A leány sikongott, rúgott, harapott, de nem törődtek vele. A lábáról leoldozták a kötelet, aztán vonszolták. Hárman is megfogták, a leány hiába védekezett. Sikerült betuszkolni a tiszti szobába.

- Na mi van te vadmacska? Karmolsz?... Na kis cicuskám! Most majd karmolhatsz.

Úgy látszik minden elő volt készítve, mert a helyiségben egyetlen tiszt sem tartózkodott. Igaz, a tiszti "szállás" nem is egy helyiségből állott, négy szoba volt egymás mellett.

- Lelépni! - fordult a tiszt a katonák felé.

Azok vigyázzba vágták magukat, aztán nyomban kivonultak. A tiszt egyedül maradt a megkötözött lánnyal.

Kéjelegve nézett végig a leány jó alakján, de érezte, hogy nem lesz könnyű dolga ezzel a leánnyal.

- Na, nem lenne jó dolgod, ha velem maradnál? Te jobban ki tudnál szolgálni.

A leány köpött a tiszt felé.

- Na meglátjuk, te kis szajha! Majd meglátjuk, meddig bírod ki.

A tiszt közeledett a lány felé. A leány hidegen fénylő szemmel nézte.

A tiszt most olyan volt, mint egy állatszelidítő, amikor a fenevad közeleg. Lassan ment, óvatosan. Nézte ezt a villogó szemű leányt. Az most már kívánatosabb volt, mint korábban.

- Na gyere, te kis cica!... Csak gyere!... Ne félj! Nem bántalak, csak jót teszek veled!... Hi... hi... hi! Na, csak gyere... gyere... gyere ide!

A leány nem mozdult. A tiszt lépett hozzá közelebb. Már elérhető távolságban volt a leány, de sem a tiszt, sem a leány nem mozdult. A tiszt állt és sóvárgó szemmel nézte a leányt. A leány is állt, de jéghideg szemmel nézte a férfit.

- Na! Na... gyere... hadd simogassalak meg.

A tiszt keze elérte a leányt, kéjelegve tapintva meg annak mellét. A hidegszemű lány egy nagyot rúgott a tisztbe. Az fájdalmasan kiáltott fel.

- Te! Te szajha! A fene egyen meg!

A tiszt nyögdécselt és fájdalmasan húzódott szét a szája. Jó, hogy nem voltak a közelben tiszttársai, most jót nevetnének rajta. Most már bánta, hogy a leány lábát kioldoztatta.

Most már látta a tiszt, hogy nehezen fog a lánnyal boldogulni, de azért elkapja. A leány két keze hátra van kötve, védekezni nem tud. A lábát majd csak lefogja valahogy. Egy kicsit pihent, hogy a fájdalom elmúljon, aztán ismét elindult a lány felé. Az továbbra is hallgatott, és jéghideg szemmel nézett a tiszt felé. Kemény harc lesz ez, bármelyikük lesz a győztes.

A tiszt megígérte társainak, ha végez a lánnyal, szól neki is. Azok vártak türelemmel.

Most már óvatosabb volt a tiszt, vigyázott a leány lábára. Közel ért, a leány újra rúgott, de a tiszt kitért. Sikerült a leány derekát elkapnia.

- Naaaaa... most... most... az enyém leszel - lihegte a tiszt.

A leány harapott, a tiszt újra fájdalmasan üvöltött fel, és elengedte a leány mellét. Az kihasználva a pillanatnyi szünetet, fejével teljes erejével a tiszt arcába vágott. Eleredt a tiszt orra vére.

- Na, te mocsok! Majd adok én neked - és kétszer teljes erővel arcul ütötte a leányt. Az orra vére annak is eleredt. A tiszt kénytelen volt egy időre újra felhagyni a kísérletezéssel.

Az egyik tiszt kíváncsian dugta be fejét az ajtón: - Na mi van, hogy boldogulsz? - amikor meglátta tiszttársa fájdalmas arcát, alig tudta visszatartani nevetését, és gyorsan elfordította fejét, hogy tiszttársa ne lássa meg azt a kaján vigyort, ami arcára ült ki.

- Törje be csak azt a kis csikót. Nekünk majd könnyebb dolgunk lesz vele.

A tiszt az orrát törülgette, a leány szívta az orrát, és hideg szemmel nézte a tisztet. Halálosan komoly mérkőzés volt ez.

A tiszt kipihente magát és újra közeledett.

A leány újra rúgni akart, de a tiszt elkapta és ráteperte az ágyra. A leány ráesett a hátrakötött kezére, fájdalmában felszisszent, de nem hagyta magát, ismét harapott, és amennyire csak tudott lábával rugódott is. Hosszú ideig tartott az elkeseredett küzdelem. A férfi és a nő is már verejtékben úszott, a leány már fáradni látszott, egyre jobban kimerült. A férfi, mint vadállat szorította a leányt, fogta, ahol érte. A leány egyre fáradtabb lett, már arcán érezte a tiszt izzó leheletét.

Közben Árpád is mindent megtett, hogy kibújjon a kötelékből. Tépdelte, szaggatta, csuklójáról már folyt a vér. István alig tudta türtőztetni.

- Nem szabad oly hevesen, mert csak fájdalmat okoz, és nem jön le. Várd meg, míg a vér átáztatja.

Közben István is és társa is megpróbálták a hurkot felbontani. A csomók igen jól meg voltak kötve.

István magában nem győzött eléggé hálát adni az Artistának. Egyszer-egyszer tanítgatta arra, hogy kell egy hurokból kibújni. Most ennek az ismeretnek István hasznát látta, mert ezekből a hurkokból erővel nem lehetett volna kibújni. Ahhoz már sokkal inkább ügyesség, gyakorlottság kellett. Néki sikerült legelőször a hurkokat kezéről lefejtetnie.

- Rólam! Rólam! - kiabált kétségbeesetten a fiú.

- Ne kiabálj oly hangosan, a végén meghallják, és akkor egyikőtök kezéről sem tudom lefejteni a kötelet.

István gyorsan dolgozott. Először saját lábáról fejtette le a kötelet, majd a fiú lábáról oldotta le.

- Aztán veszteg maradj, míg a többiről leoldozom.

A fiú olyan volt, mint egy szilaj csikó, akit még nem sikerült betörni. Csak nehezen várta ki, míg István Antalt is megszabadítja kötelékeitől. Aztán már nem is várt, ugrott. Úgy lökte ki a kamra ajtaját, hogy az oly erősen ütötte arcul a strázsáló katonát, hogy az fájdalmában még kiáltani is elfelejtett.

István nyomban a fiú után ugrott, de azt nem lehetett már visszatartani. István tudta mi a teendője. Puszta kézzel jó nagyot ütött az őrszem fejére: - Ez egy pár órát aludni fog! - mondta kissé gúnyos hangon, aztán a fiú után rohant.

A fiú már bent volt a szobában, és ahogy nézte a vergődő leányt, rettenetes harag fogta el. Felkapta a kályha mellé támasztott baltát és óriási erővel ütött vele a tiszt fejére. Az szétloccsant.

István ekkor ért be és utána Antal.

- Na ezen már nem lehet segíteni! Megérdemelte - mormolta István, és nem érzett a tiszt iránt szánalmat.

A leány kötelékeit Antal szedte le és a feszült hangulatban is biztató mosollyal szólt oda a halálsápadt fiatal férfinek: - Látod, megvédte magát!

A fiú oly szeretettel szorította magához a leányt, mintha a világ minden gyémántját a keblére ölelné, míg az önfeledten simult a fiatal férfihez.

- Na elég volt az enyelgésből! Most aztán indulnunk kell! - adta ki a parancsot István.

Szerencsére senki nem volt a tornácon ahonnét nyíltak a szobák ajtajai. A tisztek diszkrétek voltak, és senki nem gondolt arra, hogy itt más is történhet, mint amit elterveztek.

A három férfi és a leány nyomban indult.

- Majd én visszamegyek a holmikért! - szólt István.

- Nem mész vissza! - állt elő az árnyékból egy férfi.

- Ki vagy te!

- Ne törődj vele!

- De igen!

- Én vigyázok rátok. Azt mondtam, indulni kell.

Nem volt idő fontolgatásra, nyomban cselekedni kellett, mindnyájan futottak a major kerítése felé. Utánuk futott az ötödik is.

A major többi része nem volt bekerítve, csak ez az egy rész, de ez eléggé magasan. Itt valószínű valami vezető lakott.

A kerítésen sikerült átmászni. Egyenként huppantak le a havas földre. Aztán ugrott az ötödik is.

- Mit akar ez velünk? Leütöm! - mondta István.

- Ne! - szólt nyomban Antal. - Valószínű, hogy ez az ember, akit nékem jeleztek.

- Aki vigyáz ránk?

- Hát erre nem gondoltam - mondta István, aki ritkán volt meglepődve. Melléjük ért az ötödik ember is.

- Iván vagyok - mondta, aztán többet nem szólt. Ahogy bírtak, futottak tovább.

- Stoj!... Stoj!... - hallatszott mögöttük egy erélyes hang, de ők már nem álltak meg. Aztán golyók süvítettek el mellettük, de már úgy eltávolodtak, hogy a golyók már nem tehettek kárt bennük. Aki lőtt, az is már csak árnyakat látott.

Majd kiabálás, ordítozás hangjai hatoltak el hozzájuk.

- Most fedezték fel a hullát - mondta Antal.

Egy ideig futottak még ziháló mellel, aztán az ismeretlen ember, aki Ivánnak mondta magát, rájuk szólt:

- Csak lassan... kell az erő.

István már kezdte érzékelni, milyen jól tud oroszul.

Mikor már mind kipihenték magukat, szólalt meg az ismeretlen ember:

- Nem lett volna szabad, de én is megtettem volna.

- Mondd meg ki vagy - szólt rá István.

- Én vagyok az Arkangyal.

István már ütni akart a szemtelen hang miatt, amikor Antal megszólalt:

- Én meg a Lucifer.

- Meg vagytok hibbanva?

- Nem! Nem - mondta gyorsan Antal -, csak azt az utasítást kaptam, hogy aki így jelentkezik, annak engedelmeskedni kell.

- Most már értem. Eddig miért nem mondtátok?

- Mert nem mondhattuk!

István nem szólt semmit, de önmagában bosszankodott, hogy ennyire nem bíznak benne, de megértette, hogy vannak dolgok, amit titkolni kell.

- No most jól vagyunk! Benne vagyunk a pácban, egyedül mire tudunk menni itt a pusztaságban?

- Ha orosz embert látsz, a téltől ne félj. Ő a mi barátunk. Még Napóleont is meghátráltatta.

István valami igazat is adott ennek az ismeretlen embernek, mert lám az a fiatal leány, aki még tizennyolc éves sincs, milyen jól ismeri a telet. Ha ő nem lett volna, sokkal nehezebben ment volna a dolguk.

- Most hová megyünk? - kérdezte István.

- Oda, ahová ezek, csak alig valamivel messzebbre. Két tábor van egymás közelében. Az egyik egy erdőség közelében, a másik egy mocsaras területen. Odaviszik a veszélyes foglyokat. Onnan nem lehet megszökni. Aki arra vállalkozik, annak igen jól kell ismerni a mocsarat.

István magában igazat adott néki.

- Mi melyikbe megyünk.

- A mocsarasba.

- Kitalálhattam volna.

Vad ugatás hallatszott mögöttük.

- Na, már megkezdték.

- Igen számítottunk rá. Erre felkészültünk.

Az ismeretlen ember egy nyilat vett elő a kabátja alól és nyílvesszőket. Vas volt azok végén. Aztán egy puska is előkerült a kabát alól.

Most már tudta István, miért jött ez az ember eddig úgy, mintha sántítana. A puskát István vette át.

- Nem szabad vele lőni, csak végszükség esetén lehet használni. Megteszi ez is - emelte fel az ismeretlen férfi a nyilat.

- Hát, aki jól tudja használni! - nézett fürkészően az ismeretlen arcába István.

Annak nem lehetett az arcát kivenni. Az arc egyébként is borostás volt, bár viselője borotválkozott, de a sötétség és a mélyen homlokára húzott szőrmés sapka és a felhajtott kabáthajtóka erősen eltakarta az arcot. Így ugyan nem lehetett kivenni ezt a jól eltakart arcot, az azonban még így is látszott, hogy a ruha viselője nem könnyű élethez szokott ember.

- Nehéz lesz ezektől megmenekülni - vélte István.

- Na, az nem is olyan biztos - nézett Istvánra az ismeretlen férfi magabiztosan, aki Ivánnak nevezte magát.

- Legalább húszan jönnek utánunk, és két-három kutya.

- Az nem baj, hogy sokan jönnek utánunk, lehetnek akár százan is, a kutyák veszélyesebbek.

- Másnap elérnek bennünket - vélte Antal.

- Másnap? Hol leszünk már akkor. Van egy kis szél is, és szállingózik a hó is, egy-két óra alatt elfújja a nyomokat a szél, nem találnak meg bennünket.

- És a kutyák? - kérdezte Antal.

- A kutyák? Szerencsére kevesen vannak. Azt hitték, simán elkapnak bennünket. Ezeket elintézzük. Mire a többi ide érne, itt újra havas lesz minden, nincs oly ember, sem állat, ami nyomokat tudna felfedezni.

A kutyák mind erősebben csaholtak, úgy látszik gyorsan közeledtek. Emberi hang azonban alig hallatszott, az emberek nem tudták követni a kutyákat, melyeket szabadon engedtek. A pár fegyvertelen férfi mit is tudna kezdeni a három-négy kutyával, melyek elég jól annak idomítva. Azzal mit sem ártanának nekik, ha hógolyóval megdobálják őket. Az üldözőknek nem is kell úgy sietni, elvégzik a kutyák is a feladatot, majd ha a kutyák nem tépik szét őket, úgyis pár remegő embert látnak majd, akiket puskatussal is vissza lehet a táborba kísérni.

Istvánék gyorsan lépkedtek. Futni nem volt szabad, az erőre szükség volt. Így aztán egyik sem sietett túlságosan. Az üldözők azért nem, mert biztosak voltak a dolgukban, az üldözöttek azért nem, mert spórolták az erőt. Hang már alig hallatszott, csak a kutyák csaholtak veszettül.

Szerencsére már elég nagy távolságot tettek meg Istvánék, míg az üldözők észbe kaptak. Annyira megdöbbentette őket az eset, hogy üldözésükre is későn gondoltak. Az az egy-két ember, aki utánuk futott gyorsan meggondolta magát és visszafordult.

- Én a lovaktól tartok - törte meg a csendet István.

- Én nem - mondta Iván. - Ez a terep annyira hepehupás, hogy még nappal is nehezen jár a ló, nemhogy éjjel. Könnyen a lábát törné, nappal nagyobb hasznát vennék.

Már egész közelről hallatszott a kutyák csaholása. Iván mit sem törődött velük, nyugodtan ment tovább. Ő elöl ment, hogy mutassa az utat, Istvánt hátra hagyta, hogy jelezze, ha a kutyák egészen közel érnének.

Nem kellett sokat várni, már rohantak is rájuk a kutyák. Négy jól fejlett dög volt. Többet nem hoztak az üldözők, mivel kellett a tábor őrzéséhez is. Meg voltak győződve, hogy ennyi állat bőségesen elég lesz.

Az egyik már ugrott is Istvánnak, de István kezében is megvillant a balta, amit még a tiszt mellől hozott el, és oly gyorsan, hogy az állat már nem tudott félreugrani, arra egyébként sem lett volna ideje, mert szétloccsant fejjel nyomban kimúlt.

A másiknak Antal adott egy rúgást, oly erőset, hogy az nyüszítve ugrott tovább. Ehhez nem voltak hozzászokva. Eddig ezek az erős ebek csak azt tapasztalták, hogy ahol ők megjelentek, megszűnt minden ellenállás, most ez az erős védekezés szokatlan volt nekik. Csak Árpádot döntötte le egy jó erős eb. A fiú alig tudott véle szemben védekezni. Sikerült a kutya fejét eltolni magától, de az állat oly erős volt, hogy a fú minden pillanatban várta, amikor az állat arcába harap. Egyszerre megszűnt minden ellenállás, a kutya élettelenül omlott Árpádra. Pontos lövés volt, szinte szíven találta a nyíl. Oly erős lövés volt, hogy szinte átfúrta az erős testet.

Már csak két állat futkározott körülöttük. A rövid idő alatt ők is jól megismerték ellenfeleiket, nem mertek a közelükbe menni. A vérszag felingerelte őket, de meg is ijesztette.

Iván újabb vesszője már rajta volt a húron, csak az alkalmas pillanatot várta, mikor húzhatja meg a húrt.

- Csináljatok úgy, mintha mennétek! - szólt rájuk Iván.

A sor elindult. Alig mozdultak meg, a két kutya nyomban utánuk vetette magát, de amint feléjük fordultak, nyomban visszarettentek.

Istvánnak volt ideje arra is, hogy megfigyelje azt is, milyen bátran viselkedik a leány. Állt mozdulatlanul, mintha az egész nem is tartozna rá. Majd elvégzik a férfiak. Micsoda ádáz keze kellett a sorsnak, hogy ezt a fiatal teremtést annyira megeddze, hogy ily határtalan önuralommal tudjon szembenézni a veszéllyel.

A két kutya állandóan készen állt, hogy Istvánékra rontson. Résen kellett lenniük. Így nehezen tudtak volna elillanni, mindig készen kellett lenni a támadásra. Természetesen így nem maradhattak végletekig, hiszen akkor hamar utoléri őket az ellenség.

István most határozottan lépett előre. Ezt a kutya nyomban észrevette és villámgyorsan ugrott. Gyors volt azonban Iván is. A kutyát még a levegőben érte a lövés. Hatalmas vonítás volt a válasz. Azt bizonyára meghallották az üldözők is, és nehezen tudták elképzelni, mi történhetett az ebekkel.

Iván kihúzkodta a nyílvesszőket a döglött kutyákból.

- Még szükségünk lesz rá, meg kell őrizni. Ez a legjobb fegyver! - mondta mély meggyőződéssel Iván. - Nincs hangja. Aki van, csak eltűnik anélkül, hogy más észrevenné.

Látva az eredményt, ebben István igazat adott neki.

Már csak egy kutya volt, mely egyedül elbátortalanodott, nem mert rájuk rontani. Így most már elindulhattak. István azonban még erősen fogta a balta nyelét. A percei ennek a kutyának is meg voltak számlálva. Azt mindenképpen el kellett pusztítani, nehogy nyomra vezessen másokat. Iván ismét csak az alkalmas pillanatot várta, mikor lőhetett.

Istvánék ismét gyalogoltak, a kutya utánuk. Az állat nagyon ügyes volt, mert amikor a terep jó volt, meg tudott bújni, közelebb ment, ott maradt nyomukban.

- Az ördögöt, de óvatos ez a dög - bosszankodott Iván. - Tudod mit. Te leány. Menj te elöl, de nagyon vigyázz, majd én maradok hátul és elintézem ezt a dögöt. Tudsz vigyázni?

- Már sokszor jártam errefelé.

- Miért nem mondtad eddig?

- Nem kérdezték.

Ebben igazat adtak, és elismerte Iván is. Egy megfontolt ember errefelé csak akkor beszél, ha kérdezik.

A kutya most nem támadott, de nyomukban maradt. A csoport ment előre a kutya utánuk. Ha Iván ráfogta a nyilat a kutya ügyesen oldalt ugrott. Sietni kellett, megállni nem volt szabad, mert már elég közelről hallatszott az üldözők zaja is. Azokkal szemben pedig egyenlőtlen ellenfelek voltak.

A kutya most hirtelen ugrott, de abban a pillanatban már suhant a nyílvessző is. Elöl kapta a nyílvessző, így a kutya nem kapott halálos sebet, de már nem volt kedve támadni többé. Most már az életösztön hajtotta tovább. Egykettőre eltűnt a szemük elől.

Most már rá kellett kapcsolni, mert az üldözők jöttek. Most újra Iván vette át a vezetést. Ismét sietni kellett, erőltetett tempóban menetelni. Egy vigaszuk volt, hogy az üldözők is elfáradtak már, ők is ügyelnek az erőre.

Egész éjjel tartották a tempót. Hajnalra már szinte úgy estek előre, de mire megvirradt és újra nappali világosság árasztotta el a tájékot, boldogan állapították meg, hogy az üldözőknek se híre, se hamva. Örömmel tapasztalták azt is, hogy nem sokkal utánuk befújta nyomukat a hó, és így mindenki szeme elől el tudnak tűnni a messzeségben.

Iván megállt és megfordult az utána jövők felé, ő is szemrevételezte az "anyagot", arra volt kíváncsi, ki mennyire fáradt. Ő társai személyét, képességeit már jól ismerte, hiszen tisztes távolból ugyan, de állandóan figyelemmel kísérte őket, megbízatását tejesítve vigyázott rájuk. Tulajdonképpen azt a feladatot kapta, hogy Ivánra, a Luciferre vigyázzon, de ahogy látta, a három ember jól megtalálta és megértette egymást, és össze is tartottak, így mindhármukra kiterjesztette védő kezét. Miért volt erre szükség? Soha nem kérdezte. Tudta, hogy akik erre parancsot adtak, azt jól megfontolták. Ő megszokta, hogy ellenvetés nélkül teljesítse a parancsot. 1905-ben is ott volt, és azóta is állandóan harcban van. Jól megtanulta azt a szabályt, hogy engedelmesség nélkül nincs eredmény. Márpedig az előkészület jó, és valami van a levegőben is, valami érik. Ezt ő, hosszú évek veszélyekkel terhes gyakorlata után megérzi. Talán eljön az óra, amit már hosszú-hosszú évek óta várnak. Néki az a kötelessége, hogy a munkára alkalmas embereket kísérje, biztosítsa a megjelölt helyre kerülésüket, ahol tovább foglalkoznak velük, aztán szétirányítják őket a hatalmas ország minden részébe, ahol megbízható, elvhű, bátor emberek kellenek. Ő eddig mindig lelkiismeretesen teljesítette feladatát, rábízott személyeknek még nem esett bántódása, pedig volt egypár a mostanihoz hasonló helyzet.

A szemrevételezés nem járt rossz eredménnyel, a csoport valamennyi tagja a rossz ellátás, a szenvedés, a rendkívüli igénybevétel ellenére nem volt rossz karban, akaratuk is erős, de azért jó lesz pihentetni őket. Jól ismerte a vidéket, tudta, hogy közelben egy barlang van, ami a viszonylag sík terepen ritkaság, és a barlang a természet adta környezetben úgy van elhelyezve, mintha ember keze építette volna. Remek búvóhelyül szolgál. Ha nyomaikat belepte a hó, senki nem talál oda, aki a terepet kiválóan nem ismeri.

Iván ránézett a leányra és a kitartóan mellette vonuló fiatalemberre. Szíve táján valami melegséget érzett. Lám, a szív, az érzés nem különböztet nemzetek között, az áttör az országhatárokon, sőt a tengereken, óceánokon is. Ez a fiú mily messziről jött és ezt a leánykát, akinek nyelvét alig érti, mily szeretettel veszi körül, hogy vigyáz minden lépésére. Csak azért kell embereknek idegenek lenni, sőt ellenséggé válni, egymással háborúzni, egymást megölni, mert egyik a világ északi a másik a déli részén született, és csak azért, mert valamelyiknek apja, nagyapja, ősapja véletlenül arra vándorolt. Nem arra született minden ember, hogy egymást megértsék, egymást támogassák, becsüljék, egymásnak segítsenek? Sok mindent rejt még a föld, amit csak összefogással, egymást támogatva, segítve lehet megszerezni. Miért fegyvereket gyárt az ember, miért nem ekevasat, miért a puska tusát fogja, miért nem az eke szarvát? Bizonyára sokan feltették ezt a kérdést, különösen háború idején, mégis mindig volt háború, de tényleg szükséges ez? Meg lehet ezt valaha változtatni? Ők akik életüket veszélyeztetik azért, hogy olyan társadalmat teremtsenek, hogy ne legyen többé háború, elég erősek lesznek hozzá? Hinni kell benne. Ha nem hinne, mi értelme volna, hogy élete állandó veszélyeztetésével hurcolja ezeket az embereket egyik táborból a másikba, csak azért, hogy legyen ember, aki mikor arra szükség lesz, cselekszik és másokat is cselekvésre késztet. Hm! Mennyi gondolat lesz az ember fejében, ha erre a szép párra néz.

Most már István is meghúzta a lépést. Eddig hátul volt, vigyázott a kis társaságra, hogy innen ne érje őket meglepetés. Iván volt elöl, Antal balra, míg Árpád jobbra tekingetett, de ebben többször megakadályozta a leány tündérszép szeme.

István most jól megnézhette emberét. Ő ugyan megbízott Antalban, aki már annyiszor helytállt, a nehéz fogolyéletben támogató, jó barátnak bizonyult, de István szerette saját kezébe venni sorsát, semmit nem bízott a véletlenre.

Iván arcán ravasz kis mosoly suhant végig. Igen, ő jól felmérte ezt az embert, ez saját sorsának kovácsa. Ezt nem lehet csak úgy odaállítani, ahová mások akarják, ezt meg kell győzni. Hagyni kell, hogy ő mérlegelje az eseményeket, azt meg kell ismertetni vele, és akkor magától is jól dönt.

- Úgy látom kíváncsi vagy rám! Gyere mellém!

István közelebb lépett az előtte haladó emberhez.

- Nézz meg jól! A nevem nem mond semmit, de magam sem tudok néked semmit mondani.

A tömzsi kis emberke felhúzta feje búbjára a kis szőrmesapkát, és a kabátját is kissé kinyitotta, így István jól láthatta arcát. Igen, ez az az ember, aki ugyan tisztes távolban, de mindig elérhető közelségben tartózkodott. A sátrát soha nem állította túl messze. Ez néki is feltűnt, de nem gyanakodott arra, hogy ennek a kis embernek valami köze is lenne hozzájuk. Nagyon ügyes ez a kis ember, ha mindezt az ő tapasztalt szeme sem vette észre.

Nem volt feltűnő ez a kis tömzsi ember, olyan volt, mint amilyen ezerszámra futkos az életben, akivel mindenhol lehet találkozni, akinek arca pillanatokon belül úgy el tud mosódni, hogy nem is emlékszik vissza rá az ember. Mégis, amikor István a mögöttük álló gyaloglásra gondolt, arra, hogy ez a kis ember milyen szívóssággal gyűrte a kilométereket ezen a hideg, fagyos tájon, amikor arra gondolt, hogy milyen ügyesen bánt a nyíllal, valami elismerésféle jelent meg szemében. Talán azok a csodálatos emberek, akiket észre sem vesz senki, akik a környezetbe olvadva, észrevétlenül és hangyaszorgalommal végzik munkájukat, akik szerények, csendesek, de akik, amikor kell elszántak és határtalanul bátrak, és akik csodálatosan ügyesek tudnak lenni, különösen megérdemelnék az elismerést.

Igen ennek az embernek milyen ügyes kis sátra volt, amit gallyakból állított össze. Kicsi volt, igénytelenül olvadt be a környezetbe, mégis milyen ügyesen volt megépítve. Ez az ember egyedül volt, nem csatlakoztak hozzá barátok, mégis mindene megvolt, mindent tudott adni, amit kértek tőle, azt, amire a fogolynak szüksége volt.

Művészet ez? Igen! Van tanítómester is? Van, a legtapasztaltabb tanítómester maga a természet. Milyen mesterien tudnak környezetükbe olvadni az állatok, vízben a halak, vadonban a ragadozók. Talán azért tudnak megélni, mert fel sem ismerik őket. Sokat lehet tanulni a természettől.

- Igen többször láttalak, de nem gondoltam volna, hogy miattunk vagy itt.

- Igen miattatok. Mi egymáshoz szoktuk irányítani az embereket. Ti véletlenül találtatok egymásra. Nem akartunk benneteket szétválasztani.

István mélyen a mellette gyalogló ember szemébe nézett. Az állta a kemény, fürkésző pillantást, nem fordította el a fejét.

- Mond, ki vagy te tulajdonképpen?

- Én?... - ejtette ki lassan a tömzsi kis ember a rövid, egyszerű szavakat. - Én? ...a forradalom katonája.

- Igen, ezt már hallottam - mondta István és tűnődve nézett maga elé.

- Ha megérkezünk a táborba, többet fogsz tudni - nyugtatta meg a kis ember Istvánt, akiről tudta, hogy szereti, ha jól van tájékoztatva.

- Na, lassan meg is érkeztünk - emelte fel kezét Iván.

Antal kissé csalódottan nézett körül és fáradtan ugyan, de ugrándozni kezdett, hogy felmelegedjenek a hidegtől elgémberedett tagjai.

- Nem is olyan rossz hely ez, mint gondoljátok. Csak mindig a lábnyomomba lépjetek, hogy minél kevesebb nyomot hagyjunk utánunk.

István nem tudta elképzelni, mit is akarhat ez a kis tömzsi ember.

Ahová néz, mindenütt síkság, mindenütt sima, fehér ez a táj.

A tömzsi kis emberke már nem szólt semmit, csak óvatosan, lassan lépkedett, a többiek szót fogadva, csapásába lépve követték. Eddig is vigyáztak, hogy a már kitaposott csapásba lépjenek, hiszen nem volt könnyű itt az úttörés, de most a felszólítás után különösen ügyeltek arra, hogy ne hagyjanak új nyomot.

A tömzsi kis ember megállt, alaposan körülnézett.

- Igen, ott kell lenni. De most már nagyon vigyázzatok!

A táj mindenütt sima, egyforma volt.

Talán harminc-negyven méterre távolodhattak el, amikor a csoport tagjai észrevették, hogy itt mégis lefelé visz az út. Mélyedésben haladtak, az előttük vonuló férfi mellével törte az utat. Pár lépés után megállt.

- Most fogjátok meg az én kezemet és egymás kezét. Ha én beleesnék valamibe, akkor tartsatok vissza. A kezeket erősen fogni kell, mert különben leeshetünk. Itt valami szakadékféle van.

Óvatosan mentek, erősen fogták egymás kezét, és lassan vonultak lefelé.

- Jaj a lábam! - sikoltott fel a leány.

- Mi történt? - állt meg nyomban Iván.

- Megcsúsztam, de nagyon fáj.

Iván odalépett a leány elé.

- Ülj le gyorsan!

A leány leült. Iván gyorsan megtapogatta a bokáját.

- Ficam!

- Nem vigyáztam eléggé rád! - mondta kissé tört orosszal, de már elég érthetően Árpád.

Hálás mosolyt kapott érte a leány részéről.

Iván ismét megtapogatta a bokát, a leány újra felszisszent.

- Fáj? - kérdezte ismét Iván.

- Igen - mondta a leány természetes egyszerűséggel, de nem panaszkodott.

- Lám, milyen természetesek itt az emberek - gondolta Antal. - Fáj a leánynak nyilván, hiszen kificamodott a bokája. Ezt őszintén megmondja, nem titkolja, de nem panaszkodik. Fáj, de tűri.

Iván szakértelemmel tapogatta a leány kificamodott bokáját, és közben nézte a leány arcát. A leány összehúzott szemmel, sápadtan ült a hóban, nem szólt. Iván csak az arcát figyelte, és amikor a leány a fiú, Árpád felé nézett, hirtelen meghúzta a lábfejét, és a boka már vissza is ugrott a helyére. A leány nyögött egyet, de nem szólt, csak összeszorított szája jelezte a fájdalmat. Amikor úgy érezte, hogy az csökkent, ismét mosolyogva nézett a fiúra.

A körülöttük állók nem szóltak. István arra gondolt, milyen jól jár ezzel a kislánnyal a fiú. Abban már biztos volt, hogy ezek önszántukból már el nem hagyják egymást.

- Most ne erőltesd, most majd úgyis pihenünk és reggelre már jó lesz. Majd a melegben kezelésbe veszem.

- Meleg? Hol? Itt? - nézett körül, szinte kétségbeesve Antal. - Meleg itt a hósivatag kellős közepén? Itt, itt egy szem fa, még száraz avar, árva elszáradt fűcsomó sem található. Itt tüzet rakni? Hallottam már sok szépet erről a hólakó népről, de azt, hogy ez itt tüzet fog rakni, azt nem hiszem el.

Újra megindultak. Iván továbbra is elöl, István hátul, előtte Antal és utána nyomban a leány, akit Árpád támogatott. Boldog volt, hogy átfoghatta a leány derekát, aki rátámaszkodott és sántikálva követte az elöl haladó Ivánt.

Talán 40-50 lépést tehettek már meg, amikor Iván újra megállt: - Erre kell valahol lennie - mondta, majd lábával rúgott az előtte tornyosuló hófalba. Lábát felemelte, és talpával rúgta a havat, mintha attól tartana, hogy valami kemény dologba rúg bele.

Aztán ismét megállt, nagyon figyelmesen körülnézett, odébb ment és ismét óvatosan rugdosni kezdte a hófalat.

- Mi az ördögöt csinál ez - morfondírozott magában Antal. - Talán megőrült? Nem csodálkoznék, ha ez a hósivatag az agyára ment volna, itt csak éhen lehet dögleni. Hej, az a nyomorult élet. Én sem gondoltam volna, hogy így végzem. Talán itt még keselyük sincsenek, akik felmarhatnák az embert.

Istvánnak is kezdett már különössé válni az orosz viselkedése. Mit akar ez itt? Csak nem a földet akarja kinyitni?

De bizony azt akarta. Rövidesen sikerült is.

- Megvan! - kiáltott fel Iván örvendezve.

- Mi van meg? Szólj már valamit! - kiáltott rá türelmét vesztve Antal.

- Mi? Hát a barlang!

- Itt?

- Igen, de csak maradjatok le, majd én megyek először.

István meglepetve nézte, hogy az orosz milyen gyorsan és milyen ügyesen kaparja a havat, szinte lyukat vág a hóba.

- Na, így jó lesz! - egyenesedett fel Iván. - Most én bebújok, ti is lassan bújjatok be, de nagyon vigyázzatok, hogy a hóhoz alig érjetek hozzá, próbáljatok meg a lyukon beférni, mert különben összeomlik az egész réteg és akkor a teljes nyílás láthatóvá válik.

Istvánék csak most értették meg, mit akar Iván és miért volt oly óvatos. Igen, ő csak kis lyukat fúrt a hóba, hogy éppen átférjenek rajta. Aztán amint bent vannak, majd a zord idő elvégzi a magáét, úgyhogy senki nem fogja tudni rövid idő múltával, hogy itt járt már ember.

- Minek az a nagy óvatosság - fordult Antal István felé, amikor már átbújt a kis lyukon. - Itt a madár sem jár.

- Az soha nem árt - szólt Iván, miközben apró szeme ravaszkásan megcsillant. - Nem is olyan járatlan hely ez. Nem is gondolnátok, hogy közben mennyien járnak itt. Sokan vadásznak is erre.

- Én nem láttam semmit - szólalt meg Árpád is.

- Azon nem lepődöm meg, mert azt a semmit észre kell venni. Mennyi minden van itt, ha az ember jól körülnéz.

- Bizony - bizonygatta a leány is.

A lyukon halványan hatolt be a világosság, a derengő fény mellett azt meg lehetett állapítani, hogy egy nagyobb üregbe jutottak be. Aztán távolabb fény gyúlt ki, Iván valami fáklyaszerűt gyújtott. Észre sem vették, amikor eltávolodott mellőlük.

- Most megcsináljuk a bejáratot, utána ráértek körülnézni.

A kis orosz odabújt a lyukhoz és a bejárat mellől, innen is, onnan is egy kis havat összekapart és ügyesen felépítette úgy, hogy elfedte a lyukat, amelyen át bejöttek.

- Na a többit majd elvégzi a természet. Rövidesen senki nem fogja tudni, hogy mi idejöttünk. Na, most nézzük meg ezt a barlangot.

Szemük már hozzászokott a sötétséghez, és a fáklya lángja is eléggé jól megvilágította a barlangot. Most már látni lehetett, hogy nem egy kis üregbe bújtak be, hanem a föld mélye egy komoly barlangot rejtegetett.

- Mellette van egy másik barlang, az mélyebben fekszik, mint ez. Oda fogunk menni, ott nagyobb biztonságban vagyunk.

- Ide is valaki utánunk jönne? - kérdezte Antal kételkedve.

- Soha semmit nem lehet tudni. Lent biztonságosabb.

Óvatosan indultak meg a barlangban. A barlang falához érve Iván átadta a fáklyát Istvánnak, aztán a fal mellől egy nagyobb követ hengerített el. Újabb üreg volt látható.

- Na most újra bújunk.

Iván ment elöl és utána bújt a lyukba a többi. Átérve egy újabb barlangot pillantottak meg. Ez másképpen nézett ki, mint a másik. Nagyobb is volt, mint az előző és több oszlop is volt egymás mellett, majd egy kanyargó, vékony kis út vezetett lefelé.

Óvatosan kellett menni, nehogy elcsússzanak. A barlang egyik oldala felé lejtett erősebben. Oda igyekeztek. Amint leértek, látni lehetett, hogy a barlang falából még különböző kisebb üregek nyílnak.

Majdnem a barlang végéhez mentek, amikor Iván szólt, hogy most álljanak meg. Itt Iván megfordult és háttal a barlang falának támaszkodva kezét elöl összefonta. Ebből a jelenlévők nyomban megértették, hogy itt fel kell mászni. István nyomban oda is ment és háttal fordulva a barlang fala felé, kezét elöl összefonta.

Iván nyomban belépett a kezébe, majd onnan a vállára és onnan a barlang válaszfalszerűen kiképződött részén felhúzta magát.

- Jöhet a következő! A leány.

A leány is beleállt István kezébe, onnan a vállára, de az ő kezét már Iván fogta meg és segített a lánynak felkapaszkodni. Utána nyomban a fiú jött, majd Antal.

- No, most aztán te próbáld meg, István. Neked nem tudunk segíteni.

Az orosz most szólította Istvánt először keresztnevén.

Istvánnak nem is kellett segíteni. Lába gyorsan megtalálta a kövek között a rést, és keze is talált kapaszkodót, és amikor már annyira felnyúlt a kéz, hogy meg lehetett fogni, Iván nyomban meg is ragadta és erősen húzta felfelé. Így István is a fal tetején volt.

- Na itt már könnyű lejönni - mondta Iván.

Valóban nem volt nehéz, itt mintha már kivájt gödröcskék lettek volna a kőfalba vésve, ahová kényelmesen be lehetett dugni a lábat és a kezet. Amikor már mind lent voltak, emelte fel István a fáklyát magasabbra.

- Na most nézzetek körül.

Ez valóban meglepetés volt. Itt egy kis szobaszerű üreg tárult a látogatók elé. A padozatot állatbőrök fedték, itt-ott szőrmékkel leterítve, az üreg oldalán ugyancsak állatbőrök és szőrmék függtek. Az üreg egyik oldalán deszkából ácsolt asztal, mellette ülőkék és ugyancsak gyalulatlan, fából készült székek, amelyek stílszerűen illeszkednek környezetükbe. Olyan volt ez a környezet, mintha valaki gondoskodni akart volna a romantikáról.

- Ilyen csodálatos helyre nem gondoltam - mondta elragadtatással a fiú. - Óh, ha te bárhol lennél, mindenütt jól érezném magam veled - és huncutul pillantott a leány felé, aki már el is felejtette az iménti balesetet. A leány, ha nem is fogta fel a szavak teljes értelmét, de a fiú sugárzó tekintetéből, önfeledt mosolyából sok mindent megértetett.

- Na, ez még nem minden - mondta Iván és a fiút karon ragadva, szinte magával vonszolta az üreg sarka felé. Ott egy nyílás volt és onnan látszott egy kisebb barlang. Kisebb, mint az üregrész, ahol most voltak. A szemközti falról kis vízesés hullott alá, egy kis barlangpatak vízesése. Megkapó látvány volt ez a barlangrész.

- Itt tiszta víz van, fürödni is lehet. Ahová a víz leesik, olyan, mint egy fürdőkád. Még a nagyurak sem tudnak így zuhanyozni. Egyszer az uraságnak láttam a fürdőszobáját, az sem volt olyan szép, mint ez itten.

- Valóban nagyon szép, de most helyezkedjünk el.

Visszamentek a bőrökkel, szőrmékkel telehintett barlangrészbe, ott Iván leültette őket az ácsolt asztal mellé. Tetszett neki, hogy ezek az emberek nem heveredtek le nyomban a szőrmékkel borított földre. Még ily fáradtan is tudtak uralkodni magukon.

- Most csinálunk ennivalót.

Mindegyiknek egyszerre jutott eszébe, hogy mennyire éhes. Eddig az izgalom, a feszültség miatt nem is vették észre, hogy milyen régen nem ettek és mennyire éhesek már, de most az étel megemlítésére mindegyiknek a gyomra korogni kezdett.

- Hát, bizony az jó lesz! Mert ha nem lesz, éhen veszünk - simogatta meg Antal a hasát.

- Nektek meg úgy sem kell, jóllaktatok egymással is - vigyorodott el Iván és huncutul nézett a leányra.

Az nem sértődött meg, visszamosolygott.

A fáklya most újabb beszögelést világított meg. Ott egy tűzhelyszerű rész volt kiképezve. A tűzhely felett egy kidudorodó kő volt, és az alatt egy nyílás.

- Jobb kéménylyukat nem találtunk volna. A füst nem a szabadba megy, hanem egy másik labirintusba. Ott még valószínű senki nem járt, így nem teszünk kárt senkiben.

- Nagyon ügyes dolog - szólt elismeréssel István.

- Tűzhely már van, de mit fogunk főzni?

- Az is lesz, csak jöjjetek kissé idébb.

Csak pár lépéssel kellett idébb menni. A két oszlopszerű kőfal között egy polcrendszer húzódott, mely majdnem a barlang tetejéig ért. Az meg volt rakva különböző húsokkal, mindennel ami az ételkészítéshez kell.

- Hát ez szinte egy kincsesbánya - csodálkozott el István is. - Itt egy csapatot is el lehetne tartani.

- Igen, ezt most arra is használjuk. Valamikor még apám fedezte fel ezt a barlangot - mesélte Iván. - Mindenki előtt eltitkoltuk, nem is tudták meg mostanáig, de az utóbbi időben az üldözöttek rendelkezésére bocsátottam. Foglyokat, katonának és más személyeket rejtegettünk itt, ameddig arra szükség volt.

- Nem féltek, hogy megtudják? - kérdezte István.

- De igen, természetesen féltünk, de szerencsére olyannyira kiesik ez barlang a forgalomból, meg aztán oly nehéz rátalálni, hogy eddig úgy vettük észre, nem tud róla más, csak mi. Aztán az sem jegyzi meg, aki itt volt, mert igen nehéz idetalálni. Hosszú idő kell, míg az ember megismeri a környéket, annyira, hogy eltalál ide. Eddig sikerült megvédeni. De most már készüljünk fel a főzésre, mert már mindannyian éhesek vagyunk.

- Valóban azok is vagyunk, éspedig farkaséhesek.

Nagyon jól be volt rendezve ez a fészek, mely a többi barlangrész mellett szinte eltörpült. Volt itt tüzelő is, és így egykettőre lángolt már a tűzhely, melyre egy nagy üstöt tettek rá. A kövek úgy voltak kiképezve, hogy az üst éppen ráfért, de mögötte kitódulhatott a füst.

- Most pedig hozzatok vizet - mutatott Iván a másik üstre.

- Honnan?

- Ahol mutattam. Ne merítsétek bele, hanem a tetőről ömlő vizet fogjátok fel. Az teljesen tiszta.

- Értettük.

A fiú és Antal már vitték is az üstöt, hogy teletegyék vízzel.

A tűzhely mellett egy lapos kő volt, derékmagasságú. Az volt az asztal. Ezen vágták a húst. Most már kés is volt, éles vadászkés, a hús felvágása nem okozott gondot.

- Ugye nem lesz baj, ha egy kicsit sós lesz? Jobban ki kellene áztatni a húst, de most időnk nincs rá.

- Nem baj Iván, csak gyorsan legyen kész - felelte István.

Már hozták is a vizet. Előbb a húst rakták bele az üstbe, azután a vizet öntötték bele. A víz egykettőre forrt. Iván úgy látszik mestere volt a főzésnek, mert hamarosan ínycsiklandozó szagok szálltak az üstből.

Alig várták, hogy az étel elkészüljön, és amikor kész lett, ugyancsak kövek közé tették az üstöt, amit körülvettek és elkezdődött a falatozás. Egyik sem szólt azalatt, míg ettek. Éhesek voltak, farkaséhesek, így aztán a sok étel hamarosan eltűnt az éhes gyomrokban.

- Most aztán nem beszélünk! - adta ki a jelszót Iván. - Leheveredünk ezekre a finom bőrökre és kialusszuk magunkat. Utána majd ráérünk beszélgetni.

Nem kellett sokáig várni, hamarosan úgy aludt mindegyik, mint a bunda, mély erősítő álomban. Iván ébredt fel elsőnek, de nem szólt egyiknek sem, hagyta aludni őket. Hadd pihenjék ki az út fáradalmait, azt a feszültséget, amit átéltek. Hadd kapjanak új erőre.

Hosszú ideig aludtak még, ezután egymás után ébredtek. A hosszú alvás meg is tette hatását, mert valamennyien kipihenten ébredtek fel. A leány és a fiú egyszerre nyitotta ki szemét, és az első pillantással is egymást keresték.

- Most egy kis csukló - mondta tört magyarsággal Iván. - Látjátok én is tanultam tőletek valamit.

- Hogyan, ilyen jól?

- Na tényleg ilyen jól beszélek? Ne csodálkozzatok, már elég sok magyar hadifoglyot is vittem, valamit tanultam tőlük.

- Ahogy mi is tanultunk oroszul - mondta mosolyogva Árpád.

- Hamarosan jól fogtok beszélni, kénytelenek lesztek igen gyorsan tanulni, majd úgy beszéltek, mintha itt születtetek volna.

- Ha nem is én, az őseim.

Iván csodálkozva nézett a mosolygó Istvánra.

- Igen, már ezer éve.

Iván nyomban megértette, István mit mond. Olvasott ő is a magyar történelemről.

- Mondd, miért vagytok akkor ti nekünk ellenségek?

- Mi nem vagyunk.

- Tudom, hogy hazátok sokat szenvedett.

- Igen - nézett István elgondolkodva a lángoló tűzbe. - Sokat szenvedett hazánk.

Emlékeiben felidéződtek, amit tanítója mondott, és amit még Teréznél olvasott. Talált ott egyszer egy jó könyvet a magyar történelemről. Elég vastag könyv volt, de végigolvasta. Most is emlékszik szinte minden sorára. Talán a gondolatokkal játszott István, amikor arra gondolt:

- Mi lett volna, ha 1241-ben a tatárokkal szövetkezünk? A tatárok nem bennünket vernek meg. A tatárok nem bennünket vertek volna meg. Igaz, a tatárok elmentek, mi maradtunk volna, de a szomszédokat a tatárok verték volna meg, és így nem lettek volna oly erősen, hogy bennünket megverjenek. Aztán... aztán jött a török. Azok is valamikor testvéreink voltak... mi lett volna, ha azokat másként fogadjuk, együtt mentünk volna Bécs felé... talán nem magyar vér folyt volna százötven éven át.

- És a magyar szabadságharc? - kérdezte a fiú.

- Igen! Talán az is másképp alakul, ha korábban jobban politizálunk - válaszolt István. - A cárnak is más lett volna az érdeke... mi mindig nyugatot védtük, érte véreztünk... és ki volt hálás nekünk? IV. Bélától még a koronát is el akarták venni, azt el is ásta.

- Akkor lett a kereszt ferde? - kérdezte Iván.

- Igen, és azóta is ferde maradt. Te ilyen jól tudod mindezt?

- Apám tanító volt - felelte Iván, és sok mindenre megtanított. Engem sajnos kidobtak az iskolából.

- Kár volt, hogy nem tanultál tovább.

- Igen kár. Egyébként Árpádotok szép hazát talált, de a helyet azért rosszul választotta meg.

- Talán éppen azért kellett volna okosabbnak lennünk.

- Talán most tanultok valamit a múltból.

- Nem, a mi uraink nem tanultak soha - mondta István halkan. - Mi mindig rossz lóra tettünk.

A szomszéd barlangból hirtelen nagy zaj hallatszott át. Iván ajkát dühös káromkodás hagyta el:

- Felfedezték a barlangot. Látjátok, azért mondtam, hogy mindig óvatosnak kell lenni. Mindig fel kell készülni a rosszra. Soha nem érezhetjük magunkat biztonságban. Ha kint maradunk, biztosan megtalálnak bennünket.

Úgy látszik, a betolakodók felfedezték az átjárót is, mert nagy csatazajjal megjelentek a barlangban. Hangjukról ítélve jó sokan lehettek, mert az ordítozás betöltötte az egész barlangot.

- Átkutatni mindent - hallatszottak a parancsszavak. - Megnézni minden zugot.

István egy-két szót tudott elkapni, annyira még nem értette az orosz nyelvet. Antaltól kérdezte meg, hogy mit is mondanak tulajdonképpen.

- Te egész jól beszélsz már oroszul, de azon nem csodálkozom, hogy ezt nem érted. Ezek tájszólással beszélnek. Nálunk ilyen sok van. Azt mondják, felfedezték a bolsi tanyát, most leszámolnak azzal, akiket itt találnak. Remélem, nem lesz szerencséjük. Milyen jó, hogy itt rendeztük be tanyánkat. Valaki elárulhatta a csoportból, akiket korábban idehoztunk. Sajnos ide se jöhetünk már.

Ezt Iván szomorúan mondta, István sejtette, hogy ez mennyire megrázta ezt a derék embert. A barlang titkát apjával hosszú éveken át megőrizték, és most az ellenség megtudta.

- Remélem, ide csak nem jönnek - kérdezte a leány aggódva.

- Nem valószínű.

- És ha mégis? - nézett a fiú féltően a leányra.

- Akkor... akkor... akkor vesztettünk - válaszolt Iván. A fiatal férfi háta megborsózott, de nem szólt semmit.

Nagy volt a zsivaj odalent, a katonák futkároztak jobbra-balra a barlangokban. Fáklyák lobogó lángjainál kutattak át minden sarkot, minden kis beszögelést, hátha ott rejtőzködik valaki. Kutyák is voltak velük, szaglászták a köveket, de ők sem találtak semmit. Többen csaholtak az előtt a kövek előtt, ahol Istvánék felmásztak.

- Mit akartok itt? Az égbe nem mentek fel - nevettek a katonák. - Na tovább keressetek.

- Milyen szerencsénk van, hogy ezt a helyet választottuk valamikor apámmal. Ide nem tudnak bejönni. Ide egyébként még soha nem hoztunk senkit. Ti vagytok az elsők.

- Most jól tetted Iván - súgta vissza István.

- Nincs itt senki! - kiabálták a katonák.

Azért még hosszú ideig keresték a nyomokat, kutatták a barlangot, de nem találtak senkit.

- Pihenő, itt maradunk két napig, aztán megyünk. Majd ide visszatérünk.

Istvánék úgy tervezték, hogy másnap már tovább mennek, de most már be kellett látniuk, hogy addig, amíg ezek el nem mennek, tovább nem mehetnek. Alkalmazkodni kellett hozzájuk. Igen, az alkalmazkodás. Ez igen fontos tényezője az életnek. E kérdések forogtak Antal gondolataiban is. Az alkalmazkodás! Ez az egyik alaptörvénye a természetnek. Alkalmazkodni kell a növénynek, ha meg akar élni. Ha nem teszi, elpusztul. Alkalmazkodik mesterien, így megél a sziklán, megél a sivatagban és mindenütt, ahol az életfeltételnek legparányibb szilánkja is fellelhető. Így megél a sivatagban a kaktusz a maga tüskéivel, így a vízinövény vízben, a gyopár a havason. Így él alkalmazkodva az állat is, és éppen alkalmazkodó készségénél fogva szinte mindent kibír. Így él meg az észak és dél hideg vízében a fagyhatáron túl a fóka, így él a fekete frakkos madár, de így él szinte elpusztíthatatlanul a sivatagban a skorpió, de így él az ember is. Az ő alaptörvénye is az alkalmazkodás. Ha megpróbáltatások vannak, ki kell bírnia a természetnek, alkalmazkodnia kell a fagyos talajhoz, a hideghez, a fagyhoz, a zord észak különleges körülményeihez, de alkalmazkodnia kell a tűző napsugárhoz is, és alkalmazkodnia kell ahhoz a társadalomhoz is, amelyben él. Ha megértek a feltételek az újnak érkezéséhez, ehhez is alkalmazkodni kell, mert ellenkező esetben ennek hiányában ugyancsak elpusztul. Alkalmazkodnia kellett a rabszolgának ura önkényéhez, alkalmazkodnia kellett a jobbágynak a földesúrhoz, alkalmazkodnia kellett a munkásnak a gyártulajdonoshoz, és talán alkalmazkodnia kell az új rendhez is, ami talán eljön.

- Hát mi is kibírjuk a két napot! - mondta bosszúsan Antal, nem is sejtve, hogy mi vár még rá. - Csendben leszünk majd, halkan beszélünk, nem főzünk, eszünk továbbra is hideg ételt. Fő, hogy van.

- Azért főzni is lehet - nyugtatta meg társait Iván. Ezt mi már apámmal kipróbáltuk. A füst kimegy a nyíláson, nem száll át, de a tűz sem világít, és a hang is nehezen hatol át, de kiabálni azért nem lehet.

- Akkor békés egyetértésben kell élni az ellenséggel és nem szabad provokálni - jegyezte meg nevetve István.

A kellemetlen közelség ellenére, egyik sem bánta, hogy még maradni kellett. A fiú és a leány azért nem, mert ily kellemes közelségben sehol nem lehettek volna egymás mellett, de nem bánták a többiek sem, mert a pihenés és a nyugodt körülmények igen ráfértek a sok megpróbáltatáson keresztülment emberekre.

Szépen telt az idő. Iván, már nem is tudni melyik őstől egy zsebórát örökölt szépen cifrált számjegyekkel. Mindig lelkiismeretesen felhúzta, mióta apjától megkapta, egyetlen nap sem mulasztotta el. Erről tudták megállapítani, hogy már estefelé járt az idő.

Iván az idő előrehaladtával egyre rejtélyesebben viselkedett, úgy nézett ki, mintha vívódna magában. Aztán egyszerre a leányhoz fordult.

- Gyere! Hozd a fiút. Mutatok nektek valamit, de soha nem szabad róla beszélnetek.

A leány intett a fiúnak, majd hármasban mentek a barlang egyik oldala felé.

- Na, most újra legyetek ügyesek, itt is át kell mászni.

A fiatal férfi izmos volt. Egykettőre feljutott a tetőig. Itt nem kellett a tenyérbe állni, a köveken könnyen fel lehetett mászni a tetőre. A férfi után a leány mászott fel, ő is ügyesen mozgott, majd Iván követte őket.

Fent a fal tetején a fiú és a leány alig tudott magához térni a meglepetéstől. Mint egy csodálatos cseppkőbarlang, úgy nézett ki az új barlang belseje. Az oldalakon különleges képződmények és itt-ott oszlopsorok emelkedtek. A barlang alja egy kristályvizű tó volt.

Volt valami, ami még különlegesebb volt. A barlang valahonnét világítást kapott. A fény úgy hatolt be, mintha különleges szűrőkön érkezett volna, és oly pazar színjátékot produkált a barlang falának és oszlopainak természet alkotta figuráin, mintha a legkülönlegesebb prizmákon folyt volna keresztül. A víz tükrének csillogása, a falakról és az oszlopokról visszaverődő fény tette még csodálatosabbá a természetnek ezt a mesterművét.

Hosszú ideig hangtalanul nézték ezt a természeti csodát. Egyikük sem akarta megtörni ezt az ünnepélyes csendet.

- Nem tudom, honnan jön a fény. Apámmal sokáig kutattuk, de még nem sikerült felderíteni - törte meg a csendet Iván.

- Csodálatos - mondta egyszerre fiú és a leány.

- Na mászás! Lehet fürdeni - adta ki az ukázt Iván.

A fiú most különösen gyors volt, de a leány is. Egykettőre lent voltak mindketten.

- Nyugodtan levetkőzhettek, senki nem fog benneteket zavarni - szólt még le Iván, aztán leereszkedett a meredek sziklafalon a társakhoz. Visszaérkezve hozzájuk csak annyit jegyzett meg mosolyogva: - Fiatalok. - Ezalatt a fiatalok a tó szélén álltak. A leány nem sokat teketóriázott, ledobta magáról a ruhát és beugrott a kissé hűs, de kellemes vízbe. A fiú követte.

A két fiatal úgy érezte, mintha fényárban úszna minden. Csodás volt ez a nap, oly csodaszép, amit a legmerészebb álmukban sem tudtak volna elképzelni.

A két emberi test, mint virgonc halak úszkáltak a vízben. A fiatal, kidolgozott női test, ugyancsak a természet egyik csodálatos terméke, szépségével versenyre kelt a természettel, ezzel a pazar környezettel és harmonikus mozgásával, kecsességével elkábította a fiatal férfit.

Bent a vízben, a tó közepén ölelték át egymást, és forrt össze ajkuk egy forró, sőt izzó csókban. Az igazi mennyország nyílt ki előttük.

Ez a természet adta nász örökre összeforrasztotta őket.

Van valami soha meg nem fogható az életben. Két ember, aki rongyokban, sokáig éhezve, halálos veszedelmek közepette sokkal boldogabbnak érzi magát, mint mások, híres építészek által alkotott kastélyokban, selymekbe bugyolálva, a drágakövek tömege között.

Sokszor egészen más kell az élethez, nem a gazdagság, és az igazi boldogsághoz vezető út nem mindig drágakövekkel van kikövezve.

Végtelenül igaz az a szólás, hogy semmi sem tart örökké. Eltakarodtak a hívatlan látogatók is, és Istvánék részére is elérkezett az indulás ideje. Felpakoltak és elszántan, összeszorított szájjal indultak tovább.

Minden ismeretlen csak addig ismeretlen, míg meg nem ismerik. Bármennyire ismeretlen volt Istvánék számára is az új tábor, kénytelen-kelletlen hozzászoktak.

Ez valóban különleges tábor volt, már a bejáratnál látszott, hogy ez más, mint a többi. Ezt háromszoros szögesdrót vette körül, és közel egymáshoz őrtornyok álltak katonás rendben.

Itt szótlan, csendes emberek éltek. Sokan haláltábornak is nevezték, mások emberirtónak, ismét mások döglesztőnek, de minden elnevezés találó volt.

E táborban ugyancsak foglyok voltak, de hazaiak és idegenek vegyesen. Ide hozták azokat is, akiket különösen veszélyesnek tartottak, a lázító politikai foglyokat, és idehozták azt az ellenséget is, akit ugyancsak különösen veszélyesnek tartottak, vagy akit különösen meg akartak kínozni. Ennek megfelelő volt a szellem, a bánásmód. Durva, kegyetlen volt itt minden. Itt nem gondoskodtak a kényelemről. Itt aztán nem volt számadás, aki itt meghalt, azzal nem törődött senki. Itt nem volt orvos, ha valaki elhalt belökték a mocsárba, abba a mocsárba, mely kíméletlenül elnyelt embert, állatot. Itt fegyelmet, rendet követeltek meg. Ha egy csoport nem tetszett, vagy akár több száz ember, egyszerűen nekihajtották a mocsárnak, és a rabtartók hidegen nézték, mint szívja be a mocsár kegyetlen torka mindörökre azt a sok embert.

Itt nem volt beszéd, itt a korbács dolgozott, addig, míg a fogoly véresen nem esett össze. Itt nem volt kötszer, és nem volt kenőcs a sebre. Ha a seb elmérgesedett, a seb gazdája indult a mocsár felé. Itt beteg nem volt. Itt nem volt sátor, itt nem volt földbe vájt kunyhó, itt a szabad ég volt, esőben, sárban, hidegben, és csak egy volt, a halál. Boldog volt az, akiért eljött. Ezt Istvánék az első napokban megtanulták.

Pár napig minden csendes volt, senki nem törődött velük. Csak hely volt kijelölve számukra. Hely, közel a mocsár mellett, hogy aztán ne legyen gond.

Hiszen egy csoportból nem sok marad meg, a távozókról nem kell gondoskodni.

Istvánéknak sikerült egy csoporthoz sodródni, Iván vezette őket oda. Kezdetben, hej, hányszor átkozta meg István ezt a pillanatot.

A tábort éppen akkor töltötték fel. Aztán egyszerre hulltak az emberek, mint a legyek. Ezért nem is volt érdemes foglalkozni velük. Meg kellett várni, ki marad életben, kinek erős a szervezete, ki bírja ki a kibírhatatlant. Ha megmarad, akkor érdemes ütni is, mint egy legyet, agyoncsapni, ha úgyis döglésre van ítélve.

Pár nap múlva elkezdődött a munka. A mocsárban, a vízben állva kellett nádat vágni, összerakni, hurcolni. Keresve sem lehetett volna találni jobb foglalkoztatást. Ébresztő már hajnalban, de az sem a szokásos. Katonák járták a tábort, korbácsok sújtanak, és vezényszavak is úgy pattognak, mint az ostorcsapás. Lassan a test minden része kék lesz és lila, már nem marad a korbácsnak hely. Aztán valami lötty, valami ismeretlen, talán fű, talán valami más, de nagyon fanyar. Igaz, meg van főzve. Valami mégis van benne, mert ha az életet fenn tudja tartani, nem hal meg tőle az ember, hiszen másként dolgozni nem tudna.

Az őrök is derekasan dolgoznak. Vízhatlan csizmában járják a mocsarat, és dolgoztatják az ostort is, a csapások ütemére gyorsabban megy a munka. Aki itt van, kételkedik abban, hogy mindez a földön van-e, nem az alvilágban, a pokol tornácán. Talán ez az ördög szigete? Ha az nem is, de a rideg, embertelen valóságé.

Micsoda pokoli szenvedéseket kellett elviselnie Istvánéknak. Egy ideig azt sem tudták, hogy miért.

Aztán egy tiszt járta körül a tábort. Szép, cári egyenruha feszült rajta. Erős lehetett, mint a bivaly. Széle-hossza egy.

Valami emberfeletti erő sugárzott le róla, valami határtalan keménység. Összehúzta magát az, aki eléje állt.

Nem korbács volt nála, hanem lovaglóostor. Nem szerette a lehajtott fejet. Akivel beszélt, lovaglópálcájával az álla alá nyúlt és kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen.

Kegyetlenül hideg szeme és átható pillantása volt.

István szemébe is belenézett. Mindkét szempár hideg és fagyos volt, mindkét arc kiismerhetetlen. Egyiken sem rezdült meg egy ideg sem, egyik szemen sem volt villanás.

Aztán a tiszt odébb állt, a többieket nézte. Talán a leánynál enyhült meg egy pillanatra ez a jéghideg szem, de aztán a tiszt rezzenéstelen arccal ment tovább.

Ezt a hideg, kőarcot István nyomban felismerte. Ő volt az Erőművész, a cári ohrana, a cári titkosszolgálat tisztje. Most milyen rideg és kegyetlen, pedig István, amikor vele együtt dolgozott és szinte naponta találkozott ezzel az emberrel, hogy becsülte, egyenes, talpig becsületes embernek hitte. Hogy megváltoztat az élet embereket.

Antal, mintha István gondolatait kitalálta volna, köpött egyet az ohrana tisztje felé. A tiszt már háttal állt, nem figyelt oda, de odafigyelt kísérete, a nyomában loholó pár pribék.

Sújtott a korbács, de Antalt mégsem érte el, mert István villámgyorsan elkapta a lesújtó kezet, és úgy megrántotta, hogy az zsákként zuhant a földre. Pillanatok alatt körülötte volt a sok pribék. István nem mozdult, csak állt egyenesen. A körülötte álló, sújtásra kész embereket meglepte ez a határtalan nyugalom, pillanatokig farkasszemet nézett István és az előtte álló pár pribék. Ezt már látta az Erőművész is, és István elé visszalépkedett. Nyugodt, hideg, szinte vesékig ható pillantással nézett rá a tiszt, majd ellentmondást nem tűrő, határozott mozdulattal intett István körül ácsorgó, ütésre kész pribéktömegnek:

- Ezzel én foglalkozom! Megértették? Ne merje egyik sem bántani.

A hang olyan határozott volt, oly ellentmondást nem tűrő, hogy István körül álló katonák nyomban odébb álltak.

- Ezeket is hozzám külditek! - mutatott a tiszt István barátaira, akik oly közel álltak Istvánhoz, hogy elvitathatatlan volt, hogy ezek hozzá tartoznak. Aznap késő estig, a szokottnál is tovább, hosszabban végezték a munkát.

Kemény, erőt, vért, velőt, vasegészséget és vasszervezetet igénylő munka volt. Nádvágás, hideg vízben állva, szinte pihenő nélkül, a pribékek hada között. Amikor vége lett, fáradtan zuhantak a földre, és arra sem volt kedvük, hogy ételt készítsenek maguknak.

Másnap ismét kegyetlen volt az ébresztő, a szokott módon vertek lelket a kimerült, fáradtan ébredő emberekbe. Az ólmos fáradság súlyát ellensúlyozta a korbács, annak hússzakító hatására a legfáradtabb ember is magához tért.

Amikor már sorba verődtek, ismét megjelent a hideg szemű tiszt, és hűvös nyugalommal nézett végig az embereken.

- Na, ezeket hozzám - mutatott Istvánékra.

Még öt embert választott ki, akiket István mellé állított.

- A csónakba velük!

Három csónak indult, két nagyobb és egy kisebb. A két nagyobb csónakban öt-öt fogoly és két fegyveres. A kisebbikben a tiszt és az evezős.

Istvánékat a pribékek gyűlölködő, de a bosszú örömét és megelégedést sugárzó pillantása követte. Ők jól tudták, hogy ahová Istvánékat viszik, onnan eddig még igen kevesen tértek vissza.

Istvánék tekintete is hűvös volt, de komor. Ők is hallottak már a belső szigetről. Rémregényeket beszéltek arról az emberek és borzongva emlegették. Aki odament, attól szótlan, résztvevő tekintettel búcsúzott, aki maradt. Tudta, hogy nem tér vissza többé.

István fejében megfordult a szökés gondolata, de látva a sok őrzőt, letett erről. Talán, talán mégis van halvány remény neki, aki a lápban nőt fel, úgy ismeri a mocsarat, mint más a tenyerét, talán tudnak magukon segíteni. Elsősorban nem magára gondolt, hanem társaira. Nézte a csónak elején összebújó fiatal párt, akik ugyancsak halálra készülődtek, s szíve részvéttel telt meg.

Csodálta ezt a leányt, akinek zokszava nem volt. Az ősanya szülötte lehet, a jégország leánya. Megkínzott arcán még mindig él a bizalom. Boldog lehet az az ország, melynek ilyen szülöttei vannak. Ez az ország talán mindent kibír, ha ilyen leányai és fiai vannak.

A csónakok halkan siklottak a nyálkás vízen a különböző vízinövények között. István gyakorlott szeme nyomban észrevette, hogy ez a tájék vadabb, embertelenebb, mint az ő területük volt, azé a birodalomé, melynek gyermekkorában császárának érezhette magát. Itt mintha kénes lett volna a levegő, mintha a rovarok hadát valami irányította volna, hogy elűzze a betolakodókat, a víz is mintha jóval sárosabb lett volna, mint az övéké; ahol jéggé dermedt a víz, ott is legalább szürkés volt a jég. A tájék ugyan hasonlított István megszokott környezetéhez, de ez azért más volt. Ezt újra meg kellett szokni. Istvánnak könnyebben ment. A csónakok kimondottan a mocsár átszelésére készültek, sekély merülésűek voltak, és ott is, ahol már más csónak felmondta volna a szolgálatot, még vígan siklottak.

Változatos volt a vidék, változatos, ahogy a mocsarak világa, a láptenger szokott. Órákig siklottak ebben a környezetben. Előbb Istvánék csónakja volt elöl, aztán változott a helyzet, a tiszt csónakja került előre. István hamar észrevette, hogy a mocsáron az utat, talán egy ember, de legfeljebb kettő ismeri igazán. Tájékozatlanok voltak a foglyok, akik először jártak ezen a vidéken, de tájékozatlanok voltak a katonák is, akik ugyan már többször megjárták ezt az utat, de István meg volt róla győződve, hogy egyedül soha nem találnának ide. Itt gyakorlott vezető nélkül mindegyikük éhhalálra lenne ítélve.

Ismeretlen volt a vidék a foglyoknak, de azért István jól felismerte, hogy hol van oly talaj, amely megbírja az embert, hol van olyan földrész, ahol élni lehet, hol süllyedős a talaj, hol merül el az ember menthetetlenül.

A tiszt egyszer csak megálljt int. A katonák már tudták, hogy ez mit jelent. A foglyok nem értették, de gyorsan megtanulták, gyorsan át is szálltak a másik csónakba, és onnan az ott lévő foglyokat átzavarták. Most az egyik csónakban csak foglyok voltak, a másikban meg katonák, míg a tiszt és az evezős az elöl lévő kisebb csónakban ült.

A tiszt felállt a csónakban, elővette revolverét és hidegen végignézett a foglyokon:

- Aki szökni merészel, lelövöm! Értették? De nincs is értelme. Innen menekülni nem lehet, csak meghalni. Világos?

A katonák keresztet vetettek, aztán a tiszt intésére megindultak visszafelé. A katonákkal telt csónak mind messzebbre távolodott, és lassan eltűnt a mocsár homályában.

- Indulás! - adta ki a tiszt a parancsot. - Pontosan kövessenek engem, mert ha lemaradnak, nem élik túl. Így még megmenekülhetnek.

István és Antal fogta a lapátot, az evező tolla belehasított a vízbe, és a csónak megindult a tiszt csónakja után.

A két csónak egy ideig siklott a vízen, de aztán meg kellett küzdeni minden méterért. Az evezők tollát befogta a hínár és egyéb vízinövény, azt gyakorta meg kellett tisztítani, és sokszor a csónak alját is visszafogta a növényzet, de a tiszt csónakjától nem lehetett lemaradni, az halálukat jelenthette.

A tiszt, úgy látszott, igen jól ismeri a terepet, mintha a mocsár közepén nőtt volna fel. A kis csónak mindig megtalálta azt az ösvényt, ahol még siklani tudott.

István, a láphoz szokott ember magabiztosságával húzta az evezőt, de a többiek borzadva néztek körül. Ez nem egyszerű láp volt, itt úgy nézett ki minden, mintha a sátán birodalmába tévedtek volna, a pokol tüzére kellett volna indulni vezekelni.

Istvánnak veszett gondolata támadt, mind erősebben húzta az evezőt, hogy Antal már alig tudta követni, de a tiszt csónakja oly ügyesen és gyorsan siklott, hogy a két csónak között mindig megmaradt a távolság és István nem tudta utolérni. El volt szánva rá, hogy végez a két emberrel. Estefelé járt, a nap már lebukni készült, amikor a tájék zordsága enyhült, mintha a táj szebbé vált volna, mintha a vad torzszülött javult volna.

István úgy érezte magát, mint valamikor régen. Otthon, amikor a zápor után kisütött a napsugár, és szivárvány szelte ketté az eget. Most már a tájék is hasonlított az övére, a valamikori birodalomhoz.

A tiszti csónak egy földnyelv felé vette útját. Ez olyan volt, mint otthon az ő szigete. Akaratlanul is a régi kis kunyhót kereste szemeivel.

A növényzet is olyan volt, mint otthon azé a szigeté. Nem kísérteties ez a hasonlóság? Talán a szülőföldjére tért vissza meghalni? Talán az érzékei játszadoznak vele, és ez itt már a vég?

A tiszt csónakjának orra nekicsapódott a partoldalnak, és a tiszt könnyedén kiugrott a csónakból és kilépett a katona is.

A tiszt újra revolvert vett elő:

- Kiszállni!

Kiszálltak a foglyok is. Bátran, elszántan, a hosszú szenvedéstől nem megtörve, hogy szembenézzenek további sorsukkal.

- Maga velem jön! - mutatott a tiszt pisztolya csövével Istvánra. - A többieket vigye a paradicsomba.

Erre a szóra végigfutott a hideg a fiú hátán, és fájdalmas tekintetet vetett a leányra, aki biztatóan pillantott vissza rá.

A tiszt figyelmét nem kerülte el a pillantás, mert szeme egy pillanatig megpihent a két fiatalon.

Megindult a foglyok csoportja, és megindult a tiszt is Istvánnal. Most István ment elöl, a tiszt hátul.

István emlékezetében végigfutott a pillanat, amikor ez az irtózatos erejű ember futott a ház tetején és kapásból tüzelt a földre. Ennél nincs esély a menekülésre.

Elhaladtak a buja növényzet között. Itt sűrű volt a fű, magasak voltak a fák, olyan volt minden, mintha nem is a mocsár kellős közepén lettek volna, hanem valami szép, tarka mezőn, vagy egy tisztáson, szép, vadregényes erdő közepén.

A sűrű fák közül hirtelen kibukkant egy szép, fából készült ház. István a meglepetéstől megállt.

- Csak tovább! - parancsolta a tiszt oroszul. István ment tovább.

Odaértek a ház ajtajához. Az nyomban kinyílt, és egy katonaruhás ember feszes vigyázzállásban tisztelgéssel fogadta az érkezőket.

István nyomban látta, hogy nem is akármilyen házba került. Az emeletes faház volt, több szobával. Csikorgó lépcsőkön mentek fel az emeletre. István agya automatikusan rögzített mindent, a szobák elhelyezését, még a magasságot is, és mindazt, ami egy esetleges szökéshez kell.

István egy ajtó elé ért.

- Lépjen be!

A szoba egy szép dolgozószoba volt, az íróasztallal szemközti fal mellett és a szoba fala mellett könyvesszekrények, és a szabad falakra aggatva különböző fegyverek, régi kardok és művészien faragott pisztolyok.

A tiszt az íróasztalhoz ment, és a pisztolyt az asztalra dobta. István mereven nézte a tisztet.

- Ki vagy te tulajdonképpen?

- Egyszer már kérdezted és feleltem: a cári ohrana tisztje, de a forradalom katonája. Nem emlékszel?

- És magamat minek tekinthetem?

A tiszt felelet helyett felvette a fegyvert az asztalról, és a csövénél fogta meg, és István felé dobta:

- Szabadnak!

István elkapta a pisztolyt.

- Töltve van! - mondta a tiszt tompán.

- És kint vannak az embereid?

- Igen - válaszolt újra a tompa hang.

- Akkor mit komédiázol?

- Nem komédiázom. Na, add vissza.

István visszaadta a töltött fegyvert.

- Na gyere ide, hadd öleljelek meg. Bátor ember vagy! Na... na... gyere!

István állt, de a tiszt eléje ment. Megölelte Istvánt, és arca mindkét felére, jó öreg orosz szokás szerint egy csókot nyomott.

- Mit gondoltál? Azt hitted megváltoztam?

István óvatos volt.

- Azt mondják odaát - mutatott István a tábor felé -, hogy innen még nem jött vissza senki.

