ELSŐ RÉSZ
ELSŐ KÖNYV
Az 1793-as esztendő májusának utolsó napjaiban az egyik párizsi zászlóalj, melyet Santerre[1] vezényelt Bretagne-ba, átkutatta az astilléi félelmetes Saudraie erdőt. A katonák mindössze háromszázan voltak, a kemény háború ennyire apasztotta le a zászlóaljat. Ez abban az időben történt, amikor Argonne, Jemmapes és Valmy csatái után, az első párizsi zászlóalj hatszáz önkénteséből már csak huszonhét ember maradt, a másodikból harminchárom és a harmadikból ötvenhét. Legendás, harcos idők.
A Párizsból Vendée-ba küldött zászlóaljak összesen kilencszáztizenkét embert számláltak. Egy-egy zászlóaljnak három ágyúja volt; nagyon gyors iramban szerelték fel őket. A Bon-Conseil körzet[2] április 25-én - Gohier volt az igazságügy- és Bouchotte a hadügyminiszter - azt javasolta, hogy önkéntes csapatokat küldjenek Vendée-ba; a javaslatot Lubin tanácstag terjesztette elő, és május 1-én Santerre tizenkétezer katonája harminc tábori ágyúval és egy zászlóaljnyi tüzérrel harcra készen állott. Ezek a hihetetlen gyorsasággal felállított zászlóaljak olyan jól meg voltak szervezve, hogy még ma is a sorkatonaság mintaképei: csak a katonák és az altisztek arányszáma változott meg.
A párizsi tanács április 28-án adta ki Santerre önkénteseinek a jelszót: "Nincs irgalom. Nincs kegyelem." Tizenkétezren indultak el Párizsból; május végére nyolcezer halottjuk volt.
A katonák óvatosan nyomultak előre Saudraie erdejében. Nem siettek. Egyszerre kémleltek jobbra, balra, előre, hátra; Kléber[3] megmondta: "A katonának még a hátán is szeme legyen." Már régen úton voltak. Hány óra lehetett? A nap melyik szakában jártak? Nehéz lett volna megmondani. Az ilyen vad rengetegben mindig valamiféle szürkület borong.
Saudraie erdeje félelmetes volt. Sűrűiből indult bűnös útjára 1792 november havában a polgárháború; Mousqueton,[4] ez a sánta, vérengző vad, ebből a gyászos vadonból kúszott elő; vérfagyasztó volt az itt legyilkoltak tömegére gondolni. Nem volt ennél borzalmasabb hely. A katonák óvatosan nyomultak előre. A földet mindenütt virág borította; az ágak szőtte remegő falakból a levelek édes frissesége áradt; a nap sugarai itt-ott átdöfték a zöld félhomályt, és megvilágították azt a süppedő, vastag szőnyeget, melyet a kardvirág, a mocsári írisz, a réti nárcisz, a szellőrózsa - ez a jó időt hirdető kis virág - és a tavaszi sáfrány terített a katonák lába elé, s amelyet mindenféle, többek közt hernyó és csillag alakú moha borított. A csapat lépésről lépésre haladt, halkan, csendesen hajtogatva a bozótot. A bajonettek fölött madarak csicseregtek.
A Saudraie olyanféle rengeteg volt, amelyben valamikor békés időkben Houiche-bá-t, azaz éjszakai madarászást rendeztek; most emberre vadásztak benne.
A rengetegben nyírfa, bükk és tölgy váltakozott; vastag moha és gyepszőnyeg fogta fel a menetelő legénység lépteinek zaját: sehol egy ösvény, vagy ha mégis akadt itt-ott egy, azt azonnal elnyeli a rengeteg; magyal- és kökénybokrok, páfrányok, tövises iglicék, hatalmas, szúrós indák; tíz lépés távolságról a katonák már nem látták egymást. Az ágak között olykor felbukkant egy kócsag vagy egy vízityúk; valahol a közelben mocsár lappanghatott.
Így meneteltek, vaktában, nyugtalansággal telve; féltek, hogy rátalálnak arra, amit keresnek.
Időnként táborozás nyomaira bukkantak, fölégetett gyepre, összetaposott fűre, hevenyészett keresztekre, véres ágakra. Itt főzték meg a levesüket, ott mondták a misét, amott kötözték a sebesülteket. De azután mindnyájan eltűntek! Hol lehetnek most? Talán már egészen távol? Vagy talán itt bújtak el a közelben; ujjuk a rövid puska ravaszán? Az erdő elhagyottnak látszott. A zászlóalj elővigyázatossága megkétszereződött. Minden elhagyott? Annál inkább óvakodniuk kell. Nem látnak senkit? Annál több okuk van rá, hogy féljenek valakitől. Nagyon is hírhedt erdőben jártak.
Hátha tőrbe csalják őket!
Harminc gránátos, elég nagy távolságra a csapat zömétől, földerítőként nyomult előre egy őrmester vezetésével. A zászlóalj markotányosnője is elkísérte őket. A markotányosnők szívesen csatlakoztak az előőrsökhöz: veszélyes vállalkozás ugyan, de legalább látni is lehet valamit. A kíváncsiság a női merészség egyik formája.
A felderítő osztag katonái hirtelen megtorpantak, azzal az érzéssel, melyet a vadászok jól ismernek, és amely a vad búvóhelyének közelségét jelzi. Mintha egy bozót sűrű közepéből sóhajt hallottak volna. Majd úgy tűnt, mintha valami mozogna a levelek között. Jelt adtak egymásnak.
A felderítő osztagok ilyen kémlelő és nyomozó munkájába a tiszteknek fölösleges beleavatkozniuk; amit meg kell tenni, az úgyis megtörténik magától.
Egy perc se kellett hozzá, már körülkerítették a helyet, ahol az előbb valami megmozdult. Puskák köre szegeződött a sűrű bozót sötét közepe felé. Mindenfelől egyszerre vették célba. A katonák ujja a ravaszon, tekintete a gyanús helyen. Már csak az őrmester parancsát várták, hogy megkezdjék a tüzelést.
Ezalatt a markotányosnő előmerészkedett, és bekémlelt a sűrűbe. Abban a pillanatban, amikor az őrmester "tüzet" akart vezényelni, az asszony felkiáltott:
- Megálljatok!
Aztán a katonákhoz fordult:
- Ne lőjetek, bajtársak!
És berohant a bozótba. A többiek követték.
Csakugyan volt ott valaki.
A sűrű bokor kellős közepén, egy kis, kerek tisztás szélén - az erdőben a szénégetők kemencéi hoznak létre ilyeneket, azzal, hogy kiégetik a fák gyökereit -, valami ágboltozat alatt, egy kis leveles színben, mely egyik oldalán nyitott volt, mint egy hálófülke, egy asszony ült a mohán; kisgyermeket szoptatott, és a térdén másik két alvó gyermekének szőke feje pihent.
Ez volt a leshelyen megbúvó csapat!
- Mit csinál maga itt? - kiáltotta a markotányosnő.
Az asszony felemelte a fejét.
A markotányosnő dühösen folytatta:
- Bolond maga, hogy itt ül?
Majd:
- Kis híja volt, hogy le nem gyilkoltuk!
És a katonák felé fordulva így szólt:
- Egy asszony...
- Az ám, ezt magunk is látjuk! - mondta egy gránátos.
A markotányosnő tovább beszélt:
- Ki látott már ilyen butaságot: az erdőt járni, hogy legyilkolják!
Az asszony megdöbbent; kábultan, kővé meredve nézett körül, mintha álomban látná ezeket a puskákat, kardokat, bajonetteket és a vad arcokat.
Most a két gyermek is fölébredt, és sírni kezdett.
- Éhes vagyok - mondta az egyik.
- Félek - szólt a másik.
A legkisebb nyugodtan szopott tovább.
A markotányosnő a gyerek fölé hajolt:
- Igazad van.
Az anya megnémult félelmében.
Az őrmester rászólt:
- Ne féljen tőlünk! A vörössipkás zászlóalj katonái vagyunk.
Az asszony egész teste remegett. Szemét az őrmester kemény arcára emelte. De csak szemöldökét, bajuszát látta, és a két izzó parazsat: a szemét.
- Azelőtt vöröskereszt zászlóaljnak hívták - magyarázta a markotányosnő.
- Honnan való vagy, asszonyság? - folytatta az őrmester.
Az asszony dermedten bámult rá. Fiatal volt, sovány, sápadt, rongyos; a breton nők viseletét hordta; nagy körgallérba burkolózott, és gyapjútakaróját madzaggal a nyakába kötötte. A nőstény állatok közömbösségével hagyta fedetlenül meztelen mellét. Nem volt se harisnyája, se cipője, a lába vérzett.
- Ez egy szegény asszony - mondta az őrmester.
A markotányosnő újra faggatni kezdte katonás és mégis nőies hangján, amelyben szelídség bujkált:
- Hogy hívják?
Az asszony csaknem érthetetlenül mormolta:
- Michelle Fléchard.
A markotányosnő megsimogatta nagy kezével a csecsemő fejecskéjét.
- Mennyi idős a pulya? - kérdezte.
Az anya nem értette. A markotányosnő megismételte a kérdést:
- Azt kérdeztem, hogy mennyi idős a kicsi?
- Ó, igen! - riadt fel az asszony. - Tizennyolc hónapos.
- Akkor már öreg - mondta a markotányosnő. - Annak már nem jár szopás. Majd elválasztja! Megetetjük levessel.
Az anya lassan megnyugodott. A két másik csöppség is élénkebb lett. Nem látszott rajtuk semmi félelem; inkább kíváncsiak voltak. Bámulták a katonák tollait.
- Nagyon éhesek - mondta az anyjuk.
Majd hozzátette:
- Már nincs több tejem.
- Majd megetetjük őket, és neked is adunk - kiabálta az őrmester. - De előbb tudni akarjuk, mi a politikai véleményed?
Az asszony ránézett az őrmesterre, és nem válaszolt.
- Megértetted, hogy mit kérdeztem?
Az asszony zavartan hebegte:
- Fiatalon zárdába adtak, de aztán férjhez mentem. Nem vagyok apáca. A nővérek megtanítottak franciául. A falunkat felgyújtották. Menekülni kellett, nem volt időm cipőt húzni.
- Azt kérdeztem tőled, mi a politikai véleményed?
- Nem tudom, mi az.
Az őrmester folytatta:
- Mert vannak ám kémnők is. És a kémnőket agyonlövik ám. Lássuk csak, beszélj! Nem vagy te cigány? Hol a hazád?
Az asszony újra csak rábámult, mint aki semmit sem ért az egészből. Az őrmester megismételte:
- Hol a hazád?
- Nem tudom - válaszolta a kérdezett.
- Hogyhogy nem tudod? Hol a szülőhelyed?
- Ó, a szülőhelyem... Hogyne tudnám...
- No, akkor válaszolj!
- Siscoignard majorból való vagyok, az azéi egyházközségből - válaszolta az asszony.
Most az őrmester csodálkozott el. Egy darabig elgondolkodott. Aztán újrakezdte:
- Hogy mondtad?
- Siscoignard.
- No de az nem a szülőhelyed, az...
- Odavaló vagyok.
Az asszony néhány pillanatig gondolkozott. Aztán így folytatta:
- Most már értem, uram. Maga Franciaországból való, én meg Bretagne-ból.
- Hát aztán?
- Az nem ugyanaz az ország.
- De ugyanaz a szülőhaza! - kiáltotta az őrmester.
- Siscoignard-i vagyok - ismételte az asszony.
- Jól van, legyen Siscoignard - hagyta rá az őrmester. - A család is odavaló?
- Igen.
- Mivel foglalkozik?
- Semmivel. Mindnyájan meghaltak. Már senkim sincsen.
Az őrmester kissé szeretett beszélni, s folytatta a kihallgatást:
- Az ördögbe is, mindenkinek vannak rokonai! Vagy legalábbis voltak! Ki vagy? Beszélj!
Az asszony ijedten hallgatta ezt a "Vagy legalábbis voltak"-ot, mely inkább vadállati üvöltésnek, mint emberi szónak tetszett.
A markotányosnő szükségesnek látta, hogy közbelépjen. Újra megsimogatta a csecsemőt, a másik kettőnek pedig barackot nyomott a feje búbjára.
- Hogy hívják a picit? Látom, hogy leány. Ugye?
- Georgette - felelte az asszony.
- Hát az idősebb fiút? Mert már kész ember ez a kis csibész.
- René-Jean.
- Hát a fiatalabbat? Mert már ez a kis pufók is embernyi ember!
- Gros-Alain - válaszolta az anya.
- Milyen kedvesek ezek az apróságok - folytatta a markotányosnő. - Már látszik rajtuk, hogy van eszük.
De az őrmester csak nem engedett:
- Beszélj hát, asszonyság. Van-e házad?
- Volt.
- Hol?
- Azéban.
- Miért nem vagy otthon?
- Mert fölégették a házamat.
- Kicsoda?
- Nem tudom. Csata volt a faluban.
- Honnan jössz?
- Onnan.
- Hová mész?
- Nem tudom.
- Térj a tárgyra. Ki vagy?
- Nem tudom.
- Nem tudod, ki vagy?
- Menekült, mint a többi.
- Melyik párthoz tartozol?
- Nem tudom.
- A kékekkel tartasz? Vagy a fehérekkel?[5] Kikkel hát?
- A gyermekeimmel - válaszolta az asszony.
Csönd lett. Majd megszólalt a markotányosnő:
- Nekem nincsenek gyermekeim. Nem volt időm hozzá.
Az őrmester újrakezdte:
- És a szüleid? Beszélj nekünk, asszonyság, a szüleidről! Engem Radoubnak hívnak, őrmester vagyok, a Cherche-Midi utcából. Az én apám és anyám is ott élt, és én mindent tudok a szüleimről. Beszélj hát a tieidről! Mondd, mifélék voltak a szüleid?
- Fléchard-ék voltak! Ez minden.
- Tudom, Fléchard-ék azok Fléchard-ék, mint ahogy Radoubék Radoubék. De mindenki valami ebben az életben. Mik voltak a szüleid? Mit csináltak? Mit csinálnak most? Mit flésárdíroztak a te Fléchard-jaid?
- Földművesnépek voltak. Az apám nyomorék volt. Nem tudott dolgozni, mert száz botot veretett rá az úr. Ez nagy jóság volt tőle, mert az apám ellopott egy házinyulat, és ezért halálra ítélték. Az ő ura, a mi urunk, megkegyelmezett neki, és azt mondotta: "Mérjetek rá száz botot!" Az apám örökre nyomorék maradt.
- Folytasd!
- A nagyapám hugenotta volt. A tisztelendő úr gályára küldte. Akkor még egészen kicsi voltam.
- Aztán?
- A férjem apja sót csempészett. A király fölakasztatta.
- Hát a férjed mit csinál?
- A napokban még harcolt.
- Kiért?
- A királyért.
- Azután?
- Hát az uráért.
- És még kiért?
- Hát... a tisztelendő úrért.
- A szentségit a sok tökfilkónak! - kiáltotta az egyik gránátos.
Az asszony rémülten nézett rá.
- Lássa, asszonyom, mi párizsiak vagyunk - mondta kedvesen a markotányosnő.
Az asszony összecsapta a kezét és fölsikoltott:
- Istenem, Teremtőm, Jézusom!
- Csak semmi babonáskodás! - kiáltotta az őrmester.
A markotányosnő leült az asszony mellé, és térdére ültette az idősebb fiút, aki ezt szó nélkül tűrte. Ki tudja, mitől ijedtek vagy nyugodtak a gyerekek? Valami belülről figyelmezteti őket.
- Szegény jó asszony, milyen szépek a gyerekei! Bizony, ez is valami! Mindjárt kitaláljuk, hogy mennyi idősek. A nagy bizonyára négyéves, az öccse három. Ami meg a csöppséget illeti, hát ő még szopik. Az ám, micsoda falánk kis jószág! Te szörnyeteg! Egyszer még felfalod anyádat! Látja, asszonyom, tőlünk nem kell félnie. Magának is be kellene lépnie a zászlóaljba! Majd azt teszi, amit én. Engem Huszárnénak hívnak. Ez csak olyan gúnynév. De jobban szeretem, ha így hívnak, mint mamzell Bicorneau-nak, ahogy anyámat nevezték. Én vagyok a kantinosasszony. Az, aki inni ad a katonáknak, amikor lövöldöznek, és egymást gyilkolják. Recseg-ropog olyankor minden. A lábunk, úgy látom, egyforma. Majd adok magának egy pár cipőt a magaméból. Párizsban voltam augusztus tizedikén. Én adtam inni Westermann-nak.[6] Ment minden, mint a karikacsapás. Láttam, hogyan vágták le a fejét XVI. Lajosnak, Capet-nak,[7] ahogy mostanában mondják. Nem nagyon tetszett neki. Hogy is tetszett volna? Hisz január tizenharmadikán még gesztenyét sütött, és együtt nevetgélt a családjával! Mikor erőszakkal ráfektették - ahogy mondják - a billenődeszkára, már nem volt se kabátja, se cipője; már csak ing volt rajta, egy pikémellény, egy szürke posztó térdnadrág és szürke selyemharisnya. Ezt én mind jól láttam. Zöldre festett kocsiban hozták. Látja, velünk kell jönnie. Jó fiúk vannak a zászlóaljnál, maga lesz a második kantinosnő, majd megmutatom, hogy mi a dolga. Ó! Az úgyis nagyon egyszerű! Egy nagy butykosom van és egy kis csengőm, és ezzel be kell mennem a zajongó tömegbe, a fegyvertűzbe, az ágyútűzbe, abba a nagy összevisszaságba, és ezt kiabálom: "Ki akar inni egyet, fiúk?" Ennyi az egész. És én töltök ám mindenkinek. Úgy bizony. A fehéreknek éppúgy, mint a kékeknek. Pedig én kék vagyok. Nem is akármilyen. De inni, azt adok mindenkinek. A sebesülteket gyötri a szomjúság. Az emberek úgyis meghalnak, akármi a véleményük. A haldoklók megszoríthatnák egymás kezét. Micsoda bolondéria egymást ölni! No, álljon közénk! Ha engem elér a golyó, majd a helyembe lép! Látja, ilyen vagyok én: de azért jó asszony, derék ember vagyok. Ne féljen semmitől.
Mikor a markotányosnő elhallgatott, a másik asszony ezt mormolta:
- A szomszédasszonyomat Marie-Jeanne-nak hívták, és a szolgálónkat Marie-Claude-nak.
Radoub őrmester összeteremtette a gránátost:
- Hallgass! Megijesztetted az asszonyságot. Hölgyek előtt nem illik káromkodni!
- De hát az mégis valóságos kínszenvedés a böcsületes emberi értelem számára, ha azt hallja, hogy egy ilyen Kínából való irokéz, akinek a földesura nyomorékra verette az apját, a pap gályára küldte a nagyapját, a király fölakasztatta az apósát, még odaáll verekedni, az áldóját! Lázadoznak, és leöletik magukat a földesúrért, a papért és a királyért - kiáltotta a gránátos.
Az őrmester rámordult:
- Csend az osztagban!
A gránátos újrakezdte:
- Hallgatok már, őrmester úr. De azért az mégiscsak bosszantó, hogy egy ilyen szép asszony, mint ez, ni, agyoncsapatja magát egy csuhás szép szeme kedvéért.
- Gránátos - válaszolta az őrmester -, most nem a Piques klubjában vagyunk, hagyjuk a szónoklást! - Aztán az asszonyhoz fordult: - És a férjed, jó asszony? Mit csinál?
- Semmit. Megölték.
- Hol?
- A berekben.
- Mikor?
- Három nappal ezelőtt.
- Kicsoda?
- Nem tudom.
- Hogyan? Nem tudod, ki ölte meg a férjed?
- Nem.
- Mégis, ki volt? Kék? Fehér?
- Egy puskagolyó.
- Három napja?
- Igen.
- Merre?
- Ernée körül. A férjem leroskadt. Kész.
- Mit csinálsz, mióta a férjed meghalt?
- Viszem a gyerekeket.
- Hova viszed?
- Amerre látok.
- Hol alszol?
- A földön.
- Mit eszel?
- Semmit.
Az őrmester katonaszokás szerint úgy felhúzta a száját, hogy a bajsza az orrába ért.
- Semmit?
- Hát kökényt, szedret, ha találunk tavalyit az indák között, áfonyát, páfrányhajtást.
- Szóval semmit.
Az idősebb fiú, aki, úgy látszik, megértette, miről van szó, megszólalt:
- Éhes vagyok!
Az őrmester kihúzott zsebéből egy darab komiszkenyeret, és odanyújtotta az asszonynak. Az anya szétosztotta a kenyeret a gyermekek között. A kicsik mohón beleharaptak.
- Semmit se tartott meg magának - mormolta az őrmester.
- Ez azt mutatja, hogy nem éhes - mondta az egyik katona.
- Nem. Ez azt mutatja, hogy valóban ő az anyjuk - válaszolta az őrmester.
A gyermekek most abbahagyták az evést.
- Ihatnék - mondta az egyik.
- Ihatnék - ismételte a másik.
- Csakhogy nincs patak ebben az ördöngös erdőben - mondotta az őrmester.
A markotányosnő leakasztotta rézbögréjét, amely a csengője mellett, az övén csüngött, fordított egyet a vállára vetett kulacs csapján, és néhány cseppet csurrantva a bögrébe, a gyerekek szájához emelte.
Az egyik elfintorította az arcát.
A másik kiköpte a folyadékot.
- Pedig jó - mondta a markotányosnő.
- Mi az, papramorgó? - kérdezte az őrmester.
- Az ám, a javából. De hát ezek parasztok. - És megtörölte a poharát.
Az őrmester újra megszólalt:
- Szóval te menekülsz, asszonyság?
- Muszáj.
- Azután csak úgy, vaktában? Nagy a világ, amerre a szemed lát!
- Szaladtam, ahogy csak tudtam, azután már csak mentem, azután lerogytam.
- Szegény feje! - mondta a markotányosnő.
- A férfiak harcolnak - rebegte az asszony. - Mindenfelől lőnek ránk. Nem tudom, mi bajuk egymással. A férjemet megölték. Csak ezt értettem az egészből.
Az őrmester a földre dobbantott a puska agyával, és ezt kiáltotta:
- Micsoda pokoli marhaság! A fene egye meg ezt a háborút!
Az asszony tovább beszélt:
- Múlt éjszaka egy korhadékban aludtunk.
- Mind a négyen?
- Mind a négyen.
- Ott háltatok?
- Ott.
- Akkor - mondotta az őrmester - állva aludtatok.
A katonák felé fordult:
- Bajtársak, képzeljetek el egy nagy, öreg, kiszáradt fát, amelynek akkora odva van, hogy az ember éppen hogy bele tud bújni, mint valami hüvelybe; azt hívják ezek a vadak korhadéknak. Mit tehetünk róla, hogy ilyenek? Nem lehet mindenki párizsi!
- Egy fa odvában tölteni az éjszakát három gyerekkel! - hüledezett a markotányosnő.
- Furcsa lehetett - folytatta az őrmester -, mikor a kicsik ott benn sírni kezdtek. Az arra járók bizonyára furcsán érezhették magukat, amikor egy fa "papa-mamá"-t kiabált utánuk.
- Még szerencse, hogy nyár van - sóhajtott az asszony.
A földet nézte, lemondó arccal, szemében a borzalmas szerencsétlenség ámulatával.
Hallgatag katonák állták körül ezt a nyomorúságot.
Egy özvegyasszony, három árva, a menekülés, az elhagyatottság, a magány, körös-körül a szemhatáron mindenütt háború dörög, éhség, szomjúság, minden táplálékuk a fű, fedelük az ég.
Az őrmester az asszonyhoz lépett, szemét a csecsemőre szegezte. Az apróság abbahagyta a szopást, fejét szelíden elfordította anyja melléről, szép, kék szemét a fölébe hajló ijesztő, szőrös, marcona arcra függesztette, és elmosolyodott.
Az őrmester felegyenesedett. Egy nagy könnycsepp gurult végig az arcán, és megállott a bajusza hegyén, mint valami gyöngyszem.
Felemelte a hangját:
- Bajtársak, mindebből arra kell következtetnem, hogy a zászlóalj apaságot vállal. Egyetértünk? Örökbe fogadjuk ezt a három gyereket.
- Éljen a Köztársaság! - kiáltották a gránátosok.
- Tehát ezt kimondtuk - szólt az őrmester, és széttárta karját az anya és a gyermekek feje fölött.
- Íme - mondta -, a vörössipkás zászlóalj gyermekei.
- Hárman egy kalap alatt! - kiáltotta a markotányosnő, és perdült egyet örömében.
Majd hirtelen zokogni kezdett, hevesen átölelte az özvegyet, és ezt mondotta neki:
- Milyen hamis szeme van a kislányodnak!
- Éljen a Köztársaság! - kiáltották újra a katonák.
Az őrmester az anyához fordult:
- Jöjjön, polgártársnő!
MÁSODIK KÖNYV
A Claymore korvett
I
Anglia elvegyül Franciaországgal
Ezerhétszázkilencvenhárom tavaszán, amikor Franciaországot minden határán ellenség támadta meg, és amikor az ország olyan szenvedélyes és ünnepélyes szórakozásban részesült, mint aminő a girondisták bukása volt, ez történt a La Manche szigetvilágában.
Egy este, június elsején, Jersey szigetén, a magányos kis Bonnenuit öbölben, talán egy órával napszállta előtt, olyan ködös időben, mely nagyon alkalmas a menekülésre, mert nagyon veszélyes a hajózásra, egy korvett húzta fel a vitorláit. Ennek a hajónak francia volt a legénysége, de ahhoz az angol flottillához tartozott, mely a sziget keleti csücskénél állomásozott, mondhatnók, őrködött. Ennek az angol hajórajnak a Bouillon-házból származó La Tour-d'Auvergne herceg volt a parancsnoka. Az ő rendeletére választották ki belőle - sürgős és különleges megbízással - a korvettet.
Ezt a korvettet a londoni admiralitás házában Claymore néven tartották számon. Látszatra teherhajó volt, de valójában hadihajó, amelynek nehézkes és békés kereskedőkülsejében kár lett volna bizakodni. Építői két célt tartottak a szemük előtt, a ravaszságot és az erőt; csalja meg az ellenségeit, ha lehet, szálljon harcba, ha a szükség úgy kívánja. Arra a feladatra, melyet ezen az éjszakán bíztak rá, fedélközét - rakomány helyett - harminc nagy kaliberű hajóágyúval szerelték fel. Talán azért, mert vihartól tartottak, de talán inkább azért, mert teljesen ártatlan külsőt akartak adni a hajónak, a harminc hajóágyút (tengerésznyelven szólva) présbe tették, azaz háromszoros láncokkal a hajó belsejéhez erősítették őket, és forgatókorongjukat a betömött rakodónyílásokhoz támasztották; kívülről ebből mit sem lehetett látni; a lőréseket betömték, minden nyílást bezártak, mintha a korvett álarcot hordott volna. A hajóágyúk régimódi, küllős, bronzkerekű ágyúk voltak, a "sugaras fajtából". Az igazi korvettnek csak a fedélzetén vannak ágyúi; de ezt arra szánták, hogy meglepje és tőrbe csalja az ellenséget, ezért fedélzete fegyvertelen volt, de mint láttuk, úgy építették, hogy fedélközében tüzérséget rejtett. A Claymore zömök formájú, de jó járású hajó volt; az egész angol tengerészetben egyetlen más hajónak se voltak keményebb bordái. A harcban felért egy páncélos hajóval, bár a tatárboc helyett csak kisebb vitorlájú árboca volt. Furcsa alakú, hajlított kormánya nagy gonddal szerkesztett, szinte páratlan volt a maga nemében: egymaga ötven font sterlingbe került a southamptoni hajógyárban.
A hajó személyzetét, mely, mint már jeleztük, francia volt, emigráns tisztekből és szökött matrózokból állították össze. A legénységet gondosan megválogatták; mindnyájan jó matrózok, jó katonák és hű királypártiak voltak. Fanatikusai a hajónak, a kardnak, a királyságnak, szóval háromszorosan fanatikusak.
A legénységhez egy fél zászlóalj tengerészgyalogságot kevertek, melyet szükség esetén partra is tehettek.
A Claymore korvett kapitánya, a Szent Lajos-rend lovagja, Boisberthelot gróf volt, a régi királyi haditengerészet egyik legjobb tisztje. A másodkapitány La Vieuville lovag, valamikor azt a francia gárdaszázadot vezényelte, melyben Hoche volt az őrmester. Philippe Gacquoil, Jersey legtapasztaltabb hajósgazdája lett a kormányos.
Szemmel láthatóan valami egészen rendkívüli feladata volt ennek a hajónak. Tény, hogy olyasvalaki lépett a fedélzetre, akin meglátszott, hogy valami különös kalandra indul. Magas növésű, szálegyenes és erőteljes aggastyán volt, szigorú arca nem árulta el korát, fiatalnak és öregnek is látszott egyszerre. Az olyan emberek fajtájából való, akiknél a növekvő kor nem jelentett csökkenő erőt, fehér haj hull a homlokukra, de szemük szikrázik: a negyvenesztendősek keménységét és a nyolcvanévesek tekintélyét egyesítik. Abban a pillanatban, amikor a korvett fedélzetére ért, tengerészköpenye szétnyílott, és ekkor látni lehetett, hogy teljesen úgy öltözködött, mint egy breton paraszt: bő bugyogót - amit bragou-brá-nak hív a köznép -, bőr lábszárvédőt és kecskebőr ködmönt viselt, melynek bőrös oldalát selyempaszomány díszítette, míg másik felén eredeti, vad és borzolt állapotában a szőr. Az ilyen régimódi breton ködmön mindig két célt szolgált: az ünnepnapokat és a munkát. Aszerint, hogy melyik oldalára fordították, bunda volt egész héten át, és hímes, paszományos gála vasárnapon. Mintha csak a nagyobb hitelesség kedvéért tudatosan tették volna ilyenné, az öregúr parasztruhája viseltes volt: kopott a könyökén és térdén; már bizonyára sokat hordták. Durva szövetű viharkabátja egy halász rongyaira emlékeztetett. Az aggastyánnak akkoriban divatos, magas tetejű, széles karimájú kerek kalap volt a fején, mely körül lehajtva falusi kalapnak látszott, de ha egyik oldalát fölhajtották és zsinóros kokárdával díszítették: katonaföveggé vált. Az öregúr paraszti módra lehajtva, kokárda és zsinór nélkül viselte.
A vendéget maga Balcarras lord, a sziget kormányzója, és La Tour-d'Auvergne herceg kísérte a hajóra. A hercegek titkos ügynöke, Artois gróf régi testőre, Gélambre, személyesen ügyelt az utas kabinjának elrendezésére; gondosságában és hódolatában odáig ment, hogy bár maga is előkelő nemesember volt, maga vitte az öregúr poggyászát. Mikor Gélambre úr búcsút vett tőle, hogy visszatérjen a szárazföldre, mélyen meghajolt ez előtt a paraszt előtt. Balcarras lord azt mondta neki: "Sok szerencsét, generális úr." La Tour-d'Auvergne herceg pedig ezt: "Viszontlátásra, kedves bátyám."
A "paraszt"-ról - a legénység tüstént ezt a nevet adta az utasnak a tengerészek kevés szavú társalgásában - mit sem tudtak a matrózok, de azt mindnyájan sejtették, hogy ez a paraszt éppúgy nem paraszt, mint ahogy ez a hadihajó sem teherhajó.
Gyenge szelük volt. A Claymore elhagyta Bonnenuit-t, elhajózott Boulay-Bay előtt; lavírozott, még látszott egy darabig, majd egyre kisebb és kisebb lett a növekvő éjszakában, és azután végképp eltűnt.
Egy órával később Gélambre, miután hazaért otthonába, Saint-Hélier-be, a southamptoni gyorshajóval a következő négy sor írást küldte Artois grófnak,[8] York herceg főhadiszállására:
Fenséges uram! A hajó útnak indult. A siker biztos. Nyolc nap alatt az egész part lángban áll Granville-tól Saint-Malóig.
Négy nappal előbb Prieur de la Marne[9] képviselő - a Konvent megbízottja a cherbourg-i partokat védő seregben -, aki ebben az időben Granville-ban tartózkodott, titkos küldönc útján ugyanazzal az írással a következő levelet kapta:
Képviselő polgártárs! Június 1-én, a dagály idején, a Claymore hadihajó álcázott ágyúparkkal elindul, hogy a francia partokra tegyen egy férfit, akinek személyleírását itt közlöm: fehér hajú, magas termetű, öreg parasztöltözéket visel; arisztokratikus keze van. Holnap újabb részleteket küldök. Másodikán reggel száll partra. Értesítse a cirkálókat, fogassa el a korvettet, végeztesse ki azt az embert.
II
Homály a hajón és az utas körül
A korvett ahelyett, hogy délnek fordult volna és Saint-Catherine felé vette volna útját, észak, majd nyugat felé tartott, és Serk és Jersey között egyenest betért abba a tengerszorosba, melyet a Veszélyek átjárójának neveznek. Ebben az időben még egyik parton sem volt világítótorony.
A nap már régen lenyugodott, sötét volt az éjszaka, sokkal sötétebb, mint ilyen nyári időben lenni szokott. Holdas éj lett volna, de nehéz felhők kárpitozták az eget, melyek inkább napéjegyenlőséghez illettek volna, mint napfordulóhoz. Föltételezhető volt, hogy a hold majd csak akkor jelenik meg, amikor lenyugvása előtt a láthatár szélét érinti. Néhány felhő egészen a tengerre ereszkedett, és köddel takarta be.
Kedvező volt ez a nagy sötétség.
Gacquoil kormányosnak az volt a terve, hogy Jersey-t bal, Guernesey-t jobb felől maga mögött hagyva, egy merész iramlással a Hanois és Douvre szirtek közt, a saint-malói partok valamelyik öblében köt ki. Így az út hosszabb volt, mint a Minquier sziklazátony mellett, de biztosabbnak ígérkezett, mert a francia cirkálóknak rendszerint az volt a parancsa, hogy Saint-Hélier és Granville közt őrködjenek.
Gacquoil reménykedett, hogy ha a szél kedvez, és semmi sem jön közbe, felvont vitorlákkal hajnalra eléri a francia partokat.
Ment minden, mint a karikacsapás. Már maguk mögött hagyták Gros-Nez-t, mikor kilenc óra felé az idő durcáskodni kezdett, ahogy a matrózok szokták mondani, azaz szél támadt, és a tenger erősen hullámzott. De a szél jó irányból fújt, és a hullámok, ha nagyok voltak is, nem voltak szilajok. Azért olyan is akadt köztük, amely átcsapott a hajó orrán.
Úgy látszott, hogy a "paraszt", akit Balcarras lord "generális úr"-nak, La Tour-d'Auvergne hercege pedig "kedves bátyám"-nak szólított, észre sem veszi, hogyan dobálja a tenger a hajót. Nyugodt komolysággal sétált a korvett fedélzetén. "Tengerészlába" volt. Időről időre kihúzott kabátja zsebéből egy tábla csokoládét, letört belőle egy darabot és elrágcsálta: a haja fehér volt, de minden foga ép maradt.
Senkihez sem szólt, csak a kapitányhoz. Halkan és röviden beszélt. A kapitány tisztelettel hallgatta, és úgy látszott, inkább utasát tekinti parancsnoknak, mint saját magát.
A Claymore észrevétlenül haladt a ködben. Ügyesen vezették Jersey meredek északi partjai mellett, hogy elkerülje Pierres-de-Leeq félelmetes sziklazátonyát, mely Jersey és Serk között a tengerszoros közepén húzódik. Gacquoil a kormánynál állt, és időnként jelezte Leeq homokpadját, Gros-Nez-t, Plémont-t. Úgy siklatta át a korvettet a szirtek láncolata közt, szinte tapogatózva, mégis biztos kézzel, mint aki úgy ismeri az óceánt, mint a tenyerét. A korvett orrán nem világított lámpa, hogy semmi el ne árulja jöttét ezen a nagyon is jól őrzött tengeren. Ezért örültek a ködnek is, mely olyan sűrű volt, hogy elérvén a Grande-Étape-ot, még a Pinacle magas körvonalait is alig tudták kivenni. Hallották, amint Saint-Ouen tornyában tíz órát harangoztak. Ez annak jele volt, hogy a szelet továbbra is hátulról kapják. Minden jól ment; a Corbière közelsége miatt a tenger egyre haragosabb lett.
Kevéssel tíz óra után Boisberthelot gróf és La Vieuville lovag egészen a kabinjáig kísérte a parasztruhás embert. Ez a kabin tulajdonképpen a kapitány szobája volt. Belépve, a "paraszt" halk hangon ezt mondta nekik:
- Tudják, uraim, mindenekelőtt teljes titoktartásra van szükség. Hallgatni a dolgok kirobbanásáig! Önök itt az egyedüliek, akik ismerik a nevemet.
- Titkát sírunkba is magunkkal visszük - felelte Boisberthelot.
- Én - folytatta az aggastyán -, álljak akár a halál torkában, hallgatni fogok.
Ezzel kabinjába lépett.
III
Amikor úr és paraszt egy gyékényen árul
A parancsnok és a másodkapitány visszament a fedélzetre. Fel és alá járkálva beszélgettek. Természetesen utasukról folyt a szó. A szél körülbelül a következő párbeszédet szórta szét az éjszakába.
- Majd meglátjuk, igazi vezért viszünk-e.
Ezt Boisberthelot mormolta.
- Akárhogyan is: herceg - felelte La Vieuville.
- Majdnem az.
- Nemesember Franciaországban, de herceg Bretagne-ban.
- Mint a La Trémoille-ok, mint a Rohanok.
- Franciaországban és a király hintóiban ő csak márkinak számít, mint én grófnak és ön lovagnak - kezdte újra Boisberthelot.
- Milyen messze vagyunk a királyi hintók korától - kiáltott föl La Vieuville. - Most a kordéknál tartunk.
Elhallgattak.
Boisberthelot újra megszólalt:
- Francia herceg hiányában, úgy látszik, jó a breton herceg is.
- Ha ló nincs... Nem! Ha sas nincs, holló is jó.
- Jobb szeretnék akkor egy keselyűt - mondta Boisberthelot.
- Természetesen! Amelynek éles csőre és hegyes karma van - tette hozzá La Vieuville.
- Majd meglátjuk.
- Igen - kezdte újra La Vieuville. - Itt az ideje, hogy vezérünk legyen. Tinténiac véleményén vagyok: "Vezért és lőport!" Nézze, parancsnok úr, már körülbelül ismerem összes vezéreinket, az alkalmasakat és az alkalmatlanokat; a tegnapiakat, a maiakat és a holnapiakat: egyetlenegynek sincs olyan harci formája, mint amilyenre szükségünk van. Ebben a pokoli Vendée-ban olyan generális kell nekünk, aki egyszersmind legfőbb vádló és bíró is legyen; ki kell fárasztani az ellenséget, visszaverekedni tőle a malmot, a bokrot, az árkot, a követ, mindenbe bele kell kötni, mindenből hasznot kell húzni, mindenre ügyelni kell; rengeteg embert le kell mészárolni; példát kell statuálni, fáradhatatlannak és könyörtelennek lenni. E pillanatban, ott abban a parasztseregben, vannak ugyan hősök, de nincsenek kapitányok. D'Elbée jelentéktelen, Lescure beteg, Bonchamps kegyelmet oszt, mert jó, és ez butaság, La Rochejaquelein nagyszerű altiszt, Silz érti a hadvezetést nyílt terepen, de teljesen alkalmatlan a kiszámíthatatlan portyázó harcra; Cathelineau jámbor szekeresgazda, Stofflet ravasz vadőr, Bérard tehetetlen, Boulainvilliers nevetséges, Charette ijesztő. Nem beszélek Gastonról, a borbélyról. Mert a ragyogóját! Mi a csudának verekszünk a forradalommal, és mi a különbség köztünk és a republikánusok között, ha tűrjük, hogy parókakészítő-mesterek nemesembernek parancsoljanak?
- Úgy van! Ez a beste forradalom még bennünket is megfertőz.
- Rühös az egész Franciaország!
- A harmadik rend rühe - mondotta Boisberthelot. - Csak Anglia szabadíthat meg bennünket.
- Meg is teszi, ebben nincs hiba, kapitány úr...
- De azért ronda a helyzet.
- Az biztos. Bugrisok mindenütt; egy monarchia, melynek első generálisa Stofflet, Maulevrier úr vadőre, nem kell, hogy irigyelje a Köztársaságot, melynek minisztere Pache, Castries herceg portásának a fia. Micsoda ellenfelek a vendée-i háborúban: egyik oldalon Santerre, a kocsmáros, a másik oldalon Gaston, a koszvakaró.
- Azért, kedves La Vieuville, ezt a Gastont nem kell ám semmibe venni. Ügyesen viselkedett, mikor Guéménée-nél parancsnokolt. Először megásatta háromszáz kékkel a saját sírjukat, azután kedvesen lepuskáztatta őket.
- Jól tette, de ezt éppen olyan jól megcsináltam volna, mint ő.
- No persze, minden bizonnyal. Jómagam szintén.
- A háború nagy tettei - folytatta La Vieuville - a hadviselőtől nemesi származást követelnek. A harc a lovagok dolga, nem a borbélyoké.
- Ennek ellenére - válaszolta Boisberthelot - vannak ebben a harmadik rendben is érdemes emberek. Itt van például Joly, az órás. A flandriai ezredben volt őrmester, majd vendée-i vezér lett, és most a partok mentén vezet csapatot; a fia köztársaságpárti, és mialatt az apa a fehéreket szolgálja, a fiú a kékek közé áll. A két sereg találkozik. Megütköznek. Az apa elfogja a fiút, és főbe lövi.
- Ez derék dolog - mondta La Vieuville.
- Egy királypárti Brutus - tette hozzá Boisberthelot.
- Mindez nem változtat azon, hogy tarthatatlan állapot, ha nekünk egy Coquereau, egy Jean-Jean, egy Moulins, egy Focart, egy Bouju vagy egy Chouppes kommandíroz!
- Drága lovagom, a másik fél éppígy dühösködött. Ha a mi soraink tele vannak polgárokkal, úgy az övéik tele vannak nemesemberekkel. Mit gondol, a sans-culotte-ok olyan boldogok, hogy felettük egy Canclaux gróf, egy Miranda vicomte, egy Beauharnais vicomte, egy Valence gróf, Custine márki és Biron herceg parancsnokol?
- Micsoda zűrzavar!
- No és mit szól Chartres hercegéhez?
- Égalité fia![10] Vajon mikor lesz belőle király?
- Soha.
- Meglátja, még trónra léphet. Bűnei hozzásegítik.
- De paráznasága majd letaszítja - vágott vissza Boisberthelot.
Elhallgattak. Később Boisberthelot folytatta:
- Pedig azután már szeretett volna kibékülni. Meglátogatta a királyt. Ott voltam Versailles-ban, mikor az arcába köptek.
- A díszlépcső tetejéről?
- Onnan.
- Jól tették.
- Mi csak Borvirág-Bourbonnak hívtuk.
- Kopasz, tele van kiütéssel; királygyilkos. Pfuj! - La Vieuville még hozzátette:
- Együtt voltam vele Quessant-ban.
- A Saint-Esprit fedélzetén?
- Ott.
- Ha engedelmeskedett volna d'Orvilliers admirális utasításainak, és a széllel tart, meggátolta volna az angolok átkelését.
- Minden bizonnyal.
- Igaz, hogy lebújt a hajófenékre?
- Nem. De azért nem árt, ha ezt mondjuk róla.
La Vieuville elnevette magát.
Boisberthelot visszatért a régi témához:
- Micsoda hülyék akadnak köztünk... Például ez a Boulainvilliers, akiről ön is beszélt, La Vieuville. Ismertem, közelről láttam, mit csinál. Kezdetben a parasztok lándzsákkal voltak felfegyverkezve. Hát nem a fejébe veszi, hogy lándzsásokká képezi ki őket? Meg akarta őket tanítani a sarkos lándzsatámadásra és a kitörés-döfésre. Arról ábrándozott, hogy ezekből a vadakból sorkatonákat farag. Azt hitte, megtanítja majd őket egy négyszögű hadrend sarkainak leválasztására, és arra is, hogy középen üres, előírásos zászlóaljakat formáljanak. Mindezt a régi katonai nyelven hadarta el nekik. A szakaszvezetőkre azt mondta: svadronyfő, ahogy a káplárokat hívták XIV. Lajos idejében. Makacskodott, hogy sereget formál ezekből a vadorzókból. Rendes századai voltak, melyeknek őrmesterei minden este körbe állottak, hogy megkapják az ezredes első századának őrmesterétől az új jelszót. Ezt az őrmester egész halkan a fülébe mondta a második század őrmesterének, aki továbbadta a szomszédjának, és az újra a mellette állónak. Így suttogták sorba, míg a végén mindenki meg nem tudta. Lefokozott egy tisztet, mert nem állt oda fedetlen fejjel, hogy meghallgassa a jelszót az őrmester szájából. Elképzelheti, hogy mi sült ki az egészből. Ez az agyalágyult nem értette, hogy a paraszt azt akarja, hogy paraszt módra bánjanak vele, és hogy sose fog kaszárnyatölteléket nevelni az erdő fiából. Püh, de milyen jól ismertem ezt a Boulainvilliers-t!
Néhány percig szótlanul sétáltak. Mindketten elgondolkoztak. Majd újra beszélgetni kezdtek.
- Igaz is, hát megerősítették Dampierre[11] halálhírét?
- Igen, parancsnok úr.
- Condé előtt esett el?
- Pamars táborában. Ágyúgolyó ölte meg.
Boisberthelot felsóhajtott.
- Dampierre gróf szintén olyan ember, aki közénk való volt, és mégis hozzájuk tartozott.
- Jó utat neki! - felelte La Vieuville.
- És a hölgyek hol vannak?
- Triesztben.
- Még mindig?
- Igen.
La Vieuville most felkiáltott:
- Ez a forradalom! Micsoda pusztulás, és miért?! Ha az ember arra gondol, hogy ez az egész forradalom abból származott, hogy az államkasszának néhány millió deficitje volt.
- Vigyázni kell a kezdeti hibákra - szólt Boisberthelot.
- Kutyául megy minden - válaszolta La Vieuville.
- Igen, La Rouaire meghalt, Du Dresnay meg hülye. És micsoda szomorú vezérek a püspök urak: ez a Coucy, a La Rochelle-i püspök, vagy Beaupoil Saint-Aulaire, Poitiers püspöke, vagy Mercy, a luconi püspök, L'Eschaserie asszony szeretője!...
- Akinek tulajdonképpen csak Servanteau a neve. Talán tudja is, parancsnok úr, hogy L'Eschaserie-nek csak egyik birtoka után hívatja magát.
- No és az agrai püspök, akiről azt se tudni, hogy mint papnak hol az eklézsiája!
- Dolban. Guillot de Folleville-nek hívják. Nagyon bátor ember, maga is harcol.
- Papjaink vannak ott, ahol katonára lenne szükségünk! Püspökeink vannak, akik nem püspökök, és generálisaink, akik nem generálisok!
La Vieuville hirtelen Boisberthelot-hoz fordult:
- Parancsnok úr, a kabinjában van a Moniteur?
- Igen.
- Mit játszanak vajon e pillanatban a párizsi színházak?
- Adèle és Paulin-t meg A barlang-ot.
- Szívesen megnézném mindkettőt.
- Meg fogja nézni őket. Egy hónapon belül Párizsban leszünk. - Boisberthelot egy percre elgondolkozott, majd hozzátette: - Legkésőbb egy hónap múlva. Windham úr maga mondta Hood őlordságának.
- Nos akkor, parancsnok úr, mégsem áll oly rosszul a szénánk?
- Sőt, minden a lehető legjobban menne, ha valaki jól vezetné a bretagne-i háborút.
La Vieuville a fejét ingatta.
- Kapitány úr - szólalt meg újra -, partra tesszük a tengerészgyalogságot?
- Ha a partvidék lakossága mellettünk van: igen; ha ellenségesen viselkedik: nem. Háborúban néha be kell törni a kaput, néha meg csak be kell surranni rajta. A polgárháborúnak azonban még egy álkulcs is legyen mindig a zsebében. Meg fogunk tenni mindent, amit lehet. Ma a vezér kérdése a legfontosabb. - Majd elgondolkozva hozzátette: - La Vieuville, mit gondolna ön Dieuzie lovagról?
- A fiatalról?
- Igen.
- Mint parancsnokról?
- Igen.
- Azt, hogy ez megint olyan tiszt, aki nagyon beválnék valami rendes harctéren De ezt a bozótháborút csak a parasztok értik.
- Hát akkor törődjék bele, hogy olyan generálisaink vannak, mint Stofflet és Cathelineau.
