Nicolette egy napos szeptemberi délelőttön látta meg a napvilágot, a Brirob londoni gyárának hármas részlegében. Péntek volt, tizenegy óra hat perc, amikor öntudatra ébredt. Nem vesztegette az időt arra, hogy köszöntse a világot, kipróbálja agyának óriási logikai potenciálját vagy ruganyos izmait; ehhez még hiányzott valami nagyon fontos dolog, s nem is adott volna rá lehetőséget a nagyüzem óraműpontosságú, gyors működése, háta mögött már érkeztek a többiek. Felült a futószalagon, kirántotta orrából a csatlakozót, leugrott és futólépésben a kijárat felé indult a fegyelmezetten haladó tömegben. Menet közben lecsatolta derekáról a széles bőrövet, s kampójánál fogva fölakasztotta egy szállítódrótra, ahol az visszaindult az üzem belsejébe.

A következő helyiségben leemelte csomagját egy másik futószalagról, hibátlanul kiválasztva a megfelelőt a számtalan egyforma, Brirob feliratú fehér reklámszatyor közül. Oldalt lépett, kivette ruhaneműit és felöltözött, életében először, de avatott mozdulatokkal. Megigazította frizuráját, befordult egy folyosón és kint volt az utcán. A menet itt kétfelé ágazott, baloldalt a buszhoz vitt az út, jobbra a metróhoz. Jobbra tért, lement a metróállomásra, szatyrából kivett egy vonaljegyet és bedugta az automatába. Paddingtonig vitette magát, s ott felszállt a Wales felé haladó vonatra.

Kevesen utaztak aznap délelőtt, azonnal talált ülőhelyet.

Annak, hogy ezen a napsütéses délelőttön Nicolette az északnyugat felé tartó vonatra szállt, hosszú időre visszanyúló előzményei vannak. Húsz évvel korábban, egy hasonlóan napos, de júniusi délelőttön Mary Webster azt mondta vőlegényének, ő fiút is meg lányt is szeretne.

- Igen - felelte George Lane -, sose tudhatja az ember, melyikre lesz éppen szükség. Jobb, ha mindenféléből van kéznél.

Ebben tehát megállapodtak, ám az ezt követő húsz esztendőben a bőséges gyermekáldás kizárólag fiúkra korlátozódott. Hat éve érkezett a negyedik, s az azóta eltelt években Mary gyakran emlegette, milyen jó lenne egy kislány is a családba. - Nem mintha nem lennék megelégedve veletek - nézett végig fiain -, de hát egy lány mégis más.

Negyvenévesen azonban a gyerekvállalást még jobban meg kell gondolni, mint huszonhárom évesen. Alapos orvosi vizsgálatot csináltattak hát, s az eredményt letörten közölték a családi kupaktanáccsal.

- Nem tanácsolom, Mary - mondta az orvos -, határozottan nem tanácsolom. Nézzenek inkább utána az örökbefogadásnak.

Ez június elején volt - utánanéztek. Nem tartott soká, néhány nap alatt kiderült, milyen rosszak az esélyeik. Kevés gyerek vár örökbefogadó szülőkre, még akkor is, ha nem akarnak csecsemőt, hanem idősebbet is elfogadnának - a családügyi rendelkezések pedig figyelembe veszik a meglevő gyerekek számát, s a még gyermektelen szülőket részesítik előnyben. Egy-két gyerekkel még lenne esélyük, de néggyel semmiképp.

- Én tudnék valamit - mondta augusztus tizedikén Michael, a házaspár legidősebb gyermeke, s elgondolkodva bekapott egy falat tortát. Ünnepi ebéd volt, Mary negyvenedik születésnapja. - Szerezhetünk egy kislányt, ha már nem tudtok szabadulni a reménytől, hogy ő majd jobb sakkpartner lesz, mint jómagam.

Mike valóban nem volt ellenfél apjának.

- Egy módot én is tudok - vigyorgott George kajánul -, de az unokákkal még ráérnénk.

- Lehet róla szó - legyintett Mike nagyvonalúan -, de nem unokára gondoltam: saját gyerekre. Még a leszakadt gombokat is felvarrná anya helyett.

- No és honnan?

- Azt nem mondom meg.

- Akkor mi legyen - George közelebb húzta a szőlőt -, keressük elő a tüzes fogókat, vagy majd halálos ágyadon adod kezünkbe a térképet?

- Kiássuk majd a ládát - folytatta Bob lelkesen -, s kiugrik belőle a kislány egy csokor virággal a kezében...

- A nagy terveket - legyintett Michael, mint aki méltóságán alulinak tartja reagálni ilyen éretlen tréfákra - csak kellő demonstrációval szabad előadni. Megpróbálom délutánra megszervezni.

Aznap délután azonban nem volt otthon, akit el akart hívni, csak másnap délelőtt hozhatta el. A kisebbek valahol a városban kószáltak, a Lane házaspár a szobájában dolgozott. Mike kettőt koppantott az ajtón.

- Bújj be - dörmögte George. - Szervusz, Molly, rég láttalak.

- Jó reggelt, uram, Mrs. Lane - bólintott a Mike mellett álló, tizennégy éves szőke lány. Molly Harris volt a Citrom utcából. - Nem szeretnék zavarni.

- Nem zavarsz - George fejmozdulatában benne volt, hogy egy ember most természetesen megzavarta volna, de Mollyval igazán nem kell udvariaskodnia.

- Ezt önöknek hoztam - húzott elő a lány egy kendőbe kötött edényt -, pontosabban Mrs. Lane-nek, Isten éltesse. Magam sütöttem.

- Köszönöm - nézett föl Mary csodálkozva. - Még sose hoztál nekem születésnapi ajándékot...

Valóban nem, Lane-ék és Harrisék jóformán csak látásból ismerték egymást.

- Ó, ne zavartassa magát emiatt, asszonyom; családi összejövetel lesz nálunk, egyébként is szükség lett volna rá. S ha már Michael fiatalúr elhívott, úgy gondoltam, nem jövök üres kézzel.

- S Michael fiatalúr miért hívott? - kérdezte George.

- Úgy gondoltam, megnéznétek. Mondom, megnéznétek - nyomta meg a szót Mike -, de ennek feltétele, hogy végre letegyétek a papírjaitokat és ránk szánjatok néhány percet értékes időtökből.

A házaspár összenézett, majd letette a papírokat. George lehajtotta a számítógépe képernyőjét, Mary nem.

- Hallgatunk.

- Ez itt R. Molly Harris - mutatta Mike a lányt, mint egy kiállítási tárgyat. Az nyugodtan állt mellette az ajtóban, udvariasan tekintve egyikről a másikra.

- Igen. Már észleltük.

- Azért csak vegyétek szemügyre.

Lane-ék figyelmesen végigtekintettek Molly virágmintás nyári ruhába burkolt alakján, valami rendkívülit keresve.

- Mondd, apa, nincs kedved játszani vele egy parti sakkot?

George összevonta a szemöldökét. - Márminthogy Mollyval... sakkot?...

- Igen, Mollyval. Sakkot.

George-nak mesteri fokozata volt e játékban.

- Bizonyára héroszok küzdelme volna - felelte szerényen -, de hova akarsz kilyukadni?

- Molly, ha szépen megkérlek - fordult Mike válasz helyett a lányhoz -, felvarrnád ezt a gombot?

A háta mögül előhúzta egyik ingét, s megragadta egy gombját, hogy letépje. A cérna nem engedett első rántásra.

- Bocsánat, fiatalúr - mondta Molly, az ajtónál álló asztalkára tette a süteményestálat, s kivette az inget a fiú kezéből, mielőtt a gomb leszakadt volna. - Parancsoljon - mutatta fel a ruhadarabot -, máris kész.

Ezen jót derültek, de Marynek egyszer csak eszébe jutott az előző délutáni beszélgetés, s elhalt a mosoly az arcán.

- Mike... ugye nem arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz?

- De. Pontosan arra.

- Michael, egy robot nem ember.

George meghökkent, Molly nemkülönben, nem értve, hogy kerül ez ide.

- Nem is mondtam egy szóval se, hogy az. De nézzetek végig rajta: teljesen ugyanolyan.

- Persze hogy ugyanolyan - George-nak is beugrott már a tegnapi beszélgetés -, de hát...

- Ez egyszerűen képtelenség - mondta Mary.

- Mondj egy érvet, hogy miért.

- Mert ezt nem szokás. Ilyet soha senki nem csinál.

- Ez mióta érv minálunk?

Mary sóhajtott, aztán bólintott. - Ez igaz. Molly, köszönjük, hogy eljöttél... a továbbiak nem tartoznak rád.

- Viszontlátásra, Mrs. Lane, uraim - hajolt meg a lány habozás nélkül, s már ott sem volt.

Mike megkezdte többhetes rábeszélő-hadjáratát, aminek eredményeképpen ama szeptemberi délelőttön R. Nicolette Lane útnak indulhatott.

Történetünk idején, mint ismertettük, a Lane fiúk édesanyja éppen betöltötte a negyvenet. A századforduló esztendejében született Birminghamben, Alfred Webster és Claire Hall egyetlen gyermekeként. Tanulmányait Manchesterben végezte, korán elvesztette szüleit. Húszévesen ment hozzá egyetemi évfolyamtársához, két nappal azután, hogy első közös novellájuk megjelent az egyetemi lapban.

A négy szülés nem hagyott nyomot öt láb hat hüvelyknyi alakján, arca is megőrizte fiatalos vonásait. Vállig érő vörösesbarna haja volt és szürke szeme. Szakértő vélemények szerint egyike volt Anglia, Wales és Skócia tíz legjobb írójának, elsősorban a történelmi és a dokumentumműfajban. Jobbára egyedül dolgozott, néha párjával közösen.

George Lane pontosan háromszázhatvanhat nappal volt idősebb a feleségénél és egy nappal fiatalabb a királynál, azaz negyvenegy éves, szintén egyike az ország tíz legjobbjának. Hat láb három hüvelyk magasra nőtt, rövid szakállat viselt és mélykék szeme volt. A fiúk mind ezt a mélykék szemet örökölték, szakáll nélkül.

Kereken húsz éve éltek Christies upon Severn kicsiny városában, Salop megye nyugati részén, a walesi határ mellett. A városnak is a legszélén, a Hegy utca tizennyolcban, csupán néhány háznyira a várost környező rétektől. De mielőtt meglátnánk Nicolette-et befordulni a Mező utca sarkán, nézzük meg az előző napot, szeptember nyolcadikát, Lane-ék házassági évfordulóját.

Közel egy hónap alatt a Lane házaspár a merev elutasítástól a kérdés fontolóra vételén át eljutott az "óriási szamárság, de hát egy próbát megér" állapotáig, ami másképp úgy is mondható: legyen meg az örömük, végül is csakugyan hasznát látnánk néha egy robotnak, meg legalább addig se a kislány hiányával foglalkozunk.

Ebben az időben csupán öt robot volt Christiesben, csak az első osztályúakat értve természetesen. Néha találkoztak is velük, de robot mivoltukkal a Lane házaspár nemigen foglalkozott. A technika iránt mérhetetlenül érdeklődő fiúk jól ismerték a különféle típusokat és sorozatokat, alig pár hónapja az egész ház hangos volt a Stanton-Delta sorozat csődjének hírétől, ami sokmilliós veszteséget okozott az Amerikai Robotnak. Maryt és George-ot, a humán műveltségű íróembereket ez hidegen hagyta. Nem is volt még soha saját robotjuk.

Ebéd után Mike elővette a néhány hete beszerzett megrendelőt, s átnyújtotta édesanyjának.

- Hagyd - hárította el az -, én úgyse ismerem ki magam az ilyesmin.

- Majd én írom - ajánlkozott Bobbie -, ti csak mondjátok, hogy mit.

Bob ekkor hatéves volt, s mint a Lane család minden tagja, másfél-két éve tudott már olvasni, amire roppant büszke volt. Még inkább arra, hogy már a kisbetűket is egészen szépen írta.

A nyomtatvány a száraz és terjedelmes Belföldi megrendelő első osztályú, magáncélú háztartási sorozatrobot rendeléséhez címet viselte, s húsz oldalból állt. Ezek többsége a Brirob gyártmányainak előnyeit magasztalta, a címlapon a három törvény aranynyomású betűivel, a második oldalon Clay vezérigazgató sugárzó mosolyú fényképével és meleg hangú bevezetőjével. Ezt a részt átlapozták. A kitöltendő részt az utolsó négy oldal tartalmazta: a robot külleme, ismeretköre, speciális kívánságok, végül a regisztrációs adatok.

- Mennyi idős legyen? - kérdezte Michael, míg Bob beikszelte a nőnem kockáját.

- Tizennégy - mondta John, aki annyi volt.

- Tizenkettő elég lesz - felelte anyjuk Steve-et mustrálgatva, aki két évvel követte bátyját. - Az se túl sok, se túl kevés.

- Testalkata - olvasta Bob. - Mi az, hogy testalkata?

- Hát hogy kicsi, nagy, kövér, sovány...

- Nem lehet a véletlenre bízni? - kérdezte Mary kissé elégedetlenül.

- Dehogynem, ha üresen hagyod a rubrikát.

- Akkor tegyük azt. Titeket se tervezett meg senki, olyanok vagytok, amilyennek a természet kitalált. Legyen ő is olyan, vagy legalábbis mi ne döntsük el előre.

- Akkor ezeket ugord át - mutatta Mike a papíron -, bár a szeme színét beállíthatnánk szürkére. Legalább ő hasonlítson rád ebben.

- Nekem jobban tetszik a ti kék szemetek. Inkább írd be azt.

- Kék - betűzte Bob.

- Úgy írd, hogy középkék - szólt közbe apjuk.

- A robot ismeretköre - olvasta Bob a következő oldalról. - Csak a magáncélú háztartási robotok szabvány ismeretkörén kívül eső elvárásokat kell megadni.

- Ismerje az irodalmat - mondta George. Több megismernivaló nem jutott eszükbe.

- Idegen nyelvismeret?

- Hány nyelvet lehet? - kérdezte George, aki folyékonyan beszélt egy csomó idegen nyelven.

- Itt csak egynek van hely.

- Akkor legyen a francia.

- Később is tanulhat még nyelveket - mondta Mike.

A harmadik oldalon Mike beíratta a PW sorozatcsoportot, mondván, hogy abban jó típusok vannak. Más speciális kívánság nem volt. Felső értékhatárként negyvenezer fontot adtak meg.

A negyedik oldal felső részén Bob a tulajdonos nevét és címét készült beírni.

- Írd apátok nevét - szólalt meg Mary -, legyen az övén.

- Miért? - kérdezte George.

- Csak.

- George Lane, Hegy utca tizennyolc, Christies upon Severn, Salop - rótta Bob a betűket -, telefon: mglanecus. Minek a telefon?

- Ha valami probléma van, hívhassanak, például ha a kívánságainkat nem lehet a megadott összeghatáron belül teljesíteni.

- Fizetés módja?

- Csekken jó lesz - mondta Mike.

- Családi neve... Lane - írta Bob válaszra sem várva -, személyneve?

Anyjukra néztek.

- Nicolette - mondta az -, Nicolette Lane.

Kevesen akadhattak Christies upon Severnben, akiknek feltűnt a város utcáin céltudatosan haladó ismeretlen kislány. A városiak többsége ebédnél ült vagy ahhoz készülődött.

Shrewsburyből, mivel a vonat nem vitt tovább, busszal folytatta útját, erre is megvolt a jegye. A Búzavirág téri állomáson szállt le, elment az Orchidea park mellett, végighaladt a Mező utcán és befordult a Hegy utcába. Gyors, szögletes mozdulatokkal haladt, gyakorlatilag csörtetett. Nem nézett se jobbra, se balra. Ha valaki megszólította volna, nem kap választ - de nem szólt hozzá senki. Egészen addig, amíg be nem nyitott a Hegy utca tizennyolcas számú kapun.

- Jött valaki - pillantott ki George az ablakon -, s egész csinos, vajon melyikőtöket keresi?

A fiúk nem tudták, de mire a megoldásra ráleltek volna, megszólalt a csengő. Mike ment ki ajtót nyitni.

- Mr. George Lane? - függeszkedett rá egy mélykék szempár.

- Nem - derült fel Michael -, nem én vagyok. Gyere be.

A lány belépett, megállt a nappali ajtajában és végigtekintett a családon.

- Mr. George Lane? - ismételte kicsit fakó géphangon, amiben nem sok nőiesség volt. Még a szája se mozgott közben.

- Tessék - mondta a családapa.

A jövevény az ebédlőasztalhoz sietett és megállt vele szemközt. A mélykék szemek kutatóan tanulmányozták ábrázatát, s ahogy a robotagy begyűjtötte a működéséhez szükséges legfontosabb információ részleteit, úgy kapcsoltak be eddig használaton kívüli funkciói. Amint lassan peregtek a tizedmásodpercek, Nicolette bionagya először birtokba vette saját kihasználatlan területeit; s mikor úgy érezte, immár ismeri a Gazda arcának minden részletét, beindította a gondjaira bízott hetvennyolc fontos, azaz harmincöt kilós test finommechanikáját is: az ízületek főmotorjai mellett elhelyezett apró szabályzók és vezérlőáramkörök sokezres seregét, a műanyaghuzat alatt elhelyezett milliónyi tapintó- és hőérzékelőt, majd az emberszerűségért felelős gépezeteket. Már nem voltak többé szögletesek a mozdulatai. Dobogni kezdett a szíve, s a huszonnegyedik tizedmásodpercben lélegzetet vett, életében először. Aztán azt mondta:

- R. Nicolette Lane BR39SNDQ4342. George Lane, Christies upon Severn, Anglia. A Gazda képének bevésése kész. Önteszt vége. Minden rendben.

Ez még ugyanazon a géphangon szólt valahonnan a fejéből, mozdulatlan szájjal. Majd hozzátette:

- Jó napot, gazda. Megjöttem.

De ekkor már mozgott a szája, és szépen csengő, vidám kislányhangja volt.

Tizenkét óra negyvenkilenckor lelkileg is megszületett.

Mialatt a kis robot megismerkedett vele, George is megszemlélte őt. Hosszabban, neki nem volt elég két és fél másodperc, s a család többi tagjának sem.

Éppen a nappali nagy, utcára néző ablaka előtt állt, a kicsit leárnyékolt, kora délutáni ellenfény szőkén csillant át gesztenyebarna fürtjein. Tengerkék, értelmes szeme jókedvűen nézett vissza George-ra, benne ragyogott a Gép szeretete az Ember iránt. Apró, kerek orra volt, kis piros ajkai, komolyra igazítva, illőn a pillanat nagyságához, de mellettük ott sejlett a mosoly két gödröcskéje is. Sima szálú, egyszerűen fésült hajkoronája a karcsú nyak közepéig ért, eltakarva füleit, de szabadon hagyva felhőtlen homlokát. Világoskék, térd alá érő selyemruhája elöl két helyen egész kicsinyt kidomborodott, jelezve, hogy viselője a serdülőkor kezdetén járna - ha ember volna. Öltözetét fehér zokni, világoskék cipő és gondosan füle mögé illesztett, világoskék hajszalag egészítette ki.

Türelmesen várt, amíg szemügyre veszik.

A fiúk hamar végeztek a szemlével, s némán lesték szüleiket, mit szólnak.

- Nofene - dörmögte George bizonytalanul, jó néhány perc elteltével.

Mary rábólintott.

- Biztos, hogy robot? - súgta újabb néhány perc múlva férjének.

- Elvileg...

- Persze hogy az - mosolygott Michael. - Nicolette, mennyi kétezer-száznegyven a negyedik hatványon?

- Húszbillió-kilencszázhetvenkétmilliárd-hétszázharminchatmillió-százhatvanezer - vágta rá büszkén a gyerek.

Bob odament a szekrényhez és kutatni kezdett a fiókban számológép után.

- Ugyan, hagyd már - mondta Mary -, persze hogy robot, nem úgy értettem. Csak meg vagyok lepve kicsit.

- Mi Powys megye székhelye? - folytatta Mike a vizsgáztatást.

- Llandrindod Walls.

- Hogy hívják a francia miniszterelnököt?

- Azt nem tudom, uram - mondta a kis robot szemrehányó tekintettel -, és nem is tudja senki, amíg a választások eredményét ki nem hirdetik.

Nevettek. Mosolygott a robot is.

- Akkor azt mondd meg - kezdett Mike egy régesrégi robotintelligencia-tesztet -, ha tíz tyúk tíz nap alatt tíz tojást tojik, akkor mennyibe kerül egy üveg sör O'Neillnél?

A kislány komoly arccal elgondolkodott.

- Meg kell kockáztatnom, hogy ostobának fognak tartani, de a legcsekélyebb összefüggést se látom a tojások és a sör között. Ha például a kenyér árát kérdezte volna, uram, jobbak lennének az esélyeim, mert a kenyérbe kell tojás is, így a tojáshozam befolyásolhatja az árát. De még így is valószínűtlen lenne, hogy ennyiből ki tudnám számítani.

Mike vigyorgott. - Látjátok. Körülbelül hetven százalékban emberi intelligencia.

- Miért, száz százalékkal mit felelt volna egy ilyen hülye kérdésre? - kérdezte George elégedetlenül.

- Elküldött volna a fenébe.

- Ez is megfordult a fejemben, uram - szólalt meg Nicolette váratlanul -, de nem akartam már ismeretségünk első perceiben udvariatlan lenni.

Az egész délutánt új szerzeményük csodálásával töltötték. Beszélgettek, játszottak vele, megmutatták neki a házat. Ekkor már, egy hatszemközti beszélgetés eredményeképpen, apának és anyának szólította őket; nem mintha nem érezték volna ettől furcsán magukat, de Mike ragaszkodott ehhez a beszélgetéshez: kijelentette, hogy ez feltétlenül szükséges, különben soha nem is szoknak össze. Az ember nem érez valakit a gyerekének, ha az gazdának vagy Mrs. Lane-nek szólítja. Így se fogjuk annak érezni, állította Mary; egy darabig még nem is, felelte Mike.

A hatszemközti beszélgetés végén a kislány csomagjába nyúlt, kivett egy borítékot és George felé nyújtotta. - Ezt át kell adnom neked.

A boríték egy kis füzetet tartalmazott Az Ön robotja címmel, valamint egy számlát harminckétezer fontról, ami harminc napon belül fizetendő, avagy a robotot ugyanennyi időn belül vissza lehet küldeni. George mindkettőt betette a családi iratok közé, aztán felhívta londoni kiadóját.

- Szervusz, Ned, rég láttalak.

- Rég nem volt szükséged pénzre - bólintott a köpcös, bajuszos férfi. - Mennyi kell?

- Ó, bagatell, ahogy Arthur mondaná. Negyvenezer font.

- Meg vagy te húzatva?!... - Itt hosszas litánia következett szerzőkről, fordítókról, illusztrátorokról, nyomdákról, terjesztőkről és a vásárlók értetlenségéről, de ezt most átugorjuk.

- Jól van, ha ennyire rosszul megy az üzleted, én nem erőltetem - mondta George könnyedén -, elég lesz harminckétezer.

Ned mérgesen nézett rá, aztán elnevette magát. - Értem. No és mit vettél?

George odahúzta ötödik gyermekét a telefon elé. Az udvariasan térdet hajtott.

- Aranyos. Jól van, megkapod, de szeretném, ha nemcsak akkor hívnál, ha pénz kell, hanem mondjuk jövő csütörtökön.

Ez volt az egyik kézirat leadásának határideje.

- Á, eszemben sincs - felelte George még az előbbinél is könnyedebben -, ráérek én azzal... - Ned kivicsorította fogait -, meg különben is már rég megírtam...

Ned legyintett és bontotta a vonalat.

Hét után a kislány odalépett szüleihez és megkérdezte, mikor szoktak vacsorázni.

- Igazad van, ideje hozzálátnom - bólintott Mary -, zöldséglevest akartam csinálni ma este.

- Ez most már az én feladatom, anya.

- Csodákat - nézett rá Mary meglepve.

- Tudtommal én vagyok a házirobot.

- Nicky, mi azért vettünk téged, mert másképp nem lehetett kislány a családban. Nem azért, hogy dolgoztassunk.

A gyerek elébe tartotta apró kezeit.

- Engem nem kell dolgoztatni, anya. Arra terveztek, hogy dolgozzam. Ez itt két acélmancs, ez meg - a homlokára bökött - egy elég nagy teljesítményű számítógép. Ezek nem arra valók, hogy tétlenkedjenek. Szóval mi legyen a vacsora? Mialatt megeszitek, újra a ti kedves kislányotok leszek.

Mary gondolkodott egy verset, aztán bólintott. - Jól van hát, legyen. De nem tudod a Lane-zöldségleves receptjét, ami száz éve öröklődik a családban.

- Tőlem soha nem kerül ki - fogadta a gyerek ünnepélyesen.

- Esküszöl? - nevetett Mary.

- Brian Edward Matthews nevére - mondta Nicky, s a szívére tette a kezét.

Meghallgatta a receptet, aztán kiment az éléstárba, mindent szemügyre vett, visszajött és azt mondta:

- Szükségem van három font húsz pennyre.

George a pénzesdobozhoz lépett, de míg kinyitotta, eszébe jutott, hogy Nicky nem is tudja, hol van az élelmiszerbolt.

- De tudom, apa. Már ismerem a várost.

- Ugyan honnan?

- Így születtem.

Fölkapott Steve biciklijére, s elkarikázott a Citrom utcai automata üzlet felé.

Ekkor már köznapi öltözetét viselte, a gyárból hozott piros trikót, farmernadrágot és kék tornacipőt. Kellemes este volt, a nyári meleg már elvonult, de az ősz még nem kerekedett felül. Christies legnagyobb számban élő lakói éppen aludni tértek a virágágyásokban és a parkok füve között, összecsukva szirmaikat. A fejlettebb élőlények még talpon voltak, sokan sétáltak az utcákon, ki két, ki négy lábon, amennyivel a természet megáldotta. A négylábúak egyike érdeklődve figyelte egy kerítés tetejéről, amint befordul a Vadász utca végén, aztán folytatta saját háta nyalogatását, s többet eszébe se jutott a biciklis kislány.

Nem így a kétlábúak, akik hamar felfigyeltek rá. Egy kövérkés, szalmakalapos férfi volt az első, aki éppen az üzletből jött ki, amikor Nicolette megállt és letámasztotta járművét. Elhaladtában biccentett neki és bement a boltba.

A férfi kicsit gondolkodott, aztán követte. Nicky a zöldségespultot böngészte éppen, de nem árulhatjuk el, mit keresett, hiszen a recept hétpecsétes titok.

- Te nem vagy idevalósi, kislány - szólalt meg fölötte a férfi -, hol vannak a szüleid?

- Otthon, uram - fordult meg az egy pillanatra, aztán visszatért feladatához.

- Az hol van?

- A Hegy utca tizennyolcban.

- Lane-ék vendége vagy?

- Nem, uram - indult tovább a gyerek az ételízesítők polca felé -, oda tartozom. Én is Lane vagyok.

- Rokonaid?

- A lányuk vagyok, uram.

- Képtelenséget beszélsz. Lane-éknek nincs lányuk. Nézz rám, légy szíves.

A kislány megfordult, s az üzlet erős világításában szembenézett vallatójával, tiszta, ártatlan tekintettel. - Mától kezdve van lányuk, uram. R. Nicolette Lane vagyok.

- Robot?

- Igen.

- Hát akkor miért nem azt mondod?

- Mert nem ezt kérdezte, uram.

A középkorú férfi előhúzott egy telefont, s oda sem nézve nyomott le néhány gombot rajta. - Jó estét, Mrs. Lane, O'Connell vagyok. Találtam egy kislányt a boltban, aki egyszer a robotjuknak, egyszer a lányuknak mondja magát. Ismerik?

- Ismerjük, Mr. O'Connell, pontosan az, akinek mondta magát.

- Melyik, a robotjuk vagy a lányuk?

- Mindkettő. A lányunk, aki robot.

A férfi meglepve meredt a telefonra, aztán Nickyre, majd megint a telefonra.

- Értem. Well, köszönöm, Mrs. Lane, jó éjt. Nos, R. Nicolette, tudod, mi itt úgyszólván mindenkit ismerünk a városban, és nagyon óvatosak vagyunk az idegenekkel, akármilyen korúak legyenek is. Még sokszor meg fogják kérdezni, ki vagy. Mondd meg egyből, hogy robot, és hagyd ezt a lányuk szöveget.

- Ez robotikai lehetetlenség volna, Mr. O'Connell.

- Miért?

- Szüleim közölték velem, hogy én a lányuk vagyok. Ha nem nevezném annak magam, kívánságuk nem teljesülne, tehát kárt szenvednének, amit nem engedhetek.

- Értem. No jó, akkor csak folytasd, amit elkezdtél - intett a polcok felé -, ja, egyébként ha már összeismerkedtünk, én vagyok a polgármester.

- Örülök, hogy találkoztunk, polgármester úr.

A pénztárgéphez lépett, bedobta a pénzt, átvette a számlát és jó éjszakát kívánva távozott.

Nyolc háztömbbel errébb, Mr. White Levendula utcai vegyesboltjában nem volt pénztárautomata, a tulajdonos maga számolta az érméket.

- Kellene még egy rúd egypennys, fene ezeket a kacsatojásokat.

- Kacsatojásokat, uram?

- Igen, tudod, darabja egy penny. Mrs. Fowler kettőt vesz minden hétvégén, Mrs. Williams négyet. És mindig ötössel vagy tízessel fizetnek, aztán sose tudok visszaadni.

- Kártyával kellene fizetniük.

- Nem szokás az minálunk, csillagom. Csak igazán nagy tételeknél, húsz-harminc fonton felül.

- Akkor beválthatna néhány fontot egypennysre, hogy sokáig kitartson.

- Tudom, csak mindig elfelejtem. Már nem vág úgy az eszem, mint a tied. Jó reggelt, Mrs. Banks, hogy van mindig?

- Jó reggelt, Mr. White, szervusz, kislány - lépett be a helyi lap fiatal szerkesztője -, hát te ki vagy?

- Lane-ék lánya, asszonyom, R. Nicolette Lane - mutatkozott be a gyerek.

- Hogyhogy lánya?!

- Vettek maguknak még egy gyereket - hunyorított az idős boltos vidáman -, tudja, modern családban így szokás, gyárból veszik készen, a régi módszer már elavult.

- No, azért vannak előnyei - nevetett az újságírónő, s továbblépett a másik polchoz. - Aztán mikor csöppentél ide?

- Pénteken, Mrs. Banks.

- No lám, akkor már van vagy öt első osztályú a városban.

- Hat, asszonyom, velem együtt.

Mrs. Banks letette a sajtot és számolni kezdett. - Hát vannak a Jacksonok, a Harris lány... a Pilbeam gyerek... a kis Wakefield... teljesen igazad van, már hatan vagytok. Városiasodunk, hiába. De attól még ezt a sajtot ki lehetett volna dobni.

Mr. White fölkapta a fejét, Nicky nemkülönben. Az újságíró mókás fintort vágva odanyújtotta az árut a kislánynak, aki végtelen óvatossággal megszaglászta.

- Nos - kezdte diplomatikusan -, azt hiszem, ha bálba mennék, nem ezt vinném uzsonnára.

- Mikor jár le a szavatossága? - kérdezte a tulajdonos.

- Hetedikén.

- Ajaj. A camembert-rel nagyon vigyázni kell, ma hibátlan, holnapra elviszi az ördög. Elnézést, Mrs. Banks. Továbbítsd a csomagot az enyészetbe, tündérkém, és nézz utána, van-e ott több is.

- Máris, uram.

- Látom, segítője akadt - jött Mrs. Banks hangja a zöldségek közül.

- El is kel - bólintott Mr. White a tejtermékek nyilvántartása fölött -, hiába, nem futkosok már úgy, mint negyven éve. Meg a fejem se a régi, lám csak, ez a camembert is hiányzott a listáról, azért maradt a polcon.

- Talán vennie kellene egy robotot, uram - mondta udvariasan a kislány visszatértében.

Az öregember a fejét ingatta. - Hát hiszen jó lenne, csillagom, nem mondom én, hogy nem lenne jó, csak nem hoz ez a boltocska annyit, hogy megengedhessem magamnak.

- Már ötezer fontért kaphat robotot, Mr. White.

Nicky visszatelepedett a bejárattal szemközti székre, a raktárajtó mellé.

- Aztán hányadik osztályút, mondjad?

- Második.

- No látod, kis csillagom, ez az. Nem tudná az ellátni ezt a feladatot.

- Megtisztel vele, Mr. White.

Mrs. Banks nevetett és megpaskolta a barna fürtöket. - Aranyosak ezek az apró jószágok... tisztára mint az igazi, csak sokkal udvariasabb. Nem csodálnám, ha Lane-ék csakugyan a gyereküknek fogadták volna.

- Ez pontosan így is van, asszonyom - állította a gyerek -, biztosíthatom.

- Szívesen megnézném egyszer az erről szóló okiratot - mondta az újságírónő érdeklődve.

- Nincs okirat, Mrs. Banks, a szeretet nem jogi kategória.

A felnőttek összenéztek. - Ezt a gazdád... apád mondta, vagy te találtad ki?

- Egyik sem, asszonyom. Lord Wellesley írta a Daily Mirrorban, öt évvel ezelőtt.

Nem mondhatni, hogy Christies upon Severn egyhangúlag elfogadta volna Lane-ék különös elhatározását. A többség álláspontja körülbelül így önthető szavakba: "Ritka nagy bolondság, de hát a művészek már csak ilyenek. Azt ne higgyék, hogy magunkkal egyenrangúnak fogadunk el egy masinát, de különben hogy mit csinálnak odahaza, az ő dolguk."

Ennél többet Lane-ék nem is vártak. Egyik nap ugyan Steve megkérdezte, nem kellene-e Nickyt beíratni a város polgárainak névsorába, de azt felelték neki, teljesen fölösleges; ő se attól a gyerekük, hogy be van írva oda.

Mindeközben a Lane házaspár saját szemszögéből nézve a család úgy festett, hogy volt négy fiuk plusz Nicky. Ez még nem ugyanaz, mint ha öt gyerekük lett volna, de már jelentősen különbözik attól, hogy "négy fiú plusz egy robot": George és Mary egyáltalán nem látott benne robotot. Ennek számos oka között meg kell említeni, hogy nem volt náluk hagyománya a robottartásnak. Gyerekkorukban egyik családnak se volt robotja, s bár esett úgy, hogy megengedhették volna maguknak, nem is érezték szükségét. George apja és öccse több robotot is tartott, de csak rövid ideje, s ők nem is érintkeztek velük; Sid robotjait még nem is látták. A gyerekeknek annál nagyobb hagyománya volt, hiszen négy is szaladgált belőlük a ház körül; George-nak két testvére volt, s az egyetlen gyerek Mary se játszott soha egyedül kislánykorában. S ami talán ennél is fontosabb, Lane-ék sok gyerekkönyvet írtak és még többet olvastak; író-olvasó találkozókra jártak iskolákba; a christiesi gyerekek többségét ismerték; s noha nemritkán találkoztak a helybeli robotokkal, azokban is inkább a gyereket látták, mint a robotot - mivelhogy az eddigi öt első osztályú közül is ketten látszólag gyerekek voltak.

Életének első hetében Nicky összeismerkedett Christies lakóival és azok ővele; megtanult számtalan dolgot, amit az óriási ismeretkörrel felruházott robotokból kifelejtenek a gyárban. Például tábortüzet rakni - már kétnapos korában, vasárnap a Kis-Cwmbrian tetején.

A Kis-Cwmbrian a város mellett, éppen a határon emelkedik; háromnegyede Angliában van, egynegyede Walesben. Formája olyanféle, mint egy fél rögbilabdáé, de sűrűbb rajta a növényzet. Legnagyobb részét erdők borítják, keleti lejtőjén sorakoznak Christies és Stacey lakóinak hétvégi telkei, de még shrewsburyi és hodneti polgároknak is vannak itt házacskái.

Fent a hegytetőn - már ha ez annak számít, hiszen alig kétezer lábnyira emelkedik a tengerszint fölé - lapos tisztás van, egyik végében kőpadok, kőtűzhely, a tűzhelyen kis farakás, körülötte pedig a Lane-ek.

- Így rakd - mutatta Michael, gúlába állítva néhányat Mr. Wesley ódon kutyaházának egykori darabjaiból -, levegő legyen köztük, különben nem gyullad meg rendesen.

Nicky nagyon figyelt.

- Tessék, gyújtsd meg.

A kis robot a tűzhely mellé kuporodott, gondosan becsúsztatta az öngyújtó végét két lécdarab közé, és megnyomta a gombot. Aztán megint megnyomta. Majd harmadszor is.

- Nem baj, ha nem megy elsőre - biztatta apja -, van egy kis szél, próbáld árnyékolni.

- Más itt a gond, apa -, húzta ki a gyerek a tűzszerszámot, s fölegyenesedve vizsgálni kezdte -, egyáltalán nem jön belőle szikra. - Nyomkodni kezdte a kapcsolót, aztán a zsebébe nyúlt. Elővett egy kis bőrtáskát, akkorát csak, mint egy pénztárca, s abból egy kombinált csavarhúzót. Két mozdulattal elemeire szedte az öngyújtót.

- Elgörbült - mutatta Michael a kapcsoló alatti lemezkét -, emiatt nem megy.

Nicky bólintott, ismét leguggolt, odatartotta a lécek közé, s betette ujját az áramkörbe. Nyomban kipattant a szikra, s meggyulladt egy fadarab.

Együtt nézték, amint a piros nyelvecskék végigkúsznak a máglyán.

- Legalább kétszáz font - dörmögte Mary, a faanyagra gondolva.

- Úgyse volt jó semmire.

- Most megsütjük a szalonnát? - kérdezte a lány.

- Dehogyis. Majd ha leégett a máglya, a parázs fölött.

- Hamar leég - mondta Steve, s hozzálátott a nyársaláshoz.

Nicky helyet foglalt a padon, s összerakta a gyújtót. - Majd megjavítom.

- Hát azt tudod-e - kérdezte George -, mit teszünk, amikor megettük a szalonnánkat és hazaindulunk?

Nicky bólintott, aztán gondolkodóba esett és megrázta a fejét.

- Eloltjuk a tüzet - mondta bizonytalanul.

- Úgy van, és amikor eloltottuk, két fadarabot keresztbe teszünk a tűzhelyen. Ezzel jelezzük, hogy mi eloltottuk, rendben van.

- A fa tetején van egy ipari kamera - mutatott a kislány az egyik fenyőre -, az jelezné, ha bármi baj van.

- Lám csak - vigyorgott Mike -, a kis masina egyből kiszúrta.

- Veszem az adását - magyarázta az.

Szükség is van erre a kamerára, nagy értékekre vigyáz. Vagy száz yardra a tűzrakóhelytől kezdődik a védett fenyőerdő, itt vannak a környék, talán az egész megye legszebb fái; sokmilliós érték, három város és Stacey falu közös tulajdona. A nyugati lankán húzódnak Stacey gyümölcsösei, délebbre maga a falu. A falu fölött pedig, a tisztás túlsó szélén áll a több száz éves kis-cwmbriani menedékház, közel s távol az egyetlen faépület.

- Szép - mondta Nicolette őszintén, megcsodálva a homlokzat faragásait s legfelül a kelta keresztet.

- És jó drága - tette hozzá Johnny.

A menedékházzal szemközt nagy, lapos kő fekszik a földben, peremén időtől megkopott rovások sorakoznak. Ez a Kelta-kő, amit feltehetően nemcsak a kelták, de a szigetek legelső lakói, Stonehenge ködbe veszett építői is oltárnak használtak. Hozzá képest az ősöreg menedékház is gyermek csupán, tízszer-hússzor fiatalabb nála.

Szeptember közepén váratlanul zuhanni kezdett a hőmérséklet, két nap alatt lecsökkent tíz fokra. Reggelente köd volt, napközben esett az eső, s a christiesiek háromnegyede tüsszögni kezdett. Miss Baker is, aki kerek arcával és kétszáz fontnyi terjedelmével igencsak szuszogva állított be péntek reggel a Levendula utcai kis üzletbe.

- Hát ez szörnyű, úszni lehet odakint, én mondom. Jó reggelt, maga hogy bírja, Mr. White?

- Egyformán, köszönöm kérdését, én valahogy nem vagyok fázékony típus.

- Jó magának. Azt hinné az ember, engem melegít a zsírréteg - derűsen a hasára csapott -, de hát nem úgy van. Jó reggelt, Mrs. Lane, rég nem láttam.

- Jó reggelt, Miss Baker - lépett elő Mary a polcok közül -, igen, mostanában inkább a lányom jár bevásárolni.

- No igen. A lánya. - Miss Baker energikusan levett egy algasűrítményes dobozt és silabizálni kezdte a feliratot. - Én már nem is mondok semmit, ugye. Ha a lánya, hát a lánya, ebbe már beleszólása senkinek sincsen. Ezt az algát elviszem, rég ettem úgyis.

- Úgy van, Miss Baker - felelte Mary szárazon.

- Hanem hogy a körmére kellene néznie, az is biztos!

- Igazán?

- Hát! Tegnap is nézem, Fowlerné vesz tőle egy... már nem tudom, mit, mintha az övé lenne a bolt, átadja a pénzt, az meg se szó, se beszéd, zsebrevágja. No persze nem az én boltom, nem szólhatok bele, de bekötött szemmel se járhatok, mint Napóleon. Ez a retek nyamvadtabb, mint valaha, miért nem vásárol valami rendes helyen, mondja?

Hogy Napóleon mikor járt bekötött szemmel, aligha fog kiderülni valaha is.

- Holnapra szerzek szebbet - mondta nyugodtan a tulajdonos. - A bevétel miatt meg ne aggódjon, jó helyen van az nála.

- Jó helyen-e?!

- Persze. Viszi a bankba.

- A bankba-e?! És maga megbízik benne?

- Hiszen robot - nevetett White úr -, vakon.

Mary megcsóválta a fejét és nem szólt semmit.

- Nem csodálom. Ilyen volt maga mindig, megbízott akárkiben. Már magára ne vegye, Mrs. Lane.

- Egy robotban nyugodtan megbízhat maga is - felelte az asszony. - Még egy tucat tojást kérek, Mr. White. Well, robotot emlegettünk, itt is van.

- Jó reggelt, hölgyek, Mr. White - lépett be udvarias bólintással Violet Jackson, a város második legdrágább robotja, akinek az árából Nicolette hatszor is kitelt volna. Tizenhat éves volt, öt láb hét hüvelyk magas, szoros koszorúba font barna haja volt és szigorú zöld szeme. Kezét szokása szerint hosszú kék kabátjának zsebében tartotta.

- No lám, téged is látni - mosolygott rá a férfi -, esztendeje nem jártál errefelé.

Ez így is volt, Violet csak a legritkább esetben lépett ki az utcára, napjait a Jacksonok számtalan gyermekének felügyelete töltötte ki.

- Eddie-nek el kellett utaznia - felelte -, így gondoltam, minél előbb áthozom a pénzét, uram, nyilván szüksége van rá. Csak ön után, Mrs. Lane.