- Ez igaz is, arra még nem ment vissza senki.

- Mi ez a tábor tulajdonképpen?

- Ez vagy az? - mutatott most a tiszt a régi tábor felé.

- Az!

- Az igazi fogolytábor!

- Ez?

- Ez is tábor, de a mi táborunk.

- Talán a forradalmárok tábora?

- Az!

- És miért a kettő együtt?

- Mert így biztonságos.

- Miért itt?

- Az biztos, hogy ez Oroszország legnehezebb és legcsúnyább tábora, de most egyedül itt tudunk elbújni.

- Mit csináltok itt?

- Előtted már nem titok. Itt agitátorokat képezünk ki, akik majd innen mennek a lakosság és a hadsereg körébe.

- Véletlenül kerültünk ide?

- Te igen, de a többiek nem.

- És én miért véletlenül.

- Mert a csoporttal voltál, és nem tudtunk szétválasztani, de az Artistával megbeszéltük, hogy téged nem szervezünk be.

- Miért nem?

- Ahogy már mondtuk neked, te nem vagy forradalmár. Te igen becsületes munkás vagy, aki családi életre termett. Egyébként mindketten szeretünk.

- Az Artista? Már értem, ő is egy agitátor?

- Nem, ő munkatársunk a hadseregben.

- Úgy viselkedett velem szemben, mint valami idegen.

- Én is.

- Vettem észre.

- Na gyere, előbb igyunk meg valamit, utána beszélgetünk.

A tiszt egy csengőt rázott meg. Pár pillanat múlva egy idősebb, mandulaszemű nő lépett be.

- Hozz teát és süteményeket is.

A nő hangtalanul, ahogy jött eltávozott, de gyorsan vissza is tért egy tálcával, amelyen egy szamovár volt és két csésze, sütemények és déli gyümölcs.

- Te úgy élsz itt, mint egy császár.

- Na, nem egészen. Amikor odaát vagyok, bizony nincs jó dolgom.

- Ott valóságos rémregényeket mesélnek rólatok.

- Igen tudom. Mi tartjuk fenn ezt a hiedelmet, terjesszük rendületlenül, de az igazság az, hogy valóban ez a mocsarak legrosszabbika. Önmagában félelmetes. Aki ide betéved, élve nem kerül ki.

- Te hogy tudsz itt tájékozódni?

- A környéken születtem. Ez a hazám. Te is a mocsár mellett születtél, azért is vagy nékem szimpatikus.

- Amikor ezt Pesten elmeséltem, nem szóltál rá semmit.

- Mi megtanultunk hallgatni.

- Még a legjobb barátaitoknak sem mondjátok el az igazat?

- Nemcsak az igazat, a valótlant sem.

- És ott a táborban nem is sejtik, mi van itt?

- Halvány fogalmuk sincs róla.

- Hogyan sikerült a titkot megőrizni?

- Igen egyszerű. Onnan ide, azon kívül, akiket én áthozok, még nem jött senki. Aki a táborból szökést kísérelt meg, az soha nem ért ide, de aki üldözte az sem. Aki itt van, és aki innen megy el, az olyan néma, mint én.

- Akkor olyan néma, mint a sír. Most itt mit fogunk csinálni?

- Te amit akarsz.

- És a többiek?

- Tudod István, nagy dologra készülünk. Forradalom lesz, és mi szervezzük a harcot. Ki kell képeznünk, nevelnünk kell azt a hadat, mely a népet vezetni kész és képes.

- A másik táborban is volt agitálás.

- Igen, de ez csak előkészület volt. Itt most sokkal többet tanultok, amiben kedved szerint te is részt vehetsz. Nemcsak politikát, hanem mindent, amit a forradalom katonájának tudnia kell. Itt tényleg mindent megtanulhat.

- Ez afféle katonai kiképző központ?

- Is-is. Itt még a földalatti munkára is kiképezzük az embereket, még arra is, hogy köddé válj, ha muszáj, úgy átváltozzál, hogy ne ismerjen meg senki.

- Velem mit akartok csinálni?

- István te nagyon ügyes, okos ember vagy, becsületes munkásember, nem árt, ha itt is tanulsz, de te nem vagy forradalmár, te családi életre termettél, de ha már itt vagy, akkor segíthetsz nekem.

- Szívesen. Mit kellene tennem?

- Segítesz elszállítani az embereket a lápon keresztül. Ehhez nagy ismeret kell, ami néked gyermekkorodtól megvan. Sajnos már meghaltak embereim, mert nem ismerték eléggé a lápot. Aztán néha besegíthetsz a másik csónaknak is, mely hozza az embereket.

- Fölismernek.

- Még az anyád sem, ha én átalakítalak.

- Értem - mosolyodott el István.

- Természetesen átöltözöl, van itt ruha bőven. Minden, amire szükséged van.

- Társaimmal mi van?

- Ők már tudják, hogy biztonságban vannak. Már ettek is, lehet, hogy most alusznak, mint a bunda - nyomta meg kissé tréfásan az utolsó szót.

- Most majd visszamegyek hozzájuk.

- Igen, de jó, ha elbúcsúzol tőlük. Most már alig fogsz velük találkozni. Neked más feladatod lesz. Mi egy darabig a napi kiképzés mellett a lápot járjuk, hogy jól megismerd.

- Hozzám nőttek, igen rendes emberek.

- Mint mi is egymáshoz. Még Pesten.

István kissé szégyellte is magát, hogy rövid ideig ilyen rossz véleménnyel volt régi barátjáról, de az vessen rá követ, aki ilyen helyzetben másként érzett volna. Milyen hideg tudott lenni ez az ember, mennyire tudott parancsolni idegeinek. Oly közömbös arcot vágott, mintha soha nem ismerte volna, és milyen kegyetlennek látszott, pedig már Pestről tudja, milyen érző szíve van.

Igen, ezt az embert az élet iskolája edzette meg, és nem is akármilyen neveléssel. Ez az ember mindig az élet sűrűjében volt, minden olyan helyen, ahol nemcsak villámgyorsan kellett gondolkodni, hanem villámgyorsan kellett dönteni is, hiszen az élet függött tőle. Nála a lélekjelenlét az élet követelménye volt, hiszen nemcsak egy hibás szó, hanem egyetlen rossz pillantás, egyetlen hibás reflex, a szem, az ajkak rándulása életébe kerülhetett volna. Igen, katona volt ez az ember, rettenthetetlen katona.

- Na menjél lefeküdni. Majd ez a vénleány gondoskodik rólad. Ne félj tőle, ő olyan, mint egy férfi.

Pár perc múlva István a faház egyik szép szobájában találta magát. A falakon képek függtek, és szép ágy volt a sarokban.

István már éppen azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hiszen rendbe kell hoznia magát, mielőtt egy ilyen szép ágyba fekszik, amikor az idős nő erélyes hangon szólt be.

- Gyerünk fürdeni!

Az erélyes nő levezette Istvánt a földszintre, hol a szoba közepén egy dézsa víz állt.

- Na, vetkőzni! - szólt Istvánra erélyesen. - Na, na... ne szégyellje magát, nem gyerek már.

István szinte észre sem vette, már bent is ült a hatalmas dézsában, csak a nő kőkemény kezét érezte, amint csutakolja testét. Úgy mosta meg István haját, ahogy anya szokta a gyermekének. Azért már örült István, hogy vége lett a fürdetésnek.

A fürdés után István visszavonult a szobájába. Odament az ablakhoz. Szép, csendes, szelíd este volt, csillagok ragyogták be az eget.

Egy csillag lehullt, talán éppen abba a tóba, ahol István gyerekeskedett valamikor.

Minden relatív. Kétségtelen, hogy Istvánék részére felüdülés volt az új helyzet. Nem kellett esőben, sárban, fagyban, a szabadban aludni, emberi körülmények közé kerültek. A nádasok között ügyesen elrejtve valóságos kis kolónia alakult ki, kedves kis faházacskákkal, ahol kényelmes körülmények között, emberi módon lehetett élni. Az ellátás sem volt rossz, sőt kedvező, kellő mennyiségű és minőségű élelemről gondoskodtak ismeretlen kezek. Ennek megszervezése és titokban tartása művészi szervezésre vallott. Pihenni is lehetett, de az élet még sem volt könnyű. Kemény, nehéz napok kezdődtek el, illetve folytatódtak. Akik ide kerültek, kiválasztott emberek voltak, de ez a kemény élet nékik is komoly megpróbáltatásokat okozott. Azt, ami itt folyt, még a kemény vasfegyelemhez szokott őrmesterek is megirigyelhették volna. Mindent tanultak itt, amit csak lehetett. Aki itt átesett az iskolán, az nyugodtan leugorhatott több méter magas fáról, az kiugorhatott a robogó gyorsvonatból, az tudott bombát csinálni, az tudott észrevétlenül követni valakit, az el tudott tűnni mások orra elől, és ha alacsony műveltséggel is rendelkezett, de nyugodtan bemehetett a legelőkelőbb étterembe, anélkül, hogy kinézték volna, de bemehetett a legkoszosabb kikötői söntésbe is.

István is mindezt végigcsinálta, bár már korábban igen sokat tanult az Artistától, hiszen ő is igen sokat foglalkozott vele.

István a kiképzés alatt sokszor csodálta, hogy mennyi ész, mennyi ügyesség, mennyi talpraesettség szorult ebbe a széle-hossza egy emberbe. Emellett István járta a lápot, a mocsárt, oly helyeket ismert meg, ahol ember még soha nem járt. Sokszor voltak együtt az Erőművésszel, és István, a lápon született ember, rájött, hogy még e körben is van mit tanulni.

Teltek a napok, múltak a hetek. Egyszer csak az Erőművész kijelentette, hogy a kiképzés véget ért. A régieket elszállítják, új transzportok jönnek. Most már Istvánnak komolyan segítenie kell néki, ha ő máshová megy, helyettesítenie kell őt. Azt István megszokta már, hogy a táborból ő szállítja az embereket. Most ő ült a cári tiszt mellett a kis csónakban. Arcát annyira elváltoztatták, hogy valóban még az édesanyja sem ismert volna rá. Kizárt, hogy a táborban bárki is felismerje.

- Na István! Nékem rövid időre el kell utaznom - nézett egyik vacsora alkalmával Istvánra a tiszt. - Most azokkal is meg kell ismerkedned, akik a foglyokat a kiképzés után továbbszállítják. Megmutatom azt a kedves kis falut, ahol azok laknak, akik nékünk segítenek. Ez éppúgy a mocsár szélén van, mint a ti kis házatok volt. Ez éppen a mocsár másik végén van, mint a tábor. Ott a mocsár nem oly elviselhetetlen, mint a tábor mellett. Itt úgy néz ki, mint nálatok a hazai táj. Vállalod?

- Örömmel.

- Nagy, nehéz feladatot vállalsz. Egész emberként kell végrehajtanod. Sok-sok emberért teszed meg. Győzelmünk terajtad is függ.

- Ígérem, hogy vállalásomat híven teljesítem.

Most már véget ért István társainak kiképzése is. A csoportban, mely együtt érkezett ide, csak Antal volt az, aki e feladatokra, melyekre őket kiképezték, meghívott volt. István és a fiú, valamint a leány csak véletlenül, a sors szeszélye folytán került a táborba, de amikor a két fiatalt az Erőművész felkérdezte, hogyan tetszik nékik a javasolt feladat és vállalják-e, a két fiatal igent mondott azzal a kikötéssel, hogy egymástól nem szakadnak el.

Antal és a két fiatal tehát új területre indul el, csak István marad egyelőre a táborban, aki, míg vissza nem tér, segít az Erőművésznek, aztán majd eldönti, hogy merre veszi az irányt. Ígéretet kapott arra, hogy választása esetén hazasegítik.

Elkövetkezett tehát a búcsúzás ideje, amikor ezektől a bátor emberektől el kell válni. István az elválás előtt pár napot még társaságukban tölthetett, mielőtt együtt indultak volna el a láp széléig, ahol véglegesen elválnak útjaik. Ez a pár nap igen önfeledten, boldogan telt el, senki nem gondolt most arra, hogy tulajdonképpen foglyok, és még milyen nehéz feladat vár rájuk. Vidám élcelődés, jókedv tette hangulatossá a pár napot, ami tulajdonképpen szabadság volt a nehéz munka előtt. Mint minden, ez a pár nap is hamar elszállt, és nem maradt más hátra, mint az útra felkészülni.

Az utolsó este István és az Erőművész, a cári titkosszolgálat tisztje, a forradalom katonája ismét abban a szobában ült együtt, ahol István ideérkezésekor először találkoztak. Csendes, kissé szomorkás ez az est és a hallgatás éreztette, hogy mily közel került e két ember egymáshoz.

- Furcsa lesz nélküled - törte meg a csendet István.

- Igen, nekem is.

- Igen nehéz kiképzést kaptunk, ami mindenképpen hasznunkra válik. Tetszett is, hogy véreinken segítsünk, és nagyon becsülöm azt, aki erre áldozza életét, de az őszintén meglepett, amikor az uralkodó osztály likvidálásáról beszéltek. Én saját véreimre nem fogok kezet emelni, csak azért, mert az gazdagnak született. Nagyobb része azoknak is tisztességes ember. Én egyszerű munkás vagyok, és azt szeretném, hogy mindenkinek meglegyen a betevő kenyere. Sajnos láttam embertelen körülmények között élőket, akik penészes lakásokban, tüdőbajban sorvadozva, szinte haldokolva éltek. Mindent megpróbáltam, hogy segítsek rajtuk, részt vettem tüntetéseken is, sőt annak szervezésében, de soha nem tettem olyat, ami nem lett volna tisztességes.

- István, mi tudjuk, hogy te tisztességes ember vagy - nézett nagyon komolyan az Erőművész Istvánra. - Nézd, az én apámat is ohrana ölte meg, akit nem tudtam megmenteni. Ez az egyik oka volt, hogy a forradalom katonája lettem, de én is becsületes embernek érzem magam, ha önvédelemből nem kell, nem tudnék embert ölni. Ez a mozgalom, amit én támogatok, azt szeretné, hogy hazánkban is minden polgár boldogan élhessen, hogy ne kelljen szenvedniük, hogy nékik is meglegyen a betevő falatjuk. Sajnos ehhez a mozgalomhoz is a legkülönfélébb emberek csatlakoztak, de mind többen vagyunk, akik nem embereket akarunk irtani, hanem segíteni honfitársainkon.

- Az Artista is úgy gondolkodik, mint te?

- Azt hiszem igen.

- Ő hogyan került a mozgalomba?

- Erről még senkinek nem beszéltünk. Te vagy az első, akinek ezt elmondom. Én és az Artista egy faluban nevelkedtünk, igen jó barátok voltunk, szinte mindig együtt jártunk. Az Artistának is cári tiszt volt az apja. Magasabb rangban, mint az én apám. Egyszer egy új szakasz jött szüleink szolgálati helyére. Anyám nagyon szép asszony volt, mindenkinek megakadt rajta a szeme. Egyik délután kivitt bennünket sétálgatni a közeli fenyvesbe. Az új szakasz katonái a szomszéd faluból jöttek, és igen részegek voltak. Amikor a vezénylő tisztük meglátta anyámat, előreküldte szakaszát és anyámat megtámadta. Anyám védekezett, a tisztnek a szemébe karmolt. Ezért a részeg tiszt pisztolyával szétverte anyám fejét. A tiszt ugyan súlyos büntetésbe részesült, de a mi életünk azóta megváltozott. Sem én, sem az Artista ezt a szörnyűséget soha nem tudtuk elfelejteni. Talán ez az, ami bennünket elválaszthatatlanul összeköt, és talán ez a szörnyű élmény formált bennünket. Még mindig nagyon fáj ez a szörnyű emlék, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, lelkileg összeroppantott, de sem én, sem az Artista, bár szinte az egész világot végigjártuk már, hazánknak sokat segítettünk, becstelen dolgot nem követtünk el.

István erre őszintén bólintott, hiszen maga is becsületesnek ismerte meg ezt a két ércbe öntött embert.

- Na de, térjünk vissza a feladatra. Amint én elmentem, te fogsz helyettesíteni. Most te leszel a láp parancsnoka. Élet-halál ura leszel itt. Te döntöd el, kivel mi történjék. Te mész el az ide irányított emberekért. Te vezeted, illetve ellenőrzöd kiképzésüket, és ha befejezted, elszállítod őket. Az átadó helyet majd megmutatom. A faluban úgy kell járnod, mintha ott élnél, azért majd többször meg kell mutatnod magadat. E két lakásod lesz, a láp és a falu.

István csendesen hallgatott, érezte a feladat súlyát, de barátjának mindenképpen eleget kívánt tenni, és addig, amíg vissza nem jön, lelkiismeretesen helyettesíteni fogja.

- Csak oda nem szeretek menni - mutatott István a fogolytábor felé. - Azt hiszik ott az emberek, hogy emberevő vagyok.

- Azt kell hinniük, nemcsak nekik, hanem mindazoknak, akik a tábort őrzik. Meg kell győződve lenniük arról, hogy akiket elhozunk a táborból, halálra vannak ítélve.

- Hogyan lehet őket elhozni, miért adják oda?

- Mert úgy tudják, hogy én onnan a legveszélyesebb embereket hozom el, akiket a titkosszolgálat irányított oda, és akikkel itt bent a mocsárban mi foglakozunk.

- Bennem, hogy fognak bízni?

- Azt fogják hinni, hogy te is az ohrana tisztje vagy. Ide már nem merészkednek be.

- Azok, akik itt "elpusztulnak", mindig elszánt katonái lesznek a forradalomnak.

- Igen, többségük életre-halálra.

- Még valamit! A foglyok átvételénél nagyon hidegnek kell lenned, érezniük kell a táborban, hogy te a halál küldötte vagy. Nékik is rettegniük kell, így tudjuk csak fenntartani a hiedelmet.

- Igyekezlek majd utánozni, de azt hiszem, nem fog oly jól menni - emlékezett vissza István a jéghideg szemekre, amikor újra meglátta az Erőművészt. Oh, akkor, hogy nekiugrott volna ennek az embernek. Ennek a talpig becsületes, elszánt, bátor és végtelenségig ügyes, leleményes, és most már nyugodtan állíthatja, csodálatos képességű embernek.

Az Erőművész, mintha olvasott volna István gondolataiban:

- Ugye nagyon visszatetsző embernek találtál? Nem így gondoltad a viszontlátást?

- Bevallom, nem.

- Beismerem, hogy ez egy igen visszataszító hely. Na, itt már nem, itt már szép tiszta a víz, már nem büdös a mocsár, de ott a fogolytábor szélén valóban szörnyű. Azért itt telepítették a fogolytábort, hogy az emberek ne merjenek megszökni. Mi pedig ideálisabb helyet nem is találhattunk volna.

- Igen, ez valóban ideális hely! Itt mindenre gondolnak, csak erre nem. Na, és meddig kell itt maradnom?

- Talán a háború végéig, hiszen jobb helyet néked sem találhattunk volna, a hazádba csak nagyon nehezen tudnál visszamenni. Jobb helyet pedig itt úgy sem kaphatsz.

- Ha valami probléma lenne?

- Értem, mire gondolsz. Addig mindenképpen ki kell tartanod, ameddig lehet.

- Végsőkig?

- Nem, ha olyan viszonyok lesznek, hogy már nem is lesz értelme az itt maradásnak, akkor elmehetsz, de addig feltétlen várj. Majd igyekszünk téged hazasegíteni a tieidhez.

Megitták még a jó orosz teát, aztán még kisétáltak a szigetre. Itt valóban minden oly csodálatos volt. Sűrű, buja növényzet, a víz itt átlátszóan tiszta, az ég kék. A levegő sem szokatlanul hideg. Egy csendes, barátságos sziget a láptengerben. Senki nem tudta, miért van ez így. Talán a föld mélyén tiszta vizű források fakadnak, vagy egyéb oka lehetett. Tény, hogy ez így volt, és az is tény, hogy annyira messze volt minden oldalról a sziget, hogy ide valóban csak a legbátrabb emberek merészkedtek. Ezt a titkot, a sziget titkát, hűségesen védte a mocsár, a legnagyobb titoktartó.

István már jól megismerte munkatársait. Pár ember volt körülötte, de a legügyesebb fajtából. Szelíd, csendes emberek voltak, külszínre semmitmondóak, de mindegyik olyan jól ismerte azt, amivel foglalkozott, mintha valahol egyetemi katedrán tanítana. Ezek az emberek valóban mindent tudtak, amire az illegális munkához szükség volt. A halálhűség, a vak engedelmesség volt egyik fő erényük. Azok a típusok voltak, akikben nem lehetett csalódni. Amikor az Erőművész összehívta őket és közölte, hogy István lesz a helyettese, némán bólintottak. István tudta, hogy ezek az emberek most néki engedelmeskednek majd életre-halálra.

- Tudod, miért esett rád a választás? - kérdezte még Istvánt búcsúzóul az ohrana tisztje, a forradalom katonája.

- Miért?

- Mert te is a nádhoz szokott ember vagy, ismered a mocsarat. Tegyél továbbra is minél nagyobb sétákat, hogy minden fűszálat megismerj. Most már tájékozódni megtanultál, de most úgy meg kell ismerned ezt a helyet, mintha saját édesanyád volna. Holnap pedig megismertetlek a faluval, azokkal az emberekkel, akikkel együtt fogsz dolgozni. Most már oroszul is elég jól megtanultál, ismered azt a tájszólást is, amit a faluban beszélnek, így az sem lesz feltűnő, ha oroszul beszélsz. Még az ajkak mozgására is vigyázz, jól figyeld meg az embereket, ahogyan beszélnek. Úgy meg kell tanulnod ezt a nyelvet, hogy még a bennszülött se mondhassa azt, hogy nem itt születtél.

Itt a szigeten, soha nem volt ébresztő, de mindenki pontosan öt órakor kelt. Itt minden pontosan úgy zajlott, mint az "óra". Itt nem kiabáltak senkire rá, de mindenki pontosan, lelkiismeretesen teljesítette a halk parancsot is. Ezt már az első napokban megszokták, aztán minden a vérükké vált. Talán sehol nem volt ennyire pontos időbeosztás. Itt miden másodpercekre be volt osztva, de azt senki nem érezte gépiesnek.

Az étkezést is egyszerre fejezték be, és szinte egyszerre álltak fel a hosszú, keményfából ácsolt étkezőasztaltól. Senki nem kiáltotta, hogy sorakozó, de több mint húsz ember szépen rendezett sorokban állt fel a faház előtt.

Ruhájuk a régi volt, de ahol hibás volt, ott rendbe lett hozva, ahol lyukas volt, ott meg lett foltozva. Úgy nézett ki a "század", mint aki fogolyként élt, de azért rendben volt minden, és a hátizsákban sem voltak különleges felszerelések, de minden volt, ami az élethez kellett, az élet továbbfolytatásához. Így külsőre ezek az emberek is olyanok voltak, mint mások, de már céltudatos, tapasztalt emberek, akik megélnek a jég hátán is, és mindig tudják mit kell tenniük.

Nem kellett sokáig várni, amikor kinyílott a faház bejárati ajtaja és megjelent a két tiszt. István és az Erőművész. István is most olyan ruhát viselt, mint az Erőművész.

Antal odasúgta Árpádnak:

- Nézd, milyen jól áll neki.

Árpád kissé odasandított a leányra, mert akaratlanul is féltékeny volt erre az acélból készült férfire.

István most valóban úgy nézett ki, mint egy igazi orosz tiszt, de annak is a javából. Hosszú, nyúlánk, de így is rendkívül izmosnak látszó alakja, határozott tartása, szoborszerű, éles vonású arca, amit már az élet is megedzett és a szenvedés is, rendkívül jóvágású férfinak mutatta. A nők, legyen az bármilyen rangú, ilyen férfiról álmodoztak maguknak, és ha ez a férfi végigment volna Fehérvár utcáján, sok-sok függöny rezdült volna meg a leányszobák ablakán, és sok-sok sóhaj szállt volna ez után az igazi férfi után.

Kemény volt az a férfi és parancsolásra termett.

Az Erőművész, a cári tiszt, felemelte ökölbeszorított kezét és csak annyit mondott:

- Győzünk!

Az útra kész emberek is felemelték ökölbe szorított kezüket, és ők is csak annyit mondtak:

- Győzünk!

Aztán a cári tiszt a part felé mutatott.

A csoport vezényszó nélkül, gyors, határozott léptekkel indult a part felé, és ott elhelyezkedtek a csónakokban.

A vezércsónakban az Erőművész és István ült. Előttük és mögöttük két evező szelte a vizet.

Nagy munka volt a csónakok átvitele. Akkor lehetett érzékelni, milyen hatalmas ez a láp, amikor végig kellett hajózni benne. Hogy változott még a vidék, a víz, a növényzet, sőt az éghajlat is. Olyan volt ez, mint egy igazi őserdő, ahogy mind beljebb hatol szinte áthatolhatatlan növényzete között az ember, mind rejtelmesebbé válik.

Ami másoknak még kiismerhetetlen útvesztő volt, ott István már elég jól tájékozódott. Az Erőművésszel már hosszú ideje járták együtt ezt a hatalmas, állandó meglepetéseket rejtő világot, és így István, a mocsárban felnőtt ember, kellően tájékozódott. Az ő éles szeme azt is észrevette, amit más nem látott. Ő tájékozódott a növényzetről, nem egyszer egy kis fagyökérről, füvekről, és sok-sok egyéb apróságról, amit csak a nád között élő ember láthat meg, mindenki más számára ismeretlen marad.

A titkok szigetéről három-négy evezőnap az út. István és az Erőművész mindig találtak helyet, ahol a csónakok utasai pihenni térhettek. Más nem merészkedett volna be ezekbe a labirintusokba, de ha bemerészkedett volna is, nem élte volna túl. Ahhoz, hogy itt valaki ne süllyedjen el, pontosan tudnia kellett, hová lehet lépni, hol kemény a talaj, hol bírja el az ember súlyát, de azt még jobban kellett tudnia, hogy hová nem szabad lépnie, ahol a szilárdnak látszó talaj nyomban süllyedni kezd, és az óvatlan ember menthetetlenül elmerül.

E tájon ugyanazok a szigorú természeti törvények uralkodtak, mint az őserdők mélyén, aki nem tudott alkalmazkodni, aki nem ismerte környezetét, az nem tudott megélni, azt a környezet pusztította el.

A pihenő emberek is sokat tanultak itt, és ha egyedül nem is éltek volna meg ebben a mocsárrengetegben, de már a szigorú vezetés mellett ők is tudták, hová kell lépni, és fegyelmezetten követve az előttük haladó vezetőt, pontosan léptek annak lába nyomába, így aztán sértetlenül értek a kijelölt területre, mely az éjszakai pihenést szolgálta.

Itt Antal kezdte magát otthon érezni. Itt puskával lőni nem volt szabad, itt hang nem hallatszhatott, itt ugyancsak a suhanó nyílvesszőnek volt szerepe. Az ügyes kis nyílvessző, meghozta a pompás falatokat, a kitűnő madárhúst. Természetesen a lelőtt madárért, a felnyársalt halért más nem mehetett el, csak az Erőművész és István, hiszen senki nem tudta, hol süllyedhet el, hol vész el mindörökre.

Végre a negyedik napon, amikor már lefelé szállt a nap, ütközött az első csónak a partoldalba és utána a többi.

Az alkonyati félhomályban, amit a mocsárban terpeszkedő köd is sötétített, mint az árnyak szálltak ki a csónakból az emberek. Azután összekötötték a csónakok elejét, hogy egyszerre lehessen valamennyit visszavontatni. Ez komoly, nehéz műveletet igényel majd, amikor a lagúnák mélyén, a sekély vizeken suhannak.

Aztán az árnyalakok imbolyogva indultak tovább a falu felé, ahonnét szétszóródnak a hatalmas ország minden tája felé, ki-ki a maga parancsa szerint.

Sokat tanultak már valamennyien, és azt a tudást, amit itt megszereztek, minél termékenyebben akarták elhinteni.

Ők vakhívők voltak, egy pillanatig sem kételkedtek küldetésük eredményességében. Érezték, hogy valaminek jönnie kell. Jönnie kell egy forradalomnak, mely olyan lesz, mint egy tisztítótűz, mely megtisztítja a társadalmat, mint a felégetett tarló a betegségtől a földet. Kételyek merültek fel? Nem, ők általában végrehajtó gépezetek voltak, ha parancsot kaptak, azt maradéktalanul végrehajtották. Különösen küldetésük kezdetén meg voltak győződve arról, hogy mindaz, amit tesznek helyes, erkölcsös, az embertársaikat segíti. Azt, hogy végül is mit hozott ez a vak engedelmesség, sokan nem érték meg.

Nem messze a falutól megálltak egy kőkeresztnél. Aztán még egy utolsó ölelés, még egy utolsó szó és mindenki külön-külön indult el a maga útján. Volt, aki gyalog, volt, akit itt már kocsi várt, hogy úgy vigye tovább.

István és az Erőművész még hosszú ideig álltak a kőkeresztnél. Az árnyak közben egyre jobban távolodtak. A nap végső erőlködésében még vérvörös sugarakat lövellt szét, és ez misztikus keretbe foglalta a távolodó embereket.

- Mintha az életünk egy darabkáját vinnék - sóhajtott fel az Erőművész.

- Igen, e rövid idő alatt is összenőttünk. Szinte fáj, amikor el kell válnunk.

Már sötét volt a táj, a környék, amikor a két férfi elindult a kőkereszttől, és indult a falu felé.

- Innen a faluból komoly segítséget kapunk. Másként nem tudnánk kivitelezni terveinket, megszervezni az utánpótlást, az emberek ellátását, és elszállítását sem.

- Ehhez nagyon komoly szervezet kell.

- Tévedsz. Erre nékünk három emberünk van, de ezek oly ügyesek, hogy egy egész századdal felérnek. Majd megismered őket. Még ma éjjel mindegyikkel beszélünk, aztán holnap már én is útra kelek.

- Mikor térsz vissza?

- Lehet, hogy egy héten belül, lehet, hogy soha. Az a körülményektől függ.

- Lehet, hogy téged se látlak többé?

- Tudod, nálunk az élet különleges. Nekem teljesítenem kell a társadalmi küldetésem.

- Te egy egészen különleges ember vagy.

- Tudom. Ezt mondják rólam a szervezetben is és mindenhol, ahol eddig megfordultam.

- Nem tudom, mennyire sikerült téged megismernem.

- Talán nem egészen, de úgy érzem, néked a legjobban.

- Igen, ezért is fogom különösen sajnálni az elválást.

Le kellett térni az útról, mert egy kocsi közeledett.

- Ki lehet ez?

- A mi emberünk - mondta a tiszt. - Hozza az élelmet.

- Ilyen áldozatkész?

- Nem, ő maga nem tudja, hogy nekünk hozza a szállítmányt.

- Akkor miért hozza?

- Pénzt kap érte. Azt hiszi, csencselni hozza.

- Ez az a csónak, ami néha befut a táborba?

- Az csak a szállítmány egy része. A látszatot fenn kell tartani. Ezt úgy tesszük, ahogy ma minden GH-ás csinálja. Üzérkedünk, ami nem tűnik már fel senkinek, így nem veszi észre azt sem, amit a mi táborunknak szállítunk, másrészt fenn tudjuk tartani embereink egészségét, míg kénytelenek vagyunk őket a táborban tartani.

- Most már értem. Többször kaptunk külön élelmet, de én nem vettem igénybe.

- Tudom, azért is kaptál pótadagot.

Istvánnak eszébe jutott, hogy őt többször is hivatták az őrségre és megetettek vele valami iszonyú ízű keveréket. Eleinte azt hitte, hogy meg akarják mérgezni, és később azt hallotta, azért teszik, mert állítólag lenézte az orosz nemzeti eledelt.

- Igen valamit megetettek velem, szörnyen rossz íze volt.

- Ez nem volt nemzeti eledel, ezt itt a mocsárban terem. Szörnyen keserű, de igen tápláló. Ha nem etetjük meg veled, talán már nem is élnél.

- Így vigyáztatok rám?

- Van ott is egy-két emberünk, akiket még te sem ismerhetsz meg.

- Pompás szervezetetek van.

- Igen, fel kell készülni a győzelemre.

- Egyet azért szeretnék megkérdezni.

- Na, ki vele.

- Mit értetek azalatt, hogy likvidálni kell az uralkodó osztályt? Hallottam olyan hangokat is, hogy meg kell ölni őket. Én megmondom őszintén, soha nem emelnék kezet honfitársaimra, az életükre meg különösen nem törnék. Ismertem egy ispánt, akit még most is szívemből gyűlölök, de ismertem arisztokratákat is, köztük bárónőt, a leányát is, és őszintén megmondom, mélyen tisztelem őket, és ha őket bárki támadja, akkor én megvédem őket.

- István, azt már tudod, hogy én az egész világot körüljártam, szinte minden zugában voltam. Nagyon sokszor életem nemcsak ügyességemen, hanem csak hajszálon, a vakszerencsén múlt. Ennek ellenére önvédelmen kívül soha embert nem öltem, és nem is fogok. Itt forradalmat akarnak csinálni. Ehhez rajtunk kívül sok-sok ember csatlakozott, és az meggyőződésem, hogy meg is fog valósulni. Magad is látod, hogy nálunk mily nagy lett a szegénység, a háborúban is megrokkant az ország. Mi, igaz hazafihoz méltóan segíteni akarunk. Sajnos azonban mozgalmunkhoz kétes elemek is csatlakoztak. Arra törekszünk, hogy segítsünk az orosz embereken és másokon is, és reméljük, hogy mi leszünk a győztesek, és nem azok, akik gyűlöletet szítanak.

A szekér már elkocogott, Istvánék is visszatértek az útra. Lassan ballagtak a falu felé.

Jellegzetes orosz faházacskák. Kisebb-nagyobb vegyesen. A falu utcája már kihalt volt, az ablakok mögül áradt csak ki némi világosság.

A két férfi a faluba érve ösztönösen is úgy ment, hogy egyik-egyik az utca széle felé került, és éles szemekkel pásztázta végig a házakat. Az ösztönös óvatosság már annyira vérükké vált, hogy a legönfeledtebb pillanataikban sem feledkeztek meg róla.

Lassan ballagott a két ember, mintha semmi dolga nem lenne, akik talán a szomszédból csak most térnének haza. A rendkívül széles Erőművész oly könnyedén lépkedett, hogy egy lepkesúlyú bokszoló is megirigyelhette volna. Szemei a sötétet kutatták. Itt ugyan nem várt veszélyt, de a hosszú szolgálat, az állandó figyelési kényszer, a hivatás hatalma sokszorozottan óvatossá tette. De most mintha valami árnyékot látott volna a ház falához lapulni. - Ez mozgó árnyék - állapította meg magában, amikor erősen lehajtott fejjel közlekedett. Az árnyék pár lépésre volt tőle, de az Erőművész úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

István is látta az árnyékot, de ő is nyugodtan közlekedett tovább. Már csak lépések voltak az árny és az Erőművész között. Most már István is lassan a zsebébe nyúlt, és óvatosan fogta meg a kés pilingáját. Ez kitűnő dobókés volt, olyan, amit még Pesten szerzett, amikor a vagonok kirakásával kereste kenyerét. Eddig híven megőrizte vándorlásai során.

Még egy másodperc és az árnyék meglendül. Már István kezében a kés, hogy irtózatos erővel kezdje meg útját a támadó felé, de az Erőművész pokoli gyorsasággal ugrott el a támadó elől, és a következő pillanatban iszonyatos erejű szorításával torkon ragadta.

A következő másodpercben a szemben lévő ház előtt újabb árny mozdult meg, István újra a zsebébe nyúlt.

- Én vagyok Vladimír! - mondta a szemközti ház előtti árnyék hangja.

- Mit keresel itt kint?

- Figyelem ezt az embert. Pár nap óta lesben áll. Hozzátok be hozzám.

Az Erőművész gyorsan végigtapogatta foglya zsebeit, majd felső karjánál fogva ellenállhatatlan erővel húzta maga után a szemközti ház felé. Annak ablakai sötétek voltak.

- Na, majd gyújtok világot - szólt az ismeretlen, amikor már valamennyien a lakásban voltak.

A felgyúló lámpa világánál már látható volt a hívatlan vendég sápadt arca.

- Igen, ez is az ohrana tisztje. - állapította meg az Erőművész, megnézve a megvilágított arcot.

- Mit keresel itt?

- Lelepleztelek benneteket, kinek viszitek azt a sok élelmet. Kevés jelentést adtál mostanában, gyanússá váltál, azért küldettek engem ki. Most letartóztatlak!

- Igazán? - kérdezte az Erőművész. - Aztán nem mondanád meg, hogy hogyan?

Az ohrana tisztje most már megérezte, hogy vesztett játszmája van, de megőrizte hidegvérét.

- De tudod, hogy miattam főbe lőnek?

- Tudom, de te is tudod, mi vár rád.

Most már a tiszt is érezte, hogy innen nincs menekvés. Amit eddig tud, és ezt ezek már gondolják, az éppen elég arra, hogy örökre elnémítsák. Itt már nincs más kérdés, csak az, vagy én, vagy ők. Magában bosszankodott, hogy ennyire óvatlan volt. Igaz, ki számított arra, hogy pont ez az ember kerül eléje.

A két tiszt jól ismerte egymást. Együtt kapták a kiképzést. Az egyik előkelő szülők gyermeke, a másik egy paraszté. Mégis ő volt az, aki előbbre ment, már rendfokozatban is meghaladta tiszttársát. Ezért ő kimondhatatlanul gyűlölte. Hogy örült ennek a felfedezésnek. Már látta, hogy tiszttársát vesztőhelyre viszik, szinte már hallotta is a puskalövéseket, melyek az utolsó hangot közvetítik annak az embernek, akit puskagolyók irtanak ki az árnyékvilágból. Most úgy látszik, sírba kell vinnie titkát. Pedig még csak pár nap kellett volna, aztán már katonák jelenhettek volna meg az ő vezetésével, és letartóztathatták volna ezt a mocskos proletár bandát. Ezért ő kitüntetést kapott volna. Szülei büszkék lehettek volna a hősre. Bár hallgatott volna az eszére, és már tett volna jelentést. Most ez az elégtétel legalább meglenne.

- Na, aztán hogy jöttél rá?

- Hogyan? - kezdte lassan, komótosan a cári tiszt, hogy húzza az időt, jól tudva, hogy aki időt, az életet nyer. Ennek a mondásnak igazsága már sokszor beigazolódott. - Hogyan? Hát úgy, hogy a ti táborotokból nem jött vissza senki, mindenki nyomtalanul eltűnt. Úgy véltem, ennek csak két oka lehet. Az egyik, hogy kimondottan vérszomjas vadállat vagy, a másik, hogy valami rosszban sántikálsz, valamit szervezel. Ezért aztán én jöttem le személyesen, hogy feltevéseimet ellenőrizem.

- Elfelejtetted feletteseidet tájékoztatni, azt remélted, hogy egyedül te arathatod le a babérokat.

- Óh! Hát erről már mindenki tud! - mondta a tiszt látszólag nyugodtan, teljesen közömbösnek ható hanggal, de tudta, hogy a tapasztalt tiszt, tiszttársa, akit már a kiképzéskor is gyűlölt, de csodált is, azzal az irigy csodálattal, nem fogja elhinni.

Az Erőművész nem is hitte el, túl tapasztalt volt már ahhoz. A beszélgetés hatására meg is nyugodott, most már bizonyossággal tudta, hogy arról, ami itt folyt, ezen a gazemberen kívül nem tud más senki.

Az pedig rendkívül éberen figyelte környezetét. Agya lázasan dolgozott. Jól tudta, hogy itt vagy meg tud szökni, vagy soha többé nem megy el, hiszen oly titkokat fedezett fel, amelyek ezeknek az embereknek a halálát jelenthetik.

Igen, itt az alkalom. Tiszttársa lassan az asztalhoz megy, az ajtónál csak ez a paraszt van, azt ajtó nyitva. A másik? Igen az is nagyon erősnek látszik, de nyúlánk is, úgy látszik, hogy az is gyors, de elég messze van. Igen, itt az idő, cselekedni kell.

Mintha rugók lökték volna fel a földről ezt az embert. Oly gyors volt, hogy az ajtóban álló embert is meglepte, de az már régóta kipróbált katona volt, és kiképzését ő is a szigeten kapta, és abban a pillanatban, amikor a tiszt az ajtót felrántotta, már villant kezében a kés, melynek hegye, markolatig hatolt a menekülő tiszt hátába. Az már nem szólt többé.

István és az Erőművész nem szólt semmit. Tudták, hogy valami ilyennek kell történnie, örültek, hogy nem nekik kellett az ítéletvégrehajtónak lenni.

- Ez sem fog már bennünket beköpni - jegyezte meg az Erőművész csendesen.

- Valahogy sürgősen el kell tüntetni.

- Az nem lesz probléma, ott a mocsár. Ő is majd az élelemmel utazik.

- Ha a másik kocsi visszaér, úgyis küldjük a következő kocsit - felelt Vladimír.

- Látjátok, mennyire ügyelni kell - fordult az Erőművész a két férfi felé. - Soha nem tudjátok mikor ér benneteket valami váratlan fordulat, és akkor veszélybe kerültök. Mindig fel kell készülni rá. Ha fel vagytok készülve, könnyebben elháríthatjátok a váratlan veszélyeket.

Gyorsan a kamrába vitték a hullát, aztán a három ember beszélgetésbe mélyedt. A beszélgetést csak akkor hagyták abba, amikor a kocsi megjelent.

- Na, most segíthetnek felpakolni.

A cári tiszt, az ohrana tisztje nem szégyellte megfogni a zsákokat, úgy emelgette, mintha mindig azt csinálta volna. A négy ember, a két tiszt, Vladimír és a kocsis gyorsan végzett a felrakással. A kocsi aljára került a hulla, a zsákokkal úgy körülbástyázva, hogy a megholt embert nem nyomták össze.

- Most jól nézd meg ezt az embert! Ő lesz az, aki ezután néktek parancsol.

- Ön elmegy?

- Igen!

- Sokáig lesz távol?

- Még nem tudom.

A középmagas ember alaposan megnézte Istvánt, fürkésző szemei szinte részekre bontotta István arcát, alakját. Veséig ható pillantások voltak ezek.

A tiszt nem szólt semmit, hagyta, hogy társa felmérje az előtte álló embert. Hadd alkosson magának képet róla, lássa, hogy kivel fog együtt dolgozni.

István is jól megnézte magának ezt az embert. Középkorú, viharedzett férfinek látszott, abból a fajtából, aki nem habozik, ha valamit meg kell tennie. Ennek pár pillanattal előbb meggyőző bizonyítékát is adta. Kissé hosszúkás, angolos feje volt, magas, kissé redőzött homlokkal, a szokásosnál kissé vékonyabb szájjal és előreugró állal. Szeme sötétkék volt, mint maga a tenger, átlátszó és tiszta, de kissé szúrós, mozdulatlan szempillákkal. Teste arányos, erőteljesnek látszó. Egyszerű ingkabát volt rajt, a nadrág is erősen megviseltnek látszott. Az egyszerű külső mögött is sejteni lehetett, hogy ez az ember nem akárki.

- Megbízható?

- Igen!

- Láttad ezt az embert? Minden áruló így jár.

István mosolyogva nézett vissza rá.

- Jó, tehát maga lesz az új főnököm.

- Egy ideig, míg az igazi vissza nem jön.

- István, itt mindig csak igazi van - mondta mosolyogva a cári tiszt. Istvánnak feltűnő volt ez az ember, úgy érezte, mintha már látta volna valahol. Hogyan is láthatta volna, hiszen még soha nem találkoztak. Igen, megvan! Nem is olyan régen, amikor a mocsár melletti faház étkezőjében ebédeltek és a szomszédos szoba ajtaja egy pillanatra kinyílt, ez az ember nézett onnan rá.

- Ismerősök vagyunk - nézett István az előtte lévő emberre.

- Igen - mosolyodott el az is. - Látom, igen jó megfigyelő, pedig csak pillanatokra láthatott, úgy, mint én magát. Az embereket figyeltem meg - tette hozzá magyarázólag. - Ilyenkor döntjük el, kit hová küldünk, megkíséreljük megállapítani, ki mire alkalmas.

- Én úgy látszik, mindenre alkalmatlan vagyok, mert engem nem választottak ki.

- Magát tartottuk a legalkalmasabbnak, azért tartottuk itt.

- Köszönöm.

- Sajnos, én nem maradhatok, vissza kell mennem Pétervárra, de két emberünk még marad. Mindkettővel meg kell ismerkedned még ma éjjel, az egyiknél meg is alszol. Persze, ha lehet, én hamarosan visszajövök, remélem, még sokáig fogunk együtt dolgozni.

Megnézték a másik két házat is, mindkét ember egyszerű, csendes embernek látszott, csak az igen jó emberismerő vette észre, hogy a szelíd tekintetek, a semmitmondó arcok mögött sokat próbált emberek rejtőznek. Az egyik családos is.

Hosszú ideig elbeszélgettek, Istvánt beavatták oly titkokba, amit eddig még nem tudott, elmondták neki mindazt, amit ismernie kellett, hogy feladatát teljesíthesse.

Hajnal felé járt az idő, amikor az utcáról kocsizörgés hallatszott.

- Megjött a szekér István - nézett a cári tiszt Istvánra. - Mennem kell! Vigyázz magadra, István!

A két férfi többet nem szólt, csak két kemény, férfias kéz kapcsolódott össze az örök barátság jelképeként.

Aztán a tiszt sarkon fordult és határozott, kemény léptekkel hagyta el a szobát.

István szemét hosszú ideig kerülgette az álom. A nap már kibújt a felhők mögül, amikor végre álomba szenderült.

István keveset szokott álmodni, de most vad álma volt. A lápban harcolt a láp ördögével. A szőrös testű óriás mindenképpen le akarta húzni a mocsárba. Vad birkózás kezdődött. Ott vergődtek a mocsár bűzös vízében elszánt erővel ropogtatva egymás csontjait. A hínár körülfonta testüket, hátulról egy hatalmas pók jött, hogy az élet-halál harcot vívó emberek hátába szúrjon.

István minden erejét beleadva védekezett, de a szőrös testű óriás erősebb volt, húzta a mocsár vízébe az örökkévalóság ajtaja felé. Most ez az ajtó kinyílt, és onnan csodás ragyogás áradt, egy angyal libegett feléje, aki kecsesen emelte fel kezét. Nyomban elengedte őt a szőrös testű óriás, meghátrált a vízipók. Az angyal kezét nyújtotta István felé, és csodálatos hangon énekelt, majd együtt jöttek újra fel a mocsár mélyéről, aztán ez a csodálatos aranyló sugarakkal körülvett angyal lassan távolodott a messzeség felé.

István felébredt, de azt hitte, hogy az álom folytatódik, mert a dallamos hang nem szűnt meg, egy szép női hang egy kissé szomorú orosz dalt énekelt. István pár pillanatig hallgatózott, majd az ablakhoz ment. Szemben egy ugyanolyan faház volt, mint az övék. Annak ablakából tekintett ki egy fekete hajú nő szép fehér ruhában, kezeit kitárva az odasütő nap felé, amelynek sugarai beragyogták testét, mintegy glóriát fonva a szép, fekete fürtökkel takart bájos arcocska köré. A szelíd, lágy hang István szívéig hatolt, úgy érezte, hogy az angyal jött vissza érte, nehogy ő a mocsárban megfulladjon.

István megigézve nézte a csodálatos jelenséget. Valami belül, mélyen a melle alatt megmozdult. Aztán anélkül, hogy észrevette volna, mély bariton hangján ő is énekelni kezdett.

A két szem összetalálkozott, a két ember a pillanat varázsa alatt egymásra talált.

Végigénekelték mindketten saját dalukat, aztán a szemközti ház ablaka hirtelen becsukódott.

István lassan, nehéz léptekkel jött el az ablaktól. Megérezte, hogy valami olyan történt vele, ami az életben csak egyszer szokott megtörténni.

Lassan tért magához a hangulat hatása alól, de aztán határtalan vidámság fogta el. Gyorsan ment mosakodni. Öltözködni nem kellett, mert itt nem volt szabad levetkőzni. Az Erőművész is, amikor elhagyta a titkos szigetet, saját hazájában úgy viselkedett, mintha ellenséges területre érkezett volna. Szinte állandó harckészültségben volt. Még éjjel sem engedte levetni a ruhát, minden pillanatban kész volt a menekülésre.

István az ajtó előtt mosakodott. Nem vette észre, hogy a szemközti ház ablakán a függöny meg-meglibben, és szép fekete leányszemek nézik azt a férfit, akinek tekintete oly erősen megbizsergette ezt a leányszívet. A két kicsi kezet rá kellett szorítani melleire, nehogy onnan kiugorjon valami.

- Ki ez a csodálatos kis teremtés? - kérdezte István a házigazdát, miután megmosakodott.

- Ő a falu üdvöskéje, mindenki szereti. Szelíd, kedves, nagyon rendes leány és nagyon szép is.

- Láttam rajta - mondta István, és kissé elfordult.

Délig kellett vámi, míg küldönc érkezett és jelentette, hogy a cári tiszt szerencsésen tovább indult. Most kellett Istvánnak visszamennie.

Már mindent megbeszélt és elintézett, aztán kocsira ült, és indult a korábbi gazdával.

A leány már lent állott a tornácon, amikor Istvánék indultak. István mosolyogva hajtotta meg fejét, a leány apró biccentéssel fogadta a köszöntést. Most már István is jobban megnézhette. A leány nemcsak az ablakból látszott szépnek, valóban nagyon szép volt. Kerekded női arc, szabályos, harmonikus vonásokkal, két bogárfekete, selymes pillantású szem, hollófekete haj, mely két oldalról a vállig hull, lágy, nőiesen duzzadt ajkak, édesen gömbölyded áll, aztán az egészen valami csodálatos harmónia. Ezt követte a nemes vonalú nyak, csodás telt keblek, de mégis karcsú csípő. Egy érett, de mégis hamvas szépség. Olyan volt, mint a láp átlátszó vízében egy gyönyörű virág.

A két bogárfekete szem rátapadt a távolodó férfira, aki a kocsi bakján, mint az életerő és férfiasság jelképe ült. Mintha mágnes vonzotta volna a szép női tekintetet, nem tudta levenni szemét a távolodó férfi homályba vesző alakjáról, míg az végleg el nem tűnt a láthatáron.

Istvánra nagy munka várt, helyettesíteni kellett a nagy gyakorlattal rendelkező cári tisztet. István mindenképpen meg akart felelni a vele szemben támasztott új követelményeknek.

Ő is végigjárta az "utakat", rendszeresen megjelent az ördögszigeten, és ő is olyan hideg és szenvtelen arccal nézte végig a táborba került embereket. Csak a szem volt jéghideg, a szív nem. István éppúgy érezte ezeknek az embereknek szenvedését, mintha ő újra átment volna rajta. Ennek ellenére lehet, hogy őt éppúgy gyűlölték, mint elődjét.

Érkezett a titkos szállítmány is a másik csónakon, melynek egy része ügyesen a foglyok részére lett kirakva, míg másik része az őröknek jutott.

István igyekezett jó kapcsolatot tartani az őrökkel is, de azért szigorúan megtartotta a három lépés távolságot. Ő itt katona, a cári titkosszolgálat, az ohrana tisztje. Itt vele szemben senki nem egyenrangú. Ezt éreztetni is kellett mindenkivel, hiszen másként ezt el sem hinnék. Ez nem volt István ellenére sem, hiszen nem sokra becsülte ezt a bandát. Istvánnak nem volt rossz véleménye a cári tisztekről, katonákról; helyállásukért, lovagiasságukért becsülte és tisztelte őket, de ezek, úgy látszik, a hatalmas ország minden részéből ideirányított emberek voltak, akiktől igyekeztek társaik megszabadulni, és akik büntetésből kerültek ide, mert korábbi helyükön nem álltak helyt, vagy olyan dolgot tettek, követtek el, mely nem illett az orosz katonához; így aztán a legdurvább, a legkegyetlenebb emberek kerültek ide. István semmire sem becsülte őket. Így aztán különösen respektálták őt.

Új emberek kiképzéséhez kellett hozzáfogni, azt meg kellett szervezni, így volt munka bőven. István ezt teljes igyekezettel végezte is, de szemei előtt gyakorta megjelent egy fekete szemű, daloló leány, akinek igéző pillantása megdobogtatta a szívét. Alig várta már a pillanatot, hogy megint a faluba kelljen mennie, és újra lássa azt, aki őt megigézte.

Utána is kellett nézni az ellátásnak, mivel az eléggé akadozott. Nehéz idők jártak már, a frontról sem érkeztek jó hírek, és így azoknak, akik az ellátást biztosították, igen nagy ügyességre, szervezőkészségre volt szükségük.

István dobogó szívvel indult a falu felé. Cári tiszti egyenruha volt rajta. Mindig jóvágású férfi volt, de most kihúzta magát. Férfi volt, férfi a javából. Alig várta már, hogy a ház elé érjen.

A leány kint volt a tornácon és kerekre nyílt szemmel pillantott a férfire. A férfi fogolyruhában is imponáló volt, megdobogtatta a leány szívét, de így cári tiszti egyenruhában csodálatos lénynek látszott. A leány az első pillanatban el akart futni, de lábai felmondták a szolgálatot. A tiszt köszönt, a leány szólni akart, de hang nem jött ki ajkán, arca pipacspirossá vált. Lenyűgöző jelenség volt így a piruló, fekete hajú lány.

- De szép vagy kis húgom! - szólt rá a tiszt. - Megnézhetlek benneteket?

A leány nem szólt semmit, csak szép fekete szemei mondtak igent.

A tiszt benyitott a házba. A konyhában az asztalnál egy ősz hajú, kedves arcú asszony ült.

- Ő az anyám! - mutatott rá a leány.

- Maga cári tiszt? - kérdezte az asszony. - Ilyen magas vendég még nem volt nálunk. De azért üljön le.

Nehéz a női szívekbe látni. István így egyenruhában rendkívül jóképű, jó alakú férfi volt, bárhol, bármilyen körben sikere lett volna. A leánynak is tetszett, hiszen amióta szemük összekapcsolódott álmában is megjelent a férfi, de jobban szerette volna, ha olyan egyszerű ruhában, ahogy először látta, toppan be hozzá. Idegenkedett is tőle, de aztán a női szív, a már kifejlődőben lévő vonzalom erősebb volt minden tartózkodásnál. A szemek ragyogása jelezte, hogy a leány nem tud szívének parancsolni.

Dobogó szívvel terített az asztalra tiszta abroszt, és rakta rá a kenyeret. Vaj is került hozzá. Kedvesen kínálták a tisztet.

Az idős asszony a szemek beszédéből észrevette, hogy a két fiatal mennyire vonzódik egymáshoz, és itt valami komoly dolog van kialakulóban. Bosszankodott is miatta. Ő nem egy tiszt szeretőjének nevelte leányát, oly nehéz körülmények között, özvegyen. Ő egy egyszerű, de talpig becsületes embert képzelt ehhez a kedves kis leányhoz, aki ezt a szépséges tündért megbecsüli.

Hanem a hangulat, mely először feszült volt, végül is feloldódott. Azok, akiknek szíve megszólal, hamar túlteszik magukat a korlátokon. Búcsúzáskor az anya kísérte ki a vendéget, aztán kissé fátyolos tekintettel, szinte kérőn nézett Istvánra.

- Én nem az urak kedvesének neveltem gyermekem.

- Honnan tudja, hogy én oly nagy úr vagyok?

- Hiszen tiszt!

István, rejtélyesen mosolygott, és a csordultig telt szív boldogságával indult visszafelé.

Ezt követően István már többször megjelent a háznál, de egyszerű katonagúnyában. Valahogy így szívesebben fogadták. Eleinte gondot okozott a régi tiszti ruha, de az egyszerű orosz emberek szíve melegével elfelejtették ezt is, és amikor a férfi segített is a ház körül, kezdték elhinni, hogy nem is oly fenemód nagy úrral van dolguk. De a falu, az falu, az emberek szája jár. Idős asszonyok beszélték meg az ügyet, meghányták, vetették. Eleinte az idegen jött-menttel szemben nagy volt az ellenérzés, de a kedves hang, a barátságos mosoly, a segítőkész magatartás az ő szíveiket is meghódította, és Istvánt valahogy bevették ebbe a kedves, ősi környezetbe.

István természetesen becsülettel helyt állt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a leánnyal egyre gyakrabban együtt legyen. Gyakorta siklott a kis csónak a nádasok között, a láptenger mélyén.

A leány is otthonosan mozgott a mocsárban, hiszen a környéken nőtt fel, de azért István oly sokat tudott néki mondani. A leány őszintén meglepődött, hogy István olyan jól ismeri a mocsarat.

- Hol éltél te tulajdonképpen? - kérdezte a leány halk hangon, miközben a ringó csónakban a férfihez simult.

- Hol? Messze innen, nagyon messze.

- Talán nem is vagy igazi orosz?

- De lehetek - mondta nevetve István.

- Nekem te vagy az igazi orosz! - mondta a leány, és boldog mosollyal nyújtotta csókra az ajkát.

István valahogy úgy érezte, hogy körülötte minden megváltozott. Ott, ahol most van, az az igazi mennyország. Nem igaz, hogy ősei elkerültek innen, és most már új hazát alapítva ezer évig éltek távol. Mintha ez lenne az igazi haza, itt, ahol a vízbe nyúló földnyelveken oly boldogan futkároznak egyik fától a másikig, ahol oly jól esik a fogócskázás, ahol egy ilyen csodálatos tündéri teremtés oly vidáman tud kacagni, aki szemében a tündérek tavát látja, az igazit, az ő Iluskáját.

Szép, csodálatos időszak volt, az önfeledt boldogság, a szerelem időszaka, a verőfényes tavaszé, két szerelmes szívé.

Két ember talált egymásra. Két ember, akik két különböző haza szült, két ember, aki eddig oly távol élt egymástól. Két ember, aki közül az egyik úgy látszik, hogy azért vállalt minden szenvedést, hogy találkozzon azzal, akit igaz szívből szeretni tud.

A szerelem is olyan, mint a virág, amikor kinyílik, ott van a mennyország, a boldogság hona. Szereti ezt a szép lányt szíve minden érzésével.

István elvégezte a dolgát, maradék idejét a leánnyal töltötte, de ez sem volt elvesztett idő. Együtt járták keresztül-kasul a mocsarat, bátran megközelítették a tábort is. Oly ügyesen siklott a kis csónak, hogy nem lehetett észrevenni. István olyan volt, mint az indiánok, akik megtanultak kúszni, lopakodni, és ebben oly gyakorlatra tettek szert, hogy ember legyen, aki őket felismeri. István, a mocsári ember, a mocsárhoz szokott hozzá, jól ismerte annak minden rezdülését, hiszen gyermekkorától abban nőtt fel. Lassan megismerte ezt a hatalmas területet is. Napokig bent kószált a leánnyal.

Egy alkalommal már későre járt az idő, a nap rőt sugarakkal hintette tele a természetnek ezt a csodálatos világát. Istvánék csónakja egy szép sziget mellett haladt el. Az oly gyönyörű volt a lenyugvó nap fényében, hogy a leány nem tudott ellenállni a vágynak, hogy kissé megpihenjen a szigeten.

A leány alig várta, hogy kiugorhasson a csónakból és máris futásnak eredt. István utána.

Oly szép, oly kecses volt a leány mozgása és olyan pompás az alakja, hogy István futás közben megállt, hogy kigyönyörködje magát a csodálatos teremtésben.

- Keressél meg István! - kiabálta a nádas felé futó leány, és már el is tűnt a hajladozó nádak mögött.

István nyomban látta, hogy a leány veszélyes helyre tévedt.

- Állj meg! Állj meg! - kiabált a leány felé.

Csak kacagás volt a válasz, majd egy hatalmas sikoly.

István már tudta, mi a helyzet. Az évek hosszú sora alatt megszerzett acélosságával, minden erejével, rugalmasságával, szívósságával és gyorsaságával száguldott a leány után. Talán soha nem voltak ennyire hosszúak a másodpercek, talán soha nem látott ennyi mindent elvonulni ily rövid idő alatt szemei előtt, de tény, hogy pillanatokkal később már fogta a süllyedő leány kezét, és kétségbeesve húzta kifelé a mocsárból.

Micsoda óvatosan fogta István a kis kezet, mennyire finoman húzta a drága testet kifelé. Mintha a világ legdrágább gyémántját tartaná kezében. Gyémántját? A világ összes gyémántja együtt nem adhatna annyi boldogságot, mint ez a drága teremtés egyedül.

A mocsárban hasaló István szinte fürdött saját verejtékében. Itt az ingovány annyira labilis volt, annyira süppedékes, hogy elég lett volna egy erősebb mozgás, és a süllyedés megindul, és Istvánnak sincs többé visszaút. Egyedül nem is akart volna visszamenni.

Centiméterről centiméterre sikerült húzni a kislányt a hozzátapadó sárból, a mocsár jellegzetes vegyületéből, és István is centiméterről centiméterre óvatos lassúsággal tornázta vissza magát, hogy szilárdabb talajt érjen.

A leány nagyon megijedt, a szíve hevesen dobogott, de elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy kiabálás, szükségtelen mocorgás nélkül tűrje, míg István lassan húzza ki a mocsárból, amíg el nem dől, hogy melyik lesz erősebb. A mocsár ereje-e, mely szörnyű erővel vonzza vissza a megsemmisülés felé, vagy a férfié, aki most verejtékező homlokkal, megfeszített idegzettel és erővel húzza őt már szinte milliméterenként.

Határtalan bizalmat érzett ez ember iránt, olyan határtalan bizalmat, amit csak egy mélyen érző, szerelmes szívű ember érezhet a másik iránt. Tudta, hogy ez az ember meghal, de kezét el nem engedi. Vagy együtt menekülnek meg, vagy együtt semmisülnek meg mindörökre. Talán ez az igazi boldogság, mert így soha nem fogja a szeretett férfit elveszíteni.

Aztán mégis csak az emberi akarat győzött, a leány mind kijjebb került a mocsárból, a férfi pedig mind szilárdabb talajra. Mégis hosszú percek teltek el, míg a két fiatal nyakig sárosan a partra került. A férfi ziháló mellel ölelte a leányt, azt a legdrágább és legnagyobb aranydarabot, amilyent nem találtak Szibéria egyetlen aranylelő helyén sem. A leány boldogan tűrte, hogy a ziháló mellű férfi, akinek arca a sártól volt szennyes, csókjaival halmozza el arcát. Soha nem érezte magát oly boldognak, mint itt, ilyen szutykosan, az érte aggódó, ziháló mellű férfi karjai között.

Hosszú, hosszú idő telt el, amikor a leány kibontakozott a férfi öleléséből. Most már tévedhetetlenül érezte, hogy megtalálta azt a férfit, azt az igazi férfit, aki őt egyedül tudja boldoggá tenni.

Komoly tanulság volt ez az eset. Hiába lakott a leány oly közel a láphoz, ennyire még nem ismerte annak sajátos természetét. István most különös gonddal vigyázott a leányra, megtanította mindenre, amit a mocsárban tudni kell és lehet. Most már a leány is tudta, hová, merre szabad lépnie, hol puha, hol süllyed a talaj, milyen a kemény talaj színe, és még sok-sok ismeretet, amit ebben a mocsárvilágban tudni kell. Nem volt olyan bot már, mely tévedhetetlenebbül megmondta volna, hol szilárd a talaj. A leány maga is megtanulta, hogy teljesen egyedül, minden eszköz nélkül mily jól meglehet a mocsárban élni. Aki ezt megtanulta, az otthonának érzi a láptengert, soha nem fog itt éhen veszni.

Telt az idő közben, István már több csoportot engedett el. Amikor újra emberekért ment, két társával tette meg az utat, akik néki a kiképzésnél segédkeztek. Szokás szerint több mint két napig tartott az evezés. Már a tábor közelében jártak, de nem volt semmi zaj, nyomasztóan csendes volt a vidék. A láp ezen része ugyanis a borzalmak tanyája volt, de így most kihaltan mintha elhagyott ördögsziget lenne. Természetesen maga a láp élt, nyüzsgött benne az élet, csak a fogolytábor hiányzott, az tűnt el.

A csónak hiába ütközött a part falához, nem követték a sápadt arcok, üveges tekintetek, megkínzott szemek. Hiányzott a korbács zaja is. Minden üres volt és kihalt.

Istvánék végigmentek a táboron. Sehol egyetlen lélek nem volt. A háromszoros szögesdrót üres területet övezett körül, az őrtornyok üres területeket vigyáztak. Nem volt kire vigyázni, de nem is vigyázott senki. Csak néhány eldobált, hasznavehetetlen holmi jelezte, hogy itt korábban élet volt, itt emberek éltek.

Éltek? Ameddig. István borzadva nézett a mocsár szélére. Mennyi embernek temetője ez a kegyetlen mocsár, hányan pusztultak itt el.

Levette sapkáját és hangtalanul nézett a mocsár felé. A többiek követték példáját.

- Elmentek! - törte meg a csendet az egyik férfi.

- Elmentek - válaszolt a másik.

Istvánék párszor végigjárták a tábort, a tengernyi szenvedések színhelyét, aztán újra csónakba szálltak és eveztek visszafelé.

Aztán elakadt a szokásos szállítmány is. Valami történt ebben a nagyvilágban. E kis faluba ritkán érkeznek hírek.

Vagy két hét telt el lázas semmittevésben. A leány is most kevesebbet tudott jönni. Otthon is segíteni kellett.

A vacsora után együtt ült a pár ember. Hosszas hallgatás után egyikük feltette a már régóta várt kérdést:

- Mit tegyünk? Hogyan tovább?

Erre István sem tudott válaszolni.

Végül többnapi tanácskozás után úgy határoztak, hogy Istvánt itt hagyják, a többiek útra kelnek. Istvánnal úgy szólt a megállapodás, hogy maradjon itt, amíg újabb eligazítást kap, de nem is tudta volna, hogy hová induljon, és azt sem tudták, mi történt tulajdonképpen.

Elmentek az utolsó társak is, csak István maradt.

Egy este a leány hozzásimult: - Mire vársz István? Úgyis itt fogsz hagyni.

István mélyen a leány szemébe nézett:

- Nem, nem hagylak itt soha.

- Akkor mit akarsz velem?

- Itt maradok veled örökre.

A leány örömében István arcába karmolt, s az boldogan tűrte.

Csodálatos az orosz kézfogó, talán szebb, mint a lakodalom. Itt nemcsak minden jó van, amit egy ily kis közösségben össze tudnak hozni, hanem a sok csupa szív ember még azt a szeretetet is hozzáteszi, amit talán egyedül az egész világon csak ebben a kis közösségben lehet megtalálni.

Ehhez hozzájön még a jókedv, ami a kultúrával még túl nem fertőzött, nyílt, egyenes, őszinte emberek sajátja, akik igazán szívből tudnak örülni.

Úgy látszik Noé itt járt, mert itt is volt jó bor, volt muzsika, három harmonika is húzta a talpalávalót. Aztán itt volt a falu népe, mindenki, aki még mozogni tudott. Nem, ebből a szegény özvegyasszonyra semmi nem hárult, a falu adta össze mindazt, ami itt volt. Oly jó szívvel, oly őszinte barátsággal, hogy nem lehetett nem elfogadni. Itt a faluban a menyasszonyt mindenki a saját lányának tartotta, a mosolygó, kedves teremtést mindenki szerette. Így aztán hivatalos volt a kézfogóra mindenki.

Volt itt tánc a javából! Még István is megpróbálta a jellegzetes orosz táncot. Tapsot is kapott érte, de érezte, hogy ezt még sokat kell gyakorolni. Hej, az idős emberek hogy rúgták a port. Döngött a ház padlója. Vidámság, vígság volt mindenütt. Örült a gyerek, mert ő is táncolhatott, örült az öreg, mert ő is visszaemlékezhetett saját idejére, és boldog volt különösen a két fiatal, akik a boldogságtól repdeső szívvel néztek egymás szemébe. Óh, milyen mennyei boldogság volt mindez.

Megjelent a fényképész is. Az öreg masina mögött fekete kendő alá bújva fényképezte a vidám társaságot, majd a két párt, aztán a nászasszony, a menyasszony anyja kívánságára külön Istvánról és külön a leányról is készített felvételt, de úgy, hogy csak a fejük látszott. Tréfásan meg is jegyezte, hogy addig nem kap bort a fényképész, amíg a fényképeket, legalább a két utóbbit, amin a házastársak külön-külön vannak lefényképezve, el nem készíti.

- Minek kell az olyan gyorsan?

Az idős, ősz hajú asszony csak rejtélyesen mosolygott, de nem szólt semmit.

A vidámság tovább folyt, növekedett a jókedv.

Amikor a fiatalok már visszavonulóban voltak, a szelíd, ősz hajú asszony magához hívta őket, és együtt mentek be az ősz hajú asszony hálószobájába.

- Gyertek! Most adok nektek valamit.

Reszkető kezekkel húzta ki a sublót felső fiókját. Onnan két medaliont vett ki. Két remekbe vésett, ovális alakú ékszer volt, felnyitható tetővel.

- De szép! - csodálta meg István.

- Ezt öregapám valamelyik őse kapta az akkori földesúrtól. Egy vadkantól mentette meg életét. Azóta ez a két medalion emberöltőn keresztül vándorolt apáról fiúra, anyáról lányára. Az egyik a menyasszony nyakába került, a másik a vőlegényébe. Az egyikben a vőlegény, a másikban a mennyasszony fényképe van. A házasságkötés után aztán elteszik, és csak ünnepi alkalmakkor akasztják újra nyakukba. Régebben a képeket is úgy vésték be egy vékony rézlapra.

- Ez a tiéd! - adta át Istvánnak, és egy anya igazi csókjával fogadta fiává.

- Ez a tiéd leányom, hord mindig büszkén és boldogan.

A két fiatal szívük teljes melegével ölelte át ezt a kedves, szelíd, ősz hajú asszonyt.

- Na, mi az, meg sem nézitek, mi van benne?

- Hogyan? - kérdezte István?

- Meg kell nyomni oldalán azt a kis gombot.

István megnyomta, és úgy pattant fel a fedél, mint valami aranyórának fedele.

- Oh, milyen szép - mondta István önfeledten.

Az anya boldogan hallgatta, tudta, hogy abban leánya fényképe van. Nem hiába siettette a fényképészt.

A leány is felnyitotta a medalion tetejét, és boldogan csókolta meg annak az embernek fényképét, akit szíve mélyéből szeretett.

- Eddig én vigyáztam rá fiam, most te vigyázzál rá!

Még egyszer homlokon csókolta a férfit, aztán lassú mozdulatokkal, szemében örömkönnyekkel elcsoszogott.

- Tudod mit Stjepan! - nézett Istvánra szerelmes mosolyával a menyasszony. - Amíg a pópa hivatalosan is összeesket bennünket, menjünk a mocsárba. Tudok egy nagyon szép helyet. Nászútra úgysem tudnánk menni. Folyik a háború, és szegények is vagyunk.

- Én is tudok egy szép helyet - súgta vissza István. - Anyád?

- Ő már tudja.

- A vendégek?

- Anyám elmondja nékik, hogy mi már elmentünk.

István még egyszer boldogan szorította magához ezt a csodálatos kis teremtést, és szinte a lelkét csókolta bele az édes piros ajkakba, aztán karon fogta, és csendesen kiosontak a szobából.

- Ni! Borisz bátya - nézett meglepetve Olga az ökrösszekér bakján ülő vén parasztra.

- Na, mitől ijedtetek meg? - kuncogott az öreg. - A vénasszony tudta, hogy mire készültök és befogatott. Tettem is a szekérre finom szénát és sok kendőt. Ne féljetek, úgy sem nézek hátra. A holdvilágtól meg úgy sem fogjátok szégyellni magatokat.

A szekér meg lassacskán ballagott a szép, holdvilágos, csillagfényes csendes orosz estén. A két fiatal egymást átkarolva szótlanul ült egymás mellett és nézte a teltarcú holdvilágot. Kár, hogy ez a szelíd, boldog csend nem tarthat örökké.

A láp partján a két fiatal átvette a pokrócokat, és a kis batyut, amit gondos kezek kötöttek össze. A vén paraszt meg sem várta, hogy a két fiatal elbúcsúzzék, ostorral vert a két ökör közé és visszafordította az állatokat. Magában pedig senki nem kívánt őszintébben életük végéig tartó boldogságot a két fiatalnak.

Izmos kezek húzták meg az evezőt. A csónak hangtalanul suhant a lágy vízen. A mennyasszony a csónak orrában ült, lehunyt szemmel hallgatta a nádas zsongását. Arcát selymes fénnyel a holdvilág fonta körül, és a férfi szinte magába itta ezt a csodálatos, örökké felejthetetlen képet.

Hosszú volt az út a rejtelmes szigetig. Útközben két éjszakát töltöttek el, míg a szigetre értek. Ott minden ház, minden épület érintetlen volt még, senki oda nem költözött, és talán újra érintetlen lesz századokig, míg merész emberek dacolva minden veszéllyel ismét birtokba nem veszik.

- Nézd, ebben a házban laktam, amikor ide kerültem.

Együtt, kéz a kézben mentek be ismét a faházba, mely nem is olyan régen Istvánnak a szabadság jelképét jelentette. Ott ismét berendezkedtek. Ők voltak egyedül a sziget urai. Ők egyedül, akiknek itt a földön nem parancsolt senki. Ők egyedül, akik most csak a boldogságban éltek.

- Most mondd el István, hogyan lettél orosz tiszt - kérdezte a leány a férfit, miközben boldogan simult hozzá.

- Na gyere ide, ülj az ölembe, mesélni fogok neked.

A férfi őszintén elmondta élettörténetét, úgy ahogy azt annak el lehetett mondani, akit örökre élettársának választott.

- Szóval magyar vagy?

- Igen.

- Meg fogsz nálunk szokni?

- Igen, olyan itt, mintha hazajöttem volna, itt minden olyan, mint otthon.

- És nem fogsz engem elhagyni?

- Nem, soha!

- Stjepán, nagyon szeretlek, nem élném túl.

- Tudod, az élet néha oly komplikált. Néha oly kiismerhetetlen. Látod, milyen messze kellett jönnöm ahhoz, hogy egy olyan lányt ismerjek meg, akit igaz szívvel szeretni tudok.

Két boldog emberélet ezen az eldugott kis szigeten. Nem volt más társuk, csak a kerekképű hold, mely néha erőteljes fogyókúrát tartott, mert kerekre hízott képe néha felére fogyott.

Két teljes hét repült el telve boldogságban, amikor a fiatalok úgy érezték, hogy az élet kötelességeinek is eleget kell tenni, nem nyaralhatnak mindig a szigeten.

Vissza kell indulni. Szép volt ez a két hét, de szép lesz a további is, hiszen ők egy élet boldogságát óhajtják, egy egész életét, melyben kéz a kézben haladnak, mely boldogságban életük folytatóját nevelik fel boldog családi egyetértésben.

