I
Az erdők

Abban az időben hét szörnyűséges nagy erdő volt Bretagne-ban. Vendée a lázadó papság földje volt. Ennek a lázadásnak volt cinkosa az erdő. A sötétség segíti a sötétséget.

Bretagne hét Fekete erdeje közül a fougères-i Dol és Avranches között zárta el a közlekedést; Princé erdejének nyolc mérföld volt a kerülete; Paimpont erdeje tele volt vízmosással és patakkal, szinte megközelíthetetlen volt a baignoni oldal felől, de könnyű visszavonulást biztosított Concornet-nál, amely a királypártiak fészke volt; Rennes erdejében hallani lehetett, amikor a köztársaságpárti falvakban - a városok közelében fekvő falvak általában köztársasági szelleműek voltak - megkondultak a vészharangok; ott veszejtette el Puysaye^[192] Focard-t; Machecoul erdejében, mint valami vadállat, Charette^[193] tanyázott; Garnache erdeje a La Trémoille, Gauvain és Rohan család birtoka volt; a Brocélianda erdő pedig a tündéreké.

Volt Bretagne-ban egy nemesember, aki a Hét Erdő urának címét viselte. Fontenay vicomte-ja volt, Bretagne hercege.

Mert nemcsak francia, hanem breton hercegek is voltak. A Rohan család tagjai breton hercegek voltak. Garnier de Saintes,^[194] a II. év nivose havának tizenötödikéjén Talmont hercegről ezt jelentette a Konventnek: "Ez a zsivány - Capet, Maine tartomány és Normandia uralkodója."

A bretagne-i erdők 1792 és 1800 közé eső történetét külön kellene megírni. Ez úgy illeszkednék azután a vendée-i nagy kaland históriájába, mint valami legenda.

A történelemnek megvan a maga igazsága, a legendának is megvan a magáé. A legendák valósága más természetű, mint a történelem valósága. A legendák igazságai olyan mesékből fakadnak, melyekből valóság lesz. Egyébként a történelemnek és a legendának ugyanaz a célja: megmutatni a pillanatnyi emberben az örök embert.

Vendée-t csak akkor érthetjük meg, ha történetét kiegészíthetjük a legendával; az egész megismeréséhez szükségünk van a történelemre; a részletek megértéséhez pedig a legendákra.

El kell ismernünk, Vendée megéri a fáradságot. Vendée csodálatos föld.

A Tudatlanok Háborúja, mely ostoba volt és csodálatos, förtelmes és nagyszerű, kétségbeeséssel és bánattal töltötte el Franciaországot. Vendée fekély és egyben glória.

Vannak az emberi társadalomnak ilyen talányai. Az ilyen talány a bölcsek számára világosság, a tudatlanok számára sötétség, erőszakosság, barbárság. A filozófus ítélete ingadozik. Számol a zavarral, melyet ezek a problémák okoznak. A problémák sora olyan árnyat borít föléjük, mint a felhők.

Vendée megértéséhez arra van szükség, hogy magunk elé képzeljük ezt az ellentétet: egyik oldalon a francia forradalom, a másikon a breton paraszt. Páratlan események zúdultak rá, melyek egyszerre mindenféle jótéteménnyel fenyegették, és a civilizáció kirobbanó dühével, a haladás lázas türelmetlenségével; mértéktelen és fölfoghatatlan módon mindent meg akartak javítani. Mindezekkel szemben értetlenül és idegenül állott ez a komor és különös, világos szemű, hosszú hajú vadember, aki tejen és gesztenyén élt, aki kunyhója zsúpfödelén, földjének sövényén és árkán túl nem törődött a világgal, aki a szomszédos tanyákat a kolompszavukról ismerte meg, aki a vizet csak arra használta, hogy szomját oltsa vele, bőrködmönt viselt, melyet primitív selyemmintákkal hímezett tele, úgy tetoválta ruháit, ahogy ősei, a kelták az arcukat tetoválták, aki földesurát tisztelte a hóhérjában, aki holt nyelvet beszélt, s így sírboltba zárta gondolatait, csak nógatta ökreit, fente a kaszáját, gyomlálgatta fekete gabonáját, dagasztotta pohánkalepényét, aki elsősorban az ekéjét tisztelte, csak utána a nagyanyját, hitt a Szent Szűzben és a Fehér Hölgyben,^[195] leborult az oltár előtt ugyanolyan áhítattal, mint kinn a pusztán a magasba nyúló, titokzatos kőemlék előtt, szántóvető volt a síkságon, halász a tengeren, vadorzó a sűrűben, szerette királyait, földesurait, papjait, tetveit, magába mélyedve, eltűnődve állt az elhagyott nagy köves parton, komoran hallgatva a tengert.

Gondoljuk csak meg, örülhetett-e ez a világtalan a fénynek!

II
Az emberek

A parasztnak két pártfogója van: a mező, mely élteti, és az erdő, mely elrejti.

Nehéz elképzelni, milyenek voltak a bretagne-i erdők akkoriban: városok voltak. Sehol sem volt süketebb a csönd, némább a vadon, mint a tüskés indák és ágak kibogozhatatlan sűrűségében. Ezek a nagy bozótok a mozdulatlanság és a csönd menedékei voltak. Látszatra halott és síri magánosság volt mindenütt: de ha hirtelen, villámcsapásszerűen levágták volna a fákat, nyüzsgő embertömeg került volna napvilágra.

Kerek és szűk kútnyílások, amelyeket kívülről kőfedők és ágak takartak, függőlegesen, majd vízszintesen tölcsérré szélesültek a föld alatt, és sötét odúkba vezettek. Ilyesféléket talált Kambüszész Egyiptomban, és Westermann Bretagne-ban; ott a sivatagban lelték őket, itt az erdőben; az egyiptomi pincékben halottak voltak, a bretagne-i pincékben élő emberek. Misdon erdejének egyik legvadabb tisztását, amelyet folyosók és cellák fúrtak keresztül-kasul, és amelyben titokzatos népség sürgölődött, "nagyváros"-nak hívták. Azt a másik erdei tisztást, amely a föld felett éppolyan elhagyott hely volt, és a föld alatt éppolyan sűrűn lakott, úgy emlegették: "a Király tere".

Emberemlékezet óta tartott Bretagne-ban ez a föld alatti élet. Az ember itt minden időkben bújt az ember elől. Emiatt a sok csúszómászó odú, amelyet a fák gyökerei alá ástak. Ez a szokás még a druidáktól eredt, és egyik-másik kripta olyan öreg volt, mint a dolmenek. A legendák minden réme és a történelem minden szörnyetege átszáguldott ezen a gyászos földön; Teutatès,^[196] Caesar, Hoël,^[197] Néomène,^[198] Angliai Geoffroy,^[199] Vasmarkú Alain,^[200] Pierre Mauclerc,^[201] a francia Blois-ház,^[202] az angol Montfort-ház,^[203] királyok és hercegek, Bretagne kilenc bárója, a "Nagy Napok"^[204] bírái, a nantes-i grófok a rennes-i grófokkal való viszályukban, portyázó katonák, gonosztevők, kalandorcsapatok, II. René,^[205] Rohan vicomte, a király által kinevezett kormányzók, a "jó Chaulnes herceg",^[206] aki Sévigné asszony ablakai alá a fákra köttette föl a parasztokat; a földesurak mészárlásai a XV. században, vallásháborúk a XVI. és XVII. században, harmincezer embervadászatra betanított kutya a XVIII. században. E szörnyű taposásban a nép olykor jónak látta eltűnni. Sorjában: először a barlanglakók a kelták elől, majd a kelták a rómaiak elől, a bretonok a normannok elől, a hugenották a katolikusok elől, a csempészek a fiskus darabontjai elől az erdőkbe menekültek, majd ott is a föld alá húzódtak. Az állatok menedékéhez folyamodtak. Ide juttatja a zsarnokság a népeket. Kétezer év óta a zsarnokság minden fajtája, hódítás, hűbéri rend, fanatizmus, adószedő üldözte a szerencsétlen, eszelős Bretagne-t. A kérlelhetetlen hajtóvadászat csak azért szűnt meg egyik formájában, hogy valamilyen más néven újrakezdődjék. Az emberek a föld alá húzódtak.

A rettegés, amely a dühnek egyik fajtája, már régen ott élt a szívekben, és amikor a Francia Köztársaság megszületett, a búvóhelyek is készen voltak az erdők mélyén. Bretagne fellázadt, mert úgy érezte, hogy ez az erőszakos fölszabadítás elnyomja. A rabszolgák szokásos rövidlátása.

III
Az emberek és az erdők összejátszanak

A tragikus bretagne-i erdők folytatták régi mesterségüket: szolgálták és cinkosok módjára segítették ezt a lázadást is, mint a többit.

Ezek az erdők olyanok voltak a szintjük alatt, mint a korallbokrok. Folyosók és cellák ismeretlen hálózata járta át földjüket minden irányban. A vaksi cellák öt-hat embernek adtak menedéket. Bizony nehéz volt bennük levegőhöz jutni. Különös számok vetnek világot e kiterjedt parasztfölkelés hatalmas szervezetére. Ille-et-Vilaine-ben, Pertre erdejében, Talmont herceg menedékhelyén egy sóhajtás sem hallatszott, embernek nyoma sem látszott, mégis hatezer ember lapult benne Focard vezetése alatt: Morbihanban, Meulac erdejében egy lélek sem volt látható, pedig nyolcezer ember bújt meg a föld alatt. Ez a két erdő, Pertre és Meulac, nem is számított a nagy bretagne-i erdőségek közé, mégis borzalmas volt a földjükre lépni. A csalóka csalitok telve lapuló harcosokkal, olyanok voltak, mint holmi sötét szivacsok, amelyekből a forradalomnak, e gigantikus lábnak súlya alatt kibuggyant a polgárháború.

Láthatatlan zászlóaljak álltak lesben. Ezek a nem is sejtett seregek ott tekergőztek a köztársasági hadak alatt, egyszer csak kijöttek a föld alól, és visszahúzódtak; megszámlálhatatlan sereggel rajzottak elő, és foszlottak újra a semmibe; egyszerre száz helyen csaptak le, majd sehol sem voltak találhatók; hol úgy zúdultak alá, mint valami földcsuszamlás, hol pedig szétporladtak; olyan kolosszus volt ez a sereg, amelynek megadatott, hogy egészen kicsire tudjon zsugorodni; óriás volt, ha hadakozni kellett, és törpe, ha el kellett tűnnie. Jaguárok voltak, vakond szokásokkal.

De nemcsak az erdők segítették őket! Ott voltak a berkek, csalitok is. Ahogy a városok alatt falvak vannak, úgy az erdők alatt bozót van. Az erdőségeket mindenfelé ligetek útvesztője kötötte össze. Öreg kastélyok, amelyek erődítések voltak, tanyák, amelyek táborhelyül szolgáltak, udvarházak, amelyeket csapdák és vermek vettek körül, fákkal kerített majorságok, amelyeknek földjét árkokkal szaggatták föl, mindmegannyi láncszeme annak a hálónak, amelybe belegabalyodtak a köztársasági seregek.

Ezt az egészet úgy hívták: a Cserjés.

Oda tartozott Misdon erdeje, amelynek közepén tó volt. Ez a hely Jean Chouané^[207] volt. Oda tartozott a gennes-i erdő, amely Taillefer harci tere volt; oda tartozott Huisserie erdeje, amely Gouge-le-Bruant-é volt; a Charnie erdő, amely fölött Courtillé-le-Bâtard, a Vache-Noire tábor vezére, vagy ahogy az emberei maguk közt nevezték: Szent Pál apostol parancsnokolt; Burguault erdeje fölött az a titokzatos Monsieur Jacques uralkodott, akinek a sors furcsa végzetet tartogatott Juvardeil föld alatti világában; ott volt Charreau erdeje, ahol Pimousse és Petit-Prince, amikor Châteauneuf helyőrsége megtámadta őket, úgy ejtettek foglyokat, hogy behatoltak a köztársaságiak soraiba, derékon ragadták a gránátosokat, és úgy vitték magukkal őket; az Heureuserie erdő a Longue-Faye-i őrség vereségének volt tanúja; Aulne erdejéből a Rennes és Laval közti utat kémlelték; a gravelle-i erdőt egy La Trémoille herceg tekejátékon nyerte valamikor; a Côtes-du-Nord vidékén volt Lorges erdeje, ahol Bernard de Villeneuve után Charles de Boishardy uralkodott; a Bagnard erdő, Fontenay mellett, ahol Lescure harcba kihívta Chalbos-t, ő pedig - bár öt emberrel szemben csak egyet állíthatott - el is fogadta a kihívást; Durondais erdejét valamikor egyaránt magának követelte mind Erős Alain, mind Hérispoux, Kopasz Károly^[208] fia; a Croqueloup erdő, amely annak a bereknek a szélén kezdődött, ahol Coquereau kopaszra borotváltatta hadifoglyai fejét; a Croix-Bataille erdő, amely végignézte, mily homéri módon ócsárolta Jambe-d'Argent Morière-t és Morière Jambe-d'Argent-t;^[209] Saudraie erdeje, amelyet, láttuk, miként kutatott át egy párizsi zászlóalj. Még sok ilyen erdeje van a vendée-i lázadásnak.

Sok ilyen vadonban és erdőben a főodú körül nemcsak a föld alatti falu húzódott meg, hanem voltak ott tanyát alkotó valóságos alacsony kunyhók is a fák gyökerei alatt; olykor olyan nagy számban, hogy betöltötték az egész erdőt.

A felszálló füst gyakran elárulta őket. Misdon erdejének két ilyen tanyája nagy hírre jutott, az egyik Lorrière volt Létang mellett, a másik a Saint-Ouen-les-Toits felőli oldalon fekvő kunyhótábor, amelyet Rue-de-Bau-nak hívtak.

Az asszonyok a kunyhókban éltek, az emberek a vermekben. Ez a háború felhasználta a tündérek folyosóit és a régi kelta tárnákat. Így hordták az ételt a beásott embereknek. Előfordult, hogy egyesekről megfeledkeztek, azok éhen haltak. Ügyetlen fickók, akik nem tudták kinyitni a kútszájakat. A kutakat elzáró fedőt rendszerint olyan művészi módon fonták mohából és ágakból, hogy kívülről a fű között lehetetlen volt fölismerni. Belülről az ajtók könnyen nyíltak és csukódtak. Ezeket az odúkat nagy körültekintéssel ásták ki. A tárnákból kiemelt földet egy-egy szomszédos mocsárba szórták. Belső falukat és földjüket páfránnyal és mohával bélelték. Ezeket az odvakat "szállás"-nak hívták. Jól érezte magát bennük az ember; csak a világosság, a tűz, a kenyér és a levegő hiányzott.

Óvatlanul visszatérni az élők közé, ok nélkül felszínre szállni, súlyos következményekkel járhatott. A felbukkanó ember hirtelen egy menetelő sereg lába alatt találhatta magát. Félelmetes erdők voltak azok; kétszeres csapdák. A kékek nem merészkedtek behatolni, a fehérek nem mertek kibújni belőlük.

IV
Élet a föld alatt

Az emberek unták magukat ezekben a rókalyukakban. Olykor éjszakának idején, mindent kockáztatva, előbújtak, és táncra perdültek a közeli tisztásokon. Máskor meg imádkoztak, hogy agyonüssék valamivel az időt. "Jean Chouan egész napon át az olvasót morzsoltatja velünk" - mondta Bourdoiseau.

Mikor eljött az idő, szinte lehetetlen volt az Alsó-Maine vidékéről való parasztokat visszatartani attól, hogy elmenjenek az aratóünnepre. És mi nem jutott némelyiknek az eszébe! Denys, akit Hegyvágónak neveztek, asszonynak öltözködött, úgy ment Lavalba komédiát nézni, aztán visszabújt az odvába.

Csak azért bújtak elő hirtelen, hogy leölessék magukat, felcseréljék a vermet a sírveremmel.

Olykor fölemelték odújuk fedelét, és figyelték, hogy harcolnak-e valahol; fülükkel kísérték a csata lefolyását. A köztársaságiak egyfolytában tüzeltek, a királypártiak szaggatottan: a hang tájékoztatta őket. Ha a szabálytalan tüzelés hirtelen megszakadt, ez azt jelentette, hogy a királypártiak vesztettek, ha az egyenlőtlen tüzelés folytatódott és a látóhatár felé távolodott, ez a győzelmet jelentette. A fehérek mindig üldözték a megvert ellenfelet: a kékek sohase tették ezt, mert tudták, hogy az egész vidék ellenük van.

A föld alatti hadviselőknek nagyszerű értesüléseik voltak. Kémszolgálatuk gyorsan működött és titokzatos módon. Fölszedtek minden hidat, elrontottak minden szekeret, de azért megtalálták a módot, hogy mindent közöljenek egymással, és mindenre figyelmeztessék egymást. Hírhordókat váltó állomások működtek erdőtől erdőig, falutól faluig, majortól majorig, kunyhótól kunyhóig, bokortól bokorig.

Buta képű parasztok rótták az utakat, üres botjuk sürgős üzenetet tartalmazott.

Az Alkotmányozó Gyűlés egyik volt tagja, Boétidoux, olyan friss köztársasági útlevéllel látta el őket, amellyel Bretagne egyik végéből a másikba mehettek; ennek az árulónak egész kötegre való útlevele volt, amelyeken a név helye üresen maradt. Lehetetlen volt tetten érni őket. Puysaye mondja: "Több mint négyszázezer ember ismerte a titkokat, de vallásos áhítattal meg is őrizte."^[210]

Olyan volt, mintha ennek a négyszögnek, amelyet délről a Sables-Thouars vonal zár le, keletről a Thouars-Saumur vonal és a Thoué patak határol, északi részén a Loire és nyugaton az óceán, egyetlen idegközpontja volna, és földjének egyik csücske, ha megrezzen, megrándul vele az egész. Egy szempillantás alatt mindenről tudtak Noirmoutier-től Luçonig, a La Louré tábor tudta, hogy mit csinál Croix-Morineau tábor. Szinte a madarak is segítették őket. Hoche ezt írta III. év messidor 7-én: "Az ember azt hinné, hogy távírójuk van."

Törzsekben éltek, mint Skóciában. Minden községnek megvolt a maga kapitánya. Van mit mesélnem erről a háborúról, apám végigharcolta.

V
Háborús élet

A legtöbb paraszt egyetlen fegyvere a pika volt. Jó vadászfegyver is akadt bőven. Nincs jobb lövész a vendée-i cserjések vadorzóinál, és Loroux vidékének csempészeinél. Különös harcosok voltak ezek, félelmesek és merészek. A háromszázezer embert fegyverbe szólító rendelet hatszáz faluban verette félre a harangokat. A tűzvész mindenütt egyszerre szikrázott fel. Poitou és Anjou ugyanazon a napon lázadt fel. Igaz, a vihar első dörgései már egy hónappal augusztus 10-e előtt, 1792. július 8-án is hallatszottak a kerbaderi pusztán. Ma senki se ismeri Alain Redeler nevét, aki La Rochejaquelein és Jean Chouan pártütő fölkelésének volt az előfutára. A királypártiak halálbüntetés terhe alatt minden épkézláb embert szolgálatra kényszerítettek. Fogatokat, szekereket, élelmet rekviráltak. Sapinaud-nak azonnal háromezer embere volt, Cathelineaunak tízezer, Stofflet-nak húszezer, és Charette elfoglalta Noirmuotier-t. Scépeaux vicomte fölrázta Felső-Anjou-t, Dieuzie lovag a Vilaine és Loire közötti területet, Tristan-l'Hermite az Alsó-Maine vidékét, Gaston, a borbély, Guéménée városát, és Dernier abbé a többit. Igen kevés erőfeszítésre volt szükség, hogy fellázítsák ezt a sokaságot. Elég volt a felkeléshez, hogy egy nagy fekete macskát dugtak a köztársasági alkotmányra felesküdött pap - ahogy akkoriban nevezték őket: a "hitehagyott pap" - szentségtartójába, ahonnan mise közben az állat hirtelen kiugrott. "Itt az ördög!" - kiáltották a parasztok, és az egész járás föllázadt. A tűz lehelete csapott ki a gyóntatószékből. A kékek megtámadására, és a mély vízmosások átugrására ugyanaz a fegyverük volt: a ferte, a tizenöt láb hosszú bot. Egyaránt használták támadásban és menekvésben. A legvadabb összecsapások idején, amikor a parasztok a köztársaságiak harci négyszögeit támadták, ha a harc mezején egy feszület vagy egy kápolna elé értek, térdre hulltak, és a kartácstűzben imádkozni kezdtek. Ha lemorzsolták olvasójukat, az élve maradtak felugráltak, és az ellenségre vetették magukat. Micsoda szánalmas óriások! Futás közben újratöltötték a puskájukat, ehhez különös tehetségük volt. Azt hitették el velük, amit akartak; papjaik más vidékről való papokat mutattak nekik, akiknek nyakán vörös csíkot csináltak egy szorosra húzott zsineggel, és ezekről azt mondták nekik: "Ezek lenyakazott emberek, akik feltámadtak..." Olykor lovagiassági roham fogta el őket: például nagy tisztelettel vették körül Fesque köztársasági zászlótartót, aki tűrte, hogy összekaszabolják, de nem adta ki a kezéből a zászlót. A parasztok szerettek gúnyolódni. A nős republikánus papokról azt mondták: a sans-calotte-ból sans-culotte[211] lett. Kezdetben féltek az ágyútól, majd furkósaikkal támadtak rájuk, és néha elragadták őket. Először egy szép bronzágyút zsákmányoltak, amelyet a Misszionárius névre kereszteltek, majd egy másikat vettek el, mely még a vallásháborúk idejéből származott, amelybe Richelieu címere és a Szűz képmása volt vésve. Ezt Marie-Jeanne-nak nevezték el. Mikor elvesztették Fontenay-t, vele együtt elvesztették Marie-Jeanne-t is; hatszáz paraszt hullott el védelmében, de egy sem gondolt futásra; aztán visszahódították Fontenay-t, hogy visszaszerezhessék Marie-Jeanne-t. Úgy hozták vissza felvirágozva, a királypártiak liliomos zászlaja alatt, és útközben, ha asszonnyal találkoztak, annak meg kellett csókolnia az ágyú csövét. De két ágyú kevés volt. Marie-Jeanne-t Stofflet szerezte, Cathelineau féltékeny lett erre a dicsőségre, és Pien-en-Mange-ból megtámadta Jallais-t, és egy harmadik ágyút zsákmányolt; Forest Saint-Florent-ra vetette magát, és így szereztek egy negyediket. Két másik kapitány, Chouppes és Saint-Pol még ennél is többet tett: ledöntött fatönkökkel ágyúkat utánoztak, tüzérekül bábukat állítottak melléjük, és ezzel a tüzérséggel, amelyen nagyokat mulattak, meghátrálásra késztették a kékeket Mareuil-nél. Ez volt a parasztháború hőskora. Később, amikor Chalbos szétverte La Marsonière bandáját, a parasztok harminckét angol címeres ágyút hagytak a szégyenletes csatavesztés színhelyén. Anglia pénzelte ebben az időben a francia hercegeket, és küldte is szorgalmasan "a nagy summákat őfelségének - ahogy Nantiat 1794. május 10-én megírta -, mert Pittnek^[212] azt mondták, hogy ezt kívánja az illendőség". Mélinet^[213] írja március 31-i jelentésében: "A felkelők csatakiáltása: éljenek az angolok!" A parasztseregek el-elmaradoztak, mert fosztogattak. Ezek az ájtatos katonák loptak. A vadaknak gyöngéik vannak. Így kezdi majd ki őket később a civilizáció. Puysaye^[214] a műve II. kötetében, a 187. oldalon ezt írja: "Több esetben megóvtam Plélan községet a kifosztástól." Majd később a 434. oldalon megjegyzi, hogy nem vonult be Montfort-ba, hanem "kerülőt tettem, hogy megkíméljem a jakobinusok házait a kirablástól". A parasztok fölforgatták Cholet-t; kifosztották Challans-t. Pórul jártak Granville-ben, de megsarcolták Villedieu-t. Jacobinus népségének nevezték azokat a falusiakat, akik a kékekhez csatlakoztak, és még nagyobb dühvel gyilkolták őket, mint a többieket. Szerettek katona módra mészárlásokat rendezni és rablók módjára gyilkolni. Agyonlőni a "fajankókat", azaz a polgárembereket, ez tetszett nekik, "megetetés"-nek nevezték ezt a műveletet. Fontenay-ban egyik papjuk, Barbotin plébános, egy kardcsapással ütött le egy aggastyánt. Saint-Germain-sur-Ille községben egyik kapitányuk, aki nemesember is volt, egy puskalövéssel megölte a helység ügyvédjét, és elvette az óráját. Machecoulban módszeresen kiirtották a republikánusokat, naponta harminc embert végeztek ki, és ez öt héten át tartott; a harmincas csoportokat "rózsafüzér"-nek nevezték. Sorba állították ezt az emberfüzért egy előre megásott árok szélére, és sortüzet adtak rájuk. Egyesek még éltek, amikor a gödörbe hullottak, de azért azokat is eltemették. Azóta újra találkoztunk ezekkel az erkölcsökkel. Joubert járási elöljárónak lefűrészelték a két keze fejét. A republikánus foglyok kezére bilincseket raktak, amelyeket szándékosan kovácsoltak éles szélűre. A köztereken ölték meg őket, s közben a kürtöseik Hallali-t fújtak. Charette, aki mindig úgy írta alá nevét, hogy "Testvériség, Charette lovag", és aki bekötött homlokkal járt, mint Marat - felégette Pornic városát lakóival együtt. Ugyanebben az időben Carrier is félelmesen garázdálkodott. Terrorért terrorral fizettek. A breton lázadó szinte képmása volt a görög lázadónak, rövid zekéjében, vállán keresztbe vetett puskával, lábszárvédővel, bő bugyogóban, amely olyan volt, mint a görög szoknya, szakasztott görög zsivány. Henri de La Rochejaquelein huszonegy éves volt, amikor elindult ebbe a háborúba botjával és pár pisztolyával. A vendée-i hadsereg százötvennégy hadosztályt számlált. Szabályosan ostrom alá vette a városokat; Bressuire-t három napra elzárta a világtól. Nagypéntek napján tízezer paraszt tüzes ágyúgolyókkal lőtte Sables városát. Megesett, hogy Montigne és Courbeveilles közt egyetlen napon tizennégy köztársasági tábort tettek tönkre. Thouars magas falán ezt a pompás párbeszédet hallották La Rochejaquelein és egyik legénye közt: - Carle! - Itt vagyok! - Tartsd a vállad, hogy ráállhassak. - Nosza, rajta! Add a puskád. - Ehol e! - La Rochejaquelein beugrott a város falán át, és hadai létra nélkül elfoglalták a bástyákat, amelyeket Duguesclin^[215] ostromolt. Ezek a parasztok többre tartottak egy töltényt egy Lajos-aranynál. Sírtak, amikor eltűnt szemük elől falujuk templomának tornya. A futást nagyon egyszerű dolognak látták; vezéreik csak rájuk kiabáltak: "Dobjátok el a facipőtöket, de vigyázzatok a puskátokra!" Ha nem volt lőszerük, először lemorzsolták az olvasójukat, aztán elindultak, hogy puskaport keressenek a köztársaságiak lőszeres ládáiban; később d'Elbée az angoloktól kért muníciót. Ha ellenséges csapat közeledett feléjük, sebesültjeiket elrejtették a magasra nőtt búzában vagy a vad páfrányosokban, aztán később, a csetepaté után visszamentek értük. Nem volt uniformisuk. Ruhájuk leszakadt róluk. Parasztok és nemesurak egyaránt szedett-vedett rongyokban jártak. Roger Mouliniers La Flèche városka színházának kelléktárából szerzett turbánt és dolmányt hordott; Beauvilliers lovag ügyészi talárban járt, és fejét egy gyapjú hálósapka fölött női kalap fedte. De mindnyájan fehér övet és fehér vállszalagot viseltek; a tiszteket csak a tiszti rózsa különböztette meg a közlegényektől. Stofflet kokárdája vörös volt, La Rochejaqueleiné fekete; Wimpfen, ez a királypárti girondista, aki sohase hagyta el Normandiát, a caeni polgárőrök karszalagját viselte. A királypárti lázadók soraiban asszonyok is voltak, így Lescure asszony, aki később La Rochejaqueleinné lett; La Rouarie barátnője, Thérèse de Mollien, aki elégette községe vezéreinek névsorát; La Rochefoucauld asszony, aki szép volt és fiatal, a Puy-Rousseau kastély nagy tornya tövében sorakoztatta a parasztokat, karddal a kezében; Antoinette Adams, akit Adams lovagnak neveztek, olyan bátor volt, hogy amikor elfogták, katonai tiszteletadással lőtték agyon. Hősi korszak volt ez, de kegyetlen. Az emberek valósággal őrjöngtek. Lescure asszony a lovával tapostatta le a sebesült republikánusokat, "Halottak - mondotta -, de talán csak sebesültek." Megesett, hogy férfiak árulók lettek, de az asszonyok soha, Fleury kisasszony, a Théâtre Français tagja, otthagyta ugyan La Rouarie-t Marat kedvéért, de ezt szerelemből cselekedte. A tisztek és kapitányok sokszor éppoly tudatlanok voltak, mint katonáik. Sapinaud nem ismerte a helyesírást, így írt: "olvasa egéségel ezen soraimat..." A vezetők gyűlölték egymást; a síkságon szolgáló kapitányok ezt kiabálták: "Le a dombvidékiekkel!" Gyér és üggyel-bajjal összeszedett lovasságuk volt. Puysaye ezt írja: "Ugyanaz az ember, aki vidáman velem küldi két fiát, hirtelen elhidegül tőlem, ha egyik lovát kérem." Ugrópóznák, vasvillák, új és régimódi puskák, vassal és szöggel kivert furkósok, kaszák, kések, nyársak voltak a fegyvereik; egyesek két embercsontból formált keresztet hordtak a nyakukban. Nagy ordítással zúdultak az ellenségre, egyszerre rohantak elő mindenfelől: az erdőkből, a dombokról, az irtásokból, a mélyutakból, félkörben vonultak föl; öltek, gyilkoltak, irtottak, romboltak, és azután eltűntek. Ha köztársasági községen vitt át az útjuk, kivágták, tűzre dobták a "Szabadság fájá"-t és körültáncolták a tüzet. Csakis éjszaka jöttek-mentek. "Jöttöd mindig váratlan legyen!" - ez volt a vendée-iek szabálya. Tizenöt mérföldet is megtettek halotti csöndben, anélkül, hogy egy fűszál meggörbült volna útjukon. Ha megjött az este (miután a haditanácsban vezéreikkel megbeszélték, hogy másnap hol támadják meg a köztársasági őrségeket), megtöltötték puskájukat, elmormolták imáikat, lehúzták facipőjüket, és hosszú sorban osontak az erdőkön át, meztelen talppal lépve hangán és mohán, hang nélkül, szó nélkül, szisszenés nélkül. Macskák járnak így a sötétben.

VI
A föld lelke megszállja az embert

Vendée lázadói legalább ötszázezren voltak, férfiak, nők, gyermekek. Félmillió harcosról beszél Tuffin de La Rouarie is.

A federalisták^[216] segítették őket. Vendée és a Gironde bűntársak voltak. Lozère vidéke harmincezer embert küldött a vendée-i cserjésekbe. Nyolc megye szövetkezett, öt bretagne-i, három normandiai. Évreux városa Caennal barátkozott, és polgármestere, Chaumont, meg elöljárója, Gardembas révén képviseltette magát a felkelésben. Buzot, Gorsas és Barbaroux Caenban, Brissot Moulinsban, Chassan Lyonban, Rabaut Saint-Étienne Nîmes-ben, Meillan és Duchâtel Bretagne-ban élesztgették a lázadás tüzét.

Két Vendée volt: a nagy, mely az erdei háborút vezette, és a kicsi, mely a berkekben harcolt; ez volt az az árnyalati különbség, mely elválasztotta egymástól Charette-et és Jean Chouant. A kis Vendée jóhiszemű volt, a nagy Vendée romlott; a kicsi volt a becsületesebb. Charette-et megtették márkinak, kinevezték a királyi seregek parancsnokává, és megkapta Szent Lajos nagykeresztjét; Jean Chouan csak Jean Chouan maradt. Charette jóformán bandita volt, Jean Chouan afféle kóbor lovag.

Az olyan lelkes vezérek, mint Bonchamps, Lescure, La Rochejaquelein, mind nagyot csalódtak. Esztelenül erőlködtek a nagy katolikus sereg megteremtésén, ebből csak bukás lehetett. Elképzelhető-e, hogy ez a paraszt-vihar megtámadja Párizst, hogy szövetkezett falvak a Panthéont ostromolják, hogy zsolozsmás és imádságos falkák csaholjanak a Marseillaise körül, hogy facipős fergeteg támad az eszmék légióira? Le Mans és Savenay^[217] megtorolja ezt a bolondériát. Vendée nem léphette át a Loire-t. Mindent megtehetett, csak ezt a lépést nem. A polgárháború nem hódíthat; Caesar, ha átkel a Rajnán, betetőzi hatalmát, Napóleon megnöveli a birodalmát, de ha La Rochejaquelein átlép a Loire-on, belepusztul.

Vendée csak a saját földjén Vendée; ott több mint sérthetetlen, elérhetetlen. A vendée-i ember a maga falujában csempész, szántóvető, katona, pásztor, orvvadász, szabadharcos, kecskepásztor, harangozó, paraszt, kém, gyilkos, sekrestyés, erdei vad.

La Rochejaquelein csupán Akhilleusz, de Jean Chouan maga Proteusz.

Vendée lázadása halva született. Más felkeléseket siker koronázhatott, mint a svájciakét. A svájci hegyek fölkelői és a vendée-i erdők lázadói között az volt a különbség, hogy a környezet végzetes hatására, az egyik csaknem mindig valami eszméért harcolt, a másik csak előítéletekért. Az egyik szárnyal, a másik csak vonszolja magát. Az egyik az emberiségért küzd, a másik a magányosságért; az egyik a szabadságot akarja, a másik el akar zárkózni, az egyik a közösséget védi, a másik az egyházközséget. "A közért! A közért!" - kiáltották a murteni hősök.^[218] Az egyik a mélységek felett harcol, a másik a kátyú felett; az egyik a zuhatagok és tajtékzó hegyi patakok embere, a másik a sekélyes állóvizeké, ahonnan lázpárák szállanak fel; az egyiknek feje fölött azúr ég ragyog, a másik felett sűrű ágak szövevényei sötétlenek; az egyik az orom tetején áll, a másik a mély árnyékban.

Nem egyforma nevelést adnak a csúcsok és a mélységek.

A hegy olyan, mint a fellegvár, az erdő, mint a leshely. Az egyik bátorságra, a másik cselvetésre oktat. Az ókor a hegyek ormaira helyezte isteneit, szatírjait meg a bozótokba. A szatír vadember: félig ember, félig állat. Szabad országokban az Appenninek, Alpok, Pireneusok és az Olimposz hegyei emelkednek. Hegy a Parnasszus is. A Mont-Blanc Tell Vilmos hatalmas szövetségese volt. India hősi énekei telve vannak azokkal a gigantikus harcokkal, melyekben a szellem a sötétséggel küzd, s e harcok hátterében és felette a Himaláját pillantjuk meg; Görögország, Spanyolország, Itália és Svájc arculata a hegy; Kimméria, Germánia vagy Bretagne erdős vidékű. Az erdő barbár.

A talaj alakulata sok tettet sugalmaz az embernek. Nagyobb cinkostárs, mint hinnénk. Vad tájak láttán szinte hajlunk arra, hogy felmentsük az embert, és a teremtésben keressük a bűnt; a természet alattomos kihívását érezzük; a pusztaság olykor károsan hat a tudatra, különösen a homályos tudatra; a tudat óriássá nőhet, akkor Szókratészt és Jézust teremt, de lehet törpe is, akkor Atreusz és Júdás áll előttünk. A kis lélek könnyen csúszómászóvá lesz; a félhomályos sűrűk, az indák, a tövisek, az ágak alatt lapuló mocsarak gonosz tanácsadók, titokzatos módon beleszivárognak és rosszra vezérlik. Az optikai csalódások, a megmagyarázhatatlan délibábok, az éjjeli órák vagy a fenyegető árnyak okozta szorongó érzések az embert abba a különös, félig vallásos, félig állati riadalomba kergetik, mely közönséges időkben babonákat szül, harcos korszakokban vadságot. Az érzékcsalódások fáklyái a gyilkosságok útjára világítanak. A rabló mindig meghibbant ember. A dúsgazdag természet két módon hat: elkápráztatja a nagy szellemeket, és elvakítja a vad lelkeket. Ha az ember tudatlan, ha a sivatag látomásokkal terhes, a magányosság homálya csak növeli értelme homályát, és akkor az emberben iszonyú mélységek nyílnak meg. Vannak bizonyos sziklák, szakadékok, berkek, vad csapások az esti fák között, melyek az embert őrült és borzalmas tettek felé taszítják. Majdnem azt mondhatnánk, vannak bűnös tájak.

Micsoda tragikus dolgokat láthatott az a zordon halom is ott Baignon és Plélan között!

A széles láthatár a lelket nagy, általános eszmékhez vezeti; a szűkre szabott horizont kis részleteszméket szül; ez az, ami a nagy szíveket néha arra kárhoztatja, hogy törpe szellemiségek legyenek; példa rá Jean Chouan.

A részleteszmék gyűlölik a nagy általános eszméket; ezért harc a haladás.

Szülőföld és haza, ebben a két szóban foglalhatjuk össze az egész vendée-i háborút; a helyi eszmék az egyetemes eszmékkel kezdtek csatát. Parasztok keltek harcra hazafiak ellen.

VII
Vendée: Bretagne utolsó szava

Bretagne vén rebellis. Sokszor lázongott az elmúlt kétezer év folyamán, és gyakran igaza volt; utoljára nem volt igaza. Pedig a dolgok mélyén, akár a forradalom, akár a királyság ellen lázadt, akár a kiküldött köztársasági megbízottak, akár a kormányzó hercegek és főurak ellen, akár az asszignáta-kötegek, akár a királyi sóadóbérletek ellen; és e harc szereplője akár Nicolas Rapin, François de La Noue, Pluviaut kapitány és La Granache nagyasszony, akár Stofflet, Coquereau és Lechandelier de Pierreville volt, akár Rohan herceggel a király ellen vagy La Rochejaquelein úrral a király mellett, Bretagne mindig ugyanazt a harcot vívta: a helyi szemlélet harcát a nemzeti szemlélet ellen.

Mocsár volt ez az ősi provincia, olyan, mint az állóvíz; gyűlölte a mozgást; ha szél érte, nem frissítette föl, csak felborzolta. Finistère: itt végződött Franciaország, ahol az embernek adományozott föld véget ért, s ahol a nemzedékek haladása megállott. "Állj!", kiáltotta az óceán a földnek, és a barbárság a civilizációnak. Ahányszor csak Párizs, a központ, kezdeményez valamit, jöjjön ez a kezdeményezés a királyságtól vagy a Köztársaságtól, szolgálja az elnyomást vagy a szabadságot, ez mindig valami újat jelent, és Bretagne mindig megbotránkozva tiltakozik. Hagyjanak békén bennünket! Mit akarnak tőlünk? És a Marais sóvidéke vasvillát ragad, a vendée-i Cserjések népe flinta után kap. Minden próbálkozásunk, minden kezdeményezésünk, mind a törvényhozásban, mind a nevelésben, enciklopédistáink, filozófusaink, nagy szellemeink összes dicsősége kudarcot vall Houroux előtt; Bazouges vészharangja a francia forradalmat fenyegeti, Faou pusztasága fellázad viharos fórumaink ellen, és Haut-des-Prés haranglába hadat üzen a Louvre tornyának.

Borzalmas süketség.

A vendée-i lázadás gyászos félreértés.

Ez az óriási csetepaté, a titánok kötekedése, ez a szertelen lázongás a történelemben csak egy szó emléket hagyott hátra, ennyit: Vendée. Fényes és gyászos szó ez. Vendée öngyilkos lett holmi távollevők érdekében, feláldozta magát az önzésnek, arra pazarolta idejét, hogy a gyávaságot megajándékozza határtalan bátorságával; számítás nélkül, stratégia, taktika, terv nélkül, cél nélkül, vezér nélkül, felelősség nélkül; megmutatta, milyen mértékben változhat az akarat képtelenséggé; lovagias és vad volt; a világosság ellen akart sötétség-korlátot emelni; tudatlansága hosszan, bután és hősieskedve ellenszegült a valóságnak, az igazságnak, a jognak, a józan észnek, a megváltásnak; nyolc esztendő ijesztő réme, tizennégy megye pusztulása, szántóföldek földúlása, a termés letiprása, falvak felgyújtása, városok lerontása, házak kifosztása, asszonyok és gyermekek leölése, fáklya a zsúpfedélen, kard a szívekben, a civilizáció réme, Pitt úr reménysége: ez volt ez a háború, ez az öntudatlan, gyilkos próbálkozás.

Végeredményben, mert megmutatta, hogy milyen halaszthatatlanul szükséges széttépni az átkozott breton ködöt, és a világosság nyilaival átszaggatni ezt a bozótot, Vendée a haladást is szolgálta. A katasztrófák a maguk sötét módján intézik a dolgokat.

I
Plus quam civilia bella[219]

Ezerhétszázkilencvenkettő nyara nagyon esős volt; 1793 nyara nagyon forró. A polgárháború miatt már szinte utak se voltak Bretagne-ban. Azért mégiscsak utazgattak, hála a szép nyári időjárásnak. Nincs jobb út a kiszáradt földnél.

Július hónap egyik derült estéjén, körülbelül egy órával napszállta után, egy Avranches felől érkező lovas ember állt meg az Ágaskereszt nevű kis fogadó előtt, mely Pontorson város végén állott. Cégtábláján még néhány évvel ezelőtt is ezt a felírást olvashatták: "Itt jó almabort kortyolhattok." Egész nap nagyon meleg volt, de aztán szél támadt.

Az utas olyan bő köpenybe burkolózott, hogy az lovának farát is betakarta. Széles kalapot viselt, háromszínű kokárdával, ez bátor cselekedet volt ebben a bozótos, puskaporfüstös országrészben, ahol egy ilyen kokárda túlságosan is jó célpont lehetett. A köpeny a nyakán záródott, de szétnyílott a mellén, hogy karjai szabad mozgását ne gátolja. Így láthatóvá vált széles, háromszínű öve is, és két pisztoly agya, mely kiállt az övéből. Oldalán kard lógott, s alul kilátszott a köpeny alól.

A lódobogás zajára a fogadó ajtaja kinyílott, és megjelent a kocsmáros egy lámpával. Az alkony órája volt, az úton még világos volt, de a házakban már éjszaka.

A gazda ránézett a kokárdára.

- Polgártárs - kérdezte -, itt akar megszállni?

- Nem!

- Hová megy hát?

- Dolba.

- Akkor forduljon vissza Avranches felé, vagy maradjon Pontorsonban.

- Miért?

- Mert Dolban most harcolnak.

- Úgy! - mondta a lovas.

Aztán így folytatta:

- Adjon zabot a lovamnak.

A gazda vályút hozott, egy zsák zabot öntött belé, kivette a ló szájából a zablát, s az állat fújtatni és enni kezdett.

A párbeszéd folytatódott:

- Polgártárs, rekvirálta ezt a lovat?

- Nem.

- A magáé?

- Igen. Vettem. Megfizettem az árát.

- Honnan jön?

- Párizsból.

- De nem egyenesen?

- Nem.

- Azt biz elhiszem, mert az utak forgalmát megakasztották. De a postakocsi még közlekedik.

- Csak Alençonig. Ott szálltam ki a postakocsiból.

- Ugyan! Nemsokára nem lesz több postajárat Franciaországban. Nincsenek lovak. Egy háromszáz frankos lóért hatszázat fizetnek, és a takarmány megfizethetetlenül drága. Postamester voltam, csapláros lett belőlem. Ezerháromszáztizenhárom postamester közül (ennyien voltunk) kétszáz beadta a lemondását. Polgártárs az új tarifa szerint utazott?

- A május elsejei szerint, igen.

- Húsz sou állomásonként, ha a kocsi belsejében utazik, tizenkettő, ha egyfogatú könnyű kocsin, öt sou, ha a teherszállítón. Alençonban vette ezt a lovat?

- Ott.

- Egész nap lovagolt?

- Hajnal óta.

- Tegnap is?

- Igen. Tegnapelőtt is.

- Már látom. Maga Domfront és Mortain felől jött.

- És Avranches felől.

- Hallgasson rám, polgártárs. Pihenje ki magát! Bizonyára fáradt, a lova is az.

- A lovaknak joguk van kifáradni, de az embereknek nincs.

A gazda szeme megint az utast fürkészte. Komoly, nyugodt, szigorú arcot látott, amelyet szürke haj övezett.

A fogadós az útra nézett, mely kihaltan húzódott, ameddig csak a szem ellátott, és azt mondta:

- És így utazik, egészen egyedül?

- Van kíséretem.

- Hol?

- Itt: a kardom és a két pisztolyom.

A fogadós elment, hogy egy vödör vizet hozzon és megitassa a lovat. Míg a ló ivott, a gazda megint az utast vizsgálta, és azt mondta magában: "Mondhat, amit akar, mégis papnak látszik."

A lovas újra megszólalt:

- Azt mondotta, hogy verekszenek Dolban?

- Azt. Ebben az órában kezdhették.

- Kik harcolnak?

- Egy volt nemes egy volt nemessel.

- Hogy mondta?

- Azt mondom, hogy egy volt nemes, aki köztársaságpárti, verekszik egy volt nemessel, aki királypárti.

- De hiszen már nincs is király.

- Ott a királyfi. És ami a legérdekesebb: a két volt nemes rokonságban van egymással.

A lovas figyelmesen hallgatta. A fogadós tovább beszélt:

- Az egyik fiatal, a másik öreg. Az unokaöcs verekszik a nagymama fivérével. A nagybácsi királypárti, az unokaöcs hazafi. A nagybácsi vezérli a fehéreket, az öcs a kékeket. Aztán ezeknél nincs kegyelem. Életre-halálra megy a harc.

- Életre-halálra?

- Úgy bizony, polgártárs. Várjon csak! Látni akarja, hogy minő udvariasságokat vágnak ezek egymás fejéhez? No, nézze, az ott egy plakát, melyet az öreg - mindig megtalálja a módját, hogyan - mindenhová kiragasztat, minden házra, minden fára, még ide az én ajtómra is.

A gazda közelebb vitte lámpáját egy négyszögletes papiroshoz, mely a kapu egyik szárnyán fehérlett. Mivel a plakát nagyon nagy betűkkel volt nyomtatva, a lovas a nyeregből olvashatta:

- És - folytatta a fogadós - itt a válasz is.

Megfordult, és lámpájával egy másik plakátot világított meg, melyet szemmel láthatóan amannak kedvéért ragasztottak az ajtó másik szárnyára. Az utas ezt olvasta:

- Tegnap ragasztották az ajtómra az első plakátot - mondta a gazda -, ma reggel a másodikat. A válasz nem váratott magára.

Az utas félhangon, mint aki magában beszél, néhány szót mondott. A fogadós meghallotta, de nem túlságosan értette:

- Igen! Ez a harc már nemcsak az országon, hanem a családon belül is folyik. Így kell lennie, így van jól. A népek nagy megújhodásának ez az ára.

És az utas a kalapjához emelte a kezét, szemét a második plakátra függesztve köszöntötte azt.

A gazda tovább beszélt:

- Látja, így állunk, polgártárs. A városokban és a nagyközségekben a forradalom pártján vagyunk, de falun bizony ellene vannak; azt mondhatnám, a városokban franciák vannak, a falvakban bretonok. Ez a polgárok harca a parasztok ellen. A parasztok fajankóknak hívnak bennünket, mi meg őket tökfilkóknak. A nemesek és papok velük tartanak.

- Nem mindnyájan - szakította félbe a lovas.

- Minden bizonnyal igaza van, polgártárs, hiszen itt is egy vicomte áll egy márkival szemben.

És magában hozzátette még:

"És fogadni mernék, hogy most egy pappal beszélgetek."

A lovas tovább kérdezett:

- És ki áll jobban a kettő közül?

- Eddig a vicomte. De nem könnyen. Nehéz fickó az öreg. Ezek az emberek, a Gauvain család tagjai, idevaló nemesek. Ez olyan család, amelynek két ága van. A nagy ág, melynek feje Lantenac márki, és a kis ág, melynek fejét Gauvain vicomte-nak hívják. Ma ez a két ág egymást üti. Ilyet nem látunk a fáknál, de az embereknél láthatunk. Ez a Lantenac márki mindenható ember Bretagne-ban; a parasztok szemében hercegnek számít. Partraszállása napján azonnal nyolcezer ember csatlakozott hozzá; egy hét alatt háromszáz község lázadt fel. Ha a partvidéknek csak egy csücskét elfoglalhatta volna, az angolok partra szállnak. Szerencsére itt volt ez a Gauvain, az unokaöccse. Furcsa história! Öccse, a köztársasági parancsnok, móresre tanította a nagybátyját. És a szerencse úgy akarta, hogy ez a Lantenac, mikor ideérkezett, legyilkoltasson egy sereg foglyot, és agyonlövessen két asszonyt, akik közül az egyiknek három gyermeke volt, akiket egy párizsi zászlóalj örökbe fogadott. Ez aztán rettenetes bosszúra tüzelte a zászlóaljat. Vörössipkás zászlóaljnak hívják őket. Már nem sok maradt a párizsi fiúkból, de akik még életben vannak, annál borzasztóbb öldöklők. Ezeket beolvasztották Gauvain csapatába. Senki se tud nékik ellenállni. Meg akarják bosszulni az asszonyokat, és vissza akarják szerezni a gyerekeket. Nem tudni, hogy az öreg mit művelt az apróságokkal. Ez teszi olyan dühödtté a párizsi gránátosokat. Higgye el, ha ezek a gyerekek nem keverednek a dolgokba, ez a háború nem volna olyan ádáz. A vicomte jó és becsületes fiatalember. Annál rosszabb az öreg márki. A parasztok csak úgy beszélnek róluk, hogy Szent Mihály háborúskodik Belzebubbal. Ön talán tudja, hogy Szent Mihály ennek a vidéknek az egyik őrangyala. Az öbölben, a tenger közepéből hegy emelkedik az ég felé, Saint-Michel hegye. Azt tartják az angyalról, hogy démont űzött el onnan, és egy másik hegy alá temette. Nincs is messze onnan, és Tombelaine hegynek hívják.

- Tudom - mormogta a lovas -, Tumba Beleni. Tumba annyit tesz, mint "sír", és Belenus, Belus, Bel, Belial, az annyi, mint "Belzebub".

- Látom, tudja, miről van szó.

Magában a gazda még ezt tette hozzá:

"Latinul is tud... pap ez, semmi kétség."

Hangosan pedig így folytatta:

- Nos, polgártárs, a parasztok szerint ez a régi harc kezdődik újra. Mondanom se kell, hogy számukra a királypárti generális személyesíti meg Szent Mihályt, a köztársaságpárti parancsnok pedig Belzebubot; de ha kettejük közül az egyik ördög, úgy bizonyára Lantenac az, és ha valaki angyal, az Gauvain. Szolgálhatok valami ennivalóval, polgártárs?

- Itt a butykosom meg a kenyerem. De mért nem szól arról, hogy mi történik Dolban?

- Gauvain vezényli a part menti expedíciós sereget. Lantenac célja az volt, hogy általános felkelést szít, Alsó-Bretagne-t megsegíti Alsó-Normandiával, kaput tár Pittnek, húszezer angollal és kétszázezer paraszttal segítséget nyújt a nagy vendée-i seregnek. Gauvain csúnyán meghiúsította ezt a tervet. Megszállta a partot, Lantenacot az ország belseje felé, az angolokat pedig a tengerre szorította vissza. Innen is kiverte Lantenacot: visszavette tőle Pont-au-Beau-t, elkergette Avranches-ból, kiebrudalta Villedieu-ből, meggátolta, hogy elérje Granville-t. Most olyan hadmozdulatokat tesz, amelyekkel Fougères erdejébe akarja beszorítani, és ott körülzárni. Minden jól ment. Tegnap még Gauvain itt volt a csapataival. Hirtelen riadót fúvat. Az történt, hogy az öreg, aki ügyes katona, ék formájában hirtelen előretört, és arról értesültek, hogy Dolt fenyegeti. Ha elfoglalja Dolt, és a Dol hegyen felállít egy üteget, mert ágyújuk is van, akkor újra megszerezték azt a pontot, ahol az angolok partra szállhatnak, és akkor minden elveszett. Ezért nem volt egy perc vesztegetni való idejük se. Gauvain éles eszű ember, nem sokat töprengett, nem kért és nem is kapott parancsot, nyeregbe szólította az embereit, elindította a tüzérségét, összeszedte a seregét, kihúzta kardját, no és míg Lantenac Dolt támadja, Gauvain Lantenacot támadja. Dolban fog összeütközni ez a két kemény breton koponya. Csodaszép összecsapás lesz ez. Most éppen odaérhettek.

- Mennyi idő alatt jutnak el innen Dolba?

- Olyan seregnek, amelyikben szekerek is vannak, legalább három órára van szüksége. De már ott is vannak.

Az utas fülelni kezdett, majd azt mondta:

- Valóban, mintha ágyúszót hallanék.

A gazda is hallgatózni kezdett.

- Jól hallotta, polgártárs. Puskák is ropognak. Nagy vásár folyik ottan. Jól tenné, ha itt maradna éjszakára. Semmi jó nem vár ott az emberre.

- Nem állhatok meg. Folytatnom kell az utamat.

- Rosszul teszi. Nem tudom, mi jóban jár, de ott nagy veszélybe kerülhet, úgyhogy, ha nem a legdrágább kincsről van szó...

- De éppen arról van szó - mondta a lovas.

- Például a fiáról...

- Valami olyasmiről - felelte a lovas.

A fogadós megint ráemelte a szemét, és újra azt gondolta: "Mégiscsak olyan papiember-féle ez a polgártárs."

Aztán tovább gondolkozott: "Végtére is... a papoknak is vannak gyermekeik."

- Kantározza fel a lovamat - mondta az utas. - Mennyivel tartozom?

Fizetett.

A gazda a ház fala mellé állította a vályút és a vödröt, és megint az utashoz fordult:

- Ha mindenáron menni akar, hallgassa meg legalább, amit tanácsolok. Bizonyára Saint-Malóba igyekszik. Legalább kerülje el Dolt. Két útja van. Az egyik Dolon keresztül, a másik végig a tenger partján. Egyik se rövidebb a másiknál. A tenger menti út Saint-Georges de Brehaigne, Cherrueix és Hirelle-Vivier községen vezet keresztül. Délre marad el Dol, és északon Cancale fekszik. Polgártárs, itt az utca végén van az útelágazás; a doli út lesz a balján, a Saint-Georges-i a jobbján. Hallgasson rám, ha Dolnak tart, a mészárlás kellős közepébe kerül. Ne a bal oldali utat válassza, menjen a jobb oldalin.

- Köszönöm - mondta az utas.

Aztán elindította a lovát.

Egészen besötétedett, az utas eltűnt az éjszakában.

A fogadós már nem láthatta.

De amikor az utas az utca végére ért, az útelágazás elé, felhangzott a fogadós hangja, amint messziről utánakiáltott:

- Forduljon jobbra!

Az utas balra fordult.

II
Dol

Dol: franciaországi spanyol város Bretagne-ban - ezt az okiratok mondják róla -, nem is város, hanem egyetlen hosszú utca. Nagy, öreg, gótikus utca, jobb- és baloldalt árkádos-oszlopos házak, melyek nem sorban állnak, hanem kiszögellnek vagy kikönyökölnek a jó széles utcára. A város többi része, a sikátorok hálózata, úgy kapcsolódik, torkollik ebbe a nagy átlós útba, mint a patakok a folyóba. A város - nincsenek kapui, mert hiszen fal se keríti, nyitva áll a Dol hegy aljában - képtelen volna ostromnak ellenállni; de az utca kibírja az ostromot. A házak ormai - ötven évvel ezelőtt még látszott, hogy milyenek voltak - és az oszlopos árkádok alatt vezető két folyosó, amely az utcát szegélyezi, nagyon nehezen bevehető csatahelynek bizonyult. Ahány ház, annyi erősség, amelyeket mind egyenként kellett meghódítani. Az öreg vásárcsarnok körülbelül az utca középpontján volt.

Az Ágaskereszt fogadósa igazat mondott, amikor Dolról beszélt: vad tusakodás kavarta föl a városkát. A fehérek reggel érkeztek, és éjszakai harc tört ki köztük és a kékek közt, akik este csaptak rájuk. Az erők nagyon egyenlőtlenül oszlottak meg. A fehérek hatezren voltak, a kékek ezerötszázan, de egyforma dühvel acsarkodtak egymásra. Figyelemre méltó, hogy az ezerötszáz ember támadta meg a hatezret.

