A téli reggel borús szemmel, fakó arccal néz le a Leicester térre, s a környék lakóinak nem nagyon akaródzik felkelni az ágyból. De a György-féle Lövölde és Vívócsarnok már talpon van. György úr, miután elkészült öltözködésével, elkezd fel-alá sétálni, pipázgatva, ahogy szokta, mialatt Phil készíti a reggelit, hatalmasan eregetve a forró kiflik és kávé illatát. György úr komoran fújja a füstöt, és lassan lépeget. Ezt a reggeli pipát talán a shropshire-i ember, szegény Gridley emlékének szenteli, akit hiába rejtegetett itt olyan sokáig a törvény keze elől (azaz jelen esetben Mr. Tulkinghorn keze elől, mert olykor ő a Törvény), s akit hiába ért utol ez a kéz (azaz Bucket a detektív) - mert addigra már egy nagyobb Kéz nyúlt a Kancellária szerencsétlen és híres ügyfele után, és megelőzte Mr. Bucketet; úgyhogy a shropshire-i ember most békésen pihen a temetőben; a téli ülésszak nélküle folyik tovább odaát.

- Hát, szóval - mondja a György-féle Lövölde, Vívócsarnok stb. tulajdonosa, miután fel-alá sétált egy darabig -, szóval a faluról álmodtál ma éjjel, Phil?

Mert csakugyan ezt mesélte Phil nagy álmélkodással, amikor feltápászkodott az ágyból.

- A faluról, főnök úr.

- Aztán milyen volt?

- Nem is tudom, főnök úr - feleli Phil eltűnődve.

- Honnét tudtad akkor, hogy falu?

- Tán a fűről, azt hiszem. Meg a hattyúkról - mondja Phil további tűnődés után.

A főnök megint sétálni kezd föl-alá, az embere pedig folytatja a reggeli elkészítését. Már csak egy szelet szalonnát kell megpirítani a rozsdás tűzhelyrostély fölött; aztán végre kész a reggeli. György úr kiveri a pipáját a tűzbe, s leül enni. Phil is követi példáját, s letelepszik a hosszúkás asztal legtávolabbi végéhez.

- Falu, falu - mondja György úr, a kést-villát forgatva kezében -, de hiszen nem jártál te faluhelyen soha életedben, Phil.

- Jártam egyszer a mocsárnál - mondja Phil, elégedetten falatozva.

- Miféle mocsárnál?

- A mocsárnál, parancsnok úr - feleli Phil.

- Merrefelé?

- Nem tudom már, merre volt - mondja Phil -, de jártam egyszer a mocsárnál, főnök úr. Síkság volt arra. Meg köd.

A főnök urat és a parancsnok urat Phil fölváltva használja, mindkettővel ugyanazt a tiszteletet és alázatot fejezi ki, és senki mást nem szólít így, csak György urat.

- Én falun születtem, Phil.

- Igazán, parancsnok úr?

Phil magasra húzza meglevő fél szemöldökét, s tisztelettudóan bámul gazdájára.

- Ismerek én minden madarat egész Angliában - mondja György úr -, nincsen olyan növény, nincsen olyan bogyó, aminek ne tudnám a nevét; nincsen olyan fa, legalábbis nem sok akad, amire föl ne tudnék mászni még ma is, ha arra kerülne a sor. Igazi falusi gyerek voltam én valaha. Kedves jó anyám is faluhelyen lakott.

- Derék öreg hölgy lehetett, főnök úr - jegyzi meg Phil.

- Az hát! S nem is volt olyan öreg ezelőtt harmincöt évvel mondja György úr.

- Hány éves korában halt meg, főnök úr? - kérdi Phil.

- Hagyjuk! Hagyjuk őt pihenni békében, Isten áldásával! - feleli a huszár. - Mi is hozta az eszembe a falusi gyerekeket meg a világgá ment fiúkat meg a mihaszna semmirekellőket? Te, hát persze hogy te! Szóval soha életedben nem jártál vidéken, kivéve a mocsárnál és álmodban. Mi?

Phil rázza a fejét, hogy soha.

- Szeretnél-e lemenni?

- N-nem, nem mondhatnám, hogy különösebben szeretnék feleli Phil.

- Elég neked a város is, igaz?

- Hát tudja, parancsnok úr - mondja Phil -, én már csak beleszoktam a városba, és nem tudom, nem vagyok-e már öreg ahhoz, hogy új dolgokkal próbálkozzak.

A gazdát és az emberét végül az zavarja meg, hogy lépések hangzanak fel odakint a folyosón, szokatlan zaj. A lépések egyre jobban közelednek a csarnok felé, s végül belép egy kis csoport, amely első pillantásra úgy fest, mint valami bolondos felvonulás.

A felvonulás egyetlen, csúf aggastyánból áll, akit ketten hoznak be székestül. A széken ülő alak nyöszörögni kezdi:

- Ó, Uram Isten! Jaj nekem! Összeráztak! - Aztán hozzáteszi: - Jó napot, kedves jó barátom, jó napot, hogy van?

György úr végre felismeri a tiszteletre méltó Mr. Smallweedet, és álmélkodva viszonozza az üdvözlést.

- Nagyon ritkán járok el hazulról - lihegi Mr. Smallweed. Már hónapok óta nem voltam sehol. Sok nehézséggel jár, és sok költséggel. De annyira szerettem volna már látni magát, édes jó barátom. Hogy van, hogy van, György úr?

- Köszönöm, elég jól - feleli György úr. - Remélem, maga is jól érzi magát.

- Édes jó barátom! Hát ez itt az intézete? Gyönyörű. Festői! Nem szokott itt felrobbanni semmi véletlenségből, ugye nem, drága jó barátom? - kérdi Smallweed nagypapa.

- Nem, dehogy. Ne féljen.

- No és jól megy a sora, György úr? Jól megy az üzlete, hála a mennybéli hatalmaknak?

György úr hidegen bólint a kérdésre, és hozzáteszi:

- Folytassa. Tudom, hogy nem azért jött, hogy ezt elmondja.

- Maga olyan szellemes ember, György úr - feleli a tiszteletre méltó nagyapa. - Magának élvezet a társaságában lenni.

- Haha! Haha! Folytassa! - mondja György úr.

- A citybeli barátom kötött egy kis üzletet a maga egyik tanítványával, György úr.

- Igen? - mondja György úr. - Szomorú dolog.

- Igen, Sir. - Smallweed nagypapa a lábát dörzsölgeti. - Hanem hogy egyik tárgyról a másikra térjek - folytatja Mr. Smallweed -, hogy előléptessük a beszélgetést, ahogy egy tréfás ember mondaná... hogy a kapitányra térjünk át, György úr...

- Mit akar ezzel? - kérdi György úr összeráncolt szemöldökkel, s kis szünetet tart, és pödörgetni kezdi a bajusza emlékét. - Micsoda kapitányról beszél?

- A mi kapitányunkról. Hawdon kapitányról. Édes barátom, tegnap hozzám fordultak a kapitány ügyében, s én változatlanul azon a véleményen vagyok, hogy a kapitány nem halt meg.

- Bolond beszéd - vág közbe György úr.

- Ó! - mondja Smallweed nagypapa. - Ide hallgasson, György úr. Ügyfelemnek, aki ügyvéd, méghozzá híres ügyvéd, Hawdon kapitány kézírására lenne szüksége. Csak látni szeretné valamilyen kézírását, nem akarja megtartani. Csak össze akarja hasonlítani egy birtokában levő kézírással.

- Úgy?

- Igen, György úr. Véletlenül emlékezett arra a hirdetményre, amelyben bármilyen felvilágosítást kértem Hawdon kapitányról, s előkereste, és eljött hozzám... ahogy maga is eljött, édes jó barátom. Kezet rá! Úgy örülök, hogy eljött hozzám akkor! Nem köthettem volna ilyen barátságot, ha akkor el nem jön!

- No és, Mr. Smallweed? - mondja György úr.

- Nekem nincs tőle semmi kézírásom. Nincs egyebem, csak az aláírása. De talán magának lesz tőle valami levele vagy írása, édes jó György úr, ami majd megfelel a célnak.

- Az ő keze írásával - feleli a huszár elgondolkozva - lehet, hogy van nálam valami.

- Édes, kedves barátom!

- De lehet, hogy nincs.

- Ó! - mondja Smallweed nagypapa csalódva.

- De ha mázsaszámra állna itt nálam, akkor se mutatnék belőle egy fojtáshoz valót se, amíg nem tudom, hogy mi céljuk van vele.

- Megmondottam, uram, megmondottam, édes jó György úr, hogy mire kell.

- Az nekem nem elég - mondja a huszár a fejét rázva. - Pontosan kell tudnom, hogy mit akarnak vele és hogy helyeslem-e.

- Hát akkor eljönne velem az ügyvédhez? Édes barátom, lenne szíves eljönni velem az ügyvédemhez? - nógatja őt Smallweed nagypapa, csontvázkezével előszedve egy lapos, ósdi ezüstórát a zsebéből. - Megmondtam neki, hogy esetleg felkeresem ma délelőtt. Eljönne velem ehhez az úrhoz, kedves barátom?

- Hm! - mondja a huszár elkomolyodva. - Hát nem bánom. Ámbár nem értem, hogy miért izgatja ez magát annyira. De nem ígérek semmit, érti?

- Nem is, kedves jó György uram, nem is.

- És úgy értsem, hogy elvisz engem kocsin oda a nem tudom, hova, anélkül hogy fölszámítaná a viteldíjat? - kérdi György úr, miközben hozza a kalapját meg a vastag szarvasbőr kesztyűjét.

Ez a tréfálkozás annyira tetszik Mr. Smallweednek, hogy talán még akkor is ezen nevetgél, amikor, jó idő múlva, a kocsi megáll velük Lincoln's Inn Fieldsben. György úr leszáll, benéz a kocsi ablakán és így szól:

- Mi a csuda! Mr. Tulkinghorn a maga ügyvédje?

- Ő, édes jó barátom. Ismeri talán, György úr?

- Hát, hírből. Hallottam már róla... láttam is, azt hiszem. De máskülönben nem ismerem, és ő se ismer engem.

Ezek után fel kell vinni Mr. Smallweedet az emeletre, ami a huszár segítségével kifogástalanul meg is történik. Mr. Tulkinghorn nagy szobájába viszik be az öreget, s a székével együtt lerakják a kandalló elé, egy török szőnyegre. Mr. Tulkinghorn nincs bent pillanatnyilag, de alig van idejük körülnézni, máris megjelenik.

- Jó reggelt, Mr. Smallweed, jó reggelt! - mondja, ahogy belép. - Elhozta az őrmestert, amint látom. Foglaljon helyet, őrmester.

Mr. Tulkinghorn lehúzza a kesztyűjét, beleteszi a kalapjába, s asztalához lépve, amely a kandalló mellett áll, melengetni kezdi a kezét a tűz fölött.

- Elhozta, amint látom - mondja megint -, a mi kedves őrmester barátunkat.

- Elhoztam, Sir - feleli Mr. Smallweed, alázatosan meghunyászkodva a gazdag és befolyásos ügyvéd előtt.

- No és mit szól az őrmester ehhez a dologhoz?

- György úr - mondja Smallweed nagypapa aszott kezének remegő mozdulatával -, ez itt az ügyvéd úr.

- Szóval György... Györgynek hívják, ugye? - mondja az ügyvéd.

- Györgynek, Sir.

- Szóval mit mond maga, György?

- Bocsásson meg, Sir - feleli a huszár -, de szeretném tudni, hogy ön mit mond.

- Úgy érti, hogy a jutalmát illetően?

- Úgy értem, hogy az egész dolgot illetően, Sir.

- Azt hittem, őrmester - mondja Mr. Tulkinghorn -, hogy Mr. Smallweed már elmagyarázta a dolgot. Maga valamikor Hawdon kapitány alatt szolgált, ápolta a betegségében, sok apró szívességet tett neki, és ő meglehetősen a bizalmába fogadta magát, úgy értesültem. Így van vagy nincs így?

- Igen, uram, így van - feleli György úr.

- Ennélfogva magának talán lesz valami a birtokában... akármi, mindegy, hogy micsoda... számlák, utasítások, rendelkezések, egy levél vagy valami... Hawdon kapitány kézírásával. Én szeretném ezt összehasonlítani egy kézírással, amely nálam van. Ha maga lehetőséget ad nekem erre, meg fogja kapni a jutalmát a fáradságáért. Három vagy négy vagy öt guinea-t biztosan csinos összegnek tart majd.

- Nagylelkűnek, drága jó barátom! - kiált föl Smallweed nagypapa összehúzott szemmel.

- Ha nem, hát mondja meg katonai lelkiismerete szerint, hogy mennyivel kér többet. Az írást visszakaphatja, ha ragaszkodik hozzá, ámbár én szeretném megtartani.

György úr mereven ül a helyén, ugyanabban a tartásban, lenéz a padlóra, felnéz a mennyezetre, de egy szót sem szól.

- Elsősorban is - mondja Mr. Tulkinghorn kiszámított, fojtott, közönyös hangján - az a kérdés, van-e egyáltalán valamilyen írása Hawdon kapitánytól.

- Elsősorban hogy van-e egyáltalán valami írásom Hawdon kapitánytól, Sir - ismétli György úr.

- Másodsorban hogy mit kíván a fáradságáért, ha megmutatja.

- Másodsorban, hogy mit kívánok a fáradságomért, ha megmutatom, Sir - ismétli György úr.

- Harmadszor pedig, maga is megmondhatja, hogy hasonlít-e egyáltalában ehhez az íráshoz - mondja Mr. Tulkinghorn, hirtelen a kezébe nyomva néhány összefűzött kézírásos lapot.

- Hogy hasonlít-e egyáltalában ehhez az íráshoz, Sir. Értem - ismétli György úr.

György úr mind a három mondatot gépiesen ismétli el, egyenesen Mr. Tulkinghorn szemébe nézve, még csak rá sem pillant a Jarndyce és Jarndyce per tanúvallomásaira, melyet a kezébe adtak, csak nézi az ügyvédet, zavart tűnődéssel az arcán.

- Nos? - szól Mr. Tulkinghorn. - Mit szól hozzá?

- Hát uram - feleli György úr -, ha zokon nem veszi, jobban szeretném, ha semmi közöm nem lenne ehhez az ügyhöz.

Mr. Tulkinghorn látszatra teljesen nyugodt marad s megkérdi:

- S miért?

- Azért, uram - feleli a huszár -, mert én nem vagyok járatos az ilyen hivatalos dolgokban. Civilek között ügyefogyott ember vagyok én, akire azt szokták mondani, hogy kétbalkezes, szerencsétlen flótás. Nem értek az irományokhoz, Sir. Nem szeretem, ha vallatnak, úgy érzem magam, mintha fojtogatnának. És most is - mondja György úr -, éppen így érzem magam most is.

Ezzel három lépést tesz előre, leteszi az ügyvéd asztalára az iratot, azután három lépést tesz hátra, vissza az előbbi helyére, s így folytatja:

- Szabad kérdeznem, engedelmével, hogy miért kívánja látni a kapitány keze vonását, ha találnék ilyesmit egyáltalán?

Mr. Tulkinghorn nyugodtan megrázza a fejét.

- Nem. Ha járatos lenne jogi kérdésekben, őrmester, akkor nem kellene magának elmagyarázni, hogy az én hivatásomban nagyon sok ilyen kívánság adódhat, melynek okait, bármilyen ártatlanok is különben, titokban kell tartanunk. Ha azonban attól fél, hogy ezzel bármiféle bajt okoz Hawdon kapitánynak, hát efelől tökéletesen megnyugtathatja magát.

- Elhiszem, Sir, ő meghalt.

- Igazán?

Mr. Tulkinghorn nyugodtan leül, és írni kezd.

- Nohát, Sir - mondja a huszár, a kalapját nézegetve újabb zavart szünet után -, sajnálom, hogy nem lehettem jobban a szolgálatjára. Ha tehetek bárkinek bármi szívességet azzal, hogy tanácsot kérek még egyik barátomtól, aki jobban ért az ilyen dolgokhoz, mint én, hát hajlandó vagyok megbeszélni vele a kérdést. A végleges válasszal pedig leszek bátor még a mai nap folyamán újra beszólni önhöz.

György úr meghajtja magát, és távozik. Keresztülsétál a Temple-en, Whitefriarsen, aztán át a Blackfriars-hídon, és keményen lépeget tovább az apró üzletecskék utcája felé, mely valamerre a híres útkereszteződés tájékán fekszik, ahol a kenti és a surreyi országutak és a londoni hidak utcafolytatásai futnak össze az Elefánt és Kastélynak nevezett nagy csomópontban. Eltölti a napot barátjáéknál, akitől tanácsot akart kérni, de betartja ígéretét, s mire leszáll az este, már újra ott van Lincoln's Inn Fieldsben, Mr. Tulkinghorn háza előtt.

Fölmegy a lépcsőn, de csukva találja az előszobaajtót, az irodát pedig zárva; a lépcsőházban sötét is van, úgyhogy még egyre ott matat és tapogatódzik, keresve a csengő húzóját és próbálgatva kinyitni az ajtót, amikor megérkezik Mr. Tulkinghorn, s kényelmesen lépegetve fölfelé az emeletre, haragosan megszólal:

- Ki az? Mit csinál maga ott?

- Bocsánat, Sir. Én vagyok, György. Az őrmester.

- És nem látja György, az őrmester, hogy be van zárva az ajtó?

- Nem, uram, nem láttam. Egyáltalán nem láttam - feleli a huszár kissé ingerülten.

- Hát meggondolta magát? Vagy még most is az a véleménye? - kérdi Mr. Tulkinghorn.

- Most is az a véleményem, Sir.

- Gondoltam. Rendben van. Elmehet. Szóval maga az az ember - mondja Mr. Tulkinghorn, kinyitva az ajtaját a kulccsal -, akinél Mr. Gridleyt megtalálták elbújva?

- Igen, én vagyok - mondja a huszár, megállva két-három lépcsőfokkal lejjebb. - No és aztán, Sir?

- És aztán? Nem szeretem a barátait. Sosem léphette volna át a küszöbömet, ha tudtam volna reggel, hogy maga az az ember. Gridley? Komisz fenyegetődző, veszedelmes gonosztevő.

Az ügyvéd szokatlanul hangosan beszél, s ahogy kimondta ezeket a szavakat, bemegy a lakásába, és becsapja maga mögött az ajtót mennydörgésszerű robajjal.

György úr dühös, hogy így adták ki az útját; már csak azért is nagyon dühös, mert egy írnok, aki éppen fölfelé megy az emeletre, az egészből csak ezeket a legutolsó szavakat hallotta, és nyilván azt hiszi, hogy neki szóltak. "Szép kis jellemzést kaptam, ha magamra kell vennem" - dörmögi magában a huszár, káromkodva egyet, ahogy lefelé csörtet. "Komisz fenyegetődző, veszedelmes gonosztevő!" - s ahogy fölfelé pillant, látja, hogy az írnok őt nézi fölülről, hogy megjegyezze a képét, amint egy lámpa alatt elhalad. Ettől még jobban méregbe gurul és öt percre nagyon elkedvetlenedik. De aztán lerázza magáról ezt is, mint a többi keserűséget, és szépen hazaballag a lövöldéjébe.

Chesney Wold becsukott, a szőnyegek nagy tekercsekben állnak összegöngyölgetve a barátságtalan üres szobák sarkaiban, a Dedlock ősök megint be vannak spalétázva a sötét képtárban. Fütyül a szél Chesney Wold fölött, veri az eső, zörögnek az ablakok. Hanem a városi palota felébredt és ragyog.

Barátságos és eleven, amennyire csak megengedi előkelősége, finom, kellemes illatok járják be, melyeken nyoma sem érezhető a télnek, szelíd és csöndes, hogy csak az órák ketyegése és a kandallótüzek duruzsolása zavarja meg a szobák némaságát; mintha lágy, sokszínű gyapjúkendőbe takargatná Sir Leicester fázékony csontjait.

Sir Leicester milady szobájában ül - abban a szobában, ahol Mr. Tulkinghorn felolvasta a Jarndyce és Jarndyce per jegyzőkönyvét - rendkívül elégedetten. Milady - mint azon a napon is - a tűz mellett ül, legyezővel a kezében. Sir Leicester rendkívül elégedett, mert az újságjában rokon szellemű elmefuttatást olvasott a társadalom hatalmas épületéről. Éppen szünetet tart, leveszi dupla pápaszemét, s helyeslő megjegyzéseket tesz ("Úgy van, nagyon igaz", vagy: "Jól írja, nagyon jól írja"), mikor nyílik az ajtó, és a rizsporos, parókás lakáj ezt a különös bejelentést teszi:

- A Guppy nevű fiatalember, milady.

Sir Leicester nagyot néz, és metsző hangon ismétli:

- A Guppy nevű fiatalember?

Ahogy megfordul, meglátja a Guppy nevű fiatalembert, aki nagy zavarban van, és a viselkedése meg a külseje nem látszik meleg ajánlólevélnek az érdekében.

- Kérem - mondja Sir Leicester a lakájnak -, mi jut eszébe, hogy ilyen váratlanul bejelent itt nekünk egy Guppy nevű fiatalembert?

- Bocsánatot kérek, Sir Leicester, de milady meghagyta, hogy jelentsem be neki a fiatalembert, akármikor jönne is. Nem tudtam, hogy ön is itt van, Sir Leicester.

- Rendben van a dolog. Én adtam neki ezt az utasítást - mondja milady. - Várjon a fiatalember.

- Világért sem! Miután maga rendelte ide, nem akarom föltartani.

Sir Leicester lovagiasan elvonul, s nemigen hajlandó fogadni a fiatalember meghajlását az ajtóban; valami tolakodófajta cipésznek tartja magasztos elképzelésében.

Ahogy az inas is kiment a szobából, milady szigorúan végigméri tetőtől talpig a fiatalembert.

- Maga az, persze, aki annyi levelet írt hozzám?

- Néhányat, milady. Néhányat, amíg kegyesen válaszolni nem méltóztatott.

- Maga rendkívül tolakodó volt. Halljuk, mit akar tehát mondani, kérem?

Milady szórakozottan legyint egyet a legyezőjével, és újra a tűz felé fordul, majdnem egészen hátat fordítva a Guppy nevű fiatalembernek.

- Méltóságod engedelmével tehát - mondja a fiatalember - rátérek a tárgyra. Hm! Én jogász vagyok, amint ezt az első levelemben említettem méltóságodnak. Jogász lévén, szokásommá vált, hogy ne kockáztassak semmit írásban, ezért nem közöltem levelemben annak az irodának a nevét, ahol dolgozom, s ahol elég jó állásom, s hozzátehetem, elég jó fizetésem is van. Most azonban közölhetem méltóságoddal bizalmasan, hogy az iroda a Lincoln's Inn-i Kenge és Carboy iroda, s a neve talán nem teljesen ismeretlen milady előtt, a Kancellárián levő Jarndyce és Jarndyce-per révén.

Milady alakja mintha egy kis figyelmet árulna el. Nem játszadozik tovább a legyezőjével, hanem mozdulatlanul tartja, mintha hallgatná, amit a fiatalember beszél.

- Mármost mindjárt előrebocsátom, milady - folytatja Mr. Guppy kissé felbátorodva -, hogy nem a Jarndyce és Jarndyce-perrel kapcsolatban akartam mindenáron beszélni méltóságoddal, annyira, hogy még a magatartásom is kétségkívül tolakodónak tűnhetett... Ha a Jarndyce és Jarndyce-ügyről lenne szó, akkor egyenesen méltóságod ügyvédjéhez, Mr. Tulkinghornhoz fordultam volna, a Fieldsben. Mr. Tulkinghornt van szerencsém ismerni...

Milady megfordul egy kicsit, és így szól:

- Miért nem ül le?

- Köszönöm szépen, milady. - Mr. Guppy leül. - Nos tehát - folytatja Mr. Guppy -, nem tudom, hallott-e valaha méltóságod egy Summerson Eszter nevű fiatal hölgyről, vagy találkozott-e vele valaha életében.

Milady a fiatalember arcába néz.

- Találkoztam egy ilyen nevű fiatal hölggyel nemrégiben. Múlt ősszel.

- Milady, én annyit mondhatok, mivel Summerson kisasszony arcvonásai mélyen be vannak vésve a szívembe... ezt bizalmasan közlöm csak... hogy valósággal megdöbbentem, mikor egyszer, egy kis lincolnshire-i kirándulásom alkalmával egy barátommal együtt szerencsém volt megtekinteni méltóságod Chesney Wold-i kastélyát, valósággal földbe gyökerezett a lábam méltóságod arcképe előtt, annyira hasonlónak találtam Summerson Eszter kisasszonnyal! És most, hogy szerencsém van méltóságodat ilyen közelről láthatni, most igazán még sokkal meglepőbb a hasonlatosság, mint hittem volna.

Te Guppy nevű fiatalember! Volt idő, mikor az ilyen ladyk várakban laktak, és kíméletet nem ismerő bérenceik várták a parancsukat, s bizony a te nyomorult életed nem ért volna már egy fabatkát sem, ha egy ilyen szép szempár úgy nézett volna rád, ahogy most néz ebben a percben.

Mr. Guppy azonban gyanútlanul folytatja:

- Summerson Eszter kisasszony születését és neveltetését, milady, titokzatos homály fedi. Erről én... ezt bizalmasan közlöm... a Kenge és Carboy irodában, hivatali állásomnál fogva értesültem. Mármost, amint már említettem méltóságodnak, Summerson kisasszony képét a szívembe vésve hordom. Ha megoldanám számára ezt a rejtélyt, vagy ha be tudnám bizonyítani előkelő származását, vagy ha arra jönnék rá, hogy méltóságod családjának valamilyen távolabbi ágához tartozik, és mint ilyen, igénnyel léphet fel a Jarndyce és Jarndyce-perben, akkor jogot formálhatnék arra, hogy Summerson kisasszony sokkal kedvezőbben fogadja ajánlatomat, mint ahogy eddig fogadta... Tulajdonképpen mind ez ideig egyáltalán nem fogadta kedvezően.

Haragos mosolygásféle fut végig milady arcán.

- Mármost egy véletlen folytán, milady - mondja Mr. Guppy -, összetalálkoztam azzal a nővel, aki annál a hölgynél volt szolgáló, aki fölnevelte Summerson kisasszonyt, mielőtt Mr. Jarndyce gondjaiba vette volna. Barbary kisasszonynak hívták azt a hölgyet, milady.

Lady Dedlock úgy tartja fölemelt kezében a legyezőjét, mintha megfeledkezett volna róla.

A legyező zöld selyméről verődik-e ez a halálszín az arcára, vagy ilyen ijesztően elsápadt hirtelen?

- Rokonságban volt ez a Miss Barbary méltóságod családjával?

Milady ajka megmozdul, de nem hallat hangot. Csak megrázza a fejét.

- Nem? Nem rokon? - mondja Mr. Guppy. - Ó! Talán csak méltóságod nem tud róla? Ugyebár? De lehet, hogy rokon? Igen. - Lady Dedlock mindegyik kérdésre igent bólintott. - Helyes! Hát ez a Barbary kisasszony rendkívül zárkózott volt... szokatlanul zárkózott, úgyhogy az én tanúmnak sejtelme sincs róla, volt-e egyetlenegy rokona is. Egyszer mégis, csak egyetlenegyszer, tett egy bizalmas megjegyzést a tanúm előtt egyetlenegy pontra vonatkozólag, ugyanis elárulta neki, hogy a kislány igazi neve nem Summerson Eszter, hanem Hawdon Eszter.

- Istenem!

Mr. Guppy bámul.

Lady Dedlock ugyanúgy ül előtte, mint eddig, ugyanúgy néz keresztül rajta, arcán ugyanaz a sötét árnyék, még a legyezőt is úgy tartja, ahogy eddig, de mintha pillanatnyilag elszállt volna belőle az élet.

Mr. Guppy nézi, hogyan tér újra magához, hogyan fut végig rajta egy gyönge remegés, mint a víz színén gyűrűző hullámok, látja, hogy nagy erőfeszítéssel nyugalmat parancsol magára, s visszakényszeríti magát a jelenbe, az adott helyzetbe s ahhoz, amit a fiatalember az imént elmondott.

- Milady előtt ismerős a Hawdon név?

- Hallottam már azelőtt.

- Nem valamilyen oldalági vagy távoli rokona méltóságod családjának?

- Nem.

- Nohát - mondja Mr. Guppy -, akkor elérkeztem az ügy utolsó pontjához, már amennyire eddig jutottam benne. Még nincs vége a dolognak, halad, fejlődik, én egyre közelebb és közelebb kerülök a megoldáshoz. Meg kell tudnia méltóságodnak, hogy egy Krook nevű ember házában, a Chancery Lane közelében, nem sokkal ezelőtt holtan találtak egy írnokot, egy másolót, aki nagy nyomorban lakott ott. Vizsgálatot tartottak az ügyben; az írnok ismeretlen egyén volt, senki sem tudta a nevét. Én azonban, milady, épp most a napokban fedeztem fel, hogy a másoló-írnokot Hawdonnak hívták.

- S mi közöm van ehhez énnekem?

- Úgy ám, milady, éppen ez itt a kérdés! Mármost, milady, egy furcsa dolog történt ennek az embernek a halála után. Megjelent egy hölgy... egy álruhába öltözött hölgy, milady, aki elment megnézni a férfi halála színhelyét, s elment megnézni a sírját. Egy utcaseprő fiút fogadott fel, hogy mutassa meg neki.

Milady legyezgetni kezdi magát, és megint azzal az arckifejezéssel, amely más korokban olyan veszedelmes lett volna a Guppy nevű fiatalemberre nézve.

- Azt hitték, milady, hogy semmit nem hagyott hátra a férfi, amiből megállapíthatnánk esetleg a személyazonosságát. Pedig hagyott. Egy köteg régi levelet.

A legyező továbbra is legyezget. Lady Dedlock egy pillanatra sem veszi le tekintetét a fiatalemberről.

- Valaki megszerezte ezeket a leveleket, és elrejtette őket. Holnap este pedig, milady, az én birtokomba kerülnek.

- Még mindig csak azt kérdem magától, hogy mi közöm van nekem mindehhez.

- Milady, ezzel be is fejezem. - Mr. Guppy feláll. - Ha ezeknek a körülményeknek a láncolata... a fiatal hölgy és méltóságod közt fennálló kétségbevonhatatlan rendkívüli hasonlatosság, amit az esküdtszék is kézzelfogható ténynek tekintene; Miss Barbary, aki Summerson kisasszonyt fölnevelte; az ő állítása, hogy Summerson kisasszony igazi neve Hawdon; az a tény, hogy méltóságod mindkét nevet igen jól ismeri; továbbá az a körülmény, ahogyan Hawdon meghalt... ha mindez elegendő ahhoz, hogy méltóságodat családi szempontból érdekelje az ügy folytatása, akkor el fogom hozni a leveleket. Ez ideig még nem voltak a kezemben. Mihelyt megkapom őket, azonmód elhozom ide, és méltóságoddal együtt fogom átnézni először a csomagot. Elmondtam, amit akartam. Elmondtam méltóságodnak, hogy roppant kellemetlen helyzetbe kerülnék, ha bármiféle panasz merülne föl ellenem; mindaz, amit mondtam, szigorúan bizalmas.

Ennyi az egész, vagy egyéb célja is van a Guppy nevű fiatalembernek? Vagy ha nincs, akkor mi az, amit még rejteget?

Mr. Guppy ebben a tekintetben vetélkedhet miladyvel. Hiába nézik őt, mert ő meg az asztalt nézi, és a tanúk padjához szokott arca nem árul el semmit.

- Elhozhatja a leveleket - mondja milady -, igen, ha kedve tartja.

Az asztalon áll milady ékszeres dobozkája - díszes csecsebecse, úgy lepántolva és lelakatolva, mint egy hatalmas öreg szekrény. Utána nyúl, s egyre csak a fiatalembert nézve, kikulcsolja.

- Ó! Biztosíthatom, milady, hogy egyáltalában nem vezetett semmiféle ilyen indok - mondja Mr. Guppy -, és nem fogadhatok el semmi effélét. Ajánlom magam, milady, és azért nagyon köszönöm.

A fiatalember ezzel meghajtja magát, és lemegy a lépcsőn; odalent pedig a gőgös lakáj nem érzi szükségesnek, hogy kikísérje.

Mialatt Sir Leicester könyvtárának a kandallója előtt melegszik, és az újságja fölött bóbiskol, nem hullámzik végig valami a házon, amitől felriadna? Nem, semmi. A szó, a zokogás, a sírás mind csak levegő; a levegő pedig úgy be van zárva itt a városi palotában, hogy egy rezzenés se juthat Sir Leicester fülébe; pedig ez a kiáltás mégis itt száll a házban, egy térdre rogyott, kétségbeesett asszony kiáltása:

- Ó, gyermekem, gyermekem! Nem haltál meg születésed órájában, ahogy az én szívtelen testvérnéném mondta, hanem ő nevelt föl téged rideg szigorral, miután megtagadott engem, és megtagadta a nevemet. Ó, gyermekem, ó, gyermekem!

Richard elutazása után egy kis idő múlva történt, hogy vendégünk érkezett néhány napra. Egy idősebb hölgy, Mrs. Woodcourt volt ez, aki Walesből jött fel Mrs. Bayham Badgerékhez, s miután "Allan fia kívánságára" írt egy levelet gyámapámnak, melyben elmondta, amit a fiáról megtudott, és hogy Allan jól van, és hogy "szívélyesen üdvözöl mindnyájunkat", gyámapám meghívta őt Pusztaházára. Mrs. Woodcourt majdnem három hetet töltött nálunk. Nagyon kedves volt hozzám, s roppantul bizalmas - annyira, hogy sokszor szinte kényelmetlenül éreztem magam miatta.

Esténként, amikor már aludni indultam volna, rendszerint meghívott a szobájába; egy nagy karosszékben ült mindig a tűz mellett; aztán mesélt nekem, jaj istenem, mesélt megállás nélkül Morgan ap Kerrigről, annyit, hogy még az élettől is elment a kedvem a végén! Néha elszavalt egy-két versszakot a Crumlinwallinwerből és a Mewlinwillinwooddból (ha jól írom a neveket, de biztos, hogy nem), s egészen tűzbe jött a versekbe foglalt szenvedélyektől. Én ugyan sohasem tudtam meg, hogy miről szóltak (mert walesi nyelven írták), legfeljebb annyit értettem meg belőlük, hogy a Morgan ap Kerrig nemzetségét dicsőítették.

- Látja, Summerson kisasszony - mondogatta nekem méltóságteljes diadallal -, ez az én fiam öröksége. Akárhová vesse is a sorsa, mindig hivatkozhat Ap Kerriggel való rokonságára. Lehet, hogy nem lesz pénze, de mindig megmarad neki, ami ennél sokkal több, a származása, kedvesem.

Megvolt a magam véleménye arról, hogy vajon olyan sokat törődik-e a fia Indiában és Kínában Morgan ap Kerrigékkel; de persze ezt nem mondtam el neki soha. Csak azt feleltem rendszerint, hogy nagyon szép dolog ilyen előkelő családból származni.

- Bizony, drágám, nagyon szép dolog - mondta erre mindig Mrs. Woodcourt. - Megvannak a hátrányai is, a fiam például nem választhat akárkit feleségül magának, de hát a királyi család is ugyanígy kötve van a házasságok kérdésében.

Ilyenkor Mrs. Woodcourt mindig megpaskolta a karomat, és megsimogatott, hogy ezzel is jelezze, milyen jó véleménnyel van rólam, dacára a köztünk tátongó nagy szakadéknak.

Hiába igyekeztem másra terelni a szót szokásom szerint, már csak a változatosság kedvéért is, Mrs. Woodcourt nem hagyta magát eltéríteni ettől a tárgytól.

- Kedvesem - szólt hozzám egy este -, maga olyan okos lány, maga a korához képest olyan higgadt fölénnyel és bölcsességgel szemléli a világot, hogy jólesik nekem ezekről az én családi ügyeimről beszélni magával. Nem nagyon ismeri a fiamat, drágám, de azért biztosan emlékszik még rá?

- Igen, emlékszem rá, asszonyom.

- Emlékszik, drágám. Hát én azt tartom, drágám, hogy maga ért az emberekhez, meg tudja ítélni a jellemüket, és szeretném tudni, mi a véleménye a fiamról.

- Ó, Mrs. Woodcourt - mondtam -, ez nagyon nehéz dolog.

- Mi van ebben olyan nehéz, drágám? - kérdezte. - Nem értem.

- Véleményt mondani...

- Ilyen futó ismeretség alapján, ugye, kedvesem? Az igaz, így már értem.

Én nem így értettem, hiszen Mr. Woodcourt végeredményben elég sokat megfordult nálunk, és egészen bizalmas barátságba keveredett gyámapámmal. Meg is mondtam ezt, s hozzátettem, hogy - szerintünk - kitűnően érti a szakmáját, és hogy a Flite kisasszony iránt való jósága és kedvessége minden dicséretet felülmúl.

- Maga igazságosan ítéli őt meg! - mondta Mrs. Woodcourt, megszorítva a kezemet. - Nagyon találóan jellemzi őt. Allan édes gyerek, és kifogástalan orvos. Ezt kell mondanom, pedig az anyja vagyok. Azonban, kénytelen vagyok bevallani, neki is megvannak a maga hibái, szívecském.

- Mindnyájunknak megvannak - feleltem.

- Ó! Csakhogy az ő hibái igazán hibák, melyekről leszokhatna, és le is kell szoknia - felelte az eleven eszű néni, és elevenen rázogatta a fejét. - Annyira megszerettem magát, drágám, hogy magának elárulhatom, mint közömbös és elfogulatlan kívülállónak: Allan teljesen megbízhatatlan.

Azt feleltem erre, hogy el sem tudom képzelni őt másként, mint a legmegbízhatóbb, legbuzgóbb orvosnak, hiszen olyan jó hírnévre tett szert a hivatásában.

- Ebben megint csak igaza van, kedvesem - válaszolta az öreg hölgy -, én azonban nem a szakmájáról beszélek, tudja.

- Ó! - szóltam.

- Nem - mondta -, nem arról beszélek, drágám, hanem a magánügyeiről, a társaságbeli viselkedéséről. Jobbra-balra udvarol örökké, csapja a szelet a kisasszonyoknak, ilyen is volt mindig, tizennyolc éves kora óta. De tudja, kedvesem, soha nem vette komolyan egyiküket sem, és soha nem akart semmi rosszat vele, és igazán nem akart soha egyebet kifejezni mindezzel, mint udvariasságot és jóindulatot. Mégsem helyes azonban, tudja, ugye nem?

- Nem - feleltem, mert úgy láttam, hogy ezt a feleletet várja tőlem.

- Azonfelül könnyen félreértésekre vezethet, tudja, drágám.

Elismertem én is, hogy könnyen.

- Ezért aztán figyelmeztettem is sokszor, hogy legyen vigyázatosabb, tartozik ezzel önnönmagának is, másoknak is. No de hát most, hogy olyan messzi földre utazott, és bizonytalan időre, és minthogy biztosan sok alkalma lesz majd jó társaságban forogni és ismeretségeket szerezni, azt hiszem, fátyolt boríthatunk az egészre, ami elmúlt, elmúlt. No és maga, szívecském - mondta az öreg hölgy szaporán bólogatva és mosolyogva megint -, hát magácskával hogy áll a helyzet, angyalom?

- Velem, Mrs. Woodcourt?

- Hogy önző módon ne csak mindig az én fiamról beszélgessünk, aki elment szerencsét csinálni és feleséget keresni magának... hát maga mikor akar szerencsét csinálni és férjhez menni, Summerson kisasszony? No nézd csak! Hogy elpirult!

Nem hiszem, hogy elpirultam volna - de az sem lett volna fontos, ha csakugyan elpirultam volna -, és azt feleltem, hogy tökéletesen meg vagyok elégedve a mostani szerencsémmel, s nem kívánok helyette mást.

- Ne mondjam el, mit szoktam én gondolni mindig magáról és arról a szerencséről, ami még magára vár, drágám? - kérdezte Mrs. Woodcourt.

- Ha gondolja, Mrs. Woodcourt, hogy ért a jövendőmondáshoz - feleltem.

- Hát azt, hogy hozzá fog menni valakihez, aki nagyon gazdag, nagyon értékes ember, és sokkal idősebb magánál, talán huszonöt évvel is idősebb. És nagyszerű feleség lesz magából, nagyon fogják szeretni, és nagyon boldog lesz.

- Hát ez igazán szerencsés jövendölés - feleltem. - De miért vár éppen énrám ez a szerencse?

- Drágám - válaszolta -, maga olyan szorgalmas, olyan csinos, az életkörülményei is éppen olyanok, hogy ez magára illik, és így is fog történni. És ehhez a házasságához, szívecském, senki sem fog őszintébben szerencsét kívánni magának, mint én.

Furcsa, hogy az ilyesmitől kényelmetlen érzése támadjon az embernek, de azt hiszem, nekem kényelmetlen érzéseim támadtak. Sokért nem adtam volna, ha az eleven öreg hölgy nem avat be ennyire a bizalmába, de hát sehogyan sem lehetett elhárítani a dolgot. Nem tudtam, mit tartsak felőle ezek után. Hol gyanakodtam rá, hogy furfangos, ravasz teremtés; hol pedig tökéletesen jámbornak és egyenesnek tartottam a becsületes walesi lelkével. S ha vonzódtam hozzá, mint ahogy vonzódtam is, mert azon voltam, hogy megszeressen, akkor miért kell olyan nyugtalanul és olyan fájdalmasan rágódnom utólag minden egyes szaván? Miért nyugtalanított, hogy itt van minálunk, és hogy esténként bizalmasan elbeszélget velem, ha mégis az volt éppen az érzésem, hogy jobb ez így, hogy valami módon biztonságosabb ez így, mintha valahol másutt lenne? Bonyolult, ellentmondó, zavaros dolgok voltak ezek, s nem tudtam róluk számot adni magamnak.

Így hát amikor Mrs. Woodcourt elment, sajnáltam is, hogy elmegy, de meg is könnyebbültem. Aztán megjött Jellyby Caddy, és hozott magával annyi családi újságot, hogy volt mivel foglalkoznunk bőven.

Először is kijelentette Caddy (s nem volt hajlandó eleinte semmi mást elmondani), hogy én vagyok a világon a legjobb tanácsadó. Ada erre azt felelte, hogy ez egyáltalán nem újság; amellett nagy csacsiság, mondtam persze én. Aztán Caddy elmondta, hogy egy hónap múlva megesküsznek; és ha Ada meg én lennénk a nyoszolyólányok az esküvőjén, a világon a legboldogabbá tennénk őt. Hát bizony ez csakugyan nagy újság volt, meg kellett tárgyalnunk a dolgot.

Kiderült, hogy Caddy boldogtalan papája keresztülevickélt a csődjén, hitelezőinek kegyelméből és könyörületességéből; s valahogy Isten segítségével megszabadult az ügyeitől, anélkül hogy sikerült volna kiigazodnia bennük. Így aztán tisztességben, békében elengedték a "hivatalába", hogy elölről kezdhesse az életet. Hogy mivel foglalkozott a hivatalában, azt sohasem tudtam meg. Caddy azt mondta, "általános vámházi tisztviselő"; s az egész foglalkozásából csak azt az egyet értettem meg, hogy amikor a szokottnál is nagyobb szüksége volt pénzre, mindig kiment érte a kikötőkbe, s rendszerint nem kapott.

Miután átköltöztek Hatton Gardenba, bútorozott albérleti lakásba, (ahol a gyerekek, amikor később meglátogattam ott őket, éppen a székek ülőkéiből vagdosták ki a lószőrt), Caddy összehozta a papáját az öreg Mr. Turveydroppal; a szelíd Mr. Jellyby pedig olyan fenntartás nélkül behódolt Mr. Turveydrop Választékos Viselkedésének, hogy a legjobb barátok lettek.

Megkérdeztem Caddyt, tud-e Mrs. Jellyby arról, hogy kitűzték az esküvő napját.

- Ó, Eszter, hiszen ismered mamát - felelte. - Lehetetlenség megmondani, hogy tudja-e vagy sem. Elég sokszor megmondtuk neki, s ha mondja neki az ember, csak néz rám nyugodtan, megcsóválja a fejét: "Ó, Caddy, Caddy, mennyit nyaggatsz!", és folytatja a levelezését Borriobulével.

- És hogy állsz a kelengyéddel, Caddy? - kérdeztem.

- Hát édes Eszterkém - felelte, letörülgetve a könnyeit -, meg kell tennem mindent, ami csak tőlem telik, aztán bíznom kell az én drága Prince-emben, hogy nem lesznek rossz emlékei arról, milyen szegényen és rongyosan mentem hozzá feleségül. Ha Borriobulé számára kellene valakit kiházasítani, mama mindjárt tudná, mit kell csinálni, s csinálná is lelkesen. Így azonban se nem tudja, se nem érdekli az egész dolog.

Adával azt a tervet eszeltük ki, s fel is vetettük mindjárt, hogy Caddy lakjon nálunk három hétig, utána én megyek el hozzájuk egy hétre; s ez alatt az idő alatt mind a hárman nekilátunk szabni, varrni, foltozni, toldozni, s elkészítjük a legnagyobb részét a ruhatárának. Gyámapám éppúgy el volt ragadtatva az ötlettől, mint Caddy, úgyhogy másnap hazakísértük a lányt, elintéztük a dolgot, aztán diadalmasan újra visszahoztuk őt a dobozaival meg valamennyi bevásárlásával együtt, amit csak ki lehetett szorítani abból a tízfontos bankóból, melyet Mr. Jellyby nyilván talált a kikötőben, de amelyet mindenesetre Caddynek ajándékozott. Hogy mit nem adott volna gyámapám, ha felbiztatjuk, azt megmondani is nehéz, mi azonban úgy találtuk helyesnek, hogy csupán a menyasszonyi ruháját és fátylát vállalja magára. Belement az egyezségbe; Caddy pedig, ha valaha életében volt boldog, hát most az volt, mikor nekiültünk a munkának.

Elég ügyetlenül bánt a tűvel szegény feje, összevissza szurkálta az ujjait, de aztán hamarosan belejött a dologba. Így dolgoztunk szaporán nap mint nap, Caddy, az én kis angyalom, a kis Charley szobalányom, egy varrónő a városból meg én, jókedvűen. Így, szabással-varrással, a háztartás vezetésével, a Charleynak adott leckékkel, az esti backgammon-játszmákkal gyorsan elrepült a három hét. Akkor hazakísértem Caddyt, hogy nekilássunk az ottani tennivalóknak.

Ha azt mondom, hazakísértem Caddyt, a Hatton Garden-beli bútorozott szállásukra értem. Kétszer vagy háromszor jártunk a Newman utcában is, ahol szintén folytak már az előkészületek - nagyrészt, úgy vettem észre, hogy az öreg Mr. Turveydrop kényelmének fokozására s egy kevés a fiatal házasok olcsó elhelyezésére a legfelső emeleten -, a fő törekvésünk azonban az volt, hogy Jellybyék albérleti lakását valahogyan kicsinosítsuk a lakodalom tiszteletére, és hogy Mrs. Jellybyt valahogyan halványan a tudatára ébresszük a közelgő eseménynek.

Ez az utóbbi volt a nehezebbik a kettő közül, mivel Mrs. Jellyby és egy beteges külsejű fiú elfoglalták az elülső lakószobát (a hátulsó csak egy kis fülke volt), és úgy teleszórták papírhulladékkal és Borriobulé-okiratokkal, mint egy piszkos istállót szalmával. A gyerekek szegények rohangásztak és bukfenceztek le-föl a házban, ahogy már megszokták azelőtt is.

Minthogy gondolni sem lehetett arra, hogy egy hét leforgása alatt csak valamennyire is bemutatható állapotba hozzuk ezeket a kis szerencsétleneket, azt javasoltam Caddynek, dugjuk el őket az esküvő délelőttjén a kis padlásszobában, ahol aludni szoktak, s korlátozzuk minden igyekezetünket a mamára, a mama szobájára és egy tisztességes esküvői ebédre. Valóban, Mrs. Jellybyre komoly figyelmet kellett fordítani, mert a hátán látható rácsos ablak alaposan kitágult első találkozásunk óta, a haja pedig úgy lobogott, mint a szemetesló sörénye.

Caddy kelengyéjét kiraktuk az ágyára. Úgy gondoltam, legjobb lesz erről az oldalról megközelíteni Mrs. Jellybyt, így hát egy este, miután a beteges külsejű fiú elment, megkértem őt, hogy jöjjön és nézze meg.

- Édes Summerson kisasszony - mondta Mrs. Jellyby, szokott nyájas nyugalmával emelkedve föl íróasztala mellől -, igazán nevetséges ez a nagy készülődés, még ha a maga segítsége a kedvességét bizonyítja is. Ki sem tudom mondani, milyen képtelenségnek érzem, hogy Caddy férjhez megy! Jaj, Caddy, te csacsi, csacsi jószág!

Mindamellett feljött velünk az emeletre, és a szokott távolbavesző tekintetével megnézte a ruhákat. Amikor újra lementünk, megkérdezte tőlem, csakugyan a jövő szerdán kerül-e sor erre a kellemetlen ügyre. Igennel válaszoltam, mire megkérdezte:

- Az én szobámra is szükség lesz, kedves Summerson kisasszony? Mert teljes lehetetlenség elrakni az irataimat.

Vettem magamnak a bátorságot, és megmondtam kereken, hogy a szobára okvetlenül szükség lesz, s hogy azt hiszem, el kell raknunk valahová az iratokat.

- Hát jó, kedves Summerson kisasszony - felelte Mrs. Jellyby -, maga biztosan jobban tudja, mint én. De Caddy olyan zavart okozott nekem azzal, hogy fel kellett fogadnom miatta ezt a fiút, amikor annyira túl vagyok terhelve a közügyekkel, hogy azt se tudom, mit csináljak. Azonkívül a kerületi szervezetnek is lesz egy gyűlése szerdán délután, s igazán komolyan alkalmatlan nekem a dolog.

- Előreláthatóan nem fog megismétlődni - mondtam mosolyogva. - Caddy csak egyszer megy férjhez, valószínűleg.

- Az igaz - felelte Mrs. Jellyby -, az igaz, drágám. Hát majd megcsináljuk, ahogy tudjuk.

A lakás meglehetősen szűk volt; de úgy képzeltem, hogy ha Mrs. Jellyby egyedül bérelte volna ki háztartása számára az egész Szent Pál-székesegyházat, az épület nagyságából akkor is csak annyi hasznuk lett volna, hogy több helyet tudnak összeszemetelni. Azt hiszem, a Caddy esküvőjére való készülődés idejére a család minden összetörhető ingósága össze is volt már törve; minden elrontható holmijuk el volt már rontva; s a ház minden bepiszkítható tulajdona, a drágalátos csemeték térdétől kezdve az ajtótáblákig, úgy össze volt maszatolva, amennyire csak lehetett.

Szegény Mr. Jellyby nagyon ritkán szólalt meg, ha otthon volt, majdnem mindig a falnak támasztott fejjel üldögélt csak, de mikor most látta, hogy Caddyvel megpróbálunk valami kis rendet teremteni ebben a pusztulásban, levetette a kabátját, hogy segítsen nekünk. Amikor azonban kinyitogattuk a szekrényeket, fiókokat, olyan csodálatos dolgok kerültek felszínre - penészes süteménymaradékok, ecetes szagú üvegek, Mrs. Jellyby főkötői, levelek, tea, villák, fél pár gyerekcsizmák, gyerekcipők, ostya, fazékfedők, összeragadt cukor ringy-rongy papírzacskóban, zsámolyok, drótkefék, kenyér, Mrs. Jellyby sipkái, kalapjai, összezsírozott könyvek, törött gyertyatartók, dióhéj, elfogyasztott rákok ollói és fejei, asztalkendők, kesztyűk, kávézacc, esernyők -, hogy Mr. Jellyby ijedten pislogott, és újra visszavonult. De minden este bejött azért hozzánk szabályszerűen, levetette a kabátját, s úgy ült ott a falnak támasztott fejjel, mint aki segíteni akar nekünk, csak nem tudja, hogyan csinálja.

- Szegény papa! - mondta nekem Caddy a nagy nap előestéjén, amikorra már csakugyan sikerült valamelyest rendet teremtenünk. - Nem szép dolog tőlem, hogy itthagyom, Eszter. De ha maradnék is, mit tehetnék én itt? Amióta veled megismerkedtem, mindig csak rendezgetek, tisztogatok, takarítgatok itt; de hiába, hasztalan. Mama és Afrika, ők ketten mindjárt fölforgatják az egész házat. Minden cselédünk iszik. Mama mindent tönkretesz.

Már azt hittem, Mrs. Jellyby ezen az estén sohase hagyja abba a kávéivást és irományainak a derűs nézegetését. Éjfél is elmúlt, mire megkaptuk a szobát; s addigra már olyan csüggesztő állapotba került, hogy Caddy, aki amúgy is kidűlőfélben volt, elkeseredetten leült a piszok közepére, és sírva fakadt. De nemsokára visszatért a jókedve, és csodákat műveltünk a szobával, mielőtt lefeküdtünk volna.

Reggel, egy kis virág, rengeteg szappan és víz meg egy kis rendezgetés segítségével, már egészen vidáman festett a szoba. Az egyszerű reggeli is jól sikerült, és Caddy igazán nagyon bájos volt. A gyerekek számára odafönt rendeztünk egy kis ünnepséget, Pipit ültettük az asztalfőre, megmutattuk nekik Caddyt a menyasszonyi ruhájában. Tapsikoltak, ujjongtak, Caddy pedig sírt, hogy el kell hagynia őket, és ölelgette valamennyit szakadatlanul, míg föl nem hoztuk Prince-et, hogy vigye el tőlük a lányt, s ekkor, sajnálattal kell beszámolnom róla, Pipi megharapta a vőlegényt. Odalent pedig az öreg Mr. Turveydrop viselkedett kimondhatatlanul választékosan, áldását adta Caddyre, és értésére adta gyámapámnak, hogy a fia boldogsága az ő saját atyai műve.

- Kedves uram - mondta Mr. Turveydrop -, a fiatalok nálam fognak lakni; elég tágas a házam ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek benne, mindig hajlékot fognak találni az én fedelem alatt. Talán szívesebben vettem volna, meg fogja érteni, Mr. Jarndyce, mire gondolok, hiszen emlékszik még a régenshercegre, fenséges jóakarómra... szívesebben vettem volna, ha a fiam olyan családba házasodik be, ahol jobban értenek a Viselkedéshez; de hát legyen meg az Ég akarata!

Meg volt híva Mr. Pardiggle is a feleségével - egy konok tekintetű férfiú, bő mellényben és sörtés hajjal, aki dörgő, mély hangon beszélt a nemes célokra adományozott filléreiről vagy a felesége filléreiről vagy az öt fiuk filléreiről. Ott volt Wisk kisasszony, akinek hivatása abból állt, hogy megmutassa a világnak, a nők hivatása azonos a férfiak hivatásával; és hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek az a hivatásuk, hogy határozati javaslatokat mondjanak ki közgyűléseken mindenféléről nagy általánosságban. Nem volt sok vendég, de aki ott volt, mint ezt az ember el is várhatta Mrs. Jellybyéknél, az egytől egyig mind a közügyeknek szentelte kizárólag az életét. Az említetteken kívül ott volt még egy rendkívül piszkos hölgy, félrecsúszott kalappal a fején, továbbá egy veszekedős úriember. A legnagyobb leleményességgel is bajosan lehetett volna összehozni olyan vendégseregletet, amely kevésbé illik az alkalomhoz, mint ez a társaság.

Hanem úgy látom, előrebocsátom az eseményeket, ahelyett hogy előbb férjhez adtam volna Caddyt. Mindnyájan elmentünk a templomba, s Mr. Jellyby bevezette Caddyt. Hogy a szertartás alatt milyen képpel állt mögöttünk, nyoszolyólányok mögött az öreg Mr. Turveydrop, bal karja alá fogva a kalapját, felhúzott vállal, s hogy utána miként üdvözölt bennünket, azt sohasem tudnám méltóképpen ecsetelni. Wisk kisasszony zordonan és megvető arckifejezéssel hallgatta végig a szertartást, ezt a sérelmet, mely a női nemet érte. Mrs. Jellyby szenvtelen mosolyával és élénk tekintetével úgy festett, mint akinek az egész társaságból a legkevesebb köze van a dologhoz.

Aztán szépen visszamentünk ebédelni, az asztalfőre Mrs. Jellyby ült, az asztal végébe pedig Mr. Jellyby. Caddy előbb felsettenkedett az emeletre, hogy újra megölelhesse a gyerekeket, s elmondja nekik, hogy már Turveydropnénak hívják. Gyámapám derűs kedélyével némiképp kellemessé tudta tenni még ezt a kedélytelen társaságot is. Senki sem tudott itt másról beszélni, mint a saját kizárólagos témájáról, és erről is csak úgy, mintha ezenkívül semmi más nem is létezne a világon; gyámapám azonban mindent jókedvűen Caddy biztatására és a házasságuk ünneplésére fordított, s az ő segítségével szépen végigcsináltuk az ebédet. Nem is merek rágondolni, mi lett volna, ha ő nincs jelen, mert az egész társaság mélyen lenézte a menyasszonyt, a vőlegényt és az öreg Mr. Turveydropot - az öreg Mr. Turveydrop pedig, választékos viselkedésének tudatában, messze fölötte állónak érezte magát valamennyiük fölött -, úgyhogy az eset igazán reménytelennek ígérkezett.

Végül aztán eljött az ideje, hogy Caddynek mennie kellett, és fölrakták minden holmiját a kétfogatú bérkocsira, amely az urával együtt Gravesendbe viszi majd őket.

- Úgy sajnálom, mama, hogy nem írhatom neked ezentúl is a leveleidet - zokogta Caddy. - Ugye most már nem haragszol rám?

- Jaj, Caddy, Caddy! - mondta Mrs. Jellyby. - Hányszor mondtam már neked, hogy felvettem egy fiút, és a dolog el van intézve.

- De ugye biztos, hogy egy csöppet sem haragszol rám, mama? Mondd, mielőtt elmennék, ugye biztos, mama?

- Te bolond Caddy - felelte Mrs. Jellyby -, hát úgy nézek én ki, mint aki haragszik, vagy szoktam én haragudni, vagy ráérek én haragudni? Hogyan kérdezhetsz ilyet?

- Viseld egy kicsit gondját papának, amíg én távol leszek, mama!

Mrs. Jellyby jót nevetett ezen az ötleten.

- Te romantikus gyerek, te - mondta, könnyedén megveregetve Caddy hátát. - No eredj! A legjobb barátok maradunk. Hát isten áldjon, Caddy, és sok boldogságot kívánok neked!

Aztán Caddy az apjának kapaszkodott a nyakába, odaszorította arcát az arcához, mintha valami szegény, bús, szenvedő gyereket dédelgetne. Mindez az előcsarnokban történt. Végül Prince karon fogta Caddyt, s nagy tisztelettel és megindultsággal az apja elé léptek.

- Még egyszer, ismételten, nagyon-nagyon köszönjük, apám! - mondta Prince. - Végtelenül hálás vagyok minden jóságáért és mindenért, amit a házasságunkért tett, s biztosíthatom, hogy ugyanilyen hálás Caddy is.

- Nagyon-nagyon - zokogta Caddy. - Na-ha-gyon!

- Édes jó fiam - mondta Mr. Turveydrop - s édes jó lányom, megtettem a kötelességemet. Házam a tiétek, szívem a tiétek, mindenem a tiétek. Nem hagylak el benneteket soha, csak a halál választhat el egymástól. Édes fiam, egy hétig szándékoztok távol lenni, úgy hiszem?

- Egy hétig, kedves apám. Mához egy hétre jövünk haza.

- Drága fiacskám - mondta Mr. Turveydrop -, engedd meg, hogy még a jelenlegi kivételes körülmények között is felhívjam figyelmedet a pontosságra. Rendkívül fontos megtartani a tanítványokat, és az ilyen iskolákban a legkisebb hanyagságot is könnyen rossz néven vehetik.

- Mához egy hétre, apám, biztosan otthon leszünk vacsorára.

- Jól van! - mondta Mr. Turveydrop. - A ti szobátokban, édes Karolinám, be lesz gyújtva, és vacsorával foglak várni benneteket az én lakosztályomban. Igen, igen, Prince! - hárította el nagyvonalúan fiának esetleges szerénykedő tiltakozását. - Még idegenül éreznétek magatokat a felső helyiségekben Karolinával, úgyhogy aznap este az én lakosztályomban fogtok vacsorázni. Most hát isten áldjon benneteket!

Caddyék kocsija elment, én meg azt sem tudtam, Mrs. Jellyby és Mr. Turveydrop közül melyiket bámuljam jobban. Ahogy hazafelé kocsiztunk, gyámapámhoz fordultam.

- Én azt remélem, hogy ez a házasság nagyon jól fog sikerülni, ugye, gyámapám?

- Én is remélem, anyóka. Türelem. Majd meglátjuk.

- Máma keletről fúj-e a szél? - vetettem föl a kérdést.

Jókedvűen nevetni kezdett, és azt felelte:

- Nem.

- De reggel onnét fújt, azt hiszem - mondtam.

- Nem - felelte megint, s ezúttal Ada is közbeszólt kotnyelesen, az én drágám:

- Nem - mondta ő is, és megrázta a fejét; arany hajába fűzött virágjaival olyan volt, mint a viruló tavasz.

- Sokat értesz is te a keleti szelekhez, te édes csúnyaság, te! - mondtam, és imádatomban megcsókoltam, nem tehetek róla.

Alig néhány napja, hogy megint otthon voltunk, amikor egy este felmentem a szobámba, hogy Charley válla fölött belepillantsak a leckefüzetébe, miként boldogul. Charley számára keserves mesterség volt az írás, sehogyan sem tudott bánni a tollal, ahányat a kezébe vett, mindegyik megbokrosodott, rögtön nekivágott a rossz iránynak girbegörbe kanyargással, aztán megtorpant, fröcskölt, oldalt farolt, mint egy megnyergelt szamár. Roppant furcsa volt látni, milyen öreg betűket ró Charley fiatal keze - ráncos, reszketős, töpörödött betűket a dundi gyerekkéz. Pedig más dologban módfelett ügyesnek bizonyult Charley, olyan fürge kis ujjai voltak, hogy alig győztem nézni.

- Jól van, Charley - mondtam, belenézve egy sornyi O betűbe, melyek közt képviselve volt háromszögletű, négyszögletű, körte alakú és mindenféle fajtájú elnyomorítása az O betűnek -, haladunk, haladunk. Csak ha még sikerülne kerekre formálni, már tökéletes is lenne, Charley.

Kanyarítottam neki egy O betűt, aztán Charley is kanyarított egyet, de az övét nem akarta rendesen leírni a tolla, hanem egy hurkot csinált belőle.

- Annyi baj legyen, Charley. Fog ez menni nemsokára.

Charley letette a tollat, mert befejezte a leckét; nyitogatta-csukogatta az öklét, hogy a görcsöt kitornázza kis kezéből; komoly képpel nézegette a füzetoldalt, félig-meddig büszkén, félig-meddig kétkedve.

Aztán fölállt, és meghajtotta magát.

- Köszönöm szépen, kisasszony. Engedelmével, kisasszony, nem tetszik ismerni egy Jenny nevű szegény asszonyt?

- A vályogvető feleségét, Charley? Ismerem.

- Mikor nem sokkal ezelőtt kint jártam, hozzám lépett és megszólított, és azt mondta, hogy a kisasszony ismeri őt. Azt kérdezte tőlem, én vagyok-e a fiatal hölgy kis szobalánya... a kisasszonyt értette a fiatal hölgy alatt... s én azt feleltem, hogy igen, én.

- Azt hittem, elköltözött innét erről a vidékről a többiekkel együtt, Charley.

- El is költözött, kisasszony, de aztán megint visszajött oda, ahol azelőtt is laktak... bejártak hegyet-völgyet, kisasszony.

- Bejártak hegyet-völgyet, igazán, Charley?

- Igenis, kisasszony. - Ha Charley olyan kerek O betűket tudott volna a leckefüzetébe csinálni, mint amilyen kerek szemeket meresztett rám, akkor nem lett volna semmi hiba. - Három vagy négy napja itt járt ez a szegény asszony a ház körül, mert azt remélte, hogy megpillanthatja a kisasszonyt... nem akart semmi mást, azt mondja... de a kisasszony nem volt itthon. Akkor látott meg engem. Látta, hogy itt jövök-megyek - mondta Charley, s boldogságában és büszkeségében elkuncogta magát -, és azt gondolta, hogy talán én vagyok a kisasszony szobalánya!

- Azt gondolta, igazán, Charley?

- Igen, kisasszony - mondta Charley -, igazán, de igazán. - Charley megint kuncogott egyet ragyogó jókedvében, megint kerek szemeket csinált, és olyan komoly képet vágott, amilyen az én szobalányomhoz illett. Örökké el tudtam volna nézni Charleyt, amint magas méltóságának teljes tudatában ott állt előttem boldogan, fiatal arcával és alakjával, higgadt modorával, melyen olykor-olykor végtelenül kedvesen tört át a gyerekes jókedve, lelkendezése.

- És te hol találkoztál vele, Charley? - kérdeztem.

Kis szobalányom arca elborult, ahogyan azt felelte: "A patikánál, kisasszony." Ugyanis Charley még fekete ruhát viselt.

Megkérdeztem, az asszony beteg-e, a vályogos felesége. Charley azonban nemmel felelt. Másvalaki. Valaki a kunyhójukban, aki elcsavargott Saint Albansig, és tovább akar csavarogni, nem tudom, hova. Egy szegény fiú, mondta Charley. Se apja, se anyja, se senkije.

- És orvosságot vitt neki, Charley?

- Azt mondta, kisasszony - felelte Charley -, hogy egyszer már a fiú is megtette neki ezt a szolgálatot.

Kis szobalányom arca olyan élénk vágyat fejezett ki, amint előttem állt, hogy nem volt nehéz kitalálni a gondolatát.

- No jó, Charley - mondtam -, úgy látszik, az a legokosabb, amit tehetünk mi ketten, hogy átmegyünk Jennyhez, és megnézzük, mi a baj.

Charley készségét eléggé kifejezte az a fürgeség, amivel rohant a kalapomért, fátylamért, s ahogy maga is, miután engem felöltöztetett, becsavargatta magát meleg kendőjébe, szokatlan, régies módon, mint egy kis nagymama. Senkinek sem szóltunk semmit, csak elmentünk hazulról.

Hideg, barátságtalan este volt, a fák dideregtek a szélben. Egész nap zuhogott az ólmos eső; már napok óta esett, kis megszakításokkal. De estére éppen elállt. Az ég egy kicsit kitisztult, de azért nagyon komor maradt, még fölöttünk is, ahol pedig egy-két csillag is látszott. Az észak-északnyugati látóhatár alján, ahol három órával ezelőtt a nap leszállt, bágyadt világosság haldokolt még, szép volt s egyszersmind borzasztó is; megnyúlt, sötét felhőcsíkok szálltak föl lassan, mintha a háborgó tenger kezdene mozdulatlanná dermedni. London irányában fakó derengés lebegett az egész kopár feketeség fölött; s a kétféle fény különbözősége, s ha az ember a vörösebbik hunyorgást valami földöntúli máglya izzásának képzelte, amely ott parázslik a város nem látható házfalain és sok-sok ezer bámuló lakosának arcán, rendkívül ünnepélyesen hatott.

Nem képzeltem akkor este - nem, bizonyos, hogy egyáltalán nem képzeltem -, mi fog történni velem nemsokára. De azóta mindig úgy emlékszem rá vissza, hogy amikor megálltunk a kertajtóban, felnéztünk az égre, és elindultunk az utunkra, egy pillanatra az a megfoghatatlan érzésem támadt, hogy más vagyok, mint ami eddig voltam. Igen, emlékszem, ott és akkor történt ez. Ezt az érzést azóta is mindig összekapcsolom azzal a hellyel és idővel és mindennel, ami ahhoz a helyhez és időhöz tartozott, a város távoli hangjaitól kezdve a kutyaugatásig és a sáros domboldalon lefelé zörgő kerekek zajáig.

Szombat este volt, és a falu lakosságának nagy része, ahová igyekeztünk, valamerre iddogált. Csöndesebbnek látszott a helység, mint előző látogatásunkkor, de ugyanolyan nyomorúságosnak. Az égetőkemencék be voltak gyújtva, fojtogató füst sápadt kék párája gomolygott felénk.

A kunyhóhoz értünk, toldott-foldott ablakában halvány gyertya pislogott. Kopogtunk az ajtaján, és benyitottunk. Az anya, akinek a csecsemője meghalt, az ágy mellett ült egy széken, a gyenge kis tűz egyik oldalán; vele szemben pedig, a tűzhely másik oldalának támaszkodva egy rongyos fiú kuporgott a földön. Hóna alatt egy kucsma maradványait szorongatta, mint egy kis batyut; s rázkódni kezdett bele, ahogy melegedni próbált, míg a rozoga ajtó meg ablak is vele együtt nem rázkódott.

Nem emeltem fel rögtön a fátylamat, amint megszólítottam az asszonyt, mindjárt a belépésünkkor. A fiú abban a pillanatban fölriadt, és rám meredt, feltűnő rémülettel és megdöbbenéssel az arcán.

Olyan heves volt a mozdulata, s olyan nyilvánvalóan én okoztam az ijedtségét, hogy megálltam egy helyben, nem mentem közelebb hozzájuk.

- Nem akarok többet a temetőbe menni! - motyogta a fiú. - Mondtam már, hogy nem megyek oda többet!

Hátravetettem a fátylamat, és beszélni kezdtem az asszonnyal. Halkan válaszolt:

- Ne tessék törődni vele, kisasszony. Majd mindjárt magához tér. - Aztán a fiúhoz fordult. - Jo, Jo, hát mi bajod van?

- T'om hogy mér gyütt! - kiáltotta a fiú.

- Kicsoda?

- Az az úrihölgy ott. Azér gyütt, hogy elvigyen engem a temetőbe. Nem akarok a temetőbe menni.

- Egész nap szüntelenül csak ilyeneket beszél, kisasszony - mondta Jenny szelíden. - Ej, hát ne mereszd úgy a szemedet! Ez az én kisasszonyom, Jo.

- Igazán? - felelte a fiú kétkedve, s karját a lázas szeme elé emelve nézegetett engem. - Nekem úgy jön elő, mint az a másik. A kalapja nem az, se a kabátja, de nekem úgy jön elő, mint az a másik.

- Azért jöttem, hogy tehetek-e valamit érted - szóltam. - Mondd hát, mi a baj.

- Maj' megfagyok - felelte a fiú rekedten, éhes, vad tekintetét ide-oda jártatva rajtam -, aztán égek, aztán megint fázok, megint égek, nem is tudom, hányszor egy órában. A fejem meg csupa álmosság, és egészen meg akar bolondulni... és olyan száraz a torkom... és nincs is tán csontom a csont helyén, csak fájás.

- Mikor jött ide? - kérdeztem az asszonytól.

- Ma reggel találtam rá, kisasszony, a falu végében. Ismerem őt, még Londonból. Igaz-e, Jo?

- Tom-all-Alone'sból - felelte a fiú.

Mindig csak egy nagyon rövid kis időre szedte össze a figyelmét, aztán megint ide-oda vándorolt a szeme. A feje mindjárt lekókadt megint, nehézkesen himbálta a nyakát, s a hangja olyan volt, mintha félálomban beszélne.

- Mikor jött Londonból? - kérdeztem.

- Tennap jöttem Londonból - mondta a fiú önmagához beszélve, megint lázasan kipirulva. - Megyek valahová.

- Hová megy? - kérdeztem az asszonytól.

- Valahová - ismételte a fiú hangosabban. - Mindig csak megyek, csak megyek, többet, mint valaha életemben, amióta az a másik az aranyat adta nekem. Mindenki csak les engem, csak kerget engem. Hajszolnak mind reggeltől estig, föl se kelek, le se fekszem. Most elmegyek valahova. Mondta ő nekem, ott Tom-all-Alone'sban, amikor St. Albansból feljött, úgyhogy St. Albansnak vettem az utamat. Az is csak jó lesz, egykutya.

A végén mindig Charleyhoz beszélt.

- Mi lesz vele? - kérdeztem, félrevonva az asszonyt. - Ebben az állapotban nem tud továbbmenni, még ha lenne is valami úticélja, még ha tudná is, hogy hová igyekszik. Mi lesz vele?

- Nem tudom, kisasszony - felelte. - Jártam a dolgában mindenfelé, de hiába!

Jenny sokfelé járt, egyik helyről a másikra küldözgették; először túl korán volt ahhoz, hogy fölvegyék a fiút a kórházba, aztán meg túl késő lett hozzá. Egyik hivatalnok a másikhoz küldte az asszonyt, a másik pedig megint visszaküldte az elsőhöz, s így ment ez oda-vissza, előre-hátra, míg kezdtem azt hinni, hogy sokkal inkább azért az ügyességükért nevezték ki őket, amellyel ki tudtak bújni a dolguk elintézése alól, mintsem azért, hogy elvégezzék a kötelességüket. És mindezek után az asszony barátnője most így szólt (lihegve, mert futva érkezett, s meg is volt ijedve):

- Jenny, jön az urad hazafelé, és az enyém is jön nem messze tőle, hát az Isten irgalmazzon ennek a fiúnak, mert mi nem tehetünk többet érte!

Összeadtak hamarjában egy fél pennyt, gyorsan a kezébe nyomták, s a fiú így aztán magatehetetlenül, félig hálásan, félig érzéketlenül kicsoszogott a kunyhóból.

Nem mertem tovább maradni én sem, nehogy bajba hozzam őket. De mondtam Charleynak, hogy csak nem hagyhatjuk meghalni a fiút. Charley, aki sokkal jobban tudta, hogy mit kell tenni, mint én, s akinek a gyorsasága fölért a lélekjelenlétével, szaporán lépegetett előttem, és hamarosan utolértük Jót, éppen a téglaégetők előtt.

Megállt, amint rákiáltottunk, s ahogy hozzáléptem, újra rémülten meredt rám, üveges szemmel, s még a hidegrázása is abbamaradt. Hívtam, hogy jöjjön el velünk, s lesz rá gondunk, hogy ne maradjon fedél nélkül az éjszakára.

- Nem kell nekem fedél - mondta -, elfekszem én a meleg téglák közt.

Charley kicsit ijedten nézett rám. Félig-meddig engem is megrémített a fiú meredt pillantása.

De aztán ahogy intettem neki, megfordult, és jött utánam; s látván, hogy hallgat rám, egyenesen hazafelé indultam. Nem voltunk már messze, csak dombnak föl vezetett az út. Mindössze egy emberrel találkoztunk. Féltem, hogy nem érünk haza segítség nélkül, olyan bizonytalan és tántorgó volt a fiú járása. De mégsem panaszkodott s - ha megkockáztathatom ezt a furcsa állítást - egyáltalán nem törődött saját magával.

Egy percre kint hagytuk az előcsarnokban, ahol leroskadt az ablakülés sarkába, közönyösen bámulva maga elé, amire bajosan mondhatnánk azt, hogy álmélkodott a barátságos és kényelmes szoba ragyogásán, én pedig bementem a szalonba, hogy beszéljek gyámapámmal. Mr. Skimpole-t is ott találtam, aki a postakocsin érkezett, előzetes értesítés nélkül, mint ezt gyakran megtette. Sohasem hozott magával semmi ruhaneműt, hanem mindig kölcsönkért mindenfélét, amire szüksége volt.

Nyomban kijöttek velem mind a ketten, hogy megnézzék a fiút. A cselédség is összesereglett az előcsarnokban; a fiú az ablakülésen didergett, Charleyval az oldalán, mint egy sebzett állat, amelyet az árokparton szedtek fel.