- Már azt hittem elvesztetek! - fogadta az ősz hajú asszony a megtért két fiatalt. Boldog volt ő is, nemcsak azért, mert leánya megtalálta boldogságát, hanem azért is, mert végre férfi volt a háznál, aki rendbe szedi a kis gazdaságot, átvállalja a törékeny asszonyi vállról a férfiterhet, amit ez a törékeny, de végtelenül szívós teremtés eddig egyedül vonszolt.

Fiút szeretett volna, de aztán boldog volt, hogy leányt adott néki a természet. Leányt, aki oly becsületes, szófogadó, szülőszerető, mint kevés leány, és aki szép is. Szívesen nevelte özvegyen, annyi nehézség és annyi megpróbáltatások közepette. Ez a leány tényleg olyan tiszta volt, mint a liliom. Most fiút is kapott, igazi férfit, amilyent leánya mellé elképzelt. Kell-e ennél több a boldogsághoz egy édesanyának?

Mennyi végtelen gyöngédség volt abban a mozdulatban, ahogyan reggelenként az ételt felszolgálta, mennyi szeretet, aggódás, törődés volt abban a kézmozdulatban, ami a tiszta ruhát készítette a férfi számára. A két asszony, aki még egymással soha nem veszekedett, néha azon torzsalkodott, hogy ki készíti el a ruhát, a tiszta fehérneműt.

- Anyám, ez nékem már a férjem, hiszen hamarosan meglesz a rendes esküvő.

- Na, nekem meg a fiam! Apádnak is én készítettem el a fehérneműt.

Egyszerű volt az élet, ők sem voltak gazdagok, de mi mindent tud kitalálni a női lelemény, ha meg akar becsülni egy férfit.

István hálás is volt mindezért, égett keze alatt a munka. Ő, aki mindig keményen dolgozott, aki megszokta már gyermekkorában a nehéz munkát, a jobbágy, a béres sorsot, most ő is beleadta szívét, lelkét a munkába. Az istállóban, ahol korábban egy tehén volt árván, egyedül, hamarosan még egy lett, aztán még egy, így már három szép állatról kellett gondoskodni. A föld is megtermelte a magáét, hiszen megkapta a gondos munkát, amit bő termésével hálált meg.

Istvánt, az új embert ugyan az orosz szívélyességgel fogadták, de azért várakozás előzte meg befogadását. Aztán mind többen tisztelték, becsülték a dolgos, szorgos embert. Azt a szerény embert, aki ha baj volt, ha segíteni kellett, mindig ott volt. Ha nehéz ellés volt várható, ő volt az, aki éjjel is ott volt az ellő jószág mellett, és biztosította, hogy szép kis borjút hozzon a világra. Ő volt az, aki szívesen befogta állatait, ha a nehéz munkával elmaradt a szomszéd. Nem is kért érte semmit. Visszaszolgálta azt, amit a szegény özvegyasszony kapott a falu lakóitól.

Ment a munka és boldog volt a család is. Csak a kedves kis ősz hajú asszony várta, mikor szól már leánya valamit. Nagyon vágyódott már egy kis apróság után, aki gyermekének gyermeke lenne, hiszen annak gondozása még szentebb hivatás, mint az anyai.

Az egyik reggel leánya a szokottnál sápadtabban kelt fel. A reggeli munka közben meg is tántorodott. Anyai szeme nyomban észrevette a változást, és határtalanul boldognak érezte magát, hogy legfőbb vágya teljesül.

- Anyám, olyan hányingerem van!

- Örülj neki kislányom. Légy nagyon boldog.

A leány szép szemeivel a távolba révedt, kezét a hasára szorította.

- Mikor mondjuk meg neki? - fordult anyjához boldog mosollyal az asszony.

- Majd este, amikor megvacsorázott és kipihente magát.

- Olyan fiút akarok, amilyen ő!

- Olyan lesz leányom, amilyen ő, egy igazi férfi.

- Igazi férfi - ismételte a fiatalasszony, és kezét erősen dobogó szerelmes szívére szorította.

Az idős, ezüsthajú asszony nézte ezt a csodálatos teremtést. Milyen boldog is tud lenni egy nő, ha igazán szeretik. Minden ember szeretetre vágyik, és ha ezt megkapja, akkor bontakozik ki igazán a maga igazi mivoltában, igazi pompájában az ember. Éppen úgy, mint minden élőlény a természetben. A természet minden alkotása, az egyszerű virág, mely a maga valójában mégis oly komplikált, hogy híres tudósok mennyit vitatkoznak annak belső tartalmáról, ami maga is csak akkor lesz igazán szép, igazán pompázó, ha életének minden feltételét biztosítják. Úgy látszik az ember legértékesebb életfeltétele a boldogság. Ezt pedig most ő is és leánya is megkapta. Talán azért is annyira szép ez a csodás kis fiatalasszony.

A vacsoránál már ez a kis fiatalasszony tálalt, és boldogan nézte a férfit, aki már nemcsak férfi, nemcsak az ő férje, bár a mai körülmények között még nem sikerült pópát találni, hanem apja annak a még csak alig megfogant kis embriónak, akit ő már a szíve alatt hordoz, akivel már eltéphetetlenül kapcsolta össze az élet, akinek egy darabkáját, a lényét, szellemi összetevőit, mindazt, amit embert emberré tesz, már magában őrzi, és vigyázza fejlődését.

- Mi van édes? Kissé gondterheltnek látszol - nézett István éles szemével a kis asszonykára. Jó megfigyelőképességével nyomban látta, hogy valami történt, amit a fiatalasszony el akar mondani, hiszen majd kifúrja az oldalát. Kellő tapintattal eddig nem is szólt semmit, hagyta, hogy az asszony mondanivalója számára a legmegfelelőbb pillanatot válassza. Csak amikor érezte, hogy az asszony már beszélni akar, csak nehezen szánja rá magát, segített néki a beszéd megkezdéséhez.

- István! Gyermekünk lesz! - nézett az asszony önfeledt mosollyal a férfire.

A férfi nézte, csak nézte ezt a csodálatos kis asszonyt, akinek mosolyában mintha egy egész mennyország fért volna el.

Nehéz ilyenkor mit szólni, István sem szólt semmit, csak szeretettel ölelte át azt az asszonyt, aki őt az ő testéből, véréből való utóddal kívánja megajándékozni. Ezt az ajándékot úgysem lehet megköszönni. Lehet-e értékesebb ajándék, amit ember tud az embernek adni? Nem, hiszen az örök életet nyújtja át, a lét, az emberi élet folytatását.

Percekig álltak egymást átkarolva. Közben egy kis öregasszony, ott a sarokban, a boldogságtól szinte szétrepedő szívvel halkan zokogott. De csodálatos szép örömkönnyek voltak ezek, a boldogság örömkönnyei.

Most István még szorgalmasabban dolgozott. Égett keze alatt a munka. A sokat tapasztalt béresfiú most újra azt a munkát végezte, amit gyermekkorában. Közben a ház is nőtt. István a hosszú fatörzsekből gerendákat faragott ki. Gyakorlott ácsok segítették a munkát, azoknak az egyszerű parasztoknak fiai, akik évszázadok felhalmozott ismereteit adták át Istvánnak, és mutatták meg neki, hogyan kell faházat építeni, és a kemény, törekvő fiatal férfinek segítségére voltak. Most már mindegyiknek volt mit ennek a jóindulatú, másokon segítő férfinek visszaszolgálni.

Hamarosan kész lett az új szárny is, megnagyobbodott az épület. Az új épületrészt oly ügyesen hozzápasszították a régi épülethez, hogy senki nem mondotta volna, hogy az nem egyszerre épült.

A házszentelésen is nagy volt a vígság, ugyanolyan jókedvvel táncolt ez a sok ember, mint a kézfogón.

Kint a tornácon, a holdfényes estén, gyönyörködve a csillagokban, egymás kezét fogva állt egy fiatal pár, két népnek gyermeke.

Hiába volt békés, idillikus a kép, békés, nyugodt a munka. Mindez látszat volt csupán a hatalmas ország egy tenyérnyi területén. Háború volt! A frontokon már elhallgattak a fegyverek, ott beköszöntött a béke. Belül azonban dúlt a háború. Belül is meg kellett vívni az apokaliptikus csatát, mely sokak elképzelései szerint már a világ örök békéjéért, az egész emberiségért dúlt. Sokan úgy érezték, hogy a hatalmas ország bölcsőjében született meg a jövő gyermeke, az emberiség forradalma. A szülőágynál gondosan vigyáztak rá a szülők, de ott ólálkodott az ellenség is, aki minden eszközzel el akarta pusztítani az újszülöttet. Mások azt látták, hogy most születik egy új pokol, a zászló színére utalva, a vörös pokol, ami kegyetlenül pusztítja el mindazt, amit az emberiség oly szorgos munkával évszázadok óta alkotott. Két táborra szakadt egy hatalmas ország, mely tábor egyikének le kellett győznie a másikat, hogy uralkodhassék.

Ez a hosszú belháború marcangolta az országot, alig volt már oly kis sziget, ahol ne hagyott volna nyomot ez a szörnyű háború. Talán Istvánék kis falva és a környező települések, ahová nehezen lehetett eljutni, tűntek még ebben a viharok rázta országban a béke szigetének, ahová még nem ért el a háború zaja. A hírek is lassan szivárogtak, az élet ment a szokott kerékvágásban: István mindent megtett, hogy azt a szeretett nőt, aki élete folytatóját hordja, megkímélje minden nehézségtől.

A béke szigetén is lassan érezhetővé vált, hogy sok mindenhez nem lehet már hozzájutni, egyre több lett a hiánycikk. A szigeten sok minden maradt még, amit Istvánék hasznosítani tudtak volna. Egyre többször esett szó ily körülmények között arról, hogy bizony jó lenne több mindent még áthozni arról a szigetről, kár lenne, ha az ott lévő sok értékes dolog veszendőbe menne.

István nem szívesen hagyta ott a családot, de aztán az asszonyok rábeszélésére mégis elhatározta, hogy amit tud, elhoz a szigetről. István szerette volna, ha a szeretett nő is vele megy, nem szívesen hagyta otthon, de végül István vállalta, hogy egyedül is elmegy az ottmaradt holmikért. Csónakjához két ladikot is kötött még, hogy minél több értékes holmit tudjon magával hozni. Így az út nehezebb volt a szokottnál, de István azzal vigasztalta magát, hogy visszafelé még nehezebb lesz.

Gyönyörű volt az út a szigetig. Mintha a természet minden kis csodáját István lába elé akarta volna rakni. Ezernyi színben játszott a sok-sok növény, a sok nád, amint István elhajtott közöttük. Szinte simogatta tekintetével a csillámló víz tükrét, a szívét melengette az a csodálatos érzés, amit csak a mocsár mellett felnőtt ember tud érezni, amikor e csodálatos világba betéved.

Akármennyire szívós volt István és akármennyire szeretett volna mihamarabb visszatérni, a hosszú úton meg kellett pihenni. Gyorsan elkészült a kis kunyhó, mely az égi áldástól védte a keményen edzett embert. Mire harmadnapra megérkezett István arra a kis szigetre, ahol oly sok időt töltött, ahol sokat szenvedett, de ahol, amikor kedvesét ölelgetve végtelenül boldog volt, már nagyon szeretett volna otthon lenni, hogy karjába kapja újra azt, akiért szíve most először szólalt meg igazán.

Ahogy körülnézett a nagy faházban, akkor látta, hogy az idők folyamán mennyi mindent hordtak össze, mennyi értékes holmi gyűlt össze a szigeten. Bármennyire is türelmetlen volt, igen gondosan szedte össze a sok kincset, amire megítélése szerint nagy szükség lesz további életükben. Jól telerakta a három csónakot, majd újra körüljárta a nagy házat, betért abba a szobába is, ahol azokat az örökké felejthetetlen napokat töltötte azzal a leánnyal, akit élete végéig szeretni tud.

Nem is várt sokáig, hanem indult is visszafelé. Ez nehezebb út volt, mint az idejövet, hiszen erősen megrakott csónakokat kellett két evezőjével visszafelé hajtani. Amennyire nehezebbek is voltak a csónakok, annál erősebb volt a szíve, ami hajtotta előre. Csak a legszükségesebb pihenőt tartotta meg, alig aludt, és határtalanul boldognak érezte magát, amikor már közeledett a víz partjához.

Amikor a csónak a parthoz ütődött, és István kiszállt, valami balsejtelemféle markolt a szívébe. A szekérrel sem jött el a szomszéd, akivel megbeszélte, hogy várja őt, amikor feltehetőleg megérkezik. István várt egy-két órát, de egyre türelmetlenebb lett, míg végül elhatározta magát, a csónakokat a part bokrai alatt elhelyezte és letakarta gallyakkal, hogy az arra járónak sem tűnhetett fel, hogy alattuk komoly értékek rejtőznek. Aztán gyalog indult a falu felé.

Amint egyre közelebb ért a faluhoz, a balsejtelem egyre fokozódott. A házak mintha eltűntek volna. István szívét szörnyű sejtés szorította össze. A kemény férfi arca most is olyan volt, mint a márvány, még szempillája sem rezdült, de szívét valami eddig ismeretlen erő szorította össze. Amikor a ház elé ért, István száraz szemmel nézett körül. Itt már csak üszkös romok voltak. Itt emberi haj, ott ruhafoszlány, ami még a hamuból megmaradt. Semmi kétség, akik itt voltak, bent égtek, a hatalmas tűz porrá égetett minden bennlévőt.

Szomorúan lehajtott fejjel baktatott végig a romok között. Nem volt egy ép ház sem a településen. E kedves szép környezet, a kedves szép faházak talán örökre eltűntek. István testét, ezt a kemény izomzatú testet hangtalan zokogás rázta meg, amikor a szinte szénné égett test mellől felvette azt a kis medaliont, ami a nyakában lévőnek párja volt. Most már ez a férfi sem tudta eltitkolni fájdalmát. A szívét tépték ki, és ez oly kimondhatatlanul fájt. Hullt a könnye, amikor a drága testek maradékát szedte össze és a kis sírba, amit egy fadarabbal és két kezével ásott ki, oly vigyázva beletette, majd előbb könnyeivel takarta le a drága testet, és ezután takarta le földdel. Egy kis keresztet is tett a hevenyészett sírhalomra, és szíve mélyéből még egy imát is elmormolt, és azután lehajtott fejjel ment vissza a láp partjára. A kis ladik végigsiklott minden talpalatnyi helyen, ahol korábban az oly boldog két emberrel siklott végig. István megnézett minden szilárd területet, kétségbeesve hívogatta kedvesét, de a hívásra nem válaszolt senki, csak a szél sajátos zajai: a nád zenéjét hozta feléje a szél.

Talán minden kis fűből áradt az emlék. Végignézte István a sziget minden sarkát. Most üresek voltak a házak, nem volt bennük senki, oly kietlen, oly hideg volt minden. Egy szomorú arcú ember bolyongott ebben a nádrengetegben, egy szomorú arcú ember, aki a boldogságát siratta, azt a végtelen szerelmet, amit az élet csak egyszer kínál fel, és ha az ember elveszíti, többé nem találja meg.

A szomorú arcú ember meg csak bolyongott a nádrengetegben. A korábban boldogságot sugárzó szem lassan kihűlt, hideg, merev lett a tekintet, és kőkeménnyé vált az arc, és redők jelentek meg a száj szögletében. A haj, mely korábban szőkén csillogott, most fehéressé vált. Ez a kemény ember rövid idő alatt éveket öregedett.

Teltek a napok egyedül ezen a szigeten. Senki nem volt, aki ehhez a szomorú arcú emberhez szólt volna, de ő is szótlan és hallgatag volt, de nem is volt kihez szóljon.

Az egyik reggel, amint a virrasztástól pirosló szemmel kinyitotta a kis faház, a korábbi boldogság fészke ajtaját, ugyancsak két kemény férfi állt vele szemben. Az Artista és az Erőművész jött meg. A három férfi egymást nézte. Mindhárman ugyanazt gondolták. Mennyi mindenen mehetett át az alatt a rövid idő alatt, míg nem látta egymást, ez a három ember. Nemcsak Istvánnak lett keményebb az arca, hanem a két másik ember arcára is barázdát vágott az élet, egy olyan véső, mely belülről marja az arcra a ráncokat, és ez azért is oly erős, mert egyúttal a lelket is összemarja.

Miután a három férfi megölelte egymást, az Artista vette át a szót.

- Tudjuk István, min mentél át.

- A falu felé jöttünk. Láttunk mindent. Egy horda dúlta fel a falut. Nagyon megrázott bennünket is. Tudtuk, hogy szeretetteid vesztek el. Sajnos az Erőművész szüleit is egy horda gyilkolta le. Most már nekünk sincs senkink. Sajnos vér, vér mindenütt. Nem ilyennek képzeltük el a jövőt. Azért álltunk át, és bíztunk azokban, akik a jobb jövőt ígérték, mert az én szüleimet is még cári tisztekből álló horda koncolta fel, és most a legjobb barátaimat is tönkretették, szeretteiket ölték meg.

A három kemény férfi ajkát mély sóhaj hagyta el. Oly férfiak voltak ezek, akik az élet legkeményebb iskolájában tanultak, és a legkeményebb edzéseken mentek keresztül, és most szembe kellett nézniük a legkegyetlenebb valósággal.

- Kiábrándultunk - nézett maga elé az Artista. - Országunk földje vértől piroslik. Honfitársaink ölik honfitársainkat. Én nem voltam hajlandó embert ölni. Így kegyvesztett lettem, már engem is üldöznek.

- Engem is - jegyezte meg az Erőművész.

- Mit tegyünk? - kérdezte István. - Én haza szeretnék jutni, ide már semmi nem köt.

- Minekünk is mennünk kell, a nagyvilágban talán lesz számunkra hely - mondta az Erőművész. Csak érted jöttünk István. Hazaviszünk, és utána mi nekivágunk a nagyvilágnak.

A három tapasztalt férfinek nem volt nehéz az utat megtervezni és kivitelezni. Mikor ott álltak már a Duna hídjánál a három barát összeölelkezett és úgy megszorították egymást, mintha minden barátságukat ebbe az ölelésbe kívánták volna beleszorítani. Aztán ketten a híd egyik hídfője felé, míg a másik a túlsó hídfő felé vette útját, és a fájdalmas búcsút egy-egy igen mély sóhaj zárta le.

István visszatért a Duna szigetére, ahonnét oly hosszú ideig volt távol. Oh, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt! Valóságos világtörténelem.

Ugyanaz az egyszerű lakás, ami korábban volt és egy újabb ősz hajú asszony. István sokáig nézte anyját, amikor az egyszerű, alig bútorozott szobában leült egy rozzant székre. Ezt a határozott, keményarcú asszonyt is megviselte az élet. Haja hófehér lett, arca ráncos, erős barázdák vésték keresztül-kasul ezt a valaha igen szép arcot. Talán az erény, az maradt a régi. Ez még a küzdelem hevében megsokszorozódott.

Az asszony is nézte a fiatal férfit. Igen, felette sem múlt el az idő nyomtalanul. A magas, erős férfi most is szálfaegyenes, arca szép, férfias, a szájszögletében jelentkező vonás, két mély árok vonzóvá is teszi. A hajában fiatalon megjelentek az ősz szálak, a szemek kemények és hidegek, melyek kékes fénnyel, rezzenéstelen szempillákkal bámulnak a világba. Kemény, határozott, tapasztalt férfi lett ez az ember.

- Így élsz anyám? Nehéz lehet ily egyedül.

- Na, nem vagyok egyedül, az öcséd velem van. Hamarosan megjön a gyárból. Most már egész komoly fiatalemberré vált.

- Munkás lett?

- Nem, hivatalnok. Az apja támogatja. Tovább tanul. Az apja ide nem jöhet, de a fiút rendszeresen elviszi. Már bejelentette, hogy hamarosan elköltözteti.

Hosszan beszélgetett a két ember. Az asszony és a véréből lett gyerek. Csak akkor lábadt könnybe az anya szeme, amikor István kinyitotta a kis medaliont, és áhítattal csókolta meg a könnytől áztatott kis fényképet.

- Szeretted, fiam?

- Nagyon, anyám!

A sokat tapasztalt idős asszony átérezte fia érzelmeit.

Már majdnem mindent beletömött fiába, ami a háznál volt, amikor István féltestvére megérkezett.

Jóképű fiatalember lett abból a kis kölyökből, akit István otthagyott. Határozott, jó fellépésű fiatalember, de valami nyegleség volt modorában.

- Szerbusz anyám! - kiáltotta már az ajtóban, aztán kutató szemmel nézte végig az új jövevényt. Szokatlan volt, hogy férfi volt a háznál.

- Ki ez az ember, anyám?

- A testvéred fiam!

- Hazajöttél kenyérpusztítónak? - kérdezte a fiatalember flegmán.

Az idős, ősz hajú asszony elfordította fejét. Szemébe könny csillant meg. Oh, hogy tud néha fájni az anyai szív.

- El kell mennem anyám, majd visszajövök! - szólt a fiatalember anélkül, hogy odament volna anyjához, eltávozott.

István fegyelmezett ember volt, sok mindent átélt már. Nem szólt semmit, csak anyjára nézett, és ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta.

- Mit tudok csinálni, anyám?

- Nem lesz probléma. Most kevés a munkaerő a gyárban. Szükség van minden munkáskézre. Szívesen felvesznek.

- Engem, anyám? - kérdezte István, visszaemlékezve a korábbi történésekre.

- Hol vannak már azok az emberek, fiam? Talán, ha egy-kettő még ott lézeng a gyárban, de azok sem emlékeznek már rád.

- Az nem biztos anyám!

- Majd meglátjuk fiam. Egészen biztos, hogy nem halunk éhen. Ily erős ember mellett! - tapogatta meg büszkén fia széles vállát.

Most már ismét van támasza, most már nem fél senkitől. Most már a gyárban is megmondhatja véleményét. Nem kell félnie senkitől, ha ez a gyerek mellette van.

- A régi ágyad megvan fiam. Abban alszik most a testvéred, de majd csinálok helyet. Oly puha fekhelyet csinálok, hogy a királynak sincs jobb.

- Óh, anyám. Én már megszoktam a kemény fekhelyet.

Nem feküdtek le, a fiatal testvért várták, de az nem jött többé vissza. Apja keresett neki helyet.

- Nem tudom, miért gyűlöl úgy ez a gyerek téged, hiszen a testvére vagy.

- Apja is gyűlölt, anyám.

- Úgy látszik, a fiában is elültette a veled szembeni gyűlöletet.

Pár nap múlva István állásban volt. Páran emlékeztek még rá. A többiek megidősödtek, akik vele egykorúak voltak, azokból ide alig tértek vissza, a fiatalok pedig egészen újak voltak.

Az összetört szívű István lassan regenerálódott. A szív fájdalma nem múlt el, de ily kemény férfi el tudta viselni a legvadabb fájdalmat is. Külsőleg nem látszik már semmi, csak a szív mélyén fáj valami. Ez a valami örökre megmarad. Külsőleg nincs más nyom, csak két mély barázda az ajkak szélén. Ez nem rút, inkább férfias külsőt kölcsönöz viselőjének.

Talán a munka az egyedüli, ami gyógyírt hozhat ily típusú embernek. István bele is vetette magát a munkába. Égett a munka keze alatt, pontos, lelkiismeretes munkaerő volt.

István most visszavonultan élt. Így aztán csendesen teltek a napok, az anyai koszt meghozta a hatást, István életereje lassan visszatért.

Ez a jó megfigyelő nem vette észre, hogy egy csinos, jó alakú leány fekete szemeinek pillantása kíséri gyakorta, aki néha kellő távolságban utána is lopakodik a szeretett férfinak.

Egy nap aztán, amikor István jókedvűen jött haza, az anya félrevonta belépő fiát:

- Elhívtam valakit fiam. Eddig nem akartunk jelentkezni, megvártuk, míg kipihened magad és gyógyul a sérülés is, amit kaptál. Nagyon veled tudtam érezni, de az élet nem áll meg fiam.

Az anya bevezette fiát a kis szobába. Ott az asztal mellett egy mosolygó leány ült.

- Szerbusz, István! Ennyire megváltoztam, hogy oly idegenül nézel rám?

István kíváncsian nézett a jövevényre.

- Ej, Rózsi! Milyen csinos nő lettél!

- Hát, amikor elmentél, még olyan voltam, mint egy kis zöld béka.

- Na, akkor sem voltál már az, akkor is igen szép leány voltál már.

A leány arca bíborvörössé vált.

Így a leány különösen szép volt. Kissé kerek arca végtelenül bájos, bár most már nem volt az arca túl fiatal, pirosas, hamvas. Szemei ugyanolyan önfeledten néztek a világba, mint régen, amikor István megismerte. A selymes fekete haj koronaként övezte arcát, ajkai pirosak voltak, vakítóan fehér fogakat rejtettek. Alakja kimondottan szép, mint egy jól kisportolt, érett nőé. Szép volt ez a leány, észbontóan szép.

- Vártam rád, István! Imádkoztam, hogy haza gyere.

- Meg is óvta a veszélyekben - nézett az ősz hajú asszony a fiára.

Az anya szerette ezt a leányt, az idők folyamán jól megismerte. Segítségére volt, amikor segítségre szorult. Volt kire támaszkodnia az egyedülálló nőnek. Sok közös gondjuk volt, hiszen mindketten egy férfit szerettek.

Amikor István elmesélte anyjának történetét, kissé szíven ütötte. A két nő mindezt érett fővel beszélte meg, és úgy határoztak, hogy Rózsi egyelőre nem mutatkozik. Hadd higgadjon le a férfi, míg szíve alkalmassá válik az új szerelem befogadására. És ha nem tud szeretni soha? A leány ebbe is belenyugodott. Már megszokta, hogy ő legyen az örök második, de lehetetlen, hogy egy férfi, akit ő annyira szeret, ne olvadjon fel iránta, ne viszonozza ezt a csodálatos érzést, amivel ő, a szép leány csak egyedül őt ajándékozta meg. Lehetetlen, hogy ez a férfi ne érezze azt a sok aggódást, féltést. Lehetetlen, hogy nem jutott volna el hozzá az a sok-sok sóhaj, amit a szerető leányszív küldött hozzá, míg párnáját telesírta könnyekkel. Ennek a melegnek még a jeget is meg kell olvasztania, ily szerelem még az acélt is izzóvá teszi.

- Na, gyerünk, készítsünk már ételt ennek a szegény gyereknek, hiszen már éhen veszik.

- Jó anyuka, megyek!

Ezt a leány oly kedvesen, oly szeretettel mondta ki, hogy István szíve megtelt melegséggel.

- Látod fiam, ez a leány vigyázott rám, míg te távol voltál. Még elgondolni sem tudod, mit segített nekem.

A leány megvárta Istvánt a gyárkapu előtt. Nem engedte volna át másnak, hiszen ez a férfi már gyermekkorától hozzá tartozik. A leány bármennyire is szerelmes volt a férfiba, nem volt tolakodó. Tudta, hogy eljön az ő ideje. A csalódásnak legjobb orvossága az idő. Fogja még ez a férfi őt önfeledten szeretni.

- Ugye még nem voltál a régi barátoknál? - kérdezte a leány, miközben szerelmesen hozzá simult.

- Nem akartam zavarni őket.

István ezt magában úgy gondolta, nem akartam bajba sodorni őket. Mit tudhatta ő még, mit fog hozni az élet. A régi egyenes lelkű barátokra vigyázni kell.

- Tudod mit? Elmegyünk Becsékhez. Örülni fognak nékünk.

- Majd máskor.

- Nem, most. Oly egyedül vannak néha, a gyerekek már kirepültek otthonról.

István visszaemlékezett ezekre a kedves emberekre, akik szerény hajlékukat, kenyerüket megosztották vele, amikor Pestre került. Milyen régen is volt már az. A fiatal kölyök, akiben élt a dac, és akiben égett a tettvágy is. Most már majdnem duplája annak az időnek. Milyen fájdalmas és milyen szép is volt minden.

- Mi van Györéékkel? - kérdezte a férfi.

A leány arcán felhő suhant át, de aztán nyugodtan válaszolt.

- Ők is jól meg vannak. Mihályt áthelyezték egy új telepre.

- Őket is meg kellene látogatni.

- Nem lesz túl sok néked az emlékekből? - kérdezte a leány kacéran. István megértette a célzást és nézte ezt a bájos kis teremtést. Mennyire megérdemli ez a kitartó nő, hogy szeresse. Nem is olyan nehéz ez, gyönyörű ez a leány, csak ne sajogna oly fájó emlék a szíve mélyén. Talán ez is elmúlik valaha.

A leány szándékosan vitte Istvánt azon az utakon, ahová a régi kedves emlékei kötik. Szerette volna a férfi szívében a régi emlékeket felkelteni. Érezte a leány, hogy a férfi szíve egyre inkább odafordul hozzá, de a régi emlékek az ő szívét is megrohanták. Mi lehet az a nagy szerelem? Ki érti ezt? Boldogság? Öröm vagy sajgó fájdalom? Talán mindez együtt. Néha oly fájdalmas, és mégis oly csodálatosan szép.

Az est leereszkedett erre a sajátos településre, és jótékony homály fátylával vonta be ezt az izzó lelkületű, csendesedő várost, és a holdvilág varázslatos fényénél lábujjhegyre emelkedett fel egy kislány, és égő csókot nyomott egy férfi ajkára. Mintha az égből egyszerre mennyország szakadt volna le, a leány éppúgy, mint kislánykorában, sasszézva futott az ütött-kopott macskaköves utcákon. A férfi, az élet terhét már kipróbált férfi, boldogan futott utána.

A holdvilág is kíváncsi volt erre a szép párra, mert még szebben ragyogott.

Túl rövid volt az út, túl gyorsan értek Becsék házához. A leány nem bánta volna, ha ez az út az örökkévalóságig, legalább annak végéig tart, hiszen annak úgy sincs vége. Az élet azonban könyörtelen, mert oly rövidek az utcák, ha egy kislány a boldogságtól sasszézik benne, már a végére is ér, pedig akár egész Pestet átfutkozta volna.

A kis házacska még a régi volt, de ugyanolyan üde. Most is gondos kezek szépítették, meszelték falát, kívül-belül ragyogott.

- Nicsak! Rózsi! Végre megjelentél. Kit hozták magaddal?

- Találjátok ki!

A házaspár kíváncsian nézett a jóképű férfire.

- Ismerős vagy fiam - törte meg a csendet Becs Zoltán, akinek arcára nemcsak az élet vésett barázdát, hanem az előrehaladott kor haját is megfestette már. Már a gyárba sem járt el, csak otthon dolgozott.

- Jártam én itt már! - nézett a férfi a házaspárra mosolyogva.

- Mintha arra a gyerekre hasonlítanál, aki valamikor hozzánk járt.

- A Pistára - toldotta meg az asszony.

- Az is vagyok.

- Maga? Akarom mondani, te fiam?

- Igen én!

- De fene nagy ember lett belőled. Gyere csak beljebb. Te mindig itthon vagy.

- Még akkor is, ha "nagy ember" lett belőlem?

- Még akkor is fiam.

- Na, olyan nagy ember azért nem lettem. Én még mindig az a kis béresfiú vagyok, aki ide először tette be a lábát.

- No fiam, akkor segítsél nékem!

- Szívesen, de mit kellene?

- Van egy szép fenyőfám és egy rózsa is, amit el kell ültetni. Én már nehezen tudom a gödröt megásni.

- Ásom én Zoltán bátya! Ásom!

- Na, ti meg mire vártok? - fordult az idős férfi az asszonyokhoz. - Nem látjátok, vendégünk van?

- Már megyünk, már megyünk! - mondta gyorsan mindkettő.

- Aztán te fiatalabb, te is mutasd meg, mit tudsz.

Ebben már volt egy kis incselkedés is, hiszen az öreg igen szerette ezt a fiatal leányt, és az sokszor meg is kereste őket. Hej, de sokszor elpanaszkodott és hányszor hullottak itt is azok a drága könnyek, amikor Istvánról volt szó.

Az öreg a lányhoz beszélt, de azért lopva Istvánra nézett. Hej, de szép pár lesz ezekből.

- Na gyere már, ássunk.

A kis kert tele volt szebbnél szebb virággal, gyűjteni sem lehetett volna szebbeket. Itt-ott egy-két díszbokor és egy-egy ágyás virág. A házastárs nem ritkán zsörtölődött is, mivel a kert nagyobb része virággal volt tele, ahelyett, hogy az a vén betyár, inkább valami főzhetővel rakná tele a kertet, de azért szívesen segített neki.

Az ültetendő két szép ezüstfenyő és két darab tuja volt. Az öreg gondosan kiválasztotta a helyet, és pontosan kimérte a távolságot is.

- Tudod, én már úgy nézem, mintha megnőttek volna. Látod itt a ház előtt ez a két szép ezüstfenyő, és illő távolságban mellette a két tuja. Ugye nagyon szép lesz. Remélem, jól megnőnek, mire meghalok.

- Akkor Zoltán bátya már nem nagyon fogja élvezni.

- Én majd a síromban is megőrzöm ezeknek az illatát.

- Kötve hiszem, Zoltán bátya.

- Na, ne beszélj annyit, inkább a kezed mozogjon.

István nem sértődött meg az erélyes felszólításon. Dehogy szólt volna rá az öregre, inkább a nyelvét hagyta volna levágni. Mi mindent tanult ettől az idős embertől, aki őt oly féltő gonddal tanította a szakma rejtelmeire. Többet is tanult tőle, mint amire a gyárban volt szüksége. Meg néki mindig is az a kis inas marad. Csak maradjon minél tovább.

- Na, így már jó lesz, Zoltán bátya?

- Így már igen. Most én beleteszem a gödörbe, te meg hányjál rá földet, de egyszerre ne sokat!

Az öreg szakértelemmel rázogatta meg a fát, hogy a föld jól behulljon a gyökerek közé, majd a földet jól megtaposta, hogy az minél szilárdabban tapadjon a gyökerekhez.

- Ott az öntöző! Hozzál vizet! Jó erősen megöntözzük.

- Most jó lesz, Zoltán bátya?

- Még, még! Így, most már elég a víz.

- Na, még mindig nem végeztetek? - kérdezte egy kedves asszonyi hang.

- De igen, már meg is öntöztük.

- Na akkor gyertek már! Kész a vacsora.

- Tudod mit, anyjuk. Hozd ki az udvarra. Oly jó itt kint este.

Kedves volt ez az este az igazszívű emberek között. Már a hold is fent járt az égen, amikor a két fiatal elbúcsúzott.

- Ugye milyen csodálatosan szép ez az este. Óh, ha tudnád, hogy hányszor gondoltam rád. Mindig te jártál a fejemben.

- Nagyon édes vagy.

- Éreztem, nem hiába várok, biztosan haza fogsz jönni.

- Mi történt volna, ha nem jövök haza?

- Örökké boldogtalan lettem volna.

A két fiatal hallgatott, csendesen sétáltak a holdvilágos estén a macskaköves úton.

- Boldog vagyok István! Nagyon boldog. Talán még boldogabb lennék, ha tudnám, hogy szíved csakis az enyém. Sajnos jól tudom, hogy én mindig csak a második vagyok. Így volt ez Annánál is, és így lesz most is. Tudom, hogy szívedben már eltemettél valakit, de én itt az élő vagyok. Élő, aki szeretek. Nekem így is jó, csak melletted lehessek.

- Valóban jó lenne ez neked így?

- Igen, én nagyon-nagyon szeretlek.

A férfi átölelte az érzelmek viharától felhevült leányt és szájon csókolta. A leány behunyta szemét, és arra gondolt, hogy a hosszú várakozás, aggódás nem volt hiábavaló, ez mind megérte ezért a csodálatos csókért. A csókért ő a szívét adta oda, vállalva a kemény férfiak feleségeinek nehéz, sokszor keserves életét.

Zakatoltak a gépek az ismerős munkacsarnokban. A hely, a hatalmas csarnok a régi volt, de sok új gép volt benne, melyek akkor, amikor István még ott dolgozott nem voltak meg. István is egy új gépre került, de gyorsan hozzászokott.

Igen nehéz, monoton munka volt, esztergagépen alkatrészeket kellett kimunkálni igen nagy figyelemmel. Egy kis eltérés esetén a munkadarab már selejtbe került. A munkabért a selejtes termékért szigorúan levonták. Darabbérben volt megállapítva a munkabér, a kereset igen erősen függött a teljesítménytől. A teljesítménybér nagyon körmönfontan, erősen progresszíven lett megállapítva, éspedig úgy, hogy az elért számú egyed után nőtt a munkabér, és ezt követően lépcsőzetesen igen jelentősen nőtt. Így a munkást rendkívül kitartó munkára sarkalta, és biztosította a munkaidő rendkívül intenzív kihasználását.

Aki túlfeszített munkát végzett, jobban keresett az átlagnál, de időnap előtt belerokkant ebbe a hajszába.

A hatalmas csepeli gyárak is a háború alatt át voltak állva haditermelésre, a béke kirobbanása után ismét át kellett állni a békés termelésre. A tőkések így sem jártak rosszul, mert a hadiszállítás sem fizetett rosszul, jelentős tőkeösszegek halmozódtak fel, amiből a háború után bizonyos modernizálást is végre lehetett hajtani. Így a gyárban megjelentek a modern munkagépek is, mely munkagépek az eddigieknél fokozottabb munkatempót követeltek. A légkör nem kedvezett a harcnak, de a helyzet, a körülmények mégis szükségessé tették a küzdelmet a nagyobb bérért és a jobb munkakörülményekért.

- Ezt egy kicsit pontosabban kell megmunkálni! - hallatszott egy erélyes hang István munkagépe mellett.

István a szokatlanul éles hangra felpillantott, és szemügyre vette emberét. Hála a hosszú évek alatt begyakorolt önuralomnak, annak hogy István megtanulta fegyelmezni magát, eltitkolni meglepetését, mert most valóban lett volna oka a meglepetésre. Katonatársa és fogolytársa állt mellette. Antal, a szakszervezeti bizalmi.

István határozott mozdulattal leállította a gépet, és Antal mellé lépett, majd kezébe vette a munkadarabot.

- Miért rossz ez? - kérdezte éles, erős hangon, de közben Antal száját figyelte, nem kíván-e valamit néki mondani.

- Este az erődnél várlak! Tudod, ahol régebben szoktunk találkozni - mondta halkan, de érthetően Antal.

- Miért rossz ez? - kérdezte dühösen István, és mérgesen odadobta a munkadarabot a többi közé.

Antal, mint aki belenyugodott, hogy ezzel a munkással nem jó kikezdeni, tovább ment. Egyikük sem vette észre, hogy az egyik gép mellől az ott dolgozó munkás odébb lép, és kutató szemmel figyeli a két embert, majd tovább dolgozik, mintha mi sem történt volna.

István tovább végezte megszokott munkáját. Szívósságának, begyakorlottságának volt tulajdonítható, hogy e napon sem végzett kevesebbet, mint máskor a munkadarabok csak úgy ömlöttek ki kezéből.

Igazán jó szemű embernek kellett lennie annak, aki ebből a kis jelenetből bármire is következtetett volna, gyanússá vált volna akár István, akár Antal viselkedése. Istvánnak azonban múltja volt. A háború sok mindent eltakart, de minden nem merült feledésbe. Nemcsak a munkásszervezetek éledtek újra, hanem újjá éledt a gyárak belső ellenőrzésének rendszere is. Nemcsak az állam, a lassan újjászülető állam igyekezett saját biztonságát megszervezni, hanem a gyárak tulajdonosai, a részvényesek is törekedtek a belső hatalmi gépezet megteremtésére, hogy módjuk legyen a gyár belső politikai életét is figyelemmel kísérni, a munkások bérharcait megelőzni, és akiről irányító készséget fedeztek fel, és a munkások szószólójává válhatott, jól megfigyeltették, hogy az adott pillanatban erélyesen fel tudjanak lépni vele szemben, legalábbis munkatársaira gyakorolt hatását csökkentsék.

István előre örült Antallal való találkozásnak, de különösen az Artistával és az Erőművésszel történt beszélgetése után nem kívánt mozgalmi tevékenységbe keveredni, de mégis türelmetlenül várta, hogy megszólaljon a gyár szirénája és jelezze a munkaidő végét.

A munkaidő vége elérkezett, csak István nem tudta, hogy mit tegyen. Előbb menjen haza, vagy közvetlenül menjen a találkahelyre. Végül mégis úgy döntött, hogy előbb haza megy.

Nyugodtan, kényelmesen indult hazafelé. Rózsi ma nem jött, ma otthon is maradt, így egyedül indult hazafelé. Egy-két hívás a munkatársak, barátok részéről elhangzott, de a hívásokat István finoman visszautasította.

Hiányzott néki a leány. Az a seb, amit az élettől kapott még nem hegedt be, talán nem is fog soha, de az ember társas életre termett, és oly típusú emberhez, mint István előbb-utóbb úgyis melléje szegődik egy leány. Ennek a leánynak nem is kellett melléje szegődni, hiszen régóta István mellett volt már. Szerette a férfit és ez szinte sugárzott róla. A férfinek is tetszett ez a ragaszkodás. A leány egyébként oly szép volt, hogyha István nem esett volna át ily mély érzelmi megrázkódtatáson, ezt a nagyon szép, ragaszkodó és őt szíve mélyéből szerető leányt bizonyára halálosan megszerette volna.

A leány tudta, hogy István még nem vonzódik hozzá oly mélyen, ahogy ő azt szeretné, de bízott önmagában, tisztában volt saját értékeivel, és így biztos volt abban, hogy azt a leányt, aki már nem él és oly távol van eltemetve, vagy akinek talán sírja sincs, előbb-utóbb elfelejti, és akkor ennek az igazi férfinak szívében egyedül csak néki lesz helye.

István ahogy hazaért, ott találta öcsét.

- Mi van öcskös? Hazataláltál?

Az nem szólt semmit, szúrós, gyűlölködő szemmel nézett Istvánra, és nyomban el is távozott otthonról. Oldalt pillantva még látta anyja könnyes szemét, de megvonta vállát, aztán sietve eltűnt az utcasor végén.

- Gyere fiam, üljél le, megterítettem neked.

- Köszönöm anyám, mert ma sürgősen el kell mennem.

- Jól van fiam! - szólt az anya. - Aztán nem bánnám, ha ezt a leányt is megnéznéd. Eleped a szíve utánad.

- Meg fogom nézni, anyám.

István gyorsan végzett az evéssel, aztán felkészült. Úgy öltözött, mintha sétálni lenne kedve. Lassan, kényelmesen indult el otthonról. Lassú, nyugodt léptekkel vágott át az úton. Vidáman, önfeledten ment, nem is nézett körül. Távolról senki nem gondolt volna rá, hogy mennyire figyeli környezetét. Nem kerülte el szemét egyetlen kapualj, egyetlen sarok sem, és arra is volt ideje, hogy feltűnés nélkül tekintsen hátra, meggyőződjön arról, nem követik-e. Eddig, bár már elég régóta otthon van és dolgozik a gyárban, senki nem közeledett hozzá, lassan kezdte érezni, hogy elfelejtették. Most Antal feltűnése meglepetés volt. Mindenkire számított, csak őrá nem. István bár elhatározta, hogy most már csak magának és családjának él, nem keveredik semmibe, örült az Antallal való találkozásnak, és ha ennek a régi körülmények között kell megtörténnie, hát legyen.

Azért mégis óvatos volt. Nem is vette észre senki, hogy ez a látszólag önfeledt ember mily éberen figyeli környezetét. Nem vette észre az sem, aki az önfeledt ember nyomában volt, és nagyon ügyesen vigyázott rá, ne vegyék észre, hogy követi az előtte haladó embert. Ez nagy tapasztalattal rendelkező ember lehetett már.

- Hiába a múlt - mosolyodott el István - igen, ez most már mindig követni fog.

Kevés ember vette volna észre ezt az árnyékként lopakodó embert, aki ugyancsak tudott könnyedén, önfeledten sétálni, aki gyorsan, sietősen lépkedett, amikor észrevette, hogy erre van szükség, aki feltűnés nélkül meg tudott állni, amikor kellett, éspedig úgy, hogy még a járókelők sem vették észre, hogy ez az ember követ valakit. Aztán egy kis sarok, egy kis kiszögelés, egy kapualj és a kabát már meg is lett fordítva, a fejre kis sapka került, a szemre szemüveg és senki nem mondta volna, hogy ez az ember az előbbivel azonos. Még a testtartása, a lépései is változtak. Mintha egyénisége átlényegült volna.

- A fene egyen meg - mormolta magában István. - De fenemód ügyes vagy, de az én eszemen nem jársz túl.

István egy kicsit bosszús is volt, de a kaján öröm is hatalmába kerítette. Majd megfuttatja ő ezt az embert. Milyen jó, hogy korán indult el.

Most légy ügyes István. Le kell koptatnia ezt az embert, de annak nem szabad észrevennie, hogy szándékosan csinálja. Ha most úgy eltűnik, hogy ez az ember gyanút foghat, nyomban azt gondolják, hogy valami rosszban sántikál, és akkor fokozott ellenőrzésnek teszik ki. Tehát indulás.

Az önfeledt ember, vidáman lépkedve rótta az utcákat. Jókedvűen rugdalta a kavicsokat, néha neki is iramodott, a néptelen utcákon futkosott egy-egy kavics után. Nagy divat lett ez manapság, amióta az Angol honból ez a furcsa sport átkerült hozzánk. Ma már minden kis utcagyerek rugdalja ezt a rongyból készült kis labdát. A grundokon gyerekek játsszák ezt az új csodajátékot. Nem is kell semmi hozzá. Egy térség és egy pár rongydarab. Az megteszi labdának is, kapunak is. Ez pedig volt itt bőven. Volt telek, föld, ahol a kutya sem jár, és rongyból is volt elég, hiszen ruha az kevés volt, s több az itt-ott összeszedett rongy. Ezt a rongylabdát olyan jól lehetett mezítláb rúgni.

István kavicsokat rugdalt. Ezt csinálta a mögötte lévő is, de az ő tüdeje hamarosan fujtatni kezdett, egyre inkább lemaradt. Különösen, amikor István jó messziről nekifutott a labdának és könnyedén belerúgott.

- Hogy a fene egye meg ennek a játékos kedvét - bosszankodott az ismeretlen. - Úgy látszik ennek az embernek még vagy nem nőtt be a feje lágya, vagy túlságosan is benőtt. Hogy a fene egye meg. Milyen gyorsan szaladgál. Mi, már el is tűnt a sarok mögött. Na most gyorsan utána. Mit mondjon majd felettesének? Mit? Na, nem égeti le magát? Azt sem kell senkinek megtudni, hogy ő már nem tud olyan jól futni. Majd jön még ez az ember az ő utcájába is, majd akkor ő fog jobban futni. Pont ma kellett ezeknek jelezni, hogy ez az ember valamire készül. Nem értek volna rá holnap? Na, most már mindegy, most már úgysem találja meg. Eléggé kiszáradt a torka is, jó lesz valamit inni. Nincs messze a csapszék. Ott jó hideg sört mérnek, majd ott lehűti a szomját.

Át is vágott az úttesten és hamarosan már a csapszék előtt állt.

Na, ez a kölyök már itt van. Úgy látszik, nem készül semmi rosszra sem, mert különben nem jött volna ide. Valamit iszik, aztán majd nyomon követi. Be is állt a sorba a várakozók mögé. Nagy volt itt a tolongás, rá is kiabáltak.

- Fogd be a szád fiam! - fogta meg az előtte lévő ember vállát.

- Na mi az, nem elég, hogy meglöktél, még pofázol is - nézett vissza dühösen a kis ember és már ütött is.

A mi emberünk is dühösen kapta el fejét, és megmarkolta a kis ember mellén a ruhát.

- Na kisapám? - szólalt meg mellette egy borízű hang. - Csak nem akarod a barátomat bántani? Ugye nem akarod?

Emberünk felnézett a mellette lévő emberre. Ez valóságos óriásnak látszott, dagadó izmokkal.

- Dehogy akarom bántani, én csak megkértem, hogy menjen kissé odébb.

- Na aztán máskor azért jó lesz vigyázni - szólt akadozva a borízű hang.

- A fene ezeket, hol van most a fiatalember. - Míg ezekkel veszekedett az eltűnt. De szívesen leteremtené ezeket az embereket. Húzza elő nyomozói igazolványát? Azzal itt nem sokat érne. Ezek itt gyorsan bevernék a fejét. Hogy e között a népség között nem tudnak rendet teremteni!

Most mit tegyen? Az már úgyis eltűnt. Most már legalább nyugodtan megissza a sört.

István ezalatt gyorsan szedte lábait. Örül, hogy sikerült ezt a kétség kívül ügyes embert magáról lerázni anélkül, hogy ezzel feltűnést okozott volna. Na de most már sietni kell, ha oda akar érkezni.

Átvágott az utcákon. A házak egyre jobban elmaradtak tőle, megjelentek a csepeli erdők. Itt István már otthonos volt, jól ismert itt már minden bokrot. A leánnyal is már sokat sétált itt, de korábban is sokszor voltak itt találkák. Itt annyira jól kiépítettek a búvóhelyek, hogy senki nem gondolt arra, hogy itt egy titkos találkahely jött létre. A fákat is úgy nevelték már, hogy a legjobb fedezékül szolgáljon. Itt még az ősi vadon hamisítatlan levegője áradt. Ha talán a gyár tovább fejlődik és nő a lakótelep, akkor ki fogja szorítani az erdőket.

Oly szép volt itt minden, oly megnyugtató. Annyira szép, kedves a természet, oly csodás itt a környezet, mintha itt lenne az örökélet, a nyugalom tengere. István teleszívta hatalmas mellkasát ezzel a kitűnő, ózondús levegővel, amit lassan engedett ki, hogy ebből a kitűnő illatból tüdeje kiszívjon mindent, ami benne van. Milyen jó is ily levegő a sok füst és pernye után. Szinte az ember kicseréli önmagát.

Most István tényleg vidám volt és önfeledt. Mintha egyszerre mindent elfelejtett volna, csak a derű, a harmónia maradt volna meg.

Szinte észre sem vette István, mint kerül beljebb és beljebb az erdőben. Csak az ösztön vitte előre. Elgondolkodott a maga fiatalságán, élete eddigi folyásán, és azon, hogy mit hogyan szeretne további életében megvalósítani.

Nagy gondok ezek egy fiatalembernek és komoly szembesülés magával az élettel, amely életet még oly fiatalon tetemre hívta ki, bátran vállalva a kockázatot, a szembesítést és a harcot is, hogy elvegye tőle a jusst, ami néki is, másnak is megjár.

Aztán itt a családalapítás ideje. Meg kell sokszoroznia önmagát, utódokat kell vállalnia, hiszen ez minden embernek vágya, minden ember az utódban akar tovább élni, és mindazt, amit nem tudott megvalósítani, utódjában, saját ivadékában szeretné elérni.

- Na végre itt vagy - hallatszott közvetlenül István mellől. István ösztönszerű mozdulattal lépett félre, és gyors, védekező állást vett fel.

- Csak én vagyok István. Nem kell megverned - szólt Antal, és már ki is lépett egy bokor mögül.

- Most már nem leptél meg úgy, mint délelőtt. Igazán nem számítottam rád!

- Mindig mondtam, hogy találkozunk. Úgy látszik, nem hitted el.

- Bíztam benne.

- Köszönöm - mondta jólesően Antal, és elmosolyodott.

- Miért nem jelentkeztél előbb?

- Nem akartalak zavarni, meg nem akartalak bajba hozni sem, engem figyelnek.

- Csak az a baj, hogy most is figyeltek. Valaki követett. Alig tudtam tőle megszabadulni.

- Hű, ez baj! Akkor nem téged figyelnek, hanem engem. Valaki már a gyárban is észrevette, hogy hozzád szóltam. Egyébként nem régen érkeztem haza. Illegálisan léptem át a határt. Azért szóltam néked, mert látni akartalak, hiszen oly régen találkoztunk, nem gondoltam, hogy esetleg bajba sodorlak.

- Na gyere, üljünk le, aztán nyugodtan elbeszélgethetünk.

Akármilyen fájó emlékek voltak, jól esett a beszélgetés, a régi élmények felelevenítése. Ugyan eléggé elmélyedtek a beszélgetésben, nem nagyon ügyeltek környezetükre, de azért éber volt mindkettő, hiszen a sokat próbált, harchoz edződött emberek mindig éberek. Szinte egyszerre kapták fel fejüket.

- Felfedeztek! - kiáltotta Antal. - Menekülni kell, te nagyon siess, hogy ne ismerjenek fel, majd én magamra vonom őket.

- Majd én!

- Tedd azt, amit mondtam! - szólt Antal, ellentmondást nem tűrő hangon. István nem vitatkozott, hanem felpattant, mint a nagy erővel földhöz vágott gumilabda, aztán már be is vetette magát az erdő sűrűjébe. Igyekezett gyorsan, de a lehetőségekhez képest halkan járni. Antal eléggé nagy zajt csapott.

Ideje is volt, hogy eltűnjenek, mert az üldözők gyorsan a helyszínre értek. Volt velük egy farkaskutya is. Az üldözők hallották a zajt, amit Antal csapott menekülésével, és a kutyát bíztatták is, hogy eredjen nyomába. Az futott is, és rövid idő múlva hangos csaholással jelezte, hogy meg is találta azt, akit keresett.

Antal nem tudott elmenekülni, de nem is akart, ő már Istvánt akarta biztonságban tudni.

István hallotta a kiabálást, de már oly távolságban volt, hogy valószínűtlennek tűnt, hogy valaki is utoléri. A kutyától ugyan félt, de szerencsére az erdők között folyt egy kis patak. István nem törődve, hogy cipője csurom víz lesz, belegázolt nyomban és a patak medrében folytatta útját.

- Hol vannak a társaid? - hallatszott egy kemény hang.

Jó erősen kiabálhatott, hiszen István is még egészen jól hallotta.

- Ne hazudj. Hol vannak? Most várod őket, vagy már elmentek? Itt maradunk, ha kell órákig is, de megvárjuk őket. Na, nem vagy hajlandó beszélni? Megoldjuk a nyelvedet. Beszélj te disznó. Most jönnek vagy elmentek?

István egyre távolodott, mind kevesebbet hallott a kiabálásból. Most már kilépett a patak medréből is, hiszen nincs oly kutya, amely nyomát megtalálná. Lassan haladt már, hiszen nemrég megtalált barátját kell ismét elvesztenie.

Késő éjszaka volt, mire hazaérhetett. Kissé gyűrötten, alaposan elfáradva.

Két nő várt rá. Egy idősebb és egy fiatalabb.

István érezte, hogy rendszeresen figyelik, de az állandó ellenőrzés alább hagyott. A napok nyugodtan, egyhangúan teltek, csak Rózsi hozott új színt életébe. István vonzódott ehhez a leányhoz, de szíve teljesen még nem nyílt meg, a régi fájdalom hatására még nem vált alkalmassá újabb, erős érzelmek befogadására. Ehhez még idő kell. A leány várt türelemmel, hiszen néki már más választása nem volt. Kimondhatatlanul szerette ezt a férfit, és érezte, hogy az idő neki dolgozik. Ha lesz is néha ennek a férfinak kilengése, de biztos, hogy már hozzá van kötve oly kötelékkel, ami nem szakadhat el. Ezt az időt azonban türelmesen ki kell várni. Az feltétlenül elkövetkezik.

A gyárban Istvánt nagyon becsülték. Eddig nem avatkozott bele az eseményekbe, nem fejtett ki politikai tevékenységet. Egyesek már hajlamosak voltak úgy vélni, hogy ennek az embernek már megjött az esze. Csak a sportszakosztályban tevékenykedett, a birkózókkal foglalkozott. Itt szívesen vették munkáját, hiszen jó szakember hírében állt, és hallgattak is rá a fiatalok.

Egyik őszi estén anyja felhívta a fiát:

- Menjünk a Kerepesibe fiam!

- Mit keresnénk ott anyám?

- Valakit meglátogatunk, fiam!

- Kit édesanyám? Nem fekszik ott nekünk senki.

- De, fiam, egyvalaki. Olyan valaki, aki mikor te távol voltál, nekem, az egyedülálló asszonynak, sokat segített. Nélküle nehezen tudtam volna a lábamon megállni. Még többet is akart segíteni, de nem fogadtam el. Isten nyugosztalja poraiban is.

- Ha ez így van anyám, akkor mehetünk. Mégis ki lenne az?

- Majd meglátod, fiam.

- Kíváncsivá teszel, anyám.

A férfi jól megerőltette az agyát, de elgondolni sem volt képes, ki lehetett volna az ő körükben olyan személy, akit a híres Kerepesi temetőben temettek volna el. Természetesen szót fogadott anyjának, hiszen, ha az anyja azt mondotta, hogy olyan személy van ott, aki néki sokat segített, míg ő távol volt, azt néki is meg kell becsülnie.

- Mit számolgatsz anyám?

- Csak azt nézem, mennyi pénzem maradt.

- Akarsz valamit venni?

- Csak virágot fiam.

- Éppen ma kaptam fizetést anyám, jut belőle arra is. E héten elég jól kerestem.

A temető kapujában a fiatal férfi szinte elámult, mily hatalmas ez a temető.

- De sok embert temettek már ide, anyám!

- Bizony sokat fiam. Nagy ez a Pest-Buda.

- Mily gyönyörű síremlékek vannak itt, anyám! Egy-egy egész vagyon. Én életem végéig nem keresek annyit, hogy egy ilyen síremléket állíthatnék, még akkor sem, ha az összes keresetem erre tartalékolnám.

- Ide fiam gazdag emberek temetkeznek.

- Jó helyen járunk, anyám?

- Jó helyen járunk, fiam.

István többet nem szólt, némán követte anyját.

Szép sírok, csodálatos szobrok mellett haladtak el, gyönyörű síremlékek szegélyezték útjukat. Ezek a kor művészetét fejezték ki, azt a törekvést, hogy a szűnő élet ellenére igazolják a maradandót, a halhatatlant, az örök elmúlás helyett az örök életet.

- Látod, ott van!

- Az ott a sír?

- Az!

- Ott, amelyiken egy angyal van, és a sír előtt egy fekete ruhás nő térdel.

- Igen! Az Esztike bárónő.

- A bárónő meghalt?

- Igen fiam, az ott a leánya. Nékem mindketten nagyon sokat segítettek.

István és édesanyja halkan közeledtek a sír felé. A sír előtt egy fekete ruhás hölgy imádkozott. Oly mélyen merült el imájában, hogy észre sem vette a közeledőket.

- Kezét csókolom Esztike bárónő!

- Te vagy Mária? - rezzent meg a fiatal hölgy.

- Igen én bárónő. Virágot hoztunk a sírra.

A fekete ruhás hölgy felállt.

- Bemutatom fiamat, Istvánt.

- Te vagy az István? Anyád sokat mesélt rólad.

- Volt nálunk a bárónő?

- Igen, anyád is nálunk.

A bárónő, a leány meglepetve nézte a férfit. Gyermekkorában látta egyszer-kétszer, de alig emlékezett rá. Férfikorban látta egyszer messziről, csak anyja elbeszéléséből ismerte, de a férfi tekintetére visszaemlékezett. Az anyja különös módon kedvelte ezt az asszonyt. Többször meglátogatta abban a nyomorúságos fészekben, ahol lakott, aki nem hagyta el otthonát, hiába hívta a bárónő. A báróné azt szokta mondani, hogy a vér összeköt bennünket. Néha ő is elkísérte anyját. Ilyenkor találkozott féltestvérével, az ispán másik gyermekével. Az anyja gyűlölte azt a férfit, az ispánt, de gyermekeit szerette, és régi jobbágya fiát, az ispán gyermekét saját gyermeke testvérének tekintette, bár az ispán miatt nem merte magához venni. Távol tartotta őket a rang, a társadalmi helyzet különbsége, de az anya, ha az bárhogyan is fájt, meghallotta a vér szavát, és a jobbágyasszony sorsában saját sorsa azonosságát látta, és a társadalmi rangkülönbség ellenére a két nő összetartott.

A báróné lánya, akiben az anyja természete élt tovább, hajlott a természet szavára, de testvérében az ispán vére folyt, ő gyűlölte és megvetette a szegény sorsú embereket, és utálta a féltestvért is.

A bárónő a női ösztön által sugallt kíváncsisággal nézte végig a férfit, tekintetével szinte, átvizsgálta. Mintha szobrot vagy festményt nézett volna meg nagyítóüveggel, nézte a férfit mélybenéző tekintettel. Igen, a vonaton látta ezeket a szemeket, és ezek a szemek elkísérték mindmáig. A férfi arca is legalább homályosan megmaradt emlékében, de a szemek valahogy kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. Ettől fogva valamit érzett, valami olyat, ami nem ismer sem társadalmi-, sem rangkülönbséget. Ez talán nem is volt tudatos, de most már érti, miért beszélt oly szívesen ezzel a jobbágyasszonnyal, és miért hallgatta oly áhítattal, amikor fiáról beszélt.

Most ez a rejtett, ez a tudatalatti érzés a maga valóságában látva annak tárgyát, ezt a jóképű férfit, valahogy kíméletlenül a felszínre került. A leány úgy érezte, mintha valami különös áram vonulna végig idegein. A kábítószerhez szokott férfi érezhet ilyesmit, amikor a szer lassan zsibbasztja el testét. Az előbb még halványfehér arc hirtelen bíborvörössé vált, és a leány szemét zavarodottan kapta le a férfi arcáról.

A három ember csendesen állt a síremlék körül. A leány behunyt szemmel, az asszony szelíd tekintettel nézte az emlékmű angyalkáját, míg István ugyancsak vizsgálódva nézte a lesütött szemű, kipirult arcú leányt.

Alapvonásai az anyjától származtak, az alakja is olyan szép, de az arca nem örökölt annyi szépséget, mint amilyennek anyját áldotta meg a természet. A leány inkább olyan volt, mint egy görög szobor, a jellegzetes ókori görög nőalakok. Magas, értelmes homlok, kissé hosszúkás orr, nőies, de kevésbé telt ajkak, és kissé előreugró áll. Szép volt, vagy csúnya? Inkább átlag nő volt, olyan arccal, amilyenek viselői sokan futkoznak az utcákon, akik nem vonzzák nyomban a férfitekintetet, de azért mégis tudnak hatni a férfiakra. Ennél a gazdag nőnél, aki fekete ruhában, szinte éjfekete hajával, halvány fehér arccal nem is mutatott rosszul, azonban az önbizalommal volt baj. Sokszor hallotta, hogy nem üti meg azt a mértéket, amit anyjától megszoktak, hogy nyomába sem jöhet anyjának. Ebben ugyan sok volt a túlzás, de a leány ezt nagyon szívére vette. Fájt neki, hogy amikor anyja mellett van, a férfiak szinte összehasonlítják őket. Sokszor látta a mérlegelő férfipillantásokat, amikor anyjáról reá, és róla anyjára vetik tekintetüket. Így néki, akinek minden oka megvolt rá, hogy határtalan önbizalma legyen, hiányzott az élethez szükséges magabiztosság és önbizalom. A rendkívül művelt átlagnő a magabiztosság helyett bátortalan volt, de oly magasan volt a társadalmi ranglétrán, hogy mindez csak keveseknek tűnhetett fel. Mindezt enyhítette az előkelő zárkózottság is.

Istvánra különösen hatott ez a találkozás. Különös volt, ily körülmények között, ennyi tapasztalat után. Ő, a jobbágyfiú, az egyszerű munkás, aki már frontot és a fogságot is megjárta, aki már a munkásság harcaiban is részt vett, az itt áll egy társadalmi ranglétra legfelsőbb fokán álló dúsgazdag nővel szemben, azzal a nővel szemben, akinek szüleinél édesapja verejtékével öntözte a földet, akinek elődei szülei felett bíráskodtak, akik uraik, parancsolóik voltak; és itt áll szemben azzal a nővel, aki saját anyjával együtt az élet örvényébe kitaszított édesanyját támogatták, akiknek anyja talán nemcsak megélhetését, hanem életét is köszönheti; és itt áll azzal a nővel szemben, aki társadalmi rangja ellenére úgy néz rá, őreá, az egyszerű munkásra, mint ahogyan egy vágyakozó nő néz egy igazi férfira.

István egy egyszerű munkás volt, de reális, józan férfi és ember, gondolkodó ember, aki az élet realitásait meg tudta érteni, fel tudja fogni a helyzetet.

A leány befejezte imáját, és most már határtalan önuralommal, tiszta szemekkel, nyílt tekintettel nézett Istvánra, de nem tegezte már.

- Kedves öntől, hogy eljött.

- Én meg köszönöm, amit anyámért tett.

- Az anyám tette.

- És maga is.

- Jöjjenek, kísérjenek.

A fekete ruhás hölgy indult fenségesen. Egyik oldalán egy idős, kissé kopott ruhájú asszony, a másik oldalán egy olcsó anyagú, de jól szabott ruhában egy fiatal férfi, alig valamivel idősebb korban, mint a középen lépkedő hölgy.

Szótlanul vonult a három ember a halk, csendes sírok között. A természetnek, az örök elmúlásnak tartoztak ezzel a hallgatással.

A középen vonuló hölgy mintha remegne egy kicsit. Valami izgalomféle van ebben a nőben, érezte meg István. Talán anyja közeli elvesztése, a támasz hiánya? Ezen kívül ez a kissé görögös szoborszerű arc nem sokat árult el. Hallgatott azokról a belső viharokról is, ami ebben a fekete selyemmel takart keblekben dúlt. Magas társadalmi rangja volt, a felső tízezer embere, de ember volt, nő volt ő is, mint annyi sok más asszony, társadalmi hovatartozásra tekintet nélkül.

Ahogy István szinte a tudata alatt is magában őrizte azt a képet, amikor egy csodálatos, pompás paripán, annak nyergében, anyja oldalán egy még csodálatosabb nő ült széltől borzolt, lobogó hajjal, a leány is belül őrizte egy villogó szemű ember képét. Hogy ez a kép mikor bukkan fel a tudatalatti homályból, annak csak a jó Isten a megmondhatója.

Kint a temető bejárata előtt egy csukott ajtajú hintó állt aranyozott címerrel az oldalán. István jól ismerte ezt a címert, de István anyja is.

Itt István meghajolt a bárónő előtt, az anyja kezet csókolt.

- Gyere, ülj be te is! - szólt a bárónő az asszonyra. - Jöjjön maga is.

- Ülj be fiam. Azelőtt is többször mentünk már haza együtt.

- Na, üljenek már be! - szólt újra, de most már erélyesen a leány.

Az asszonyt a bárónő segítette fel a kocsiba, István őt. A kocsis mélyen meghajolva volt mindaddig, míg a hintó ajtajának kattogása jelezte, hogy a hintó ajtaja becsukódott.

A kocsisnak nem szólt senki. - "Csepelre" - mormogta magában. - Hogy mit eszik a bárónő ezen az ütött-kopott asszonyon? A fiatalember még csak hagyján, ha leány lenne, talán ő is szívesen elvinné, de az asszony? Megszokta már, hogy azt tegye, amit mondanak, ne keresse az élet értelmét. Ehelyett a lovakra csapott, azok az ostor pattogására sebesen megiramodtak.

Két nő ült egymással szemben. Egyik fekete selyemben, a másik kopott régi ruhában, de valahogy megértették egymást. Szemben velük a férfi ült. Az egyik szerette őt, hiszen a gyermeke volt! A másik? Az nézte, nézte, mintha a lelke a szemébe költözött volna, és mire a hintó kerekei a régi, macskaköves úton csikorogtak, szívében valami kimondhatatlanul különöset érzett.

A kocsi az ismerős ház előtt állt meg. István nyomban kiugrott a hintóból. Egyik nő sem szólt semmit. A fekete ruhás nő is kiszállt, és leszállt István anyja is. Szó nélkül nyitotta ki István anyja a lakás ajtaját, és kitárta a bárónő előtt. Nem először járhatott ő már itt, mert tudta hová kell ülni, és merre kell menni. Igaz, itt nem volt nehéz tájékozódni, de a bárónő azt is tudta, hol a tea, a kredenc melyik fiókjában a pohár, és tudta, hol a gyufa. Maga gyújtotta meg a tüzet a régimódi kis tűzhelyen, és tette fel a teát.

Kicsi kis lakás volt ez, nem is túl száraz, a vakolat itt-ott már leomlott, de mégis oly tiszta volt, hogy az omló vakolat ellenére nem lehetett találni egyetlen porszemet.

István alig tudott szóhoz jutni. Nézte ezt a fekete ruhás hölgyet, aki ebben a kis porfészekben, ebben az egészségtelen munkásotthonban olyan otthonosan mozgott, mintha ő lenne a háziasszony. Az anya, aki otthon, és erre gyermekkorából oly jól emlékszik még, azt sem engedte meg, hogy valaki benyúljon a konyhaszekrénybe, tűri, hogy ez a nő úgy mozogjon a konyhában, az ő birodalmában, mintha ő lenne itt az úr.

Csésze nem volt, csak két bádogpohár.

- Hiába hoztam anyjának új poharakat, elajándékozta. Így felváltva szoktunk inni - mondta a fiatal bárónő.

- Engem? - kérdezte mosolyogva István.

- Engem - mosolygott vissza ő is -, pedig úgy neveltek, hogy anyám után sem ittam soha.

A tea kissé kesernyés volt, kevés volt a cukor, de azért mindhármuknak jól esett. István szerette a teát, megszokta az oroszoknál.

Észre sem vették, hogy az idő telik. István elbeszélte katonaélményeit. Csak arról a soha el nem felejthető kis faházról feledkezett meg, pedig ez a kis faház hordozta felejthetetlen emlékeit.

- Juj! Már későre jár. Én félek erre. A kocsis is már öreg. Remélem, elkísér? - fordult a bárónő Istvánhoz.

- Természetesen - vágta nyomba rá István anyja.

István ismét szemben ült a bárónővel. Hallgattak mindketten. A hintó kereke egyhangúan kopogott a csendes, kihalt utcában. Aztán lassan a belváros fényei váltották fel a sötét egyhangúságot. A hintó ajtaján beszűrődő fény sejtelmesen ragyogta be a két fiatal arcát, valami varázsos hangulatot árasztott szét a fülkében. Olyan valószínűtlennek tetszett mindez, hogy a varázslatot egyikük sem merte megtörni.

Némán, teljes csendben ültek. A beszédes csendben, a fülke jól záródó ajtajai mögé csupán halk zsongással szűrődött be a pesti utca zaja, a lovak patáinak csattogása. A bárónő szédülten ült helyén, tagjait enyhe zsibongás járta át, mintha valami kellemes fásultság vett volna rajta erőt. Most kimondottan szépnek látszott ez a kissé szoborszerű arc, amely élesebb vonalait a görög szobroktól kölcsönözte. Mintha valami fájdalmas vonás lenne ezen az arcon, valami lemondásféle, valami kielégületlenség, de valami vágyakozással fűszerezve.

Istvánra oly annyira hatott a kép, a szokatlan környezet, a zsibongó csend, hogy szeretett volna előrehajolni, megcsókolni ezt a fájdalmas arcot, a nemes vonalú ajkakat, mely oly kívánatosan villan meg előtte a beszűrődő pazar fényjátékban. Vannak pillanatok, amikor nincs semmilyen korlát, nincs semmilyen akadály, vagy az nem lehet oly erős, hogy az ember, a szenvedélytől felkorbácsolt ember át ne törne rajta.

Megállt a kocsi, vége szakadt a varázsnak, de az nem múlt el nyomtalanul, ott lebegett még a leány körül akkor is, amikor már mindketten kiszálltak a hintóból.

István kezében tartotta a törékeny női kezet. Két szempár kapcsolódott össze, melyek egymásnak a szenvedély lángját közvetítették.

- Jöjjön fel hozzám, István!

- Ebbe a nagy házba?

- Ebbe! Egyedül lakom. Nem fogja senki zavarni. Talán csak nem fél?

- Félni nem félek, de...

- Mi az, hogy de? Na, jöjjön! - szólt a leány, és máris indult a lépcsőkön felfelé.

István nem állhatott meg, ha nem akarta a hölgyet megsérteni. Indult a fekete ruhás hölgy után.

A hintó közben elindult, a két fiatal pedig ment felfelé a lépcsőkön.

Ez egy sajátos épület volt. A kétemeletes ház kissé beljebb épült az utca vonalától. Az első emeletre lépcsők vezettek fel, a bejáratot díszesen faragott kapu zárta el a külvilágtól. Már az épület homlokzata is sejtetni engedte, hogy belül fényűzően lehet berendezve. A kinyíló ajtó széles, teraszszerű térre engedett bejárást, ahonnét ismét lépcsősor vezetett felfelé a feljebb lévő emeletre, és ugyanakkor lefelé a földszintre. Csupa márvány, ragyogás volt itt minden. Hatalmas csillár ontatta a fényözönt, ami beburkolta az egész lépcsőházat. A márványlépcsők közelén bíborvörös szőnyeg vezetett felfelé, két oldalán sárgarézcsövek szorították a lépcsőfokokhoz. A lépcsőfeljárót kiváló mesterek alkotásai díszítették. István, aki már megszokta a kegyetlen természetet, hiszen fekhelye jó ideig a puszta föld volt, de már hozzászokott a ragyogáshoz is, hiszen ilyet is volt módja látni, maga is meglepődött a káprázatos pompán, ami már az épület lépcsőházából is áradt. Felérkezve a lépcsősoron, hosszú folyosón találta magát az ember, ahonnét jobbra-balra nyíló, pazarul faragott, díszített ajtók között, fabetétekkel övezett keretben különböző ódivatú ruhákban pompázó emberalakok tekintettek a jövevényekre. A bárónő ősei voltak.

- Ez mind a magáé?

- Igen!

- Na és a testvére?

- Az egy másik épületet kap. Már megosztozkodtunk. Apámnak két háza volt Pesten. Ezt kaptam én, a másikat a testvérem.

- És a kastély?

- Az mindkettőnké.

- Csodálatos szép hely ez itt.

Végigmentek a süppedő szőnyegeken, a leány a folyosó végén lévő szobába vezette a férfit.

- Ez a legkedvesebb szobám.

- Valóban nagyon szép - lépett a süppedő szőnyegre István.

- Eredeti perzsa - jegyezte meg a leány.

A szőnyeg majdnem az egész termet betakarta. Hirtelenjében István nem is tudta megsaccolni hány méteres. A falakat tükrök, a tetőzetet freskók díszítették, mindenütt arany, ezüst. A bútorok korát, stílusát István nem tudta megállapítani, de így minden együtt a harmónia tejességét fejezte ki. Mennyi műgond, mennyi belsőépítészeti ismeret, mily kiváló érzék, és főként mennyi pénz kell ilyen fényűző berendezés összeállításához.

- Milyen értéke lehet ennek az épületnek?

- Külön, vagy berendezésekkel?

- Nem tudom. Talán együtt.

- Én sem tudom. Azt tudom, hogy sok, de soha nem törődtem vele.

- Nékünk csak egy kis viskónk van.

- Jól éreztem magam benne.

- Észrevettem.