La Vieuville néhány percre elrévedezett, majd megszólalt:
- Egy herceg kellene, egy vérbeli herceg! Egy igazi francia hercegnek kellene a háború élére állnia, egy igazi hercegnek!
- Ugyan minek? Tudja, hogy nálunk, aki "herceg"-et mond...
- "Gyává"-t gondol... Tudom, parancsnok úr! De arra mégis jó volna, hogy elkápráztassa a parasztok buta szemét.
- Drága lovag uram, a hercegek nem akarnak jönni!
- Hát akkor csak maradjanak.
Boisberthelot olyan erélyes mozdulattal nyomta homlokára a kezét, mintha valami ötletet akart volna belőle kiszorítani. Majd ezt mondta:
- Jól van, megpróbáljuk ezzel a generálissal.
- Ő legalább főnemes.
- Mit gondol, meg tud felelni a feladatának?
- Csak beváljon - mondta La Vieuville.
- Azazhogy irgalmatlan legyen - egészítette ki Boisberthelot.
A gróf és a lovag összenézett.
- Boisberthelot úr, ön nevén nevezte a gyereket. Igen, irgalmatlannak kell lennie. Ebben a háborúban nincs kegyelem. Ütött a vérengzők órája. A királygyilkosok leütötték XVI. Lajos fejét, szakítsuk ki a gyilkosok kezét-lábát! A vezénylő generálisnak ma Kérlelhetetlen generálisnak kell lennie. Anjouban és Felső-Poitouban a vezérek nagylelkűsködnek, csak úgy lubickolnak a nemeslelkűségben. És közben semmi se megy előre. A Marais-ban és Retz vidékén a vezérek kegyetlenek, és minden megy, mint a karikacsapás. Charette csak azért tartja magát Pareinnel szemben, mert kegyetlen. Hiéna küzd a hiénával.
Boisberthelot-nak már nem volt ideje válaszolni. La Vieuville szavát hirtelen kétségbeesett kiáltás szakította meg. És ugyanabban a pillanatban szörnyű zaj hatolt fel hozzájuk, olyan dübörgés, amely nem hasonlított semmiféle megszokott zajhoz. A kiáltás és a lárma a hajó belsejéből tört elő.
A kapitány és hadnagya a fedélközhöz rohant, de belépni már nem tudtak: a tüzérek fejvesztetten szaladtak fel a lépcsőn.
Borzasztó dolog történt.
Az üteg egyik ágyúja, egy huszonnégy fontos löveg, elszabadult.
A tengeren ennél félelmetesebb esemény talán nem is történhetik. Ez a legborzasztóbb, ami egy hadihajót érhet a nyílt vízen, útja közepén.
Az ágyú, mely hirtelen letépi kötelékeit, valami természetfölötti állattá alakul át. A gép rémmé változik. Olyan tömeggé, mely úgy gurul kerekein, mint egy golyó a biliárdasztalon; félrecsúszik, ahogy a hajó himbálózik, előrezúdul, ahogy a hajó bukdácsol, jön, megy, megáll, mintha gondolkoznék, újra nekiindul; mint a nyíl, száguld a fedélzet egyik végétől a másikig, megperdül, majd kitér, azután megszökik, felágaskodik, tör, zúz, öl, eltapos. Faltörő kos ez, mely kénye-kedve szerint töri a bástyát. Csakhogy a faltörő kos vasból van, a fal pedig fából. Ez az anyag felszabadulása; az örök rabszolga most megbosszulja magát. Mintha mindaz a gonoszság, mely a holt tárgyaknak nevezett eszközökben van, most hirtelen kitörne; mintha az anyag elvesztette volna türelmét, és valami sötét, érthetetlen elégtételt venne magának; nincs kérlelhetetlenebb, mint a lelketlen tárgy dühe. Ez a megvadult tömb úgy ugrik, mint a párduc, súlyos, mint az elefánt, fürge, mint az egér, konok, mint a fejsze, kiszámíthatatlan, mint a tenger, cikázik, mint a villám, süket, mint a sír. Tízezer font súlyú, és úgy pattan vissza, mint a gyerekek labdája. Megperdül tengelye körül, azután hirtelen derékszögben elfordul. Mi itt a tennivaló? Hogyan lehet megfékezni? A vihar megszűnik, a förgeteg elszáguld, a szél elül, a törött árbocot kicserélik, a léket betömik, a tüzet eloltják; de miként nyúljanak ehhez a fenyegető bronzszörnyeteghez? Milyen módon közeledjenek feléje? Mert le lehet csendesíteni a dögöt, feltartóztatni a bikát, megbűvölni a kígyót, megijeszteni a tigrist, megszelídíteni az oroszlánt; de ezzel a rémmel, az elszabadult ágyúval szemben nincs segítség. Nem lehet megölni, hiszen halott. És mégis élő. Végzetes életet él, mely a végtelenből ered. Alatta a fedélzet padlója. A padlót a hajó ingatja, a hajót a tenger, a tengert a szél. Ez a pusztító rém, ez az ágyú tulajdonképpen csak játékszer. A hajónak, a hullámoknak, a szeleknek játékszere; ez adja rettentő életét. Miképp lehetne megbirkózni ezzel a láncolattal? Miképp lehetne meggátolni a hajótörés e félelmetes mechanizmusát? Ki láthatná előre jövését, menését, hirtelen fordulásait, megállásait, visszatorpanását? Ahányszor csak hozzáütődik a hajó bordáihoz, mindannyiszor beszakítja őket. Ki találhatná ki előre, hogy milyen szeszélyes utat választ a következő pillanatban? Olyan lövedék ez, mely gondolkozni látszik, melynek tervei vannak, és amely szinte pillanatonként megváltoztatja irányát. Hogy lehet valamit megállítani, aminek útjából ki kell térnünk? Ez a rémséges ágyú szinte csapkod maga körül, előreszalad, visszaugrik, jobbra üt, balra üt, elszáguld, nyugodtan odább megy, kijátszik minden figyelmet, összetör minden akadályt, és eltapossa az embereket, mint a férgeket. A helyzet egész borzalma a fedélzet imbolygásából ered. És hogyan küzdjék le ezt a szeszélyes imbolygást? Szinte azt mondhatnók, hogy a hajó fogoly villámot visz, mely elszabadulni törekszik; mintha a földrengés mennykövet görgetne.
Egy pillanat alatt az egész legénység talpon termett. A hibát az ágyú tűzmestere követte el, aki hanyagul szorította meg a fémláncok csavarját, és rosszul rögzítette az ágyú négy kerekét; ez azután lehetővé tette, hogy az ágyútalp és az egész ágyúkeret ide-oda mozogjon. Lassanként elmozdult helyéről a korong is, és így végképp meglazult az a nagy, erős kötél, amely megakadályozza az ágyú túlságos visszafutását. Az utolsó kötelék is elszakadt, az ágyú már nem állt szilárdan a talpain. Az a szerkezet, amely meggátolta az ágyú visszafutását, még nem volt ismeretes ebben az időben. Mikor egy hatalmas hullám a zárt lőréshez csapódott, a rosszul megerősített ágyú hátraszaladt, eltépte láncát, és megkezdte rémítő futkározását a fedélközben.
Hogy elgondolhassuk ezt a különös futkosást, képzeljünk magunk elé egy csepp vizet, mely végigfut az üvegablakon.
Abban a pillanatban, amikor a kötél elszakadt, a tüzérek az üteg körül tartózkodtak. Néhányan csoportba verődve, mások külön dolgoztak, készültek egy várható ütközetre. A hajóágyú, melyet a fregatt himbálózása hirtelen nekiindított, belerohant az egyik embercsoportba, négy matrózt azonnal agyonütött, majd mikor a hajó himbálózása megállította és visszalódította, szétlapított egy ötödik szerencsétlent, azután nekicsapódott az üteg egy másik lövegének, amely a bal oldali fal mellett állt, és azt is fellökte. Ekkor harsant fel az a kétségbeesett kiáltás, melyet hallottak. A legénység ott tolongott a feljáró lépcsőjén. Az ütegfedélzet egy szempillantás alatt kiürült.
A hatalmas ágyú egyedül maradt, mintegy kiszolgáltatva saját dühének. Maga ura lett, és az egész hajó ura. Azt tehette, amit akart. És ezek a férfiak, akik megszokták, hogy az ütközet hevében is nevessenek, most egész testükben reszkettek.
Ki mondhatná el, mit éreztek?
Boisberthelot kapitány és La Vieuville hadnagy - mindketten merész katonák - ott álltak a lépcső legfelső fokán, és némán, sápadtan, tanácstalanul bámultak le a fedélközbe. Valaki félretolta őket könyökével, és lement a lépcsőn.
Utasuk volt, a "paraszt", akiről épp az imént beszélgettek.
Mikor leért a lépcső aljába, megállott.
Az ágyú ide-oda gördült a fedélközön. Mintha az Apokalipszis megelevenedett szekere lett volna. A hajólámpa, mely ott himbálózott a fedélköz nagy gerendája alatt, a fény és az árny bódító imbolygásával tetézve ezt a látomást. Heves rohanásában az ágyú körvonalai egészen elmosódtak, és hol feketén tűntek elő a fényben, hol pedig világos foltokat villogtattak a sötétségben.
Közben az ágyú tovább folytatta a rombolást. Összetört négy másik ágyút, és két helyen is elrepesztette a falat. Szerencsére a víz színe fölött. De nagyobb vihar esetén biztosan benyomult volna a réseken az ár. Az ágyú frenetikus dühvel támadt a hajóbordáknak. A nagyon erős dongák ellenálltak. A hajlított fának különös szívóssága van, de azért jól hallatszott a fa ropogása a hatalmas vashusáng minden oldalról rátörő ütései alatt. Egy ólomszemcse, melyet palackba zárnak, és összevissza ráznak, nem ütődhet esztelenebb módon és gyorsabban az üveg falához. A négy kerék újra és újra áttaposott a legyilkolt matrózokon, szétvágta, darabolta őket, az öt hullából húsz csonkot szabdalt, melyek ide-oda, keresztül-kasul hemperegtek az üteg fedélzetén. A levágott fejek mintha segítségért kiáltottak volna; és a fenék ingása szerint a vér mindenfelé patakzott a padlón. A több helyen megsérült bélésdeszkázat nyiladozni kezdett. A hajót szörnyű zaj töltötte be.
A kapitány gyorsan visszanyerte hidegvérét. Parancsára a felső nyíláson keresztül mindent bedobtak a fedélközbe, ami fékezhette vagy megállíthatta az ágyút eszeveszett útjában: matracokat, függőágyakat, pótvitorlákat, kötélcsomókat, hajózsákokat és hamispénzkötegeket, amelyekből a korvett egy egész rakományt vitt magával, mert a hajó urai becsületes harci eszköznek tekintették az angol álnokságot.
De mit használtak az ilyen rongyok, ha senki se mert leszállni a hajóba, hogy úgy igazítsa el őket, ahogy szükséges lett volna? Az ágyú percek alatt mindent foszlányokká tépett.
A tenger elég erősen hullámzott, hogy teljesebbé tegye a szerencsétlenséget. Még a vihar is kívánatosabb lett volna, mint ez az állapot. Az talán fölfordította volna az ágyút, és ha ez négy kerekével az ég felé mered, akkor meg lehetett volna fékezni.
Ezalatt a pusztulás egyre súlyosabbá vált. Már nemcsak horzsolások, hanem törések is voltak az árbocokon, amelyek a hajótönkbe ácsolva, a fedélzeteken keresztül, nagy kerek oszlopként nyúltak a magasba. Az ágyú szilaj lökései következtében az előárboc összerepedezett. Maga a nagyárboc sem volt sértetlen. Az üteg széthullott. A harminc ágyú közül tíz hasznavehetetlen volt, a lékek a hajó oldalán egyre szaporodtak, és a korvettbe lassan beszivárgott a víz.
Az öreg utas, ott lenn a fedélközön, a lépcső alján úgy állott, mint valami kőember. Szigorú szemmel mérte fel a rombolást. Meg se moccant. Belépni az ütegfedélzetre teljes lehetetlenségnek látszott.
Az elszabadult hajóágyú minden megmozdulása közelebb vitte a hajót a pusztuláshoz. Még néhány pillanat, és a hajótörés elkerülhetetlen lesz.
Választhattak: elpusztulnak, vagy tüstént gátat vetnek a rombolásnak; határozni kellett, de mit?
Micsoda harcos ez az ágyú!
Meg kellene állítani ezt a félelmetes őrültet!
Torkon ragadni a villámcsapást!
Legyűrni a mennykövet!
Boisberthelot La Vieuville-hez fordult:
- Hisz ön Istenben, lovag úr?
- Igen. Nem. Olykor - felelte La Vieuville.
- És vihar idején?
- Igen. Különösen az ilyen pillanatokban, mint ez a mostani.
- Mert már csak Isten menthet meg bennünket - mondta Boisberthelot.
Mindenki hallgatott és tétlenül nézte az ágyú rémséges dühöngését.
Kívülről az ár verte a hajó oldalát, a tenger hullámai feleltek az ágyú ütéseire, mint ahogy két egymást váltogató kalapács csapásai válaszolgatnak egymásnak.
Ekkor a megközelíthetetlen arénában, ahol az elszabadult ágyú tombolt, hirtelen egy ember jelent meg; egy vasrudat tartott kezében. Ő volt a katasztrófa fölidézője, az üteg tűzmestere, az ő bűnös hanyagsága okozta a szerencsétlenséget. Minthogy ő csinálta a bajt, vállalta, hogy jóváteszi, amit lehet. Egyik kezével egy emelőrudat markolt, a másikban egy hurokra fogott hatalmas kötelet, és így ugrott be a fedélközbe a felső nyíláson keresztül.
Most eszeveszett dolog kezdődött. Titáni színjáték. Az ágyú harca tüzére ellen, az anyag háborúja az értelem ellen, a holt tárgy párviadala az emberrel.
A férfi egy szögletbe húzódott - két markában az emelőrúd és a kötél -, hátát a hajódongának vetette; mint két acéloszlopon, olyan keményen állt a lábán, halálsápadtan, nyugodtan, tragikus fenséggel, mintha csak a padlóba gyökerezett volna; várakozott.
Arra várt, hogy az ágyú elszáguldjon előtte.
A tüzér ismerte ágyúját. Úgy tetszett neki, hogy az ágyú is ismeri őt. Régen éltek már együtt. Hányszor nyomta be kezét a kitátott torkába. Megbarátkozott ezzel a szörnyeteggel. Beszélt hozzá, mint a kutyájához.
- Gyere ide! - mondta neki. Talán szerelmes is volt belé.
Kívánta, hogy az ágyú feléje tartson.
Pedig ha feléje tart és ráront, akkor ő elveszett. Mit tegyen, hogy az ágyú rá ne taposson? Ez volt a kérdés. Mindenki őket nézte, kővé meredve. Minden szív elszorult, talán csak az öreg utasé nem, aki egyedül állt a fedélközben, mint a küzdelem tanúja.
A löveg őt is szétzúzhatta volna. De meg se moccant.
Alattuk a vak áradat irányította a harcot.
Abban a percben, amikor a tüzér magára vállalta a rémséges mérkőzést, és harcba hívta az ágyút, a tenger ringása egy pillanatra megszűnt, mintha elcsodálkozott volna.
- Gyere hát! - kiáltott feléje az ember. Az ágyú mintha csak megértette volna. Hirtelen az emberre vetette magát. A tüzér elugrott előle.
A küzdelem megindult. Egy még sohasem látott küzdelem. A törékeny készült megmérkőzni a sebezhetetlennel. A vérből, húsból való gladiátor támadt az ércállatra. Az egyik oldalon volt az erő, a másikon a lélek.
Félhomály vette körül őket. Mintha valami csodatétel bizonytalan látomása bontakozott volna ki a sötétből.
Különös dolog, de azt kell mondanunk, mintha ennek az ágyúnak lelke lett volna: gyűlölettel és dühvel teli lelke. Mintha a vaknak szeme lett volna. Szinte úgy látszott, hogy ez a rém figyeli, lesi az embert. Azt kellett hinni, hogy ez az idomtalan tömeg ravaszkodik, az alkalmas pillanatot várja. Olyannak tűnt, mint valami hatalmas, vasból való rovar, melyben egy démon akarata lakozik. Ez az óriási szöcske néha a fedélköz alacsony mennyezetéhez csapódott, hogy aztán úgy essen vissza négy kerekére, mint a tigris a talpára, és ismét azonnal az ember után iramodjon. Emez pedig hajlékonyan, fürgén, akár a kígyó, ügyesen forgott a cikázás közepette. Került minden találkozást, de azok az ütések, amelyek elől elmenekült, mind a hajót érték, és folytatták a romboló munkát.
Egy törött vaslánc egyik darabja még mindig az ágyún lógott. Ez a lánc rácsavarodott - ki tudja, hogyan - a zárószekrény gombjának csavarjára. Egyik vége az ágyútalphoz volt erősítve, a másik meg vadul csörgött az ágyú körül, még vészjóslóbbá téve annak minden moccanását. A csavar, mint egy összezárt marok, tartotta a láncot, mely korbácsütéseivel megsokszorozta ennek a faltörő kosnak pusztításait. Az ércököl borzalmas fergeteget támasztott az ágyú körül vasostorával. A lánc nagyon megnehezítette az ember viadalát az ágyú ellen.
De a férfi tovább harcolt. Sőt, voltak pillanatok, amikor ő támadt az ágyúra. Az emelőrúddal és a kötéllel végigkúszott a falak mentén. Az ágyú meg, mintha megértette volna, hogy mi készül ellene, elmenekült. Az ember ijesztő elszántsággal követte.
De az ilyen ütközetek nem tarthatnak sokáig. Mintha az ágyú hirtelen így szólt volna magában: "Lássunk hozzá és végezzünk vele!"
Hirtelen megállott. Ekkor mindenki úgy érezte, hogy elérkezett a végső pillanat. Az ágyú mintha egy percre elgondolkozott volna (mert hiszen már eszes lénynek számított), azután borzasztót határozott. Hirtelen a tüzérre vetette magát. Az ember oldalt ugrott előre, nézte, miként szalad el mellette, és nevetve odakiáltott neki:
- Kezdheted újra!
Az ágyú, szinte dühösen, összetört egy másik ágyút a bal oldalon. Majd belső, titkos lázongástól újra fölajzva nekitámadott a hajó jobb oldalán álló embernek, aki újra elsiklott előle. Három ágyú törött össze ettől az újabb rohamtól. A löveg pedig, mint akit végképp elvakít a düh, mintha már nem is tudná, hogy mit tesz, hátat fordított az embernek. Hátulról egészen előregurult, megrongálta az orrtőkét, és nekilátott, hogy rést üssön a hajó orrának falán. A férfi a lépcső aljába menekült, néhány lépésnyire a figyelő aggastyántól. Készen tartotta emelőrúdját. Az ágyú, mintha észrevette volna, még arra sem vesztegette az időt, hogy visszaforduljon: háttal, egy fejszecsapás hirtelenségével a férfira rontott. Ez most a hajódongának támaszkodott: elveszettnek látszott. Az egész legénység egyszerre, rémülten felkiáltott.
Az öreg utas, aki eddig mozdulatlanul állott, most még ennél az eszeveszett sebességnél is gyorsabban előreugrott. Fölragadott egy köteg hamis asszignátát,[14] bár ő maga is abban a veszélyben forgott, hogy a kerekek eltapossák, ügyesen az ágyú elé dobta. Ezt a veszélyes és mindent elhatározó mozdulatot oly kiszámított pontossággal hajtotta végre, mint az olyan ember, aki tökéletesen ismeri a fogásokat, amelyeket Durosel ír le A hajóágyúk kezelése című munkájában.
A papírköteg fékezően hatott. Így téríti el útjától a kavics a sziklatömböt, vagy a fa ága a lavinát. Az ágyú botladozni kezdett. A tüzér kihasználta ezt a pillanatot, vasrúdját az egyik hátsó kerék küllői közé csúsztatta. Az ágyú megállott.
Aztán kissé félrehajlott. A férfi, ránehezedve rúdja végére, emelőmozdulattal megingatta. A nehéz tömeg egy lezuhanó harang zajával felfordult, az ember pedig, akiről patakzott a verejték, rárohant, és a kötélhurkot a legyőzött bronzszörnyeteg nyakába vetette.
A harc véget ért. Az ember győzött. A hangya úrrá lett az óriáson, a törpe foglyul ejtette a mennykövet. A katonák és a tengerészek tapsoltak. Az egész legénység vashuzalokkal és -láncokkal az ágyúra tört, és egy pillanat alatt lebéklyózta. A tüzér meghajolt az utas előtt.
- Uram - mondta -, ön megmentette az életemet.
Az aggastyán arca újra rideg és közömbös volt. Nem felelt.
VI
A mérleg két serpenyője
Az ember győzedelmeskedett, de az ágyú is győzedelmeskedett. A hajótörés közvetlen veszélye eltávolodott, de a korvett mégsem volt biztonságban. Javíthatatlanul összerombolódott. A hajó oldalán öt lék tátongott. Köztük ugyancsak jókora a hajó orrában. A harminc ágyú közül húsz összetörve hevert kerekei között. Maga a bűnös is, megfékezve, láncai közé verve, használhatatlanná lett. A zárótok gombjának csavarja megtágult, ezzel a löveg irányítása lehetetlenné vált. Az üteg kilenc ágyúra olvadt. A hajófenékbe beszivárgott a víz. Azonnal a roncsolt részek javításához kellett kezdeni, üzembe kellett helyezni a szivattyúkat.
Most aztán megtekinthették a fedélközt. Amit ott láttak, irtózatos volt. Nagyobb volt ott a dúlás, mint egy megvadult elefánt ketrecében.
Akármennyire fontos volt is, hogy a korvettet senki meg ne lássa, most egy még parancsolóbb szükségesség lépett előtérbe: az, hogy azonnal megmentsék. Meg kellett világítani a fedélzetet. Helyenként egy-egy lámpást erősítettek a deszkázatba.
Közben pedig, míg a tragikus események lejátszódtak, az egész legénység csak ezzel az élet-halál kérdéssel volt elfoglalva. Alig vették észre, hogy mi történik a korvetten kívül. A köd ezalatt még sűrűbbé vált, az idő megváltozott. A szél kedve szerint játszott a hajóval. Eltértek útjuktól, délebbre kerültek, mint kellett volna. Eltávolodtak Jersey és Guernesey menedékétől, szemben a viharos tengerrel. Hatalmas hullámok csókolgatták a korvett tátongó sebeit. Micsoda félelmetes csókok! A tenger ijesztően hánykolódott. A szellőből szél lett. Szél és zápor, esetleg vihar fenyegetett. A negyedik hullámsoron túl már semmi sem volt látható.
Mialatt a legénység sietve, csak a legszükségesebb javításokra szorítkozva tatarozgatta a fedélközt, eltömték a réseket, és felállították a még ép ágyúkat, az öreg utas fölment a fedélzetre.
Nekitámaszkodott a nagyárbocnak.
Nem figyelt arra, ami körülötte történik. Pedig La Vieuville az árboc két oldalán fölsorakoztatta a tengerészgyalogságot. A legénység vezetőjének egy füttyszavára a szolgálatot teljesítő matrózok is elhelyezkedtek a vitorlafákon.
Boisberthelot gróf az utashoz sietett.
A kapitány mögött egy ember lépkedett, zavaros tekintettel, lihegve, rendetlen ruhában, de mégis elégedetten.
A tűzmester volt, aki az utolsó pillanatban fenevadszelídítőnek bizonyult, és úrrá lett az ágyún.
A gróf katonásan tisztelgett a parasztruhás aggastyán előtt. Azt mondotta:
- Generális úrnak jelentem, itt van az az ember!
A tűzmester ott állott lesütött szemmel, vigyázzállásban.
Boisberthelot gróf most újra megszólalt:
- Generális úr, nem gondolja, hogy ez az ember olyasmit vitt véghez, ami miatt feljebbvalóinak foglalkozniuk kell vele?
- Úgy gondolom - mondta az aggastyán.
- Méltóztassék hát parancsot adni - felelte Boisberthelot.
- Ez önre tartozik. Ön a hajó kapitánya.
- De ön a mi generálisunk - válaszolta Boisberthelot.
Az öregember végigmérte a tüzért.
- Gyere közelebb - mondta.
A tüzér előlépett.
Az aggastyán most Boisberthelot grófhoz fordult, levette a kapitány Szent Lajos-keresztjét, és a tűzmester zubbonyára tűzte.
- Éljen! - kiáltották a matrózok.
És a tengerészkatonák tisztelegtek.
Az öreg utas most ujjával a boldogságtól ragyogó tüzérre mutatott, és hozzátette:
- Most pedig lőjétek agyon ezt az embert.
A lelkesedést most hirtelen bénult döbbenet váltotta föl.
A síri csöndben újra fölhangzott az aggastyán kemény szava:
- Hanyagsága veszélybe sodorta a hajót. Talán máris megpecsételte a sorsát. Tengeren lenni, az annyit jelent, mint ellenséggel szembeszállni. Ha egy vitorlás tengeri útra megy, ugyanaz, mintha egy sereg harcba száll. A vihar most hallgat, de újra ránk törhet. A tenger örök csapda. Halállal bűnhődik az, aki ellenséges támadás idején hibát követ el. Ezek a hibák jóvátehetetlenek. A bátorság jutalmat érdemel, a hanyagság pedig méltó büntetést kíván.
A szavak csattogtak egymás után, lassan, komoran, kérlelhetetlen szabályossággal, mint a fejszecsapások a tölgyfa derekán.
Az aggastyán végigmérte a katonákat, és hozzátette:
- Végrehajtani!
Az ember, akinek zubbonyán ott ragyogott a Szent Lajos-kereszt, most lehajtotta a fejét.
Boisberthelot gróf intésére két matróz leszállt a fedélközbe. Visszatérve, magukkal hoztak halotti lepelnek egy függőágyat. Velük jött a hajó lelkésze is, aki eddig a tisztek kabinjában imádkozott. Az őrmester a sorkatonaságból kiválasztott tizenkét katonát. Hatosával két sorba állította fel őket. A tűzmester némán beállott e két sor közé. A pap a feszülettel melléje lépett.
- Indulj - vezényelte az őrmester. Az osztag lassú léptekkel a hajó orra felé ment. Két matróz a szemfödéllel követte őket.
Komor csend volt a korvett fedélzetén. A távolban zúgott a vihar.
Néhány pillanattal később megdördült a sötétség. Fölvillant a puskatűz, majd újra néma csönd lett. Azután hallani lehetett a tengerbe zuhanó test zaját.
Az öreg utas még mindig az árbocnak támaszkodott; karját mellén összekulcsolva, mélyen elgondolkozott.
Boisberthelot bal kezével feléje intve halkan csak ennyit mondott La Vieuville-nek:
- Vendée-nak van vezére!
VII
Aki hajóra száll, Fortuna szekerére száll
Milyen sors várt a hajóra?
A felhők az éjszaka folyamán mind lejjebb és lejjebb szálltak. A végén úgy összeolvadtak a hullámokkal, hogy egészen eltűnt a láthatár. Az ég mint súlyos takaró borult a tengerre. Minden csupa köd volt. Ilyen időjárás még ép, jó karban levő hajóra is veszélyt jelent.
A viharos tenger összefogott a köddel.
A legénység arra használta fel az időt, hogy könnyítsen a korvett terhén. A tengerbe vetettek mindent, amit az ágyú elpusztított: a hasznavehetetlenné vált lövegeket, a tört ágyútalpakat, a szétroncsolódott vagy leszakadt bókonyokat, tört fát és vasdarabokat. Kinyitották a lőréseket, és deszkák segítségével a tengerbe csúsztatták a kátrányos vászonba burkolt hullákat, emberi testrészeket.
Egyre nehezebben birkóztak meg a tengerrel. Nem mintha a vihar hirtelen kitörésétől kellett volna tartaniuk. Ellenkezőleg. Úgy tetszett, hogy a láthatáron túl dörgő égiháború is szűnőben van. A viharos szél észak felé vonult, de a hullámok továbbra is magasra csaptak. A tengert fenékig fölkavarta a vihar. A korvett pedig olyan állapotban volt, hogy nehezen állhatott ellen. A hullámok játéka könnyen végzetessé válhatott.
Gacquoil elgondolkozva állt a kormánykerék mellett.
Hajósok szokása, hogy jó képet vágnak a kellemetlenséghez.
La Vieuville, aki szintén nem veszítette el jókedvét a veszedelem idején, megszólította Gacquoilt:
- No, kormányos - mondotta neki -, az orkán félrecsúszott. A tüsszentés nem sikerült. Még megússzuk a dolgot. Kissé erős a széljárás. Ennyi az egész.
Gacquoil komolyan válaszolta:
- Aki széllel küzd, az árral küzd.
Tengerész volt, se nem sírt, se nem nevetett; amit mondott, annak vészjósló értelme volt. Tudta, hogy egy hajó, amelybe beszivárog a víz, ha az árral kell küzdenie, hamar megtelik vízzel. Gacquoil a jóslatát szemöldöke bizonytalanságot kifejező rángásával hangsúlyozta. Talán az ágyúk és a tüzér tragikus esete után La Vieuville korán kezdett könnyed és mókás hangon beszélni. Van úgy, hogy az ilyesmi bajt hoz arra, aki a nyílt tengeren jár. A tenger nagyon rejtelmes erő. Ki tudhatná szándékait? Vigyázni kell.
La Vieuville úgy érezte, hogy komolyabban illik beszélnie.
- Hol vagyunk most, kormányos? - kérdezte.
Gacquoil ezt válaszolta:
- Isten kezében.
A kormányosnak hatalom van a kezében; mindig engedni kell, tegye, amit akar, és gyakran hagyni kell, mondjon, amit akar. Az effajta ember különben nagyon szófukar. La Vieuville otthagyta.
La Vieuville a kormányost kérdezte, de a látóhatártól kapott választ.
A tenger hirtelen föltárult.
A hullámok fölött szálló köd szétszakadozott. A derengő félhomályban, ameddig csak a szem ellátott, háborgott a tenger.
Az eget mindenütt felhők borították. De a felhők már nem érintették a tenger színét. Keleten fehéres sáv jelezte a napkeltét. Nyugaton egy másik sáv sápadozott. A hold volt lenyugvóban. A látóhatáron ez a két fehérség szembenézett egymással, két keskeny, fakó csíkot vonva a sötét tenger és a borús ég közé.
Ezeken a fehér sávokon egyenes és mozdulatlan fekete árnyak meredtek fölfelé.
Nyugaton, a hold által megvilágított égből, három hatalmas szikla vált ki, mint holmi kelta pölván.[15]
Keleten, a sápadt reggeli szemhatáron, nyolc vitorlás tűnt elő ritkás, fenyegető csatasorban.
A három szikla zátonyt jelentett, a nyolc vitorla hajórajt.
A korvett mögött a Minquier hírhedt sziklái meredeztek, előtte pedig a francia cirkálóhajók. Nyugaton a halál várta őket, keleten a vérfürdő. Választhattak a hajótörés és a harc között.
Vagy megbirkóznak a zátonnyal, a korvett orrán tátongó rés, a vitorlák lazasága és az ingadozó árbocok ellenére, vagy felveszik a harcot, bár harminc ágyújuk közül huszonegy hasznavehetetlenné vált, és legjobb tüzéreik elpusztultak.
A nap világa még nagyon gyér volt. Körülöttük éjszaka borongott.
A sötétség még eltarthatott egy darabig, hiszen nagyrészt a felhők okozták, amelyek magasan szálltak, sűrűek és vastagok voltak, mint valami szilárd boltozat.
A szél, amely szétszórta a tenger páráit, a Minquier-sziklák felé hajtotta a korvettet.
A megtépázott, pusztuló hajó már nem engedelmeskedett a kormánynak. Hányódott, ringott a vízen. Az ár sodorta, ahogy akarta.
A Minquier-sziklák végzetes zátonya abban az időben még veszélyesebb volt, mint napjainkban. Azóta a feneketlen mélységek erődítményének már több bástyáját szétmorzsolta a tenger szakadatlan taglóütése. A zátonyok képe állandóan változik, nemhiába hívják a hullámokat pengének, minden rohamuk egy-egy fűrészvágás. Abban az időben a Minquier-sziklákhoz sodródni egyértelmű volt a pusztulással.
A cirkálók pedig az azóta híressé vált cancale-i hajórajhoz tartoztak, annak a Duchesne kapitánynak a parancsnoksága alatt, akit Lequinio[16] Duchêne papának nevezett el.
A helyzet válságosra fordult. Észre sem vették, hogy a korvett, a hajóágyú tombolása idején, eltért útjától, és Granville felé sodródott, ahelyett, hogy Saint-Malónak tartott volna. De még ha tudott volna is haladni és szelet fogni, a Minquier-zátony elállta a Jersey-be való visszatérés útját, a hajóraj pedig lehetetlenné tette, hogy kikössön Franciaországban.
A vihar elült. De ahogy a kormányos megmondta, az ár erős volt. A tenger a zord szél alatt és a tépázó mélységek felett vadul hányódott.
A tenger sohase mutatja ki azonnal a foga fehérét. Természetéből nem hiányzik a kötekedő furfang sem. Azt mondhatnánk, a tengernek szinte játékszabályai vannak. Előretör és visszahúzódik. Valamit ajánl, aztán visszavonja. Viharba kezd, aztán abbahagyja. Örvényével fenyeget, de nem tartja a szavát, északot fenyegeti, de délen tombol. A Claymore korvett a köddel küszködött, és a vihartól félt. De a tenger most is rácáfolt önmagára. Mégpedig kegyetlenül. Elhárította a vihart, és sziklazátonyt hozott útjukba. Más formában, de ugyanazt a sorsot dobta elébük: a hajótörést.
A sziklákon való összeroncsolódás lehetőségét még megtetézte a csata pusztítása. Az egyik ellenség segítette a másikat.
La Vieuville rettenthetetlenül, kacagva kiáltotta:
- Zátony erre, ütközet arra. Mindkét oldalon kihúztuk a lutrit.
VIII
9 = 380
A korvett már szinte roncs volt.
A sápadt, gyér világosságban, a felhők sötét borongásában, a látóhatár zavaros mozgalmasságában, a hullámok titokzatos redőződésében volt valami síri ünnepélyesség. Az ellenségesen fúvó szél kivételével minden hallgatott. A katasztrófa méltóságteljesen emelkedett ki az örvénylő mélységekből. Nem is támadó ellenséghez, inkább valami jelenéshez hasonlított. Semmi nem rezzent a sziklák körül, és nem moccant a hajón. Csodálatos csend borult mindenre. Valóságos volt ez a csend? Vagy álom szállt át a tengeren? A legendákban vannak ilyen látomások. A korvett mintha a démonok zátonya és a kísértethajók flottája között hányódott volna.
Boisberthelot gróf félhangon parancsokat adott La Vieuville-nek, aki lement az ütegfedélzetre, a kapitány pedig messzelátóval a hajó tatjába ment, és megállt a kormányos mellett.
Gacquoil minden igyekezete oda irányult, hogy egyenesen tartsa a korvettet a hullámokon; mert ha a szél és az ár oldalba kapja, menthetetlenül elsüllyed.
- Hol vagyunk? - kérdezte a kapitány.
- A Minquier-sziklák előtt.
- Melyik oldalon?
- A rosszabbikon.
- Milyen a tengerfenék?
- Csupa éles szikla.
- Horgonyt vethetünk?
- Meg is halhatunk.
A kapitány nyugat felé fordította messzelátóját, a Minquier-sziklákat vizsgálta. Majd keletnek fordult, és a vitorlás cirkálókat vette szemügyre.
A kormányos tovább beszélt, mintha csak önmagához szólna:
- Ez a Minquier-zátony. Rajta pihen meg a nevető sirály, mikor elhagyja Hollandiát, no meg a nagy, fekete ködmönös, dolmányos sirály is.
Ezalatt a kapitány számba vette a vitorlásokat.
Nyolc, szabályosan felvonuló hajó harcias éle emelkedett ki a tengerből. Középütt jól láthatók voltak egy háromemeletes fregatt magas körvonalai.
A kapitány a kormányoshoz fordult:
- Ismeri ezeket a hajókat?
- Hogyne ismerném - válaszolta Gacquoil.
- Milyen hajók ezek?
- Ez a hajóhad.
- Franciaországé?
- Az ördögé.
Elhallgattak, majd a kapitány újra megszólalt:
- Itt van az egész cirkálóraj?
- Nem egészen.
Ebben igaza volt, Valazé április 2-án jelentette a Konventnek, hogy tíz fregatt és hat sorhajó a La Manche csatornában cirkál. Most ez is eszébe jutott a kapitánynak.
- Csakugyan - mondotta -, a flotta tizenhat egységből áll. Itt pedig csak nyolcat látunk.
- A többiek - szólt Gacquoil - ott járnak a partok mentén, és vigyáznak.
A kapitány messzelátóján át nézte a csatahajókat. Ezt mormolta:
- Egy háromemeletes sorhajó, két elsőrendű fregatt, és öt másodrendű.
- Tudom, én is kikémleltem őket - dörmögte Gacquoil.
- Jó hajók - mondta a kapitány. - Mindegyiknek voltam a parancsnoka egy ideig.
- Én meg - válaszolta Gacquoil - közelről láttam őket. Nem téveszteném össze egyiket se a másikkal. A formájuk itt van a fejemben.
A kapitány a kormányos felé nyújtotta látcsövét:
- Felismeri azt a háromemeletes sorhajót?
- Igenis, kapitány úr, az a Côte-d'Or.
- Így keresztelték át. Valamikor Les États-de Bourgogne-nak hívták. Egészen új hajó. Százhuszonnyolc ágyúja van.
Zsebéből noteszt és ceruzát húzott elő, és följegyezte a 128-as számot.
Aztán tovább kérdezősködött.
- Kormányos, melyik az első hajó balra?
- Az az Expérimentée.
- Elsőrendű fregatt. Ötvenkét ágyúval. Két hónapja szerelték föl Brestben.
A kapitány fölírta az 52-es számot.
- Kormányos - kérdezte újra -, mi a neve balra a második vitorlásnak?
- Az a Dryade.
- Első osztályú fregatt. Negyven tizennyolcas ágyúval. Indiából tért vissza. Szép katonamúltja van.
Az 52-es szám alá odaírta a 40-est, majd újra felemelte a fejét:
- És most mit lát jobbra?
- Kapitány úr, azok mind másodosztályú fregattok. Öten vannak.
- Melyik az első, a nagy hajó mellett?
- A Résolue.
- Harminckét tizennyolcas ágyúval. És a második?
- A Richemont.
- Ugyanolyan típus. Aztán?
- Az Athée.
- Furcsa név egy tengerjáró számára! Azután?
- A Calypso.
- Aztán?
- A Preneuse.
- Öt fregatt, mindegyik harminckét ágyúval.
A kapitány az előbbi számok elé még odaírta a 160-as számot.
- Kormányos, biztos benne, hogy jól fölismerte mindet?
- És ön is - válaszolta Gacquoil - jól ismeri őket, parancsnok uram. Mert fölismerni őket, az is ér valamit, de ismerni őket, az még több.
A kapitány a jegyzeteire meresztette a szemét, és a foga közt mormolva adta össze a számokat.
- Százhuszonnyolc, ötvenkettő, negyven, százhatvan.
Ebben a pillanatban La Vieuville újra megjelent a fedélzeten.
- Lovag úr - kiáltotta feléje a kapitány -, háromszáznyolcvan ágyúval állunk szemben.
- Sebaj! - válaszolta La Vieuville.
- La Vieuville, maga most megvizsgálta a hajót, hány lövegünk van tüzelőképes állapotban?
- Kilenc.
- Sebaj! - mondta most Boisberthelot.
Kivette a kormányos kezéből a messzelátót, és a látóhatárt vizsgálta.
A nyolc néma és fekete hajó mozdulatlannak látszott, de egyre nagyobbak és nagyobbak lettek.
Észrevétlenül közeledtek.
La Vieuville katonásan tisztelgett.
- Parancsnok úr - mondta -, jelentem a következőket. Nem volt bizalmam ebben a Claymore korvettben. Sose volt jó dolog hirtelen olyan hajóra szállni, mely nem ismer vagy nem szeret bennünket. Az angol hajó elárulja a franciákat. Az a kutya ágyú jól bebizonyította ezt. Mindent megvizsgáltam. A horgonyok jók. Nem valami kacatok. Kovácsolt vasrudakból készültek. A vasmacska horgonygyűrűi ellenállóak. A horgonykötelek kitűnők, könnyen kezelhetők és előírás szerint százhúsz rőf hosszúak. Muníció van bőven. Hat tüzérünk halott. Százhetvenegy lövést adhatunk le ágyúnként.
- De hát csak kilenc ágyúnk van - mormolta a kapitány.
Boisberthelot a látóhatárra szegezte távcsövét. A hajóraj lassan közeledett.
A hajóágyúknak az az előnye, hogy kezelésükhöz három ember elegendő; hátrányuk, hogy nem hordanak olyan messze, mint a szárazföldiek, és célzásuk sem olyan pontos, mint a szárazföldi lövegeké. Meg kellett hát várniuk, hogy a hajóraj lőtávolba érjen.
A kapitány halk hangon adta ki parancsait. Csend volt a korvetten. Nem fújtak harci riadót, anélkül is riadókészültségben álltak. Állapotát tekintve, a hajó harcképtelen volt mind az emberekkel, mind a hullámokkal szemben. De igyekeztek, hogy minden lehető módon növeljék ennek a hadihajó-maradványnak az ellenállását. A felső fedélzeten, a kormánylánc mellett, halomba gyűjtöttek minden árbocfelvonó kötelet és pótvontató-kötelet, hogy szükség esetén megerősíthessék velük az árbocokat. Rendbe hozták a kötözőhelyet. Akkori tengerészszokás szerint vastag ponyvával fedték be a hajópárkányt. Ez véd puskagolyók ellen. De nem akadályozza az ágyúgolyókat. Felhozták a kalibermérőket is, bár nemigen volt idejük a golyók átvizsgálására. Ki számíthatott ennyi váratlan bajra! Minden matróz kapott egy tölténytáskát, egy pár pisztolyt, meg egy tőrt tűzött az övébe. Felgöngyölték a függőágyakat. Bemérték az ágyúkat, felkészültek a puskatűzre. Kiosztottak a fejszéket és a csáklyákat; készenlétbe helyezték a lőporzacskók kamráját, az ágyúgolyókét és a lőporét. Az emberek a helyükre siettek. Mindezt egyetlen hang, egy szó nélkül, mint ahogy a haldoklók szobájában mozognak az emberek, gyorsan és komoran.
Majd lehorgonyozták a korvettet. Hat vasmacskája volt, akár egy fregattnak. Mind a hatot leeresztették. A kézihorgonyt a hajó orrában, a kukázót a tatban, az árfogót a nyílt tenger felőli oldalon, az apályhorgonyt a zátony felől, a villahorgonyt a bal oldalon, és a vészhorgonyt a jobb oldalon.
Az épen maradt kilenc ágyút egy ütegbe állították, a hajó egyik oldalán, ahonnan az ellenséget várták.
A hajóraj, mint a korvett, hangtalanul folytatta hadmozdulatait. A nyolc cirkáló most félkört alkotott, melynek átmérőjét a Minquier-sziklák alkották. Ebbe a félkörbe zárva, és különben is, saját horgonyai által lebéklyózva, a Claymore a sziklazátonyhoz, tehát a hajótöréshez támaszkodott.
Olyanok voltak ezek a hajók, mint a kutyafalka a vaddisznó körül, hallgattak, és csak a fogukat csikorgatták.
Úgy tűnt, mintha mind a két fél várakoznék.
A Claymore tűzmesterei ágyúiknál állottak.
Boisberthelot ezt mondta La Vieuville-nek:
- Én akarom elkezdeni a tüzelést.
- Mindig a kacér kezdi a játékot - mondta La Vieuville.
IX
Egy ember kibújik a hurokból
Az utas nem moccant a fedélzetről. Az eseményeket figyelte, érzéketlenül, a legcsekélyebb izgalom nélkül.
Boisberthelot hozzálépett, és ezt mondta neki:
- Uram, minden előkészületet megtettünk. Jól belekapaszkodtunk a sírunk szélébe, és ezt élve el sem engedjük. Vagy a francia hajóraj foglyai leszünk, vagy a sziklazátonyé. Vagy megadjuk magunkat az ellenségnek, vagy elmerülünk a zátonyok között. Nincs jobb választásunk. Egy menekvésünk van: a halál. Harcolni jobb, mint hajótörést szenvedni. Jobb szeretem a kartácsesőt, mint a vízbefúlást. Mint halálnemet, a vízzel szemben inkább a tüzet kedvelem. De a halál a mi dolgunk lesz, nem az öné. Ön a főrendek választottja, akire nagy feladat vár: hogy vezesse Vendée háborúját. Ha ön nincs többé, akkor a királyság is elvész. Tehát önnek élnie kell. A mi becsületünk azt kívánja, hogy itt maradjunk, az öné, hogy eltűnjék innen. Ezért, generális úr, ön el fogja hagyni a hajót. Egy embert és egy csónakot bocsátok a rendelkezésére. Nem lehetetlen dolog némi kerülővel partot érnie. Még sötét van. A hullámok nagyok, a tenger homályos. Ön elszökhetik. Vannak esetek, amikor a menekülés annyi, mint a győzelem.
Az aggastyán komolyan bólintott szigorú fejével.
Boisberthelot gróf emelt hangon kiáltotta:
- Katonák és matrózok!
A tevékenység megszakadt. A hajó minden pontjáról arcok fordultak a kapitány felé.
Ő tovább beszélt:
- Az a férfi, aki közöttünk tartózkodik, a királyt képviseli. Ránk bízták, az a kötelességünk, hogy életben tartsuk. A francia trónnak szüksége van rá. Királyi herceg hiányában - legalábbis reméljük - ő lesz Vendée vezére. Nagy hadvezér. Partot kellett volna érnie velünk együtt. Most az kell, hogy nélkülünk érje el. Ha megmentettük a mozgalom fejét, akkor mindent megmentettünk.
- Úgy van, helyes! - kiáltották a legénység soraiból.
A kapitány folytatta:
- Vezérünkre is nagy veszedelem vár. Nem olyan könnyű dolog partot érnie. Nagy bárkára volna szüksége, hogy megbirkózzék a haragos tengerrel, és kicsiny csónakra, hogy elsuhanhasson a cirkálók elől. Arról van szó, hogy biztos helyen kellene partra szállnia. Inkább Fougères környékén, mint Coutances felé. Erős matrózra van szükségünk, jó evezősre, jó úszóra, aki erről a környékről való. Aki ismeri az átjárókat. Még elég sötét van ahhoz, hogy a csónak észrevétlenül elhagyhassa a korvettet. Később az ágyúfüst majd el fogja takarni a csónakot. Mivel kicsi, át fog siklani a sekély vizeken is. Ahol a párduc csapdába esik, onnan a menyét még elszabadul. Számunkra nincs menekvés, de az ő számára van. A csónak az evezők segítségével eltávolodik, az ellenséges hajók észre sem veszik. Különben is, mi majd közben mulattatni kezdjük őket. Megértettük?
- Igen! Igen! - kiáltotta a legénység.
- Nincs egy perc vesztegetni való időnk sem - folytatta a kapitány. - Ki vállalkozik, hogy vele megy?
A sötétben egy matróz kivált a sorból, és azt mondta:
- Én.
X
Megmenekül?
Néhány perc múlva egy kisebbfajta csónak, melyet you-you-nak hívnak, és amelyek kizárólag kapitányok szolgálatára állanak, eltávolodott a hajótól. A ladikban két ember ült, az öreg utas a csónak farában, a vállalkozó matróz elöl az orrában. Az éjszaka még mindig sötét volt. A matróz - a kapitány utasításai szerint - erőteljesen evezett a Minquier-sziklák irányában. Másfelé nem menekülhettek volna.
A csónak aljába némi elemózsiát hajítottak: egy zsák kétszersültet, füstölt marhahúst és egy hordócska vizet.
Abban a pillanatban, amikor a lélekvesztőt vízre bocsátották, La Vieuville, szokott akasztófahumorával, a korvett kormánytőkéjére hajolt, és ezt a búcsúszót kurjantotta a ladik felé:
- Nagyon alkalmas ez a szökésre, és még célirányosabb a vízbefúlásra.
- Uram - szólt rá a kormányos -, most már ne tréfáljunk.
A távolság gyorsan nőtt, és a csónak hamarosan jó messze került a korvettől. A szél és az ár az evezősnek kedvezett, és a kis bárka szaporán haladt előre, himbálózva a homályban, hatalmas hullámok redőibe rejtve.
A tengeren valami megnevezhetetlen, komor várakozás lebegett.
Ekkor az óceán nehéz és viharos csöndjébe hirtelen felharsant egy hang, melyet úgy megnövelt a szócső, mint valami antik tragédia bronzálarca. Emberfölöttien harsogott.