- Nagyon szomorú dolog - mondta gyámapám, miután kérdezett tőle egyet-mást, és megtapogatta s megvizsgálta a szemét. - Mit szólsz hozzá, Harold?

- Legokosabb kitenni a szűrét - mondta Mr. Skimpole.

- Mit beszélsz? - kérdezte gyámapám, szinte haragosan.

- Édes jó Jarndyce - mondta Mr. Skimpole -, ismersz engem, gyermek vagyok. Szidjál meg, ha megérdemlem. De nem bírja a természetem az ilyen dolgokat. Sosem bírta, orvos koromban sem. Amellett veszélyes is, tudod. Csúnya, ragályos betegsége lehet, úgy látszik.

- El tudnám persze intézni - szólt gyámapám felém fordulva -, hogy felvegyék a megfelelő helyre, ha egyszerűen elmennék vele, és kierőszakolnám, ámbár nagyon szomorú dolog, hogy ha az ő állapota mellett még szükség van az én közbelépésemre. Azonban későre jár, az idő is csapnivaló, s a fiú teljesen ki van merülve. Van ott egy ágy abban a rendes kis padlásszobában a fészernél; legjobb lesz, ha oda lefektetjük, s reggel aztán el lehet majd vinni őt, jól betakargatva. Ezt is csináljuk.

- Mennyire irigylem a természetedet, Jarndyce! - mondta Mr. Skimpole gyerekes bámulattal. - Te nem riadsz vissza az ilyesmitől, se Summerson kisasszony nem riad vissza. Ez az akaraterő! Bennem egy csöpp akaraterő sincs...

- Nem tudsz persze semmit rendelni a fiúnak, ugye? - kérdezte gyámapám, visszanézve a válla fölött félig haragosan; csupán félig haragosan, mert sosem tekintette Mr. Skimpole-t komolyan vehető emberi lénynek.

- Édes jó Jarndyce, láttam a fiú zsebében egy üveg lázcsillapító orvosságot, annál jobbat nem tehet, mint hogy azt beveszi. Megmondhatod az embereknek, hogy locsoljanak szét egy kis ecetet, ahol a fiú aludni fog, és hogy tartsák a szobát mérsékelten hűvösen, a fiút pedig mérsékelten melegen. De tiszta szemtelenség tőlem, ha orvosi tanácsokat adok. Summerson kisasszony olyan jól ért a részletekhez, és igazán mindennel tisztában van.

Visszamentünk az előcsarnokba, és megmagyaráztuk Jónak, mi a szándékunk vele, aztán Charley újra elmagyarázta neki, ő pedig bágyadt részvétlenséggel hallgatta. A szolgálók nagy részvéttel voltak szánalmas állapota iránt, és buzgón igyekeztek segíteni, úgyhogy hamarosan rendbe hoztuk a padlásszobát, aztán a házbeliek közül néhány férfi átvitte őt a vizes udvaron, jól bebugyolálva. Charley volt a főrendező, ide-oda szaladgált a ház és a padlásszoba között, orvosságokkal, mindenféle apróságokkal, amiről úgy gondoltuk, hogy jót tesz majd neki. Gyámapám meglátogatta, még mielőtt magára hagyták volna éjszakára, s amikor visszajött, beszámolt róla, hogy látszólag jobban van, és elálmosodott, aludni készül. Kívülről rázárták az ajtót, mondta, nehogy önkívületében esetleg kimenjen, de úgy rendezték el a dolgokat, hogy tüstént meghallhassák, ha bármilyen zajt üt.

Charley utoljára azt jelentette, hogy a fiú nyugton van. Az ablakomból láttam a békésen világító lámpását, amit otthagytak neki a szobájában, s megnyugodva feküdtem le, abban a tudatban, hogy jó helyen van.

Hajnalban, ahogy világosodni kezdett, a szokásosnál nagyobb járás-kelés és beszéd ébresztett fel. Öltözködés közben kinéztem az ablakon, és leszóltam az egyik embernek, hogy nincs-e valami baj. A lámpás még mindig égett a padlásszoba ablakában.

- A fiú, kisasszony - felelte.

- Rosszabbul van? - kérdeztem.

- Oda lett, kisasszony.

- Meghalt?

- Hogy meghalt-e, kisasszony? Nem. Elment. Meglépett.

Hogy mikor ment el az éjszaka folyamán, hogy hogyan ment el és miért, azt reménytelen volt még találgatni is. Az ajtó ugyanúgy be volt reteszelve, mint este, a lámpás ott állt az ablakban, csak azt lehetett elképzelni, hogy a padlóba vágott csapóajtón keresztül ment el, amely az alatta levő üres kocsiszínhez vezetett. De ha csakugyan így történt, akkor le kellett csuknia maga után; az ajtón azonban nem látszott, hogy felnyitották volna. Semmi sem hiányzott a szobából. Miután erről határozottan meggyőződtünk, arra a szomorú feltevésre jutottunk, hogy nyilván egy önkívületi roham fogta el őt, s nekivágott az éjszakának.

Végignyomoztunk mindent, végigkutattunk minden elképzelhető helyet. Megnéztük a téglaégetőket, végigkérdeztük a kunyhók lakóit, különösen a két szegény asszonyt, de azok sem tudtak róla semmit. Az eső megint esett, de az éjszaka is olyan nedves volt, hogy lábnyomokat hiába is kerestünk volna. Árkot-bokrot, kőkerítést, sövénykerítést, boglyát, asztagot, mindent végigkutattak embereink az egész környéken, nem hever-e valahol eszméletlenül vagy élettelenül a fiú, de semmi nem jelezte, hogy egyáltalán a közelükben járt valaha. Attól a perctől fogva, hogy magára hagyták a padlásszobában, nyoma veszett.

Öt napig tartott a kutatás. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy akkor abbamaradt, hanem hogy akkor a figyelmem egy számomra nagyon emlékezetes esemény felé terelődött el.

Este, amikor Charley szokás szerint a szobámban írta a leckéjét, leültem vele szemben a kézimunkámmal, s érzem, hogy remeg az asztal. Felnézek, s látom, hogy az én kis szobalányom tetőtől talpig reszket.

- Charley - szóltam -, ennyire fázol?

- Igenis, kisasszony, úgy látszik - felelte. - Én nem tudom, mi van velem. Tegnap is ezt éreztem, körülbelül ugyanebben az időben, kisasszony. Ne tessék nyugtalankodni, de azt hiszem, megbetegedtem.

Meghallottam Ada hangját odakintről, és felugrottam, hogy gyorsan bezárjam az ajtót. Ada bekiáltott, hogy eresszem be, de azt feleltem:

- Most nem, drágaságom. Menj csak le. Nincs semmi különös, mindjárt megyek én is!

Ó! Sok időnek kellett eltelnie, hogy újra együtt lehettem az én kedves kislányommal.

Charley beteg lett. Tizenkét órával később már súlyos beteg. Beköltöztettem az én szobámba, lefektettem az ágyamba, és csendesen leültem ápolni őt. Elmondtam gyámapámnak, hogy miért érzem szükségesnek elkülöníteni magamat, miért nem szabad találkoznom legelsősorban az én kedves angyalommal. Eleinte nagyon gyakran odajött Ada az ajtóhoz, és szólítgatott, sőt zokogva, könnyes hangon tett nekem szemrehányásokat, hogy nem engedem be; de aztán írtam neki egy hosszú levelet, hogy csak elkeserít és nyugtalanná tesz vele, és könyörögve kértem, hogy ha szeret, és ha azt akarja, hogy ne aggódjam, hát ne jöjjön közelebb a kertnél.

Betettek nekem egy ágyat a nappali szobánkba, s az ajtót teljesen kitárva a két szobát egybenyitottam - most, hogy Ada elköltözött az épületnek ebből a részéből -, s ügyeltem, hogy állandóan jól ki legyen szellőztetve. Szegény Charley így betegeskedett; egyre rosszabbul lett, élet-halál közt lebegett egy ideig, sokáig, sokáig, hosszú éjszakákon és hosszú napokon át. Türelmes volt, sohasem panaszkodott, nemesen, szelíden, nagy lelkierővel viselte sorsát.

Nagyon elszomorított, ha arra gondoltam, hogy Charley szép kis arcát elváltoztatja és elcsúfítja majd a betegség, még ha fel is gyógyul - olyan gödröcskés kis gyerekarca volt -, de aztán ezt a gondot nagyobbára kiverte a fejemből a súlyosabb veszedelem. Mikor a legrosszabbul volt s félrebeszélt, lázas gondolatai visszajártak apjának betegágyához és a kis testvéreihez, de engem még akkor is megismert, legalábbis annyira, hogy a karomban megnyugodott, s csöndesebben motyogta tovább összevissza kalandozó gondolatait. Ilyenkor mindig azon járt az eszem, meg tudnám-e mondani valaha is a két életben maradó kisgyereknek, hogy az a kisgyerek, aki hűséges lelkével az ínségükben anyjuk helyett anyjuk lett, meghalt.

Charley nem halt meg. Ingadozva és lassan keresztüljutott a válságos ponton, ahol sokáig vesztegelt, aztán gyógyulni kezdett. Amire eleinte nem is látszott remény, hogy Charleyból még valaha a régi külsejű Charley lehessen, ez is egyre biztatóbbá vált; s hamarosan látnom kellett, hogy visszanyeri régi gyerekes báját újra.

Nagy nap volt az a reggel, amikor mindezt elmondhattam Adának, aki lent állt a kertben az ablak alatt, meg az az este, amikor először teázhattunk végre kettesben Charleyval a szomszéd szobában. Hanem még aznap este történt, hogy érezni kezdtem, ráz a hideg.

Mindkettőnk szerencséjére Charley már ágyban volt, és békésen aludt, amikor rémleni kezdett előttem, hogy megkaptam tőle a betegséget. Másnap korán reggel mindamellett elég jól éreztem magam ahhoz, hogy fölkeljek, s hogy viszonozhassam az ablakból Ada vidám üdvözletét, és elbeszélgessek vele annyi ideig, ameddig szoktunk.

Nem tudtam azonban megszabadulni attól az érzéstől, hogy éjszaka kissé önkívületben jöttem-mentem a két szobában, noha tudtam, hogy hol vagyok; és összezavartam az időket - s furcsán feszültek a tagjaim, mintha elnehezedtem volna, mintha nőne a súlyom.

Estére annyira romlott az állapotom, hogy elszántam magam Charley előkészítésére, s ezért így szóltam hozzá:

- Most már elég erősnek érzed magad, ugye, Charley?

- Ó, igen! - felelte Charley.

- Elég erősnek ahhoz, hogy elmondjak neked egy titkot, ugye, Charley?

- Elég erősnek, kisasszony! - kiáltotta Charley. De aztán a boldog lelkesedése tetőpontján egyszerre elborult az arca, mert leolvasta a titkot az én arcomról. Felkelt a nagy karosszékéből, és a nyakamba borult.

- Ó, kisasszony, én vagyok az oka! Én vagyok az oka!

- Nohát, Charley - szóltam, miután hagytam egy kicsit beszélni -, ha beteg leszek, minden bizalmam benned van, őszintén szólva. És ha nem leszel olyan nyugodt és önfegyelmezett, mint amilyen magaddal szemben voltál, akkor nem bízhatom rád magam, Charley.

- Csak egy kicsikét hadd sírjak még, kérem szépen, kisasszony - mondta Charley. - Jaj, édes jó kisasszonykám! Csak egy kicsikét hadd sírjak még, édes drágám!

Hagytam hát, hadd sírjon Charley még egy kicsikét, ami mind a kettőnknek jólesett.

- Most már bízhat bennem, kisasszony, kérem - mondta Charley lecsillapodva. - Figyelek minden szavára.

- Nem sok mondanivalóm van egyelőre, Charley. Este majd szólok az orvosodnak, hogy nem érzem jól magam, és hogy te fogsz ápolni engem. Reggel pedig, ha hallod Ada kisasszony hangját a kertben, te menj majd oda, Charley, és mondd azt, hogy alszom. A két szobát tartsd rendben, és szellőztesd ki mindig, úgy, ahogy én csináltam, de ne engedj be soha senkit.

Charley megígérte, én pedig lefeküdtem, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Este eljött a doktor, és én megkértem, tegye meg nekem, hogy egyelőre még ne szóljon a házban senkinek a betegségemről. Nagyon ködösen emlékszem csak erre az estére, az éjszaka összefolyt a nappallal, a nappal összefolyt az éjszakával; az első reggelen azonban még volt éppen annyi erőm, hogy odamenjek az ablakhoz, és beszélgessek Adával.

A második reggelen meghallottam lentről az édes hangját, s megkértem Charleyt kissé akadozó nyelvvel (nehezemre esett a beszéd), hogy menjen oda, és mondja, hogy alszom. Hallottam, hogy Ada halkan azt válaszolja: "Akkor ne zavard őt, Charley, a világért se!"

- Milyen az én édes büszkeségem, Charley? - kérdeztem.

- El van szontyolodva, kisasszony - felelte Charley, kikukucskálva a függöny mögül.

- De biztosan nagyon szép ma reggel.

- Az, csakugyan, kisasszony - felelte Charley kifelé lesve. - Még egyre néz fölfelé az ablakunkra.

Odahívtam Charleyt, és a lelkére kötöttem utolsó feladatát.

- Ha ő megtudja, Charley, hogy beteg vagyok, megpróbál majd bejönni hozzám a szobába. Ne engedd be, Charley, ha igazán szeretsz, ne engedd be semmi áron! Charley, ha csak egyetlenegyszer is beengeded, csupán egy pillantást vetni felém, ahogy itt fekszem, akkor én meghalok.

- Nem fogom! Soha nem fogom! - ígérte Charley.

- Jól van, bízom benned, kedves kis Charleym. No gyere, ülj hát le egy kicsit mellém, és nyújtsd ide a kezed. Mert én nem látlak, Charley. Vak vagyok!

Éjszaka van Lincoln's Innben, leszállt az este, s az irodákban elfújták a vastag gyertyákat, és az írnokok lecsörtettek a korhadt falépcsőkön, és szerteszéledtek. A kilencórai harangszó, mely bánatosan kong mindig semmiért, elszállt már, a kapukat becsukták, s az éjszakai portás, akinek félelmetes tehetsége van az alváshoz, ünnepélyesen őrködni kezd a kapusfülkében. A lépcsőházak ablaksoraiból vaksin pislognak a csillagokra a leernyőzött lámpák.

A maszatos emeleti ablaktáblákon imitt-amott gyertyafény homályos kis foltjai tanúskodnak arról, hogy valamelyik nagyeszű zugprókátor még ott körmöl, még ott vesződik birkabőrre írt szerződéseivel, amelyekben valódi birtokokat kuszál, gabalyít semmivé.

A szomszéd utcákban, ahol a Lordkancellár Rongy- és Palacküzlete is áll, a sör és a vacsora kezd egyre időszerűbbé válni. Piperné asszony és Perkinsné asszony búcsúzóul vált még egy-két szót a küszöbön. Beszélgetésük, mint rendesen, Mr. Krook és a lakója körül forog, meg hogy Mr. Krook "szakadatlanul italos állapotban" van, és hogy milyen örökség vár a fiatalemberre vajon. De ezenkívül nem hagyhatják említés nélkül a Harmónia-összejövetelt sem az Arany Napban, ahonnét a félig nyitott ablakokon keresztül kihallatszik az utcára a zongoraszó, s ahol a kis Swills, miután a zenebarátokat hangos hahotára fakasztotta, most egy kettősben veszi át a férfiszólamot, és lelkesülten szólítja fel kegyes pártfogóit és barátait, hogy hallgassák meg, hallgassák meg a Vízesést, a Vííízesést! Perkinsné asszony és Piperné asszony kicserélik nézeteiket arról a nevezetes ifjú énekesnőről, aki szintén fellép a Harmónia-összejöveteleken, s akinek a nevét a kézzel írott falragasz külön sorban hirdeti az ablakban; Perkinsné asszonynak olyan értesülései vannak, hogy az említett tündér már másfél éve férjnél van, noha Melvilleson kisasszonynak hirdeti magát, és hogy a kisbabáját titokban hozzák el minden este az Arany Naphoz, hogy a csecsemő részesülhessen természetes táplálékában az előadások alatt.

- Ami engem illet - mondja Perkinsné asszony -, akkor már inkább gyufát árulnék, mint így keresni a kenyeremet.

Piperné asszony ugyanezen a véleményen van. Közben megérkezik a tűzifiú az Arany Napból a szépen habzó kanna vacsorai sörével, s Piperné átveszi tőle, és bevonul a házába. Aztán a kirakatvédő táblák zörgése hallatszik az utcában, amint felrakják, és pipafüst szaga száll, és az emeleti ablakokból hullócsillagok szikráznak, kivert pipákat jelezve, melyeknek a gazdái szintén nyugovóra térnek. Aztán a rendőr is megkezdi körútját, bökdösi az ajtókat, próbálgatja a zárakat, gyanakszik minden csomagra, s abban a feltevésben gyakorolja hivatását, hogy csak kétféle ember létezik, aki rabolni megy és akit kirabolnak.

Sűrű az éjszaka, ámbár a nyirkos hideg jól átjárja; lomha köd lóg a levegőben, a tetők fölött. Remek párás éjszaka van, de talán valami nincsen rendjén; elég az hozzá, hogy Mr. Jobling kutyául érzi magát. Jön-megy, hússzor is megfordul egy óra alatt a szobája meg a nyitott utcai kapu között. Ezt csinálja már mióta csak bealkonyodott. Amióta a Kancellár bezárta a boltját, s ma este nagyon korán bezárta, Mr. Jobling lement, följött, lement, följött, többször, mint valaha életében.

Nem rendkívüli jelenség, hogy Mr. Snagsby sem találja a helyét; mindig ilyen nyugtalan többé-kevésbé, amióta ránehezedett lelkére a titok nyomása. Belekeveredett ebbe a rejtélybe, de még sincsen beleavatva, s ahol az eredő forrását sejti, a rongy- és palackkereskedésnél, örökké azt a tájat kerülgeti. Most is éppen befordul az Arany Nap sarkánál - most is éppen feltűnik és közeledik Mr. Snagsby.

- Nini! Mr. Jobling! - mondja a papírkereskedő, s megáll beszélgetni. - Levegőzik egy kicsit, ugye, lefekvés előtt, akárcsak én?

- Nahát itt nem sok levegőt szívhat az ember, s amit szívhat, az se nagyon üdítő - feleli Jobling, végigpillantva az utcán.

- Igaza van, sir. Nem találja - mondja Mr. Snagsby, s szünetet tart, szipákolni és szimatolgatni egy kicsit a levegőben -, nem találja ön is, hogy itt... hogy ne sokat cifrázzam a szót... egy kissé zsírszag van?

- De igen, magam is észrevettem már, hogy ma este itt valami kellemetlen illat érződik - bólogat Mr. Jobling. - Biztosan pecsenyét sütnek az Arany Napnál.

Snagsby úr nem sokáig beszélgethet, siet hazafelé, mert a kis felesége már biztosan mindenütt keresi. Pedig e tekintetben megtakaríthatná magának az aggodalmakat. Kis felesége a sarokról leste őt egész idő alatt, és most a fejére kötött zsebkendővel oson utána, éles kutató pillantással tisztelve meg Mr. Joblingot és a kapualjat, amint előttük elhalad.

"Meg fog ismerni legközelebb, asszonyom, kétségtelenül - gondolja magában Mr. Jobling -, de én nem tudok semmi bókot mondani önnek, bárki is legyen, ha így becsomagolja a fejét batyuba. Hát soha nem jön már ez az én komám!"

A komája ebben a percben tűnik föl. Mr. Jobling csöndesen felemeli az ujját, s bevonszolja őt a folyosóra, aztán becsukja az utcai kaput. Felmennek az emeletre, és suttogva kezdenek beszélgetni.

- Már azt hittem, sosem jössz meg - mondja Tony.

- Ej, hát azt mondtam, tíz óra körül - mondja Mr. Guppy.

- Azt mondtad, tíz óra körül - ismétli Tony. - Azt mondtad, tíz óra körül, az igaz. De ahogy én számolom, száz óra is van már. Még soha életemben nem volt ilyen estém!

- Miért, mi történt?

- Hiszen ez az! - mondja Tony. - Semmi sem történt. Csak gubbasztottam itt, és fújtam a füstöt, amíg úgy rám nem szakadt a rémület, mint a jégeső. Ez az átkozott gyertya itt!

- E, hát mi van veled, Tony?

- Guppy Vilmos - feleli Mr. Jobling -, én összeroppantam. Ettől az elviselhetetlenül undok öngyilkosszobától... meg attól a vén kísértettől odalent, azt hiszem. - Rosszkedvűen odébb löki könyökével a koppantós tálcát, fölrakja lábát a rostélyra, és a tűzbe bámul. - Hát hogy arról a levélkötegről beszéljünk. Nem furcsa dolog, hogy Krook pont éjféli tizenkét órára beszélte meg velem az időpontot, amikor majd átadja a leveleket?

- De nagyon furcsa. S miért, mi oka van rá?

- Mi oka van bármire, amit tesz? Ő maga sem tudja. Azt mondta, ma van a születésnapja, és ma éjjel tizenkét órakor átadja nekem a köteget. Addigra holtrészegre le fogja inni magát. Egész nap ivott.

- Remélem, nem felejti el a megbeszélésteket?

- Elfelejteni? Azt bízd csak rá. Soha el nem felejt semmit. Találkoztam vele ma este, nyolc óra tájt... segítettem bezárni a boltot... akkor a kucsmájába volt bedugva a levélcsomó. Kivette, és megmutatta nekem. Miután az üzletet bezárta, megint kiszedte a sapkájából, a sapkát a szék támlájára akasztotta, és ott állt a tűz előtt a leveleket nézegetve. Később hallottam őt innét föntről, amint odalent dünnyögött, akár a szélzúgás, az egyetlen dalt dünnyögte, amit tud... Bibóról és az öreg Charonról, s hogy Bibo részegen hal meg vagy ilyesmi. Azóta olyan csöndben van, mint egy vén patkány, ha alszik a lyukában.

- És éjfélkor kell lemenned hozzá?

- Éjfélkor, de ahogy mondtam neked, úgy érzem, mintha már száz óra lenne.

- Tony - szól Mr. Guppy, miután keresztbe tett lábbal tűnődött egy kis ideig -, ugye nem tanult meg közben olvasni?

- Olvasni! Sohasem fog megtanulni. Le tudja írni külön-külön mind a betűket, de nem bírja összeilleszteni őket.

- Tony - szól Mr. Guppy, szétrakva és újra keresztbe rakva a lábát -, hát akkor szerinted hogyan betűzte ki a Hawdon nevet?

- Sehogy sem betűzte ki. Lemásolta nekem, nyilván egy levélborítékról, s megkérdezte tőlem, hogy mit jelent.

- Tony - szól Mr. Guppy -, mit gondolsz, az eredetijét vajon férfi írta vagy nő?

- Nő. Százat teszek kettő ellen, hogy egy hölgy írta...

- És akkor mondta meg neked - folytatja Mr. Guppy -, akkor mondta meg neked, hogy a levélköteget a lakója útizsákjából vette ki?

- Akkor, kérlek alássan - feleli Tony, erőtlenül igazgatva a pofaszakállát. - Mire föl én írtam egy üzenetet az igen tisztelt drága barátomnak, Guppy Vilmos úr őméltóságának, értesítve őt a ma éjszakai megbeszélésünkről és figyelmeztetve, hogy ne jöjjön korábban, mert a vén kísértet igen ravasz fiú.

A könnyed, nagyvilági hang, melyen Mr. Jobling mindig beszélni szokott, ma éjszaka olyan rosszul áll neki, hogy felhagy vele, a pofaszakállával egyetemben, s miután hátrapillant a válla fölött, úgy látszik, ismét az ijedtség keríti hatalmába.

- Fel kell majd hoznod a leveleket a szobádba, elolvasni és összehasonlítani, hogy részletesen beszámolhassál neki róluk. Így beszéltétek meg, Tony, ugye? - kérdi Mr. Guppy, nyugtalanul harapdálva a hüvelykujja körmét.

- Halkabban beszélj. Igen. Így egyeztünk meg vele.

- Ide figyelj, Tony...

- Halkabban beszélj - ismétli Tony. Mr. Guppy biccent a bölcs fejével, még közelebb hajol hozzá és suttogva folytatja:

- Ide figyelj, Tony. Legelsősorban is csinálnunk kell még egy levélcsomót, az eredetihez hasonlót, úgy, hogy ha ő elkérné tőled az igazit azalatt, amíg nálam vannak, meg lehessen neki mutatni a hamisítványokat.

- És mi lesz, ha rögtön rájön a hamisításra? - veti föl a kérdést Tony.

- Ezzel szembe kell néznünk. A levélcsomó nem az övé, sohasem is volt az övé. Te rájöttél erre, s letétbe helyezted énnálam... egy jogász barátodnál... hogy biztonságban legyenek. Ha kényszerít rá, elő tudjuk adni, nem igaz?

- Deee... - feleli Mr. Jobling habozva.

- Ejnye, Tony - fortyan föl a barátja -, milyen képet vágsz! Csak nem kételkedsz Guppy Vilmosban? Nem gyanakszol tán valami rosszra?

- Nem gyanakszom semmire, Vilmos - feleli a másik komoran. - De nem látom világosan, hogy mi hasznunk lesz ebből végül is.

- Tony, megkértelek, ugye, hogy bízd ezt a barátod becsületére; azonkívül a dolog a barátod szívének érzékeny húrjait fogja szolgálni... amelyeket nem szükséges most e percben remegő izgalomba hozni. A barátodnak megvan a magához való esze - mondja Mr. Guppy. Aztán eszébe jut még valami, és hozzáteszi: - Igaz is, Tony, jó, hogy eszembe jut, vigyázz a jó öreg Nudlival. Nem kötöttem az orrára ezt a dolgot. A nagyapja túlságosan ravasz fiú énnekem. Családi tulajdonság náluk.

- Jó, vigyázni fogok - mondja Tony.

- Ami pedig Krookot illeti - folytatja Mr. Guppy. - Gondolod, hogy csakugyan van még más fontos írás is a birtokában, ahogy neked elhencegett vele, mióta olyan nagy bizalmasok lettetek?

Tony a fejét rázza.

- Nem tudom. Nem nagyon valószínű. Honnét tudhatnám, amikor ő maga sem tudja? Folyton szavakat betűzget ki belőlük, felrajzolja krétával, és kérdezgeti, mit jelent ez, mit jelent az; könnyen meglehet azonban, hogy az egész rakománya ócska hulladék papír, aminek vette, az utolsó szálig. Az a rögeszméje, hogy értékes okmányok vannak a birtokában. Már vagy huszonöt éve próbálgatja elolvasni őket, legalábbis ez derül ki abból, amit nekem beszél.

Végre - miután Joblingnak talán újabb száz óra telt el -, végre megszólal a Szent Pál-székesegyház harangja, hogy elüsse a tizenkettőt, és megszólal a sötét éjszakában sorra a többi is, a sokféle londoni torony sokféle hangú kongása, hogy elüssék az éjfelet. Mikor elhallgatnak, azt mondja Mr. Jobling:

- Itt van az ideje végre. Menjek?

Mr. Guppy bólint, és babonásan megérinti a vállát, hogy szerencsével járjon; aztán leül a tűz elé, felkészülve a hosszú várakozásra. Egy percbe sem telik azonban jóformán, hogy a lépcső recsegni kezd megint, és Tony sietve visszaérkezik.

- Megkaptad?

- Dehogy kaptam! Nincs ott az öreg.

Ez alatt a rövid idő alatt annyira elrémült, hogy ijedtsége ráragad a másikra is.

- Mi baj van?

- Nem kaptam feleletet, úgyhogy óvatosan benyitottam hozzá, és benéztem. Hát van ott égettszag... van ott korom, van ott ragacsos nyirkosság... csak ő nincs sehol! - Tony nyögve hagyja abba a beszédet.

Mr. Guppy felemeli a gyertyát. Megindulnak lefelé, inkább holtan, mint elevenen, egymást támogatva, s belökik az üzlet mögötti hátsó helyiség ajtaját. A macska hátrahúzódott egészen az ajtóig, és morog, kurrogat, de nem rájuk - valami másra, ott a padlón, a tűz előtt. A kandallóban nem sok parázs maradt, a szoba azonban fojtogató füsttel van tele, és a falakat meg a mennyezetet kormos, ragadós máz vonta be. Az egyik szék támláján az öregnek a kucsmája és a kabátja lóg.

- Nézd! - suttogja az emeleti lakó. - Ugye mondtam neked. Amikor utoljára láttam őt, levette a sapkáját, kivette belőle azokat a régi leveleket, és a sapkát odaakasztotta a szék támlájára... a kabátja már ott lógott, mert levetette, mielőtt kimentünk volna feltenni a kirakattáblákat... és amikor itthagytam, a leveleket lapozgatta, és ott állt pont azon a helyen, ahol az a fekete rakás hever a földön.

Felakasztotta talán magát valamerre? Körülnéznek. Nincs sehol.

- Nézd! - suttogja Tony. - Ugyanott, a szék lábánál, ott fekszik egy darabka vékony vörös zsinór. Azzal voltak körülkötve a levelek. Lassan bontotta ki, felém hunyorgatva és nevetgélve, mielőtt lapozgatni kezdte volna a leveleket, és oda dobta le a madzagot a földre. Láttam, hogy odaesett.

Lassan előrelépnek, le nem veszik a szemüket a látottakról. A macska ott marad, ahol volt, tovább morogva arra a valamire ott a földön a két szék között és a kandalló előtt. Mi lehet az? Tartsd feljebb a gyertyát.

Ez itt egy kis égett folt a padlón, ez itt egy kis elhamvadt papírköteg maradéka, de nem olyan pehelysúlyú, mint szokott lenni, hanem mintha megmártották volna valamiben; ez pedig itt - egy elszenesedett és összeroskadt fahasáb maradéka ez vajon, fehér hamuval behintve, vagy pedig szén? Ó, borzalom, ez itt ő! És ez, ahonnét észvesztve menekülünk, elejtve a gyertyát és egymás hegyen-hátán bukfencezve kifelé az utcára, ez minden, ami belőle megmaradt.

- Segítség, segítség, segítség!

Sokan jönnek, de egyikük sem tud segíteni. Az utca Lordkancellárja úgy halt meg, nevéhez híven, ahogy a világ valamennyi törvényhatóságának Lordkancellárjai, ahogy minden hatóság, minden ország világi hatalmasságai el fognak pusztulni, akárhogyan is nevezik magukat, ha rosszhiszeműek és hazugok, ha jogtalanságokat és igazságtalanságokat követnek el. Nevezzék akármilyen néven, őfelsége nevében, ezt a halált, keressék az okát, amiben akarják, vagy állapítsák meg, hogy akár így, akár úgy meg lehetett volna akadályozni, ez mindig csak ugyanaz a halál marad - a beteg és bűnös szervezet önnön romlottságából fakadó, önnön romlottságából s nem másból táplálkozó, önnön romlottságából gerjesztett öngyulladás halálneme.

A reggeli lapok közlik majd tudósításaikban, hogy a Chancery Lane környékét miként hozta lázas izgalomba tegnap éjféltájt egy megdöbbentő és borzalmas fölfedezés. Megemlítik majd, hogy bizonyára emlékezetes még, milyen feltűnést keltett nemrégiben az a kábítószer okozta titokzatos haláleset, amely egy Krook nevű, előrehaladott korú, különc természetű és mértéktelen életmódot folytató egyénnek a házában, a rongy-, palack- és ószeresüzlete fölött, az első emeleten történt; s hogy a körülményeknek figyelemre méltó összejátszása folytán ezt a Krookot is kihallgatták az akkori vizsgálaton, amelyet, mint emlékezetes, a szóban forgó épületnek közvetlen szomszédságában álló, Arany Naphoz címzett, hatóságilag engedélyezett, jó hírű étteremben tartottak. Azután szavakba foglalják majd, hogy Mr. Swills, az ismert zenehumorista mit jelentett ki lapunk munkatársának, továbbá hogy Miss Melvilleson, a Harmónia-estélyek népszerű előadó-művésznője mit közölt tudósítónkkal. Egyelőre azonban lapunk munkatársa és kiküldött tudósítónk ott ül még az Arany Nap jó hírű éttermében, s mohó kis tollaikkal teleirkálnak sok finom papirost; a kerület fiúlakossága pedig ott nyüzsög az Arany Nap szalonablakai alatt, hogy meglesse a két úriember feje búbját, amint javában körmölnek.

Az egész környéknek, felnőttnek, gyereknek egyaránt, kiment az álom a szeméből. Miss Flite-ot bátran kimentették a szobájából, mintha lángokban állna az épület. A fogadó gázlámpái egész éjszaka égnek, a kapuja egész éjszaka nyitva áll; mindennemű közfelfordulás, általános izgalom jól jön ugyanis az Arany Napnak, mert a lakosságnak meg kell nyugtatnia magát az ijedtségre. Ennyi gyomorkeserű, ennyi forralt bor, ennyi konyak nem fogyott el a legutóbbi vizsgálat óta sem.

Fogy lassan az éjszaka is, vonul vissza tétova léptekkel, s a lámpagyújtogató megkezdi körútját, hogy leütögesse a fejét sorra a kis gázlángoknak, melyek a sötétséget törekedtek volna eloszlatni. Megjön a nappal, akár tetszik, akár nem.

És a nappali világítás még a ködös londoni szemével is észreveheti, hogy az utca egész éjjel fenn volt. Az asztalok fölé hajló álmos arcokon kívül magának az utcának a téglavakolat-ábrázata is fáradtnak és elcsigázottnak látszik. És most, hogy a környék is fölébredt, s megtudván, mi történt, özönleni kezd a ház felé kérdezősködni, félig felöltözötten, a két rendőrnek és a tűzoltónak éppen elég dolga akad, hogy vigyázzon a kapura.

- Szent isten! - mondja Mr. Snagsby odaérkezve. - Mit nem hallok, kérem!

- Hát jól hallja - feleli az egyik rendőr. - Ez történt, kérem. Hanem most tessék továbbmenni, gyerünk, kérem!

- Jóságos isten - mondja Mr. Snagsby, kissé túl gyorsan hátrább tolatva -, itt álltam, kérem, tegnap este tíz és tizenegy között, azzal a fiatalemberrel beszélgettem, aki itt lakik. Nem történt semmi baja, remélem?

- Baja? Nem. Mi baja történt volna?

Mr. Snagsby azonban a felzaklatott állapotában nem válaszol a kérdésre, hanem siet az Arany Napba, ahol ott találja a tea és a kétszersült fölött bágyadtan bóbiskoló Joblingot, kimerülten, a kihűlt izgalmak és a kihűlt dohányfüst vastag felhőivel a feje körül.

- És Mr. Guppy úgyszintén! - mondja Mr. Snagsby. - Istenem, istenem! A sors keze, úgy látszik, ebben az egészben benne van a sors keze! És az én kis...

Snagsby úrnak elakad a szava, ahogy ezt akarja kimondani: az én kis feleségem. A súlyosan megbántott nő ugyanis ebben a percben megjelenik az Arany Nap ajtajában, odasétál a sörcsapoló masinához, és rámered az urára számon kérő szemekkel, mint egy kísértet.

- Drága szívem - mondja Mr. Snagsby, amikor megint megered végre a nyelve -, nem kérsz valamit? Talán... hogy ne sokat cifrázzam a szót... egy csepp gyomorkeserűt?

- Nem - mondja Snagsbyné asszony.

- Édes szívecském, miért nézel így rám? Ne nézz így rám, kérlek. Borzalmas rejtély ez, drágaságom!

- Az - feleli Snagsbyné asszony fejcsóválva -, ez egy borzalmas rejtély.

- Édes szívecském - könyörög Mr. Snagsby elkeseredett hangon -, ne beszélj velem így, az isten szerelmére kérlek, és ne nézz rám ilyen szigorúan és ilyen számon kérően! Könyörögve kérlek, ne nézz így rám. Uramisten, csak nem teszed fel rólam, hogy fogom magam, és felgyújtok valakit, drágaságom?

- Tudom is én - feleli Mrs. Snagsby.

Mr. Snagsby csüggedten néz körül az ivóban, elbúcsúzik Jobling és Guppy uraktól, és kikíséri Mrs. Snagsbyt az Arany Nap-ból. Mr. Jobling és Mr. Guppy, miután megreggeliztek, a Lincoln's Inn felé lépegetnek, hogy körülsétálják a tér négy oldalát, és kitisztogassák fejükből a sok sötét pókhálót, amennyire ez a kis séta engedi.

- Hallgass ide, Tony - mondja Mr. Guppy, miután szótlanságba burkolódzva megtettek egy kört. - Szeretném tudni, gondoltál-e már arra, mennyi előny származhat abból, ha továbbra is ott maradsz lakni abban a házban.

- Miféle házban? Abban a házban? - mutat Tony a rongy- és palacküzlet irányába.

Mr. Guppy bólint.

- Hát a világ minden előnyéért, amit csak ki tudsz nekem mutatni, semmi kincsért nem töltenék ott még egy éjszakát - mondja Mr. Jobling, vadul meredve a barátjára.

- Szóval képes vagy most feladni az egész dolgot, mikor idáig jutottunk, ha jól értettelek, Tony? - kérdi Mr. Guppy.

- Ennél nagyobb igazságot - feleli Tony rendkívül meggyőző határozottsággal - soha életedben nem mondtál. Képes vagyok feladni!

Mialatt így beszélgetnek, egy bérkocsi fordul be a térre, s a jármű bakján egy roppant magas kürtőkalap válik láthatóvá. A kocsi belsejében s ennélfogva nem annyira közszemlére kiállítva, de eléggé ahhoz, hogy a két jó barát észrevehesse őket, mivel majdnem az orruk előtt állt meg a kocsi, a tiszteletre méltó Mr. Smallweed ül, feleségének kíséretében.

A társaság hangulata sietségről és izgatottságról tanúskodik; s amikor a kürtőkalap (és alatta az ifjabbik Mr. Smallweed) leszáll a bakról, az idősebbik Mr. Smallweed kidugja fejét az ablakon, és ráordít Mr. Guppyra:

- Jó napot, jó napot, hogy van, sir?

- Mi a csudát keres itt Nudli úr a családjával ilyen korán reggel? - dünnyögi Mr. Guppy, biccentve régi ismerősének.

- Kedves uraim - fordul aztán Mr. Joblinghoz Smallweed nagypapa -, egy kis baleset történt itt a szomszédban. Hallott róla valamelyikük?

- Hallottunk-e róla? Uram, mi fedeztük fel.

- Önök fedezték fel! Önök ketten fedezték fel! Édes jó barátaim - vinnyogja Smallweed nagypapa, feléjük nyújtva mindkét kezét -, ezer köszönettel tartozom önöknek, hogy elvégezték ezt a szomorú feladatot, és fölfedezték Mrs. Smallweed bátyjának a hamvait.

- Mi? - mondja Mr. Guppy.

- Mrs. Smallweed bátyjáét, édes jó barátaim, a feleségem egyetlen hozzátartozójáét. Nem voltunk jó viszonyban egymással, ami most már nagyon sajnálatos dolog, de ő nem akart semmilyen viszonyban lenni velünk. Nem szeretett bennünket. Különc volt... roppant különc ember volt. Hacsak nem hagyott hátra végrendeletet (ami egyáltalán nem valószínű), be fogom jelenteni igényemet az örökségre. Azért jöttem át, hogy utánanézzek a hagyatéknak, le kell pecsételni mindent, vigyázni kell rá. Azért jöttem át - ismétli Smallweed nagypapa, maga felé kaparva a levegőt mind a tíz ujjával egyszerre -, hogy utánanézzek a hagyatéknak.

- Megmondhattad volna nekünk, Nudli - fordul ifjabb Smallweedhez az elképedt Mr. Guppy -, hogy az öregúr a nagybátyád.

- Olyan keveset beszéltetek róla ti ketten, hogy azt hittem, örültök neki, ha én se beszélek róla - mondja a vén bagoly, alamuszin csillogó szemmel. - Amellett nem voltam nagyon büszke erre a rokonságra.

- Nem, nem érintkezett velünk egyáltalában... ami sajnálatos dolog - vág közbe az öreg Mr. Smallweed -, én azonban azért jöttem át, hogy utánanézzek a vagyonnak... hogy átnézzem az iratokat, és hogy gondjaimba vegyem a hagyatékot. Igazolni fogjuk a jogcímünket. Az ügyvédem kezében van a dolog. Mr. Tulkinghorn, aki a Lincoln's Inn Fieldsben lakik, a következő utcában, olyan szíves, és intézi az ügyeimet; és csak annyit mondhatok, hogy nála aztán jó kezekben van. Krook Mrs. Smallweednek egyetlen testvére volt, senki más rokona nincsen. Azért jöttem, hogy gondjaimba vegyem a vagyontárgyakat. Hívják ide a rendőrséget, hogy megmagyarázzam nekik a vagyontárgyakat. A jogtanácsosom mindjárt itt lesz, hogy lefoglalja a vagyontárgyakat. Deportálás vagy akasztófa lesz a sorsa annak, aki érinteni merészeli a vagyontárgyakat!

Mr. Jobling és Mr. Guppy egymásra néznek - az előbbi olyan tekintettel, mint aki végzett az egész üggyel, az utóbbi csalódott képpel, mint aki még mindig táplálgatott magában egy kis reménykedést. De semmit sem lehet tenni a Smallweed-igényekkel szemben. Mr. Tulkinghorn írnoka lejön, leszállva az irodai szoba magas zsámolyáról, s közli a rendőrséggel, hogy Mr. Tulkinghorn felelősséget vállal a Smallweedek közeli rokonságáért és a követelésük jogosságáért, és hogy az iratokat és a holmikat a megfelelő időben és a megfelelő módon hivatalosan birtokba fogják venni.

A váratlan örökös érkezésének hamarosan híre fut a kerületben, ami megint lázba hozza az embereket, és megint az Arany Nap malmára hajtja a vizet. A kis Swills és Melvilleson M. kisasszony nyájas beszélgetésbe bocsátkoznak nézőközönségük tagjaival, úgy érezvén, hogy ezek a rendkívüli események megdöntik a korlátokat a hivatásos művészek és pártfogóik között. Megérkezik egy képes újság rajzolója, s nekiül, és ott a helyszínen lerajzolja Mr. Krook házát, életnagyságban... azazhogy lényegesen nagyobbra, mert valóságos székesegyházat csinál belőle. Végül megjön a halottkém is, és elkezdi a vizsgálatát.

Mindezekben az eseményekben Mr. Guppynak alig van szerepe, kivéve amikor elmondja tanúvallomását, máskülönben azonban úgy odébb küldik, mint valami magánszemélyt, és csak kívülről nézheti a titokzatos házat, ahol még az a gyötrelme is megvan, hogy látnia kell Mr. Smallweedet, amint lelakatolja az ajtót. De még mielőtt lezárulnának az események - azaz a szerencsétlenség másnapján -, Mr. Guppynak valami olyan mondanivalója támad, amit okvetlenül el kell mondania Lady Dedlocknak.

Ennélfogva a Guppy nevű fiatalember elszorult szívvel és azzal a bűntudattal és másnapos lelkifurdalással, amelyet a félelem és az Arany Napban átvirrasztott éjszaka eredményezett, este hét óra tájban megjelenik a városi palotájukban, és bejelenti, hogy beszélni szeretne őladységével. A lakáj azt feleli, hogy milady vacsorára van híva, s indulni készül, hát nem látja a fogatot a kapuban? De igen, látja a fogatot a kapuban, mégis szeretne beszélni miladyvel.

- Bocsánatot kell kérnem méltóságodtól - dadogja Mr. Guppy, amikor a könyvtárszobában mégis milady színe elé kerül. - Ilyen alkalmatlan időben jöttem...

- Mondtam, hogy jöhet akármikor. - Milady egy széket húz magának, mereven a szemébe nézve Mr. Guppynak, mint a múlt alkalommal is. - Leülhet.

- Nem tudom, érdemes-e leülnöm és feltartanom méltóságodat, ugyanis... ugyanis nem kaptam meg a leveleket, amelyeket említettem a múltkor, amikor szerencsém volt tiszteletemet tenni méltóságodnál.

- Csak azért jött, hogy ezt közölje velem?

- Csak azért, milady - mondja a fiatalember, mint egy hitvány bűnbánó tolvaj. - Az az ember, akitől a leveleket meg kellett volna kapnom, váratlanul meghalt, és... - Megakad. Lady Dedlock nyugodtan befejezi a mondatot helyette.

- És vele együtt a levelek is megsemmisültek, nem?

Mr. Guppy szívesen felelne nemmel, ha tehetné - ami meg is látszik rajta.

- Azt hiszem, hogy igen, milady.

Ha csak a legkisebb jelét is láthatná a megkönnyebbülésnek az asszony arcán! Nem, ilyesmit még akkor sem láthatna rajta ha ez a szép arc nem hozta volna ki teljesen a sodrából, és ez a lenyűgöző megjelenés nem kápráztatná el a szemét.

- Rendben van. A mentegetődzésektől megkímélem. Isten vele - és milady csönget a lakájnak, hogy kísérje le a Guppy nevű fiatalembert.

Véletlenül azonban ugyanebben a házban, ugyanebben a pillanatban ott tartózkodik egy Tulkinghorn nevű öregember is. És ez az öregember csöndes lépteivel a könyvtárszoba felé igyekezve belép, és éppen a kilincsen van még a keze, amikor szemtől szembe találja magát a kifelé igyekvő fiatalemberrel.

Az öregember pillantása találkozik az asszonyéval, és szemének mindig leeresztett redőnye most egy másodpercre felszalad. Gyanakvás, éles és mohó gyanakvás tekint ki rajta. A következő másodpercben már ismét le van eresztve a redőny.

- Bocsánat, Lady Dedlock... ezer bocsánat. Nem gondoltam, hogy itt találom önt ebben a szokatlan időben. Azt hittem, senki nincs a könyvtárban. Bocsánatot kérek.

- Hát ez meg mi? - mondja György úr. - Mi lehet ez? Vaktöltés csupán vagy golyó? Szalmaláng vagy puskapor?

A huszár egy felbontott levél fölött töpreng, és úgy látszik, roppant nagy fejtörést okoz neki a dolog.

Eltartja magától kartávolságnyira, nézi közelről megint, jobb kezébe fogja, bal kezébe fogja, elolvassa jobbra billentett fejjel, elolvassa balra billentett fejjel, összeráncolja a szemöldökét, felhúzza a szemöldökét; hiába, sehogyan sincs megelégedve vele.

- Phil! Hallgasd ezt meg!

- Hallgatom, főnök úr, hallgatom.

- "Tisztelt uram! Vagyok bátor figyelmeztetni, hogy az ön nevére kibocsátott és ön által elfogadott kilencvenhét font négy shilling és kilenc penny összegről szóló váltó kéthónapos határideje lejárt, és a váltó a holnapi napon esedékessé válik, amikor is ön lesz olyan szíves gondoskodni róla, hogy a bemutatónak kifizettessék. Tisztelettel Smallweed Jozsué..." Mit jelent ez szerinted, Phil?

- Bajt, gazdám.

- Miért?

- Hát azért - feleli Phil -, mert annak mindig baj jár a nyomában, ha pénzt kérnek.

- Ide figyelj, Phil - mondja a huszár, leülve az asztal mellé. - Először is kamatok és hasonlók fejében már legalább másfélszeresét kifizettem ennek az egész összegnek, bátran mondhatom.

Phil, hátrálva egy-két lépést, ferde képének teljesen leírhatatlan elfintorításával érezteti, hogy ez a körülmény szerinte nem sokat javít a helyzeten.

- Azonkívül pedig, hallgass ide, Phil - mondja a huszár, segédjének elsietett véleményét egy kézlegyintéssel visszautasítva -, azonkívül pedig mindig magától értetődő dolog volt, hogy a váltót meghosszabbítják, ahogy nevezik. És meg is hosszabbították, nem is tudom, hányszor, végtelen sokszor. Hát most mit szólsz hozzá?

- Azt szólom, hogy úgy látszik, a sokszornak is vége szakad egyszer.

- Azt mondod? Hm!

- Ez az a Smallweed Jozsué, akit székestül hoztak egyszer ide?

- Ez az.

- Tudja-e, főnök úr, hogy micsoda ő? - mondja Phil végtelen komolysággal. - Pióca a természeténél fogva, prés, csavarpad, szorító satu a cselekedetei szerint; tekergődző kígyó és karmos tigris az alattomosságában.

Pióca, prés, karmos tigris vagy csavarpad: György úr mégiscsak kénytelen útnak indulni a Kellemes-hegy felé, hogy elébe álljon Mr. Smallweednek, és szembenézzen mindezzel. A szokott nyájassággal fogadják.

- Édes jó barátom - szól Smallweed nagypapa, kinyújtva két sovány, szerető kezét György úr felé -, jó napot, hogy van? Hogy van?

Az öreg ravasz képpel int az unokájának: "Hozd csak a pipát!"

- Az az igazság, Mr. Smallweed - mondja György úr -, hogy nem vagyok a legjobb hangulatban. Az az érzésem, kérem, hogy a maga citybeli barátja valami rosszban sántikál.

- Jaj istenem, dehogy! - mondja Smallweed nagypapa. - Soha az eszébe se jutna ilyesmi.

- Nem? Hát ennek örülök, mert azt hittem, hogy ez talán az ő műve volt. Ez, tudja, erről beszélek. Erről a levélről.

Smallweed nagypapa megismeri a levelet, s nagyon csúnyán mosolyog hozzá.

- Mit jelentsen ez? - kérdi György úr.

- Berti! - mondja az öreg. - Elhoztad a pipát? Add ide! Azt kérdezte, hogy mit jelentsen ez, kedves jó barátom?

Mr. Smallweed azzal az érzéssel, hogy a huszár fejét célozza meg, földhöz vágja a pipát úgy, hogy darabokra törik.

- Hát ezt jelenti, édes barátom! Tönkre fogom tenni magát! Összezúzom! Ízzé-porrá töröm! Mehet a pokolba!

A huszár feláll, és döbbenten mered rá.

- Mehet a pokolba! - ismétli az öreg. - Elegem van a pipázásaiból és a hepciáskodásaiból. Maga nem függ senkitől, mi? Hát menjen el az ügyvédemhez, és ott hencegjen (tudja, hogy hol lakik, emlékezhet rá, járt már nála), ott mutassa meg, hogy milyen független, jó? No látja, édes barátom, még megvan ez a lehetősége. Nyisd ki a kaput, fiam! Dobd ki ezt a nagyhangú alakot! Kiabálj segítségért, ha nem megy el! Dobd ki!

Olyan hangosan rikácsol az öreg, hogy mielőtt György magához tudna térni elképedéséből, máris kituszkolták a házból, és becsapták mögötte a kaput.

György úr megzavarodva bámulja még egy darabig a kapu rézkopogtatóját, végül aztán mégis hátraarcot csinál, és megindul a Lincoln's Inn Fields felé.

Mr. Tulkinghorn éppen el van foglalva, nem lehet bemenni hozzá. Egy teljes órai várakozás után az írnok megint bemegy, jelenteni, hogy az őrmester még mindig itt van. Kihallatszik Mr. Tulkinghorn kissé ingerült válasza:

- Hát akkor jöjjön be!

Belép a nagy szobába, s a mennyezeti freskók alatt, a kandalló előtt ott álldogál Mr. Tulkinghorn.

- Nohát, ember, mit akar? Mondtam magának, őrmester, mikor utoljára találkoztunk, hogy nem óhajtom itt látni!

Az őrmester azt feleli, nekidurálva magát és igyekezve úgy beszélni, sőt úgy is viselkedni, ahogy mindig szokott - hogy ezt a levelet kapta, és elment vele Mr. Smallweedhez, aki ideküldte őt.

- Nekem nincs semmi mondanivalóm a maga számára - szólal meg újra Mr. Tulkinghorn. - Ha adósságot csinál, ki kell fizetnie az adósságát, vagy vállalnia a következményeket.

Az őrmester sajnálattal közli, hogy nem rendelkezik az összeggel, s hogy a váltón egy másik név is szerepel, a barátjáé, aki...

- Rendben van! Akkor a másiknak kell kifizetnie maga helyett...

Az őrmester sajnálattal teszi hozzá, hogy a másik sem rendelkezik az összeggel.

- Rendben van! Akkor össze kell adniuk a pénzt, vagy pedig mind a kettejüket perelni fogják, és viselniük kell a kellemetlenségeket.

- Hát kérem - mondja György úr -, a barátom, aki belekeveredett ebbe a szerencsétlen ügybe azzal, hogy kezességet vállalt értem, most nagy bajba kerülne miattam. Derék, kitűnő férfi, házasember, családja van, azelőtt a Királyi Tüzérségnél szolgált...

- Engem egy szikrát sem érdekel az egész Királyi Tüzérség...

- Lehet, uram, lehetséges. Engem azonban nagyon is érdekel. És ha nincs más módja, hogy megmentsem őket, hát kész vagyok minden további feltétel nélkül átadni önnek azt, amit a múltkor kért tőlem.

- Magával hozta?

- Magammal hoztam, Sir.

- Őrmester - folytatja az ügyvéd száraz, szenvtelen hangján, amely sokkal kilátástalanabb arra nézve, akinek dolga akad vele, mint a legindulatosabb heveskedés -, döntse el magában a dolgot, mialatt végigmondom ezt, mert ez az utolsó szavam. Ha akarja, itthagyhatja néhány napra, amit magával hozott, ahogyan mondja, ha nem, elviheti akár mindjárt. Abban az esetben, ha itthagyja, el tudom intézni magának, hogy az adóssága ügyét megint a régi alapokra fektessük, azonkívül még megtehetek annyit, hogy írást adok magának róla, hogy ezt a barátját semmilyen formában nem fogják háborgatni mindaddig, amíg magával szemben a törvényes eljárás végső eszközeit is ki nem merítették... hogy a hitelező csak akkor léphet fel őellene, ha magának már semmije sincsen. Ez tulajdonképpen majdnem annyi, mintha feloldanák őt a kezesség alól. Eldöntötte?

A huszár bedugja a kezét a mellényébe, és nagyot sóhajtva így válaszol:

- Meg kell tennem, Sir.

Így hát Mr. Tulkinghorn felrakja a szemüvegét, leül, és elkészíti az írást; aztán felolvassa lassú hangon, és megmagyarázza. A huszár ezután kivesz a mellényzsebéből egy összehajtott papirost, és vonakodó kézzel teszi le az ügyvéd könyökéhez.

- Csak utasítások vannak benne, Sir. Ez az utolsó levél, amit kaptam tőle.

Nézhetnél akár egy kilométerkövet is, György úr, arról éppen annyi változást olvashatnál le, mint Mr. Tulkinghorn arckifejezéséről, amint kibontja és olvasni kezdi a levelet! Összehajtogatja megint, és leteszi az íróasztalára, olyan rendíthetetlen arccal, mint maga a halál.

Betegen feküdtem hosszú heteken át, életem megszokott régi rendje már úgy tűnt fel előttem, mint valami távoli emlék. De nem annyira a közben eltelt idő tette ezt, hanem inkább az, hogy a betegszobai tétlenség és tehetetlenség minden szokásomat megváltoztatta. Alig néhány napja, hogy az ágyba kényszerültem, máris messze távolodott tőlem minden egyéb, és életem különböző szakaszait egynek láttam, nem tudtam volna elválasztani egyiket a másiktól, holott a valóságban évek teltek el közöttük. Mintha a betegségemmel egy nagy sötét tónak vágtam volna neki, hogy átkeljek rajta, s addigi életem minden emlékét otthagytam volna egybegabalyítva a messze túlsó, egészséges parton.

Gazdaasszonyi teendőim, ámbár eleinte nagyon nyugtalanított, hogy elvégzetlenül maradnak, hamarosan éppen olyan messze voltak már, mint az egykori greenleafi éveim vagy mint azok a nyári délutánok, amikor táskámmal a hónom alatt mentem hazafelé az iskolából, gyerekárnyékomat nézegetve, keresztanyám házába. Soha nem is gondoltam azelőtt, hogy voltaképpen milyen rövid az élet, s hogy milyen kis helyen el tudjuk raktározni emlékeinkben.

Amikor a betegségem súlyosra fordult, a különböző időszakoknak ez az egymással való összekeveredése rettenetesen gyötört, nyugtalanított. Egyszerre kellett gyermeknek, nagyobb lánynak és annak a kis felnőttnek lennem, aki olyan boldog volt, s nemcsak hogy rám nehezedett valamennyiük külön-külön gondja-baja, hanem nyomasztott az a szakadatlan vesződség is, hogy megpróbáljam elválasztani és összeegyeztetni őket. Aki nem volt hasonló helyzetben, nehezen fogja pontosan megérteni, hogy miről beszélek.

Ezért félek, és szinte alig merek beszélni betegségemnek arról az idejéről - egyetlen, hosszú éjszakának tűnt, de azt hiszem, a nappalok és az éjszakák egyformán váltakoztak benne -, amikor egekig érő lépcsőkön kellett fölfelé gyalogolnom, mindig küszködve, hogy fölérjek a tetejébe, s mindig megakadva valamilyen akadályban és visszatántorodva, ahogy egyszer egy kukacot láttam a kerti úton, aztán elölről kezdve a gyaloglást. Világos pillanataimban pontosan tudtam, hogy az ágyamban fekszem, sőt azt hiszem, halványan mindig rémlett előttem a dolog; beszéltem Charleyhoz, éreztem az érintését, tisztán felismertem őt, de még ilyenkor is azon kaptam magam, hogy panaszkodom: "Jaj, még mennyi lépcső, sose lesz már végük, Charley... egyre több és több... hisz ezek az égig érnek!" - és gyalogoltam tovább kínlódva.

Merjek-e beszélni arról a még keservesebb időről, amikor össze volt fűzve valahol egy nagy sötét űrben valami lángoló gyöngysor vagy tüzes gyűrű vagy csillagos karika vagy ilyesmi, és a lánc egyik szeme én voltam! És amikor csak azért imádkoztam, hogy kiszakadhassak a többi közül, mert olyan elmondhatatlan kín és gyötrelem volt ehhez a szörnyű lánchoz tartozni!

A nyugalom, ami ezután következett, a hosszú édes álom, az áldott pihenés, amikor kimerült gyengeségemben eszembe se jutott magammal törődni, és amikor meghallottam (legalábbis most úgy emlékszem rá), hogy meg fogok halni, és semmi egyebet nem éreztem, mint sajnálkozást, hogy el kell szakadnom azoktól, akiket szeretek - mindez talán könnyebben megérthető mások számára is. Ilyen állapotban voltam, amikor először riadtam vissza az újra felém hunyorgó fénytől, amiből meg kellett tudnom, szavakkal ki sem fejezhető boldogsággal, hogy látni fogok megint.

Ada ott sírt az ajtóm előtt, hallottam a hangját éjjel-nappal; azt kiáltozta, hogy szívtelen vagyok, és nem szeretem őt, könyörgött, rimánkodott, hogy engedjem be, ápolni akar, vigasztalni, el se mozdul többé az ágyam mellől. De Charley hűségesen szót fogadott nekem, mikor ilyen nagy szükségem volt rá, és szilárdan őrizte az ajtót gyenge kis kezével és bátor lelkével.

Később már aztán, ahogy a látásom javult, el is tudtam olvasni Ada leveleit, melyeket minden este és minden reggel írt nekem. Nézhettem az én gyöngéd és gondos kis szobalányomat, ahogy járt-kelt a két szobában, s mindent rendbe rakott, s ahogy megint vidáman beszélgetett Adával a nyitott ablakból.

Lassacskán kezdett visszatérni az erőm is. Milyen jól emlékszem arra a boldog délutánra, amikor először ültem fel párnáknak támaszkodva az ágyban, hogy együtt teázzunk Charleyval! A kedves kis jószág úgy örült, olyan izgatott volt, és annyiszor hagyta abba a tevését-vevését, hogy a mellemre hajtsa a fejét, és sírva ölelgessen összevissza, hogy kénytelen voltam így szólni hozzá:

- Charley, ha ezt nem hagyod abba, vissza kell feküdnöm megint, mert sokkal gyengébb vagyok, drágám, mint hittem.

Erre aztán olyan csöndes lett, mint a kisegér, és csak az arca ragyogott, ahogy jött-ment a két szobában ki-be, az árnyékból az isteni napfénybe, a napfényből az árnyékba, én pedig békésen néztem sürgését-forgását. Mikor aztán mindennel elkészült, és a szép kis uzsonnaasztalt csábító csemegéivel, fehér abroszával, virágaival az ágyam mellé állította, úgy éreztem, hogy most már biztosan lesz erőm szóba hozni Charley előtt valamit, ami már régóta foglalkoztatta a gondolataimat.

Először is megdicsértem Charleyt a szoba miatt, mert igazán olyan levegős volt, olyan üde és olyan makulátlanul tiszta, hogy szinte el se tudtam hinni, hogy itt feküdtem betegen olyan sokáig.

- De mégis, Charley - mondtam körülnézve -, valami mintha hiányoznék innét a megszokott holmik közül.

Charley is körülnézett, és a fejét rázogatva igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem hiányoznék.

- A képek mind úgy vannak, ahogy voltak? - kérdeztem.

- Úgy vannak, mind, kisasszony - mondta Charley.

- A bútorok is, Charley?

- Mind, kisasszony, kivéve ahol egy kis helyet csináltam magamnak.

- Pedig nekem mégis hiányzik valami ismerős holmi - mondtam. - Ó, már tudom, hogy micsoda, Charley! A tükör.

Charley felállt az asztaltól, s mintha valamit kint felejtett volna, átment a másik szobába; hallottam, hogy zokogni kezd.

Sokat gondoltam már erre. Most már bizonyos voltam felőle. Visszahívtam Charleyt, s ahogy odaért az ágyamhoz - előbb mosolygást színlelve, de aztán ahogy egyre közelebb jött hozzám, egyre bánatosabb arccal -, megöleltem, és azt mondtam:

- Nem baj, Charley, nem számít ez sokat. Nagyon jól megleszek én a régi arcom nélkül is, remélem.

Később aztán annyira haladtam, hogy kiülhettem a nagy karosszékbe, sőt Charleyra támaszkodva át tudtam sétálni szédülősen a szomszéd szobába is. Innét is eltűnt a tükör a szokott helyéről.

Gyámapám nagyon készült már meglátogatni engem, s végre egy reggel bejött hozzám.

- Édes kislányom!

Leült mellém a pamlagra, fél karjával átölelt.

- Édes anyókám - mondta -, de szomorú hetek voltak ezek. És milyen hajthatatlanul makacs anyóka volt ráadásul véges-végig!

- Csak jót akartam, gyámapám - mondtam.

- Csak jót? - ismételte gyöngéden. - Hát persze hogy csak jót. De hát mi itt Adával azt sem tudtuk, mit csináljunk, kétségbe voltunk esve; itt volt a barátnője, Caddy, folyton jött-ment, hajnalban, késő este; az egész házban mindenki csak lógatta a fejét, bánkódott, szegény Rick is levelet írt... méghozzá nekem... úgy aggódott magáért!

Caddyról tudtam Ada leveleiből, Richardról azonban nem. Meg is mondtam gyámapámnak.

- Nem, hát persze hogy nem, szívem - felelte. - Jobbnak láttam nem említeni Ada előtt.

- És azt mondja, gyámapám, hogy magának írt - mondtam, ismételve az ő hangsúlyozását. - Hát kinek írt volna, ki van neki magánál jobb embere?

- Ő azt tartja, hogy van - felelte gyámapám -, méghozzá sok. Az igazság az, hogy tulajdonképpen csak úgy fenntartással fordult hozzám a levelével, csak amíg magával nem levelezhet, szívem... és hidegen írt, gőgösen, tartózkodóan, ellenségesen. Hát igen, drága kis anyókám, elnézéssel kell lennünk iránta. Nem tehet róla. A Jarndyce-per kivetkőztette önmagából, és átfestett engem is az ő szemében. Csinált az már ilyesmit nemegyszer, tanúja voltam, még sokkal rosszabbakat is. Ha két angyal keveredne bele valahogyan, talán még azoknak is megváltoztatná a természetét.

- De nem változtatta meg a magáét, gyámapám.

- Ó, dehogynem, dehogynem, szívem - mondta nevetve. - Keletre fordította a déli szelet, nem is tudom, hányszor. Rick gyanakszik rám, nem bízik bennem... ügyvédekhez fordul, és azt tanulja tőlük, hogy ne bízzék bennem, gyanakodjék rám. Azt hallja tőlük, hogy az érdekeink összeütköznek, hogy én igényt tartok arra, ami őt illeti meg effélét, mi mindent. Holott, isten látja lelkem, ha kiszabadulhatnék ebből a rettenetes nagy parókavadászatból, amely már olyan régóta viseli az én szerencsétlen nevemet (amit persze nem tehetek) vagy ha véget vethetnénk neki azáltal, hogy lemondok minden jogomról és igényemről (amit szintén nem tehetek, se semmiféle emberi hatalom nem lesz képes talán soha, mert annyira összegabalyodott már az ügy), hát ebben a percben megtenném. Nohát! Nohát! Elég is ebből, drágám!

Átkarolva tartott egész idő alatt; a gyöngédsége olyan boldoggá tett, hogy a vállára hajtottam a fejem, és úgy szerettem, mintha az apám lett volna.

- Jobb témáról is beszélhetnénk ilyenkor - tette hozzá. - Van is egy ilyen megbízatásom, amivel az egész beszélgetést kezdenem kellett volna. Mikor jöhet be magához Ada, szívecském?

Ezen már én is gondolkoztam. Egy kissé a hiányzó tükrökkel kapcsolatban, de nem nagyon; mert tudtam jól, hogy az én egyetlenem nem fog megváltozni attól, hogy én megváltoztam.

- Édes gyámapám - mondtam -, ha már ilyen sokáig kizártam őt, most már szeretném, ha még egy darabig továbbra is az én fejem szerint csinálhatnánk a dolgot. Ha Charleyval együtt elmehetnénk valahová vidékre, mihelyt az erőm engedi, s ha várnánk ott egy hetet, hogy helyrehozzon egy kicsit a jó levegő, és ott készülődhetnék boldogan Adát viszontlátni, hát azt hiszem, mindkettőnk szempontjából ez lenne a legjobb.

- Jó - mondta gyámapám -, hát hadd legyen a mi elkényeztetett anyókánk feje szerint. És aztán hallgasson csak ide! Boythorn, az igazi gavallér olyan elszánt fogadkozásokat írt, hogy ha maga le nem megy, és be nem költözik a házába, ahonnét ő már ki is hurcolkodott kifejezetten evégből, hát esküszik az égre és a földre, hogy lebontatja azonnal, és kő kövön nem marad!

Gyámapám kezembe is nyomta a levelet. Nagyon örültem neki, mert nem is tudtam volna kigondolni olyan helyet, ahová szívesebben megyek, mint Chesney Woldba.

- No, háziasszonykám - szólt gyámapám az órájára pillantva -, szigorúan kiszabtam magamnak a látogatásom idejét, mert egyelőre még nem szabad magát kifárasztani. De van még egy kérésem. A kis Miss Flite valahogyan hírét vette a maga betegségének, és egyszerűen fogta magát, és lesétált ide... húsz mérföldet tett meg, mint a semmit, egy pár bálicipőben, a szegény lélek... hogy érdeklődhessen maga iránt. Hát szóval, bogaram - mondta gyámapám -, ha nem terhes magának, hogy fogadja ezt az ártatlan kis nénit valamelyik délután, mielőtt még elutazna megmenteni Boythorn házát, azt hiszem, büszkébbé és boldogabbá fogja tenni szegénykét, mint amennyire én valaha életemben is tehetném... még ha a kiváló Jarndyce nevet viselem is.

Gyámapám tudta jól, ebben bizonyos voltam, hogy milyen tanulságos lesz majd számomra, milyen jótékony hatással lesz majd rám egyszerűen meglátni ezt a szegény, lesújtott isten teremtményét.

Megbeszéltük, hogy mikor jöjjön le Miss Flite a gyorskocsival, s hogy majd velem fog ebédelni. Gyámapám ezután már mindennap feljött hozzám. Körülbelül egy hét múlva már sétálni tudtam a szobában, és hosszú beszélgetéseket folytattam Adával a függöny mögül.

A megbeszélt napon megérkezett Miss Flite. Szegény kis öreg még a szokott méltóságteljes viselkedéséről is majdnem megfeledkezett, úgy berontott a szobámba, és őszinte szívből könnyezve: "Édes Jarndyceffym!" - a nyakamba borult, és összevissza csókolt.

- Jaj istenkém! - mondta a szatyrában keresgélve. - Itt csak az okmányaim vannak, édes Jarndyceffym, kénytelen vagyok kölcsönkérni egy zsebkendőt.

Charley adott neki, s a jó asszonynak csakugyan szüksége volt rá, mert két kézzel szorította a szeméhez, és a könnyeit ontva vagy tíz percig ült így szótlanul.

- Örömömben, drága Jarndyceffym - magyarázta aggodalmasan. - Annyival jobban szeretem magát, drágácskám, mint a Lordkancellárt. Noha rendszeresen részt veszek az üléseken. Igaz is, édesem, a zsebkendőről jut az eszembe...

Miss Flite most Charleyra nézett, aki kint volt érte a gyorskocsi megállóhelyénél. Charley felém pillantott, s a tekintete azt fejezte ki, hogy Miss Flite ne folytassa ezt, amibe belekezdett.

- Mi az, amit el akart mesélni nekem? - kérdeztem mosolyogva, mert láttam, hogy szeretné elmondani. - Most már el kell mondania, ha fölkeltette a kíváncsiságomat.

Miss Flite megint tanácskérően nézett Charleyra ebben a súlyos és válságos pillanatban, aki így felelt:

- Akkor talán jobb, ha el tetszik mondani, kérem szépen - amivel végtelenül lekötelezte Miss Flite-ot.

- Nagyeszű teremtés a mi kis barátnőnk - suttogta felém titokzatoskodva, ahogy szokta. - Kicsinyke. De roppant nagyeszű! Nohát, édesem, csak egy szép kis történet az egész. Semmi több. Én mégis bájosnak találom. Ahogy jövünk a kocsiállomásról, képzelje, drágám, a nyomunkba szegődik egy szegény asszony...

- Jenny, tetszik tudni, kisasszony - mondta Charley.

- Úgy van! - Miss Flite helybenhagyta, a legnyájasabb szeretetreméltósággal. - Jenny. Igen, igen. És képzelje csak, mit mesélt a mi kis barátnőnknek! Hogy egy lefátyolozott hölgy járt nála a kunyhójában, érdeklődni az én drága Jarndyceffym egészsége iránt, és elvitt magával emlékül egy zsebkendőt, csupán azért, mert az az én kedves Jarndyceffym zsebkendője volt!

- Tetszik tudni, kisasszony - szólt Charley, akire kissé csodálkozva néztem rá -, Jenny azt mondja, hogy mikor a kisbabája meghalt, ott tetszett hagyni egy zsebkendőt, amit ő aztán eltett a kisgyereke többi apró holmijával együtt. Én azt hiszem, azért, tetszik tudni, mert egyrészt a kisasszonyé volt, másrészt meg a kisbaba volt vele letakarva.

- Kicsinyke - susogta Miss Flite, és bonyolult kézmozdulatokkal jelezte a saját homloka előtt Charley élénk felfogását. - De hal-lat-la-nul nagyeszű teremtés! És milyen világos, amit mond! Szívecském, még egyetlen ügyvédet se hallottam életemben ilyen világosan beszélni!

- Igen, emlékszem, Charley - feleltem. - No és?

- Hát ezt a zsebkendőt vitte el a hölgy, tetszik tudni - mondta Charley. - És Jenny azt szeretné tudatni a kisasszonnyal, hogy semmi pénzért meg nem vált volna ettől a zsebkendőtől, a hölgy azonban elvitte, és hagyott ott valami pénzt helyette. Jenny egyáltalán nem is ismeri őt, kisasszony, kérem.

- Ugyan ki lehetett? - mondtam.

Akkor ott nem sokat törtem a fejem ezen a fátyolos hölgyön, mert az volt az érzésem, hogy talán Caddy lehetett. Amellett teljesen lekötötte figyelmemet a látogatóm, aki át volt fázva az utazástól, és éhesnek látszott. Miután behozták az ebédünket, némi kis segítségre volt szüksége, hogy magára vegye vállkendőjét. Háziasszonykodnom is kellett a lakomán, mely hallal és sült csirkével kezdődött, borjúmiriggyel folytatódott, zöldségekkel, körítéssel, madeiraborral s végül egy pudinggal fejeződött be; s olyan öröm volt nézni, hogy milyen mulatság a kis öregnek, s hogy milyen méltósággal és szertartásosan lát neki, hogy hamarosan nem is gondoltam már semmi másra.

Befejeztük az ebédet, elénk tették a kis gyümölcsöstálat. Miss Flite közben belejött a csevegésbe, vidám lett, sugárzott a mosolygástól.

- Hanem, édesem - mondta, megfogva a kezemet -, még nem is gratulált nekem az orvosomhoz. Bizony még nem!

Kénytelen voltam megvallani, hogy nem egészen értem, miről beszél.

- Az orvosomról, drágám. Mr. Woodcourtról, aki olyan végtelenül figyelmes volt irántam. Pedig teljesen ingyen gyógykezelt. Ingyen, de csak az Ítélet napjáig. Hamarosan meglesz. Akkor birtokokat fogok adományozni.

- Mr. Woodcourt azóta már olyan messze jár - mondtam -, hogy azt hiszem, ez a gratuláció régen idejét múlta, Miss Flite.

- No de hát gyermekem - felelte -, lehetséges lenne? Nem hallott a történtekről?

- Nem én - feleltem.

- Nem hallott arról, amiről mindenki beszél, édes egyetlen Jarndyceffym?

- Nem hallottam - mondtam. - Ne felejtse el, milyen sokáig feküdtem betegen.

- Igaz! Teljesen igaza van, drágám. Én vagyok a hibás. Nohát, drágám, szörnyű hajótörést szenvedtek ott a kelet-indiai szigeteknél.

- Mr. Woodcourt? Hajótörést szenvedett!

- Ne izgassa föl magát, drágám. Nem történt neki semmi baja. Iszonyatos jelenetek. Halál, minden elképzelhető alakjában. Halottak és haldoklók százai. Tűz, vihar és sötét éjszaka. A fuldoklók közül sokan kivetődtek egy sziklára. És az én kedves orvosom itt is és végig mindenütt, mint egy hős. Nyugodtan és bátran, véges-végig. Sok-sok emberéletet megmentett, soha éhségre, szomjúságra nem panaszkodott, meztelen embereket saját ruháiba takargatott, átvette a vezetést, megmondta nekik, hogy mit kell tenniök, irányította őket, gyógyította a betegeket, eltemette a halottakat, és a szegény életben maradottakat végül szerencsésen partra kormányozta! Drágám, ezek a szegény csont-bőr teremtések csak hogy nem imádták őt. Leborultak a lába elé, amikor partra értek, s úgy áldották a nevét. Az egész ország erről beszél. Megálljunk csak! Hol az irattáskám? Elhoztam magammal, el kell olvasnia, el kell olvasnia!

Hát el is olvastam az egész történetet, ha lassan és nehézkesen is akkor még, mert a szemem elhomályosult, s nem láttam jól a szavakat, és annyit sírtam, hogy kénytelen voltam le-letenni az újságból kivágott hosszú beszámolót. Olyan büszke voltam rá, olyan boldogsággal töltött el a dicsősége, úgy irigyeltem a vihartól tépett hajótörötteket, akik áldhatták, mint a megmentőjüket. Úgy éreztem, hogy senki a világon nem tisztelheti őt jobban, mint én - senki, se anya, se nővér, se feleség.

