Eltelt pár nap. Az élet folyt tovább. István anyja még napközben is a gyermekkel maradt. Ígéretet kapott a gyártól arra, hogyha jobban érzi magát fel, fogják venni, és ott dolgozhat. Nem szívesen vállalkoztak erre a gyár vezetői, nem örültek a fiú hozzátartozóinak, de a fiú már olyan nevet vívott ki magának társai között, hogy nem merték kérését megtagadni. Aztán meg arra gondoltak, hogy egy nő, egy újszülött gyermekkel csak nem csinál valami galibát, meg aztán az anyján keresztül a fiút is jobban kordában tarthatják, de ezek az alsóbb szintű vezetők valami olyasmit is érezni véltek, mintha a gyereket valahonnét a felsőbb körökből támogatnák.

A kis Kovács Rózsika is nagyon boldog volt, amikor ismét meglátta a fiút.

Ha tudná, hogy ő ezt a férfit mennyire szereti, ő mindent megtenne érte. Jobb is, ha nem tudja. Nem is mondja meg neki. Most érezte csak igazán, mennyire hiányzik néki a fiú.

Ez a fiatal leány valóban nagyon szerette ezt az embert, fiatal nő létére már érett szerelemmel.

Odaadó részvéttel hallotta anyjának történetét. Azt nem akarták neki elmondani, de meg lehet-e akadályozni egy szerelmes nőt, még ha oly fiatal is, mint Rózsi, hogy ne tudja meg, amit akar? Természetesen ő nagyon titoktartó volt, senkinek sem szólt az új jövevényről.

Csak Györe Mihály kerülte a fiút, mivel felesége nem fogadta be őket. Nagyon komolyan össze is veszett feleségével, de nem tud ellene mit tenni. István ezt nem is vette rossz néven, most már ő is tapasztalt egyet és mást.

Rózsi nem tudott ellenállni a női vágynak, amikor hallott a gyerekről, nyomban fel is kereste Becséket, és ott minden fiatalos lelkesedésével gyönyörködött a szép, lassan formássá fejlődő kisgyermekben.

Látta a kislány, hogy itt bizony szűkös a hely, és ezért rávette az ő házigazdáját, hogy az egyik kis szobácskát adja ki Istvánéknak. Határtalan volt az öröme, amikor ők ezt elfogadták.

Ez egy kis csendes, szerény lakás volt. Jobb volt, mint a telepen a többiek, de itt bizony nem voltak jó állapotban a falak, itt nem volt fürdőszoba, itt egyszerű volt minden, de István ebben a kis barátságos fészekben valahogy jobban érezte magát. Egykettőre megszokta az anyja is.

Talán, két-három hét telhetett el, amikor késő délután kopogás hallatszott az ajtón, István volt csak otthon egyedül, még anyja sem érkezett haza és nem jött meg Rózsi sem, aki külön egy kis kamrahelyiségben lakott. Kicsi volt ez a kamra is, de a női ízlés minden leleményével volt berendezve, és egy fiatal leánynak kellemes otthont szolgáltathatott.

István el volt foglalva a bölcsőben ringó gyermekkel, hiszen azért is jött korábban haza, és csak a második kopogásra figyelt fel.

- Tessék! - hallatszott az erélyes hang. Az ajtó kinyílt. Teréz állt az ajtóban.

- Bejöhetek? - kérdezte az asszony.

- Miért ne?

Az asszony lassan, apró léptekkel jött be a szobába.

- Látod milyen szép? Ezt nem engedted be.

- Nem is tudom, mi volt velem. Remélem nem haragszol?

- Óh, dehogy. Senki nem örül ilyen nyöszörgő kisgyermeknek.

Az asszony a fiú mellé ért. Teste hozzáért a fiú testéhez. Szinte perzselt ez a női test.

- Tudod, mennyire hiányoztál? - kérdezte fiút.

- Nem hinném. Akkor beengedtél volna.

- Most már nagyon bánom. Gyere vissza.

- Én egyedül?

- Nem. Az anyád és a gyermek is jöhet.

- Innen már nem megyünk el.

- Tudod, miért nem engedtelek be?

A fiú kérdően nézett az asszonyra.

- Mert nekem nincs gyermekem, és nem is lehet. Tudod, mennyire fáj ez?... megtudod ezt érteni? Szinte megbolondulok, amikor gyermeksírást hallok.

A férfi megértéssel tekintett az asszonyra.

- István! - nézett parázsló szemekkel az asszony a férfira. István... szeretlek! - suttogta az asszony és izzó szenvedéllyel ölelte át a férfit.

István meglepődött a hirtelen jött öleléstől és vallomástól. Valamit sejtett István korábban is már, de nem gondolta, hogy ily komoly a dolog. Többször észrevette István, hogy a nő vágyakozó tekintettel néz feléje, szemében néha kéjes láng vibrál. Mintha túlzott vonzódást vélt volna felfedezni a nő magatartásában, de István igyekezett ezt a vonzódást rokoni szeretetnek beállítani, és látszólag nem vette észre a női vonzódásnak ezernyi tanújelét, és István hálásnak is érezte magát vele szemben, hiszen oly sokat segített már neki.

István tréfálkozva akart kibújni a szenvedélyes női ölelésből, de a nő csak karolta, és oly szenvedéllyel szorította magához, hogy az izmos férfitest sem tudott kibújni a szenvedélyes szorításból.

- Szeretlek István, már régen meg akartam mondani. Szeretlek, nagyon szeretlek. A tiéd akarok lenni.

- Csak nem gondolod, hogy Mihály bátyámat megcsalnám? - hangzott az önérzetes válasz

A nő nem tágít, izzó szenvedéllyel tapad rá a fiúra, és forrón csókolja annak száját. István úgy érezte, mintha tüzes vasat raktak volna a mellére. Hatalmas a női szenvedély, ha lángja fellobban.

István sem volt fából és ez a határtalan női szenvedély őt sem hagyta hidegen, de a fiatal férfiben a becsület erősebb volt minden vágynál. Végül sikerült lefejtenie testéről a szorító női kezeket, melyek erősebben simultak testéhez, mint az óriáskígyó alig kibontható gyűrűje, és az asszonyt ellökte magától.

A ziháló asszony a szenvedélytől remegve térdelt a fiú elé, és úgy kérte hadd lehessen az övé.

István lehajolt a nőhöz és két kezével úgy emelte fel, mint valami pelyhet és lassan kivezette a szobából és csak annyit mondott az izgalomtól remegő asszonynak, hogy ő a bátyját nem csalja meg soha.

Az asszony az ajtóban egy ideig mereven állt, majd, mintha átlényegült volna. Az izzó szenvedély kihűlt és átváltozott gyűlöletté, a bosszú perzselő lángja gyújtotta most fel az asszony szívét.

- Anna kellett! Annával együtt vagytok, csak én nem kellek! Ígérem, megbosszulom.

István tudta, hogy az asszony komolyan beszélt, számíthat a bosszúra. Jó lesz résen lenni. Nehezen tudta elképzelni, mi lehet a bosszú.

Nem ért rá sokat morfondírozni. A gyerek felsírt, ringatni kellett. Rövid idő telt el, amikor betoppant Rózsi is.

- Láttam, itt volt Teréz. Úgy rohant el, mintha puskából lőtték volna ki. Ahogy messziről láttam, mintha sírt volna. Erősen lehajtott fejjel futott. Csak nem bántottad?

- Óh. Dehogy.

- Akkor miért futott úgy el?

- Nem tudom.

A leány hitetlenkedve nézett a fiúra, de jó szeme volt és kitűnő hatodik érzéke, így sejtette, hogy mi történt az imádott férfi és a nő között.

- Úgy látom nagyon rendes férfi vagy.

- Miből gondolod?

- Tudom!

- De miből?

- Ha jó lettél volna hozzá, akkor nem rohant volna így el.

- Gondolod?

- Nő vagyok, ha fiatal is. Én is sok mindent megérzek.

- Te egy édes kis kölyök vagy.

- Valóban édes vagyok? Akkor csókolj meg - nyújtotta oda pirosló ajkát csókra a fiú felé.

A fiatal női ajkak oly szépek, oly kívánatosak voltak, hogy István nem tudott ellenállni a csábításnak és belecsókolt a pirosló női ajkakba.

A leány a gyönyör hatására úgy elalélt, úgy omlott a férfi mellére és oly szorosan szorította magához, oly önfeledten, hogy észre sem vették, hogy más is belépett a szobába.

- Na! Na! Gyermek! - szólt az édesanya.

Rózsi magához tért a forró ölelésből, és oly piros lett, mint a frissen szedett pipacs, és zavartan sietett ki a szobából.

Az anya nem szólt semmit, de valami boldogságféle játszott a szíve tájéka körül.

Észrevette ő már akkor, amikor ide költözött, hogy a kislány imádattal csüng a fián. Nem is neheztelt érte. A leány szép is volt, de az anya látta, hogy rendes is. Ily leányt álmodott mindig a fiának. Nem kívánt ő gazdagot, csak becsületes, rendes leányt. Akkor jó, ha a zsák a foltját megtalálja, a fiú nem kerül idegen környezetbe. Lehet, hogy gazdagabb emberek közé is kerülhetne, de biztosan mindig feltennék leányuknak a kérdést, miért egy éhenkórászhoz mentél feleségül. Így ezt nem fogja senki mondani, és a két szorgalmas fiatal csak elboldogul az életben.

Hiába az anyai álmok mindig előreszaladnak. Hol volt még a két fiatal attól, hogy házasságot kössön. Mennyi mindent kellett még átélniük ahhoz.

Az idő szaladt. A kisgyermek is megerősödött már, és lassan már el is lehetett választani az anyatejtől. Nem igényelt már oly fokozott gondoskodást, így az édesanyja is teljes napi munkába állhatott már. Nem bíztak könnyű munkát rá. Nehéz tíz órát kellett a gyárban eltöltenie, de megszokta a látástól vakulásig végzett munkát, zokszó nélkül dolgozott és teljesítette az előírt kötelezettségeket. A fiú most is szókimondó volt, kiállt társai jogaiért, de törődnie kellett anyjával és felelős volt a kistestvérért is, így most már óvatosabb volt, halkabb és megfontoltabb. Igaz, hogy kisebb hanggal is eredményesen képviselte dogozó társai érdekeit.

Bátyjával, Györe Mihállyal szót értettek. A fiú megértette őt és ő is a fiút. István azóta sem volt a háznál, nem beszélt Terézzel sem, aki titkon várta őt, és ebben a hiuságában sértett nőben még inkább dúlt a szenvedély, de a bosszú érzése is.

Teréz egyre gyakoribb vendég lett Becséknél, és Annával igyekezett kiépíteni minél intenzívebb kapcsolatot. Annyira nem ismerte a fiú körülményeit, így Rózsiról nem sokat tudott, de azt jól tudta, hogy a fiatal férfit Annához erős érzelmi szálak fűzik, és Teréz úgy érezte, hogy ez az a pont, ahol a hálátlan fiúra visszavághat.

Teréz oly nagy diplomata volt és oly ügyes, hogy nem tűnt fel senkinek az egyre gyakoribbá váló vendég, bár férjének és családjának nem volt ínyére, hogy Teréz egyre gyakrabban hívja Annát egy kis pesti körülnézésre.

Anna nem volt könnyű teremtés, nem volt léha, szorgos, dolgos asszony volt ő, aki csak a magány, az elhagyatottság, a körülötte lévő nagy üresség, a társaság hiánya folytán egyszer tévedt meg, egyszer került abba a helyzetbe, hogy mással kapcsolatot létesítsen, de azóta megmaradt e keretek között. Férjével szemben tisztességesen viselkedett, őt ellátta, hogy panasza nem lehetett, de a fiút imádta, és amikor meglátta azt a kis kölyköt, karjaiba fogta azt a kis csecsemőt, nem tudott magán uralkodni. Nem egyszer érezte úgy, hogy mindenét odaadná ezért a gyermekért.

Teréz bosszúsan tapasztalta, hogy ez az asszony nem engedi befolyásolni magát. Teréz elvitte őt kávézóba, ajándékot vett neki. Nem éppen olcsó holmikat, de az asszonyt ezzel nem kábította el. Sőt volt olyan eset, amikor valamely ajándékot Anna oly értékesnek talált, hogy visszavitte Teréznek. Teréz már dúlt, fúlt és lassan gyűlölni kezdte Annát, már nemcsak a férfit akarta megbosszulni, hanem a bosszú érzése Annával kapcsolatban is jelentkezett, és egyre erősebbé vált.

Egyszer egy férfit mutatott be neki, akivel "véletlenül" találkoztak. Az Annának igen hevesen kezdett udvarolni. Jóképű férfi volt. Teréz különösen vigyázott arra, hogy jóképű férfit mutasson be Annának, aki gazdag is volt, előkelő, de Anna kiadta az útját.

Becséknél Istvánnal is találkozott Teréz. A fiatalember kedves volt hozzá, éppen úgy, mintha mi sem történt volna közöttük, de Teréz alig tudott uralkodni magán, még rejteni is alig tudta, hogy az ifjúhoz már nagyon erős érzelmi szálak fűzik. Ez az egyoldalú kapcsolat egyre erősebbé vált. Teréz minden gazdagságát odaadta volna, hogy magáévá tegye ezt a fiatal férfit.

Teréz nem értette meg a fiatalembert. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy ő, aki eddig minden férfit megkapott, aki úgy tudott bánni a férfiakkal, legyen egy férfi, aki akár becsületességből, vagy egyéb indokból visszautasítja az ő szerelmét.

Teréz elhatározta, hogy most már semmilyen eszközöktől sem riad vissza, hogy bosszúálló terveit megvalósítsa.

Annára, mint a pióca ráragadt. Már Annának is terhes volt Teréz állandó társasága és már készült is rá, hogy ezt néki személyesen megmondja, de egyelőre nem akarta megsérteni. Egyre ritkábban sikerült azonban Teréznek rávennie, hogy elkísérje őt bevásárlásaihoz. Anna kíváncsi is kezdett lenni, hogy Teréz miért van kedvezőbb helyzetben, mint ők. Néki mindig volt pénze, míg ők sokszor igen nehéz gondokkal küzdöttek. Sokszor gond volt, hogy mit aprítsanak a tejbe, ha az is jutott nékik egyáltalán.

Az egyik szombat reggel Teréz már korábban elment Annáékhoz, és ott közölte Annával, hogy vásárolni akar, örülne, ha Anna elkísérné. Anna nem szívesen ment bele, de végül is engedett a rábeszélésnek és úgy állapodtak meg, hogy munkaidő letelte után egy órával várni fogja Terézt, és együtt indulnak bevásárolni.

A munkaidő viszonylag gyorsan telt el és Anna is gyorsan hazaért. Ígéretét nem felejtette el, lelkiismeretesen felkészült a vásárlói körútra. Amint hazaért nyomban mosakodott, és át is öltözködött. Alig volt ruhája, de ami volt az ízléses volt, és egy szép nő olcsó holmiban is mutat, sőt sokkal jobban, mint rosszul választott, esetlenül párosított drága ruhadarabokban. Teréz tudta, hogy ő is nagyon szép, de azért, amikor meglátta a jóképű asszonyt, kis irigység fogta el.

Előbb a belvárosban nézegettek körül. A sok szép kirakat Annát is elkábította. Nem lett volna nő, ha a sok szép holmit nem kívánta volna meg. Különösen hatott rá a Váci utca kirakatába rakott sok ékszer és a csodálatos bundák. Nagyon örült volna, ha valamelyikhez hozzájut.

Teréz már többször mondogatta neki, hogyha okos lenne, néki is lenne ilyen szép bundája, ilyen csodálatos nyakláncai, nyakékjei, gyűrűi és pompás ruhái.

Anna nevetve mondogatta, hogy ő hová is venné fel azt a sok szép holmit. Férje a nyakát is elvágná, ha ilyenben jelennék meg.

Anna azért örült volna, ha egy-egy ilyen szép bundát, olyan csodálatos ékszert, mint amit a kirakatban látott, kipróbálhatott volna. Hogy is gondolhatott volna komolyan ilyenre egy olyan szegény asszony, mint amelyen ő volt. Ezért Teréz célozgatásait tréfának vette.

A Váci utcán egy csinos, fiatal férfi kezdte követni őket. A kor divatjának megfelelően volt öltözve, sötétbarna zakó volt rajta és világosabb barna nadrág, a kezében sétabot.

- Nézd csak, ez a mamlasz követ bennünket.

- Hadd kövessen - mosolygott Anna -, engem úgysem érdekel. Te ez egy egészen jóképű férfi.

Anna nem vette észre, hogy Teréz és a fiatal férfi összekacsint és a férfi lassan lemaradt.

- Na nézd csak, megunta a kis édes. Látod, milyen álhatatlanok a férfiak.

- Engem igazán nem érdekel.

- Engem sem, de azért nem haragszom, ha egy-egy férfi megnézeget. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok csúnya.

- Na, te igazán nem vagy az. Egyébként én sem haragszom érte, ha engem is megnéznek, de meg kell mondanom, nem érdekelnek.

Annál jobban ez az István kölyök - gondolta bosszúsan Teréz.

- Te menjünk egy kicsit be ide.

- Hová?

- Ide!

- Ebbe a kávézóba? Elment az eszed? Nekem nincs pénzem, hogy ilyen helyre üljek be. Még egy teát sem tudnék megfizetni - emlékezett vissza Anna arra, hogy egyszer Terézzel betért egy kávézóba, és ott mit fizetett Teréz.

- Nekem van egy kis spórolt pénzem.

- Csak nem képzeled, hogy én...

- Gyere csak! - szólt Teréz, és máris nyitotta az ajtót, és Annát már tolta is befelé.

Mire szegény nő észbe kapott volna, már bent is voltak a csodás fényárban úszó teremben.

Anna kényelmetlenül érezte magát ily helyen. Nem volt ő ilyenhez szokva. Feszélyezve érezte magát a nagy fényben és kisebbségi érzése is volt a szokatlan pompától.

Leültek egy asztalhoz. A szép teremben dohány- és kávéillat terjengett szét.

Teréz közben felállt és a pincérnővel váltott egy-két szót, majd kiment és rövidesen vissza is tért.

- Hol voltál? Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak.

- Neked nem kell kimenned?

- Igen, de hová?

- Ott a függöny mögött, csak félre kell húzni a függönyt.

- Nem jönnél velem?

- Én már voltam, menj csak egyedül.

Teréz élvezte, hogy Anna, ez a valóban jóképű, határozott nő, milyen bizonytalanul vonul végig ebben a ragyogó teremben, de éles szeme észrevette azt is, hogy azért az asztaloknál ülő férfiak megnézik a jó alakú teremtést.

Amikor Anna eltűnt a függöny mögött, Teréz odaintette a pincérnőt és pénzdarabot nyomott a markába.

- Ha elfogyott, hamarosan hozza a másikat.

A pincérnő udvarias meghajlással távozott.

Anna, amikor a mosdóba lépett, hátrahőkölt. Meglepte az itt található ragyogás. Otthon még a szoba sem olyan szép, mint ez az illemhely. Micsoda hatalmas tükör a falon, nagyobb a tükör, mint ő. Milyen jól meglátja magát benne. Otthon csak egy kis mézeskalácsos tükör volt. A Becséknél valamivel nagyobb, már fémfoglalatba épített tükör volt, de ilyen nagy tükröt, ami az egész alakját mutatja még nem látott. Meg is nézegette magát benne. Meg is fordult, előre, hátra lépegetett. Bizony nem csúnya nő, állapította meg megelégedéssel.

A hiúság ördöge incselkedésének egy belépő nő vetett véget. Amikor Anna kifelé haladt, ismét megnézte magát a tükörben.

Teréz vidám mosollyal fogadta. - Idd meg, ez jót fog tenni.

- Mi ez?

- Ne kérdezd, finom.

Anna megnyalta a kis likőrös pohár szélét. Az ital valóban zamatos volt, de Anna nem mert belőle inni, csak a pohár szélét nyalogatta.

- Te ez nagyon drága lehetett.

- Óh, dehogy. Olcsó, de igen jó. Idd ki csak teljesen a poharat, mert jönnek érte.

Anna csak lassan kortyolgatta, nem merte elfogyasztani az italt, csak Teréz rábeszélésére ürült ki a pohár.

- Óh, de finom volt.

Aztán elkezdtek beszélgetni a különböző női dolgokról, majd Anna elmesélte a nehéz délelőttöt, miért kellett veszekedni a művezetővel.

Anna egyre felszabadultabban csevegett. A pincérnő hozta a második poharat. Ez az ital nem volt oly édes, inkább erősnek tűnt Annának, de azért elfogyasztotta. Anna egyre vidámabb, jókedvűbb lett.

Teréz csak hallgatta a csevegést, majd hirtelen felállt.

- Gyere, nézzük meg a belső termet is.

- Van olyan is?

- Van bizony, nagyon szép!

- Kíváncsi vagyok. Most már úgyis bent vagyok a nézelődésben.

Anna már nem feszélyezte úgy magát, engedelmeskedett Teréznek, de azért, amikor az ajtó kinyílt, földbegyökerezett a lába és vissza akart fordulni.

- Na, te kis butus! Mitől ijedtél meg?

- Nem, én nem megyek ide be!

- Na gyere, csak gyere, itt jól fogod magad érezni.

- Nem megyek!

- Ne butáskodj, látod már mindenki ránk figyel.

Anna szeme káprázott a fénytől, és a cselszton hangjai is megzavarták. Az elfogyasztott ital, a csillárok vad fényei és különösen a terem középső részén a tetőn körbeforgó csillár, melynek színes fényei, mintha tűzijátékot játszottak volna a tükörben, elkábították Annát, és hagyta, hogy Teréz vezesse a közeli asztalhoz.

Ott a pincér nem kérdezett semmit, csak egy üveg bort tett le az asztalra és üvegcsodákat. A két poharat teleöntötte borral, majd mély meghajlással távozott.

Teréz felemelte poharát.

- Én már nem iszom. Nekem már elég volt.

- Csak nem képzeled, hogy visszaküldöm ezt a bort. Tessék fogyasztani - szólt Teréz erélyesen Annára.

Anna fel is vette a poharat és tessék-lássék belenyalt.

- Nem jó?

- De igen, ilyet még nem ittam.

- Akkor igyál!

Annának már a másik teremben elfogyasztott ital is kissé megártott, így most már nem tiltakozott oly erősen, és valóban belekóstolt a kitűnő borba.

- Ilyet még tényleg nem ittam.

- Tudod, ez nem akármilyen, ez a bor legalább százéves.

- Százéves? Sokkal idősebb, mint én.

- Bizony sokkal idősebb.

Teréz leplezetlen kárörömmel nézte, hogy Anna mint üríti ki az egész poharat. Hamarosan újra töltötte.

- Szabad ide leülnünk? Máshol nincs már hely.

- Óh, hogyne - mondta gyorsan Teréz.

A két csinos fiatal férfi kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. Annának az egyik férfi ismerősnek tetszett, de nem ismerte fel benne az utcán látott férfit.

A zenekar kellemes tangót játszott, ami most volt elterjedőben. Dél-amerikai és a kubai ritmus lázassá tette a szemet.

A táncparkett zsúfolásig tömve volt már, ott alig lehetett mozogni. Anna, mintha valami ködön át nézné a vonagló táncospárokat, akik gyönyörű estélyi ruhákban lejtették az új táncokat.

- Gyerünk táncolni! - adta ki a jelszót Teréz.

A két férfi máris felugrott és meghajolt a két nő előtt.

Anna csodálkozva nézett az őt felkérő férfire, de az megragadta kezét, és már húzta is az asszonyt. Az botladozva követte a férfit.

Anna még fiatal leány éveiben táncolt búcsúkban és egyéb falusi ünnepségeken, de ily táncot ő nem ismert, így még soha nem táncolt. Nem is volt rá szükség, a férfi erősen magához szorította a botladozó nőt, és elvegyült a táncolók között. Senki nem törődött velük, mindenki partnerével volt elfoglalva.

Anna ki akart bújni az erős szorításból, de már ittas volt annyira, hogy teste nem tudott engedelmeskedni akaratának.

A tánc után a fiatalember erősen belekarolva hozta vissza az asztalhoz a meg-megtántorodó nőt.

Teréz is visszaérkezett partnerével az asztalhoz. Jól szemügyre vette Annát, majd csak annyit mondott partnerének, hogy szerezzen egy fiákert. Az el is tűnt nyomban, majd hamarosan jött is vissza.

Annát a két férfi átkarolta és úgy segítették kifelé. Teréz utánuk ment.

Itt nem volt szokatlan, hogy a nők becsípnek, és partnerük támogatja őket kifelé. Senki nem vetett ügyet rájuk.

Annát a két férfi segítette fel a hintóra.

A hintóban Teréz Anna mellé ült, a két férfi velük szembe.

- Hová megyünk? - kérdezte Anna fásultan.

- Van egy barátnőm, aki most nincs otthon, de engedte, hogy a lakásba felmenjek. Csodás ruhái vannak, és még csodálatosabb ékszerei. Szeretném néked megmutatni.

- De én haza akarok menni - mondta akadozva a nő.

- Mész ám, majd megmondom hová! - szólt rá fölényesen Teréz. Érezte, hogy a leitatott nő a kezében van, az már nehezen tud ellenkezni.

A fiáker gyorsan haladt, és egy-kettőre megállt a háromemeletes budai háznál.

Teréz örömmel állapította meg, hogy Anna még nem józanodik, így nem lesz vele baj. A liftben leültették. Erősen meg kellett fogni, hogy ki tudjon szállni, amikor a lift megállt. Újra elhangzott a keleti varázsige: "szézám nyílj meg", és kitárult a keleti kényelemmel, főúri pompával berendezett pazar lakosztály ajtaja.

Anna nem látta a pompát, azt sem, hogy a főúri szalonban már többen voltak, ő csak azzal volt elfoglalva, hogy lábon tudjon maradni.

- Mi van Teri? Új nőt hoztál?

- Pszt - tette szájára ujját Teréz.

- Friss nő! Na ez pazar lesz - mondogatták a társaság tagjai egymás között.

Odaértek a belső szoba ajtajához. Ott a két férfi Teréz intésére lemaradt. Innen Teréz maga támogatta Annát, az egyik heverőhöz, és ott leültette.

Anna nemcsak leült, hanem el is terült a heverőn. Teréz ránézett, majd az arcát csapkodta.

- Ennyire nem akartam! Majd egy kicsit kijózanítalak.

Teréz bement a fürdőszobába, onnan két kis üveget hozott ki és egy törülközőt. Előbb a törülköző megvizezett végével törölgette Anna arcát, majd kinyitotta az egyik üveget annak tartalmából egy keveset az ujjára töltött, megdörzsölte vele Anna homlokát, majd a másik üveget nyitotta ki, és azt Anna orra alá dugta. A szereknek valóban volt hatása, mert Anna felnyitotta a szemét.

- Hol vagyok? - kérdezte Anna kissé élénkebben, de látni lehetett rajta, hogy a teljes kijózanodáshoz bizony még hosszabb időre van szükség.

- Elhoztalak egyik ismerősömhöz, ahogy megígértem. Megmutatom a ruháit.

- Jó, nézzük meg - tápászkodott fel Anna a heverőről.

- Gyere!

Teréz kinyitotta az egyik szekrényt. Anna már kissé kijózanodva odamosolygott.

- Óh, de csodásak - hagyta el ajkát az őszinte elismerés.

- Gyere, próbáljuk ki őket.

- Jaj, nem szabad.

- Nem szabad? Hogy mit nem szabad, azt én mondom meg - hallatszott Teréz öntelt hangja.

Teréz megvárta, míg Anna egyenként szemügyre veszi a ruhákat és megcsodálja azokat. Utána nyitotta ki a másik szekrényt, majd a másik kettőt. Anna alig tudott magához térni a sok szép ruha láttán.

- Vedd ezt fel!

- Felvehetem?

- Vedd csak!

Teréz segített Annának átöltözni. Sárga színű ruhát próbált fel. Ezt is valódi gyöngysorok díszítették.

Anna még így is, csapzottan is csodálatos látványt nyújtott a ruhakölteményben. Nem kellett ahhoz dúsgazdag főúri nőnek lenni, hogy egy nő szép legyen. Az egyszerű munkásnő munkához szokott kemény kezével, de kidolgozott erős, ruganyos női testével is nagyon szép volt a pompás ruhában. Teréz már kezdte sajnálni, hogy ilyen szép ruhát adott társnőjének.

- Gyere, megigazítjuk a hajadat! Így nagyon szép leszel.

- Hadd nézzem még a szép ruhákat.

- Nem, gyere a hajadat fésülöm meg.

- Készen vagytok már? - hallatszott a szomszéd szobából.

- Ki kiáltott?

- Csak a szomszéd szobából szóltak, hogy valami ismerős van kint. Ne félj, ide nem jönnek be.

Teréz látta Anna arcán, hogy már a kijózanodás felé tart, vigyázni kell rá!

- Gyere, nézd meg a bárszekrényemet.

- Mi az a bárszekrény?

- Nézd meg.

Teréz odalépett egy kisebb szekrényhez és kinyitotta annak ajtaját. Mindjárt ki is gyulladt benne a fény és megvilágította a tükör előtt az üvegeket. Talán tíz polc is sorakozott egymás alatt. A felsőkben borok voltak, a legkülönbözőbb évjáratúak, lejjebb különböző likőrök és egyéb italok, azok is külön csoportosítva.

- Igyál valamit.

- Én nem iszom!

- Hogy nézel ki, muszáj valamit innod!

- Rosszul érzem magam!

- Éppen azért igyál.

Teréz nem engedte érvényesülni a másik nő akaratát, gyorsan töltött és ő emelte Anna szájához a poharat.

- Igyál!

- Nem!

- De igyál, ha mondom!

Odanyomta Anna szájához a poharat, Anna felemelte kezét, de nem tudta az erélyes kezet elnyomni, lassan kortyolgatta az évtizedek alatt nedűvé érett bort.

Anna megitta a második pohárral is, aztán hagyta, hogy Teréz átölelje és kísérje az ajtóhoz.

Az ajtó kinyílt. A két nő láttán taps csattant fel. Új társaság vette őket körül.

A társaság női része Teréz főúri barátnőiből tevődött össze, de lényegében a felső tízezerhez tartozott a társaság férfi része is. Ebben a társaságban a fiatal éppúgy megtalálható volt, mint az idősebb, szinte képviselve volt benne minden korosztály, a legidősebbeket és a legfiatalabbakat kivéve.

Ezt a pénzre, gazdagságra, származásra szinte egynemű, de egyébként nagyon vegyes társaságot az érzéki élvezetek hajhászása, az unalom, a csömör kötötte össze. Itt a pénz nem számított, itt bármi árat megfizettek egy-egy érdekesnek ígérkező kalandért, jól sikerült tréfáért. Itt az emberi fájdalmat, önérzetet is pénzben mérték. Senki nem volt itt fukar. Volt itt egyetemi hallgató, éppúgy az idősebb, mint a fiatalabb korosztályból, akik nagy része csak a szigorú atyai ösztönzésre folytatta tanulmányait, de a dúsgazdag papa pénzén néha időtlen időkig. Egy nem volt itt olyan, akinek pénze ne volt, ki szegény lett volna.

Ebben a főúri lakosztályban minden csak káprázat, a vagyont érő bútorok éppúgy, mint a jelenlévő hölgyek ruházata, az urak estélyi ruhája, az arany és ezüst tálcákon, a velencei poharakban felszolgált évtizedes borok.

Anna mindezt csak a részegség halvány fátylán látta, és érzékei, mint szirének hangja szédítették meg. Egy egyszerű, munkássá vált parasztlánynak ez a mesés gazdagság mennyországnak tetszett. Bár alig tudta felfogni, hol van, de a fonográf hangjaira őt is vidámság fogta el. Úgy érezte magát, mintha nem is a földön járna. Talán félt is volna, ha barátnője Teréz nem lett volna a közelben, akinek tudat alatt is érezte jelenlétét.

- Nézd az új báránykát, milyen szép! - vihogott egy idősebb úr.

A hölgyek, urak csoportokat alkottak. A jó szemű ember tizenöt, esetleg huszonöt főre tette volna őket. Mind szép, jól szabott estélyi ruhában voltak, a nők ruhakölteményekben. E társaságnak Párizs nem volt messze, vagyonuk bőven fedezte az utazási költségeket, ha kellett vagy úgy tartotta kedvük, magukhoz rendelték a szabót. Ha Párizst megunták, hívták Londonból is. A gazdagság, a pénz hatalma mindent lehetővé tett, ami más halandó embernek lehetetlen volt.

Teréz intett az egyik csoport felé, ahonnét kivált egy jóvágású fiatalember. Annának is ismerősnek tetszett, de nem emlékezett rá, hogy nem sokkal előbb vele táncolt az éjjeli mulatóhelyen.

A fiatalember nyomban Anna párjául szegődött. Itt nem kísérték irigy szemek a fiatalembert. Itt, ebben a lakosztályban, préda volt minden nő származására, társasági helyzetére, gazdagságára tekintet nélkül. Itt már mindenki túl volt az első megrázkódtatáson, az első szerelmen, az első csalódásokon. Ez már Szodoma volt, a gazdagok Szodomája.

Máskor külön zenekar szokott játszani, amiről hol az egyik, hol a másik szereplő gondoskodott, de ma fonográf hangjai hintették szét a teremben a zenét, a ritmust, a hangulatot.

Idegen nem volt a teremben, csak egy-két cselédlány hordta körül aranytálcákon az ételt, italt, de akik úgy megtanultak hallgatni, mint a csuka, úgy őrzik az itteni titkokat, mint őrzik a gyónás hétpecsétes titkát.

- Gyere! Menjünk! - ölelte át a fiatalember Anna derekát.

Anna nem szabadkozott, engedte, hogy a fiatalember vezesse. A zenegép éppen egy dél-amerikai vad ritmusú, buja táncot játszott, vad, vérpezsdítő ritmusokat. A társaság java része már a hatalmas szalon közepén, felszedett szőnyegek helyén vonaglott a zene vad ritmusára.

Egyre fokozódott a hangulat, egyre féktelenebb lett a jókedv. Egyre fogyott az ital.

A felszolgálók egyre hordták a nehéz borokat, a különleges italokat. Talán Bacchus lakomája, a lucullusi tobzódás hasonlított ehhez az orgiához, hol láncát vesztette a féktelen jókedv, a vad féktelenség, ahol száműzve volt az erkölcs, ahol a lelkiismeret szavát már régen elhallgattatták, ahol szabad volt minden, ami máshol tilos. Máshol már a gyomrot ülte volna meg a párját ritkító féktelen tobzódás.

Volt itt minden, ital, nő, sőt kábítószer, minden, ami az élvezethez, a tobzódáshoz kell. A zene szólt, hol pergő ritmusban, hol lassú, andalgó muzsikával. Többen a lakosztály szobáiban itt-ott elszórva, gátlástalanul szeretkeztek. Volt, aki ruhátlanul, vagy tépett kombinéban fetrengett a szőnyegen. Volt, aki még ereje teljében volt, de volt olyan is, aki arcán már a részegség bárgyú mosolya jelent meg és bamba arccal csuklott össze a szőnyegen.

Valamelyik terem sarkából ópium fojtó, kesernyés illata szűrődött ki, a félhomályból vonagló testek árnyéka látszott, éppúgy, mint a domborműveken. Márványba vésett szobrok simultak elszakíthatatlanul saját anyagukhoz, de tőlük mégis plasztikusan domborodtak ki. Ezek a kéj mámorát szürcsölték magukba. Másutt egy idősebb úr egy felszolgáló lánnyal birkózgat, aki abban a reményben próbál kiszabadulni az ölelő karokból, hogy jobb partnerre lel, de végül is megadja magát.

A terem közepén egy fiatal, csinos teremtés vad táncba kezd, görcsös rángatózással adja vissza a dél-amerikai zene szenvedélyes ritmusát.

- Nézd Anasztázia grófnőt - szólt a terem sarkában heverő férfi szomszédjához, aki éppen egyik csinos cselédlány combjait tapogatta.

- Megnézzük! Ez az Anasztázia mindig oly izgató. Az anyja apácának akarta adni. Kár lett volna érte.

A többi szobából is gyűltek a férfiak és a nők.

A nő, a terem közepén táncoló nő görcsösen rángatózik az egyre vadabbá váló ritmusra, és mint gyakorlott táncosnő veti le a testéhez simuló drága selymet, majd lassúbbá váló ritmusra kéjes, érzéki mozdulatokkal, pazar hajlongásokkal veti le alsó ruhadarabjait, és nem titkolt bájait csábos mosollyal mutatja a körülötte a parketton heverő ütemesen tapsoló csodálóinak.

- Nézd! - súgja az egyik fiatalember szenvedélytől remegve szomszédjának - de gyönyörű teste van.

- Olyan, mint az anyja volt - szólalt meg egy időseb férfi, aki homlokán már megjelentek az ősz hajszálak.

Anna is a parketton ült, de fel akart állni. Teréz észrevette a lassan feltápászkodó nőt. Gyorsan odasiklott és Anna partnere fülébe súgta:

- Vigyázz! Nehogy kijózanodjon. Most már átviheted.

Anna mellett ülő férfi, aki eddig nem nyúlt Annához, intett az egyik felszolgáló leánynak. A férfi az aranytálcáról leemelte a habzó borral tele poharat és Anna kezébe nyomta.

Anna ki akarta önteni, de Teréz ott volt mellette.

- Csak nem akarod ezt a drága bort kiönteni?

Megfogta Anna kezét, a poharat a szájához emelte, és addig nem engedte el, míg a pohár teljesen ki nem ürült. Aztán újabb pohár ürült ki ebből a nehéz borból.

Teréz szemvillanással intett a fiatal férfinek, aki óvatosan felemelte Annát belekarolt és a legbelső szobába vezette a tántorgó asszonyt. Itt senki nem tartózkodott. A férfi elengedte a női testet. Anna úgy zuhant rá a heverőre.

A férfinak így is tetszett a vonzó női test, még így magatehetetlen állapotában is, és vetkőztetni kezdte az ellenállást alig tanúsító nőt.

A férfi szakértelemmel szabadította meg Annát ruhadarabjaitól, míg az asszony vonzó teste anyaszült meztelenen feküdt a heverőn. A férfi vad szenvedéllyel csókolgatta ezt a kívánatos női testet.

Anna arcán az irtózat kifejezése jelent meg, de erőtlen keze lehanyatlott és a lerészegedett nő nem tudott ellenállni a férfi vágyainak.

Az ajtón csak Teréz kukkantott be néha, akinek arcán a bosszú kéje terült szét, és az arcára rajzolódó káröröm visszataszítóvá tette ezt az egyébként igen szép női arcot. Oly kéjsóvár tekintettel nézte a kanapén heverő párt, és arcán a gyönyör vibrált, mintha az aléltan heverő nő helyett maga élné át a kéjes, a tobzódó szerelem minden izgalmát.

- Megtörtént már a coitus? - állt meg Teréz mellett egy deresedő halántékú férfi.

- Menjen innen Sándor!

- Nem megyek! Vagy én is ráfekhetem, vagy kiabálok - mondta a deresedő halántékú férfi borízű hangon.

- Azt ne - súgta néki Teréz. - Hátha ez a nő még botrányt kavar. Még nem ismerem eléggé.

- Akkor is bemegyek hozzá! - és már indult is befelé. A fiatal férfi éppen akkor kelt fel.

A deres halántékú férfi egész este figyelte már a nőt, aki kimondottan tetszett neki és várta, sőt leste az alkalmat, mikor tud vágyainak kielégülést keresni.

Anna még mindig magatehetetlenül feküdt a kereveten, csak az undor játszott továbbra is a szája körül. Még mindig nem volt elég ereje ahhoz, hogy ennek az undok, kéjsóvár, őszhalántékú férfi közeledését megakadályozza.

- Na fiú! Elvettem a szerelmedet - sikoltotta diadalittasan Teréz, amikor az idősödő férfi ráfeküdt Annára. - ... Na itt van! ... Ő sem különb, mint én... Most szemedbe nevetek fiú. Óh, hogy gyűlöllek téged! Gyűlöllek! - s sóhajtva folytatta: - Egy szempillantásodért lelkemet is odaadnám.

- Mit csináltok itt? - toppant oda a még mindig meztelen Anasztázia grófnő.

- Semmit - mondta Teréz és be akarta csukni az ajtót.

- Na, mutasd! Van valami érdekes. Hadd lássam én is.

- Ne! Ne - kérlelte Teréz.

- Gyertek! - kiabálta a grófnő - Nézzétek, Pali hogy babusgatja az új nőt.

A kiabálásra a társaság összegyűlt és betódult a belső szobába.

Anna egyre élesebben látta a körülötte vigyorgó arcokat és egyre élesebben hallotta a nevetést. Oly gyorsan, ahogy lerészegedett, józanodott újra ki.

- Mit tettek velem? - hallatszott az éles, metsző hang.

E hangra a társaságon megdöbbenés futott végig. Erre ők nem számítottak.

Anna észrevette, hogy ruhátlanul áll a szoba közepén.

- Adják ide a ruhámat! Fel fogom jelenteni magukat.

- Itt van! - dobta oda Teréz az arannyal teleszőtt, igazgyöngyökkel és más drágakövekkel díszített ruhát.

- Nem azt. Az enyémet - hallatszott a parancsoló hang. Teréz remegve hozta Anna régi ruháját.

Anna gyorsan felvette régi ruháját, aztán ismét csattant a parancsoló hang, és olyan élesen, mint egy ostorcsapás: "Mit tettek velem?"

Anna most úgy állt a szoba közepén, mint az utolsó ítélet michelangelói Krisztusa, az ítélkező, felelősségre vonó, a kérlelhetetlen számonkérő.

Most egy idősebb férfi megy oda. A részegség, a mámor már elillant. A férfi egyenesen megy a villámló szemű nőhöz. Tárcájából pénzt vesz ki. Mesés összeg van ebben a remegő kézben. Odanyújtja a pénzhalmazt az asszonynak.

Az kikapja a férfi kezéből a pénzt és keményen az arcába vágja.

- Én munkásasszony vagyok!

Ez az oly öntudattal kiejtett mondat most oly félelmetesen zsongott körbe ebben az előbb még dáridótól hangos főúri lakosztályban. Oly félelmetes volt ennek a nőnek szájából elhangzott mondat, hogy ezek a kiszolgáláshoz, parancsolgatáshoz szokott emberek megremegtek.

- Ne csinálj botrányt édesem! - szólt Annához a fiatal férfi.

Anna lehajolt és egy borosüveget ragadott kezébe. Ezt Teréz gondos kezei készítették a szoba sarkába. Akkor még Teréz nem gondolta, hogy az így nyer felhasználást.

Keményen fogta a borosüveg nyakát ez az elszánt nő, és az üveg keményen sújtott.

- Jaj a szemem! - kiáltotta kétségbeesett hangon a fiatal férfi.

Anna felemelt fejjel vonult ki a lakosztályból. Senki nem merte útját állni, senki nem követte. Csak a fiatal férfi kétségbeesett kiáltozása hangozott még utána, aki az egyik szemét valóban elvesztette.

István észrevette, hogy Anna kerüli őt. Máskor meg szokta várni a kijáratnál, ha előbb ért ki, mint István, és ha Rózsival is találkozott, vele is élcelődött. A vidám, jókedvű teremtés, mintha az utóbbi időben búskomorrá változott volna. A fiúnak határozottan hiányzott Anna. Most, hogy nem jött, kerüli őt, érezte, hogy ez a nő támasza volt, akiben nemcsak szeretőt talált, hanem egy igaz barátot is. Egy őszinte jó barátot, aki minden mellékgondolat nélkül becsületesen állt mellette, támogatta őt. Akivel jó volt megbeszélni a problémákat, aki véleményét ki is kérte, és aki női ösztönével és éles eszével is sokszor adott jó tanácsokat Istvánnak.

István már türelmetlenül várt a kijáratnál. Ma Rózsi sem jött, betegnek jelentették. Nagyon remélte, hogy végre találkozik Annával, aki az utóbbi időben hol korábban jött ki munkahelyéről, hol későbben távozott. Korábban általában hármasban szoktak elmenni a gyárból. Amíg Rózsi nem türelmetlenkedett túlságosan, addig vártak Annára. István Becséket is meglátogatta, de ott sem tudott Annával beszélni, aki félrevonult. Szó volt arról is, hogy sikerül nékik egy lakást szerezni, és akkor elköltöznek Becséktől.

István már nagyon türelmetlen volt, egyre inkább tempósabb léptekkel sétálgatott a bejárati kapu előtt. A portás már megszokta, hogy az utóbbi időben többet vár a kijáratnál a fiú, és ezért nem zaklatta, bár a gyár vezetői nem szeretik az ilyesmit. Most már a gyár kiürült, valamennyien eltávoztak.

István kényelmetlenül érezte magát a portás figyelő szemei előtt és így odébb sétált. Bekanyarodott egy mellékutcába és ott várt türelmesen. Kisvártatva valóban jött is Anna. Éppen a sarok mellett haladt el. István kilépve az utcából gyorsan átkarolta Annát és behúzta a kis mellékutcába és ott megcsókolta az asszonyt.

Anna felocsúdva az első meglepetésből, ellökte a fiatal férfit és futni kezdett. A férfi utána. Oly gyorsan futott Anna, hogy István alig érte utol.

- Mi az ördög bújt beléd? Csináltam valami rosszat?

- Óh, dehogy! - és zokogás rázta meg az asszonyt.

- Mi van veled? Beszélj!

- Nem! Nem tudok. Hagyj békén!

- Nem is tudod, mennyire hiányoztál!

- Nekem nem! Menj, nem akarok többé találkozni veled! Nem és nem! Érted? Gyűlöllek!

István értetlenül nézett az asszonyra, akit újra megrázott a zokogás, és ismét futásnak eredt.

- Ne gyere utánam! Nem kellesz! Értsd meg, nem kellesz!

István döbbenten állt meg. Nem tudta felfogni, mi történt. De ki érti meg a női lélek rejtelmeit.

Az asszony zokogva tovább futott, István pedig lehajtott fejjel indult lakása felé.

István nem akarta annyiban hagyni a dolgot, de nem volt mód, hogy találkozzék az asszonnyal, aki olyan ügyesen kerülte őt, hogy nem maradtak kettesben, hogy akár egy szót is válthattak volna egymással. Így István, ha nehezen is, de kénytelen volt beletörődni a váratlan fordulatba.

A napok teltek a szokásos egyhangúsággal. A gyárban végezték a munkát, otthon az élet ugyancsak a szokásos kerékvágásban folyt. István anyja most már úgy hozzászokott a gyári munkához, mintha mindig is azt csinálta volna. Igaz, egy szorgalmas munkásnő mindig is boldogul. A munkához egyébként is csak szorgalom és szív kell. Ha e kettő együtt van, a szakértelem jön magától is.

A gyermek is szépen fejlődött, erősödött, növekedett, és már letelt a szoptatási idő is, és a gyerek Becs Zoltán által fabrikált kis járókában tipegett, aki nagyon szerette ezt a törekvő, becsületes kis családot. Becséknél mindig szívesen látták őket, Istvánt és anyját vendégül, és otthonosan mozgott a kis Rózsika is, aki egyre vonzóbb teremtéssé fejlődött. Örömmel fogadták a kis porontyot is. Így összejárogatott a két család, a már kialakult barátság elmélyült.

A kisgyermek sokat sírt. István is keveset aludt. Reggel idegesen, fáradtan ébredt fel.

A hideg víz, meg a reggeli torna hamar felfrissítette, de azért a pihenés elmaradásával keletkezett nyugtalanság nem múlt el nyomtalanul. Valami feszültség vibrált benne.

Kívülről a belső feszültségnek nem volt nyoma. István egyébként is igen szerencsés alkat volt, nagyon jól tudta elrejteni a belső feszültséget; az soha nem ült ki arcára. Az előnyös volt neki a ringben is, ellenfelei nem tudták, hogy sikerült-e kizökkenteni a stoikus nyugalomból, de előnyös volt a munkában is, mert munkatársai - bármely feszültséggel is volt tele - egy mindig nyugodt, harmonikus embert láttak maguk mellett, akivel megnyugtató volt együtt dolgozni.

A kisgyermeket, annak tele torkú bömbölését, akinek anyja annyira kimerült volt, hogy most a gyermek sírására sem ébredt fel, egy kis tejjel hallgattatta el. István jól megnézte kis testvérkéjét, a kis Zolikát. Igaz, kicsit későn jött, szokatlanul későn, de már itt van. Mégiscsak a vérük közös. Bármennyire is gyűlölte István a kis féltestvér apját, a kis testvérke iránt szeretetet érzett, vele igen sokat játszott, és a legtöbbször vidáman mosolygó csemetét nagyon kedvelte.

- Nem jössz már? - hallatszott a konyhából a kis Rózsi hangja.

- Jó, megyek!

Hamarosan együtt kopogtak lépteik a macskaköveken.

Ha István fáradt is volt, a munka azért égett kezei között. Talán ez is volt az egyetlen szerencséje, mert másképp a gyárból régen elküldték volna már. Természetesen a sportnak is köszönhette István, hogy a jó kiállású munkásvezetőt, aki sok borsot tört már a vezetés orra alá, a gyárban tartották és sokszor ünnepelték is, mert a fiatal férfi nemcsak a munkában, hanem a ringben is megállta helyét.

Talán dél felé járhatott az idő, amikor a művezető István gépéhez lépett.

- Kapcsold ki a gépet.

- Tessék!

- Te, egy férfi jött anyádhoz, aki mindenáron azt akarja, hogy anyád menjen ki vele, de anyád nem hajlandó vele beszélni. Azt mondta ez az ember, hogy addig nem megy el, míg anyáddal nem beszél. Nem akarok addig erélyesen fellépni vele szemben, míg veled nem beszéltem.

- Majd megnézem én.

- Jó! Jó! Csak nehogy valami baj legyen! - szólt kissé korholóan a művezető, aki már meg is bánta, hogy szólt a fiúnak.

Sietett is nyomban István után. Jó mellette lenni, ha a fiút elkapja az indulat. Túl kemény ez a gyerek ahhoz, hogy magára lehetne hagyni.

István közelebb érve látta, hogy az anyja dühösen magyaráz valamit. Anyjának tudomása szerint nincs senki ismerőse. Hátha mégis?

Most már mind közelebb ért és még pár pillanat és István szemtől szembe állt azzal az emberrel, akit szívből gyűlölt.

A két férfi izzó szemmel nézett egymással farkasszemet. Mindkettő szemében gyűlölet égett. Egyik sem tudta elfelejteni az őt ért megaláztatást, mindkettő folytonosan gondolt arra, miként tudja ezt a másiknak visszaadni.

Most itt álltak egymással szemtől szembe.

Hideg mérlegelésé ilyenkor a szó, vagy az engesztelhetetlen gyűlöleté? Minden bizonnyal az utóbbié, mert a két férfi összehúzott szemmel mérlegelte egymást.

István bármennyire is gyűlölte ezt az embert, de már megtanulta, hogy a nehéz pillanatokban is uralkodni kell az embernek magán, és itt a gyárban nem lehet botrányt csinálni, a kenyere függ tőle.

Ezért csak nézte a másik férfit izzó tekintettel, de emberfeletti erőfeszítéssel uralkodott magán. Nem uralkodott magán a másik férfi: Az ispán felkapott a földről egy vasrudat, és a következő pillanatban már sújtott is a lefelé lendülő kéz.

István észrevette a sújtásra készülő kezet és az ütés indulását is, hiszen megszokta már, hogy az ellenfél szeme rándulásából, az összehúzódó szembogárból megérezze a kiinduló öklöt, mielőtt az kilendül.

Gyors volt az ütés, gyors volt István is. Mielőtt a nehéz vasrúd a fejéhez ért volna, már el is lépett és a következő pillanatban lendült István keze is. Hatalmas pofon volt ez. Oly hatalmas, hogy az ispán felbukott bele és a nagy zömök test elterült a gyárcsarnok betontalpazatán.

Az ispán háromszor is megkísérelt felállni, míg végül sikerült, és akkor is csak úgy támolygott ki az üzemből.

Minden valószínűség szerint itt ez volt az utolsó látogatása.

Többen látták ezt a jelenetet. Látták a lesújtó vasrudat is. Szinte meghűlt bennük a vér. Látták a hatalmas pofont is, ami az ispán arcán csattant.

- Ki volt ez? - kérdezte a művezető.

- Anyám gyermekének az apja - szólt István bosszúsan és visszaindult a gép mellé.

Ekkor már többen körülállták a szerencsétlen asszonyt.

- Tényleg ez volt a gyermek apja? - kérdezték többen is.

- Nem! - válaszolt kemény hangon az asszony.

- Hát akkor kicsoda?

- Már mondtam: "a nyomor".

Rövid időközökben már kétszer hangzott el a nő szájából ez a szó. Ez a szó, aminek igaz értelme volt. Sajnos sok volt a gyerek ebben az időben, akinek ugyanaz volt az apja. Valamennyinek a nyomor.

Ezt a gyárban mindenki megértette. Jól ismerték ők már az életet. Sokat kellett itt mindannyiuknak tűrni. Tűrni azt a tengernyi megaláztatást, ami annyi kemény gerincet tört ketté, annyi emberi méltóságot gyalázott meg, amely jellemeket roncsolt szét, és ami oly sokszor okozott határtalan szenvedést.

Ezért volt itt a nyomor, a szenvedés oly ismerősen hangzó szó, azért tudták annyira itt annak igaz értelmét.

Hiába teltek a napok és a hetek, Anna nem tudta kiheverni a súlyos megrázkódtatást. Teljes belsejét, lelkivilágát felkavarta a múlt súlyos történése. Ő, az elhagyott asszony egyszer botlott meg, amikor kint a pusztán, magára volt hagyatva, és ezért kell most ilyen súlyos árat fizetnie. Így tönkre lehet tenni őt, a jobb sorsra érdemes teremtést? Megérdemel ő ennyi szenvedést? Most, amikor minden rendbe jött volna. Ismét saját otthona lesz, amire annyira vágyott. Ami, ha bármily sivár környezetben is volt, de ő igazi otthonná varázsolta volna. Hiszen ebben az idegen házban is a sok virág, a szemet gyönyörködtető növény minden az ő keze nyomán van. Ez az, amit nem lehet elvenni tőlük, a szegényektől sem. Ezt a szépérzéket, a természet utáni olthatatlan vágyat és azt a vasszorgalmat, mely bármily nehéz körülmények között is elviselhetővé tudja tenni az életet.

Nem tehetett sokáig ilyen környezetben eltitkolni a megromlott kedélyállapotot, a belső vívódást, a lelki sérülést, a betegséget. Azt környezete is felismerte, de mivel nem tudták az okát, nem volt diagnózis, így a terápiát sem találták meg, amivel enyhíteni tudták volna a lelkibeteg asszony fájdalmát, aki nem tudta kiheverni, hogy idegen, gyűlölt emberek prédája lett.

István is érezte, hogy ezzel az asszonnyal valami történt. Nem akarta cserbenhagyni. Inkább tűrte az eddig ismeretlen, durva megnyilatkozásokat, sokszor szidalmakat, az indokolatlan durva megjegyzéseket, de nem tágított Anna környezetéből. Anna azonban hallgatag volt, olyan, mint egy szfinx. István úgy érezte magát, mint az, akinek kezében a bűvös lakat van, de nem tudja megfejteni kinyitásának titkát. A bűvös lakat, bármennyire is igyekszik, nem nyílik ki. Kevés volt itt a varázsszó. Hiába mondogatta volna, hogy szézám nyílj ki, a bezárkózott női lelket nem lehetett kinyitni. Anna csak hordozgatta bensőjében azt a szomorú titkot.

Egyszer volt módjában Istvánnak Annához közelebb kerülni, amikor átölelte az asszonyt. Az könnyes szemmel csak annyit mondott neki:

- Nem érdemellek meg István.

Hiába kérlelte, faggatta István, az asszony nem volt hajlandó többet mondani.

Teltek a napok, a hetek, az asszony sebe nem gyógyult. Mintha búskomorság vett volna erőt ezen a gyönyörű nőn.

Ha fájdalom tépi a szívet, komoly sebet ejt rajta, ami nagyon nehezen gyógyul. Anna szívében pedig komoly seb volt. Oly seb volt, amit csak egyféleképpen lehet meggyógyítani. Csak a bosszú segített volna beforrasztani ezeket a sebeket. Anna sokat gondolt rá, hogy férje előtt felfedi Teréz titkát, de Teréz megüzente neki, hogyha valamit elárul, akkor ő is el fogja mondani, ami Annával történt. Anna pedig ettől rettegett. Ezért hallgatott, hallgatott sokáig, de a zsilipet mégis fel kellett húzni, mert különben elönti az ár, és Anna úgy érezte, hogy akkor már csak egy marad hátra, az öngyilkosság. Hosszú, hosszú ideig gondolt rá, míg végül elhatározta, hogy fel fogja fedni Teréz titkát, ezt a félelmetes titkot.

Az elhatározás már érlelődött, Anna csak az alkalmas időre várt. Anna nem volt bosszúálló teremtés, a bosszú helyett inkább az volt az életelve, hogy aki megdob egy kővel, azt dobd vissza kenyérrel, de Teréznek ez a magatartása, ami Anna önérzetét gyalázta meg, önbecsülését tette tönkre, bosszúért kiáltott.

Anna már a munkakezdéskor látta Györe Mihály arcát, mely arcon a szokásos vidámsággal, jókedvvel szemben valami bosszúság honolt. Anna alig várta, hogy közelébe férkőzhessék.

- Mi van veled Mihály?