Egyik oldalon fegyelmezetlen csődület volt, a másikon rendezett csapat. Az egyik oldalon hatezer paraszt, fehér szalagos, kerek kalappal, bőrködmönükön Jézus-szívek, vallásos jelszavak, hímzett karszalagok, az övükön olvasó; többnek volt vasvillája, mint kardja vagy szurony nélküli karabélya, az ágyúkat kötélen vonszolták maguk után; rosszul felszerelt, rosszul fegyelmezett, rosszul felfegyverzett, de fanatizált csapat. Velük szemben ezerötszáz katona állott: háromszögletes kalapjukon háromszínű kokárda, nagy hajtókás, derékba szabott, hosszú lebenyes kabátban - mellükön keresztbe futó fegyverszíj -, vörösréz markolatos karddal, hosszú szuronyos puskával; fegyelmezetten sorakoztak, engedelmesek és elszántak voltak, mint az olyan emberek, akik majd parancsolni is tudnak. Ők is önkéntesek voltak, de a haza önkéntesei. Igaz, rongyos uniformisban és cipő nélkül. Egyfelől a monarchiáért harcoló parasztlovagok, a másik oldalon a forradalom mezítlábas hősei. Mind a két csapatnak a lelke a vezére volt: a királypártiakat az aggastyán, a republikánusokat egy fiatalember vezette. Az egyik oldalon Lantenac, a másikon Gauvain.

A forradalomnak olyan ifjú óriásai, mint Danton, Saint-Just és Robespierre, ifjú idealistái is akadtak, mint Hoche^[220] és Marceau.^[221] Gauvain is ezek közé tartozott.

Gauvain harmincesztendős volt; a fiatal Herkules, szeme komoly volt, mint a prófétáké, nevetése, mint a gyermekeké. Nem dohányzott, nem ivott, nem káromkodott. Tisztálkodó készletét a háborúban is magával hordta, nagy gondot fordított a körmére, fogára és dús, barna hajára. Ha pihenőt tartottak, maga porolta és szellőztette ki golyó szaggatta, porlepte kapitányi egyenruháját. Mindig hanyatt-homlok vetette magát a legnagyobb összecsapásokba, de sohasem sebesült meg. Lágy, kellemes hangja keményen csattant, ha parancsolnia kellett. Példát mutató természetességgel hált földön, szélben, esőben, hóban köpenyébe burkolózva, szép fejét egy kőre hajtva. Hősies és tiszta lelkületű volt. Ha kardot rántott, az ábrázata is átalakult. Lányos arckifejezése a harcban félelmetes volt.

Gondolkodó és bölcselő volt, fiatal tudós; aki látta, Alkibiadészt látta maga előtt, aki hallgatta, Szókratészt hallgatta.

Abban a hatalmas rögtönzésben, amelyet francia forradalomnak hívunk, ez a fiatalember azonnal hadvezér lett.

Hadoszlopa, amelyet maga szervezett, olyan volt, mint a római légió: teljes kis hadsereg; gyalogságból és lovasságból állott; voltak utászai, árkászai, hidászai: és ahogy a római légióknak hajítógépeik voltak, az ő csapatának ágyúi is voltak. Három fogatos tábori ágyú erősítette meg a hadoszlopot, anélkül, hogy nehézkessé tette volna.

Hadvezér volt Lantenac is, sőt még ennél is több. Mert megfontoltabb és merészebb volt. Az öreg hősök hidegebben mérlegelnek, mint a fiatalok, mert messze vannak a hajnalhasadástól, bátrabbak is, mert közelebb vannak a halálhoz. Ugyan mit is veszíthetnek? Nagyon keveset... Ezért Lantenac minden merész hadicsele egyúttal bölcs is volt. De végtére, mint majdnem mindig, ha öregek és fiatalok birokra kelnek, Gauvain került fölül. Ez inkább szerencse, mint haditudomány dolga volt. Minden szerencse, még az ilyen rettenetes szerencse is, a fiatalság osztályrésze. A győzelem néha ledér leány.

Lantenac elkeseredetten gyűlölte Gauvaint; először azért, mert Gauvain megverte őt, azután azért, mert rokonok voltak. Micsoda szeszély ez a jakobinuskodás? Ez a Gauvain! Ez a kölyök! Vagyonának örököse, mert a márkinak nem voltak gyermekei. Unokaöccse, majdnem unokája! "Ejh - mondta ez a majdnem-nagyapa -, csak kerüljön a kezem közé, megölöm, mint egy kutyát!"

Egyébként a Köztársaság joggal nyugtalankodott Lantenac márki miatt. Alig szállt partra, máris félelmet keltett. Neve futótűzként járta be a vendée-i lázadás táborait. Azonnal a fölkelés középpontjává lett. Az ilyen természetű felkelésekben, ahol minden vezér féltékeny a maga hatalmára, ahol mindegyiknek megvan a maga hegyszakadéka vagy berke, valaki, aki fölülről érkezik, összefogja a szétszórt, egyenlő rangú vezéreket. Az erdőségek jóformán minden kapitánya Lantenac mellé állott. Közel és távol egyaránt engedelmeskedtek neki.

Egyetlen ember hagyta el, az első, aki csatlakozott hozzá, Gavard. Miért? Azért, mert Gavard bizalmi ember volt. Minden csínját-bínját ismerte a régimódi polgárháborúnak, amelyet Lantenac túlszárnyalt és megváltoztatott. Bizalmi embereket nem lehet átvenni, mint valami örökséget. Lantenacot szorította La Rouarie csizmája. Gavard Bonchampshoz csatlakozott.

Mint katona, Lantenac II. Frigyes iskolájához tartozott; össze akarta egyeztetni a nagy háborút a kicsivel. Nem szerette a nagy katolikus és királyi seregek "zavaros tömegét", amely csak arra volt jó, hogy eltapossák, sem az egyszerű portyázó taktikát, mely szétszórja embereit berkekben és sűrűkben, és így csak arra jó, hogy nyugtalanítsa, de arra nem, hogy leverje az ellenfelet. A portyázás nem hoz végleges eredményt, vagy rosszat hoz. Azzal kezdi, hogy megtámadja a Köztársaságot, és azzal végzi, hogy kifosztja a postakocsikat. Lantenac nem értette ezt a breton módra vezetett háborút. Se azt, amelyiket sík mezőn vívott La Rochejaquelein, se azt, amit az erdőkben folytatott Jean Chouan; se vendée-i háborút nem akart, se Chouan-lázadást; valóságos háború kellett neki, fel akarta használni a parasztot, de a katonaságra akart támaszkodni. Stratégiájának bandákra, taktikájának seregekre volt szüksége. A támadáshoz, a hadicselekhez, a rajtaütésekhez nagyszerűek voltak ezek a falusi seregek, gyorsan egybegyűltek, gyorsan szétszóródtak, de nagyon bizonytalanoknak tartotta őket, mintha vizet markolt volna; ő pedig valami biztos pontot szeretett volna teremteni ebben a kusza, hullámzó háborúban; a vad erdei seregek mellé reguláris csapatokat akart, amelyek a paraszti hadmozdulatok tengelyét alkotnák. Jól átgondolt és félelmes terv volt ez; ha sikerül, Vendée bevehetetlen marad.

De hol szerezzen ilyen reguláris csapatokat? Honnan vegyen hozzá katonákat? Hol talál ilyen ezredeket? Hol talál kész, szervezett hadsereget? Angliában! Innen származott Lantenac rögeszméje, hogy megnyitja a francia partokat az angol invázió előtt. A pártoskodás szelleme így visz a hazaáruláshoz, a fehér kokárda eltakarta szeme elől az angol katonák piros uniformisát, Lantenac nem is tudott másra gondolni, csak hogy meghódítsa a part valamelyik pontját, és azt kiszolgáltassa Pittnek. Ezért, mikor Dolt védelem nélkül tudta, rávetette magát, így akarta megszerezni a városon keresztül Dol hegyét és Dol hegyéről a tengerpartot.

Jól választotta meg a helyet. Dol hegyének ágyúi végigsöprik a partot Fresnois-tól Saint-Brelade-ig; a cancale-i cirkálóhajórajt is távoltartják, és szabaddá teszik a lapos partokat Raz-sur-Couesnon és Saint-Meloir-des-Ondes közt egy partraszállás számára.

Azért, hogy ez a döntő kísérlet sikerüljön, Lantenac valamivel több, mint hatezer embert hozott magával, a legjava harcosokat a rendelkezésre álló bandákból. Fölvonultatta egész tüzérségét is, tíz tizenhatos öreg csatakígyót, egy nyolcfontos hajóágyúját és egyetlen négyfontos kis tábori ágyúját. Dol hegyére nagyon erős tüzérséget akart fölállítani, mert az az elgondolás irányította, hogy ha tíz ágyú ezer lövést ad le, az több munkát végez, mint ha ezerötszáz golyót lőnek ki öt ágyúból.

A siker bizonyosnak látszott. Hatezer embere volt. Csak Gauvaintől tarthatott, aki ezerötszáz emberével Avranches körül lehetett, és Dinan felől Léchelle-től. Léchelle-nek, igaz, huszonötezer embere volt, de húsz mérföldre volt tőlük. Lantenac tehát biztonságban érezte magát Léchelle felől, mert az, ha sok embere volt is, messze tanyázott; viszont Gauvain felől, ha a távolság nem fedezte is, elég biztonságot ígért csapatainak kis száma. Tegyük még hozzá, hogy Léchelle ostoba ember volt, és később, amikor vágóhídra vitte huszonötezer emberét Croix-Bataille mellett a pusztaságban, öngyilkossággal fizetett kudarcáért.

Lantenac így teljes biztonságban érezhette magát. Hirtelen és kemény szigorral csapott le Dolra. Lantenac márkinak sötét híre volt, tudták róla, hogy nem ismer kegyelmet. Nem is próbáltak szembeszállni vele. A megfélemlített lakosság a házaiba zárkózott. A hatezer vendée-i paraszt megszokott falusias nemtörődömséggel szállta meg a várost, mintha vásárra ment volna. Nem voltak szálláscsinálók, kijelölt kvártélyok, úgy táboroztak, ahogy tudtak. A szabadban főztek, szétszóródtak a templomokban, otthagyták a puskáikat a rózsafüzér kedvéért. Lantenac néhány tüzértiszt kíséretében sietve Dol hegyére ment, hogy tanulmányozza a terepet, a parancsnokságot Gouge-le-Bruant-ra bízta, akit csapatparancsnoknak nevezett ki.

Gouge-le-Bruant nyomát nagyon elmosódva találjuk meg a történelemben. Még két név ragadt rá: az egyik az volt: Kéktörő. Ezt azért kapta, mert sok köztársasági hazafit gyilkolt le; a másik neve Imânus volt, azért, mert volt benne valami megnevezhetetlen irtóztató. Imânus az immanis szó elferdítéséből származik; ősi alsó-normand szó ez, azt jelenti: emberfeletti, szinte isteni csúnyaság, annyi benne a borzalom, mely a démont, a szatírt és az emberevőt idézi. Egy öreg kéziratban ezt olvashatjuk: "Ennen két szemem látá az imânust." A vendée-i Cserjésekből való aggastyánok ma már nem tudják, hogy ki volt Gouge-le-Bruant, sem azt, hogy ki volt a Kéktörő, de zavarosan még emlékeznek Imânusra. Imânus beleolvadt a helyi babonák világába. Imânust még mindig emlegetik Trémorelben és Plumaugat-ban, ebben a két faluban, ahol Gouge-le-Bruant otthagyta véres lépteinek nyomát. Vendée-ban a többi vezér is vad volt, de Gouge-le-Bruant barbár volt. Mint valami indián törzsfőnök, kitetováltatta magát keresztekkel és liliomos királyjelvényekkel. Arcán olyan lélek visszataszító és szinte természetfölötti fénye ragyogott, mely semmi más emberi lélekhez nem hasonlított. Pokolian bátor volt a harcban, utána pedig pokolian kegyetlen. Szíve tele volt mindenféle nyakatekert okoskodással, készen a teljes odaadásra, hajlamosan a legvadabb dühkitörésre. Gondolkozott vajon? Minden bizonnyal, de úgy, ahogy a kígyó kúszik: tekergőzve. Hősnek indult, de gyilkossá lett. Lehetetlen volt kitalálni, honnan jöttek borzalmasságukban olykor nagyszerű elhatározásai. Kész volt minden váratlan szörnyűségre. Mesébe illőn kegyetlen volt.

Ezért kapta ezt az idétlen nevet: Imânus.

Lantenac márki bízott a könyörtelenségében.

Ami a kegyetlenséget illeti, abban nem volt hiba, abban Imânus kitüntette magát; de se taktikában, se stratégiában nem vitte sokra. A márki talán elhibázta a dolgát, amikor csapatparancsnoknak nevezte ki. Akárhogy történt, úgy esett, hogy Imânust bízta meg helyettesítésével és azzal, hogy vigyázzon mindenre.

Gouge-le-Bruant inkább harcos volt, mint katona, előbb legyilkolt egy néptörzset, semmint megvédett egy várost. De azért erős őrséget állított.

Alighogy leszállt az este, Lantenac márki kijelölte a tervbe vett üteg helyét, és visszaindult Dol felé. Hirtelen ágyúszót hallott. Arra fordult. A nagyutca felett vörös füst szállott. A kékek meglepték a csapatait, betörtek a városba, megrohamozták őket; állt a harc Dol utcáin.

Nem volt szokása meglepődni, de most mégis megütődött. Ezt nem várta. Ki tehette? Minden bizonnyal nem Gauvain. Egy a négy ellenében nem szokott támadást kezdeni. Léchelle lett volna? No de milyen rohamlépésben kellett fölvonulnia! Nem. Léchelle támadása nem valószínű, Gauvainé pedig lehetetlen.

Lantenac megsarkantyúzta a lovát; útközben menekülő lakossággal találkozott; kikérdezte őket, valamennyien zavarodottak voltak a félelemtől. Ezt kiáltották: "A kékek! A kékek!" Mikor a márki a helyszínre érkezett, nehéz helyzet fogadta.

Ugyanis ez történt...

III
Kis seregek - nagy ütközetek

Amikor a parasztok Dolba vonultak, láttuk, hogyan szóródtak szét a városban. Ki-ki kedve szerint, ahogy történni szokott, ha "barátságból mennek háborúba", amint a vendée-i fölkelők mondogatták. Az ilyesmiből olyanfajta fegyelem származik, amelyből hősök teremnek, de sorkatonák nem. Tüzérségüket és szekereiket az öreg vásárcsarnok bolthajtásai alatt helyezték el, és aztán kifáradva ettek, ittak, imát mormoltak; egymás hegyen-hátán leheveredtek a főutcán. Inkább ellepték, mint őrizték az utat. Amikor az éjszaka leszállott, majdnem mindannyian aludtak, fejük a zsákjukon pihent, néhány mellett a felesége is ott aludt; mert a parasztasszonyok sok esetben követték férjüket; Vendée-ban a terhes nőket használták kémkedésre. Szelíd, júliusi éj volt, csillagok ragyogtak az éjszaka mélyfekete kékjében. Ez a tábor inkább valami karaván szálláshelyéhez, mint katonák táborához hasonlított - amint békésen szunnyadozott; akik még nem hunyták le a szemüket, hirtelen azt látták, hogy az esthomályban három ágyú mered a főutca bejáratára.

Gauvain volt ott. Meglepte az őrséget, behatolt a városba, és csapattestével megszállta az utca felső végét.

Egy paraszt fölpattant. "Állj, ki vagy?" - kiáltotta, és kilőtte puskáját. Ágyúdörgés volt a válasz. Majd dühösen megszólaltak a puskák. Fölserkent az egész alvó sokadalom. Micsoda zord riadalom ez! A csillagok alatt szunnyadtak el, és golyózáporban ébredtek.

Az első percek rémületesek voltak. Kevés olyan tragikus dolog van, mint az ilyen villámsújtott tömeg zsibongása. A fegyvereikre vetették magukat. Kiabáltak, szaladgáltak, sokan elvágódtak. A megtámadott legények már azt se tudták, mit csinálnak: egymásra lövöldöztek. Elképedt emberek szaladtak ki a házaikból, majd újra visszafutottak, megint előjöttek, és fejvesztetten tévelyegtek a verekedők között. Családtagok szólították egymást. Gyászos csata volt ez, ahova asszonyok és gyerekek keveredtek. Sivító golyók szakították át a sötétséget. Minden fekete szögletből puskatűz ropogott. Csupa füst és zűrzavar mindenfelé. A lőszerkocsik és szekerek összevisszasága még csak növelte a fölfordulást. A lovak megbokrosodtak. Sebesülteket tapostak. A földön fetrengők ordítottak. Itt borzalom, ott megdöbbenés uralkodott, katonák és tisztek egymást keresték. Eközben itt-ott valami komor közömbösség. Egy asszony az újszülöttjét szoptatta; háta mögött fal volt, amelyhez törött lábú férje támaszkodott. A törésből csurgott a vér; az ember nyugodtan megtöltötte puskáját, majd találomra kilőtte; azt se tudta, kit öl meg az éjszakában. Emberek a földre hasalva a kocsikerekek küllői közül tüzeltek. Olykor kiáltások zsivaja csapott föl. De az ágyú bömbölése mindent elnyelt. Rémítő volt.

Mintha fákat döntenének, úgy hullottak egymásra az emberek. Gauvain jó fedezékből biztosan lövethetett, ő maga alig vesztett néhány embert.

De a parasztok vakmerő és fejetlen rendetlensége lassan védekezéssé alakult; visszahúzódtak a vásárcsarnokba, ebbe a tágas, sötét menedékbe, a kőpillérek erdejébe. Itt megvetették a lábukat; mindaz, ami egy kissé a sűrű berekre emlékeztette őket, visszaadta az önbizalmukat. Imânus, ahogy tudta, igyekezett helyettesíteni a távollevő Lantenacot. Ágyúik is voltak, de Gauvain legnagyobb csodálkozására nem használták őket. Ennek az volt az oka, hogy a tüzértisztek a márkival együtt a Dol hegyére mentek terepszemlére. A legénység nem értett a csatakígyókhoz és a hajóágyúkhoz; csak puskagolyóval záporozta be a kékeket, akik ágyúval lőtték őket. A parasztok puskatűzzel feleltek a kartácstűzre. De most ők voltak védett helyen. Összehordták a taligákat, targoncákat, szekereket, az öreg vásárcsarnok minden hordóját, és magas torlaszt építettek belőle, amelynek lőrésein átdugták puskáikat. Így a réseken keresztül halálos biztonsággal tüzeltek. Mindez nagyon gyorsan történt. Negyedóra alatt a vásárcsarnok frontja bevehetetlenné lett.

Gauvain helyzete most súlyosra fordult. A vásárcsarnok hirtelen várrá alakult át. Ez váratlan körülmény volt. A parasztok mind odagyűltek, tömegesen, konok kitartással. Gauvainnek sikerült meglepni, de nem sikerült megszalasztani őket. Leszállt nyergéből. Mellén keresztbe font karja alá szorította kardjának markolatát, és az ütegét megvilágító fáklya fényében állva a csarnok árnyait vette szemügyre.

A torlasz mögül jól látták alakját a fáklyafényben. Ő volt a célpont, de nem is gondolt erre.

A torlasz golyózáport küldött a töprengésbe mélyedt Gauvain felé.

De a puskákkal szemben neki ágyúja volt. Az utolsó szó pedig mindig az ágyúgolyóé. Akié a tüzérség, azé a diadal. Ha ütegét jól használja, biztosítja fölényét.

Hirtelen villám csapott fel a csarnok sötét árnyai közül, mintha mennydörgött volna, és Gauvain feje fölött ágyúgolyó szakította be az egyik ház falát.

A torlasz ágyúszóval válaszolt az ágyúszóra.

Mi történt hát? Mi volt ez az újabb fordulat? Most már mind a két oldalon tüzérség harcolt.

Az első golyót egy második követte, amely Gauvain mellett fúródott a falba. Egy harmadik lövedék leütötte a kalapját.

Mind nagykaliberű ágyúgolyók voltak. Tizenhatos ágyúból lőtték.

- Valaki a parancsnok úrra céloz! - kiáltották a tüzérek.

Eloltották a fáklyát. Gauvain elgondolkodva szedte föl kalapját.

Valaki csakugyan Gauvainre célzott: Lantenac.

A márki a város másik végéről érte el a torlaszt.

Imânus hozzáfutott.

- Nagyuram, megrohantak bennünket.

- Kicsodák?

- Nem tudom.

- Szabad a Dinan felé vezető út?

- Úgy gondolom, hogy szabad.

- Meg kell kezdenünk a visszavonulást.

- Már megkezdtük. Sokan elmenekültek.

- Ne meneküljetek! Vonuljatok vissza. Miért nem használjátok a tüzérséget?

- Elvesztettük a fejünket! A tüzértisztek se voltak itt!

- No, majd megnézem magam.

- Nagyuram, amit csak lehetett, a poggyászt, az asszonyokat, mindent, amire itt nincs szükségünk, Fougères felé irányítottam. Mit csináljunk a három kis fogollyal?

- Azokkal a gyerekekkel?

- Azokkal.

- Azok a túszaink. Vitesse őket La Tourgue-ba.

Ezután a márki a torlaszhoz lépett. A vezér megjelenésével egyszeriben megváltozott a harc ábrázata. A torlasz a tüzérség számára alkalmatlan volt, mindössze két ágyút helyezhettek el mögötte. A márki ütegbe állíttatott két tizenhatost, s ezeknek lőréseket készítettek. Amikor így az egyik ágyúra hajolva a lőrésen az ellenséges üteget szemlélte, hirtelen megpillantotta Gauvaint.

- Ő az! - kiáltotta.

Erre ő maga markolta meg a csőtisztogatót és a kallót, maga töltötte meg az ágyút, beállította az irányzékot, és célzott.

Háromszor vette célba Gauvaint, de mindig elhibázta. A harmadik lövés is csak a kalapját verte le.

- Milyen ügyetlen vagyok! - mormolta Lantenac. - Egy kevéssel lejjebb a fejét találtam volna.

A fáklya hirtelen kialudt, már csak a sötétség gomolygott előtte.

- Rendben van - mondta.

A paraszt tűzmesterek felé fordulva kiáltotta:

- Kartácstüzet!

Gauvain nagyon komolyan mérlegelte az eseményeket. A helyzet súlyosra fordult. Az ütközet új szakasza kezdődött. A torlaszról ágyúval lőtték. Mit lehet tudni, hátha a védekezésből támadásba csapnak át? Ha leszámította is a halottakat és menekülteket, még mindig ötezer ember állt vele szemben, neki meg mindössze ezerkétszáz hasznavehető katonája maradt. Mi lesz a köztársaságiakkal, ha az ellenség észreveszi, hogy milyen kevesen vannak? A szerepek fölcserélődhetnek. Támadók voltak, akkor pedig védekezhetnek. Ha a torlasz mögül rohamra indulnak, minden könnyen odavész.

Mit csináljon? Szembe nem támadhatja a torlaszt; álmodni sem lehetett arról, hogy saját erejükből szétverjék őket; ezerkétszáz ember nem bír el ötezerrel. Rohamozni lehetetlen volt, várakozni végzetes kockázat. Végezni kellett velük, de hogyan?

Gauvain erről a vidékről való volt, jól ismerte a várost: tudta, hogy az öreg vásárcsarnok, ahova a fehérek visszahúzódtak, keskeny sikátorok tekervényes labirintusának veti hátát.

Csapattisztjéhez fordult, ahhoz a bátor Guéchamp kapitányhoz, aki később arról lett híres, hogy megtisztította Concise erdejét - Jean Chouan fészkét -, elrekesztette a zendülők előtt a Chaine mocsár töltését, s ezzel meggátolta, hogy elfoglalják Bourgneuf várát.

- Guéchamp - mondta neki -, átadom magának a parancsnokságot. Tüzeltessen, ahogy csak tud. Szaggassa meg ágyúval a torlaszt. Foglalkoztassa őket.

- Megértettem - mondta Guéchamp.

- Vonultassa föl töltött fegyverrel az egész különítményt, álljanak készen a támadásra.

Aztán még néhány szót suttogott Guéchamp fülébe.

- Megértettem - mondta Guéchamp.

Gauvain tovább beszélt:

- Dobosaink mindnyájan épségben vannak?

- Igenis.

- Összesen kilencen vannak. Tartson magánál kettőt, hetet adjon velem.

A hét dobos a legnagyobb csendben fölsorakozott Gauvain előtt.

Gauvain tovább vezényelt:

- Vörössipkás zászlóalj, hozzám!

Tizenkét ember, köztük egy őrmester lépett ki a csapatból.

- Az egész zászlóaljat kérem - mondta Gauvain.

- Itt vagyunk - válaszolt az őrmester.

- Tizenketten vagytok...

- Ennyien maradtunk.

- Jól van - mondotta Gauvain.

Az őrmester a derék, nyers Radoub volt, aki annak idején a zászlóalj nevében örökbe fogadta a Saudraie erdejében talált három gyermeket.

Emlékezhetünk még rá, hogy a zászlóaljnak csak a felét irtották ki az Herbe-en-Pail majorban. Radoub azokhoz a szerencsésekhez tartozott, akik megmenekültek.

Közelükben egy szekérre való takarmány feküdt; Gauvain rámutatott, és ezt mondta:

- Őrmester, csináltasson a katonáival szalmafonatokat, tekerjék a puskák köré, hogy ne zörögjenek, ha összeütődnek.

Egy perc múlt el; sötétben, teljes csendben hajtották végre ezt a parancsot.

- Készen vagyunk - jelentette az őrmester.

- Katonák, vessétek le a cipőtöket - folytatta Gauvain.

- Nincs cipőnk - válaszolta Radoub.

A hét dobossal együtt tizenkilencen voltak; Gauvain lett a huszadik.

Ezt mondta:

- Libasorban kövessetek. Utánam a dobosok, aztán a zászlóalj. Őrmester, maga vezényli a zászlóaljat.

A menet élére állt, és miközben az ágyúk szaporán feleseltek, ez a húsz ember úgy kúszott előre, mint az árnyék, és eltűnt az elhagyott sikátorokban.

Így mentek egy darabig, a házak fala mellett surrantak előre. A városban minden kihalt volt, a polgárok elbújtak a pincékben. Minden kaput bereteszeltek, minden ablakot bezártak. Minden koromsötét volt.

A főutcai csata dühös dübörgése élesen vágódott ebbe a csendbe. Az ágyúharc folytatódott; a köztársasági üteg és a királypárti torlasz ádázul szórta a kartácsot.

Mintegy húsz percnyi kanyargós menetelés után Gauvain, aki teljes biztonsággal járt a vaksötét sikátorokon, egy utcácska végére ért, ahonnan egyenesen le lehetett ereszkedni a főutcára; csakhogy itt már a vásárcsarnok túlsó oldalán voltak.

Az ellenséges állás hátába értek. Erről az oldalról nem védték magukat, ez a torlaszépítők örökös könnyelműsége. A csarnok nyitva volt. Beléphettek a bolthajtások alá, ahol néhány málhás szekér befogva, útra készen várakozott. Gauvain és tizenkilenc embere előtt ott állott az ötezer vendée-i, de nem szemben velük, hanem háttal.

Gauvain halkan szólt az őrmesterhez; a puskákról leoldották a szalmaburkot; a tizenkét gránátos csatasorba állt a sikátor szöglete mögé, és a hét dobos magasra tartott dobverővel várakozott.

A tüzérségi tűz szaggatott volt. Hirtelen, két ágyúdörgés közt, Gauvain fölemelte kardját, és olyan hangon, amely ebben a csendben úgy hatott, mint a trombita, ezt kiáltotta:

- Kétszáz ember jobbról, kétszáz ember balról, a többi középen támad.

A tizenkét puska eldördült, és a hét dob támadásra pergett.

Gauvain a kékek félelmetes parancsszavát kiáltotta:

- Szuronyt szegezz! Előre!

A hatás felülmúlt minden várakozást.

Az egész paraszttömeg úgy gondolta, hogy hátba támadták, és azt képzelte, új hadsereg zúdul reá. Amikor a dobszót meghallotta, a nagyutca felső végén álló sereg is nekiindult Guéchamp vezényletével; ez a csapat szintén támadást dobolt, és futólépésben vetette magát a torlaszra; a parasztok két tűz között érezték magukat; a pánik mindent megnövel: a pánikban egy pisztolydurranás úgy hallatszik, mint az ágyúdörgés, minden zaj kísérteties, egy kutya ugatása oroszlánüvöltésnek tűnik. Tegyük még hozzá, hogy a parasztot úgy fogja el a félelem, ahogy a zsúptetőt a tűz, és amilyen gyorsan tűzvész lehet a zsúpfedél lángjából, éppoly gyorsan változik a paraszt félelme futássá. A menekülés leírhatatlan volt.

Néhány perc alatt kiürült a vásárcsarnok, a megrettent legénység elvesztette a fejét, a tisztek nem bírtak velük. Imânus hiába ölt meg két vagy három menekülőt, mindenünnen ez a kiáltás hallatszott: "Meneküljön, aki tud!" Ez a hadsereg úgy nyargalt át a város utcáin, mint valami rosta lyukain; szétszóródott a mezőkön, olyan gyorsan, ahogy az orkán szétszórja a felhőket.

Egyesek Châteauneuf felé szaladtak, mások Plerguer felé, megint mások Antrain irányában.

Lantenac márki, mikor ezt a futást látta, saját kezével szegezte be az ágyúkat, aztán utolsónak húzódott vissza, lassan, hidegvérrel, és ezt mondta: "Hiába, a parasztok nem érnek semmit. Nekünk angolok kellenek."

IV
Másodszor is...

A győzelem teljes volt.

Gauvain a vörössipkás zászlóalj embereihez fordult, és ezt mondta nekik:

- Tizenketten vagytok, de fölértek ezer emberrel!

Ezekben az időkben a vezér dicsérő szava érdemkeresztnek számított.

Gauvain utasítására Guéchamp a városon túl is üldözte a menekülőket, és sokat elfogott közülük.

Fáklyákat gyújtottak, és átkutatták a várost.

Lantenac emberei, akik nem szökhettek meg, megadták magukat. Gauvain katonái tüzes fazekakkal világították ki a főutcát, amelyet végig halottak és sebesültek borítottak. Az ütközetek vége mindig elhúzódik; néhány kétségbeesett csoport itt-ott még ellenállott. Körülkerítették őket, akkor ezek is letették a fegyvert.

Gauvain a menekülők kétségbeesett zsivajában egy rettenthetetlen emberre figyelt föl. Olyan volt, mint valami ügyes és erős faun, védte a visszavonulókat, de maga nem szökött el. Ez a paraszt fölényes tudással használta a karabélyt, kilőtte a patronját, aztán puskaaggyal verekedett, olyan alaposan, hogy el is tört a fegyvere; még most is pisztoly volt az egyik kezében, a másikban meg kard. Nem merték megközelíteni. Gauvain hirtelen azt látta, hogy megtántorodik és nekidől a nagyutca egyik árkádoszlopának. Megsebesült. De még mindig kezében szorongatta a kardot és a pisztolyt. Gauvain a hóna alá kapta a kardját, és felé tartott.

- Add meg magad - mondta neki.

Az ember rámeredt. Ruhái alól kicsordult sebe vére, és tócsává lett a lába alatt.

- A foglyom vagy - folytatta Gauvain.

Az ember hallgatott.

- Hogy hívnak?

- Danse-à-1'Ombre - szólt a paraszt.

- Bátor fickó vagy - mondta Gauvain.

És kezet nyújtott neki.

Az ember ezt válaszolta:

- Éljen a király!

Ereje utolsó megfeszítésével egyszerre fölkapta két karját, elsütötte pisztolyát Gauvain szíve felé, és hatalmas kardcsapást mért a fejére.

A tigris gyorsaságával cselekedett; de valaki még nála is gyorsabb volt. Néhány pillanattal azelőtt - senki sem vette észre - egy lovasember érkezett a csatatérre. Ez az ember, mikor azt látta, hogy a vendée-i fölemeli fegyverét és kardját, odaugrott Gauvain elé. Nélküle Gauvain elpusztul. A golyó a lovat érte, a kardvágás az embert; mindketten elvágódtak. Mindez egy szempillantás alatt történt.

A vendée-i paraszt maga is a kövezetre zuhant.

A kardvágás az arca közepén érte az ismeretlent; ájultan feküdt a földön. A ló kimúlt.

Gauvain odalépett.

- Ki ez az ember? - kérdezte.

Az arcába nézett, de a kiömlő vér elöntötte, és vörös álarccal kendőzte el a sebesültet. Lehetetlen volt arcát fölismerni; a haja szürke volt.

- Ez az ember megmentette az életemet - folytatta Gauvain. - Ismeri őt valaki?

- Parancsnok úr - mondta az egyik katona -, ez az ember az előbb érkezett a városba. Láttam, amikor ideért. Pontorson felől jött.

A különítmény főorvosa is elősietett a műszertáskájával. A sebesült még mindig eszméletlen volt. A sebész megvizsgálta, és ezt mondta:

- Csak vágás. Semmiség. Majd összevarrjuk. Nyolc napon belül talpon lesz. Szép vágást kapott.

A sebesültnek köpenye volt, háromszínű öve, pisztolya és kardja. Hordágyra fektették, levetkőztették. Hoztak egy vödör friss vizet, és az orvos kimosta a sebet. Lassan előtűnt az arc is. Gauvain feszült figyelemmel szemlélte.

- Voltak igazoló írásai? - kérdezte.

A sebész megtapogatta az oldalsó zsebet, levéltárcát húzott ki belőle, amelyet Gauvainnek nyújtott át.

A hideg víz éleszteni kezdte a sebesültet, aki lassan magához tért. Szemhéja meg-megrebbent.

Gauvain átkutatta a levéltárcát; négyrét hajtott papírlapot talált benne, kibontotta, és olvasni kezdte:

"A Közjóléti Bizottság Cimourdain polgártársat..."

Felkiáltott:

- Cimourdain!

A sebesült erre kinyitotta a szemét.

Gauvain roppant izgalommal fordult feléje.

- Maga az, Cimourdain! Már másodszor menti meg az életemet.

Cimourdain Gauvainre nézett. Az öröm kimondhatatlan fénye világította meg vérző ábrázatát.

Gauvain térdre esett a sebesült előtt, és ezt kiáltotta:

- Mesterem!

- Apád! - válaszolta Cimourdain.

V
Egy csöpp hideg víz

Sok esztendeig nem látták egymást, de szívükben sosem távolodtak el egymástól; úgy érezték, mintha csak az este váltak volna el.

A doli községházán kórházat rendeztek be. Cimourdaint egy kis szobában helyezték el, amely a sebesültek nagy, közös terméből nyílott. A sebész, aki bevarrta a vágást, azzal vetett véget a két ember áradozó örömének, hogy kijelentette, Cimourdainnek alvásra van szüksége. Gauvaint már különben is magának követelte a győzelemből fakadó feladatok és gondok ezer tennivalója. Cimourdain egyedül maradt, de nem aludt; kétféle láz gyötörte. Egyik a sebéből, másik az öröméből fakadt.

Nem aludt, mégis úgy érezte, hogy nincs ébren. Hát lehetséges ez? Álma beteljesedett. Cimourdain azok közé tartozott, akik nem hisznek a főnyereményben, és most megütötte. Viszontlátta Gauvaint. Gyermekként hagyta el, férfit talált helyette. Mint nagy, félelmetes, bátor embert látta viszont; mint győztes vezért, aki a népért győzedelmeskedik. Vendée-ban Gauvain a forradalom támasza, és ő, Cimourdain faragta ki a Köztársaságnak ezt a pillérét. Ez a győző az ő tanítványa. Ezen a fiatal arcon a Cimourdain eszméi ragyognak; ezt az ifjút talán a köztársasági Panthéon várja; növendéke, lelkének gyermeke máris hős, és nem telik bele sok idő, Franciaország dicsősége lesz; úgy tetszett Cimourdainnek, hogy saját, Géniusszá nőtt lelkét látja viszont. Saját szemével látta, miként csatázott Gauvain; olyan volt, mint Kheirón, aki Akhilleuszt harcolni látja. A pap és a kentaur közt van valami titokzatos hasonlóság; mert a papnak is csak fél teste emberi.

Ennek a kalandnak minden véletlen eseménye belevegyült a seblázas álmatlanságába, és valami rejtélyes mámorral töltötte el Cimourdaint. Látta, milyen káprázatosan ível fölfelé ez a fiatal életpálya, és mélyről fakadó örömét csak növelte az a tudat, hogy teljhatalma van e sors felett; még egy olyan siker, mint amilyennek az előbb tanúja volt, és akkor Cimourdainnek csak egy szavába kerül, hogy a Köztársaság Gauvainre bízza egyik hadseregét. Semmi sem kápráztat el úgy, mint az ámulatunk, hogy minden vállalkozásunk sikerül. Ebben az időben mindenki katonai sikerekről ábrándozott; mindenkinek volt egy generális jelöltje; Danton Westermannt, Marat Rossignolt, Hébert Ronsint szerette volna generálisnak látni; Robespierre meg egyiket se akarta. "Miért ne lehetne akkor Gauvain?" - mondta magában Cimourdain, és sokáig eltűnődött ezen az ábrándon. Határtalan lehetőségek tárultak elébe; egyik föltevésből a másikba siklott; minden akadály szétfoszlott előtte; ha valaki erre a létrára teszi a lábát, nem áll meg többé rajta; ez az örök emelkedés; az embertől indul el, és feljut a csillagokba. Mi egy nagy generális? Egy hadsereg vezetője; de a nagy vezér egyúttal egy eszme vezére is; Cimourdain ilyen nagy vezérnek álmodta Gauvaint. Az ábrándok szárnyán könnyű messze szállni; mintha Gauvaint már az óceánon látná, amint elkergeti az angolokat; aztán a Rajnán, amint az északi királyokat megregulázza; majd a Pireneusokban visszaszorítja Spanyolországot, és az Alpesekből hívja fel forradalomra Róma népét. Cimourdainben két ember lakozott: a gyöngéd és a komor; most mind a kettő boldog volt, mert a tetterős férfi volt az eszményképe, és Gauvaint nemcsak fenségesnek, hanem rettenthetetlennek is látta. Cimourdain sokat gondolt arra, amit még le kell rombolni, hogy megkezdhessék az építést. "Bizony - mondta magában -, nem az elérzékenyülés korát éljük." Gauvain, ahogy abban az időben mondták, "a helyzet magaslatán" állott. Cimourdain úgy látta őt maga előtt, amint fénytől vértezetten - csillag ragyog a homlokán - a Sötétség szellemeit tiporja, kitárja az Igazság, az Értelem, a Haladás nagy, eszményi szárnyait; kezében kard; olyan, mint egy angyal; de pusztító angyal.

Amikor a legjobban elmerült ebben az álmodozásban, amely már szinte önkívületig fokozódott, a félig nyitott ajtón keresztül, amely a szobájával szomszédos kórterembe nyílt, beszédet hallott; megismerte Gauvain hangját. Hiába múltak el az évek, ez a hang most is a fülébe csengett, s a gyermek hangja a férfi hangjában is ott zeng. Odafigyelt. Lépéseket hallott. Katonák beszéltek:

- Parancsnok úr, ez volt az az ember, aki rálőtt a parancsnok úrra. Egy óvatlan pillanatban elvonszolta magát egy pincéig. Ott akadtunk rá. Most itt van.

Cimourdain most Gauvain és a vendée-i közt folyó párbeszédet hallotta:

- Megsebesültél?

- Ahhoz elég jó erőben vagyok, hogy kivégezzenek.

- Fektessétek ágyba ezt az embert. Kötözzétek be a sebeit, ápoljátok, gyógyítsátok meg.

- Meg akarok halni.

- Élni fogsz. A király nevében akartál megölni engem, én a Köztársaság nevében megkegyelmezek neked.

Cimourdain homloka elborult. Mintha álmából serkentették volna fel, gyászos szomorúsággal mormolta magában:

- Csakugyan irgalmas szívű ember.

VI
Gyógyult kebel - vérző szív

Egy kardvágás hamar összeforr; de valahol volt valaki, aki sokkal mélyebben sebesült meg, mint Cimourdain. Az az asszony, akit lelőttek, s akit a koldus Tellmarch mentett ki az Herbe-en-Pail majorság nagy vérfürdőjéből.

Michelle Fléchard nagyobb veszedelemben forgott, mint ahogy Tellmarch gondolta; nemcsak a mellébe kapott lövést, a lapockájába is; az egyik golyó a kulcscsontját törte el, a másik a vállát fúrta át; de a tüdeje épen maradt, s így meggyógyult. Tellmarch "tudományos ember" volt; ez a paraszt szó egy kicsit orvost, egy kicsit sebészt, egy kicsit varázslót jelent. Vadállat odújában tengerifű vackán ápolta a sebesült asszonyt, azokkal a titokzatos szerekkel, amiket "csudafű"-nek hívnak a parasztok, és fáradozása megmentette az anya életét.

A kulcscsontja összeforrt, mell- és vállsebei behegedtek, néhány hét múltán a sebesült lábadozni kezdett.

Egy reggel Tellmarchra támaszkodva már ki is tudott bújni a veremből; leült a fák alá, napos helyre. Tellmarch csak nagyon keveset tudott róla, az asszony mellsebe nem engedte, hogy beszélgessenek, és abban a fél-haláltusában, amely gyógyulását megelőzte, alig ejtett el néhány szót. Ha a nő beszélni akart, Tellmarch elhallgattatta, de megfigyelte, hogy valami makacsul gyötri, és hogy tekintetében szívet facsaró gondolatok kavargása tükröződik. Ezen a reggelen jó erőben volt, már majdnem járni is tudott; a gondoskodás szinte apává tesz, és így Tellmarch boldogan szemlélte. A jó öreg mosolyogva szólt hozzá:

- No ugye, talpon vagyunk? És a sebek is beforrtak mind.

- A szívemen nem - válaszolta az asszony.

Aztán így folytatta:

- Szóval, maga nem tudja, hogy merre vannak?

- Kik? - kérdezte Tellmarch.

- A gyerekeim.

Ez a "szóval" egy egész gondolatvilágot fejezett ki. Azt jelentette: "Maga nem beszél róluk, maga több napja mellettem van, de ki sem nyitja a száját, maga mindig elhallgattat, ahányszor csak beszélni kezdek, úgy látom, maga fél attól, amit én kérdezni akarok, ez azt jelenti, hogy magának nincs számomra semmi mondanivalója." Lázában, gyötrődésében, önkívületében az asszony sokszor hívta gyermekeit, és ekkor jól látta - mert az önkívületnek is megvannak a maga megfigyelései -, hogy az öregember sohasem felel neki.

Valójában Tellmarch nem tudott volna mit mondani. Nem könnyű feladat egy anyával elveszett gyermekeiről beszélni. És aztán mit is tudott róluk? Semmit. Annyit tudott, hogy lelőttek egy anyát, az asszonyt a földön elnyúlva találta, és amikor fölszedte, inkább hulla volt, mint eleven ember, ennek a hullának három gyermeke volt, és Lantenac márki, miután kivégeztette az anyát, magával hurcolta a gyermekeket. Eddig terjedt minden tudománya. Mi történt aztán a három gyermekkel? Éltek-e még? Csak annyit tudott, mert kérdezősködött utánuk, hogy kettő fiú volt közülük, a harmadik kislány, akit akkoriban választottak el. Semmi többet. Gyakran eltöprengett e kis család szerencsétlen sorsán, de nem tudott eligazodni rajta. Azok a környékbeliek, akiket a gyermekek sorsa felől kérdezett, csak a fejüket rázták; Lantenac úr olyan ember volt, akiről nem szívesen beszéltek.

Az emberek nem szívesen beszéltek Lantenacról, és nem szívesen álltak szóba a koldussal. A parasztok sajátos módon gyanakodnak. Nem is szerették Tellmarchot. Tellmarch, a kódis, nyugtalanította őket. Miért nézi folyton az eget? Mit csinál, és mire gondol, amikor órákon át mozdulatlanul áll? Nagyon különös ember. Ezen a földön javában dúl a háborúság, minden lángol, minden üszökbe hamvad, itt minden embernek csak egy dolga van: a pusztítás, csak egy munkája: az öldöklés; itt abban versenyeznek, hogy ki éget fel egy házat, ki gyilkol le egy családot, ki öl meg egy őrszemet, ki foszt ki egy falut; itt másra se gondolnak, csak tőrvetésre, léprecsalásra és egymás kiirtására, és akkor ez a magányos ember a természet csodálatába mélyed, szinte belemerül a teremtés végtelen békéjébe, növényeket és füveket szed, csak virágok, a madarak és a csillagok érdeklik; ez minden bizonnyal veszedelmes ember. Szemmel láthatóan nincs eszénél. Nem rejtőzik bokrok közé, senkire se lő. Ezért tartottak tőle.

- Bolond ember - mondták a járókelők.

Tellmarch nemcsak magányos ember volt, hanem olyan is, akit kerültek.

Nem kérdezgették, és nem is szívesen válaszolgattak neki. Így nem is tudott meg annyit, mint amennyit szeretett volna. A háború pedig másfelé húzódott, tovább verekedtek, Lantenac márki is eltűnt a láthatárról. Tellmarch olyan lelkiállapotban volt, hogy a háborúnak végig kellett volna taposnia rajta, hogy ő is tudomást vegyen róla.

De ezekre a szavakra: "a gyerekeim", Tellmarch arcán kialudt a mosoly, és az anya elgondolkozott. Mi ment végbe lelkében? Micsoda mélységekben vergődött? Hirtelen újra Tellmarchra nézett, és szinte dühös hangon újra felkiáltott:

- A gyerekeim!

Tellmarch, mintha ő volna a bűnös, lehorgasztotta a fejét.

Lantenac márkin járt az esze, aki bizonyosan nem gondol őrá, aki már bizonyára azt is elfelejtette, hogy ő élt valamikor. Elgondolkodott: "Egy nagyúr, ha bajban van, ismer téged; de ha elmúlnak felette a bajok, már nem ismer többé."

És ekkor azt kérdezte magától: "Hát akkor miért mentettem meg ezt a nagyurat?"

Aztán így felelt magának: "Mert ő is ember."

Kis ideig elgondolkozott ezen, aztán így folytatta magamagában: "Biztos, hogy ő is ember?"

S újra megismételte keserű kifakadását: "Ha tudtam volna!"

Kalandja nagyon leverte; mert abban, ami történt, valami megfoghatatlant látott. Keservesen tépelődött. Hát a jótett egyszersmind rossz is lehet? Aki megmenti a farkast, megöli a bárányt. Aki meggyógyítja a sas törött szárnyát, karmaiért is felelős.

Bűnösnek érezte magát. Az anyának igaza volt öntudatlan haragjában.

De az a gondolat, hogy megmentette az anya életét, megvigasztalta azért, hogy megmentette a márkiét.

De a gyermekek?

Az anya tovább töprengett. Kettejük gondolatai egy úton jártak, és bár erről nem beszéltek, talán találkoztak is valahol az álmodozások sötétjében.

Az asszony újra Tellmarchra szegezte elborult tekintetét:

- De mégse maradhatunk ennyiben - mondta.

- Csitt, csitt - intett Tellmarch, és ujját szája elé tette.

De az asszony tovább beszélt:

- Rosszul tette, hogy megmentette az életemet, haragszom magára. Bár meghaltam volna. Biztos vagyok benne, akkor látnám őket. Tudnám, hogy hol vannak. Ők nem látnának engem, de mellettük volnék. Egy halott meg tudná védelmezni őket.

Tellmarch megfogta az asszony karját, és kitapintotta az ütőerét.

- Nyugodjék meg, mert újra belázasodik.

Az asszony szinte durván kérdezte:

- Mikor mehetek el innen?

- El akar menni?

- Igen. Utánuk.

- Ha most oktalankodik, sohase mehet el. Ha okosan viseli magát, akkor talán már holnap.

- Hogyan viselkedjem?

- Bízzék Istenben.

- Istenben! Hova tette a gyerekeimet?

Olyan volt, mint aki eszét veszti. Hangja hirtelen megszelídült.

- Értse meg - mondta -, nem maradhatok így. Magának sohase voltak gyerekei. Nekem voltak. Ez nagy különbség. Nem ítélhetünk meg egy dolgot, ha nem ismerjük. Ugye, magának nem voltak gyerekei?

- Nem voltak gyermekeim - felelte Tellmarch.

- Nekem a három kis kölyköm volt mindenem. Mi vagyok én a gyerekeim nélkül? Szeretném, ha valaki megmagyarázná, miért szakítottak el a gyerekeimtől? Érzem, hogy valami nagy dolog történik, de nem értem, hogy mi az. Megölték az uramat, engem hajszál híján kivégeztek, hiába, mégse értem.

- Hagyjuk ezt - mondta Tellmarch. - Itt van ni, a láza újrakezdődik. Ne szóljon többet.

Az asszony ránézett és elhallgatott.

Ettől a naptól kezdve nem szólt többet.

Hűségesebben engedelmeskedett Tellmarchnak, mint ahogy maga Tellmarch szerette volna. Az asszony órákon át bámészan kuporodott a nagy fa lábánál. Révedezett és hallgatott. Ki tudja, minő menedéket ad a csönd a fájdalmakban elmélyült egyszerű lelkeknek! Úgy tűnt, mintha az anya letett volna arról, hogy megértse, mi történt vele. A kétségbeesés néha olyan őrjöngő magasságba csap, hogy a kétségbeesett ember már nem is érti.

Tellmarch megindultan figyelte. E szenvedés láttán az öregembert asszonyos gondolatok gyötörték. "Igen - mondta magában -, a szája nem szól, de a szeme beszél. Látom, hogy mint valami rögeszme, mindig ugyanaz a gond bántja. Anya volt, és már nem az. Szoptatott, és most nem szoptat többé! Ebbe nem tud belenyugodni. A legkisebbre gondol, akit még nem is régen a tejével táplált. Erre gondol, mindig csak erre gondol. Valójában, nagyszerű érzés lehet, ha egy rózsaszínű szájacska a lelkünket magához húzza a testünkből, és a mi vérünkből építi fel a maga életét!"

Tellmarch is hallgatott, átérezte a szavak hiábavalóságát ennyi szerencsétlenség előtt. Rettenetes az ilyen fájdalmakat takaró csend. De hogyan lehet szót érteni egy rögeszmés anyával? Az anyaság érzése nem magyarázható, nem is lehet vitába szállni vele. Az anyát éppen az teszi fenségessé, hogy bizonyos fokig valami állati is van benne. Az anyai ösztön istenien állati. Az anya már nem asszony, hanem nőstény.

A gyermekek a kölykei.

Innen ered, hogy az anyákban van valami, ami alatta marad, és ami fölébe is emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, és vezérli tetteit. Éleslátással teljes elvakultság.

Tellmarch most már azt szerette volna, ha szóra bírja a szerencsétlen asszonyt. De ez nem sikerült neki. Egyszer ezt mondta:

- Sajnos, én már öreg vagyok, nem tudok gyalogolni. Hamarább érnék erőm végére, mint utam céljához. Negyedórai járás után a lábam megtagadja a szolgálatot, és meg kell állnom. Ha nem így volna, szívesen elkísérném. Valójában ugyan talán jobb is, hogy így van. Több kára volna belőlem, mint haszna; itt csak megtűrnek valahogy; de mint paraszt, gyanús vagyok a kékek szemében; a parasztok pedig boszorkányt látnak bennem.

Várta, hogy mit felel az asszony. De az még csak a tekintetével sem fordult feléje.

A rögeszme vagy őrülethez, vagy hőstetthez vezet. De micsoda hőstett véghezvitele vár egy szegény parasztasszonyra? Semmilyen. Anya lehet, semmi más. Az asszony mindennap álmodozóbbá vált. Tellmarch figyelte.

Foglalkoztatni akarta valamivel; fonalat, tűt, gyűszűt vitt neki, az asszony a szegény koldus nagy örömére varrni kezdett; révedezett, de dolgozott. Ez az egészség jele. Ereje lassanként visszatért; kijavította fehérneműjét, ruháját, cipőjét, de a szeme fátyolos maradt. Varrás közben érthetetlen kis dalokat dúdolt. Neveket mormolt, talán gyerekneveket, de nem elég világosan, és Tellmarch nem érthette őket. Olykor megszakította a nótát, és a madarak csicsergését hallgatta, mintha híreket várt volna tőlük. Aztán azt vizsgálta, milyen idő van. Ajka mozgott. Halkan beszélt magában. Egy zsákot varrt magának, megtöltötte gesztenyével. Egy reggel Tellmarch látta, hogy útnak indul, szeme révedezve az erdő mélyére mered.

- Hova megy? - kérdezte tőle.

- Megkeresem őket - felelte.

A koldus meg se próbálta visszatartani.

VII
Az igazság két véglete

Néhány hét múlva, amelyek telve voltak a polgárháború zűrzavarával, Fougères vidékén másról se beszéltek, csak arról a két férfiúról, akik tökéletes ellentétei egymásnak, és mégis ugyanazt az ügyet szolgálják, vagyis vállvetve harcolják végig a nagy forradalmi harcot.

A vad vendée-i párviadal folytatódott, de a parasztok lassan visszavonultak. Különösen Ille-et-Vilaine megyében, ahol a fiatal parancsnok - aki Dol városában olyan sikeresen visszavágott a hatezer királypárti bátor támadására az ezerötszáz republikánus vakmerő ellentámadásával - a zendülést, ha nem nyomta is el, ugyancsak visszaszorította és elszigetelte. Ezt aztán néhány ügyes húzás követte, és ezekből a megsokszorozódott sikerekből új helyzet alakult ki.

A dolgok képe megváltozott, de most valami különleges fordulat kuszálta össze a helyzetet.

Vendée-nak ezen a területén a Köztársaság hívei kerültek fölül, ez kétségtelen volt. De melyik Köztársaság? A kialakuló győzelemben a Köztársaságnak két arculata került szembe egymással: a terror Köztársasága és az irgalom Köztársasága. Az egyik szigorral, a másik szelídséggel akart diadalmaskodni. Melyik fog győzni a kettő közül? A két elvet, az engesztelődés és a könyörtelenség elvét két olyan ember képviselte, akinek egyforma tekintélye és befolyása volt. Az egyik katonai parancsnok volt, a másik polgári megbízott. Ki kerekedik a kettő közül a másik fölé? Az egyik, a kormánybiztos, félelmes erőkre támaszkodott; magával hozta a párizsi városi tanács fenyegető üzenetét a Santerre zászlóaljak számára: "Nincs irgalom! Nincs kegyelem!" Zsebében hordta a Konvent rendeletét, amely tulajdonképpen az ő rendelkezése alá vetett mindenkit, és amelyben ez állott: "Halállal büntetendő mindenki, aki szabadon bocsát vagy futni enged egy elfogott rebellis vezetőt." A Közjóléti Bizottság teljhatalommal ruházta föl, és ezenkívül ott volt a parancs, amely vele szemben mindenkit engedelmességre kötelez, s amelyet Robespierre, Danton és Marat írt alá. A másiknak, a katonának csak egy hatalom volt a kezében: az irgalom.

Őt csupán erős karja segítette, amely könyörtelenül verte az ellenséget, és a szíve, amely kegyelmet osztogatott. Mint győző úgy hitte, joga van hozzá, hogy kímélje a legyőzötteket.

Ebből lappangó, de mélységes ellentét támadt a két ember között. Mert mind a kettő lelke más-más régióban lebegett, jóllehet mind a ketten az ellenforradalom ellen harcoltak, mindegyiknek megvolt a maga külön villáma, az egyiké a győzelem, a másiké a megtorlás.

A vendée-i nagy Cserjésben egyébről sem volt szó, mint erről a két emberről. A szemlélők aggodalmát csak növelte az, hogy ez a két annyira ellentétes ember egyszersmind teljesen egybeforrott. Az ellenfelek barátok is voltak. Soha két embert mélyebb és tisztább rokonszenv nem fűzött egymáshoz, mint ezeket. A félelmes vadember megmentette a lágyszívűnek az életét, és ennek jelét ott viselte az arcán. Egyikük a halált, másikuk az életet testesítette meg; az egyik a könyörtelenség elvét, a másik a megbékélés elvét képviselte, de szerették egymást. Furcsa eset. Képzeljünk magunk elé egy irgalmas Oresztészt, és egy könyörtelen Püladészt. Képzeljünk el egy Ahrimant, akinek Ormuzd a testvére.

Hozzá kell tennünk, hogy az, akit "vadember"-nek neveztek, egyúttal a legtestvériesebb lélek volt; ápolta a sebesülteket, gondoskodott a betegekről, nappalát és éjjelét a kötözőhelyeken és a kórházakban töltötte, meghatódott, ha egy mezítlábas gyereket látott, soha nem volt egy fillérje sem, mert mindenét szétosztotta a szűkölködők között. Amikor harcoltak, ott volt a csata forgatagában; a támadó oszlopok élén haladt a legvadabb tűzben, fegyveresen, mert övén ott lógott a kardja, és övében két pisztolyt is viselt, fegyvertelenül, mert sose látták, hogy kardot rántott vagy pisztolyhoz nyúlt volna. Dacolt a csapásokkal, de nem adta vissza őket. Azt mondták, pap volt.

Az egyik Gauvain volt, a másik Cimourdain.

Igaz barátság élt a két emberben egymás iránt, de a két ellentétes elv gyűlölete éppoly haragosan lobogott. Olyanok voltak ezek az emberek, mint hogyha lelküket megosztották volna, kettévágták volna; úgy tetszett, Gauvain a magáéban viseli Cimourdain lelkének szelídebbik felét. Úgy látszott, mintha Gauvainnek jutott volna a fehér napsugár, Cimourdain pedig az éjszaka fekete sugarait tartotta volna meg magának. Ebből származott belső ellentétük. Ez a lappangó harc elkerülhetetlenül ki is tört köztük. Egy reggel kirobbant a csata.

Cimourdain így szólt Gauvainhez:

- Mi a helyzet?

Gauvain így felelt:

- Éppolyan jól tudja, mint én. Szétvertem Lantenac bandáit. Már csak néhány embere maradt. Beszorítottuk Fougères erdejébe. Nyolc napon belül bekerítjük.

- És két hét múlva?

- Elfogjuk.

- És azután?

- Olvasta a plakátomat?

- Igen. Tehát?

- Agyon fogom lövetni.