Szegény kis vendégem nekem ajándékozta az újságkivágást, és még akkor is nyakig voltunk a hajótörés történetében, amikor lassan leszállt az este, és ő felállt búcsúzkodni, hogy le ne késse a gyorskocsit, amellyel vissza akart menni.

- Drágám - mondta, mialatt gondosan összehajtogatta a vállkendőjét -, az én derék orvosom megérdemelné, hogy nemesi rangra emeljék. És meg is fogja ezt kapni, kétségtelenül. Maga nem ezt tartja?

Azt feleltem, hogy Angolországban nem szokás nemességet adományozni olyan embereknek, akik békés cselekedetekkel tüntetik ki magukat, akármilyen szép és nagy cselekedetek azok - kivéve ha történetesen egy nagy rakás pénz felhalmozásából áll a tettük.

- Ejnye, Uram Isten - mondta Miss Flite -, hát hogy mondhat már ilyet? Hiszen jól tudja maga is, drágám, hogy az angol tudományos élet, a művészet és az irodalom díszei-virágai és mindenféle-fajta egyéb kiválóságok szaporítják az angol nemesség sorait! Nézzen csak körül, drágám, és gondolja meg jól. Úgy látszik, most magának kalandozik el kissé az esze, ha elfelejti, hogy ez a főoka annak, hogy a mi országunkban örökké fenn fog maradni a nemesség!

Azt hiszem, sajnos komolyan hitte is, amit beszél, mert voltak teljesen beszámíthatatlan pillanatai szegénynek.

Lincolnshire-i kirándulásunknak nem egyedül vágtunk neki Charleyval. Gyámapám elhatározta, hogy le nem veszi rólam a szemét, amíg szerencsésen meg nem érkezem Mr. Boythorn házába; úgyhogy elkísért bennünket kétnapos utunkon. Minden lélegzetvételt, minden virágot, minden illatot, minden falevelet és fűszálat, minden futó kis felleget olyan gyönyörűnek és olyan csodálatosnak éreztem, mint még soha életemben. Betegségemnek ez volt az első haszna.

Még útközben megbeszéltük gyámapámmal, aki csak éppen elkísért, és rögtön vissza is fordult, hogy melyik napon jöjjön le Ada. Írtam neki egy levelet, és rábíztam gyámapámra, aki egy félórával a megérkezésünk után már el is búcsúzott tőlünk, és elindult vissza a csodaszép kora nyári délutánon.

Ha egy jó tündér építette volna számomra ezt a házat, az se lehetett volna több tekintettel rám. Úgy felkészültek a fogadásomra, olyan szerető gondoskodással, hogy hússzor is leülhettem volna meghatottságomban, mielőtt a lakásnak csak a felét is végigjárjuk. De nem ültem le mégsem, hanem inkább megmutogattam mindent Charleynak. Sétáltunk egyet a kertben is, írtam egy szép köszönőlevelet a házigazdámnak, és elküldtem a postára, aztán nyakig merültem a kicsomagolásba, rendezgetésbe. Charleyt jókor aludni küldtem, megmondtam neki, hogy ma este már nem lesz rá szükségem.

Mert a betegségem óta még nem néztem tükörbe, az enyémet sem kértem vissza eddig. Tudtam, hogy ez gyávaság, amit le kell győznöm magamban. A hajamat nem vágták le, pedig többször is abban a veszélyben forgott, hogy kihull. Hosszú volt és sűrű. Kibontottam, leeresztettem és szétráztam, s odaléptem az öltözőasztalkához a tükör elé. Egy-két pillanatig a hajam sűrű fátyolán keresztül semmit sem láthattam. Aztán félresimítottam a hajamat, és belenéztem a tükörbe; olyan szelíd nyugalommal nézett vissza rám a tükörképem, hogy kissé felbátorodtam. Nagyon megváltoztam - ó, nagyon-nagyon! Az első pillanatban idegen volt számomra az arcom. De hamarosan hozzászoktam, ismerősebbé vált, és akkor már azt is jobban láttam, hogy mi változott meg rajta. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, ámbár semmi határozott dologra nem számítottam, és biztos, hogy nagyon meglepett volna bármilyen határozott változás.

Sohasem voltam feltűnő szépség, de mégis nagyon különbözött ettől az én régi arcom. Hát mindennek most már vége volt. Egy-két könnycsepp árán ebbe is bele tudtam nyugodni Isten kegyelméből, és nyugodtan befontam a hajam éjszakára. Csak egy dolog bántott még, és sokáig tépelődtem fölötte, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Megőriztem Mr. Woodcourt virágait. Amikor kifakultak, lepréseltem és beletettem őket az egyik könyvembe. Most azon töprengtem, van-e jogom megtartani azt, amit egy egészen más lány kapott valaha - hogy becsületes dolog-e ővele szemben, ha megtartom. Végül is úgy döntöttem, hogy megtarthatom a virágokat, ha pusztán és kizárólag annak az emlékeként fogom megőrizni őket, ami visszahozhatatlanul elmúlt és véget ért, amire soha többé más szemmel nem szabad visszatekintenem.

Gondom volt rá, hogy másnap reggel korán fölkeljek, és már ott üljek a tükör előtt, amikor Charley lábujjhegyen betopog.

- Édes kisasszonykám! - kiáltott föl Charley meghökkenve. - Édes kisasszonykám, maga az?

- Én, Charley - feleltem, nyugodtan feltűzve a hajamat. - És mondhatom neked, hogy igazán nagyon jól érzem magam.

Láttam, hogy nagy kő esik le Charley szívéről, de még nagyobb kő esett le az én szívemről. Most már megtudtam a legrosszabbat is, és nyugodt lélekkel el bírtam viselni.

Szerettem volna teljesen visszanyerni testi erőmet és a jókedvemet is, mielőtt Ada megjön, úgyhogy a napirendeknek egész kis sorozatát állítottuk össze Charleyval, hogy reggeltől estig szabad levegőn legyek. Sétálunk majd egyet minden reggeli előtt, korán fogunk ebédelni, és megint sétálunk egyet-egyet ebéd előtt és ebéd után, uzsonna után kimegyünk a kertbe, közben-közben pedig mindig lepihenek, azonkívül megmászunk minden dombot, és bejárunk minden rétet, utat, mezőt a környéken. Volt ott egy póni lovacska, külön az én rendelkezésemre. Már néhány nap múlva a kezemből evett, és jött utánam mindenhová. Aztán a megértésnek olyan magas fokára jutottunk egymással, hogy ha tunyán és meglehetősen csökönyösen poroszkálni kezdett velem valami árnyékos kis ösvényen, és én megveregetve a nyakát így szóltam hozzá: "Tömpe, igazán nem értem, miért hagyod abba az ügetést, amikor tudod, hogy én mennyire szeretem; már csak azért is megtehetnéd nekem ezt a szívességet, mert így csak elbutulsz lassacskán, és el is alszol a végén", nyomban rázott egyet-kettőt a fején mulatságos mozdulattal, s máris ügetni kezdett; mialatt Charley csöndesen nézett bennünket, s úgy kacagott, olyan boldogan, hogy muzsikaszó volt a nevetése. Nem tudom, kitől kapta Tömpe a nevét, de olyan jól ráillett, akárcsak a hosszú szőre. Egyszer befogtuk egy kis csézába, és diadalmasan elhajtottunk vele a zöld mezei utakon vagy ötmérföldnyire; akkor azonban egyszerre, éppen amikor az egekig magasztaltuk már, úgy látszik, megelégelte a füle körül keringő gyilkos kis szúnyogokat, s megállt, hogy elgondolkozzon a dolog fölött. Valószínűleg arra a végeredményre lyukadt ki, hogy ezt nem lehet eltűrni, mert makacsul vonakodott megmozdulni, míg át nem adtam Charleynak a gyeplőt, és leszállva el nem indultam gyalog, akkor aztán valamilyen dacos vidámsággal ő is megindult utánam, s a hónom alá dugva a fejét, a ruhám ujjához dörzsölgette a fülét. Hanem ezúttal hiába mondogattam neki: "No, Tömpe, ahogy én ismerlek, egészen biztosra veszem, hogy akkor is tovább fogsz menni, ha én most felülök egy kicsit", mert abban a szempillantásban, hogy otthagytam, újra megállt, mint a cövek. Nem volt mit tennünk, kénytelen voltam előtte lépkedni, mint az előbb; ilyen menetben vonultunk haza, a falusiak nagy mulatságára.

Charleyval együtt joggal nevezhettük ezt a falut a világ legbarátságosabb falujának, annyi bizonyos. Már azelőtt is sok embert ismertem a felnőttek közül, a gyerekeket pedig majdnem mindahányat; de most még maga a templomtorony is kezdett ismerős és barátságos képet vágni. Így aztán, hogy annyit sétáltunk, hogy annyit játszottam a sok gyerekkel, annyit üldögéltem vendégségben a falusi házikókban, hogy folytattam Charleyval a tanulást, és hosszú leveleket írtam Adának, jóformán alig maradt időm a magam kis veszteségére gondolni. Ha olykor-olykor, egy-egy üres percemben mégis eszembe jutott, csak hozzá kellett látnom valamilyen foglalatossághoz, s máris elfelejtettem újra. Csupán egyszer okozott nagyobb fájdalmat, mint ahogy szerettem volna, amikor egy gyerek azt kérdezte:

- Anyám, miért nem olyan szép kisasszony ez a kisasszony most, mint amilyen szokott lenni azelőtt?

De mikor aztán láttam, hogy a gyerek azért éppen úgy szeret, mint régen, s mikor a puha kis kezével védelmező és részvevő mozdulattal cirógatta meg az arcomat, egyszerre megnyugodtam megint.

Sok-sok véletlen, apró esemény tanított meg arra a vigasztaló érzésre, hogy a szelíd lelkű emberek milyen ösztönös tapintattal és finomsággal viselkednek minden gyarlósággal és fogyatékossággal szemben. Egy ilyen kis eset különösképpen meghatott. Egyszer véletlenül akkor állítottam be a kis templomba, amikor éppen véget ért egy esküvő, és a fiatal párnak alá kellett írnia az anyakönyvet. A vőlegény, akinek kezébe nyomták a tollat, ügyetlen keresztet rajzolt oda a neve helyére, utána következett a menyasszony, és ő is ugyanúgy odarajzolt egy keresztet. Én azonban már ismertem a menyasszonyt legutóbbi látogatásom idejéből, és tudtam róla, hogy nemcsak a falu legszebbik leánya, hanem hogy az iskolának is az egyik legkitűnőbb tanulója volt, s akaratlanul is egy kis meglepődéssel néztem rá. Odajött hozzám, és suttogva félrevont: "Olyan kedves, jó fiú, kisasszony, de még nem tanult meg írni... éntőlem fog megtanulni... a világ minden kincséért se hoznám szégyenbe!" Hát akkor mitől féljek én, gondoltam, ha egy falusi napszámos lányának ilyen előkelőség lakik a szívében?

A jó levegő, az üde szellő éppen úgy visszahozta az egészséges színt új arcomra, mint azelőtt a régire. Charleyt öröm volt nézni, sugárzott róla az egészség, kivirult; de mind a ketten jókedvűek voltunk egész nap, és jóízűen aludtuk végig az egész éjszakát.

Volt egy kedvenc kis helyem a Chesney Wold-i park erdejében, egy pad állt ott, ahonnét bájos kilátás nyílt. Itt üldögéltem egy délután, hosszú csatangolás után, Charley pedig ibolyát szedett nem messze tőlem. A kőfalak éles árnyékába burkolódzó Kísértet útját néztem a messzeségben, és magam elé próbáltam képzelni a legendás nőalakot, aki vissza-visszajár oda, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki közeledik a fák között. A megritkított csapáson messzire el lehetett látni, de a lombok beárnyékolták az utat, és a táncoló, tarkabarka árnyékok a földön úgy elkápráztatták a szememet, hogy nem tudtam rögtön kivenni, ki lehet, mi lehet. Apránként aztán egyre tisztábban felismertem a közeledőt - egy asszony, úri dáma - Lady Dedlock. Egyedül jött, egyenesen felém lépegetett, s méghozzá, ahogy meglepetve láttam, sokkal sietősebben, mint máskor szokott.

Váratlan megjelenése izgalomba hozott, s fel akartam állni, hogy továbbsétáljak. De nem bírtam. Mozdulatlanná dermedtem. Nem is annyira a heves könyörgő mozdulatától, nem is annyira a teljesen megváltozott viselkedésétől, melyben nyoma sem volt a kevély önuralomnak, hanem inkább az arckifejezésétől váltam mozdulatlanná. Ijedtség fogott el, és Charleyt szólítgattam. Lady Dedlock azon nyomban megállt, és visszaváltozott majdnem olyanná, mint amilyennek azelőtt ismertem.

- Sajnálom, hogy megijesztettem, Summerson kisasszony - mondta, lassan felém lépkedve. - Még bizonyára gyönge. Tudom, hogy súlyos beteg volt. Nagy sajnálattal hallottam.

Nem tudtam levenni a szememet sápadt arcáról, mint ahogy a padon sem bírtam volna megmozdulni ültő helyemben. Nem tudnék számot adni róla, miféle gondolatok zakatoltak a fejemben.

- Meggyógyult, jobban érzi magát? - kérdezte kedvesen.

- Teljesen jól voltam még egy perccel ezelőtt is, Lady Dedlock.

- Ő a maga kis szobalánya?

- Igen.

- Nem küldené előre? És aztán majd kettesben elsétálunk a maguk háza felé, jó?

- Charley - szóltam -, vidd haza a virágaidat, és én is mindjárt megyek.

Charley csinált egy szép térdhajtást, amilyen szépet csak bírt, aztán pironkodva felkötötte a fejkötőjét, és elindult hazafelé. Amint elment, Lady Dedlock leült mellém a padra.

Nem tudom leírni, hogy mit éreztem, amikor megpillantottam kezében az én zsebkendőmet, amellyel a halott csecsemőt letakartam annak idején.

Ránéztem, de nem láttam az arcát, nem hallottam a hangját, nem bírtam lélegzetet venni. A szívem olyan vadul dobogott, mintha ki akarna szakadni. De amikor magához vont, a mellére ölelt, megcsókolt, zokogott fölöttem, és magamhoz térítgetett, amikor térdre esett, és így kiáltott: "Ó, kislányom, egyetlen gyerekem, én vagyok a te rossz, boldogtalan anyád! Ó, bocsáss meg nekem, ha tudsz!" - amikor ott láttam őt térdelni magam előtt a puszta földön, akkor egyszerre, a zavarosan áradó érzéseimen is túl, hála öntött el az isteni gondviselés iránt, hogy ennyire megváltoztam, és hogy most már nem hozhatok rá szégyent a hasonlóságommal, mert soha többé senki sem fogja képzelni, hogy bármiféle rokonság legyen köztünk.

Felsegítettem a földről anyámat, könyörögtem, rimánkodtam neki, hogy ne alázkodjon meg ilyen fájdalmasan előttem. Töredezett, összefüggéstelen szavakkal tudtam csak beszélni. Mondtam neki - vagy legalábbis megpróbáltam elmondani neki -, hogy ha énrám tartoznék, a gyerekére, akármilyen körülmények között is, a megbocsátás, hát én régen, réges-régen megbocsátottam neki. Elmondtam neki, hogy a szívem csordultig tele van szeretettel iránta, ami mindig így volt, és mindig így lesz, még ha az egész világ ellene fordulna is. Magamhoz ölelve tartottam anyámat, s ő magához ölelve tartott engem, s a hallgatag fák közt, a nyári nap csöndjében a mi felzaklatott lelkünkön kívül minden a legnagyobb nyugalomban volt.

- Késő már - sóhajtotta anyám -, már késő. Egyedül kell végigjárnom az én szomorú utamat, amelyről nincs letérés, vezet, ahová vezet. Sosem tudom, egyik napról a másikra, sokszor egyik óráról a másikra sem, hogy hová visz az út bűnös lábaim előtt. Ez csak a földi bűnhődésem, amit magam zúdítottam magamra. El kell viselnem, és el kell titkolnom. Hiszen férjnél vagyok, én nyomorult, gyalázatos teremtés!

Fojtott kétségbeeséssel mondta ki ezeket a szavakat, ami iszonyatosabban hangzott minden sikoltásnál. Eltakarta arcát a két kezével, és kisiklott az ölelésemből, mintha hozzám se akarna érni, arra sem tudtam rávenni, hogy fölkeljen.

Boldogtalan anyám elmondta nekem, hogy a betegségem idején közel járt hozzá, hogy elveszítse az eszét. Csak akkor tudta meg, hogy a gyermeke él. Azelőtt nem is gyanította, hogy én vagyok az. Most csak azért jött le ide utánam, hogy egyszer az életében beszélhessen velem. Nem lehetünk együtt, nem érintkezhetünk többé, talán mostantól fogva soha többé egy szót sem válthatunk egymással, amíg csak élünk. Átadott nekem egy levelet, amit hozzám írt, ami csak nekem szólt, és arra kért, hogy ha majd elolvastam, semmisítsem meg - nem az ő kedvéért, mert ő nem akart már semmit a világon, hanem az ura miatt és énmiattam -, és attól fogva tekintsem őt mindörökre halottnak. Ha el tudom hinni, hogy igaz anyai szeretettel szeret engem, ebben a felzaklatott állapotában, ahogy láthatom őt, hát higgyem el neki, arra kér; mert akkor talán nagyobb szánakozással gondolok majd rá, magam elé képzelve a szenvedését. Számára nincs segítség. Akár meg tudja őrizni a titkát a haláláig, akár napfényre kerül, s gyalázatot és szégyent hoz arra a névre, amelyet visel, mindenképpen az ő magányos küzdelme ez az ügy, senki emberfia őrajta nem segíthet.

- De hát biztos, hogy nem fog kiderülni ez a titok? - kérdeztem. - Nem sejti senki, édes jó anyám?

- De igen - felelte anyám. - Majdnemhogy felfedezték. Csak a véletlen akadályozta meg. De rájöhetnek, egy másik véletlen elárulhatja akár holnap... bármelyik percben.

- Van valaki, akitől különösen félsz?

- Pszt! Ne remegj, ne sírj! Nem érdemlem meg a könnyeidet - mondta anyám, megcsókolva a kezemet. - Van valaki, akitől nagyon félek.

- Ellenséged?

- A barátomnak nem mondhatom. Se az egyik, se a másik, hideg, szenvtelen ember. Sir Leicester Dedlock ügyvédje, hűséges, megbízható, de nem ragaszkodó ember, aki mohón lesi a hasznát, s féltékenyen őrzi a tekintélyét és a kiváltságait, hogy részese az előkelő családok titkainak.

- És gyanakszik valamire?

- Nagyon is.

- De nem terád? - kérdeztem rémülten.

- De igen! Mindig körülöttem settenkedik, és mindig éber. Meg tudom fékezni néha, de lerázni nem bírom magamról soha.

- Hát nincs benne semmi irgalom és könyörület?

- Nincs, és nincs benne harag sem. Részvétlen, közönyös minden iránt, kivéve a hivatását.

- Nem bízhatsz meg benne?

- Meg se próbálnám soha. Hosszú évek óta járom már a magam szomorú útját. Most már végigjárom egyedül, akárhová is vezet.

- Mr. Jarndyce... - kezdtem, de anyám nyugtalanul közbevágott:

- Ő sem sejti?

- Nem - mondtam. - Nem, biztos, hogy nem! Egészen biztos lehetsz benne, hogy nem! - S elmondtam, mit mesélt nekem gyámapám, mennyit tudott az én történetemből. - Hanem ő olyan jó és olyan okos - folytattam -, hogy talán ha ő megtudná...

Anyám, aki eddig meg sem mozdult, most fölemelte a kezét, és a szájamra tette, hogy elhallgattasson.

- Bízzál benne, bízd rá minden titkodat - mondta egy kis szünet után. - Felhatalmazlak rá... de ne beszélj erről nekem. Maradt bennem még most is egy kis büszkeség.

Próbáltam neki megmagyarázni, amennyire csak tőlem telt és amennyire vissza tudok most emlékezni rá - mert mindvégig olyan nyugtalan voltam, és úgy fel volt a lelkem kavarva, hogy alig-alig tudtam, mit beszélek, jóllehet minden szó mélyen belevésődött az emlékezetembe, amit anyám hangja kimondott, ez az ismeretlen és bús hang, amely gyerekkoromban sohasem ringatott engem álomba, sohasem áldott és becézgetett, amelynek nyomán soha nem támadt bennem új bizakodás -, mondom, magyarázni kezdtem neki, hogy minden reménységem Mr. Jarndyce-ban van, aki hozzám jobb volt, mint a legjobb apa lehetett volna, s aki talán képes lesz neki is jó tanácsot adni és segítségére lenni. Anyám azonban azt felelte megint, hogy nem, nem, lehetetlenség, senki sem segíthet rajta.

- Kislányom, kislányom! - mondta. - Életünkben utoljára! Utoljára ölel át a karod! Nem találkozhatunk soha többé. Ha a csillogó és körülrajongott Lady Dedlockról hallasz, gondolj a te nyomorult, lelkifurdalásoktól gyötört anyádra. Gondolj arra, hogy csak a szenvedése a valóság, csak a hiábavaló önvádjai, a mardosó lelkiismerete, ahogy lassan kiöli szívéből a szeretetét, az egyetlen igaz érzést, amelyre képes volt! És akkor bocsáss meg neki, ha tudsz, és könyörögj számára bocsánatért az éghez, amit sohasem fog megkapni!

Egy darabig még így tartottuk egymást átölelve, de ő olyan erős és határozott volt, hogy lefejtette karomat a nyakából, még egyszer utoljára megcsókolt, azután elengedte a kezemet, és elment, eltűnt a fák között. Egyedül maradtam; békésen és nyugodtan csillogott a napfény, és játszottak az árnyékok a régi kastély kövein, teraszain és tornyain.

Olyan kábulttá és gyámoltalanná váltam, amilyen a betegségem alatt voltam csak. Az térített lassan magamhoz, hogy eszembe jutott, nagyon kell ügyelnem, hogy észre ne vegyenek rajtam valamit, és el ne áruljam a titkot. Körülbelül egy óra múlva úgy éreztem, hogy eléggé összeszedtem magam, és hazatérhetek. Lassan mentem nagyon, és Charleynak, aki már a kapuban várt, azt mondtam, hogy amikor elváltam Lady Dedlocktól, nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak még egy nagyot; s hogy borzasztóan elfáradtam, és le szeretnék feküdni. Ahogy a szobámban magamra maradtam, elolvastam a levelet. Félreérthetetlenül azt vettem ki belőle, hogy anyám nem hagyott el engem. Nénje, az én gyerekkori keresztanyám, aki az egyetlen testvére volt, eltitkolta előtte, hogy életben maradtam, a legnagyobb titokban nevelt föl, s a születésem órájától fogva színét sem látta többé soha anyámnak. Olyan furcsán foglaltam én el helyemet a világban, hogy a tulajdon anyám tudomása szerint soha nem is lélegzettem, eltemettek, életben sem voltam, még csak nevem sem volt soha. A többit, amiről a levél szólt, fölösleges most elmondanom. Megtalálható minden a maga helyén és a maga idején az elbeszélésemben.

Első dolgom az volt, hogy elégessem anyám levelét, és még a hamuját is megsemmisítsem. Bealkonyodott, leszállt a borús, fekete, szomorú este. Elindultam egymagamban sétálni egy kicsit a parkban. Sötétség telepedett a fákra, a körülöttem csapongó denevérek néha-néha majdnem súroltak a szárnyukkal, és most éreztem először, hogy valami húz a kastély felé. Ha nem lettem volna ilyen lelkiállapotban, talán nem megyek soha a közelébe; tény az, hogy rákanyarodtam a kis ösvényre, amely közvetlenül a ház mellett vezetett el.

Nem mertem megállni és felnézni a házra, csak elhaladtam a lépcsőzetes kert alatt, néztem, hogy az öreg kőpilléreket és kőkorlátokat meg a széles, alacsony lépcsőfokokat hogy összebarázdálta az időjárás és az esztendők, hogy benőtte a borostyán és a moha, hallgattam a szökőkút zubogását. Aztán sötét ablakok hosszú sora alatt vezetett el az út, melyeket csúcsos tornyok és különös formájú kiugrók, tornácok szakítottak meg, vén kőoroszlánok és furcsa szörnyetegek berzenkedtek árnyékbarlangjuk előtt, és vicsorgatták a fogukat az esti sötétségbe a mancsukban tartott címerpajzsok mögül. Egy bolthajtás alatt elkanyarodva (sietve mentem tovább) az istállók mellett szél zúgott, szélkakas csikorgott, vagy a kutyák ugattak, vagy egy óra kezdett lassan ütni. Így fordult aztán az út, miután megütötte az orromat a hársfák édes illata, s hallottam a suhogásukat is, így fordult velem a déli homlokzat elé, a Kísértet útjának kőerkélye alá.

Egy világos ablak látszott. Nem álltam meg. Kongó lépéseim hangjáról egyszerre az jutott az eszembe, hogy lehet valami rettenetes igazság a Kísértet útjának legendájában, és hogy én vagyok az, aki bajt, veszedelmet hoz erre a méltóságteljes házra. Talán éppen most kopogják kísérteties lépteim a figyelmeztetést. Rémület fogott el, és észvesztve kezdtem menekülni. Futottam vissza az úton, amerre jöttem, s meg sem álltam, amíg a kapusfülkéig nem értem, és magam mögött nem hagytam az egész komoran sötétlő parkot.

Csak amikor újra fent voltam egyedül, a szobámban, és megint elfogott a kesergés és a boldogtalanság, csak akkor kezdtem lassan ráeszmélni, hogy ez milyen csúnya és hálátlan dolog tőlem. Adától, akit másnapra vártunk, egy vidám, örvendező levelet találtam odafönt. Egy másik levelem is érkezett, gyámapámtól, aki azt írta, mondjam meg Durden néninek, ha találkoznék valamerre ezzel az anyókával, hogy siralmas fölfordulásban élnek nélküle, zátonyra fut az egész háztartás, és forradalom fenyeget, érte akarnak menni, hogy visszahozzák. Két ilyen levél egyszerre, ez már igazán elgondolkoztatott - elgondolkoztatott egész eddigi életem fölött, s ettől aztán egy kicsit jobb hangulatba kerültem. Be kellett látnom, hogy mennyi sok minden játszott közre az én érdekemben; megértettem, hogy ha az apák bűne néha a gyermekeik fejére száll is, ez a mondás nem azt jelenti, amitől én reggel úgy féltem. Megfogadtam újra, hogy erős leszek, s imádkoztam érte, hogy be tudjam tartani fogadalmaimat; kiöntöttem a szívemet Isten előtt magamért és szegény anyámért, s éreztem, hogy a délelőtti homály oszladozóban van. Nem nehezedett rá az álmomra sem, és másnap reggel, ahogy fölébredtem, már sehol sem volt.

Adának délután ötkor kellett megérkeznie. Elindultunk hát elébe Charleyval. Bevallom, nagyon ideges és nyugtalan voltam a megváltozott külsőm miatt. Mindenki másnál jobban érdekelt Ada, hogy milyen hatással lesz rá a dolog. Nem döbben-e majd meg nagyon, nem keseredik-e el majd, ha meglát? Hátha egy kicsit rosszabb, mint amire számított? Hátha az ő régi Eszterjét keresi majd, és csalódni fog?

Charleynak azt mondtam:

- Charley, egyedül megyek, és addig sétálok, amíg szembe nem találkozom vele.

De még a második mérföldkőhöz sem értem, már annyi izgalmon estem át, mindig porfelhőt vélve látni messziről (noha tudtam, hogy nem az, még nem is lehet a gyorskocsi), hogy úgy döntöttem, visszafordulok, és hazamegyek mégis inkább. Amikor pedig visszafordultam, és megindultam hazafelé, egyszerre attól kezdtem félni, hogy már jön is a postakocsi (ámbár tudtam, hogy nem jöhet még, és nem is jön), s félelmemben az út java részét futva tettem meg, hogy utol ne érjen. Végül aztán, mikor azt hittem, hogy még legalább egy negyedóra van hátra, Charley egyszerre kiabálni kezdett felém a kertbe:

- Itt jön, kisasszony! Itt van, itt van!

Nem volt szándékomban, de most mégis felrohantam a szobámba, és elbújtam az ajtó mögött. Ott reszkettem szótlanul, még akkor is, amikor meghallottam Ada hangját, ahogy jött fölfelé a lépcsőn:

- Eszter, drágám, egyetlenem! Hol vagy? Anyóka, édes Durden néni!

Berohant, és éppen ki akart rohanni újra, amikor meglátott. Ó, édes angyalom! A régi pillantása, csupa ragaszkodás, csupa szeretet. Semmi más nem volt a szemében - nem, semmi más, semmi más!

Ó, milyen boldog voltam az én édes, gyönyörű bogarammal, aki odaszorította az én himlőhelyes arcomat az ő kedves arcához, csókolgatta, könnyeivel áztatta, ide-oda ringatott, mint egy kisgyereket, becézgetett, mindennek elnevezett, ami csak az eszébe jutott, és a szívére ölelt, az ő hűséges szívére.

Úgy volt, hogy egy hónapig maradunk Mr. Boythornnál. Ahogy visszaemlékszem rá, alig telt el egy boldog hét az én bogaram érkezése óta, amikor egy este - éppen befejeztük a virágok locsolását, amiben segítettünk a kertésznek, és meggyújtottuk odabent a gyertyákat - megjelent Charley jelentőségteljes képpel, és Ada mögé állva titokzatos jelekkel kihívott a szobából.

- Jaj, kisasszony, kérem - suttogta Charley, kerekebb és nagyobb szemekkel, mint valaha életében -, kéretik a kisasszonyt a Dedlock-címerbe.

- Mi a csoda - szóltam -, ki kérethet engem a kocsmába, Charley?

- Én nem tudom, kisasszony, kérem - felelte Charley előrenyújtva a nyakát és összekulcsolva a kezét kis kötényének a csokra fölött (amit mindig megtett boldogságában, ha valamilyen titokzatos és bizalmas dologról volt szó) -, de egy úriember tisztelteti a kisasszonyt, és azt üzeni, hogy tessék elmenni a fogadóba, de ne tessék szólni senkinek semmiről.

Nem tudtam, miről lehet szó, és mostanában amúgy is féltem mindentől, ennélfogva a legokosabbnak tartottam, ha egyedül megyek.

Ha a titok, amit meg kellett őriznem, az enyém lett volna, el kellett volna mondanom Adának mindjárt a megérkezése után. De nem az én titkom volt, s úgy éreztem, nincs jogom elárulni még a gyámapámnak sem, hacsak valami sürgős ok nem kényszerít rá. Egyedül mentem hát le a fogadóba - fölösleges óvatosságból, mint hamarosan kiderült.

Bevezettek egy szép szőnyeges szalonba, aztán ismerősnek tetsző hangok ütötték meg a fülemet, nyílt az ajtó, és egyszerre csak ki áll ott előttem? Senki más, mint Richard!

- Drága Eszter! - mondta. - Édes, egyetlen barátnőm! - És olyan őszinte, meleg szívvel üdvözölt csakugyan, olyan testvéri szeretettel, hogy alig jutottam lélegzethez, kinyögni, hogy Ada jól van.

- A gondolataimat is eltalálja... hiába, maga csak nem változik soha, drága kis Eszter! - mondta Richard.

Felemeltem a fátylamat, de nem egészen.

- Maga csak nem változik, drága kis Eszter! - mondta Richard, éppen olyan őszinte melegséggel, mint az előbb.

Ebben ő sem változott, a hozzám való kedvességében és tapintatában; de sajnos nem mondhatom azt, hogy máskülönben is a régi Richard maradt. Gyámapámról most már olyan, egyenesen gyanúsítgató hangon beszélt, hogy végül szemrehányásokat tettem neki.

- Eszter - felelte -, nehogy azt képzelje, hogy én most itt alattomban vádaskodni akarok John Jarndyce ellen. Nem azért jöttem. Azért jöttem csak, hogy igazoljam magam. Azt akarom csak mondani, hogy minden rendben volt, és nagyon jól megvoltunk, amíg gyerek voltam, és egyáltalában nem érdekelt ez a per; de abban a percben, ahogy érdekelni kezdett, és ahogy beletekintettem, egyszerre egészen más lett a helyzet. John Jarndyce akkor egyszerre rájött, hogy nekünk szakítanunk kell Adával, és hogy ha én le nem térek erről a helytelen útról, akkor nem vagyok méltó Adához. Nohát, Eszter, én nem szándékszom letérni erről a helytelen útról. Nem tartok igényt John Jarndyce kegyeire ilyen nem tisztességes feltételek árán, amiket nem volt joga megszabni és rám parancsolni. Akár tetszik neki, akár nem, meg fogom védeni az érdekeimet és Ada érdekeit. Nagyon sokat gondolkoztam a dolog fölött, és erre a végső elhatározásra jutottam.

Szegény jó Richard! Csakugyan nagyon sokat gondolkozhatott a dolog fölött. Az arca, a hangja, a viselkedése, mind világosan tanúskodott erről.

- Richard - mondtam -, maga nagy bizalommal van irántam, de attól félek, nem hajlandó meghallgatni a tanácsomat.

- Lehetetlenség, drágám, ebben a kérdésben lehetetlenség. Minden más kérdésben boldogan hallgatok magára.

Mintha egyáltalán lett volna számára más kérdés is! Mintha nem erre az egy lapra tette volna fel az egész pályafutását, jellemét, életét-halálát!

- De kérdezhetek magától valamit, Richard?

- Igen, azt hiszem - felelte nevetve. - Nem tudom, ki kérdezhetne, ha maga nem.

- Maga mondja, hogy nem él mostanában nagyon rendezett életet.

- Hogyan élhetnék, Eszter, drágám, amikor minden ilyen rendezetlen körülöttem.

- Megint van adóssága?

- Jaj, hát persze hogy van - mondta Richard, csodálkozva az együgyűségemen.

- Miért persze?

- Édes gyerekem, hát ez magától értetődik. Az költségekkel jár, ha az ember száz százalékig belefekszik egy ilyen ügybe. Maga elfelejti, vagy talán nem is tud róla, hogy akármelyik végrendeletet fogadják majd el, Ada is meg én is kapunk majd valamit. A kérdés csupán akörül forog, hogy kisebb vagy nagyobb összeg lesz-e. Mindenesetre futni fogja belőle. Az isten áldja meg, aranyos, drága gyerekem - mondta Richard, szinte jól mulatva rajtam -, nem lesz velem semmi baj! Ki fog húzni a vízből, ne féljen, drágám!

Falra hányt borsó volt minden, amit mondtam, lepattogzott róla. Ada is hiába próbált hatni rá, amikor később együtt voltunk mind a hárman a Boythorn-házban. Richard fel volt villanyozva, sugárzott. Majd megítélhetjük magunk, mondta, hogy kinek volt igaza és kinek nem - majd megmutatja nekünk, majd meglátjuk!

Egy kétüléses kis kocsival ment vissza Londonba, még aznap este. Kikísértük persze, Adával, a falu mögött emelkedő dombtetőre, ahol a kocsi várt rá. Előttem áll ma is az egész kép: a meleg és sötét éjszaka, a nyári villámlások, a sövénykerítések és magas fák közé fogott poros országút kerékvágásai, a fülét hegyező sovány fakó; és ahogy nekiiramodtak és sebesen elhajtottak a Jarndyce és Jarndyce-ügy felé.

Eltelt a hátralevő néhány hetünk, s pontosan a kitűzött napon haza is érkeztünk Pusztaházára. Az erőm és egészségem teljesen helyreállt; háziasszonyi kulcsaimat ott találtam a szobámban, odakészítve számomra, s megráztam őket vidám kis csilingeléssel, mintha egy új esztendőbe kezdenék.

Az első napokban annyi mindenféle dolgom akadt, a számadások rendezgetése, a sok jövés-menés a dörmögőszobába és a ház többi részébe, a szekrények, fiókok újrarendezése, hogy alig volt egy percnyi ráérő időm. De aztán elkészültünk a munkával, s miután mindent rendbe tettünk, felmentem Londonba egy rövid látogatásra, amit magam határoztam el, mert el akartam intézni valamit a Chesney Woldban elégetett levéllel kapcsolatban.

Az utazásom ürügyéül Caddy Jellybyt választottam - mindig csak így hívtam őt, lánykori nevén -, akinek előzetesen írtam egy levelet, és megkértem, hogy kísérjen majd el valahová. Hajnalok hajnalán indultam el hazulról, s olyan korán értem Londonba a postakocsin, hogy még az egész nap előttem állt, amikor végigsétáltam a Newman utcán.

Caddy, aki az esküvője napja óta nem látott, úgy örült nekem, hogy már-már attól kezdtem félni, féltékennyé teszem az urát. De a maga módján az ura sem volt jobb Caddynél - akarom mondani, rosszabb -, egyszóval, röviden, a világért sem hagyták, hogy bármit is csináljak.

Az idősb Mr. Turveydrop még ágyban volt, amint hallottam, Caddy pedig a csokoládét darálta neki, s egy mélabús kisfiú várta, hogy fölvihesse majd, aki gyakornok volt náluk - roppant furcsának éreztem, hogy valaki a tánc mesterségében gyakornokoskodjon. Caddy elmesélte, milyen végtelenül kedves és jóindulatú hozzájuk az apósa, és milyen boldogan élnek így együtt. (Együttélés alatt Caddy azt értette, hogy az öregúrnak jut minden jó a lakásból és minden egyébből, ő meg az urával együtt azt kapja, ami marad, és be vannak gyömöszölve két sarokszobába.)

- S hogy van az anyuskád, Caddy? - kérdeztem.

- Hát hallok róla néha - felelte Caddy - az apustól, tudod, Eszter. De nagyon ritkán látom. Jóban vagyunk, örömmel közlöm, mama azonban képtelen dolognak tartja, hogy egy táncmesterhez mentem feleségül. Fél egy kicsit, hogy rossz fényt vet majd rá a dolog.

- És hogy van az apuskád, Caddy?

- Minden este eljön hozzánk - felelte Caddy -, s úgy szeret ott üldögélni a sarokban, hogy öröm nézni.

- És te, Caddy - szóltam -, te persze mindig el vagy foglalva, biztosan?

- Hát igen, drágám - mondta Caddy -, csakugyan sok a dolgom; mert el kell árulnom a nagy titkot, kitanulom a szakmát, hogy én is órákat adhassak. Prince egészsége nem a legjobb, és azt szeretném, ha aztán én is segíthetnék neki. A leckeórákkal meg az iskolával itt meg a magántanítványaival és még a gyakornokokkal igazán túlságosan sok a dolga szegény fejének!

Még mindig olyan furcsa volt számomra elképzelni a gyakornokokat, hogy megkérdeztem Caddyt, sokan vannak-e.

- Négyen - mondta Caddy. - Egy itt lakó, három bejáró. Nagyon jó gyerekek; csak az, hogy nem lehet őket együtt hagyni, mert akkor mindenáron játszani akarnak... mint a gyerekek... ahelyett hogy a dolgukat végeznék. Úgyhogy az a kisfiú, akit az előbb láttál, most éppen a konyhában valcerezik egyedül, és a többieket is szétosztjuk a házban, ahogy tudjuk.

- A tánclépéseket gyakorolják persze? - kérdeztem.

- Persze - felelte Caddy. - Táncolnak az iskolán, s ebben az évszakban már reggel ötkor kezdjük a gyakorlást.

- Ejha, micsoda szorgalmas élet! - kiáltottam fel.

- Mondhatom, drágám - felelte Caddy mosolyogva -, amikor reggel felcsöngetnek bennünket a bejáró gyakornokok, és amikor feltolom az ablakot, és ott látom őket ácsorogni a kapu előtt a lépcsőn, a topánkáikkal a hónuk alatt, mindig az utcaseprők jutnak az eszembe.

Caddy örült, hogy érdekel, amit beszél, és jókedvűen kezdte mesélni saját tanulmányainak részleteit.

- Tudod, Eszter, hogy kevesebb legyen a kiadásunk, meg kell tanulnom egy kicsit zongorázni és egy kicsit hegedülni is, s így aztán éppen úgy kell gyakorolnom ezt a két hangszert is, mint a mesterségünk többi részét. Ha mama olyan lett volna, mint mások, akkor már értenék valamicskét a zenéhez, s nem most kellene elölről kezdenem. Jó fülem van azonban, a vesződségekhez is hozzászoktam... ezt mindenesetre mamának köszönhetem... s ahol nem hiányzik az akarat, tudod, Eszter, ott nem hiányzik az eredmény sem végül.

Ezekkel a szavakkal Caddy leült nevetve a csörömpölő négyszögletes zongorához, és csakugyan eljátszott rajta egy francia négyest nagy élénkséggel. Aztán pirulva és jókedvűen felállt, s még mindig magamagán nevetve így szólt:

- Ki ne nevessél, kérlek, ugye jó kislány leszel?

Hamarább sírtam volna, de egyiket sem csináltam. Biztattam, megdicsértem őt tiszta szívből. Mert meg voltam róla győződve a lelkem mélyéből, hogy ha táncmester is az ura, és ha tánctanárnő lesz is belőle, mert nem terjed tovább szerény becsvágya, Caddy mégis ér annyit, mintha "hivatása" lenne.

- Drágám - mondta Caddy elragadtatva -, el sem tudod képzelni, mennyire felvidítasz. Nem is tudod, milyen sokat köszönhetek én neked. Micsoda változás ez, Eszter, még az én kis világomban is! Emlékszel arra az első esténkre, amikor olyan neveletlen voltam és olyan tintás? Ki gondolta volna akkor, hogy én valaha táncolni tanítom majd az embereket, a sokféle lehetőség és sokféle lehetetlenség közül pont ezt?

Az ura, aki közben elment, amíg mi fecsegtünk, most visszajött, hogy hozzáfogjon a táncteremben a gyakornokok leckéjéhez, és Caddy közölte velem, hogy most már a rendelkezésemre áll.

A legfurcsább kis jószágok voltak ezek a gyakornokok. A mélabús kisfiún kívül, akit remélhetőleg nem a konyhában való magányos valcerezés tett ilyen bánatossá, volt még két kisfiú és egy átlátszó tüllruhás, hajlékony, piszkos kislány. Koraérett kislány volt, ócska sapkájával a fején, a szalagos tánccipőjét egy kopott bársony táskában hozta magával. És milyen közönséges kisfiúk voltak ezek, amikor nem táncoltak: madzagokkal, kavicsokkal, csirkecsontokkal a zsebükben és piszkos lábszárral, lábfejjel - főképp szörnyű piszkos sarkakkal.

Megkérdeztem Caddytől, vajon mi késztette a szüleiket arra, hogy ezt a hivatást válasszák a számukra. Caddy azt felelte, hogy nem tudja, talán tánctanárnak készülnek, talán a színpadra készülnek. A szüleik mind szerény körülmények között élő emberek, s a mélabús fiú anyja gyömbérsört árul egy kis boltban.

- Az öreg Mr. Turveydrop úgy sajnálja - mondta Caddy -, hogy még nem fejezte be az öltözködést, és nem lesz szerencséje hozzád, mielőtt elmennénk. Nagyon sokáig tart nála az öltözködés, mert tudod, fenn kell tartania a jó hírnevét. El nem tudod képzelni, hogy milyen kedves apuskával. Valamelyik este a régenshercegről beszélt apusnak; s még sose láttam, hogy a papát ennyire érdekelte volna valami. Pipi pedig - folytatta Caddy kissé habozva -, akitől a legjobban féltem... nem számítva azt, hogy esetleg saját gyerekeink is lesznek majd, Eszter... akitől a legjobban féltem, hogy a terhére lehet Mr. Turveydropnak, hát az öregúr kedvessége ezzel a gyerekkel szemben mindent felülmúl. Még ő hívatja be magához, drágám. Felhozatja vele az újságot az ágyához, neki adja a pirított kenyere héját, ide-oda küldözgeti a házban apró kis megbízásokkal, leküldi hozzám, hogy kérjen tőlem hat pennyt. Hát egyszóval - mondta Caddy vidáman -, hogy ne sokat trécseljek, én igazán nagyon szerencsés lány vagyok, s nagyon hálásnak kell lennem érte. Hová megyünk, Eszter?

- Az Old Street Roadra - feleltem -, ahol van egy kis beszélnivalóm avval az ügyvédjelölttel, akit elém küldtek a postakocsi-állomásra azon a napon, amikor először érkeztem Londonba, és amikor először találkoztunk, drágám. Most jut eszembe az is, hogy ő vitt el bennünket tihozzátok, Caddy.

- Hát akkor igazán nekem kell most elkísérni téged őhozzá - felelte Caddy.

Megérkeztünk az Old Street Roadra, és Mrs. Guppy, aki már előbb kikukucskált a jöttünkre, most nyomban bemutatkozott, és betessékelt bennünket. Idős hölgy volt, kissé vöröslő orral és kissé révedező tekintettel, de csupa mosolygás az arca.

- Summerson kisasszony - szólt Mr. Guppy felemelkedve a helyéről -, ez igazán oázis a számomra. Anyám, legyen szíves, adjon egy széket a másik hölgynek is, aztán vonuljon félre.

Mrs. Guppy, akinek szinte huncut megjelenést kölcsönzött a szüntelen mosolygása, megtette, amit a fia kért, aztán leült a sarokban, és a zsebkendőjét két kézzel a mellére szorította, mint valami borogatást.

- Beszélhetnénk egy percig négyszemközt? - kérdeztem Mr. Guppytól.

Azt hiszem, még életemben nem láttam ahhoz a kedvcsapongáshoz foghatót, amit most Mr. Guppy anyja rendezett. Nem nevetett fennhangon, csak a fejét csavargatta, tekergette, csóválgatta, szájához emelte a zsebkendőjét, és a könyökével, a kezével, a vállával bökdöste Caddyt, s egyáltalában olyan kimondhatatlanul el volt ragadtatva az egésztől, hogy csak némi nehézségek árán volt képes kivezetni Caddyt a kis tolóajtón keresztül a szomszédos hálószobájába.

- Summerson kisasszony - mondta Mr. Guppy -, ne vegye rossz néven, kérem, egy anyának az önfejűségét, akinek mindig csak a fia boldogsága jár az eszében. Anyám, bár módfelett idegesítő tud lenni, kizárólag anyai szíve sugallatának engedelmeskedik.

Alig hinném, hogy egyetlen pillanat alatt úgy el tud vörösödni valaki, úgy megváltozhat az arckifejezése, mint Mr. Guppynak, amikor most fölemeltem a fátylamat.

- Azért kértem arra, hogy itt beszélhessek önnel néhány szót - mondtam -, és nem Mr. Kenge irodájában, mert emlékeztem rá, hogy mit mondott nekem bizalmasan egyszer annak idején, s attól féltem, hogy máskülönben esetleg zavarba találnám hozni, Mr. Guppy.

Azonban így is eléggé zavarba hoztam, annyi bizonyos. Még soha ilyen hebegést, ilyen megdöbbenést, ilyen zavarodottságot és ijedtséget nem láttam.

- Summerson kisasszony - dadogta Mr. Guppy. - Én bo-bo-bocsánatot kérek, de mi jo-jo-jogászemberek szeretjük magunkat, izé, pontosan ki-ki-kifejezni. Ön egy elmúlt alkalomról beszél, kisasszony, amikor én, én, én voltam bátor tenni egy kijelentést, amelyet.

Valami, úgy látszik, megakadt a torkán, amit nem bírt lenyelni. Vártam egy kicsit, hogy magához térhessen. Sikerült is neki végre, miután néhányszor a homlokához nyúlt, s a székét hátrafaroltatta a sarokba.

- Azt akartam csupán megjegyezni, kisasszony - mondta Mr. Guppy -, jaj istenem... a légzőcsövemmel lehet valami biztosan... khm!... azt akartam megjegyezni, hogy ön annak idején olyan kegyes volt elhárítani és visszautasítani az én ajánlatomat. És... és most talán nem lesz ellenére elismerni ezt? Ámbár nincsenek tanúk jelen, talán az én... talán az ön lelkiismeretének megnyugtatására fog szolgálni, ha beismeri ezt.

- Kétségtelenül igaz - mondtam -, hogy én minden fenntartás nélkül visszautasítottam az ön ajánlatát, Mr. Guppy.

- Köszönöm, kisasszony - felelte, remegő ujjaival az asztalt méricskélve. - Ennyi elég is egyelőre, és önnek igazán a becsületére válik. Hm... csakugyan hörghurut lesz!... A nyeldeklőmben van valami... ö, izé... nem veszi talán sértésnek, ha azt mondom, hogy az akkori kijelentése végleges volt, és a dolog ennélfogva le is zárult?

- Értem, tökéletesen értem - mondtam.

- Talán... öhm... ha nem is érdemes a szavakon lovagolni, de talán a lelkiismeretének megnyugtatására szolgálna, ha el is ismerné ezt, kisasszony? - mondta Mr. Guppy.

- Elismerem, önként és a legtökéletesebben elismerem - mondtam.

- Köszönöm - felelte Mr. Guppy. - Igazán nagyon szép öntől, annyi bizonyos. Sajnálom, hogy az életberendezkedésem és néhány olyan körülmény, amelyek fölött nincs hatalmam, lehetetlenné teszik számomra, hogy valaha is visszatérjek arra az ajánlatomra, vagy hogy bármiféle formában is megújítsam; de azért számomra, khm, örökre a barátság füzéreivel körülfont emlék marad. - Mr. Guppynak segítségére jött a légcsőhurutja, és véget vetett az asztalméricskélésének.

- Talán most elmondhatom, amit szerettem volna? - kezdtem.

- Parancsoljon, megtisztelőnek tartom magamra nézve - mondta Mr. Guppy.

- Ön annak idején szíves volt célozni arra, hogy...

- Bocsásson meg, kisasszony - vágott közbe Mr. Guppy -, de jobb, ha nem térünk ki a célzásokra, és nem megyünk túl a mondottakon. Nem ismerhetem el, hogy bármire is céloztam volna.

- Ön annak idején azt mondta - kezdtem újra -, hogy bizonyos velem kapcsolatos felfedezések révén esetleg módjában lesz majd előmozdítani az érdekeimet és a javamat szolgálni. Felteszem, hogy ezt az elképzelését arra alapította, amit nagyjából tudott rólam, hogy árva vagyok, aki mindenét Mr. Jarndyce jóakaratának köszönheti. Mármost, amit én kérni akarok öntől, Mr. Guppy, amiért eljöttem, az annyi, hogy legyen szíves, és hagyjon fel minden olyan gondolattal, hogy nekem szolgálatot tehetne. A legnagyobb tévedésben van. Semmiféle fölfedezést nem tehet, amivel az én javamat szolgálná, vagy amivel nekem a legkisebb örömöt is szerezné. Ismerem a saját történetemet, és megnyugtathatom felőle, hogy ilyen szolgálatokkal egy szikrát sem tudná előmozdítani az érdekeimet soha. Lehetséges, persze, hogy már régen felhagyott amúgy is ezzel a tervével. Ebben az esetben bocsásson meg, hogy fölöslegesen alkalmatlankodtam önnek. Ha pedig nem, akkor kérve kérem, higgyen nekem, higgye el nekem, amit mondtam, és mostantól fogva hagyjon fel vele. Saját nyugalmam miatt kérem ezt öntől.

- Meg kell vallanom, kisasszony - mondta Mr. Guppy -, hogy ön arról a helyes ítélőképességéről és jóérzéséről tesz bizonyságot, amiért olyan nagyra tartom önt. Nincs megnyugtatóbb, mint ez a helyes jóérzés; és ha mostanáig félreértettem az ön szándékait, kész vagyok a legtöredelmesebb bocsánatot kérni.

Le kell szögeznem Mr. Guppy dicséretére, hogy az előbbi habozó viselkedése nagyon megjavult. Őszintén örülni látszott, hogy tehet valamit, amire kérem, és szemlátomást szégyellte magát.

- Becsületszavamra mondom, esküszöm az életemre, a lelkem üdvösségére, Summerson kisasszony, hogy mindig a kívánsága szerint fogok cselekedni! Egyetlen lépést sem fogok tenni soha, amely ellentétben állna a kérésével. Leteszem rá az esküt, hogyha ez önt megnyugtatja.

- Nekem ez teljesen elegendő - szóltam, félbeszakítva az eskümintáját -, és nagyon szépen köszönöm. Caddy, drágám, indulhatunk!

Mr. Guppy a kapuig kísért bennünket, mint egy alvajáró, vagy mint aki nincsen egészen ébren, s onnét bámult utánunk.

Egy perc múlva azonban egyszerre csak utolért bennünket az utcán, kalap nélkül, szétzilált hosszú hajával, s megállított, és így szólt hevesen:

- Becsületistenemre mondom, megbízhat bennem!

- Megbízom - feleltem -, teljesen megbízom önben.

- Bocsásson meg, kisasszony - mondta Mr. Guppy, s az egyik lába indulóban volt, a másik földbe gyökerezett -, de minthogy jelen van ez a hölgy is... az ön saját tanúja... talán a lelkiismerete megnyugtatására szolgál, ha előtte is megismétli, amit az imént beismert.

- Nohát, Caddy - szóltam, feléje fordulva -, talán nem fogsz meglepődni, ha kijelentem neked, drágám, hogy soha semmiféle eljegyzés...

- Sem házassági ajánlat vagy ígéret, semmiféle - helyesbítette Mr. Guppy.

- Sem házassági ajánlat vagy ígéret soha semmiféle nem történt köztem és e között az úr között...

- Guppy Vilmos Penton téri lakos, Pentonville-ben, Middlesex grófságban - motyogta.

- Aki a Penton téren lakik, Pentonville-ben, Middlesex grófságban.

- Köszönöm szépen, kisasszony - mondta Mr. Guppy. - Férjezett asszony. Köszönöm szépen. Született Jellyby Karolina, hajadon, akkori lakása Thavies Inn, London, most pedig Newman utca, Oxford utcai kerület. Hálásan köszönöm.

Hazarohant, aztán visszaszáguldott megint.

- Ami azt a dolgot illeti, tetszik tudni, én igazán őszintén és mélységesen fájlalom, hogy az életberendezkedésem és azok a körülmények, amelyek fölött nincsen hatalmam, lehetetlenné teszik számomra ennek a teljesen lezárult ügynek a felújítását - mondta nekem Mr. Guppy csüggedten és elkeseredve -, de hát nem lehet és nem lehet. Vagy igen? Ítélje meg ön maga.

Azt válaszoltam, hogy természetesen lehetetlen, ehhez semmi kétség nem férhet.

- Ez nagyon szép öntől, kisasszony, bizony isten mondom - mondta Mr. Guppy. - Ha a barátság füzérének oltárt lehetne emelni... hanem becsületszavamra megbízhat bennem minden tekintetben, kivéve és nem számítva az egyetlenegy szempontot, a gyengéd érzelmekét!

Mrs. Rouncewell, Chesney Wold házvezetőnője nem üldögél ölbe tett kézzel. Tele van a ház, megjöttek a rokonok a szélrózsa minden irányából. Milady nem veszi magának a fáradságot, hogy elszórakoztassa a tömérdek vendéget, mert még mindig rosszul érzi magát, s nem is igen jön le a szobájából a késő délutáni órák előtt. Vacsora után is, alighogy a társaság nagy részével együtt átmentek a nagy szalonba, máris készül visszavonulni. Sir Leicester a széles kandalló másik oldaláról átsétál hozzá, kissé nehézkesen, és leül milady mellé egy díszes karosszékbe.

- Arra kell kérnem magát, milady - mondja -, hogy maradjon még egy-két percig, mert ez az egyén, akit már említettem, egy nagyon illedelmes levélben - Sir Leicester hagyományos igazságszeretetével szükségesnek érzi hangsúlyozni ezt a körülményt -, kénytelen vagyok azt mondani, hogy egy nagyon illedelmes és jól megfogalmazott levélben arra kér bennünket, hogy fogadjuk őt egy rövid kihallgatásra.

Ez az egyén nem éppen vendég Chesney Woldban, csak éppen itt van. S minthogy a házvezetőnő fia, még neve is van; Mr. Rouncewellnek hívják. Sőt még foglalkozása is van, ámbár Sir Leicester az egyik bájos unokahúga kérdésére elég nehezen és bizonytalanul feleli, sokáig keresgélve a helyes kifejezést:

- A foglalkozása... úgy hiszem... öö... vasgyártó.

"Jézusmáriám!" A kisasszony sietve elmenekül, s hamarosan a többi vendég is elpárolog a szalonból. Sir Leicester megrázza a csöngőt.

- Mondja meg Mr. Rouncewellnek, a házvezetőnő lakásában, hogy tiszteltetem, és most már fogadhatjuk őt.

Milady figyelemmel pillant fel a belépő ötvenéves férfira. Mr. Rouncewellnek jó a megjelenése, akárcsak az anyjának, s a hangja tiszta, sötét haja elöl kopaszodik, arca pedig eszes, ámbár nyílt tekintetű. Elnézést kér az alkalmatlankodásért, aztán egyenesen a tárgyra tér.

- Lady Dedlock - mondja Mr. Rouncewell tiszteletteljes kis meghajlással az asszony felé - szíves volt maga mellé venni egy Rosa nevű fiatal leányt. Mármost az én fiam ittjártakor megismerkedett a szép kis leánnyal, és beleszeretett. Most pedig beleegyezésemet kéri, hogy eljegyezze magát Rosa-zal, ha a lány is igent mond, ami azt hiszem, úgy lesz. Én a mai napig nem ismertem Rosa-t, de bízom valamennyire a fiam ítélőképességében... még a szerelem terén is. Olyannak találtam csakugyan, amilyennek ő elmondta, s anyám is igen jó véleménnyel van róla.

- Rosa meg is érdemli minden tekintetben - mondja milady.

- Nagyon örülök, Lady Dedlock, hogy ezt hallom, s talán nem is kell mondanom, milyen sokra értékelem az ön kegyes véleményét...

- Ez - jegyzi meg Sir Leicester kimondhatatlan fensőbbséggel, mivel a vasgyártót kissé túl simamodorúnak találja -, ez valóban teljesen fölösleges.

- Teljesen fölösleges, Sir Leicester. Azonban a fiam még nagyon fiatal, és Rosa is nagyon fiatal. Azonkívül a fiúnak éppúgy a maga erejéből kell emberré válnia, mint ahogy én is a magam erejéből váltam emberré, vagyis egyelőre szó sem lehet a házasságról. De tegyük fel, hogy az eljegyzésükbe beleegyeznék, amennyiben ez a bájos kislány hajlandó eljegyezni magát a fiammal, akkor is kötelességemnek tartom őszintén kijelenteni előre... bizonyos vagyok benne, Sir Leicester és Lady Dedlock, hogy megértenek, és megbocsátanak nekem... hogy csakis azzal a feltétellel járulok hozzá az eljegyzéshez, ha a leány nem marad itt Chesney Woldban.

Nem maradhat Chesney Woldban! Feltételeket szabni! Sir Leicester szép ősz haja éppúgy felborzolódik, mint a barkója.

- Úgy értsem ezt vajon, Sir - mondja Sir Leicester -, hogy ön nem tartja elég jónak Chesney Woldot a lány számára, vagy hogy ártalmára lehetne, ha itt marad?

- Nem úgy értem, természetesen, Sir Leicester.

- Hát ennek örülök. - Sir Leicester nagyon fennkölt.

- Kérem, Mr. Rouncewell - szólal meg milady, szép kezének parányi mozdulatával leintve Sir Leicestert, mintha egy legyet hessegetne el -, magyarázza meg nekem, hogyan érti.

- Készséggel, Lady Dedlock - feleli a látogató szerény és tiszta hangján. - Én voltam tanonc, és voltam munkás. A heti munkabéremből éltem hosszú-hosszú éveken át, és bizonyos fokig magamnak kellett kitanítanom magamat. A feleségem egy munkavezető lánya, s igen egyszerű neveltetésben volt része. Ezen a fiún kívül van még három lányunk; s mivel szerencsére sokkal többet tudunk nyújtani nekik, mint amit mi kaphattunk, nagyon jó neveltetésben volt részük. Minden gondunk és minden örömünk az volt, hogy alkalmassá tegyük őket bármilyen társadalmi rangra és állásra. Ha tehát beleegyezem, hogy a fiam úgynevezett rangon aluli házasságot kössön... ami egyébként nem olyan ritka eset nálunk... előbb meg akarok bizonyosodni, hogy a dolog komoly, hogy a lány jelleme kifogástalan, s azt mondom a fiamnak: "Ez fontos lépés mindkettőtöknek, várjatok két évig, addig neveltetni fogom Rosa-t, beadom ugyanabba az iskolába, ahová a húgaid járnak, hogy ne legyen köztetek különbség"...

- Tisztában van vele, kérem - vág közbe Sir Leicester elképedt hangon -, hogy ez a fiatal lány itt nevelkedett lent a falusi iskolában?

- Tisztában vagyok vele, Sir Leicester. Nagyon jó iskola, s a család nagyon szépen támogatja.

A Chesney Wold-i falusi iskolától, melyet a mai napig még senki sem merészelt bemocskolni, a társadalom hatalmas épületéig futnak Sir Leicester gondolatai.

- Mr. Rouncewell - mondja végül nagy önuralommal -, a mi nézeteink az ember kötelességeiről, a mi nézeteink az ember társadalmi helyzetéről, a mi nézeteink a neveltetésről... olyan homlokegyenest ellenkeznek, hogy ennek a beszélgetésnek a folytatása csak bántó lehet önre nézve, és bántó lehet rám nézve is. Ha ez a leány úgy dönt, hogy aláveti magát egy olyan ember befolyásának, aki sajátságos nézetei alapján el akarja vinni őt innen, hát bármelyik percben szabadságában áll így tennie. Ezenfelül semmiféle megegyezést nem köthetünk, s egyszersmind arra kérjük, legyen olyan jó, és tekintse befejezettnek a tárgyat.

A látogató vár egy pillanatig, hogy alkalmat adjon miladynek a megszólalásra, de ez nem szól semmit.

- Mr. Rouncewell - teszi hozzá Sir Leicester tündöklő úriemberségének teljében -, későre jár, és az utak sötétek. Remélem, nem olyan drága az ideje, hogy meg ne engedné miladynek és nekem, hogy felajánljuk Chesney Wold vendégszeretetét, legalább ma éjszakára.

- Én is remélem - mondja milady.

- Nagyon köszönöm, igazán, sajnos azonban egész éjszaka utaznom kell, hogy reggel odaérjek a megbeszélt időre az ország egy távolabbi pontjára. Jó éjszakát.

A vasiparos ezzel eltávozik. Amint elhagyta a szobát, Sir Leicester csönget, milady pedig feláll.

Az öltözőjében aztán az asszony elgondolkozva ül le a tűz mellé. Rosa felé pillant, aki a belső szobában írogat valamit. Behívja a lányt.

- Gyere ide, fiam. Mondd meg őszintén. Szerelmes vagy?

- Ó! Asszonyom...

Milady a lány lehajtott, piruló arcát nézi, és mosolyogva kérdi:

- Kibe? Mrs. Rouncewell unokájába?

- Igenis, engedelmével, milady. Nem tudom azonban, hogy szerelmes vagyok-e bele... máris.

- Máris? Te kis bolond jószág! Hát azt tudod-e, hogy ő szeret-e téged máris?

- Kedvel egy kicsit, azt hiszem, asszonyom - mondja Rosa, és sírva fakad.

Lady Dedlock ott áll a falusi szépség mellett, és anyai szeretettel simogatja a sötét haját.

- Figyelj ide, fiacskám. Azt hiszem, nem akarsz itthagyni engem most mindjárt, még a szerelmesed kedvéért sem.

- Nem, milady! Ó, nem! - Rosa egészen megrémül ettől a gondolattól.

- Bízzál bennem, Rosa. Ne félj tőlem. Azt akarom, hogy boldog légy, és boldoggá is foglak tenni... ha boldoggá tudok tenni egyáltalán valakit is ezen a világon!

Másnap néhány rokon elutazik, s jön helyettük új vendég. Megjön Mr. Tulkinghorn is, és a vacsoránál elmesélik neki a vasgyártó látogatását. Az ügyvédet érdekli az eset. Akármilyen jelentéktelen kis mozzanat, akármilyen nem fontos emberek ügye, mégis nagy érdeklődéssel hallgatja a beszélgetést. Jogi szempontból lát-e benne valamit, vagy emberi együttérzésből érdeklődik ennyire? Sir Leicester kifejti, hogy a lányt meg kellene szabadítani ezeknek a veszedelmes embereknek a befolyásától. Milady hangsúlyozhatná előtte, hogy talál majd férjet idejében itt Chesney Woldban is, s olyat, aki... aki nem hurcolja el őseink földjéről, a becsületes és egészséges gondolkodású világból, ahol felnőtt.

Milady csak egy fej mozdulattal válaszol. A hold emelkedik az égen, s milady arcára ráesik egy sápadt, hideg kis sugara a nyitott ablakon át.

- Figyelemre méltó mindamellett - szólal meg Mr. Tulkinghorn -, hogy ezek az emberek milyen gőgösek a maguk módján.

- Gőgösek? - Sir Leicester csodálkozik; talán nem jól hallotta.

- Nem lennék meglepve, ha ők hagynák faképnél ezt a lányt... igen, ők, a szerelmes vőlegény és mindnyájan... és nem a lány őket, ha továbbra is itt maradna Chesney Woldban, ilyen körülmények között. Tudnék róla mesélni egy történetet... ha Lady Dedlock megengedi.

Milady bólint, a vendégek pedig el vannak ragadtatva. Egy történetet! Ó, végre hát mégis elmesél valamit!

- Rövid kis történet - mondja Mr. Tulkinghorn. - Azt bizonyítja, amit az előbb mondtam. Neveket ezúttal nem említek. Remélem, Lady Dedlock nem tartja neveletlenségnek, ha elmesélem?

A tűz gyönge fénye megvilágítja az ügyvédet, ahogy a holdvilág felé fordul.

- Ennek a Mrs. Rouncewellnek egy földijét az a szerencse érte, hogy a lánya felkeltette egy előkelő hölgy érdeklődését. A hölgy gazdag volt, szép volt, és kedvelte a lányt, maga mellett tartotta mindig. De volt a hölgynek egy titka, minden nagyszerűsége mellett is, s már évek óta őrizgette ezt a titkot. Ugyanis fiatalkorában el volt jegyezve egy fiatal lókötővel, aki a hadseregben szolgált, kapitányi rangban, s akitől semmi jót nem lehetett várni, csak bajt hozott mindenre és mindenkire. A hölgy nem ment hozzá feleségül soha, ellenben a világra hozott egy gyermeket a számára. A kapitány azután meghalt, s az asszony biztonságban kezdte érezni magát; a véletlenek sorozata azonban, melyekkel nem akarom untatni önöket, leleplezte őt. Nagy családi botrány és kétségbeesés támadt, elképzelhetik; ön bizonyára el tudja képzelni a férj bánatát, Sir Leicester. De nem erről van most szó. Amikor Mrs. Rouncewell földije értesült a leleplezésről, nem tűrte többé, hogy a lányát tovább pártfogolja a hölgy, aminthogy azt sem tűrte volna, hogy a szeme láttára tapossák a sárba a gyermekét. Olyan gőgös volt, hogy felháborodva hazavitte a lányt, mintha a gyalázatból akarná megmenteni. Nem volt semmi érzéke a megtiszteltetés iránt, ami a hölgy jóindulatú leereszkedésével érte őket... semmi érzéke nem volt ehhez. Ez az egész történet. Remélem, Lady Dedlock, megbocsát, hogy ilyen kínos esetről szólt.

A vélemények megoszlanak a történetét illetően. Van, aki nem hajlandó elhinni, hogy létezhetett valaha is egy ilyen úrihölgy, és az egész mesét szemenszedett hazugságnak tartja. A többség felfogása mégis, pár szóban kifejezve: "Fütyülök a Rouncewell földijére... nem érdekes." De egyáltalában nem nagy beszélgetés folyik. Tíz óra múlt, Sir Leicester megkéri Mr. Tulkinghornt, hogy csöngessen a gyertyákért.

A szoba kivilágosodik, a holdfény patakja tóvá gyülemlik odabent; Lady Dedlock csak most mozdul meg először, feláll, és az asztalhoz lép egy pohár vízért. A hunyorgó rokonok, mint denevérek a lobogó gyertyák fényében, körülsereglik, hogy kiszolgálják; aztán Lady Dedlock előkelő önuralommal, bájosan végiglépked a hosszú termen, bámuló tekintetektől követve.

Mr. Tulkinghorn kissé lihegve ér fel toronyszobájába, ámbár óvatos nyugalommal tette meg az utat. Megkönnyebbülés látszik az arcán, mintha valami súlyos tehertől szabadította volna meg a lelkét, és meg lenne elégedve a maga hallgatag módján. Nagy, széles íróasztal áll a szobájában, jó csomó irománnyal teleszórva. Ott fekszik az olvasószemüvege is, a zöld ernyős lámpa ég, a karosszéke oda van készítve, s úgy fest a dolog, hogy lefekvés előtt még vagy egy órát biztosan ezeknek az iratoknak akar szentelni. De úgy fordul, hogy véletlenül nincs hozzá hangulata.

Kinyitja az üvegajtót, és kilép a lapos tetőre. Itt sétálgat fel-alá, hogy lecsillapodjék - ha ugyan egyáltalán szüksége van lecsillapodásra egy ilyen hidegvérű embernek - az odalent elmesélt története után.

Ahogy sétálgat a tetőpárkányon, a szobája ajtaja előtt elhaladva egyszerre csak megállítja egy szempár, amelybe beleütközik a tekintete. A szoba mennyezete elég alacsony, s a szemközti ajtó felső része szintén be van üvegezve. A szempár a folyosóról néz befelé, az ajtó üvegjén keresztül. Mr. Tulkinghorn jól ismeri ezt a szempárt. Hosszú-hosszú évek óta nem szökött már így az arcába a vér, és nem pirult el ilyen hirtelen, mint most, ahogy felismeri Lady Dedlockot.

Belép a szobájába, s az asszony is benyit. Miladynek vadul fénylik a szeme - félelem lángol benne vagy harag? A viselkedése, magatartása máskülönben éppen olyan, mint két órával ezelőtt odalent volt.

Hát félelem ez vagy harag végül is? Az ügyvéd nem tud rájönni. Ez is lehet, az is lehet, amilyen sápadt az arca, amilyen feszült a tekintete.

- Lady Dedlock!

Az asszony nem felel, még akkor sem szólal meg, amikor lassan elhelyezkedett az asztal melletti karosszékben. Úgy bámulnak egymásra, mint két szobor.

- Miért mesélte el a történetemet annyi ember előtt?

- Lady Dedlock, a tudomására kellett hoznom, hogy ismerem a történetét.

- Mióta ismeri?

- Már régóta gyanítottam... de csak nemrégiben tudtam meg teljes egészében.

- Igaz az, amit arról a szegény lányról mondott?

- Nem, Lady Dedlock. Ezt csak elképzelt esetként mondtam, minthogy Sir Leicester öntudatlanul is olyan felülről kezelte a kérdést. Azonban valóságosan is így történne, ha ők is megtudnák... amit mi tudunk.

- Szóval még nem tudják?

- Nem.

- Megmenthetem-e még ezt a szegény lányt a bajból, mielőtt megtudják?

- Hát ebből a szempontból - feleli Mr. Tulkinghorn - igazán nem tudok megfelelő tanácsot adni, Lady Dedlock.

- Ön előkészített engem a leleplezésre, és mindenesetre ezt is köszönöm. Óhajt még valamit tőlem? Tessék, rendelkezésére állok.

Az ügyvéd tesz egy tiltakozó mozdulatot, de az asszony megvető kézlegyintéssel elhárítja.

- Az ékszereim mind ott vannak a rendes helyükön. Ott megtalálhatják valamennyit. Ugyanúgy minden értékes holmimat, amim csak van. Valami kis készpénzt magammal vittem, kérem, mondja majd meg, de nem nagy összeget. Nem a saját ruhámban mentem, hogy elkerüljem a feltűnést. Elmentem, és többé nem vagyok megtalálható sehol. Közölje ezt majd, kérem. Egyéb megbízással nem terhelem.

- Bocsásson meg, Lady Dedlock - mondja Mr. Tulkinghorn a legcsekélyebb meghatottság nélkül -, nem tudom, hogy jól értettem-e. Ön elment?...

- És nem létezem többé az itteniek számára. Ma éjszaka elhagyom Chesney Woldot. Még ebben az órában.

Mr. Tulkinghorn a fejét rázza. Milady feláll, de a férfi, el nem engedve a szék támláját, ki nem húzva a kezét régimódi mellénye és ingfodrai közül, csak rázza a fejét.

- Mi az? Megyek, amint mondtam.

- Nem, Lady Dedlock, nem megy - feleli az ügyvéd nyugodtan.

Az asszony feleletre sem méltatja, sarkon fordul, és elindul az ajtó felé, s ahogy ráteszi kezét a kilincsre, az ügyvéd, meg sem mozdulva a helyén, még csak fel sem emelve a hangját, így szól:

- Legyen olyan kegyes, Lady Dedlock, álljon meg, és hallgasson engem végig, máskülönben meghúzom a riasztócsengőt, és fellármázom az egész kastélyt, mielőtt még leérne a lépcsőházba. És akkor kénytelen leszek az összes vendég és az egész cselédség előtt beszélni.

Legyőzte Lady Dedlockot. Ha egy olyan gyakorlott szem, mint Mr. Tulkinghorné, egy pillanatnyi határozatlanságot vesz észre egy ilyen asszonynál, akkor pontosan tudja, hogy mire értékelje.

Rögtön megismétli:

- Legyen olyan kegyes, hallgasson meg, Lady Dedlock - s a székre mutat, ahonnét az asszony felkelt. Lady Dedlock habozik, az ügyvéd azonban újra odamutat, s ekkor leül.

- Lady Dedlock, még nem voltam képes megfelelő elhatározásra jutni a teendőimet illetően. Nem látom még tisztán, hogy mit kell cselekednem. Arra kérem, hogy addig őrizze meg továbbra is a titkát, ahogyan idáig megőrizte, s hogy ne csodálkozzék azon, ha én is megőrzőm. Egyedül Sir Leicester az, akire tekintettel kell lenni ebben a szerencsétlen ügyben. Sehogyan sem lehet őt előkészíteni erre a csapásra.

- Az én szökésemmel sem? - kérdi az asszony. - Gondolja meg még egyszer.

- Az ön szökése, Lady Dedlock, egyszerre kipattantaná az egész igazságot, sőt a százszorosát ennek az igazságnak, ország-világ elé. Nem lehetne többé megmenteni a család becsületét. Erre gondolni sem szabad.

Az ügyvéd olyan nyugodt határozottsággal válaszol, hogy ez kizár minden ellenvetést.

- Itt kell maradnom ezen a cifra színpadon, és tovább játszanom a hazug, nyomorúságos szerepemet, amíg maga jelt nem ad, hogy összedőljön alattam az egész? - kérdi az asszony csendesen és lassan.

- Figyelmeztetni fogom idejében, Lady Dedlock. Egy lépést sem teszek, hogy előbb nem figyelmeztetném önt.

- Van még valami mondanivalója ma éjszakára?

- Hát - feleli Mr. Tulkinghorn megfontoltan - szeretném biztosan tudni, beleegyezik-e, Lady Dedlock, hogy úgy legyen, amint én mondtam.

- Beleegyezem, nyugodt lehet.

Az asszony nagy sokára aztán megmozdul, feláll, és megindul az ajtó felé. Mr. Tulkinghorn kinyitja előtte a belső és a külső ajtót, ugyanúgy, ahogy tegnap kinyitotta, vagy ahogy tíz éve mindig kinyitja, s régimódi meghajlással búcsúzik tőle.