- Teréz megint szüleinél maradt. Megint nincs élelem.

- De jó ember vagy te, Mihály!

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy jó ember vagy!

- Miért lennék rossz?

- Miért is lennél rossz?

Mihály furcsán nézett az asszonyra. Az nem szólt semmit, hamarosan azonban újra Mihály elé került.

- Még mindig rossz kedved van Mihály?

- Ne bosszants fel már te is!

- Én? Miért bosszantanálak?

- Csak azért, mert olyan furcsán beszélsz.

- Én?

- Igen, te!

- Azért, mert azt kérdeztem, hogy nem tudod, hol az asszony?

- Hát hol lehetne? Az anyjánál!

- Lehet Mihály! Lehet! - szólt az asszony sokatmondóan.

Mihály még jobban rácsodálkozott az asszonyra. Ilyen eddig még nem volt, soha nem kételkedett a feleségében, soha nem gondolt másra, mint amit néki az asszony mondott. Mindig pontos volt, nem maradt el eddig soha. Ha úgy volt, hogy otthon kellett maradnia, azt előre megmondta.

- Mondom, hogy jó ember vagy te Mihály!

- Miért?

- Mert mindent elhiszel.

- Hogy érted ezt? - kérdezte most már élesen Mihály.

Az asszony nem válaszolt. Újra tovább lebbent. Délig nem is találkoztak. Délben már Mihály ment az asszonyhoz.

- Aztán mondd Anna! Mi van veled az utóbbi időben?

- Velem semmi! Veled mi van?

- Hogy-hogy velem?

- Igen veled. Te mindent elhiszel, amit az asszony mond.

- Te! - nézett keményen Mihály az asszonyra.

Az ismét nem szólt semmit és mivel már szólt is a gyári kürt, sietett is a géphez.

- Megállj te asszony! - rivallt rá Mihály.

- Mennem kell!

Anna gyorsan elsietett, de még rákacsintott a meglepett arcú férfire. Anna jól megfigyelte a meglepett férfi arckifejezését és megelégedéssel állapította meg, hogy sikerült a férfiben a gyanakvás ördögét feléleszteni. Munka közben oda-odapislogott Mihály gépe felé. A férfi mozdulataiból még messziről is látta, hogy az nagyon bosszús. Többször ide-oda futkározott. Az asszony alig várta, hogy a munkaidő leteljék, és Mihállyal beszélhessen, de amikor a munkaidő végeztével indult hazafelé, mégis előre sietett. Csak akkor lassított le, amikor a gyárkaput elhagyta, és csak akkor gyorsította meg ismét lépteit, amikor hátra-hátra pillantva látta, hogy Mihály nagyon siet utána.

- Na végre, mit loholsz úgy?

- Én? Csak sietek haza. Várnak otthon.

- Most mondd meg, amit pedzegettél!

- Mit? - nézett ártatlan arccal Anna a férfire.

A férfi, aki eddig soha nem kételkedett, most már igen bizalmatlan volt. Annának sikerült felébresztenie benne a féltékenység ördögét. Még leplezni sem akarta érzelmeit. Az eddigi bizalom nem hiszékenységet, butaságot takart.

- No jól van. Megmondom, hogy hol van a feleséged.

- Hol? - csattant most már oly keményen a hang, mint a puskalövés.

- Elvezetlek oda, ha tudsz titkot tartani. Mert ha nem, soha nem tudod meg az igazságot.

- Mond, mit tudsz? Van valakije?

Anna hallgatott.

- Van valakije? - rázta meg Mihály az asszonyt oly erősen, hogy szinte a csontjai is megrázkódtak.

- Igen! - hangzott az egyszerű felelet.

- Biztos vagy te ebben?

- Tudom!

- Ide figyelj Anna, ez nem tréfadolog. Jól jegyezd meg, ha alaptalanul gyanúsítod a feleségemet, én a nyakadat tekerem ki. Ebben nem ismerek tréfát.

Az asszony jól tudta, hogy a férfi igazat beszél.

- Tudod Mihály, amit mondok, azt nem alaptalanul mondom.

- Akkor beszélj!

- Feleséged mikor szokott elmenni otthonról?

- Minden csütörtökön.

- Kibírod csütörtökig? Most hétfő van.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy csütörtökön elviszlek oda, ahová feleséged szokott járni, és ott megtudsz mindent.

- Miért nem mondod most el?

- Hiába mondanám, saját szemeddel kell látnod.

- Akkor esküdj meg, hogy így van.

- Ha te is megesküszöl, hogy addig nem szólsz Teréznek, és nem érezteted vele, hogy tudod, hogyan állsz.

- Esküszöm!

- Én is!

- Most mit tegyek? - kérdezte kábultan férfi.

- Most még semmit. Tetesd magad betegnek, és akkor Teréz nem fogja észrevenni rajtad, hogy nincs minden rendben.

Anna látta, hogy a férfi elfordítja fejét, és szeméből könnycsepp hull ki. Részvétet érzett a becsületes ember iránt. Nem is szólt volna neki, ha szívében nem élt volna oly erős gyűlölet.

A napok lassan múltak. Annának sem volt könnyű, de Mihály is nehezen bírta, sokszor éjszakánként a falat kaparta.

Teréznek valamit súgott a női ösztöne. Valamit érzett, hogy nincs minden rendben, de a betegségre hivatkozás kissé eloszlatta gyanúját. Hosszú évek óta ment már ez a tisztességtelen játék, és eddig a gyanú árnyéka sem merült fel. Ugyan ki gondolhatná azt el, hogy egy egyszerű munkásasszony, valahol Csepel-sziget ódon, rozzant házai között, még akkor is, ha viszonylag szép házban lakik, éppen egy csodás budai főúri palota fényűzően berendezett lakásának úrnője. A kettős életet élő nő, a kurtizán, a kitartott, alávaló nő?

Az ugyan furcsa volt, hogy ez a kemény, munkához szokott, szívós ember, aki soha nem volt beteg, a munkából egyetlen napot sem mulasztott, most szokatlanul nyűgös, aki egyik helyiségből a másikba futkos azzal, hogy fejfájás gyötri. De hát ez sem tart soká, pár nap múlva bizonyosan elmúlik. Ebben Teréz nem is csalódott.

A férfi emberfeletti erővel igyekezett elfojtani a néha már elemi erővel feltörő érzelmeit, ami egész belsejét elemi erővel rázta meg. Talán apáink is szívesebben lettek volna a csatamezőn, mint ily kegyetlen érzések hatása alatt. Azt, amit kimértek, azonban mindenkinek ki kell bírni. Vagy kibírja, vagy halál. A puhábbak általában az utóbbit, a könnyebbet választják, míg a keményebbek megpróbálnak a bajjal együtt élni még akkor is, ha a fájdalom magányos életük örök társa marad. Mihályt keményebb fából faragták, minden bizonnyal az utóbbit fogja választani.

Nem vette észre senki, hogy Anna és Mihály naponta többször váltanak pillantást egymással. Mindkettő szemében valami belső feszültség bujkált. Valami vibráló feszültség, oly feszültség, amelynek ampertartalma túlontúl nagy.

Anna érezte ezt a határtalan feszültséget, ami a férfiből áradt. Csodálta is, hogy ily nagy belső feszültség ellenére, hogyan tud ez az ember uralkodni magán. Aki nem tudta, mit takar a látszólagos nyugodt külső, elképzelni sem tudta, mi játszódik le ennek az embernek belsejében. Sokáig nem mehet ez így. Ez a vihar kitör, aztán pusztít mindent, ami körülötte van.

Végül elérkezett a várt nap, a csütörtöki nap. Teréz már reggel bejelentette férjének, hogy már dél körül elmegy, és valószínű csak reggelre jön haza. A hat órás omnibusz hozza.

Mihály valamit morgott, de éppen borotválkozott, így alig figyelt oda. Teréz is elsietett és képzelete már a budai otthonban járt, így nem gondolt arra, hogy ez a dörmögő hang ez a figyelmetlenség, milyen lázas izgalmat takar, milyen tűzijáték játszódik le a férfi belsejében.

A férfi megfogózkodott a karosszékben, amikor az utcai kapu ajtaja csattant, és amikor a kulcs csikorogva fordult meg a zárban, mintha az ő agyában csikorgott volna valami.

Mégis igaz lenne mindez? Eddig titokban reménykedett, hogy mindez csak kegyetlen intrika, valami női bosszú, de egyre jobban érezte, hogy ez az asszony igazat mondott. Az utóbbi napokban többször elvonult lelki szemei előtt egész életük, a máskor súlytalan körülmények egyszerre jelentőséget kaptak. Ami korábban fel sem tűnt, most többször megfordult Mihály fejében. Összefüggések jelentkeztek egyes körülmények között. Most már valami szólt Mihály belsőjében, valami, aminek hangját soha többé elfojtani nem lehet. Nem lehet még akkor sem, ha bebizonyosodnék Teréz ártatlansága, az, hogy rágalom csak rosszízű tréfa volt, vagy talán a női bosszú játéka és Teréz ártatlan.

Nehezen ment el a délelőtt. Mihály néha úgy érezte magát, hogy mellkasát szétveti az izgalom. E belső izgalom egyre jobban erősödött, nemcsak a mellkasában dübörgött valami, hanem úgy érezte, hogy agyát is széthasítja az izgalom.

Anna sem volt mentes az izgalomtól. Jól tudta, hogy milyen lépésre szánta el magát, de azt is tudta, hogy nem fog addig nyugodni, míg legalább részben vissza nem adja az őt ért súlyos megalázást.

A délutáni műszak nagyon nehéz volt, Anna kétszer is leejtette a kosarat. A munkaidő vége lassan mégis csak elérkezett, búgó, messze hangzó hangon szólalt meg a gyári kürt. Gyors mosakodás, öltözködés és a tömeg máris hömpölygött kifelé.

Mihályon oly izgalom vett erőt, mint egy kisdiákon vizsga előtt. Szívesen lemondta volna ezt a találkozást, hiszen eddig legalább néki úgy tűnt, boldog egyetértésben éltek és most... most mintha villám tényleg a derült égből csapott volna le, mindent felégetve, ami útjába kerül.

Mihály tudta, hogyha meggyőződik arról, amit Anna állít, visszaút már többé nincs. Nem lesz akkor sem, ha szívét kell kitépnie. Ő férfi volt, kemény, igaz férfi, munkásvezető, akire munkatársai felnéztek. Ő, ha a szívét kalapáccsal is törik össze, arca olyan marad, mint a szikla, nyugodt és hideg és kemény.

Amikor a gyári kürt megszólalt, Mihály már valóban jég volt, hideg és kemény. Úgy indult el munkahelyéről, oly elszántan mintha csatába indult volna. Csatába is indult, a legnehezebb csatába, az érzelmek csatájába. Itt nem életével fizet az ember, itt a szívét törik össze örökre.

Anna már várta a kapuban. Már a nő is határozott volt. Úgy látszott, mintha eltűnt volna arcáról a szokott búskomorság, a néma elmélázás. Újra a régi, határozott nő volt, nő, aki vissza akarta adni a másik nőnek az őt ért sérelmeket.

Mihályt oly izgalom hajtotta, hogy szinte rohant. Anna alig bírt vele lépést tartani. Mindkettő szótlan volt, dermedten néztek maguk elé. Mihály csak akkor ocsúdott fel, amikor át kellett szállni a villamosról.

- Hová megyünk?

- Bízd csak rám magadat!

- Azt csak tudhatom, hogy hová megyünk.

- Majd meglátod Mihály, én addig nem szólok semmit.

Mihály már kezdte ismerni a női lélek rejtelmeit és ezért inkább hallgatott, csak szíve vert mindig hevesebben. Elérkeztek a Lánchídhoz is.

- Meddig megyünk még? - fakadt ki most már dühösen Mihály.

- Most már nem sokáig, csak most bírd ki már.

Mihály kibírta, tovább ment Anna oldalán szótlanul, míg meg nem álltak a szép, háromemeletes épület előtt. A kapunál Mihály megállt.

- Ide megyünk be? - nézett fel a szép, palotának is beillő házra.

- Bizony ide, éspedig a harmadik emeletre.

Mihálynak csak most kezdett igazán dobogni a szíve. Mind feljebb és feljebb értek, míg megálltak a harmadik emeleti tölgyfaajtó előtt.

- Na Mihály! Férfi vagy?

- Az vagyok - nézett a férfi az asszonyra.

- Akkor törd be az ajtót!

- Mi lesz, ha betöröm?

- Te ezt kérdezed?

Mihály hirtelen észbe kapott, el is szégyellte magát.

- De ha nincs itt, akkor mi lesz?

- Itt van, de ha nem akarod, mehetünk is vissza.

Mihály nem tétovázott. Kemény ember volt ő is, társai azt suttogták róla, hogy acélkemény. Ajka szögletében kesernyés mosoly játszadozott.

Mihály felnézett a kemény tölgyfaajtóra, aztán hátrált, majd pár lépésről nekiiramodva vállával a kemény tölgyfaajtót beszakította. Az erőset reccsent, majd beszakadt. Hangja végigzúgott az egész lakosztályon.

- Hamar a belső szobába! - szólt most erélyesen Anna.

Mihály nem volt rest. Ha már bent volt a lakásban, szedte lábait, rohant ahogy tudott, csak az utolsó ajtóban állt meg földbegyökerezett lábbal.

- Teréz! - préselődött ki nehezen a szó a kemény, boltozatos férfimellből.

A nő feküdt a kanapén anyaszült meztelen. Mellette a férfi. Olyannyira megrémültek a váratlan látogatástól, hogy még kísérletet sem tudtak tenni, hogy az áruló nyomokat eltüntessék.

- Te bestia! - szólalt meg most már jéghideg hangon a férfi.

Anna ugyancsak odaért a szoba ajtajához és ő is jéghideg szemmel nézett be a ajtón.

- Látod Mihály... nem hazudtam. Itt a feleséged.

- Felesége a kutyának! - kiáltotta el magát most már Mihály is félelmetes hangon. Aztán pillanat alatt ott volt a heverő mellett, és hajánál fogva ragadta meg az asszonyt, és rántotta le a parkettra.

- Te disznó! - szólt most a férfira.

Az megrettenve kuporgott a heverőn. Szánalmas látványt nyújtott az előtte álló férfi előtt, aki mint a számon kérő, bosszúálló Isten állt előtte.

- Na mi van te szemét? Most legénykedj!

Mihály elkapta a remegve guggoló férfi karját és oly erővel lendítette meg, hogy az zuhanva esett a szekrénynek, zúzta be annak ajtaját. A sok gyönyörű ruha láthatóvá vált.

- Ezekért a rongyokért adtad el a becsületedet? - nézett Mihály megvetéssel az asszonyra. - Ez megért néked annyit?

Közben a meztelen férfi ismét tápászkodott felfelé. Mihály újra elkapta, de most már lendült a kéz is.

Hatalmas pofon csattant az ismeretlen férfi arcán. Az a szoba másik oldalához repült. Mihály nehéz, robosztus léptékkel megindult feléje.

- Mihály vigyázz! - sikoltott Anna.

Mihály megfordult és elkapta Teréz lesújtó kezét. Abból a kés zajtalanul a hatalmas perzsaszőnyegre hullt.

- Mihály, ne öld meg! ... Néked lesz belőle bajod! - sikoltott Anna.

- Igazad van - szólt újra a férfi.

Aztán a vergődő asszonyra nézett, és nagyon halkan csak ennyit mondott: - Hát csak ennyit jelentettem néked? - aztán eleresztette a nőt.

Az sarokba hullott és ott kuporgott megkövülten.

Mihály csak állt a szoba közepén. Ezen a kemény férfiarcon vad viharok dúltak. Aztán ez a kemény ember keskenyre szorította ajkait. Arcán lassan elülnek a viharok. Csak a szeme marad jéghideg és az arc marad falfehér.

Aztán lassan, csendesen indul ki ebből a főúri lakásból. Anna, a bosszúálló Anna lassan utána.

Amint kivonultak csend maradt utánuk, irtózatos, dörömbölő csend. Aztán ezt az irtózatos hallgató és harsogó csendet zokogás törte meg. Egy asszony zokogott, aki életében először sírt.

Mihály csak ment, Anna csak utána. Végig az irtózatosan hosszú úton visszafelé, a harmadik emelettől a földszintig. A földszintre érve Mihály hátrafordult az asszony felé.

- Anna menj haza, most egyedül akarok maradni!

A hang ellentmondást nem tűrő volt, az asszony lemaradt, a férfi nehéz léptékkel indult tovább.

Amikor Anna hazaért otthonába, ő is zokogott, hosszú idő után először tudott sírni.

Talán éjfél felé járhatott az idő, amikor a kis csepeli ház ablakán kopogtattak. Anna ment kinyitni az ajtót.

A holdvilág fénye egy férfi arcot világított meg. Kísértetarc volt ez, beesett szemekkel. Talán a holdvilág festette oly fehérré.

Csak ennyit mondott ez a beesett szemű arc:

- Köszönöm Anna! - és eltűnt az éjszakában.

* * *

Jó pár nap telt el ez után a kísértetnap után, mert kísértetek maradtak utána. Mihály a rendőrségen volt, mert eltörte a férfi vállát. Helyesebben a kulcscsont repedt meg. Oly nagy volt az ütés, oly erősen ütődött az ember a falhoz, hogy a csont megrepedt. Válla be volt pólyázva, csak nemrég engedték el a kórházból. Csak Teréz hívására jött el a találkára.

Teréz, ez a szépasszony azóta egyszer volt otthon. Akkor is úgy osont be a lakásba. Azt tudta, hogy férjét letartóztatták. Az emlékezetes nap óta ő is alig aludt valamit. Ez a szép, csodálatosan szép, érzéki női arc most ugyancsak egy kísértetarchoz hasonlított. A szép, fekete haj napok alatt ősz lett. A szemek beesettek, az arc ijesztően sovány. Aki pár nappal azelőtt látta, nem hitte volna el, hogy ugyanaz az arc, melynek ugyanaz a személy a viselője.

Most ő is ott gubbasztott a törtvállú férfi mellett a heverőn. Úgy látszik a férfi már kiheverte a nagy ijedséget, mert bár a tört vállával még nehézkesen mozgott, az fájdalmas is volt, de jókedve, vidámsága kezdett visszatérni.

A férfi nézte az előtte gubbasztó teremtést. Igen ez a nő teljesen összetört. Olyan volt most, mint egy szép porcelán, ami darabokra törött, amit össze nem forraszt már senki.

Akár összetörött is, akár megőszült is, ő már beleszeretett és nem tud lemondani róla. Lemondani erről a teremtésről? Nem, azt már nem tud.

Mindegy mi lesz vele. Ha a társaságból kitagadják is, akkor sem mond le erről a nőről.

- Most hogy lesz tovább? - kérdezte a nő.

- Az lesz, hogy elválsz!

- Tudom, ezen már nem lehet segíteni. Már nem tudok jóvátenni semmit.

- Mit akarsz jóvátenni?

- Azt, hogy tönkretettem egy igaz embert, azt, hogy elárultam férjem munkatársait, azokat, akik ebben az emberben bíztak, akik hozzá fordultak panaszaikkal.

- Ugyan? Jóvá tenni? - hangzott a csúfolódó hang. - Kinek tartoznál te felelősséggel? Talán annak a csőcseléknek? Azoknak, akik azt várják, hogy pénzüket megkapják, és máris elisszák a kocsmában? Akik maguk sem törődnek a családjukkal?

- Azoknak! A munkatársaimnak!

- Munkatársaidnak? Te nem vagy már munkás! Te már egy dáma vagy!

- Sajnos már nem vagyok munkás. Munkásfeleség sem. Mi vagyok? Nem tudom...

- Sajnos nem tudom! - sikoltozgatott egy hang, és a nőt megrázta a zokogás.

- Míg téged nem ismertelek, szerettem férjemet. Imádtam azt az embert, aki engem mindig a tenyerén hordott. Egy kis vizes szobában kezdtük az életet, aztán egy kis földes szoba és köves konyha volt a folytatás. Ebben a vizes, penészes lakásban boldog voltam, nagyon boldog. Soha, soha ilyen boldog nem leszek. Most otthon egy szép házunk van, itt egy főúri lakás, amit egy herceg is szívesen elfogadna. Gyönyörű ruháim vannak. Vagyont érő ékszereim! Mindenem van! Csak boldogságom nincs!... és... és a lelkiismeret furdal... aztán még valamim van!... Még valami... a csömör. Undorodom az élettől... undorodom ettől az élettől!

- Miért? Magyarázd meg!

- Miért?... Mert becstelen vagyok... mert összetörtem egy férfi szívét, bosszúból tönkretettem egy nőt... mert összetörtem önmagamat... összetörtem becsületemet... összetörtem önérzetemet, elárultam munkatársaimat. Tudok azokról, akiket az én árulásom miatt tettek ki a gyárból... volt olyan is, aki emiatt öngyilkos lett, akinek az életét én tettem tönkre. Mi vagyok én, mondd?! Utolsó ringyó!... De ez mind semmi!... Én áruló vagyok!... Áruló!... Áruló!

Terézt újabb zokogás rázta meg. A férfi nézte ezt az asszonyt. Ezt az asszonyt, aki már csak romja pár nappal előtti önmagának. Nézte ezt az összetört asszonyt, aki mindenkivel szemben ki tudott állni, csak eggyel nem. Csak egyet nem tudott legyőzni. A saját lelkiismeretét! Ez... ez... olyan ellenfél, akivel szemben még a királyok is tehetetlenek. Amikor ez a félelmetes, ez a legyőzhetetlen ellenfél valakit meglátogat, azt addig marja, míg "elsápad és nyeregbe száll", aztán már nyargalhat vele új utakon a halál. Hány ember lett öngyilkos csak azért, mert ez az alattomos féreg, ez a szörnyű vámpír, a becstelenek, a hazugok, az esküszegők, az árulók esküdt ellensége belülről mardosta. Hiába zárták be az ajtókat, ablakokat, hiába reteszeltek be minden nyílást, hiába tömték be még a kulcslyukakat is, ezt a félelmetes ellenfelet nem lehetett sem zárral, sem tűzzel, sem vassal, sem más módon távol tartani. Ehhez csak egy út vezetett. Csak egyetlenegy. A szívét kellett kitépni annak, aki ezt a szörnyet távol akarja tartani. De ha ez megtörtént, akkor már nem kellett birkóznia.

- Igen, gondoskodtam róla. Tönkre kell tennem, hogy többé soha senki ne állhasson utunkba.

- Tudom, hogy te voltál!... Csak azért, mert megvert... mert tönkre tetted az életét... elvették tőle, akit nagyon szeretett.

- Igen, és tönkre fogom tenni, hogy megkaphassalak téged. Nem érted, most már halálosan szeretlek! Ott hagyok vagyont, ott hagyok rangot, mindent. Enyémnek, csak az enyémnek kell lenned!

- Nem! Nem! Gyűlöllek!

- Nem bánom! Akkor is az enyém leszel!

- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Érted?

- Szeretlek! - rogyott le a férfi az asszony lábai elé.

- Én gyűlöllek! Te gyilkos! Férjem megölője, női becsületem, önérzetem, boldogságom gyilkosa!

Az asszony ezeket a szavakat már hidegen mondta. Jéghideg, átható pillantással, távolba néző, merev tekintettel.

A férfi elkapta az asszony kezét és vadul csókolgatta.

Szeretlek!... Szeretlek... szeretlek!

Az asszony már nem válaszolt. Lassan kiegyenesedett és szinte megdicsőült arccal, lassú méltóságteljes léptekkel vonult a kis faliszekrényhez. Amint kinyitotta annak ajtaját, halk, szinte lágy muzsika szólalt meg és a középső csillár kialudt, a rejtett lámpák egzotikus fénnyel világították meg a szobát.

A szobában csend volt. Fojtó csend. Minden úgy tűnt, mintha egy szörnyű színjáték előkészülete lett volna.

Az asszony egy bögrét vett ki a szekrényből és lassan, méltóságteljesen megindult a férfi felé.

- Úgy sejted miért hivattalak?

A térdeplő férfi döbbenten nézi az átszellemült teremtést.

- Csak nem?... csak nem... csak nem? - dadogta reszkető hangon a biztos fellépésű, társasághoz szokott bátor férfi.

- Igen, a bosszú!... bosszú értem, bosszú férjemért... bosszú önérzetemért... bosszú a boldogságom elvesztéséért... bosszú munkatársaimért, akiket miattad elárultam... és bosszú mindazért, amit nékem adtál.

Irtózatos döbbenettel meredt a férfi a kérlelhetetlen, könyörtelenné vált női arcra. A nő, ez az irtózatos nő pedig még egy pillanatig mereven nézett a férfi szemébe, aztán nyugodt mozdulattal lehúzta a bögrére kötött vékony hártyapapírt, ami eddig őrizte a bögre tartalmának illatát és a bögre teljes tartalmát a férfi arcába öntötte.

Szörnyű, velőtrázó kiáltás volt a válasz. A sósav gyors volt és ugyancsak kérlelhetetlen. Talán egy pillanat tört századrésze és a korábban még ép, kissé öregedő, de még csinos férfiarc, fájdalmas vonaglással, szörnyen végigmarva, üres tekintettel nézett a semmibe. Aztán a szörnyű fájdalom, mint valami iszonyatosan erős rugó húzta össze ezt a férfit, és a sokk, mintha valami vad, félelmetes zene táncba lejtette volna a férfi testét.

A nő csak nézte, csak nézte, hideg, szenvtelen tekintettel ezt az irtózatos fájdalomtól vonagló férfi testet és csak akkor mozdult meg, mikor a fájdalom már görcsbe merevítette. Aztán oly erővel, amivel csak a megszállottak rendelkeznek, emelte fel a férfi testét, állította őt lábra, a lakosztályon végigvezetve kísérte egészen az ajtóig. A keleti perzsaszőnyeg kísértetiesen fogta fel lépteik neszét.

Az ajtónál a nő megállt, az ajtót sarkig tárta ki és kilökte rajta a görnyedtté zsugorodott férfit.

- Jaj a szemem!... Jaj a szemem! - hangzott ismét végig ezen a csodálatosan szép méregdrága márvánnyal takart lépcsőn.

Az asszony megállt a tükör előtt. A velencei tükör egy hideg szemű, elszánt arcú nő képét verte vissza. Az asszony, ha a visszaverődő képet jobban megnézte volna, talán maga is elborzadt volna ettől a képtől, de az arc egykettőre eltűnt és a tükörben vidám, jókedvű kislány jelent meg, aki boldogan futkozott az apja karjától az anyja karjához. Aztán minden eltűnt, csak egy férfi képe játszadozott a tükörben. Egy fiatal férfié és egy fiatal nőé, aki boldog mosollyal simul kedveséhez. Aztán a férfin fekete ruha, a nőn szép, igaz túl egyszerű, olcsó, de csodálatosan szép fehér ruha volt és egy fiatal pár boldogságtól ragyogó arccal - valahol az igazi mennyországban - lépkedett le a templom lépcsőiről.

Ezt a képet a tükör előtt álló nő is átszellemült, boldog mosollyal nézte és úgy látszott, hogy ez az érett női arc visszafiatalodik, az előbb még keserű mosoly boldog, szinte megdicsőült mosollyá szelídül, a jéghideg tekintet is feloldódott és ismét a régi vidámságot, boldogságot tükrözte vissza.

Az asszony sokáig állt a tükör előtt. A vastag, puha szőnyeget könny öntözte meg. Az asszony hosszú idő után tért magához. A pillantás újra jéghideggé vált, az ajkak keményekké. Az asszony újra a szekrényhez indult. Nyugodt kézzel válogatta ki a legszebb ruhát. Újra a szép, piros ruhát öltötte fel, ami igazgyöngyökkel volt körülövezve. Gyémánt nyakék került a nyakra, aranykarkötő fonta át a csuklót, briliáns melltű díszítette a ruhát.

Az asszony nagy útra készült. Itt szépnek kell lenni.

Különös gonddal fésülte meg haját, festette ki szemöldökét, púderozta be arcát.

Amikor elkészült, ment be a fürdőszobába. A körbefutó tükör egy csodálatosan szép démont mutatott. Az álmok asszonyát! Az asszony ezt a csodálatos démont lenéző, megvető pillantással nézte végig, aztán lassan befeküdt a fürdőkádba. Pár pillanatig feküdt ott, aztán hirtelen felugrott. Szinte dühösen lépett ki a fürdőkádból.

Nem kell nekem ez a szemét! Talán ez volt minden baj forrása.

Lekerült a ruha, a sok szép gyöngy, a sok vagyont érő ékszer. Az utolsó darabot, a vagyont érő karkötőt a nő úgy dobta le, mint valami ócska követ, melyet szenny borított el. Ezt kapta első ajándékként azon az éjszakán, amikor először lépett erre az útra. Az arany tompán csattant a fürdőszoba kövezetén.

Az asszony most már úgy, ahogy megszületett, lassan visszafeküdt a fürdőkádba. Csak annyi vizet engedett magára, hogy éppen csak ellepje a szép női testet. Aztán ismét egy gombnyomás, talán az utolsó és a tükörrel takart rejtett polc újra megnyílt.

Innen az asszony nem vett ki mást, csak egy kis körömollót, aztán újra becsukta a rejtett kis polcot.

Míg az asszony a körömollóval az ereit vágta, a hideg arc meg sem moccant, az asszony nem érzett fájdalmat. Nagyobb fájdalom érte őt ennél. Aztán a kis körömolló is tompán csattant a fürdőszoba kövezetén.

Az asszony lassan hátradőlt és utoljára még kényelmesen elhelyezkedett a fürdőkádban és két kezét összekulcsolta és szemét lassan, alig észrevehetően hunyta le.

A vér előbb gyorsan, majd lassan apadva csordogált ki az erekből, és festette pirosra a fürdőkád vizét. A víz lassan átlátszatlanná vált és vörös fátyolként takarta be a parázs szenvedélyre termett női testet.

A tömör tölgyfaajtón keményen dörömböltek, oly hangosan, hogy annak zaja felverte ezt a palotát, de ezt már nem hallotta a fürdőkádban fekvő asszony. Csak a porhüvelye maradt itt, a lelke már igen távol járt. Az már nem tér vissza soha többé.

Az ajtó nagyot reccsenve tört be. Emberek rohantak a szobába. Végig rohantak a lakosztályon át mindaddig, amíg be nem értek a fürdőszobába. Ott ámulva állt meg a két egyenruhás rendőr és az egynéhány ember a palota lakói közül.

A csillár sziporkázó vöröses fénye tobzódva fonta körül a fürdőszobát, a falak körül húzódó tükör csillogva verte vissza a földön fekvő drágakövek pazar fényeit, a piros vérből kiemelkedő sápadt nő arc, mintha a túlvilági démonok küldöttének arca lett volna.

Ki tudta volna leírni a szenvedélynek, a tobzódó érzékiségnek eme elmúlását, a szenvedély poklának ezt a stílszerű megsemmisülését?

- Nézd! Saját vérében fürdik a démon - súgta az egyik idős hölgy a másiknak.

- Kérem, menjenek innen! - szólalt meg egy határozott, hivatalos hang - Tessék, tessék, csak az lehet itt, akire szükség van.

Két ember volt itt a közelmúltban egymás mellett. Az egyik most vakon, többé nem pillantva meg senkit, fekszik egy kórházi ágyon, most már magatehetetlenül, a másik vérfátyollal takarva egy fürdőkádban.

Két embert kapcsolt össze a rövid élet, hogy aztán újra mérhetetlen messze taszítsa őket egymástól.

Talán ez volt az igazi társadalmi igazságszolgáltatás?

Ma szokatlan időben jelentkezett a hosszú búgó hang, a gyári kürt munkára hívó és a munka befejezését jelző hangja. A hosszú búgó hangra megálltak a gépek, és az előbb még zúgó, morajló hatalmas munkacsarnok elcsendesedett, mintha a hatalmas zajt valami kísérteties hatalom vágta volna ketté. A sztrájktanács döntött úgy, hogy valamennyi üzemben le kell állni a munkával. A leállás nem volt váratlan, a munkások már hosszabb ideje készülődtek, hogy erejüket kipróbálják, és hosszú évek kudarcai után végre eredményekkel is járjon a harc.

A vezetők nagyon körültekintően jártak el, az előkészületek során gondosan elemezték az elmúlt évek tapasztalatait, leszűrték a korábbi sztrájkok tanulságait. Tudták, hogy ez kemény harc lesz. A régi veterán harcosok, a Szociáldemokrata Párt mai katonái közül még többen emlékeztek az Első Magyar Gépgyárban 1870-ben a tízórás munkaidőért folytatott sztrájkra, amit a munkaadók gyermekmunkásokkal törtek le. A gyári munkások ezután a malom, vagon- és fegyvergyár letartóztatott munkásvezetői szabadon bocsátásáért léptek fel, de jól emlékeznek még az 1880-as évek mozgalmaira, amit a pécsi bányászok sztrájkja indított el, ami 1889-ben a hadfelszerelési gyárak munkásainak sztrájkjával zárult.

A sztrájkra készülődő munkásoknak meg kellett küzdeniük nemcsak a fennálló hatalommal, a sztrájkellenes törvényekkel, hanem önmagukkal is, hiszen nemcsak a törvények korlátozták a sztrájkot, hanem annak a jóval nagyobb úr, az éhínség szabott határt. A sztrájkhoz nemcsak türelem kell, hanem létalap is, legalább annyi pénz, ami a legszűkösebb megélhetést biztosítja, az asszonyok, a gyermekek ellátását. Nem könnyű kitartani akkor, amikor otthon éhesen sír a gyerek, sok az éhes, élelmet váró száj. Jól tudták ezt a szocdemvezetők, jól tudta az egyszerű munkás is, de tudták azt is, hogy csak akkor lesz elviselhető az élet, akkor lesz könnyebb a munka, kevesebb a munkaidő, ha vállalják a megpróbáltatásokat, a nehéz, küzdelmes harcot is.

A munkások tudják, mire készülnek, de már valamit sejtett a vezetés is. Valami nyugtalanság volt a levegőben. Dolgoztak az informátorok is, de mintha egyre kevesebbek és egyre megbízhatatlanabbak lettek volna az értesülések.

Nem volt tehát váratlan a munka beszüntetése, de ami váratlan volt inkább az, hogy egyszerre történt a leállás, az egyidejű munkabeszüntetés, ami valahogy nagyobb szervezettségre utalt.

A hirtelen előállott csendet követte valami felélénkülés. Egyre többen és többen jelentek meg a gyár vezetői közül. Odamentek a gépekhez, megpróbálták további munkára bírni a munkásokat, de az igyekezet nem járt eredménnyel. Valami határozott elszántság uralkodott a hatalmas csarnokban, valami különös eltökéltség.

A gépek leálltak és maguktól nem indultak meg, de nem is indíthatták meg a sötét ruhába öltözött hivatalnokok sem, akik ott sürgölődtek a hatalmas csarnokban. Nem is értettek ezekhez a gépekhez, de a kezüket nem is olajozták volna be. Az aktához szokott kezeik sem lettek volna alkalmasak komolyabb munkavégzésre. Ehhez kemény, megedzett kezek voltak szükségesek, kemény, érdessé vált munkáskezek.

- Dolgozni emberek! Dolgozni emberek!

- Nem mennek a gépek!

- Akkor indítsák meg!

- Gyere, indítsd meg, te!

- Ne szemtelenkedjen fiam!

- Fiad ám, az öregapád!

- El lesz bocsátva!

- Maga meg lesz nyúzva!

- Te gyere innen, mert ennek fele sem tréfa - súgta társának az egyik hivatalnok.

- Mit akartok itt fiúk?

Ez már valóban szemtelen hang volt és egy kissé borízű is. Itt bizony nem igen tellett borra, és azért ha hozzájutottak, nyomban elfogyasztották.

- Most aztán elég legyen! - csattant fel dühösen a hivatalnok.

- Mi legyen elég? - kapta el a széles vállú munkás a nyeszlett hivatalnok mellén a ruhát, és oly erősen megrázta, mint - ahogy mondani szokták - Krisztus a vargát.

A férfi nemcsak az erős rázástól remegett meg, hanem volt valami félelmetes a munkás villogó szemében is. Igen, itt valami történt. Túl elszemtelenedtek. Bizonyára annak a bankárnak a könyvét magyarázták nekik.

A hivatalnok mélyet sóhajtott, amikor a vasmarok elengedte, azután mintegy engesztelőleg mondta a munkás felé:

- Ti dolgoztok a legrövidebb munkaidőben, és mégis ti kapjátok a legtöbb fizetést, hát miért sztrájkoltok?

- Mert mások kevesebbet kapnak!

- Mit törődtök ti velük!

- Azok is testvéreink.

- Ők fognak nektek kenyeret adni?

- Ha kell, ők is!

- Na látod!... öltözködni!

- Igyekszünk... igyekszünk.

- Na, de gyorsan!

Nem voltak lassúak, egykettőre kész lett az egész csarnok. Együtt indultak kifelé. Az udvarról már látható volt, hogy hatalmas tömeg özönlik a kijárat felé.

Ennyi ember talán soha nem volt együtt. Igaz, hogy munkakezdéskor nagyjából egyidőben jöttek be, és a munka befejeztével is nagyjából azonos időben mentek ki, de ennyire egyszerre még soha nem volt ki innen a nép. Úgy felduzzadt most itt a tömeg, mint a hirtelen olvadástól megáradt folyó.

Az elsők már elérték a kaput, amikor egy csapat lovas csendőr vágtatott a kapu felé. Kivont karddal rontottak a kapura.

- Vissza! Vissza! - hallatszott a kemény hang.

A tömeg egy pillanatra megtorpant. Rövid ideig farkasszemet nézett a munkás és a csendőr.

Most egy újabb csendőrszázad vonult a kijárat elé.

- Vissza!... Vissza!... Csürhe banda.

A tömeg nem mozdult. Kemény, gránitba vésett arcok álltak a kijáratnál, keskenyre húzott szájú, gránitba vésett arcok és azok széles vállú viselői.

Ez a megtorpanás olyan volt, mint amikor a hömpölygő folyó találkozik váratlan akadállyal. A gát megállítja a folyót, de annak vize megállíthatatlanul gyűlik, gyűlik, míg a felduzzadt folyó hatalmas víztömege átszakítja a gátat, és hatalmas erejével elsöpör mindent és mindenkit, aki útjába kerül.

Itt sem álltak sokáig, hiszen a tömeg egyre csak gyűlt. Aztán a hátulsók ellenállhatatlan erővel sodorták az elsőket, és mint gátját áttört víztömeg indult meg az emberfejekből álló lávatömeg a hátráló csendőrök felé. A lovak horkanva ágaskodtak fel, de kemény munkáskezek kapták el a gyeplőt. Aki elöl volt, pilleként hullott alá, aki hátrább volt, ijedten vonult még hátrább. Ettől a lávafolyamtól mindenki megijedt, az valóban olyan volt, mint egy hatalmas tűzkígyó. Nem csoda, hiszen a szenvedély fűtötte őket, az elszánt harc heve.

Senki nem volt, aki ellenállt ennek az erőnek. Csendőrök bukkantak fel innen is, onnan is, de aztán ők is megálltak. Hiába volt a tiszti parancs, ők csak álltak mintha földbe gyökereztek volna. Senki nem akadályozhatta meg a tömeg elvonulását. A hatalmas gyártelep szinte egyszerre ürült ki. Mintha az élet szűnt volna meg benne.

Ezzel kezdetét vette a háború előtti egyik legnagyobb sztrájkharc. Sztrájk volt ez a javából. A magyar munkásság önálló, szervezett erővé válásának folyamata, mely eredményeivel, kudarcaival együtt erősítette az eggyé forró erőt és gazdagította tapasztalatait.

- Gyere Mihály! Mi ketten megyünk - szólt egy jól megtermett legény Mihálynak.

Mihály, ez a kemény férfi hosszú hetekig árnyéka volt önmagának. Hosszú időbe telt, míg talpra állt. Nem annyira a bánat miatt, inkább a szégyen, ami összetörte. Sokáig úgy érezte, mintha pöröllyel vernék a szívét. Szörnyű napokat élt át. Az esemény nem maradhatott titokban. Az újságok közölték Teréz fényképét, az ügyes újságírók gyorsan megtalálták az összefüggéseket, és szenzációsabbnál szenzációsabb tálalásban közölték az intim részleteket. A munkásvezér felesége és a gyárigazgató viszonya, a dúsgazdag kurtizán, a kettős életet élő démon, és egyéb címek alatt adtak hírt az újságok az eseményekről. Valóban rendkívüli, bizarr esemény volt, és hatásos a saját vérében fürdő démon.

Györe Mihály nagyon szerette feleségét és így nagyon fájt neki, hogy feleségéről kiderült tisztességtelen élete, de legjobban fájt, hogy kiderült, hogy áruló, hogy a munkásvezetők féltve őrzött titkait szolgáltatta ki. Györe Mihály sokáig úgy érezte, hogy társai bizalmát elvesztette. Ez volt, ami igazán fáj néki, belsejét teljesen felforgatta.

Úgy látszik, nem hiába volt a sokáig együtt végzett munka, a becsületes helytállás. Mihály végül is talpra állt, munkatársai szilárdan kitartottak mellette. Ez a bizalom volt az, ami mellen ragadta és jól megrázta, úgy és oly erősen, hogy végül is magához tért. Ebbe az összetört emberbe, ebbe az eleven kísértetbe lassan, lassan visszatért az élet. Ebben Istvánnak is volt valami része. Nem egyszer jelent meg Mihálynál sokszor a késő esti órákban is, és akár tetszett, akár nem a semmibe révedő tekintetű embernek, magával vitte. Szombat, vasárnaponként nagyokat kirándulgattak, bejárták az egész nagy szigetet és megismerkedtek a budai hegyekkel is, ahol István is egyre otthonosabban mozgott.

Munkatársai is tovább látogatták, és amikor Mihály érezte, hogy a megrázó történések ellenére társai szeretik, ragaszkodnak hozzá, lassan magához tért, mint akibe új életet lehelnek.

Eleinte meg akart szabadulni mindentől, ami volt feleségére emlékeztette, már a házat is árulta, csak munkatársai erélyes fellépésére állt el e szándékától.

A közelmúltban falujából érkeztek látogatók. Egy parasztszekér állt meg a ház előtt. A parasztszekérről leszállt Mihályék volt harmadik szomszédja. Ő már legény volt, amikor Mihály még kisfiú, és nős volt már régen, amikor Mihálynak pelyhedzett az álla. A szülők is nagyon jóban voltak, közösek voltak az örömök, de közös volt a bánat is. Aztán Mihály elkerült a városba.

Nem is ment haza. Talán csak kétszer kereste még a régi háza tájékát, de akkor sem tudtak találkozni egymással.

Volt egy kislányuk is, talán 4-5 éves lehetett, amikor Mihály elkerült a faluból. Már nem is nagyon emlékezett rá. Most ez a kislány is leszállt a kocsiról.

Nagy volt az öröm, kedves volt az új találkozás, de Mihály egyre többször feledkezett ennek a leánynak vidám, huncut szemébe. Amikor elmentek Mihály sokáig nézett a távolodó szekér után.

Aztán Mihály is egyre többet ment haza, és egyre inkább emlékezett erre a szép, barnaszemű leányra, akinek darázsdereka volt, de már az érett női formák is jelentkeztek.

Egy idő után Mihály úgy érezte, hogy újra született, és ismét szívós, tetterős emberré vált. A látogatások során szerelem szövődött Mihály és a szép leány között, amit a leány apja, Gergely gazda sem nézett rossz szemmel, sőt büszke is volt rá. Így aztán Piros Gergely lánya, a kis Ildikó és Györe Mihály között hamarosan megtörtént a jegyváltás is.

Mihály éppen erre a leányra gondolt, amikor felrezzentette egy ismerős hang.

- Csak ketten menjünk, később jönnek a többiek. A te házadnál tartjuk az összejövetelt. Arra most nem gondol senki, hogy épp a te házadnál gyűlünk össze.

- Ez valószínű - mosolyodott el kissé kesernyés mosollyal Mihály.

A nagy tömeg, mint a folyó, mely deltájában részekre szakad, hömpölygött tovább az utcákon és egyre inkább szétszakadt, mindenki arra ment, merre útja vitte, a legtöbb otthonába igyekezett. Egyik sem gondolt arra, hogy magatartásával az 1912. év történelmét írja.

A két munkásvezér is megnyújtotta lépteit, hogy mielőbb Mihály házában, a vezérek találkahelyén legyenek, ahol a többi illetékest fogadni kívánták. Közben körül-körül néztek, nem követi-e őket valaki.

- Nézd Mihály! Az a hapsi, ott a hátunk mögött, kék micisapkában! - Mihály nem nézett hátra, nyugodtan haladt tovább, aztán pár lépés után, mintha megbotlott volna az egyik macskakőben, egy kicsit előbbre esett, letéve két tenyerét a földre. Aztán mintha csak véletlenül pillantana hátra, egy szemvillanással felmérte a terepet.

A micisapkás gyakorlott személy lehetett, mert már Mihály botlásakor az egyik munkás háta mögé kívánt bújni, de a sor oly tömött volt, hogy hirtelen elbújni nem lehetett, és Mihálynak még volt módja, hogy észrevegye az elbújó emberkét.

- Igen követnek! Na de nem járnak túl az eszünkön.

A két férfi úgy ment tovább, mint annak előtte, csak a saroknál nem Mihály háza felé fordultak le, hanem a két férfi az ellenkező irányba tartott. Lassan, fütyörészve mentek tovább, mintha két vidám ember örült volna, hogy a mai napon nem kell dolgozni.

A mögöttük haladó emberke csak nem akart eltünedezni. Oly ügyes és oly rafinált volt, hogy konok követése alig tűnt volna fel valakinek is, de Mihály és társa most már úgy hozzászokott ezekhez a konspiratív harcműveletekhez, hogy a jó személy, a jó észrevevő képesség mellett egy hatodik érzék is kifejlődött. Így aztán a kis ember, bármilyen ügyes is volt, nem tudott észrevétlen maradni. Mihályéknak azonban volt egy előnyük. Az, hogy a kis ember nem tudott róla, hogy őt már észrevették. Egyébként neki is volt hatodik érzéke, és az is oly fejlett volt, hogy a nyomozó csoportnál, ahol dolgozott rókának hívták. Az biztos, hogy kitűnő szimatja volt, a farkaskutyákéval vetekedett. Ezért működött oly eredményesen, és ezért gyűlölték mindazok, akikkel az idők folyamán dolga akadt. Szerencséjére kevesen ismerték fel, mert művésze volt az átváltozásnak is. Egy-egy kis bajusz, egy álszakáll arcát teljesen megváltoztatta, és az a ragyogó színészi képesség, amivel szerepeit átélni tudta, valóban felismerhetetlenné tették. Fiatal volt még és társai nagy jövőt jósoltak neki.

Mihály odaért egy erősen kopott, emeletes házhoz. Ezt az épületet még a gyár emelte dolgozóinak, amikor még égetően szükség volt minden munkáskézre, amikor még úgy kellett toborozni az embereket. Az épülethez azóta sem nyúltak hozzá. Az anyagot kispórolhatta a vállalkozó, mert itt-ott nagy vízfoltok még az épület külsején is látszottak.

Mihály és társa itt jól ismerte a járást. Itt sokszor megfordultak. Itt a legszegényebb emberek laktak, akik már a vízfoltos épületben öregedtek meg, akik egészségét már kikezdte az elhanyagolt, agyonvizesedett bérlakás. E háznál volt egy hátsó ajtó, ahonnét gyorsan, kényelmesen, sőt észrevétlenül el lehetett jutni a túlsó oldalon lévő utcára. Ennek az utcának oly jó volt az elhelyezése, hogy onnan három irányban is igen gyorsan el lehetett tűnni. Itt aztán keveset segíthetett a hatodik érzék is.

Mihály és társa belépett a ház elhanyagolt lépcsőházába. Erős penészszag csapta meg orrukat. A dohos folyosóra érve aztán végleg megszűnt az eddigi kényelmes, vidám társalgás. A két férfi most már gyors volt, szinte futott a hátsó ajtóhoz.

- Mi van Mihály? - állta el útját egy fiatalosnak tetsző, széles vállú férfi.

- Baj van Pista! Valaki utánunk jön!

- Utánatok? Majd vissza is megy - mosolyodott el a széles vállú férfi. Mihály és társa gyorsan beugrottak a folyosó mélyedésébe. Ideje is volt már, mert emberük már jött is utánuk. Úgy látszik néki is súgott valamit a hatodik érzék, mert szinte ő is úgy futott a bejáratig. Amint belépett a folyosóra, már nyugodt, lassú léptekkel ment végig a folyosón, oly természetességgel, mintha ő is ebben a házban lakott volna.

Ki is kételkedett volna ebben, hiszen emberünk úgy nézett ki, mint bármelyik külvárosi fiatal munkásember. A ruha is kissé szakadt volt, a micisapka is kissé ferdére volt húzva, mint annak a fiatal munkásgyereknek, aki udvarlásra készül.

Emberünk, amint meglátta a szembejövő vállas férfit, egy kissé megrettent. Ebben a körben is volt már némi tapasztalata. Azon gondolkodott, hogy megszólítsa-e a férfit, de az nem is törődve vele, rá sem nézve közeledett feléje. Gondolta, jobb, ha nem szólítja meg. Az egyre közelebb ért hozzá. A vézna kis ember ki akart térni útjából, de a vállas férfi oly gyorsan érkezett, hogy összeütköztek.

- Bocsánat! - hangzott az udvarias mentegetőzés.

- Mi az? - recsegett a vállas férfi hangja. - Meglöktél és most szemtelenkedsz is?

A következő pillanatban már csattant is a hatalmas pofon. A cingár kis ember a folyosó falának ütközött, majd a földre esett.

Nem maradt ott sokáig, nyomban fel is tápászkodott, majd iszkolt is ki a házból.

A tagbaszakadt munkás ügyes volt. Erőset csattant ugyan a pofon, de nem akart nagyot ütni. Nem akart nagyobb komplikációt, csak azt, hogy ez a kis ember eltűnjön a láthatárról.

A cingár kis ember az utcán megállt, majd jó nagyot szívott a füstös csepeli levegőből. Egy pillanatig gondolkodott, aztán ment tovább. Jól tudta, hogy nincs sok értelme a várakozásnak. Ezek ügyes emberek voltak, jól átverték. Máskor talán több szerencséje lesz.

Mihály és társa is előlépett a mélyedésből.

- Jól csináltad Pista! - szólt elismerően Mihály.

- Hm - mosolyodott el jólesően a széles vállú férfi. - Engem a Novák gyerek tanított ám bokszolni - kacsintott Mihályékra a férfi.

Mihály és társa gyorsan elillantak a hátsó ajtón. A széles vállú, tagbaszakadt ember mosolyogva nézett utánuk.

Mihály és társa ezután is hátra-hátra nézett, és csak akkor, amikor meggyőződtek róla, hogy valóban nem jön utánuk senki, vették már határozottan az irányt Mihály háza felé.

- Nem tudhattuk, hogy ti jöttök! Innen nem lehet kilátni.

- De be se! - mosolyodott el most már vidáman Mihály, és útját a szoba felé vette.

- Mind itt vagytok már? - kérdezte Mihály társa.

- Beengedtem őket, de még négyen hiányoznak.

- Úgy látszik, őket is feltartották.

- Titeket is?

- Igen, de a Pista megérdeklődte, miért jön utánunk.

- Jó kérdés lehetett - hangzott a válasz nevetve. - Jó volt megszervezni ezt az átjárót.

- Ti tudtátok, hogy Pista ki fog jönni? - kérdezte csodálkozva Mihály társa.

- Te még fiatal vagy a mozgalomban. Nem tudod, mi mindent kell itt szervezni, hogy veszélytelenül dolgozhassunk.

- Ma a komának sem lesz kedve ismét arra jönni.

- Na, na. A házat holnaptól már figyelni fogják.

- Akkor arra már nem lehet menni.

- Nem baj, hamarosan kész lesz a kucsera pince.

- Az mi?

- Az?... Egy pince. A házba bemész, lemész a pincébe és a másik házból már egy teljesen átöltözött ember jön ki, akit már senki nem ismer fel.

- Hogyan?

- Csak egy kis átjáró és már meg van oldva az egész.

- Hm - csettintett egyet nyelvével a kérdező.

- Itt nem babra megy a játék. Óvatlanságunkért szabadságunkkal fizethetünk. Sőt, az életünkkel... ki tudja, hogy a börtönben miben haltak meg.

- Na, addig nem mennek.

- Na, na... ki tudja, hányan haltak meg már. Kit hol vertek agyon.

- De míg agyon nem vernek?

- Addig csináljuk.

Az ajtón három kopogás hallatszott, majd egy, majd újra három.

- Megérkeztek a többiek.

- Csak óvatosan nyissátok!

- Majd én - szólt az egyik ember, és újra kezébe kapta a vasrudat és odaállt az ajtó mögé. Csak akkor derült fel az arca, amikor megállapította, hogy azok jöttek, akikre számított.

- Na, végre megjöttetek.

- Egy kullancs a nyomunkba szegődött, és sokáig tartott, míg leráztuk.

- Nektek is?

- Nehéz tőlük szabadulni.

- Éppen velünk volt Jóska is. Őt másfelé küldtük, kértük, hogy jobban siessen. Mi visszafordultunk a gyár felé. A mókus Jóska után sietett.

- Ez jó volt, de ezután alaposabban kell mégis körülnéznünk. Ezek könnyen lefoghatnak bennünket. Pista már volt a kezük között. Igaz, azt ők sem felejtik el.

- Valószínű - mondta a kérdezett, akinek jól esett társai elismerése.

- Hozok még székeket - mondta a házigazda.

Hamarosan mind a nyolc ember együtt ült az asztal körül. Ez a nyolc ember volt a sztrájk vezérkara. Ketten az országos szakszervezettől, a többiek a gyárból és egy összekötő. Valamennyien régi kipróbált szakszervezeti vezetők voltak, aki mögött már jó pár megpróbáltatás is állt. Ezeknek az embereknek már sokszor meggyűlt a bajuk a gyár vezetőségével, de ez ideig még megúszták, a gyár vezetői még nem bocsátották el őket. Igaz, ebben részük volt a társaknak is, kik, ha kellett keményen kiálltak értük.

- Most nagyon komoly harcra számíthatunk. Azt hiszem, hamarosan országos sztrájk lesz. Nagyon körültekintően kell eljárnunk - mondta az őszes hajú munkás, akit társai Károly néven emlegettek.

Ő már börtönöket járt meg, többször le is tartóztatták, és nevéhez már komoly eredmények fűződtek. Komoly része volt a munkásellátási törvények kicsikarásában. Országos vezetőként irányította a küzdelmeket. Ezért is vigyáztak annyira személyére, társai nagyon körültekintően választották meg az idejövet útvonalát is. Szinte vizsla tekintetek figyelték haladását, és bosszúsan rendült még egy-két bajusz, és mégsem tudták megérteni, hogyan tudott oly gyorsan eltűnni a szemük elől. Egyszer volt és most nincs. Ez még oly tapasztalt embereknek is megfoghatatlan, akik most a sztrájkok szervezésének bölcsőihez lettek irányítva, hogy már sok tapasztalatot elraktározott árgus szemekkel figyeljék a szervezői munkát, és megfigyeljék azokat, akik a sztrájkmozgalmat irányítják. Szerencse, hogy nemcsak ők voltak tapasztaltak. Általában a vad van nehezebb helyzetben, a vadásznak könnyebb a dolga, így a vad tanulja meg inkább és gyorsabban azt, hogy miként rejtőzhet el a vadász éber szemei elől. Ebben a körben már ez időben is sok tapasztalatot szereztek mindazok, akiknek az üldöztetés jutott osztályrészül.

- Nem lesz könnyű dolgunk - vélte Mihály. - Kevés embernek van kitartása, sok az éhező száj és kevés a kenyér. Aztán az összegyűjtött pénzt is nagyon be kell osztani, a közös pénzt, a sztrájkalapot csak nagyon óvatosan, a valóban nagyon rászorulók részére lehet felhasználni.

- Ezt jól tudjuk Mihály - szólalt meg a Károlynak nevezett férfi. - Tudjuk, hogy sok könny fog hullni, sokat kell nélkülözni, éhezni, de nincs más kiút. Ez harc, ez küzdelem a javából. Mi csak könny, csak éhezés, kemény küzdelem árán tudjuk kiharcolni azt, ami nekünk jár. De ki fogjuk harcolni, ha addig élünk is.

- Bizony ki, de megizzadunk érte.

- Meg kell tárgyalnunk, hogyan szervezzük meg a sztrájkőrséget, mert megítélésem szerint az őrséget ki kell egészíteni. Sajnos van egy-két gazember, aki nem dolgozik, csak a kocsmákat járja, és ilyenkor jó pénzért szívesen elmegy a munkapad mellé, hogy aztán többet ihasson.

- Igazad van Mihály. Ez nem éppen könnyű feladat. Ide igen megbízható embereket kell kiválasztani, akik markosak is legyenek, tudjanak ütni is, ha kell, de olyat nem lehet odatenni, akiknek már volt baja a csendőrséggel, mert azt könnyen letartóztathatják, aztán azt fognak rá, amit akarnak.

- Ezt valóban nagyon meg kell gondolni.

- Jó ezt rátok bízom, állítsátok össze a listát, de nagyon vigyázzatok a kiválasztásnál.

- Azt rám is bízhatod, igen jól ismerem az embereket.