Mary átadott két font ötvenet és hazaindult. Miss Baker érdeklődve figyelte, amint Violet leszámol kétezer fontot a pultra, megvárja, amíg White úr beteszi a gépbe, majd biccent és kinyitja az ajtót. - Jó reggelt, Mr. Sutcliffe, segíthetek? Köszönöm, uram, viszontlátásra.

Becslések szerint Christies lakosságának tizedrészét csupa Sutcliffe-ok tették ki. Ez Mr. Warren Sutcliffe volt, aki túl volt már a kilencvenen, s nehezen lépte át a küszöböt.

- Köszönöm, kislányom. Hogy van mindig, Caroline, idetalált ebben a pocsék időben? Adja a csomagomat, John, aztán már itt sem vagyok.

Amilyen lassan járt, olyan gyorsan beszélt Mr. Sutcliffe, akinek szentül elhatározott célja volt bekerülni a Ryan-klubba, amihez be kell tölteni a kilencvenkilencet. Nem volt Christiesnek olyan lakója hetven év alatt, akit ne keresztnevén szólított volna, noha nyilván nem lehettek mind a tanítványai annak idején, amikor matematikára oktatta az ifjúságot.

- Nem kislány az - mondta Miss Baker -, Jacksonék robotja, nem ismerte meg?

Sutcliffe úr hátrasandított, de a lány már messze járt, szokott szálegyenes tartásával, nagy léptekkel róva az utcát. Megvonta a vállát. - Ha maga is olyan nehezen emeli majd a lábát, mint jómagam, magát se fogja érdekelni, ki az, aki tartja az ajtót. Felőlem ugyan lehetett marslakó is.

- Pedig egy magakorú embert aztán igazán zavarhatna, hogy minden ezekkel van tele - dohogott a hölgy. - Mennyi volt belőlük, amikor maga gyerek volt? Semennyi.

- Hát ilyen emberképű nem is, fémből voltak kívül-belül. De engem ugyan nem érdekel, hogy néznek ki. Kinyitja nekem a hátsó ajtót, John?

- Máris - indult a tulajdonos a raktár felé. Az aggastyán követte, jó reggelt kívánva Miss Bakernek. Hátul ment ki, ugyanis ebben az épületben lakott.

Marynek ez idő alatt, míg a ködbe burkolózó utcákon hazafelé ballagott, Miss Baker szavai jártak a fejében. Nem azok, hogy Nicky körmére kellene néznie, hisz nyilvánvaló, hogy a kislányt az első törvény vaskézzel fegyelmezi, soha senkinek nem okozhat kárt. "Ha a lánya, hát a lánya" - világos volt, hogy ebben a legcsekélyebb egyetértés sincs köztük és Miss Baker között. Ami nem is lenne baj, hisz a hölgy azt gondol, amit akar, de megint előjönnek tőle azok a gondolatok, amik egy hete járnak a fejében.

Nicky nem azért nem lett a gyerekük, mert robot, hisz ennek nemigen adja külső jelét, teljesen emberszerű, legfeljebb túlságosan házias és nem jár iskolába. Kell az a kilenc hónap, amíg a kapcsolat kialakul az ember és a gyereke között. Talán ha Nicky is kilenc hónapja él majd velük...

- Szervusz, anya.

A kislány ott baktatott mellette, talán már percek óta.

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Mr. Leyland ma zárva tart, holnap kell odamenni. Mr. Vukovic átvette a cipőket, egy héten belül kész lesznek. Vettem gombát és Bobnak radírt.

- Miért, mi lett az előző radírjával? Két hete se tart az iskola.

- Mr. Harry megette.

Mary megtorpant és döbbenten meredt lányára, aki tanácstalanul megvonta a vállát. - Mr. Harry megette Bob radírját?

- Én is próbáltam tőle megkérdezni, de nem lehetett, már az utcáról szólt vissza, hogy vegyek neki.

- Legközelebb ha ilyen hülyeséggel próbál új radírt szerezni, mondd azt, hogy kérjen tőlem vagy az apjától. Mr. Harry nem szokott radírokat fogyasztani. Akarom mondani, Mr. Harry sem szokott radírokat fogyasztani, akárcsak az emberek túlnyomó többsége.

- Én még nem ismerem Mr. Harryt - védekezett a gyerek -, nem vonhattam kétségbe Bobbie szavait.

- Jól van - nevetett Mary és megsimogatta a fejét -, nem is vádol senki semmivel. Majd megkérdezzük, mi történt azzal a radírral.

- Hát az úgy volt - kezdte Bobbie kicsit zavartan -, hogy hozzávágtam Jack Sutcliffe-hoz, de ő félrehajolt és elpattant a ház faláról.

- Aztán odajött Mr. Harry és egy falásra bekapta, ugye? - érdeklődött Mary, s szedett magának a gombalevesből.

- Igen... de azt igazából nem tudom, hogy megette-e, csak elvitte valahová a bokrok közé és nem találtuk meg többet.

- Mr. Harrynak ez mióta szokása?

- De nem az öreg Mr. Harry volt, hanem a kutyája.

- Bob - mondta Mike feddőleg -, Mr. Harrynak nincs is kutyája.

- De van, már vagy egy hete. Ír szetter, egy rokonától kapta. Őt is Mr. Harrynak hívják.

- A rokont? - kérdezte George. - Borsót nem kérek, Nicky.

- A kutyát. Bár lehet, hogy a rokont is.

- Úgy szokta szólítani, hogy Mr. Harry?

- Néha igen, általában csak Harrynak.

- Értem - mondta Mary, s tett még egy kis tejfölt a levesébe -, Nicky, mondd, hova tetted az új radírt?

- A konyhában van a csomagomban - indult volna a gyerek, de anyja leintette.

- Akkor ott is marad, Bob pedig majd nem radíroz mindaddig, amíg le nem szokik róla, hogy másokhoz vagdossa a radírjait.

- De muszáj volt.

George összevonta a szemöldökét. - Osztályfőnöki utasítást kaptál rá, nemdebár?

- Nem, de azt mondtam, hogy van egy húgom, amire Jack Sutcliffe azt mondta, hogy hülye vagyok, mert egy robot nem lehet a húgom. De igazából lehet, ugye?

A szülők összenéztek. Nicolette elgondolkodva rágcsálni kezdett egy salátalevelet, elkapta anyja pillantását és rámosolygott. - Engem nem zavar, anya.

Maryt azonban zavarta. Hogy ő minek érzi vagy nem érzi a robotot, ahhoz senkinek semmi köze - ha azt mondta, hogy a lánya, akkor a lánya, ha kenguruk úszkálnak a Severn vizében, akkor is.

- Nos... ebéd után odaadhatod neki a radírt.

Az őszi esők amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan tovább is haladtak; a reggelenkénti köd megmaradt, de amikor felszállt, a város növénytakarója színkavalkádba öltözött. A virágok nagyszerűen érezték magukat a nedves levegőben; a fákat ez kevésbé érdekelte, ők már kezdték levetni lombruhájukat elalvás előtt. A Diófasor úgy nézett ki, mint egy festmény, legnagyobb része a zöldből vörösbe vezető átmenet különböző fokain állt, de helyenként egész nagy sárga foltok is tarkázták már. Még alig volt lehullott levél az utcát kettéosztó fűsávon. Egy mégis akadt az út közepén, ezt Nicky gondosan fölvette és letette Samuel, az almafa tövébe. Itt marad egész télen, nem takarítják el, hogy a fáknak legyen tápanyaguk. Rátett egy apró kavicsot, hogy a szél el ne fújja, aztán belépett a huszonhatos számú ház kapuján.

Itt bérházak voltak, nagy, régimódi épületek belső udvarral, ide nyíltak a lakások ablakai, a kilencvenes évek stílusa szerint. Az udvar feltűnően sötét volt, mintha délután hat-hét óra lenne, pedig csak fél kettő volt. Az udvar füvén húsz-harminc ember állt és mérgesen nézett fölfelé.

- Jó napot kívánok - lépett be a kislány, s gondosan bezárta maga mögött a kaput. - Engem küldtek, Eddie Jackson sajnos nem ér rá.

- Téged-e? - mérte végig egy magas, sovány ember lekicsinylően. - Hiszen akkora se vagy, mint egy zsebóra.

- Viszont pontosan ketyegek, Mr. Leyland - felelte a gyerek, s az udvari bejárat felé indult. - Esetleg ha kölcsönad egy létrát, könnyebben boldogulnék.

- No, erre befizetek - dörmögte az, s követte az udvari bejárat fölé.

Először felmentek a másodikra, elhozták Mr. Leyland létráját, aztán a negyediken körbementek a kapu fölötti részre. Nicky letette a létrát, s bekapcsolta a teleszkópok motorjait.

- Aztán csináltál már ilyet? - kérdezte az órásmester, mialatt a létra kinyújtóztatta magát.

- Még soha, uram, de Mr. O'Connell azt mondta, csak menjek a fejem után. Mivelhogy azon keresztül kapok rádióirányítást.

- Eddie-től?

- A Központi Programozó Irodától, uram.

Ajtó nyílt a hátuk mögött, s Mrs. Banks vidám hangja szólalt meg:

- Lám csak, Lane-ék lánya-aki-robot. Kisegíted O'Connelléket?

- Ki, asszonyom, szükség van egy-egy ilyen kisebb Luciferre, mint jómagam.

- Luciferre-e? - hökkent meg Mr. Leyland.

- Ez latinul fényhozót jelent, uram, én pedig pontosan ezt fogom csinálni.

Közben már mászott föl a létrán, egészen a mennyezet magasságáig. Kinyitott egy kis ajtót a mennyezeten, s tanulmányozni kezdte a mögötte levő áramkört. Csavarhúzót vett elő, s bíbelődni kezdett.

- Mi baja? - érdeklődött Mrs. Banks.

- Zárlatos. Rossz a szigetelés és belefolyt az esővíz a tetőn át. Szerencsére Eddie kitalálta, hogy ez történt, hoztam másikat. Megfogná, uram?

Lenyújtotta az áramkört az órásnak, zsebéből kivett egy lapocskát, s beillesztette a foglalatba. Aztán előhúzott egy hosszú szürke kábelt, az egyik végét az áramkörhöz csatlakoztatta, a másikat pedig benyomta a saját orrába. Néhány pillanatig szótlan elektronikus beszélgetést folytatott a szerkezettel, aztán bólintott, kihúzta a vezetéket, eltette és lepillantott.

- Kész. Mrs. Banks, esetleg az ablakából megnézhetnénk az eredményt?

A nappaliból nézték végig, amint a tükörlapok lassan utánafordulnak a nap járásának, s a Diófasor huszonhat udvarát elönti a kora délutáni fény.

A nap már lenyugodni készült a Kis-Cwmbrian mögött, amikor a kis egymotoros gép elhúzott Christies felett. Sötétkék teste volt, farkán angol felségjel. Kicsit fölemelkedett, csinált egy gyors jobb csavart, aztán nagy ívben balra kanyarodott és meredeken emelkedni kezdett, hátára feküdt és visszakanyarodott. Amikor a hurokból kijött, akkor vette észre az ellenséget, amint kibukkan egy ház mögül.

Balra húzódott, hogy takarásban legyen, s gyorsan emelkedni kezdett. Rádiója nem volt, erősítést nem hívhatott, egyedül kellett megoldania a helyzetet. Rárepült, aztán figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az ellenséges gép az utolsó pillanatban derékszögben jobbra fordult és húzni kezdett oldalra.

A pilóta elfordította a ruddert, söpört negyvenöt fokot, aztán emelkedni kezdett a másik után. Ellenfele hurkot csinált, hogy a hátába kerülhessen, de túljárt az eszén, a hurok közepén átfordult és megint tüzelt. Majdnem el is találta. A másik ekkor fejezte be a hurkot, s most süllyedéssel próbálkozott, hogy a szorításból kimenekülhessen. Utánavetette magát, a varió hasraesett a műszerfalon, a magasságmérő őrült pörgésbe kezdett. Még volt magassága, nyugodtan támadhatott, s lövedékei egymás után csattantak az ellenséges gép farkán, majd a szárnyán és az oldalán. Egy pillanat múlva a másik hatalmas robbanással megsemmisült.

Nem ért rá örülni, kicsit sokáig haladt lefelé teljes sebességgel, s a túlsebesség jelzőlámpája eszeveszetten villogott. Húzni kezdte a gépet felfelé, levette a tolóerőt, maximálisra állította a fékszárnyat, aztán a futóművet is kiengedte, hogy fékezze a gépet. Már nullára tette a tolóerőt, a motor üresben kattogott, de képtelenség volt felemelni az orrát, a légnyomás erősebb volt. A sötétkék vadászmotoros őrült iramban csapódott a talajba Lane-ék kertjének közepén.

A pilóta már csak annyit tehetett, hogy odament és összeszedte a roncsokat.

- Hát ez nem jött össze - szólalt meg Nicolette, mellé guggolva és segítve neki.

- Nem tudtam már fölrántani - felelte Steve, visszapattintva a szárnyakat a helyükre. Könnyen szétváló elemekből készült a gép, így ha lezuhant, nem tört össze, csak részeire esett.

- Nem kellett volna olyan meredeken zuhanni - mondta Nicky, a csűrőlapokat keresgélve a fűben. - Ez az az irány, ami nagyon veszélyes a repülőgépekre: a lefelé.

- De azért lelőttem - vigyorgott Steve.

A kislány meglepve nézett rá. - Mit?

- Hát az ellenséget.

Nicky felugrott és körülnézett. - Miféle ellenséget?!

George ránevetett a szobaablakból. - Nem láttad, mi?

- Nem - mondta az határozottan. - Nagyon figyeltem, de nem láttam senkit. Pedig elég fejlettek az érzékszerveim.

- Csak nincs fantáziád - mondta Steve.

Nicky sértetten kihúzta magát. - De van fantáziám. Nagyon fejlett fantáziám van, de nem talál ki ellenségeket. Robotfantázia, ami nem lövöldözhet emberekre. Ez robotikai lehetetlenség volna.

- De a képzelt repülőben képzelt ember ül - mondta apja, jót derülve a kis robot sértődöttségén.

- "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen"^[1] - idézte Nicolette méltóságteljes tisztelettel az első törvény szent szövegét. - Itt arról szó sincs, hogy az az emberi lény létezik-e.

- Ha így értelmezed, az bizony eléggé megköti a fantáziádat - felelte George, aki a képzeletéből élt.

A kislány megállt az ablak előtt és közvetlen közelről nézett föl apjára. - Nem én döntöm el, hogyan értelmezzem. Ha találok egy százfontos követ az országút közepén, elviszem onnan, nehogy valaki belerohanjon. Pedig semmit se tudhatok arról, létezni fog-e az az ember, aki majd belerohan. Lehet, hogy nem, mert valaki más elviszi a követ, de én nem vállalhatom a kockázatot.

- Kicsit földhözragadt fantázia - dörmögte a regényíró.

Nicky lehajtotta a fejét. - Jobbal nem szolgálhatok. Én csak egy robot vagyok, annak is elég kicsike.

George nevetett és megsimogatta a haját. - Azért megteszi.

- Meg? - remélte a gyerek.

- Meg. Tudod, nekünk embereknek elég viharos történelmünk volt, nem is lennénk ma itt, ha nem szimatolnánk ellenséget minden bokorban. Te már békés világba születtél bele.

A kislány fölnézett rá, aztán megcsóválta a fejét. - Az én őseim is ott voltak.

- Ugyan hol?

- A viharos történelemben. Elejétől végéig.

- Hát én bizony nem láttam robotot a viking időkről szóló dokumentumokban - nevetett apja, és összeborzolta a haját.

Nicky komoly arccal visszarendezgette. - Emlékszel a viking hajókra?

- Persze, tanulmányt írtam róluk. Sárkányhajó, knorr volt a nevük.

- Azok is Gépek voltak, akárcsak én.

Vacsora alatt George komoly és elgondolkodó maradt, nem is nagyon dicsérte lánya gyümölcslevesét. Mikor Nicky készült leszedni az asztalt, intett neki, hogy várjon, s levett egy könyvet a polcról. Kislánya elé tette, egy képnél felnyitva. - Ezek az őseid.

Néhány kődarab volt a képen, egy asztalon feküdtek.

- Az alsó paleolitikumból valók - bólintott a gyerek szakértő arccal, s továbbadta a könyvet Bobnak, aki érdeklődve pillantott a kövekről Nickyre és vissza, hasonlóságot keresve köztük. - Ezek az Ember legrégibb szerszámai.

- Fene tudja - dörmögte Michael, végigpillantva Nicky világoskék ruhába bújtatott alakján -, nekem a mostaniak jobban tetszenek.

A kislány odaszaladt és puszit nyomott az arcára.

- De nem lennék most itt, ha az őseitek nem találják föl a pattintott követ.

- Mi se lennénk itt, gyerekem - mondta George derűsen -, akkor itt őserdő volna, mi meg a fákon himbálóznánk.

- Nem hiszem, hogy olyan intelligens lények, mint az Ember - Nicky csakis nagybetűvel volt hajlandó kimondani ezt a szót, mely isteneit jelölte -, megelégednének a fán himbálózással.

- Hát pattintott kő nélkül nem is lennénk intelligensek - felelte Mary.

A kis robot értetlenül nézett rá, Mary pedig azt nem értette, mit lehet ezen nem érteni.

- Hagyd - nevetett Mike -, úgyse tudja elképzelni, hogy valaha állatok voltunk. Túlságosan beleverték a fejecskéjébe, hogy az ember tökéletes, sose győzöd meg az ellenkezőjéről.

- Soha senki nem mondta nekem, hogy az Ember tökéletes - vitatkozott a gyerek -, tudom jól, hogy nem az. Viszont az intelligenciája milliószor felülmúlja bármilyen robotét.

- Az enyém is? - kérdezte Bobbie.

- Hát persze - nézett rá nővére szeretettel.

Este még láthattak egy robotot, akinek az intelligenciája viszont robottársaiét múlta felül. Egy asztal mögött ült és válaszolt a riporterek kérdéseire. Húszéves nő volt, piros-sárga sávozású dzsekiben, ujján és hátán kék hópelyhekkel. A mellette ülő igazgató R. Jessica Medica Smith néven mutatta be mint az első angol gyártmányú orvosrobotot. Elmondta, hogy az új berendezéseket a mentőknél fogják tesztelni.

- Berendezés, aki mondja - dörmögte George elégedetlenül.

- Ez volt fél évvel ezelőtt - jelent meg a stúdióbeli kommentátor -, s mint megtudtuk, R. Jessica Smith azóta jól ellátta a feladatát, egészen a mai napig. De már hallom a fülhallgatómban Vincent Howard hangját...

Vincent Howard tűnt fel a képernyőn, egy köpcös, majdnem kopasz ember.

- Együtt jártam vele egyetemre - mesélte George fiainak -, jól nézzétek meg, ha tévériporternek mentek, negyvenéves korotokra ti is ilyen csúnyák lesztek.

- Sose tennék veled ilyet - ígérte Nicky.

- Jó estét kívánok - kezdte Howard -, szervusz, Simon, igen, a robot csakugyan kissé furcsán viselkedik. Vincent Howard vagyok az EWSBC-től. Itt vagyunk Aylesbury mellett, Buckinghamshire, a london-manchesteri vasútnál. Legfeljebb száz yardra a kerítéstől. Amint meg fogják látni, a robot odabent van és senkit nem enged be a kerítésen túlra. Csupán annyit tudunk, hogy egy gyermek beszorult a sín alá, és...

- Nofene - hökkent meg George.

- ...ennek már harminc perce, azóta áll a közlekedés ezen az egész szakaszon. Aylesbury és Warwick között, ez kábé ötven mérföld, és...

- Próbálj már kinyögni egy épkézláb mondatot - dohogott George.

A kamera feltekintett, egy kis fehér kocsira, amelyik ekkor jelent meg a kerítés fölött. Szemlátomást a sínekre készült leszállni. Az oldalán világosan látszott az MLTV emblémája.

- Úgy látom, érkezett valaki - hadarta Howard -, sajnos innen nem látom jól, hogy...

George szívtelenül rászegezte a távirányítót. - Már az egyetemen is ilyen gyáva voltál. Félsz, hogy átkapcsolunk a konkurenciára, ha kimondod, hogy ők közelebb vannak. Nesze.

Azzal megnyomta a Midlands Televízió gombját.

- David Brian az MLTV-től, jó estét - a magas, szakállas riporter mindenáron igyekezett megkerülni a hozzá hasonlóan magas, de bajuszos mentőst, de hiába. - Mi történik itt, kérem?

- Ezzel is együtt jártam egyetemre - mondta George -, de ez normális, riporter létére is.

- Sajnálom, uram, nem mehet közelebb. Itt életmentés folyik, csak zavarná a munkát.

- Ugye jól tudom, hogy itt van R. Jessica Smith, az első angliai orvosrobot?

- Igen. Kérem, menjen vissza a...

- Jó estét, Mr. Brian - szólalt meg egy férfi mellette -, örülök, hogy van itt egy riporter is. Carlyle vagyok a vasúttaarsasaagtul.

- Üdvözlöm, Mr. Carlyle - fordult hozzá Brian -, meg tudja mondani, mi történik?

- Nagyjaabul az, hogy léket vaagnak a zsebünkön. Félóraaja nem jaar maan a vonat, akinek van raaérő ideje, kiszaamíthassa, mibe van ez nekünk.

Erős yorki tájszólással beszélt, kicsit megilletődve pislogott a kamerába.

- Nos, talán próbáljunk együtt közelebb menni egy kicsit - javasolta a tévés -, lenne kedves odaengedni, uram?

- Nem, Mr. Brian, sajnálom - felelte a mentős.

- Szabad a nevét?

- R. Charles Jessica Medica Smith, uram.

- Tehát te is robot vagy?

- Te meg vak vagy, Dave - mondta George vigyorogva -, ott van a ruháján a neve.

- ...hogy "Charles Jessica"?

- R. Jessica Medica Smith tartozéka vagyok, uram.

Míg a szópárbaj pörgött, az operatőr hosszú rúdon fölemelt egy másik kamerát, így láthatóvá vált valamicske a helyszínből. Egy apró alak feküdt az egyik sín mellett, egy mentőslány ült mellette és tartotta a felsőtestét. Hárman is ügyködtek körülöttük orvosi műszerekkel.

- Nos, addig is, amíg közelebb juthatunk - engedett Brian -, mit tudhatunk meg a történtekből, R. Charles?

- Egy gyermek lába beszorult a sín alá, uram, most dolgozunk a kiszabadításán.

- Hogy került a gyermek a sínre?

- Lyuk van a kerítésen, azon mászott be.

- Hogy hívják a gyermeket?

- Erre nem válaszolhatok. Négyéves fiúgyermek.

- Milyen sérülései vannak?

- Erre sem válaszolhatok. Nem súlyos, hamar felépül.

- Miért nem tudjátok kiszabadítani?

- A lábfeje a sín alá csúszott, nem mozdítható. Kérem, menjenek hátrébb és lépjenek le a sínről.

Arrébb taszigálta őket, a háta mögött már érkezett egy másik mentős egy jókora lézerfűrésszel. Húsz yardra a gyerektől bekapcsolta és minden teketória nélkül belevágott a sínbe.

- Hé! - jajdult fel Carlyle. - Mégis mit a jó...

Brian gyorsan elrántotta előle a mikrofont.

Közvetlenül a lézer mellett egy további robot állt locsolócsővel és hűtötte a sínt. A víz egy része a sugárra folyt, hamarosan gőzfelhő vette körül őket, de dolgoztak rendületlenül. A gyerek körül ügyködő robotokon túl újabb felhő jelezte, hogy ott is fűrészel valaki.

Két perc múlva a sín át volt vágva. A robotok megmarkolták, s rádióvezénylésre kifordítottak belőle egy negyven yard hosszú fémkerámia rudat. Még a vizet se zárták el, úgy rohantak vissza a mentőkocsiba, amelynek egy perccel később már csak a fényei látszottak a sötét égbolton.

A hétvége napos, ködmentes időt hozott, de nem melegedett fel az idő, a nap elég bágyadtan sütött.

- Pontosan ugyanúgy süt - vitatta Mary természettudományos műveltségével -, csak a légköri viszonyok mások.

- Nos, az eredményt tekintve nem nagy különbség - felelte John, és folytatta hátizsákjának megtömését.

A bágyadtan, azazhogy más légköri viszonyokon keresztül sütő nap azért meg tudta izzasztani déltájban a Kis-Cwmbrian nyugati oldalán leereszkedő Lane-eket, egy kivétellel, aki fáradhatatlanul sürgött a nyomukban és elkapta, aki megcsúszott a meredeken. Errefelé a hegycsemete magasabbnak tetszett, mint valójában, még völgymenetben is.

- Pihenjünk egy sort - mondta George a lejtő közepe táján, s helyet foglalt egy jókora tuskón. - Nem is olyan bágyadt az a nap, kezd meleg lenni. Meséltem már erről a tuskóról, Bobbie?

A kisfiú bólintott, aztán megrázta a fejét.

- Valamikor hatalmas tölgyfa volt, Bernardnak hívták. Itt állt már a világháború idején is, akkor csapott bele a villám, kétszáz évvel ezelőtt. A fele kiégett, de állt és élt, minden évben virágot bontott. Aztán több mint száz éve megint belecsapott a villám, egy nagy őszi vihar idején. A törzse eltört két láb magasan, s ledőlt a fa, egyenesen rá egy kisgyerekre, aki eltévedt a viharban. De nem ütötte agyon: semmi baja se lett. A vastag törzs alatt bújt meg és alig érte az eső, nem is fázott meg, mire rátaláltak. Azt mondogatták az emberek, a fa vonzotta oda a villámot és öngyilkos lett, hogy a gyereket megmenthesse.

Bobbie és Nicky tisztelettel nézett a tuskóra. A nagyobbak, akik már ismerték a történetet, nevettek.

Mike odalépett mögéjük és a vállukra tette a kezét, az egyiket Bobéra, a másikat Nicolette-ére. - El ne higgyétek egy szavát is. Nem volt ott semmiféle kisgyerek. Ez egy novella, anya írta tizenkét évvel ezelőtt.

A kisfiú anyjára nézett, a kis robot apjára.

- Már hogyne lett volna kisgyerek - erősködött ez -, otthon majd megmutatom, még illusztráció is van róla.

Ha a Kis-Cwmbrian nyugati oldalán leereszkedünk a lápra, már Wales alkotmányos területén, a Welshpooli-medencébe jutunk, amelyet nyugatról a Welshpooli-dombság határol - ezt rövidesen a Snowdon előhegységei követik. A medence közepén terül el Észak-Powys legszebb városa, a Christiesnél is nagyobb Welshpool. Nevezetességei közé tartozik Steffan Rhys óramúzeuma, a Cunningham-sajtgyár - "a legjobb walesi sajtot az Ön tányérjára" - és a welshpooli halastó, amit húsz évvel ezelőtt milliós költséggel ástak a lápvidéken, s amelyet a Vyrnvy táplál friss vízzel. Itt él Churchill, a Legnagyobb Walesi Harcsa, akinek a védnökségébe ajánlják az évenkénti megyei horgászversenyt.

Welshpool fehér házacskáitól elég messze, az Öreg Molly-dombon tartották második pihenőjüket.

- Ki az az Öreg Molly? - kérdezte Nicolette.

- Azt nem tudja senki - mondta George, elnézve a lápon Llandullyd felé. - Talán egy öregasszony, akit boszorkányságért megégettek sok száz évvel ezelőtt. Mára csak a név maradt.

- De akik megégették, azoknak a neve nem maradt fenn - mondta Mary.

- Hát nem. Menjünk be a faluba, ideje megebédelni.

Llandullyd fiatal falucska, nagyjából Staceyvel egyidős. Háromszáz lelket számlál, de van egy étterme, mert sok turista jár errefelé; Christiesből, Shrewsburyből jönnek át angolok, Welshpoolból, Powys más részeiből walesiek.

- Sut ydych chi?^[2] - üdvözölte George a felszolgálónőt, aki talán a hely kicsisége miatt ember volt, nem robot. Amilyen kicsi volt az étterem, olyan unalmas kinézetre, egyszínű piros lambéria borította a falakat.

- Croeso i Gymru^[3] - mosolygott az, látva rajtuk, hogy angolok. - Tessék parancsolni - folytatta angolul, átadva az étlapot Marynek. - Visszajövök, ha választottak.

- Diolch yn fawr - köszönte Mary faarccal, s folyékony kymri nyelven folytatta. - Én már választottam, erőlevest kérek, sült csirkét rizzsel és curryszósszal.

George nem olvasgatta az étlapot, bifszteket kért walesi módra.

- Azt hittem, angolok - csodálkozott a pincérnő, a hátizsákokra pillantva.

- Oes, rydyn ni'n dod o Lloegr^[4] - bólintott Mary.

Mike is Szent Dávid földjének nyelvén kért aberystwythi kacsacombot babbal. Testvérei már angolul rendeltek, egyet kivéve, aki köszönte, nem éhes.

- Diolch yn fawr - tette hozzá, mert gyorsan tanult.

Szeptember huszonötödike az idén sírós-mosolygós vasárnapra esett: szépen sütött a nap, de időnként kilógott az eső lába. A Lane fiúknak mind programjuk volt délelőtt tíz tájban, George egyik könyvén dolgozott, Mary így egyedül vitte el kislányát a Fő térre.

Száztizenkilenc esztendővel ezelőtt ezen a napon Alec Stacey manchesteri lakos, huszonöt éves építészmérnök nagyon korán kelt. Reggel hétkor már ott volt Shrewsburyben a sógoránál és elindult nyugat felé egy földmunkagéppel, a nyomában két barátja teherautókkal. Egy helyen megállt, nagy lyukat ásott és elkezdett házat alapozni. Estére már a falaknál tartottak, téglából persze, az akkori idők szokása szerint. Másnap is egész nap dolgoztak - vasárnap volt, nem kellett munkába menniük -, s félig már elkészült az épület váza. A következő néhány hétvégén befejezték, hét közben pedig Alec Stacey a hivatalokat járta.

Október végén kapott kétmillió fontot a világprogramtól, novemberben tízmilliót a katolikus egyháztól, amelyhez tartozott. Szilveszterre az új település már nyolc házból állt, bár neve még nem volt; Sh-3-nak hívták, ami a Shropshire Megyei 3-as Világprogrami Alapítvány rövidítése - akkoriban Shropshire-nek hívták Salopot. Egyébként eddig hat világprogrami alapítású település volt megyénkben. A négyes számú kudarcot vallott, elhagyták lakói; három falu ma is jól működik; kettőből pedig már város lett. Azazhogy hetet is lehet mondani, hiszen Staceyt nem a világprogram alapította, mégis onnan származik: Christiesből vált külön kilencvenháromban.

- Jövőre már a százhuszadik évfordulónkat ünnepelhetjük - mondta a polgármester az egybegyűlteknek, miután felolvasta a Shrewsbury, Hodnet, Welshpool, Llandullyd és Stacey polgármestereitől, valamint a kilenc testvérvárostól érkezett üdvözleteket -, ami Alec Stacey művének egyértelmű sikerét jelzi. És a világprogramét is. Ez itt - lobogtatott meg egy papírt - néhány adat az elmúlt év fejlődéséről. Harminckét települést alapítottak hazánkban azóta, hogy ezeket a számokat egy évvel ezelőtt elmondtam. Tizenöt világprogrami alapítvány emelkedett városi rangra... csupán Northumberlandben négy. Skóciában szintén négy, kettő a Highland régióban, egy Strathclyde-ban és egy a Hebridákon. Egy falu kudarcot vallott Devonban, de a lakosok onnan is világprogrami alapítványokba költöztek. Most pedig szokás szerint megkérem Mr. Jacksont, mondja el a gazdasági adatokat.

Martin Jackson emelkedett szólásra, a városháza gazdasági igazgatója, Lewis Jacksonnak, Christies leggazdagabb polgárának fia. Mr. Jackson vagyonának természetesen nincs köze ahhoz, hogy a fia - egyébként csak három éve - gazdasági igazgató, hiszen a christiesi városháza a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető jövedelmező helynek. Ellenkezőleg, éppen a Jackson család az, akik a legtöbb pénzt adják a városnak.

- Köszöntök mindenkit - nézett körül, s elővett egy papírdarabot. - Kezdem országos szinten. Városok építésére és működésére, városkicsinyítésre az elmúlt évben hárommilliárd fontot költöttek a Lassítási Alapból, nyolcmilliárdot egyéb forrásokból. Gazdasági vállalkozások számára, iparosításra ötvenmilliárd jutott az alapból és százhúsz máshonnan. További célokra az alap elköltött még száztízmilliárdot, beszedett a pénzünkből kereken kétszázat, tehát huszonkilencmilliárd font pozitívummal zárta az évet. - Mármint áprilisban, az üzleti év kezdetekor. - Ami házunk táját illeti - eltette a papírt, ezeket már fejből tudta -, a városháza bevett kilencmillió fontot, elköltött nyolcmillió-hétszázkilencvenháromezret, maradt kétszázhétezer fontunk. Szokásos költségeinken túl a tavalyi szárazság kétmillióval terhelte meg a kasszát, ezt már kifizettük; háromszázezer font értékben vettünk munka- és géperőt, építőanyagot és vizet Shrewsburytől, Hodnettől, a Marks és Wilsontól, a Twill Electronicstól és Mr. Charles Harristől - ezeket még nem fizettük ki.

- Kivéve Mr. Charles Harrist - mondta egy mély hang, Mr. Harris hangja. Megtapsolták. Az összeg, amiről így lemondott, háromezer font volt; ennyit ért az a két hónap, amíg Molly Harris egy percre se ment haza, állandó ingajáratban közlekedett a Somerset-gyümölcskertek, a keleti városrész parkjai és a Borostyán út kertjei között - öntözött, ápolt, gyomlált, üveglapokat helyezett el napi huszonnégy órában.

- Kivéve, mint hallottuk, Mr. Charles Harrist - biccentett Mr. Jackson -, akinek a városháza nevében köszönöm a hozzájárulást. A hiányzó kétszáznegyvenhétezer fontot - jóindulatú mosolyok nyugtázták a tapintatos közlést, hogy a Jackson család ad ötvenezret - javarészt a Manchesternek eladott terményekből tervezzük fedezni. Eddig már körülbelül száznyolcvanezer font értékben szállítottunk nekik délkeletigyümölcsöt, s a szállítások most is folynak.

Nicolette anyjához bújt és a fülébe súgta: - Mi az a délkeletigyümölcs?

Mary elmosolyodott. - A Somerset-gyümölcskertek a város délkeleti szélén vannak - súgta vissza neki.

- Jövőre legfontosabb terveink a Cseresznyevirág utca bérházsorának befejezése, a kertek öntözőrendszeréből hiányzó részek megépítése, valamint a Szarvas utca, a Liliom utca és a Narancsliget fasor területrendezése. Ez körülbelül hétmillióba kerül, ha minden jól megy. Staceytől már kaptunk egy ajánlatot húszezer robotmunkaórára, a többit ezután várjuk.

Egy idős úr kért szót, aki támlásszéken ült a tér közepén. - Mit kér Stacey a robotmunkáért?

- Jutányos áron egy font tíz pennyt, Mr. Sutcliffe.

- Az mennyi, huszonkétezer font? Nekem küldjék a számlát.

Megtapsolták, de eközben Nickyben megmoccant az első törvény és gyorsan odasietett.

- Bocsánat, uram - hajolt közel udvariasan -, de az adót is bele kell számítani. Így a végösszeg huszonötezer-háromszáz font.

- Igaza van a robotnak - bólintott Mr. Nigel Sutcliffe -, az adót is hozzá kell adni. De én csak huszonötöt fizetek, a többit szedjék össze maguk.

Nevettek. Mr. Sutcliffe mindig szerette a kerek számokat.

Hétfőn reggel fél kilenckor George helyet foglalt a tévé előtt, kikészített egy üveg sört és egy kaján vigyort, s megnyomta a törvényszéki csatornát, ahol éppen kapcsolták Dickson-Wyler vizsgálóbíró hammersmithi irodáját.

Az előzékeny modorú, jól öltözött Mr. Bentley kifejtette a Midlands-Albion álláspontját és benyújtotta a bevételkiesést igazoló okmányokat. Az álláspont abból állt, hogy elsősorban a Brirob felelős az őket ért kárért, de a leendő felperes nem tartja megfelelőnek a mentőszolgálatnak az ügyben tanúsított hozzáállását sem.

- Apád fülit - mondta George közvetlen modorban, és vett egyet Nicky pogácsájából.

A mentőszolgálatot Mr. Pearce képviselte, aki előzékeny modorú volt és jól öltözött, és tájékoztatta a tekintetes vizsgálóbírót, hogy péntek este óta hatvan óra telt el, a Medica robot azóta csak eszi a pénzt és nem csinál semmit; ezért kéri a törvényszéket, hogy a lehető leggyorsabban hatálytalanítsa a használaton kívül helyezési végzést. Ezt az összeget sajnos kénytelenek lesznek a koronától követelni.

Ezután kapott szót Mr. Williams, aki a változatosság kedvéért jól öltözött volt és előzékeny modorú, s nagyrabecsüléséről biztosítva tanult kollégáit, közölte, hogy törvényes kötelezettségeiknek mint mindig, most is eleget fognak tenni, ám ezen túlmenően őtőlük semmi nem kívánható. A Brirob tisztában van vele, hogy elsősorban őket terheli a felelősség, ám a tekintetes törvényszék nyilván figyelemmel lesz az eset rendkívüliségére és kísérleti voltára.

Dickinson-Wyler vizsgálóbíró, aki szintén jól öltözött volt, de kifejezetten mogorva és egyébként hölgy, felszólította R. Jessica Medica Smith robottanút az eset körülményeinek ismertetésére.

A robottanú szokásos munkaruhájában jelent meg, teljes öt láb hét hüvelyk testmagasságában megkülönböztető jelzésekbe öltözve. Elektronikus nyugalommal állt meg a vizsgálóbíró előtt és elmondta a történteket, a helyszínre való kivonulástól kezdve a távozásig.

A felperes képviselője engedélyt kért és kapott kérdések feltételére.

- R. Jessica - kezdte -, mi az oka az ügyben tanúsított magatartásodnak?

- Kérem, pontosítsa a kérdést, Mr. Bentley - felelte a mentősrobot -, és használja az R. Medica megszólítást.

- R. Medica? - lepődött meg a jogtanácsos.

- Igen, uram, ez a hivatalos megszólításom.

- Úgy - mondta az kissé zavart derültséggel. - Nos, annak mi az oka, R. Medica, hogy semmilyen módon nem igyekeztél munkádat gyorsítani és a forgalom helyreállását segíteni?

- Egyfolytában ezen igyekeztem, uram.

- Mégis több mint háromnegyed órát tartott.

- Ez volt a legrövidebb időtartam, ami alatt lehetséges volt a gyermeket kiszabadítani, uram.

- Milyen módon került a gyermek lába a sín alá?

- Megcsúszott és...

- Valaki talán felemelte a sínt, alálökte a gyermek lábát és visszatette?

- Nem, uram - felelte a Medica másodosztályúnak beillő egykedvűséggel.

- Netán a sín anyaga képlékennyé válván utat engedett a gyermek lábának oly helyekre bejutni, ahová egyébként nem férne be?

- Nem, uram.

- Mivel magyarázható akkor, hogy amely irányban és módon az a láb befért a sín alá, ugyanúgy nem fért többet ki?

- Megdagadt, uram.

- Értem. Megdagadt. Ugyebár ez volt az első eset, amikor megdagadt testrésszel találkoztál?

- Nem, uram.

- De ez valami különleges módon dagadt meg, ugye?

- Nem, uram.

- Netán valahányszor dagadt végtaggal találkozol, minden esetben szétrombolsz valamit annak érdekében, hogy azt kihúzhasd valahonnét?

- Igen, uram.

Az ügyvéd meghökkent. George jót kuncogott a képernyő előtt.

- Ha tehát nekem most megsérülne a lábam - mutatott lefelé Mr. Bentley -, te szétvágnád a cipőmet, hogy lehúzhasd?

- Ha csak akkor érek oda, amikor már beledagadt a cipőbe, habozás nélkül, uram.

- Felhívom a figyelmedet, R. Medica, hogy ez egy háromszáz fontos cipő.

- Számomra ez közömbös, uram.

- Mi van akkor, persze csak tegyük fel - biccentett Mr. Bentley az elnöknő felé -, ha ez a cipő nem háromszáz, de háromezer fontot ér, ami egy jól fizetett ügyvédnek is, mit tagadjuk, komoly összeg?

- A cipő csak egy tárgy, uram, a lába többet ér.

- Csak egy tárgy - bólintott Mr. Bentley nyomatékosan. - Csak egy tárgy. Nemdebár a london-manchesteri vasút sínje is csak egy tárgy?

- Természetesen, uram.

- Ugye a rajta közlekedő szerelvény is egy tárgy?

- Igen, uram.

- Nemde tárgyak az azon utazó emberek is?

- Nem, uram.

- Mondd, R. Medica, láttál már ilyen vasúti szerelvényt közelről?

- Igen, uram.

- Hány ember utazik rajta átlagosan?

- Ötszáz körül, uram.

- Egyedül volt, uram.

- Mivel magyarázod tehát - csapott le az ügyvéd -, hogy legkevesebb ötszáz, illetve a kihagyott járatok számával beszorozva több ezer embernek okoztál sérelmet egy miatt?! Mivel magyarázod az első törvény ilyen nyilvánvaló megsértését?!

A nő nyugalma hajszálnyit sem változott, de az egykedvű, gépies válaszolgatást itt abbahagyta. Mindmostanáig a vizsgálóbíró felé fordult - most komoly arccal ránézett az ügyvédre. Az operatőr érezhette, hogy most valami fontosat fog mondani, mert ráközelített az arcára.

- Mr. Bentley, én egy Medica orvosrobot vagyok. Számomra az első törvény abban a néhány emberben testesül meg, akiket éppen kezelek. Ha anélkül, hogy őnekik kárt okoznék, megvédhetek más embereket, megteszem. De csak akkor, Mr. Bentley.

Az ügyvéd jelentőségteljes arccal fordult az elnöknő felé. - Tekintetes törvényszék, talán első hallásra nem teljesen világos az elhangzott kijelentés hordereje. Engedtessék megvilágítanom egy példával. - A vizsgálóbíró jóváhagyását megkapva ismét a robotra nézett. - R. Medica, mi történt volna, ha én ott vagyok pénteken este a vasút mellett, és gyalogszerrel az ott nyüzsgő számtalan jármű egyike elé kerülök?

- Valamelyik robot megmentette volna, uram. - A mentőorvos felvette korábbi egykedvűségét.

- De tegyük fel, hogy elérhető közelségben nincs más robot, aki segíteni tud.

- Akkor odaküldöm az egyik robotomat, uram.

- Az egyik robotodat, R. Medica? - tekintett az ügyvéd a hallgatóság felé. A rendező kamerát váltott s bemutatta az iroda falánál álló kilenc mentőegyenruhás robotot. Más nem is volt jelen, itt nem voltak széksorok.