A Dedlock-uradalom hullámzó zöld lombjai, ágas-bogas vén tölgyfái közül Mr. Tulkinghorn átköltözik a tikkasztó londoni porba és hőségbe. Egyik megfejthetetlen titka marad, hogy miként térül-fordul mindig a két hely között. Chesney Woldba úgy sétál be, mintha a szomszéd ház lenne a londoni irodája, az ügyvédi irodába pedig úgy érkezik vissza, mintha soha ki sem lépett volna a Lincoln's Inn Fieldsből.

Mint egy kopott londoni madár, úgy bandukol hazafelé a száraz, vén ügyvéd. Az átforrósodott kövezet és a tűző épületfalak kemencéjében szomjas gondolatai az ötvenéves aranysárga óbora, a portói aszú körül forognak. Felsétál a kapu előtti lépcsőfokokon, besuhan a homályos előcsarnokba, s ekkor szembe találja magát egy idegenszerű, de mégis ismerős alakkal.

- Ki az? Ó, ó, maga az, kisasszony, maga az?

Mr. Tulkinghorn bevezeti irodájába Mademoiselle Hortense-ot.

- Nagyon nehezen tudtam bejutni önhöz, Sir.

- Nehezen?

- Igen sokszor jártam itt, Sir. Mindig azt mondták nekem, hogy az ügyvéd úr nincs idehaza, az ügyvéd úr el van foglalva, az ügyvéd úr így meg úgy, az ügyvéd úr nem ér rá engem fogadni.

- Nagyon helyesen, így is van.

- Nem igaz. Hazugság!

Mademoiselle Hortense-ból néha olyan heveskedés tör ki, a viselkedése néha olyan hirtelenkedő, mintha csakugyan rávetné magát a másikra, és a másik ilyenkor önkéntelenül meg is hökken, és hátrébb is lép egyet.

- Sir, ön aljasul és hitványul bánt velem.

- Aljasul és hitványul, úgy? - mondja az ügyvéd.

- Igen. Behálózott, rákényszerített, hogy mutassam meg azt a ruhámat, amit milady viselt akkor este; arra kért, jöjjek el benne ide önhöz, hogy találkozzunk azzal a fiúval... Nem így volt?

- Jól van, lelkem, jól van. Megfizettem érte.

- Megfizetett! - ismétli a lány vadul. - Két fonttal! Fel sem váltottam az aranyait, utálom, elhajítom őket! - Amit szó szerint meg is tesz. Előhúzza a melléből az aranypénzeket, és odacsapja őket a földhöz, olyan szilaj mozdulattal, hogy még egyszer felugranak, és megcsillannak a gyertyafényben, mielőtt eltűnnének valamerre a sarokban.

- No! - mondja Mademoiselle Hortense, s a nagy szeme megint elsötétül. - Újra és újra el fogok jönni, amíg nem szerez nekem egy jó állást. Keressen nekem egy jó fizetéses helyet! Ha nem tud, akkor fogadjon föl engem az ő üldözésére, hogy addig járjak a nyomában miladynek, amíg szégyent és gyalázatot nem hozok a fejére. Ön is ezt csinálja úgyis. Azt hiszi, hogy nem tudom?

- Nohát, lássuk csak - mondja Mr. Tulkinghorn, zavartalan nyugalommal nézegetve a lányt -, lássuk csak, hogy áll ez a helyzet.

- Ó! Hát lássuk csak - helyesel Mademoiselle haragos, peckes és szapora fejbiccentésekkel.

- Maga eljött ide ezzel a szerény kérésével, és ha nem teljesítik, akkor újra el fog jönni, ugye?

- Újra - feleli Mademoiselle, további szapora mérges biccentésekkel. - Újra és újra. És még tovább. Mindig, örökké!

- Helyes. Nohát, Mademoiselle Hortense, most azt ajánlom, fogja ezt a gyertyát, és keresse meg a pénzét. Ott lesz valahol a túlsó sarokban, az írnok állványa mögött. Szedje fel.

A lány csak felnevet, félvállról.

- Nem szedem!

- Akkor csak annyival szegényebb lesz maga, és annyival gazdagabb leszek én! Nézze, kisasszony. Ebben a városban van egy csomó büntetőintézet (taposómalmokkal, a női rabok részére). Attól félek, egy ilyen eleven, élénk szellemű hölgy, mint maga, roppant kellemetlennek találná, ha a kulcsot ráfordítanák kívülről, még ha rövidebb időre is. Mi a véleménye erről?

- Az a véleményem - feleli Mademoiselle, meg se moccanva, tisztán érthető és nyájas hangon -, hogy ön egy nyomorult gazember.

- Lehetséges - válaszolja Mr. Tulkinghorn, nyugodtan kifújva az orrát. - De nem azt kérdeztem, hogy mi a véleménye rólam, hanem azt, hogy mi a véleménye a börtönről. Itt minálunk olyan zsarnoki a törvény, hogy beavatkozik, ha a jámbor angol polgárok közül bárkit is zaklatni próbálnak, még ha egy hölgy látogatásáról van is szó. És ha a polgár panaszt emel, hogy háborgatják, a törvény lecsap a zavargó hölgyre, és börtönbe csukja, kényszermunkára fogja. Ráfordítja a kulcsot, kisasszony.

- Valóban? - feleli Mademoiselle. - Milyen furcsa! Hanem mi közöm van nekem mindehhez?

- Szépségem - mondja Mr. Tulkinghorn -, tegyen itt még egy látogatást énnálam, és meg fogja tudni.

- Akkor talán börtönbe fog csukatni engem?

- Talán.

Mademoiselle kellemesen tréfálkozó hangulatához nem illenék a habzó száj, máskülönben igazán nem sok hiányzik hozzá, hogy a tigrisvicsorgásához odaképzelje az ember.

- Próbára fogom tenni önt - suttogja Mademoiselle -, ki fogom próbálni, hogy meg meri-e tenni ezt!

- Magát azért bocsátotta el az asszonya - mondja Mr. Tulkinghorn, kikísérve őt a lépcsőházba -, mert konok, hajthatatlan. Hát most kezdjen új fejezetet, és tartsa magát ahhoz, amit mondtam. Mert amit mondtam, megmondtam, és amit ígértem, meg fogom tenni, kisasszony.

A lány egy szót sem felel, hátra se néz, csak megy lefelé. Amikor elment, az ügyvéd is lemegy a lépcsőn, aztán egy pókhálós palackkal tér vissza, és kényelmesen átadja magát az üveg tartalmának, iszogatja a borát - s olykor-olykor, ahogy hátratámasztja fejét a szék támlájának, egy-egy pillanatra szemébe ötlik a mennyezetre festett, csökönyösen lefelé mutató római.

Ahogy az otthoni életünk megint a rendes kerékvágásba terelődött, Adával együtt nagyon sokat beszélgettünk gyámapámmal Richardról. Adát rettenetesen bántotta, hogy a fiú ilyen igazságtalan tud lenni a kedves jó nagybátyjukkal szemben; gyámapám tudta ezt jól, és soha egy rosszalló szót ki nem mondott a fiúval kapcsolatban.

- Rick csak megtévedt, drágám mondogatta a lánynak. - Nohát, hiszen mindnyájan követünk el tévedéseket, mást sem teszünk! Majd észre téríti őt maga meg az idő, bíznunk kell benne.

Én azonban valami másról szerettem volna beszélgetni gyámapámmal, már jó ideje. Nagy szükségem lett volna a segítségére, tanácsára. Egy este, amikor Ada már lefeküdt, bekopogtam a szobájába, íróasztali lámpájának a fénye kivetődött a folyosóra az ajtó résein.

- Bemehetek, gyámapám?

- Hogyne jöhetne, anyókám. Mi az újság?

- Semmi különös. Csak gondoltam, szeretnék elmondani valamit magamról, és most olyan jó csönd van hozzá.

Egy széket tolt elém, becsukta a könyvét, félretette, aztán felém fordította kedves, figyelő arcát.

- Gyámapám - szóltam, emlékszik még, hogy amikor utolért bennünket a vihar, Lady Dedlock a nővéréről beszélt magának?

- Hogyne. Hogyne emlékeznék.

- És arra emlékeztette magát, hogy a nővérével megszakadt a kapcsolata... hogy "elváltak az útjaik"?

- Hogyne.

- Miért szakítottak ők egymással, gyámapám?

Egészen megváltozott az arca, ahogy most a szemembe nézett.

- Édes gyerekem, miket kérdez maga tőlem? Fogalmam sincs róla. Sohasem tudtam. Azt hiszem, kettejükön kívül soha nem is tudta senki más. Ki tudná azt megmondani, hogy mi lehetett a titka ennek a két szép, gőgös asszonynak? Ismeri Lady Dedlockot. Ha ismerte volna, ha valaha látta volna a nővérét, tudná azt is, hogy ő éppen olyan vasakaratú és kevély nő volt, mint Lady Dedlock.

- Ó, gyámapám, ha láttam volna valaha! De sokszor láttam, de sokszor láttam!

- Sokszor látta?

Elhallgatott egy pillanatra, a szája szélét harapdálva.

- Akkor hát, Eszter - mondta -, amikor egyszer régen Boythornról beszéltünk, s én elmondtam magának, hogy meg akart házasodni valaha, és hogy a menyasszonya nem halt meg, csak az ő számára halt meg, és hogy ez a dolog az egész életére döntő hatással volt... akkor maga már mindezt tudta, és tudta azt is, hogy ki volt az a hölgy?

- Nem tudtam, gyámapám - feleltem, megrettenve a világosságtól, amely derengeni kezdett előttem. - Még most sem tudom.

- Lady Dedlock nővére volt.

- És miért - alig volt erőm kinyögni a kérdést -, kérem szépen, mondja meg nekem, gyámapám, miért szakítottak ők egymással?

- Az asszony szakított Boythornnal, és hogy mi volt rá az oka, az mindörökre az ő konok szívének a titka marad. Boythorn később gyanítani kezdte, hogy a nővérével volt valami perpatvara, s ennek kapcsán megsebződött a kevélysége, és eszeveszetten megsértődött; de csak annyit írt neki, hogy a levelének napjától fogva tekintse őt halottnak, s hogy azért határozott így, mert ismeri Boythorn büszke természetét és szigorú becsületérzékét, hiszen ő maga is ugyanolyan büszke, és ugyanolyan érzékeny a becsületére. Ezért úgy döntött, hogy meghozza ezt az áldozatot, írta, s most már ezentúl így fog élni, és így is fog meghalni. Meg is tette mind a kettőt, sajnos, annyi bizonyos, hogy Boythorn soha életében nem találkozott vele többé, hírt sem hallott felőle attól a naptól fogva. Se senki más.

- Ó, gyámapám, mit tettem, mit tettem! - kiáltottam fel. - Mennyi bánatot okoztam akaratlanul!

- Maga, Eszter?

- Én, gyámapám. Én okoztam, még ha ártatlan is vagyok benne. Ez a világtól elvonult nővér az én életem legelső emléke.

- Nem! - kiáltott fel Mr. Jarndyce rémülten. - Lehetetlen!

- De igen, igen, gyámapám! És az ő nővére az én anyám.

El akartam neki mesélni anyám levelének egész tartalmát, de nem hagyta. Majd holnap, most feküdjenek le, mondta. Olyan szeretettel és olyan okosan beszélt a lelkemre, hogy egyszerre végtelenül megnyugodtam. Elalvás előtt aztán már nem is magamra gondoltam, hanem rá, gyámapámra - hogy mennyire szeretem, mennyire becsülöm őt.

Másnap reggel felhívott a szobájába, és ekkor elmeséltem neki mindent, amit az éjszaka még el nem mondtam. Nincs mit tennem, mondta, mint megőrizni továbbra is a titkomat. Ha alapos volt anyám gyanúja az ügyvédjével szemben, akkor félni lehet a leleplezéstől, mondta, ő is ismerte az ügyvédet, látásból is, hírből is, s nem volt kétséges, hogy veszedelmes ember.

- Figyelemmel fogom kísérni, hogy mi történik ott őnáluk, amennyire csak tudom ilyen messziről. És ha eljön a napja, hogy bármiben is segítő kezet tudok nyújtani, nem fogok habozni, hogy a segítségére menjek, az ő kedves jó kislánya kedvéért.

Köszönetet mondtam neki lelkem mélyéből. Csak ennyit tudtam én tenni mindig, köszönetet mondogatni! Kifelé indultam, amikor utánam szólt, hogy maradjak még egy percre. Ahogy hirtelen megfordultam, megint azt a kifejezést pillantottam meg az arcán; s most egyszerre valami halvány és távoli lehetőség kezdett rémleni előttem, mintha megérteném ezt az arckifejezést.

- Drága Eszter - mondta gyámapám -, már nagyon régen forgatok valamit a fejemben, amit szeretnék magának elmondani.

- Igen?

- Csak nagyon nehezemre esett mindig hozzáfognom, és még most se nagyon tudom, hogy csináljam. Szeretném alaposan megfontolni, hogy mit beszélek. Nem bánná, ha levélben írnám meg?

- Édes jó gyámapám - feleltem -, már hogyan bánnám, ha bármit is meg akar írni nekem?

- Hát akkor ide hallgasson, drágám - mondta vidám mosollyal. - Adja ide a kezét.

Megfogta a kezemet, és szelíden átkarolt.

- Maga nagy változásokat okozott bennem, anyókám - mondta - már attól a téli naptól fogva, amikor együtt utaztunk a postakocsin. Akkor is, azóta is nagy jót tett velem, Eszter, mindent magának köszönhetek a világon.

- Ó, gyámapám, és mi mindent köszönhetek én magának azóta?

- De hát - mondta - most nem erről beszélünk.

- Csakhogy ezt soha el nem lehet felejteni.

- Pedig igen, Eszter - mondta kedves komolysággal -, igen, ezt most el kell felejteni... ezt most egy időre el kell felejteni. Most egy darabig csak arra szabad gondolnia, hogy engem semmi meg nem változtathat, én mindig olyan maradok, mint amilyennek ismert. El tudja ezt hinni, drágám?

- El tudom, és el is hiszem - feleltem.

- Hát ez elég is nekem - felelte -, ez sok, ez minden. Azonban mégsem fogadhatom el csak úgy egy szóra. Addig nem írom meg azt a levelet, amíg teljes bizonyossággal el nem döntötte magában, hogy engem semmi meg nem változtathat, s mindig az leszek, akinek ismert. Ha csak egy mákszemet is kételkedik ebben, akkor sohasem fogom megírni a levelet. Ha alapos megfontolás után úgy érzi, hogy meg van erről győződve, akkor mához egy hétre küldje fel hozzám Charleyt a... "levélért". De ha nem egészen bizonyos benne, akkor ne küldje soha.

- Gyámapám - feleltem -, én máris biztos vagyok benne. El fogom küldeni Charleyt a levélért.

Megszorította a kezemet, és nem szólt többet. Nem is hozta szóba egész héten át egyikünk sem ezt a beszélgetést. Mikor megjött a kitűzött este, így szóltam Charleyhoz:

- Eredj fel, és kopogtass be Mr. Jarndyce-hoz, Charley, s mondd, hogy én küldtelek "a levélért".

Charley elindult, föl a lépcsőn, le a másik lépcsőn, végig a folyosókon - a régimódi építésű ház cikcakkos kanyargói nagyon hosszúnak tűntek fel előttem ezen az estén, amíg füleltem -, aztán jött vissza, végig a folyosókon, föl a lépcsőn, le a lépcsőn, és hozta a levelet.

- Tedd csak le az asztalra, Charley - mondtam.

Charley letette az asztalra, és elment lefeküdni, én pedig csak ültem, és néztem a levelet, nem nyúltam hozzá, kavarogtak bennem a gondolatok, eszembe jutott sok mindenféle.

Először is a szomorú gyerekkorom, a borús, sötét napjaim, a félelmeim, aztán a nagynéném halálának még sötétebb, nehéz napjai, amikor kiterítve feküdt a hideg, szigorú arcával; s amikor nagyobb magány szakadt rám Rachaelné mellett, mintha egyes-egyedül maradtam volna. Aztán eszembe jutott az az idő, amikor szerencsés fordulatot vett a sorsom. Aztán az az idő, amikor megismerkedtem Adával, s a testvéri szeretete, amivel fogadott, az életem szépségévé és napsugarává vált. Eszembe jutott az a legelső meleg isten hozott, ami ugyanezekből a kivilágított ablakokból sugárzott felénk azon a csillagfényes hideg éjszakán, amikor tele várakozással megérkeztünk ide, s ami azóta sem szűnt meg világítani. Újra átéltem magamban az egész itteni boldog életemet, a betegségemet és a felgyógyulásomat; s úgy éreztem, mintha mindez a boldogság egyetlen, központi fényforrásból sugároznék, egyetlen emberi lényből, akinek a levele most ott feküdt előttem az asztalon.

Felbontottam és elolvastam a levelét. Olyan megható szeretet szólt hozzám minden sorából, hogy végigolvastam háromszor egymás után, mielőtt letettem volna. Sejtettem előre, hogy miről szól majd, és arról is szólt. Azt kérdezte tőlem ez a levél, hogy akarok-e a Puszta-ház asszonya lenni.

Nem volt szerelmes levél, noha tele volt szeretettel, hanem csak úgy írta meg az írója, ahogy mindig beszélni szokott velem. Szinte láttam az arcát, hallottam a hangját, éreztem a kedvességét minden szavából. Úgy szólt hozzám ez a levél, mintha a szerepünk föl lenne cserélve - mintha minden jó cselekedetet én követtem volna el, és minden hálát őneki kellene éreznie miattuk. Hangsúlyozta, hogy én milyen fiatal vagyok, ő pedig már túl van az élete tavaszán; fontoljam meg tehát józanul és alaposan. Elmondta, hogy ezzel a házassággal én semmit nem nyernék, és azzal sem vesztek semmit, ha visszautasítom, mert az irántam való szeretetén nem változtathat semmi, bárhogyan is határozok majd. Gyakran tűnődött már a mi jövőnkön, amikor Ada elhagy majd bennünket, s a mostani életmódunknak vége szakad; úgyhogy gondolataiban mindig vissza-visszatért ehhez, a mostani ajánlatához. Most megírta. Ha úgy érzem, hogy valaha is fel tudnám őt jogosítani arra, hogy mindenképpen a védelmezőm és oltalmazóm lehessen, és ha úgy érzem, hogy igazán, örömmel lennék az ő drága hitvestársa a hátralevő napjaira, akit el nem választhatna tőle semmi jó vagy rossz szerencse, csak a halál - még akkor is bőséges időt kell szakítanom magamnak, hogy többször is átgondoljam a dolgot.

Ez volt a levél lényege; s olyan becsületesen és előkelően volt megfogalmazva, mintha egy barátja ajánlatát közölné benne, a sorsomért felelős gyámszülő pártatlanságával.

Arra azonban egy szóval sem célzott, hogy már akkor a fejében forogtak ezek a tervek, amikor még szebb volt az arcom, de letett róluk. És hogy amikor megváltozott a külsőm, és oda lett a szépségem, ő továbbra is képes volt ugyanúgy szeretni, mint szebb koromban. És hogy amikor kiderült a születésem titka, nem rendült meg ettől sem. Hogy minél nagyobb szükségem támadt a hűségére, annál jobban bízhattam benne. De ha minderről nem is szólt, én tudtam ezt, most még jobban tudtam. Mintha a történet megoldására eszmélnék rá, azt éreztem, hogy nincs is itt választásom.

De mégis sokat sírtam. Nagyon boldog voltam, nagyon hálás voltam, tele voltam bizakodással, mégis sokat sírtam. Este pedig elégettem a Mr. Woodcourttól kapott virágjaimat.

Egy könyvben voltak lepréselve. Gyengeség volt részemről, tudom, mégis este kivettem a könyvből, és a gyertya lángjánál elégettem a virágjaimat; egy másodperc alatt hamuvá váltak.

Másnap reggel, ahogy beléptem a kis ebédlőbe, gyámapám ugyanúgy fogadott, mint mindig - elfogulatlanul, nyíltan, természetesen. A délelőtt folyamán, ahogy jöttünk-mentünk, többször is kettesben maradtam vele, s nem tartottam kizártnak, hogy beszélni kezd majd a levélről, nem szólt azonban egy szót sem.

Másnap sem, harmadnap sem - így volt végig az egész héten át. Mindennap vártam, hogy szóba hozza majd gyámapám a levelet, de nem beszélt róla. Arra gondoltam már, mert egyre jobban nyugtalanított a dolog, hogy válaszolnom kellene neki írásban. Esténként újra meg újra nekifogtam a szobámban, de képtelen voltam megírni a választ. Újabb hét napot vártam így vele, ő pedig sohasem szólt róla egy árva szót sem.

Végre aztán egy délután, amikor hármasban készültünk kikocsikázni, én hamarabb kész lettem az öltözködésemmel, mint Ada, s ahogy lementem a szalonba, ott találtam gyámapámat. Háttal állt nekem, kinézett az ablakon.

- Ó, ó, maga az, anyóka, maga az? - aztán újra visszafordult az ablak felé.

Én már elhatároztam magamban, hogy most beszélek vele. Egyszóval, tulajdonképpen már ezzel a szándékkal jöttem le.

- Gyámapám - szóltam kissé remegve és tétovázva -, mikor akarja megkapni a választ a levélre, amit Charley hozott nekem?

- Ha majd elkészült, drágám - felelte.

- Már elkészült, azt hiszem - mondtam.

- Charley fogja elhozni? - kérdezte mosolyogva.

- Nem - feleltem. - Elhoztam magam, gyámapám.

Átkaroltam a nyakát a két karommal, és megcsókoltam; s ő megkérdezte, ez-e itt a Puszta-ház asszonya. És én azt feleltem, igen, ez; és egyelőre minden maradt a régiben, elmentünk szépen kocsikázni hármasban, s az egészről nem szóltam egy szót sem Adának.

Richardról sajnos nagyon rossz híreket kaptunk. Az új ügyvédje - mert bizalmatlanságában új, külön saját ügyvédet fogadott, hogy képviselje őt a Jarndyce-perben - felkereste gyámapámat, és elmondta, hogy a fiúnak valószínűleg el kell adnia a tiszti rangját, másképpen nem tudja kifizetni adósságait. Nem tudtam egyebet javasolni, mint azt, hogy leutazom Dealbe, ahol Richard ezrede állomásozott, s felkeresem, és megpróbálok valamit, hátha még el lehet kerülni a legrosszabbat.

Gyámapám az utazás fáradalmait hozta fel, de aztán láttam, hogy más ellenvetése nincs is, és mivel nagy kedvem volt elmenni, beleegyezett. Persze Charleyt mellém adta útitársul, holott igazán nem volt szükségem kísérőre. Még aznap délután mindnyájan felmentünk Londonba, s mivel a postakocsin volt üres hely, mindjárt le is foglaltunk kettőt. A rendes lefekvési időnkben Charleyval együtt már javában robogtunk a tenger felé.

Egész éjszakai utazás volt ez abban az időben, a vasút előtt, de egyedül ültünk a postakocsiban, és nem találtuk hosszúnak az éjszakát. Úgy telt el velem is, mint akárkivel eltelt volna hasonló helyzetben. Egyszer reményteljesnek láttam az utazásomat, másszor reménytelennek. Az előbb még bizakodtam, hogy majd csak sikerül valamit csinálni, most meg csak csodálkoztam magamban, hogy hogyan is képzelhettem ilyesmit. Evvel a kétféle hangulatommal váltakozva közben-közben azon járt az eszem, vajon milyen állapotban találom majd Richardot, mit mondjak majd neki, és mit fog ő felelni nekem; zörögtek a kerekek, ugyanazt muzsikálták egész éjszaka (amihez még hozzájárult a gyámapám levelének az ügye), egyhangúan kattogtak egész éjszaka a fülembe.

Végre megérkeztünk Deal szűk utcáiba, amelyek nagyon barátságtalanul festettek a rideg, ködös reggelen. A hosszú, lapos tengerpart, szabálytalan kis házaival, fa- és téglaépületeivel, a szétszórt emelődaruival, csupasz póznáival, horgonyfelhúzó orsóival, bárkáival, csónakjaival, hajóival, a gyommal, gazzal benőtt, kavicsos puszta homokjával olyan kopárnak tűnt fel előttem, amilyen csúf helyet még nem is láttam életemben. A tenger vastag, tejszerű ködtakaró alatt dagadt-apadt, más nem is mozgott semerre, legfeljebb néhány korai kötélverő, akik a derekuk köré csavart kenderfonállal úgy néztek ki, mintha megunván létezésük eddigi alakját, kötelet akarnának fonni önmagukból.

De aztán egy kitűnő szállodában jó meleg szobához jutottunk, s kényelmesen megmosakodva, átöltözködve leültünk reggelizni (mert ahhoz már késő volt, hogy lefekvésre gondoljunk), és így egyszerre Deal is barátságosabban kezdett festeni. A kis szobánk olyan volt, mint egy hajó kabinja, aminek Charley roppantul örült. Azután felszállt a köd, mint egy függöny, s feltűnt egy csomó hajó, amelyekről fogalmunk sem volt eddig, hogy itt vannak. Nem is tudom, hányról számolt be nekünk a pincér, melyek éppen lent horgonyoztak a kikötőben. Volt köztük néhány nagyméretű is - volt egy hatalmas India-járó, amely most futott be; s amikor előbukkant a nap a felhők közül, ezüst tükröket szórt szét a sötét vizeken, s egyszerre elevenné s mozgalmassá vált minden, a hajókon is, körülöttük is.

A legnagyobb látványosság és a mi fő mulatságunk a nagy India-járó gőzös volt, mert aznap éjszaka érkezett meg a kikötőbe. Nyüzsögtek körülötte a csónakok; milyen boldogok lehetnek rajta az emberek, mondtuk, hogy partra szállhatnak. Charley arra is nagyon kíváncsi volt, hogy milyen lehetett az utazásuk, milyen meleg lehetett Indiában, s hogy milyenek ott azok a kígyók meg a tigrisek; s minthogy az ilyen felvilágosítások sokkal hamarabb megragadtak a fejében, mint a nyelvtan, elmondtam neki, amit ezekről a kérdésekről tudtam.

Richard kint lakott a kaszárnyában. Nekiindultunk kora reggel, s amikor beleselkedtünk a kaszárnyaudvarra, minden nagyon csöndesnek látszott; megkérdeztem egy őrmestert, aki a kapusfülke lépcsőjén állt, hogy hol találhatnánk meg Richardot. Adott mellénk egy embert, s az fölvezetett bennünket egy csupasz lépcsőn, bekopogtatott az öklével az ajtón, aztán otthagyott bennünket.

- No, tessék! - kiáltotta Richard bentről. Otthagytam hát Charleyt a kis folyosón, s a félig nyitott ajtóhoz lépve beszóltam:

- Bemehetek, Richard? Én vagyok az, Durden néni.

Az asztalnál ült és írt, körülötte pedig nagy rendetlenségben szétszórva hevert a földön egy csomó könyv, ruha, bádogdoboz, csizmák, útizsákok. Csak félig volt felöltözködve - polgári ruhában, amint észrevettem, nem az egyenruhájában -, a haja fésületlen, kócos, s ő maga is ugyanolyan rendetlen volt, mint a szobája. Mindezt csak azután vehettem szemügyre, miután lelkesen üdvözölt, és leültetett maga mellé; mert alighogy meghallotta a hangom, felugrott, és máris a karjai közt voltam.

- Jóságos egek, hát maga hogy kerül ide - mondta -, drága jó anyókám? Ki hitte volna azt, hogy magát itt láthassam? Nincs semmi baj? Ada jól van?

- Jól, teljesen jól. Szebb, mint valaha, Richard!

- Ó! - mondta, hátradőlve a székén. - Szegény kis húgom! Magának írok éppen, Eszter.

Milyen fáradtnak és megviseltnek látszott, pedig most volt a virágjában szép fiatalságának - milyen elgyötört arccal dőlt hátra a székén, ahogy összegyűrte kezében a sűrűn teleírt levélpapírt!

- Hát azért bajlódott annyit a megírásával, hogy még csak el se olvassam a végén? - kérdeztem.

- Ó, drágám - legyintett csüggedten -, olvashatja itt mindenütt körülöttem. Leolvashatja erről a szobáról. Itt már mindennek vége.

- Richard - szóltam nyugtalanul -, hát igazán ilyen reménytelenül áll a dolog?

- Igazán, Eszter - felelte. - A fölötteseim olyan elégedetlenek velem, hogy szívesebben veszik a távozásomat, mint a maradásomat. És igazuk is van. Az adósságoktól meg uzsorásoktól meg a hasonló kellemetlenségektől függetlenül sem vagyok alkalmas még erre a pályára sem. Semmit sem bírok szívvel-lélekkel csinálni, semmihez sincs türelmem, kitartásom, semmi nem tud érdekelni, csak egy dolog.

Alighanem leolvasta az arcomról, hogy mit akarok mondani, mert megfogta a kezemet, mely a karján feküdt, s a saját szájamhoz érintette, hogy elhallgattasson.

- Nem, nem, Durden néni! Két témát megtiltok... kénytelen vagyok megtiltani magának. Az egyik John Jarndyce. A másik tudja, micsoda. Ha azt mondja, hogy őrültség tőlem, hát beismerem, őrült vagyok, nem tehetek róla, de nem bírok most kijózanodni. De hát persze a dolog nem így áll; ez az egyetlen cél, amelyet követnem kell. Nagy kár, hogy valaha is eltérítettek engem ettől, s én hajlandó voltam egy ideig eltérni az utamról.

Olyan hangulatban volt, hogy okosabbnak láttam nem ellenkezni vele, nehogy még fokozzam az elszánt konokságát. Előszedtem Ada levelét, és a kezébe nyomtam.

- Most olvassam el? - kérdezte.

Azt feleltem, hogy most, mire letette a levelet az asztalra, nekikönyökölt, tenyerének támasztotta az állát, és olvasni kezdte. Egy kis idő múlva pedig felállt, mintha rossz lenne a világítás, s az ablakhoz lépett, hátat fordítva nekem. Ott olvasta végig a levelet. Amikor visszajött a székéhez, láttam, hogy könnyes a szeme.

- Maga persze tudja, Eszter, hogy mit írt benne? - kérdezte megszelídült hangon.

- Tudom, Richard.

- Felajánlja nekem - folytatta, lábával dobolva a padlón - azt a kis örökségét, melyet nemsokára kézhez kap... éppen annyi, mint amennyit eltékozoltam... és arra kér és könyörög, hogy fogadjam el, tisztázzam vele az adósságaimat, és maradjak meg a katonaságnál.

- Tudom, hogy neki a maga boldogulása a legfontosabb - mondtam. - És Ada igazán jószívű, nemes lélek, édes jó Richardom!

- Tudom, tudom. Ó... bárcsak ne lennék már a világon!

Visszament az ablakhoz, nekikönyökölt, és a fejét a karjára hajtotta. Azt reméltem, hogy talán majd engedékenyebbé válik, s nem szóltam egy szót sem. Nem volt sok élettapasztalatom. Nem is számítottam rá, hogy mindebből a meghatottságból csak a haragja és a felháborodottsága fog új tápot nyerni.

- És az a John Jarndyce, akinek a nevét egyébként ki sem volna szabad ejtenünk, ennek a lánynak a szívét akarta elhidegíteni tőlem, közénk akart állni! - kiáltott fel méltatlankodva. - És ennek a John Jarndyce-nak a házából, ennek a John Jarndyce-nak a kegyes jóváhagyásával és beleegyezésével teszi most nekem ezt a nagylelkű ajánlatot a drága kislány, biztosan azért, hogy most valahogyan így próbáljon engem megvesztegetni.

- Richard! - kiáltottam hirtelen felugorva. - Az ilyen gyalázatos beszédre én nem vagyok kíváncsi! - Csakugyan nagyon elfutott a méreg vele szemben, életemben először, de csak egy pillanatig tartott. Ahogy rám nézett meggyötört fiatal arcával, bocsánatkérően és szomorúan, vállára tettem a kezem, és így szóltam: - Édes jó Richard, ne beszéljen nekem ezen a hangon, kérem szépen. Gondolja meg, hogy mit mond!

Rettenetesen megbánta a dolgot, nagylelkűen beismerte, hogy mennyire hibázott, szidta magát, és kérte a bocsánatomat ezerszer is. Nevetni kezdtem, de még mindig remegtem egy kicsit az izgatottságtól, hogy ilyen indulatba jöttem.

- Ezt az ajánlatot, édes jó Eszter - mondta, leülve mellém, hogy folytassa a beszélgetésünket -, az én drága Adám ajánlatát, talán fölösleges is mondanom, lehetetlenség elfogadnom. Az egyenruhával végeztem, higgye el nekem. De mégis egy kis megnyugvást jelent számomra a bajaim és sokféle nehézségeim között az a tudat, hogy a saját érdekeimmel együtt Ada érdekeiért is harcolok. Ha az utolsó fillérig az enyém lenne Ada kis vagyonkája, akkor olyasmire kellene fordítani, ami több reménnyel kecsegtet, s ahol Adának fontosabb érdekeiről van szó. Ne nyugtalankodjék miattam! Nem szabad azt hinniök, drágám, hogy máris el vagyok veszve.

Nem ismétlem itt el, hogy mit feleltem Richardnak. Elszontyolodva búcsúztam el tőle. Visszamegyünk a szállodába, mondtam neki, s ott majd megvárjuk őt; a vállára kanyarított egy köpenyt, és kikísért a kapuig, mi pedig Charleyval elindultunk a part mentén.

Egy kis csődületbe ütköztünk útközben; néhány tengerésztiszt szállt partra egy csónakból, és szokatlan érdeklődéssel tolongtak körülöttük az emberek. Úgy látszik, mondtam Charleynak, a nagy India-járó egyik csónakja kötött ki éppen, s megálltunk mi is bámészkodni.

A tengerésztisztek lassan ballagtak fel a partról, jókedvűen beszélgetve egymással és a köréjük gyűlt emberekkel, nézgelődve, mintha örülnének, hogy újra itthon vannak Angliában.

- Charley, Charley! - mondtam hirtelen. - Gyerünk gyorsan! - És úgy elsiettem onnét, hogy a kis szobalányom azt sem tudta, mire vegye a dolgot.

Csak amikor felértünk a hajókabin-szobánkba és amikor újra lélegzethez jutottam, csak akkor kezdtem el gondolkozni rajta, hogy miért is rohantam el olyan sietve. Az egyik napbarnított tengerésztisztben Mr. Allan Woodcourtot ismertem fel, és attól féltem, hogy ő is megismer majd engem. Nem akartam, hogy meglássa a megváltozott arcomat. Váratlanul ért a dolog, és egészen az inamba szállt a bátorságom. Tudtam azonban jól, hogy ez nincsen rendjén.

A tengerésztársaság is a szállodába jött. Hallottam a hangjukat a lépcsőház felől. Tudtam, hogy ők azok, mert megismertem a hangjukat - úgy értem, hogy megismertem Mr. Woodcourt hangját.

Kioldoztam a sapkám szalagját, és félig felhajtottam a fátylamat - vagyis úgy értem, félig lehajtva hagytam, de hát igazán mindegy -, aztán ráírtam az egyik névjegyemre, hogy véletlenül itt tartózkodom Mr. Richard Carstone-nal, s átküldtem Mr. Woodcourtnak. Nyomban átjött hozzánk. Mondtam neki, hogy mennyire örülök a véletlen szerencsémnek, hogy az elsők között lehetek, akik üdvözlik őt idehaza Angliában. És láttam rajta, hogy nagyon sajnál.

- Amióta nem láttuk egymást, Mr. Woodcourt - mondtam -, maga hajótörést szenvedett, és életveszedelemben forgott, de ezt alig-alig nevezhetjük szerencsétlenségnek, hiszen csak alkalmat adott magának, hogy bátran és hősiesen viselkedjék. Igazán nagy érdeklődéssel olvastuk a dolgot. Én a maga régi betegétől, a szegény kis Miss Flite-től hallottam róla először, amikor gyógyulófélben voltam, a súlyos betegségemből.

- Ó, a kis öreg Miss Flite! - mondta. - Még mindig úgy él, ahogy azelőtt?

- Ugyanúgy.

Most már annyira visszatért a nyugalmam, hogy egészen felemeltem a fátylamat, nem izgatott többé.

- Végtelenül hálás magának, Mr. Woodcourt. Rendkívül ragaszkodó, jószívű teremtés a kis öreg, merem állítani.

- I... i... igen? Úgy gondolja? - felelte. - Örülök, igazán... ö-örülök. - Majdnem elakadt a szava, úgy elszomorodott, úgy megsajnált engem.

- Mondhatom - szóltam -, hogy engem egészen meghatott az együttérzése és az öröme, amikor felkeresett.

- Fájdalommal hallottam, hogy maga milyen nagybeteg volt.

- Nagyon beteg voltam.

- De most már teljesen felgyógyult?

- Teljesen, ami az egészségemet és a jókedvemet illeti - feleltem.

Az volt az érzésem, hogy jobban sajnál engem, mint ahogyan én valaha is sajnáltam magamat. Az utazásáról kezdtem beszélni, a visszatéréséről, a jövőre vonatkozó terveiről kérdezgettem, hogy kimegy-e újra Indiába. Azt felelte, hogy ez nagyon bizonytalan. Ott sem volt nagyobb szerencséje, mint idehaza. Szegény hajóorvosként indult útnak, és semmivel sem lett több ennél, mire most hazaért. Javában beszélgettünk, s én örömmel kezdtem látni, hogy sikerült egy kissé elfeledtetnem vele a megdöbbenését az arcom fölött, amikor belépett Richard. Már odalent hallotta, hogy ki van fent nálam, s nagy örömmel és barátsággal üdvözölték egymást.

Amikor túlestek a találkozás első örömén, és Richard életefolyásáról kezdtek beszélgetni, láttam, hogy Mr. Woodcourt észrevette, hogy a fiúnak nincs egészen rendben a szénája. Folyton rá-ránézett, mintha nyugtalanítaná őt Richard arca; s gyakran felém is vetett egy-egy pillantást, hogy vajon én tudom-e, mi itt az igazság. Richard azonban megint lelkes hangulatában volt, mert rettentően örült Mr. Woodcourtnak, akit mindig nagyon szeretett.

Richard azt az ötletet vetette fel, hogy utazzunk együtt mind a hárman Londonba, Mr. Woodcourtnak azonban még egy darabig itt kellett maradnia a hajónál, s így nem csatlakozhatott hozzánk. De velünk vacsorázott azért. Egyre jobban kezdte visszanyerni régi viselkedését velem szemben. Richard dolga azonban változatlanul aggasztotta. Szóvá is tette előttem, amikor a postakocsi már indulóban volt, és Richard leszaladt, hogy utánanézzen a poggyászának.

Nem tudom, volt-e jogom hozzá, hogy kitálaljam előtte az egész históriát; de néhány szóban röviden elmondtam neki a Mr. Jarndyce-szal való szakítását és a szerencsétlen Kancellária-beli perbe való belegabalyodását.

- Láttam, hogy nagyon nézi őt - mondtam. - Nagyon megváltozott?

- Megváltozott - felelte a fejét csóválgatva.

Hirtelen arcomba szökött a vér, most először, de csak egy pillanatig tartott az egész felindulásom. Elfordítottam a fejem, s azzal már vége is volt.

- Nem arról van szó - mondta Mr. Woodcourt -, hogy öregebb lett, vagy fiatalabb lett, vagy hogy kövérebb lett, vagy soványabb lett, hanem hogy megjelent az arcán egy különös kifejezés. Még sosem láttam ezt ilyen fiatal embernél. Nem kizárólag elcsigázottság vagy kizárólag gondterheltség ez, de mégis hasonlít mind a kettőhöz.

- A lelki egyensúlya nincs rendben, sajnos ezt kell hinnünk, mert minden jel arra vall - tettem hozzá. - Maga is Londonba készül, Mr. Woodcourt, ugye?

- Holnap vagy holnapután.

- Richardnak a legnagyobb szüksége egy jó barátra lenne. Magát mindig nagyon szerette. Látogassa meg majd, kérem, ha fent lesz a városban. Ne hagyja őt magára, legyen majd vele néha, ha ideje engedi. Nem is képzeli, milyen nagy szolgálatot tenne neki. Nem is képzeli, milyen hálásak lennénk magának, Mr. Woodcourt, milyen hálára kötelezné ezzel Adát, Mr. Jarndyce-ot, sőt... engem is!

- Summerson kisasszony - felelte még nagyobb meghatottsággal, mint eddig -, isten látja lelkem, igaz jó barátja leszek! Úgy fogom tekinteni, mintha rám bízták volna, és vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére!

Éppen befejeztük ezt a sietős kis beszélgetést, amikor Richard visszaérkezett, s a karját nyújtotta nekem, hogy felsegítsen a postakocsiba.

- Woodcourt - mondta anélkül, hogy tudta volna, miről beszéltünk -, keressen ám fel bennünket Londonban!

- Keressem fel? - felelte a másik. - Nincs is ott más ismerősöm jóformán magán kívül.

Szívélyesen kezet ráztak. Én már benn ültem a kocsiban. Mr. Woodcourt barátian átkarolta Richard vállát, aki még lent állt az úttesten, s közben egy pillantást vetett felém. Megértettem a pillantását, és visszaintettem neki köszönetképpen.

Sötét éjszaka borul Tom-all-Alone'sra. Amióta csak leszállt a nap tegnap délután, egyre terjed, nő a sötétség, s apránként minden hézagot betölt. Egy darabig még látszott itt-ott egy-két tompa, hunyorgó fény, néhány pincelámpás, nehézkesen pislognak a fojtogató rossz levegőben, ahogy az emberi életek lángja pislog itt Tom-all-Alone'sban. De már kialudtak azok is. Egy darabig csak nézte a hideg hold Tom-all-Alone'st komor, ezüst tekintetével, mintha versenyre akarna kelni ezzel a pusztasággal, de aztán lebukott ő is, eltűnt.

Vitatható kérdésnek látszik, éjszaka ocsmányabb-e Tom-allAlone's vagy nappal; de az az érvelés, hogy minél több látszik belőle, annál jobban elszörnyed tőle az ember, s hogy nincs olyan kis szöglete, amelyet a képzelet csúfabbnak festhetne, mint amilyen a valóságban, a nappal javára dönti el a kérdést. Éppen hasadni kezd a hajnal, s ebben a csöndes órában egy napbarnított képű úr sétálgat errefelé, aki úgy látszik, álmatlanságában inkább nekivágott, hogy az utcán kóboroljon, mintsem hogy a párnáján forgolódva számolja az óraütéseket. Meg-megáll, körülnéz, kíváncsian forgatja a fejét, és szemlélgeti a nyomorúságos sikátorokat. Nincs itt ébren rajta kívül egy teremtett lélek se, kivéve amott, ni, abban az irányban, egy magányos nőalak, aki egy kapulépcsőn üldögél. Megindul feléje.

A hepehupás, töredezett gyalogjáró olyan keskeny, hogy Allan Woodcourt kénytelen letérni a kocsiútra, amikor a nő mellé ér. Ahogy lenéz rá, összetalálkozik a tekintetük.

- Mi baj van?

- Semmi, uram.

- Nem hallják a kopogtatását odabent? Be akarna menni ebbe a házba?

- Várom, hogy kinyissák a kaput... nem itt... másutt, egy fogadóban - feleli az asszony türelmesen. - Csak azért várok itt, mert nemsokára idesüt majd a nap, és felmelegít egy kicsit.

A férfi hozzá volt szokva, hogy szegény emberekkel beszélgessen, s hogy kerülje a leereszkedő vagy a vállveregető vagy a gyerekes hangot, így aztán könnyűszerrel bizalmat tud kelteni az asszonyban.

- Hadd nézzem meg a homlokát - szól lehajolva hozzá. - Orvos vagyok. Ne féljen semmit. Nem bántom, a világ minden kincséért sem.

Az asszony egy kicsit ellenkezik:

- Semmi az - mondja, de mihelyt a férfi hozzáért a sebesült homlokához, rögtön a világosság felé fordítja.

- Ejha! Csúnya zúzódás, és alaposan fel van hasadva a bőr. Biztosan fáj is nagyon, ugye?

- Fáj egy kicsit. Sir - feleli az asszony, és kiperdül egy könnycsepp a szeméből.

- Hadd próbáljam meg rendbe hozni egy kicsit, aztán nem fáj majd annyira. A zsebkendőm nem fog fájdalmat okozni, higgye el.

- Elhiszem, Sir, jaj istenem, tudom én azt!

Mr. Woodcourt kitisztogatja a sebet, és hagyja egy kicsit száradni, s miután gondosan megvizsgálta, a tenyerével szelíden megnyomogatja, aztán előszed a zsebéből egy kis dobozkát, s bepólyálja és bekötözi az asszony homlokát. Miközben ezzel bíbelődik, nevet egyet, hogy ilyen utcai sebészetet rendezett be, s megkérdi:

- Szóval téglavető az ura?

- Honnét tetszik azt tudni, Sir? - feleli az asszony csodálkozva.

- Hát csak gondolom, az anyag színéről ítélve, ami a ruhájára meg a csomagjára rátapadt. És tudom, hogy a téglavetők eljárnak akkordmunkára ide-oda. És azt is tudom sajnos, hogy komiszul bánnak rendszerint a feleségükkel.

Közben befejezte a munkáját, s elrakosgatja a holmiját.

- Biztosan van valahol állandó lakása is - mondja a férfi. - Messzire van innét? - kérdi, jókedvűen el akarván terelni a szót, amikor az asszony feláll, és köszöngetni kezdi neki, amit csinált.

- Hát legalább huszonkét-huszonhárom mérföldnyire van innét, Sir. Saint Albansban. Tetszik ismerni Saint Albanst?

- Igen, ismerem valamennyire. Hanem akkor én is kérdezek magától valamit, jó? Van-e pénze szállásra?

- Van, Sir - feleli az asszony. - Igazán van, komolyan mondom. - Meg is mutatja. Aztán a számtalan motyogó hálálkodására azt feleli a férfi, hogy nagyon szívesen tette, s elbúcsúzik tőle, és továbbsétál.

Tűnődve lépeget a kelő nap fényében, s már-már lassacskán elhagyja Tom-all-Alone's sikátorait, amikor egyszerre rohanó léptek hangzanak fel a háta mögött, s megfordulva azt látja, hogy egy fiú nyakába szedett lábbal száguld feléje, nyomában az asszonnyal.

- Fogják meg! Fogják meg! - kiabálja az asszony, szinte lélekszakadva. - Tessék megfogni, Sir!

A férfi odaugrik az úttestre, hogy elvágja a fiú útját; a fiú azonban gyorsabb nála, kanyarodik egyet, lebukik, átcsúszik a karja alatt, s vagy öt méterrel a háta mögött bukkan fel újra, és megint továbbiramodik. Az asszony is fut tovább a nyomában, egyre kiáltozva: "Fogják meg! Fogják meg, kérem!" Allan, nem tudván egyebet elképzelni, mint hogy a fiú hirtelenében elrabolta a nő pénzét, csatlakozik az üldözéshez, és olyan sebesen szalad, hogy hatszor is utoléri, de a fiú mind a hatszor megismétli a kitérő fordulatot, a lebukást, s mindig kisiklik a karja alól, és továbbrohan. Végül aztán addig szorongatják a menekülőt, hogy egy korhadozó deszkakerítés tövében foglyul esik, lihegve lerogy a földre.

- Ó, te Jo, te Jo! - kiáltja az asszony. - Hát megtaláltalak végre!

- Jo! - ismétli Allan, s alaposan szemügyre veszi a fiút. - Jo! Várjunk csak. Hát persze! Most már emlékszem, ez az a kölyök, akit egyszer odahoztak a halottkém elé.

Az asszony csak csóválgatja a fejét a földön elterült alak felé, s inkább csodálkozó, mint haragos hangon ismételgeti:

- Ó, te Jo, te Jo! Megleltelek hát végre!

- Mit követett el? - kérdi Allan. - Meglopta magát?

- Nem, kérem, dehogyis, Sir. Dehogy lopott meg. Nem tett ő nekem semmi rosszat, inkább jószívű volt hozzám, azért is csodálkozom annyira.

Allan a fiúról az asszonyra pillant, az asszonyról a fiúra, s várja, hogy valamelyikük majd megoldja számára ezt a rejtvényt.

- Hanem nálam feküdt, Sir - mondja az asszony -, ó, te Jo! Nálam feküdt, Sir, Saint Albansban, betegen, és egy úrikisasszony megkönyörült rajta, s hazavitte magukhoz...

Allan hirtelen rémülten hátrahőköl a fiútól.

- Igen, Sir, igen! Hazavitte, hogy gondját viselje, s lefektették és ápolták; ő meg, a hálátlan semmirekellő, éjszaka megszökött, és azóta se látta senki, nem is hallottuk hírét, egészen mostanáig, hogy az előbb megpillantottam itt. Az a fiatal úrikisasszonyka pedig megkapta tőle a betegséget, és oda lett a szép arca, hogy meg se ismerné az ember. Tudod-e te ezt? Tudod-e, te komisz hálátlan kölyök, hogy mindezt neked köszönheti és a hozzád való jóságának? - kérdi az asszony fokozatosan haragra gerjedve, ahogy eszébe jut a dolog, aztán keserűen sírva fakad.

A fiú is megdöbben, ahogy a maga faragatlan eszével kezdi felfogni a hallottakat, aztán piszkos tenyerével maszatolni kezdi a piszkos homlokát, dörzsöli, dörzsöli, bámul maga elé a földre, s remegés fogja el az egész testét tetőtől talpig, hogy a korhadt palánk is reszketni kezd tőle a háta mögött.

Allan leinti az asszonyt, csak egy csöndes mozdulattal, de az asszony megérti és elhallgat.

- Richard mesélte már... - motyogja a férfi - azaz hallottam már a dologról, úgy értem. Mindjárt - teszi hozzá -, majd mindjárt jövök.

Elfordul, odébb lép, s egy darabig kifelé néz a zsákutca fedett bejárója alatt. Amikor visszajön hozzájuk, már teljesen visszanyerte a nyugalmát, csak mintha magában húzódozna a fiútól - ami olyan furcsa és feltűnő, hogy egészen leköti az asszony figyelmét.

- Hallod, mit beszél? - mondja Allan a fiúnak. - De hát kelj föl, kelj föl!

Jo remegve és vacogó fogakkal lassan feltápászkodik és megáll, fél vállával nekitámaszkodva a palánknak, és suttyomban a jobb kezét a bal kezéhez, a bal lábát pedig a jobb lábához dörzsölgeti.

- Hallottad, mit beszélt ez az asszony, és azt is tudod, hogy így van. Jártál itt azóta?

- Vakuljak meg, ha azóta is láttam Tom-all-Alone'st, mind mái napig! - feleli Jo rekedten.

- És miért jöttél vissza ide? Honnét jössz?

- Hát csavarogtam - mondja Jo.

- Most pedig mondd meg nekem - folytatja Allan -, mondd meg nekem, hogy miért szöktél meg abból a házból, amikor a jószívű kisasszony szerencsétlenségére olyan jó volt hozzád, és befogadott.

Jo egyszerre kizökken közönyös nemtörődömségéből, és izgatottan jelenti ki az asszony felé fordulva, hogy ő sohasem hallott arról a kisasszonyról, ő sosem ment oda, hogy bajt csináljon neki, hanem sokkal szívesebben magára vállalta volna azt a bajt, és inkább hagyta volna, hogy elvágják a nyakát, ezt a nyomorult nyakát, ha ezt tudta volna, semhogy csak egy éjszakára is odament volna, mert az a kisasszony nagyon jó volt hozzá, nagyon jó - s mindezt rendkívül komolyan adja elő, keserves zokogással vegyítve a szavait.

Allan Woodcourt látja, hogy nem színlelés. Erőt vesz magán, és megérinti a fiút.

- No mondjad, Jo, mondd el nekem.

- Nem, nem mondhatom - feleli Jo, visszadőlve fél arcával a kerítésnek. - Nem szabad, máskülönben elmondanám.

- De nekem tudnom kell - mondja a másik.

Tovább unszolja a fiút, s Jo két-három ilyen biztatás után újra felemeli a fejét, megint körülnéz az udvaron, és így szól halkan:

- Hát mondok valamit. Elvittek! No itt van.

- Elvittek? Éjszaka?

- Az ám! - Jo nagyon aggódik, nehogy meghallja valaki, és újra körülnéz, sőt felpillant a háromméteres deszkapalánk tetejére is, kileselkedik a résein is, nehogy az a valaki, akire gyanakszik, felülről kihallgassa, vagy a túlsó oldalán legyen elbújva.

- Kicsoda vitt el onnét?

- Nem szabad megmondanom a nevét - feleli Jo. - Nem szabad, Sir.

- De nekem tudnom kell, a kisasszony miatt, tudnom kell. Megbízhatsz bennem, Jo. Senki más nem fogja megtudni.

- Ó, csakhogy nem tudom - feleli Jo, ijedten rázogatva a fejét -, máris meg nem hallotta-e?

- De hiszen nincs itt.

- Nincs-e? Nincs-e? - mondja Jo. - Ő mindenütt ott van, egyszerre mindenütt.

Allan zavarodottan nézi a fiút, de aztán észreveszi, hogy van valami komoly értelme is ennek az elképesztő feleletnek. Türelmesen várja, hogy megmagyarázzák neki a dolgot, Jo pedig, akit ez a türelem jobban kihoz a sodrából, mint bármi más, végre megadja magát, és kétségbeesetten a fülébe súg egy nevet.

- Úgy! - szól Allan. - Miért, hát mit csináltál?

- Semmit, Sir. Nem csináltam soha semmit, amivel bajba keveredhettem volna, kivéve, hogy nem álltam odébb.

Allan elgondolkozik egy kicsit, aztán az asszony felé fordulva, de fél szemmel Jót nyugtatgatva szüntelenül, azt mondja:

- Nem olyan hálátlan ő, mint gondolja. Megvolt rá az oka, hogy elment akkor éjszaka, még ha nem is jó oka.

- Köszönöm szépen, Sir! Köszönöm! - kiált fel Jo. - No lássa! Lássa, milyen szigorú volt hozzám. De mondja csak el majd annak a kisasszonynak, amit most ez az úr mondott, és akkor jól van, akkor nincs semmi baj.

- Most pedig, Jo - szól Allan, nézegetve a fiút -, eljössz majd velem, és keresünk neked egy jobb helyet ennél, ahol lefekhetsz, és ahol nem találhatnak rád. Ha te az utca egyik oldalán mész, én meg a másikon, el tudjuk kerülni a feltűnést, s tudom, hogy nem szöksz meg, ha megígéred nekem.

Az asszony eddig a batyuján ült, és figyelmesen hallgatta őket; most feláll, és a csomagot felveszi.

- Csak mondja majd el a kisasszonynak - ismétli Jo -, hogy én nem akartam neki bajt csinálni, és hogy mit mondott ez az úr! - s ezzel csoszogva, remegve, pislogva, bólogatva, az arcát maszatolgatva s félig sírva, félig nevetve búcsút mond az asszonynak, és megindul Allan Woodcourt után, az utca másik oldalán, szorosan a házak mellé lapulva. Így érnek ki Tom-all-Alone'sból mind a ketten, s így folytatják útjukat a tisztább levegőjű és napfényben fürdő utcákon át.

Allan a törvényszéki negyed felé veszi az útját, mert a régi betegéhez, a lelkes kis Miss Flite-hoz akar fordulni tanácsért, hogy hol találhatna valami átmeneti szállást vagy menedéket a fiú számára. A rongy- és palackkereskedésnél azonban minden megváltozott. Miss Flite már nem lakik itt, a bolt becsukott, Miss Flite a madaraival együtt átköltözött bizonyos Mrs. Blinderhez, a Bell Yardba; s minthogy ez a szomszédban van, hamarosan oda is ér; ahol aztán Miss Flite lerohan elébe a lépcsőn, és könnyes szemmel, tárt karokkal fogadja.

- Édes jó doktorom! - kiált fel Miss Flite. - Nagyra becsült, érdemdús, jeles orvostudorom! - Néha furcsa kifejezéseket használ, de a barátsága olyan őszinte és szívből jövő, amilyent csak a legtisztább józan észtől lehet elvárni, és amilyent ettől a legtöbbször hiába várunk el. Allan, aki mindig nagyon türelmes vele, megvárja, amíg befejezi az áradozását, aztán rámutat a kapu alatt reszkető Jóra, és elmondja Miss Flite-nak, hogy miért hozta el magával.

- Hol találhatnék neki szállást pillanatnyilag valahol errefelé? Ön olyan okos asszony, és annyi mindent tud, adjon hát tanácsot nekem.

Miss Flite mérhetetlenül büszke lesz erre a dicséretre, és törni kezdi a fejét a dolgon, de sok időbe telik, amíg egy jó gondolata akad. Mrs. Blindernek minden szobája ki van adva, ő maga a szegény Gridley szobájában lakik most.

- Gridley! - kiált fel Miss Flite, és összecsapja a kezét, miután vagy hússzor megismételte ezt az örömkiáltást. - Gridley! Hát persze! Úgy van! Édes jó orvosom! György tábornok úr majd segít rajtunk.

Miss Flite aztán elmeséli orvosának, hogy György tábornok, akit ő gyakran meg szokott látogatni, ismeri az ő kedves Jarndyceffyját is, és köze van a többiekhez is. Allan kezd megnyugodni, hogy talán csakugyan jó helyre indulnak. Meg is mondja ezt Jónak, biztatásképpen, hogy most már nemsokára befejezik ezt a sok járást-kelést; aztán elindulnak a tábornokékhoz. Szerencsére ez sincs messze.

A György-féle Céllövölde és Vívócsarnok külső képét, a hosszú bejáratot és a nagy üres hodályt Allan Woodcourt jó előjelnek érzi. Sokat ígérő magának György úrnak az alakja is, aki gallér nélkül, pipával a szájában, a lovassági kard és a súlyzók által kifejlesztett hatalmas karizmaival, melyek kidagadnak a könnyű ingujján át, reggeli öltözékében lépked elébük.

- Parancsoljon, Sir - mondja György úr, katonás tisztelgéssel. Aztán barátságosan mosolyogva az egész arcával odafordul Miss Flite-hoz, aki nagy ünnepélyességgel és némi késedelemmel elintézi végre a bemutatás nagy szertartását. - Parancsoljon, Sir - mondja erre György úr még egyszer, és újra tiszteleg. - Bocsásson meg, Sir - teszi hozzá -, de ön tengerész, ugyebár?

- Büszke vagyok rá, hogy annak néz - feleli Allan -, de én bizony csak hajóorvos vagyok.

- Igazán? A fejemet tettem volna rá, hogy igazi kék kabátos, Sir.

Allan elmeséli neki mindazt, amit Jóról tud, s a huszár komoly arccal hallgatja végig.

- És ez az a gyerek, Sir, ugyebár? - kérdi, kinézve a bejárat felé, ahol Jo ácsorog, és bámulja a meszelt falra festett nagybetűket, amelyeknek semmi jelentésük nincs az ő szemében.

- Ő az - mondja Allan. - És a következő a nehézségem vele, György úr. Nem akarom őt betenni egy kórházba, még ha el is tudnám intézni, hogy azonnal fölvegyék, mert egy félóráig sem maradna meg ott. Ugyanez áll a szegényházra is, feltéve, hogy lenne türelmem Ponciustól Pilátusig futkosni és a bolondját járatni magammal a különböző hivatalokban, hogy felvétessem valahová... mert ki nem állhatom ezt az egész hivatalrendszert.

- Ki nem állhatja azt senki emberfia, Sir - feleli György úr.

- Meg vagyok róla győződve, hogy nem maradna meg egyik helyen sem, mert rettenetesen fél attól az embertől, aki megparancsolta neki, hogy tűnjön el innét. Tudatlanságában azt képzeli, hogy ez az ember mindenütt ott van, és mindenről tudomást szerez.

- Bocsánatot kérek, Sir - szól közbe György úr -, de nem említette meg ennek az embernek a nevét. Vagy talán ez titok, Sir?

- A fiú titkolja. De Bucketnek hívják.

- Bucket, a detektív, kérem?

- Az.

- Ismerem ezt az embert, Sir - mondja a huszár, nagy füstfelhőt eregetve és keresztbe rakva a karját -, és a fiúnak annyiban igaza is van, hogy kétségtelenül egy... szemfüles, minden hájjal megkent alak.

György úr jelentőségteljesen fújja tovább a füstöt, és szótlanul nézegeti Miss Flite-ot.

- Mármost legalább azt szeretném, ha Mr. Jarndyce és Summerson kisasszony megtudhatnák, hogy ez a Jo, akinek olyan különös a története, újra megkerült, és hogy beszélhessenek vele, ha akarnak. Ezért szeretném őt egyelőre elhelyezni akármilyen szerény szálláson, de rendes embereknél, akik hajlandók lennének befogadni - mondja Allan. - Nem ismer véletlenül valakit a környéken, aki befogadná őt egy időre úgy, hogy előre fizetek érte?

- Hát kérem alázattal - mondja György úr -, mi ugyan kissé vándorcigány módjára élünk. Tetszik látni, miféle hely ez. De rendelkezésére áll a fiúnak egy csöndes sarok itt, ha ön is jónak látja ezt a megoldást, Sir.

A pipájának széles lendítésével ábrázolva a szavait, György úr az egész épületet felkínálja a látogatójának.

- Meg kell azonban mondanom önnek - folytatja Allan -, hogy a fiú siralmasan leromlott állapotban van, s hogy talán... nem mondom, hogy így van, de talán... már annyira legyöngült, hogy nem is fog tudni felgyógyulni többé.

- A ön véleménye szerint pillanatnyilag veszélyes az állapota, Sir? - kérdi a huszár.

- Igen, sajnos attól félek, hogy igen.

- Hát akkor - feleli a huszár határozott hangon - minél hamarább bekerül az utcáról, annál jobb. Hé, Phil! Hozd csak be!

Mr. Squod kibiceg az egyik fal mentén, hogy végrehajtsa a parancsszót, a huszár pedig, miután végigszívta a pipáját, lerakja. Jót behozzák. Jo nem Mrs. Pardiggle egyik tokahupa indiánja, se nem Mrs. Jellyby egyik gyapjas báránykája, mert semmi köze sincs az egész Borriobule-Ghé-hez, a távolság és az ismeretlenség nem szépíti őt meg, nem valódi, külföldön született vadember: ő csak közönséges honi áru. Hazai piszoktól szutykos, hazai férgek élősködnek a bőrén, hazai nyavalyák pusztítják belsejét, hazai rongyok fedik külsejét - valódi, angol földön termett, angol ég alatt tenyésző, hazai műveletlenség aljasítja le halhatatlan lelkét a dögrováson levő állatok színvonalára. Állj elő, Jo, úgy, amint vagy! Nem vagy érdekes, a lábad sarkától a fejed búbjáig nincs tebenned semmi vonzó, semmi rokonszenves.

Becsoszog lassan György vívócsarnokába, és megáll, mint egy rakás szerencsétlenség, a földre szögezett szemmel. Mintha tisztában lenne vele, hogy mindenki riadozik, húzódozik tőle, részben azért, amilyen, részben pedig azért, amit okozott.

- Ide figyelj, Jo! - szól Allan. - Ez itt György úr.

Jónak egy darabig még jár a szeme a padlón ide-oda, aztán felnéz egy pillanatra, s máris újra lesüti a szemét.

- György úr olyan barátsággal van hozzád, hogy ad neked itt szállást. Itt biztonságban leszel. Egyelőre nincs más dolgod, mint szót fogadni és megerősödni egy kicsit. No, figyelj most György úrra. Látom, hogy akar neked mondani valamit.

- Csupán azt akartam neki megmutatni, Sir - mondja György úr -, hogy hová fekhet le, hogy istenigazában kialhassa magát. Hát nézz ide. - A huszár beszéd közben átsétál vele a lövölde túlsó végébe, és kinyitja az egyik kis fülke ajtaját. - Ez lesz a helyed, látod! Van itt matrac is, és itt nyugodtan pihenhetsz, ha jól viseled magad, amíg csak Mr. Woodcourt jónak látja. Ne ijedj meg, ha lövéseket hallasz, csak a céltáblára lőnek, nem rád. Hanem még valamit ajánlanék, Sir - fordul György úr a látogatójához. - Phil, gyere ide!

Phil a szokásos hadimozdulataival megközelíti őket.

- Ezt az embert, Sir, úgy szedték fel csecsemőkorában az utcacsatornából. Ennélfogva el lehet képzelni, hogy megérti ezt a szegény gyereket, és együtt érez vele. Igaz-e, Phil?

- Persze hogy igaz, főnök úr - válaszolja Phil.

- Hát szóval azt gondoltam, Sir - mondja György úr -, hogy jó lenne talán, ha ez az ember elvinné őt megfürdetni, és ha néhány shillingért vásárolhatna neki valami olcsó ruhaneműt...

- Okos beszéd, György úr, kedves barátom - feleli Allan, elővéve az erszényét.

Nyomban el is küldik Phil Squodot és Jót a javítási munkálatok elintézésére. Miss Flite, aki oda van örömében, hogy ilyen sikeresnek bizonyult a közreműködése, most már siet, ahogy csak tud, a törvényszékre. Allan is felhasználja az alkalmat, és elmegy orvosságokat szerezni; hamar megkapja egy közeli gyógyszertárban, aztán visszatér, és csatlakozik a lövöldében fel-alá sétálgató huszárhoz, s lépést tartva együtt sétálgatnak tovább ide-oda.

Amikor kiment az orvosságért, Sir - szólal meg György úr -, gondolkoztam a dolgon, s most már biztos vagyok benne, hogy én ismerem a Lincoln's Inn Fieldsen azt a lakást, ahová Bucket felvitte a gyereket, az elbeszélése szerint. Ha ő nem is tudja, kinél járt, én megmondhatom önnek. Tulkinghornnál. Ez a neve.

Allan kérdő tekintettel ismétli meg a nevet.

- Tulkinghorn. Így hívják, Sir. Ismerem őt, tudom róla azt is, hogy már előzőleg kapcsolatot tartott fenn Buckettel egy elhunyt személy dolgában, aki megkárosította. Ismerem őt, Sir... sajnos ismerem.

Allan persze megkérdezi, hogy miféle ember.

- Miféle ember? Úgy tetszik érteni, hogy kinézésre milyen?

- Nem, azt hiszem, látásból eléggé ismerem. Úgy értem, miféle, ha dolga akad vele az embernek?

- Hát azt meg tudom mondani önnek, Sir - feleli a huszár, s hirtelen megtorpan, keresztbe fonja a karját széles mellén, s csak úgy lángol és tüzel az arca a haragtól -, gyalázatos, rosszféle ember! Lassan kínzó, kegyetlen, komisz ember. Annyi irgalom, annyi emberség sincs benne, mint egy ócska, rozsdás karabélyban. Olyan ember ő, kérem, isten engem úgy segéljen, aki egymaga több gondot, nyugtalanságot és több lelkifurdalást szerzett nekem, mint az összes többi ember együttvéve. Ilyen ember ez a Mr. Tulkinghorn!

György úr olyan indulatba jött, hogy kénytelen megtörülni széles homlokát az inge ujjába. Még miután az angol himnusz végigfütyülésével kifújta magából a mérgét, még azután is önkéntelenül meg-megrázza a fejét, és ki-kiszalad a melléből egy-egy nehéz lélegzet.

Jo és a kísérője nemsokára visszaérkeznek, és Phil gondosan, óvatosan lefekteti a fiút a matracra. Allan saját kezűleg beadja neki előbb a szükséges orvosságokat, aztán rábízza Philre a gyógyszereket, és ellátja utasításokkal. Az idő közben alaposan előrehaladt, már délelőttre jár. Allan hazamegy átöltözni és megreggelizni; aztán anélkül hogy szükségét érezné lepihenni, elmegy Mr. Jarndyce-hoz, hogy elmesélje neki Jo megkerülését.

Mr. Jarndyce aztán visszamegy vele Jóhoz, s útközben bizalmasan a tudtára adja, hogy fontos okok miatt jobb lesz minél kisebb port verni föl a dolog körül, s látszik rajta, hogy ő is nagyon komolyan veszi az ügyet. Mr. Jarndyce-nak Jo újra elmondja lényegileg ugyanazt amit reggel, minden változtatás nélkül. Csak annyi a különbség, hogy Jo szekere még nehezebben döcög, mint eddig, még üresebben kong a hangja.

- Hadd feküdjek csak itt nyugton - mondja Jo akadozva -, és ha valaki arra jár, amerre azelőtt a sarkot söpörtem mindég, nagyon megköszönném, ha lenne szíves beszólni Mr. Snagsbyhez, és csak annyit mondani, hogy a Jo, akit ismer azelőttről, most odébbáll, hogy kell neki. Igen meghálálnám, csak ne lennék ilyen nyomorult, amilyen vagyok.

Annyit beszél a papírkereskedőről egész nap s másnap is, hogy a jólelkű Allan, miután megkérdezi Mr. Jarndyce véleményét, magára vállalja, hogy ellátogat a Cook's Courtba; annál is inkább, mivel a szekér kezd végképp kátyúba jutni. Este aztán, Jo nagy örömére, Mr. Snagsby meg is jelenik a Lövöldében, és elbeszélget vele, amíg a fiú ki nem fárad.

Mert a keservesen döcögő szekér közeledik az útja végéhez, és már nagyon göröngyös, kövecses kapaszkodón vonszolja magát tovább. Egész nap, egész éjszaka lihegve erőlködik fölfelé a kaptatón, kimerülten és elcsigázva. A kelő nap nem sokszor fogja már megpillantani küzdelmes döcögését.

Phil Squod a lőporos és füstös ábrázatával egyszerre működik betegápolóként és puskaművesként a sarokbeli kis asztalkájánál; gyakran átpillant hozzá, biccent egyet zöld posztósipkás fejével, biztatóan felhúzogatja a fél szemöldökét, és így szól:

- Kitartás, fiam! Ne hagyd magad, fiam!

Igen sokszor megjelenik Mr. Jarndyce is, Allan Woodcourt pedig majdnem szüntelenül ott van; s mindketten sokat eltűnődnek azon, hogy a sors milyen furcsán összebogozta ennek a kitaszított senkifiának az életét másokéval, annyira különböző emberekével.

Jo ma alszik, vagy csak fekszik kábultan, s Allan Woodcourt, aki éppen megérkezett, megáll előtte, és nézi a lesoványodott alakját. Egy kis idő múlva óvatosan leül az ágy szélére, arccal a fiú felé - ugyanúgy, ahogy az iratmásoló szobájában ült le - s a mellére, aztán a szívére teszi a kezét.

György úr az ajtóban áll meg, némán és mozdulatlanul. Phil abbahagyta a halk csörömpölését, megállt a kezében a kis kalapácsa. Mr. Woodcourt orvosi figyelemmel és komolysággal néz körül, jelentőségteljes pillantást vet a huszárra, és int Philnek, hogy vigye ki az asztalkáját.

- Nohát, Jo! Mi baj van? Ne ijedj meg.

Allan egy darabig merően figyeli őt, aztán egészen a füléhez hajolva halkan és érthetően ezt kérdi:

- Jo! Tanultál-e valaha életedben imádkozni?

- Nem én, soha, Sir.

- Még csak egy rövidke kis imát se tudsz?

- Nem tudok, Sir. Semmit se tudok.

Jo egy rövid időre visszaesik a kábultságába vagy az álmába, majd hirtelen felébred, és heves erőfeszítésekbe kezd, hogy felkeljen az ágyból.

- Maradj, Jo! Mi a baj? Mit akarsz?

- Mennem kell, Sir - feleli riadt, vad tekintettel -, itt az idő, Sir, és mennem kell oda, abba a temetőbe.

- Feküdj vissza, és úgy meséld tovább. Miféle temetőbe, Jo?

- Ahová őt földbe tették, aki nagyon jó volt hozzám, bizony, nagyon jó. Itt az idő, Sir, és nekem is mennem kell oda, abba a temetőbe, hogy tegyenek melléje. Oda akarok menni, temessenek oda. Mindig azt mondta nekem, hogy aszongya: "Ma én is éppen olyan szegény vagyok, mint te, Jo", aszongya. Meg akarom neki mondani, hogy most meg én vagyok éppen olyan szegény, mint ő, és azért jöttem, hogy tegyenek melléje.

- Majd később, Jo. Majd ha eljön az ideje.

- Ó! De megígéri, Sir, hogy kivisznek oda, és melléje fektetnek?

- Megígérem, hogyne.

- Köszönöm, Sir. Köszönöm, Sir. Előbb el kell majd kérni a rácsos kapu kulcsát, mert addig nem vihetnek be, mindig be van ám zárva. És a lépcsőre is vigyázni kell, mert van ott egy lépcső, amit én szoktam mindig söprögetni azelőtt. Nagyon besötétedett, Sir. Nem hoznak semmi világosságot, Sir?

- Mindjárt itt lesz, Jo.

Mindjárt. A szekér recseg, darabokra megy szét, s a rögös út már a legvégére jár.

- Jo, fiam, szegénykém!

- Hallom, amit mond, Sir, hallom a sötétben, de csak tapogatódzok, tapogatódzok... hadd fogjam meg a kezét.

- Jo, utánam tudod-e mondani, amit mondok?

- Utána mondok én mindent, Sir, amit maga mond, mert tudom, hogy jól mondja.

- MIATYÁNK...

- Miatyánk!... Igen, ez jól van mondva. Sir, nagyon jól.

- KI VAGY A MENNYEKBEN...

- Vagy a mennyekben... jön-e már a világosság, Sir?

- Itt van már. SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

- Szentel... tessék meg a... te...

Felragyog a világosság a hosszú, sötét éjszakára. Meghalt!

Igen, meghalt, Felséges Uram. Meghalt, tisztelt Karok és Rendek, nemes Lordok. Meghalt, Nagytiszteletű Urak, meghalt, igaz hitű és hamis hitű, minden rendű és rangú Főtisztelendő urak. Meghalt, emberek, halljátok mindnyájan, akik úgy jöttetek a világra, isteni részvéttel a szívetekben. Így halnak ők meg körülöttünk minden áldott nap, minden áldott éjszaka.

Odalent Lincolnshire-ben a kastély megint behunyta sok-sok szemét, de ébren van a városi palota. Sir Leicester a könyvtárszobában elszunnyadt a haza érdekében, egy parlamenti bizottsági jegyzőkönyv olvasása mellett. Milady abban a szobában üldögél, ahol a Guppy nevű fiatalembert fogadta annak idején. Rosa is vele van; írt neki, és felolvasott neki. Most valami hímzésen vagy ilyesféle csinos kis kézimunkán dolgozik a lány, s ahogy előrehajtott fejjel öltöget, milady szótlanul nézegeti őt - nem is első ízben a mai nap folyamán.

- Rosa!

A szép kis falusi arcocska vidáman pillant fel. Aztán zavartan és meglepődve elkomolyodik, ahogy meglátja milady tekintetét.

- Nézd meg az ajtót, be van-e csukva jól.

- Igenis. - Odamegy, visszajön, és még nagyobb szemet mereszt.

- Bizalmasan akarok neked mondani valamit, fiam, mert tudom, hogy megbízhatok a ragaszkodásodban, ha az ítélőképességedben nem is. Ne szólj erről a világon senkinek, ami közöttünk történik.

A szép kis félénk lány nagyon komolyan megígéri, hogy méltó lesz milady bizalmára.

- Tudod te azt - kérdi lady Dedlock, intve neki, hogy jöjjön közelebb a székével - tudod te azt, Rosa, hogy én hozzád egészen más vagyok, mint a többiekhez?

- Tudom, milady. Sokkal kedvesebb hozzám. De hát én sokszor azt gondolom magamban, hogy csak én ismerem milady igazi természetét.

- Sokszor azt gondolod, hogy csak te ismered az én igazi természetemet? Szegény kisfiam, szegény kisfiam!