- Na, de menjünk tovább - szólalt meg újra a Károlynak nevezett férfi. - Most végig kell járnunk a nagycsaládosokat és azokat, akik ugyancsak segítségre szorulnak, hogy el tudjuk őket látni. A gyűjtést is tovább kell folytatni, aztán tervet kell készíteni, hogy a pénzt hogy használjuk fel. Nagyon vigyázni kell rá, mert nem tudjuk, minek hová megy ki a vége.

- Igazad van Károly, ezt bizony nem tudjuk - ingatta fejét Mihály.

- Na gyerekek, nektek mi a véleményetek?

Károly figyelmesen végighallgatta valamennyit. Mindegyik személy régi, kipróbált harcos volt, nagyon megfontoltak voltak és gondolkodtak mielőtt döntöttek. Ebben a kis szobában most sordöntő elhatározások születtek. Az itt elhangzottaknak foganatja is lett, és ha az elhatározás nem is érett be nyomban, annak hatása sokszor évek múlva is érződött, hiszen ezeken az iskolákon kellett keresztülmenni annak, aki ezt a harcot eredményesen akarta megvívni.

Megvitatták az összeköttetés fenntartását, azt, hogy hogyan tartják a kapcsolatot az országos központtal, hogyan tájékozódnak az országos helyzetről, hogyan hangolják össze tevékenységüket

Haditerv volt ez, haditerv a javából.

- Kinyitni!... Kinyitni!... Kinyitni!

Kemény hangok hallatszottak a bejárati kapun keresztül. Úgy verték puskatussal a kaput, mintha menten szét akarták volna dönteni a házat.

- Csendőrök - hallatszott innen is, onnan is a felismerés hangja az ajkakról. Kissé elsápadtak ezek az arcok, de viselői nem voltak félénkek és cselekedni is tudtak.

- Mihály, te lent maradsz, mi megyünk a padlásra - szólalt meg most István. - Én ismerem a feljárati ajtót.

Károly a munkásvezér kissé el is mosolyodott. Egyáltalán nem sértődött meg, hogy a jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb férfi észrevétlenül átveszi a vezetést. Ez a természet rendje is, hogy a vezetésre valóban rátermett emberek - különösen bajban - vezetőkké váljanak, irányítsák azt a közösséget, amelynek tagjai.

- Kinyitni!... Kinyitni!... - Most már ordítva hallatszott a hang.

- Vezess bennünket István - adta át ezzel a vezetést a legtapasztaltabb, a legidősebb a legfiatalabbnak.

István valóban gyors volt. Gyors, ahogy a szorítóban megszokta. Amikor az ütés jött, nem volt idő gondolkodni, ott cselekedni kellett. Vagy eltáncolni, vagy a felé sújtó öklöt elütni, az ütést kivédeni, mert ha nem volt gyors, az ütést bizony megérezhette.

- A borosüvegeket és poharakat a szekrénybe zárni!... Gyorsan... gyorsan - adta ki az intézkedést István. - Egy üveggel a konyhába és oda egy poharat. Mihály te úgy mégy ki, mintha be lennél rúgva. Most jó, minden rendben. Mi már futhatunk a padlásra. Te Mihály menjél már a kapuhoz, mert különben betörik. Kiabálj már nekik. Így jó. Mi pedig siessünk, mire a kapuhoz érsz, mi már a padláson leszünk.

- Megyek... Megyek már... Még betöritek az ajtót az Istenfátokat - kiáltott ki Mihály erősen borízű hangon.

- Az istenfádat neked, te szarházi! Tudod, hogy kivel beszélsz?

- Igaza van a szerencsétlennek. Igaz is honnan tudná, hiszen még nem látott bennünket. Na majd mindjárt megtudod, csak nyisd ki.

- Megyek már... megyek! - szólalt meg ismét a borízű hang.

- Mozogj már az Istenedet!

Mihály még jól körülnézett, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

- Na jöjjenek már - nyitotta ki Mihály az ajtót sarkig.

Öten tódultak be egyszerre. Két civil ruhás férfi és három egyenruhás csendőr.

Valamennyien jól megtermett emberek voltak.

- Mit csináltak az ajtómmal? - nézegette Mihály a puskatus ütésének nyomait. Nem sokáig tehette, mert egy erős kéz megragadta a karját és belökte a kis előszobába.

- Egyedül vagy?

- Igen!... Azaz mégsem!

- Van valaki még itt? - csillant meg a feketehajú, civil ruhás férfi szeme.

- Igen!

- Ki?

- Én meg a boroskancsó.

- Mafla! - kiáltott rá mérgesen az egyik csendőr, de az ő szeme talán még jobban megvillant, amikor a konyhában, a kis kerek asztalon lévő borosüvegre pillantott.

- Nem dugtál valakit el?

- Már kit dugtam volna?

- Olyan disznót, mint te.

- Én sem vagyok disznó!

- Az vagy a javából és punktum!

- Nézzetek körül - adta ki az utasítást az idősebbik civil ruhás férfi, akinek bibircsókos arcából messziről látszott, hogy az italt nem veti meg.

- Menjünk! - szóltak a többiek, de valamennyien észrevették, hogy a bibircsókos férfi a borosüvegre pillant.

- Na mutasd, milyen borod van?

- Igyon csak tiszt uram!

- Mocskos poharad van. Mosd ki!

- Azonnal kimosom.

Alig lépett Mihály a kis polchoz, melyre egy kanna víz volt helyezve, már az egyik egyenruhás férfi vissza is lépett.

- Miért jöttél vissza, nem azt mondtam, hogy jól nézz körül?

- Mi, te meg közben megiszod a bort. Majd megvárlak téged - hallatszott a nevetés.

Jó hangosan beszélhettek, mert közben a többi három férfi is nyomban visszajött. Jobb csalétket ki sem találhatott volna Mihály.

- Van még valami borod?

- Igen egy üveggel még van - mondta akadozva Mihály, de nyomban el is hallgatott, mintha már megbánta volna, amit mondott.

- Na, hol van az az üveg? - Mihály nem felelt.

- Nem hallottad, mit kérdeztem?

Mihály kénytelen-kelletlen odatámolygott a konyhaszekrényhez. Onnan egy újabb üveg bort vett elő. Ezt nagyon őrizgette. Azt éppen ilyen alkalomra tették félre. Jól ismerte ő már az élete, és jól tudta, mikor segíthet egy pohár bor.

- Na nézzetek körül! - szólalt meg újra az idősebb férfi.

- Már körülnéztünk!

- Mindent megnéztetek?

- Még a szekrényeket is!

- A padlást?

- Én már felnéztem oda is! - szólalt meg az egyik férfi.

Mihály nagyon jól tudta, hogy ez nem igaz, de most kimondottan örült neki. Jól látta, hogy most már szívesen mozdulnak el az asztal mellől. Ha most ügyeskedik, akkor ezt a veszélyt megúszhatják.

- Azt gondoltuk fogunk itt egy-két verebet - szólalt meg az idősebb civil ruhás férfi.

- Itt nálam? - kérdezte gyanakodva Mihály.

- Na tudjuk, hogy most csendesebb vagy. Amióta meghalt a feleséged.

Az idősebb civil ruhás férfi jól megnyomta a szót, aztán nyitott kezét nyaka körül elhúzta, és bambán vigyorgott is hozzá.

Mihály nyomban észrevette, hogy az ember mire akar célozni, és ha nem lettek volna ennyien, és nem lettek volna társai veszélyben, valószínű egy jó pofon lett volna az elmés megjegyzés vége, de most Mihály nem akarta észrevenni a rosszindulatú élcelődést.

- Meghót szegény. Az Isten nyugosztalja.

- Meghót - vigyorgott az idős civil ruhás férfi, de aztán az üveg jobban vonzotta tekintetét, mint más, így az ital kedvéért az élcelődés örömeiről is lemondott. Inkább a poharakat töltötte meg.

- Nékem is!... Nékem is! - hallatszott nyomban még négy ajakról.

Az idősebb civil ruhás férfi még négyszer felemelte az üveget és teletöltötte mind a négy poharat. Oly lassan töltötte, hogy többször is rászóltak, hogy gyorsabban és teljesebben öntse. Mihály alaposan nézegette őket. Érezte, hogy ennek a bandának újra italt kell adni, mert ha nem kapnak, akkor tovább fognak kutatni.

- Nézzük meg, hátha lesz még valami.

Mind az öt ember arcán boldog vigyor futott végig.

- Keresd!... Csak keresd!

Mihály fel is állt és tántorogva ment be a nagyobbik szobába. Szinte megdermedt, amikor az asztalon meglátta a hamutartót. Két cigarettavég még parázslott benne. Mihály pillanatok alatt elkapta, és gyorsan a szekrény alá csúsztatta. Ideje is volt már, mert a szobaajtóban már megjelent az egyik csendőr.

- Jól nézd csak meg, te disznó! Mert ha nem találsz, majd én kiforgatom a szekrényt.

- Itt nincs, de majd jól megnézem.

Mihály tudta, hogy a jobboldali szekrényfiókba rejtették a bort, de gyanús lett volna, ha pont ezt a szekrényt nem nyitja ki.

Nehéz remegő kezek nyitották az ajtót. Mihály majd beesett a szekrénybe, amint kinyitotta a szekrény ajtaját. Egy-két részeg mozdulat.

- Itt nincs! - hallatszott az elcsukló hang. - Talán a másikban lesz.

Mihály szándékosan hagyta nyitva a szekrény ajtaját, és máris nyitotta ki a másikat.

A csendőr odalépett az előbbi szekrényhez. Mihály már előbb odahúzott a fiók elé egy ruhát, hogy nem lehetett meglátni az odarejtett bort.

A csendőr turkáló mozdulattal nyúlt a ruhák közé. Mihály szívszorongva leste, hogy nem találja-e meg a poharakat.

- Na itt van! Hukk!

- Na disznó, ugye, hogy találtál?

- Találtam!

A csendőr nyomban elkapta Mihály kezéből az üveget. Szakavatott mozdulattal húzta ki a dugót és jót húzott az üvegből. Kézelője ujjával jóízűen törölte meg száját, aztán gondosan bedugta az üveget.

- Na még találtunk, de ebből már ivott.

- Nem te ittál belőle? - nézett rá gyanús szemmel a társa.

- Hogy mondhatsz ilyet - kapta el mellén a ruhát mérgesen a csendőr.

- Na ne veszekedjetek. Igyuk meg, ami van, azután siessünk tovább. Tudjátok mennyi munka van még.

Mihály elképzelte.

Nem volt sok a bor, de ezek az emberek ritkán jutottak ily finom csemegéhez és ezért gyorsan érezték annak hatását.

- Tudod, mit te disznó?

- Mit? - nézett kérdően Mihály az emberre.

- Ha valamit tudsz, megmondod!

Mihály arca elkeményedett.

- Na, ezzel úgysem boldogulsz - legyintett az idősebb civil ruhás férfi. - Ismerem a fajtáját. Ezekkel nem lehet beszélni sem részegen, sem józanul.

- Na gyerünk.

Mihály a kapuig kísérte őket.

- Ki fogja ezt megfizetni - nézett Mihály a kapura.

- Majd a vén szakramentum - fogta fel puskáját az egyik csendőr, hogy aztán annak tusával jót csapjon Mihály hátára, de a másik megfogta kezét.

- Ne! Tudod milyenek ezek.

Amint eltávoztak Mihály, boldogan csukta be utánuk a kaput. Dehogy bánta azt a kis rongálást, amit az ajtón tettek, majd rendbe hozza ő azt. Az a fő, hogy a veszély elmúlt, nem buktak le.

Valóban elmúlt minden veszély? Mihály óvatos volt, szinte meg sem mozdult. Aztán óvatosan odament az ablakhoz és lesett ki a függöny mögül. Csak amikor kutató szeme nem látott semmit, jött vissza az ablaktól és ment a padlásfeljáróhoz. Mihály látta, hogy a feljáró egy picit feljebb húzódik és látott is két leskelődő szemet, de a feljáró ajtaja nem mozdult. A leskelődő szemek tulajdonosa igen óvatos volt, addig világért sem nyitotta volna ki az ajtót, míg Mihály fel nem szólt, hogy a veszély elmúlt, most már nyugodtan lejöhetnek.

- Azért Mihály menj az ablakhoz! - mondta lefelé menet Becs Zoltán. - Láttam én már varjút karón meghalni.

Mihály szót fogadott és az ablakhoz osont. A függöny mögül óvatosan leselkedett ki.

- Nem látok senkit, csak nyugodtan gyertek.

István jött le legutoljára. Nagyon büszke volt rá, hogy ennek a társaságnak tagja lehetett. Lényegében a helyi munkásvezetés tagjának vallhatta magát. Ez volt az első alkalom, hogy az együttes tanácskozáson megjelenhetett. Igyekezett is az alkalomnak megfelelően viselkedni, oly magatartást tanúsítani, ami egy munkásvezetőhöz illik.

István belsőleg valóban áthasonult. Igen nagy felelősséget érzett társai iránt. Valahogy azt a határtalan felelősséget érezte meg, amit azok az emberek, akik a társadalmat vezetik, akikre az emberek boldogulása, megélhetése, sokszor élete van bízva. Most már tudta, hogy egy vezetőnek milyen nagy körültekintéssel kell eljárnia, mennyi tényezőt kell figyelembe vennie, és sokszor mennyire előre kell megéreznie az események alakulását. Fel kell ismernie, hogy egy elsietett lépés milyen veszélyekkel jár, de hasonlóképpen fel kell ismernie, milyen veszélyekkel jár az is, ha elmulasztják a cselekvést, a talán soha vissza nem térő alkalmat. Azt az alkalmat, amikor határozni kell, amikor bátran szembe kell nézni a körülményekkel, sőt bizonyos élethelyzetekben a társadalommal. Vannak vezetők, akiknek a népnek kell számot adniuk tevékenységükről, sőt akik a társadalommal szemben felelősek, akiknek majd a történelem ítélőszéke előtt kell felelnie, hogy helyesen cselekedtek-e az adott pillanatban. Határtalanul súlyos ez a felelősség.

Ők nem döntenek országok, társadalmak fölött, ők nem döntenek háború és béke között, ők csak arról döntenek, hogy az ország legnagyobb üzemében sztrájkoljanak-e, vagy éhbérért tovább dolgozzanak. Ez is micsoda határtalan felelősséget rejt magában. Hány és hány családban alig van kenyér, talán még kereső sincs. Hány családban sír a kisgyerek, mert nem jut néki elég élelem, és most, legalábbis átmenetileg, még kevesebb fog nekik jutni. Hány és hány öreg, gondozásra szoruló van, és hányan veszthetik el biztosnak vélt kenyerüket, mivel nem engedelmeskednek azoknak az embereknek, akik sorsukat irányítják. Igen felelősség ez a javából, felelősség az életért, az emberekért.

Ez a sztrájk terjed, terjed tovább, újabb és újabb üzemek csatlakoznak, és akik rájuk figyelnek, akikért, a hozzájuk csatlakozókért is ők a felelősek.

Fiatal volt még István, de bátor és magabiztos, de már óvatos és megfontolt is, és ezért bíztak benne azok, akik most ide állították. Most néki kell megmutatnia, hogy méltó a bizalomra.

István hallgatta, mily felelősséggel, mily gondos elemzéssel, milyen körültekintéssel vizsgálják társai a körülményeket. Hogyan veszik számba, melyek a leggyengébb láncszemek. Hol kell erősíteni. Hol kell nagyobb kitartás, hol unják meg gyorsabban a küzdelmet, és nem utolsó sorban, hol kell segíteni, hol szorulnak sürgős segítségre, merre vannak a sokgyermekes családok, hol a sok éhező poronty.

Amikor a tanácskozás a végéhez érkezett és a résztvevők távozáshoz készülődtek, újra az ablakhoz lopakodtak. Óvatos szemek kandikáltak ki az utcára. Ott alig-alig észrevehetően egy nyitott kapualjba húzódva egy középkorú ember állt, akinek alakját azonban elég jól ki lehetett venni.

- Ez biztosan minket figyel! - jegyezte meg mosolyogva Mihály. Gondolkoztak, hogyan távolíthatják el, amikor egy részeg csoport, harsogó vidámsággal, eléggé bizonytalanul, dülöngélve közeledett a ház felé, ahol az idegen bújt.

Közben a csoport oda is ért a házhoz, ahol az idegen lapul. Olyan nagy volt a ricsaj, hogy minden hangot oda lehetett hallani Mihály házához, és az be is szűrődött az ablakon.

- Nini, itt van egy pojáca!

- Mit keresel itt, te seggdugasz?

Messziről is jól lehetett látni, hogy az idegen kétségbeesve nézeget körül, hol nyerhetne egy kis egérutat. Erre már nem volt módja, ezek a részeg emberek oly hihetetlenül gyorsan körülvették.

Az ablakból jól látszott, amikor egyikük egy üveget húzott elő zsebéből és odanyújtotta az idegennek. Jól látszott az is, hogy az idegen el akarja hárítani a kínálást, nem akar fogyasztani. Hiába kapálózott, megragadták, úgy lefogták, hogy még mozdulni sem tudott. Kissé homályosan látszott, hogy valaki még a száját megfogta az ismeretlennek, mert kinyitotta és csak azt lehetett látni, hogy az üveg egyre magasabbra emelkedik.

Az ismeretlent ezután elengedték. Az megpróbált felkelni, de az igen nehezen ment. Aztán ketten a hóna alá nyúllak és vitték, húzkodták magukkal a szerencsétlen embert.

Zoltán meglepetéssel vegyes csodálattal nézett Mihályra.

- Ez ügyes volt Mihály - csettintett nyelvével Zoltán.

- Ha megverik, azonnal gyanút fognak. Így ha el is mondja ezt, legfeljebb letolják, de el sem hiszik, hogy nem magától részegedett le.

- Te nagyon jól megszervezted a védelmet.

- Muszáj volt, egyik este meg akartak verni.

- Ez nem is rossz - szólalt meg most már Zoltán is. - Legalább magunkat kell megvédenünk.

- Nekünk most nagyobb feladatunk van - szólalt meg lassan, megfontoltan a már kissé őszes, Károlynak nevezett férfi, aki vezetéknevét talán senki nem tudta megmondani. - Nékünk a mozgalmat kell megvédeni.

Nehéz súlyos szavak voltak ezek, melyek mint a gomolygó füst, lassan oszlottak szét a szobában. Komoly, mély hallgatás volt rá a válasz. Valamennyien érezték ezeknek a szavaknak nyomasztó súlyát.

Lassan, egyenként távoztak Mihály házából. Mintha mindegyik távozó árgus szemekkel lett volna megáldva, a százszemű óriás tekintetével pásztázta végig a terepet, és a gyakorlott szem pillanatok alatt megállapította, hogy legalábbis az utcáról nem figyeli őket senki.

Szinte a szélrózsa minden irányába tűntek el, ahogy mondani szokták, szinte felszívódtak. Aki követni akarta volna őket, bizony nem tudta volna, merre menjen. Mikor már szétszóródtak, még egy nagy kört csináltak oly közömbösséggel és oly észrevétlenül, hogy a leggyakorlottabb szem sem olvashatta volna le róluk, hogy bármelyikük is nagyon nehéz és fontos tanácskozásról jött és van távozóban.

Mindegyik tudta, hogy hová kell mennie, mi a feladata. Az egyedül hazafelé siető egyszerű munkásférfi, különösen ezen a tájékon már sehol sem volt feltűnő. Mozogtak itt már mások is, egyes utcák olyanok voltak, mint a feldúlt méhkas.

Ennek nem örültek a munkásvezérek sem, de még nem volt oly fegyelem, hogy a kapott utasításokat mindenki betartotta volna. Nehéz is volt eljuttatni minden utasítást. A gyárban csak ment valahogy, működött a jól kiépített lánc, de most szétszóródott emberek között már nehezebb volt a munka.

Aztán különböző emberek is voltak. Volt, aki csak feltűnni akart, volt, aki a nagy történelmi igazságszolgáltatásban maga akart lenni az ítéletvégrehajtó.

Volt a becsületes munkás mellett igazi lumpenproletár, olyanok, akik állandóan a kocsmákat bújták, és most azt hitték, hogy eljött az ő órájuk, oly társadalmat tudnak teremteni, ahol az italt ingyen mérik és dolgozni nem kell.

Ezek az emberek is kivonultak az utcára. Ez még a jobbik eset volt. Néha nemcsak az utcára vonultak, hanem házak, üzletek ajtaját törték fel. Könnyű volt az ilyen eseteket felfújni és azt híresztelni: na látjátok, ilyenek a munkások.

De a nagy vízesés is visz magával törmeléket, a legtisztább patak is koptatja a partot, hordalékot visz hátán a folyó is, de mindig bekövetkezik a csodálatos megtisztulás, a megújhodás, az a csodálatos regeneráló erő, amely talán még a levágott kart is újranöveszti.

A gyík farkát is hiába tépik le, a munkás szívét sem lehet kitépni. Oly szív az, amely mindig újra éled, és újra alkot, és harcba szólít.

Mihály és István együtt indultak. Az ő feladatuk az volt, hogy a nagycsaládosokat látogassák meg, és vegyék számba, mire van szükségük a kitartáshoz. Ők már igen járatosak voltak ebben a kerületben, de Pest és Buda más részeiben is, és jól ismerték már a környező erdőségeket is. Ha lehetett a gyűléseket is a szabadban tartották. Nem volt feltűnő egy-egy kiránduló csoport és ki tudta ellenőrizni, ha aztán egy-két csoport valahol az erdők mélyén összeverődött. Különösen ki tudta, miről folyt ilyenkor a beszélgetés.

Mihály és István is őgyelgett egy darabig céltalanul, azután átvágtak két mellékutcán, és István valahogy észrevette, hogy nagyon is ismerős helyen jár. Eszébe jutott egy szomorú történet. Lelki szemei előtt megjelent egy szomorú anya, ahogy egy kis bölcsőre hullatja könnyeit, ahol gyermeke fekszik élettelenül. Aztán eszébe jutott egy kislány, aki évekig gyűjtögetett pénzét teszi egy zsíros, használt kalapba. A szíve ismét valami melegséggel telt meg.

Lépteik már ott kopogtak a kövezeten. A házból a vizes lakások ismert illata, a dohos szag áradt.

Az ismerős ajtó előtt állt meg Mihály. Az ajtó kemény kopogásra kinyílt. Ugyanaz a fiatal nő nyitott ajtót, akit István már korábban látott, de szeme alatt már kékebbek voltak a karikák és az arca maga is már kissé penészesnek látszott.

Mihály gyorsan belépett a kis konyhába magával sodorva Istvánt is.

- Tedd be az ajtót - szólt rá Mihály erélyesen az asszonyra. Az nyomban engedelmeskedett.

A szoba ajtaja félig nyitva volt.

- Mi van Jóska - kiáltott be Mihály -, javulsz már?

- Igen - hallatszott bentről egy elgyötört hang.

Az ágyban egy beesett arcú fiatalember feküdt, míg a kis bölcsőben újabb kisgyermek ringott.

A fiatal férfi lassan felemelkedik, az asszony a háta mögé teszi a párnát.

A fiatal férfit erős köhögés rázza meg. Szinte az egész test megrázkódik. Alig tudja abbahagyni a köhögést.

- Hiába vizes a lakás - magyarázza az asszony.

- Hogyan vagytok? Van kitartás?

- Kitartás? Ugyan miből? - mosolyodik el az asszony kesernyésen. - Már alig tudtam a gyermeknek valamit összekaparni.

Mihály a zsebébe nyúlt és egy ércdarabot vesz elő, aztán az asszony kezébe adja.

- Koronás? Hű de nagy pénz!

- Csak nem fogadhatjuk el ingyen a pénzt? Meg sem dolgoztunk érte! - szabadkozott az ágyban fekvő ember.

- De büszke vagy Jóska! - mosolyodott el Mihály. - Jó tudod, hogy én vagyok a fiad keresztapja.

- Te is hoztál össze bennünket, amikor nem akartam ezt a tündéri asszonyt elvenni. Meg is büntetett érte az Isten. Talán ezért halt meg ez a kisgyerek is.

- Ne butáskodj Jóska! Jól tudod, hogy ez nem így van. De most aztán egy szót se. Ha újabb probléma van, szólni!

- Maradjatok még, bár nem tudunk mivel megkínálni benneteket, de szívesen látunk.

- Azt tudom Jóska, de nekünk máshová is menni kell.

A két férfi léptei tovább kopogtak a macskaköves úton.

- Mennyi pénzed van néked Mihály?

- Nem az enyém. Az asszonyé volt, de most már a munkásoké lesz. Ami az övé volt, azt szétosztom. Talán így jóvátehetem vétkét.

Istvánnak újra a leány jutott eszébe, az a mozdulat, amellyel megtakarított pénzét a kalapba dobta.

- Bár sok ilyen ember lenne - sóhajtott fel halkan.

- Hogy mondod?

- Nem mondtam semmit.

Aztán szótlanul lépkedtek tova.

A hallgatás nem tartott soká, amint közelebb értek a gyárhoz, mind hangosabbá vált a környék. Hiába adták ki az utasítást, hogy mindenki a lehetőség szerint tartózkodjék otthon, az emberek kíváncsiak voltak. Így aztán a lakások nagy része üresen állt, az emberek az utcára vonultak. Mind több vitatkozó csoportot lehetett látni, embereket, gyári dolgozókat, egyszerű munkásokat; fiatalokat és tapasztaltakat, férfiakat és asszonyokat, akik csoportokba gyülekezve beszélték meg az eseményeket. Most ismerkedtek meg izmaik erejével, most figyelhették meg azt a hatást, amit az összefogás ereje, a kollektív fellépés válthat ki. Ezt mindenképpen meg kellett beszélni.

Az utcán lévő sok ember nem is sejtette, hogy a sikerhez milyen rögös út vezet, milyen alapos előkészítő munka, milyen jó szervezés szükséges hozzá.

Hány névtelen és névtelen katona szorgos munkája, helytállása kell, hogy elérjék a nagyobb darab kenyeret, hogy ne agyongyötörten, sokszor egyfolytában tizennyolc órát dolgozva fejezzék be a munkát, hogy az anya boldogan adhassa felcsillanó szemű kisgyermekének az egyszerű ajándékot. Nem akartak ők mást, csak nyugodtabb életet, ami ez időben még nem adatott meg.

Mihály és István jól szemükbe húzták a sapkát, és alig-alig néztek körbe, nehogy felismerjék őket. Senki nem tudja, hogy ők most mit tesznek, hogy ők tulajdonképpen most meggyötört családokat segítenek. Ilyenkor is jó rejtve maradni, jó, ha mind kevesebben tudják, ki kicsoda. Így is alig lehetett elkerülni, hogy innen-onnan ne integessen egy-egy jó ismerős, jó barát.

Itt már pezsdülő volt az élet, mintha villamossággal lett volna tele a levegő. Mihály és István el akarta kerülni a gyár környékét, de az úti cél a gyár környékére vezetett. Itt laktak a legjobban rászorulók, a legszegényebbeknek kellett a sürgős segítség. Így aztán teljesen a gyárat elkerülni nem lehetett. Itt már vigyázni kellett. Tüntetésre szerveződött a tömeg, a forrófejűek felvonulást készítettek elő. Ez nem volt még időszerű, ezt jól meg kellett szervezni, és a tömegeket a legalkalmasabb pillanatban felvonultatni.

- Sajnos sok még a próféta - nézett körül kedvetlenül Mihály. - Ilyenkor mindenki vezér akar lenni, mindenki világmegváltó. Jó lenne, ha egy szóra hallgatnának.

- Azt hiszem azt is meg kell tanulni - mondta mosolyogva István. - Majd rájönnek, lehet és kell hallgatni.

- Csak nehogy túl későn - szólt Mihály elkomorodva, mert egy lovas csendőrosztag rontott ki az egyik mellékutcából.

István meg akart állni, de Mihály megfogta felkarját, és maga után húzta.

- Nekünk a saját kötelezettségünket kell teljesítenünk, nem keveredhetünk bele mindenbe.

Kissé szomorúan távoztak a területről. Istvánnak többször ökölbe szorult a keze, amikor egy-egy dölyfös, lóháton ficánkoló csendőrt megfigyelt, aki zavarja az összegyűlt tömeget. Ilyenkor az ispán képe rémlett fel benne, a gyűlöletes arc, amit ha módja lett volna, István puszta kézzel is úgy eltalált volna, hogy viselőjéből menten kiszáll a lélek.

Most azonban figyelésre nem volt mód, sietni kellett. Mellékutcákon vágtak át, de ezek sem voltak üresek. Itt is, ott is kisebb-nagyobb tömeg, kisebb-nagyobb izgatott csoportok. Vitatkozó emberek, mélytüzű szemek, szenvedélyes hangok és mindenütt lüktető élet.

Az utca vége térszerűen szélesedik ki, több kisebb utca torkolata, ott is sokan állnak.

- Az iskolájukat! Nem megmondtam, hogy csak mellékutcában osszanak - kiáltott fel Mihály bosszankodva. - Nézd, már ott jönnek a csendőrök is.

A tér közepén több munkás állt, körülöttük sok asszony és gyerek. Már látszott, hogy valamit osztanak, mellettük több kosár és ételt tartó edények.

Istvánék és a csendőrök is mind közelebb értek. A tömegben izgatott mozgolódás támadt. Sokan gyűrűt vontak az ételosztogatók körül és farkasszemet néztek a csendőrökkel. De aztán a puskatus megtette a magáét, a tömeg az ételt osztó munkások körül szétoszlott, csak egy-két gyerek és nő maradt körülöttük.

Most már sem Mihály, sem István nem tudott továbbmenni. Feszülten figyelték az eseményeket.

Egy csendőrőrmester nagy, pödört, fekete bajusszal, katonásan kihúzva magát a deres ló hátán hegyként táncoltatta lovát az ételhordók mellett.

- Mit sztrájkoltok, ha éhen vesztek? Menjetek dolgozni.

- Éhesek vagyunk! - hallatszott innen is, onnan is.

- Na, akkor egyetek! - kiáltotta az őrmester elvörösödő arccal és lovával az ételtartók közé ugratott.

Az őrmestert a kiömlő étel láttán vad nevetés fogta el.

- Na egyetek! Nyaljátok fel! Mi az, nem mozdultok? Nem kell az étel?

István keze ökölbe szorult.

- Szálljatok le és kergessétek el őket!

Ez a parancs már a csendőröknek szólt.

Az egyik anya, karján kisgyermekkel a kenyeres kosár mellett állt. A karján lévő gyermek éktelenül sírt.

- Mit bömböl ez a gyerek? - mutatott rá az egyik csendőr.

- Éhes! - mondta az egyik munkás és egy darab kenyeret ad a gyermek kezébe, aki nyomban majszolni kezdi.

A csendőr nézi a kenyeret faló kisgyermeket, aztán elfordul.

Az őrmester látja a jelenetet. Arcán a düh pírja vonul át. Haragos szemvillogással ugrik le lováról, és dühösen förmed csendőrtársára.

- Mit parancsoltam magának? Nem azt, hogy zavarja el ezeket a szemeteket?

Az őrmester teste reszket a dühtől. Kikapja a gyermek kezéből darabka kenyeret, és mérgesen tapossa szét.

Egy darabig dermedt csend, majd, mint gátat áttört víz harsan fel a "Fújj! Fújj!" kiáltás. A tömeg, mint egy felbolydult méhkas zümmögött. A felháborodás hangjai szállottak szét, aztán keményebb hangok is hallatszottak. "Piszkos szemetek. Zsarnok, verjétek meg, szakítsátok széjjel" szavak hallatszottak mind hangosabban.

Most már az őrmester is látta, hogy ennek fele se tréfa. Már bánta is, hogy ennek a cudar népségnek a dolgába beavatkozott. Már nem volt más választás, most nékik kellett gyorsan eltűnniük. Nem hiába volt a sok gyakorlat, felpattantak lovaikra, aztán csak a puskatus mentette meg őket, hogy lovaikról le ne húzzák, és szét ne szedjék őket.

István is remegett egész testében, csak Mihály erős keze akadályozta meg, hogy közelükbe kerüljön.

A kenyér maradt, jutott a kisgyermeknek is, aki boldogan majszolta a darab kenyeret, mintha a legfinomabb falatokat nyelte volna.

Későre járt már az idő, míg Mihály és István a nagycsaládosokat végig járta és számba vették, kinek kell segíteni. Sok-sok helyen volt zizegő szalma a fekhely, de ágy volt a köré vetett egy-két ruhadarab is, melynek dohos illata hirdette ezeknek a penészes odúknak hangulatát.

Nem sok idő maradt az alvásra. Mihály és István már hajnalban talpon voltak. Az aznapi feladat nehéz volt és kényes. Pénzt kellett gyűjteni az arra rászorulóknak. Gyűjtés olyanoktól, akiknek maguknak is kevés volt, akiknek maguknak is alig jutott a legszükségesebbre, akiknek erősen fogukhoz kellett verni a garast, mielőtt az olcsó ételhez valót megvásárolták volna. Mégis, ezeknek az embereknek, akiknek maguknak sem volt mit tejbe aprítani, szívesen adták, amijük van, csak ne lett volna oly nehéz elfogadni. Elfogadni azt, amiből oly kevés van annak, aki adja. Egy vigasztaló tudat volt csak, hogy akik részére adják, azoknak még kevesebb van, ott még fogukhoz sem tudják verni a garast.

Sok helyre kellett bekopogni, sokat kellett elmondani, hogy akik részére a pénzt kérik, annak még sokkal kevesebb van, és kell a kitartáshoz, a harchoz. Nem is mindenütt találkoztak egyetértéssel, volt, ahol kimondottan ellenségesen fogadták őket, sőt volt, ahol úgy dobták ki őket. Ők vállalták a megaláztatást is, hiszen a pénz nagyon kellett azoknak, akik igazán rászorultak. Mégis mennyivel másként volt itt. Itt az emberek többsége megértette a helyzetet. Egyszer Mihály egy gyűjtésen vett részt az úri negyedben. Ezt az adakozást igen jól megszervezték és hangos propaganda is kísérte, a reflektorfénybe került, aki adott és mégis mennyi szenvtelenséget, mennyi meg nem értést tapasztalt. Sok helyen úgy bántak vele, mint a koldussal. Boldog volt, hogy vége lett a napnak. Az a sok megaláztatás, ami őt ezen a napon érte, örökké belévésődött és ettől vált igazán öntudatossá. Ekkor érezte meg belülről, hogy a munkás nem alamizsnát kér, ő azt kéri, sőt követeli, amit tőle vesznek el. Hát ezt kell megszüntetni, hogy ne vehessék el, és akkor nem kell visszakérni.

Az idő közben futott, a pénz, ha lassan is gyűlt. Már jelentős összeg gyűlt össze, amit el kellett juttatni az összekötőhöz. Minden igen jól meg volt szervezve. Meg volt szervezve, ki hogyan gyűjti a pénzt, de meg volt szervezve az is, hogy az összegyűjtött pénzeket ki, hogyan veszi át, azt hová viszik, hol tárolják, hogyan osszák el. Meg volt szervezve, hogyan mérik fel a legjobban rászorulókat, milyen szempontok szerint készítik el az elosztási tervet, hogyan juttatják el az érdekelteknek a pénzt. István most látta csak, hogy mennyi minden szükséges ahhoz, hogy a kitartást biztosítani tudják. Enélkül nem lesz eredmény.

Szép dolog a kiállás, de emellett kitartás is kell. Hiába a kiállás, a bátorság, ha e mögött nincs kitartás. Könnyű, hangzatos jelszavakkal, bátran harcba indulni, talán még golyókkal is szembeszállni, de nehéz hetekig kialvatlan szemmel, naponta egy-egy darab kenyeret majszolva, vízben, sárban hálva kitartani. Olyan jól kell szervezni, hogy ne csak az első napokra jusson a lelkesedésből, hanem amikor az alább hagy, amikor már átadja helyét a levertségnek, amikor a hangulat már elveszett, még mindig maradjon valami, ami még biztosítja a maradék erőt, azt a végső kemény erőfeszítést, ami még múlhatatlanul kell a győzelemhez.

Most már István is, Mihály is könnyebben mentek, a pénzt már leadták az összekötőnek, és a ruhákat és az élelmet is már eljuttatták a gyűjtőhelyre. Most már jobban ráértek nézelődni is, mind jobban körülnézni. Mindjárt feltűnt, hogy egyre többen gyűlnek össze az utcában, és az emberek a főutca felé igyekeznek.

A tömegből egy jól megtermett vállas férfi lépett ki és Istvánék felé vette útját.

- Ez Tibor! - súgta Mihály István felé. - Nem szabad észrevennünk, csak akkor lehet beszélni vele, ha idejön.

- Én még nem láttam eddig.

- Nem csodálom. Egyik titkos összekötőnk, csak akkor jelentkezik személyesen, ha feltétlenül szükség van rá. Addig soha nem tudni, ki ő. A munkahelyen nem is politizál. Mint semleges embert tartják számon, nem tudják, hogy ő az egyik legjobb és legbátrabb embereink egyike.

A vállas férfi Istvánék közelébe ért. Úgy tett, mintha véletlenül érne oda. Egy darabig szótlanul lépkedett Istvánék mellett, mintha véletlenül sodródna a tömeggel, de István, aki igen jó megfigyelő volt, látta, hogy a tapasztalt szem mily gyorsan pásztázza át a terepet és pillanatok alatt megállapítja, hogy honnan, merről figyelik.

- Mondd meg Mihálynak - súgja Istvánnak a mellette álló idegen -, hogy tüntetésre akarják rávenni a tömeget. Spionok dolgoznak a tömegben, és azok tüzelik őket. A következő mellékutcában már vár egy csendőrdandár, akik meg akarják leckéztetni őket. Jó lenne, ha segítenétek leszerelni őket, de nagyon vigyázzatok.

Az idegen feleletet sem várt, nyomban odébb állt. A legjobban figyelő sem tudta volna eldönteni, hogy ez az ember akart most valamit, vagy valóban véletlenül verődött Istvánék mellé.

István is halkan tájékoztatta Mihályt.

- Igen ezt én is észrevettem! Nézd csak ott a sarkon azt az embert. Hogy tüzeli a tömeget. Látod, hogy magyaráz, szinte mindkét öklét rázza.

- Óh, igen én is látom, többször láttam beszélni egy-egy vezetővel, de olyan szerény, csendes embernek látszott, nem tételeztem volna fel róla semmi rosszat.

- Nem csodálom. Azt ők is gyorsan megtanulják, hogy itt nem lehet nagydobbal dolgozni. Itt csak az az ember érvényesül, aki szerény és csendes, nem tűnik fel senkinek.

- Nálunk is van egy-két csendes ember - mosolyodott el István.

- Bizony vannak. Mi, akik reflektorfényben mozgunk, akik kiállunk, akik hangadók vagyunk, valójában nem tiszteljük eléggé ezeket az embereket, ők talán sokkal többet segítenek a mozgalomnak néma munkájukkal, mint mi az erős hangunkkal.

- Azt hiszem, mindkettőre szükség van.

- Bizony, mindkettőre - vélte Mihály és egyet hunyorított István felé. Közben odaértek az izgató ember mellé. Ott ők is megálltak, mintha hallgatni akarták volna a tüzes szónoklatot. Az ember csak mondta a magáét. Még hangosabb lett, amikor meglátta Mihályt. Úgy érezte, most jó fogást csinált. Ha beveszik a horgot, mindjárt el lehet kapni az egyik munkásvezért.

Kitűnő hordószónok volt ez az ember. Nagy hangon, frázisokat pufogtatva, rendkívül szenvedélyesen beszélt, széles, nagy gesztusokkal. A mellette lévők szájtátva hallgatták, aztán engedték magukat elragadtatni a tömegtől, mely lassan hömpölygő árrá változott.

- Mit akarsz te ezekkel az emberekkel? Miért uszítod őket? - kérdezte erős hangon Mihály.

- Én uszítom? Nem, én lelkesítem őket. A forradalom akkor győz, ha mi bátran előre megyünk.

- Hol van itt forradalom?

Az ember jól ismerte Mihályt, tudta róla, hogy az egyik munkásvezér. Amikor az ember látta, hogy Mihály nem kapja be a horgot, nyomban hangot változtatott.

- Látjátok, itt a munkásvezér. Berezelt, fél előremenni.

- Fiú meggondolhatnád, mit mondasz.

Ez már István hangja volt, ami erős boltozatos mellkasból indult ki, hogy jól hallható legyen.

A provokátor egyszer már látta Istvánt a ringben, és nem felejtette el azt a horogütést, ami István ellenfelét leterítette. Ki is számolták utána az ellenfelet.

- Gyávák! - kiáltott a férfi Istvánékra, de nyomban el is tűnt a tömegben, nehogy István utolérje.

Istvánban forrt a méreg és utána akart menni az embernek, de Mihály erősen megfogta karját.

- Emberek, gondolják meg, mit csinálnak. Vigyázzanak, nehogy valamibe belekeveredjenek.

Az emberek jelentős része ismerte Mihályt, és a híre is olyan volt, hogy elismerték munkásvezetőnek, de ilyenkor felzaklatott állapotban, amikor a tömeglélektan dominált, nehezen lehetett már józan hanggal hatni a tömegre. Egypáran mégis voltak, akik tudomásul vették, amit Mihály mondott és elindultak hazafelé, de más részük kitartó konoksággal vonult tovább.

Istvánt mintha áramütés érte volna. Ösztönszerűen megállt, majd merev pillantással mérte végig a pár lépéssel előtte álló alakot. Aztán nem szólt semmit, csak lassan ment tovább.

Mihály észrevette a jelenetet, de szintén nem szólt semmit. Alig haladtak el a férfi mellett, amikor az megszólalt:

- Úgy látszik, megokosodtál fiú? Lebeszélitek a munkásokat a tüntetésről. Emögött valami lehet. A kutyából nem lesz szalonna.

- Ezt is tudom - mondta mosolyogva István.

- Ki volt az? - kérdezte Istvántól Mihály, amikor már elhaladtak a férfi mellett.

- Egyik ismerősöm! - mondta István. - Már megkóstolta a kezemet.

- Csak nem, amikor bent voltál?

- De bizony.

- Gondolhattam volna. Olyan pillantást vetett utánad, hogyha lehetett a szemével is megölt volna.

- Ezt bizony megtenné, ha tehetné, de ami késik, az nem múlik - mondta nevetve István.

- Úgy látszik, jó humorod van - nézett elismerően a fiatal férfire Mihály.

Úgy látszik, igazuk lehetett, mert a közeli mellékutcából egy szakasz csendőr tört ki. Lovakkal rontottak a tömegbe. Nyomban látszott a fellépésen, hogy ezek el vannak szánva mindenre. Itt tényleg meg akarják leckéztetni az embereket.

- Emberek vissza! - kiáltotta Mihály, aztán igen erősen megfogta István karját és húzta vissza a fiatal férfit.

István megrántotta a vállát, és szinte lerázta magáról az erős ember kezét és elszánt arccal indult előre.

Mihály azonban nem hagyta magát, ismét vállon ragadta a fiatalembert és szinte ordítva üvöltötte a fülébe: - Elfelejtetted mit bíztak rád?

István megrázkódott, egy pillanatig látszott a fiatalemberen, hogy fejében két tábor vív kemény, elszánt harcot, de aztán lehajtotta fejét, és engedelmesen követte idősebb társát és csak a sarokból nézett vissza. Onnan látta, hogy ütik puskatussal munkatársait. Úgy érezte, mintha őt ütötték volna. Az oldalt álló férfi villámló tekintete elkísérte Istvánt. A detektív nagyon sajnálta, hogy nem vihette be a fiatal férfit. Azt, hogy István nem csinált semmit, a helyszínről eltávozott, saját személyének tulajdonította, bár az ő részére is emlékezetes volt, amikor Istvánnal találkozott, remélte, hogy István meg fogja emlegetni ottlétét. Ebben nem is tévedett, legfeljebb abban, hogy nem személye volt az oka, hogy István oly gyorsan eltűnt a tüntetés színhelyéről.

Már közel jártak a gyárhoz. Sztrájkőrség volt a kapu körül, de nagyobb csendőri had szétrezzentette őket. Így aztán, aki akart könnyen bejuthatott a gyárba, még az is, akinek igazolványa nem volt. A gyár vezetői örömmel vették, aki bement, jóval magasabb fizetést is ígértek neki a szokottnál. Így még azok is jelentkeztek, akiknek korábban nem volt kedvük a munkához. Nem sok köszönet volt ugyan benne, mert azok is, akik értettek a gépekhez, társaik nélkül nem tudtak dolgozni. Lassan meg kellett győződnie a vezetőségnek, hogy így a munka nem megy. Így vált egyre nyilvánvalóbbá hogy a gyári munka mindenképpen kollektív munka, ahol lehet egy embert helyettesíteni, de ha többen maradnak ki a munkától, már komoly kavicsok kerülnek a gépezetbe. Ezt felismerték a munkások is, felismerték azt a nagy politikai erőt, ami összefogásukban jelentkezik.

A felismerés mellett meg kellett tanulni e fegyvert alkalmazni is éspedig akkor, amikor a leghatásosabb. Ha minden nem is úgy sikerült, ahogy az előre eltervezve lett, egy biztos, a hatalmas harc nagy tanulság volt, egy igen jelentős iskola, ahol napok alatt többet lehetett tanulni, mint korában hosszú évek alatt. A hibák és eredmények elemzése mellett különösen nagy tanulság volt annak felismerése, hogy sokan vannak és együtt erősek.

Mint minden harcnak, ennek is voltak áldozatai. Amikor a hullámok már elcsitultak, nemcsak a munkásvezérek, a sztrájkvezérek elemezték az országos megmozdulás tapasztalatait, hanem összeültek a gyárak vezetői is, és ők is igen komolyan foglalkoztak az előidéző okokkal. E vizsgálat eredménye általában nem az volt, hogy javítani kell a dolgozók helyzetén, hanem ők is bűnbakokat kerestek. Azokat keresték, akik a sztrájkokat megszervezték. Keresték a hangadókat, vezetőket. Ha ki is álltak a munkások egy -egy vezér mellett, mindenkit nem lehetett megmenteni. István is egyike volt azoknak, akik megkapták a felmondó levelet. Hiába volt társai erélyes fellépése, a korábbi komoly sporteredmények, a gyár vezetősége kérlelhetetlen volt, Istvánnak mennie kellett.

Nem a legjobb időszak volt. Édesanyja beteg lett, a kis testvérke is sokat betegeskedett és a korábban spórolt pénz is fogytán volt. Ennek oka talán az is, hogy István a spórolt pénz jelentős részét felhasználta, másokon segített, bár itthon is kevés volt a pénz. Barátai ugyan nem hagyták cserben, de azért anyagilag nem jutott segítséghez, és István büszke ember is volt, nem fogadott el senkitől adományt.

Lassan megízlelte a munkanélküliek kemény életét. Ezt a kilátástalan, reménytelen sorsot, amikor az ember nap mint nap kutat állás után, járja a gyárak felvételi irodáit. Ígérik is a munkát, aztán pár nap múlva csak azt hallja, hogy az állás be van töltve vagy egyszerűen indoklás nélkül elutasítják, hogy számára ott nincs hely.

Aztán egy-egy nehéz nap után, amikor fáradtan hazaér, hallania kell a kétségbeesett gyermeksírást, az éhesen visító kicsikét, látnia kell az összetört anya fájdalmas tekintetét.

A sok eredménytelen út után Istvánnak észlelnie kellett, hogy feketelistára tették.

Nehéz, kemény időszak volt ez, de István nem puhafából volt faragva. Hamarosan megtalálta az utakat, hol merre lehet alkalmi munkákat szerezni, és ha kemény munkával is, de keresethez jutni. Ő is megszokta már, hogy pályaudvarokon töltse az éjszakákat, és lesse, mikor érkezik egy-egy szerelvény, hogy vagonokat lehessen rakni. Itt dolgozni kellett, pattanásig feszültek az izmok. Lehetett itt keresni, de mégis kevés volt a jelentkező, hiszen itt valóban dolgozni kellett, igen nehéz fizikai munkát végezni, gyakran egészen a kimerülésig. Aztán a speditőrös kocsik mellett igazán keményen kellett helytállnia.

István bírta a munkát, erős, kemény ember volt és vasszorgalommal is meg volt áldva, de itt nemcsak szorgalomra volt szükség. Hamarosan tapasztalnia kellett Istvánnak, hogy itt egészen más emberekkel van dolga, mint akiket a gyárban megszokott. Ott is voltak iszákos, jellemtelen emberek, a durvaságokhoz is hozzászokott, de itt különleges egyéniségek voltak. Itt sem volt azonban mindenki becstelen, gazember, itt is voltak szép számmal becsületes emberek, akik örömmel végezték a kemény, megerőltető munkát, de itt a pénzért sokkal keményebben meg kellett dolgozni. Itt, ha vagon, speditőrös kocsi jött, szinte pillanatok alatt kellett tonnákat emelni, hatalmas terheket megmozdítani. Ha a vagon megérkezett, azt a legrövidebb idő alatt ki kellett rakni és ott volt a hajcsár, aki kíméletlenül irányította a munkát. Volt, aki vért hányt, volt, aki ájultan esett össze, de aki nem bírta, az ment tovább, aki bírta maradt. Ezt a pokoli kemény munkát általában nem bírták ital nélkül. Ha az ítéletidőnek vége volt, ha a munka elfogyott, akkor betértek a közeli kocsmába, lebujokba, ott, ahol olajos volt a padló, ahol ragadt a kosztól a fal, ahol akadozó nyelvű emberek cserélik ki tapasztalataikat, ahol markos kezű emberek mellett megjelent a söpredék is, ahol tapasztalt hamiskártyások nyerik el a verejtékkel megszerzett pénzt.

István rájött arra, hogyha ezek mellett az emberek mellett élni akar, akkor nem zárkózhat el, legalább néha be kell térni velük ezekbe a piszkos lebujokba. Itt tudta meg, hogy mikor, milyen vagonok jönnek, hová érdemes menni, hol lehet jobban keresni. Szinte itt osztották fel a munkát.

István négytagú brigád egyik tagjaként már hajnaltól dolgozott, homlokát ellepte a por, testét a verejték. Izmai szinte sajogtak a megerőltetéstől. Már a második vagon kirakását kezdték meg. Ebben hatalmas kövek voltak, a rakományt építkezéshez szánták. A nehéz, érdes felületű kövek próbára tették az erőt, a tenyeret, a markot. Meg-meg kellett emelni egy-egy nagy követ. Ha nem bírta egy, ketten fogták meg. Ha kettő nem bírta, akkor három. Szólni azonban csak akkor lehetett, ha valóban szükség volt segítségre. Ezek az emberek nem teketóriáztak. Itt, ha valaki brigádtag akart lenni, akkor itt csak akkor szólhatott, amikor a nyelve már kifelé lógott, ereje elfogyott.

István rendkívül izmos volt, erős. A rendszeres sport, az állandó testedzés, váltott ellenfelekkel történt birkózás és a boksz rendkívül szívóssá tették, de ez itt más volt, itt akkor is dolgozni kellett, amikor a szem már szikrázott, amikor már végkimerülésben zihált a tüdő. Itt válik igazán szívóssá az ember.

István nem egyszer nézett végig kollégáin. Jól tudta, hogy ezek az emberek csodákra képesek. Ha valaki ezeket tanítaná birkózni, bokszolni, csodálatos eredményeket érnének el. De ki foglalkozott ezekkel az emberekkel? Aztán volt itt egy nagy ellenség, aminek legyőzéséhez ezek az emberek sem voltak elég erősek, de nem lettek volna elég erősek a legtapasztaltabb edzők sem. Ez a mindenkinél erősebb ellenség az alkohol volt. Ez is naponta birkózott ezekkel az óriásokkal, ezekkel a vasemberekkel, és úgy alattomosan, mint a rozsda, lassan kimarta ezeknek az embereknek is az egészségét és orozva döntötte őket romba. Nemcsak esetenként mérkőzött velük, amikor hosszú huzavona után mégiscsak ő lett a győztes. Azzal az emberrel, akivel mázsás súlyok, az egész napi megerőltető munka nem bírt, ő ledöntötte egy-két óra alatt. A nagy birkózás után nem egy terült el kiszámolva bárgyú arccal a söntés pultja előtt az olajos padlón. Senki nem jött, hogy rászámoljon, társai legfeljebb átléptek rajta és záróra után az ugyancsak tagbaszakadt csapos húzkodta ki ezeket az embereket a lebúj elé a járdára, ahol tovább aludhatták az igazak álmát. Csak akkor keltek fel, amikor egy-egy rendőr hosszú rugdosása után tértek lassan magukhoz és vánszorogtak el az átjárók, a hidak felé, a parkok fái alá, hogy ott addig álmodják borgőzös álmukat, míg teljesen el nem száll fejükből a mámor és újra tisztává nem lesz az agy, és nem jön az újabb pokoli meló.

Most egy több mázsás követ kellett kihengeríteni a vagonból.

A speditőrös kocsi egészen odatolatott a vagon mellé. Hátuljáról levették a deszkát és most rá kellett tolni a hatalmas követ. Ezt a követ az építész jelenlétében fejtették ki, ily nagy darabra volt szüksége a beépítéshez. Ezt a részt lehetőleg egy kőtömbből akarta elkészíteni. Az építész fejében már helyén állt a hatalmas kő, már elképzelte a monumentális hatást, amit ez az egyetlen hatalmas kődarab elér. Ezért fizetett komoly borravalót a vasutasoknak, amikor nem akarták engedni, hogy a követ a vasúti kocsira felrakják.

Ha ő képzeletében már helyére is tette a hatalmas követ, ezek az emberek most győzködtek vele.

Hatalmas vállak feszültek a természet monumentális termékének és mérkőzött az ember és a kő. Mindkettő a természet terméke.

Itt is érvényes volt a régi magyar közmondás, hogy többet ésszel, mint erővel. Ki is tudná elmondani, hogy mennyi találékonyság szorult ezekbe a vagonrakókba, ezekbe a Herkulesekbe. Mennyi leleményességet, mennyi ügyességet, mennyi tapasztalatot, mennyi szakmai fogást igényelt a nehéz súlyok mozgatása, de van eset, amikor a sokat hangoztatott ész nem segít, csak a kemény, nyers erő. Mit tudtak volna dugni a hatalmas kődarab alá. Talán fát, ami gyufaszálként tört volna el, vagy vasat, ami vajként hajlott volna el, vagy különleges emelőket, de akkor a vagon alja szakadt volna le.

Maradt a nyers erő és a kemény mérkőzés. Négy Herkules feszült a kőnek, négy váll és négy kemény kéz. Aztán jött az ádáz, vad, de tejesen néma küzdelem, amikor a nyakon kidagadtak az erek, amikor zihál a tüdő, amikor kidülled a szem.

István nem gondolta, hogy ezt ma még egyszer, igaz más körülmények között, meg kell ismételni.

Most kellett volna egy Michelangelo vagy egy Raphael, akinek nem kellett volna tovább keresgélni, hogy az erő himnuszát kőbe véssék, vagy vászonra fessék.

Az építész ugyanerre gondolhatott, mert bámulva nézte ezeket az embereket, e kegyetlen, néma birkózást, míg lassan megmozdult a hatalmas kő és megkezdte útját, centimétereket, millimétereket téve meg a vasúti kocsiból a speditőrös kocsi felé. A kocsiba négy ló volt befogva és a kocsinak csak két követ kellett elvinni.

Amikor mindkét kő ott állt a speditőrös kocsiban, a négy férfi egymásra rogyott és tüdejük is hangos sípolással szívta a levegőt. Testük szinte gőzölgött a nyári napmelegben.

Még azt sem hallották, amikor az építész pár dicsérő szó után felajánlotta a borravalót. Maga is állt mindaddig megilletődötten, míg a gránitba vésett alakok megmozdultak és a kimerült testekbe visszatért az élet.

A borravaló szokatlanul nagy volt, így aztán az építész után addig integettek, míg az végleg el nem tűnt a szemük elől.

A legidősebb férfi, aki korábban cirkuszi artista volt és már többször körüljárta a földet, és csak azért kellett a tüneményesen jól indult pályát megszakítania, mert ő is alulmaradt a nagy ellenféllel, az alkohollal szemben, megadta a jelet az indulásra. Ekkor kezdtek a vagonról leszállingózni. Itt vakfegyelem volt, az artista tartotta a fegyelmet. Ő szabta meg, hogy mit és mennyiért vállalnak. Ha ő azt mondta, maradjanak, maradniuk kellett, bármennyire fáradtak voltak is. Ha ő azt mondta, mennek, akkor menni kellett, bármennyire fáradtak voltak is. Ha ő azt mondta, mennek, akkor menni kellett, még akkor is, ha egy fillért sem kaptak. Itt nem kellett a sztrájk, itt ők szabták meg a tarifát is. Itt oly erőt kellett kifejteni, hogy ide igazán kevesen jöttek, és akik idejöttek, azokat jól megfizették. Legalábbis jobban, mint másokat.

Talán ha negyedórát ácsoroghattak a nehéz munka után, amikor jött a vasutas, a nagyhatalmú vasúti alkalmazott, aki dirigálta a vagonok kirakását. Egyébként ő is le szokta húzni a sápot, a vagonok után jutalékot kellett adniuk. Ez azonban bele volt kalkulálva.

- Na még egy vagon lenne.

- Ma már nem dolgozunk - volt az éles válasz.

- Ez nagyon fontos!

- Mondtam már, hogy nem dolgozunk többet.

- Dupla bért adok fiúk!

- Nem kell!

- Háromszorosát!

- Mit szóltok? - fordult az artista gúnyosan társaihoz.

- Megyünk!

- Akkor négyszereset kapjátok.

- Jó, akkor maradunk - hangzott a megfellebbezhetetlen válasz.