- Megint a könyörületesség. Le kell nyakaztatni.

- Én - felelte Gauvain - a katonai igazságszolgáltatás híve vagyok.

- Én pedig - felelte Cimourdain - a forradalmi igazságszolgáltatás híve vagyok.

Szigorúan Gauvain szemébe nézett, és ezt kérdezte:

- Miért bocsátottad szabadon a Saint-Marc-le-Blanc kolostor apácáit?

- Mert én nem viselek háborút asszonyok ellen - felelte Gauvain.

- Ezek a nők gyűlölik a népet. Egy asszony gyűlölete pedig tíz férfi gyűlöletével fölér. Miért nem küldted a forradalmi törvényszék elé azt a csomó fanatikus vén papot, akiket Louvigné alatt fogtál el?

- Nem viselek háborút aggastyánok ellen.

- Az ilyen vén csuhások rosszabbak, mint a fiatalok. A lázadás is veszedelmesebb, ha ilyen fehér hajú izgatók hirdetik. Az emberek hisznek a ráncaiknak. Rossz helyen alkalmazod az irgalmat, Gauvain. A király elítélői a nép felszabadítói. Sose téveszd szem elől a Temple tornyát.

- Ami a Temple tornyát illeti, ha rajtam állna, kihoznám onnan a trónörököst. Mert én nem hadakozom gyerekek ellen.

Ekkor Cimourdain tekintete még szigorúbb lett.

- Gauvain, tudd meg, hogy kíméletlen háborút kell viselnünk az olyan nők ellen, amilyen Marie-Antoinette, az olyan aggastyánok ellen, amilyen VI. Pius pápa, és az olyan gyerekek ellen is, amilyen Louis Capet.

- Ej, mesterem, én nem vagyok politikus.

- Ügyelj magadra, fiam, ne légy veszedelmes ember. Amikor a cosséi őrség ostrománál a lázadó Jean Tretont már a falhoz szorítottuk, amikor ez kardjával egymaga vagdalkozott az egész csapatod ellen, miért kiáltottad oda a katonáidnak: "Nyissatok utat neki, hadd menjen útjára!"

- Azért, mert ezerötszáz ember egy férfi ellen nem harcolhat.

- Astilléban, a Cailleterie mellett, mikor azt láttad, hogy a katonáid le akarják ütni a vendée-i Joseph Bézier-t, aki sebesülten vonszolta magát a földön, miért kiáltottad: "Előre! Ezzel majd én végzek!", és aztán a levegőbe lőttél?

- Mert nem való, hogy leüssünk valakit, aki a földön fetreng.

- Ebben nem volt igazad. Most abból a két emberből bandavezér lett; Joseph Bézier a Bajszos, Jean Treton az Ezüstlábú. Azzal, hogy ezt a két embert megmentetted, két ellenséget támasztottál a Köztársaságnak.

- Igaz, de én barátokat akartam szerezni neki, és nem az ellenségeit szaporítani.

- Landéani győzelmed után miért nem lövetted főbe háromszáz paraszt foglyodat?

- Azért, mert Bonchamps szintén megkegyelmezett a fogságba esett köztársasági katonáknak, és azt akartam, hogy híre menjen a Köztársaság nagylelkűségének, annak, hogy mi nem végezzük ki a királypárti foglyokat.

- De akkor, ha elfogod Lantenacot, neki is megkegyelmezel?

- Nem.

- Miért nem? Ha a háromszáz parasztnak megkegyelmeztél?

- Mert azok a parasztok tudatlan emberek; de Lantenac jól tudja, hogy mit csinál.

- De Lantenac rokonod.

- Az én anyám Franciaország.

- Lantenac aggastyán...

- Lantenac idegen. Lantenacnak nincs kora. Lantenac: az invázió. Lantenac a haza ellensége. A mi háborúnk csak egyféleképpen végződhet: az ő halálával vagy az enyémmel.

- Gauvain, el ne felejtsd a szavadat.

- Állom a szavamat.

Erre mindketten elhallgattak és egymás szemébe néztek.

Gauvain így folytatta:

- Véres esztendő lesz ez a kilencvenhármas év.

- Fiam, ügyelj minden tettedre - kiáltott föl Cimourdain. - Szörnyű nehéz feladatot vállaltunk. Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség? Igaz, ezt a nagy esztendőt a könyörtelenség jellemzi. Miért? Azért, mert ez a nagy forradalmi esztendő. Ez az esztendő testesíti meg a forradalmat. A forradalomnak egy ellenfele van: a régi világ. Ez ellen könyörtelen harcot kell vívnia. A seborvosnak is ellenfele a fekély, amit könyörtelenül ki kell irtania. A forradalom elpusztítja a királyságot a király személyében, az arisztokráciát a nemesek személyében, a despotizmust a királyi katonában, a babonát a pap személyében, a barbár igazságtalanságot a bíró személyében, egyszóval minden zsarnokságot azokban, akik a zsarnokságot képviselik. A műtét borzalmas, de a forradalom biztos kézzel hajtja végre. Ami pedig azt a sok egészséges emberhúst illeti, amit e céljának föláldoz, kérdezd csak meg Boerhaavét,^[222] mit gondol róla? Melyik daganatot lehet vérveszteség nélkül kivágni? Melyik az a tűzvész, melynek oltása közben nem ég el valami? Ezek a félelmes szükségszerűségek a siker feltételei. A sebész a mészároshoz hasonlít; az orvos a hóhérra emlékeztet. A forradalom a végzetes föladatnak szenteli magát. Megcsonkítja a beteg testet, de megmenti az életét. Ugyan! Talán bizony kegyelmet kérsz a fertőző kórnak? Azt akarjátok, hogy irgalmas legyen az ártó mérgekhez? Nem hallgat rátok. Jól megmarkolta a múlt torkát, nem ereszti el, amíg nem végzett vele. Jó mélyen belevág a civilizáció testébe, ebből fog kikelni az emberi nem egészsége. Kétségtelen, megszenveditek. De meddig tart a szenvedés? Amíg a műtét. Utána élni fogtok. A forradalom amputálja a világot. Innen ez a nagy vérömlés: kilencvenhárom.

- A sebészet megfontolt - jegyezte meg Gauvain -, de az emberek, akiket én látok, őrjöngenek.

- A forradalomnak - felelte Cimourdain - elszánt emberekre van szüksége. A remegő kezű segédeket elkergeti magától. Csak a kérlelhetetlen munkatársukban van bizalma. Danton félelmetes, Robespierre hajthatatlan, Saint-Just megingathatatlan, Marat könyörtelen. Ügyelj rájuk, Gauvain. Ezek a nevek nélkülözhetetlenek. Ezek az emberek hadseregeket érnek. Ezek fogják Európát rettegésben tartani.

- De talán a jövendőt is - mondta Gauvain.

Itt félbeszakította mondanivalóját, és így folytatta:

- Különben, kedves tanítómesterem, téved, ha azt hiszi, hogy vádoltam valakit. Szerintem a forradalmat egy szempontból kell elbírálni, és ez a felelőtlenség szempontja. Senki se ártatlan, senki se bűnös. XVI. Lajos jámbor birka, akit az oroszlánok közé vetettek. Futni szeretne, menekülni, igyekszik menteni a bőrét, harapna is, ha tudna. De nem mindenki oroszlán, aki az akar lenni. Szándéka bűnnek számít. A fölingerelt birka a fogát vicsorítja, mire az oroszlánok ráordítanak: "Hitszegő!" - és fölfalják. Amint ezt elvégezték, egymással marakodnak.

- A birka is csak állat.

- Hát az oroszlánok mik?

Cimourdain eltűnődött ezen a válaszon, majd lassan fölemelte a fejét, és így szólt:

- Ezek az oroszlánok a nép lelkiismeretét képviselik. Ezek az oroszlánok: eszmék. Ezek az oroszlánok: elvek.

- Terrorral kormányoznak.

- Eljön a nap, amikor a forradalom igazolni fogja a terrort.

- Vigyázzunk, hogy a terror be ne mocskolja a forradalmat.

Gauvain így folytatta:

- Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, ezek a béke és a harmónia dogmái. Miért kell ezeket olyan félelmetes köntösbe öltöztetni? Mit akarunk tulajdonképpen? Meg akarjuk hódítani a népeket a világköztársaság számára. Nos, akkor ne rémítsük el őket! Mire való a megfélemlítés? A madarakat se fogják madárijesztővel, még kevésbé a népeket. Nem kell rosszat tennünk, hogy jót tehessünk. Nem azért döntik meg a trónt, hogy vérpadot állítsanak. Halál a királyokra, és éljenek a népek! Verjük le a koronákat, de kíméljük meg az emberek fejét. A forradalom: egyetértés, nem pedig rettegés. A könyörtelen emberek rosszul szolgálják a szelíd eszméket. Nekem a "közkegyelem" az emberi nyelv legszebb szava. Én vért csak olyankor ontok, ha a magamét is kockáztatom. Egyebekben én csak harcolni tudok, én csak katona vagyok. De nem érdemes győzni, ha utána nem lehet kegyelmet gyakorolni. A csatában ellenségei legyünk ellenségeinknek, a győzelem után pedig testvérei.

- Vigyázz, Gauvain - mondta most már harmadszor Cimourdain. - Jobban szeretlek, mint ha saját fiam volnál. Vigyázz!

Elgondolkozva tette hozzá:

- Napjainkban az irgalom könnyen az árulás eszközévé válik.

A két ember szóváltása olyan volt, mintha az ember a kard és a hóhérbárd párbeszédét hallgatta volna.

VIII
Dolorosa[223]

Ezalatt az anya a kicsinyeit kereste.

Ment, amerre látott. Miből élt? Ki tudná megmondani? Maga se tudta. Ment napokon és éjszakákon át; koldult, füvet evett, a puszta földön hált, a szabad ég alatt aludt a sűrűben; a csillagos égbolt volt a takarója, néha eső, szél verte.

Járt faluról falura, a tanyák körül, és kérdezősködött a gyerekei után. Néha megállott a kunyhók küszöbén. Ruhája rongyokban lógott. Néhol befogadták, másutt elkergették. Ha a házakba nem bocsátották be, az erdőkbe húzódott.

Nem volt ismerős a vidéken, nem tudta, merre jár, mert csak Siscoignard és az azéi egyházközség környékén volt otthonos. Fogalma se volt róla, milyen utakon jár, minduntalan visszakanyarodott a már elhagyott ösvényre, többször is végigment ugyanazon az úton, hiábavalóan bolyongott. Néha a köves úton ment, máskor egy szekérkerék nyomában haladt, néhol pedig a sűrűségek ösvényein. Ebben a kószálásban nyomorúságos ruhái lerongyolódtak rajta. Eleinte cipőben mendegélt, azután mezítláb folytatta az utat, végül véresre tört lábbal küszködött tovább.

Ott bolygott a harcok kellős közepén, körülötte puskatűz ropogott, nem látott és nem hallott, nem is bujkált, csak kereste a gyerekeit. A felfordult vidéken se csendőrrel, se elöljárókkal, semminő hatósággal nem volt dolga. Csak a járókelőkkel váltott szót.

Megszólította, megkérdezte őket:

- Nem láttak valahol három kis gyereket?

A járókelők fölkapták a fejüket.

- Két fiúcska és egy kisleány - mondta.

Aztán hozzátette:

- René-Jean, Gros-Alain és Georgette a nevük. Nem látták őket?

Aztán így folytatta:

- A legidősebb négy és fél éves, a kislány húszhónapos.

És tovább kérdezősködött:

- Talán tudják, hova lettek? Elvették őket tőlem.

Az emberek csak néztek rá.

Látva, hogy nem értették, amit mondott, hozzátette:

- Az én kicsinyeim. Azért kérdezem.

Az emberek továbbmentek. Akkor az asszony elhallgatott, nem is kérdezett többet, csak a keblébe mart körmével.

De egy napon valahol egy öreg paraszt megállott, és gondolkozott a dolgon.

- Várjon csak - mondta -, három gyereket keres?

- Igen.

- Két fiúcska volt?

- És egy kisleány.

- Ezeket keresi?

- Igen.

- Hallottam egy uraságról, aki három kisgyereket elhurcolt, és magával vitt valahova.

- Hol van ez az uraság? - kiáltotta az asszony. - Hol vannak a gyerekek?

A paraszt így felelt:

- Menjen La Tourgue-ba.

- Ott találom a gyermekeimet?

- Meglehet.

- Hogy is mondta?

- La Tourgue.

- Mi az a La Tourgue?

- Egy hely...

- Mi az a La Tourgue? Falu, kastély, tanya?

- Soha életemben nem jártam arra.

- Messze van innen?

- Hát bizony nincs közel.

- Merre lehet?

- Fougères környékén.

- Hogy jut oda az ember?

- Hát most Vantortes-ban vagyunk - mondta a paraszt -, ha innen továbbmegy, balra elhagyja Ernée-t, aztán jobbra Coxelles-t, átmegy Lorchamp-on és végigmegy Leroux-n.

A paraszt nyugat felé mutatott kinyújtott kezével.

- Mindig egyenesen tovább, arrafelé, ahol a nap lenyugszik.

A paraszt még le se engedte a karját, az asszony már megindult nyugat felé.

A paraszt utánakiáltott:

- Vigyázzon, ott most harcolnak.

Az asszony meg se fordult, hogy feleljen. Csak ment tovább.

IX
Egy vidéki Bastille

1
La Tourgue

Az utas, aki negyven esztendővel ezelőtt Laignelet felől hatolt be Fougères erdejébe és Parignée felől jött ki belőle, ennek a mély sűrűségnek a szélén baljós jelenséggel találkozott.

Ahogy kibukkant a sűrűből, egyszerre La Tourgue várkastélya toppant elébe.

De ez már nem az élő La Tourgue volt, hanem a halott La Tourgue. A La Tourgue összerepedezett, megrongált, megtépázott, lerontott falai. A rom úgy viszonylik az épülethez, mint a fantom az emberhez. Sohasem volt siralmasabb látomás, mint La Tourgue vára. Szemünk előtt egy magas, kerek torony állott, egész magányosan az erdő sarkában, mint egy gonosztevő.

Ez a torony, amely egy sziklatömbön emelkedett, szinte rómaias méltóságot árasztott, olyan szabályos és erős építésű volt, és ebben a tömör kőhalmazban az erő és a bukás eszméje keveredett. Egy kissé valóban római volt, mert román stílusban épült. A kilencedik században kezdték fölrakni a köveit, és a tizenkettedik században fejezték be az építését, a harmadik keresztes hadjárat végeztével. Kiugró vállpárkányra támaszkodó ablakívei elárulták a korát. Közelebb kerülve, fönn a várdombon egy rést talált az ember, és ha bemerészkedett rajta, belül körös-körül csupasz falakat látott. Olyan volt ez, mintha egy kőóriás kürtőt a földre állítottak volna, és annak a belsejében állna az ember. Semmi át nem ívelt rajta: se tető, se boltozat, se palló; a boltíveknek és a kéménykürtőknek csak alapkövei tűntek elő, falkonyoknak való lőrések, díszes ablakmélyedések, és különböző magasságban körbefutó gránit gyámkősor, itt-ott egy-egy mestergerenda, amely a néhai emeletek magasságát jelezte; az éjjeli madarak csúnyán összerondították a gerendákat; a fal hatalmas építmény volt, alapjánál tizenöt láb széles, a teteje körül tizenkettő; itt-ott egy-egy omladék vagy nagyobb lyuk ajtónyílásokra mutatott, amelyekből lépcsők kanyarogtak föl a fal homályos belsejébe. A járókelő, aki esti órákban vetődött erre, jól hallhatta a macskabaglyok, kecskefejők, bakcsók és lappantyúk rikoltását, lába alá bogáncs, kőomladék, csúszómászók kerültek, és a feje fölött, egy kerek korongon keresztül, amely a torony felső nyílása volt, és úgy hatott, mintha egy óriási kút szája lett volna, a csillagok ragyogtak.

A környéken az a legenda járta, hogy a torony felső emeletein titkos ajtók voltak, úgy vágták be őket a falba, mint Júda királyainak sírboltajtaját, amelyeket egy-egy hatalmas kőlap alkotott, és amelyek sarkon fordulva nyíltak vagy zárultak, és ha bezárultak, nyom nélkül tűntek el a fal egyéb kőlapjai között. Ezt az építkezési divatot a gótikus bolthajtással együtt a keresztes hadjáratokból hozták. Ha az ilyen ajtó becsukódott, szinte lehetetlen volt rátalálni, úgy egybeolvadt a fal többi kövével. Ma is láthatunk ilyen ajtókat az Anti-Libanon titokzatos városaiban, amelyek Tiberius alatt megmenekültek a tizenkét várost sújtó földrengéstől.

2
A rés

Az a rés, amelyen be lehetett hatolni a romok közé, egy akna műve volt. Aki járatos a várostrom technikájában, és hallott Errard,^[224] Sardi^[225] és Pagan^[226] tanításairól, ezt az aknarobbantást bizonyára valóságos mestermunkának tekinti. A papsüveg formájú lőporkamrát a vár hatalmas falaihoz méretezték, amelyeket föl kellett szakítania. Legalább két métermázsa lőport helyeztek el benne. Egy zegzugos csatornafélén jutott el a gyújtóanyag, ez célirányosabb volt, mintha egyenes csatornát vágtak volna; a robbantás világosan mutatta a felszaggatott kőfalban azt a hurkaszerű vezetéket, amelynek vastagsága olyan átmérőjű volt, mint egy tyúktojás. A robbantás olyan mély sebet vágott a falon, hogy az ostromlók benyomulhattak rajta. Ez a torony különböző korokban bizonyára több ostromot állt ki; falain meglátszottak a golyók nyomai. Ezek a golyók nem mind ugyanabból a korszakból valók voltak, mert minden lövedék a maga módján töri vagy sebzi a falat. A XIV. század kőgolyói éppúgy otthagyták a maguk bevágását, mint a XVIII. század vasgránátjai.

A rés a várkastély földszintjére nyitott utat. A réssel szemben, magában a torony falában nyílt egy ősi kripta bejárója, amelyet a sziklába vájtak, és amely messze lenyúlt a vár alapzatába, mélyen a földszinti terem alá.

Ezt a kriptát, amely már háromnegyed részében be volt temetve, 1835-ben Auguste Le Prévost^[227] bernay-i régész tárta fel.

3
A pincebörtön

Ez a kripta volt a vár titkos börtöne. Minden várnak megvolt a magáé. Ennek a kriptának, mint a korszak legtöbb pincéjének, két emelete volt. Az első emelet, ahová a bejárón jutottak be, elég terjedelmes, boltíves helyiség volt, egy szinten a földszinti teremmel. A szoba sziklába vájt falán két párhuzamos és függőleges barázda volt látható, amely egyik falról a másikra nyúlt a boltozaton áthaladva, ahol elég mélyen bevágódott a kőbe, úgyhogy szinte keréknyomra emlékeztetett. A valóságban ezek csakugyan keréknyomok voltak. Mert ezeket a barázdákat két kerék vájta a falba. Hajdan, a hűbéri időkben ebben a helyiségben hajtották végre az elítéltek darabokra szaggatását, olyan módszerrel, amely nem volt olyan lármás, mint a négy lóhoz kötözés. Ebben a teremben két hatalmas kerék állott, olyan nagyok voltak, hogy a falat és a boltozatot súrolták. Rendszerint odakötözték a két kerékhez az áldozat egy-egy karját és lábát, aztán a kerekeket elindították, persze ellenkező irányba, amíg aztán darabokra nem szaggatták az embert. A keréknek erős lendület kellett, ezért vágtak a kerekek nyomot a kőfalban. Vianden várában még ma is látható egy ilyen szoba.

E helyiség alatt volt egy másik. Ez volt az igazi pincebörtön. Ide már nem ajtó vezetett, hanem egy lyukon át jutott be az ember. A foglyot mezítelenül, hóna alá kötött kötéllel eresztették le egy szellőztető lyukon keresztül, amelyet a felső helyiség padozatába vágtak. Ha ez mindenképpen életben akart maradni, akkor ledobáltak neki némi ennivalót ezen a lyukon keresztül. Bouillon várában ma is látunk ilyenfajta lyukat.

Ezen a lyukon keresztül szél áramlott a felső helyiségbe. Az első odú, amelyet a földszinti terem alá ástak, inkább verem volt, mint szoba. Ezt az odút néha ellepte a talajvíz és jeges szél töltötte meg. Ez a légáramlás megölte az alsó odú foglyát, de lehetővé tette a felső terem foglyának életben maradását. Mert ez látta el levegővel. A felső terem foglya, aki csak tapogatózott a boltozatos kamrában, csak ezen a lyukon keresztül jutott levegőhöz. Különben, aki egyszer ide került vagy ide bezuhant, élve nem ment ki többé. A fogolynak ugyancsak ügyelnie kellett rá, hogy a sötétben le ne zuhanjon a lyukba. Egy rossz lépés a felső odú áldozatából könnyen az alsó verem áldozatává tehette. Ha ragaszkodott az élethez, ez a lyuk volt a veszedelem, ha életét elunta, ez volt a menedéke. A felső helyiség volt a tömlöc, az alsó a sírgödör. Ez a rétegeződés nagyon hasonlított az akkori társadalomhoz.

Ezt nevezték őseink kazamatának. A dolog kiment a divatból, így már a nevének sincs számunkra jelentősége. A forradalom jóvoltából ma már közömbösen engedjük el fülünk mellett az ilyen kifejezéseket.

A torony külső oldalán, a rés fölött, amely még negyven évvel ezelőtt az egyedüli bejárást alkotta, látható volt egy szélesebb ablaknyílás, amely valamivel nagyobb volt, mint a többi lőrés, és amelyből egy kilazult és szétvert vasrács lógott alá.

4
A várhíd

A toronyhoz a réssel ellenkező oldalon egy háromíves és eléggé ép állapotban maradt kőhíd csatlakozott. Ezen a hídon lakóépület is állott valaha, amelyből szintén fönnmaradt néhány töredék. A lakóépületből, amelyen jól meglátszottak egy pusztító tűzvész nyomai, nem maradt fönn egyéb, csak a megfeketedett váz, afféle üres bordázat, amelyen áthatolt a napfény, és amely úgy állott a torony mellett, mint egy csontváz egy fantom oldalán.

Ez az épületrom azóta teljesen összeomlott, és ma már nyoma sincs. Amit annyi király annyi évszázadon át épített, egyetlen napon, egyetlen paraszt keze által elpusztulhat.

A La Tourgue név parasztos rövidítés; eredetileg ezt a kastélyt Tour-Gauvainnek^[228] nevezték. Ahogy Jupelle Jupellières-t jelent, és ahogy a púpos bandavezér neve, Pinson-le-Tort, tulajdonképpen Pinson-le-Tortu^[229] volt.

La Tourgue, amely negyven évvel ezelőtt még egy várkastély romja volt, és ma már a romnak is csak árnya, 1793-ban erősségnek számított. A Gauvain család ősi bástyatornya volt ez, amely nyugat felől Fougères erdejének bejáróját őrizte. Ezt az erdőt ma már alig lehet erdőnek nevezni.

A citadellát olyan palás sziklatömbön építették, amely nagyon gyakori azon a vidéken Mayenne és Dinan között. Ott fekszenek mindenfelé a sűrű hanga közt, mintha titánok hajigálták volna egymás fejéhez őket.

A torony egymagában egész erősség volt; a torony alapja a szikla volt, a szikla lábánál pedig egy patak folydogált, amely januárban valóságos zuhataggá válik, júniusban pedig fenékig kiszárad.

Így a középkori fegyverek számára egyszerűségében is jóformán bevehetetlen volt. A híd gyöngített rajta. A Gauvainek gótikus ősei híd nélkül építették. A várba egy ingadozó pallón jártak be, amelyet szükség esetén egyetlen fejszecsapással elpusztítottak. Amíg a Gauvainek csak vicomte-ok voltak, így is tetszett nekik a kastély, és beérték a pallóval; de amikor márki rangot kaptak, és elhagyták ezt az odút a királyi udvar kedvéért, háromívű hidat építettek a patak fölé, és így megközelíthetővé tették házukat a lapály felől, ahogy megközelíthetők lettek a király felől is. A XVII. század márki urai, mint a XVIII. század márkinői, már semmit se adtak arra, hogy bevehetetlenek legyenek. Az ősök példájának követése helyett Versailles-t utánozták.

A toronnyal szemben a nyugati oldalon elég magas fennsík feküdt, amely lassanként összeolvadt a lapállyal. Ez a fennsík szinte a bástyáig ért, csupán egy igen mély szakadék választotta el tőle, amelynek fenekén az a patak folydogált, amely a Couesnonba ömlik. A híd, amely a fennsíkot és erősséget összekötötte, magas pillérekre épült, s ezekre a pillérekre emelték, mint Chenonceaux-ban,^[230] azt a Mansard^[231] stílű épületet, amely barátságosabb és lakályosabb volt, mint a torony. Abban az időben az erkölcsök még elég barbárok voltak, ezért az uraságok szívesebben tanyáztak a torony celláiban, jóllehet ezek inkább börtönzárkához, mint szobához hasonlítottak. Ami pedig a híd fölé emelt épületet illeti, ez amolyan kisebbfajta kastély volt, ehhez bejáróul egy hosszabbacska folyosó szolgált, amelyet őrszobának neveztek; az őrség terme fölött, amely afféle félemeletnek számított, egy könyvtártermet rendeztek be, és a könyvtárterem fölé hajolt a magtár. Mindezeket hosszúkás apró cseh üvegből kirakott ablakok díszítették. Az ablakok közt falpillérek, a falakon kerek, faragott domborművek; az épület háromemeletes volt: alul az alabárdok és muskéták, középen a könyvek, legfelül a zabos zsákok; mindez kissé ridegnek, de előkelőnek hatott.

Mellette riasztó volt a bástyatorony.

Komor magasságával uralkodott ezen a kecses épületen. A tetejéről el lehetett volna söpörni a hidat.

A két építmény, a zord és a kecses, egyáltalán nem illett össze, inkább elütöttek egymástól. Stílusuk nem egyezett. Ahogy két félkör egyformának látszik, de mi sem hasonlít kevésbé egymáshoz, mint egy román félív a klasszikus bolthajtáshoz. Ez a torony, amely igen jól illett ebbe a vad erdőbe, furcsa szomszédja volt a várhídnak, amely inkább Versailles palotái közé illett. Képzeljék el Bozontosszakállú Alaint,^[232] amint karon fogja XIV. Lajos királyt. Ez az együttes szinte ijesztő volt. A két fönség keveredéséből valami vadság áramlott.

Katonai szempontból ez a híd, nem győzzük eléggé hangoztatni, szinte kiszolgáltatta a várat. Megszépítette és lefegyverezte; ékességben nyert, de erejéből veszített. A híd egy szintre hozta a tornyot a fennsíkkal. Az erdő felől megvívhatatlannak látszott, de a lapály felől könnyen sebezhető lett. Valamikor a torony uralkodott a lapály fölött, most fordítva, a lapály uralkodott rajta. Az ellenség, ha erről az oldalról ostrom alá vette, hamarosan ura lehetett a hídnak. A könyvtár és a magtár az ostromlókat szolgálta. Szinte segítette őket az erőd ellen. Egy könyvtár és egy magtár annyiban hasonlatos egymáshoz, hogy a könyv meg a széna könnyen gyúló anyag. Az ostromló számára, aki a tüzet is fegyvernek tekinti, teljesen mindegy, hogy Homéroszt égeti-e el, vagy csak a lovak szénáját, csak az a fontos, hogy égjen. A franciák bebizonyították ezt a németeknek, amikor felgyújtották a heidelbergi könyvtárat,^[233] és a németek is bebizonyították a franciáknak, amikor felgyújtották a strasbourg-i könyvtárat.^[234] Ez a híd, melyet La Tourgue bástyájához illesztettek, katonai szempontból hiba volt; de a XVII. században Colbert és Louvois^[235] alatt, a Gauvain hercegek, akárcsak a Rohan vagy a La Trémoille hercegek, már nem tartottak attól, hogy kastélyukat ostrom alá veszik. Mindazáltal a híd építői gondoskodtak néhány biztonsági intézkedésről. Elsősorban a tűzveszélyre gondoltak; ezért a lankás felé tekintő három ablak fölé vaskampókra, amelyek ötven évvel ezelőtt még megvoltak, egy erős mentőlétrát akasztottak, két emelet magasat; ez a magasság három közönséges emelettel is fölér, ostromra is gondoltak: ezért a hidat a toronytól egy alacsony és nehéz vaskapuval zárták el. A kapu mély bolthajtásba volt bevágva; egy nagy kulccsal lehetett kinyitni, és a kulcs rejtekhelyét csak maga a várúr ismerte; ha ezt a kaput bezárták, döngethették akármilyen faltörő kossal, talán még az ágyúgolyónak is ellenállt volna.

A kapuhoz a hídon át vezetett az út, a toronyba csak ezen a kapun át lehetett bejutni. Más bejáró nem volt.

5
A vaskapu

A hídra épített kastély második emelete, amely kissé magasabban feküdt a hídlábak miatt, a torony második emeletével egy szinten állott. A nagyobb biztonság kedvéért ebbe a magasságba vágták a torony vaskapuját.

A kapu a híd felé a könyvtárba nyílott, a torony felé egy nagy boltozatos terembe vezetett, amelyet középen egy pillér támasztott alá. Ez a terem, amint mondtuk, a várbástya második emeletét alkotta. Kerek volt, mint a torony, hosszúkás lőrések nyíltak belőle a környező vidékre, és ezek világították meg. Az otromba fal leplezetlenül megmutatta a különben szabályosan egymásba illesztett köveket, amelyekből épült. Ebbe a terembe olyan csigalépcsőn lehetett följutni, amelyet a falba építettek. Ez nagyon egyszerű munka, ha a fal szélessége tizenöt lábnyi. A középkorban a városokat utcáról utcára, az utcákat házról házra, a házakat szobáról szobára ostromolták és foglalták el. Az erődöt emeletről emeletre haladva rohamozták. La Tourgue vára ebből a szempontból igen ravaszul volt megépítve, tele volt csapdákkal, és nehezen volt bevehető. Egyik emeletről a másikra kényelmetlen, nehezen megközelíthető csigalépcső vezetett, az ajtók ferdén nyíltak, nem is voltak embermagasságúak, kétrét kellett hajolni, hogy átjusson rajtuk az ember. Nos, az a támadó, aki fejjel előrebújt az ajtón, könnyen kaphatott egyet a fejére. Pedig az ostromlott minden ajtónál várta az ostromlót.

A kerek, oszlopos terem alatt két hasonló szoba volt, ezek alkották az első emeletet és a földszintet. Fölötte három hasonló terem helyezkedett el. A hat egymás fölött fekvő helyiséget végül egy kőtetőzet fedte be, amely a felső teraszt alkotta, és ahová egy szűk őrbódén át lehetett kilépni.

Amikor a fal tizenöt lábnyi széles köveit kivájták, hogy a vaskaput elhelyezzék benne, az így keletkezett boltozatos folyosó közepébe eresztették be. Úgyhogy amikor a kapu zárva volt, mind a híd felől, mind a torony felől hét-nyolc láb mélységű kapuboltozat volt előtte, amikor nyitva volt, ez a két boltozat egybeolvadt, és egyetlen folyosót alkotott.

A híd felőli kapualjból a falba egy csapóajtós csigalépcső nyílott, amely a könyvtár alatti első emeleti őrszobába vezetett; az ostromlók számára ez is újabb nehézséget okozhatott. A kastély a fennsík felé meredek, sima falban végződött, és a híd is itt ért véget. A fennsíkkal egy fölvonóhíd útján közlekedett, amely egy alacsony ajtóhoz csatlakozott. Ez a fölvonóhíd, amely a fennsík szintje miatt nem vízszintesen támaszkodott a fennsíkra, hanem lejtősen, abba a hosszú folyosóba vezetett, amelyet őrszobának neveztek. Ha az ostromló ezt a folyosót birtokába kerítette, és tovább akart jutni a vaskapu felé, kénytelen volt utat törni a kapuboltozathoz azon a kis csigalépcsőn keresztül, amely a második emeletre vezetett.

6
A könyvtár

Ami a könyvtárt illeti, hosszúkás terem volt, olyan széles és olyan hosszú, mint maga a híd. Egyetlen bejárata volt, a vaskapu. A toronyhoz vezető bolthajtásos folyosó nyílását zöld posztóval párnázott, egy lökésre nyíló és záródó csapóajtó álcázta. A könyvtár falát egész magasságban, a padlótól a mennyezetig, a XVII. század szép, ízléses stílusában faragott, üvegajtós szekrények fedték. Hat nagy ablak világította meg, minden hosszú oldalán három, úgyhogy a híd minden árkádja fölé egy ablak jutott. Ezeken az ablakokon át, kívülről, a fennsík magasságából, be lehetett látni a terembe. Az ablakközökben, faragott tölgyfa állványokon, hat márvány mellszobor állott: Bizánci Hermolausz,^[236] Athenaiosz,^[237] a naukratiszi nyelvtudós, Szuidász,^[238] Casaubon,^[239] Clovis^[240] francia király és kancellárja, Anachalus; ez utóbbi különben éppúgy nem volt kancellár, ahogy Clovis sem volt király.

Mindenféle szedett-vedett könyv töltötte meg ezt a termet. Egy hírneves is akadt köztük. Negyedrét formájú, metszetekkel díszes mű volt, amelyen nagybetűkkel ez a cím állott: SZENT BERTALAN, alatta pedig ez az alcím: "Szent Bertalan evangéliuma, elöljáróban Pantoenusnak,^[241] a keresztény filozófusnak elmélkedésével arról a kérdésről, miszerint ez az evangélium apokrifnak tekintendő-e, és hogy Szent Bertalan és Nathanael ugyanazon személy-e." Ezt a könyvet egyetlen példánynak tartották, és a könyvtár közepén, külön olvasóállványon helyezték el. A múlt században sokan eljöttek ide, hogy láthassák ezt a ritkaságot.

7
A magtár

Ami a magtárt illeti, amely a könyvtárhoz hasonlóan a híd hosszúkás alakjához igazodott, ez tulajdonképpen padlás volt. Nagy csarnok, tele szénával és szalmával; hat padlásablak világította meg. Egyetlen dísze egy Szent Barabás-szobor^[242] volt, amelyet az ajtajára faragtak, és alatta ez a verssor:

Barnabus sanctus falcem iubet ire per herbam^[243]

Ez a magas és tágas hatemeletes torony - itt-ott lőrés nyílott rajta; egyetlen ki- és bejárója volt, egy vasajtó, amely a várhídra vezetett, ezt meg felvonóhíd zárta el; a torony mögött erdő volt, előtte hangás fennsík, amely magasabban feküdt, mint a híd, de alacsonyabban, mint a torony; a híd alatt, a bástya és a fennsík között, mély, meredek árok, telve bozóttal, télen egy sebes folyóval, tavaszkor patakkal, nyáron kövekkel - íme, ez volt a Gauvain-torony, amelyet La Tourgue-nak hívtak.

X
A túszok

Július elmúlt, megjött augusztus hava is. Hősies és vad szél száguldott Franciaország felett; láthatárán két árny suhant át: Marat, szívébe vert tőrrel, és Charlotte Corday, fej nélkül; rettenetes idők következtek. Ami Vendée-t illeti, miután megverték a "nagy" hadviselésben, a "kicsihez" folyamodott, amely, amint már korábban mondtuk, félelmesebb háború volt, mint a nagy; ez a hadakozás most egy szétszaggatott, óriási csatához hasonlított, amely az erdőkben folyt; a nagy hadsereg, amelyet olyan szívesen neveztek katolikusnak és királyinak, már-már összeroppant. A Köztársaság egy rendelete Vendée-ba vezényelte a mainzi sereget; Ancenis-nél nyolcezer paraszt hullott el; a Vendée-belieket kiszorították Nantes-ból, elűzték Montaiguből, kikergették Thouars-ból, elhajtották Noirmoutier-ból, visszaszorították Chollet-ból, Mortagne-ból és Saumurből; kiürítették Parthenay-t; hadaikat kivonták Clissonból; Châtillonnál visszavonultak; zászlót vesztettek Saint-Hilaire-nél; megverték őket Pornicnál, Sables-nál, Fontenay-nél, Douénél, Château-d'Eau-nál, Ponts-de-Cénél; csatát vesztettek Luconnál, visszahúzódtak Châtaigneraie-nél, megfutamodtak Roche-sur-Yonnál; más oldalról azonban ők fenyegették La Rochelle-t, és a tengeren, Guernesey szigete körül, egy angol flotta cirkált, amely Craig generális parancsnoksága alatt állott, és a legkiválóbb francia tengerésztisztekkel együtt több angol ezredet szállított. Ezek csak Lantenac márki jeladását várták, hogy kikössenek. Ez a partraszállás ismét győzelmessé tehette volna a királypárti fölkelést. Pitt politikus-gonosztevő volt: a politikában hitszegés is van, csakúgy, mint a fegyvergyűjteményben tőr. Pitt hátba döfte Franciaországot, s egyszersmind elárulta hazáját; mert árulás az, ha valaki gyalázatot hoz népére; Anglia az ő vezetése alatt, az ő akaratából, pun háborút vívott. Anglia kémkedett, csalt, hazudott. Vadorzó volt és hamisító. A kicsinyes gyűlöletig süllyedt, fölvásárolta a faggyút, melynek öt frankba került fontja. Lille-ben egy angolnál megtalálták Prigent-nak, Pitt vendée-i ügynökének egy levelét, amelyben ezek a sorok voltak olvashatók: "Arra kérem, ne takarékoskodjék a pénzzel. A gyilkosságoknál járjanak el a lehető legnagyobb elővigyázatossággal. Álruhás papokat és asszonyokat használhatnak fel a legnagyobb sikerrel. Küldjön hatvanezer frankot Rouenba és ötvenezret Caenba." Ezt a levelet augusztus 1-én Barère olvasta fel a Konventben. Ezekre az aljasságokra válaszolt aztán Pareïn^[244] könyörtelensége, és később Carrier irgalmatlansága. A Köztársaság metzi és dél-franciaországi hívei maguk kérték, hogy a lázadók ellen vonulhassanak. Egy rendelet huszonnégy utászszázad felállítását határozta el, hogy kifüstöljék a Cserjés berkeit és bozótjait. Példátlan válság. A háború alig szűnt meg az egyik szögletben, máshol máris újra föllángolt. "Nincs kegyelem! Foglyot nem ejtünk!" - ez volt mind a két párt jelszava. A történelemre ijesztő árnyék borult.

Ekkor, augusztusban ostromolták La Tourgue várát.

Egy este, amikor a csillagok föltünedeztek az égen, a rekkenő alkony békéjében, amikor egy levél se moccant a rengetegben, egy fűszál se rebbent a síkon, a leszálló éjszaka csöndjébe tülök szava harsant. A tülökszó a bástya fokáról hangzott.

A tülök szavára alulról kürt válaszolt.

A bástya fokán fegyveres ember állott, ott lenn az árnyékban egy tábor feketéllett.

A sötétben a Gauvain-torony körül csak fekete árnyékok nyüzsgését lehetett kivenni. Ez volt a tábor. Lassanként itt is, ott is az erdőben, a fák alatt és a fennsíkon a hanga közt tábortüzek gyúltak, fénylő pontokat szórva az éjszakába, mintha a föld is csillagdíszbe akarna öltözni, mint az ég. Gyászos csillagok, a háború csillagai! A tábor a fennsíkon egész a lapályig terjedt, az erdős oldalon pedig beleveszett a rengetegbe. La Tourgue-ot elvágták a világtól.

Az ostromlók kiterjedt táborából nagy seregre lehetett következtetni.

A tábor szorosan körülzárta az erősséget; a bástya oldalán egész a sziklákig ért, a híd felől egész a szakadékig.

A tülök szava másodszor is felhangzott, és másodszor is felelt rá a kürt.

A tülök kérdezett, a kürt válaszolt.

A tülök a toronyból szólt le az ostromló táborhoz: "Lehet-e veletek beszélni?" A kürt a táborból ezt felelte: "Igen."

Ebben az időben a Konvent nem tekintette hadviselő feleknek a vendée-i lázadókat, és külön rendelet tiltotta meg a parlamenterek útján való tárgyalást ezekkel a "zsiványokkal". Az emberek, ahogy tudták, úgy pótolták az érintkezés lehetőségeit, melyeket közönséges háborúban engedélyez, de polgárháborúban tilt a jog. Innen eredt ez az alkalmi egyezség a paraszttülök és a katonai kürt közt. Az első fölhívás csak bevezető volt, a második már föladta a kérdést: "Meghallgattok bennünket?" Ha e második hívásra a kürt néma maradt, ez elutasítást jelentett; ha a kürt válaszolt, ez beleegyezést jelentett. Vagyis: néhány percnyi fegyverszünetet.

Minthogy a kürt válaszolt a második felhívásra, az az ember a torony tetején megszólalt, és ezeket mondta:

- Emberek, akik a szavaimat halljátok, tudjátok meg, hogy én Gouge-le-Bruant vagyok, akit Kéktörőnek neveznek, mert én már sokat legyilkoltam közületek, és akit Imânusnak is hívnak, mert bizonyára még többet le fogok ölni, mint ahányat eddig kiirtottam; levágtátok egy ujjamat egy kardcsapással, amikor a puskámat fogtam a granville-i rohamban. Lavalban lefejeztettétek apámat, anyámat és tizennyolc éves Jacqueline nővéremet. Ez vagyok!

Gauvain de Lantenac márki úr, Fontenay vicomte-ja, Bretagne hercege, a Hét Erdő ura, a gazdám nevében beszélek.

Tudjátok meg, hogy a márki úr őméltósága, mielőtt bezárkózott ebbe a toronyba, amelyet most ostromoltok, a hadviselést hat hadnagyára bízta: Delière-t bízta meg a parancsnoksággal azon a területen, amely a bresti és az ernée-i út közé esik; Treton parancsnokol Roë és Laval között; Jacquet, másként Taillefer, parancsol Haut-Maie határán; Gaulier-nek, más néven Órjás-Péternek adta át Château-Gontier-t; Leconte-nak Craon városát; Fougères vidéke Dubois-Guy úr parancsnoksága alá tartozik; és az egész Mayenne vidékét Rochambeau úrra bízta; úgyhogy ez a háború egyáltalán nem ér véget, ha ti elfoglaljátok a várat, és akkor se, ha a márki úr meghalna, mert Isten és a király Vendée tartománya nem fog meghalni!

Amit itt mondok nektek, tudjátok meg, azért mondom, hogy figyelmeztesselek benneteket. A márki úr itt áll mögöttem. Én csak az ő szája vagyok, rajtam át intézi szavait hozzátok. Emberek, akik ostromoltok bennünket, hallgassátok meg csöndesen.

Nos, ezt kell meghallgatnotok:

Ne feledjétek, hogy ez a háború, amit ellenünk viseltek, nem igazságos háború. Mi ennek a földnek régi lakói vagyunk, és mi becsülettel harcolunk a mi ügyünkért, mi Isten akaratát egyszerű és tiszta lélekkel követjük, olyanok vagyunk, mint a harmatos fű. A Köztársaság támadott meg bennünket. A köztársaságiak jöttek fölforgatni falvainkat, fölégették házainkat, elpusztították a termésünket, összelődözték tanyáinkat és asszonyainkat, gyermekeink kénytelenek voltak mezítláb kifutamodni az erdőbe, amikor még javában énekelt a téli poszáta.

Ti, akik itt álltok és halljátok hangomat, ti üldözőbe vettetek bennünket az erdőben, és körülzártatok bennünket ebben a toronyban; leöltétek vagy szétszórtátok azokat, akik hozzánk csatlakoztak; nektek ágyúitok vannak; ti megerősítettétek hadoszlopotokat a mortaini, barentoni, teilleuli, landivy-i, évrani, tinténiaci és vitréi helyőrségekkel, úgyhogy most négyezerötszáz katonátok van, aki bennünket ostromol, mi pedig tizenkilencen vagyunk, akik ezt a tornyot védelmezzük.

Van elegendő élelmünk és lőszerünk.

Sikerült aknát robbantanotok a várunk falában, és levegőbe röpítettétek az alap sziklájának és falainknak egy darabját.

Ezáltal lyuk támadt a torony aljában, olyan rés, amelyen keresztül bejuthattok, ha akartok, jóllehet, ez a rés fölül zárt, mert a torony még erősen áll a talpán, és boltozatot emel a rés fölé.

Ti mostan támadásra készültök.

Mi pedig, mindenekelőtt a márki úr őméltósága, aki Bretagne hercege és a Sainte-Marie de Lantenac apátság kegyura, amelynek templomában Johanna királynő mindennapi misére tett alapítványt, továbbá a torony védelmezői, köztük Turmeau tisztelendő úr, akit katonanevén Grand-Francoeurnek hívnak, Guinoiseau barátom, aki a Zöld tábor kapitánya, azután Cinke pajtásom, aki a Zab tábor kapitánya, azután Tarisznya barátom, aki a Hangya tábor kapitánya, és jómagam, az egyszerű parasztember, aki Daon községben születtem, ahol a Moriandre patak folyik, mi valamennyien mondani akarunk nektek valamit.

Emberek, akik e torony aljában álltok, hallgassatok ide:

Kezünkben van három fogoly, három gyerek. Ezeket a gyerekeket egyik zászlóaljatok fogadta örökbe, tehát a tiétek. Mi azt az ajánlatot tesszük, hogy visszaadjuk ezt a három gyereket.

Egy föltétellel.

Azzal a föltétellel, hogy szabad utat engedtek nekünk.

Ha visszautasítjátok ezt az ajánlatot, jól jegyezzétek meg, hogy csak két úton támadhattok meg bennünket, az erdő felől a résen keresztül, vagy a fennsík felől a hídon át. A hídi kastély háromemeletes; a legalsó emeleten én, Imânus, aki itt beszélek, hat hordó kátrányt és száz köteg szárított hangát helyeztettem el; a felső emelet tele van szalmával; a középső emeleten könyvek és papírok vannak; a vaskapu, amelyen át a híddal közlekedünk, be van zárva, és kulcsát az uraság magához vette; én a kapu alatt egy lyukat vésettem és ezen a lyukon keresztül egy kénes kanócot dugtam át, melynek vége az egyik kátrányos hordóba ér, a másik vége pedig itt van a kezem ügyében, a torony falain belül. Akkor gyújtom föl ezt az épületet, amikor akarom. Ha ti nem engeditek, hogy szabadon elvonuljunk, ezt a három gyereket a hídi kastély középső emeletére zárjuk, a két emelet közé, ahol a kátrány, a száraz hanga meg a szalma van fölraktározva. A vaskaput rájuk fogjuk zárni. Ha a híd felől akarnátok támadni, ti magatok gyújtjátok rájuk az épületet. Ha pedig a rés felől jöttök, mi gyújtjuk meg. Ha netán egyszerre támadnátok a híd és a rés felől, a tüzet mindkét oldalról meggyújtjuk, és a három gyerek mind a két esetben benn fog égni.

Most aztán vagy elfogadjátok, vagy visszautasítjátok.

Ha elfogadjátok, mi megyünk innen.

Ha elutasítjátok, a gyerekek el fognak pusztulni.

Ennyit akartam mondani.

Az ember, aki a torony tetejéről beszélt, elhallgatott.

Alulról egy hang ezt kiáltotta föl:

- Elutasítjuk az ajánlatot!

Ez a hang kurtán és keményen csattant. Egy másik hang, amely nem olyan kemény, de határozott volt, ezt tette hozzá:

- Huszonnégy óra gondolkodási időt adunk, ezalatt elhatározhatjátok magatokat a föltétel nélküli megadásra.

Most pillanatnyi csend következett, majd ugyanaz a hang így folytatta:

- Holnap ugyanebben az órában, ha addig meg nem adtátok magatokat, megindítjuk a rohamot.

Ekkor az első hang szólalt meg újra:

- De akkor nincs kegyelem!

Erre a zordon, kemény hangra egy másik hang válaszolt a torony csúcsáról. Látható volt, hogy a torony párkányának két lőrése között magas férfialak jelent meg, akiben a csillagok fényénél megismerhették Lantenac félelmes alakját, és ez a férfialak alant a homályban keresett valakit a tekintetével. Aztán megszólalt:

- Lám, te vagy az, csuhás!

- Én vagyok az, Júdás! - felelte alulról a kemény hang.

XI
Antik borzalom

Az a kérlelhetetlen hang csakugyan Cimourdain hangja volt; a fiatalabb, és kevésbé parancsoló pedig Gauvainé.

Lantenac márki, mikor felismerte Cimourdain abbét, nem csalódott.

Alig pár hét alatt, mint tudjuk, Cimourdain neve híres lett ezen a földön, melyet vérrel itatott át a polgárháború. Ahogyan Marat nevét emlegették Párizsban, Ghalier-ét Lyonban, úgy beszéltek Cimourdainről Vendée-ban. A hajdani tisztelet, amellyel körülvették, megvetéssé változott. Így jár az olyan pap, aki leveti a reverendát. Cimourdain rémületet keltett. Hálátlan a szigorú erkölcsű emberek sorsa; aki cselekedeteiket látja, pálcát tör fölöttük, ha a lelkükbe látna, talán fölmentené őket. Egy Lükurgosz, akit nem értenek, Tiberiusnak látszik. Akárhogyan volt is, ez a két ember, Lantenac márki és Cimourdain abbé egyenlő volt a gyűlölet mérlegén; a királypártiak Cimourdainre szórt átkai kiegyensúlyozták azokat a káromlásokat, amelyekkel a köztársaságiak Lantenacot illették. Mind a kettőt szörnyetegnek nevezte az ellenséges tábor. Így történt az a különös eset, hogy amikor Prieur de la Marne vérdíjat tűzött ki Granville-ben Lantenac fejére, Charette vérdíjat tűzött ki Noirmoutier-ban Cimourdain fejére.

Megjegyezzük, hogy ez a két ember, a márki és a pap, bizonyos fokig ugyanaz az ember volt. A polgárháború bronzálarcának két arcéle van, az egyik a múlt felé, a másik a jövő felé fordul, de mindkettő egyaránt tragikus. Közülük Lantenac az első arcélt, Cimourdain a másodikat képviselte; csak Lantenac keserű arcára árnyék és éj borult, Cimourdain végzetes homlokán pedig egy hajnalsugár csillogott.

Közben az ostromlott La Tourgue egy kis lélegzethez jutott.

Láttuk, hogy Gauvain közbelépésére mint jött létre egy huszonnégy órás fegyverszünetféle.

Imânus, mikor az imént az ostromlóknak szónokolt, jólértesültségét árulta el, mert Cimourdain toborzásai folytán Gauvain most négyezerötszáz ember felett parancsnokolt. Ezek részint a nemzeti gárdához, részben a sorkatonasághoz tartoztak. Így szorította be Gauvain Lantenacot La Tourgue-ba, amelyre most tizenkét ágyút szögezett, hatot az erdő széléről, jól elsáncolt állásból, hatot a híd felől, a fennsíkról, ugyancsak a sáncok védelme alatt. Most már alkalmazhatta az aknát is, ezzel megnyílt a rés a torony lábánál.

Így hát a huszonnégy órás fegyverszünet leteltével a harc a következő helyzetben indult meg újra:

A fennsíkon és az erdőben négyezerötszáz ember.

A várban tizenkilenc ember.

A tizenkilenc ember nevét a történészek megtalálhatják azon a plakáton, melyen törvényen kívül helyezték őket. Talán még találkozunk velük.

Cimourdain azt akarta, hogy miután ez a négyezerötszáz főnyi haderő már majdnem hadsereget alkotott, parancsnoka, Gauvain fogadja el a főhadsegédi rangot. De Gauvain visszautasította. Ezt mondta:

- Ha elfogtuk Lantenacot, majd meglátjuk. Eddig még nem érdemeltem meg.

Különben is a köztársasági erkölcsök közé tartozott, hogy nagy hadakat vezénylő parancsnokok megtartották szerény rendfokozatukat. Így volt ez később is, amikor Bonaparte tüzérezredes volt az olaszországi hadjárat fővezére.

Különös végzet: a Gauvain várat egy Gauvain támadta, és egy Gauvain védelmezte. Innen eredt bizonyos kímélet a támadók részéről, ami nem volt meg a védőknél, mert Lantenac azok közé tartozott, akik mit se kímélve törnek céljuk felé; ő különben is jóformán mindig Versailles-ban élt, semmi ragaszkodást nem érzett La Tourgue irányában; alig ismerte. Ide húzódott vissza, mert már nem volt más menedéke; de le is rombolta volna minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Gauvainben több tisztelet élt.

Az erősség gyönge pontja a híd volt, de a könyvtárban, amely a hídon feküdt, ott hevertek a családi papírok; ha innen támadnak, a híd felégetése elkerülhetetlenné válik; Gauvain pedig úgy érezte, hogy őseit sérti meg, ha felégeti a régi levéltárat. La Tourgue a Gauvain család ősi fészke volt; ebből a várból tartották féken bretagne-i hűbéreseiket; ahogy a francia királyok a Louvre tornyából tartották féken hűbéreseiket. Gauvain gyermekkori emlékei tanyáztak itt, ő is itt született; az élet kiszámíthatatlan végzete úgy rendelte, hogy a felnőttnek azokat a kedves falakat kellett ostromolnia, amelyek valamikor a bölcsőjét oltalmazták. Odáig kell hát jutnia a kegyeletsértésben, hogy maga hamvasztja el ezt a lakot? Talán a könyvtár fölött a padlás valamelyik sarkában még ott áll a bölcsője. Bizonyos gondolatok érzésekké lágyulnak. Gauvain elérzékenyült az ősi családi ház láttán. Ezért kímélte a hidat. Csak arra szorítkozott, hogy minden kitörést vagy minden kiszökést eleve lehetetlenné tegyen ezen a kijáráson át; a hídra szögezte egyik ütegének ágyúit, a várat pedig a másik oldalról támadta. Ezért volt futóárok és akna a torony tövében.

Cimourdain tűrte ezt a kíméletet; bár szemrehányásokat tett magának, mert komoran, rosszallóan tekintett ezekre a gótikus régiségekre, és az épületek iránt sem akart több kíméletet tanúsítani, mint az emberek iránt. Egy kastély kímélése már az irgalom kezdete. És éppen az irgalom volt Gauvain gyönge oldala. Cimourdain, jól tudjuk, erősen szemmel tartotta, és megállította azon a lejtőn, amelyet végzetesnek látott. Pedig maga is bizonyos megrendüléssel látta viszont La Tourgue várát, ha ezt némi haraggal is vallotta be magának; elérzékenyült a dolgozószoba láttán: ott vannak az első könyvek, melyeket Gauvainnel olvastatott; ő a szomszéd falunak, Parignénak papja volt; ő maga is ott lakott a hídkastély legfelső emeletén; a könyvtárban tartotta térdei közt a kis Gauvaint, amikor az az ábécét betűzgette; a négy öreg fal közt látta, hogyan nő férfivá, és hogyan érik emberré tanítványa, szívének gyermeke. Ezt a könyvtárat, ezt a kastélyt, ezeket az ifjú fejére kért áldásoktól átitatott falakat akarja összezúzni, fölégetni? Megkegyelmezett nekik. De nem lelkifurdalás nélkül.

Tűrte, hogy Gauvain a vár ellenkező oldalán kezdje az ostromot. La Tourgue-nak volt egy barbár oldala: a torony felől, és egy civilizált oldala: a könyvtár felől. Cimourdain megengedte Gauvainnek, hogy csak a barbár oldalt aknázza alá.

Egyébként ez az ócska fészek, melyet egy Gauvain támadott és egy Gauvain védett, most, a francia forradalom kellős közepén, visszatért a hűbéri hagyományokhoz. A rokonok közt folytatott háborúk teszik ki a középkor egész történelmét; az Eteoklészek és a Polünikészek lehetnek gótikusok is, ahogy a görögök voltak, és Hamlet éppen azt tette Helsingörben, amit Oresztész Argoszban.

XII
A mentés előkészületei

Az éjszaka mind a két félnél előkészületekkel telt el.

Amint befejezték a komor párbeszédet, amelyet hallottunk, Gauvain első gondja az volt, hogy magához hívatta hadnagyát.

Guéchamp - kissé jobban meg kell ismerkednünk vele - egyszerűbb ember volt, becsületes, merész, közepes tehetségű, jobb katona, mint tiszt, könyörtelenül értelmes, egész addig, amíg azt a feladatot nem kapja, hogy ne értsen semmit. Sohase lágyult el, megközelíthetetlen volt mindenféle megvesztegetéssel szemben; nem volt megvásárolható, s így nem rontották meg a lelkiismeretét; nem volt irgalmas, így megőrizte igazságos ítéletét. Lelkén és szívén két ellenzőt viselt: a fegyelmet és az engedelmességet, ahogy a ló is két szemellenzőt visel. Lépése biztos volt, de útja keskenyre szabott.

Mindent összevéve megbízható ember volt, merev a parancsolásban, pontos az engedelmességben.

Gauvain hirtelen azt mondta Guéchamp-nak:

- Guéchamp, egy létrára van szükségem.

- Parancsnok úr, nincs létránk.

- Szerezni kell.

- Az ostromhoz?

- Nem, a mentőmunkálatokhoz.

Guéchamp elgondolkozott, és csak aztán felelt:

- Értem. De ahhoz, amire ön gondol, nagyon magas létra kell.

- Legalább háromemeletnyi magasságú.

- Igenis, parancsnok úr, körülbelül ez a szükséges magasság.

- Még ennél is magasabbnak kell lennie, hogy sikerre számíthassunk.

- Úgy van.

- Hogyhogy nincs létrájuk?