Pedig csak Boisberthelot kapitány szónokolt.
- Királyunk matrózai - kiáltotta -, szögezzétek a fehér zászlót a nagyárbochoz. Utoljára látjuk kelni a napot.
És eldördült a korvett első ágyúja.
- Éljen a király! - kiáltotta a legénység.
Ekkor a látóhatár mélyéről egy másik hatalmas, távoli, zavaros és mégis érthető kiáltás hallatszott:
- Éljen a Köztársaság!
Az óceán mélyéről olyan zengés tört fel, mintha háromszázszor megdördült volna az ég.
Megkezdődött a harc.
A tengert füst és láng borította.
Az ágyúgolyók, amint a vízbe csapódtak, minden oldalról tajtéksugarakkal szórták be a hullámokat.
A Claymore nyolc hajó felé okádott lángot. De a Claymore körül félkörben felvonult flotta ágyúi is megszólaltak. A látóhatárt elnyelte a tűz. Mintha vulkán tört volna föl a tengerből. A szél meglengette a csata hatalmas tűzbíborát, amelyben hajók jelentek meg és tűntek el, mint a kísértetek. Az előtérben a korvett fekete váza rajzolódott ki a vörös háttérből.
A nagyárboc hegyében fölrémlett a liliomvirágos lobogó.
A két ember, ott lenn a csónakban, egy szót sem szólott.
A Minquier háromszögletű zátonya, ez a tenger alatti ország, nagyobb, mint maga Jersey szigete; a tenger takarja, de legmagasabb pontjától, a sziklapadtól, mely még a legnagyobb dagály idején is kiemelkedik a vízből, északkeleten hat hatalmas szikla egyenes vonalú sorfala válik el. Ez olyannak tűnik, mint valami hatalmas omladozó kőfal. A tengerszoroson való átkelés a sziklapad és a hat sziklacsúcs között csak nagyon sekély merülésű bárkák számára lehetséges. A szoroson túl nyílik a sík tenger.
A matróz, aki az utas megmentésére vállalkozott, a tengerszoros felé evezett. Ily módon a ladik és a csata közé felvonultatta a Minquier szikláit. Ügyesen kormányzott a keskeny csatornában; kikerülte a zátonyokat mind a jobb, mind a bal oldalon. A sziklák elfedték a csata képét. A látóhatár fénye és az ágyúzás vad zaja csökkenni kezdett az egyre növekedő távolságban. De a folytatólagos dördülésekből megállapítható volt, hogy a korvett kitart, és az utolsóig ki akarja lőni százkilencvenegy össztüzét.
A csónak nemsokára kinn volt a sík vízen, túl a zátonyon, messze a csatától, lőtávolon túl.
Lassan-lassan megváltozott a tenger arculata. A fények, amelyeket eddig elnyelt a sötétség, egyre inkább szétterültek, a szeszélyes tajtékok fénylő sugárrá törtek, fehér hab úszott a hullámok síkjain. Felvirradt.
A csónakot már nem érhette el az ellenség; de hátravolt még a legnehezebb. A csónak megmenekült a golyóktól, de a hajótöréstől nem. Kint hányódott a nyílt tengeren, apróka dióhéj, fedélzet nélkül, vitorla nélkül, árboc nélkül, iránytű nélkül, minden reménye evezőiben volt, szemben az óceánnal, a viharral, egy atom a kolosszus kényére-kedvére bízva.
És ekkor, ebben a végtelen magányosságban, a férfi, aki a csónak orrában ült, felemelte sápadt arcát a pitymallatban, mereven ránézett arra a másik férfira, ott a csónak farában, és azt mondta neki:
- Annak a matróznak az öccse vagyok, akit maga agyonlövetett.
HARMADIK KÖNYV
Halmalo
I
Az ige hatalma
Az aggastyán lassan felemelte a fejét.
Az ember, aki megszólította, harmincesztendős lehetett. A tengeri levegő kicserzette homlokán a bőrt; a szeme különös volt; a paraszt jámbor szembogarában a matróz élesen látó tekintete csillogott. Két ökle izmosan markolta az evezőt. Arca szelíd és nyugodt volt.
Az övében tőr volt, két pisztoly és egy rózsafüzér.
- Ki maga? - kérdezte az aggastyán.
- Most mondtam, hogy ki vagyok.
- Mit akar tőlem?
A férfi elengedte az evezőket, mellén összefonta a karját, úgy felelt:
- Meg akarom ölni.
- Ahogy akarja - mondta az aggastyán.
Az ember hangosan folytatta:
- Készülődjék.
- Mire?
- A halálra.
- Miért? - kérdezte az öreg.
Csend lett. Mintha a matrózt zavarba ejtette volna ez a kérdés. Újra nekikezdett:
- Már mondtam, hogy meg fogom ölni magát.
- Szeretném tudni, hogy miért?
A matróz szeme megvillant.
- Mert megölte a bátyámat.
Az aggastyán nyugodtan válaszolta:
- Először megmentettem az életét.
- Ez igaz. Először megmentette, azután megölte.
- Nem én öltem meg.
- Hát ugyan ki?
- Saját hibája.
A matróz elképedve bámult az aggastyánra; majd szemöldöke újra vadul összehúzódott.
- Hogy hívják magát? - kérdezte az aggastyán.
- Halmalónak hívnak. De mi szükség van a nevemre? Anélkül is megölhetem.
Ebben a pillanatban kelt fel a nap. Egy sugara a matróz arcába hullott, és megvilágította ezt a vad arcot. Az aggastyán figyelmesen vizsgálta.
Az ágyútűz, mely még egyre tartott, most szakadozott lett, kihagyott, agonizált. A látóhatáron vastag füstfelhő foszladozott. A csónak, melyet már nem hajtott az evezős, kedvére sodródott az árral.
A matróz a jobb kezével megragadta az egyik pisztolyt, baljával az olvasót.
Az aggastyán felegyenesedett.
- Hiszel Istenben? - kérdezte.
- Miatyánk, ki a mennyekben van - felelte a matróz, és keresztet vetett.
- Él még az édesanyád?
- Igen.
Másodszor is keresztet vetett, majd újra megszólalt.
- Rendben van. Még egy perce van nagyméltóságodnak.
És felhúzta a pisztolyt.
- Miért szólítsz nagyméltóságodnak?
- Mert az. Látszik magán.
- Van neked urad?
- Van. Nagy úr az én gazdám. Hogy is élhetne úr nélkül az ember?
- Hol van?
- Nem tudom. Elment az országból. Lantenac márkinak, Fontenay vicomte-jának és Bretagne hercegének nevezik; ő a Hét Erdő ura. Sohase láttam még, de az semmit se változtat azon, hogy ő az én uraságom.
- No és ha látnád, engedelmeskednél neki?
- Minden bizonnyal. Pogány volnék, ha nem engedelmeskednék! Engedelmességgel tartozunk Istennek, azután a királynak, aki olyan, mint az Isten, azután az uraságnak, aki olyan, mint a király. De ez nem tartozik ide. Maga megölte a bátyámat, meg kell ölnöm magát.
- Mikor megöltem a bátyádat, helyesen jártam el - válaszolta az aggastyán.
A matróz ökle megrándult a pisztolyon.
- Rajta, kezdjük - mondta.
- Legyen - szólt az aggastyán.
És nyugodtan hozzátette:
- Hol van a pap?
A matróz rábámult:
- A pap?
- Igen, a pap. A bátyád mellé papot adtam. Úgy illik, hogy te is papot adj mellém.
- Honnan vegyek? - mondotta a matróz.
Azután így folytatta:
- A nyílt tengeren papot?
Az ágyúk súlyos dörgései egyre messzebbről és messzebbről hallatszottak.
- Akik most ott meghalnak, azoknak van lelki vigasztalójuk! - mondta az aggastyán.
- Igen - mormolta a matróz -, mellettük van a tisztelendő úr.
Az aggastyán folytatta:
- Az én lelkem temiattad jut a kárhozatra. Ez nagyon súlyos bűn.
A matróz elgondolkodva hajtotta le a fejét.
- Ha én elkárhozom, te is pokolra jutsz - mondta az aggastyán. - De én könyörületes vagyok hozzád. Te azt teszel, amit akarsz. Én a kötelességemet teljesítem akkor is, amikor megpróbálom megmenteni a lelked üdvösségét. Gondolkozz! Rajtad áll! Hallod-e az ágyúlövéseket? Ott most emberek pusztulnak. Kétségbeesett emberek haldokolnak, férjek, akik sohase fogják viszontlátni az asszonyukat, apák, akik sohase fogják viszontlátni a gyereküket, testvérek, akik, mint te, sohase fogják viszontlátni testvérüket. Kinek a hibájából? A te bátyád hibájából. Hiszel Istenben, ugye? Akkor azt is tudnod kell, hogyan szenved most az Isten. Szenved keresztény fiában, Franciaország királyában, aki még gyermek, mint a gyermek Jézus, és akit a Temple tornyának börtönében tartanak. Szenved Isten a bretagne-i egyházban, szenved Isten a meggyalázott katedrálisaiban, szenved Isten a széttépett bibliákban, bemocskolt kápolnákban, szenved Isten a meggyilkolt papokban. Mit kerestünk mi azon a hajón, amely talán most pusztul el, ebben a percben? Isten segítségére siettünk. Ha bátyád jó szolga lett volna, ha hűségesen teljesíti a kötelességét, nem történik az a szerencsétlenség az ágyúval, a korvettet nem sodorja el az ár, nem téveszti el útját, nem találkozik azzal az átkozott flottával. Ebben az órában partra szállhatunk Franciaországban mindnyájan, mi derék hadfiak és tengerészek. Kezünk a kardunkon, fehér zászlónk kibontva, seregünk vidáman siet Vendée derék parasztjainak segítségére, Franciaország megmentésére, a király megmentésére, Isten megmentésére. Ezért jöttünk, ezt akartuk tenni. Most itt vagyok én, az utolsó, aki megmaradt, hogy elvégezze ezt a feladatot. De te nem engeded. Ebben a harcban, melyet az istentelenek vívnak az egyház ellen, ebben a háborúban, melyet a királygyilkosok viselnek a király ellen, ebben a küzdelemben, melyet a sátán folytat az Isten ellen, te a sátán pártjára álltál. A bátyád volt a rossz szellem első segítőtársa, te vagy a második. Amit ő elkezdett, te befejezted. Te a királygyilkosok pártján vagy, és a trón ellen, a hitetlenek pártján az egyház ellen. Te megfosztod Istent utolsó támaszától. Mert ha én nem leszek ott, én, aki a királyt képviselem, továbbra is felégetik majd a tanyákat, a családok továbbra is sírni fognak, a papok tovább véreznek, Bretagne tovább szenved, a király börtönben marad, és Jézus Krisztus tovább sínylődik. Ki lesz az oka mindezeknek? Te. A lelked rajta. Én másnak hittelek. Csalódtam. Igaz, hiszen jogosan cselekszel, mert megöltem a bátyádat. A fivéred bátor volt, megjutalmaztam érte. Bűnös volt, megbüntettem. Ő nem teljesítette a kötelességét, de én teljesítettem az enyémet. Azt tettem, amit újra megtennék. Esküszöm neked az auray-i nagy Szent Annára, aki lát bennünket, hogy hasonló esetben, ahogy agyonlövettem a bátyádat, úgy agyonlövetném a fiamat is. Most te vagy az úr, rajtad a sor. De én sajnállak téged. Te hazudtál a kapitányodnak. Te keresztény létedre hitetlen vagy, breton létedre becstelen vagy. Engem a te hűségedre bíztak, és te elvállaltál. Most pedig elárulsz. Te a halálomat viszed azoknak, akiknek az életemet ígérted. Tudod, ki vész el itt? Te magad. Az életemet elveszed a királytól, a tulajdon túlvilági életedet pedig a sátánnak adod. Csak rajta, ölj meg! Olcsón adod el a paradicsomi üdvösségedet. Az ördög majd győzedelmeskedik, hála neked, a templomok romba dőlnek, hála neked, a pogányok továbbra is ágyút fognak önteni a harangokból, majd azzal irtják az embereket, amivel azelőtt megmentették a lelkeket. Talán épp ebben a pillanatban, mialatt beszélek, a harang, mely keresztelődre kongott, megöli az édesanyádat. Rajta, segíts a gonosznak! Ne tarts semmitől. Igen, én halálra ítéltem a bátyádat. De tudd meg, hogy én Isten fegyvere vagyok! És te Isten eszköze felett ítélkezel! Talán az égi villám felett is te akarsz ítélkezni? Szerencsétlen, ő fog ítélkezni feletted. Gondold meg, mit teszel! Mit tudsz te rólam? Gyóntam-e? Vagy akár, hogy kegyelmi állapotban vagyok-e? Nem tudsz semmit. De ez ne tartson vissza. Tégy, amit akarsz. Vess a pokolra engem, és magadat is velem együtt. A te kezedben van a kettőnk elkárhozása. Isten előtt te fogsz felelni ezért. Egyedül vagyunk a nyílt tengeren. Tetőzd hát be bűnödet. Én öreg vagyok, te fiatal, fegyvertelen vagyok, te fel vagy fegyverezve. Ölj meg!
Az aggastyán egyenes derékkal állt ott a csónak orrában, és hangosabb szóval kiáltotta ezeket a szavakat, mint a tenger zaja. A hullámzó víz hol árnyékba, hol fénybe borította. A matróz ólomszínűre vált arccal hallgatta. Nagy izzadságcsöppek gördültek le a homlokán, reszketett, mint a falevél. Időnként megcsókolta olvasóját, s amikor az aggastyán elhallgatott, eldobta pisztolyát, és a lábaihoz roskadt.
- Kegyelem, uram! Bocsásson meg nekem! - kiáltotta. - Úgy beszél hozzám, mint maga az Úristen. Hibáztam. A bátyám is hibázott. Mindent megteszek, hogy az ő bűnét is jóvátegyem. Rendelkezzék velem. Parancsoljon. Engedelmeskedni fogok.
- Megbocsátok - mondta az aggastyán.
II
A paraszt esze fölér a kapitány tudományával
A csónakba dobott elemózsiás zsákok nem bizonyultak fölöslegesnek.
A két menekült hosszú kitérőkre kényszerült. Csak harminchat óra múlva értek partot. Egy éjszakát a tengeren töltöttek. Az éjszaka szép volt, nagyon is holdfényes a bujkáló emberek számára.
Előbb el kellett távolodniuk Franciaországtól, és Jersey felé kellett evezniük a nyílt tengerre.
Hallották a halálra sújtott korvett utolsó hördülését, ahogy az oroszlán üvöltése hallatszik az erdőből, amikor a vadászok megölik. Aztán csönd lett a tenger felett.
A Claymore korvett úgy pusztult el, mint a Vengeur, de dicsfény nem koszorúzza vesztét; nem hős, aki hazája ellen támad.
Halmalo kiváló matróznak bizonyult; az ügyesség és értelmesség csodáit művelte; rögtönzött útiránya a zátonyokon, hullámokon és a lesben álló ellenségen keresztül valóságos mestermű volt. A szél elült, a tenger elsimult.
Halmalo kitért Caux-des-Minquiers előtt, megkerülte Chausséeaux-Boeufs-t, ott meghúzódott a kis öbölben, mely apály idején képződik az északi oldalon, néhány órát pihent, majd újra délnek tartott, és úgy tudott átsiklani Granville és a Chausey szigetek között, hogy sem a chausey-i parti őrszem, sem a granville-i nem vette észre. Betért a Saint-Michel öbölbe, bár ez merész vállalkozás volt Cancale közelében, ahol a cirkálók szoktak horgonyozni.
A második nap estéjén, körülbelül egy órával napszállta előtt, a háta mögött hagyta Saint-Michel hegyét, és partot ért egy homokpadon, mely mindig elhagyott volt, mert könnyen elsüpped benne az ember.
Szerencséjükre dagály volt.
Halmalo, amennyire csak tudta, megközelítette csónakjával a partot, kitapogatta a homokot, majd, minthogy azt elég szilárdnak találta, partra vitte a csónakot, és kiugrott a szárazra.
Az aggastyán is kilépett a csónakból, és szétnézett a vidéken.
- Nagyuram - mondta Halmalo -, a Couesnon torkolatánál vagyunk. Tőlünk jobbra van Beauvoir és balra Huisnes. A torony itt velünk szemben Ardevon tornya.
Az aggastyán a csónak fölé hajolt, kivett belőle egy darab kétszersültet, a zsebébe tette, és Halmalóhoz fordult:
- Vedd magadhoz a többit!
Halmalo a zsákba tette a húsmaradékot és a kétszersültet, a zsákot a hátára vetette. Aztán ezt kérdezte:
- Vezessem vagy kövessem uraságodat?
- Se egyiket, se másikat.
Halmalo elképedve nézett az aggastyánra.
Az aggastyán folytatta:
- El kell válnunk, Halmalo. Kettesben nem érünk sokat. Ezrével kellene lennünk, vagy egyedül.
Hirtelen abbahagyta a mondókáját, és egyik zsebéből zöld selyemcsokrot húzott elő, mely kokárdához hasonlított. Közepébe aranyszállal liliom volt hímezve.
- Tudsz olvasni? - kérdezte újra.
- Nem.
- Jól van. Írástudó ember nagyobb bajt okozhat. Jó-e az emlékezőtehetséged?
- Igen.
- Ide hallgass, Halmalo. Te jobbra fogsz menni, én meg balra. Fougères felé megyek, te meg Bazouges irányába. Vidd magaddal a zsákot, akkor parasztosabbnak látszol. Dugd el a fegyvereidet. Vágj magadnak egy botot a berekben. Kússz a rozs között, az magas. Surranj a sövények közé. Másszál át a kerítéseken, vágj át a réteken. Ne közelíts az emberekhez. Kerüld az utakat és hidakat. Ne menj be Pontorsonba. Át kell jutnod a Couesnon vizén is. Hogyan kelsz majd át?
- Átúszok.
- Jól van. Aztán egy gázló következik. Tudod-e, hol van?
- Ancey és Vieux-Viel között.
- Jól van. Látom, csakugyan idevaló vagy.
- De mindjárt itt az éjszaka. Hol pihen le uraságod?
- Én gondoskodom magamról. Te hol fogsz hálni?
- Korhadékok is vannak erre. Mielőtt matróz lettem, paraszt voltam.
- Dobd el a matrózsapkát, mert az elárulhat. Majd csak találsz valahol egy tökfedőt.
- Egy halászsapkát akárhol találok. Az első halásztól vehetek.
- Jól van. Most ide hallgass. Ismered-e errefelé az erdőket?
- Mindegyiket.
- Az egész környéken?
- Noirmoutier-tól egész Lavalig.
- A nevüket is ismered?
- Az erdőket is, a nevüket is, mindent ismerek.
- És nem felejtesz el semmit?
- Semmit.
- Jól van. Most figyelj! Hány mérföldet tudsz gyalogolni egy nap alatt?
- Tízet, tizenötöt, tizennyolcat. Húszat is, ha kell.
- Szükség lesz rá. Most figyelj! Egy szót se felejts el abból, amit mondok. A saint-aubin-i erdőbe mégy.
- Lamballe mellett?
- Igen. A szakadék szélén, a Saint-Rieul és Plédéliac között áll egy nagy gesztenyefa. Ott megállasz. Nem látsz senkit.
- Ez nem azt jelenti, hogy nincs ott senki. Tudom.
- Jelt adsz. Tudsz jelt adni?
Halmalo fölfújta a képét, a tenger felé fordult, és felhangzott a bagoly huhogása.
Mintha az éjszaka sötétjéből szállott volna elő ez a hang. Gyászosan hasonlított a bagolyéhoz.
- Jól van - mondta az aggastyán -, tudod.
Halmalo felé nyújtotta a zöld selyemcsokrot.
- Íme, az én vezéri jelvényem. Vedd magadhoz. Egyelőre fontos, hogy még senki se ismerje a nevemet. De ez a csokor igazol majd. A liliom kelyhét a királykisasszony hímezte bele a Temple börtönében.
Halmalo fél térdre ereszkedett. Remegett, amikor átvette a liliomos selymet. Ajkához közelítette; majd hirtelen megállott, mintha megijedt volna attól a hódolattól, hogy meg akarja csókolni:
- Szabad ezt tennem? - kérdezte.
- Igen. A keresztet is megcsókolod.
Halmalo megcsókolta a liliomot.
- Állj fel! - mondta az aggastyán.
Halmalo fölkelt, és keblébe rejtette a csokrot.
Az aggastyán tovább beszélt:
- Most ide figyelj. Ez a parancs! Lázadjatok fel! Ne kegyelmezzetek senkinek. Szóval a saint-aubin-i erdő szélén jelt adsz, háromszor. A harmadik hívás után egy ember mászik majd ki a földből.
- Igen, a fák gyökerei alól, egy lyukból. Ezt ismerem.
- Ez az ember: Planchenault. A Király szívé-nek is hívják. Megmutatod neki ezt a jelvényt. Megért mindent. Innen Astillé erdejébe mégy, úgy, ahogy jónak látod. Ott találsz egy kecskelábú embert: Mousquetonnak hívják, nem ad kegyelmet senkinek. Megmondod neki, hogy szeretem őt, és azt kívánom, hogy rázza föl az egész környéket. Innen a Couesbon erdőbe mégy. Egy mérföldre van Ploërmeltől. Megint bagolyhuhogást hallatsz. Egy ember bújik ki itt is a föld alól. Ez Thuault úr, a ploërmeli udvarbíró, aki az úgynevezett Alkotmányozó Gyűlés tagja is volt, de a mi oldalunkon van. Megmondod neki, hogy fegyverezze fel a Couesbon-kastély népét; a kastély a márki birtoka, aki most emigrációban van. Arrafelé minden csupa szakadék, erdő, hepehupás föld, szóval a vidék nagyon alkalmas. Thuault úr becsületes és okos ember. Onnan Saint-Ouenles-Toits-ba mégy, és Jean Chouannal beszélsz, aki szerintem a felkelés valódi vezére. Azután a Ville-Anglose erdőbe sietsz, ahol Guitter-t találod, akit Saint-Martinnek is hívnak; megmondod neki, hogy tartsa szemmel azt a bizonyos Courmesnilt, az öreg Goupil de Préfeln vejét, aki az argentani jakobinus klubot vezeti. Mindezt jól jegyezd meg. Ilyenkor nem szabad semmit felírni. La Rouarie listát vezetett, és ez mindent elrontott. Innen a Rougefeu erdőbe indulsz, ahol Miélette-et találod. Arról nevezetes, hogy egy nagy pózna segítségével veti át magát a szakadék egyik oldaláról a másikra.
- Ez az, amit ugrórúdnak hívnak.
- Te is értesz hozzá?
- Nem is volnék se breton, se paraszt, ha nem értenék hozzá. Az ugrórúd a mi barátunk. Kinyújtja a karunkat, megtoldja a lábszárunkat.
- Azaz csökkenti az ellenség erejét, és megrövidíti az utat. Jó harci eszköz.
- Egyszer az én ugrórudammal megálltam a sarat három sófinánccal szemben, pedig nekik kardjuk is volt.
- Mikor történt ez?
- Tíz esztendeje.
- A királyság idején?
- Természetesen.
- Szóval te harcoltál a királyság idején is?
- No persze.
- Ki ellen?
- Hitemre, nem tudom. Én sócsempész voltam.
- Értem.
- A sóadó ellen harcoltunk. A sóadót a király vetette a népre?
- Igen. Nem. Nincs szükség rá, hogy megértsd.
- Bocsánatot kérek nagyuramtól, amiért kérdezni mertem.
- Folytassuk. Ismered La Tourgue-ot?
- Hogy ismerem-e? Hisz odavaló vagyok.
- Hogyan?
- Parignéi vagyok.
- Csakugyan, La Tourgue szomszédos Parignéval.
- Még hogy ismerem-e La Tourgue-ot? A nagy kerek várat, a mi uraságunk családi várát? Van ott egy vastag vasajtó, amely az új épületet elválasztja a régitől. Olyan erős, hogy azt még az ágyú se tudná beszakítani. Az új részben van a Szent Bertalanról szóló híres könyv, annak csodájára jártak oda a kíváncsiak. A fűben békák brekegnek. Mikor kicsi voltam, játszottam a békákkal. A föld alatti folyosót is ismerem! Talán nincs is ember rajtam kívül, aki ismerné.
- Miféle föld alatti folyosóról beszélsz?
- Régebben, amikor megostromolták La Tourgue-ot, akik a kastélyban voltak, kiszökhettek a föld alatti folyosón át az erdőbe.
- Ilyen föld alatti folyosója valóban van a jupellière-i kastélynak, a hunaudaye-i kastélynak és a Campéon-toronynak. La Tourgue-ban nincs ilyesmi.
- De van, nagyuram. Én a többit nem ismerem, csak a La Tourgue-it, mert odavaló vagyok. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri ezt a folyosót. Nem beszéltek róla. Tilos volt említeni, mert ezt az átjárót Rohan[17] úr háborúskodása idejében használták. Apám tudta ezt a titkot, és megmutatta nekem. Ismerem a bejáratát és a kijárat titkát. Ha az erdőben vagyok, be tudok menni a toronyba, és ha a toronyban vagyok, ki tudok menni az erdőbe, anélkül, hogy valaki meglátna. Mikor az ellenség betör a toronyba, már senkit se talál. Ilyen La Tourgue. Jól ismerem!
Az aggastyán néhány percig hallgatott.
- Te bizonyosan tévedsz, ha volna ilyen titok, én is tudnék róla.
- Nagyuram, biztos vagyok benne, van ott egy kő, amely elfordul a helyéből.
- Na, jól van. Ti, parasztok, azt hiszitek, hogy a kövek elfordulnak a helyükből, és énekelni is tudnak, sőt inni is járnak a patakra éjszakánként. Mesebeszéd.
- De én magam fordítottam el a követ...
- A többiek meg dalolni hallották őket. La Tourgue, barátom, biztos és erős vár, amelyet könnyű védelmezni. De ha valaki ott a menekülést a te föld alatti kijáródra bízná, alaposan megjárná...
- De nagyuram...
Az aggastyán rántott egyet a vállán:
- Ne vesztegessük az időt. Beszéljünk a magunk dolgáról.
Ez az ellentmondást nem tűrő hang véget vetett Halmalo erősködésének.
Az aggastyán tovább beszélt:
- Folytassuk. Ide figyelj. Rougefeu-ből a Montchevrier erdőbe mégy, ott van Benedictus, a tizenkettesek parancsnoka. Ez is kemény fiú. A Benedictust mondja, amikor lekartácsoltatja az embereket. A háborúban nincs helye érzelgősségnek. Montchevrier-ből továbbmégy...
Elhallgatott.
- A pénzről megfeledkeztem - mondta később.
A zsebéből kihúzott egy pénztárcát és egy levéltárcát, mindkettőt odaadta Halmalónak.
- Ebben a tárcában harmincezer frank van asszignátákban; annyi, mintha három livre és tíz sou volna; igaz, hogy a bankjegyek hamisak, de a valódiak sem érnek többet. Ebben a pénztárcában száz Lajos-arany van. Vigyázz rá nagyon! Mindent odaadtam neked, amim van. Nekem itt már nincs semmire szükségem. Sokkal jobb, ha nem találnak pénzt nálam. Folytatom. Montchevrier-ből Autrinbe indulj, ahol felkeresed Frotté urat, Autrinből pedig Jupelliere-be, ahol Rochecotte úrral beszélsz; Jupellière után Noirieux-ben Baudouin abbéval találkozol. Emlékezel mindarra, amit mondtam?
- Mint a Miatyánkra.
- Találkozni fogsz Dubois-Guy úrral Saint-Brice-en-Cogle-ban, Turpin úrral Morannes-ban, a megerősített várban, és Talmont herceggel Château-Gonthier-ban.
- Szóba áll velem egy herceg?
- Látod, hogy én is beszélek veled.
Halmalo levette a kalapját.
- Mindenki szívesen fogad majd, ha meglátja a királykisasszony hímezte liliomot. Ne feledd el, hogy olyan helyekre is kell majd menned, ahol Hegy-pártiak és egyéb fajankók vannak. Ott maskarába öltözöl. Mi sem könnyebb ennél. Ezek a köztársaságiak olyan buták, hogy kék ruhában, háromszögletű kalappal és háromszínű kokárdával mindenkit mindenütt átengednek. Már nincsenek seregek, nincsen uniformis, a csapattesteknek nincsen számuk. Mindenki olyan rongyba öltözik, amilyen tetszik neki. Saint-Mhervébe is el kell menned, ahol Gaulier-val, vagy ahogy más néven hívják, Grand-Pierre-rel kell találkoznod. Onnan a parnéi táborhelyre indulj, a bekormozott képű emberek közé. Ezek kavicsot töltenek a puskájukba, és dupla adag lőport, hogy még erősebben ropogjon. Jól teszik. Kösd a lelkükre, hogy öljenek, öljenek, öljenek! Elmégy a Vache-Noire táborhelyre is, és a Charnie erdő egy magaslatára, aztán az Avoine táborba. Utána a Vert táborba, aztán a Fourmis táborba. Fölkeresed a Grand-Bordage-t is, amelyet másképpen Haut-de-Prés-nek hívnak. Ott egy özvegyasszony lakik, akinek a lánya Tretonnak, az úgynevezett "angol"-nak a felesége. A Grand-Bordage a Quélaines kerületben van. Meg fogod látogatni Épineuxle-Chevreuil-t, Sillé-Guilleaume-ot és Parannes-t, és mindazokat az embereket, akik az erdőkben élnek. Barátaid lesznek, és elküldöd őket a Felső- és Alsó-Maine határára. Aztán felkeresed Jean Tretont, Vaisges faluban, Sans-Regret urat Bignonban, Chambord urat Bonchamps-ban, a Corbin fivéreket Maisoncelles-ben és a "Kis rettenthetetlen"-t Saint-Jean-sur-Erve-ben. A "Kis rettenthetetlen"-t Bourdoiseau-nak hívják. Mikor mindezt elintézted és mindenhova elvitted a "Lázadjatok fel!" és "Nincs kegyelem!" jelszavait, akkor el kell érned a nagy hadsereget, a katolikus és királypárti sereget, ott, ahol éppen találod. Ott meg kell keresned d'Elbée, de Lescure és de La Rochejaquelein urat. Azokat a vezéreket, akiket még életben találsz, és megmutatod nekik az én vezéri jelemet. Ők tudják, hogy ez mit jelent. Te csak matróz vagy, de Cathelineau is csak igáskocsis volt. Ezt mondod nekik: "Itt az ideje, hogy egyszerre két háborút folytassunk; nagyot és kicsit. A nagy több port ver fel, a kicsi többet végez. A Vendée jó, a Chouan-lázadás annál rosszabb; és polgárháború idején a rossz az, ami jónak számít. Egy háború jóságát az határozza meg, hogy mennyi baj származik belőle."
Megint félbeszakította saját szavait:
- Halmalo, mindent elmondtam neked. Te ugyan nem érted minden szavamat, de megérted a lényeget. Mikor láttam, hogyan kormányoztad a csónakot, akkor bízni kezdtem benned. Te nem tudod, mi a geometria, és mégis meglepő ügyesen számoltál a tenger mozgásával. Aki így tud vezetni egy bárkát, az majd eligazít egy felkelést is. Ahogy te a tenger kelepcéit kijátszottad, abból meggyőződtem arról, hogy te jól el fogod végezni mindazt, amit rád bíztam. Most folytatom. Elmondod mindezt a vezéreknek, úgy, ahogy te tudod. Jó lesz az úgy is! Én jobb szeretem az erdei háborút, mint a nyílt csatamezőket. Nem tartom szükségesnek, hogy százezer parasztot sorakoztassunk fel a kékek golyózápora és Carnot úr tüzérsége elé; azt akarom, hogy egy hónap alatt ötszázezer fejvadász bújjék meg az erdőkben. A köztársasági hadsereg lesz a vad, és mi leszünk a vadorzók. A vadorzás háborúság. A bozót stratégája vagyok. Na, most újra olyan szót mondtam, amit te nem értesz. Nem baj! Megérted azt a jelszót: "Nincs kegyelem!", és hogy csapdát kell állítani mindenhová. Inkább a huhogók[18] módjára harcoljunk, mint vendée-i módra. Még azt is megmondod majd, hogy az angolok velünk vannak. Két tűz közé fogjuk a Köztársaságot. Európa segít bennünket. Végezzünk a forradalommal. A királyok majd a királyságok háborúját vívják ellene, mi a plébániákét. Ezt fogod nekik mondani. Megértetted?
- Igenis. Mindent tűzbe és vérbe kell fojtani.
- Úgy van. Nincs kegyelem.
- Senkinek.
- Úgy van.
- Elmegyek mindenhová.
- Vigyázz magadra. Ebben az országban könnyen osztják a halált.
- Nem törődök a halállal. A gyerek, amikor járni tanul, talán már utolsó cipőjét koptatja.
- Derék fiú vagy.
- És ha valahol nagyuram nevét kérdezik?
- Még nem szabad tudniuk. Azt fogod mondani, hogy nem tudod a nevemet. Igazat mondasz.
- Hol találom újra nagyuramat?
- Ott, ahol leszek.
- Hogyan fogom tudni, hogy hol van?
- Mindenki tudni fogja. Nyolc napon belül mindenki rólam fog beszélni. Példás büntetéseket fogok osztogatni, megfizetek a királyért, a vallásért, és te rám ismersz majd arról, ahogyan rólam beszélnek.
- Megértettem.
- Ne felejts el semmit.
- Legyen nyugodt.
- Most menj. Isten vezéreljen. Indulj.
- Mindent megteszek, amit mondott. Megyek... beszélni fogok, engedelmeskedni, parancsolni.
- Jól van.
- És ha jól végzem dolgom...
- A Szent Lajos-rend lovagjává teszlek.
- Mint a bátyámat. Ha pedig pórul járok, akkor majd főbe lövet?
- Mint a bátyádat.
- Rendben van, nagyuram.
Az aggastyán lehajtotta a fejét, és valami komor álmodozásba révedt. Mikor szemét fölemelte, egyedül volt. Halmalo már csak egy fekete pontnak látszott eltűnőben a láthatáron.
A nap éppen lenyugodott.
A dolmányos sirályok és a bóbitás sirályok visszatértek a szárazföldre. A tengerre ők is csak kirándulnak.
A térben az a különös nyugtalanság vibrált, amely az éjszakát megelőzi. Békák kuruttyoltak, vízimadarak éles füttyentéssel buktak fel a tócsák vizéből. A sirályok, varjak, szárcsák, csókák esti zenebonája megkezdődött. A parti madarak hívták egymást. De emberi hang sehol, semerre nem hallatszott. Tökéletes magánosság mindenütt. Sehol egy vitorla az öböl felett, sehol egy paraszt a mezőkön. Amerre a szem ellátott, elhagyott volt a táj. A nagy homoki bogáncsok remegtek. Az alkonyat fehér ege fakó világosságot vetett a homokos partra. A távoli, sötét síkságokon álló vizek úgy csillogtak, mint a földre fektetett ólomlapok. Szél fújt a tenger felől.
NEGYEDIK KÖNYV
Tellmarch
I
A dűna csúcsán
Az aggastyán megvárta, míg Halmalo egészen el nem tűnik a látóhatáron. Akkor jól összehúzta magán a tengerészköpenyét, és útnak indult. Lassan, elgondolkozva ballagott. Huisnes-nek vette útját, Halmalo pedig Beauvoir felé haladt.
Az öreg mögött hatalmas, fekete háromszögként magasodott az ég felé a Saint-Michel hegye, katedrálisával koronázottan, erődítményével páncélozottan, két vaskos keleti bástyafokával - az egyik kerek, a másik szögletes volt -, amelyek segítenek a hegynek, hogy elbírja a templomot és a falut; a Saint-Michel hegye az volt az óceánnak, ami az egyiptomi sivatagnak a Kheopsz piramis.
A Saint-Michel hegy öblének futóhomokja észrevétlenül változtatja a dűnák helyét. Ebben az időben Huisnes és Ardevon között hatalmas homokdomb magaslott, amelynek ma már nyomát se leljük. Ezt a dűnát a napéjegyenlőség egyik vihara szétszórta, pedig - ez ritkaság - már régen ott állt. Csúcsán mérföldkő emelkedett, még a XII. században állították az avranches-i zsinat emlékére, amely elítélte Canterbury Szent Tamás gyilkosait. A homokdomb tetejéről látható volt az egész vidék, tájékozódhatott az ember.
Az aggastyán a dűna felé haladt, és fölment a tetejére.
Mikor a csúcsára ért, nekitámaszkodott a mérföldkőnek. Leült a sarokkövek egyikére, amelyek az emlékmű négy sarkát alkották. Aztán a "térkép" tanulmányozásába mélyedt, amely a lábai előtt terült el. Úgy látszott, hogy utat keres a számára jól ismert tájon. Nézte a szélesen elterülő vidéket, amelyet zavaros ködbe burkolt az esthomály, csak a látóhatár volt pontos fekete csík a fehér ég szélén.
Tizenegy falu, nagyközség és kisebb helység háztetői látszottak innen. A part minden tornya kivehető volt, elég magasra építették őket, hogy messziről hozzájuk igazodhassanak, akik a tengeren jártak.
Úgy látszott, hogy az aggastyán rövid idő múlva megtalálta azt, amit a félhomályban keresett. Tekintete megakadt egy facsoporton, néhány falon és tetőn. Valami major lehetett, amely úgy-ahogy kivehető volt az erdők és a síkság közepette. Az öregúr elégedetten bólintott, mint aki azt mondja magában: "Megvan!" Ujjával az ösvényeken és szántóföldeken át vezető útirány vonalát rajzolta maga elé a levegőbe. Aztán egy alaktalan és a homályban nehezen felismerhető tárgyat vizsgálgatott, mely a major főépületének teteje fölött imbolygott, mintha azt kérdezte volna magában: "Ugyan mi lehet az?"
Nem volt se színe, se formája a félhomályban. Szélkakashoz nem hasonlított, mert lebegett a levegőben. Zászlólengetésnek pedig kevés lett volna az értelme.
Az aggastyán törődött volt, szívesen elüldögélt a kövön. Átengedte magát annak a bizonytalan révületnek, melyet a fáradt emberek éreznek a pihenés első perceiben.
A napnak van olyan órája, amelyet csaknem zajtalannak lehetne nevezni. A megbékélés, az esti nyugalom órája ez. Ez ilyen óra volt. Az öreg élvezte az estét, nézelődött, hallgatózott. Ugyan mit hallgatott? A csöndet. Még a legvadabb embernek is vannak ellágyuló percei. A nyugalmat hirtelen, ha nem zavarta is meg, aláfestette néhány kósza emberi hang. Asszonyok és gyermekek hangja volt. Az öröm hangjai néha váratlanul csendülnek föl a homályban. A bozót eltakarta őket. A vidám embercsoport a dűna tövében ment, a síkság és az erdő irányába. A hangok világosan és frissen szállottak a gondolataiba mélyedt aggastyánhoz, olyan közelről, hogy mindent jól megértett.
Egy asszonyi hang ezt mondta:
- Siessünk, Fléchard-né. Ezen az úton megyünk?
- Nem, amarra.
A párbeszéd tovább folyt. Az egyik hang erős volt, a másik félénk.
- Mi a neve a majorságnak, ahol most lakunk?
- Herbe-en-Pail.
- Messze vagyunk még?
- Jó negyedórára.
- Siessünk, vár a vacsora.
- Bizony, megkéstünk.
- Szaladni kéne, de a gyerekek fáradtak. Ketten nem cipelhetünk három rajkót. Magának, Fléchard-né, így is elege van. Nehéz az a pulya, mint az ólom. Már nem szoptatja ezt a kis falánkot, de még mindig a karján hordja. Ez rossz szokás. Tegye le a földre! Jól kihűl a leves.
- Nagyon jó cipőt adott nekem! Mintha a lábamra szabták volna.
- Jobban megy a járás, mint mezítláb.
- René-Jean, siess!
- Őmiatta késünk. Megállít minden kis parasztlányt, akivel találkozunk. Már legénykedik.
- Persze, hiszen már ötesztendős!
- Mondd, René-Jean, mit beszéltél azzal a kislánnyal a faluban?
Egy fiúhang válaszolt:
- Ismerem én azt a kislányt.
Újra az asszony szólt:
- Honnan ismernéd?
- Ma reggel szöcskéket adott nekem.
- Nézd csak - nevetett az asszony -, még csak három napja vagyunk ezen a vidéken, és ennek a tökmagnak már szeretője is akadt.
A hangok eltávolodtak. Minden zaj elült.
II
Aures habet et non audiet[19]
Az aggastyán mozdulatlanul ült. Nem töprengett, alig gondolkozott. Körülötte békesség volt, szunnyadás, bizalom, magány. A dűnán még világos volt, de a síkon már csaknem sötét, az erdőben pedig teljes éjszaka.
Keleten fölkelt a hold. Az égbolt halvány kékjén felcsillant néhány csillag. Ez az ember, aki telve volt erőszakos gondolatokkal, most elmerült a végtelenség kimondhatatlan nyugalmában. Érezte, miként kél föl benne a hajnal: a reménység. Ha ugyan egyáltalán alkalmazhatjuk a reménység szót a polgárháború kívánásának megjelölésére. E pillanatban úgy érezte, hogy amikor elhagyta a könyörtelen tengert és elérte a szárazföldet, minden veszély elmúlt körülötte. Senki sem tudta a nevét, egyedül volt. Ellenségét kijátszotta. Nyomot nem hagyott maga után, hiszen a tenger felülete nem őrzi meg a csónak útját. Nem tudnak róla, senki nem is sejti, hogy itt van. Ki se fejezhetően nagy megnyugvást érzett. Még néhány perc, és elalszik.
Ami ezt a bensejében és külső életében annyit harcoló embert ebben a csendes órában oly különösmód elbűvölte, az a mély csönd volt, amely szétáradt a földön és az égen.
Csak a szél zúgása hallatszott a tenger felől. De a szél makacs basszusa egyhangúvá, megszokottá válik. Rövid idő múlva szinte nem is hallja az ember.
Az öreg egyszerre felpattant.
Valami hirtelen fölkeltette a figyelmét. Tekintete élesen és mereven kémlelte a láthatárt.
A cormeray-i tornyot vizsgálta, amely szemben volt vele a síkság mélyén. Valami rendkívüli dolog történt ebben a toronyban.
Körvonalai élesen rajzolódtak ki. Látszott a torony, tetején a kis piramis, és a torony és a piramis között a harangház, szögletesen, nyitottan, szélvédők nélkül, szabadon a négy oldalán, ahogy a bretagne-i tornyoknál szokásos.
Csakhogy a harangház felváltva hol megnyílott, hol meg bezárult. Magas ablaka egyforma időközökben hol egészen fehérnek, hol meg feketének tetszett. Időnként átderengett rajta az ég, azután pedig eltűnt. A világosság és sötétség másodperc pontossággal váltakozott, szabályosan, mint a pöröly csapásai az üllőn.
A cormeray-i torony körülbelül két mérföldre volt az aggastyántól. A férfi most jobbra nézett a Baguer Pican-i harangláb irányába, amely szintén a láthatáron magasodott; ennek a toronynak harangháza is hol megnyílott, hol meg bezárult, mint a cormeray-ié.
Bal felé nézett, a tanis-i toronyra. A tanis-i torony harangháza is ugyanúgy viselkedett, mint a Baguer Pican-i.
Megfigyelt a látóhatáron minden tornyot, egyiket a másik után, balján Courtils, Précey, Crollon, és Croix-Avranchin tornyát; jobbján Raz-sur-Couesnon, Mordrey és Pas tornyát, szemben pedig Pontorson tornyát. Minden torony harangháza hol sötét, hol világos volt.
Mit jelentett ez?
Azt jelentette, hogy az összes harangot meghúzták. Ha így előbukkantak meg eltűntek, nyilván vadul rángatták őket. Mire harangozhattak? Kétségkívül a vészharang szólt. Félreverték a harangokat, vad erővel, mindenütt, minden toronyban, minden egyházközségben, minden faluban. És mégse lehetett hallani semmit.
A harangszót elnyelte a távolság meg a tengeri szél, mely az ellenkező irányból fújt, és a környék minden zaját elvitte.
Kísértetiesek voltak ezek az őrjöngő harangok: mindenfelől szóltak a néma csendben.
Az aggastyán fülelt.
Nem hallotta, csak látta a vészharangokat.
Látni a harangszót: furcsa érzés.
Kire haragudtak ezek a harangok?
Kinek szól a vészharang?
III
Az öreg betűk hasznosságáról
Minden bizonnyal üldöztek valakit.
De kit?
Az acélember megborzongott.
Minden bizonnyal nem őt. Nem sejthették, hogy megérkezett. Lehetetlen volt, hogy a kormánybiztosok értesülhettek volna érkezéséről, hiszen alighogy partra szállt. Egészen bizonyos, a korvett úgy süllyedt el, hogy egyetlen ember sem menekült meg róla. És a korvetten Boisberthelot és La Vieuville kivételével senki se tudta a nevét.
A harangok folytatták vad játékukat. Elnézte, gépiesen össze is számolta őket, és egyik feltevésből a másikba csapó tűnődéseiben úgy ingadozott, mintha biztonságérzetét hirtelen szörnyű bizonytalanság váltaná fel. Akárhogy, ezt a vészharangzúgást sokféle módon lehetett magyarázni, és lassan megnyugtatta magát, mialatt ezt mondogatta: "Végtére is, senki sem tudja, hogy megérkeztem, és senki sem tudja a nevemet."
Néhány pillanat óta halk neszt hallott a feje fölött és a háta mögött. Mintha egy falevél libegne, zörögne. Kezdetben nem törődött vele, de mert a zörej csak nem ült el, mondhatnók, tovább is kitartott, végre is visszafordult. Nem falevél volt, hanem egy ív papír. A szél éppen azzal vesződött, hogy lefejtsen egy plakátot, melyet a mérföldkőre ragasztottak. Ezt a plakátot csak röviddel azelőtt ragaszthatták oda, mert még egészen nedves volt, lobogott a szélben, mely játékosan tépázgatta.
Az aggastyán, amikor ideérkezett, a dűna másik oldalán mászott fel, s így nem vette észre a hirdetményt.
Most felállt a kőre, amelyen eddig ült, és kezét rátette a plakátnak arra a sarkára, melyet a szél meglibegtetett; az ég tiszta volt, a szürkület hosszú június havában; a dűna alja már árnyékban volt, a csúcson azonban még világosság derengett; a plakát egy részét nagy, öreg betűkkel nyomtatták, és még elég világos volt, hogy el lehessen olvasni. Ezt olvasta rajta:
AZ EGYSÉGES ÉS OSZTHATATLAN FRANCIA KÖZTÁRSASÁG
Mi, Prieur de la Marne, a nép megbízottja, a cherbourg-i partvidéki seregek mellett, elrendeljük, hogy Lantenac exmárki, Fontenoy vicomte-ja, úgynevezett breton herceg, aki Granville mellett alattomban partra szállt, törvényen kívül helyeztessék. Fejére vérdíjat tűztünk ki. Annak, aki őt élve vagy holtan kiszolgáltatja, hatvanezer frankot fizetünk. Ezt az összeget nem asszignátákban, hanem aranyban fizetjük. A cherbourg-i partvidéki sereg egyik zászlóalját azonnal kivezényeljük Lantenac márki hollétének kinyomozására és felkutatására. A községeket felszólítjuk, hogy ezt karhatalmukkal támogassák.
Kelt Granville-ben, a községházán, 1793. június 2-án
Prieur de la Marne s. k.
E név alatt még egy aláírás következett, de ezt sokkal kisebb betűkkel szedték, és ezért nem lehetett elolvasni a gyér világosságban.
Az aggastyán a szemére húzta kalapját, nagy tengerjáró körgallérját összehúzta, egészen az álláig beburkolózott, és gyorsan leereszkedett a dűnáról. Természetesen célszerűtlen volt ezen a megvilágított csúcson maradnia.
Talán már úgyis túl sokáig volt odafenn. Az egész tájékon a dűna csúcsa volt az egyetlen hely, mely mindenhonnan látható volt.
Mikor leért a sötétségbe, meglassította lépéseit.
Abban az irányban indult el, melyet előbb felrajzolt, és amely a majorhoz vezetett. Ott talán biztonságot remélhetett.
Minden elhagyott volt. Ebben az órában már senki se jár az utakon.
Egy bozót mögött megállt, leoldotta köpönyegét, kifordította ködmönét a szőrös oldalára, egy madzaggal a nyakába akasztotta a ringy-rongy köpönyeget, és újra útnak indult.
Holdfényes éjszaka volt.