Aztán ez a pár ember, a négy ércből öntött férfi, aki előbb még egymáson feküdt a kimerültségtől, indult a vagon felé, úgy mintha csak most kezdenék a munkát.

- Na fiúk, most gyorsan. Aztán megyünk és leöblítjük a torkunkat.

István sejtette, hogy ez valami tivornyafélét jelent. Nem örült neki, de nem is vonhatta ki magát. Erre el kellett mennie. Azt ugyan már megszokták a társak, hogy István kevés italt fogyaszt és még nem látták részegen, de nem szokta meg még a környezet, a csapszék törzsközönsége, és hogy eddig nem kötöttek Istvánba, az inkább társainak volt köszönhető. Még a legjobb verekedő is meggondolta, hogy ebbe a négy emberbe belekössön, különösen, ha együtt voltak. Azt is tudták, hogy mennyire védik egymást. Ezért aztán tartózkodtak, de István tudta, hogy ez vihar előtti csend. Hamar eljön az idő, amikor bizonyítani kell. István egyébként is kirítt ebből a tömegből. Ritka volt az olyan ember itt, aki még nem feküdt a söntés előtt, vagy egy-két mutatóba elhelyezett asztal lábainál. Istvánt háta mögött hercegnek is nevezték. Ezzel is jelezni akarták, hogy mennyire kirí a törzsközönség közül. Itt aztán azt, aki kirítt, vagy gyűlölték, vagy tisztelték, vagy, és ez volt a fő, féltek tőle. Istvánnak azt kellett igazolni, hogy ő az, akitől félniük kell.

Bizonyítani kellett! Nem lehet meghátrálni, Istvánnak ez volt az egyetlen lehetősége. A gyárhoz nem mehetett, azonnal ment utána a jelentés, hogy ő a veszedelmes ember. Soha nem gondolkodott István, hogy tudták meg, hogy néki milyen tevékeny része volt a sztrájk megszervezésében, de mindegy volt, az eredmény volt fontos, illetve volt szomorú. Ezért kellett itt helytállni, ahol még keresni lehetett. Talán lecsitulnak később a hullámok, aztán megy minden a maga rendjén.

Ez a munka már gyorsan ment. A vagon szénnel volt telerakva. A nagyalakú szívlapát nem volt nehéz ezeknek az embereknek, úgy forgatták, mintha gyufaszál lenne a kezeik között.

Gyorsan végeztek is a munkával. Aztán leszámolták a pénzt. Azt az artista vette át, aztán becsületesen szétosztotta társai között. Az egész összeg 1/5-ét magának tartotta meg, mint vezetői jutalékot, a megmaradt összeget osztotta négyfelé. Ezt valamennyien tudomásul vették, hiszen jól tudták, hogy a vezetői munka még az ilyen kis brigádnál is komoly utána járással jár. Nagyon észnél kellett lenni, hogy át ne verjék őket. Ma is négyszeres díjat kaptak az utolsó vagonért. Ezt csak ilyen tapasztalt ember tudta kiharcolni, mint az Artista. Személyét különös tisztelet övezte. Ez az ember olyan volt, mint a villám. Csodálatosan erőseket tudott ütni. Évekkel azelőtt, amikor ide vetődött hosszú külföldi bolyongásaiból még megpróbálták egyszer-kétszer, de aztán hamar felhagytak vele. Az, aki már összeverekedett vele, gyakorta mesélte, hogy amikor az Artista fejére ütött, úgy érezte, mintha sziklába ütötte volna a kezét, és milyen rettenetesen nagyot tudott visszaütni. Nem is látták, hogyan ragadja meg ellenfelét, de az már repült is az ajtó felé. Késsel még negyven, ötven méterről is kivágta a pipát más szájából. Azt beszélték róla, hogy különböző kikötőkben tanulta ezeket a fogásokat. Mindenhonnan hozott valamit.

Különösen hideg szemei voltak ennek az embernek. A szürkészöld szemek oly mereven, oly közönyösen tudtak valakit szemlélni, hogy a szenvedő alany hamarosan úgy érezte, mintha késpengét hasítottak volna bele.

Istvánt valahogy kedvelte ez az ember. Ezt István sok apró jelből is észrevette. A munka elején, amikor még nem szokta meg ezt az igen kemény munkát, és már az ájulás környékezte a fáradtságtól, a kimerültségtől össze akart esni, ez az ember átvette tőle a munkát és dolgozott helyette is. Aztán mind nehezebb munkával bízta meg Istvánt, mintha agyon akarta volna terhelni, de István gyorsan hozzászokott ehhez a kimerítő munkához.

Az Artista - akit még munkatársai is így neveztek egymás közt - nem egyszer mondogatta, hogy ez a munka bármely kikötőben is elég lenne, ott is csak azok végzik, akiknek más munka már nem jut.

A két ember abban is hasonlított egymáshoz, hogy egyik sem nézett úgy ki, mint valami hústorony. Arányosnak látszott a testalkat. Ha felöltözködtek, csak jó erős embernek látszottak. Sokaknak talány volt, hogy hogy fért el ebbe a két emberbe oly hatalmas erő.

- Na, Herceg! Megvagy már?

- Igen! - nézett fel István a markáns arcú emberre.

- Ti is készen vagytok?

Kórusban hangzott az igen.

- Na jó, akkor megyünk mosakodni.

Négyen szinte egyszerre vágtak át a síneken.

Ilyenkor itt is, ott is megállt a munka. Sokan lenyűgözve nézték, miként vonul ez a négy szuper erős ember. Sokan jelenlétükben még mukkanni sem mertek volna.

A sínek mellett egy kis húzós kút volt és mellette egy fahordó. Az ott állt a kút mellett rendületlenül. Egyszer valaki elvitte, de másnap már vissza is hozta. Arca az illetőnek hónapokig zöld volt. Aztán más többé már nem vitte el.

Egy ócska vödör is volt a kút mellett. Mire odaértek, egy vasutas már húzta is a vödörbe a vizet. Mind a négyen gatyára vetkőztek. Először szóltak érte a MÁV vezetőségétől, de aztán megszokták, senki nem törődött vele, hogyan mosakszik ez a négy ember. Legfeljebb egy-egy nő, aki vágyakozó szemmel pislogott a négy férfi felé.

Egymás után ugrottak be a hordóba. Erősen ledörzsölték testüket. Ilyenkor félmeztelenen jól látszott a pompás, kidolgozott izmok játéka a kiedzett férfitesteken.

Kiugrálva a hordókból nem törülköztek le. Addig ugrálgattak a hordó mellett, míg meg nem száradtak. Mikor valamennyien megfürödtek, kiöntötték a hordó tartalmát és visszahelyezték a kút mellé.

A négy férfi együtt távozott a hátsó kijáraton.

A "Pöfögő mozdony" étteremben ekkor már hangos volt a helyiség. Nagy füst fedte az arcokat, borgőzös hangok hallatszottak innen is, onnan is. Sok rekedt, italtól támadott torokból ömlő borízű hang, mely néhol dörmögött, néhol sipított, néha oly torzan préselődött ki tulajdonosa torkán, mintha egyenesen a sátán torkából jött volna.

A helyiséget csak akkor lehetett jobban megfigyelni, amikor a szem már jól hozzászokott a maró füsthöz. Nem is helyiség volt ez, hanem egy boltozatos pince. A bolthajtásokon még itt-ott látszott a vakolat, jelezve, hogy valamikor nemcsak be volt vakolva a fal, hanem még be is volt meszelve. Az egyik sarokban volt a söntéspult, mocskos poharakkal, a pult mögött a falba vert szegekkel rögzített polcon sorakoztak a különböző italok, és a polcon teljes hosszában három-három petróleumlámpa is függött. Volt a falra akasztva a pince különböző részein is. A padozat kisebb bazaltkövekből volt kirakva, és egy kivakart kövek helyébe állított gerendákon pihent a durván ácsolt fa asztal. Ezek is tele voltak rakva poharakkal. A poharakra üveges szemű emberek hajoltak, akik néha előre-előre buktak. A pincébe legalább húsz lépcsőn lehetett lejönni.

E helyiségben eléggé nagy rend volt. Itt ritkán volt veszekedés, ezt a helyiséget rendőrök is gyakorta látogatták.

A beavatottak azonban tudták, hogy innen más pincehelyiségek is nyílnak. A pince végében, egy nagy bolthajtás által eltakartan nyílott az illemhely. Négy-öt helyiség sorakozott itt egymás mellett. Türelmesen piszkosak, elhanyagoltak voltak. Hármat használtak itt általában. Kettő rendeltetéséről csak a bennfentesek tudtak. Az egyik ajtón keresztül át lehetett jutni a szomszéd épülettömb romrészébe és onnan az utcára. Ez volt a vészkijárat. Itt menekültek a körözött bűnözök. Ezt a kijáratot a rendőrség nem ismerte. A másik illemhely rendeltetését nem ismerték még a bennfentesek sem. Csak egy-két ember volt itt, aki abban is megfordult néha.

Ide úgy lehetett bejutni, hogy aki ebbe az illemhelybe belépett és gondosan betette maga mögött az ajtót, jó erőset kopogott a falon. Hármat, utána kettőt. Ezt követően két kopogás hallatszott belülről, majd újra hármat kellett kopogni. Akkor mintha elfordult volna a fal egy része és egy sötét folyosóba lehetett belépni. Itt hideg huzat csapta meg a belépőt. Még az is összeborzadt, aki gyakorta járt itt.

Azután meg kellett mondani a jelszót. Ha nem tudta, valahonnét egy irtózatos ütés zuhant homlokára. Aztán felszedték. Ha ezt még túlélte, megkapta a másikat is. Aztán elvitték valahová, ki tudja hová. Ha a jelszót tudta, akkor egy magas, óriássá nőtt ember állt meg előtte és engedte maga előtt. Ha az alagutat itt-ott megvilágító mécses közelébe ért az ember, akkor lehetett homályosan látni ezt az irtózatosan eldurvult arcot. Alacsony homlok, vastag telt szem, azt átkötő kendő volt a jellemzője ennek a majom, sátán és hóhér keverékéből álló élőlénynek. A folyosó végén ő is kettőt kopogott a falon, aztán visszament őrhelyére, hogy vagy beengedje az új jövevényt, vagy átsegítse a túlvilágra.

Lassan nyílt meg a szemközti fal. Az egész téglarakás fordult el. Itt újabb kietlen pincébe jutott a látogató. Ebben sem volt semmi, épp úgy nézett ki, mint a másik pince. Ezt az építményrészt egy alig pislákoló mécses halvány lángja világította meg. Nem messze tőle egy rozsdásodó fedőlap feküdt. Ha valaki felemelte csak egy gödröt látott. A beavatott azonban tudta, hogy itt lépcső van, csak rá kell lépni. Ez már a szomszéd több emeletes, lebontásra szoruló épület alatt állt. Ebből már régen kiköltöztették a lakókat, legfeljebb patkányok laktak benne. A lebontás csak pénzkérdés. Ha a tulajdonosnak annyi pénze lesz, majd úgyis lebontatja, és helyébe bizonyára épít majd egy bérpalotát. Egyébként az az épület, melyben talán csak patkányok tanyáztak már és a szomszédos épület, mely ugyancsak több emeletes volt, és pincéjében a "Pöfögő mozdony" éttermet foglalta magába, ugyanazon tulajdonosé volt. Ha valaki leért a lépcsőn, újabb folyosóra ért, de ez már szépen ki volt kövezve és szép bordó szőnyeget világított meg a már fényesen világító lámpa fénye. A falakon itt már tapéta feszült. A folyosóról innen-onnan szép termek nyíltak. Az egyik ajtó által eltakart teremben forgott a rulettkerék, a másik ajtó mögött izgatottan hajoltak a kártyalapok fölé, a harmadikon a kábítószer az úr, a negyedikben csinos arcú nők, lenge ruhadarabokban, vagy anélkül ültek a férfiak ölében, míg vérpezsdítő muzsika egzotikus ritmusa lüktet a levegőben. Az innen nyíló teremben középen forgó táncparkett, középen le-föl süllyedő korong és körül elhúzható függönyökkel páholyok, míg a táncparkett felett egy üvegcsoda, egy körben forgó különleges csillár, mely szikrázó fényeit a műsor alatt részeg jókedvvel szórja szét, miközben láthatatlan drótszálakon angyalok röpködtek az ő sajátos öltözékükben.

Volt aztán még beljebb is egy-két helyiség, ahová még azok sem léphettek be, akik ide bejáratosak voltak. Ez volt a szupertitkos szentély. Amikor Istvánék odaértek a "Pöfögő Mozdonyhoz" és a négy férfi lassan haladt le a lépcsőkön, a szembejövők tisztelettel nyitottak utat. Ez a tisztelet főként az artistának szólt. Ahogy elhaladtak az asztalok mellett innen-onnan valami morgó hang is hallatszott. Valami köszönésféle lehetett, sajátos üdvözlés.

A csapos már készítette is az italt, amikor meglátta a pult felé közeledő négy férfit. Az erős, büdös pálinka illata már messziről érződött. Az elsőt István is meg szokta inni, a többit mindig ügyesen kiöntötte. Az artistának jó szeme volt, ezt már korábban észrevette, de nem szólt semmit. Egyébként ő is mértékkel fogyasztott. A másik két brigádtag szívesen a pohár fenekére nézett, de ők hihetetlenül bírták az italt.

Mind többen jöttek le a lépcsőn. A gyárakban is vége volt már a délelőtti műszaknak, de itt sok olyan ember volt, aki éjjel "dolgozott" és csak nemrég ébredt fel, és mielőtt újra megfúrná a mackót egy kis erősítőt kíván bevenni.

A sok akadozó beszéd itt lent valóságos morajjá vált. E részben is megjelent egy-két nő. Ezek az utcalányokból tevődtek össze. Volt közöttük idősebb, fiatalabb vegyesen. Egy közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien legalább úgy szerették az italt, mint a férfiak. Ők is úgy nyúltak el a kövezeten, mint férfitársaik. Egyik sem bánta, ha pucéron látták, ezekből már kihalt a szemérem. Pénz és ital, e kettő volt, amiért élniük volt érdemes.

A négytagú brigád megjelenése itt mindig esemény volt. Ezek a nők csodálták a négy férfit. Messziről imádták őket, mert soha nem mertek a közelükbe menni.

Most egy alacsony, de nagyon széles ember lépett a lépcső tetejére és vonult a lépcsőn lefelé. Szélessége talán olyan volt, mint magassága. Csupa izomból állt a férfi. Ő volt a népliget egyik erőművésze. Kissé idegenül hangzó kiejtését egyesek oroszosnak vélték. Tény, hogy kivételes ereje van. Erős vasrudakat hajlít meg alsókarján. Tarkója és lába alá vasdarabokat helyeztet, hasára köveket rakat vagy kovácsüllőt és azon kalapáltat, és ez az ember a két vas között meg se moccan, hiába verik hasán az üllőt. Az egyik csavargó nemrégiben belekötött. Elkapta és úgy vágta a falhoz, hogy majdnem belehalt. Csak nehezen tudták megmenteni.

Úgy látszik Istvánt már régóta kiszúrta magának. Már többször próbált meg belékötni, de az artista zord pillantása mindig visszatartotta. Úgy látszott még ő is tartott ettől az embertől. Így aztán István megmenekült attól, hogy ezzel az emberrel legyen kénytelen összemérni erejét.

István magabiztos ember volt, jól ismerte saját képességét, saját erejét, bízott is önmagában, de érezte, hogy ez az erőművész még nála is sokkal erősebb. Nem félt ettől az embertől, de ha lehetett, kitért előle, bár tudta, hogy az erőpróba elől véglegesen nem térhet ki.

Ez a széle-hossza egy ember, mint valami császár lépkedett a pince martalócai között. Mindenki kitért útjából. A pár hamiskártyás, aki már kora délután itt volt, saját védelmezőik mögé bújtak, akiket azért pénzeltek, hogy alkalomadtán megvédjék őket. Azok is inkább félreálltak, nehogy ezzel az irtózatosan erős emberrel szembekerüljenek.

A császár magabiztosan vonult a pult felé, és csak akkor biggyesztette el a száját, amikor Istvánt meglátta a pult mellett.

A pince, az "étterem" törzsvendégeinek hallatlan érzékük volt, szinte behunyt szemmel is megérezték a veszélyt. Most mintha valami lett volna a levegőben. Valami szokatlan villamosság vibrált, valami különös feszültség. A gyávák távolabb húzódtak, a bátrabbak és kíváncsiak közelebb.

- Na mi van Herceg? Nem iszol velem?

István érezte, hogy most jött el az, amire már régóta számított. A hangból, a hangsúlyból és a kiejtésből megérezte, hogy itt most már a leszámolás jön. Ettől kitérni már nem lehet. Lopva társaira pillantott. Igen ez az a pont, amikor már nem védelmezhetik. Ha most melléje állnak, akkor őt mindörökre lejáratják.

- Két felest! - hangzott a pincér felé az ellentmondást nem tűrő utasítás. A pincér reszkető kézzel töltötte tele a két poharat. Az olcsó pálinka bűze megütötte István orrát, aki csak állt, látszólag teljesen szenvtelenül, teljes közönnyel, anélkül, hogy akárcsak egy kicsit is a széle-hossza egy férfi felé fordult volna.

A következő pillanatban a söntéspult vizes tetején hang nélkül csúszott végig a kis pohár, hogy pont István előtt álljon meg. Oly gyors és oly ügyes volt e mozdulat, hogy a körülöttük állók felszisszentek.

István is sokat gyakorolta ezt a mozdulatot, de csak úgy játékosan, soha nem gondolt rá, hogy ezt nagyon komolyan fogja csinálni.

István is megfogta a poharat és kissé elfordítva ő is ellódította, a pohár hangtalanul siklott végig a vizes pulton, hogy a tagbaszakadt ember előtt álljon meg.

- Nem iszom többet!

- Mi az, visszautasítod?

Az erőművész újra fordított egyet a poháron és az visszasiklott István elé.

- Megmondtam, nem iszom! - és a poharat István ismét visszalökte az erőművész elé.

Ez már komoly sértés volt, innen már egyik sem léphetett vissza. Az erőművész, a császár most már az artistára nézett.

- Meg szeretném kérdezni ettől a fajankótól, miért utasít vissza.

- Ha tisztességesen kérdezed, kérdezd, de ha becstelenül jársz el, velem gyűlik meg a bajod - és hideg, átható pillantással nézte végig a tagbaszakadt embert.

Most már szemben állt a két ember, István és az erőművész. Hideg, halálosan nyugodt pillantással nézték egymást végig. Egyik sem emelte a kezét, egyik sem mozdult meg, csak álltak egymással szemben, egyszerű alapállásban, mintha egymáshoz semmi közük sem lenne. Már mindketten tudták egymásról, hogy a másik nagyon erős és nagyon gyors.

További pillanatok suhantak el, tovább vibrált a magas hőfokú izgalom a levegőben. Aztán csak egy tört tized pillanat, már mindkettő a másik karját fogta közvetlenül a váll alatt. Senki nem látta a mozdulatot, még azok sem, akik a suhanó késhez szoktak hozzá, és a feléjük repülő kés elől a pillanat tört ezredrésze alatt tudtak elhajolni.

Aztán megismétlődött a néma küzdelem. Éppoly némán, éppoly csendesen; mintha ismét a követ nyomnák.

Roppant erők küzdelme volt ez. Irtózatos erővel nyomták egymást a földhöz. A homlokon, a nyakon kidagadtak az erek, a szív ritmusa megnőtt, pattanásig feszültek az inak.

István érezte, hogy ezt a rákényszerített harcot az ellenfél módszerével kell végigvinni. Nem volt más lehetőség. Talán hanyatt vethetné magát, és megpróbálna hídba lemenni. Mit érne az ily erővel szemben? Ez a hatalmas erő képes lenne a nyakcsigolyákat összetörni. Meg aztán nem arra megy ki ez az öldöklő játék, ki teszi a másikat két vállra. Itt valamelyiküknek össze kell roppanni. Talán ütni próbálna, de ki tudná karját megmozdítani, amikor karjait ez a két vasmarok erősebben szorítja, mint valami bilincs. Megpróbálna rúgni? De akkor nyomban elvesztené egyensúlyát, és legyőzve hullana a földre és a vasmarok tulajdonosa, ha nem is akarná a nyakát törni, úgy rúgna bele, mint valami féregbe.

Itt hiába volt technika, hiába volt tudás, hiába töltött István éveket a szorítóban, a birkózószőnyegen, itt óriási erővel állt szemben, amit csak erővel lehet legyőzni. Olyan volt ez, mintha valaki puszta kézzel páncélosnak akarna nekimenni.

Mindketten tudták, nincs más út. Az győz, amelyiknek sikerül a másikat földre nyomni, hogy egyensúlyát elvesztve zuhanjon a földre.

Ezért feszültek pattanásig az izmok, szakadásig az inak és feszült a test hosszú-hosszú évek alatt kidolgozott, megedzett izma.

A körülöttük állók talán máskor fogadnak, jósolgatják, ki győz, de ez a mostani kolosszális küzdelem annyira lenyűgözte őket is, hogy egyiknek leesett az álla, mintha valami különleges meglepetés érte volna, a másiknak mozgott az ádámcsutkája, a harmadiknak rángatózott az arca.

Többek szeme éppúgy kiduzzad, mint a két küzdőé. Csak egy ember nézett hidegen, rezzenéstelen szemmel, az artista, aki szeme előtt kikötők sikátoraiban megbúvó matrózkocsmák tengerészei között is nem egyszer dőlt el kemény harcban az elsőség, sokszor órákig feszült egymásnak a két kéz, a két alkar és a csukló, és az öldöklő küzdelemben még milliméternyit sem moccant a kéz.

Talán most álmodta volna meg a szobrász a kőbe vésendő két alakot, amikor két irtózatos erejű ember teste feszül pattanásig, amikor csodálatosan domborodik az izom.

A részeg emberek is kijózanodtak már, az előbb még padozaton heverő nő tágra meredt szemmel bámulta a két pompás férfit.

Ezután, mintha földomlás következett volna be, elterült a földön a szélesebbnek, erősebbnek látszó férfi. Aztán István is rázuhant, mindketten erőtlenül feküdtek a földön. A Császár a kövön és István rajta. Szinte sípolt a tüdő, a szív majd kipattant helyéből.

Hatalmas taps csattant fel, de mindenki tudta, hogy itt nincs győztes, vagy legyőzött, itt csak nagyon erős és erősebb van, és mindkettő erősebb, mint bármelyikük.

Természetesen, hogy itt, ahol csak a nyers erőnek, keménységnek és durvaságnak adóznak, hol csak a kemény öklöt, a hatalmas erőt tisztelik, István felé is csodálat irányult. Most már ő is a társaság egyenjogú tagja lett, akinek helye volt itt, helye a söpredék között is, sőt aki tekintetében véd- és dacszövetség alakult ki. Az a véd- és dacszövetség, mely csak ilyen társaságban alakul ki igazán, ott, ahol néha a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb módon segítenek.

A két küzdőtárs percekig hevert egymáson. Titáni erőfeszítések fáradalmait kellett kipihenni rövid percek alatt.

István társai nyugodtak álltak, egyikük sem ment oda segíteni, különösen az artista nézett nyugodt egykedvűséggel, jól ismerve az itt uralkodó vastörvényeket.

Mindenki feszülten figyelt, a szemekben még várakozás lobogott. A harc ugyan már eldőlt, de annak még nincs vége, és hogy mi lesz a vége, azt a következő pillanatok döntik el.

István lassan magához tért és úgy, mint valaki erősen részeg ember, nyomta tenyerét a földre, és úgy állt fel, mintha mázsás súlyt emelt volna maga fölé.

Aztán, amikor már állt, sok-sok levegőt szippantott be hatalmas mellkasába, és amikor már úgy érezte, hogy biztosan áll, akkor ismét lehajolt és megragadta a még földön heverő és ziháló ember felkarját és felhúzta őt is. Az tántorogva állt meg a lábán.

A két férfi farkasszemet nézett egymással, a lebuj közönsége oly feszülten figyelt, hogy szemük majd kiugrott helyéből, idegeiken végig vibrált az izgalom, csak az artista nézett továbbra is egykedvűen a levegőbe.

A két kemény ember szeme, szinte lesve egymás mozdulatát, kapcsolódott továbbra is egymásba. Aztán a szélesebbik, erősebbnek látszó ember lassan emelte fel jobb kezét és nyitott tenyerét István felé tartotta.

István keményen ragadta meg a feléje nyújtott kezet. Ekkor csattant fel a hatalmas taps és egy hatalmas, még köveket is megmozgató éljenzés.

Most már mindenki tudta, hogy a hatalmas küzdelemnek vége.

Az artista most mozdult meg:

- Egy rundot! - és a pincér máris ugrott.

Most már a két férfi pohárral állt egymással szemközt. Koccintottak. Azt már itt mindenki tudta, hogy ez itt már a barátság jelképe.

Ez a barátság itt igen komoly dolog. Itt, ahol rablók, a tolvajok, a társadalom szemetei, kétes egzisztenciák mellett ki tudja, ki nem fordult meg, íratlan törvények kapcsolták össze az embereket és itt, ahová a rendőrség is félve tette be a lábát, ha egyáltalán bemertek menni, sokszor nagyobb és komolyabb dolgok történtek, mint a miniszterelnöki palotában. Ez talán különösnek tűnik azoknak, akik nem ismerik a hírközlés és hírtovábbítás rejtelmeit, azt, hogy a fontos államtitkok sem mindig palotákon, kastélyokon szivárognak át, hanem vannak más, sokszor sokkal titkosabb csatornák is, és néha a legtitkosabb hídfőállásokat is váratlan helyeken kell keresni.

- Helló, szépfiú! - emelte fel poharát az egyik nő, aki hajdanában szépnek volt mondható. Most már kissé molett volt, és kétes tisztaságú ruhadarabok voltak rajta. Úgy látszik, szerette a piros színeket.

Istvánt az artista oldalba bökte.

- Helló! - emelte fel poharát István barátságosan.

Lassan a pince élete is visszatért a régi kerékvágásba. Csak egy-két újonnan érkezőnek mesélték el a korábbi percek történetét nagy taglejtésekkel, és többször pillantottak István felé.

István mintha valami szokatlant érzett volna meg. Az Artistára nézett, aki elmerülten és mosolyogva nézett poharára. A másik két társ és az erőművész is az Artistára nézett, és azután vidám mosollyal nézték poharukat. István fél szemmel körülpillantott. és meglepetve vette tudomásul, hogy az előbb még zsúfolt pincehelyiségben alig lézengett egy-két ember. Szinte megfoghatatlan, hogyan tudott az ilyen gyorsan kiürülni. Még egy rövid ideig tartó izgatott mozgás, aztán valóban csak pár ember maradt, a többit mintha a föld nyelte volna el. Csendes, kihalt volt a hatalmas pincehelyiség, csak a falakon csillogott a lassan folydogáló víz, és csak az orrfacsaró bűz terjengett tova.

Aztán még további pillanatok múltak el, míg a bejáratnál egyenruhás rendőrök jelentek meg, és több civil ruhás férfi igyekezett gyorsan lefelé a lépcsőkön.

Az egyik, magas civil ruhás férfi bosszankodva jegyezte meg:

- Megfoghatatlan!... megfoghatatlan... ez a banda hogyan tudott ily gyorsan eltűnni... teljesen körülvettük az épületet.

A lefelé törő rendőrök pillanatok alatt elözönlötték az egész helyiséget.

- Kutassatok át miden szögletet... egy négyzetcentimétert se hagyjatok ki!... Nicsak... - meredt a magas férfi Istvánra. - Már idáig züllöttél?... Kidobtak, mi?... Nekem is részem volt benne!... De még nincs vége... Még emlékezni fogsz rám!

- Maga is rám, felügyelő úr!

- Te pimasz! - kiáltotta a felügyelő bosszúsan, de máris odébb lépett. Ismerte már István kezeit.

A tapasztalt Artistának és az erőművésznek nem kerülte el figyelmét ez az önkéntelen mozdulat. Ebből ők már mindent tudtak.

A felügyelő odébb akart menni, de az erőművész széles vállal elállta útját.

- Ő most a mi védelmünk alatt áll! - mutatott Istvánra. - Tudjuk főfelügyelő úr, hol lakik, tudjuk merre jár... azt is, hogy családtagjai hová szoktak járni. Ki védené meg magát? Mit gondol?

A főfelügyelő belenézett a kétszer-széles ember kék, közönyös szemébe, és jól tudta, hogy az halálosan komolyan beszél. Sokat tapasztalt és igen jól ismerte már az életet, hogy tudja, ezektől az emberektől a rezsim összes rendőre sem tudná megvédeni. Ha őket letartóztatná, helyükbe lépnének, és azt sem tudná kik. Ki tudná ellenőrizni, hogy egy mellékutcában a hátából kiálló kés kinek volt a tulajdona. Itt vigyázni kell, ezek nem közönséges bűnözök. Itt a játék nem babra megy. Ezt már tudta akkor is, amikor ide belépett. Azért is hozott jóval több rendőrt.

Egy civil ruhás rendőr lépett a magas, vállas főfelügyelő mellé:

- Letartóztassuk őket? - mutatott az Artista csoportjára.

- Ugyan miért? - mondta a főfelügyelő kissé sápadtan. - Inkább azokat tartóztassák le, akik eltűntek. Kihozok ennyi embert és úgy állnak, mint a Bálám szamara, egyet sem tudnak közülük elkapni.

Dühösen lépegetett odébb.

Az Artista mosolyogva hajtotta le poharát, és alig észrevehetően kacsintott az erőművész felé.

Akik kijöttek, szakemberek voltak, gyorsan, de igen alaposan kutatták át a pincéket. Szinte centiméterről centiméterre mentek előre, de sehol nem találtak kijáratot. Istvánék mosolyogva hallották, amint ismételgették, hogy "megfoghatatlan, megfoghatatlan".

Még az illemhelyeket is átkutatták, de ott sem találtak nyomát a kijáratnak. Itt valóban mesteri kezek dolgoztak, akik csodálatosan megtanultak álcázni. Kevés olyan szem van, aki itt áruló nyomokat tudna felfedezni.

- Na induljatok! - adta ki az utasítást a főfelügyelő. - Remélem, máshol már több szerencsénk lesz.

A főfelügyelő Istvánék mellett úgy haladt el, hogy rájuk sem nézett. Csak az arca volt sápadtabb a szokottnál.

Nem sokkal később, amint elvonult a készültség, véget ért a razzia, nem tudni honnan, de ismét kezdett megtelni a nem sokkal előbb még teljesen kihalt pince. A megszokott arcok lassan szállingóztak vissza. Nehéz fiúk voltak ők, különleges háló kellett volna hozzá, hogy őket meg tudják fogni, kicsúsznak ők a legkisebb repedésen.

Telt az idő, most már István is - a tőle szokatlan módon - a harmadik pohárral itta meg az erős, szagos italt.

- Na menj a WC-be - súgta István fülébe ellentmondást nem tűrő hanggal az Artista.

István, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, lassan megindult az illemhelyre.

Alig nyitotta ki az ajtót, máris mellette volt az Artista. István, aki mindig jól kinyitotta a szemé, és általában mindig észrevette, ami körülötte történik, meglepődve vette tudomásul, hogy az az ember oly váratlanul termett mellette.

Az Artista nyitotta ki az ajtót, és gyorsan bebújtak a kellemetlen szagot árasztó illemhelyre. Ott mozdulatlanul álltak mindaddig, míg kívülről valami torokköszörülés hallatszott be. Jellegzetes hang volt ez, a jó fül felismerhette.

Amikor már hárman voltak a durván ácsolt fával körülhatárolt területen az Artista hármat kopogott a falon, és amikor a túlsó oldalról is hallatszott kopogás, megismételte, amire a fal lassan elfordult.

Egymás után tűntek el a mélyedésben. István nem látott mást, mint az egyik falmélyedésben lapuló árny körvonalait. Úgy rémlett Istvánnak, mintha valami botféle lett volna kezében. Valóban árnyszerű alak volt, alakja olyan mélyen beleolvadt a sötét mélyedésbe, hogy lehetetlen lett volna felismerni. Nem is törődtek vele, őket nem zavarta, csak annak lett volna kellemetlen találkozás, aki nem az előírt módon kopogott volna.

Aztán továbbhaladtak a már megjelölt útvonalon, és végre kiértek a rejtelmes, kissé homályba burkolózó folyosóra.

István tágra meredt szemmel nézett körül a megnyugtatóan szétáradó fénybe, ahol a folyosó kellemes illatáról külön szagosító és elszívó berendezések gondoskodtak.

Az Artista mosolyogva nézte István csodálkozó arcát.

- Ezt itt az angol világbirodalom egyik szentélye, csápjai túlnyúlnak az Indiai-óceánon.

István furcsán nézett a mosolygó emberre, az Artista még jobban elmosolyodott.

- Na én nem tartozom ide... én odatartozom, ahová te.

István lopva nézett az erőművészre.

- Ő is! - bólintott az Artista az erőművész felé.

- Akkor miért jöttünk ide? - kérdezte súgva István is.

- Mert kell!

- Engem miért hoztak ide?

- Azt akartuk, hogyha kell, segíthess nekünk.

- Nem is ismertek.

- Gondolod?... Még az ispánt is tudjuk!

István most valóban furcsán nézett a két emberre, aztán elindultak mind, s szótlanul mentek tovább.

A folyosó végén egy fehérre festett ajtó előtt álltak meg.

Az Artista otthonosan mozgott. Az ajtó kinyitása után egy kisebb szobába jutottak. Szekrények voltak körös-körül. A szekrények előtt padok, azokon egy-két ember ült csak. Itt senki nem köszönt, senki nem szólt senkinek. Itt ez volt a szokás.

A szoba végéből ismét egy ajtó nyílt. Az egy zuhanyozó helyiségbe vezetett. Pár perc múlva már mindhárman a zuhany alatt álltak, a piszkot és a kocsma bűzét sikálták le testükről.

Amikor a mosakodással készen voltak, ismét visszamentek az öltözőszobába. Leültek az egyik szekrénysor előtt húzódó padra. István észrevette, hogy nem messze tőlük újabb padsor húzódik, azzal szemben ismét van szekrénysor. Ezen a padon pár ember ült, de alakjuk, arcuk valahogy el volt mosódva, lehetetlen lett volna őket felismerni. István kezét ki akarta nyújtani, de mintha keze valami falba ütközött volna.

- Mi az, itt üveg van?

Hangos nevetés volt rá a válasz. A két beavatott már igen jól ismerte a körülményeket.

- Igen - mondta az Artista, amikor már jól kikacagta magát. - Itt mellettünk legalább nyolc-tíz ilyen helyiség van, ezeket különleges üveg választja el egymástól. Az üvegen oly halványan lehet csak átlátni, hogy a túloldali személyeket nem lehet felismerni. Az ajtó is csak akkor nyílik, ha a szoba üres.

- Most már értem. Azért láttam azt a sok ajtót egymás mellett.

- Igen ez azért van, hogy senki ne ismerje meg a másikat.

- Hát nem találkoznak soha egymással?

- De igen!

- Hát akkor, hogy nem ismerik egymást?

- Majd mindjárt meglátod.

István bosszúsan jegyezte meg, hogy ő majdnem köszönt a szomszéd szobában lévő embernek.

- Megnyugodhatsz, azok sem látnak jobban téged és nem is hallanak.

- Ez igazán különös hely!

- Bizony az!

Az Artista közben kinyitott egy szekrényt. Abban különböző méretű frakkok és szmokingok sorakoztak.

- Na, mit vegyünk fel? Frakkot vagy szmokingot?

- Szmokingot - válaszolt nyomban az erőművész. - Nem szeretem, ha hátul lóg a farkam.

- Én még soha nem hordtam szmokingot. Nem is tudom, hogy mozogjak benne - mondta István.

- Majd megtanulod benne a mozgást. Mindig úgy csináld, ahogy én - mosolyodott el az Artista.

Arra gondolt, hogy ő hányszor és hányszor vette már fel a szmokingot, meg a frakkot, járt zsakettben. Kevés főváros volt a világban, ahol ő meg nem fordult. Egyszer tépett, rongyos ruhákban, máskor estélyi öltözékben, egyszer koldusként lézengett, máskor dúsgazdag úrként tündökölt. Egyszer gyorsvonaton utazott, máskor csodálatos luxushajón, de volt, amikor hetekig éhezve csak két megbízható lábán vándorolt.

- Na ez jó lesz! - rezzentette fel gondolataiból az erőművész hangja.

István csodálkozva tapasztalta, hogy ez az ember hirtelen hogy átalakult. A korábbi rongyos csavargóból lett egy kissé testes, de előkelő úr. Valahogy a ruha eltakarta a túl erős testalkatát, és most inkább egy jól táplált bankár benyomását keltette. A legnagyobb hatást mégis az Artista tette rá. Ez az ember, aki piszkosan, tépett ruhában igazi férfinek látszott, régi római szobrokra emlékeztető szabályos arcával és szoborszerű alakjával, most fekete szmokingban igazi világfinak nézett ki. Kevés nő lett volna, akinek szívét nem dobogtatta volna meg a férfias arcú, kisportolt alakú, rendkívül jóképű magas férfi.

- De stramm, jóképű férfi - gondolta magában István, de ugyanezt gondolta ez a jóképű férfi is, amikor Istvánra nézett, akin ugyancsak kitűnően állt a jól szabott szmoking.

- Na gyertek a tükörhöz - mondta az Artista.

A szekrények mellett egy üres falrész állt függönnyel befedve. Az Artista határozott mozdulattal húzta el a függönyt. Nagy, földig érő, az egész falfelületet betakaró tükör tűnt elő.

- Na most nézzétek meg jól magatokat - mosolyodott el az Artista. - Aztán már úgysem fogtok ráismerni magatokra. A tükör mellett egy kis szekrényke állt. Az Artista kinyitotta. Volt abban minden: műhaj, műbajusz, szakáll, szőke, barna, fekete paróka, és különböző nagyságú és színű üvegek, és igen sok minden egyéb dolog. Csipesz, kés, olló, különböző színű ceruzák és sok, sok egyéb minden, aminek rendeltetését István még elképzelni sem tudta.

István azt látta csak, hogy az Artista az oldalfalnak rúg, és onnan egy kis székszerű alkotmány gördül elő.

- Na ülj rá! - parancsolt az Artista Istvánra. - Hamarosan az édesanyád sem ismer rád.

István nyomban szót fogadott.

Hajára került a paróka, dús, fekete színű haja lett. Aztán egy kis bajusz is került az orra alá, majd az ecset és a ceruza dolgozott. Valami maró folyadékot is használhatott az Artista, ami összehúzta István arcbőrét.

Percek teltek el, és István valóban nem ismert magára. Egy teljesen más, egy számára is idegen ember nézett rá vissza a tükörből.

- Most még csak azt kell megtanulnod, hogy az új arcodnak megfelelően viselkedj, úgy mozogj, beszélj, mozdulj, hallgass, ahogyan az új egyéniségedhez illik. Szerencsére ezt még nem most kell megtanulnod.

Az erős megvilágításban jól meg lehetett nézni az új arcot. István, amikor az Artista elkészült a gondos munkával, közelről is igen alaposan megnézte az új arcot. Nem lehetett azon látni, hogy rajta bármi is mesterkélt.

- Igazi mestermunka - szólt elismerően.

- Oh, sokszor igen nagy szükség van rá. Nem szabad észrevetetni, hogy nem az igazi, az életed függhet tőle. Tudod, sokszor hány tapasztalt szem vizsgálja az ember arcát, és ki kell állni a próbákat!

István lassan felállt. Valóban új emberré vált, teljesen új emberré.

- No most menj, mozogj, hogy megszokd az új öltözéket. Nem rángasd a válladat, szinte siklassál... csak a lábad mozogjon... lassan... nyugodtan... így. Most fordulj meg... mondtam, lassan lépegess! Hajolj meg... Ne úgy, ne oly esetlenül... csak a fejedet hajtsad meg... lassan, méltóságteljesen... Úgy, na most jó... Most emeld fel a kezed. Ne oly hevesen... lassan... Úgy... lassan, fogj kezet... hajolj meg újra.

Talán pár percig tartott a rövid tanóra. Az Artista úgy látszik meg volt elégedve, mert abbahagyta az oktatást, és az erőművésszel kezdett foglalkozni. Ő is szőke parókát kapott és körszakállt. Az Artista ugyanolyan gondossággal készítette ki az ő arcát is.

Még illatszer is volt a szekrényben. Mire elkészültek, már igazi világfiak váltak belőlük.

- Most már nyugodtan mehetünk a randevúra. Itt már nem ellenőriznek senkit, illetve már nem is tudnak ellenőrizni. Itt már teljes biztonságban mozoghatunk. Jaj! Még egy. Most nagyon figyelj István. Itt senkitől sem szabad kérdezni semmit, és senkit sem szabad megismerni. Itt csak számmal szólítják az embereket.

- Nekem nincs számom.

- Nem baj, így nem fognak szólítani.

- Mi lesz, ha másnap felismernek.

- Téged? Soha, de te se fogsz felismerni senkit. Itt minden ember a maszkírozás művésze. Itt mindenki a felismerhetetlenségig eltünteti igazi arcát, mielőtt a szalonba lép. Na, de mehetünk.

István nagyot sóhajtott mielőtt belépett a fehér ajtón, melynek belső része párnázott volt.

Istvánnak földbe gyökerezett a lába a látványtól. Nem is mozdult volna el, ha az Artista kemény keze nem húzza odébb.

- Csak fesztelenül - súgta Istvánnak az Artista.

Egy csodálatosan szép terembe jutottak. Mindenütt márvány, kárpit, tükör, csillogó, villogó felület. Jól öltözött frakkos, szmokingos urak, csinos, jó alakú delnők.

István végignézve a csinos, jó alakú hölgyeken, arra gondolt, hányan feküdtek a piszkos pincelebúj kosztól ragadozó kövén, mielőtt ide bejöttek. Ki gondolná, hogy a részegnek látszó, tépett, szakadt ruhájú nő, akire az utolsó csavargó is megvetéssel néz, itt ebben a gyönyörű teremben, melynek több mázsás csillár függ a tetején, s tobzódva szórja szét pazar fényét, hogy átlényegült, és itt már, mint csodálatos jelenés lejt táncot lovagja oldalán.

Itt is lakájok hordták szét aranytálcákon, velencei poharakban a méregdrága italokat. Itt lehetett enni, inni, táncolni, mindazt megtenni, amihez egy embernek kedve lehet. Aztán István is rájött, hogy ez a vidám, önfeledtnek látszó társaság nem szórakozni van itt. Ide nem pihenni, kikapcsolódni jöttek az emberek.

Ők is fesztelenül vegyültek el a társaságba. Az első lépések a jól szabott szmokingban kissé kényelmetlenek voltak. István feszélyezve is érezte magát, de aztán - hála az Annától tanultaknak - hozzászokott a számára eléggé szokatlan ruhadarab hordásához, a mozgáshoz, a fesztelenséghez. Ebben része volt annak is, hogy István fél szemmel figyelte az Artistát is, aki valóban fesztelenül mozgott a rajta igen jól álló szmokingban.

István is, hogy elfogultságát feloldja, az előtte elsuhanó lakájok tálcájáról leemelt egy-egy poharat, melyben már nem bűzlő ital volt, hanem a leggondosabban kezelt párlatokból készült, illata, zamata valóban kitűnő volt. Közben Istvánnak is és az Artistának is a jelen lévő nők részéről kijárt egy-egy bájos mosoly, a pazar fényben meg-megvillant egy-egy hófehér fogsor. Így aztán felismerhetetlen arccal elvegyültek az ugyancsak ismeretlenség jelmezébe burkolózó tömegbe.

Itt is titkolóztak, de azért elhangzott sok olyan szó, amelyeket a jól figyelő fül és az olajozottan működő agy a szavak mozaikjából össze tudott rakni. Nem kellett túl sok időt itt tölteni, hogy valaki itt megtudja, mit történt Angliától egészen a Csendes-óceánig. Olyanokat tudjon meg, mely titkokat hétpecsétes titkokként kezeltek, melyek talán soha nem szűrődtek ki a napvilágra, és sok-sok oly féltve őrzött titkot még miniszterelnökök sem tudhattak meg, s amelyek a világ legtitkosabb irattáraiban kerültek mindörökre eltemetésre.

Természetesen ide csupa megbízható ember járt, azt, hogy ide illetéktelenek be sem léphessenek, legalábbis élve ne léphessenek többé ki, a legkörmönfontabb módon, a legszigorúbban ellenőrizték. Eddig erre nem is volt példa, hogy illetéktelen személy ebbe a zárt körbe behatolt volna.

Istvánnak feltűnt, hogy egy bordó bársonnyal párnázott ajtó gyakorta nyílik ki, és valaki kilép, és egy táblát mutat fel, amelyeken egy-egy szám volt. Ezt követően egy-egy személy kifejezéstelen arccal, a legnagyobb higgadtsággal elindult az ajtón befelé. Volt, aki hosszabb, volt, aki rövidebb ideig volt bent, de ugyanolyan kifejezéstelen arccal jött ki, ahogy az ajtón bement.

István nagyon szerette volna tudni, mi történik odabent, de jól tudta, hogy itt hallgatni arany. Sőt ennél is sokkal drágább. Itt számukra a hallgatás maga az élet. Azt pedig arannyal nem lehet megfizetni.

Most Istvánék egy kicsit szétszóródtak. Az Artista oly ügyesen, oly gyorsan és oly feltűnés nélkül tűnt odébb, hogy István először nem is vette észre, hogy már nincs is mellette. Később észrevette azt is, hogy most már az erőművész is jóval távolabb áll. Ő egy asztal mellett állt, kártyázókat figyelt. Önfeledt kibicnek nézné az ember, ha nem ismerné.

István alig tudott még magához térni. Annyira váratlan élmény érte szinte pillanatok alatt, hogy gondolataiból még fel sem tudott ocsúdni, de azt a sok gondolatot, ami fejében cikázott ide-oda, nehéz is volt rendbe rakni.

Ki ez a két ember? Ez most igen erősen foglalkoztatta. Azt mondották, nem tartoznak ide. Oly őszintén hangzott, hogy ezt el is hiszi. Nem volt oka kételkedni benne, és miért tagadták volna, ha őt már egyszer idehozták. Oda tartoznak ahová ő?... Igen, ezt mondták. De hát hová? Hová tartozik ő? Erre is igen nehéz volt választ adni.

Igen hová? Munkás?... Amikor már ki van dobva a gyárból is? Most, amikor a betevő falatot is igen nehézen lehet megkeresni?... Hát hová tartoznak ezek az emberek?... Ha ide nem, hová? Miért jönnek ide, erre a valóban veszélyes helyre, ahol leleplezésük is véletlenen múlhat, de a megmenekülésük is. Miért vállalják akkor ezek az emberek a veszélyeket?... Sok kérdés ez, és mind feleletet vár.

Az Artista?... Igen, őt ismeri. Ez valóban becsületes ember. Eddig még soha nem csalódott benne. A pénzzel is mindig becsületesen elszámolt, soha nem hagyta őt cserben.

Végén belekeveredik olyan dolgokba, amelyhez semmi köze. Miért lázadozik ő mindig. Miért volt szükség rá, hogy társai érdekében fellépjen. Miért volt szükség rá, hogy kidobassa magát a munkahelyéről?

Most?... Most?... Most még egzisztenciája sincs, egy alkalmi munkás, egy egyszerű vagonrakó, aki szó szerinti értelemben csak a legembertelenebb erőfeszítések árán tartja fent magát. Itt viszonylag jól keres, de milyen áron. Itt senki nem emel szót érdekében, ha addig dolgoztatják, míg összetörik. Itt nincs érdekvédelem... itt csak munka van, irtózatosan kemény munka. Néha tonnákat kell emelni rendkívül rövid idő alatt. Máshol markukba köpnek a munkások, aztán egy kicsit pihennek is, míg megfogják a szerszám nyelét, de itt egy szusszanásnyi idő sincs. Aztán mi történik, ha összetörik, belebetegszik. Itt nincs orvosi segély, gyógyászati ellátás, itt, ha nincs pénze, elpusztulhat. Ez valóban kilátástalan jövő.

Nem érti, miért vállalják mégis ezt a kíméletlen munkát ezek az emberek. Az Artista?... Ahogy most látja, igazi világfi. Arca egyébként is szoborszerű, határozott, férfias vonásokkal. Kevés ilyen arcú, sőt kimondottan csinos férfi futkos Pest utcáin. Szép, magas homlok, kissé keskenyedő szájszélek, kemény, kissé előreugró áll. Az orr? Talán a szobrász sem tudta volna szebben kifaragni. Nem nagy, nem kicsi, teljesen szabályos vonalvezetésű, egyenes orr. Szemek, azok a hideg, nyugodt, acélkék szemek. Ilyen férfiakra mondják a nők, hogy kimondottan szépek. Aztán az alakja. Rendkívül erős, kisportolt és a magassága folytán mégis kissé nyúlánknak látszó test. Árasztja magából az erőt, a biztonságot. Az egész lényéből valami rendkívüli magabiztosság, határozottság árad. Ily férfiak után fordulnak meg a nők, és nézik dobogó szívvel, míg el nem tűnik, és azután még éjjel is felébrednek álmukban, hogy ábrándozó szemeik előtt megjelenjék a csodálatos férfialak. Ha csak vendéglőbe menne, egy esti lokálba, vagy bármely éjjeli mulatóban jelennék meg, körülrajonganák. Érvényesülésre termett az az ember! Mégis az egyik legkegyetlenebb, legkíméletlenebb munkát végzi.

Nem lenne elég tudása?... Már többször is tapasztalta, hogy oly kitűnő megfigyelő, hogy a legapróbb szemrendülésből is kiolvassa a gondolatot. Egy alkalommal, egy kártyaszalonban voltak, oly helyen, ahová egy-egy nagyobbra vágyó dolgozó is csak a fizetés utáni napon tér be. Az egyik asztalnál többen kártyáztak. Istvánnak feltűnt egy szenvtelen arcú ember, aki előtt halom pénz állt, míg a körülötte lévők reszkető kézzel rakták össze még meglévő fillérjeiket.

Az Artista félrelökte az egyiket székestől és leült a szenvtelen arcú ember elé. Az szenvtelen arccal nézett rá, de fel akart kelni. Az Artista barátságos mosolya megakadályozta. Volt ebben a mosolyban valami, aminek nem lehetett ellenállni, amitől a veszélyekhez szokott, hidegvérű emberek is reszketni kezdenek.

Aztán elkezdődött a játék. Két ember ült egymással szemben szenvtelen arccal. Az Artista és a hamiskártyás. Egyikük arcán sem látszott egyetlen rezdülés, nyugodt, hideg, semmitmondó tekintetek kapcsolódtak egymásba, hideg, rezzenéstelen arcok néztek a semmibe. Két teljesen közönyös ember látszólag semmivel sem törődve ejtett ki monoton szavakat. István meg volt győződve, hogy az Artista ennek a hideg, szenvtelen arcú embernek a belsejébe lát, anélkül, hogy a kártyákat látná, ebből a rezzenéstelen szemből kiolvassa a lapokat. A kéz, a szenvtelen arcú ember keze az Artista egy-egy alig észrevehető mosolya után megállt a levegőben, a kártyalap maradt a helyén. Percek teltek el és a halom pénz már az Artista előtt tornyosult. Aztán, amikor a hamiskártyás előtt nem volt már pénz, az Artista mosolyogva áll fel, aztán odafordult a körülötte álló emberekhez:

- Ki-ki annyit vegyen, amennyit elvesztett. Aztán a pénzt hazavinni. Ha még egyszer bármelyikötöket itt látom, a csontját töröm össze.

Nagyon komolyan vették ezt az emberek. Nyomban el is tűntek. Eltűnt a hamiskártyás is.

Az Artista gyors volt? Igen, olyan, mint a villám, sokszor másodpercek tört része alatt cselekedett. István hosszabb ismeretség után rájött, hogy nagyon olvasott emberrel van dolga, akinek általános ismerete, tudása igen nagy. Aztán ez az ember bejárta a világot, nem volt olyan világrész, ahol meg ne fordult és kevés volt az olyan kikötő, ahol hosszabb, rövidebb ideig nem tanyázott. Gazdag ember lehetne, nyugodt, gondtalan élettel. Hát mégis, miért emeli naponként a tonnákat, miért végzi ezt a mindenki által lenézett munkát? Lehet erre feleletet kapni?

Nem is volt erre sok idő. Az erőművész István mellé sodródott, aztán csak annyit súgott halkan:

- Nagyon óvatosan és nagyon gyorsan meneküljünk! Utánunk gyere!

Talán pillanatokig tartott, hogy ez a hossza-széle egy ember mellette volt, és már el is vegyült a tömegben. Azt még félszemmel elkapta István, hogy az erőművész gyorsan, de mégis úgy lépked, mintha mi sem történt volna, gyors, kényelmes mozdulatokkal. Erre István is megindult. Kapcsolt, éspedig gyorsan, látva a példát. Azt a körülményekből már sejtette, hogy most nagy tétre megy a játék, az életéért kell mozognia. Szinte egyszerre fogták meg az erőművésszel annak az ajtónak a kilincsét, amelyiken bejöttek és mire István lépett, a nagy testes, széle-hossza egy ember már bent is volt az öltözőben. Itt már a padon ült az Artista mozdulatlanul. Csak akkor mozdult, amikor Istvánék beléptek, de akkor villámgyorsan.

- Most nagyon gyorsan, mert különben végünk van. A vészkijáraton fogunk távozni. Ezt itt csak pár ember tudja.

Szinte pillanatok alatt értek a folyosóra. Most volt alkalma Istvánnak megcsodálni, hogy ez a rendkívül izmos testű ember mennyire gyors és rugalmas. Meglepte Istvánt az is, hogy ez a széle-hossza egy ember, ez a tömör izomból álló ember mennyire villámgyors. Az elnehezültnek, néha szinte tohonyának látszó test, milyen sebes mozdulatokkal tud helyet változtatni. Aztán azt sem látta István, hogy hogyan, de ennek az embernek kezében anélkül, hogy egy villanást is látni lehetett volna, hogy valahová nyúlt volna, a keze csak megrezdült volna, már egy hidegen csillogó revolver volt. Revolver volt az Artista kezében is. István szinte ösztönszerűen kapta el a feléje suhanó tárgyat. Revolver volt az is, az Artista dobta. Aztán István már alig tudta nyomon követni az előtte suhanókat. Csak a folyosó végén torpant meg egy pillanatra, amikor az Artista a folyosó végét elzáró kőfalnak ugrott. Darabokban hullottak szét az üvegcserepek. Csak épp oly nyílás tátongott, hogy átférhettek rajta. Ha lett volna idő, megcsodálták volna, milyen mesterien álcázott ajtón kerültek át.

Aztán még gyorsabban. Most már egy hideg folyosórészhez jutottak. Annak végén az ajtó már nem volt álcázva. Pillanatok alatt túljutottak azon az ajtón is. E folyosórészben világosabb volt. Még látták, hogy többen a folyosóba lépnek, utána szempillantás alatt rogynak össze.

Az Artista kissé gúnyos mosollyal nézett vissza:

- Kissé későn kapcsolták be az áramot.

- Itt áram van? - kérdezte István megdöbbenten.

- Igen, a falban végig, aki a bekapcsoláskor a folyosón van, az halál fia. Így pillanatnyi lélegzetvételhez jutottunk, de gyorsan tovább, mert még vár egy kis meglepetés.

István előtt egy szemvillanásra megjelent a pár ember képe, akik úgy húzódtak össze, mintha rúgók rántották volna össze őket.

Újabb folyosórész. Mögöttük csattanva csapódott egy ajtó, azután valami csukódni kezdett a végén is, de az erőművész már nekifeszült. Ők is nekinyomták vállaikat. Kezdődött a hatalmas birkózás, az újra inaszakadtáig megfeszített izom küzdelme.

Körülöttük a falból a folyosó teljes körívében spriccelt a víz, már az ajtón is ömlött. Az ajtóban valami kattant, aztán megszűnt a nyomás. Valószínű eltört a zárszerkezet. Most már akadálytalanul kijutottak. Csak a víz ömlött utánuk, ők meg csuromvizesen, ziháló tüdővel futottak tovább. Az Artista egyik kezét belemerítette a vízbe, és lemosta verejtékkel áztatott arcát.

- Tudnak ezek - jegyezte meg az Erőművész. - Ha két ajtó közé zárnak minket, az alagút pillanatok alatt feltöltődik vízzel, és úgy fulladunk meg, mint a patkányok.

Szörnyű, idegtépő percek voltak ezek. Az idegrendszer, az erő, izom csatája és iskolája is. A legkegyetlenebb vizsga. A megfelelés jutalma maga az élet. Szerencsére a halál csak a nyomukban járt, kíméletlenül követte őket! A kérdés csak az volt, lehet-e a távolságot tartani. Ha nem, akkor irgalmatlanul fizetni kell.

- Sietni, sietni... - préselte ki ziháló melléből az Artista a szavakat.

Aki ezt a már nehezen mozgó, kimerültnek látszó három embert nézné és a megtett távolságot, nehezen értené meg, hogy ily rövid út után ennyire el lehet fáradni. Talán csak az tudja megérteni, aki látott már atlétát összerogyni rövid száz méter megtétele után. Micsoda erőt összpontosít a sprinter e rövidtávba! Micsoda erőt összpontosít az, aki ezeket a métereket sok-sok akadállyal szemben ugyancsak a lehető legrövidebb idő alatt az életéért teszi. Igen, itt ez az ár és a legkíméletlenebb végrehajtó maga az élet.