- Parancsnok úr, ön nem tartotta szükségesnek, hogy a fennsík felől ostromoljuk La Tourgue-ot. Beértük azzal, hogy körülzártuk; ön nem a híd felől akart támadni, hanem a torony felől. Nem is törődtünk azután mással, csak az aknával, lemondtunk a falak megmászásáról. Ezért nincs létránk.

- Azonnal csináltasson!

- Egy három emelet hosszúságú létrát nem lehet csak úgy elővarázsolni.

- Toldjanak egymáshoz több rövid létrát!

- Ehhez kisebb létrákra van szükség.

- Keressen kisebb létrákat.

- Nem találunk. A parasztok mindenfelé tönkreteszik a létrákat, szétszedik a szekereket és ledöntik a hidakat.

- Ez igaz, meg akarják bénítani a Köztársaságot.

- Azt akarják, hogy ne legyen szekerünk, ne tudjunk átkelni a folyókon és ne mászhassuk meg a falakat.

- Mégis szükségünk van arra a létrára.

- Épp azon gondolkozom, parancsnok úr, hogy Javenéban, Fougères mellett, van egy nagy ácsműhely. Ott kell létrát szereznünk.

- Nincs egy perc vesztegetni való időnk se.

- Mikorra kívánja a létrát?

- Legkésőbb holnapra, ebben az időben.

- Azonnal gyorsfutárt küldök Javenéba. Magával viszi a rekvirálási parancsot. Javenéban lovas őrségünk van, majd adnak kíséretet. A létra holnap este napnyugta előtt itt lehet.

- Rendben van! Jó lesz - mondotta Gauvain -, csak menjen, csinálja gyorsan!

Tíz perccel később Guéchamp visszatért, és jelentette Gauvainnek:

- Parancsnok úr, a gyorsfutár elindult Javenéba.

Gauvain fölment a fennsíkra, és sokáig nézte a kastélyt, amely keresztben nyújtózott a szakadék fölött. Oromfala, amelynek nem volt más bejárója, csak az alacsony ajtó, és amelyet most elzárt a felvonóhíd, szembefordult a szakadék meredek falával. Ha valaki le akart ereszkedni a fennsíkról a híd pilléreihez, a meredélyen kellett lemásznia. Ez nem volt lehetetlen, mert a bokrok fedezték. De amint leért az árok mélyére, a három emeletről könnyen elérhették a támadót a védők golyói. Gauvain most meggyőződhetett, hogy az ostrom jelen állapotában az igazi támadást csak a torony résén keresztül lehet elindítani.

Mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy a várból senki se szökhessék meg. La Tourgue ostromzárát még szorosabbra vonta; olyan sűrűn állíttatta föl a zászlóaljak őrségét, hogy azon senki át nem vághatta magát. Gauvain és Cimourdain megosztotta egymás közt az erősség körülzárásának feladatát; Gauvain az erdő felől tartotta szemmel, Cimourdain a fennsík felőli oldal parancsnokságát vette át. Megállapodtak, hogy Gauvain Guéchamp segítségével a résen keresztül indítja el a rohamot, Cimourdain tüzérei pedig égő kanóccal állnak az ágyúk mellett, s úgy ügyelnek a hídra és a szakadékra.

XIII
Mit tesz a márki?

Amíg odakinn nagyban készültek a rohamra, benn a várban szintén megtették az előkészületeket a védekezésre.

Nem ok nélkül hasonlítják az ilyen tornyot hordóhoz, mert a tornyot éppúgy átüthetik aknarobbantással, ahogy a hordót kilyukaszthatják fúróval. A falat is éppúgy meglékelik, mint a hordót. Ez történt La Tourgue tornyával is.

Az a két vagy három mázsa puskapor, melyet mint valami fúrót La Tourgue falába ékeltek, rettenetes munkát végzett. Egészen áttörte a hatalmas falat. Az üreg a torony lábánál nyílt, áthatolt a fal teljes szélességében, és az erősség földszinti termében ért véget valami ormótlan boltozat formájában. Az ostromlók, hogy ezt a nyílást rohamra alkalmassá tegyék, ágyúlövésekkel bővítették és alakították.

A földszinti helyiség, amelyre a rés nyílott, egy kerek alakú, üres terem volt; egész boltozatát középső pillére tartotta. Ez a terem - a legnagyobb a toronyban - legalább negyven láb átmérőjű volt. A torony minden emeletén hasonló terem épült, de azok mind kisebbek voltak, és lőréseik bemélyedéseit kis fülkékké képezték ki. A földszinti teremnek nem voltak lőrései, nem voltak ablakai, még pincelyukszerű szellőztetői sem; annyi levegő és napfény jutott bele, mint egy sírverembe.

Ugyanebbe a földszinti terembe nyílott a várbörtön inkább vasból, mint fából készült ajtaja. A másik ajtó egy lépcső felé vezetett, amely a felső emeletek irányában kanyargott. Ezeket a csigalépcsőket a falba építették.

Az ostromlóknak tehát csak ebbe a földszinti terembe nyílt útjuk a résen keresztül. Ha a termet elfoglalták, utána hozzáfoghattak a torony elfoglalásához.

Ebben a mély, majdnem föld alatti teremben levegőt is alig kapott az ember. Senki se bírta benne huszonnégy óránál tovább. A rés jóvoltából most elviselhető lett a levegője.

Az ostromlottak is azért nem tömték be a rést.

Különben hiába is tették volna. Az ágyú újra kibontotta volna.

Egy fáklyatartót vertek a falba, aztán fáklyát dugtak a tartóba, s így világították meg a földszinti helyiséget.

Most az volt a kérdés, hogyan védjék meg.

A rést könnyű lett volna befalazni, de hasztalan. Célszerűbb volt torlaszt emelni, ék alakú belső védőművet, barikádot, amely lehetővé teszi, hogy több oldalról tűz alá fogják a rést; így az, ha kívül nyitva marad is az ostromló ellenfél előtt, belül annál hatásosabban elzáródik. Anyag bőven akadt a kezük ügyében, tehát gyorsan megépítették a torlaszt, és falában elegendő lőrést hagytak; ezen keresztül kidughatták a puskájukat. A torlasz belső szöge a központi pillérre támaszkodott, két szárnya a két szemben álló falig nyúlt. Amikor ezzel elkészültek, a megfelelő helyeken aknákat is raktak.

Az egész munkálatot a márki vezette. Ő volt a védekezés kiagyalója, parancsnoka, szörnyűséges lelke.

Lantenac afféle XVIII. századi katona volt, aki még nyolcvanéves korában is képes megvédeni egy várost. Ahhoz az Alberg grófhoz^[245] hasonlított, aki már majdnem százéves volt, amikor kiverte Rigából a lengyel királyt.

- Bátorság, barátaim! - biztatta embereit a márki. - 1713-ban, ennek a századnak az elején, Bender városában, XII. Károly egy udvarházba zárkózva, háromszáz svéd katonája élén húszezer törökkel szemben tartotta magát.

A két alsó emeletet eltorlaszolták, a szobákat megerősítették, a fülkékbe lőréseket vágtak, kalapáccsal gerendákat vertek az ajtófelekbe, s eltorlaszolták a bejáratokat; de a csigalépcsőket szabadon kellett hagyniuk, mert ezek kötötték össze az emeleteket, és maguknak is itt kellett közlekedniük; ha ezeket használhatatlanná tették volna az ostromlók számára, magukat is megfosztották volna használatuktól. Az ilyen megerősített helynek mindig vannak gyönge pontjai.

A márki fáradhatatlanul, fiatalos erővel hordta a gerendákat, emelgette a köveket, példát mutatott a munkában; irányított, segített; pajtáskodott, és nagyokat nevetett ezzel a vad hordával; mégis nagyúr maradt, fölényes, közvetlen, előkelő és kegyetlen.

Ellentmondást nem tűrt. Ezt mondogatta embereinek:

- Ha ennek a kis csapatnak fele föllázadna, a másik felével agyonlövetném a lázadókat, és a maradékkal védeném a várat.

Ilyesmikért istenítik a vezéreket.

XIV
Mit tesz Imânus?

Amíg a márki a réssel és a toronnyal foglalkozott, Imânus a híddal törődött. Az ostrom kezdetekor eltűnt a mentőlétra, amely a második emeleti ablakok alatt keresztbe volt kiakasztva a falra, mert a márki rendeletére Imânus a könyvtárteremben helyezte el. Gauvain talán ennek a létrának a pótlására gondolt. Az első emeleti őrszoba ablakait hármas vasrács védte, amelyet a kőbe ágyaztak, ott egy lélek se mehetett se ki, se be.

A könyvtárterem ablakain nem volt vasrácsozat, de az ablakok jó magasan voltak.

Imânust három ember kísérte el a kastélyba, három mindenre kész, mindenre elszánt ember, olyanok, mint ő maga. Itt volt Hoisnard, más néven Aranyág, és a két Fapika testvér. Imânus kinyitotta a vaskaput, és egy tolvajlámpával gondosan szemügyre vette a kastély három emeletének minden zegét-zugát. Hoisnard éppoly könyörtelen ellensége volt a kékeknek, mint Imânus, mert a köztársaságiak agyonlőtték egy testvéröccsét.

Imânus előbb a felső emeletet vizsgálta, amely teli volt szénával és szalmával, majd leszállt a második emeletre, ahová néhány tüzes fazekat hozatott, amelyeket a kátrányos hordók mellé állíttatott. Azután a hangakötegeket ugyancsak a kátrányos hordók közelébe rakatta, és meggyőződött, hogy a kénes gyújtózsinór, amelynek egyik vége a hídon, a másik vége a toronyban volt, használható állapotban van-e. A hordók és a hangakötegek alá kátrányt csorgatott, és a kénes gyújtózsinór végét beáztatta ebbe a tócsába; a földszinten a kátrány, a magtárban a szalma volt: ezek közé a könyvtárszobába vitette a három ágyacskát, ahol René-Jean, Gros-Alain és Georgette aludta mély álmát. Nagy figyelemmel, vigyázva vitték, hogy ne ébresszék föl a gyerekeket.

Egyszerű falusi bölcsőkben, lapos vesszőkosarakban aludtak, amelyet a földre tesznek, hogy a gyerek a felnőttek segítsége nélkül kijárhasson belőle. Imânus minden bölcső mellé egy tányérka levest tétetett egy fakanállal. A mentőlétra, amelyet leakasztottak vashorgairól, ott feküdt a padlón, a falhoz támasztva. Imânus a három bölcsőt a létrával szemben álló fal mentén helyeztette el. Arra gondolt, hogy a légáramlás csak hasznára lehet a tervének, ezért a könyvtárteremnek mind a hat ablakát kitáratta. Langyos, kék nyári éjszaka volt.

Ekkor elküldte a két Fapika testvért az alsó és felső emeletre, hogy ott is nyissák ki az ablakokat. Feltűnt neki, hogy az épület keleti frontján vén, száraz, már inkább taplószínű örökzöld repkény borítja a kastély egyik falát a tövétől a tetejéig, és mintegy bekeretezi a három emelet ablakait. Úgy gondolta, hogy ez a száraz repkény nem fog ártani tervének. Imânus még egy utolsó pillantást vetett az épületre, ezután a négy ember otthagyta a kastélyt, és visszatért a toronyba. Imânus bezárta maga mögött a nehéz vaskaput, kétszer is ráfordította a kulcsot. Figyelmesen megnézte a roppant és félelmetes zárat, és elégülten bólintott, amikor megállapította, hogy a kénes gyújtózsinór szintén a helyén van, és most már csak ez köti össze a tornyot a híddal. A gyújtózsinór a kerek teremből indult ki, a vaskapu és a kőboltozat alatt kígyózott át, leereszkedett a híd csigalépcsőjén a földszintre, híven követve a csigalépcső minden fordulóját, végigkúszott a földszint folyosójának padlóján és a kátránytócsában végződött, amely fölé száraz hangát halmoztak. Imânus kiszámította, hogy körülbelül egy negyedórába tart, amíg ez a gyújtózsinór, melyet a torony belsejében gyújtanak meg, tűzbe borítja a kátrányos hordókat a könyvtárszoba alatt. Amikor mindezt elrendezte, és mindent gondosan megszemlélt, a vaskapu kulcsát visszavitte Lantenac márkihoz, aki zsebébe dugta a kulcsot.

Fontos volt, hogy az ostromlók minden mozdulatát szemmel tartsák. Imânus fölmászott pásztortülkével a torony tetejére, az őrbódéba. Hol az erdőt, hol a fennsíkot figyelte; a toronytető őrházának lőrésében oda volt készítve számára egy lőporos zacskó, egy vászonzsák megfelelő méretű golyókkal, és egy csomó öreg újság, amelyekből töltényt sodorhatott.

Amikor a nap fölkelt, nyolc felsorakozott zászlóaljat világított meg; minden katona oldalán kard volt, a hátán borjú, kezében szuronyos puska; rohamra készen álltak; a fennsíkon egy üteg volt készenlétben, lőszeresládákkal, lőporoszsákokkal és kartácstartókkal; a vártoronyban tizenkilenc ember készülődött, öreg muskétákat, puskákat, pisztolyokat, karabélyokat töltöttek; a három bölcsőben három alvó gyerek.

I

A gyerekek fölébredtek.

Előbb a kislány nyitotta ki a szemét.

A gyerekek ébredése olyan, mint a virágok nyílása; mintha virágillat szállna föl e tiszta lelkekből.

Georgette, a húszhónapos kislány, a legkisebb testvér, aki májusban még anyja emlőjén élt, fölemelte kicsi fejét, majd fölült, lábacskáit nézegette és csacsogni kezdett.

A reggeli nap betűzött a bölcsőjébe; nehéz lett volna megmondani, mi volt rózsásabb: Georgette kis lába vagy a hajnal pirkadása.

A másik kettő még javában aludt; a férfiak álma nehezebb. Georgette vidáman és ártatlan nyugalommal csacsogott.

René-Jean barna volt, Gros-Alain gesztenyeszínű, Georgette pedig szőke. A haj színének ez a változása a gyerekek korával jár. René-Jean izmos, kemény lurkó volt, valóságos kis Herkules. Hasán fekve aludt, két öklét a szemére tapasztva. Gros-Alain lába kilóg a kosárból.

Mind a három rongyos volt; az a ruha, amelyet a vörössipkás zászlóalj adott nekik, már leszakadt róluk; ami rajtuk maradt, már ingnek se volt mondható; a két fiú csaknem mezítelen volt; Georgette-en valami kis rongy lógott; valamikor ruhácskának készült, de már csak egy réklire való maradt belőle. Ki viselt gondot ezekre a gyerekekre? Senki se tudta volna megmondani. Anyjuk nem volt. Ezek a vad, paraszt harcosok, akik erdőről erdőre magukkal hurcolták őket, megosztották velük a levesüket. Ennyi gondoskodásban volt részük. Az apróságok aztán úgy éltek, ahogy tudtak. Mindenki rendelkezett, de senki se apáskodott velük. De a gyerekcondra csupa napfény. Kedvesek voltak.

Georgette csacsogott.

Amit a madár csicsereg, azt a kisgyerek gügyögi. Ez ugyanaz a himnusz. Homályos himnusz, dadogó, mélységes. A gyermek annyival több a madárnál, hogy előtte van sötét emberi sorsa. Ezért vegyül a daloló kisgyerek öröme az őt hallgató emberek szomorúságával. A legfönségesebb ének, melyet ezen a földön hallhatunk, az emberi lélek dadogása a kisgyermek ajakán. A gondolat vagy még csak ösztön az örök igazság felé kiált eme susogásban; talán csak egyszerű, szívbemarkoló tiltakozás ez az élet küszöbén; ez a végtelenre mosolygó tudatlanság a teremtett mindenséget is felelőssé teszi a sorsáért, mely e gyönge és védtelen lényre vár. Ha balsors lesz az osztályrésze, visszaéltek a bizalmával.

A gyermek gügyögése több is, kevesebb is a beszédnél; nincsenek hangjai, mégis ének; nem tagolt beszéd, mégis nyelv; ez a gügyögés az égből ered, és nem is ér véget ezen a földön; a születés előtti időkből származik, és itt csak folytatódik; része egy folyamatnak. Ebben a gőgicsélésben az is benne van, amit a gyermek még angyal korában mondott, és az is, amit meglett emberként fog mondani; a bölcsőnek Tegnapja is van, csakúgy, mint a sírnak Holnapja; ez a Holnap és ez a Tegnap ebben a homályos gügyögésben olvasztja eggyé e kettős ismeretlent, és semmi sem bizonyít úgy Isten, az örökkévalóság, a felelősség, a sors kettőssége mellett, mint ez a félelmetes árnyék a rózsaszín lélekben.

Amit Georgette gügyögött, nem lehetett szomorú, mert egész édes kis ábrázatát mosoly öntötte el. Mosolygott a szája, mosolygott a szeme, mosolyogtak arcának gödröcskéi. Egész arcából a kelő nappal való titokzatos egyetértés mosolygott. A lélek hisz a napsugárban. Az ég kék volt, meleg volt, szép idő volt. Ez a törékeny teremtés, aki még nem tudott semmit, nem ismert semmit és nern is értett semmit a világból, lágyan átengedte magát a gondolattalan álmodozásnak, és biztonságban érezte magát a természet ölén e becsületes fák között, az őszintén bólogató lombok között, ebben a tiszta és békés környezetben, a madárfészkek, patakok, legyek, falevelek nyüzsgésében, melyek fölött a nap végtelen ártatlansága ragyogott.

Georgette után René-Jean, a legidősebb gyerek, a már négyéves nagyfiú is felébredt. Rögtön talpra ugrott, férfiasan kilépett az ágyából, amikor meglátta a tányérját, természetesnek tekintette a dolgot, leült a földre, és kanalazni kezdte a levesét.

Georgette gügyögése Gros-Alaint nem ébresztette föl, de a kanál csörömpölésére hirtelen ő is megfordult, és kinyitotta a szemét. Gros-Alain volt a hároméves. Ő is meglátta tányérját, csak ki kellett nyújtania a karját érte; megfogta - ki se lépett ágyából -, térdéré tette, marokra kapta a kanalat, és úgy tett, mint René-Jean: ő is evett.

Georgette nem is ügyelt rájuk. Hangjának hullámzása mintha egy álom ringatózását követte volna. Tágra nyílt szeme a magasba bámult: isteni volt; akármilyen mennyezet vagy boltozat van a gyerek feje fölött, szemében mindig az ég tükröződik.

Amikor René-Jean befejezte az evést, kanalával még megkapargatta a tányér fenekét, sóhajtott egyet, és méltóságteljesen ezt mondta:

- Megettem a levest.

Ez kizökkentette Georgette-et ábrándozásából.

- Jeves - mondta.

Látva, hogy René-Jean evett, és Gros-Alain is eszik, maga elé vette a leveses tányérját és nekiállt enni, bár a kanalat többször emelte a füléhez, mint a szájához.

Időnként sutba dobta a civilizációt, és a kezével nyúlt az ételhez.

Mint a bátyja, Gros-Alain is kikaparta a tányér fenekét, majd ő is fölpattant és szaladt a bátyja után.

II

Egyszer csak kívülről, lentről, az erdő felől, kürtszó hangzott be, mintha egyszerre több harsona rikoltaná gőgös és szigorú szólamát. A kürt jelére a torony tetejéről tülökszó válaszolt.

Ezúttal a kürt kérdezett, és a pásztortülök válaszolt.

Erre másodszor is felharsant a kürtjel, amelyet rövidesen a tülök második válasza követett.

Ekkor az erdő széléről egy távoli, de tisztán kivehető hang rikoltott föl, mely jól érthetően ezt kiáltotta:

- Zsiványok, ez az utolsó fölszólítás! Ha napnyugtáig föltétel nélkül meg nem adjátok magatokat, támadunk.

Egy hang - inkább dörmögésnek hatott - a torony tetejéről így felelt:

- Támadjatok.

Lent újra megszólalt a hang:

- Utolsó figyelmeztetésül egy ágyúlövést adunk le félórával a roham előtt.

Fent a hang megismételte:

- Támadjatok.

Ez a szóváltás nem jutott el egészen a gyerekekig, de a kürt és a tülök szava messzebb hallatszik, és Georgette már az első kürtjelre fölkapta kis fejét és abbahagyta az evést. Amikor a tülök is elbődült, kanalát visszaejtette tányérjába; a második kürtjelre jobb kezének kis mutatóujját fölemelte, és hol lebillentette, hol föltartotta, a kürt szólama szerint, amelyet a második tülökszó folytatott; amikor a tülök és a kürt elhallgatott, elgondolkozva figyelt, ujjacskáját még mindig a magasba tartva, és félhangon ezt gügyögte maga elé:

- Muzi.

Azt hisszük, azt akarta mondani: muzsika.

René-Jean és Gros-Alain föl se figyelt a tülök és a kürt szavára; az ő figyelmüket más dolog kötötte le: egy ászkabogár mászott végig a könyvtártermen.

Gros-Alain észrevette és fölkiáltott:

- Bogár!

René-Jean odafutott hozzá.

Gros-Alain megjegyezte:

- Csíp.

- Ne bántsd - mondta René-Jean.

Mindketten mohó kíváncsisággal nézték ezt a járókelőt.

Ezalatt Georgette is megette a levesét; pillantásával két bátyját kereste. René-Jean és Gros-Alain egy ablakmélyedésben kuporgott; elmerültek az ászkabogár megfigyelésében; összedugták a fejüket, hajuk is egybevegyült. Szinte visszafojtották a lélegzetüket, oly önfeledten vizsgálták ezt a bogarat, amely megállott és meg se moccant: nem örült a nagy csodálatnak.

Georgette, látva elmerülten szemlélődő két bátyját, maga is tudni akarta, hogy mi történik az ablakmélyedésben. Nem volt könnyű dolog eljutni odáig, de azért megpróbálta; az utat mindenféle akadály zárta el előle. A padlón különböző tárgyak hevertek szanaszét. Fölborított zsámolyok, szétszórt papírkötegek, fölfeszített üres ládák, fiókos szekrények és egyéb tárgyak, amelyeket meg kellett kerülnie; zátonyos tenger; Georgette bátran nekivágott. Azzal kezdte, hogy kimászott a bölcsőjéből; ez nem volt kis munka. Azután elindult, hogy áthatoljon a különböző zátonyokon, végigkúszva a szorosokon, fellökött egy zsámolyt, átmászva két láda közt, maga alá gyűrve egy halom papírköteget; egyik oldalán fölmászott a halomra, a másik oldalán legurult róla, szelíd jámborsággal mutogatva ártatlan, kicsi mezítelenségét, és így jutott el arra a területre, amelyet a hajós nyílt tengernek nevezne, vagyis a padlónak egy elég tekintélyes területére, amelyen már nem voltak akadályok, nem fenyegették szirtek és zátonyok; nekilódult és átvágott ezen a területen, amely olyan széles volt, mint maga a terem; négykézláb mászott, sebesen, mint a macska, és hamarosan az ablak elé ért; ott azonban félelmes akadályba ütközött. A nagy létra, amely a fal mellett volt végigfektetve, ennél az ablaknál ért véget, úgyhogy a létra hegye félig-meddig elzárta az ablakmélyedést; Georgette-nek, hogy a bátyjaihoz férkőzhessék, át kellett hatolnia ezen az akadályon; megállt és eltöprengett. Végigmondta magában, amit erről a dologról gondolnia kellett, majd határozott. Rózsaszín ujjacskáival megragadta az egyik létrafokot, amely meredeken, nem vízszintesen állott, mert a létra az oldalára volt fektetve; megpróbált talpra állni, de visszaesett, kétszer-háromszor is újrakezdte, míg végre harmadszor sikerült fölállnia; akkor egyenesen és belefogódzva egyenként a létrafokokba, elindult a létra egész hosszában; amikor a végére ért, és elfogyott a támasztópont, megbotlott, de ekkor elkapta kis kezével a roppant létra hegyét, újra fölállott, megkerülte ezt a sziklafokot, ránézett René-Jeanra és Gros-Alainre, és rájuk nevetett.

III

Ebben a pillanatban René-Jean befejezte vizsgálódását az ászkabogár körül, fölemelte a fejét és kijelentette:

- Ez nőstény bogár...

Georgette nevetése megkacagtatta René-Jeant, és René-Jean nevetése átragadt Gros-Alainre is.

Georgette-nek sikerült csatlakoznia bátyjaihoz, és hármas társaság alakult ott a földön.

Az ászkabogár megszökött.

Kihasználta az óvatlan pillanatot, amikor Georgette-tel egymásra nevettek a gyerekek, és hirtelen befúrta magát a padló résébe.

Az ászkabogarat különben újabb események követték.

Legelőbb is néhány fecske röppent el az ablak előtt.

Fészkük valószínűen ott rejtőzött az eresz alatt. Ott röpködtek az ablak közelében, mintha a gyerekek jelenléte kicsit megzavarta volna őket; nagy köröket írtak le a levegőben, szelíd, tavaszias csiviteléssel. A gyerekek figyelme most rájuk terelődött, az ászkabogarat el is felejtették. Georgette a fecskék felé emelte ujját:

- Pipi.

René-Jean kijavította:

- Kisasszony, azt nem pipinek hívják, annak az a neve, hogy madár.

- Madáj - mondta utána Georgette.

Mind a hárman a fecskéket nézték.

Ezután egy méh röppent be az ablakon.

Mi sem hasonlít annyira az emberi lélekhez, mint a méh. Virágról virágra száll, ahogy a gondolat száll csillagról csillagra, és úgy gyűjti a mézet, ahogy az emberi lélek gyűjti a világosságot.

A méh nagy lármát csapott, amikor beérkezett a könyvtárterembe. Hangosan zümmögött, mintha ezt mondta volna: "No, itt vagyok. Épp most látogattam meg a rózsákat, most a gyerekeket is megnézem. Hadd lássuk, mit csinálnak?"

A méh olyan, mint a háziasszony, akkor is zsörtölődik, amikor énekel.

Amíg a méh a teremben volt, a gyerekek le nem vették róla a szemüket.

A méh figyelmesen végigfürkészte az egész könyvtárt, bedugta az orrát minden szögletbe, úgy röpködött, mintha otthon lett volna valami kaptárban, zöngicsélve szárnyalt, körülólálkodta a szekrényeket, mintha bolygó szellem volna, bekandikált az üvegajtón át a könyvek címére.

A látogatás végeztével távozott.

- Most elmegy a házába - mondta René-Jean.

- Ez is bogár - mondta Gros-Alain.

- Dehogy bogár - felelte René-Jean -, egy nagy légy.

- Léd - mondta utána Georgette.

Gros-Alain egy zsineget talált a földön; a zsineg végére csomó volt kötve; a kisfiú a hüvelyk- és mutatóujja köré csavarta a zsineg szabad végét, és forgatni kezdte az ujja körül, mint egy kis kereplőt. Ez a munka teljesen lekötötte a figyelmét.

Georgette visszatért a négykézláb való közlekedéshez, és elindult a maga szeszélyes útjain a padló hosszában, majd fölfedezett egy valóságos gobelin karosszéket, amelyet alaposan megtépázott a moly, és amelyből kikandikált a szőr. A kislány megállt a fotel mellett, ujjaival kitágította a molyrágta lyukakat, és nagy gondossággal húzgálni kezdte belőle a szőrt.

Ekkor hirtelen fölemelte az egyik ujját, mintha ezt akarta volna jelezni: ide figyeljetek.

A két kisfiú arra fordította a fejét.

Kívülről távoli és bizonytalan lárma hangzott be hozzájuk. Valószínű, hogy a támadó csapatok valamilyen hadmozdulatot hajtottak végre az erdőben; a lovak nyerítettek, a dob pergett, szekerek dübörögtek, láncok csikorogtak, katonai kürtjelek válaszolgattak egymásnak. Zord hadilárma zűrzavara volt ez, mely bizonyos harmóniába olvadt; a gyerekek elbűvölve hallgatták.

- Ez a Jóistenke muzsikája - mondta René-Jean.

IV

A lárma elcsendesült.

René-Jean eltűnődve hallgatott.

Vajon hogyan is bomlanak, oldódnak és kapcsolódnak újra a gondolatok ezekben a kis fejecskékben? Zavaros, és még oly rövid emlékezésük ugyan hogyan kavaroghat? Ebben az elgondolkozó, szelíd kis fejben most megjelent a Jóisten, az imádság, az összekulcsolt kezecskék, és valami kimondhatatlan gyöngéd mosoly képe, valami, ami föléjük hajolt valamikor, és ami már nincs többé, és René-Jean ezt susogta maga elé: "Mama."

- Mama - mondta Gros-Alain.

- Mama - mondta Georgette.

Ezután René-Jean ugrándozni kezdett.

Ezt látva Gros-Alain is ugrándozott.

Gros-Alain René-Jean minden mozdulatát utánozta. Georgette ritkábban. A hároméves gyerek szívesen utánozza a négyévest; a húszhónapos megőrzi a függetlenségét.

Georgette ülve maradt. Időnként egy-egy szót mondogatott magában. Georgette még nem mondatokban beszélt. Csak gondolkodott, olykor megszólalt. Szótagolt.

De egy idő múlva a többiek példája őt is magával ragadta, megpróbált úgy tenni, mint a két bátyja, és e három pár mezítelen lábacska rövidesen táncolva és tántorogva ugrándozott a gyalult, öreg tölgyfa padló porában, a márvány mellszobrok szigorú pillantásai alatt, amelyekre Georgette néha nyugtalanul föl-fölnézegetett, és ezt motyogta magában: - Bácik!

Georgette nyelvén "báci" volt minden élőlény, aki emberhez hasonlított, akkor is, ha nem volt ember. Az élőlények a gyerekek tudatában fantomokkal keveredve szoktak megjelenni.

Georgette inkább tántorgott, mint járt; követte két bátyját, de a legszívesebben négykézláb szaladt utánuk.

Ekkor René-Jean, aki az egyik ablak mellett állott, fölemelte a fejét, és kinézett rajta; majd hirtelen lebújt, és az ablaknyílás mögé rejtőzött ijedtében. Megpillantott valakit, aki őt nézte. Egy köztársasági katona volt, a fennsíkon táborozó csapatokból, aki a fegyvernyugvás perceit kihasználva, talán kissé túl is lépve annak határidejét, odaállt a szakadék szélére, ahonnan be lehetett látni a könyvtárterem belsejébe. Amikor Gros-Alain látta, hogy René-Jean elbújik valami elől, ő is elbújt a bátyja mögé, és Georgette szintén mögéjük rejtőzött. Mozdulatlanul, hangtalanul álldogáltak ott, és Georgette a szájához emelte ujjacskáját. Néhány perc múlva azonban René-Jean nekibátorodott, és megint kidugta a fejét; a katona még ott állott. Erre René-Jean gyorsan visszabújt, és a három kisgyerek nem mert többé moccanni se. Ez elég sokáig tartott. Végül is Georgette-et untatni kezdte ez az ijedtség, nekibátorodott, és maga is kinézett. De a katona már továbbment. Erre újra futkározni és játszani kezdtek.

Gros-Alain egyébként nagy bámulója és utánzója volt René-Jeannak, de egy dologban túltett rajta: ő gyakran talált valamit. Bátyja és kishúga most is egyszer csak azt látta, hogy Gros-Alain eszeveszett örömmel nyargal, egy négykerekű kiskocsit húz maga után; ki tudja, honnan vette.

Ez a babakocsi évek óta porosodott ott egy sarokban; jól megfért a nagy szellemek könyveivel és a bölcsek mellszobraival. Nyilván a kis Gauvain valamelyik rég ottfelejtett játéka volt.

Gros-Alain a madzagjából ostort csinált; vígan pattogtatott és nagyon büszke volt rá. Ilyenek a fölfedezők. Ha Amerikát nem fedezhetik föl, előkotornak egy kis szekeret. Ez is valami.

De a többiek osztozni akartak. René-Jean be akarta magát fogatni a kocsiba, és Georgette bele akart ülni.

Meg is próbálta, hogy belemásszon. René-Jean lett a ló, Gros-Alain a kocsis.

Ám a kocsis nem értett a mesterségéhez, a ló tanította meg rá.

René-Jean odakiáltott Gros-Alainnek:

- Mondd, hogy "gyí".

- Gyí - ismételte Gros-Alain.

A kocsi fölborult. Georgette kifordult. Az angyalok sikoltanak. Georgette fölsikoltott. Aztán egy kis sírhatnékja támadt.

- Kisasszony - mondta René-Jean -, maga túl nagy ehhez a kocsihoz.

- Georgette nagy - szólt a kislány.

Ha kiesett is, nagysága megvigasztalta.

Az ablakok alatt széles párkány húzódott végig az épületen, a fennsík hangás réteinek pora, amelyet a szél arra hordott, leülepedett rajta. Az esők sárrá, majd televény talajjá dagasztották ezt a port, a szelek magvakat szórtak bele, úgyhogy ezen a vékony földön megtelepedett és kiterebélyesedett egy szederinda. Ez a szederinda az a szívós életű fajta volt, amelyet ezen a vidéken rókaszedernek hívnak. Augusztus havában jártak, s a szederinda teli volt friss gyümölccsel, egyik ága behajolt az ablakon, és a vége leért a padlóig.

Gros-Alain, aki fölfedezte a zsineget, majd előkotorta a kocsit, most egyszerre rábukkant erre a szederágra, és odalépett hozzá.

Letépett egy érett szedret és megette.

- Éhes vagyok - mondta René-Jean.

Georgette a térdén és kezén odakúszott.

Hármasban egykettőre kifosztották a szederinda ágát, és megették minden gyümölcsét. Szinte megittasultak tőle, és összemaszatolták a képüket. A szeder bíborától csupa piros lett az arcuk, így a három kis szeráfból egykettőre három kis faun lett, ami talán Dantét megbotránkoztatta, de Vergiliust biztosan elbájolta volna. Kacagtak.

A szeder tüskéi itt-ott megszúrták az ujjukat. Valamit csak valamiért.

Georgette René-Jean felé nyújtotta az ujját, amelyen egy kis piros vércsepp gyöngyözött; a szederágra mutatott, s így szólt:

- Szúj.

Gros-Alain ujját is megszúrta a tövis; most bizalmatlan arccal nézett a szederágra.

- Harap.

- Nem - felelte René-Jean -, ez vessző.

- A vessző is harap - mondta ismét Gros-Alain.

Georgette-nek most megint pityeregni lett volna kedve, de ehelyett nagyot kacagott.

V

René-Jean már irigykedni kezdett öccse, Gros-Alain fölfedezéseire, és nagy tervet forgatott a fejében. Amíg a szedret szedegették, és ujját tövisek szurkálták, tekintete már jó ideje egyre gyakrabban fordult az olvasóállvány felé, amely egy vasrúdon forgott, és magánosan állott a könyvtárterem közepén, mint egy emlékmű. Ezen az állványon volt elhelyezve a híres Szent Bertalan-kötet.

Valóban nagyszerű és becses negyedrét kötet volt. Ezt a Szent Bertalan-t 1682-ben a Blaeuw, latinul Caesius nevű híres bibliakiadó nyomtatta, Kölnben. Tégelyes kézisajtón, húros fűzőrámán állították elő, nem hollandi papírra nyomták, hanem arra a szép arab papírra, amelyet Edriszi^[246] annyira csodált, s amely selyemből és gyapotból van, és mindig fehér marad; aranyos bőr kötésű, kapcsai ezüstből voltak. Az előzékoldalai abból a pergamenből készültek, amelyet a párizsi pergamenkészítők, esküjükhöz híven, csak a Saint-Mathurin csarnokban vásároltak, "sehol másutt". A kötet tele volt fa- és rézmetszettel, és számos ország térképével; előszavában a nyomdászok, papír- és könyvkereskedők tiltakozásukat fejezték ki az 1635. évi ediktum ellen, amely adóval sújtotta "a bőrt, a sört, a hasított patás jószágot, a tengeri halat és a papirost"; a címlap hátsó oldalán egy nyájas ajánlás volt olvasható, a Gryphius családhoz, melynek tagjai Lyon városában éppoly híres könyvnyomtatók, mint az Elzevirek Amszterdamban. Ily módon jeles könyv született, olyan ritkaság, mint a moszkvai Apostolus.^[247]

Szép könyv volt, ezért bámulta meg René-Jean is; talán kissé túlságosan megcsodálta. A könyv épp azon az oldalán volt nyitva, amelyen egy nagy metszet volt látható; Szent Bertalant ábrázolta, amint bőrét karjára vetve viszi. A kép messziről is látható volt. Amikor már minden szedret megettek, René-Jean rettenetes mohó szemeket meresztett rá, és Georgette, aki követte bátyja tekintetét, szintén meglátta a metszetet, és megállapította: "Kép!"

Ez a szó elhatározásra bírta René-Jeant. Gros-Alain nagy elképedésére, valami furcsa dolgot cselekedett.

A könyvtárterem egyik sarkában nagy tölgyfa szék állott; René-Jean odament, megfogta a széket, és egész az olvasóállványig húzta. Majd, mikor a szék már elérte az állványt, fölmászott rá, és két öklét a könyvre támasztotta.

Mikor fölért erre a csúcsra, szükségét érezte, hogy valami nagyszerűt cselekedjék; megfogta a "kép" felső sarkát, és gondosan kitépte; a szakadás keresztben sikerült, de ez nem a René-Jean hibája volt. René-Jean kénytelen volt a könyvben hagyni az öreg, apokrif evangélista egész bal oldalát, a fél szemét, dicsfényének egy darabját, és a szentnek csak a másik felét, de teljes bőrét ajándékozhatta Georgette-nek. A kislány átvette a szentet, és ennyit mondott:

- Báci.

- Hát nekem? - kiáltotta Gros-Alain.

Az első oldal kiszakítása olyasmi lehet, mint az első vér kiontása. Elindítja a mészárlást.

René-Jean fordított egyet a lapon; a szent mögött mindjárt magyarázójának, Pantoenusnak képe következett; René-Jean Pantoenust Gros-Alainnek juttatta.

Ezalatt Georgette a nagy darab papirost kettétépte, majd a kettőt négy kisebbre; olyan alaposan, hogy a történelem most már azt is följegyezhetné: Szent Bertalant előbb megnyúzták Arméniában, majd felnégyelték Bretagne-ban.

VI

A felnégyelés után Georgette újra kinyújtotta a kezét René-Jean felé, és ezt mondta:

- Még!

A szent és magyarázója után unalmas képmások, szövegkritikusok következtek. Időrendben Gavantus volt az első. René-Jean kitépte és Georgette kezébe adta Gavantust.

Szent Bertalan minden szövegmagyarázója erre a sorsra jutott.

Micsoda felsőbbség, ha adhatunk. René-Jean semmit sem tartott meg magának. Gros-Alain és Georgette felnézett rá; ez mindenért kárpótolta; megelégedett a nézőinek bámulatával.

René-Jean kifogyhatatlanul és nagylelkűen Gros-Alainnek ajándékozta Fabrizio Pignatellit, és Georgette-nek Stilting apátot; majd Gros-Alainnek adta Alphonse Tostat-t, és Georgette-nek Cornelius Lapidust; aztán Gros-Alainé lett Henri Hammond, és Georgette-é Roberti atya, s vele együtt Douai látképe is, azé a városé, amelyben a barát született, 1619-ben. Gros-Alain kapta még a papirosgyártók tiltakozását, és Georgette-hez került a Gryphius családhoz szóló ajánlás. Aztán a térképek következtek. René-Jean ezeket is kiosztotta. Gros-Alainnek adta Etiópiát és Georgette-nek Lükaóniát. Ezután az egész könyvet a földre dobta.

Borzalmas pillanat volt. Gros-Alain és Georgette lelkesedésbe olvadt ijedtséggel nézték, mint húzza össze René-Jean a szemöldökét, hogyan feszíti meg az inát, szorítja ökölbe a kezét, és löki le a súlyos, negyedrét kötetet a tartóállványból. Tragikus pillanat: egy felséges könyv méltatlan sorsra jut. A nehéz könyv kibillent a tartójából, egy pillanatig lógott, tétovázott, ingadozott, majd lezuhant, és összezúzva, gyűrve, tépve, kötéséből kiszakadva, elferdült kapcsokkal, szívfacsaróan elterült a padlón. Szerencsére nem a gyerekekre zuhant.

Nemhogy agyonnyomta volna, hanem elkápráztatta őket. A hódítók kalandjai nem mindig végződnek ilyen szerencsésen.

Mint minden dicsőség, ez is zajt csapott, és nagy port vert föl.

Amikor a könyv sorsát elintézték, René-Jean maga is leszállt a székről.

Egy pillanatig csend és ijedtség volt a könyvtárteremben; a győzelemnek is vannak döbbenetes percei. A három gyerek egymás kezét fogva visszahúzódott, és messziről szemlélte a vastag, széteső könyvet.

De egy kis tétovázás után Gros-Alain határozottan hozzálépett és belérúgott.

Ez volt a vég. Van rombolási düh is. René-Jean is belerúgott a könyvbe. Georgette is belerúgott. Az erőfeszítéstől jómaga is elvesztette egyensúlyát, és lecsücsült a földre. Ezt a helyzetét arra használta ki, hogy Szent Bertalanra vesse magát; minden tekintély odalett; René-Jean rárohant, Gros-Alain rátámadt, és a végzet e három rózsás, kacagó, vad, ragadozó angyala vidáman, magafeledten, győzelmes kedvvel, kérlelhetetlenül, a metszeteket tépve, a lapokat hasogatva, a jelzéseket leszaggatva, a kötést összekarmolva, az aranyozott bőrt lefejtve, az ezüstcsatos sarkok szögeit kihuzigálva, a pergament repesztve, a fönséges szöveget széttépdesve, kézzel-lábbal, foggal-körömmel csapott a védtelen evangélistára.

Megsemmisítették Arméniát, Júdeát és Benevento földjét, ahol annak a Szent Náthánnak a maradványai nyugszanak, aki talán azonos is volt Szent Bertalannal, aztán Gelasius pápát is, aki a Bertalan-Náthán-féle bibliát apokrifnak nyilvánította, az összes képet, az összes térképet. Az öreg könyv kérlelhetetlen elpusztítása annyira lekötötte figyelmüket, hogy azt se vették észre, amikor egy egér végigfutott a termen.

Irtómunkát végeztek.

Tönkretiporni a történelmet, a legendákat, a tudományt, az igazi, vagy talán hamis csodákat, az egyház latinságát, a babonákat, mindenféle fanatizmust, misztériumokat, ízekre tépni egy vallást: ez három óriásnak is elegendő munkát adna, nemcsak három gyereknek; órák teltek el ebben az igyekezetben, de fáradozásukat siker koronázta: semmi sem maradt Szent Bertalanból.

Mikor már mindennek vége volt, az utolsó lapot is kitépték, az utolsó metszet is a padlón feküdt, amikor más már nem maradt a könyvből, csak néhány szöveg- és képcsonk, mely a könyvfedél vázába kapaszkodott, René-Jean fölállott, végignézett a széthullott lapokkal borított padlón, és tapsolni kezdett.

Gros-Alain is tapsolt.

Georgette felvett a padlóról egy lapot, fölállt, az ablakhoz támaszkodott, amelynek szegélyét állal éppen elérte, és az ablakon keresztül dobálni kezdte az apróra szaggatott nagy oldalt.

Mikor René-Jean és Gros-Alain ezt meglátta, rögtön utánozni kezdték. Lapokat nyaláboltak össze és téptek apróra, újabbakat hoztak elő, és azokat is eltépték az ablak mellett, akárcsak Georgette; és az egész antik könyv lap lap után elrepült a szélbe; apró, fenekedő ujjak szétszaggatták. Georgette elgondolkozva nézte a kis, fehér papírok rajzását, amint szétoszlottak a szélben.

- Lepkék - mondotta.

A mészárlás bevégződött, a könyv lapjai elszálltak a kék ég felé.

VII

Így végezték ki másodszor is Szent Bertalant, aki egyszer már vértanúhalált halt Krisztus születése után a 49. esztendőben.

Közeledett az este, a hőség egyre nőtt, a lustálkodás a levegőben volt. Georgette szeme majd leragadt, René-Jean az ágyához lépett, kihúzta belőle a szalmazsákot, amely a derékaljat helyettesítette, egészen az ablak mellé cipelte, elnyújtózott rajta, és azt mondta:

- Feküdjünk le.

Gros-Alain René-Jeanra hajtotta a fejét, Georgette Gros-Alainhez bújt, és a három gonosztevő elaludt.

A nyitott ablakokon enyhe szellő áradt a szobába; a szakadékokból és dombokról a vadvirágok illata szállott, együtt lengedezett az est leheletével; körös-körül mindenütt béke és jóság lakozott, minden sugárzott, minden elpihent, mindent betöltött a szeretet; a nap ontotta simogató fényét, minden póruson valami édes harmónia hatolt a mindenségre, amely a dolgok nagyszerű békességéből áradt; az anyaság áthatotta a végtelent. A teremtés a maga kiteljesedésében csodálatosan bőkezű, hatalmasságát jóságával toldja meg; mintha valami láthatatlan hatalom szinte érezhetően elrendezné a dolgokat, hogy a lények félelmes összecsapásában a gyöngék ne szenvedjenek az erősektől; mindez szép volt. A ragyogása fölért az irgalommal.

Erdő, mező kimondhatatlan mély nyugalomban pihegett, mint egy selyemfátyol borult fölé az a fényjáték, amelyet az árnyék és a napsugár folytonos kergetődzése idéz elő a réten és a patakok tükrén; párák úsztak a felhők felé, ahogy az álmodozás emelkedik a látomás felé; madárrajok szállongtak La Tourgue körül; a fecskék be-bekukkantottak az ablakon, mintha azért röppentek volna oda, hogy lássák, vajon jól alszanak-e a gyerekek. Bájosan borultak egymásra, mozdulatlanul, félmeztelenül, mint három kis angyal; édesek és tiszták voltak; még hárman együtt se töltötték be a kilenc esztendőt, álmukban a paradicsomban jártak, ennek halavány mosolya játszadozott az ajkaik körül. Isten talán valamit súgott a fülükbe; azok közül valók voltak, akiket minden emberi nyelven gyöngének és áldottnak neveznek, ők voltak a tiszteletre méltó ártatlanok; minden elcsitult körülöttük, mintha kicsiny tüdejük lélegzése az egész világmindenség ügye volna, és az egész teremtés ezt hallgatná, a levelek sem susogtak, a füvek meg sem rezzentek, mintha ez az irdatlan nagy csillagos világ visszatartaná a lélegzetét, hogy meg ne zavarja e három kicsiny angyali álmodó békéjét; mi sem volt fönségesebb, mint az a nagy áhítat, mellyel ezeket az apróságokat vette körül a természet.

Közben a nap leszállott, és már-már a látóhatár szélét érintette. Ekkor hirtelen a mélységes csönd e végtelenjében egy villám csapott föl az erdő felől; bősz csattanás követte. Egy ágyúlövés dördült el. A visszhang fölkapta ezt a dörrenést és megsokszorozva, szörnyű robajban adta vissza. Az ágyúszó, amely dombtól dombig futott, ilyképp szörnyűségesen elnyújtózott. Georgette-et is felébresztette.

Kissé felemelte a fejét, aztán mutatóujjával kifelé intve hallgatózott, majd ennyit mondott:

- Bum!

A lárma megszűnt, mindenre ismét csönd terült. Georgette megint Gros-Alainre hajtotta a fejét, és ismét elaludt.

I
A halál árnyéka

Ezen az estén az anya mögött, aki mint láttuk, szinte vaktában bandukolt, egész napi járóföld volt. Különben minden napja így telt: toronyiránt, soha meg nem állt. Mert amikor elcsigázva az első zugban leroskadt, az éppúgy nem volt pihenés, ahogy az se volt táplálkozás, ha itt-ott evett valamit, mint egy csipegető madár. Annyit evett, annyit aludt, hogy holtan össze ne essék.

Egy elhagyott csűrben töltötte az éjszakát; a polgárháborúk ilyen romokat szülnek; egy elárvult mezőn négy falra akadt, nyitott ajtóra és kevés szalmára egy csonka tető alatt. Födél alatt, szalmán hált, bár érezte, hogy futkosnak a szalma alatt a mezeiegerek, s a tetőn át látta, hogyan jönnek föl a csillagok. Aludt néhány órát, majd, még sötét éjszaka, fölébredt, és rögtön útnak is indult, hogy nagy utat tehessen meg, mielőtt a túl forró nap elbágyasztja. Annak, aki nyáron, gyalogszerrel utazik, az éjfél kedvezőbb, mint a dél.

Legjobb tudomása szerint követte az utat, amelyet a vantortes-i paraszt mutatott neki; amennyire csak tehette, mindig nyugatnak tartott. Ha valaki a közelében lett volna, állandóan hallotta volna, amint félhangon folyvást ezt ismételi: La Tourgue. Három gyereke nevén kívül már alig is tudott mást kimondani, csak azt a szót.

Útközben elrévedezett. A kalandokra gondolt, amelyeken átesett; arra gondolt, amit el kellett szenvednie, amit el kellett viselnie, a találkozásokra, a megaláztatásokra, a föltételekre, az ajánlatokra, amelyeket tettek neki, és amelyeket el kellett fogadnia, olykor a szállásért vagy egy darab kenyérért, vagy csak azért, hogy megmutassák neki az utat. A nyomorult nő szerencsétlenebb, mint a nyomorult férfi, mert örömtárggyá válik. Rettenetes tévelygő gyaloglás! Már minden mindegy volt neki, csak a gyermekeit akarta megtalálni.

Aznap először egy falut talált az út mentén; még alig pirkadt; még mindent sötét éj borított; de a falu nagy utcáján néhány kapu félig nyitva volt, és kíváncsi fejek hajoltak ki az ablakokon. A község fölizgatott méhkashoz hasonlított. Ugyanis kerekek és vasszerszámok zaját hallották.

A téren, a templom előtt egy riadt csoport a levegőbe bámult, mert valami különös dolog közeledett a domb oldalán lefelé ereszkedve a falu irányában. Egy hosszú szekér volt, amelyet öt összeláncolt ló húzott. A szekérre hosszú gerendák voltak rakva. A gerendák közt volt még valami alaktalan tömeg, erről nem derült ki, hogy micsoda, mert nagy ponyva takarta le, amely szemfedőhöz hasonlított. Tíz lovas ember léptetett a szekér előtt, és tíz lovas ember utána. Háromszögletű kalapjuk volt, és a válluk felett meztelen kardok hegye csillogott. A menet lassan haladt, sötéten válva ki a láthatárból. Mintha fekete lett volna a szekér, feketék a lovak, feketék a lovasok. Mögöttük a hajnal sápadozott!

Elérték a falut, és a tér felé tartottak.

Ahogy a szekér lefelé ment a lejtőn, lassan világosabb lett, és most már világosan láthatóvá vált a menet, amely olyan volt, mint az árnyak suhanása, mert egy szó sem hallatszott felőle.

A lovasok zsandárok voltak, kardjuk csakugyan meztelen volt, a ponyva pedig fekete.

A szerencsétlen kóborló anya abban a percben ért a faluba, és közeledett az összegyűlt parasztokhoz, amikor a szekér a zsandárok kíséretében befordult a térre. A csődületben suttogó hangon elmondott kérdések és feleletek röpködtek.

- Mi ez?

- A nyaktilót viszik.

- Honnan jön?

- Fougères-ből.

- Hova megy?

- Nem tudom. Azt mondják, egy kastélyba, Parigné mellé.

- Parignéba?

- Vigyék, ahová akarják, csak itt ne álljon meg!

Ez a nagy szekér, melynek rakományát mintha szemfedő takarta volna, ez a fogat, a sok zsandár, a lánccsörgés, a férfiak némasága, mindez kísérteties hatást tett a hajnali órában.

A csapat átvonult a téren és elhagyta a falut, amely egy völgykatlan alján feküdt egy lejtő és egy magaslat között; negyedóra múlva a parasztok, akik még mindig kővé meredten álltak a piacon, újra meglátták a gyászos menetet a domb tetején, amely a falutól nyugatra emelkedett. A mély szekérnyomokban ide-oda döcögtek a nagy kerekek, a fogat láncai csörögtek a reggeli szélben, a kardok villogtak; a nap fölkelt. Az út elfordult, a jelenség eltűnt.

Ez abban a pillanatban történt, amikor Georgette még alvó fivérei mellett fölébredt a könyvtárteremben, és köszöntötte rózsás lábacskáit.

II
A halál szava

Az anya nézte, miként vonul el előtte a sötét látomás, de mit sem értett belőle, és nem is próbálta megérteni; szeme előtt más kép lebegett: a gyermekeié, akik elvesztek a zűrzavarban.

Ő is elhagyta a falut, röviddel a menet távozása után, és ugyanazon az úton haladt, amelyen ők, csekély távolságra a második zsandárszakasz mögött. Hirtelen a "nyaktiló" szó bukkant föl az agyában; "nyaktiló", gondolta; de nem tudta, mi az, mert Michelle Fléchard olyan elvadultan élt, hogy ez a szó nem jutott el hozzá; de ösztöne megmozdult benne, és maga sem tudta, miért, összerázkódott; borzalmasnak találta, hogy ez után a szekér után lépkedjen, ezért balra fordult, letért az útról, és a fougères-i erdőbe húzódott.

Itt kószált egy darabig, míg tornyot és háztetőket nem pillantott meg. Egy erdőszéli falura bukkant; oda tartott. Éhes volt.

Ez a falu olyan község volt, ahol a köztársaságiak őrségeket hagytak hátra.

Az asszony a községháza elé érkezett a térre.

Ebben a faluban is felindulás és szorongás uralkodott. Tömeg tolongott egy lépcsős följáratú tornác, a községháza bejárata előtt! Ezen a tornácon, katonáktól körülvéve, egy ember nagy, kibontott plakátot tartott a kezében. Jobbján a dobos állott, balján egy plakátragasztó ember enyves bögrével és ecsettel.

A bejárat fölött, az erkélyen a polgármester nézett kifelé; parasztruhájára háromszínű vállszalag simult.

Az ember, aki a hirdetményt a kezében tartotta, kikiáltó volt.

A vállszíján egy kis tarisznya lógott, amely jelezte, hogy faluról falura jár, mert az egész környéken ki kell hirdetnie valamit.

Abban a percben, amikor Michelle Fléchard odaért, éppen kiteregette a hirdetményt és hozzáfogott a fölolvasásához. Erőteljes hangon kiáltotta:

- "Az egységes és oszthatatlan Francia Köztársaság..."

A dobos megpörgette dobját, a tömegben mozgolódás keletkezett. Egyesek megemelték sapkájukat, mások még jobban fejükbe nyomták a kalapot. Ezen a vidéken akkortájt már a kalapviseletről könnyű volt megkülönböztetni az emberek pártállását: a kalapok királypártiak voltak, a sipkák republikánusok. A zsivaj lassanként elcsendesült, az emberek megint odafigyeltek, és a kikiáltó tovább olvasott:

- "A kapott parancsok értelmében, és a Közjóléti Bizottság által ránk ruházott hatalom szellemében..."

Erre újra megpördült a dob. A kikiáltó folytatta:

- "... a Konvent rendeletének végrehajtásaként, mely törvényen kívül helyezi a fegyveres harcban elfogott lázadókat, és amely fővesztéssel sújtja mindazokat, akik ezeknek az egyéneknek menedéket adnak, avagy menekülésüket lehetővé teszik..."

Egy paraszt halkan odaszólt a szomszédjához:

- Mi az, hogy "fővesztés"?

A szomszéd vállat vont:

- Magam se tudom.

A kikiáltó meglobogtatta a hirdetményt.

- "...Az április 30-án kelt törvény tizenhetedik szakasza értelmében, amely a lázadók elleni harcban minden hatalmat a kormánybiztosokra és helyettes kormánybiztosokra ruház, ezennel törvényen kívül helyeztetnek..."

A kikiáltó újabb lélegzetet vett, majd folytatta:

- "...azok az egyének, akiket az alább következő nevükön vagy csúfnevükön sorolunk elő..."

Az egész gyülekezet a fülét hegyezte.

A kikiáltó hangja öblös lett, amikor ezt mondta:

- "Lantenac, zsivány..."

- Ez a mi uraságunk - mormogta egy paraszt.

A tömegben mindenfelől ezt a megjegyzést suttogták:

- "Ez a mi uraságunk."

A kikiáltó folytatta:

- "...Lantenac exmárki, zsivány. Imânus, zsivány..."

Két paraszt félrefordította a fejét, és ezt dünnyögte:

- Ez Gouge-le-Bruant.

- Igen, a Kéktörő.

A kikiáltó folytatta a listát:

- "...Grand-Francoeur, zsivány..." A tömeg ezt suttogta:

- Ez a pap.

- Igen, ez Turmeau abbé.

- Az ám, valahol plébános a chapelle-i erdő környékén.

- És zsivány - mondta egy sipkás ember.

A kikiáltó olvasta tovább:

- "...Boisouveau, zsivány. A két Fapika testvér, a két zsivány. Houzard, zsivány..."

- Ez Quélen úr - jegyezte meg egy paraszt.

- "Panier, a zsivány."

- Ez Sepher úr.

- "...Place-Nette, zsivány..."

- Ez Jamois úr.

A kikiáltó folytatta fölolvasását, oda se hederített a megjegyzésekre.

- "...Guinoiseau, zsivány. Châtenay, más néven Robi, zsivány..."

Egy paraszt ezt suttogta:

- Guinoiseau, akit a szőkefejűnek hívnak, Châtenay pedig Saint-Ouenból való...

- "...Hoisnard, zsivány" - szólalt meg újra a kikiáltó.

- Ruilléből való - hallatszott a tömegből.

- Igen, Aranyág.

- A pontorsoni támadásnál megölték az öccsét.

- Igen, Hoisnard-Malonnière.

- Tizenkilenc éves, szép fiatalember.