Most egy útelágazáshoz érkezett, amelynél ódon kőkereszt állott. A kereszt talapzatán fehér, négyszögű folt látszott, valószínűen ugyanolyan hirdetmény, mint amilyet épp az imént olvasott. Közelebb lépett, hogy megnézze.
- Hová megy? - kérdezte ekkor egy hang.
Megfordult.
A bokrok között egy ember állott; magas volt, mint ő, öreg, mint ő, fehér hajú, mint ő, és még nála is rongyosabb. Majdnem egyformák voltak.
Az ember egy nagy botra támaszkodott.
Újra megszólalt:
- Azt kérdeztem, hová megy?
- Először is, hol vagyok most? - kérdezte a másik szinte fennhéjázó nyugalommal.
Az ember így válaszolt:
- A Tanis uradalomban. Itt én vagyok a koldus, és ön az uraság.
- Ki? Én?
- Igen, ön, Lantenac márki úr.
IV
A "kódis"
Lantenac márki - ezután már mi is így fogjuk hívni - komolyan felelte:
- Rendben van! Szolgáltasson ki!
Az ember tovább beszélt:
- Mi mindketten itthon vagyunk. Ön a kastélyban, én a bokorban.
- Végezzünk! Fogjon hozzá! Szolgáltasson ki! - mondta a márki.
Az ember folytatta:
- Az Herbe-en-Pail majorba akart menni, ugye?
- Oda.
- Ne tegye.
- Miért?
- Mert ott kékek vannak.
- Mióta?
- Három napja.
- A major és a tanya lakói ellenálltak?
- Dehogy. Minden kaput kinyitottak előttük.
- Úgy! - mondta a márki.
Az ember a major tetejére mutatott, mely nem messze látszott a fák koronája fölött.
- Látja a tetőt, márki úr?
- Látom.
- Látja, mi van fölötte?
- Azt, ami ott lobog?
- Igen.
- Az a zászló?...
- A háromszínű - mondotta az ember.
Ez volt az a tárgy, amelyre a márki már akkor felfigyelt, amikor fenn ült a dűna tetején.
- Mintha a vészharangok szólnának - mondta a márki.
- Igen.
- Miért?
- Természetesen ön miatt.
- De nem hallani őket?
- A szél elviszi a hangot.
Az ember tovább folytatta:
- Látta a plakátot?
- Láttam.
- Keresik.
Egy pillantást vetett a major felé, és hozzátette:
- Egy fél zászlóalj állomásozik ott.
- Köztársaságiak?
- Párizsiak.
- Hát akkor - mondta a márki - gyerünk!
És megindult a major felé.
Az ember megragadta a karját.
- Ne menjen oda!
- Hát mit akar, hová menjek?
- Hozzám.
A márki a koldusra nézett.
- Hallgasson ide, márki úr, nem valami előkelő hely az én házam, de biztonságban lesz. A kunyhóm alacsonyabb, mint egy pince. A padlója tengerifű, a mennyezet ágakból és füvekből van. Jöjjön! A majorban agyon fogják lőni! Nálam aludhat. Bizonyára fáradt. Holnap a kékek továbbmasíroznak, és akkor megy, amerre akar!
Lantenac figyelmesen megnézte ezt az embert.
- Milyen pártállású maga? - kérdezte a márki. - Köztársasági? Királypárti?
- Szegény ember vagyok.
- Se királypárti, se köztársasági?
- Nem gondolnám.
- A királyért vagy a király ellen van?
- Nincs nekem ilyesmire időm.
- Mi a véleménye arról, ami most történik?
- Nincs miből élnem.
- Mégis segít rajtam?
- Azt olvastam, hogy törvényen kívül helyezték. Mi a csoda hát az a törvény, hogy ki lehet zárni valakit belőle? Nem értem. Hát én vajon belül vagyok a törvényen? Vagy én is kívül vagyok rajta? Nem tudom. Éhen halni, az a törvények szerint van?
- Mióta éhezik maga?
- Amióta élek.
- És mégis megment engem?
- Meg.
- Miért?
- Mert azt mondtam magamban: "Itt van egy ember, aki még nálam is nyomorultabb. Nekem jogom van levegőt szívni, neki nincs."
- Ez igaz. Ezért ment hát meg?
- Igen, ezért. Így most testvérek vagyunk, nagyuram. Én a kenyeremért koldulok, ön az életéért. Koldusok vagyunk mind a ketten.
- De tudja-e, hogy vérdíj van kitűzve a fejemre?
- Tudom.
- Honnan tudja?
- Olvastam a plakátot.
- Tud olvasni?
- Tudok, írni is tudok. Miért lennék fajankó?
- De ha maga tud olvasni, és ha olvasta a plakátot, akkor azt is tudja, hogy az az ember, aki engem kiszolgáltat, hatvanezer frankot kap!
- Tudom.
- Nem is asszignátában.
- Tudom. Aranyban.
- Tudja maga azt, hogy hatvanezer frank: az egész vagyon?
- Tudom.
- Hogy az, aki engem kiszolgáltat, megalapítja a szerencséjét?
- Igen. Hát aztán?
- Gazdag ember lehet...
- Éppen ez az, amire jómagam is gondoltam. Mikor megláttam önt, azt mondtam magamban: "Ha meggondolom, aki kiszolgáltatja ezt az embert, hatvanezer frankot kap majd érte, és megalapozza szerencséjét. Siessünk, rejtsük el minél előbb."
A márki követte a koldust.
Beléptek a sűrűségbe. Itt volt a koldus fészke. Valami kamraféle, amit egy öreg tölgy engedett át ennek az embernek. Annak gyökerei alá volt ásva és ágaival betakarva. Sötét odú volt ez, alacsony, rejtett, észrevehetetlen. Két ember fért el benne.
- Számítottam rá, hogy vendéget is kaphatok - mondta a koldus.
Az ilyenfajta föld alatti lakás sokkal gyakoribb Bretagne-ban, mint hinnénk, és paraszti nyelven "gunyhó"-nak hívják. Ugyanígy nevezik a vastag falakba fúrt rejtekhelyeket is.
Más sincs benne, csak néhány fazék, egy szalmából készült ágy, vagy mosott és szárított hínárból való vacok, durva darócpokróccal, néhány faggyúzott kanóc, tűzszerszámmal, és zörgő venyige a tűzgyújtáshoz.
Meghajoltak, kúsztak is egy keveset, míg bejutottak a kamrába, melyet a fa vastag gyökerei bizarr formájú fülkékre osztottak. Leültek egy nagy halom száraz tengerifűre, amely az ágyat pótolta. Két gyökér közt jutottak be, s ezen az ajtón át beszűrődött némi világosság. Leszállt az éj, de a szem alkalmazkodik a homályhoz, és még a sötétben is mindig talál egy kis világosságot. Az egyik sarokban egy vizeskorsó állott, egy darab pohánykalepénnyel, és egy halom gesztenye.
- Vacsorázzunk - mondta a koldus.
Megosztották a gesztenyét, a márki odaadta kétszersültjét; ugyanabba a karaj fekete kenyérfélébe haraptak, és ittak a korsóból, egyik a másik után.
Beszélgettek.
A márki kérdezgetni kezdte megmentőjét.
- Így hát - kezdte a márki - akár történik valami, akár nem, magának egyre megy.
- Körülbelül... Ez a maguk dolga, uraké...
- No de mégis, ami most történik...
- Az a magasban történik.
A koldus még hozzátette:
- És azután vannak dolgok, amelyek még magasabban történnek: a nap kelte és nyugta, a hold növekedése és fogyatkozása. Én csak ezekkel a dolgokkal foglalkozom.
Ivott egy kortyot a korsóból, és megjegyezte:
- Jó friss víz! - Majd továbbfűzte a szót: - Milyennek találja ezt a vizet, nagyuram?
- Hogy hívják magát? - kérdezte a márki.
- Tellmarch a nevem, de csak "kódis"-nak hívnak.
- Értem. Ez valami helybeli tájszó.
- Koldust jelent. De Öregnek is szoktak titulálni.
Majd így folytatta:
- Már idestova negyven éve, hogy Öregnek hívnak - mondta később.
- Negyven esztendő! De hiszen akkor még fiatal volt.
- Én sohasem voltam fiatal. Ön meg még mindig az, márki úr. Önnek húszesztendős lába van. Ön felmegy a nagy dűnára, én pedig már hovatovább járni sem tudok. Egy negyed mérföld után már elfáradok. Pedig egykorúak vagyunk. De a gazdagok - s ez nagy előny - mindennap esznek. Az evés erőben tartja az embert.
Kisvártatva így folytatta a koldus:
- Szegények, gazdagok, borzasztó história ez. Ebből ered minden baj. Legalábbis én így tapasztalom. A szegények gazdagok akarnak lenni, a gazdagok pedig nem akarnak szegények lenni. Azt hiszem, ez az alapja minden bajnak. Én nem avatkozom bele. Ami pedig az eseményeket illeti, hát... Nem vagyok sem a hitelező, sem az adós pártján. Tudom, hogy valahol van egy nagy adósság, amelyet megfizetnek. Ez minden. Jobb szerettem volna, ha nem ölik meg a királyt, de nehéz volna megmondanom, hogy miért. Erre azt felelik nekem: "Azelőtt bármilyen semmiségekért felkötötték a szegényt." Nézze, jómagam is láttam, amikor felkötöttek egy embert egy nyavalyás puskagolyó miatt, melyet a királynak egy őzére lőtt ki. Ennek az embernek felesége és hét gyermeke volt. Mind a két félnek van a rovásán.
Elhallgatott. Később hozzátette:
- Értse meg, én nem tudok kiigazodni ezeken a dolgokon. Az emberek jönnek, mennek, mindenféle dolgok történnek; én meg csak itt maradok a csillagok fényénél.
Tellmarch újra eltűnődött, majd így folytatta:
- Kuruzslok egy keveset, gyógyítgatok, ismerem a füveket, felhasználom a növényeket, a parasztok úgy látják, hogy csak a semmiségekre figyelek, és ezért azt hiszik, hogy boszorkánymester vagyok. És mert gondolkodok, azt hiszik, hogy értek is valamihez.
- Erről a vidékről való? - kérdezte a márki.
- Még sohase jártam másfelé.
- Ismer engem?
- Hogyne ismerném. Utoljára akkor láttam, amikor két évvel ezelőtt átutazott itt. Innen Angliába ment. Az előbb pedig ott láttam egy embert a dűna csúcsán. Magas növésű volt. Kevés ilyen van errefelé. Bretagne az apró emberek hazája. Jól megnéztem, aztán már a hirdetést is olvastam. Ezt mondtam magamban: "No lám!" És amikor lejött, fölismertem a holdvilágnál.
- Pedig én nem ismerem magát.
- Maga már nézett rám, de nem látott engem.
És Tellmarch, a "kódis", még hozzátette:
- De én láttam magát. A koldusnak és a járókelőnek nem ugyanaz a tekintete.
- Találkoztam én már magával azelőtt is?
- Gyakran, mert én az ön koldusa vagyok. Én voltam az a szegény, ott lent; a kastélya mellett az úton. Alkalomadtán alamizsnát adott; de aki ad, nem néz oda, csak aki kap, az figyeli meg az adakozót is. Minden koldus kém is egy kicsit. És én, bár sokszor szomorú vagyok, igyekszem, hogy jó kém legyek. Előrenyújtottam a kezemet, és maga csak ezt a kezet látta, és beledobta az alamizsnát, amelyre azért volt szükségem reggel, hogy éhen ne haljak estig. Az ember néha huszonnégy óra hosszat se eszik. Néha egy garas az életet jelenti. Így lettem adósa az életemmel. Most visszafizetem önnek.
- Igaz, maga megment engem.
- Megmentem, nagyuram.
Tellmarch hangja nagyon komollyá vált.
- Egy feltétellel.
- Mi az?
- Hogy nem azért jött, hogy rosszat tegyen.
- Azért jöttem, hogy jót tegyek - felelte a márki.
- Aludjunk - mondta a koldus.
Leheveredtek egymás mellé a tengerifű ágyra. A koldus azonnal elaludt. A márki, bár nagyon kimerült volt, néhány percig még elrévedezett, majd a sötétben megnézte a koldust. Aztán maga is lefeküdt. Erre az ágyra feküdni annyit jelentett, mint a földre feküdni; ezt arra használta fel, hogy a fülét a földre tapasztotta és hallgatózott. Onnan tompa bugás szűrődött föl; mert a hang a föld mélyén terjed tovább. A harangok szavát hallotta.
A vészharang tovább zúgott.
A márki elaludt.
V
Aláírás: Gauvain
Mikor felébredt, világos reggel volt.
A koldus már talpon volt, de nem benn a vackán, mert ott nem lehetett fölegyenesedni, hanem künn, a küszöb előtt. Botjára támaszkodott. A nap az arcába tűzött.
- Nagyuram - mondotta Tellmarch -, a tanis-i toronyban reggel négy órát harangoztak. Hallottam a négy ütést. Tehát a szél járása megváltozott: most a szárazföld felől fúj. Nem hallok más hangot, tehát már nem húzzák a vészharangot. Minden csendes a majorban és az Herbe-en-Pail tanyán. A kékek vagy alszanak, vagy elmentek már. A veszély nagyjából elmúlt; legokosabb lesz, ha elválunk. Ebben az órában szoktam útnak indulni.
A látóhatár egyik pontjára mutatott.
- Erre megyek.
Aztán az ellenkező irányba mutatott.
- Ön pedig arra menjen!
A koldus komor mozdulattal búcsút intett.
Aztán a vacsora maradékai felé bökött:
- Ha éhes, vigye el a gesztenyét.
Egy perccel később már eltűnt a fák között.
A márki felkelt, és elindult abba az irányba, amelyet Tellmarch mutatott neki.
A napnak abban a bűvös órájában voltak, amelyet a régi normand paraszti nyelv úgy nevezett, hogy napcsiripelő. A sövényekből tengelicék és verebek csacsogása hallatszott. A márki azt az ösvényt követte, amelyen az este járt. Elhagyta a sűrűt, és ott volt újra az út elágazásánál, a kőkeresztnél. Ott fehérlett a plakát is, szinte vidáman a fölkelő napban.
Most eszébe jutott, hogy az este a plakát alján valamit nem tudott elolvasni a sötétben, mert a betűk nagyon kicsik voltak. A kereszt talapzatához lépett. A hirdetmény, Prieur de la Marne aláírása alatt, ezzel a két apró betűs sorral végződött:
"Lantenac exmárki, személyazonosságának megállapítása után, azonnal agyonlövendő." Aláírás: "Gauvain, az expedíciós hadoszlop főparancsnoka."
- Gauvain - mormolta a márki.
Megállott, mélyen elgondolkozva, szemét a plakátra szegezve.
- Gauvain - ismételgette.
Útnak indult, visszafordult, elnézte a keresztet, visszament hozzá, és még egyszer elolvasta a plakátot.
Aztán lassú léptekkel eltávolodott. Ha valaki elmegy mellette, hallhatta volna, amint félhangon ezt dörmögi: "Gauvain."
Arról a mélyútról, ahová lesurrant, a balra elmaradó majorsági tetőket már nem láthatta. Meredek hegyoldalt került meg, amelyet sok-sok virágzó inda, tüskés fajtájú sülbige borított. A magaslat csúcsán a föld kidudorodott. Azon a vidéken ennek kupac a neve. A domb aljában fák fogták el a kilátást. A levelek mintha fényben fürödtek volna. Az egész természetet reggeli öröm árasztotta el.
Ekkor, hirtelen, a tájék arca borzasztóra változott. Mintha lesben álló csapat robbant volna elő. Vad kiáltások és puskalövések forgataga zúdult a napfényes mezőkre és erdőkre. A majorság felől fénylő lángokkal megszaggatott nagy füstfelhő látszott, mintha az egész tanya egyetlen égő szalmakazallá változott volna. Gyors és gyászos volt ez a hirtelen átmenet a nyugalomból az őrjöngésbe. A pokol kitörése volt ez az aranyló napkeltében, a borzalom váratlan rajtaütése. Az Herbe-en-Pail táján csatáztak. A márki megállott.
Kevés olyan ember van, aki hasonló helyzetben ne érezné, hogy kíváncsisága nagyobb a veszélynél, még ha el kellene is pusztulnia miatta, tudni akarja, mi történik. Felmászott a magaslatra, amelynek aljában a mélyút vezetett, onnét ugyan megláthatták, de ő maga is láthatott. Néhány perc alatt a kupacon állt. Körültekintett.
Valóban lövöldöztek, és valami égett. Hallani lehetett a zajongást és látni a tüzet. Ki tudja, miféle katasztrófa szakadt a majorra. Mi lehet ez? Megtámadták az Herbe-en-Pail tanyát? De kik? Ütközet folyt ott, vagy csak karhatalmi büntetőakció? A kékek, akiknek forradalmi rendelet parancsolta ezt, nagyon gyakran azzal büntették az ellenszegülő tanyákat és falvakat, hogy felgyújtották őket. Így égették fel azokat a majorságokat és tanyákat, amelyek nem végezték el az előírt fairtást, s így nem nyitottak utat a sűrű bozóton át a köztársasági lovasság számára. Ez a büntetés érte nemrégiben Bourgon falut, Ernée mellett. Ez lett volna Herbe-en-Pail sorsa is? Szemmel láthatóan semmiféle olyan stratégiai erdőirtást nem végeztek sem Tanis, sem Herbe-en-Pail csalitosaiban vagy birtokaiban, amilyent a rendeletek előírtak. Vajon most ez a büntetés érte? Talán erre érkezett parancs ahhoz az elővédhez, amely a majorságban tanyázott? Vajon ez az előhad nem annak az expedíciós seregnek a része, melyet az ördögök hadoszlopának neveznek?
Tüskés, vad bozót vette körül minden oldalról azt a magaslatot, melynek a márki a csúcsára állott, hogy nézelődjön. Ezt a sűrűséget az Herbe-en-Pail csalitosának nevezték. De olyan nagy volt, mint egy erdő, egész a majorig terjedt, és mint minden bretagne-i bozótban, a szakadékok, ösvények és csapások egész hálózata bújt meg benne, s ebben a labirintusban a köztársasági csapatok eltévedtek.
A büntetőeljárás, ha ilyesmiről volt szó, kegyetlenül vad lehetett, mert nagyon gyorsan befejeződött. Mint minden könyörtelen akció, hirtelen zajlott le. A polgárháborúk kegyetlensége diktál ilyen vad cselekedeteket. Mialatt a márki ezeket találgatta, nem tudta, hogy lejöjjön-e a hegyről vagy ott maradjon, fürkészett, hallgatózott. A csetepaté zaja elült, vagy helyesebben mondva, eloszlott. A márki úgy látta, mintha a csalitban egy dühös, de mégis vidám sereg szóródna szét. Ijesztő nyüzsgés támadt a fák alatt. A majorból az erdőre vetették magukat. A dobosok rohamot vertek. De a lövöldözést abbahagyták. A kép inkább hajtóvadászathoz hasonlított. Úgy látszott, kutatnak valaki után, kergetnek, üldöznek valakit. Összevisszaság és nagy zaj uralkodott. Dühös és diadalmas lárma zagyvasága volt ez. Kiabálásból sűrűsödő zaj, amelyből nem lehetett megállapítani semmit. Hirtelen, mint ahogyan a füstben olykor kirajzolódik egy határozott vonal, valami alakot öltött és kibontakozott a zűrzavarban. Egy név volt ez, egy név, amelyet ezer hang ismételt. A márki határozottan hallotta a kiáltást: "Lantenac! Lantenac! Lantenac márki!"
Őt keresték.
VI
A polgárháború viszontagságai
Körülötte a sűrűség hirtelen és mindenfelől megtelt puskákkal, szuronyokkal, kardokkal. A félhomályban pedig háromszínű zászló emelkedett. "Lantenac!" - ez a kiáltás harsogott a fülébe, és a lábainál, indákon és ágakon keresztül, szenvedélyes arcok villantak elő.
A márki egyedül volt, egy csúcson állott, az erdő minden pontjáról láthatták. Jómaga alig látta azokat, akik a nevét kiáltozták, de őt mindnyájan látták. Ha ezer puska volt az erdőben, mindnek jó célpontul szolgált. De ő mást nem tudott megkülönböztetni e berekben, csak a rászegeződő égő pillantásokat.
Levette a kalapját, fölhajtotta karimáját, egy indáról hosszú, száraz tövist tört le, a zsebéből fehér kokárdát húzott elő, és a kokárdát a karimával együtt a kalap oldalához tűzte, majd így tette vissza a fejére a kalapot; a fölcsapott karima megmutatta homlokát és a kokárdát. Hangos szóval az erdő felé fordult; mindenkinek szólt, amit mondott:
- Én vagyok az, akit keresnek. Én vagyok Lantenac márki, Fontenay vicomte-ja, Bretagne hercege, a király seregeinek vezére. Végezzünk minél előbb. Cél! Tűz!
Két kezével szétrántotta kecskebőr ködmönét, fölfedve meztelen mellét.
Lehajtotta fejét, tekintete a rája szegeződő puskákat kereste, de csak térdelő embereket látott maga körül, akik felüvöltöttek láttára:
- Éljen Lantenac! Éljen az uraság! Éljen a generális!
Kalapok repültek a levegőbe, kardok forogtak, a berek minden zugából botok végére tűzött barna gyapjúsipkák integettek.
Egy vendée-i banda vette körül.
A banda térdre hullott, amikor meglátta.
Legendák úgy mesélik, hogy az öreg türingiai erdőben óriás, különös lények éltek, többek is, kevesebbek is voltak az embereknél; a rómaiak rettentő állatoknak tartották őket, a germánok pedig istenségek megtestesülésének, és irtották vagy imádták őket, mikor hogy.
A márki olyasvalamit érezhetett, mint ezek a lények; azt hitte, hogy úgy fognak vele bánni, mint a dúvadakkal, és ehelyett imádni kezdték, mint egy istent.
Mindezek a félelmetesen villámló szemek valami vad rajongással tapadtak a márkira.
Ez a tömeg puskákkal, kardokkal, kaszákkal, csákányokkal, botokkal volt fölfegyverezve; mindnyájan fehér kokárdás nagy nemezkalapot vagy barna sapkát viseltek, tele voltak olvasókkal, szentképekkel, bő, térdig érő bugyogót hordtak, kecskebőr zubbonyt, bőr lábszárvédőt; lábikrájuk meztelen volt, hajuk hosszú, egyikük-másikuk szilajnak, de mindenikük együgyűnek látszott.
Fiatal, jóképű ember tört utat magának a térdeplők között, és nagy léptekkel a márki felé tartott. Ez az ember, mint a többi paraszt, fölcsapott karimájú, fehér kokárdás nemezkalapot és kecskebőr ködmönt viselt, de keze fehér, az inge finom volt, és ujjasa felett fehér selyemövet hordott, melyen aranyozott markolatú kard lógott.
Mikor a kupacra ért, ledobta a kalapját, leoldotta az övét, fél térdre ereszkedett, és a márkinak kínálva az övét és a kardot, ezt mondta:
- Valóban kerestünk, és meg is találtuk, nagyuram. Itt a parancsnoki kard. Ezek az emberek most az ön seregéhez tartoznak. Eddig én voltam a vezérük, de most előlépek: az ön katonája vagyok. Nagyuram, fogadja hódolatunkat, generális úr, várjuk parancsait.
Ezután jelt adott, és azok az emberek, akik a háromszínű lobogót hozták, kiléptek a fák közül, fölkapaszkodtak egész a márkiig, és lába elé tették a zászlót. Ez volt az a lobogó, amelyet a fák között látott.
- Generális úr - mondta a fiatalember, aki az előbb a kardot és az övet kínálta fel neki -, ezt a zászlót azoktól a kékektől vettük el, akik az Herbe-en-Pail majorban voltak. Nagyuram, én Gavard vagyok, La Rouarie márki embere.
- Jól van - mondta a márki.
Komor nyugalommal fölcsatolta a kardot.
Majd kirántotta hüvelyéből, és megforgatta a feje fölött:
- Talpra - kiáltotta. - Éljen a király!
Mindnyájan fölugrottak.
És az erdő mélyéből hallani lehetett, amint vadul és diadalmasan ordítják: "Éljen a király! Éljen a mi márkink! Éljen Lantenac!"
A márki Gavard-hoz fordult:
- Hányan vagytok?
- Hétezren.
Lejöttek a dombról, és a parasztok eltakarították az indákat Lantenac márki útjából; Gavard tovább beszélt:
- Mi sem volt egyszerűbb, nagyuram. Egy szó megmagyaráz mindent. Már csak egy szikra hiányzott, hogy minden lángra lobbanjon. A Köztársaság plakátja, azzal, hogy fölfedte az ön jelenlétét, föllázította a parasztokat a királyság mellett. Titokban értesített bennünket a granville-i polgármester is, aki a mi emberünk; ugyanaz, aki megmentette Olivier abbét. Ma éjszaka a vészharangot is félreverték.
- Ki miatt?
- Ön miatt.
- Ugyan! - csodálkozott a márki.
- Most pedig itt vagyunk - folytatta Gavard.
- Tehát hétezren vannak?
- Ma ennyien. Holnap tizenötezren. Erről a vidékről nem telik több ember. Mikor Henri de La Rochejaquelein úr a katolikus seregekhez ment, akkor is meghúzták a vészharangot, és egy éjszaka hat egyházközség, Isernay, Corqueux, les Échaubroignes, les Aubiers, Saint-Aubin és Nueil tízezer embert küldött neki. Nem volt lőszerük. Egy kőművesnél hatvan font bányalőport találtak. La Rochejaquelein úr ezzel indult el. Gondoltuk, hogy önnek itt kell lennie ebben az erdőben, tehát itt kerestük.
- Közben megtámadták a kékeket az Herbe-en-Pail majorban?
- A szél nem feléjük vitte a hangot, ezért nem hallották a vészharangot. Semmitől sem tartottak. A majorosok amolyan semmi-emberek, jól fogadták őket. Ma reggel körülzártuk a tanyát. A kékek aludtak, egy kézlegyintéssel elintéztünk mindent. Van egy lovam. El méltóztatik fogadni, generális úr?
- El.
Egy paraszt katonai előírás szerint felnyergelt fehér lovat vezetett elő. A márki nem vette igénybe Gavard segítségét, maga pattant föl rá.
- Hurrá! - kiáltották a parasztok. Az angol kiáltások a La Manche szigeteivel való állandó érintkezés következtében nagyon elterjedtek a breton és normand partokon.
Gavard katonásan tisztelgett, és megkérdezte:
- Hol lesz az ön főhadiszállása, nagyuram?
- Kezdetben a fougères-i erdőben.
- Ez az ön hét erdejének egyike, márki úr.
- Szükségünk lesz egy papra is.
- Van papunk.
- Ki az?
- Chapelle-Erbrée káplánja.
- Ismerem. Járt odaát, Jersey szigetén.
A pap kilépett a parasztok soraiból, és azt mondta:
- Háromszor jártam ott.
A márki feléje fordította fejét:
- Jó napot, káplán úr. Nagy munka vár magára.
- Sebaj, márki úr.
- Lesz kit gyóntatnia. De csak az gyónjék, aki akar. Senkit se kényszerítünk rá.
- Márki úr - mondta a pap -, Gaston a köztársaságiakat gyónásra kényszeríti Guéménée-ben.
- Az csak borbély - mondta a márki. - A halálban mindenkinek szabadnak kell lennie.
Gavard, aki rövid időre eltávozott, hogy utasításokat adjon, most visszatért.
- Tábornok uram, várom a parancsait.
- A fougères-i erdőben találkozunk. Oszoljatok, és oda tartsatok.
- Már kiadtam a parancsot.
- Mintha azt mondta volna előbb, hogy az Herbe-en-Pail-ban jól fogadták a kékeket?
- Azt mondtam, generális úr.
- Fölégette a majort?
- Igenis.
- Fölégette a tanyaházakat is?
- Nem.
- Égesse föl őket.
- A kékek megpróbáltak védekezni, de csak százötvenen voltak. Mi pedig hétezren.
- Kinek a csapatához tartoztak a kékek?
- Santerre kékjei voltak.
- Azé, aki dobpergést vezényelt, amikor a király fejét leütötték? Akkor ez egy párizsi zászlóalj?
- Csak egy fél zászlóalj.
- Mi a neve a zászlóaljnak?
- Ez van a zászlójukon: "Vörössipkás zászlóalj."
- A fenevadak.
- Mit csináljunk a sebesültjeikkel?
- Végezzenek velük.
- Mit csináljunk a foglyokkal?
- Lőjék főbe őket.
- Lehetnek vagy nyolcvanan.
- Lelőni mindet.
- Van köztük két asszony is.
- Azokat is.
- Három gyerek is van velük.
- Vigyék magukkal őket. Később majd meglátjuk, hogy mit kezdünk velük.
És a márki elindította a lovát.
VII
Nincs irgalom (a Kommün jelszava)
Nincs kegyelem (a hercegek jelszava)
Miközben ez történt Tanis mellett, a koldus Crollon felé ballagott. Vízmosások mélyén mendegélt, sűrű, hangfogó levélsátor alatt. Mindent figyelmen kívül hagyott, semmire sem figyelt, ahogy maga mondta, inkább álmodozott, mint gondolkozott. Hiszen a gondolkozó embernek valami célja van, az álmodozónak nincsen. Kószált, bolyongott, megállt, néhol lecsípte a sóska friss hajtását, vagy ivott a forrásból, máskor felkapta a fejét, a távoli zajt figyelve, majd visszatért a természet elkápráztató bűvöletébe, rongyait süttette a nappal, hallotta az emberek lármáját, de igazában csak a madarak énekére hallgatott.
Öreg volt és lassú; lábai nem vitték messzire; ahogy Lantenac márkinak is mondta, már az első negyed mérföld kifárasztotta. Croix-Avranchin felé került; beesteledett, mikor visszafordult.
Valamivel Macey-n túl az ösvény egy kis magaslatra vezette, amelyet fák nem öveztek, ahonnan nagyon messze látott, s ahonnan feltárult a nyugati látóhatár egészen a tengerig.
Egy füstfelhő vonta magára a figyelmét.
Semmi sem olyan kedves látvány, mint a felszálló füst, és semmi sem olyan ijesztő. Vannak békés füstök, és vannak bűnös füstök. A füst mennyisége, és a füst színe... Ez az egész különbség a béke és a háború között, a testvériesség és a gyűlölködés között, a vendégszerető ház és a sírverem között, az élet és a halál között. A fák között magasba szálló füst a világ legédesebb dolgát, az otthont jelentheti, vagy a legborzasztóbbat: a tűzvészt. Az ember minden boldogsága vagy boldogtalansága sokszor ebben a szélben szertefoszló valamiben rejlik.
A füst, amelyet Tellmarch látott, nyugtalanító volt.
Fekete volt, hirtelen átpirosodó, mintha a zsarátnok, amelyből fölszállott, változó erejű, részben kialvó lenne; az Herbe-en-Pail felett gomolygott.
Tellmarch meggyorsította lépteit, és a füst felé vette útját. Nagyon fáradt volt, de tudni akarta, hogy mi történt.
Egy dombtetőre ért. A major és a tanya ennek tövében bújt meg.
Nem volt már se major, se tanya.
Holmi viskófélék égtek még. Ez volt az Herbe-en-Pail.
Van valami, ami sokkal lélekbemarkolóbb, mint egy palota égése: a zsúpfödeles ház égése. Egy égő kunyhó kétségbeejtő. A pusztítás a nyomorra sújt, a keselyű a földigilisztára csap le. Valami kimondhatatlan értelmetlenség ez, összeszorítja a szívet.
A bibliai legenda szerint a tűzvész, amit megbámulnak, az emberi teremtményt szoborrá változtatja. Tellmarch egy percre szoborrá merevedett. A látott szörnyűség megbénította. A pusztulás a legnagyobb csendben ment végbe. Sikoltás nem hallatszott, emberi sóhaj nem vegyült a füstbe. A tűz, bár más zaj sem hallatszott, csak a gerendák recsegése és a zsúpszalma ropogása, folytatta munkáját, fölfalta a tanyát. Néha szétszakadt a füst, a beszakadt tetők fölfedték a tátongó szobákat, a tűzfészek megmutatta összes rubinját, skarlátszín rongyait, szegény, bíborszín, öreg bútorok állottak ott a hajnalpiros lakás mélyén. Tellmarch előtt ott káprázott a katasztrófa egész gyászos fönsége.
A szelídgesztenye-erdő néhány fája, amely a házakra hajolt, tüzet fogott és nagy lánggal égett.
Tellmarch figyelt; egy hangot, egy hívást, egy üvöltést szeretett volna hallani. De semmi nem moccant, csak a lángok. Minden hallgatott, csak a tűzvész ropogott. Mindnyájan elmenekültek volna?
Hova lett az a család, amely Herbe-en-Pail-ban élt és dolgozott? Hova lett a major népe?
Tellmarch leereszkedett a dombról.
Gyászos talány állott előtte. Lassan, kimeredt szemmel közeledett felé. Egy árnyék lassúságával haladt a rom felé, kísértetnek érezte magát ebben a sírban.
Odaért, ahol azelőtt a majorság kapuja volt, benézett az udvarra, amelynek már nem volt fala, és így egybeolvadt a tanyaházakkal, amelyek köréje csoportosultak.
Amit eddig látott, az még semmi volt. Eddig csak ijesztőt látott, most valami borzasztó jelent meg előtte.
Az udvar közepén halom feketéllett, mely csak bizonytalanul formálódott ki. Egyik oldalról a lángok, másik oldalról a hold fénye világította meg; ez a halom egy csapat ember volt; az emberek halottak voltak.
A halmot pocsolya vette körül, mely gyengén gőzölgött. A tűzvész visszatükröződött ebben a pocsolyában. Pedig nem volt szükség tűzre, hogy vörösnek lássék: vérből volt.
Tellmarch a halomhoz lépett. Vizsgálni kezdte a heverő testeket, egyiket a másik után. Mindannyian halottak voltak.
A hold világított, a tűzvész is.
Ezek a hullák katonák holttestei voltak. Mind mezítlábasok: lehúzták a cipőjüket, elvették a fegyvereiket is; rajtuk hagyták az egyenruhájukat, mely kék színű volt; itt-ott, a tagok és fejek halmazában föl lehetett ismerni egy-egy lyukas kalapot a háromszín kokárdával. Köztársasági katonák voltak hát. Ezek azok a párizsi fiúk, akik tegnap este még olyan vidáman táboroztak az Herbe-en-Pail majorban. Ezeket az embereket kivégezték, erre vallott a holttestek szimmetrikus fekvése. Ott helyben sortűzzel lemészárolták őket, de alaposan. Valamennyien meghaltak. Egyetlen hörgés se hallatszott a hullatömegből.
Tellmarch átvizsgálta valamennyiüket; egyet se felejtett ki; mindegyiket golyók járták keresztül-kasul.
Azok, akik lepuskázták őket, valószínűleg nagyon sürgősen odább vonultak, még csak arra se szakítottak időt, hogy eltemessék a halottakat.
A koldus már tovább akart menni, amikor szeme az udvar egy alacsony falán akadt meg, amelynek szöglete mögül négy láb nyúlt előre.
Cipő volt rajtuk, és kisebbek voltak, mint a többi láb. Tellmarch feléjük lépett. Női lábak voltak.
Két asszony hevert egymás mellett, a falon túl. Ezeket is agyonlőtték.
Tellmarch föléjük hajolt. Az egyik asszonyon valami egyenruhaféle volt: mellette törött és üres kulacs hevert; egy markotányosnő volt. Négy golyót lőttek a fejébe. Halott volt.
Tellmarch most a másikat vizsgálta meg. Ez parasztasszonynak látszott. Sápadtan, tátott szájjal feküdt. Szeme lezárult. Nem volt seb a fején. Ruhája, amit valószínűleg a sok viszontagság tépett ronggyá rajta, estében szétnyílott, és megmutatta az asszony félmeztelen felsőtestét. Tellmarch egészen szétnyitotta, és ekkor a vállán kerek, golyó ütötte sebet pillantott meg; a kulcscsontja tört el. Az asszony mellére esett a tekintete:
- Anya... szoptatós - mormolta a koldus.
Megérintette. A test nem volt hideg.
Nem is volt rajta más seb azon a vállseben kívül.
A koldus az asszony szívére tette a kezét. Gyenge dobogást érzett. Az asszony élt.
Tellmarch fölállott, és rettenetes hangon elkiáltotta magát:
- Hát senki sincs itt?
- Te vagy az, kódis? - felelte egy olyan halk hang, hogy alig lehetett meghallani.
És ugyanakkor egy fej tűnt elő egy romhasadékból.
Majd egy másik arc is előbukkant egy másik odúból.
Két paraszt volt, akik elbújtak. Csak ők élték túl a vérengzést.
A koldus ismerős hangja megnyugtatta őket, kijöttek az odúból, amelyben eddig meghúzódtak.
Tellmarch felé közeledtek, még mindig minden ízükben reszketve.
Tellmarch, aki olyan borzalmasat kiáltott az előbb, most nem tudott megszólalni; így van az, ha nagy izgalmak érik az embert.
Némán mutatott a lába előtt heverő asszonyra.
- Vajon él-e még? - kérdezte az egyik paraszt.
Tellmarch bólintott.
- Hát a másik? Az is életben van?
Tellmarch megrázta a fejét.
Az a paraszt, aki elsőnek bújt elő, beszélni kezdett:
- A többiek mind meghaltak, ugye? Láttam, hogy történt. A pincémben voltam. Ilyenkor hálát ad az ember az Istennek, hogy nincs családja. A házam égett. Istenem, Jézusom! Mindenkit megöltek. Ennek az asszonynak gyerekei voltak. Három gyerek. Egészen aprók! A gyerekek azt kiáltották: "Anya!" Az anya azt kiáltotta: "Gyermekeim!" Megölték az anyát, és magukkal vitték a gyerekeket. Ezt kellett látnom, én Istenem! Istenem! Azok, akik mindenkit legyilkoltak, elmentek. Elégedettek voltak. Magukkal vitték az apróságokat, és megölték az anyjukat. De talán mégsem halt meg? Ugye, nem halt meg? Mondd, azt gondolod, hogy meg lehet menteni? Segítsünk, hogy elvigyük a zugodba?
Tellmarch igent intett a fejével.
Az erdő a major széléig húzódott. Gyorsan hordágyat csináltak lombos ágakból és páfrányokból. Az asszonyt, aki még mindig mozdulatlan volt, a hordágyra fektették, és megindultak a bozótosban. A két paraszt vitte a hordágyat, egyik fejtől, másik lábtól. Tellmarch pedig az asszony karját fogta, és az ütőerét tapogatta.
Útközben a parasztok beszélgettek; a vérző asszony felett, akinek halvány arcát megvilágította a hold, rémült kiáltásokkal válaszolgattak egymásnak.
- Mindenkit megölni!
- Mindent felégetni!
- Ó, magasságos Úristen, ezek után már mindig így lesz?
- Az a nagy öregember akarta így.
- Igen, ő parancsolta a többinek.
- Nem láttam, amikor sortüzet adtak. Itt volt akkor is?
- Nem volt itt. Elment. De mindegy az, minden az ő parancsára történt.
- Akkor ő tette mindezt.
- Ő mondta: "Gyilkoljatok! Gyújtogassatok! Nincs kegyelem!"
- Egy márki!
- Igen, a mi márkink!
- Mondjad csak, hogy is hívják?
- Lantenac úr...
Tellmarch az égre emelte szemét, és ezt mormolta:
- Ha tudtam volna!
MÁSODIK RÉSZ
Párizsban
ELSŐ KÖNYV
I
Az akkori Párizs utcái
Akkoriban mindenki a nyilvánosság előtt élt; ki-ki a kapuja elé állította asztalát és ott ebédelt; a nők a templomok lépcsőjére ültek és tépést csináltak, a Marseillaise-t dúdolva. A Monceau- és Luxembourg-kert katonai gyakorlótérré változott; minden térségen, minden utcasarkon fegyverkovács-műhelyek nyíltak, ott gyártották a puskákat a járókelők előtt, akik megtapsolták a munkásokat; minden szájból biztató igéket hallott az ember: "Türelem, forradalmi időket élünk." Hősiesen mosolyogtak. A színházak éppúgy zsúfolva voltak, mint annak idején Athénban, a peloponnészoszi háború alatt. Az utcasarkokon ilyen színlapokat lehetett olvasni: Thionville ostroma, A lángokból kimentett családanya, A gondtalanok[20] klubja, A legidősb Johanna pápa, A filozófusok mundérban, A szerelem művészete falun.
A német csapatok előőrsei már a város kapui körül ólálkodtak; az a hír járta, hogy a porosz király páholyt bérelt az operában. Csupa ilyen rémületes história keringett, de senki se rémült meg tőle.
A gyanúsakról szóló alattomos törvény, mely Merlin de Douai[21] bűne volt, mindenkit a nyaktiló árnyékába állított. Egy Séran nevű ügyész, akit feljelentettek, úgy várta a letartóztatását, hogy hálóköntösben odaállt az ablakba és fuvolázott. Úgy tűnt, mintha senkinek semmire se volna ideje. Mindenki sietett.
Minden kalapon kokárda díszlett. A nők büszkén mondogatták: "Valamennyien csinosabbak vagyunk, amióta a piros frígiai sapkát viseljük." Párizs úgy hatott, mintha mindenki költözködött volna. Az ócskapiac kereskedőinek boltjai teli voltak koronákkal, püspöksüvegekkel, aranyozott fajogarokkal, liliomos faragványokkal, a királyi ház mindenféle limlomával. A királyság törmelékeit hordták szét. Az ócskaruhásoknál püspöki palástokat és karingeket lehetett tömegével vásárolni. A Porcherons-ban[22] és Ramponneau[23] híres kocsmájában az emberek miseinget és stólát akasztottak a nyakukba, hímes miseruhával kicifrázott szamár hátára ültek, és a katedrális kelyhéből itták a bort. A Saint-Jacques utcában a mezítlábas kövezőmunkások megállították az utcai árust, aki talicskán cipőket tolt végig a városon, és összeadva pénzüket, tizenöt pár cipőt vásároltak, s elküldték a Konventnek a katonák számára. Franklin, Rousseau, Brutus és - tegyük hozzá - Marat mellszobrait lehetett látni mindenfelé. Az egyik Marat-szobor lábánál a Cloche Perce utcában, fekete keretben, üveg alatt, vádirat volt olvasható Malouet ellen, amelyben különböző tényeket soroltak fel. A margón ez a két sor állt: "Ezeket a részletes adatokat Sylvain Bailly[24] barátnője adta, aki jó és hűséges polgártársnő, és jó szívvel van hozzám. Marat." A Palais-Royal terén a szökőkút latin fölírása - Quantos effundit in usus[25] - két hatalmas vízfestmény alá volt rejtve; az egyik Cahier de Gerville-t[26] ábrázolta, amint a nemzetgyűlésen az arles-i összeesküvők titkos jeleit ismertette, a másik XVI. Lajost mutatta be, amint Varennes-ből visszaérkezik a királyi hintón; a hintó alá egy deszkát húztak, amit kötéllel erősítettek a kocsihoz, és a deszka két végén szuronyos puskával egy-egy gránátos áll őrt. A nagy boltok általában zárva voltak; rövidárus és csecsebecseárus kocsik közlekedtek az utcákon, asszonyok húzták és esténként faggyúgyertyával világították ki őket; a megolvadt faggyú lecsorgott a portékára; néhai apácák - szőke paróka volt a fejükön - rögtönzött bódékban kereskedtek. Az a foltozó, fehérneműjavító asszony, aki egy kis bódéban harisnyát foltozott, valamikor grófnő volt, egyik-másik varrónő meg márkinő; Boufflers-né asszony egy padlásszobában lakott, ahonnan kilátott egykori palotájára. Újságárusok szaladgáltak az utcán, ordítva kínálták "hírmondó"-ikat. Görvélyeseknek nevezték azokat az urakat, akik állukat bő nyakravalójukba rejtették. Tömegével járták az udvarokat a vándorénekesek. A tömeg kifütyülte, néha megdobálta Ange Pitou-t, a királypárti énekest, aki egyébként bátor gyerek volt, mert huszonkétszer záratta be magát, és egyszer a forradalmi törvényszék elé is került, mert az alfelére csapkodott, midőn a polgárjogokról mondott gúnyos verseket. Amikor rájött, hogy veszélyben a feje, felkiáltott: "De bíró polgártársak, hiszen nem a fejem, hanem egy másik tagom bűnös ebben a dologban!" Megnevettette a bírákat, és megmentette az életét. Ez a Pitou különben sokat gúnyolódott a latin és görög nevek divatján; az egyik kedvenc nótája egy vargáról szólt, akit Cujusnak nevezett, és ennek feleségét Cujusdamnak tisztelte.[27] Mindenfelé a Carmagnole körtáncát járták; a "hölgy" és a "lovag" megszólítás kiment a divatból, ezek helyett mindenkit a "polgártárs" vagy "polgártársnő" cím illetett. Néha a romba dőlt klastromok falai közt báloztak, lampionokat akasztottak az oltárra, két keresztbe rakott botot függesztettek a mennyezet alá, a botok végére négy gyertyát ragasztottak, és kriptaköveken ropták a táncot. Zsarnokszínűnek nevezték azt a királykék ujjast, amit a férfiak viseltek. Kék-fehér-piros kövekkel díszített melltűt tűztek a Szabadság frígiai sapkájába. Richelieu utcáját átkeresztelték a Törvény nevére; a Saint-Antoine külvárost a Dicsőség külvárosának nevezték el. A Bastille terén szobrot emeltek a Természet tiszteletére. Az utcán híres járókelőket mutogattak egymásnak az emberek, Châtelet, Didier, Nicolas és Carnier-Delaunay polgártársat, akik Duplay asztalos kapuját őrizték; Voullat-t, aki minden kivégzésnél ott állt a nyaktiló körül, és végigkísérte a kivégzendők szekerének útját, ezt a szokását úgy magyarázta, hogy ő egyetlen "vörös misét" se akar elmulasztani; Montflabert-t, a forradalmi törvényszék esküdtjét, az egykori márkit, aki Dix-Août-nak[28] hívatta magát. Mindenki szívesen megcsodálta a katonaiskola növendékeinek felvonulását; ezeket a fiúkat a Konvent rendelete "Mars iskolája jelöltjei"-nek nevezte, de a nép "Robespierre apródjai"-nak hívta őket. Mindenki elolvasta Fréron[29] haragos förmedvényeit a feketepiac spekulánsai ellen. A pézsmaszagú piperkőcök ott ácsorogtak a kerületi polgármesteri hivatal előtt, és a polgári házasságot gúnyoló mókákkal fogadták a kilépő ifjú házasokat. Odakiáltoztak nekik, hogy "municipaliter[30] összeadva"... Az invalidusok templomában a szentek és királyok szobrainak fejét frígiai sipkával díszítették. Kártyáztak a terek és utcasarkok kövein. A kártyákat szintén forradalmasították akkoriban, mert a királyokat a géniuszok képeivel helyettesítették, a királynőket a szabadság női szimbólumaival, a filkókat az egyenlőség harcosai, az ászokat a törvények szimbólumai pótolták. A nyilvános parkok egy részét fölszántották, a Tuilériák kertjének földjét az eke szakította föl. Mindez, főleg a bukott pártok körében, valamiféle fölényes életuntsággal keveredett. Akadt olyan ember is, aki Fouquier-Tinville-nek ezt írta: "Legyen szíves, szabadítson meg az élettől, íme a címem." Champcenetz azért került letartóztatásba, mert a Palais-Royal udvarán ezt kiabálta: "Hát Törökországban mikor lesz már forradalom? Már azt szeretném, ha a Portánál látnám[31] a Köztársaságot." Mindenfelé új lapok jelentek meg. A fodrászsegédek a nyilvánosság előtt bodorították a nők parókáját, a gazda meg fönnhangon a Moniteur cikkeit olvasta. Mások népes csoportok közepén handabandázva tárgyalták Dubois-Crancé[32] lapját, az Entendons-nous-t vagy a Bellerose apó trombitájá-t. Néhol a borbélyok egyúttal hentesek is voltak. Kirakataikba sonkát meg kolbászt függesztettek az arany hajú babafejek közé. Más árusok a nyílt utcán mérték "az emigránsok borá"-t. Egy kereskedő "ötvenkétféle" bort hirdetett; mások lant alakú állóórákat és "hercegnőszófákat" kótyavetyéltek. Egy borbély a következőket írta ki cégérül: "Borotválom a papokat, megfésülöm a nemesurakat, rendbe hozom a harmadik rend ábrázatát." Sokan jártak jövendőt mondatni maguknak Martinhez, az Anjou utca (azelőtt Dauphine utca) 173. szám alá. Gyakran híjával voltak a kenyérnek, szén se volt, szappan se volt. Egész csorda fejőstehenet hajtottak be a városba, úgy, ahogy a vidékről fölérkeztek. La Vallée-ben tizenöt frank volt a bárányhús. Párizs városi elöljárósága kihirdette, hogy tíznaponként mindenkinek egy font húshoz van joga. Hosszú sort álltak az élelmiszerboltok előtt. Az egyik ilyen sornak történelmi híre kerekedett, mert a Petit-Carreau utca egyik fűszeresének ajtajától a Montorgeuil utca közepéig nyúlt. Azt, hogy "sort állni", úgy mondták: "fogni a madzagot". Mert az volt a szokás, hogy a bolt ajtajából egy hosszú kötél lógott ki, és az érkezők, ahogy egymás után beálltak a sorba, fogták a kötelet.