Szinte bukdácsoltak előre a nehéz útszakaszon, ami már nem kiépített alagútnak látszott, hanem egy düledező, romosodó pincemaradványnak. Csak a figyelmes szemlélő vehette észre, hogy az itt-ott leomlani látszó kövek mennyire erősen hozzá vannak kötve a mennyezethez, a falakhoz. Az úton itt-ott egy-egy tégla feküdt, mintha a falból esett volna ki. Még kilátszottak a vízből, melynek szintje igen gyorsan emelkedett. A vízzel történő elárasztás ugyancsak a kis alagútszakaszra volt tervezve, oly bő vízmennyiség zúdult a falakra helyezett és abból épphogy kikandikáló csővégekből, hogy még most is derékig áztatta őket.

Egyszerre hűvös légáramlás fut végig a folyosón. Innen is, onnan is jól álcázott ajtók nyílta, és jól megtermett emberek ugrottak ki mögülük.

- Na István, most mutasd meg, mit tudsz! - kiáltotta az Artista. - Igen fontos volt ez nekünk, hogy megtudjunk valamit, de gondoltuk, hogy ketten kevesen leszünk. Most van rád szükség.

Az Artista már nem tudta befejezni a mondatot, arra már nem volt idő. Most már villámgyorsan ütni kellett. Ütött, és ütöttek valamennyien. Gyorsan, villámgyorsan. Kemény, erős emberek voltak a támadók, még erősebbek, keményebbek voltak Istvánék. Ütöttek, rúgtak, fejeltek, úgy, ahogy azt az adott helyzetben tenniük kellett. Így aztán előbbre jutottak. Most derült ki, milyen jó volt, hogy hárman vannak. Hárman elállták az egész alagutat, a teljes keresztmetszetet, így oldalról senki nem támadhatta meg őket. Felváltva védekeztek előre-hátra. Most István boksztudása is érvényesült, a védekezés magasiskoláját mutatta be, de nem különben az Artista és az erőművész is. Ahová ütöttek reccsent a csont, tört az áll, ficamodott a kar.

Mindez pillanatokon belül játszódott le, szinte elképesztően gyorsan. Minden pillanat az életet jelentette, minden másodperc a győzelmet. Bármennyire is gyakorlott verekedők voltak a támadók, bármennyire is elszánt emberek, az életéért küzdő kis csoport ellenállhatatlan volt, őket legyőzni nem lehetett. Oly hihetetlen gyorsan törtek a kijárat felé, hogy nem volt senki, aki ezt megakadályozhatta volna.

Aztán egyszerre mindenki elmaradt, hihetetlen csönd lett. Az Artista felkapta fejét:

- Futás!... Futás!!!

Oly parancsoló volt a kiáltás és oly határozott, hogy mindegyik megérezte a veszélyt, a végveszélyt, és hihetetlen erővel futott.

Hosszú másodpercek múlhattak újra, majd robbanás reszkette meg a levegőt. Az Artista István lábát kapta el, míg a másik kettő magától vetette magát a földre. Ez is másodperc tizedrésze alatt játszódott le.

Azután csak por volt és füst, és utána ismét halálos csend. Az Artista és az Erőművész úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna őket.

- Tovább! - kiáltotta az Artista.

Ismét futni kezdtek. Aztán ismét ajtó, majd egy kis pince, és onnan már szabadba nyílt az út. Újra kint voltak a levegőn.

Hatalmas nagy lélegzetvétel, ami elég volt arra, hogy ez a három, igen bátor ember magához térjen.

- Most tovább, még nem menekültünk meg.

Egy fal állta útjukat. Az Erőművész már a fal mellé is állt és kezéből létrát tartva várta, hogy kezébe belelépjenek. Előbb az Artista ugrott, majd István. Az erőművész úgy dobta fel, mintha rugók lökték volna meg. István át is lendült a túlsó oldatra, csak az Artista maradt fent a fal tetején. Ő a kezét nyújtotta le az Erőművésznek, és amikor elkapta a kezet, óriási erővel húzta fel.

Már fent volt az Erőművész a fal tetején, és már ugrottak is le, amikor golyók fütyülését hallották maguk mellett.

Oly gyors volt az ugrás, hogy szemmel is alig lehetett követni. Amikor a földre huppantak,ˇaz Erőművész felszisszent.

- Eltaláltak? - kérdezte az Artista.

- Igen, a vállamat lőtték keresztül.

- Nagyon fáj?

- Nem. El tudok illanni.

- Most ki kell tartanod, mert nincs idő segíteni; aztán amint lehet, nyomban rendbe hozzuk. Ezek még ide is kopókat helyeztek, és azok igen gyors lövők, de most már azt hiszem megmenekültünk. Itt már én vagyok jobban otthon. Jól ismerem a járást. Sajnos a tetőn át kell menekülnünk. Ki fogod bírni? - nézett az Artista az Erőművészre.

- Ki. Egész biztos. Sok mindent kibírtam már.

- Szorítsad a kezed a válladra.

- Igen, azt csinálom.

A bástyáról már könnyű volt megközelíteni a lépcsőházat, bár még itt is életveszélyes volt. Igen gyorsan és jól lőttek, de szerencse, hogy a kerítés részben takarta őket.

- Hát, nem gondoltam volna, hogy innen megmenekülünk. Milyen tökéletesen védekeznek ezek, hogy ki van építve!

- Most azt hiszem, költözni fognak. Ismerem ezeket. Ha csak sejtik is, hogy felfedezték rejtekhelyüket, már odébb állnak. Itt nem számít a pénz.

- Fizetnek a gyarmatok!

A lépcsőházon keresztül rohantak már gyorsan fel az ötödik emeletre. Erre nem nagyon számított senki, lent várták őket halált okozó lövésekkel. Ez volt az egyetlen út, ahol innen menekülni lehetett.

Az utolsó emeleten az Artista megragadta az ereszt és könnyed, gyors mozdulattal húzta fel magát. István csodálattal pillantott rá. Micsoda hatalmas erő!

Ezután az Erőművész következett. István utoljára maradt, hogy őt biztosítsa. Az Erőművész nagy súlya alatt az eresz megrokkant, de az Artista már hason feküdt a tetőzeten és vaskezével húzta az Erőművészt, míg István tolta, és így pillanatok alatt fent volt a tetőn. Ezután István jött. Nagyon erős volt István is, de nem volt oly rugalmas, mint az Artista. Azért neki is sikerült, és társai segítségével már fent is volt a tetőn.

Az Artista és az Erőművész végigszaladtak a tetőzeten. István is utánuk ment, de nem olyan gyorsan és nem oly bátran. Az Artista látta is, hogy István eléggé bizonytalan a tetőn. Vissza is ment érte.

- Ne haragudj Artista, én nem szoktam meg a tetőn való járkálást.

- Nem baj, először nekem sem volt könnyű.

Sikerült is hamarosan átmenniük a túlsó oldalra, ahol takarva voltak. Innen István lenézett a mélybe. Majdnem elvesztette egyensúlyát; annyira hatott rá a szokatlan magasság és a bizonytalan alap, ahol lábát sem tudta megtámasztani.

Az Erőművész összeszorította száját, bár sápadt volt és erős fájdalmai is lehettek, de nem mutatta, még egy nyikkanás sem jött ki a torkán.

- Micsoda kemény emberek ezek! - gondolta István. - Mi mindenen kellett keresztül menniük ahhoz, hogy valaki ennyire félelmet nem ismerő, ily határozott, magabiztos emberré váljék.

Ahogy imbolygott István előtt az Artista alakja, igaz csodálattal nézett erre az emberre. Erre az emberre, aki vasszorgalommal végezte a kemény munkát, oly keményen, hogy kevesen tudták volna utána csinálni. Erre az emberre, aki gyűrötten, piszkos ruhában is keménynek, férfiasnak látszott. Erre az emberre, aki szmokingban úgy nézett ki, mint egy világfi, akiért a nők szívei megremegnek.

Ki lehet ez az ember? Miért jár oly helyre dolgozni, ahová csak az arra igazán rászoruló emberek járnak? Kemény, nehéz, vért, szívet, tüdőt kívánó munkát végez, amikor magának magasabb körökbe is jó megélhetést tudna biztosítani?

Nem sok idő volt morfondírozni. Gyorsan kellett haladni. Itt a gyors mozgás a menekülés, a lassúság a halál. Nem volt nehéz a kettő között választani. Feszült pillanat! Az Erőművész megcsúszott a tetőn. Úgy látszik kissé megszédült. A nagy vérveszteség. A sebre az Artista ingéből gyömöszöltek egy-egy rongydarabkát, de az sem tudta teljes egészében elállítani a vérzést. István egy pillanatra látta, hogy az Erőművész kezei mily erővel nyomódnak a tetőcserepekhez. Az egyik el is tört a hatalmas nyomástól.

A dermedtség pillanatokig tartott. Úgy az Artista, mint István is, mintha rugók lökték volna ki, pillanatok alatt ott voltak a meredek tetőn hason fekvő ember mellett, aki a nagy erőlködés ellenére már lassan csúszott lefelé, lefelé a mélybe, a biztos halálba.

Két erős férfikéz tapadt az ugyancsak erős férfikézre. Két férfi húzta fel újra a súlyos férfitestet, és most már szorosan mellette haladva értek el a szomszédos háztetőig. A két ház közötti részen volt egy kis térség, ahonnét le lehetett pillantani a hírhedt ház előtti térségre. A ház előtt még három ember cirkált és az utca túlsó oldalán is még két férfi. Kezük zsebre volt téve, de mindhárman tudták, hogy ezekből a zsebekből másodpercek tört része alatt pisztolyok kerülnek ki, és a villanásszerű mozdulat után jön a biztos lövés. Egyszerre kapták le fejüket, nehogy észrevegyék őket. Lent is tanácstalanság ütötte fel a fejét. A várakozók nem tudták megérteni, miért nem tűnnek már elő a keresett emberek. A házban is már agyonkeresték őket, ha bárhol bújtak meg, akkor is kihajtani kellett volna őket. Ők már szívesen elsütötték volna a halált osztó pisztolyt, de még nem volt kire.

Izgatott mozgolódás volt már lent, a kipróbált, tapasztalt emberekben feléledt a gyanú. Most már egyre gyakrabban tekingettek a szomszédos házakra, fürkészték azok tetőzetét. A három embert azonban eddig még nem lehetett meglátni sehol.

- Erős vagy? - kérdezte ismét az Artista az Erőművészt.

Az nem szólt semmit, csak rámosolygott az Artistára. Az megértette a mosolyt. Ő sem szólt semmit.

Át kellett ugrani a szomszédos ház tetejére. Ez kissé alacsonyabban volt, mint annak a háznak tetőtere, ahol most álltak.

Az ugrás veszélyes volt. Nemcsak azért, mert a szomszéd ház teteje ugyancsak meredek volt és csúszós, hanem azért is, mert ily nehéz testek huppanása komoly zajt csaphatott, és azt kifinomult fülek könnyen meghallhatták. Vigyázni kellett.

Elsőnek az Artista ugrott. Könnyedén szökellt a nehéz test és oly puhán ért a tetőzet cserepéhez, mintha puha mohára ugrott volna. Ezután az Erőművész ugrott. Ő is puhán és könnyedén ért a tetőre. Alig hallatszott valami zaj, lehetetlen volt, hogy az eljusson a lent figyelők fülébe.

Utolsónak ugrott István. Ő is könnyedén, de nem annyira rugalmasan. Hiába, ehhez igen nagy gyakorlat kell és különös érzék, hogy valaki ily magasban oly biztosan tudjon járni, mint más az Oktogonon.

Ezután csendesen várakoztak, várták, hogy sikerült-e észrevétlenül eljutniuk a szomszéd ház tetejére, nem fedezték-e fel őket.

Hamarosan megnyugodtak. Csak azután, miután már meggyőződtek róla, hogy senki nem fedezte fel őket, indultak tovább.

Újabb tetőtér következett. Aztán újabb, de még mindig nem voltak biztonságban. Aztán egyszerre csak egy gyermekkiáltás hallatszott:

- Nini, bácsik a tetőn!

Aztán egy erős férfihang:

- Mit keresnek ott fent?

Nem adtak rá választ. Most sietni kellett. Még egy megjegyzést sem tettek, csak futottak tovább. Még elhallatszott hozzájuk egy női hang, még hallották, hogy hívják a rendőrséget. Az Artista el is mosolyodott. Hol lesznek ők már, mire a rendőrség kiszáll. Egyébként az a pár ember ott lent sokkal veszélyesebb, mint egy szakasz rendőr.

Már ismét elértek a szomszéd ház tetejére, de a kiabálásokat ott is meghallották és már futottak is Istvánék felé. Már golyó fütyült el Istvánék mellett.

- Na most nem tudunk tovább menni!- szólt az Artista.

- Akkor a kezükbe kerülünk.

- No! No! Itt már nem. Itt már igen jól ismerem a helyet. Míg ezek meg nem szállták az épületet, erre szoktunk a razziákból elillanni.

Az ereszcsatornáról már könnyű volt a legfelsőbb emeletre eljutni és onnan a lépcsőházba.

- Most nékünk kell gyorsabban a földszintre érnünk. Ha sikerül, akkor le tudunk jutni a pincébe és akkor onnan át tudunk menni a szomszédos házba anélkül, hogy észrevennének bennünket. Onnan meg már a túlsó utcára nyílik az átjárás. Ott már biztosan nem keresnek bennünket.

Sikerült is időben lejutni a földszintre és onnan gyorsan a pincelejárathoz. Ideje is volt már, mert alig húzódtak a pincefal mellé, már egy öblös hang kiáltotta is, hogy "gyorsan fussunk fel, most elkapjuk őket".

Istvánék csak annyit vártak, míg a gyors, dobogó léptek zaja kissé elcsendesül és máris indultak le a pince mélyére. Pince volt, de inkább egy sötét veremnek nézett ki és mélyéből fullasztó bűz áradt.

- Gyerünk! Itt kell lenni az átjárónak! - szólt az Artista.

A sötétben tapogatózva mentek előre. Itt-ott szanaszét szórt ócska holmik között csak bukdácsolva juthattak tovább.

- Az Istenit! - kiáltott fel István. - Ez egy kapa lehetett, ráléphettem, mert a nyele megütött.

- Nem is baj - szólt az Artista -, úgy látszik szükség lesz rá. Valakik betömhették az átjárót. Sebaj, majd a kapával kinyitjuk újra. Na de előbb bekötözzük az Erőművészt.

- Inkább csak menjünk tovább - hallatszott az Erőművész hangja.

- Hogy képzeled, előbb bekötözünk!

- Hagyjatok, innen majd elvánszorgok magam is.

- Na, csak ne mozogj! - hallatszott az Artista kemény hangja, akinek szakavatott kezei végigsiklottak az Erőművész vállán.

Úgy látszik, jó helyre nyúlt a kéz, mert az Erőművész felszisszent.

- Na, megvan a seb! Most pedig István, ide az inged, az enyémből már alig van.

István gyors mozdulattal vetette le az inget. Az Artista gyorsan eltépegette, majd gyors mozdulattal az Erőművész vállán keresztül bekötözte a sebet, melyből még csordogált a vér.

A kötés nem sikerült túl jól, nem is volt megfelelő eszköz hozzá, de a szakavatott kéz mégis oly kötést csinált, hogy a vérzést elállította és a sebet megőrizte a bepiszkolódástól.

- Most aztán István ide azt a kapát.

- Hej, hová is tettem?

- Jegyezd meg jól, nekünk a sötétben is kell látnunk és soha nem szabad elfelejtenünk, ami velünk történik.

- Igen, már tudom, hol volt.

Már az Artista kezében volt a kapa. Az erős kéz nem ütött nagyokat, mindig csak akkorát, amire szükség volt. A tégla könnyen lazult meg, érezhető volt, hogy nemrég falazták be az átjárót. Az egyre erősebben kongott, aztán az új fal kissé bedőlt.

- Most aztán kissé tágítjuk! - szólt az Artista, de el is hallgatott mindjárt. Beszéd hallatszott a pincében.

- Nézd, vércsepp! Ez a pasinak a vére lehet. Valószínű a pince felé mentek. Menjünk utánuk.

Most már biztos volt, hogy rájuk találtak. Nem volt vesztegetni való idő.

- Kicsi a lyuk, de gyorsan át kell bújnunk, már nem lehet ütni a falat, mert akkor meghallják, aztán idelőnek, és ha akarnak is, nem is, akkor is eltalálnak. Na, bújjál.

Ez a felszólítás már az Erőművésznek szólt. Az préselte is át magát a szűk nyíláson.

A nagy, széles test a bújás közben le is sodort egy téglasort, az nagy robajjal zúdult át a másik oldalra.

- Hallod, ott vannak, szaladjunk le.

- Gyerünk István! Most te következel, de gyorsan, hogy míg ezek ide érnek, én is átbújjak, mert ha nem sikerül, csak az Isten lesz irgalmas.

Pillanatokon belül át is bújtak. Ideje is volt, mert a hang már a pincében hallatszott.

- Az irgalmát, milyen sötét van. Legalább gyufám volna. Pista, fuss gyorsan gyufáért, de mondd azt is meg, hogy ezeket megtaláltuk, itt vannak a pincében! Addig egy kicsit be is füstölünk nekik.

Több helyről egyszerre dördült a lövés. Nem bánták volna, ha Istvánék visszalőnek, legalább látták volna a torkolattüzet. Azok már jól bent jártak az átjáróban, azt a csekély zajt, amit közben ütöttek, elnyelte a pisztolyropogás, a mögöttük kitört harci zaj.

- Most már jó helyen járunk - hallatszott most már a vezér, az Artista nyugodt hangja.

Az átjáró után most egy világosabb pincében találták magukat, majd feljöttek a lépcsőházba, ahol éppen egy liftbe készültek beszállni.

- Nézd milyen mocskosak - szólt egy jólöltözött hölgy a mellette lévő férfinek.

- Kik maguk? - kérdezte a férfi erősen hangsúlyozott felsőbbséggel.

- Liftes fiúk - mosolygott rá az Artista. - Ha kívánod, a liftet felfordítjuk. - A mosoly olyan volt, mint valami állatszelidítőé, olyan, amelytől a legvadabb tigris is jámbor jószággá válik.

A férfi nem mosolygott vissza, hanem beugrott ő is a liftbe és szélvészgyorsasággal nyomta meg a liftgombot. Szíve még akkor is kalimpált, amikor a lift a hatodik emeleten megállt.

Istvánék közben keresztülszaladtak az utcán és áttértek a szomszédos házba.

- Ez az utolsó emeletes ház erre - mondta az Artista. - Innen már egy nyomortelepre juthatunk. Azok ott engem pártolnak. Ott csak földszinti viskók vannak, legtöbbje bádogból, hevenyészve van összeragasztva, de itt jobban el lehet rejtőzni, mint bárhol az emeletes házak között.

Most már vidáman lépkedtek, mintha nem is történt volna velük semmi. Csak az Erőművész volt sápadtabb a szokottnál.

Aztán jött a liget, ahol már az Erőművész otthona volt. A mutatványos bódé előtt az Erőművész megrúgott valahol az ajtó körül egy fadarabot és a bódé ajtaja lassan kinyílt, mintha szellemek nyitották volna ki.

Itt már minden ismerős volt. István is az utóbbi időben már többször járt ebben a bódéban, most már néki is ismerős volt minden holmi, ami ebben a bódéban feküdt.

- Na, most feküdjék le - szólt rá az Artista az Erőművészre. Az szó nélkül engedelmeskedett.

Nem volt kiosztva köztük semmilyen szerep, de aki ismerte ezt a három embert, nyomban láthatta, hogy itt az Artista a vezér. Az ő szavát teljesítik. István is valahogy ösztönszerűen engedelmeskedett ennek a nemcsak hatalmas erejű, hanem hatalmas energiájú embernek. Ez az ember valahogy oly szuggesztív erővel rendelkezett, hogy nehéz volt néki ellenállni, ha valamit meg akart valósítani, vagy valamit akart.

Az artista szakavatott kézzel, gyors mozdulatokkal tépdeste le a vérrel áztatott inget az Erőművész testéről. Most lehetett csak látni, hogy ennek az embernek milyen hatalmas izomzata van. Most már maga is csodálkozott, hogyan tudott megmérkőzni ezzel a hatalmas izomzatú, bikaerejű emberrel.

Az Erőművész is észrevette István csodálkozását és alig láthatóan elmosolyodott. Csak ő tudta igazán, hogy erről a hatalmas erőről mennyi mindent beszéltek az emberek. István őt csak nem régen ismerte. Nem tudta, hogy ez az ember mily csodálatos dolgokat vitt eddig végbe.

Az Artista kimosta a sebet. Közben az Erőművész felkönyökölt:

- Ott, ott rúgd meg a bódé falát.

Az Artista odament és belerúgott a bódé falába. Ekkor a fal mentén, mintha csak valami láda nyílt volna ki, a padló kissé felnyílt és láthatóvá vált valami kötszerféle.

Az Artista ezt olyannyira természetesnek találta, hogy István sem lepődött meg.

A seb bekötözése olyannyira sikerült, hogy bármilyen sebészorvos is megirigyelhette volna a kötést, és amikor az Erőművész egy új inget vett fel, nem is látszott, hogy korábban lövést kapott. Ezek az emberek a sebekhez is jól értettek.

Hosszú hallgatás burkolta őket körül. A hallgatás során az emlékeiket emésztették meg. Az erőművész egy priccsszerű heverőn feküdt. Mellette ült az Artista, míg István egy kis hokedliszerű, négylábú asztalkán ült. Nézte, nézte a két embert, akik kemény, sokat próbált szemmel néztek a nagyvilágba.

Hosszas hallgatás után István ismét felnézett a két emberre, és ajkára most már elfojthatatlanul tódult a kíváncsiság.

- Kik vagytok ti tulajdonképpen? Kik vagytok?

- Kik vagyunk mi?

A sebesült csak elmosolyodott, majd az Artistára mutatva annyit mondott:

- Ő az Ohrana tisztje.

István nem tudta, mi ez, nyelt egyet, majd ismét megkérdezte.

- És te ki vagy?

- Én? - mosolyodott el az Erőművész. - Én? Hivatalosan én is a cári Ohrana tisztje, de most már a forradalom katonája. Éspedig életre-halálra - tette hozzá nagyon messze néző szemmel.

István csak nézett maga elé. Sok év telt el, míg mindezt megértette.

Akármilyen borús az ég, akárhogyan hull is a zápor, egyszer csak mégis napsugaras lesz az ég, vidámmá, derűssé válik az élet.

Hosszú, kemény munka volt már István mögött az új munkakörben is. Megszokta már a kíméletlenül kemény hajszát. Sokat, igen sokat tanult mesterétől, az Artistától is. Ezt az embert időközben különösen megtanulta becsülni. Tudta, hogy mindig számíthat rá, bármilyen bajba jut, kimenti. Ennek az embernek nemcsak teste volt acélos, hanem jelleme is. Söpredék között élt, de ő maga becsületes volt. Így ismerte meg környezete is. Azok, akik soha nem értékelték a becsületet, akik lelkiismeret-furdalás nélkül elárulták a legjobb barátjukat is, ezzel az emberrel kivételt tettek. Akik talán kigúnyolták volna becsületességéért, azért, hogy mindig megtartotta szavát, nem mertek vele ujjat húzni. Nemcsak tisztelték, hanem féltek is tőle.

István úgy érezte, hogy ebben a becsületes emberben igaz jó barátot talált. De István nemcsak barátnak tartotta, hanem tanítómesterének is. Nem is tudott volna számot adni arról, mi minden ragadt rá a vele töltött idő alatt. Megtanult magán uralkodni. Megtanulta, hogy arcizma akkor se rezdüljön, ha hirtelen forró vízzel öntenék le. Megtanulta, hogyha belép egy helyiségbe, pillanatok alatt felmérje annak belsejét. Olyannyira megtanulta figyelni az embereket, hogy még akkor is, ha sokan voltak egy helyiségben, visszaemlékezve is el tudta mondani, hogy kik jártak ott. Még napok múltán is emlékezett ruhájuk színére.

Az Artista által vezetett sok gyakorlás oly eredményes volt, hogy István már azt is észrevette, ha valaki szeme megrebbent, azon alig észrevehető felhő húzott át. Van, aki a vihart sem veszi észre, van, aki a lenge fuvallatot is. Sokat kell gyakorolni, míg valaki eljut odáig, hogy azok arcában is olvasson, akik kellő önuralommal, határtalan hidegvérrel tudják eltüntetni arcvonásaikat, érzéseik külső tükörképét, akik pszichéje mélyén bármilyen erős érzéshullám vonul át, a belső bármennyire is viharos, a külső, az arc teljesen nyugodt, azon rajt van a kínai mosoly, ami a legerősebb érzelmeket is eltakarja.

István kitűnő sportember volt, fejlett, erős izmokkal, és ez az ádáz, kegyetlen munka pokolian szívóssá is nevelte, de mégis sok-sok minden volt, ami szükséges volt ahhoz, hogy ez az ember nemcsak erős, nemcsak bátor, hanem rendkívül ügyes emberré is nevelődjön.

Sokat gyakoroltak az Erőművésszel is, aki hamarosan felépült sebesüléséből és utána ismét a régivé vált.

Játszva megtanulta, hogyan kell szinte simának tetsző falon a hetedik emeletre feljutni, szédítő magasságban egyensúlyozni és most már nem lett volna probléma, ha a tetőkön kell ismét átfutnia.

István többször kérdezte, hogy miért foglalkoznak vele, de csak azt a választ kapta, hogy kedvelik. Egyszer mondta ugyan az Artista, hogyha hasonló bajban lesznek, mint ahogyan voltak, akkor számítanak István segítségére, de más tervük nincs vele. István arra, amit ők csinálnak nem alkalmas.

Amikor István kerekre nyíló szemét észrevették, az Artista hozzátette, hogy: - Te nem vagy alkalmas, túl becsületes vagy!

- Ti is mindig megtartjátok szavatokat.

- Az más, mi mindketten valamikor cári katonatisztek voltunk. Volt egy párbaj, és nem szerettük volna otthagyni a katonaságot, hát beálltunk hírszerzőnek. Azóta mindketten végigcsavarogtuk a világot, de azért úgy érzem, kissé más emberek vagyunk, mint azok, akik hasonló cipőben járnak. Eddig, hogy szavunkat mindig megtartottuk, hátrányát nem éreztük.

- Szeretném még azt kérdezni, hogy miért nézegetett rám az Erőművész oly sokáig haragos szemmel.

- Kíváncsi volt rád - mondja egyszerűen az Artista. - Akkor még arra gondolt, hogy téged is be fogunk szervezni, de azóta csak barátunknak tekintünk.

Az idők folyamán e három ember között valóban szoros barátság fejlődött. Oly emberek voltak ezek, akiket keménnyé nevelt az élet, de akik vidámak voltak, akik, bár ki tudja, milyen harcokat kellett megvívniuk, emberek, becsületes, őszinte emberek maradtak és ez megmutatkozott egymás iránti érzéseikben is. Néha kötekedtek egymással, de az apró kis heccelődések csak erősítették az egymás iránti megbecsülést.

Egy alkalommal az Erőművészt egy idegen, már erősen elaggott ember kereste fel. Az Erőművésznek igen gyanús volt ez az ember, már-már azon gondolkodott, hogyan tegye ártalmatlanná, amikor erős kacagás rázta meg, az elaggottnak tűnő, de igen erőteljes testet.

- Na nézd csak, engem, a vén veteránt akarsz becsapni?... Na eddig elég jól sikerült. Ha nem ismernélek annyira, bizony becsaphattál volna.

Hamarosan megérkezett az Artista is, de az ő szemét sem lehetett bekötni.

Bármennyire is jól sikerült a maszk és játszotta István tökéletes színészi játékkal az idős, öregembert, az éles szemű Artista nyomban észrevette, hogy valaki rejtőzködik az álarc mögött.

Volt eset, amikor együtt jelentek meg igen előkelő mulatóhelyen, oly elváltoztatott arccal, hogy senki nem ismerhette volna fel őket.

Egy napon István későn ért haza. Holtfáradt volt, különösen nehéz napja volt. Sok vagon érkezett, amit időre kellett kirakniuk. Közel érve a házhoz már messzebbről észrevette, hogy a ház előtt valaki áll, de inkább várakozik. A látogató erőteljes, széles vállú férfi benyomását keltette.

Istvánnak szokatlan volt, hogy ismeretlen férfi álljon a ház előtt, ezért hallgatva ösztönére, lassan átkerülve a túlsó járdára, mintha véletlenül tenné közeledett a házhoz. Alig ért azonban közelebb, az erőteljes férfiben felismerte rokonát.

- Mihály!

- István!

Az utóbbi időben alig találkoztak. István rendszeresen későn ért haza, Györe Mihály is eléggé elfoglalt ember volt és új feleségétől származott egy édes kisfiúcska is, és a kissé későn jött jövevény eléggé elfoglalta a már idősödő férfit.

- Végre megtaláltalak István. Már azt hittem elvesztél.

- A rossz pénz nem vész el, de ha el is vész, megkerül.

István szélesre tárta az udvari kis ajtót. Az utóbbi időben jobban ment Istvánnak. Több volt ugyan a megerőltető munka, de jobb volt a jövedelem is, a vagonkirakók nem kerestek rosszul. Így aztán anyjával és egyre növekvő testvérével egy kis kertes családi házban kaptak albérletet. Ott is egyszerű emberek laktak, éppen azért szót értettek velük. Istvánék úgy laktak ott, mint családtagok. A kis kert művelésében István anyja is besegített, a háztulajdonosok pedig a kis kert termésével kedveskedtek Istvánéknak.

- Na, Mihály sógor!

- Na, nénémasszony!

- Mi jót hozott nekünk?

- Ezért a fiúért jöttem. Hívják vissza a gyárba.

- Engem a gyárba?

- Bizony téged! A művezető azt mondta, hogy azt az utasítást kapta a felsőbb vezetéstől, hogy engem küldjön érted, és én addig ne menjek vissza a gyárba, míg téged vissza nem viszlek. Nem tudom mi ütött beléjük.

- Én sem, mert senkivel nem beszéltem a gyáriak közül.

- Azt mondogatják, hogy valami titkos pártfogód van.

- Nékem? - nyílt kerekre István szeme. - Még elgondolni sem tudom, ki lehet.

- Na ilyen legénynek, mint te? Soha nem tudni.

- Csak nem a kis Rózsika?

- Ugyan, az egyszerű kislány ahhoz, de azért nem szép tőled, hogy úgy otthagytad. Most is bánkódik miattad. Nincs is senkije.

- Nem hagytam én ott Mihály bátyám, de egy egyszerű tróger minek járjon ily szép kislánnyal.

- Hej ha ezt tudná az a lány, akkor biztosan nyomban jönne. Ő azt hiszi, más leányért hagytad el. Egyszer elmesélte, hogy kidobtad, amikor hozzátok jött.

- Igen, hiszen semmink sem volt, de ki lehet az a protektor?

- Hát azt én sem tudom.

- Én nem megyek vissza, nekem jó itt is.

- Nem, édes fiam - csatlakozott István anyja is a beszélgetőkhöz. - Ha visszahívnak, vissza kell menned. Én sokszor látom milyen fáradt vagy, mennyire kimerült, amikor hazajössz. Korábbi munkahelyeden, ha nehéz és sok is a munka, még sincs ily kíméletlen hajsza.

- Én nem megyek vissza édesanyám. Engem elküldtek onnan.

- De most érted küldtek.

- Ki tudja miért?

- Biztosan nem rossz szándékkal.

Hosszú, parázs vita következett, míg István anyja döntötte el a vita végét, illetve annak eredményét. Az eredmény az lett, hogy István vállalta a visszatérést a biztonságot jelentő gyárba.

István egy kicsit tartott is a visszatéréstől, de a volt munkatársak igen szívesen fogadták, csak azért rótták meg kissé, hogy hosszabb ideig feléjük sem nézett.

Amilyen könnyű volt a visszatérés, oly nehéz volt a két baráttól való elszakadás. Tudták, hogy egymástól nem szakadnak el végleg, de már ritkábban fognak találkozni. Most érezték mindhárman, mennyire összehozta őket az élet.

A társak ismét a régiek lettek, a régi viszony gyorsan újra kialakult. Csak egy gépet került István kényesen, de a gép gazdája, kezelője is kerülte Istvánt. A gép kezelője egy gyönyörű barna leány volt, egy kissé molett.

Egy-két hónap is eltelt már, míg István bandukolva ment hazafelé, elmélyedve gondolataiban. Egyszerre két puha kéz fogta be szemét.

István először erélyesen megmarkolta a két, szemét befogó kezet, de amikor a kezek tulajdonosa felszisszent, gyengéden fejtette le azokat szeméről, és lassan megfordult.

Egy gyönyörű leány állt vele szemben.

- Rózsi!

- István!

Talán egy pillanat sem telhetett el, a leány már István karjában volt.

- Oh, te kegyetlen ember. Mennyit gyötrődtem miattad.

- Miért nem szóltál?

- Mert én is büszke vagyok.

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, csak kezüket egybefűzve bandukoltak együtt az úton.

Csak amikor Istvánék lakása elé értek, viharzott ki onnan egy idős asszony és ölelte át a bájos kis barna teremtést.

- Csakhogy végre itt vagy!

A két nő átölelve egymást ment be a szegényes kis szobába.

A sport is a régi kerékvágásba hozta Istvánt. Ez az erős, szívós ember ott is mind nagyobb sikereket ért el, neve újra ismert lett a gyár dolgozói előtt. Újabb nehéz nap volt, Istvánnak túlóráznia kellett. Rózsi már korábban hazament, Istvánt nem tudta megvárni.

Hazafelé menet István léptei halkan kopogtak a macskaköves úton. A gyár dolgozói, akikkel együtt szokott hazaindulni, lassan elmaradtak tőle. Arra, amerre István szokott járni, kevesen jöttek, de egy idő után azok is elmaradtak, és István egyedül szokott menni az úton, de az utóbbi időben ezek az utak már vidámabbá váltak, mert Rózsika is elkísérte. Néha azonban jó volt, ha egyedül maradt. Ilyenkor szokott önmagával szemben számadást készíteni. Átgondolta mi minden történt eddigi életében, és arra is gondolt, hogy lesz a jövőben. Az előbbi éles emlékképekben jelent meg István behunyt szemei előtt is, míg az utóbbi homályos képekben. Nem volt könnyű tervezni István helyzetében. Igaz, fiatalember volt még, aki előtt - ahogy mondani szokták - ott állt még a világ, de érezte, hogy lehetőségei be vannak határolva. Olyan embernek, mint ő, szűkek voltak a mostani keretek. Igaz, jó szakmunkássá vált, kezében szinte égett a munka, így keresete sem volt rossz. Oly területen dolgozott, ahol viszonylag jól is fizettek. Minden más személyt megelégedéssel töltött volna el, de István többet szeretett volna. Az egészséges vágy, a több, a nagyobb utáni törekvés őt is úgy hajtotta, mint más embert. Az ő átlagműveltsége lényegesen magasabb volt, mint hasonló munkakörben dolgozóké. Sokat tanult Teréztől is és igen sokat az Artistától, de az életismereten kívül az önképzés is sokat segített látóköre kiszélesítésében. Így több volt, mint aki volt, de nem volt az, aki lehetett volna. Továbbtanulási lehetőségek? Nem volt könnyű egy egyszerű szakmunkásnak. Nem támogatták őt, nem támogatták különösen a korábbi történések óta, sőt gátolták munkáját, haladását. Mégis, mindezek mellett, mintha valami segítő kéz őrködött volna felette. Nemrég éles szóváltás tört ki az egyik üzemvezető és a szakszervezeti tisztségviselő között. István nyomban az utóbbi mellé állt és oly erélyesen lépett fel mellette, hogy a történtek után meg volt róla győződve, hogy ismét kiteszik a gyárból. Valóban fel is hivatták a gyár személyzeti vezetéséhez, ott szigorúan megdorgálták, ami inkább erős vitának hatott, de más nem történt vele.

Ezután Istvánt egyik igazgatóhoz hivatták. Ez rendkívül szokatlan volt, ily személyiségekhez nem szoktak egyszerű munkást hivatni. István az igazgatót már személyesen ismerte. Akkor hivatta magához, amikor István el lett bocsátva. Még élénken visszaemlékezett a beszélgetésre.

Az igazgató akkor azt mondta Istvánnak, hogy szerette volna megmenteni, de sajnos a gyár ügyeiben nem egyedül dönt.

István akkor azt mondotta, hogy ő is ott volt a sztrájkot szervezők között és tudomásul veszi, hogy neheztelnek rá és elbocsátják. Az igazgató hosszasan nézett Istvánra, és István meglepődésére azt mondotta, hogy ő nem haragszik a sztrájkért, ha azt becsületes emberek szervezik. István igyekezett visszaidézni a beszélgetést, maga előtt látta az igazgató gondterhelt arcát, amint lassan, elgondolkodva mondta, hogy az természetes, hogy a dolgozók és a gyár vezetése között harc van, és így is lesz mindörökre. A dolgozó többet akar keresni, a gyár kevesebb fizetést akar adni. Így aztán állandó lesz a küzdelem. A gyárnak sem rossz, ha a dolgozó több fizetést kap, akkor többet tud majd vásárolni.

- Hát akkor miért nem adnak nékik többet? - kérdezte István.

- Ez nem egészen ilyen egyszerű. Igaz, hogy a gyáros is többet akar, de beruháznia is kell, enélkül nem lehet a gyárat fejleszteni. Aztán megjelent egy nagy-nagy ellenség.

- Az micsoda? - kérdezte István.

- Az a konkurencia. Az a gyár marad fent, ahol kisebbek a költségek. Ezért sokszor késhegyre menő harc van a gyárak között. A gyár küzd a többi hasonló gyárakkal és a saját munkásaival is. Ebből nem lesz soha baj, ha becsületes, egyenes emberek küzdenek egymással. Én bízom benne, hogy eljön az idő, amikor a gyárak annyit termelnek, hogy mindenkit el tudnak látni, és a munkások is annyit keresnek, hogy amit a gyárak termelnek, azt meg is tudják vásárolni. Hacsak... hacsak valami különleges nem történik. - Az igazgató oly annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor István eltávozott.

Amikor az igazgató újra meglátta Istvánt, elmosolyodott.

- Hallottam, ismét csinált valami galibát.

- Nem volt igaza a brigádvezetőnek.

- Magában megint túlteng az igazságérzet. Na menjen dolgozni, de ne halljak több panaszt magáról.

István ránézett az igazgató arcára. Igen érdekes egy anyajelszerű van a bal arcán. István hirtelen visszaemlékezett a sztrájk idejére, arra a vizes lakásra és a betegen fekvő férjre. Akkor mondta az asszony, hogy egy szakadt ruhába öltözött ember jött be hozzájuk a feleségével. Azon is egyszerű munkásruha volt, de látszott rajtuk, hogy nem igazi munkásemberek, inkább valami urak. A férfinek valami anyajel volt a bal arcán. Magas homloka és vékony szája volt. Igen sok pénzt is adtak nékik. Istvánék is csodálkoztak akkor a nagy összegen, nem tudták mire vélni, nem is akarták az asszonytól elfogadni. Most, hogy István visszakerült a gyárba, meg akarta őket látogatni. Akkor hallotta, hogy egy nagyobb, száraz lakást kaptak.

Amikor István már kifelé ment az irodából arra gondolt, hogy lám, ezek az emberek sem mind egyformák.

István lassan bandukolt a macskaköves úton. A hogyan tovább gondolat foglalkoztatta. Hogyan tovább egy ambiciózus fiatalembernek, egy oly fiatalembernek amilyen István volt?

Gondolataiban erős ostorpattogás zavarta meg. Egy hintó állt meg mellette. A hintóból egy női fej hajolt ki. A szép vonásokat a fátyol mögül is fel lehetett ismerni, már azért is, mert a nap is oly szögben érte a fátylat, hogy az alatta lévő arc jól láthatóvá vált.

- István! Nem ülne fel?

Istvánt, mintha áramütés érte volna. Igen az arc valóban ismerős volt.

- Na, üljön fel!

István engedelmeskedett a felszólításnak, a kisportolt test könnyedén lendült fel a félig zárt hintóra.

- Meglepődik fiatalember? - kérdezte egy dallamosan csengő női hang.

- Igen - vallotta be István őszintén.

- Beszélni akartam magával. A sors úgyis kegyetlenül összekapcsolt bennünket és így illő, hogy kapcsolatot is teremtsünk egymással.

István valahogy megérezte, hogy az az angyali védőkéz mely az utóbbi időben felette lebegett, ennek a lefátyolozott szép arcú nőnek a keze lehetett. Ez az angyali kéz mesteri módon gördítette el útjából az akadályokat. Valószínű ennek volt tulajdonítható, hogy régi munkahelyére visszakerült. Nem is akármilyen módon. Úgy jöttek érte.

A bárónő fellebbentette fátyolát. István most látta csak, hogy a kissé kékesen csillogó fekete haj milyen formás, mennyire szabályos, mennyire igézően szép arcot övez. Szép barna szemek, rezzenéstelen szempillákkal. A magas homlok szokatlan értelmet és magas műveltséget árult el, és a kissé előreugró állacska erős akaratról tanúskodott. A száj szépen ívelt. A kevés festék ezt a szép, érzéki ajkat nem választotta el az arc egészétől, amibe harmonikusan illeszkedett bele, és ugyanilyen harmonikusan illeszkedett bele a kissé hegyes, de azért nőies orr is. Így egészében egy szép, szabályos női arc nézett Istvánra.

- Milyen szép ez a nő - gondolta István. Ily közelről még nem láthatta, csak egyszer, de akkor még ennyire nem figyelte meg. Ahogy ezt a bájos, igézően szép női arcot nézte, lelki szemei előtt megjelent egy csodálatos amazon, aki testhez simuló lovagló ruhában, kibontott hajjal pompás arab szürke ménen vágtatott a pusztákon, őszinte csodálatát vívva ki a figyelő szemeknek.

István is így emlékszik vissza erre a csodálatos nőre, aki elérhetetlen magasságban "lebegett" felette.

- Látom, nagyon elcsodálkozott, hogy megszólítottam. Elvégre valamikor, talán nem is olyan régen az én alkalmazottaim voltak.

- Igen, a kis jobbágyfiú.

- Az már akkor sem volt.

- Igen a jobbágyságot eltörölték, de maradt minden a régiben.

Az asszony nem szólt semmit, csak nézte a fiatal férfi arcát, és őt is olyan őszinte csodálat töltötte el, mint a szemben ülő férfit.

- Ritka jóképű férfi - állapította meg az asszony. - Milyen szigorú, acélszürke szemei vannak. Mintha vesébe látnának és milyen férfias álla, aztán ez a rugalmas, szoborszerű alak. Határozottan jóképű ez a kölyök.

A negyvenes asszony szemével nézte a fiatal férfit és bontotta darabokra. Szinte külön-külön vizsgálta annak minden részletét, valahogy úgy, ahogy a műértők nézik a híres festményeket. Először távolról, egészben, majd külön-külön vizsgálják annak részleteit, az arcot, a kezeket és azt is részletekre bontva.

Nehezen indult a társalgás. Inkább csak nézték egymást. A férfi szemei előtt az utolérhetetlen vágyálom, a vágtató, lobogó hajú nő, míg a nő szeme előtt egy kimondottan jóképű férfi, egy férfiideál, akihez ennek a nőnek több köze van, mint ahogy ez a kölyök hinné.

- Azt hiszem ön volt, bárónő, az én védőangyalom.

- Fiam, ez túlzás! Én ugyan figyelemmel kísértem utadat, segítettem is néked, bár nem volt nagy szükség az én segítségemre.

- Nem vettek volna biztosan vissza. Én vörös posztó voltam a szemükben.

- Ettől vadul a bika is! - nevetett az asszony.

- Mi a vörös színt másképp látjuk.

- Mi az, hogy mi?

- Mi, valamennyien.

- Igen, mondták, hogy nagyon öntudatos ember vagy. Mondták azt is, hogy sokan hallgatnak rád.

- Azt nem mondták, hogy veszélyes vagyok? Egyébként ezzel bocsátottak el.

- Én kezességet vállaltam érted!

- Rosszul tette bárónő.

- Lehet, de kénytelen voltam.

- Hogy érti ezt?

- Magam sem tudom, de úgy éreztem meg kellett tennem!

- Kellemetlen lehetett.

- Na, nem volt nehéz, de azért kényes volt. Tudod, egy özvegyasszonyt könnyen összehozhatnak bárkivel.

- Önt, bárónő, mindig védték.

- Csak nem az intézőmre gondolsz - villant fel a bárónő szeme.

Ebben a szempárban pillanatok alatt kigyúlt a gyűlölet tüze. Oly mély lett a pillantás, mint a vulkán izzó krátere, melynek lávája egész a magmáig nyúlik le.

A férfi észrevette a két csodás szempárban hirtelen felvillanó gyűlöletet. Annyira haragszik rá?... Miért nem küldi el?... Most már megteheti.

- Már meg is tettem, elküldtem a nyomorultat. Az életemet tette tönkre. - Ez utóbbi mondat halk volt, természetesen is csengett, csak az avatott fül vette észre, hogy e szavak is parázslottak.

- Most egyedül lakik abban a nagy palotában?

- Igen, a gyermekeimmel, de itt Pesten is van egy házunk. Kint nem szívesen tartózkodunk, oda kellemetlen emlékek fűznek.

Aztán mindketten elhallgattak újra. Az asszony egyszer tegezte, egyszer magázta a férfit. Nem is olyan régen ő volt a nagyhatalmú asszony, akihez a férfi sorsa hozzá volt kötve. Ez az asszony nemcsak őt, hanem családját is tönkre tehette volna, a szülei is ennek az asszonynak kezében voltak.

Az utóbb szerzett tapasztalatok alapján most már István is tudta, hogy ennek az asszonynak köszönhette, hogy az ispán nem állhatott rajtuk bosszút. Az ispán előbb utóbb őt is megtalálhatta volna, és nehéz lett volna kezéből elmenekülni, de szüleit is tönkre tehette volna, elűzhette volna őket, földönfutóvá tehette volna a kis, kiszolgáltatott családot. Igen, ennek a nőnek a keze volt felettük, ő védte őket. Sajnos mindentől nem tudta őket megvédeni. István ajkán kesernyés mosoly jelent meg. Ezt az asszony is észrevette.

- Az az érzésem, hogy egyre gondolunk mindketten - mondta az asszony, és az ő ajkán is megjelent valami kesernyés mosoly.

A hintó közben haladt, már Pest belvárosában trappoltak a lovak, a paták a paloták kövezetén szikráztak.

- Hová megyünk bárónő? - kérdezte István.

- Hová? - ocsúdott fel gondolataiból a bárónő. - Nem is tudom István. Magával akarok most maradni. Oly egyedül vagyok. Szükségem van most valakire.

- Egy bárónőnek? Egy ilyen nagyhatalmú asszonynak, akinek mindenki már szemrebbenésére engedelmeskedik?

- Így van, és mégis mennyire egyedül vagyok. Talán nincs is igazán őszinte ember a környezetemben. Mindenki a pénzt, a hatalmat látja bennem. Senki nem akarja észrevenni az egyszerű, talán érző szívű embert.

- Igen, mint egy rideg, parancsoló kőszobor!

- Te is úgy látod, István?

- Én mindig csodáltam bárónő.

- Néked én voltam a csodálatos asszony, akit néha megcsodáltál a szürke pejen, amikor néha kivágtattam a határba. Máskor úgysem láthattál. A kastélyhoz nem jöhettetek.

- Néha, néha odasettenkedtünk és felmásztunk a nagy téglakerítésre és néha sikerült egy kicsit beleselkedni. Amikor észrevettek, elkergettek bennünket. Aztán iszkoltunk is, nehogy szüleink megtudják, mert akkor lett volna haddelhadd.

- Na most, hogy veled szemben ülök, mit gondolsz rólam?

- A bárónő nagyon művelt asszony és igézően szép!

- Óh!

Halvány mosoly futott végig a bárónő arcán, de enyhe pír is.

- Itt megállhatnánk. Meginnánk valamit. Nem lenne kedved hozzá?

- Én egyszerű munkásruhában vagyok, nem szívesen mennék be ilyen helyre.

- Igazad van. Erre hirtelen nem is gondoltam. Tudom, hogy erősen zseníroznád magadat. Pedig nem szabad.

- A gazdagoknál más. Ők akármilyen ruhában mennek be, a pincérek megérzik a pénzszagot, aztán a földig hajolnak.

- Tudod mit? - nézett a bárónő Istvánra. - Elmegyünk hozzám.

- A bárónőhöz? - kérdezte István meglepődve.

- Miért ne? Úgyis hozzátok vagyok kötve. Ha tudnátok mennyire.

- Miért lenne bárónő?

- Miért? Miért? Édes fiam... Azt még nem tudod, hogy a te féltestvérednek az én gyermekeim is testvérük - és szeméből kibuggyant egy könnycsepp.

- Az ispán? - kérdezte István, akinek szeméből ugyancsak a gyűlölet lángja villant fel.

- Igen! - mondta halkan az asszony.

- Ezért vigyázott annyira rám?

- Ezért is... főként ezért.

- Én nem tudok magának soha segíteni bárónő!

- Azt nem tudom... de nem is fontos! Most már a vér kapcsol össze bennünket. Engem, a gazdag asszonyt és téged, a szegény embert.

- Igen összekapcsol... - nézett maga elé tűnődve István. - És mégis milyen messze vagyunk egymástól.

- Óh! Mily szívesen lennék sokszor szegény, egyszerű ember. Szívesen laknék akár a legegyszerűbb viskóban is, és milyen boldogan osztanám meg mással problémáimat. Lenne, aki valóban vonzódna hozzám. Szívből szeretne, és nemcsak a pénzemért kellenék neki.

- Egyszerű lenne. Csak ott kellene hagyni a palotát.

- Igen, ezen már gondolkodtam. De nem is oly egyszerű. Tudod, ahová az embert léte állította, nem lehet onnan oly könnyen szabadulni. Sokszor szívesen feladnék mindent, a vagyont, a pénzt, máskor meg még sem bírnék kényelem nélkül élni, nem tudnám otthagyni a kastélyt, nem tudnám elviselni, hogy nincs pénzem.

- Ezért vagyunk egymástól oly messze - mondta halkan István -, még ha mindketten emberek vagyunk is.

- El tudsz képzelni István teljes egyenlőséget?

- Én igen, de igen hosszú idő, több emberöltő alatt, amikor már nem lesz szegény és gazdag ember, és amikor ezt a gazdagok is megszokják - válaszolta István, egy kis mosollyal az ajka alatt.

- Mi sem viszünk magunkkal semmit és annak a pár limlomnak, amit a koporsóba tesznek mellénk, nem tudjuk hasznát venni.

- Ez igaz, és mégis micsoda küzdelmet vívnak a gazdagságért, a vagyonért. Ha azért is csak annyit harcolnánk, hogy mindenkinek egyformán legyen, a földön mindenki boldog lehetne.

- Gondolod István? - nézett messzelátó szemmel a bárónő. - Nem tudjuk, mit hoz a jövő.

A hintó egy szép, kétemeletes palota előtt állt meg. A kapuban egy libériás inas terpeszkedett.

- Én visszamegyek gyalog! - mondta István.

- Na, ugorj le, és segítsél le már, ahogy az egy úriemberhez illik!

- Én nem vagyok úriember!

- De lehetsz!

- Az nem valószínű. Egy egyszerű munkásból soha nem lesz úriember.

- Tudod, hányan vannak az úgynevezett úriemberek között, akik nem voltak azok. No, ugorj már!

István eleget tett a felszólításnak és könnyed szökelléssel leugrott a hintó lépcsőjéről és karját nyújtotta az asszonynak.

Az leszállt, és amikor István meghajolt, hogy eltávozzon, pajkosan belékarolt Istvánba és szinte vonszolta a férfit a bejárat felé.

A kapuban álló libériás inas mélyen meghajolt a bárónő felé. Bár szokatlan volt a kapuőrnek, hogy a bárónő egy munkásruhás férfival lép be a kapun és egyáltalán férfival, a jól nevelt inas arcának simaságával egy rezdüléssel sem árulta el meglepetését.

István hagyta, hogy az asszony felvonszolja a lépcsőkön.

Istvánnak nem is volt még ideje körülnézni, bár lett volna miben gyönyörködnie, hiszen a lépcsőháztól kezdve az építmény egyéb részei is káprázatos pompától csillogtak. Mindaz meg volt itt, amit a vagyon, a gazdagság lehetővé tett.

Tágas termeken vonultak végig, a tetőről leomló függönyök biztosították a félhomályt, vastag szőnyegek nyelték el a léptek neszét, hatalmas üvegcsillárok szórták szét a kevés beérkező fényt, amelyek táncolva pihentek meg a pazar faragású bútorokon.

- Ez mind a magáé, bárónő?

- Igen, ez mind az enyém, egyedül az enyém. Azt mondod, hogy társadalmi igazságtalanság ez.

- Én penészes szobákhoz szoktam.

- Lehet, hogy ez tényleg igazságtalan, de ez a dolgok rendje, és ezen nem is fognak változtatni soha.

- Biztos? - kérdezte István incselkedve.

A bárónő nem szólt rá semmit, de az volt a meggyőződése, hogy az életnek ezt az évszázadok óta kialakult rendjét soha semmi nem változtathatja meg. Ez így van rendelve, ennek így kell maradni mindörökké.

- Tudod, az embernek törekedni kell, hogy minél gazdagabb legyen. Ha törekszik, el is éri, amit akar.

- Miért van az, hogy egy munkás hiába dolgozik napi tizenhat órát is egy életen át, mégis oly szegényen hal meg, mint a templom egere?

- Szerencse kérdése is.

- Sajnos túl sok a nem szerencsés ember.

Elértek egy kisebb sarokszobába. Ez is pazarul volt berendezve, csak kisebb volt, mint a többi tágas terem és otthonosabbnak is hatott.

- Itt van az én kedvenc szobám.

- Csodálatosan szép!

- Igen én is nagyon kedvelem. Majdnem mindig itt tartózkodom.

- És a többi hatalmas termek? Amikor estélyeket ad, akkor nyüzsögnek benne a vendégek, a jó megjelenésű férfiak - jegyezte meg István merészen.

- Tévedsz! Nem nyüzsög nálam senki. Én nem adok estélyeket, és nem fogadok férfiakat sem.

István kétkedően nézett a szép arcú, királynői alakú nőre.

- Így van István, akár hiszed, akár nem. Megutáltam az embereket és visszavonultam.

- Komoly lelki sérülés volt.

- Az!

A szép női szem szomorkásan csillogott. Ez a gyönyörű arcú teremtés, ez a csodálatos alakú nő, aki a szívek királynője lehetett volna, akit a hódolók hadserege övezhetett volna körül, valóban visszavonultan, magányosan élt, még gyermekeivel is, akiket külföldön taníttatott, ritkán találkozott. Így ebben a csodálatos, a vagyon, a gazdagság terhétől roskadozó palotában elvonultan, szinte magára hagyottan élt, és hervadozott, egy virágzásra, kiteljesedésre hivatott, csodálatosan szép teremtés.

- Hosszú, hosszú évekig éltem megalázva. Fájdalommal tele. Óh, hogy milyen kegyetlen volt hozzám az élet.

Zokogás rázta meg a törékeny női testet.

Talán István sem akarta, talán a részvét, az együttérzés sugallhatta, de anélkül, hogy számot tudott volna adni róla, teljesen akaratlanul és észrevétlenül átölelte azt a nőt, akire még felnézni is félt, és hiába lett tapasztalt, már sokat kipróbált ember, az érszázados félelem, mely kitörölhetetlenül bent él minden jobbágyfiúban megremegtette kezét, amikor karjaiban tartotta ezt a csodálatos teremtést.

Az asszony testét rázta a zokogás, szinte egyszerre tört ki belőle mindazt, amit hosszú évek óta visszafojtott. A hisztériás roham hatására szorosan tapadt a férfihez.

A percek vihara bármilyen erős volt is, lassan csillapulni kezdett, és a nő, aki hosszú-hosszú ideje nélkülözte a gyengédséget, férfi közelségét, lassan átforrósodott, aztán elemi erővel tört ki rajta a hosszú évek óta visszafojtott szenvedély. Lázasan tapadt a férfihez, és öntudatlanul kereste ajkával annak száját és szenvedélyesen forrtak össze ajkaik. Ő, az eddig szenvedélytől mentes nő volt az, aki szinte letépte a férfiről a ruhát, ő volt az, aki a kitört vulkán minden hevével tapadt rá a férfira. Aztán csak két vonagló test nyúlt el a szőnyegen, ott ahová ez a tisztaságra kényesen vigyázó nő soha nem feküdt volna le. Aztán, mint a hosszú éveket ült rab, a hosszú évekre a külvilágtól elzárt, kalickából szabaduló madár, szinte pillanatokba sűrítve a hosszú évek megalázó keserűségét, a percek örömével kárpótolta magát az elillant évekért.

Aztán ziháló mellel percekig feküdt aléltan a keleti szőnyegen, majd lassan, tántorogva kelt fel a fáradtságtól ugyancsak kimerült, mozdulatlanul fekvő férfi mellől és cafatokra tépkedett ruhában tántorogva lépegetett a tükör felé.

- Gyere! Nézd ezt az asszonyt! - sikongatott hisztériásan István felé - Nézz! Nézz! Így néz ki egy nő, aki gyermekei testvérének szeretője lett. - Hosszú, hosszú ideig nézte magát a tükörben, nézte azt az ismeretlen asszonyt, akit eddig még soha nem fedezett fel.