Gúnyos megvetésfélével mondja ezt - ámbár nem Rosa-ra vonatkozóan, s elmerengve, nézi a lányt.

- Nem gondolod, Rosa, hogy megnyugtató vagy számomra, hogy jólesik nekem a közelléted? Nem tudod elképzelni, hogy a fiatalságod, a természetességed, a szereteted örömet okoz nekem?

- Nem tudom, milady, nem merem én azt hinni. De bárcsak úgy lenne, tiszta szívemből kívánom.

- Úgy van, kicsikém.

A csinos arcocska elpirulna örömében, ha ez a szép arc nem nézne szembe vele olyan sötét kifejezéssel. Félénken várja Rosa a magyarázatot.

- S ha azt mondanám neked ma, hogy "Eredj! Elbocsátlak isten hírével!", hát ezt nagy fájdalommal mondanám, nagyon rosszul esne nekem, és nagyon egyedül maradnék.

- Asszonyom! Megharagítottam valamivel?

- Semmivel. Gyere ide.

Rosa lekuporodik a zsámolyra milady lábához.

- Mondtam neked, Rosa, ugye, hogy szeretnélek boldoggá tenni. Megvannak az okaim, hogy azt mondjam, sokkal jobb a számodra, ha nem maradsz itt tovább. Nem szabad itt maradnod. Már elhatároztam, hogy nem fogsz itt maradni. Írtam a vőlegényed apjának, ma este érkezik. Mindezt a te érdekedben csinálom.

A kislány sírva, zokogva csókolgatja az asszony kezét, és azt hajtogatja, hogy mi lesz vele, ha el kell válniok. Az asszonya megcsókolja az arcát, de nem felel semmit.

- Nohát, gyerekem - mondja végre -, szerencsésebb körülmények közé kerülsz, és légy nagyon boldog. Légy nagyon boldog, és szeressenek!

Kibontakozik Rosa öleléséből, és elhagyja a szobát. Késő délután, amikor újra megjelenik a lépcsőkön, már hűvösebb és gőgösebb, mint valaha. A lakáj Mr. Rouncevellt jelentette, ezért jött ki milady a szobájából.

Mr. Rouncewell még nincs a könyvtárban, de mindjárt ott lesz. Ott van azonban sir Leicester, akivel előbb néhány szót szeretne beszélni milady.

- Sir Leicester, szeretnék magával... de úgy látom, el van foglalva.

- Ó, dehogy! szó sincs róla. Csak Mr. Tulkinghorn van itt.

Ő mindig kéznél van. Mindenütt ott lábatlankodik. Nem lehet tőle megszabadulni, nincs előle menekvés egy pillanatra sem.

- Bocsásson meg, Lady Dedlock. Ha megengedi, magukra hagyom önöket.

- Nem szükséges - mondja az asszony, a tekintete azonban világosan azt fejezi ki: "Nagyon jól tudja, hogy hatalmában áll itt maradni, ha kedve tartja."

Sir Leicester miladyhez fordul.

- Bocsánat. Mit kívánt mondani?

- Csak annyit, hogy Mr. Rouncewell van itt (az én meghívásomra jött el), s hogy a legokosabb lenne, ha véget vetnénk ennek az egész ügynek a lánnyal. Halálra unom már ezt a kérdést.

- S mit tehetek én... miben lehetek itt... a segítségére? - kérdi Sir Leicester kissé megzavarodva.

- Kéressük fel őt ide, és intézzük el vele a dolgot. Lenne olyan szíves felhívatni őt?

A komornyik elindul megkeresni a vasas urat, megtalálja és felhozza. Sir Leicester kegyesen fogadja ezt a vasérc-embert.

- Hogy van, Mr. Rouncewell? Remélem, jól szolgál az egészsége? Foglaljon helyet. (Az ügyvédem, Mr. Tulkinghorn.) Milady - Sir Leicester ünnepélyes kézmozdulattal átnyújtja a vasgyártót Lady Dedlocknak -, milady beszélni óhajt önnel, Mr. Rouncewell. Hm!

- A legnagyobb örömmel - feleli a vasas úr -, a legnagyobb örömmel állok bármikor Lady Dedlock rendelkezésére, tartom szerencsémnek.

- Kérem, Sir - mondta Lady Dedlock szórakozottan -, engedje meg, hogy megkérdezzem, történt-e azóta valami ön és a fia között, fiának a rögeszméjével kapcsolatosan.

- Ha az emlékezetem nem csal, Lady Dedlock, amikor a legutóbbi alkalommal szerencsém volt önnel beszélgetni, azt mondtam, hogy a legkomolyabban tanácsolni fogom a fiamnak, hogy tegyen le erről a... rögeszméjéről. - A vasgyártó egy kis nyomatékkal ismétli meg az asszony kifejezését.

- És azt tette?

- Ó! Természetesen azt tettem.

Sir Leicester helyeslőleg és elismerőleg bólint egyet. Kifogástalan eljárás. Ha a vasas úr megígérte, hogy ezt fogja tenni, akkor meg is kellett tennie. Ebben a tekintetben nincsen különbség a nemesfémek és a nemtelenek között. Helyes, kifogástalan eljárás.

- S ő letett róla, kérem?

- Sajnos igazán nem tudok erre határozott választ adni önnek, Lady Dedlock. Attól félek, hogy nem. Vagy talán eddig még nem. A mi életkörülményeink között mi sokszor megkötjük magunkat a... rögeszméink mellett, s így aztán eléggé megnehezül, hogy tegyünk róluk. Mi azt hiszem, a magunk módján komolyan szoktuk venni a dolgokat.

- Ugyanis - folytatja milady - gondolkoztam ezen a dolgon, s úgy döntöttem, hogy ha ön nem tud kezeskedni arról, hogy a fia felhagyott a rögeszméjével, akkor a legokosabb, ha a lányt mindjárt elküldöm.

- Erről nem tudok kezeskedni, Lady Dedlock. Egy percig sem tudok róla kezeskedni.

- Hát akkor a legokosabb, ha elmegy a lány. Küldjük-e vissza a faluba, vagy akarja mindjárt magával vinni, vagy mi a kívánsága, kérem?

- Lady Dedlock, ha szabad őszintén megmondanom...

- Feltétlenül.

- Szívesebben venném azt a megoldást, amely rögtön megszabadítja önöket az alkalmatlanságtól, és eltávolítja a leányt a jelenlegi helyéről.

- Hogy őszintén szóljak én is - feleli az asszony, változatlanul ugyanazzal a színlelt szórakozottsággal -, én is szívesebben venném. Úgy értsem tehát, hogy rögtön magával viszi?

A vasas úr meghajtja magát mereven, mint a vas.

- Sir Leicester, legyen szíves, csöngessen. - Mr. Tulkinghorn előlép az ablakából, és meghúzza a csengőt. - Elfelejtettem, hogy ön is itt van. Köszönöm. - Az ügyvéd meghajtja magát, és visszamegy csöndesen a helyére. A villámgyors komornyik megjelenik, megkapja az utasítást, hogy kit hozzon elő, eltűnik, előhozza, akit kell, aztán újra elvonul.

Rosa szemén látszik, hogy sírt, s még mindig bánatos. Ahogy belép, a vasgyártó feláll, karon fogja, és megáll vele az ajtóban, indulásra készen.

- Gondodat viselik, látod - mondta milady a fáradt hangján -, vigyázni fognak rád, jó kezekben leszel. Megmondtam, hogy derék jó kislány vagy, és nincs miért sírnod.

- Végül mégiscsak úgy látszik - szólal meg Mr. Tulkinghorn hátratett kézzel közelebb lépegetve -, mintha azon sírna, hogy el kell mennie.

- Ó, mert még nem elég jól nevelt - feleli Mr. Rouncewell olyan hirtelenséggel, mintha megörülne neki, hogy lefőzheti az ügyvédet. - Ha itt maradt volna még sokáig, Sir sokat fejlődhetett volna még, kétségtelenül.

- Kétségtelenül - feleli Mr. Tulkinghorn higgadtan.

Rosa elzokogja, hogy nagyon sajnálja, hogy itt kell hagynia miladyt, hogy nagyon boldog volt Chesney Woldban, hogy nagyon boldog volt milady mellett, és hogy köszöni, köszöni, nagyon sokszor köszöni miladynek a jóságát.

- Hallgass már, te kis bolond szamár! - csitítja őt a vasgyártó halkan, de nem haragosan. - Legyen eszed, ha szereted Watot!

Milady csak közönyösen int neki búcsút: "Jól van, fiam, jól van! Derék kislány vagy. No eredj!"

Sir Leicester fennkölten visszavonult az egész ügy elől, Mr. Tulkinghorn újra csönget, a komornyik újra besurran, s Mr. Rouncewell Rosa-zal együtt elhagyja a házat.

Ma Lady Dedlock egyedül vacsorázik fent a szobájában. Az ügyvéd beüzen, tisztelettel kérdezteti, hogy fogadná-e őt egy-két percre milady, ha megvacsorázott. Milady fogadja, most mindjárt. Mr. Tulkinghorn megjelenik, és elnézést kér, hogy vacsora közben alkalmatlankodik, még ha engedélyt is kapott rá. Ahogy magukra maradnak, az asszony int neki, hogy hagyja ezeket a tréfákat, térjen a tárgyra.

- Mit óhajt, Sir?

- Nos, Lady Dedlock - szól az ügyvéd, s közel húzva hozzá egy széket, leül, és dörzsölgetni kezdi a lába szárát az ócska nadrágban, lassan, föl-le le-föl, föl-le -, mondhatom, kissé meglepett a viselkedése.

- Ugyan?

- Igen, határozottan meglepett. Erre nem voltam elkészülve. Kénytelen vagyok ezt úgy tekinteni, hogy ön megszegte a megegyezésünket és a nekem tett ígéretét. Ez új helyzetet teremt köztünk, Lady Dedlock.

- Nem egészen értem, hogy mit akar mondani.

- Ó, dehogynem érti, dehogynem érti, Lady Dedlock. Ne játsszunk most a szavakkal, ne párbajozzunk a szavakkal. Tudja jól, hogy szerette ezt a lányt.

- No és, Sir?

- Tudja jól, és én is tudom, hogy nem az ön által kifejtett okokból küldte őt el, hanem azért, hogy eltávolítsa őt a leleplezések és kellemetlenségek elől, amelyek az ön feje fölött lebegnek.

- No és, sir?

- No és - feleli az ügyvéd, s keresztbe rakja a lábát, és simogatni kezdi a felülső térdét - nekem kifogásom van ez ellen, Lady Dedlock. Veszedelmes cselekedetnek tartom. Szerintem ez teljesen fölösleges dolog volt, s csak arra alkalmas, hogy a házban mindenféle szóbeszédet szüljön, találgatásokat, gyanakvást, tudom is én, mit. Ráadásul megszegése a megegyezésünknek. Önnek ugyanannak kellett volna maradnia, aki volt.

- Nohát, Sir - kezdi az asszony -, ha én a titkom tudatában...

Az ügyvéd azonban félbeszakítja:

- Kérem, Lady Dedlock, ez nem az ön titka többé. Engedje meg nekem. Ebben áll éppen a nagy tévedése. Ez az én titkom, amelyet Sir Leicester és a család érdekében őrzök. Ha az ön titka lenne, Lady Dedlock, akkor mi most nem lennénk itt, és nem folytatnánk ezt a beszélgetést.

- Teljesen igaza van. Tehát ha én ennek a titoknak a tudatában megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megkíméljek egy ártatlan lányt az engem fenyegető szégyentől, akkor csak a szilárd elhatározásomat váltom valóra. És ebben engem senki a világon meg nem ingathat. - Az asszony nagyon megfontoltan és nagyon határozottan beszél, és egy szikrával sem látszik indulatosabbnak, mint a szenvtelen ügyvéd. Ami Mr. Tulkinghornt illeti, ő csak szakszerűen tárgyalja és taglalja tovább a kérdést, mintha az asszony csupán az ügyben szereplő érzéketlen adat, lélektelen ügydarab lenne.

- Igazán? Hát akkor - feleli - látja, Lady Dedlock, nem lehet megbízni önben. A megegyezésünk felborult. Egy olyan eszes asszony és olyan erős jellem, mint ön, könnyen meg fogja érteni, ha kijelentem, hogy részemről semmisnek tekintem ezt a megegyezést, és a magam útján fogok továbbhaladni.

- Megértem, és tudomásul veszem.

Mr. Tulkinghorn meghajtja magát.

- Csak ennyit kívántam mondani, s nem háborgatom tovább, Lady Dedlock.

Amint kifelé indul a szobából, az asszony megállítja egy pillanatra.

- Ez az a figyelmeztetés - kérdi -, amit kapnom kellett? Nem szeretném félreérteni a szavait.

- Nem egészen az a figyelmeztetés, amiről szó volt, Lady Dedlock, mert arra csak abban az esetben került volna sor, ha a megegyezésünk fel nem borul. De lényegében ugyanaz... lényegében ugyanaz. A különbséget csupán egy jogászelme érzi.

- Nincs szándékában több figyelmeztetést küldeni?

- Úgy van. Nincs szándékomban.

- Azt tervezi, hogy ma este felvilágosítja Sir Leicestert?

- Ez a kérdés veleje! - mondja Mr. Tulkinghorn halványan elmosolyodva, és óvatosan rázogatja a fejét az asszony felé. - Nem, nem ma este.

- Holnap?

- Mindent megfontolva helyesebb, ha nem válaszolok erre a kérdésre, Lady Dedlock. Ha azt mondanám, hogy magam sem tudom még, mikor, ön nem hinne nekem, s csak kár lenne a szóért. Lehet, hogy holnap. De inkább nem mondanék semmit, ha szabad. Ön készen áll, tudomásul vette a helyzetet, és nem táplál olyan reményeket, amelyekre az események esetleg rácáfolhatnak. Jó estét kívánok, ajánlom magam.

Milady leveszi a kezét az arcáról, sápadtan utánapillant a halkan kifelé lépkedő ügyvédnek, és még egyszer megállítja az ajtóban.

- Itt óhajt még maradni a házban egy ideig? Hallom, hogy a könyvtárszobában írt valamit. Visszamegy oda?

- Csupán a kalapomért. Hazamegyek.

Lady Dedlock biccent egyet feléje, de inkább a szemével, mint a fejével, olyan habkönnyű, furcsa a mozdulata; s az ügyvéd elhagyja a szobát. Amikor már kívül van, megnézi a zsebóráját, de nem biztos benne, hogy jól jár-e, nem késik-e egy-két percet. A lépcsőházban egy pompás, gyönyörű ingaóra áll, amely híres a pontosságáról, s ez ritka dolog a pompás és gyönyörű óráknál. "Mohát, mit mondasz te? - fordul Mr. Tulkinghorn a híres órához. - Mit mondasz te?"

Ha most azt mondaná: "Ne menj haza!" - akkor lenne csak híres óra belőle - ha valamennyi este közül, amelyet már végigmutatott, pont ma este, és valamennyi öreg és fiatal ember közül, akik már megállottak előtte, pont ennek az öreg embernek azt mondaná: "Ne menj haza!" Csengő, tiszta hangján elüti a háromnegyed nyolcat, és tovább tiktakol. "Ejnye - motyogja Mr. Tulkinghorn szemrehányóan a zsebórájának -, hiszen te rosszabbul jársz, mint hittem volna. Két percet késni! Így nem sokáig fogod lopni az időmet." Micsoda zsebóra lenne ez, ha a rosszért jóval fizetne, és válaszképpen így ketyegne vissza: "Ne menj haza!"

Kilép az utcára, és hátratett kézzel végigsétál a gőgös paloták közt, melyeknek a titkai, gondjai-bajai, jelzálogterhei és egyéb kényes ügyei jórészt mind az ő fekete atlaszmellénye alatt vannak elraktározva. Végigbaktat a közönségesebb utcák forgatagán, a számtalan jármű, számtalan gyalogos nyüzsgésében és zsivajgásában, arcába világítanak a lobogó kirakati lámpák, arcába fúj a csípős szél, lökdösik előre a tolongásban, taszigálják könyörtelenül az útjára, de nem jön szembe vele senki, aki odasúgná neki: "Ne menj haza!"

Holdfényes éjszaka van, de a fogyatkozni kezdő telihold csak most kelt fel London nagy őserdeje fölött. A csillagok ragyognak, mint Chesney Woldban ragyogtak a toronyszoba tetősétányára. Az az asszony is őket nézi éppen - ez az asszony, amint az ügyvéd újabban nevezi őt magában. Ennek az asszonynak nagyon nyugtalan a lelke, szűknek érzi odabent a nagy termeket. Nyomasztják őt, nem bírja tovább, egyedül akar sétálni a közeli parkban.

Semmin sem lepődnek meg körülötte, akármit csinál, mert olyan szeszélyes; úgyhogy ez az asszony magára kap valamit, és elindul sétálni egyedül a holdfényben. A lakáj kikíséri őt a kulccsal. Kinyitja előtte a kertajtót, átadja neki kérésére a kulcsot, aztán visszaküldik. Milady sétálni fog egy kicsit, hogy megenyhüljön a fejfájása. Körülbelül egy óra múlva jön haza, de lehet, hogy később. Nincs szüksége további kíséretre. A kerti kapu becsapódik mögötte, rákattan a zár, és milady eltűnik a lakáj szeme elől a falombok sötétjében.

Nagyon csöndes az éjszaka. Fényesen süt a hold, magányt és némaságot áraszt oda, ahová levilágít. Hallgat az éjszaka, nemcsak a poros országutakon meg a dombtetőkön, nemcsak a kertek alatt és az erdők fölött, nemcsak a folyón, nemcsak a harmatos és zöld parti rétek mentén, nemcsak a kedves szigetecskék, a mormogó zsilipek és a susogó nádasok közt csillogó vízen, hallgatagon kíséri a folyót a házak sűrű sorai közt is, amerre sok-sok híd táncoltatja tükörképét a habjaiban, amerre kofahajók, rakodópartok, árukikötők csúfítják el, és egy kis csöndet és nyugalmat borít ez az éjszaka még London vad őserdejére is. A tornyai, a csúcsai, a székesegyház magányos nagy kupolája mind légiesebbé válnak, szurtos háztetőit bevonja a holdsugár finom, sápadt izzása; az utcák elcsöndesedtek, a lárma megszelídült, a gyalogosok léptei lassabban és békésebben kopognak végig a kövezeten. Azon a tájon, amerre Mr. Tulkinghorn lakik, s amerre a Kancellária juhászai expens-nótákat furulyáznak, s ki nem eresztik juhaikat a karámból és a karmukból, amíg pőrére, kopaszra le nem nyírták őket, ezen a tájon minden zaj távoli zümmögéssé, halk dongássá folyik össze a holdvilágos éjszakában, mintha a város egyetlen, óriás, remegő üvegbura lenne.

Mi volt ez? Ki sütött el egy puskát vagy egy pisztolyt? Mi történt? Hol történt?

A gyér járókelők összerezzennek, megtorpannak és körülnéznek. Kinyílik néhány ablak, néhány ajtó, s kijönnek az emberek érdeklődni. Hangos dörrenés volt, visszhangot vert harsány csattanásával. De már újra csönd van.

Nem zavarták meg vajon Mr. Tulkinghornt? Az ablakai sötétek, a kapuja csukva. Évek óta mutogat már lefelé a mennyezetről az a makacs római anélkül, hogy jelentene valamit a kézmozdulata. Aki mindig ugyanazt ismételgeti, az semmit sem mond soha - mint valamennyi római, sőt valamennyi angol, akinek sohasem volt egynél több gondolata. De aztán a napkelte után nemsokára megjönnek az emberek, hogy kitakarítsák a lakást. És vagy a rómainak van valami egészen új mutatnivalója, vagy pedig az háborodott meg hirtelen, aki a takarítók közül elsőnek lépett be ide; mert ahogy felnéz a kinyújtott kézre, aztán lenéz oda, ahová mutat, egyszerre sikoltozni kezd, és kirohan a szobából. A többiek is benéznek, sikoltozni és menekülni kezdenek, s egykettőre riadalom támad az utcán.

Mi történt? A római az asztalra mutat le, a majdnem egészen tele borosüvegre, egy borospohárra és két gyertyára, amelyek hirtelen kialudtak, alighogy meggyújtották őket. Egy üres székre mutat, meg egy tenyérnyi vagy nem sokkal nagyobb foltra a földön, a szék előtt. Ahányan csak belépnek a homályos szobába, valamennyien megnézik az asztalon és a földön látható dolgokat, aztán felnéznek a rómaira, és valamennyiük szemében úgy tűnik fel ez a titokzatos és félelmetes alak, mintha megbénított és néma tanúként állna ott.

Éveken át mesélik majd a kísérteties történeteket arról a nehezen eltüntethető foltról ott a padlón; és a római ezentúl sokkal jelentőségteljesebben mutogat majd le a mennyezetről, mint Mr. Tulkinghorn idejében. Mert Mr. Tulkinghorn ideje lejárt mindörökre; a római pedig a gyilkos kézre mutatott ezen az éjszakán, amely kioltotta az ügyvéd életét, aztán csak tehetetlenül mutatta reggelig az arcra borult testét, amely keresztüllőtt szívvel feküdt a padlón.

Ha Mr. Bucket tudna két szót váltani a rómaival - csak két szót -, sok lótást-futást megtakarítana magának. De nem tud. Ennélfogva Mr. Bucketnek rengeteg dolga támad, jön-megy egész délelőtt, egész délután, mindenütt ott van, csakugyan, egyszerre és egyidőben a legkülönbözőbb helyeken, estefelé pedig felkeresi György urat, régi barátját.

Alighogy belépett a Vívócsarnokba, megáll, és a hátát az ajtónak veti. A huszár kissé csodálkozva üdvözli a váratlan vendéget.

- Nahát, György - mondja Mr. Bucket -, a kötelesség az kötelesség, és a barátság az barátság. Hacsak tehetem, elkerülöm, hogy ez a kettő összeütközzön. Őrizetbe kell vennem magát.

- Őrizetbe? És miért? - kérdi a huszár, kővé válva a megdöbbenéstől.

- Nos, György - mondja Mr. Bucket, kövér mutatóujjával intve a barátját, hogy fogja fel ésszel az esetet -, hivatalos kötelességem a tudomására adni, hogy amit ezentúl mond, azt mind felhasználhatják maga ellen. Ennélfogva, György, nagyon ügyeljen a szavaira. Nem hallott semmit véletlenül egy gyilkosságról?

- Gyilkosságról?

- Figyeljen ide, György - mondja Mr. Bucket, jelentőségteljesen mozgatva a tekintélyes mutatóujját. - Tartsa jól az eszében, amit az előbb mondtam. Nem hallott-e véletlenül egy gyilkosságról?

- Nem. Hol történt gyilkosság?

- Vigyázzon, György - mondja Mr. Bucket -, ne keverje bele magát még jobban. Megmondom, miért tartóztattam le magát. Gyilkosság történt a Lincoln's Inn Fieldsben, meggyilkoltak egy Tulkinghorn nevű úriembert. Lelőtték az éjszaka. Ezért veszem őrizetbe magát.

A huszár a mögötte álló székre rogy le, nagy verejtékcsöppek ütköznek ki a homlokán, és az arca halálsápadtra válik.

- Bucket! Lehetetlenség, hogy Mr. Tulkinghornt megölték volna, és hogy maga énrám gyanakszik.

- György - feleli Mr. Bucket, a mutatóujját működtetve -, ez egyáltalában nem lehetetlenség, sőt pontosan ez a helyzet. Tegnap este tíz órakor követték el a tettet. Mármost, maga biztosan tudja, hogy hol járt tegnap este tíz órakor, és biztosan igazolni is tudja ezt tanúkkal.

- Tegnap este! Tegnap este! - ismételgeti a huszár töprengve. Aztán az eszébe villan hirtelen. - Jóságos isten, hát ott jártam tegnap este!

- Én is úgy értesültem, György - mondja Mr. Bucket nagy megfontoltsággal. - Én is úgy értesültem. S azt is hallottam, hogy maga nagyon gyakran megfordult ott. Sokszor látták magát ott ténferegni, s azt is hallották nemegyszer, hogy pereltek egymással, és lehetséges... nem mondom, hogy biztosan így van, érti, de lehetséges... hogy hallották, amikor magát veszedelmes, gyilkos, fenyegetődző alaknak nevezte.

A huszár levegő után kapkod.

- Nohát, György - mondja Mr. Bucket, és leteszi a kalapját az asztalra, olyan képpel, mintha az a komoly munka, amihez lát, valamilyen kárpitosmunka lenne inkább, nem másféle természetű -, szeretném a dolgot barátságosan intézni. Megmondom magának őszintén, hogy száz guinea jutalmat tűzött ki Sir Leicester Dedlock báró úr. Mi ketten, maga meg én, mindig jó barátságban voltunk, nekem azonban teljesítenem kell a kötelességemet, s ha már valakinek meg kell kapnia ezt a száz guinea-t, miért ne kapjam én inkább, mint valaki más. Mindebből remélem, világosan megérti, hogy kénytelen vagyok letartóztatni magát, és hogy ha a fene megesz engem, akkor is le fogom tartóztatni. Hívjak-e segítséget, vagy intézzük el simán a dolgot egymás között?

György úr már összeszedte magát, és katonásan feláll.

- Mehetünk - mondja -, kész vagyok.

- György - folytatja Mr. Bucket -, megálljunk csak még egy percre! - Kárpitosszerű ügybuzgalmával, mintha a huszár csak egy ablak lenne, amire függönyt kell felszerelnie, elővesz a zsebéből egy pár kézibilincset. - Ez nagyon súlyos vád, György, s így szól a kötelességem.

A huszár haragosan elvörösödik, s egy pillanatig tétovázik, de aztán odatartja neki a két összetett kezét.

- Itt van! - mondja. - Tegye fel!

Mr. Bucket egy másodperc alatt felcsatolja a bilincseket.

- Jó lesz így? Elég kényelmesek? Ha nem, csak mondja meg, mert barátságosan akarom intézni a dolgot, amennyire csak összefér a kötelességemmel, és hoztam magammal egy másikat is, itt van a zsebemben. - Ezt úgy mondta el, mint egy becsületes kereskedő, aki a vevője teljes megelégedésére óhajtja házhoz szállítani a megrendelést. - Megfelel így? Akkor jó - mondja, miközben egy köpönyeget szed elő az egyik sarokból, és ráadja a huszárra. - No lám! Ki vesz így észre valamit?

- Senki - feleli a huszár. - De minthogy én tudom, tegye meg nekem még azt az egyet, hogy húzza a szememre a kalapomat.

Mr. Bucket megteszi, aztán felveszi a saját kalapját is, a fejébe nyomja, és elindul foglyával, végig az utcákon. A huszár keményen lépked, mint mindig, de a fejét talán nem tartja olyan egyenesen; Mr. Bucket pedig a könyökével kormányozza őt, át az útkeresztezéseken, bekanyarodva a sarkokon.

Amikor Dealből hazaérkeztem, egy levél várt rám Caddy Jellybytől (mert csak így hívtuk őt továbbra is mindnyájan), amelyben azt írta, hogy már jó ideje gyengélkedik, és minthogy az egészsége most még rosszabbra fordult, ki sem tudná mondani, mennyire örülne, ha meglátogatnám. Caddy ekkor már az anyja volt egy gyenge kis csecsemőnek - én pedig a keresztanyja -, egy pirinyó, öreg arcú kis kukacnak, akinek az arcszínét alig lehetett megkülönböztetni a főkötője szegélyétől, s aki a sovány, hosszú ujjú kezecskéit örökösen az álla alatt tartotta összekulcsolva. Csak feküdt így egész nap, csillogó, pötty szemét nyitva tartva s csodálkozva, hogy hogyan sikerülhetett ő ilyen aprócskára és gyengécskére. Ha megmozdították, sírni kezdett nyomban, de máskülönben béketűrő volt. Caddy tervei, amiket betegsége alatt faragott a kis Eszter neveltetéséről, a kis Eszter férjhezmeneteléről, sőt a saját öregségéről is, amikor nagyanyja lesz majd a kis Eszter kis Eszterkéinek, olyan kedvesen leplezték le odaadó szeretetét élete büszkesége iránt, hogy kísértésbe jönnék elmesélni néhányat közülük, ha idejében észbe nem kaptam volna, hogy így nagyon elkalandozok az elbeszélésemmel.

Visszatérek hát a levélre. Caddy babonát csinált magának énbelőlem, ami csak állandóan erősödött benne attól a régi-régi éjszakától fogva, amikor ott aludt el az ölembe hajtott fejjel. Komolyan hitt benne, hogy jót tesz neki, ha én a közelében vagyok. Ennélfogva a gyámapám beleegyezésével siettem Caddyhez lóhalálában, ő pedig Prince-szel együtt úgy fogadott, mint még embert soha.

Másnap megint elmentem hozzá, harmadnap megint. Könnyű volt a felutazgatás, mert csak valamicskével korábban kellett kelnem reggelente, s el tudtam intézni indulás előtt az elszámolásokat és a gazdasszonyi dolgaimat. Mikor azonban a harmadik látogatásom után este hazaérkeztem, gyámapám így szólt hozzám:

- Ej, anyókám, anyókám, ez nem lesz így jó. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, és addig fog járni Durden néni a postakocsin, míg tönkre nem teszi az egészségét. Felmegyünk Londonba egy kis időre, és beköltözünk a régi lakásunkba. Ez el van hát intézve, hanem itt van a másik dolog... hogy érzi magát Caddy?

- Nem jól, gyámapám. Nagyon beteg, s attól félek, sokáig fog tartani, amíg az egészsége és az ereje újra a régi lesz.

- Mennyi időt ért az alatt, hogy sokáig? - kérdezte gyámapám gondterhelten.

- Több hét is lesz belőle, félek.

- Ó! - Zsebre vágta a kezét, és sétálgatni kezdett a szobában föl-alá, bólogatva, hogy ő is attól félt. - No és, mi a véleménye az orvosáról, Eszter? Jó doktornak tartja?

Őszintén meg kellett vallanom, hogy semmi rosszat nem tudnék rá mondani, de éppen aznap délután állapodtunk meg Prince-szel, hogy elhívunk tanácskozásra egy másik orvost is.

- Hát ott van mindjárt Woodcourt - felelte gyámapám hirtelen.

Én nem gondoltam őrá, és meglepődtem kissé a neve hallatára. Egyszerre eszembe jutott minden, ami Mr. Woodcourttal volt kapcsolatos, és egy pillanatra megzavarodtam.

- Nincs talán kifogása ellene, anyókám?

- Kifogásom ellene? Ó, dehogy, gyámapám!

- És mit gondol, a betegnek sem lesz kifogása ellene?

Éppen ellenkezőleg, nagyon jól tudtam, hogy Caddy rendkívül megbízik benne, és nagyon szereti.

- Hát akkor jól van - mondta gyámapám. - Woodcourt itt járt máma, s holnap majd beszélek vele a dologról, szívem.

Másnap Londonba utaztunk. Régi lakásunk üresen állt s egy félóra alatt úgy berendezkedtünk benne, mintha el se jöttünk volna onnét soha. Mr. Woodcourt nálunk ebédelt Ada születésnapja tiszteletére, s nagyon jókedvűek voltunk, ámbár Richard üres helye nagy hiányt jelentett persze, kivált egy ilyen alkalommal. Ettől a naptól fogva hosszú ideig - nyolc vagy kilenc hétig egyfolytában, úgy emlékszem - majdnem mindig Caddynél voltam; s így történt, hogy ebben az időben kevesebbet láttam Adát, mint megismerkedésünk óta bármikor. Gyakran eljött ő is Caddyhez, de ott az volt a feladatunk, hogy a beteget mulattassuk, és igyekezzünk felvidítani, úgyhogy sohasem beszélgettünk bizalmas kettesben, ahogy szoktunk.

Adán kívül még más látogatóink is voltak. Elsősorban természetesen itt volt Prince, aki a leckeórái között sietősen be-benézett. Akárhogyan is érezte magát Caddy a valóságban, Prince-nek mindig azt mondta, hogy már majdnem egészen jól van - amit én is mindig megerősítettem. Ettől Prince mindig olyan jókedvű lett, hogy sokszor még a táncmesteri csöpp hegedűjét is előszedte a zsebéből, és húzott rajta egyet-kettőt, hogy megcsudálkoztassa a kisbabát. Aztán eljött néha Mrs. Jellyby. Szórakozott arccal érkezett, ahogy szokott, leült, közönyös tekintetét az unokájára emelte, de a szeme a messzeségbe nézett, a távolba meredt, talán a borriobuléi partok felé, egy bennszülött csecsemőről ábrándozva. Aztán ott volt az öreg Mr. Turveydrop, aki miatt reggeltől estig, estétől reggelig örökké elővigyázattal voltak mindenre. Aztán utolsónak itt volt a látogatóink közül Mr. Jellyby. Őt igazán nagyon szerettem, ahogy esténként csöndesen beállított, félénk hangon megkérdezte Caddytől, hogy van, aztán leült, a falhoz támasztotta a fejét, és meg sem kísérelte, hogy többet beszélgessen ennél.

Nem számítottam a látogatóink közé Mr. Woodcourtot, mert ő most már Caddy rendes kezelőorvosa volt. A beteg hamarosan gyógyulni is kezdett a keze alatt, ami igazán nem csoda, hiszen olyan szeretettel, olyan hozzáértéssel, olyan fáradhatatlanul, annyi gonddal ápolta őt. Sokszor találkoztam ez alatt az idő alatt Mr. Woodcourttal, noha nem voltam annyit együtt vele, mint gondolni lehetne, mert gyakran hazaszaladtam, amikor őt vártuk, tudván, hogy Caddy jó kezekben lesz. De hát mindamellett sűrűn láttuk egymást.

Caddy gyógyulófélben volt már, amikor kezdtem észrevenni a változást az én drága Adámban. Nem tudnám megmondani, hogy miben vettem észre először, mert sok apróságban nyilvánult meg, amik önmagukban jelentéktelenek voltak. De ahogy összeraktam magamban mind, azt sütöttem ki belőlük, hogy Ada nem olyan vidám és őszinte már velem szemben, mint amilyen volt. A szeretete és gyöngédsége változatlan volt, de bujkált benne valamilyen csöndes szomorúság, amiről nem szólt nekem, s amiből mintha titkos lelkifurdalást olvastam volna ki.

- Szóval hát, Durden néni - mondta gyámapám egy este, becsukva a könyvét, ahogy hármasban üldögéltünk -, szóval hát Woodcourt teljesen meggyógyította Caddy Jellybyt? Vidám és makkegészséges megint?

- Igen - mondtam -, és olyan hálás neki, hogy Mr. Woodcourt gazdag embernek képzelheti magát, gyámapám.

- Bárcsak az is lenne - felelte -, kívánom neki tiszta szívből.

Ezt én is kívántam, ha már erről volt szó. Meg is mondtam.

- Az ám! Hiszen gazdaggá is tennénk szívesen, a Dáriusnál is gazdagabbá, csak értenénk a módját. Nem igaz, anyókám?

Nevettem a kézimunkám fölé hajolva, és azt feleltem, hogy ebben én nem vagyok olyan bizonyos, mert a gazdagság elronthatná őt, pedig nagyon sok embernek szüksége van rá, s nehezen tudnák őt nélkülözni, például olyanok, mint Miss Flite vagy akár maga Caddy s még sokan mások.

- Az igaz - felelte gyámapám. - Erről el is felejtkeztem. De abban azért egyetértünk, hogy legalább olyan gazdaggá tennénk őt, hogy meg tudjon élni rendesen, nem? Hogy ne legyenek gondjai, és legyen meg a lelki nyugalma a munkájához, nem? Hogy legyen meg a saját boldog otthona, a maga házi tűzhelye... talán a házőrző angyalával együtt, nem?

- Az már egészen más - mondtam. - Ebben természetesen mindnyájan egyetértünk.

- Hát persze - mondta gyámapám -, persze hogy mindnyájan. Woodcourt engem nagyon érdekel, nagyon sokra becsülöm őt, ki is kérdezgettem a terveiről tapintatosan. Roppant nehéz segítséget felajánlani egy szabad és független embernek, aki amellett teljes joggal büszke és önérzetes természetű, mint ő. Mégis nagyon szeretnék segíteni rajta, ha tudnám, hogy hogyan.

Mr. Woodcourt soha, egy pillanatra sem feledkezett meg az ígéretéről, attól a perctől fogva, hogy arra kértem, legyen jó barátja Richardnak. Még annak idején, Londonba érkezése napján rögtön felkereste, és azóta is jóformán mindennap találkoztak. És Caddy betegsége alatt nem jutottam hozzá, hogy meglátogassam Richardot, s minthogy még nem is láttam a lakását, egy reggel azt indítványoztam Adának, menjünk el hozzá. Egy kicsit meglepődtem, látván, hogy habozik, s hogy nem sugárzik úgy az örömtől, mint ahogyan vártam.

- Drágám - kérdeztem -, csak nem történt köztetek valami nézeteltérés, mialatt én olyan sokáig távol voltam tőletek?

- Nem, Eszter, dehogy.

- Vagy talán nem is találkoztatok? - kérdeztem.

- De igen, találkoztunk - felelte Ada.

Csupa könny a szeme, és csupa szerelem az arca! Nem voltam képes kiokosodni ebből.

Hamarosan elkészültünk, és útnak indultunk. Borús idő volt, szemerkélt a hideg eső, elállt, meg-megeredt. Fakó, fénytelen nap volt, olyan délelőtt, amikor minden rideg és barátságtalan, mintha ólomból lenne. A házak komoran néztek le ránk, a por a szemünkbe szállt, a füst felénk csapott, nem lehetett alkudozni velük, kíméletlen és könyörtelen volt minden.

Richard egy csúf épület második emeletén lakott. Amikor beléptünk hozzá, egy poros iratkötegekkel borított asztalnál ült, mintha a saját lelkét tanulmányozgatná ezekből a poros tükrökből. Akárhová néztem, mindenütt a baljóslatú felírást olvashattam csak: Jarndyce és Jarndyce.

Nagy szeretettel fogadott bennünket. Leültünk.

- Ha egy kicsit hamarább jöttek volna - mondta -, még itt találják Woodcourtot. Nincs nála jobb gyerek az egész világon. Mindig tud magának időt szakítani, hogy benézzen hozzám. És olyan jókedvű, olyan élénk, vidám, olyan okos, olyan megbízható, olyan... szóval minden, ami én nem vagyok... hogy még ez a szoba is felderül tőle, ha megjön.

- Ő nem bízik olyan lelkesen, Ada - folytatta Richard, csüggedt pillantást vetve az iratkötegeire -, mint én, de hát ő csak kívülálló, nem ismeri a dolgok rejtelmeit. Pedig nagyon szépen haladunk. Igazán lépésről lépésre ássuk magunkat előre. Fel fogjuk rázni az egész álomszuszék társaságot, jegyezze meg, amit mondtam!

A reménykedése már rég fájdalmasabban érintett, mint a csüggedt pillanatai, annyira nem hasonlított az igazi bizakodáshoz.

- Olyan jólesik látni a mi kedves kis anyókánkat - mondta Richard, míg Ada továbbra is szótlanul és mozdulatlanul ült mellette -, úgy megszoktam már őt, s most is olyan éppen az arca, olyan megértő és részvevő, mint a régi jó időkben...

- Ó! Nem, nem! - Mosolyogva csóválgattam a fejem.

- Akárcsak a régi jó időkben - folytatta Richard meleg hangján, és megfogta a kezemet testvéri gyöngédséggel -, úgyhogy nem akarom őt megtéveszteni semmiben sem. Bizony, néha ingadozom, ez az igazság. Van úgy, hogy bizakodom, drágám, s van úgy, hogy... nem esem éppen kétségbe, de majdnem. Ó - mondta Richard, s szelíden eleresztette a kezem, és sétálni kezdett a szobában -, úgy elfáradtam már!

Fel-alá járkált néhány percig, aztán ledobta magát a kerevetre.

- Úgy belefáradtam már - ismételte keserűen. - Úgy elcsigázza az embert.

A könyökére támaszkodott, és eltűnődve bámulta a padlót, amikor Ada felállt, levetette a sapkáját, odatérdelt melléje, két karját a nyaka köré fonta, hogy a hajának arany zuhataga végigomlott a fiú fején, aztán felém fordította az arcát. Ó, milyen szerelem, milyen odaadás sugárzott erről az arcról!

- Eszter - mondta teljes nyugalommal -, nem megyek többé haza, drágám.

Egyszerre derengeni kezdett előttem a világosság.

- Soha többé. Ezentúl itt maradok, az én kedves uramnál. Több mint két hónapja már, hogy megesküdtünk. Menj haza nélkülem, Eszter, egyetlenem, én soha többé nem megyek haza! - Ezekkel a szavakkal Ada a mellére vonta Richard fejét, s nem is engedte el. S ha láttam életemben szerelmeseket, akiket igazán csak az ásó-kapa választhat el egymástól, hát most itt láthattam őket magam előtt.

- Mondd el Eszternek, drágám - szólalt meg Richard, megtörve a csendet -, meséld el neki, hogyan történt.

Odaléptem Adához, mielőtt még ő felém indulhatott volna, s megöleltem.

- Édes bogaram - mondtam -, egyetlenem, szegény kis angyalkám!

Rettenetesen sajnáltam. Nagyon szerettem Richardot, mégis egyszerre elfogott a szánalom Ada iránt.

- Eszter, meg tudsz nekem bocsátani? John bácsi meg fog nekem bocsátani? Amim csak volt - mondta Ada -, az mind Richardé volt, ő pedig nem akarta elfogadni; mi mást tehettem volna, mint hogy hozzámenjek feleségül, amikor annyira szeretem?

- Maga pedig úgy el volt foglalva, csodálatos Durden nénénk - mondta Richard -, hogy akkoriban nem lehetett magával beszélni. Amellett hirtelen határoztuk el az egészet. Fogtuk magunkat egy délelőtt, elindultunk és megházasodtunk.

- És amikor már megtörtént, Eszter - mondta Ada -, attól fogva folyton azon törtem a fejem, hogyan mondjam el neked, s hogy mit kellene csinálnom. Néha azt gondoltam, meg kell mondanom neked egyenesen, néha meg azt, hogy nem szabad tudnod róla, s el kell titkolnom John bácsi előtt. Nem tudtam, mitévő legyek, és annyit kínlódtam magamban.

Milyen önző is voltam, hogy ez már előbb nem jutott az eszembe! Nem is tudom már, mit mondtam nekik. Szomorkodtam miattuk, és mégis úgy szerettem őket, s úgy örültem, hogy ők is szeretnek engem. De nem azért voltam ott, hogy elbúsítsam őket, igyekeztem hát összeszedni magam.

Lecsillapodtam, megnyugodtam; aztán Ada elővette a kebléből jegygyűrűjét, megcsókolta, és felhúzta az ujjára. Beszélgettünk, nevettünk sokat, telt-múlt az idő, míg végül aztán kénytelen voltam a hazamenetelre gondolni. Ez volt még csak a legrosszabb, a búcsúzás - de aztán ezen is túlestünk valahogyan -, Adát megcsókoltam még egyszer utoljára, és nevetve elfutottam.

Mire leértem a földszintre, bezzeg sírtam, zokogtam! Szinte úgy éreztem, hogy mindörökre elvesztettem Adát. Olyan elhagyatott, olyan üres lett minden nélküle, olyan kétségbeejtő volt hazamenni egyedül, hogy egy jó ideig nem is tudtam magamhoz térni.

Gyámapámat már otthon találtam, a sötét ablakban állt, elgondolkozva. Ahogy beléptem, felderült az arca, és leült a helyére, de mihelyt én is leültem, meglátta az arcomat a gyertya világánál.

- Anyókám - mondta -, maga sírt.

- Hát igen, gyámapám - mondtam -, egy kicsit, sajnos. Ada olyan nagy bajban volt, és olyan szomorú, gyárnapám.

Átkaroltam a széke támláját, s láttam, hogy a tekintetemből és a lány üres helyéből kezdi megérteni, mi történt.

- Férjhez ment, ugye, drágám?

Elmeséltem neki az egészet, s hogy Ada első gondja az volt, meg fog-e neki bocsátani John bácsi.

- Nincs szükség az én bocsánatomra - felelte. - Segítse őket az Isten, őt is meg az urát is! Szegény jó kislány, szegény jó kislány! Szegény jó Rick!

Hallgattunk, csönd volt, amíg gyámapám újra meg nem szólalt sóhajtva:

- Bizony, drágám, a Puszta-ház gyorsan kiürül.

- De megmarad az asszonya, gyámapám - mondtam félénken s kicsit szégyenlősen, de mégis megkockáztatva, mert olyan szomorú volt a hangja. - És az majd megtesz minden tőle telhetőt, hogy felvidítsa - tettem hozzá.

- Sikerülni fog neki, szívem.

Felém fordította a régi, sugárzó apai tekintetét, megfogta a kezemet a régi, megszokott mozdulatával, és úgy ismételte:

- Sikerülni fog neki, szívem. A Puszta-ház azért mégis gyorsan kiürül!

Bántott, hogy csak ennyit beszéltünk erről. Egy kis csalódást éreztem.

Mr. Bucket mostanában igen sokat tanácskozik a kövér mutatóujjával, a fennforgó körülmények között. A füléhez tartja, és legott bizalmas értesüléseket súg neki; a szájára teszi, és segít neki titokban tartani a dolgokat; megdörzsöli vele az orrát, mitől nyomban megélesedik a szimatja; ide-oda rázogatja a bűnös orra előtt, és megbűvöli, romlásba taszítja vele. A nyomozó osztály jósai mindig előre megmondják, ha Mr. Bucket sokat tanácskozik a mutatóujjával, hogy rettenetes bosszúállás fog lesújtani nemsokára valakire.

A tér és az idő nem korlátozza Mr. Bucket mozgását. Mint a túlvilágra távozottak, ma itt van, holnap nincs sehol; de, igazán emberfölötti módon, holnapután egyszerre megint csak itt van újra. Ma este véletlenül benéz sir Leicester Dedlock városi palotájának a kapuján a fáklyatartók között, holnap talán megint Chesney Wold tetősétányán lépeget, ahol az öreg ügyvéd sétálgatott hajdanában, akinek a szellemét száz guinea-vel kell majd kiengesztelni. A fiókjait, szekrényeit, íróasztalát, zsebeit, minden holmiját, amije csak volt, végigvizsgálja Mr. Bucket. Néhány óra múlva aztán kettesben marad a rómaival, és összehasonlíthatják a mutatóujjukat.

A temetés napján nagy tömeg gyűlik össze Lincoln's Inn Fieldsen. Sir Leicester Dedlock személyesen vesz részt a szertartáson. A temetésrendezők, gyászhuszárok, a porig sújtott tömérdek fogat és még több gyalogos lábszár között csöndesen, elrejtve ül Mr. Bucket a kocsijában, ahonnét a leeresztett ablakredőny mögül kényelmesen megfigyelheti az egész tömeget. Éles szeme van az ilyesmihez - mihez nincs? -, hol az egyik ablakán néz ki a kocsinak, hol a másikon, hol a házakat lesi, hol a tömegen pillant végig, az emberek feje fölött, s így aztán semmi el nem kerüli a figyelmét.

- Szóval te is itt vagy, kedves életem párja, úgy? - szól magában Mr. Bucket, ahogy észreveszi Mrs. Bucketet, nagy örömére, az elhunyt kapujában, a lépcsőn. - Itt vagy tehát!

A gyászmenet még nem indult el, a legelső díszes, címeres kocsiban Mr. Bucket arra használja a két kövér mutatóujját, hogy egy hajszálnyira félrehúzza az ablakfüggönyt, amíg kikukucskál mögüle.

S valóban nagy jelét adja házastársi ragaszkodásának, hogy még mindig Mrs. Bucketet nézi. "Hát itt vagy, életem párja, úgy? - dünnyögi magában újra. - És lakónőnk is veled van. Észrevettelek, Mrs. Bucket, remélem, jól szolgál a kedves egészséged, drágám!"

Többet aztán egy szót sem szól Mr. Bucket, csak ül a helyén fürkész, figyelmes szemmel, végigüli a menetet, s amikor lehetősége nyílik rá, ahogyan előre kitervezte, észrevétlenül kilép a kocsiból. Sir Leicester Dedlock palotájába megy, mostanában félig-meddig ez az ő otthona. Jön-megy, jár-kel benne a nap minden szakában, szívesen látott, nagy fontosságú ember ő most ott, ismeri már az egész házat.

A lakáj megállítja az előcsarnokban.

- Megint jött egy levél magának, Mr. Bucket, a posta hozta - és átnyújtja a levelet.

- Megint egy, úgy? - mondja Mr. Bucket.

Felsétál a nagy könyvtárból nyíló kis könyvtárszobába, s felbontja a levelét. Ez már a hatodik az elmúlt huszonnégy órán belül.

- És ezt is - dünnyögi magában Mr. Bucket - ugyanaz a kéz írta, és ugyanazt a két szót tartalmazza.

Miféle két szót?

Ráfordítja a kulcsot az ajtó zárjára, kioldozza fekete zsebkönyvét (sok ember sorsa van abba beleírva), a levél mellé letesz egy másikat, és ez áll mind a kettőben, erélyes betűkkel: "LADY DEDLOCK."

- Igen, igen - dünnyögi Mr. Bucket. - De hát én ennek a névtelen levélírónak a felvilágosítása nélkül is meg tudtam volna nyerni a kitűzött jutalmat.

Beteszi a leveleket a Sors könyvébe, és éppen idejében nyitja ki az ajtót, hogy behozzák az ebédjét egy jókora tálcán, egy boroskancsóval együtt. Minthogy a kancsóban sherry van, s minthogy Mr. Bucket mindennél többre becsül egy korty igazi, aranybarna kelet-indiai sherryt, tölt magának, és felhajtja a poharát, s a nyelvével csettintgetve hozzá addig folytatja ezt a jóleső iddogálást, amíg eszébe nem jut valami.

Mr. Bucket csöndesen kinyitja a szomszéd szobába vezető ajtót, és benéz. A nagy könyvtár üres, a tűz kialvóban van a kandallóban. Mr. Bucket pillantása körülrepdes a szobában sólyomszárnyakon, aztán letelepszik azon az asztalon, ahová az érkező leveleket szokták rakni. Ott hever néhány Sir Leicesternek szóló levél. Mr. Bucket közelebb lép, és megvizsgálja a címzéseket.

- Nem - dörmögi magában -, egyik sem az a kézírás. Csak énvelem leveleznek. Várhatok vele Sir Leicester Dedlock báró úr előtt holnapig.

Ezután visszatér az ebédjéhez, és jó étvággyal befejezi; majd szundít egyet, aztán behívják a szalonba. Ott fogadja őt néhány napja minden délután Sir Leicester, hogy megtudakolja, van-e valami jelentenivalója.

- Van-e valami közölnivalója, detektív úr? - kérdezi Sir Leicester.

- Hát... ma este nem, Sir Leicester Dedlock báró úr.

- Mert szabadon rendelkezhet az időmmel bármikor - folytatja Sir Leicester -, tekintve, hogy a törvény megsértett méltóságáról van szó. Ha eddig még nem szólítottam volna fel a detektív urat, hogy használja fel minden ügyességét és hozzáértését ennek a szégyenletes bűnténynek a felderítésére, akkor nagyon szeretném megragadni ezt a mostani alkalmat, hogy kipótoljam ebbeli mulasztásomat. Ne legyen tekintettel a költségekre, kérem. Kész vagyok viselni valamennyit. Bármi kiadása is merüljön fel az ügynek a nyomozása kapcsán, magamra vállalom mind, tétovázás nélkül.

Mr. Bucket megismétli a Sir Leicesternek kijáró meghajlást, feleletül erre a nagylelkűségére.

- Sir Leicester Dedlock báró úr, engedelmével és magunk között szólván, annyit mindenesetre közölhetek, hogy én már befejezettnek tekintem az ügyet. Nagyjából már készen vagyok vele... gyönyörű ügy... gyönyörű szép ügy... s ami még hiányzik a teljes megoldásához, az is a kezemben lesz néhány órán belül, úgy számítom.

- Ezt igazán nagy örömmel hallom - mondja Sir Leicester. - Ezért rendkívül nagy dicséretet érdemel, detektív úr.

- Sir Leicester Dedlock báró úr - feleli Mr. Bucket igen komoly hangon -, remélem, nemcsak hogy dicséretet fogok érdemelni hanem meg is lesz elégedve mindenki a munkámmal. Ezt szeretném. Ha gyönyörű ügynek nevezem - folytatja Mr. Bucket, gondterhelt pillantást vetve Sir Leicester felé -, csak a magam szempontjából beszélek. Más szemszögből nézve az ilyen ügyek többé-kevésbé mindig kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel járnak. Roppant furcsa bizalmas családi és magánügyeket tudunk meg néha.

Mr. Bucket (még mindig gondterhelten) megkérdezi, hogy alkalmas lesz-e tehát holnap délelőtt, amennyiben csakugyan tisztázódni fog addigra az ügy, a számításai szerint.

- Bármilyen időpont alkalmas számomra - feleli Sir Leicester.

Mr. Bucket elvégezte körülményes meghajtását, leért az előcsarnokba, s megállt a kandalló előtt - amelyben barátságosan pattogott a tűz ezen a kora téli estén -, hogy a lakájt megbámulja.

- Hát maga megvan vagy százkilencven centiméter, igaz? - mondja Mr. Bucket.

- Kilencvenegy - mondja a lakáj.

- Igazán? Hanem hát megvan hozzá a szélessége is, arányos a termete, s ezért nem tűnik fel annyinak. Nem a nyápic emberek közül való, azt nem lehet magára fogni. Megmintázták már valaha? - kérdi Mr. Bucket, műértő szakszerűséggel forgatva a szemét és a fejét.

Nem, a lakájt még nem mintázták meg soha.

- Pedig magát érdemes lenne, tudja - mondja Mr. Bucket. - Van nekem egy barátom, akiről egy szép napon egyszer csak hallani fogjuk majd, hogy beválasztották a Királyi Akadémiára a szobrászok közé, az biztosan sokért nem adná, ha márványba véshetné a maga termetét. Milady nincs itthon, ugye?

- Egy vacsorán vesz részt.

- Sokat jár el hazulról, ugye?

- Igen.

- Nem csoda! - mondja Mr. Bucket. - Egy ilyen bájos, ilyen előkelő, ilyen gyönyörű asszony minden társaságnak a dicsőségére válik, emeli a vendégség fényét, bárhová is megy. A maga apjának is ez volt a hivatása, mint magának?

A felelet tagadó.

- Az enyémnek igen - mondja Mr. Bucket. - Az én apám előbb istállófiú volt, aztán szolga, aztán inas, aztán komornyik, aztán tiszttartó lett, és végül vendéglős. Mindenki tisztelte-becsülte, amíg élt, mindenki megsiratta holtában. Utolsó percéig mindig azt vallotta, hogy az egész pályafutásának legtisztességesebb része az volt, amelyet inassorban töltött. És ez igaz is. Van egy bátyám, aki szolgál, sőt egy sógorom is. Miladynek milyen a természete?

- Jó - feleli a lakáj -, amilyet várni lehet tőle.

- Ó! - mondja Mr. Bucket. - Szóval el van kényeztetve egy kicsit? Szeszélyeskedő egy kicsit? Teremtőm, mit is lehet kívánni tőle, ha valaki ilyen szép asszony? De mi csak annál jobban szeretjük őt azért, igaz?

A lakáj, halványlila térdnadrágjában, zsebre vágott kézzel, kinyújtóztatja selyemharisnyás, szobrászatra méltó lábszárait, s az igazi gavallérember magatartásával jelenti ki, hogy ezt nem tagadhatja. Aztán kocsizörgés hallatszik, és erélyesen megszólal a csengő.

- Angyalt emlegettünk - mondja Mr. Bucket -, s már itt is van!

Feltárul az ajtó, Lady Dedlock keresztülsiet az előcsarnokon. Még mindig nagyon sápadt, félgyászt visel, és két gyönyörű karperecet. Vagy az ékszerek szépsége, vagy az asszony szép karja, de valamelyik nagyon magára vonja Mr. Bucket érdeklődését. Mohón nézi, és közben valamit zörget a zsebében - talán félpennyseket.

Milady észreveszi az embert, és kérdő pillantást vet a másik lakájra, aki vele együtt érkezett.

- Mr. Bucket, milady.

Mr. Bucket meghajol és előrelép, tanácsadó mutatóujjával végigsimítva a bajusza helyét.

- Sir Leicesterrel akar beszélni, arra vár?

- Nem, milady, már beszéltem vele!

- Talán számomra van valami mondanivalója?

- Nem, milady, pillanatnyilag nincs.

- Tett újabb felfedezéseket?

- Néhányat, milady.

Mindezt csak úgy futtában beszélik. Az asszony jóformán meg sem áll, megy tovább egyedül, felsuhog a lépcsőn.

- Bűbájos egy asszony - mondja Mr. Bucket, visszasétálva a lakájhoz. - Igazán bűbájos. De nincs valami jó színben. Talán nem jó az egészsége?

Nem jó az egészsége, a lakáj közli vele. Milady sokat szenved a fejfájástól.

Igazán? Ó de kár! Mr. Bucket sok sétát ajánlana a fejfájás ellen. Hát szokott is sétálni, bólint rá a lakáj. Sokszor két óra hosszat is egyfolytában, ha nagyon előveszi őt. Még éjszaka is.

- És azt biztosan tudja, hogy százkilencvenegy centiméter a magassága? - kérdi Mr. Bucket. - Ne haragudjon, hogy félbeszakítom egy pillanatra.

Egészen biztosan tudja.

- Olyan jó arányos a termete, hogy nem hittem volna ennyinek. Az udvari testőröknek, pedig jóvágású fiúknak tartják őket, sokkal aránytalanabb az alakjuk. Szóval éjszaka is szokott sétálni, igazán? De persze ha holdvilág van?

Igen, persze. Ha süt a hold! Természetesen. Hogyne!

- De gondolom, maga nemigen szokott sétálni? - kérdi Mr. Bucket. - Nem nagyon ér rá az ilyesmire, igaz?

Ráadásul, a lakáj kijelenti, nem is szeret sétálni. Szívesebben kocsikázik.

- Azt elhiszem - mondja Mr. Bucket. - Lényeges különbség. Most, hogy eszembe jut - folytatja Mr. Bucket a kezeit melengetve és vígan nézve a lobogó tüzet -, milady aznap este is sétálni volt, amikor ez a dolog történt.

- Persze, de még mennyire! Én kísértem ki a kertajtóig.

- De aztán egyedül hagyta. Tudom. Láttam magukat.

- Én nem láttam magát - mondta a lakáj.

- Meglehetősen sietős volt az utam - feleli Mr. Bucket -, mert egy nagynénémet mentem meglátogatni, aki kint lakik Chelsea-ben... pont a híres régi Pékház mellett, csak éppen két házzal odébb... kilencvenéves öreg néni, egyedül él, s van egy kis vagyona. Igen, véletlenül éppen akkor mentem el én is arra. Megálljunk csak. Hány óra is lehetett? Még nem volt tíz.

- Fél tíz volt.

- Igaza lehet. Annyi volt. És ha nem csaltak a szemeim, milady egy bő fekete köpönyeget viselt, széles rojtokkal, ugye?

- Persze hogy azt.

Persze hogy ő volt. Mr. Bucketnek még egy kis dolga van odafent, vissza kell még mennie az emeletre, de igazán nagyon kellemesen elbeszélgettek, s ha a lakáj megengedi, kezet ráz vele, és hajlandó lenne-e - semmi egyebet nem kér tőle -, hajlandó lenne-e egyszer, ha lesz egy szabad félórája, rászánni arra a királyi akadémikus szobrászra, mindkettejük hasznára?

Másnap reggel Mr. Bucket idejében talpon van, s kipihenten az éjszakai álomtól, készülődik a csatába. Kicsinosítja magát egy tiszta ing és egy vizes hajkefe segítségével, aztán bekebelezi reggelijét, kezdve két ürücombbal mint tárgyalási alappal, s folytatva teával, tojással, pirított kenyérrel és lekvárral, a megfelelő mennyiségben. Miután erőt merített ezekből a nyersanyagokból, megkéri a lakájt, hogy "csak említse meg csöndesen Sir Leicester Dedlock báró úrnak, hogy mihelyt hajlandó a rendelkezésemre állani, én is nyomban állok a rendelkezésére". Az a kegyes válasz érkezik erre, hogy Sir Leicester siettetni fogja az öltözködését, és tíz perc múlva átmegy a könyvtárszobába. Mr. Bucket tehát felmegy ebbe a helyiségbe, s odaáll a tűz elé, és az állához illesztett mutatóujjal nézi az égő széndarabokat.

Mr. Bucket a gondolataiba merül - mint aki előtt súlyos feladatok állnak -, de higgadt, nyugodt, biztos a dolgában. Arckifejezését nézve akár egy híres kártyás is lehetne, aki nagy tétre játszik - mondjuk legalábbis száz guinea forog kockán -, s már a kezében van a játszma, de a hírnevéhez méltóan, az utolsó húzásig mesterien akarja végigjátszani a lapját. Sir Leicester kissé megkésve megjelenik.

- Sajnálom, hogy meg kellett váratnom, detektív úr, de ma kissé későbben keltem a megszokottnál. Nem vagyok egészen jól. Én... köszvényben szenvedek... - Sir Leicester csak annyit készült mondani, hogy nem jó az egészsége, s ezt is mondta volna mindenki másnak, de ez a Mr. Bucket úgyis mindent tud mindenről, s ezek a mostani események megint kiváltották belőlem a bajt.

Némi nehézségek árán leül a helyére szenvedő arccal, Mr. Bucket pedig kissé közelebb lép, s megáll a könyvtárasztal mellett, rátámaszkodva nagy kezével.

- Engedélyt szeretnék kérni, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy kulcsra zárhassam az ajtót.

- Zárja.

- Bezárom, mindenesetre. - Mr. Bucket ügyesen és halkan elvégzi ezt az óvatossági rendszabályt, s puszta megszokásból letérdel egy pillanatra, hogy úgy fordítsa a kulcsot, hogy ne lehessen bekukucskálni a kulcslyukon. - Tegnap délután említettem, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy már nagyon kevés hiányzik hozzá, és tisztán fog állni előttem az ügy. Most hát kiegészítettem azzal a kevéssel, és a kezemben vannak a bizonyítékok a tettes ellen, a gyilkosság elkövetője ellen.

- A katona ellen?

- Nem, Sir Leicester Dedlock, nem a katona ellen.

Sir Leicester csodálkozó arcot vág, aztán megkérdi:

- És már le is tartóztatta azt az embert?

Mr. Bucket egy kis szünet után válaszol:

- Nő.

Sir Leicester hátradől a karosszékében, és elakadt lélegzettel nyögi ki: "Szent isten!"

- Nos, Sir Leicester Dedlock báró úr - kezdi Mr. Bucket kiegyenesedve előtte, bal kezével rátenyerelve a könyvtárasztalra, jobb kezének mutatóujját pedig parancsoló mozdulattal jártatva ide-oda -, kötelességem, hogy előkészítsem önt, mielőtt megismertetném olyan körülmények láncolatával, amelyek valószínűleg, sőt azt kell mondanom, bizonyosan megfogják önt döbbenteni, Sir. Ön azonban úriember, Sir Leicester Dedlock báró úr, s én nagyon jól tudom, mit jelent az, úriembernek lenni. Az úriember bátran és egyenes derékkal tudja elviselni a csapásokat, ha elkerülhetetlenek. Az úriember szilárdan állja a vihart, bárhonnan is támadjon rá. Mármost - folytatja Mr. Bucket - arra is hadd kérjem meg, egy pillanatig ne törődjön azzal, hogy énnekem a tudomásomra jutott ez vagy az. Annyi minden jutott már nekem a tudomásomra, előkelő és hétköznapi emberekről egyaránt, hogy eggyel több értesülés vagy eggyel kevesebb itt se nem oszt, se nem szoroz.

- Köszönöm, hogy előkészít rá - feleli Sir Leicester egy kis szünet után, s meg se moccan a keze, se a lába, se egyetlen arcvonása -, ámbár azt hiszem, fölöslegesen. Hanem folytassa, kérem, legyen szíves. És üljön is le, ha nincs kifogása ellene.

Mr. Bucketnek nincs semmi kifogása ellene. Egy széket húz magának.

- E rövid bevezetés után tehát, Sir Leicester Dedlock báró úr - mondja - rátérek a tárgyra. Lady Dedlock...

Sir Leicester kiegyenesedik ültében, és vadul rámered a detektívre. Mr. Bucket mutatóujja szelíden és békéltetően kezd járni.

- Lady Dedlockot az egész világ csodálja, tetszik tudni. Igen, mindenki bámulja őt... mindenki nagyra tartja őladységét - mondja Mr. Bucket.

- Nagyon szeretném, detektív úr - feleli Sir Leicester hidegen -, ha a feleségem nevét teljesen kihagynánk ebből a beszélgetésből.

- Sir Leicester Dedlock báró úr, ez teljességgel lehetetlen. Amit közölnöm kell, az őladységéről szól. Az egész mondanivalóm körülötte forog.

- Detektív úr - mondja Sir Leicester keményen, lángoló szemmel és remegő ajkakkal -, ön tudja, mi a feladata. Teljesítse a feladatát, de ügyeljen, nehogy túllépjen rajta. Azt nem szeretném. Azt nem tűrném el.

Mr. Bucket a haragos szempárt nézi, amely most elfordul tőle, s a mutatóujjával szinte kitapogatva a következő lépését, halk hangon így folytatja:

- Sir Leicester Dedlock báró úr, kötelességemmé vált közölnöm önnel, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghorn már régóta bizalmatlanságot, sőt határozott gyanút táplált Lady Dedlock iránt.

- Ha erről egy szót is ki mert volna ejteni előttem, a saját kezemmel öltem volna meg! - kiált fel Sir Leicester, lecsapva az asztalra.

- Sir Leicester Dedlock, az elhunyt Mr. Tulkinghorn titokzatos és zárkózott ember volt, s hogy kezdettől fogva mi lehetett tulajdonképpen a szándéka, azt én nem tudom megmondani, arra nem vállalkozhatom. De a saját szájából tudom, hogy már régen arra gyanakodott, hogy Lady Dedlock egy kézírás révén rájött egy bizonyos egyén nyomára, aki nagy szegénységben élt, s aki az ő szeretője volt, még mielőtt ön udvarolni kezdett volna neki, és akihez feleségül kellett volna mennie - Mr. Bucket elhallgat egy pillanatra, és aztán megfontoltan megismétli -, akihez hozzá kellett volna mennie feleségül... kétségtelenül. Az elhunyttól tudom, hogy amikor ez az egyén nemsokára meghalt, ő arra gyanakodott, hogy Lady Dedlock titokban felkereste a szegényes szállását és a szegényes sírját. A saját kutatásaim alapján tudom, hogy Lady Dedlock valóban tett ilyen látogatásokat szobalányának a ruhájában, ugyanis az elhunyt Mr. Tulkinghorn megbízott engem, hogy nyomozzam le őladységét... engedelmet kérek ezért a kifejezésért, de általában ezt szoktuk használni... s én le is nyomoztam őt, mindent kiderítettem róla ezzel kapcsolatban. Szembesítettem a szobalányt a Lincoln's Inn Fields-i irodában egy tanúval, aki Lady Dedlockot kalauzolta, s a kétségnek az árnyéka sem férhet hozzá, hogy a szobalány ruháját viselte, a lány tudta nélkül. Az a meggyőződésem, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghorn a halála percéig folytatta a nyomozásait, sőt hogy azon az utolsó estéjén még volt egy nézeteltérése Lady Dedlockkal ebben a kérdésben. Mármost terjessze mindezt Lady Dedlock elé, kérem, Sir Leicester Dedlock báró úr, s kérdezze csak meg őladységét, nem ment-e el, Mr. Tulkinghorn távozása után még az irodájába, azzal a szándékkal, hogy erről a tárgyról tovább beszélgessen vele, nem ment-e el az ügyvédhez egy bő fekete köpönyegben, melynek széles rojtjai vannak.

Sir Leicester mereven ül a helyén, mint a szobor, s csak nézi a kegyetlen mutatóujjat, amely a szívében vájkál, és megdermeszti benne a vért.

- Közölje őladységével, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy mindezt tőlem hallotta, Bucket felügyelőtől, a nyomozóosztály tagjától. És ha őladysége bármilyen tekintetben is vonakodnék elismerni mindezt, mondja meg neki, hogy ennek nincs semmi értelme, mert Bucket felügyelő tisztában van a helyzettel, s azt is tudja, hogy elment egy katona mellett (ahogyan ön nevezte, ámbár már nem szolgál a hadseregben), és tudja, hogy milady is tudja, hogy a lépcsőházban elhaladt a katona mellett. Mármost, Sir Leicester Dedlock báró úr, miért adtam én elő mindezt itt önnek?

Sir Leicester, kezébe temetve az arcát, csak felnyög egyet, s arra kéri, hallgasson el egy percre. De aztán csakhamar leereszti a kezét, s annyira meg tudja őrizni a külső nyugalmát és méltóságát, noha az arca éppen olyan fehér, mint az ősz haja, hogy Mr. Bucket egy kis meghökkent tiszteletet kénytelen érezni iránta. Fagyos és dermedt a viselkedése, azonkívül Mr. Bucket hamarosan észreveszi, hogy szokatlanul lassan is beszél, és időnként furcsán akadozik a hangja. Tagolatlan hangokkal töri most meg a csendet, de aztán mégis győz az önuralma, és elmondja, milyen érthetetlen előtte, hogy egy olyan hűséges, olyan odaadó és buzgó úriember, mint a néhai Mr. Tulkinghorn, miért nem közölte vele soha ezt a szomorú, ezt a lesújtó, ezt a váratlan, ezt a kétségbeejtő, ezt a hihetetlen értesülését.

- Ezt is - feleli Mr. Bucket -, ezt is méltóztassék megkérdezni őladységétől, Sir Leicester Dedlock báró úr. Méltóztassék csak megkérdezni. Ön azt fogja hallani, hacsak nagyot nem tévedtem, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghornnak szándékában állt közölni önnel az egészet, sőt azt is, hogy ezt a szándékát tudatta is őladységével. Talán, mit lehet tudni, éppen aznap reggel készült elmondani mindent, amikor én a holttestét szemléltem meg! Ön nem tudja, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy mit szándékszom én mondani és csinálni öt perc múlva, s ha, tegyük fel, most lekaszabolnak engem, akkor azon is csodálkozhatna, hogy miért nem tettem vagy mondtam előbb, ugyebár?

Igaz. Sir Leicester egy kis nehézség árán leküzdi azokat a tagolatlan hangokat, és azt mondja:

- Igaz.

- Akit le kell tartóztatnom, jelenleg itt tartózkodik a palotában - folytatja Mr. Bucket -, s az a szándékom, hogy itt fogom őrizetbe venni, az ön jelenlétében. Sir Leicester Dedlock báró úr, ne szóljon, kérem, semmit, ne is mozduljon, ne legyen ideges a letartóztatás miatt. Szeretném, ha az egész ügy tisztán állna ön előtt, elejétől végéig.

Mr. Bucket csönget, odamegy az ajtóhoz, néhány szót suttog a lakájnak, aztán becsukja az ajtót, és megáll mögötte karba tett kézzel. Egy-két percnyi feszült várakozás után az ajtó lassan kinyílik, és belép rajta a francia szobalány - Mademoiselle Hortense.

Abban a pillanatban, ahogy belépett, Mr. Bucket becsapja az ajtót, és nekitámaszkodik háttal. A hirtelen zajra a lány megfordul, és csak most veszi észre Sir Leicestert a karosszékben.

- Bocsánat - motyogja sietve -, bocsánat. Nekem azt mondták, nincs bent senki.

Az ajtó felé lép, s szemtől szembe találja magát Mr. Buckettel. Egyszerre görcsösen végigrándul az arca, és halálsápadtra válik.

- A lakónőnk, Sir Leicester Dedlock - biccent feléje Mr. Bucket. - Néhány hete nálunk lakik albérletben ez a külföldi kisasszony.

- Mit érdekli az Sir Leicestert, angyalom? - mondja Mademoiselle, tréfás hangot erőltetve magára.

- Majd mindjárt kiderül, angyalom - feleli Mr. Bucket.

Mademoiselle Hortense mogorva, fenyegető pillantást vet feléje, de aztán keskeny arca lassacskán gúnyosan mosolygósra válik.

- Milyen titokzatos maga - mondja. - Be van talán rúgva?

- Eléggé józan vagyok, angyalom - feleli Mr. Bucket.

- Az előbb érkeztem ide, ebbe az undok házba, a feleségével együtt. Néhány perce csak, hogy elváltam tőle. Odalent azt mondták nekem, hogy itt van fent a felesége. Erre feljövök, és nincs itt a felesége. Mi értelme van ennek, hogy így a bolondját járatják velem, szeretném tudni - kérdi Mademoiselle, s nyugodtan keresztbe teszi a karját, de a sötét arcbőre alatt úgy ver a vér, mintha az óra ütne.

Mr. Bucket csak a mutatóujját rázza meg előtte feleletül.

- Jaj istenem, maga szerencsétlen hülye! - kiált fel Mademoiselle hátravetve a fejét és felnevetve. - Engedjen ki innen, maga piszok disznó, le akarok menni a földszintre! - Fenyegetően toppant egyet a lábával.

- Most pedig - mondja Mr. Bucket hidegen és határozott hangon - szépen leül oda a pamlagra, Mademoiselle.

- Nem ülök le sehova - feleli, s szünet nélkül rázza a fejét hozzá.

- No, Mademoiselle - ismétli Mr. Bucket, csupán a mutatóujjával hangsúlyozva a dolgot - üljön le szépen a pamlagra.

- Miért?

- Mert letartóztatom gyilkosság vádja miatt, amivel maga tökéletesen tisztában van. Nohát, hacsak lehet, szeretnék udvarias lenni magával, minthogy nő és külföldi. De ha nem lehet, akkor kénytelen leszek goromba lenni, odakint pedig még gorombább embereim vannak. Ennélfogva barátilag azt ajánlom, hogy üljön le oda arra a pamlagra, mielőtt még egyet is számolnék, de ebben a szent pillanatban!

Mademoiselle szót fogad, csak torokhangon jegyzi meg, mialatt még sebesebbé válik a lüktetés sötét arcbőre mögött:

- Ördög! Maga egy ördög!

- Tehát ez a fiatal nő, a mi albérlőnk, Sir Leicester Dedlock báró úr - mondja Mr. Bucket, s ettől fogva a mutatóujja többé meg sem áll -, ez a fiatal nő volt lady Dedlock szobalánya abban az időben, amiről beszéltem, s ez a fiatal nő amellett, hogy tele volt szenvedélyes haraggal és indulattal őladysége ellen, mikor elbocsátotta őt a szolgálatából...

- Hazugság! - kiáltja Mademoiselle. - Én mondtam fel neki.

- Mondja, miért nem fogadja meg a tanácsomat? - kérdi Mr. Bucket rábeszélő, sőt majdnem könyörgő hangon. - Csodálkoznom kell, hogy miért nem vigyáz a szájára. Aztán kicsúszik majd rajta olyasmi, amit felhasználhatnak maga ellen, tetszik érteni? Biztos lehet benne, hogy ez lesz a vége. Ne törődjön avval, amit én most beszélek, csak majd akkor, ha a tárgyaláson tanúskodom maga ellen. Most nem magának szól ez.

- Elbocsátott, még mit nem! - kiáltja Mademoiselle dühtől tajtékozva. - Őladysége elbocsátott! Cc! Szép kis őladysége! Hát majd van eszemben megmaradni egy ilyen hölgy szolgálatában, hogy tönkretegyem a tisztességemet, egy ilyen gyalázatos nő mellett!