- "...Figyelem! - kiáltotta a hírnök. - Olvasom a lista végét: ...Belle-Vigne, zsivány; La Musette, zsivány; Sabre-tout, zsivány; Brin-d'Amour, zsivány..."

Egy fiú erre megcsípte az egyik lány könyökét, az elmosolyodott.

A kikiáltó folytatta:

- "...Cinke, Macska, zsivány..."

Az egyik paraszt erre azt mondta:

- Ez Moulard.

- "...Tabouze, zsivány..."

Egy paraszt megjegyezte:

- Ez Gauffre.

- Két Gauffre is van - tette hozzá egy asszony.

A kikiáltó meglengette a hirdetményt, a dobos megpergette a dobot.

A kikiáltó újra olvasásba fogott:

- "...A fönt nevezettek, akárhol fogatnak is el, személyazonosságuk megállapítása után azonnal kivégeztetnek."

A tömegben mozgolódás támadt.

A kikiáltó folytatta:

- "...Aki menedéket ad nekik, vagy szökésükben segíti őket, rögtönítélő Bíróság elé kerül és halálra ítéltetik. Aláírta..." A téren halálos csend támadt.

- "... Aláírta: a Közjóléti Bizottság megbízottja, Cimourdain."

- A pap - mondta az egyik paraszt.

- Parigné régi plébánosa - tette hozzá egy másik.

Egy polgárember azt mondta:

- Turmeau és Cimourdain. Egy fehér pap meg egy kék pap.

A polgármester fenn az erkélyen meglengette a kalapját, és elkiáltotta magát:

- Éljen a Köztársaság!

Újabb dobpergés jelezte, hogy a kikiáltó még nem fejezte be a mondókáját. Ezt egy kézmozdulattal is értésére adta a tömegnek.

- Vigyázat! Figyelem! - mondta. - Most következik a kormány hirdetményének utolsó négy sora. Ezt a Côtes-du-Nord-i expedíciós hadoszlop parancsnoka, Gauvain írta alá.

- Halljuk - hallatszott a tömegből. A kikiáltó tovább olvasta:

- "...Halálbüntetés terhe alatt..."

Megint temetői csend támadt.

- "...szigorúan tilos, a fenti parancs értelmében, akármiféle segítséget is nyújtani a fent említett tizenkilenc lázadónak, akiket La Tourgue várában körülzártunk."

- Micsoda? - kiáltott fel egy hang.

Asszony hangja volt. Az anyáé.

III
Mit suttognak a parasztok

Michelle Fléchard a tömeg közé vegyült. Nem figyelte, mit beszélnek, de ha nem figyelt is oda, meghallott valamit. Egy szót. Ezt, hogy La Tourgue. Fölkapta a fejét.

- Micsoda? - ismételte. - La Tourgue-ról van szó?

Rábámultak. Olyan zavaros képe volt. És a ruhája csupa rongy.

Néhányan ezt dünnyögték:

- Valami zsiványfajzat.

Egy parasztasszony, aki pohánkalepényt vitt egy kosárban, hozzálépett, és ezt súgta neki:

- Hallgasson!

Michelle Fléchard megütődve bámult az asszonyra. Már megint nem értett semmit. Ez a név - La Tourgue - már megint felvillant, mint a villám, majd újra éjszaka borult reá. Miért nincs joga kérdezősködni? Miért bámulnak rá olyan különös módon?

Eközben a dob még egyszer, utoljára megszólalt, egy ember kiragasztotta a plakátot, a polgármester eltűnt az erkélyről, a kikiáltó egy másik falu felé vette útját, és a tömeg oszolni kezdett.

Egy csoport a plakát előtt maradt. Michelle Fléchard ehhez a csoporthoz csatlakozott.

Azokról beszélgettek, akiket a hirdetmény törvényen kívül helyezett.

Parasztok és kézművesek voltak ott, azaz fehérek és kékek.

Egy paraszt ezt mondta:

- Nem olyan nagy baj, nem fogtak meg még mindenkit. Tizenkilenc, az csak tizenkilenc. Még nem fogták el Priou-t, se Benjamin Moulains-t, még Goupilra se tudták rátenni a kezüket, aki az andouilléi egyházközségből való.

- Se a monjeani Lorieulre - mondta egy másik.

Mások újabb neveket emlegettek.

- Brice Denys is szabadon jár.

- François Dudouet is.

- Az a lavali.

- A Launey-Villiers-i Huet is.

- Grégis is.

- Pilon is.

- Filleul is.

- Ménicent is.

- Guéharrée is.

- A három Logerais testvér is.

- A pierreville-i Lechandelier úr is.

- Szamarak - mondta egy fehér hajú, szigorú aggastyán -, hát nem tudjátok, hogy mindenkit kézre kerítenek, ha Lantenacot elfogják?

- Csakhogy még nem fogták el - mormolta az egyik legény.

Az öreg folytatta:

- Ha elfogták Lantenacot, elfogták a fölkelés lelkét. Lantenac halála megöli Vendée-t.

- Ki hát az a Lantenac? - kérdezte az egyik mesterember.

A másik ezt felelte neki:

- Egy volt nemes.

Egy harmadik így folytatta:

- Aki asszonyokat lövet agyon.

Michelle Fléchard hallotta ezt a beszédet, és ő is megszólalt:

- Bizony.

Felé fordultak.

Az anya hozzátette:

- Mert engem is agyonlövetett.

Különösen hangzott ez a beszéd. Egy élő ember, aki holtnak mondja magát. Bizalmatlanul néztek rá.

Valóban nyugtalanító jelenség volt; mindenre összerezzent, feldúltan, rémülten reszketett, mint a mezők vadja, ijedtsége ijesztő volt. Az asszonyok kétségbeesésében van valami borzasztó gyöngeség. Mintha valaki a sors szirtfokán függene. De a parasztok közönyösebben fogják fel az ilyen dolgokat. Egyikük ezt dünnyögte:

- Lehet ez valami kém is.

- Hallgasson, menjen útjára - súgta neki az a jóakaratú asszony, akivel már beszélt.

Michelle Fléchard feléje fordult:

- Nem teszek én semmi rosszat - mondta -, csak a gyermekeimet keresem.

Az asszonyság most azokra nézett, akiknek szeme Michelle Fléchard-t kutatta, azután a homlokára mutatott, majd hunyorítva ezt mondta:

- Szegény félkegyelmű.

Majd félrehúzta az anyát, és egy pohánkalepényt nyomott a kezébe.

Michelle Fléchard meg se köszönte, csak mohón beleharapott.

- Úgy fal, mint a farkas - mondták a parasztok. - Féleszű szegény.

A csoport lassan szétoszlott. Elszállingóztak, egymás után.

Mikor Michelle Fléchard megette a lepényt, a parasztasszony felé fordult, és ezt mondta:

- Ez jó volt, megettem. Most mi van La Tourgue-gal?

- Már megint kezdi - kiáltott fel a parasztasszony.

- La Tourgue-ba kell mennem. Mutassa meg az utat La Tourgue felé.

- Soha! - kiáltott az asszony. - Hogy leöljék ott? Különben se tudom, hogy merre van. Maga csakugyan bolond. Nézze, jóasszony, maga olyan fáradtnak látszik. Jöjjön hozzám, pihenje ki magát.

- Nem tudok pihenni - válaszolta az anya.

- Csupa seb a lába - mormolta a parasztasszony.

Michelle Fléchard újrakezdte:

- Hiszen már mondtam, hogy elrabolták a gyermekeimet. A kislányomat, és a két kisfiút. Az erdei odúból jövök. Kérdezzék csak meg Tellmarchot, a kódist. Meg azt az embert is, akivel tegnap a mezőn találkoztam. A kódis gyógyított meg. Azt hiszem, eltört valamim. Ez mind megtörtént. Ott volt Radoub őrmester is. Kérdezzék meg tőle. Majd megmondja, hogy nem hazudok. Mert ő talált bennünket az erdőben. Mondom, három gyermekem van. A legidősebbet René-Jeannak hívják. Be tudom bizonyítani. A másikat Gros-Alainnek hívják, a harmadikat Georgette-nek. A férjem meghalt. Megölték. Zsellérek voltunk Siscoignard-ban. Maga olyan jó asszonynak látszik. Mutassa meg az utam. Nem vagyok bolond. Anya vagyok. Elvesztettem a gyerekeimet. Keresem őket. Azt se tudom biztosan, hogy honnan jöttem, merre járok. Ma éjjel egy csűrben háltam a szalmán. La Tourgue-ba megyek. Becsületes asszony vagyok, nem lopok. Látja, igazat mondok. Miért nem segítenek rajtam, hogy megtaláljam a gyerekeimet? Mert nem erről a vidékről való vagyok? Kivégeztek engem, azt se tudom, hol.

A parasztasszony megrázta a fejét:

- Hallgasson meg, jóasszony. Forradalmi időkben nem okos olyan dolgokról beszélni, amihez nem értünk. Vigyázzon, még letartóztathatják.

- De - kiáltotta az anya - La Tourgue? A Kisjézusra, a mennybéli Szűz Máriára, kérem, könyörgök, rimánkodok, mondja meg, merre menjek La Tourgue felé!

A parasztasszonyt elöntötte a méreg:

- Nem tudom, de ha tudnám, akkor se mondanám meg! Veszélyes hely az! Jobban teszi, ha kerüli!

- Pedig én elmegyek! - felelte az anya.

És útnak indult.

A parasztasszony hosszan utánanézett, és ezt mormolta:

- Ennie kéne.

Utánaszaladt Michelle Fléchard-nak, és egy pohánkalepényt nyomott a kezébe.

- Itt a vacsorája.

Michelle Fléchard elvette a pohánkakenyeret, nem felelt, még a fejét se fordította vissza, ment egyenesen tovább.

A faluvégen három rongyos, mezítlábas kisgyerekkel találkozott. Feléjük ment, majd ezt mondta:

- Ez két leány és egy fiú.

Észrevette, hogy a gyerekek a kenyerét nézik. Odanyújtotta nekik.

A gyerekek elfogadták a lepényt, de megijedtek tőle.

Az anya nekivágott az erdőnek.

IV
Tévedés

Ezalatt pedig, épp ezen a napon, még pitymallat előtt az erdő sötét útján Javené és Lécousse közt ez történt:

A vendée-i Cserjés útjai mindig mélyutak, az pedig, amely Javenéból Lécousse-on keresztül Parignéba vezet, még szűk is, kanyargó is. Inkább valami vízmosáshoz, mint úthoz hasonlít. Vitréből jön, és valamikor az a megtiszteltetés érte, hogy Sévigné asszony hintója is rajta döcögött végig. Olyan ez az út, mintha jobbról is, balról is két sövény közé szorították volna. El se lehet képzelni jobb helyet rajtaütésre.

Ekkor hajnalban, egy órával azelőtt, hogy Michelle Fléchard az erdőnek egy másik részén, az első faluban a zsandároktól kísért gyászos szekeret látta, abban a sűrűségben, melyet a Javené felől jövő út szel át azután, hogy elhagyja a Couesnon patak hídját, láthatatlan emberek nyüzsgése, sürgés-forgása volt észlelhető. Az ágak mindent eltakartak. Ezek az emberek parasztok voltak, valamennyien grigóban voltak, kecskebőr ködmönben, amelyet a VI. században Bretagne királyai, és a XVIII.-ban a breton parasztok viseltek. Valamennyien fel voltak fegyverezve, ki puskával, ki fejszével. Akiknek csak fejszéjük volt, az imént éppen azzal foglalatoskodtak, hogy száraz gallyakból és rönkökből máglyafélét raktak egy tisztáson. Mindent előkészítettek, már csak a tüzet kellett meggyújtaniuk. Akiknek puskájuk volt, az út két oldalán helyezkedtek el lesállásban. A lombok mögé nézve, az ember azt láthatta volna, hogy a puskások valamennyien a ravaszon tartják az ujjukat, és az ágak közt az útra irányítják karabélyuk csövét. Ezek az emberek vártak valamire. Minden puska az út felé irányult, melyet most kezdett megvilágítani a pitymallat.

A félhomályban halk hangok társalogtak:

- Biztos vagy benne?

- Hát, azt mondják!

- Erre halad el?

- Azt mondják, itt van a vidéken.

- Nem szabad kiereszteni innen.

- Meg kell égetni.

- Azért jött össze a három falu.

- No de a kíséret?

- Lekaszaboljuk.

- De ezen az úton szállítják?

- Azt mondják.

- Akkor Vitréből jön?

- Miért ne?

- De azt mondták, hogy Fougères-ből jön.

- Akár innen, akár onnan jön, a pokolból jön.

- Az ám.

- Vissza kell oda küldeni.

- Úgy van.

- Akkor hát Parignéba akarják vinni?

- Úgy látszik.

- Oda nem megy.

- Nem, nem.

- De nem ám.

- Vigyázat!

Okosan tették, hogy most elhallgattak, mert már erősen pirkadni kezdett.

A lesben álló emberek egyszerre visszafojtották a lélegzetüket; lódobogás és kocsizörgés hallatszott. Kinéztek a bokrok mögül, és a mélyúton egy hosszú szekér bizonytalan körvonalait pillantották meg, a lovas kíséretet, és a szekér tetején még valamit.

- No, itt van! - szólt most az az ember, aki a banda vezérének látszott.

- Igen - szólt az egyik őrszem -, itt a kíséret is.

- Hány emberből áll a kíséret?

- Tizenketten vannak.

- Azt beszélték, hogy húszan lesznek.

- Akár húsz, akár tizenkettő, valamennyit megöljük.

- Várjuk meg, amíg puskalövésnyire érnek.

Kevéssel ezután az útkanyarban feltűnt a szekér és kísérete.

- Éljen a király! - kiáltotta a parasztvezér.

Száz puskalövés ropogott egyszerre.

Mire a füst eloszlott, a kíséret is eltűnt. Hét lovas lezuhant a lováról, öt elmenekült. A parasztok körülfogták a szekeret.

- No nézd már - kiáltott föl a vezér -, ez nem is a nyaktiló, ez valami létra.

A kocsin valóban nem is volt egyéb, csak egy hosszú létra.

A két ló a földön fetrengett; a kocsist szintén agyonlőtték, bár nem szándékosan.

- Most már mindegy - mondta a vezér. - Minden szállítmány gyanús, ha kíséret követi. Ez is Parigné felé tartott. Biztosan arra kellett, hogy megmásszák rajta La Tourgue bástyáját.

- Égessük el a létrát - kiáltották a parasztok. El is égették a létrát.

Ami pedig azt a gyászos fogatot illeti, amelyre annyira vártak, az egészen más úton közeledett céljához, és már két mérfölddel messzebb járt, abban a faluban, ahol Michelle Fléchard látta a fölkelő nap fényénél.

V
Vox in deserto[248]

Michelle Fléchard, amikor elhagyta azt a három gyereket, akiknek odaadta utolsó darab kenyerét, elindult, és vaktában nekivágott az erdőnek.

Senki se akarta megmutatni neki az utat, ezért eltökélte, hogy maga fogja megkeresni. Időnként leült, megpihent, aztán fölkerekedett, ment egy darabon, majd újra leült. Az a halálos fáradtság vett rajta erőt, melyet először az izmaiban érez az ember, s amely lassan áthúzódik a csontjaiba is: a rabszolgák fáradtsága. Mert ő valóban rabszolga volt. Elvesztett gyerekeinek rabszolgája. Meg kellett találnia őket, hiszen minden percben elpusztulhatnak. Aki ilyen kötelességet vállalt magára, annak nincsenek jogai; az ki sem fújhatja magát. De már nagyon elfáradt. A kimerültségnek ebben az állapotában minden lépés kín. Lesz-e még ereje a következőhöz? Reggel óta úton volt; azóta nem látott falut, de még házat sem. Előbb arra az ösvényre bukkant, amely jó irányba vezette, aztán azon indult el, amely eltérítette céljától, végül beleveszett a sűrűbe, ahol a bozót egybeolvadt. Közelebb jutott-e céljához? Végére ért-e kálváriájának? A keresztutat járta, és az utolsó stáció összeroppanását érezte. Ott roskad-e össze az úton, ott leheli-e ki a lelkét? Néha úgy érezte, hogy már egy lépést sem tud tenni. A nap már lemenőben volt, az erdő egyre sötétebb lett, az ösvény eltűnt. Nem tudta, mi lesz vele. Már csak Istenre tudott gondolni. Kiáltozni kezdett, de senki se válaszolt.

Körülnézett, a bokrok mögül napvilág szűrődött be hozzá. Arrafelé indult, és egyszerre az erdő szélére ért.

Keskeny völgy nyílt meg előtte, olyan szűk, mint egy árok. A kövek közt tiszta forrásvíz csobogott. Ekkor jött rá, milyen rettenetes szomjúság gyötri. Lebotorkált a patakhoz, letérdelt a kövekre és ivott.

Ha már úgyis térdelt, úgy gondolta, ez a legjobb alkalom, hogy imádkozzék.

Amikor fölállt, megpróbált tájékozódni.

Átgázolt a kis patakon.

A völgyecskén túl végeláthatatlan, széles fennsík húzódott, melyet törpe bokrok takartak. A patak partjától kezdve fennsík emelkedett és betöltötte a láthatárt. Az erdő a magányosság, a fennsík sivatag volt. Az erdőben minden bokor mögött találkozhatott volna valakivel; a fennsíkon, amíg a szeme ellátott, nem mutatkozott élőlény. Néhány madár röppent föl a hangából, mintha megfutamodott volna előle.

Ekkor ebben a végtelen elhagyatottságban, amikor úgy érezte, hogy térde megroskad alatta, és az őrültség elhatalmasodik rajta, ez a kétségbeesett anya ezt a furcsa kérdést kiáltotta bele a magányba:

- Van itt valaki?

És várt a feleletre.

Egyszer csak megjött a válasz.

Egy mély és komor hang dördült meg. Ez a hang a látóhatár széléről jött, és a visszhang megsokszorozta; mennydörgéshez hasonlított, habár inkább ágyúlövés lehetett, és úgy tűnt, hogy választ adott az asszony kérdésére; ezt felelte: "Van."

Aztán csönd lett.

Az asszony fölvillanyozva pattant föl; mégis van a közelben valaki; lesz már kihez szólnia; már ivott is, imádkozott is; ereje visszatért; nekiindult, hogy megmássza a fennsíkot, és arra tartott, amerről a távoli dörgő hangot hallotta.

Hirtelen a láthatár szélén hatalmas torony magasodott eléje. A torony magányosan állt ebben a vad pusztaságban, a lenyugvó nap egy sugara bíborpiros színbe öltöztette. Több mint egy mérföldre lehetett tőle. A torony mögött az esti homályban végtelen, mély, zöld árnyak vesztek a messzeségbe. Ez volt a fougères-i erdő.

A torony ugyanott tűnt fel, ahonnan a dörgő szó jutott el hozzá, amely - úgy érezte - őt hívta. Talán ebből a toronyból hangzott fel a hívó szó.

Michelle Fléchard fölért a fennsík tetejére; most már csak a lapályos részei terültek el előtte.

Megindult a torony felé.

VI
Helyzetkép

Elérkezett a döntő pillanat.

A kérlelhetetlen a kezében tartotta a könyörtelent.

Lantenac Cimourdain kezében volt.

A vén királypárti lázadót a barlangjában fogták körül; innen nem menekülhetett; Cimourdain úgy akarta, hogy a márkit ott helyben fejezzék le, saját földjén, szinte a saját házában, hogy a vén feudális vár lássa, miként hullik le a feudális uraságának feje, azt akarta, hogy ez a példa emlékezetes maradjon.

Ezért hozatta el Fougères-ből a nyaktilót. Láttuk is az úton.

Lantenac lefejeztetése annyit jelentett: a vendée-i lázadás lefejezése; a vendée-i lázadás eltiprása annyit jelentett: Franciaország megmenekül. Cimourdain nem habozott. Ennek az embernek az irgalmatlan kötelességteljesítés volt a lételeme.

A márki elveszettnek látszott; emiatt nem aggodalmaskodott Cimourdain, nyugtalanságát más okozta. Elkeseredett harc előtt álltak; Gauvain irányítja majd, de bizonyára maga is a küzdők közé áll; sok van ebben a fiatal parancsnokban a közönséges katonából; olyan ember, aki bizonyára beleveti magát a tusába. Csak meg ne öljék! Gauvaint! Gyermekét! Az egyetlent, akire gyöngéden gondol. Gauvainnek eddig mindig szerencséje volt, de a szerencse is belefárad a hűségbe. Cimourdain megremegett erre a gondolatra. Különös végzete úgy akarta, hogy két Gauvain közé került, az egyiknek halálát kívánta, a másiknak remegett az életéért.

Az az ágyúlövés, amely fölrázta Georgette-et bölcsőjében, és amely hírt vitt az anyának abba a pusztaságba, mást is cselekedett. Talán véletlenségből, de lehet, hogy a tüzérek célzása folytán, ez az ágyúgolyó, amely csak figyelmeztető jel volt, eltalálta, betörte és félig leszakította azt a vasrácsozatot, amely a torony első emeletének nagy lőrését takarta és védte. Az ostromlottaknak már nem volt idejük, hogy kijavíthassák.

Az ostromlottak alaptalanul dicsekedtek; nagyon kevés lőszerük volt. Helyzetük sokkal válságosabb volt, mint ahogy az ostromlók sejtették. Ha elég lőporuk volna, már fölrobbantották volna La Tourgue-ot, magukkal és a bebocsátott ellenséggel együtt; ez volt az álmuk; de már minden tartalékuk kifogyott. Alig volt fejenként harminc golyójuk. Bőségesen el voltak látva puskával, pisztollyal, karabéllyal, de muníciójuk kevés volt. Minden fegyvert előre megtöltöttek, hogy folyamatosan tüzelhessenek; de mennyi ideig bírják majd ezzel a fegyvertűzzel? Egyszerre kell tüzelniük, és takarékoskodniuk a lőszerrel. Szerencsére - micsoda gyászos szerencse - a harc inkább szálfegyverrel, ember ember ellen, kivont karddal, tőrrel folyik. Viaskodni fognak, nem lövöldözni. Mészárolni fogják egymást, ebben reménykedtek.

A torony belseje bevehetetlennek látszott. A földszinti teremben, ahol az aknatépte rés tátongott, az a torlasz emelkedett, amelyet Lantenac építtetett, s amely elzárta a bejáratot. A sánc mögött hosszú asztal állott, töltött fegyverekkel, puskákkal, karabélyokkal, muskétákkal, kardokkal, fejszékkel, tőrökkel megrakva. A márki nem tudta fölrobbantani a tornyot a terem alatti kriptabörtönből, ezért lezáratta a földszinti terembe nyíló csapóajtót. A földszinti terem fölött volt a kerek terem, ahová csupán egy nagyon keskeny csigalépcső vezetett; ebbe a szobába is hosszú asztalt állítottak, akárcsak az alsó terembe, és megrakták töltött fegyverekkel, csak a kezüket kellett kinyújtani értük. Ezt a szobát az a nagy lőrés világította meg, amelyről az ágyúgolyó leszaggatta a vasrácsot; fölötte a második emeleti kerek szoba feküdt, ahová szintén csigalépcső vitt. Ebből a teremből nyílott a vasajtó, amely a hídkastélyhoz vezetett. Ezt a második emeleti szobát hol vasajtós szobának, hol tükrös szobának hívták, azok miatt az apró tükrök miatt, amelyeket nagy számban akasztottak a falak csupasz köveibe vert öreg, rozsdás szögekre; a vadságba különc keresettség vegyült. A felsőbb emelet szobáit már értelmetlenség lett volna védelmezni, ezért a tükrös szoba lett az, amit Manesson-Mallet, a várvédelem törvényeinek jó ismerője úgy nevez, hogy "az utolsó állomás, ahol az ostromlottak megadják magukat". Mint mondtuk, a várbeliek igyekeztek meggátolni az ostromlókat abban, hogy idáig jussanak.

A második emelet e kerek szobáját lőrések világították meg, mégis fáklya égett benne. A fáklyát olyan vas fáklyatartóba dugták, amilyen a földszinti teremben volt; Imânus gyújtotta meg hátborzongató gondossággal, közvetlenül mellette helyezve el a kénes kanóc végét.

A földszinti terem mélyén, hosszú állványon, mint valami Homérosz megénekelte barlangban, rengeteg ételt halmoztak fel; nagy tálakon rizses ételek, breton módra készített pohánkakása, borjúhúsvagdalék, vízben főtt gyümölcsös tészta, mártás, almaboros kancsók. Mindenki ehetett-ihatott.

Az ágyúlövésre mind fölfigyeltek. Csak egy félórájuk volt hátra.

Imânus a torony tetejéről kémlelte a támadók közeledését. Lantenac megparancsolta, hogy ne lőjenek, hagyják megközelíteni a várat. Azt mondta:

- Négyezerötszázan vannak. Fölösleges azokat megölni, akik kint rekednek. Csak a váron belül öljetek. Benn számbeli egyenlőség van. - Nevetve tette hozzá: - Egyenlőség, testvériség.

Abban állapodtak meg, hogy amikor az ellenség megmozdul, Imânus tülökkel jelt ad.

Mindnyájan teljes csöndben, a torlasz mögé húzódva, vagy a lépcső fokain állva várakoztak; egyik kezük a puskán, másik a rózsafüzéren pihent.

A helyzet a következőképpen alakult:

Az ostromlóknak át kellett jutniuk a résen, át kellett törniük egy torlaszon, el kellett foglalniuk egyenként, véres küzdelem árán három egymás fölött fekvő termet, lépcsőről lépcsőre kellett fölverekedni magukat kétemeletnyi csigalépcsőn, mindezt vad puskatűzzel szemben. Az ostromlottaknak csak egy faladatuk volt: meghalni.

VII
Előjáték

Gauvain ezalatt a támadást szervezte. Utolsó utasításait adta Cimourdainnek, akinek - emlékezhetünk rá - a fennsíkot kellett tartania, és nem avatkozhatott a harcba. Guéchamp-nak a sereg zömével az erdei állásban kellett várakoznia. Abban állapodtak meg, hogy mind az alsó, erdei üteg, mind a fennsíkon levő csak abban az esetben tüzel, ha a lázadók kitörnének vagy menekülni próbálnának. A rés felé törő csapat vezetését Gauvain magának tartotta fönn. Ez nyugtalanította Cimourdaint.

A nap éppen lenyugodott.

Egy bástyatorony a harctér közepén olyan, mint egy hajó a nyílt tengeren. Ugyanolyan módon kell megrohamozni. Inkább melléje hajózni, a fedélzetre ugrálni, és elhódítani a régi legénységtől. Ezért nem szabad ágyúzni sem. Fölösleges volna. Mit használ, ha tizenöt láb vastag falakra lődöznek? Az ilyen lyukakban kétfelől verekszenek; egyik oldalról azok, akik be akarnak hatolni rajta, másik oldalról, akik elállják az utat. Ilyenkor a fejszének, a késeknek, a pisztolynak, az öklöknek, a fogaknak jut döntő szerep. Ilyen kaland volt ez is.

Gauvain érezte, hogy La Tourgue várát másképp nem lehet bevenni. Nincs véresebb, gyilkosabb harc, mint az olyan támadás, amelyben egymás szemébe merednek az ellenfelek. Gauvain jól ismerte a torony félelmetes belsejét, hiszen itt töltötte gyerekkorát.

Gondolataiba merült. Közben tőle néhány lépésnyire Guéchamp, a hadnagya, távcsővel kémlelt Parigné felé. Egyszer csak fölkiáltott:

- Na végre!

Ez a kiáltás fölriasztotta Gauvaint révedezéséből.

- Mi az, Guéchamp?

- Megérkezett a létra, parancsnok úr.

- A mentőlétra?

- Igen.

- Hogyan, hát csak most érkezik?

- Csak most, parancsnok úr. Már nyugtalan voltam miatta. A gyorsfutár, akit Javenéba küldtem, már rég visszatért.

- Tudom.

- Jelentette, hogy megtalálta a javenéi ácsműhelyben a kívánt méretű létrát, rögtön le is foglalta, fölrakatta egy szekérre, kivezényeltetett egy tizenkét lovasból álló kíséretet, és saját szemével látta, hogy a szekér, a kíséret a létrával elindult Parigné irányába. Aztán lóhalálában visszatért ide.

- Jelentést tett, hozzátéve, hogy a szekér jó előfogattal hajnali két órakor indult útnak, és napszállta előtt biztosan ide fog érni. Mindezt tudom. No és?

- No és? Parancsnok úr, a nap már leáldozott, de a szekér csak most érkezik a létrával.

- Lehetséges ez? Pedig hozzá kell fognunk a támadáshoz. Ütött az óra. Ha késlekednek, az ostromlottak azt hinnék, hogy meghátráltunk.

- Parancsnok úr, támadhatunk.

- De mentőlétra kell.

- Az igaz.

- De nincs.

- Van az.

- Hogyhogy?

- Ezért mondtam: "Na végre!" A szekér nem jött meg; elővettem a messzelátómat, szemügyre vettem a Parigné-La Tourgue-i utat, s megörültem, parancsnok úr, mert ott a szekér a kísérettel. Most ereszkedik lefelé. Megnézheti.

Gauvain átvette a messzelátót és belenézett.

- Igaza van, jönnek. Nincs elég világos, hogy tisztán láthatnánk. De a kíséret csakugyan látszik, csak nagyobb, mint amekkorát maga mondott, Guéchamp.

- Én is úgy látom.

- Körülbelül negyed mérföldre lehetnek.

- Parancsnok úr, a mentőlétra negyedórán belül itt lesz.

- Megindíthatjuk a támadást.

Valóban szekér érkezett a táborba, de nem az, amelyre számítottak.

Gauvain, ahogy megfordult, Radoub őrmestert látta maga mögött, aki egyenesen, katonásan állt, de lesütött szemmel.

- Mi az, Radoub őrmester?

- Parancsnok úr, mi, a vörössipkás zászlóalj katonái, kérni akarunk valamit.

- Mit?

- Hogy elsőnek mehessünk a halálba.

- Hah! - kiáltott föl Gauvain.

- Teljesíti a kérésünket?

- Hát... Az attól függ - felelte Gauvain.

- Parancsnok úr. A doli csata óta mindenütt kímél bennünket. Még mindig tizenketten vagyunk.

- No és?

- Megaláz bennünket.

- Maguk tartalékban vannak.

- Jobban szeretünk élcsapatban harcolni!

- De nekem szükségem van magukra a csata végén, hogy biztosítsuk a sikert. Ezért tartogatom ezt a kis csapatot.

- Túlságosan tartogat bennünket.

- Mindegy, benne vannak a hadoszlopban. Maguk is együtt mennek a többivel.

- Igen, de hátul. Holott a párizsiak joga, hogy elöl mehessenek.

- Majd meggondolom, Radoub őrmester.

- Ma gondolja meg, parancsnok úr. Itt az alkalom. Kemény birkózás lesz a toronyban. Forró napunk lesz. La Tourgue megégeti azoknak az ujját, akik hozzá akarnak nyúlni. Mi azt kérjük, hogy az elsők között támadhassunk.

Az őrmester hangja elakadt, pödört egyet a bajuszán, és kicsit elváltozott hangon folytatta.

- Azután, lássa, parancsnok úr, itt vannak a toronyban a gyerekeink is. A zászlóalj örökbe fogadott porontyai. A mi három kis kölykünk. Ez a fenekemből lelkedzett, ocsmány képű Gouge-le-Bruant, vagy Imânus, ez a híres Kéktörő, Léptörő, a frászkarika tudja még, hányféle nevű zsivány, a gyerekeink életét fenyegeti. Parancsnok úr, a mi csimotáinkról, a mi három kis kölkünkről van szó. Nos, ha mennyköves istennyilák zuhognának a levegőből, akkor se engednénk, hogy ezeket a gyerekeket baj érje. Tetszik ezt érteni, tisztelt parancsnok úr? Nem akarjuk! Az imént, kihasználva azt a néhány percet, míg nem verekedtünk, felmásztam a fennsíkra, és benéztem hozzájuk az ablakon; láttam mind a hármat; igen, csakugyan ott vannak, a szakadék széléről jól lehet látni őket, még meg is ijesztettem szegény picikéimet. Parancsnok úr, ha egy szál haj meggörbül a három angyalka kis kobakján, esküszöm az összes szentekre, hogy én, Radoub őrmester az atyaistennel is ujjat húzok. A zászlóalj pedig ezt mondja: "Mi azt akarjuk, hogy ezeket a gyerekeket kimentsük, vagy valamennyien egy szálig ott maradunk. Ehhez jogunk van, az áldóját!" Most pedig tisztelettel lelépek.

Gauvain kezet nyújtott Radoubnak, és azt mondta:

- Derék fiúk maguk. Beosztom magukat a támadó csapatba. De két csoportban. Hat vörössipkást az élcsapatba teszünk, hogy az előnyomulók meg ne torpanjanak, hatot pedig a hátvédhez, hogy senki se merjen hátrálni.

- A tizenkét embert ezután is én vezénylem?

- Természetesen.

- Akkor hát köszönöm, parancsnok úr, mert én az élcsapattal leszek.

Radoub szalutált, és visszatért a zászlóaljhoz. Gauvain megnézte az óráját, néhány szót mondott Guéchamp fülébe, és a támadó oszlop sorakozni kezdett.

VIII
Az ige és az üvöltés

Cimourdain még nem tért vissza parancsnoki helyére a fennsíkra, Gauvain közelében tartózkodott, és éppen egy kürtöst intett magához.

- Fújj a kürtödbe - mondta neki.

A kürt felharsant, és a tülök válaszolt.

A kürt még egyszer megszólalt, és a tülök újra válaszolt.

- Mi ez? Mi történik itt? - kérdezte Gauvain Guéchamp-tól. - Mit akar Cimourdain?

Cimourdain megindult a torony felé, kezében fehér zsebkendőt lobogtatott.

Emelt hangon szólt:

- Emberek, akik a toronyban vagytok! Ismertek engem?

Egy hang, az Imânus hangja felelt neki a torony tetejéről:

- Ismerünk.

Ekkor a két hang a következő párbeszédet folytatta:

- Én a Köztársaság küldöttje vagyok.

- Te a régi parignéi plébános vagy.

- Én most a Közjóléti Bizottság kormánybiztosa vagyok.

- Pap vagy.

- Én itt a törvényt képviselem.

- Hitehagyó vagy.

- Én a forradalom politikai biztosa vagyok.

- Istentagadó vagy.

- Cimourdain vagyok.

- Az ördög vagy.

- Ismertek?

- Gyűlölünk.

- Örülnétek, ha a kezetekbe kerülnék?

- Vagyunk itt vagy tizennyolcan, akik szívesen odaadnánk érte a fejünket.

- Nohát, azért jöttem, hogy a kezetekbe adjam magamat.

A torony tetejéről vad kacaj hangzott, és ez a kiáltás:

- Gyere!

A tábor fojtott csendben várakozott.

Cimourdain így folytatta:

- De van egy feltételem.

- Mi az?

- Hallgassatok ide!

- Beszélj!

- Ti gyűlöltök engem?

- Igen.

- Én pedig szeretlek benneteket. Testvéretek vagyok.

A hang így felelt a toronyból:

- Az. Káin.

Cimourdain szelíd hangon felelt, melyből fölény és szeretet áradt:

- Csak szitkozódjatok, de hallgassatok meg! Most mint békeküldött beszélek hozzátok. Igen, testvéreim vagytok. Elbolondított szegény emberek. Barátotok vagyok. Én a világosság vagyok, és a tudatlansággal beszélek. A világosság mindig testvéries. Különben mindnyájunknak egy az édesanyánk: a haza. Nos hát, hallgassatok ide. Valamikor megtudjátok majd, vagy ha ti nem, a gyerekeitek, vagy ha ők sem, az ő gyerekeik fogják megtudni, hogy mindaz, ami most történik, felsőbb törvények akaratából történik, és a forradalom Isten műve. De addig is, míg minden lélek, még a tiétek is, meg nem világosodik, addig is, míg a fanatikus gyűlölet, még a tiétek is, el nem halványodik, addig is, míg az igazság fénye ránk nem derül, valakinek meg kell könyörülnie a ti sötétségteken. Ezért jövök hozzátok, ezért kínálom fel a fejemet. De még ennél is többet teszek, a kezemet nyújtom nektek. Azt a kegyet kérem tőletek: elveszíthessem magamat, hogy titeket megmentselek! Teljhatalmú megbízásom van, és amit mondok, azt be is váltatom. Itt a végső pillanat, ezért teszem ezt az erőfeszítést érettetek. Igen, aki beszél hozzátok, egy polgártársatok, és ez a polgártárs pap. A polgártárs harcol ellenetek, a pap kérő szóval fordul hozzátok. Hallgassatok rám. Közületek soknak felesége és gyereke van. Védelmembe veszem gyerekeiteket és asszonyaitokat. Meg akarom védelmezni őket a ti bűneitek ellen. Testvéreim...

- Csak prédikálj! - vihogott Imânus.

Cimourdain folytatta:

- Testvéreim, ne hagyjátok, hogy üssön az a gyűlöletes óra! Itt szörnyű vérontás lesz! Sokan azok közül, akik itt állnak, nem látják meg a holnapot; igen, sokan elhullanak közülünk. De ti mindnyájan elpusztultok! Kegyelmezzetek magatoknak! Mire való ez a sok haszontalan vérontás, miért lemészárolni annyi embert, amikor kettő halála is elég?

- Kettő? - kérdezte Imânus.

- Igen, kettő.

- Kié?

Cimourdain még hangosabban kiáltotta:

- Két ember fölösleges itt: a mi szemünkben Lantenac, a ti szemetekben én. Íme az én ajánlatom, ha elfogadjátok, valamennyien életben maradtok. Adjátok ki nekünk Lantenacot, és vegyetek át engem cserébe. Lantenacot lenyakazzák, velem azt csináltok, amit akartok.

- Csuhás - üvöltötte Imânus -, ha kezünkbe kapnánk, lassú tűzön pirítanánk meg.

- Nem bánom - felelte Cimourdain.

Majd így folytatta:

- Ti, La Tourgue halálraítéltjei, egy órán belül valamennyien visszaadattok az életnek és a szabadságnak, ha akarjátok. Íme, felajánlom nektek a menekülést. Elfogadjátok?

Imânus kirobbant:

- Nemcsak gonosztevő, hanem bolond is vagy. Mit háborgatsz bennünket? Ki kért rá, hogy beszélj? Azt várod, hogy kiadjuk az urunkat? Mit akarsz?

- Lantenac fejét. És ezért odakínálom...

- A bőrödet. Mert mi megnyúznánk, mint egy kutyát, Cimourdain plébános. Nohát, a te bőröd nem ér annyit, mint az ő feje. Menj dolgodra!

- Szörnyű mészárlás lesz, utoljára kérlek: gondolkozzatok!

Amíg e sötét szóváltás folyt, melyet a toronyban és a tornyon kívül jól hallottak, leszállott az éjszaka. Lantenac márki hallgatott, nem avatkozott a dologba. A vezéreken gyakori az ilyen gyilkos önzés. Ez a felelősség kiváltságos joga.

Imânus most ezeket a szavakat kiáltotta az ostromló katonákhoz:

- Emberek! Mi is ajánlatot tettünk. Szavunkat álljuk is, nem változtatunk rajta. Vagy elfogadjátok, vagy jöjjön, aminek jönni kell! Elfogadjátok? Mi visszaadjuk azt a három gyereket, aki itt van a kezünk közt, ti pedig szabad elvonulást biztosíttok mindnyájunknak.

- Igen - felelte Cimourdain -, valamennyiőtöknek, egyet kivéve.

- Ki az?

- Lantenac.

- Urunkat! Kiadjuk az urunkat? Soha!

- Adjátok ki Lantenacot!

- Soha!

- Csak ezzel a föltétellel állunk szóba veletek!

- Akkor jöhettek!

Erre nagy csend következett.

Imânus fúvott még egyet, aztán leszállt a toronyból; a márki kihúzta kardját; a tizenkilenc ostromlott ember fojtott csendben húzódott le az alsó terembe, az ék alakú sánc mögé, és térdre ereszkedett. Jól hallották a támadó hadoszlop dübörgő lépéseit: közeledik a toronyhoz a sötétben. A zaj egyre közelebb hangzott. Akkor a térdeplő emberek a lőréseknél vállukhoz emelték a puskát, karabélyt, és egyikük, Grand-Francouer, vagyis Turmeau páter, felállott -jobb kezében mezítelen kard, bal kezében feszület -, és zord hangon ezt kiáltotta:

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében!

Valamennyien elsütötték a puskájukat, és a harc megkezdődött.

IX
Titánok és óriások

Rettenetes harc volt.

Ez a közelharc minden képzeletet felülmúlt.

Ha hozzá hasonlót akarnók keresni, Aiszkhülosz nagy párbajait, vagy a hűbéri világ régi mészárlásait kellene fölidéznünk; a kézifegyvereknek azt a tragikus tusáját, melyet a XVII. századig gyakoroltak, ha az ostromlók az árkon és lőrésen keresztül a várakba nyomultak. Borzalmas, véres rohamok voltak ezek. A hajdani alentejói^[249] őrmester ezt mondja róluk: "Ha az aknák elvégezték munkájukat, az ostromlók bádoglemezekkel burkolt deszkalapok mögött nyomuljanak előre. Kerek pajzsokkal fedezzék magukat. Hajítsák el a gránátjukat, és így kergessék maguk előtt, űzzék ki sáncaikból és árkaikból az erősség védőit; amíg csak hatalmukba nem kerítik a várat."

Az ostrom helye szörnyűséges volt; egy olyanfajta rés, melyet katonanyelven boltozatos résnek neveznek, vagyis - emlékszünk még rá - egy olyan lyuk, mely egészen áttörte a falat, de csak mélységben, és nem a szabad ég felé. A puskaportöltés úgy hatott, mint egy fúró, az akna hatása olyan hatalmas volt, hogy a robbanás az akna fészke fölött mintegy negyven lábnyira meghasította a torony falát, de ez csak vékony repedés volt, és használható rés, a bejáró az alsó terembe, inkább lándzsaszúráshoz hasonlított, mely átjárta a torony testét, semmint szekercecsapáshoz, amely kétfelé hasította.

Olyan volt ez, mintha csapot ütöttek volna a torony oldalába, hosszú, mély lyukat, vízszintesen fúrt tárnát, zegzugos folyosót, mely a tizenöt láb szélességű falon át hatolt a torony belsejébe. Olyan volt ez, mint valami ormótlan henger; teletűzdelve akadályokkal, csapdákkal, robbanó petárdákkal. A behatoló minduntalan a gránitba verhette a fejét, lába megcsúszott a kőtörmeléken, szeme csak sötétbe meredhetett.

Az ostromlóknak ebbe a fekete pitvarba kellett benyomulniok, ebbe a tátongó torokba, melynek állkapcsai fent és alant a megrombolt fal köveiből alakultak. Egy cápa pofájában nincs annyi fog, mint ebben a förtelmesen kitépett falban. Ebbe a lyukba kellett behatolniuk, ezen kellett átjutniuk.

Benn az alagútban golyózápor várta őket, az alagúton túl a torlasz meredt elébük. Az alagúton túl, ez annyit jelentett, hogy a földszint sötét termében.

Ha az utászok föld alatti aknája az ellenség ellenaknájába ütközik, ha a tengeri csatában a hadihajók egymás mellé farolnak, és a tengerészkatonák szekercével csapnak össze, akkor kerül sor ilyen vérszomjas, vad öldöklésre. Amikor az ember egy árok fenekén dulakodik életre-halálra, ez a legnagyobb szörnyűség. De ha úgy kell harcolni, hogy fejünket minduntalan a falba verjük, ez még irtózatosabb. Abban a percben, amikor az ostromlók első raja bejutott, az egész torlasz hosszában tüzek villantak föl. Olyan lehetett ez, mintha föld alá csapott volna a mennykő. De a támadók mennydörgése nyomban válaszolt a lesben állók villámaira. Sortüzek robaja feleselt egymással.

Gauvain hangja fölcsattant:

- Rohamra!

Majd Lantenac kiáltása hangzott:

- Tartsatok ki keményen!

Később Imânus üvöltött:

- Ide hozzám, Le Maine-iek.

Majd a kardok csaptak össze, szörnyű, pusztító sortüzek dörrentek. A falba erősített fáklya bizonytalan, lobogó fénye világította meg ezt az irtózatot. Lehetetlen volt bármit is tisztán kivenni; vöröslő sötétség borult mindenre. Aki bejutott a résen, egyszerre süket és vak lett, süket a lármától, vak a füsttől. A harcképtelen sebesültek ott fetrengtek a kőtörmelékek közt, a katonák halottakon tapostak, beletiportak a sebekbe, összezúzták a tört tagokat. A sebesültek üvöltöttek, a halódók beleharaptak a harcosok lábába. Egy-egy pillanatra azonban minden elcsendesült, ám ez ijesztőbb volt, mint a lárma. Egymás torkának estek, és a vad dulakodásban hallani lehetett a tusakodók ziháló lihegését, a fogak csikorgását, a haldoklók hörgését, a sebesültek szitkozódását, majd újrakezdődött a lövöldözés. Valóságos vérpatak csörgött ki a torony résén, és elfolyt a sötétben. Ez a feketés tócsa még párolgott is, ahogy szétoszlott a fűben.

Mintha a torony vérzett volna, mintha az óriás sebet kapott volna.

Különös: kívül alig hallatszott valami a harci lármából. Koromsötét volt az éjszaka, és az ostromlott vár körül, a fennsíkon és az erdőben valami gyászos béke uralkodott. Belül a pokol, kívül a sírboltok csendje. A homályban egymást öldöklő emberek összecsapásának, a puskalövéseknek, az őrjöngők üvöltésének lármáját elnyelték a boltozatok és a falak; a csatazajnak jóformán nem volt levegője; a vérontást fullasztó levegőhiány tetőzte. Mindebből alig hallatszott ki valami. Ezalatt a kisgyerekek békésen aludtak.

De a harc egyre ádázabb lett. A sáncok védői keményen tartották magukat. Nincs nehezebb, mint bevenni az ilyen ék állású barikádokat. Az ostromlottakat hiába szorongatta a túlerő, mert előnyös helyzetük segítette őket. A támadó oszlop sok embert veszített. A torony lábánál hosszú sorok kúsztak be lassan a résen, és a csapat kívül maradt vége úgy fogyatkozott, mint a kígyó farka, mely bebúvik fészkébe.

Gauvain, mint a fiatal vezérek, néha meggondolatlan volt: maga is ott küzdött a torony alsó termében a tűz kellős közepén. Hozzá kell tennünk, bátorságát csak fokozta, hogy még sohasem sebesült meg.

Amint egyszer megfordult, hogy parancsot adjon, egy karabély tüze egy arcot világított meg közvetlen közelében:

- Cimourdain - kiáltott rá -, mit keres ön itt?

Valóban Cimourdain volt. Így válaszolt:

- Azért jöttem, hogy melletted legyek.

- Megöleti magát!

- No és te, te mit keresel itt?

- Rám itt szükség van, önre nincs szükség.

- Ha te itt vagy, nekem is itt kell lennem.

- Nem, mesterem.

- Igen, fiam!

És Cimourdain ott maradt Gauvain mellett.

A halottak egymás hegyén-hátán hevertek az alsó terem kőpadlóján.

Jóllehet a sáncot még nem sikerült betörni, a túlerőnek előbb-utóbb fölül kellett kerekednie. A támadók fedezék nélkül harcoltak, az ostromlottakat a torlasz takarta. Tíz ostromló esett el egy ostromlott ellenében. De az ostromlók erősítéseket kaptak. A támadók száma nőtt, az ostromlottaké fogyatkozott.

A tizenkilenc ostromlott a sánc mögé sorakozott, mert erre irányult a fő támadás. Nekik is voltak halottaik és sebesültjeik. Legfeljebb tizenöten verekedtek még. Cinke, a legelszántabb fickó, szörnyű sérüléseket szenvedett. Zömök, gyapjas hajú breton volt, a kicsi és eleven fajtából. Egyik szemét kiverték és állkapcsát összezúzták. De még volt jártányi ereje. Valahogy fölvonszolta magát a csigalépcsőn az első emeleti terembe, abban a reményben, hogy ott imádkozhat, és békén meghalhat.

A falhoz támaszkodott a lőrés mellett, hogy friss levegőt szívjon.

Odalenn a sánc körül az öldöklés egyre vérengzőbb lett. Amikor egy pillanatra elült a harci lárma, két sortűz közt felcsattant Cimourdain hangja:

- Várbeliek! - kiáltotta. - Mire való a további vérontás? Körül vagytok fogva, adjátok meg magatokat! Gondoljátok meg, négyezerötszázan vagyunk tizenkilenc ellen, vagyis több mint kétszázan egy ellen; adjátok meg magatokat!

- Elég a lefetyelésből - kiáltotta Lantenac.

Húsz golyó válaszolt Cimourdainnek.

A torlasz nem emelkedett egészen a boltozatig. Ez lehetővé tette az ostromlottaknak, hogy a barikád mögül kilőjenek, de az ostromlóknak is lehetővé tette, hogy átvessék magukat a torlaszon.

- Rohamra a sánc ellen! - kiáltotta Gauvain. - Van önkéntes vállalkozó, aki elsőnek mássza meg a torlaszt?

- Én! - kiáltotta Radoub őrmester.

X
Radoub

Akkor a támadók visszadöbbentek. Radoub hatodiknak nyomult be a résen a rohamosztag élén; a párizsi zászlóalj hat embere közül négy már elesett. Amikor elkiáltotta magát - Én! -, látták, hogy nem előre tör, hanem hátrál, lehajolva, meggörnyedve, mintegy a harcosok lábai közt mászik vissza a rés szájához, és kiugrik a szabadba. Megfutamodott volna? Ilyen bátor ember! Mit jelenthet ez?

Radoub pedig, ahogy kívül került a résen, a füsttől agyonmart szemét megdörzsölte, hogy elhessegesse belőle a sötétség borzalmát. Aztán fejét a csillagok felé emelve, jól szemügyre vette a torony falait. Majd elégedetten bólintott, mint aki azt mondja magában: "Nem csalódtam."

Radoub észrevette, hogy az aknarobbanás okozta repedés a rés fölött egész az első emelet lőréséig hatolt, amelynek egy ágyúgolyó szétzúzta és leszakította a vasrácsozatát. A vasrudak törötten, csonkán lógtak le, úgyhogy egy ember könnyen átbújhatott köztük.

Egy ember átbújhatott; de föl tudott-e mászni odáig? A fal repedésében föl, de akkor is csak úgy, ha nem ember, hanem valóságos macska.

Radoub az volt. Ezt a fajtát Pindarosz "fürge atlétának" nevezi. Az ember lehet öreg katona, de azért legényes. Radoub, aki a francia gárdához tartozott, még nem töltötte be negyvenedik évét. Fürge Herkules volt.

Radoub letette a földre a muskétáját, mellé a tölténytáskát, levetette a kabátját és mellényét is, csak két pisztolyát tartotta magánál; a nadrágszíjába tűzte őket, a kardját pedig a foga közé szorította. A pisztolyok agya magasan kibújt az övéből.

Ilyen módon megszabadult minden fölösleges tehertől. Akkor a rohamoszlop kint rekedt katonáinak ámuló tekintetétől kísérve nekiindult a sötétségben kitapogatni a fal repedéséből kiálló köveket, hogy mint lépcsőn, fölfelé kapaszkodjék. Az, hogy cipője nem volt, csak megkönnyítette a dolgát. Csak mezítláb lehet puszta köveken jól kapaszkodni. Lábujjait keményen megtámasztotta a kövek lyukaiban. Kezével húzta fel magát, és a térdével támaszkodott. Nehéz vállalkozás ez, majdnem olyan munka, mintha valaki egy fűrész fokain kapaszkodna valahová. "Szerencsére - gondolta - senki sincs az első emeleti teremben, különben nem engednék meg, hogy így másszak be hozzájuk."

Nem kevesebb, mint negyven lábnyi magasságot kellett így legyőznie. Minél magasabbra jutott (a kapaszkodást nem kis mértékben zavarták a pisztolyai), a fal repedése egyre szűkebb lett, és a küszködés egyre nehezebbé vált. És a lezuhanás veszélye ugyanúgy nőtt, ahogy az alatta tátongó mélység.

Végre elérte a lőrés párkányát. Egyik kezével elhárította a rács kicsavarodott és meglazult vasait, így könnyen átbújhatott. Most minden erejét megfeszítve fölhúzódott, és megtámasztotta térdét a párkány szélében, fél kezével jobboldalt, a másikkal baloldalt megragadott egy vasrúd csonkot, aztán fél testével a lőrés nyílása elé emelte magát; foga közt a kardját szorongatta, két kézzel függeszkedett a mélység fölött.

Most már csak egy ugrás volt hátra, hogy bejuthasson az első emeleti terembe.

Ekkor azonban egy arc jelent meg a lőrés nyílásában.

Radoub hirtelen valami szörnyűséges dolgot pillantott meg a homályban: egy üres szemüreget, egy szétzúzott állkapcsot, egy vérbe borult emberi maszkot.

Ez a maszk rászegezte megmaradt szemét.

A maszkhoz két kéz is tartozott; ez a két kéz kiemelkedett a homályból, és Radoub felé nyúlt; az egyik egyetlen markolással kihúzta két pisztolyát az övéből, a másik kirántotta fogai közül a kardját.

Radoub le volt fegyverezve. Térde meg-megsiklott a párkányzat szélén, két merevülten fogózkodó keze utolsó erejének megfeszítésével markolta a vasrács csonkjait, melyek alig tudták fönntartani. Mögötte negyven lábnyi mélység tátongott.

Ez a maszk és ez a két kéz Cinkéé volt.

Cinke, akit az alsó termekből fölszálló füst fojtogatott, valahogy eljutott a lőrés falmélyedéséig, s ott a friss levegő magához térítette. Az éjszakai hűvösség megalvasztotta a vért az arcán. Lassanként némi erőre kapott. Ekkor hirtelen megjelent előtte a lőrés nyílásában Radoub feje és felsőteste. Radoub pedig, akinek két keze a vasrácsot fogta, csak két lehetőség között választhatott: vagy lezuhan, vagy tűri, hogy lefegyverezzék. Cinke förtelmes nyugalommal nyúlt ki feléje, hogy elszedje a pisztolyait és a kardját.

Megkezdődött a hallatlan párviadal a lefegyverzett és a sebesült között.

Természetesen más nem lehetett a győztes, csak a haldokló. Hiszen elég lett volna egy golyót ereszteni Radoub testébe, hogy ez a szakadékba zuhanjon.

De, Radoub szerencséjére, Cinke két pisztolyt tartott az egyik kezében; egyikből se tudott lőni, ezért kénytelen volt a kardhoz folyamodni. Radoub válla felé szúrt vele, és ez a szúrás megsebezte ugyan Radoubot, de meg is mentette.

Radoub fegyvertelenül, de teljes ereje birtokában fittyet hányt a sebesülésére, amely különben nem ért csontot, és előrevetette magát; elengedte a rácsozatot, és beugrott az ablaknyílásba.

Itt szemtől szembe került ellenfelével, aki maga mögé dobta a kardot, és mind a két pisztolyát rászegezte. Cinke most térdre emelkedett, és közvetlen közelből célba vette Radoubot, de elgyöngült karja remegett, és nem tudta elsütni pisztolyát.

Radoub ezt a szünetet arra használta föl, hogy a szemébe nevessen ellenfelének.

- Hé, te csúf fajzat - kiáltott rá -, tán bizony azt hiszed, hogy megijesztesz azzal a gulyássá aprított pofáddal! Teringettét, a te ábrázatodat is szépen helybenhagyták!

Cinke célzott.

Radoub folytatta:

- Nem azért mondom, de ezek a sörétek csinosan összefaragták a képedet. Szegény fickó, Bellona összetörte a fizimiskádat. Na, gyerünk, gyerünk, köpd ki azt a pisztolygolyót, atyafi!

A pisztoly elsült, és a golyó olyan közelről súrolta Radoub fejét, hogy elvitte a fél fülét. Cinke most fölemelte a másik pisztolyt, de ezúttal Radoub már nem engedett időt neki, hogy célozzon.

- Nem elég, hogy ellőtted az egyik fülemet? - kiáltotta. - Kétszer megsebesítettél, bitang. Most rajtam a sor.

Cinkére vetette magát, elkapta a karját; a pisztoly elsült, valahova a levegőbe lőtt. Radoub elkapta markával Cinke szétzúzott állkapcsát, és maga is roppantott egyet rajta.

Cinke üvöltött egyet és elájult.

Radoub átlépett rajta, és otthagyta az ablaknyílásban.

- Most már értésedre adtam az ultimátumomat, ne mocorogj. Viseld jól magad, te csúszómászó. Ne hidd, hogy most ráérek téged darabokra vagdalni. Csak csúszkálj kedved szerint, taplófülű polgártárs. Vagy fordulj fel, annyival is előbbre leszünk. Hamarosan megtudod, hogy a papod csupa hülyeséggel tömte a fejedet. Eridj, vár a nagy titok, komám!

Ezzel beugrott az első emeleti terembe.

- Akár a vakablak - dörmögte.

Cinke ordítani kezdett végső vonaglásában; Radoub visszafordult.

- Csönd legyen, légy szíves, fogd be a szádat, te botcsinálta polgártárs! Én már nem avatkozom a dolgaidba. Jobban megvetlek, semhogy kivégezzelek. Hagyj békén.

Nyugtalanul simította hátra a haját, töprengve nézett Cinkére.

- Igen ám, de most mi a csudához kezdek? Itt állok fegyver nélkül. Az imént még volt két töltött pisztolyom, és ez a hülye itten mind a két golyómat elpocsékolta. Aztán ez a füst is kutyául kínozza a szememet.