István nem kelt fel, csak felült a szőnyegen és nézte azt a csodálatos asszonyt. Talán ilyen lehet az a gőzkazán, amelynek pillanatokkal robbanás előtt nyitják ki szelepét. A nő is úgy állt a tükör előtt, és szinte látni lehetett rajta, hogyan száll ki belőle a hosszú évek óta felhalmozott keserűség.

Mozdulatlan percek teltek el, az asszony feldúlt arca lassan visszanyerte régi színét és a vihar lassan elült, a háborgó tenger lecsendesedett, az asszony arca lassan újra nyugodttá vált. Odalépkedett a szőnyegről lassan feltápászkodó Istvánhoz, odaadóan simult újra hozzá, és egy szenvedélyes csókot nyomott a férfi ajkára.

- Köszönöm néked! - nézett a férfire odaadóan.

- Ne haragudjon bárónő.

- Nincs, mit haragudnom. Én adtam magam néked. Most már hozzám tartozol.

- Én a kis jobbágyfiú? - szólt keserűen István.

- Igen: te a kis jobbágyfiú, annak a nőnek szeretője, akit te oly hosszú évekig csodáltál.

István előtt ismét megjelent egy régi kép, egy vad pejparipán vágtató csodálatos amazon, egy lobogó hajú nő, a szépség és harmónia keveréke, aztán egy kisfiú, aki mélyen meghajolva nyújt át ennek a csodálatos nőnek egy lovaglópálcát.

Ez a nő most is biccentett, kedves mosoly játszott az ajka körül, de most nem vágtatott el, ezt a csodálatos asszonyt ő, a kis jobbágyfiú, tartja karjaiban.

Az idő, ez a kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen óriás, aminek múlását sem háborúk, sem világkatasztrófák nem tudják megállítani, szakadatlanul tör előre. Átgázol az emberi érzéseken, átgázol örömökön, átgázol fájdalmakon, és akármennyire kérlelhetetlen, sőt kegyetlen is, a feledés jótékony fátylával tudja betakarni a fájdalmas sebeket is, hiszen ő a világtörténelem eddig ismert legnagyobb orvosa is. De ahol gyógyítani nem tud, ott öl, és történelmi távlatba taszítja azt, aki már megunt.

Olyan kérlelhetetlen ez a nagyúr, hogy kénye-kedve szerint mar ráncokat szép, bársonyos arcokra, a gyenge, alig járó újszülöttből görnyedt embert csinál, aztán bedobja a föld mélyére, hogy újra egy csepp kis csecsemőt hozzon létre.

A napok, hetek, hónapok lassan, észrevétlenül múltak, csak az idő súlya percegett oly csendesen, oly halkan, hogy észre sem vették annak múlását. István most már igazi férfivá érett. Öntudatos, kemény férfivá. A gyárbeliek már nemcsak a jóképű, jó megjelenésű férfit látták benne, hanem sokan a jövendő álomlovagját, minden nő álma, férfiideál mellett az otthon alapítóját is felfedezték benne.

Rózsika is hamar megértette, hogy ezzel a férfival nemcsak szép lenne az élet, hanem áldozat is. Szegény leány hányszor állt ki gyötrelmeket, amikor egy-egy méhecske meg akarta közelíteni a mézillatú kelyhet. Szívesen vállalta ezt a terhet, hiszen mégis ő az irigyelt nő.

Aztán egyszerre csak, mintha valami hatalmas kés hasított volna bele ebbe a nagyvilágba, mintha a glóbuszt szelték volna ketté. Az eddigi, szinte idillikus békeéveket szinte egyszerre, szinte pillanatok alatt elfújta a forgószél. Megtörtént a hadüzenet. Kitört a háború.

A gyárban mind többen kapták meg a behívót, mind több katona indult útnak. Útnak, a nagy ismeretlenbe, a szeretettek által könnyekkel öntözött úton.

Nem telt bele sok nap, István kezében is ott volt a behívó. Néki is éppúgy indulni kellett, mint sok-sok más embernek. Ő is megcsókolta anyját, a lassan már felnövő testvért is, és őt is kikísérte az a leány, akinek szép szeméből ömlött a könny, amikor a szerelvény kigördült az állomásról. Ugyancsak könnyek gördültek ki annak a fekete ruhába öltözött asszonynak a szeméből, aki félreállva az állomás bejáratánál, bár mindent megtett, de ezt nem sikerült elintéznie.

A szerelvény kelet felé indult. István csendben ült a vagonban. Kiválasztott magának egy nyugodt sarkot, szerelvényét maga mellé helyezte. Ő már érett szemmel nézte társait. Mennyiféle érzés, mennyiféle hangulat. Az emberi psziché mily anyagból lett gyúrva, hogy ennyi árnyalat kifejezésére képes. Volt ebben a kocsiban határtalan lelkesedés, élt az a tudat, hogy innen csak győzelmes csatára indulhatnak, és nincs messze az idő, amikor ünnepelve térhetnek haza. Mégis, volt ebben a hangulatban valami szomorúság is, hiszen nehéz volt otthagyni azt, akit szerettek, különösen annak, akinek még ajkán érződött a friss asszony csókja, aki még arcán érezte annak az anyának kezét, akit addig még soha nem hagyott el, és volt valami különös várakozás is ebben a hangulatban, valami ismeretlenre, valami váratlanra váró borzongás. Mindenki feleletet várt a maga módján, mindenki tudni szerette volna a jövőt. Mindenki csak elképzelte a várható fejleményeket, mindenki csak sejtette a jövőt.

A vonat ritkán állt meg, az állomásokon szabad utat kapott. Itt-ott láttak egy-két katonai szerelvényt. Ők már robogtak, míg mások indultak. Az integetésekből, kendőkből nékik is jutott és talán jutott a síró szemekből is, de nem volt idő annak felmérésére sem, a szerelvény kérlelhetetlenül futott tova a hideg síneken.

A vonat már a Kárpátokon robogott, amikor István kinyitotta a hátizsákot. Ebben volt még féltve őrzött hazai. Nagyon gondos kezek rakták azt össze. Volt abban hús, volt abban sütemény, lekvár és egyéb, amit csak gondos női kezek tudnak összerakni.

István egy szép, piros dobozkát nyitott fel. Legfelül, a sütemény felett egy fehér papírlap volt, rajta szép gyöngybetűkkel: "Szeretlek".

István elmosolyodott. Megjelent előtte a kedves, szép leányarc. Igaz, ez a leány őt nagyon szerette. Gyerek volt még, amikor megismerte, vidám önfeledt gyerek, és gyerek volt még a leány is. Már akkor kialakult köztük valami érzelem, ami az idő folyásával nem gyengült, hanem egyre jobban erősödött. A féri is szerette a leányt, de az rajongott a szeretett férfiért, és ez a szerelem egyre mélyült. Mindent, mindent meg tudott bocsátani ennek a szeretett férfinak, mindent oda tudott néki adni. Oda is adott mindent, amit egy nő adni tudott. A hamvas, szép szerelmet, az igazi női odaadást, és ha a szeretett férfi az életét kérte volna, bizonyára habozás nélkül odaadta volna azt is. Amikor búcsúölelésre fonta karjaiba ez a nő, István úgy érezte, mintha a szívéből szakadt volna ki. Érezte, hogy ez a női szív fogja vigyázni útját, őrangyala lesz az ismeretlenben.

- Mit eszel, testvér? - szólalt meg István mellett egy kövér katona.

- Egyél te is - tartotta eléje István a dobozt.

Ezt az embert nem kellett kéretni, jól belemarkolt a dobozba, István alig tudta elhúzni tőle.

Nagy tohonya ember volt, olyan valaki, aki szereti a hasát.

- Van még valamid?

- Mit akarsz?

- Amid van.

István leszeletelt néki egy kis kolbászt. Az gyorsan eltűnt a feneketlen gyomorban.

- Adj még egy darabot.

István egy újabb karéjt szelt le és azt is odaadta.

A szerelvény kerekeinek egyhangú csattogását a kerekekhez tapadó fékek csikorgása váltotta fel. A vonat lassított és a katonai szerelvény megállt az állomáson. Ez egy régi kis állomás volt, de volt kitérője. A nevet már nem lehetett elolvasni, a betűk lemállottak a hulló vakolatról.

A szerelvény a kitérő vágányra tolatott rá, majd a mozdony egy nagyot szusszant, aztán mintha kimerült volna, a dohogás elhallgatott.

- Senki nem hagyhatja el a szerelvényt engedély nélkül - kiáltották a tisztek. - Menjen vissza maga is, de gyorsan, mert lekergetem a térképről.

- Leszel te még kisfiú is - morogta Istvántól egy nem messze ülő ember, aki eddig egyszer sem szólalt meg, csak magába mélyedve, levegőbe bámuló szemmel nézett maga elé. Egyébként még ülve is egy jól megtermett, különösen erős felépítésű embernek látszott.

Talán azért nem tűnt fel eddig, mert a vagon sarkába húzódott, és feje felett egy kődarabbal egy szeget vert a vagon fájába és arra akasztotta kabátját, és alája bújt. Úgy látszott aludhatott, mert csak akkor bújt elő kabátja alól. István észrevette, hogy gyors pillantással mérte végig a vagonban tartózkodó embereket, és mérte fel a helyzetet.

- Vizet, vizet! - hallatszott innen-onnan a vagonokból a kiáltás.

A sok hang együtt oly követelőző volt, hogy a tisztek is látták, hogy itt már cselekedni kell, engedélyezték, hogy zárt rendben vonuljanak a katonák a kulacsokkal a vízcsaphoz vízért.

- Töltsd meg ezt is! - adta oda a dagadt Istvánnak a kulacsát.

A hang parancsoló volt, a kabátja alól ismét előbújt férfi is mintha megütközött volna rajta.

- Jó, bajtárs! Add csak ide.

Azután István intett a sarokban ülő férfi felé is, aki mindjárt megértette István mozdulatát, és a kulacsot ügyes mozdulattal dobta István kezébe, és mosolyogva emelte fel fejét.

A csapnál nagy volt a lökdösődés, a gyéren folydogáló vízcsap lassan telítette a kulacsokat.

Itt-ott elhangzott egy-két szó és a közelben lévő tisztek is beszélgettek. István annyit megértett, hogy őket most gyűjtőhelyre viszik, majd onnan egyeseket nyomban a frontra, míg azokat, akik még nem kaptak katonai kiképzést, rövid kiképzésnek vetik alá, aztán őket is szállítják a frontra.

A hangulat nem volt rossz, az emberek vidámak voltak, nem is gondoltak rá hová kerülnek. Ki tudta még ekkor, hogy mi is a háború. A honfi szíveket még fűtötte a hazafias lelkesedés, és senki nem gondolt arra, hogy idegen érdekekért fogja vérét hullatni.

Közben az egyik katona hónalja alá fogott kulacsok egyikéből István bakancsára folyt a víz. A katona mentegetőzött.

- Nem tesz semmit, bajtárs, lesz az még vizesebb is. - István kulacsai is megteltek és ő is indulhatott visszafelé.

Óh, hogy vigyáztak a tisztek a rendre. Csak kettős sorokban vonulhattak a vízcsaphoz, és ugyancsak kettős sorokban vonulhattak vissza. Vigyáztak a legénységre, és mint akik tisztában vannak a rájuk bízott igen fontos feladattal, kihúzták magukat, arcukra írt felsőbbrendűség érzésével osztogatták parancsaikat. Nem tűrtek semmiféle lazaságot. Szigorú szemmel vizsgálták, rendben van-e a zubbony, minden gomb be van-e gombolva, a derékszíj fent van-e, a bakancs tiszta-e.

Odébb egy tiszt, hadnagyféle, pulykavörös arccal kiabált az ugyancsak kipirosodott honvéddel, mert a vagonban hagyta a sapkáját. Az egész sor megállt, amikor a tiszt ráparancsolt a fiatal közlegényre, hogy fussa körül a szerelvényt. A honvéd a talpfák között bukdácsolva, a bazaltzúzalékos talajon erősen fújtatva kerülte meg a szerelvényt.

A tisztek hideg mosollyal arcukon nézték a jelenetet, a katonák arcán inkább a megütközés honolt. Mintha valami más kezdődött volna el, mint amit eddig megszoktak. Az idősebbek közül egyesek sötét pillantással mérték végig a kivörösödő tisztet.

Ez a tiszt társai között is karakán ember hírében állt. Nagy szája volt, elég magas termete és vállas is volt, kitűnően vívott, és legényeihez rendkívül durva. Szinte kéjelgett szenvedéseikben. Ha szemekkel ölni lehetne, ő bizonyára már nem élte volna túl. Most is összehúzott szemmel leste, hogy a honvéd már holtfáradtan talán a huszadik kört rója a szerelvény körül.

Most már a tisztek szóltak rá a honvédekre, hogy induljanak a vagonuk felé. Nem tetszett a sötét tekintet.

István felkapaszkodott a feljáraton, aztán pillanatok alatt összevillant a két férfi szeme, és a kulacs máris repült a sarokban ülő ember felé, az ugyancsak ügyes mozdulattal kapta el a vízzel tele kulacsot.

A következő pillantása Istvánnak a dagadt ember felé esett. Az előtt kis doboz volt, amiből majszolta az élelmet.

- Mi az? Szerelmes vagy? - röhögött a dagadt tele szájjal és meglebbentette azt a papírlapot, amelyre Rózsika ráírta: "Szeretlek".

István agyát elöntötte a vér, és a következő pillanatban a dagadt képén hatalmas pofon csattant. Az odébb gurult.

A vagonban dermedt csend lett, csak a sarokban ülő ember intett barátságosan.

- Nem szóltam bele, erre te vagy az illetékes - intett István felé barátságosan.

István nyugodtan leült, mintha mi sem történt volna. Közben a dagadt is felült és fájdalmasan tapogatta pipacspírosra gyúlt arcát. Nem mert visszaülni helyére, de társai odébb rugdosgatták.

Egy tiszt nézett be a széthúzott vagonajtón.

- Mi van? Hogy vannak?

- Ez az ember megütött! - mutatott a dagadt Istvánra.

- Ne hazudj! Én nem láttam - szólt hangosan a sarokban ülő ember.

A többi sem szólt semmit. A dagadt Istvánra pillantott, és annak vészjósló tekintete után dadogva mondta: - Nem történt semmi.

- Nekem maradjanak csendben! - kiáltott a tiszt. - Ha fegyelmezetlenek megfuttatom az egész bandát.

Az utóbbi szónál alig észrevehető mosolyra nyílt az ajka. Ezt csak jó megfigyelő vehette észre. A tiszt régi tiszt volt, sokat látott és sokat próbált ember, és egyike azon keveseknek, akiket beosztottjai szerettek is, mert emberségesen bánt velük. Tapasztalt szeme mindjárt látta, hogy mi történt. - Intézzék csak el egymás között - gondolta.

Már jött is az ellenvonat.

- Mindenki fel a vonatra - kiáltották a tisztek.

Az ellenvonat nem állt meg az állomáson, csak lassított és szinte lépésben haladt el az állomás előtt.

Ez is katonavonat volt, de már visszafelé jött. Ennek az ajtajai is nyitva voltak. Sebesülteket szállított, a nyitott ajtókon jól látszottak a bepólyázott végtagok. Kinek keze, kinek lába volt bekötve, volt, akinek fején virított a szép fehér kötés. Imitt-amott látszott egy-egy mankó is.

A mellékvágányra tolt szerelvényen is az ajtókhoz húzódtak a katonák. A vidám arcok megdöbbentté váltak. A forró lelkesedés hűlni kezdett. Most találkoztak először a háború valóságával. Döbbenten néztek az elvonuló szerelvényre, melynek egyik ajtaja mögött egy karcsonk integetett kifelé. A fehérbe bugyolált fél kar olyan volt, mint egy szörnyű felkiáltójel. Ilyenek leszünk talán mi is? - hasított át a tudatukon a ki nem mondott kérdés. Aztán a további, a miért?

A szerelvény lassan elvonult és utána megindult az ő szerelvényük is. A szerelvény "lakói" többségükben fiatalok voltak, hajlamosak arra, hogy hamar elfelejtsék a kellemetlen élményeket. Könnyű is volt elfelejteni azt, ami csak mással történik meg, az igazi élményt, ahhoz, hogy az méllyé váljon, személyesen kell átélni.

Aztán a tisztek, hogy felrázzák a kedélyeket, nótát parancsoltak, és a magyar ember, aki nemcsak búját tudja nótába önteni, hanem saját vidám kedélyét is, egykettőre elfelejtett minden rosszat, a zakatoló kerekek zaján keresztül hamarosan áttört a katonaének, és messze elhangzott a határban, a mezőn dolgozó lányok fel-felkapták fejüket.

A kerekek egyhangúan zakatoltak a síneken, egyik állomást hagyták el a másik után. Aztán az egyik állomáson megállt a vonat, a szerelvényt újra a mellékvágányra tolták. Aztán ismét éles parancsszavak hallatszottak, el kellett hagyni a szerelvényt. Úgy látszik megérkeztek a rendeltetési helyre. Sorba kellett állni.

- Melléd állhatnék, koma?

- Hogyne! - mondta szinte automatikusan István, közben végignézte a melléje tolakodó embert. Az a sarokban ülő ember volt.

- Ismerlek ám jól! Én is csepeli ember vagyok. Láttalak birkózni és bokszolni is. Én Harmat Péter vagyok - nyújtotta kezét Istvánnak.

István csak most nézte meg jól a férfit. Ő is hasonlóan magas volt, mit István és ugyancsak vállas. Pár évvel idősebbnek is nézett ki, mint István, bár aki ismerte, tudta, hogy korosabb, de az a típusú ember volt, aki sokáig meg tudja őrizni fiatalságát. Arca határozott volt, álla előreugró, orra egészen enyhén hajlott, szemei acélkékek. Istvánnak úgy rémlett, mintha már találkozott volna ezzel az emberrel. Meg is kérdezte mindjárt:

- Mond, nem találkoztunk már valahol?

Az ember elmosolyodott, aztán halkan csak annyit mondott: - De igen, Mihályéknál.

István most már egészen tisztán emlékezett. Igen, most már tudja, hogy látta ezt az embert. Igen, egy alkalommal Mihályéknál, a nagy sztrájk idején. A központos férfi. Érdekes, azóta nem találkozott vele, bár ő többször is hallott róla. Igen az élet útjai kiszámíthatatlanok.

István úgy érezte, hogy valami szövetségféle alakul ki köztük. Valami, ami erősen szokott összekapcsolni két embert.

- Ne fecsegjenek már annyit - süvöltött rájuk egy erős bariton.

István és társa nem szólt semmit, csak a dagadt volt boldog, amikor az erős baritont meghallotta, bár igyekezett mind távolabbra kerülni ettől a rettenetesen erőskezű embertől.

Nagyobb állomáson lehettek, de az állomásépületet ők csak igen távolról láthatták, mert messze kint voltak a rakodón. Annak betonján állt a két századra való legénység.

Egy köpcös, bajuszos százados lépett eléjük, aki harsogó hangon ecsetelte, hogy a haza bajban van, nekik kell megvédeni. Most már katonák, minden fegyelemsértést szigorúan meg fognak torolni. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, kezeivel élesen gesztikulált.

István számolgatta, hogy a tiszt szavaiban vagy tizenötször fordult elő a győzelem szó, és hogy télre már egész biztosan otthon lesznek.

Aki hallotta ezt a teli tüdővel beszélő embert, az lett a meggyőződése, hogy mindaz igaz, amit ez az ember mond.

- Ha ez a boldog tudná, hogy miben hisz - préselte ki István társa fogai között.

- Biztosan tudja - súgta vissza István.

- Megihatott előtte egy-két féldecit. Nézd csak milyen piros az arca.

Aztán újabb sorakozó, ismét felkerült a hátizsák, a borjú, az arról lelógó gyalogsági ásó, aztán pattogó nótára gyújtva indultak a katonák szálláshelyükre. Az állomás a település szélén volt, oda nem mehettek be, csak a körvonalakról, és a magasodó házakról láthatták, hogy nem kis település szomszédságába kerültek.

A környék nem volt sík, kisebb-nagyobb dombok váltogatták egymást, távolban meg kéklő hegyek látszottak. Mindez mutatta, hogy hegyvidékre kerültek, talán már a Kárpátokban lehettek.

Erőltetett gyaloglás, aztán már a település körvonalai is tünedeztek, domb, völgy váltotta egymást, a porzó út mellett sziklák mutatták, hogy itt már nem puha az édes anyaföld.

- Lesz itt mit izzadni, a szentségit! - mondta egy idősebb katona.

Többen hallották, és igazat adtak neki, különösen, amikor a harsogó tisztre tekintettek, aki a kiskatonát megfuttatta. Most is a csapat elején megdorgálta a legénységet.

Késő délután felé járt, de a nap még elég erősen tűzött. Többen már kimerültek az erőteljes gyaloglástól. E csoportokban nagyrészt még nem kiképzett katonák voltak, sokat munka közben ért a behívó. Ezekből az emberekből most kellett katonákat gyúrni, és kiképzőkből nem volt hiány. Most is ott futkostak a sorok mellett, és durván szidalmazták azt, aki lemaradt, aki elfáradt, kimerült.

A sor elején egy fiatal katona vágódott el. A harsogó tiszt melléje állt és bömbölt úgy, ahogy a torkán kifért.

Istvánék odaértek a fiatal katona mellé. István társa nyomban lehajolt és feltámogatta a fiatal katonát. István is megállt.

- Menj innen! - rivallt Istvánra a tiszt, és belerúgott a fiatal katonába és rákiáltott: - Te meg ne színészkedj! Indulj a többiek után!

István a tiszt elé lépett. Társa megfogta karját és hátrahúzta.

- Keresztül megyek rajtad! - kiáltott Istvánra.

- Próbáld meg!

A tiszt arca elkékült és határtalan gyűlölettel nézett Istvánra.

- Próbáld meg! - mondta ismét halkan, de határozott hangon István. Társa melléje állt.

A tiszt végigmérte őket, majd bosszúsan sarkon fordult.

- Gondom lesz rátok - mormolta fogai között, miközben eltávozott. István és társa, Péter a fiatal katonát közrefogták, és úgy vezették a kimerült embert. A harsogó tiszt közben-közben hátrapillantott, de nem ment a közelükbe.

Fáradtan érkeztek a körletbe.

Az nem volt más, mint egy nagy tisztás dróttal körülkerítve. Belül egy-két sátor állt.

- Úgy látszik mi is sátrat kapunk - nézett társára István.

- Igen, most jó, de később már hideg lesz.

- Arra már úgysem leszünk itt.

Lepakolták a hátizsákot, és a fáradt, kimerült katonák szinte lezuhantak a hátizsák, a borjú mellé.

- Jöjjön ide. Lesz valami munka! - kiáltott István felé a harsogó hangú tiszt.

István megindult.

- Nem! Mégis maradjon. Majd más.

- Te ez fél tőled - nézett Péter Istvánra.

- Nem csodálkozom rajt.

- Lesz ezzel mit vesződnünk, de azt hiszem ő is meg fogja emlegetni a magyarok Istenit.

- Ki fog velünk tolni.

- Majd megszervezzük a katonákat. Meg fogsz lepődni István, hogy meg fogjuk mi ezeket tanítani.

- Na, kiskatona! Mi van? Jobban vagy már? - kiáltott István a fiatal katona felé.

Az sápadtan dőlt hátizsákja mellé, kinyújtózva feküdt a földön.

István odament hozzá és felültette. Odament Péter is. Ő egy kis butykost vitt oda, majd beléerőltetett az aléltnak látszó fiatalemberbe egy-két kortyot. Az nagyot köhögött az erős pálinkától.

- Hiába, ilyenhez nem szoktam hozzá - szabadkozott.

- Hogy hívnak?

- Sári Ferenc.

- Mi vagy?

- Egyetemista, elsőéves joghallgató. Gólya.

- Mi az, hogy gólya? - kérdezte Péter.

- Az elsőéveseket gólyának nevezik.

- Ühüm. Aztán hogy vonultál be? Az ilyeneket fel szokták menteni.

- Nekem mosónő az anyám, engem nem mentettek fel.

- Karpaszományod az lesz?

- Igen, azt biztosan kapok.

- Na majd jól jön egy kis protekció - mondogatta nevetve Péter.

- Ahogy én látom, maguknak az nem kell - nézte végig a fiatalember a két jól megtermett, keménytípusú férfit.

- Hát ez igaz, hogy egy kis segítségért nem megyünk a szomszédba - mosolyodott el István.

- Felkelni! Felkelni! - harsogott a tiszt hangja.

- Ez már egy kicsit sem enged bennünket pihenni.

Lovas szekerek fordultak be a körletbe. Jól meg voltak tömve. Valami ponyvaszerű volt rajtuk.

- Meghozták a sátrakat! - kiabált a harsogó.

- Ott! Hogy is hívják magát? - kiáltott a harsogó István felé.

- Novák István! - jelentem alássan.

- És magát?

- Harmat Péter! - jelentem alássan.

- Na majd elszállunk, mint a harmat.

- Mi nehezen szívódunk fel.

- Pofa be! - pattogott a katonás hang. - Aztán téged, fiam, hogy hívnak?

- Sári Ferenc! - jelentem alássan.

- Szép neved van fiam! Aztán mi a szakmád, mit dolgozol?

- Semmit! - jelentem alássan.

- Akkor mi vagy?

- Joghallgató! - jelentem alássan.

- Joghallgató? Hát hogy keveredtél ezek közé? - nézett Istvánra és Péterre megvetően.

Azok bátran néztek vele farkasszemet.

- Úgy látszik megemberelte magát - súgta Péter István felé.

- Na, most segítsenek a sátrakat kiosztani! Te is velük mész, ha egyszer már velük vagy - mordult a harsogó a remegő lábú Ferencre.

- Ne félj tőle - súgta néki István.

- Mozduljatok már az Istenit, úgy mozogtok, mint a vénasszonyok, majd lekergetlek benneteket a térképről.

- Majd mi téged - és István rámosolygott a tisztre, akire közlegény eddig még felnézni sem mert, csak remegő lábbal, alázatosan állt előtte.

- Majd elveszem a kedvedet a vigyorgástól. Hol dolgoztál?

- Jelentem alássan Csepelen.

- Úgy!

Volt ebben a rövid szóban valami megvetés, de mintha valami más is vegyült volna bele.

A harsogó tiszt káromkodni akart, de amint ránézett a két emberre, nagy mérgesen annyit mondott: - Na már, menjenek.

Ferenc, a fiatal férfi nehezen állt fel, sarkát erősen feltörte a kemény bakancs, rosszul tekerte fel a kapcát. A férfi arca a fájdalomtól vibrált.

- Ne félj fiú, majd megszokod! Nem is fáj annyira.

Hárman együtt indultak a szekerekhez. A harsogó tiszt sokáig nézett utánuk.

A kocsiknál a fogatosokon kívül egy kövér géhás tiszt foglalatoskodott. Egy kissé tohonyának látszott.

- Na, titeket küldtek?

- Igen, jelentjük alássan.

- Jó, akkor segítsetek! Ki kell a sátrakat osztanunk. Nyolc ember kap egy sátrat. Azt hiszem, van elég, de ha nem lesz, majd összeszorultok valahogy, és holnap már küldik a többit.

Szép nagy nyolcszemélyes sátrak voltak, kényelmesen el lehetett férni benne. Volt rá még lehetőség, a háború alig kezdődött el, de a hadvezetés szerint úgy sem lesz rá sokáig szükség, hamarosan vége lesz a háborúnak, azután amúgy is győztesen térnek haza a honvédok.

Újra a harsogó tiszt jött közelebb.

- Mozogjatok már! Mire vártok. Este is eljön, mire azt a pár sátrat kiosztjátok. Istenverte fajankók. Na, de itt is már a zuhé. Legalább kipróbáljátok milyen is a katonaélet.

Ő azonban nem várta meg, míg az eső zuhogni kezd, otthagyta Istvánékat és már szaladt is a tiszti sátor felé, hogyha nem is tető, de legalább sátor legyen feje felett.

Az eső ömlött. Hatalmas víztömeg esett le percek alatt. Egy kissé emelkedős terepen voltak, de azért a patakokban leömlő víz eléggé sárossá tette a talajt. Átázott a ruha, átázott a bakancs, csuromvíz volt mindegyik katona. Mindegyik ott didergett csuromvizesen, sárosan, piszkosan, agyongyötörve. Soknak igen gyönge volt a szervezete, nem sportoltak rendszeresen, igen könnyen megfáztak, még nem voltak megedzve. Többen már erősen köhögtek.

Sokan jöttek még anyjuk szárnyai alól. Anyjuk bizonyára sírva fakad, ha ezeket a reszkető embereket meglátja, némelyiket a fáradságtól agyongyötörve, az ömlő vízben fekve.

Lassan a zuhogó eső is elállt, a nap kibújt a felhők mögül és ismét beragyogta a tájat. A hideg is enyhült, a gyors lehűlést gyors felmelegedés követte. A katonák felálltak, meggémberedett tagjaikat nyújtogatták, hogy ismét meginduljon a vérkeringés.

Amilyen gyorsan elbújt, oly gyorsan jött elő a harsogó is.

- Mozgás! Mozgás! Meg ne fázzanak. Látják, milyen emberbarátok vagyunk. Nem engedjük magukat megfázni.

Gúnyos mosollyal nézte a még mindig didergő katonákat, a csuromvizes, lassan párolgó ruhájú embereket.

Sikerült a sátrakat mind kiosztani, mindenkinek jutott elhelyezés. Most már a sátor felállítása volt hátra. István és Péter ügyes kezekkel állították fel a sátrakat, azok egykettőre álltak. Istvánék gondosan körülárkolták a sátrat, ha ismét jön az eső, nehogy elárassza őket. Péterrel a csomagokat a sátor egyik sarkába rakták le, ezt a helyet jelölték ki maguknak. A társak e két embert öntudatlanul is vezetőknek ismerték el. Azt nyomban látták, hogy a harsogó rájuk szállt, de annyi emberismeretük is volt, hogy azt is tudták, hogy ez a két ember hamarosan lerázza magáról ezt a dúvadat.

- Látom már készen vannak. Na egészen jól sikerült! Most menjenek, segítsenek a többieknek is.

- Úgyis mentünk volna.

- Fogják már be a szájukat! - ordított rájuk a harsogó dühösen. A két férfi nem szólt semmit, csak dühösen néztek maguk elé.

Amikor már elvonultak, a vörös arcú tiszt dühösen nézett utánuk - Sok bajom lesz nékem ezzel a két emberrel. Egyébként igen veszélyesnek látszanak, jó lesz magamra vigyázni - gondolta magában bosszúsan.

A munka mindenhol ment, egyszerű emberek voltak ezek a katonák, akik megtanultak az élethez alkalmazkodni. Tudták, hogy vagy alkalmazkodnak, vagy eltiporja őket az élet. Az ő számukra az élet kemény, köves talaj volt, éppúgy, mint annak a növénynek, amelyik a sziklákon akar megkapaszkodni. Ez nehezen sikerül, a legtöbb ember elpusztul, de akinek sikerül, az megedződik, erős lesz, és nehéz lesz többé kiirtani.

Jól jött már az este és a meleg esti leves is. Istvánéknak kevés idejük volt az ételt elfogyasztani, a harsogó máris a konyhára küldte őket.

- A szentségedet, majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni. István kell valamit tennünk, mielőtt ez a gennyváladék megfertőz bennünket.

- Majd gondoskodunk róla - felelte István, és kezében kissé elmélázva játszott az agyagdarabbal.

- Mit csinálsz? - nézett Istvánra Péter.

- Óh, semmit, csak agyagot gyúrok.

- Minek az?

- Minek? Azt a harsogó biztosan szereti.

- Megetetjük vele?

- Nem, de van nálam egy-két tű. Bedugdossuk az agyagba, és ha megszáradt, valahogy becsempésszük a harsogó csizmájába.

- Hej, ennek nem fog örülni.

- Valószínű nem, de legalább is meg fogja ismerni a mi névjegyünk is.

- Bosszúból még meg is ölet bennünket.

- Azt nem fogja megtenni, de emlékezni fog, legalább sokszor gondol ránk!

- Igazad van István! Legalább sokszor fog csuklani.

Másnap már kezdődött a kemény kiképzés. Mindjárt menetgyakorlattal kezdték. Teljes menetfelszereléssel jó tíz kilométerre eltávolodtak a tábortól. Közben harcászati gyakorlatokat is végeztek, csatároszlopba, majd csatárláncba fejlődtek. A Harsogó egypárszor le is hasaltatta őket, és sokat kellett kúszni a kemény talajon.

Istvánéknak is szokatlan volt a túl erős igénybevétel, a sok futás, feküdj, a lapos kúszás, és dél felé igen elfáradtak már. A kivonult tábori konyha készülő illata is már erősen csiklandozta az orrokat. Mindenki azt várta már, mikor adják ki a parancsot a pihenésre. Az eléggé késett.

Jó elmúlt már dél, amikor a Harsogó Istvánt és Pétert odaintette magához.

- Maguknak különleges feladatot adok. Mivel jó barátok, nem kívánom szétválasztani magukat! - jól megnyomta a szót és közben el is vigyorodott.

István és Péter nem szólt semmit, de látszott rajtuk, hogy a pokolba kívánják ezt a pökhendi tisztet.

- Futárfeladatot fognak teljesíteni. Ezt a parancsot - és átadott Istvánnak egy zárt borítékot - a legsürgősebben el kell juttatni a táborparancsnokhoz, tehát futásban.

- Értettük!

- Aztán jól fussanak! Azért hagytam itt-ott őrszemeket, hogy ellenőrizzék magukat. Ha nem futnak jól, akkor tömlöc jön. Értették? - Nagyot nevetett a pökhendi tiszt.

István és Péter is jól tudta, hogy ez a feladat, a tűző napon teljes menetfelszerelésben, és éhesen, mert nyilván nékik nem fog jutni ebéd, megtenni több mint tíz kilométer, mégpedig futva. Különösen nagy feladat egy ilyen délelőtt után. De parancs az parancs! Mindegy, miért adják ki. Azt teljesíteni kell. Különben jön a hadbíróság.

- Indulhatnak! Nézem az időt! - intett a pökhendi tiszt, és István és Péter nekiindultak a nagy útnak.

A kábítóan tűző napon, a teljes menetfelszerelésben futó két emberről ömlött a verejték. A hegyről le hegyre fel futás igénybe vette a tüdőt, a két ember lassan már úgy fújtatott, mint a kovácsműhely fújtatója, ahol a lovakat patkolják.

Tudták, nem szabad megállni, figyelik őket, ha megállnak, jön a börtön. Hátuk mögött lódobogás hallatszott. Mindketten egyszerre pillantottak hátra.

- Az istenfádat, még ide is utánunk jössz! - szűrte ki lassan ziháló tüdejéből a szót Péter.

Valóban a harsogó tiszt vágtatott utánuk lovon, hogy ellenőrizze miként futnak szeretett gyermekei.

- Nézd az aljas, még oda is embereket állított, hogy figyeljék, hogy futunk.

- Még utánunk is jön.

- Na meglátjuk, holnap hogy fog utánunk jönni! - csettintett nyelvével István.

A két ember összeszorította száját és nyugodtan futottak tovább. Nehezen tették meg az utolsó métereket, de megtették. A parancsnoki sátorba szinte úgy estek be, ziháló mellel adták át a zárt borítékot.

A parancsnok átvette a levelet és felnyitotta. Rövid volt a levél, de a parancsnok fejét csóválta.

- Mit követtek el maguk?

- Semmit jelentjük alássan.

- Honnan futottak idáig?

- A piros kereszttől!

- Honnan?

- A piros kereszttől jelentjük alássan.

- A piros kereszttől? Ez embertelenség - mormolta maga elé a tiszt és halkan tette hozzá: - Na, és ezektől várják, hogy harcoljanak.

A tiszt figyelmesen nézte a két férfi arcát.

- Ebben a levélben az van, hogy a válasszal fussanak vissza. Értették?

- Igenis!

- De én nem fogom magukat visszaküldeni. Azt parancsolom, hogy egyenek, aztán pihenjenek le. Megértették? - hangzott a kemény kérdés.

- Igenis - hangzott a határozott felelet.

István és Péter kimerülten ballagott sátruk felé. Közben odaért a harsogó tiszt is.

- Mit csinálnak? Nem az a parancs, hogy fussanak vissza? - mordult a két közlegényre dühtől remegve a tiszt.

- Mi a parancsot az őrnagy úrtól kaptuk. Azt parancsolta, hogy menjünk a körletbe és együnk, aztán pihenjünk le.

- Hogy? Hová?... hogy? - akadt meg a tiszt torkán a szó. - Úgy! Hogyan beszél velem! Maga szemtelen!

- Csak válaszoltam, hogy én a parancsot teljesítettem - nézett bátran a tiszt szemébe István.

- Hogy az a vén trotyli! - kiáltotta dühösen a tiszt.

- Jelentjük!

- Mit jelentenek?

Most kapott észbe a tiszt, hogy tiszttársáról mit is mondott! Ezek még tényleg jelentik.

- Na, menjenek a fenébe! Holnap folytatjuk! Addig csak pihenjék jól ki magukat, szükségük lesz rá - és gúnyosan vigyorgott a két katonára.

- Na, ha lesz hozzá kedved - mormolta István félhangosan.

- Mit mond?

- Jelentem, hogy teljesítjük a parancsot. Alázatosan jelentem!

- Megértette?

- Igen! Alázatosan jelentem, hogy megyünk pihenni.

A hangsúlyban volt egy jó adag szemtelenség is. A tiszt el is fehéredett, de aztán nem szólt, holnap úgyis folytatják.

A takarodó után a Harsogó még megnézte a csizmákat, ragyognak-e. Istvánt és Pétert is felkeltette, hogy a csizmákat jól pucolják ki, mert piszkos. Egy légy is elcsúszott volna rajtuk, de Istvánék nem szóltak semmit, elővették a suvickot, és tovább pucolták a csizmákat.

A tiszt boldogan nézte őket. - Na majd holnap - és még vigyorgósabbra torzult borvirágos arca.

A katonák holtfáradtan nyúltak el. Alig tudták már úgyis nyitva tartani szemüket. Istvánék csak erre vártak! Várták, hogy elcsendesüljön minden.

Az ég borús volt, alig lehetett látni egy-két méterre. Olyan volt az éjszaka, mintha köd ereszkedett volna le.

- Na, éppen jól jön nekünk - súgta István Péternek. - Induljunk!

- Igen, már lehet. Jól megkötött az agyag.

- Igen, ki is égettem.

- Hol?

- A latrinán! Amikor még nem volt ott senki. Most olyan, mint a cserép! A tűk azért hegyesek?

- Vigyáztam rájuk - mosolyodott el István.

- Szeretném látni ennek a gazembernek a szőrös pofáját reggel!

- Nem is lenne rossz.

- Na, induljunk.

A két katona óvatosan leereszkedett a priccsről. Ez deszkából volt készítve, ők maguk csinálták a pár nap alatt, amióta itt voltak. Erre került a szalma. Így viszonylag jó fekhelyet készítettek maguknak és társaiknak. A többi sátorban is ilyen volt a megoldás.

Mezítláb, halkan osontak ki a sátorból. Ott egy ideig figyeltek, hogy jön-e valaki, aki megzavarja tervüket. Ez nem is volt veszélytelen. Ha megfogják őket, biztosan felelősségre vonják. Arról már egyikük sem mondott volna le, hogy a rajtuk esett sérelmeket megtorolják. Erről nem is lehetett lemondani, hiszen ha hagyják magukat, ez a tiszt kikészíti mindkettőjüket, sőt mindhármukat, mert azóta igen haragudtak szegény fiúra is. Azt a tiszt is tudta, hogy jobban vigyáznak a fiúra, mint önmagukra, azért őt nem is bántotta, de Istvánékat annál kegyetlenebbül üldözte.

A két árny a sátrak között osont végig. Csak néha, néha villantak meg egy-egy pillanatra.

- Állj! Ki vagy? - hallatszott az erélyes hang, és István érezte, hogy puskacső szegeződik hátának.

- Én vagyok - dörmögte István és pillanatok alatt megfordulva hatalmasat csapott az őrszem állára. Az hangtalanul terült el.

- Nem volt ez túl veszélyes István?

- Igen, de nem volt más választásom!

- Jó, de menjünk tovább.

Most már akadálytalanul eljutottak a tiszti sátorig. Jól tudták, hogy a Harsogó melyik sátorban van elhelyezve. A tiszti sátrak általában kétszemélyesek voltak, csak a magasabb rangú tisztek aludtak külön sátrakban.

A sátor mellé érve István óvatosan felemelte a sátor ponyvájának alsó részét.

- Csak óvatosan - súgta Péter.

- A baloldalon fekszik.

- Megvan a csizmája - súgta vissza István.

- Akkor vedd ki!

- Már kint is van!

A csizma jellegzetes bűzt árasztott, de Istvánék ezzel most nem törődtek.

- Tedd pont a sarkához, aztán csúsztasd vissza.

Hangtalanul osontak vissza a korábbi útvonalon. Az őr mellé érve, puskáját melléje támasztották. Az még mindig aléltan feküdt, nem kellett rá vigyázni.

Mindketten nagyot sóhajtottak, amikor beléptek sátrukba. Hangtalanul osontak vissza fekhelyükhöz, és aztán törölték csak le erősen izzadt homlokukat. Aztán hamarosan ők is az igazak álmát aludták éppen úgy, mint azok a katonák, akik mellettük aludták az igazak álmát.

Az álom nem tartott sokáig. Reggel megszólalt az ébresztőt jelző kürt. Szinte egyszerre ugrottak talpra. Mintha méhkas bolydult volna meg, oly eleven nyüzsgés keletkezett.

István is és Péter is szinte egyszerre ugrottak talpra. Mindketten feszülten figyeltek, hogy a tiszti sátrak felől érkezik-e valami váratlan hang, valami szokatlan, de a szokásos nyüzsgést semmi nem zavarta meg. István is és Péter is már lemondtak arról, hogy előző napi tevékenységüknek valamiféle látványos eredménye legyen, amikor a tiszti sátrak felől hatalmas ordítás hangja tört Istvánék sátra felé.

Mintha valami bika vadult volna meg, vagy az oroszlánanyának kölykét vitték volna el, oly dühöngő volt a kiabálás. István és Péter már nem tudtak magukon uralkodni, kitört belőlük a kacagás. Bajtársaik nem tudták mire vélni a váratlan kitörést.

Aztán meg is jelent a szenvedő alany. Erősen elszíneződött, előbb bíborvörössé, majd sápadttá vált arccal sántikálva közeledett a Harsogó Istvánék sátra felé.

Volt ott több sátor is, de a Harsogó csalhatatlan ösztöne megsúgta, hogy a tettest, azt az ádáz gazfickót merre kell keresnie.

Istvánékat belülről rázta a kacagás, amikor sántítva közeledett a tiszt, de a csizmák fényesítésével olyannyira el voltak foglalva, hogy rá se értek felnézni.

- Ti istentelenek, mit tettetek a csizmámba? Kiköttetlek benneteket, felhúzatlak. Gazember társaság! Ti mocskok, ti szemetek! - kiabálta vérbe borult szemmel, eltorzult arccal.

A mocskok, szemetek egy ideig hallgatták a kiabálást, aztán egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna, az egész szakaszból kitört a nevetés. Nevettek, kacagtak, az agyonhajszolt, de felszabadult baka határtalan vidámságával.

A tiszt, a Harsogónak nevezett tiszt, szinte megkékült mérgében, pulykavörös arccal, szitkozódva távozott el.

- Mi történt? - kérdezték a bajtársak Istvántól és Pétertől, de azok ártatlan arccal néztek mindenkire. Végül is a bajtársak megnyugodtak, azt gondolták, hogy a Harsogónak nevezett tiszten a szokásos dühroham vett erőt.

Aztán, a kemény kiképzési délelőtt után eljött a nehezen várt ebéd ideje. Ezen már megjelent a Harsogónak nevezett tiszt is. Csak egyik lábán volt csizma, a másikon szép fehér kötés. Mankóval botorkált Istvánék szakaszához.

- Mi van fiúk? - torzult vigyorba a Harsogó arca.

Amikor nem kapott választ a kedves kérdésre, gúnyos hangon folytatta. Most nem ordított. Halkan, alig hallhatóan beszélt, szinte suttogott. Lassan, érhetően fejtette ki, hogy ő mennyire becsüli ezt a társaságot, hogy elhanyagolta eddig, ezentúl mindent megtesz, hogy azt pótolja.

- Na, ebben sem lesz köszönet - súgta Péter Istvánnak.

- Csak ettől szabaduljunk - súgta vissza István. A hőségtől olvadó katonák, begombolt zubbonnyal vigyázzállásban, rezzenéstelen szemmel hallgatták a jó tízperces szónoklatot. Egyöntetűen állapították meg, hogy valami jönni fog. Valami, ami eddig nem volt. Azt, hogy valami szokatlan jön, azt biztosan tudták. Jól ismerték már a Harsogót.

- Na oszolj az ebédhez! - adta ki a parancsot a Harsogó.

- Na, maguk, maguk jöjjenek ide - mutatott Istvánékra a tiszt.

- Parancs! - kiáltotta mindkettő vigyázzállásba merevedve.

- Na látják - mondta a Harsogó szelíd, halk hangon, kellemesen mosolyogva -, hogy megtartottam ígéretemet. Magukat a holnapi szolgálat alól mentesítem. Nem kell futkosniuk! Ellenőriztem a latrinát, nagyon csúnya! - szinte a füléig húzta a száját a Harsogó.

- Igen, majd betemetjük és ásunk helyette másikat! - mondta nyomban Péter.

- Ásnak? De minek? Kevés a felület, vigyázni kell rá. A régit ki kell tisztítani. Remélem, jó munkát végeznek, még dicséretet is fognak kapni. Majd napi parancsba adjuk.

A Harsogó elégedetten nézett végig a két katonán, és kaján kárörömmel figyelte azok elfehéredő arcát, aztán komótosan elbicegett.

- Hogy az a nagy Úristen! Hogy az édesanyja nem fojtotta meg!

- Ne mérgelődj Péter, majd csak megússzuk valahogy.

Most, mintha megfordult volna a helyzet, most a két közlegénynek szikrázott a szeme. Jól tudták, hogy azt az illatot nem fogják egy életen át elfelejteni.

Persze ez csak kezdet volt. Ezután kezdődött a kemény, légiós kiképzés. Valamennyien szenvedtek a túl kemény kiképzéstől. A túl kemény, gyötrő munka egyeseket szinte tönkretett, kórházba kerültek, hosszú kezelésre, de legtöbben megkeményedtek, megedződtek, rendkívül szívóssá váltak. E kemény kiképzésből is a legkeményebb rész Istvánnak és társának jutott. Ők voltak azok, akik néha egész éjszaka váltás nélkül álltak az őrségben a lőszerraktár mellett, és akkor, amikor szemeiket valami ólomsúly húzta le, megjelent egy csendes hangú ember, aki néha úgy jött, mint az árnyék és meglepte az őrséget. Szerencsére Istvánék soha nem aludtak el, észrevették a legkisebb zajt is, egy kis ágreccsenés is elég volt ahhoz, hogy István feszülten figyeljen.

Egy este István már messziről észrevette a feléje lopakodó árnyékot. A testes, széles ember árnyékát vetítő holdfényben István rögtön felismerte a Harsogót. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy mind közelebb lopakodjon. Amikor aztán kellő közelségbe ért, István érces hangon dörgött rá. A Harsogó az erélyes felszólításra sem állt meg. István még egyszer erélyesen rákiáltott, de az árnyék tovább jött vele szemben. István nem habozott, nagyot dördült a fegyver, süvített a puskagolyó. A Harsogó rettenve állt meg. István nem lőtt még egyszer.

Lett is szenzáció az ügyből. Harsogó szerette volna a haditörvényszék elé utaltatni az ügyet, de hamarosan rájött, hogy az csak néki ártana. Így maradt minden a régiben. Talán annyi mégiscsak változott, hogy István és Péter még kegyetlenebb bánásmódban részesült. Gyakran kaptak parancsot gyors futárszolgálatra. Ez nagyon fárasztó, komoly feladat volt. A tábortól 10-15 km-re lévő gyakorlóterektől teljes menetfelszerelésben futva kellett a parancsot a táborba vinni. Amikor már a katona aléltan elért a táborba és ott átadta a parancsot, folytatódott a szolgálat a hosszú éjszakai szolgálattal. Nem egyszer lekéstek az élelemről is. Mire visszaérkeztek, a tábori konyhán már elfogyott az élelem. István és Péter hamarosan tisztséget is kapott. Ők lettek a tábor tisztaságfelelősei. Amikor a gyakorlóterekről visszaért a század és megkezdődött az esti pihenő, István és Péter a seprűvel kezében takarította a tábort.

István és Péter kivételezettek voltak, de a Harsogó és egyéb hasonszőrű tiszt a többieket sem kímélte, ők is kivették részüket a kemény kiképzésből.

Így aztán mind több lett a sötét pillantású ember, akik szeméből, amikor a tisztekre néztek, valami tűz lobogott. Ez a gyűlölet azután hosszabb időn át kölcsönössé vált. A tisztek örültek már, ha vége volt a kiképzési napnak, hogy megszabaduljanak a sötét pillantásoktól.

- Ezekkel kell harcolnunk? - mondogatták egymás közt. - Látjátok, milyen pillantásaik vannak? Ezek még a saját anyjukat is megölnék. Ezekkel menjünk mi hadba? Azt sem tudjuk, mikor eresztenek belénk hátulról egy golyót.

Az meg sem fordult a fejükben, hogy ennek a gyűlöletnek ők az okai. Az ő magatartásuk váltotta ki ezekben a becsületes emberekben az ellenszenvet, mely lassan gyűlöletté fokozódott.

A végső eredmény aztán az volt, hogy mindegyik ferde szemmel nézett a másikra. Ettől csak az altisztek voltak mentesek, ők egyformán gyűlölték mind a két felet, a közlegényt és ugyanúgy a tisztet. Lassan két táborra szakadtak a tisztek is. Az egyik, őket állandóan kínzó részét gyűlölték a katonák, míg a másik részét becsülték, és nékik szívesen engedelmeskedtek. Ezt tapasztalták a Harsogó hasonszőrű társai is, akik irigykedtek is humánus tiszttársaikra.

A kiképzés közben haladt, a napok rohantak, az előkészületeket meg kellett gyorsítani, a kiképzést befejezni. Így egyre vadabbá vált a munka, és egyre fokozódott a gyűlölet is.

A frontokról az előnyomulásnak hírei érkeztek, de érkeztek sebesültek is, és a statisztikák halálos adatokról is egyre gyakrabban számoltak be. Így aztán a kezdeti lelkesedés kezdett alábbhagyni, a táborélet is komorabbá vált.

A tiszti sátrak felől is nyomasztó hangulat érkezett, a kedélyállapot itt is romlott. A Harsogó egy hadnagy társával, a sebhelyessel lakott egy sátorban. A két tiszt szinte egymásra talált. Nehéz volt megállapítani, melyikük kegyetlenebb a másiknál. A legénység mindkettőt egyformán gyűlölte. Amikor valami igen rondát akartak mondani, két szó jött ki ajkukról: a Harsogó, a Sebhelyes.

Most mindkettő gondokba merülve ült a heverőn. A kürt csak nemrég hallgatott el. Ők is fárasztó kiképzési nap után álltak, így nehéz volt az ébredés. A közkatonának, ha szólt a kürt fel kellett pattannia a heverőről, de ők ráértek a lassú ébredésre. A sorakozót azonban soha nem késték le, soha nem hagyták volna ki, hogy a legénységet meg ne szemléljék, és ne tegyenek egy-két csípős megjegyzést.

- Na gyere! Induljunk mosakodni! - szólt a Sebhelyes a Harsogónak.

A közeli patakban szoktak mosakodni, távol a legénységi mosdóhelytől. Indulás előtt magukra szokták venni a kabátot, de néha csak ingben mentek le a patakhoz.

- Igen, készülődjünk! - nyújtotta ki testét a Harsogó. Nem volt gyenge ember. Diákkorában jó tornász volt, ami izmossá fejlesztette testét.

Lassú, tétova mozdulattal nyúlt kabátja után és dugta kezét a kabát ujjába. Aztán hatalmas kiáltás reszkette meg a levegőt, és a Harsogó élettelenül zuhant vissza a priccsre.

Társa, a Sebhelyes halálra sápadt arccal nézett a kis tettesre, amint lassan csúszva távolodott el a kabát ujjából.

- Háromkeresztes! - állapította meg szakértelemmel és maga is halottfehéren lépett ki a sátorból.

- Mi van? - kérdezték a sátraikból a szörnyű kiáltásra kilépő tisztek.

- Egy vipera! Keresztes vipera! - szólt alig érthetően az egész testében remegő tiszt.

- Mi, hogy-hogy? Itt a tábor területén? Valaki idehozhatta.

Olyan lett a tiszti táborrész környéke, mint a feldúlt méhkas. Remegve figyelték a tábor környékét. Alaposan megvizsgáltak minden fekhelyet, a hátizsákokat, a ruhákat a sátrak minden zugát, még a sátrak környékét is.

A kiáltás elhangzott a legénység szálláshelyeire is. Velőtrázó halálkiáltás volt, olyan, amilyet utoljára szokott kiáltani a halálraítélt, vagy inkább a halállal szembenéző ember.

István és Péter összenézett.

- Valaki megelőzött bennünket! - súgta Istvánnak Péter.

Ki volt ez a valaki? Soha nem derült ki. Egy ember meghalt és ez lassan már természetessé vált, hiszen mind többen haltak meg, és azokról sem beszélt sokáig senki, csak a hozzátartozók szívében éltek tovább.

A tábor már nem sokáig állt fenn. Jött a parancs. Újabb vagonérozás, aztán a pöfögő mozdony most már Galícia felé indult, hogy a rajta lévő emberek is most már közvetlenül ismerkedjenek meg azzal, amiről eddig csak hírből hallottak, a háborúval.

Csatatér! Ez a fogalom, mely írók ezreit ihlette meg, sokszor oly keveset mond. Sokszor oly regényes, oly romantikus és azok, akik e fogalom tartalmáról a regények színes leírásaiból szerzik ismereteiket, legtöbbször színes, izgalmas, érdekes csatajeleneteket olvasnak, a nagy hősök tetteit élik át, maguk előtt látják a mindent és mindenkit legyőző hadvezért, a legyőzhetetlen csodaembert, aki győzelemre viszi hadseregét. Akik mindig sikert sikerre halmoznak, de ha vesztes csatáikat írják le, azokat is a díszruhába öltözött, a kitüntetések tömegével ékeskedő tábornokok, nagy hadfiak tetteiként éneklik meg, és alig-alig esik szó a lövészárkok mélyén didergő, a csaták idegnyomasztó bénultságát átélő egyszerű emberről, aki a lábát lemetsző fagyban reszket a lövészárkok mélyén, akiknek arcára a roham vad vihara festette az elszánt mosolyt, a bátorságot, a félelmet, a rettegést, az elszántságot, mindazt, amit ezek a kegyetlen csaták az egyszerű emberek arcára tudnak vésni.

Istvánék már hosszú hónapokat töltöttek el ebben a lelket olvasztó, lélekcserélő küzdelemben. Már régen túl voltak az első napok izgalmán, az első félelmen. Már megszokták az ágyútüzet, a körülöttük csapkodó gránátokat. Megszoktak már mindent, a szenvedést, a megpróbáltatást, csak egyet nem: ezt a szörnyű, testet-lelket dermesztő hideget. Rohamozták a lövészárkokat, rohamozták őket is, nyomultak előre, hátráltak már vissza is, harcoltak jól megépített lövészárkokban, mely előtt sűrű szövésű szögesdrót fogta vissza az ellenfél támadását. Lassan megismerték azt a kegyetlen és kíméletlen légkört, mely az egyszerű, csendes, szerény emberből farkast, a vallásos, Istenfélő emberből gyilkost farag.

Az ember, aki korábban az eke szarvát fogta, most fegyvert fog, a puskacsövet szorítja, melynek végén van a hegyes szerszám, a bajonett, amelyet a nemrég még jámbor ember oly kegyetlenül, oly vadul szúrt bele a másik emberbe, és azt sem nézi meg, hogy akibe beleszúrta ezt a szuronyt, meghalt-e, átment-e a túlvilágra, és hiába várják otthon övéi. Erre a harc hevében nincs is idő. Itt, aki későn szúr, talán már nem szúr soha, és őt várják hiába az otthoniak. Kegyetlen, végzetes törvény ez, de törvény, mely megszegőire irgalmatlanul rásújt, az ellene vétők büntetése a halál!

Istvánék most pihentek a lövészárokban. Csapattestüket megtizedelte az ágyútűz és az utána való kegyetlen roham. Istvánék mellett többen hulltak el, de csodával határos módon a két ember, a két barát maradt. István és Péter együtt küzdöttek a legádázabb rohamban is, a legnagyobb harc hevében sem váltak el egymástól, szinte megérezték, mikor van egymásra szükségük, és nyomban keresték egymást. Az a hír járta róluk, hogy nem fogja őket a golyó.

A tisztek szinte kísérleteztek velük, őket tették a legveszélyesebb helyekre. Valóban nem fogta őket a golyó, hiszen nemegyszer erős ágyútűzben sétálgattak a szögesdrót előtt, a rohamokban a csapat elején küzdöttek, de valahogy ezideig nem jött a halál. Talán félt is tőlük? Érdekes az élet. Van, aki bújik a kaszás elől, még az egérlyukba is bebújik, hogy megmeneküljön, és a kaszás irgalmatlanul eljön érte. Van, aki szinte párbajra hívja, de a kaszás nem jön érte, nem vállalja a párbajt. Vagy ráér? Vagy vannak, akiket valami földöntúli erő oltalmaz?