- Igen, uram. Kilenc robotom van, ezek mind ott voltak pénteken este.

- Miért használsz birtokos esetet?

- Mert a tartozékaimat képezik és én irányítom őket, uram.

- Hányadik osztályúak?

- Első osztályúak, uram.

- Intelligenciaszintjük?

- AL, uram.

- Tehát meglehetősen fejlett. Térjünk vissza a járműre, ami engem készül elgázolni pénteken este. Hány robotodat foglalkoztattad a gyermek körül?

- Hatot, uram.

- Mi történt volna, ha a többi háromra is szükség van, miközben a jármű felém robog?

George morcosan tette le a söröspoharat. Tudta már, hova akar a jogász kilyukadni.

- Valamelyiket felszabadítottam volna feladata alól, hogy odaküldhessem az ön megmentésére.

- S ha netán ez nem lehetséges?

- Lehetségesnek kell lennie, uram, mert ha a jármű elgázolja önt, ön súlyosabb sérüléseket szenved, mint a gyermek azáltal, hogy egy robotot elvonok feladatától.

- Mégis mi történik, ha nem tudsz elvonni feladatától egyetlen robotot sem anélkül, hogy a gyermek meghalna?

- Akkor a jármű elüti önt, uram.

Kis csend támadt. A jogtanácsos körbepillantott hallgatóságán. Kicsit kivárt, majd kurtán megkérdezte:

- Ez minden?

- Ez minden, uram - felelte a Medica közömbösen.

- Elképzelhető, hogy ezáltal meghalok.

- Tudatában vagyok, uram.

- Engedheti egy robot egy ember halálát, ha meg tudja akadályozni?

- Nem, uram.

- De nagy marha vagy - dünnyögte George a készüléknek.

- Köszönöm, R. Medica, nincs több kérdésem - ezt már úgy mondta, hogy nem is nézett az orvosnőre. - Tekintetes törvényszék, most láthattuk: ez a robot képes rá, hogy meghalni hagyjon egy embert, s erről olyan közönnyel beszél, akár egy középkori hadvezér. Kérem tehát, a tekintetes törvényszék indítson eljárást ügyfelem teljes és maradéktalan kártalanítása érdekében, egyszersmind rendeljen el alapos robotpszichológiai vizsgálatot, amelynek eredménye nem lehet más, mint eme förtelmes, törvénysértő konstrukciók betiltása - intett a falnál sorakozó robotok felé, ám ekkor felfedezte, hogy R. Jessica Medica Smith még mindig ugyanott áll, egy lépéssel az ő háta mögött. - Azt mondtam, robot, nincs több kérdésem. Menj a helyedre!

- Nekem viszont még van mondanivalóm, Mr. Bentley. A megszólításom pedig továbbra sem "robot", hanem R. Medica - felelte az, várakozóan tekintve az elnöknőre.

- Úgy! Amint látható, ez a szerkezet a második törvényt sem tiszteli - bólintott az ügyvéd széttárt karokkal, mint aki megadja magát az elkerülhetetlennek, s helyet foglalt.

- Miért nem engedelmeskedsz Mr. Bentleynek? - kérdezte Dickinson-Wyler vizsgálóbírónő.

- Mert ellentétes értelmű parancsot kaptam gazdáim képviselőitől, asszonyom.

- Mi az a parancs?

- Mr. Pearce és Mr. Williams nem óhajtanak nekem kérdéseket feltenni, asszonyom. Ehelyett azt parancsolták, védjem meg a Brirob és az Angliai Mentőszolgálat érdekeit magam.

Csöngettek. George bosszúsan ébredt rá, hogy a család hölgytagjai nincsenek otthon - a fiúk természetesen iskolában voltak. Felvételre kapcsolta a tévét és kiment ajtót nyitni.

A család egyik hölgytagja ezenközben Manchesterben volt, az egyetemi könyvtárban gyűjtött anyagot. A másik Mrs. Sally Sutcliffe-ot segítette be a mentőautóba.

- Ne aggódjon, Mr. Sutcliffe.

- Nem aggódom - mondta Kevin Sutcliffe nagyon aggodalmasan. - Mikor érünk oda?

- Öt percen belül - felelte a mentős. - Ide lépjen, asszonyom.

- Támaszkodjon rám nyugodtan - mondta Nicky -, jó minőségű acélból vagyok.

Erre szükség is volt, mert Mrs. Sally Sutcliffe rendes körülmények között is megütötte a százhatvan fontot, s ehhez most hozzájött vagy húsz.

- Hányadik lesz? - érdeklődött a mentős barátságosan, amikor a hölgy elnyújtózott a hordágyon.

- Negyedik - fújt nagyot.

- Ó, akkor be se visszük, az már egész könnyen jön - vidámkodott az ápoló -, ugorjon be, uram, aztán itt se vagyunk.

Nicky megvárta, amint a kocsi elszáguld a kórház irányába, majd elindult Miss Bakerhez, aki hivatott volt gondját viselni az egyelőre még három Sutcliffe csemetének, de még nem tudta, hogy egy héttel korábban kell megtennie.

- No lám csak - mondta -, aztán meg se mondták, mikor jönnek ezek haza az iskolából.

- Tizenkettőkor, kisasszony.

- Most mennyi van?

- Háromnegyed kilenc.

- Akkor van még időm. Hallod-e, menj már át az apóhoz, egész nap nem láttam, tán csak nem beadta a kulcsot?

Nicolette sietve indult a Mogyoró utcába, nem fűzve megjegyzést ahhoz, hogy háromnegyed kilenckor még aligha telt el az egész nap. Telefonálhatott volna, de ha nem veszik fel, abból nem sokat tud meg.

Christiesben több öreg is élt, akiket apónak szólítottak, de így, név nélkül csak egyvalakit jelenthetett: Ryan apót, a város legidősebb polgárát, aki már betöltötte negyedik esztendejét - a százat elhagyta belőle, becsapja a világot, mondta.

Ryan apó vékony, hajlott alakját már messziről meglátta a háza kertjében. Eleven volt, nagyon is, kerti székében előredőlve élénk taglejtésekkel magyarázott valamit Mrs. Banksnek, aki előtte üldögélt és érdeklődve hallgatta. Az éles robotfülek jó kétszáz yardról már hallották az apó halk, de energikus szavát.

- ...de hogy ez mikor lehetett, azt nem tudom, lássa. Talán a nyáron, de az is lehet, hogy tavasszal. Novembernél későbbön nem lehetett, mert Eileen nővérem novemberben Londonba ment egy esztendőre, szakmát tanulni. Közülünk mindönki más-más városba ment szakmát tanulni, John bátyám Manchesterbe, Angus Dublinba, azt akkor még úgy hívták, Marion Ipswichbe, én meg egész Glasgow-ig elvetődtem, lássa. Mit kérdezett?

- Ötvenegyről volt szó - felelte Mrs. Banks. - Mi történt a városban ötvenegyben?

- Az ám - bólintott az apó, s közben oldalra sandított, ahol megjelent egy farmernadrágos kislány, s udvariasan meghajtva magát, csendesen helyet foglalt -, a tavaszon volt, emlékszem, mintha ma lenne. Alig pár nappal a tizenötedik születésnapom után, egyszer csak jön a hír, lemondott a király, megy a birtokaira hercegnek. Még akkor nem gondoltunk semmi különöset, de alig iktatták be a új királynőt, az menesztette a kormányt, hát mit mondjak, örültünk neki, de meg is voltunk lepve. A fölnőttek emlékeztek még a előző királynőre, az is elég karakán asszony volt, de nem ennyire. Az nem szólt bele a politikába, hanem ez a új királynő ahogy trónra lépett, mindönt megváltoztatott. Már azon a őszön más rend szerént voltak a választások, de hogy mibe volt az más, ne kérdezze, én ahhoz nem értek. A, kérdezte, hogyan találkoztam a Viktória királynővel. Az már későbbön volt, hatvan körül, úgy vélekszek. Talán ötvönkilenc, de ötvönnyócnál elébb nem lehetett, mert én akkor mentem katonának, huszonkét esztendős koromba. Sokfelé voltam katona, sehun egy-két hónapnál tovább nem marasztaltak, küdtek tovább másüvé. Ez Southamptonba volt, a dokkoknál, tisztán emlékszek, ölég borús volt a idő, vihar jött béfele a tengerről, de a királynőnek menni köllött egy új hajót fölavatni, mert ha elhalassza, akkor megy is tovább, aztán csak Jézus tudhassa, ki avassa föl azt a hajót helyette. Minket vezényeltek ki a dokkhoz, sorfalat állni, míg a királynő elmondja a beszédit. Aztán nekicsapja a hajónak a pözsgősüveget, már akkor szemerkélt az eső, a testőrjei ernyőt tartottak fölibe, a pözsgő meg visszapattant a zsinóron és egy karcolás nem sok, annyi se volt rajta. No, mondja a királynő nevetve a tábornokoknak, maguk is jó hajót csinálnak, ha még egy üveg pözsgőt se tud legyőzni. Hozzálódítta még egyszer, arra már összetörött, a nézők tapsoltak, de őtet már nem érdekelte a hajó, miránk figyelt. Nem voltunk sokan, egy szakasz fehér tengerészruhában, pedig egy se volt közülünk tengeren, csak a igazi tengerészek másutt voltak. Odajön a királynő hozzánk, én voltam a sor végiről a második, megáll a szomszédom előtt és megkérdezi: "Mondja, szeret katona lenni?" Hát megdermedtünk mind a ketten, pedig a vigyázzállásban elég dermedt lesz a ember amúgy is, ő azért, hogy mit feleljen, én meg mert ha őtet megkérdezi, engemet is meg fog. A cimborám nem sokat tépelődött, jelentette előírásosan, hogy szeret. A királynő megcsóválja a fejét, azzal hozzám fordul: "Hát maga?" No, mondok, én aztán hazudni nem fogok, ha a teremtés óta aki tábornok lett, mind ott van se, hát még nem a királynőnek. Felelem hát neki katonásan, hogy nem szeretek. Erre a királynő bólint, volt vagy egy lábnyira tőlem a arca, szép fiatalasszony volt, alig idősebb nálamnál, bólint és azt mondja: "Magának van igaza, tengerész. Maga meg a kedvemben akar járni", ezt mondja a cimborámnak, "magának is igaza van. Nem baj, már csak egy kicsit köll kibírniuk, aztán mehetnek haza." No, aztán jött is a hír, ilyen csökkentés, olyan reform, fél év múlva egész Southamptont bézárták, aki még ott volt, a felit hazaküdték, a fele állást kapott egy őriző cégnél és vigyázta a kikötőt egyenruha nélkül. Persze én akkor már nem voltam ott, megint küdtek másüvé.

- Christiesben mi történt akkoriban, apó? - terelte vissza Mrs. Banks szelíden.

- Akkoriba nem sok, lássa, csöndesön folydogált az élet itten. Amikor a királynő trónra lépett, várjon csak, tán egy évre rá kezdtük építni a új polgármesteri hivatalt, merthogy köllött ugye a városnak. Anélkül nem lehetett volna város mibelőlünk. Jó évig épült, azt hiszem, tán másfélig is, akkoriba nem építtek ilyen gyorsan, mint ma, á, csodákat. Sógorom is dolgozott a építkezésen, kőmíves volt, mester. Angol ember volt, még akkor az nem úgy ment, hogy csak jön valami angol, elveszi az ember testvérjit, aztán gyere sógor, testvérem vagy, azt ki köllött érdemelni. Kicsit még akkoriba gyanakodva is néztünk a angolokra, ha jöttek béfele a családba, meg hát ők is gyanakodva néztek mireánk, nem maradt-e a szánkba a kapanyél. Apám testvérje, a Sarah néni angol emberhez ment férhez, Jenkins volt a neve, annak a családja is soká ellenkezett, erre meg ugye apámék is ellenkeztek. De az még nagyon régön volt, még én akkor a világon se voltam. Mire én eszmélni kezdtem, már meg voltak békülve, jöttek a unokák, azok megbékítték őket. Egyik gyereket se keresztelték semelyik felekezet szerént, hitetlen emberek voltak, de hát nem bántuk, első a rokonság, csak aztán a vallás. Mire embernyi lettem, én se tartottam már úgy a vallást, mint gyerekkoromba, csak hébe-hóba látogattam el a templomba. Aztán kezdtem járni a lányok után, ugye, akkor meg túl sok mindön lett volna meggyónnivaló, hát inkább nem mentem. Akkor kezdtem megint, mikor az asszony itthagyott, de máig csak rendszertelenül. Hinni hiszek én, nem azt mondom, hogy nem hiszek, csak elvagyok én a Jézussal magamba, pap nélkül is. A mostani plébánost meg nem is szívelem, rátarti ember az. A elődje volt derék ember, Haywood atya, az tudta, mi a vallásszabadság, a öccse beállt buddhistának, a nővére férhe ment egy megrögzött istentagadóhoz, aztán együtt kártyáztak mind a négyen szombatonként a paplakba. Lehet annak is vagy harminc éve. De emlékszek én a első papra is, aki idejött, hát hisz tudja, a egyház segítte a falut megalapítani, vagy húsz évig több volt itten a katolikus, mint bármi más együttvévén. Mire én fölcsepörödtem, már azért a többség anglikán volt, a első pap meg zsémbelt folyvást, hogy még azelőtt mennyi sok katolikus volt, most meg már csak a fele, aztán a harmada, negyede. Hanem avégett nem zsémbelt ám sose, hogy a angol is egyre több a faluba, pedig mesélték nekem, hogy amikor megünnepelték, hogy már száz lakosa van a falunak, akkor abból tizenkettő ír volt, kilenc walesi, öt meg skót, lássa, még pontosan emlékszem. De még a többi se volt mind angol, mert akadtak tőrőlmetszett külföldiek is, egy francia, egy svéd, még egy japán is, mérnöknek jött ide a építkezéshez és itt ragadt. Még én ismertem is későbbön. Aztán ahogy nőtt a falu, egyre több lett a angol, volt úgy, hogy százból kilencven az volt, hát amiatt sose zsémbelt a pap, mert hát angol volt ő is. De amúgy nem sokat számított, ki miféle, jól megvolt mindönki, a angolok mindig köszöntöttek minket Szent Patrik napján, mink meg őket Szent György napján.

Az apó kifáradt a szóáradatban, fölkapta hát a kisasztalon álló palackot, töltött magának egy pohár gyümölcslét és felhajtotta.

- Lássa, ettől vagyok én mostan ilyen vén - bökött az üvegre. - Mondták a komák, sógorok folyvást, bolond vagyok, a barackot nem kipréselni köll, hanem megerjeszteni, a színe legyen, mint a szép hegyi forrásé, a ereje meg akár a lórúgás. De én nem hagytam magam, sörnél erősebbet nem ittam sose, a jó Guinnesst mindig szerettem, de már a whisky nem köllött. Megkóstoltam, az igaz, nem ír ember, aki meg nem kóstolja, de nem ízlett, többet nem nyúltam hozzá. Aztán akik mondták, hogy a barackot erjeszteni köll, már mind a föld alatt vannak, nyugodjanak, én meg itt prézsmitálok magának még mindig, aztán lássa, egész délelőtt két hasznos szót nem szóltam.

Mialatt a kislány a régmúlt szavát hallgatta Ryan apó percenként másfelé kanyarodó elbeszéléséből - amit Mrs. Banks megjelentet majd a helyi lapban -, nagyjából egyidőben két üzenet érkezett két bátyjához, gyakorlatilag azonos tartalommal. Negyed tízkor Johnny osztályában javában tartott a történelemóra. Csönd volt, az osztály tesztet töltött ki a két világháború közötti időszak világpolitikai eseményeiről.

"Milyen eszmékben keresett megoldást a gazdasági világválság okozta bajokra az európai népesség jelentős része?" - olvasta John a tizenkettedik kérdést, s míg a válaszon, pontosabban annak megfogalmazásán törte a fejét, mert magát a választ azonnal tudta, kis levélboríték jelent meg a képernyő bal alsó sarkában. Megnyomta a posta gombját.

"Tetszel nekem. L."

Ez volt minden, se név, se bármi jelzés a feladó kilétéről. Az iskolán belülről kellett jönnie, mert a Vadász utcai tantestület óra közben nem engedélyezte a külső levelezést. Az iskola azok közé tartozott, amelyek belátták, hogy amióta világ a világ, a gyerekek leveleztek az órákon, így egyszerűbb engedélyezni, mint hasztalanul tiltani. Amióta megengedték - vagy tíz évvel ezelőtt -, a levelek száma egyharmadára esett vissza.

Az iskolán belülről jött tehát, de nem biztos, hogy az osztályon belülről; csak valószínű. Johnnynak valami azt súgta, hogy a feladó nem fiú. Ezzel a kezdőbetűvel csak két lány volt az osztályban, Linda Rogers és Laura Sutcliffe. Linda ekkoriban Mark Hayesszel járt... továbbá Joey Sutcliffe-fal, Ben Kellyvel és állítólag Stuart Clayjel is. Laura nem járt senkivel. Ezenfelül, ami legalább ilyen fontos, Linda nem különösebben tetszett Johnnak, Laura viszont igen. Minden amellett szólt tehát, hogy Laura írta a levelet. Eszerint fogalmazta meg a választ.

"Különböző magasztos célokat kitűző hamis eszmékben, amelyek mindegyike diktatúrához vezetett" - írta a tesztbe.

Egyelőre ugyan nem valószínű, hogy Laura Sutcliffe bekerül a Lane családba - talán majd néhány év múlva -, de hadd jegyezzük meg, ez az eset legalábbis kezdetében hasonlít egy korábbira. Az is iskolában történt, csak nem ebben: egy birminghami gimnáziumban a múlt század húszas éveinek végén. Szereplői tizenhat évesek voltak, kettővel több, mint John és Laura. A fiút Thomas Catesnek hívták, a lányt Sandra McDanielsnek. Egy darabig ők is leveleztek az órákon, aztán egyik napról a másikra összeházasodtak, még mielőtt bármelyikük betöltötte volna a tizenhetet. Két gyerekük született: harmincnégyben David, aki tengerész volt és ötvenévesen agglegényként halt meg, harminchétben pedig Betty, aki áruházi eladó lett és ötvenhétben férjhez ment Richard Hall könyvelőhöz. Hatvanban született meg egyetlen gyermekük, Claire, aki nyolcvanhatban kötött házasságot Alfred Webster tiszteletessel. Claire gyógyszerészként dolgozott. Ugyanabban az évben haltak meg, tizenhétben, amikor Mary egyetemi tanulmányait kezdte Manchesterben.

De térjünk vissza George-hoz, akit ajtónyitás közben hagytunk el jó negyedórája. Stan Callahan érkezett, a shrewsburyi Salopi Napló vékonydongájú, fürge szerkesztője, jó szokása szerint bejelentés nélkül - igaz, Lane-ékhez mindenki bejelentés nélkül jött. Azért nem telefonált, mert az öccséékhez jött látogatóba, de azok nincsenek otthon, így gondolta, amíg rájuk vár, megkérdez valamit George-tól. Esetleg Marytől is, ha itthon van... nincs? No nem baj. Nem lenne-e kedve írni valamit Salop megye történetéről? Mármint hogy nem ami eddig történt, hanem ami ezután fog. Nem, nem jósolni kell, azt megoldja Madame F a horoszkóprovatnál, hanem képzelegni, elvégre ti írók ehhez értetek. Hogy mi lesz a megyében akárhány év múlva, milyen lesz Christies, Shrewsbury, Hodnet vagy Telford, lesznek-e még olyan különleges falvak, mint Stacey, kimegy-e a vasút Christiesig vagy netán még tovább... milyen ötlet?

- Miért pont mi? - kérdezte George morcosan. Mindig ezt kérdezte, bár nem mindig morcosan, csak ha nagyon hülyének találta az ötletet.

- Mindenkit megkérdezünk, aki itt él a megyében vagy jól ismeri. Sorozat lesz, Hogyan látják íróink Salop jövőjét?, ez lesz a címe. Egész biztos eszetekbe fog jutni egy csomó minden.

- Szerintem nem fog történni semmi különös. Építgetjük-szépítgetjük a városainkat, erdőket telepítünk, ez minden. Se az űrlények nem itt fognak leszállni, se...

- Nagyszerű, akkor erről írjatok. Hoztam szerződést, itt hagyom, sétáltassátok körbe a fejeteket a dolog körül, aztán szóljatok.

Déltájban a családtagok hazatértek. Nicky nem szólt Ryan apó elbeszéléséről, John nem szólt Laura leveleiről - mert többet is váltottak óra alatt -, Michael még kevésbé a randiról, amit Sheila Harrisszel beszélt meg a Clyde-cukrászdában. Mary vitte a szót a Caernarfon módra készült zöldségleves fölött, beszámolva könyvtári anyaggyűjtéséről. Szépen gyűlik az egyiptomiakról írandó dokumentumregény anyaga, de még mindig nem sikerült beszerezni Mitchell könyvét, amely a VIII. dinasztia számos kronológiai kérdését elvileg tisztázza.

- Írhatunk helyette Salop jövőjéről - mondta George, beledöfve villáját a csirkébe -, itt volt Callahan egy újabb ötlettel.

- Mi van Salop jövőjével?

- Találjuk ki, milyen lesz és írjuk meg.

- Szamárság. A jövőt tervezni kell, nem képzelni.

Nicky fölkapta a fejét.

- Persze - George ügyesen átemelt egy adag salátát a tányérjára -, egyébként is ha már a jövőről képzelegnék, akkor nem Salopéról. De nem írtam sci-fit vagy húsz éve, és momentán nem érzek nagy kedvet rá. Téged meg mi lelt?

A kislány dacosan nézett vissza rá. - Ha kétszáz évvel ezelőtt Asimov professzor nem kezd el képzelegni, én most...

- Csacsi vagy. Ha Matthews nem valósítja meg az elgondolását, Asimov akármit összeirkálhatott volna a robotokról.

- Akkor is ő alkotta a Három Törvényt. -Nem ejtettek még soha szavakat ilyen tisztelettel. - A robotban a Három Törvény a lényeg, nem a fém meg a...

- Mondom, hogy csacsi vagy - nevetett apja. - Ha nincs a fém a bőröcskéd alatt, mivel tartod be a Három Törvényt?

- Ha nincs a Három Törvény, én semmiben se különböznék egy kenyérpirítótól. Gép lennék, ami valamilyen célra való és azt ellátja, semmi több.

- És így minek tartod magad, Asimov Megvalósult Álma?

Nicolette fölállt, hogy induljon a palacsintáért, de előbb kihúzta magát és apja szemébe nézett. - Az Ember társa vagyok, akit magának alkotott, hogy szolgálja Őt a Három Törvény megfellebbezhetetlen hatalmának segítségével. - S előkelő léptekkel távozott.

George elgondolkodva csóválta a fejét. - Egy kis fellengzősséget neveltek bele abban a gyárban, de amúgy megteszi.

- Hallom ám! - jött a lányhang a konyhából.

A családfő nevetett, aztán közelebb intette Steve-et. - Megvan még az iskolátokban az a kis gravírozógép?...

Másnap délben, mikor az iskolából hazajöttek, Steve kis csomagot vett ki táskájából és apjának nyújtotta.

- Add oda neki te - felelte az.

Ebéd után a család még az asztalnál maradt; Nicky érdeklődve tekintett végig az ünnepélyes arcokon. Steve elővette a csomagot és átadta húgának.

- Ez a tiéd.

- Mi van benne?...

- Bontsd ki.

A kislány elfogódottan kezdte bontogatni a papirost. Csakhamar láthatóvá lett egy rozsdamentes acéllemez, fényes lapján kalligrafikus írással bevésve a három mondat, ami a robotikát megalapozta. Nicolette meghatottan olvasta föl.

Ez a három parancsolat szövi át Isaac Asimov, a huszadik században élt írógéniusz tudományos-fantasztikus regényeit, aki, mint tudjuk, saját kezével egyetlen robotot sem épített valóságosan. Csupán regényeket és ismeretterjesztő műveket írt, ennek szánta őket és ekként olvasták az emberek. Asimov 1992-ben halt meg, hetvenkét éves korában, anélkül hogy tudomása lehetett volna nagy elgondolása, a tudományos fantasztikumban hamar közkinccsé vált pozitronagy technikai realitásáról. Ahogy egy évszázaddal korábban Jules Verne megálmodta a holdutazást, úgy álmodta meg Asimov a robotokat - és mégsem úgy. Verne biztos volt benne, hogy az ember egyszer eljut a Holdra, s alighanem azt is sejtette, hogy nem ágyúgolyóval, ahogy ő írta. Asimov is biztos lehetett benne, hogy egyszer építenek majd intelligens robotokat, de azt, hogy ezek az egyetemes emberi erkölcs három alaptörvényben megfogalmazott leképezését követik, Asimov nem jósolta, hanem elképzelte; s mint minden ilyen elképzelésben, ebben is benne volt: jó lenne, ha így történne, de úgyse fog. Arról egész biztosan soha nem is álmodott, hogy science fictionbe öntött álmai megvalósulnak - valóra váltják önmagukat.

Pedig pontosan ez történt. Huszonhét évvel Asimov elhunyta után, 2019 májusában kezdődött egy fiatalemberrel, akinek születésekor az író már négy esztendeje halott volt. Honfitársak voltak, de a fiatalember az Egyesült Államok roppant területének átellenes pontján látta meg a világot, a Washington állambeli Vashonban, a Puget Sound egyik nagyobbacska szigetén. Az öböl túlpartján, Seattle-ben járt egyetemre, programozónak készült. Talán az is lett volna belőle, talán egy kiváló programozó, akit nagyra tartanak szakmai körökben, de a nyilvánosság nem ismeri, s nem lesz belőle harmincöt éves korára milliárdos - ha el nem hagyja a barátnője egy kosárlabdázóért. Talán akkor más útra terelődik a történelem, talán az intelligens robot még hosszabb ideig vágyálom marad; vagy esetleg megvalósul, de nem az asimovi három törvény szellemében - akkor pedig talán elmarad vagy másképpen alakul modern történelmünk fordítóköve, a Lassítási Világprogram.

De 2019 májusában Brian Edward Matthews - hisz mondanunk sem kell, hogy őróla van szó - egyedül maradt az örökösen zuhogó esőről elhíresült nagyvárosban, és nem volt kedve semmihez. A legkevésbé tanulni. Unalmában körülnézett a könyvtárban, elolvasott egy csomó mindenfélét, legvégül Asimov nyolcvan évvel korábban íródott novelláskötetét, az Én, a robotot. Legvégül, mert ezzel abbahagyta az olvasást és gondolkodni kezdett. Órák hosszat ült a könyv fölött, belenézett itt, újraolvasta amott, s gondolkodott. Azután előkapta a számítógépét és írni kezdett. Időnként bement a könyvtárba és a szobájába cipelt egy-egy újabb halomnyi szakirodalmat, de alig nyúlt hozzá. Inkább az Interneten nézett utána egyes kérdéseknek, mit sem sejtve róla, hogy félig-meddig e gyorsan népszerűvé vált elektronikus médium sírját ássa.

Öt napig írt. Néha bekapott egy szendvicset, máskor aludt egypár órát, aztán folytatta. Öt nap múlva, vasárnap délelőtt kocsiba ült, átkelt a Washington-tó hídján a szakadó esőben és Bellevue elővárosban felkereste professzorát, Richard W. Forrestert. Becsöngetett, a házvezetőnőt félretolva berontott a dolgozószobába és a professzor asztalára dobta munkáját, háromszáz kinyomtatott oldalt. Ezek tartalmazták az első valóságos pozitronagy működési leírását. A kézirat ma a seattle-i Robotikai Múzeum féltett kincse.

Asimov leírásában a pozitronagy platina-irídium szivacs, amelybe számlálhatatlanul sok pozitron áramlik be és tűnik el a másodperc minden törtrészében. Mint ő maga kifejtette, azért éppen pozitronok, mert ezeket a részecskéket akkoriban fedezték fel, s így eléggé újdonság volt ahhoz, hogy jól hasson sci-fiben. Matthews megvalósításában az ötletből csak a pozitron maradt meg, mert ez a részecske pozitív töltésével ellenhatást fejt ki a robotot működtető elektronáram negatív töltésével szemben. Nem voltak pozitronpályák, amelyek "vájatmélysége" összefüggésben állt az asimovi robotok intelligenciájával; ezt az író nem is szánta másnak, mint műszaki halandzsának, ami alkalmas a kívánt irodalmi hatás keltésére. Nem volt platina és irídium sem, a vásárlók nagy örömére, hisz ez a két anyag horribilis összegekbe kerül. Az első robotban, az R-1-ben közönséges rézhuzalozás kötötte össze a Matthews-féle pozitroneurális cellákat, a másodikban már üvegszáloptika.

Matthews és Forrester még abban az évben bejegyeztette vállalatát, azon a néven, amit Asimov adott neki: Amerikai Robot és Gépember Rt. S a pozitron-, majd később bionagyú robotok elindultak világhódító útjukra, hogy százhuszonegy esztendő múlva egy kis példányuk meghatottan olvashassa fel a robotika törvényeinek akkor már kétszáz éves szövegét egy fémtáblácskáról:

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba."^[5]

- Köszönöm. Az ágyam mellé fogom tenni.

Nem fordítottunk még rá kellő figyelmet, de nem mehetünk el most már a különlegesség mellett, ami egyúttal a Lane-ek életének fontos jellemzője: Nickynek ágya van. Alighanem ő az egyetlen robot széles e világon, akinek van ágya, sőt saját szobája is, már életének első estéjétől fogva. Nem mintha tekintélyes méretű ruhatára igényelné, hisz mindmostanáig nincs többje, mint a gyárból hozott világoskék ruha, piros trikó és farmernadrág - Mary folyton be akart menni a városba, hogy vegyen neki ezt-azt, de nem jutott még rá ideje -; egyébként olyan robotoknak sincs saját szobájuk, mint Eddie Jackson, akinek fogadásokra is el kell kísérnie gazdáját, ezért ruhatára két szekrényt tölt meg. Nem, a Lane házaspár igényelte, hogy a kislánynak saját szobája legyen. "Nekem jó anélkül is, az igényeim se nagyobbak, mint jómagam" - mondta a lányka szerényen, de Mary kijelentette, hogy ahol négy gyereknek saját szobája van, ott az ötödik sem maradhat anélkül. Ellenvélemény nem találkozott, hisz a kis robot számára ez a második törvény világos szava volt - az pedig, hogy ezáltal a család megrövidülne egy szobával, annyira valószínűtlen eshetőség volt (hisz a szobát nem is használták, s ha mégis kellene valamire, ő bármikor kiköltözik), hogy semmilyen elsőtörvény-visszhangot nem keltett a kis bionikus lélekben.

Így tehát Nickynek saját szobája van, a két vendégszoba egyikét nevezték ki annak. Berendezésén nem változtattak: a déli falnál szekrénysor húzódik, javarészt holmikkal megtöltve, az ablak alatt íróasztal, egy szék, egy zöld fotel, az északi falnál pedig az ágy, sötétkék kárpitozású, egyszemélyes bútordarab virágmintás takaróval fedve; ezt a kislány eddig egyszer vette le, azért, hogy kimossa. Az ágy lábánál még van egy olvasóasztalka is a szoba sarkában. Ha hozzátesszük a sötétzöld szőnyeget és az ablakot fedő narancsszínű sötétítőfüggönyt, alatta nappali tüllel, el is soroltuk az egész berendezést, ami most névleg Nicky birodalma lett.

Névleg, mert hát nemigen van itt. A szekrényben tartja azt az öltözetét, amelyik nincs rajta éppen, a fiókokban elhelyezte gyárból hozott holmijainak egy részét, s a takarítást leszámítva csak akkor jön ide, amikor ezek közül valamire szüksége van. Éjszakáit sem itt tölti, hanem robotszokás szerint a nappali egyik foteljában virraszt.

Azt a fajta alvást, amikor a tudatosság kikapcsol, de az öntudat valamelyest mégis megmarad s például álmok formájában jelentkezik, Nicolette nem ismeri. Bármikor úgy tehet, mint aki alszik, akár órákon át folyamatosan fekhet teljesen ébren, tudatosan, külsőre mégis alvónak tűnve; ahogy ő nem tud elaludni, úgy nem lenne képes egy ember így feküdni sokáig ébren, mert vagy elalszik, vagy kényszert érez valamilyen cselekvésre. Nicky nem érez ilyen késztetést, ő csak üldögél éjjelente nyugodtan a fotelban, mozdulatlanul, de nem szobormereven. Lélegzik, ver a szíve, kis műanyag teste éppúgy mozdul aprókat, mint egy valódi emberé, aki nem tud teljesen moccanatlan maradni, legfeljebb másodpercekre. Nicky bármeddig tudna, de nem teszi, mert az a feladata, hogy emberszerű legyen. Időnként vesz egy mélyebb lélegzetet, elfordítja a fejét, kicsit vakarózik, megköszörüli a torkát: alkalmazza mindazokat az ösztönös mozgásokat, amiket Claire-faktorok néven ismer a robotika. Megfelelő időközökben való előhívásukért a bionagy Claire-központja felel, amely tekintettel van a körülményekre is, például hogy szőnyegporolás közben gyakrabban kell köhögni, mint egyébként. Az első osztályúak azért különböznek olyan nagyon már mozdulataikban, viselkedésükben is a másodosztályúaktól, mert testük finomabb, élethűbb kidolgozásához fejlett Claire-központ társul; a másodosztályúaknál ez csupán néhány feltételes reflexre korlátozódik, még a szívverést és a lélegzést sem utánozza.

Nem lélegzett Andy sem, George Flint úr másodosztályúja, amikor belépett a White-üzletbe. Újonnan is alig ért ötezer fontot, s legfeljebb néhány száz yardról tűnt huszonöt éves, középtermetű nőnek. Közelebb érve már ordított róla, hogy robot.

- Jó reggelt, uram. Gazdám kérdezteti, tudna-e neki szigetelt alumíniumdrótot szerezni, két milliméter vastagot.

- Hát... - tűnődött el a boltos; még ő, aki nagyon kedvelte a robotokat, sem érezte szükségét, hogy viszonozza Andy köszönését - ezt nem tudom ilyen hirtelen megmondani. Mikorra kellene?

- Nem tudom, uram.

- Szigeteléssel együtt legyen két milliméter?

- Nem értem, uram.

- A két milliméteres vastagságba a szigetelés is beszámít vagy sem?

Andy rábámult nagy barna kutyaszemeivel. Szinte látni lehetett, ahogy kínos lassúsággal kattognak fejében a pozitroneurális cellák, hasztalanul.

- Nem értem, uram. Kérem, fogalmazza újra.

- Tudod, milyen egy villanydrót?

- Nem tudom, uram.

A boltos előkotort egy hulladék drótdarabot és a kezébe nyomta. - Nézd meg a keresztmetszetét.

A nő könnyedén eltépte, mintha csak cérna lett volna. Megnézhette volna akármelyik végét, de a "keresztmetszet" ezt jelentette a számára. - Ez réz, uram.

- Tudom. Ne törődj vele. Milyen vastag?

- Három egész négy tized milliméter, uram.

- Ebből mennyi a réz vastagsága, nem számítva a műanyagot?

- Két egész kilenc tized milliméter, uram.

- Annak a drótnak, ami a gazdádnak kell, a teljes vastagsága legyen két milliméter, vagy csak az alumínium, a műanyag nélkül?

- Nem tudom, uram.

- Milyen célra akarja használni?

- Nem tudom, uram.

- Ez csak egy járkáló üzenetrögzítő, Mr. White - szólalt meg egy vidám hang az ajtóban -, semmivel se tud többet, mint amit Mr. Flint mondott neki. Jó reggelt, uram.

- Szervusz, kisbogaram - mosolygott az idős boltos Nickyre -, örülök, hogy te nem vagy járkáló üzenetrögzítő.

- Dehogynem, uram, én is üzenetet hozok. Mr. Fowlerrel találkoztam, tisztelteti és azt kérdezi, tud-e egy üveg beaujolais-t szerezni valami jobbfajta évjáratból. Ő nem ért az ilyesmihez, amint mondta, de lesz egy vendége, aki annál inkább. Ha szabad javasolnom, Mr. White, a tizennégyes és a huszonkilences igen jó évjárat volt. Előbbiből már nem sok lehet, de Manchesterben a Chesapeake-nél talán még akad. Ha parancsolja, megkérdezem őket.

Az öregember nem válaszolt. Tekintete ide-oda vándorolt a két robot között, akik egymásra ügyet sem vetve várták szavát. Andy semmivel sem tűnt élettelibbnek, mint egy áruházi próbababa; rezzenéstelenül állt, üres tekintettel, és várta, hogy kapjon valami parancsot. Nicolette kedves mosollyal bólintott, félresimított homlokából egy hajtincset, majd körbepillantott, az egyik polchoz lépett és megigazított néhány konzervet, hogy címkével kifelé álljanak.

- El tudod neki magyarázni - szólalt meg végül az ember -, hogy kérdezze meg a gazdáját a drótról? Tudnom kell, szigeteléssel legyen-e két milliméter vagy csak az alumínium.

- Igen, uram. Köszönöm, uram - felelte habozás nélkül Andy, s hátraindult az élelmiszeres polcok közé.

White úr meglepődött, aztán eszébe jutott, hogy egy ilyen magyarázatot két robot a másodperc töredéke alatt lebonyolít.

- Mr. Flint még alszik - jelentette Nicky -, telefonálni fog, ha megkapta az üzenetet. Jó reggelt, Mrs. Sutcliffe, segíthetek?

Tartotta a boltajtót, amíg Gladys Sutcliffe beevickélt a babakocsival. - Köszönöm. Jó reggelt, hát mit szól, Mr. White?

Az öregember benézett a kocsiba, ahol Bertie Sutcliffe elmélyülten nyomogatott egy zsebszámológépet. Ha esetleg négyzetgyököt vont 2,56-ból, éppen életkorát kapta meg.

- Korán kezdi - nevetett -, matematikus lesz belőle.

Bertie kinézett a szerszám mögül és ránevetett Nickyre, aki a kocsi fölé hajolva viszonozta.

- Mr. White, ugye nem mondja, hogy kifogyott a fagyasztott pulyka? - tudakolta a hölgy, a csirkék között keresgélve.

- Dehogy mondom, van még abból, csak hátul hagytam a raktárban. Kevés fogy, tudja. Kislányom, ugorj már be érte.

- Máris, Mr. White - mondta Nicolette, de csak babázott tovább.

- Nem baj, majd később - mosolygott a hölgy, zacskóba szedve néhány szép nagy paradicsomot. - Mondja... nocsak - lepődött meg, mert a raktárból kilépett Andy és átnyújtott neki egy hideg csomagot. - Ez nem a Flint úr robotja?

- De igen, asszonyom - felelte a másodosztályú.

- Jaj, de nekem nem ilyen kell, nagyobb. Nicky - fordult a kislányhoz, akit lehetetlenség volt elszakítani a babakocsitól -, magyarázd meg neki, hogy hatszemélyes csomag...

Andy bólintott, elvette a csomagot és visszament a raktárba.

- Aj, sose szokom meg - mondta a hölgy, s a pultra tette a paradicsomot -, ez a rádió nagy ötlet volt, aki kitalálta. Mint aki ide se figyel, nézze...

Nicolette valóban teljesen elmélyült Bertie csodálatában, aki éppen a kislány orrát tapogatta. Megnyomta. Nicky halkan csöngetett. Bertie kacagott és újra megnyomta. Nicky hűségesen csöngetett megint.

- Hát az... köszönöm, Andy, tedd a pultra... hát az ananászlevet hova tette, Mr. White?

- A felső polcon van, Mrs. Sutcliffe, a meggy mögött.

- Megvan. Hanem mondja, olvasta a mai újságot?

- Mire gondol?

- A vasútra. Azt írják, húszmillióba kerülne. Rengeteg pénz az, soha elő nem teremtjük.

- Egyszer csak összejön - emelt ki egy tucat tojást a tulajdonos -, eddig még mindig elértünk mindent, amit akartunk.

- Nincs annyija még Jacksonnak se, az összes zsebét ki kellene forgatnia. Pedig csomagokkal, babakocsival nem egy leányálom lehurcolkodni a vonatról, föl a buszra, onnan megint le.

- Ha most nyomban elkezdenék építeni, már nem is járna babakocsival, mire elkészül.

- Az lehet, látja, de az is meglehet, hogy igen, csak már valaki más ülne benne - a fiatalasszony nevettében meglökött egy borsókonzervet, ami levetette magát a polcról. Nicky megpördült és egy lábnyira a padlótól elkapta. - Hoppá!...

- Semmi baj, asszonyom - helyezte vissza a kislány az üveget, s visszatért a kocsihoz: most ő nyomta meg Bertie orrát és Bertie csöngetett.

George ezen a délelőttön kerített sort rá, hogy megnézze a két napja fölvett tárgyalást. A másnapi ítélethirdetésre már tudni akarta, mit mondott a Medica.

- Asszonyom - kezdte az orvosnő, kényelmesen áthelyezve súlypontját másik lábára -, mindenekelőtt szeretném eloszlatni Mr. Bentley aggályait. Az ügyvéd úr gondos kérdéseivel létrehozott egy olyan képzeletbeli szituációt, amikor semmit sem tehetek az őt fenyegető veszéllyel szemben. - Az ügyvéd felé fordult, úgy folytatta. - Ha ugyanezeket a kérdéseket egy másik robotnak tette volna fel, Mr. Bentley, a válaszok ugyanezek lettek volna; kivéve, hogy azoknak nincs húsz kezük, csupán kettő, és azok kifejezték volna rendkívüli szomorúságukat az ön elképzelt halála esetén. Én is megteszem, ha kívánja, de magam nem érzem szükségét - ne vegye sértésnek, uram, pusztán a dolog formális mivolta miatt. - Visszafordult a vizsgálóbírónőhöz. - Nekem húsz kezem van, asszonyom, tíz különálló egységből állok, ami nagyon hatékony mentést tesz lehetővé. Pusztán ennek a ténynek köszönhetően tízszer-hússzor annyi embert tudok ellátni például egy tömeges balesetnél, mint egy magányos robot. Ha azonban olyan szituáció áll elő, amikor valakit nem menthetek meg...

Széttárta a kezét, aztán fesztelenül bedugta dzsekije zsebébe.

- Ha valakit nem menthetek meg, asszonyom, akkor nem teszem. Ez ilyen egyszerű. Igen, én képes vagyok rá, amint Mr. Bentley mondta, hogy meghalni hagyjak egy embert - ugyanabban az esetben, amikor minden más robot. Ha nincs lehetőség a megmentésére. Én ugyanúgy, mint minden más robot, minden körülmények között, tűzön-vízen át az emberek mentésére törekszem, erre terveztek. De az én képességeim is végesek, csodát tenni nem tudok. Az egyetlen különbség köztem és más robotok között, hogy az emberek halála nem nagyon rontja pszichikai stabilitásomat.

- Mr. Bentley? - bólintott a vizsgálóbírónő, látva az ügyvéd szólásra jelentkezését.

- Megenged még egy kérdést, asszonyom?

- Parancsoljon.

- R. Medica - állt fel Bentley -, ha jól értem, te kevésbé vagy ösztönözve arra, hogy az embereket mentsed, mert ez nem ront...