- Bizony isten nem értem magát! - figyelmezteti Mr. Bucket. - Mindig úgy tudtam, hogy a franciák jól neveltek és udvariasak, igazán azt képzeltem mindig. És akkor azt kell látnom, hogy egy nő így beszéljen itt Sir Leicester Dedlock báró úr előtt!

- Ez egy lóvá tett szerencsétlen! - kiabál Mademoiselle. - Fütyülök rá! Köpök az előkelőségére, köpök a házára, köpök a bambaságára - mindezt a szőnyegen mutatja be Mademoiselle. - Ó, micsoda nagy ember! Ó, milyen fennkölt, milyen csodálatos! Jesszus Máriám! Cc!

- Ez az indulatos külföldi lány tehát, Sir Leicester Dedlock - folytatja Mr. Bucket -, mérgében azt is a fejébe vette, hogy neki valami követelnivalója van a néhai Mr. Tulkinghorntól is, amiért részt vett azon a szembesítésen az irodájában, melyről már beszámoltam önnek; holott bőkezűen megfizették a fáradságáért és az időpocséklásáért.

- Hazugság! - kiált közbe Mademoiselle. - Nekem nem kell az ő pénze, nem kell egy fillérje se!

- Mármost hogy azért jött-e hozzám lakni, mert akkor már előre elhatározta a tettét, és így akart engem félrevezetni, erről most nem mondok véleményt; tény az, hogy nálunk lakott albérletben, mialatt a néhai Mr. Tulkinghornnak járt a nyakára veszekedni, és folyton az irodája körül ólálkodott. Azután elkövették a gyilkosságot, Sir Leicester báró úr, melynek ismeri már a körülményeit. Behívattak, és rám bízták az ügyet. Megvizsgáltam a tett színhelyét, a holttestet, az iratokat, mindent. Az értesüléseim alapján letartóztattam a katonát, akit a ház körül láttak lebzselni azon az éjszakán, majdnem a gyilkosság időpontjában, s azonkívül egyszer régebben véletlenül kihallgatták egy éles hangú szóváltását az elhunyttal... sőt a tanú szerint egyenesen fenyegette az elhunytat. Ha azt kérdené tőlem, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy hittem-e a katona bűnösségében az első perctől fogva, őszintén megvallanám, hogy nem. Mindazonáltal lehetett volna ő is a gyilkos, s éppen elég bizonyíték szólt ellene, hogy kötelességem legyen őrizetbe venni és előzetes letartóztatásban tartani a továbbiakig. Most tessék figyelni!

Mr. Bucket előrehajol kissé izgatottan a saját előadásától, s mutatóujjával kísértetiesen döf egyet a levegőbe, bevezetőül ahhoz, amit mondani fog.

- Este, ahogy hazamentem, Sir Leicester Dedlock báró úr, ott találtam ezt a kisasszonyt, a feleségemmel kettesben vacsoráztak. Mindig ömlengett és áradozott, hogy mennyire szereti Mrs. Bucketet, már attól a perctől fogva, hogy lakónak ajánlkozott nálunk, de amit ezen az estén csinált, az több volt mindennél... valóban eltúlozta a dolgot. Ugyanúgy eltúlozta a nagy siránkozást és a nagy tiszteletet az elhunyt Mr. Tulkinghorn emléke iránt. Ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, késsel a kezében, egyszerre csak belém hasított az a gondolat, hogy ő tette.

Alig lehet érteni, ahogy Mademoiselle a foga közt elsziszegi: "Gonosz ördög"!

- Hol járt ő a gyilkosság estéjén? - folytatja Mr. Bucket. - Hol járt? Színházban volt. (Csakugyan ott volt, azóta kinyomoztam, a tett előtt is, a tett után is.) Tudtam, hogy agyafúrt ellenfélre akadtam benne, és hogy nagyon nehéz lesz a bizonyítás, csapdát állítottam hát neki... egy olyan csapdát, amilyent még soha nem állítottam, s olyasmit kockáztattam meg, amit még soha életemben. Azalatt gondoltam ki magamban, mialatt beszélgettem vele vacsora közben. Amikor aztán felmentünk lefeküdni, minthogy a házunk nem nagy, és ennek a kisasszonynak igen éles a füle, betömtem a feleségem száját a lepedővel, nehogy felkiálthasson meglepetésében, és mindent előadtam neki... Drágám, az eszébe ne jusson még egyszer, máskülönben összekötözöm a két bokáját. - Mr. Bucket hirtelen félbeszakítva önmagát, zajtalanul odalépett Mademoiselle-hez s a vállára tette súlyos tenyerét.

- Mi baja van már meg? - kérdi a lány.

- Eszébe ne jusson még egyszer - mondja Mr. Bucket figyelmeztető ujjal -, hogy kiugrik az ablakon. Ez a bajom. No látja! Karoljon csak belém. Nem kell felállnia, majd én leülök maga mellé.

Mademoiselle hasztalanul igyekszik megnedvesíteni a száraz ajkát. Nyöszörögve kínlódik, küszködik magával, aztán végül engedelmeskedik.

- Most már megint rendben vagyunk. Ez az ügy, Sir Leicester Dedlock báró úr, sohasem lehetett volna azzá, ami, Mrs. Bucket segítsége nélkül, akinek százezer nő között sem akad párja! Hogy elaltassam a gyanút ebben a kisasszonyban, azóta be sem tettem a lábam a lakásunkba, azonban állandó érintkezésben voltam a feleségemmel üzenetek útján, melyeket a pékkenyérbe és a tejeskannába rejtettünk. Amikor a lepedővel betömtem a száját, ezt suttogtam Mrs. Bucket fülébe: "Szívem, el tudod-e altatni a gyanúját, fel tudod-e őt tartani állandóan azzal, hogy mindig elmeséled neki, mennyire gyanakszom a katonára meg így meg úgy meg ez meg az? Képes lennél-e szünet nélkül, éjjel-nappal szemmel tartani őt? Mered-e vállalni, hogy a tudtom nélkül ezentúl semmit se tehessen, hogy a foglyom legyen anélkül, hogy sejtené, hogy ne menekülhessen többé előlem, ha ő követte el a gyilkosságot?" Mrs. Bucket erre azt felelte nekem, már amennyire a lepedőtől beszélni tudott: "Merem vállalni, Bucket!" És gyönyörűen végig is csinálta!

- Hazugság! - vág közbe Mademoiselle. - Hazugság az egész, barátom!

- És hogyan váltak be a számításaim, Sir Leicester Dedlock báró úr, az adott esetben? Amikor arra számítottam, hogy ez a zabolátlan kisasszony megint el fogja túlozni a dolgot valami más irányban, tévedtem-e vagy pedig igazam volt? Igazam volt. Mibe vágta bele a fejszéjét? Ne méltóztassék meghökkenni rajta! Lady Dedlockra próbálta kenni a gyilkosságot.

Sir Leicester felemelkedik, aztán újra visszaesik a székébe.

- S amikor hallotta, hogy mindig itt vagyok, annál jobban nekibuzdult, holott szándékosan voltam itt. Nyissa csak ki, Sir Leicester Dedlock, ezt a zsebkönyvemet, amit bátor vagyok odadobni, és nézze meg azokat a leveleket, amiket kaptam. Két szó áll mindegyikben: LADY DEDLOCK. Méltóztassék megnézni azt is, amelyiket önnek címeztek, s amelyiket éppen ma reggel tartóztattam fel; abban négy szó áll: LADY DEDLOCK A GYILKOS. Most mit tetszik szólni hozzá, hogy Mrs. Bucket a leshelyéről végignézte, amint ez a kisasszony megírta ezeket a leveleket? Most mit tetszik szólni hozzá, hogy Mrs. Bucket egy félórán belül megszerezte a tintát, amivel íródtak, a levélpapírt, a hiányzó fél lapokat meg mindent? - kérdi Mr. Bucket diadalmasan.

Két dolog vehető észre, ahogy Mr. Bucket az előadása végéhez közeledik. Az egyik az, hogy szinte valamilyen félelmetes tulajdonjogot nyer lassan a Mademoiselle fölött. A másik pedig az, hogy a lány körül szinte láthatóan fogy a levegő.

- Kétségtelen, hogy őladysége ott volt a helyszínen az események időpontjában - mondja Mr. Bucket -, és ez a mi külföldi barátnőnk meglátta őt, azt hiszem, a lépcsőház felső részéből. Őladysége, a katona és a mi külföldi barátnőnk elég közel suhantak el egymás mellett. De hát minthogy ennek most már nincsen semmiféle jelentősége, nem is vesztegetem rá tovább a szót. Megtaláltam a pisztoly fojtását, amivel lelőtték a néhai Mr. Tulkinghornt. Az ön kastélya, Chesney Wold nyomtatott ismertetésének volt egy darabja. Ez nem sokat jelent, mondaná ön, Sir Leicester Dedlock báró úr. Nem sokat! De ha a mi külföldi barátnőnk olyan biztonságban érzi magát, hogy jónak látja a lap megmaradt részét összetépni apróra, és ha Mrs. Bucket megtalálja és összerakosgatja a darabkákat, s kiderül, hogy a fojtás hiányzik belőle éppen, akkor kezd a dolog furcsa színezetet ölteni!

- Ez mind óriási hazugság! - vág közbe Mademoiselle. - Maga itt hetet-havat összehord. Befejezte a mesélést, vagy még mindig nem hagyja abba?

- Sir Leicester Dedlock báró úr - folytatja Mr. Bucket, aki örömét leli a teljes cím elmondásában, és erőt kell vennie magán, ha bármit is elhagy belőle olykor -, az ügy utolsó mozzanata, amelyről még be akarok számolni, azt bizonyítja, hogy mennyire szükség van a türelemre a mi hivatásunknál, és hogy mennyire nem szabad soha elsietni a dolgot. Tegnap a tudtán kívül szemmel tartottam ezt az ifiasszonyt, amikor a temetést nézte a feleségemmel, aki szándékosan vitte el oda, s már annyi bizonyítékom volt ellene, hogy okvetlenül letartóztattam volna, ha fiatalabb és tapasztalatlanabb vagyok. Tegnap este pedig, hasonlóképpen, amikor hazaérkezett őladysége, akit igazán mindenki bámul és nagyra tart, s aki igazán úgy festett... Uram, Teremtőm! mint a habokból kikelő Vénusz, szinte ezt mondhatná az ember... olyan bántó és olyan kellemetlen volt arra gondolnom, hogy ártatlanul gyilkossággal vádolják őt, hogy már-már azon voltam, véget vetek ennek a dolognak. De mi hibázott volna nekem akkor? Sir Leicester Dedlock báró úr, akkor nekem hiányzott volna még a fegyver. Ez a letartóztatott ifiasszony a temetés után tegnap azt ajánlotta Mrs. Bucketnek, hogy tegyenek egy kis kirándulást társaskocsin, menjenek ki egy környékbeli jó hírű uzsonnázóhelyre. Mármost, kérem, annak a vendéglőnek a közelében van egy tó. Teázás közben ez a kisasszony felment a zsebkendőjéért a szobába, ahol a kalapjukat letették. Elég sokáig maradt, s amikor visszatért, egészen ki volt melegedve. Mihelyt hazaérkeztek, Mrs. Bucket mindezt jelentette nekem, a többi észrevételével és gyanújával egyetemben. Éjszaka, holdfénynél néhány emberemmel átkutattuk a tavacskát, és előkerült a pisztoly, amely legfeljebb hat órája volt a víz alatt... Nono, drágám, karoljon csak jobban belém, és tartsa nyugodtan a karját, nem fog fájni, ne féljen!

Mr. Bucket egy szempillantás alatt rákattintja a csuklójára a bilincset.

- Az egyik megvan - mondja a detektív. - No most a másikat, drágám. Egy-kettő, s készen is vagyunk.

Mr. Bucket feláll, a lány is feláll.

- Ide hallgasson hát, angyalom - szólal meg, miután gúnyosan bólogatott néhányat a fejével -, ide hallgasson. Maga nagyon okos fiú. Hanem vissza tudja-e hívni őt az életbe?

- Nem nagyon - feleli Mr. Bucket.

- Nem? Furcsa. És ide hallgasson még egyszer. Maga nagyon okos fiú. De tud-e tisztességes úrihölgyet csinálni őbelőle? Ezek után?

- Ne gonoszkodjon - mondja Mr. Bucket.

- Vagy egy gőgös úriembert őbelőle? - kiáltja Mademoiselle, kimondhatatlan megvetéssel intve Sir Leicester felé. - Ó, ugye! Hát akkor nézzen csak rá! Ő, a szegényke! Hahaha! Hahaha!

- Gyerünk, gyerünk - mondja Mr. Bucket. - Indulás.

- Szóval ezt egyiket sem tudja megcsinálni? Hát akkor csinálhat velem, amit akar. Mindegy, a halálnál úgysem jöhet rosszabb. Gyerünk, angyalom. Agyő, öregúr! Sajnálom magát, és lenézem magát!

Ahogy kimondta az utolsó szavakat, összeharapja a száját, mintha lakattal zárná le, s nem szól többet. Lehetetlenség leírni, hogy miként jut ki vele az utcára Mr. Bucket, de valahogyan megoldja a dolgot különleges módszerével; körüllebegi, beburkolja a lányt, mint egy felhő, leandalog vele a lépcsőn, mint egy köznapi Jupiter a szerelme tárgyával.

Sir Leicester, amikor egyedül hagyják, meg sem moccan a helyén, mintha még mindig a detektívet hallgatná, mintha még mindig le lenne kötve a figyelme. Végre aztán mégis körülnéz a szobában, észreveszi, hogy üres, feláll, hátratolja a székét, és bizonytalan lábbal tesz egy-két lépést, megkapaszkodva az asztal szélében. Aztán megtorpan, megint érthetetlen hangokat motyog, felemeli a tekintetét, és mintha nézne valamit.

A jóisten tudja, mit néz, mit lát. Talán Chesney Wold zöld lombjait, zöld pázsitját, a szép kastélyt, ősei festményeit a falakon, idegeneket, akik betörtek oda, detektíveket, akik durva kézzel beletúrnak a magánéletébe, legféltettebb kincsei közé, feléje mutató ujjakat ezrével, feléje vigyorgó csúfondáros arcokat ezrével. De ha csakugyan ilyen árnyak suhannak ide-oda a szeme előtt, ilyen árnyak riogatják, van egy árnykép, akit még közöttük is tisztán fel tud ismerni.

Annak az asszonynak a képe ez, akivel szemben sohasem volt egyetlen önző gondolata sem, legfeljebb annyi, hogy minden büszkeségét, öntudatos gőgjének mély gyökereit legfőképpen ez az asszony táplálta. Ő az, akit szeretett, csodált, nagyra tartott, akit példaképül állított a világ elé. Ő az, aki az élete minden merev jólneveltségén, minden görcsös formaságain túl a szeretetnek és a szerelemnek élő forrása volt a szívében, amelyet ennél érzékenyebben semmilyen csapás nem sújthatott volna. Őt nézi, őt látja, szinte teljesen megfeledkezve önmagáról, s nem sokáig bírja elviselni a fájdalmas látványt, hogy ennek az asszonynak le kell zuhannia a magas emelvényről, amely annyira megillette őt.

De még mielőtt összeroskadna, a beteg lábát és a hasogató köszvényét feledve, még mielőtt elterülne a földön, tagolatlan motyogásai ellenére is ki tudja mondani tisztán és érthetően ennek az asszonynak a nevét, s a hangjában sokkal inkább szomorúság és részvét cseng, mint szemrehányás.

Bucket detektívfelügyelő, a nyomozó osztály tagja még nem csapott le az áldozatára, hanem még csak az erőt gyűjtötte egy jóízű alvással ehhez az imént elbeszélt nagy leleplezéséhez, amikor egy kétfogatú postakocsi indult el Lincolnshire-ből, hogy London felé vegye útját az éjszakában, megállás nélkül robogva végig a fagyos téli országúton.

Vasúti sínek szelik majd keresztül-kasul nemsokára ezt a vidéket, és dübörgő, zakatoló fényes mozdonyok és vonatok száguldanak majd végig a széles éjszakai tájon, mint tüzes fekete meteorok, hogy a hold is elsápad mellettük; de egyelőre még mindez ismeretlen errefelé, habár a jövetelét már kezdik sejteni. Az előkészületek már folynak, a mérések megtörténtek, a pálya már ki van cövekelve. Belefogtak a hidak építésébe, s a még össze nem kötött pillérek elhagyatottan néznek egymással farkasszemet az országutak és a folyók fölött; imitt-amott már felhányták a töltést kis szakaszokon, s úgy hagyták, akadálynak, hogy a tömérdek szekérnek és talyigának legyen min le-föl bukdácsolnia; háromlábú, hosszú póznák láthatók a dombtetőkön, amerre alagútról járja a szóbeszéd; mindenütt nagy a felfordulás, a zűrzavar, minden úgy fest, mintha csüggedten abbahagyták volna.

Robog a postakocsi a fagyos országúton, robog az éjszakában, s egy szikrát sem aggasztja őt a vasút gondolata.

Mrs. Rouncewell ül a kocsiban, aki hosszú-hosszú évek óta házvezetőnő Chesney Woldban, s most is ott volna a helye, ha valami egészen rendkívüli esemény útnak nem indítja London felé. Mire a zimankós éjszaka fogyni kezd, a hajnali ködben be is futnak a városba. Mi szél hozta ide Mrs. Rouncewellt ilyen szokatlan időben és ilyen hirtelenséggel?

Nem is a Dedlock-palota felé veszi első útját, nem. Egészen máshová megy előbb. Csak délfelé jelenik meg gazdáinak a városi palotájában, és Lady Dedlocknak is az az első kérdése, hogy mi szél hozta ide Mrs. Rouncewellt ilyen váratlanul.

- Gondok, bajok, milady. Súlyos gondok. Ó, milady, beszélhetnék egy szót önnel?

Mi történhetett, amitől ez a csendes, nyugodt öregasszony így remeg?

- Mi a baj? Üljön le, pihenjen egyet, egészen kifulladt.

- Jaj, milady! Megtaláltam a fiamat... a kisebbiket, aki olyan régen elment katonának. Börtönben ül.

- Adósság miatt?

- Jaj, dehogy, milady. Kifizettem volna én minden adósságát boldogan.

- Hát akkor miért van börtönben?

- Gyilkossággal vádolják, milady, pedig olyan ártatlan benne, mint... mint én magam. Mr. Tulkinghorn meggyilkolásával vádolják.

Mit akar Mrs. Rouncewell ezzel a pillantásával és ezzel a könyörgő mozdulatával?

- Lady Dedlock, drága jó asszonyom, édes, kedves jó asszonyom! Legyen szíve hozzám! A családot szolgáltam én már akkor is, amikor milady még meg sem született. Hűségesen ragaszkodom a családhoz. De gondoljon az én kedves jó fiamra, akit igazságtalanul vádolnak.

- De hát én nem vádolom.

- Nem, milady nem. De mások igen, és börtönben ül, és veszedelem fenyegeti. Jaj, Lady Dedlock, ha egy szót is tudna szólni, amivel tisztázhatná őt, szóljon, könyörgöm!

Milady szép szeme elképedve nézi az asszonyt, aki megtalálta rég elveszett fiát, a kedvencét, Rouncewell Györgyöt, a huszárt - s most az fenyegeti, hogy újra elveszti, még rettenetesebb módon és most már igazán örökre, ha le nem tudják mosni róla a szörnyű vádat... Milady döbbenten nézi az asszonyt, és segítene is rajta, csak tudná, hogyan.

Mrs. Rouncewell egészen meg van zavarodva. Előszed egy levelet is, amit tegnap este kapott, alkonyatkor, átadja miladynek, de arra kéri, ne olvassa el, csak majd ha ő elment. Milady forgatja a kezében a levelet, aztán amikor az öreg házvezetőnő végül otthagyja őt magára, feltépi. Egy papiros van benne. A papirosra egy újságkivágás van ráragasztva, amely a holttest felfedezéséről szól, hogy miként találták meg arccal a földre borulva, átlőtt szívvel; s hogyan tartóztatták le Rouncewell György obsitos huszárőrmestert, gyilkossággal vádolva. Alája pedig ezt írták: LADY DEDLOCK A GYILKOS.

Kiejti a kezéből a papírt. Leesik a földre, de hogy mennyi ideig fekszik ott, azt Lady Dedlock nem tudná megmondani; mindenesetre még ott hever, ahová leesett, mikor az egyik inas jelenti neki, egy Guppy nevű fiatalember van itt. Valószínűleg többször is megismételték milady előtt ezt a nevet, mert még mindig a fülében cseng, amikor kezdi megérteni, miről van szó.

- Küldje be.

A fiatalember belép. Az asszony már felvette és a kezében tartja a levelet, és igyekszik összeszedni a gondolatait.

- Az első percben talán megbocsáthatatlannak fogja tartani méltóságod ezt a látogatást olyasvalaki részéről, akit méltóságod sohasem látott nagyon szívesen... remélem azonban, hogy ha elmondhatom méltóságodnak, miért jöttem, akkor nem fog hibáztatni érte - mondja Mr. Guppy.

- Hát mondja.

- Köszönöm az engedelmét, milady. Arra kérem, vegye különösen figyelembe, hogy nem személyes szempontok hoztak ide. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem méltóságodat a veszélyre, amely fenyegeti. Azok a levelek nem semmisültek meg annak idején, ahogy gondoltuk. Azok a levelek, amelyeket el kellett volna hoznom méltóságodnak. Ha azokból kipattanhat valami, hát az kipattant.

Mr. Guppy felszedi a kalapját, és feláll.

- Milady, maga tudja legjobban, van-e abban valami, amit mondtam, vagy nincsen. De akár van, akár nincs, én mindenesetre Summerson kisasszony kívánsága szerint jártam el, amikor abbahagytam, amibe belefogtam, s megsemmisítettem, amit addig csináltam, amennyire csak lehetett, márpedig számomra ez elegendő. Ha az lenne a helyzet, hogy ok nélkül vettem magamnak a bátorságot, és nem létező veszedelemre figyelmeztettem volna méltóságodat, remélem, igyekezni fog elfelejteni a vakmerőségemet. Engedelmével most búcsút veszek, és biztosíthatom méltóságodat, hogy részemről soha többé nem fenyegeti az a veszély, hogy még egyszer alkalmatlankodjam önnek.

Az asszony alig veszi tudomásul egy pillantással ezt a búcsúzkodást; de miután Guppy elment, nemsokára meghúzza a csöngőt.

- Hol van Sir Leicester?

A lakáj jelenti, hogy Sir Leicester pillanatnyilag a könyvtárban van egyedül, bezárkózva.

- Volt valaki látogatója Sir Leicesternek ma délelőtt?

- Voltak néhányan, hivatalos ügyben.

Szóval mindennek vége! A neve szájról szájra jár, a férje már tudja a bűnét, közhírré teszik majd a szégyenét - talán már terjed is, mialatt itt tűnődik fölötte -, ráadásul a régóta várt mennykőcsapáshoz váratlanul azzal is megvádolja őt egy láthatatlan kéz, hogy meggyilkolta az ellenségét.

Az asszonyt lassan hatalmába keríti egy iszonyatos érzés, hogy az üldözője elől nincs menekülése, akár él, akár meghalt ez a konok és lerázhatatlan üldöző - amilyen a nagyon is jól ismert testi mivoltában volt, olyan változatlanul konok és lerázhatatlan a koporsójában is -, nincs előle menekülés, csak a halálba. A szégyen, a félelem, a lelkifurdalás és keserű gyötrelem összekeveredik benne, föléje tornyosul, leteperi a földre, elhagyja őt az önbizalma, a lelkiereje is, úgy tépi ki belőle és ragadja magával a rettenetes szélvihar, mint egy falevelet.

Sietve papirosra vet néhány sort a férjének, borítékba teszi, lepecsételi, és otthagyja az asztalán:

Gyorsan felöltözik, fátyolt vesz, lerakja minden ékszerét, pénzét, fülel, lesurran a lépcsőn, amikor éppen üres az előcsarnok, nyitja-csukja a nagy kaput, s már el is tűnt a fagyos, süvítő szélben.

A Dedlock-palota, ahogyan magas rangjához illik, szenvtelenül néz farkasszemet a kietlenül nagyszabású utca többi épületével, és semmiféle külső jelét nem adja annak, hogy odabent valami hiba van a kréta körül. Pedig belülről fel van bolydulva az egész ház. Cselédek futkosnak le-föl a lépcsőkön, vadul rángatják a csöngőket, orvosokért szaladnak, és Lady Dedlockot keresik mindenfelé, de hiába, sehol sem találják. Amióta utoljára becsöngette magához a lakájt, senki sem látta, senki sem tud róla semmit. A férjének címzett levelét megtalálják az asztalán, de egyelőre még nem lehet biztosan tudni, nem kapott-e Sir Leicester egy korábbi üzenetet, egy meghívást a túlvilágról, amelynek személyesen kell eleget tennie. A földön fekve találtak rá.

Ágyára fektetik, dörzsölik, gyúrják, legyezgetik, jeges borogatást raknak a fejére, mindent megpróbálnak, hogy magához térítsék. Mégis elmúlik a nap, leszáll az éjszaka, mire odáig jutnak, hogy kezd megnyugodni a hörgő lélegzete, s a fennakadt szeme először rezdül meg a véletlenül elébe tartott gyertya lángjára. Amikor délelőtt összeesett, szép, délceg úriember volt. Most beesett arccal fekszik az ágyában, önmagának az árnyéka, fonnyadt aggastyán lett belőle.

A kedvence, hűséges házvezetőnője ott áll az ágya mellett. Ez az első dolog, amit észrevesz, és szemlátomást örül is neki. Miután hasztalanul igyekszik szavakkal kifejezni magát, a kezével jelzi, hogy ceruzát kér. Egy kis pihenés után lassan, megváltozott, reszkető betűkkel felírja: "Chesney Wold?"

Nem, feleli neki a házvezetőnője, nem Chesney Woldban van, hanem Londonban. Ma délelőtt lett rosszul a könyvtárszobában. Milyen szerencse, hogy ő, Mrs. Rouncewell véletlenül éppen feljött Londonba, és ápolhatja.

- Nem súlyos a betegsége, Sir Leicester, nem veszedelmes természetű. Holnapra már sokkal jobban lesz, Sir Leicester. Az urak is mind azt mondják. - Mrs. Rouncewell szép, öreg arcán peregnek a könnyek, mialatt beszél.

A férfi körülnéz a szobában, különös figyelemmel szemlélgeti az orvosokat, akik az ágyánál állnak, aztán leírja:

"Milady?"

- Milady elment hazulról, még mielőtt ön rosszul lett volna. Sir Leicester, s még nem is tudja, hogy ön beteg.

A férfi újra rámutat a leírt szóra, nagyon izgatottan. Próbálják őt megnyugtatni mindnyájan, de megint rámutat, fokozódó izgatottsággal. Ahogy a többiek mind egymásra néznek, és nem tudnak mit felelni, újra a táblája után nyúl, és odaírja:

"Milady? Hol van, az isten szerelmére?" - és esdeklőn nyöszörög hozzá.

Okosabbnak látják odaadni neki Lady Dedlock levelét, amelynek senki nem is sejti a tartalmát. Az öreg házvezetőnő felbontja, odatartja elébe, hogy elolvashassa. Sir Leicester kétszer is végigolvassa nagy erőfeszítéssel, aztán lefordítja, hogy senki ne láthassa, és nyöszörögve fekszik a párnáján. Visszaesik megint az ájulásába, lehunyódik a szeme, s csak egy óra múlva nyitja ki újra.

Az írótáblára megint szükség van, de Sir Leicesternek nem jut eszébe a szó, amit le akar írni. Nézni is keserves, milyen gyötrelmesen kínlódik emiatt, mennyire szeretné leírni, ha tudná. Már leírt egy nagy B betűt, s itt megakadt. Aztán egyszerre, kínlódásának a tetőpontján, eléje írja: "Mr." Az öreg házvezetőnőnek eszébe jut, hogy talán Mr.Bucket. Hála istennek! Ez az, őt akarja.

Mr. Bucket éppen a földszinten várakozik, a megbeszélésük szerint. Jöjjön fel?

Lehetetlenség félreérteni Sir Leicester forró vágyát, hogy beszélni akar vele, sem azt a kívánságát, hogy a házvezetőnő kivételével menjen ki mindenki a szobából. Pillanatok alatt eltűnnek, és bejön Mr. Bucket.

- Sir Leicester Dedlock báró úr, nagy sajnálattal látom, hogy ilyen beteg lett. Remélem, hamarosan összeszedi magát.

Sir Leicester a kezébe nyomja az asszony levelét, és mereven figyeli az arcát, mialatt olvassa. Mr. Bucket szemében már olvasás közben felcsillan a megértés fénye, már tudja is, miről van szó, és begörbített ujjal bólogat Sir Leicester felé, az utolsó szavakat átfutja:

- Értem, Sir Leicester Dedlock báró úr, értem, mit kíván.

Sir Leicester felírja a táblára:

"Mindent megbocsátok. Keresse..."

Mr. Bucket itt megállítja a kezét.

- Meg fogom őt találni, Sir Leicester Dedlock báró úr! Hanem a nyomozást azonnal meg kell kezdenem. Egy perc veszteni való időnk sincs.

Sir Leicester az asztalon álló kis fémdoboz felé pillant. Mr. Bucket olyan sebesen követi a tekintetét, mint a gondolat.

- Hozzam ide, Sir Leicester Dedlock báró úr? Igenis. Nyissam ki valamelyik kulccsal ezek közül? Igenis. A legkisebbikkel? Hát persze. Vegyem ki belőle a pénzt? Kiveszem. Számoljam meg? Hamar meglesz. Húsz meg harminc az ötven, meg húsz az hetven, meg ötven az százhúsz, meg negyven az százhatvan. Tegyem el a költségekre? Elteszem, és természetesen majd elszámolok róla. Ne kíméljem a költségeket? Nem, nem fogom.

Már-már szinte csodálatos, hogy milyen gyorsan és milyen biztonsággal érti meg Mr. Bucket ezeket a fejbólintásokat. Mrs. Rouncewellnek káprázik a szeme, mialatt a gyertyát tartja, a detektív villámgyors mozdulataitól, aki már útra készen, indulóban is van.

- Ön, ugyebár, György édesanyja, asszonyom; ezért jött fel, azt hiszem? - kérdi tőle Mr. Bucket halkan, félrehúzódva vele, amíg a kabátját gombolgatja.

- Igen, kérem, a kétségbeesett édesanyja vagyok.

- Onnét tudom, hogy éppen az előbb beszélt nekem erről György. Nohát, akkor mondok önnek valamit. Nem kell már kétségbeesnie, ne aggódjon tovább. A fia szabad. Ej, hát most meg ne kezdjen sírni, most az a dolga, hogy viselje gondját Sir Leicester Dedlock báró úrnak, és az úgy nem fog menni, ha sír. Szóval nincs már semmi baj a fiával, mondom, kiszabadul, és az üdvözletét küldi, ölelteti, csókoltatja, s reméli, hogy ön sem haragszik rá. Teljesen tisztázva van, makulátlan becsületben bocsátották el, ezt akarta ő mindenáron; annyi folt sem maradt rajta, mint amennyi az ön becsületén van, pedig az biztosan olyan fehér, mint a hó, akármibe fogadnék. Elhiheti, amit mondok, mert én fogtam le a fiát. Nagyszerűen viselte magát akkor is, remek egy ember, és ön is remek egy öreg hölgy; anya is, fia is, mind a kettő egy pár, mintaemberek... Sir Leicester Dedlock báró úr, el fogom intézni, amit rám bízott. Teljesen nyugodt lehet afelől, hogy egy pillanatra sem térek le az útról, se nem alszom, se nem mosdom, se nem borotválkozom mindaddig, amíg meg nem találtam, akit keresnem kell. Tehát az ön részéről minden meg van bocsátva, és tolmácsoljam a legmelegebb érzéseit? Ezt fogom tenni, Sir Leicester Dedlock báró úr. Addig is javulást kívánok önnek és azt, hogy minél előbb elsimuljanak ezek a családi ügyek... mint ahogyan, Istenem, Uram, annyi sok ilyen családi ügy elsimult már, mióta világ a világ, és annyi sok el fog még simulni az idők végezetéig.

Befejezvén a szónoklatát, Mr. Bucket kabátban, kalapban csöndesen kivonul. Első teendője az, hogy beveszi magát Lady Dedlock lakosztályába, és végigkutat mindent, hátha valami csekélységre akad, ami a segítségére lehet.

Nyitogatja, csukogatja a fiókokat, belenéz minden szekrénybe, dobozba, ékszeres ládikába, tokokba, számos tükör veri vissza a képmását. Az egyik szekrény belső fiókjából kiszedett egy kecses kis dobozt. Beletúr a nagy kezével néhány kesztyű közé, melyek olyan puhák és finomak, hogy alig érzi őket, s ráakad egy fehér zsebkendőre.

- Hm! Hát te mit keresel itt? - szól Mr. Bucket, odatartva a zsebkendőt a világosság felé. - Lássunk csak! Miért őriznek itt téged? Te mit titkolgatsz? Kié vagy te? Miladyé vagy másé?

Addig beszélget a zsebkendővel, amíg megtalálja rajta: "Summerson Eszter."

- Ohó! - Mr. Bucket elhallgat egy pillanatra, és a füléhez emeli az ujját. - No, téged elviszünk.

Ugyanolyan nyugodtan és gondosan fejezi be a kutatásait, ahogy elkezdte, mindent pontosan visszatesz a helyére, a zsebkendő kivételével; s már le is osont, kinn is van az utcán. Még egy pillantást vet Sir Leicester szobájának félhomályos ablakára, aztán nekiiramodik, előre, rohanva, a legközelebbi bérkocsiállomásra, és megmondja a kocsisnak, hogy hajtson György céllövöldéjébe. György úrtól megtudja Summerson kisasszony címét, és már hajtat is tovább.

Az egész házban egyedül Mr. Jarndyce van még fenn, ő is éppen lefeküdni készült már. A türelmetlen csöngetésre leteszi a könyvét, és lemegy kaput nyitni, házikabátosan.

- Ne tessék megijedni, Sir. - Egy perc, és az éjszakai látogató máris bizalmasan beszélget vele az előcsarnokban, a becsukott ajtó kilincsén tartva a kezét. - Már volt szerencsém találkozni önnel. Bucket felügyelő vagyok. Nézze meg ezt a zsebkendőt, Sir, Summerson Eszter kisasszonyé. Negyedórával ezelőtt találtam, egy fiókban eldugva, Lady Dedlockéknál. Egy perc veszteni való időm sincs. Emberélet forog kockán. Ön ismeri Lady Dedlockot?

- Ismerem.

- Ma kipattant valamiféle ügy náluk. Családi ügy. Sir Leicester Dedlock báró úr rosszul lett... gutaütés érte, vagy szélhűdés... elájult, és jó ideig nem lehetett magához téríteni. Értékes időt vesztettünk ezzel. Lady Dedlocknak délután nyoma veszett. Hagyott egy levelet az urának, amely rosszra enged következtetni. Tessék átfutni. Itt van, ez az!

Mr. Jarndyce elolvassa a levelet, aztán megkérdi Mr. Bucketet, hogy mi a véleménye a dologról.

- Nem tudom, mit gondoljak. Öngyilkosságnak látszik. Mindenesetre percről percre nő ennek a veszélye. Száz fontot adnék minden nyert óráért mostantól fogva. Hát szóval, Mr. Jarndyce, Sir Leicester Dedlock báró úr megbízott engem, hogy kutassam fel, találjam meg a feleségét... mentsem meg, és vigyem meg neki a teljes bocsánatát. Fel vagyok hatalmazva, van pénzem rá, de még valami kell nekem. Summerson kisasszonyra van szükségem.

Mr. Jarndyce zavartan ismétli:

- Summerson kisasszonyra?

- Nézze csak, Mr. Jarndyce - mondja Mr. Bucket, aki mindvégig nagy figyelemmel leste minden arcrezdülését -, én úgy beszélek önnel, mint egy emberséges gondolkodású úriemberrel, és olyan sürgető, rendkívüli körülmények között, amilyenek nem sokszor fordulnak elő az életben. Ha nem jó halogatni a dolgokat, hát most igazán nem jó; és ha sohasem tudná aztán megbocsátani magának, hogy késedelmet okozott valamiben, hát most ez az eset áll fenn. Nyolc-tíz óra ment veszendőbe, és mondom, legalább száz fontot ér mindegyik, amióta Lady Dedlock eltűnt. Megbíztak a felkutatásával. Bucket felügyelő a nevem. Mindazokon felül, amik a lelkét nyomják, még úgy tudja, hogy gyilkossággal is vádolják. Ha egyedül követem őt, minthogy nincsen tudomása arról, amit Sir Leicester Dedlock báró úr közölt velem, esetleg valamilyen kétségbeesett lépésre ragadtatja magát. De ha egy fiatal hölgy kíséretében követem, akinek az alakja teljesen megfelel egy olyan fiatal hölgy alakjának, aki rokonszenves a számára... nem kérdezek semmit, és nem is akarok többet mondani ezzel... akkor meg lesz nyugodva afelől, hogy jó barátként jövök. Ha utol tudom érni, és ott van velem ez a fiatal hölgy, hogy előreküldjem beszélni vele, hát megmentem és visszahozom az asszonyt, ha még életben van. De ha egyedül megyek, nem tudok felelősséget vállalni érte, hogy mi történik. Repül az idő, már lassan egy órára jár. Ha elüti az egyet, megint odavan egy óra, és attól fogva már nem is százat, hanem ezer fontot ér mindegyik.

Ez mind igaz. Mr. Jarndyce arra kéri őt, hogy várja itt meg, amíg ő beszél Summerson kisasszonnyal. Mr. Bucket kiáll a kapuba, és ott várja a lányt.

Kiáll a kapuba, és képzeletében felmászik egy magas torony tetejébe, s onnét néz szét, körös-körül, a messzeségbe. Sok-sok magányos alakot lát így, csatangolnak mindenfelé az utcákon; sok magányos alak kóborol a mezőkön, országutakon, sok alszik a szénaboglyák tövében. Magányos alakok hajolnak a víz fölé a hidak pillérei mögött meg a sötét alsó rakpartokon.

Hol lehet az az asszony? Ha a zsebkendő elébe tudná varázsolni azt a kunyhót, ahol milady találta, s ahol egy csecsemő szemfedője volt, ott vajon megtalálná, akit keres? Az elhagyott, puszta vidéken most is sápadt kék lánggal lobognak a téglaégető kemencék, tépi a szél a rozoga viskók szalmafedelét, a vizes agyag csonttá fagyott - megy ott egy magányos alak, megy a hófúvásban, viszi a maga baját, mintha kiverték volna mindenhonnan.

Már lefeküdtem és aludtam, amikor gyámapám bekopogtatott hozzám, és arra kért, hogy azonnal keljek fel. Magamra kaptam valamit, hogy halljam, mi történt, s ő aztán egy-két bevezető szó után elmondta, hogy Sir Leicester Dedlockéknál minden kipattant, s anyámnak nyoma veszett; hogy egy ember vár rám odalent a kapuban, akinek a megbízása, hogy kutassa őt fel, és vigye meg neki Sir Leicester teljes bocsánatát, s hogy ez az ember azt szeretné, ha én elkísérném. Olyan riadtság, rémület, szorongás, félelem fogott el, bármennyire is igyekeztem megemberelni magamat s erőt venni az izgatottságomon, hogy még órák múlva is éreztem, nem tudok az eszemhez térni.

Felöltöztem azonban nagyon sietve, kabátot, kendőt vettem anélkül, hogy felköltöttem volna Charleyt vagy bárkit, s lementem Mr. Buckethez, mert ő volt az az ember, akire rábízták a titkot. Az előszobában gyámapám gyertyája mellett a detektív elolvasta nekem azt a levelet, melyet anyám az asztalán hagyott, aztán, azt hiszem, tíz perccel azután, hogy felébresztettek, ott ültem Mr. Bucket mellett a kocsiban, és már robogtunk is az utcán sebesen.

Még nem járhattunk nagyon messze a lakásunktól, amikor megálltunk egy mellékutcában, egy kivilágított, gázlámpás, hivatalos külsejű épület előtt. Mr. Bucket engem is bevitt, s leültetett egy karosszékbe a lobogó tűzzel égő kandalló mellé. Egy óra múlt, ahogy a falióráról láttam. A szobában két rendőrtiszt ült, csöndesen írtak közös íróasztaluknál, és kifogástalanul tiszta, rendes egyenruhájukban egy szikrát sem hasonlítottak olyan emberekhez, akik egész éjszaka fent vannak; és egyáltalában, az egész hely nyugodalmasnak látszott, kivéve a pincesorból felhallatszó ajtócsapkodást néha, meg ahogy kiszóltak a szobákból odalent; de ezzel sem törődött senki, ügyet sem vetettek rá.

Egy harmadik egyenruhás férfi, akit Mr. Bucket behívott, és a fülébe suttogta az utasításait, elment, a másik kettő aztán egymással tanácskozott, s az egyiküknek Mr. Bucket fojtott hangon tollba mondott valamit. Anyám személyleírása volt, amin dolgoztak, megtudtam, mert amikor kész lett, Mr. Bucket odahozta nekem, és suttogva felolvasta. Igazán nagyon pontos személyleírás volt.

A másik tiszt, aki közel hajolva nézte, most lemásolta, aztán beszólított egy egyenruhás rendőrt (a külső szobában voltak néhányan), átadta neki, s a rendőr kiment. Mindezt a legnagyobb gyorsasággal csinálták, egy pillanatnyi időpocsékolás nélkül, mégsem sietett látszólag egyikük sem. Mihelyt az iratot útjára bocsátották, a két rendőrtiszt visszaült a helyére, és csöndesen folytatták a félbeszakított munkájukat, írtak tovább nagy gonddal, csinos betűkkel. Mr. Bucket elgondolkozva sétált fel és alá, majd a cipője talpát kezdte melegíteni a tűznél, előbb az egyiket, aztán a másikat.

- Jól fel van öltözve, Summerson kisasszony? - kérdezte, ahogy összetalálkozott a pillantásunk. - Kegyetlen hideg éjszaka van, bizony nem arra való, hogy egy fiatal hölgy odakint töltse. Lehet, hogy hosszú utunk lesz, de ha jól végződik, hát annyi baj legyen, kisasszony.

- Adná Isten, hogy jól végződnék! - mondtam.

Megnyugtatóan bólogatott.

- Az a fő, kisasszony, hogy ne gyötörje magát, ne eméssze magát. Akárhogyan is alakul, őrizze meg a nyugalmát, a hidegvérét, ez a legfontosabb; magának is jobb úgy, nekem is jobb, Lady Dedlocknak is jobb, és Sir Leicester Dedlock báró úrnak is jobb.

Nagyon kedves, nagyon szeretetreméltó volt hozzám igazán; elnéztem őt, ahogy szárítgatta a cipőjét a tűznél, és nyomogatta az arcát a mutatóujjával, nagy bizalmat kezdtem érezni a megnyugtató okossága iránt. Még nem volt háromnegyed kettő, mikor odakint lódobogás, kerekek zörgése hallatszott..

- Hát indulhatunk, Summerson kisasszony - mondta.

A karját nyújtotta, a két rendőrtiszt pedig udvariasan kikísért bennünket. Egy faeton, egy nyitott hintó várt ránk a kapuban, postakocsissal és postalovakkal. Mr. Bucket felsegített a kocsiba, ő maga pedig kiült a bakra. Az egyenruhás ember, akit ezért a kocsiért küldött, kérésére feladott neki egy eloltott kézilámpást; Mr. Bucket néhány szót beszélt a kocsishoz, aztán nekiiramodtunk.

Egy szikrát sem voltam biztos benne, hogy nem álmodom-e az egészet. Sebesen robogott velünk a kocsi, keresztül-kasul tömérdek utcán, úgyhogy hamarosan elvesztettem a tájékozódó képességemet, fogalmam sem volt, merre járunk, csak annyit tudtam, hogy átmentünk egyszer a folyón, és megint visszajöttünk, s még mindig egy nyirkos, folyóparti, mélyen fekvő városrész szűk sikátorain vágtatunk keresztül, kikötőépületek, hajóműhelyek, víztartályok, raktárak, áruk felhalmozott tornyai, emelődaruk, felvonóhidak és hajók árbocai között. Végre megálltunk egy locspocsos sarkon, egy keskeny útkanyarodónál. A folyó felől fütyült a szél; láttam, hogy útitársam leszáll, s a lámpája fényénél tanácskozni kezd néhány emberrel, akik félig rendőrnek, félig matróznak látszottak. A málladozó falon ki tudtam venni a kifüggesztett jegyzék felírását: "Vízbe fúltak."

Igyekeztem nyugodtan viselkedni. Még mindig azt éreztem, hogy csak egy iszonyatos álom ez az egész. Odahívtak az egyik csónakról egy embert; a hosszú csizmája és a kalapja is csuromvizes volt, mint az ázott szivacs; Mr. Bucket suttogott vele valamit, aztán mind a ketten lementek a csúszós lépcsőkön, mintha a ladikosnak lenne valami titkos mutatnivalója. További tárgyalások után Mr. Bucket (akit úgy látszik, mindenki ismert, s akinek mindenki engedelmeskedett) bement a többiekkel az épületbe, s engem otthagyott a kocsiban. A kocsis fel-alá topogott a lovai mellett, hogy melegítse magát. Az ár emelkedett, hallottam a zajából, az úttest végében meg-megtörtek a hullámok, mintha felém akarnának rohanni.

Mr. Bucket végre kijött, elsötétítette a lámpáját, és újra felült a bakra. Úgy láttam, visszafelé megyünk azon az úton, amerre jöttünk. Egy másik őrszoba vagy mentőállomás előtt újra megálltunk egy percre, s megint átmentünk a folyó túlsó oldalára. Útitársamnak, aki jól betakaródzva ült fent a bakon, soha egy pillanatra sem lankadt el a figyelme; de amikor a hídon haladtunk keresztül, akkor - ha lehetséges - még éberebben figyelt, mint eddig. Felállt, hogy átnézzen a híd karfáján; leszállt, hogy visszamenjen egy sötét női alak után, aki elsuhant mellettünk, aztán lenézett a fekete folyóba, az örvénylő mély vizekbe. Félelmetes volt a folyam, homályos és rejtelmes, sebesen hömpölygött az alacsony partok között, tele volt ijesztő és kivehetetlen rajzokkal, ami egyaránt lehetett árnyék is és valóság is, mind; halálos és titokzatos volt a folyó. Azóta sokszor láttam már napsütésben is, holdfényben is, de sohasem tudtam megszabadulni ennek az éjszakai utazásnak az emlékeitől. Számomra a lámpák mindig homályosan égnek a hídon, mindig emlékezni fogok a metsző szélre, a kocsikerekek egyhangú csikorgására s a kocsilámpák visszaverődő fényére, amelyek sápadtan néznek farkasszemet velem - mint egy emberi arc, amely a hullámokból emelkedik ki.

Zörögtünk, robogtunk végig az üres, néptelen utcákon, s lassacskán kiértünk a kövezetről a sima, sötét országútra, s lassan elhagyogattuk magunk mögött a házakat is. Nemsokára felismertem, hogy Saint Albans felé megyünk. Barnetben már várt ránk egy pár pihent ló; éppen csak lovakat váltottunk, és mentünk tovább. Csakugyan nagyon hideg volt, a földeket hó borította, noha éppen nem havazott.

- Magának régi jó ismerőse ez az országút, Summerson kisasszony - mondta Mr. Bucket biztató, jókedvű hangon.

- Igen - feleltem. - Sikerült már megtudnia valamit?

- Eddig még semmi olyat, amin biztosan elindulhatnék - mondta. - De még korai is lenne.

Benézett útközben minden kocsmába, ahol már égett a lámpa, vagy ahol még nem oltották el (elég sok volt abban az időben, mert ezen az országúton jártak a vásárosok, a hajtók, a csiszárok), és leszállt minden vámsorompónál is, beszélgetni az őrökkel. Hallottam, ahogyan italt rendelt, csörgette a pénzét, ahogyan nyájaskodott, vidáman barátkozott fűvel-fával; azonban valahányszor visszaült a bakra, az arca mindig újra megmerevedett, pillantása figyelmessé vált, s mindig ugyanolyan komoly hangon szólt oda a kocsisnak:

- Indulás komám!

Evvel a sok megállással aztán már öt óra is elmúlt, s talán fél hatra járt, amikor még mindig néhány mérföldnyire voltunk Saint Albanstól; Mr. Bucket kijött az egyik ilyen fogadóból, és hozott nekem egy csésze teát.

- Igya meg, Summerson kisasszony, jól fog esni magának. Most már kezd egy kicsit magához térni, ugye?

Megköszöntem neki, és azt feleltem, hogy remélem, igen.

- Nagyon meg lehetett döbbenve eleinte - mondta. - Uram isten! Hisz igazán nem csoda. Ne beszéljen hangosan, kedvesem. Rendben vagyunk már. Ő előttünk jár.

Örömömben nem is tudom, mit kiáltottam, azaz kiáltottam volna, ha fel nem emeli az ujját figyelmeztetően, úgyhogy elhallgattam.

- Erre ment el, gyalog, az este, nyolc vagy kilenc óra tájt. A highgate-i hídvámnál hallottam róla először, de akkor még nem voltam biztos a dolgomban. Azóta állandóan követjük a nyomát, néha elvesztettem, újra megleltem, aztán megint megszakadt valamerre, de most már biztos, hogy előttünk jár... Pincér, fogjad ezt a csészét, tányérostul. No, ha nem estél a fejed lágyára, akkor kapd el ezt a félkoronást a másik kezeddel, lássuk! Egy-kettő-három, hopp, ott van ni! No, komám, csördítsen a nyakuk közé, tudnak-e vágtatni ezek a lovacskák?

Hamarosan megérkeztünk Saint Albansba, s már lassan virradt, amikor kiszálltunk. Otthagytuk a kocsit a postaállomáson; Mr. Bucket pihent lovakat rendelt, hogy várjanak készen bennünket, aztán a karját nyújtotta, és elindultunk hazafelé.

- Minthogy ez a maguk állandó lakóhelye, Summerson kisasszony, tetszik érteni - mondta a detektív -, szeretném megtudni hogy nem érdeklődött-e maga iránt vagy Mr. Jarndyce iránt valaki, aki megfelel a mi leírásunknak. Nemigen remélem, de azért elképzelhető.

Amikor a domboldalon mentünk fölfelé, körüljártatta éles tekintetét - éppen világosodott -, és megjegyezte, hogy biztosan emlékszem még rá, hogy itt jöttem egyszer lefelé egy este a kis szobalányommal és a szegény Jóval.

Csodálkoztam, hogy hát ezt meg honnét tudja.

- Találkoztak egy emberrel, ott mindjárt a domb mögött, emlékszik, kisasszony - mondta Mr. Bucket.

Hogyne, nagyon jól emlékeztem erre is.

- Hát az én voltam - mondta a detektív.

Látván a meglepetésemet, hozzátette:

- Lejöttem aznap egy kétkerekű kocsival, mert a fiút kerestem. A városban már nyomoztam kissé utána, és megtudtam, hogy kikkel szokott együtt lenni; s éppen a téglaégetők felé indultam, hogy megkeressem, amikor megláttam magukat, kisasszony, amint vitték őt haza.

- Elkövetett valamit Jo? - kérdeztem.

- Nem volt ellene semmilyen vád - mondta Mr. Bucket, szenvtelenül leemelve a kalapját -, de azt hiszem, nem állt minden gyanún felül. Nem. Nem azért kerestem. Éppen Lady Dedlocknak e miatt az ügye miatt kerestem, hogy ne járjon el a szája. Többet fecsegett, mint amennyit kellett volna, miután tett egy kis alkalmi szolgálatot, amit az elhunyt Mr. Tulkinghorn megfizetett neki. Úgyhogy eltanácsoltam őt Londonból, és rá kellett szánnom még egy délutánt, hogy még messzebbre tanácsoljam.

- Szegény szerencsétlen! - mondtam.

- Szegény feje, bizony - bólintott rá Mr. Bucket -, elég sok bajt okozott Londonban is, Londontól távol is, mindenütt. Képzelheti, kisasszony, hogy majdnem hanyatt vágódtam, mintha a mennykő ütött volna belém, amikor azt kellett látnom, hogy befogadták őt magukhoz.

- Miért? - kérdeztem.

- Miért, kedves kisasszonykám? - felelte Mr. Bucket. - Hát ott aztán igazán nem lehetett volna lakatot tenni a szájára. Olyan kereplője volt, hogy el nem tudta volna hallgattatni semmivel.

A ház elé értünk. Figyelmesen nézegette a kerti utat, gondosan kereste a lábnyomokat, mielőtt felnézett volna az ablakokra.

- Azt az idős fiatalurat mindig abban a szobában szállásolják Summerson kisasszony, ha vendégségben van maguknál? - kérdezte, Mr. Skimpole rendes szobája felé pillantva.

- Hát ismeri Mr. Skimpole-t? - kérdeztem csodálkozva.

- Mi is a neve, hogy tetszett mondani? - felelte Mr. Bucket, odatartva felém a fülét. - Skimpole? Igen? Már sokat tűnődtem magamban, hogy vajon mi lehet a neve. Skimpole. De talán csak nem John Skimpole, se nem Jacob?

- Harold - mondtam.

- Harold. Értem. Furcsa jószág ez a Harold, az már biztos nézett rám Mr. Bucket jelentőségteljesen.

- Sajátságos ember - mondtam.

- Fogalma sincsen a pénz értékéről - mondta Mr. Bucket. - De azért elveszi!

Önkéntelenül is azt feleltem erre, hogy úgy látom, Mr. Bucket ismeri őt.

- Hát akkor elmesélem ezt magának, Summerson kisasszony - mondta a detektív. - Jót fog tenni magának, ha nem jár szakadatlanul egyugyanazon a dolgon az esze; elmesélem. Ő mutatta meg nekem, hogy hol találom meg Jót. Már elhatároztam magamban aznap este, hogy becsöngetek a kapun, és egyenesen megkérdezem, hol van a fiú, ha másként nem megy, de gondoltam, előbb azért még körülnézek, van-e valami lehetőség, hogy áll a helyzet, s feldobtam egy kavicsot abba az ablakba, ahol mozogni láttam valakit. Harold kinyitotta, s mihelyst megláttam őt, máris tudtam, hogy ez az én emberem. Megnyugtattam tehát előbb egy kicsit, hogy nem akartam felzavarni a háziakat, akik már lefeküdtek, és hogy milyen sajnálatos dolog, ha ilyen csavargónak szállást adnak jóságos lelkű fiatal hölgyek; aztán azt mondtam, nagyon megérne nekem öt fontot, ha megszabadíthatnám a házat Jótól anélkül, hogy lármát és alkalmatlanságot kellene okoznom. Mire ő felhúzta a szemöldökét, és vidáman így felelt: "Nekem hiába emleget öt fontot, barátom, mert én az ilyen dolgokban járatlan gyermek vagyok, és fogalmam sincsen a pénz értékéről!" Természetesen megértettem, hogy mit jelent, ha ilyen könnyen veszi a dolgot; s mivel most már egészen biztos voltam benne, hogy az én emberem, begöngyöltem az ötfontos bankóba egy kavicsot, és feldobtam neki. Nagyszerű! Harold nevet, ragyog, olyan ártatlan képet vág, hogy még, és azt mondja "Csakhogy én nem tudom, mit ér az ilyesmi. Mit csináljak én evvel?" És milyen arcot csinált hozzá, teremtőm! Persze megmondta, hogy hol van Jo, és én meg is találtam.

Csúnya árulásnak tartottam ezt Mr. Skimpole részéről gyámapámmal szemben; olyasminek, ami már több volt, mint gyerekes felelőtlenség, amit már nem lehetett a naivitás köntösébe takargatni.

- Köntösébe, kisasszonykám? - felelte Mr. Bucket. - Köntösébe? Hát adok magának egy jó tanácsot, Summerson kisasszony, aminek hasznát veheti a férjeura, ha majd férjhez ment, és boldog családot alapított. Ha azt mondja magának valaki, hogy ő nem ért a pénzhez, hogy ő teljesen járatlan, együgyű ember a pénzdolgokban, akkor nagyon vigyázzon a saját pénzére, kisasszony, mert holtbiztos, hogy elszedi magától, hacsak szerét ejtheti. Most hát, miután elmondtam ezt a kis figyelmeztetést, engedje meg, drágám, hogy meghúzzam ezt a csöngőt itt, és térjünk vissza a mi ügyünkhöz.

Azt hiszem, egyáltalán nem is tért el ettől egy pillanatra sem, se a gondolata, se a figyelő tekintete, mint ahogyan nekem is csak az járt az eszemben szakadatlanul. Álmélkodva fogadott az egész ház, hogy így megjelentem minden értesítés nélkül, kora hajnalban és Mr. Bucket kíséretében, s a csodálkozásukat csak növelte a kérdezősködésem. Azonban nem járt nálunk senki. Kétségtelenül igazat beszéltek, nem keresett senki bennünket.

- Akkor hát - mondta útitársam - induljunk máris azokhoz a téglaégetőkhöz, Summerson kisasszony, sietve. Ott magára szeretném bízni a kérdezősködést jórészt, ha lesz olyan szíves, és vállalja. Minél természetesebb hangot ütünk meg, annál jobb; és a legtermészetesebb hang a maga hangja, kisasszonykám.

El is indultunk nyomban. Ahogy megérkeztünk a kunyhóhoz, mivel az ajtaja félig nyitva volt, benyitottam.

Csak hárman voltak odabent. Reggelinél ültek, a kisgyerek a sarokban aludt az ágyon. Jenny hiányzott közülük, a halott csecsemő anyja. A másik asszony rögtön felállt, amint meglátott, a férfiak is mogorván felém biccentettek egyet, ámbár szótlanul és haragos képpel ültek a helyükön, mint rendesen. Ahogy Mr. Bucket is belépett a nyomomban, összenéztek.

Megkérdeztem természetesen, hogy szabad-e bejönnünk. Liz (csak így ismertem őt) át akarta adni nekem a székét, én azonban egy zsámolyra telepedtem le a tűzhely mellett, Mr. Bucket pedig leült az ágy szélére.

- Liz - mondtam -, egész éjszaka utaztam, hóban-fagyban, mert egy hölgy után szeretnék tudakozódni...

- Aki itt járt, tudja - vágott közbe Mr. Bucket, higgadt és barátságos arccal fordulva mindhármuk felé. - Arról a hölgyről beszél a kisasszony. Aki tegnap este itt járt, tudják, arról a hölgyről.

- És ki mondta ezt magának, hogy egyáltalán járt itt valaki? - kérdezte Jenny ura, aki abbahagyta a falatozást a kérdésemre, s most a detektívet méregette a tekintetével.

- Egy Jackson Mihály nevű ember - vágta rá Mr. Bucket habozás nélkül -, aki kék bársony munkásruhát viselt, dupla soros gyöngyház gombokkal.

- Az is inkább törődhetne a maga dolgával, az a tudom is én, kicsoda - morogta a férfi.

- Azt hiszem, munka nélkül van éppen - mentegetődzött Mr. Bucket Jackson Mihály nevében -, így aztán ráér beszélgetni.

Az asszony nem ült le a székére, hanem a törött támláját markolászta, és zavartan álldogált felém fordulva.

- Nagyon szeretnék beszélni Jennyvel - mondtam -, mert tudom biztosan, hogy elmondana nekem mindent, amit csak tud, arról a hölgyről, akit okvetlenül utol kell érnem, aki miatt nagyon-nagyon nyugtalan vagyok, el sem tudják képzelni, mennyire. Sokára jön meg Jenny? Hová ment?

Az asszony nagyon szeretett volna válaszolni, a férfi azonban egy káromkodás kíséretében megrúgta a lábát ormótlan csizmájával. A másik férfi lassan felém fordította bozontos fejét.

- Nem nagyon szeretem, ha úrinépek járnak a nyakamra a saját házamban, mint ahogyan már mondtam egyszer, s azt hiszem, a kisasszony is hallotta. Én békében hagyom az ő házukat, hát igazán furcsa, hogy ők nem tudják békén hagyni az enyémet. Tudom, lenne nagy haddelhadd, ha én menegetnék hozzájuk vendégségbe. Azonban hát, nekem nem annyira a kisasszony ellen van panaszom, mint inkább mások ellen, s hajlandó vagyok felelni a kérdésére udvariasságból, ámbár ki kell jelentenem, hogy sem zaklatni, sem faggatni nem hagyom magam. Sokára jön-e meg Jenny? Sokára. Hogy hová ment? Londonba ment.

- Tegnap este ment el? - kérdeztem.

- Hogy tegnap este ment-e el? Hát tegnap este ment el! - felelte egy durcás, dacos fejmozdulattal.

- De itthon volt még, amikor az a hölgy jött? És mit mondott neki az a hölgy? És hová ment az a hölgy? Kérem szépen, könyörgök, legyenek szívesek, mondják meg nekem - mondtam -, mert nagy bajban vagyok, és meg kell tudnom.

- Ha az uram beszélni hagyna, hiszen senkinek sem ártok vele, egy szót se mondok én olyat... - kezdte az asszony félénken.

- Az urad - mondta a férje egy lassú és nyomatékos káromkodás kíséretében - kitekeri a nyakadat, ha beleütöd az orrodat olyasmibe, ami nem rád tartozik.

Újabb szünet után a távollevő asszony férje ismét felém fordult, és a szokott mogorva kényszeredettségével így válaszolt:

- Hogy itthon volt-e Jenny, amikor a hölgy jött? Igen, itthon volt, amikor a hölgy jött. Hogy mit mondott neki az a hölgy? Hát jó, elmondom, amit mondott. Azt mondta: "Emlékszik-e még rá, hogy egyszer eljöttem ide, arról a kisasszonyról beszélni magával, aki meglátogatta magukat? Emlékszik-e, hogy milyen szép kis összeget hagytam itt azért a zsebkendőért, ami a kisasszonyé volt?" Hát emlékezett. No és aztán, hogy most otthon van-e a kisasszony? Nem, nem volt otthon a kisasszony. No és, tessék ide hallgatni. A hölgy úton volt, egyes-egyedül, akármilyen furcsának is találtuk ezt, s kérdezte, hogy megpihenhet-e ott, ahol a kisasszony ül, vagy egy órára. Megpihenhet, mondtuk. Így is történt. Aztán elment... lehetett negyed tizenkettő után öt perccel, de lehetett negyed egy után is öt perccel, tudom is én, nincs nekünk zsebóránk, de még csak falióránk se, hogy tudjuk az időt. Hogy hová ment? Nem tudom, hogy hová ment. Ő ment jobbra, Jenny meg ment balra; az egyikük ment egyenesen Londonba, a másik egyenesen ellenkező irányba. Ennyi volt az egész.

- Nem sírt az a hölgy? - kérdeztem.

- Ördögöt sírt - felelte Jenny ura. - Pocsék állapotban volt a cipője is, pocsék állapotban volt a ruhája is, de nem sírt az... én legalábbis nem láttam.

- És amikor elindult innét... - akartam tovább kérdezni, de Jenny ura türelmetlenül félbeszakított:

- Amikor elindult innét, egyenesen nekivágott az északi országútnak. Kérdezze meg az embereket az országútnál, ha nem hisz nekem a kisasszony, akkor megtudhatja, hogy így volt-e. Ezzel be is fejeztük. Ennyi volt az egész.

Mr. Bucketre pillantottam, s látván, hogy ő már fel is állt, és indulni készül, megköszöntem nekik, amit elmondtak, és elbúcsúztam tőlük.

- Nohát, Summerson kisasszony - szólt Mr. Bucket, ahogy távoztunk onnét -, náluk van lady Dedlock órája. Ez az egy biztos.

- Látta? - kiáltottam fel.

- Annyi, mintha láttam volna - felelte. - Máskülönben miért beszélt volna az az ember "negyed tizenkettő múlt öt perccel"-ről meg "negyed egy múlt öt perccel"-ről, meg hogy neki nincs zsebórája, s nem tudhatja az időt? Öt perccel! Nem szokták ők ilyen finoman felaprózni az időt. Legfeljebb ha félórákban számolnak máskülönben. No, tetszik látni, vagy odaadta őladysége az óráját, vagy elvették tőle. Azt hiszem inkább, hogy odaadta. De vajon miért adta oda? Vajon mit kapott érte?

Néhányszor elismételte ezt a kérdést, miközben sietősen lépegettünk, mintha a különböző lehetséges feleleteket latolgatná magában, amelyek eszébe jutottak.

- Lehetséges - mondta Mr. Bucket -, lehetséges, hogy őladysége felküldte őt Londonba, hogy egy üzenetet vigyen magának, Summerson kisasszony, s lehetséges, hogy az ura azért kapta az órát, hogy elengedje őt. Nem elég tiszta így ez a megoldás, nem tetszik nekem eléggé, de ez is elképzelhető.

Még egyszer beszóltunk mihozzánk, mert egy sietős kis üzenetet akartam küldetni gyámapámnak, aztán sürgősen visszamentünk oda, ahol a kocsit hagytuk. Már fogták is be a lovakat, ahogy megláttak bennünket közeledni, s néhány perc múlva újra az országúton jártunk.

Virradatkor megint esni kezdett a hó, és most már erősen havazott. Sötét nap volt, a levegő elnehezedett, és a sűrű hóesésben alig láttunk az orrunknál tovább. Noha kemény hideg volt, a hó csak félig fagyott meg, és olyan zajjal csikorgott a lovak patái alatt, mintha kagylókkal borított tengerparton kocsiztunk volna, s ahol megtörték, csúszós sárrá olvadt. A lovaink néha mérföldes útszakaszokon keresztül botladoztak, meg-megcsúsztak, úgyhogy kénytelenek voltunk időnként megállni és pihentetni őket. Az egyik háromszor is elesett útközben, és úgy remegett, olyan ideges lett, hogy a kocsisnak végül is le kellett szállnia a nyergesről, és a zablájánál fogva kellett vezetnie.

Nem tudtam se enni, se aludni, s olyan nyugtalanná tett ez a sok késlekedés és lassúság, amivel haladtunk, hogy az az ostoba kívánságom támadt, hogy leszállok, és gyalog megyek. De aztán mégis engedtem Mr. Bucket józanabb eszének, és a helyemen maradtam. Őbenne egész idő alatt tartotta a lelket, hogy bizonyos örömét lelte a vállalt feladatában, szerette a munkáját; leugrott minden háznál, ahol elhaladtunk; régi jó ismerősként szólítgatott meg vadidegeneket, akikkel még soha életében nem találkozott; beszaladt melegedni minden konyhába, ahol füstöt látott; leült beszélgetni, inni, parolázni minden csapszékbe, minden ivóba, barátkozott minden szekeressel, kováccsal, kerékgyártóval, minden vámőrrel; mégsem volt soha az az érzésem, hogy vesztegeti az időt, s mindig elkomolyodva, figyelő arccal ült vissza a bakra, és hivatalos hangon szólt oda a kocsisnak: "Indulás, komám!"

Mikor legközelebb lovakat váltottunk, visszafelé jövet az istállóudvarból odalépett hozzám, havasan, lucskosan, térdig gázolva, taposva, csoszogva a hóban-sárban, mint Saint Albans óta már annyiszor, és beszólt a kocsiba az ajtó mellől:

- Ne csüggedjen, Summerson kisasszony. Egészen biztos, hogy elhaladt erre. Most már pontosan tudjuk, hogy milyen volt a ruhája, s láttak egy ilyen öltözetű nőt erre menni.

- Még mindig gyalog?

- Még mindig gyalog. Azt hiszem, oda igyekszik, ahol az az úr lakik, akit a kisasszony említett, ámbár az nem nagyon egyezik nekem, hogy az az úr aránylag közel lakik Sir Leicester Dedlock báró úr birtokához.

- Én olyan keveset tudok róluk - mondtam. - Lehet, hogy valaki más is lakik errefelé, akiről én nem is hallottam.

- Igaz, kétségtelen. Hanem arra az egyre kérem, ne fakadjon sírva, drágám, ne eméssze magát, hacsak lehet, mert az semmire sem jó... Indulás, komám!

A hó és a dara egész nap hullott, szakadatlanul. A sűrű köd már kora reggel leszállt, és egy percre sem ritkult, nem akart fölszakadni. Még ilyen utakat életemben nem láttam. Sokszor attól féltem, hogy eltévedtünk, és már régen a szántóföldeken járunk, vagy ráhajtottunk a lápra. Ha arra gondoltam, mióta vagyunk már úton, teljesen határozatlan és nagyon hosszú időnek tűnt fel előttem, és az a furcsa érzésem volt, hogy ezek a kétségbeesett aggodalmaim azelőtt is mindig, örök életemben gyötörtek.

Ahogy haladt velünk az idő, s haladtunk mi is, lassan az a rossz sejtelmem kezdett támadni, hogy útitársam elvesztette az önbizalmát, elcsüggedt. Az emberekkel szemben ugyanúgy viselkedett, mint eddig, de egyre komolyabb arccal ült vissza mindig a bakra. Láttam, hogy milyen gondterhelten simogatja mutatóujjával a szája szélét szünet nélkül, az egyik hosszú és fáradságos útszakaszunkon végig.

Végre aztán, amikor lovakat váltottunk, közölte velem, hogy most már furcsállja a dolgot, mert olyan régen elvesztettük a nyomát annak az ismert öltözetű hölgynek. Semmit sem jelent, magyarázta, ha időnként eltűnik a nyom egy időre, aztán megint felbukkan valahol odébb, de ezúttal egészen megfoghatatlanul tűnt el előlünk, s azóta sem akadtunk még rá.

A legközelebbi állomásunkon azonban ugyanúgy jártunk, mint az előzőn, nem tudtunk meg semmi újat. Egy tágas, nagy vendégfogadó állt itt egymagában, egyedülálló, de barátságos, erős, hatalmas épület volt; már be is hajtottunk a széles kapubejárata alatt, mielőtt még magamhoz térhettem volna, s a kocsiajtómhoz odalépett a fogadósné a szép lányaival, és arra kért, szálljak ki, s pihenjek meg egy kicsit, amíg a lovakat kifogják-befogják, úgyhogy illetlenségnek éreztem volna visszautasítani. Felvezettek az emeletre egy fűtött szobába, és magamra hagytak.

Sarokszoba volt, emlékszem, két irányba néző ablakokkal az egyik oldalról az istállókra és a kocsiszínekre láttam, s az udvarra, amely egy mellékútra nyílt. Az udvaron a lovászlegények a fáradt, lucskos lovainkat fogták ki a sáros kocsiból, a hátsó kapu fölött a nehéz cégtáblát himbálgatta a szél, s végig lehetett látni a mellékúton, a másik oldalról pedig egy fenyveserdőre nézett az ablakom. A sűrű, fekete fenyőfák ágait lehúzta a hó, s nagy foszlányokban hullott róluk zajtalanul. Odakint már készülődött az este, s a sivár alkonyat még kietlenebbnek látszott az ablaktáblán tükröződő kandallótűz vidám lobogása mellett. Kinéztem a hóba, az egyenes fenyőtörzsek közé, követtem szememmel az olvadás útját a fehér felszínen, amerre besüppesztette és elhalványította az aláaknázott hótakarót.

Rémülten láttam egyszer csak, hogy mindnyájan ott állnak körülöttem. Eszembe jutott, hogy mielőtt elájultam volna, keményen küzdöttem ellene. Egy széles pamlagra fektettek le, párnák közé, a kandalló mellett, s a kedves, bájos fogadósné azt mondta nekem, hogy ma éjszaka már nem szabad továbbutaznom, hanem ágyba kell feküdnöm. De olyan remegés fogott el attól való félelmemben, hogy itt tartanak, hogy az asszony hamarosan visszavonta, amit mondott, és kiegyeztünk egy félórás pihenőben.

Jószívű, aranyos teremtés volt, ő is meg a három szép lánya is, akik mindnyájan körülöttem serénykedtek. Hoztak nekem forró levest és sült csirkét, Mr. Bucket pedig valahol másutt szárítgatta a ruháját, és vacsorázott; de nem bírtam enni, hiába állítottak oda a tűz mellé egy csinos kis kerek asztalkát megterítve, pedig igazán nem akartam elrontani a kedvüket. Végül mégis le tudtam nyelni egy kis pirított kenyeret és egy kis forralt bort, ami csakugyan nagyon jólesett.

Percnyi pontossággal, ahogy letelt a félóra, a kocsi zörögve beállt a kapu alá, és a fogadósék lekísértek. Átmelegedtem közben, jó erőre kaptam, megnyugtattak a kedveskedésükkel. A tűzfénytől és a lámpáktól világos ablakok, amelyek olyan barátságosan néztek utánunk a hideg éjszakába, hamarosan eltűntek a szemünk elől, és mi megint a lucskos havat dagasztottuk, gázoltuk tovább. Keserves kínlódással haladtak a lovaink, a tönkrement utak azonban nem voltak rosszabbak, mint eddig, és a következő állomás csak kilencmérföldnyire esett. Ahogy megálltunk lovat váltani, szorongó nyugtalansággal pillantottam Mr. Bucketre, de már láttam is az arcán, hogy nem hallott semmi újat, mert még jobban elkomolyodva nézte a lovászokat. Visszadőltem az ülésemen, s jóformán még abban a másodpercben behajolt hozzám, magasra emelt lámpásával, izgatottan és teljesen megváltozva, Mr. Bucket.

Mi történt? - kérdeztem felrezzenve. - Itt van? Megtalálta?

- Nem, nem. Ne áltassa magát, drágám, ilyesmivel. Senki sincs itt. De most már tudom!

A szemöldöke, a haja tele volt hópelyhekkel, a ruháját is vastagon belepte a hó.

- Hát Summerson kisasszony - mondta, mutatóujjával a kocsi bőrözését ütögetve -, ne érezze most csalódásnak, amit tenni készülök. Ismer engem, ugye? Bucket felügyelő a nevem, és megbízhat bennem. Hosszú utat tettünk meg, mindegy, ne is törődjön vele... Hé, négy lovat fogjanak be, az előző állomásra visszük őket vissza! Gyorsan!

Az udvaron mozgás támadt, és az istállóból kiszaladt egy ember, hogy megkérdezze, hogyan értette. Oda-e vagy vissza?

- Vissza, mondtam már! Vissza! Nem ért a szóból? Vissza!

- Vissza? - kérdeztem csodálkozva. - Vissza London felé? Hát visszamegyünk?

- Visszamegyünk, Summerson kisasszony - felelte. - Egyenesen vissza, mint a nyíl. Ismer engem, ugye? Ne féljen semmitől. A másikat fogom követni, hogy a fészkes fene...!

- A másikat? - kérdeztem. - Kicsodát?

- Jennynek nevezte, úgy hiszem. Őt fogom követni... Hamar azt a négy lovat, egy ezüstpénzt kaptok fejenként. Ne aludjatok ott, hé!

- Csak nem hagyja cserben azt, akit keresünk...!

- Nem hagyom cserben, drágám! De a másikat fogom követni... Mozogjatok már ezekkel a lovakkal. Menjen előre egy ember lóháton az előző állomásra, és küldessen onnét is valakit a következő állomásra, hogy mindenütt várjanak bennünket négy pihent lóval, végig Londonig, mindenütt... Ne féljen semmit, kisasszonykám!

A parancsaival és ahogy fel-alá rohangált, siettetve az embereket, általános izgalmat és felfordulást okozott a postaállomáson, ami majdnem olyan ijesztő volt számomra, mint ez a hirtelen visszafordulás. De aztán a legnagyobb zűrzavar kellős közepén egy lovas elvágtatott, hogy megrendelje a négyes váltásainkat, és egykettőre befogták a lovainkat.