A nők bátran és szelíd megadással viselték a nehéz idők megpróbáltatásait. Néha éjszakákat töltöttek el a pékek boltja előtt, várva, hogy rájuk kerüljön a sor. A forradalom sikeres kényszermegoldásokat talált.
Az általános nyomort két veszedelmes eszköz segítségével próbálták könnyíteni: az egyik az asszignáta volt, a másik a maximum.[33] Az asszignáta szerepe az volt, ami az emeltyűé, a maximum meg támaszpontul szolgált. Ez a gyakorlatiasság mentette meg Franciaországot. Az ellenség, a koblenzi ellenség éppúgy, mint a londoni, igyekezett letörni az asszignáták értékét. Fiatal lányok jártak-keltek az utcán, levendulavizet, harisnyakötőt és egyéb apróságokat árultak, és közben különböző spekulációkkal rontották a pénz értékét, árfolyamspekulánsok, akik a Vivienne utcán garázdálkodtak, sáros cipőjű, zsíros hajú, rókafarkszőr sapkás figurák vagy a Valois utcaiak, akik fényesített cipőben jártak, fogpiszkálót lógattak a szájukban, selymes kalapot hordtak, és akiket letegeztek az utcalányok. A nép éppúgy gyűlölte és hajszolta őket, akár a tolvajokat, akiket a királypártiak "aktív polgártársak"-nak neveztek. Egyébként lopás alig fordult elő. Az emberek összeszorították a fogukat, tűrték a nyomort, és bölcsen becsületesek maradtak. A mezítlábasok és az éhenkórászok komoran lesütik a szemüket, ha elvonulnak a Palais-Égalité ékszeres boltjai előtt. Amikor az Antoine-körzet testületileg meglátogatta Beaumarchais házát, egy nő lehajolt a kertben, és letépett egy virágot. Ezért a nép összepofozta.
Egy öl fa négyszáz frankba került ezüstben. Gyakran lehetett látni, hogy az emberek szétfűrészelték ágyaikat. Télen a kutak rendszerint befagytak; két vödör víz egy frankba került. Mindenki maga hordta a vizet. A Lajos-arany darabja 3950 frankot ért; a fiákeres egy útért hatszáz frankot számított. Egész napos kocsizás után a következő párbeszédek zajlottak le a kocsis és utasa között:
- Kocsis, mennyivel tartozom?
- Hatezer frankkal...
Egy gyógyfüves asszony naponta húszezer frankot is megkeresett. Egy koldus így szólt a járókelőkhöz:
- Jó uraim, legyenek irgalmasak, segítsenek rajtam. Kétszázharminc frankra van szükségem, hogy kifizessem a cipőm árát.
A hidak bejárójánál hatalmas szoborkolosszusok fogadták a járókelőt, melyeket David festett ki, és amelyeket Mercier[34] ezekkel a szavakkal szidalmazott: "Fából való paprikajancsik." Ezek a kolosszális szobrok a federalizmus és a koalíció letiport alakjait ábrázolták. A nép sehol és semmiben nem mutatott megalkuvást vagy gyengeséget. Az arcokon az a komor öröm tükröződött, hogy végre leszámoltak a királyokkal. Az önkéntesek valósággal özönlöttek a sorozó irodába. Minden utca egy-egy zászlóaljat állított föl. A kerületek zászlóit állandóan ide-oda hordták az utcákon, mindegyiknek megvolt a maga külön jelmondata. A kapucinusok negyedének zászlaján ez volt olvasható: "Nekünk nem lehet fittyet hányni." Egy másik jelmondat ez volt: "Csak egy nemességet ismerünk, a szív nemességét." A falak teli voltak mindenféle méretű, alakú és színű, fehér, sárga, kék, zöld, nyomtatott és kézírásos plakátokkal, valamennyiről ez a kiáltás harsogott: "Éljen a Köztársaság!" Az apróságok a Ça irá-t gügyögték.
Ezekben a kisgyermekekben élt a végtelen, a nagyszerű jövő.
Majd később a tragikus város helyébe a cinikus város lépett. Párizs utcáinak kétféle forradalmi arculata volt, amelyeket élesen meg lehetett különböztetni. Az egyik, a thermidor 9-e[35] előtti idők, a másik az utána következő esztendők arculata volt; Saint-Just Párizsa helyet adott Tallien[36] Párizsának. Isten örök ellentétei: a Sinai-hegy után rögtön megjelent a Courtille.[37] Ez is szemmel láthatóan a tömegőrület rohama volt. Mintha nyolcvan esztendővel ezelőtt már láttunk volna valami ehhez hasonlót. Az emberek éppúgy kiábrándultak XIV. Lajosból, mint ahogy kiábrándultak Robespierre-ből, és nagy lélegzetet vettek utána; ebből származott a Régensség,[38] mely a századot megnyitotta, és ugyanebből a kiábrándultságból született a Direktórium,[39] mely az évszázadot befejezte. Két Saturnalia vigalmai két terroruralom után. Franciaország búcsút mond a puritán klastromnak, mint ahogy kisurrant annak idején a királyi önkényuralom falai közül, és a kereket oldó nemzet örömével a levegőbe hajította a sipkáját.
Thermidor 9-e után Párizs vidám volt, szinte eszelősen vidám. Valami betegesen féktelen öröm ragadta magával. A halálraszántság mámorát az életöröm mámora követte, és közben elszállott belőle minden emberi nagyság. Trimalchio[40] is akadt: Grimod de la Reynière-nek hívták; abban az időben jelent meg az Ínyencek kalendáriuma is. A Palais-Royal félemeleti éttermeiben rezesbandák muzsikájára vacsoráztak, néhol női zenekarok léptek föl, melyek vígan verték a dobot és recsegtették a trombitát; ez volt a vonóval hadonászó táncmester uralma; Méot kocsmájában "keleti módra" lehetett vacsorázni, ahol az asztalokat teli parfümös edények díszítették és illatosították. Boze, a festő, a tizenhat éves ártatlan és bájos leányfigurákat guillotine-kosztümben festette, vagyis erősen kivágott nyakú vörös ingben. Az összeomlott templomok között rendezett vad táncokat azok a bacchanáliák váltották föl, melyeket Ruggieri, Luquet, Wenzel, Maudit, Montansier termeiben rendeztek. A komoly polgártársnők helyébe, akik tépést csináltak a katonáknak, a szultánák, a nimfák, az egzotikus hetérák léptek; az utcán a vérző, sáros és poros, mezítlábas katonák nyomában a gyémántokkal kicicomázott hölgyek mezítelen lábai tipegtek, és amikor a szemérmetlenség elfoglalta trónját, megjelent a becstelenség is; fönn a hadiszállító uralkodott, lenn a mélyben a kis csirkefogók hada; Párizst hirtelen a szélhámosok áradata lepte el, és mindenkinek ugyancsak ügyelnie kellett a bugyellárisára. A nép egyik kedves szórakozásának számított elsétálni a törvényszéki palota terére, ahol szégyenpadra állították a tolvajnőket, de a szoknyájukat össze kellett kötni a lábuk körül; a színházak kijáróinál a suhancok konflisokat kínáltak a hazatérő közönségnek: "Polgártárs és polgártársnő, kettőnek is jut hely a kocsimban!" Még nem árulták a Vieux cordelier-t[41] vagy az Ami du Peuple-öt,[42] a rikkancsok Lettre de Polichinelle-t és Pétition des Galopins-t kínáltak. A Piques körzetének ülésein, a Vendôme téren, De Sade márki elnökölt. A reakció kedélyeskedő és kegyetlen volt. Az 1792-ben "Szabadság dragonyosai" néven alakult egyesület most a "Tőr lovagjai" néven született újjá. A színpadokon ismét Jocrisse[43] figurája uralkodott. Ekkor léptek föl a merveilleuse-ök,[44] és akik még rajtuk is túltettek, az inconcevable-ok.[45] Aki esküdözött, az "antitehohista úhi szaváha" fogadkozott. Hol voltak már ezek Mirabeau-tól? Bobèche volt már a bálványuk. Így változik Párizs ábrázata. Ez a város korunk civilizációjának óriási ingaórája, amely hol az egyik, hol a másik pólust érinti, hol Thermopülai fölött suhan át, hol Gomorrha fölött. 1793 után a forradalom csodálatos csillagjárásokat élt meg. A század úgy végezte be pályáját, hogy elfelejtette, honnan indult. Valami förtelmes orgia foglalta el az aréna előterét, háttérbe szorította az Apokalipszis rémségeit. Elfátyolozta az irtózatosan nagyszerű látványt, és az ijedtség után kacagni kezdett. A tragédia a paródia röhejébe siklott át. A látóhatár mélyén farsangi tüzek füstje függönyözte el Medúza figuráját.
De 1793-ban, történetünk idején, Párizs még a forradalom kezdetének vad és fönséges arculatát viselte. Mindenfelé szónokok jártak, mint például Varlet, aki egy komédiáskocsi tetejéről beszélt a járókelőkhöz. Megvoltak még a hősök, akik közül az egyiket "vasbotos kapitány"-nak nevezték, a nép kedvencei, mint például Guffroy, a Rougiff című röpirat híres szerzője. Akadtak a népszerű emberek között ártalmas gonosztevők is, de voltak közöttük tisztességesek is. A tisztességesek közé tartozott egy becsületes, és végzetesen jellemes ember is: Cimourdain.
II
Cimourdain
Cimourdain tiszta lelkű, de komor természetű ember volt. A föltétlen igazság lakozott benne. Pap volt, és ez komor hivatás. Az ember lelke, akárcsak az ég, komoran is lehet derűs. Csak az kell, hogy éjt borítson rá valami. Papi volta teremtette benne az éjszakát. Aki pap volt, az is marad.
De ugyanaz az erő, amely az éjszaka sötétjét teremti, a csillagokat is kigyújtja. Cimourdain lelke tele volt erényekkel, igazsággal, de ezek leginkább a homályban csillogtak.
Története pár szóban elmondható. Falusi pap volt. Házitanítóskodott egy előkelő családnál. Amikor örökölt egy kis pénzt, a maga lábára állt.
Cimourdain konok akaratú ember volt. Úgy használta az elmélkedést, mint más a harapófogót, és úgy gondolta, addig nem engedi ki a kezéből a fonalat, amíg valamely gondolatsor végére nem ért. Szenvedélyesen szeretett gondolkodni. Európa valamennyi nyelvét ismerte, és a keleti nyelvekből is néhányat. Ez az ember szüntelenül tanult. A szellemi munka megkönnyítette számára az önmegtartóztató életet. De nincs veszedelmesebb dolog az ilyen önmegtartóztatásnál.
Mint pap, büszkeségből, véletlen folytán, vagy lelki nagyságból, sohasem szegte meg a szüzességi fogadalmát. De a hitét nem tudta megóvni, a tudás lerombolta benne a hitet. A dogmák hamarosan elpárologtak a fejéből. Eleinte úgy érezte, mintha megcsonkították volna; mint pap, nem tudott magára találni, ezért arra törekedett, hogy mint ember találjon magára. Mindezt egyszerűen, szinte ridegen cselekedte. A családalapítást elvették tőle, örökbe fogadta hát hazája ügyét. Megtagadták tőle az asszonyt, felolvadt az emberiség iránti szerelemben. Ez a teljesség a valóságban roppant űrt takart.
Parasztszülei, amikor a szemináriumba küldték, ki akarták emelni a szegénységből. Ő pedig újra visszatért a nép közé.
Szenvedélyes elszántsággal tért vissza. A szenvedők sorsát félelmetes részvéttel szemlélte. Papból filozófus lett, a filozófusból pedig harcos forradalmár. XV. Lajos még életben volt, amikor Cimourdain már a köztársaság eszméjével barátkozott. Milyen köztársasági forma híve volt? Talán Platón köztársaságára esküdött, de lehet az is, hogy Drakónéra.
Megtiltották neki, hogy szeressen, így egész szenvedélyével gyűlölni tanult. Gyűlölte a hazugságot, a királyság intézményét, a papi uralmat, a papi ruhát. Gyűlölte a jelent. Hangos kiáltozással hívta a jövőt. Megérezte, hogy ez a jövő szörnyűséges és nagyszerű lesz. Megértette, hogy az embert siralmas nyomorúságától majd egy bosszuló, nagy harc fogja megszabadítani. A forradalmat úgy tisztelte, mint a bosszú és a fölszabadulás angyalát. Már régen várta és áhította a katasztrófát.
1789-ben, amikor a katasztrófa elkezdődött, Cimourdain tettre készen állott. Ésszerűen vetette magát e hatalmas emberi megújulásba, s ez a magafajta ember esetében azt jelenti: kérlelhetetlenül. A logika nem érzékenyül el semmin. Cimourdain végigélte a nagy forradalmi esztendőket. Ott volt ezeknek minden viharában: 1789-ben ott állott a Bastille lerombolásánál, a nép felszabadulásának első határkövénél. 1790. június 19-én a hűbéri rend megszűnésének volt tanúja. 1791-ben, Varenne napjaiban, látta a királyság bukását, 1792-ben megérte a Köztársaság születését, és látta a forradalom pirkadását. Nem riadt meg ettől a véres óriástól. Ellenkezően. A vihar növekedése fölkorbácsolta minden erejét. Jóllehet már idősebb embernek számított (habár csak ötvenéves volt, de a pap hamarabb öregszik, mint más ember), úgy érezte, hogy megifjodik az idővel. Évről évre látta, hogyan érnek az események. Úgy érezte, hogy velük együtt növekszik ő is. Eleinte félt, hogy a forradalom elvetél; csak figyelte: jog és értelem van benne, ő sikert is akart. Minél félelmesebb lett a vihar, ő annál inkább bízott. Azt akarta, hogy ez a Minerva, akinek fejét a jövendő csillagai koronázták, Pallasz Athéné is legyen, és kígyóhajú Gorgó-fő legyen a pajzsa. Azt akarta, hogy a forradalom isteni szeme, ha kell, a pokol kénköves lángját szórhassa az ellenséges démonokra, és terrorért terrorral fizessen.
Így érte meg kilencvenhármat.
Kilencvenhárom: Európa háborúja Franciaország ellen, és a francia falué Párizs ellen. És mi a forradalom? Franciaország győzelme Európa fölött, és Párizsé Franciaország fölött. Innen e félelmetes pillanat nagyszerűsége. Kilencvenhárom nagyobb, mint az egész évszázad.
Lehet-e ennél tragikusabb dolog? Európa Franciaországot, Franciaország pedig Párizst támadja. Epikus dráma.
Kilencvenhárom tele van feszültséggel. A vihar ott dübörög egész haragjával és egész félelmes nagyságában. Cimourdain pompásan érezte magát ebben a légkörben. Otthonosan mozgott a fékeveszett, vad, de mégis ragyogó világban. Ez az ember, hasonlóan a tenger felett szálló sashoz, végtelen nyugalommal járt-kelt, és élvezte a kívülről fenyegető veszedelmet. A szárnyaló lelkekben vadság és méltóságos nyugalom keveredik: szélvészre születtek. A vihar fiai ők.
Volt benne részvét is, de csak az elesettek számára tartogatta. Az iszonytató szenvedés láttára ellágyult. Semmi sem riasztotta. Ez volt az ő jósága. Istenien és elborzasztó módon segített. Szinte kereste a sebeket, hogy megcsókolja. A rútnak tetsző jócselekedetek a legnehezebbek; ő épp ezeket kedvelte. A párizsi közkórházban egy férfi küszködött a halállal. Fekély volt a nyakán, bűzlő, csúnya, talán ragályos fekély, amelyet rögtön ki kellett tisztítani. Cimourdain arra járt; látva a vívódást, lehajolt, rátapasztotta száját a sebre, kiszívta, kiköpte a váladékot, ezzel a sebet megtisztította a gennytől, és megmentette az embert. Minthogy ebben az időben még papi ruháját viselte, valaki ezt mondta neki:
- Ha ezt a királynak tenné, püspököt csinálna önből.
- A királynak nem tenném meg - felelte Cimourdain.
Cselekedete és szavai egyszerre nagy népszerűséget szereztek neki Párizs sötét negyedeiben.
A szenvedők, a sírok, a fenekedők engedelmesen hallgattak rá. Abban az időben a nép haragja főként az áruhalmozók ellen fordult, és néha ártatlanokat sújtott. Cimourdain volt az, aki megakadályozta, hogy kifosszanak egy szappannal megrakott hajót a Saint-Nicolas kikötőben. Szétoszlatta a dühöngök tömegét, a Saint-Lazare sorompónál föltartóztatta a kocsikat.
Ő volt, aki augusztus tizedike után tíz nappal az utcára vezette a népet, és ledöntette velük a királyok szobrait. A szobrok, ahogy alázuhantak, embereket öltek. A Vendôme téren egy nőt, Reine Violet-t, XIV. Lajos alakja agyonsújtott. Ez az asszony a királyszobor nyakába vetett kötéllel lefelé rángatta a szobrot. XIV. Lajos bronzmása már száz éve állott a helyén; 1692. augusztus 12-én emelték a Vendôme téren, és 1792. augusztus 12-én döntötték le. A Concorde téren egy Guinguerlot nevű ember a szoborrombolókat csirkefogóknak nevezte. Erre XV. Lajos szobrának talapzatán agyonütötték, a szobrot pedig darabokra törték. Később aprópénzt vertek a bronzából. Csak a jobb karja menekült meg a rombolástól. Az a kar, amelyet XV. Lajos egy római császár büszke mozdulatával nyújtott ki. Cimourdain arra kérte a népet, hogy ajándékozza oda és egy küldöttség útján nyújtsa át ezt a kart Latude-nek, annak az embernek, akit harminchét esztendőn át őriztek a Bastille pincebörtöneiben. Amikor Latude - a nyakán vasperec, a derekán lánc - ott rohadt elevenen a börtön mélyén, mert úgy parancsolta az a király, akinek szobra Párizs fölött uralkodott, ki hitte volna, hogy ez a börtönvár egy napon összeomlik, hogy ez a királyi szobor is leomlik, hogy Latude szabad levegőre kerül sírboltjából, és hogy helyébe a királyságot temetik, ő pedig, a fogoly, ama kéz bronzmásának ura lesz, amely bebörtönzésének végzését aláírta, és a sárból való királyból nem marad fönn több, csak a bronzkeze?
Cimourdain azok közé az emberek közé tartozott, akikben egy hang beszél, és ők a hang szavára hallgatnak. Sokszor úgy látszik, hogy ezek az emberek szórakozottak, pedig csak figyelnek valamire...
Cimourdain mindent tudott, és semmit sem tudott. Mindent tudott a tudományból, de semmit sem tudott az életből. Ez magyarázza ridegségét. Bekötött szemmel járt, mint Homérosz Thémisze. Olyan vak biztonsággal mozgott a világban, mint az a nyílvessző, mely csak a célba tart, afelé röpül. Forradalomban nincs félelmesebb, mint az egyenes út. Cimourdain végzetes következetességgel ment a maga útján.
Cimourdain úgy hitte, hogy a társadalmi vajúdásban a szélsőség a szilárd talaj. Az olyan szellemnek jellegzetes tévedése ez, akik az ésszerűséget a logikussal helyettesítik. Cimourdain túlment a Konvent forradalmiságán, túlment a Kommünön, az Évêché pártján állott.
Az Évêché klub onnan kapta a nevét, hogy üléseit a régi püspöki palota egyik termében tartotta. Sajátságosan kevert társaság volt ez, alig lehetett egyesületnek nevezni. Mint a Kommün ülésein, itt is láthatók voltak azok a szótlan és sejtelmes szemlélők, akik, mint Garat[46] megjegyezte, annyi pisztolyt hordoztak maguknál, ahány zsebük volt. Az Évêché sajátságos gyülekezet volt már csak azért is, mert nemcsak párizsiak, hanem más nemzetiségűek is részt vettek benne. Ebben nincs semmi csodálnivaló, mert hiszen Párizs az a város, ahol a népek szíve dobog. Ez volt a plebejus tömegek olvasztótégelye. Az Evêchéhez képest a Konvent levegője hideg, és a Kommüné legföljebb langyosnak mondható. Az Évêché forrongó alakulat volt, mint a vulkáni alakulatok. Az Évêchében minden együtt volt: a tudatlanság, az ostobaság, a becsületesség, a hősiesség, a lázadó düh és a rendőrség. Brunswick[47] ügynökei szintén ott ólálkodtak. Voltak ott spártai nagyságú férfiak és fegyháztöltelékek is. A legtöbbjük becsületes fanatikus volt. A girondisták Isnard[48] szájából, aki átmenetileg elnöke volt a Konventnek, ezt a szörnyűséges fenyegetést intézték a párizsiakhoz:
- Párizsiak, vigyázzatok magatokra! Kő kövön nem marad ebben a városban, és valamikor keresni fogják azt a helyet, ahol Párizs városa épült egykoron.
Ez a fenyegetés hívta életre az Évêchét. Egyes férfiak és - amint mondtuk az imént - különböző népek fiai úgy érezték, hogy föl kell sorakozniuk Párizs védelmére. Cimourdain ehhez a csoporthoz csatlakozott.
Ez a csoport szembeszállt a reakciósokkal. A klub az erőszak nyilvánvaló szükségéből született, amely a forradalmak titokzatos és félelmes sajátsága. Az Évêché ennek az igazságnak az erejéből nyerte a maga erejét. Párizs belső harcaiban a Kommün gyújtotta meg az ágyúk kanócát, és az Éveché verte félre a harangokat.
Cimourdain a maga könyörtelen jámborságában azt hitte, hogy minden méltányossá válik az igazság szolgálatában. Ez adta neki azt a képességet, hogy a szélsőséges pártok fölött uralkodjék. A gazemberek tudták róla, hogy becsületes ember, és örültek neki. Mert a bűnnek néha hízeleg, ha az erény trónol fölötte. Zavarja, de tetszik neki. Itt volt például Palloy, az az építész, aki vagyont szerzett a Bastille lerombolásából, mert a köveket saját hasznára árusította, és aki, amikor azzal bízták meg, hogy mázoltassa ki XVI. Lajos börtönét, csupa buzgalomból a falakat rácsokkal, láncokkal és bilincsekkel díszítette; Gonchon, a Saint-Antoine külváros gyanús demagógja, akinek később megtalálták a nyugtáit; Fournier, az amerikai, aki június 17-én rálőtt Lafayette-re,[49] de amint mondják, Lafayette megbízásából; Henriot, aki Bicêtre-ből[50] került ki, és mielőtt generális lett és ágyúit a Konventre szegeztette, lakáj, vásári kókler, tolvaj és fizetett kém is volt; La Reynie, a hajdani chartres-i fővikárius, aki eldobta breviáriumát a Père Duchesne[51] kedvéért. Mindezeket az embereket Cimourdain keményen kordában tartotta, és voltak olyan pillanatok, amelyekben elég volt a legelvetemültebbek megfékezéséhez, hogy ez a félelmes, meggyőződéses jámborság elébük toppanjon. Saint-Just is hasonló módon uralkodott Schneider[52] fölött. Az Évêché többsége, amely főként szegényekből és lobbanékony, ám derék emberekből állott, hitt Cimourdainben, és követte őt. Mellette a vikárius, vagy ha úgy tetszik, a hadsegéd, egy másik republikánus pap volt, bizonyos Danjau, akit a nép főleg óriás termete miatt kedvelt, és Nyakigláb abbénak keresztelt el. Cimourdain akár a pokolba is elvezethette volna azt a vakmerő katonát és vezért, akit a nép Pika generálisnak nevezett, vagy azt a másik bátor fiút, Truchont, másként Grand-Nicolas-t, aki meg akarta menteni Lamballe asszonyt,[53] és karját nyújtotta neki, hogy átvezesse a hullák tömegén, ami talán sikerült is volna Charlot borbély[54] kegyetlen tréfája nélkül.
A Kommün szemmel tartotta a Konventet, az Évêché szemmel tartotta a Kommünt. Cimourdain egyenes jellemű ember volt, irtózott az intrikáktól, és nemegyszer szétszaggatta azokat a rejtelmes szálakat, melyeket Pache[55] tartott a kezében, akit Beurnonville[56] "fekete ember"-nek nevezett. Cimourdain az Évêchénél mindenkivel jóban volt. Dobsent[57] és Momoro[58] minden dologban kikérte tanácsát. Spanyolul beszélt Gusmannal,[59] olaszul Pióval,[60] angolul Arthurral,[61] flamandul Pereyrával,[62] németül az osztrák Prolyval,[63] aki egy herceg törvénytelen fia volt. Ő teremtette meg az összhangot a széthúzásban. Ezért a pozíciója rejtelmes, de erős. Hébert[64] félt tőle.
Cimourdain ezekben az időkben és ezekben a tragikus csoportosulásokban a kérlelhetetlenek hatalmát gyakorolta. Makulátlan jellemű ember volt, aki azt hitte magáról, hogy csalhatatlan. Sírni senki se látta. A megközelíthetetlen erény embere volt, hideg, mint egy jégtömb. A félelmes, igaz ember volt.
Egy pap számára a forradalomban nincs középút. Egy pap csak úgy dobhatja magát ebbe a szédületes és nyilvánvaló kalandba, ha a legaljasabb vagy a legmagasabb célok vezetik. Vagy hitvány, vagy fönséges embernek kellett lennie. Cimourdain fönséges volt, a maga elszigeteltségében, fönséges, szirti magányban, riasztó komorságban, fönséges, meredek szakadékok között. A magas hegyek kevélykednek ilyen gyászos szüzességgel.
Cimourdain külsőre nem különbözött a közönséges emberektől; egyszerűen öltözött, szinte szegényesen. Fiatal korában tonzúrát nyírtak a fejére, amikor öreg lett, megkopaszodott. Kevés maradék haja szürke volt. Széles homlokán a szemlélő valami elhivatottság jelét láthatta. Cimourdain modorában volt valami nyers, szenvedélyes és ünnepélyes, hangja kemény és ellentmondást nem tűrő. Szája szomorú és keserű volt, szeme világos és átható, s egész arcán valami méltatlankodás látszott.
Ilyen volt Cimourdain.
Ma már az emberek azt se tudják, hogy a világon volt. A történelemnek vannak ilyen valamikor rettegett és elfeledett hősei.
III
Akhilleusz sarka
Ember volt-e az ilyen ember? Az emberi nemnek ez a szolgája tudhatott-e szeretni? Vagy talán túl szellemi lény volt ahhoz, hogy szíve is legyen? Az a roppant ölelés, mely átfogta a mindenséget, le tudott-e hajolni egyetlen valakihez? Tudott-e Cimourdain szeretni? Mondjuk meg: igen.
Fiatal korában mint nevelő, egy majdnem hercegi házba került, ahol a család fiát és örökösét bízták a kezére. Megszerette ezt a gyereket. Egy gyereket könnyű megszeretni. Gyereknek mindent megbocsát az ember. Még azt is meg lehet neki bocsátani, hogy úri família sarja, hogy herceg vagy király. Ebben a korban még olyan ártatlan, hogy elfelejteti fajtájának bűneit. Gyengesége elfelejteti magas rangját. Olyan kicsi, hogy meg lehet neki bocsátani a nagyságot. A rabszolga megbocsátja neki, hogy ő az ura. Az öreg négerek néha imádják a fehér csemetéket. Cimourdain szenvedélyesen megszerette növendékét. A gyermekkornak megvan az a titokzatos varázsa, hogy mindenkinek megnyeri a szeretetét. Cimourdain minden szeretete úgyszólván záporozott erre a gyerekre; ez az ártatlan, szelíd kis jószág mintegy áldozata lett ennek a magányosságra kárhoztatott emberi szívnek. Cimourdain az apa és a testvér, a barát, a teremtő minden gyöngédségével szerette ezt a fiút. Mert ez az ő fia volt, ha nem vér szerint is, de szellemi gyermeke. Az apja nem ő volt, a fiú nem az ő teste volt, de ő volt a mestere, és a fiú lett élete fő műve. Ebből a kis uraságból embert faragott. Ki tudja, tán nagy embert. Mert Cimourdain erről ábrándozott. A család tudta nélkül - mert hiszen mi szükség van arra, hogy engedelmet kérjünk egy szellem kiformálására, az akarat, a férfias jellem nevelésére? - mindent megtanított az ifjú vicomte-nak, tanítványának, amit maga tudott a haladásról. Egyúttal beleoltotta erényeinek félelmes vírusát. Ereibe sugározta meggyőződését, lelkiismeretét, eszményeit. A nép lelkét plántálta ennek az ifjú arisztokratának a fejébe.
A szellem táplál, és az értelem olyan, mint az anyatej. Van valami hasonlatosság a tejét adó szoptatós dada és a tudást nyújtó nevelő között. Gyakorta a nevelő inkább apja a gyereknek, mint a tulajdon apja, a dajka gyakran inkább anyja a gyermeknek, mint a tulajdon anyja.
Ez a mély szellemi apaság fűzte Cimourdaint a tanítványához. Ha csak látta is a gyereket, elérzékenyült.
Hozzá kell tennünk, hogy az apát könnyen helyettesíthette, mert a fiúnak már nem volt apja. Árva gyerek volt, anyja is, apja is elhalt; neveltetéséről vak nagyanyja és egy mindig távollevő nagybátyja gondoskodott. Azután elhunyt a nagyanyja is, a nagybácsi pedig, aki a család feje lett - nagy katona és nagy uraság volt, az udvarnál is fontos tisztséget viselt -, kerülte a családi várkastélyt; Versailles-ban élt, a hadsereg útjait járta, és az árvát magára hagyta az isten háta mögötti kastélyban. Ilyképp a nevelő a szó minden értelmében a gyermek gyámja lett.
Még azt is hozzá kell tennünk, hogy Cimourdain ott volt növendéke bölcsőjénél. A kisfiú, aki kicsiny korában árvaságra jutott, súlyos beteg volt. Cimourdain éjjel-nappal virrasztott, hessegette a halált mellőle. Az orvos csak kezeli a beteget, az ápoló az, aki megmenti. Ezt a gyermeket Cimourdain szívós kitartása mentette meg. Tanítványa nemcsak nevelését, tudását, tanultságát köszönhette neki, hanem lábadozását és egészségét is; nemcsak a gondolkodás tudományát köszönhette neki, hanem az életét is. Imádjuk azokat, akik mindent nekünk köszönhetnek; Cimourdain imádta ezt a gyereket.
Aztán bekövetkezett az életben természetes eltávolodás. Amikor a gyerek serdült, Cimourdain befejezte nevelői munkáját, és el kellett hagynia a házat. Milyen öntudatlan és hideg kegyetlenséggel válnak el ilyenkor az emberek. Milyen könnyű szívvel eresztik szélnek a család urai a nevelőt, aki egész lelkét abban a gyermekben hagyta, mint a dajkát, aki szívét hagyja ott! Cimourdain, amikor kifizették és kitették a házból, hátat fordított ennek a felsőbbrendű világnak, és belépett az alsóbbrendűek világába; mögötte becsapódott az ajtó, mely elválasztja a nagyokat a kicsiktől. Az ifjú uraság már tisztnek született, és most egyszeriben kapitány lett; elutazott valahová, valami helyőrségbe. Az egyszerű nevelő pedig, aki szíve mélyén már régen elszakadt az egyháztól, sietve aláereszkedett a klérusnak abba a homályos alagsorába, melyet alsópapságnak neveznek. Tanítványát elvesztette szeme elől.
Amikor elkövetkezett a forradalom, lelkében még tovább élt ennek az ifjú lénynek az emléke, akiből ő faragott embert, ez az emlék rejtve szunnyadozott, de a roppant közügyek sem tudták elmosni.
Szép dolog kifaragni egy szobrot, és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket és megtölteni igazsággal. Cimourdain is Pügmaliónja volt egy léleknek.
A szellemnek is lehet gyereke.
Ez a tanítvány, ez a gyermek, ez az árva, ez volt az egyetlen emberi lény a földön, akit szeretett.
Ám - még ily érzelmeiben is - sebezhető az ilyen ember?
Meglátjuk.
MÁSODIK KÖNYV
A Páva utcai kocsmában
I
Mínosz, Aiákosz és Rhadamanthüsz
Volt a Páva utcában egy kocsma, melyet kávéháznak hívtak. Ennek a kávéháznak volt egy hátsó helyisége: ma már történelmi nevezetességű. Itt találkoztak hébe-hóba, többé-kevésbé titokban, egyes hatalmas és körülkémlelt emberek, akik nem mertek egymással a nyilvánosság előtt beszélgetni. Itt csókolózott össze 1792. október 23-án a Hegy-párt és a Gironde. Itt jelent meg Garat (jóllehet emlékirataiban gondosan eltitkolja az esetet) azon a végzetes éjszakán, amikor Clavière-t[65] a Beaune utcában biztonságba helyezte, és megállította a kocsiját a Royal-hídon, hogy hallja, mint verik félre a harangokat.
1793. június 28-án három ember ült ebben a hátsó szobában. Székük jó messze állt egymástól, mind a hárman az asztal egy-egy oldalát foglalták el, és üresen hagyták a negyedik helyet. Úgy este nyolc óra lehetett; az utcán még világos volt, de ebben a hátsó helyiségben rég besötétedett, és az asztalt a mennyezetről lecsüngő mécs világította meg, amely akkoriban nagy fényűzésnek számított.
Hármuk közül az első sápadt, fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán néha ideges rángatódzás látszott; ez bizonyára zavarta, ha mosolyogni akart. Hajporos parókát, gondosan lekefélt, begombolt kabátot, a kezén kesztyűt viselt. Világoskék kabátja egyetlen ráncot nem vetett. Rövid nanking nadrágja volt, fehér harisnyája, magasan záródó nyakkendője, berakott nyakfodor a mellén, ezüstcsatos félcipő a lábán. A másik kettő egészen másféle ember volt; az egyik egy óriás, a másik egy törpe. Az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; nyakkendője kibomlott, és úgy lógott alá a mellfodrára. Mellénye is kinyílt, mert a gombok lepattantak róla, lehajtott szárú csizmát viselt az óriás, a haja egészen feldúlt volt, habár látszott rajta a fodrász munkája; parókája alól dús sörény bukott elő. Arcán a himlő hagyott nyomot; két szemöldöke közé mély barázdát ásott az indulatosság, de a szája két sarkában a jóság vonásai játszadoztak; vastag ajka, egészséges, nagy fogai voltak, ökle akkora, mint egy kikötőmunkásé; szeme elevenen csillogott. A törpe egy sárga arcú kis ember volt; ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, szederjes foltok csúfították az arcát. Zsíros, sima haját zsebkendővel kötötte le; alacsony homloka volt, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot, otromba cipőt viselt, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett; a mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy erős, hosszú, egyenes kitüremkedés egy tőrt sejtetett.
E három ember közül az első Robespierre volt, a második Danton, a harmadik Marat.
Egyedül ültek ebben a teremben. Danton előtt egy pohár és egy poros borosüveg volt, mely Luther híres söröskancsójára emlékeztetett; Marat előtt egy csésze kávé állott, Robespierre előtt semmi, csak egy csomó írás.
Papírjai mellett ott állott a nagy, nehézkes, kerek, rovátkolt ólom tintatartó, amelyre még jól emlékeznek azok, akik a tizenkilencedik század elején jártak iskolába. Egy toll hevert a tintatartó mellett. A papírcsomón nyomatékul hatalmas réz pecsétnyomó feküdt, melyen ez volt olvasható: Palloy fecit[66] a Bastille hűséges mását ábrázolta.
Az asztal közepén Franciaország térképe feküdt kiterítve.
Kívül az ajtónál Marat házőrző kutyája várakozott: Laurent Basse, a Cordeliers utca 18-as[67] számú házának kifutója, aki július 13-án, szóval tizenöt nappal június 28. után egy székkel leütötte azt a nőt, akit Charlotte Corday-nak[68] hívtak, és aki e pillanatban még valahol Caen városában lappangott és tervét forralgatta. Laurent Basse volt az Ami du Peuple kifutója, ő vitte a nyomdába a lap levonatait. Ezen az estén gazdája azért vitte magával a Páva utcai kávéházba, hogy állja el az ajtót, amely mögött Marat, Danton és Robespierre tárgyal, senkit ne bocsásson be, csak ha a Közjóléti Bizottság, a Kommün vagy az Évêché részéről érkeznék valaki.
Robespierre nem akarta bezárni ajtaját Saint-Just előtt, Danton nem akarta kizárni barátját, Pache-t, Marat nem akarta kizárni Gusmant.
A megbeszélés már jó ideje tartott. Tárgya az a sokféle írásos jelentés volt, amelyet Robespierre olvasott fel. A hangok egyre magasabbak és élesebbek lettek. Harag vagy indulat fortyogott e három ember szavában. Kívülről időnként csattanó felkiáltásokat lehetett hallani. Ebben az időben a nyilvános viták arra szoktatták az embereket, hogy joguk van meghallgatni, amit a közügyről mondanak. Fabricius Pâris, a Közjóléti Bizottság hivatalnoka, egész természetesnek találta, hogy a kulcslyukon át lesse, mi történik a bizottság ülésén. Mellesleg, ez nem is volt fölösleges, mert Pâris tudósította Dantont 1794. március 30-ról 31-re virradó éjszaka.[69] Laurent Basse is rátapasztotta fülét arra az ajtóra, amely mögött Danton, Marat és Robespierre tartózkodott. Laurent Basse Marat embere volt, de az Évêché híve.
II
Magna testantur voce per umbras[70]
Danton felugrott a helyéről; székét indulatosan hátralökte.
- Ide figyeljenek - kiáltotta -, én csak egy sürgős ügyet ismerek: azt, hogy a Köztársaság veszélyben van. Nekem csak egy fontos dolgom van: hogy megszabadítsam az országot ellenségeitől. Ennek a célnak érdekében minden eszköz jó. Minden, minden eszköz! Amikor látom, hogy mennyiféle veszedelem vesz körül bennünket, akkor nem válogatok az eszközökben; ha okom van valamennyitől tartani, jogom van akármilyen fegyvert alkalmazni ellenük! A gondolataim vadak, mint az oroszlánok. Forradalomban nem ismerek szemérmet, nem ismerek fél rendszabályokat. A nemezis nem finnyáskodik. Legyünk félelmesek, hogy hasznosak lehessünk. Vajon az elefánt sokat okoskodik-e minden lépésénél, hova teszi le a talpát. Tiporjuk le ellenfeleinket!
Robespierre nyugodtan felelte:
- Rendben van.
Azután még hozzátette:
- Most csak az a kérdés, hol az ellenség?
- Az ellenség kívül van, én elkergettem - mondta Danton.
- Az ellenség itt van köztünk, de én szemmel tartom - felelte Robespierre.
- Én még egyszer elkergetem - folytatta Danton.
- A belső ellenséget nem kergetjük ki a házból.
- Akkor hát mit teszünk vele?
- Elpusztítjuk.
- Rendben van - felelte most Danton.
Majd hozzátette:
- Ismétlem, Robespierre, hogy az ellenség kívül van.
- Danton, mondom, hogy köztünk van.
- Robespierre, az ellenség a határon áll.
- Danton! Vendée-ban áll.
- Nyugodjanak meg - szólt most közbe a harmadik hang -, ellenség vesz körül mindenfelől, és önök elvesztek.
Ezt Marat mondta.
Robespierre Marat felé pillantott, és nyugodtan odavetette:
- Hagyjuk az általánosításokat. Én tényekről beszélek. Itt vannak előttünk.
- Javíthatatlan pedáns - dörmögte Marat.
Robespierre rátette tenyerét az előtte kiteregetett papírokra, és így folytatta:
- Épp az imént olvastam fel önöknek Prieur de la Marne tudósításait. Közöltem azokat az értesítéseket is, amelyeket Gélambre küldött. Ide hallgasson, Danton: a külső háború semmiség, a fő veszedelem a polgárháború. A külső háború annyi, mint ha az ember leüti a bőrt a könyökéről, a polgárháború az a fekély, amely szétmarja a máját. Mindabból, amit az imént felolvastam, ez tűnik ki: a Vendée, mely eddig különböző fejek vezérlete alatt szétszórtan verekedett, most elért odáig, hogy egységes parancsnokság alá került. Mostantól kezdve főparancsnoka van...
- Központi rablóvezére - dörmögte Danton.
- Ez az ember - folytatta Robespierre - azonos azzal, aki június 2-án Pontorson közelében szállott partra. Láthatták, milyen fából faragták. Megfigyelhették, hogy ez a partraszállás összevág a mi kiküldött megbízottaink, Prieur de la Côte-d'Or és Romme letartóztatásával, akiket a calvadosi árulók június 2-án, tehát ugyanazon a napon, Bayeux-ban elfogattak.
- És átszállították a caeni várba - tette hozzá Danton.
Robespierre folytatta:
- Tovább ismertetem a sürgönyöket. A portyázó háború kiszélesedett. Az angolok is partraszállást készítenek elő. A vendée-iek és az angolok: ez annyi, mint Britannia szövetkezése Bretagne-nyal. A finistère-i vadak ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a cornwalli bennszülöttek. Bemutattam önöknek egy elfogott levelet. Ez a levél Puisaye-ből jött, és ez áll benne: "Ha kiosztunk húszezer vörös kabátot a felkelők között, százezer ember indul harcba." Mire a parasztfelkelés általános lesz, bekövetkezik az angol partraszállás is. Itt van a haditerv. Kövessék a térképen.
Robespierre a térkép egy pontjára mutatott, és folytatta:
- Az angolok válogathatnak a partraszállási lehetőségekben Paimpol és Cancale között. Craig Saint-Brieuc öblét ajánlja, Cornwallis a Saint-Cast öböl mellett kardoskodik. De ez részletkérdés. A Loire bal partját a lázadó vendée-i hadsereg tartja; ami pedig a huszonnyolc mérföldnyi védtelen vonalat illeti Ancenis és Pontorson között, erre nézve negyven normandiai község megígérte segítségét. Az angol partraszállás három ponton fog végbemenni: Plérin, Ifiniac és Pléneuf környékén; Plérinből Saint-Brieucbe vonul a betörő sereg, Pléneufből Lamballe-ba; másodnap elérheti Dinan városát, ahol kilencszáz angol hadifoglyot őrzünk. Egyidejűen elfoglalják Saint-Jouant és Saint-Méent, ezek őrzésére otthagyják lovasságukat. Harmadnap két oszlop indul útnak, egyik Jouanból Bédéé felé, a másik Dinanból Becherel felé, melyet természetes erősség véd. Itt két üteget állítanak fel. Negyednap elérkeznek Rennes-be. Rennes Bretagne kulcsa. Aki Rennes-t a kezében tartja, ura az egész tartománynak. Ha Rennes-t elfoglalják, Châteauneuf és Saint-Malo is elesik. Rennes-ben van egymillió töltényünk és ötven tábori ágyúnk...
- Amit megkaparintanak - dünnyögte Danton.
Robespierre folytatta:
- Ezzel végeztem is. Rennes-ből három oszlop indul; az egyik Fougères-t, a másik Vitrét, a harmadik Redont rohanja meg. Minthogy a hidak romban hevernek, az ellenséges csapatok pontonokat és gerendákat hoznak magukkal, és bizonyára akadnak majd vezetők, akik megmutatják nekik a folyók gázlóit, amelyeken a lovasság átkelhet. Fougères-ből könnyen elérik Avranches-ot, Redonból Ancenis-t, Vitréből Lavalt. Ezek után Nantes megadja magát, Brest is megadja magát. Redon megnyitja a Vilaine egész völgyét, Fougères utat nyit Normandiába, Vitré szabaddá teszi a párizsi országutat. Tizenöt nap se telik bele, háromszázezer főnyi rablóhaddal lesz dolgunk, Bretagne pedig a francia király kezében lesz.
- Vagyis az angol király kezében - mondta Danton.
- Nem, Franciaország királya kezében.
Robespierre hozzátette:
- Franciaország királya: ez a rosszabbik ellenfél. A külső ellenséget két hét alatt ki lehet verni, de tizennyolc évszázad kellett, hogy megszabaduljunk a királyságtól.
Danton visszaült helyére, az asztalra könyökölt, fejét tenyerébe hajtotta és elgondolkozott.
- Látják a veszélyt - mondta Robespierre. - Vitré megnyitja az angolok előtt a párizsi utat.
Danton felkapta fejét, és két nagy, ökölbe szorított kezével lecsapott a térképre, mint egy üllőre.
- Nono, Robespierre, valamikor Verdun is megnyitotta a Párizs felé vezető utat a poroszok előtt.
- No és?
- No és az angolokat éppúgy kiverjük, mint a poroszokat.
Danton újra felállott.
Robespierre Danton forró öklére tette hideg kezét.
- Danton! Champagne nem állott a poroszok pártján, de Bretagne támogatni fogja az angolokat. Amikor visszafoglaltuk Verdunt, ez a külháború sikere volt; Vitré visszafoglalása, ez polgárháború.
Robespierre hideg és mély hangon ismételte:
- Nagy különbség.
Aztán folytatta:
- Üljön csak le, Danton, és ne üsse-verje, hanem nézze azt a térképet.
De Danton csak a maga gondolataival foglalkozott:
- Nem fér a fejembe ez a konokság! - kiáltott fel. - Hogy valaki mindenáron nyugaton keresi a veszedelmet, amikor kelet felől fenyeget bennünket. Nézze, Robespierre, én elhiszem magának, hogy Anglia az óceán felől készülődik, no de Spanyolország a Pireneusok mögött, Olaszország az Alpesek mögött, Németország a Rajna vonalán készülődik. A háttérben ott a nagy orosz medve. Robespierre, körös-körül veszély, és mi a kör közepén állunk. Kinn az európai koalíció, benn az árulás. Délen Servant[71] kinyitotta Franciaország kapuját a spanyol király előtt, északon Dumouriez[72] átpártolt az ellenséghez. Különben ez az ember sohase fenyegette úgy Hollandiát, mint Párizst. Nerwinden[73] eltörli mindazt, amit Jemappes-nál[74] és Valmynál[75] nyertünk. Rabaut Saint-Étienne filozófus, aki protestáns létére áruló lett, most levelezésben áll az udvaronc Montesqiou-val. Hadseregünk meg van tizedelve. Egy zászlóaljunk sincs, melyben négyszáznál több katonánk volna; a Deux-Ponts pompás ezrede százötven emberre olvadt; a pamars-i tábort kiszolgáltatták; Givet-nek összesen ötszáz zsák lisztje maradt; Landaunál hátrálnunk kell; Würmser[76] keményen szorongatja Klébert, Mainz bátor küzdelem után, Condé gyáván, harc nélkül, Valenciennes is hasonlóképpen elbukik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Chancel, Valenciennes védője és az öreg Féraud, aki Condét védte, nem verekedett hősiesen, mint akár Meunier, aki Mainzot tartotta. De a többiek valamennyien elárulnak bennünket. Dharville elárult bennünket Aachennél, Mouton elárult bennünket Brüsszel alatt, Valence Brédánál, Neuilly Limburg alatt, Miranda elárult bennünket Maestrichtnél. Áruló lett Stengel, áruló Lanoue, áruló Ligonnier, áruló Menou, áruló Dillon, Dumouriez, ocsmány júdáspénzen vették meg őket. Szigorú példákat kell statuálni. Custine[77] ide-oda vonulásai nekem gyanúsak. Szerintem Custine fontosabbnak tartja a bő zsákmányt ígérő Frankfurtot, mint a politikailag értékes Koblenzet. Igaz, hogy Frankfurt négymillió frank hadisarcot fog fizetni. De mi ez ahhoz képest, ha eltapossuk az emigránsok kígyófészkét? Szerintem ez is árulás. Meunier június tizenharmadikán meghalt. Kléber egyedül maradt. Brunswick hadserege egyre növekszik és nyomul előre. Minden elfoglalt francia városra kitűzik a német lobogót. A brandenburgi őrgróf ma Európa döntőbírája; tartományainkat egymás után bezsebeli. Meglátják, rövidesen Belgiumot is megkaparintja. Azt mondhatnák, hogy Berlin kontójára dolgozunk, ha ez így megy tovább, és ha nem csinálunk rendet, a francia forradalom csak Potsdamnak hoz hasznot, és az egésznek az lesz az eredménye, hogy II. Frigyes kis országából hatalmas birodalom lesz, és majd elmondják, hogy mi a porosz király kedvéért öltük meg a francia királyt.