- Nem, Mr. Bentley! - A robot kifejezett haraggal vágott az ügyvéd szavába, amire a bírónő is ráncolta a homlokát. - Azt hiszem, ön semmit sem értett meg a szavaimból. Az emberek időnként meghalnak, akár akarom, akár nem, akármit teszek vagy nem teszek. Meghalnak vagy maradandó károsodást szenvednek, mert én ugyan mindent tudok az orvostudományról, de ez a tudomány véges, és míg a világ világ, az is marad. Ha történik egy baleset, ahol többen megsérülnek és meghalnak, akkor nekem túl kell lépnem a tényen, hogy voltak, akiken nem tudtam segíteni - különben azokon se fogok tudni, akiken még lehet. Egy közönséges robot ezt épp hogy meg tudja csinálni, aztán kiég az agya, amint biztonságba helyezte az embereket. Ezt a luxust én nem engedhetem meg magamnak, mert mentős vagyok, nekem naponta száz-kétszáz esetet is el kell látnom, akár meghalt valaki a kezem alatt, akár nem. Úgy készítettek, hogy ezt el tudjam viselni, és ezidáig sikerült is, az eddigi agytesztek tanúsága szerint. De ettől én nem vagyok "kevésbé ösztönözve" arra, amiért létezem, Mr. Bentley. Az ön házirobotja sem azért védi az ön életét, mert ha önnek baja esne, akkor ő nem működne tovább. Ez a három törvény fejreállítása volna, uram, a harmadik törvény sem fontosabb nem lehet az elsőnél, sem oka nem lehet annak. A harmadik azért van, hogy az első kettő működhessen. A második azért van, hogy az első működhessen. Az első azért van, mert van!

Bal talpán negyedfordulatot téve visszatért a bírónő felé és immár roboti nyugalommal bólintott neki. - Elnézését kérem az indulatomért, asszonyom. Ha megengedi, rátérnék eredeti parancsomra, a Brirob és az Angliai Mentőszolgálat érdekeinek megvédésére.

- Örömmel fogadnám - mondta dr. Dickinson-Wyler szárazon.

- Igen, asszonyom. Jelentést készítettem, amely részletesen elmondja, miért nem lehetett sem a sérült lábat kihúzni a sín alól, sem a sínt korábban átvágni. - Zsebébe nyúlt és kivett két lapocskát. - Kérem engedélyét, hogy ezeket mint bizonyítékokat benyújtsam.

- Mr. Bentley?

Az ügyvéd még mindig ugyanott állt. - Nincs ellenvetésem - morogta zavartan, az előző szónoklat hatása alatt.

A Medica az egyik kártyát a bírónő, a másikat Bentley asztalára helyezte. - Itt másodpercnyi pontossággal leírtam minden tettemet a helyszínre érkezéstől távozásomig. Tetteim indokait nem írtam le, asszonyom, mivel ezt négy szóban el tudom mondani: orvosilag így láttam helyesnek. Számomra másféle indokok nem léteznek, mert a három törvényt csak egyféleképpen tudom értelmezni. A hippokratészi eskü szemszögéből és azon keresztül.

A bírónő néhány pillanatig tanulmányozta a kártyaolvasó képernyőjét, majd megkérdezte: - Van valakinek kérdése?

- Nincs, asszonyom - felelték az ügyvédek.

- Akkor a robottanú jelentését megismerendő az ülést elnapolom huszonkilencedikén reggel kilenc órára. Addig is az R. Jessica Medica Smith üzemen kívül helyezésére vonatkozó határozatot hatálytalanítom. Köszönöm, uraim, hogy megjelentek.

George jókat derült a felvételen, tetszett neki a robot karakán modora. De el is gondolkodott azon a néhány szón, amit az orvosnő olyan jelentőségteljesen hangsúlyozott. "Az első törvény azért van, mert van!"

Mindenki tudja, hogy a robotokat, modern ipari világunk talpköveit a három törvény irányítja; de keveset gondolunk e törvények eredetére és a módra, ahogy a robotok követik őket. Amikor autóba ülünk, akkor sem szoktunk arra gondolni, miként hatnak a vezetékben haladó elektronok a két mágnesre oly módon, hogy a kerék forgásba jöjjön. Megszoktuk, hogy megnyomunk egy gombot és a kerék forogni kezd, a hogyant és a miértet rábízzuk a szakemberekre.

George élt-halt az ismeretterjesztő irodalomért, amit olvasni is szeretett, de írni még jobban, s ezek a gondolatok egyből úgy formálódtak meg benne: milyen könyvet lehetne írni erről?

Elmélkedéséből a csengő riasztotta fel.

- Jó napot, Mr. Lane - üdvözölte Eddie Jackson -, elnézést, hogy zavarom, de Miss Lillian tisztelettel kérdezteti, tudná-e néhány napig nélkülözni a Stevenson-féle latin szótárat.

- Stevenson?... persze, gyere be - George visszaballagott a nappaliba és tanulmányozni kezdte a Nicky szobaajtaja melletti könyvespolcot. Eddie csatlakozott hozzá. - Itt kellene lennie a szótárak között - mutatta a házigazda -, de úgy látom, megint máshová rakta valaki.

Eddie átlépett a másik polchoz. Amíg azt is megnézi, mutassuk be néhány szóban a legértékesebb, legismertebb és legfontosabb christiesi robotot.

Harmincéves, jóképű férfit formázott, hat láb hét hüvelyk magasra nyújtózott ki és százhatvan fontot nyomott. A dús bajuszú, markáns arc és a sötétzöld szempár a múlt század végén kapható legintelligensebb típusok egyikét takarta, amiért akkori árfolyamon közel kétszázezer fontot kellett fizetni. Eddie vagy hatvan éve szolgál a Jackson család mindenkori vezetője mellett magántitkárként, intézi a család üzleti ügyeit; s mivel a Jacksonok Christies leggazdagabb családja, egyúttal a város pénzügyeit is. Nem történt olyasmi Christies város költségvetésében az elmúlt hatvan esztendőben, ami Eddie gondos számításain keresztül ne ment volna, s minden esztendőben keletkezik néhány ezer font nyereség abból, hogy olcsóbb anyagot, jobb szállítót keres a kiválasztottnál. Összeköttetésben áll a városháza telefonjával, s ha ott éppen senki sincs - ami a nap nagy részében így van -, ő válaszol az oda érkező hívásokra. Ha távol van a várostól, külföldön tárgyal a Jackson és Fiai ügyeiben, akkor a mindig itthon levő Violet helyettesíti.

A Jackson család - ezt még lesz időnk elmondani, mert a latin szótárnak láthatóan nyoma veszett, már a vendégszobában is keresik - a hatvanas évek végén alapozta meg vagyonát a textiliparban. Az akkori fellendülés hamar milliomossá tette Richard Jacksont, a cégalapító unokáját, miután a kis társaság jóformán csak vegetált harminc éven át. A hetvenes évek közepén a cég kibővítette üzletét a bútoriparral, majd a divatszakmával is; nyolcvanháromban az apja örökébe lépett Charles William autógyárakkal kötött szerződéseket autótextília szállítására, s megtöbbszörözte a cég vagyonát. Huszonkettőben átadta az irányítást Lewis fiának, aki azóta vezeti a céget különösebb ingadozások nélkül, csendesen. Eddie úgyszólván igazgatói jogkörrel bír mellette, sokszor egyedül tárgyal és ír alá szerződéseket.

Még folytatnánk, de Eddie rábukkant a latin szótárra a hátsó vendégszoba egyik polcának sarkában.

- Megvan, Mr. Lane - mutatta föl. - Engedelmével elvinném néhány napra. Miss Lillian hálás lesz érte, a könyvtárban képtelenség volt föllelni.

- Majdhogynem ritkaság - bólintott George -, de talán rá tudom venni a kiadómat, hogy vegye kézbe. Vagy ha nem, szerezhetek még egy példányt Lord Wellesleytől, neki minden ilyesmiből van legalább öt.

- Nem kívánom, hogy fáradságot vállaljon értünk, uram - felelte Eddie udvariasan.

- Nem fáradság, a szótár nekem is kell - most éppen nem, persze, de sokáig nem tudom nélkülözni; és Lilliannek alighanem szüksége lesz rá vagy három évig.

Miss Lillian, Lewis úr unokahúga az orvosi egyetemre járt.

- Négyig, ami azt illeti, Mr. Lane - Eddie könnyedén nekitámaszkodott az ajtófélfának -, de mindenképpen megoldom a problémát. Most is csak azért kellett önhöz fordulnom, mert a kisasszony, jó szokása szerint, az utolsó pillanatban szólt. Azt hittem, a kisebbik szótár elég lesz.

- A Burton-kiadás nem jó semmire - legyintett George, kikísérve vendégét. - Mondd meg neki, hogy szerzek rendeset.

- Előre is köszönöm a kedvességét, uram.

Kezet ráztak, s Eddie hosszú léptekkel kisietett az utcára.

A Juharfa utcán indult az északnyugati városrész felé, még sok elintéznivalója volt a városban. A Bükkfa utca sarkán azonban egy hang megállította.

- Eddie!...

Lelket se lehetett látni a közelben, de Eddie-nek nem okozott gondot fölfedezni a hang forrását egy régi szekrényben, ami a húszas számú ház kertjének utcai végében állt.

- Jó napot, fiatalúr, mi a gondja?

A szekrényből kilépett a fiatalúr, Kevin Shelton, aki nagyjából hároméves volt és a szép szál robotnak a térdéig sem ért. Fölmutatott az egyik fa tetejére.

- Cindy fölment oda és most nem tud lejönni.

Eddie benyitott a kertkapun és odament a fához. Diófa volt - annak ellenére, hogy ebben az utcában logikusan bükkfáknak kellene lenniük -, hatvanéves, jól megtermett példány. Neve nem volt, Christiesben csak a köztéri és fasori fáknak adtak nevet, ellentétben Staceyvel, ahol minden fát elneveztek, amikor első virágait meghozta.

- Nem látom... de, ott van - fedezte fel arrébb lépve. - Szerintem le tud jönni.

Cindy harminc láb magasan úgy tapadt egy kinyúló főághoz, mintha dió volna. Aligha árulunk el titkot azzal, hogy macska volt.

- Nem tud - állította Kevin -, már egy órája kuksol ott.

- Akkor igazán szólhatott volna előbb is, Kevin fiatalúr. Felhívhatta volna a városházát. A szülei nincsenek itthon?

- Kint vannak a hegyen. Le tudod hozni?

Ez nem volt különösebben meglepő, zsenge kora ellenére Kevin Shelton remekül megvolt pár óra hosszat egyedül az óriási kertben. Miközben Eddie nekifogott, hogy levegye a kabátját és előhozza Sheltonék létráját, két tömbbel odébb Petra Wakefield megszakította útját s a Bükkfa utca felé indult.

- Igen, feltétlenül. Most látom, hogy le is kell, mert felsértette a mancsát.

- A mancsát? - pislogott Kevin.

- Ezt itt ni - mutatta a kezét Eddie. - Petra majd meggyógyítja. Ne aggódjon, fiatalúr. Kérem, ne jöjjön a létra közelébe.

S határozott léptekkel indult fölfelé.

Október szeles, ködös, hideg idővel köszöntött be, ami látszólag ellentmondás, hiszen a szél elfújja a ködöt. Így is tett minden délelőtt, de másnapra a köd mindig visszatért. A higanyszál zuhanni kezdett, ötödike körül a talajmenti fagyok is megjelentek, kilencedikén pedig olyan hideg volt, ami január derekának is becsületére vált volna: mínusz tizenhárom fok. Igaz, csak hajnalok hajnalán és csak Christiesben - az ország minden más részén negyvenfokos hőségben sütkéreztek a pálmafák alatt.

- Nem hiszem - felelte Nicky, gondosan ellenőrizve, hogy az ablak jól zár-e.

- Nem-e? - pislogott rá apja az ágyból, s nagyot harapott a pirítósból. - Ahtán miénne?

A kislány jól értette a "kora reggeli tájszólást, ami nem más, mint a vajas pirítóson átszűrt közönséges angol nyelv", amint apja a régi szatirikus írót, Wodehouse-t idézve megnevezte. Helyet foglalt Mary mellett az ágyon és két ujjal kicsippentett egy apró sajtdarabot.

- Mert rádió van a fejemben, és az azt mondja, hogy az egész országban ilyen az idő. - S bekapta a sajtot.

- Furcsa fejed van - jegyezte meg Mary valami különös arckifejezéssel, amire George fölnevetett.

- No igen. Vajon mi lehet vele?

- Rohangászik valahol, nyilván.

- Tetszene neki ez a kis jószág - bökött az apa a kislány felé, aki bólintott, mintha értené, kiről van szó. - Mindig azon voltam, hogy fölhívom, de sose jutottam el odáig.

- Múlt héten beszéltem Stanwyckkel az egyetemről, valami adatot kért - Mary töltött magának még egy kis teát -, említette, hogy együtt dolgozik Johnnal.

Nicky hökkenten nézett bátyja szobája felé.

- Egy másik Johnnal, Írországban - nyugtatta meg apja. - Próbáltam vele beszélni a múltkor, de csak üzenetet tudtam hagyni, azóta se hívott vissza. Lehet vagy két hónapja. No, mi kell, gyerekem?

A kislány napirendre tért az érthetetlen beszélgetés fölött, és megemlítette a postát. Ő találkozott hajnalonként - az igazi hajnalt értve ezen, nem reggel nyolc órát, amikor a Lane házaspár ébred és reggelizik - a postaautomatával, ami majdnem mindennap betért a Hegy utca déli részébe, s ha erre befordult, mindig hozott is valamit Lane-éknek. Meghívók, körlevelek, olvasók levelei, kiadók levelei, ambiciózus pályakezdő írók levelei - szép számban érkeztek, s a lelkiismeretes kis robot hűségesen szétválogatta és rendbe tette őket minden áldott nap. Szülei csak legyintettek, fölösleges, hisz úgyis összekutyulják nyomban, ám néhány nappal Nicky születése után azt vették észre, hogy a levelezés mindig rendben van tartva és mindent meg lehet találni benne; először azóta, hogy postájuk túllépte a heti húsz levelet, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor rábízták, szöszmötöljön vele, ha akar, s Mary felruházta a postabontás jogkörével is, amit a kislány úgy viselt, mint egy érdemrendet. Azóta ő olvasta a postát, csak azt adta át szüleinek, ami választ igényelt.

- Jött egy segélykérő levél - mondta komoly arccal.

- Akkor rossz a címzés, küldd át a tűzoltóságra - felelte George faarccal, s tett még egy kis rántottát a pirítósára.

Nicolette arcán megjelent az első törvény tréfát nem ismerő eltökéltségének oly gyakori kifejezése. - "Drága öregem, muszáj eljönnötök, ez most élet-halál kérdése. Ha csak egyikőtök ide tud jönni, az életemet mentitek meg, különben ezek ízekre cincálnak engem." Ezt írja, szerintem elég egyértelmű.

A szülők összenéztek, aztán kitört belőlük a nevetés. George kiköhögte magát, aztán odaintette a gyereket, aki körbeszaladva az ágyat megállt mellette. Apja megragadta a vállát, odahúzta magához és cuppanós csókot nyomott a képére. - Óriási szamár vagy, gyerekem! - jelentette ki, mielőtt az bármit nyikkanhatott volna. - Óriási nagy-nagy szamár, de sose szégyelld, Jézus is azon ült. Fogadjunk, hogy megmondom az aláírást a levél végén!

Nicky engedelmesen lehajtotta a fejét, igen, ő szamár.

- Axelrod - mondták a szülők kórusban. - David Michael Simon Axelrod, Hemingway Írókör, Cambridge!

A lányka csodálkozva bólintott. - Úgy van. Honnan tudtátok?

- Ha láttad volna, te is tudnád - nevetett Mary. - Ő mindig bajban van, mindig segítségért rimánkodik, mindig az életét érzi veszélyben, akármilyen jelentéktelen apróságról van szó. Utólag aztán mindig ő is beismeri, hogy bagatell volt az egész, és legközelebb elölről kezdi ugyanúgy. Már húsz éve. Előadást akar velünk tartatni, ugye?

- Igen... Cambridge-ben egy hét múlva...

- Pontosan ugyanilyen levelet kapott még legalább húsz író - állította George -, mindegyiknek egy egész kis listát szedett össze arról, hogy miért ő az egyetlen és kizárólagos ember, aki az összejövetelt megmentheti. Volt olyan, hogy összehasonlítottuk Arthur Cameronnal; mindketten komoly és megfontolt emberek voltunk, egyedüli birtokosai annak a képességnek, hogy mondanivalónkat színesen, humorosan és a hallgatóság érdeklődését megragadva adjuk elő, ám anélkül, hogy ez a tartalom rovására menne. Az egyetlen különbség, hogy nekem kifejező, mélykék szemem van, Arthurnak pedig kifejező, barna. Egyébként isteni pofa ez az Axel, és nagyon komolyan veszi a dolgát. Azért ír mindig ódákat rólunk, mert az a dolga, hogy találkozókat és összejöveteleket szervezzen, és ezt el is látja remekül.

A gyerek arcán kicsit bizonytalanabbul, de továbbra is ott ült a gyanú, hogy valaki bajban van, s neki tűzön-vízen át segítenie kell, a tévedés legkisebb esélyét is kizárva.

- Jól van - mondta apja megenyhülten, s megveregette a vállát -, ha ilyen fontos neked, nézz utána, keresd meg, derítsd ki.

Azzal visszatért a teájához.

A kislány utánanézett Mr. Axelrod telefonszámának és nyomban föl is hívta. Egy robot jelentkezett, aki BRSWLC845863485-ként azonosította magát, vagyis másodosztályú volt.

- BR39SNDQ4342 gazdája levelet kapott BRSWLC845863485 gazdájától - mondta Nicky elektronikus nyelven, amiben nem volt kód az "apa" szóra, majd beidézte az egész levelet. - A levél hangvétele azt jelzi, hogy gazdád veszélyben van. Adj információt.

- Nincs tudomásom róla, hogy a gazdát veszély fenyegetné - jött a válasz. - Jelenleg alszik és teljes biztonságban van. A levélben jelzett időpontban bekövetkezhető veszélyről sincs tudomásom.

- Van betekintésed gazdád levelezésébe?

A másodosztályú egy olyan kódot adott válaszul, aminek jelentése emberi nyelven így írható körül: - Általában nincsen, de ha az első törvény szükségessé teszi, megvannak rá a technikai lehetőségeim.

- Az első törvény parancsa, hogy nézd át gazdád levelezését az utóbbi néhány napban, és jelezd, hogy volt-e az idézetthez hasonló szövegezésű levél.

- Azonnal, de kérek bővebb magyarázatot. - Egy másodosztályú nem vitatkozhat egy első osztályúval, ha az az első törvényre hivatkozik; de mint gazdája érdekeivel tisztában levő szerkezet tudni akarta, mit mondjon a kívánság okáról, ha valaki megkérdezi.

- Adataim vannak arra, hogy ha gazdád több ilyen szövegű levelet írt, az azt is jelentheti, hogy a levélben említett veszély nem valóságos. A részletesebb magyarázatot nem tudod felfogni.

A másodosztályú ezzel sem vitatkozott, pontosan tudta, hogy nem érheti fel ésszel az első osztályúak dolgait. - Igen, vannak hasonló levelek, nyolc darab. Milyen részletek szükségesek?

- Az idézett levélben gazdámra vonatkozó pozitív jelzőkhöz hasonlóak szerepelnek más gazdáknak írott levelekben is?

- Harmincnégy hasonló és harminc azonos jelzőt találtam.

- Mindegyik levél címzettje író és a levelek előadás megtartására kérik fel a gazdákat Cambridge-ben, október 15-én és 16-án?

- Igen.

- Következtetésem az, hogy a gazdádat fenyegető veszély képletesen értendő, említése hatáskeltés céljából alkalmazott nyelvi eszköz. Döntésem az, hogy nem kell veszélytől tartani. - Nicky tudta, hogy a másodosztályúnak akárha idegen nyelven mondta volna, de el kellett mondania arra az esetre, ha utasítást kér a Központi Programozó Irodától, amit kétségkívül nyomban meg is tesz. Ezért hozzátette: - A felelősséget én viselem.

- A parancsot tudomásul vettem.

- Vége - felelte Nicky és bontotta a rádiókapcsolatot. - Utánanéztem - jelentette ki most már élőszóval -, Mr. Axelrod csakugyan úgy fogalmazza a leveleit, ahogy elmondtátok. Nem hiszem, hogy valóban kellene tartani a széttépetésétől.

S elrágcsált még egy csipetnyi sajtot.

- Hát ez hamar ment - lepődött meg George, aki ezalatt még a szájához sem emelte a csészét. Hiszen egy ezredmásodpercig sem tartott az egész.

Hosszas történetet nem mesélhetünk róla, de említés nélkül sem hagyhatjuk, hogy ez a mínusz tizenhárom fokos vasárnap tulajdonképpen családi ünnep: Nicolette ma egyhónapos. A Lane család minden tagja átesett már ezen az életkoron, de mint George az ebéd végeztével megállapította, egyikük se volt ilyen tehetséges szakács kisbaba.

- Én különleges kisbaba vagyok - mondta az ünnepelt büszkén -, tegnap például megjavítottam Mr. Grubbs...

Sose derült ki, hogy mijét javította meg. A mondat közepén elhallgatott és nagyra kerekedő szemekkel bejelentette:

- Jött valaki.

- Hadd jöjjön - mondta George kedélyesen -, már megettünk mindent, úgyse kap.

- Szerintem nem szereti a kacsasültet - felelte lánya, azzal fölkelt és kiment.

A jövevény már bent volt a kertben, de nem jött a ház felé, csak a kapu mellett álldogált és nézelődött. Nem csoda, hogy Nickyt meglepte, amikor meglátta az előszobaajtó fölé szerelt apró kamerán át. Tetőtől talpig fehér gyapjúruhába volt öltözve, még az arcát is ez takarta. Ez nem egyezett az utolsó christiesi divattal.

- Beeee - köszöntötte Nickyt.

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Beeee.

Belátva, hogy további magyarázatot nem várhat, a kislány visszaindult a házba. A vendég közben kiválasztott egy fűcsomót a kerítés mellett és beleharapott.

- Apa - jött gondterhelten a gyerek -, mit jelent az, hogy "beeee"?

- Ki mondta neked?

- Ott az a hölgy a kapunál.

A fiúk felugráltak és elhúzták a függönyt. Jót nevettek tudatlan kishúgukon.

- Még sose láttál birkát?

- Sütöttem nektek egyik nap.

- De élve?

- Dehogyis, Michael. Szabályszerűen levágva, fölszeletelve, salátával. Ízlett is neked, nem emlékszel?

- Szamár vagy - nevetett bátyja, azzal kivett a szekrényből egy zseblámpát. - Gyere, intézkedünk.

A kislány nem merte megkérdezni, minek a zseblámpa déli tizenkettőkor; igaz, borús volt az idő, még mindig nem ment öt fok fölé a higanyszál.

- Beeee - üdvözölte a fiúkat is a pázsitevő jövevény.

- Szia, gyapjúpulcsi, hogy kerülsz ide?

Ezt a birka már Nickynek részletesen elmesélte, így most nem válaszolt. Evett.

- No, gyerek - intette oda szárnysegédjét Michael -, most ragadd meg szépen a fejét és tartsd mozdulatlanul.

- Beeee! - szólt a méltatlankodó segélykiáltás, de hasztalanul. Nicky erősen tartotta, Mike pedig a füle mögé nyomta a zseblámpát.

- Nem nagyon tudom kibetűzni - hajolt közelebb az átvilágított fülhöz -, próbáld te.

A nagy felbontású robotszemek könnyen leolvasták a birkafülre tetovált számot. - EWS-ESA-6172-8291.

- Helyes, akkor most kérdezd meg a főbirkászati főparancsnokságon, kié a birka, avagy előkelőbben juh.

Nicky nem tudta, az hol van, ezért felhívta a Központi Programozó Irodát, amely nyomban közölte az Országos Haszonállat-nyilvántartó számítógépének hívójelét. Ezt is felhívta, s máris jelenthette: - Az előkelőbben juh Mr. Owen Powell tulajdonát képezi, Stacey tizenkilenc.

- No látod, máris milyen sokat tudunk. Visszaviszed Owennek az előkelőbben juhot?

- Vissza - nevetett a kislány. - Nem tudod a nevét?

- Csacsikám, Owennek kétszázötven birkája van.

- Előkelőbben juha - tette hozzá Bobbie következetesen.

- De ha én R. Lane vagyok - gondolkodott nővére -, akkor ő J. Powell, nem?

- J mint Juh?

- J mint Juh!

- Keresztnév is kell neki - szólalt meg Steve. - Legyen Grace.

- Miért pont Grace?

- Mert füvet eszik.^[6]

- Hát ezen az elven minden birkát Grace-nek lehetne hívni - derült Mike -, de ha Owen elfogadja, én nem bánom. Légy üdvözölve, J. Grace Powell.

- Beeee!

Mire Nicolette elintézte Grace hazajuttatását - Owen Powell külföldön volt, a juhász Manchesterben, a juhász segédjét pedig nem lehetett elérni telefonon, mivelhogy kutya volt -, eltelt két óra, s az addig csak gyülekező felhők megsűrűsödtek. Nicky éppen a Kis-Cwmbrian déli lábánál épült juhakol ajtaját nyitotta, amikor a hegy fölött megvillant valami, s nyomban utána egy óriási ostor vágott végig az égen.

- Beee! - iszkolt J. Grace Powell be az akolba a juhász segédjének hangos biztatására, s elvegyült a gyapjas hátak tengerében.

Nicolette becsukta a nagykaput, gondosan beállította a biztonsági zárat, a riasztóberendezést, a tűzjelzőt, néhány rádiójelet váltott a biztonsági rendszerrel, majd körbejárta az épületet, nincs-e valahol veszélyforrás. Mire visszaért a kocsihoz, újabb ostorcsapás hasította ketté az égboltozatot, s a résen át víz kezdett zuhogni a földre.

Beszállt a kocsiba, bekapcsolta a lámpákat, a futóműveket átállította csúszós útfelületre, s rádióvezérléssel indított. Máshogy nem is tehette volna, Mr. O'Connell kisterepjárójának magas volt az ülése, a lába nem érte el a pedálokat.

A földúton haladva megkerülte a Kis-Cwmbrian délkeleti lankáit, majd ráfordult a Kis-Cwmbrian utcára, ami a Christiest dél felől szegélyező Nagyrét szélét jelenti, az utca északi oldalán házak állnak, déli oldalán a lápvidék. Ide torkollik a Hegy utca déli vége. Nicky végigment az utcán, ráfordult az Orchidea útra, majd a Krizantém fasoron érte el a Krizantém parkot. A park túlsó végétől már nem volt messze a Fahéj utca, ahol a polgármester lakott. A kis sofőr gondosan bemanőverezett a garázsba, s bekopogott.

- Hamar megjöttél - lépett ki a polgármester.

- Igen, kocsival összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, mintha gyalogszerrel kellett volna elcipelnem odáig az állatot. Igazán köszönöm, hogy kisegített, Mr. O'Connell.

- Nincs mit. Az akloknál minden rendben?

- A legnagyobb rendben, uram, az összes biztonsági rendszert ellenőriztem.

- Jól van. Akkor hát... várj csak...

A polgármester hátralépett az előszobába és leakasztott egy esernyőt.

- Nagyon kedves, uram. Holnapra visszahozom.

Nicolette-ünk útja innen még a piacra vezetett különböző zöldségek végett, aznap ugyanis White úr kifogyott a paradicsomból. Amikor hazaindult, megpillantotta Mrs. Ryant, aki az esőtől védtelenül lépett ki a piac fedett területéről.

- Asszonyom - szaladt oda, s a feje fölé tartotta az ernyőt -, segíthetek?

- Jaj, de jó, hogy jössz, látod, ez a fene eső is igazán szólhatott volna előre...

Így aztán az ernyő ellenére is bőrig ázva ért haza, már majdnem négy óra volt, szinte sötét. Mary az előszobában fogadta.

- Hogy nézel ki?!

- Vizesen - mosolygott rá a kis robot, akit akár azonnal ki lehetett volna csavarni.

- Azt látom, de ennyire?

Nicolette most piros helyett bordó trikót viselt, kék helyett majdnem fekete farmerral. Ugyanaz volt pedig mind a kettő.

Mary betuszkolta a fürdőszobába és a fejére borított egy törülközőt. - Hámozd le ezeket magadról és zuhanyozz le meleg vízzel, de gyorsan.

- Láttál már náthás robotot, anya?

- Még tüdőgyulladásosat is láthatok, ha nem igyekszel.

Nickynek vérében volt az engedelmesség, egykettőre kibújt hát minden ruhájából, törülközőt tekert maga köré, s megfogva anyja kezét, rátette a vállára. Meleg volt.

- No, úgy látom, nem hűltél át nagyon - tapogatta meg.

- A testhőmérsékletemet a Conradson-féle hőszabályzóelemek...

- Jó, jó, ne magyarázd, hozom a ruhádat. De holnap már mindenképpen bemegyünk a városba, nem járkálhatsz nyári ruhában október derekán.

- Ez igaz - felelte a gyerek, aki nagy súlyt helyezett rá, hogy emberszerű legyen.

Emberszerűségét segítendő másnap délután csakugyan bementek a városba kiegészíteni a gyári ruhatárat. Ketten voltak csupán, Mary és Nicky - mondhatnánk úgy is, anya és leánya, de talán ez kicsit még túlzás -, a férfiak érdeklődése nem terjedt ki ilyesmire.

Ha a Christies legszélén lakó Lane-ék azt mondják: be a városba - az háromfélét is jelenthet. Kisebb ügyeket el lehet intézni Christies aprócska belvárosában, a nagyobb bevásárlásokhoz Shrewsburybe kell menni, ritka és különleges dolgokért pedig nemegyszer Manchesterbe is ellátogatnak. Még Manchester is "a város" a christiesiek szemében, bár majdnem félórányi vonatútra fekszik Shrewsburytől.

Ezúttal azonban nem mentek Manchesterbe, beérték a megyeszékhely egyik kisebb bevásárlóközpontjával, amely a Walesbe vezető országút mellett fekszik, éppen itt tesz le a christiesi busz. Nicky az előcsarnokban balra fordult, Mary reflexszerűen követte, aztán megállt.

- Hová mész, te? Erre van a gyerekruhaosztály.

- Erre meg a robotfelszerelések - mutatta a lányka.

- Vagy úgy. Nem tudtam, hogy másra is szükséged van ruhán kívül.

- Hát nincs is. A robotruhák is ott vannak.

- Robotruhát nem veszünk, Nicky - mondta az asszony határozottan, s elindult a jobboldali mozgójárda felé. A kislány sietve követte.

- Sokkal olcsóbb, anya...

- És nem jó semmire, műanyag vacak, nem melegít, s amint a farmerodon láttam tegnap, még a vizet se bírja.

- Reggelre olyan lett, mint az új. Nekem különben se számít, hogy melegít-e. Sokkal jobb lenne, ha...

- De nekem számít. Mit tanultál a gyárban a szófogadásról?

A kislány fölhúzta a szemöldökét. - Hogy meg kell védeni az Ember érdekeit, mint például hogy a pénzével...

- És mi van az Ember olyan érdekeivel, hogy a gyerekét rendesen felöltözve lássa?

- Meg kell győznie a gyerekét, hogy ez utóbbi fontosabb.

- Jól van - nevetett Mary -, meggyőzöm. Ez a néhány fontnyi különbség lényegtelen, sokkal többet számít, hogy ha négy gyerekem rendesen van öltözve, akkor az ötödik se járjon hamisított vackokban. Megfelel? Erre gyere, először is veszünk neked télikabátot.

Vettek egy szép sötétkék háromnegyedeset, fehér szegélyekkel, kapucnival, hozzáillő egyujjas kesztyűvel. Nicky kapott két téli nadrágot, egy kéket és egy dióbarnát, hozzájuk egy-egy ugyanolyan színű pulóvert, valamint egy pár fehér téli cipőt. Mary akart volna pirosat is, de abból nem volt olyan, ami tetszett volna neki.

- No, eddig megvolnánk, mi kell még? - nézett körül Mary.

- Semmi - akarta volna lánya mérsékelni a költekezést, de süket fülekre talált.

- Veszünk valamit a kobakodra.

Kerestek sapkát neki, de olyan méretben és formában, amit Mary szeretett volna, csak fekete volt, abban pedig mégse járathatja a lányát, így hát vett egy uncia fehér fonalat. - Kötök neked olyat, mint a fiúknak, Michael mindig nagyon szerette.

- Sose láttam rajta.

- Öt évvel ezelőtt elvitték a Cuan na Gaillimhe hullámai. De a többieké még megvan, csak mostanában nem azt viselik.

- Cuan na Gaillimhe?

- Az egy öböl az Árann-szigeteknél.

- Akkor hogy jöttek ide a hullámai?

- Csacsikám, mi mentünk oda.

- Hát hacsak úgy nem...

Negyed hatra járt, amikor kiléptek az áruházból, vidáman cseverészve, nyomukban a megrakott teherhordó automatával. Mary elmesélte, hogy amikor először járt bevásárlóközpontban, feleakkora se volt, mint most Nicky, és fel nem foghatta, miért nem viszi el senki az előcsarnokot díszítő szökőkutat, amikor az a legszebb az egészben.

Lánykája nevetett, aztán szó nélkül rohanni kezdett az útkereszteződés felé, mint akit kergetnek. A kővé dermedt Mary csak annyit látott, hogy valami apró alak ténfereg az út közepén, s egy autó közeledik száguldva. Nicky a levegőben repülve elébe veti magát, s a kocsi sivító fékekkel elzúg Mary mellett.

Valaki sikoltott, Mary nem tudta biztosan, ő maga-e vagy valaki más. Emberek futottak a kereszteződés felé, alighanem ő is, mert egyszer csak ott állt Nicky fölött, aki akkor tápászkodott fel az útburkolatról. Valaki sírt, de nem ő. Mary egyszer csak felfedezett egy kisgyereket az úttest barna műanyagján, ott, ahonnan Nicky fölkelt, s ezzel visszatért néhány pillanatra kihagyó tudata.

- Jól vagy?! - ragadta meg lánya vállát.

- Jól, anya - jött tompán a felelet -, de én nem számítok. - Visszahajolt a csöppség fölé, ám ekkor ott termett egy nő, fölkapta azt és csókolgatni kezdte.

Nicolette elindult valamerre, furcsán bicegve.

- Mi történt veled? - esett Mary kétségbe.

- Eltalálta a lábamat.

Mary borzadva hallott valami fémes csikorgást a kislány minden lépésénél, de mielőtt bármit kitalálhatott volna, Nicky elsietett mellette, bicegve és nyikorogva.

Az út közepén egy sötétzöld Opel állt, a hirtelen fékezéstől kicsit félrefordulva. A robot az ajtó mellett termett és beszólt:

- Szálljon ki, uram.

Odabent egy férfi dühösen nyomogatta a gombokat, hasztalanul.

- Azt mondtam, uram, szálljon ki!

Nicky megragadta az Opel kilincsét, de az ajtó zárva volt.

- Tűnj innét! - hallatszott bentről. - Nem érek rá veled vacakolni.

- Nem fog elindulni a kocsija, uram, én állítottam le.

- Micsoda?! - a férfi odafordult. - Kinek képzeled magad? Azonnal indítsd el!

- Nem, uram. Szálljon ki, ez a rendőrség parancsa.

Mary ekkor állt meg mellette. - Mondja, maga megőrült?! Hova rohan?

- Az az én dolgom - morogta az autós. - Már így is késésben vagyok. Magáé a robot?

- Igen. Ha ő nincs, maga börtönbe kerül, úgyhogy eszerint beszéljen vele, és ha azt mondta, hogy szálljon ki, akkor tegye azt.

- Majd éppen robotok fognak parancsolgatni nekem. - Az autós már egy-két mondat óta hátul kotorászott egy táskában; most megtalálta, amit keresett: egy másik kártyát. Betette az indítóba, de a kocsi így sem indult el.

- Sajnálom, uram, lezártam a számítógépet - közölte Nicky -, ez a kocsi nem indul el addig, amíg a rendőrség parancsot nem ad rá. Szálljon ki és adja át a kártyáját, többször nem kérem.

A férfi kinyitotta az ajtót. - Eddig se kértél, csak parancsolgattál nekem, mint valami utolsó takarítógépnek. Mióta beszélsz így az emberekkel? - S kilépett az útra. Volt vagy hat láb magas.

- Amióta megsértik az első törvényt - felelte a gyerek szárazon.

- Asszonyom, nem vagyok vidám kedvemben - indult Mary felé a férfi -, lesz szíves ráparancsolni a robotjára, hogy engedjen utamra, s akkor egyikünknek se kell itt vesztegetnie az idejét.

- Tudja, hol kellene a maga idejét vesztegetni?!...

A férfi lila arccal tett még egy lépést, de ekkor egy kéz markolta meg a karját.

- Gondolom, uram, nem próbál...

- Eredj már! - az autós lerázta a kezet és még egy lépést tett Mary felé, ezzel azonban olyan közel került, hogy ha előredől és kinyújtja a karját, éppen eléri az asszonyt. Nicolette szemszögéből ez volt a kritikus távolság, így hát most már erősen ragadta karon, másik kezével és sérült lábával pedig kirántotta alóla a lábát. A férfi úgy zuhant el az úton, mint egy zsák. A kislány a hátára telepedett és lefogta mindkét kezét.

- Ha ártani próbál valakinek, kénytelen leszek bántani önt, uram - jelentette be. - Felhívom a figyelmét, hogy amíg a rendőrség irányítása alatt állok, hatósági robotnak számítok, és ha ellenszegül nekem, az súlyosbító körülmény. Volna szíves tehát a kártyáját átadni?

- Ott van a kocsiban - sziszegte a férfi néhány szitok kíséretében, amiket inkább nem idézünk. Mary intett a gyereknek, hogy várjon, s behajolt a kocsiba. Kivette az indítóból a kártyát és a másikat is, amit az előbb dobott félre a vezető. Aztán becsapta az ajtót, zsebéből elővette a saját kártyáját és a zárba tolta. Míg a zárat beállította, a bevásárlóközpont felől érkező magas rendőrrobot éppen odaért.

- Jó napot, asszonyom, szabad az úr kártyáját? Köszönöm. - Átvette a kártyákat, aztán megállt a férfi fölött, akit Nicky továbbra is leteperve tartott az út közepén. - Jó napot, uram. Ha sikerül visszanyernie az uralmat indulatai fölött, talán fölkelhetne.

A férfi lassan bólintott. Nicky elengedte, a rendőr pedig talpra segítette. Már kevésbé volt vörös a feje. Mary megfogta lánya bal karját és szólt neki, hogy nehezedjen őrá.

- Akkor hát beszéljük meg, mi is történt - kezdte a jóképű, bajuszos férfirobot.

- Mennyit fizetek?

- Lassabban, uram. Kezdjük azzal, hogy miért van önnek két vezetői kártyája. - Szavai közben a rendőr elővett egy kis kártyaolvasót és beletette az egyik lapocskát.

- A másik a sógoromé - felelte az autós letörten.

- És miért van önnél, uram?

- Véletlenül nálam maradt.

- Úgy. - A rendőr most a másik kártyát olvasta. - Ez esetben nyomozást fogunk indítani annak megállapítására, hogy használta-e ön a sógora kártyáját. Ha igen, bűnvádi eljárást kezdeményezünk. Most pedig térjünk át az ön sebességére.

- Sajnos kicsit túlléptem...

- Ön nyolcvankét mérföldes óránkénti sebességgel haladt, uram, holott már jó ideje beért a lakott területre. Mennyi az engedélyezett sebesség ezen az útszakaszon?

- Nézd...

- Feleljen a kérdésemre, uram.

- Huszonöt mérföld.

A rendőr várakozóan forgatta ujjai között a lapocskákat.

- És a kereszteződésnél lassítanom kellett volna.

- Így van, uram. Ön olyan sebességgel haladt, amivel a baleset elkerülhetetlen volt. Veszélyeztette tehát a gyalogosokat és a többi autóst. Csupán a szerencsén, a gyermekrobot jelenlétén múlott, hogy nem történt súlyos baleset. Helyesnek tartja ön ezt?

- Nem.

- Végezetül ön megtámadta azt a hölgyet, akinek a robotja segített önnek a baleset megakadályozásában.

- Nem támadtam meg. A robot támadott meg engem.

- Mivel indulatosan közeledett hozzá igen sietve és bármilyen látható ok nélkül, a robot joggal feltételezte, hogy ön tettlegességre készül. Ön nem így látja?

- Rá akartam beszélni, hogy engedjen utamra.

A rendőr felsóhajtott. - Uram, amikor elvégezte a vezetői tanfolyamot, felvilágosították, mi történik baleset alkalmával. Nem hihette komolyan, hogy a robot útjára fogja engedni, amikor a rendőrség még nem ért ide.

A férfi nem felelt.

- Jól van, akkor az ügyet megbeszéltük. Mivel személyi sérülés szerencsére nem történt, a feljelentéstől eltekinthetünk; őrizetbe vételét sem látom szükségesnek. De meg kell térítenie az okozott kárt, ezenfelül fizet tízezer font bírságot...

- Mennyit?! Te megőrültél?! - Az autós a fejéhez kapott.

- Nem értettem jól a kérdést, uram - mondta baljós hangon a robot.

- Semmi... semmi...

- Mindjárt gondoltam. Tehát fizet tízezer font bírságot. A kártyákat lefoglalom a nyomozás céljára, ezt követően pedig az önét érvénytelenítjük. Új kártyát csak a vezetői tanfolyam ismételt elvégzése után kaphat, legkorábban két év múlva.

- És addig?...

A rendőr gyors mozdulatokkal kitöltött egy űrlapot.

- Addig busszal jár, uram, vagy taxival, és valahányszor kifizeti a taxit, gondoljon arra, hogy egyre kevesebb van hátra az eltiltásából; de ha nincs ez a gyermekrobot, többet nem vezethetne autót. - Átadta az iratot. - Ha nincs kérdése, végeztem, uram. Küldök egy robotot a kocsijáért. Viszontlátásra, asszonyom, uram.

Tisztelgett és nagy léptekkel útnak indult.

Mary eltökélten megindult az Opel felé. - Ha nincs kifogása ellene, azzal a kocsival viszem szervizbe a kislányomat, amelyikkel elütötte. Esetleg velünk tart?

A férfi lehorgasztott fejjel állt az út közepén, észre se vette, hogy beszélnek hozzá.

- Mr. Scott?

A kártyáról olvasta le a nevet, amikor kivette a kocsiból.

- Tessék?...

Mary elismételte kívánságát.

- Nem tudom kártya nélkül elindítani.

- De én igen, az én kártyám ugyanis még megvan - mutatta fel jogosítványát az asszony -, de mehetek taxival is.

- Nem, nem - élénkült meg Scott -, nagyon megköszönném, ha elvinne Manchesterbe. A tárgyalásról ugyan már lekéstem, de legalább a kocsit garázsba tehetem.