A Dedlock-palota, ahogyan rangjához illik, még mindig közönyösen nézi a kietlenül nagyszabású utcát, ahol egész nap szakadatlanul szitál a hó a járókelőkre. Bent, a nagy virágházban pirospozsgás arcok fordulnak el a kinti zimankós világtól a kandallótűz felé, mint furcsa, délszaki növények. Ki van adva a rendelkezés, hogy milady lement Lincolnshire-be, de minden percben várják a visszajövetelét.

Sir Leicester ágyban fekszik, s noha tud már beszélni egy kicsit, de nagy nehézségek árán s alig érthetően. Az orvosok csöndet, pihenést, teljes nyugalmat rendeltek, és adtak neki valamilyen ópiumos fájadalomcsillapító szert, mert a régi ellensége komiszul gyötri. Aludni sem képes, ámbár néha úgy tűnik, mintha elszunnyadna, tompa és éber félálomba merülne. Mikor meghallotta, hogy milyen irgalmatlan idő van odakint, az ágyát közelebb viteti az ablakhoz, és a fejpárnáit úgy igazíttatta, hogy láthassa a hófúvást és havas esőt. Nézi is aztán reggeltől estig, az egész téli napon át.

A házban csak suttogás folyik, de Sir Leicester keze a legkisebb neszre a ceruzája után nyúl. Az öreg házvezetőnő, aki mellette ül, előre tudja, hogy mit akar leírni, és halkan odahajol hozzá:

- Nem, nem jött még vissza a detektív, Sir Leicester. Késő este indult csak tegnap. Még nem sok ideje, hogy elment.

Sir Leicester visszahúzza a kezét, és tovább nézi a havazást, míg végül aztán a sok nézéstől olyan sűrűn és sebesen kezd zuhogni előtte, hogy kénytelen egy percre behunyni a szemét, mert szédülés fogja el.

Már akkor elkezdte nézni a hóesést, amikor kivilágosodott. Még dél sincs, amikor elhatározza, hogy ideje előkészíteni milady számára a lakosztályát. Nagyon hideg, nedves az idő. Fűtsenek be jól milady szobáiba. Mondja meg nekik, hogy várjuk miladyt. Járjon utána mindennek, kérem. Ezeket az utasításokat írja fel a táblájára, és Mrs. Rouncewell fájó szívvel engedelmeskedik.

- Mert attól félek, György - mondja az öreg hölgy a fiának, aki odalent várakozik, hogy együtt lehessen az anyjával, ha az ráér néha-néha -, attól félek, drágám, hogy milady soha többé nem teszi be ide a lábát, ebbe a házba.

- Ez nagyon rossz előérzet, édesanyám.

- Se Chesney Woldba, soha többé, fiam.

- Az még rosszabb lenne. De hát miért, édesanyám?

- Amikor tegnap beszéltem miladyvel, György, úgy nézett ki... és úgy nézett rám is, mintha máris a nyakára hágtak volna azok a lépések a Kísértet útján!

- Ugyan, ugyan! Csak ijesztgeti magát, anyám, ezekkel a régi kísértethistóriákkal.

- Nem, fiam, nem, nem. Nem, drágám. Hatvan esztendeje lesz már, hogy a családnál vagyok, és azelőtt soha életemben nem féltem tőle egy szikrát sem. De megtört a jég, drágám, vége, vége lesz az ősrégi, nagy Dedlock családnak.

- Remélem, hogy nem, édesanyám.

- Ó, édes fiam, hiszen én is remélem - feleli az öreg hölgy, a fejét csóválgatva és leeresztve az összekulcsolt kezét. - De ha mégis valóra válnak a félelmeim, és meg kell majd mondani Sir Leicesternek, ki fogja megmondani neki?

- Ezek itt milady szobái?

- Igen, ez volt a lakosztálya, így hagyta, amikor elment.

- Ejnye, ejnye - mondja a huszár, miután körülnézett, lehalkítva a hangját. - Most már kezdem érteni, hogy miért jutnak eszébe ilyen gondolatok, édesanyám. Rettenetes nézni az ilyen szobákat, szörnyű hangulatuk támad, ha ilyen szépen be vannak rendezve valakinek a számára, és az a valaki, akiről az ember már megszokta, hogy mindig bennük legyen, most bajban van, és az isten tudja, hol jár.

György alighanem eltalálta az igazságot. Miként minden elválás előreveti a legvégső nagy elválás árnyékát, ugyanúgy az üres szobák is, az ismerős lakójuk meghitt jelenlététől megfosztott szobák is mindig arról beszélnek bánatos némaságukkal, hogy egyszer majd ilyen lesz a te szobád is, az én szobám is. Milady díszes lakosztálya kietlenné és sivárrá vált így elhagyatva; s hiába rakják a cselédek szakadatlanul a tüzeket, hiába tolják be a karosszékeket és a pamlagokat a meleg üveg kályhaellenzők közé, melyek áteresztik a tűz fényét, hogy a rőt lobogás bevilágít a legtávolabbi sarkokba is, hiába - nehéz, sötét felhő ül a szobák felett, és ezt semmiféle fény el nem oszlathatja.

Az öreg házvezetőnő és a fia megvárják, amíg a cselédek elvégzik a feladatukat, aztán Mrs. Rouncewell felmegy az emeletre. Sir Leicestert reggel kézbe vette a komornyikja, és sikerült is elfogadható állapotba hoznia, amennyire csak a körülmények megengedték. Feltámasztotta kispárnákkal, ősz haját megfésülte, az ágyneműjét csinosan megigazgatta, őt magát pedig belebújtatta egy udvarképes házikabátba. A szemüvege és a zsebórája ott van mellette a keze ügyében. Annyival biztatóbbnak látszik most az állapota, hogy Mrs. Rouncewell elmondja neki végre az ő nagy újságját - hogy megtalálta elveszett fiát, hazajött.

- György? Hazajött György, a fia, Mrs. Rouncewell?

Az öreg házvezetőnő törülgeti a szemét.

- Hála legyen a jóistennek, haza, Sir Leicester.

Talán új reménykedést önt belé egy elveszettnek a megkerülése, egy réges-régen világgá ment embernek a hazatérése? Hasztalanul kérlelik, hogy ne erőltesse a beszédet; elhatározta, és beszél is - zavaros, lármás, vastag hangon, de már érthetően.

- Miért nem mondta ezt nekem, Mrs. Rouncewell?

- Csak tegnap történt, s én nem tudtam, elég jól érzi-e magát ahhoz, Sir Leicester, hogy ilyenekről beszélhessek.

- Hol van a fia, Mrs. Rouncewell, hol van György?

Mrs. Rouncewell kénytelen bevallani, hogy itt a házban.

- Jöjjön fel a szobámba. Jöjjön fel azonnal.

Sir Leicester, amennyire mozogni képes, megigazítja magát egy kicsit a fogadására. Aztán megint nézi a hóesést, és megint fülel, várja a visszatérő lépteket. Az utcát odalent bőven felhintették szalmával, hogy tompítsák a kocsizörgéseket, és megtörténhet esetleg, hogy nem hallja meg milady érkezését.

Így fekszik az ágyában, amikor a házvezetőnő visszaérkezik a huszár fiával együtt. György úr csöndesen odalépdel az ágyhoz, meghajtja magát, kihúzza a mellét, és megáll elvörösödött arccal, a lelke mélyéből szégyenkezve.

- Atyaisten, hát csakugyan Rouncewell György! - kiált fel Sir Leicester. - Emlékszik még rám, György?

- Igazán nagyon gyenge emlékezőtehetségemnek kellene lenni, Sir Leicester, ha nem emlékeznék önre.

- Ha magát nézem, Rouncewell György - mondja Sir Leicester erőlködve -, mintha egy kisfiút látnék Chesney Woldban... nagyon jól emlékszem... nagyon jól.

Nézi a huszárt, amíg el nem futja szemét a könny, aztán megint a havazás felé fordítja a tekintetét.

- Bocsánatot kérek, Sir Leicester - mondja a huszár -, de megengedné nekem, hogy felemeljem kissé? Kényelmesebben feküdne, Sir Leicester, ha megengedné, hogy megigazítsam egy kicsit.

- Hát ha lesz szíves, Rouncewell György... Legyen olyan jó.

A huszár átkarolja és megemeli őt, mint egy kisgyereket, s szépen úgy fekteti, hogy jobban szembe legyen az ablakkal.

- Köszönöm. Magának erős keze van - mondja Sir Leicester -, és mégis olyan finom és szelíd, mint az édesanyjáé. Köszönöm szépen.

Int neki, jelzi, hogy ne menjen el. György ott marad az ágy mellett és csöndesen várja, hogy kérdezzenek tőle valamit.

- Miért akart titokban maradni? - Sir Leicesternek egy kis idejébe telik, amíg kimondja ezt a kérdést.

- Igazán nincs sok dicsekednivalóm magammal, Sir Leicester, és... és arra szerettem volna kérni, Sir Leicester, hogy kegyes engedelmével továbbra is nagyjából titokban tarthassam a kilétemet. Hogy mi okom van erre, azt nem nehéz kitalálni. Bármennyire is eltérhetnek az emberek véleményei a különböző dolgokról, abban az egyben, azt hiszem, általában mindenki egyetért, Sir Leicester, hogy nincsen sok dicsekednivalóm magammal.

- Katona volt - mondja Sir Leicester -, és hűségesen szolgálta a hazáját.

Sir Leicester láthatólag okvetlenül el akar mondani valamit, amit a fejében forgat, még mielőtt visszamerülne a hallgatásba, és megpróbál egy kicsikét feljebb ülni az ágyban.

- Azt akartam még mondani - folytatja aztán Sir Leicester -, azt akartam még mondani, hogy ez a mostani rosszullétem sajnos éppen egybeesett egy kis félreértéssel köztem és milady között. Ezt nem úgy értem, hogy bármi nézeteltérés támadt volna köztünk. Azt óhajtom kijelenteni itt maguk előtt, hogy amennyiben rosszabbra fordulna az állapotom, amennyiben nem gyógyulnék fel többé, vagy abban az esetben, ha sem beszélni, sem írni nem lennék képes többé, ámbár jobbat remélek...

Az öreg házvezetőnő szótlanul sír, a huszár keresztbe tett karral és kissé lehajtott fejjel figyel, tisztelettudóan.

- Azt óhajtom tehát kijelenteni, hogy a Lady Dedlockkal való viszonyom teljesen változatlan. Hogy semmiféle kifogásra nincs okom ellene. Hogy mindig is a legmélységesebb szeretettel voltam eltelve iránta, és hogy ez a szeretetem semmit sem csökkent. Mondják ezt meg neki, és mondják meg mindenkinek. Semmiféle rendelkezésemet vissza nem vonok, amit az ő javára tettem. Semmit vissza nem veszek, amit neki szántam. Képességeimnek teljesen a birtokában vagyok, mint láthatják, s visszavonhatnám, ha ez lenne a szándékom... de semmit vissza nem vonok, amit valaha életemben tettem vagy rendeltem az ő javára.

Sir Leicester kimerült, megerőltette magát, s most visszaejti fejét a párnára, behunyja a szemét - de csak egy percre, aztán megint nézni kezdi a hóesést, és figyelni kezdi a tompa zajokat.

Most kezd lemenni a nap. A köd és az ólmos esővé olvadt hóesés sötétebbre válik, a tűz fénye élénkebben táncol a falon, a szoba bútorain. Odakint nő a homály, az utcákon kigyulladnak sorra a fényes gázlángok. A nagyvilági emberek, akik végighajtottak a felhintett szalmán, és becsöngettek "érdeklődni a beteg iránt", kezdenek hazakocsizni, kezdenek átöltözni, vacsorához ülni.

Most kezd rosszabbul lenni Sir Leicester - szorongás, nyugtalanság fogja el, nagy fájdalmai vannak. Mrs. Rouncewell meggyújt egy gyertyát, de felszólítják, hogy oltsa el, mert még nincs olyan sötét. Pedig elég sötét van már - nem is lesz sötétebb egész éjszaka. Egy kis idő múlva újra megpróbálkozik vele. Nem kell! Oltsa el. Még nincsen olyan sötét, még mindig nincs.

Az öreg házvezetőnő rájön, hogy Sir Leicesternek azért nincs még elég sötét, mert azzal áltatja magát, hogy még nem jár olyan későre az idő.

- Édes jó Sir Leicester, drága gazdám - suttogja szelíden Mrs. Rouncewell -, hadd kérjem arra, hogy ne feküdjön itt ilyen sötétségben, ne virrasszon itt várakozva és számolva a perceket. Engedje meg, hogy behúzzam a függönyöket, hogy meggyújtsam a gyertyákat és hogy egy kicsit barátságosabbá tegyem ezt a szobát. Azért a toronyóra ugyanúgy fogja ütni az időt, Sir Leicester, azért ugyanúgy el fog telni az éjszaka. És ugyanúgy haza fog jönni milady.

- Tudom, Mrs. Rouncewell, de rosszul érzem magam... és olyan régen elment már az a detektív.

- Nem olyan régen, Sir Leicester. Még huszonnégy órája sincs.

- De hát ez nagyon sok idő. Ó, nagyon sok idő!

Az öreg házvezetőnő szótlanul üldögél hát a sötétben; aztán csöndesen járkálni kezd ide-oda - hol a tüzet piszkálgatja, hol az ablakba áll, és néz kifelé az éjszakába. Végül aztán megszólal Sir Leicester, megint összeszedve magát:

- Igaza van, Mrs. Rouncewell, attól nem lesz rosszabb a helyzet, ha be is valljuk magunknak. Későre jár az idő, és még mindig nem jöttek meg. Gyújtsanak világot!

Meggyújtják a gyertyákat, befüggönyzik az ablakokat, és Sir Leicester most már csak a zajokat fülelheti.

Megjön az éjfél, az üres és kopár éjfél. Kocsi már alig jár az utcán, egyéb késői zajok pedig errefelé egyáltalán nincsenek. A cselédség engedélyt kapott a lefekvésre (amit szívesen vesznek, mert a múlt éjszaka végig fent voltak), csak Mrs. Rouncewell és György virrasztanak Sir Leicester szobájában. György félóránként szabályosan átmegy abba a lakosztályba, ahol annyira kell ügyelni a tűzre és a rendre; időnként meghosszabbítja őrjáratát az előcsarnokig, kinéz a kapun, visszamegy, és leadja a jelentést a legrútabb esős, csatakos éjszakáról - a szakadatlanul tartó havas esőről és a fagyos lucsokról, amely bokáig ér még a gyalogjárón is.

A huszárnak, ahogy végigmegy az üres, nagyszabású palotán - valaha, Chesney Woldban nem volt előtte ismeretlen az ilyesmi -, eszébe jutnak régi emlékei. Magasra tartott gyertyával a kinyújtott kezében felmegy a lépcsőkön, bejárja a fontosabb szobákat. Az elmúlt hetek fordulataira gondol, gyorsan váltakozó szerencséjére, aztán a falusi gyerekkorára; az asszonyra gondol, aki ezekből a szobákból tűnt el; a ház ura jár az eszében, meg a rosszat sejtő szavak, hogy: "Ki fogja neki megmondani?" Üres a ház, ahogy újra fölfelé lépeget a nagy főlépcsőn, üres, mint az éjszaka nyomasztó csöndje.

- Minden elő van készítve a szobákban, Rouncewell György?

- Minden, Sir Leicester, a legnagyobb rendben.

- Nincs semmi hír?

A huszár megrázza a fejét.

- Nincs valami levél vagy üzenet, amiről esetleg megfeledkeztek?

De tudja jól, hogy ilyesmiről szó sem lehet, és visszaejti fejét a párnára, meg sem várja a választ.

Hajnali három óra lett, mire a London környéki házak végre felváltották a mezőket, és körülfogtak bennünket épületsorokkal, utcákkal. Sokkal rosszabb, sokkal keservesebb utunk volt, mint amikor nappal mentünk végig ezeken az országutakon, mert mind a havas eső, mind az olvadás szakadatlanul tartott; útitársam erélye és kitartása azonban egy pillanatra sem ernyedt el. Képtelen voltam megérteni a határozottságát és önbizalmát, amivel ezt a visszafelé utazásunkat irányította. Igazán nagyon bíztam benne, azt hiszem, hogy Mr. Bucket helyesen jár el, és hogy biztosan nagyon is megvan rá az oka, ha azt az asszonyt követi; mégis az egész idő alatt gyötörtem magam kérdésekkel, töprengésekkel. Mi lesz a folytatása, ha meg is találjuk, megéri-e, és mivel fogja ez kárpótolni a nagy időveszteségünket?

Egy főutcában álltunk meg, egy bérkocsiállomás előtt. Útitársam kifizette az embereinket, akik olyan sárosak voltak, mintha a kocsival együtt őket is végigvonszolták volna a lovak az országutakon; rövid utasítással elbocsátotta őket, miután engem kisegített a helyemről, és beültetett az egyik bérkocsiba.

- Ejnye, ejnye - mondta közben -, de átázott, drágám!

Én eddig észre sem vettem ezt. A kocsis átszaladt az utca túlsó oldalára, és hozott az istállóból egy ölnyi száraz, tiszta szalmát. Közös erővel szétteregették a kocsiban, körültömtek vele, s nagyon jólesően kezdett melegíteni.

- No most, kisasszonykám - szólt be hozzám Mr. Bucket az ablakon, miután rám csukták az ajtót -, megyünk, lenyomozzuk ezt az asszonyt. Lehet, hogy egy kis időbe fog telni a dolog, de maga ne is törődjön ezzel.

Újra elindult velünk a kocsi. Hogy hová mentünk, fogalmam sem volt, de azt kellett gondolnom, hogy kiválasztottuk London legszűkebb és legcsúfabb sikátorait. Néha-néha kiszélesedett az utca, vagy a többinél nagyobb épület elé értünk, amely jól ki volt világítva. Ilyenkor megálltunk, és Mr. Bucket bement tárgyalni ezekbe az épületekbe, az utazásunk kezdetén meglátogatott hivatalhoz hasonló rendőrhivatalokba. Máskor le-leszállt egy-egy utcasarkon vagy egy-egy árkádos átjáró alatt, és titokzatos jeleket adott a kis lámpásával, amire hasonló jelek válaszoltak innen-onnan a sötétségből, mint megannyi szentjánosbogár, aztán újabb tárgyalásokat, tanácskozásokat tartottak. Apránként kezdett a nyomozásunk szűkebb és áttekinthetőbb területre korlátozódni. Végül aztán az egyik rendőrrel egy elég hosszú beszélgetést folytatott Mr. Bucket, s ahogy befejezte, láttam rajta, hogy felélénkült, és nagyon tettre kész.

- Csak azt akarom mondani, Summerson kisasszony - mondta -, hogy ne ijedjen meg, akárhogyan is forduljanak a dolgok. Nyomában vagyunk annak az asszonynak, és lehet, hogy szükségem lesz a segítségére, mielőtt még magam is tudnám. Nem szívesen kérem ilyesmire, de megtenné nekem, drágám, hogy gyalogoljon egy kicsit?

Nyomban leszálltam persze, és belékaroltam. Ámbár izgatott és zavarodott voltam, ahogy átmentünk az utcán, mégis úgy rémlett, hogy megismerem a környéket.

- Nem Holbornban vagyunk? - kérdeztem.

- De igen - mondta Mr. Bucket. - Ismeri a kerületet? Hát hová igyekszünk most?

- Úgy nézem, a Chancery Lane-re.

- Annak keresztelték el - bólintott Mr. Bucket.

Befordultunk a Lane-re, és ahogy tocsogtunk a latyakos utcán, a toronyórák a fél hatot kezdték ütni. Némán és sietősen szedtük a lábunkat, ahogyan csak tudtuk a csúszós sárban, amikor egy szembejövő köpenyes férfi megállt előttünk, és lelépett a keskeny járdáról, hogy helyet adjon nekem. Ugyanebben a pillanatban egy meglepett felkiáltást hallottam, és valaki az én nevemet mondta, mégpedig Mr. Woodcourt. Rögtön megismertem a hangját, nem tévesztettem volna össze senkiével.

Olyan váratlanul történt az egész, és olyan - nem is tudom, örömmel-e vagy fájdalommal érintett, mintha messze idegen országban hallottam volna meg a hangját.

- Édes jó Summerson kisasszony, hát maga kint jár az utcán ilyen hajnalban és ilyen szörnyű időben?!

Gyámapámtól már hallotta, hogy valami rendkívüli ügyben elhívtak hazulról, és ezt mindjárt meg is mondta, hogy megkíméljen a további magyarázatoktól. Mondtam neki, hogy éppen most érkeztünk meg a kocsival, és megyünk... de ekkor kénytelen voltam Mr. Bucketre pillantani.

- Hát tetszik tudni, Mr. Woodcourt - meghallotta tőlem a nevét -, mi most éppen a következő utcába megyünk. Bucket felügyelő vagyok.

Mr. Woodcourt nem törődve a tiltakozásommal, levetette gyorsan a köpönyegét, és a vállamra kanyarította.

- Nagyon jó ötlet - mondta Mr. Bucket, segédkezve neki - kitűnő ötlet.

- Elkísérhetem magukat? - kérdezte, Mr. Woodcourt, nem tudom, hogy tőlem-e vagy a társamtól.

- Hát hogyne! - kiáltott fel Mr. Bucket, magára véve a kérdést. - Teremtő Atyám! Természetesen!

Egy percig sem tartott ez az egész párbeszéd, s máris közrefogtak, most már köpönyegesen.

- Éppen Richardtól jövök - mondta Mr. Woodcourt. - Nála ültem este tíz óra óta.

- Jaj istenem, hát beteg?

- Nem, nem beteg, igazán, csak nincsen egészen jól. Rosszkedvű és bágyadt volt... tudja, hogy mennyire gyötri magát néha... és Ada értem küldetett, természetesen, s amikor hazaértem, ott találtam az üzenetét, és egyenesen átmentem hozzájuk. Nohát, Richard aztán hamarosan annyira jobban lett, hogy náluk maradtam, amíg néhány órára jóízűen el nem aludt. Remélem, azóta Ada is jóízűen alszik.

Közben egy másik szűk utcácskába kanyarodtunk be.

- Mr. Woodcourt - mondta Mr. Bucket, aki élesen figyelte őt egész idő alatt -, nekünk most dolgunk van itt egy papírkereskedőnél, bizonyos Mr. Snagsbynél. Mi a szösz, ön ismeri őt, ugye? - Olyan gyorsan járt az esze, hogy már észre is vette Mr. Woodcourton, hogy ismeri.

- Igen, ismerem, felületesen. Egyszer már jártam itt nála.

A rendőr, akivel Mr. Bucket utoljára beszélgetett, ott állt a hátunk mögött szótlanul. Csak akkor vettem észre, amikor megjegyeztem, hogy valaki jajgat odabent, és a rendőr közbeszólt:

- Ne tessék megijedni, kisasszony - mondta. - Csak a Snagsbyék cselédje.

- Ugyanis - mondta Mr. Bucket - a lány epileptikus, és csúnya rohamai voltak az éjszaka, tetszik tudni. Nagyon hátráltató körülmény a számomra, mert meg akarok tudni tőle bizonyos dolgokat, úgyhogy okvetlenül magához kell téríteni valamiképpen.

A házból sírás, nyöszörgés hallatszott, halkan, messziről. Mr. Bucket a lámpás kis fénykörével világítva magának az utat, odament a kapuhoz, és bekopogtatott. Másodszori zörgetésére ajtót nyitottak neki, bement, mi pedig kint maradtunk az utcán. De a kis fénykör hamarosan újra megjelent, s vele együtt Mr. Bucket is. Komoly arccal lépett oda hozzánk.

- Jöjjön be, kérem, Summerson kisasszony - mondta -, s üljön le a tűz mellé. Mr. Woodcourt, úgy hallom, hogy ön orvos. Legyen szíves, és nézze meg ezt a lányt, hogy mit lehetne vele csinálni, hogyan lehetne magához téríteni. Van nála egy levél, ami okvetlenül kell nekem. A ládájában nincs, úgyhogy szerintem nála kell lennie valahol, de olyan görcsökben fekszik, hogy hozzá sem lehet nyúlni, ha nem akar neki bajt okozni az ember.

Mind a hárman bementünk a házba. A bejárati folyosón egy rémült, bánatos képű kis ember állt, szürke kabátban; udvarias alaptermészetű és szelíd szavú emberkének látszott.

- Lefelé tessék, Mr. Bucket, erre, kérem - mondta. - Elnézését kérem a kisasszonynak a konyha miatt, nappalinak szoktuk használni hétköznap mindig. Onnét nyílik Guszti szobája, ahol a szegény lélek fekszik, nagyon oda van!

Lementünk mindnyájan a lépcsőn Mr. Snagsby kíséretében, mert ő volt a kis ember, amint csakhamar rájöttem. A felesége, Mrs. Snagsby a konyhában ült a tűz mellett, vörösre gyulladt szemmel és roppant szigorú arccal.

- Édesem - szólt Mr. Snagsby, aki utolsónak lépett be -, függesszük fel, hogy ne sokat cifrázzam a szót, drágám, függesszük fel az ellenségeskedést, csak egy percre legalább, ezen a hosszú-hosszú éjszakán, amíg bemutatom Bucket felügyelő urat, Mr. Woodcourtot és a kisasszonyt.

Az asszony roppant nagy csodálkozással nézett ránk, ami érthető is volt, és különösen engem méregetett nagyon ellenségesen. Mr. Bucket átvette a szót.

- Hát kérem, Mr. Snagsby - mondta -, az lesz a legokosabb, ha Mr. Woodcourttal együtt bemegy szépen a maga Gusztijához...

- Az én Gusztim! Mr. Bucket! - kiáltott fel Mr. Snagsby. - Folytassa csak, folytassa, kérem. Legközelebb már ezt is rám fogják majd.

- És tartja a gyertyát - folytatta Mr. Bucket anélkül, hogy helyesbítette volna a szavát -, vagy tartja a lányt, vagy segédkezik valamiben, amire kérik. Jól tudom, hogy milyen szolgálatkész, milyen emberséges, milyen melegen érző szívű a felebarátai iránt. (Mr. Woodcourt, lenne olyan szíves megnézni azt a lányt; és ha megtalálja nála azt a levelet, legyen olyan jó azonnal ideadni nekem, mihelyst megszerezte!)

Amazok ketten kimentek, Mr. Bucket pedig leültetett a tűzhely mellé a sarokba, lehúzta az átázott cipőimet, odatámasztotta száradni őket a rácshoz, és közben egész idő alatt beszélt.

- Ne érezze magát feszélyezve, kisasszony, egy csöppet sem, hogy Mrs. Snagsby ilyen barátságtalanul fogadja, mert ő egy nagy tévedésben van, csupán ez az oka. És mindjárt ő maga is rá fog jönni erre, és nagyon szégyellni fogja magát, mert máskülönben kifogástalanul helyes gondolkozású hölgy. - Mr. Bucket, ahogy a tűz mellett állt, vizes kalapját, sálkendőjét szorongatva a kezében, most Mrs. Snagsby felé fordult. - Hát legelőször is azt akarom mondani, hogy az egészet maga csinálta.

Mrs. Snagsby előbb megrémült egy kicsit, aztán megenyhült az arckifejezése, s végül dadogva megkérdezte:

- Hogy érti ezt, Mr. Bucket?

- Hogy ezt hogy érti Mr. Bucket? - ismételte a férfi, s láttam az arcán, hogy mialatt beszélt, szakadatlanul azt fülelte, mi van már avval a levéllel. - Megmondom, kérem, megmondom, hogy ezt hogyan értem. Menjen el, asszonyom, a színházba, és nézze meg az Othellót. Magának való színdarab.

Mrs. Snagsby engedelmesen megkérdezte, hogy miért.

- Miért? - mondta Mr. Bucket. - Mert maga is oda fog jutni, ha nem vigyáz magára. A kutyafáját neki, hiszen most is, mialatt itt beszélek, nagyon jól tudom, hogy mi jár az eszében, még evvel a kisasszonnyal kapcsolatban is, itt ni. És mi történt az este? Az este megjelent itt valaki, megjelent itt nagyon nyomorult állapotban valaki, és maga meglátta őt, asszonyom, hogy a cselédjükkel beszélget, s odaad a lánynak egy írást, egy írást, amiért nem sajnálnék száz fontot. Mit csinál ön erre? Elbújik, meglesi őket, aztán ráront arra a lányra, holott nagyon jól tudja, milyen betegségben szenved, és milyen kicsiség is képes kiváltani szegényből a rohamait, ráront, kérem, olyan váratlanul és olyan dühösen, hogy aztán, Teremtőm, Atyám! - a lány persze oda van, és nem lehet magához téríteni, amikor egy emberélet múlhat a szaván!

Nem tréfált, komolyan beszélt; a szoba egyszerre forogni kezdett velem. De mindjárt meg is állt. Mr. Woodcourt lépett be, kezébe nyomott Mr. Bucketnek egy papírlapot, és megint kiment.

- Nos, Mrs. Snagsby - szólt Mr. Bucket, miután gyorsan egy pillantást vetett a papírra -, az egyetlen dolog, amivel jóváteheti még, ha most magunkra hagy bennünket, hogy négyszemközt beszélhessek a kisasszonnyal. És ha tud valahogyan segíteni annak az úrnak itt a szomszéd szobában, vagy ha ki tud találni valamit, amivel hamarabb életre lehet kelteni azt a lányt, hát rajta, csinálja gyorsan, szaporán!

Az asszony már kint is volt, Mr. Bucket pedig becsukta utána az ajtót.

- Hát elég erősnek érzi magát, drágám, bízik magában? - fordult hozzám.

- Tökéletesen - feleltem.

- Kinek az írása ez?

Anyám írása volt. Ceruzával írták, egy gyűrött, szakadozott átázott papírdarabra - esetlenül volt összehajtogatva levélnek, és nekem volt címezve, gyámapám házához.

- Ismeri az írást - mondta a detektív -, s ha elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy felolvassa nekem, hát akkor olvassa, kérem! De ügyeljen benne minden szóra!

Más-más időben írt több részből állt. A következőket olvastam:

- "Két okból jöttem el ide a kunyhóba. Először is azért, hogy még egyszer láthassam az egyetlenemet, ha lehetséges, csak hogy láthassam, nem azért, hogy beszéljek vele. A másik célom az volt, hogy kijátszhassam az üldözést, és eltűnhessek. Ne kárhoztasd ezt az asszonyt. Csak azért segített nekem, mert a lelkére beszéltem, hogy ez az én egyetlenemnek az érdekében történik. Emlékszel, neki meghalt a kisgyereke. A férfiak beleegyezését megfizettem, de az asszony önként volt a segítségemre."

- "Jöttem ide." Ezt akkor írta - mondta a detektív -, amikor ott megpihent. Ez igazolja az én feltevésemet. Igazam volt.

A következő rész később íródott:

- "Nagy távolságokat bejártam már, sok órája kóborlók, és tudom, hogy nemsokára meg kell halnom. Nincs semmi más célom, mint meghalni. Amikor elindultam, rosszabb szándékom volt, de megmenekedtem tőle, hogy még evvel a bűnnel is tetézzem a többi vétkemet. A fagy, a víz és a kimerültség elég lesz ahhoz, hogy holtan találjanak majd rám, de nem ezek miatt halok meg, ámbár ezektől szenvedek. Így kellett történnie, hogy egyszerre omoljon össze minden körülöttem és bennem, és hogy a rettegés és a lelkifurdalás öljön meg."

- Bátorság, bátorság - mondta Mr. Bucket. - Már csak néhány szó van hátra.

Ezek megint későbben íródtak - úgy látszik, majdnem egészen sötétben már.

- "Mindent elkövettem, hogy ne találjanak rám. Hamar elfelejtenek majd, és így nem kell majd őneki annyira szégyenkeznie miattam. Nincs nálam semmi, amiről felismerhetnének. Ettől az írástól is megválok most. Sokat gondoltam arra a helyre, ahol elnyugszom majd, ha el tudok jutni odáig. Isten veled. Bocsáss meg."

Mr. Bucket, a karjával támogatva szelíden, leültetett egy székre.

- Ne csüggedjen el! Ne tartson komisznak, drágám, hogyha arra kérem, húzza fel a cipőjét, mihelyt úgy érzi, hogy képes rá, és legyen útra készen.

Megtettem, amire kért. Mindnyájan el voltak foglalva a szegény lánnyal, hallottam Mr. Woodcourt hangját, aki a többieket irányítgatta, és beszélt a lányhoz. Végre aztán bejött hozzám Mr. Buckettel együtt, és arra kért, próbáljak én beszélni vele. Most már biztos, hogy tud felelni a kérdésekre, ha nyugtató hangon szólnak hozzá, és nem ijesztik meg. A kérdések pedig, mondta Mr. Bucket, a következők: hogyan jutott ehhez a levélhez, mi történt közte és a levél átadója között, és hová ment az a valaki, akitől a levelet kapta? Igyekeztem, amennyire csak tudtam, összeszedni a gondolataimat, és átmentem velük a másik szobába.

A szegény lány a földön ült, ahová lefektették. A többiek körülállták, de egy kis levegőt hagytak neki azért. Nem volt szép lány, gyengének, betegesnek látszott, de az arca bánatos és jóindulatú, kedves arc volt, noha még kissé zavarodottan nézett. Letérdeltem melléje a földre, és a vállamra vontam szegénynek a fejét, mire ő átkarolta a nyakamat, és sírva fakadt.

- Szegénykém, szegénykém - mondtam, a homlokához szorítva az arcom, mert csakugyan magam is sírtam és reszkettem -, kegyetlenségnek látszik, hogy most így nyaggatjuk, de annyi minden függ attól a levéltől, higgye el, hogy egy óra alatt se tudnám elmondani magának.

Azt kezdte mondogatni megható hangon, hogy ő nem akart semmi rosszat - nem akart semmi rosszat, tessék elhinni, Mrs. Snagsby!

- Tudjuk mi azt jól mindnyájan - mondtam -, de mondja el, könyörgök, hogy miként jutott hozzá.

- Elmondom, drága kisasszony, elmondom úgy, ahogy történt. Elmondom a színtiszta igazságot, Mrs. Snagsby, kérem.

- Elhiszem, elhiszem - mondtam. - Hát hogyan történt?

- Elküldtek valamiért az este, tetszik tudni, drága kisasszony... már egészen sötét volt, későre járt... és amikor visszaérkeztem, egy sáros, csuromvizes szegény asszony állt itt a ház előtt, és nézegette a kaput. Mikor látta, hogy be akarok jönni, utánam szólt, visszahívott, és megkérdezte, hogy itt lakom-e. Mondtam, hogy itt. Erre aztán azt mondta, hogy nem nagyon ismerős errefelé, és eltévedt; keres valamilyen helyeket, de nem tud odatalálni... Jaj istenem, mit csináljak? Nem hiszi el nekem! Nem mondott nekem semmi rosszat, és én se mondtam neki semmi rosszat, igazán, Mrs. Snagsby, tessék elhinni!

Meg kellett nyugtatni őt az asszonyának, amit Mrs. Snagsby, bevallom, töredelmes bűnbánattal meg is tett, s csak azután tudtuk folytatni a beszélgetést.

- Szóval nem tudott odatalálni? - mondtam.

- Nem tudott! - kiáltotta a lány a fejét rázva. - Nem! Nem bírt odatalálni. És olyan gyenge, olyan törődött, olyan nyomorúságos volt... Azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy merre van a temető. Melyik temető? - kérdeztem. A szegények temetője, mondta. Az a szegénytemető, amely nincs messze innét, és ahová egy bolthajtás vezet, meg egy kőlépcső, és vasrácsos kapuja van.

A lány arcát néztem, és szelíden biztatgattam, hogy folytassa, amikor észrevettem, hogy Mr. Bucket pillantása megváltozott, riadttá vált.

- Jaj istenem, jaj istenem! - kiáltotta a lány, hátrasimítva a haját. - Mit csináljak, mit csináljak? Azt a temetőt kérdezte, ahová azt az embert eltemették, aki altatószereket vett be... akiről mesélt nekünk Mr. Snagsby, mikor hazajött... Szóval azt kérdezte tőlem, el tudnám-e magyarázni neki az utat oda. Mondtam, hogy el, és el is magyaráztam. És ő csak nézett rám, nézett rám, olyan szemmel, mintha vak lenne, és folyton tántorgott hátrafelé. Aztán előszedte ezt a levelet, megmutatta, és hogy átvenném-e tőle, és elküldetném-e úgy, hogy a küldöncöt majd ott kifizetik a háznál? Jól van, mondtam, megteszem, ha nincs benne semmi rossz, s ő azt felelte, hogy nincs... nincs benne semmi rossz. Elvettem hát tőle, mire elbúcsúzott, isten áldjon meg engem, és elment.

- Elment? És...?

- Igen! - kiáltotta a lány, kitalálva a kérdésemet előre. - Igen, arrafelé ment, amerre megmutattam neki az utat!

Mr. Woodcourt finoman átvette tőlem a lányt. Mr. Bucket rám adta a köpönyeget, s már kint is voltunk az utcán. Mr. Woodcourt habozni látszott, én azonban így szóltam hozzá:

- Ne hagyjon itt most!

- Jobb lesz - tette hozzá Mr. Bucket is -, jobb lesz, ha velünk jön, Mr. Woodcourt, szükség lehet magára, ne lopjuk az időt!

Erről az útról a legzavarosabb emlékeim vannak. Annyira vissza tudok emlékezni, hogy se nappal nem volt még, se éjszaka nem volt már - éppen hajnalodon, de a lámpák égtek még az utcán; a havas eső még mindig hullott, bokáig járt benne mindenütt az ember. Emlékszem a víztől csöpögő tetőpárkányokra, a feketedő jég- és hóbuckákra és a kerület szűk sikátoraira, amelyeken végighaladtunk. A házak falán a foltok ijesztő emberi alakokat öltöttek; hatalmas zsilipek nyíltak és csukódtak a fejemben vagy a fejem fölött a levegőben; a nem létező dolgok megfoghatóbbnak látszottak a valóságosaknál.

Végre ott álltunk egy sötét és nyomorúságos fedett átjáró alatt, egy árva lámpa világított a végében, a vasrácsos kapu fölött, a virradat bágyadtan igyekezett behatolni ide. A kapu zárva volt. Mögötte látszott a szörnyű temetőkert. Ámbár az éjszakai sötétség csak lassan, vonakodva oszlott szét benne, halványan ki tudtam venni néhány gyalázatos állapotban levő sírhalmot és fejfát, sírkövet, benyomorítva szurtos házfalak közé. A kapu lépcsőjén pedig, a mindenfelől szivárgó, csepergő nedvesség undok tócsáiban egy asszonyi alak feküdt - a szánalomtól és az iszonyattól felkiáltottam, amint megláttam -, Jenny, a halott csecsemő anyja.

Előrerohantam, de megállítottak. Mr. Woodcourt arra kért végtelenül komoly hangon, sőt könnyes szemmel, hogy mielőtt odamennék a földön fekvő alakhoz, hallgassam meg egy percre, amit Mr. Bucket mondani akar. Meghallgattam, úgy emlékszem, biztos, hogy meghallgattam.

- Summerson kisasszony, azonnal meg fogja érteni, amit mondani akarok. Gondoljon csak arra, hogy ruhát cseréltek a kunyhóban.

- Ruhát cseréltek a kunyhóban - ismételtem magamban a szavakat, s megértettem, amit önmagukban jelentettek, de semmiféle egyéb értelmet nem bírtam hozzájuk kapcsolni.

- És az egyikük visszajött Londonba - mondta Mr. Bucket -, a másik pedig továbbment. S aki továbbment, az is csak egy darabig ment, a megbeszélésük szerint, hogy félrevezesse a nyomozást, aztán keresztülvágott a földeken, és visszament haza. Gondolja csak meg!

Ezt is el tudtam ismételni magamban, de halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit jelenthetnek. Ott feküdt előttem a lépcsőn a halott kisgyerek anyja. Ott feküdt, fél kezével átkarolva az egyik vasrácsot, mintha magához akarná ölelni. Ott feküdt az az asszony, akin minél előbb segítenünk kellene - ők pedig feltartanak engem! Láttam Mr. Woodcourt arcán az ünnepélyes és részvevő kifejezést, de nem fogtam fel, hogy mit jelent. Láttam, hogy megérinti a másik férfi vállát, s visszatartja őt. Láttam, hogy fedetlen fővel áll a csípős hidegben, levette a kalapját valami előtt.

Még azt is meghallottam, amint egymás közt rólam beszéltek:

- Ő menjen oda?

- Jobb, ha ő megy. Hadd érintse legelőször az ő keze. Neki több joga van hozzá, mint nekünk.

Odaléptem a kapuhoz, és lehajoltam. Megemeltem a fekvő súlyos fejét, felém fordítottam, és kisimítottam arcából a haját. Anyám volt, kihűlve, holtan!

Más eseményekről szóló fejezetre térek át az elbeszélésemben. Annyi vigasztalásban volt részem, olyan jók voltak hozzám mindnyájan, akik körülvettek, hogy nehéz meghatottság nélkül visszagondolni rá. Annyit beszéltem már magamról, és még mindig annyi van hátra, hogy nem akarok sok szót vesztegetni a bánatom leírására. Beteg lettem, de nem tartott sokáig. Más eseményekről szóló fejezetre térek át.

A betegségem idején még mindig Londonban voltunk, a lakásunkban, s gyámapám meghívására Mrs. Woodcourt is odaköltözött hozzánk. Mikor gyámapám úgy gondolta, hogy már eléggé megerősödtem és rendbe jöttem ahhoz, hogy a régi szokásunk szerint elbeszélgethessünk, fogtam a kézimunkámat, és letelepedtem melléje a helyemre. Ő tűzte ki az időpontot, s kettesben voltunk.

- Isten hozta, Durden anyó - üdvözölt. - Hát újra itt van, drágám. El akarom mondani magának, hogy mi a tervem. Úgy gondolom, hogy itt maradunk még egy fél évig vagy talán még tovább is... majd meglátjuk. Szóval letelepszünk itt egy kis időre.

- És mi lesz azalatt a Puszta-házzal? - kérdeztem.

- Ej, hát a Puszta-ház tanuljon meg gondoskodni magáról - felelte. - A Puszta-ház nagyon messze van Adától, drágám, Adának pedig nagy szüksége van magára.

- Igazán magára vall, gyámapám - mondtam -, hogy ilyesmire is gondol, és ilyen boldog meglepetést szerez mindkettőnknek.

- Nem vagyok én olyan önzetlen, szívecském, mint amilyennek maga szeretne beállítani. Amellett szeretnék minél többet és minél gyakrabban hallani Adáról, ha már így eltávolodtunk egymástól szegény jó Rickkel. És nemcsak Adáról, hanem róla is, szegény gyerekről.

- Találkozott ma reggel Mr. Woodcourttal, gyámapám?

- Minden reggel találkozom Mr. Woodcourttal, Durden néni.

- Még mindig csak azt mondja Richardról?

- Ugyanazt. Arról nem tud, hogy valami határozott testi betegsége lenne a fiúnak. Mégis nyugtalankodik miatta... ki ne nyugtalankodna?

Ada az utóbbi időben mindennap meglátogatott bennünket, de előre tudtuk, hogy ez csak addig fog tartani, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Jól tudtuk persze, hogy a meleg kis szívében ugyanolyan hálát és szeretetet érez az ő John bácsija iránt, mint azelőtt, és Richardról sem tettük fel, hogy igyekeznék távol tartani őt mitőlünk; de azt is tudtuk másrészt, hogy Ada kötelességének érzi az urával szemben, hogy ritkábban keressen fel bennünket. Gyámapám finom érzékenységével hamar kipuhatolta ezt, és iparkodott a lány tudomására hozni, hogy szerinte is igaza van.

- Szegény, kedves, szerencsétlen, félrevezetett Richard! - mondtam. - Mikor ébred már fel ebből a rossz álomból?

- Egyelőre nem azon az úton van, drágám - felelte gyámapám. - Minél több baj éri, annál jobban fog neheztelni rám... mert az ő szemében minden bajnak én vagyok a fő forrása. Igen, Durden néni. Most pedig hadd térjek rá Mrs. Woodcourtra. Ő hogy tetszik magának, drágám?

Váratlanul ért ez a furcsa kérdés. Azt feleltem rá, hogy szeretem őt, s úgy találom, hogy mostanában sokkal kedvesebb, mint azelőtt.

- Én is úgy találom - mondta gyámapám. - Kevesebbet beszél a családfájukról. Nem esik olyan sok szó a Morgan ap... hogy is hívjákról?

Én is így értettem, beismertem; ámbár igazán nem okozott nekünk semmiféle kárt ez a híres ősük, még ha többet kellett volna beszélnünk róla, akkor sem.

- Mindegy - mondta gyámapám -, de azért pihenjen csak békében az erdős-völgyes hazájában, jobb, ha nem háborgatjuk annyit. Szóval egyetértünk. Mármost szerintem az a legokosabb, Durden néni, ha egyelőre itt tartjuk Mrs. Woodcourtot, ugye?

- Igen. Azonban...

- Tudja, Eszter - mondta gyámapám -, éppen az útjába esünk Woodcourtnak, és így akármikor meglátogathatja az anyját, ami mindkettejük számára kellemes; Mrs. Woodcourt pedig nagyon otthonosan érzi magát nálunk, és szereti magát, anyóka.

Igen. Ez így volt. Tagadhatatlanul. Egy szavam sem lehetett ez ellen. Magam sem ajánlhattam volna jobb megoldást, valami mégis bántott titokban.

- Jól van - mondta gyámapám. - Hát akkor így lesz. Egyhangúan megszavaztuk.

Egy terítőt hímeztem éppen az olvasóasztalára. Most megmutattam, és rendkívül tetszett neki. Miután elmagyaráztam a mintát is meg mindazt a sok gyönyörűséget, ami fokról fokra láthatóvá lesz majd, gondoltam, visszatérek az előbbi beszélgetésünkre.

- Említette annak idején, kedves jó gyámapám, még amikor Ada távozása előtt egyszer Mr. Woodcourtról beszélgettünk, hogy úgy hiszi, külföldön akar szerencsét próbálni. Beszélt vele azóta erről?

- Beszéltem, anyókám, elég sokszor.

- És ő eldöntötte már, hogy megy?

- Inkább azt, hogy nem, úgy hiszem.

- Talán valami más lehetőség nyílt meg előtte, biztosan - mondtam.

- Hát... igen... talán - felelte gyámapám, nagy megfontolással kezdve neki a válasznak. - Egy yorkshire-i városkában orvosra van szükség a szegény sorsú betegek részére, s az állást körülbelül egy fél év múlva kell betölteni. Szépen fejlődő, virágzó helység, a fekvése is gyönyörű... folyók, utcák, város is meg vidék is, gyárak, mezők... azt hiszem, egy ilyen ember számára való. Úgy értem, olyan ember számára, aki talán magasabbra tör, többre szeretné vinni az átlagnál (ami majdnem minden embernek eszébe jut néha, merem állítani), de aki végül megelégszik ezzel az átlagos színvonallal, ha azt látja, hogy hasznos és becsületes munkát végezhet, még ha kénytelen is megmaradni a hétköznapi keretei között. A kiválóbb emberek, azt hiszem, mind becsvágyóak, de én azt a fajta embert szeretem, aki nyugodt önbizalommal vág neki az útnak, ahelyett hogy kapkodva igyekezne mindenáron felülemelkedni az átlagon. Woodcourt ilyenfajta ember.

- És meg fogja kapni azt az állást? - kérdeztem.

- Hát, anyókám - felelte gyámapám mosolyogva -, jós nem vagyok, biztosra nem mondhatom. Woodcourtnak nagy a tekintélye, igen jó neve van. Azonkívül voltak ott a hajótörésnél odavalósi emberek is, úgyhogy bármilyen furcsa, de azt kell mondanom, a legméltóbb pályázónak van ezúttal a legtöbb esélye.

Többet aztán nem beszéltünk erről, se a Puszta-ház jövendő sorsáról nem szólt gyámapám egy szót sem. Ez volt azonban az első nap, hogy gyászban ültem ott mellette, s én ennek tulajdonítottam a hallgatását.

Ettől fogva mindennap meglátogattam az én drága Adámat a sötét, barátságtalan odúban, ahol laktak. Rendszerint délelőtt mentem, de máskor is, ha akadt egy szabad órám, máris kötöttem fel a sapkámat, és indultam sietve a Chancery Lane felé.

Richardot gyakran nem is találtam otthon. Máskor meg, ha otthon volt, írt, vagy periratokat olvasott az asztalánál, amely telis-tele volt írásokkal, s amelyhez nem volt szabad nyúlni. Ada úgy beragyogta ezt a nyomorúságos odút, mint egy fényes csillag. Úgy megszépítette, úgy elvarázsolta, hogy egészen más hely lett belőle. Az én drágám ugyan sápadtabbnak látszott, mint odahaza, s valamicskével csöndesebbé vált, az arca azonban olyan gondtalanságot árult el, hogy félig-meddig azt kellett hinnem, Richard iránti szerelmében se lát, se hall, s nem veszi észre, hová vezet a fiú útja.

Egy délután azonban, amikor kettesben, bizalmasan beszélgettünk, váratlanul kitört belőle a keserűség.

- Eszter, egyetlenem, én úgy szeretnék jó feleség lenni! Mikor hozzámentem Richardhoz, nagyon jól tudtam, hogy miféle sors vár rá. Boldog életem volt énnekem veletek, soha semmi baj, nyugtalanság nem bántott, szeretettel viseltétek a gondomat; azt azonban nagyon jól tudtam, hogy Richardot milyen veszedelem fenyegeti. Amikor megházasodtunk, még volt egy kis reményem, hogy képes leszek talán meggyőzni őt a tévedéséről... De ha nem lett volna meg ez a reményem, akkor is hozzámentem volna, akkor is, ugyanúgy! Nehogy azt hidd, édes, drága Eszter, hogy én nem láttam azt, amit te látsz, és én nem félek attól, amitől te félsz. Senki sem ismeri őt jobban, mint én. A világ minden bölcsessége is kevés ahhoz, hogy úgy kiismerhesse Richardot, mint az én szerelmem kiismerte.

Szerény, szelíd hangon beszélt, csendesen és lágyan, csak a remegő ujjai árulták el végtelen izgatottságát.

- De amikor hozzámentem, szentül feltettem magamban, hogy sohasem árulom el neki, hogy mennyire bánkódom miatta, és nem teszem őt még szerencsétlenebbé ezzel is. Azt akarom, hogy ne lásson szomorúságot az arcomon, amikor hazajön. Azt akarom, hogy olyannak lásson, ha rám néz, amilyennek szeret, és ez tartja bennem a lelket.

Éreztem, hogy egyre jobban reszket. Vártam, hogy mit fog még mondani, s már kezdtem is sejteni félig-meddig, hogy mi lesz az.

- És még valami más is tartja bennem a lelket, Eszter.

Egy pillanatra elhallgatott.

- Várok valamire, lehet, hogy nemsokára egy nagy segítségem érkezik. Ha aztán rám néz majd Richard, lehet, hogy olyasvalakit szoríthatok a mellemre, aki meggyőzőbb szónok lesz énnálam, akinek nagyobb hatalma lesz az enyémnél, hogy megmutassa neki a helyes utat, és visszahódítsa őt magunknak.

Átkarolt, s én magamhoz öleltem.

- És ha annak az apróságnak sem fog sikerülni, Eszter, én akkor is tovább várok. Bizalommal nézek a jövőbe. Ezek a remények tartják bennem a lelket, s tudom, hogy ezután is tartani fogják. Ámbár sokszor még ezek is elhagynak, és rettegés fog el valamitől.

Csitítani próbáltam a drágámat, s megkérdeztem, hogy mitől. Zokogva, könnyezve válaszolta:

- Attól, hogy nem éri meg a gyereke megszületését.

Sohasem felejtem el azt az időt, amikor naponta jártam Richardékhoz. A nyomorúságos odút, amelyet akkoriban úgy megszépített Ada ragyogása, azóta se láttam, nem is óhajtom látni, csak egyszer jártam ott azóta, az emlékezetemben azonban gyászos dicsfény lebegi körül, és örökké így fog élni bennem az emléke.

Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy el ne mentem volna hozzájuk. Eleinte néha, kétszer vagy háromszor, ott találtam Mr. Skimpole-t is. Tunyán zongorázgatott, és felajzott élénkséggel fecsegett, ahogy szokta. Én azonban, amellett, hogy erős volt a gyanúm, a látogatásai nem szaporítják Richard pénzét, még azt is éreztem, hogy az ő gondtalan vidámsága sehogyan sincs összhangban mindazzal, amit Ada életének mélyebb folyásáról tudtam. Azt is észrevettem ezenkívül, hogy Ada is így érez. Ennélfogva hosszú töprengés után elhatároztam, hogy felkeresem Mr. Skimpole-t, és megpróbálom tapintatosan értésére adni a nézeteimet.

El is indultam egy reggel, Charley kíséretében, Somers Town felé. A házukhoz közeledve nagy kedvem lett volna visszafordulni, mert egyre jobban éreztem, milyen reménytelen kísérlet, ha az ember Mr. Skimpole-t akarja meggyőzni, és hogy milyen óriási a valószínűsége annak, hogy végül hatalmas vereséget fogok szenvedni. De hát, gondoltam, ha már itt vagyok, essünk át a dolgon. Remegő kézzel kopogtattam be Mr. Skimpole-ékhoz - remegő kézzel, a szó szoros értelmében, mert a kopogtató hiányzott az ajtóról -, s hosszas vitatkozás és magyarázkodás után végre beengedett egy ír nő, aki a ház tövében aprított gyújtóst az érkezésemkor, mégpedig úgy, hogy a piszkavassal összetörte az esővizes hordó fedelét.

Mr. Skimpole a szobájában heverészett a pamlagán, fuvolázgatott, és el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől. Mit óhajtok, mit kívánok, mit parancsolok, miben állhat a rendelkezésemre?

Azt feleltem, hogy ővele szeretnék beszélni, ha megengedi.

- Édes jó Summerson kisasszony, a legnagyobb örömmel! Persze - tette hozzá, közelebb húzva a székét és elbűvölően mosolyogva rám -, persze ha nem valami üzleti ügyről van szó. Akkor a legnagyobb örömmel!

- Nem üzleti ügyben jöttem, természetesen - feleltem -, de nem nagyon kellemes, amit mondani szeretnék.

- Hát akkor, édes jó Summerson kisasszony - szólt a legőszintébb vidámsággal -, hát akkor ne mondja. Ki se eressze a száján. Miért mondana el olyasmit, ami nem kellemes? Én sosem mondok ilyet. És maga minden tekintetben sokkal kellemesebb lény, mint én. Maga tökéletesen kellemes, én tökéletlenül vagyok kellemes. És ha én soha ki sem eresztek a szájamon kellemetlen dolgokat, mennyivel kevésbé szabad ezt magának! Hát szóval ezt elintéztük, s beszéljünk valami másról.

Ámbár zavarba jöttem, volt annyi bátorságom, hogy megmondjam, én mégis szeretném elmondani azt a dolgot.

- Szerintem nagy hiba lenne - mondta Mr. Skimpole habkönnyű nevetésével -, ha fel tudnám tenni Summerson kisasszonyról, hogy képes hibákat elkövetni. De nem tudom!

- Mr. Skimpole - szóltam a szemébe nézve -, olyan sokszor mondta már előttem, hogy mennyire járatlan az élet köznapi ügyeiben...

- A mi három bankházbeli barátunkra gondol, a fontra, a shillingre, és melyik a harmadik, a kisöccsük? A penny? - szólt közbe Mr. Skimpole élénken. - Azt sem tudom, mi fán teremnek!

- Úgyhogy talán - folytattam - ezen a címen megbocsátja majd a merészségemet. Azt hiszem, nagyon komolyan tudomásul kell vennie, hogy Richard szegényebb, mint volt.

- Jézus Máriám! - mondta Mr. Skimpole. - Én is szegényebb vagyok, mint mondják.

- És nagyon nehéz helyzetbe került.

- Ugyanaz az eset velem is, szóról szóra! - mondta Mr. Skimpole ragyogó ábrázattal.

- És Adának mindez sok titkos nyugtalanságot okoz most; s minthogy azt hiszem, nem lenne olyan nyugtalan, ha nem zavarnák őket látogatásokkal, és minthogy Richard lelkét is örökké ugyanaz a gond nyomja, arra gondoltam, hogy bátorkodhatom talán közölni önnel... hogy jobb lenne... ha nem...

Nagyon keservesen jutottam el idáig, amikor Mr. Skimpole egyszerre megragadta mindkét kezemet és sugárzó arccal, élénken, elevenen közbevágott, és befejezte helyettem a mondatot:

- Ha nem mennék többet hozzájuk? Hát persze hogy nem megyek, édes jó Summerson kisasszony, semmi esetre sem. Miért is mennék? Ha elmegyek valahová, azért megyek, hogy jól érezzem magam. Bajokért, bánatokért nem megyek sehová. A bajok úgyis eljönnek hozzám, ha kellek nekik. Hát az utóbbi időben igen kevés örömöm telt a mi kedves jó Richardunkban, s most a maga gyakorlati okossága rávilágított ennek az okaira is. Ifjú barátainkból kihalt az a fiatalos regényesség, ami olyan elbűvölő volt bennük valaha, és bizonyára azt gondolják magukban: "Ennek az embernek fontokra van szüksége." Ez így is van, nekem örökké fontokra van szükségem... nem a magam számára, hanem a kereskedők számára, akik mindig fontokat akarnak tőlem. Azonkívül arra is gondolnak nyilván a mi ifjú barátaink, hogy: "Ez az ember már kapott fontokat, adtunk neki kölcsön", és ez is igaz. Én folyton kölcsönkérek fontokat. A mi fiatal barátaink prózaivá váltak (ami nagyon szomorú), s így elkótyavetyélték azt a tehetségüket, hogy örömet szerezzenek nekem. Mi a csudának mennék hát el hozzájuk? Szamárság!

Sugárzó mosollyal nézett a szemembe, mialatt így érvelt, s most egyszerre, egészen meglepően, önzetlen jóakarat csillant fel a tekintetében.

- Azonkívül pedig - mondta, a gondtalan meggyőződés hangján folytatva az okoskodását -, ha bajért, kellemetlenségért nem megyek sehová... ami a létezésem céljának megcsúfolása volna, és fonák, torz cselekedet... miért mennék el olyan helyre, ahol én szerzek bajt, kellemetlenséget a látogatásommal? Ha most felkeresném a mi ifjú barátainkat ebben a beteges, kiegyensúlyozatlan lelkiállapotukban, ezzel bajt okoznék nekik. Kellemetlen dolgok jutnának rólam az eszükbe. Azt gondolnák talán: "Ez az ember kölcsönkért tőlünk fontokat, és nem tudja visszafizetni", mert természetesen nem tudom, ez aztán igazán vitán felül áll! A jóindulat is azt követeli tehát, hogy ne menjek a közelükbe... és nem is fogok.

Befejezésül nyájasan kezet csókolt nekem, és hálálkodott. Ezt csak Summerson kisasszony finom tapintata volt képes így felfedezni a számára.

Meg voltam zavarodva, arra gondoltam azonban, hogy ha a fő célt elértük, mindegy, hogy milyen nyakatekert úton jutott el odáig, s hogy mennyire kiforgatott mindent. Mégis elhatároztam, hogy még valamit elmondok neki, és úgy képzeltem, hogy itt aztán nem tud kifogni rajtam.

- Mr. Skimpole - mondtam -, engedje meg, hogy elmondjam azt az egyet, mielőtt befejezném a látogatásomat, hogy rendkívül nagy csodálkozással hallottam a leghitelesebb forrásból nemrégiben, hogy ön tudta, kivel ment el Pusztaházáról az a szegény fiú, és hogy ön pénzt fogadott el akkor. Gyámapám előtt nem említettem ezt a dolgot, mert nem akarok neki fölösleges fájdalmat okozni, de mondhatom, hogy rendkívül nagy csodálkozással kellett hallanom.

- Csak nem? Igazán, csodálkozással, édes jó Summerson kisasszony? - nézett rám kérdően, magasra vonva barátságos szemöldökét.

- Roppant nagy csodálkozással.

Mr. Skimpole egy darabig eltűnődött, rendkívül nyájas és furcsa arckifejezéssel, aztán abbahagyta a töprengést, és nyugodtan, nagyon megnyerő hangon így szólt:

- Hiszen tudja, milyen gyerek vagyok. Miért csodálkozik?

Nem óhajtottam részletesen belemenni ebbe a kérdésbe, minthogy azonban arra kért, magyarázzam meg neki, mert igazán nagyon kíváncsi rá, tudomására hoztam a legszelídebb kifejezésekkel, amennyire csak lehetett, hogy a viselkedésében nem volt tekintettel bizonyos erkölcsi kötelességeire, úgy látszik. Nagyon érdekelte és szórakoztatta mindez, s azt felelte rá: "Nem, csakugyan?", őszinte gyerekességgel.

- Tudja, én nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy felelősnek érzem magam. Erre képtelen lennék. A felelősségtudat számomra mindig túl magas volt... vagy túl alacsony - mondta Mr. Skimpole. - Még azt sem tudom, hogy alatta állok-e vagy fölötte; de ahogy kiveszem a maga szavaiból, kedves jó Summerson kisasszony (márpedig a maga gyakorlati okossága és világos észjárása köztudomású), valahogy úgy képzelem, hogy főként a pénzkérdésen múlik a dolog, igaz?

Meggondolatlanul elismertem ezt.

- Ó! Hát akkor, látja - mondta Mr. Skimpole a fejét csóválgatva -, én ezt sohasem fogom megérteni.

Felálltam, hogy induljak, s még annyit mondtam, hogy nem kellett volna visszaélnie a gyámapám bizalmával, s hagynia, hogy megvesztegessék.

- Kedves jó Summerson kisasszony - felelte utánozhatatlan őszinte vidámságával -, engem nem lehet megvesztegetni.

- Még Mr. Bucketnek sem? - kérdeztem.

- Nem - mondta. - Senkinek sem. Én semmiféle értéket nem tulajdonítok a pénznek. Nem érdekel, nem törődöm vele, nem értek hozzá, nem kell nekem a pénz, nem is őrzöm meg... mindjárt továbbadok rajta. Hogyan lehetne engem megvesztegetni?

Jeleztem, hogy nekem más a véleményem, noha nem vagyok képes érvekkel támogatni.

- Ellenkezőleg - mondta Mr. Skimpole -, éppen én vagyok az az ember, aki az ilyen esetekben filozófusként tud eljárni. Nem vagyok rabja semmiféle előítéleteknek, nem vagyok megkötözve, mint az olasz csecsemők a pólyáikban. Szabad vagyok, mint a madár. S úgy érzem, fölötte állok minden gyanúnak, mint Caesar neje.

Azt a könnyedséget, ahogy mindezt előadta, azt a játékos pártatlanságot, amivel meggyőzte önmagát, mialatt labdázgatott a kérdéssel, biztos, hogy a világon senki nem tudná utánozni!

- Figyelje meg jól ezt az esetet, Summerson kisasszony. Befogadnak a házukba egy fiút, és ágyba dugják, olyan állapotban, amely ellen súlyos kifogásaim vannak. A fiú már ágyban van, amikor jön egy ember, a szakálla kender. Az ember a fiút keresi, akit befogadtak a házba, és bedugtak az ágyba, olyan állapotban, amely ellen súlyos kifogásaim vannak. Az ember előszed egy bankót, és a fiút keresi, akit befogadtak a házba, és bedugtak az ágyba, olyan állapotban, amely ellen súlyos kifogásaim vannak. Skimpole elfogadja a bankót az embertől, aki a fiút keresi, akit befogadtak a házba, és bedugtak az ágyba, olyan állapotban, amely ellen súlyos kifogásaim vannak. Ezek a tények. Jól van. Skimpole-nak vissza kell utasítani a bankjegyet? De miért kell visszautasítani Skimpole-nak a bankjegyet? Skimpole tiltakozik: "Mire jó ez? - kérdi Buckettől. - Én nem értek ehhez, én nem tudom ennek hasznát venni, vegye vissza." Bucket mégis arra kéri Skimpole-t, hogy fogadja el. Van-e valami oka Skimpole-nak, aki nem rabja semmiféle előítéleteknek, hogy elfogadja a bankjegyet? Van. Skimpole megérti ezeket az okokat. Mik ezek? Skimpole így érvel magában: ez egy hasznos ragadozó, egy buzgó detektív, értelmes ember, olyan egyéniség, aki sajátságos képességeit, éles felfogását és minden tetterejét határozott mederbe terelte, egy cél szolgálatába állította, terveit hajszálfinom pontossággal tudja kidolgozni és végrehajtani, aki megtalálja a mi barátainkat és ellenségeinket egyaránt, ha megszöknek előlünk, visszaszerzi tulajdonunkat, ha elrabolják tőlünk, megnyugtató módon megtorolja a halálunkat, ha meggyilkolnak bennünket. Ez a tevékeny rendőrtiszt, ez az értelmes ember megtanulta a mestersége tapasztalatai alapján, hogy vakon bízzon a pénz hatalmában; azt látta, hogy nagyon hasznos számára ez az eszköz, és hogy a társadalomnak is nagy hasznára tudja fordítani. Szabad-e nekem megingatnom Bucketnek ezt az erős hitét, csupán azért, mert én nem hiszek a pénz hatalmában? Kicsorbíthatom-e szántszándékkal Bucketnek ezt a jó kardját? Hiszen megbénítanám őt a szó szoros értelmében a következő nyomozására; megtehetem-e ezt? Azután meg: ha csúnya dolog Skimpole-tól, hogy elfogadja a bankjegyet, még csúnyább dolog Buckettől, hogy felajánlja... annyival is csúnyább, mert Bucket egy tapasztalt, komoly férfi. Hát Skimpole nem akar rossz véleménnyel lenni Bucketről; Skimpole, az ő kis szemszögéből, lényegesen fontosnak tartja a dolgok általános rendjére és összhangjára nézve, hogy jó véleménnyel legyen Bucketről. Az állam határozottan fel is szólítja, hogy bízzék meg Bucketben. És Skimpole megbízik benne. A többi nem az ő dolga. Megbízik benne, és nincs tovább!

Ezekre a fejtegetésekre nem tudtam mit válaszolni, ennélfogva elbúcsúztam tőle. Mr. Skimpole azonban hallani sem akart róla, hogy csupán a kis "Coavinses" kísérjen haza, és ő is velünk jött. Ragyogó hangulatban volt, és változatos csevegésével elszórakoztatott végig az egész úton, végül pedig, mielőtt elváltunk volna, kijelentette, hogy soha életében nem fogja elfelejteni, milyen finom tapintattal hoztam tudtára mindezt a mi ifjú barátainkról.

És most elérkeztem elbeszélésemnek egy engem igazán nagyon közelről érintő részéhez. Teltek a hónapok, az én kis Adám változatlanul beragyogta szépségével a silány odújukat, Richard járt a törvényszékre napról napra, még jobban kimerülve és elcsigázva, csak ült ott egész nap, és lassacskán a Kancellária egyik fő látványossága lett belőle. Rögeszméje annyira fogva tartotta, hogy a vidámabb perceiben sokszor maga is bevallotta, még friss levegőt se szívna soha, "ha Woodcourt nem lenne".

Amint már említettem, a nap minden órájában felkerestem őket, ha ráértem. Este rendszerint Charley is elkísért, és bérkocsin mentünk haza; máskor pedig gyámapám várt rám nem messze, és ilyenkor gyalog sétáltunk haza kettesben. Egy este nyolc órára beszélte meg velem a találkozót. Nem tudtam pontosan ott lenni, mert Adának varrtam valamit, és egy-két percet késtem miatta. Mr. Woodcourt velem jött, mert már besötétedett.

Amikor odaértünk a szokott találkozóhelyünkre - nem volt messze, Mr. Woodcourt már máskor is gyakran elkísért odáig -, gyámapámat nem találtuk ott. Vártunk rá egy félóráig, sétáltunk fel-alá, de nem jött, nyoma sem volt. Belenyugodtunk, hogy valami dolga akadt, vagy itt volt, és már elment; Mr. Woodcourt felajánlotta, hogy hazakísér.

Ez volt az első sétánk együtt, nem számítva az egészen rövid kis utakat a találkozóhelyünkig. Richardról és Adáról beszélgettünk végig az egész úton. Amikor hazaértünk, és felmentünk az emeletre, sem a gyámapámat, sem Mrs. Woodcourtot nem találtuk otthon. Ugyanabban a szobában voltunk, ahová az én piruló Adámat felkísértem, amikor még csak a szíve választottja volt az ő fiatal szerelmese, ugyanabban a szobában, ahonnét gyámapámmal néztük őket, néztük a napfényben lépkedő alakjukat, ifjúságuk tavaszán, tele reményekkel és ígéretekkel.

A nyitott ablakban álltunk, s néztük az utcát odalent, amikor Mr. Woodcourt megszólított. Egy pillanat alatt megértettem, hogy szeret. Egy pillanat alatt megértettem, hogy a himlőhelyes arcom számára most is ugyanaz, ami volt. Egy pillanat alatt megértettem, hogy amit én részvétnek és szánalomnak tartottam, az szerelem volt, hűséges, tiszta szerelem. Istenem, későn kellett ezt megtudnom... már késő, már késő! Ez volt az első gondolatom. Már késő!

- Amikor hazaértem - mondta -, amikor visszaérkeztem, éppen olyan szegényen, mint ahogy útnak indultam, és találkoztam magával, aki akkor kelt fel a betegágyából, és máris mások gondját viselte a szívén, tele gyöngédséggel, segítő szándékkal...

- Ó, Mr. Woodcourt, könyörgök, ne mondja ezt! - kérleltem. - Nem érdemlem meg ezt a nagy dicséretet. Nagyon sok önző gondolatom volt énnekem akkor, nagyon sok!

- Isten a tanúja, egyetlen szerelmem - mondta -, hogy ez a tiszta igazság. Nem tudja azt maga, hogy hány embernek nyerte meg a szívét-lelkét, hogy milyen szerelmet képes ébreszteni!

- Ó, Mr. Woodcourt - kiáltottam fel -, nagy dolog az, szerelmet ébreszteni! Nagy dolog az, szerelmet ébreszteni! Büszke vagyok és boldog vagyok ennek a hallatára, és látja, hull a könnyem, örömömben és bánatomban... de nekem nem szabad a maga szerelmére gondolnom.

- Drága Eszter, csak annyit hadd mondjak még, hogy a maga kedves képe, amit a lelkemben magammal vittem külföldre, a hazaérkezésem után mennyei szerelemmé vált bennem. Mindig reméltem, hogy egyszer elmondhatom ezt magának, mihelyt a szerencse első kis sugara rám esik. Mindig féltem tőle, hogy hiába fogom ezt elmondani. Ma este beteljesedtek mind a reményeim is, a félelmeim is, egyszerre. Bántja magát, amit beszélek. Nem szólok hát többet.

- Kedves jó Mr. Woodcourt - mondtam -, el kell még mondanom valamit magának ma este, mielőtt elválnánk. Nem tudom úgy elmondani, ahogyan szeretném... sohasem fogom tudni úgy elmondani... azonban... azonban végtelenül hálás vagyok, és... és... nem fogom elfelejteni ezt a halálom órájáig. Ne higgye, kedves, drága Mr. Woodcourt, ne higgye, hogy valaha is elfelejthetem ezt az estét, vagy hogy amíg csak a szívem dobog, egy percre is kialudhat benne annak a boldogsága és büszkesége, hogy maga szeretett engem.

Megfogta a kezemet, és megcsókolta. Erőt vett magán újra, s ettől én is még jobban összeszedtem magamat.

- Úgy veszem ki az előbbi szavaiból - mondtam -, hogy sikerült hála istennek, amit szeretett volna, ugye?

- Sikerült - felelte. - Mr. Jarndyce segítségével megkaptam az állást, s maga, aki ismeri őt jól, el tudja képzelni, mennyire a segítségemre volt.

- Az isten áldja meg őt érte - mondtam, kezet adva Mr. Woodcourtnak. - De mit csinál majd Richard, ha maga elmegy?

- Egyelőre még nem kell mennem. Akkor se hagynám el, drága Summerson kisasszony, ha mennem kellene.

Úgy éreztem, még egy másik kérdést is érintenem kell, mielőtt elválnánk.

- Mr. Woodcourt - mondtam -, örömmel fogja hallani a saját szájamból, mielőtt jó éjszakát mondanánk egymásnak, hogy tiszta és derűs jövő vár rám, s én nagyon boldog vagyok, nagyon szerencsésnek érzem magam, és nincsen a világon semmi megbánnivalóm vagy kívánnivalóm.

Ezt igazán nagy örömmel hallja, válaszolta.

- Gyerekkorom óta - folytattam - elhalmozott a jóságával a világ legjobb szívű embere, akihez a ragaszkodás, a hála és szeretet ezer szála kötöz.

- Magam is így érzek - felelte. - Mr. Jarndyce-ról beszél, tudom.

- Tudhatja, hogy milyen kiváló ember - mondtam -, de nagyon kevesen ismerhetik úgy az igazi jellemét, az igazi nagyságát, mint ahogyan én ismerem.

Még egyszer kezet nyújtottam neki.

- Jó éjszakát - mondtam. - Isten vele!

- Jó éjszakát, a holnapi találkozásunkig, ugye? A másikat pedig vegyem úgy, hogy örökre búcsút mondunk ennek a témának kettőnk között?

- Igen.

- Jó éjszakát. Isten vele!

Elment. Megálltam a sötét ablak előtt, és néztem az utcát. Egy perc sem telt el a távozása után, és máris elhagyott minden lelkierőm. Nem láttam az utcát a patakzó könnyeimtől.

De nem a bánat és a szomorúság könnyei voltak ezek. Egyetlen szerelmének nevezett, és azt mondta, hogy örök életében így fog érezni irántam, mint ma este; s ettől majd megszakadt a szívem boldogságában.

Aznap este nem mertem találkozni senkivel. Még ahhoz sem volt bátorságom, hogy meglássam magam a tükörben, mert féltem, hogy egy kis lelkifurdalásom támad a könnyeim miatt. Sötétben mentem fel a szobámba, sötétben imádkoztam, és sötétben feküdtem le aludni.

Nagyon korán keltem fel másnap, és elhívtam Charleyt sétálni. Vettünk virágot a reggelizőasztalra, hazamentünk, kiraktuk, sürögtünk-forogtunk. Még mindig olyan korán volt, hogy a reggeliig bőven volt időm leckét adni Charleynak; Charley (aki a nyelvtanban, régi gyönge tárgyában azóta se haladt egy szikrát sem) jeles eredménnyel fejezte be a leckeórát; s egyáltalán nagyon kiválóan működtünk. Gyámapám felkiáltott, amikor belépett: "Mi a szösz, anyókám, maga szebb ma reggel, mint a virágai!"

Mrs. Woodcourt pedig elszavalt és lefordított egy részt a Mewlinwillinwoddból, amelyben egy hegycsúcshoz hasonlított engem, fölötte a kelő nappal.

Mindez olyan kedves volt tőlük, hogy remélhetőleg ettől még jobban hasonlítani kezdtem a hegycsúcshoz. Reggeli után az alkalomra vártam, és leselkedtem egy ideig, míg észre nem vettem, hogy gyámapám egyedül van a szobájában - a tegnap esti szobában. Gazdasszonyi kulcsaimat csörgetve bementem hozzá, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Nos, Durden néni - mondta gyámapám (néhány levele érkezett a reggeli postával, és írt valamit) -, mi tetszik? Pénz kellene?

- Nem, dehogy, van még nálam elég.

- Még ilyen Durden néni nem is volt a világon - mondta gyámapám -, akinél ilyen sokáig tartson a pénz.

Letette a tollat, hátradőlt a székén, és a szemembe nézett.

- Édes jó gyámapám - szóltam -, beszélni szeretnék magával. Valami hibát követtem volna el?

- Hibát, édes kis szívem!

- Talán nem voltam olyan, amilyen szerettem volna lenni, amióta... megvittem a választ a levelére, gyámapám?