Danton rettenetes hahotára fakadt.
Danton úgy nevetett, hogy Marat is elmosolyodott.
- Mind a kettőjüknek - szólt -, magának is Danton, magának is Robespierre, megvan a maga rögeszméje. Danton csak Poroszországot látja, Robespierre meg csak Vendée-ra gondol. Most rajtam a sor, hogy megmutassam az igazi ellenséget. Mert maguk ezt nem látják. Az igazi ellenség a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang. A Choiseul kávéház jakobinus, a Patin királypárti, a Rendez-vous kávéházból megtámadják a nemzeti gárdát, a Porte-Saint-Martin kávéház meg kivonul ennek védelmére, a Régence Brissot ellen esküszik, a Corazza Brissot[78] pártját fogja, a Procope Diderot nevére esküszik, a Théâtre Français Voltaire-t isteníti, a Rotonde kávéházban széttépik és földre tiporják az asszignátákat, a Saint-Marceau kávéházai állandóan lázonganak, a Manouri kávéházban a lisztspekuláció dolgát firtatják, a Foy kávéházban tivornya és dőzsölés folyik, a Perronban börzehiénák garázdálkodnak. Ez az igazi veszedelem.
Danton már nem nevetett. Marat mosolya még nem tűnt el. A törpe mosolya rosszabb, mint a kolosszus hahotája.
- Marat, maga tréfál? - dörmögte Danton.
Marat rándított egyet a derekán; ez a mozdulata híressé vált. Mosolya eltűnt.
- Danton polgártárs, úgy látom, megint a régi formájában van. Mert ön volt az, aki a Konvent ülésén engem "Marat nevezetű egyén"-nek titulált. No, hallgasson ide. Megbocsátom önnek. Nagyon ostoba helyzetben vagyunk. Azt mondja, hogy tréfálok önökkel? Csakugyan, micsoda ember vagyok! Én lepleztem le Chazot-t,[79] Pétiont,[80] Kersaint-t,[81] Moretont. Én lepleztem le Dufriche-Valazét,[82] Ligonnier-t, Menou-t,[83] Banneville-t.[84] Én jelentettem föl Gensonnét,[85] Biront,[86] én lepleztem le Lidont[87] és Chambont.[88] Talán nem volt igazam? Az én orrom megérzi az árulást, és úgy gondolom, hogy jobb akkor leleplezni a bűnöst, amikor még nem követhette el bűnét. Megvan az a szokásom, hogy ma mondom ki azt, amit maguk csak holnap mondanának. Én vagyok az az ember, aki a Konventnek új büntetőtörvényhozási javaslatot terjesztettem elő. Mi is volt máig az én szerepem? Indítványoztam, hogy a körzeteket lássák el kellő utasításokkal, hogy ezek vessék alá magukat a forradalom fegyelmének, én nyittattam fel a harminckét lepecsételt aktacsomót, én követeltem, hogy adják ki a Roland[89] kezére bízott gyémántokat, bebizonyítottam, hogy Brissot emberei az Állambiztonsági Tanácsnak kitöltetlen letartóztatási parancsokat adtak, én figyelmeztettem a Nemzetgyűlést, hogy Lindet[90] jelentései hiányosak, mert elhallgatják a Capet család bűneit, én voltam az, aki azt követeltem, hogy a zsarnokot huszonnégy óra alatt végezzék ki, én vettem védelmembe a Mauconseil[91] és a Républicain zászlóaljat, én akadályoztam meg, hogy Narbonne[92] és Malhouet[93] leveleit fölolvassák, én tettem javaslatot a sebesült katonák ápolására, én töröltem el a Hatos-bizottságot,[94] megmondtam előre a mons-i eset[95] kapcsán, hogy Dumouriez áruló lesz, én követeltem, hogy az emigránsok százezer hozzátartozóját fogják össze mint túszokat, az ellenségnek kiszolgáltatott köztársasági megbízottak ellenében, én indítványoztam, hogy nyilvánítsák árulónak mindazokat a megbízottakat, akik átlépik a határt, én lepleztem le Roland titkos szervezkedésének szerepét a marseille-i zavargásokban, követeltem, hogy tűzzenek ki díjat Égalité herceg fejére, védelmembe vettem Bouchotte-ot.[96] Én követeltem a név szerinti szavazást, amikor arról volt szó, hogy Isnard-t el kell távolítani az elnöki székből, az én kívánságomra mondták ki, hogy a párizsiak megérdemlik a haza háláját; ezért van az, hogy Louvet[97] paprikajancsinak nevez, és Finistère azt kívánja, hogy zárjanak ki a Konventből, Loudun városa azt követeli, hogy száműzzenek, Amiens városa azt óhajtja, hogy szájkosarat kapjak, Koburg azt akarja, hogy bebörtönözzenek, és Lecointe-Puyraveau[98] azt indítványozta a Konventben, hogy nyilvánítsanak bolondnak. Ezért hát azt kérdem, kedves Danton polgártárs, minek hívatott ide, ebbe a titkos tanácsba, ha nem azért, hogy megkérdezze a véleményemet? Talán bizony idetolakodtam? Még a gondolata is távol volt tőlem. Semmi kedvem az efféle bizalmas beszélgetésekhez olyan ellenforradalmárokkal, mint amilyen maga meg Robespierre. Különben el lehettem készülve rá, hogy nem fognak megérteni; Robespierre éppoly kevéssé, mint ön, és maga éppoly kevéssé, mint Robespierre. Hát nincs egyetlen államférfi se köztünk? Nekem kell hát itt elmagyarázni, hogy mi a politika, és nekem kell levonni a következtetéseket. Amit az imént mondtam, azzal azt akartam tudomásukra hozni: mind a ketten csalódnak; a veszedelem nem London felől fenyeget, ahogy Robespierre gondolja, nem is Berlin felől, ahogy Danton gondolja; a veszedelem itt van Párizsban. Ha van veszedelem, azért van, mert hiányzik az egység, mert mindenkinek joga van a maga külön pecsenyéjét sütögetni, mint maguk ketten csinálják az eszmék szétforgácsolásában, a szándékok anarchiájában...
- Anarchia? - vágott közbe Danton. - Ki csinálja itt az anarchiát, ha nem maga?
Marat nem engedte, hogy félbeszakítsák.
- Robespierre, Danton, jól jegyezzék meg, a veszedelem ezeknek a kávéházaknak, kocsmai társaságoknak, kluboknak a sokadalmában van; itt van a Feketék klubja, a Federáltak klubja, a Dámák klubja, a Pártatlanok klubja, amely még Clairmont-Tonnerre[99] idejéből származik, és 1790-ben a királypártiak gyülekezőhelye volt, melyet Claude Fauchet, a pap, társadalmi körnek tervezett, a Gyapjúsapkások klubja, melyet az újságos Prudhomme alakított, nem is szólva az ön Jakobinus klubjáról, Robespierre, és a maga Cordelier klubjáról, Danton. A veszedelem az éhínségben van. Az éhség következménye volt, hogy Blin, a zsákhordó, a városháza lámpavasára akasztotta a Palu piac pékjét, François Denis-t, abban az igazságszolgáltatásban, mely fölakasztatta Blint, a zsákhordót, azért, mert Denis-t, a péket fölakasztotta. A veszedelem a papírpénzben van, mely napról napra veszíti értékét. A Temple utcában valaki elejtett egy százfrankos asszignátát, mire egy járókelő, pedig egyszerű ember volt, ezt mondta: "Nem érdemes lehajolni érte." Az áruhalmozók és az árdrágítók, ez a fő veszedelem. Hiába tűzik ki a fekete zászlót a városházára. Letartóztatták Trenck bárót;[100] ez kevés. Ki kell tekernünk a nyakát ennek a vén csirkefogónak, aki még a börtönben is intrikákat sző. Azt hiszik, hogy kimásznak a bajokból azzal, hogy a Konvent elnöke megkoszorúzza Labertèche fejét, aki negyvenegy kardcsapást kapott Jemappes alatt, és akinek érdekében Chénier[101] verte a dobot? Mindez csupa komédia és szemfényvesztés! Ohó, önök elfordítják a tekintetüket Párizstól! Valahol távolabb keresik az ellenséget, holott itt ólálkodik közvetlen közelünkben. Mire jó a maga házirendőrsége, Robespierre, ha ennyi hasznát se veszi? Mert tudom, hogy mindenütt vannak kémei, például Payan a városházán, Coffinhal a forradalmi törvényszéken, David a Nemzetbiztonsági Bizottságban, Couthon a Közjóléti Bizottság kebelében. Amint látja, mindenről tájékoztattak. Nos, tudja meg: a veszedelem ott libeg a feje fölött, ott settenkedik a lába körül. Mindenfelé konspirálnak, konspirálnak, konspirálnak! A járókelők belenézegetnek egymás újságjába, és fejbólintással adnak jelt egymásnak. Hatezer ember, hatezer emigráns tért haza titokban, ficsúrok, királypártiak, akik polgári lap nélkül, a Palais-Royal pincéiben, padlásain és fagalériáin rejtőzködnek; a pékek boltjai előtt hosszú sorok ácsorognak, az asszonyok házuk küszöbén összetett kézzel rimánkodnak az éghez: mikor lesz már béke? Hiába zárkóznak be, hogy magukra maradjanak a végrehajtó bizottság belső termeiben, mindenki tudja, hogy mit beszélnek egymás közt. Bizonyítékot akar, Robespierre, hogy igaz-e, amit mondok? Nos, tegnap este maga ezeket a szavakat intézte Saint-Just-höz: "Barbaroux nagyon pocakosodik, ez gátolni fogja a futásban." Igen, a veszedelem mindenfelől vicsorog ránk, de főképp itt a központban, Párizsban. Az egykori nemesurak összeesküvést szerveznek, a Köztársaság hű polgárai mezítláb járnak, az arisztokraták, akiket március 9-én elfogtak, már mind szabadon vannak, a luxusparipák, amelyeket a frontra kellett volna küldenünk, hogy ágyúinkat vontassák, itt fröccsentik arcunkba a sarat Párizs utcáin. A négyfontos kenyér három frank hatvanba kerül, a színházak erkölcstelen darabokat játszanak, és Robespierre le fogja fejeztetni Dantont.
- Ohó - mondotta Danton.
Robespierre egy pillanatra se vette le szemét a térképről.
- Tudják, mi kell nekünk? - kiáltott most föl nyersen Marat. - Egy diktátor kell nekünk. Robespierre, maga jól tudja, hogy én egy diktátort keresek.
Robespierre fölnézett a térképről.
- Tudom, Marat, maga vagy én...
- Én vagy maga - felelte Marat.
Danton a foga közt mormolta:
- Diktatúrát akartok? Jól van, próbáljátok meg!
Marat észrevette, hogy Danton összevonta a szemöldökét.
- Hallgassanak ide - folytatta. - Tegyünk egy utolsó erőfeszítést. Egyezzünk meg. Megéri. Hiszen május 31-én egyszer már sikerült megegyezésre jutnunk. A fő kérdések ma sokkal súlyosabbak, mint a girondisták ügye, ami csak részletkérdés. Sok igazság van abban, amit maguk mondtak, de az igazság, az egész igazság, a való igazság az, amit én mondok maguknak. Délen a federalizmus, nyugaton a királypárti zendülés. Párizsban az állandó párviadal a Konvent és a Kommün között. A határokon Custine hátráló taktikája és Dumouriez árulása. Mit jelent mindez? A szétesést jelenti. Mire van hát szükségünk? Egységre. Ebben van a menekvés. Siessünk, Párizsnak kezébe kell vennie a forradalom kormányzását. Ha csak egy órát veszítünk, a vendée-iek maholnap Orléans alatt lesznek, és a poroszok Párizsban. Ebben igazat adok magának, Danton, és - nem bánom - magának is igazat adok, Robespierre. Nos, a megoldás nem lehet más, csak a diktatúra. Ragadjuk magunkhoz a diktatúrát. Mi hárman képviseljük a forradalmat, mi hárman vagyunk a Cerberus fejei. E három közül az egyik beszél, ez maga, Robespierre, a másik üvölt, ez maga, Danton...
- A harmadik harap - mondta Danton -, és ez maga, Marat.
- Mind a három harap - vetette oda Robespierre.
Elhallgattak, majd a vita baljós összecsapások közt újra megindult.
- Hallgasson ide, Marat, mielőtt összeházasodnánk, mégiscsak ismernünk kellene egymást. Honnan tudja, hogy én mit mondtam tegnap este Saint-Just-nek?
- Ez, Robespierre, csak rám tartozik.
- Marat!
- Kötelességem mindent tudni, és az én dolgom, hogyan és kikkel tájékoztatom magamat.
- Marat!
- Szeretek mindent tudni.
- Marat!
- Nézze, Robespierre, hogy ön mit mond Saint-Just-nek, éppúgy tudom, mint azt, amit Danton mond Lacroix-nak. Azt is tudom, hogy mi történik a Théatins rakpart bizonyos házában, a Labriffe-palotában, azon a bűntanyán, ahová az emigránsok nimfái járnak. Azt is tudom, hogy mi történik a Thilles család házában, Gonesse mellett, mely most Valmerange úré, a volt postaigazgatóé, ahová valamikor Maury[102] és Cazalès[103] járt, ahová azóta Sieyès[104] és Vergniaud[105] járkált, és ahová valaki most is eljár hetenként egyszer.
Marat, amikor az "eljár" szót kimondta, Dantonra pillantott.
Danton fölkiáltott.
- Ha két garas ára hatalom volna a kezemben, lenne haddelhadd!
Marat folytatta:
- Tudom, Robespierre, hogy maga mit mond, mint ahogy azt is tudom, hogy mi történt a Temple tornyában, amikor még XVI. Lajost itt hizlalták. Például, hogy csupán szeptember havában a hím farkas, a nőstény farkas és a farkaskölykök nem kevesebb, mint nyolcvanhat kosár őszibarackot faltak föl. Ezalatt a nép éhezett. Tudom, mint ahogy azt is tudom, hogy Roland-t a Harpe utcán egy hátsó udvari lakásban rejtegették. Mint ahogy azt is tudom, hogy a július 14-i felkelés hatszáz pikáját Faure, az orléans-i herceg lakatosa gyártotta; mint ahogy azt is tudom, mit művelnek Saint-Hilaire kisasszonynál, Sillery[106] szeretőjénél; báli napokon az öreg Sillery maga keféli, sikálja föl a Neuve des Mathurms utca sárga szalonjának parkettáit; Buzot[107]és Kersaint is ott ebédelt. Huszonhetedikén Saladin[108] is ott vacsorázott, éspedig kivel? No, Robespierre, mit gondol? A maga Lasource barátjával.
- Szóbeszéd - dünnyögte Robespierre. - Lasource nem barátom.
Elgondolkozva tette hozzá:
- Ameddig mi itt beszélünk, Londonban tizennyolc műhelyben gyártják a hamis asszignátákat.
Marat nyugodtan, de félelmes, kissé meg-megremegő hangon folytatta:
- Igen, maguk alkotják a fontos emberek klikkjét. Mindent tudok, annak ellenére, amit Saint-Just úgy nevez, államtitok.
Marat ezt a szót erősen hangsúlyozta. Robespierre-re pillantott, és így folytatta:
- Azt is tudom, hogy miről beszélgetnek az asztalnál azokon a napokon, amikor Lebas[109] meghívja Davidot, hogy megkóstolja menyasszonyának, Elisabeth Duplay kisasszonynak, az ön jövendőbeli sógornőjének a főztjét, Robespierre. Én a nép óriás szeme vagyok, és pincém mélyéből mindent látok. Igen, én látok, és hallok, és tudok mindent. Önöket a kis dolgok is kielégítik. Maguk csodálják magukat. Robespierre szívesen bámultatja magát Chalabre asszonnyal, annak a Chalabre márkinak a lányával, aki Damiens[110] kivégzésének estéjén whistet játszott XV. Lajos királlyal. Igen, magasan hordják az orrukat. Saint-Just roppant nyakkendője mögé bújik. Legendre[111] egész választékosan öltözködik, új kabátja és fehér mellénye van, és hozzá mellfodra, hogy elfelejtesse kötényét. Robespierre azt hiszi, hogy a történelem majd külön föl fogja jegyezni róla, hogy olajbarna szalonkabátja volt az Alkotmányozó Gyűlésen, és égszínkék kabátot viselt a Konventben. Szobájának minden faláról saját portréja néz le rá...
Robespierre a Marat-énál sokkal nyugodtabb hangon félbeszakította:
- A maga portréját, Marat, minden csatornában megtalálni.
Aztán barátságos beszélgetés hangján folytatták, de ennek letompított lassúsága csak kiemelte a feleletek és visszavágások élességét, és bizonyos iróniával fűszerezte a benne foglalt fenyegetést.
- Robespierre, maga egyszer úgy jellemezte azokat, akik meg akarják dönteni a királyságot, hogy ők az emberi nem Don Quijotéi.
- És maga, Marat? Augusztus 4-e után az Ami du Peuple című lapjának 559. számában - lássa, megjegyeztem még a számát is, mert ez is hasznos dolog - azt kívánta, hogy adjuk vissza a főnemességnek a címeiket. Ezt mondta: egy herceg mindig herceg marad...
- Robespierre, maga a december 7-i ülésen védelmébe vette Roland feleségét Viard-ral[112] szemben.
- Ugyanúgy, ahogy az öcsém magát védelmezte, Marat, amikor a Jakobinusok klubjában megtámadták. Mit bizonyít ez? Semmit.
- Robespierre, nagyon jól ismerjük a Tuilériáknak azt a szobáját, amelyben ezt mondta Garat előtt: "Belefáradtam a forradalomba."
- Marat, itt ebben a kocsmában történt, október 29-én, hogy maga Barbaroux-val[113] összecsókolózott.
- Robespierre, maga azt mondta Buzot-nak: "Mit akarnak a köztársasággal, mire való az?"
- Marat, maga ebben a kocsmában vendégelt meg három marseille-i katonát.
- Robespierre, maga egy vásárcsarnoki bunkós emberrel kísérteti magát.
- No és maga, Marat, augusztus 10-nek előestéjén arra kérte Buzot-t, hogy segítse magát lovász-öltözetben Marseille-be menekülni.
- Robespierre, maga a szeptemberi napokban elbújt a törvénybírák elől.
- Na és maga, Marat, maga az utcán mutogatta magát.
- Maga, Robespierre, földhöz vágta a vörös sipkát.
- Igen, amikor azt láttam, hogy árulók hivalkodnak vele. Ami Dumouriez-t díszíti, az bemocskolja Robespierre-t.
- Robespierre, maga nem engedte meg, hogy a Châteauvieux katonái előtt letakarják egy fátyollal XVI. Lajos fejét.
- Én többet is tettem annál, hogy elfátyolozzam ezt a fejet: én levágtam.
Danton erre közbelépett, de a közbelépése olaj volt a tűzre.
- Robespierre, Marat, türtőztessék magukat.
Marat nem szerette, ha második helyen emlegetik. Mérgesen visszafordult:
- Miért ártja bele magát ebbe a dologba?
Danton fölpattant:
- Hogy miért ártom bele magamat? Hát azért. Azért, hogy ne tetézzük a bajokat testvérgyilkolással; azért, mert semmi szükség nincs arra, hogy két ember, aki a népet szolgálja, egymást öldökölje. Hogy épp elég bajunk van a külháborúval, épp elég nekünk az a polgárháború, amivel máris küszködünk, fölösleges családi drámákat fölidézni. Azért ártom bele magamat, mert én csináltam a forradalmat, és nem akarom, hogy elrontsák a munkámat. Íme, ezért törődöm a maguk dolgával.
Marat föl sem emelte a hangját, úgy felelt:
- Azzal törődjön, hogy tisztázza a számadásait.
- A számadásaimat? - kiáltott Danton. - Kérjetek számadást az argonne-i szorosoktól, Champagne-tól, amelyet fölszabadítottam, Belgiumtól, amelyet meghódítottam, hadseregeinktől, amelyekkel már négyszer vonultam ki az első vonalba és állottam puszta mellel az ellenség golyói elé. Menjetek és kérjetek számadást a Forradalom terén a január 21-i vérpadtól, a tróntól, amelyet a földre döntöttem, a nyaktilótól, ettől az "özvegy"-től.
Marat félbeszakította Dantont.
- A nyaktiló nem özvegy, hanem szűz lány. Az ember ráfekszik, de nem termékenyíti meg.
- Mit tudja azt maga? - felelte Danton. - Én meg fogom termékenyíteni.
- Majd meglátjuk - mondta csöndesen Marat.
És elmosolyodott.
Danton észrevette ezt a mosolyt.
- Marat - kiabálta -, maga a bujkáló emberek közé tartozik, én meg a napvilágon, a szabad levegőn szeretek élni. Gyűlölöm a csúszómászó életet. A svábbogárélet nem nekem való. Maga pincében lakik, én pedig kinn lakom az utcán. Maga jóformán senkivel sem érintkezik, engem minden járókelő megállíthat, én mindenkivel szóba állok.
- Szép fiú, jöjjön velem a szobámba... - dünnyögte Marat.
Már nem mosolygott, hanem szigorú hangon dörgött rá:
- Danton, adjon számot arról a harmincháromezer tallérról, csengő ércpénzről, amelyet Montmorin[114] a király nevében fizetett magának, azon a címen, hogy kárpótolják a Châtelet bíróságnál viselt ügyészi állásáért.
- Részt vettem a július 14-i harcokban - felelte Danton fölényesen.
- És a királyi bútorraktár, és a korona gyémántjai?
- A helyemen álltam október hatodikán.
- És mit szól hasonmásának, Lacroix-nak, belgiumi rablásaihoz?
- Június 20-án se hiányoztam.
- És azok a kölcsönök, amelyeket Montansier kisasszonynak adott?
- Én vezettem a népet a király ellen, amikor visszahozták Varennes-ből.
- És az operaszála, amelyet a maga által szerzett pénzből építettek?
- Én fegyvereztem föl a párizsi körzeteket.
- És mi történt az igazságügyminisztérium százezer franknyi titkos alapjával?
- Én szerveztem augusztus 10-ét.
- És a Nemzetgyűlés kétmillió franknyi titkos kiadása, amelynek maga költötte el egynegyedét?
- Megállítottam a benyomuló ellenséget, és elvágtam a szövetkezett királyok útját.
- Prostituált - vetette oda Marat.
Danton fölpattant, és félelmes arccal kiáltotta oda neki:
- Igen, én utcalány vagyok, eladtam a hasamat, hogy megmentsem a világot!
Robespierre visszahúzódott és a körmét rágta. Ő nem tudott sem nevetni, sem mosolyogni. Danton ragyogó, villámló nevetése, és Marat szúrós, gyilkos mosolya hiányzott belőle.
Danton folytatta:
- Olyan vagyok, mint az óceán, nálam is megvan a dagály és az apály órája; apálykor láthatók szennyes mélyeim, de amikor a tenger vize visszaáramlik, csak a hullámaimat látni.
- A tajtékját - mondta Marat.
- Viharomat - felelte Danton.
Ugyanakkor, amikor Danton fölugrott, Marat is felemelkedett helyéből, ő is kitört. A siklókígyóból egyszerre sárkány lett.
- Ej, Robespierre, ej, Danton, nem akarnak meghallgatni engem! No, hát megmondom maguknak, mind a ketten elvesztek. A maguk politikája zsákutcába vezet, amelyből nincsen menekvés. Maguk csupa olyan dolgot tesznek, amely becsapja maguk előtt az ajtót, kivéve a sírbolt kapuját.
- Ez a mi nagyságunk - mondta Danton.
És vállat vonva leült.
Marat folytatta:
- Danton, vigyázz magadra! Vergniaud-nak is nagy a szája, vastag ajka és harcias szemöldöke van. Vergniaud-nak is ragyás az arca, mint Mirabeau-é és mint a tied, mégse tudta megakadályozni május 31-ét.[115] Aha, a válladat rángatod. Ha az ember fölvonja a vállát, néha elveszti a fejét. Danton, én mondom neked, a te nagy hangod, a te bő nyakkendőd, a te puha csizmád, dús asztalod, feneketlen zsebed egyszer még Louisette karjaiba fog vinni.
Marat ezt a kedveskedő nevet adta a nyaktilónak.
Folytatta:
- Ami pedig téged illet, Robespierre, te úgynevezett mérsékelt elem vagy, de ez se fog téged kimenteni a bajból. Menj, rizsporoztasd be a parókádat, kefélkedj, csípd ki magad, válts sűrűn inget és nyakfodrot, vigyázz, hogy olyan légy, mintha skatulyából húztak volna elő. Úgyis hiába, mert te is a Grève térre[116] kerülsz. Olvasd csak Brunswick kiáltványát, veled se fognak enyhébben bánni, mint a királygyilkos Damiens-nel, és hiába jársz úgy kinyalva, mint egy gavallér, a kutyák fogják fölnyalni a véredet.
- Koblenz visszhangja! - köpte oda Robespierre a foga közül.
- Nem, Robespierre, én nem vagyok senki visszhangja, én a tömeg hangja vagyok. Ti mind a ketten fiatal emberek vagytok. Milyen idős vagy, Danton? Harmincnégy éves. Hány éves vagy, Robespierre? Harminchárom éves. Nos, hát én mindenkinél öregebb vagyok, én olyan öreg vagyok, mint maga a világ, mert én vagyok az ősi emberi szenvedés! Én hatezer éves vagyok.
- Ez már igaz - felelte Danton. - Hatezer esztendeje, hogy Káin elásta magát a gyűlöletben, ahogy a varangy a kövekben. A szikla kettétörik, Káin kiugrik az emberek közé, ez Marat.
- Danton! - kiáltott rá Marat, és szederjes fény csillant meg a szemében.
- Nos, mi az? - kérdezte Danton.
Így beszélt ez a három rettentő ember. Villámok viszálya.
III
A lélek megremeg
A vita megrekedt; a titánok egy pillanatra visszaroskadtak a maguk gondolataiba.
Az oroszlán fél a hidrától. Robespierre halotthalvány volt, Danton pedig egészen kivörösödött. Mind a kettő borzongott a bensejében. Marat szemének vad csillogása kialudt, nyugalom, de valami parancsoló nyugalom simult ennek az embernek az arcára, akitől a rettegettek is rettegtek.
Danton úgy érezte, hogy leverték, de nem akarta megadni magát. Ő szólalt meg újból.
- Marat nagy hangon beszél a diktatúráról és az egységről, de csak egy dologban tudja megmutatni az erejét: a bomlasztásban.
Robespierre szétnyitotta keskeny ajkait, és hozzátette:
- Részemről Anacharsis Cloots[117] véleményén vagyok, és azt mondom: se Roland, se Marat.
- Én pedig azt mondom - vágott most közbe Marat -, se Danton, se Robespierre.
Élesen nézett mind a kettőre, és így szólt:
- Hadd adjak magának egy jó tanácsot, Danton. Maga szerelmes, maga szeretne újból megnősülni, legyen okos, ne avatkozzék többet a politikába.
Aztán az ajtó felé hátrálva, mint aki távozni akar, ezzel a baljóslatú köszönéssel búcsúzott:
- Isten önökkel, uraim.
Danton és Robespierre megborzongott.
Ebben a pillanatban a helyiség hátteréből egy másik hang hallatszott:
- Marat, nincs igazad.
Valamennyien megfordultak. Marat kitörése alatt egyik jelenlevő sem vette észre, hogy valaki belépett a szobába a hátsó ajtón.
- Te vagy az, Cimourdain polgártárs? - szólt Marat. - Jó napot.
Valóban Cimourdain jelent meg köztük.
- Ismétlem, Marat, nincs igazad - folytatta Cimourdain.
Marat arca elzöldült, ez nála elsápadást jelentett.
Cimourdain így folytatta:
- Te hasznos ember vagy, Marat, de Robespierre és Danton nélkülözhetetlen ember. Mit fenyegetitek ti egymást? Egység, egység, polgártársak. A nép egységet akar.
Cimourdain belépése úgy hatott, mint a hideg zuhany; amikor egy idegen toppan egy családi perpatvar kellős közepébe, megjelenése mindig csillapítóan hat, ha nem a szívek mélyére is, a dolgok felületére.
Cimourdain az asztalhoz lépett.
Danton és Robespierre is jól ismerte őt. Gyakran látták a Konvent karzatán ezt a hatalmas, titokzatos embert, akit a nép üdvözölt. De Robespierre ezen a helyen is ragaszkodott a formákhoz, és megkérdezte:
- Polgártárs, ki bocsátotta be hozzánk?
- Ő az Évêché embere - felelte Marat Cimourdain helyett, olyan hangon, melyből kiérzett a hódolat e testület iránt.
Marat néha kihívta maga ellen a Konventet, a Kommünben nagy legény volt, de az Évêchétől félt.
Ez is törvényszerű.
Mirabeau érezte, hogy alatta az ismeretlen mélységben Robespierre mozgolódik, Robespierre érezte, hogy Marat mozgolódik, Marat érezte, hogy Hébert mozgolódik, Hébert érezte, hogy Babeuf[118] mozgolódik. Amíg a föld alatti rétegek nyugodtak, a politikai vezér bátran mehet tovább az útján. De minden forradalmár talpa alatt vannak mélyebb rétegek, és közülük a legvakmerőbb is riadtan megáll, ha megérzi talpa alatt a föld vonaglását, amelyet valamikor felülről ő idézett elő.
A nagy forradalmár erénye és zsenialitása az, hogy meg tudja különböztetni a kapzsiság szülte mozgalmakat az elvi mozgalmaktól, tud harcolni az egyik ellen, s támogatni tudja a másikat.
Danton látta, hogy Marat meghajlik Cimourdain előtt.
- Cimourdain polgártárs szívesen látott ember közöttünk - mondta, és kezet nyújtott neki.
Majd így folytatta:
- A patvarba, magyarázzuk el a helyzetet Cimourdain polgártársnak. Éppen jókor jött. Én itt a Hegy-pártot képviselem, Robespierre a Közjóléti Bizottságot képviseli, Marat a Kommünt képviseli, Cimourdain pedig az Évêchét képviseli. Ő majd igazságot tesz köztünk.
- Legyen - mondta egyszerűen és komolyan Cimourdain. - Miről van szó?
- Vendée-ról beszéltünk - felelte Robespierre.
- Vendée! - mondta Cimourdain.
Majd így folytatta:
- Ez a mi legnagyobb veszedelmünk. Ha a forradalom megbukik, Vendée buktatta meg. Vendée magában félelmetesebb, mint tíz Németország. Ahhoz, hogy Franciaország életben maradhasson, Vendée-t agyon kell vernünk.
Ezzel a pár szavával Cimourdain megnyerte magának Robespierre-t.
De azért Robespierre megkérdezte:
- Ön, ugyebár, pap volt valamikor?
Robespierre fölismerte benne a papot. Ő másokon is jól látta azt, amit önmagában hordott.
- Igen, polgártárs - válaszolt Cimourdain.
- Hát aztán? - kiáltott közbe Danton. - A jó pap többet ér, mint más. A forradalmak idején a papokból is polgártárs lesz, ahogy a harangokból ágyút öntünk vagy garasokat verünk. Danjou[119] pap volt, Daunou[120] is pap volt. Thomas Lindet[121] Évreux püspöke. Robespierre, maga a Konventben Massieu mellett ül, aki beauvais-i püspök. Vaugeois, a püspöki vikárius, tagja volt az augusztus 10-i felkelés vezetőségének. Chabot[122] kapucinus barát, Gerle[123] olvasta föl az eskü szövegét a Labdaházban;[124] Audran abbé mondatta ki a Nemzetgyűléssel, hogy fölötte áll a királyi hatalomnak; Goutte abbé szólította az Alkotmányozó Gyűlést, hogy távolíttassa el a mennyezetet XVI. Lajos széke fölül. Grégoire abbé erőszakolta ki a királyság eltörlését.
- Akit Collot-d'Herbois, a csepűrágó támogatott - jegyezte meg gúnyosan Marat. - Megosztották egymás közt a munkát; a pap ledöntötte a trónt, a komédiás kibuktatta belőle a királyt.
- Térjünk vissza Vendée ügyére - mondta Robespierre.
- Nos? - kérdezte Cimourdain. - Mi újság? Mit csinál Vendée?
- Vezére van. Veszedelmessé válik - felelte Robespierre.
- Ki az a vezér, Robespierre polgártárs?
- Az egykori Lantenac márki, aki Bretagne hercegének nevezi magát.
Cimourdain megrezzent.
- Ismerem - mondta. - Káplánja voltam.
Egy pillanatig eltűnődött, azután folytatta:
- Azelőtt a szoknyák után futott, most, úgy látszik, a hadi dicsőséget kergeti.
- Akárcsak Biron, aki Lauzun[125] volt valamikor - jegyezte meg Danton.
És Cimourdain elgondolkozva tette hozzá:
- Igen, ez az ember nagy kéjenc volt valamikor. Most félelmetes lehet.
- Rettenetes - mondta Robespierre. - Felégeti a falvakat, lemészároltatja a sebesülteket, felkoncoltatja a foglyokat, agyonlöveti a nőket.
- A nőket is?
- Igen, többek közt agyonlövetett egy asszonyt, akinek három gyereke volt. Mi lett a három gyerekkel, nem tudjuk. Különben kitűnő hadvezér, ért a hadakozáshoz.
- Ez bizonyos - felelte Cimourdain. - Ő vezette a hannoveri hadjáratot is. A katonák ezt mondogatták: "Richelieu viseli a kardot, de Lantenac vág vele." A valóságban Lantenac volt a generális. Kérdezzék meg Dussaulx[126] kollégájuk véleményét...
Robespierre eltűnődött egy darabig, azután tovább társalgott Cimourdainnel:
- Nos, Cimourdain polgártárs, ez az ember most Vendée-ban van.
- Mióta?
- Három hete.
- Törvényen kívül kell helyezni.
- Ez megtörtént.
- Díjat kell kitűzni a fejére.
- Ez is megtörtént.
- Sok pénzt kell felkínálni annak, aki elfogja.
- Ez is megtörtént.
- De nem asszignátákban.
- Megtörtént.
- Aranyban.
- Úgy történt.
- Le kell nyakaztatni.
- Ez is meg fog történni.
- És ki hajtja végre?
- Ön.
- Én?
- Igen, ön lesz a Közjóléti Bizottság teljhatalmú megbízottja.
- Vállalom - felelte Cimourdain.
Robespierre gyorsan ki tudta választani emberét; ez államférfiúi tulajdonság. Most kivett egy papírlapot abból az iratcsomóból, amely előtte feküdt. Ez volt rányomtatva:
AZ EGYSÉGES ÉS OSZTHATATLAN FRANCIA KÖZTÁRSASÁG
KÖZJÓLÉTI BIZOTTSÁG
Cimourdain folytatta:
- Igen, vállalom. Rettenetes leszek a retteneteshez. Lantenac könyörtelen, én is az leszek. Ez a háború életre-halálra megy. Megszabadítom tőle a Köztársaságot, ha Isten is úgy akarja.
Elhallgatott, majd hozzátette:
- Hiába, pap vagyok, hiszek Istenben.
- Isten már elöregedett - mondta Danton.
- Hiszek Istenben - felelte Cimourdain szenvtelenül. Robespierre egy fejbólintással komoran helybenhagyta.
- Ki mellé fognak engem delegálni? - szólalt meg ismét Cimourdain.
Robespierre felelt:
- Az expedíciós haderő parancsnoka mellé, akit Lantenac ellen küldtünk. De figyelmeztetem, hogy az egy nemesember.
Danton közbekiáltott:
- Megint olyan kifogás, aminek semmi értelme. Nemesember? Hát aztán? A nemesekkel is úgy vagyunk, mint a papokkal. Ha jóravaló, akkor egészen jóravaló, a nemesség se más, csak előítélet. Éppúgy fölösleges egyik irányban, mint a másik irányban, éppoly kevés értelme van ha elismerjük, mintha ágálunk ellene. Mondja csak, Robespierre, vajon Saint-Just nem nemesember? Florelle de Saint-Just, a teremburáját! Anacharsis Cloots exbáró. Charles Hesse barátunk, aki a Cordelier klub egyetlen ülését se mulasztja el, valóságos herceg, a Hessen-Rothenburg őrgróf öccse. Montaut, Marat bizalmasa, Montaut márki. A forradalmi törvényszék egyik esküdtje, Vilate, pap. És egy másik esküdtje szintén főnemes, Leroy, Montflabert márki. Mind a kettő megbízható ember.
- Megfeledkezik a forradalmi esküdtszék elnökéről... - tette hozzá Robespierre.
- Antonelle?
- Igen, Antonelle márkiról - mondotta Robespierre.
Danton így folytatta:
- Nos, Robespierre, Dampierre is nemesember volt, aki Condé alatt meghalt a Köztársaságért. És Beaurepaire is nemesember volt, aki inkább agyonlőtte magát, semhogy megnyissa Verdun kapuit a poroszok előtt.
- Mindez azonban nem változtat azon a tényen - dünnyögte maga elé Marat -, hogy amikor Condorcet[127] azt mondta: "A Gracchusok is nemesek voltak!", Danton ezt kiáltotta oda Condorcet-nak: "A nemesek mind árulók, Mirabeau-n kezdve és rajtad végezve!"
Cimourdain most fölemelte mély, komor hangját:
- Danton polgártárs, Robespierre polgártárs, önöknek tán igazuk van, ha megbíznak ezekben az emberekben, de a nép bizalmatlan, és minden oka megvan a bizalmatlanságra. Ha egy papra bízzátok, hogy ellenőrizze a nemesember munkáját, kétszeresen súlyos a felelősség. Ilyenkor a papnak hajthatatlannak kell lennie.
- Úgy van - mondta Robespierre.
Cimourdain hozzátette:
- Kérlelhetetlennek kell lennie.
Robespierre vette át a szót:
- Jól mondja, Cimourdain polgártárs. Egy fiatalemberrel lesz dolga. Talán jó befolyást gyakorolhat rá, mert ön kétszer olyan idős, mint ő. Vezetnie kell, de kímélnie is kell. Úgy mondják, hogy katonai tehetség, minden jelentésünk azt állítja róla. A rajnai hadseregből vettük ki, hogy Vendée-ba küldjük. A határról érkezik, ahol bámulatos értelmességről és bátorságról tett tanúságot. Kitűnően vezeti az expedíciós hadoszlopot. Tizenöt napja, hogy szemben áll Lantenackal, és keményen sakkban tartja az öreget. Veri és hajtja maga előtt. Úgy látszik, hogy a tengerhez szorítja és belekergeti. Lantenac ravasz, mint egy vén generális, ez pedig bátor, mint a fiatal vezérek. Az ifjú embernek már ellenségei és irigyei vannak. Úgy látom, hogy a főhadsegéd, Léchelle,[128] irigykedik rá.
- Ez a Léchelle - szólt közbe Danton - mindenképpen fővezér akar lenni.
- És nem akarja - folytatta Robespierre -, hogy más verje meg Lantenacot. Az egész vendée-i háború szerencsétlensége ebben a versengésben rejlik. A mi katonáink rosszul vezényelt hősök. Chambon, az egyszerű huszárkapitány, benyomul Saumur városába, és megszalasztja az ellenséget azzal, hogy a trombitással a Ça irá-t fúvatja. Továbbmehetne és elfoglalhatná Cholet-t, de nincs parancsa, és kénytelen megállni. Az egész Vendée parancsnoki beosztásait át kell szerveznünk. Túlságosan szétszórják a helyőrségeinket, megosztják az erőinket. Egy darabokra tört hadsereg béna hadsereg. Egy kőszikla, melyet porrá törnek. A paraméi táborban csak sátraink vannak. Tréguier és Dinan közt száz haszontalan, apró őrségünk van, melyekből egy hadosztályt lehetne alakítani, és megvédeni vele az egész partvidéket. Léchelle, Parrain támogatásával, kivonta minden erőnket Bretagne északi partjairól, azzal az ürüggyel, hogy a déli partokat kell megvédenie. És ezzel kaput nyit az angolok előtt. Lantenac terve a következő: föllázít félmillió parasztot, és megkönnyíti az angol csapatok partraszállását. Az expedíciós csapatok fiatal parancsnoka keményen szorongatja ezt a Lantenacot, és meg is veri, mégpedig Léchelle engedélye nélkül; nos, Léchelle a följebbvalója, s így állandóan bepanaszolja őt nálunk. A vélemények megoszlanak a fiatalembert illetően. Léchelle legszívesebben agyonlövetné. Prieur de la Marne viszont elő akarja léptetni főhadsegéddé.
- Úgy látom - mondta Cimourdain -, hogy ebben az ifjú emberben nagy képességek lakoznak.
- De van egy hibája.
Ezt a közbeszólást Marat vetette oda.
- Milyen hibája? - kérdezte Cimourdain.
- Lágy szívű - mondta Marat.
Azután így folytatta:
- Kemény a csatában, de az ütközet után csupa puhaság. Irgalmaskodik, kegyelmet oszt, megbocsát, védelmébe veszi az apácákat, megszabadítja az arisztokraták asszonyait és leányait, szélnek ereszti a foglyokat, kiszabadítja a papokat.
- Súlyos hiba - mormolta Cimourdain.
- Bűn - mondta Marat.
- Néha - mondotta Danton.
- Gyakran - mondotta Robespierre.
- Majdnem mindig - tette hozzá Marat.
- Ha a forradalom ellenségeivel van dolgunk: mindig - mondta Cimourdain.
Marat most Cimourdain felé fordult:
- És mit csinálnál te egy olyan republikánus vezérrel, aki szabadon bocsátja a királypártiak vezérét?
- Azt mondanám, amit Léchelle, és agyonlövetném.
- Vagy lenyakaztatnám - mondta Marat.
- Tetszés szerint - mondta Cimourdain.
Danton felkacagott.
- Én mindkettőt egyformán szeretem.
- Te már biztosan tudod, hogy megkapod az egyiket - dünnyögte Marat.
Pillantása Dantonról Cimourdainre siklott.
- Ezek szerint, Cimourdain polgártárs, ha egy köztársasági vezér ingadozni kezdene, te lenyakaztatnád?
- Huszonnégy órán belül.
- Akkor hát - jelentette ki Marat - én is csatlakozom Robespierre véleményéhez, hogy Cimourdain polgártársat ki kell küldenünk mint a Közjóléti Bizottság meghatalmazott biztosát a partvidéki expedíciós csapatok parancsnoka mellé. Hogy is hívják ezt a parancsnokot?
Robespierre tűnődve felelte:
- Egy volt főnemes...
Lapozgatni kezdett az iratcsomóban.
- Bízzuk a főnemes urat a papra - mondta Danton. - Én nem bízom meg egy papban, ha egyedül van, és nem bízom meg egy főnemesben, ha szintén egyedül van. Ha együtt vannak, akkor megnyugszom, mert egyik ügyel a másikra, és mind a kettő rendesen végzi a dolgát.
Cimourdain méltatlankodást kifejező szemöldöke most egy pillanatra dühösen megrándult; de Danton megjegyzését alapjában véve helyesnek találta, ezért nem is fordult Danton felé, hanem megemelte szigorú hangját:
- Ha a köztársasági parancsnok, akit rám bíznak, egy hibás lépést tesz, azonnal kivégeztetem.
Robespierre, a füzetcsomóra szegezve szemét, így szólt:
- No, itt a neve. Mint mondtam, Cimourdain polgártárs, ez a parancsnok, akit önre bízunk, egy egykori vicomte. A neve Gauvain.
Cimourdain elsápadt:
- Gauvain!
Marat észrevette, hogy Cimourdain arca elhalványult.
- Gauvain vicomte - ismételte Cimourdain.
- Igen - mondta Robespierre.
- Nos? - szólt most Marat, és szemét Cimourdainre szögezte.
Rövid csend támadt. Marat vette át a szót.
- Nyilatkozzék, Cimourdain polgártárs, vállalja-e a maga által meghatározott föltételekkel ezt a küldetést, mint meghatalmazott főbiztos, Gauvain parancsnok mellett? Állja a szavát?
- Állom a szavamat - felelte Cimourdain.
De arca egyre sápadtabb lett.
Robespierre fölvette a tollat, amely a tintatartó mellett hevert, és lassú, szabályos írással négy sort vetett a fehér papirosra, amelyen ez a nyomtatott fölírás állott: Közjóléti Bizottság.
Aláírta, átnyújtotta a papírlapot és a tollat Dantonnak; Danton is aláírta, és Danton után Marat is aláírta, aki le nem vette szemét Cimourdain egyre halványodó arcáról.
Robespierre újra a kezébe vette a papírlapot, dátumot írt rá, és átnyújtotta Cimourdainnek, aki hangosan elolvasta.
"A Köztársaság II. éve.
Cimourdain polgártársat ezennel teljhatalommal ruházzuk föl, mint a Közjóléti Bizottság kiküldött főbiztosát, Gauvain polgártárs, a partvidéki expedíciós hadsereg parancsnoka mellett.
Robespierre - Danton - Marat."
Az aláírások alatt: 1793. június 28-án.
A forradalmi naptár, amelyet polgári kalendáriumnak neveztek, ebben az időben még nem lépett életbe, mert a Konvent csak 1793. október 5-én fogadta el, Romme javaslatára.
Amíg Cimourdain a meghatalmazást olvasta, Marat a vonásait vizsgálgatta.
Marat félhangon, mintha magában beszélne, megjegyezte:
- Mindezt a Konventnek egy rendeletével, vagy a Közjóléti Bizottság külön határozatával kellene ellátni. Itt még marad valami tennivaló.
- Cimourdain polgártárs - kérdezte Robespierre -, hol lakik ön?
- A Cour du Commerce-ben.
- No nézd csak, én is ott lakom - mondta Danton. - Szomszédok vagyunk.
Robespierre folytatta:
- Nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időnk. Holnap megkapja a papírjait a Közjóléti Bizottság tagjainak aláírásával. Ez csupán megerősítése a megbízásnak, amely főként a bizottság többi megbízottja előtt igazolja önt, így Philippeaux, Prieur de la Marne, Lecointre, Alcier polgártársnál és a többinél. Mi ismerjük önt. Megbízatása teljhatalmú. Gauvaint tetszése szerint tábornokká léptetheti elő, vagy a vérpadra küldheti. Holnap délután három órakor megkapja a papírjait. Mikor akar indulni?
- Négy órakor - mondta Cimourdain.
Elbúcsúztak.
Amikor hazaért, Marat figyelmeztette Simone Évrard-t,[129] hogy másnap el akar menni a Konventbe.
HARMADIK KÖNYV
A Konvent
I
A Konvent
1
A csúcsponthoz közeledünk.
Íme, a Konvent.
A tekintet megmerevedik, ahogy erre a csúcsra szögezzük.
Soha ennél fenségesebb magaslat nem mutatkozott az emberiség látóhatárán.
Van Himalája, és van Konvent.
A Konvent talán a történelem tetőpontja.
Amíg a Konvent élt - mert az ilyen gyülekezet is él -, az emberek föl sem fogták, hogy mi az. A kortársak éppen a nagyságot nem ismerték föl benne; az emberek nem látták ezt a káprázatot, mert túlságosan féltek tőle. Minden valóban nagyszerű valami szent irtózatot kelt. Könnyű a középszerűeket és a dombokat csodálni, de a túl nagy magasság, akár zseni, akár hegy, akár gyülekezet, akár remekmű, közelről nézve riasztó. Minden orom túlzásnak tetszik. Fárasztó a megmászása. Az ember kifullad, megcsúszik a lejtőkön, megsebzi magát a gyönyörű szirteken; a zuhatagok tajtékjukkal szakadékokat jeleznek, a felhők eltakarják a csúcsokat; a kapaszkodás éppolyan rémítő, mint a zuhanás. Ez aztán több iszonyatot, mint bámulatot kelt. Az embert furcsa érzés keríti hatalmába: a nagyságtól való irtózás. Csak a meredélyeket látjuk, nem a fönséget; a szörnyeteget látjuk, nem a természet csodáját. Eleinte a Konventet is így ítélték meg. A Konventet rövidlátók vizsgálgatták, pedig sasoknak kellett volna szemügyre venniük.
Ma már távolról szemléljük, amint csöndes, tragikus messzeségben a francia forradalom óriási profilját rajzolja föl a mélységes mennyboltra.
2
Július 14-e megszabadított.
Augusztus 10-e villámlott.
Szeptember 21-e[130] alapot vetett.
Szeptember 21-e: napéjegyenlőség, egyensúly. Libra.[131] Mérleg. Romme megjegyzése szerint az egyenlőségnek és az igazságnak e jegyében kiáltották ki a Köztársaságot. Ez a csillagkép hirdette ki.
A Konvent a nép első megtestesülése. A Konventtel új, nagy lap nyílott, s ezzel kezdődött a mi jövendőnk.