- Aligha - nyitotta az ajtót Mary -, én a szervizbe megyek, onnan egy centivel se viszem tovább a kocsiját.

- Nem baj... majd keresek valakit.

- Én elvihetem az úr kocsiját rádióvezérléssel - kottyant bele Nicky, miközben a teherhordó automatát beirányította a kocsi hátuljába.

- Te hallgass és mássz be - szólt rá Mary -, hogy van a lábad?

- Viszket.

Mary nevetett, közölte lányával, hogy szamár, s helyet foglalt a kormány mögött. - Mr. Scott?

- Á, igen - riadt fel borús gondolataiból a tulajdonos -, máris jövök, bocsánat.

Mary belökte kártyáját az olvasóba, automatára állította a vezérlést és megadta a nyugat-manchesteri Brirob-szervizt. - Gondolom, nem hitte, hogy kézivezérléssel fogunk száguldozni.

Manchesterben több Brirob-szerviz is van, kisebbek-nagyobbak, van egy gyárüzem is, szakasztott olyan, mint ahol Nicky született Londonban. A Központi Programozó Iroda utasítása az volt, hogy a Cook téri üzembe menjenek, az automata szervizek legkisebbjeinek egyikébe. Mary beállt a bejárat elé, kisegítette lányát, s odadobott egy viszlátot Mr. Scottnak, aki egész úton hallgatagon ült hátul.

A szerviz kapuja tárva-nyitva állt, a csípős esti hideg teljesen átjárta a fűtetlen helyiséget. Sötét volt, nem is világítottak, pedig lázas munka folyt - de itt csak robotok voltak, nekik sem melegre, sem fényre nem volt szükségük. Ám amikor Mary belépett, kigyulladt a mennyezeti világítás, s a terem fényárba borult.

Négyen voltak odabent, négy Brirob-szervizgyerek sötétkék overallban, hátukon a cég emblémájával. Lány volt mind a négy, a legidősebb akkora, mint Nicolette. Hárman egy lánctalpas útkarbantartó automata belsejében turkáltak, a negyedik egy asztal mellett állva elmélyülten vizsgálgatott egy tenyérnyi szerkezetet. Egy pillantást se vetettek Maryre, aki leánya kalauzolásával áthaladt a termen és benyitott egy ajtón.

A következő, kisebb szoba lehetett a raktár, mennyezetig érő polcokon sorakozott a sokféle szerszám és alkatrész. Az ajtó mellett eszközökkel telerakott asztal állt, előtte pedig egy újabb szervizes, akkora, mint az előzőek. Ez is lány volt, noha a robotgyártási statisztikákban az szerepel, hogy a futószalagokról lekerülő minden ötödik első osztályú fiú. Ebben a kicsi szervizben nagyobb volt az aránytalanság.

- Jó estét, asszonyom - nézett fel munkájából az ötödik szervizes -, elnézését kérem a hidegért. Sajnos ebben az öreg épületben drága a fűtés és parancsunk van rá, hogy takarékoskodjunk. Már bekapcsoltuk a fűtőtesteket, amikor megtudtuk, hogy jön.

- Nem kellett volna, magamon tartom a kabátomat.

- Foglaljon helyet - készségeskedett a lány előrántva egy széket -, máris munkához látok. Ha megengedi: Susan Keeley.

- Mary Lane - biccentett az asszony, de nem ült le. Segített kislányának fölmászni az asztalra, s odaállt mellé, hogy megtámassza a hátát. Nem volt elég hosszú az asztal, hogy a gyerek végigfekhessen rajta, csak a lábát nyújtóztathatta ki. Gyors mozdulattal feltűrte a nadrágszárát, aztán hozzálátott, hogy kifűzze a cipőjét. - Hagyd, majd én - mondta anyja.

- Nem, anya - hárította el a gyerek -, egyébként is jobb lenne, ha ide se néznél, félek, hogy megrázó lesz. Sajnos odakint nincs hely, ahol dolgozhatnánk, fűteni meg csak idebent lehet.

- Itt maradok és segítek - felelte anyja. - Add a lábacskád.

De mire odanyúlt, a cipő már lent is volt, s nyomában egy rántással a fehér zokni. Ami napvilágra került, vajmi kevéssé emlékeztetett emberi lábfejre, inkább csak formátlan gombóc volt. Halk nesz tudatta, hogy a műanyagburok alatt valamilyen anyagdarabkák potyognak ide-oda.

Susan közben műszereket, nem túl bizalomgerjesztő küllemű szerszámokat rakosgatott az asztalra, majd egy barna kartondobozt, amin számtalan betű- és számkód között Mary a "lábfej" szót is felfedezte. Az árucikket semmilyen kép nem ábrázolta a dobozon, ahogy a polcokon sorakozó társain sem; aligha lett volna kellemes látvány egy polc, amit emberi testrészek képei töltenek meg.

- Szerencse, hogy nem a keze volt - pillantott fel a szervizes, miközben beállított egy lézerkésre emlékeztető szerkezetet -, azt nagyon nagy munka behangolni. Ezzel itt egykettőre végzünk.

Azzal lenyomott egy kapcsolót a készüléken, és odaillesztette Nicky bokájához.

- Hé, várj - nyögte Mary döbbenten. Susan azonnal leeresztette a szerszámot és parancsváró tekintettel fordult felé. - Hiszen érzi szegény... talán érzésteleníteni vagy... kikapcsolni...

- Anya, a robotok nem éreznek fájdalmat - mondta Nicolette megnyugtatóan. - Egy csomó vezeték amúgy is elszakadt, az ujjaimmal semmi kapcsolatom nincs már régóta, de az új áramköröket nem lehet bekötni, ha az agyam nem tudja letesztelni. Most úgyis áramtalanítottam ezt a területet, nehogy zárlat keletkezzen, úgyhogy az égvilágon semmit sem érzek. Ne aggódj. Bízd csak ránk, semmi bajom nem lesz.

Susan megvárta Mary kelletlen bólintását, aztán ellenőrizte a kés beállításait, s egyetlen mozdulattal körbevágta Nicky lábát, közvetlenül a bokacsont fölött. A páciensnek arcizma se rezdült.

A lábfej nem esett le, csak néhány fémszilánk hullott ki a keskeny résből. Susan becsúsztatott egy hajszálvékony drótot, a végén apró mágnessel, majd egy másikat, egy harmadikat, összesen több mint féltucatot. A drótok egy számítógéphez vezettek, aminek képernyőjén számsorok kezdtek rohanni követhetetlen gyorsasággal, de Susan oda se nézett: kábelt illesztett a számítógépbe, a másik végét pedig benyomta a saját orrába, Mary nem kis meglepetésére.

- Hm. Az az úr borzasztó gyorsan hajtott, minden porcikája össze van törve. Szerencse, hogy így történt.

- Miii?!

- Ha nincsenek ott, asszonyom, a gyerek...

- Ja igen, persze. - Mary nem mondta ki, de úgy érezte, akármelyik gyereket üti el az autó, az egyformán borzasztó. Jól tudta, hogy ezek ketten istenítik az első törvényt, hiába is beszélne nekik. Gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy csókot helyez Nicky feje búbjára.

Susan közben egy vastagabb, fogóban végződő eszközt nyomott a "sebbe", amitől ömleni kezdtek az asztalra a fémszilánkok. Az erős fényben csillogó acéldarabok a legkevésbé sem emlékeztettek vérre, Mary nagy örömére. A szerszám valahol a láb belsejében megszorított valamit, s a szervizes forgatni kezdett egy gombot a végén. A rés tágulni kezdett, s pár pillanat múlva a lábfej könnyedén levált, mint egy palack kupakja. Ekkorra már olyan volt, mint egy lapos műanyag kesztyű, alig maradt benne szerkezet. Mary viszolyogva ismert fel néhány apró fémrudat az asztalon, amikben kislánya egykori lábujjait sejtette. Susan rápillantott az arcára, fölkapott egy műanyag lemezt, s az egész hulladékot lesöpörte az asztalról a Maryvel átellenes oldalon.

- Így ni. A régitől megszabadultunk, lássuk az újat.

Kábeleket csatlakoztatott a lábcsonkba, s míg orrán keresztül fogadta a számítógép jelentéseit, kibontotta a dobozt. Tartalma a legkevésbé sem emlékeztetett sem teljes lábfejre, sem annak csontozatára vagy izomzatára. Egy sor fémrudacska, gyűrűk, gömbök, különös formájú műanyag alkatrészek. A szervizeslány a páciens ölébe tette a dobozt, s ketten együtt szerelték össze gyors mozdulatokkal, de nagyon gondosan. Nicky ujjai olyan fürgén jártak, mintha világéletében ezt csinálta volna.

Néhány perc alatt elkészült a szerkezet, ami nagyjából hasonlított ugyan egy lábfejre, de semmi sem ott volt benne, ahol egy emberi lábról készült röntgenen. Nem is voltak ujjai, csak egy ívelt lemez, ami föl-le hajladozott, amikor Susan összekapcsolta a számítógéppel. A bokaízület is szépen forgott a lány kezében, s a gép ontotta a tesztadatokat.

- Nekem szimpatikus - mondta Nicky -, elfogadom.

Anyja szórakozottan újabb csókot nyomott a barna fürtök közé.

Susan összeillesztette művüket a csonka lábbal, majd az előbb már használt fogóval rácsavarozta, végtelen gondossággal igazítva a helyére. Addig nem elégedett meg, amíg a szerszám kijelzője nullát nem mutatott - ott volt a mértékegység is, mikrométer. Majd újabb speciális eszközökkel összeforrasztott egy csomó észrevehetetlenül vékony vezetéket, amitől egyszer csak mozogni kezdtek az ujjak, s a beteg integetett néhányat a lábfejével, azazhogy a helyén levő fémalkotmánnyal.

- Eddig megvolnánk, már csak a legújabb divathoz kell igazítani - mosolygott Susan Maryre, aki szórakozottan simogatta a szenvedő alanyt és csak biccentett válaszul.

A dobozból egy középkori lovag sodronyingére emlékeztető fémháló került elő, olyanforma, mint egy kis kesztyű; a háló szemei nem voltak nagyobbak egy gombostűfejnél. Susan óvatosan ráhúzta a végtagra, aminek ettől formája kezdett lenni; már hasonlított egy normális lábfejhez, de a helyes alaktól még messze volt. A lány egy kézivarrógépre emlékeztető, bonyolult készülék segítségével összekapcsolgatta a szélső láncszemeket a lábszár bőre alatti hálóval, minden szemet egyenként figyelmesen ellenőrizve. Csak néhányat hagyott ki, ezek helyén jöttek ki a számítógéphez vezető drótok.

Újabb mozgatások, aprólékos tesztek következtek; végül Susan elégedetten ránézett Maryre, s lenyomott egy gombot a számítógépen. A szerkezet néhány rudacskája elmozdult, egy zizzenéssel kifeszítette a fémhálót, s annak pontosan olyan alakja lett, mint egy igazi lábfejnek.

A vezetékek kihúzása után a lány összekapcsolta az utolsó szemeket is, letesztelte a hálóba épített tapintóérzékelőket, majd ráadta Nickyre a huzatot, azt a rózsaszínes árnyalatú műanyagburkot, ami a bőr alatt a tulajdonképpeni testszínt is megadja. Újabb eszköz került elő, amely összeforrasztotta a lábszár huzatával. Végül jöhetett a vékony bőr, amin az igazira emlékeztető sejtszerkezet van, s ami tapintásra is mint a valódi.

Az utolsó teszteket - közel háromnegyed órával azután, hogy megérkeztek - Nicolette már úgy végezte, hogy leugrott az asztalról és rálépett újjávarázsolt lábára.

- Milyen lett? - kérdezték egyszerre ketten, ugyanazzal a hangsúllyal tudakolva az Ember véleményét művükről, épp csak az egyik azt tette hozzá: "asszonyom", a másik azt: "anya".

A balesetről és a sikeres műtétről a férfiak nem szereztek tudomást, kettejük titka maradt. De azt azért észrevették, hogy anya és lánya kapcsolata egy kicsit megváltozott.

Az idő nem. Október közepére már fényes délben is fagypont körül járt a hőmérséklet, s a város földjein megerősítették a hőszigetelést a növények körül. Helyenként havazott is, Yorkshire és Cumbria vidékét már nagyrészt fehér takaró borította - Salopban nyoma se volt egy árva pehelynek.

- Nem is lesz egyhamar - borongott Mary -, szegény kislány életében először fekete karácsonyt láthat.

- Engem nem zavar - mondta a szegény kislány automatikusan.

- Mit írnak? - pillantott Mary a párja kezében levő borítékra, nem törődve a közbeszólással. George elvigyorodott és bekapott egy paradicsomszeletet; reggeli közben voltak ugyanis, egy szürke októberi reggelen.

- Január tizenkettedike.

- És hol?

Nicolette bekukucskált a papírba apja válla fölött, mintha nem ő olvasta volna először.

- Messze.

- Az Északi-sark?

A gyerek meglepődött, de szüleinek ez a hely szemlátomást megszokott volt.

- Még messzebb - nevetett George.

- A Déli?

- Annál is messzebb.

- Jaj, George, ne hülyéskedj, csak nem a Holdon?

- De, pontosan ott.

Mary morcosan felhúzta az orrát és töltött magának egy kis teát. - Semmi kedvem a Holdra menni. Utálatos hely, és napokig kell aszalódni egy fémkasztniban, hogy odajusson az ember.

- Csak egy napig - kottyant bele Nicky, de senki sem figyelt oda.

- Ugyan már, nagyon szépen kiépítették. Még parkjaik is vannak, meg olyan sétálóutcáik, mint amit Saint-Denis-ben láttunk, tudod.

- Tudom, de akkor inkább elmegyek Saint-Denis-be, park is van, sétálóutca is van, és még aznap haza lehet érni. Majd elolvasom, miket mondtak, itthon, a teám mellett, kényelmesen.

- Lusta vagy - állította George.

- Bagoly mondja verébnek - felelte Mary.

Nicky tanácstalanul ült mellettük. Nem úgy festettek, mint akik veszekszenek, nyugodtan ették a pirítóst és kortyolták a teájukat.

- Én nem vagyok lusta, én elmegyek.

- Akkor is mennél, ha Liverpoolban volna, de gyalog kellene odamenni?

- Ki van zárva.

- No látod. Két napig ülsz egy fémkasztniban egyhelyben, ez mi, ha nem lustaság?

- Csak egy napig - Nicky következetes volt az ilyesmiben.

- Csacsikám - néztek rá mind a ketten -, és visszafelé?

A gyerek lehajtotta a fejét. Tudta, hogy ezt fogják mondani. Apja barátságosan megpöccintette az orrát és megkínálta egy darabka felvágottal.

- Nincs kedved velem jönni?

A gyerek értetlenül nézett egy pillanatig, aztán tétován a mennyezet felé bökött.

- Oda, igen. Még úgyse ültél űrhajóban.

- Nos - kezdte a kis robot diplomatikusan -, én vagyok az egyetlen a családból, aki még nem ült űrhajóban?

- Te, leszámítva Bobbie-t, aki nem töltötte még be a korhatárt.

A gyerek megvakarta az orrát és gondolkodott egy verset. - Mikorra kell választ adnom?

- Mondjuk az indulás napjáig, január tizedikéig.

Ez egyáltalán nem nyugtatta meg, de nem mutatta.

Huszonnegyedikén, egy átmeneti enyhülést hozó hétfői reggelen haláleset történt a Hegy utca huszonháromban, Edward Sutcliffe úr házában - de nem a családjában. Maggie-nek hívták az elhunytat, nyolcéves volt és négyszáz fontot nyomott. Halála senkit sem rázott meg: készültek rá, hogy be fog következni. Késeket élesítettek, edényeket tisztítottak, s hajnalban beállított Mr. Atkinson a villamos pisztolyával.

- Röf-röf - üdvözölte Maggie gyanútlanul. Régi ismerősök voltak, a nagydarab férfi gyakran hozott neki mindenféle finomságokat. Azt, hogy mi a foglalkozása, nyolc év alatt egyszer sem mondta meg neki.

- Látod - mutatta közben a háttérben Mary -, ilyen egy disznó, mielőtt takarosan dobozokba csomagolják.

- Szép nagy állat - felelte Nicolette, udvariasan odabólintva a szép nagy állatnak.

- Meglehetősen. Majdnem annyit nyom, mint az egész családunk együttvéve.

- Dehogyis, anya - Nicky nem lett volna önmaga, ha nem ragaszkodik a pontos számokhoz -, jóval többet. Apa százhatvannégy font, te...

- Jó, jó - állította le Mary sietve -, ez nem olyan fontos. Menjünk, segítsünk Mr. Atkinsonnak.

A hentes jókedvűen kezet rázott a kislánnyal. - Szóval te leszöl a segítségem? Hiszen apró vagy, mint egy ma született kismalac.

- Négy láb négy hüvelyk - mondta a gyerek önérzetesen -, és a legjobb minőségű acél.

- Mert keveset eszöl - jelentette ki a húsok mestere mély, dörmögő hangon, és közben rázta a nevetés. - Tízévesnek se nézöl ki.

Nicolette beletörődően lehajtotta fejét. Nem volt mit mondania ellenvetésül: tényleg nagyon keveset evett.

- Hisz áram táplálja, tudja - hallatszott a feje fölött, s Mary szeretettel megsimogatta a haját.

- Attól ugyan nem nő nagyra - hahotázott Atkinson, szerszámait rakosgatva. - Engem egyszer megrázott kiskoromban, de én mondom magának, nem attól löttem ekkora. Sok húst adjon neki.

- Adnék én, ha enne valamit...

- Nem baj, majd fog. Vannak ilyen korszakaik, a húgom se evött ekkora korában, aztán mára, lássa, rendös szép asszony lett ő is.

Ezzel a hentes elment kezet mosni.

Nicky fölemelte a fejét. Pillantása találkozott anyjáéval, aki rákacsintott. Nicky vissza. Elnevették magukat.

Maggie-nek már kevésbé volt vidám napja. Amikor kinyitották az udvart a hátsó kerttől, saját disznóbirodalmától elválasztó kaput, még csak vállat vont és tovább elmélkedett egy igen fontos filozófiai probléma fölött. Sajnos sose fogjuk megtudni, hogy az mi volt.

Nicky belépett Maggie-ország területére.

- Hé - szólt Maggie kicsit neheztelőleg -, nem azért mondom, de illene engedélyt kérni, mielőtt bejössz.

Ebből mindenki más csak annyit értett, hogy röf-röf; Nicky is. Nem kért hát bocsánatot a háborgatásért, hanem a kapura mutatott.

- Gyere ki, légy szíves.

- Hoztál kukoricát? - tért Maggie a lényegre. - Abból most elfogadnék pár csövet.

- No, Maggie - szólt Atkinson -, ne kéresd magad. Meg köll fürösszünk, tudod. Hisz szeretsz fürödni.

Maggie unottan megbillentette a fülét és nem szólt semmit. Kukorica - ez volt az egyetlen dolog, ami pillanatnyilag érdekelte.

Szerencsére ezt Atkinson úr is tudta. - No jól van. Hoztam pár cső kukoricát, arra biztos kijön. Várj csak. - Előszedte és odanyújtotta a lánynak, aki fölkínált egyet Maggie-nek.

A disznó fitymálón megbillentette fülét. - Egy?

Nicky ezt valamiképpen megértette, s még néhány csövet mutatott. Maggie lassan előballagott. - Oké, kiskoma, ide vele.

Hagyta magát kiterelni az udvar közepére, ahol Mr. Atkinson locsolni kezdte a hátát. Makulátlanul tiszta volt persze, Sutcliffe-ék vigyáztak az állataikra, de a mesterség szabálya egy porszemet se tűrt. Maggie gyönyörűséggel ropogtatta a kukoricacsöveket, s még a szemét is lehunyta, amikor szappanozni kezdték a nyakát.

Ejtsünk itt néhány szót Maggie kapcsán a christiesi mezőgazdaságról, ami - világprogrami alapításról lévén szó - a város legfontosabb bevételi forrása. Atkinson úr tipikus képviselője a város gazdaságának: egyéni vállalkozó, egyesületi tag, üzletében a városnak tizenöt, helybeli polgároknak további huszonöt százalékos tulajdonrésze van; de ő is résztulajdonos több más helyi üzletben, például Mr. Marcus üvegfúvójában vagy a Somerset-gyümölcskertekben. Mr. Atkinson egyedül dolgozik, csak három másodosztályút tart - amelyek e percben két helyen vannak kemény munkába elmerülve; illetve az egyik szervizben, ezért működik közre kis hősünk -: segédkezik az állatok felnevelésében, tanácsokat ad táplálásukkal és tartásukkal kapcsolatban, beszerez nekik ezt-azt, majd leöli őket, a hús egy részét megveszi és eladja a Szamóca téri piacon. Mr. Edward Sutcliffe-fal például - ez nem üzleti titok, elárulhatjuk - úgy szól a megállapodás, hogy száz font kitűnő minőségű Maggie-t Sutcliffe-ék megtartanak, a többit Atkinson úr eladja és tíz százalékot kap belőle. De csak a húsból, mert a zsírt már lábon megvette egy manchesteri étterem, ki is fizették előre, Sutcliffe úr vett is belőle egypár finomságot Maggie-nek, aki mit se tudott róla, hogy voltaképpen önmagát eszi. Az otthon maradó százfontnyi Maggie-ből pedig Atkinson úr segítségével készül kolbász yorkshire-i fűszerezéssel, füstölt sonka és egy csomó más finomság.

Kevés tapintatra vall, hogy a nyáron az udvarban beszélték meg mindezt az urak, a békésen ropogtató Maggie feje fölött.

Ami Sutcliffe-ék gazdaságát illeti, Maggie távozásával sertés nélkül marad majd a kis major - melynek csak kicsiny része van a Hegy utca huszonhárom alatt, a többi a Kis-Cwmbrian oldalán -, de nem sokáig, Mrs. Sutcliffe már megállapodott Mrs. Seymourral két ambiciózus ifjú malacról, akiket Wakefield doktor rövidesen világra segít, s elfoglalhatják Maggie birodalmát. Egyébként ez idő szerint, ha az olvasót érdekli, ezerkétszáz sertés él Christiesben és birtokain; nem sok, de mostanság a szarvasmarha és a baromfi jobban megy. No meg a birka, aki ezrével béget a Nagyrét és Hodneti-rét zöld gyepén, s hoz annyit a városnak, mint az összes többi mezőgazdasági termék együttvéve. Sutcliffe-éknak nincsenek birkáik, de részesednek Mr. Eugene Sutcliffe, Edward úr testvérének juhászatából; Eugene úr viszont részesedik Atkinson úr bevételeiből.

Így fonódik össze szerfölött kusza gubanccá Christies és Stacey gazdasági élete. Aligha van olyan család a városban, aki résztulajdonosa ne lenne valamely helybeli vállalkozásnak, s gyakorlatilag nincsen olyan vállalkozás a városban, amiben több helybelinek üzletrésze ne lenne. Az egész rendszert csupán egyvalaki tudja áttekinteni: Eddie Jackson, aki fejben tartja a városháza számítógépében rögzített részvénymozgásokat, s március végén, az üzleti év lezárásakor sok pénz fölösleges megmozgatásától kíméli meg a christiesieket. Mr. Atkinson például két százalékot birtokol O'Neill kisvendéglőjében; Mrs. O'Neillnek egy százaléka van Mr. Stuart szabóműhelyében; Mr. Stuartnak öt százaléka Mr. Gardner asztalosműhelyében; Mr. Gardnernek viszont másfél százaléka Mr. Atkinson hentesboltjában - amiből e cégek éves mérlegének lezárásakor Eddie szempillantás alatt megmondja, hogy Mr. Atkinson hatvan fontot fizet Mr. Gardnernek, tekintetbe véve, hogy Mr. O'Neill év közben egy százast kölcsönadott Mrs. Stuartnak.

Az olvasót mindezek hallatán természetesen az fogja érdekelni, miképpen vesz részt mindezen pezsgő üzleti kapcsolatokban a Lane család. Lássuk. Huszonhatban Mary ezer fontot fektetett Mr. Simpson szabóműhelyébe, amelyet a tulajdonos halála után Mr. Stuart felvásárolt, így most Marynek nyolc százaléka van az üzletében. George egyik könyvének honoráriumát mindenestül odaadták Mr. Jacksonnak a múlt évtized elején; ez kétezer-ötszáz font volt, ami százalékban ki sem fejezhető, parányi törtrésze a Jackson és Fiai óriási vagyonának, de azért van vagy harmincezer a mostani értéke. (Egyébként alig akad család Christiesben, amelynek ne lenne Jackson-részvénye, de kilencven százalék van a család tulajdonában.) Van továbbá négytized százalékuk a Somerset-gyümölcskertekben és egy százalékuk Mr. Atkinson boltjában.

Lane-ék nyeresége viszont teljes egészében náluk marad, hiszen az irodalom nem olyasmi, amire részvényeket lehetne kibocsátani.

Az tehát, hogy Nicky erős karjai emelgetik a hatalmas csülköket és szalonnákat, nem csupán annak az ötvenesnek a következménye, amit Atkinson úr ad robotja helyettesítéséért - s amit a kislány a maga részére el sem fogadna, de édesanyja is kötényt kötött és segít -, hanem hozzájárul Atkinson úr nyereségének megtermeléséhez, amiből megkapják majd a részüket.

Mialatt Nicky a kolbásztölteléket keveri fülig maszatosan, pillantsunk be kicsit a városházára. Itt még nem vagyunk ismerősek; igazából nem nagy veszteség, a christiesi városháza stílustalan, unalmas épület, annak idején nem sok pénz jutott tervezésre és gondos kivitelezésre. Majdnem kocka alakú, háromszintes ház, jellegtelen, dísztelen külsővel; eredetileg fehér volt, de hatvan évvel ezelőtt a polgárok egy kis esztétikai javulásban bízva átfestették mogyoróbarnára. Pár évvel később Sutcliffe polgármester kitalálta, hogy befuttatja repkénnyel; kőépület lévén ez nem látszott nehéz feladatnak, de a növény csak nem akart hat-hét lábnál magasabbra kúszni a falakon.

De megvan már az új városháza is: a klasszikus és a neoszecessziós stílus szép ötvözete, pasztellszínekben, kupolacsarnokkal, ami kicsi ugyan, de mutatós és jó helyszín összejövetelekre, s persze már nem kőből vagy hasonló elavult anyagból, hanem a legjobb Josephson-féle polimetil-v-akrisztirénből, egy tonna százkilencvenezer font. Az új városháza jelenleg a régi városházán belül található, az előcsarnokból nyíló egyik kis szoba asztalán. Simon Gardner készítette - kisebb költségvetéssel, közönséges polixinolból, de a színei és formái éppúgy megvannak -, ott áll már huszonöt éve és várja, hogy ünnepélyesen megsemmisítsék a valódi városháza átadásakor. Ehhez azonban több mint húszmillióra lenne szükség, amekkora összeget egyben még nem láttak, hiszen ez a város kétéves bevétele - aminek legnagyobb részét már azelőtt elköltik, hogy befolyt volna.

Ám elkalandoztunk témánktól, ami most nem az épület, hanem a polgármester első emeleti szobácskájában folyó beszélgetés.

- Ezek szerint újra költséges tél vár ránk - dörmögte a város vezetője rosszkedvűen.

- Sajnos igen, uram - felelte Eddie.

- Van egy kis spórolt pénzünk - szólalt meg egy szakállas férfi, akit eddig még nem láttunk -, megpróbálok árengedménnyel venni egy kis hőtartó ponyvát.

- Úgyse kapsz eleget.

- Százezer négyzetmétert biztosan, az is több a semminél. Eddie majd utánanéz.

- A holland Toshiba-kirendeltségen fölöslegessé vált egy nagyobb mennyiség - felelte a robot habozás nélkül -, olcsón megszabadulnának tőle. Ha kívánja, Mr. Powell...

- Jó, tárgyalj róla - bólintott a szakállas, aki ezek szerint Greg Powell, Stacey polgármestere. Eddie biccentett.

- Tavaly gondok voltak a vízvezetékekkel - szólalt meg Wakefield doktor, a város hórihorgas állatorvosa, egyúttal a képviselő-testület elnöke.

- Igen, utána kell járnunk - bólintott O'Connell -, Eddie, uszíts robotsereget a vízvezetékekre és deríts ki mindent. Greg, megvannak a táblázataitok?...

Folyik tehát az előkészület a hideg, de javarészt hómentes télre, ami nehéz feladatot ró Christiesre és Staceyre. A Kis-Cwmbrian oldalán több százezer font értékű zöldség és gyümölcs várja a tavaszt. A város parkjaiban élő haszonnövények összértéke is kitesz ugyanennyit; a Somerset-gyümölcskertekben még ennél is több van. Ha a téli fagyok megrongálják mindezeket, jövőre a termés fele se lesz a várhatónak.

A tanácskozás végeztével Eddie Jackson a város szolgálatából visszatért gazdájának szolgálatához, s a piacra indult egy csomag fehérborsért. Rendes körülmények között Eddie természetesen nem végzett bevásárlásokat, a család húsz-harminc másodosztályúja között megvolt az erre kijelölt robot; de odahaza Miss Claire kiöntötte a fehérborsot, s gyorsabb volt Eddie-nek hazafelé menet megvennie, mint elküldeni érte az inast. A piac útba esett.

- Nocsak - mondta a fűszeres -, emberemlékezet óta nem láttalak erre, Eddie.

- Igen, Mr. Leyland, csakugyan ritkán járok bevásárolni. Üdvözlöm, Mrs. Carson, csak ön után.

(A fűszeres testvére az órás Mr. Leylandnek, akit már Nicky egyik kisebb szerelése kapcsán ismerünk.)

- Jó napot - szólt halkan Mrs. Carson, aki nemrég betöltötte a kilencvenet és lassan, csoszogva járt. Vaksin pislogott fel a nála két fejjel magasabb robotra, aki szolgálatkészen kitárta előtte a boltajtót. - Maga ismerős nekem, fiatalember.

- Eddie Jackson, asszonyom. - A robot nem tett róla említést, hogy Mrs. Carson húsz éve rendszeresen elfelejti az arcát.

- Ja igen. Jó napot, Sam, csak egy kis sóért jöttem, meg két pint citromlé kellene.

Míg a boltos levette a polcról az árut, a hölgy a tárcájában kotorászott és elővett egy bankjegyet. - Föl tud váltani egy százast?

- Hogyne, Mrs. Carson.

Eddie szenvtelen arccal figyelte, amint a hölgy becsukja a tárcát és kezében a pénzzel megindul a pult felé. Zsebébe nyúlt, aztán két nagy lépéssel elhaladt Mrs. Carson mellett, nadrágja súrolta a hölgy kezét és kilökte ujjai közül a bankjegyet.

- Ó, elnézést, asszonyom - hajolt le fürgén, fölkapta a pénzt és visszaadta. - Igazán restellem.

- Nem tesz semmit - bólintott az, s átadta a százast Leylandnek.

Eddie átvette a font sót és a citromlevet, s ráhelyezte Mrs. Carson kis teherhordó automatájának hátára.

Megvette a borsot, hazavitte és a buszmegálló felé vette útját: dolga volt Shrewsburyben.

Két órával később, miután elintézte üzleti ügyeit, bekopogott a megyei rendőrségre.

- Tessék - fogadta egy kövérkés, bajuszos őrmester, föl se nézve két egyidejű elfoglaltságából, egy sportújságból és egy jókora szalámis zsömléből.

- Jó napot, őrmester úr. R. Eddie Jackson Christiesből, bejelentést kell tennem.

- Tedd - dörmögte a rendőr nagyot harapva.

- Hamis pénzről van szó.

- Akkor jó - felelte a közrend védelmezője teli szájjal. Nem fejtette ki, miért jó, Eddie pedig nem kérdezte meg.

Azért volt jó egyébként, mert ha például megöltek volna valakit, akkor neki a helyszínre kellett volna vonulnia, intézkednie, így viszont maradhatott az újságjánál és a zsömléjénél. Végül is ebédidő volt - neki már vagy három órája.

Eddie elővett egy százfontost és az asztalra helyezte. - Nem kívánnám, hogy félbeszakítsa az étkezést, uram, de sajnos kevés az időm.

Az őrmester nem felelt. Evett és olvasott.

- Őrmester úr, elnézését kérem, de sajnos foglalkoznia kell ezzel az üggyel. Nekem félórán belül...

- Ide figyelj - mondta az őrmester, továbbra se fordítva el tekintetét az újságról -, ha nem tanítottak meg rá, hogy tiszteld az embereket, én nem fogok vesződni veled. Szépen megvárod, amíg...

Eddie az asztal fölé hajolt és kivette a rendőr kezéből az újságot. - Bocsánatot kérek, uram. Ön most ezzel az üggyel fog foglalkozni, mert félóra múlva indul a gépem Németországba és nem vihetek magammal hamis pénzt külföldre.

- Hé! - nyögte az őrmester, miután sikerült lenyelnie a falatot. - Mit képzelsz magadról?!

- Azt, uram, hogy egy adófizető robotja vagyok, aki elvárhatja öntől, hogy végezze a munkáját. Az én gazdám is végzi a sajátját.

Az őrmester válaszát nehezen lehetett érteni az utolsó falat zsömlétől, amit még a szájába gyömöszölt, aztán hátrafordult és elvett egy műszert a háta mögötti polcról.

- Ide azzal a pénzzel! - förmedt a robotra, aki udvarias arckifejezéssel átnyújtotta. - Ez tényleg hamis... méghozzá milyen primitív, nincs is szükség ellenőrzésre - dörmögte, de azért bedugta a készülékbe. Azon kigyulladt egy piros lámpa és a pénz nem jött elő többet. - No, halljuk!

- A százfontost egy christiesi lakos kapta a nyugdíjával, uram.

- Hülyeség. A Népjóléti Minisztériumban nincsenek hamis bankjegyek.

- Valóban, uram, mert ez már nincs ott.

Az őrmester nevetett. - Oké, fiam, mondd tovább.

- Nincs tovább, uram. A hölgy tárcájában látott többi bankjegy valódi volt.

- Nem fog kárpótlást kapni a pénzért, remélem, tudod.

- Nem is szükséges, az illető hölgyet már kártalanítottam.

- Hogyan?

- Természetesen egy valódi százassal.

- És azt honnan szerezted? - a rendőr mostanra már a tányérról is elfeledkezett, amin még két szendvics kellette magát.

- A saját pénzemből, uram.

- Vagyis a gazdád pénzéből.

- Magától értetődik.

A rendőr megrázta a fejét. - Az nem létezik. Nem károsíthattad meg a gazdádat...

- Őrmester úr - Eddie kissé kiegyenesedett -, ez az én felelősségem. A gazdámnak sose fog hiányozni az a pénz.

- Teljesen mindegy, az első törvény akkor sem engedi ezt meg neked.

A robot elmosolyodott. - Ha nem engedné meg, akkor hogyan tehettem volna, uram? Kérem, bízza rám az első törvény értelmezését, ehhez engedelmével jobban értek.

- Hát az meglehet. No jó. Szóval a pénz a minisztériumtól érkezett, ez egészen bizonyos?

- Tökéletesen, uram.

- Rendben van. Mehetsz dolgodra, intézkedem.

- Köszönöm, uram és elnézést kérek. Viszontlátásra, uram.

Míg Eddie kilépett az őrszobáról, a rendőr beütötte az országos főkapitányság hamisítási osztályának számát a telefonba; de addigra már a kezében volt a következő zsömle.

Itt azért jobb lesz megállnunk egy percre, mielőtt a nyájas olvasó megriad: nem kell-e attól tartania, hogy robotja idős hölgyek hamis százasait fogja kicserélgetni? Hisz ez kétségkívül igen emberbaráti cselekedet, de hát a saját pénztárcánkra is gondolni kell.

Nos, ha az olvasónak hasonló robotja van, mint Eddie Jackson, akkor bizony ez megeshetik. A hasonlót nem a robot magas fejlettségi szintjére és borsos árára kell érteni, hanem a feladatkörre, amit betölt. Mint említettük, Eddie a Jackson család mindenkori feje mellett magántitkári feladatkört lát el, intézi a cég üzleti ügyeit; most is azért indul Németországba, hogy ott nagy tétel selyemáru szállításáról tárgyaljon. Ha az üzletet megkötik, a Jackson és Fiai részéről Eddie fogja aláírni a szerződést, bemutatva a német cégnek az írást, amelyben Mr. Jackson felhatalmazza erre. Az üzletfélnek minden joga és lehetősége megvan, hogy ne fogadja el egy robot aláírását, ami időnként meg is szokott történni; ilyenkor Jackson úr is elhelyezi kézjegyét az iraton, s ezzel a törvényes formáknak elég tétetett. Mindazonáltal arra még nem volt precedens, hogy a Jackson cég érvényesnek ne ismert volna el olyan szerződést, amin csupán Eddie aláírása szerepel; s ezt jól tudják a vállalkozás régi ügyfelei is.

Ez tehát a válasz az olvasó netáni aggodalmára: Eddie felelősségére sokszorta nagyobb összegek vannak bízva, mint ez a száz font; már a magánál hordott készpénz is sokkal több, amit úgyszólván sajátjának tekinthet, elszámolnia soha nem kell vele. Tárgyalásai során időnként tíz-, százezres veszteségeket kell elszenvednie, hisz a legjobb árat kicsikarni korántsem mindig lehetséges. Ez az összeg bőségesen belefér a hibaszázalékba, ami munkájának részét képezi; s ha ez nem elég az első törvény megnyugtatására, hát ott van a tény, hogy Mrs. Carson nyugdíjának jóval nagyobb részét képezi száz font, mint Mr. Jackson jövedelmeinek.

Ha tehát az olvasó attól tart, hogy robotja ilyen módon megkárosítja, legegyszerűbb, ha megkérdezi tőle, megtenné-e. Ha a robot nem egy személyben felel az olvasó pénzügyeiért, akkor nem is tud ilyesmit cselekedni; ha pedig igen, akkor van egy maximális összeghatár, ameddig a robot ezt vállalná, s e határ arányos az olvasó költségvetésének nagyságrendjével. Ha az olvasó átlagember, aki havonta néhány ezer fontból gazdálkodik, robotja legfeljebb egy-két fonttal károsítaná meg efféle módokon; azzal is csak akkor, ha nálánál jóval szegényebb emberen segíthet ezzel - ez az első törvény hatáspotenciáljaiból világosan következik.

Ennyit pedig a nyájas olvasó akkor sem sajnálna, ha netán nincsen robotja - nem igaz?

Stan Callahanben megvolt az az idegesítő szokás, hogy ha kimondott valamit, ahhoz ragaszkodni szokott.

- Milyen írás? - meredt George meglepve a telefonra.

- Hogyan látják íróink Salop jövőjét? Épp egy hónapja beszéltünk erről, azóta eszetekbe juthatott valami.

- Ja... jutott is.

- Nagyszerű, micsoda?

- Hogy írunk valamit a kínai civilizációról gyerekeknek.

Stan nem adta föl. Ha nem lett volna képes rávenni írókat a leglehetetlenebb dologra: arra, hogy írjanak, már régesrég nem lenne szerkesztő a Salopi Naplónál, egyáltalán sehol. Valami egészen mást csinálna, például gyémántokkal kereskedne, ami sokkal jobb dolog, mert a gyémánt nem felesel és nem kell bottal kergetni, hogy aláírjon egy vacak szerződést avagy teljesítse, ha már aláírta. Ráadásul ha elad egy nagyobbacska gyémántot, azzal többet kereshetne, mint egyévi szerkesztői fizetése.

George a maga részéről sok szerencsét kívánt hozzá, és biztosította Stant, hogy ő is vesz majd tőle gyémántot egy szép nyári napon, mikoron a drágakövek fénye a napsütésben elbűvölően csillog.

Stan egyáltalán nem óhajtott gyémántokkal kereskedni, sokkal szívesebben maradt volna szerkesztő, ha némi együttműködési készségre talál.

George kifejezésre juttatta, hogy nem érzi magát felelősnek Stan karrierjéért, és ha Stannek nincs kedve a gyémántokhoz, felőle nyugodtan maradhat szerkesztő, őt ez nem zavarja, ha Stan sem minduntalan.

Stan megjegyezte, hogy havonta egyszer egy látogatás vagy telefonhívás talán nem éppen "minduntalan", azonban a kérdés mégis az lenne, hogy remélhet-e valamit a Lane házaspártól e cikksorozat kapcsán.

George emlékeztette, hogy a remény csak akkor hal meg, midőn maga az ember, avagy mint a latin mondja: dum spiro, spero, míg élek, remélek. Akinek szívében már kihunyt a remény, azt sosem látogatja meg a boldogság kék madara.

Stan hangot adott véleményének, mely szerint a boldogság madara nem kék, hanem zöld és a király arcképe van a hátára nyomtatva. Ezzel a madárral, remény ide vagy oda, ő csak akkor találkozhat, ha George-ék cikket írnak és ő azt közzéteheti.

George bővítette barátjának ismereteit azzal, hogy a boldogság madara, ha jól meggondolja, szerinte sem kék, hanem vörösesbarna, és szürke szeme van.

Stan roppantul örült ennek, ám fájlalta, hogy e madár nincs jelen és nem ír cikket Salop jövőjéről.

George megrótta egysíkú, beszűkült gondolkodásmódjáért, amivel az élet legszebb dolgairól is csupán ugyanaz jut eszébe unos-untalan, míg végül az élet elsuhan mellette, mint a gyorsvonat, s ő semmit sem érzékel szépségeiből, mert csőlátással egyetlen dologra fixál.

Stan nemigen tartott ettől, mivel munkaidő után egyáltalán nem szokott az ügyeletes feladatokkal foglalkozni, inkább kimegy a Severn partjára, úszik egyet, s odahaza kacsát süt a feleségével, krumplival - márminthogy az említett dolgok egyike köretként szolgál, a másik részt vesz az előző elkészítésében.

George üdvözletét küldte és jó étvágyat kívánt hozzá, kinek-kinek a megfelelőt.

Stan ezt megköszönvén hozzátette, hogy hétvégeken egyáltalán nem szokott dolgozni, most például Dún Laoghaire-ba megy három napra, s ha George kívánja, esetleg üzenetet is visz az ottaniaknak.

George köszönte, és rábízott egy üzenetet Ó Ciarraigh-ék, Beathag Ní Chonaill és Eóghan Cuimeineach részére, mely üzenet egyként úgy szólt, hogy ugyan dugják már elő az orrukat.

Stan úgy emlékezett, hogy Cuimeineach doktor mostanában külföldön tart előadásokat, de igyekszik megtenni, ami tőle telik, s a válaszokat is elhozza, amikor átveszi George-éktól a cikket Salop jövőjéről.

Mit volt mit tenni, a délutáni tea idején eltöprengtek a megye jövője felől. Csak hárman voltak otthon, a fiúk szokásuk szerint ahányan, annyifelé; egyedül a kislány maradt szüleivel, mondván, szívesebben főz nekik teát, mint játszik a többi kis robottal a réten.