Keze véletlenül megérintette megtépett fülét.

- Hinnye - kiáltotta.

Aztán ismét megszólalt:

- No, sok hasznod volt belőle, hogy elkonfiskáltad az egyik fülemet. Különben bánja a fene, még inkább nélkülözöm ezt, mint egyéb részemet, hiszen ez csak afféle cifraság. Aztán a vállamat is meghorzsoltad, na de ez semmi. Hunyd már le a szemedet, atyafi, megbocsátok neked.

Fülelni kezdett. Az alsó teremből förtelmes lárma hallatszott. A harc vadabbul tombolt, mint valaha.

- Lent áll a bál. Jól van, csak kiabálják, hogy éljen a király. Vitézül döglenek meg!

Ekkor belebotlott a kardjába. Gyorsan fölkapta, és odaszólt Cinkének, aki már nem mozdult, talán már nem is élt.

- Látod, te tuskó, ahhoz, amit én itt csinálni akartam, ez a kard éppen annyit ér, mint egy jó káromkodás. Csak azért vettem fel a földről, mert régi barátom. Ide most pisztoly kell. Az ördög vigyen el, te vadállat! Mi a fenét csináljak így? Semmire se vagyok jó.

Ekkor tapogatózva elindult a teremben, megpróbált tájékozódni. A félhomályban, a középső oszlop mögött most egy hosszú asztalt pillantott meg, és ezen az asztalon halványan csillogó dolgok hevertek. Végigtapogatott az asztalon. Pisztolyok, karabélyok voltak ott, mindenfajta töltött fegyverek, amelyek mintha csak arra vártak volna, hogy valaki megragadja őket. Ez az ostromlottak utolsó tartaléka volt, a csata második felére; egész kis arzenál.

- Ez aztán terülj asztal - kiáltott fel Radoub.

És örömmel vetette magát a zsákmányra.

Most már lenyűgöző volt.

A fegyverekkel megrakott asztal mellől jól látszott a földszintről fölvezető lépcső ajtaja. Ez az ajtó tárva-nyitva állott. Radoub eldobta a kardját, mind a két kezébe egy-egy dupla csövű pisztolyt vett, és egymás után elsütötte, csak úgy találomra, a lépcső alja irányába, azután egy karabélyt kapott elő, és abból lőtt, azután egy majdnem torkig sörétre töltött muskétát kapott fel az asztalról, és ennek vasát zúdította alá. A muskéta egyszerre tizenöt golyót okádott, mint a golyószóró. Ekkor Radoub nagyot fújt, és harsogó hangon kiáltotta le a lépcsőn:

- Éljen Párizs!

Majd az előbbinél még nagyobb muskétát ragadott kezébe, lefelé irányította a kanyargó lépcső boltozata alá, és várt.

A zűrzavar odalent leírhatatlan volt. Az ilyen váratlan hátbatámadás megtöri az ellenállók erejét.

Radoub három lövése közül kettő célba talált; az egyik Fapika testvért találta el halálosan, a másik pedig Houzard-t, akit Quélen úrnak tiszteltek.

- Fölöttünk vannak - kiáltotta a márki.

Ez a kiáltás eldöntötte a torlasz sorsát. Egy madárraj nem röpült volna el gyorsabban, mint ahogy a védők elfutottak mellőle. Mindenki a lépcső felé tolongott. A márki is erre biztatta embereit.

- Csak gyorsan - mondta. - Most az a bátor, aki elmenekül. Föl mindenki a második emeletre! Ott majd újrakezdjük.

A torlaszt ő hagyta el utolsónak. Bátorsága mentette meg.

Radoub a lépcső első emeleti fordulójánál húzódott meg; éppen erre a rohanásra lesett. Ujját a muskéta ravaszán tartotta. Azok, akik a csigalépcső fordulójánál feltűntek, szembe kapták a tüzet, és úgy zuhantak alá, mintha villám sújtotta volna őket. Ha a márki köztük lett volna, ő se kerülte volna el a halált. De még mielőtt Radoubnak ideje lett volna másik fegyvert kezébe kapnia, a menekülők továbbrohantak; a márki nyugodtabban lépkedett mögöttük. Abban a hiszemben, hogy az első emeleti terem teli van az ostromló sereg katonáival, egy pillanatra sem álltak meg, hanem igyekeztek a második emeleti toronyszobába, amelyet tükrös teremnek neveztek. Itt volt a vasajtó, a küszöbe alá készített gyújtózsinórral; itt kellett meghalniuk vagy kapitulálniuk.

Gauvaint éppúgy meglepték a lépcső felől lecsapódó lövések, mint Lantenacot és embereit; nem tudta felfogni, honnan jöhet ez a váratlan segítség; de nem sokat okoskodott, hanem katonáival együtt gyorsan átvetette magát a torlaszon, és üldözőbe vette a menekülőket egész az első emeletig.

Itt találta Radoubot.

Radoub katonásan szalutált, és ezt mondta:

- Parancsnok úr, egy szóra! Ezt én csináltam. Eszembe jutott a doli csata. Azt csináltam, amit ön: két tűz közé fogtam az ellenséget.

- Derék tanítvány! - felelte Gauvain mosolyogva.

Bizonyos idő múlva az emberi szem is úgy kiismeri magát a sötétben, akárcsak az éji madár. Gauvain észrevette, hogy Radoub csupa vér.

- Te megsebesültél, pajtás!

- Oda se neki, parancsnok úr, mit számít az ilyenkor! Egy füllel több vagy kevesebb. Van egy kardszúrásom is, de a fene törődik vele. Ha az ember benyomja az ablakot, mindig megvágja magát egy kicsit. Nemcsak az én vérem csorgott ebben a csatában.

Most pihenőt tartottak az első emeleti teremben, melyet Radoub foglalt el számukra. Hamarosan lámpa is került valahonnan. Cimourdain csatlakozott Gauvainhez. Tanácsot tartottak. Jól meg kellett gondolniok a következő lépéseket. Az ostromlók nem ismerték az ostromlottak titkait, fogalmuk sem volt róla, mennyire végére jutottak a lőszernek. Azt se tudták, hogy már puskaporuk sincs. A második emelet volt a védelem utolsó menedéke. De az ostromlók joggal hihették, hogy az oda vezető lépcső alá van aknázva.

Csak az volt bizonyos, hogy az ellenség nem menekülhet sehova. Akik még nem estek el, szinte lakat alatt voltak. Lantenac is ott ült az egérfogóban.

Ebben a tudatban az ember szánhatott egy kis időt, hogy gondolkozzék, mit tegyen, mi lenne a legjobb. Éppen elég embert vesztettek, most már azzal is törődniük kellett, hogy ne áldozzanak túl sok vért az utolsó rohamban.

Ez a végső támadás nagy kockázattal járt. Az első sorokat bizonyosan könyörtelen tűz várja.

A harcot félbeszakították. Az ostromlók már urai voltak a földszintnek és az első emeletnek, most parancsot vártak, hogy folytathassák a rohamozást. Gauvain és Cimourdain tanakodott, Radoub csöndesen hallgatta a megbeszélést.

Egyszer csak a sapkájához emelte a kezét, és félénk hangon közbeszólt:

- Parancsnok úr!

- No, mi az, Radoub?

- Szabad egy kis jutalmat kérnem?

- Természetesen. Kérj, amit akarsz.

- Azt kérem, hogy én mehessek elsőnek.

Ezt a kívánságát nem lehetett elutasítani. Különben engedelem nélkül is elsőnek indult volna.

XI
A halálraszántak

Míg az első emeleten tanácskoztak, a másodikon szorgalmasan építették a torlaszokat. A siker megvadítja az embert, a vereség veszetté teszi. A két emelet előbb-utóbb eszeveszettül egymásnak ront. A győzelem közelsége mámorító. Odalenn a reménység uralkodott, amely a legnagyobb emberi erő lehetne, ha nem állna vele szemben a kétségbeesés.

A kétségbeesés odafönt honolt.

Hideg, nyugodt, sötét kétségbeesés.

Ahogy ebbe az utolsó menedékbe felértek, amely mögött már semmi lehetőség nem nyílt számukra, az ostromlottak első gondja az volt, hogy a bejáratot eltorlaszolják. Az ajtót bezárni hiábavaló lett volna, sokkal okosabbnak látszott akadályokkal megrakni a lépcsőt. Ilyen esetekben a torlasz, amelyen keresztül látjuk az ellenséget és harcolhatunk ellene, többet ér a zárt ajtónál.

A fáklya, melyet Imânus a gyújtózsinór közelében a falra erősített tartóba tett, megvilágította őket.

Ebben a második emeleti helyiségben volt egy nagy tölgyfa láda, amelyben a fehérneműt tartották abban az időben, amikor még nem ismerték a fiókos szekrényt. Ezt a hatalmas ládát hurcolták oda a lépcső bejárója elé az ajtónyílásba. Erősen beleszorult, és elzárta a bejáratot. A láda fölött akkora nyílás maradt, amelyben elfért egy ember, aki tűz alatt tarthatta a lépcsőt és egyenként lelőhette a támadókat. Kétséges volt, hogy valaki megkockáztassa a rohamot.

Amikor a bejáratot eltorlaszolták, megpihentek.

Megszámolták, hányan vannak.

A tizenkilenc emberből már csak hét maradt, Imânust is beleszámítva. Már csak Imânus és a márki volt sértetlen, a többi mind megsebesült.

Az az öt, aki már megsebesült, de továbbra is harcképesnek érezte magát - mert a háborúban úgy van, hogy akinek a sebe nem halálos, az dühösebben verekszik tovább, mint a többi -, név szerint a következő volt: Châtenay, más néven Robi, Guinoiseau, Hoisnard Branche-d'Or, Brin-d'Amour és Grand-Francoeur. A többiek elhullottak.

Lőszerük elfogyott. Puskaportartójuk üres volt. Megszámolták a patronjaikat. Hány lövésre való töltésük volt még hetüknek? Négyre.

Eljutottak ahhoz a pillanathoz, amikor már csak meghalni lehet. Sarokba szorították őket. Mögöttük nem volt más, csak a sötéten tátongó megsemmisülés.

Közben megindult az újabb támadás; lassan, de annál biztosabban. Jól hallották, ahogy a támadók puskaaggyal tapogatják a lépcsőt fokról fokra.

Nem volt menekvés. A könyvtáron át? Szemben a fennsíkon hat ágyú állott tüzelésre készen. A felső szobákon át? Hiába. Ezek a szobák a toronytetőre nyílottak. Onnan pedig legfeljebb a mélységbe vethették magukat.

A viharvert csapat hét életben maradt harcosa érezte, hogy a torony vastag fala, amely eddig védte a harcosokat, most könyörtelenül bezárta és kiszolgáltatta őket ellenfeleiknek. Még nem voltak foglyok, de már fogva voltak.

A márki emelt hangon szólalt meg:

- Barátaim, mindennek vége!

Kis szünet után hozzátette:

- Grand-Francoeur újra Turmeau abbé lesz.

Valamennyien letérdeltek, és kezükre hurkolták az olvasót. A támadók puskatusai egyre közelebbről dörömböltek.

Grand-Francoeur, aki csupa vér volt, mert koponyájáról egy golyó leszakította a bőrt hajastul, jobb kezével fölemelte a feszületet. A márki maga is fél térdre ereszkedett, bár tulajdonképpen nem volt hivő.

- Most mindenki gyónja meg hangosan a bűnét! - mondta Grand-Francoeur. - Márki úr, szóljon elsőnek!

A márki így felelt:

- Öltem.

- Öltem - mondta Hoisnard.

- Öltem - mondta Guinoiseau.

- Öltem - mondta Brin-d'Amour.

- Öltem - mondta Châtenay.

- Öltem - mondta Imânus.

Erre Grand-Francoeur vette át a szót:

- A Szentháromság nevében föloldalak benneteket. Lelketek békességben szálljon a mennybe.

- Ámen - felelték valamennyien.

A márki felállott.

- Gyerünk meghalni!

Imânus hozzátette:

- És ölni.

A puskatusok már a ládát döngették, amely a bejáratot elzárta.

- Gondoljatok Istenre - mondta a pap. - Ti már nem ebből a világból valók vagytok.

- Igen - tette hozzá a márki -, mi már a sírban vagyunk.

Valamennyien meghajtották a fejüket, és a mellüket verték. Csak a márki és az abbé maradt állva. Mindnyájan a földre szögezték szemüket. A pap imát mormolt, a parasztok imádkoztak, a márki elmerengett. A láda, mintha kalapácsok verték volna, gyászosan döngött.

E pillanatban egy harsány, erős hang szólalt meg mögöttük:

- Ugye igazam volt, márki úr?

Valamennyien megdöbbenve arra fordították a fejüket.

A torony fala megnyílt mögöttük.

Egy kőkocka, amely tökéletesen illeszkedett a többihez, de nem volt bevakolva, s amelyet alul és fölül egy vasszög tartott, hirtelen megfordult, mint egy motolla, és egy nyílást tárt fel a falban. A hosszúkás kőkocka, ahogy kifordult a falból, két-utat is nyitott, egyet jobbra és egyet balra, keskeny rést, de elegendőt ahhoz, hogy egy ember keresztülcsússzon rajta. A csodásan megnyíló ajtón egy csigalépcső első fokai voltak láthatók. A nyílásban emberi arc jelent meg.

A márki felismerte Halmalót.

XII
Megmentő

- Te vagy az, Halmalo?

- Én, nagyuram! Amint látja, vannak még rejtekajtók, s innen is ki lehet jutni. Jókor jövök, de induljanak íziben. Tíz percen belül az erdőben lesznek.

- Isten hatalmas - mondta a pap.

- Meneküljön, márki úr! - kiáltották valamennyien.

- Előbb ti menjetek! - felelte a márki.

- Ön induljon elsőnek, nagyuram! - szólt az abbé.

- Én leszek az utolsó!

A márki szigorú hangon folytatta:

- Ne versengjünk. Nincs időnk nagylelkűsködésre. Sebesültek vagytok. Azt parancsolom, hogy fussatok, és maradjatok életben. Gyorsan használjátok ki ezt az egérutat! Halmalo, köszönöm.

- Márki úr - kérdezte Turmeau abbé -, most elválunk?

- Odalenn feltétlenül. Mert csak egyesével menekülhetünk.

- Találkozunk valahol, márki úr?

- Igen. Egy erdei tisztáson. A Gauvain-sziklánál. Ismeritek ezt a helyet?

- Mindnyájan ismerjük.

- Holnap délben ott leszek. Legyen ott mindenki, akinek még jártányi ereje van.

- Ott leszünk!

- És újrakezdjük a harcot - mondta a márki.

Eközben Halmalo megpróbálta odább mozdítani a követ, de megállapította, hogy az nem forog tovább. A nyílást nem tudják bezárni maguk után.

- Márki úr, siessünk - mondta. - A kő nem engedelmeskedik. Az utat megnyitottam, de elzárni már nem tudom!

A kő forgója, amelyet hosszú ideig nem használtak, meglazult, és mintegy megbénult. Lehetetlen volt arra kényszeríteni, hogy helyéből kimozduljon.

- Uram - folytatta Halmalo -, abban reménykedtem, hogy elzárom az utat magunk mögött. Amikor a kékek fölérnek ide, egy teremtett lelket se találnak; csodálkozásukban azt se tudják, mit gondoljanak, végül azt fogjak hinni, hogy maguknak szárnyuk nőtt. Igen ám, de a kő most cserbenhagy. Az ellenség látni fogja az egérutat, és utánunk eredhet. Tehát egy percet se veszítsünk. Gyerünk valamennyien lefelé.

Imânus Halmalo vállára tette a kezét.

- Cimbora, mennyi idő kell ahhoz, hogy ezen az ürgelyukon kibújjunk és biztonságban legyünk az erdőben?

- Nincs köztetek súlyosan sebesült? - kérdezte Halmalo.

- Egy se - felelték.

- Akkor egy negyedóra alatt valamennyien biztonságban lesztek.

- Ilyenformán - folytatta Imânus -, ha az ellenség ide csak egy negyedóra múlva tudna betörni...

- Hiába szaladna utánunk, nem érne utol senkit.

- De öt perc múlva itt lesznek! - vetette közbe Lantenac. - Mert az öreg láda nem tartóztatja fel őket sokáig. Elég néhány ütés a puskatussal, és széthull az egész. Egy negyedóra! Ki tudná őket feltartóztatni egy negyedóráig?

- Én - szólt Imânus.

- Te, Gouge-le-Bruant?

- Igen, uram. Hallgasson meg. Hat közül öten sebesültek. Rajtam egy karcolás sincs.

- Rajtam se - mondotta a márki.

- Ön a vezér, márki úr. Én csak egyszerű katona vagyok. Ez nagy különbség.

- Tudom, mindenkinek megvan a maga kötelessége.

- Nem, uram, most mind a kettőnknek egyazon kötelességünk van, ez pedig az, hogy önt meg kell mentenünk.

Imânus most társai felé fordult:

- Bajtársaim, itt arról van szó, hogy sakkban tartsuk az ellenséget, minél tovább akadályozzuk abban, hogy üldözőbe vegyen benneteket. Ide hallgassatok. Én még egy csepp vért se vesztettem, teljes erőmben vagyok. Nem sebesültem meg, tovább elküszködhetek velük, mint akárki. Menjetek mindnyájan! Hagyjátok itt a pisztolyaitokat. Jó hasznát veszem. Vállalkozom rá, hogy feltartom az ellenséget egy félóráig. Hány töltött pisztolyunk van?

- Négy.

- Tegyétek ide a földre! Engedelmeskedtek neki.

- Na jó! Én maradok! Megmutatom nekik! Most pedig gyorsan, meneküljetek!

Ilyen helyzetben az embernek nincs ideje hosszú hálálkodásra. Éppen hogy megszorították a kezét.

- A viszontlátásra - mondta a márki.

- Nem, uram. Remélem, nem. Nem egyhamar; mert én itt meghalok.

Valamennyien egymás után leereszkedtek a keskeny csigalépcsőre, előrebocsátva a sebesülteket. Ameddig a többiek cihelődtek, a márki előhúzott a zsebéből egy iront, és felírt valamit arra a forgó kőre, amely már nem akart többé forogni, és nyitva hagyta a rejtekajtót.

- Jöjjön, uram - mondta Halmalo -, már csak ön van hátra.

És Halmalo megindult lefelé.

A márki követte. Imânus egyedül maradt.

XIII
Hóhér

A négy töltött pisztolyt odarakta maga elé a terem kövére, mert ennek a helyiségnek már nem volt fapadlója. Imânus fölvett kettőt, mindegyik kezébe egyet.

Odasurrant a lépcső bejárójához, amelyet a láda eltorlaszolt és eltakart.

A támadók nyilván valamilyen cselfogástól tartottak, talán attól, hogy e terem küszöbén akna várja őket, egy végső robbanás, amely maga alá temeti a győztest és a legyőzöttet. Amilyen viharos volt a kezdő támadás, olyan lassú és megfontolt lett az utolsó. Nem tudták, vagy talán csak nem akarták bedönteni a ládát. A láda fenekét már szétverték a puskatussal, és födelét szuronyaikkal kilyukasztották. Ezeken a lyukakon próbáltak belesni a terembe, mielőtt megkockáztatták a benyomulást.

A lámpafény, amely a lépcsőt megvilágította, keresztülhatolt a lyukakon.

Imânus az egyik lyukon át megpillantotta egy ember szemét, ahogy befelé leskelődött. Hirtelen a lyukba dugta egyik pisztolya csövét, és elrántotta a ravaszt. A pisztoly elsült, és Imânus ujjongva hallgatta a halálra sebzett szörnyű kiáltását. A golyó keresztülhatolt a szemén és átjárta a fejét. Nyomban hanyatt vágódott a lépcsőn.

A támadók már két helyen is szétverték a láda tetejének alsó felét, és elég széles lőrést nyitottak benne. Imânus kihasználta ellenfelei munkáját, és az egyik nyíláson átdugva karját, találomra belesütötte pisztolyát az ostromló katonák tömegébe. A golyó nyilván követ ért, és visszapattanva több embert megsebezhetett, mert több kiáltás hallatszott, mintha három vagy négy ember is megsebesült volna. A lépcsőn nagy tumultus keletkezett; az ostromlók hanyatt-homlok rohantak visszafelé.

Imânus eldobta a két pisztolyt, amelyből már kilőtte a golyót, és fölvette a két utolsó töltött fegyvert. A torlasz egyik nyílásán kinézett a lépcsőre.

Fölmérte lövései első hatását.

Az ostromlók visszahúzódtak a lépcsőn. A grádicsokon haldoklók vonaglottak; a csigalépcsőből csak három-négy látszott, azután a lépcső elkanyarodott.

Imânus várt.

"Némi időt nyertem" - gondolta.

Egyszer csak észrevette, hogy egy ember hason csúszva mászik fel a lépcsőn, és a csigalépcső középső oszlopa mögött egy másik katona feje is előtűnt. Imânus ráfogta pisztolyát erre a fejre, és lőtt. Kiáltás hangzott: a katona összeesett. Imânus pedig a bal kezéből a jobb kezébe vette utolsó töltött pisztolyát.

Ebben a pillanatban irtózatos fájdalmat érzett, és most ő üvöltött föl kegyetlen kínjában. Egy kardot forgattak meg a hasában. Egy kéz áthatolt a láda födelének második nyílásán. Azé az emberé, aki mászva közelítette meg, és ez a kéz döfte Imânus gyomrába a kardot.

A sebe szörnyű volt. A kard végig fölhasította a hasát.

Imânus nem esett össze. Összeharapta a fogát, és azt hörögte:

- Szépen vagyunk!

Tántorogva odábbvánszorgott, egészen a vasajtóig, amely mellett a fáklya égett. Pisztolyát letette maga mellé a földre, megragadta a fáklyát, és bal kezébe fogva kilógó beleit, jobb kezével lefelé fordította a fáklyát, és meggyújtotta a kénes gyújtókanócot.

A gyújtózsinór meggyulladt és égni kezdett. Imânus most eldobta a fáklyát, amely tovább égett a földön, újra fölkapta a pisztolyát és végignyújtózva a kövön, majd egyik könyökére támaszkodva, maradék erejét összeszedve, élesztgetni igyekezett a kanóc tüzét.

A láng továbbfutott. Átsurrant a vasajtó alatt, és elérte a kastélyt.

Akkor, látva aljas tettének sikerét, bűne talán boldogabbá tette, mint vitézsége, s ez az ember, aki eddig katona módra verekedett, és most gyilkosként állt a halál küszöbén, mosolygott.

- Erről megemlegetnek - mormolta. - Megbosszulom a kicsinyeiken a mi gyermekünket, a királyt, aki a Temple tornyában van.

XIV
Imânus is megszökik

E percben nagy robajjal bedőlt a láda, és utat nyitott egy embernek, aki karddal berontott a terembe.

- Én Radoub vagyok! Ki áll ki velem? Meguntam a várakozást. Én kiállok! Egynek már kifordítottam a belét, most a többin a sor! Akár jönnek utánam, akár nem, itt vagyok! Ti hányan vagytok?

Valóban Radoub volt, és valóban egyedül. A mészárlás után, amelyet az előbb Imânus vitt véghez, Gauvain rejtett aknától tartott, ezért visszarendelte katonáit, és tovább tanácskozott Cimourdainnel.

Radoub ott állt a küszöbön, mezítelen kardjával a félhomályban, amelyben a pislákoló fáklya már alig vetett egy-egy szikrát. Megismételte kérdését.

- Magam vagyok! Ti hányan vagytok?

Választ nem kapott, erre megindult előre. Amikor a tűz halódóban van, időnként fölvillan egy-egy utolsó lángfoszlány. Azt mondhatnók, hogy a fény végső vonaglása. A fáklya is föllobbant még egyszer, és megvilágította az egész termet.

Radoub észrevett egy falra függesztett tükröcskét; elébe lépett, megnézte vérbe borult arcát és lelógó fülét:

- Utálatosan kikészítettek.

Aztán megfordult, szinte elképedt, hogy üresen találta a termet.

- Nincs itt egy lélek se! - kiáltotta. - Létszám: nulla.

Meglátta a forgó követ és a levezető csigalépcsőt.

- Most már értem. Elszeleltek. Hé, pajtások, gyertek csak valamennyien, nincs már itt senki! Megugrottak, elinaltak, köd előttem, köd utánam! Lyukas volt a kas. Itt az ürgelyuk, erre surrantak a bitangok! Hogy a csudába is végezzünk olyan latrokkal, mint Pitt meg Koburg herceg, akik így rászedik az embert. A sátán maga jött a segítségükre. Nincs már itt egy lélek se.

Ekkor eldörrent egy pisztoly. A golyó Radoub könyökét súrolta, és a falba vágódott.

- Ohó, mégiscsak van itt valaki! Az áldóját, ki az, aki ilyen barátságosan fogad?

- Én - mondta egy hang.

Radoub a hang irányába nyújtotta a nyakát, és a félhomályban valahogy meglátott valamit: Imânust.

- Na, mégis fogtam egyet! A többi meglógott, de te nem siklasz ki a kezemből!

- Azt hiszed? - kérdezte Imânus.

Radoub egy lépést tett előre, de aztán megállott.

- Hé, ki vagy te ott a földön?

- Az vagyok, aki a földön fekszik, és fütyül azokra, akik állva maradtak.

- Mi van a jobb kezedben?

- Pisztoly.

- És a bal kezedben?

- A belem.

- Foglyom vagy!

- Állok elébe.

Imânus egy utolsót a pislákoló gyújtókanócra fújt, és ezzel kiadta lelkét.

Néhány pillanat múlva Gauvain, Cimourdain és az egész csapat fölért a terembe. Szemügyre vették a nyílást. Átkutatták a terem minden zugát, jól megnézték a lépcsőt. Ennek vége egy nyílásba torkollt a szakadékban.

Megállapították, hogy a foglyok megszöktek. Imânust rázogatták, de már halott volt. Gauvain lámpával megvizsgálta a forgó követ, amely utat nyitott az ostromlottaknak. Valamikor maga is hallott erről a forgó kőről, de azt hitte, hogy ez csak mese, legenda. Ahogy a követ nézegette, észrevette az írást. Odavilágított a lámpával, és ezt olvasta:

Most Guéchamp jelentkezett Gauvainnél. Az üldözés fölöslegesnek tűnt, a szökevényeknek elég idejük volt a menekülésre. Cinkosuk volt az erdő, a mező, minden bokor, minden szakadék s a lakosság is. Már bizonyára messze jártak. Nem volt mód, hogy elérjék és fölkutassák őket. Fougères erdeje nagy búvóhely. Mit csináljanak? Elölről kellett kezdeni az egészet. Gauvain és Guéchamp kesergett és tanakodott egy darabig.

Cimourdain komoran, szó nélkül hallgatta őket.

- Most jut eszembe, Guéchamp - szólt Gauvain -, hova lett a létra?

- Nem érkezett meg, parancsnok úr.

- De az előbb láttunk egy kocsit, amelyet csendőrök kísértek.

Guéchamp így felelt:

- Az nem a létrát hozta.

- Hát mit?

- A nyaktilót - mondta Cimourdain.

XV
Óra és kapukulcs nem egy zsebbe való

Lantenac márki nem volt még olyan messze, mint odafönn gondolták.

De azért teljes biztonságban volt, már nem érhették utol.

Követte Halmalót.

A csigalépcső, amelyen Halmalo és ő a többiek után leereszkedett, a szakadék közelében, a híd ívei mellett egy szűk, boltíves folyosóban végződött. Ez a folyosó egy természetes, mély hasadékba torkollott, amely egyfelől a vízmosásban, másfelől az erdőben végződött. Ezt a hasadékot áthatolhatatlan növényzet takarta el az emberek szeme elől; biztos búvóhelyet nyújtott. Szinte lehetetlen volt ebben rátalálni egy emberre. Az a szökevény, aki egyszer bejutott ebbe a hasadékba, sikló módjára kúszott végig rajta, és bottal üthették a nyomát. A lépcsőt annyira eltorlaszolta a gyökerek és kúszónövények labirintusa, hogy a föld alatti bejáró építői nem is gondoltak álcázásra, elégnek tartották azt, amit az erdő adott.

A márki most már szabadon mehetett, amerre akart. Álruhát se kellett keresnie. Amióta Bretagne-ba érkezett, nem vetette le parasztruháját, mert úgy gondolta, így még nagyobb úr.

Csak a kardját oldotta le, és lecsatolta róla, azután eldobta az övet.

Amikor Halmalo és a márki eljutott a hasadékig, a többiek, Guinoiseau, Hoisnard Branche-d'Or, Brin-d'Amour, Châtenay és Turmeau abbé már messze járt.

- No, ezek nem sokat tétováztak, hanem nyakuk közé kapták a lábukat.

- Tégy úgy, mint ők - mondta a márki.

- Azt akarja uram, hogy elhagyjam?

- Természetesen. Már megmondtam. Szökni csak egyedül lehet. Ahol egy átcsúszik, ott kettőnek könnyű fennakadnia. Együtt magunkra hívjuk az üldözők figyelmét. Miattad elfognak engem, és miattam elfognak téged.

- Márki úr ismeri a vidéket?

- Igen.

- Márki úr fenntartja a találkozót a Gauvain-sziklánál?

- Igen, holnap délben.

- Ott leszek, ott leszünk.

Halmalo tűnődött.

- Hej, uram, ha arra gondolok, hogy egyszer egyedül voltunk, kettesben, a nyílt tengeren, és én meg akartam önt ölni, pedig ön az én uram volt, és megmondhatta volna, de nem tette. Micsoda ember ön!

A márki folytatta:

- Angolország az egyetlen reménységünk. Akárhogy, el kell érnünk, hogy az angolok két héten belül Franciaországban legyenek.

- Uram, még sok mondanivalóm van. Elvégeztem a megbízásait.

- Holnap majd mindenről beszélgetünk.

- Viszontlátásra, uram.

- Várj csak, nem vagy éhes?

- Talán, uram. Úgy siettem, hogy idejében ideérjek, hogy már nem is tudom, haraptam-e ma valamit.

A márki kihúzott a zsebéből egy kis tábla csokoládét, kettétörte, felét odaadta Halmalónak, a másik felét megette.

- Uram - mondta Halmalo -, jobbra a szakadék, balra az erdő.

- Jól van. Most hagyj el, indulj!

Halmalo engedelmeskedett. Hamarosan eltűnt a sötétben. Eleinte még hallani lehetett nyomában a bozót suhogását, azután csönd lett. Néhány másodperc múlva már nyomára se lehetett volna lelni. A Cserjésnek ez az átkutathatatlan, vadon erdeje az effajta szökevény legjobb menedéke volt. Az ember nem is eltűnt, hanem elpárolgott. A szétszóródásnak ez a könnyűsége zavarta meg a mi seregeinket ezzel a folyton hátráló Vendée-val szemben, amelynek harcosai a futás furfangos mesterei voltak.

A márki mozdulatlan maradt. Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem adják át magukat az érzéseiknek. De mégsem tudta leküzdeni magában azt az örömet, hogy újra szabad levegőt szívhat, hiszen annyi vérgőzt lehelt be, annyi puskaporszagot nyelt. Újra szabadnak érezte magát, amikor már véglegesen elveszettnek látszott, biztonságba került, holott az imént még a sír szélén állott, maga mögött hagyta a halált, és visszatért az életbe: ez a gondolat még Lantenacot is megrázta. Jóllehet már megélt néhány ilyen válságos pillanatot, ez a rendíthetetlen lélek most nem tudta kivonni magát a pillanatnyi megrendülés hatása alól. Megvallotta magának, hogy örül. De hamarosan legyűrte ezt a futólagos megindultságot, amely már majdnem ujjongásba csapott.

Kihúzta az óráját, amely egy gombnyomásra ütni kezdett. Hány óra lehet?

Nagy meglepetésére még csak tíz óra volt. Amikor az ember az életének olyan nehéz fordulója elé kerül, mint az iménti, amikor minden kockán forog, szörnyen elcsodálkozik azon, hogy ezek a súlyos percek is csak addig tartanak, mint a többi. A figyelmeztető ágyúlövés kevéssel naplemente előtt szólalt meg, és La Tourgue tornyát egy félórával később kezdte támadni az ostromló sereg, vagyis hét és nyolc óra közt, a sötétség beálltával. Így tehát ez a szörnyűséges csata, mely nyolc órakor kezdődött, tízre már véget is ért. Ezt a hőskölteményt százhúsz perc alatt játszották le. A nagy katasztrófákban gyakran villámszerűek az események. Az események néha bámulatos gyorsan peregnek.

Ha jól meggondolta volna, talán épp az ellenkezője lepte volna meg. Ily kevés ember kétórás ellenállása a nagy túlerővel szemben rendkívüli volt. Tizenkilenc ember harca négyezerrel nem volt túl rövid, nem is ért véget egykettőre.

Na de itt volt az ideje, hogy ő is útjára induljon. Halmalo már messze járhatott. Lantenac is úgy gondolta, semmi szükség rá, hogy ott rejtőzködjék. Visszatette óráját a mellényzsebébe, de már nem ugyanabba a zsebbe, mert észrevette, hogy ott van a vasajtó kulcsa, melyet Imânus adott át neki az imént, és a kulcs könnyen összetörhetné az óra üvegét. Ő is megindult az erdő felé.

Ahogy balra fordult, úgy tetszett, hogy valahonnan különös fénysugár szűrődik hozzá a bokrokon keresztül.

Megfordult, és a bozót élesen kirajzolódó ágbogain keresztül, amelyeket a vörös háttérben most világosan láthatott, nagy fényesség tűnt szemébe a szakadék felől. Megindult abba az irányba, de aztán meggondolta magát, mert fölöslegesnek érezte, hogy ebben a nagy világosságban mutatkozzék; akárhonnan eredt is a tűz fénye, nem az ő dolga volt. Újra megindult arrafelé, amerre Halmalo jelezte az erdőt.

De alig tett pár lépést, alig veszett belé a bozót sűrűjébe, hirtelen éles kiáltást hallott a feje fölött. Ez a sikoltás valahonnan a szakadékig ereszkedő fennsík széléről jöhetett. A márki fölpillantott és megállt.

I
Megvannak, de elvesztek

Amikor Michelle Fléchard megpillantotta a lehunyó nap pírjában vöröslő tornyot, még jó mérföldre volt tőle. Már jártányi ereje se volt, de most újra nekieredt az útnak. A nők gyöngék, de az anyák erősek. Ő csak ment.

A nap lebukott, leszállt a szürkület, majd a teljes sötétség. Útközben hallotta, mint ütik el egy távoli toronyban a nyolc órát, majd a kilencet. Valószínű, a parignéi templomtoronyban. Időnkint megtorpant és hallgatózott.

Valahonnan tompa dörej hallatszott, de ez az éjszaka sajátos hangja is lehetett.

Ment a torony iránt, vérző lábával tiporva, törve a bozót gyökereit és ágait. Az a halvány fény vezette, amely a távoli toronyból kiszüremlett, és amely rejtelmes félhomályba burkolta a bástyát. Ez a világosság olykor élénkebb és áttetszőbb lett, amikor a távoli dörejek is tisztábban és kivehetőbben hallatszottak. Azután kihunyt.

Azon a hatalmas fennsíkon, amelyen Michelle Fléchard bandukolt, nem volt se ház, se fa, csak fű és törpebozót. Lassan, észrevétlenül emelkedett, és a láthatár szélén kemény, egyenes vonallal hasított a csillagos égboltba. Kapaszkodás közben csak az tartotta az asszonyban a lelket, hogy mindig a tornyot nézte.

A torony lassan növekedett.

A fojtott dörrenések és halvány villanások, amelyek időnként ki-kicsaptak a toronyból, nem szabályos időközökben követték egymást. Néha elhallgattak, néha nagyobb erővel újrakezdődtek; megannyi szívet tépő rejtély a szerencsétlen, gyötrődő anyának.

Egyszerre minden elcsendesült. Se zajt nem hallott, se fényt nem látott. Egy pillanatra olyan mély lett a csönd, mint egy halottas házban.

Ekkor érkezett Michelle Fléchard a fennsík szélére.

Lába előtt szakadék tátongott, amelynek mélye az éjszaka sápadt ködébe veszett. Pár lépésnyire mögötte, fönn, a fennsíkon, kerekek, földhányások és sánckosarak zűrzavaros képe: egy ágyúüteg. Előtte a tüzérek égő gyújtókanócainak bizonytalan megvilágításában egy hatalmas építmény, amely úgy látszott, mintha még vastagabb homályból épült volna, mint a sötétség, mely körülvette.

Ez az építmény egy hídból állott, melynek ívei lenyúltak a szakadék mélyébe, és egy kastélyféléből, mely a hídra épült; a híd is, a kastély is egy magas, kerek árnyékhoz támaszkodott: a toronyhoz, amelyet az anya oly régen keresett.

A torony ablaknyílásaiban fények jöttek-mentek; a lárma, mely ezekből a lyukakból kitódult, arra vallott, hogy egész tömeg zsivajog benne, és egy-egy alak árnyéka néha a torony tetejéig fölvetődött.

Az ágyúk mellett katonák táboroztak. Michelle Fléchard jól látta az őröket. De őt a bozót sötétjében az őrszemek nem látták.

Most már eljutott a fennsík széléig, olyan közel a hídhoz, hogy már azt hitte, szinte a kezével eléri. De a szakadék elválasztotta tőle. A sötétben is látta a kastély három emeletét.

Egy ideig állt és nézelődött, mert az időt nem érzékelte. Némán, töprengve nézte a tátongó szakadékot és a rejtelmes épületet. Mi lehet ez? Mi történik itt? Ez az a híres La Tourgue? Szédülést érzett, de nem tudta róla, hogy az érkezésnek vagy az indulásnak a bódulata-e. Töprengett, hogy miért is van ő itt.

Csak nézett és hallgatott.

Hirtelen minden végleg elsötétült előtte.

Vastag füstfátyol emelkedett a kastély elé. Kénytelen volt behunyni a szemét, annyira marta. De alig zárta le a szemhéját, egyszerre minden átpirosodott és megvilágosodott körülötte. Erre kinyitotta szemét.

Már nem éjszaka, hanem a napvilág fogta körül. De ez a napvilág félelmes fényesség volt: egy hatalmas tűzvészből eredt. Tűz ütött ki a szeme láttára. A fekete füstoszlop skarlátpiros lett, és nagy lángnyelvek lobogtak benne. A láng hol megnövekedett, hol elenyészett, olyan vad vonaglásokkal, mint a kígyók és mennykövek.

A láng mint egy nyelv csapott ki valamiből, ami torokhoz hasonlított, bár tüzet okádó ablak volt. Az ablak, melynek vasrácsai már pirosan izzottak, a kastély földszintjére nyílt. Az egész palotából nem látszott egyéb, csak ez az ablak. A füst mindent elborított, a fennsíkot is, amelyből csak a szakadék széle látszott, amint előfeketéllett a piros lángok közül.

Michelle Fléchard megdöbbent és bámult. A füst olyan volt, mint a felhő, és a felhő, mint az álom. Már nem tudta, mit néz, talán el kellene szaladnia, vagy jobb, ha itt marad? Szinte kilépett a való világból.

Könnyű szellő hajtotta most kétfelé a füst függönyét, és a nyílásban feltűnt a hirtelen levetkőztetett tragikus bástyatorony. A torony, a híd, a kastély, mindez a tűzvész szörnyű és káprázatos aranyában fürdött. Michelle Fléchard most mindent világosan láthatott a lángok fényében.

A hídra épült kastély földszintje égett.

Fölötte a két másik emelet még ép volt, de mintha már a lángok kosarában ült volna. A fennsíkról, ahol Michelle Fléchard állott, be lehetett látni az épület belsejébe is, amikor a tűz szeszélye megengedte. Minden ablak nyitva volt.

A második emelet ablakain keresztül, amelyek szokatlanul nagyok voltak, Michelle Fléchard hosszú szekrényeket látott: a falak mentén sorakoztak, és teli voltak könyvvel. Az egyik ablak előtt a földön, a terem homályában valami bizonytalan kis gomolyag mocorgott: messziről úgy hatott, mint egy madárfészek vagy egy kotlós kosara, amelyben néha mozgott valami.

Michelle nem tudta levenni a szemét róla.

Mi lehet ez a homályos kis csoport?

Egyes pillanatokban az ötlött az eszébe, élőlények. Michelle-nek láza volt, nem evett reggel óta, megállás nélkül ment, halálosan ki volt merülve, úgy érezte; hogy rémeket lát. Az ösztönei tiltakoztak ez ellen. Tekintete odatapadt a bizonytalanul gomolygó foltra, amely élettelen tárgyak halmaza is lehetett, mindenesetre mozdulatlanul feküdt a tűzfészek fölött emelkedő terem padlóján.

Egyszer csak a tűz, mintha szándékosan tenné, fölnyújtotta egyik karját a kiszáradt repkény felé, amely éppen annak az ablaknak környékét borította, amelyet Michelle Fléchard figyelt. Olyan volt, mintha a láng éppen most fedezte volna föl a kiszáradt ágaknak ezt a szövevényét, egy szikra mohón belekapott, és a futótűz iszonyú fürgeségével kezdett fölfelé kúszni. A láng egy szempillantás alatt elérte a második emeletet. Akkor felülről megvilágította az épület belsejét. Hirtelen éles fény rajzolt körül három kis alvó emberi lényt.

Kedves kis gomolyag volt, karok, lábak összefonódva, lehunyt szemű, mosolygó, szőke fejek.

Az anya fölismerte gyerekeit.

Szörnyű kiáltás szakadt ki belőle.

A kimondhatatlan aggodalomnak erre a sikolyára csak anyák képesek. Nincs ennél vadabb, és nincs ennél megrázóbb. Ha asszony sikolt, az ember azt véli, nőstény farkas üvölt; ha nőstény farkas üvölt, az ember azt véli, asszony sikolt.

Michelle Fléchard-nak ez a kiáltása üvöltés volt. Homérosz azt mondja: Hekuba vonított.

Ez volt az a kiáltás, amelyet Lantenac márki hallott.

Láttuk, hogy megállott.

A márki éppen a kijáró és a szakadék közt állott, ahová Halmalo vezette. A fölé boruló bozóton át látta a tüzet, amely a hídon föllobbant, a vörös fénybe borított La Tourgue-ot, és ahogy két ágat szétválasztott a feje fölött, látta, hogy a szakadék túlsó szélén, az égő kastéllyal szemben, a tűzvész fényében, egy földúlt és kétségbeesett emberalak, egy asszony hajlik a szakadék fölé.

Ez az asszony sikoltott.

Ez a lény már nem Michelle Fléchard volt, hanem maga Gorgó. A szerencsétlenek a legszörnyűségesebbek. Ebből a parasztasszonyból fúria lett. Ez az öntudatlan, közönséges és műveletlen falusi nő hirtelen olyan nagyra nőtt, mint a kétségbeesés hőskölteménye. Nagy fájdalmaiban az emberi lélek gigantikus méretekre duzzad. Ez az anya maga az anyaság volt. Minden, ami az emberiséget sűríti magába, emberfölötti. Most ott állott e szakadék szélén a tűzvésszel szemben, e bűntettel szemben, mint egy síri hatalom. Hangja olyan volt, mint az állatoké, mozdulatai, mint az isteneké. Az arca, amelyből a szitok és a rimánkodás ömlött, lángoló álcát öltött. Mi sem lehetett fenségesebb, mint könnyben úszó szemének villanása. Tekintete villámot szórt a tűzre.

A márki hallgatott. Érezte, hogy ez a sok átok a fejére hull. Nem emberi beszéd volt ez, hanem kitörő zokogás.

- Istenem, a gyerekeim. Az én gyerekeim! Segítség! Tűz van! Tűz van! Tűz van! Hát zsiványok vagytok? Nincs itt senki? Bennégnek a gyerekeim! Ki látott ilyet! Georgette! Gyerekeim! Gros-Alain, René-Jean! Mi van itt? Kik zárták oda a gyerekeimet? Alszanak! Megőrülök! Lehetetlen! Segítség!

Pedig a La Tourgue-ban és a fennsíkon minden ember talpon volt. Az egész tábor a tűz körül nyüzsgött. Az ostromlók az imént még a tűzfegyverekkel viaskodtak, most magával a tűzzel kerültek szembe. Gauvain, Cimourdain, Guéchamp parancsokat osztogatott. De mit lehetett tenni? A szakadék mélyén folydogáló patakban alig volt néhány vödör víz. Nőttön-nőtt az aggodalom. A fennsík szélén százával, ezrével álltak az emberek, és elképedve bámulták a szerencsétlenséget.

Amit láttak, szörnyűséges volt.

Csak nézték, de nem segíthettek.

A láng, mely a száraz repkényen felfutott, most már elérte a felső emeletet. Ott megtalálta a szalmával teli padlást, és nyomban rávetette magát. Az egész padlás égett. A láng táncolt; gyászos dolog a lángok öröme. Úgy látszott, cinkos fuvallat szítja a máglyát. Mintha az a szörnyűséges Imânus kavargó szikrákká változott volna mindenestül, a gyilkos tűzben élné tovább aljas életét.

A könyvtár emeletét még nem kezdte ki a tűz. Magas mennyezete és vastag falai föltartóztatták azt a pillanatot, amelyben a láng oda is behatol. De ez a végzetes pillanat egyre közelebb jött. A termet már az első emelet lángjai nyaldosták, és a harmadik emelet tüze simogatta. A halál undok csókja kerülgette. Alul láva-pince, fölül parázs-boltozat. Ha a padló valahol beszakad, minden alázuhan a forrongó kráterbe. Ha a mennyezet beszakad, mindent elborít a parázsló szén és zsarátnok. René-Jean, Gros-Alain és Georgette még mindig nem ébredt fel. A gyermekek mély és egyszerű álmát aludták, és a füst és a lángok meg-megnyíló függönyén keresztül láthatók voltak a tűzbarlang közepén, meteorfény ölén, békésen, kedvesen, mozdulatlanul, mint három Kisjézus, akik bízón nyugszanak a poklok mélyén. Egy tigris megsiratta volna ezeket a rózsaszirmokat ebben a kemencében, ezeket a bölcsőket a sírgödörben.

Közben anyjuk a kezét tördelte:

- Tűz van, tűz van! Hiába kiabálok? Süket itt mindenki, hogy senki se jön segíteni? Bennégnek a gyerekeim? Jöjjetek, emberek, akik itt vagytok! Lejártam a két lábamat, és most itt találom őket. Tűz van, segítség! Drága angyalkáim! Kinek ártottak ezek az ártatlanok? Engem puska elé állítottak, őket megégetik. Ki csinálja ezt a szörnyűséget? Segítség, mentsétek meg a gyermekeimet! Hát nem halljátok? Egy kutyát is megszánnának! Gyermekeim, gyermekeim! Alszanak. Georgette, látom a kis angyal hasacskáját. René-Jean, Gros-Alain! Így hívják őket. Láthatjátok, én vagyok az anyjuk! Szörnyű, ami itt történik! Éjjel, nappal vonszoltam magamat. Ma reggel is felőlük érdeklődtem egy asszonytól. Segítség, segítség! Tűz van! Hát nincs szíve itt senkinek? A legidősebb még ötéves sincsen, a legkisebbik most töltené be a másodikat. Látom a mezítelen lábacskáikat. Alszanak, én szent Szűzanyám! Az egek visszaadták, a pokol meg elragadja őket. Istenem, mennyit jártam utánatok. Gyermekeim, akiket tejemmel tápláltam! Jaj, milyen boldogtalan voltam, hogy nem találtam meg őket! Irgalmazzatok, adjátok vissza a gyermekeimet! Most ott vannak a tűz kellős közepén! Véresre jártam a két lábamat értük! Segítsetek rajtuk! Nem, az lehetetlen, hogy emberek legyenek a földön, és így hagyják elpusztulni ezeket a szegény kis lelkeket! Gyilkosok, segítség! Ki látott már ilyet? Jaj, a bitangok! Mi ez a szörnyű ház? Azért ragadták el, hogy megöljék őket! Irgalmas Jézus, add vissza a gyermekeimet. Nem tudom, mi lesz belőlem! Nem akarom, hogy elpusztuljanak! Segítség, segítség, segítség! Ha így halnak meg előttem, az Istent is elpusztítom.

Míg Michelle Fléchard így rimánkodott és szitkozódott, a szakadékból és a fennsík minden részéből így kiáltoztak az emberek:

- Létrát!

- Nincs létránk.

- Vizet!

- Nincs víz!

- Fönn a toronyban, a második emeleten van egy ajtó.

- Vasból van.

- Be kell törni!

- Nem lehet.

És az anya még keservesebben rimánkodott.

- Segítség, tűz van! Siessetek! Öljetek meg! Gyerekeim, gyerekeim! Hozzátok ki onnan, vagy engem is dobjatok a tűzbe!

Amikor a panaszkodás egy-egy pillanatra elcsitult, a tűz nyugodt ropogása hallatszott.

A márki a zsebébe nyúlt, és megtapogatta a vasajtó kulcsát. Lehajolt, visszabújt a folyosóba, melyen át menekült, és megindult visszafelé.

II
A rejtekajtótól a vasajtóig

Egy egész hadsereg lótott-futott, lélekszakadtan és tehetetlenül. Négyezer ember képtelen volt megmenteni három gyermeket. Ez volt a helyzet.

Létra nem volt sehol. A létra, melyet Javenéból vártak, nem érkezett meg. A tűzfészek egyre nagyobbra nőtt. Olyan volt már, mint egy kráter. Erre aztán hiába locsolták volna a szakadék vékony patakjának vizét. Akárcsak egy pohár vízzel oltogatnák a vulkán tüzét.

Cimourdain, Guéchamp és Radoub leereszkedett a szakadék mélyére. Gauvain pedig fölment La Tourgue második emeletére, ahol a forgó kő mellett nyílt a titkos kijáró és a könyvtár vasajtaja. Itt találták az imént azt a kénes gyújtókanócot, melyet Imânus tett oda. Itt keletkezett a tűzvész.

Gauvain húsz műszaki katonát hozott magával. Csak úgy lehetett bedönteni a vasajtót. Szörnyen meg volt erősítve.

Előbb fejszecsapásokkal próbálkoztak. A fejszék kicsorbultak. Egy árkász a fejét csóválta.

- Ezen a vason úgy törik az acél, akár az üveg.

Az ajtót kovácsolt vasból csinálták. Minden lemez három hüvelyk vastagságú volt, két sor lemezt szögeztek össze.

Erre vasrudakat vettek elő, megpróbálták az ajtó alá feszíteni. A vasrudak kettétörtek.

- Mintha gyufaszállal nyitogatnánk - mondta az árkász.

Gauvain eltűnődve mormolta:

- Itt csak egy ágyúgolyó segíthet. Valahogy fel kéne ide hozni egy ágyút.

- Még annak se hiszek - felelte az árkász.

Leverten álltak valamennyien az ajtó körül. Karjuk tehetetlenül csüngött. Némán, megdöbbenten, fogcsikorgatva nézték ezt a megingathatatlan, szörnyű ajtót. Alatta, a résen, vörös zsarátnok fénye hatolt keresztül. Az ajtó mögött a tűz továbbharapózott.

Imânus undok hullája ott feküdt előttük, sötéten és diadalmasan.

Már talán csak néhány perc, és mindennek vége.

Mit lehet tenni? Már reménykedni sem volt érdemes.

Gauvain a forgó kő, a nyitott rejtekajtó felé fordulva szitkozódott:

- Lantenac márki erre szökött meg!

- De most visszajött - felelte egy hang.

Az aggastyán fehér feje feltűnt a titkos lejáró kőkeretében.

A márki volt.

Gauvain hosszú évek óta nem látta ilyen közelről. Visszahőkölt.

A többiek, akik körülötte álltak, megdermedtek erre a látomásra.

Lantenac nagy kulcsot tartott a kezében, parancsoló pillantásával elhárította útjából azt a néhány katonát, aki elébe állott, egyenesen a vasajtóhoz lépett, az ajtó boltozatában meghajtotta fejét, és bedugta a kulcsot a zárba. A zár csikorgott, az ajtó megnyílt, és mögüle lángörvény tűnt elő. A márki belépett az ajtón.

Emelt fővel, határozott lépésekkel ment előre.

A többiek borzadva nézték.

Alig tett néhány lépést az égő teremben, a padlózat, amelyet alulról már elemésztett a láng, és amely megroppant a márki lába alatt, összeomlott mögötte. Az ajtó és az ember között valóságos szakadék nyílt meg. A márki meg se fordult, hanem sietett tovább. Eltűnt a füstgomolyagban.

Gauvain és társai semmi mást nem láttak.

Továbbjutott, vagy új örvény nyílt meg a lába alatt? Sikerült elérnie a gyerekeket, vagy csak magát veszítette el? Ki tudja? Füst és lángfal vett körül mindent. A márki valahol túl volt ezen a falon, élve vagy holtan.

III
Az alvó gyerekek fölébrednek

Közben a gyerekek lassan kinyitották a szemüket.

A lángtenger, mely még nem árasztotta el a könyvtárat, rózsaszínű sugarat vetett a mennyezetre. A gyermekek még nem láttak ilyen hajnalt. Megcsodálták. Georgette is nézegette.

A tűz minden pompája felragyogott. Fekete fejű hidra és skarlátszínű sárkány bukkant ki az ormótlan füstoszlopok közül. Hosszú lángnyelvek száguldottak a messzeségbe, és csíkokat vontak az árnyakra. Az ember azt hihette volna, hogy üstökösök hadakoznak, kergetőznek egymással. A tűz nagy pazarlás. A parázs az ékszerek gazdag változatát szórja a szélbe; nemhiába rokon a szén meg a gyémánt. A harmadik emelet falában repedések nyíltak, amelyeken keresztül drágakő-zuhatagban ömlött a zsarátnok. A padláson égő szalma és zab úgy szállt ki az ablakon, mintha aranypor lett volna. A zabszemek csillogtak, mint az ametiszt, a szalmaszálak, mint a karbunkulus.

- Szép! - mondta Georgette.

Mind a hárman felültek.

- Ó - kiáltotta az anyjuk -, felébredtek!

René-Jean felállt, akkor Gros-Alain is fölállt, akkor Georgette is fölállt. René-Jean nyújtózkodott, elindult az ablak felé, és azt mondta:

- Melegem van.

- Mejeg van - ismételte Georgette.

Az anya szólongatta őket.

- Gyerekeim! René! Alain! Georgette!

A gyerekek körülnéztek, és mintha megpróbálták volna, hogy megértsék, mi történik körülöttük. Ami az embereket rémületbe ejti, a gyerekeket kíváncsivá teszi. Gyakran tudatlanság a bátorság titka. A gyerekek oly kevéssé szolgálnak rá a pokolra, hogy ha látnák, megcsodálnák.

Anyjuk újra szólította őket.

- René, Alain, Georgette!

René-Jean odafordította a fejét. Ez a hang kizökkentette révületéből. A gyerekek könnyen felejtenek, de az emlékek hamar fölélednek bennük. Egész múltjuk a tegnapi nap. René-Jean meglátta az anyját; természetesnek találta a dolgot; minthogy különös rejtélyek vették körül, úgy érezte, szüksége van valakire, és visszakiáltott:

- Mama!

- Mama! - mondta Gros-Alain.

- Mami! - mondta Georgette.

Kis karját feléje nyújtotta. Az anya üvöltött:

- Gyermekeim!

Most mind a hárman odatolakodtak az ablakpárkány szélére; szerencsére a lángok nem arra terjedtek.

- Nagyon melegem van - szólt René-Jean, majd hozzátette: - Ég a ház.

Anyját kereste tekintetével.

- Mama, gyere!

- Mama, gyeje - mondta utána Georgette.

Az anya úgy, ahogy volt, véresen, tépetten, legurult a bozótban a szakadék mélyére. Ott állt Cimourdain és Guéchamp, éppolyan tehetetlenül, mint Gauvain odafönn. A katonák dühöngtek és szitkozódtak, hogy nem csinálhatnak semmit, ott nyüzsögtek körülöttük. A forróság elviselhetetlen volt, de senki se törődött vele. Minden szem a híd árkádjain vagy az égő épületen csüggött, mindenki az oszlopok, az emeletek magasságát, a megközelíthetetlen ablakok távolságát méregette, és azt hajtogatta, hogy itt gyorsan kell cselekedni. Három emeletet kell megmászni valahogy. De ahhoz létra kéne. Radoub - vállsebe vérzett, a füle cafatban lógott, szinte vérben és verejtékben úszva ért oda. Meglátta Michelle Fléchard-t.

- Lám, hiszen magát agyonlőtték - szólt hozzá. - Talán föltámadt azóta?

- Gyerekeim - hajtogatta az asszony.

- Igaza van, most nincs időnk, hogy kísértetekkel törődjünk - Radoub nekiindult, hogy fölkapaszkodjék a híd egyik oszlopán. De hiába erőlködött, hiába feszegette körmét a kőbe, néhány pillanatnyi kísérletezés után föl kellett adnia a harcot. Az oszlop kövei túl síkosak voltak. Nem volt rajtuk sehol egy törés vagy repedés. A fal olyan tökéletes volt, mintha új lett volna. Radoub visszaesett. A tűz pedig nőtt, és irtóztató módon terjedt. A három gyerek szőke feje már vörösen parázsló ablakfák keretében jelent meg. Radoub az ég felé emelgette az öklét, és mintha valakit keresne odafönt, fölkiabált:

- Úristen! Hát lehet ilyesmit csinálni?

Az anya térdre borulva ölelgette a híd pillérjeit, úgy rimánkodott:

- Irgalom!