Minden eszmének látható köntösre, minden gondolatnak lakóhelyre van szüksége: a templom se más, csak Isten négy fal között. Minden dogmának egyház kell. Amikor a Konvent megalakult, az volt az első gond, hol helyezzék el?
Előbb a Lovardára gondoltak, azután a Tuilériákra. Ott aztán először keretet építettek, a falakat David festette be szürkés tónusú képekkel, szabályos padokat állítottak be, majd egy négyszögletű tribünt, párhuzamos falipilléreket, ezek alá olyan talapzatot, amely vérpadtőkére emlékeztetett, hosszú, egyenes oszlopokat, négyszögletű sejteket, amelyekben a tömeg szorongott, és amelyeket karzatnak neveztek. A mennyezetet római velárium díszítette, másutt görög drapériákat vontak fel, és itt, a derékszögek és egyenes vonalak közt helyezték el a Konventet: a vihart geometriába szorították. A karzaton a vörös frígiai sapkát szürkére festették. A király pártiak sokat mulattak ezen a megszürkült vörös sipkán, ezen a talmi termen, ezen a papírmasé szentélyen, ezen a papír monumentumon, ezen a sáros és teleköpködött Panthéonon. Mily gyorsan pusztulnia kellett! Az oszlopokat hordódongából eszkábálták, a mennyezet lécből és deszkából épült, a dombormű díszítések agyagból készültek, a párkányzat fenyőből, a szobrok gipszből voltak, a márványt csak odafestették, a közfalak vászonból voltak, és ebben az ideiglenességben Franciaország mégis örökkévalót alkotott.
A Lovarda termének falai, amikor a Konvent itt tartotta néhány ülését, még teli voltak aggatva azokkal a plakátokkal, amelyek Párizs utcáit borították abban az időben, amikor a királyt visszahozták Varennes-ből. Ezeken ilyesmiket lehetett olvasni: "A király visszatért; meg kell botozni azt, aki tapssal fogadja. Föl kell kötni azt, aki bántalmazza." "Nyugalom! Senki se emelje meg a kalapját. Bírái elé megy." "A király célba vette a nemzetet, de fegyvere csütörtököt mondott; most a nemzeten a sor, hogy lőjön." "Törvényt! Törvényt!" A Konvent a Lovarda falai közt ítélte el XVI. Lajost.
A Tuilériákban, ahova a Konvent 1793. május 10-én átköltözött (az épületet Nemzeti Palotának nevezték el), az ülésterem elfoglalta azt az egész épületrészt, amely az Óra pavilont (új nevén Egység pavilont) a Marsan pavilonnal (új nevén a Szabadság pavilonjával) összeköti. A Flore pavilont Egyenlőség pavilonnak hívták. Jean Bullant hatalmas lépcsője vezetett föl az ülésterembe. Az első emelet alatt, amelyet a Konvent foglalt el, a palota egész földszintjét az őrség különféle csapatai szállták meg, telirakták fegyvergúlákkal, tábori ágyakkal. A gyülekezetnek különben díszőrsége is volt, úgy nevezték: "a Konvent gránátosai".
A palotát, ahol az üléseket tartották, háromszínű szalag választotta el a kerttől, amelyben szabadon járt-kelt a nép.
3
Mondjuk el, amit még el kell mondani erről az ülésteremről. Ezen a rettenetes helyen minden érdekes.
A belépő tekintetét először a Szabadság hatalmas méretű szobra vonta magára, amely két széles ablak között állott.
A terem hossza negyvenkét méter volt, szélessége tíz méter, magassága tizenegy méter. Ezek voltak a méretei a király házi színháztermének, amely később a forradalom színtere lett. A pompás, elegáns terem, melyet Vigarani[132] az udvaroncoknak épített, eltűnt a durván összeeszkábált ácsmunka alatt, amelynek kilencvenháromban a nép súlyát kellett elviselnie. Ez az állványozás, amelyre a nyilvános karzatok épültek (ez olyan részlet, amely megérdemli, hogy megemlíttessék), egyetlen oszlopon nyugodott. Ez az oszlop egyetlen darabból állt, és tízméteres ívnyílása volt. Kevés olyan kariatidát faragtak a világon, amely annyit dolgozott volna, mint ez az oszlop, mert ez éveken át állotta a forradalom kemény lökéseit. Elviselte a helyeslést, a lelkesedést, a szidalmakat, a lármát, a tombolást, a düh kavargó káoszát, a lázadást, és meg se moccant. A Konvent után a Vének Tanácsa ülésezett ebben a teremben. Brumaire 18 szolgálaton kívül helyezte az oszlopot.
Percier abban az időben a faoszlopot márványoszlopokkal cserélte föl, ezek azonban nem szolgáltak olyan hűségesen.
Az építészek elképzelései néha különösek; a Rivoli utca építőjének az ideálja egy ágyúgolyó röppálya volt. Karlsruhe építője inkább a legyező formában találta meg alkotó vágyai kifejezését; annak az építésznek, aki a Konvent tervét készítette, óriási méretű szekrényfiók lebegett a szeme előtt, annak mintájára építette a termet, amelyben 1793. május 10-től kezdve a Konvent tartotta üléseit. Hosszú, magas és csupasz terem volt. A téglalap alakú helyiség egyik hosszanti oldalához egy széles félkör csatlakozott; ez volt a képviselők padjainak amfiteátruma, asztalok nélkül; Garant-Coulon,[133] aki sokat írogatott, térdére fektette a papírjait, és úgy jegyzett; a padokkal szemben volt a szónoki emelvény; a szónoki emelvény előtt állt Lepelletier-Saint-Fargeau[134] mellszobra; a szószék mögött volt az elnök karosszéke.
A mellszobor feje kissé magasabbra emelkedett, mint a szónoki emelvény asztala, ezért később elhelyezték onnan.
A képviselők amfiteátruma tizenkilenc, félkörben elhelyezett padsorból állott, amelyek lépcsőzetesen emelkedtek. A terem sarkaiban rövidebb padsorok járultak az amfiteátrumhoz.
A szónoki emelvény alatt, a patkó alakú üres térségben, teremőrök helyezkedtek el.
Az emelvény egyik oldalán, fekete fakeretben, egy kilenc láb magasságú falitáblán, amelyet középen egy jogarszerű választóvonal osztott ketté, az emberi jogok deklarációja volt olvasható. A tribün másik oldalán a fal egy darabon üres volt, távolabb egy hasonló falitáblára a forradalom második esztendejében hozott alkotmány paragrafusai voltak fölírva, szintén két oszlopban, amelyeket egy kard választott ketté. Az emelvény fölött, a szónok feje fölött, három háromszínű zászló lengedezett; egy zsúfolt, mély, kétrészes páholyból nyúltak elő, szinte vízszintesen. A zászlók rúdjai különben egy oltárfélére támaszkodtak, amelyen ez a fölírás volt olvasható: "A törvény." Az oltár mögött, mint egy őrszem, mely a szólásszabadságra vigyáz, egy hatalmas római vesszőnyaláb állott; magas volt, mint egy oszlop. Roppant méretű szobrok támaszkodtak a falhoz, a képviselők padjaival szemben. Az elnök jobbján Lükurgosz, balján Szolón szobra emelkedett. A Hegy-párt felett Platón kapott helyet.
A szobrok sima kockákon nyugodtak, ezek meg egy kiugró párkányzaton voltak elhelyezve, amely végigfutott a terem hosszában, és elválasztotta a hallgatóságot a képviselők gyülekezetétől. A közönség erre a párkányra támaszkodott, és úgy nézett le a terembe.
Az emberi jogok falitáblájának fekete kerete fölért egészen a párkányzatig, megszakította a párkányzat rajzát, megbontotta annak egyenes vonalát, s ez Chabot képviselőt fölháborította.
- Ez csúnya - mondta Vadier-nek.[135]
A szobrok fejét babér- vagy tölgykoszorú koronázta.
A falak mentén egyenes, bő redőjű, a zöld alapszínnél sötétebb zöld koszorúkkal mintázott posztófüggönyök hullottak alá, amelyek a karzat párkányától egész a padlóig beborították a tanácsterem falait. A posztókárpit fölött a fal színe ridegen csupasz fehér volt. Ebbe a falba minden párkányzat vagy virágdísz nélkül két emeletsorban vágódtak be a karzatok. Alul a négyszögletű, felül a kerekded alakú nagy erkélyek, mert még Vitruvius építészeti elvei uralkodtak: a bolthajtásos íveket mindig a gerendás benyílók fölé kellett emelni. Tíz-tíz tribünje volt az ülésteremnek a terem két hosszabbik oldalán, és a két végén két-két hatalmas páholy: összesen huszonnégy. Ezekben tolongott a hallgatók tömege.
Az alsóbb tribünök látogatói elözönlöttek minden talpalatnyi helyet, és a karzat minden öblét megszállottak. A felsőbb karzatokon vasrúd korlát futott körül, úgy könyökmagasságban, avégből, hogy a nézőket a lépcsőkről föláramló tömegek ki ne szoríthassák a karzatról az ülésterembe.
Egyszer mégis megtörtént, hogy egy ember lezuhant a karzatról, és félig-meddig Massieu beauvais-i püspök nyakába esett. Nem ütötte agyon magát, s így szólt: "No lám, mégiscsak lehet valami hasznát venni egy püspöknek."
A Konvent terme általában kétezer személy befogadására volt berendezve, de a felkelés napjaiban háromezer is beszorult.
A Konvent naponta két ülést tartott, egyet délelőtt, egyet az esti órákban.
Az elnök karosszékének kerek volt a háta, és aranyos szögekkel verték ki.
Asztala négy szárnyas szörnyfigurára támaszkodott, amelyek egyetlen lábon ültek. Mintha az Apokalipszisből szalajtották volna ide őket, hogy tanúi legyenek a forradalomnak. Mintha azért fogták volna ki őket Ezékiel szekeréből, hogy Sanson[136] taligáját húzzák.
Az elnök asztalán nagy csengő állott, amely kisebbfajta harangnak is beillett volna, továbbá hatalmas réz tintatartó, és egy nagy, pergamenbe kötött könyv, amely az ülések jegyzőkönyveit tartalmazta.
Néha egy-egy levágott fejből erre az asztalra csurrant a vér, ahogy a pika végén odanyújtották.
A szónoki emelvényre kilenc lépcsőfok vezetett. Ez a lépcső olyan magas, meredek és kényelmetlen volt, hogy Gensonné egyszer megbotlott rajta, amikor az emelvényre igyekezett. - Ez a lépcső olyan, mint amelyik a vérpadra visz! - mondta. - Jól teszed, ha megtanulod rajta a járást - kiáltotta oda Carrier.[137]
Azokon a helyeken, ahol a fal túlságosan üresnek és mezítelennek látszott, például a terem sarkaiban, az építész díszítésül vesszőnyalábokat applikált; a fejszék éle kifelé fordult.
A szónoki emelvénytől jobbra és balra két oszlopon egy-egy tizenkét láb magas kandeláber emelkedett, amelynek csúcsán négy pár lámpás pislákolt. Minden karzaton volt egy-egy ilyen kandeláber. A lámpatartók alapzataira szabályos karikák voltak faragva, ezeket a nép a guillotine nyakláncainak nevezte.
A képviselők padjai majdnem a karzatok párkányáig emelkedtek, a nép és képviselői közvetlenül beszélgethettek egymással.
A tribünök kijárói a folyosók valóságos útvesztőibe torkollottak, amelyekben néha vad lárma uralkodott.
A Konvent túlnőtt a palota keretein, és kiáradt a szomszéd palotákba, a Longueville és a Coigny család házaiba. A Coigny-palota helyiségeibe hordták át augusztus 10-e után a királyi lakosztályok bútorait, ha hitelt lehet adni lord Bradford egy levelének. Két álló hónapig tartott, amíg kiürítették a Tuilériákat.
A különböző bizottságokat az ülésterem közvetlen közelében helyezték el; az Egyenlőség pavilonban volt a Törvényszerkesztő, a Földművelésügyi és Kereskedelemügyi Bizottság tanácskozóterme; a Szabadságról elnevezett pavilonban helyezkedett el a Tengerészeti, a Gyarmatügyi, a Pénzügyi, a Bankjegykibocsátó és a Közjóléti Bizottság, az Egység pavilonban ütött tanyát a Hadügyi Bizottság.
A Nemzetbiztonsági Bizottság egy sötét, éjjel-nappal lámpával megvilágított folyosón keresztül érintkezett a Közjóléti Bizottság tagjaival; ez a bizottság minden rendű és rangú kémek egész sokaságát fogadta. Itt csak halkan beszéltek.
A Konvent korlátját több ízben áthelyezték. Általában az elnök jobbján volt.
A terem végén az a két válaszfal, amely a képviselők padjainak amfiteátrumát jobb és bal oldalon lezárta, maga és a fal között két hosszú, keskeny folyosót hagyott, melyekre két sötét, szögletes ajtó nyílt. Ezeken az ajtókon át jártak ki és be a terembe.
A képviselők azon az ajtón léptek be az ülésterembe, mely a Feuillants kolostor[138] terasza felé nyílott.
Ezt a termet nappal alig világította meg néhány sápadt ablak, alkonyatkor meg rosszul világították meg a fakó fáklyák: mindig valami éjhomály borongott benne. Ez a felemás világítás csak az esti sötétséget növelte. Lámpavilágnál gyászosak voltak az ülések. Az emberek nem láttak a terem egyik sarkából a másikba, a jobb- és baloldal padjaiból bizonytalan körvonalú alakok szidalmazták egymást. Az emberek egymásba ütköztek, és nem ismerték meg egymást. Egy napon Laignelot[139] a szónoki emelvény felé sietve, a lefelé vezető folyosón nekiütközött valakinek. - Bocsánat, Robespierre - mondja neki szabadkozva. - Kinek nézel engem? - válaszol egy rekedt hang. - Bocsásson meg, Marat - mondja Laignelot.
Lenn a földszinten, az elnöki emelvénytől jobbra és balra, két fönntartott tribün volt, mert - furcsa dolog, de így van - a Konventben is voltak kiváltságos hallgatók. Ezeket a tribünöket függönyök ékesítették. A gerendapárkány közepén két aranybojt fogta össze a drapériát. A nép karzata csupasz és dísztelen volt.
Az egész környezet riasztó, vad és szabályos volt. Kifogástalan és zordon. Kissé ilyen volt az egész forradalom. A Konvent terme volt a legjellemzőbb mintaképe annak, amit az építészek azóta így neveznek: "Messidori építészet." Ez tömörséget és könnyedséget jelent. Ennek a kornak az építői az arányosságot tekintették a szépség ideáljának. A reneszánsz XV. Lajos korában mondta ki utolsó szavát, azután következett a visszahatás. A nemes formákat ízetlenséggé, a tisztaságot unalommá változtatták. A szemérmeskedés az építkezésben is érvényesülhet. A XVIII. század forma- és színorgiái után a művészet mintegy koplalókúrára fogta magát, és csak az egyenes vonalakat tűrte. Az efféle haladás hamarosan rútsággá fajul. A csontvázig leegyszerűsített művészet jellemezte ezt a kort.
Az effajta bölcsességnek és mértékletességnek az a hátránya, hogy a stílus ésszerűvé és szegényessé válik.
A politikai indulatoktól eltekintve, ha csupán az építészetet nézzük, a teremből bizonyos borzongó hűvösség áradt. Az ember emlékeiben valahogy fölbukkant a régi színház képe, rózsagirlandos páholyaival, piros és azúrkék mennyezetével, az üvegkristályos, csillogó csillár, a gyémántos, villogó, karos gyertyatartókkal, a galambbegy színű kárpittal, a függönnyel, melyen amorettek és nimfák szállongtak, a dús drapériákkal, az egész festett, aranyos, faragott, gáláns királyi idill, amely betöltötte mosolyával a komor helyiséget, de most körös-körül csupa kemény, szögletes, hideg, metsző élességű vonal látszott, mintha minden acélból volna; mintha Boucher-t[140] lenyakazta volna David.
4
Aki a gyülekezetet látta, már nem gondolt a teremre. Aki ezt a drámát látta, már nem törődött a díszletekkel. Sohase láttunk ennél furább és ennél fenségesebb testületet. Csupa hős, egy gyáva falka. Dúvadak a hegy hátán, csúszómászók a mocsárban. Itt nyüzsögtek, itt tolongtak, hadakoztak, fenyegetőztek, harcoltak és éltek azok a harcosok, akik ma már csak fantomok.
Titánok fölvonulása.
Jobbra volt a Gironde, a gondolkodók légiója; balra a Montagne; a Hegy-párt, harcosok serege. Egyik oldalon Brissot, aki átvette a Bastille kulcsait; Barbaroux, akire a marseille-iek esküdtek; Kervélégan, aki a bresti zászlóaljat vezette, mely a Saint-Marceau külvárosban állomásozott; Gensonné, aki megállapíttatta a képviselők fensőbbségét a tábornokokkal szemben; a végzetes Guadet, akinek a királyné egy éjszaka a Tuilériákban megmutatta az alvó trónörököst; Guadet megcsókolta a gyermek homlokát, és levágatta az apja fejét; Salles, aki leleplezte a Hegy-párt és Ausztria állítólagos bizalmas kapcsolatait; Sillery, a jobboldal sántája, Couthon,[141] a baloldal bénája; Lause-Duperret,[142] akit egy újságíró aljasnak nevezett, mire ő az újságírót meghívta ebédre ezekkel a szavakkal: "Jól tudom, hogy ez a szó: aljas, nem jelent egyebet, mint hogy az illető másképp gondolkodik, mint mi"; Rabaut Saint-Étienne, aki az 1790. esztendőre szerkesztett kalendáriumát így kezdte: "A forradalom befejeződött"; Quinette, XVI. Lajos egyik megbuktatója; Camus, a janzenista, aki a klérus új polgári szervezeti rendjét szerkesztette, hitt Pâris diakónus[143] csodáiban, éjszakánként egy hét láb magas feszület előtt térdelt, amely a hálószobájának falán függött; Fauchet, egy másik pap, aki július 14-én együtt lépett fel Camille Desmoulins-nel;[144] Isnard, aki azt a bűnt követte el, hogy kimondotta: "Párizst földig le fogják rombolni", mégpedig majdnem ugyanazon a napon mondta ki, amikor Brunswick tábornok kijelentette: "Párizst felperzseljük"; Jacob Dupont, aki elsőnek kiáltotta el a Konventben: "Ateista vagyok", s akinek Robespierre ezt válaszolta: "Az ateizmus az arisztokraták mulatsága"; Lanjuinais, a keményfejű, okos és bátor breton; Ducos,[145] Boyer-Fonfrède[146] Euryalusa,[147] Rebecqui,[148] Barbaroux Püladésze, aki lemondott képviselői mandátumáról, mert Robespierre-t még nem fejezték le, Richaud, aki a körzetek állandó jellege ellen lépett fel; Lasource, aki ezt a gyilkos szólamot bocsátotta ki: "Átok a hálás nemzetekre!", és aki önmagával került ellentmondásba, amikor a vérpadra vezették, ezt a kevély üzenetet küldvén a Hegy-pártiaknak: "Azért halunk meg, mert a nép még nem ébredt öntudatra, és meg kell halnotok, mert a nép egyszer föl fog ébredni"; Birotteau, aki kimondatta a Konventtel a mentelmi jog eltörlését, és ezzel öntudatlanul maga is odaállt a nyaktiló kovácsolói közé, és magának is előkészítette a vérpadot; Charles Villette, aki ezzel a kijelentéssel igyekezett megnyugtatni lelkiismeretét: "Nem akarok szavazni a nyaktiló árnyékában"; Louvet, a Faublas[149] szerzője, aki mint könyvárus végezte életét a Palais-Royal árkádjai alatt, és Lodoïska[150] ült a pénztárában; Mercier, a Párizsi életképek szerzője, aki így kiáltott föl: "Január 21-ét[151] minden király megérezte a nyakszirtje körül"; Marec, akinek "a régi korlátozásokat visszakívánó frakció" okozott gondot; Carra, az újságíró, aki a vérpad lépcsőjén így szólt a hóhérhoz: "Sajnálom, hogy meg kell halnom. Szívesen megnéztem volna, mi történik ezután"; Vigée, aki a "Mayenne-et-Loire második zászlóaljának gránátosa" címet viselte, és aki, amikor a karzat hangosan lázongott ellene, így kiáltott föl: "Indítványozom, hogy a karzat első megmukkanására valamennyien hagyjuk el a termet, és kivont karddal vonuljunk Versailles-ba!"; Buzot, akinek éhen kellett halnia; Valazé, aki tulajdon tőre által veszett el; Condorcet, akinek Bourg-la-Reine-ben kellett meghalnia, melyet akkoriban Bourg-Égaliténak neveztek, és akit az árult el, hogy Horatiusát a zsebében hordozta; Pétion, akinek az volt a sorsa, hogy 1792-ben a nép imádja és 1794-ben a farkasok falják föl; és még húsz más: Pontécoulant[152] Marboz, Lidon, Saint-Martin,[153] Dussaulx, Juvenalis fordítója, aki végigküzdötte a hannoveri hadjáratot; Boileau,[154] Bertrand, Lesterp-Beauvais, Lesage,[155] Gomaire, Gardien, Mainvieille, Duplantier, Lacaze,[156] Antiboul,[157] élükön egy Barnave-val,[158] akit Vergniaud-nak neveztek.
A másik oldalon: Antoine-Louis-Léon Florelle de Saint-Just sápadt, szép, szabályos arca, alacsony homloka, titokzatos szeme, mély bánata és huszonhárom éve; Merlin de Thionville,[159] akit a németek Feuer Teufel-nek, "Tüzes ördög"-nek neveztek; Merlin de Douai, a gyanúsakról szóló törvény vétkes szerzője; Soubrany,[160] akit prairial[161] elsején Párizs népe generálisnak akart megtenni, Lebon, a volt pap, aki azzal a kézzel, amellyel valamikor szenteltvizet szórt, most kardot forgatott; Billaud-Varennes,[162] aki előre látta a jövő törvényszékét: nem bírákat, hanem döntőbírákat kívánt; Fabre d'Églantine, akinek volt egy kedves ötlete, a forradalmi kalendárium, ahogy Rouget de Lisle-t is megszállotta egyszer az ihlet, amikor a Marseillaise-t költötte, de ezek a nagy gondolatok nem ismétlődtek meg náluk; Manuel, a Kommün ügyésze, aki ezt mondta: "Ha egy király meghal, az nemcsak annyit jelent, hogy egy emberrel kevesebb"; Goujon, aki bevonult Tripstadtba, Neustadtba és Speierbe, és látta a porosz hadsereg futását; Lacroix, az ügyvéd, aki tábornok lett, és hat nappal augusztus 10-e előtt avatták Szent Lajos-lovaggá; Fréron-Therszitész,[163] Fréron-Zoilosz[164] fia; Ruhl, a páncélszekrény könyörtelen kutatója, akit sorsa, a Köztársaság, öngyilkosságra szánt, mert megölte magát azon a napon, amikor meghalt a Köztársaság; Fouché, ez a démoni lélek, aki egy hulla ábrázatát viselte; Camboulas, a Père Duchêne barátja, aki így szólt Guillotinhez: "Te a Feuillants klub embere vagy, de a lányod jakobinus"; Jagot, aki a foglyok mezítelenségéről panaszkodóknak ezt felelte: "A börtön, az a rabok kőből való ruházata"; Javogues, a Saint-Denis-i királysírok könyörtelen nyitogatója; Osselin, aki üldözte az ellenforradalmárokat, de a lakásán rejtegetett egy üldözött nőt, Charry asszonyt; Bentabolle, aki amikor elnökölt az üléseken, jelt adott a karzatnak, hogy mikor kell tapsolni vagy tiltakozni; Róbert, az újságíró, Kéralio kisasszony férje, aki ezt írta a naplóba: "Se Robespierre, se Marat nem jár hozzánk, Robespierre majd eljön, ha akar, Marat soha"; Garant-Coulon, aki büszkén indítványozta, amikor Spanyolország be akart avatkozni XVI. Lajos pörébe, hogy a gyűlés meg se hallgassa egy király levelét egy másik pörbe fogott király ügyében; Grégoire,[165] aki az őskeresztény egyház méltó püspöke lehetett volna a forradalom kezdetén, de a császárság alatt eladta a köztársasági Grégoire-t, amikor Grégoire gróf lett belőle; Amar, aki ezt mondta: "Az egész világ elítéli XVI. Lajost. Hová lehet ez ellen fellebbezni? A csillagokhoz!"; Rouyer, aki január 21-én ellenezte, hogy üdvlövést adassanak az Új-híd ágyújából, mondván: "Ha egy király feje lehull, annak nem kell nagyobb zajt ütni, mint ha egy más ember feje hull a kosárba"; Chénier, André Chénier bátyja; Vadier, egy azok közül, akik pisztolyt fogtak a karzatra; Tanis,[166] aki egyszer ezt mondta Momorónak: "Azt akarom, hogy Marat és Robespierre összecsókolózzon az asztalomnál." "Hol is lakol te?" "Charentonban."[167] "Nem csodálom" - mondta Momoro; Legendre, aki a francia forradalom mészárosa volt, ahogy Pride az angol forradalom mészárosa volt. "Jöjj csak ide, hadd taglózzalak le!" - kiáltotta egyszer Lanjuinais felé. Lanjuinais így felelt: "Előbb mondasd ki a Konventtel, hogy taglózni való barom vagyok"; Collot d'Herbois, ez a sötét komédiás, aki arcán az antik világ kétszájú maszkját viselte, amely egyszerre tudott igent és nemet mondani, egyik szájával helyeselte azt, amit a másikkal elítélt, ostorozta Carrier nantes-i tevékenységét, és istenítette Chalier[168] lyoni munkáját, Robespierre-t a vesztőhelyre küldte, Marat-t meg a Panthéonba; Génissieux, aki halálbüntetést kért bárki ellen, akinél "XVI. Lajos mártíromságának emlékérmé"-t találják; Léonard Bourdon,[169] a tanító, aki felajánlotta házát a Jura hegység aggastyánjának; Topsent, a tengerész; Goupilleau, az ügyvéd; Laurent-Lecointre, a kereskedő; Duhem, az orvos; Sergent, a szobrász; David, a festő; Joseph Égalité herceg és még mások; Lecointe-Puiraveau, aki azt kívánta, hogy Marat-t törvényesen nyilvánítsák őrültnek; Róbert Lindet, annak a polipnak különös megteremtője, amelynek a Nemzetbiztonsági Bizottság volt a feje, és amely huszonegyezer karral, a forradalmi bizottságokkal fonta át Franciaországot; Leboeuf, akiről Girey-Dupré az Álhazafiak karácsonyá-ban ezt a verset írta:
Leboeuf rábőgött Legendre-ra
Thomas Payne,[170] a jámbor amerikai; Anacharsis Cloots, aki német volt, báró, milliomos, ateista, hébertista és különben szelíd lélek; a becsületes Lebas, a Duplay család barátja; Rovère, azok közül a ritka emberek közül való, akik csupán a gonoszság kedvéért voltak gonoszak, mert az öncélúság sokkal valóságosabb, mintsem gondolná az ember; Charlier, aki azt kívánta, hogy az arisztokratákat magázással különböztessék meg; Tallien, elégikus lélek és egyben könyörtelen, aki szerelemből csinálta thermidor 9-ét; Cambacères, az ügyész, aki később hercegi címet kapott; Carrier, az ügyész, aki tigrissé vált; Laplanche,[171] aki egy napon fölkiáltott: "Azt kívánom, hogy a riasztó ágyúnak adják az elsőbbséget"; Thuriot, aki azt indítványozta, hogy a forradalmi törvényszékeken az esküdtbírák hangosan adják le szavazatukat; Bourdon de l'Oise, aki párbajra hívta Chambont, följelentette Payne-t, és akit Hébert juttatott törvényszék elé; Fayot, aki azt indítványozta, hogy "gyújtogató csapatokat" küldjenek Vendée-ba; Tavaux, aki április 13-án kevés híján kibékítette a Gironde-ot a Hegy-párttal; Vernier, aki azt kívánta, hogy a Gironde és a Hegy-párt főemberei menjenek el a harctérre, mint egyszerű katonák; Rewbell, aki bezárkózott Mainzban; Bourbotte, aki alól Saumur bevételénél kilőtték a lovat; Guimbertau, aki a cherbourg-i partvidék hadseregét vezényelte; Jard-Panvilliers, aki a La Rochelle-i partvidéki hadsereget vezette; Lecarpentier, aki a Cancale vidéki hajóhadat vezette; Roberjot, akit Rastadtban orvul megöltek; Prieur de la Marne, aki ha táborba szállott, lovaskapitányi vállrojtját viselte; Levasseur de la Sarthe, aki egyetlen szavával rávette Serrent Saint-Amand-i zászlóaljparancsnokot, hogy a halálba rohanjon; Reverchon, Maure, Bernard de Saintes, Charles Richard, Lequinio és e csoport élén egy Mirabeau, akit Dantonnak neveztek.
A két táboron kívül, mindkettőt sakkban tartva, egy ember állott: Robespierre.
5
Alant az irtózat görnyedt, mely eredhet nemes érzésekből, továbbá a gyávaság, amely aljasságból ered. A szenvedély, a hősiesség, az önfeláldozás, az elkeseredés tábora alatt a névtelenek szürke sokadalma nyüzsgött.
A Konvent alja az a csoport volt, melyet Plaine-nek (Lapálynak) neveztek. Itt gyülekeztek azok az emberek, akik jobbra-balra ingadoztak, a bizonytalankodók, a tétovázók, a hátrálok, a halogatók, a firtatók, akik mind tartottak valakitől. A Hegy-párt a kiválasztottak csapata volt, a Gironde az elit, a Lapály a tömeg. A Lapály Sieyèsben összegeződött és összpontosult.
Sieyès: tartalmas ember, aki üres lett. Megállt a harmadik rendnél, a népig nem tudott emelkedni. Vannak olyan szellemiségek, akik mindig megállnak félúton. Sieyès tigrisnek nevezte Robespierre-t, aki őt vakondnak nevezte. Sieyèst a filozófia nem a bölcsességhez, hanem az óvatossághoz vezette. Ő a forradalomnak nem szolgája, hanem udvaronca volt. Egyszer lapátot fogott, és elment a néppel dolgozni a Mars-mezőre, és ugyanazt a targoncát tolta, amit Alexandre de Beauharnais.[172] Erélyt tanácsolt másoknak, de ő maga nem élt vele. Ezt mondta a girondistáknak: "Állítsátok az ágyúkat a magatok oldalára." Vannak gondolkodók, akik harcolni is tudnak, mint például Condorcet, aki Vergniaud oldalára állott, vagy Camille Desmoulins, aki Dantonnak fogta pártját. Vannak gondolkodók, akik csak élni akarnak, ezek Sieyès mellé szegődtek.
A legnemesebb boroknak is van seprőjük. A Lapály alatt ott lappangott még a Marais (a Mocsár). Visszataszító állóvíz, amelyen áttetszett az önzés. Ebben didergett a remegők néma várakozása. Ez volt a legnyomorultabb látványosság. Minden gyalázat, semmi szégyenérzés; a lappangó düh; a szolgai lázadás. Cinikusak és gyávák voltak. A gyávaságnak minden bátorsága megvolt bennük; a Gironde volt a szívük szerint való párt, de a Hegy-párt mellett szavaztak; a döntés gyakran tőlük függött, ők mindig arra az oldalra tódultak, amely felé a siker hajlott. Kiadták XVI. Lajost Vergniaudnak, Vergniaud-t Dantonnak, Dantont Robespierre-nek, Robespierre-t Talliennek. Amíg élt, Marat-t kipellengérezték, amikor meghalt, istenítették. Mindenkit és mindent támogattak, amíg meg nem döntötték. Ösztönszerűen adták meg a végső lökést mindannak, ami ingadozott. Ők elvből mindig az erősek mellé szegődtek, azzal a föltétellel, hogy ők lesznek az erősek béresei; de aki egyszer ingadozni kezdett, azt árulónak tekintették. Ők voltak a tömeg, övék volt az erő, és ők képviselték a félelmet. Innen eredt annyi ocsmányság vakmerősége.
Ebből született május 31-e,[173] germinal 11-e és thermidor 9-e. Tragédiák, amelyeket óriások bogozgattak, és törpék oldottak meg.
6
A szenvedélyektől lángoló emberek álmodozókkal ültek egy sorban. Utópia élt közöttük, minden alakjában; harcias formában azoknál, akik elismerték a vérpad szükségességét; jámbor és ártatlan formában azoknál, akik el akarták törölni a halálbüntetést: kísértet a trónok körül, angyal a nép oldalán. A harcias jellemek mellett olyanok is voltak ott, akik csak kotlottak. Egyesek a háborút, mások a békét forgatták fejükben; az egyik agy, a Carnot-é, tizennégy hadsereget szült, Jean Debry, a másik, a demokratikus világszövetségről ábrándozott. A dühödt ékesszólás, üvöltő és zsörtölődő hangok mellett hallgatag és termékeny csönd is volt. Lakanal nem szónokolt, de magában kidolgozta a közoktatás új szervezetét. Lanthenas hallgatott, de megteremtette az elemi népiskolákat; Revellière-Lepeaux szintén hallgatott, és arról álmodozott, hogy a filozófiát a vallás rangjára kell emelni. Mások kisebb, de gyakorlati részletkérdésekkel foglalkoztak. Guyton-Morveaux a kórházak higiéniájának megjavításával; Maire a tényleges szolgáltatások kötelezettségének megszüntetésével; Jean-Bon-Saint-André az adósok börtönének és a testi kényszerítés törvényének hatályon kívül helyezésével; Romme Chappe javaslatával;[174] Duboë a levéltárak rendezésével; Coren-Fustier az anatómiai és természetrajzi laboratóriumok megteremtésével; Guyomard a folyami hajózással és az Escaut folyó zsilipjeivel. A művészetnek is megvoltak a maga fanatikusai és mániákusai. Január 21-én, amikor a király feje lehullott a Forradalom terén, Bezárd, Oise megye képviselője lement megvizsgálni egy Rubens-képet, melyet a Saint-Lazare utca egyik odújában fedeztek fel. Művészek, szónokok, próféták és kolosszusok, mint Danton, naiv gyerekemberek, mint Cloots, gladiátorok és filozófusok, valamennyien egy cél felé törtek: a haladás felé. Semmi se riasztotta meg őket. A Konvent nagysága éppen abban mutatkozott meg, hogy szenvedélyesen kereste, mennyi a valóság abban, amit az emberek lehetetlenségnek neveznek. Az egyik szélsőség képviselője Robespierre, aki szigorúan a jogra tekintett, a másik szélsőséget Condorcet képviselte, aki szigorúan a kötelességre tekintett.
Condorcet az ábrándok és a világosság embere volt. Robespierre a kivitel embere. Néha a kiöregedett társadalmak végső válságában a kivitel kiirtást jelent. A forradalmaknak két oldala van, emelkedője és lejtője. A két hegyoldalon minden éghajlat megtalálható, a jégmező éppúgy, mint a virágoskert. Ezek a zónák megteremtik a maguk embereit, azokat is, akik a napfényben élnek, azokat is, akik a viharban.
7
Mutogatták a bal oldali folyosónak azt a szögletét, ahol Robespierre ezt súgta Garat-nak, Clavière barátjának fülébe: "Clavière mindenütt lázadást szított, ahol levegőt szívott." Ugyanebben a szögletben - amely alkalmas volt titkos beszélgetések folytatására és félhalk dühkitörésekre - szidta össze Romme-ot Fabre d'Églantine. Szemére vetette, hogy elcsúfította a kalendáriumát, mert a "Fervidor"-t "Thermidor"-ra változtatta. Mutogatták azt a beszögellést is, ahol Haute-Garonne megye hét képviselője szorongott, akiket elsőnek szólítottak fel arra, hogy ítéletet mondjanak XVI. Lajos felett, s akik egymás után így nyilatkoztak: Mailhe: "Halál!" - Delmas: "Halál!" - Projean: "Halál!" - Calès: "Halál!" - Ayral: "Halál!" - Julien: "Halál!" - Desacy: "Halál!". A történelmet ez az örökös visszhang tölti meg, és amióta csak emberek igazságot szolgáltatnak, ez mindig a sírgödör sóhaját visszhangozza a törvényszékek falain. Ujjal mutogattak mindazokra a férfiakra, akiktől az arcok sokadalmas összevisszaságában a tragikus szavazás lármája felhangzott. Paganelt, aki azt mondta: "Halál! Egy király csak halálában lehet jó valamire"; Millaud-t, aki így szólt: "Ha a halálbüntetés nem léteznék, most kellene feltalálni"; az öreg Raffron du Trouillet-t, aki azt kívánta: "Végezzék ki minél előbb!"; Goupilleau-t, aki ezt kiabálta: "Azonnal vérpadra vele! A lassúság súlyosbítja a halált"; Sieyès gyászos tömörséggel csak ennyit mondott: "Halál!" Thuriot visszautasította Buzot indítványát, hogy a néphez fellebbezzenek: "Hogyan? Az alsó törvényszékek mindegyikéhez akarja vinni az ügyet! Negyvennégyezer bíróság elé! Micsoda vég nélküli procedúra! XVI. Lajos feje kényelmesen megőszülhetne addig, amíg levágják!"; Augustin-Bon Robespierre így kiáltott fel bátyja szavazata után: "Nem ismerem el azt emberségességnek, ami legyilkolja a népeket és megkegyelmez a kényúrnak. Halált reá! Haladékot adni néki? Ez annyit jelent, hogy fellebbezünk, de nem a néphez, hanem a többi elnyomóhoz"; Foussedoire, aki Bernardin de Saint-Pierre-t[175] helyettesítette, ezt mondta: "Irtózom attól, hogy embervért ontsak, de egy király vére, az nem ember vére. Halált reá"; Jean-Bon-Saint-André azt mondta: "Nincs szabad nép halott tirannus nélkül!"; Lavicomterie ezt jelentette ki: "Amíg a zsarnok lélegzik, a nép fuldoklik. Halált reá"; Châteauneuf-Randon ezt kiáltotta oda: "Halál utolsó Lajos fejére!"; Guyardin ezt kívánta: "Végezzék ki a Ledöntött Korlátokat!" A Ledöntött Korlátok a trón korlátait jelentették; Tellier ezt mondta: "Kovácsoljanak ellenségeink ellen olyan kaliberű ágyút, mint XVI. Lajos feje!" Aztán az engedékenyek: Gentil ezt mondta: "Én a bebörtönzésére szavazok. Ha I. Károlyt csinálunk belőle, akkor Cromwellt is teremtettünk"; Bancal így szólt: "Száműzetést javaslok. Látni akarom a világ első királyát, aki valami mesterségre kényszerül, hogy megélhessen"; Albouys ezt kívánta: "Száműzzék! Kísértsen ez az élő kísértet a többi trón körül!"; Zangiacomi azt mondta: "Börtönözzék be. Ijesztő példaként őrizzük az élő Capet-t"; Challion ezt mondta: "Hagyjuk életben. Ha holt embert csinálunk belőle, Róma szentet csinál belőle." Míg ezek az ítéletek elhangzottak a szigorú ajkakról, és egymás után enyésztek el a történelemben, fönn a karzaton kivágott ruhás és cicomás asszonyok számlálták a szavazatokat. Kezükben lista volt, és minden szavazat alá gombostűt szúrtak.
Ahová egyszer a tragédia betette a lábát, ott a borzalom és a szánalom tanyázik.
Ettől fogva uralkodásának bármely szakában nézzük is a Konventet, mindig az utolsó Capet elítélőjét látjuk benne; mintha január 21. legendája belevegyülne minden tettébe; ez a félelmetes gyülekezet telve volt azzal a végzetes fuvallattal, amely ráfújt és eloltotta a monarchia tizennyolc évszázada égő öreg fáklyáját; minden király pörét ez egyetlen király pörében döntötték el; ez volt annak a nagy háborúnak a kiindulópontja, amelyet a Konvent a múltnak üzent; akármivel foglalkozott is a Konvent ülése, aki azt végignézte, XVI. Lajos vérpadjának árnyékát látta rajta; a nézők Kersaint és Roland lemondását mesélték, és Deux-Sèvres képviselőjének, Duchâtelnek esetét, aki nagybetegen, hordágyon vitette magát a Konventbe, és haldokolva a király életére szavazott, amin nagyot kacagott Marat; a szemek egyre azt a képviselőt keresték, akit ma már elfelejtett a történelem, és aki a harminchét órás ülésezés alatt a fáradtságtól kimerülve elaludt padjában, és akit a teremőr ébresztett fel, mikor rákerült a szavazás sora, és aki félig kinyitva szemét csak ennyit mondott: "Halál reá!", és rögtön újra elaludt.
Amikor XVI. Lajost halálra ítélték, Robespierre-nek még tizennyolc hónapja volt hátra életéből, Dantonnak tizenöt hónapja, Vergniaud-nak kilenc hónapja, Marat-nak öt hónapja és három hete, Lepelletier Saint-Fargeau-nak egy napja. Rövid és szörnyű fuvallatai az emberi léleknek!
8
A nép nyitott ablakból, a nyilvános karzatról nézte a Konvent munkáját. Ha az ablak nem volt elég nagy, kitárta az ajtót, és az utca betódult a gyűlésbe. A tömeg beözönlése ebbe a szenátusba a történelem egyik legmegkapóbb jelensége. Ezek a betörések rendszerint barátságosak voltak. Az utca barátkozott a tribuni székkel. De micsoda félelmetes barátság az ilyen népé, mely egy napon, három óra alatt elvette az Invalidus-palota ágyúit és negyvenezer puskáját. Állandóan fölvonulások szakították félbe az ülésezést; ezek küldöttségek voltak, amelyeket a szónoki emelvény korlátjánál fogadtak; kérelmeztek, tiszteletüket jöttek kifejezni, vagy ajándékot hoztak. A Saint-Antoine külváros díszpikáját hozták az asszonyok a vállukon. Tőkepénzesek húszezer pár cipőt ajánlottak föl a mezítlábas katonaságnak. A Moniteur ezt írta: "Arnoux polgártárs, Aubignan lelkésze, a Drôme zászlóalj parancsnoka, arra kérte a gyülekezetet, hogy a határra vonulhasson, és tartsák fenn számára a plébániáját." Delegátusok érkeztek a választókerületekből, targoncákon tálakat, kehelytányérokat, kelyheket, szentségtartókat, aranyhalmokat, ezüst és zománcozott aranytárgyakat hozva, amit ez a rongyos sokaság a hazának kínált, és cserébe arra kérte a Konventet, hogy eltáncolhassa előtte a Carmagnole-t. Chenard, Narbonne és Vallière azért jött, hogy a Hegy-pártot köszöntő nótáit elénekelje. A Mont-Blanc körzet Lepelletier szobrát hozta magával, és egy asszony az elnök fejére vörös sipkát tett, aki ezért megcsókolta. A Mail körzet polgártársnői virágot szórtak a "törvényhozókra", a "haza iskolásai" zenekarral jöttek megköszönni a Konventnek, hogy "a kor felvirágoztatásán dolgozik"; a Gardes-Françaises körzet asszonyai rózsát hoztak, a Champs-Élysées körzet asszonyai tölgyfa koszorút; a Temple körzet hölgyei azért járultak a korlát elé, hogy megfogadják, "csak valódi republikánushoz mennek férjhez", a Molière körzet egy Franklin fejével díszített érmet hozott, amelyet aztán határozatilag a Szabadság szobrának koszorújára akasztottak; az elhagyott gyermekek, akiket a Köztársaság gyermekeinek nyilvánítottak, nemzeti egyenruhájukban vonultak föl; Quatrevingt-douze körzet fiatal lányai hosszú fehér ruhában sorakoztak föl, és a következő napon a Moniteur ezt írta róluk: "Az elnök virágcsokrot kap egy szépséges hajadon kezéből." A Konvent szónokai üdvözölték a tömegeket; olykor hízelegtek is nekik, azt mondták a sokaságnak: "Te csalhatatlan vagy, te hibátlan vagy, fenséges vagy!" A népben gyermekes vonás is van, szereti az édességet. Olykor lázadozva tört a gyülekezetre, dühösen vonult fel, de megnyugodva távozott, mint a Rhône folyó, amely csupa iszap, amikor a Genfi-tóba ömlik, és azúrkék, amikor elhagyja.
De nem mindig volt ilyen békés, azért Henriot a Tuilériák kapuja elé hozatta a rostokat, amelyeken az ágyúgolyót tüzesítették.
9
Amikor ez a gyülekezet a forradalom tüzet árasztotta, a művelődést is gyarapította. Kemence volt, de hámor is. Ebben a kemencében, ahol a terror forrott, a haladás is erjedt. A homály eme zűrzavarából és a felhők sötét gomolygásából hatalmas fénysugarak vetődtek ki, párhuzamosan az örökkévalóság törvényeivel. A láthatáron mindörökre fennmaradtak, és a népek egén mindig láthatók lesznek az igazságosság, a türelem, a jóság, a belátás, az igazság, a szeretet sugarai. A Konvent törvénybe iktatta ezt az alapigazságot: "A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik"; az emberi összetartozás eszméjét tömörebben nem is lehet meghatározni. A Konvent szentté avatta a szegénységet, szentnek nyilvánította a nyomorékságot, amikor a vakokat és süketnémákat az állam gyámoltjaivá tette, szentté avatta az anyaságot, mert fölemelte és megvigasztalta a leányanyát; szentté avatta a gyermeket, mikor a hazával örökbe fogadtatta az árvákat; szentté avatta az ártatlanságot, amikor kárpótlást adott a fölmentett vádlottnak. Megbélyegezte a négerek adásvételét, eltörölte a rabszolgaságot. Kikiáltotta a honpolgári összefogást. Elrendelte az ingyenes oktatást. Megszervezte az állami nevelést; tanárképző főiskolát adott Párizsnak, központi iskolát minden megyeszékhelynek, és elemi iskolát minden községnek. Zeneakadémiát és múzeumokat teremtett. Egyenlő törvényt adott az egész országnak, egyenlő súly- és hosszmértéket, amelynek alapjául bevezette a tízes rendszert; új alapra helyezte Franciaország pénzügyi politikáját, és a királyság hosszan tartó államcsődje nyomában életre hívta a közhitelt. Bevezette a távírót, az aggoknak jól ellátott menházat adott, a betegeknek tiszta kórházat, az oktatásnak mérnöki főiskolát, a tudománynak a csillagászati és matematikai ismeretek intézetét, az emberi szellemnek a tudományos akadémiát. Amikor francia volt, nemzetközi is tudott lenni. A Konvent tizenegyezer-kétszáztíz rendeletének egyharmada politikai célt szolgált, kétharmada emberi érdekeket. Az egyetemes erkölcsöt az emberi társadalom alapjának nyilvánította, az egyetemes lelkiismeretet pedig a törvény alapjának. Mindezt: a szolgaság eltörlését, a testvériség kinyilatkoztatását, az ember védelmét, az emberi lelkiismeret helyes meghatározását, a munka törvényének a munka jogára való átváltoztatását, s így a teher támasszá változtatását, a nemzeti vagyon megszilárdulását, a gyermekek tanítását és támogatását, a tudományok és a műveltség terjesztését, mindezt, ami fényeket gyújtott minden csúcson, és minden nyomorúságnak segítséget nyújtott, minden elvet törvénybe iktatott, a Konvent úgy végezte el, hogy belsejét, mint egy hidra, a vendée-i pártütés szaggatta, és a vállát, mint megannyi tigris, a királyok hadai marcangolták.
10
Lenyűgöző hely! Mindenféle emberi, embertelen, emberfeletti típus gyűlt itt egybe. Gigászi ellentétek halmaza. Guillotin kerülte Davidot, Bazire[176] acsarkodott Chabot ellen, Guadet[177] csúfolta Saint-Just-öt, Vergniaud megvetette Dantont, Louvet támadta Robespierre-t, Buzot leleplezte Égalitét, Chambon megbélyegezte Pache-t, és mindnyájan gyűlölték Marat-t. Még néhány nevet kellene följegyeznünk! Armonville, akit Vörös Sipkának neveztek el, mert csakis frígiai sipkában ülésezett; Robespierre barátja volt, és azt kívánta, hogy az egyensúly kedvéért "XVI. Lajos után végezzék ki Robespierre-t"; Massieu, kollégája és szakasztott hasonmása a jó Lamourette[178] érseknek, akit sorsa arra kárhoztatott, hogy nevét egy csók örökítse meg; Lehardy du Morbihan, aki megbélyegezte a bretagne-i papokat; Barère,[179] a többség embere, aki akkor elnökölt, amikor XVI. Lajos megjelent a Konvent színe előtt, és aki az volt Pamélának, ami Louvet volt Lodoiskának; Daunou, az oratoriánus pap, aki azt hangoztatta: "Próbáljunk időt nyerni!"; Dobuis-Crancé, akinek Marat súgta fülébe titkait; Châteauneuf[180] márki, Laclos, Hérualt de Séchelles, aki visszahúzódott Henriot[181] elől, ezt kiabálva: "Tüzérek, az ágyúkhoz!"; Julien, aki a Hegy-pártot a thermopülai szoroshoz hasonlította; Gamon, aki azt kívánta, hogy külön karzatot állítsanak fel az asszonyok számára; Laloy, aki az egyik ülésen hódolatát fejezte ki Gobel püspöknek, mert az a Konvent előtt letette mitráját, és fejére vörös sapkát tett; Lecomte, aki ezt kiáltotta erre: "Ez jár annak, aki kiugrik a reverendából!" Ott volt Féraud is, akinek levágott fejét egykoron Boissy d'Anglas fogja üdvözölni, nyitva hagyta a történelem előtt azt a kérdést: a fejet, vagyis az áldozatot, vagy pedig a pikát, vagyis a gyilkosokat üdvözölte-e Boissy d'Anglas? Ott volt a két Duprat testvér is, az egyik Hegy-párti, a másik girondista, akik úgy gyűlölték egymást, mint a két Chénier testvér.