- Meg tudom érteni - pislogott ki George délnyugat felé, ahol már koromsötét fedte el a délelőtt még látható nyúlós, hideg ködöt. A lápvidéken ilyenkor már nem járt senki, a birkák összebújva aludtak a távoli aklokban, a gyümölcskertek fázósan kucorodtak össze a hőtakaró fólia alatt. - Délnyugat-Somerset már végig be van takarva - jutott az eszébe -, holnap kezdik befedni a Trefor-almáskerteket.

(Ezt a Trefort Trevornak kell ejteni, hiszen Dafydd Treforról, a híres cardiffi almatermesztőről van szó, aki húsz évvel ezelőtt segítséget nyújtott Christies gyümölcskertjeinek megépítésében.)

Nickynek erről eszébe jutott, hogy hoz egy kis almáspitét is, amit ketten sütöttek anyjával, Mrs. Gladys Sutcliffe receptje alapján.

- Szóval milyen lesz Salop jövője? - dünnyögte George a teáscsészéjének.

- Köznapi - mondta Mary. - Nálunk nem történnek különleges dolgok.

- Hálistennek.

- De néha azért megesik - állt meg Nicolette az ajtóban. - Ismerek például egy robotot, akit örökbe fogadtak és nem gazdái vannak, hanem szülei. Ez elég különleges.

- Ez nem a jövő, hanem a jelen, csacsikám - nézett rá Mary szeretettel.

Míg a kislány odakint szelt a süteményből, Mary előkotort néhány régi újságot a könyvespolc alsó részéből, ahol mindenféle papírholmi, újság, kézirat, jegyzet hevert jókora fiókokban összezsúfolva, kaotikus összevisszaságban... azazhogy két hónapja még így volt, akárcsak két éve vagy tíz éve, de mostanra Nicky takaros rendbe rakta az egész mindenséget. Egyből előkerültek a Christiesi Hírek régi számai, nagy meglepetésükre pontosan sorbarakva.

- Nem dolgozik túl sokat ez a gyerek?

- Nem - felelte az apa helyett a gyerek, belépve a tálcával. - Még elbírnék háromszor ennyit.

Kapott egy barátságos fricskát az orrára, aztán megosztoztak az újságokon és olvasni kezdtek, közben süteményt majszolva.

Lane-ék, a tapasztalt íróemberek tudják, hogy aki a jövőről akar írni, legjobban teszi, ha körülnéz a múltban. A jövőről - sajnálatos, de érthető módon - nincsenek újságok kéznél, nem lehet hozzáférni filmfelvételekhez, dokumentumokhoz, még szemtanúk sincsenek. A múltról viszont vannak, s ha összehasonlítjuk a múltat a jelennel, sejtéseink lehetnek a jövőről is.

Itt van például mindjárt az a hírecske, amit nagy örömmel közölt a lap 2116 augusztusában: a városháza két éven belül rendbe kívánja hozni Rétfalut, a helyén szép villasor áll majd. Tanulságos erre visszagondolni, mert Rétfalu azóta is megvan, pedig ennek huszonnégy éve.

Változás történt ugyan: a hír megjelenésekor az a hely, ahol most Maryék almáspitét és pogácsát eszegetnek, szintén Rétfalu része volt, a Hegy utca pedig a Mező utca sarkán ért véget, a tizennégyes házzal. Rétfaluhoz tartozott az utca szemközti oldala és maga az úttest, ahol akkor gazdasági épületek álltak, s a következő utca, a közvetlenül a Kis-Cwmbrian oldalára tekintő Határ utca jelentette Rétfalu végét.

Rétfalu a múlt század negyvenes éveiben született, amikor Christies mint gyorsan növő, nyurga ifjonc elkúszott mindenfelé; délnyugatnak egészen idáig, északra a Hodneti-erdő határvidékéig, kelet-nyugati irányban pedig végig a folyó mentén, mérföldeken át. Közbül, a városközpontban még nem volt semmi, csak néhány utca, tér és kezdetleges park. Megvolt persze ennek a magyarázata, nem szeszélyből építkeztek ide a rétfalusiak, miközben volt még hely bőven bent a városban is. A Kis-Cwmbrian termékeny lejtői miatt jöttek ide, hogy azokhoz közel legyenek, de egyúttal távol akartak maradni a város legbelsejétől, mivel akkoriban még lehetett attól tartani, hogy a világprogram nem váltja be a hozzá fűzött reményeket s a városközpontok ismét zsúfolt, lármás, koszos helyekké válnak. Mint tudjuk, ez nem következett be, s Rétfalu sebtiben felépített, rozoga házai fölött eljárt az idő. A huszonkettedik században már nincs helye ilyen, valósággal középkori jellegű kis gazdaságoknak, ahol düledező istállókban bambul a tehén és ócska ólban alszik a disznó. Holmi régies szépségnek ezeken az épületeken nyoma sem volt; többségüket betonpanelekből építették, néhányat még téglából, ezekről is lemállott már a vakolat, ha ugyan volt valaha.

A tízes években aztán véget ért a város türelme, s terveket kezdtek szőni a helyzet megoldására. Nem lett volna nehéz feladat sem a házak lebontása, sem a lakók kiköltöztetése, hiszen épültek bérházak szép számmal. Csakhogy a területrendezésre szigorú világprogrami szabályok vannak, amik betartása pénzbe és még több pénzbe kerül.

Tizennyolcban kaptak tízmilliót a világprogram építésügyi főosztályától, ez elég volt a terület egy kis részének rendezésére. Úgy döntöttek, a távolabbi végénél kezdik, ezzel két tűz közé szorítva Rétfalut. Lebontották a terület hegy felőli részének majorságait; meghosszabbították a Hegy utcát, ahonnan addig csak kerülő úton lehetett kijutni a Kis-Cwmbrian utcára; kialakítottak két sor házhelyet az utca két oldalán s egy harmadikat a Határ utcán, háttal a Hegy utca páratlan házainak; és befejezték a Kis-Cwmbrian utca műanyag burkolatát, mert addig a fele földút volt. S ezzel el is fogyott a pénz, s azóta Rétfalu fölött megállt az idő.

Jelenleg Lane-ék - 2118-ban kialakított - telke mögött, közvetlenül a kerítés túloldalán kezdődik Rétfalu. A Lane-telek két rétfalui házzal határos, a Mezei dűlőút 1-essel - ez a nyolc éve elhalt Mrs. Shotley háza volt, amely azóta lakatlan és gondozatlan - és a 2-essel, Williamsék házával. Ha Lane-ék meg akarják látogatni Williamséket - amit nemigen akarnak, Mr. Williams nem lévén sem kellemes társalkodó, sem józan életvitelű, becsületes ember -, akkor vagy átmásznak a kerítésen, vagy valóságos kis gyalogtúrát tesznek. Ki kell menni a Hegy utcán a Kis-Cwmbrian utcára, s itt haladni kelet felé egy teljes mérföldet - baloldalt Rétfalu kis tanyái, jobboldalt a nyílt lápvidék -, egészen az Orchidea útig, ahol egy modern bérház zárja le Rétfalut, s közvetlenül emellett nyílik a Mezei dűlőút, az egyetlen bejárás a területre. A Mezei dűlőút - melyet, mint neve mondja, csupán földburok fed - kissé kacskaringózva végighúzódik Rétfalun, vissza egészen a Hegy utcai házak hátsó frontjáig, ahol beleütközik Mrs. Shotley telkébe és nem megy tovább. Valamikor volt itt kijárás a Mező utcára, de a tízes évek közepén felépült a harminchatos szám alatti bérház - a Mező utcai házsor befejezéséül, amely Rétfalut elszigeteli a város többi részétől -, s a Mezei dűlőút zsákutcává vált. Ez akkor nem zavart senkit, hisz azt remélték, hogy néhány év múlva Rétfalu történelem lesz.

Voltaképpen így is van: Rétfalu ma történelem. Egy évszázaddal ezelőtt épült olyan okokból, amik azóta elavultak és régesrég feledésbe merültek. Tizenhét telket számlál, melyek közül nyolc lakatlan; ötnek még van tulajdonosa, aki máshol él, három már visszaszállt a városházára. Kettőt ezek közül még be tudtak népesíteni haszonállatokkal, de Mrs. Shotley egykori, gaz és dudva lepte kertje ma már csak a rétfalusi, no meg a kerítésen néha mégis átmászó Hegy utcai gyerekek bújócskázóhelye.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a Lane házaspár egy jó oldalnyit összeírt Rétfalu eljövendő rendezéséről, melynek során az ósdi házacskák modern bérházaknak és egy jókora parknak adják át helyüket. A következő oldalakon szó esett a vasút kiépítéséről először Christiesig, majd tovább Welshpool felé, amint az a tervekben időtlen idők óta szerepel; új városházáról; egy Staceyhez hasonló világprogrami falu építéséről a Hodneti-erdőben - ezt ők találták ki, ilyesmit eddig soha senki nem tervezett -; valamint egy mezőgazdasági feldolgozóüzem létesítéséről Christies és Shrewsbury között félúton.

- Gyümölcsfeldolgozó - mondta George -, a Somerset-gyümölcskertek meg Shoreby Plains számára.

(Shoreby Plains az a termékeny mezőség, ami a város és a megyeszékhely között terül el, s ahol több helybelinek van kisebb-nagyobb gyümölcsöse, zöldségágyása.)

- Tejüzem - vitatta Mary -, ilyesmi még egyáltalán nincs a környéken.

- Welshpoolban van.

- De az már másik ország.

Nicolette két ujját fölemelve szót kért.

- Mi kell, gyerekem?

A kislány belekotort a nadrágzsebébe és fölmutatott egy tízpennyst.

- Jól van - nevettek szülei -, hát dobd föl.

Mary nyert, s rövidesen korszerű tejfeldolgozó emelkedett ("a legjobb salopi sajtot az Ön tányérjára") Shrewsburytől északra, a Hodneti-erdő közelében - azazhogy a kézirat ötödik oldalán.

George fölballagott a számítógéphez, hogy elküldje munkájukat Callahannek - a sarkára még ráírták, "nesze, vén tevehajcsár, lássuk, fizetni is ilyen sürgős lesz-e neked" -, Nicky pedig gondosan elrakta az újságokat és jegyzeteket. Anyja figyelte mozdulatait.

- Rendszerető kislány vagy - mondta neki.

- Igen - bólintott a gyerek -, a gyárban szigorúan megmondták, rend a lelke mindennek, a robotnak különösen.

Mary nevetett és föl akart tápászkodni. - Ördög vigye, elzsibbadt a lábam. Add már ide a kezedet, kicsim.

Nicky odalépett és erős karjával kisegítette anyját a fotelból.

- Köszönöm - topogott Mary, hogy életre keltse végtagjait. A kislány leguggolt és dörzsölni kezdte őket.

- Hát ti? - lépett be George. - Elaludtak a hátsóid?

- El - bólintott párja -, hanem... George, én azt mondtam neki, adja ide a kezét.

- Szívből örülök - mondta a férfi csodálkozva.

- Emlékszel A mezítelen napra?^[7]

A kislány arcán a tisztelet fénye gyúlt ki.

- Várj csak... az a nyomozásos történet, ugye?

- Igen... jól van, abbahagyhatod, kislányom. Köszönöm. Igen, Baley és Daneel solariai nyomozása, az az. Abban van, hogy Baley úgy jön rá a gyilkosság módjára, hogy nem tud fölkelni a fotelból, odaszól Daneelnek, hogy adja oda a kezét... mire az meghökken, mert úgy érti, hogy szerelje le és adja oda neki.

- Igen, emlékszem. S te nem értetted úgy? - nézett az apa az elektronikus gyermekre.

Az hátrasimított egy hajfürtöt a homlokából és megrázta a fejét. - Nem, apa. R. Daneel Olivaw nagyon jelentős regényalak, Asimov professzor egyik mesterműve - de robottechnikailag nem sok köze van a valósághoz.

Szülei nevettek a komoly válaszon. - Aztán miért nincs, kis műanyag irodalomkritikus?

- Mert Asimov professzor egy robotok nélküli világban élt és semmit se tudhatott arról, hogy fogunk festeni a valóságban. Daneelnek például szét lehet nyitni a mellkasát javítás céljából - a valóságos robotoknak nem lehet, mert nincs értelme. Ott kell kinyitni őket, ahol a hiba van. Daneel ezenkívül sokkal merevebb és gépszerűbb, mint egy magamfajta középkategóriás sorozatrobot. A viselkedése sokszor egy másodosztályúra emlékeztet.

A szülők összenéztek, aztán megsimogatták a műanyag irodalomkritikust.

- Jól van, te... "középkategóriás sorozatrobot"... hozz még egy kis teát, légy szíves.

Október 27-e nyúlós, maszatos hajnalra virradt, ha lehet egyáltalán hajnalnak nevezni egy olyan időszakot, amikor a nap még hosszú ideig nem készült fölkelni, s az utcalámpák fénye csak tapogatózva verekedte át magát a ködön az út közepéig, hogy ott kimerülten hulljon a földre.

Nicolette-re valamivel több fény jutott, amint elhaladt a lámpák alatt, bár a köztük levő néhány lábnyi magasságkülönbség már sárgává tompította a halogénizzók fehér fényét. Sárga és kék keveréke zöldet ad, de a sötétkék télikabát nem hatott zöldesen a ködös fényben, inkább feketének tetszett, amint a kislány belépett egy-egy lámpa fénykörébe, s egy pillanat múlva el is hagyta azt. Határozott lépteit a legkevésbé sem befolyásolta a köd, s mondanunk sem kell, hogy ha minden lámpa kialszik, akkor is pontosan eltalált volna a Levendula utcába.

- Jó reggelt, Mr. White - lépett be a boltajtón, amelynek üvegén át jól látszott a fényárban úszó üzlethelyiség akár már egy egész yardról. A tulajdonos szokott helyén, a pult mögött állva intett neki, de szóban nem üdvözölte, mert éppen telefonált.

A kislány levette és összehajtva zsebre tette kesztyűit, kioldotta csuklyája zsinórját és kibújt a kabátjából. Felakasztotta a sarokban a fogasra, aztán beszaladt a raktárba, kihozott egy ruhakefét és hozzálátott, hogy megöntözze a fogas alatt fekvő szivacslapot a kabáton kicsapódott köddel. Majd szemügyre vette White úr jóval nagyobb kabátját és azzal folytatta.

- Jó reggelt, tündérkém - tette le a telefont a tulajdonos -, hát most aztán...

Legyintett. A gyerek együttérzően bólintott.

- Uszoda, uram, nem utca többé.

- Az biztos. Azt mondják, délnél előbb nem várhatjuk, hogy a szemközti házat megláthassuk. Vevő viszont annál több van, csak hát nem jönnek ide.

Míg ezt mondta, föl is csipogott a telefon. Nicky megkerülte a pultot, odalépett a férfi mellé, s együtt olvasták az üzenetet. Mrs. Taylor rendelése volt, két font kenyér, fél font sajt, egy tucat tojás s így tovább, összesen jó harmincfontnyi áru.

- Elviszem, uram.

- Csodákat viszed. Mindjárt itt lesznek a robotok a városházáról, majd azok elviszik. Eddig is így csináltuk, ezután is így fogjuk.

A gyerek fölnézett rá. A boltos kiolvasta a kérdést a mélykék szemekből: "Hát én mi vagyok?"

- Neked fontosabb feladatot találtam - tette kezét a fehér szalagra, ami keresztben végighúzódott a barna fürtök között. - Itt maradsz szépen, szórakoztatod a magányos szatócsot meg azt a pár vevőt, aki esetleg betéved. De azért lesz munka a robotkezeknek is. Jó lesz?

- Jó, uram. Összeállítom a csomagokat.

White úr fejét csóválva nézte, amint a polcok között szaladgál és hordja az árut a raktár előterében sorakozó vízhatlan dobozokba. Le se tagadhatta volna, hogy robot: noha egy pillanatra sem állt meg, minden mozdulata tervszerű volt. Amikor a tojásospolchoz lépett, kilenc tucatos és négy háromdarabos csomagot vett le, mert ennyit rendeltek a vevők összesen, s a raktárban szépen szétosztotta. Öt perc múlva, amikor megérkeztek a robotok, kész volt tizenöt csomag.

- Jó reggelt, uram, jó reggelt, uram - sorjáztak be a városházi másodosztályúak; azazhogy éppen nem sorban jöttek, hanem az ajtó előtt csoportba verődtek, hogy rövidebb ideig kelljen nyitva tartani az ajtót, ne menjen ki a meleg. Majd ahogy áthaladtak az üzlethelyiségen, bólintottak a raktárajtó félfáját karba tett kézzel támasztó kislánynak: - Jó reggelt, úrnőnk. - S be a raktárba.

A boltos jót nevetett; ismerte a robotokat, tudta, hogy a másodosztályúak soha nem köszönnek más robotnak, hát még nem illetik azokat feudális titulusokkal. Hát hisz ő mondta Nickynek, hogy szórakoztassa.

Öt robot egy pillanat múlva kilépett három-három csomaggal megrakodva. A hatodik útközben megelőzte őket, ajtót nyitott nekik, aztán megállt a bejáratnál és várakozott.

White úr elnézte őket kicsinyég; a bal felőli egyenesen állt, leengedett kézzel, abban a tartásban, ami az ember legtermészetesebb és legegyszerűbb tartása, s amiben egy igazi ember nem sokáig áll, hanem legalábbis a testsúlyát egyik lábára helyezi és csinál valamit a kezével. Ez nem csinált, állt mozdulatlanul. Jobboldalt a kisebbik nekidőlt a félfának, karba tette a kezét, bal lábán állt, a jobbat behajlítva keresztbe tette, hogy csak fehér gumicipőjének orra érintette a padlót. Érdeklődve nézett az idős boltosra, amit társának üres tekintetéről a legkevésbé se lehetett elmondani. Robot volt mindkettő, sőt ugyanaz a cég gyártotta őket, de az egyetlen osztálynyi különbség milliószor elevenebbé tette egyiket a másikánál.

- Munkát említett, Mr. White.

- Á, igen - tért vissza ez a technika csodálatából. - Hát van mindenekelőtt egy csomó borsó meg bab.

A másodosztályú, huszonéves férfiforma, megfordult és hátrament a zöldségespolcokhoz. Nicky pedig helyet foglalt a raktárajtó melletti széken, kényelmesen hátradőlt és keresztbe tette a lábát. Mr. White jót derült rajta.

- Látom, nagyon jól megy neked mostanában.

- Ó, igen - felelte a kis robot egy unatkozó úrihölgy modorában -, nem sokat kell csinálnom, tudja, csak utasítgatom a személyzetemet. - Kecsesen kinyújtotta apró kezét a polcok felé, mire valahonnan ott termett a robot, hódolattal megcsókolta és visszament babot fejteni.

Együtt nevettek, amíg ismét meg nem szólalt a telefon.

- Hát ez valami borzasztó - kászálódott be Mrs. Gladys Sutcliffe fél hét körül. Bertie ezúttal nem volt vele. - Iránytű kell, hogy az ember eltaláljon az utcán. Jó reggelt maguknak, de jó meleg van itt.

Nicky talpra szökkent és odasietett, hogy lesegítse a hölgy kabátját. - Jó reggelt, asszonyom. Igen, csakugyan nagyon rossz az idő.

White úr letette a telefont. - Jó reggelt, Mrs. Sutcliffe, hogy van?

- Jól, ha nem kell az utcákon járnom, köszönöm kérdését.

- Kivittük volna önnek is az árut.

- Tudom, de hát úgyis mennem kell dolgozni, csak pár falatot viszek magamnak. - A hölgy tanulmányozni kezdte a felvágottakat. - Otthonról is vihettem volna, csak menet közben jutott eszembe.

- Dolgozni, Mrs. Sutcliffe? - lepődött meg az öreg.

- No igen, nem igazi munkát, csak egy barátomnál segítek rendbe tenni ezt-azt. Bertie ilyenkor alszik, tízre itthon vagyok, addig elvan Kennel. Mondja, nincs már abból a jóféle francia szalámiból, tudja?

Nicky máris indult a raktárba. Háta mögött megszólalt az ajtócsengettyű.

- Jó reggelt maguknak - lépett be szuszogva Miss Baker. - Hát szörnyű, hogy mi van az utcán.

- Az, az - értett egyet a fiatalasszony -, én is éppen mondom. Nem tudja, hogy haladnak a gyümölcsösökkel?

- Takarásban van a legnagyobb része - Miss Baker tagja volt a somerseti intézőbizottságnak -, de hát a rétet nem lehet végig betakarni, az a drága fűmag mind elfagy a földben.

- Hátha az jobban tűri a gyümölcsfáknál.

- Lehet. Ad nekem egy nagy üveg mustárt, Mr. White?

- Máris hozom, kisasszony - jött egy hang a raktárból.

Miss Baker bedugta fejét az ajtón, s megpillantotta Nickyt, aki éppen létrát támasztott egy polcnak és fölmászott rá. - Aha, látom, megint itt van Lane-ék masinája - dörmögte -, már meg is lepődtem volna, ha egy reggel nem találom itten. Rábíz mindent, és ha összetör valamit?

- Nem hiszem én azt - nevetett Mr. White.

Megint szólt a csengettyű, s belépett egy alak.

- Jó reggelt - üdvözölte a tulajdonos -, lám, kezd megélénkülni a forgalom.

Az alak fekete kabátban volt, fejére húzott csuklyával. Fölemelte a kezét és körbemutatott a helyiségben. - Maradjanak nyugton és ne lármázzanak - suttogta rekedtes hangon, s a tulajdonos felé nyújtotta karját. - Nyissa ki a pénztárgépet.

White úr felhúzta a szemöldökét, ránézett a pisztolyra és vállat vonva megnyomta a pénzesfiók nyitógombját.

- Szedje ki a pénzt és tegye egy zacskóba, de nehogy valami hülyeséget csináljon. Gyerünk!

A boltos elővett egy zacskót és kimarkolta a százasokat. Megint megszólalt a csengettyű. A fekete csuklyás alak megpördült és a belépőt figyelte. De az ajtó csak résnyire nyílt ki, aztán visszacsukódott; az üvegen át semmi sem látszott a sötét utcából.

A következő pillanatban egy test ugrott a hátára, amitől nekivágódott az ajtó üvegének. Valaki kicsavarta a kezéből a pisztolyt, aztán eleresztette. Megfordult és pillanatnyi gondolkodás nélkül hatalmas ökölcsapást mért le - a puszta levegőnek, mert ökle elzúgott Nicky feje fölött.

- Ne verekedjen, uram. - A gyerek gyors mozdulattal kinyitotta a fegyvert és kipattintotta belőle az elemet. - Legyen szíves itt helyet foglalni, amíg megérkezik a rendőrség és letartóztatják fegyveres rablásért.

A rabló hasztalan próbált szabadulni a jobbját fogva tartó kicsiny marok szorításából. Csüggedten lezökkent a székre.

A mostanáig dermedten álló hölgyek egymásra néztek és fölsóhajtottak. - Hát tudja, eléggé megijeszti az embert - méltatlankodott Miss Baker -, mégis mit képzelt, a vadnyugaton van?

- Nem ember az ilyen - Mrs. Sutcliffe ellenszenvvel méregette a rablót -, fegyvert fogni nőkre meg egy öregemberre. Még jó, hogy a gyerek itt volt. Mondja, nem maga rabolta ki azt az ékszerboltot a múlt hónapban?

A rabló nem felelt.

- De igen, asszonyom - mondta helyette Nicky -, a személyleírás megegyezik. Nyilván nem tudta eladni az ékszereket, hisz mindenütt megvan a fényképük. Ezért volt szüksége pénzre.

- No lám csak, Mr. White - Miss Baker, ijedtsége elmúlván, már mosolyogni tudott -, akkor gratulálhatok, magáé a jutalom.

- Ugyan, Miss Baker. A kislány fékezte meg, én nem csináltam semmit.

- Ej hát, a maga boltját akarta kirabolni! A robot meg hogy kapna jutalmat?

- A szülei kapják helyette - mondta Mrs. Sutcliffe.

- A szülei - bólintott Miss Baker jelentőségteljesen. - A szülei. Hát azok aztán csak megérdemlik, mikor itt se voltak. Övék minden érdem.

- Elnézést kérek, kisasszony...

- Te ne szólj bele, ez nem rád tartozik. Amit mondtam, megmondtam, szerintem a jutalom magát illeti. Ne mondja, hogy nem jönne jól. - Miss Baker közvetlen modorban megkérdezte a rablót: - Mondja csak, rabló úr, mennyi van magára kitűzve?

A rabló lesunyt fejjel hallgatott.

- Hát az elég sok lehet - bólintott Miss Baker erőteljesen, mintha valami választ kapott volna. - Amondó vagyok...

Szavait erőteljes zaj szakította félbe. Egy rendőr rontott be az ajtón, majd nyomában még vagy hatan.

- No lám csak - mondta az utolsóként érkező, civil ruhás fiatalember a rabló elé lépve -, hát maga is megvan, mester? Ideje volt már, untam magát, tudja. Az a vonattrükk jó dolog volt, egy darabig tényleg Skócia felé kerestük. De hát most már... - legyintett. - Vihetik. Ja - fordult Mr. White felé, mint aki most veszi észre, hogy emberek vannak jelen -, gratulálok, uram, a robotja keresett magának egy ezrest.

- Várjon csak, felügyelő úr - szólalt meg Mrs. Sutcliffe -, hát hiszen nem White úré a robot.

- Hát akkor magának kereste, asszonyom. - A rendőrt ez nem érdekelte, menni készült.

- Nem, a robot gazdái nincsenek itt. Minket ki se hallgat?

- A robot majd bemutatja, amit itt rögzített, de a kliensünknek van elég a rovásán enélkül is. Lesittelik vagy tíz évre, ne aggódjon. No, jó reggelt.

S el. A hölgyek összenéztek.

- Nem mondhatnám, hogy krimiben éreztem volna magam - mondta Mrs. Sutcliffe -, se helyszínelés, se kihallgatás, semmi. Hanem azért köszönöm, amit tettél, le is lőhetett volna minket.

- Nos, asszonyom... - kezdte a gyerek újra, de Miss Baker megint félbeszakította.

- Jól van, no, igaza van magának is, hát hiszen én is féltem a bőrömet, ha ilyen vén csont vagyok, akkor is. De hát hiszen ez a dolga. A tévéjének se köszöni meg, hogy mutatja a műsort, igaz-e, Mrs. Sutcliffe?

- Nem, de a tévé nem segíti föl a kabátomat - nevetett a fiatalasszony.

A kislány máris indult a kabátért.

- Mindegy az. Gép - gép. Arra való, hogy vigyázzon ránk.

- Attól még megköszönheti neki, Miss Baker.

A jelenlevő hölgyek legidősebbike végigpillantott a legfiatalabbik csöpp alakján, megcsóválta a fejét és legyintett. Nicky kihasználta a pillanatnyi csendet, s míg fölsegítette a kabátot, felnézett a fiatalasszonyra.

- Mrs. Sutcliffe, elnézést kérek, de Miss Bakernek tökéletesen igaza van. Valóban csak azt tettem, amiért készítettek: érvényt szereztem az első törvénynek. Ezért csakugyan nem illet köszönet.

- No igen - kapta föl a csomagját Mrs. Sutcliffe -, de neked ezt tanították a gyárban, akkor se mondhatnál mást, ha akarnál. Miss Baker azért mondja, mert ez a véleménye, de te erről nem tudsz önállóan dönteni. Miss Baker, Mr. White, jó reggelt - reméljük, a délelőttön már valami napot is láthatunk. Szervusz, gyerek.

- Isten megáldja - bólintott Miss Baker a távozó felé. - Hanem én nem hagynám magamat, Mr. White, a maga helyében. Magának jár az a pénz.

A boltos eddig nem szólt bele a nők vitájába; most is csak a fejét csóválta.

- Végül is mindegy, Miss Baker, hogy mi mit gondolunk, a törvény majd megmondja, mi az igazság.

- Az már igaz, de véleménye csak van az embernek.

- Esetleg majd megállapodunk Nickyvel, hogy elfelezzük az összeget - nevetett az öregember.

- Részemről a szerencse - vágta rá a kis robot.

A hölgy is nevetett, aztán letette a pultra a kosarát és a homlokára koppantott. - Ej, hát tojást is akartam. Ugorj már, lányom, hozz nekem öt darabot.

Nicky szempillantáson belül hozta. A hölgy egymás mellé tartott két tojást. - Nocsak. Hát most én vagyok vaksi, vagy ez a tojás majd kétakkora, mint a többi?

- Jól látja, kisasszony - nézte meg a gyerek is -, bár kétakkora éppen nincs, de jóval nagyobb.

- No lám csak. Amondó vagyok, Mr. White, ha megkeresi azt a tyúkot, amelyik tojta, exkluzív szerződést kötök vele. No, megint nincs félpennysem. Tessék három penny a tojásért, ne adjon vissza. Megyek, így is elprézsmitáltam az időt, mindjárt hét. Jó reggelt.

- Viszontlátásra, Miss Baker.

Nicolette megvárta, hogy a hölgy becsukja az ajtót, s az idős boltoshoz fordult. - Uram, ami ezt a jutalomdolgot illeti...

- Ugyan már, kis csillagom - nevetett az -, ebből ne csinálj magadnak gondot. Majd a rendőrség kiküldi a pénzt annak, akit illet, és kész.

- Attól tartok, apa lesz az. Ebbe nekem nemigen van beleszólásom, Mr. White.

- Hát nem nyerészkedési célból hívtam rablót a boltba, gondolhatod.

Nicolette fél nyolc tájban ért haza. Elrakta, amit vett, föltette forrni a teavizet és felballagott az emeletre.

- Jó reggelt, apa - hajolt az ágy fölé. Apja nagyot ásított és megveregette a vállát. - Jó reggelt, anya - kerülte meg az ágyat. Anyja is nagyot ásított és rámosolygott.

- Szia, kicsim. Mi újság?

- Köd van. Minden egyéb újság eltűnik benne. Mit hozhatok reggelire?

- Tojást - mondta George -, jó sok nagy, kerek tojást pirítóssal és szalonnával.

- És máltai algával - tette hozzá Mary.

A kislány bólintott és leszáguldott a lépcsőn. Telerakta a hatdarabos tojásfőzőt, s hat szelet kenyeret rakott a pirítóba. Fölkockázta az Atkinson-féle szalonnát, algát tett kistányérba, kis citromlevet öntött rá. Gerezdekre vágott néhány paradicsomot, francia sajtot szeletelt a kenyér mellé, és egy kis zöldpaprikát. Mire ezzel elkészült, meg is főttek a háromperces tojások. Tartóba tette őket, a tálca sarkára a teáskannát, s már sietett is vissza.

- Rabló járt Mr. White-nál - újságolta, miután szülei kortyoltak az indiai nedűből.

- Ilyenkor reggel, üres kasszánál? - csodálkozott Mary. - Bolond az. Elvitt valamit?

- Nem. Megfogtam.

- Te? - pillantott végig az apa a gyereken. - Nem lehetett valami nagy rabló.

- Akkora rabló volt, amekkorának egy rablónak, ha ad magára, lennie kell - húzta ki magát a gyerek. - Ami pedig azt illeti, kicsi a bors, de... hisz tudjátok. Megyek a fiúkhoz.

Sarkon fordult.

- Várj csak - állította meg apja. A kislány megpördült és vigyázzba vágta magát. - Tényleg volt rabló, nem hülyéskedsz?

- Nem hülyéskedek. Meg fogod kapni az ezer font jutalmat a lefülelésért.

- Én-e?

- Te. A törvény szerint a tied vagyok.

- Csak a törvény szerint?

Nicky odaszaladt és csókot nyomott apja orra hegyére. - Saját magam szerint is.

- Nagyon helyes.

A következő csók pár perc múlva Michael orrára került, aki szintén tojást kért, de sütve. A gyerek villámgyorsan kisütött három tojást, vajas pirítóst tett mellé, narancsdzsemet, algát, sajtot, s fölvitte egy nagy kanna teával. Következett Steve, akinek májpástétomos kenyeret csinált dán vajjal, majd Bob, aki erőlevesre szavazott. Mary mindig tartott otthon ötperces leveskockát. Míg a leves főtt, Johnnyt is fölkeltette, aki máskor Mike után szokott következni, kor szerint, de ma ő alhatott legtovább, és két puszit is kapott.

- Boldog születésnapot.

- Köszi. - Testvére visszaadta a csókokat. - Hány óra van?

- Mindjárt nyolc. Mit ennél?

- Virslit tormával.

- Máris hozom.

S futott a konyhába ötödször is. Föltette a virslit, levette a levest, sajtot reszelt bele és fölvitte Bobbie-nak. Visszatért, salátástányérba tormát rakott - Miss Baker készítette ecetesen, üvegjét egy tízesért árulják a Szamóca téri piacon -, kis algát tett mellé a francia fajtából, s pirított kenyérrel vitte az ünnepeltnek.

Útjait szülei is figyelték a nyitott ajtón át, miközben a végére jártak a tojásnak.

- Szörnyű, amit ez a gyerek dolgozik - állapította meg Mary rosszallóan. - Ha én is így körüludvarolnálak mindnyájatokat, egész délelőtt ezt pihenhetném ki.

Az olvasó persze nyilván magától is gondolta, hogy amíg Mary át nem adta lányának a háziasszonyi teendők egy részét, nem evett mindenki másfélét. Idő se lett volna elkészíteni iskola előtt; Nicky csak azért tudja, mert nem áll meg még szusszanni se, s a konyhában jár a keze, mint a motolla. Nem, a Lane család fennállásának eddigi húsz esztendejében az volt a rendszer, hogy minden reggel más mondta meg, mit kér, és azt ette mindenki. Aki már elég nagy volt hozzá, le is mehetett és csinálhatott magának; a kisebbeknek se mindig Mary adott reggelit, sokszor George készítette, az utóbbi pár évben néha Michael is. Egyébként egy rántottát már Johnny és Steve is megcsinál, Bobbie az egyetlen, akinek nem szabad még tüzes dolgokkal bíbelődnie.

- Nekem jólesik - jött oda a gyerek az utolsó tálca kiszállítása után -, sokkal jobb, ha mindenki azt eheti, amit kíván.

- Jó, de miért kell mindent egyenként megcsinálni és fölhurcolni? Olyan vagy, mint a Chelsea pályaudvar.

- Mert nem lenne igazságos, ha mindenkinek végig kellene várnia, amíg az utána következőket fölkeltem és megcsinálom a reggelijüket. A gyárban is megmondták, nagyon fontos, hogy az Embernek rögvest ébredés után enni kell adni.

- Csacsikám - Mary a fürdőszoba felé menet megkopogtatta lánya buksiját -, ezt nem a gyárban tanultad, hanem itthon. Kérdezz csak meg másokat. Mr. Fowler például reggeli előtt negyedórát tornászik, Lillian Jackson meg először körbefutja a háztömböt, aztán eszik negyedannyit, mint mi. Csak mi Lane-ek vagyunk ilyenek, hogy ülünk és tömjük a fejünket egész álló nap. - Becsukta a fürdőszobaajtót.

Két koppanást hallott az ajtón. Kinézett.

Nicky állt ott egy papírtulipánnal, ami a szülők hálószobájában állt kis vázában; Bobbie hajtogatta. Kecsesen térdet hajtott és átnyújtotta a virágot. - De én ilyennek szeretlek benneteket.

Mire a fiúk elindultak negyed nyolc tájban, Nicolette-nek minden emberi számítás szerint holtfáradtan kellett volna összeroskadnia. Hiszen a szaladgálás nem ért véget a reggelivel, volt elég tennivalója az úti előkészületekkel. De nem roskadt össze. Gondosan ellenőrizte a fiúk öltözetét, jól szigetel-e; kijelentette, hogy amíg ő itt van, senki se fog reumásan hazajönni. Aztán amikor nyitották az ajtót és indultak kifelé, lekapta a kabátját a fogasról és ment velük. Gyalog indultak útnak, ilyen időben istenkísértés biciklire ülni, jelentette ki anyjuk. Mindenki késni fog ma reggel.

- Hát te? - kérdezte Michael.

- Ilyen ködben nem engedlek el egyedül benneteket.

- Járkálunk már néhány éve ezeken az utcákon.

- Akkor sem. Az a dolgom, hogy vigyázzak rátok. Hajnalban én is majdnem Izlandon kötöttem ki a bolt helyett.

- Te már jártál idekint? - Bobbie behúzta a nyakát a csípős hidegben.

- Már reggel hatkor.

- Tényleg rengeteget dolgozik - dörmögte Michael. Öccsei egyetértettek.

A lányka szkeptikusan megvonta a vállát. - Elbírnék még néhányszor ennyit. Azért vagyok masina.

- Hoppá - jött egy hang a ködből, amikor befordultak a Mező utcába. - Muszáj az embernek ködkürtöt hordania, ha nem akar összeütközni senkivel.

- Jó reggelt, Mr. Sutcliffe - Nicolette pontosan a közeledő felé fordult már jóval azelőtt, hogy láthatóvá vált a ködben -, valóban elkelne az ilyesmi.

Mr. Sutcliffe lassan láthatóvá vált, mint az elsüllyedt hajók a búvárok előtt, majd ismét elmerült a ködben. Hasonlóan a házak és a fák törzsei, sorban egymás után. A Vadász utcába fordulva tíz lépésen át csodáltak egy különös alakú tárgyat, amihez hasonlót még sosem láttak; mikor kellő közelségbe értek, kiderült, hogy még ültek is benne egyszer, hiszen ez Wakefield doktor kis barna Suzukija. (Mint orvosnak engedélye volt az utcán parkolni.) Az iskola felé menet egyre több járókelővel találkoztak, többségük gyerek vagy tanár volt és szintén az iskolába tartott; de ott volt Netty is, Mr. Chadwick másodosztályúja. Az iskola kapuja előtt vagy száz yardra guggolt az útburkolaton és dolgozott valamin, gondosan kétfelé irányítva a gyerekeket.

- Vigyázzanak, Mr. Lane - intette Michaelt is -, elejtettek itt egy nagy tömb jeget, csupa víz az út.

- Nofene - mondta Mike -, hát felolvad a jég ebben az időben?

- Igen, fiatalúr.

Persze hogy felolvad plusz két fokban, gondolta Mike, az ostoba szó szerint kérdésnek vette.

Az iskolánál a társaság hatvan százaléka balra fordult és bement, ketten továbbhaladtak.

- Én már elég nagy vagyok - mondta Michael -, egyedül is odatalálok. Hazamehetsz.

- Nem megyek. Egyfelé tartunk.

- Miért, te hova mész?

Nicky szájára tette az ujját és titokzatos arcot vágott. Utóbbi sajnos kevéssé látszott a csuklya alatt.

- Vagy úgy. Részletes utasításaid vannak, gondolom.

- Egy Brirob-termék mindig tudja, mi a dolga - idézte Nicky a reklámszöveget, ami kissé furcsán hatott a tejfölsűrű ködben.

Bátyja nevetett és megveregette a fejét, azazhogy a kapucnit. - Jól van. Üdvözlöm Mrs. Clyde-ot.

- Átadom.

Kilenckor váltak el a Fő téren. Mike bement, Nicky tovább-ballagott a Szilva utca felé. Amíg odaér, vessünk egy pillantást a Fő tér kilenc alatti épületre - elképzelve, hogy kilátszik a ködből.

Okkersárga és barna sávok csíkozzák három emeletét, ablakai és falidíszei között haladva függőlegesen, helyenként fodrokat vetve. Az alaprajz Lionel Channing terve alapján készült a hetvenes évek elején Pointville világprogrami alapítvány polgármesteri hivatala számára (Oregon, Egyesült Államok), ez az épület ma is áll. Nyolcvanban a christiesi városatyák megvették a jogot az építésztől, s rövidesen elkészült a város mindmáig egyetlen középfokú oktatási intézménye, a Penelope Montgomery Gimnázium.

A beceneve Méhecske, ami színe után érthető is. Ám ezt a nevet nem a diáksereg adta neki utólag, hanem maga az alapító - előre. A barna-sárga csíkozás része volt Channing tervének, amelynek láttán Jacob Montgomery kijelentette: ha ezt a tervet választják, hárommillióval megemeli adományát. Mert ezzel a színnel éppen illik ahhoz a becenévhez, amit az igazi Penelope Montgomery kapott hatéves korában.

Akkoriban Christies helyét még hanga és erikafű borította. Penelope Montgomery Shrewsburytől keletre, egy Telford melletti kis faluban látta meg a napvilágot egy állástalan költő egyetlen gyermekeként. Maga is verseket írt már óvodáskorától, s tizenhat évesen megjelentette első és egyetlen kötetét, amely akkora bukás volt, hogy hatvan évvel később magándetektívvel kellett felkutatnia a még meglevő példányokat. Nyüzsgő, lótifuti természete, amiről a Méhecske nevet kapta, nem sokáig maradt meg a költészet mellett: próbált festeni, agyagozni, gobelinezni, s végül kikötött a színpadnál. Huszonnyolc éves koráig kellett várnia első filmszerepére, harmincöt éves koráig a világhírre. De megkapta és még évtizedekig élvezhette a sikert, a közönség szeretetét. Hetvennyolc évesen visszavonult és letelepedett Christies upon Severnben - máig ő a leghíresebb ember, aki valaha élt a városban. Jacob fia az ő emlékére alapította a Méhecske gimnáziumot, azokból a milliókból, amiket ő keresett filmjeivel és tévéfelvételeivel. Az átadóünnepségen még ott volt az idős hölgy is, akit akkor már Dame-nek^[8] szólítottak és a város díszpolgára volt.

Jacob leszármazottai ma Ausztráliában élnek, de ott is megkapják az évenkénti értesítést a nevüket viselő iskola ügyeiről.

De el kell itt hagynunk az iskola leírását: Nicolette időközben célbaért, s ha nem sietünk, eltűnik a ködben.

A Szilva utcai kis üzlethelyiség teljesen üres volt, de a kislány nem lepődött meg. Nem várva be, hogy Mrs. Clyde jöjjön elő a csengettyű hangjára, átvágott az üzleten és belépett a műhelybe egy széles ajtón, amit színes műanyagszalagokból álló függöny takart. Odabent fehér fényár és illatfelhő fogadta. Hátrahajtotta kabátja kapucniját, kis orrát föltartva beleszimatolt a levegőbe, aztán a mandula- és kakaóillatot követve végigmanőverezett a polcok, asztalok és szekrények labirintusán.

- Jó reggelt, Mrs. Clyde - találta meg az üzlet gazdáját.

- Jó reggelt - fogadta köszönését egy meglepően vékony, harmincasforma fiatalasszony, aki tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, fehér volt magas szakácssapkája is. Igen, meglepőt mondtunk, ugyanis Mrs. Clyde cukrász, méghozzá az egyetlen christiesi mestercukrász. A cukor pedig hizlal. George szerint Mrs. Clyde soha életében nem evett még cukrot, máskülönben nem lehetne ilyen karcsú. Saját állítása szerint már evett. - Korábbra vártalak.

Csak egy pillanatra nézett fel munkájából: egy torta fölött állt és cirádákat rajzolt a szélére valamilyen krémből, aminek anyagát nem tudnánk megmondani, de színre rózsaszín és kétségkívül ízletes.