Istvánék így állandó veszélyben éltek, de nem volt rossz dolguk, úgy bajtársaik, mint a tisztek is tiszteletben tartották őket. Még volt élelem, a készletek nem merültek ki.

Egyszer aztán két katona találkozott egymással. Egy közlegény és egy tiszt. A földesúr fia és az egyszerű jobbágy.

István tisztelgett a bárógyereknek. Az éles tekintettel nézte végig Istvánt, aztán hideg, rezzenéstelen tekintettel haladt el mellette. Ebben a hideg tekintetben nem lehetett jóindulatot felfedezni, inkább valami gyűlöletféle vibrált a szemekben.

A bárófiú főhadnagyi rangban volt, kabátujján jól látszott a paszománt. Csapatteste jelentős része odaveszett, lemorzsolta az ellenség. A maradékot Istvánék századához osztották be. Így került a főhadnagy Istvánék századához.

- Ki ez a közlegény? - kérdezte a bárófiú az egyik tisztet.

- Egy nagyon vakmerő ember.

- Ugye egy csepeli munkás?

- Talán ismered?

- Nem - válaszolt a főhadnagy -, csak hallottam róla.

- Hm! Itt is nagy szája van. Ha valamit nem kapnak meg a katonák, ez mindjárt pofázik.

- Hm! Ha olyan nagy szája van, hadd tüntesse ki magát - mondta a bárófiú megnyomva a szavakat, és kegyetlen mosoly jelent meg ajkán.

A tiszttárs nyomban megértette és ő is elmosolyodott.

- Csináljuk, de úgy látszik, rajta nem fog a golyó.

- Majd meglátjuk.

A bárófiú újra elmosolyodott. Ebben a mosolyban nemcsak kegyetlenség, nemcsak a vadra leső vadász mosolya rejtőzött, hanem a bosszúnak fénye is megvillant a sötéten tekintő szempárban. Most már ő is tudta származásának történetét, és ismerte a féltestvért is, aki még gyermekként játszott anyja szoknyája mellett. Oh! Mily gyűlöletet érzett a betolakodók ellen. Azok ellen, akik az ő bárói származását teszik tönkre. Anyja nem volt főúri származású, és most már tudja, hogy apja sem. Pedig ő báró, igazi báró. Csak ennek a gazembernek el ne járjon a szája. Micsoda szégyen lenne. Hogy röhögnének a tiszttársak. A híres, a csodált bárófiú zabigyerek! Az ispán zabigyereke. Nem, ennek az embernek meg kell halni, és titkát saját sírjába kell vinnie. Oda is fogja vinni, minél előbb!

- Mi van veled? Rosszul vagy?

- Nem... nem... semmi.

- Annyira eltorzult az arcod, oly vad lett, mintha valakit meg akartál volna ölni.

- Lehet - mondta nagyon halkan, alig hallhatóan a bárófiú.

A napok változatlanul teltek. Az állandó veszély, a közvetlen életveszély nemcsak megedzette, hanem fásulttá is tette a katonákat. Most már alig-alig féltek. Hittek a végzetben, hittek abban, hogy a végzet, az utolsó óra, addig úgy sem jön el, amíg a sors könyvében meg nincs írva. Addig élhetnek, és élniük kell, bármennyire szörnyű itt az élet. Bármennyire is szenvednek a hidegtől, a fagytól, a fáradtságtól, az alváshiánytól, attól a pokoli sártól, ami ebben a beázott lövészárokban gyűlt össze. Vízben aludni, sárban feküdni, ami csak akkor lesz kemény, amikor a fagy keménnyé dermeszti.

Szinte naponta látni, mikor a legjobb bajtársak távoznak az élők sorából, az élők sorából egy más világba, oda, amelynek létét esetleg sejtik, és amiről sajnos oly sokan vannak meggyőződve, hogy nincs. Amennyire jó a hit, a jövőbe vetett bizalom, oly megnyugvás annak, aki itt lent oly pokolian szenved, ha a végzet szava álljt mond. Akkor utána nem jön több szenvedés. Akkor már valóban vége van mindennek, annak is, amit nem lehet kibírni.

István és a bárófiú között külsőleg semmiféle kapcsolat nem volt. Ha véletlen találkoztak, István feszesen tisztelgett, úgy ahogy a szolgálati szabályzatban meg van írva, aztán ment tovább. A bárófiú közönyösen fogadta a tisztelgést, és könnyed mozdulattal emelte sapkájához kezét. E könnyed mozdulat mögött valami határtalan szenvedély bújt meg, valami igen erős szenvedély, mert e könnyed mozdulat közben a szemek égtek, azokban gyűlölet villogott, de gyűlölet villogott a másik szempárban is. Micsoda láncok ezek, melyek így kötik össze az embereket, olyanokat, akik gyűlölik egymást, akik a másikat, ha büntetlenül tehetnék, puszta kézzel fojtanák meg. István még utána nézett az elhaladó tisztnek. Ismét felvillant előtte az a kép, amikor az ispán vezényelte a haláltaktust, és szinte kiáltani tudott volna, amikor anyja elmesélte néki, hogy az ispán hogy teperte le, amikor férje elrejteni vitte a búzát. Eddig határtalan önuralommal sikerült annak még gondolatát is elhessegetnie, hogy az az ember lenne a valódi apja, aki őt oly kegyetlenül meg akarta ölni, és ez a kekk bárófiú lenne az ő testvére? Túl fájdalmas, üszkös volt már e seb, és oly kegyetlenül sajgó, hogy úgy érezte, ha nem sikerül másra gondolnia, akkor e szörnyű gondolatba beleőrül. Arca szinte elfehéredett, amikor arra az egyszerű és nagyon szeretett jobbágyra gondolt, akit a deresen oly kegyetlenül vertek meg.

Már több napja tétlenül fetrengtek a lövészárokban. Az ütegek meg-megújuló tüzelése zavarta csak meg nagy néha a nyugalmat. Itt-ott robbant egy-két srapnel, szétfröccsentve a lövedék tartalmát, hogy minél több ember részesüljön benne.

A csend, a nyugalom mögött volt valami, valami, ami a vihar előtti csendet jelezte. Valami érződött a levegőben.

A hosszú, frontszolgálathoz szokott tiszteknek is feltűnt ez a szokatlan csend. Ők is meg voltak győződve arról, hogy ez a csend a vihar előtti csend. Természetesen meg akartak róla győződni.

Már hajnalodott, amikor a lövészárkok sarát dagasztva, lábát vonszolva jött a tiszti küldönc. Istvánt és társát keresték.

Pár perc múlva István és társa megjelent a tiszti bunker előtt. Lövészárok volt ez is, ugyan szobaszerűen kiszélesítve, de jó mélyen beágyazva a föld alá. A lövészárokból csak menetelesen lehetett oda bejutni. A tetején több méter földréteg húzódott, hogy a lövedékek ne tudjanak benne kárt tenni. Volt abban minden, ami a tábori életet megkönnyíti. Voltak ágyak is, természetesen egyszerű tábori ágyak, de ágyak, így akár használhatták, nem voltak kénytelenek sárban, vízben heverni. Volt aztán asztal és egy vaskályha is, melynek csöve a bejáratnál volt kidugva úgy hogy füstjét kiokádta a bunkerből, de a dermesztő hideget enyhítette. Így aztán azok, akik bent voltak ebben a kis "szobában" keveset éreztek abból, ami kint tombolt a lövészárok keskeny falai között.

A két belépő katona keze sapkájához mozdult.

- Alázatosan jelentkezem.

- Hagyják el most a formaságokat. Nagy feladatok várnak magukra. ... Hm. El kell menniük a szomszédos állásokba, és legalább egy foglyot kell hozniuk. Enélkül nem térhetnek vissza!...Világos?

- Igenis!

- Két embert vigyenek magukkal. Megértették a feladatot?

- Igenis!

- Akkor indulás! Ja, még!

- Parancs!

- Azt a két embert az önként jelentkezőkből válogassák ki.

- Értettük!

Kemény tisztelgés, majd a két katona elhagyta a parancsnoki bunkert. Mindkét személy kissé sápadtan, de elszánt arccal taposta a sarat. Arcuk eléggé sáros volt. A lövészárok eléggé mély volt, de gránátok szabta szélei omladozófélben voltak, és az idő is esős volt, mintha valami gyászszertartás kereteit szolgáltatná. Valóban, ebbe a néha dermesztőnek ható csendbe most csak ritkán szólt bele egy-egy erélyesebb dörej, az ágyúk hangja. Az is csak azért, hogy ezt az elviselhetetlennek tűnő csendet megtörje.

- Ezek el akarnak bennünket emészteni - morogta István.

- Ezt már mind a ketten tudjuk - hangzott a lakonikus válasz.

- Innen tűnni kell valahogy.

- Kötelességeink vannak!

- Ugyan kivel szemben? - kérdezte István társa.

- Kivel?... Hát a nemzettel... az országgal szemben.

- És kié az ország?

- A miénk!

- Majd csak lesz! - mondta mély meggyőződéssel az idősebb katona. Mindketten elég sokat éltek már meg fiatal korúk ellenére, de legalábbis Istvánban nem alakult még ki elkötelezettség.

Visszatérve a helyükre, István odaintett egy-két közelben lévő embert.

- Gyertek Fiúk!... Parancsot kaptunk, hogy szerezzünk egy foglyot. Két önként jelentkező kellene. ... Na mi az, nincs? ... Akkor választanunk kell. Ez a parancs.

- Én megyek! - szólt egy idősebb ember.

Ennek kissé megviselt arcában markáns vonások karcolódtak. Istvánnak többször úgy rémlett, mintha látta volna már valahol. Valahol? Talán Csepelen? Igen, de nem tud rájönni, hogy hol, pedig biztosan látta már ezt az arcot. Ez a markáns arc. Kissé erősnek, hegyesnek látszó orr és a vékony száj. Na, meg a vékony, erősen zárt ajkak! Egészen biztos láttam már. Biztosan másképp nézett ki, mint itt a lövészárokban sáros arccal, a hidegtől meggémberedett, nehezen mozgó tagokkal. Csendes volt ez az ember, de mégis feltűnő. Valami különleges keménység áradt ebből az emberből. Csendesen, szótlanul szokott félrevonulni, ritkán társalgott más emberekkel, de amit mondott, az mindig határozott volt. Talán ha tiszt lett volna, azt mondották volna, hogy ennek az embernek nem lehet ellenszegülni. Halk szava néha úgy vágott, mint egy éles kés.

- Na ki jön még? - nézett körül István.

Egy egészen fiatal fiú jelentkezett még.

- Te nagyon fiatal vagy! - nézte végig István. - Miért akarsz jönni? Az élet még előtted van.

- Előttem? - kérdezte a fiatalember elkeseredetten. - Apám nemrég halt meg. Mellettem harcolt.

- De anyád él?

- Az is meghalt. Apám özvegy volt. Most nincs senkim.

- Azért nem kell meghalnod.

- Valaki más jöjjön.

- Én megyek! - hangzott a fiatal, de határozott hang. - Menni akarok!

István még egyszer ránézett. Tetszett neki a fiú. Fiatal, de nyugodt, határozott tekintet nézett vissza rá. István egy pillanatra behunyta szemét. Hirtelen több jelenet elevenedett meg a becsukott szem előtt. Igen, ez a fiatalember valahogy vonzódik hozzá, szemeiből úgy vette észre, mintha csodálná őt. Mellette mintha biztonságban érezné magát.

- Na jól van, gyere!

- Én is megyek!

- Na, mi van? - nézett István meglepődve az alacsony tömzsi emberre.

- Veletek megyek!

- Miért? Azt mondták, négyen menjünk.

- Jó az öreg a háznál. Nem? - kérdezte a tömzsi ember kissé sunyinak látszó képpel.

István morfondírozott magában, de végül is úgy döntött, hogy az újabb jelentkezőt is magukkal viszik.

Ez az ember egyébként olyan volt, mint egy kullancs. Állandóan Istvánék közelében tartózkodott. Istvánék elviselték, de nem tudtak irányában feloldódni. Valami taszító volt ebben az emberben. Sokat panaszkodott Istvánéknak rossz helyzetéről, arról a sok szerencsétlenségről, mely őt érte az idők folyamán.

- Jó! Hátha akar, jöjjön, de figyelmeztetjük: igen veszélyes ez a vállalkozás.

- Akkor miért vállalták?

- Mi? - nevetett fel egyszerre István és társa is.

- Csak úgy jókedvünkből - felelte István mosolyogva.

- Mikor indulunk? - kérdezte a fiatalember.

- Hamarosan, csak megvárjuk, míg leszáll az est. Így könnyebben tudunk észrevétlenül kisurranni. Addig azonban egy kicsit mozogjatok, hogy felfrissítsétek magatokat, a vérkeringést meg kell indítani a tagokban.

Lassan szállt le az este. A látóhatár fokozatosan szűkült, mind jobban homályosodtak el a tárgyak, míg végül is a sötétség átlátszatlan felhője ágyazta be a szunnyadó lövészárkot, takarta be az elcsigázott, hidegtől reszkető testeket. Szinte ölt az idő. Most is kegyetlen volt, csak úgy sajgott a végtag, oly kegyetlenül mardosott az átfagyott testbe. Azok, akik ezeket a borzalmakat átélték, életük végéig viselni fogják ennek nyomát még akkor is, amikor talán puha párnák közt, jól fűtött szobában pihenik ki fáradalmaikat. Valami kegyetlenül bele fog hasítani a térdbe, a csuklóba. Valami, mint egy kérlelhetetlen sebészkés, marcangolni fogja a húst, és oly erősen, hogy az alvó álmában felkiált, és a fájdalomtól keskenyre zárja ajkait.

- Na fiúk! Lassan készülődni.

István és társa között sajátos munkamegosztás volt. István volt az, aki a veszélyhelyzetben határozottan intézkedett. Ő volt az, aki rohamra vitte a csapatot. Ő volt az, aki a legnagyobb veszélyben is nyugodt biztonsággal tudott intézkedni, de társa volt az, aki mindent alaposan megfontolt, mielőtt bármit is tett volna, és ő volt, aki nyugodt, higgadt szóval csillapította le Istvánt, amikor az felhevülve a dühtől, egész testében reszketett.

Árnyak suhantak elő a lövészárokból. Árnyak, fekete árnyak, melyek oly jól beleolvadtak a sötét éjszakába, hogy csak pár méterről lehetett látni őket. Igen jól tudták már, hogyan kell kihasználni minden fát, minden kisebb bokrot, apró cserjét is, hogy a terepen láthatatlanul tudjanak mozogni. Istvánék már annyi veszélyes küldetésben vettek részt, hogy szinte önkéntelenül megérezték, mikor kell lehajolni, mikor kell kúszni, mikor lehet kissé szabadabban, összehúzott testtel közlekedni. Oly jól beleilleszkedtek a terepbe, hogy messzelátóval is alig lehetett volna felfedezni a pár lopakodó embert.

Később mind lassabban lehetett előre jutni. Közel voltak már az ellenség lövészárkai, és mind többen a figyelők. Mindkét tábor megszokta már, hogy nyitva tartsa a szemét. Az őrök tudták már, hogy itt büntetlenül nem lehet elaludni. Nem azért, mert az elalvásért büntetés jár, hanem mert az is tudták, hogy a vigyázatlanságért, a felelőtlenségért fizetni kell, sokszor a legdrágábbal, az élettel, mert az ellenség a legnagyobb vigyázatlanságot is kihasználja.

- Gyertek, elkerüljük az árkokat. Mögéjük kell hatolnunk, ha bárkit is el akarunk fogni.

Az öt ember igen lassan, hangtalanul kúszott a kemény talajon. A kemény, fagyos talaj mintha önmaga is védekezni kívánna a betolakodók ellen. Ennek a kemény talajnak már történelmi híre van. Történelmi híre, hiszen nem egyszer védte hazáját a betolakodók ellen. A bátor muzsikok mellett, ő verte meg Napóleon hadseregét, ő dermesztette mozdulatlanságba a betolakodó hadakat, és védte meg sokszor a sokszoros túlerő ellen bátor népét.

- Azt a szentségit! - hallatszott egy elfojtott kiáltás. - Már megint a kabátgombom! Amikor megérkezünk, rögtön fel kell varrnom.

István lelki szemei előtt megjelent a bárófiú vigyorgó képe, amint hetykén végignéz István ruháján, és kezével rángatja hajtókáját. Óh, mennyi megaláztatás.

- Inkább a veszéllyel törődj - súgta vissza István társa.

Az még láthatatlanul is megérezte István arcán végigfutó mosolyt, azt a mosolyt, amelyik már annyiszor oly vígan nevetett a halál arcába.

Bátran, rendíthetetlenül kúsztak, de azért igen óvatosan is. Most már elég lett volna a legkisebb zörej is, egy-egy hangosabb szó, és az ellenség felfigyel rájuk. Még jobbik eset, hogyha fogságba esnek. Itt nem szoktak sokat kérdezgetni. Az "Állj! Ki vagy?" kérdés is csak a legritkább esetben hangzik el, itt minden rezzenésre, a legkisebb mozdulatra is lőnek, és azt már valamennyien tapasztalták, hogy elég pontosan.

Az út azonban nehéz volt, fárasztó. Sokszor meg kellett állni, hogy az erőteljes lihegés valamit csillapodjon, nehogy a lüktető tüdő masinája elárulja őket.

Halkan, csendesen kúsztak, csak a kis, rókaarcú gyalogos honvéd káromkodott halkan. - Miért is jöttem ezekkel a szemetekkel? Maradhattam volna a lövészárokban is. Hogy az a Nagyúristen! Jaj!

- Nem tudnál csendben maradni? - súgta felé István.

- Hogy pusztulnál el, de majd visszakapod.

- Mit mondasz?

- Semmit, csak a lábamat sértettem meg.

- Lassan és csöndben és nagyon vigyázva, mert itt aknamező van. Tudjátok, amit nem rég találtak fel.

- Szent Isten! Elpusztulunk! - jajdult fel a kis rókaképű ember.

- Ha félsz, még inkább elpusztulsz. Csak úgy kússzál, hogy alig érintsed a talajt.

- Olyan hideg és kemény.

- A lövészárokban sincs melegebb.

A sort István vezette. Utána kúsztak csendben a többiek. Közvetlenül István után Péter, a társa jött, majd a fiatal katona és utána a halk szavú, csendes ismeretlen, akinek István eddig csak keresztnevét tudta. Valami Antalnak hívták.

- Most nagyon óvatosan. Igen közel vagyunk már. Nehogy felfedezzenek bennünket.

Pár ember kúszott nagyon halkan, óvatosan. Előttük a puskák golyói, gránátok leselkedtek életükre. Alattuk az aknák. Körülöttük nevetett a halál. Mindegyik várta és oly türelmetlenül, mikor fog kioltani egy emberéletet, mikor fogja megrendezni a nagy randevút az ember és a nagy kaszás között, de ezekre az emberekre a kaszás hiába várt. Hiába hintette tele az utat aknákkal, zárta el szögesdróttal, hiába helyezett el mellettük annyi fegyvert, amelyeknek csak a ravaszát kellett volna egy kissé meghúzni. Ezeken az embereken nem fogott a halál. Ezek mentek, mentek, hihetetlenül bátran, hihetetlenül magabiztosan.

Most már mindenki befogta a száját. A rókaképű is halálosan csendes volt. Még a lélegzetét is visszafogta, alig jött ki száján egy kis lehelet. Ami kijött, az is nyomban jéggé fagyott.

Idegtépő csendben haladtak centimétereket előre. Néha még így is meg kellett állni, alaposan körülnézni, nehogy rossz helyre tévedjenek. Ők akartak másokat fogságba ejteni, most meg őket ejtenék fogságba. Haza és becsület is van, a parancsot teljesíteni kell.

A hidegtől meggémberedett ujjakkal kellett tapogatni a talajt. Közben meg-meg kellett dörzsölni a sajgó kezet. Aztán ismét sietni kellett, hiszen kevés az idő. Mire pirkad az ég, már biztos helyen kell lenni, és ott újra ki kell várni az estét, és csak akkor lehet visszaindulni, amikor újra minden elcsendesül, amikor a jótékony sötétség ismét betakarja a tájat, láthatatlanná teszi az embert.

- Lassan el tudjuk kerülni az árkokat, utána már gyorsabban haladhatunk - súgta társának István.

- Már nem bírom tovább! Inkább elpusztulok! - kiáltott fel a rókaképű. A kiáltás elég hangos volt, de szerencsére egy ágyú éppen akkor dördült el, és így a hangja elnyomta a kiáltást.

- Ha még egyszer kiáltasz, a nyakadat elvágom - súgta néki a halk szavú ember.

A súgás csendes volt, alig lehetett hallani, de a csendességben is oly hatású volt ez a hang, hogy a rókalelkű megreszketett, és kívülről a hidegtől, belülről a félelemtől remegve csendesen folytatta útját.

- Most már kisebb a veszély, felemelkedhettek. Vigyázni és sietni, mert ha kivirrad, végünk van - nézett végig István a lassan szürkülő reggelben a többieken.

Már nem kellett kúszni, lehajolva haladhattak, de azért kihasználtak minden terep adta fedezéket, hogy minél jobban biztosítani tudják magukat.

- Állj! Okosabb, ha már nem bujkálunk.

A rókaképű és a fiatal kérdően nézett Istvánra, de a másik két ember szemében megértő fény gyúlt ki. Nyomban be is álltak István háta mögé.

- Húzzátok ki magatokat, ahogy katonákhoz illik.

Lassan szürkült az ég, de még mindig elég sötét volt. Istvánék is csak szürke árnyaknak látszottak. Messziről olyanoknak tűntek, mint egy hátravonuló csoport. Oly bátran, oly magabiztosan mentek előre, hogy még a figyelő szemnek sem váltak gyanússá.

- Most már énekelni kellene! - tréfálkozott Péter, István barátja.

- Hát, ha tudnánk oroszul.

- Inkább ne énekeljünk, így is megvesz ez a dermesztő hideg - lihegte a rókaképű.

- Na, nem komolyan gondoltuk - vigyorodott el István, aki ismét a régi volt, a nagy hideg sem tudta elnyomni vidámságát. Edzett, kemény férfi volt ő, olyan, mint az acél. Mennél jobban kínozzák, annál jobban megkeményedik. Amikor más reszketett, ő még csak megrázta magát. Némelyek heccelődésből orosznak becézték. Persze csak módjával, mert már ismerték Istvánt, és tudták, hogy a kéz gyorsan lendül.

- Ni, ott! Ott balra! Mintha valami tanya lenne - emelte kezét Péter a szeme fölé.

- Igen, az tanya - mondta a halk szavú csendesen.

István és Péter hiába erőltette a szemét, nem tudta még kivenni az épületeket, de megszokták már, hogy amit ez a csendes, halk szavú ember mond, az mindig igaz, abban nem kell kételkedni. Lassan közelebb értek.

- Igen, három épület - kiáltotta a fiú.

- Na, azért kiáltani nem kell, még nem vagyunk teljes biztonságban - korholta a fiatalembert István.

Annak a hidegtől amúgy is megcsipkedett arca elpirult.

- Most azután lassan, megint óvatosan, hogy ne vegyenek észre bennünket, akik bent vannak.

A kis csoport most újra óvatossá vált. Lassan közeledtek a tanya felé. Amint közelebb érkeztek, ismét lehasaltak, tovább már kúszva folytatták útjukat. Sikerült is a legközelebbi épületet észrevétlenül megközelíteni. Szerencséjük is volt, szembe fújt a szél és a kiszemelt épület melletti istállóban el is bődült egy-egy tehén, így a megkötözött kutyafalkának nem volt feltűnő az a kis zaj, amit a lopakodó, kúszó emberek okoztak.

Az épület, melyet Istvánék megközelítettek, alacsony, hosszú épület volt, hasonló, mint azok a kis cselédlakások, amelyeket István már olyannyira megszokott.

Az egyik ablak István felé nyílt, a ház háta felé. Három ember lopakodott oda. István Péterrel és a rókaképű, míg a fiatal fiú és a halk szavú ember távolabbról biztosította őket.

Az ablakon kis függöny volt, de a mennyezetre akasztott lámpa fénye jól megvilágította a bent ülőket.

Szinte egyszerre néztek be az ablakon. A földes kis szobában öten ültek. Az egyik jól előre hajolt az asztal fölé, amelyen egy térkép volt. Istvánt, mintha áramütés érte volna, önkéntelenül felkiáltott.

- Az artista!

Négy döbbent szempár meredt Istvánra.

- Ismered? - kérdezte mohón a rókaképű.

- Gyorsan vissza! - kiáltott újra István, de már nem volt sok idő, mire észbe kaptak volna, már körül voltak kerítve. István maga is meglepődött, milyen gyorsak ezek az oroszok. Úgy látszik ez a tanya most valami parancsnokság lehetett.

Az a magas, rendkívül erősnek és egyben rugalmasnak látszó férfi hidegen nézett Istvánra.

- Jöjjenek gyorsan be! - mondta tört magyarsággal.

István agyában villámgyorsan cikáztak a gondolatok. Az lehetetlen, hogy oly jó memóriájú ember, mint az Artista - márpedig István ebben a ruhában is azonnal felismerte - oly gyorsan elfelejtse azt a nyelvet, amelyet oly jól beszélt, hogy még a legjobb megfigyelők sem ismerték volna fel, hogy esetleg nem anyanyelvén beszél. Bizonyára erre jó oka volt.

A rókaképű katonának még mindig tátva volt a szája, és csak akkor tért magához, amikor a bemenésre puskatussal noszogatták.

Ugyanabba a szobába mentek be, amelyiknek ablakán előbb benéztek. Pillanatokkal előbb még szabad emberek voltak, most pedig foglyok, és a sors kiszámíthatatlan akaratából oly személy fogságában, akire István semmiképpen nem számított.

Micsoda hideg most az az ember. Mintha nem is ember lenne, hanem hideg márvány. Most már elég hosszú ideje ültek a szobában, de senki nem szólt hozzájuk. Az Artista még csak rájuk sem nézett. Tekintete, ha néha felpillant, hideg, nincs benne semmi melegség. Ennyire megváltozott volna ez az ember? Nem ismerne rá arra, akivel nem is olyan rég még együtt rakták a vagonokat, akivel oly lelkiismeretesen, becsületesen megosztotta mindenét?

- Álljanak fel! - hangzott a parancs az Artista szájából.

István és Péter azonnal felpattant, de a rókaképű csak lassan tápászkodott.

- Nem érteni, mit mondtam?

A kérdés oly éles volt, hogy szinte vágott.

Úgy látszik, hogy ez a hidegszemű, sokat tapasztalt ember pillanatok alatt felmérte az egyéniségeket és a rókaképű nem nyerte el szimpátiáját.

Az most szinte felpattant. Olyan éles volt a vezényszó, hogy a rókaképű ész nélkül ugrott fel, és nyomban Istvánék mellé állt.

Az Artista intett. Társai nyomban elhagyták a kis, döngölt padlójú helyiséget, csak egy, az Artistához hasonló magasságú férfi maradt még a helyiségben az Artistán kívül.

- Mióta vannak itt? - kérdezte az Artista ugyancsak tört magyarsággal.

- Most érkeztünk ide, hajnalban indultunk.

- A frontvonalról?

- Igen!

- Milyen ágyúik vannak?

- Erre nem felelünk! - nézett elszántan az Artista szemébe István.

Az Artista szemén alig észrevehető mosoly suhant át. Szája, csak mintha egy villanásnyit rándult volna meg. Ezt csak oly éles megfigyelő vehette észre, mint István.

- Én tudom! - jelentkezett nyomban a rókaképű.

- Én is! - mondta most megvetéssel a hangjában az Artista. - Majd magát külön kihallgatjuk.

- Nem engedjük el! - csattant fel István.

- Tényleg? - kérdezte gúnyosan az Artista.

István csak most döbbent rá, hogy mily kiszolgáltatott helyzetben van.

Az Artista hosszú percekig nem szólt semmit, csak szemét jártatta végig a társaságon, mintha valami megelégedésféle csillogott volna ebben a szemben, mely szemek csak akkor komorodtak el, amikor a rókaképűre nézett.

- Na, leülhetnek!

A társaság visszaült a székre. Percekig ültek csendben, amikor ismét felpattant az ajtó.

- Ne mozduljanak! Csend legyen!... Stoj!...

Halk volt a hang. Oly halk, hogy csak a szobában lehetett hallani, de oly átható, oly nagy volt annak súlya, mintha mázsás súly huppant volna le. Amit aztán a hangból nem lehetett megállapítani, azt elmagyarázta a puska csöve.

Két férfi nyomult be a szobába. A halk szavú ember és a fiú. A halk szavú ember arca oly elszánt, oly határozott volt, hogy ennek az embernek engedelmeskedni kellett. A két orosz katona felállt. Az Artista tiszti egyenruhában volt, rangját nem lehetett megállapítani, de a másik láthatóan alacsonyabb rangban lehetett.

Az Artista közel volt Péter fegyveréhez. István ugrásra készülve feszülten figyelt. Az Artista karja nem mozdult, szája szögletében mintha valami mosolyféle bujkált volna. Kezét lassan emelte fel.

István jól ismerte az Artistát, tudta, hogyha ez az ember, most hirtelen mozdulni akarna, nem gátolná az a két puskacső, ami még nem is rámered, de hiába akarná ő is megakadályozni, hiszen az Artista szemfényvesztően gyors, villámgyors. Most is éppoly kiismerhetetlen volt, mint azok a jéghideg szemek, melyek oly közönyösen néznek a vakvilágba. István tudta, hogy az Artista ugyanilyen közönyös arccal sétálna át a másvilágra.

A halk szavú Antal egy kötelet dobott Istvánnak.

- Kötözd meg őket!

Ez gondos tiszti előrelátás következménye volt, meg talán a "bizalomé" is, hiszen a tisztek tudták, hogy Istvánék foglyokat hoznak, ha élve egyáltalán visszajönnek.

István megragadta az Artista csuklóját és szakszerűen összekötözte. Az Artista zokszó nélkül tűrte.

Ezután Istvánék elvették az asztalon fekvő két pisztolyt, és a sarokba támasztott két puskát is, melyek eredetileg az ő fegyvereik voltak.

- Indulás, de csendesen! - mondta István halkan, de parancsolóan.

István még eloltotta a lámpát, mielőtt az ajtót kinyitotta volna, majd valamennyien halkan indultak vissza a vaksötét éjszakába. Olyan halkan jártak a foglyok is, hogy az Istvánnak is feltűnt, úgy érezte magát, mint aki valami rosszat sejt.

Sehol nem volt semmi zaj sem, csak távolabb, mintha valami lámpás hunyorgott volna, de aztán az is behunyta szemét. Senki nem volt, aki útjukat állta, és így az öt magyar és a két orosz tiszt az előbbi veszélyes úton az aknák között indult visszafelé.

Ismét hosszú, idegtépő percek, mely idő alatt a halál ösvényén együtt táncolt orosz és magyar, mindkettő saját hazájáért, azért a hazáért, amely még nem volt teljesen az övé, de mely hazáért mindegyik meghalni volt kész.

A hideg, dermesztő leheletű orosz éjszakában a kúszó kis csoport testén folyt a verejték. Folyt az erőlködéstől, hiszen a földhöz ragadva, de inkább a lábujjukon és a kezek ujjain közlekedve nem kis távolságot kellett megtenniük, de folyt a verejték azért is, mert nagyon vigyázva kellett a kezeket és a lábakat elhelyezni, és a lehető legkisebb nyomást gyakorolni a kemény, megfagyott talajra, nehogy az elhelyezett akna nagyobb súlyt kapjon, mint amit visszaszólás nélkül elbírni képes.

Akik ma ezen a kietlen, fagyos földhöz tapadva csúsztak, jól ismerték ezeket a veszélyeket, és kifinomult ösztönű vad módjára kerülték el a rájuk leselkedő veszélyeket. Így aztán nem történt más csak a test verejtékezett, és a csontot hasító hidegben is verejtékben fürdött a test.

Istvánon kívül csak egy ember volt még, aki macskaügyességgel kúszott az aknák között, aki úgy bújt át a szögesdrótokon, mintha valahol egy esti szórakozóhelyen a függönyt nyitotta volna szét. Most bizonyára meg tudott volna szökni, ha akar, hiszen tagolt terep következett, amelyet bemélyedések, árkok szabdaltak szét. A legideálisabb terep volt a menekülésre. Ugyan ki tudta volna megfogni ily kegyetlen éjszakán, amikor az égen nem világított egyetlen mécses sem. Talán utána lőhettek volna, de akkor ők is a halál fiai.

Rejtély volt ez Istvánnak is, de nemcsak rejtély, hanem valami más is. István egyre inkább érezte, hogy valami nagyon nyomja a szívét.

Az a katona, aki hosszú hónapok óta begyakorlott mozdulatokkal emelte a fegyvert a foglyokra és terelte őket, az a katona, akit már az ösztön, a kötelesség irányított, akit az állandó veszély, a halál állandó közelsége megedzett, kérgessé tett, érezte, hogy szíve van. Ellenállhatatlan erővel tört ki belőle a régi baráti érzés, amellyel az Artista iránt viseltetett, de megjelent előtte a bárófiú gúnyos, lenéző arca. Mit tegyen most? Parancs az parancs, de van barátság is. Most azt az embert hurcolja át, aki annyiszor segített? István gyorsan határozott.

- Most eltűnhetsz! - súgta István az Artista felé.

Az Artista szemeiből gúnyos mosoly villant. Szerencsére eléggé sötét volt, István ezt nem vette észre.

- Egyedül? - kérdezte az Artista.

- A barátaidat is viheted!

- Veled mi lesz?

- Ne törődj vele.

- Fogoly vagyok! Maradok! - hangzott az Artista ellenvetést nem tűrő hangja.

A beszéd, de inkább suttogás, valóban csendesen folyt le. Nem is hallhatta más, csak a kis rókaképű emberke, aki mindenhol István nyomában volt. Talán azért, mert benne látta a biztonságot, a védelmet, de talán másért is. Úgy tett, mintha nem hallotta volna az iménti beszélgetést. Az Artista lassan kúszott tovább. István bosszúsan követte. Mi lesz, ha ezt az embert netalán kivégzik? Soha nem merne saját szemébe nézni. Kevés ember volt hozzá életében ennyire őszinte, ennyire egyenes, becsületes. Nem, ezt nem fogja hagyni.

- Most már menj! - fogta rá István a puskát az Artistára.

- Meg akarsz ölni? Komolyan gondoltad?

- Nem! - hangzott az őszinte felelet.

- Akkor miért menjek?

- Mert téged nem akarlak fogságba ejteni.

- Márpedig itt vagyok.

A rókaképű elköhintette magát. Eddig nagy erővel tartotta vissza, de már nem bírta. Ezzel megzavarta az iménti beszélgetést.

István összeszorította a száját, de nem szólt semmit. Most már egyre jobban eltávolodtak az ellenség vonalaitól, és már egyre közelebb kerültek saját vonalaikhoz. Eddig szinte kúszva jöttek, de most már ugyan erősen lehajolva, de saját lábaikon közlekedtek. A rókaképű megérezte a hazai szagot. Felállt és kiegyenesedett és elkurjantotta magát. Meg is lett az eredménye. Pillanatok alatt golyó süvített el mellette. Erre ő is pillanatok alatt földre vetette magát. Valamennyien nevettek, csak a rókaképű bosszankodott.

- Látod, mondtam, hogy legyél óvatos, még a magunkfajtában sem lehet biztos az ember.

Aztán egy erős kiáltás.

- Állj! Ki vagy? Jelszó!

- Az ég borús! - kiáltotta István.

- Jó, jöhettek! - hangzott az őrszem kemény hangja.

A kis csapat egykettőre bent volt a lövészárokban, és a lövészárok jéggé fagyott földjén igyekeztek a tiszti bunker felé.

A tiszti bunkerban már tudtak érkezésükről. A bárófiú gyűlölettől égő szemekkel mormolta maga elé: - Hogy nem tudtatok elpusztulni. - Annyi gyűlölet, annyi ellenszenv volt e pár szóban, hogy aki azt véletlenül is hallotta, nem következtethetett másra, csak arra, hogy az aki mondja, valóban megölné azt, akinek a pár szó címezve volt. Istvánék azonban még nem hallották.

Még néhány másodperc, aztán István vigyázzállásba merevedve jelentette, hogy a parancsot teljesítették, a foglyokat elhozták.

- Na jól van! Lelépni?!

A katonák keményen tisztelegtek, majd egy kemény félfordulat a megkeményedett földes padozaton, aztán indultak kifelé. István még látta, hogy a magyar tisztek még tisztelegnek a két fogoly felé, aztán kezeiket nyújtják. István még látta azt is, hogy az Artista a felé nyújtott kezet nem fogadja el. A bárófiú pulykavörös lett. Amikor látta, hogy a kínos jelenetnek szemtanúja is volt, durván ráförmedt Istvánékra: - Kivonulni!

István távozás közben elégedetten állapította meg magában, hogy az Artista nem változott.

István és társai fáradtan, kimerülten vonszolták magukat a lövészárokban, míg visszatértek saját korábbi helyükre.

- Van valami élelem? - kérdezte hallgatag társa.

- Nincs! - hangzott közelebbről a felelet.

Ez egy őrmester hangja volt, akiről köztudott volt, hogy mindent megtesz, hogy a tisztek kedvébe járjon.

Istvánék éhesen, rossz szájízzel készülődtek a lefekvéshez, mely előkészület csak abból állott, hogy egypár összekapart rongydarabot dobáltak a lövészárok mélyére, a batyut megtették vánkosnak, és a köpenyt szorosabban húzták magukra. Már el akartak aludni, amikor a szomszéd katona megszólalt.

- Eltettem ám az ételeteket. Csak azt vártam, hogy ez a mameluk eltávozzon - mutatott a távolodó őrmester után.

Istvánék gyorsan nekiláttak az étkezésnek. Inkább falták az ételt, mint ették. Gyorsan végezni akartak, hogy addig befejezzék az étkezést, amíg az őrmester visszaérkezik.

Mindenki megvolt, csak a rókaképű hiányzott. Az ő részét külön félretették. Aztán ezeket a kemény, de kimerült katonákat is elnyomta az álom. Talán otthon jártak már, amikor az őrmester kemény, pattogó hangjára ébredtek fel.

- Gyorsan, a tiszti bunkerba. Valamennyien, akik őrjáratban voltak.

Istvánék kissé kóvályogva ébredtek, de az erélyes hangra hamar elszállt az álom.

- Gyorsan, gyorsan! Hozzátok rendbe magatokat, mert ha panasz lesz rátok, akkor megnézhetitek magatokat! Lekergetlek benneteket a térképről.

- Bárcsak megtenné - súgta szomszédjának István.

Amint beértek a tiszti bunkerba - bár a kis kályhában égett a tűz -, István valami fagyos leheletet érzett. A tisztek mind ott voltak és a két orosz tiszt is, akik álltak, míg a tisztek mellett a rókaképű állt.

Istvánék jelenteni akartak, de a bárófiú megelőzte őket:

- Ti aljas bitangok, ti hazaárulók! El akartátok engedni ezeket a szemeteket - mutatott a bárófiú a két orosz tiszt felé. Úgy látszik, nem felejtette el az iménti megaláztatást.

- Mondd a szemükbe - mutatott a bárófiú a rókaképűre.

István nyomban megértette a helyzetet. Ő már korábban is gyanakodott erre a rókaképű kis mitugrászra, de azért nem gondolta, hogy ennyire aljas legyen.

A rókaképű zavartan és erősen izzadva és hunyorogva mondotta el, hogy István el akarta engedni a két orosz tisztet.

István az Artistára nézett. Annak kemény arcéle egy pillanatra alig észrevehetően megrezdült. István, aki jól ismerte ezt a csodaembert, tudta, hogy ez a szemvillanás mit jelent.

- Nem, jelentem alássan! Ez az ember hazudik - nézett keményen a rókaképű, majd a bárófiú szemébe István.

- Szóval ő hazudik és te nem hazudol? Na, te mit mondasz? - mutatott István mellett lévő katonára.

A hallgatag katona csak annyit mondott: - Hazudik!

- Na és te mit mondasz? - fordult most a fiatal katona felé a bárófiú. - Te is azt mondod, hazudik?

- Igenis azt! - jelentem alássan - nézett a fiú is bátran a bárófiú szemébe. Az már tajtékzott a dühtől.

- Tolmács! Kérdezze meg tőle is! - mutatott az orosz tiszti egyenruhában álló Artistára. Az a ruhában most is méltóságteljes volt, közönyösen nézett a bárófiúra, oly szenvtelenül, mintha ott sem lenne.

A tolmács gyorsan fordította a szavakat.

Az Artista hallgatott és továbbra is oly hidegen és szenvtelenül nézett, mintha a bunkerban ő lenne egyedül.

- Nem válaszolsz? - ordított a dühtől már egészen kivörösödve a bárófiú.

Az Artista csak nézett maga elé.

- Te szemét! - és most már nem bírta tovább türtőztetni magát, megragadta a tiszt mellén a ruhát.

Ő nem ismerte az Artistát, nem tudta, hogy ezt nem lett volna szabad megtennie, mert a következő pillanatban nekivágódott a bunker falának. Valószínűleg ez az Artista részéről csak amolyan figyelmeztetésféle volt, de a bárófiú alig tudott felkelni.

- Agyonlövöm! Agyonlövöm! - kiabálta torkaszakadtából, és kezével a pisztolytáskájához nyúlt és a pisztolyt húzta kifelé.

- Elment az eszed? Ez fogoly! - kiáltották tiszttársai.

- Bánom is én. Agyonlövöm.

Tiszttársai ragadták meg a dühöngőt.

- Mi lesz, ha híre megy a dolognak. Azt hiszed, nem tudják meg odaát! Mi lesz, ha mi esünk fogságba, volt már ilyenre példa. Mi nem akarunk esztelenséged miatt meghalni.

Kicsavarták a dühöngő tiszt kezéből a fegyvert.

- A hadbíróságra adom őket! A hadbíróságra.

- Azt megteheted - csillapították a dühöngő tisztet tiszttársai.

- Vigyétek őket a cellába! - adta ki a parancsot egy higgadtabb tiszt.

- Valamennyit egybe! - kiabálta a bárófiú.

- A tiszteket is?

- Azokat is.

- Hát jó. Máshol úgy sem tudjuk elhelyezni őket. Ezeket jól kell őriznünk, majd kihallgatják őket. Úgy érzem, az elhárítóknak kell őket átadni.

- Az jó lesz - mondta most már lassan lehiggadva a bárófiú, és kaján vigyorral nézett a távozók után, amint azokat a fegyveres katonák kísérték a cellába, amit jóindulattal sem lehetett cellának nevezni, minthogy lényegében egy földbe vájt verem volt. Azt elég nagynak csinálták, hiszen a tiszturak szerettek fegyelmezni, de azért ennyi embernek mégis szűk volt. De legalább összebújhattak, így könnyebb volt elviselni az idő vasfogát, ami kíméletlenül mart húsukba.

Egy ideig hallgattak valamennyien. Az imént történteket meg kellett még emészteni. Aztán, amikor a csend már kínossá vált, amikor úgy érezték, hogy a közös sors beszédre készteti őket, megindult a suttogó beszélgetés. Először a fiú törte meg a csendet.

- Most mi lesz velünk? Kivégeznek?

- Lehet, de előbb hadbírósági tárgyalás lesz - felelte a csendes, szótlan ember.

- De miért? Nem tettünk semmit!

- A rókaképű köpött be bennünket. A fene se tudja, mi mindent mondhatott.

- Sokat nem - vélekedett István. - Legfeljebb azt, hogy én a fogoly tisztet elnéztem és a nevén szólítottam.

- Nem néztél te engem el István!

- Miért nem szóltál?

- Mert nem akartam, de most már mindegy. Túl vagyok már a küldetésemen. A rám bízott papírokat úgy adtam át, hogy senki nem vette észre. Most már nincs szükség titkolózásra. A megbízhatatlan elem kikerült körünkből.

- Honnan tudja, hogy én megbízható vagyok? - kérdezte a hallgatag ember.

- Jobban ismerlek, mint hinnéd, de ha nem tudnám, hogy ki vagy, akkor is tudnám, hogy te nem lennél áruló. Most azonban nem ez az érdekes. Ki kell kerülnünk innen.

- Szétszakítanak bennünket - vélekedett a hallgatag ember.

- Nem hinném - válaszolta az Artista. - Ránk is szükség van tanúként, de ha mást is gyanítanak, akkor még inkább szükség van ránk is.

A másik orosz tiszt hallgatott, az nem tudott magyarul.

- Mit fecsegnek odabent? - kiabált be kívülről az őrszem.

Ketten is voltak, hogy jobban vigyázhassanak rájuk. A bunker ajtaját egy vékony deszkaácsolat képezte, ezért vigyázott a foglyokra két őrszem.

Aztán mindnyájan hallgattak. István tudta, hogy a régi barátság feléledt. Neki az Artistához fűzött baráti érzelme elválásuk óta sem változott, de azért a közvetlen találkozás ezt a barátságot felelevenítette.

Csendben hallgattak, amikor egy altiszt jött és bekiabált a bunker durván ácsolt fából lévő ajtaján.

- Csak Novák István jöjjön! Világos?

- Igen! - hangzott belülről.

- Ha más is jön, lövünk! Megértették?

- Igen.

Istvánék már ebből is értették, hogy ennek fele sem tréfa, itt a játék nem babra megy. István fiatalember létére tapasztalt ember volt, viszonylag rövid élete folyamán is nagy emberismeretre tett szert, kitűnő helyzet-felismerési képességgel rendelkezett, a veszélyes helyzeteket is nyomban felismerte. Tudta, nem véletlen, hogy a kevély bárófiú őt küldi a legveszélyesebb küldetésekbe. Érezte, hogy őt minél előbb el akarják veszejteni.

Kötelességét ennek ellenére mindig becsülettel teljesítette, nem gondolt arra, hogy fogságba essék.

- Nem tudom, mit akarhatnak? - súgta István az Artista felé.

- Majd meglátod, még nem lesz baj.

István kicsúszott társai mellől, kilépett a bunkerből, kiegyenesítette fáradt végtagjait.

- Menjünk, mert a tiszt úr nagyon mérges.

- Lesz még mérgesebb is - nevetett István.

Az altisztnek még arra sem volt kedve, hogy rászóljon Istvánra, hanem hallgatagon kísérte őt a tiszti bunker felé.

Az altiszt már a bejárat előtt jelenteni kezdett, és amikor bentről hallatszott az engedélyt adó szó, Istvánt maga előtt lökdösve belépett a tiszti bunkerba.

István meglepetve tapasztalta, hogy a bunkerban nincs más, mint egyedül a bárófiú.

- Na, min lepődsz meg? Na! Mégsem vagyok egyedül. Itt a fegyverem - emelte fel az asztalról a nehéz pisztolyt. - Amíg a többi tiszt a szemléről visszajön, beszélgetünk.

- Parancs!

A bárófiú elégedetten nézett végig Istvánon, de nem tetszett neki, hogy ez az egyszerű közkatona nyugodt, rezzenéstelen szemmel néz rá.

- Maga kint várjon, de maradjon a közelben, és ha kell használja a fegyverét is. Egyébként ez veszélyes bűnöző - mutatott rá Istvánra.

Az altiszt összevágta bokáját és kiment.

- Na, mi van fiam? - kérdezte gúnyos hangon a bárófiú. Fiamnak szólította Istvánt, bár nem volt sokkal idősebb.

István nem felelt a gúnyos hangra.

- El akartad engedni a foglyot?

- Nem, uram.

- Azt hiszed, a társad hazudott.

- Én mindig a kötelességemet teljesítettem.

- Aztán mi a kötelességed?

- Becsületesen harcolni.

- Na, meg meghalni - nézett gúnyosan Istvánra a bárófiú.

- Ha meg kell halni! - ismételte István a tiszt szavait.

- Meghalni? Te balga! Ki akar meghalni?

- Ha muszáj, a hazáért meg kell halni.

- Hazáért? Ott van a haza, ahol a vagyon. Azt hiszed, hogy nekünk csak Magyarországon van földünk? Van elég Ausztriában is. Ha ott kell élnem, az a hazám. A haza? Mit gondolsz, mi az?

A bárófiú semmibe meredve nézett maga elé. István kezdte felismerni, hogy ennek az embernek valóban nincs hazája. Őt csak a föld, a vagyon érdekli, és ahol az van, ott a haza.

- Tudod, te most elpusztulsz, és nem dicsőséggel halsz meg. A hadbíróság fog halálra ítélni! Erről én gondoskodom - mondta villogó szemmel a bárófiú, akinek szemében izzó gyűlölet égett. - Te bizony hamar meghalsz! Aztán mondd, te gazember, az ispánról nem beszéltél?

István hallgatott.

- Nem érted, mit kérdeztem? Nem mondtad senkinek, hogy az az apám?

A bárófiú is megrettent saját szavaitól. Még soha senkinek nem mondta, hogy az igazi vérszerinti apja nem a báró, hanem az egyszerű ispán.

István megérezte a helyzet feszültségét, és azt is, hogy a bárófiú oly dolgokat említett, amit ő felhasználhat. Látta a bárófiú arcán a feszült várakozást. István érezte, hogy a válasz mily sokat fog jelenteni a bárógyermeknek, aki igazi apját is megölte volna, csak ki ne tudódjon, hogy az ő apja nem báró, akitől a nevét, rangját kapta, hanem az egyszerű ispán.

István, ahogy a bárófiú arcát vizsgálta, nyomban megérezte, hogy ász van a kezében, azt csak ki kell játszania.

- Nem érted, mit kérdeztem? - förmedt Istvánra a bárófiú.

- De igen!

- Na és?

- Még nem.

- Hogy érted ezt?

- Még nem mondottam el senkinek!

- Mit mondasz? Talán el akarod mondani?

A bárófiú dühtől eltorzult arccal emelkedett fel az asztal mellől, és pisztolyát felfogva István felé tartott.

- Azt akarod mondani?

- Ha szükség lesz rá!

- Keresztül lőlek!

- Aztán hogy fog velem elszámolni?

- Azt mondom, hogy szökni próbáltál... te... te... csavargó!

István látta, hogy a bárófiú meg is húzza a ravaszt, nincs messze tőle. Igen, itt cselekedni kell, mert ez lőni fog kíméletlenül.

A bárófiú elszánt arcán és összeszűkülő szemein már látta István, hogy eljött a pillanat. E veszély Istvánt villámgyors cselekvésre sarkalta. Gyors és jól irányzott ütéssel ütötte ki a bárófiú kezéből a pisztolyt. Az koppanva esett az asztal végére, majd onnan a földpadozatra.

István látta, hogy itt más menekvés nincs, most már határozottnak kell lennie. Tudta, hogy mi fáj a bárófiúnak. Onnan is kezdte. Mellét jól megmarkolta, a tiszti zubbony jól összeszorult.

- Na édes fiam! Te elvesztetted a játékot. Megnyugtatlak. Én beszélni fogok. A tiszt kollégáid rajtad fognak röhögni, de gondoskodom róla, hogy otthon is megtudják. Tőlem nem fogsz menekülni.

A bárófiú arcán a színskála valamennyi színe végigjátszott. Volt fehér, volt tűzpiros, de e színek átmenetei is végigvillantak arcán. Látta, hogy ez az ember elszánt, ez valóban meg is tesz, amit mond. Pedig ezzel végezni kell. A fegyver az asztal lábánál van, de ez az ember oly erősnek látszik, és tapasztalta, hogy mennyire gyors, a fegyvert nem fogja tudni elérni. Ez puszta kézzel is agyonüti őt. Egy mocskos közlegény így mer vele bánni. Micsoda világ alakult ki.

Három honvéd lépett a bunkerba. Jelenteni akartak.

- Hagyják! - szólt rájuk István. - A tiszt úr leejtette a pisztolyát, vegyék fel és adják vissza neki. Engem szeretne lelőni - mondta mosolyogva István. - Igen engem! Na, ne vágjatok olyan pofát. Tudjátok meg, ha lelő, én nem akartam szökni.

- Elmehetnek! - ordított rájuk a tiszt.

- Alázatosan jelentjük, azért jöttünk, hogy...

- Nem mondtam, hogy kifelé... mars!

A három katona oly gyorsan távozott, mintha ott sem lettek volna.

- Na, most megölhet! Báró úr - nézett István gúnyosan a tisztre -, ha megteszi, önt is kihallgatja a hadbíróság, aztán nem biztos, hogy megússza szárazon.

- Mit akarsz te csavargó, a hadbíróság elé állíttatlak.

- Akkor beszélni fogok!

- Tudod mit? Szökjél meg.

- Hová?

- Át az ellenséghez!

- Egyedül?

- Igen!

- Társaim nélkül nem megyek.

A tiszt várt egy ideig, gondolkodott, aztán már határozottan mondta:

- Társaid is mehetnek.

- Biztosan?

- Egész biztosan, szavamat adom.

- Mikor indulhatunk?

- Most azonnal, míg nem jönnek meg a tisztek. De gyorsan.

István tisztelgett és gyorsan kivonult a bunkerból. Alig ért be a cellának becézett földverembe, amikor hallotta a visszatérő tisztek dühös szitkozódását. Hiába, a kezdeti lelkesedés hamar lelohadt, most már nékik is elegük volt háborúból.

- Mi történt? - kérdezték a visszatérő Istvántól társai.

- Egy tiszttel beszéltem, valamikor náluk dolgoztunk. Apám még jobbágyuk volt. Azt mondta, megszökhetünk.

- Valamennyien? - kérdezte a hallgatag ember.

- Nekem ez gyanús! - nézett az Artista elgondolkodva Istvánra.

- Nekem is - mondta István.

- Igen, más választásunk nincs. Még akkor is szökni kell, ha lőnek.

- Gondolod? - nézett István elgondolkodva az Artistára.

- Minden bizonnyal! Ez nem úgy néz ki, hogy innen könnyen elengedjenek bennünket. Ki volt ez a tiszt?

- Akivel nem fogtál kezet.

- Ühüm! Abban én nem bíznék meg.

- Én sem.

- Most már értelek! - nézett sokat sejtető pillantással az Artista Istvánra. - Sarokba szorítottad?

- Igen!

- Jó, majd különösen óvatosak leszünk.

Az idő lassan múlt, egyre sötétebb lett, oly átlátszatlan, hogy reflektorral lehetett volna csak áttörni ezt az ismeretlen falat.

Ott bent, a kis bunker, a cella mélyén az öt ember türelmetlenül várta az idő múlását. Tudták, ha valóban hozzájárulnak a szökéshez, akkor az csak ma este történhet meg, hiszen holnap már tovább vinnék őket. A hideg egyre dermesztőbbé vált, csak az Artista tűrte szótlanul a hideg vad karmolását. Úgy látszik, hogy ő már hozzá volt edződve.

Az időt nem érezték itt bent, ebben a sötét odúban, így csak saccra állapították meg, hogy éjfél már jóval elmúlt. Már le is mondtak arról, hogy valami történni fog, amikor a durva, gyalulatlan fából készült ajtó megcsikordult.

- Na mehetnek! - suttogta egy ismeretlen hang.

- Menjetek! - parancsolta halkan, de határozottan az Artista. - Én hátul megyek, biztosítalak benneteket.

- Mivel? - kérdezte tőle István.

- Azzal most ne törődj, induljatok.

Először István lépett ki a bunker ajtaján, majd utána a többiek.

- Itt másszatok fel - szólt az ismeretlen és nyomban el is tűnt.

A vad hideg valamennyiük izmait meggémberítette, de azért egymás segítségével már fent is voltak az árok tetején.

- Futás - adta ki a parancsot az Artista.

Talán vagy húsz métert futhattak, amikor ismét csengett az Artista határozott hangja: - Feküdj!

A kemény, átható hangra egyszerre vágta magát földhöz mind az öt ember. Ideje is volt, mert pár méter távolságból felugatott egy géppuska és iszonyú hevességgel okádta a torkából a halált okozó lövedékeket. Csak úgy fütyültek Istvánék fölött. Aztán egy artikulátlan ordítás és az Artista már ki is adta az újabb parancsot: - FUTÁS!

Lihegtek az erőfeszítéstől, mire odaértek a szögesdrótokhoz, majd szétpattant a tüdő. Az Artista gyors kezekkel húzta szét a szögesdrótokat, és az így keletkezett résen keresztül egymás után bújtak át a menekülő katonák. Amikor átértek az Artista ismét feküdjöt parancsolt. Jó is volt, mert újra felugatott az előbbi géppuska. A lövedékek ismét fütyültek a menekülök feje felett.

A lövészárokból ordítások hallatszottak: - Szökevények! Lőni! ... lőni!... nem menekülhetnek.

István felismerte a bárófiú hangját. Ő úgy látszik, másképp gondolta el a menekülést. Arra gondolt, hogy ezeket soha nem látja majd viszont.

Istvánék a földhöz simulva kúsztak a második szögesdrótig. Felettük világító rakéták dörrentek, de a földhöz lapuló embereket nem lehetett felfedezni.

Úgy látszik, ezt a frontszakaszt különösen figyelték, mert pillanatokon belül erős ágyútűz zúdult a hátrahagyott vonalakra. Azok, akik Istvánék után akartak menni, gyorsan visszahúzódtak. A bárófiú durván káromkodott. Eltűnt az a finomkodás, amihez otthon hozzászokott.