Erről a szószékről néha szédületes szavak hangzottak el, amelyek a szónok tudtán kívül magukban hordták a forradalom végzetes hangsúlyát, és amelyek következményeként mintha hirtelen megbokrosodtak volna a dolgok, türelmetlen szenvedélyességbe csaptak át, mintha nem tetszett volna nekik a szónokok beszéde; úgy tetszik, a tényeket a szavak bőszítik; nagy katasztrófák következnek, mintha az emberi szó dühítené fel őket. Néha elég egy hang, hogy a hegyekben a lavina meginduljon. Egy szóval több, és bekövetkezhet a földindulás. Ha senki se szólt volna, mi sem történik. Szinte azt lehet mondani, hogy az események ingerlékeny természetűek.
Így, véletlenül, egy rosszul értett szónokias fordulat miatt hullott le Élisabeth asszony[182] feje.
A Konventben a szó féktelenségének polgárjoga volt.
A viták hevében úgy röpködtek, és úgy kergették egymást a fenyegetések, mint tűzvész idején a szikrák. - Pétion: "Robespierre, térjen a tárgyra!" - Robespierre: "Ön a tárgy, Pétion. Mindjárt rátérek, és meglátja." - Egy hang: "Halál Marat-ra!" - Marat: "Azon a napon, amikor Marat meghal, már Párizs se lesz többé, és azon a napon, amelyen Párizs elvész, elvész a Köztársaság is!" - Billaud-Varennes fölkel, és ezt mondja: "Azt akarjuk..." - Barère közbeszól: "Úgy beszélsz, mint egy király." Egy másik napon ezt mondja Philipeaux: "A Konvent egy tagja kardot rántott ellenem." - Audoin: "Elnök, utasítsa rendre a gyilkost!" Az elnök: "Várjon." - Panis: "Elnök, én magát rendreutasítom." Harsányan nevetni is tudtak. - Lecointre: "A Chant-de Bout-i lelkész arról panaszkodik, hogy püspöke, Fauchet, megtiltotta neki, hogy megházasodjon." Egy hang: "Nem értem, hogy Fauchet, akinek szeretői vannak, miért tiltja másnak, hogy felesége legyen." - Egy másik hang: "Pap, házasodjál!" A karzatok beleszóltak a vitába. Tegezték a gyülekezetet. Egy nap Ruamps képviselő lép az emelvényre. A farának az egyik fele nagyobb volt, mint a másik. Valaki a hallgatóságból ezt kiáltotta feléje: "Fordítsd inkább jobb felé, olyan David föstötte »képed« van." Ilyeneket engedhetett meg magának a nép a Konventtel szemben. Egyszer azonban, 1793. április 11-én, olyan nagy volt a tumultus, hogy az elnök elvitetett valakit, mert mindig félbeszakította a szónokot.
Egy napon - az öreg Buonarotti[183] tanúskodik erről az ülésről - Robespierre kér szót, és két óra hosszat beszél, közben folyton Dantont nézi, néha szemtől szemben, ami elég veszedelmes dolog, máskor meg csak úgy oldalról, ami még annál rosszabb. Közvetlen közelről sújt le rá. Aztán a baljós szavak fölháborodott kitörésében így fejezi be: "Ismerjük a bajkeverőket, ismerjük a megvesztegetőket és a megvesztegetetteket, ismerjük az árulókat; itt ülnek ebben a gyülekezetben. Hallják jól, amit mondunk, látjuk, és nem tévesztjük szem elől őket. Ők meg nézzenek a fejük fölé, mert felettük lebeg a törvény kardja. Szálljanak magukba, akkor majd meglátják aljasságukat. Vigyázzanak magukra." Mikor Robespierre befejezte, Danton maga fölé nézett, félig lehunyt szemmel, fél karját padjának támláján hátralógatva, egészen hátravetette magát, és ezt dudorászta:
Cadet Roussel[184] bölcsessége olyan, mint a hurka,
Nem túl hosszú, hanem inkább girbegörbe, kurta...
A szidalmak nem maradtak válasz nélkül. - "Összeesküvő!" "Gyilkos!" - "Aljas!" - "Pártütő!" - "Megalkuvó!" Brutus szobra előtt vádolták egymást. Szemrehányások, szidalmak, kihívások. Dühös pillantások mind az egyik, mind a másik oldalról. Fenyegető öklök, felrémlő pisztolyok, elővillanó tőrök. A tribün hatalmas lángolása. Voltak olyanok, akik úgy beszéltek, mintha a nyaktilóhoz támaszkodnának. A fejek rémülten és ijesztően hullámoztak. Hegy-pártiak, girondisták, feuillantisták, mérsékeltek, terroristák, jakobinusok, "cordelier-k"; tizennyolc királyölő pap. Mind e sok ember: szétoszló füstgomoly.
11
Vihartépte lelkek voltak ezek.
De ez a vihar csodák vihara volt.
A Konvent tagja az óceán egy hulláma volt. Legalábbis a legnagyobbak minden bizonnyal. A lendítőerő fölülről jött. A Konventben egységes akarat volt: mindenkié és senkié. Ez az akarat egy eszme volt, fékezhetetlen és mértéktelen eszme, mely a magas égből suhant a homályba. Ezt az eszmét úgy hívják: forradalom. Mikor ez az eszme végigszáguldott, egyeseket ledöntött, másokat fölemelt; az egyiket elvitte, mint a tajtékot, a másikat összetörte a zátonyokon. Ez az eszme tudta, hogy merre tart, és örvényt sodort maga előtt. Az embereknek tulajdonítani a forradalmat, ez annyi, mint a hullámoknak tulajdonítani a dagályt.
A forradalom az Ismeretlen műve. Nevezzük jó vagy rossz műnek, aszerint, hogy a jövőt vagy a múltat tartjuk szemünk előtt, de hagyjuk meg a forradalmat alkotójának. Úgy tűnik, mintha a nagy események és nagy egyéniségek közös műve lenne, de a valóságban csupán az események következménye. Az események pazarolnak, és az emberek fizetnek. Az események diktálnak, az emberek pedig aláírják a nevüket. Július tizennegyedikét Camille Desmoulins írta alá, augusztus tizedikét Danton írta alá, szeptember másodikát Marat írta alá, szeptember huszonegyedikét Grégoire írta alá, január huszonegyedikét Robespierre írta alá; de Desmoulins, Danton, Marat, Grégoire és Robespierre csak írnok volt. E nagy lapok hatalmas és gyászos szerzőjének neve: Isten, álarca: a Sors. Robespierre hitt Istenben. Minden bizonnyal!
A forradalom annak az immanens jelenségnek egyik formája, amely minden oldalról sarkall bennünket, és amit úgy hívunk, hogy Szükségszerűség.
A jótettek és a szenvedések e titokzatos szövevényével szemben ott állt a történelem nagy Miértje.
Azért, mert... - ezt a feleletet adja az, aki semmit se tud, és így felel az is, aki mindent tud.
E roppant égiháborúk láttán, melyek időről időre elpusztítják és új életre keltik a művelődést, az ember óvatosan ítéli meg a részleteket. Elítélni vagy dicsérni az embereket eredményeik miatt, ez jóformán annyi, mintha valaki a számokat magasztalná vagy hibáztatná az összegezés eredménye miatt. Aminek meg kell történnie, megtörténik, aminek el kell viharzania fölöttünk, az elviharzik. A végtelenség nyugalma meg se rezzen az ilyen északi szelektől. A forradalmak fölött ott ragyog a jog és igazság, mint vihar fölött a csillagos ég.
12
Ilyen volt ez a mérhetetlen nagy Konvent. Ez volt az emberiség elsáncolt tábora, melyet a sötétség minden oldalról támadott; ostromolt eszmék hadseregének tábortüzei, szellemiségek roppant hadállásai a szakadék szélén. Az emberiség történetében nincs hozzá hasonlítható gyülekezés, mely egyesítette magában a szenátust és a csőcseléket, a konklávét és a piaci csődületet, az areopágot és a népgyűlést, a törvényszéket és a vádlottat.
A Konvent rendszerint arra hajlott, amerre a szél sodorta; de ez a szél a nép szájából jött, és Isten fuvallata volt.
Ma, nyolcvan esztendő múltán, valahányszor egy ember gondolatában megjelenik a Konvent, akár történész, akár filozófus, ez az ember megáll és elgondolkozik. Lehetetlen, hogy föl ne figyeljen az árnyak eme nagy vonulására.
II
Marat a színfalak között
Marat, amint Simonne Évrard-nak mondta, a Páva utcai találkozó másnapján elment a Konventbe.
A Konventnek volt egy Louis de Montaut nevű tagja, egy márki, Marat híve; ő volt az, aki később egy tízes beosztású állóórát adományozott a Konventnek, melyet Marat mellszobra díszített.
Amikor Marat belépett a tanácsterembe, Chabot éppen a következő beszélgetést folytatta Montaut-val.
- Hé, exmárki... - szólt hozzá.
Montaut felnézett:
- Miért szólítasz engem exmárkinak?
- Mert az vagy.
- Én?
- Hiszen márki voltál...
- Soha!
- No!
- Apám katona volt, nagyapám szövőmester.
- Mit nem beszélsz itt, Montaut.
- Nem Montaut a nevem.
- Akkor hát hogy hívnak?
- Maribon a nevem.
- Bánom is én, ez egyre megy - felelte Chabot.
Majd a foga közül ezt vetette oda:
- Versengve dobálják el a rangot!
Marat megállt a bal oldali folyosón, és onnan nézte Montaut-t és Chabot-t.
Valahányszor Marat az ülésterembe lépett, mindig mozgás és zúgás fogadta; de csak a távolabbi padokban. Körülötte mindenki hallgatott. Marat nem is ügyelt erre a lármára. Megvetette a "mocsári brekegést".
A homályban lenn, az alsó padok között, az Oise megyei Coupé[185] Prunelle, Villars, a püspök, aki később a Francia Akadémia tagja lett, Boutroue,[186] Petit,[187] Plaichard, Bonet,[188] Thibaudeau,[189] Valdruche ujjal mutogatták egymásnak:
- Nézd csak, itt van Marat.
- Akkor hát nem igaz, hogy beteg?
- Dehogynem, látod, hogy házikabátban jött ide.
- Házikabátban?
- Az ám, a mindenit!
- Ez aztán mindent megenged magának!
- Így mer a Konvent színe elé állni!
- Miért ne? Ha babérkoszorús fejjel elénk állhatott, miért ne jöhetne most házikabátban?
- Ábrázata fénylik, mint a réz, a foga is penészeszöld, mint a réz rozsdája.
- Ez a házikabát egész újnak látszik.
- Miből lehet?
- Ripszből.
- Csíkos ripszből.
- Nézzétek csak meg a hajtókáját.
- Az meg bőrből van.
- Tigrisbőrből.
- Nem, hermelinből.
- De az hamis.
- És harisnya van a lábán.
- Furcsa.
- És csatos cipő.
- Ezüstcsattal.
- Camboulas[190] facipői ezt sohase fogják megbocsátani neki.
Más padokban úgy tettek, mintha nem is vették volna észre Marat érkezését. Egyéb dolgokról csevegtek. Santhonax Dussaulx-hoz fordult:
- Tudja már, Dussaulx?
- Mit?
- Brienne exgróf esetét.
- Aki a Force börtönében volt Villeroy exherceggel?
- Igen.
- Mind a kettőt jól ismertem. Nos, mi történt velük?
- Ezek úgy be voltak gyulladva, hogy minden börtönőr veres sipkája előtt kétrét görnyedtek, és egyszer visszautasítottak egy piképartit, mert a kártyalapokon királyok és királynők figurája volt.
- No és?
- Tegnap lefejezték őket.
- Mind a kettőt?
- Mind a kettőt.
- És hogyan viselkedtek a börtönben?
- Gyáván.
- No és a vérpadon?
- Bátran.
Dussaulx így kiáltott föl:
- Igen, könnyebb meghalni, mint élni.
Barère egy jelentést olvasott fel: a vendée-i harcokról szólt. Morbihanból kilencszáz ember indult útnak tüzérség kíséretében, hogy megsegítse Nantes helyőrségét. Redont a parasztseregek fenyegetik. Paimboeuf ellen már megindult a támadás. Maindrin körül egy hajóraj cirkál, hogy megakadályozza a partraszállást. Ingrande-tól Maure-ig a Loire egész bal partját a királypártiak ütegei szállták meg. Pornicban háromezer paraszt tanyázik. Ezek azt kiabálták: "Éljenek az angolok!" Barère fölolvasta Santerre levelét a Konventhez, mely így végződött: "Hétezer paraszt támadta meg Vannes városát. A támadókat visszavertük, négy ágyút zsákmányoltunk..."
- Hány foglyot ejtettek? - kiáltott közbe egy hang.
Barère így folytatta: "A levél utóirata: Foglyaink nincsenek, már nem ejtünk foglyokat."[191]
Marat még mindig mozdulatlanul állt, és oda se figyelt a jelentésre. Mintha valami komor gondolat foglalkoztatta volna.
Egy papírlapot tartott a kezében, ezt sodorgatta az ujjaival. Ha valaki kinyitja, a következő sorokat olvashatta volna e papíron (az írás Momoro kezétől származott, és valószínűen válasz volt egy kérdésre):
Tehetetlenek vagyunk a kiküldött megbízottak teljhatalmával szemben. Főleg a Közjóléti Bizottság komisszáriusaival szemben. Génissieux hiába panaszkodott a május hatodikai ülésen, hogy a komisszáriusok nagyobb urak a királynál. Nem használt semmit. Élet és halál urai. Angers-ban Massade, Saint-Amand-ban Trullard, Marcé generális mellett Nyon, a sables-i hadseregnél Parrein, a niort-i hadseregnél Millières, valamennyien mindenhatók. A Jakobinus klub odáig ment, hogy Parreint dandártábornoknak nevezte ki. A körülmények minden hibát mentenek. A Közjóléti Bizottság megbízottja sakkban tart egy vezénylő tábornokot.
Marat összegyűrte a papirost, zsebre tette, és lassan elindult Montaut és Chabot felé, akik tovább beszélgettek, nem vették észre Marat megjelenését.
Chabot ezt mondta:
- Maribon vagy Montaut, bánom is én, hogy hívnak, ide hallgass: én most jövök a Közjóléti Bizottság üléséről.
- No és mit csinálnak ott?
- Egy papra bíznak egy nemesurat.
- Ugyan.
- Olyan nemest, mint te...
- Én nem vagyok nemes - mondta Montaut.
- Egy papra...
- Mint te.
- Én nem vagyok pap - mondta Chabot.
Erre mind a ketten elnevették magukat.
- No, most meséld el, mi történt - szólt Montaut.
- A következő. Egy Cimourdain nevű papot küldtek ki teljhatalommal egy Gauvain nevű vicomte mellé; ez a vicomte a parancsnoka a partvidéki expedíciós hadseregnek. Arról van szó, meg kell akadályozni a nemesurat abban, hogy összejátsszon az ellenséggel, és a papot abban, hogy eláruljon bennünket.
- Ez roppant egyszerű - felelte Montaut. - Csak bele kell keverni a halált a históriába.
- Ezért jövök - szólalt meg Marat.
Erre mindketten fölkapták a fejüket.
- Jó napot, Marat - mondta Chabot. - Ritka vendég vagy a mi üléseinken.
- Orvosom fürdőket rendelt - felelte Marat.
- Jó lesz vigyázni azzal a fürdővel - mondta Chabot. - Seneca is a fürdőben lelte halálát.
Marat elmosolyodott.
- Elfelejted, Chabot, hogy köztünk nincs Néró.
- Itt vagy te! - vágta oda egy érdes hang.
Danton volt, aki padja felé igyekezett, és mellettük ment el.
Marat meg se fordult erre a megjegyzésre.
Közelebb lépett Montaut-hoz és Chabot-hoz.
- Ide hallgassatok. Komoly dolgot akarok megbeszélni veletek. Hármunk közül valakinek egy törvényjavaslatot kell előterjesztenie a mai ülésen.
- Én nem tehetem - felelte Montaut -, engem meg se hallgatnak, mert én márki vagyok.
- Engem se hallgatnak meg - mondta Chabot -, mert én kapucinus barát vagyok.
- Engem pedig - mondta Marat - nem hallgatnak meg, mert én Marat vagyok.
Erre egy pillanatnyi csend támadt köztük.
Ha Marat elgondolkozott valamin, akkor nem volt tanácsos kérdésekkel zavarni. De Montaut most megkockáztatta a kérdést:
- Mondd csak, Marat, miféle törvényjavaslatot akarsz előterjeszteni?
- Egy olyan rendeletet, amely halállal büntet minden katonai parancsnokot, aki szabadon enged egy fogoly lázadót.
Chabot most közbelépett.
- Ezt a törvényt már megcsinálták. Április végén szavaztuk meg.
- Akkor hát nem hajtják végre. Minden úgy megy, mintha ez a törvény sohase látott volna napvilágot. Vendée-ban mindenütt vígan szélnek eresztik a foglyokat, és aki menedéket ad a szökevényeknek, büntetlen marad.
- Marat, ez a törvény elévült.
- Chabot, újra érvényt kell neki szerezni.
- Persze.
- Ezért föl kell szólalni a Konventben.
- Marat, a Konvent ez esetben fölösleges. A Közjóléti Bizottság is elintézheti.
- Célunkat úgy is elérhetjük - tette hozzá Montaut -, ha a Közjóléti Bizottság kiragasztatja ezt a rendeletet Vendée minden falujában, és két-három példát szolgáltat.
- Mégpedig a nagyfejűeken - mondta Chabot. - Például a tábornokokon.
Marat ezt dörmögte:
- Igaz, ez is elég.
- Menj magad, Marat - folytatta Chabot -, mondd el ezt a Közjóléti Bizottságnak.
Marat most keményen a szemébe nézett, ez még Chabot-nak se volt kellemes.
- Chabot - mondta -, a Közjóléti Bizottság Robespierre tanyája. Én nem megyek Robespierre-hez.
- Majd én elmegyek - mondta Montaut.
- Jól van - mondta Marat.
Másnap minden irányban szétküldték a Közjóléti Bizottság parancsát, hogy Vendée valamennyi városa és faluja köteles kifüggeszteni és szigorúan végrehajtani azt a rendeletet, mely halállal büntet minden bűnrészességet a fogoly fölkelők és rablók szöktetésében.
Ez a rendelet csak az első lépés volt. A Konvent később még tovább ment. Néhány hónappal ezután, a II. év brumaire tizenegyedikén (1793 novemberében) Laval város esetével kapcsolatosan, mely megnyitotta kapuit a menekülő vendée-i lázadók előtt, a Konvent kihirdette, hogy minden város földig leromboltatik és elpusztíttatik, ha menedéket ad a lázadóknak.
Európa királyai pedig, Brunswick herceg kiáltványában, melyet a francia emigránsok sugalmaztak, és amelyet Linnon márki, Orléans herceg jószágigazgatója fogalmazott, kijelentették, hogy minden franciát, aki fegyveresen esik fogságukba, agyon fognak lövetni, és ha a királynak egyetlen haja szála meggörbülne, Párizst elsöprik a föld színéről.
Vadságra barbárság a válasz.
Jegyzetek
Antoine-Joseph Santerre (1752-1809) - 1792-ben a nemzetőrség parancsnoka. Eredetileg Párizs egyik külvárosában volt serfőző. [VISSZA]2. "Jótanács körzet"; 1790 májusában Párizs 60 kerületét 48 körzetté vonták össze. [VISSZA]
Jean-Baptiste Kléber (1753-1800) - tábornok, a napóleoni háborúk idején több győzelmet aratott. Kairóban meggyilkolták. [VISSZA]4. Megszemélyesítés; a "mousqueton" kisebb muskétát jelent. [VISSZA]
5. Kékek: a forradalom kék egyenruhás katonái, fehérek: a vendée-i ellenforradalmárok (a fehér a Bourbon királyi család színe volt). [VISSZA]
6. François-Joseph Westermann (1751-1794) - tábornok; 1792. augusztus 10-én Párizs népét vezette a Tuilériák ellen, részt vett a vendée-i ellenforradalom leverésében. Dantonnal együtt fejezték le. [VISSZA]
A X. században lépett a francia trónra Capet Hugo, a család első tagja. A későbbi francia királyok mind vagy a Capet-család tagjai, vagy oldalági leszármazottak voltak. 1792. augusztus 10-e után a királyi család Capet néven szerepelt. [VISSZA]8. Artois gróf (1757-1836) - XVI. Lajos francia király legfiatalabb öccse; 1824-1830-ig X. Károly néven francia király. [VISSZA]
9. Pierre-Louis Prieur de la Marne (1756-1827) - ügyvéd, a Konvent tagja. [VISSZA]
Philippe Égalité (1747-1793) - "Egyenlőség Fülöp"; orléans-i herceg; tagja volt a Konventnek, megszavazta XVI. Lajos halálát. Később kivégezték. [VISSZA]11. A.-H.-M. Picot Dampierre (1756-1793) - arisztokrata, a forradalom tábornoka. [VISSZA]
12. Itt: a háború viszontagságai. [VISSZA]
Erő és férfi. [VISSZA]14. "Utalvány"; a francia forradalom papírpénze. [VISSZA]
Oszlop alakú kelta emlékkő. [VISSZA]16. Joseph-Marie Lequinio (1755-1813) - francia politikus, irodalmár. [VISSZA]
Rohan (1550-1586) - protestáns főúr (vicomte). [VISSZA]18. Maine, Bretagne és Normandia királypárti bandáinak tagjai, akik fellázadtak a Köztársaság ellen. Nevüket onnan kapták, hogy embereiket a kuvik huhogását utánzó hanggal hívták egybe. [VISSZA]
19. Füle van, de nem fog hallani. A némileg módosított bibliai idézet (115. zsoltár) helyesen: "Füleik vagynak, de nem hallanak." (Károli Gáspár fordítása) [VISSZA]
Az elnevezés a XV-XVI. század egyik párizsi színjátszó együttesét jelölte, amely időszerű szatirikus műsorokat mutatott be. [VISSZA] Merlin de Douai (1754-1838) - jogász, a Konvent tagja, később I. Napóleon államtanácsosa. [VISSZA]22. Falusias külváros volt Párizs Szt. Lázár negyedében, tele kocsmákkal. [VISSZA]
23. Jean Ramponneau (1724-1802) - a leghíreseb
b zenés-műsoros kocsmája volt. [VISSZA] 36-1793) - tudós és politikus, 1789-91 között Párizs polgármestere. Lövetett a király lemondását követelő tömegre. Kivégezték. [VISSZA]25. Mily sok ember hasznára ontja vizét! [VISSZA]
26. Bon-Claude Cahier de Gerville (1752-1796) - ügyész, 1793-ban belügyminiszter. [VISSZA]
Latin-francia szójáték: a latin "cuius" (akinek a) mellé a "dam" végződés járul, amely lehet latin képző is (vala), de a francia "dame" (hölgy) szó is. "Cujusdam" így azt is jelentheti: "valakié", és azt is, hogy "akinek a hölgye". [VISSZA]28. Dix-Août-nak hívatta magát - vagyis: Augusztus Tíznek; 1792. augusztus 10-én döntötték meg a királyságot. [VISSZA]
Stanislas Fréron (1754-1802) - újságíró, politikus; kezdetben a dél-franciaországi ellenforradalmárok ellen harcolt, 1794-től a reakció oldalára állott. [VISSZA]30. Községileg. [VISSZA]
31. Szójáték a francia "porte" szó két értelme körül: "ajtó", "Porta". [VISSZA]
E.-L.-A. de Dubois-Crancé (1747-1814) - politikus és tábornok, a forradalmi hadsereg szervezője. [VISSZA]33. 1793-ban a forradalmi kormány két ízben rögzítette az árakat. Ezeket a rendeleteket nevezték maximumnak. [VISSZA]
L.-Sébastien Mercier (1740-1814) - író, kortörténeti leírások, párizsi életképek szerzője. [VISSZA] A köztársasági időszámítás második évében, 1794. július 27-én a reakció megbuktatta a jakobinus diktatúrát és Robespierre uralmát. [VISSZA]36. Jean-Lambert Tallien (1767-1820) - a thermidor 9
-i államcsíny egyik előkészítője. [VISSZA]37. Kirándulóhely Párizs mellett, sok zenés kocsmával. [VISSZA]
A XIV. Lajos halálát követő nyolc esztendő (1715-1723), amikor a gyermek XV. Lajos helyett Fülöp orléans-i herceg uralkodott. [VISSZA] Öttagú testület, amely Franciaországban 1795 októberétől 1799 novemberéig gyakorolta a hatalmat. I. Napóleon brumaire-i államcsínye döntötte meg. [VISSZA]40. Petronius latin író (I. sz.) Satiricon
című regényének egyik részlete írja le a dúsgazdag Trimalchio esztelen fényűzésű lakomáját. [VISSZA]41. Forradalmi újság, Camille Desmoulins szerkesztette. A lap küzdött a plebejus irányzat (Hébert) ellen. [VISSZA]
A lap címéről nevezték el szerkesztőjét, Marat-t, "a nép barátjá"-nak. [VISSZA]43. Régi francia vígjátéki alak: tutyimutyi fiatal szolga. [VISSZA]
"Csodálatos nők"; 1795 táján így nevezték a párizsi divathölgyeket, akik az antik öltözködésmód majmolásával hívták fel magukra a figyelmet. [VISSZA]45. "Felfoghatatlanok"; különc ficsúrok, divatmajmok a forradalmi Párizsban. [VISSZA]
46. D.-Joseph Garat (1749-1833) - irodalmár, a forradalom idején miniszter. [VISSZA]
Ferdinand Brunswick (1735-1806) - porosz tábornok, a forradalmi Franciaország ellen támadó koalíciós seregek főparancsnoka. [VISSZA]48. Maximin Isnard (1755-1825) - girondista politikus, a Konvent tagja. [VISSZA]
t Motier de Lafayette (1757-1834) - francia politikus és hadvezér; részt vett az amerikai szabadságharcban. 1789-ben a nemzetőrség parancsnoka. [VISSZA]50. Párizs környéki kórház és börtön. [VISSZA]
Népszerű vígjátéki alak, kedélyes öregember. Jacques-René Hébert (1757-1794), a forradalom egyik plebejus vezetője, "Duchesne apó" álnéven írt, majd lapot is adott ki ilyen címmel. [VISSZA] Euloge Schneider (1756-1794) - franciskánus pap, a strasbourg-i jakobinusok vezetője. 1794-ben kivégezték. [VISSZA] Lamballe asszony (1749-1792) - Marie-Antoinette királyné barátnője, 1792 szeptemberében a börtönben agyonverték. [VISSZA]54. Charles-Henry Sanson, a hóhér. [VISSZA]
Jean-Nicolas Pache (1746-1823) - 1792-ben hadügyminiszter, később Párizs polgármestere. [VISSZA]56. Pierre Beurnonville (1752-1821) - a forradalom tábornoka, majd hadügyminiszter. [VISSZA]
Dobsent - a Konvent tagja. Hébert követője; az állambiztonsági szolgálatban dolgozott, 1794-ben végezték ki. [VISSZA]58. Momoro - újságíró, konventbiztos; a nagyipar és a kereskedelem államosítása ellen foglalt állást. 1794-ben végezték ki. [VISSZA]
59. Gusman - a forradalom spanyol származású harcosa, Danton híve. [VISSZA]
Pio - a párizsi községtanács útlevélhivatalának vezető tisztviselője. [VISSZA] Arthur - párizsi papírkereskedő, a városi községtanács jakobinus tagja. [VISSZA]62. Pereyra - áruló jakobinus, Dumouriez cinkosa; 1794-ben végezték ki. [VISSZA]
63. Berchtold Proly - belga bankár, osztrák zsoldban álló jakobinus. 1794-ben végezték ki. [VISSZA]
Jacques-René Hébert (1757-1794) - a szélsőbaloldali jakobinusok egyik vezetője, egyik megalapítója az Ész kultuszának. 1793-ban Robespierre ellen fordult, kivégezték. [VISSZA]65. Étienne Clavière (1735-1793) - genfi bankár, az első girondista kormányban pénzügyminiszter. Letartóztatása után öngyilkos lett. [VISSZA]
Palloy műve. [VISSZA] A cordelier-k párizsi kolostorának és a benne székelő Cordelier Klubnak a címe. [VISSZA]68. Charlotte Corday d'Armont (1768-1793) - nemesi származású lány, Marat gyilkosa. [VISSZA]
69. Saint-Just javaslatára a Közjóléti Bizottság ekkor döntötte el Danton és társai letartóztatását és kivégzését. [VISSZA]
70. Iszonyú hangon bömbölve az éjben (Lakatos István fordítása; idézet Vergilius Aeneis
-éből, a VI. ének 619. sorából). [VISSZA]71. Joseph Servant de Gerbey (1741-1808) - tábornok, girondista hadügyminiszter. [VISSZA]
72. Charles-François Dumouriez (1739-1823) - tábornok, miniszter. 1793 áprilisában átállt az osztrákokhoz. [VISSZA]
73. Németalföldi község. Dumouriez itt szenvedett vereséget 1793. március 18-án az osztrákoktól. [VISSZA]
74. Belgiumi község. A forradalom seregei itt győzték le Dumouriez parancsnoksága alatt az osztrákokat (1792. november 5.). [VISSZA]
75. Északkelet-franciaországi község, a forradalom seregei itt győztek először a porosz-osztrák-emigráns francia támadók ellen (1792. szeptember 20.). [VISSZA]
76. Dagobert Würmser (1724-1797) - osztrák tábornok, 1793-ban Strasbourg-t fenyegette csapataival. [VISSZA]
77. Philippe Custine (1740-1793) - tábornok, 1793-ban az északi hadsereg főparancsnoka. Mainz feladása miatt halálra ítélték. [VISSZA]
78. Jacques-Pierre Brissot (1754-1793) - újságíró, a girondisták egyik vezetője. Kivégezték. [VISSZA]
79. Chazot - tábornok, Dumouriez cinkosa. [VISSZA]
80. Jerôme Pétion de Villeneuve (1756-1794) - 1791-92-ben Párizs polgármestere, később a Konvent tagja, Dumouriez cinkosa. A letartóztatás elől az öngyilkosságba menekült. [VISSZA]
81. Armand Kersaint (1742-1793) - admirális, girondista képviselő, a királypárt ügynöke. Kivégezték. [VISSZA]
82. Dufriche-Valazé - girondista képviselő, a XVI. Lajos bűneit kivizsgáló bizottság tagja; enyhíteni próbálta a király bűneit. 1793-ban kivégezték. [VISSZA]
83. François Menou (1750-1810) - tábornok, a vendée-i ellenforradalmárok legyőzték. [VISSZA]
84. Nicolas de Banneville - a Vasszáj című lap szerkesztője, A vallások szelleme című könyv írója. [VISSZA]
85. Armand Gensonné (1758-1793) - girondista politikus; kivégezték. [VISSZA]
86. Armand Biron (1747-1793) - arisztokrata származású tábornok; vendée-i kudarcai után kivégezték. [VISSZA]
87. Lidon - a Konvent tagja, a Hegy-párt ellenfele. [VISSZA]
88. Nicolas Chambon de Montaux (1748-1826) - orvos; 1792-93-ban Párizs polgármestere. [VISSZA]
89. Jean-Marie Roland de la Platière (1734-1793) - a forradalom áruló minisztere; igyekezett megmenteni a királyt. [VISSZA]
90. Robert Lindet (1746-1825) - jogász, a Közjóléti Bizottság tagja; az ő jelentése alapján állították össze a vádiratot XVI. Lajos ellen. [VISSZA]
91. Párizs egyik legforradalmibb körzete; 1792-ben kimondta, hogy nem ismeri el XVI. Lajost a franciák királyának. [VISSZA]
92. Louis Narbonne-Lara (1755-1813) - királypárti tábornok, diplomata, miniszter; 1793-ban külföldre szökött. [VISSZA]
93. P.-Victor Malhouet (1740-1814) - királypárti arisztokrata. 1792. augusztus 10-e után Angliába szökött. [VISSZA]
94. 1793. március 24-én jött létre; a forradalmi törvényszék eljárásának és ítéleteinek törvényességét ellenőrizte. [VISSZA]
95. Mons belgiumi községet 1792-ben foglalták el a forradalmi csapatok Dumouriez parancsnoksága alatt. [VISSZA]
96. J.-Baptiste Bouchotte (1754-1840) - a Konvent idején hadügyminiszter. [VISSZA]
97. Jean-Baptiste Louvet de Couvrai (1760-1797) - girondista újságíró, thermidor 9-e után a Nemzetgyűlés elnöke. [VISSZA]
98. Michel Lecointe-Puyraveau (1750-1827) - ügyvéd, politikus, Marat ellenfele. [VISSZA]
99. Stanislas Clairmont-Tonnerre (1757-1792) - a rendi gyűlésben a nemesség képviselője, teljhatalmat követelt a király számára. [VISSZA]
100. Trenck báró (1726-1794) - német kalandor, Mária Terézia megbízottja. A francia forradalom idején Párizsba ment, itt Robespierre kivégeztette. [VISSZA]
101. André Chénier (1762-1794) - nagy francia lírikus. Kivégezték. Öccse, Marie-Joseph (1764-1811) drámaíró, a Konvent tagja volt. [VISSZA]
102. Jean Siffrein Maury (1746-1817) - kardinális, a jobboldal egyik vezető politikusa; 1792-ben külföldre ment. [VISSZA]
103. Jacques Cazalès (1758-1805) - a főnemesség képviselője a rendi gyűlésben; 1792-ben külföldre ment. [VISSZA]
104. Emmanuel-Joseph Sieyès (1748-1836) - pap és politikus, 1789-ben adta ki híres brosúráját a harmadik rend követeléseiről. A Konvent tagja volt. [VISSZA]
105. Pierre Victurnien Vergniaud (1753-1793) - vezető girondista politikus, a párizsi községtanács tagja. Kivégezték. [VISSZA]
106. Charles Sillery (1737-1793) - arisztokrata tábornok és politikus, a girondistákkal való kapcsolatai miatt kivégezték. [VISSZA]
107. François Buzot (1760-1794) - girondista politikus, ellenforradalmi felkelést szervezett Normandiában. Letartóztatása előtt öngyilkos lett. [VISSZA]
108. Saladin - a király bűneinek kivizsgálására 1792. december 10-én alakult huszonegy tagú konventbizottság és más bizottságok vezető tagja. [VISSZA]
109. Philippe Lebas (1765-1794) - a Konvent tagja, állambiztonsági tisztviselő, Saint-Just bizalmasa. [VISSZA]
110. Robert Damiens (1715-1757) - merényletet követett el XV. Lajos ellen, felnégyelték. [VISSZA]
111. Louis Legendre (1752-1797) - mészáros volt; sűrűn változtatta pártállását, egy ideig Danton oldalán állt. [VISSZA]
112. Viard - királypárti katonatiszt. [VISSZA]
113. Charles Barbaroux (1767-1794) - természettudós, girondista politikus; ellenforradalmi felkelést szervezett. [VISSZA]
114. Armand Montmorin de Saint-Héron (1745-1792) - arisztokrata tábornok, külügyminiszter; 1792-ben a börtönben ölték meg. [VISSZA]
115. 1793 elején a párizsi nép szembefordult a girondista politikával, május 31-én a jakobinusok vezetésével nagy tüntetést rendezett, június 2-án pedig kényszerítette a Konventet a girondista uralom felszámolására. [VISSZA]
116. Grève tér - Itt tartották Párizsban a nagyobb ünnepségeket és a kivégzéseket. [VISSZA]
117. Anacharsis Cloots (1755-1794) - porosz származású forradalmár, az Ész kultuszának egyik megalapítója, Hébert követőivel együtt végezték ki. [VISSZA]
118. François-Émile Babeuf (1760-1797) - Gracchus álnéven a forradalom nagy hatású újságírója; utópista szocialista. A Direktórium kivégeztette. [VISSZA]
119. Danjou - konventbiztos a forradalom hadseregében. [VISSZA]
120. Pierre-Claude Daunou (1761-1840) - pap, történész, a Konvent tagja. A girondistákkal rokonszenvezett. [VISSZA]
121. Thomas Lindet (1743-1823) - Az Alkotmányozó Gyűlés és a Konvent tagja. A Konventben megszavazta a király halálát, majd lemondott püspöki méltóságáról. [VISSZA]
122. François Chabot (1759-1794) - kapucinus barát, a Konvent tagja. Dantonnal együtt végezték ki. [VISSZA]
123. Christophe Gerle (1736-1801) - karthauzi szerzetes, a forradalom kezdetén liberális nézeteket hangoztatott, de a katolikus vallás államvallássá tételét követelte. [VISSZA]
124. 1789. június 20-án a király megakadályozta, hogy a rendi gyűlés a szokásos helyén tartsa meg üléseit. A képviselők erre a Labdaházba vonultak, és megesküdtek, hogy minden akadályt leküzdve munkálkodnak az új alkotmány létrehozásán. [VISSZA]
125. Lauzun - kalandos életű herceg XIV. Lajos udvarában; Biron arisztokrata neve. [VISSZA]
126. Jean-Joseph Dussaulx (1728-1799) - irodalmár. A Konvent girondista képviselője volt, Marat mentette meg a kivégzéstől. [VISSZA]
127. Marie-Jean-Antoine Condorcet (1743-1794) - filozófus, matematikus, közgazdász, girondista politikus. A börtönben öngyilkos lett. [VISSZA]
128. Jean Léchelle (1760-1793) - a vendée-i ellenforradalmárok ellen küzdő haderő parancsnoka; Lavalnál súlyos vereséget szenvedett. [VISSZA]
129. Simone Évrard (1764-1824) - 1790 óta Marat élettársa. [VISSZA]
130. 1792. szeptember 21-én kiáltották ki a Köztársaságot. [VISSZA]
131. "Kétserpenyős mérleg": a déli égteke csillagképe. A csillagjósok szerint a Mérleg jegyében született emberek nyílt, erőteljes, időnként hevesen kitörő egyéniségek. [VISSZA]
132. Gaspare Vigarani (1586-1663) - több párizsi színház építője. [VISSZA]
133. Garant-Coulon - a párizsi községtanács biztosa, a Konvent tagja. [VISSZA]
134. Michel Lepelletier-Saint-Fargeau (1760-1793) - nemesi származású jogász, a Konvent tagja: megszavazta a király halálát, ezért XVI. Lajos egyik testőre meggyilkolta. Temetése nagy tüntetés volt a királyság ellen. [VISSZA]
135. Marc-Guilleaume-Albert Vadier (1736-1828) - a Konvent Hegy-párti képviselője. Robespierre ellenfele. Állambiztonsági tisztviselő. [VISSZA]
136. Charles-Henri Sanson (1740-1793) - régi párizsi hóhérdinasztia tagja, ő végezte ki XVI. Lajost is. [VISSZA]
137. Jean-Baptiste Carrier (1756-1794) - a Konvent képviselője, Normandiában és Bretagne-ban az ellenforradalmárok ellen harcolt. Thermidor 9-e után kivégezték. [VISSZA]
138. A Feuillant szerzetesrend párizsi kolostorában tartotta üléseit az Alkotmányozó és Törvényhozó Gyűlés, valamint a Konvent is, a Tuilériákba való átköltözés előtt. Ez a kolostor volt a székhelye A forradalom barátainak társasága elnevezésű politikai csoportosulásnak is. Ide tartoztak kezdetben a jakobinusok is. A feuillant-ok 1791 júliusában váltak ki, amikor a jakobinusok a király trónfosztását követelték. [VISSZA]
139. Laignelot - vidéken működő konventbiztos. [VISSZA]
140. François Boucher (1703-1770) - festő és grafikus, a Régensség divatos művésze. [VISSZA]
141. Georges Couthon (1755-1794) - ügyvéd, a Konvent tagja, Robespierre híve, vele együtt végezték ki. [VISSZA]
142. Claude Lause-Duperret (1747-1793) - girondista konventtag, Charlotte Corday bűntársa. [VISSZA]
143. Pâris diakónus (1690-1727) - janzenista pap, akinek a sírját nagy tömegben keresték fel a csodahívő párizsiak. [VISSZA]
144. Camille Desmoulins (1760-1794) - ügyvéd, a forradalom újságírója és szónoka. Dantonnal együtt végezték ki. [VISSZA]
145. Roger Ducos (1747-1816) - jogász, a Konvent tagja. [VISSZA]
146. Jean-Baptiste Boyer-Fonfrède (1766-1793) - a Konvent girondista tagja, 1793-ban elnöke; októberben kivégezték. [VISSZA]
147. Euryalus - fiatal trójai hős Vergilius Aeneis-ében. Nisus hű barátja. [VISSZA]
148. Rebecqui - a párizsi községtanács tagja. [VISSZA]
149. Louvet 1787-1790 között megjelent népszerű regénye Faublas-nak, egy tizenhat éves fiúnak szerelmi kalandjairól. [VISSZA]
150. Lodoïska - Louvet szeretője. [VISSZA]
151. 1793. január 21-én végezték ki XVI. Lajost. [VISSZA]
152. Louis-Gustave Pontécoulant (1764-1853) - girondista képviselő; visszautasította a megbízást, hogy Charlotte Corday-t védje a forradalmi törvényszék előtt. [VISSZA]
153. Saint-Martin - a kor misztikus filozófusa. [VISSZA]
154. Jacques Boileau - a Konvent számos vizsgálóbizottságának a tagja. [VISSZA]
155. Lesage - a Konvent tagja, a thermidori ellenforradalom után nagy szerephez jutott. [VISSZA]
156. Mainvieille, Lacaze - 1793-ban kivégzett girondista konventtagok. [VISSZA]
157. Ch.-Louis Antiboul - a Konvent korzikai biztosa. [VISSZA]
158. Antoine Barnave (1761-1793) - ügyvéd, alkotmányos monarchista, majd girondista képviselő. [VISSZA]
159. Antoine Merlin de Thionville (1762-1833) - a Konvent Hegy-párti képviselője, 1792-ben Mainz ostrománál tűnt ki. Robespierre ellenfele, a Direktórium idején üldözte a jakobinusokat. [VISSZA]
160. Pierre Soubrany (1752-1795) - akit a prairiali megmozdulásban való részvételéért halálra ítéltek. [VISSZA]
161. "Réthónap". - A Köztársaság III. évének prairial elsején (1795. május 20.) a nyomorgó párizsi nép megtámadta a Konventet és "Kenyeret, 1793-as demokratikus alkotmányt" követelt. [VISSZA]
162. Jean-Nicolas Billaud-Varennes (1756-1815) - a Konvent Hegy-párti tagja, részt vett a thermidor 9-i államcsíny előkészítésében. [VISSZA]
163. Therszitész - a Tróját ostromló görög sereg egyik harcosa: rút, gyáva, fecsegő, szemtelen. Victor Hugo hasonlatában ő Stanislas Fréron, aki a thermidori reakció oldalára állott. [VISSZA]
164. Zoilosz (i. e. IV. sz.) - görög szofista filozófus, aki Homérosz ellen írt kicsinyes kritikájáról vált hírhedtté. Zoilosz neve az irigykedő, rosszindulatú kritizálót jelenti. Victor Hugo itt Stanislas Fréron apjára, Elie-Catherine Fréronra gondol (1719-1776), aki irodalmi kritikus volt, és szűklátókörűen vitázott a XVIII. század új szellemű íróival, gondolkodóival. [VISSZA]
165. Henri Grégoire (1750-1831) - pap, a Konvent tagja, megszavaztatta a rabszolgaság eltörlését. [VISSZA]
166. Étienne-Jean Tanis (1757-1832) - ügyvéd, Párizs képviselője a Konventben; állambiztonsági ügyekkel foglalkozott. [VISSZA]
167. Párizs melletti város, ahol tébolyda működött. "Charentoni ember" a köznyelvben bolondot jelentett. [VISSZA]
168. Joseph Chalier (1747-1793) - Lyon egyik forradalmi vezére. Az 1793-as királypárti megmozdulás miatt - a Konvent utasítása ellenére - kivégezték. [VISSZA]
169. Léonard Bourdon (1758-1815) - a Konvent tagja, Hébert híve. A császárság idején a touloni katonakórház gondnoka volt. A Bourbonok restaurációja idején sok forradalmárt megmentett. [VISSZA]
170. Thomas Payne (1737-1809) - amerikai publicista, az amerikai függetlenség harcosa. 1793-ban francia állampolgárságot kapott, a Konventben a girondisták pártján állott, letartóztatták. [VISSZA]
171. Laplanche - volt püspöki helynök, a Konvent megbízottja Loiret és Cher megyében. [VISSZA]
172. Alexandre de Beauharnais (1760-1794) - arisztokrata tábornok. Felesége később I. Napóleon első felesége lett. Mainz feladásában való bűnrészessége miatt kivégezték. [VISSZA]
173. Május 31-e - 1794. V. 31-én tartóztatták le Dantont és társait. A Victor Hugo által egymás mellé állított dátumok a forradalom három fontos állomását jelzik: a girondisták, Danton és Robespierre bukását. [VISSZA]
174. Claude Chappe (1763-1805) - egy optikai (karjelzős) távírókészülék feltalálója. [VISSZA]
175. Henri Bernardin de Saint-Pierre (1737-1814) - érzelmes író, Pál és Virginia című idillikus regényével nagy sikert ért el. [VISSZA]
176. Claude Bazire (1764-1794) - a Konvent tagja; Dantonnal együtt végezték ki. [VISSZA]
177. Élie Guadet (1758-1794) - girondista képviselő, ellenforradalmi felkelést szervezett. Kivégezték. [VISSZA]
178. Adrien Lamourette érsek (1742-1794) - a Törvényhozó Gyűlés tagja. 1792. június 20-án, amikor a párizsi nép megrohanta a királyi palotát, Lamourette egységbe hívta a pártokat a nép ellen, és javasolta, hogy a képviselők a megbékülés jeléül csókolják meg egymást. [VISSZA]
179. Bertrand Barère de Vieuzac (1755-1841) - ügyvéd, újságíró, a Konvent tagja. Minden kivégzést helyeselt, ezért "a guillotine Anakreónjá"-nak nevezték el. [VISSZA]
180. Châteauneuf-Randon márki (1757-1816) - tábornok, a Konvent tagja, Lyon ostrománál kormánybiztos. [VISSZA]
181. François Henriot (1761-1794) - szolgafiúból lett tábornok, 1793-ban Párizs városparancsnoka, az ő katonái űzték ki a Konventből a girondistákat. Robespierre-rel együtt végezték ki. [VISSZA]
182. Élisabeth asszony (1764-1794) - XVI. Lajos testvére; nagy befolyása volt a királyra. [VISSZA]
183. Filippo Michele Buonarotti (1761-1837) - olasz forradalmár. Francia állampolgárságot kapott, konventbiztosi munkát végzett. Később Babeuf munkatársa lett. [VISSZA]
184. Cadet Roussel - egy 1792-ben született katonadal hőse; komikus figura, három háza, három fiú- és leánygyermeke, három szeme van, és három dénár az összes vagyona. [VISSZA]
185. Jacques-Michel Coupé - pap, Oise megyét képviselte a Konventben. [VISSZA]
186. Stanislas Boutroue - Sarthe megye képviselője a Konventben. [VISSZA]
187. Jean-Martin Petit (1772-1856) - a forradalom katonatisztje, I. Napóleon alatt tábornok. [VISSZA]
188. Joseph-Balthazar Bonet - Haute-Loire megye képviselője a Konventben. [VISSZA]
189. Antoine-Clair Thibaudeau (1765-1854) - ügyvéd, a Konvent tagja, Robespierre ellenfele. [VISSZA]
190. Simon Camboulas - Provence egyik képviselője a Konventben. [VISSZA]
191. Moniteur, XIX. kötet, 81. lap. (Victor Hugo jegyzete) [VISSZA]