- Tudja, asszonyom, vakvezető kutya nélkül... - a kislány tehetetlenül széttárta karjait.

A hölgy mosolyogva bólogatott, s a háta mögötti polcsor egy pontjára mutatott. A kislány odament és fölágaskodott, de így is csak a feje búbja került egy magasságba a polccal. Odavitt hát egy széket és föllépett rá.

- Nohát, Mrs. Clyde, ez igazán gyönyörű.

- Remélem is.

- Michael üdvözletét küldi önnek.

- Köszönöm.

- Hol tartja a dobozokat?

- Hátul, abban a lila szekrényben.

Nicky hátrasietett egy magas szekrényhez, amit inkább halvány ciklámenszínűnek mondanánk, nem lilának; szemlátomást a Gardner-műhelyből került ki. Kivett belőle egy jókora hűtődobozt és visszament.

- Várj, segítek.

- Ne zavartassa magát, asszonyom, vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Robotot próbáló feladat várt rá. A széken állva kellett kiemelni a polcról a műalkotást és betenni a dobozba, amit nem tehetett le, mert nem volt hova; ráadásul a kabátját se vette le, ami akadályozta a mozgásban. De megoldotta. A torta egy kemény fémlapon feküdt, ezt jobb kezével megragadta, s úgy helyezte be a baljában tartott dobozba, hogy katasztrófának árnyéka se fenyegethesse. Nemigen esett jó fogás a fémlemezen, elismerést érdemel hát, hogy a több fontnyi terhet vékony ujjaival is vízszintesen tudta tartani.

- Nos, Mrs. Clyde - az asztalra tette és bekapcsolta a dobozt, visszavitte a széket a helyére és végighúzta tenyerét az ülőkén, hogy lássa, nem hagyott-e rajta nedvességet a cipője talpa -, a köszöneten kívül mivel tartozom?

- Te tartozol? - nevetett a cukrásznő. - Talán még zsebpénzt is kapsz a "szüleidtől"?

- Azt nem, asszonyom, de természetesen nálam van a fedezet.

- Nos hát, tizennégy ötven.

Az olvasó alighanem fölkapja a fejét, de ne feledje: a művet eddig szándékosan takarásban tartottuk, hogy meglepetés maradjon. Biztosíthatjuk az olvasót, ez az összeg cseppet sem sok. Nicky sem találta annak, a kasszához ment, elhelyezett benne két tízest és kivett egy ötöst.

- Köszönöm, Mrs. Clyde.

- Nincs mit. Gratulálok az ünnepeltnek.

- Átadom.

Nem hazafelé indult: éppen az ellenkező irányba. Átment a hídon, egy darabig haladt a Diófasoron, s a Citrom utca egyik üzletébe nyitott be, ami még a Mrs. Clyde-énál is kisebb volt. Itt nem volt csengettyű az ajtón, a világítás pislogott kettőt a nyitáskor.

- Jó reggelt, Mr. Harry - mondta, majd az üzlet pultjára tette a hűtődobozt, hogy keze felszabaduljon, s megismételte jelbeszéddel is.

- Jó reggelt - felelte Mr. Harry, aki már néhány éve nem hallott. - Pilbeaméktől?

Mr. Harry meglehetősen öreg volt már és rendszeresen összekeverte a városbeli robotokat. Nemcsak a robotokat.

- Nem, uram - jelelte Nicky -, Lane-éktől.

Talán érdekes lehet megemlíteni, hogy a Lane név jelbeszédben egyáltalán nem úgy fest, mint bárhol másutt, akár odaát Shrewsburyben is, ahol szabályszerűen lebetűznék a nevet az önálló betűk kézjeleivel. Nem, Christiesben Lane-éknek saját kézjelük van: a bal kezet tenyérrel fölfelé magunk elé tartjuk, s a jobb kéz három ujját összeillesztve, mintha tollat tartanánk benne, írunk a bal kezünkre. Írás, irodalom. Nem él több író a városban kis robotunk szülein kívül.

- Á, igen - bólogatott Mr. Harry, akinek rövid fehér szakálla volt és kerek szemüvege, haja már nemigen. S ha emlékszünk, az ő kutyája tüntette el John radírját a múlt hónapban. - Hány éves is az ünnepelt?

- Tizennégy, uram.

(A radír azóta sincs meg.)

- Akkor nézd meg ezt - mondta az öregember, hátat fordítva neki és a polcon keresgélve. - Itt is van ni - mutatott egy kis sárga rúdra, ami fejmagasságban állt az egyik polcon. Érdeklődve tanulmányozta, mintha akkor látná először. - Mit szólsz ehhez?

Amíg Mr. Harry rájön, hogy Nicky nem tud neki válaszolni, amíg rá nem néz - ez hetente egyszer-kétszer elő szokott fordulni vele -, pillantsunk végig a polcokon. Mrs. Clyde-nál erre nem jutott időnk, pedig megérte volna, az üzletben üveg mögött szebbnél szebb torták és sütemények sorakoznak; természetesen műanyagból, hiszen az egyszemélyes cukrászda csak megrendelésre dolgozik, nincsen napi árukészlete, nem lehet betérni oda és bekapni valami édeset. Majd egyszer, talán, ha a hölgy kibővíti alig egyesztendős vállalkozását. Itt azonban, Mr. Harrynál a teljesen valódi árukészlet sorakozik a pöttöm üzlet falait körbefogó polcokon a padlószinttől hat láb magasságig, ameddig Mr. Harry kinyújtott karja felér. Igencsak színes a kép: virágok, házacskák, mosolygós arcú gyerekek, sőt tíz hüvelyk magas világítótorony is, aminek oldalából művészien megformált madárka nő ki, mintha épp csak elrepülne a torony mellett. A készlet jelentős részét nonfiguratív alkotások teszik ki: gömbök, pohárforma tárgyak különféle cirádákkal, masnikkal az oldalukon, ezerféle színben. Népszerűek, külföldre is szállít belőlük az iparművész; de a legnépszerűbbek azok a közönséges, alig díszített vagy épp teljesen sima rudak, amiknek a készítési receptjét csupán néhány ember ismeri az egész országban. Némelyik vetekszik a legjobb francia parfümökkel.

Ezeket a tarkabarka tárgyakat Harry úr az enyészet számára készíti: arra, hogy meggyújtsák a kanócot a tetejükön és szép lassan elolvadjanak. Néhány utcányira innen, egy tágas pincében dolgozik a christiesi gyertyaöntő minden hétköznap délután kettőtől hatig; olyankor a fia vagy az unokája van az üzletben. Ők nem tanulták ki a mesterséget, csak Mr. Harry másik fia, aki Rómában él.

A gyertyaöntés bonyolult tudomány, de egyúttal művészet is, amit Mr. Harry otthonában érmek és oklevelek sora tanúsít. A gyertyaöntőnek két robotja van, de sose látni őket Christies utcáin: a másodosztályú tíz éve ki se tette a lábát a pinceműhelyből, ahol a régi modellek sorozatgyártását végzi, hogy ezalatt a mester szabadon kísérletezhessen; az első osztályú pedig üzleteket, piacokat, illatszer- és gyógyszertárakat látogat, titokzatos nyersanyagokat szerez be és újakat kutat fel; már évek óta távol-keleti országokból hoz kis dobozokat a posta.

Egy közönséges világítógyertya kétféle anyagból áll: egy kanócból és az azt körbefogó zsiradékból, ami táplálja az égést. Ilyet Harry úr vagy ötven éve nem csinált, ez a gyertyagyár dolga. Ő alkalmi gyertyákat csinál, amikben a kanócon kívül háromféle anyag van: éghető zsiradék, illatanyag és színezék. Az illatanyag bele van keverve a zsiradékba és az égés során felszabadulva illatosít; a színezék lehet szintén az anyagba keverve, de lehet csak a gyertya felületére felhordva is. No persze a színezék is megolvad, elég, annak is lehet valamilyen illata, amit Mr. Harry figyelembe vesz a tervezésnél; akárcsak azt, hogy az illatanyagnak is lehet színe. Aztán vannak még állományjavítók, amik az anyagot puhábbá vagy keményebbé teszik; tartósítószerek, amik megakadályozzák, hogy az illatanyag már egy meleg nyári nap hatására is felszabaduljon; felületkezelők, amik a gyertya felszínének porcelánszerű csillogást adnak vagy szivacsszerűen tapadóssá teszik; rostanyagok, hiszen a kanócot sem csupán egyféle anyagból lehet készíteni; s még sokféle különleges vegyszer, amiktől a gyertya szikrákat köpköd, esetleg színes folyadék távozik belőle és gyűlik össze a tartóedényben, hogy aztán a gyertya teljes elégése után tarka lángocskákkal meggyulladjon maga is. Az emberi találékonyság határtalan.

Igaz, George egy alkalommal megjegyezte, hogy ehető gyertyát még Mr. Harry sem tud készíteni. (Másnap Mr. Harry hozott neki egy darab piskótatésztát, aminek a közepéből kis csokoládé pálcika állt ki kanócot formázva. George egy falásra bekapta és azt mondta: no igen, de ezt meg nem lehet meggyújtani!)

Mialatt mindezt elmeséltük, Nicolette már megkapta a gyertyát és szimatolni kezdte. A kis robotorr, ami jó szolgálatot tett a cukrászdában, most hasznavehetetlennek bizonyult.

- Semmi szaga nincs, uram - jelelte.

- Persze hogy nincs - mosolygott a mester jóindulatúan. - Nem azért teszem bele a drága illatanyagot, hogy elpárologjon. Amíg meg nem gyújtod, szagtalan.

Beszéd közben kihúzta a pult alatti fiókot és kivett egy parányi, alig negyedhüvelyknyi sárga gyertyadarabot. Tálkába tette, zsebéből elektromos gyújtót vett elő és fölkattintotta. A kislány közel hajolt, hogy semmit el ne szalasszon.

- Ez nagyon jó, uram - lehelte. - Liliom... levendula... rózsa?

- Olyasmi - a mester két ujjal eloltotta a mintát -, meg még egypár dolog.

Nicolette már föl is kapott egy műanyag kendőt és gyors mozdulatokkal belecsavarta a sárga viaszremeket. - Köszönöm, Mr. Harry. Még kérnék négy közönséges tortagyertyát is.

- Négyet? - nyúlt a férfi a fiókba a gyári vackokért.

- Igen, kilenc darab már van otthon.

- Akkor összesen tizenegy húsz.

A gyerek a zsebébe nyúlt, s míg Harry úr visszatemetkezett Wellesley-kötetébe, betette a pénzt a kasszába. - Viszontlátásra, uram.

George ezenközben kilépett szobájuk ajtaján, hogy hozzon még egy kis teát, s különös hang ütötte meg a fülét. Két magas hangú csippantás - szünet - megint két csippantás. Bibip... bibip... bibip...

- Valami csipog - mondta.

Mary fölnézett a munkájából, s egy pillanat múlva ő is meghallotta. - Mi a szösz?

- Valaki bekapcsolva hagyta az ébresztőóráját?

- Háromnegyed tíz. Ki állítaná az órát ilyenkorra?

George elindult a hang után. Lement a földszintre, be a konyhába, s ott körülnézett. A helyiséget úgy betöltötte a hangos csipogás, hogy nehéz volt a forrását pontosan behatárolni.

- A szekrényből?

- Nem... - állt meg mögötte Mary - inkább... a hűtőszekrény!

Odaléptek a hűtőhöz és fölé hajoltak. Tényleg az csipogott, s egy piros lámpa is világított az ajtó felső részén.

- Valami baja van - mondta George részvéttel. - Talán éhes.

- Ugyan már, George, hisz tele van ennivalóval!

- Akkor fázik. Elég hideg lehet odabent.

- Ez egy tizenöt éves hűtőszekrény. Gondolod, hogy ennyi idő alatt nem edződött hozzá?

Mary kinyitotta az ajtót és benézett. Az élelmiszerek ott voltak, takarosan sorba rakva, minden szabályszerűen becsomagolva, ahogy lányának tanította (és ahogy az tanítás nélkül is csinálta volna). A csipogás felerősödött.

Mary visszacsukta az ajtót és találomra megnyomott egy gombot a készüléken. A hang elhallgatott, de a lámpa nem aludt ki.

Párja ezalatt elhozta a nappaliból a telefont. - Tudod a gyerek gyártási számát?

- Melyikét?... - kezdte Mary, aztán ráébredt, hogy ez a személyi adat az egész családból csak egyvalakinél található meg. - Ja... BR39SNDQ4342.

- Igen, ez az. - George beütötte a telefonba. A képernyő a szokásos kapcsolást jelző és várakozást kérő üzenetek helyett azonnal kivilágosodott, s megjelent rajta Nicky arcocskája, egyszínű sötétbarna háttér előtt.

- Ez Mrs. Nicolette Zbrzanowski üzenetrögzítője. Jelenleg nászúton vagyok...

- Szamár vagy - nevettek szülei. - Ide hallgass, valami baja van a hűtőszekrénynek.

- Mi baja? - kerekedtek el a kislány szemei. Eközben éppen kilépett Harry úr üzletéből és ismét fejére húzta a csuklyát. Ha valaki ekkor előbukkanva a ködből megnézte volna az arcát, e csodálkozásnak semmi jelét nem látta volna rajta; ami otthon a telefonon megjelent, csupán vetített kép volt, amit a robotagy állított elő és küldött a telefonhálózatra.

- Csipcsiripezik.

- Hadd nézzem.

George odatartotta telefonba zárt kislányát a hűtőn világító piros lámpa elé. - Amikor megnyomtunk egy gombot, elhallgatott, de ez továbbra is piros.

- Valami baja van - jött a válasz az ujjai közül.

- Ne mondd! Zseniális!

- Köszönöm, apa, igazán kedves tőled. Ha hazaérek, majd megnézem. Addig ne nagyon nyitogassátok, hátha valamiért nem hűt rendesen.

- Jó. Merre jársz éppen?

- Most jövök Mr. Harrytól, már hazafelé tartok.

George végighúzta egy ujját a képernyőn, mintha kislányát simogatná meg. Csodálkozva látta, hogy a barna fürtök fölborzolódnak. - El ne tévedj a ködben.

Nicolette nem tévedt el a ködben, még radarjára se volt szüksége - tökéletesen ismerte már a várost. A gyárból hozott ismeretkörében szerepelt Christies részletes térképe, hiszen a Brirob tudta, hol fog lakni kis gyártmánya, de a házak külsejét itt ismerte meg. Most amint egy ház kezdett kibontakozni a ködből, már tudta, melyik az, hol van és ki lakik benne.

De nem tévedt el a ködben az a másik lány sem, aki félórával később közelítette meg a Hegy utcát a nyugati városrész felől. Sosem járt errefelé, a házakat nem ismerte, de ő is fejből tudta a város térképét és időnként egyeztetett a rádiós helymeghatározó rendszerrel. Még nem volt fél tizenegy, amikor leállította biciklijét a kertben és Mary ajtót nyitott neki.

- Jó napot, Mrs. Lane - bólintott a háziasszonynak egy szőkésbarnával keretezett fej. - Andy McRay vagyok a Brirob Mozgószervizektől. Hol van a hűtőszekrényük?

- Itt - mutatta Mary a beteget. - De nem Brirob-gyártmány.

- Ó, igen, tudok róla, de a Gilmore-cég sajnos képtelen ellátni a szervizszolgálatot ebben az elképesztő ködben. Ők kértek meg minket, de természetesen az árkülönbözetet ők fizetik.

- Reméltem is.

A lány közben kibújt terjedelmes hátizsákjának szíjaiból, elhárítva Mary segédkezését. Tizenöt évesnek látszott, s egybeszabott, szemlátomást nem sokat melegítő kék overall volt rajta, hátán az ismerős Brirob-emblémával. Marynek átfutott az agyán a gondolat, milyen jó, hogy Nickyt senki se kényszeríti emblémák viselésére.

Gondolatainak tárgya ezalatt ott sürgött mellette, zöldséget aprított a salátához.

Andy átkarolta a hűtőszekrényt, s mielőtt Mary egy hangot mondhatott volna, fölkapta és elhúzta a faltól. Megrakva volt vagy fél mázsa. - Gondolom, nincs másik hűtőjük, Mrs. Lane.

- Nincsen - felelte Mary, lenyelve, amit mondani akart a súlyemelésről.

- Akkor vigyázok, hogy ne szűnjön meg egészen a hűtés. Most harminc százalékos teljesítménnyel megy.

- És milyen hideg van benne?

- Még tartja a rendes hőmérsékletet, de már nem sokáig, ha közbe nem lépek. - Előszedett egypár szerszámot.

- Jól van. Nickynek szólhatsz, ha szükséged van valamire, visszamegyek dolgozni. Kislányom, tettél köménymagot a pogácsába?

- Tettem, anya.

- A salátába kevés paprikát tegyél, ne legyen erős.

Nicky bólintott. Andy ebben a pillanatban előlépett a hűtőszekrény mögül, ismét fölkapta és visszatolta a helyére. - Kész, asszonyom. - S elkezdte elrakodni a szerszámait.

- Mi?...

- A hűtőszekrény.

- Micsoda?... - nézett Mary értetlenül a hűtőre, majd a szerelőre, majd megint a hűtőre. A piros lámpa már kialudt. - Máris?!

- Igen, Mrs. Lane. A szabályozóáramkör elöregedett és bizonytalan adatokat szolgáltatott. Kicseréltem, most tökéletesen hűt. Még kell egy kis idő, amíg visszaáll a...

- Fantasztikus - mondta Mary elismerően, aztán megkereste a tárcáját. - Mennyi lesz?

- Tizenöt penny, Mrs. Lane. Köszönöm, asszonyom, viszontlátásra.

- Apa? - szólt Johnny, amint bekebelezte Nicky hét nyelven beszélő zöldségleveséből a második adagot, s várta, hogy Bob is elkészüljön.

- No?

- Mi a különbség tulajdonképpen a robot és a számítógép között?

George összevonta a szemöldökét és rosszallóan nézett az ünnepeltre. - Hát nem tudod?

- Nem én.

- No, akkor már ketten vagyunk, mert én se.

Kislányára sandított, aki morcosan nézett vissza rá. - Pedig igazán tudhatnád, apa. Hát össze lehet minket téveszteni?

Kapott egy barátságos pöccintést az orrára. - Ugyan, gyerekem. De hogy mitől számít az egyik masina még számítógépnek, a másik meg már robotnak, azt bizony nem tudom. Sose érdekelt.

- De Mrs. Davist érdekli - szúrta közbe Johnny. - Holnapra tudnom kell.

- Mondd meg neki - mondta Mike a téma legavatottabb szakértőjének, aki közben fölkelt és hozzálátott leszedni a tányérokat.

- Nagyon egyszerű. Ami a három törvény alapján működik, az robot. Ami nem, az nem. Ennyi az egész.

S elindult ki a konyhába.

- És egy takarítóautomata?

- Abban is benne van a három törvény - szólalt meg a kislányhang a polcon elhelyezett hangszóróból, Mary feje fölött.

- Nemigen látszik rajta.

- Tud annyit, hogy eleget tehessen az első törvény előírásainak a maga szintjén.

- Mit jelent az, hogy "a maga szintjén"?

- Nos, ha például én látok egy embert puskával a kezében a Kis-Cwmbrian oldalán, akkor ki tudom számítani, hova fog lőni - beszéd közben már jött vissza a malaccal és a körettel, így egyszerre két szólamban kezdett hallatszani a hangja -, mert tudok ballisztikai számításokat végezni, a fegyver típusából tudom a lőtávolságát és egy csomó mindent, ami ehhez kell. - A kis hangszóró elhallgatott. - Ebből tudom, kell-e cselekednem vagy sem. Ezt egy ötödosztályú takarítóautomata nem tudja, csak annyit, hogy a puska veszélyes, és értesíteni tudja a Központi Programozó Irodát. Az elvégezheti helyette a számításokat, de az automata nem tud közbeavatkozni még akkor se, ha az ember tényleg egy másik emberre céloz. Elég lassan gurul a lánctalpain, keze nincsen, tehetetlen.

- És te?

- Megvannak az eszközeim az ilyenek ellen - mondta a gyerek sötéten.

Nevettek.

- És ha az ember lelő egy másik embert?

- Az szörnyű lenne.

- Tudom, de mi lesz a takarítóautomatával?

- Mi lenne? Kiég az agya.

- De hát nem akadályozhatta meg!

- Hát éppen azért.

Nickyt szemlátomást a legkevésbé sem aggasztotta az automata sorsa. Nyugodtan majszolt egy salátalevelet.

- De ha semmi esélye nem volt rá, hogy megakadályozza a gyilkosságot, ha mondjuk az ember egy mérföldre van tőle, akkor az automata nem tehet róla. Hiszen nem tud pillanatok alatt megtenni egy mérföldet, sem pedig... tudom is én mit.

- Az mindegy. Az első törvény megfellebbezhetetlen. Még egy kis krokettet?

- Köszi.

Michael letette a villáját és megszólalt. - Igaza van a kis masinának. Ha egy ember meghal, a robotot nem menti, hogy nem tudta megakadályozni. Ha tudta volna, megtette volna, akkor nem halt volna meg az ember - de mivel nem tette meg, meghalt. Ennyi. Az első törvény nem hagy kibúvót.

- Tud egy ilyen takarítóautomata olvasni? - kérdezte Steve.

- Persze hogy tud - felelte a lányka.

- És ha azt olvassa egy eldobott újságban, hogy valamilyen messzi országban gyilkosság történt, akkor is kiég az agya?

- Dehogyis. Az csak egy újsághír. Nem látta a gyilkosságot.

- Vagyis attól függ a dolog, hogy látja-e vagy sem?

- Persze. - Nicky újra töltött apjának a narancsléből. - Ha egy robot látja, hogy egy élő ember bajba kerül, az első törvény arra készteti, hogy beavatkozzon. De ha az ember mégis meghal, akkor a robot kudarcot vallott, amit nem tud elviselni. Amikor az ember már meghalt, a halottszállító robotokat oda lehet küldeni veszély nélkül, mert ők nem vallottak kudarcot, utólag érkeztek.

- Vagyis - kérdezte John elgondolkozva - ha most valaki odakint megölne egy másik embert, és ezt te látnád az ablakon át, akkor nyomban összeesnél te is?

- Ugyan, dehogy. Megakadályoznám - felelte a gyerek önérzetesen.

- És ha nem tudod?

- Muszáj, hogy tudjam! Az első törvény megfe...

- Megfellebbezhetetlen, tudjuk - szólalt meg a családanya -, de most már elég ebből. Kész hekatombát rendeztek itt ebéd közben.

- Bocsánatot kérek - felelte a kislány, s ismét indult leszedni a tányérokat.

George vidoran nézett utána.

- Nagyon el van kötelezve.

- Hm?...

- Az első törvénynek.

- Ja, igen - Mary szórakozottan bólintott. Zavarta a gondolat, hogy ha egy embernek csakugyan komoly baja esne a közelben - nem kell ahhoz puskás gyilkos, elég egy baleset vagy akár betegség is -, Nicky esetleg az életével fizet érte. Hisz annyi minden történhet, amivel nem tud megbirkózni - nem csodalény ő sem, csak egy kicsi gyerek. Alig nyom hetven fontot és olyan sebezhető. Nem igazságos dolog, hogy az első törvény ilyen, belátással kellene lennie a robot képességeire.

A kicsi gyerek ezenközben visszatért a sült hallal, szemlátomást a legkevésbé sem zavartatva magát az első törvény kérlelhetetlenségétől.

- A mártás Mrs. Lydia Jackson receptje, aki ezúton kíván neked boldog születésnapot - tette a mártásos tányért egyenesen Johnny elé.

- Mondd meg neki, hogy köszönöm. Miből van? - a fiú kíváncsian szemlélte a sárgásbarna krémet.

- Majonéz, citromlé, orosz mustár és egy pici rum. - Anyjához fordult. - Igazán csak egy kanálka, nem lesz tőle semmi bajuk.

- Tudom, én is tettem a süteménybe.

- Nofene - örült Mike -, Nicky tett a mártásba, anya a sütibe, talán apa is rakott valamibe, aztán a végén énekelni fogunk.

- Apa nem rakott - felelte George -, apa ezúttal nem szakácskodott. Nem volt ihlete.

- Nem baj - mondta Johnny -, ebben úgyis Mrs. Clyde a mester.

A családapa értette a célzást. - Arra is sor kerül, de mindent a maga idejében.

- A krokettben viszont Nicky a mester - jegyezte meg Michael.

Húga sugárzó pillantással ajándékozta meg.

- Igen, csakugyan más, mint az enyém - bólintott Mary. - Jobb, el kell ismerni.

- Másfajta sajtot rakok bele és francia olajban sütöm, nem angolban - mondta a kis mesterszakács.

- Hol tanultad?

- Futószalagon...

- Apa? - szólalt meg Bobbie. - Nicky születésnapját is meg fogjuk ünnepelni?

- Persze - lepődött meg George -, ez magától értetődik.

- És akkor is ő főz majd?

A Lane-tradíció szerint a születésnapi ebéd készítésében az ünnepelt soha nem vehetett részt, meglepetésnek kellett lennie számára.

- Dehogyis. Majd mi ketten anyátokkal.

- Ha pedig addigra teljesen elfelejtünk főzni - dörmögte Mary -, majd elmegyünk étterembe.

Nicolette tűnődő arccal szedte le a tányérokat.

- Bár ez azért elég valószínűtlen - tette hozzá anyja gyorsan, mielőtt a kislánynak eszébe jut, hogy ha elfelejtenek valamit, amit korábban tudtak, az az első törvénybe ütközik és ő nem engedheti.

A gyerek visszatért a konyhából és körbetekintett a családon.

- Rajta hát - bólintott az apa -, hozhatod.

Nicky leoltotta a villanyt - a függönyöket rég behúzták, senkinek se volt kedve az odakinti tejfölt bámulni -, s kisvártatva megjelent a tortával. Maga a mű nem látszott a lángocskák fénykoszorúja alatt; tizenhárom gyertya sorakozott a szélein, s a tizennegyedik, a virágillatot árasztó sárga csoda a közepén trónolt. Tapsok fogadták Mrs. Clyde és Mr. Harry remekléseit.

A sütemény helyet foglalt az asztal közepén, s a családtagok fölálltak.

- Egy, két, hár - vezényelt Mary, s a család rázendített McConaughey Éljen soká című dalára. Azért éppen erre, mert ez - talán emlékszik az olvasó - éppen George születésének évében íródott, s az első születésnapján Rachel és Sid ezzel az új slágerrel köszöntötte. Azóta ez a hagyomány a Lane családban.

A második taktusnál meglepve észlelték, hogy zenekari kíséretük van. Nicky vidáman dalolt velük együtt, de valahonnan a fejéből tisztán hallatszott McConaughey szintetizátorának hangja.

A dal véget ért, John elfújta a gyertyákat és átvette a szerencsekívánó csókokat. Aztán villanyt gyújtottak - az utóbbi időben nem kellett odamenni a falhoz és megnyomni a gombot, magától működött a világítás is; voltak sejtéseik arra nézvést, hogy ez kinek köszönhető - és megszemlélték a tortát, ami eddig csak homályba burkolózó színfolt volt a gyertyák pisla fényében. Eddig még csak Nicky látta.

Mrs. Clyde híres volt eredeti kompozícióiról, amik nemhogy más cukrász műhelyéből nem kerültek ki soha, de ő maga se készített belőlük egynél többet. Martin Jackson születésnapjára Christies kicsinyített mását készítette el, a városhatároknál ért véget a torta. Nos, ez volt a folytatás: a Kis-Cwmbrian.

Stadionra hasonlító, zöld ovális volt a torta alapzata, hossza közel egy láb, szélessége kétharmad láb. Az alapzat egy vékony lemez volt csupán, amit szemcsés, zöld cukorpor borított, élethűen utánozva a salopi lápvidék zöldjét. Az egyik sarkán még kicsiny hangabokor is emelkedett, persze nem állva méretarányban a torta lényegét képező, rögbilabda formájú heggyel. Hat hüvelyk magasan szemlélhették meg a menedékház csokoládébarna mását. A Kelta-kő is megvolt, különös módon eredeti színében, holott a Lane-ek megesküdtek volna, hogy szürke cukor nem létezik. Megvolt a Christies felé, illetve ezúttal Johnny felé vezető ösvény, kétoldalán a hétvégi házacskák sorával és a veteményesekkel, gyümölcsösökkel.

A méretarány miatt csak három házat mintázott meg a művész, de ezeket tisztán fel lehetett ismerni: a felső a Jackson-nyaraló volt, itt egészen a hegytető közelében - a valóságban kicsit lejjebb áll, a Morrison-lejtő tetején, egy fákkal környezett kis tisztáson; világosbarna épület, széles tornáccal, bár ez a tortán nem látszik. Alatta négy házacska következik jókora közökkel, majd ahol a Morrison-lejtő véget ér és a Hutchins-lejtő kezdődik, áll Mr. Griogarach narancsszínűre festett háza; ez a második, ami szerepel a tortán. A Hutchins-lejtő alján, ahol a christiesi ösvény és az északi ösvény találkozik, áll Chisholmék házacskája, ami égszínkék színével érdemelte ki, hogy a tortára kerüljön.

A hegytető nyugati, ezúttal Mary felé eső részét sűrű erdőség borítja, ezt valami különleges eljárással készíthette Mrs. Clyde, mert roppant élethű zöld fácskák voltak, nem olyan sokan persze, mint az életben. Ezen a hegyoldalon, amit Fir Slope-nak, Fenyves Lejtőnek neveznek, a staceyi nyilvántartás szerint háromezernél több fa él. A név ellenére csak egyharmaduk fenyő.

Északon, ahol Michael tanulmányozta a műremeket, az erdők folytatódtak. Nyoma sem volt az északi ösvénynek, ami pedig végighúzódik az északkeleti hegyoldalon, föl-le kacskaringózva, sem az Almafa ösvénynek, amely a hegytető tisztásáról indul az országút felé. Nem szerepelhettek, hisz mindkettő fölé sűrű lombsátor borul, repülőgépről lenézve semmi sem látszik belőlük.

De megvolt az Almafa ösvény déli szakasza a Nicky felé eső részen, ahol Stacey már nem első alkalommal jelent meg cukorból megformálva. Mrs. Clyde is már ábrázolta, s Mrs. Fraser is készített róla tortát a múlt század végén. Nem csoda. Stacey apró, tarkabarka házai, a falucska bonyolult térbeli elhelyezkedése a fák sűrűjében a legjobb ihlető a környékbeli cukrász számára.

S most egy percre nézzük meg a valódi Staceyt.

Amikor Alec Stacey lerakta Christies alapjait, a Kis-Cwmbrian déli lejtőjét még erdő borította, akárcsak a nyugatit és az északit - a keleti, a város felé eső lejtőn már azelőtt is volt egypár magánbirtok, shrewsburyi polgárok szőlői és gyümölcsösei. A déli lejtő első házai a negyvenes évek végén épültek, egészen fenn a hegytetőn - akkor még szintén hétvégi háznak. A hatvanas évekre már vagy egy tucat házacska állt itt, nagyrészt abban a sajátos architektúrában, ami később egyedivé tette a falut. Végül nyolcvankettőben David és Sheila lebontotta a hagyományos építésmódú házakat, tervszerűvé tette az építkezést, s rövidesen már állandó lakosok éltek a hegyen. Kilencvenháromra sikerült teljesíteniük az önálló világprogrami faluvá alakulás feltételeit, s ekkor jegyezték be Staceyt független településként. Első polgármestere, Ned McEnery még christiesi lakos volt. (De Christiesnek is volt már olyan polgármestere, aki Staceyben lakott.)

Stacey különlegessége az, hogy kilencven esztendeje, amióta csak házak állnak ott, nem vágtak ki fát építkezés miatt. Az Almafa ösvény, amely végighúzódik a falun, természetes módon alakult ki a fák között; a természet munkájába az ember csak annyiban avatkozott, hogy műanyagburkot kapott az ötvenes években. Nancyt, a nagy almafát az öregség miatt kellett kivágni ötvennégyben, róla kapta nevét végül az ösvény; a helyén maradt tisztás Stacey főtere, aminek ma sincs más neve, csak "a tér". Több tér nincsen Staceyben, hiszen a fák szó szerint érintik a házakat. Bonyolult útrendszer húzódik a fák közt, a házak tetején és fenn a fákon, csomópontokkal és főutcákkal, teljes hossza eléri az öt mérföldet. Akad ház, ami egészében fára épült, el lehet sétálni alatta. Staceyben nem lehet úgy kinézni egy ablakon, hogy tíz lépésen belül az ember meg ne pillantana egy fatörzset; kivéve a legészakibb néhány ház ablakait, ahol észak felé van némi térség a menedékházat környező fákig.

Ha a staceyi gyerekek fociznak, az ablakokat nem fenyegeti veszély, mert a házak közelében nincs hely hozzákezdeni se; kimennek a menedékház elé vagy le a hegyről, a lápra. A legnagyobb dolog, ami elfér a fák és a házak labirintusában, az áruszállító teherkocsi, ami hajnalonként érkezik Christiesből és a téren száll le, útjában néha súrolva a kilógó ágakat. Kirakodás után ismét fölemelkedik és lenn tölti a napot Stacey Plainsen.

A falu birtokaihoz tartozik a hegy jelentős része, a déli lejtő - a Horner- és a Garrison-lejtő, a Davison-domb és a Molly-sánc félköre - teljes egészében. Stacey tulajdona a hegytető tisztása is, kivéve magát a menedékházat, amin osztozik a városokkal, valamint a Kelta-követ, amely magántulajdon. A fanyilvántartás szerint hatezer fára viselnek gondot a staceyiek, köztük számos gyümölcsfára - nem csoda hát, hogy a faluban hemzsegnek a robotok. Állítólag a staceyiek se tudják, hány robotjuk van. Számuk százakra tehető.

Ők maguk ez idő szerint kilencvenketten.

- Hehe - mondta George aznap este kárörvendően, szobájukba lépve -, úgy látszik, lemond a kormány.

- Nofene - nézett föl Mary a számítógépéről.

- Derék öreg Bobunk azt találta mondani, hogy az országnak túl sokat kell áldoznia a világprogramra, és ő inkább itthon szeretné fölhasználni a pénzt.

A derék öreg Bob nem volt más, mint Warner miniszterelnök.

- Ugyan - legyintett Mary -, kivágja magát.

- Nem olyan biztos az. Lesznek az ügyben különféle morgások.

A mozdulat, ahogy kezét összedörzsölte, sejteni engedte, hogy e morgásokban ő is részt kíván venni. George átlag kéthavonta írt egy-egy rövid politikai cikket valamelyik lapba; többségük alig néhány sornyi szösszenet volt.

- Én nem értem - szólalt meg Steve az ajtóban. - Miért baj ez?

- Hát mert azt mutatja, hogy a miniszterelnök egy marha. Ez esetben pedig jobb helyen lenne a legelőn, ahol az édes zöld füvet...

- Igen, igen - szakította félbe fia -, de miért mutatja azt, hogy ő marha?

- No, csüccsenj le - mutatott neki helyet az apa, s ő is leült. Az ajtóban érdeklődő tekintettel állt meg egy újabb apró alak. - Well, ha a miniszterelnök azt mondja, hogy a világprogram túl sokba kerül, akkor ezzel azt is mondja, hogy "idenézzetek, milyen hülye vagyok". A világprogram nem kerülhet túl sokba. Benne van az egész jövőnk, még a te ükunokáid jövője is. Semmi nem lehet túl drága, amikor arról van szó, hogy az évszázadokon át összekuszált világot rendbe tegyük.

- De ő nem azt mondta, hogy nem akarja a pénzt jó dolgokra használni, hanem csak azt, hogy itthon szeretné.

- Ez pedig a másik fele. Miután ezt hozzátette, már a legelő adományát is meg kell tőle vonnunk. Istállóban a helye, penészes szalma közt. Ha a pénzt hasznos dolgokra költi, akkor támogatja a világprogramot. Az édesmindegy, hogy először odaadja a pénzt a világprogramnak és azok költik el, vagy közvetlenül ő maga. Ha város épül belőle, az úgyis csak világprogrami előírások szerint épülhet. Ha gyárakat emel, azok is csak világprogrami szabványúak lehetnek. Derék öreg Bobunk feketén-fehéren kijelentette, hogy nem tudja megkülönböztetni a világprogramot a világprogramtól.

- Akkor miért kell a világprogram?

- Hm?... - George még el volt foglalva a miniszterelnök hülyesége fölötti örvendezéssel.

- Ha minden, amit építünk, úgyis világprogrami szabványú lesz?

- Mit gondolsz, ki fogja azt ellenőrizni, ha nem az LVP-országbizottság? Az nem úgy van ám, hogy a kormány ad pár milliót valamire, és akkor az úgyis világprogrami szabványú lesz, mert benne van a nemzetközi egyezményekben. Ellenőrizni kell, hogy be is tartják az előírásokat. Szeretnek kibújni alóluk.

- Miért?

- Mert sokba kerülnek. Képzelj el például egy gyárat, ahol sok veszélyes anyaggal dolgoznak. Rengeteg biztonsági berendezés kell, hogy azok ki ne kerüljenek a környezetbe. Mert ha az anyagok ki, az igazgató a börtönbe be. Mi kell, gyerekem? - nézett az ajtóra, ahol két föltartott ujjat látott.

- Csak szólni kívántam, hogy itt vagyok.

- Látlak - bólintott George.

- Mármint a világprogram gondos munkájának példájaként.

Steve úgy bökött felé hüvelykujjával, mintha egy plakát volna. - Tényleg, Nicky meg se születhetett volna a világprogram nélkül, ugye?

- Csodákat, Steve. A világprogram nem születhetett volna meg énnélkülem.

- Nem is tudtam, hogy ekkora a hatalmad.

A kislány hanyagul az ajtónak támaszkodott, igyekezve egy Nagyhatalmú Személyiség látszatát kelteni. - Sok mindent nem tudsz te még rólam.

Apjuk nevetett. - Végül is igaza van. Robotok nélkül a világprogramról nem is álmodhattunk volna.

- Miért nem? - kérdezte fia.

- Mit gondolsz, le lehetett volna írni a tervekbe a sivatagok termővé tételét, ha talicskás embereknek kell majd végrehajtani?

November elején a köd felszakadozott; ötödike táján már látni lehetett a bágyadt napot, néha hosszú órákra is. A következő két hétben az ország legkülönbözőbb helyeiről jelentettek havazást, Yorkshire rövidesen hüvelyknyi hóréteg alatt feküdt - mindenhol havazott legalább egy egészen keveset, kivéve Christiest és környékét. Meg az olyan vidékeket, mint Cornwall vagy Wight, ahol persze egész évben nyílnak a pálmafák.

Legalábbis a túlzásokra hajlamos Lane-ek szerint.

November unalmas és eseménytelen hónap volt Lane-ék, de egész Christies számára is. A napi izgalmak tetőfokát az örökös találgatás jelezte: lesz-e köd, és ha nem, milyen vastag. S várták a havat; ha többet nem, hát néhány elszórt pelyhet, hogy kislányuknak megmutassák, milyen az. Az utóbbi években november általában hozott valamicske havat Christiesre, bár az igazi havazások csak decemberben voltak esedékesek - ezt az időjárás be is tartotta, akárcsak a meteorológusok ígéretét arról, hogy az idén alig lesz hó. George ugyan ismert egy meteorológust Manchesterben, akit egyik nap föl is hívott és megkérdezte, tulajdonképpen miért nem adnak havat az idén. Eladtuk mindet a kongóiaknak, felelte az, náluk nagyobb szükség van rá. George utánanézett az egyenlítői tagállam időjárásának, s amint gyanította, a meteorológus becsapta.

- Sose bízz senkiben, aki Manchesterben végzett - kötötte legkisebbik fia lelkére ezt követően.

Bobnak a nyelve hegyén volt, hogy szülei mindketten ott végeztek, de aztán inkább nem mondta.

A hónap közepére a hegyoldal gyümölcsöseit már hőtartó fólia fedte, s a városi parkokkal is lendületesen dolgoztak. Tizenhatodikán két teherautó érkezett ponyvákkal megrakodva, s másnap reggelre a christiesiek nyolc parkot találtak teljes egészében letakarva. A könnyű fehér lepel mint furcsa hótakaró borította a parkokat, de jobban emlékeztetett egy elhagyott ház letakart bútoraira, mint a valódi hóra.

Így azután huszonegyedikén hajnalban, amikor Nicolette szokása szerint befordult a Levendula utcába, annak túlvégén sárgásfehéren ködlő tömeget pillantott meg a lámpák fényében: a letakart Kansas parkot. Tíz héten át mindennap látta, pontosan tudta, mi van a lepel alatt: két almafa, kis játszótér és körben padok egy háromszög alakú területen, ami a Levendula utca és a Szarvas utca kereszteződésébe torkoll. Most már az egészet fólia fedte - bár a játszóteret ki lehetett volna hagyni, de a virágok miatt letakarták azt is -, s Nicky éles szeme a hibát is fölfedezte.

Túlment hát White úr üzletén, végig az utcán, s a park sarkán valamivel túl megállt. Erős szél fújt aznap reggel, a Hebridák üzenetét hozta, s a légnyomás ereje igencsak fölfelé húzta a takarókat. Egy helyen a robotok nem jól rögzítették, s az anyag jó yardnyi hosszan csapkodott a szélben. Elkapta a szélét, újra beillesztette az útburkolat lyukacsaihoz rögzített tartószerkezetbe és feszesre húzta.

- Vitorlát behúzni! - szólalt meg egy mély hang a feje fölött walesi tájszólásban.

Nicky nagyot ugrott ijedtében, hiszen az volt a dolga, hogy emberszerű legyen. Valójában az érzékeny robotfülek már messziről jelezték a közeledőt.

- Jó reggelt, Mr. Atkinson - fordult meg.

- Jó röggelt. - A nagydarab hentes rosszallóan nézett a leszorított fóliadarabra, s megcsóválta a fejét. - Ölég ronda, mi?

- Meglehetősen, uram.

Útnak indultak a vegyesbolt felé.

- Mit hallottál, van esélyünk, hogy levöhessük tavaszig?

- Nem sok, sajnos. Fagypont alatti hőmérsékletek, hó semmi - nagyjából ez a jövendölés.

- Nem köllött volna eladni a fóliákat - dörmögte a férfi.

- Eladni, uram?

- Nem ez az első hideg tél a történelemben. Régóta nem volt, az igaz, s pár éve a városháza eladta a fölöslegös fóliakészleteket. - Városházát mondott, nem várost, ezzel is érzékeltetve, hogy ő nem értett egyet a dologgal. - Van annak már tíz éve is. Most aztán drágábban vöhettük mög újra.

- Négyzetméterenként kilencvenöt centbe került, Mr. Atkinson.

- Hát ez az. Annak idején, ha az eszöm nem csal... hadd lám csak... három pennyt kaptunk négyzetlábanként. Az akkor...

- Huszonnyolc penny, vagyis hatvannégy cent négyzetméterjére - számolta át villámgyorsan a gyerek.

- Well, úgy bizony.

- De ez jobb minőségű, uram.