Most hangos recsegés-ropogás keveredett a tűz pattogásába. A könyvszekrények üvegtáblái beszakadtak, és csörömpölve hulltak a padlóra. Most már világos volt, hogy a gerendák össze fognak roppanni. Ezen már emberi erő nem segíthet. Egy pillanat, és mindennek vége. Lent már csak a katasztrófát várták. Hallották, hogy vékony hangok kiáltozzák: "Mama! Mama!" Az iszonyat tetőpontra hágott.

Ekkor hirtelen megnyílt egy ablak a gyerekeké mellett, és a vörös lángok hátterébe egy magas emberalak körvonalai rajzolódtak.

Mindenki feléje fordította a fejét; minden szem reá szegeződött. Egy ember jelent meg odafönt, egy ember a könyvtárteremben a parázstenger közepén. Feketén magasodott a lángok elé, de a haja fehér volt. Megismerték Lantenac márkit.

Eltűnt, majd újra előbukkant.

Ez a félelmetes aggastyán hatalmas létrát cipelt az ablakhoz. A könyvtárszoba mentőlétrája volt! Ezért ment el, ezt kereste a fal mellett, s ezt vonszolta az ablakig. Egy atléta erejével emelte meg a létrát az egyik végénél, és kicsúsztatta az ablakon a párkányig, majd onnan a földre, egész a szakadék mélyéig. Radoub magánkívüli izgalommal ugrott elébe, elkapta, magához szorította és fölkiáltott: "Éljen a Köztársaság!"

- "Éljen a király!" - válaszolt a márki.

Radoub ezt mormolta: "Beszélhetsz, amit akarsz, még szamárságokat is, te vagy a Jóisten."

A létra szilárdan állott, az összeköttetés létrejött az égő terem és a föld között. Húsz ember rohant oda, élükön Radoub, és fürgén kapaszkodtak fölfelé. Pillanatok alatt úgy helyezkedtek el, ahogy a kőművesek szoktak, amikor kézről kézre kell adniok a köveket. A falétrából emberlétra lett. Radoub a létra tetején elérte az ablakot. Arccal a tűztenger felé fordult.

A kis seregen, mely szétszóródott, a lejtőn és a hangabozótban, ellentétes érzések hullámzottak át; ott tolongott a fennsíkon, a szakadékban és a torony tetején.

A márki most újra eltűnt egy pillanatra, aztán megjelent; egy gyereket hozott a karjában.

Hatalmas tapsvihar üdvözölte.

Az első, akit találomra fölkapott a három közül, Gros-Alain volt.

- Félek! - kiabált Gros-Alain.

A márki átadta Gros-Alaint Radoubnak, aki rögtön továbbadta a mögötte állónak, ez az utána következő katonának, így jutott el Gros-Alain rémülten kiabálva, kézről kézre adva, a létra aljáig. Ezalatt a márki újra eltűnt és René-Jeannal került elő, aki sírva kapálózott, és ráütött Radoubra, amikor a márki átadta az őrmesternek.

A márki most újra a lángokban álló terembe ment. Már csak Georgette volt ott egyedül. Ahogy feléje indult, a kislány rámosolygott. És ez a kőkemény ember ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Megkérdezte a kislányt:

- Hogy hívnak?

- Orgette - felelte a kicsi.

Karjába vette a kislányt, aki csak mosolygott; amikor átadta Radoubnak, ezt a gőgös és zárkózott lelket lenyűgözte az ártatlanság; az aggastyán megcsókolta a gyereket.

- Itt a kis fruska - mondogatták a katonák, és Georgette kézről kézre leereszkedett a létrán, s lent örvendező zsivajgás fogadta. Az emberek tapsoltak, toporzékoltak, a vén gránátosok zokogtak, és a kislány mosolygott rájuk.

Az anya ott állt a létra lábánál, lihegve, a sok váratlan esemény káprázatától mámorosan, ahogy a pokolból egyszerre a mennyországba emelkedett. A nagy-nagy öröm is megviseli a szívet. Az anya kitárta két karját, magához szorította először Gros-Alaint, azután René-Jeant, azután Georgette-et. Összecsókolta őket, fölkacagott, majd ájultan esett össze.

Nagy ujjongás támadt:

- Mind megmenekült.

Valóban, mind megmenekült, csak az aggastyán nem.

Egypár pillanatig eltűnődve állott az ablakban, mintha időt akart volna adni a lángoknak, hogy döntsenek a sorsa fölött. Aztán sietség nélkül, lassan, szinte gőgösen kilépett az ablakon, meg se fordult, délcegen, egyenesen nekivetette a hátát a létrafokoknak - mögötte tűzvész tombolt, előtte mélység tátongott -, némán, egy kísértet méltóságával leereszkedett a létrán. Akik a létrán álltak, gyorsan leszálltak onnan, a jelenet tanúi megborzongtak, és szent iszonyattal visszariadtak ettől az embertől, mint valami látomástól. Ő pedig zord arccal leereszkedett a homályba; a tömeg visszahúzódott előle, ő meg közeledett hozzájuk. Márványos sápadtsága meg se rezzent, szellemtekintetében egy villám se lobbant. Amint közeledett ezekhez az emberekhez, akik rámeresztették riadt szemüket a sötétben, mind hatalmasabbnak tetszett; a létra remegett és recsegett gyászos léptei alatt; mintha a komtúr szobra szállott volna vissza a sírba.

Amikor a márki leért, és a létra utolsó fokáról a földre tette a lábát, egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult.

- Foglyom vagy! - mondta Cimourdain.

- Rendben van - mondta Lantenac.

I
A fogoly Lantenac

A márki valóban visszaszállt a sírba.

Elvezették.

La Tourgue földszinti kriptabörtönét Cimourdain szigorú felügyelete alatt kinyitották. Beakasztottak egy lámpát, beállítottak egy korsó vizet, odatettek egy komiszkenyeret, egy kéve szénát dobtak a sarokba, és egy negyedórával azután, hogy a pap megragadta a márki vállát, rázárták a tömlöcajtót Lantenacra.

Ezután Cimourdain elindult, hogy megkeresse Gauvaint. Ebben a pillanatban a parignéi plébánia templomában tizenegyet ütött az óra. Cimourdain így szólt Gauvainhez:

- Összehívom a haditörvényszéket. Téged kihagylak. Te és Lantenac ugyanabból a Gauvain családból valók vagytok. Túl közeli rokona vagy ahhoz, hogy bírája lehess, és magam is elítélem Égalitét, amiért Capet fölött bíráskodott. A haditörvényszéknek három tagja lesz: egy tiszt, ez lesz Guéchamp kapitány, egy altiszt, ez lesz Radoub őrmester, és én, az elnök. Mindez már nem tartozik rád, mi szigorúan betartjuk a Konvent rendelkezését: csupán megállapítjuk Lantenac exmárki személyazonosságát. Holnap haditörvényszék, holnapután nyaktiló. Vendée kimúlt.

Gauvain egy szóval sem válaszolt, Cimourdaint egészen elfoglalta fontos feladata, s őt magára hagyta. Meg kellett határoznia a kivégzés idejét és helyét. Mint Lequinio Granville-ben, Tallien Bordeaux-ban, Châlier Lyonban vagy Saint-Just Strasbourg-ban, ő is személyesen jelen volt minden kivégzésnél; ezt jó példamutatásnak tartották. A bíró ellenőrizte a hóhér munkáját. Ezt a szokást a 93-as Terror a francia törvényszékektől és a spanyol inkvizíciótól vette át.

Gauvain is gondterhelt volt.

Hideg szél fújt az erdő felől. Gauvain a parancsok kiadását Guéchamp-ra bízta, és a sátrába ment, amely a réten, az erdő szélén állott La Tourgue tövében. Felvette csuklyás köpönyegét és beburkolózott. Ezt a köpenyt végig piros zsinór szegélyezte; a köztársasági hadseregben, ahol sokat adtak az egyszerűségre, ez jelezte a főparancsnok rangját. Aztán elindult sétálni a véráztatta réten, ahonnan a támadás kiindult. Egyedül volt. A kastély még égett, de már senki sem törődött vele. Radoub a gyermekek és az anya mellett volt, és szinte vetélkedtek a szülői gondoskodásban. A hídkastély porig égett, az árkászok fékezni próbálták a tüzet, árkokat ástak, halottakat temettek, sebesülteket bekötöztek, a torony földszinti terméből eltávolították a torlaszt, kihordták onnan és a lépcsőkről a hullákat, kitakarították a helyiségeket a győztes csata förtelmes szennyétől. A harcosok katonás gyorsasággal hozták rendbe a csatateret. Mindebből Gauvain nem látott semmit.

Alig vetett egy pillantást a kettős őrségre, amely Cimourdain parancsa szerint a rés kijáróját őrizte.

A rést azonban a sötétben is jól látta. Mintegy kétszáz lépésnyire onnan, a rét egyik szögletéből, ahova elhúzódott, jól látta ezt a fekete lyukat. Itt kezdődött alig pár órával azelőtt a döntő roham. Ezen a résen tört be ő maga is a toronyba. Ott a földszinten volt a torlasz, onnan a földszintről nyílt a márki börtöne. A rés őrsége vigyázott a börtönre.

Míg tekintete a résen kószált, fülébe még visszacsengett valahonnan messziről, mint valami lélekharang, Cimourdain pár szava: "Holnap haditörvényszék, holnapután nyaktiló."

A kastélytüzet már régen elszigetelték, az árkászok annyi vizet locsoltak rá, amennyit csak találtak a környéken, nem enyészett el ellenállás nélkül, néha föl-föllobbant; olykor hallatszott, hogy a gerendák megroppannak, és az emeletek padozata egymásra szakad; ilyenkor szikrazápor csapott föl, mintha égő csóvát lóbáltak volna, villámszerű fény világította be a távoli látóhatárt, és La Tourgue árnyéka hirtelen óriásira nőtt, belenyúlt az erdő mélyébe.

Gauvain lassú lépésekkel sétált fel és alá a homályban a rohamrés körül. Időnként fölemelte két karját, és összekulcsolta a kezét csuklyás tarkóján.

II
Gauvain vívódik

Tépelődése kifürkészhetetlen volt.

Hihetetlennek tetsző változás következett be.

Lantenac márki átalakult.

Gauvain a szemtanúja volt ennek az átváltozásnak.

Sohase hitte volna, hogy az események bonyodalmaiból ilyen hatalmas változások jöjjenek létre. Még álmában se mert volna elképzelni ehhez hasonló fordulatot. A váratlan, ez a gőgös hatalom, mely mint bábukkal játszik az emberekkel, megmarkolta Gauvaint, és nem eresztette el. Gauvain most szembekerült a lehetetlennel, mely valóságos lett, látható, tapintható, kikerülhetetlen, könyörtelen.

Mit gondolt mindezekről Gauvain?

Kérdést tettek föl neki; nem futhatott meg előle.

Ki tette föl a kérdést?

Az események.

De nemcsak az események.

Mert amikor az események, melyek különfélék, kérdés elé állítanak, az igazság, amely változatlan, válaszra kényszerít.

A felhő mögött, mely ránk veti árnyékát, ott a csillag, mely ránk veti fényét.

Nem tudjuk kivonni magunkat sem a homály, sem a fény hatása alól.

Gauvain kérdések kereszttüzében állott. Bíró előtt vallott.

Félelmes bíró volt ez.

Az öntudata.

Gauvainben minden megrendült. Elhatározásai, legszentebb esküvései, visszavonhatatlan döntései, ígéretei, minden megingott akarata mélyén.

Lélekrengés is van.

Minél többet gondolkodott, annál jobban földúlta az, amit látott.

Gauvain meggyőződéses köztársaságinak hitte magát; joggal. De most a meggyőződésénél is nagyobb valóság nyilatkozott meg.

A forradalmi valóság fölött ott az emberi valóság.

Ami történt, azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A tényállás nagyon komoly volt. Gauvain ennek a tényállásnak részese volt. Nem vonulhatott vissza. És hiába mondta neki Cimourdain: "Ez már nem tartozik rád", valahogy úgy érezte magát, mint az a fa, melyet gyökerestül kitépnek.

Minden ember gyökerezik valamiben. Ha ez a gyökérzet megrendül, súlyos zavar támad; Gauvain ezt a zavart érezte.

Két kezébe szorította a fejét, mintha így akarná kipréselni belőle az igazságot. Nem volt könnyű dolog a helyzetét tisztázni. Félelmes számoszlopok meredtek elébe, amelyeket összegeznie kellett, sorsáról, rendeltetéséről kellett végső számadást adnia magának. Megpróbálta. Igyekezett rendbe szedni gondolatait, megpróbálta fegyelmezni azokat az ellenálló erőket, melyek belsejében viaskodtak, és iparkodott új rendbe sorakoztatni a tényeket.

Magában hajtogatta őket.

Gauvain egy csodának volt tanúja.

A földi csatával egyidejűen egy mennyei csata is lefolyt.

A jó és rossz csatája.

Egy ijesztő szív szenvedett vereséget.

Látta az embert, mindazzal, ami rossz benne, erőszak, tévedés, elvakultság, beteges konokság, gőgösség, önzés, és látta a csodát.

Az emberiesség győzelmét az ember felett.

Az emberi legyőzte az embertelent.

Milyen úton? Milyen módon? Hogyan gyűrte le a gyűlölet és düh kolosszusát? Milyen fegyvert alkalmazott? Milyen hadigépezetet? A bölcsőt.

Mintha valami káprázat fogta volna el Gauvaint. A polgárháború kellős közepén az ellenséges érzések és bosszúvágyak forrpontján, a legsötétebb pillanatokban, a legádázabb küzdelemben, abban az órában, amikor a bűntettek a legizzóbban lángoltak, és a gyűlölködés a legfeketébb árnyait terjesztette, a harcnak abban a szakaszában, amelyben minden fegyverré válik, a tusakodás olyan gyászosan kavarog, hogy az ember már nem is látja, hol az igazság, a becsület, az Ismeretlen, a lelkek rejtelmes sugalmazója, az emberi fény és sötétség fölött hirtelen fölragyogtatta az örök, nagy világosságot.

A mélységben, a hamisnak és viszonylagosnak gyászos párviadala fölött egyszerre fölbukkant az igazság képe.

A gyöngék erőssége lépett a harcolók közé.

Három kicsiny emberi lény, aki még alighogy a világra jött. Három öntudatlan, elhagyott, árva gyerek, ahogy magányosságukban gügyögnek, mosolyognak, játszanak, amikor ellenük fordul a polgárháború, a megtorlás, a büntetések szörnyű logikája, a gyilkolás, a mészárlás, a testvérgyilkosság, az irigység, a bosszú, minden förtelem. Mindenki szeme láttára meghiúsult a kegyetlenül megfontolt gonosztett. Mindenki szeme láttára megszégyenült az ősi feudális embertelenség, a régi könyörtelen közöny, az állítólagos háborús kényszerűség, az államérdek, az ádáz aggkor minden kihívó elszántsága. Mindez elhomályosult azoknak kék tekintete előtt, akik még nem is éltek; hiszen, aki még nem élt, bűnt sem követhetett el, ő az igazság, a jóság, a tisztaság, a gyermekekben testesülnek meg az ég hatalmas angyalai.

Hasznos látvány volt ez, tanulságos. E kíméletlen, gyilkos háború irgalmatlan katonái most hirtelen azt látták, hogy minden fanatizmussal, minden ördögi gonoszsággal, vérszomjúsággal, máglyagyújtogató elvakultsággal, fáklyával közelgő halállal, a bűnök irtózatos légiójával szemben fellépett a mindenható ártatlanság.

Az ártatlanság győzött.

Az ember elmondhatta: nem, a polgárháború nem létezik, a barbárság nem létezik, a gyűlölet nem létezik, a bűn nem létezik, a sötétség nem létezik; e kísértetek eloszlatására elegendő ez a hajnal: a gyerekkor.

Soha, semmilyen küzdelemben nem volt láthatóbb a Sátán, sem az Isten.

A csata egy ember lelkiismeretének mélységeiben folyt le.

Lantenac lelkiismeretében.

Most pedig ez a csata újrakezdődött, talán még viharosabban, még elhatározóbb erővel, egy másik ember lelkiismeretében.

Gauvain lelkiismeretében.

Micsoda csatatér az emberi lélek!

Kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva gondolatainknak, ezeknek az isteneknek, ezeknek a szörnyeknek, ezeknek az óriásoknak.

Ezek a hadakozó szörnyetegek néha agyontiporják az emberi lelket.

Gauvain vívódott.

Lantenacot körülfogták, sarokba szorították, halálra ítélték, törvényen kívül helyezték, ketrecbe zárták, mint egy cirkuszi vadállatot, bezárták a fészkébe, amely a börtöne lett; minden oldalról a tűz és a vas veszedelme szorongatja, de kivágja magát az üldözők gyűrűjéből. Menekülése valóságos csoda volt. Sikerült végrehajtania a polgárháború legnehezebb hadi fortélyát, a menekülést. Újra ura lett az erdőnek, amelyben megbújhatott, a tartománynak, amelyet hadba vihetett, a homálynak, hogy eltűnjék benne. Újra ugyanaz a félelmes portyázó lett, a láthatatlanok kapitánya, a föld alatti hadak vezére, a vadon ura, Gauvain megnyerte csatáját, de Lantenac visszanyerte szabadságát. Lantenac újra biztonságban volt, megnyílt előtte a korlátlan lehetőségek birodalma, a menedékek kimeríthetetlen sokasága. Megfoghatatlan, föllelhetetlen, hozzáférhetetlen volt. Az oroszlán csapdába került, de kiszabadult.

Mégis visszatért a csapdába.

Lantenac önként, saját elhatározásából, elhagyta az erdőt, a sűrűség homályát, a biztonságot, a szabadságot, hogy újra vállalja a legszörnyűbb veszedelmet. Gauvain látta őt, amikor rettenthetetlenül behatolt a lángtenger közepébe, aztán látta, amikor lelépkedett a létrán, mely ellenségei kezébe juttatta; másoknak a menekvést biztosította, neki pedig vesztét okozta.

Miért vállalta mindezt?

Hogy megmentsen három gyereket.

Mi lesz a sorsa ennek az embernek?

Le fogják fejezni.

Ilyenképpen ez az ember három gyermekért, nem is a maga gyermekeiért, nem is a rokonaiért, hanem három kis porontyért, három kis rongyos, mezítlábas jöttmentért, ez a nagyúr, ez a herceg, ez az aggastyán, aki már megmenekedett, már-már győzött, mert hiszen a menekülés győzelemnek számít, most mindent kockára tett, minden előnyét föladta, és amikor visszaadta a gyermekeket, büszkén felajánlotta a fejét, ezt a félelmes, de most fönséges fejet.

És mit fognak vele tenni?

Elfogadják.

Lantenac márkinak a más és a maga élete között kellett választania. Ebben a nagyszerű kétségben a maga halálát választotta.

Meg is fogja kapni.

Meg fogják ölni.

Ezzel jutalmazzák hősiességét.

Nemes tettére barbár tettel válaszolnak.

Ilyen alantas szerepet szánni a forradalomnak!

Így lealacsonyítani a Köztársaságot!

Amikor Lantenac, az előítéletek, a rabszolgatartás embere egyszer csak visszatért az emberiesség légkörébe, ők, a szabadság, a felszabadulás emberei tovább járnak a polgár-háború, a testvérgyilkolás véres útján.

Ily módon a bűnbocsánat isteni törvényét, az önmegtagadás, a megtisztulás, az önfeláldozás erényét a megtévelyedettek hadai vallanák, de nem léteznék az igazság katonái számára.

Elképzelhető-e, hogy a nagylelkűség többé nem az ő oldalukon harcol, hogy amikor ők az erősebbek, vállalják ezt a vereséget, amikor ők a győzők, ilyen gyengének mutatják magukat, ők gyilkolnak, és engedik, hogy híre menjen: a monarchisták oldalán vannak azok, akik megmentik a gyermekeket, és az ő oldalukon, akik megölik az aggastyánokat?

Látni, hogy ez a nagy katona, ez a hatalmas lefegyverzett aggastyán, akit nem elfogtak, hanem orvul lefogtak éppen akkor, amikor jót cselekedett, akit az ő hozzájárulásával megbilincseltek, amikor homlokán még ott gyöngyöztek egy nagyszerű hőstett verejtékcsöppjei, úgy halad föl a vérpad lépcsőjén, mint a megdicsőülés fokain! És úgy hajtja fejét a nyaktiló alá, hogy a három megmentett kis angyal kegyelmet kér neki! A kivégzés meggyalázza a hóhért; ez az ember mosollyal fogadja a halált, a Köztársaság arca pedig elpirul!

A kivégzés Gauvainnek, a hadsereg parancsnokának jelenlétében történik.

Megakadályozhatná, de nem teszi. Ezzel a gőgös búcsúval beéri: "Mindez már nem tartozik rád." Nem jut eszébe, hogy ilyen esetben cinkosság a belenyugvás! Nem döbben rá, hogy ilyen jelentős lépésben a cselekvő és a beleegyező közül a beleegyező a rosszabb, mert gyáva.

De ezt a halálos ítéletet ő már régen kimondta Lantenac fejére! Gauvain, az irgalmas szívű katona maga volt az, aki azt hirdette, hogy Lantenac nem méltó irgalomra, és mihelyt elfogja Lantenacot, kiszolgáltatja Cimourdainnek.

Tartozik Lantenac fejével. Nos, megfizeti a tartozását. Ennyi az egész.

De vajon ugyanarról a fejről van szó?

Mindeddig Gauvain nem látott mást Lantenacban, csak a barbár harcost, a királyság és a feudális rend fanatikusát, a foglyok lemészárlóját, a tömeggyilkost, a véres kezű martalócot. Ettől az embertől nem félt; az ellenséggel szembeszállt; a könyörtelenségre könyörtelenséggel válaszolna. Mi sem egyszerűbb ennél, ez már járt és gyászosan könnyű út; minden eshetőségre számítottak: megölik azt, aki öl, s az ember megmarad a borzadály egyenes útján.

Most egyszerre megtört az egyenes útvonal. Egy előre nem látott fordulat új látóhatárt nyitott. Egy új Lantenac jelent meg a színen. A szörnyetegből hős lett; több mint hős: ember. Több mint lélek: szív. Már nem gyilkos, hanem életmentő állt Gauvain előtt. Gauvain magába roskadt az égi fényözönben. Lantenac a jótett villámcsapásával sújtotta le.

S ez az átalakult Lantenac hogyne alakítaná át Gauvaint? Hogyan? Erre a fénycsóvára mi sem válaszolna? A múlt embere előretörne, s a jövő embere lemaradna? A barbárság és a babona embere gyors szárnyakat bontana, szárnyra kelne, s csak nézné, mint csúszik-mászik alatta az eszmények embere az éjszakában? Gauvain a vadság régi útján fetrengene, Lantenac pedig a lovagi kalandok nagyszerű útján száguldana?

Aztán még valami.

A család!

Az a vér, amelyet most kiont - mert ha hagyja, az annyi, mintha maga ontaná -, vajon nem a tulajdon vére? Gauvain-vér! Nagyapja meghalt, de a dédnagybátyja még élt: ez volt Lantenac.

Nagyapja nem kél-e majd ki a sírból, hogy elállja fivére sírba vezető útját? Nem parancsolja-e meg unokájának, hogy tisztelje az aggastyán Lantenac ősz fejét, önnön dicsősége részesét? Nem emelkedik-e Gauvain és Lantenac közé egy méltatlankodó túlvilági tekintet?

Hát a forradalomnak az a célja, hogy kiforgassa az embert önmagából? Hogy szétzúzza a családi kötelékeket, hogy elnyomja az emberiesség érzését? Szó sincs róla! Azért jött el 89, hogy ezeket az örök, nagy valóságokat szentesítse, nem azért, hogy megtagadja. A börtönök lerombolása: az emberiség felszabadítása. A hűbériség megdöntése: családalapítás. Ha a család alapítója a hatalom forrása, és a hatalom az alapító joga, nincs más hatalom, csak az atyai. Ebből származik a méhkirálynő tekintélye is, aki népének szülője, és aki azért királynő, mert anya. Innen ered a királyi hatalom képtelensége, hiszen a király nem apja népének, tehát ura sem lehet. Ezért jogos a királyság eltörlése, és a Köztársaság. A forradalom a nép fölemelkedése, s a Nép tulajdonképpen: az Ember.

Tisztáznia kellett, hogy ha Lantenac visszatért az emberiség kebelébe, ő, Gauvain, visszatérjen-e a család kebelébe?

Tisztáznia kellett, hogy a nagybácsi és az unokaöcs találkozik-e az isteni világosságban, vagy csak a nagybácsi halad előre, s az unokaöcs meghátrál?

Odáig jutott a vívódásaiban, hogy fölvetette a kérdést, amelyben már a felelet is benne volt: meg kell mentenie Lantenacot.

Igen. De mi lesz Franciaországgal?

A kusza probléma egyszerre más oldalról mutatkozott.

Franciaország ebek harmincadján. Franciaország ki van szolgáltatva ellenségeinek, kapui nyitva, határai letiporva. Folyó nem védte, a németek átlépték a Rajnát. Fal nem állott ellenségei útjában: az olaszok átkeltek az Alpokon, a spanyolok a Pireneusokon. Egyetlen védőfala: az óceán roppant mélysége. Csak az örvény támogatta. Nekivethette a hátát, és óriásként a tengerre támaszkodva harcra kelhetett. Az volna az egész szárazföld ellen. Ebben a helyzetben mégiscsak verhetetlen volt. De már ez is bizonytalanná vált. Már az óceán sem volt az övé. Az óceánon ott leselkedett az angol hajóhad. Igaz, hogy az angolok nem tudtak partra szállni. Van egy ember, aki majd hidat épít, aki a kezét nyújtja nekik, aki azt mondja Pittnek, Craignek, Cornwallisnak,^[251] Dundasnek,^[252] a kalózoknak: "Angolok, vegyétek el Franciaországot!" Ez az ember pedig Lantenac márki!

Ez az ember a kezükben van. Háromhavi hajsza, vad üldözés után végre elfogták. Az elvetemültre a forradalom súlyos keze nehezül. 93 kemény marka nyakon ragadta a királypárti gyilkost. A sors titokzatos rendelkezéséből, mely valahonnan beleavatkozik az emberek dolgaiba, úgy történt, hogy ez az anyagyilkos épp ősi várának börtönében várja a megtorlást. A feudális rend katonája a feudális rend építette tömlőcben ül. Kastélya kövei ellene fordultak, magukba zárták, és azt, aki hazáját akarta kiszolgáltatni az ellenségnek, most tulajdon háza szolgáltatja ki. Látnivaló, hogy ez Isten ujja. Ütött az igazságszolgáltatás órája. A forradalomnak végre sikerült ezt a vérszomjas közellenséget ártalmatlanná tennie. Nem verekedhet többé, nem küzdhet többé, nem pusztíthat többé. Vendée-ban, ahol annyi kar fogott fegyvert, ő volt az egyetlen, aki ésszel harcolt. Ha neki vége, a polgárháborúnak is vége. Kezükben van. Tragikus és szerencsés megoldás. Annyi mészárlás és emberölés után végre itt ez az ember, aki annyit ölt. Most rajta a sor, neki kell meghalnia.

De akad valaki, aki megmenti!

Cimourdain, vagyis 93, a kezében tartja Lantenacot, vagyis a monarchiát. És akad valaki, aki a bronzmarok szorításából kimenti a rabot! Lantenac, akiben egyesült minden csapás, az, amit múltnak nevezünk, ez a Lantenac most már a sírjában van, rácsukódott az örökkévalóság súlyos kapuja, de kívülről jön valaki, aki elhúzza a reteszét. A társadalomnak ez a gonosztevője már halott, és vele meghalt a lázadás, a testvérgyilkos háború, a bestiális öldöklés; de van valaki, aki föltámasztja!

Hogy kacag majd ez a halálfej!

Hogy mondogatja majd ez a kísértet: "Jól van. Mégiscsak élek, ti barmok!"

Aztán újra hozzáfog sötét művéhez. Lantenac olyan könnyű szívvel és olyan könyörtelenül, mint tegnap, újra elmerül a bosszú és a harc örvényébe. Holnap már újra lángba borulnak a házak, a foglyokat újra öldökölni fogják, a sebesülteket kivégzik, az asszonyokat agyonlövik.

Különben nem becsüli túl Gauvain azt a jótettet, mely annyira elbűvölte?

Három kisgyerek már-már elveszett. Lantenac megmentette őket.

De ki taszította őket a pusztulásba?

Nem Lantenac?

Ki gyújtotta fel a házat a három bölcső fölött?

Nem Imânus?

A márki hadnagya.

Az ő tetteiért a vezér a felelős.

Tehát a gyújtogató és a gyilkos maga Lantenac.

Mi hát olyan csodálatos a tettében?

Csak elállt bűnös tervétől. Semmi egyéb.

Elhatározta a bűntettet, de visszahőkölt. Egy pillanatra megiszonyodott magától. Az anya sikolya fölébresztette benne a maradék emberséget, az élet forrását, amely minden lélekben megtalálható, még a leggyászosabbakban is. Az anya kiáltására visszafordult. Az éjszaka sűrűjéből, ahová bújni akart, visszatért a napvilágra. Amikor már elkövette a bűnt, megpróbálta jóvátenni. Ez volt minden érdeme. Nem tudta végigjátszani szörnyűséges szerepét.

Ily kevésért mindent visszaadni neki? Visszaadni a tért, a rétet, a síkot, a levegőt, a napot, visszaadni az erdőt, hogy zsiványkodásra használja, visszaadni a szabadságot, hogy másokat szolgaságra vessen, visszaadni az életet, hogy a halál szolgálatába állítsa!

Hogy valaki megpróbáljon szót érteni vele, alkudozni ezzel a gőgös lélekkel, hogy felajánlja a szabadságot bizonyos föltételekkel, azzal, hogy szabadulása fejében lemond minden ellenséges tevékenységről, és abbahagyja lázadó harcát? Micsoda ostoba ajánlat lenne, micsoda megszégyenítésnek tenné ki magát! Milyen előnyhöz juttatná Lantenacot! Hogy belevágna válaszával ebbe a kérdésbe! Ez az ember csak egy megvető gesztussal felelne ilyen tisztességes ajánlatra. Azt mondaná: "Tartsátok meg a szégyent magatoknak, engem pedig öljetek meg!"

Ilyen emberrel csakugyan nincs mit kezdeni. Vagy el kell engedni, vagy agyonlőni. Lantenac végletes ember. Minden percben kész rá, hogy elröpüljön, vagy feláldozza magát: a sas lelke van benne, és egyben a pusztulás mélysége.

Megölni? Mennyi önvád! Szabadon bocsátani? Micsoda felelősség!

Ha Lantenac megmenekül, elölről kezdődik a háború. Olyan, mint a hidra, míg le nem vágják a fejét Hiába aludtak ki a lángok ennek az embernek az eltűnésével; ha megmenekül, egy pillanat alatt villámgyorsan föllobbannak. Lantenac nem nyugodna addig, amíg aljas tervét végre nem hajtja, amíg vissza nem állítja a monarchiát, vissza nem helyezi a kripta födelét a Köztársaságra, és amíg Angliát úrrá nem teszi Franciaországban. Lantenacot megmenteni, ez annyi, mint feláldozni Franciaországot. Lantenac életbenmaradása: ártatlan emberek, asszonyok, gyermekek tömegeinek halála, az angolok partraszállása, a forradalom meghátrálása, városok leégése; Lantenac szabadsága azt jelenti, hogy Bretagne vérben fürdik, a zsákmányt visszaadják a ragadozónak. És Gauvain e fölvillanó fények összevissza, keresztül-kasul villódzó világosságában lassan megfogalmazta a gondolatot: kiszabadítsa-e a tigrist?

A kérdés újra az első formájában vetődött föl benne: Sziszüphosz sziklája, vagyis az ember pöre önmagával visszahullott, előbukkant: hát tigris ez a Lantenac?

Talán tigris volt. De az-e még? Gauvain most a visszatérő gondolatok szédületét érezte; úgy tekeredtek agyára és szívére, mint a kígyók. Mert hát, ha jól megvizsgáljuk a dolgot, lehet-e vitatni, hogy Lantenac fönséges buzgalommal, önfeláldozással, egykedvű nyugalommal ment a veszedelembe? Hogy is lehetne tagadni, hogy a polgárháború poklának kellős közepén hitet tett az emberiességről? Az alsóbbrendű igazságok összeütközésében a felsőbb igazság mellé állott. Bebizonyította, hogy a királyságok fölött, a forradalmak és minden földi problémák fölött ott az emberi lélek nagyszerű gyöngédsége, az erősek készsége, hogy védelmükbe vegyék a gyöngét, a menekvés azok által, akiket a megmenekültek ítéltek pusztulásra, az atyai gondoskodás kötelessége minden gyermekkel szemben. Bebizonyította ezeket a nagyszerű dolgokat, és a fejét kínálja kezességül. Itt egy generális, aki lemond a hadvezetésről, a harcról, a bosszúállásról; itt a király embere, aki mérleget vesz a kezébe, és ennek egyik serpenyőjébe beleteszi Franciaország királyát, az 1500 éves monarchiát, ősi törvényeivel, amelyeket újra érvénybe akar léptetni, a régi rendet, amelyet helyre akar állítani, és a másik serpenyőbe három sehonnai parasztkölyköt. És úgy találja, hogy a király, a trón, a jogar és az 1500 éves királyság kevesebbet nyom, mint három kis ártatlan. Az, aki erre képes, még ma is a régi vérszomjas tigris, vadállat? Nem, nem, nem! Ez az ember, aki isteni tettével világosságot gyújtott a polgárháború mélységeibe, nem szörnyeteg többé. Fáklyát vett a kezébe kard helyett. A pokoli Sátán égi Luciferré változott. Lantenac jóvátette minden barbárságát áldozatvállalásával. Testileg a vesztébe rohant, de erkölcsileg megmenekült: visszanyerte ártatlanságát: önmagának adott kegyelmet. Vagy nincs az embernek joga, hogy megbocsássa saját vétkeit? Attól fogva újra tiszteletre méltó aggastyán.

Lantenac rendkívüli módon viselkedett. Most Gauvainen a sor.

Gauvainnek kötelessége, hogy viszonozza ezt.

Most a jó és rossz szenvedélyek harca zűrzavart teremtett a világon. Lantenac úrrá lett a zűrzavaron, és kiemelte belőle az emberséget. Gauvain dolga az, hogy kiemelje a családot.

Mit tegyen?

Visszaéljen Isten bizalmával?

Nem. "Mentsük meg Lantenacot" - motyogta magában.

Akkor jó! Menj, dolgozz az angolok kezére! Szökj meg! Pártolj át az ellenséghez! Mentsd meg Lantenacot, és áruld el Franciaországot!

Megborzongott.

Hiába álmodozol: ez nem megoldás. Gauvain előtt a homályban feltűnt a Szfinx sötét mosolya.

Életének félelmes keresztútjához ért, ahol három nagy eszmény ütközött meg egymással, az emberiesség, a haza és a család.

Egymás után szólaltak meg, és elmondták igazukat. Hogyan válasszon köztük? Valamennyi össze tudta egyeztetni a bölcsességet és az igazságot, s így szólt hozzá: "Tedd ezt!" Ezt kell tennie? "Igen." "Nem!" Az ésszerűség ezt mondta, az érzés azt. A két tanács ellentmondott egymásnak. Az ésszerűség nem más, mint maga az ész. Az érzés gyakran a lelkiismeret. Az egyik az emberből, a másik fölülről jön.

Ezért az érzésben kevesebb a világosság, de több az erő.

S mégis, micsoda erő van a szigorú észben.

Gauvain tétovázott.

Kegyetlen határozatlanság.

Két szakadék tátongott Gauvain előtt: elveszíteni a márkit, vagy megmenteni. Egyikbe vagy másikba belé kellett vetnie magát.

Melyik szakadék a kötelesség?

III
A vezér csuklyája

Itt valóban a kötelességről volt szó.

A kötelesség Cimourdain elé sötéten, Gauvain elé rettentőn meredt.

Az egyiknek egyszerű volt, a másiknak sokrétű, különféle, ágas-bogas.

A távoli toronyban éjfélt kongattak, utána hajnali egy órát.

Ezalatt Gauvain, akaratlanul, észrevétlenül a rés bejárójához került.

A tűzvész már csak kósza fényeket villantott meg, kialvóban volt.

A fennsík a torony túlsó oldalán néha kapott egy-egy sugarat a fényéből, és pillanatokra megvilágosodott, aztán újra elsötétült, amikor a füst elborította a tüzet. Ez a kósza fény, amely egy-egy pillanatra felszökkent, és amelyet a homály sokszor azonnal megfojtott, a tárgyakat néha egész fantasztikus alakúnak és méretűnek mutatta, s a tábor őrtállóinak arcát lárvaszerűre festette. Gauvain el-elnézte töprengésében a lángba oszló füstöt és a füstbe fúló lángot. A világosságnak ez a halvány föltünedezése és eltünedezése valamiképpen hasonlatos volt az elméjében fölülkerekedő vagy alámerülő igazsághoz.

Hirtelen két kavargó füstoszlop közt, a zsarátnokból kicsapó szikrák fényénél, a fennsík tetején, megpillantotta egy különös szekér piros körvonalát. Gauvain csak nézte a kocsit. Lovasok vették körül, akik a csendőrök jellegzetes kalpagját viselték. Úgy látta, ez az a szekér, amelyet Guéchamp messzelátója mutatott a látóhatáron néhány órával azelőtt, naplementekor. Néhány ember azzal foglalatoskodott a szekéren, hogy leemelje rakományát. A tárgy nagyon súlyosnak látszott, és időnként meg-megkondult, mintha vasból lenne. Nehéz lett volna megmondani ebben a félhomályban, hogy mi lehetett. Állványfélének látszott. Két ember leszállt a kocsiról és a földre tett egy ládát, amelyben, alakjáról ítélve, háromszögű lapos tárgy lehetett. A pislogó lángok kihunytak, mindenre mély homály borult. Gauvain meredt szemmel, elgondolkodva nézte ezt a sötét tárgyat.

Lámpákat gyújtottak a kocsi körül, az emberek jöttek-mentek, de ezek a mozgó alakok összefolytak. Egyébként Gauvain lentről, a szakadék túlsó oldaláról, csak azt láthatta, ami a fennsík szélén történt.

Hangok szólaltak meg, de a szavaik nem hallatszottak idáig. Időnként egy-egy koppanás hangzott, mintha fára ütöttek volna. Azután egy fémtárgy megcsikordult, olyanformán, mintha kaszát fennének.

Kettőt ütött az óra.

Gauvain lassan, mintha két lépést azért tenne előre, hogy hármat tegyen hátra, a rés felé indult. Az őrt álló felismerte parancsnokát a köpeny és a csuklya zsinóros szegélyéről, és fegyverével tisztelgett. Gauvain belépett a földszinti terembe, amely most az őrség tanyája lett. A boltív csúcsára lámpát akasztottak. Csak annyira világította meg a termet, hogy valahogy át lehessen menni rajta, s rá ne taposson az ember a szalmában heverő, javarészt alvó katonákra.

Ott feküdtek, ahol néhány órával azelőtt verekedtek; a kartács vas- és ólommagjai, amelyeket nem söpörtek el rendesen az útból, egyik-másik katonának törték az oldalát. Valamennyien fáradtak voltak, még így is jólesett a pihenés. Ez a terem szörnyű viaskodás színhelye volt. Innen indult a támadás. Itt üvöltöttek, ordítottak, itt csikorgatták a fogukat, itt vagdalkoztak, itt öldököltek, itt lelték halálukat. Sok bajtársuk hullott el ezeken a köveken, ahol most a többiek elnyújtóztak. Ez a szalma, amely álmukat puhábbá tette, itt-ott fölitta társaik vérét. Most mindennek vége volt. A vérzést elállították, a kardokat letörölték, a halottak szépen meghaltak, ők pedig békésen aludtak. Ilyen a háború. Holnap mindenki ugyanezt az álmot alussza.

Gauvain megjelenésére néhány heverő katona felkelt, a többi közt az a tiszt is, aki az őrség parancsnoka volt, Gauvain odamutatott a börtön ajtajára.

- Nyissátok ki! - mondta.

A reteszeket elhúzták, az ajtó kinyílott.

Gauvain belépett a tömlőcbe.

Az ajtó becsukódott mögötte.

I
Az ős

A sírboltszerű helyiség kőpadlójára lámpást állítottak a föld alatti tömlöc négyszögletes szellőzőnyílása mellé.

Ugyancsak a kőpadlón helyezték el a vizeskancsót, a komiszkenyeret, és odaszórtak egy köteg szalmát is. A kriptát a sziklába vájták a torony építői. Ha a fogolynak eszébe jutott volna, hogy fölgyújtsa a szalmát, hiábavaló dolgot művelt volna; a börtönt nem borította volna lángba, de ő maga megfulladt volna a szalma füstjében.

Abban a pillanatban, amikor az ajtó sarkai megcsikordultak, a márki, mint egy ketrecbe zárt vad, gépiesen föl és alá járkált a cellában.

Az aggastyán a nyíló, majd újra bezáródó ajtó zajára felkapta a fejét és megfordult. A földön álló lámpa megvilágította Gauvaint és a márkit.

Egymásra néztek, de úgy, hogy mindketten megtorpantak tőle.

A márki fölkacagott, és elkiáltotta magát:

- Jó napot, uram! Hosszú esztendők múltak el azóta, hogy utoljára szerencsém volt önhöz. Nagyon kedves, hogy eljött meglátogatni. Hálásan köszönöm. Leghőbb vágyam, hogy csevegjünk egy kicsit. Már-már unatkozni kezdtem. Barátai fölöslegesen pazarolják az idejüket. Mire való az a hosszú procedúra? Személyazonosság, haditörvényszék. Én kevesebb teketóriával csinálnám a dolgot. Én itthon vagyok. Szíveskedjék beljebb kerülni. Nos, mit szól hozzá, mi történik itt? Eredeti, mi? Volt egyszer egy király és egy királyné. A király volt a király, a királyné volt Franciaország. A király fejét levágták, a királynét pedig összeházasították Robespierre-rel. Ebből a házasságból egy leány származott, akit Guillotine névre kereszteltek, és akivel, azt hiszem, holnap ismeretséget fogok kötni. Örvendeni fogok. Mint ahogy önnek is örülök. Ennek köszönhetem a látogatást? Előléptették? Ön a hóhér? Ha ez csak egyszerű baráti látogatás, meg vagyok hatva tőle. Vicomte úr, ön talán már nem tudja, mi az, hogy úriember? Nos, itt áll egy úriember: én. Jól nézzen meg. Ugye különös? Az ilyenfajta ember még hisz Istenben, tiszteli a családot, a hagyományt, az ősöket, apja emlékét, a királynak fogadott eskü szentségét, a hozzá való hűséget, engedelmességet, a régi törvényeket, az erkölcsöt és az igazságot. Én önt örömest agyonlövetném. Azért csak szíveskedjék helyet foglalni nálam. Igaz, hogy csak a kőpadlón tudom hellyel kínálni, mert ebben a szalonban nem gondoskodtak karosszékekről. No de aki mocsokban lakik, leülhet a földre. Ezt nem sértő szándékkal mondom, mert amit mi mocsoknak nevezünk, az önök szemében az a nemzet. Bizonyára nem várja tőlem, hogy most azt kiabáljam: szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez itt a mi házunk egyik terme volt. Őseim ide záratták a parasztokat. Most a parasztok csukják ide az urakat. Ezt az ostobaságot forradalomnak nevezik. Úgy hallom, harminchat órán belül levágják a fejemet. Semmi kifogásom ellene. De annyi udvariasságot elvárnék, hogy ideadnák a dohányos szelencémet; odafönn van a tükrös szobában. Abban a szobában, melyben ön olyan sokat játszott gyerekkorában, és ahol én önt a térdemen lovagoltattam. Uram, tudtára adok önnek valamit. Önt Gauvainnek hívják és - furcsa dolog - nemes vér csörgedezik az ereiben, pontosan olyan vér - a patvarba! -, mint az enyém. Ugyanaz a vér teszi, hogy én becsületes ember vagyok, ön pedig egy sehonnai? Lám, milyen különbségek vannak az emberek között! Ön erre azt mondhatná, hogy nem tehet róla. Én sem. Az ember lehet nem tudatos gonosztevő is. Az ilyesmi a levegőben van. Napjainkban nem lehet nagyon felelősségre vonni az embert azért, amit tesz. Itt a forradalom, elég széles a háta, meg lehet tenni bűnbaknak mindenért. Így önök közt minden nagy bűnöző a megtestesült ártatlanság. Micsoda fajankók! Ön a legnagyobb. Engedje meg, hogy bámuljam. Igen, csodálkozom önön, fiatalember, akit a sors kiváló tulajdonságokkal ruházott föl, akinek nevet, méltóságot adott, olyan nemes vért, amelyet csak nagy ügyek szolgálatában szabad kiontani, aki Tour-Gauvain bárója, Bretagne hercege, főherceg is lehetne jog szerint, és örökölhetné a főrendi széket, tehát mindent elért, amit egy földi halandó csak kívánhat magának, és aki, bár az, ami, kedvtelésből azzá lesz, aki ön most, noha ellenfelei gonosztevőnek, barátai fajankónak tekintik. Erről jut eszembe: kérem, adja át üdvözletemet Cimourdain abbénak.

A márki nyugodtan csevegett, izgalom nélkül, a társaságbeli urak sima modorában. Tekintete nyugodt és világos volt, kezét a mellényzsebébe dugta. Egy pillanatig hallgatott, mély lélegzetet vett és folytatta:

- Nem titkolom, mindent megtettem, hogy megöljem önt. Három ízben magam irányítottam az ágyú csövét önre. Tudom, hogy ez nem valami udvarias eljárás, de puszta önámítás volna azt hinni, hogy a háborúban az ellenfelek kedveskedni szoktak egymásnak. Mert hát, kedves öcsémuram, háborúban állunk. Lángokban az ország körülöttünk. De az is igaz, hogy megölték a királyt. Szép kis korszak.

Megint egy kis szünetet tartott, majd így beszélt tovább:

- Ha meggondoljuk, talán minden másképp alakul, ha Voltaire-t fölakasztjuk, és Rousseau-t gályára küldjük. A nagy szellemek! Micsoda istencsapás! Ugyan mit vethetnek a monarchia szemére? Igaz, hogy Pucelle abbét^[253] a corbigny-i apátságba internáltuk, meghagyván a kocsiját és minden kényelmét, amit csak megkívánt. Igaz, hogy Titon urat,^[254] aki - magunk közt szólva - nagy tekergő volt, mert előbb mindig a lányokhoz ment, mielőtt Pâris diakónus csodatetteihez járult volna, a vincennes-i kastélyból átkísértettük a picardiai Ham várába, amely, elismerem, elég kellemetlen hely. Ennyi a kifogás. Emlékszem, annak idején magam is handabandáztam. Én is olyan ostoba voltam, mint ön.

A márki most a zsebében kutatott, mintha a dohányos szelencéjét keresné. Aztán folytatta:

- De olyan gonosz sohase voltam. Az ember azért beszélt, hogy jártassa a száját. No de aztán elkezdődött a röpiratok lázadása. Jöttek a filozófus urak, és írásokat meg könyveket égettünk, ahelyett, hogy a szerzőket égettük volna. Az udvar intrikái is beavatkoztak, meg ezek a hülyék is, Turgot, Quesnay,^[255] Malesherbes,^[256] a fiziokraták^[257] és a többi széltoló: Ezzel aztán megindult a felfordulás. Mindent ezek a firkászok és rímfaragók csináltak! Az enciklopédisták! Diderot! D'Alembert! Átkozott betűrágók! Olyan előkelő férfiú, mint Frigyes porosz király,^[258] szintén ebbe a társaságba keveredett. Én ezeket a papírmolyokat mind a pokol fenekére küldtem volna. Mert mi értettünk az igazságosztáshoz. Még itt vannak a falon a szakítókerék nyomai. Velünk nem lehetett kukoricázni! Nem bizony, mi nem hallgattunk a tintanyalókra. Amíg Arouet-félék^[259] vannak, addig Marat-fajták is vannak. Amíg kotnyeles éhenkórászok akadnak, akik firkálhatnak, olyan bitangok is lesznek, akik gyilkolnak. Tinta lesz, sötét tettek is lesznek. Amíg tollat fog az ember, a frivol ostobaságok gonosz ostobaságokat fognak szülni. Minden bűn a könyvekből származik! Annak a szónak, hogy Kiméra, két értelme van, az egyik azt mondja: álom, a másik: szörnyűség. Hogy csüggnek az emberek az üres locsogáson! Emberi jogok, népjogok! Csupa üres, esztelen, ostoba képzelgés! Amikor én azt mondom: Havoise, II. Conan húga a bretagne-i tartományt hozományul vitte Hoëlnek, Nantes és Cornouailles grófjának, aki trónját Alain Fergant-ra hagyta, Berta nagybátyjára, aki Fekete Alainhez ment feleségül, Roche-sur-Yon urához, akiktől aztán a Kis Conan származott, Thouars-i Guy, vagy Gauvain lovag dédapja, a mi ősünk, akkor világos dolgot állapítok meg, s ez jogalap. De a maguk semmirekellő, rebellis csodabogarai mit neveznek jognak? A szentségtörést meg a királygyilkosságot. Nem gondolja, hogy ez visszataszító? Adta sok bitangja! Uram, ön helyett is föl vagyok háborodva. Mert hiszen ön is Bretagne nemes véréből származik, mindkettőnknek Thouars-i Gauvain volt az ősapánk, és őseink közé tartozik Monthazon hercege is, aki Franciaország pairje^[260] volt, s akit a rendek nyakláncával tüntettek ki, aki Tours külvárosát ostromolta, és megsebesült az arques-i csatában, végül mint Franciaország fővadászmestere halt meg Touraine földjén, couzières-i házában nyolcvanhat éves korában. De beszélhetnék még önnek Laudunois hercegéről, aki Garnache nagyasszony fia volt, vagy Claude de Lorraine-ről, Chevreuse hercegéről, vagy Henri de Lenoncourt-ról és Françoise de Laval-Boisdauphinről. De mire való volna mindez? Uraságod ostobának méltóztatik lenni, s ragaszkodik ahhoz, hogy egyenrangú legyen a lovászlegényemmel. Nos, tudja meg, én már akkor is öreg ember voltam, amikor ön még taknyos kölyök volt. Akkor jó néhányszor megtöröltem az orrát, mint látja, most is megtörlöm. Minél nagyobbra nőtt, annál kisebbre zsugorodott. Mióta nem találkoztunk, ki-ki a maga útján járt. Én a becsület útján, ön az ellenkező irányban. Ah, nem tudom, mi lesz ennek a vége, de az ön barátai alávaló gazemberek. Igen, elismerem, a haladás szép dolog. Például a hadseregben eltörölték a vizes-iccét, azt a büntetést, hogy a részeg katonát három napig vízzel itatják. Mindezek fölött ott a Konvent Gobel^[261] püspökkel, Chaumette^[262] és Hébert úrral. Aztán kiirtják a világból az egész múltat, a Bastilletól kezdve az udvari Almanachig. A szenteket zöldséggel helyettesítik. Ám legyen, polgártárs urak, csak uraskodjanak, basáskodjanak, élvezzék a hatalmat! Mindez nem változtat azon, hogy a vallás marad, hogy a királyság történelmünknek tizenöt évszázadát tölti be, és hogy a régi francia nemesség még egy fejjel rövidebbre vágva is nagyobb, mint önök. Ami pedig a királyi család történelmi jogait vitató kifogásaikat illeti, azokra fittyet hányunk. Igaz, hogy Chilpéric tulajdonképp csak egyszerű szerzetes volt, Danielnek hívták, Rainfroy^[263] találta ki a Chilpéric-legendát pusztán azért, hogy Martel Károlyt^[264] bosszantsa vele. Ezt magunk is tudjuk. Nem ez a fontos. A fő kérdés: maradjon meg a nagy királyság; maradjon meg az ősi Franciaország. Maradjon meg ez a pompás állami szervezet, amelyben mindenki elismerte a király szentséges személyét, aki korlátlan hatalommal uralkodik, azután a hercegekét, azután a királyi tisztikart, a szárazföldi és tengeri haderő, valamint a tüzérség parancsnokait, majd a pénzügyek és gazdasági ügyek irányítóit. Ezután következik a sorban a felső és alsó bíróság, az adójövedelmi hatóság, végül a királyság három rendje. Micsoda nemes, gyönyörű szerkezetű államalkotás volt ez! Önök szétrombolták. Szétverték a tartományok rendjét is. Van önöknek, szánalmas tökfilkóknak, fogalmuk arról, micsoda jelentőségük volt nálunk a provinciáknak? Mert lássa, Franciaország szelleme egyesítette magában egész Európa szellemiségét, és minden tartomány Európa egy-egy országának erényeit testesítette meg. A németek nyíltságát megtaláltuk Picardiában; a svéd nagylelkűséget Champagne-ban; Hollandia szorgalmát Bourgogne képviselte; a lengyelek mozgékonyságát Languedoc; a spanyolok komorságát Gascogne; az olaszok bölcsességét Provence; a görögök elmésségét Normandia; a svájciak hűségét Dauphiné. Maguknak mindezekről fogalmuk se volt, hát csak szétzúzták, darabokra törték, lerombolták a vadállatok közömbös nyugalmával. Önöknek már nem kell a nemesség! Rendben van, nem lesz nemességük. Majd megbánják. Nem lesznek többé lovagjaik, hőseik. Jó éjszakát, ősi nagyság. Mutassanak nekem egy embert, aki d'Assas^[265] nevére méltó lenne! Hiszen maguk mind gyávák, és féltik a bőrüket. Önök sose fogják Fontenoy^[266] lovagjainak mását látni, akik tisztelegtek, mielőtt tüzet vezényeltek. Önök nem küldik katonáikat selyemharisnyában Lérida falai alá. Sose látnak többé olyan nagyszerű katonai parádékat, mint azok voltak, ahol úgy röpködtek a tollforgók, mint az üstökösök. Az önök népe meghalt, el kell szenvednie a megszállás gyalázatát. Ha II. Alarik^[267] visszatérne, már nem találná szemközt magával Clovist; ha Abd-er-Rahmán^[268] újra megjelennék Franciaország földjén, nem akadna még egy Martel Károly, aki visszaverje. A szászok is hasztalan keresnék Pipint, de nem lesz több olyan dicsőségük sem, mint Agnadello,^[269] Rocroi,^[270] Lens,^[271] Staffarda,^[272] Neerwinden, Steenkerk,^[273] Marsaglia,^[274] Rocourt,^[275] Laufeld,^[276] Mahon.^[277] Nem lesz még egy olyan csatájuk, mint I. Ferencé volt Melegnano^[278] mellett, vagy mint Fülöp Ágost királyé Bouvines^[279] mellett, ahol egyik kezével Renaud urat, Boulogne grófját, másikkal Ferrand flandriai grófot ejtette foglyul. Lesz Azincourt-juk,^[280] de nem lesz ott Bacqueville, a nagy zászlósúr, aki a király lobogójába csavartatta és abban ölette meg magát. No, csak rajta, gyerünk, legyenek önök az új emberek, a törpék!

A márki elcsöndesült egy percre, de aztán újra nekikezdett.

- De hagyják meg a nagyságunkat. Öljék meg a királyokat, irtsák ki a nemeseket, a papokat, mészároljanak, tiporjanak le mindent, tapossák csizmájuk sarka alá a régi igazságokat, döntsék le a trónust, az oltárt, magát az Istent is és táncoljanak fölöttük. Ez az önök dolga! Önök árulók és gyávák, képtelenek áldozatkészségre, odaadásra. Befejeztem. Most pedig nyakaztasson le, vicomte úr. Alázatos tiszteletem...

Majd hozzátette:

- Csúnyán fejére olvastam önnek! De már mindegy. Halott ember vagyok.

- Ön szabad - felelte Gauvain.

Gauvain odalépett a márkihoz, levetette tiszti köpenyét, ráborította a vállára, és a csuklyát a szemére húzta. Egyforma termetű volt mind a kettő.

- Nono! - mondta a márki. - Mit csinálsz?

Gauvain kikiáltott.

- Hadnagy úr, nyissa ki az ajtót.

Az ajtó kinyílott. Gauvain kiszólt:

- Jól zárja be utánam!

És kitolta maga előtt a meglepett márkit.

A földszinti termet, amelyet most őrszobának használtak, csak egy olajmécses világította meg, amely több sötétséget, mint fényt árasztott, és alig tette láthatóvá a tárgyakat. Azok a katonák, akik nem aludtak, a félhomályban csak annyit láttak, hogy egy magas termetű tiszt ment át köztük, aki a parancsnok köpönyegét és szegélyes csuklyáját viselte. Tisztelegtek neki, és a tiszt továbbment.

A márki lassan átlépdelt az őrszobán, keresztülment a résen, amelynek kiálló szikladarabjaiba nemegyszer beütötte a fejét, és elhagyta a tornyot.

Az őr abban a hiszemben, hogy Gauvain megy el előtte, tisztelgett a fegyverével.

Amikor már künn volt, s lába alatt a rét füvét érezte, kétszáz lépésnyire az erdőtől - előtte az éjszaka, a végtelenség, a szabadság, az élet -, megállott egy pillanatra, mint aki maga sem tudja, mi történt vele, nem tud magához térni meglepetéséből; csak kisurrant egy nyitott ajtón, s most töpreng, hogy jól vagy rosszul cselekedett, habozik, hogy továbbmenjen-e, és utoljára veszi fontolóra a dolgot. Néhány percnyi tűnődés után felemelte jobb kezét, pattintott az ujjával, és ezt mondta:

- Nahát!

És elment.

A tömlöc ajtaja bezárult. Gauvain benn maradt.