A leány hálás szemmel pillantott a férfire, majd hellyel kínálta egy kanapéval szemben, kékes színű huzattal bevont fotelben. Ezután a leány egy fogantyúval ellátott, aranyozott külsejű csengőt vett fel az asztalról, és erősen megrázta.

Egy komorna lépett be az ajtón.

- Azt hittem egyedül van.

- Személyzet azért van - mosolyodott el a leány. - Tőlük nem kell félni, ők nagyon tapintatosak. Csak akkor jönnek, ha hívom őket. Máskor a világért sem nyitnák be az ajtót.

- Vacsorát! - nézett a férfira. - Pezsgőt, de hideget.

István szabadkozott, de a nő leintette.

Gyakorlott kezek terítették meg a kis asztalt, és helyezték el a zománc étkészleteket. István csillogó étkészleteket látott. Gondolta, hogy ezüst.

- Kapcsold be a fonográfot, valami halk, csendes zenét szeretnék - fordult a bárónő újra a komornához.

Különleges vacsora volt, de István gyomra nem volt hozzászokva. Jobban esett néki anyja egyszerű főztje. Természetesen nem szólt semmit, hagyta, hogy kiszolgálják.

A pezsgőspalack hatalmasat durrant, pezsegve tört ki belőle az ital. A bárónő jókedvűen koccintott.

A személyzet halkan távozott. Mindenki hideg, márványarccal tűnt el, csak a komorna nyitotta tágra szemét, nem volt ilyenhez hozzászokva. A bárónő szolid, csendes teremtés volt, eddig még soha nem fogadott férfiakat. Ez is egy jóképű fickóval kezdi - gondolta magában, aztán ő is halkan eltűnt a személyzet többi tagja után.

A bárónő maga töltött a poharakba.

- Legalább megjön a bátorságom. Egyébként igen félénk vagyok. Nem vette észre rajtam?

István valóban érzett valami effélét ezen a leányon. Talán félszegség lehetett, talán tartózkodás, de tény, hogy ez a leány inkább zárkózott típus. Hirtelen arra gondolt, hogy talán ő az első férfi, aki ezzel, leánnyal kettesben tölti az estét. Annyira bizarrnak, hihetetlennek tetszett a gondolat, el is hessegette mindjárt. Ilyen leánynak, ily gazdagság mellett, amikor küllemre sem utolsó. Ha arca nem is túlzottan szép, alakja csodálatos. Ebben teljesen hasonlított anyjára. Egy ilyen leány, ilyen helyzetben számtalan férfit találhatott. Viselkedése mégis különös, és mintha zavarban lenne. A vidám külszín, mintha a belső feszültség kendőzésére szolgálna. Az észak-európai festészetről beszél egy férfival, akivel lényegében együtt tölti az estét.

- Lejárt a henger. Igazítsa meg a fonográfot! Jaj, maga nem is ért hozzá. Majd én felhúzom. Jöjjön, megmutatom.

István nézte ezt a csodálatos masinát. Úgy szól, mint egy zenekar. Visszaemlékezett Anna lakására. Ott is volt egy ilyen, de az régebbi fajta lehetett. Annától tanult valamit táncolni is.

A fonográf kellemes dallammal árasztotta el a szobát. A kékes selyemkárpit elnyelte a felesleges hangot, csendes duruzsolássá tompította a zajt, és így kellemes, fülbemászó dal áradt szét.

- Tud táncolni? - kérdezte a leány Istvánt.

- Valamit.

- Jöjjön, próbáljuk meg.

István meghajolt a leány előtt, és karját nyújtotta. Az dobogó szívvel indult a férfi karján a terem azon része felé, ahol a parketta nem volt szőnyeggel fedve. Ott a leány kecses mozdulatokkal kezdett a táncba, szinte elröppent István mellől, aztán kipirult arccal tért vissza István mellé. A férfi átfogta a leány derekát. István nem táncolt rosszul, sokat tanult Annától.

A leány lassan megállt, önfeledten nézett a férfi szemébe. Nézte, nézte a férfi arcát, aztán átölelte a férfit, és csókra nyújtotta ajkát. István pár pillanatig nézte a karjában remegő teremtést, aztán megcsókolta a kívánatos ajkat. A leány oly önfeledten, oly forrón simult hozzá, és oly vadul csókolta, hogy Istvánban is felgyúlt a szenvedély. István ölbe kapta a kis teremtést, és vitte a szenvedélyesen hozzá simuló leányt.

- Oda! Oda! Ott van a hálószobám.

István óvatosan tette le a leányt a mennyezetes ágyra, aki szenvedélyesen átkarolta a férfi nyakát.

- Gyere, most már mindegy, hiszen mindig reád vártam.

A részegítő mámor vad szenvedélyébe női sikoly vegyült, a kín és gyönyör csodálatos keveréke. Hosszú, hosszú ideig tartott ez a mámor, míg két ziháló mellű ember kinyitotta szemét.

- Nálam maradsz, ma nem mehetsz el! - nézett a leány szenvedélytől égő szemmel a férfire.

- Nem tudtam bárónő - nézett István a szenvedélytől izzó arcra. - Nagyon sajnálom.

- Mit sajnálsz. Mondom, hogy rád vártam. Amióta megláttam két izzó szemed, azóta többször megjelentél még álmomban is. Tudtam, hogy te leszel a végzetem. Talán nem gondoltad, hogy egy bárónő is tud becsületesen élni? De mégsem. Látod, hogy elvesztettem a fejem.

- Nem akartam bárónő.

- Óh, te férfi. Talán megbántad? Most exkluzálod magad? Hát ilyen férfi vagy te? Miért mondasz bárónőnek. Látod, hogy a tiéd vagyok.

- bárónő!

- Mondtam, hogy mondj Eszternek. Én néked Eszter vagyok.

- Köszönöm.

- Látod, azért voltam félszeg, ezért vagyok bátortalan. Most szeretőm van, és mégsem leszek bátrabb.

- Nincs oka félelemre. Itt mindene megvan.

- Mindenem? Valóban mindenem megvan, csak boldogságom nincs, de nélküled nem is lesz soha. Mondd csak nékem, hogy Eszter és tegezz! - simult ismét szerelmesen a férfihez.

- Miért ne lennél boldog nélkülem?

- Mert szeretlek.

- Majd később megszeretsz mást is.

- Nem, én soha. Nekem ilyen a természetem. Látod, harminc felé közeledem már, és még sem volt senkim.

- Majd megismerkedsz egy hozzád való férfival. Valami báróval, vagy gróffal, akihez feleségül mész.

- Igen, férjhez akarok menni, de nem báróhoz, grófhoz, hanem hozzád.

- Hozzám? - nyílt kerekre István szeme. - Hozzám?

- Ezen annyira csodálkozol?

- Igen, a te társadalmi köreid. Mindenütt kinéznének bennünket. Egy bárónő és egy jobbágyfiú. Szebb mesét nem találhattál volna ki?

- Azt hiszed mesének szántam?

- Mi másnak! Komolyan nem gondolhattad.

- Talán azért, mert vagyonom van? Van, és annyi, hogy már több nem kell. Hozzámehetek a legszegényebb emberhez is. Van annyi pénzem és vagyonom.

- Nálamnál szegényebbet nem találsz.

- Kinéznek bennünket? Hát baj az? Mehetünk Párizsba, Bécsbe, vagy oda, ahová akarod.

- Én egy helyre akarok elmenni.

- Hová? - kérdezte a leány.

- Csepelre.

Egy ideig csend feszült a férfi és a szerelmes leány között.

- Mondd, aztán gyámod hozzájárulna?

- Már nagykorú vagyok. Már nincs gyámom. A nagybátyám patronál, de már néki sem tartozom felelősséggel. Saját magam kezelem a vagyonomat is. Senki nem befolyásolhatja tetteimet.

István sokáig nézte ezt az őszinte szemű, becsületesnek látszó leányt, aztán halkan, nagyon komolyan megkérdezte:

- Mondd és ha azt mondanám, hogy holnap megtartjuk az esküvőt?

- Nagyon boldog lennék - nézett a leány tiszta, őszinte szemekkel Istvánra.

- Valóban hozzám jönnél?

- Igen!

István érezte, hogy ezt a ritka, egyenes teremtést nem szabad becsapnia. Ez a leány valóban szereti őt, önmagát, mindenét felajánlja.

- Nézd - kezdte István, és mélyen a leány szemébe nézett. - Én egyszerű kis parasztfiú vagyok, szüleid jobbágya.

- Az nekem nem számít semmit.

- Elhiszem, de nézd, én évekig jártam egy kislánnyal. Fiatal volt, amikor megismertem. Közben katona lettem, fogságba estem. A leány engem hűségesen megvárt. Most is nagyon szeret.

- Én is!

- Ez a kislány már régóta szeret.

- Én is, amióta a vonatban megláttalak.

- Ki fog mellettem tartani életem végéig.

- Én is! Ennyire csúnya vagyok? Tudom nem arra termettem, hogy szeressenek. Nem tehetek róla.

- Szép vagy! - mondta István mély meggyőződéssel.

Igaza volt. Az első pillanatra ez a leány nem látszott különösen szépnek, de értelmes, magas homloka, finom arcvonásai, lágy kellemes mosolya, azoknak, akik ezt a leányt jobban megismerték, széppé tették. Volt valami sajátos báj, kedvesség ezekben a vonásokban.

- Talán az lenne a baj, hogy gazdag vagyok?

- Talán - nézett maga elé István. - Tudod, egy olyan férfinak, mint én te vagy az ezeregyéjszaka meséje. Mindaz, amit egy férfi, egy olyan férfi, mint én, csak álomban érhet el. Csinos leány vagy és nagyon jó alakú. Okos és művelt és végtelenül gazdag. És szeretsz is. Olyan személy nincs, aki meg tudná akadályozni, hogy elvegyelek. Tapintatos is vagy, megvédenél kasztoddal szemben. Szóval te lennél a főnyeremény.

- És miért nem?

- Őszinte voltam. Tudod, az én körülményeim már kialakultak. Életem célja, állásfoglalásaim, világnézetem, személyi körülményeim, baráti köröm.

- Mondd szerelmes vagy valakibe?

- Most nem.

- Abba a fekete kislányba sem?

- Tudsz róla?

- Én már régóta tudok rólad mindent.

- De azt nem tudtad, hogy ilyen buta vagyok.

Most a leány is nagyon komoly volt, és mélyen a férfi szemébe nézett:

- Nem te vagy az első, aki nem ragadja meg a kínálkozó lehetőséget. Apám egy barátja, aki dúsgazdag bankár volt, egyik napról a másikra otthagyta vagyonát, elköltözött a palotából és kolduló szerzetbe lépett. Úgy hallottam, hogy még mindig ott van.

- Ilyen is előfordult már - válaszolt fanyar mosollyal István.

- Tudom, ti ellenségei vagytok azoknak az embereknek, akik gazdagok. Igazatok van, a legtöbbje saját érdekeit nézi, elnyomja az olyan embert, mint ti vagytok. Talán van egy-két kivétel, de a többség ellentétben áll veletek. Tudod, a vagyon az ragad. Ettől nem lehet megszabadulni. Az aranyért mindent meg lehet venni. Sajnos csak egyet nem!

- A boldogságot?

- Igen! Ezt az egyet nem.

- Ezért nem mondanék le soha a pénzről, a vagyonról.

- Igen ezt tudom. Akinek van, az nem fog lemondani róla.

- Tudom, hogy az egyéni sorstól függetlenül ez fogja örökké szembe állítani a szegény és gazdag embereket.

Csendes hallgatás férkőzött a két ember közé. Csendes, halk pillanatok, melyek néha óráknak tűnnek.

- Óh, ha tudnád, mennyire szeretlek István!

Csendes zokogás rázta meg ezt a szép női testet. István megsimogatta ennek a kedves leánynak haját, és lecsókolta arcáról a drága könnycseppeket. Reggel ért haza István. Anyja még mindig várta.

- Megnősülök Anyám! - mondta István.

Az ősz hajú asszony arca viaszsápadt lett. István nem vette észre anyja színeváltozását, tovább folytatta.

- Elveszem Rózsikát!

Megkönnyebbült sóhaj, szakadt ki az anyai szívből, arcára az öröm pírja gyúlt ki, és szívének hangjával mondta:

- Végtelenül boldog vagyok fiam!

Újra kerékvágásba lendült az élet, a háború viharai, a forradalom hangja is elcsitult már, és az a sokk, amit a gyászos emlékű trianoni békeszerződés váltott ki, lassan múlófélben volt már. Lassan kialakult az új államvezetés. Természetesen tovább folytatódott a tőke és a bér harca. Egyre nagyobb lett a konkurencia is, ami arra ösztönözte a tőkést, hogy a bért lejjebb szorítsa, és megkísérelje csökkenteni azokat a kedvezményeket, melyeket régebben a munkások kiharcoltak. Lassan újra rendeződtek a sorok, részben visszatértek a régi munkásvezérek, de jöttek újak is, és a régi viaskodás folyt tovább.

István már egészen elfeledkezett a régi nagy ellenfelekről. Hol volt már a régi Hemerka, Zsíros Dönci? Talán az apokaliptikus világháború nyomtalanul eltüntette a történelem süllyesztőjében, mint annyi sok más társát, aki annyi szenvedést, oly sok megpróbáltatást okoztak annyi embernek.

Nem, ő nem tűnt el nyomtalanul. Ő volt az, aki kitartó munkával tette hasznossá magát. Munkájára igen nagy szükség volt, különösen a háború vége felé, amikor a kiábrándultság, fásultság nyomta rá a lakósságra bélyegét. Még inkább akkor, amikor az emberek nemcsak megunták a háborút, hanem tenni is akartak mielőbbi befejezése érdekében.

Óh, mennyi kitüntetést kapott ebben az időben. Hogy ezért a kitüntetésekért mennyi ember szenvedett meg, mennyi verejték, vér tapadt hozzá és mennyi átok, azzal nem törődött. Hány hozzátartozó nézett rá vádlón, hány bénává vert ember gyűlölte őt? Zsíros Dönci nem sokat törődött ezzel, számára ez volt az élet megváltozhatatlan rendje.

Természetesen felette sem múltak el nyomtalanul az évek, az ő arcára is redőket vésett a sok elmúlt év, az egykor kövér, zsíros arc, ahonnét becenevét is kapta, lassan beesetté vált, a haja lassan megfehéredett. Az egykor kövér test lassan sovánnyá, szinte fonnyadttá vált, háta meggörnyedt. Egy volt még, ami ép volt, a szelleme, és a lelke éppoly meztelen, mint korábban. Na még egy, ami változatlan maradt, a gyűlölete. Gyűlölete minden iránt és mindenki iránt, ami és aki a megváltoztathatatlannak hitt rendet kívánta megváltoztatni.

Amit bír azonban a szellem, lassan már nem bírja a test. Ez a rideg, túlzottan megfontolt és rendkívül szívós, a legintenzívebb munkára képes ember is elfáradt már, nyugdíjba készült. Érezték, látták ezt felettesei is, akik adtak melléje egy helyettest, egy bárófiút, akit éppúgy fűtött a gyűlölet, ugyanúgy ellensége volt mindennek és mindenkinek, aki változásra törekedett. Viszonylag fiatal kora ellenére ő volt a megcsontosodott konzervativizmus. Őt Zsíros Dönci utódjának szánták. Meg is tett mindent, hogy megfelelő utód lehessen. Szinte leste a főnöknek munkamódszereit, tapasztalatait, sőt még szokásait is, hogy minél eredményesebb munkát végezhessen.

Itt adva volt minden lehetőség, volt jól képzett személyzet, volt pénz, itt nem filléreztek. Mindent adtak, mindent mozgattak, amire csak szükségük volt, hiánytalanul megkapták.

A báró sokat tanult főnökétől, megtanulta azt is, hogy ne sajnálja a fáradságot. Nem kell szégyellni, ha valaki megjelenik a nyomortanyán, a gyárakban, ott, ahol valami eredményért lehet szimatolni. Nem kell félni a kosztól, sőt a tetvektől sem, hiszen át lehet öltözni, vannak megfelelő szerek, és az ilyen emberek megfelelően fel vannak készülve. A fáradságot is ki lehet pihenni a lokálok félhomályba burkolózó páholyaiban, félmeztelen görlök ölén, pezsgős poharak garmadája mellett, az egzotikus ritmus, a lágy muzsika érzéki dallamára. Így minden feltétel meg volt az előmenetelhez, és a báró, akinek annyi vagyona volt, hogy semmit nem kellett tennie ahhoz, hogy fényűzően megéljen, hasznosítani tudta magát.

Itt tudták csak, milyen harc folyik a föld alatt. Aktába zárt sorsok hiteles tanúbizonyságai annak, micsoda heroikus küzdelem folyt látható jelek nélkül. Hány ember volt ennek a küzdelemnek szenvedő alanya, hány oly személy, akinek nevét még a később oly gonddal megsemmisített akták tömege sem tartalmazta már, akik egész életre megrokkantak, mentek teljesen tönkre.

Halvány fény világította meg a hatalmas dolgozószoba falát. A csillár fényeit nagyrészt kioltották, hogy ne zavarja a nyugodt társalgást, csak az íróasztalon álló kis asztali lámpa dobott egy fénycsóvát az alatta fekvő iratcsomóra. A hatalmas faragott íróasztal előtt egy kissé hegyes orrú, beesett arcú, fehér hajú férfi ült. Az íróasztal mellett két fotel egyikén a bárófiú, a másikon egy középkorú, atlétatermetű, határozott vonású férfi ült.

Az ősz férfi haragosan csukta be a szétnyitott aktanyomót.

- Így uraim nem megyünk semmire. Mi csak a felszínt látjuk, pedig valami, valami van még, amit mi nem látunk. Valaki hátulról irányítja ezeket. Méghozzá oly ügyesen, hogy eddig a legnagyobb igyekezettel sem tudtunk a nyomára bukkanni.

- Igen, ezek már oly jól szervezkednek.

- Már nyomdájuk van! Izgató röplapokat terjesztenek. Már majdnem egész Csepel tele van velük.

- Na azért ne túlozzanak - szólt közbe az ősz hajú ember.

- Mit csináljunk velük, egymás után tartják gyűléseiket, a hordószónokok lázítanak.

- Na, olyant nem mondanak, amiért nyomban le lehetne őket fogni.

- Fellázadnának mind ezek a bitangok, ha lefognánk őket.

- Ezek nem jók, de ezt el kell tűrnünk. Mi is kénytelenek voltunk a sajtó, a szervezkedési, a gyülekezési szabadságot deklarálni.

- Igen, azért, hogy ez a csürhe szervezkedni tudjon. Gyűléseket tarthassanak.

- Ezt legalább látjuk uraim, tudjuk, ki szólal fel, és mit beszél. Azt keressék meg nekem, akik a háttérből irányítanak. A gyűlések után tele van az üzem ilyen szennylapokkal - mutatott dühösen az ősz hajú ember az aktacsomóból kikandikáló piros betűs papírok felé.

Valamennyien dühösen néztek oda.

- Tenni kell valamit uraim! - állt fel az ősz hajú ember, és az irodaterem egyik sarkában elhelyezett egyik fotelek felé indult. Kollégái követték, tudták, ha ez az ember valami fontosat akar mondani, komolyan meg akarja tanácskozni a tudnivalókat.

- Bizony kell tenni valamit uraim - ismételte önmagát, és ült le az ősz hajú ember a süppedő fotelba.

A kollégák ugyancsak leültek, de hallgattak, nem merték megtörni az előállt csendet.

- Tenni kell, éspedig az eddigi módszereinket fel kell adnunk. Nem elég, ha a hangadókra ráállítunk egy-két embert. Ki kell menni a gyárakba.

- Nekünk is?

- Nemcsak nekem. Fiatalabb nyomozó koromban én szinte állandóan kint voltam a gyárakban. Emlékszem, egy alkalommal... várjanak csak... meg kell keresnünk az aktát. Szerencsére irattárunk nem egészen pusztult el. Sok papírt biztonságba lehetett helyezni. Igen, igen, tanulmányozni kell a régi aktákat. Alaposan és módszeresen. Sok megvan még ezekből a régi emberekből, nem pusztult el valamennyi. Azt hiszem, ezek között kell keresni a mozgatórugókat. Talán most csendben vannak, hallgatnak. Azt gondolnánk, hogy megjavultak, most nem csinálnak semmit.

- Igen, ez jó lesz.

- Igen, fiatalabb koromban volt egy taknyos kölyök. Szemtelen, pimasz. - A felügyelő arcán, mintha egy vörös kör keletkezett volna, lassan az egész arca vörössé vált, szemei megteltek gyűlölettel. - Egy kölyök! Még az ispánja sem tudta elpusztítani, pedig rágyújtotta a nádast.

- Hüj! - kapta fel a fejét a báró.

- Tudják ki lehetett az uraim? A mi jobbágyunk, a szökött jobbágy. Ne, ezt meg kell néznünk.

Ezt ő is annyi gyűlölettel mondta, hogy szavai izzása nyomban feltűnt az ősz hajú embernek, és két megértő szempár nyomban összekapcsolódott. Ők már egy szemvillanásból is megértették egymást.

- Persze ez nem jelenti azt, hogy ez a gyerek irányít is, de mellékesen őt is megnézhetjük. Az aktákat tanulmányozni uraim! Addig ne is találkozzunk egymással, míg a legfőbb anyagokat alaposan át nem nézték. Azok piros színű szalagokkal vannak átkötve. Annak idején szekáltak is miatta.

- Értettük! - válaszolt azonnal a két férfi.

Az ősz hajú férfi felkelt, jelezve, hogy a megbeszélés véget ért. Felállt a két férfi is, meghajtották magukat és eltávoztak az irodából.

Valóban komoly munka következett. A két emberen kívül egész iroda állt rá a régi aktákra. Mindent alaposan áttanulmányoztak. Kik voltak, akiket annak idején kihallgattak, mint vallottak, kik voltak a barátaik, azok címei, kapcsolataik, jellemük, szokásaik részletes leírása, hol szoktak szórakozni. Hol ittak, kinek udvaroltak. Életük jelentősebb történései, betegségeik, hol kezelték őket, mivel, milyen ismertető jeleik vannak, pszichikai jellemzésük, s a kihallgatások során történő reagálások, természetesen fényképeik, ujjlenyomataik, egyszóval minden, ami a személy és környezete, tevékenysége, rokoni és egyéb kapcsolatai megértéséhez és nyomon követéséhez szükséges lehet. Nem kis ismeretanyag volt ez, kiegészítve kitűnő nyilvántartásokkal, összesítésekkel, hogy szinte egy egész országról lehetett átfogó képet kapni. Ezek olyan nyomok voltak, mint a frissen esett hóban a hócsapa.

Az iratok igen körültekintő áttanulmányozása után elkezdődött a nyomozás, a felderítés szakasza. Ravasz, tapasztalt emberek kérdezték ki az érdekelteket. Nem is először őket, hanem először a rokonságnál, a kapcsolatoknál kezdték. Igen rövid idő alatt rendelkezésre állt a megfigyelt személy teljes anyaga, helyzetének, körülményeinek változása, új kapcsolatai, új ismeretségi köre, az időközben kialakult új szokások, jellembeli változások, ismert lett, hol, merre szokta tölteni a hétvégeket, mi a kedvenc eledele, itala, hol szokta azt fogyasztani, egyszóval mindent igyekeztek felderíteni, ami a kihallgatásoknál biztosítja a kezdeti előnyt.

- Az embereinkkel szemben nem merült fel semmi gyanú? - kérdezte az ősz hajú ember, eredeti nevén Hemerka Zoltán, akit korábban Zsíros Döncinek hívtak.

- Nincs velük szemben semmi érdemleges anyag - felelt a fiatal báró.

- Nem tudom elhinni, hogy ez az ember annyira megváltozott volna, hogy már semmivel sem törődik.

- A legügyesebb nyomózóinkat állítottam rá, és állandóan figyeljük.

- Tudod mit? Nézzük meg személyesen.

- Mi menjünk ki hozzá?

- Na, egy báró nem mehetne ki? - kérdezte kissé gúnyosan az ősz hajú felügyelő, aki már főtanácsosi rangot kapott.

Ő egyszerű szülőktől származott, így nehezen viselte ennek a pökhendi bárónak jelenlétét, akit azért helyeztek ide, hogy őt leváltsa, de ha valaki itt élni akar, alkalmazkodnia kell. Ez itt a legfőbb törvény.

- Nem is lesz rossz! Menjünk ki. Képzelem mennyire meg fog lepődni ez a suhanc.

Nem tellett sok időbe, már belül voltak a gyárkapun, abban a hatalmas csarnokban, ahol István gépe állt.

- Ott van! - mutatott Istvánra a művezető. - Egyébként rendes ember, munkáját igen szorgalmasan végzi, ő az egyik legjobb munkaerő.

- Óh, nem erre vagyunk kíváncsiak - mosolyodott el a báró.

- Na, menjünk.

Lassan közeledett a gép felé a két férfi.

- Te ez tényleg nagyon szorgalmasan dolgozik. Egymás után kerülnek ki kezéből a munkadarabok.

- Igen - válaszolt a báró, aki maga is meglepődve nézte a gyors, biztos mozdulatokat. - Én megőrülnék itt. Nem bírnám ezt a monoton munkát. Ez csak ennek a csürhének való.

Az idősebb nyomozónak e megjegyzésre eszébe jutottak a szülei és azért epésen válaszolt:

- Nem mindenki alkalmas arra, hogy dolgozzon is.

Közben odaértek a gép mellé. István már előbb észrevette őket, fél szemmel figyelte a két embert. A fiatalabbat nyomban megismerte. Akit ő egyszer látott, azt nem felejtette el, de különösen azt nem, aki néki annyi kellemetlenséget, annyi problémát okozott. Most már minden bizonnyal tudta István, hogy őt a fronton a báró el akarta emészteni. Őt, kinek szülei annyit dolgoztak ennek az embernek, a családjának.

- Mi van, te siheder?

István szeme megvillant, de aztán hamar kialudt ebből a villogó szempárból az a sárga fény, mely a hozzáértőknek nyomban jelzi a veszélyt.

- Nagy megtiszteltetés báró úr! Csak nem hozzám jönnek?

- Igen, fiam, hozzád! - válaszolt Hemerka nyomban, hogy érzékeltesse, itt ő a főnök.

István nyugodt, biztos mozdulatokkal állította le a gépet.

- Nem lesz baj, ha a gép nem működik, a többi gép termelését is befolyásolja?

- Majd mi elintézzük! - mondta dölyfösen a bárófiú.

Hogy milyen tenyérbe mászó képe van ennek a különcnek, állapította meg az idősebb nyomozó. Bár én lennék a báró. Megmutatnám ennek a ficsúrnak. Most már azt sem tudta eldönteni, melyiket utálja jobban, ezt az egyszerű munkásruhás férfit, vagy ezt a taknyost mellette, ezt az úri ficsúrt.

A három ember elindult. Hemerka nagyon vigyázott, mert emlékezett rá, hogy itt az ispán hogy járt. Sötét pillantások kísérték útjukat, egy-egy régi gép mellől valami szitok is elhangzott, de egy-egy átokról is remélték, hogy megfogamzik.

Istvánnak ismerős volt már az épület, fiatal korában járt itt. Tudta, hogy merre vannak a hivatali szobák, a zárkák. Egyike volt azon keveseknek, aki a főnök dolgozószobájában is járt.

István arca nyugodt volt, tekintete derűs, de agya szorgalmasan dolgozott. Mi lehetett az a narancshéj, amin ő elcsúszhatott. Mostanában nem tett mást, mint régi barátaival tartotta a kapcsolatot. Mégis nehéz nap lesz ez a mai. Aztán ki tudja, még hány jön.

- Megérkeztünk - mondta Hemerka, és kinyitotta az ajtót. Előbb ő lépett be, aztán István és utána a bárófiú.

István az első pillantásra megállapította, hogy itt nem sok minden változott. Az a hatalmas tölgyfa faragott íróasztal még biztosan a régi volt, legfeljebb az ülőbútorok lettek kicserélve. Igen, most még lakályosabb ez az irodahelyiség. Úgy látszik, e hely jelentősége megnövekedett. A báró nagyobb kényelemhez szokott ugyan, de azért legfőbb vágya volt, hogy végleg ebbe a szobába kerülhessen. E a vén trotty nyugdíjba mehetne már. Majd ő segíteni fog ebben.

- Na gyere, üljél le! Ne oda! Oda a fotelba. Ott kényelmesebb. - Istvánnak ez a szívélyesség nem tetszett. Volt dolga már ezzel a ravasz kópéval, így tudta, hogy ez a szívélyesség nem sok jót takar. Először a nyájasság látszatával akarnak kiszedni belőle valamit. Ő ugyan most valóban nem sokat tud, úgy látszik ezek inkább Antalra kíváncsiak, de ha agyon kínozzák, akkor sem fog mondani semmit. Nem fognak jól járni, ha belőle akarnak kiszedni valamit, inkább őbelőlük kiszedi azt, amire ő kíváncsi. Mindenesetre nagy játék lesz.

- Hallottam, igen szorgalmasan dolgozol.

- Igen, elvégzem a munkámat.

- Na, de azt hallottam, igen jól.

- Feletteseim bizonyára túloznak.

- Nem hinném; akire ők rámondják, hogy jól dolgozik, az igaz is.

- Örülök, hogy ez a vélemény rólam, de bizonyára nem azért hoztak be, mert jól dolgozom.

- De, de azért!

- Hm. Már ezért is ide lehet kerülni?

- Ezért is. Különösen akkor, ha ezt a jó munkát nemcsak az esztergapad mellett fejtik ki.

- Másutt is lehet dolgozni?

- Igen, például ott, ahol te dolgozol.

- Hol dolgozom én? A gyárban.

- Igen ott!

- Végzem a munkám az esztergapad mellett.

- Azt is tudjuk.

- Mit akarnak tudni még?

- Te szemét - ugrott fel az ősz hajú detektív. - Azt akarjuk tudni, mit csinálsz még. Hogyan szervezkedtek, ki vezeti... Te ki vagy?

- Szovjet kém! Vagy ahogy maguk nevezik orosz kém! - mondta István hidegen. Az ősz hajú ember elsápadt, a jelenlévők moccanni sem tudtak. Ezekben a tapasztalt emberekben is rendkívüli hatást váltott ki ez a hideg, nyugodt mondat, az a mód, a forma, ahogy azt István mondta.

- Te, te... velünk pimaszkodsz? - állt fel az ősz hajú felügyelő, ökölbe szorítva kezét István orra alá dugva.

- És ha tényleg az vagyok, sőt az oroszok egyik bizalmi embere, mi lenne magával. Az oroszok már eléggé megerősödtek, maguk meg ilyen durván bánnak embereikkel? Ha ez igaz lenne, lehet, hogy nem is élné túl.

A bárófiúnak a szemében, melyben pár pillanattal elébb még villámok cikáztak, most kaján öröm gyúlt ki, és vigyorogva nézett az ősz hajú emberre.

Az ősz hajú is észrevette a villámgyors változást, és gyomra remegni kezdett a visszafojtott dühtől. Igen ez a bárófiú milyen szívesen keresztbe tenne néki mindent, csakhogy őt elüldözze már erről a helyről. Ez a pimasz nem fogja ezt megérni, el kell innen tetetni, mielőtt néki töri ki a nyakát.

István gyorsan észrevette, hogy a két ember között határtalan gyűlölet feszül. Inkább néki bocsátanának meg, mint egymásnak. Ez ügyesen ki kell használni.

- Mondd édes fiam - ült le ismét az ősz hajú felügyelő -, remélem, nem képzeled, hogy bennünket át tudsz ejteni. Mondj el csak mindent őszintén.

István mindezekből már alaposan következtetett arra, hogy itt bizony nem tudnak semmit, valahogy találomra választották ki őt, talán a régi iratanyag alapján. A felügyelő meg arra gondolt, hogy ez az ember most már mennyire érett, tapasztalt emberré vált, jó lesz rá vigyázni. Az ilyenek értenek ahhoz, hogy kell bajt keverni. Jó lesz ezzel óvatosnak lenni.

- Nem értem, mire gondol, felügyelő úr!

- Most már igazgató úr! - és gúnyosan nézett a fiatal báróra, aki hitelen pulykavörös lett.

- Értem igazgató úr!

- Nem érted fiam? Arra vagyunk kíváncsiak, mit szoktál munkaidő után csinálni?

- Udvarolok.

- Ezt is tudjuk.

- Hamarosan megnősülök.

- Ezt is tudjuk.

- Akkor mire kíváncsiak még.

A bárófiú eddig hallgatagon ült, de szemeiben a gyűlölet lángja foszforeszkált. Az, ami összekapcsolta ezzel az emberrel, számára olyan volt, mint a lidércnyomás, mint egy nyomasztó rémekkel teli álom. Ez az ember féltestvére annak, aki neki is féltestvére. Rokonok ezzel az emberrel, rokonok. Úgy érezte magát, mint a keleti rémmesékben azok, akiket nagy üvegharang alá dugnak, és hatalmas kalapáccsal verik a harangot, és az kong, kong, addig míg az alatta lévő ember meg nem őrül. Szörnyű helyzet ez. Hát nem tud ettől az átkos helyzettől megszabadulni. Ő, aki az egész ország egyik első embere, aki jóképű férfi és mérhetetlenül gazdag, akinek rangja van, nem mer kaszinóban megjelenni, attól félve, hogy ki mondja szemébe, hogy ő a báró csak egy ispán gyermeke. Addig nem lesz nyugodalma, míg azokat, akik erről a szörnyű valóságról tudnak, láb alól el nem teszi. Ölni? ...mindent ...mindenkit ...csak ettől a lidércnyomástól megszabaduljon. Hirtelen ugrott fel, halottfehérré vált arccal. - "Megölöm!"

- Mi az kedves báró? Csak nem történt valami? - kérdezte az igazgató kissé csodálkozva, de gunyoros hangon.

- Semmi, semmi.

- Hozzatok egy kis vizet - mondta előzékenyen, és máris indult íróasztalához, hogy a csengőt megrázza.

A báró nem tudott közbeszólni.

A tapasztalt, ősz hajú nyomozó már ismerte a titkot, és el volt szánva, hogy azt alkalomadtán felhasználja. Tudta, hogy a bárót ez mennyire érzékenyen érinti, de ő sem gondolt arra, hogy ennyire mélyen él ennek az embernek belsejében a mérhetetlen szégyen és harag. Ő, aki első osztályú kombinátor hírében állt, pillanatokon belül össze tudta rakni a mozaikképeket, s kérlelhetetlen logikával következtetett arra, mi volt ennek a szenvedéllyel teli indulatkitörésnek előidézője.

- Mit akarunk tudni Tőled?... Hm... már semmit. Tudod mit? ... Elhisszük néked, amit mondtál, de egy pár napra hűvösre teszünk.

A csengőt, ami még mindig a kezében volt, és amellyel játszott, most ismét erősen megrázta.

Egy egyenruhás rendőr lépett be.

- Vigye a vizsgálati cellába! - mutatott a főfelügyelő Istvánra - Maguk meg maradjanak uraim, még beszélgetünk.

Megvárták, míg Istvánt elkísérik, de akkor sem szólaltak meg, amikor az ajtó bezárult a két ember mögött. Valamennyiüket úgy megrázta a rövid kihallgatás, szenvedélyeiket oly erősen felköltötte, hogy időre volt szükség, míg lehiggadnak.

- Alá kell vetni harmadfokúnak - mondta a báró összeszorított ajakkal, amikor végre megnyugodott.

- Miért volna rá szükség? - kérdezte az ősz hajú főfelügyelő.

- Miért, hogy kivallassuk, kivel tart fent kapcsolatot.

- Ez az ember úgy érzem senkivel, már meggondolta magát.

- És ha nem?

- Akkor is mire mennél vele. Azt hiszed, ezt meg lehetne törni harmadfokú vallatással? Ez túlságosan keménynek látszik.

- Ez igaz. - ismerte be a báró. Ő is emlékezett rá, hogy a fronton milyen halált megvetően bátor volt István.

Az ősz hajú igazgató, maga is szívesen alávetette volna Istvánt a vallatásnak, hiszen még emlékében élt a korábbi csúfos kudarc, de úgy érezte, hogy szüksége lehet még Istvánra a báró ellenében, így inkább elengedte.

- Tudod, kedves báró, van egy jó ötletem.

- Micsoda? - néztek ketten is a sokat próbált idős emberre.

- Ráállítom a féltestvérét, az ispánfiút, az annyira gyűlöli, hogy valamit csak kiszed belőle.

Az öreg nyomozó látta, hogy a báró szája elfehéredik és elkeskenyül. Most már tudta, hogy a főfelügyelő, most már igazgató, ismeri féltve őrzött titkát. Csak idő kérdése lehet, hogy másoknak is közreadja. A báró nem szólt semmit, hihetetlen akaraterővel uralkodott magán, csak megkeményedett kőarcán látszott, hogy mindenre el van szánva.

- Így döntöttem, mehetnek uraim!

Valamennyien felálltak.

- Még egyet! Te fogod a kapcsolatot tartani azzal az ispángyerekkel. - nézett a báróra, jól megnyomva az ispán szót.

A báró nem felelt, de szemei különös tűzben égtek.

A vasajtók, melyek elzárták Istvánt a külvilágtól, hamar kinyíltak. István ismét szabad volt, ismét visszamehetett a munkahelyére. Társai örömmel fogadták, hogy nem igazolódott a gyanú, de felettesei, bár azt a hírt kapták, hogy nem igazolódott a gyanú, nem örültek neki. Szívesen ki is tették volna a gyárból, de a fejlődő gyár részére kevés munkaerő állt rendelkezésre, és különösen kevés volt az oly szakképzett munkaerő, mint amilyen István volt. Ezért eltűrték addig, míg valami ki nem tudódik róla, vagy a gyárban nem okoz problémát.

Hamarosan megtartották az esküvőt is. Rózsi igen szép menyasszony volt. Kolléganői segítségével szerzett menyasszonyi ruha kiemelte szép fekete haját, kitűnő alakját. Szerény volt az esküvő, de azért eljöttek István barátai és Rózsi barátnői is, és a kopott kövekkel kirakott udvaron, részben a kövezeten ülve elfértek, bár sokan az utcai járdára szorultak ki. A szerény esküvőnek is megvoltak az örökké emlékezetes boldog pillanatai, és az első boldog asszonyi mosolyt az öregedő fényképész masinája örökítette meg.

A fiatalok egyelőre nem tudtak új lakáshoz jutni, azért István anyjának lakásában húzódtak meg. A régi, már eléggé tönkrement ágyat ügyes munkáskezek szélesítették meg. Így az mindenben megfelelt egy hitvesi ágynak, oly kimondottan szépasszony mellett, mint amilyen Rózsi volt. István, akinek szívén ütött seb már szépen gyógyult, boldog volt emellett a szép, odaadó teremtés mellett.

Nem volt pénz a nászútra, de egy hét szabadságot kaptak, mely idő alatt bejárták a budai hegyeket.

- Olyan boldog vagyok István - simult a fiatalasszony a férfihez.

- Én is veled - és forró csókkal zárta le az asszony vérpiros ajkát.

Úgy érezték, hogy a pár nap örökké tarthatna. Istvánnak sikerült valami vitorlavászonszerű anyagot szerezni, amelyből Rózsi segítségével ügyes kis sátrat varrtak össze. István értett hozzá, hogy kell a nomád életet, nemcsak elviselhetővé, hanem igazán romantikussá, érdekessé tenni.

Talán semmi nem tudott volna felejthetetlenebb élményt nyújtani a két, egymást szerető embernek, mint a szabad természet romantikája a budai hegység még felfedezetlen, alig járt erdői, az elrejtett források, a zúgó kis patakocskák.

Rózsi sok útikönyvet olvasott már, olvasott Olaszország csodálatos tájairól, az Adriai-tenger partjáról, a híres francia fürdőhelyek káprázatos kastélyairól, észak hatalmas jégmezőiről, távol-kelet egzotikus városairól, tájairól, a híres szállodákról, de úgy érezte, hogy sehol nem lenne annyira boldog, mint itt az elrejtett patakok partján, a keskeny völgyekben, a fák közé rejtett kis sátorban. Óh, mily boldog volt, amikor egy kis nyíllal sikerült egy őzikét elejteni. Egy kis őzikét spárgából font hálóval, és mellette lehelyezett ügyes kis csapdával sikerült is megfogni, de annak oly édes, kis, riadt szeme volt, hogy Rózsi megsajnálta, és szabadon engedte a kis állatot.

Csodálatos hét nap volt ez, aminek szépsége önmagában megér egy szenvedéssel teli életet is. Rózsi elégedett volt. Érdemes volt várni ennyi boldogságra, kiadhatta volna meg néki, ha nem egyedül ez a szíve mélyéből szeretett talpig férfi.

A hét hamar elmúlt, mely után tovább folytatódott az élet. Várta a munka mindkettőjüket. A hét ugyan hamar elmúlt, de a boldogság nem, a fiatalasszony szíve oly csordultig tele volt örömmel, hogy e pohárból azt nem lehetett kiönteni.

Az egyik este Rózsi éppen takarított, csinosította a lakást. Az omladozó vakolatot is sikerült megerősíteni, a köves helyiségeket is lepadlózták, s így a lakást elviselhetővé tenni, amikor vendég érkezett. István féltestvére, Zoltán jött meg. Rózsi hirtelen szólni sem tudott néki, amikor Zoltán arcán széles mosollyal belépett.

- Szerbusz sógorasszony! Megjött a fattyú.

- Hogy mondhatsz ilyet, mi soha nem tekintettünk téged idegennek, pláne fattyúnak. Gyere beljebb. István, ha megjön örülni fog, hogy végre itt vagy. Mindjárt itt lesz az anyósom is.

- Takarítasz?

- Igen, elviselhetővé akarom tenni a lakást.

- Most már valóban nem úgy néz ki, mint amikor itt voltam.

- István azt mondta, hogy oly váratlanul eltűntél.

- Csak nem akartam Istvánt zavarni.

A férfi letelepedett egy székre, amelyet a fiatalasszony gyorsan letörölt, mielőtt a férfi leült rá.

- Minek köszönhetjük ezt a magas látogatást? - mosolygott a fiatalasszony a férfire.

Az ugyancsak mosollyal fogadta sógornője mosolyát, megállapította magában, hogy ez a nő kimondottan szép. Milyen szerencséje van ennek a nyavalyás bátyjának, hogy ilyen szép asszonyt talált.

Az asszony is megnézte a férfit. - Jóképű férfi lenne ez - gondolta magában - csak ne lenne oly sunyi a pillantása. Van az arcában valami rókaszerű. Igaz, azt mondják, hogy az apjában is volt. Egyébként jó felépítésű, elég erős férfinak látszik.

- Mit csinálsz most?

- Most fejeztem be tanulmányaimat. Apám hagyott rám egy kis földet, úgy száz hold körül, azt majd megművelem.

- Na, nagy ember lettél Zoltán.

- Nagy ember? Mégis egy fattyú vagyok.

- Úgy hallottam, hogy a halála előtt nevére vett az ispán.

- Mégsem mossa le rólam senki, hogy zabigyerek vagyok. Egy cselédnek vagyok a fia.

Rózsi megütközve nézett rá. Milyen durva ez az ember, még saját magát is lenézi, mert nem született grófnak. Itt mindenkiben bent van az a rangkórság. Senki nincs megelégedve magával. Aki nagy, még nagyobb szeretne lenni. De mi köze is néki ehhez.

- Elfogadsz egy teát, Zoltán?

- Ha szívesen adod, de jól cukrozd meg.

- Sajnos cukorból kevés van.

- Elfelejtettem, hogy nyomortanyára jöttem.

Rózsi szemöldöke megrebbent, de nem szólt semmit. Feltette a vizet a tűzhelyre, ami éppen meg volt rakva, mivel Rózsi vizet melegített a súroláshoz. Már hallotta is, amint anyósa az utcáról nyíló ajtóban torkát köszörüli.

- Megjött édesanyád!

Az idős, fehér hajú asszony meglepetve állt meg az ajtóban, amint fiát meglátta.

- Fiam, te tékozló fiú, hát hazatértél?

- Hazatértem, anyám!

- Remélem, itt maradsz?

- Nem anyám, csak meglátogatlak benneteket.

- Hamarosan jön a bátyád is. Ő is örülni fog neked.

- Megvárom, anyám!

- Hogy megy a sorod fiam? Nem is írtál semmit, nem is jöttél.

- Úgy sem tudták volna elolvasni.

- A bátyád jól tud olvasni.

- Ja, igaz.

Mondani akart valamit a tékozló fiú, de elharapta nyelvét.

- Hallom, nevére vett az ispán.

- Igen anyám. Nem akartam a maga nevén maradni.

- Nem lett volna az szégyen fiam.

- De szégyen az anyám.

- Fiam én téged tisztességgel felneveltelek.

- De csinálhatták volna másképp is.

- Nem lehetett fiam.

A fiú nem szólt semmit, de gyűlölte a körülményeket. Hiába vette a nevére az ispán, ő mindig törvénytelen gyereknek érezte magát, és gyűlöletet érzett anyja, testvére iránt, de éppúgy kimondhatatlanul gyűlölte a bárófiú féltestvért is, aki pöffeszkedik a hatalmas villában és a hatalmas kastélyban, míg ő, igaz, szórja a pénzt, de néha bizony kuporog. Amióta az apja elhalt, bizony nem jól mennek a dolgok. A föld is csak akkor terem, ha azt gondosan megművelik. Ő ugyan értett a gazdasághoz, de azért jobban szeretett Pesten élni, szórakozni a mulatókban.

- Na, itt van István.

István egy pillanatra meglepődött, amikor meglátta a hűtlen testvért, de aztán öröm gyúlt ki arcára.

- Szerbusz testvér! Hazajöttél?

- Meglátogatlak benneteket.

- Hát akkor Isten hozott, érezd magad jól.

Ettől fogva István gyakori látogató lett. A régi, ellenséges szándékú testvér megváltozott. Ő vállalta el annak a kis fekete hajú csöppségnek a keresztapaságát is, aki Istvánék nagy örömére megszületett. Istvánnak gyönyörű kislánya lett, fekete hajú, fekete szemű, szép fehér arcbőrű és igen szép arcú teremtés. Boldog volt az egész család, de a legboldogabb az idős, fehér hajú asszony volt, aki gyakran mondogatta, hogy ő a legboldogabb, mert ez a gyermek csak az ő gyermekük, gyermekének a gyermeke. Szinte ráragadt erre a kis csöppségre. Hogy leste az első szót, milyen vigyázattal fogta meg a törékeny kis kezeket, amikor ez a kis bájos baba első lépéseit tette. Örömet és boldogságot hozott a családnak ez a bájos kis csöppség. István minden szabadidejét vele töltötte. Nem volt, de nem is kellett gyermekkocsi, hiszen a hatalmas erejű ember úgy vitte ezt a kis vakarcsot, mint a pelyhet, de olyan óvatosan, mintha a föld legdrágább gyémántját tartaná a kezében. Csepel erdőségének éneklő madarai hamar megismerték a kis jövevényt, hisz gyakorta szórakoztatták a dalaikkal.

- Hol van megint István? - kérdezte a féltestvér Zoltán.

- Valami titkos gyűlésük van - mondta az anya.

Rózsi, aki közben a kisgyermeket fürdette, gyorsan anyjára pillantott.

- Ugyan anyám, a vendéglőben van. Mostanában néha elmarad egy-egy korty italra, de sokat dolgozik, megérdemli.

- Sokszor jön későn haza? - kérdezte tovább Zoltán.

- Dehogy sógor - szólt közbe gyorsan Rózsi.

- De azért este hazajön?

- Óh fiam mindig, ő nem marad el éjjel.

- Jól van anyám. Ő mégis csak rendes ember.

- Mindig az volt fiam - mondta az anya mély meggyőződéssel.

- Hoztam nektek egy kis tortát! - nyitotta ki táskáját a férfi.

- Te is jó gyerek vagy, fiam!

- Na te kis pisis, jön a tortaevés.

A kis teremtés, a kisebbik Rózsika a hangra felfigyelt és gyorsan odasompolygott nagybátyja ölébe. Az utóbbi időben többször szokott cukrot kapni. Ezt a kis gyerekfejével jól meg is jegyezte.

István valóban későn jött haza, Zoltán akkor már nem volt ott.

- Mi van, édes fiam. Fáradtnak, kimerültnek látszol.

- Az is vagyok anyám. Most megint több embert elbocsátottak a gyárból.

- Mi közöd hozzá, fiam? Nem üsd te bele az orrodat semmibe. Akkor soha nincs baj.

- Megígérem anyám, hogy nagyon vigyázok.

Ezt István jó szívvel megígérhette, mert nagyon vigyázott is, és már nem vállalt vezető szerepet. Az idős nyomozó a haját tépte, hogy semmit nem tudott meg Istvánról. A báró már régen letartóztatta volna, de az igazgató nem engedte. A bárófiú már tajtékzott a dühtől. - Igaz, ez az ember még nem beszélt, de mit vár az ember ilyen proliktól? Egyszer csak elszólja magát, aztán jaj az ő társasági életének.

- Most valamire készülhetnek - erősítette meg a fotelban az ispán fia.

- Mondd el pontosan, mit hallottál! - szólította fel az ispángyereket az ősz hajú nyomozó.

- Azt tudom, hogy mostanában ez későn jár haza. Anyja azt mondotta, hogy valami titkos összejövetelen van.

- Ti nem tudtok semmit? - fordult most dühösen az ősz hajú ember a másik fotelban ülő civil ruhás ember felé.

- Nem! Egy házba bemegy. Ott marad egy ideig, aztán kijön és hazamegy. Valami ismerőse lehet ott.

- Te szerencsétlen! Hol van az a ház?

Feleletet sem várva, felugrott és járkálni kezdett a hatalmas irodában. A fotelban ülők csodálkoztak, soha nem látták ilyen idegesnek.

- Megvan... megvan... én marha... hát persze.

Hosszabb ideig eltartott, míg ez az agyafúrt és mindig megfontolt ember lehiggadt.

- Valamikor, már nagyon régen, még a háború előtt ez az ember előtte is ott tűnt el. Most elkaphatjuk őket. Na te óvatos duhaj - mormolta fogai között.

- Le kellene nyomban tartoztatni, majd kiszedjük belőle a többit.

- Szamár, elronthatnánk az egészet.

A báró bosszúsan harapta össze a száját. Vele így még nem beszélt senki. Az utóbbi időben már annyira gyűlölte az idős embert, hogy megfojtotta volna egy kanál vízben is.

- Megszervezzük az ügyeletet főnök - szólt a másik helyettes.

- Az igen jó lesz. De várjatok!

Hallgattak valamennyien és várakozással tekintettek a beszélőre.

- Volt egy aktám abban nékem van egy rajzom, egy ház alaprajza... igen... egészen biztos, hogy benne van... jól meg kell nézni. Ezt a házat én akkor igen alaposan megvizsgáltattam... még falbontásokat is csináltunk... Még azt is tudom, hogy a ház pincéjének van egy rejtett kijárata... azt is tudom, hová nyílik... Na, most megvagytok!

- Ők is tudják, hogy mi ezt a házat ismerjük - szólt kétkedően a báró.

- Te? Hol voltál te még akkor? Ez még a háború előtt volt. Akkor valahogy megneszelték, hogy figyeljük a házat, így többé nem használták. Most azt hitték, minden feledésbe merült. Nem gondolják, hogy ilyen alapos munkát végeztem.

- Talán sejtik.

- Lehet, de most úgy látszik, rá vannak kényszerítve, hogy itt gyülekezzenek. Ezek olyanok, mint a patkányok, ha az egyik lukból kifüstöljük őket, mennek a másikba.

- Ez azt jelenti, hogy jól dolgoztunk, hiszen sikerült a búvóhelyek jelentős részét felderíteni.

- Igen, derekasan dolgoztatok, túljártatok ennek a ravasz népségnek az eszén.

Valamennyien a győzelem mámorában éltek már.

- Nem menekülhet innen senki emberfia - dörzsölte elégedetten kezét az idős, ősz hajú nyomozó látva a sikert, az előléptetést.

- Te elmehetsz! - fordult az ősz hajú ember Zoltán felé.

Az felemelkedett, meghajolt a társaság felé, aztán könnyed léptekkel eltávozott. A többiek utálattal néztek utána, csak a báró vetett rá gyűlölettől égő pillantást.

Az ispánfiú jól jelzett, időben közölte a gyülekezést. Az ősz hajú ember tarsolyában már kész volt a haditerv. Az ősz hajú igazgató, tapasztalt, elszánt embereket válogatott ki, akik fegyverekkel felszerelve körülvették a házat.

A szervezés művésze volt ez az ember. Oly nagy gyakorlat, oly hosszú tapasztalat állt már mögötte, hogy másoknak még a gondolatát is kitalálta. Tudta, hová, mennyi embert kell elhelyezni. Sikerült négy automobilt is biztosítani. Ezek egy része, még a háború előtti időben készült, míg két Ford már háború utáni.

- Nem menekülhet innen senki emberfia - dörzsölte elégedetten a kezét a nyomozó.

Egész életét ebben a munkában töltötte, és élete munkáját általában siker koronázta. Ez az egyetlen ember, aki ily hosszú ideig tudott packázni vele. Most valami elégtételfélét érzett, őt is valami megmagyarázhatatlan diadalérzet, a beteljesülés valamiféle érzése töltötte el.

Most a szemközti, alacsony épület egyik köves, nedves lakásából, óvatosan félrehúzódva a piszkosnak, átláthatatlannak tűnő ablakból kandikál ki a báró társaságában az ablakból. Mindkettőn egyszerű munkásruha volt, csak kezük puhasága árulhatta el, hogy ezek nem egészen munkásemberek. A báró még a kölni illatától sem volt hajlandó megválni, különösen ilyen helyen, ahol annyi bűz van.

- Már jönnek ezek a szemetek, igazgató úr!

- Igen, látom őket! Nézze, milyen óvatosak. Most megáll. Látja... mintha véletlenül leejtett volna valamit, és közben milyen figyelmesen néz körül. Ha nem az ablakból lesnénk, bizony ezeket nehezen lehetne lefülelni... na... ott... nézze... ott... ott jön a mi emberünk.

István nyugodt, könnyed léptekkel közeledett a ház felé. Egyszerű, munkásruhába volt öltözve, de így is érvényesült magas, erőteljes alakja, látszott az a rendkívüli erő, ami ebben az emberben van.

- Nézze, még csak körül sem néz - mormolta fogai között a bárófiú.

- Ne higgye! - válaszolt az ősz hajú nyomozó - Lát ez mindent, jobban, mint az, aki körülnéz. Nagyon ügyes ember lehet ez. Igen, nézze, most kissé felém fordítja fejét - lépett az ablakból gyorsan hátra a felügyelő -, most mintha megbotolna egy kissé, látja, csak azért, hogy megnézze az ablakot... továbbmegy... nem, valaki belekarol... nézd, most a másik oldalról is belékarolnak. Úgy tesznek, mintha részegek lennének... látja, most ellöki őket... de fenemód erős ember ez. Kár, hogy nem bárónak született, ugye kedves báróm.

A báró nem szólt semmit, csak elvörösödve nézte a másik gyűlölt embert.

- Látja, vissza akar jönni - szólt újra az ősz hajú nyomozó. - Ha ez az ember lebukik, nem önmagának köszönheti... nézze, nem jön vissza, nyugodtan tovább megy. Úgy látszik, nem talált gyanúsat - vélte a báró.

- Gondolja? Ez már azt is tudja, hogy az utca tele van rendőrökkel. Úgy gondolja, erre nehezen menekülhet. Megpróbálja hát a másik oldalon. Csak meg nem szökjön. Most már elkaphatjuk, tetten értük.

- Aztán mit hoz ki belőle.

- Ebből semmit, de a többitől eleget. Na gyorsan, mert elszökik.

István már valóban látta a veszélyt. Tudta, hogy menekülni kell. Két munkatársa, aki közül az egyik Antal volt, döbbenten nézett Istvánra. Még nem fordult elő, hogy ez az ember őt ily durván ellökje magától.

- Menekülni kell, körül vagyunk kerítve.

- Nem láttam senkit - lepődött meg Antal. - Pedig igazán jó szemem van.

- Most az egyszer ügyetlen voltál, de nem baj, meneküljünk. Nem lett volna szabad idejönnünk, mondtam előre.

Most három ember rohant a ház emeletére.

- Menekülni, ki merre lát! Ha lőnek, meg kell állni. Nem szabad kockáztatni. Majd csak megússzuk valahogy. Utánam!

Most már mindenki felismerte a veszélyt. Olyan volt itt most minden, mint a kigyulladó prérin, ahol riadva menekül állat és ember a tűztenger felöl. Mindenki futott, ahogy a lába bírta.

István már nyitotta is a pinceajtót. A nehéz vasajtó halkan nyílt ki, tartóit gondos kezek olajozták. Amint betódult mindenki, a pince ajtaját István rázárta. A hosszú vasrúd a helyére került.

- Ezt azután nehezen nyitják ki - mondotta István mosolyogva.

- Gyorsan az alagúthoz - kiáltotta Antal.

- Jó lesz az? - kérdezte István.

- Másként hogy jutunk ki? - kérdezett Antal is, aki ludasnak érezte magát, mert István mondta néki, hogy csináljanak még egy kijáratot. A terv erre is megvolt, csak a pince tetején kellett volna egy lyukat fúrni, melyen keresztül juthattak volna a padlásra, és onnan csak elszökhettek volna valahogy.

- Na gyerünk, gyorsan dobjuk el innen a fát.

Gyors kezek szabadították fel a bejáratot az odarakott farakástól. Közben már ütötték a vasajtót, annak lemezén zizzenve hatoltak át a golyók.

- Na, most gyorsan utánam!

István bebújt az alagútba, társai követték. Igen gyorsan a végére értek és ott csak vékony deszkákat kellett széthúzni, hogy szabaddá tegyék az utcára a kijáratot.

- Hüj! Az istenit! - kiáltott fel István. - Itt is rendőrök vannak.

Most vagy tíz ember dermedt meg, aki jól tudták, mi következik. Hátuk mögött már sikerült betörni a vasajtót, és már csak idő kérdése, hogy a pince sötétjéhez hozzászokjanak és megtalálják a kijáratot.

- Hej, csak fegyverünk lenne! - sóhajtott fel István. - Hogy megtaníthatnám ezeket. Fegyver nélkül úgy lőhetnek le minket, mint a vadász a védtelen nyulat. Még elbújniuk sem kell. Na gyerekek, ki mer velem jönni? Ki kell törni, itt a végén, mert különben nem tudunk menekülni.

Mindenki tudta, hogy ez életveszélyes vállalkozás, itt lőni fognak. Elszánt emberek voltak itt is, de tudták, hogy a kitörés öngyilkosságféle, csak nagyon gyors, elszánt ember tudja megkísérelni. Ennyinek ezt nem lehet csinálni. Pillanatokon belül megszületett a határozat: - István és Antal menjenek, a többi marad.

Két elszánt ember ugrott ki az alagútból és kezdte meg a halálfutást.

Erre senki nem számított. Ez mindenkit meglepett. Olyan volt ez, mint roham a fronton, ahol hősi elszántsággal rohannak a hadak egymásnak, vagy az ágyútűzzel szemben, amikor robbanó gránátok között kell elfutni. Istvánnak eszébe jutott a sok frontélmény, oly pillanatok, amikor villanásszerűen átcikázik az agyon az egész élet, szinte egészen a gyermekkortól.

Gyors volt mindkét ember, de gyors volt a puskagolyó is. Gyakorlott kezekben voltak a puskák, olyanokéban, akik rendszeresen végeztek lőgyakorlatot. Ha meglepetés is érte őket, hamar felocsúdtak.

- Eltaláltak! - kiáltotta István.

Az elzuhanó embert Antal még berántotta a kerítéskapun.

- Hol lőttek meg?

- A mellembe fúródott a golyó!

- Tüdőlövés! - mondta Antal szakértelemmel. - Nem halálos, de nem menekülhetünk.

- Menjünk! - kiáltott Antalra István.

- Nem megyünk!

- Megyünk! - kiáltotta István, ellentmondást nem tűrő hangon.

Sikerült átvergődniük két kerítésen is, de Istvánt lassan elhagyta ereje. Hátuk mögött kutyák csaholása hallatszott.

- Menekülj Antal! Mondom, hogy menekülj.

- Nem hagylak itt.

- De, itt hagysz! Értsd meg, hogy szükség van rád. Kettőnket úgyis elfognak, együtt nem tudunk megmenekülni. Így te megmenekülhetsz, és én is életben maradok.

Antal belátta, hogy itt valóban nincs más kiút. Gyorsan lehasított ingéből egy darabot, azt összegyűrte és odanyomkodta a lőtt sebhez, és beszorította az ing alá. Elöl is tett egy rongycsomót.

- Isten veled, István!

- Isten veled - szólt István is már alig hallhatóan.

Antal menekült tovább.

István nem tudott elmenekülni. A kutyák gyorsan elérték. Azok megtalálták a kerítéseket, a lukakat, amit a szegénység nem tudott bepótolni, és Istvánt körülfogva veszettül csaholtak.

Egykettőre odaértek a rendőrök is.

- Hagyjátok, hadd dögöljön meg! - nézett utálattal Istvánra a bárófiú.

- Kötözzétek gyorsan be! Szükségünk lesz rá! - adta ki a parancsot az ősz hajú nyomozó.

A sebeket bekötözték, de még sokáig kellett várni a mentőkocsira, míg az megérkezett, és a sebesültet hordágyra tették. Négy rendőr is beült a mentőkocsiba. Az vijjogó szirénákkal rohant a rabkórház felé.

István a rabkórházban lassan gyógyult. A nyomozók többször meglátogatták, volt ott a bárófiú is, de valamennyiüknek tudomásul kellett venni, hogy a beteget addig nem adják ki, míg rendben nem lesz. Amiatt dühükben néha fogaikat csikorgatták, de nem volt mit tenni, tudomásul kellett venni, hogy a kórházban nem ők az urak.

Közben egy komoly per is indult. A báró úgy érezte, most már eljött az ő ideje. Körmönfont ügyességgel készítette elő főnöke vád alá helyezését.

Részben alapos, részben koholt bizonyítékokat gyűjtött össze. Azt, hogy az ősz hajú embernek igen jó szimata volt, és egy ideig a gyanúsítottakat futni hagyta, most ellene fordították. Azt állították, hogy Istvánt is már évekkel azelőtt lefoghatta volna. Látványos, nagy párbaj volt, a támadott szívósan védekezett, a támadó szívósan támadott. Kihallgatták Istvánt is, aki ugyan nem tudott érdemlegeset mondani, de a korábbi iratanyagait, ami a titkos irattárban a háború ellenére még hiánytalanul fellelhető volt, felhasználták az irodaigazgató ellen.

Hosszú, nehéz per volt. István már túljutott a lábadozáson, de még nem fejeződött be. A báró türelmetlenül várta azt is, hogy a másik nagy ellenséget, Istvánt mikor veheti át. Sokszor sürgette az orvosokat, míg azok az ismétlődő és türelmetlen sürgetést megunva, végül is átadták néki Istvánt.

Nehéz időszak következett. Kemény vallatás, egy még teljesen fel sem épült, kiszolgáltatott emberrel szemben.

A báró, aki most már az osztály, az iroda igazgatója lett, többször személyesen hallgatta ki Istvánt. Ilyenkor mindig két rendőr állt mellette. Kezein bilincs volt, a lába is össze volt kötve, csak annyira volt laza a lánc, hogy a rab mozogni tudjon.

- Hát, beszélsz már végre? Meddig foglalkozzam veled? - ordított a báró Istvánra tajtékzó dühvel.

István hidegen nézett a tajtékzó báró szemébe. Szívét mély gyűlölet markolta meg. Hát csak azért kell annyit szenvednie, mert ott volt az állomáson, azon az emlékezetes napon, amikor az ispán felfedte ennek a bárónak születése titkát? Ha nem így lenne, régen szabadon engedték volna, hiszen nincs ellene bizonyíték. Most vaskézzel, fenyegetésekkel, kínzásokkal csikarnak ki szerencsétlen emberekből valótlan vallomásokat, csak azért, hogy őt el tudják ítélni, és kielégítsék ennek a hiénának a bosszúvágyát.

A báró tombolt dühében. Ezt az embert nem lehet megtörni. A feje már csupa vér, a teste kék-zöld, de a szeme hideg, oly hideg, hogy ő, aki ugyancsak bátor ember hírében állt, rettegne tőle, ha egyedül találkozna ezzel a hideg szemű emberrel.

Mit tegyen vele? Most már oly nagy port vert fel a nyomozás, hogy szépen, simán nem teheti el láb alól. Most már le kell játszani azt a bírósági komédiát, amelynek nem tudni hová megy ki a vége. Tovább gyötörni ezt az embert nem lehet, de felesleges is, hiszen úgysem beszél. Szerencsére egy páran megtörtek, így van ellene bizonyíték. Most már nem szabadulhat. Egy pár évre biztosan elítélik. Addig biztosan nem beszél ez sem, de nem beszél az a másik, az az öreg, vén nyomozó sem. Szerencse, hogy eddig nem beszéltek. Már csak egy ember van, aki veszélyes. Az a pimasz zsaroló. Pénzt kér tőle és ő ad neki. Beszél vele, jó arcot vág. Most már ugyanabba a kaszinóba jár, mint ő. Egyenrangúnak érzi magát mellette. Talán igaza van, hiszen ő a féltestvére. Néki a bárónak az ispánfiú. De ő is csak ispánfiú, hiába hívják őt bárónak.

Szörnyű ez a helyzet, csak ne tudja meg senki. Ad pénzt ennek a férfinek, mi mást tehetne egyelőre.

Gyűlöletet érzett az egyik iránt, az iránt, aki most megbilincselt kézzel, ott fekszik előtte, akit az imént rúgott fejbe. De ezt már legyőzte. Aztán ez mégis csak egy jobbágyfiú volt, aki felett korábban még az apja volt az egyedüli bíró, övé volt a pallosjog, ő volt a földesúri joghatóság, az úriszék befolyásolhatatlan ura. Ezt most hosszú évekre börtönbe juttatja. Ha kiszabadul, majd valahogy visszaviteti, de ez soha nem fog oly körökben mozogni, hogy néki árthatna. De a másik, az a nyomorult, aki segített néki ezt a másik nyomorultat idejuttatni, az él. Most amikor az egyikkel szemben már nem volt szükség oly mély gyűlöletre, minden harag, megvetés és indulat a másik ellen fordult. Olyan volt ez a szenvedély, mint a tengerszem mélysége. Kívülről szép, csendes, mosolygós, mint a báró szeme, amikor féltestvérére néz, de belülről olyan mély, mint a tengerszem. A báró diplomata volt már, aki ha arra szükség volt, el tudta rejteni érzelmeit.

- Na, vigyétek ezt a szemetet! - rúgott bele a földön fekvő emberbe.

Ez a földön fekvő ember pokoli szenvedéseken mehetett át. Hosszú évek alatt szerzett tapasztalatok alapján kifinomodott módszerekkel kínozták, gyötörték, immár hónapokon át, de rendkívüli szívósságával, határtalan önuralmával, csodás akaraterejével mindent kihevert. Most is, amikor feltámogatták, oly megvető, oly hideg pillantást vetett a báró kegyetlen arcába, hogy annak beleborsózott a háta, és sietve elfordította tekintetét.

A hosszú nyomozást követte a büntetőper, a büntetőeljárás. Itt már szigorú szabályok érvényesültek, vigyáztak a külsőségekre. Nehéz küzdelem volt a per az ügyész és védő és a háttérben mozgó nyomozók között. István kitűnő védőt kapott, az ügyvédi meghatalmazást felesége írta alá, de hogy ki fizette a hatalmas ügyvédi honoráriumot, mert azt senki nem tételezte fel, hogy az ennyire közismert ügyvéd kis pénzért dolgozik, örök rejtély maradt. Az ügyvéd senkinek nem nyilatkozott. Még a bárót is kiutasította, bár lakásában kereste meg, mert furdalta a kíváncsiság.

A kemény védelem sokszor okozott nehéz perceket a bárónak is, pedig a hosszú, körültekintő nyomozással nagyon előkészítette ezt a büntetőpert. Sokszor várta idegtépő izgalommal a per alakulását. Most már az ügyvédet is fenyegették, de mögötte erősen állhattak, mert a fenyegetéseket bátran visszaverte, sőt félni kellett, hogy nem üt-e vissza a balul sikerült kísérlet.

A hosszú küzdelem végül is a báró győzelmével végződött, Istvánt elítélték. Hat hosszú évet kapott. Feleségét, Rózsit úgy támogatták ki a teremből, és úgy támogattak ki egy fekete ruhás sűrűn lefátyolozott asszonyt is. A további küzdelem sem vezetett eredményre.

A büntetést fegyházban kellett letölteni. Hosszú hat év szigorú fegyelemben, a fegyintézet zárt rendjében élő rabok között. A cella, a magány, aztán a sötétzárka, a rács alatt elfolyó folyó fölött, a durva, kíméletlen hang, őrjítő monotonság. Minden egyéb kellék megvan ahhoz, hogy szétmorzsolja az ember belső énjét, szétroncsolja az egészséges szellemet, és gondolkodás nélküli géppé tegye az embert, széttörje a tartást, összeomlassza az egyéniséget, darabokra törje a jellemet. Talán az otthonról érkező gyér hír az a kis fénysugár, amelybe még bele lehet kapaszkodni, hogy az ember ura maradjon önmagának, egyéniségének széttöredezése nélkül túlélje a hosszú éveket.

Egy napon új ember érkezett a fegyházba, és röviddel később két férfi találkozott össze. Korábban az egyik volt az üldöző, a másik az üldözött és most mindkettő egyformán áldozat.

Szembe haladtak egymással, és megálltak egymás mellett. Mélyen néztek egymás szemébe, aztán mindketten továbbmentek. Az ősz hajú ember sírva horgasztotta le fejét.

- Talán társak lehettek ezek - jegyezte meg az egyik börtönőr a másiknak.

- Lehet - mondta a másik -, hiszen mindketten egyformán hat évet kaptak.

István családjában nehéz napok következtek. Keményen meg kellett küzdeni a két asszonynak minden betevő falatért. Nemcsak önmagukat kellett ellátniuk, hanem azt az édes, gügyögő teremtést is, akivel a sors őket megáldotta. Nemcsak az élelem ára volt sok, hanem annak a kis vizes lakásnak nem csekély bérét is biztosítani kellett, amelyre nékik és a kisgyermeknek is szüksége volt.

Istvánnal is nehéz volt az érintkezés, hiszen tilos volt miden kapcsolat, és sokszorosan ellenőriztek minden kis levélkét is. A két asszonynak még magára is alig tellett, de azért, ha lehetett, egy kis csomag is összeállt valahogy, hogy az imádott férfinak elküldhessék. Először úgy érezték, hogy teljesen egyedül vannak, aztán tapasztalták, hogy mily sok ember van mögöttük. Segítettek a régi munkatársak ezzel is, azzal is, azzal, ami nékik volt. A gyermeknek is jutott valami ruha, és ha sivár is volt az élet, nehéz is a megélhetés, de éltek, és a kis csöppség a nagy bánatban megvigasztalta őket.

Zoltán, a testvér sokáig nem jött, mintha kerülte volna ezt a házat. Nem is nehezteltek rá azért, hogy ebbe a szegényes környezetbe nem szívesen jön, ő, aki már földbirtokos, aki már apja birtokán gazdálkodik. Az eszébe sem jutott ennek a két nőnek, hogy ez a hálátlan testvér is hozhatna valamit, hiszen van pénze, már gazdag. Előkelő emberré vált, tanulmányait befejezte, szép háza is volt, valami kastélyféle. Igaz, nagyon messze volt attól, hogy olyan legyen, mint a bárók ősi fészke, de azért nagyon szép kastély volt az. Annak küszöbét még nem lépte át az édesanyja. Hogyne, mit is szólnának a cselédek, nem is szólva másokról.

Hosszú idő múlt el, amikor a férfiú ebben a szegényes lakásban megjelent.

A kis apróság az udvaron játszott, István anyja ismét a gyárban dolgozott, nyújtott műszakban. Rózsi, a sógornő, éppen hazatért. Nyomban átöltözött, ellátta a gyermeket, akit a szomszédtól hozott haza, ahol ingyenesen vigyáztak rá, és hozzálátott a nagymosáshoz.

Zoltán a teknő mellett állva talált rá. Mezítláb volt, rövid ujjú kis ingecske volt rajta, a szoknya feltűrve, hogy a ruha lehetőleg nem ázzon meg. Szép lábszárai kilátszottak, minden mozdulatnál fehéren villantak meg. Így is, itt ebben a szerény kis lakásban, ebben a kissé "ledér" öltözetben is gyönyörű volt ez az asszony. Érett, formás teste, félig takart lába különösen izgató volt, parázsló személyiségével szinte az egész szobát betöltötte.

A férfi, ahogy meglátta ezt az izgató asszonyt, felforrt a vére. Talán maga sem akarta, de szenvedély lett úrrá rajta.

- Kíváncsi voltam, mi van veletek, hát megkerestelek benneteket.

- Mindig örültünk jöttödnek. Hiányoztál is nékünk.

- Most különösen. Úgy látom, elég szegények vagytok.

Az asszony megérezte a szóban az élt, és ezért kissé hetykén válaszolt:

- Szegények vagyunk, az igaz, de még nem szorultunk rá senkire.

- Pedig én tudnék segíteni - lépett közelebb a férfi az asszonyhoz.

- Akkor fordulj az anyádhoz.

- Én hozzád fordulok, lelkem! Te nagyon szép vagy! Gyönyörű a kebled - lépett a férfi egészen az asszony mellé, és átfogta a derekát.

- Hagyjál engem! - lökte el magától az erősen ziháló férfit.

- Én mindent megadok néked. Tejben, vajban fürösztelek!

- Ilyen áron nem kell semmi!

- Ne butáskodj, nem bírok már magammal! Az enyém leszel... az enyém leszel... enyém.

Az asszony félve nézett a szenvedélytől ziháló férfire, és ki akart osonni a szobából, de a férfi elállta az útját.

- Kiáltani fogok!

- Csak kiabálj! Én már nem törődöm semmivel. Azóta kívánlak, amióta megismertelek.

Izzó parázs volt már a hangulat. A férfi el volt szánva, hogy minden erővel megtöri a nő ellenállását. A nő arra, hogy minden erővel megvédi magát a férfival szemben.

- Na gyere... gyere... - lihegte a férfi szenvedélytől forró hangon.

- Ne nyúlj hozzám!

A férfi elérte a nőt. Heves birkózás kezdődött. Az asszonyon már csak foszlányokban volt a ruha. A férfi olyan volt már, mint egy felhevült tigris, mely hosszú idő óta nem jutott betevő falathoz, és most a zsákmányt nem engedi.