- Olyan volt, amilyennek csak kívánhattam, egyetlenem.

- Igazán örülök, hogy ezt mondja, - feleltem. - Emlékszik, azt kérdezte tőlem: "Ez itt a Puszta-ház asszonya?" És én azt feleltem: "Igen, ez."

- Úgy van - bólintott rá gyámapám. Átkarolta a vállam a fél karjával, mintha meg akarna védelmezni valami ellen.

- Azóta - mondtam -, azóta csak egyetlenegyszer beszéltünk erről.

- És én akkor azt mondtam, hogy a Puszta-ház hamar kiürül; s így is volt, szívem.

- Én pedig azt feleltem - emlékeztettem őt félénken: - "De megmarad az asszonya."

Csak tartott átkarolva, védelmező mozdulattal.

- Édes jó gyámapám - mondtam -, tudom, hogy mennyire átérezte mindazt, ami történt. De most már eltelt egy csomó idő, és éppen ma reggel mondta, hogy én ismét jól vagyok, úgyhogy talán tőlem várja, hogy újra szóba hozzam a dolgot. A Puszta-ház asszonya leszek, amikor jónak látja.

- Lám - felelte vidáman -, milyen egyformán jár az eszünk! Nekem is ez az egyetlen gond forog a fejemben, szegény jó Rick kivételével... súlyos kivétel. Amikor bejött hozzám az előbb, akkor is evvel foglalkoztam. Hát mikor kapja meg a Puszta-ház az asszonyát, anyókám?

- Amikor magának tetszik, gyámapám.

- A jövő hónapban?

- A jövő hónapban, édes jó gyámapám.

- Jó, legyen tehát a jövő hónapban az a nap, amikor életem legszebb és legjobb lépését megteszem... amikor a világ legboldogabb és legirigylésreméltóbb embere válik belőlem... az a nap, amikor a Puszta-ház megkapja az ő kicsi asszonyát - mondta gyámapám.

Átkaroltam a nyakát két kézzel, és megcsókoltam őt, mint azon a napon, amelyiken megvittem a választ a levélre.

A György-féle Céllövölde és Vívócsarnok kiadó, a felszerelését kiárusították, maga György úr pedig Chesney Woldban kísérgeti Sir Leicestert a sétalovaglásain, ott lovagol mindig szorosan mellette, mert Sir Leicester nagyon bizonytalan kézzel fogja a kantárszárat. Ma azonban nem ezzel foglalkozik György. Ma úton van, fel északra, a vasas vidékre, ahol körül akar nézni egy kicsit.

Ahogy megérkezik a vasas vidékre, fent északon, lassacskán elmaradoznak mögötte a Chesney Wold lombjaihoz hasonló üde, zöldellő erdőségek, és helyettük szenesgödrök, salakrakások, gyárkémények, vörös téglafalak, satnya növényzet, perzselő tűz és sűrű, soha szét nem oszló füstfelhők kezdik a tájkép jellegzetes vonásait alkotni. Ezek között lovagol a huszár, forgatva a fejét, állandóan nézelődve, hogy merre lehet vajon, amit ő keres.

Egy élénk, forgalmas városban végre, ahol nagy vascsörömpölést és több tüzet és füstöt talál, mint amennyivel eddig összesen találkozott, egy fekete vizű csatorna hídján a huszár megállítja a lovát, s megkérdezi egy munkástól, hogy nem ismeri-e véletlenül a Rouncewell nevet.

- Hogy nem ismerem-e, ifiúr, - feleli a munkás. - Hát az annyi, mintha a magam nevét se ismerném.

- Hát olyan jól ismerik őket errefelé, pajtás? - kérdi a huszár.

- Rouncewelléket? No, azt elhiszem!

- És útbaigazítana engem? Mert őket keresem - mondja a huszár, nézelődve maga körül.

- A bankot, a gyárat vagy a házat? - kérdi a munkás.

- Hm, hm! Olyan nagy emberek ezek a Rouncewellék, úgy látszik - dörmögi a huszár az állát vakargatva -, hogy szinte kedvem lenne visszafordulni inkább... Hát én nem is tudom, hogy melyiket keresem. Mit gondol, megtalálom Mr. Rouncewellt a gyárban?

- Azt nem könnyű megmondani, hogy hol találhatja őt meg. Ilyenkor kint szokott lenni a gyárban vagy ő, vagy a fia, ha idehaza van; de lehet, hogy nincs is a városban, mert a tárgyalásai miatt sokat utazik.

És merre van a gyár? Merre? Hát látja ott azokat a kéményeket, igen, a legmagasabbakat? Látja, igen, látja. Nohát, akkor figyelje csak mindig azokat a kéményeket, és menjen egyenesen feléjük, aztán egyszer csak meglátja majd balfelől őket, körülkerítve egy nagy téglafallal, egészen végig az utca egyik oldalán, hát ott kell befordulni. Az a Rouncewell-gyár.

A huszár megköszöni a felvilágosítást, és lassan, lépésben továbblovagol, nézelődve jobbra-balra. Nem fordul vissza, hanem otthagyja a lovát egy vendéglőben, ahol a Rouncewell-gyár néhány munkása ebédel éppen, mint a fogadóstól megtudja. A Rouncewell-gyár néhány munkása ugyanis éppen most jött ki ebédszünetre, s ellepik a fél várost. Izmos, erős embereknek látszanak ezek a Rouncewell-gyári munkások - s egy kissé kormosnak is.

György odaér a téglakerítés kapujához, és benéz; tömérdek vas hever szanaszét mindenfelé, a feldolgozás különféle állapotában és minden elképzelhető alakban-rudakban, lemezekben, hasábokban; tartályok, edények, tengelyek, kerekek, fogaskerekek, forgatókarok, sínek; furcsa és képtelen alakzatokká csavart, sajtolt, hajlított különleges gépalkatrészek; rozsdássá vénült tört és ócskavasrakások hegyei; a távolabbi öntödék, ahol megifjodva izzanak és bugyborékolnak; gőzkalapács tündöklő tűzijátéka, melynek csapásai alatt szikraesőt hánynak; vas mindenütt, vörösizzásban, fehérizzásban vagy hidegfeketén; vasíz, vasbűz és bábeli vaslárma az egész nagy gyártelepen.

- Hát itt aztán megfájdulhat a feje az embernek! - dünnyögi magában a huszár, amint körülnéz, keresve valami irodafélét. - Ki jön itt? Ejnye, de hasonlít hozzám, amilyen valaha voltam, mielőtt a nyakamba vettem volna a világot. Biztosan az unokaöcsém, ha a családi vonások öröklődni szoktak...

- Bocsásson meg, de ugyebár a fiatal Mr. Rouncewellhez van szerencsém?

- Igen.

- Az apjaurát keresem, uram. Szeretnék beszélni vele.

A fiatalember azt feleli, hogy szerencséje van, jókor jött, mert éppen itt van az édesapja, s elvezeti az irodába, ahol megtalálható. Az irodában ülő úriember láttára György úr hirtelen nagyon elvörösödik.

- Kit jelentsek be édesapámnak? - kérdi a fiatalember.

György, akinek tele van a feje vasdolgokkal, kétségbeesésében az "Acél" nevet mondja, s így is mutatják be. A fiatalember kimegy, s ő ott marad kettesben az íróasztalnál ülő úriemberrel, aki előtt pénztárnaplók fekszenek, meg néhány rajzlap, furcsa idomokkal és ravasz ábrákkal teleírva. Az asztal szélén egymásra hányva néhány vasdarab hever, melyeket szándékosan törtek el, különféle célokat szolgáló különféle képességeik kipróbálására.

- Parancsoljon, Acél úr, miben állhatok a rendelkezésére? - mondja az úriember, miután a látogatója helyet foglalt.

- Hát kérem, Mr. Rouncewell - feleli György előredőlve, bal kezét a térdén, kalapját pedig a kezében tartva, és igyekszik elkerülni a bátyja tekintetét -, nem tudom, hogy szívesen fogadja-e ezt a látogatásomat, és el vagyok készülve arra is, hogy tolakodásnak tartja majd. Én katona voltam, a lovasságnál szolgáltam annak idején, és az egyik bajtársam, akivel valaha elég jó barátságban voltam, önnek az öccse volt, ha nem csalódom. Volt önnek egy öccse, ugyebár, aki elég sok gondot okozott a családnak, világgá ment, és soha semmire se volt jó, csak arra, hogy ne háborgassa a rokonait?

- Mondja csak, uram - feleli a vasgyártó -, biztos az, hogy magát Acélnak hívják?

A huszár dadogni kezd, és felnéz a másikra. A bátyja felugrik, a nevén szólítja, és megragadja mind a két kezét.

- Ej, de gyorsan vált az eszed az enyémhez képest! - kiált fel a huszár könnybe lábadt szemmel. - Lefőztél! Hogy vagy, édes jó öregem? Álmomban sem hittem volna, hogy így megörülsz nekem, igazán. Hogy vagy, édes jó öregem? Hát hogy vagy?

Kezet szorítanak, összeölelkeznek, aztán elölről kezdik, újra meg újra, s a huszár egyre csak azt hajtogatja: "Hát hogy vagy, édes jó öregem?", és hogy mennyire nem képzelte volna álmában sem, hogy így megörül majd neki a bátyja!

- Annyira nem - mondja, miután részletesen elmesélte, hogy mi minden előzte meg ezt a mostani idejövetelét -, hogy eszem ágában sem volt leleplezni magamat. Arra gondoltam, hogy ha a nevem említésére úgy látom majd, hogy nem haragszol rám nagyon, akkor lassan rászánom magam, és írok neked egy levelet. De azon sem csodálkoztam volna, bátyám, ha egyáltalán még a híremet se szívesen hallod!

- Majd meglátod odahaza minálunk, György, hogy milyen szívesen halljuk a híredet, hogy milyen nagy újságnak tartjuk mi ezt - feleli a bátyja. - Nagy nap van ma a háznál éppen, nem is jöhettél volna jobbkor, te bronzképű öreg katona, te! Ma fogok megállapodni Watt-tal, a fiammal, hogy mához egy évre feleségül vesz egy olyan szép, olyan jó kislányt, amilyet hetedhét országban sem láttál. Holnap indul a kislány Németországba, az egyik unokahúgoddal együtt, hogy egy kicsit még kicsiszolódjon a nevelése. Ezt ünnepeljük ma, és te leszel a nap hőse.

György úr először úgy visszaretten ettől a lehetőségtől, hogy őszintén és mindenáron le akar mondani erről a kilátásba helyezett megtiszteltetésről. De legyőzik, fölébe kerekedik a bátyja és az unokaöccse, s hazaviszik magukkal szép, előkelő házukba, melynek az egész berendezésén látni lehet a szülők eredeti egyszerű szokásainak és a megváltozott életkörülményeiknek s a már jómódban felnőtt gyerekek igényeinek kellemes keveredését. György úr nagy elfogódottsággal nézi a bájos, jól nevelt unokahúgait és a szép Rosa-t, bátyjának a leendő menyét; megilletődve veszi tudomásul a lelkes, meleg fogadtatást, melyben ezek az ifjú hölgyek részesítik, úgy érzi magát, mintha álmodna. Fájdalmasan lesújtja őt unokaöccsének tiszteletteljes viselkedése is, mardosó lelkifurdalása támad, hogy ő egy gaz semmirekellő. De hát nagy az öröm, a társaság roppant vidám, jókedvű, a mulatságnak se vége, se hossza; úgyhogy György mégiscsak végigcsinálja katonásan az egészet, s amikor megígéri, hogy eljön majd az esküvőre vőfélynek, ezt általános lelkesedéssel fogadják. Zúgó fejjel fekszik le aludni György úr ezen az estén a bátyja házában, a nagy mennyezetes ágyba.

A két testvér másnap reggel bezárkózik a vasgyártó szobájába, s az idősebbik éppen azt magyarázgatja okos, világos szavaival, hogy szerinte hogyan tudná a legjobban alkalmazni Györgyöt a vállalatánál, amikor György megfogja a kezét, és félbeszakítja.

- Bátyám, milliószor köszönöm neked ezt a testvérinél is melegebb fogadtatást, és még több milliószor köszönöm a te testvérinél is jobb indulatú szándékaidat. De én már határoztam a sorsomról. Mielőtt azonban erről kezdenék beszélni, szeretnék tőled tanácsot kérni egy családi ügyben. Miként - mondja a huszár, összekulcsolva a két karját és sziklaszilárd pillantással nézve a bátyja szemébe -, miként lehetne rávenni édesanyámat, hogy tagadjon ki engem?

- Nem értem, György, amit kérdezel - feleli a vasgyártó.

- Azt kérdem, bátyám, miként lehetne rávenni édesanyámat, hogy tagadjon ki engem. Valahogyan okvetlenül rá kell őt venni.

- Hogy tagadjon ki a végrendeletéből, ezt akarod mondani?

- Persze hogy ezt. Egyszóval - mondja a huszár még nagyobb határozottsággal - azt akarom mondani, hogy tagadjon ki!

- Édes jó György - feleli a bátyja -, okvetlenül ragaszkodsz ehhez?

- Okvetlenül! alávalóság lenne tőlem, hogy visszajöttem. Máskülönben sosem tudhatnám, mikor állok odébb megint. Nem azért settenkedtem vissza, hogy kiraboljam a gyerekeidet, hogy kifosszam őket, sőt téged is, bátyám, a jogos részetekből. Én, aki már réges-régen eljátszottam a jussomat! Csak úgy maradhatok itthon, és csak úgy járhatok felemelt fejjel, ha anyám kitagad. Mondjad hát. Te híres, okos, nagyeszű ember vagy, hát meg tudod mondani nekem, hogy miként lehetne ezt megcsinálni.

- Meg tudom mondani neked, György - feleli a vasgyártó lassan és megfontoltan -, hogy miként nem lehet ezt megcsinálni. Gondolj csak anyánkra, jusson eszedbe, milyen megrendülés volt számára, amikor megtalált téged. Hát azt hiszed, van olyan hatalom a világon, ami rá tudná venni őt egy ilyen lépésre a kedvenc fiával szemben? És megérné a kockázatot, hogy megbántsuk őt (a drága jó öreget!) egy ilyen javaslat felvetésével? Nem, György! Bele kell nyugodnod, hogy nem leszel kitagadva. Azonban - a vasgyártó arcán mosoly bujkál, ahogy elnézi öccsét, aki kétségbeesetten kezd töprengeni -, azonban meg tudod oldani a dolgot ugyanúgy, mintha ez történt volna, azt hiszem.

- Hogyan, bátyám?

- Ha már ez a szándékod, hát rendelkezhetsz te is tetszésed szerint az örökségedről, ha az a szerencsétlenség érne, hogy rád hagynak valamit, tudod.

- Igaz! - mondja a huszár, és tovább tűnődik. Aztán a bátyja vállára teszi a kezét, és komoly arccal megkérdezi: - Nem mondanád meg ezt a feleségednek és a családodnak is, bátyám?

- Megmondom.

- Köszönöm. Köszönöm. Nagy kő esik le a szívemről - mondja a huszár, s egy nagyot lélegzik, aztán leereszti karba tett kezét a két térdére -, pedig nagyon szerettem volna, hogy ki legyek tagadva!

A két testvér, ahogy így szemben ül, nagyon hasonlít egymáshoz; ámbár bizonyos nehézkes egyszerűség és a világi dolgokban való járatlanság kizárólag a huszár tulajdona.

- Nos - folytatja György úr belenyugodva a helyzetbe - hát akkor még csak azt mondom el, hogy mik az én terveim. Testvéri szeretettel felajánlottad, hogy vonuljak be ide, vegyem ki a részem a te tudásodnak és kitartó munkádnak a gyümölcseiből. Hálás szívvel köszönöm. Több ez, mint testvéri jóakarat, amint már mondtam; hálás szívvel köszönöm neked - mondja a huszár, és sokáig rázogatja bátyja kezét. - Hanem, valljuk be őszintén, bátyám, én csak olyan... én csak olyan burján vagyok, és késő lenne már elültetni engem egy szép rendes kertben.

- Édes jó György - feleli a másik bizakodóan mosolyogva s az öccse felé fordítja nyugodt, erélyes arcát -, bízd ezt rám, hadd próbáljam meg.

György megrázza a fejét.

- Ha valakinek, hát neked biztosan sikerülne, nem kétlem, de nem megy, nem lehet, kérem! Úgy fordult tudniillik másfelől, hogy Sir Leicester Dedlock valami kis hasznomat tudja venni a betegsége óta... amit a családi gyász hozott rá, és szívesebben veszi ezt a segítséget anyánknak a fiától, mint akárki mástól.

- Hát édes jó György - feleli a másik, s egy egészen kicsikét elborul az őszinte arca -, ha te szívesebben szolgálsz Sir Leicester Dedlock háza népének a soraiban...

- Látod - kiált fel a huszár a szavába vágva, s megint a térdére ereszti a kezét -, látod, bátyám, ez az, itt van ni! Teneked nem tetszene az ilyesmi. Én pedig nem bánom. Te nem vagy hozzászokva, hogy parancsoljanak neked, én igen. Nálad minden a legnagyobb rendben és fegyelemben van, nálam mindent rendben és fegyelemben kell tartani. Másképp kezeljük a dolgokat, más-más szemszögből nézzük őket. Nem akarom felhozni az én kaszárnyába való modoromat, mert tegnap este igazán zavartalanul és jól éreztem magam köztetek, és idővel talán észre se vennétek már rajtam. De jobb helyem van nekem Chesney Woldban, több ott a hely az ilyen burján számára, mint itt, és amellett a mi drága jó öregünknek is öröm lesz. Úgyhogy elfogadom sir Leicester Dedlock ajánlatát. Ha eljövök majd jövőre vőfélynek, vagy akármikor, ha itt leszek, lesz mindig annyi eszem, hogy ne sokat emlegessem cseléd mivoltomat. Hálás szívvel köszönöm neked még egyszer, és büszkén gondolok a Rouncewell-házra, amelyet te alapítottál, bátyám.

- Ismered magadat, György - feleli a bátyja, viszonozva a kézszorítását -, és talán engem is jobban ismersz, mint én magam. Csináld hát, ahogy jónak látod. Csak ne veszítsük el egymást megint, csináld, ahogyan jónak látod.

- Attól ne félj! - mondja a huszár. - No, mielőtt még hazafelé indítanám a lovamat, szeretnélek megkérni, bátyám, hogy légy szíves, nézd át ezt a levelemet. Elhoztam magammal, hogy itt adjam postára, mert Chesney Wold neve esetleg fájdalmasan érintené azt, akinek szól.

Átnyújtja a szép kerek betűkkel sűrűn teleírt levelet a vasgyártónak, aki olvasni kezdi:

György

- Egy kicsit szertartásos - mondja a bátyja, zavart képpel hajtogatva össze ismét a levelet.

- De nincs benne semmi, amit ne lehetne elküldeni egy kifogástalan úrikisasszonynak? - kérdi az öccse.

- Nincs, semmi.

Ennélfogva tehát lepecsételik, és odateszik az aznapi postára váró vasas levelek közé. Miután ez is megtörtént, György úr szeretettel elbúcsúzik az egész családtól, és nyergelni indul. A bátyja azonban nem akar ilyen gyorsan elválni tőle, és felajánlja, hogy elkíséri őt egy könnyű nyitott kocsin addig a helyig, ahol éjszakázni szándékozott, és ott is marad vele reggelig - egy legény pedig velük lovagol odáig György úr szürkéjén, a Chesney Wold-i öreg telivéren. Az ajánlatot örömmel elfogadják, aztán kellemes kocsizás, kellemes vacsora és kellemes reggeli következik, mind testvéri kettesben. Még egyszer kezet ráznak, hosszasan és szeretettel, aztán elválnak; a vasgyártó megindul a tűz és a füst felé, a huszár pedig a zöldellő tájak felé. Kora délután felhangzik a fasor gyepén tompa ügetése, amíg katonásan végiglovagol az öreg szilfák alatt, képzeletbeli kardját csörgetve és sarkantyújának emlékét pengetve.

Gyámapám egy reggel, néhány nappal a beszélgetésünk után leragasztott borítékot nyomott a kezembe és azt mondta: "Ez a jövő hónapra van, drágám." Kétszáz fontot találtam benne.

Nekifogtam hát a szükséges előkészületeknek a legnagyobb csendben. Még Adának se szóltam a terveinkről. Csak az egy Mrs. Woodcourttal tettem kivételt. Neki elmondtam, hogy feleségül megyek gyámapámhoz, és hogy már régebben eljegyeztük egymást. Lelkesen helyeselte. Mindent megtett volna a kedvemért, észrevehetően megszelídült, sokkal kedvesebb volt hozzám, mint az első találkozásunk idején.

Persze közben nem hanyagolhattam el gyámapámat, és persze nem hanyagolhattam el az én drága Adámat sem. Így aztán volt mindig tennivalóm bőven, aminek nagyon örültem. Charley pedig ki sem látszott a sok szabás-varrásból. Richard egyébként megint nekibuzdult, s lázas izgalommal lótott-futott egész nap, mert a Jarndyce-ügyet új tárgyalásra tűzték ki, s olyan biztató hírek hallatszottak, hogy be kell vallanom, még én is reménykedni kezdtem.

Az ülésszak megnyitása már nagyon közeledett, amikor gyámapámat elhívták, le kellett utaznia Yorkshire-be Mr. Woodcourt ügyei miatt. Mondta nekem már előzőleg, hogy le kell majd mennie személyesen. Egy este éppen Adáéktól jöttem haza, és leültem a szobámban új ruháim közé, nézegettem őket eltűnődve, amikor levelet hoztak. Gyámapám írta, arra kért benne, hogy utazzam utána a yorkshire-i városkába, és megírta azt is, hogy melyik postakocsin foglalt számomra helyet, és hogy reggel hány órakor indul a kocsi Londonból. Utóiratában azt is hozzátette, hogy nem leszek nagyon messzire Adától.

A legkevésbé sem számítottam erre az utazásra, de egy félóra alatt becsomagoltam, elkészültem, és másnap korán reggel, a kitűzött időben elindultam. Egész nap utaztam, és egész nap törtem a fejem, hogy vajon mire kellek én ott, ilyen messze; hol erre gondoltam, hol arra, de még csak a közelében sem jártam az igazságnak soha, egy percre sem.

Este lett, mire megérkeztem, gyámapám várt rám a kocsinál. Mentünk egyenesen vacsorázni a szállodába. Mihelyt kettesben maradtunk az asztalnál, gyámapám így szólt:

- Ugye nagyon kíváncsi, anyóka, hogy miért hívtam ide magát?

- Hát - feleltem - ha nem is képzelem magam bajadérnak, se magát kékszakállnak, gyámapám, egy kicsit azért kíváncsi vagyok.

- Akkor hát elmondom, nem várok vele reggelig - mondta -, hadd alhasson tőle nyugodtan, szívem. Nagyon szerettem volna kifejezésre juttatni valamilyen módon, hogy milyen hálás vagyok Woodcourtnak, hogy mennyire méltányolom az emberséges viselkedését azzal a szegény Jóval szemben meg a felbecsülhetetlen szolgálatait, amiket fiatal rokonaimnak tett. Amikor végleg eldőlt, hogy itt fog megtelepedni, az az ötletem támadt, hogy talán elfogadna tőlem egy igénytelen, de alkalmas kis lakásfélét, ahol a maga ura lehet. Ennélfogva kerestettem egy ilyen kis házat, és találtam is egyet nagyon olcsón, s helyrehozattam kissé, és berendeztem a számára, hogy lakható tegyen. De tegnapelőtt, amikor átsétáltam megnézni, és jelentették, hogy készen vannak, rájöttem, hogy mégsem értek eléggé a háztartás dolgaihoz, és nem tudom megállapítani, úgy van-e minden, ahogyan lennie kellene. Üzentem hát a világ legjobb kis gazdasszonyának, hogy jöjjön, és nézze meg, mondjon véleményt, adjon tanácsot. El is jött - mondta gyámapám -, s most itt ül, és sír és nevet egyszerre!

Mert olyan kedves volt, olyan jószívű volt, olyan csodálatos ember volt.

- No, no! - mondta gyámapám. - Ejnye, ejnye, hogy zokog, anyókám, hogy zokog!

Annyi jókedv bujkált benne, hogy kénytelen voltam én is vele együtt nevetni hamarosan, és szinte elszégyelltem magam, hogy egyáltalán könnyeket potyogtattam. De amikor lefeküdtem aludni, sírtam. Kénytelen vagyok bevallani, hogy sírtam; remélem, csak örömömben, ámbár nem vagyok benne egészen biztos, hogy csak örömömben.

Gyönyörű nyári reggelre ébredtünk; reggeli után elindultunk karonfogva a ház felé, amelyről a gazdasszonyi magas szakvéleményemet kell majd nyilvánítanom. A kőkerítés egyik oldalsó kapuján, melynek a kulcsa nála volt, egy virágoskertbe léptünk, s az első dolog, amin megakadt a szemem, az volt, hogy a virágok csoportjai és az ágyak ugyanúgy voltak elrendezve, mint az én virágágyaim odahaza.

- Látja, drágám - mondta gyámapám, s csendesen megállt, és ragyogó arccal követte a pillantásomat -, kölcsönvettem a terveit, mert tudom, hogy úgysem lehetne jobbat kitalálni.

Keresztülmentünk egy szép kis gyümölcsöskerten, ahol a zöld lombok között piroslott a cseresznye, és az almafák árnyéka táncolt a füvön, s odaértünk a házhoz - olyan volt, mint egy babaház, falusi laknak berendezve; de gyönyörű, bájos, derűs, nyugalmas kis villa volt, mosolygó, buja táj vette körül; csillogott a folyó a távolban, sűrű, nyári lombok közt csörgedezett emitt, amott meg egy duruzsló malom kerekét forgatta; egy réten folyt keresztül a kedves városka alatt, ez volt a legközelebb eső pontja, a réten pedig krikettezők tarka csoportjai gyülekeztek, és egy fehér sátor tetején egy zászlót csattogtatott a lágy nyugati szél. És mindenütt, ahogy végigmentünk a csinos szobákon, kiléptünk a kis falusi erkélyajtókon, elsétáltunk a tornác vadszőlővel, lonccal, kúszójázminnal befuttatott faoszlopai alatt, mindenütt, a tapéták mintáiban, a bútorok színében, a szép holmik elrendezésében, mindenütt az én ízlésemet ismertem fel, az én kis szokásaimat, az én kis módszereimet, amiket mindig nevetve dicsértek, az én szájam íze szerint való dolgokat mindenütt.

- No és most - mondta gyámapám, akit még soha nem láttam ilyen büszkének és jókedvűnek, mint most, mialatt nézte, hogy mennyire tetszik nekem minden -, és most, anyókám, végül nézzük meg a ház nevét is.

- Hogy hívják, édes jó gyámapám?

- Jöjjön, gyerekem - mondta -, nézzük meg.

A főbejárathoz vezetett, amit eddig elkerült, s mielőtt kiléptünk volna az ajtón, megállt, és megkérdezte tőlem:

- Édes kislányom, hát nem találta még ki, hogy mi a neve ennek a háznak?

- Nem én! - mondtam.

Kiléptünk a kapun és megmutatta a homlokzat felírását: "PUSZTA-HÁZ".

Egy közeli padhoz vezetett, leültünk egymás mellé a sűrű lombok alatt, kezébe vette a kezemet, és így beszélt:

- Édes kislányom, a mi kettőnk ügyével én igazán a maga boldogságát céloztam. Mikor megírtam azt a levelet, amire maga elhozta nekem a választ - mosolygott, ahogy felidézte -, talán túlságosan szem előtt tartottam a magam boldogságát, de a magáét is. Hogy vajon előhozakodtam volna-e az én régi álmommal, hogy egyszer majd elveszem magát feleségül, mert sokszor álmodoztam erről, mikor még maga nagyon fiatal volt... hogy előhozakodtam volna-e valaha is ezzel, ha másként alakulnak a körülmények, azt most fölösleges kérdezgetnem magamtól. Előhozakodtam vele, megírtam a levelemet, maga pedig elhozta rá a választ. Figyel rám, gyerekem?

Remegtem, rázott a hideg, de figyeltem minden szavára. Mozdulatlanul néztem az arcát, s ahogy a lombokon áttörő napsugarak körülcsillogták fedetlen fejét.

- Hallgassa csak, amit mondok, szívecském, de ne szóljon semmit. Most rajtam a sor, most nekem kell beszélnem. Hogy mikor kezdtem először kételkedni benne, vajon egyáltalán boldoggá tenném-e én magát, az mindegy, nem fontos. Woodcourt hazaérkezett, és nekem hamarosan eloszlottak még a kétségeim is.

Átkaroltam a nyakát, mellére hajtottam a fejemet, s úgy pityeregtem.

- Hajtsa ide a fejét - mondta, szelíden magához ölelve. - Én most már a gyámja és az apja vagyok. Hajtsa ide a fejét nyugodtan.

Csitítóan, mint a levelek lágy zizegése, nyájas derűvel, mint az érlelő szép nyári idő, és áldott melegséggel, mint a sugárzó napfény, beszélt tovább:

- Értsen meg jól, drága kislányom. Nem kételkedtem én abban, hogy amilyen hűséges és kötelességtudó, velem is elégedetten és boldogan élt volna; láttam azonban, hogy van valaki, akivel boldogabban élne. Nincs abban semmi csodálatos, hogy én rájöttem Woodcourt titkára, amikor még Durden néni nem is sejtette. Hát szóval Allan Woodcourt már régen beavatott engem a bizalmába, én viszont csak tegnap, egy-két órával a maga érkezése előtt árultam el neki az én titkomat. Mert nem akartam, hogy az én Eszteremből egy csöpp is kárba vesszen; nem engedtem volna, hogy csak eltűrjék őt a Morgan ap Kerrig nemzetségében, nem, nem, még akkor sem, ha nekem adták volna aranyban Wales összes hegyeit!

Elhallgatott, hogy megcsókolja a homlokomat, s én újra zokogni kezdtem.

- No, no, anyóka! Ne sírjon hát! - mondta. - Szóval elhatároztam, hogy egy morzsáját sem hagyom veszendőbe menni az én Eszterkém értékének, és bizalmasan félrevontam Mrs. Woodcourtot. "Nézze csak, asszonyom - mondtam neki. - Látom jól... de különben is tudom... hogy a maga fia szereti az én gyámkislányomat. Abban is egészen bizonyos vagyok továbbá, hogy az én gyámkislányom is szereti a maga fiát, de fel akarja áldozni a szerelmét a hűsége és a kötelessége kedvéért, és olyan lelkiismeretesen, olyan teljes odaadással akarja feláldozni, hogy az ember észre se venne rajta semmit, hiába figyelné őt éjjel-nappal." Aztán elmondtam neki a mi egész történetünket... a mi kettőnkét... a magáét és az enyémet. "Hát jöjjön el hozzánk, asszonyom - mondtam neki -, most már tudja mindezt; jöjjön el, és lakjon nálunk. Jöjjön el, és nézze meg az én kislányomat, figyelje napról napra minden lépését, s amit tapasztal, azt szögezze szembe a származásával"... Mert elmondtam neki a maga származását, semmi kedvem nem volt szépítgetni előtte... "Aztán majd mondja meg nekem, hogy mi az igazi tiszta származás, hogy mi a valódi előkelőség, ha végérvényesen döntött ebben a kérdésben." Nohát, tisztelet, becsület az ősi walesi vérnek, drágám! - kiáltott fel gyámapám lelkesen, - Azt hiszem, azóta már éppen olyan melegen, éppen olyan bámulattal, éppen olyan szeretettel dobogtatja Mrs. Woodcourt szívét Durden néniért, mint ahogy az én vérem az én szívemet!

Gyöngéden felemelte a fejemet, s amíg kapaszkodtam a nyakába, egyszerre hogy megértettem most ezt a védelmező mozdulatát.

- Még egy utolsó szót hadd mondjak. Mikor Allan Woodcourt beszélt magával, drágám, az én tudtommal és beleegyezésemmel tette; de nem biztattam őt egy szóval sem, nem én, mert ez a meglepetés az én nagy jutalmam, és olyan fösvény voltam, hogy egy morzsájáról sem akartam lemondani. Be is fejezem evvel. Édes jó kislányom, Allan Woodcourt ott állt a maga édesapja halálos ágyánál... ott állt az édesanyja halálakor is. Ez a Puszta-ház itt. Ma asszonyt hoztam ebbe a házba, egy kicsi asszonyt; és isten látja lelkem, életem legszebb napja ez a mai nap.

Felállt, és engem is felsegített. Már nem voltunk kettesben. Ott állt mellettem az uram - ahogyan immár hét boldog esztendő óta nevezem.

- Allan - mondta gyámapám -, fogadja el tőlem a világ legjobb feleségét. Tudom, hogy megérdemli, s ennél többet mit mondhatnék magáról! Fogadja el vele együtt ezt a kis otthont, ez az ő hozománya. Fogadjanak be engem is néha a boldog fészkükbe, és akkor mit áldoztam én fel? Semmit, a világon semmit.

Még egyszer megcsókolt, aztán könnyes szemmel, lágyabb hangon még ezt mondta:

- Eszter, egyetlenem, egy kis búcsúzkodásféle is van ebben, annyi sok hosszú esztendő után. Tudom, hogy az én tévedésem magának egy kis fájdalmat okozott. Bocsásson meg öreg gyámapjának, felejtse el neki, és fogadja őt vissza a régi szeretetébe...

A zöld lombok árnyékából kilépett a napfényre, megállt, vidáman felénk fordult, és így szólt:

- Majd megtalálnak itt valahol. Nyugati szél fúj, anyókám, tisztán nyugati!

Micsoda boldogság volt nekünk az a nap - micsoda öröm, micsoda nyugalom, mennyi hála és milyen remények töltöttek el bennünket azon az áldott napon! Az esküvőnket még abban a hónapban készültünk megtartani, de hogy mikor költözünk majd be a saját házunkba, az Richardtól és Adától függött.

Másnap együtt utaztunk haza mind a hárman. Mihelyt megérkeztünk Londonba, Allan egyenesen Richardékhoz indult, hogy megvigye neki a boldog újságokat. Ahogy gyámapámmal hazaértünk, megtudtuk, hogy már háromszor is keresett engem egy fiatalember a nap folyamán, s amikor harmadszor itt járt, megmondták neki, hogy csak este tízre várnak bennünket, mire ő azt az üzenetet hagyta, hogy "tíz óra körül újra benéz". Mind a háromszor hagyott egy-egy névjegyet: MR. GUPPY.

Törtem a fejem, hogy vajon mit akarhat tőlem ez a makacs látogató, s nevettem, ahogy eszembe jutott, mert mindig éreztem valami humorosat Mr. Guppyban, és el is meséltem aztán a gyámapámnak, hogy milyen ajánlatot tett nekem egyszer, és hogyan szívta vissza később.

- Ezek után természetesen fogadnunk kell a hőst - mondta gyámapám.

Meg is mondtuk mindjárt, hogy vezessék majd be Mr. Guppyt, ha újra megjelenik; s alighogy megmondtuk, Mr. Guppy már meg is érkezett.

Zavarba jött, hogy gyámapámat is ott találta a szobában, de összeszedte magát, és jó estét kívánt neki.

- Jó estét, uram - felelte gyámapám. - Hogy van?

- Köszönöm, Sir megvagyok - mondta Mr. Guppy. - Engedje meg, kérem, hogy bemutassam édesanyámat, Mrs. Guppyt, Old Street Roadból, és bizalmas jó barátomat, Mr. Joblingot.

Gyámapám kérte őket, hogy foglaljanak helyet, s mind a hárman leültek.

- Hát kérem szépen, Mr. Jarndyce - kezdte Mr. Guppy rövid gondolkozás után, nagy gyönyörűségére az anyjának, aki avval fejezte ki az elragadtatását, hogy Mr. Joblingot a könyökével bökdöste, és feltűnőeket kacsingatott rám -, úgy képzeltem, hogy egyedül találom Summerson kisasszonyt, s őszintén szólva nem nagyon számítottam az ön becses jelenlétére, Mr. Jarndyce. De talán elmesélte önnek Summerson kisasszony, hogy miről volt szó egyszer régebben miközöttünk?

- Igen - felelte gyámapám mosolyogva -, Summerson kisasszony említette nekem a dolgot.

- Hát ez megkönnyíti a helyzetemet - mondta Mr. Guppy. Uram, én kitöltöttem a gyakornoki időmet Kenge és Carboyéknál, s merem remélni, hogy mindenkinek a megelégedésére. Most aztán (miután átestem egy vizsgán, amibe igazán belekékülhet az ember, annyi fölösleges sületlenséget kérdeznek tőle, amikre semmi szüksége sincs) bejegyeztek az ügyvédi kar tagjai közé, és megkaptam az oklevelemet, s ha tetszik, szívesen meg is mutatom.

- Köszönöm, Mr. Guppy - mondta gyámapám. - Készséggel elismerem így is oklevelének az érvényességét.

Mr. Guppy így hát leeresztette a kezét, és folytatta:

- Nekem magamnak nincs vagyonom, édesanyámnak azonban van valamije egy kis évjáradék formájában, és mindig lesz a háznál néhány font készpénz a perek vitelénél adódó költségekre, kamatmentesen, s ez nagy előny, tetszik tudni - mondta Mr. Guppy meghatódva.

- Kétségtelenül nagy előny - felelte gyámapám.

- Vannak összeköttetéseim - folytatta Mr. Guppy -, vannak ismeretségeim Lambethben, a Walcot tér tájékán. Ennélfogva ebben a kerületben vettem ki lakást, mégpedig potom pénzért, a barátaim szerint (az adója nevetségesen alacsony, és a lakbérben benne foglaltatik a felszerelt ingóságok használata), s az a szándékom, hogy hamarosan megnyitom ott az önálló ügyvédi irodámat.

Ennek hallatára Mr. Guppy anyja szenvedélyes fejrázogatásban tört ki, és huncutul mosolygott vissza mindenkire, aki feléje pillantott.

- A lakás különálló ház természetesen, és hat szobából áll, nem számítva a mellékhelyiségeket - mondta Mr. Guppy. - A barátaim szerint nagyon kényelmes, tágas bérlemény. Jobling barátom a segítségemre lesz majd, ott fog dolgozni az irodámban, és ott is fog lakni a házban. Édesanyám szintén ott fog lakni a házban, ha majd a jelenlegi, Old Street úti lakásának a szerződése lejár; úgyhogy nem lesz hiány a társaságban. Fölösleges tehát mondanom önnek, Sir - folytatta Mr. Guppy -, hogy Summerson kisasszony képét a szívembe vésve hordtam azelőtt, és hogy tettem neki egy házassági ajánlatot.

- Igen, hallottam - felelte gyámapám.

- Olyan körülmények - folytatta Mr. Guppy -, melyek fölött nem volt hatalmam, átmenetileg elhomályosították ezt a képet egy időre. Ebben az időben Summerson kisasszony nagyon szépen, nemesen viselkedett, sőt azt is hozzátehetném, hogy nagylelkűen. Nos, uram - mondta Mr. Guppy -, most olyan elhatározás érlelődött meg a lelkemben, hogy viszonozni szeretném ezt a nagylelkű viselkedést. Úgy találtam, hogy az a kép, amelyről már azt hittem, kitörlődött a szívemből, nem törlődött ki. Fejet hajtok hát előtte, s hajlandó vagyok megismételni az ajánlatomat. Szeretném felajánlani Summerson kisasszonynak a Walcot téri házamat, az ügyvédi irodámat és a kezemet.

- Magamra vállalom, uram - mondta gyámapám nevetve, s meghúzta a csöngőt -, hogy válaszoljak az ön ajánlatára Summerson kisasszony nevében. Hálásan köszöni az ön nemes jó szándékát, s jó éjszakát kíván önnek és minden jót.

- Ó! - mondta Mr. Guppy üres tekintettel. - Annyit jelentsen ez, uram, hogy elfogadja? Vagy visszautasítja? Vagy gondolkozni akar rajta?

- Határozottan visszautasítja, kérem alássan! - felelte gyámapám.

Mr. Guppy nem akart hinni a fülének, ránézett a barátjára, aztán az anyjára (aki hirtelen nagy méregbe gurult), aztán a földre, aztán a mennyezetre.

- Igen? - mondta. - Hát akkor, Jobling, ha olyan jó barátom vagy, jobban tennéd, ha kivezetnéd innét az anyámat, ahol nem látják őt szívesen, ahelyett hogy csak ülsz ott.

Mrs. Guppy azonban nem volt hajlandó kimenni semmi áron. Hallani sem akart róla.

- Hát akkor menjenek innen! - fordult dühösen gyámapámhoz. - Mit képzelnek? Maguknak nem elég jó az én fiam? Szégyellhetik magukat! Menjenek innen! Kifelé!

- Édes jó asszonyom - mondta gyámapám -, ez nem nagyon indokolt kérés, hogy menjek ki a saját szobámból.

- Nem érdekel! - mondta Mrs. Guppy. - Ki innen! Ha mi nem vagyunk elég jók maguknak, hát menjenek, és keressenek jobbat! Menetnek!

- Anya - szólt közbe a fia -, lesz szíves elhallgatni?

- Nem leszek! - felelte Mrs. Guppy. - Nem hallgatok, Vilmos! Amíg ő ki nem megy innét, addig nem!

De aztán mégis Mr. Guppy és Mr. Jobling szorosan közrefogták, és sikerült lecipelniük, igazán az akarata ellenére; s ahány fokkal lejjebb került a lépcsőn, annyi fokkal emelte mindig magasabbra a hangját, szüntelenül követelve, hogy azonnal induljunk, és keressünk magunknak jobbat, ha az ő fia nem elég jó nekünk, de mindenekelőtt takarodjunk innét.

Megkezdődött a Kancellária új ülésszaka, és gyámapám kapott egy értesítést Kenge és Carboyéktól, hogy két nap múlva újra tárgyalásra kerül a per. Megbeszéltük Allannel, hogy elmegyünk mi is aznap délelőtt a törvényszékre. Richard rettenetes nyugtalanságban volt, azonkívül gyenge egészségben is. Westminsterben tárgyalták a pert. Tárgyalásra került ez ott már százszor is, merem állítani; most mégsem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ezúttal talán eljutnak valami eredményre. Reggeli után rögtön elindultunk hazulról, hogy idejében ott legyünk a Westminster Hallban, és gyalog sétáltunk végig a forgalmas utcákon - olyan boldog és furcsa érzés volt! - kettesben.

Ahogy bandukoltunk, arról beszélgetve, hogy hogyan segíthetnénk Richardon és Adán, egyszerre csak valaki rám kiált: "Eszter! Drága Eszter! Eszter!" Caddy Jellyby volt. Kidugta a fejét egy kis bérkocsi ablakán, mert mostanában ezen járt a tanítványaihoz (olyan sok volt neki), mintha száz méterről akarna megölelni. Megírtam neki levélben mindent, amit gyámapám tett, de nem tudtam szakítani magamnak egy percet sem, hogy felkeressem. Megálltunk persze, a kedves, melegszívű lány lázas elragadtatással fogadott, lelkesen kezdte mesélni azt az estét, amikor a virágokat hozta nekem, ölelgetett, agyonszorongatta az arcomat (a kalapomat, mindent), nem hagyta abba semmi áron, dédelgetett, becézgetett, úgyhogy a végén kénytelen voltam beülni hozzá a kis bérkocsiba, csak hogy meglegyen a nyugalma, s hadd mondjon és csináljon velem, amit akar. Allan odaállt az ablakhoz, s ugyanúgy örült, mint Caddy; de isten csodája, hogy egyáltalán megszabadultam, mert csak nagy nehezen kerültem ki a kocsiból, nevetve, kipirulva s igazán rendetlenül, aztán néztünk Caddy után, és ő is nézett vissza utánunk a kocsiablakból, amíg el nem tűnt a szemünk elől.

Emiatt aztán elkéstünk vagy egy negyedórát s mire odaértünk a Westminster Hallba, az ülés már megkezdődött. Még rosszabb volt, hogy a Kancellária tárgyalótermét zsúfolásig megtöltötte a szokatlanul nagy tömeg, s alig lehetett az ajtóhoz férni, és se nem láttuk, se nem hallottuk, hogy mi történik odabent. Valami mulatságos dolog folyhatott, mert időnként nevetések hallatszottak, és rá egy kiáltás: "Csöndet kérek!" Valami érdekes dolog lehetett, mert mindenki lökdösődött és tolakodott előre.

Megkérdeztük egy mellettünk álló úrtól, nem tudja-e milyen ügyet tárgyalnak. Azt felelte, hogy a Jarndyce és Jarndyce-ügyet. Megkérdeztük tőle, nem tudja-e véletlenül, hogy miről volt szó benne. Azt már igazán nem tudja, felelte, se ő, se más, soha nem is tudta senki, de ahogy hallja, befejezték. Befejezték mára? - kérdeztük. Nem, nem, felelte, befejezték örökre.

Befejezték örökre!

Ennek a hihetetlen feleletnek a hallatára egészen elképedve néztünk egymásra. Lehetséges volna, hogy végre valahára Richard és Ada megkapják az örökségüket, és gazdagok lesznek?

Nem tartott sokáig a bizonytalanságunk, mert hamarosan megmozdult a tömeg, és özönleni kezdtek kifelé az emberek, kipirult arccal, a fülledt, rossz levegőt terelgetve maguk előtt. Még mindig nagyon fel voltak vidulva, mintha egy bohózat előadásáról vagy a cirkuszból tódulnának kifelé, és nem egy törvényszéki tárgyalásról. Félreálltunk, és néztük, hogy mikor tűnik fel egy ismerős arc; aztán egyszerre nagy iratcsomókat kezdtek kihordozni - iratzacskóba csomagolt kötegeket, hatalmas, mindenféle alakú papírhalmazokat, hogy roskadoztak alattuk, akik cipelték, és egyelőre ledobták a terhüket akárhová, a folyosó kövére, s mentek vissza a többiért. Egy pillantást vetettünk ezekre az iratokra, s mivel mindenütt a Jarndyce és Jarndyce felírást láttuk rajtuk, megkérdeztünk egy hivatalos külsejű embert, aki ott állt a papírhegyek között, hogy csakugyan befejeződött-e a per. "Be, be! Végérvényesen befejeződött!" - mondta, és ő is nevetésben tört ki.

Ekkor pillantottuk meg Mr. Kenge-et; nyájas előkelőséggel lépegetett kifelé az ülésteremből. Ahogy meglátott minket, választékos udvariassággal emelte meg előttem a kalapját.

- Hogy van, kisasszony? Örülök a szerencsének. Mr. Jarndyce nem jött el?

- Nem jött el. Ő nem jön ide soha - mondtam.

- Hát talán jó is, hogy ma nincsen itt - felelte Mr. Kenge -, mert bizonyára csak megerősödött volna az ő hajthatatlan előítéleteiben, ha szabad így neveznem az igen tisztelt barátom távollétében ezt az ő egyéni felfogását; indokolatlanul bár, de csak megerősödött volna benne.

- Mit végeztek ma, kérem? - kérdezte Allan.

- Tessék? Parancsol? - szólt Mr. Kenge tündöklő udvariassággal.

- Mit végeztek ma?

- Mit végeztünk? - ismételte Mr. Kenge. - Értem. Szóval hogy mit végeztünk? Hát nem sokat végeztünk, kérem... nem sokat. Megakadtunk, akadály gördült elénk hirtelen, az utolsó pillanatban, már-már a cél előtt, mondhatnám.

- Megakadtak?

- Úgy van, uram, elakadtunk - felelte Mr. Kenge. - Ne felejtse el, Mr. Woodcourt - folytatta méltóságteljesen -, hogy ennek a nagy pernek a számos nehézsége, előre nem látható fordulatai, eljárási módozatai mennyi fáradságot, mennyi szakértelmet, mennyi tudást és tehetséget, mennyi szellemi munkát emésztettek fel. Évek hosszú során át pazarolta képességeit a Jarndyce és Jarndyce-ügyre az ügyvédi kar dísze-virága, mondhatnám, és érett bölcsességét, ha szabad hozzátennem, a bírói testület színe-java. Mindez a köz érdekében történt, uram, s ha így van, meg is kell fizetni ezt a sok munkát pénzben vagy a pénznek megfelelő ellenértékben.

- Mr. Kenge - mondta Allan, aki egy szempillantás alatt felfogta, hogy mi történt -, ne haragudjon, de nagyon sietünk. Úgy értsem vajon, hogy az egész hagyatéki vagyon ráment a perköltségekre?

- Hát, hm, azt hiszem, igen - felelte Mr. Kenge.

- És a per ezért jutott kátyúba? Önmagától semmivé vált?

- Nyilván - felelte Mr. Kenge.

- Édes egyetlenem - suttogta Allan -, Richardnak meg fog hasadni a szíve!

Megdöbbenés és rémület ült az arcán. Úgy ismerte Richardot, mint a tenyerét, tudtam jól, de magam is eleget láttam, hogyan megy tönkre a fiú egyre jobban; s most Ada szavai jutottak eszembe, aki odaadó szerelmében előre megsejtett valamit, és úgy csengtek-bongtak ezek a szavak a fülemben, mint a lélekharang.

- Amennyiben Mr. Carstone-nal akarnak találkozni - mondta Mr. Kenge -, megtalálják majd az ülésteremben. Jó napot, Sir, jó napot, Summerson kisasszony.

- Drága szerelmem - mondta Allan -, most hagyd egy kicsit rám, akit amúgy is rám bíztál. Vidd meg haza ezt a hírt, aztán gyere át később Adáékhoz!

Nem engedtem, hogy kikísérjen és kocsiba ültessen, hanem arra kértem, hogy siessen azonnal Richardhoz. Gyámapámat otthon találtam, és rendre elmeséltem neki mindent. Mint érdekelt fél, egy csöppet sem lett izgatott a hírektől, amiket hoztam.

- Anyókám - mondta -, hogy vége szakadt a pernek, bármi áron is, ez olyan nagy szerencse, amire nem is számítottam volna. Hanem az én szegény kis rokonaim!

Egész délelőtt róluk beszélgettünk, megtárgyaltuk, hogy mit lehetne itt csinálni. Délután gyámapám elkísért Richardékhoz, s a kapuban elváltunk. Felmentem a lépcsőn. Ada meghallotta a lépteimet, s elébem jött a kis folyosóra, és a nyakamba borult; de tüstént összeszedte magát, és elmondta, hogy Richard már több ízben kérdezősködött utánam. Allan az ülésterem egyik sarkában akadt rá, ott üldögélt kővé meredve, mesélte Ada. Ahogy felrázták, előrerohant, és láthatólag rá akart rivallni a bíróra, szilaj hangon kezdett mondani valamit. De elakadt a szava, vér öntötte el a száját, és Allan hazahozta.

Csukott szemmel feküdt a pamlagon, ahogy beléptem. Az asztalon orvosságok álltak, a szobát levegőssé tették, amennyire csak lehetett. Besötétítették, s nagy rendet és csendet teremtettek benne. Allan ott állt a feje felől, és gondterhelten nézte. Mintha minden szín kiment volna Richard arcából, és most láttam csak igazán, alvó arcát figyelve, hogy milyen elnyűtt, milyen elcsigázott ez a fiú. De szép volt, réges-régen nem láttam már ilyen szépnek.

Leültem melléje csöndesen. Lassacskán kinyitotta a szemét, és megszólalt gyenge hangon, de a régi mosolyával:

- Durden néni, csókoljon meg, drágám!

Meglepetve és örömmel tapasztaltam, hogy a rossz állapota ellenére is milyen jókedvű és bizakodó. Ki sem tudja fejezni szavakban, mondta, hogy mennyire örül a mi készülő házasságunknak. Az uram volt az ő őrzőangyaluk, mondta, s kérte ránk az Isten áldását, és kívánt nekünk minden örömet és boldogságot, amit csak adni tud az élet.

Lehetőleg minél többet beszéltünk a jövőről, s ő többször is elmondta, hogy okvetlenül ott akar lenni az esküvőnkön, hacsak meg tud állni a lábán. De nem tett neki jót a sok beszéd, s ha elhallgatott, mi is elhallgattunk.

Beesteledett; s egyszer aztán arra nyitottam ki a szememet, hogy a gyámapám ott áll a kis előszobában.

- Ki az, Durden néni? - kérdezte Richard.

Allanre néztem, hogy mit csináljak, igent bólintott, úgyhogy Richardhoz hajoltam, és megmondtam neki. Gyámapám látta mindezt, és csendesen odalépett mellém. Rátette a tenyerét Richard kezére.

- Ó - mondta Richard -, maga jó ember, Sir, maga jó ember! - És kicsordult a könny a szeméből, most először.

Gyámapám leült a helyemre, és nem engedte el Richard kezét.

- Édes jó Rick - mondta -, a felhők szétoszlottak, kitisztult az ég. Most már tisztán látunk. Mindnyájan meg voltunk kissé kavarodva többé-kevésbé. Annyi baj legyen most már! Hát hogy érzed magad, édes fiam?

- Nagyon gyengének érzem magam, Sir, de remélem, jobban leszek. Elölről kell kezdenem az életemet.

- Helyes, igaz, jól mondod! - kiáltott fel gyámapám.

- Most már nem fogom többé úgy kezdeni, mint eddig - mondta Richard bánatos mosollyal. - Megtanultam a leckét, Sir. Kemény lecke volt, de higgye el, igazán higgye el, hogy most már okultam belőle.

- Jól van, jól van - vigasztalta őt gyámapám -, jól van, édes fiacskám, jól van, jól van!

- Arra gondoltam, Sir - folytatta Richard -, hogy sehová a világon nem szeretnék annyira menni, mint őhozzájuk... Durden néni és Woodcourt házába. Ha leköltözhetnék hozzájuk, mihelyt egy kicsit összeszedem magam, azt hiszem, hamarabb meggyógyulnék ott, mint bárhol másutt.

- Hiszen én is éppen erre gondoltam, Rick - felelte gyámapám -, és a mi anyókánk is, éppen ma beszéltünk erről Durden nénivel. Az urának sem lesz kifogása ellene, tudom jól.

- Csak egy rossz álom volt ez az egész! - mondta Richard, hevesen megszorítva gyámapám mindkét kezét.

- Rossz álom, Richard, semmi más.

- És maga, aki olyan jó ember, ugye el tudja majd felejteni ezt a rossz álmot, és meg tud majd bocsátani az álmodozónak, ha fölébredt?

- Hát hogyne tudnék. Hiszen én is csak álmodozó vagyok, Rick!

- Új életet fogok kezdeni! - mondta Richard csillogó szemmel.

Az uram közelebb lépett Adához, s láttam, hogy figyelmeztetően emeli fel a kezét, komoly arccal int gyámapámnak.

- Hát mikor mehetek el innét, mikor mehetek el arra a szép vidékre, ahol újra megtalálom majd a régi jó időket, ahol lesz elég erőm elmondani, hogy ki volt nekem Ada, ahol fel tudom majd sorolni sok-sok hibámat, vakságomat, ahol arra kell majd készülnöm, hogy útmutatója legyek a születendő gyerekemnek? - mondta Richard. - Mikor mehetek már?

- Édes jó Rick - felelte gyámapám -, majd ha elég erős leszel hozzá.

- Ada, kedvesem!

Fel akart emelkedni egy kicsit. Allan feljebb ültette úgy, hogy Ada mellére hajthassa a fejét, mert ezt akarta.

- Sok bajt szereztem neked, egyetlenem. Utadba akadtam, beárnyékoltam az életedet, a házasságunkkal belevittelek a szegénységbe, gondokba, eltékozoltam a vagyonkádat. Megbocsátod nekem mindezt, Ada, mielőtt új életet kezdenék?

Mosoly suhant végig az arcán, ahogy Ada fölébe hajolt és megcsókolta. Lassan lehajtotta a fejét a felesége mellére, szorosabbra fonta a két karját a nyaka körül, aztán egy búcsúzó zokogás csuklott fel belőle, és megkezdte az új életét. De nem a földi életét, ó, nem ezt! Azt a másikat, amelyik helyreigazítja ezt az ittenit.

Késő este, amikor már minden elcsendesedett, a szegény háborodott Miss Flite jött el hozzám, és sírva mesélte, hogy szabadon eresztette a madarait.

Más idők járnak Chesney Wold fölött, néma csend borul a kastélyra, néma csend borul a családi krónika néhány lapjára is. Az köztudomású, hogy a szép Lady Dedlock a parkban nyugszik, a mauzóleumban, a nagy fák sötét boltozata alatt, ahol éjjelente hallani lehet a bagoly huhogását; de hogy honnét hozták haza erre a magányos, madárdalos, erdei pihenőhelyére, és hogy hogyan halt meg, az a legnagyobb rejtély.

A fák közt kanyargó gyalogösvény felől és a kis völgyhorpadásból, a páfrányokon át néha lódobogás hallatszik ide, erre az elhagyatott helyre. Aztán megjelenik Sir Leicester - bénán, rokkantan -, majdnem vak, görnyedten ül a lován, de még így is méltóságteljes jelenség, és egy délceg, szálfaegyenes férfi lovagol szorosan mellette. Mikor bizonyos távolságra érnek a mauzóleum elé, Sir Leicester beidegzett lova magától megáll, s Sir Leicester leveszi a kalapját, és néhány percre szótlanul magába mélyed, mielőtt továbbmennének.

A vakmerő Boythornnal még mindig dühöng a háborúskodás, ámbár bizonytalan megszakításokkal; hol hevesen fellángol, hol kialszik, libeg-lobog, mint a nyugtalan tűz. Az igazság az, hogy amikor Sir Leicester véglegesen leköltözött Lincolnshire-be, Mr. Boythorn hajlandónak mutatkozott lemondani az útjogáról és belemenni mindenben, amit Sir Leicester csak akart; Sir Leicester azonban ezt az engedékenységet a betegsége vagy a szerencsétlensége iránt való elnézésnek fogta fel, és olyan felháborodással fogadta, olyan magasztosan sértve érezte magát, hogy Mr. Boythorn kénytelen volt hamarjában egy törvénybe ütköző birtokháborítást elkövetni, hogy a szomszédja egy kicsit összeszedhesse magát. Azóta Mr. Boythorn megint kiszögezteti a rettenetes tábláit a vitatott átjárónál, és (pici madarával a fején) továbbra is indulatos kirohanásokat intéz Sir Leicester saját otthonának a védelmében, azonfelül a kis templomban is ugyanolyan kihívóan semmibe veszi őt, mint régen. De azt beszélik, hogy amikor a legdühösebben fenekedik régi ellenségére, akkor van tulajdonképpen a legnagyobb jóakarattal iránta, és hogy Sir Leicester engesztelhetetlen méltóságában nem is sejti, mennyire a kedvében járnak. Még kevésbé sejti, hogy az ellenfelével milyen közel kerültek egymáshoz boldogtalanságukban, két nővérnek a sorsán át; az ellenfelét pedig, aki azóta már tudja ezt, nem olyan fából faragták, hogy megmondja neki. A civakodás tehát tovább folyik, mindkét fél teljes megelégedésére.

A park egyik házikójában, a kastélyból is látható kapusházban, ahol valaha, mikor egyszer megáradtak a vizek odalent Lincolnshire-ben, milady látta mindig a kapus gyerekét az ablakából, ott van elszállásolva a délceg lovas, az egykori huszár. Régi hivatásának néhány ereklyéje bent lóg a falon, és annak a béna kis emberkének, aki rendszerint az istállóudvar körül látható, az a kedvenc szórakozása, hogy kifényesítse ezeket az ereklyéket. Nagyon szorgalmas kis ember, örökké tisztogatja a zablákat, kengyelvasakat, a lószerszámok láncait, gombjait és egyáltalán mindent, amit ki lehet fényesíteni az istállóudvar tájékán - ott ül a szerszámkamra ajtajában, és reggeltől estig csiszolgat, dörzsölget. Megtépázott, hibás kis ember, nem esik nagyon messze valamilyen vén, korcs fajta kutyától, valamilyen alaposan elagyabugyált kóbor kutyától. A Phil névre hallgat.

Jólesik látni a nagyszerű öreg házvezetőnőt (újabban kissé nagyothall), hogy a fiával karonfogva megy mindig a templomba, és megfigyelni - amire egyébként kevés embernek nyílik alkalma, mert mostanában nem járnak vendégek a házba -, jólesik megfigyelni, milyen viszonyban van velük Sir Leicester.

A kastély nagyobbik felét lezárták, és idegenek többé nem látogathatják; de Sir Leicester mindennek ellenére továbbra is fenntartja megcsappant udvartartását, folytatja előkelő életmódját a hosszú szalonban, elüldögél a régi helyén, milady képe alatt. Esténként csak ez a része van megvilágítva a hosszú szalonnak, s itt is széles spanyolfalak veszik körül a fényt, mely mintha fogyna, egyre fogyna benne, míg egyszer aztán végképp ki nem alszik majd. Nem kell már sok idő, csakugyan, s Sir Leicester számára ki fog hunyni minden világosság, és meg fog nyílni előtte a mauzóleum nyirkos ajtaja, ez a szorosan csukódó és könyörtelennek látszó nehéz ajtó, hogy befogadja.

Nem is annyira emberi lények tulajdona ez a nagyszabású, tekervényes épület, se nem a kísérteties képmásaiké, nem is annyira a Dedlockok ősi családjáé ez a ház, hanem inkább a dörgő visszhangok ősi családjáé, akik a legkisebb zajra kikelnek száz meg száz kriptájukból, és döngve-bongva járják keresztül-kasul az egész kastélyt. Elég, ha leejt valaki egy fésűt éjszaka a hálószobája padlójára, máris útnak indít vele orvul lopakodó lépteket, végigkalandozni az összes folyosót, összes lépcsőházat, használtat, elhagyottat egyaránt. Olyan hely ez, ahol nemigen szeretne az ember egyedül lenni; ahol a szobalány felsikolt, ha kiugrik egy parázs a tűzből, rászokik arra, hogy minduntalan sírva fakadjon télen, nyáron, tavasszal, ősszel, lassan búskomorságba esik, aztán felmond, és más helyet keres.

Ilyen lett Chesney Wold. Nagyobbik fele üressé vált, sötétségbe borult, alig változik benne valami, ha jön a nyár, ha megy a tél; nem lobog rajta zászló nappal, nem világít fényes ablaksora az éjszakában; nem jön-megy a tarka vendégsereg, nem öntenek lelket a hideg, halott szobákba a látogatók - kihalt a szenvedély és a gőg odalent Lincolnshire-ben, még a kíváncsi idegenek számára is, s átadta a kastélyt a néma, bús örök nyugalomnak.

Hét boldog esztendeje vagyok már a Puszta-ház asszonya, hét teljes éve. Azt a néhány szót, amit még hozzá kell tennem az eddig elbeszéltekhez, most már hamarosan leírom, aztán elválunk egymástól örökre, én és az az ismeretlen barátom vagy barátnőm, aki olvassa ezeket a sorokat.

Karjaimba adták az én drága Adámat, és hosszú heteken át nem is hagytam el őt egy pillanatra sem. A kisgyerek, akire olyan nagy feladatok vártak, megszületett, mielőtt még kinőtt volna a fű az apja sírján. Fiú lett, és én meg az uram meg a gyámapám az apja nevére kereszteltük.

Megérkezett hát a segítség, amire úgy számított az én angyalom, ámbár más lett a rendeltetése, az örök bölcsesség akaratából. Nem az apját, hanem az anyját kellett ennek a kisbabának megvigasztalnia, lelket öntenie belé, s meg is volt hozzá a hatalma. Látnom kellett, hogy mekkora erő van gyenge kis kezecskéjében, miként gyógyítja érintésével Ada sebzett szívét, hogyan ébreszt benne reménykedést, bizakodást - új értelmet nyert számomra Isten jósága és szeretete.

Haladtak, boldogultak, a gyerek fejlődött, és lassacskán végre megértem azt is, hogy ott sétált Ada, karján a kisfiával, az én vidéki kertemben. Akkor már férjnél voltam. Én voltam a világ legboldogabb asszonya.

Gyámapám is nálunk volt akkor, s egyszer megkérdezte Adát, hogy mikor akar hazamenni.

- Mert mind a két házban otthon van, drágám - mondta -, de a régebbi Puszta-háznak joga van elsőbbséget követelni. Ha eléggé összeszedték magukat, drágám, a kisfiával, a kisfiammal együtt, jöjjenek, és foglalják el az otthonukat.

Ada az ő "édes, drága John bácsijának" hívta őt. Nem, mondta Mr. Jarndyce, nem: most már a gyámapjának kell szólítania. Attól fogva gyámapja lett Adának is és a kisfiúnak is; régi emléke fűződött ehhez a megszólításhoz. A gyámapjának nevezte hát Ada, és azóta is mindig csak így hívja. A gyerekek nem is ismerik őt más néven. Gyerekek, mondom: mert nekem is van két kicsi leánykám.

Nehéz elhinni, hogy Charley (még mindig nagy kerek szemeket mereszt, és nem nagy tudósa a nyelvtannak) férjhez ment egy molnárhoz a szomszédságunkban. Pedig így van, sőt most is, ahogy felnézek az íróasztalomról, ahol ezeket a sorokat írom, kora nyári reggel, az ablakomból látom a malmukat, éppen megindul újra a kereke. Remélem, a molnár nem fogja elkényeztetni és elrontani Charleyt, de nagyon szereti, és Charley eléggé nagyra van a házasságával, mert az ura derék, jómódú ember, és rendkívül kapós volt legénykorában. Ami az én kis szobalányomat illeti, szinte azt hihetném, hogy megállt fölötte az idő, és meg se mozdult hét évig, mint a malom kereke az előbb egy félóráig, mert a kis Emma, Charley húga pontosan ugyanaz most számomra, mint ami azelőtt Charley volt. Tom, Charley öccse pedig, igazán alig merem bevallani, hogy meddig jutott a számtanban az iskolában, de azt hiszem, a tizedes törtekig. Mindegy, akárhogyan is volt, most a molnárnál inaskodik; derék, jó fiú, szemérmes gyerek, minduntalan beleszeret valakibe, aztán szégyelli magát miatta.

Caddy Jellyby éppen nálunk töltötte az elmúlt ünnepeket, s kedvesebb, mint valaha, egész nap ki-betáncolt a házban a gyerekekkel, mintha soha életében nem kellett volna táncórákat adnia. Most van egy saját kis kocsija a bérkocsi helyett, és két teljes mérfölddel nyugatabbra költöztek a Newman utcától. Rengeteget dolgozik, mert az ura (derék, nagyszerű férj) megrokkant, és nagyon keveset tud csak segíteni. Caddy mindamellett végtelenül elégedett, és lelkes odaadással végzi a munkáját. Mr. Jellyby náluk tölti az estéit, az új lakásukban, s ugyanúgy támasztja fejével a falat, mint azelőtt a régiben. Úgy hallottam, hogy Mrs. Jellyby nagyon sokat szenvedett lányának méltatlan házassága és méltatlan foglalkozása miatt, remélem azonban, hogy idővel majd csak kiheveri a dolgot. Nagy csalódás érte, Borriobule-Ghében csalódott, rosszul sikerült az egész, ugyanis Borriobule-Ghé királya mindenkit el akart adni rumért, aki kibírta élve az ottani éghajlatot; de aztán a nők egyenjogúsítására adta a fejét, s most a nők választójogáért harcol, ami még több levelezéssel járó Hivatás, ahogy Caddy meséli, mint a régi volt. Majdnem megfeledkeztem Caddy szegény kislányáról. Már nem olyan kis kukac, de süketnéma. Nem hinném, hogy volt valaha jobb anya Caddynél, aki a kevés kis ráérő idejében tömérdek süketnéma jelet és módszert magol, hogy enyhítse a gyereke keserves sorsát.

Látom már, hogy sohasem fogok végezni Caddyvel, mert most meg Pipi jut az eszembe és az öreg Mr. Turveydrop. Pipi a vámhivatalnál van, és hihetetlenül jól megy a sora. Az öreg Mr. Turveydrop, ámbár hajlamos lett a gutaütésre, még mindig körülhordozza a városban az ő választékos viselkedését, még mindig a régi örömeinek él, és még mindig hisznek benne, mint régen. Rendíthetetlen pártfogója Pipinek, s úgy tudják, hogy a végrendeletében ráhagyta az öltözőszobájabeli kedvenc francia állóóráját - ámbár nem az ő tulajdona.

Az első pénzünkből, amit félre tudtunk tenni, kibővítettük szép kis házunkat, hozzáépíttettünk egy "dörmögőszobát" külön a gyámapám részére, és fényes ünnepséggel avattuk fel, mikor legközelebb lejött hozzánk látogatóba. Könnyedén szeretném mindezt még leírni, mert sietek már a végére, be akarom fejezni, de ahogy őróla írok, könnybe lábad a szemem.

Nem tudok úgy ránézni, hogy eszembe ne jusson szegény Richard, amint utoljára jó embernek nevezte őt. A legszeretőbb apja Adának és a szép kisfiának, nekem pedig ugyanaz, aki mindig volt, és hogy mi volt ő a számomra, hogyan tudnám én azt elmondani? Az uramnak ő a legjobb és legkedvesebb barátja, a gyerekeinknek a kedvence; mindnyájan mélységesen tiszteljük, és végtelenül szeretjük. És noha úgy tekintek fel rá, mintha felsőbbrendű lény volna, mégis olyan meghitt, könnyed és bizalmas barátságban vagyok vele, hogy jóformán csodálkoznom kell magamon. Azóta is megtartottam régi neveimet és ő is az övét; és ha nálunk van, soha nem ülök máshová, mint melléje, a régi helyemre. "Durden néni, anyóka!" - ez járja, akárcsak régen; s én is ugyanúgy felelem: "Édes jó gyámapám!"

Nem emlékszem rá, hogy valaha is, egy pillanatra is keletre fordult volna a szél attól a naptól fogva, hogy odavitt engem a bejárat elé, és megmutatta a felírást: "Puszta-ház". Egyszer szóba hoztam előtte, hogy úgy látszik, újabban sohasem fúj keletről a szél, és azt felelte rá, hogy nem, csakugyan így van, örökre elköltözött arról a világtájról azon a szent napon.

Ada, azt hiszem, szebb, mint valaha életében. A bánat, ami egy ideig látszott az arcán is - mert már nem látszik rajta -, mintha megtisztította volna még az ő ártatlan vonásait is. Ha felnézek rá néha, ahogy tanítgatja az én kis Richardomat, fekete ruhában, mert még mindig azt viseli, nehéz kifejezni, hogy milyen szeretetet érzek. Az én kis Richardomnak hívom a kisfiát! De hát Richard azt szokta mondogatni, hogy neki két mamája van, és az egyik én vagyok.

Nem vagyunk gazdagok, de mindig boldogultunk, és jól megélünk abból, amink van. Ha az urammal sétálok valamerre, még nem fordult elő, hogy ne hallottam volna hálálkodó megjegyzéseket tenni rá. Akármilyen rendű és rangú háznak lépem át a küszöbét, mindenütt az ő dicséretével fogadnak, vagy az ő dicséretét olvashatom ki a hálás tekintetekből. Nincs olyan nap, hogy ne annak a tudatával hajtsam le álomra a fejem, hogy segített valakinek a baján, megkönnyítette valamelyik szenvedő embertársa sorsát. Tudom, hogy még a gyógyíthatatlan betegek is sokszor, nagyon sokszor hálás szavakkal köszönik meg utolsó óráikban türelmes orvosi segítségét.

Sőt még engem is dicsérnek az emberek, mint a doktor feleségét. Sőt még engem is szeretnek az emberek, ahogy jövök-megyek, és olyan nagy teketóriázást csinálnak velem, hogy igazán szégyellem magam. Neki köszönhetem mindezt, az én szerelmemnek, az én büszkeségemnek! Az ő kedvéért szeretnek engem, mint ahogyan én is mindent az ő kedvéért csinálok, mindent a világon.

Tegnap vagy tegnapelőtt este, miután sokat sürögtem-forogtam előzőleg, mert Ada, a gyámapám és a kis Richard fogadására készülődöm, akik holnap érkeznek, kiültem a tornácra - a felejthetetlen emlékű tornácunkra -, éppen ezt a helyet választottam; s még mindig ott üldögéltem, mikor Allan hazaérkezett.

- Aranyos anyókám - mondta -, mit csinál itt?

- Olyan szépen süt a hold - feleltem -, és olyan gyönyörű az este, hogy kiültem ide, Allan, és csak gondolkozom.

- És miről gondolkozik, drágám? - kérdezte erre Allan.

- Ej, de kíváncsi maga! - mondtam. - Szinte szégyellem megmondani, de azért megmondom. Az én régi arcomra gondoltam, hogy milyen is volt.

- És mit gondol róla, szorgalmatos méhecském? - kérdezte Allan.

- Azt gondoltam, hogy én azt hiszem, maga akkor se szerethetett volna engem jobban egy szikrával sem, ha meg is maradt volna a régi arcom.

- Ha megmaradt volna olyannak, amilyen volt? - kérdezte Allan nevetve.

- Igen, olyannak, amilyen volt, úgy értem.

- Édes jó Durden néni - mondta Allan, a karjába öltve a karomat -, szokott maga néha a tükörbe nézni?

- Hát persze hogy szoktam. Tudja jól, hogy szoktam.

- És nem vette még észre, hogy szebb, mint valaha életében?

Nem vettem még észre, nem tudom, hogy azóta is észrevettem-e. De azt tudom, hogy az én drága kis csibéim nagyon helyesek, s hogy Ada gyönyörű teremtés, és hogy az uram nagyon szép ember, és hogy a gyámapámnak van a világon a legkedvesebb, legderűsebb jóakaratú arca, és hogy mindnyájan nagyon jól megvannak az én nagy szépségem nélkül is... még ha netalán fel is tennénk, hogy...

(Vége)

A LORDKANCELLÁR

MISS FLITE a madaraival, a Kancellária ügyfele

GRIDLEY a shropshire-i ember, szintén ügyfél

KROOK zsibárus, rongy- és palackkereskedő a Lincoln's Inn Fielden

ADA CLARE és RICHARD CARSTONE unokatestvérek és Jarndyce-örökösök

JOHN JARNDYCE a nagybátyjuk, szintén ügyfél

SUMMERSON ESZTER a gyámleánya

MISS BARBARY Eszter keresztanyja

MRS. RACHAEL hogy vinné el az ördög

MR. (TÁRSALGÓ) KENGE a Kenge és Carboy iroda beltagja

MR. GUPPY (VILMOS) ügyvédbojtár Kenge és Carboynál

MRS. JELLYBY közügyekkel foglalkozó hölgy

CADDY a lánya, tintás ujjakkal

MR. JELLYBY a férje, aki nem szól egy szót sem

SIR LEICESTER DEDLOCK BÁRÓ Chesney Wold ura

LADY DEDLOCK a felesége

MR. TULKINGHORN az ügyvédjük

MRS. ROUNCEWELL házvezetőnő Chesney Woldban

A VASGYÁRTÓ Mrs. Rouncewell fia

WATT a vasgyártó fia

ROSA lady Dedlock szobalánya

GYÖRGY ÚR kiszolgált huszárőrmester, Céllövölde és Vívócsarnok-tulajdonos a Haymarketen

PHIL SQUOD a segédje (kicsit hibás)

JO utcaseprő fiú és csavargó

JENNY szegény asszony, téglavető felesége

MR. SNAGSBY törvényszéki papírkereskedő a Cursitor utcában

MRS. WOODCOURT az édesanyja (a Morgan up Kerrig nemzetségből)

MR. BUCKET detektívfelügyelő a nyomozóosztályról

MR. TURVEYDROP a választékos viselkedéséről ismert úr

MRS. PARDIGGLE szintén közéleti hölgy, Mrs. Jellyby barátnője

A KIS SWILLS az Arany Nap zenehumoristája - és még sokan a környékről meg messzebbről is, felnőttek és gyerekek, szegények és gazdagok, jók is, rosszak is vegyesen.

---