II
A haditörvényszék

Az akkori haditörvényszékek szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek. Dumas,^[281] a Törvényhozó Gyűlés tagja, kidolgozott egy katonai törvénykönyvfélét - ezt Talot az ötszázak Tanácsa^[282] számára átírta -, de a katonai törvényszékek végleges szabályzata csak a császárság alatt készült el. Ugyancsak a császárság alatt rendelték el, hogy a katonai törvényszékeken a szavazást a legalacsonyabb rangú bírónak kell kezdenie. A forradalom idején ez a törvény még nem létezett.

1793-ban a haditörvényszék elnöke jóformán maga volt a bíróság. Ő válogatta ki a törvényszék tagjait, megállapította köztük a rangsort, ő szabta meg a szavazás rendjét. Bíró volt, és a törvénykezés főintézője egy személyben.

Cimourdain úgy rendelkezett, hogy a haditörvényszék ugyanabban a földszinti toronyszobában üljön össze, amelyben a torlasz volt, és ahol az őrség tanyázott. Úgy akarta, hogy minden a lehető legegyszerűbben és leggyorsabban menjen végbe, ezért megrövidítette az utat a börtöntől a bíróságig és a bíróságtól a vérpadig.

Délben, utasításai szerint, már meg is alakult a törvényszék; fölszerelése egy fenyőfa asztal, három szalmaszék, két égő gyertya és a bírák asztala előtt egy zsámoly volt.

A székeket a bíráknak, a zsámolyt a vádlottnak készítették be. Az asztal két végén egy-egy zsámoly állott: egyik a vádbiztosnak, egy szállásmesternek, a másik pedig a jegyzőnek, egy tizedesnek.

Az asztalon ott feküdt egy rúd spanyolviasz, a Köztársaság rézből faragott pecsétje, két tintatartó, több ív fehér papiros, ezenkívül két nyomtatott plakát is, amelyek szélesen kiterítve hirdették Lantenac törvényen kívül helyezését, illetve a Konvent dekrétumát.

A középső szék háromszínű zászlócsoporthoz támaszkodott. Ebben az időben, a nyers egyszerűség korában, egyhamar kiaggatták a díszítést, és egy őrszobát egykettőre átalakítottak bírósági ülésteremmé.

A középső szék, amely nyilván az elnök helye volt, a tömlöc ajtajával szemben állott.

A közönség katonákból állt.

A vádlottak padját két zsandár fogta közre.

Cimourdain ült a középső székre, jobbján Guéchamp kapitány mint első szavazóbíró, balján Radoub őrmester, a második szavazóbíró foglalt helyet.

Az elnök a fején tartotta háromszínű tollal díszített kalapját, kardját se oldotta le, és övébe is be volt dugva két pisztolya. A kardvágás élénkpiros helye kiemelte arcának zord kifejezését.

Radoub végre bekötöztette magát. Egy zsebkendő volt a fején, de lassan a zsebkendőn is átszivárgott egy vérfolt.

Déli tizenkettőkor még nem kezdték meg a tárgyalást. Cimourdain előtt futár állott, akinek lova kinn a torony előtt kapált. Cimourdain írt valamit. Ezt írta:

"A Közjóléti Bizottság tagjainak.

Polgártársak, Lantenacot elfogtuk. Holnap kivégezzük."

Odaírta a dátumot, az aláírását, lezárta és lepecsételte a levelet, aztán odaadta a futárnak, aki nyomban távozott.

Amikor ez megtörtént, Cimourdain hangos szóval elrendelte:

- Nyissák ki a tömlöc ajtaját.

A két zsandár eltolta a reteszeket, kinyitották az ajtót, és beléptek a tömlőcbe.

Cimourdain felemelte a fejét, két karját mellén összefonta, és a tömlöc ajtaja felé nézve, odakiáltott:

- Vezessék elő a foglyot!

Két zsandár közt az ajtó boltíve alatt megjelent egy ember.

Gauvain volt.

Cimourdain megborzongott.

- Gauvain! - kiáltott fel.

És hozzátette:

- Én a foglyot hívattam.

- Én vagyok az - mondta Gauvain.

- Te?

- Én.

- Hát Lantenac?

- Ő szabad.

- Szabad?

- Igen.

- Megszökött?

- Megszökött.

Cimourdain remegő hangon dadogta:

- Érthető, hiszen ez a kastély az övé, ismeri minden kijáróját. A föld alatti tömlőcnek is lehetett valamerre kijárata, magam is gondolhattam volna erre. Könnyen módját ejthette, hogy elinaljon, nem is volt szüksége ebben senki segítségére...

- Valaki segített neki - mondta Gauvain.

- A szökésben?

- A szökésben.

- Ki segített?

- Én!

- Te?

- Én!

- Te álmodol!

- Bementem hozzá a tömlőcbe, és amikor egyedül maradtam a fogollyal, levetettem a köpenyemet, vállára borítottam, a csuklyát lehúztam az arcára, így eltávozhatott helyettem a toronyból, és én itt maradtam a helyén. Most itt vagyok.

- Nem tetted meg!

- Megtettem.

- Ez lehetetlen.

- Ez valóság.

- Hozzátok ide Lantenacot.

- Nincs itt. A katonák a parancsnok köpenyében kiengedték a toronyból. Még éjszaka volt.

- Elvesztetted az eszedet.

- Csak annyit mondok, ami a valóság.

Csend támadt. Cimourdain dadogott:

- Akkor megérdemled...

- A halált - mondta Gauvain.

Cimourdain sápadt volt, mint egy levágott fő. Megmerevedett, mintha mennykő vágott volna belé. Szinte a lélegzete is elakadt. Homlokán egy nagy verejtékcsepp gyöngyözött.

De hangja megkeményedett:

- Zsandárok, ültessétek a helyére a vádlottat!

Gauvain leült a zsámolyra.

Cimourdain folytatta:

- Zsandárok, húzzátok ki a kardotokat.

A szabály így írta elő, ha a vádlottra halálos ítélet vár.

A zsandárok kardot rántottak.

Cimourdain visszanyerte szokott hangját.

- Vádlott, álljon fel!

Már nem tegezte Gauvaint.

III
A szavazás

Gauvain felállott.

- Neve? - kérdezte Cimourdain.

Gauvain válaszolt:

- Gauvain.

Cimourdain folytatta a kihallgatást.

- Kicsoda ön?

- A Côtes-du-Nord-i expedíciós hadtest főparancsnoka vagyok.

- Rokona ön vagy ismerőse a megszökött fogolynak?

- Unokaöccse vagyok.

- Ismeri a Konvent rendeletét?

- Itt van előttem, a bíróság asztalán.

- Mit szól ehhez a rendelethez?

- Magam írtam alá, magam adtam utasítást a végrehajtására, magam függesztettem ki ezt a hirdetményt, melyen ott a nevem.

- Válasszon védőt magának.

- Magam gondoskodom a védelmemről.

- Öné a szó!

Cimourdain szenvtelensége visszatért. De ez a szenvtelenség inkább egy sziklatömb dermedtségéhez, mint egy ember nyugalmához hasonlított.

Gauvain egy pillanatig hallgatott, mintha elgondolkodott volna.

Cimourdain sürgette:

- Mit tud fölhozni a védelmére?

Gauvain lassan felemelte a fejét, de senkire sem nézett; úgy válaszolt:

- Ennyit mondhatok: valami eltakart előlem minden egyebet. Egy jótett, amelyet közelről láttam, száz gonosztettet elborított. Egyfelől egy aggastyán, másfelől három kisgyermek, és ezek elfelejtették velem, mit parancsol a kötelesség. Elfelejtettem a felperzselt falvakat, az elpusztított vetést, a lemészárolt foglyokat, a kivégzett sebesülteket, az agyonlövetett asszonyokat, Franciaországot, amelyet ki akarnak szolgáltatni Angliának. Szabadon bocsátottam a haza gyilkosát. Bűnös vagyok. Úgy tetszik, mintha vádolnám magamat, pedig védekezem. Ha a bűnös beismeri vétkét, megmenti azt, ami egyedül érdemes arra, hogy megmentsék. A becsületet.

- Ez minden - szólt Cimourdain -, amit védelmére tud mondani?

- Hozzáteszem, hogy nekem, mint parancsnoknak, példát kellett mutatnom; most önök, a bírák is mutassanak példát.

- Miféle példát vár tőlünk?

- A halálos ítéletet.

- Igazságosnak találja?

- És szükségesnek.

- Üljön le.

A vádbiztos, a szállásmester felállt, és felolvasta a letartóztatási felhívást, mely törvényen kívül helyezi Lantenac márkit, majd utána a Konvent rendeletét, amely halálos ítéletet mond ki mindazokra, akik egy fogoly ellenforradalmár szökését elősegítik. Végül elolvasta azt a néhány sort a rendeletet közlő hirdetmény alján, amely "halálbüntetés terhe alatt" megtiltja mindenkinek, hogy a fent nevezett rebellisnek "akármiféle segítséget" nyújtson. Aláírás: Gauvain, az expedíciós hadoszlop főparancsnoka.

A felolvasás megtörtént, s a vádbiztos leült.

Cimourdain újra összefonta a karját, és így szólt:

- Vádlott, jól figyeljen! A hallgatóságot pedig felszólítom, lásson, halljon és hallgasson. Valamennyien hallottuk a törvény szavát. Ezek után szavazásra bocsátom az ítéletet! Egyszerű szótöbbséggel fogunk határozni. Minden bíró hangos szóval, a vádlott előtt mondja el véleményét, mert a mi igazságtevésünknek nincsen titkolnivalója.

Cimourdain folytatta:

- A szót átadom az első szavazóbírónak. Guéchamp kapitány, nyilatkozzék!

Guéchamp kapitány mintha nem látta volna sem Cimourdaint, sem Gauvaint. Lezárt szemhéja eltakarta a szemét, mely mozdulatlanul meredt a hirdetményre, úgy bámult rá, mint egy szakadékra. Ennyit mondott:

- A törvény szavai világosak. A bíró több is, kevesebb is, mint egy ember. Azért kevesebb, mert szíve nincs. Azért több, mert pallos van a kezében. Rómában a 414. esztendőben Manlius kivégeztette a fiát, mert az győzni mert az ő parancsa nélkül. A fegyelem sérelme büntetést követelt. Ebben az esetben törvényt sértettek meg, és a törvény még magasabb, mint a fegyelem. Valaki az irgalom szavára hallgatva a hazát döntötte veszélybe. Az irgalom néha fölér a bűnnel. Gauvain parancsnok megszöktette a lázadó Lantenacot. Gauvain bűnös, én a halálos ítéletre szavazok.

- Jegyző, írja fel - mondta Cimourdain.

A jegyző írta: "Guéchamp kapitány: halál."

Gauvain megszólalt:

- Guéchamp - mondta -, helyesen szavazott, köszönöm.

Cimourdain folytatta:

- A szó a második szavazóbíróé. Radoub őrmester, beszéljen.

Radoub felállt, Gauvain felé fordult, és tisztelgett a vádlottnak.

Aztán fölkiáltott:

- Hát ha ez így van, akkor nyakazzanak le engem, mert én itt becsületszavamat adom, az úristenit neki, hogy szívesen vállalnám, amit az öreg cselekedett, és amit utána a parancsnokom tett. Amikor azt láttam, hogy ez a nyolcvanéves ember hogyan veti magát a lángok közé, hogy kimentse onnan azt a három porontyot, ezt mondtam magamban: "Derék ember vagy, öreg!" És amikor azt hallom, hogy az én parancsnokom mentette meg az öreget ettől az ostoba nyaktilótól, ezer ördög és pokol, azt mondom: "Parancsnok úr, önnek tábornoknak kéne lennie, ön legény a talpán, és én odaadnám önnek a Szent Lajos keresztjét, ha még volnának keresztek, ha még volnának szentek, és ha még volnának Lajosok." Ugyan, ugyan, mit szamárkodunk itt? Ezért vívtuk meg a jemmapes-i csatát, ezért győztünk Valmy, Fleurus^[283] meg Wattignies^[284] mellett? Akkor csak mondják meg! Micsoda? Íme Gauvain, aki négy hónapja kergeti ezeket a királypárti szamarakat, aki Dolnál igazán ügyesen hadakozott, és most ahelyett, hogy örülnének neki, meg akarnak szabadulni tőle, ahelyett, hogy generálist csinálnának belőle, levágatják a fejét. Én csak annyit mondok, akkor jobb, ha fejest ugrunk az Új Hídról; és ön, Gauvain polgártárs, parancsnok úr, ha nem a tábornokom, hanem a tizedesem volna, kimondanám, hogy az imént jókora marhaságot beszélt. Az öreg jól tette, hogy megmentette a gyerekeket, ön jól tette, hogy megmentette az öreget, és ha a jótettekért lenyakazzák az embert, akkor egye meg a fene az egészet, én már nem tudok kiokosodni a dologban. Akkor ne töltsük az időt! Ugye, ez nem igaz? Azt se tudom, ébren vagyok-e vagy álmodom. Nem értem. Akkor hát az kellett volna, hogy az öreg hagyja elégni a kis kölyköket, és hogy parancsnokom levágassa az öreg fejét. Tessék, itt vagyok, nyakazzanak le engem. Ezt inkább vállalom. Csak annyit tudok, ha ezek a gyerekek elpusztulnak, akkor ez a vörössipkás zászlóalj szégyene lett volna. Talán ezt akarják? Akkor hát faljuk fel egymást. Én is értek annyit a politikához, mint azok, akik itt ülnek. A Piques körzet klubjának tagja voltam. A kutyateremtésit! Végül mind belegárgyulunk. Már én csak így látom a kérdést. Nem szeretem az olyasmit, amiről senki se tudja, miért és hogyan csináljuk. Mi a fenének öletjük meg magunkat? Azért, hogy a parancsnokunkat lenyakazzák? Ebből nem kérek, babám! A parancsnokomat akarom! Nekem a parancsnok úr kell! Ma még jobban szeretem, mint tegnap. Lenyakaztatni! No, ez aztán mulatságos volna. Ebből nem kérünk. Én hallottam, mit beszélnek. Mondjanak, amit akarnak. De ez lehetetlen.

Radoub leült. A sebe fölszakadt; a kötés alól vékony vércsík csorgott végig a füle helyén a nyakába.

Cimourdain Radoubhoz fordult:

- Ön arra szavazott, hogy a vádlottat mentsük fel?

- Arra szavazok, hogy léptessék elő generálisnak!

- Azt kérdem, hogy a vádlott felmentésére szavazott-e?

- Arra szavazok, hogy állítsák a Köztársaság élére.

- Radoub őrmester, arra szavaz-e, hogy Gauvain parancsnokot fölmentsük?

- Arra szavazok, hogy nyakazzanak le engem helyette.

- Fölmentés - mondta Cimourdain. - Jegyző, írja fel.

A jegyző írta: "Radoub őrmester: fölmentés."

Ekkor a jegyző megszólalt:

- Egy szavazat a halálos ítélet mellett, egy szavazat a felmentés mellett. Az elnök dönt.

Most Cimourdainre került a sor, hogy szavazzon.

Felállt, levette kalapját, és maga elé tette az asztalra.

Már nem volt se sápadt, se fakó. Az arca olyan színű volt, mint a föld.

Olyan halálos csend vette körül, hogy ennél mélyebb csend még a sír mélyén sincs.

Cimourdain lassan, komor, határozott hangon beszélt:

- Gauvain vádlott! Az ön ügyét megtárgyaltuk. A Köztársaság nevében a haditörvényszék két szavazattal egy ellenében...

Elakadt a szava, egy pillanatra megállott. A halál előtt tétovázott? Az élet előtt tétovázott? Minden szív összeszorult. Cimourdain folytatta:

- ...halálra ítéli.

Arca elárulta e gyászos győzelem kínját. Biztosan Jákob mosolygott ily borzasztóan, amikor a sötétben lerángatta az angyalt, és megáldatta vele magát. Ám ez csak egy tűnő villanás volt. Cimourdain újra kemény lett, mint a márvány, leült a helyére, felvette a kalapját, és még hozzátette:

- Gauvain, önt holnap hajnalban kivégzik.

Gauvain felállt, tisztelgett, és így szólt:

- Köszönöm a bíróság ítéletét.

- Vezessék el az elítéltet - mondta Cimourdain.

Cimourdain intésére a föld alatti tömlöc ajtaját kinyitották, Gauvain belépett, és az ajtót rázárták. A két zsandár kivont karddal odaállt az ajtó elé.

Radoubot kivitték a teremből, mert elvesztette eszméletét.

IV
Élet és halál ura

A tábor, főleg a forradalmi időkben, olyan, mint egy darázsfészek. Az a polgári fullánk, mely minden katona lelke mélyén él, rögtön kibújik, és megszúrja azt, aki fölötte áll, mihelyt felülkerekedtek az ellenségen. A derék katonák, akik La Tourgue várát bevették, zúgolódni kezdtek. Előbb Gauvain parancsnokot szidták, mert megszöktette Lantenac márkit. Amikor meglátták, hogy Gauvain lép ki a tömlőcből, amelyben Lantenacot tartották fogva, úgy érezték, mintha villám sújtotta volna őket, és egy pillanat alatt az egész sereg megtudta. Súgtak-búgtak a kis csapatban. Előbb ezt: "Most Gauvaint elítélik. De ez csak porhintés. Így bízzon az ember a csuhásokban meg az arisztokratákban. Láttuk, hogy a vicomte megmenti a márkit, majd látni fogjuk, hogy egy pap fölment egy nemest." Amikor megtudták, hogy Gauvaint halálra ítélte a törvényszék, ezt suttogták: "Ez már több a soknál! Vezérünk, derék vezérünk, ifjú parancsnokunk, egy hős! Igaz, hogy báró, de annál szebb tőle, hogy mégis köztársasági. Hogyhogy? Pontorson, Villedieu és Pont-au-Beau felszabadítója, a doli és La Tourgue-i győző! Neki köszönhetjük, hogy győzhetetlenek vagyunk. Vendée-ban ő a Köztársaság kardja. Öt hónapja harcol a huhogók ellen. Ő teszi jóvá Léchelle és a többi ügyetlen generális hibáit. Most jön ez a Cimourdain, és halálra ítéli... Miért? Mert megmentett egy aggastyánt, aki megmentett három gyermeket. Egy pap akar megölni egy katonát!"

Így zúgolódott a győzelmes és elégedetlen tábor. Cimourdaint haragos tekintetek kísérték. Négyezer ember egy ellen, ez látszólag nagy erő. Dehogyis! Négyezer ember: tömeg. Cimourdain pedig akarat. Tudták, hogy Cimourdain könnyen megharagszik, és ez elég volt ahhoz, hogy tartsanak tőle. Ezekben a zord időkben elég volt, ha valaki mögött a Közjóléti Bizottság árnyéka komorlott, az az ember máris félelmetes volt, a szitkozódás máris suttogássá, a suttogás máris némasággá halkult. Ám akárhogy zúgolódtak, Gauvain sorsa és mindannyiuké Cimourdain kezében volt. Tudták, hogy Cimourdaintől hiába kérnek bármit, csak a lelkiismeretének engedelmeskedik, és annak a természetfölötti hangnak, melyet csak ő maga hall. Kezében volt a döntés. Amit hadbíróként határozott, csak főbiztosként változtathatta meg. Csak ő adhatott kegyelmet. Akár rögtön szabadon bocsáthatta Gauvaint. Élet és halál ura volt, ő parancsolt a nyaktilónak. Ebben a tragikus pillanatban ő volt a legfőbb ember.

Mit tehettek? Vártak. Leszállt az éjszaka.

V
A tömlöc

A bíróság terme újra őrszobává alakult. Az őrséget megkettőzték. A bezárt tömlöc ajtója elé most két őrt állítottak.

Éjfél felé egy ember jelent meg az őrszobán, lámpással átvonult a katonák között, megnevezte magát, és kinyitotta a tömlöc ajtaját.

Cimourdain volt.

Belépett a börtönbe, és az ajtó félig nyitva maradt mögötte.

A tömlöcben homály és csend borongott. Cimourdain néhány lépést tett bizonytalanul a sötétben, aztán letette lámpását a földre, és megállt. A homály mélyéből egy alvó ember egyenletes lélegzése volt hallható. Cimourdain révedten hallgatta.

Gauvain a börtön mélyén a szalmában feküdt. Az ő lélegzése hallatszott. Mélyen aludt.

Cimourdain óvatosan indult feléje, mellé állt és hosszan nézte Gauvaint. Anya sem nézhette volna gyöngédebb tekintettel az alvó csecsemőjét. Ez a tekintet talán többet is elárult, mint amennyit Cimourdain mutatni kívánt volna. Cimourdain most úgy tett, mint a gyerekek: két öklét a szemére nyomta, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Azután letérdelt, puhán fölemelte Gauvain kezét, és megcsókolta.

Gauvain megmozdult. Kinyitotta a szemét, és az ébredő riadt meglepődéssel nézett a jövevényre. A lámpás egy kissé megvilágította a pincét. Megismerte Cimourdaint.

- Hogyan - mondta-, ön az, mesterem?

És hozzátette:

- Azt álmodtam, hogy a halál csókolja kezemet.

Cimourdain megremegett, úgy, ahogy a rajzó gondolatok hirtelen áradásától szoktunk megremegni. Ez az áradat néha olyan viharos, hogy kis híján belevész a lélek. Cimourdain nem is tudott egyebet mondani, szíve mélyéből csak ez a szó tört elő:

- Gauvain!

Egymásra néztek. Cimourdain olyan égő szemmel, amelynek lángocskái kiszárítják a könnyet, Gauvain a legnyájasabb mosollyal. Gauvain a könyökére támaszkodott, és ezt mondta:

- Ez a sebhely, amit az arcán visel, abból a kardvágásból maradt, amit értem kapott. Tegnap is mellettem és miattam vett részt ebben a csatában. Mi lett volna belőlem, ha a gondviselés nem adta volna mellém? Valahol a sötétségben tévelyegnék. Önnek köszönhetem, hogy tiszta fogalmaim vannak a kötelességről. Összekötözött kézzel-lábbal jöttem a világra. Az előítéletek béklyói voltak rajtam, és ön leszedte rólam őket. Az ön jóvoltából a múmia, aki voltam, emberré lett. Korcs lett volna belőlem, ha ön lelket nem lehel belém. Ön nélkül nagyon kicsire nőttem volna. Önnek köszönhetem a létemet, csak úr voltam, de ön polgárt nevelt belőlem. Csak polgár voltam, de ön szellemmel ruházott föl. Mint embert, alkalmassá tett a földi életre, mint lelket, a mennyei életre. Kezembe adta, hogy elindulhassak az emberi valóság útján, az igazság kulcsát, és hogy azon túl is mehessek, a világosság kulcsát. Mesterem, köszönöm. Ön volt az én teremtőm.

Cimourdain leült Gauvain mellé a szalmába, és azt mondta:

- Eljöttem, hogy megosszam vacsorádat.

Gauvain kétfelé törte a fekete kenyeret, egyik felét odanyújtotta. Cimourdain letört belőle egy darabkát. Azután Gauvain odanyújtotta neki a vizeskorsót.

- Igyál előbb te - mondta Cimourdain.

Gauvain ivott, és odaadta a korsót Cimourdainnek, aki utána a szájához emelte. Gauvain egy kortyot ivott, Cimourdain hosszan nyelte a vizet.

Ezen a vacsorán Gauvain evett, és Cimourdain ivott. Annak a jele volt ez, hogy az egyik higgadt, a másikat pedig láz emészti.

Valami rettentő nyugalom uralkodott a tömlöcben. A két ember beszélgetett.

Gauvain így szólt:

- Nagy dolgok vannak készülőben. Most titokzatos munkát végez a forradalom. A látható mögött ott a láthatatlan, amelyet a látható eltakar. A látható: kegyetlen; a láthatatlan: fönséges és szép. Ebben a pillanatban minden világosan áll előttem. Furcsa és szép dolog ez. A múltból sokat fel kellett használni. Ez magyarázza ezt a páratlan kilencvenhármat. A barbár gerendázat alatt a művelődés temploma épül.

- Igen - felelte Cimourdain -, ebből az ideiglenesből alakul majd ki a végleges. A végleges: a jog és a kötelesség párhuzamossága lesz, az arányos és progresszív adózás, az általános védkötelezettség, az egyenlőség kivételezés nélkül mindenki és minden fölött, ez az egyenes vonal: a törvény. A teljesség köztársasága.

- Én jobban szeretném - mondta Gauvain - az eszmény köztársaságát.

Egy darabig hallgatott, azután így folytatta:

- Mesterem, mindabból, amit elmondott, hiányzik az odaadás, az áldozatkészség, az önmegtagadás, a jóakaratú szándékok nemes összeszövődése, a szeretet. Mindent egyensúlyba hozni, ez jó dolog, de harmóniát teremteni a dolgok között, ez még jobb. Én a mérleg fölé helyezem a lírát. Az önök Köztársasága mindent adagol, mér, szabályozza az embert; az enyém a kék égbe emeli. Egy tantétel és egy sas közt sincs nagyobb különbség.

- Te a felhők között tévelyegsz.

- Ön pedig a számadásaiban.

- A harmóniában van egy kis álmodozás.

- Az algebrában is van.

- Szeretném, ha Eukleidész^[285] lenne az emberiség apja.

- Én pedig - válaszolta Gauvain - inkább Homéroszt választanám.

Cimourdain Gauvainre szegezte szigorú mosolyát, mintha fékezni akarta volna.

- Költészet. Óvakodj a költőktől.

- Igen, ismerem ezt a szót. Óvakodj a fuvallatoktól, óvakodj a sugaraktól, óvakodj az illatoktól, óvakodj a virágoktól, óvakodj a csillagzatoktól.

- Ebből semmi sem ad kenyeret.

- Honnan tudja ezt? Az eszme is éltet. Gondolkozni: ez annyi, mint táplálkozni.

- Ezek elvont dolgok. A Köztársaság: kétszer kettő négy. Amikor mindenkinek megadtam, ami jár neki...

- Akkor azt is meg kell adnia mindenkinek, ami nem jár neki.

- Hogy érted ezt?

- Azt a nagy, kölcsönös engedékenységet értem, mellyel mindenki tartozik mindenkinek, mellyel mindnyájan tartozunk egymásnak, és ami a társadalmi életet jelenti.

- A jogosságon túl nincs semmi!

- Minden ott kezdődik.

- Én csak a törvényességet tartom szem előtt.

- Én magasabbra tekintek.

- Mi van hát a törvényesség felett?

- A méltányosság.

Időnként hallgattak néhány pillanatig, mintha fények villantak volna fel bennük.

Cimourdain így folytatta:

- Beszélj világosabban. Ha ugyan erről lehet.

- Tessék. Önök a kötelező katonai szolgálatot akarják. Ki ellen? Más emberek ellen. Én semmilyen katonai szolgálatot nem akarok. Békét akarok. Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot. Önök az arányos adófizetést hirdetik. Én eltörölném az adózást. Én a közösség kiadásait leszállítanám a legszükségesebbre, és ezt a társadalmi termelés értéktöbbletéből fedezném.

- Hogy érted ezt?

- Így: először is szüntessék meg az élősdiséget; a pap élősdiségét, a bíró élősdiségét, a katona élősdiségét. Azután hasznosítsák kincseiket. A trágyát a csatornába dobják; vessék a barázdába. Franciaország földje háromnegyed részében ugar. Szántsák fel a francia földet, a sok felesleges legelőt is. Osszák szét a községi földeket. Minden gazdának legyen földje, és minden földnek legyen gazdája. Ezzel megszázszorozzák a társadalmi termelést. Franciaország jelenleg csak négy napra ad húst a parasztnak évente. Ha jól művelnék a földet, háromszázmillió embert tudna eltartani, egész Európát. Használják ki jobban a természet nagy segítségét, amelyet eddig semmibe vettek. Dolgoztassanak az emberek szolgálatában minden szélfuvallatot, minden vízesést, minden mágneses erőfolyamot. A föld mélyén érhálózat van, és ez a csodálatos keringés vizet, olajat, tüzet sodor magával. Szúrják föl a föld erét, buggyantsák ki belőle a vizet, hogy legyen a kútban, az olajat, hogy legyen a lámpáikban, a tüzet, hogy égjen a tűzhelyeikben. Figyeljék meg a hullámok mozgását, a dagályt és az apályt, az árapály játékát. Mi az óceán? Hatalmas elhanyagolt erő. Mily ostoba a föld! Nem használja fel az óceánt!

- Megint az álmok világában jársz.

- Vagyis a valóságban.

Gauvain újrakezdte:

- És a nő? Mi a rendeltetése?

Cimourdain válaszolt.

- Ami most. A férfi szolgálója.

- Igen. De egy föltétellel.

- Milyen föltétellel?

- Hogy a férfi a nő szolgája.

- Mit nem mondasz? - kiáltott fel Cimourdain. - A férfi szolga? Soha! A királyságot csak a családban ismerem el, ott pedig a férfi legyen a király.

- Jó. Egy föltétellel.

- Éspedig?

- Azzal, hogy a nő a királyné legyen.

- Vagyis azt akarod, hogy a férfi és a nő...

- Egyenlő legyen.

- Egyenlő! Hogy gondolod ezt? A kettő nem ugyanaz.

- Én egyenlőségről beszéltem, nem azonosságról.

Most újra elhallgattak, a villámokat váltó két elme mintegy fegyverszünetet kötött. Cimourdain törte meg a csendet:

- És a gyermek? Kinek adod a gyereket?

- Előbb az apának, aki nemzette, azután az anyának, aki megszülte, azután a tanítónak, aki neveli, azután a közösségnek, aki polgárává avatja a hazának, legfőbb anyánknak, végül az emberiségnek, mert ő valamennyiünk ősanyja.

- Istent nem is említed.

- Ezek a fokozatok; apa, anya, tanító, közösség, haza, emberiség, egy-egy fokai a lépcsőnek, mely Istenhez vezet.

Cimourdain hallgatott. Gauvain folytatta:

- Amikor az ember fölér a lépcső tetejére, eljut Istenhez. Isten kinyitja kapuit, csak be kell lépni.

Cimourdain olyan mozdulatot tett, mintha visszahívna valakit:

- Gauvain, térj vissza a földre. A lehetségest akarjuk megvalósítani.

- Kezdjék azzal, hogy ne tegyék lehetetlenné.

- A lehetséges mindig megvalósul.

- Nem mindig. Ha kíméletlenül nyúlunk az utópiához, elpusztítjuk. Nincs kényesebb, mint a gyönge csíra.

- Pedig fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer azáltal, hogy hasznossá válik. Így kisebb, de jobb. A jognak kell uralkodnia a törvényben, és amikor a jog törvénnyé vált: kiteljesedett. Ezt nevezem én lehetségesnek.

- A lehetséges több ennél.

- Már megint ábrándozol.

- A lehetséges: az a titokzatos madár, mely állandóan ott röpköd az ember felett.

- Meg kell fogni azt a madarat.

- De elevenen.

Gauvain folytatta:

- Elvem: mindig csak előre. Ha Isten azt akarta volna, hogy az ember hátrafelé menjen, akkor a tarkójára is szemet tett volna. Fordítsuk tekintetünket mindig a hajnal, a bimbózás, a születés felé. Az elhulló serkenti a keletkezőt. Az öreg fa roppanása buzdítja a fiatal fát. Minden évszázadnak megvan a maga munkája. A miénk a polgárságé. A következő az emberiségé. Ma a jog kérdése, holnap a bér kérdése. Bér és jog, alapjában ugyanazt jelenti. Az ember nem azért él, hogy bér nélkül dolgozzék. Isten, mikor életet adott az embernek, kötelezettséget is vállalt. A bér az érvényesített jog.

Gauvain egy próféta áhítatával beszélt. Cimourdain hallgatta. Szerepet cseréltek, most a tanítvány volt a mester.

Cimourdain ezt mormolta:

- Túl sebesen szárnyalsz.

- Talán azért, mert egy kicsit sietnem kell - mondta Gauvain mosolyogva.

Majd így folytatta:

- Mesterem, ez a különbség a mi utópiánk közt. Ön a kaszárnyát akarja kötelezővé tenni, én az iskolát. Ön, ha az emberre gondol, katonáról ábrándozik; én polgártársról. Ön azt akarja, hogy az ember félelmes legyen, én azt kívánom, hogy gondolkozzék. Ön kardokra épít köztársaságot, én...

Egy pillanatra elhallgatott.

- Én a szellemiség köztársaságát szeretném megalapítani. Cimourdain a tömlöc kőpadlóját nézte és megkérdezte:

- S egyelőre mit kívánsz?

- Ami van.

- Megbocsátsz hát a jelennek?

- Igen.

- Miért?

- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújja belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is tehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.

Gauvain folytatta:

- Különben mit törődöm én a viharral, ha iránytű van a kezemben. Mit törődöm az eseményekkel, ha a lelkiismeretem tiszta.

Azután ünnepélyes, mély hangon tette hozzá:

- Van valaki, akinek nem szabad beleszólnunk a dolgába.

- Kicsoda? - kérdezte Cimourdain.

Gauvain fölfelé mutatott ujjával. Cimourdain követte tekintetével a fölemelt ujj irányát, és a börtön boltozatán át mintha a csillagos eget látta volna.

Megint hallgattak.

Cimourdain szólalt meg:

- Természetellenesen tökéletes társadalom. Ismétlem, ez nem lehetséges, ez ábránd.

- Ez a cél. Különben mire való a társadalom? Maradjunk az őstermészet vad gyermekei. Tahiti paradicsom. De ebben a paradicsomban nem gondolkoznak. Akkor pedig inkább az értelmes poklot választom, mint a hülye paradicsomot. Nem, nem, a pokol mégse kell. Teremtsük meg az emberiesség társadalmát. Legyen természetellenesen tökéletes. Igen. Ha semmivel sem tudjuk megoldani a természetet, minek lépjünk ki belőle? Akkor hát érjük be a munkával, mint a hangya, és a mézzel, mint a méh. Maradjunk dolgos barmok, holott szellemünkkel mindenen uralkodhatnánk. Ha pedig valamit a természethez toldunk, szükségszerűen a természet fölé emelkedünk. Hozzátenni, ez annyit tesz, mint megnagyítani. Megnagyítani, ez annyi, mint nagyobbra nőni. A társadalom: átszellemült természet. Mindent akarok, ami hiányzik a kaptárból, a hangyabolyból: az emlékműveket, a művészetet, a költészetet, a hősöket, a szellemóriásokat. Örök terheket cipelni: nem ez az emberi törvény. Nem, nem, nem akarok páriákat látni, nem akarok rabszolgákat, fegyenceket, kárhozottakat! Azt akarom, hogy az ember minden tulajdonsága a civilizáció egy-egy jelképe legyen, és a haladás lendítőkereke: a szellem szabadságát akarom, a szív jogának egyenlőségét, a lelkek testvériségét. Mindenféle igát le akarok rázni. Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...

Elhallgatott. Csak a szeme csillogott tüzesen.

Szája még mozgott, de hang nélkül.

Az ajtó nyitva maradt. A külvilág neszei időnként behatoltak a két beszélgetőhöz. Távolról kürtjel hangzott, nyilván az ébresztő. Azután puskatusok dobogása hallatszott; az őrséget váltották. Majd a torony közelében kezdődött mozgolódás; ahogy a sötétben ki lehetett venni, mintha deszkákat, gerendákat állítgattak volna; közben tompán koppant egy-egy kalapácsütés.

Cimourdain sápadtan hallgatta. Gauvain nem is hallotta.

Egyre mélyebbre merült álmodozásában. Mintha lélegzetet sem vett volna, oly figyelmesen nézte elméje látomásait. Néha kissé megborzongott. Szembogarában megnőtt a hajnali fény.

Így múlt el egy idő. Majd Cimourdain megkérdezte:

- Mire gondolsz?

- A jövőre gondolok - felelte Gauvain.

Ismét töprengésbe merült. Cimourdain felkelt a szalmából, ahol eddig mind a ketten üldögéltek. Gauvain észre sem vette. Cimourdain lassan az ajtóig hátrált, tekintetébe burkolta a gondolkodó ifjú embert, és kiment. A tömlöcöt ismét bezárták.

VI
Közben felkél a nap

Lassan feltűnt a nap a látóhatár szélén.

A nappal együtt egy különös, mozdulatlan és meglepő dolog is megjelent a La Tourgue fennsíkján, a fougères-i erdő felett. Az ég madarai sosem láttak ilyet.

Az éjszaka folyamán került oda. Nem is építették, csak felállították. Messziről nézve kemény, egyenes vonalaival úgy vetült a látóhatárra, mint egy héber betű, vagy mint egy egyiptomi hieroglifa, a talányos, antik ábécé valamelyik jele.

Első pillantásra ez az alkotmány haszontalannak tetszett. Csak állt ott a virágzó hanga közepén. Az ember törhette a fejét, ugyan mire jó ez. Aztán beleborzongott. Az állványféle négy cölöpre támaszkodott. Az egyik végén két magas gerenda állott egyenesen, égnek meredőn; fölül keresztgerenda kötötte össze őket, és ez a két gerenda egy háromszögletű tárgyat tartott felfüggesztve, mely feketén rajzolódott ki a kék reggeli égen. Az állvány másik végéhez létra volt támasztva. A két gerenda közt lent, a háromszög alatt valami deszkatábla látszott, mely két mozgatható részből állott; ezek össze voltak illesztve, és egy kerek lyuk volt rajtuk, körülbelül akkora, mint egy ember nyaka. A felső deszkalapot egy rovátkába helyezték, hogy le-föl csúsztatható legyen. Pillanatnyilag a kerek lyuk két félköre távol volt egymástól. A két oszlop lábánál egy csuklós deszkapalló volt látható, olyanféle, mint egy billenőszerkezet. A dobogó mellett egy hosszúkás kosár feküdt, a két oszlop közt, elöl az állvány szélén pedig egy négyszögletű kosár. A kosarat pirosra festették. Az egész alkotmány fából volt, csak a háromszögletű tárgy készült vasból. Érzett rajta, hogy emberkéz építette, olyan csúf, közönséges és kisszerű volt; de szellemek is odavarázsolhatták volna, olyan félelmetesnek látszott.

Ez az ormótlan faalkotmány a nyaktiló volt.

Vele szemben, a szakadék túlsó felén egy másik szörnyeteg emelkedett, La Tourgue vára. A kőszörnyeteg szembenézett a faszörnyeteggel. De kétségtelen, hogy mihelyt az ember kőhöz vagy fához nyúl, az már nem élettelen kő- vagy fadarab, mert nyomban átvesz valamit az emberből. Egy építmény: dogma; a gép: eszme.

La Tourgue vára a múlt gyászos alkotása volt, olyan, mint a Bastille Párizsban, a Tower Londonban, Angliában, Spielberg Németországban, az Escurial^[286] Spanyolországban, a Kreml Moszkvában, az Angyalvár Rómában.

La Tourgue várában tizenöt évszázad sűrűsödött össze; benne volt a középkor, a vazallus kötöttség, a jobbágyság, a hűbériség. A nyaktilóban csak egy esztendő: kilencvenhárom. Ez a tizenkét hónap ellensúlyozott tizenöt évszázadot.

La Tourgue képviselte a királyságot; a nyaktiló a forradalmat.

Tragikus szembesítés.

Egyik oldalon az adósság, a másik oldalon az esedékesség. Egyik oldalon a kibogozhatatlan gótikus szövevény, a jobbágy, a földesúr, a rabszolga, a gazda, a polgár, a nemes, a szokásjoggal keveredő törvény, a bíró és a pap szövetsége, a számtalan kötöttség, az állami kincstár, az illeték, a holtkéz, a fejadó, a kiváltságok és előjogok, az előítéletek, az elvakultság, a csőd királyi privilégiuma, a jogar, a trón, az önkény, az isteni jog; a másik oldalon ez az egyszerű dolog: a bárd.

Egyik oldalon a csomó, másik oldalon a fejsze.

La Tourgue sokáig állt a sivatagban egyedül. Ott állott talpréseivel, amelyekből forró olajat, égő szurkot vagy olvasztott ólmot lehetett lezúdítani, ott voltak tömlöcei, amelyeknek pádimentumát emberi csontok kövezték, ott volt a fölnégyelő szoba, az a tömérdek tragédia, amely ezt a tornyot megtöltötte; gyászos alakja korlátlanul uralkodott az erdő felett, mögötte nyújtózott tizenöt évszázad háborítatlan, félelmetes nyugalmának árnyéka, mert ebben a tartományban ez volt az egyedüli hatalom, az egyedüli tekintély, amelytől mindenki rettegett; a torony uralkodott itt, a barbarizmus hatalmát senki sem osztotta meg vele. Most pedig hirtelen megjelent előtte, mellette valami - több, mint valami -, s ez a valami éppolyan szörnyű volt, mint a vár: a nyaktiló.

Furcsa módon, néha úgy tetszik, mintha a kőnek szeme volna. A szobor figyel, a torony kémlel, az épületek homlokzata szemlélődik. La Tourgue mintha a nyaktilót fürkészte volna.

Mintha töprengett volna. Mi lehet ez?

Talán a földből nőtt ki

Valóban a földből nőtt ki.

A fátum földjében fogant ez a siralmas fa. Ebből a földből, amelyet annyi verejték, annyi könny, annyi vér öntözött, ebből a földből, amelybe annyi sírt ástak, annyi gödröt, annyi menedéket, annyi kelepcét, ebből a földből, amelyben annyi ember teteme rohadt el, akiket annyi zsarnokság irtott ki, ebből a földből, amely annyi félelmes szakadék fölé emelkedett, amelyben számtalan bűn nyomai, irtózatos magvak rejtőztek, ebből a mélységes földből bújt ki a jelzett napon ez az ismeretlen, ez a bosszúálló, ez az irgalmatlan pallos-szerkezet, és kilencvenhárom így szólt a régi világhoz:

- Itt vagyok!

A nyaktiló jogosan kiálthatta oda a toronynak:

- A lányod vagyok!

A vártorony pedig - mert ezeknek a végzetes dolgoknak külön életük, rejtelmes életük van - úgy érezte, hogy a nyaktiló megölte őt.

La Tourgue-on valami rémület vett erőt a félelmes jelenés láttára. Mintha félt volna. A félelmes gránittömeg méltóságteljes és gyalázatos volt. Az emelvény meg a háromszögletű kés még rosszabb. A megbukott mindenhatóság rettegett az új mindenhatóságtól. A bűnös történelem szemlélte az igazságszolgáltató történelmet. A hajdani erőszak mérte magát a jelenkori erőszakhoz; az ősi vár, az ősi börtön, az ősi udvarház, ahol egykor megcsonkított rabok üvöltöttek, a gyilkos hadiépítmény, mely kiöregedett, használhatatlanná vált, melyet megvívtak, lerontottak, szétromboltak, ez a kőhalom, mely már csak egy halom hamu volt, ocsmány, nagyszerű és halott, tele rémítő századok szédületeivel, most csak figyelte, hogyan múlik a szörnyű, jelen pillanat. A Tegnap remegett a Ma előtt, az őskegyetlenség megérezte és nyögte az új rettenetet, a semmi nyitotta ki árnyékszemét a terrorra, a kísértet figyelte a szellemet.

A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei; tehetetlenül el kell viselnie az édes egyetemesség nagy szemrehányásait és az ég könyörtelen derűjét. Az emberi törvények torz alakúsága kénytelen mezítelenséggel mutatkozni az örök ragyogásban. Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad.

Aznap reggel olyan bájos volt az üde ég, a kelő nap, mint még soha. Langyos szél bujkált a hanga közt, a lombok közt lágyan úsztak a párák; Fougères erdeje, melyet átjárt a források lehelete, úgy füstölt a hajnalba, mint egy hatalmas tömjéntartó. Az égbolt kékje, a felhők fehérsége, a vizek áttetsző ragyogása, a zöld, ez a harmonikus változatosság, amely a tengerzöldtől a smaragdig terjed, a barátságos facsoportok, a pázsit-terítők, a mélységes rétek, minden azt a tisztaságot lehelte, amely a természet örök tanácsa az ember számára. Mind e szépség közepette ott terpeszkedett az emberek szörnyű szemérmetlensége; mind e szépség közepette föltűnt a vártorony és a vérpad, a háború és a vesztőhely, a vérengző korszak és a véres pillanat két tanúja, a múlt éjszakájának baglya és a jövő pitymallatának denevére. A ragyogó ég a virágos, illatos, szerelmesen bűbájos természet ölén hajnalában fürdette La Tourgue várát és a nyaktilót; mintha így szólt volna az emberekhez: "Nézzétek, mit művelek én, és mit műveltek ti!"

Ilyen félelmes játékot űz a nap a sugaraival.

Ennek a látványosságnak sok nézője volt.

A kis expedíciós hadsereg négyezer embere csatarendben sorakozott fel a fennsíkon. Három oldalról vették körül a nyaktilót, olyan módon, hogy alakzatuk "E" betűhöz hasonlított. Az ágyúüteget állították középre, ez alkotta az "E" betű középső szárát. A vörös gépet három csatasor zárta így körül, a katonák hosszú sorfala, amelynek két vége a fennsík széléig nyúlt. A negyedik oldal nyitva maradt, mert az a szakadék felé fordult, szembenézve La Tourgue várával.

Ilyenformán hosszúkás négyszög alakult, amelynek közepén a vérpad állott. Ahogy a nap emelkedett, úgy csökkent a nyaktiló árnyéka a gyepen.

A tüzérek égő kanóccal állottak ágyúik mellett.

A szakadék mélyéből kékes füstcsík szállott fel. A tűzvész lassan elhamvasztotta a kastélyt.

A füst, ha nem is takarta el egészen, függöny mögé rejtette a vártornyot, amelynek magas teteje uralkodott a látóhatáron. A toronytető és a nyaktiló közt nem volt más, csak a szakadék. Egyik magaslatról át is beszélhetett az ember a másikra.

A törvény asztalát és a bírói széket a torony tetején helyezték el; mögöttük háromszínű zászlók lobogtak. A nap La Tourgue vára felől emelkedett, és fénye úgy ölelte körül a tornyot, hogy annak fekete tömege és a toronytetőn, a bírói székben a zászlók alatt, egy karba tett kezű, mozdulatlanul ülő emberalak élesen kivált a világos háttérből.

Ez az ember Cimourdain volt. Mint az előző napon, polgári biztosi ruháját viselte, fején háromszín tollas kalap, az oldalán kard, az övében két pisztoly volt.

Hallgatott. Mindnyájan hallgattak. A katonák lábhoz eresztették a fegyverüket, és lesütötték a szemüket. Könyökükkel meg-megbökdösték egymást, de egy szót sem ejtettek. A háborúra gondoltak, a sok csatára, a lesből kapott, de vitézül fogadott puskatüzekre, dühödt parasztok visszavert rohamaira, a győzelmekre, az elfoglalt várakra, diadalmas ütközetekre, és most úgy érezték, hogy mind e dicsőség szégyenükre válik. Valamennyiük szívét sötét várakozás szorongatta. Látták a vérpadon a hóhért, amint föl és alá járkál. A hajnal növekvő fénye méltóságteljesen terjedt végig az égen.

Hirtelen megperdültek a posztóval bevont dobok. A gyászos dobpergés közeledett; a sorok megnyíltak, az osztag belépett a négyszögbe, és a vérpad felé indult.

Elöl a fekete dobok, utánuk egy gránátos század leeresztett fegyverrel, majd egy zsandárszakasz kivont karddal, azután az elítélt: Gauvain.

Gauvain szabadon lépkedett. Nem volt megkötözve sem a kezén, sem a lábán. Egyszerű egyenruhát viselt. A kardja is megvolt.

Mögötte egy másik csendőrszakasz masírozott.

Gauvain arcán még ott ült az az elmélkedő derű, mely elárasztotta abban a pillanatban, amikor azt mondta Cimourdainnek: "A jövőre gondolok." Mi sem volt olyan kimondhatatlanul fönséges, mint ez a rendületlen mosoly.

Ahogy a vesztőhelyre érkezett, első pillantása a torony tetejére röppent. A nyaktilóval nem törődött.

Tudta, hogy Cimourdain kötelességszerűen végignézi a kivégzést. Szemével megkereste a helyén. Ott is találta.

Cimourdain sápadt és fagyos volt. Akik körülötte álltak, még a lélegzetét is hallották.

Amikor meglátta Gauvaint, még a szempillája sem rebbent.

Gauvain egyenesen a vérpad felé tartott.

Menet közben Cimourdaint nézte, Cimourdain pedig őt. Úgy tetszett, mintha Cimourdain Gauvain pillantásából merítene erőt.

Gauvain a vérpad lábához ért. Fölment. A gránátosok parancsnokló tisztje követte. Gauvain leoldotta a kardját, és átadta a tisztnek, utána levetette a nyakkendőjét, és átadta a hóhérnak.

Sosem látszott ennél szebbnek. Gauvain olyan volt, mint egy látomás. Barna haja lobogott a szélben; akkoriban hosszú hajat viseltek. Fehér nyaka nőies volt, hősies, parancsoló tekintete arkangyalra emlékeztetett. Álmodozva állt a vérpadon. Ez a hely is csúcspont. Gauvain kiegyenesedve fönséges nyugalommal állott. A nap körülölelte, mintegy glóriába vonta.

Mégis meg kellett kötözni az elítéltet. A hóhér odalépett hozzá egy darab kötéllel.

Ebben a pillanatban, amikor látták, hogy fiatal kapitányuk határozottan a kés alá hajtja a fejét, a katonák nem bírták tovább; a hadfiak szíve majd meghasadt. Hihetetlen dolog hallatszott: egy hadsereg zokogása. Kiáltások hangzottak: "Kegyelem! Kegyelem!" Néhányan térdre estek, mások eldobták a puskájukat, és karjukat a toronytető, Cimourdain felé nyújtották. Egy gránátos a nyaktilóra mutatott és odakiáltott:

- Elfogadják-e, ha helyettesnek jelentkezem? Vállalom! Valamennyien őrjöngve kiáltották: "Kegyelem! Kegyelem!" Egy oroszlánt is megindított vagy megriasztott volna ez, mert nincs rettenetesebb, mint a katonák könnyezése.

A hóhér megállott, nem tudta, mitévő legyen.

Ekkor röviden, mély, de olyan gyászos hangon, hogy mindenki jól hallhatta, megszólalt valaki a torony tetejéről:

- Teljesítse kötelességét!

Mindenki ismerte ezt a kérlelhetetlen hangot. Cimourdain beszélt. A sereg összeborzadt. A hóhér nem tétovázott tovább. Közelebb lépett a kötéllel.

- Várjon - mondta Gauvain.

Cimourdain felé fordult, még szabad jobb kezével búcsút intett neki, aztán hagyta, hogy megkötözzék.

Amikor már össze volt kötözve, ezt mondta a hóhérnak:

- Bocsánat. Még egy pillanatra.

Azután fölkiáltott:

- Éljen a Köztársaság!

Ekkor lefektették a dobogóra, szép és büszke fejét behajtották a gyalázatos nyakörvbe, a hóhér szelíden fölfogta a haját, aztán megnyomta a rugót, a háromszögletű kés megindult, eleinte lassan, majd gyorsabban csúszott lefelé; egy utálatos reccsenést hallottak...

Ebben a pillanatban valami mást is hallottak. A fejszecsapásra pisztolylövés válaszolt. Cimourdain kihúzta övéből egyik pisztolyát, és amikor Gauvain feje legördült a kosárba, szíven lőtte magát. Vér buggyant ki a szájából, és holtan zuhant le.

Ez a két tragikus testvérlélek együtt szállott el; egyikük árnyéka beburkolózott a másikuk fényébe.

193. François-Athanase Charette de la Coutrie (1763-1796) - királypárti tiszt, a vendée-i ellenforradalom egyik katonai vezetője. ^[VISSZA]

194. Garnier de Saintes (1755-1820) - a Konvent képviselője, 1793-94-ben konventbiztos Nyugat-Franciaországban. ^[VISSZA]

196. Teutatès - a gallok, ókori belgák és kelták közös főistene. ^[VISSZA]

197. Több breton törzsfő neve a XII. századig; védték Bretagne függetlenségét a francia uralkodók ellen. ^[VISSZA]

204. A középkorban a legfelső hűbéri bíróságok törvénynapjai. ^[VISSZA]

211. Játék a kerek papi sapkát jelentő "calotte" és a térdnadrágot jelentő "culotte" szó hasonló hangzásával: "sapka nélküli" (kilépett pap), "térdnadrág nélküli" (forradalmár). ^[VISSZA]

215. Bertrand Duguesclin (1320-1380) - a százéves angol-francia háborúban V. Károly francia király győzelmes hadvezére. ^[VISSZA]

217. 1793 decemberében a két helység között nagy csata zajlott le, amelyben az ellenforradalmárok döntő vereséget szenvedtek. ^[VISSZA]

220. Louis-Lazare Hoche (1768-1797) - a forradalom egyik legdicsőségesebb tábornoka. 1795-ben verte le végleg a vendée-i ellenforradalmat. ^[VISSZA]

224. Jean Errard (1554-1610) - "a francia erődépítés atyja": matematikus és hadmérnök. IV. Henrik megbízásából több franciaországi erődöt épített. ^[VISSZA]

226. Blaise-François Pagan (1604-1665) - hadmérnök, 1646-ban jelent meg az erődítési rendszerekről írott könyve. ^[VISSZA]

227. Auguste Le Prévost (1787-1859) - archeológus, Bernay képviselője ^[VISSZA]

231. Jules Hardouin Mansard (1646-1708) - a manzárd szoba divatját elterjesztő François Mansard (1598-1666) rokona; XIV. Lajos főépítésze volt. ^[VISSZA]

235. François-Michel Louvois (1639-1691) - XVI Lajos hadügyminisztere. Ő vezette Pfalz ellen a francia csapatokat. ^[VISSZA]

239. Isaac Casaubon (1559-1614) - protestáns teológus, IV. Henrik francia király könyvtárosa; klasszikus műveket adott ki. ^[VISSZA]

240. Clovis (405-511) - a frank törzsek egyik főnöke: 496-ban a törzsfők közül utolsónak vette fel a kereszténységet. ^[VISSZA]

256. Chrétien-Guillaume Malesherbes (1721-1794) - többször volt miniszter; a királyság alatt haladó politikát folytatott. XVI. Lajos védője. Kivégezték. ^[VISSZA]

257. A XVIII. század második felében kialakult francia polgári közgazdasági irányzat hívei. Gazdaság- és adópolitikájuk előnyös volt az ipar számára. ^[VISSZA]

260. Francia főnemes. ^[VISSZA]

261. Jean-Baptiste Gobel (1727-1794)-aforradalommal rokonszenvező püspök; az Ész kultuszát hirdette; titokban a pápával tárgyalt, Hébert-rel együtt végezték ki. ^[VISSZA]

262. Pierre-Gaspard Chaumette (1763-1794) - újságíró, a plebejus tömegek egyik vezetője, Hébert köréhez tartozott, vele együtt végezték ki. ^[VISSZA]

263. Rainfroy (VIII. sz.) - önálló birodalom megalakítására törő frank főúr. ^[VISSZA]

264. Martel Károly (689-741) - frank herceg, a Karoling-dinasztia első neves képviselője. ^[VISSZA]

265. Louis d'Assas (1733-1760) - királyi kapitány, halála köré hősi legendát szőttek. ^[VISSZA]

266. E belgiumi városkánál győzték le az osztrák örökösödési háborúban a francia seregek az angol-holland-osztrák csapatokat. A harc során a francia gárda tisztjei udvariaskodtak, és az angoloknak engedték át a tűz megnyitását. ^[VISSZA]

267. II. Alarik (484-507) - a frank területek ellen támadó nyugati gót király, Clovis győzte le és ölte meg a vouilléi csatában. ^[VISSZA]

268. Spanyolországi mór emír, csapataival behatolt a Loire vidékéig. Martel Károly győzte le. ^[VISSZA]

269. Itáliai város; 1509-ben XII. Lajos francia király itt győzte le a velenceieket. ^[VISSZA]

270. Kelet-franciaországi község; Enghien hercege itt győzött 1643-ban a spanyolok ellen. ^[VISSZA]

271. Észak-franciaországi község; Condé herceg itt győzte le 1648-ban Lipót osztrák főherceg seregét. ^[VISSZA]

272. Piemontei község; 1690-ben itt győzték le a franciák a szavojai csapatokat. ^[VISSZA]

273. Belgiumi városka; 1692-ben a franciák itt győzték le Orániai Vilmos csapatait. ^[VISSZA]

274. Piemontei község; 1693-ban a franciák itt arattak győzelmet a szavojaiak felett. ^[VISSZA]

275. Belgiumi község; 1745-ben a franciák itt arattak győzelmet a német csapatok felett. ^[VISSZA]

276. Belgiumi kisváros; 1747-ben a franciák itt győzték le az angolokat. ^[VISSZA]

277. Menorca-sziget fővárosa; 1756-ban a franciák itt verték meg az angol hajóhadat. ^[VISSZA]

278. Észak-itáliai városka; a franciák 1515-ben itt győzték le a svájciakat. ^[VISSZA]

279. Lille környéki község; Fülöp Ágost francia király 1214-ben itt győzött a német-angol-flandriai seregek ellen. ^[VISSZA]

280. Észak-franciaországi község; 1415-ben az angolok itt győzték le a franciákat. ^[VISSZA]

283. Belga kisváros; a forradalom csapatai itt győzték le az osztrák-holland seregeket. ^[VISSZA]

284. Észak-franciaországi község; a forradalom hadserege 1793. október 16-án itt győzte le az osztrákokat. ^[VISSZA]

285. Eukleidész (i. e. 300 körül) - alexandriai matematikus; az első rendszeres geometria kialakítója. ^[VISSZA]

286. Madrid közelében fekvő község; a XVI. században épült palotája királyi lakhely volt. ^[VISSZA]

---