A férfi az ágyhoz vonszolta a kapálózó asszonyt, aki karmolt, rúgott, harapott, a férfitúlerő egyre erősebben szorította az ágyhoz. Az asszony érezte a férfi forró leheletét. Utolsó erejét megfeszítve lelökte magáról a férfit, és sikerült is kicsúsznia kezei közül, és rohant az ajtó felé, a férfi utána. Az ajtó előtt sikerült ismét elkapnia a nőt, és újra kezdődött a vad birkózás. Az most a padozaton folytatódott.

- Te!... Te... nyomorult, gyilkos... Te utolsó!... Hát a bátyád feleségét erőszakolnád meg?

Egy indulattól remegő anya állt az ajtóban! Szeme villámokat szórt a még mindig fekvő férfi felé. Olyan volt most ez az asszony, mint az utolsó ítélet Krisztusa.

- Távozz!... Távozz innen!... Nem vagy többé a fiam!

- Úgyis szégyelltem magát! Mit bánom én, ha nem vagyok a fia!

- Menj!... Menj!... Te átkozott!

- Megyek már! Nem kell engem biztatni.

- Biztos te árultad be a bátyádat is!

- Mit szól hozzá! Én voltam! Én buktattam le ezt a szemetet, akit már régen oly szívesen öltem volna meg.

- Tőle féltél? Te szemét, és most a feleségével akartál kikezdeni? Mars!

A papírfehér arcú, ősz hajú asszony két öklével verte a fia arcát.

A férfi ellökte magától az ősz hajú teremtést.

- Majd megbosszullak benneteket! - kiáltotta haragtól eltorzult arccal, öklével fenyegetve meg azt, aki néki életet adott, majd kiszaladt a lakásból. Amint a férfi eltűnt, az idős asszony összeroppant. Ráesett az ágyra, és a zokogás görcse rázta ezt az idős testet. Föléje egy félig meztelen nő hajolt, és nagy szeretettel simogatta meg ennek a zokogó nőnek fehér színű haját.

Túl erős volt ez a megrázkódtatás egy anyai szívnek. Nehéz az ilyet kiheverni. Talán, ha őt bántják, ha őt kínozzák, már törődött testét verik, könnyebben elviselte volna, mint ezeket a pörölyszerű ütéseket, melyek a szívét érték, azt a szívet, amely annyi szenvedést kibírt már, mely oly sok megpróbáltatáson esett keresztül.

Ágynak dőlt ez az idős asszony. Nem a test gyöngült el, hanem belső ereje fogyott el már. A legerősebb szívet is szétkoptatja az idő, különösen, ha annyira igénybe van az véve, mint ennek a sokat szenvedett idős asszonynak.

Egyre gyengült az asszony, egyre fogyott az erő. Rózsinak még nehezebb lett az élete, a gyermeken kívül beteg anyósáról is gondoskodnia kellett. Nagyon nagy szükség volt a munkatársak megértő szeretetére. E segítség nélkül ő is összeroppant volna már.

Anyósa állapota egyre súlyosbodott. Aztán lassan elvesztette öntudatát, félrebeszélt, lázálmai voltak, a fiát hívta, zsörtölődött vele, hogy nem jön. Aztán ez is elmúlt, az ágyon csak egy lehunyt szemű, merev test maradt. Az asszony, aki magára maradt, reszketve szorította magához gyermekét. Tudta, hogy nehéz lesz az élete, tudta, hogy sok lesz a szenvedés, de hogy ennyi mindent ki kelljen állni, annyi fájdalom marja meg, arra nem gondolhatott. Fájdalmáról nem szólt senkinek, a szomszédok is csak úgy tudták meg, hogy egy ősz hajú, aranyszívű asszony örökre eltávozott, hogy az ütött-kopott ház előtt egy halottas kocsi állt meg. Nem kísérte más, csak egy síró asszony és egy kisgyerek.

Egyszerű temetés volt, senki nem mondott gyászbeszédet. A pap gyorsan elmormolta az imát, azt, ami ilyen esetre a könyvbe be volt írva, ezután sietve eltávozott.

Két ember maradt a sírnál, egy asszony és egy csöppnyi gyerek, és távolabb egy lefátyolozott asszony.

Amikor a sírhant elkészült már, amikor a kereszt is helyére került, akkor jött a lefátyolozott asszony közelebb. Felhúzta arcáról a sötét fátylat, és az új, durva, keményfából készült keresztet megcsókolta. Úgy érezte, mintha a saját anyját temették volna el. Hiába állt az egyik magas helyen, élt végtelen pompában, gazdagságban, a másik meg a létért küszködve harcolt a betevő falatért, sorsuk közös volt, mindkettő egyformán sokat szenvedett.

A sírtól három ember indult el, mindhárom gyalog jött. Egy hintó jött utánuk messziről. Az elébe fogott két fekete ló lassan, csendesen ballagott a három ember után.

Az úton nem szóltak egymáshoz semmit, de amint beléptek a kis szegényes otthonba, két nő borult egymásra. Mindketten egyformán sírtak.

A feneketlen kút is kiapad, lassan a két asszonynak is elfogyott a könnye. Csak ezután néztek egymásra, fájdalomtól megtört tekintettel.

- Szerettem én is!

- Tudom!

- Szerettem a férjedet is.

- Tudom!

- Most is!

- Tudom!

- Gyermekem is volt tőle!

- Nem tudtam.

- Csak egy pár napig. Még azelőttről, mielőtt téged elvett volna feleségül.

A két nő szótlanul bámult egymásra. Valami átviharzott szíveiken, mert arcuk sápadt volt, mellük szabálytalanul fujtatott.

- Az enyém volt... az enyém... egyetlen éjszakán.

- Ezután vett el engem.

- Igen, te jobban kellettél neki. Jobban, mint én, jobban, mint egész vagyonom.

- Te hozzámentél volna?

- Igen!

- És a családod, rangod?

- Nem érdekelt semmi.

- Akkor én vettem el tőled azt a férfit, akit szerettél?

- Szereted te is.

- A gyermekkel mi lett?

- Elkapartattam. A műtét rosszul sikerült. Most már nem lehet több gyermekem. Az én gyermekem örökké halott.

Tompán döngött a szó, mint a koporsóra dobott rög.

- Nem lehet gyermekem, Rózsi!

Hogy lehet ennyi fájdalmat egyetlen mondatba sűríteni? Olyan mély fájdalom volt ez, hogy megragadta a másik nő szívét is, és részvéttel nézett erre a könnyes szemű teremtésre. Az könyörögve, szinte esdekelve nézett rá.

- Engedd meg, hogy a tiédet szerethessem. Úgy érzem, mintha az én vérem lenne.

Két asszonyi tekintet fúródott egymásba. Két sokat szenvedett asszonyé, mindkettő gyászruhát viselt.

Az egyik megfogja a kislány kezét és odavezeti a másikhoz:

- Mondd neki, kislányom, hogy anyám!

Az átfogja a csepp kis teremtést, és amikor az gügyögve ejtette ki vékony kis selyem hangon, hogy anyám, úgy érezte, mintha a kis emberpalánta a szívéből szakadt volna ki.

Két nő ölelte át egymást, és fogadott ezen az estén örök barátságot.

A tiszti kaszinó nagytermében nyüzsgés volt. Hatalmas üvegcsillárok szórták a fényt a velencei tükrökkel megrakott selyemtapétás falakra. A terem hangulatát mesterien faragott faládákba ültetett egzotikus pálmák és egyéb forró égövi növények adták meg, és az a forró ritmus, amit a külön emelvényen elhelyezett zenekar biztosított. A zenekar előtt a parkett olyan fényes volt, hogy a táncoló szinte meglátta magát benne. Távolabb asztalok, bíborvörös bársonnyal kárpitozott székekkel övezve. Az asztalok nagy része foglalt volt. Többségükben tiszti egyenruhás urak ülték körül, de itt-ott megtalálható volt a ruhakölteményekben pompázó hölgyek oldalán egy-két frakkos vagy szmokingos úr is.

Vörös frakkba öltözött pincérek diszkréten suhantak az asztalok között a különleges étlap szerint készített ételekkel, és tálcájukon méregdrága italokkal. Fényűző volt ez a hely, ahol a pénznek szinte nem volt értéke. A nagyteremből kiérve, kis szobákban egy-egy kártyaasztalnál szinte csillagászati összegek cseréltek gazdát. Itt mindenkinek volt pénze. Az itt megjelentek egy része valóban igen gazdag volt, más részüknek nem volt annyi pénze, de korlátlan hitele, akikhez a bankokból számolatlanul ömlött a pénz. Megérte annak, aki kapta, de bőségesen betérült annak is, aki adta, mert aki ide járt, hatalom volt, és egy tollvonással hatalmas pénzek forgását tudta biztosítani.

Ennek a kaszinónak lett újdonsült tagja Zoltán is, az ispán zabigyermeke, a nagykorúságának elérte után törvényesített gyermek. Most már alacsony származása ellenére társadalmi tényezővé vált, és most megnyílott előtte a lehetőség, hogy a felső tízezer vékony társadalmának tagja lehessen. Ehhez ugyan kevés volt az apjától megörökölt száz hold és a közben megszerzett diploma. Különösen ahhoz volt kevés, hogy e társaságnak elismert tagjává válhasson, és megnyíljon előtte oly szalonok ajtaja is, amely származása, és az e körben élők hatalmas vagyonához képest csekély vagyona zárva tartott volna. Fiatal volt még és jóképű, jó fellépésű férfi, aki bízott önmagában, és rendíthetetlenül hitte, hogy nem fog késlekedni az élet egyik legnagyobb ura, a szerencse sem, és elősegíti érvényesülését ebben a nehezen megközelíthető környezetben.

A kaszinó új tagjának ünnep volt ez a mai nap, szinte megdicsőült arccal forgolódott az egyenruhás és frakkos urak között. Szinte centimétereket nőtt, amikor egy-egy kíváncsi női tekintet pásztázta alakját. Valószínűleg nem állt rosszul rajta a frakk, csak a lezserség látszott kissé erőltetettnek. Talán éppen ezzel az erőltetett könnyedségével tűnt ki ebből a környezetből, így senki nem szólította meg, megérezték rajta, hogy nem egészen idevaló, de nem is volt senki, aki bevette volna ebbe a társaságba. Így céltalanul, de kellő tapintattal sétálgatott keresztül a termeken, és a fényűzően berendezett, de mégis szolidnak ható szobákban. Igyekezett jól megfigyelni környezetét, meglesni még a mozdulatokat is, a hanghordozást, mindazt, ami itt szokásos volt, hogy alkalmazkodni tudjon, gyökeret verhessen ebben az álmai netovábbját jelentő, de számára mégis idegen társadalmi közegben. Úgy érezte magát, mint a sziklára hányt mag, melynek élet-halál kérdése, hogy ezt az új helyzetet megszokja.

Zoltánnak feltett szándéka volt, hogy nem iszik, különösen vigyáz önmagára, legalábbis addig, amíg meg nem szokja ezt az új környezetet, de a vörös frakkos pincérek ezüst tálcáin mosolygó italnak nem tudott ellenállni, a nagy örömre lehajtott egy-két pohárral.

Az ital jól esett. Neveiket nem tudta, de nyomban érezte, hogy ez finomabb, mint amihez eddig szokott. Az ital azonban nemcsak finom volt, hanem erős is, és a fiatalembernek kissé fejébe szállt. Most valóban fesztelenebbül viselkedett, csökkent a belső szorongás, amit az új körülmények váltottak ki.

Most már magabiztosan járt a hatalmas teremben. Körülnézett az asztalok között, szemrevételezte a megjelent urakat és különösen a hölgyeket, akiknek már feltűnt az új fiatalember.

Ebbe a környezetbe betörni is nehéz, nagyon meg kell izzadni annak, aki a kaszinó tagjává válhat, de még nehezebb, hogy itt őt egyenrangúnak fogadják el, hogy fesztelenül ülhessen le az urak asztalához. Rövid idő alatt elterjedt, hogy a fiatalember egy ispán adoptált gyermeke, valami földbirtokkal is rendelkezik, és mezőgazdász, aki ugyan társadalmilag, tagsága ellenére sem egyenrangú az itt jelenlévőkkel, de flörtölni lehet vele.

A fiatalember meg is ragadta az első kínálkozó alkalmat, és már egy brazil tangó lágy, andalító ütemére ott siklott a tükörsima táncparketten. Ügyes, jó csevegő volt, így a táncpartnerek szívesen hallgatták, és örömmel simultak a jóképű fiatalemberhez.

Közben az ital is fogyott, és a fiatalember lassan úgy érezte, hogy itt van a mennyország.

Természetesen ide nem mindenki szórakozni jött, sok üzlet lett itt megkötve, sok kényes kérdés megtárgyalva, és sok ember sorsát döntötték itt el, anélkül, hogy az érintet arról tudott volna. Nem egyszer itt indult meg a pletykahadjárat, mely kérlelhetetlenül kitörte egy-egy jobb sorsra hivatott ember nyakát, és nem egyszer itt csináltak minisztert is. Komoly súlya volt itt még a kártya forgása közben el-elejtett szónak is.

Zoltán már nehezen forgó nyelvvel éppen egy találkát beszélt meg, amikor egy kissé elhalkult a zsibongás. A báró lépett be a nagyterembe. Rangjához méltó magabiztossággal nézett körül, és szívélyesen viszonozta az üdvözléseket.

- Szerbusz bratyó! - kiáltott a báróra egy borízű hang.

A báró, aki egy hadvezér biztonságával mozgott az asztalok között, holtsápadttá vált, arcára leírhatatlan megdöbbenés ült ki, szemeiben előbb csodálkozás, majd mérhetetlen harag tüze gyúlt ki.

- Viccel? - mondta nevetve a szomszéd asztalnál ülő úr.

A báró kezével oly mozdulatot tett, mint aki poharat emel szájához. A körülötte ülők mindjárt megértették.

- Sokat ivott a fiatalember - suttogták.

A báró anélkül, hogy a fiatalembert csak egy pillanatra is méltatta volna, nyugodt léptekkel kisietett a nagyteremből.

A nyugodt, hideg arc álarca mögött azonban ritka erős szenvedély dúlt. A düh, a harag szinte az egész belsejét megrázta ennek az embernek. A féktelen gyűlölet, amit csak az tud érezni, aki kezében hatalom van, aki parancsoláshoz szokott, akinek módja volt és van feltétlen engedelmességet követelni.

Egy érett, megfontolt és végzett munkája folytán is már tapasztalttá vált férfi haragja, gyűlölete volt ez. Harag, gyűlölet, mely önérzetét, családi nevét, ősei tiszteletét, sőt egzisztenciáját támadó ember ellen irányult, aki maga sem fogta még fel, hogy akaratlanul is olyan értékeket támadott, amiket az ilyen típusú emberek jobban becsülnek, mint az életüket.

A báró odaintette a vörös frakkos inast, aki tálcával a kezében várta, hogy valaki könnyítsen a tálca súlyán. Ezért az italokért nem számítottak fel pénzt, bont sem kellett érte adni, annak ára bent volt a tagsági díjban. Jól meg volt fizetve az.

A báró találomra emelte fel az egyiket. Nem is látta mi van benne, hiszen a szeme káprázott, nem is látta rendesen a poharat. Az ital, mintha végigfolyt volna az egész testén, minden porcikáját átforrósította.

Még mindig egész testében remegett. Nem is mert egyelőre elindulni, nehogy feltűnjön bárkinek ez a hatalmas, megfékezhetetlen indulat.

Percek teltek el, míg annyira megnyugodott, hogy elindulhatott az illemhely felé, hogy legalább percekre egyedül legyen, míg önuralma visszatér. Az illemhely mennyezetétől földig érő tükörben hányszor megnézte magát már, és mindig örömmel nyugtázta, hogy daliás férfi. Nemcsak vagyona, rangja van, hanem jóképű férfi is. Most egy viaszfehér, izzószemű ismeretlen arc mered rá. Hogy égnek ezek a szemek? Ilyen lehetett Zeusz, ha haragos volt. Ezért lett annyira viharos a tenger, ezért csapkodtak össze-vissza a villámok.

Többször megmosta arcát, megdörzsölte homlokát, és szinte emberfeletti erővel kényszerítette magát, hogy végre ismét egy nyugodt szemű ember nézzen vissza rá a fénylő tükörből.

Az illemhelyről lassan, méltóságteljes léptekkel jött elő. Egy mozdulattal odaintette a kaszinó gondnokát, aki alázatosan hajolt meg előtte.

- Azt az embert azonnal el kell távolítani! - mutatott a báró Zoltánra és úgy nézett rá, ahogy csak testvérek nézhetnek egymásra, akik szívébe beköltözött a gyűlölet.

Egy papírbankót nyomott a gondnok kezébe, és méltóságteljesen kivonult a nagyteremből.

A gondnok, aki hozzászokott már a nagy pénzekhez, a földig hajolt. Amint eltűnt a báró, a gondnok alig észrevehetően intett a kezével. Egy jól öltözött, csinos nő jött oda hozzá.

- Távolítsad el azt az embert! - mutatott Zoltánra. - De azonnal, aztán tudj meg tőle mindent.

- A piszkos munkát rám bízod. Elfelejtetted, hogy én is bárónő vagyok?

- Az vagy, de pénz nélkül, siess! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon, és pénzt nyomott a bárónő kezébe.

Az kesernyés mosollyal az arcán elindult a fiatalember felé.

Ő most már felismerve magatartásának következményeit, egyedül gubbasztva ült egy sarokasztalnál maga elé meredve.

Meg is volt szeppenve, de lázongott benne az öntudat is. Magában beismerte, hogy néki, az ispán fiának egy bárót nem lett volna szabad így megszólítani, hiszen itt, ebben a körben a konvenciók uralkodnak, amelyek kérlelhetetlenül követelik meg az alkalmazkodást, de azért berzenkedett. Ki a báró? Igaz, hogy hatalmas kastélya van, több ezer hold birtoka, részvényei, rangja, de ő is valaki apja után örökölt portáján, őt is megsüvegeli a parasztember, a cselédlány. Az ő háza a kastélyhoz úgy viszonylik, mint törpe az óriáshoz, de ha kicsi is, az övé, az a környező kis parasztházakhoz főúri kastély. Sajnos, majdnem szomszédos a báróval. Apja a száz holdat abból vette, amit a báró birtokán össze tudott lopkodni. Nem akart messzire menni, így a szomszéd községben vásárolt földet. A báró a mocsár egyik végén úr, ő a másikon. A mocsár választja szét őket, vagy talán a mocsár tartja össze őket? A szójáték kissé bizarr volt, de lehet, hogy igaza van? Miért különb az a másik? Csak azért, mert véletlenül a kastélyban született a báró feleségétől, de ugyanattól az apától, mint az a szerencsétlen jobbágyasszony gyermeke, aki vonaton szülte meg a gyermekét? Elvégre testvére ő ennek a felfújt hólyagnak, még akkor is, ha csak féltestvére. Majd megmutatja ő neki.

A báróné közben már kétszer dobta le kesztyűjét, míg a fiatalember észrevette. Most már józanodott.

Mély meghajlással adta át a kesztyűt. A hölgy bájosan megköszönte, és a fiatalember észre sem vette, már ott is ült az asztalnál kedvesen csevegve. A bárónő mosolygós arccal, saját kezűleg emelte le a tálcáról a poharat, és nyújtotta a férfinak. Az fenékig kiitta, utána ugyanezt még kétszer megismételte.

Aztán újabb lágy muzsika, andalító tánc, mely hangulat hatására a hölgy közelebb simult a férfihez. Az már elfelejtve az iménti közjátékot boldogan szorította magához a parázsló tekintetű, jó alakú hölgyet. A parfüm kábító illata felkorbácsolta a férfi szenvedélyét. Hízelgő szavakat suttogott a hölgy fülébe. Az nehezen, de megadta magát. A férfi fiákert kért, a gondnok rövid fejbiccentéssel, kissé lenéző mosollyal köszönte meg a kezébe dugott pénzt, és a lefüggönyözött kocsi már indult is, s a kaszinó bejáratánál a portás mélyen hajolt meg a távozó hintó felé.

A férfi még kábult az italtól, küszködik az álmossággal, a nő nem hagyja aludni, a fülébe duruzsol. Csak addig ne aludjon, ameddig még szüksége lesz rá, aztán mit bánja ő, hogy mit csinál. Nem vonzódik különösebben a férfihez.

- Lassan megérkezünk édesem!

- Mária? - kérdezte egy álomízű hang.

- Igen, már itt vagyunk!

- Hol?

- Nálam!

A fiatalember fázósan bújt ki a kocsi ajtaján, majd lesegítette az estélyi ruhás hölgyet.

- Hol itt a kastély?

- Kastély? Te szamár! Azt az apám már régen elkártyázta. Nékünk csak az adósság jutott és ez a kis lakás itt.

- Többen vagytok?

- Igen, van egy testvérem is.

Zoltán nem is tudta, hirtelen merre vannak, szinte öntudatlanul követte a nőt, amint egy nagy bérház lépcsőházában gyalog igyekeztek a második emeletre.

- Na, itthon vagyunk! - állt meg lihegve a nő.

- Végre - válaszolt álmosan a fiatalember.

Egy háromszobás lakásba jutottak, amit sokan szívesen elfogadtak volna, de Zoltán csalódott volt, ő a bárókat, grófokat nehezen tudta kastély és föld nélkül elképzelni. Na lám? Mi egy báró, ha nincs földje. Néki legalább van. Több mint száz hold. Megmutatja ő a bárófiúnak.

- Na, fürödj le! Készítek vizet.

A leszegényedett bárónő eltávozott, hogy fürdőt készítsen. Ő már jól ismerte a régi magyar mondást, hogy tedd meg magad, ha nincs szolgád. Ő nem volt szégyenlős, meg is tette.

A nő eléggé bosszús volt. Ma este udvarlójával kívánt találkozni, de a gondnokkal nem mert ujjat húzni. A valamikor gazdag családnak nem maradt mása, mint ez a háromszobás lakás. Így nehéz volt megélni. Mit tudott ő? Beszélt két nyelvet perfekt, egyet meg úgy-ahogy, aztán értett a hárfához, zongorázott is, tudott hímezni, de egyebet bizony nem. A munkához nem szokott hozzá. Így aztán maradt a kaszinó. Ez is megy, míg szép és fiatal, de mi lesz később? Ezen oly sokszor elgondolkodott.

Mit csináljon ő ezzel az emberrel? Szemmel láthatóan erősen ittas. Töltse vele az estét, aztán dobja ki? Próbálja meg kifaggatni, de azt sem tudja, miről? Legalább a gondnok többet mondott volna.

Utálatos mesterség ez. Ha így megy tovább, belebolondul. Már megutálta önmagát is és az életet is. Mit tegyen?

Amikor megismerte a kaszinó éjszakai életét, arra gondolt, hogy megismer egy öregedő mágnást, sikerül jó házasságot kötnie. Így visszaszerezheti a családi vagyont. Reményei nem teljesültek, az idő közben haladt. Nemrégen megismert egy férfit, egy egyszerű munkást. Az szemmel láthatóan vonzódik hozzá. Még meghívni sem merte eddig. Talán el is futna, ha meglátná a háromszobás lakást. Az ő szülei egyszerű, földes lakásban élnek.

Válaszúthoz érkezett el. Folytatni tovább ezt az életet, annak halvány reményével, hogy egyszer csak elveszi valaki abból a körből, ahová vissza akar találni, vagy választani egy igazi férfi oldalán az egyszerűbb életet, de őszintén, szembenézően. A fényes estélyi ruha helyett az egyszerű kartont, a henyélő élet helyett a mosást, de emellett egy igazi férfitől egy igazi gyermeket, akiért mosni sem rossz, aki azért talán hálás is lesz, hiszen az egyszerű, a szegény emberek szoktak inkább hálásak lenni.

Nem különös ez az élet? Az egyszerű leány gazdag férfiről álmodik, ő egy szegény munkásférfira gondol, pedig a mesében fordítva szokott történni. Az egyszerű libapásztorlány megtalálja a királyfit, a királyfi az egyszerű parasztlányt. De ez a mese szebb, mint a másik, de talán ide éppoly nehéz bekerülni, mint az ő osztályához.

Fuj! Ez az ember hányt! Takaríthat másnap! Vagy néki kell helytállni mindjárt, hiszen a bűz bejárja az egész lakást. De utálatos ez az élet. Egy borgőzös, egy részeg, idegen emberrel feküdni, csak azért, mert ez könnyebb? Ki ő? Eltűnt a társadalmi háttér! Nem maradt más, mint egy-két papírrongy, egy kutyabőr, egy címer. Mi mindez társadalmi háttér, vagyon, hatalom nélkül?

Szinte felforrt a fürdővíz, oly erős volt az indulat. Egy átlényegült nő ugrott ki a fürdőkádból, és nyomban fürdőköpenyt kapott magára, hogy meztelenül világért se lássa más férfi, és kemény kézzel rángatta fel a ruhástól az ágyra dűlt férfit, és nyomta kezébe a felöltőt, és határozott mozdulatokkal tessékelte ki a lakásból.

Egy hányatott sorsú nő döntött ezen az éjszakán és talán nem is rosszul.

A vasderes szélsebesen vágtatott a pusztaságon. Kemény kezek fogták a kantárt, éles sarkantyúk kínozták a pompás telivér oldalát. A lovas izzadt, a ló szájából dőlt a hab, de vágtat hegyen-völgyön át, kényszeríti a sarkantyú. A lovas szeméből izzó fény sugárzik, arca oly merev, mint a kő. Mintha maga a sátán költözött volna a két lénybe, a lovasba és a lóba, hogy ne legyen akadály, amit le ne küzdenének.

A mezőn, ahol még folynak az őszi munkák, félelemtől terhes borzadállyal szemlélik a hátborzongató képet. Urukon biztosan kitört a nyavalya, hiszen addig kergetőz, míg a ló kimerülten nem roggyan össze. A lovas kicsúszik a kengyelből, aztán a végsőket vonagló pompás paripa mellé megy, pisztolyt vesz elő, aztán hideg szemmel lelövi a lassan már úgyis kimúló párát. Az még egy utolsót rúg, aztán végleg elcsendesedik. A lovas gyalog indul a kastély felé.

Akik látták, keresztet vetettek és félelemtől elkékült arccal fordultak el.

A lovas a fáradtsággal nem törődve, határozott léptekkel vág át a kastélyparkon, nem törődve a hatalmas fák és pompázó virágok gyönyörködtető látványával eltűnik a kastély bejáratában. Senkivel nem törődik, senkit meg nem néz. Felrohan a vörösmárvány lépcsőkön, és még akkor is siet, amikor már a megszokott szobájában jár. Ott oly keményen nyitja ki a bárszekrényt, hogy az ajtót tartó zsanér eltörik, és az ajtó szárnyszegetten hull a szőnyegre. A szekrényben a csillogó tükör előtt itallal teli üvegek sorakoznak egymás mellett. A fáradt, kimerült férfi találomra vesz ki egyet anélkül, hogy rápillantana, majd szinte vad mozdulattal tölti tele a poharat, és egy hajtásra kiissza annak tartalmát.

Újabb pohár után a férfi könnyed mozdulattal a szőnyegre dobja a poharat, majd bedobja magát a süppedő fotelba. Ott ül, ül mozdulatlanul órákon keresztül. Messze bámuló tekintete azt sem veszi észre, hogy a süppedő szőnyegen zajtalanul közlekedő inas guruló, kerek asztalkán már behozza a vacsorát, és az asztalt odatolja a báró mellé, majd hangtalanul kisuhan a szobából.

A férfi nem nyúl az ételhez, hanem szobormerev arccal továbbra is a semmibe fúrja tekintetét.

Késő este van már, amikor a helyéről felkel. Aztán nyugodt léptekkel megindul a toronyszoba felé. Az impozáns rokokó teremben a mennyezettől a parkettig olajportrék borítják a falakat. Hatalmas, életnagyságú festmények, az ősök végtelen sora. Egy sorban, függönyös nyoszolyán, teljes ravatali díszben lehunyt szemmel várva az utolsó ítéletre, felettük az álló ősök még viruló korban, ki sarkantyús kuruc-szattyánban, ki virágosan dagadó abroncs szoknyában, keménybajuszú dinasztiák, hárfás nagyasszonyok, fiatalok, idősek, hajporos dámák, valamennyi halotti csendben, a gyér világítás mellett sejtelmes homályba burkolózva. Mintha a halottak találkozója lenne ez az éjfél felé közeledő időben. Ki kenetteljes arccal, papi talárban, ki dragonyos, ki gárdista egyenruhában karddal az oldalán, vastag szemöldökkel, szúrós sötétkék szemmel.

Óh, mily félelmetes volt e hely, amikor a férfi még gyermekkorában besurrant a toronyszobába, és szent borzadállyal nézegette ősei képét.

Mintha eltűnt volna kor és idő, mintha egyszerre éledne minden kép a falon, mintha egyszerre mozdulna meg minden alak, mintha egyszerre fordulna kérdőn és számon kérőn a hatalmas toronyszoba közepén álló férfi felé.

Mintha törvényt ülne a sok száz ember az egy felett, ott a szoba közepén, mintha ezt az egyet kellene elítélni mindezért a vétkekért, amelyet valaha ők együttesen követtek el.

A férfi mintha hallaná az irtóztató párbeszédet, mintha minden kép, az aranyozott keretből kilépő alak azt harsogná, hogy elárulta őket. Tompán kongnak a kérdések, pattogó ostorok csattogásához hasonló a vád, mintha valaki tüzes vassal égetné a szoba közepén oly kiszolgáltatottan, oly egyedül álló, porig sújtott, magába roskadó embert. Mintha egyszerre kiáltanák: - Elárultál, megcsúfoltál minket. Elárultak az őseid.

Régen eltemetett, porladó csontvázú emberek ülnek itt halotti tort. Bent a misztikus homályban némán vádló alakok orgiája folyik. Kint süvít a szél, bömböl az orkán, robbanásszerűen dörög az ég, és villámok fénye cikázza be a fekete eget.

Talán azért, mert már itt az éjfél, a toronyóra most üti a tizenkettőt. Még erősebben tombol a vihar, ömlik az eső, még zajosabban csapkod a villám. Ez a hangorkán adja ennek a kísértetjárásnak a kísérő zenét.

A férfi áll, áll a haláltánc, az ősök orgiája közepén, míg csak velőtrázó sikoly nem hagyja el ajkát: - Anyám!

Őrjöngve, lázban égő szemmel fut oda egy friss olajportré elé, és eszelősen csapkodja annak képét, aki szemében megdicsőült fénnyel tekint az őrjöngő férfire.

- Anyám? Anyám?... Miért tetted ezt velem?

A férfi zokogása összevegyült az ég dübörgésével.

- Anyám, anyám! Miért ölsz meg engem? Nézd - mutatott eszelősen a falakon függő képekre -, küzdöttünk évszázadokon át, ha követtek el hibát, mégis beírták nevüket a magyar évezred történetébe. Mi volt a vétkük, hogy nekem kelljen értük szenvednem? Miért most fogan meg az ezeréves átok? Miért engem kell megölnötök? Anyám!... Anyám!... segíts anyám!

A férfi őrült erejével rángatja a képet, mely lezuhan az ájultan földre eső férfi mellé.

A kísértetek vihara szörnyen tombolt, a kastély parkjában évszázados fákat rángatott ki az orkánszerű szél.

Már magasan járt a nap, amikor a toronyszoba parkettjén ájultan fekvő férfit megtalálták. Anyja képét még így is görcsösen szorította magához.

* * *

Hosszú ideig tartott, míg a férfi magához tért. Arca nem volt már kimerült. Nyugodt, kőszerű arc volt már, csak szemében játszadozott valami furcsa fény.

- Kiment belőle az ördög - súgtak össze a személyzet tagjai.

Elköltözött, vagy beköltözött? Erre senki nem tudott és nem is akart felelni. Nékik csak az volt a fontos, hogy a vad, dacos arc enyhült, a kemény vonásokat lágyabb, szelídebb vonások váltották fel, nem kellett a személyzetnek remegni.

A báró kiadósan megreggelizett, és még arra is volt kedve, hogy tréfálkozzon a személyzettel. A nehéz kárpittal fedett csipkefüggönyök mögül a nap sugarai öntötték a fényt megvilágítva a barokk garnitúrát, melynek kényelmes foteljében a báró reggelijét fogyasztotta. Nyoma sem volt már az előző nap veszett időjének, csak egy-két kitört évszázados fa jelezte, hogy tegnap itt még orkán tombolt, a sátánok hada tartotta orgiáját. Ezeket a maradványokat gondos kezek igyekeztek mielőbb eltávolítani.

Ezek voltak a külső nyomok. Vajon sikerült-e a belső nyomokat is eltávolítani?

- Az almásderest nyergeljék fel! - adta ki az utasítást a lovászfiúnak, aki már vagy fél órája várakozott az ajtó előtt, míg meghallotta a belépést jelző csengő hangját.

- Igenis, báró úr!

A báró azután hátradőlt a kényelmes fotelban. Szemét lecsukta, arca nyugodt, átszellemült volt.

Nem volt csúnya férfi. Szép magas homloka magas képzettségről tanúskodott. Arca szabályos, férfias, és testalkata is magas, jól kisportolt. Ennek az embernek minden feltétele adva volt az érvényesüléshez, a vagyonon, a gazdagságon, a rangon kívül is. Csak az a szerencsétlen dolog ne történt volna meg. Ettől fogva összetört benne valami, ami mint valami lidércfény kíséri egy életen át. Amitől nem tud szabadulni, és egy életen át sem fog soha.

A férfi összerázkódott és borzongás futott végig testén, pedig a hatalmas szobában kellemes volt a hőmérséklet. Erre igen kényesen vigyázott a személyzet.

A férfi arca ismét megkeményedett, leolvadtak róla a puhább, lágy vonások.

Az elhatározás már este, a toronyszobában az ősökkel történt vívódás közben megszületett, most véglegessé vált. Régóta érlelődött ez az elhatározás. Szülőanyja a szégyen és a dac volt, és a főúri gőg. Ennek olyan nagy, olyan ellenállhatatlan emberformáló ereje van, hogy alig lehet hatása alól kitérni.

Most a báró lustán feláll, és a szekrényhez megy. A kulcs állandóan a szekrényen van, de nincs is rá semmi szükség. Ide nem mer benyúlni senki. Kinyitja az ajtót. A szekrény különleges kínai szekrény. Külső ajtaja is kínai mestermunka, de az ajtó kinyitása után válik látványossá hirdetve a kínai művészet szépségét és találékonyságát. Két oldalt egymás mellett fiókok sora helyezkedik el művészi intarziákkal jellegzetes kínai epizódokat megjelenítve.

A báró biztos kézzel az egyik fiókot húzza ki, majd megkeres egy rejtett gombot és megnyomja. Kipattan egy hátsó rekesz. Ebből a báró egy pompásan faragott dobozt vesz ki és abból egy fegyvert. Az szép, ezüstmívű pisztoly volt elefántcsont faragású markolattal. Gondosan ellenőrzi, hogy meg van-e töltve. Aztán gondosan visszatolja a fiókot és becsukja az ajtókat.

A bárón lovaglónadrág volt és szarvasbőr ing. Az ingen belül egy belső zseb. Oda rejti a pisztolyát. Alig lehetett kívülről észrevenni.

Aztán újra a tükör elé lép. Nyugodt, higgadt arc néz vissza rá. Ruhája rendben.

Mielőtt elindul, körülnéz a szobában. Hány ős aludt itt már ezek között a drága bútorok között?

Biztos, határozott léptekkel megy le az udvarra. A pompás szökőkút előtt már az almásderese felszerszámozva táncol. Ez párja volt annak, amelyiket tegnap lőtt agyon. Az ismerős léptek hangjára az állat felkapta fejét és hangosan nyerített. Szinte az élet, a gyorsaság volt eltüntetve minden tagjában. A magyar lótenyésztés egyik remeke. A báró egy mozdulattal a nyeregbe termett. A ló már vágtatna is, ha a báró kemény kézzel nem fogná vissza a kantárt.

A lovászfiú mély meghajlással, kalaplevéve üdvözli a bárót, aki a lovat visszafordítja a hatalmas kastély felé, és még egyszer megnézi ezt az ősi hagyatékot, ezt a csodálatos kastélyt, aminek ura, de amit eddig nem értékelt, hiszen a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy itt minden az övé, itt ő a legfőbb úr, az élet és halál ura. Aztán a ló vágtatva indult meg, átvágott a kastélyparkon és a mező lassan hervadó virágai között.

Milyen szépek ezek az egyszerű mezei virágok! Érdekes, hogy most milyen élesen lát mindent. Eddig itt úgy lovagolt át, hogy nem vett észre sem növényt, sem állatot, de nem vette észre a süvegelő embert sem, azt a parasztot, aki fejfedőjét levéve szinte a földig hajolt, amikor a hatalmas úr mellette ellovagolt.

Most kellene ellovagolnia a másik határ felé, de valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a mocsár felé lovagoljon. Emlékek fűzték ide is, szép, gyermekkori emlékek. Élt itt egy asszony és annak férje, akikhez ő többször eljött. Itt kapott néha hamuban sült krumplit és a kemencében keményre sütött kenyeret. Ó, milyen jó volt az, a kastélyban ilyet nem ehetett. A férfi néha elvitte csónakkal a lápba. Elégedetten nézte a kis báró arcát, milyen boldog, önfeledt mosollyal nézte ezt a számára ismeretlen, csodálatos világot.

Igen, ott van az a ház, illetve már csak volt, hiszen most már csak romjai vannak. Az ispán felgyújtatta. Hát ez volt az ő vérszerinti apja? Az anyját vádolja, őt vonta felelősségre a festménye előtt állva, azt a megtört, csodás kis teremtést, akinek minden gondolata csak ő volt? Nem ezt az embert kellett volna igazán gyűlölnie?

Bosszúból bezáratta ennek az asszonynak a fiát, aki őt szerette, csak azért, mert annak a nyomorult féregnek, az ő féltestvérének a testvére, ugyan annak is csak féltestvére. Nem volt ennek az anyja is olyan mártír, mint az övé? Ez a szerencsétlen, agyongyötört asszony a vonaton szült, szégyen és megvetés közepette.

Az anyja hogy együtt érzett vele, a két mártír és mindkettő anya. Anyja képes volt a legjobban kedvelt ruháját szétrepegetni, hogy segítsen ennek az asszonynak.

Milyen volt a fia? Ellensége volt? Tiszteletlen volt vele szemben? Haragudott rá, irigy volt rá? Lehet, hogy mindkettő. Nem, inkább gyűlölte, és érdekes: szégyellte magát előtte. Ő, a báró, aki előtt mindenki fejet hajtott. Ő, a csodált ember, oly egyszerű halandó, mint ő, hiszen neki is ugyanaz a féltestvére, mint neki, ugyanaz a rókaképű gazember. Féltékeny volt rá? Minden bizonnyal. Ez férfi a javából. Keményebb, erősebb, mint ő. Oly nagy köztük a rangkülönbség, hogy ez nem számít. Akárhogy veszi, ez mégis becsületes volt. Észre kellett vennie, hogy ő őt el kívánja emészteni. Milyen veszélyes helyekre küldötte őt a fronton. Csoda, hogy életben maradt. Mégsem szólt születése titkáról. Nem szólt még a nyomozat alatt sem, pedig sejtette, hogy ő van a hajsza mögött. Talán nem kellett volna így eljárnia ezzel az emberrel?

Ez a rókaképű. Ez egészen más. Ez aljas, gerinctelen. Ez már zsarolta őt, kénytelen is volt néki pénzt adni. Többször még az adósságát is kifizette. Önkéntelenül is az ingéhez nyúlt és megtapogatta a hideg fegyvert.

Talán ez az utolsó számvetés életében. A gyűlölet, a lelkiismeret-furdalás, a számvetés napja? Nem a számadásé; mert most is ő lesz a számon kérő szék, éppúgy, mint ősei, akik osztották az igazságot, ítélkeztek jobbágyaik felett.

A ló lassan lépkedett az üszkös romok felett. Évek mosták el a régmúlt emlékeit, de nyomtalanul eltüntetni nem tudták. Nem csoda, hiszen még az általa ütött sebek sem hegedtek be.

A báró kővé merevült arccal, izzó szemmel vágta a ló oldalába a sarkantyút és az fájdalmában felnyerítve vágtatott tovább a pusztán át.

Az út a szomszéd határba vitt, a mocsár túlsó oldalára. Az ott lévő falu határában volt egy új kastélyféle. Lényegesen kisebb volt, mint a másik, a szomszédban lévő, de híre már lassan nagyobb. Híre gyorsan terjedt. Sokan tudták már, hogy ennek a kastélynak ura egy kegyetlen, durva, zsugori úr.

A báró lova is már tajtékzott a verejtéktől, amikor a ló patkói a kastély parkjának gyepjét taposták. Itt még nem álltak ősi fák, nem vertek évszázados gyökeret. Egy ispán és annak fia telepedtek itt meg, akik a legjobb helyet igyekeztek megtalálni a száz holdas birtokon, ahol megtelepedhetnek. Az ő álma is évszázados álom volt, remélve, hogy a frissen ültetett fák is évszázadokra gyökereznek. Elszánt, aljas, kegyetlen ember volt, tudta, hogy ebben a világban általában csak ilyen tulajdonságokkal lehet vagyont szerezni. Meg is kezdte, és most sírja, mint kis emlékmű, ott domborodik nem messze a kastély parkjától. A fia a vérét örökölte, és így még életében minden reménye megvolt, hogy ezen az ősi magyar földön új dinasztia alakul.

Az ispán fogadott gyermeke észrevette a vágtató lovast, és amikor az már a kastély parkjában lovagolt, letette kezéből a könyvet és kiment a kastély bejáratához.

Nagyon meglepődött, amikor a lovasban a bárót ismerte fel.

- Szolgálatára, báró úr! - hajolt meg mélyen Zoltán a báró felé.

Az nem viszonozta a köszöntést, lovagló pálcájával csizmáját verve a kastély bejárata felé közeledett.

Zoltán nyelt egyet és futott a báró után.

- Minek köszönhetem a váratlan szerencsét?

- Csak meg akartam látogatni a szomszéd földbirtokost!

- Na ugye - gondolta magában, most már ő is kezdi érezni, hogy mi mégis egyenrangúak vagyunk, és szemében kaján öröm gyúlt ki.

A báró nem volt rossz megfigyelő. Munkája során is sok tapasztalatot szerzett. Nyomban észrevette a férfi szemében kigyúló kaján örömet, de egy arcizma sem rezdült.

- Szép házat épített!

- Nem olyan nagy, mint a szomszéd.

- Nem is olyan kicsi, mint a csepeli!

Zoltán arcán rángás futott végig, de nem szólt semmit, sőt arca mosolygósra torzult.

- Igazi róka - állapította meg magában a báró. - Hogy lehet ennyire hasonlítani egy állathoz? Mennyire igazuk van a mesekönyveknek.

A kastély lényegesen kisebb volt, mint az övék, annak elférne egy kis sarkában is, de kétségtelenül igen ízlésesen van berendezve. Szép festmények, kínai vázák sorakoztak egymás mellett. A bárónak úgy rémlett, mintha gyermekkorában látta is volna egyiket-másikat.

- Milyen szép ez a váza! Ilyen volt nekünk is. Még emlékszem rá gyermekkoromból.

- Most már nincs meg? - kérdezte idegesen Zoltán.

- Igen, nincs, már régóta elveszett.

Amint beértek abba a szobába, amelynek ajtaját Zoltán személyesen nyitotta ki és engedte be a bárót, a báró felszisszent. Ez a szoba nagyságra, berendezésére szakasztott olyan volt, mint az övé. Szinte lekopírozták a szobáját. Ugyanolyan selyemkárpit fedte a falakat, ugyanúgy volt elhelyezve a kandalló. Ezen is rajt a vadászjelenet. A bojtorok azok is megszólalásig hasonlók.

- Ezt a házat még apád kezdte építeni?

- Igen - válaszolt nyomban Zoltán. Tudta, hogy a bárót nem szabad visszategeznie. Elég kínos volt úgyis a kaszinójelenet. A báró nem felejtette el.

- A szobát már te rendezted be?

- Igen.

- Ennyire hasonlóvá akartad tenni az enyémhez?

- Szerettem volna jobban is, csak nem sikerült.

- Elég jó lett. Én úgy érzem magam itt, mintha a saját szobámban lennék.

- Legyen szerencsénk máskor is.

- Majd alkalomadtán. De a ház is hasonló a kastélyhoz.

- Annak déli szárnyát utánozta apám. Ő úgy tervezte, hogy tovább építi.

A bárónak lassan fejébe szállt a vér, de uralkodott magán.

- Majd az utódok - mondta nevetve.

Az ispán fia megrázta a csengőt. Nyomban egy inas lépett be. Ez is szakasztott úgy volt öltözte, mint ahogy a bárói kastélyban volt szokás.

- Valami italt, báró úr?

Már kezdi a bizalmaskodást, de nem fog sokáig tartani. Önkéntelenül oldalához nyúlt, megnyugtatóan érezte a revolver hideg vasát.

Nem volt rossz megfigyelő Zoltán sem, nyomban észrevette az önkéntelen mozdulatot, és azt is, hogy a pompás szarvasbőr ing ott kissé kidudorodik.

- Valamit fogyaszt, kedves báróm?

- Igen! Méghozzá valami különlegeset!

A báró feltett szándéka volt, hogy nem fogad el semmit, de most határtalanul kívánt valami alkoholt, hogy ezt az embert könnyebben elviselhesse.

Amikor a báró meglátta Zoltán kerekre nyíló szemeit, nevetésbe tört ki.

- Mondtam, hogy valami különlegeset! Kisüstit!

- Hát az nékem nincs! Nem tudsz valahonnét szerezni? - fordult az ispán fia a komornyik felé.

- Tudok uram! Mi általában csak ilyet iszunk.

- Na, akkor hozzál!

Egy üveg pálinka pillanatokon belül az asztalon volt. Igazi szilvapálinka volt. A báró érezte, hogy átjárja egész testét. Lám, mennyiféle italt fogyasztott az utóbbi időben. Mindegyiknek valami különleges neve volt. Ez az egyszerű szilva mindegyiknél különb.

- Nem jössz egyet lovagolni?

- Készséggel, báró úr! De nekem nincsen ilyen szép almásderesem.

- Megteszi azt más is.

Újra szólt a csengő, ismét belépett az inas.

- Nyergeltesd fel az úri kancát.

- Új lovat vettél?

- Igen, báró úr, legalább ki is próbálom. Egy pillanat, csak átöltözöm.

Zoltán kinyitott egy kisebb ajtót, ami jól beleilleszkedett a szoba burkolatába és belépett az öltözőszobába, melynek fala körös-körül szekrényekkel volt tele.

Amint eltűnt az ispán fia, a báró megállapította, hogy még ebben is utánozta őt az ispáncsemete. Most legalább egyedül maradt. Magában azon tűnődött, hogy jobban gyűlöli-e, vagy jobban utálja-e ezt az embert? Végül is úgy döntött, hogy egyformán gyűlöli és utálja.

Ma mindenképpen véget vet néki.

Ez alatt az ispánfiú a másik szobában öltözködött. Ő is lovaglóruhát vett magára, bár néki nem volt olyan szép inge, mint a bárónak. Aztán hideg kegyetlenséggel ő is kinyitott egy szekrényt és annak egyik fiókjából ugyancsak revolvert vett elő. Ő is gondosan megvizsgálta, megvan-e töltve. Ő még óvatosabb volt. Egy kést is eltett. Néki is volt zsebe az ing belső részén. Azt még apja mesélte néki, hogy a báró az inge alá szokta dugdosni azt, amit nem akart senkinek sem megmutatni. Amikor anyjától apjához került, sokat kínozta, hogy meséljen neki a báró szokásairól. Úgy akart élni ő is, mint az ideálnak tartott bárófiú.

Amint végzett az öltözködéssel, ő is végignézett magán, és jól megnézte magát a tükörben.

Sajnos néki nincs oly jó alakja, mint a bárónak, nincs oly biztos fellépése sem. Igaz, mögötte nincs annyi vagyon, mint a mögött az átokfajzat mögött. Az arca sem oly férfias. Az iskolában rókának becézték társai. Igen, tagadhatatlanul olyan rókaszerű arca van. Ha már így van, inkább büszke rá. Fog meglepetést okozni a bárónak is! Megtapogatta inge alatt a revolver acélcsövét, és arcán kaján vigyor jelent meg.

Hej, csak olyan helyre mennénk, ahol végezhetnék vele! Hogy gyűlöli ezt az embert. Ő, a báró, a hatalom birokosa, a gazdagság és a vagyon ura, én meg az ispán fia vagyok, a törvénytelen, de adoptált gyerek. Összes vagyonom mellett csak egy kis porszem vagyok emellett az ember mellett, és ez az ember a féltestvérem, amit senkinek sem szabadna elmondanom. Keserű nevetés rázta meg az egész testet és oly hangosan, hogy az kihallatszott a másik szobába is. A báró gyorsan megtapogatta az ing belső zsebébe rejtett pisztolyt.

A nevetés előbb torz vigyorba fúlt, majd lassan eltűnt az arcról, hogy helyét az elszántság kifejezésének adja át. A szemből is sugárzott valami vadság. Talán furcsa szeszélye lehetett a sorsnak, hogy ezen az arcon két domináns kifejezést játszadoztasson. Egyszer ez az arc rókára emlékeztetett, máskor karvaly ábrázatát elevenítette meg. Hogy melyik volt túlsúlyban, azt nehéz lett volna eltalálni. A kettő birkózhatott egymással és talán a véletlenen múlott, hogy az adott esetben melyik győzedelmeskedett.

Igaz, hogy a szobák berendezései szakasztott olyanok voltak, mint a báróé, de a báró ruhatárát magában foglaló szekrénysorok között, melyek a szobában körbe futottak, nem volt rejtett bárszekrény. Az ispán fia jobban szerette az italt, ő a körbefutó szekrénysort egy rejtett bárszekrénnyel egészítette ki.

Úgy látszik, most a szenvedélyek tombolásának ideje jött el, amelynek alaphangulatát az ital adja meg. Gyorsan ki is nyitotta az egyik szekrényt, amelynek egyik oldalán ruhafogasok sorakoztak egymás mellett zsúfolásig tele öltönyökkel, míg a másik fél részt egy matt színűre pácolt faburkolat takarta. Az ispánfiú ennek oldalán benyúlt és egy kis gomb megnyomása után a rekeszeket elzáró felső rész felpattant, alatta üvegek sora jelent meg, melyek különböző színeit a mögöttük lévő tükör a fiókba épített kis, piros égő halvány fényével kísértetiesen verte vissza. Az ispánfiú arca most annyira elváltozott, hogy aki most látta, úgy érezte, mintha egy korai alkimista megelevenedett utóda kevergetné az aranyporokat és különböző mérgeket. Talán még csak egy fekete köpeny hiányzott hozzá.

Zoltán azonban nem fekete köpenyt vett fel, hanem két pohárka kiürítése után lovaglóruhájához egy lovaglópálcát vett magához. Ezt mindig magánál tartotta, különösen, ha lovaglóruhában indult valahová. Úgy érezte, hogy az biztonságot ad néki.

- Azt hittem már soha nem készülsz el - fogadta a ruhatárból kilépő férfit a báró.

- Már készen vagyok, kedves báró! Mehetünk is parancs szerint.

Két férfi indult innen el, mindkettő az ismeretlenbe. Mindegyik arra gondolt, hogy a másik nem tér vissza. Mindkettő arca nyugodt volt és hideg, de mindkettő belsejében tombolt a szenvedély. Talán szemük volt az, amely mindkettőnél valami furcsa fényben ragyogott.

A lovászfiú felsegítette az ispán fiát a nyeregbe. A báró meg sem várta, hogy az néki segítsen, felpattant a nyeregbe.

Vad vágta kezdődött a mezőkön, réteken át. A báró lova jobban bírta, megelőzte az ispán fiáét.

A báró nem kertelt, lovát egyenesen a mocsárnak irányította. A lovak meghabosodva értek a mocsár partjához.

A báró frissen ugrott le a lováról, az ispánfiú kissé lassabban. Egy ideig együtt mentek a tó partján. Itt inkább tószerű volt a láptenger, mint mocsaras. Ez itt a tavak, a nádasok birodalma volt.

- Nincs kedved csónakázni? - kérdezte a báró.

Az ispánfiú kissé megremegett, de már mindkettőjükben oly gyűlölet élt, hogy nem tudtak visszakozni. Ez volt az a pillanat, amikor mindkét küzdő tudta, hogy vesztébe rohan, de már működtek azok az erők, melyek lehetetlenné tették a visszatérést.

- Megyek, kedves báróm, szívesen! - mondta az ispánfiú nevetve, de azért ingéhez kapott, oda, ahol az a jellegzetes dudor volt.

A báró is észrevette a jellegzetes mozdulatot, s a dudort is. Tudta, hogy ez a fiatalember is jól felkészült a kirándulásra. Hiába, a kocka el van vetve, és a két férfi úgy indult meg, mint valamikor a pun hadsereg. A hóbucka már lavinává vált, az megállíthatatlanul zúdult le, mely lavina az egyik férfit kíméletlenül eltemeti.

A part mellett egy csónak volt kikötve, idébb még több himbálózott a nyílt vízen. Mindegyikhez megvoltak az evezők is. Ezeket nem vitte el senki. Mindenkinek szüksége volt rá. A pandúroknak azért, hogy ellenőrizni tudják a vizet, a mocsár vad világát, azoknak pedig, akinek a mocsár, a nádrengeteg menedéket adott, azért volt szükségük e megbízható járművekre, hogy önmagukat meg tudják védeni, szükség esetén el tudjanak menekülni, és elrejtsék mindazt, amit az avatatlan szemek elől elrejteni kívánnak. Így nem bántotta senki a csónakokat, azok ott ringatóztak a part oldalán.

A báró beszállt a kocsiba. Szeme résén feszülten figyelte a másikat. Leült szemben a másik üléssel. Az ispánfiú is beszállt, szemben ült le a báróval.

- Evezz! - szólt rá a másikra a báró.

Az megfogta az evezőt, de ő is figyelte a szemben ülő férfit. Itt már elkezdődött a küzdelem, a féltestvérek harca. Ez a harc egyelőre némán folyt, csak a szemek játéka és az arcokra íródott feszültség, az idegek végső spanolása éreztette, hogy e csendes harc küzdelem a javából. Ez már nem is leplezett harc volt. Mindketten tudták, hogy visszafelé már csak egyikük mehet. Már nem volt itt báró, nem volt ispánfiú, itt már két férfi volt, két halálos ellenség, akiket összekötött a vérségi kapocs, de összekötött a gyűlölet is. Az a gyűlölet, mely másokat taszít, csak azokat vonzza, akik igazán gyűlölni tudják egymást.

Az ispánfiú húzta az evezőt. A parttól egyre jobban eltávolodtak. Lassan eltünedezett a partoldal, egyre beljebb nyomult a csónak a mocsaras vízen. Lassan oly messze jártak már bent a lápban, hogy a hang sem ért el a partoldalig. Egyedül maradt e két ember, egyedül ebben a hatalmas láptengerben. Csak a gyűlölet volt egyedüli társuk.

- Elfáradtam! Evezz most te! - szólt erélyesen a báróra az ispánfiú. A báró ránézett rezzenéstelen szempillákkal, hideg, merev szemmel, aztán szó nélkül kezébe fogta az evezőt és gyors mozdulatokkal tovább evezett.

Az idő melegnek tűnt, a párás levegő mintha még izzította volna a hőfokot, a környezetet. Itt bent, mélyen a láptengerben oly idő volt, mely nyugtalanná teszi az embert, magában is felizzítja a szenvedélyt.

A csónak lassan siklott a vízen. A két ember hallgatott. Előbb saját magukkal kellett megvívniuk, aztán mérkőzhettek meg egymással. Ez a csata is nehéz volt, hiszen önszántukból az első embert kellett megölniük. E gátlásokon az izzó gyűlölet segít át, az a gyűlölet, amelyet egymás iránt éreznek.

- Különös a sors! - nézett a báró szemébe az ispánfiú.

- Különös! - hangsúlyozta a báró is.

- Két testvér, az egyik báró, a másik fattyú!

- Igen, az egyik báró, a másik fattyú!

- Miért?

- Mert így rendelte az élet!

- Te is ugyanattól az apától származol, mint én.

- De nem ugyanattól az anyától.

- Ez igaz, de a te apád is csak egy ispán volt.

A báró arca megrándult, de nyugodtan nézett az ispánfiú szemébe. Itt most már nem volt sértődésnek helye. Itt már a gyűlölet beszélt.

- Vedd tudomásul, az én apám egy báró volt.

- Nem, egy ispán, úgy, mint az enyém!

- Te fattyú!

Most az ispánfiú arca rándult meg, szemében már elrejthetetlenül égett a gyűlölet lángja.

- Hát te nem az vagy?

- Én nem. Én báró vagyok!

- Báró fattyú.

Hangtalanul néztek egymással farkasszemet. Már mindkét szemből sugárzott az elhatározás. Megértek a testvérgyilkosságra a feltételek, hogy már csak alkalom kellett hozzá és szerencse.

- Elsöpörlek!

- Már nem lesz rá időd!

- Úgy állunk?

- Úgy!

- Ezt én is tudom, de erről többet nem fogsz beszélni.

- De igen. Eddig hallgattam, mert féltem tőled.

- És most?

- Most már nem félek!

- Én sem tőled!

- Te, báró fattyú.

A báró arca bíborvörössé vált, agyát elöntötte a vér. Már nem tudott uralkodni magán. A két férfi egymásnak ugrott. A hideg számítás csődöt mondott, a szépen kigondolt terv dugába dőlt. A gyűlölet elvakította a szemet, lehetetlenné tette a hideg megfontolást. Vad birkózás kezdődött az imbolygó csónakban. Élethalál-küzdelem volt ez és az elvakult gyűlöleté.

A csónak orra nekiütközött a partoldalnak, miközben a két férfi egymás arcát markolászta. Fojtogatták egymást, majd egymás szemét akarták kinyomni. A báró erősebb volt, mint az ispánfiú, sikerült is őt a csónak aljára lenyomnia. Zoltán észrevette, hogy ereje fogy, a báró keze, melynek erejét a gyűlölet megsokszorozta, iszonyúan szorította torkát. Végső erőfeszítéssel sikerült térdét felhúzni és a báró szemébe kapnia, és ellökni magától a torkát fojtogató bárót. Annak pillanatnyi megingását kihasználva Zoltán kiugrott a csónakból. A sok vívólecke, amit a báró vett, őt is megedzette, felkapta az egyik evezőt és ugrott a férfi után.

Irtózatos erővel csapódott a földhöz az evező, de Zoltán már odébb ugrott. Az most olyan volt, mint a sebzett tigris, aki látja, hogy menekülni már nem tud, csak mentheti irháját, ha támad. Nyomban neki is ugrott a bárónak.

Újabb vad birkózás, a végső összecsapás, amiből csak egyik kerül ki győztesen. Ütötték, marták, rúgták egymást. Mindegyik saját fegyverét akarta kiszabadítani. Ingeik már cafatokban lógtak testükön. Zoltán érezte, hogy egyre inkább kimerül, a báró már nyomja a földre, már nem tudja megakadályozni, hogy pisztolyát elővegye. Hopp, most megvan a kés nyele. Milyen jó volt, hogy kést is tett el. Mennyit játszottak még azzal gyermekkorukban. Célba dobtak vele, az ütő és szúró mozdulatokat gyakorolták. Most a kés nyele a kezében van, sikerült is kihúzni tokjából. Most egy szúrás. Sikerült! A báró a hasához kap! Zoltán még meglöki. A báró legurul a partoldalról a mocsár széléhez.

Amit a férfi nem tudott elvégezni, elvégezte a természet, a láp, a mocsár. A báró lába alatt süllyedt a talaj, a test ellenállhatatlanul fúródott a mélybe.

Egy ziháló mellű, görnyedt férfi nézte, amint a másik most már a láppal vívja az élethalálharcot, és süllyed egyre lejjebb.

Aztán az eszelősök nevetése hagyta el Zoltán ajkát: - Fattyú, fattyú, báró fattyú! Most pusztulsz. Keresheted a származásodat! Ha... Ha... Ha!

A felmetszett hasú ember pedig süllyedt egyre lejjebb. Arcára iszonyú grimaszt vájt a halálfélelem, a megsemmisülés biztos tudata. A velőtrázó halálkiáltás felverte a tájék csendjét, a mocsári madarak megrettenve reppentek fel, a nap is ijedten bújt el a felhők mögé. Csak az ispán fattyú nézte kaján vigyorral sátáni arcán, mint merül el végleg a gyűlölt testvér a mocsár leküzdhetetlen karjaiba, és amikor a lesüllyedt ember helyén apró karikák gyűrűztek még, ismét nevetésbe tört ki.

A testvérgyilkosságnak nem volt más tanúja, csak néhány bokor és távolabb egy szomorúfűz, mely görcsös derekával úgy nézett ki, mintha maga a sátán állt volna ott, akinek a szörnyű gaztett láttán magának is libabőrössé vált volna a háta.

Most, aki látta volna ezt az embert, nem mondhatott volna mást, mint azt, hogy ez maga a sátán. Talán ugyanazon a helyen, ahol hosszú évekkel azelőtt apja vezényelte a szörnyű halotti tort, most fia, aki nemcsak vagyonának örököse volt, hanem apja természetének, jellemének is, most a fiú, a sátán fia ajkáról hangzott el a kísérteties nevetés.

Mi lehetett ez? Gyilkolási vágy, ösztön? Talán örökre talány.

Hosszú percek teltek el, míg az ember valahogy megnyugodott. Aztán egy botot vágott le egy cseperedő fáról és azzal egy kört rajzolt a mocsársziget gyepjébe és abba egy keresztet, majd eszelősen csapkodni kezdte.

- Most megölöm a lelkedet is! Megölöm! - kiabálta ugrálva. Addig ugrált, míg kifáradva nem dőlt le a még viruló gyepre.

A ziháló mellkas sípolva engedte ki a levegőt, az arc, mely kipirult, erősen torzult volt. Most lehetett igazán látni, mennyi volt ebben az arcban a róka vonásaiból.

Mennyi irigykedés, mennyi féltékenység és mennyi gyűlölet fűzhette ezt az embert megölt testvéréhez. Ebben az érzésben sok volt ugyan a megaláztatás is, hiszen az termékeny talaj az indulatok számára, de az érzelmek eme tarkasága jellemének szülöttei voltak.

Amikor ez az ős kaján már kitombolta magát és visszanyerte eredeti ábrázatát, lehetett látni, hogy mennyit öregedett ez az arc. Ez már a bűnnek volt nyoma. Nem igaz, hogy a bűnnek nem marad nyoma. Az bevési névjegyét nemcsak a belsőbe, hanem ott bujkál a szemben és bevési nyomát az arcba is. Tagadhatatlanul jelzi, hogy sikerült egy embert megfertőznie.

Most már ernyedten húzta a kéz az evezőt, már nem kellett úgy odafigyelni. Eltűnt a feszültség, eltűnt az izgalom, hogy helyet adjon a fáradtságnak, kimerülésnek, és talán némi lelkiismeret-furdalásnak is. Van, aki az utóbbiból igen keveset érez.

A két ló még ott volt kikötve egymás mellett a láptenger partjainál. Az egyik nyomban felhorkant, amikor gazdáját meglátta. A másik csendes volt, lehajtott fejjel tépte a füvet. Talán öntudatlanul gyászolta meggyilkolt gazdáját.

Zoltán sóvárgó szemmel nézte a szép lovat. Sokáig küszködött benne az irigység és az ész, míg végül az utóbbi győzött. Megfogta a kantárat és újra csónakba ült. A lovat úsztatta a csónak mellett. Az eleinte nehezen fogadott szót, de az ispán fia értett a lovak nyelvén, sikerült is megzaboláznia a pompás állatot.

- Gazdád mellé temetlek - mondta nevetve a férfi.

Vissza is ment ugyanoda, ahol nemrég a szörnyű eset játszódott le, ahol az egyik fél már megkapta büntetését.

- Tudod mit? - szólt a lóra. - Szilárd talajon megyünk fel, mert különben meglógsz.

Sikerült olyan helyen kikötni, ahol erős kötött volt már a talaj. A ló nyerítve kapaszkodott fel a partra. Az ispán fia várta, hogy a ló kificánkolja magát, aztán ismét erősen megragadta a kantárszárat. Még megvolt a bot, amit az előbb az áldozati szertartás után eldobott.

A lovat lassan odavezette, ahol nemrég a báró fúlt bele a mocsárba, aztán a pompás deres farára sújtott le a bot. Az állat fájdalmában nagyot ugrott, és ott ahol gazdája végleg rabja lett a mocsárnak, szintén süllyedni kezdett. Széles volt a test, nem süllyedt oly gyorsan. Az ispán fia óvatosan hasra fekve a mocsár szélén még egy-kettőt odasózott a vergődő állatnak a kezében lévő ostorral. A hűséges állat követte gazdáját, az ő végleges nyughelye a mocsár mélye lett, ahol a szörnyű tragédiát nem jelölte semmilyen kereszt.

Aztán a gyilkos művelet után az ispán fia most már megnyugodva ült fel saját kancájára, s az nyerítve vitte gazdáját tovább.

* * *

Késő este volt már, talán éjfél felé járt az idő, amikor a holdvilágnál egy részeg férfi hagyta el a házat. Dülöngélve mérte fel az út szélességét. Közben el-elbukott. Ilyenkor durva káromkodás hagyta el ajkát. Rókaképét az ital még torzabbá varázsolta. A holdvilág meg-megvilágította a botladozó embert. Ilyenkor jól lehetett látni a vad, kegyetlen arcot, a gyűlölettől villogó szemeket.

Az ittas férfi fának dülleszkedve bámult a holdra és durván szidta annak képét. Az tele pofával vigyorgott a részeg emberre. A diskurzus után az ember tovább haladt. Az italtól erőtlen lábai alig vitték a sovány testet. Az ember csak ment, ment, mintha valami űzte, hajtotta volna. Elhaladt a friss park mellett fel a dombtető felé, ott, ahol már egy családi sírbolt volt, a családi kripta, de amelyben eddig csak egyetlen ember volt még.

A részeg ember ráesett a kripta hatalmas zárókövére és kezével csapkodta a követ.

- Itt vagy? - kérdezte részeg, artikulátlan hangon.

- Itt vagy? Válaszolj?... megöltem egyik fiadat. Megöltem az én féltestvéremet. Gyilkos vagyok? ...nemcsak ő engem, én is meg akartam ölni. Gyilkos vagyok. Az voltál te is, csak neked sikerült... Az a féreg még mindig él. Él a másik is... Azt mondod aljas vagyok? ... Aljas? ... Én? ... A te jó fiad vagyok. Követlek... Te aljas... Te piszok, te szemét.

Aztán ezt az embert is megrázta a zokogás, majd ismét vérbeborult szemmel és eltorzult arccal ütögette a kripta zárókövét: - Te szemét, te aljas. Te tettél tönkre engem is. A jellememet is tőled örököltem... te szemét!

A kézből már lassan csurgott a vér, a részeg nem is érezte, de a hold, talán félelemből, talán utálatból, elbújt a felhő mögé.

Erős, csengő berregő hangja jelezte, hogy ismét jön egy nap. Egy új nap a sokadikból. Ugyanazzal a szürke egyhangúsággal, ugyanazzal a monotonsággal, de ugyanazon keserűséggel is. A csengő elhallgatott, majd újra megszólalt éles, dermesztő hangján. Ez sorakozót jelzett.

Egymás után nyíltak ki a cellák ajtaja és innen-onnan csíkos ruhába öltözött emberek bújtak elő. Arcukat hasonlóvá tette a hasonló élet. Csak az volt a különbség, hogy egyik arcába mélyebb árkokat tudott vésni az élet, a másikét még nem tudta úgy kikezdeni.

István hunyorogva állt cellája ajtaja előtt. Szeme még nem szokta meg a fényt. Nemrég szabadult sötét zárkájából. Oda nem volt nehéz bekerülni, de a százhuszonegyes rab gyakorta volt ennek a zárkának vendége. Őt nem tudta megtörni még ez az élet sem, pedig már nem sok van hátra szabadulásáig. Itt is megmondta, ami a szívén feküdt. Ezt itt is meghallgatták, de honorálták is. Ára legtöbbször sötétzárka volt. István nehéz hét után csak most aludt újra cellájában. Ebben a cellában csak ő aludt magányosan.

Nem egyszerű börtön volt ez, hanem igazi fegyház. Itt a legveszélyesebb bűnözők és politikai foglyok éltek. Melyik volt veszélyesebb? Ezt a kormányzat nem tudta eldönteni.

Most látogatásra számítottak. Valaki fejes jön, futott végig a feszes sorokon. Ilyenkor az egyébként csendes, a megszokott hétköznapjait élő fegyintézet olyan volt, mint a felbolydult méhkas. A fegyőrök suvikszolt bakancsa, csizmája most még a szokottnál is jobban fénylett. Ilyenkor ki kell tenniük magukért, bizonyítaniuk kell, hogy itt példás rend uralkodik.

Ilyenkor megkérdezik a rabokat, milyen a helyük, milyen az ellátásuk, nem kínozzák-e őket? Eddig még senki nem panaszkodott. Azt mindenki tudta, hogy a panaszt úgysem orvosolják, de ha elmentek az érdeklődők, ők akkor is maradnak, és akkor a szörnyű börtönélet még szörnyűbbé válik. Ezt pedig senki nem akarta.

Kevés volt itt a jóérzésű ember, bár akadt az is egy-kettő. Volt, aki agyonkínozta a rabokat, de volt, aki együtt is tudott érezni velük. Ezek voltak a ritka kevesek, akiknek szívük volt.

Egy vaskos, tagbaszakadt fegyőr, több csillaggal a vállán, lépett a csíkos ruhás emberek elé.

- Na tudjátok, hogy ma látogatás lesz?

Nem tudták, de nem is szóltak.

- Remélem, mindenki megvan elégedve. Aki nincs, szóljon, segítünk neki - és vastag karjait keresztbefonta mellén. - Na, ki nincs? Most mondják meg, még tudunk segíteni rajta. Természetesen lehet panaszkodni is. Természetesen, ha kellő indok van rá. Na, nincs??? Akkor is lehet panaszkodni. Itt mindig lehet panaszkodni. Mi ezt soha nem tiltjuk.

Vigyázzban hallgatta a sok rab, merev, rezzenés nélküli arccal. Jól tudták ők már, hogy ilyen kérdésekre nem szabad válaszolni. Ha valaki nincs megelégedve? Lehet rajta segíteni. Egyedül, egy sötétzárkában, ahol a cella padlóján keresztül a Duna vizét látni, bizonyára nem gondol senki, hogy még valami panasza volna.

- Tehát minden rendben? Visszamehetnek, de úgy hozzák magukat rendbe, hogy egy gomb se hiányozzon, mert különben én segítek felvarrni.

Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy ezek a sokat átélt emberek is beleborzongtak. Ezt a smasszert egymás közt többen légiósnak nevezték. Sokan meg is mertek volna rá esküdni, hogy korábban légiós volt. Akik ezt állították nem is tévedtek, mert a börtönőr valóban teljesített szolgálatot a francia légióban. A bennfentesek tudták, hogy valami piszkos ügybe keveredett, valami rablás és gyilkosság, vagy valami efféle, de senki nem tudott biztosat. Tény azonban az, hogy ez az ember úgy értett a rabok nyelvén, hogy az már szinte művészet volt. Tudta, hogy kivel kell szigorú lenni, kivel kell kivételezni, és azt is, hogy kit kell tönkretennie. Úgy meg tudta kínozni, akit akart, hogy annak, akinek sikerült is túlélnie a kegyetlen bánásmódot, örökre emlékezetében maradt az itt töltött idő, akár évek, akár napokról volt szó. Az igaz, hogy ide nem rövid időre szoktak embereket küldeni. Még a hangsúly, a beszédmód is a régi légiós altisztekre emlékeztetett. Azt, amit mondott, mindenki szó nélkül teljesítette.

Amilyen gyorsan sorakoztak itt az emberek, oly gyorsan tűntek is el a cellájukban. Szinte pillanatok teltek el és máris mindenki a cellájában volt. Ott aztán megkezdődött a munka, mindenki alapos türelemmel igazította a ruháját. Nem volt szabad egyetlen gombnak sem hiányoznia, a ruha nem lehetett szakadt, vagy rongyos. A bakancs ragyogott, csak a szemek égtek néha izzó tűzben. Vajon ki tudná megfejteni, mi minden lehet ezek mögött az izzó szemek mögött, mily gondolatok futkározhattak az agyban.

István is visszaérkezett a cellájába. Kivette zsebéből azt a kis papírlapot, és óvatosan bontotta ki. Jól is tette, mert egy kis dohány is volt benne. Annak pedig igen nagy értéke volt itt, nagyon vigyázni kellett rá.

István meglepetve olvasta a kissé kuszált sorokat. Antal, a szakszervezeti bizalmi írta, ő is ide került. Volt már itt, de innen elvitték, de most újra visszahozhatták. Furcsa is volt néki a sorakozónál egy ember, de oly távol volt tőle, hogy nem ismerhette fel teljes bizonyossággal. Most már nincs kétség, Antal is itt van. Hiába, a régi jó barátok itt találkoznak. Most már közelebb volt Antal, és a postaláncon, amely itt oly tökéletesen ki volt építve, küldte néki ezt a kis levélkét. Alig ismert rá barátjára. Az egykor sima, pirospozsgás arc már erősen barázdált lett, szemei beestek, árnyékosak, haja fehéres. Hiába, itt az évek duplán számítanak. Fiatalon, egészségesen térnek ide be, de idősen, rokkantan távoznak. Mi mindent meglát itt az ember néhány év alatt. Sokan azt gondolják, hogy ez mégsem lehet annyira rossz, az egyedüllétet is meg lehet szokni, és az itt élő embernek nincs gondja semmire, helyette mindent megcsinálnak. Csak az, aki itt eltöltötte a keserű éveket, akik arcára mély barázdákat vésett az itt eltöltött idő, aki belerokkant az itteni szenvedésekbe, csak az tud számot adni arról, milyen is az itt eltöltött börtönélet. Milyen szörnyű is az a sötétzárka, milyen borzalmas az egyedüllét, a magány, milyen keserűvé tud válni az emberi szív, a fájdalom, mennyire meg tudja viselni az idegzetet ez a környezet. Börtönpszichózis? A teljes belső fásultság, az egyéniség felőrlődése? Ezzel sokat foglalkoztak a kutatók, de a rabság hatásait igazán felmérni még senki nem tudta. Nem jó intézmény ez, de jobbat még nem találtak helyette.