- Talán így sem látom soha őket - suttogta maga elé, amikor a menekülők már oly messzire eltávolodtak, hogy lemondhatott arról, hogy őket agyonlövethesse. Még mielőtt visszabújt volna a lövészárokba, mérgesen belerúgott a géppuska mellett heverő, üveges szemmel a semmibe meredő emberre. Az a rúgás hatására lassan odébb gördült. A tiszt dermedten nézte a halott melléből kiálló kést, és borzadva suttogta maga elé:

- Ezért szólt csak egy géppuska! Ez szédületes munka volt, ez egy rendkívül veszélyes ember lehet.

Ez a veszélyes ember rövid idő után már keményen tisztelgett egy aranypaszománttal teleszőtt ruhájú magas rangú tisztnek, és rövid pattogó szavakkal tett jelentést.

- Jól van! - nézett büszkén beosztottjára az aranysújtásos tiszt. Felterjesszük újabb kitüntetésre. A foglyokat ki kell hallgatni.

- Nem lesz arra szükség, én magam is többet tudok. Ezek egyszerű katonák.

- Jó, akkor küldje őket fogolytáborba.

Az egyenruhás Artista ismét keményen tisztelgett, majd eltávozott. Amikor ismét felkereste Istvánékat, közölte, hogy fogolytáborba mennek, Istvánt átölelte, majd halkan mondta: - Ne felejtsd el soha, hogy honnan jöttél.

István értetlenül nézett a távozó tiszt magas, erőteljes alakja után.

Mi teszi a barátokat barátokká? Nehéz erre válaszolni. Talán a hasonló lelki alkat, az azonos érdeklődési kör, talán az ellentétek, talán a megbízhatóság a partner részéről, vagy egyéb a partnernek tetsző jellemvonások? Nem tudjuk, de az tény, hogy olyan emberek, akik műveltségben, ismeretekben, érdeklődési körben, jellemben hasonlók egymáshoz és évek óta vannak egymás társaságában, nem találnak egymással szemben közös hangot, nem éreznek egymás iránt semmiféle vonzódást, és sokszor teljesen eltérő felfogású, beállítottságú emberek között tartós barátság alakul ki. Ez a barátság az azonos élmények sokaságán alakul a legkitartóbban, a veszélyközösség formálja a legintenzívebben. Talán a nagy vaskohókban is ilyen erős átalakulás megy végbe, mint az emberek között a veszély közös átélése idején?

Lehet, de tény az is, hogy István és társai között, a három ember között, egyre mélyebb baráti kapcsolat alakult ki. István volt a társaság hangadója, a cselekvésre mindig kész ember, aki magatartása várható következményeit kellően megfontolva, de igen gyorsan és határozottan cselekedett. Barátja a hallgatag ember is feloldódott már, a fiatal pedig összeforrott a két idősebb emberrel.

Hosszú hetek múltak el, de a hallgatag ember soha nem beszélt önmagáról. István egyre kíváncsibbá vált, és sokat törte a fejét, hol látta már ezt az embert. Nem tudott rájönni. Egy ízben aztán valami élelmet hoztak a táborba lovas kocsival. Mindenki sietett volna, de a hallgatag ember egy mozdulattal megállította Istvánt. Előtte állt és kissé oldalt kitartotta kezét. Ebben a pillanatban István lelki szemei előtt megjelent egy másik ember. Felidéződött előtte egy kis csepeli lakás. Visszaemlékezett egy szigorúan titkos tanácskozásra. Ott, amikor bezörgettek az ajtón ugyanúgy nyúlt ki egy kéz, a csepeli összekötő keze és állította meg az ajtó felé haladó embert. Igen ez a jellegzetes mozdulat. Egész biztosan ő az, de miért nem ismerte fel eddig? Igaz, akkor annyira nem nézte még meg, de az is igaz, hogy ennek az embernek arca szinte mindig árnyékban volt, a simléderes sapka erősen a szemébe volt húzva, és akkor is alig szólt, halk volt, inkább csak szemlélődött. Igen, most határozottan felismerte.

István tapintatos volt, nem szólt a felismerésről. Pár nap is eltelt, amikor este, a táborban egy földbe vájt verem előtt ültek, és a fiú éppen valami gallyakat keresett, hogy a földbe vájt verem tetejét megerősítsék, István mélyen társa szemébe nézett.

- Én már ismerlek.

- Én is téged - válaszolt kissé gúnyosan a hallgatag ember. - Te még azt is tudod, hogy Antalnak hívnak.

- Most már azt is tudom, hogy Kovácsnak.

- Honnan ismersz engem? - nézett kissé szúrósan az Antalnak hívott ember Istvánra. - Igen, most Horváthnak hívnak, de korábban Kovács voltam, de a Kovács név volt a fedő.

- Honnan? - kérdezett vissza István. - Egy kis csepeli házból. Györe Mihály házából. Egy titkos gyűlésről.

- Igen, igazad van. Azt hittem jobban sikerül elváltoztatnom az arcom. Bevallom egy kis festéket is használtam hozzá. Igyekeztem árnyékban is lenni, de én téged mindjárt megismertelek.

- Miért nem szóltál?

István nem kapott rá feleletet.

Mindketten hallgattak egy darabig. Aztán a hallgatag katona kissé kesernyés hangon megjegyezte: - Azt hittem ügyesebb vagyok. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen fel lehetett ismerni.

- Na, nem éppen könnyen. Én sem az arcodról ismertelek fel, inkább mozdulataidról.

István látta, hogy ennek a hallgatag embernek az arcán valami megnyugvásféle árad szét.

- Örülök, hogy nem voltam olyan ügyetlen. Most már tudod, ki vagyok.

- Miért nem szóltál eddig? - ismételte meg István korábbi kérdését.

- Miért? Csupán azért, mert mi nem adjuk ki magunkat. Tudod, bennünket azért küldtek, hogy járjuk a világot és tájékozódjunk. Szerezzünk barátokat, leplezzük le az ellenséget, és tudjuk meg, mi történik a nagyvilágban, hogy ahhoz alkalmazkodjunk.

- Csak egyet mondjál meg! - nézett Antal szemébe István.

- Mit?

- Mióta ismeritek egymást az Artistával?

- Ezt is észrevetted?... nagyon jó megfigyelő vagy.

- Igen, akkor, amikor elindultunk, és amikor kijöttünk a veremből, akkor is láttam, hogy egyetértő pillantást váltottatok.

- Igen, már régóta ismerem, ő is orosz ember.

István nem szólt, mélyen hallgatott. A pergament arcú, vékony, keskenyszájú ember tovább folytatta:

- Igen az Artista és az Erőművész, ahogy ti nevezitek. Ők nem is igazi forradalmárok. A mi berkeinkben igazi forradalmár az, aki minden eszközzel likvidálja az ellenséget.

- Megsemmisíti? Mit értetek ez alatt?

- Ez azt jelenti a mi berkeinkben, hogy kiirtjuk a burzsoákat. Ha kell, megöljük őket.

- Az Artista is képes erre.

- Nem, az Artista is és az Erőművész is régi cári tiszt. Ők a becsületet és a tisztességet mindennél előbbre valónak tarják. Ahogy hallottam, nem is bíznak már annyira bennük. Nem álltak be azok közé, akik szinte válogatás nélkül ölik az embereket.

- Te ölnél embert?

- Igen, ha megtámadnak.

- Én sem ölnék soha, csak önvédelemből.

- Engem hogy látsz? - kérdezte István Antaltól.

- Az Erőművész sokat beszélt rólad. Téged végtelenül becsületes embernek ismerünk. Munkásvezető voltál, kimondtad, ami a szíveden volt, de mindig egyenesen jártál el. Nem is kívánt téged senki beszervezni, de vigyázz, ilyen emberek kerülnek nem egyszer bajba. Sokszor őket büntetik meg.

- Csak nem jósolni akarsz nekem? - kérdezte mosolyogva István.

István előtt megjelent az Artista alakja. Azé a roppant erős, szívós, gyors emberé, aki valóban emberfeletti ügyességgel rendelkezik. István félig behunyt szeme előtt látta, amint az Artista nekifeszül a hatalmas kőnek, amint átugrik egyik ház tetejéről a másikra, aztán látta a fesztelen embert, aki szmokingban úgy nézett ki, mint egy igazi világfi, akár a híres Monte Carlo üdülőhelyén a játékbarlangok sztárja is lehetne, megállná a helyét bármilyen előkelő társaságban, és látta azt az embert, aki a nehéz legények felett is uralkodni tudott, azon emberek felett, akik soha nem járnak versenyekre, de nagyobbakat ütnek, mint a bokszbajnokok, és oly gyorsan, hogy azt szinte lehetetlen kivédeni. Ez lenne az emberfeletti ember, az igazi Superman?

- Jön a fiú.

Csend lett a két ember között. A fiú most jött vissza. Kevés volt az élelem a tárborban, de a fiú ennek ellenére jól tartotta magát. Kihúzta magát, és oly egyenes tartással jött, mint egy tábornok, aki a sereg élére áll.

- Nézd, milyen stramm fiú - súgta most már halkan Antal Istvánnak, mert a fiú már közel járt.

István is elismeréssel nézte a fiú erőteljes, kissé nyúlánk alakját. Igaz, ha így folytatja, még itt is megedződik.

- Sikerült valamit szereznem - emelte fel a fiú a kezében lóbált kis szatyrot.

- Remélem a többieket nem rövidítetted meg? - kérdezte a fiút Antal.

- Óh, most sokat hoztak, mindenkinek jutott.

- Ránk is fér egy kissé bővebb ennivaló, már egészen összeesett a gyomrom.

- Majd kipróbáljuk, ha lesz még rá alkalom.

- Az bizony jó lesz, mert szeretek enni - mondta a fiú.

- A gallyakkal mi van?

- A gallyakkal?

- Amiért elmentél! Bár nem baj, hogy élelmet is hoztál.

- A gallyak? Van az is, de nem tudtam elhozni, mert oly sokat gyűjtöttem.

- Akkor elhozzuk együtt. Nagyon kell, mert most már beázik a verem.

Együtt indultak el és húzták a faágakat. Komoly mennyiséget szedett össze a fiú. Alig tudták hárman elhúzni a táborhelyig, saját vermükig.

A verem, a "három férfi" kunyhója, valójában egy földbe vájt verem volt. Egy komoly gödör, amelynek mélyén három fekvő ember kényelmesen elfért egymás mellett. Puha is a fekhely, ha száraz levelekkel, füvekkel kellően ki van bélelve. Elég masszív építmény volt, de a tető már roskadozott, azt újra kellett építeni.

Mindhárman nekiláttak, és a kis gyalogsági ásóval gyorsan eltakarították a tetőt. Aztán az építés következett. Ebben már Antal volt a mester. Ki tudja, hogy tanulhatta ilyen jól meg.

A gödör két oldalára egy kis bevágást képeztek ki, hogy a fadarabokat, a méretre vágott ágakat oda helyezzék be. Nyolc-tíz egyenlő méretű ágat helyeztek el egymás mellett, mind keresztbe rakva, hogy úgy takarja be a gödröt, mint egy rács. Azután Antal hozzálátott a fonáshoz. Ebben István is és a fiú is segített. Ők inkább méretre vágták a gallyakat. A kis baltát még Antal szerezte. Amikor rátalált az erősen kicsorbult volt, de egy erős kövön addig köszörülgette, míg elég éles nem lett. Így azután könnyű volt vele vágni.

Antal gyors mozdulatokkal fűzte be a vastag ágak közé a vékonyabb gallyakat, hol keresztbe, hol hosszába, míg végül úgy nézett ki, mint valami háló. Aztán még sok gallyat raktak rá, füvet és más egyéb, a helyszínen található anyagot, mindent, ami volt, papírt, rongydarabot, míg a tető annyira be lett tömködve, hogy azon nem lehetett átlátni.

- Na, most lapátoljatok ide földet, majd én ráterítem a tetejére.

- Hogyan?

- Bízzátok rám! Az olyan lesz, mint egy alpesi házacska. Magas és hegyes, hogy lecsurogjon róla az erő is, és ha olvadni kezd, a hó is.

Amikor készen lett, valóban olyan lett a tető, mint egy kis házacska. A kis gyalogsági ásóval jó erősen meg is ütögették. Erre még font valami újabb kis tetőt Antal, talán csak azért, hogy megkösse a sok földet, amit a tetőre szórt. Azután a gyalogsági ásóval megigazította a bejáratot is. Ez most szélesebb lett. Kis lépcsősoron kényelmesen le lehetett menni. Itt nem volt elfedve a verem, ide beeshetett a csapadék. Ezért itt erősen lemélyítette a gödröt Antal, hogy a csapadék ide folyjék be, azt majd ki tudják merni valahogy.

- Meglátjátok ez már nem is lesz oly hideg. A földben mindig meleg van.

Amikor kész lett az egyszerű kunyhó, elégedetten nézték valamennyien. Az egy kis verem volt, de csodálatos kis verem, hiszen életeket menthet meg, védte őket a fagytól, hidegtől, a csapadéktól, és lehetővé tette, hogy túléljék ezt az időszakot.

Ezt csak azok tudják igazán értékelni, akiknek maguknak is része volt ilyesmiben, akiknek maguknak is így kellett óvni életüket.

Fából István épített már kunyhót, a környező fákat úgy összeillesztette vékony fával és úgy befonta a tetőt és az oldalfalakat, hogy azok komoly sátrak lettek, de ott, ahol nem rendelkeznek ilyen lehetőségekkel, legjobb a földverem. Ha át tudják törni a fagyos földet, az alatt már jobb hely van, ott már élni lehet.

Aztán ki-ki gondolkodjon rajt, melyik jobb, talán a palota, rugalmas, fehérpaplanos ágyon, vagy egy ilyen veremben összehordott füvön, lombokon pihenni, de tény, hogy a nádasok lakója, a nádból összeépített viskókban, ahová csak bebújni lehet, legalább oly jól alszik, mint mások a fehérpaplanos ágyban, és ébred legalább ugyanolyan frissen. Most azzal kellett megelégedni, ami volt, és ha kocsicsapából kellett inni a vizet, az mégis víz volt, amely a szervezetet megáztatta, nem engedte kiszáradni.

Erre a nagy táborra is ráült a csend. Itt is álomba ringanak az emberek, itt is lehunyódik a szem, és megjelenik mögötte a szép és felejthetetlen otthoni táj, az otthoni emberek, a család, a gyerekek, az asszony, az anya és a testvér. Itt is van vágyakozás, a szomorú visszaemlékezés, és itt is felcsendül a bánatos ajkon a dal, és itt is van valami, ami ha hiányzik, akkor az élet már nem lesz élet többé, és a jövő nem lesz jövő. Ez a valami a remény. Ez, ami éltet, ez, ami legyűri az éhséget, ez, ami emberfeletti erőt ad, ami még akkor is mozgatja a kimerült testet, amikor másként már egyetlen lépésre sem volna képes.

A másik, ami éltet, a lelemény. Talán soha nem kifürkészhető rejtély, hogy egy hadifogoly mennyi mindent tud kitalálni, amit máshol még elgondolni is nehéz. Itt munkaeszköz kell, itt kell cseretárgy, itt szükség van emlékre. Meg kell erősíteni azt, ami az emberen van, hogy le ne rohadjon, szét ne menjen a ruha, szerezni kell mindazt, ami az életet biztosítja. Itt mindenki hasznos. Az egyik ilyet tud, a másik olyat. Az egyik írni tud, a másik faragni. Aztán a tárgy megkezdi körforgását, míg el nem ér oda, ahol szükség van rá. Az a tiszt, aki fürdőszobához szokott, csak kellően fűtött szobában volt hajlandó felkelni, gondosan vigyázott megjelenésére, mielőtt elindult otthonából, alaposan szemügyre vette magát a szépen faragott, aranyozott kerettel ellátott velencei tükörben, és mielőtt kilépett a lakásból még egyszer igazított csokornyakkendőjén, most a legelemibb szükségletek megszerzésével küszködött a legelemibb feltételek között.

Az ember, aki igen sokat tanult, jól beszélt nyelveket, megismerte a fizika törvényeit, a matematikát, értett a művészetekhez, hamarosan belátta, hogy itt, ebben a környezetben a sokszor igen nehezen megszerzett tudás mennyire értéktelenné vált. Észrevette, hogy az egyszerű kézügyességgel is mennyire többre lehet menni. Aztán hamarosan rájött, hogy azért a megszerzett tudásból, ismeretanyagból e körben is mit és hogyan lehet hasznosítani, ismereteit úgy kamatoztatni, hogy annak átadásáért, csereértékéért a néki nélkülözhetetlen értéket adják vissza, ami a továbbéléshez elengedhetetlen. Így a tapsokhoz szokott zenész megtanulta, hogy lehet gordonka helyett egy egyszerű, fából készült, faragott sípból, zenekar nélkül is kicsalni csodálatos hangokat, és rájött, hogy itt legalább olyan hálás közönsége van, mint otthon, amikor a tapsokat frakkban köszönte meg mély meghajlással a zeneértő közönségnek. Itt nem gyakoroltak számokat, nem készültek külön egy-egy előadásra, de az a kis síp oly keservesen, oly szívszaggatóan tudott néha megszólalni, hogy köréje gyűltek a fáradt emberek, és amikor a zenész fújta az egyszerű kis hangszert, ő éppúgy szeretteire gondolt, mint az az egyszerű, kérges kezű hallgató, aki átszellemült arccal hallgatta a kis sípból felfakadó egyszerű dalt. Van-e a fogolynál hálásabb közönség? Minden valószínűség szerint nincsen.

Az az író, aki könyveit választékos kifejezésekkel írta, megérezte, hogy dobog az egyszerű ember szíve, és hűen tolmácsolta érzéseit. A levélért kapott egy fűzfakosarat, vagy egy szépen font faszőnyeget, vagy egy kezdetleges, de aranyat érő baltát, amivel sok mindent lehetett csinálni.

A puhakezű ápolt keze lassan elkérgesedett, erősen megszorította azt a tárgyat, amit megfogni kellett, a test szikárrá vált és keménnyé. A kevés élelemből, amihez hozzájutott a szervezet, mindent kivont, ami a fenntartásra kellett, hogy azt a lehető legnagyobb hatásfokkal hasznosítsa. Talán azért oly szívós a magas hegyeken sziklába kapaszkodó fenyő.

Aki nem volt képes alkalmazkodni, aki már oly elpuhult volt, hogy nem bírta elviselni a megváltozott körülményeket? Ahhoz, szólt a természet megfellebbezhetetlen örök törvénye, annak az örök elmúlás zárta le véglegesen ajkát. Sokan haltak meg, soknak lett jelöletlen sírjuk, de legtöbben erős volt az élni akarás, oly erős, hogy csodákat művelt.

Amellett volt még egy másik erő is, ami segített elviselni a kíméletlen körülményeket. Ez az összefogás ereje volt. Az egymásra utaltság kikényszerített oly társadalmi létet, melyben mindenki számára tudatossá vált, hogy egymás nélkül nincs fennmaradás, rá vannak utalva egymás ismereteire, tapasztalataira. Ennek megfelelően alakultak kisebb-nagyobb csoportok is, és bomlani kezdtek a társadalmi korlátok. A tiszt és a közlegény, aki korábban nem ismerte egymást, akik közül az egyik tisztelgett, a másik csak fogadta, anélkül, hogy megnézné annak arcát, aki kezét mély tisztelettel sapkájához emelte. Most nemcsak egyetértésben, hanem sokszor megértésben éltek egymással, felismerve egymás értékét, mélyen megbecsülve egymást. Ez bizonyította, hogy két ember megértése között sokszor csak a társadalmi korlát az akadály, és ha az ledől, egymás értékeit megbecsülő, egymást tisztelő, segítő, támogató emberekké válhatnak.

István már hosszabb ideje figyelte önmagát. Nem ismerte magát ügyetlen embernek, de a fogság viszonylag rövid ideje alatt is már sok olyan dolgot művelt, amire nem gondolt azelőtt. Maga is szépen faragott már, egész érdekes, ötletes dolgok kerültek ki kezei alól. Igaz, sok mindent hozott otthonról is, apjától is sokat tanult, tőle tanulta meg, hogyan lehet nádból oly kitűnő sátrakat építeni, hogy oda nem folyik be a zuhogó eső, de azért itt szinte mindennap valamit tanult. E környezet különösen alkalmas volt arra, hogy a képességeket fejlessze, melegágya volt a találékonyságnak, az ötleteknek, sőt tanulóiskola is, aminek elvégzése után olyan emberekké váltak, akik szó szerint értve valóban megéltek a jég hátán is. Akkor tudja meg az ember, milyen értékes a fű, ha egyéb híján a szárát rágja, ha a vizet is a kocsicsapából kénytelen hörpölgetni. István nagyon erős volt, megedzette őt a kemény munka, amellett űzött sport is, de ez a kemény élet acéllá edzette testét, és kifinomulttá tette érzékeit is.

Az idők folyamán a kis földbe vájt veremből is egy helyes kis faházacska vált, oly ügyességgel dolgozták össze a gerendákat, hogy megirigyelhette volna a legügyesebb ács is. Igaz, hogy István és barátai azért a szakemberektől is kaphattak tanácsot, hiszen volt elég ács is a foglyok között. Na meg aztán, ily körülmények között az ember gyorsan tanul.

Az idő közben telt, a napok és a hetek múltak, és elérkezett az idő, amikor Istvánékat más táborba irányították. Így azokat, akik a táborban voltak, átirányították a hatalmas ország különböző táboraiba. Azzal, hogy ki hová kerül, nem törődött a tábor vezetősége, nem érdekelte az őrzőket, hogy egyik fogoly északra, a másik délre, a harmadik keletre kerül. Megvolt a létszám. Az, hogy az egyik hadifogoly a barátjával akart menni, a másik máshová kéredzkedett, az már nem az ő dolguk volt. E körben sokkal többet tett az egyszerű ember, egy-egy cári katona, aki az egyik csoportból kilökött egy foglyot, belökte a másik csoporthoz, vagy onnan vissza. Így aztán lassan minden a helyére került.

Istvánéknak igen kellemetlen problémát kellett kiállniuk. Szét akarták szedni őket, de végül is együtt maradt a három ember, mindhármukat egy csoporthoz osztották be. Senki nem tudta, hová mennek, csak annyit, hogy újabb táborba, valahová az ismeretlenbe. Nem azért, mintha e tábor különösen jó lett volna, az élet könnyű lett volna, de itt már megszokták, itt már otthonosan mozogtak, és most előttük az ismeretlen jövő. Mi vár rájuk az új táborban? Kolera?... Tífusz?... Éhezés?... Ázás?... Hideg?... Fagy?... vagy a teljes megsemmisülés?

Ki tudná előre megmondani.

Parancs, az parancs, azt teljesíteni kell. Ez a foglyoknak még szigorúbb, őket nem védik törvények, ha lenne is, aki ellenőrzi. Miattuk nem büntetnek meg senkit: Ha valaki elpusztul, egyszerűen leírják, hiszen hányan halnak meg, nem érdemes őket számba venni. Ki törődne ily körülmények között azzal, hogy az elcsigázott embert, aki mindenáron élni akar, otthon várja a feleség, várja a gyerek, a meleg családi otthon, vagy ezt az otthont is éppúgy feldúlta a háború, mint a katonák életét a csatatéren.

Rejtelmes és veszélyes jövő. Csak ennyi, ami osztályrészül jut egy-egy fogolynak. Talán túl lehet élni, egy ki tudja meddig tartó háborút. Aztán mi jön? Talán egy igazi béke, egy végleges megnyugvás? ...egy ezer sebből vérző, romokban heverő ország, aminek a talpra állításához még ezreknek és ezreknek éhezni kell, meg kell mérkőzni a vesztes háború okozta mérhetetlen nyomorral, és talán bénán, fél lábbal, vagy kar nélkül, talán egy ócska kalap előtt ülve, rimánkodva egy-két krajcárért, hogy azt az átkozott életet, azt a keserves nyűgöt valahogy el lehessen viselni. Átélni azt a szörnyű érzést, hogy éppen a gyerek, aki az ő húsából, véréből van, dobjon egy-két krajcárt az ismeretlen, az aszfalton didergő katona kalapjába, akinek arca már annyira nem felismerhető, hogy még családtagjai sem ismernek rá, akik már talán tudni sem akarnak róla, akiről foszlik a ruha, akiből árad a bűz.

Mindez még ismeretlen, ki tudja, mit hoz a holnap. Most csak azt tudják, hogy hamarosan indulni kell. Már mindenki összepakolt, összepakolta azt a kevés kis holmit, aminél semmi sem értékesebb, talán még az arany sem.

Komor, fagyos hangulat uralkodott a táboron. Dermedt volt a foglyok arca is. Tele gondokkal, tele fájdalommal és tele sok-sok sóvárgással a túlontúl messze lévő haza felé.

Aztán csak egy kis hegedű sír fel, vékony hangja szinte elveszik a nagy táborban, de a halk hang mégis a szívekbe hatol. Valaki énekelni kezd. - "Csak még egyszer haza tudnék menni."

Csend van a táborban, csak a hegedű hangja szól, és egy énekes énekel, oly kegyetlenül telve érzésekkel, hogy abban megreped a szív, széttörhet a lélek.

A hidegtől vörös, a széltől cserzett arcú emberek szeméből kibuggyan a könny. Talán soha nem éreztek át ennyire mélyen semmit. Ezeknek az embereknek mély érzéseik voltak, bár különbözők voltak természetben, különbözők voltak rangban, különbözők voltak műveltségben, de egyforma volt a szívük, és a fájdalmuk azonos, ami összekötötte őket.

Ahogy elszállt a hegedű lágy hangja, elszállt a dal, néma csend ülte meg a tábort. Ezek az emberek sokáig néztek maguk elé, aztán lassan leengedték szempilláikat. Ki tudja, hogy mi minden volt egy-egy behunyt szem mögött?

Lassú, csendes vonulás, távolodó tábor. Minden maradt úgy, ahogy építették, semmit sem bontottak le. Talán az utánuk jövők majd birtokba veszik, emlékezve rájuk, akik már megpróbálták elviselhetővé tenni az életet. A hosszú tömött sorokat lovasok őrizték, akik a sorok mellett vágtatva vigyáztak, hogy a fogoly nehogy megszökjék. Szökni? Miért, és hová, és kihez? Ki fogadná be a foglyot? Aztán hová lehetne szökni, talán vissza haza? Ott sem lenne maradásuk, ha nem is rónának fel nékik semmit, ismét visszairányítanák őket a frontra, aztán kezdődne minden elölről. Most mindenbe bele kell törődni, most nincs változtatás, most ismét csak előre kell menni, oda, ahová őket irányítják. Nehéz napok következtek, gyaloglás... gyaloglás... gyaloglás... aztán egy kis pihenés, és így ment tovább, hosszú órákon, napokon keresztül. Este, aztán pihenő és alvás, hogy másnap ismét ott folytassák, ahol abbahagyták.

Nehéz volt a menetelés, a hó taposása. Minden lépés nehéz volt. Csak azok tudják, akik ezt már átélték, milyen nehéz ebben a szörnyű, monoton egyhangúságban, az egyik lábat a másik elé tenni. Mintha a láb ólomból volna, alig-alig engedelmeskedik gazdája akaratának.

Valami bent sajog a térdben, fáj az ízület, de a tömeg ereje viszi, sodorja a fáradt katonát, a kimerült foglyot. Szinte úgy esik előre. A kimerültségtől lezáródik a szem, és a fogoly, aki a kimerültségtől vánszorog, akit csak a háta mögött sodródó taszít előre, alszik. Menetközben alszik.

Aztán jön a tízperces pihenő. Leülni, lefeküdni nem szabad. Nemcsak azért, mert szörnyű a hideg, a fagyhalál veszélye kísért, hanem azért sem, mert aki egyszer leül, az már nehezen tud felkelni. Így aztán egymásra támaszkodva vánszorog a sok-sok ember az ismeretlen cél felé.

István és társai is fáradtak, kimerültek voltak. A fiatal diák volt különösen fáradt. Istvánt is, és a jó baráttá és elválaszthatatlan társsá vált Antalt is erősen megviselte ez a hosszú, ismeretlenbe vivő út, de ők jobban bírták, a munkához, a kemény erőfeszítésekhez szokott test acélos volt. Mások már régen kidőltek, kifáradtak, tovább már nem tudták vonszolni magukat, de István és társa fáradhatatlanul tört előre. Együtt segítették a fiatal férfit. Hol az egyik karolta át, hol a másik. A fiú sem volt puha ember, így aztán, ha támogatással is, de ő is bírta ezt a kíméletlen előrehaladást.

A tájék fehér volt, a fák is mintha ünneplőbe öltöztek volna, hogy köszöntsék a vonulókat, akik nem vették észre a díszruhát, akik nem voltak mással elfoglalva, csak azzal, hogy testüket a legnagyobb erőfeszítések árán is vonszolják előre.

Ismét pihenő, meg lehetett állni.

- Na, fiú. A lábad hogy van? - nézett fájdalmas tekintettel Istvánra a fiú.

- Gyere, megnézzük!

- Ne bántsd! - szólt Istvánra Antal. - Kár lenne most megbolygatni.

- Nézd! Csupa vér a bakancs. Van nálam kenőcs. Be fogom kenni.

István lehúzta a fél lábon álló és Antalra támaszkodó fiatal férfi bakancsát. Az tele volt fagyott vérrel. Gyorsan betekerte a lábat kendővel, nehogy az ordító hidegben megfázzon a seb. Aztán valami kenőccsel bekente a feltört sarkat, majd visszahúzták a bakancsot.

A fiú hálásan nézett fel Istvánra.

Alig végeztek, ismét indulni kellett. Ismét indult a tömeg, egyik ember a másik után, ismét mozogtak a hosszú tömött sorok.

Valami régi majorhoz értek. Kihaltnak és üresnek látszott itt minden. Mintha valami kísérteti tanyára bukkantak volna. Hosszú istállóépületek, de teljesen üresek voltak, és üresek voltak a magtárak is.

A kísérő katonák osztották be a foglyokat, hogy melyik csoport melyik istállóba megy. Hosszú ideig tartott, míg mindenki befért a hatalmas telepre. Istvánéknak egy földes kis szoba jutott, az egyik cselédlakásban.

Micsoda boldogság volt! Hosszú hónapok óta most volt a fejük felett ismét tető. Néha milyen kevés kell a boldogsághoz.

Két nap pihenőt adtak, míg tovább vonulnak. Túl sokan hullottak el, és az őrség is belátta, hogy ezeket a kimerült embereket nem lehet tovább hajtani, pihenniük kell. Két nap a felkészülésre, két nap az előkészület a keserves út folytatására.

Sokan voltak, akik ott, ahol letelepedtek, nyomban el is aludtak, szinte ájultan pihenve ki a nagy fáradságot, a szörnyű igénybevételt.

István és Antal a megérkezés után nyomban lepakolt a fal mellé. Hárman voltak a szoba egyik felén, hárman a másik oldalon, akiket István csak látásból ismert. István közvetlenül a fal mellé került, mellette a diák és amellett Antal. A diákot közrefogták, hogyha segíteni kellett, mindig kéznél legyenek.

A három férfi kipakolta a hátizsákokat. Gondosan átnézték a magukkal hurcolt holmikat, megnézték ruháikat, mit kell javítani, hogy a további vánszorgásra kellően felkészüljenek.

- Na, most megpróbáljuk, hogy valami meleget is csináljunk - mutatott István a szoba sarkában bedudorodó falrészre.

- Hogyan? - kérdezte a diák.

- Ez egy régi, de ügyes megoldás. Ez a búbos kemence háta. Ha a konyhában jól befűtöttek, akkor itt is meleg lett.

- Nem kellene előbb pihenni? - kérdezte Antal, aki maga is erősen fáradtnak, halálosan kimerültnek érezte magát.

- Majd utána, előbb a feltételeit teremtjük meg - mondta határozottan István.

István nyomban körül is nézett. Kiment a konyhába, de ott csak a pislákoló mécses adott némi fényt. Fáradt emberek mind elnyúlva hevertek. A legtöbbjük már aludt, de azok is, akik még nem aludtak el, nem mozdultak, nehogy végtagjaikba beálljon a kellemetlen sajgás.

István nyomban látta, hagy itt senkire sem számíthat, pedig meleget akart csinálni, a fiú sebeit rendbe kellett hozni. A sarka erősen fel van törve, alig tud vele menni.

Na, sebaj, legalább nyugodtan körülnéz. Mindent innen úgysem vihettek el, valami biztos maradt, aminek a fogoly örül. Micsoda kincsek lehetnek még itt egy fogoly részére, amit esetleg más nem becsült.

István először az udvarra ment. Hatalmas majorudvar volt, hosszú nagy istállókkal. Bizonyára nagyon gazdag emberé lehetett valamikor, de a mindenbe beleszóló nagyúr, a háború bizonyára tönkretette őt is. A cselédség egy része a frontra mehetett, a másik része elvándorolt, hiszen a kevés számú emberrel, nővel, idősebb férfiakkal nem lehetett a termelést fenntartani, talán nem is volt gazdaságos, vagy ki tudja, milyen okai lehetnek egy ilyen nagy major kihalásának.

Az udvaron nem talált István semmi különöset, bár eléggé szétnézett. Akadálytalanul mehetett végig az udvaron, hiszen nem tartózkodott ott senki. Az őrök is behúzódtak, ugyan ki szökött volna meg ily zord időben. Ha meg is kísérelné, úgysem jutna messze. Nem is kellene utána menni, elintézné azt a hideg tél.

István az egyik sertésól mellett hasított fát talált és egy baltát. Megörült a fának is, és különösen a baltának. Micsoda kincs egy igazi balta. Ezzel már emeletes épületet is lehet építeni. István talán már arra is vállalkozott volna, oly jól beletanult az ácsmesterségbe is. Remekül tudta a gerendákat összeilleszteni, és azok oly jól tapadtak egymáshoz minden szegecselés nélkül, hogy a jól összeillesztett fákat szekerce is alig dönthetné szét.

István nyomban be is vitte a házba a fát. Előbb a baltát tette el gondosan hátizsákjába, de előzetesen annak nyelére egy rovátkát jelölt, utána tüzet csinált. Nagyon ügyes volt, a tűz egykettőre ropogott, és jótékony meleget árasztott a dermedt éjszakába.

Amint a tűzrakással elkészült, újra visszament fekhelyére és ott rendbe rakta dolgait. Mindenki aludt már, csak Antal hunyorgott a már alig pislákoló mécses halvány világánál.

- Gyere, a padláson is körülnézünk - súgta István Antalnak.

Az fegyelmezett ember volt, tudott uralkodni önmagán. István súgására nyomban felkelt és halkan indult István után.

A padlásfeljáró a konyhából nyíló apró kamrából indult. Durván ácsolt feljáró vezetett a padlástérbe. A lépcsőfokok a két súlyos ember alatt meg-megcsikordultak, bár mindketten elég óvatosan lépkedtek. A padlás egyik oldala a tűzfal felőli részen nyitott volt, így a csillagos éjszaka fényénél elég jól lehetett tájékozódni.

A padlás eléggé üresnek látszott. Egyik sarkában csöves tengeri volt elszórva.

- Nézd István, ez is jó lesz.

- Jó, jó csak vigyünk belőle.

Közelebb mentek a sarokhoz. Itt még egy halom széna is volt a sarokba szórva.

- Te! Megnézem, hátha itt is elrejtettek valamit.

- Az jó lesz! - felelt Antal.

- Ne!... Ne... Ne bántson!

Istvánt meglepte a vékony női hang. Ahogy hozzáért a női testhez, érezte, hogy az minden izében remeg.

Antal megszólította a leányt, akinek borzas haja erősen eltakarta arcát, de a sötétben nem is lehetett kivenni vonásait. Megkérdezte tőle, hogy került ide.

- Te tudsz oroszul? - nézett meglepetve István Antalra. - Ezt eddig nem is tudtam.

- Most tudod! - mondta Antal szárazon, de aztán nyomban engesztelőleg hozzátette: - Eddig nem is volt rá szükség, hogy mondjam.

István és társa hamar megtudták, hogy még a majorban maradt embereket, pár nappal korábban hajtották el a kozákok, egy másik majorba vitték őket, hogy ott dolgozzanak, de a leány elbújt a katonáktól és itt maradt.

- Gyere ki! - fogta meg István a leány kezét.

Az reszketett, és mindenképpen vissza akart húzódni a szénába.

- Te csacska! Itt pusztulnál egyedül. Nincs ki rajtad segítsen.

Jó időbe telt, míg a reszkető leány megértette, hogy segíteni akarnak rajta, és vonakodva bár, de engedelmeskedett.

Vigyázva mentek vissza a helyükre, nehogy bárkit is felköltsenek, hiszen nem tudhatták, mi lenne a vége, ha társaik megtudnák, hogy egy leány is van velük.

A sarokba fektették le a leányt, majd ruhával betakarták. A leány arca kissé szutykos volt, de azért a halvány fénynél látszott, hogy jó alakú, csinos arcú kis teremtés.

A leány összekuporodva, hamar elaludt a sarokban. Bizonyára már ő is sokat szenvedett a hidegtől. Istvánék még sokat tanakodtak, hogy mit is csináljanak szegény teremtéssel. Azt tudták, hogy itt nem hagyhatják, hiszen a leány itt egyedül pusztulásra lenne ítélve. Aztán a major úgy látszott, hogy átmeneti tábornak lett kijelölve, ahol a katonák, foglyok átmeneti szállása volt, így a leány itt semmiképp nem lenne biztonságban.

- Valami ruhát kell néki szerezni, katonaruhában nem látszana, hogy leány.

- Holnap valamit együtt kitalálunk! - mondta még István. - Valami ruhát kell adni erre a leányra. Nem szabad megtudnia senkinek, hogy ez leány és nem férfi. A haját le kell vágni, és a katonasapka csak elfedi az arcát. Ki gondol arra, hogy a hadifoglyok között leány is lehet?

Hát erre valóban nem gondolnak, de azért jó lesz most lenyisszantani a haját.

- Szegény kislány, ha holnap felébred - nézett a leányra részvéttel Antal.

- Nem hinném, hogy erre fog gondolni.

István körülnézett. Mindenki aludt, mélyen aludt a fiatal férfi is. István ránézve megállapította, hogy így összetörten és kimerülten is jóképű fiú ez az Árpád. Igazán kár volna, ha ezt a kölyköt valami baj érné.

Úgy látták, hogy mindenki alszik. Valóban mindenki aludt, csak egy embert nem tudott elnyomni a fáradság, ő nagyon éber alvó volt. Ennek az orra is hasonlított a rókaképűhöz, akitől nemrég szabadultak meg.

Milyen régóta nem aludtak meleg, fűtött helyiségben, egészséges, száraz, agyagos talajon. Oly jól esett ez az egészséges, életet adó alvás. Másnap pihenten ébredtek. Az erős, edzett emberek sajátja, hogy gyorsan kipihenik magukat. Míg mások gyorsan összetörnek, hosszú idő kell, míg magukat kipihenik, van, akik lassan törnek össze, és gyorsan kipihenik fáradalmaikat.

István aludt el legkésőbben, de mégis ő ébredt fel a legkorábban. Kibontotta hátizsákját, hogy megnézze, minden rendben van-e, és a reggeli munkához elkészüljön. Meglepetve tapasztalta, hogy a balta eltűnt. Gyorsan körülnézett, hogy nem társai holmija között van-e a balta, de nem találta sehol. Dühösen nézett körül, de már szólt is a kürt, ami ébresztőt jelzett.

A foglyok részére nem volt előírva semmilyen napirend, de azért az ébresztőre szólt a kürt, és a takarodót is kürttel jelezték. Ezt úgy megszokásból, hiszen most senki nem törődött azzal, hogy ki mit csinált, ki mint él, csak egy volt a fontos, hogy meg ne szökjenek. Később valószínű munkára fogják őket.

Mindenki talpon volt már. Elő kellett készülni a reggeli készítéséhez. Csoportokban végezték a főzést így készültek az étkezésre is.

István igen dühös volt az eltűnt balta miatt de, biztos volt abban, hogy azt gyorsan megtalálja. Szemét gyorsan körbejáratta és végigmustrálta társait, akiket eddig nem nagyon volt alkalma megnézni, hiszen a kimerítő, fárasztó út során nem volt senkinek kedve a másikat megfigyelni. A pihenők oly rövidek voltak, hogy mindenki csak a legközelebbi ismerőseivel törődött. A sorok a menetelés alatt megbomlottak, volt, aki jobban bírta a kimerítő gyaloglást, volt, aki kevésbé, így aztán az egyik előrébb került, a másik hátra, a sorok hullámzottak. Általában mindig más arc került a másik mellé. Istvánék körül is új arcok voltak, akikre István nem is emlékezett. Itt csak pár barát tartott össze, akik közvetlenül támogatták egymást. Természetesen másokon is segítettek, de közvetlenül csak pár jó barát, pár összekovácsolódott ember támaszkodott egymásra, akik jól kiegészítették egymást. Istvánék segítettek mindenkinek, de ők is csak hárman tartoztak egymáshoz. Az étkezésnél nagyobb csoportok gyűltek egybe, akik az élelmet együtt szerezték meg, együtt is készítették el, de további közelebbi kapcsolatot nem tartottak egymással.

Alig szedelőzködtek össze, amikor a horgas orrú ember Istvánhoz lépett.

- Mi az, ti már nőről is gondoskodtatok magatoknak? Remélem nékem is juttattok belőle? - nézett sunyi képpel Istvánra.

István komoran ránézett a horgas orrú emberre, és mintha megérezte volna a tolvajt, erélyesen rászólt: - Mutasd a hátizsákodat!

- Mi közöd hozzá?

István nem szólt, odalépett a hátizsákhoz és kinyitotta. A balta benne volt.

- Teszed vissza!

István kissé meglepődött az erélyes hang hallatán.

- Nem értetted? Tedd vissza!

- Add vissza a baltát!

- Mit? Te piszok! Ezt kapod!

István elkapta a feléje lendülő kezet és a következő pillanatban csattant is a hatalmas pofon. A horgasorrú a sarokba esett.

- Na mi van? Visszaadod a baltát?

- Igen, vedd ki! - dadogta a horgasorrú.

István kivette a baltát.

- Aztán pofa be! Ha egy szót szólsz valakinek a leányról, az összes fogadat kiverem.

- Nem, nem, inkább adok ruhát is.

- Ruhát? Milyen ruhát?

- Ezt ni! - húzott ki a horgasorrú egy katonaruhát a hátizsákból.

- Fogolyról vetted le.

A horgasorrú nyomban megértette a kérdést: - Már nem élt.

- Biztosan?

- Egészen biztosan.

István utálattal nézett erre a horgas orrú emberre, de a ruhára szükség volt, azt átvette.

A leány még aludt, jól be volt takarva, nem lehetett észrevenni. Antal és a fiú eléje ült, míg István felköltötte. A leány ijedten ébredt és ismét megrettent, amikor a borotválatlan arcokat meglátta. Antal nyomban megnyugtatta, aztán a férfiak mögött lassan átöltözött.

Antal oroszul kissé viccelődött is a lánnyal, aki lassan megnyugodott.

A leány a katonaruhában, kissé leányos képével úgy nézett ki, mint valami fiatal fogoly. Istvánék még kissé besározták az arcát, így a leányos arc nem volt feltűnő. Fiatal leány volt, tizenhét év körül.

Az órák lassan múltak, hamarosan lejár a pihenő és tovább kellett indulni, ismét nekivágni a hideg, fagyos, havas éjszakának. A leány még mutatott a padláson két eldugott szalonnát és két darab erősen átfagyott kenyeret. Ezt a három hátizsák hamar elnyelte. A leánynak is készítettek egy már erősen foszló zsákból egy hátizsákfélét, és valami abba is bekerült, bár vigyáztak, hogy meg ne terheljék.

Ismét indult a menet újabb hosszú, nehéz útra.

Nehéz újra megszokni a vánszorgást, de azért ehhez is lassan hozzá lehet szokni. A méterekből lesznek a kilométerek, és a hóba tört ösvényen egyre messzebb hagyják el a településeket, és a távoli világban is új települések jönnek, majd elhagyják azokat is. Megállni sehol sem lehetett, idegenekkel sem beszélni. Foglyok voltak ők, másokkal nem érintkezhettek.

A fiatal leány meglepően jól bírta az utat. Úgy látszik, nemcsak a tájhoz edződött hozzá, hanem a munkától is megedződhetett. Az ócska katonazubbony elrejtette a fiatal izmos testet, de azért látni lehetett, hogy a ruha mögött, kemény, megedzett test rejtőzik.

A leány és a férfiak között lassan jó barátság fejlődött ki. A leány egyre erősödő bizalmat érzett a három férfi iránt, egyre jobban megkedvelte őket. A leány nehéz sorban nevelkedhetett, mert jól értett hozzá, hogy akár a semmiből, valami, rothadó növényekből, pár darab burgonyából elviselhető ételt főzzön, és ügyesen rendben tartotta a férfiak ruháját is. A leány oly jól elvegyült a három férfi társaságában, hogy nem tűnt fel senkinek, csak a horgasorrú nézett néha rá vágyakozó tekintettel.

Az állandó személyes kapcsolat megkövetelte azt is, hogy megértsék és megértessék egymást. Ez Antalnak könnyű volt, Istvánéknak nehezebb, de nem kellett sok idő, lassan érteni kezdték egymás nyelvét. Istvánra és a fiúra már a korábbi táborban is sok ragadt, de a sok sugdosás hamar megtette hatását. Istvánék észre sem vették, mily gyorsan megtanulták az egyes szavakat. Ha még nem is beszélték a nyelvet, de azért már eladni nem lehetett őket.

István szemét nem kerülte el, hogy a fiatal férfi mily sokáig szótlanul bámulja a fiatal leányt, és az is sokszor a fiatal férfin felejti szemét.

Ahogy az idő telt, nemcsak a kilométerek fogytak, hanem a társak között is egyre jobban elmélyült a kapcsolat. Ami azonban Istvánéknak csak a barátság, a társ vonzódása volt, addig a két fiatal között valami más vonzalom fejlődött ki. Most már a leány is tudott valamit magyarul, a férfi is valamit oroszul, de inkább a szemeik beszéltek. A két-két szempár néha oly ragyogóan sugárzott, hogy István és Antal diszkréten fordult el. A két fiatal állandóan egymás mellett volt, egymás mellett volt fekhelyük, egymás mellett meneteltek. Valami csodálatos belső érzés, ami a kietlen sivatagban, vagy a hófödte bérceken, de akár a jégmezők világában egyformán virul, amit nem hervaszthat el a perzselően sugárzó napsugár, vagy a kínzó fagy, de akár a kínzó fáradság, erőssé tette őket, szótlanul, zokszó nélkül rótták a kegyetlenül kemény utat.

Hosszú heteken át meneteltek már kevés élelemmel, vékony ruházattal a csuda kemény télben. Talán ennek a kegyetlen útnak és a még kegyetlenebb időnek soha nem lesz vége.

A leány ismerve az orosz telet, vigasztalta őket. Ez a tél olyan, mint a napsugár, mely sokáig rejtőzködik a felhők között, aztán egyszerre csak váratlanul kibújik.

Valami nem tetszett Istvánnak. Az egyik oroszt tiszt egyre gyakrabban lovagolt mellettük, és vizsgálódó pillantásokkal nézte a leányt. Valaki megsúghatott néki valamit. Feltűnt ez a fiúnak is és sokszor oly pillantásokat vetett a sor mellett lovagló tisztre, hogy az jobbnak látta eltűnni. Egy alkalommal korábban rá is suhintott a fiúra, de amikor észrevette, hogy a három ember is feléje fordul, gyorsan odébb vágtatott.

István gyanúsnak látta a horgasorrút, aki bár közelükben maradt, de mind távolabb húzódott. István egy ízben meg is kérdezte őt, nem árulkodott-e, de az ugyan sápadt volt, de váltig tiltakozott, hogy ő bárkinek is szólt volna a leányról.

Hosszú menetelés után ismét egy majorhoz értek el. Ez nem volt teljesen üres. A hosszú istállók egy részében még állatok voltak és nem is voltak rosszul hizlalva és a házak egy részében laktak is. Asszonyok, lányok és túl fiatal és idős férfiak. Csak egy-két katonaköteles ember lézengett a tanyán, akik valami miatt nem vonultak be katonának. Az egyik sántított, a másiknak más baja volt, de a munkát azért ellátták. Másokra nem volt kire támaszkodnia az asszonynépnek.

Istvánéknak már nem jutott olyan hely, mint a korábbi majorban. Itt egy üres istállóba osztották be őket. Az istálló bár már rég nem leltettek benne állatok, elég piszkos volt, de Istvánék, bár már nagyon fáradtak voltak, azt a részt, ahová ők letelepedtek, elég jól kitakarították. Volt még valami széna a jászolban is, ami jó volt fekhelynek.

Itt a hosszú menetelés után pár nap pihenőt engedélyeztek, bár ahogy hírlett már az a hely sincs messze, ahová a foglyokat vinni akarták, az új tábor helye. Ha az nem is volt messze, annál messzebb volt az otthon. Hej, mily sokszor gondoltak rá.

- Talán soha nem kerülök haza - kérdezte behunyt szemmel a fiú.

- Bízni kell, ameddig a hit megvan, amíg van remény, addig még nincs elveszve semmi. Valaki megtanított engem hinni - mondta maga elé nézve, alig hallhatóan István.

Antal ránézett Istvánra, aztán annyit mondott: - Biztos az orosz tiszt.

- Igen, ő!

- Ismered régebbről?

- Igen.

Antal többet nem kérdezett. Ő már megtanulta a hallgatást, és tiszteletben tartotta mások titkát, de nem is érdeklődött. Mindenki annyit mond el, amennyit akar. Ha aztán szüksége volt rá, nagyon ügyesen húzta ki a másikból azt, amire kíváncsi volt.

Remény! Könnyű volt, mindezt kimondani, de amikor a végtelen mezők havát kellett taposni, nehéz volt megőrizni az éltető hitet. Pedig meg kellett őrizni. A hit, a megingathatatlan remény sokakat igen nehéz helyzeteken átsegített már. Amikor az erő elfogyott, amikor a helyzet már kilátástalannak tűnt, ha egy megmaradt, a hit, a kiolthatatlan hit, ember feletti nehézségeket is le tudott győzni a természet. Akármilyen kilátástalan volt a mostani helyzetük is, István érezte, hogy mindez nem tarthat örökké, ennek a sok szenvedésnek is vége kell, hogy szakadjon egyszer, és a kietlen hómezők után kibújik a nap felettük is.

Nincsenek is egyedül. Négyen vannak, akik támogatják egymást. Többen is lehetnének, ha valahogy az emberek mások lennének. Mások?... Igen, nehéz ez a kérdés. Most mindenki támogat mindenkit, egymásnak segítenek. Még sem ez az igazi. Az embereknek természetükké vált az önzés, az elidegenedés másoktól, de önmaguktól is. Itt mindenki elsősorban önmagáért él, önmagáért létezik, azzal a megingathatatlan törekvéssel, hogy ő élje túl. Ezért veszi igénybe mások segítségét, és ezért ad segítséget maga is. Mi lenne, ha ezt nem önző érdekből tenné, nem azért, hogy magán segítsen, hanem azért, hogy segítsen mindenkin, aki ebben a táborban van? Segítsen azért, hogy valamennyien haza tudjanak menni... Lehet, hogy lesz oly társadalom valamikor, amelyben az ember mindenkiért küzd, és csak ezután gondol önmagára. Talán az az ember vele született természete, hogy elsősorban önmagát mentse?... Miért van mégis az, hogy az anyák még önmagukat is feláldozzák azért, hogy gyermeküket mentsék, miért vannak emberek, akik halálba mennek másokért? Talán a nevelés, talán, mert az élet így alakul? Talán az égiek segítik őket? - gondolt vissza vallásos szüleire István. Mennyit olvasott mostanában, de mennyi szépet is mondtak. Minden arról szólt, hogy másokon kell segíteni. Nem egy emberért kell küzdeni, hanem a társadalomért magáért, melyben az emberek segítik, támogatják egymást. Lesz-e ilyen valamikor, meg lehet-e teremteni oly társadalmat, melyben mindenki mindenkiért dolgozik? Vannak, akik hisznek benne és nem is kevesen. Talán nékik van igazuk. Mennyi munka, mennyi önfeláldozás kell sok-sok embernek, hogy mindez megvalósuljon.

Már a második napja tanyáznak az új majorban. Ez nem volt oly kényelmes szállás Istvánék részére, mint a korábbi majorban volt, de itt is tető volt a fejük felett, és ha kissé begöngyölgették magukat az itt-ott összeszedett rongyokba, szépen ki lehetett bírni a hideg időt is. Na és a találékony fogoly? Mi mindent ki tud találni, hogy elviselhetővé tegye életét. Istvánék is találtak egy csövet. Azt ki is dugták az ablakon. Kövekből építettek tűzhelyet, így csak a füst tört ki és a meleg a lángok jól be lettek szorítva a kövek közé.

Még két napjuk volt, hogy menjenek tovább. E két nap a felkészülésé. Ismét alkalmassá kell válni a megpróbáltatásokra, sőt inkább kibírhatóbbá kell tenni a még hátralévő utat, alkalmassá az embert arra, hogy az elemek ellen védekezhessék. Meg tudja védeni önmagát, meg tudja menteni életét.

Most készültek a kapcák, most drótozták a bakancsot, varrták a ruhát, és most készültek a cseretárgyak is, amelyekért majd sok értékes dolgot lehet kapni, ami később teszi elviselhetővé az életet. Mindez szükséges volt a túléléshez, önmaguk megmentéséhez.

Majdnem mindenki tartozott valakihez, majdnem mindegyiket várta a család. Egyiket a szülő, másikat a feleség, a gyerek és mások. Nemcsak önmaguknak tartoztak azzal, hogy megvédjék magukat, hanem családtagjaiknak is, akik epedve várták vissza őket. Ez volt az egyik legnagyobb erő, a hit egyik legerősebb forrása.

Ott tettek-vettek a tűz körül, míg az átmelegedett kövek hőt sugároztak szét. Estefelé járt már, amikor az egyik tiszt, aki a fogolykísérőknek egyik tagja volt, fényesre suvikszolt csizmájával hetykén lépkedett az istállóban.

- Csakhogy megtaláltalak benneteket! - nézett gúnyosan végig a kis társaságon. - Ni csak! Ni csak! Tüzeltek? Azt hiszitek, meg van engedve? Tüzet csináltok?

A kis társaság úgy bámult a tisztre, mint aki nem érti, mit mond. Igen jól értette Antal, de jól értette a leány is, de István is és a fiatal férfi már sok mindent megértett belőle.

- Na mi van? Nem hallottátok? Eloltani!

Nem mozdult egyikük sem.

- Na, majd én gondoskodom rólatok - és rugdalni kezdte a köveket. Az belül eléggé izzott és így a széna, ahová a kő ráesett lángolni kezdett.

- Riadó! Riadó! - kiáltott a tiszt. Több muszka is rohant az istállóba egyszerre, akik a tiszt kiabálására eloltották a tűzet.

- Kötözzétek meg őket! - mutatott a tiszt Istvánékra. - A kamrába velük.

A kamra ideiglenesen tömlöc volt. Erről a jó tiszturak ez ideig sehol nem feledkeztek meg. Az első dolguk az volt, bárhová megérkeztek a tömlöcöt kijelölni.

Az őrök puskát fogtak Istvánékra. Vagy tízen állták őket töltött fegyverrel körül. Az ellenállás esztelenség lett volna. Jól látta ezt István, Antal, de a fiatal férfi is. Így hagyták, hogy jó szorosan megkötözzék és átkísérjék őket az őrök tiszti szobája közelében lévő kamrába, melynek teteje és oldala is volt, ablaka nemcsak bejárata. Istvánékat a kamrába lökték, az ajtót bereteszelték és eléje őrt is állítottak.

A kamra kicsi volt, így egymás hegyén-hátán feküdtek. Kezük sajgott már a fájdalomtól, végtagjaik senvedtek.

Talán két órát is feküdtek már megkötözve, dermedten, amikor az egyik őr belépett:

- Na, hol az a lány? Hová tettétek?

Most értették meg valamennyien, hogy tulajdonképpen miért kerültek ebbe az istenverte kamrába. Talán azért is kötözték meg őket, mert elszánt embereknek látszanak. De akkor itt nincs visszakozz. A tiszt nem fogja megreszkírozni, hogy esetleg ellene panaszkodjanak. Ennyire ők is ismerik a haditörvényeket. Ezeket ugyan nem ellenőrzi senki, de ki tudja, hol van egy jóérzésű tiszt, aki a haditörvények megsértéséért az elkövetőt felelősségre vonatja. Sokkal tisztább munka így. Szökni akartak vagy elpusztultak. Ebben a hidegben minden hihető, sokan vannak, akik ezt nem bírják ki, és ki keresi őket. Az ő haláluk megér egy jó estét.

Istvánnak is ökölbe szorult a keze, de Árpád, a fiatal szerelmes férfi dobálta magát kínjában, és ha szét tudta volna tépni a kötelet, darabokra szaggatta volna. Most érezte csak igazán, mennyire szívéhez nőtt ez a leány.

A kötelet nem tudták elszakítani. Az őr megelégedett annyival, hogy jó alaposan belerúgott a fiúba. Aztán betette az ajtót és a félig ájult leányt vonszolta a tiszti szoba felé. Földes volt az is, mint a többi helyiség, de talán ez lehetett az egész majorban az egyik legjobb szoba. Kié lehetett volna másé, mint a tiszteké.