Antal is valami hasonlót állapított meg Istvánról. E fölött a vasember fölött sem múlt el nyomtalanul az idő. Nagyon sokon keresztülment ez az ember. Itt a börtönben sem volt jó dolga, korán összemart a légióssal. Aztán következett a nagy erőpróba. Az úr és a kiszolgáltatott párharca. Az eredmény döntetlen lett. Igaz, míg patthelyzet alakult ki, Istvánnak sokat kellett szenvednie. Ennek csak a sötétzárkák és a mellékhelyiségek megmondhatói. De a kiszolgáltatottak sem voltak tétlenek. Ők is sokat tudnak tenni. Ha lassan is, de az őrszemélyzet is megtanulta, hogy ezek az emberek tudnak együtt cselekedni, támogatják egymást foggal, körömmel. Együtt tartottak éhségsztrájkot, ahol nem volt sztrájktörő. Még az is koplalt, aki féltette a hasát, akinek mindene volt az evés. Együtt jelentettek beteget. Nem voltak hajlandók cellájukból kimozdulni. Egyszerre kértek kihallgatást és sok minden egyéb egyszerre történt. Aztán az őrnek is idegei vannak, hiszen ő is ember, ő is megelégeli egyszer, és rájön, jobb a békés együttélés. Végül megtűrik egymást, és csak annyit ártanak, amit feltétlenül meg kell tenniük. Így a pokol tüze némileg enyhül. Sajnos kissé már későn, addig igen sokat kellett már elszenvedni.

István gyorsan összesodorta a kis papírlapot, aztán betette szájába és fogai között addig morzsolta, amíg abból még egy piciny darabka sem maradt. Sokan nem is gondolják, mily nagy utat kell megtenni egy kis papírdarabkának, míg eljut oda, ahol megsemmisül. Az ügyes kezek mily óvatosan, elővigyázatosan csúsztatják egymásba a kis papírdarabkákat, kilesve a pillanatot, amikor máshová tekintenek a mindent észrevevő szemek, a vizsla tekintetek. Mennyi ügyesség, agyafúrtság, találékonyság művel itt csodát. Ki gondolná, hogy apró, parányi mozdulatok, véletlen grimasz, mennyire kifejező lehet, és aki ezt a nyelvet érti, megfejteni tudja, mily jól meg tudja magát érteni a másikkal. Talán a szerelmesek legyező-beszéde volt ehhez hasonló.

István tudta már azt is, hogy Antal szerepét az a fiatalember vette át, akivel ő fogságban volt. Tudta azt is, hogy mi van családjával, pedig csak ritkán volt látogatás. Szinte megfoghatatlan volt, hogyan szivárogtak ide be a külső élet történései. Sokszor itt többet tudtak, mint azok, akik nap, mint nap járták a nagyvárosok mozgalmas utcáit.

Valami emberi jogok jönnek, hallatszott innen is, onnan is. Ez eléggé érthetetlen volt, de senki nem tudott többet mondani. Később kiderült, hogy valami nemzetközi bizottság tájékozódik a börtönviszonyokról. Ez szokatlan volt itt, még a legöregebbek sem emlékeznek rá, hogy valaha ilyesmi itt előfordult volna. Valami tanulmányt készítenek. Mi mindent kell itt is megérni, mondogatták az őrök.

Aztán már kongott is a kis harang, jelezve a sorakozót. Pár ember jött, a börtönigazgató mellett két jól öltözött civil ember és az igazgató, akit két őr kísért. Együtt szemlélték meg a felsorakozott embereket, majd visszaengedték őket a celláikba. Ezután egymás után nyíltak meg a cellaajtók, és a rabok feszes vigyázzállásba merevedtek.

Istvánt is hosszasan faggatták helyzetéről, de István nem panaszkodott. Talán két óra is elmúlt, hogy a bizottság befejezte a munkáját. Az udvarias arcokat felszabadult sóhaj hagyta el.

Délután volt már, amikor nyílott a kis kukucskáló-ablak. A légiós nézett be rajta.

- Nem akarsz egy kis pótvizet?

- Köszönöm nem! - válaszolt István.

- De hozok! Most nálam oly rendesen viselkedsz.

István nem tudta elgondolni mi üthetett ebbe az emberbe. Elfelejtett köszönni is, amikor a légiós a friss hideg vízzel telt kancsót bedugta a lyukon.

- Aztán nehogy földhöz vágd!

A börtönőr jól ismerte Istvánt, aki nem szokott kedvezményeket elfogadni. Bizonyára más körülmények között földhöz is vágta volna a kulacsot, de ma annyira megzavarták a körülmények, hogy észre sem vette, amikor a vizet kortyolgatta a kulacsból. Érték volt ez a finom hideg víz, ahol csak állott, poshadt vizet szoktak fogyasztani.

Újabb napok teltek el, új ember jelent meg a színen. Most töltötte le a kiszabott sötétzárkát. Tetterős ember volt ő valamikor, ma csak roncs, összetört rémalak. Valamikor rettegtek tőle az emberek, amikor a háta mögött még Zsíros Döncinek hívták. Most már az őrülés határán áll. Az egyetlen ember volt itt, akivel senki nem törődött. Az őrök kárörvendően néztek rá, a rabok nem törődtek vele. Senki nem állt szóba vele, senki nem segített neki. Egyszerűen levegőnek nézték. Itt ebben a sivár környezetben legalább a társak együttérzése úgy hiányzott, mint a szomjhalálra ítélt sivatagi vándornak egy korty víz. Szellemi agónia kísértette, már az utolsó testi és szellemi életerejét emésztette. Onnét, ahonnét más együttérzést, támogatást kapott, ő a gyűlöletet érezhette. Ez a pokoltűz volt talán a hála mindazokért a szolgálatokért, amit ő oly lelkiismeretesen végzett? Vagy talán a sors tréfája? Mindegy hogy melyik, de nagyon kegyetlen volt.

Korábban ő volt az üldöző, most ő lett az üldözött. Valóban üldözött lett, hiszen az, akivel senki nem törődik, akik őt ellenségnek nézik, azok csak üldözők lehetnek. Ebben ugyan annyi volt az igazság, hogy senki nem törődött vele, de ő ebből azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy mindenki ártalmára tör. E gondolat addig érlelődött, míg rögeszmévé nem vált, míg ki nem alakult a börtönpszichózis talaján az üldözési mánia. Ez mindjobban és mindjobban hatalmába kerítette. Lassan úgy érezte magát, mint a delirium tremensben szenvedő iszákos, akit már lázálmok fenyegetnek, aki köré mesebeli szörnyek szövögetik hálójukat, hogy végleg bezárják a fejvesztetten menekülni vágyó embert.

Már az ételt sem merte egyszerre megenni, élve a gyanúval, hogy hátha már az is mérgezett. A környezetében már csak az ellenséget látta meg, aminek az volt a következménye, hogy a börtönőrökkel is szembekerült, és azok tényleg ellenségévé váltak, olyannyira, hogy mindent megtettek, hogy ennek az embernek életét elviselhetetlenné tegyék. Most, amikor három nap sötétzárkából szabadult, úgy nézett ki, mintha árnyéka lenne önmagának, árnyéka régi énjének. Ezt a tetszhalottat még régi énje is megtagadta volna.

István éppen egy rabtársával a folyosót takarította, amikor a hirtelen megöregedett ember elcsoszogott mellette. Jó nagy ívben kerülte el Istvánt.

- Mit félsz tőlem? Nem eszlek meg! - nézett István a mellette elhaladóra.

- Csend! - szólt rá Istvánra a melléjük kirendelt börtönőr.

A hirtelen megvénült ember ránézett Istvánra, valamit motyogott, majd lassan tovább haladt. Annyi félelem, annyi rettegés volt e tekintetben, hogy már szánalmat keltett.

- Ez már élőhalott - mormolta István maga elé. - Ez volt az egyik ember, akinek azt köszönhetem, hogy itt vagyok. A másik már nem él. Egy még igen.

István tekintete elsötétült, de aztán uralkodott magán, arca ismét kisimult, és nyugodt mozdulatokkal törölgette a fegyház folyosóját.

- Pár nap telt még el, amikor hallani lehetett, hogy egy rab hisztériás sikollyal veri fel a fegyház éjjeli csendjét. Artikulátlan hangon üvöltöz, saját fejét veri a cella falába. Egy ember, itt ebben a nagyon rosszhírű fegyházban, azok között az emberek között, akiknek nagy részét ő juttatta ide, kiált segítségért azokhoz. Sokáig remegtette az artikulátlan hang a cellák falát, míg meg nem indult a rabszállító kocsi, hogy a dühöngő embert rabkórházba vigye.

Egy ember megbolondult. Talán a sors kegyetlen grimasza volt ez, vagy talán a groteszk módon nyújtott elégtétel.

Minden véget ér egyszer, semmi nem tart örökké. Elmúlt az a hat év is, amit István kapott. Eljött a szabadulás órája. Az ember, aki ennek a háznak kapuján több mint öt évvel azelőtt erőtől duzzadva lépett be, most élet marta emberként hagyta el ennek az épületnek kapuját. Az itt töltött évek már barázdákat rajzoltak a kemény, férfias arcra, de a határozott vonásokat nem tudták eltüntetni. A férfi, a már javakorbeli férfi, szálfaegyenes testtel lépett ki a börtönkapun.

Két nő várta a kapuban. Egy idősebb, nagyon szép arcú, de már őszes hajú és egy fiatal hollófekete hajú siheder, a kamaszkor elején. A két nő csaknem egyforma volt, az egyik szakasztott mása a másiknak. Különbség csak az volt, hogy az egyik idősebb, a másik meg fiatal. Amiben teljesen azonosak voltak, azaz, hogy mindkettő szemében csodálatos ragyogás volt, amikor a börtönkapun kilépő férfira néztek. Szinte egyszerre ugrottak a férfi karjába. Az egyik azt mondta: - István! A másik azt, hogy: - Apám!

Bizony megérte a hosszú várakozás, a kegyetlen szenvedés, hiszen ez a sokat szenvedett ember két angyallal találkozott. Ez maga a mennyország. Három boldog ember indult el együtt az élet kiszámíthatatlan útján. Ment most már hazafelé boldog mosollyal az ajkán.

Távolabb egy fekete hintó állt, eléje két pazar ló volt fogva. A hintó ajtajának homályos üvegén egy fekete ruhás, fátyolos arcú nő bámult ki, akinek szemét, amikor meglátta a börtönkapun kilépő férfit, elöntötte a könny. Úgy omlott az, mint valami zuhatag. Alig tudott a fekete hölgy a kocsisnak kiáltani. A két ló az ellenkező irányba indult el, a fekete hintóban egy örömtől repeső szívű, de mégis bánatos, könnyező hölggyel.

* * *

Az egyik ember szenvedett a fegyház poklában, a másik, egy törékeny nő az élet viharában. Mindkettő megállta helyét. István kibírta a kemény hat évet, az áldozatos hitves, a feleség helytállt a kemény hat év alatt. Igaz, támogatták, segítették. Így ugyan nélkülözések között, de meg tudtak élni, és Rózsinak volt ereje, hogy azt a kislányt, akit oly fiatalon hagyott ott hosszú időre a férj, az apa, nagyszerű leánnyá nevelje.

A lakás régi volt, de István munkatársai segítették rendbe tenni, a falazatot leverték, és újra vakolták, a régi padozat helyett hajópadló került a szobába. Aztán szép szőnyeg és függönyök. Ebben azonban ludas volt egy fekete ruhás asszony, aki fekete fátylat szokott viselni, hogy szomorkás arcát eltakarja. Ez az asszony igen sokat segített a családnak, az egyedül küszködő asszonynak és leányának. A kislányt úgy szerette, hogy Rózsiban már-már az anyai féltékenység zöldes kis ördöge incselkedett, de végül is a megértő női lélek megérezve a másik önzetlen szeretetét, hagyta, hogy a leányát a másik is sajátjának tekintse.

Adott volna ez a fekete fátylas asszony többet is, de amit Rózsi elfogadott, azt is úgy kellett ráerőszakolni. Azt viszont úgy adta, hogy nem lehetett visszautasítani.

Így aztán átvészelték a nehéz éveket, ami a kis család életében örökké emlékezetes maradt.

Emlékezetes marad az a bankett is, amit István kiszabadulásának örömére rendeztek. A kis lakás roskadásig megtelt vendégekkel, de roskadásig telt meg ételekkel a kis asztal is. Vékonypénzű emberek adtak össze filléreket, de sok kicsi sokra megy elve a gyakorlatban is érvényesül, ha tényleg sok a jó ember. De ennél sokkal többet ért a szeretet és a megbecsülés, amiben Istvánnak munkatársaitól része volt. Most érezte meg igazán István, hogy azok az emberek, akikért ő küzdött, mennyire meg tudják becsülni azt, aki értük harcolt.

Ő ideget, vért, egészséget adott ezekért az emberekért és végtelen szeretetet, de ők ugyancsak szeretettel fizettek.

Pár nap örömben és semmittevésben telt el, de István hamar magához tért és a letörtség érzését felváltotta a tettvágy. István dolgozni akart, meg akarta keresni családja megélhetését. Ismét munkára jelentkezett. Régi helyére nem vették vissza, úgy féltek tőle az urak, mint az emberek a pestistől. Ő volt a lázadó, az az ember, aki hat hosszú évet leült, és nem is akármilyen helyen! Fegyházban. Ez nem volt jó ajánlólevél.

Hosszú hetek múltak el, István nem kapott állást, pedig lelkiismeretesen utána járt.

Eleinte hitegették, de aztán minden ajtó becsukódott. Nem maradt más hátra, mint ismét a nehéz alkalmi munka, a vagonkirakás és más testet-lelket igénybevevő, nehéz fizikai munka. István már nem volt fiatal, már nem bírta úgy a munkát, mint korábban, de összeszorította ajkát és zokszó nélkül végezte a legnehezebb munkát is. Tudta, hogy ennek ára lesz, nagy ár, rövidebb élet, de ott a család, az enni kérő leány, akit már megfelelően ruházni kell és a hűséges, kitartó hitves. Benne nem csalódhatnak.

Bármilyen nehéz is volt a nap, bármennyire is meg kellett izzadni, de ha eljött az este és István hazatért, ajkán már játszott a mosoly, szeme boldogságban úszott, hiszen övé volt a legdrágább gyémánt, az a gyönyörű, fekete hajú teremtés, aki arcának vonásaiban magáéra ismert, aki oly odaadóan, oly gyermeki gyöngédséggel tudott hozzásimulni, hogy a legkeményebb szívet is meglágyítaná. Ezért nem volt nehéz semmilyen munka.

Így teltek a hetek, hónapok. Aztán egy nap, illetve egy este, amikor István fáradtan hazatért, egy lovas kocsit, egy egyszerű parasztszekeret látott a házuk előtt.

Lánya, a kis Rózsi eléje futott.

- Matyi bátya van itt és Sára néni!

- Ejha - csillant fel István szeme, és már sietett is a lakás bejárata felé. Két idős ember állt vele szemben. Egy idős, deres hajú férfi és egy ugyancsak ősz hajú nő. Mindketten a kemény paraszti élet véste barázdákkal, de meleg szívvel és könnyező tekintettel.

- Édes fiam! - ölelte át egymást a két férfi.

- Matyi bátyám!

Az idős asszony mellettük állt, ő csak könnyezett. Aztán István őt is úgy megölelgette, hogy csak úgy ropogtak az idős asszony csontjai.

- Jól van fiam! Jól van.

Aztán leültek az asztalhoz. Rózsi már hozta is a bort.

István tudta, hogy az öreg nem véletlen jött el. Jól ismerte az idős embert. Ritkán találkoztak, de szívükben őrizték egymást.

István várta, hadd bökje ki az idős ember, hogy miért jött. Addig csak hadd kerülgesse, mint a forró kását szokás. Majd ha úgy érzi, itt az ideje, úgyis elmondja, miért jött.

A két öreg boldogan szemlélte a két hölgyet, az idősebbet és a fiatalt. Az egyikről úgy érezték, hogy leányuk, a másikról, hogy az az unoka. Így volt ez, hiszen Istvánt már régtől gyermeküknek tekintették.

- Megöregedtünk, fiam. Nem bírjuk a munkát. Eljöttünk értetek. Megígérted fiam, hogyha rászorulunk, segítesz. Hát most itt vagyunk.

- Aztán, hogy gondoljátok, Matyi bátyám?

- Hát csak úgy fiam, hogy eljöttök hozzánk.

- Hozzátok, Matyi bátyám?

- Igen hozzánk. Mindig azt mondtuk, hogy amink van, az úgyis mind a tiétek lesz, hiszen nekünk rajtatok kívül nincs senkink.

Istvánt meglepte az ajánlat. Igaz, hogy nagybátyja régen hívta már, örökbe is akarta fogadni. Mindig mondogatta a két öreg, hogy más örökösük úgy sincs. István már gyermekkorától érezte, hogy a két öreg nagyon szereti.

Szülei nagyon szegények voltak, de a két öreg még fiatalabb korában gyakorta megjelent náluk, és soha nem üres kézzel. Volt a tarisznyában mikulás, cukorka, mind megannyi csemege, amit a gyerek nagyon szeret. Úgy ölelgette a két ember még kiskorán, mintha valóban édesgyermekük lenne. Hogy izgultak, amikor elbújtatták, hogy meg ne találják.

- Aztán, mit tudnánk mi ott tenni?

- Paraszt vagy, fiam. Éppen úgy, mint én. Remélem még nem felejtetted el, hogy honnét jöttél?

- Soha nem fogom én azt elfelejteni, Matyi bátyám!

A három asszony úgy látszik már előbbre volt a beszélgetésben, mert várakozó szemmel lesték, mit határoz István. Ő volt a férfi, neki kellett kimondani a döntő szót.

- Van időd fiam - mondta a vén paraszt. - Feleséged megengedte, hogy egy-két napig itt maradjunk. Hát itt is maradunk, ha nem vagyunk terhetekre.

- Nékünk, Matyi bátyám? Nem sok van itt, de ami van, az a maguké is.

A két paraszt megint csak összenézett. Ők már a tekintetekből is megértették egymást.

- Tudod, az ember mindig visszatér oda, ahol született. Ha másként nem tud, hát lélekben. Vár téged a láp, István. Annak lehelete már gyermekkorodban megigézett.

A keményarcú, acélszemű férfi messze nézett. Lelki szemei előtt megjelent a hatalmas láptenger, az a csodálatos gyermekkor, amit csak ennek a hatalmas és csodálatos birodalom partjainál és belül a birodalomban lehetett eltölteni. Ennek emlékei soha nem halványodnak el és újra szüli a vágyakozást, azt a honvágyat, amit a hazájától messze szakadt ember érez, aki bármi áron legalább meghalni akar visszatérni szülőföldjére.

Hosszút hallgattak rá. Aznap nem is tértek rá vissza, mindketten kerülték a témát. Az asszonyok is hallgattak, várták, hogy a férfiak döntsenek.

Elmúlt pár nap, Mátyás is, és Sára néne is hazakívánkozott már, de István még nem tudott dönteni. Mindent megtettek, hogy a két öreg jól érezze magát, ágyba vitték a reggelit is, úgy babusgatták őket, mintha valami császári fenség legközelebbi rokonai volnának, de a két öreg egyre nyugtalanabb lett.

Egy este újra együtt ült a család az asztalnál. A férfiak lassan szopogatták az italt, amit még Mátyás gazda hozott.

- Na mi lesz már, István?

- Megyünk, Matyi bátyám!

- Végre - ugrott fel könnyes szemmel az öregember. - Tudtam én, hogy a mi fiunk nem hagy bennünket cserben. Hát ezen kellett annyit gondolkodnod?

- Tudod, Matyi bátyám, nem volt oly nehéz az elhatározás, de másokat is meg kellett kérdeznem. Azt mondják, menjek nyugodtan. Ha szükség lesz újra rám, ott is megtalálnak.

- Csak el ne vigyenek, István! - szólt aggódva az idős ember. - Tudod, mit álltunk ki az asszonnyal, amikor kerestek?

- Tudom - felelte István. - Emlékszem arra is, amikor Sára néném is kaszát ragadott - és mosolyogva ölelte meg az öregasszonyt.

* * *

Nem volt könnyű a költözködés, de különösen nehéz volt a búcsúzkodás. Ilyenkor lehetett látni, mennyi volt a jó barát. Az önzetlen barát, bár abból mindig kevés a sok is. Segítettek a szegényes bútorokat összerakni. Nem sokat ért a pár holmi, Mátyás gazda rá is akarta beszélni Rózsit, hogy hagyja azt a pár ócska holmit, de az asszony nem tudott megválni tőlük. Minden darabhoz emléke fűződött. Az emlék csodálatos valami. Beköltözik egy tárgyba, és nem lehet onnan kiverni. Aztán olyan lesz, mint a mágnes. Úgy hozzáragad gazdájához, hogy erőszakkal sem tudja elhagyni. Mi mindennek lehet ily varázsereje? Néha egy kis gyerekcipő, egy apró kis mackó, egy kicsi kis rongybaba, talán egy régi elhasznált kis zsebkendő, vagy egy apró, kis szelence, egy egyszerű pipa, a régi kopott ing, a régi kis óra, valami olyan, amiért az ócskás nem adna semmit, de akié, annak talán többet ér a föld minden gyémántjánál. Talán ez túlzás? Nem biztos! Lehet, hogy amennyi sok vért, verejtéket áldoztak az aranyért, oly sokan le is mondanak róla. Van, aki mások és saját életét adja érte, de van, aki lemond róla valami értéktelennek vélt semmiért.

Az a férfi, aki gyalog tette meg ide az utat, szekéren döcög vissza, oda, ahonnét valamikor elindult. Nem egészen oda, ahonnét elindult, hiszen az a kis parti ház az enyészet martaléka lett immár, egy szívtelen ember gyújtotta fel, de a másik kis ház, a Mátyás gazdáé az sem volt nagyon messze a hazai levegőt lehelő mocsártól, csak éppen a láp másik végén, ahonnét át lehet evezni a láptenger másik oldalára, és bejárni azt a területet, amelyet csetlő-botló kis lábacskák jártak be valamikor régen. Csak úgy mezítláb, cipő nélkül, és mégis milyen puha volt a föld, milyen selymes a pázsit.

A szekér harmadnapra érkezett meg a kis faluba. A vén paraszt oly boldogan nyitotta ki a porta kapuját, mintha a mennyország kapuját nyitotta volna ki, és úgy kihúzta magát, míg a szekér a két lóval lassan begördült, hogy szinte egy fejjel látszott magasabbnak.

Aztán kifogta a lovakat, mert meg kellett azokat etetni, és az egyiket visszavinni a szomszédnak, mert csak egyik ló volt az övé.

- Látod Rózsi! Ilyen szalmakazalba bújtam én, mielőtt felmentem Pestre.

- De jól tetted - nevetett az asszony. - Különben soha nem lettél volna az enyém - és szerelmesen az urához bújt.

- Te utánad a világ végére is elmentem volna - mondta a férfi nevetve, de oly meggyőződéssel, hogy az asszony arcán az örömtől piros rózsák gyúltak.

- Na, akkor fogjál meg!

Az asszony futott a szalmakazal felé, a férfi utána. Csattanó jókedvvel futottak a kazal körül, míg a férfi boldogan fogta újra karjaiba.

A két öreg az örömtől földbe gyökerezett lábbal nézte a jelenetet, szemük szinte úgy itta be a kedves képet.

Amikor már jól kihancúrozták magukat, szólt Sára nénje, hogy most már jó lesz mással is törődni, mert különben éhen halnak. A kis Rózsinak azonban nem lehetett beszélni, oly jól érezte magát az udvaron, hogy onnét alig lehetett becsalni.

Sára nénje kitett magáért, oly finom ételt készített, hogy valamennyien megnyalták még az ujjukat is. Régen nem ettek annyi tejfelt, túrót. A finom kolbász ízére meg alig emlékeztek.

Az étkezés után az asszonyok kimentek a földes konyhába, a férfiak meg egy kupa bor mellett egy kicsit elbeszélgettek. Azután István is kapott egy kötényt, olyan jó parasztosat, és bátyjával, Mátyás gazdával együtt mentek az istállóba, hogy elvégezzék a munkát.

Egy jó félóra múlva szólalt meg csak az öreg. Eddig nézte István, hogyan forgatja a villát, hogyan készíti el az állatoknak az eledelt.

- Mondtam én Sárának, hogy te nem felejtetted el, hogy paraszt voltál.

- Az is maradtam, Matyi bátyám!

- Ugye jobb itt, mint Pesten?

- Bizony jobb itt, Matyi bátyám!

- Miért nem jöttél akkor korábban haza?

- Nem volt olyan könnyű, Matyi bátyám! Itt volt még az ispán, de aztán a régi otthont sem könnyű otthagyni.

Vidáman teltek a napok és a hetek. István ismét hozzászokott a paraszti munkához. Ez volt az ő igazi hazája. Az otthon, az a föld, ahol született, ahol az első lépéseket megtette, ahol először mondta ki, hogy: "Anyám!"

Itt volt a láptenger, ahol apjával később egyedül is annyit csónakázott. A csodálatos nádas, a parányi földnyelvecskék, ahonnét legszebb a napnyugta. Itt, ebben a végtelennek tetsző nádtengerben, egyedül itt érezte magát szabadnak. Ez volt az a sziget, ahová idegen nem merészkedett be, ahol még a legbátrabb ember is félt az ismeretlentől, a mocsárvilág ezerkarú szörnyétől, aki legyőzhetetlenül védelmezi birodalmát. Nincs oly bátrak bátra, aki vele megmérkőzhetne. Ide még az ispán emberei sem mertek bejönni, de beljebb még nem jártak csendőrök sem. Csak barátot fogadott be ez a hatalmas tenger, de azt igazán. Megvédelmezte minden bajtól, támadástól, és úgy ellátta mindennel, mint a saját fiát. Ezt a birodalmat soha nem lehetett elfelejteni, különösen annak nem, aki e hatalmas birodalom fiává vált.

A kis Rózsi arcát, aki korábban kissé sápadt volt, pirosra festette a jó levegő, a napsugár. Oly boldognak érezte itt magát és oly szabadnak, mint a kalitkából véletlenül kiszabadult kis madár. Az egészséges életmód, a jó levegő meg is edzette. Szívesen tanulta a paraszti munkát. Ő is hajnalban kelt fel a napkeltével, sőt még azelőtt. Oly jól fejte a teheneket, hogy Sára nénje alig győzte dicsérni. Milyen jól esett abból a friss tejből olyan igazit belehúzni, oly jó nagyot inni!

Egyik napon megjelent két csendőr. Az utcán táncoltatták paripájukat, míg rászánták magukat, hogy a kapun bezörgessenek. Nem csoda, hiszen a parancsnok előre figyelmeztette őket, hogy egy nagyon veszedelmes emberrel van dolguk.

A kaput Mátyás gazda nyitotta ki.

- Mit keresnek már megint itt? Maguk csak mindig zaklatják az embert!

- Elhallgass már, no!

- István gyere, nézd meg ezeket az embereket.

István a közelben tartózkodott, éppen szalmát rakott. Vasvilla volt a kezében. Nem is tette le, amikor a bátyja hívta.

Istvánról, bár megtörte az élet, messziről látszott, hogy még jó erőben van.

- Te vagy az a hírös?

- Maga szögedi?

- Mi közöd hozzá?

- Semmi!

- Csúfolódsz?

- Miért?

- Tudod-é, hogy meg tudunk tanítani?

- Azt már sokan megpróbálták.

- Mi még nem!

- Nem is ajánlom!

- Óh, te szemtelen - kiáltott fel pulykavörösen az egyik csendőr, és lovával István mellé ugratott.

István vaskézzel ragadta meg a gyeplőt. A ló meg sem moccant.

- Hú a nemjóját! Ilyen erős ember vagy te? Hát holnap ezért be kell jönnöd az őrsre jelentkezni.

- Bemegyek én!

A két csendőr nem szólt semmit, csak megsarkantyúzták lovaikat és elvágtattak.

- Mit kerestek itt ezek? - kérdezte Sára nénje, aki éppen akkor ért oda.

- Jó, hogy elmentek Sára néném, még különben jól lehordta volna őket.

- Bizony le én!

- Csak jelentkeznem kell. Úgy látszik, veszélyes bűnözőnek tartanak.

- Itt a magad ura vagy fiam. Nem tudnak ezek neked semmit tenni.

- Ezért jó, nénje, vidéken.

- Na, gyere fiam. Megetetjük az állatokat - mondta duzzogva Mátyás gazda.

Másnap István meg is jelent az őrsön. Nem volt vele sok gond. Nyilvántartásba vették adatait, aztán elengedték. Az őrmester jól megnézte. Magában meg is jegyezte. - Kemény férfi ez az ember. El is hiszem, hogy majdnem kitekerte annak a smasszernak a nyakát. Nem kell őt szekírozni, éljen békében.

Így teltek a napok, tényleg békében, amikor egyik este a munka elvégzése után Mátyás gazda a bor mellett is nehezen kezdte a beszédet.

- Holnap ünneplőbe kell öltöznöd fiam.

- Csak nem valami ünnep lesz? Arról tudnék én is.

- Csak a jegyzőhöz megyünk.

- A jegyzőhöz? Miért?

- Megcsináljuk a végrendeletet.

- A végrendeletet? Csak nem akar meghalni, Matyi bátyám! Az Isten éltesse sokáig.

- Éppen azért, mert sokáig akarok élni, de titeket is biztonságban akarlak tudni. Azt akarom, hogy utánunk tényleg örököljetek.

- Nem viszik el innen a földet Matyi bátyám. Ha nékünk szánta, hát akkor meg is kapjuk.

- Nem így van az, fiam. Tudod te is, hogy még két unokaöcséd van! Igaz, eddig csak egyik volt itt, az is csak egyszer, de a másik még ide sem tolta a pofáját. De ha örökölni kell, akkor majd jön. Így volt a Márton sógor is, ide az ötödik szomszéd. Nem csináltak végrendeletet, és az örökösök még mindig perlekednek. Én nem akarok pert reátok hagyni.

István sokat tapasztalt, okos ember volt. Megértette, amit az öreg kívánt. Néki is volt már családja, és ha az öregek biztosítani akarják őket, azt ő nem ellenzi, bár a világért sem zaklatta volna anyagias követelésekkel az öregeket.

Rózsi, a feleség csak nehezen egyezett bele az öregek ajánlatába, de végül is megértette, hogy így van rendjén. Jó gazda volt Mátyás gazda, aki nemcsak a gazdálkodáshoz értett, hanem az életben is tanult egyet és mást. Volt már katona hosszú évekig, megjárta már fél Európát, és tudta, hogy minek hová megy ki a vége. Ezért is beszélte rá unokaöccsét, hogy csináljanak írást. Valami tartási szerződést emlegettek a törvényszéken. A jegyző tud olyat csinálni. Majd megkérdezi tőle. Lényeg az, hogy ne támadhassák meg, hogy azok örököljenek, akiket ő kíván. Hogy eltartják? Az egészen biztos. Amiatt nem kellene papír, de még a koporsóban is forogna, ha az örökséget nem ezek kapnák meg.

Ki is huzintott reggel és befogta lovát. Most nem kérte kölcsön a szomszédét, hiszen csak a szomszéd faluba kellett menni, ott volt a közjegyzőség. Érti a dolgát a jegyző. Legalább két ügyvéd bújt bele. Tudta, kinek mit kell csinálni, jól értett az emberek nyelvén.

A két férfi csizmát húzott és pantallót. Olyan parasztosat, amilyent a falusi ember vasárnapra szokott felvenni. Ezt a csizmát István már a faluban csináltatta az itteni vargánál. Mátyás gazda István tudta nélkül még egy sonkát is vitt külön, hogy fogadott fiának a varga minél jobb csizmát készítsen. Olyan is volt az, mintha István lábára öntötték volna.

- Aztán miért jöttek kendtek? - kérdezte a jegyző a két vendéget.

- Írást akarunk csináltatni, jegyző uram.

- Írást? Milyent?

- A földet, meg a házat akarom néki adni - mutatott Istvánra Mátyás gazda.

- Most, vagy halálod után?

- Majd halálom után.

- Szóval végrendeletet akarsz?

- Igen, én és az asszony.

- Jó.

- Valami olyat, amit nem tudnak megtámadni, mert Kovácsék is sokat perlekedtek amiatt.

- Igen, tudom, mire gondolsz. Tudod mit, csinálok nektek egy öröklési örökösödési szerződést. Azt nem igen fogják tudni megtámadni.

- Az biztos?

- Az biztos lesz.

- Na, az jó, de mibe kerül?

- Azt fizetsz, ami akarsz, egy mázsa búzát szoktak érte adni.

- Már el is hoztuk, jegyző uram.

- Okos ember vagy te Mátyás! Na, megnézzük itt a színes térképet, meg azt a parcellen protokollt, aztán majd elmondod, hogyan akarod.

Mátyás gazda valamit értett a betűvetéshez, de azért csodálattal nézte, hogy a jegyző milyen biztos kézzel forgatja a megsárgult papírokat. Igen tetszett neki a színes térkép, ott a földek oly jól vannak megrajzolva. Bíz Isten, ő maga is kiigazodna rajt.

István is elismeréssel adózott a jegyzőnek. Nyomban látta, hogy milyen pedáns ember. Hiába, ő foglalkozik a falu ügyes-bajos dolgával. Csak amivel nem bír, az megy a bíróságra, meg az ügyvédhez. Abból aztán lesz nagy költség.

- Na nézzük, mid van?... Itt egy... ház... látod annak száma van, éppúgy, mint neked neved. Erről meg lehet ismerni. Látod, itt a térképre is rá van rajzolva. Ide pedig be van írva, mekkora a terület... Ebben minden földetek bent van... Ezután fizetitek az adót is.

- Biz a, elég sokat.

- Igazad van Mátyás, de arról nem én tehetek.

- Hm.

- Van itt valami erdőd is... ez meg közbirtokossági részed. Mennyi is a részarányod?... Hm.

- Négy öl fát szoktam kapni évente.

- Igen fel van tüntetve.

- Az is fel van írva?

- Már hogyne volna? Na aztán most mondd el, hogyan akarjátok.

A jegyző türelmesen meghallgatta a két embert. Jól tudta, hogy itt a türelem a legfontosabb. Tudni kell, mit akar az ügyfél. Aztán lehet az ügyet csak jól elintézni. Ő pedig türelmes ember hírében állt.

Jó későn járt már, amikor a jegyző végzett.

- De jól kicirkalmazta az iratot - állapította meg István. - Hiába jól érti ez a dolgát. Hány parasztembernek sorsát már elintézhette. A zsák búzát azért soknak tartotta, de ha az ember örökséget kap érte? Bizonyára igen sokat tanult, hogy ilyen jól meg tudja csinálni.

Az iratokat a jegyző az írnokokkal le is másoltatta. Mátyás gazda kapta az eredetit, míg a másolat a jegyzőnél maradt.

- Holnap hozd be az asszonyt is.

- Jó!

Ha későre is járt az idő, de annyi még maradt, hogy megnézzék a kocsmát. Jól esett leönteni egy pohár borral az izgalmakat.

Ez a kocsma központi helyet foglalt el a környéken. Sokan látogatták éppen a körjegyzőség miatt. Akinek valami ügyes-bajos dolga, elintéznivalója akadt, az mind megfordult itt. Itt volt a pletyka-börze. Ha valaki meg akarta tudni, mi történt az utóbbi időben a környéken, csak be kellett ide térnie. Rövid idő múlva mindent megtudott. Még azt is, kinél, hol, merre lesz rekvirálás, kinél jártak a csendőrök. És olyan kényes kérdéseket is, ki mikor házasodik. Melyik leány mikor megy férjhez. Sőt, ki gondolná, hány házasság köttetett úgy, hogy itt boronálták össze a fiatalokat. Már akkor, amikor azok még csak nem is ismerték egymást.

Ha valaki tudni akarta, hol lehet venni jó csikót, vagy ki akar ilyet venni, nem kellett a következő vásárra várnia. Itt már át is lehetett íratni. Még az éter szárnyán sem szállt olyan gyorsan a hír, mint itt, ebben a füstös helyiségben. Három nagy szobából állott a kocsma. Mindenki tudta, hová kell mennie, vagy hová engedik be.

Istvánék a középsőbe mentek.

- A másikba kendtek. Ferenc gazda már vár is benneteket.

E megszólítás, kissé szokatlan volt a gazda fülének, de amióta ez az István gyerek itt van, valahogy nagyobb megbecsülésben van része. A harmadik helyiség volt az, ahol a nagyobb gazdák tanyáztak. Volt, akinek birtoka majdnem elérte a száz holdat is. Nagy respektje volt annak, akit ide beengedtek. István jól érezte magát mindhárom helyen, de mégis az első helyiségben a nincstelenek között volt a legjobb. Természetesen nem akarta Mátyás gazdát, nagybátyját megsérteni, ezért szívesen ment vele.

- Szerbusz Mátyás! Szerbusz, te Pista gyerek! De megnőttél. Ismertem apádat. Nem sok mindene volt, az Isten nyugosztalja. Nagyon rendes ember volt biz a.

- Köszönöm Ferenc bátyám a jó véleményt.

- Na, üljetek le. Mit isztok?

- Ami lesz! Sógor!

- Van itt minden ennél a parasztszomorítónál. Na, adj egy pintet abból a legjobból!

Leültek az asztalhoz, mely szép, tiszta abrosszal volt leterítve. Az első szobánál, mely lényegesen nagyobb volt, mint ez, csak durván ácsolt asztalok voltak terítő nélkül, de legtöbben csak a pult mellett ácsorogtak. Úgy jobban esett a bor.

- Hát látod, ez a Zoltán öcséd - fordult a gazda Istvánhoz. - Úgy hallom meg akarja szerezni a ti földeteket is.

- Azt a pár holdat? - mordult fel Mátyás gazda.

- Azt, ahogy hallom. Tőlem is meg akart venni vagy tíz holdat, de én nem adtam neki. Ezért aztán el akarta téríteni a patakot. Csak akkor engedte vissza a medrébe, amikor megüzentem neki, hogy ha nem engedi vissza a régi medrébe a patakot, akkor átmegyek hozzá, aztán saját kezemmel lövöm agyon.

- Egyébként én is hallottam róla - mondta halkan Mátyás gazda, eléggé nyugodt hangon, de aki jobban megfigyelte, láthatta rajta, hogy belülről igen dühös.

- Azt mondta, ha az a másik örökölheti, akkor ő is.

- Az nehezen fog menni! - mosolyodott el most már Mátyás gazda.

- Hallottátok? Azt beszélik, ő ölte meg a bárót.

- Nem hinném - kapcsolódott be István is a beszélgetésbe. - Sok mindent elhiszek róla, de azt nem, hogy ölni tudna.

- Pedig nagyon tartja magát a hír.

- Nem minden arany, ami fénylik - zárta le a témát Mátyás gazda.

- Na, igyunk még egy kört! - lendül bele Ferenc gazda is. - Még egy kört - rikkantotta el magát.

Ritkán sikerül kirúgni a hámból. Mátyás gazda is ritkán járt ki a falujából. Nagyvásárnak kellett lennie ahhoz, hogy ő onnan kimozduljon. Szükség volt otthon is a dolgos, szorgalmas kézre.

Szót értett a három ember, sok probléma volt közös. Most a háború után sok nehézség merült fel. A válság, az értékesítési nehézségek. Sok volt az adósság, a zálogkölcsön. A gazdák megtanulták, mit jelent a zálogadóslevél, a moratórium és sok minden mást, amit korábban nem ismertek. Pergő dob alá kerültek a házak, sok volt az árverés és minden egyéb, ami a válsággal jár. Ez aztán összehozott kis- és nagygazdát, legalábbis egy időre.

Késő este volt már, amikor Mátyásék végre beállítottak.

- Hol voltak kendtek annyi ideig?

Aztán még lehetett jó ideig hallgatni, de Mátyás megszokta már, hogy ilyenkor okosabb nem szólni. Meg kell várni, míg Sára asszony kizsörtölődi magát, aztán lehet majd beszélni.

Azért jó vacsora nem maradt el, és Mátyás be tudott számolni a sok hírről, amit a kocsmában hallott. Ez már Sára asszonyt is érdekelte és magában nem is bánkódott, hogy a férfiak kissé kimaradtak. Persze ezt nem mondotta meg nékik, nehogy máskor is még jobban kimaradjanak. Okos asszony volt ő, tudta, hogy kell bánni a férfiakkal. Nagyon örült, hogy férje mindent elintézett. Szerette Istvánt, akár az édesgyermekét, és ezt a kis pesti asszonyt is egyre jobban megkedvelte, hiszen ő is az ő vérükből való. Na, meg a leány, akár csak egy aranyos unoka. Bájos is, szép is, bár e kettő nem mindig van együtt, de szorgalmas is, csak úgy ég kezében a munka. Hej, de jól jár vele, akié lesz majd ez a kis teremtés.

Vidám volt ez a vasárnap reggel is, éppúgy, mint a többi. Reggel a mise. Mindenki ünneplőbe öltözve, a két férfi szép rámás csizmában és fekete ruhában feszített, az asszonyok pedig kissé bő szoknyában, melyből három is volt rajtuk, de igen jól néztek ki benne. A két idősebb nő feketében, a fiatal szép fehérben. A leányt hetyke legénykék bámulták meg. Oly csinos volt lobogó fekete hajával a vakítóan fehér ruhájában. Pompás alakját bizony sokan megcsodálták, sok legényke nem bírta ki, hogy hátra, hátra ne nézzen.

Ez bizony nem fog nehezen férjhez menni, suttogták az éltesebb asszonyok a háta mögött.

A vén plébános szép szentbeszédet mondott, az idős asszonyok törölgették szemeiket. A mise után sokan mondták neki, hogy milyen szép beszédet mondott, plébános úr. Néki gratuláltak, de legtöbben a fiatal káplánt rajongták körül. Csinos férfi volt az új káplán, egyszerű parasztfiú. Ezért szíveikhez még közelebb állt. Jól is tudott nyelvükön beszélni, így mindenki nála akart gyónni. Az öreg plébános nem haragudott érte. Visszaemlékezett fiatal korára, hogy őt is mennyire körülrajongták. Hej mennyi idő múlt el azóta! Mi mindent kell átélni ahhoz, hogy így tisztességben megőszüljön az ember és ne vessze el hívei bizalmát. Ő itt kezdte ebben a faluban, itt volt káplán is és itt is ragadt. Hosszú ideig volt káplán, és amikor meghalt a plébános, őt nevezték ki. Sok mindennek tudója, látója volt, de mindig hallgatott, mint a sír. Megszokta már, hogy ő a titkok tudója, mindent eltemessen. Olyan jól sikerült ez, hogy még akkor sem jutott eszébe a titok, ha annak áldozatával találkozott, míg az érintett fél nem lebbentette fel az emlékezet fátylát.

Újabban egy szép, fehér hajú asszony is idejárt a templomba. Csináltatott egy külön padot. Mindenki áhítattal figyelte ezt a fekete fátyollal takart arcot.

Korábban is el-ellátogatott ide, de amióta meghalt a testvére, szinte kizárólag ebben a templomban látni, no meg a házi kápolnájában, a bárói kastély márvánnyal borított kápolnájában. Oda is a plébános volt bejáratos. Ó, aki jól ismerte ennek a szép, fekete nőnek lelkivilágát, örömét, bánatát, gyakran megértően pihentette szemét ennek az önzetlen teremtésnek arcán. Ő igazi mártírt látott ebben a nőben. Talán igaza is volt.

A bárónő, amikor nem mélyedt imájába, gyakran nézte azt a fiatal, kipirult leányarcot, amelyet szép, fekete haj övezett. Egészen kicsi korától ismerte már, gyermekének érezte.

Mostanában elég gyakran várta meg a templomból kijövő családot, de volt amikor hintójából szállt ki, hogy velük beszélhessen, és nem tágított addig, míg azok hintójába fel nem ültek. Volt már vendég többször is a kis falusi portán, mely porta, úgy a maga egészében, a kastélypark egy kicsi zugában is elférne.

Mátyás gazda egy kicsit elbeszélgetett a plébánossal, aztán elindultak hazafelé. Elöl három nő, két idősebb és egy fiatal és utánuk két férfi.

Vidám discursus folytatódott, amikor a hintó megállt a csoport mellett. Éppen gyöngyöző nevetés halt el a leány ajkán.

- Na felülni valamennyien! A nők mellém, míg a férfiak szembe. Te, Sára, odaülhetsz a férjed mellé, mert ide csak hárman férünk el. Segíts már a hölgyeknek, Miksa! - hajolt ki az ablakon a bárónő.

A kocsis úgy pattant le a bakról, mintha rugóból volna.

A bárónővel senki nem mert ellenkezni. Előbb nők ültek be a hintóba, utóbb a férfiak. Irigyelték is sokan Istvánékat érte. Volt, aki azt mondogatta, hogy így ad a bárónő elégtételt, mivel István apját halálba kergette az ispán.

Ilyenkor a bárónő arca kipirult, úgy érezte, mintha minden megváltozott volna körülötte. Talán jó lenne mindig ebben a társágban élni? De hát nem lehet mindenki Károlyi gróf. Őrizni kell a hatalmas vagyont. Ezzel tartozik az ősöknek. Aztán még kinek? Talán vannak még távoli rokonok. Apjától hallotta, hogy a család lassan elerőtlenedik, bekövetkezik a magszakadás, az ősi családok réme, az ex defectu seminis, ahogy apja szokta mondani. Ő már nem is tud olyan rokonról, akit az ősiség köteléke kapcsolna egybe. Aztán itt van a bátyja is, aki rejtélyes körülmények között elhalt. Ő? Mi lehet az ő sorsa? Óh, mily kegyetlen ez az élet! Ő, a bárónő, az irigyelt, a csodált nő, úgy vergődik, mint a kalitkába zárt madár. Talán, ha ez a család nem lenne, nem is tudná, hogy mi lenne vele. Óh, nem a társaság hiánya az oka. Van sok ismerős, szívesen jönnének is a hatalmas kastélyba, de gyűlöli a kíváncsi, fürkésző tekintetet, a sokat tapasztalt gúnyos mosolyt, amit a blazírt tekintetek mögé igyekeznek rejteni. Itt őszinteség van, itt egyenes mindenki, itt mindenki kimondja azt, ami a szívén van. Mennyivel más ez az élet. Hiába, ezek az emberek minden nap megküzdenek a holnapért, így egyenesen néznek szembe az élettel. Nincs takargatnivalójuk.

Most ez a magába zárkózott nő, aki aˇhatalmas kastélyba mint rejtekhelyre vonult el, vidám, jókedvű volt, tele életörömmel. Magához ölelte a mellette ülő leányt, és szemeivel mintegy anyai szeretettel simogatta meg, Rózsi egy kicsit féltékeny is volt rá.

Megérkeztek a porta elé. A kocsis leszállt, kinyitotta a hintó ajtaját. Nem szokott ő ilyen embereknek ajtót nyitni, ő nagyurakhoz szokott, de most a bárónő határozottan ráparancsolt, így aztán engedelmeskedett. Tudta, hogy a bárónő nem ismer tréfát.

Kiszálltak a férfiak, akik kisegítették a nőket. Már csak a bárónő maradt egyedül. Már el akartak búcsúzni, amikor a bárónő minden segítség nélkül leugrott a hintóból.

- Nem dobnak ki, ha itt maradok? Megfizetek érte!

- Hová gondol, bárónő? - kérdezte Sára asszony, aki nem tudott hová lenni a meglepetéstől.

- Akkor maradok. Ha tetszik, ha nem.

- A bárónő bejön a mi szerény kis hajlékunkba?

- Be én, már régen szerettem volna idejönni.

- Akkor tessék! - nyitotta ki Sára asszony a ház kapuját.

A bárónő fekete ruhában, fekete fátyollal az arcán bevonult a kicsi parasztházba. Előbb lassan ment, majd elnevette magát, rákiáltott a kislányra:

- Fogjál meg - és nevetve elfutott. A leány utána. Ott kergetőztek a szalmakazal körül. Sára asszonyt is elfogta a jókedv, gyöngyöző nevetés jött ki ajkán. A bárónő vígan szaladgált, addig, míg lassan elfogyott a levegő és kipirult arccal igyekezett be a lakásba.

Még volt idő délig. Sára asszony gyorsan tyúkokat fogott és hozzákezdett a főzéshez. A bárónő kötényt kért és Sára asszonnyal együtt látott a munkához. Csak akkor vallotta be, hogy ő bizony eddig a konyhában nem járt, amikor a férfiak már igen távol voltak. Sára asszony mindent tapintatosan elmagyarázott. A bárónő áhítatosan hallgatta. Nem szokott a keze a munkához, de nem is volt ügyetlen. Amikor Sára asszony megdicsérte, szinte repdesett az örömtől. Végtelenül tetszett neki a szerep. Ő, a bárónő, a háziasszony. Háziasszony, aki főz. Sára asszony magában megállapította, hogy ez nem is igazi bárónő, hiszen azok nem tudnak főzni. Hej ha tudta volna, amit István tudott, de amit ő is hétpecsétes titokként őrzött, talán meg is ölelgette volna ezt a fekete ruhás, rangos, gazdag, de szeretetre áhítozó nőt.

Micsoda büszkeség volt, amikor feltálalták az ételt. Annak egy részét egy fekete ruhás és fekete kötényes nő vitte, aki még nem szolgált ki senkit, aki mindig megkövetelte a legpontosabb kiszolgálást, a legtökéletesebb rendet.

Különös helyzet volt. Általában, aki a szokottnál előkelőbb környezetbe kerül, problémázik azon, hogyan használja az evőeszközt. Most a bárónőnek volt szokatlan a környezet. Itt volt ugyan kés, villa, kanál, igaz csak ünnepnap, már hétköznap általában saját késsel ettek, de az étkezőeszközök sokaságához szokott kéznek ez kevés volt. Nehezen szánta rá magát az evésre, biztatni kellett, hogy egyék. Aztán ő is átesett azon, mint annyi más, megfogta a csirkecombot, csak úgy kézbe és oly jóízűen falatozott, hogy Sára asszony már kezdte sajnálni, miért nem vágott le még egyet. Igaz, azt búcsúra szánta, de ha ilyen előkelő vendég jött a házhoz, azt illendően kellett tartani.

Ebéd után jött az az ugrabugrálós játék, amit Rózsi még Pesten tanult meg. Követ kellett dobni a kockába, aztán átugrani. Mind a három nő úgy ugrált, mint a kisgyerek. Még a férfiakat is befogták. Később a bárónő kérte, hogy nézzék meg a nádast, szívesen felajánlotta a hintót. Együtt mentek le a láp széléig. Ott István kiválasztott egy nagy csónakot, amelyben mind befértek. Jól megvolt telve a csónak, de nem törődtek vele. István és Mátyás gazda felváltva húzták az evezőt.

- Óh, hányszor néztem a kastély ablakából gyermekkoromban ezt a hatalmas mocsarat. A kastélyból éppen a széléig látni el, onnan, mintha a végtelenbe nyúlna.

- Bizony óriási ez a terület. Különös világ - jegyezte meg István. - Nékem olyan, mint a szűk hazám.

- Lehet, hogy valakinek örök nyughelye! - jegyezte meg csendesen, alig hallhatóan a bárónő, akiben egyre inkább élt a gyanú, hogy bátyja valahogy itt pusztult el.

Csodálatos volt a környezet. A nádtenger között csillámló víztükör, kisebb-nagyobb megszakításokkal hálózta be a hatalmas területet, váltakozva itt-ott szárazfölddel. Szigetek, félszigetek törték meg az egyhangú tájat a maguk buja növényzetével. Madarak tömegei úszkáltak az égen, az átlátszó vízben halak ficánkoltak. A víz hol mélyebb volt, hol sekélyebb. A kis szigetek, ösvények hol zöldebbek, hol kevésbé zöldek voltak. Csak a hozzáértő, éles szemű ember tudhatta, mit rejtenek ezek a színek és miről árulkodnak a növények. Hol kemény, szilárd a talaj, hol süllyedős.

Valamennyien áhítattal nézték e madárvilág, madárparadicsom csodálatos jövés-menését, az ezernyi színt, a végtelen tarkaságot. Oly messze láttak, hogy talán meg is foghattak volna egy szürke gémet. Mintha díszszemlén volna, rideg, sárga szeme mereven figyelte a vizet. Talán egy pillanat és a hosszú csőre élesen vágott a vízbe. Szájában már egy ezüstös halacska vonaglott. Gyorsan kiszállt belőle az élet utolsó lehelete.

A nád halkan susogott, a vadrécék sziszegő szárnyalással úsztak a levegőben, a szárcsák versenyt futottak a vízen. Fejük felett egy búbos vöcsök körözött, gyermekeit vitte a hátán. A kánya éppen az imént kapott fel csőrébe egy szárcsát.

A csónak csendesen hasította a vizet. Hallgatott most mindenki, nem akarták megzavarni a csodálatos világot, ezt a különös harmóniát.

- Nézze! - mutatott István egy szürkéssárga, fecskeszárnyú madárra, amint szinte zúgva szállt a víz felszínére. - Ez a kerecsensólyom, most csörgőrécékre vadászik, az egyiket sikerült is megfognia. A többi mily gyorsan eltűnt.

A csónak tovább haladt. Héják, kányák imbolyogtak a nádas felett, itt-ott megszólalt egy fácánkakas, néha egy-egy kárókatona is előmerészkedett.

- Nicsak! Ott! Egy hatalmas rétisas! - mutatott Mátyás gazda a magasba. - Micsoda óriási madár, de mit visz a csőrében?

- Talán egy tyúkot - vélte Mátyás gazda.

- Remélem nem az enyémet - nézett fel mérgesen Sára nénje a fenségesen köröző madárra.

- Milyen szép itt - sóhajtott fel a bárónő -, el tudnék itt élni, ebben a csodálatos magányban, talán életem végéig.

- Éltem én már rosszabb helyen is - nevetett István. - Ez itt egy csodálatos hely. Én sem bírtam ki másként, hazajöttem. Talán meghalni.

Ezt István oly mély érzéssel mondta, hogy a három nő ijedten nézett rá.

A víz tükre csillogott, de a víz átlátszó volt, kisebb-nagyobb halak úszkáltak a csónak mellett.

- Van itt mindenfajta hal! - nézegette a vizet Mátyás gazda. - Még harcsa is, aztán sok csuka, süllő. Ezek mind ragadozók, a kisebb halakat eszik meg. Érdekes. Itt olyan halak is vannak, amik általában ilyen környezetben nem szoktak lenni.

- Ni, ott egy denevérkeszeg - mutatott egyik gyorsan tovatűnő halra Rózsi.

- Ilyen jól ismered? - kérdezte a bárónő.

- Óh, már sokszor bújtunk el a nádasban apámmal. Már annyi mindenre megtanított.

- Engedj a szélre, hadd tegyem a kezemet a vízbe, az olyan jó szokott lenni. - A bárónő a középső ülésen könnyedén felállt és a csónak szélére lépett. Hirtelen mozdulat volt ez, ami alapvetően megváltoztatta a súlyelosztást és így nem maradt következmények nélkül. A bárónő zsupsz, kiesett a csónakból. A többiek alig tudtak megkapaszkodni.

Rózsi látva az esetet, nyomban utána ugrott a bárónőnek, és a vízben kapálózó nőnek átfogta a derekát. Úgy, ahogy apjától tanulta.

Hiába választották ki a legnagyobb csónakot, ebben nem lehetett ugrándozni. Közben azonban már ott is volt a csónak a két vízzel viaskodó nő mellett, és a két férfi már nyújtotta is az evezőt. Rózsi nyomban el is kapta az egyiket, de a bárónő annyira megijedt a hirtelen fürdőtől, hogy Rózsinak komolyan kellett segíteni, hogy a vízben kapálózó bárónőt a csónakhoz tudja terelni. A két férfi aztán már könnyedén behúzta a csónakba.

Kellemes idő volt, de a bárónő azért reszketett a víztől, az ázott ruha is hűtötte a testét.

- Mindjárt odaérünk a kis szigethez, ott majd át lehet öltözködni, mondta a kis Rózsi. Én majd odaadom a felső szoknyámat.

A bárónő nem szólt semmit, kissé zavarban volt a kényszerű fürdő után. Hamarosan meg is érkeztek a szigetre, ahol a bárónőt egy kis nádsátorhoz vitték, ahol átöltözött. A kis Rózsi felsőruháját vette fel. Azon marad még vagy négy. Mire átöltözött, már égett is a tűz. István gyújtotta meg ördöngös kézzel. Olyan volt, mint valami tábortűz. Valamennyien mellé telepedtek. A bárónő lopva körülnézett magán. Úgy vélte nem is áll néki ez a ruha rosszul.

Lassan oly otthonossá vált a tábortűz körül a hangulat, hogy a kis Rózsi rákezdett egy dalra is. Oly vidáman önfeledten énekeltek, hogy a bárónő nem emlékezett, mikor érezte magát ily vidámnak.

Közben az eltűnt Mátyás gazda telt hálóval érkezett. A csónakban mindig volt háló, itt a halász soha nem veszett éhen.

Most három nő állt neki az új eledelnek. A bárónő inkább csak nézte, hogy miként készítik el a halakat sütésre, de igyekezett ő is segíteni. István még két villásbotot is letett a földbe, és közéje tette a botot, melyre a halakat felhúzták. A bárónő mindjárt odaállt forgatni.

Olyan fenséges, finom volt a sült hal, hogy még szervírozni sem lehetett volna jobbat bármelyik bécsi étteremben.

A fekete ruha is megszáradt közben, a bárónő ismét ruhát cserélhetett. Sajnálta is visszaadni Rózsinak az övét, úgy érezte, hogy a kis parasztruha igen jól áll neki.

Rózsi elemében volt. Egyik játékot a másik után találta ki. Komámasszony hol az olló játéknál sokszor csattant fel a nevetés, amikor valamelyiküknek nem sikerült a helyére visszafutni.

A nap már lefelé járt, így indulni kellett visszafelé. A bárónő most már óvatosabb volt, amikor a csónakba lépett, bár azt István vaskézzel tartotta addig, míg valamennyien be nem ültek.

Most minden tele volt színnel, ragyogással, a napsugarak pazar játékot játszottak a vízzel. Valahogy úgy nézett ki, mintha két csintalan gyerek tükörrel akarna egymás szemébe világítani.

A zsongó, zsibongó madársereg a természet meg nem hamisított paradicsoma. A napfény ragyogása, a mozdulatlan, mégis suttogó nádas, az ezerszínű hang csodálatos hatásával szinte lenyűgözte a csónakban ülőket. Ezt a fényorgiát, az ezernyi hang egybeolvadó harmóniáját, a madarak hancúrozó játékát, a maga nyersességében is csodálatos, létért való kendőzetlen küzdelmet soha nem lehet elfelejteni.

A csónakban ülőket annyira lenyűgözte a különleges látvány, hogy a gyönyörtől elfúlva nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak hosszú idő után törte meg István a csendet:

- Beugrunk a kis szigetre. Jössz Matyi bátyám?

- Én igen, de az asszonyok itt maradnak.

- Hogyne, hogyne! - mondották valamennyien.

- Látod azt a kis szigetet, ahol engem akartak megsütni valamikor.

- Hallottam én is róla! - mondta a bárónő. - Talán a sátán szigetének kellene nevezni.

- Sátán szigete? - kérdezte halkan Mátyás gazda. - Talán mégsem, mert ez a kis sziget nékünk is védelmet nyújt.

- Most erősen húzzuk meg, mert fel kell érnünk egészen a zöldesig, különben nem tudunk kiszállni.

- Hej, István ismerem ezt a helyet jól! Itt vigyázni kell, mert lesüllyed az ember. Bár itt még nem oly mély, odébb már sokkal mélyebb.

- Igen, egyszer egy hosszú póznával megpróbáltuk megmérni apámmal. Nem is volt olyan túl mély. Ez egy embert könnyen elnyel.

- Még kettőt is.

Két férfi erősen húzta meg az evezőt, a csónak sebesen tört a part felé. Aztán az eleje mintha valami kemény tárgyba ütődött volna, hirtelen lelassult. A kemény tárgy az ütődéstől partra esett. Mintha rúgó lett volna benne. Úgy látszik, valami hajlított dolog lehetett, mely összenyomódott és amikor a túlsó vége szabaddá lett, az erő valahogy előrelökte.

- Hej a jó fityfenéjét! - kiáltott fel Mátyás. - Itt nehezen fogunk továbbmenni.

- Ki kellene szállni és meghúzni a csónakot - vélte a bárónő.

- Még csak az kellene - mondta István. - Aki itt kiszáll, az többé nem száll be a csónakba.

- Az evezővel - vélte Rózsi.

- Beragad az is - dühöngött István. - Pedig valahogy ki kell innen szabadulni.

Egy darabig tanakodtak bosszúsan állapítva meg, hogy itt bizony csapdába kerültek. A bárónő már félni kezdett.

- Tudjátok mit? - kiáltott fel István. - Nem kell itt félni. Van egy kötelünk és van itt egy kő is. Majd megpróbáljuk valahogy.

Mátyás gazda nem szólt semmit. Ismerte már István találékonyságát, ügyességét, ezért csak várt.

István rákötötte a kötélre a követ, aztán megcélzott egy fát és a követ a fára dobta, majd a kötelet hirtelen megrántotta. A kő megrándult és a kötél vége rátekeredett az ágra.

- Na most, Mátyás, húzzuk meg a kötelet, de óvatosan.

A csónak, melyet az iszap, a lápos talaj erősen visszatartott mégiscsak megindult a part felé, és annak orra hamarosan a partoldalnak ütközött. Mátyás szállt ki elsőnek.

- Nicsak, egy nyereg! Hogy kerül ez ide?

Erre már kiszálltak a nők is.

- Gyertek, megmossuk - szólt Istvánnak Mátyás gazda.

Odébb mentek és ott, ahol a partoldal meredekebb volt, és a lápos talajt magasabban takarta a víz, megmosták a nyerget.

- Ez a bátyám lovának nyerge. Hogy került ide be a ló?

- Valaki behozta, és csak azért, hogy eltüntesse.

- Mindig éreztem, hogy bátyámat megölték. Ugyan ki tehette? Megbosszulom, ha addig élek is. Isten engem úgy segéljen.

A bárónő arca keménnyé vált, arcán az elszántság jelei mutatkoztak. Olyan volt ez a család, hogy amit megígért, különösen, amit esküvel fogadott, azt be is tartotta.

Visszafelé a bárónő a nyerget ölében tartotta, és könnyeivel öntözte annak lassan már mállani kezdő bőrét. Mellette a kis Rózsi ült és vigasztalta.

A bárónő átölelte a leányt, és szíve mélyéből mondta: "Leányom"

Rózsi, az édesanya elfordult. Az ő szeméből is kihullott egy könnycsepp. A hintó a part szélén várt. Kocsisa heverészett, ő is élvezte a magányt, ezt a csodálatos természetet.

Szokatlan volt néki mindez. Egy bárónő, a vidék korlátlan ura és ezek az egyszerű parasztemberek. Valahogy nehezen ment egybe. Igaz, sok mindent sugdostak a faluban, eddig azonban ő nem adott nékik hitelt.

A pihent lovak vágtatva tették meg az utat a kicsi parasztházig. Ott aztán leszálltak valamennyien. A bárónő is betért még "egy kis italra". Már hogyne, amikor Sára asszony és a kis Rózsi oly szívesen invitálta, és ennek az asszonynak mindene megvolt, csak egy kis melegség hiányzott a szíve körül. Azt itt találta meg.

Együtt kísérték ki a bárónőt a hintóhoz. Ő, mielőtt felszállt, megcsókolta a három nőt. Sára asszony majd leült a csodálkozástól. Ő soha nem kapott bárónőtől csókot. Igaz, az se adott eddig senkinek egyetlen férfin kívül.

Mielőtt a hintó elindult, Mátyás gazda még felkiabálta a hintóra:

- A nyeregnek nézzen utána, bárónő!

A hintó után felporzott az út. Csak amikor az messze járt, és a kis porta kapuja már becsukódott, lépett ki egy nem is oly távoli fa mögül egy ember, és sötét tekintettel nézett a tovatűnő hintó után, és talán még ádázabb pillantással a kicsi kis portára, a kis parasztházra. Ha ezeknek a sötét tekinteteknek hinni lehet, a kis parasztház sorsa meg volt pecsételve.

Hosszú nyomozás volt. A sziget előtt, amit azóta a Sátán szigetének hívnak, hosszú póznákkal kutattak az újabb jelek után. Hosszú kutatás után találtak is egy-két ruhafoszlányt, ami a báró ruhájára emlékeztetett, de előbbre nem jutottak. Többször kihallgatták Zoltánt is, az ispán fiát, de eredmény nem mutatkozott. Zoltán jól tűrte a kihallgatásokat, arca alig rezzent, csak talán a szívébe zárt gyűlölet fokozódott. Ez az ember lassan magányos, morcos emberré vált, aki ugyanúgy gyűlölte önmagát, mint környezetét. Velük azonban bőkezű volt, így azok elviselték rigolyáit.

Nem tudni, miért szorult oly mély gyűlölet ebbe az emberbe, de mindent megtett, hogy Istvánékat a környékről elüldözze. Többször közölt ajánlatot Mátyás gazdával, hogy megveszi a házat és a földeket, ha elköltöznek a környékről. Az ajánlatot mindig felháborodva utasították vissza.

Többször keresték meg Istvánékat a csendőrök is. Igaz, hogy a régi dolgok lassan elhomályosodtak, de érezni lehetett, hogy valaki van a háttérben, a sok zaklatás mögött. Talán, ha nem lett volna mögöttük az a finom kis női kéz, bizony rég el kellett volna hagyniuk a megszokott portát. Így aztán a féltestvér kísérletezései nem vezettek eredményre. Csak a gyűlölet fokozódott, mintha akkumulátor szívta volna magába az áramot.

Talán az ital enyhítette valamelyest ennek az embernek gyűlöletét, de ha leitta magát, gátlástalan volt. Most már úgyis mindegy, kielégítette a legalantasabb ösztöneit, már embert is ölt, saját féltestvérét, akit gyűlöletből küldött a másvilágra, és most már jöhet akárhány. Óh, mennyi embert meg tudna már ölni! Az ágya mellett egy nagy tükör volt, abba nézegette magát nap, mint nap, lassan már ráncosodó arcát, az egyre rókábbá váló róka képét, és őszülő haját, hajlott alakját. Ami kondícióját illeti, nem panaszkodhat. Idősödik már, de azért még fürge. Az is lesz mindig, szinte haláláig. Ilyen vékony, sovány emberkék általában fürgék.

Nem változott közben a másik fél házatája. Istvánék már úgy hozzászoktak a paraszti élethez, mintha István soha nem dolgozott volna a gyárban, hanem mindig otthon végezte volna a paraszti munkát. Mátyás gazda ezen eleinte bosszankodott, de aztán már megtalálták a közös nyelvet. A két ember kimondottan szerette egymást. Mátyás gazda amolyan igazi fúró-faragó ember volt, aki nagyon értett a jó munkához. Még egy szekeret is meg tudott csinálni. Fiatalabb korában dolgozott is bognár mellett. Volt egy ideig kovács is. Így még a patkót is fel tudta verni. Amolyan mindenes volt. Szerették is érte a faluban, hiszen annak segített, akinek tudott. A munkáért senkitől nem fogadott el pénzt.

István tele volt munkával. A kis gazdaság elég sok munkát adott, de az állatok is. Így nem sok ideje volt, hogy másokkal törődjön, de azért néha eljárt a szomszéd faluba, a híres kocsmába. Nem mintha inni akart volna, hanem azért jó tartani a kapcsolatot.

Az egyszerű parasztembernek bizony meg kellett küzdeni az élettel, a természettel, az időjárással és minden effélével. Meg kellett küzdenie a bankokkal. Már sok paraszt megismerte a váltót. Félt is tőle, de mit volt tenni, néha ilyet is alá kellett írni, ha élni akart. Sok sóhaj, imádság és sokszor sok káromkodás tartotta fent ezeket a kis gazdaságokat, amiknek mérkőzni kellett a mindennapiért. Nehéz idők jártak ekkor már errefelé is. Persze nemcsak a kicsik szenvedtek, hanem a nagyok is. A bárónő is kénytelen volt kölcsönöket felvenni. Már a harmadik gazdatisztet váltogatta, nehezen talált megfelelőt. Egy alkalommal Istvánnak is felajánlotta, hogy legyen segítségére, vállalja el a gazdatiszti teendőket, de ő Rózsi tanácsára nem vállalta. Rózsi féltette urát a bárónőtől, nem akarta odaengedni. A két nő becsülte egymást, de azért nő volt mindkettő, ezért jól ismerték egymás természetét.

Talán csak István féltestvére, Zoltán gyarapodott. Ő szigorú következetességgel gyarapította az öröklött vagyont. Szinte kitéphetetlenül élt benne az apjától örökölt harácsolási szenvedély. Fösvény volt, fukar, minden garast a fogához vert, de ha jó befektetés volt, az első volt, aki ezt ki is használta. Tudott kockáztatni is, mint egy igazi hazárdjátékos.

Nemcsak a fukarságát, hanem földszeretetét is megörökölte apjától. Végtelen boldogság töltötte el, amikor elhagyta a száz holdat. Most már földesúrnak érezhette magát. Büszkén érezte, hogy úr, és az űr közte és szegény emberek között egyre nagyobb. Megvetően gondolt vissza arra a kicsiny kis vizes lakásra, ahol ő tulajdonképpen felnőtt. Megvetette testvérét is, Istvánt, aki - és ez különösen fájt néki - az ő köreiben sokat számító törvényes származású volt. Ő hiába örökölt vagyont, jól tudta, hogy háta mögött az ispán fattyújának becézték. Ez végtelen gyűlölettel töltötte el szívét. Az ispán fattya szinte mindenkinek bosszút esküdött.

Már lassan az aratás időszaka közeledett. Most meg kell fogni a kaszát, és meg kell mutatni, ki a legény a talpán. Napkeltétől napnyugtáig ment a munka. Vágni kellett a rendet, az idő sürgetett. Előbb sem lehetett kezdeni, míg meg nem érett a mag, de utóbb sem, mert a mag a kalászból kipereg. Ezt a vesztességet pedig nem bírja el a magyar paraszt. Nem marad más, csak a látástól vakulásig tartó munka. István is keményen fogta a kaszát, Mátyás gazda is. Ők vágták a rendet, míg az asszonyok a markot szedték és élelemről gondoskodtak.

Ilyenkor szinte villózó a hőség, a rekkenő melegben izzad a test, párolog a verejték, és ég minden, ami gyúlandó.

Nehéz a munka a gyárban, nehéz a bánya mélyén, amikor csákánnyal kell verni a szénfalat, de izzasztóan kemény a munka itt is, ebben a rekkenő hőségben, amikor a kaszának nincs pihenés, amikor az olvasztó hőségben hajtani kell.

- Mozogj már kis Rózsi, hozd azt a vizet! - szólt István lányára.

- Hozom apám, csak markot szedtem.

- Kemény, acélos a búza! - jegyezte meg Mátyás gazda. - Jó termés lett az idén. Örül az ember szíve.

- Bizony, jól sikerült - felelte István, miközben a kaszát nagy lendülettel húzta végig a búzában.

A két férfi bírta az iramot. Mindkettő igen jól, szorgalmasan dolgozott. Nem lehetett panasz az asszonyokra sem, ők is kitettek magukért. A munkát akkor fejezték be, amikor már leszállt az est és már nem lehetett látni. Bizony vakulásig dolgoztak, addig, amíg az idő megengedte. Hiába, itt csak így lehet megélni, ha igen szorgalmasan dolgozik az ember.

- Na, ma megint jól alszunk - jegyezte meg Mátyás gazda.

- Bizony jól - felelte István. - De azért holnap ugyanígy folytatjuk.

- Úgy bizony István, itt nincs megállás. Ha már meg is hal az ember, aki megmarad annak folytatni kell.

- Te, Mátyás, ez úgy hangzott, mint egy végrendelet - jegyezte meg tréfásan Sára asszony.

- Sajnos, ez a mi sorsunk - kicsi oldalbordám.

Az asszony hálásan és végtelen szeretettel nézett az ősz emberre. Izzadtak, porosak voltak valamennyien és végtelenül fáradtak. Azért nem volt megállás. Az állatokat el kellett látni. Ha nem teszik, akkor nincs jövedelem. Közömbös, hogy csikorgó fagy van-e vagy rekkenő hőség, ünnep van-e vagy a munka dandárja, az aratás időszaka. Az állatoknak enni kell és meg kell fejni a tehenet, különben elapad a tej és nehéz az állatot helyrehozni.

Aztán a napi szutykot, az izzadságot le kell mosni, és amikor minden megvan, és meg is vacsoráztak, készülődhetnek a lefekvésre, hogy jóval napkelte előtt már ismét fent legyenek, és megtegyenek mindent, ami egy ilyen paraszti gazdaság fenntartásához kell. Amint már dereng, amint kivilágosodik, ismét kint legyenek a határban és újra vágják a rendet, szedjék a markot.

István is fáradtan tért nyugovóra. Kemény munka volt az aznapi, de az edzett férfitest bírta a megerőltetést, a látástól vakulásig tartó aratási munkát. Éppoly szorgalmasan dolgozott, mint a gyárban. Itt is meg kell állnia a helyét.

Hamar el is nyomta az álom, alig hajtotta nyugovóra fejét. Még az első kósza álmok zűrzavarainak hatása alatt állt, amikor hirtelen felébredt. Tudott mélyen aludni, úgy, hogy nagyágyúval is alig lehetett volna felébreszteni, de az évek során annyi veszélyhelyzet, annyi váratlan fordulat hatására kifinomult ösztöne mindig figyelmeztette a tennivalókra. A veszélyhelyzetet ösztönszerűen felismerte, és nem tudott oly mélyen aludni, hogy ne kerüljön nyomban készenléti állapotba.

Hirtelen felült az ágyában. Valami kesernyés füstszagot érzett.

- Valami nincs rendjén - mormolta magában, és nyomban ki is ugrott az ágyból, felkapta nadrágját és csizmáját, és már sietett is ki az udvarra.

Az istállóból ekkor már lángok törtek elő, de a ház tetejébe is több helyen belekapott a láng.

- Tűz van! Tűz van! - ordította István torkaszakadtából.

Nyomban talpon volt az egész ház. Mátyás gazda úgy ahogy volt, hosszú szárú gatyában futott ki az udvarra. Élete párja is csak a legszükségesebbet kapta magára. Nyomban megjelent a két Rózsi is.

- Gyere Mátyás, mi kezdjük az oltást! Ti asszonyok nyomban hozzátok a vödröt. Te lányom ébreszd a szomszédokat, hogy jöjjenek segíteni, és verjék félre a harangot is.

Nem kellett a szomszédokat ébreszteni. Azok is megérezték a veszélyt, hiszen ők is nehézségekhez, küzdelemhez szokott emberek voltak, akiknek a veszélyhelyzetet felismerő ösztöne kifinomult. Valaki a harangot verte félre.

Jött a falu apraja-nagyja. Az emberek láncba álltak és kannákban adogatták a vizet.

István és Mátyás mentette, ami menthető. Az istállóból nyomban kivezették a teheneket, de a lakásból is kihurcolták, amit tudtak. Ádáz harc volt ez a negyedik elemmel, talán a legfélelmetesebb ellenséggel, a tűzzel. Víz és tűz, e kettő volt az emberiség legjobb barátja, de talán a legnagyobb ellensége is. Tűzön melegítette az ember az ételt, de a tűz pusztította el otthonát is. Az ősi barát és ősi ellenség ősidőktől fogva ott lapult az ember mellett, és sajátos módon szolgáltatott néki igazságot, de néha az ártatlanokat sem kímélte.

Valaki valamiért gonosz játékot űzött ezzel a becsületes családdal. A tűz nem egy helyen ütött ki, több fészke volt. Talán három-négy helyen egyszerre tört ki a láng. Onnan harapózott szét. Ebből cáfolhatatlanul látszik a gyújtogatás. Ki lehet oly kegyetlen ellenség, aki éjszakának idején rágyújtja a házat az alvó emberre? Csak egy igazán elvetemült ember lehetett, aki így akart megölni időst és fiatalt. A gyilkosságnak cudar, kegyetlen formája ez. Talán a bosszú műve volt, talán más bestiális érzések sugallták? Talán valami piromániás őrült, aki győzelemittasan veri markát, amikor az égő, lobogó fáklyát látja? Csak sátán fajzatja lehet az illető. Valóban ott volt a sátán fajzatja. Nem messze a háztól, a fák mögött. Arca a diadalmámortól kéjes kielégülésbe torzult, ajkán sátáni vigyorgás jelent meg, szemei eszelősen tapadtak a lángoló fáklyára és egy őrült kéjérzetével kiabálta:

- Látod apám, neked nem sikerült. Én elégetem őket!

Talán az igazi sátán kísérteties kacaja volt, ami a fák mögül szállt tova a tűzpirosra festett éjszakába? Szörnyű, kísértetiesen velőtrázó volt e kacaj, olyan, ami a gerincet jéggé dermesztette volna. Tűz és fagy! Kísérteties volt e kettő együtt. Az egyik a valóságban, a másik a szívben.

- Győztem! - hallatszott az eszelős kiáltás, és a sátán fajzatja harsogó kacajjal rohant az éjszakába.

Ez alatt hősies küzdelem folyt a lángokkal. A mindent megégető tűzzel. A két férfi lángoló gerendák között folytatta a harcot azért, ami még menthető volt.

Az összegyűlt emberek csodálták a két embert, milyen bátran hatolnak be a tűztengerbe. És hordják ki onnan, amit még kihozni lehetett.

István és Mátyás gazdát többször leöntötték vízzel, hogy ne kapja el ruhájukat a láng.

István most egy zsíros bödönnel jelent meg az ajtóban. Ruháját elkapták a lángok. Pár lépés futás után ledobja a bödönt és a földre veti magát. Meghengergőzik. Le is öntik gyorsan vízzel.

- Mindent kihoztál, István, amit kihozni lehetett. Többet már nem tudsz tenni - nyugtatta meg felesége.

- Hol van Mátyás? - nézett körül István.

- Az istállóba ment!

Az istálló teteje éppen nagy robajjal szakadt be.

- Mátyás - hangzott el Sára néni szájából a velőtrázó sikoltás.

- Gyorsan emberek, gyorsan vizet az istállóra!

István félelmet nem ismerve futott a lángokban álló istállóhoz. Annak bejáratánál éppen most dőlt ki a fal. István alig tudott félreugrani.

- Ide a kannákat.

Belülről láng és füst tört ki.

- Matyi bátyám! Matyi bátyám! Hallasz? Hallasz engem?

Tompa zaj volt a válasz, a gerendák pattogó hangja, a falánk tűz csámcsogása elnyomott minden hangot.

- Öntsétek utánam a vizet - kiáltott István és már nyomult is beljebb. Előtte egy égő gerenda zuhant le.

- Matyi! Matyi bátyám!

Egy halk nyöszörgés volt a válasz.

István arca elé kapta kezét és vakmerő elhatározással áttört a tűztől ropogó gerenda lángján. Mintha a pokolba tévedt volna be, mindenütt égő, lángoló fadarabok, szakadozó tető, korom, füst, láng.

Mátyás gazda ott feküdt a földön. Égő gerenda üthette fejbe. Körülötte már lángolt az épület.

Istvánnak sikerült odébb lökni a gerendát és füsttől köhögve, könnyezve vonszolta a magatehetetlen embert kifelé. A lángfalban most egy kis rés nyílt, ahogy a szorgos kezek öntötték a vizet. Istvánnak sikerült ereje végső megfeszítésével a tűztengeren keletkezett kicsi lyukon kibújni.

Nyomban vödrökkel öntözték a két embert. István testéről is cafatokban lógott a ruha, arca koromtól volt fekete. Mintha valami szenes ember jelent volna meg, aki életében még nem mosdott. Mátyás még kegyetlenebbül nézett ki. Arca csupa vér volt, az égő gerenda komoly sebet ejtett a férfi fején. De ezt még elviselhette volna, de az egész testen látszott, hogy alaposan meg van égve. Iszonyú fájdalom vonaglott arcán, az égés minden gyötrelme.

Talán ilyen lehet a pokol, a tisztítótűz. Ha ilyen, akkor van aki a földön megüdvözül, hiszen élve szenvedi el a pokol minden kínját.

Most már senki nem törődött a már amúgy is halni készülő lángokkal. Mindenki a haldokló, a fájdalomtól vonagló szerencsétlen embert nézte.

A fájdalomkiáltást úgy érezte a körülötte álló pár ember, mint valami iszonyú ostorcsapást, ami saját testüket éri. Beléjük is kegyetlenül hasított bele a fájdalom, amit a szerencsétlen ember érzett.

Egy asszony csókolta őrjöngve a vértől áztatott, a fájdalomtól vonagló arcot, és szívet facsarón kiáltotta nevét. A körülöttük álló emberek szeméből könny csordult ki.

A két Rózsi István kezét fogta, és ahogy a vonagló ember kiabál, úgy rángatózik a két kéz. Mintha valami áram rángatná őket. Az is, méghozzá két fajta: a szereteté és fájdalomé.

Az őrjöngő asszony pedig csak csókolgatja a vértől áztatott arcot, és nem is veszi észre, hogy akit csókol, az már halott.

Nem maradt más az égő házból, csak egy kis szoba. Azt lehetett egyedül megmenteni. A többiből csak üszök maradt, por és hamu.

Lassan oszlani kezdett a tömeg, ők elvégezték, amit elvégezni lehetett. Pár ember maradt csak a leégett porta körül, akiknek arca a fájdalomtól torzult el. Csak egy asszony járt halotthalvány, kővé meredt arccal, akinek valami szörnyű sejtése támadt.

Új sír domborodott a kis falusi temetőben. Pár ember gyakorta látogatta. Egy idős, fehér hajú asszony szinte állandóan ott van a sír mellett. Csak este tudják erőszakkal elhúzni onnan.

A faluban lassan elhalkultak a hangok. A múlt olyan, mint a távolba vesző bérc, minél messzebb van, annál jobban elhomályosul. A jósszemű ember is csak fehér foltot lát, még távolabb az is ködbe vész.

Eleinte nagy port vert fel a környéken a tűzeset. Többen váltig hangoztatták, hogy gyújtogatás történt. Aztán mind kevesebben maradtak azok, akik a szándékos gyújtogatást állították. Senki nem volt, aki a tűz kezdetére odaért, hiszen a legelső ember megjelenésekor is az épület már lángokban állt. Ki is tudná egy nádtetős épületnél megállapítani, hogy hol gyulladt meg először.

Hiába állították a családtagok, hogy a ház egyszerre több helyen gyulladt ki, senki nem hitt nekik. Már azt is mondták, hogy a szörnyű megrázkódtatás elvette eszüket. Végén ők örülhettek, hogy lezárták a nyomozást, mert már azzal kezdték gyanúsítani őket, hogy ők gyújtották fel az épületet, hogy a biztosítási összeget felvehessék.

Istvánék Sára nénjükkel a megmaradt kis szobácskában zsúfolódtak össze. Az állatokat bekötötték a szomszédos istállókba. Így aztán élni tudtak tovább. Bármennyire is nagy volt a megrázkódtatás, tovább kellett élni. Pótolni kellett azt, amit lehetett.

István is sokat öregedett rövid idő alatt. Haja is már őszülni kezdett. Férfi volt ugyan még a javából, jól tudta titkolni a fájdalmat is. Felesége csak pár nap múlva vette észre, hogy a férfi oldala bizony megégett. Lassan gyógyult a csúnya égési seb. Így nehezen indult a munka, de aztán ment. Most lehetett csak tapasztalni, mennyire érző szívű emberek laktak a faluban. István most kapta vissza azt, amit a falu népének adott. Ő és Mátyás gazda sokat segített azoknak, akik rászorultak. Most aztán jöttek ők is. Kiderült, hogy mennyi ügyes kezű ember van a faluban. Az egyik fát hozott, a másik téglát, az egyik szeget, a másik pallót. Volt a faluban egy kis téglaégető. Sokan segítettek téglát égetni, csak azért, hogy kapjanak téglát.

István hiába tiltakozott, jött a segítség. Volt kőműves is a faluban, aki húzta a falat, és ács is, aki ácsolta a tetőt.

Megjelent a fekete ruhás hölgy is, aki előtt az ott lévők mélyen meghajoltak.

A fekete ruhás hölgy szemében már nem a szerelem tüze égett. Több volt abban immár. Volt valami együttérzés, valami egyűvé tartozás kifejezéséből is. Csak az arcában volt valami kőkemény. Olyan volt, mintha valaminek tudata nyomná a lelkét. E tekintet, amikor Istvánra nézett, ellágyult, de néha egyszerre komor lett, és mintha villámok cikáztak volna tekintetében. Talán bosszúnak volt ez a születése? Talán az ösztönszerű igazságszolgáltatásé? Igen, mintha valami érett volna ebben a női lélekben.

Közben kocsik fordultak kaviccsal, homokkal. István eleinte sokat veszekedett. Fizetni akart, de nem volt kinek. Végén ő is megunta a sok veszekedést, és ha tetszett, ha nem, kénytelen volt tudomásul venni, hogy azt sem tudhatta meg, kinek mondjon köszönetet. Így bármilyen önérzetes ember volt, nem volt mit tennie.

Hiába mondta az ott dolgozóknak, hogy elbír a munkával egyedül is, nem fogadtak szót.

- Hát amikor mi építkeztünk egész nap dolgoztál. Most aztán hallgass.

Istvánnak szokatlan volt ez a hang, de azért csak nem haragudhatott, ha az embert szeretik. István hamarosan rájött, hogy azt is meg kell szokni, ha az embert megszeretik.

Hamarosan állt az új ház. Nem is volt oly kicsi. Két nagy szoba az utcafronton. Ezt az épületet valóban a kollektív szeretet építette fel. Benne volt sok ember szíve, de vágya is. Szíve azért, mert örömmel segített építeni, hiszen sokan úgy érezték, hogy ezzel tartoznak a megholt ember emlékének, hiszen talpig becsületes ember távozott el közülük, de benne volt a vágyuk is, hiszen azoknak, akik itt segédkeztek, jóval kisebb, döngölt falu, viskószerű lakásuk volt.

Elkészült az új istálló is. István nem tudott mit mondani. Ha szólt, hogy most már igazán nem kér több segítséget, mert ez is már sok volt, akkor azt mondták, hogy nem néki, hanem az özvegynek segítenek, ha az özvegy szólt, akkor azt mondták mi köze hozzá, a fiataloknak segítenek.

Végre elkészült az új otthon. Mindenki örült, csak Sára nénje nem tudott igazán örülni. Csak azt mondogatta, hogy ő annak fog örülni, ha már férje mellé pihenhet le. Igen, ez hűség volt. Hűség, de nem csak a sírig, hanem a síron túl is. Az igazi szeretet, ami még a halál után is összeköti az embereket.

A házszentelő jól sikerült. Nagy volt az öröm, de nem volt duhajkodás. Aki még duhajkodni akart, a kocsmában folytatta.

Nehéz, keserves munkával és mások szeretetével sikerült Istvánnak új otthont teremteni. A sokat szenvedett ember újra talpra állt, de azért munka közben már sokszor meg kellett állnia, mert érezte, hogy a kis motor a melle közepén már rendetlenkedik. Sokszor mondogatja kevésbé ütemes rángással, hogy már sok volt, már sok volt. Talán azt is mondja hamarosan, elég volt?

István azonban nem törődött a nehézségekkel. Becsületesen dolgozott. Becsületesen, kellő szorgalommal dolgozott, nem kímélte magát. Tette ezt magáért, a családjáért. A kis gazdaság hamarosan ismét talpra állt, és átvészelte az egész országra nehezedő gazdasági válságokat is. István nem maradt adós azoknak sem, akik segítettek neki.

Meglátogatták őket. István elhalmozta őket mindennel, alig engedték el őket. István felesége mindenkit szívesen látott, csak egy vendéget nem fogadott szívesen. Csak egyetlen asszonynak nem örült, régi riválisának. Kovács Józsefné Márkus Anna volt István életében az első nő, Rózsi riválisa. Nyomában is volt mindig, amíg István ott volt. A női rafinéria minden praktikájára szükség volt, hogy Istvánt ettől a nőtől távol tartsa. Annán is meglátszott a kor, de még mindig szép arca volt és szép nőies alakja is. István is szívesen gondolt vissza erre a szépasszonyra, arra a szép időre, amikor bujdosva, az otthonból kiverve, de tele reményekkel indult néki az életnek. Fel is lélegzett Rózsi, amikor a szépasszony visszatért Pestre. Persze Rózsi sokkal okosabb volt annál, hogy ezt férjével éreztesse. Az út, amelyen sok asszonynak végig kell menni, göröngyös, de ha okos és ügyes, és elég szilárd is, nemcsak meg tudja szerezni, hanem meg is tudja tartani a boldogságot.

Ez az asszony nemcsak maga akart boldog lenni, hanem boldoggá akarta tenni környezetét is. Ezért szívesen vállalt minden áldozatot. Az eredmény nem is volt rossz.

Bizony az élet számon kéri az ifjúkort. Számon kéri akkor is, ha azt kicsapongással fertőzték meg, de számon kéri akkor is, ha valaki sebeit az élettel való küzdelemben szerezte. Az "alkatrészek" élettartama be van tervezve és az emberi szervezet nem oly gép, amelynek alkatrészeit cserélgetni lehetne. Az egyik szervezet erősebb anyagból van gyúrva, a másik gyengébb részekből áll. A különbség csak az, hogy az egyik többet kibír. Ha a gyengébbet nem koptatják, tovább bírja, de a nagyobb igénybevétellel az erősebb is elhasználódik. Legfeljebb nem annyi idő alatt, de erős túlterhelés esetén talán még hamarabb. A lövészárkok mélyén, dermesztő hidegben, a poshadt vizek kénköves poklában, a fagy, a szél, a vad természet kemény karmai oly erősen marják a szervezetet, hogy előbb-utóbb megkopik. Előbb lassan akadozni kezd a gépezet, aztán egyszer csak megáll.

Istvánt, ezt a vassá edzett embert is megkoptatta az élet. Úgy járt, mint az erős acél, mely nem kapott kenőanyagot. Addig dörzsölődött a vas, míg végül megkopott.

Régen érezte már, hogy pihenni kellene, de arra nem adott magának időt, aztán a nagy parancsnok, az élet megálljt intett, és István is ágynak dőlt. A harmadik határból hoztak hozzá orvost. Nehéz volt ilyet hetedhét környéken találni. Az orvosi vizit azt állapította meg, hogy bizony már nem sok van hátra. A hozzátartozóknak bizony fel kell készülni a legrosszabbra.

A férfi közben párnái között a halállal viaskodott. Az akarat tartotta még benne az életet, de a nagy birkózás már a vége felé járt.

Körülötte ott álltak a hozzátartozók. Leánya, felesége és őt a gyermekként szerető ősz hajú asszony, aki már megtanult igazán sírni. A gyémántkönnyek forrásai csak nehezen akartak elapadni.

A férfi most már szelíden, megbékélten néz körül. Búcsúzik az élettől, a világi léttől. Számadással tartozik ő is, de nincs mit szégyenkeznie. Ha újra kezdené, azt csinálná újra. Ahová az élet állította, megtette kötelességét.

A leányát hívja a haldokló ember. A kis Rózsi letérdel az ágya mellé és féltőn, szeretettel fogja meg a haldokló kezét.

A férfi fáradt szemével még megcirógatja a kedves arcot. Aztán lassan a nyakához nyúl. Leveszi nyakáról a medaliont és a leánya nyakába akasztja, majd lassú, megtört hangon mondja:

- Őrizd meg leányom. A kép helyébe majd annak képét tedd, aki néked a legkedvesebb lesz.

Csak a gyertya lángja percegett halkan a halállal vívódó férfi mellett, míg az élet lángja lassan kialudt.

Rózsi, a hűséges hitves zárta le a kedves halott szemét, aztán ott állt az ágy mellett márvány arccal és száraz szemmel. Ő befelé sírt.

Eltávozott egy sokat szenvedett, bátor ember, aki csak álmodta a jövőt, de azt soha nem érhette meg.

Az idő kérlelhetetlen úr. Megállíthatatlanul folyik tovább. A három nő egyedül maradt. Rózsinak ismét birkózni kellett az élettel. Ő volt az örök mártír. Őt az élet harcra, küzdelemre választotta ki.

Aztán, ahogy telt az idő, távozásra szólította fel az idős asszonyt is. Sára nénje, most már örökre élete párja mellé fekhetett. Új sír domborodott a falusi temetőben.

Az új sírhoz és a régebbiekhez is most már két nő járt ki. Emléküket szívükben őrizték tovább.

Rózsinak kemény munka maradt. Leányával együtt szántott, művelte a földet, gondozta az állatokat. Csak az aratásnál vett igénybe segítséget. Ha nehezen is, a két nő bírta a munkát. Csodálták is őket érte. Szívesen segítettek nekik.

A dolgos asszonynak akadt volna olyan, aki a munka terhét vele szívesen megosztja, segített volna neki özvegysége terhét elviselni, de ő hű maradt férje emlékéhez, és azt, akiért oly hosszú éveket várt, egyedül, nehéz magányában nem akarta mással felváltatni. Csak abban bízott, hogy majd a leány talál magához valót, és akkor lesz újra férfi a háznál.

Így zajlott az élet nap, mint nap, kemény paraszti munkába.

Néha megjelent a háznál egy másik fekete ruhás hölgy is, aki szívesen segített, adott volna pénzt is, de a két nő nem fogadta el. Egyedül viselték az élet terhét.

A nehéz gazdasági munkák mellett Rózsinak jutott ideje arra is, hogy takarítson. Itt ragyogott minden a tisztaságtól.

- Anyám, én elviszem a tejet - szólt be a kis Rózsi a szobába.

- Jó lányom, én addig kitakarítok, aztán együtt megyünk ki a mezőre szénáért.

Rózsa a törlőronggyal csiszolta fényesre a bútorokat. A régi bútor olyan volt, hogy akár egy légy is elcsúszott volna rajta. Talán most először feledkezett meg egy pillanatra fájdalmáról, mert egy dalt kezdett dúdolni. Az egy kicsit szomorkás volt, de ha már olyan szomorúan kell hátralévő idejét eltölteni, még önfeledt pillanataiban sem dúdolhat vidámabb dalt.

- Na mit teszel, sógorasszony?

Az asszony meglepetve fordult az ajtó felé.

- Te szemét. Mit keresel itt?

- Mit? Csak megnézlek, hogy vagytok. Elvégre sógorotok vagyok, hát eljöttem egy kicsit.

- Tudod, hol az ajtó! Az amin bejöttél!

- Hát azt hiszed azért jöttem, hogy szépszerével kimenjek?

- Hát miért jöttél?

- Miattad! - kiáltotta szenvedélyes hangon. - Miattad! - és megragadta a mit sem sejtő nőt.

- Menj! Menj! ... Menj te piszok! - kereste felháborodásában a szavakat. Zoltán nem tágított, átölelte a felháborodott asszonyt és erőszakkal meg akarta csókolni. Az asszony látta, hogy ennek fele sem tréfa, és most már igen nagy erővel igyekezett kiszabadulni az erőszakos férfi markából.

- Azt hiszed most megúszod? Úgy, mint Pesten? - suttogta szenvedélytől remegve és az ágyra teperte a rugó, harapó, kiabáló asszonyt.

Vad dulakodás kezdődött a két ember között. Az asszony testéről leszakadt a ruha. Félmeztelenül birkózott a megvadult férfivel.

A szenvedélytől megvadult férfi bírta a dulakodást, de a munkától megedzett asszony sem volt könnyű préda. Mindkettőről patakokban omlott a verejték. Az asszony érezte, hogy fogytán az ereje, kétségbeesésében belekapott a férfi szemébe. Az egy pillanatra megrettent és így az asszonynak volt ideje, hogy kicsússzon a férfi öleléséből.

Rohant a konyhába. A férfi utána.

- Megleszel... megleszel... nem menekülsz... mindenképpen elintézlek... az enyém leszel! - ordított a férfi szenvedélytől eltorzult hangon:

- Lesz az a... - már nem is mondta tovább, felkapta a tűzhelyen fortyogó vizes fazekat és annak tartalmát a férfi arcába borította.

A férfi újra ordított, de most már nem a szenvedélytől, a fájdalom csikarta ki belőle ezt az artikulátlan hangot.

- Jaj a szemem! Jaj a szemem! Kiforráztad a szememet!

A rákvörös arcon hólyagok jelentek meg, a forró víz csalhatatlan nyomai. A nő nem sajnálta meg az ordítozó férfit, erős kezekkel fordította az ajtó felé és kilökte a szobából.

Az még mindig kétségbeesve kiabálva futott a kapu felé.

A kis Rózsi a férfivel a kapuban találkozott. Az ijedtségtől el is ejtette a csuprot. Az ezer darabra tört.

- Hogy nézel ki, anyám! Mit csinált ez az ember? Csak nem történt valami bajod?

- Semmi, semmi leányom, csak most én voltam az ítélőbíró!

Az egyhangú életet ismét egy világkatasztrófa rendítette meg. Kitört a második világháború. A háború nemcsak elkezdődik, hanem be is fejeződik egyszer. Most már vége felé járt a vad kegyetlen háború, ami az emberiség több évszázados munkálkodásának eredményét tette tönkre.

Mennyi vagyon, kincs vált lángok martalékává, mennyi kultúrérték pusztult el! Ez volt a második, a nehezebb. A két asszony a munka sűrűjébe került. Egyedül kellett helytállniuk éveken át. A férfiak nagy része katona volt, ami férfierő itthon maradt, a hitványa volt, de azt is nagyon be kellett osztani. A szeretett férfi nem érte ezt már meg, az örökre ott pihen egy domború földhányás alatt, fekete koporsóba zárva. A nehéz évek, amelyek jöttek, nemcsak az országot viselték meg, hanem annak minden polgárát. A faluban igen sok derék férfi elestéről jött a hír, sok asszony öltött fekete ruhát. Sok-sok ember szidta ezt az értelmetlen háborút. Vége felé ez a tetterős nő, Rózsi is lassan fehér hajú anyókává vált, őt is kegyetlenül megmarta az élet.

Talán egy ember volt az, aki jól megúszta a háborút. Egy rókaképű, vörös arcú ember, fél szemére vak. Azt beszélik, hogy valaki forró vízzel öntötte le, amikor már annyira megutálta, hogy nem tudta elviselni. Az igazat nem tudta meg senki. Azóta ennek az embernek vörös az arca, és nem lát egyik szemével. Néki nem kellett kimenni a frontra, ő harácsoló szenvedélyével itthon gyűjtötte a vagyont. Felvásárolt minden földet, amit csak tudott.

Kíméletlen volt, nem törődött azzal sem, hogy teljesen tönkre tette azt, akitől a földet megszerezte. Azzal sem, ha végső kétségbeesésében öngyilkos lett. A férfiak távol a csatamezőn, az asszonyok itthon, férfimunkát végezve, a gazdaságban próbáltak továbbélni, de a háborúban éppúgy éltek a farkastörvények, mint máskor, aki nem bírt megküzdeni az élettel, elpusztult. Először kölcsön, majd váltó, majd per, aztán dob, árverés, és az agyonhajszolt, szerencsétlen pária azt érzi, hogy kicsúszott alóla a föld. Aztán ha a rókaképű befogadta, mehetett hozzá cselédnek, vagy jött a mindent megoldó végtett, az öngyilkosság. Az öngyilkos özvegy, akinek férje ott veszett a csatatéren, három gyermeket hagyott hátra. Őket a Vörös Róka, ahogy Zoltánt újabban nevezték, kíméletlenül elüldözte. Most már kimondottan utálták, gyűlölték az egész környéken.

A harácsolásnak meglett az eredménye, lassan a vagyon a háromszáz holdat is meghaladta. Büszke volt ez az ember, és lassan igazán kevély és dölyfös. Csak akkor szikrázott a szeme a gyűlölettől, amikor tükörbe nézett, és a forró víztől vörösre festett arc és az amúgy is vöröses haj szinte vigyorogva nézett rá vissza. Oly csúnya volt már, hogy irtóztak tőle az asszonyok. Csak a vagyon, a harácsolás érdekelte már. Talán Molière fösvénye volt, aki felvehette vele a versenyt.

Igen, vége felé járt már a háború. Egyre gyakrabban adtak hírt az újságok és egyéb hírközlő szervek a rugalmas elszakadó mozdulatokról. Aztán mind közelebb került a front. A szovjet csapatok már átlépték a magyar határt, de itthon is már a végkifejlet felé sodródtak az események. Közeledtek a háború végnapjai, de még sok-sok ember pusztult értelmetlenül, akiket fanatikus eszelősök kergettek a frontra, miközben maguk kíméletlenül kegyetlenkedtek a hátország biztonságában. Kimerülőben volt az embertartalék is, gyermekeket toboroztak már a vágóhídra, akiket kíméletlenül áldoztak fel Káin oltárán. Ez mind kevés volt, de kevés volt a kegyetlen terror, mert a végsőkig megfélemlített emberek is megunták már, és lassan a háborút a fanatizmus hályogján át szemlélő emberek is belátták, hogy a háború egyetlen következménye a végromlás. Menekült már mindenki, amerre tudott.

Kitalált és jól tálalt mesék félemlítették meg az embereket, és annak hatása alatt nemcsak hóhérlegények, hanem jóhiszemű, becsületes emberek tömege indult a vak bizonytalanságba, akik meggondolatlan cselekményükért sokszor életet fizettek, sokszor tisztességet, de ha létük meg is maradt, egzisztenciájukat áldozták fel szükségtelenül. Talán ez volt a félelem bére, amit megfontolatlanságukért fizetni kellett.

A kastély tele volt már német katonákkal, egy része kórház is volt, és a faluban, amit eddig megkímélt a háború, katonák jelentek meg. Megkezdődött a rekvirálás, amit magyarul csak szervezett lopásnak hívnak.

Rózsiék istállójában már csak egy tehénke maradt, a többit elhajtották. Hamarosan rájött a falu, hogyha tovább akar élni, akkor ügyesnek kell lennie. Nem kellett tanítani a falu lakóit, hogyan kell elrejteni a kis vagyont. Megtanulták ők már korábban, amikor a pandúrok, majd a csendőrök elől kellett a terményt elrejteni.

A tehénke is mocsárba vándorolt már. A női kezek lassan hozzászoktak, hogyan kell ácsolni a tutajt, hogyan lehet állatot, terményt, sőt embert menteni.

Bent a mocsár mélyén, a kis szigeten valóságos kis falu alakult ki. Apró, fából készült kis házacskák emelkedtek ki a fűből, de volt olyan is, aki földbevájt kunyhót épített, vad nádból készített oly nádsátort, ahová behúzódni lehetett. Mindenki vigyázott mások területére, mások tulajdonát tiszteletben tartotta. Itt munkához, nem lopáshoz szokott emberek éltek, olyanok, akik támogatták egymást. Falu vagy tábor? Talán mindkettő. Mindenesetre olyan, ahol hetekig el lehet lakni és megélni, és most ez volt a fontos.

A falut is elérte a háború szele. Egyre közelebbről hallatszottak az ágyúk dörrenései. Mind jobban közeledett a front. Ennek aztán az volt a következménye, hogy mind jobban megszaporodott a menekülők száma is. Többen hagyták már el a tanyát, a falut. Katonák hagyták el a falut zárt rendben, majd az utánuk jövők fejvesztett meneküléssel. A visszavonulók nem törődtek már senkivel, önmagukat féltették, az életösztön, a mindennél nagyobb úr, hatalmába kerítette az embereket. Ilyenkor tűnt ki igazán, kinek milyen az erkölcsi értéke. Volt, aki még a családját is otthagyta, hogy magát mentse. Indokolt volt-e ez a tömeges menekülés? A propaganda erősen dolgozott, nem volt még hiteles adat.

Rózsiékhoz egy magas rangú német tiszt telepedet be két legényével. A tiszt udvariasan tisztelgett, amikor szállást kért. Rózsiék jól tudták, hogy az udvariasság mögött kérlelhetetlen akarat húzódik meg. Nem is gondoltak arra, hogy ellenálljanak. A két utcai szobát nyomban birtokba vették, Rózsiék a konyhába húzódtak be. Sok katona jött aznap még, akik motorral, kocsival álltak meg a ház előtt, majd gyors katonás léptekkel jöttek be, és utána ugyancsak gyorsan távoztak. Néha a tiszt a kis verandán fogadta a meldereket, akik kemény vigyázzban tisztelegtek, átadtak valami írást, aztán ugyancsak kemény tisztelgés után távoztak. Rózsiék az ablakból lesték a történteket.

Estefelé egy altiszt jött be. Pattogó hangon és széles mozdulattal magyarázta meg, hogy a tiszt vacsorát kér. Pökhendien sétált körül a konyhában. Felemelgette a fazekak födőit, aztán a leányt vette szemügyre. Magyarázott valamit, de sem Rózsi, sem a leánya nem értette. Aztán elkapta a leányt, és ölelgetni kezdte. A kis Rózsi rúgott, harapott, karmolt, de a német nem tágított. Rózsit elkapta a méreg, amikor látta, hogy a német nem tágít, felkapott egy széket és azzal fejbe kólintotta az erőszakoskodó férfit.

- Schweinerei! - lépett be a német tiszt a konyhába. - Was ist hier?

A tiszt gyakorlott szeme hamar felismerte a helyzetet. Durván lehordta az akkor feltápászkodó altisztet és kizavarta a konyhából. Aztán kissé negédesen kézzel, lábbal magyarázta a két nőnek, hogy enni kér, és a kis Rózsi vigye be az ételt, majd udvariasan tisztelgett és eltávozott.

- Na lányom, ennek fele sem tréfa! - mondta Rózsi leányának. - Ez veled akarja tölteni az éjszakát, ha még lenne rá ideje. Leányom, innen azonnal szöknünk kell.

A két nő gyorsan cselekedett. Eloltották a tüzet, a lámpát kissé lejjebb csavarták, így sötétebb lett. Előbb Rózsi anyja ment ki, majd kisvártatva kezében rőzsecsomóval tért vissza, aztán a kis Rózsi indult el ugyancsak a faház felé, mintha ő is fáért indult volna. Egy német közlegény állt géppisztollyal a bejáratnál, őrizve a tiszt nyugalmát. Még csettentett is nyelvével, amikor a szép, ringó járású leány a holdvilágos éjszakán elindult a pajta felé.

Hirtelen egy motoros állt meg a ház előtt, és nyakában fityegő géppisztollyal már rohant is befelé. Tisztelgett az őr előtt, majd határozott, pattogó hangon közölte kívánságát az őrt álló katonával.

Ezt az időpontot használta ki Rózsi, hogy ő is nyugodt léptekkel, mintha ugyancsak fáért menne, elindult a lánya után.

A két nő a fészernél találkozott össze.

- Na most merre, anyám?

- Tudod a fészer hátán a deszka lejön. Ezt még apád csinálta úgy, hogy le lehessen venni. Tudod, a csendőrök miatt.

- Itt hátul megyünk ki?

- Igen, a Máris szomszéd felé.

A két nő szíve a torkában dobogott. Nem voltak hozzászokva az ilyen dolgokhoz, de most oly halkan jártak, mint az indiánok, amikor az ellenséget akarják kikémlelni.

Csak most ne vegyék észre a szökést, míg sikerül valami egérutat nyerni! Úgy látszik, izzó volt a hangulat, mert egyelőre nem törődtek velük.

- Ez a holdvilág is! - bosszankodott a kis Rózsi.

- Nem baj lányom, azért nekünk is segít.

A két nő már a kert végében járt, ahol már futhattak is. Mindketten törölgették arcukról a verejtéket. Rózsi idős volt már, nem nagyon bírta a szaladást. Leánya támogatta.

- Csak egy kicsit bírd ki anyám, míg elérjük az erdőt. Ott a patakon túl.

Csakhogy észrevették a két nő eltűnését, mert még a kiáltozások hangja is elhallatszott hozzájuk.

- Leányom, most végünk van - kiáltott fel Rózsi.

- Ne félj anyám, legfeljebb együtt pusztulunk. Amióta apa meghalt, azóta úgy sem tudok örülni semminek.

A kutyák vonítása is közelről hallatszott már. Úgy látszik a tiszt nem akart lemondani erről a kívánatos nőről. Valóságos hajsza indult ellenük.

- Leányom, csak az erdőt érjük el!

- Nem anyám. Emlékszel, amikor apa elmesélte, hogyan ment fel Pestre, amikor kutyával üldözték?

- Emlékszem leányom! De most mit csináljunk? - kérdezte Rózsi lányától, miközben úgy remegett, mint a kocsonyában a béka.

- Megmenekülünk, anyám!

- Csak az erdőig, leányom!

- Nem anyám, előbb a patakban megyünk egy darabig, úgy ahogy apám tette valamikor.

- Akkor elfognak bennünket leányom.

- Látod lányom, a patak bevisz bennünket az erdőbe. Ott azután elbújhatunk.

A két nő most már ereje végső megfeszítésével bukdácsolt a patakban a menedéket adó erdő felé.

- Anyám mindjárt elérjük az erdőt, csak egy kicsit tarts ki.

Valóban már az erdő közel volt, lassan el is érték annak szélét. Ott az öregasszony melléből megkönnyebbült sóhaj szállt ki, és már ki is akart jönni a vízből.

- Itt még ne anyám. Hátha idáig jönnek. Tudod a kutyák nagyon ügyesek.

Így aztán tovább gázoltak a patakban. Még hallották a csaholást és a szitkok hangja is hozzájuk érkezett. Úgy látszik, megtalálták azt a helyet, ahol a két nő a patakba ment. Milyen szerencséjük is volt. Csak így menekülhettek meg. De milyen jó volt, hogy továbbra is a patakban mentek. Az üldözők elértek az erdőig, de ott is hiába szaglásztak a kutyák, nem találtak semmit.

A két nő fáradtan ment tovább.

- Itt le kellene pihenni, leányom!

- Nem anyám, ezek tovább folytatják az üldözést. Nekünk biztonságot egyedül a mocsár jelent. Oda kell mennünk mindenképpen.

- Jól van lányom - adta meg magát az idős asszony.

Szerencsére mindketten a munkához szoktak, mert különben nem bírták volna a szokatlan erőfeszítést és az izgalmakat.

Talán egy félórai gyaloglás után elértek a poros, földes útra, amely már a mocsárhoz vezetett. Távolról egy kocsi zörgése verte fel a csendet.

- Megint üldöznek, leányom, bennünket.

- Nem anyám. Úgy vélem ezek a mocsárhoz igyekeznek, de azért bújjunk el a bokrok közé. Ha valóban barátok, akkor majd felkéredzkedünk a kocsira.

A két nő feszült figyelemmel leste, amint a lovas kocsi nyugodt trappolással közeledik az úton. A holdvilágnál nem lehetett kivenni a közeledő arcát, csak az alakja látszott a homályban, de a faluban jól ismerik egymást, sőt a szomszéd falubelieket is, és az idős, de még mindig éles szemű Rózsi felkiáltott.

- Ezek Mandák Józsefék.

A két nő már futott az útra és kiáltoztak, integettek a kocsinak. A kocsis is észrevette a két nőt, akik nehéz körülmények között egyedül tartották fent magukat. Néki is jó szeme volt, nyomban megismerte a két nőt, bár a szomszéd falubeliek voltak. Nyomban megállt a két nő mellett.

- Na, üljetek fel gyorsan. Aztán sietünk, nehogy katonákkal találkozzunk, mert elszedik, amink van.

A két nő gyorsan felkapaszkodott. Az idős Rózsinak kissé nehezen ment, de felülről két erős férfikar húzta, míg leánya tolta felfelé. A fiatal Rózsi a bakra ült Mandákné mellé, míg anyja a szekéren foglalt helyet egy ugyanolyan idős asszony, Mandák nagymama mellett.

A kocsis, a Mandák gazda rásuhintott ostorával az egyetlen lóra, ez nagyot rándítva a szekéren megindult. Közeledtek már a mocsárhoz, de azért Mandák gazda gyorsabb ügetésre fogta lovát. Ki tudja, mi minden történhet a még hátralévő rövid úton is. Távolabb egy gépkocsi fénye világított be az éjszakába.

- Hüj, ez német kocsi! - kiáltott fel Mandák. - Gyű! Gyű! Te csikó! Gyű!

A ló most már gyorsabban húzta a kocsit. A nők fehérre válva ültek a szekéren. Talán ez a vég? Már, már azt hitték, megmenekültek, most pedig eléri őket a végzet.

Mandák gyorsan felfogta a helyzetet. Itt nincs már más menekvés! Itt már nem lehet kímélni a lovat. Vagy sikerül megmenekülni vagy agyonlövik őket. Itt háború van, itt nem teketóriáznak. Éppen így lőtték le a szomszéd Miskát. Megfogták, amint a mocsár felé szállította az élelmet.

- Na gyű, te fakó!

Hatalmasat húzott a ló hátára, az kínjában nagyot nyerített, de aztán oly vágtába fogott, hogy egy versenylónak is becsületére vált volna. Bizonyára megérezte, hogy ő is az életéért fut.

Szerencsére eléggé köves volt az út, a gépkocsi sem haladhatott túl gyorsan, de fénykévéje nem volt már túl messze, a fénycsóva egykettőre elérhette az üldözötteket. Ha ez bekövetkezik, akkor rossz út ide vagy oda, a németek megnyomják a gázpedált, aztán már nem segít semmi, talán már nem is tudnak elmenekülni.

Ismét pattogott az ostor. A lovacska sem tiltakozott a szokatlan bánásmód ellen, megérezve, hogy gazdájának szüksége van most rá, és csak így tudja értésére adni, hogy lehetőség nincs. Futott is olyan gyorsan, ahogy csak bírt.

Pár száz méter volt csak hátra, hogy a mocsár szélét elérjék, amikor az autó fénykévéje már megvilágította a szekeret. A nők ajkán felhangzott a sikoly.

- Csak most gyorsan, fakó, gyorsan, mert különben valamennyien búcsúzunk az élettől. A nőkre még rosszabb sors vár, de lehet, hogy téged sem kímélnek.

Egy géppisztolysorozat húzott el mellettük. Bizonyára a gépkocsi ablakából kihajolva lőttek. Szerencsére így nem találtak el senkit.

Talán az utolsó fohász hangzott el, amikor Mandák gazda a mocsár szélén megrántotta a gyeplőt.

- Gyorsan le! Le! Szálljanak már le! - kiáltott a kocsin reszkető nőkre. Azok nyomban magukhoz tértek az erélyes férfihangra. A kis Rózsi már ugrott is le a kocsiról, és lesegítette anyját is. Mandákné ugyancsak anyját segítette le a szekérről.

- Fussatok gyorsan a csónakhoz, míg én kifogom a lovat.

- Ne maradj itt! Gyere! - kiáltotta Mandákné.

- Nem hallottad mit mondtam, asszony? - kiáltotta Mandák, ahogy csak a torkán kifért.

A nők rohantak a csónakhoz, míg Mandák, amilyen gyorsan csak lehetett, kifogta a lovat, és az ostorral akkorát ütött az állat farára, hogy az ijedtében beugrott a vízbe. Aztán Mandák is rohant a csónak felé, úgy ahogy csak bírt. Jól tette, hogy gyors volt, mert már a gépkocsi is fékezett a parton.

Mandák ellökte a csónakot a parttól. Szerencséjére itt elég sásos volt a part, és alig pár méterre már takarta a menekülőket.

- Mindenki hasaljon le a csónakban. Nem baj, ha egymásra is, mert ezek lőni fognak.

Még be sem fejezte a mondatot Mandák, amikor már fel is ugatott a géppisztoly. Aztán még kettő, vagy három.

Mandák ügyesen oldalt fordította a csónakot, igyekezett oldalt távolodni a parttól.

- Fényszórót neki - kiabálták a németek.

Mandák elég jól értett német nyelven, nyomban tudta, mit akarnak. Meg is húzta az evezőt, ahogy csak bírta.

- Itt van még két evező! - kiáltott fel a kis Rózsi.

- Húzd csak még, ha tudod.

- Tudom-e? - kérdezte a leány. - Persze, hogy tudom, apámmal sokat gyakoroltam.

Most már ketten húzták az evezőt. A csónak gyorsabban ment. Sikerült eléggé eltávolodni a parttól. Ahogy számítottak rá, a gépkocsi motorja felberregett, és az autó egészen a mocsár széléig jött. Fényszórója messzire bevilágított a mocsár közé. Mandákéknak szerencséjük volt, mivel sikerült jobban oldalra haladniuk, mint ahogyan tervezték, a fényszóró csóvája nem érte el őket.

Az autó a parton manőverezett, hol idébb, hol odébb fordult, hol itt, hol ott közelítette meg a partot, hogy fénykévéjét minél jobban szétszórhassa és bevilágíthassa a terepet.

Úgy látszik, megpillantották őket, mert ismét felugattak a géppisztolyok.

- Az istenit nekik, ezek még kivégeznek bennünket. Húzz Rózsi oldalt.

Sikerült újra kikerülni a gépkocsi fénycsóvájából, de már távolabb is voltak, az utánuk küldött golyók már nem tehettek bennük kárt.

- Na, most itt várhatunk, mert a szegény lovat sajnálnám. Hosszú évekig gyűjtöttem rá, most nem szívesen hagynám veszni - mondta Mandák gazda, és gyorsan beevezett a nád sűrűjébe. Ott nyugodtan ringott a csónak. A csónakban ülők hallgattak, senki nem szólt egyetlen szót sem a másikhoz.

Csendesem hallgatták a káromkodásokat, a szitkozódó hang még elhallatszott rejtekhelyükre. Egyszer csak az is elhallgatott, aztán felzümmögött újra a motor, és a gépkocsi visszaindult az éjszakába, valószínűleg oda, ahonnét elindult.

- Most se szóljatok semmit! Te meg Rózsi, halkan evezz, mert lehet, hogy valakit itt hagytak lesben, hogyha észrevesz bennünket nyomban lőjön.

A csónak most halkan siklott a vízen. Óvatosan és csendesen merítették a vízbe az evezőt. Nemsokára hallatszott is az ismerős nyerítés.

Igazuk volt, maradt itt őrszem, mert egy sorozat süvített a hang irányába. Szerencsére a nád eltakarta őket és most a hold is elbújt a felhők mögé, így a vaktába kilőtt sorozat messzire elkerülte őket.

- A lovat egy darabig úsztatjuk. - Aztán Mandák kiadta a parancsot: - a lovat messzebb nem vihetjük magunkkal, mert ott már veszélyes a mocsár, a ló belefulladna. Kikötjük a nagy szigeten, és alkalomadtán elvisszük. Csak a szekeret tudtam volna megmenteni!

- Mi vittünk már a szigetre élelmet - szólt nyomban a kis Rózsi.

- Hát, ha másként nem lesz, igénybe vesszük azt is - szólt most már mosolyogva Mandák gazda. - Tudod, valamikor sokat segítettem apádnak és ő is nekem. Most sem szégyellnénk egy kis ennivalót elfogadni, majd visszaszolgáljuk mi is.

- Most már bőségesen visszaszolgáltátok fiam! - válaszolt leánya helyett az idősebb Rózsi. - Nektek köszönhetjük az életünket.

- Mi is maguknak - mondta mély meggyőződéssel Mandák. - Ha maguk nem figyelmeztetnek, hogy veszély van, akkor továbbra is lassan jöttünk volna, és csak a véletlen mentett volna meg bennünk, ha egyáltalán megmentett volna.

- Lényeg, hogy megvagyunk! - sóhajtott fel az izgalomtól lassan magához térve Mandákné.

Már hajnalodott, amikor a kis szigetre érkeztek. Itt mindig béke volt, van és lesz is, akárhogy dúl kint a háború.

A három nő alig tudott helyére menni, és ott kimerülten rogytak a puszta földre. Hamarosan valamennyien az igazak álmát aludták. A kis Rózsi úgy látszik álmában vívta meg harcát a német tiszttel, mert néha szép kis arcocskája a dühtől torzult el és teste meg-megvonaglott.

Nagyon fáradtak lehettek a hétalvók. Feljött a nap és lassan leszállt az este, de még mindig nem ébredtek fel. Csak az új reggel kora verőfénye ébresztette fel álmukból a súlyos megrázkódtatásukat kipihenő embereket. Mindenki felkelt már, csak Mandák gazda aludt, mint a tej. Mire ő is felnyitotta szemét, az asszonyok már készítették a finom gulyást. Ma szándékosan nem halat készítettek, mert meg akarták ünnepelni a megmenekülésüket. Hoztak ide a szigetre annyi mindent, hogy abból bőségesen tellett.

Mindenkinek jó kedve volt, csak Mandák gazda szomorodott el, és ő is csak akkor, amikor a szekérre gondolt.

- Na, most lányok berendezkedünk az új életre. Egy darabig úgy vélem itt kell élnünk.

Egy darabig tervezgettek, aztán úgy határoztak, hogy együtt felépítenek maguknak egy kis faházat. Két szobája lesz. Az egyikben Mandák gazda fog lakni családjával, a másikban majd az asszonyok. Odébb elég berek fa van, ami ugyan nem a legjobb építőanyag, de ha nincs más, megteszi ez is.

- Nem hagy nyugton a szekér - mondogatta Mandák gazda. - Majd elmegyek és megnézem én azt, hátha még nem vitték el, talán valamit meg tudunk még menteni.

- Elmész ám a frászt - kiáltott bosszankodva a felesége. - Nincs szükségem arra, hogy ilyen fiatalon özvegy maradjak.

Az asszony ugyan tudta, hogy férje kedvét ettől nem tudja elvenni, de legalább elodázhatja, hogy útra keljen. Addig talán elmúlik vagy csökken a veszély.

Dél körül azonban újabb vendég érkezett. Megérkezett egy tutaj. Két szekér és két ló is volt rajta. Alig tudta a gazdája a tutajt irányítani, bár jó markos legény irányította. Ő volt a Markos Peti. Hogy tudott egy ilyen erős legény a katonaságtól megmenekülni? Erről nem szólt a krónika. Nehezen ment az biztos, mert makkegészséges volt őkelme és olyan erős, hogy az szinte hihetetlen. Egy tele szekér hátulját is meg tudta egyedül emelni.

A parton már többen várták, míg Markos Peti a sziget déli oldalán kiköt a tutajjal. Előbb az asszonyt, aztán a két gyereket segítette le, és végül nekiállt, hogy a lovakat leterelje.

- Ez a fakó! - kiáltott Mandák gazda.

- Az bizony a - válaszolt nevetve Markos Peti. - Egy szekeret is hoztam hozzá.

Markos Peti ugyan hallgatott, de az asszony elmesélte, hogy csapta be Peti a katonát, amikor a bokor mögül előbújva géppisztolyt fogott rá. Mutatta is a szekérre hajított géppisztolyt.

A szekeret azért hozták el, mert gondolták, hogy valaki azt már nem tudta elhozni. Ők pótolták. A lovat meg a kis szigeten találták, amely mellett elhaladtak. A lovacska már elszakította a kantárt és ott futkosott a kis szigeten. Még szerencse, hogy nem futott a lápba.

- Okos ló ez! - simogatta meg lova nyakát Mandák gazda. - Hanem aztán Peti, gyere már ide, igyál egy kis bort. Jót fog tenni a nagy izgalomra.

- Az már igaz - hagyta helyben Peti.

Meg is indultak már, amikor a sziget túlsó oldalán távolról motorberregés hallatszott.

- Motorcsónak! - állapította meg Peti szakértelemmel.

Hol szerezte ez az ember ezt a nagy ügyességet, senki nem tudta megmondani, de nagy erején kívül ügyes és ravasz is volt. Azt szokta mondogatni, hogy egy üveg pálinkával is el lehet sok mindent intézni, csak tudni kell, mikor kell odaadni.

Szinte valamennyien a sziget túlsó oldalához futottak. Valóban egy motorcsónak közeledett a szigethez. Négy katona volt benne és egy civil. Egyenesen a szigetnek jöttek.

- Nézzétek Mocsok Gergely van benne! - kiáltott fel Peti. - Az áruló ránk hozza őket.

Valójában Marton Gergely volt az, de mióta mindenki tudta róla, hogy a rekvirálásokban segített, a falu népe Marton Gergely helyett Mocsok Gergelynek hívta.

Mocsok Gergely a szigetre mutatott. A motorcsónak arra vette az irányt. Gergely még valamit mutogatott a németeknek, de azok úgy látszik, nem értették meg. A motorcsónak csak jött megállíthatatlanul, míg végül a sekély talajon megfeneklett.

Két német már ugrott is ki a csónakból, de vesztükre. A két szerencsétlen ember nyomban süllyedni kezdett. Szörnyű, velőtrázó halálsikoly verte fel a sziget csendjét. Szinte mindenki dermedten nézte, míg a két ember végleg eltűnik a mocsárban.

A csónakban maradt katonákat szörnyű düh fogta el.

- Hinaus! - ordítottá, és a géppisztoly csövével taszigálták ki a csónakból Mocsok Gergelyt. Néki tulajdonították két bajtársuk elvesztését. Mocsok Gergely nem akart kimenni a csónakból. Tudta, hogy ez a halálát jelentené. Valamikor ő is sokat forgott ezen a részen, ő is ugyanúgy dugta el a búzát, a kukoricát, mint bárki más.

- Hinaus! - hallatszott ismét az erélyes felszólítás.

Mocsok Gergely térdre esett és összetett kezekkel könyörgött az életéért. Úgy látszik ez sem használt, mert felugatott az egyik géppisztoly. Azután a szétkaszabolt testet kilökték a motorcsónakból. A lélek már kiszállt a testből, amikor szép lassan a mocsárba süllyedt.

Aztán mintha a két katona minden mérgét a környezetén akarta volna kitölteni, jobbra-balra lövöldözött. A sziget új lakói annak köszönhették megmenekülésüket, hogy idejében hasra vetették magukat.

A két német lőtt, lőtt cefetül. Úgy látszik tele voltak méreggel, két társuk borzalmas halála alaposan megtépázta idegzetüket. A dühnek ez az orgiája hamarosan elcsitult, elhallgattak a fegyverek. Elfogyott a töltény. Most már a két katona csak kiáltozni tudott.

- Ne menjetek a közelükbe. Hátha van még töltényük! - rángatta vissza hites urát Mandákné.

- Ha lenne Olga, ezek azt is kilőtték volna már.

Most már senkit sem lehetett visszatartani, hogy a csónak közelébe menjen.

A két katona dühösen nógatta az embereket, hogy szabadítsák ki őket ebből a kátyúból. Csak gúnyos kacaj volt a válasz.

A két ember nehezen értette meg, hogy a mocsár foglyává vált. Nem volt kezükben semmi, még egy evező sem. A csónakot csak úgy lehetett volna megmozdítani, ha valamelyik kiszáll, de ez a biztos halált jelentette. Ezt bizonyította két társuk halála is.

Hosszú kiabálás, ordítozás, aztán mégis csak elhallgattak és leültek a csónak fenekére. És némám meredtek maguk elé. Aztán ismét kiáltozni kezdtek. Előbb durva, majd szép hangon, aztán könyörögve, de senki nem hallgatott rájuk. Az emberek már szétszéledtek, mindenki végezte dolgát, ahogy tudta. Este volt csak csoda. A két ember úgy kiabált, hogy a sziget szinte megrendült bele. Senki nem szólt vissza, hagyták, hogy a két ember csináljon azt, amit akar.

Másnap estefelé a két ember már zokogott a csónakban. Egy-egy nő megsajnálta őket, halat dobott feléjük. Nem törődtek a szálkával, úgy zabáltak, ahogy a torkukon befért. A hal valamelyest csillapította éhségüket, de ettől még szomjasabbak lettek.

Este ismét kezdődött a zenebona. Kiabálás, sírás, rívás. Szörnyű volt már hallgatni.

- Eresszetek beléjük ebből egy golyót - mutatott Markos Peti a lőfegyverre.

- Hová gondolsz?

- Gyilkosok vagyunk mi? - kiabálták az asszonyok.

- Így is megölitek. Ha beleeresztünk egy-két golyót, akkor legalább nem sipákolnak többé.

- Azt nem!

- De akkor mit csináltok velük? Ha elengeditek őket, rátok hozzák a többit.

- Nem bánjuk, csak maradjanak ott.

A sipákolás, őrjöngés, zokogás addig tartott, míg a két teljesen kimerült ember el nem aludt.

Másnap, amikor újra feljött a nap és ragyogó sugaraival beragyogta a környéket már csak egy férfit talált a csónakban, aki búsan, maga elé meredve ült.

- Nézd, az a szerencsétlen ember biztosan kimászott a csónakból. Látod ott a nyoma. Azt hitte, hogy hason csúszva kijut. Nem ismerte ez a mocsárt. Látod, a másik, nézd, hogy imádkozik.

Mandák gazda nem állhatta meg, hogy ne szóljon oda: - Na, német, mehetsz a társad után.

Most a német szinte szívfacsaró hangon elkezdett könyörögni. Ez már valóban a végső kétségbeesés volt. Mandákon kívül nem értették, mit mond, de a hang olyan szívfacsaró volt, hogy nékik is megfájdult a szívük.

- Mit mond? - kérdezte urát Mandákné.

- Azt, hogy három gyermeke van otthon.

- Miért jött akkor ide? - kérdezte bosszúsan az asszony.

- Mert küldték lelkem - válaszolt a férj.

- Ne kínozzuk tovább, húzzuk ki.

- Még mit nem! Hogy eláruljon bennünket. Inkább fojtsátok meg.

Mandák gazda kérdezte az embert, hogy kicsoda, hol él?

- Látjátok ez tanító. Olyan, aki a gyermekeinket tanítja.

- Miért jött mégis ide? Kérdezd meg tőle, Franci!

- Azt mondta azért, mert küldték.

- Kérdezd meg, ha kiszabadul, nem fog-e bennünket bántani?

- Ez örül, ha kiszabadulhat a biztos halálból.

- Na, nem bánom. Szabadítsuk ki.

Egy nagy követ kötöttek egy rongydarabra és azt egy kötélre. Aztán a követ bedobták a csónakba.

- Fogd, német, az oldaladhoz és feküdjél hasra.

Jól látszott a szerencsétlen emberen, hogy az utolsó erejét feszíti meg. A követ utolsó erejével szorította a csónak oldalához.

Két férfi fogta meg óvatosan a kötél végét és lassan, vigyázva húzták ki a csónakot. Az centiméterről centiméterre jött előbbre. Markos Peti nem egyszer törölte meg verejtékező homlokát. Egy rossz mozdulat, aztán a csónak máris elsüllyed a benne lévő emberrel a mocsár mélyére.

Talán egy félóra is eltelt, amire a csónak biztos partot ért. Ott kisegítették a csónakból a minden tagjában reszkető embert, aki aléltan esett a földre.

- Hagyjátok, ne mozgassátok. Most ez a legjobb orvosság. Egy kis vizet hozzatok. Azt a szájába öntjük, aztán hadd feküdjön itt, majd magához tér. Aztán majd elhelyezzük. Remélem tudni fogja, hogy innen nem szabadulhat meg.

A katona oly mélyen aludt, hogy valóban csak másnap késő délután tért magához. Az eléje rakott ételt csak úgy falta, hogy azt még a legéhesebb koca is megirigyelhette volna.

Pár nap telt el, a német egészen magához tért. Mandákkal jól elbeszélgetett, de egy kissé pötyögött is magyarul.

- Látod, ha mindenütt így megértenék egymást az emberek, soha nem lenne háború - mondotta néki Mandák.

A tanár gyakran mondogatta: Goethe, Schiller, Heine, de nem értették meg. Ezeknek az embereknek nem volt nagy műveltségük, de szívük annál melegebb volt.

Rövid idő múlva ez a német olyan jól érezte magát ebben a melegszívű társaságban, hogy ha nem lett volna három gyermeke, talán nem is kívánkozott volna haza. Bizonyára sok mindenre megtanította volna a mocsarak népét, ezeket a kérges kezű, de melegszívű parasztemberekét.

A mocsárban teltek a napok, itt is megállíthatatlan az idő. Ha nehezen is, de figyelemmel tudták kísérni az eseményeket.

Hamarosan híre kelt, hogy elmentek a németek, jöttek az oroszok. Aztán egy újabb csónak jött. Magyar katonaruhás ember ült benne és két orosz. Az itt lévők most láttak először oroszt. A magyar katonaruhás férfit jól ismerték. István barátjának volt a fia. Az öreget elhurcolták, a fiát kiküldték a háborúba. Úgy látszik, ő is hazajött már.

- Mi van gyerek? - kiabáltak neki.

- Majd ha odaérek, megmondom.

- Hová mész? Nem tudod, hogy merre kell jönni?! - kiáltott Markos Peti a fiatal katonára.

Ő valóban gyorsan észrevette a veszélyt, és nyomban oldalt kormányozta a csónakot.

- Na, mi van? Mi hírt hoztál? - kérdezték az emberek, amikor a fiatal katona kiugrott a csónakból.

- Jót! - válaszolta a fiatalember.

- Hát ezek kik? - kérdezték a férfiak, a csónakból kiugró gimnasztorkás katonákra mutatva.

- Orosz katonák! A parancsnok küldte őket.

- Aztán mit üzent az orosz parancsnok? - kérdezte Mandák.

- Azt, hogy gyertek vissza megművelni a földet. Meg aztán, ha földet akartok kapni az uradalomból, akkor azonnal gyűjjetek.

Értetlenül néztek egymásra a kis sziget partján, de nem szóltak semmit. Leültették a vendégeket, és a maradék húsból jó ételt főztek. Oly jó kedvük lett, hogy nótára gyújtottak, csak úgy zengett a nádas.

Hosszas tanakodás után aztán úgy határoztak, hogy előbb megnézik, mi van otthon, azután viszik el, amit a szigeten hagytak.

Mandák gazda kissé félve fogta be a lovat. Oly sok mindent hallott ő már, mit lehessen tudni. Lassan elindult a szekér. Erre a szekérre még ráfért Rózsi és leánya is. Mandák nem is engedte volna el őket gyalog. Többen kocsival indultak el, többen gyalog. Úgy nézett ki most ez a népség, mint egy sivatagi karaván az indulás előtt.

Nem messze a falutól a két Rózsi leszállt. Nagyon megköszönték a segítséget.

Ugyanolyan félve mentek be a házba, mint ahogyan eljöttek onnan.

A ház ajtaja nyitva volt. A két nő dobogó szívvel lépett be rajta. Felmentek a verandára és onnan benyitottak a szobába.

Egy fiatal férfi ült az asztal mellett orosz katonaruhában. A vállán két aranycsillag.

A fiatal férfi amikor meglátta a nőket, felállt az asztal mellől és odajött a hölgyekhez, és mosolyogva fejet hajtott. A két nő hirtelen nem is tudott semmit mondani, úgy álltak az ajtóban mintha megkövültek volna.

A fiatal orosz tiszt lassan, magyarul pötyögve elmagyarázta, hogy rövid ideig itt fog lakni, ide van beszállásolva. Ne féljenek tőle, nagyon fog a nőkre vigyázni.

Fiatal Rózsi arca tűzpiros lett, amikor szeme találkozott a fiatal katonáéval. A pillantás mintha őt is zavarba hozta volna, mert kétszer is megköszörülte torkát.

Valami megfejthetetlen titok, hogy két ember miként vonzza egymást. Az egyszerű mágnesnél megállapítható, melyek azok a sarkok, melyek vonzzák egymást, és melyek taszítják, de a férfi és nő kapcsolatában mindez annyira kiszámíthatatlan és annyira váratlan, és néha legalább annyira csodálatos, mint a fizika legtitkosabb kísérletei. Miért van az, hogy két egymáshoz való, egymáshoz teremtett ember sokszor évekig van egymás társaságában, és nem érez egymás iránt semmit, és miért van az, hogy két ember, akik néha csak pillanatokra látják egymást, úgy érzik, mintha évek hosszú ismeretsége kapcsolná őket egymásba, és valami feléled bennük, valami ami mágneses delejként vonzza őket egymáshoz? Miért van az, hogy néha pillanat műve az oly elszakíthatatlan kötelék, amelyet csak a sír tud szétszakítani? Az élet kiszámíthatatlan megfejthetetlen rejtélye ez. Talán ez a legcsodálatosabb rejtély, amelynek megfejtése titkáért sokan vagyonokat, de talán még életüket is áldozták, hiszen a legcsodálatosabb titkot, a szerelem titkát ismerhetnék meg. Az élet ezt a titkot a legátláthatatlanabb lepelbe takarta. Aranyos, csodálatos lepel, de áttekinthetetlen.

Talán pillanatokig tartott, hogy egymásba mélyedt a két szem, és a következő pillanatban egy feszes vigyázzba meredő tiszt emelte kezét sapkájához, tisztelgett a két nőnek.

A két nő, anya és lánya, elindult a konyhába, hogy ott is megnézze történt-e valami változás, míg ők nem voltak otthon.

Úgyszólván semmi. Nem mintha a német tiszt nem lett volna dühös. Annyira megtetszett néki a leány, annyira megkívánta, hogy elvesztése miatt bosszút esküdött, de a sors közbeszólt. Olyan gyorsan jött a váratlan támadás, oly gyorsan el kellett menekülni, hogy maga is örült, hogy saját irháját menteni tudta.

Így maradt minden, ahogy volt, csak nagy volt a rendetlenség.

Rózsi és leánya nyomban nekiálltak, hogy rendet rakjanak. Az elég gyorsan sikerült.

Gyorsan előkerült a sonka és kolbász. Volt zsír is. Ki gondolt volna a németek közül arra, hogy a kéménylyukban milyen kitűnő sonka van, vagy a kamra téglapadlója alatt milyen ügyes kis gödör, hogy csak a téglát kell kissé elhúzni és máris ott a kolbász és a szalonna.

Elkészült az ebéd, és amikor egy régi ezüsttálcán - amit Rózsi még a bárónőtől kapott - leánya felvitte az ételt az orosz tisztnek, szíve majd kiugrott helyéből. Félve kopogott az ajtón, a lábai remegtek, amikor az erélyes férfihang kiszólt. Fel sem tudott nézni, miután a tálcát letette az asztalra.

A férfi csak annyit mondott tört magyarsággal: köszönöm. Ez a szó, mintha a leány szívébe hatolt volna.

A leány remegő lábakkal jött ki a szobából, de miután betette az ajtót, a férfi sokáig nézett utána, mintha az ő testét is valami áram járta volna át.

Nem sokkal később ugyanez a jelenet megismétlődött. Most a férfi hozta a tálcát. Ő sem nézett fel és ismét csak annyit mondott: köszönöm, és már nyomban be is tette az ajtót. Most a leány nézett sokáig utána. A férfi, ez a még fiatal, de súlyos harcokban halált megvető bátorságával kitűnt fiatal férfi, aki kora ellenére hadnagyig küzdötte fel magát, szívében tele nyugtalansággal sietett felfelé a veranda lépcsőjén. Szobába érve megállt annak középén, és hosszasan bámult a semmibe. Csak akkor rezzent össze, amikor legénye feszes vigyázzban tett jelentést.

Elment a legény, a tiszt újra egyedül maradt a szobában. Milyen furcsa is az élet. Vérzivatarok között, az élet-halál mezsgyéjén jött idáig, állandó harcban az ellenséggel. A vérgőzös, pusztító háború közepén itt ez a békés sziget, hol ez a szép leány, kék, ártatlan szemekkel néz rá, és körülötte eltűnik minden, eltűnik a gond, a szenvedés, és úgy érzi, mintha a paradicsom kellős közepébe került volna.

Elhessegette magától a gondolatot, de akár akarta, akár nem, a kékszemű leány képe ismét és ismét megjelent szemei előtt.

Pár nap telt el, a leány elkerülte a tiszt szobáját, a tiszt elkerülte a leányt, de ez az ösztönös távollét még erősebb vágyakozást szült. Most már a tiszt álmában is megjelent a leány bájos kis arca, őszinte kék szeme, amelyben a tenger színei ragyogtak, a szép magas homlok, a szépen ívelt, kissé érzéki ajkak, a leány kimondottan szép, lassan nőiessé formálódó alakja. Azé a leányé, aki szakasztott olyan szép volt, mint anyja fiatal korában.

Végül a tiszt szánta el magát, hogy megkeresse a konyhában kuporgó családot. Hiába állt a szoba üresen, a két nő nem jött fel a szobába, bár a szoba külön ajtón volt megközelíthető, nem kellett átmenni a tiszt szobáján.

A tiszt úgy érezte magát, mint valami roham előtt, sőt itt még bizonytalanabbul. A harchoz hozzászokott már, az életét sem féltette különösebben, de ide, ide szinte félt bemenni. Kétszer is hozzákezdett, míg bekopogott a kis ajtón.

Az anya a tűzhely mellett állt, a leány a konyha sarkában. Amikor a két fiatal szeme összetalálkozott, az egyébként is bársonyos arc bíborvörössé változott. A tiszt szíve is hevesen dobogott, és ami eddig nem fordult még elő vele, szinte alig tudott előrelépni.

- Egy kis vízért jöttem mama! Mondták, hogy maguknál valami jó forrásvizet lehet inni.

- Igen fiam, a közeli hegyoldalon van a forrás, onnan szoktunk ivóvizet hozni. De hogy töröd ilyen jól a magyart?

- Apám magyar volt. Még az első világháborúban fogságba került és Oroszországban maradt. Amióta apám elhalt, nem gyakoroltam a nyelvet. Itt Magyarországon gyakoroltam. Könnyen tanulok - mondta a tiszt zavartan.

Kiejtésén észre lehetett venni, hogy töri a nyelvet, de elég jól beszélt magyarul.

- Németül is ilyen jól tudsz? - kérdezte a tűzpiros Rózsi.

- Olyan jól azért nem!

- Magyarul elég jól beszélsz.

- Hála édesapámnak.

Az idős asszony odacsoszogott a vizes polchoz. Merítőkanállal vizet akart meríteni egy szép piros pohárba.

- Meleg ez a víz. Hozz egy vödörre, leányom!

- Igen, anyám!

- Segítenék én is - vállalkozott a hadnagy.

A két fiatal együtt ment vízért. Lassan mentek, mindketten szívdobogva. A tiszt vitte a vödröt, a leány mellette haladt. Hallgattak mind a ketten, csak néha nézték lopva egymás arcát.

- Szép helyen laktok! - mondta az orosz tiszt, hogy megtörje a hallgatag, de talán annál beszédesebb csendet.

- Igen, de korábban Pesten laktunk.

- Pest, Buda! Voltam ott is. Nagyon szép város, de azért itt szebb - nézett a leányra.

A leány ismét elvörösödött. Nem mert a tisztre nézni, míg meg nem érkeztek a forráshoz.

A forrás nem volt túl messze. A telekvégről lehetett megközelíteni. Egy dombocska patkószerűen bemélyedő közepén volt, onnan tört fel a víz. A forrás körül bokrok és fák voltak. A természet nem volt fukar ezzel a vidékkel. Nagyon szép volt itt a táj.

A hegyoldalból, a forrástól induló kis ér kis patakba torkollott, melynek vizét nem régen járta meg két, a félelemtől didergő asszony.

- Itt igazán szép minden, olyan mintha otthon lennék.

- Messze laksz innen?

- Nagyon messze.

- Akkor sokáig tartott, míg ideértetek.

- Bizony, nagyon sokáig.

A tiszt ezt igen mély átérzéssel mondta. Lelki szemei előtt megjelentek a nem is oly régi képek, a kemény harc képei, oly csaták emlékei, amikor minden négyzetcentiméterért kemény harcot kellett vívni.

- Igen, nagyon sokáig jöttünk, és közben annyi ember veszett el.

A leány önfeledten nézte a tiszt férfias arcát. A katonasapka igen rakoncátlan hajat takart, melynek fürtjei minduntalan ki akartak bújni a sapka alól. E hajfürtök széles, magas homlokot takartak. A férfiasan előreugró áll, igen férfias külsőt adott ennek a jóképű fiatalembernek. Megjelenését előnyössé tette izmos, kisportolt alakja is.

- Már régen katona vagy?

- Nem olyan régen. Előbb állatorvos akartam lenni. Majdnem három évet elvégeztem az egyetemen, de azután katonai főiskolára iratkoztam be, jött a háború, tanulmányaimat meg kellett szakítani.

- Most legalább a gyakorlatban tanulod meg a katonáskodást.

- Sajnos, ez túl jó lecke.

A forráshoz értek. A férfi a csordogáló víz alá tartotta a kannát. A kristálytiszta víz lassan folydogált a kannába.

Olyan szép volt a csodálatos táj, és a két fiatal úgy érezte, mintha igazi tündérországba tévedt volna, oda, ahol mindig béke, ahol még mindig boldogság van és végtelenül nagy, fenséges szerelem.

Mintha mágnes húzta volna össze a két ember forró tekintetét, azok önfeledt boldogsággal néztek egymás szemébe. Ki tudna ellenállni a mindent elsöprő vágynak? A két fiatal ajka forró csókban forrott össze.

Mintha valaki varázspálcával érintette volna meg a két fiatal szívét, bensőjük remegett. Aztán a leány, akit a hatalmas boldogság váratlanul ért, aki még nem volt felkészülve ily nagy érzelem befogadására, megijedt ettől a szokatlan érzéstől, amitől a lelke mélyéig megremegett, s futásnak eredt.

A tiszt ugyancsak végtelen boldogsággal lelkében bámult a tovatűnő tündér után, az ő szíve is tele volt szerelemmel.

A leány közben futott. Előbb riadtan, aztán egyre boldogabban, hiszen a boldogság olyan csodálatos valami, ami oly könnyűvé teszi az embert, mint a lepke, annak hatására az ember szinte szállni képes.

Több nap telt el azóta, amióta a két ember szívébe véglegesen beköltözött a szerelem. Mindketten küzdöttek ellene, de minél jobban harcoltak ellene, az még jobban megerősödött.

Éjjelente két ember álmodott nyitott szemmel, míg a leány felkelt és halkan kisurrant a lakásból. A konyhaablak előtti székre letelepedve fürösztötte hamvas arcát a holdvilágban. Nincsen a szívnek olyan rekesze, amit a holdvilág fátyolos fénye ki ne tudna nyitni, hogy aztán együtt ömölhessen ki ebből a kis női szívből a boldogság, öröm és fájdalom, egyszóval minden, minden együtt, amit szerelemnek hívnak.

A női szívnek ezt a hívó szavát ne érezné meg a másik szerelmes, aki ugyancsak nyitott szemmel fekszik a semmibe révedve? A szerelem holdkórosan engedelmeskedve az ellenállhatatlan erőnek ugyancsak felkel, és a sápadt hold fénye által megigézve kilép a ragyogó holdvilágban fürdő udvarra. Mintha két álomkép egyszerre elevenedett volna meg, a két szerelmes elbűvölten nézi egymást, aztán a végzet ereje feltartóztathatatlanul sodorja őket egymás karjaiba. A mindent elsöprő szenvedély bíborfátyolba takarja őket.

Másnap a két fiatal földöntúli boldogságtól ragyogó arccal egyszerre lép be a konyhába.

Az anyának gyanús volt a szokatlan távollét. Először még arra gondolt, hogy leánya valamilyen okból az udvarra ment, de akkor, amikor a két fiatal egyszerre állított be, nyomban megértette a körülményeket.

Rózsi idős volt már, nehezen mozgott, de az anyai ösztön nem veszett ki belőle. Csattant is már az anyai pofon.

- Nem, nem engedem! - kiáltott Iván.

- Mit tettél a lányommal, te?!

- Szeretem őt, mama! Elveszem feleségül.

Az anya nézte a fiatal tiszt becsületes arcát és őszinte tekintetét, és szeméből lassan kihunytak a villámok.

- Aztán hogy gondolod te ezt! Odavisznek, ahová akarnak.

- De visszajövök.

- Mondd, te ezt komolyan gondoltad? - nézett az idős asszony nagyon komoly, szinte velőkig ható tekintettel a fiatal tiszt szemébe.

- Igen, komolyan, anyám.

- Mi lesz, ha továbbvisznek?

- Visszajövök anyám. Vissza a föld alól is.

Éles anyai szeme megérezte az igaz szerelmet. Érezte, hogy a nyílt szemű fiatalember nemcsak kimondja azt, amit gondol, hanem amit kigondol, meg is teszi. Férje is egy orosz nőt szeretett meg, a leánya egy orosz férfit. Miért ne lehetnének ők boldogok? Csak azért, mert távolabb laknak egymástól? Sokan a földteke másik végén laknak, mégis rátalálnak egymásra. Talán becsapja a férfi. Anyai ösztöne súgta, hogy ez a férfi nem fogja őket becsapni. Lehetetlen, hogy ennyire őszintének, egyenesnek látszó emberben csalódni lehetne.

Az idős asszony, az egykori gyors, tűzről pattant nő, akit már annyiszor mart meg az élet, odavánszorgott a tűz mellé és leült egy székre. A két fiatal boldogan csókolta meg egymást, most már anyai engedelemmel.

Boldog napok következtek. Otthonuk lett a forrás, a környező erdő, de a leány megmutatta a csodálatos vidéket, amit reggelente a fénylő napsugár aranyoz be ragyogó színekkel, az ezer madár csodálatos világát, a suhogó nádast, az ezer életet élő, mindig új és új mocsárvilágot.

- Mintha otthon lennék - nézett körül önfeledten a tiszt.

- Szeretném, ha mindig itthon maradnál!

- Amint lehet, én mindig és mindenkor veled maradok.

- Ugye szép itt?

- Csodálatos! Talán szebb is mint otthon, mert itt van a mennyország és annak legszebb angyala.

- Óh, te kis hamis! - kiáltott fel boldogan a leány és forrón megcsókolta a férfit.

Napestig kalandoztak a mocsárvilágban. Eveztek a nádak között. Meglátogatták a kis szigetet és azokat a csodálatos helyeket, amelyeket Rózsi még apjával együtt tekintett meg.

A férfi szíve tele volt ezzel a csodálatos teremtéssel. Oly szép volt és oly csodálatos alakja volt ennek a leánynak, hogy a férfi alig tudta türtőztetni magát, hogy nyomban ölébe ne kapja.

- Olyan szép vagy. Gyere, hadd ölelgesselek meg.

- Nem, majd este, most szégyellem magam.

- Óh, te kis fukar. Ha így akarod, kénytelen vagyok belenyugodni.

Mindketten tele voltak az egymás iránti vágyakozással, de a leány türtőztette magát. Iván pedig uralkodott érzelmein. Nemcsak szerette ezt a csodálatos kis teremtést, hanem tisztelte is.

Talán ezek a legszebb percei az életnek, csodálatos, színes, meghitt hangulatok, az érzések ezerszínű árnyalata, dal, zene, minden ami szép, percekbe tömörül össze.

Leáldozóban volt már a nap, amikor a mocsár partján újra kikötöttek. Otthon egy kedves öregasszony várta őket finom vacsorával, és egy üveg, gondosan csomagolt, ünnepélyes alkalmakra félre tett borral.

Az este mámorítóan szép volt. A boldogság tavasza. Ezer csillag ragyogta be az eget, a holdvilág káprázatosan csillogott, mintha azt akarta volna mutatni, hogy ő is mennyire boldog. Sokáig nézték önfeledten az égen ragyogó ezernyi csillagot.

Az öregasszony lefeküdt már, a két fiatal még mindig a csillagokat bámulta ezen a lenyűgöző estén. A szenvedély ott vibrált ereikben, vágyak éledtek fel bennünk. Nem tudtak, és nem is akartak ellenállni néki. A két fiatal egymást átölelve indult fel a lépcsőkön, telve egymás iránti vágyakozással.

A kis szobában vibrált az izgalom, a vágy szinte pirosra festette a szobát. Szinte eltűnt az idő a két ember előtt, mintha valami rózsaszínű felhő, valami lidérces köd lebegett volna a két ember körül. Tomboló szenvedéllyel csókolták egymást a vetetlen ágyon.

A hatalmas szenvedély, mely hatalmába kerítette a tisztet, felébresztette benne a birtoklási vágyat, a férfi egészben akarta látni ezt a csodálatos nőt, úgy ahogy a természet teremtette. A lámpafény halványan világította meg a szenvedélytől izzó arcokat. A férfi remegő kézzel ragadta meg a nő keblén a ruhát és a szenvedélytől szinte elvakultan leszakította azt. Láthatóvá vált ennek a gyönyörű nőnek minden szépsége, de láthatóvá vált egy csillogó kis ékszer, egy kis medalion is, a csodálatos női kebel közepén.

Talán a felismerés, talán a csodálkozás, talán a döbbenet, vagy mind együtt, megszelídítette ezt a pillanatokkal előbb szenvedélytől még eltorzult arcot.

A férfi lekapta a leány nyakáról a medaliont és a lámpa elé tartotta. Hozzáértő kezekkel nyomott meg egy kis gombot, az ékszer fedele felpattant és láthatóvá vált abban egy aprócska fénykép.

- Anyám! - hagyta el a férfi ajkát megdöbbenten e szó.

A két ember közé döbbent csend szorult, aztán a katona könnyes szemmel csókolta meg a leány homlokát: - Testvérem, féltestvérem! - kiáltotta magán kívül.

A hang hatására a leány is magához tér, az érzelmek skálája viharzott át ezen a leányszíven, és amikor tudata átfogta ezt a megrázó tényt, lassan megnyugodva ölelte újra át a férfit.

Ebben az ölelésben már nyoma sem volt a szenvedélynek, azt testvéri szeretet váltotta fel.

Két ember talált egymásra ezen az estén, két ember, akiket a vér kapcsolt egymáshoz, de az élet kiszámíthatatlan szeszélye eltávolította őket egymástól, hogy aztán ismét összekapcsolja őket.

Az anya még fent volt, amikor a leány megérkezett.

- Boldog vagy leányom?

- Igen anyám! Megtaláltam a testvéremet.

Tisztázódtak a körülmények. Iván elmondotta, hogy anyja a rettenetes mészárlásból úgy tudott megmenekülni, hogy a mocsáron keresztül meg tudott szökni. Hála férjének, akivel annyit kószáltak együtt a mocsárban, jól ismerte a láptengert. Hárman menekültek meg a kegyetlen ellenségtől. Aztán anyja megszülte őt és bizony nagy küszködés árán felnevelte. Férje emlékének áldozott azzal, hogy gyermekét, amennyire módja volt, férjétől tanult magyar nyelvre is megtanította.

A keményarcú férfinak könny szökött a szemébe, a fölött a kis sírhant felett, melyik apját rejtette.

Az élet, a felsőbb parancs úgy határozott, hogy Ivánéknak tovább kell menni. Újabb harcok, újabb küzdelmek következtek, és újabb sebesülés, és az azt követő kórházi ápolás, de a fiatal szervezet minden megpróbáltatást kihevert.

Életét két aggódó nő imája kísérte, a fiatal tiszt - bár bátorságból, határozottságból, elszántságból mit sem vesztett - átélte a nagy háborút, megérte a győzelem napját és kérésére visszahelyezték abba a faluba, ahol apja sírja volt és testvére is élt. A kis szobát részére fenntartották, azt tiszteletben tartotta az orosz parancsnokság a fiatal tiszt távollétében is, hiszen ők is értesültek arról, hogy a fiatal tiszt megtalálta apját.

Közben a faluban nagy volt a sürgés-forgás. Új történelmi időszak következett be, a magyar paraszt megkapta ősi jussát, azt, ami után a legjobban vágyott, a földet, amin szívesen dolgozott látástól vakulásig. E nagy történelmi időszak krónikásai bizonyára majd szívesen írják le annak eseményeit, azt a határtalan örömet, amikor a nincstelen zsellér, a jobbágyivadék saját kiosztott földjén tette meg az első kapavágást. Új honfoglalás volt ez, bár századokkal később következett be, mint az első. Most is új hazát teremtettek az első honfoglalók késői utódai. Mennyi történelmi vihar, politikai tájfun száguldott el e szerencsétlen haza felett, míg e hazában hazát leltek azok, akiknek mindene volt, csak sajátjuk nem, nincstelenek és koldusok milliói!

Pezsgő élet indult meg nemcsak a földeken, hanem a faluban is. Azok, akik soha nem politizáltak, akiknek századokon át csak "kuss" volt osztályrészük, kezdtek beleszólni az ország ügyeibe, ha ez nem is ment mindig könnyen.

Nem mindenki lehetett azonban maradéktalanul boldog. Nem volt boldog az ispán fia sem. A földjeinek egy részét kiosztották, kiosztották a bárói birtokot is, csak a kastély körül hagytak meg háromszáz holdat. Az ispán fia alig mozdult ki a házból. Gyűlölettel volt eltelve környezete iránt. Szinte állandóan részegen fetrengett az ágyban eszelősen hajtogatva, hogy elveszik a földet, azt a földet, amelyért ő és apja annyit küzdött. Nem adja azt még élete árán sem!

Oly gyűlölettel figyelte saját kastélya ablakából az orosz tisztet, aki ugyancsak tevékenyen igyekezett részt venni a falu életében. Szemei előtt mintha vörös fátyol húzódott volna. Ökölbe szorított kézzel többször megfenyegette az ablakon keresztül.

- Lelövöm ezt a gazembert... lelövöm, mint egy kutyát.

A szekrényhez támolygott és elővette vadászpuskáját, az ital már annyira erőt vett rajta, hogy nem tudta felemelni a fegyvert és a székbe botolva elterült a puha keleti szőnyegen.

Nem volt boldog az aranyos fiatal leány sem. Pedig egyébként oka lehetne rá, bár elvesztette szerelmét, de megtalálta testvérét, aki éppúgy hozzátartozik, mint a nap az éjszakához. A tiszt melletti szobában, ahová időközben felköltöztek, egy régi kis tükör előtt szemléli magát. Aggódva nézi a tükörképet, hasa előtt gondosan megigazítja a ruhát. Új élet fogamzódott meg ebben a szép női testben, mely már helyet követel.

Nem boldog a leány. Nem is lehet az. A párna minden reggel vizes. Az anya aggódva nézi ezt a korábban oly vidám, olyan önfeledten kedves arcot, melyet most a szomorúság felhője árnyékol be.

Óh! Nemcsak szörnyű bűn, de halálos szégyen is egy kis faluban hajadonként gyermeket szülni. Gyermeket szülni egy katonától? Vagy, és erről már mindenki tud a faluban, gyermeket szülni egy testvértől? Óh, mennyi szenvedés, mennyi megpróbáltatás jut egy talpig becsületes, egyenes és őszinte leánynak osztályrészül. Milyen kegyetlen, milyen kiszámíthatatlan és félelmetes a sors, amikor labdaként játszik az emberek érzéseivel, szerelmével, de emberi létükkel, önérzetükkel, önbecsülésükkel is. Nem tudott kiválasztani egy arra igazán érdemes embert? Éppen egy szerencsétlen leányt kellett kiválasztania és annak kellett ércgépezetével szívét kegyetlenül összetörni? Volt ennek a kislánynak valamiféle bűne, hogy ezt érdemelte meg? Erre csak a kegyetlen sors tud válaszolni, amely kíméletlen és kiszámíthatatlan, de amely talán soha nem igazságos.

Hát kihez forduljon? Kihez legyen bizalommal? Anyjához, aki már úgyis annyit szenvedett, hogy a szíve talán többet már úgy sem bírna el? Testvéréhez? Őt szomorítsa meg? Kihez? Javasasszonyhoz, a szülésznőhöz? Az is három határon túl van már, de másnap már tudná az egész falu.

Meghalni, amikor ő még élni akar, csak azért, mert a sors oly kegyetlen, hogy őt választotta ki a mártíromságra?

Micsoda emberfeletti erőfeszítés kell hozzá, hogy a kegyetlen sors által mardosott leány nappal, az emberek előtt mosolyogni tudjon. Tudjon az emberek szemébe nézni, amikor elfutni akarna. Vidám tudjon lenni a szem, az arc, amikor sűrű könnyek csak arra várnak, hogy patakokban törjenek ki. Óh, te sor, miért nem ölted meg szebben ezt a leányt, miért kell ennek a szerencsétlen teremtésnek annyit szenvedni?

Nem segített semmi, a forró víz sem, még az a tanács sem, amit vétkéért meggyónva cserébe kapott.

Kicsi lámpa halvány fénye világítja meg a kicsi szobát. Az ágyon egy kedves kis teremtés zokog. Párnáját már átjárta a sok könny, nincs azon egy piciny kis száraz darab.

Egy délceg férfi lép aggódva be. Odamegy a zokogó lányhoz.

- Mi van kicsi kis testvérkém? Miért vagy oly szomorú?

A szenvedő leány lassan emeli fel fejét, ajkán kissé mélabús, de kedves kis mosoly.

- Óh semmi, semmi! Tudod milyenek ezek a leányok. Ha örülnek valaminek, akkor is sírnak.

- Én nem tudom, nekem eddig még nem volt testvérkém - mondja a férfi kedvesen, és végtelen szeretettel simogatja meg a mosolygó leányˇfejét.

- Fáradt vagy?

- Egy kicsit igen!

- Különleges emberek ezek a magyarok. Néha az is baj, ha van valamilyük. Ilyenkor civakodnak. Holnap lesz egy gyűlés a szomszéd községházán. Meghívtak engem is. Eljönnél velem?

- Szívesen - mondja a leány!

A tiszt megsimogatja a kis szöszke fejet, aztán lassan, csendesen, hogy ne zavarja a behunyt szemű leány, kimegy a szobából.

Már sokan voltak a körjegyzőség épületében, amikor az orosz gépkocsi megérkezett. Abból egy jóképű, délceg fiatal hadnagy szállt ki és egy igen csinos leány.

- A féltestvére - hallatszott nyomban a sugdolózás.

A terembe belépő tisztet és kíséretét taps köszöntötte. Idős, munkában meggyötört emberek verték össze kérges tenyerüket.

Egy idős, már erősen megőszült ember elérzékenyülten sóhajtott fel: - Csakhogy már megértük ezt is.

Jól ismerték az idős embert a környéken. Tudták róla, hogy régi veterán. Sokon keresztülment, sokat átélt ember volt ő már, megjárta a régi rend börtöneit. Volt idő, amikor többet volt börtönben, mint szabadlábon.

Voltak itt még megviselt, kemény arcok. Most, hogy vége lett az öldöklő háborúnak, elcsitult a viszály, más térre terelődött át a küzdelem, hiszen a harc nem ért véget, csak más eszközökkel folytatódott. Küzdőtér volt itt is, ring a javából. Itt is késhegyre mentek egymással az új és régi rend hívei. Nem kevés idő telik el, míg meg tudják válaszolni, ki kit győz le abban a csatában, amelynek első ütközetét vívják meg itt. Egyébként a terem is csak oly küzdőtér, mint az országos színtér, itt éppen úgy meg kell vívni a harcot. Itt is ügyesség, bátorság kell, itt is kell gerinc, kemény kiállás.

Sorsdöntő kérdésekről lesz itt ma szó. Az kerül szóba, kitől mennyi földet szeretnének elvenni, kinek földjéből kinek kell kiosztani.

Különböző pártállású emberek gyűltek itt össze. Egyiknek az volt az érdeke, hogy minél több földet osszanak ki, a másiknak, hogy minél több maradjon meg az eddigi kézen. Szükségszerűen alakult ki nagy vita.

Sokan gyűltek össze, kevés volt a szék. Kihozták a feleslegeseket a teremből, szomszédból, a plébániáról, az iskolából is. Akik nem fértek be a teremben, kintről, nyitott ablakokon keresztül hallgatták, mi történik odabent. Ha nem tetszett valami, be is kiabáltak. A jegyző hiába akarta becsukni az ablakokat, azzal fenyegették, hogy betörik.

Várakozóan néztek az orosz parancsnokra. Az csendesen hallgatott, nem szólt bele a vitába, várta, hogy hová lyukad ki a vége.

A jegyző úgy látszik, már megsokallta a dolgot és a tisztet kérdezte, nem kellene-e kint rendet teremteni.

A tiszt megvárta, míg a tolmács lefordítja a jegyző szavait, aztán mosolyogva csak annyit mondott:

- Ha kívánják, iderendelek egy-két páncélost.

- Azt mégsem hadnagy úr! Majd beszélek velük.

A jegyző odalépett az ablakhoz, aztán nagy hangon elkezdte:

- Emberek!

- Fuj... fuj... fuj. Arról beszéljen, kapunk-e földet?

- Elég sokat kiosztottunk már!

- De sokan nem kaptak még!

A zúgás egyre erősödött. A tiszt nem szólt, csak mosolygott. A jegyző ismét szólni akart, de lehurrogták.

- Majd én - szólalt meg a veterán.

Odament az ablak elé, felemelte kezét. Hirtelen csend lett.

- Emberek! A maguk ügyében tanácskozunk.

- De mi is akarjuk hallani.

- Majd elmondjuk az eredményt.

- El akarják húzni a mézes madzagot - kiáltotta egy borízű hang. - Én most jöttem haza a fogolytáborból. Saját szemmel láttam az orosz paradicsomot. Sokan haltak éhen.

- Háború volt.

- Majd kolhozba kell mennünk. Csajkát adnak.

Szinte két táborra szakadt a kiabálók tömege. Mindkét tábor azonban egyben egyetértett. Mindkettő földet akart.

Amikor lehiggadt a tömeg, a jegyző kezdte a szót. Nyugodt, tanácskozáshoz szokott hangon azt fejtegette, hogy a történelmi pillanatokban, a magyar mindig józan megfontoltságot tanúsított. Ő örömmel vesz részt a földosztásban, végre a paraszt megkapja, ami néki jár, de józan mérsékletet kell tanúsítani, nem szabad széttörni a nemzetfenntartó erőt. Ha a nagybirtokot teljesen szétzúzzák, soha nem fog talpra állni a magyar mezőgazdaság, pedig évszázados hagyomány, hogy ez tartotta el a nemzetet, biztosította a nemzeti létet.

- Arról beszéljen, hogy mennyi földet kapunk! - kiáltott be az ablakon egy türelmetlen hang, aki már nem bírta megállni, hogy be ne kiabáljon.

- Hátha nem hagynak beszélni, akkor nem beszélek - és duzzogva leült.

A veterán emelkedett szólásra. Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott, Zoltán, az ispán fia érkezett meg. Egészen az ajtóig lovagolt. Ott ugrott le a lóról és pár lépéssel bent termett a tanácskozó helyiségben. A bent lévők meglepődve nyitottak utat.

- Mit akartok ti? Földet elvenni? Tőlünk, becsületes, dolgos emberektől, akik véres verejtékkel szereztük meg a földet?

Vérbeforgó szemekkel közeledett a tanácskozó asztal felé.

Most már a tiszt felé fordult: - Azért jöttetek, hogy kifosszatok bennünket, hogy elvegyétek mindenünket? ... Ezt nem fogod megérni.

Oly gyűlölet égett e szavakban, hogy a teremben lévők dermedten figyeltek és egyetlen hang sem törte meg a döbbent, jeges csendet. Aztán anélkül, hogy bárki is megakadályozni tudta volna, pisztolyt kapott elő, és vérben forgó szemekkel a tisztre fogta.

- Ne! Ne! - kiáltott egy női hang, és máris az eszelősen ordítozó ember elé vetette magát.

Eldördült a fegyver, a gyilkos golyó a leány szívét fúrta át, és két életet egyszerre oltott ki. Egyet, aki már élt, és egyet, aki még csak megfogant.

- Testvérem! Édes testvérem! - kiáltotta az orosz tiszt, és zokogva borult a kis teremtésre.

Annak szeme még a ráhajló férfira tévedt, szemeiben végtelen szeretet lángja gyúlt ki, és lelkét beleadva mondta ki az utolsó szót:

- Testvérem.

Véres bugyborék tört fel a leány száján, aztán a jéggé dermedt szem nem mozdult többé.

A gyilkos útja először saját kastélyához vezetett. Most olyan volt, mint az üldözött vad, aki tudta, hogy tettéért felelnie kell. Percekig időzött csak otthon, addig, míg magához vette, amire szüksége volt. Aztán újra lóra pattant és vágtatott tovább. Útja apja sírja mellett vitt el. Leszállt a gőzölgő lóról és csak annyit mondott a sír mellett:

- Apám elvégeztetett!

A lovas máris száguldott tovább. Magában a menekülés esélyeit lantolgatta. Tudta, hogy nem sok esélye van. Most már ő is ismerte az orosz tiszt történetét. Ő biztosan meg fog mindent tenni, hogy testvére gyilkosát kézre kerítse. Hiába gyors a lova, a telefon gyorsabb, az utakat ellenőrzik. Talán órák alatt elfogják. Igen, csak a szőlőbe lehet menekülni. Jó, hogy ilyen előrelátó volt, igen komoly pincét épített ki. Szép nagy présház volt a föld felett. És mi volt a föld alatt? Arról nem tudott senki. Ő számított rá, hogy jönnek az oroszok, de tudta azt is, hogy mennyire gyűlölik őt az emberek. Kiépített hát a föld alatt egy pincét. Ez is négy derékra volt osztva, éppúgy, mint a föld feletti rész. Az egyik derék istállónak volt készítve, rendes jászollal és megfelelő tartalékkal. Az egyik derék úgy nézett ki, mint egy lakószoba. Bárki megirigyelhette volna. Ezt a részt soha senkinek nem mutatta meg, ide csak akkor jött le, amikor biztos volt benne, hogy nem látják.

Nem volt ez mestermű, egyszerű pince volt csak, de a lejárata oly ügyesen volt elhelyezve, hogy egy jó szemű nyomozó is alig vehette volna észre. A hordók alatt volt a lejárat, amit ügyesen odébb kellett gördíteni és alattuk a pince oldalánál csak egy a hordók rögzítésére szolgáló fadarabot kellett meghúzni és már nyílott is a csapóajtó, mint akár Aladdin barlangja. Nem lépcső vezetett le, hanem egy lejáró, amin nyugodtan lehetett egy lovat is levezetni.

Aztán, amikor ez megtörtént, a falból nyíló vékony ajtón kijőve ügyesen vissza lehetett helyezni mindent, és az ajtót úgy visszazárni, hogy már senki nem fedezhette fel, hogy valaki röviddel előbb járt itt. Ez jelentette most egyedül a biztonságot. Itt nyugodtan pár hétig is el lehetett lenni. Volt itt illemhely, külön szellőző, ami ugyancsak ügyesen el volt rejtve a hordók között.

Pár hét nagy idő, addig meg lehet látni, mi lesz. Mi minden történhet ez alatt az idő alatt! Ha aztán mégsem megy, marad minden úgy, ahogy most van, útra lehet kelni, a világ nagy. Nem elveszett ember ő, van néki Svájcban pénze, nem is kevés.

A föld? A föld biztosan nem megy el helyéről, elhúzni sem tudják. Az az övé, azt mindenképpen visszakapja valamikor. Most csak bátorság, ügyesség, ravaszság kell, aztán megy minden a maga rendjén. Remélhetőleg nem jön közbe semmi.

Amikor elhúzogatta a hordókat, érezte, hogy belülről majd szétveti az izgalom. Oly ideges volt, hogy alig tudott a lábán állni. A lovat nagyon óvatosan vezette a lejárón, nehogy véletlenül megcsússzon. Nem tudni, mikor lesz rá szüksége. Rendkívül, óvatosan, körültekintően helyezett vissza mindent, hogy még véletlenül se vehessék észre, merre van a lejárat. Ez most a menekülést jelentheti, kitérést a számadás elől, ami valamikor biztosan jönni fog. Ezt érezte, de szerette volna minél jobban kitolni. Abban biztos volt, hogy nem látta senki, amikor idejött, legalábbis a szőlő közelében nem. Rendkívül óvatosan jött, többször körülnézett, de semmi gyanúsat nem vett észre.

Most érezte csak, mennyire kimerült. Gondosan ellátta a lovat és csak akkor ment a szobába, amikor már mindennel készen volt.

A szobában otthonosan érezte magát, az szakasztott olyan volt, mint a kastélyban. Azért is helyezett súlyt rá, hogy majdnem azonos, de legalábbis hasonló bútorokkal nyerjen berendezést ennek a különleges pincének még különlegesebb szobája.

Ennek az embernek is szüksége volt egy kis megnyugvásra, amikor az áskálódásban elfáradt. Ez volt az a hely, ahol meghúzódni tudott, ahol úgy érezte, hogy mindenkitől távol lehet, ahol a biztonság melegét érezhette. Most erre különösen szüksége volt.

Ahogy a szobába belépett, útja nyomban a bárszekrényhez vezetett. Kivett egy szép konyakos üveget fogával húzta ki a dugót. Nem vett elő poharat, nem töltött, hanem a konyakos üveget nyomban szájához emelte. Nagyot húzott az üvegből. Valahogy nyugodtabbnak érezte magát. Pár lépéssel megméregette a szoba hosszát, aztán rádobta magát a francia ágyra, és ismét meghúzta az üveget.

Újra valami nyugtalanság fogta el. Eszébe jutottak gyermekévei, a megpróbáltatások. A diákévek, amikor már apja segítette. Segítette és... igen... és beleültette a gyűlöletet. Lassan elérkezett oda, hogy még saját anyját is megvetette, elárulta testvérét, aztán ölt. Immár másodszor.

Csak nem valamiféle számvetés ez? Mi az? Mintha most összegezné addigi életét? Rossz előérzete van. Talán a lelkiismeret-furdalás? Ilyen nincs, legalábbis eddig ő ilyet még nem érzett.

Megkísérelte elhessegetni a gondolatokat, de azok könyörtelenül kínozták tovább. Talán csak nem a halálát érzi?

Felugrott, a tükörhöz ment kissé támolygó léptekkel. Nézte, azt a vörös képű férfit, aki visszanézett rá.

- Most milyen ronda vagy - nézett a tükörből visszapillantó képre, aztán ráköpött.

Valóban, most igen visszataszító férfi nézett vissza rá. Vad, üldözött arc, melyet az ital torzít el, vöröses csapzott haj, a hegyes orr és a hegyes áll.

- Na róka, mi van? ... Igen, róka vagyok, de nem szégyellem, ravasz, mint a róka és a környéken a bárónő kivételével a legnagyobb úr! ...és... és... és... és gyilkos.

Farkasszemet nézett a két férfi! Az eredeti és a képmás. Mindkettő undorító volt. Mindkettő gyűlölte egymást. Az eredeti a züllöttség jelképe, a szemben lévő talán a lelkiismeret-furdalásé. Monológ folyt a kettő között, sajátos monológ, hiszen a kettő azonos volt, azonos az eredeti és a tükörkép, de az egyik mintha mégiscsak más lenne. Az utóbbi volt a számonkérő.

Az eredeti mintha utolsó pillanatait érezte volna, vérbeforgó szemekkel nézett a tükörképre. Aztán testetlenné vált mindkettő. A harc már a férfi lelkében dúlt.

- Te vádolsz engem? Te... te? Engem mondasz gyilkosnak? Te... te... megsemmisítelek - kiáltotta a férfi most már eszét vesztve és kezében lévő üveget a tükörhöz vágta. Az ezer darabra hullott szét.

- Megsemmisítettelek! ... Hahahahaha... hahahaha! ... Megsemmisítettelek!

- Nem sikerült! Én foglak megsemmisíteni téged! - kiáltotta egy női hang tele gyűlölettel.

- Hogy kerültél ide?

- Utánad jöttem!

- Hogy? Tudtad, hogy itt vagyok?

- Mióta testvéremet megölted, állandóan figyeltettelek. Azt is meglesettem, hogyan nyitod ki ezt a bűnbarlangot. Azt hitted, biztonságban vagy, itt nem bánthat senki.

- Mit akarsz? Miért jöttél?

- Leszámolni veled! A testvéremért! Leányomért!

- Én is a testvéred vagyok!

- Néki is az voltál, mégis megölted őt.

- Megöllek téged is - kiáltott vérben forgó szemekkel a férfi! A báróné kezében egy revolver csillant meg.

- Tudsz vele bánni? - kérdezte a férfi gúnyosan.

- Próbáld ki! Egy pár vadászaton már részt vettem vele.

- Az amazon.

- Gúnyolódol?

- Miért ne? Aztán ki a lányod?

- Nagyon jól tudod!

- Mi? Álomvilágban élsz, nem kellettél senkinek.

- Az egyetlen ember volt, aki szeretett, és akit szerettem.

- Téged? Ugyan ki szerethetett?

- És téged? Mindenki gyűlölt.

- Te vénlány! A rangod, vagyonod mellett nem kellettél senkinek.

- Ilyen szemetet többet is kaptam volna, mint te. Te rőt hajú róka.

Ez már sok volt az ispán fiának, akinek a szeme már úgyis lángolt.

- Te... Te... megfojtalak - kiáltotta és elindult a bárónő felé.

- Állj, mert lelőlek!

- Azt hiszed, félek tőled?

- Mondtam, elpusztítalak.

A bárónő csak állt sápadtan, de elszántan. Az ispán fia, aki már annyira kábult volt az elfogyasztott italtól, hogy nem tudta felfogni, mi történik vele, csak arra gondolt, hogy a szembenálló nőt meg kell fojtania, így tovább haladt a bárónő felé. A bárónő kezében eldördült a pisztoly. Egy... kettő... három lövés. Az ispán fia elvágódott, szájából vér ömlött ki. A bárónő még óvatosan maga előtt tartotta a fegyvert. Úgy ment a földön fekvő férfihez. Annak szemei már üvegesen néztek a semmibe. Halott volt.

- Megfizettél! - mondta a bárónő. Hangja tompán csengett, oly hidegen, mintha valami bögrét ütögettek volna egy kanállal.

Ez az asszony nagyon bátor, elszánt volt most. Egy cseppet sem zavarta a halott jelenléte, pedig erről a nőről még szolgálói is azt szokták mondani, hogy a légynek sem ártott, csak egy bűne volt, hogy bárónőnek született. Erről ugyan ő tehetett legkevésbé.

- De otthonosan berendezkedtél itt! - nézett körül a bárónő a szobában. - Van itt bor, pálinka, hű, még konyak is. Na, ott a bárszekrény. Az is mennyire tele van. Ó, te részeg disznó, csak azon törted a fejedet, hogyan gyarapíthatnád a vagyonodat, hogyan ártsál más embernek, meg aztán mennyit tudsz inni.

A báróné nem szokott az italhoz, de most töltött magának az egyik konyakos üvegből egy pohárkával. Erősen köhögött is, mikor megitta az italt. Az kellemesen áradt szét testében. Ezért nagy megpróbáltatás volt ez egy olyan hölgynek, aki nem leszámolásra termett. Igaz, talán ő sem tehetett róla, hogy elsült a fegyver.

A báróné már indult is visszafelé, de még egyszer visszapillantva meglátta az égő lámpát.

- Hm. Ahol lámpa van, ott kell lenni petróleumnak is. Na, majd megnézzük.

A ló nagyot nyerített, ami kihallatszott a félig nyitott ajtón keresztül.

- Óh, de szívtelen gazdád van neked! Vagy talán csak volt. Igen, itt van a petróleum. Egy egész hordóval. Az a disznó egy évig is kibírta volna itt.

A bárónő némán állt a hordó mellett egy ideig, aztán már határozottan cselekedett. A hordót kicsi, nőies kezeivel átgurította a szomszéd szobába, a hulla közelébe. Ott ki akarta venni a dugóját, de az nem akart engedni. Felvett egy üres üveget és azzal körös-körül ütögette a dugót, míg az szépen kijött.

- Na, most lesz egy lavór, azt teleöntöm petróleummal. Aztán majd szétönthetem.

A lavórt a hordó mellé tette és úgy gurította a hordót, hogy annak felső lyukja a lavórra nézzen. Abból a lavórba és a padlóra folyt a petróleum.

- Na, ez a gazember még ezt a lyukat is felparkettáztatta. Ni, még a falak is tapétázottak.

A bárónő végiggurította a hordót a szobán keresztül-kasul. Aztán a kis istállóba ment. A pompás paripa felhorkant, amikor az ismeretlen személyt észrevette.

- Ne félj kis lovacskám, nem kínozlak meg, nem fogsz megégni.

A bárónő elővette a pisztolyt és kétszer a ló fejére lőtt. Az állat lerogyott, majd párat még rúgott, aztán nem mozdult többé. Innen a bárónő újra a halott mellé ment, és onnan a hordót még elgurította a bejáratig. Ott visszanézett, majd hirtelen, mint akinek eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett, visszament a lámpáért. Visszafelé a halott mellett megállt.

- Te tűzzel akartad megölni, akit szerettem. Én már nem tudlak téged életedben tűzzel megégetni, bár nagyon megérdemelted volna, de legalább így porladsz el.

A halott mellett még keresztet vetett a nő, majd határozott léptekkel ment a kijárathoz, és ott egy nyugodt, biztos mozdulattal a halott mellé dobta a lámpát. A kiöntött petróleum azonnal tűzet fogott. A bárónő gyorsan távozott.

Az idős nő nehezen kapaszkodott fel a nyugodt paripára. Azért választott ilyen lovat, mert már alig bírt lovagolni.

A ló lassan, poroszkálva indult meg és távolodott el az épülettől. Pár száz métert távolodott el, amikor felnyerített, megérezte a tűzszagot.

A báróné még egyszer visszanézett. Látta, hogy törnek elő a lángok az épületből. Még egyszer keresztet vetett, aztán a lovas lassan elindult.

A tüzet későn vették észre, az épületet már nem lehetett megmenteni. A lángok lassan elhamvadtak. Nem gondolta senki, hogy itt a földi igazságszolgáltatás működött közre.

Pár nap ismét elmúlt. Sokan beszéltek a tűzről, de minden csoda három napig tart, gyorsan elfelejtették ezt is. Senki nem tudott biztosat, mi lett ezzel a rókaképű emberrel. Elbujdosott, elmenekült vagy még mindig itt bujkál a közelben?

Az igazat egy valaki ismerte, az, aki fekete ruhában komor arccal sétálgatott a kastélyban. Készülődött valahová. Legalább is így tudta a két főre olvadt személyzet, az idős komorna és az idős inas. A cselédséget a bárónő szélnek eresztette. Azok jelentős részét nem is kellett szélnek ereszteni. Ezer éve vártak rá, hogy a maguk urai lehessenek. Saját földjükön akartak új életet kezdeni.

Festő érkezett Bécsből. A bárónő modellt ült. Két kikötése volt csak, az egyik, hogy úgy fessék le, ahogy most van, semmit ne szépítsenek rajta, a másik pedig az volt, hogy a festés gyorsan történjen meg. Már előzetesen megcsináltatta szép, fekete ruháját, mely hasonló volt a toronyszoba falán függő olajportrékon ábrázolt hölgyekéhez.

A bárónő némán ült a fotelben, átszellemült arccal szinte a semmibe fúrta tekintetét. A büszke, egyenes tartás, a fenséges tekintet rákerült a vászonra, és az utókor számára örökíttetik meg, egy újabb kép lesz a sorozatban. Újabb? Talán a legutolsó. A kihalófélben lévő magtalan család. Ott, ahol a vagyonkutatók sem jelentkeznek, nem élhet családnak sarja, hiszen ha csak egyetlen egy lenne, bizonyára jelentkezett volna már. Hatalmas vagyonnak lehetne gazdája. Az ági öröklés rendje biztosította, hogy addig, amíg egyetlen tag is él a családból, a vagyont megkapja, és az csak akkor száll a kincstárra, ha még ági örökös sem maradt.

A komorna, az inas, aki a nagyszámú személyzetből még megmaradt, meglepetéssel vette tudomásul, hogy a bárónő megváltozott. Eddig is szíves volt mindenkivel. A személyzet sok tagja emlékezett vissza, hogy ő volt talán az egyetlen, aki emberséges volt hozzájuk. Parancsolgatás helyett kért, de most oly vidám volt, oly kedves, mintha valami földöntúli boldogság sugárzott volna belőle. Többször hallották tőle ezt a szót, leányom, de most már szomorúan. Gondolták, hogy ez az a leány lesz, aki a szomszéd faluból elég sűrűn megfordult a kastélyban, azután, hogy a báró meghalt. Csak azt értették nehezen, hogy egy bárónő egy parasztlánynak miért mondja, hogy leányom. Ők nem ismerték a körülményeket.

Furcsa volt, amikor a fiatal báró eltűnt, vagy elhalt, megszűnt ebben a kastélyban minden társadalmi élet. Az addig gyakori vendégjárást mintha elvágták volna. Már véletlenül sem tévedt be vendég. Korábban még előfordult, hogy egy-egy régi ismerős kívánta a bárónőt meglátogatni, de a bárónő kegyetlenül kiüzent mindenkinek, hogy nincs otthon, vagy nem fogadóképes. Egypáran meg is sértődtek, de általában elkönyvelték, hogy a bárónő különc lett, magába vonult. Megértették a kívánságot, és nem zavarogtak. Így a kastély mind csendesebb lett. A bárónő talán csak egy helyen időzött sokat, a kastély toronyszobájában. Az ősei között jól érezte magát.

A kép lassan elkészült. Méltóságteljes matróna ült a festőnek modellt, méltóságteljes matrónát ábrázolt a kép is. A festmény úgyszólván semmiben sem ütött el a korábbi képektől. Talán a ruha volt, ami valamelyest eltért, de a bárónő még ruházatban is igyekezett őseihez hasonulni. Évszázadok találkozó helye volt a toronyszoba. Évszázadokon át élt ez a família, régi királyokat és császárokat szolgáló család. Az ősök magas rangú hivatalnokok, akiknek uralkodóikhoz való hűségéhez soha semmilyen kétség nem férhetett. Hosszú évszázados szolgálatuk jutalmául vagyonuk állandóan gyarapodott, és ezzel nőtt a tekintélyük is. Uralkodóiktól szolgálatuk fejében várakat, uradalmakat kaptak, melynek nagy része elúszott vagy az ország határain kívülre esett. A hatalmas vagyont most már nem védte az elidegenítés tilalma, az ősiség áthághatatlan törvénye, így az már nem növekedett, hanem jelentősen csökkent. Így is most már egyedül a bárónő hatalmas vagyon gazdájának mondhatta magát.

Az új festmény a bárónő anyja mellé került testvére társaságában. Kissé szokatlan volt, hogy a bárónő már most a családi képtárba helyezteti festményét, de őt mindig is különcnek tartották. Egyébként most már senkinek nem tartozott számadással.

A kép elhelyezését meg kellett ünnepelni. A festő, aki valóban nagy művészettel festette a képet, olyannyira, hogy az megszólalásig hasonlított az élőhöz, díszvendégként szerepelt a vacsorán. A bárónő két új szakácsot is szerződtetett az ételek elkészítésére, akiknek azonban, mikor elkészült az étel, távozniuk kellett a kastélyból, csak a két hűséges cseléd, a régi komorna és az inas maradt ott, akik az ételeket feltálalták.

A bárónő elemében volt, vidáman élcelődött mindenkivel. Nem kímélte sem a festőt, sem a cselédeket. Leültette őket az asztal mellé, akik csak hosszú unszolásra voltak hajlandók engedni az úrnő követelésének. Aztán a finom aszú megoldotta nyelvüket, feloldotta a feszélyezettséget. A festő, akinek a helyzet nagyon szokatlan volt, talán a finom bor hatására, hamarosan beletörődött a szokatlan helyzetbe.

Aki ma látta a pár embert együtt, nem gondolhatott arra, hogy ezek között az emberek között ég és föld különbség volt, amit még nem moshatott el az idő. Hosszú, hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rang lépcsőzetét a társadalmi egyenlőség foglalja el.

Vidám, jókedvű tréfák hangzottak el, amit a bárónő ez ideig nem hallhatott. Most fedezte fel, hogy ezek a mindig kimért, mindig szótlanul engedelmeskedő emberek milyen jókedvűek, vidámak tudnak lenni, ha egyszer otthonosan érezhetik magukat.

Éjfél felé közeledett már az idő, amikor a vacsorának és az utána következő társalgásnak vége szakadt, a bárónő asztalt bontott.

A festőnek az egyik legszebb szobát jelölték ki ma éjszakára. A bárónő nem rejtette el mosolyát, amikor meghallotta, hogy a festő pajzánul odasúgta a komornának, hogy várja. A komorna elég idős volt már, de nem tiltakozott.

Lassan elcsendesült a kastély, kihunytak a fények. Csak a bárónő maradt még fent. A szép velencei tükör előtt hosszasan időzött. Szépen kifestette magát, mintha bálba készülődne. Aztán mélyet sóhajtott és elindult fel a toronyszobába. A toronyszobába hosszú folyosókon kellett áthaladni. Csend volt, mély, nagy csend. Az ősi vártornyokban ilyenkor van a kísértetjárás ideje. Éjfél felé haladt már itt is, de a bárónő nem törődött a kísértetekkel. Szép csendesen áthaladt a hosszú folyosókon és betért a toronyszobába.

A csillárban egy-két lángot meggyújtott, mely csak arra volt alkalmas, hogy a hatalmas, sötét termet kissé bevilágítsa, annyira, hogy éppen látni lehessen a falakat takaró festményeket.

A kísérteties teremben az ősök lelke lengett körül. A gyér világításban ijesztően hatottak a függönyös nyoszolyán teljes ravatali díszben fekvő ősök, akik várják, hogy végleg átadják őket az enyészetnek. Mintha őrséget állnának mellettük a dragonyos és gárdista egyenruhában, karddal az oldalukon pompázó ősök, és mintha temetésüket rendeznék kenetteljes arccal, papi talárban. A hajporos dámák abroncsos szoknyában megkövült, méltóságteljes arccal várnak az utolsó ítéletre.

A bárónő saját festménye elé vonult. Még egyszer alaposan megnézte, műértő szemmel, aztán anyjához lépett. Hosszasan megcsókolta a még festményen is szenvedőnek ábrázolt asszonyt, aztán a csendes félhomályban és a hátborzongató csendben a terem közepén lévő karosszékhez ment és csendesen leült.

A kastély toronyórája ütötte az éjfélt. Az ijesztő csendben, mintha árnyak mozdultak volna meg, mintha a függönyös nyoszolyán, a teljes ravatali díszben örök álmukat alvók ébredtek volna fel.

Ebben a sejtelmes félhomályban, a hátborzongatóan kísérteties csendben a bárónő félretolta gyűrűjének kövét és a helyén tátongó lyukból kiszívta annak tartalmát. Örökre elaludt, csendben.

Most már a teremben nem volt élő, csak halott. Most már megindulhatott a szellemek járása. Meghalt a család utolsó tagja, kidőlt egy ősi családfa, mely már megrokkant azon a borgőzös éjszakán.

Az éjfélt verő óra utolsót kondult.

Másnap is szokatlan volt a csend, mely megülte ezt az ősi kastélyt. Az inas már ébren volt, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne lesse meg a komornát. Ő valóban a festő szobájából jött ki. Kissé álmosan, kissé kócosan, de óvatosan nyitotta ki a fehérre festett vastag tölgyfa ajtót, mely csikorgás nélkül halkan nyílt ki. Már örült, hogy megúszta, amikor az inas, mintha csak véletlenül járna erre, az egyik ablakmélyedésből kilépett, és túl diszkréten köhintett egyet.

A komorna bosszús szájrándítással nyugtázta, hogy leleplezték, de gyorsan magához tért, és büszkén felemelte fejét, és méltóságteljesen ellépdelt.

- A reggelit hoztam be - vetette az inas felé a fogai között.

- Láttam - válaszolt kajánul az inas.

A komorna elvörösödött, majd bosszúsan távozott.

Délig vártak. Gondolták, a grófnő elfáradt. Jóval éjfél után feküdt le. Nem nyílott az ajtó akkor sem, amikor a nap már lefelé hanyatlott, és utolsó rőt fényeivel fonta körül ezt a szép kastélyt.

A komorna többször is kopogott az ajtón, míg le merte nyomni a kilincset. A bárónő szobája üres volt, a franciaágy vetetlen. Biztosan már felkelt, csak nem vették észre, de miért nem csengetett? Elrontotta volna a gyomrát, vagy nem volt éhes? Miért vetetlen az ágy? A festőnél nem lehetett, ott ő volt. Ki hitte volna, hogy ez az öregember mire képes. Meg is ígérte neki, hogy magával viszi Bécsbe. Oh, hogyisne, hogy aztán ez a vén kakas, minden este szekírozza. Hej, ha még fiatalabb lenne! Egyébként ez a festő nem is rosszképű ember és milyen híres.

- Mi van kedves svester? - szólt rá a festő a folyosón elgondolkodva haladó komornára. Az ismét vörössé vált. Régen nem történt ez már meg ezzel az idős nővel.

- A bárónőt keresem! Nem találom a szobájában.

- Más festő nincs itt? - válaszolt mosolyogva a férfi.

- Óh, maga! Maga!

- Mondja csak ki nyugodtan.

- Pszt. Hátha itt van valahol.

- Jöjjön, keressük együtt. - szólt a festő és belekarolt az asszonyba.

Az nem tiltakozott, jólesett neki a kíséret. Eddig mindig ő törődött másokkal, az volt a feladata, hogy kiszolgáljon mást, így jólesett neki, hogy most vele törődnek. Bár csak lenne valaki, aki...

Nem jutott gondolataiban tovább, mert a festő behúzta egy ablakmélyedésbe, és korát meghazudtolóan forró csókot nyomott a meglepett nő arcára.

- Maga még itt sem hagyja a nőket békén? Hogy mennék én magával Bécsbe?

- Hej, ha velem jön, nem kell ott nekem már senki.

A komorna nehezen bontakozott ki az ölelésből:

- Ne... ne... a bárónő hátha meglátja.

- Úgyis magammal viszem.

- Jó, de ne most.

Együtt mentek tovább.

- Talán a toronyszobában? Az a kedvenc tartózkodási helye.

- Jó, nézzük meg ott.

Most már semmivel nem törődve együtt mentek a toronyszoba felé.

A toronyszoba a folyosó végén helyezkedett el. E része a kastélynak gót és barokk keverék volt, az építésznek nagyszerűen sikerült a két stílust összevegyíteni. Rokon volt az építész, annak arcképét is látta már a toronyszobában a komorna.

- Éjjel nem mernék erre jönni. Olyan félelmetes akkor itt minden. Mintha a bárónő minden őse itt bolyongana a folyosókon.

- Óh, én már megszoktam - válaszolt a festő -, nagyon sok kísértetjárta kastélyban dolgoztam már, ahol - arra mindenki esküdött - a szellemek tanyáztak.

- Biztosan vannak itt is!

- Annyira meg van róla győződve?

- Meg! Ha csak egy kis szél van, már úgy zúg itt minden.

- Érdekes! Ezt én is megfigyeltem. Úgy van ez a rész építve. Este valóban van egy kísérteties zúgás. Úgy látszik, ezzel is elő akarták segíteni az ősök tiszteletét.

Megérkeztek a toronyszobába. A komorna halkan nyitotta ki az ajtót, mintha félt volna, hogy az ősök szellemei egyszerre tódulnak ki ebből a félelmetes teremből.

A toronyszoba csendes volt, az ősök szellemei is nyugovóra tértek már, a bárónő ott ült szokásos helyén, a toronyszoba közepén egy karosszékben.

A komorna halkan odalépkedett, hogy ne zavarja a bárónőt és finoman fogva meg a karját, halkan súgta:

- Bárónő.

Nem kapott választ, de nem kapott választ az erősebb hangra sem.

A komorna kissé felbátorodott és megkerülte a széket, és úgy közeledett a bárónő felé. Milyen szép az arca, mintha meg lenne dicsőülve.

A festő is lábujjhegyen közeledve ment a bárónő felé:

- Most kellene lefesteni. Mintha át lenne szellemülve.

A festő ránézett saját festményére és a bárónő arcára:

- Igen, eltaláltam ilyen ő az életben. Fenséges, egy kicsit fájdalmasak a vonásai, úgy, mint az anyjának. Ébressze fel! Még a képet kicsit kiigazítom.

A komorna lassan élezgette az alvót, aztán erősebben. Csak nehezen értette meg, hogy akit rángat, az nem élő, az halott!

* * *

A halottkém és a rendőrorvos, rendőr-főtörzsőrmester, a jegyző és az írnok szinte megilletődve állt a pompás kastély előtt. Hívásra jöttek ki. Nem gyanakodtak bűncselekményre, de mivel öngyilkosságot jeleztek, igyekeztek betartani a formaságokat. Komor arccal léptek be a nagy fogadóterembe, ahol a komorna, az inas és a festő üldögélt már várva őket.

A főtörzsőrmester hivatalos arccal állt meg a három ember előtt és hivatalos hangon szavalja, hogy a 78.879/1887. B.M. számú a bírói és rendőri hullavizsgálat körül követendő eljárásról szóló rendelet alapján jelentek meg, és a hivatalos vizsgálatot kívánják lefolytatni. Senki nem távozhat addig, míg meg nem engedik, és a kérdésekre mindenki őszintén, a legjobb tudása szerint köteles válaszolni.

- Hol találták a hullát?

Az arcokon döbbent csend. Arról, aki pár órával korábban még velük együtt nevetgélt, örült, vidám volt, most csak egyszerűen hullaként beszélnek, és szörnyű hivatalos hangon.

- A toronyszobában.

- Most is ott van? - kérdezte a főtörzsőrmester hivatalosan.

- Igen!

- Nem nyúltak semmihez?

- Amikor láttuk, hogy a bárónő halott, nem.

- Na, menjünk! Nézzük meg.

Csendesen mentek végig a bíborvörös szőnyeggel leterített folyosókon a kastély toronyszobáját rejtő déli szárnyig. Az ajtót a törzsőrmester nyitotta ki. Valamennyien megilletődötten léptek a hatalmas terembe, melynek közepén a karosszékben a halott bárónő ült.

- Doktor urak vizsgálják meg a halottat - rendelkezett a főtörzsőrmester.

A halottkém és az orvos alaposan megvizsgálták a halott nőt, aki még mindig úgy ült a karosszékben, mintha aludna. Arca átszellemültnek látszott. Ez alatt a főtörzsőrmester és a jegyző valamint az írnok a hatalmas teremben jártak körül.

- Milyen ősi, nagy család volt ez, századokon át alakították a magyar történelmet. Történelmi levegő van e falak között, évszázadok lengenek itt bennünket körül.

- Igen, nagyon híres, ősi család volt ez! - mondta a főtörzsőrmester is.

- A magyar történelem oszlopai. Milyen csodálatos kastélyokat építettek, mennyire pártolták a művészeteket, de most ezek a komcsik még a kastélyt is le fogják bontani - szavalta a jegyző.

- Rám céloz? - nézett a jegyzőre átható szemmel a főtörzsőrmester.- Mert én is az vagyok.

- Óh, nem! - sápadt el a jegyző. Ki gondolná, hogy ez a főtörzsőrmester is bolsi. Jó lesz vigyázni. Egyre gyakrabban emlegetik már a B. listát. Még az igazolással is baj lehet.

- Azt gondolják, hogy mi csak azért vagyunk, hogy romboljunk? - kérdezte bosszúsan a főtörzsőrmester.

Az írnok magában kajánul hallgatta, ő nem szólt semmit, ő állami hivatalnok, de belülről ő is komcsinak érezte magát, ahogy ez a jegyző mondja, aki szolgább volt, mint ő, az urak szolgája volt.

- Megbecsüljük ezt a palotát, még akkor is, ha sok-sok ember véréből és zsírjából építették. Megbecsüljük ezt az ősi családot is. Mi is tudjuk, hogy korábban ők alakították a történelmet. Vigyázni fogunk erre a teremre is, ezekre a gyönyörű képekre. Nem egyet fogunk tisztelni azokból, akiket ezek a ragyogó festmények ábrázolnak.

- Maguk internacionalisták - mondta a jegyző.

- Mi internacionalisták és nacionalisták is vagyunk. Mindegyikből annyi van bennünk, amennyi kell.

- Maguk elveszik mindenki vagyonát. Még a kastélyparkot is ki fogják osztani. Kivágják ezeket a szép fákat.

- Ha valaki kivágja, az nem mi leszünk - válaszolt sértett önérzettel a főtörzsőrmester.

Egy kicsit felizzott a hangulat, a jegyző jobbnak látta elhallgatni.

- Nem nyomasztó egy kicsit itt? - kérdezte a jegyző, hogy elterelje a beszélgetést.

- Óh, nem - felelte vidáman a főtörzsőrmester. - Én jól érzem magam ezeknek az ősöknek a társaságában.

- A bárónő is jól érezte magát, szinte naphosszat itt tartózkodott.

- Akkor mi rokonlelkek voltunk - jegyezte meg a főtörzsőrmester.

- Vele lehettek is - szólalt meg a komorna. - Áldott jó asszony volt szegény.

- Igen, erről hallottam és becsültem is érte.

A komorna szimpátiát érzett a főtörzsőrmester iránt.

- Megérdemelte a megbecsülést.

- Mi mindenkit megbecsülünk, aki azt megérdemli.

Közben a két orvos végzett.

- Na, mi a vélemény? - kérdezte a főtörzsőrmester, aki büntetésből volt lefokozva. Korábban bűnügyi főfelügyelő volt, de szája és pártállása miatt lefokozták.

- Semmi kétség, méreg végzett vele. Valami gyorsan ölő méreg. A gyűrűn látható is a lyuk, ahonnét a mérget szívta ki.

- Igen, mindjárt látszott, hogy nem természetes halállal halt meg, és úgy néz ki, hogy ez minden bizonnyal öngyilkosság. A gyűrűt azonban óvatosan húzzák le és ruhával. Nagyon vigyázzanak, mert be akarom küldeni laborvizsgálatra.

A főtörzsőrmester még gondosan kikérdezte a személyzetet, a festőt is. Roppant gyakorlata volt már effajta ügyekben, és kitűnő emberismerete. A három ember arcára volt írva az őszinteség.

- Hát lezárhatjuk az ügyet, már csak egy jegyzőkönyvet kell felvenni. Nincs szükség itt már bírói és ügyészi vizsgálatra.

- Hol írhatnánk le a jegyzőkönyvet?

- A bárónő hálószobájában.

Ez egy csodálatos szoba volt, kisebbnek nézett ki, mint a többiek, de lényegében valóságos lakosztályt rejtett. A hálószobából nyílt a kis szalon, amit márványoszlopok közé rejtett ajtó választott el a hálószobától. Az oszlopok tetején angyalszobrok. Ebből a dolgozószoba nyílt, majd egy olvasószoba. Még két helyiség tartozott ehhez a lakrészhez, mely a kastély méretei mellett eltörpült, de itt volt az a lakrész, ahol a bárónő rendszeresen tartózkodott. Ez éppúgy el volt különítve, mint a parkban egy tó melletti hely, ahol sűrű növésű bokrokkal övezett kis szentélybe rejtett fehér kerti bútorok között a bárónő szinte nyomtalanul el tudott tűnni a kíváncsi tekintetek elől, ahová ugyancsak szívesen vonult vissza. Itt szövögette intim álmait egy férfiról, aki csak egyetlen egyszer volt az övé, egyszer, egy felejthetetlen éjszakára. Akinek emlékét azóta is híven szívében őrizte.

Ezt a pazar, fényűző környezetet látva az írnok felsóhajtott:

- Mily öröm és boldogság lehetett itt?

Nem is álmodhatott volna róla, mily kegyetlen sorsokat őriztek ezek a márványburkolatú, faborítású falak.

A bárónő asztalfiókjait is tüzetesen átvizsgálták. Iratokat találtak meg, amelyeket lefoglaltak.

- A többit majd a közjegyző elintézi. Kíváncsi vagyok ki lesz az örökös. Ki lesz a gazdája ennek a hatalmas vagyonnak.

- Ki lenne? - mosolyodott el a főtörzsőrmester.

- Ki lenne? - kérdezte újra a jegyző.

- A nép! - felelt újra elmosolyodva a főtörzsőrmester.

* * *

A hagyatéki tárgyalásra idézést kap Rózsi is. Az idős asszony először megijedt az idézésétől. Mit akarhat tőle, az öregasszonytól az a közjegyző? Miért kellett őt törvény elé citálni? Nem vétett ő senkinek. Nehezen értette meg, hogy hagyatéki tárgyalásra kell mennie, hátha azért, mert örökölni lehet. Nem akar ő örökölni senki után, de azért a bárónő iránti tiszteletből elment a hagyatéki tárgyalására.

Elfogódottan jelent meg a városban, ahol a bíróság épületében volt a közjegyző. Valamikor régebben mindenütt kellő biztonsággal járt, de most már előrehaladott korában elfogódottságot érzett, amikor belépett a közjegyzői tárgyalóba.

Már ott volt a komorna és az inas, valamint az Elöljáróság részéről az az írnok is, aki részt vett a halottszemlén. Ő készítette el a hagyatéki leltárt, és azért a közjegyző biztonsági okokból megidézte, hiszen nagy vagyonról volt szó. Más a hagyatéki tárgyalásra megidézve nem lett.

Mindenki izgalommal várta a fejleményeket, csak Rózsi volt nyugodt. Az az izgalom, amit még a belépéskor érzett, hamarosan feloldódott. Ő nem számított örökségre. Annál izgatottabb volt a komorna, aki biztos volt abban, hogy a bárónő hagyni fog rá valamit. Igen jól megvoltak együtt. Felmenőjénél szolgált már az apja, a nagyapja, és talán a dédapja is, vagy ki tudja hányadik felmenője. Alig volt idősebb, mint a bárónő, így aztán együtt gyerekeskedtek, míg végül ott maradt komornának. Jól ismerte a bárónő minden titkát, azt megosztotta vele. Régi bútordarab volt már a háznál az inas is. Ő is várta, hogy valamit kap a hagyatékból.

A közjegyző még saját szobájában tartózkodott, valószínűleg az iratokat készítette elő. A tárgyalóban ülők hallgattak. Ki azért, mert nem volt mit beszélnie, ki azért, mert izgalmában nem kívánt beszélni.

Kopogtak a tárgyaló ajtaján. A festő bújt be.

- Eljöttem én is, nehogy magának megártson az izgalom.

- Megvárhatott volna lent is - duzzogott a komorna, de azért jólesett neki, hogy a festő érte jött.

Megegyeztek már egymással. A pártában maradt komorna elhatározta, hogy követni fogja későn választott párját, bárhová is.

Idős korára, ha már nem is fiatalos érzelemmel, de beleszeretett a még idősen is csinos komornába.

- Ha nincs kifogásuk ellene, maradnék - nézett körül a festő.

- Nekem nincs - válaszolt Rózsi.

- Nekem sincs - válaszolta az inas.

- Nekem pedig nincs jogom, hogy tiltakozzam - mondta mosolyogva az írnok, aki már régóta remélte, hogy végre jegyző lesz belőle. Már annak is ideje lett volna, hogy segédjegyzőnek kinevezzék.

Belépett a közjegyző. Sovány, magas ember volt, feltűnően magas homlokkal. A festő arra gondolt, hogy mennyi ész szorulhatott ebbe az emberbe.

A közjegyző az ügy fontosságának tudatában kissé komor, hivatalos arcot vágott. Ugyan más idő járta már, de azért ily nagy hagyaték ritkán fordul elő. Méltóságteljes léptekkel ment az íróasztalhoz, és ott lassú nyugodt mozdulattal ült le.

E pillanatban belépett egy középkorú, szőke hajú hölgy, és ő is leült az íróasztal melletti kisebb asztal mellé.

A közjegyző kinyitotta az aktát és közölte, hogy a hagyatéki tárgyalást megnyitja.

- Ismertetem az örökhagyó végrendeletét, majd azt követően a hagyatéki leltárt. A leltárra az örökösként nevezett személyek és az esetleges törvényes örökösök - ilyet eddig nem találtunk - észrevételt tehetnek.

Máskor a közjegyző a végrendeleteket a jegyzőkönyvvezetővel olvastatta fel, de most az ügy jelentőségére tekintettel maga kívánta felolvasni. Maga bontotta fel a zárt borítékot, melyhez még a bárónő sajátkezű feljegyzése volt csatolva, mely arra tartalmazott utalást, hogy a hagyatéki tárgyalásra kit idézzenek meg.

Mielőtt olvasni kezdett, még egyszer végigsiklott szeme a megjelenteken. Hosszú praxisa alatt megszokta már az izgalmas pillanatokat, de a szakma most már igényelt izgalma folytán soha nem mondott le arról, hogy élvezze azt a hatást, amit szavai, mozdulatai keltettek. Ezekben a pillanatokban valami feszültség vibrált a levegőben. A közjegyző monoton, lassan tagolt szavai kapcsán hatalmas vagyonok cseréltek nem egyszer gazdát, volt, akinek fényes jövőt jelentett, egzisztenciát, volt, akinek teljes anyagi megsemmisülést, és volt akinek magát a halált, mert volt eset, amikor a végrendelet felolvasását a pisztoly döreje követte, a csalódott örökös saját életét oltotta ki.

Azok az okiratok, végintézkedések, gyárak, üzemek, sokszor több ezer hold föld sorsát intézték el, amelyeket a közjegyző kezében szorongatott, és annak tartalmát hivatalosan felolvasta.

Volt végrendelet, mely békét teremtett, voltak, amelyek a viszály magvát hintették el, az évtizedekig tartó pereskedését, melynek nyomán vagyonokat adtak át az enyészetnek.

Az örökhagyó mindig örökhagyó volt, az örökös mindig örökös, akár milliomos volt, akár egyszerű kereskedő, akár dúsgazdag gyáros, vagy kisvagyonú, egyszerű ember.

Mostanában sokat gondolt rá a közjegyző, mi lesz, ha már nem cserélnek ekkora vagyonok gazdát, amikor talán minden ember egyenlő lesz. Az emberek talán munkájuk után és nem vagyoni helyzetük alapján fognak érvényesülni. Talán nem okoz majd egy örökösödési eljárás oly izgalmakat, mint amilyeneket ő hosszú évek során megszokott, mely évek során sokszor kidülledt szemmel, reszkető kezekkel és a torokban dobogó szívvel lesték szavait.

A közjegyző lassan, vontatottan olvasta a szokásos bevezetést:

- "Testi és szellemi erőim teljes birtokában, akaratomat jól megfontolva az alábbiakban végrendelkezem."

Most a három ember feszülten figyelt, de nagyon kíváncsian figyelt az írnok és a szőke hajú hölgy, a jegyzőkönyvvezető is. Csak Rózsi arca volt egykedvű, ő csak tiszteletből volt itt, és csak azért, mert a halott, akit ő tisztelt így rendelte.

A közjegyző lassan tovább olvasta a végrendeletet.

- "Általános örökösömmé Novák Istvánnét teszem, aki..."

Olyan nagy volt a meglepetés, oly hihetetlennek tűnt az egész, hogy a jelenlévők szinte egyszerre szisszentek fel, aztán oly csend lett, hogy a légyzümmögést is meg lehetett hallani.

Arra valamennyien gondoltak, hogy az idős asszony nem véletlenül van itt, de hogy a bárónő őt általános örökösévé tegye, arra még gondolni sem tudtak. Rózsi, aki eddig még maga sem fogta fel a szavak értelmét, továbbra is egykedvűen ült a helyén és hallgatta a közjegyzőt. Az tovább olvasta a végakaratot. Szinte önvallomás volt a végrendelet, a bárónő ismét és hivatalosan leányának vallotta az elhalt fiatal Rózsit.

Kívánsága az volt, hogy a leányt melléje temessék a családi kriptába, és az örökös rendszeresen gondoskodjék virágról, és az ősi kastélyt gondoztassa. Rózsi, amikor leánya nevét hallotta, szemét elfutotta a könny és nem is tudott másra gondolni, mint a leányára.

A közjegyző magyarázgatta az idős asszonynak, hogy tulajdonképpen mit is tartalmaz a végrendelet.

- Igen értem - válaszolt az öregasszony -, de mit csinálnék én már ekkora vagyonnal. Meg aztán leányom sem érezné jól magát ilyen szép kriptában, őt oda soha nem engedném vinni. Virágot azt szívesen viszek örökség nélkül is a sírra.

- Visszautasítja ezt a hatalmas vagyont? - kérdezte a jegyző, akinek a meglepetéstől tátva maradt a szája.

- Férjem is megtette már, amikor engem választott - felelte halkan az asszony.

A közjegyző gyors felfogású volt, megértette azt, ami a mondat mögött volt, és a pallérozott, kiművelt agy, az apró mozaikkockákból összerakta a tényállást, megértette mi mindent takar ez a szokatlan végrendelet.

- Furcsa, talán bizarr! - gondolta magában a közjegyző -, de talán igaza lehet ennek a teremtésnek, aki míg élt - ahogy a sorsát az iratok alapján elképzelte - igazi mártír lehetett, aki talán egyedül szenvedett az egész családért.

A komorna és az inas kissé irigykedtek, de ők is kaptak jócskán, így azért meg voltak elégedve.

Amikor a festő a komorna öröksége között meghallotta az ausztriai kastélyt, magában arra gondolt, hogy ez a komorna nem is oly rossz parti. Egyszer legalább a sír előtt meg kell nősülni, nehogy az utókor azt mondhassa, hogy ez nagy festő volt ugyan, de még házas sem volt. Majd csak kibírja azt is valahogy. Bár emellett a nő mellett lehet, hogy nem is lesz rossz dolga, csak ne volna oly szigorú.

A közjegyző nagyon komolyan nézett újra Rózsira, az idős asszonyra.

- Nagyon megfontolta Novákné? Szívesen adok egy kis időt, nem kell nyomban határozni, kitűzhetek új határnapot, új tárgyalást is.

- Meggondoltam közjegyző úr! Nekem elég lesz az a kis föld, ami majd a sírhalmomat takarja. Nekem nincs már lányom, nincs senkim se, akinek ez kellene. A férjem sem magáért küzdött.

- Nem lehetne akkor nekünk adni? - szólt közbe az inas.

- Nem! Törvény szerint, ha az örökös az örökséget visszautasítja és más örökös nincs, akkor a hagyaték a kincstárra száll, vagy ahogy most mondják az államra - nézett a közjegyző a megjelent írnokra.

- A községé lesz? - kérdezte az.

- Államé, de majd a község fogja hasznosítani.

- Mit tudnának vele csinálni?

- Óh, erre én már akkor is gondoltam, amikor a kastélyban voltam. Micsoda gyermekotthon lenne belőle!

- Lehet is, mert önök kapják meg. Ennek a férjem is örülne - mondotta meggyőződéssel az idős, törődött asszony.

A kis falusi temetőben két sír van egymás mellett. Nem múlik el nap, hogy ezt a két sírt egy idős, ősz hajú, kedves arcú öregasszony ne látogatná meg. E két síron mindennap van virág és mindig tiszta, gyommentes a sírhant. Valaki korábban vállalta volna, hogy az egyik sírhant helyett, amikor még csak egy domborult, egy kis kriptát csináltat, de ez a kis öregasszony nem engedte meg. Azt mondta ő akkor, hogy ő mindennap a szívét hozza ide, azzal az ő élete párja, aki holta után is mellette van, biztosan megelégszik. Az egyik sír, egy bátor, elveihez mindig hű férfi sírja, a másik egy fiatal leányé. Mindkét sírhantnak dús földje van, mely mindennap meg van öntözve, egy öregasszony könnyei öntözik a virágokat, valószínűleg azért olyan szépek.

Egy kis pad is van a sírok előtt, a két sírhant között úgy, hogy az öregasszony fáradt szeme egyszerre lássa mindkettőt.

A sírhalmokon gyertyák maradványai, amelyek ha elégtek, újak kerülnek a helyükre.

- Valaki még gyújt itt gyertyát - állapította meg az öregasszony, amikor gondosan végignézte a kis halmokat, hogyha netán egy kis gyom nőne ki, azt nyomban kiszakítsa. Addig, míg ő él, addig tisztának kell lenni a síroknak, ő gondosan ügyel rájuk. Ha aztán meghal? Az ő forró szíve ezután is vigyázni fog a drága hantokra.

Sok pénzbe kerül minden, drága a gyertya is, de az idős nő magától vonja meg, inkább nem eszik, de gyertyának lenni kell.

Ma több gyertyát hozott, hármat egyszerre. Ma a tizennyolcadik születésnapja van annak a leánynak, aki itt nyugszik e rögök alatt. Az asszony megsimogatja a keresztet, és úgy beszél a mélyen fekvő hallgatag leánynak, mintha még ott lenne mellette, mintha együtt ülnének a kemény fapadon, mintha együtt örülnének az életnek. Óh, milyen szépen tudja ezt csinálni egy idős, magára hagyott kis öregasszony, a gyermekétől elhagyott édesanya.

Gondosan elhelyezi a három gyertyát, szépen kimérve egymás mellé. Úgy, mintha tortára helyezné az ünnepelt leánynak. Aztán leül a kis padra, és behunyt szemei mögött újra végigéli azt a keserves, de mégis sok szép évet, azt a sok örömöt, amit az a kedves teremtés nyújtott neki, akivel ő itt egyedül oly jól elbeszélget.

Talán azért imádkozik már, hogy ezzel a gyönyörű gyermekkel újra egyesülhessen. Estefelé járt már az idő. Az öregasszony még nem készült. Oly jó itt lenni, együtt lenni azokkal, akiket szeret, és akik holtukban is elszakíthatatlanul hozzájuk tartoznak.

A gyertyák már majdnem tövig égtek, amikor egy új gyertya fénye lángolt fel. Hirtelen rezzen meg az idős asszony. Az orosz tiszt áll előtte, épp most gyújtotta meg a gyertyát.

A kedves arcú, ősz hajú, idős asszony lassan feláll és nézi a férfit. Szeméből kibuggyan a könny, és azt mondja:

- Fiam!

A férfi, a háborút megjárt, kemény harcokban edződött férfi azt mondja:

- Anyám!

Az idős asszony a közös halottat rejtő sír felett fogadta örökbe, anyai szeretetébe azt a férfit, aki férje gyermeke volt, azé a férfié, akit ő lelke mélyéből még holta után is nagyon szeretett.

A két ember megölelte egymást, az öreg és a fiatal, és a fiatal férfi úgy csókolta meg ezt az idős öregasszonyt, mintha saját anyját csókolta volna meg. Igen, hiszen ő saját testvérének édesanyja.

* * *

- Fiam! - szólt az öregasszony és reszkető kézzel vesz elő kebléből egy apró csomagot.

- Ezt néked hoztam... az anyádé volt.

Most a férfi bontja ki reszkető kezekkel a kis csomagot. Abban gondosan összecsomagolva a kis medalion volt.

- Nem akartam leányommal eltemetni, fiam. Ő már nem tudja soha tovább adni. Ezt mindig a gyermekek adják tovább, ahogy azt nékem férjem mondta. Add majd te is tovább, fiam.

- Köszönöm anyám! - mondta a férfi remegő ajakkal, és óvatosan vette át a mindennél kedvesebb családi ereklyét.

- Apád hordta a nyakában, mindig megbecsülve, csak halálos ágyán adta oda leányának. Most a tiéd fiam. Ez úgyis összeköt bennünket örökre.

A fiatal férfi kinyitotta a medaliont és anyja képét áhítattal csókolta meg.

Hosszú évek múltak el. Sok-sok minden történt azóta. A kis öregasszonyt is régen eltemették már. A múltra is már kevesen emlékeznek. De azért gondos kezek és az emlékezés gránit lappal fedte be a sírt, amely alatt egy fiatalon elhalt leány nyugszik. Egy fekete márványoszlop is került a sír fölé, és annak közepébe, aranyozott keretbe egy fénykép. Azon egy leány, úgy ahogy meghalt, alig tizennyolc évesen.

Sok minden változott a faluban, traktorok szántják a földet, eredményes évet zárt a szövetkezet. Új tanácsház épült, ahová éppen kedves vendégeket várnak. Egy orosz tiszt táviratozott, hogy ketten jönnek. Az aláírás az volt, hogy Iván, de a tanácselnök jól tudta, hogy ki táviratozott. Igaz, messziről jött a távirat, messze Oroszországból, de aki feladta, arra jól emlékezett a tanácselnök még írnok korából. Hogy hozzánőtt akkor ez a fiatal tiszt, mennyi közös élmény volt. Hamarosan ő lett a jegyző. Mennyi gond és probléma volt akkor, mennyi szép és vidám emléket éltek át együtt!

Fekete ruhát öltött a tanácselnök, gondosan vasalt inggel. Igen türelmesen kötötte meg a nyakkendőt, és többször is megnézte magát a tükörben.

Bizony sokat változott. Ma már az ő arca sem sima, őt is megviselte az élet. Sok-sok harc van mögötte, sok-sok küzdelem. Becsülettel, jól megvívta valamennyit. Kevés tanácselnök dicsekedhet azzal, hogy csak egy helyen szolgált annyi éven át.

Igen, bajusza akkor nem volt. Mit fog szólni hozzá Iván? Talán nem ismeri meg. Ő vajon most milyen lehet? Mennyire változott meg? Az évek ő felette sem múltak el nyomtalanul.

Milyen izgalommal készülődik az egész család. Az eladó leánya, aki tizenkilenc éves. Eddig még nem ment férjhez, de kérője már számtalan akadt. Lehet, hogy most már az egyik komoly. Az orvostanhallgató fia is lassan már végez. Óh, hogy múlnak az évek. Lesz mit beszélni.

- Ki lesz a másik? - morfondírozott a már nem éppen fiatal tanácselnök. - Mindegy, az is barát lesz, hiszen Ivánhoz tartozik.

A tanácsházát szépen feldíszítették. Zászlók, tapéta, virág és egy asztal tele gyümölccsel, süteménnyel.

A jól megrakott asztal ellenére a tanácselnök felesége férje lelkére kötötte, hogy ne engedjen sokat enni, mert akkor otthon megmarad a jó étel. A tanácselnök jól tudta, hogy ezt komolyan kell venni. Ebben élete párja nem ismer tréfát. Ha megmarad a jó étel, amit ő főzött, napokig tart a zsörtölődés. Csak ez az egy hibája volt, ismerte be a tanácselnök. Szerette is feleségét.

Az iskola egy kis énekkart bocsátott rendelkezésére, hogy a magas vendéget illendően fogadhassa.

- Biztosan már nem hadnagy - gondolta magában a tanácselnök, a jegyzőség régi írnoka. - Talán már tábornok is. Igaz néki csak a régi Iván marad, akit ő oly régen ismert meg, és megszeretett.

Kilencre ugrott az óramutató, a vendég pontos volt. A toronyóra még csak az elsőt kongatta, amikor a távolban feltűnt egy fekete autó. Gyorsan jöhetett, mert mind jobban látni lehetett a bent ülőket. Egy katona ült elöl a volán mellett, egy hátul és mellette egy leány.

A toronyóra az utolsót kongatta, amikor az autó megállt a tanácsháza előtt.

- Alezredes - súgta oda a fiatal adóügyis a tanácselnöknek, amikor a katonaruhás sofőr kinyitotta a hátsó ülés ajtaját. Előbb egy szép, fiatal leány szállt ki, utána egy aranyozott váll-lapú tiszt.

- Jó napot kívánok! - szólt tört magyarsággal a leány.

- Óh, de aranyos vagy, hogy enném a zuzádat - jegyezte meg halkan a tanácselnök oldalbordája, aki a bejáratnál szorongott a többi nő között.

A kórus rázendített.

A tiszt, a katona és a leány megállt. Megvárták, amíg a kórus befejezi az éneket.

A tanácselnök a tanácsbeliekkel betessékelte a vendégeket az ünnepélyesen feldíszített terembe. Ott aztán sorra kezet fogtak a vendégekkel. A tiszt újra a tanácselnök elé ért. Jól megnézte az előtte álló embert, aztán szinte kitört belőle a szó:

- Pista!

A másik férfi nyomban válaszolt:

- Iván!

A két férfi boldogan ölelte meg egymást.

- Az apámat és a testvéremet jöttem meglátogatni - mondta a tiszt.

- Testvéredet? A nehéz lesz - válaszolta a tanácselnök, és amikor Iván csodálkozó arcát látta, nyomban hozzátette: - Már azért lesz nehéz, mert itt mindenki a testvéred, de először bennünket kell meglátogatnod.

A két férfi boldogan ölelte át ismét egymást.

Az alezredes leánya tapintatosan elfordult, hogy ez a kemény apa ne vegye észre, hogy leánya meghatottnak látja.

A temetőben csak ketten voltak. Tapintatból nem kísérték el őket. Még azt sem mondták, merre menjenek, a szívük úgyis megmutatja az utat.

Sok minden változott itt ebben a kis temetőben, új volt a halottasház és sok új sír domborult, de a fiatal hadnagy oly sokat járt apja sírjához, hogy azt az alezredes is könnyen megtalálta.

Három sír volt egymás mellett. Mindhárom lefedve. Kettőn kereszt, a középsőn gránit oszlop és annak közepén aranyozott keretben fénykép.

- Itt nyugszik a nagyapád, leányom!

A szép, magabiztos külsejű, élettől duzzadó leány büszkén nézte annak sírját, akitől ő származott.

- És ő, apa?

- Igen, ő volt az én féltestvérem, aki életét adta értem. A te nagynénéd.

A leány nézte a gránitkőbe vésett, aranykeretbe foglalt képet. Az mintha mind szebben ragyogna, mintha aranysugarak lövellnének ki belőle, és a drága arcot glória fénye övezné körül.

* * *

(VÉGE)

Anno: 1980. december 18.