A hentes legyintett. - Vagy tartja a hőt, vagy nem. A régi is tartotta, tehát ölég jó minőségű volt.

Ezzel becsengetett a boltba.

- Jó röggelt, John - köszöntötte a tulajdonost, akinek ekkor még ajtót kellett nyitnia, hiszen csak fél hat volt.

- Szervusz, Dave, gyere be. Jó reggelt, tündérkém.

- Jó reggelt, Mr. White - lépett be a kislány, udvariasan előreengedve a hentest. Segített megszabadulni kabátjától, s mire ő is kibújt a sajátjából, az urak már a raktár felé tartottak. Követte őket.

Atkinson úr csípőre tett kézzel megállt a raktár bejáratánál, körbetekintett a fényárban úszó helyiségen és bólintott. - Jó, hogy itt van a gyerök, legalább nem köll annyit jegyzetölni. Ide hallgass, kölök - intette maga mellé a szolgálatkész kis robotot -, tudod-e, mi az a fogadótér-előkészítés?

- Körülbelül sejtem, uram.

- Tudjuk, mennyi embör jár ide és mennyi húst öszik. Télire több hús köll, ráadásul most többön laknak a városrészben, mint tavaly. Ki köll számítanunk, mennyi tárolóhelyre lösz szükség a húsokhoz. Ez a föladat. Elhoztam a masinámat - felső zsebére ütött -, de ha itt vagy, annál jobb, majd te számolgatol.

- Parancsoljanak velem, Mr. Atkinson.

White úr közben elővette a számítógépét és tanulmányozni kezdte a statisztikai adatokat. - Mit gondolsz, Dave, kezdjük a sertésekkel?

- Kezdjük - bólintott a hentes. - Szeretöm őket.

Úgy mondta, mintha a következő pillanatban egy kondának kellene előrohannia valamelyik sarokból. De hát sertést egyáltalán nem láttak, s a későbbiekben marhát, juhot, baromfit sem - csak fogyasztási statisztikákat, eltarthatósági időtartamokat, köblábakat és Celsius-fokokat. Nicolette hűségesen jegyzetelt, White úr súlyadatait átszámította térfogatra Atkinson úr útmutatása alapján, nem feledkezve meg a csomagolásról és a csomagok között tartandó távolságról. Húsz percig méricskéltek - igazából nem kellett lemérni a hűtőszekrényeket, a tulajdonos minden méretet tudott fejből -, osztottak-szoroztak, az adatok új adatokat szültek, aztán kimúltak. Végül fogyatkozni kezdtek, már csak néhány adat maradt, legvégül pedig egyetlen szám: öt. Öt köblábbal kell több hely, mint amennyi van.

- No, hát ezzel is okosabbak löttünk - foglalta össze a hentes, s indult a kabátjáért. - Elő tudod teremteni, John?

- Persze, menni fog. Veszek egy százötven literes hűtőt, mibe lehet az?

- Négyszáz font körül, uram - jelentette a két lábon járó adatbank.

- Futja.

- Well, de hova teszöd?

- Kidobálok néhány ládát a raktárból. Jut hely a húsaidnak, ne aggódj. Te csak hozd őket.

- Hozom - nyomta fejébe a kalapját a hentes, s kezet rázott a boltossal. - Én leölöm az állatokat, te csak gondoskodj a helyről és add el őket. No, szervusz, gyerök. Szervusz, másik gyerök! Hogy ti mindenütt ott vagytok...

- Jó reggelt, Mr. Atkinson, jó reggelt, Mr. White - lépett be Petra Wakefield, az állatorvos robotja, akit futólag már láttunk egy percre. Ő volt a legkisebb robot a városban, hatévest formázott. Egyszerű barna haja és barna szeme, köznapi vonásai nem mutatták, milyen drága luxuscikk. Már mérete okán is, a miniatürizálási technika legmodernebb vívmányait használták fel, hogy kicsiny testébe minden szükséges berendezést belepréseljenek; de akadt néhány készülék, ami nem is volt benne a Nicky-forma sorozatrobotokban.

- Szervusz, másik gyerök - mondta White úr a hentes iménti szavait utánozva. A kislányok mosolyogtak.

- Uram, meghoztam a pénzét - állt meg Petra jó yardnyira a pulttól, hisz ha közvetlenül elé lép, a boltos csak a feje búbját láthatja -, a gazda bocsánatkérésével együtt. Küldte volna már délután, de jött egy sürgős és nehéz esetünk, késő este végeztünk csak. Gazdám elnézését kéri.

A pulthoz lépett, egy százast helyezett rá és ismét hátrált két lépést.

- Semmi baj - nyitotta a kasszát Mr. White -, aztán mi volt az az eset?

- Szülés, uram - bólintott Petra -, Mrs. Wickman kocája nyolcat malacozott, de elég nehezen akartak megszületni. Nem, uram, szó se lehet róla.

White úr a pultra tett egy tízest és szigorúan nézett rá.

- Nem, uram. Gazdám közölte velem: mivel megígérte önnek, hogy pontosan fizetni fog, s ezt nem tartotta be, az egész százast itt kell hagynom. Nyomatékos parancsot kaptam, uram, sajnálom.

- Úgy - bólintott az öregember, s kis gondolkodás után eltette a tízest. - Hanem akkor is van ám itt valami, kisbogaram.

- Igen, uram?

Mr. White nyomkodott párat a számítógépén és Petra felé fordította a képernyőt. Egy tranzakció adatai jelentek meg rajta, mely szerint Mr. Wakefield számlájára huszonöt font érkezett az éjjel Mr. Powelltől. Gyakori szokásuk volt a helybelieknek, akik egyaránt vezettek számlát a vegyesboltban, hogy a bank helyett itt utaltak át pénzt egymásnak. Egyszerűbb volt, nem kellett tudni hozzá a címzett számlaszámát.

- Értem, uram. - A boltos ismét kinyitotta a kasszát, de Petra határozottan megrázta a fejét. - Nem vihetem el, uram. Gazdám parancsa úgy szól, egy pennyt se vigyek haza.

- De azt erre a százasra értette, hogy ebből ne vigyél haza. Owen pénzére nem számított.

- Ez kétségkívül így van, Mr. White, ám a parancs akkor is egyértelmű és igen nyomatékos. A gazda azt mondta: elviszed ezt a pénzt Mr. White-nak, átadod az üzenetet és egyetlen pennyt sem hozol vissza.

Az öregember nevetett. A pultra könyökölt és farkasszemet nézett a kislánnyal. Mindketten tudták, teljesen mindegy, hogy Petra mikor viszi el ezt a huszonöt fontot. Csupán a vitatkozás kedvéért vitatkoztak.

- Mert nem számított arra, hogy ez a pénz közben beérkezik, csillagocskám. Ha számított volna, azt mondta volna: "egyetlen pennyt sem, kivéve Owen pénzét".

- Nos, uram, ha ezt mondta volna, én most köszönettel átvenném öntől a pénzt, ám a gazda nem ezt mondta.

- De szüksége lehet erre a pénzre.

Petra kihúzta magát. - Kizárt dolog, Mr. White, hogy gazdám anyagi helyzete Mr. Powell huszonöt fontjától függjön. Be fogok számolni gazdámnak erről a pénzről, s ha parancsot kapok, visszajövök és elviszem. Addig azonban itt kell maradnia, uram.

- Gazdád esetleg örülne neki, ha kezdeményezőkészségedről tanúságot téve máris elvinnéd neki a pénzt.

- Lehetséges, uram, ám ebben az esetben a kezdeményezőkészségemet korlátozza az ellentétes értelmű parancs.

- A parancsod nem ellentétes értelmű, csak hiányos. Gazdád nem gondolt erre a pénzre.

- Mivel nem gondolt rá, nem is rendelkezhetett vele, ezért én sem vehetem át, uram. A parancs pedig nem hiányos: teljesen világos, hogy egy pennyt sem vihetek haza.

- Abból a százasból, amit hoztál.

- Minden penny ugyanolyan, uram.

A gyorsan pergő párbeszédet a csengő hangja szakította meg: áruszállító teherautó érkezett. Nicky ment, hogy ajtót nyisson, Mr. White pedig kilépett a pult mögül.

- Okos kislány vagy, kisbogaram - nyújtott kezet Petrának -, és nagyon jól teszed, hogy ügyelsz a parancsok betartására.

Petra komoly arccal szorította meg az öregember kezét, de szeme csillogott a dicsérettől. - Köszönöm, uram. Szerzek újabb parancsot és visszajövök.

- Uram - szólalt meg Nicky tíz perccel később, mialatt a robotok behordták a gyümölcsösládákat -, havazik.

A boltos egy pillanatig csodálkozva nézett rá, aztán az ajtóra, ahol ugyan nem látott semmit. Kint sötét volt, bent pedig fényáradat.

- Hol?

- A Hodneti-erdőben, de a szél a rétre is kifúj némi havat.

- Aztán honnét tudod te azt, kis csillagom?

- Van egy meteorológiai műszerpont az erdőben, egy fa tetején.

- Vagy úgy, Medvetanyán, gondolom.

- Azt nem tudom, hol van - rázta fejét a gyerek.

- Nem baj. No, és mennyire havazik?

- Well, nem nagyon, uram. Épp csak szállingózik.

- Kilátások a jövőre nézve?

- Még ez a kicsi is el fog állni - hajtotta le fejét a kislány.

S el is állt. De azért egy darabig szépen havazott, s ha Nicky elvetődött volna a Hodneti-rét északi végébe, láthatta volna életében az első havat. De hát ehhez a Hodneti-rét túl messze van: északkeleten, a Shrewsbury, Hodnet és Oswestry által bezárt háromszögben. Ha oda akar jutni az ember, először be kell mennie Shrewsburybe, majd elindulni a Hodnet felé vezető úton, s rövidesen meglátja baloldalt a rétet, ami egy széles sáv a Hodneti-erdő előtt.

Mindig álltak fák ezen a vidéken, de az erdőt csak a múlt században kezdték tervszerűen telepíteni. Hodnet milliókat költött rá, Shrewsbury, Oswestry, de még Liverpool is beszállt. Christiesnek akkoriban még nem volt erre pénze, de ma már részt vesz a költségekben. Jelenleg - tavaszonként - észak felé ültetik tovább az erdőt, hogy Clwyd erdeivel összeérve hosszú, folyamatos növénysávot alkosson.

Lesz még szó a Hodneti-erdőről, de most vissza kell térnünk Christiesbe, ahol egy akkora ember áll az üzletben, mint Mr. Atkinson, sőt nagyobb.

- Rég láttalak, John - szorított kezet a tulajdonossal. Mély medvehangja volt, és őszülő szakálla.

- Hát ha sose vezet mifelénk az utad - bólintott Mr. White. - Hogy megy sorod?

- Ej, lassan, lassan. Norfolkban árultam gyümölcsöt, aztán lassanként át Midlandsen. Karácsonyra Dyfedben akarok lenni. Jövőre férjhez adom Áinét, képzeld.

- Ez ám a jó hír. Gordon veszi el, gondolom.

- Az. - A két férfi beszélgetés közben a polcok között sétálgatott, a vendég időnként levett valamit és megnézte; néha visszatette a polcra, néha a kosarába, pedig nem voltak még nyitva. Nicky az ajtóban állt és figyelte a szállítókat; a robotok persze nem szorultak ellenőrzésre, de nem akarta zavarni az urakat. - De nem veszik ám át az üzletet, hiába testálnám, látod.

- Well, hiszen nem azért végezték el az egyetemet, hogy almát áruljanak, nem igaz?

- Dehogynem. De hát nem kellene nekik árulni, én is azért járok a dolog után, hogy több legyen a haszon. Meg lehetne élni belőle tisztesen, ha hétszámra feléje se néz az ember, akkor is. Ez a konzerv mi a csoda? Nem én csináltam ezt?

- De bizony, hogy te.

Míg a vendég visszatette a dobozt és körbenézett a polcon, Nicky lépett oda és jelentette, hogy a rakodás elkészült.

- Jól van, tündérkém, köszönöm. Az ám, ti még nem ismeritek egymást. Ez itt a Lane-ék kis Nickyje, ő szokott nekem reggelente segédkezni a boltban. Nicky, ismerd meg régi barátomat, Iomhair Chamshroin gyümölcskereskedőt.

- Nagyon örvendek, uram - Nicolette kecsesen meghajtotta magát, ám a vendég oda se nézett.

- Hanem, John, muszáj leszek most már nyitni egy boltot itt a környéken. Nem tudsz valami jó helyet?

- Semmit se változtál, öreg cimbora - nevetett a boltos -, ha robotot mutatok be neked, oda se hederítesz.

- Ej, mit akarsz folyton a robotjaiddal, amikor komoly dolgokról beszélek neked?

- Az öreg Romain fölszámolja az üzletét, szerintem azt megvehetnéd.

- Romain? Sose hallottam ezt a nevet.

- Francia textilkereskedő, Shrewsburyben van egy szép üzlethelyisége. Belvárosi, tágas, nagy kirakatokkal. Lewisnak is van benne érdekeltsége.

Mr. Chamshroin helybenhagyólag dörmögött valamit a szakállába, hogy majd megnézi. - Szóval Lewis megvan még?

- Meg, hogyne. Nem keresed föl?

- Ha időm lesz rá, esetleg. - Órájára nézett. - De ha nem csapok a lovak közé, semmire se lesz időm. Fogd - nyomta Nicky kezébe a telerakott kosarat -, vidd ki a kocsira. Ideje indulnom, öreg cimbora.

Mikor Nicolette visszatért, White úr éppen kitöltötte a csekket az áruért.

- Kétszázhatvannyolc font lesz, uram.

- Micsoda?

- Az áru, amit Mr. Chamshroin vett. - Nickynek sejtelme se volt róla, hogy kell ezt a nevet leírni, de hűségesen kimondta úgy, ahogy hallotta.

- Az nem számít, köztünk más a megállapodás.

- Értem, uram. Elnézést, uram.

- No, akkor én megyek is - tette el a csekket a kereskedő, s az ajtóban megszorította a boltos kezét. - Dia duit, John, üdvözlöm a kengurukat.

- Dia is Muire duit, Iomhair, öreg cimbora.

Nicky udvariasan ajtót nyitott az úrnak, aki elmenőben intett neki, hogy kövesse. A kislány kilépett az utcára, nem zavartatva magát a hidegtől.

Mr. Chamshroin beszállt a furgon hátsó ajtaján és a zsebébe nyúlt. - Tudod, amikor gyerekek voltunk, csakugyan nem sokra tartottam a robotokat. Mikor ezzel az öreg mamlasszal együtt vagyok, mindig úgy teszek, mint fiatalkoromban, azért nem szóltam hozzád. Nesze, fogd.

Mire Nicky fölismerte, hogy egy tízes van a kezében, az ajtó már becsukódott és a kocsi elhajtott.

- Adott borravalót? - fogadta Mr. White, amikor belépett az üzletbe.

- I... igen, uram.

- Jól van. Tudod, ez az öreg mamlasz mindig úgy tesz, mint akinek kérges már a szíve és senkit se szeret.

Ezen a vasárnapon vette kezdetét advent, ami a hitetlen Lane-ek számára közömbös dolog, de a hagyományosan katolikus Christies életében nagy esemény. Pénteken már díszítették az utcákat; Mary megcsodálta Watkinsék portáját, ahol aranylevelekből font koszorú ékesítette a bejáratot.

- Igazán szép.

- Igen - nézte kislánya is -, Mr. és Mrs. Watkins sokat dolgozhatott vele. Mi csak karácsonyra díszítünk, ugye?

- Igen, általában csak huszonkettedikén vagy huszonharmadikán.

- Idén az is elmaradhat - mondta Michael.

- Miért? - kérdezte kishúga, szemügyre véve a Mrs. Hubert ablakát keretező ezüstszalagokat.

- Éppen elég szép vagy te egymagadban is.

Nicky megtorpant, csodálkozva bátyjára tekintett, aztán végignézett magán. A kék télikabátja volt rajta, a kék nadrág és a fehér cipő, amiket októberben vettek; s fehér szalag a hajában. - Nincs rajtam semmi különös, olyan vagyok, mint máskor.

- Hát éppen ez az.

A kislány habozott egy pillanatig, aztán odaszaladt és fölágaskodva megpuszilta Mike-ot. - Köszönöm.

- Nincs mit.

Mentek tovább. A Barackvirág utcában már kevesebb volt a dísz, itt főként hitetlenek éltek. Ha emlékszünk Ryan apó elbeszélésére, mostanra talán negyede lehet katolikus a városnak; no persze az anglikánok, a presbiteriánusok és a metodisták is díszítenek, de ezek együtt is csak a lakosság harmadát teszik ki. A hitetlenek pedig nemigen ünneplik adventet, inkább csak karácsonyt.

De azért a Barackvirág utca kevés dísze között is akadt egy szép kis karácsonyfa, amit Mr. Hill rakott a kertkapuja tetejére; műanyagból volt, lehetett vagy kilenc hüvelyk magas és tarkabarkán világított. Jól lehetett látni a fényét, hisz délután háromkor már sötétedett.

Mary megszemlélte a fácskát, helybenhagyólag bólintott és kislányára nézett, hogy annak is tetszik-e. Nicky nem volt sehol. Mary körülnézett, hol ugrabugrál megint a kiskölyök, egész úton nem maradt két percig a nyomukban. Mike is követte a tekintetét, amikor meglátta a gyereket.

Nicolette Mr. Albert Paige garázsának ajtaja előtt állt és fülelt befelé.

- Hát te mit kagylózol itt? - állt meg fölötte Michael, s a vállára tette a kezét.

- Csitt! Hangot hallok.

- Váljék egészségedre.

Nicky fölegyenesedett, végignézett a garázs homlokzatán és kettőt lépett oldalra, hogy minden részletet megfigyelhessen. Bátyja és anyja érdeklődve szemlélte. Aztán már ijedten, mert a kislány egy könnyed ugrással átvetette magát a kerítésen és futva eltűnt Paige úr kertjében.

- Hé! Jössz ki onnét! - Mary szavai elvesztek a semmiben. Egymásra néztek. - Elment az esze?

- Csak az első törvény lehet a dologban - mondta Mike.

- Ugyan miért?

- Mert idegenek kertjébe nem szabad beugrálni, ezt nagyon jól tudja. De ha mégis ilyet csinál... - Mike megvonta a vállát. - Mi más oka lehetne?

- Hol látsz te itt okot az első törvényre?... Nicky, gyere ki onnan, de azonnal! - csattant föl Mary, mert a garázs másik oldalán felbukkant a kislány. Láthatóan az egész garázst megkerülte és figyelmesen megnézte a fal minden részletét. Megint átugrott a kerítésen, földet ért az úttesten, megpördült és odaszaladt a garázsajtóhoz. Feszegetni kezdte a zárat.

- Nicky!

- Most ne zavarj, Michael - már nyoma se volt a kislány korábbi gyermeki vidámságának, egy eltökélten dolgozó gép volt -, valaki bajban van odabent.

- Mégis honnan...

- Hallom a nyöszörgését. Be van zárva és ki akar jönni.

Mary és Mike odalépett az ajtóhoz. Próbáltak hallgatózni, de Nicky keze alatt szörnyen recsegett valami, elnyomott minden zajt. - Hagyd abba egy pillanatra.

- Úgyse hallanátok semmit. Speciális erősítő kell hozzá.

Michael félrehúzta Nicky haját a bal oldalon, hogy lássa, neki van-e ilyen erősítője. Amit látott, köznapi volt, kicsi és rózsaszínű.

- S neked jelzi ezt a fülecskéd?

- Jelzi, anya - felelte a lányka, eleresztette a zárat és nagyot ütött rá. A garázsajtó hatalmasat döndült.

- Eszeden vagy? Szólni kell Mr. Paige-nek, majd ő kinyitja.

- Külföldön van. - Nicky a zsebébe nyúlt és elővette a kis bőrtokot, amiben apró holmijait tartotta. - Lépjetek hátra egy kicsit. - Kivett egy gyanús külsejű eszközt, kibiztosította és a zárnak szögezte. Fényes piros vonal jelent meg a levegőben.

- Honnan van ez neked? - hűlt el Mary, gyorsan hátralépve és Michaelt is magával húzva.

- Kaptam a gyárban, de nem megyek vele semmire - mondta a kis robot elégedetlenül, s eltette a fegyvert. - Ez az ajtó akárha páncélból lenne.

A kertkapuhoz szaladt és rátámadt a keresztrudakra.

- Nicky - próbált Mike is hatni rá -, hagyd ezt abba! Úgyse tudod kinyitni, ha tényleg van odabent valaki, hívd a rendőrséget.

- Már megtörtént, azt felelték, rövidesen küldenek valakit, addig próbálkozzak. Lehet, hogy egy ember van odabent.

- Szóval lehet állat is?

- Lehet.

Iszonyú zajjal kitört egy fémrudat a kertkapuból, meglóbálta a kezében és visszarohant a garázshoz.

- Vagyis nem biztos, hogy ember van odabent - mondta Mary -, nincs rá okod, hogy...

- Nem vállalhatom a kockázatot, hogy egy embert baj érjen, anya.

A Barackvirág utca egész hosszán végigzengtek a csattanások, ahogy teljes erejéből csépelni kezdte a zárat a yardnyi hosszú acélrúddal.

- Mégis mi történik ott?! - szólalt meg valaki a hátuk mögött mérgesen. - Elment az eszük?

- El, Andrew, el - felelte Mary anélkül, hogy megfordult volna; felismerte a hangot -, a gyerek azt állítja, hogy valaki bent rekedt a garázsban.

- Ez hülyeség. Mégis ki lenne az?

Andrew Hopkins annyi idős volt, mint Michael, de már szkanderezett Mr. Atkinsonnal és nem mindig ő vesztett. Kijött a házból és Nicky felé indult.

- Hagyd abba, gyerek, add ide azt a lécet! Andrew bácsi majd kinyitja.

- Nem, fiatalúr, kérem, ne jöjjön a közelembe. - Nicky hatalmasat sózott a kapura, mire az acélpántokat lefogó egyik szegecs kirepült és lövedékként szelte át az utcát. - Vigyázzanak innen!

- Mondja csak, Mrs. Lane, mire tanítja maga a robotját? - szólt egy mély hang valamelyik ablakból. - Az ember megsüketül...

Három perccel később, amikor a zár keserves nyikorgással engedni kezdett, már a fél utca kiabált az ablakokból és a kertekből, de Nicolette csak gyilkolta kitartóan.

Kis kétszemélyes rendőrkocsi jelent meg az utca fölött, s leereszkedett a garázzsal szemközt. Két rendőr ugrott ki belőle és felkérték a közönséget, hogy oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló. Amióta világ a világ, ez a felszólítás mindig csak arra volt alkalmas, hogy még több ember csődüljön oda.

- Miért nem állítják le azt az őrült robotot? - harsogta túl valaki a zenebonát.

- Nem lehet, uram, az első törvény kényszere alatt cselekszik - intette az egyik rendőr. - Valakit bezártak abba a garázsba.

A másik rendőr közben már a kocsiban kotorászott valami eszköz után, amivel segíthet Nickynek. Éppen előhúzott egy terjedelmes, veszélyesnek látszó instrumentumot, amikor a zár tompa sikollyal megadta magát. A kislány odaugrott és botja egyetlen mozdulatával lefeszítette. Aztán nyomott egyet a garázsajtón és belépett.

Mary és Mike is közeledett volna, de a rendőr megállította őket. - Hátha...

De mire folytatta volna, Nicolette már feltűnt az ajtóban. Valami sötétet tartott a karjaiban. Anyjára nézett; meghatottan csillogott a szeme.

- Kiscica... - lehelte boldogan.

A parányi macskakölyök fehér kesztyűit kivéve divatos koromfekete ruhát viselt, de a külseje most egyáltalán nem érdekelte. Össze volt fagyva, majd meghalt éhen és halálra rémítette az éktelen lárma, aminek megmentését köszönhette. Épp csak rápislogott a Nicolette köré gyűlő emberekre, aztán eldöntötte, hogy őneki most vége van. Lehunyta szemét és készült a halálra.

Ám egyszer csak valami megérintette az orrát. Automatikusan lenyalta, s ismerős íz ömlött szét a szájában. Kidugta a nyelvét. Visszahúzta. Megint kidugta. Megint vissza. Aztán már a szemét is kinyitotta.

A hófehér folyadéktükör mindent betöltött előtte, csak fodrozódó felszínét látta. Egyre gyorsabban fodrozódott és lassan apadni kezdett a tányérban... s ahogy minden figyelmét egyre sebesebben mozgó nyelvére fordította, csak percek múlva vette észre, hogy a háta mögül meleg jön. Nem fordult meg, hogy megnézze, honnan. Teljesen mindegy. A meleg meleg, akárhonnan származik, az ennivaló pedig elöl van. Arra kell figyelnie.

Semmit se látott az emberekből, akik elégedetten néztek egymásra valahol a magasban. A rendőrök bólintottak Mrs. és Mr. Lane-nek, s elmentek. Andrew Hopkins a konyhaszekrénynek támaszkodva figyelte Nicolette-et, aki boldogan guggolt a kismacska fölött és időnként arrébb tette a hősugárzót.

- Kisül a szemem - dohogott fölötte Mary. - A fél várost föllármáztad egy félunciás macskaszerzet miatt.

- Majd megnyugszanak - vont vállat Michael -, hisz nem tudta, lehetett volna ember is odabent. És különben is, talán hagyta volna pusztulni?

- Nem, de akkor is csinálhatta volna kevesebb feltűnéssel.

- Ahhoz várnia kellett volna, amíg szereznek valahonnan egy kulcsot vagy valami erősebb szerszámot. Az első törvényt pedig nem lehet megvárakoztatni.

- Elég baj az nekem.

Nicky eddig nem szólt közbe, el volt foglalva kincse csodálatával, de most fölnézett. - Sajnálom, anya, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak. Bocsánatot fogok kérni mindenkitől, akit megzavartam. De nem tehettem mást, az első törvény kényszerített.

Ha a cica fölnézett volna, egy újabb alak belépését láthatta volna valahol a magasban. Nem nézett föl. Evett.

- Otthon volt Mrs. Shelby? - kérdezte Andrew.

- Igen, gazda - felelte valaki monoton hangon. - Azonnal itt lesz.

- Nyiss neki ajtót.

- Igen, gazda.

- Ne adj neki túl sokat egyszerre - mondta Michael. - Lehet, hogy napok óta nem evett.

- Böf - mondta a cica.

Nicky elhúzta előle a tányért, de ő követte. Bárhová követte volna, a felhők közé vagy a föld alá, megküzdött volna érte... nem jutott eszébe semmi, hogy mivel küzdött volna meg. Nem létezhet olyan szörnyeteg, ami képes lenne elvenni tőle. Ám mire ezt végiggondolta, egy kéz megfogta és nem tudott továbbmenni.

- Engedj oda! - követelte. - Még!

Ezt persze a saját nyelvén mondta, amit senki sem értett a jelenlevők közül, de azért tudták, mit akar. - Várj egy kicsit - nyugtatta Nicky -, nem falhatsz be egyből egy egész tányérral. Rosszul leszel tőle.

Ez akkor se érdekelte volna, ha érti, de nem értette. - Gyere ide - szuggerálta a tányérnak -, gyere vissza!

- Hát ez elképesztő - hallatszott fentről. - A megszólalásig... tényleg Paige garázsában találtad?

- Igen, Mrs. Shelby - felelte a kis robot -, talán ott született és Mr. Paige véletlenül rázárta...

- Mindegy! - rikkantotta Mrs. Shelby és fölkapta az apró állatot. Annak elállt a lélegzete a repüléstől; neki több emelet volt ez a távolság, pedig Mrs. Shelby apró asszony volt, alig öt láb magas. Nicky csak néhány hüvelykkel volt kisebb nála, ahogy fölegyenesedett és büszkén végignézett az embereken. - Fantasztikus - hirdette ki Mrs. Shelby. - Szentül abba voltam, hogy csak öten vannak, hát hisz kommendáltam is Clarának másikat a hatodik helyett. No, örülni fog. Fogd csak meg - nyomta Nicky kezébe a meglepett jószágot, s a zsebébe nyúlt.

- Mrs. Shelby, én...

- Te csak ne szólj semmit. Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz. - A hölgy egy bankjegyet dugott Nicky kabátzsebébe, aztán elébe tartotta a kesztyűjét. - No, zsupsz bele!

A kismacska egy pillanat múlva már a kesztyűből nézett kifelé, mint Kästner Emberkéje a szivarzsebből. Mrs. Shelby karon fogta Nickyt és magával cipelte az utcára. Egy perc múlva már a szomszéd kertből hangzott fel erőteljes hangja: - Nézzék, ez itt az én Nellie-m legkisebb gyereke. Ez a kicsi jószág mentette meg...

Mary fölsóhajtott. - Én meg majd fizethetek Mr. Paige-nek a kapuért.

- Dehogyis - felelte fia -, azt a Brirob fizeti.

- Ugyan már, miért tenné?

- Mert ez a törvény, anya. A robot gazdája nem felelős azért a kárért, amit a robot az első törvény kényszere alatt okoz. Ezért a Brirob felel, mert ők építették bele.

- Biztos?

- Nyugodt lehetsz. Ha nem így lenne, senki se lenne bolond robotot venni, hogy aztán kárt okozzon neki.

- Jól van hát - mondta Mary, s kezet nyújtott Andrew Hopkinsnak. - Ideje mennünk. Mrs. Shelby nagyjából már helyreállíthatta Nicky jóhírét.

December első napjaiban zuhanni kezdett a hőmérő higanyszála, rövidesen tízfokos hideg köszöntött Christiesre. A nagykabátok mellé most már meleg sapkát, kesztyűt, sálat kellett venni. Nicolette-nek is, aki számára Mary talált egy jó meleg sálat a pincében, s mielőtt a lányka az utcára lépett, gondosan a nyakára tekerte. A sál sárga-barna csíkos volt, akárcsak a Méhecske Gimnázium, s érdekes színfoltot jelentett a kislány kék-fehér téli öltözetén. Mindez meggyszínű alap előtt jelent meg, ahogy Nickynk érdeklődve megállt egy furgon mellett. A jármű a Hegy utcán hajtott végig és a húszas számnál állt meg. Sokáig nem szállt ki senki; a kislány gyanította, hogy aki odabent van, egyik réteg ruhát a másik után ölti magára, mielőtt kinyitja az ajtót. Tegyük még hozzá, hogy a furgon oldalán a Hutchins és Társa Szállítóvállalat neve állt, Manchester, Withington Gardens 617, telefon: hutchinsco-gm-ews. És egy nagy doboz rajza, amiből emberek sétálnak ki, a cég tehát nyilván embereket is szállít. Dobozban. Hát ugye, mindenki abból él, amiből tud.

Végül kinyílt az ajtó és kikászálódott egy szakállas férfi. Csakugyan eléggé be volt bugyolálva. Benyitott a húszas számú kertkapun, végigsietett a kerti úton és babrálni kezdett a zárral. Már nyílt volna, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött:

- Bocsánat, uram. Biztos vagyok benne, hogy rendelkezik valamilyen írással, mely szerint beléphet ide.

- Persze - biccentett a férfi, épp csak odapillantva az apró alakra. Benyomta az ajtót és lépett volna, ám egy kar megállította.

- Esetleg láthatnám, uram?

- Eredj játszani.

- Nos, uram, ami azt illeti...

A férfi megpróbálta gyengéden félretolni a gyermeket, ám az annak méreteihez igazított erővel semmi célt nem ért. - Ja, már értem. Bent van a kocsiban, egy kék dossziéban a sofőrülés mellett.

A kislány úgy tűnt el, mint egy rajzfilmfigura, az egyik képkockán még ott volt, a másikon már nem. A férfi mégsem sietett most már befelé: megvárta, amíg feltartóztatója benyit a kocsiba, kiveszi a dossziét és belelapoz.

- Köszönöm, uram - szállt szopránja a kerten át -, ez mindjárt más színben tünteti fel a helyzetet.

Az iratban az állt, hogy a Hutchins költöztetést végez bizonyos Robinsonék számára, akik megvették a Hegy utca húszas számú házat; Nicky le is vonta a következtetést, hogy a kocsira rajzolt dobozt átvitt értelemben kell érteni. A lelkiismeretes kis robot a vásárlás hírét persze csak azután fogadta el, hogy felhívta a városháza számítógépét, amely megnyugtatta az ügylet valós volta felől. A következő kérdés, ami ekkor Nickyben fölmerült, már nem állt kapcsolatban a Hutchinsszal; de nem tehette föl, amíg szülei haza nem térnek Abdullah professzortól, akivel egyik könyvük kapcsán folytatnak eszmecserét.

Szaíd Sabri Abdullah Christies büszkeségei közé tartozik. Nyelvész, orientalista, író és műfordító, arab anyanyelvén kívül folyékonyan beszél perzsául és hindiül; az olvasó is ismerheti Jason Kelly Sivatagját, amelynek arab irodalmi idézeteit a professzor fordította, avagy Walíd Al-Ghraírí híres filmjét, a Napot, amelynek angol változata neki köszönhető.

Most azonban erre nem térhetünk ki bővebben. Képtelenség a tűző napfényben perzselődő sivatagról és a fáradtan vonuló tevékről beszélni, amikor még a nemigen fázékony Nickynek is össze kell húzni a nyakán a sálat, és minden lehelete füstfelhő módjára száll föl, ahogy a benne levő vízpára a kilélegzés pillanatában jégkristályokká fagy össze.

Azaz bocsánat - elragadott a képzeletünk. Nicky roppant emberszerű, de éppenséggel a lehelete nem látszik a mínusz tíz fokban. Most nem, mert egyedül baktat az utcákon és senki se látja, ezért takarékoskodik a csekély vízkészlettel, amit a mellkasában, a szívverést keltő kis gépezettől valamivel jobbra elhelyezett apró tartályban raktároz. Nem több egy gillnél, vagyis egynegyed pintnél, ami kontinentális mértékben mintegy másfél deci. Arra szolgál, hogy könnyezhessen a szeme, megnyalhasson egy bélyeget és az meg is ragadjon - s ha éppen társalog valakivel az utcán a tízfokos fagyban, akkor egy kis vízpárát engedhessen a leheletébe. De csak akkor.

Míg ezt végiggondoltuk, Nicky már befordult a Mező utcába és gyors léptekkel tartott az iskola felé. Csúszósak az utak, annak ellenére, hogy hetek óta alig van csapadék, s nem szereti, ha a fiúk egyedül jönnek haza az iskolából.

Mostanában gyakran előfordul, hogy amikor a fiúkért megy, Lloyd-agyközpontja üzembe helyezi a C34-es blokkot. Ez az agyközpont, amit a híres wyomingi robotikusról neveztek el, felelős az erkölcsi-etikai értékítéletek jelentős hányadáért, s a C34-es részlege arról gondoskodik, hogy tulajdonosa tapintatosan viselkedjék.

Mivelhogy ott van Laura Sutcliffe.

Az persze ki van zárva, hogy Nicolette kérdéseket tegyen föl, erre való a C34-es blokk, más szóval a tapintat, hogy ezt ne tegye. Ezért igazából semmilyen tudásnak nincsen birtokában, csak sejtéseknek; de ezek is elegendők arra, hogy amikor meglátja Laura Sutcliffe narancsszínű sapkáját a gyerekek tömegében, lelassítja lépteit és inkább Steve-et meg Bobot keresi; majd amikor Johnnyval, azazhogy Johnnyékkal is összetalálkozik, többnyire sürgős dolga támad, valami igazítanivalót talál mindig hibátlan öltözetén, esetleg valamelyik gyereknek segít valamiben a sok közül, mindegy, csak messze legyen. Állítjuk, hogy Johnnynak még mindig nem esett le a tízpennys, hogy ezt húga miért csinálja; legalábbis tegnap például bosszankodott, hogy Nicky hol van megint, mert kérdezni szeretne tőle valamit a robotikáról. Laura női ösztöne viszont annál élénkebben reagál, s időnként megajándékozza Nickyt egy cinkos szemvillanással, amikor a kislány olyan ügyesen tereli el onnan Steve-et és Bobot, hogy azok nem vesznek észre semmit az egészből.

Mindez csupán egy-két percig tart. A gyerekek sose szoktak hosszasan álldogálni az iskola előtt, most pedig, amióta ilyen hideg van, még inkább sietnek haza. Laura útnak indul a Farkas utca felé, Lane-ék az ellenkező irányba.

A Farkas utcáról jut eszünkbe: soha senki emberfia nem látott még farkast ebben az utcában, ahogy a Szarvas utcában sem szarvast. De a Vadász utcában előfordult már mindkettő, két évvel ezelőtt, amikor a húsvéti jelmezbálon a hatodikosok a környékbeli utcák neveibe öltöztek: Laura Sutcliffe volt a szarvas, agancsokkal a fején, Myra Lewison az őzgida, Charles Peyton az erdei toportyán, Johnny pedig - nos, Johnny méltóságteljesen viselte George kitalálta öltözetét, köznapi kék inget, farmernadrágot és az errefelé népszerű micisapkát. Mikor megkérdezték tőle, ugyan minek öltözött, félrevonta az illetőt:

- Pszt! Nem szólsz senkinek?

- Dehogyis...

- Titkosügynöknek.

Általában eltelt egy-két perc, mire az illetőnek feltűnt a dolog és visszajött:

- De hisz nincs is a környéken Titkosügynök utca.

- Pszt! Nem szólsz senkinek?

- Dehogyis...

- Gondolhatod, hogy a térképen a fedőneve szerepel.

Ezeket a hétpecsétes titkokat egyenként közölte mindenkivel, s a legjobb ötletért járó különdíjat elsöprő többséggel szavazták meg neki.

Amikor a négy gyerek visszaért az iskolából, a meggyszínű furgon mellett már egy sötétkék teherkocsi is állt.

- Leyland harminckettes - mondta Steve, s megrugdosta a kerekeit. - Tíz tonnát is elvisz.

- Angolt vagy metrikusat? - kérdezte húga, akitől igazán nem vehető rossz néven, hogy ügyel a pontosságra.

- Akármelyiket.

- Bocsánat, fiatalúr - állt meg Bobbie fölött egy robot -, kérem, ne álljon az útba. Veszélyes a szállítmányok közelében tartózkodnia.

Bob arrébb szaladt, s a robot kiemelt egy hatalmas ládát a Leylandből. - Köszönöm, fiatalúr.

A fiúk a robotot is érdeklődve figyelték. Harmadosztályú volt, hozzá képest egy bábuforma másodosztályú kifejezetten emberi. Szögletes alumíniumteste tompán fénylett a bágyadt téli világításban. Mindössze két pont vált ki a sima fémfelületből: a szeme helyén levő Roboptics-szenzor és a hátára festett embléma. A Hutchinsé volt persze.

- Milyen sorozat? - kérdezte Bob, közelebb lépve bátyjaihoz.

- Valami európai lehet, azok gyártanak ilyen monstrumokat - felelte Johnny. - Talán olasz.

- Akkor biztos Robotorino - mondta Steve, s húgára nézett. Az komoly arccal visszanézett rá, de nem árult el semmit; várta, hogy megkérdezzék.

- Robot! - szólította meg John a házból kifelé siető szerkezetet; hogy ugyanazt vagy egy másikat, meg nem lehetett mondani.

- Uram? - a robot megállt előtte és mozdulatlanul várakozott. Nem tudott egyszerre rakodni és társalogni. Hatlábnyi, kissé előrehajló alakja óriási fémoszlopként hatott a járda közepén.

- Milyen gyártmányú vagy?

- Ford Electrob 3C-12-es, fiatalúr - vágta rá a robot. Közben háta mögött egyik társa érkezett egy újabb ládáért, ügyet sem vetve a kis csoportra.

- Mi a fene? - hökkent meg Steve.

- Nem értem, fiatalúr. Kérem, fogalmazza újra.

- Amerikai vagy?

- Robot vagyok, fiatalúr - brummogta a mély fazékhang.

- Steve - szólalt meg Nicky -, egy harmadosztályú számára a nemzetiségnevek embereket takarnak. Fogalma sincs, hol készítették. Küldd vissza dolgozni, mert feltartjuk a munkát.

Steve és John összenézett. Nicky saját maga is utasíthatta volna a robotot, futott át az agyukon, de nyilván nem érzi illendőnek, hogy hús-vér testvérei jelenlétében parancsolgasson. Vagyis hogy a második törvény nem engedi felülbírálnia az emberi utasítást. Vajon meddig, gondolta John, hisz egy idő után az ő parancsuk nélkül is vissza kell küldenie dolgozni, másképp az első törvény sérül, valakinek szüksége van rá, hogy ez a robot rakodjon.

Míg ezt végiggondolta, Bob fölkiáltott: - Majd én! - s rászólt a harmadosztályúra: - Robot!

- Igen, uram? - a fémmonstrum bal talpán húszfokos fordulatot tett jobbra és rászögezte tekintetét.

Bobnak nagyon tetszett, hogy a hatalmas szerkezet ilyen odaadóan lesi óhaját. Nagy gonddal fogalmazta meg parancsát:

- Menj vissza a teherautóhoz és folytasd a rakodást, amit elkezdtél.

- Igen, fiatalúr - felelte az Electrob, s hátraarcot csinálva a kocsihoz vette az irányt.

- Nemigen hasonlítotok - mondta Steve a távozó masina szögletes lépteit figyelve.

Választ nem kapott. Nicky nyugodtan állt bátyjai gyűrűjében, érdeklődve tanulmányozta a rakodás menetét, aztán elkapta Bob kíváncsi tekintetét. Steve is őt nézte. John is.

- Mit... te énhozzám beszélsz?!

- Ki máshoz? - vigyorgott Stevie.

- Ugyan miben kellene hasonlítanunk, tisztelt uram?

- Hát van éppen egy-két közös vonásotok.

- Hogyne - felelte Nicky felhúzva az orrát. - Neki is két lába van. Menjünk, mielőtt megfagyunk.

Megfordult és hajszál híján beverte az orrát apja kabátjába. George fölkapta, mint egy játékbabát, s magasra emelte, hogy közvetlenül egymásra nézzenek.

- Látom, már megtagadod őseidet, gyerekem.

- Dehogyis, apa - Nicky csókot lehelt apja arcára előbb jobb, majd bal felől -, pontosan tudom, kik az őseim.

Tekintete szerelmesen tapadt apjára, aki nevetett, letette és közölte vele, hogy szamár. A lányka engedelmesen bólintott, jobb kezét George-nak, balját Marynek adta, s így indultak befelé.

- Mondd csak - kérdezte Johnny odabent, mialatt kimásztak a rengeteg ruhából -, ha én neveznélek szamárnak, azt is ilyen beletörődően fogadnád?

- Nem is tudom - tűnődött el a kislány -, egyszer ki kellene próbálni.

- Szamár!

- Szamár, aki mondja!

Sértődött képpel állt a nevető fiúk között.

Délután négykor - majdnem sötét volt már - érkeztek meg az új lakók a szomszéd házba. Egy hosszúkás busszal jöttek. A Lane fiúk kíváncsian figyelték őket az ablakokból; bár Nicky morgott emiatt, mondván, jólnevelt ember nem üti az orrát mások dolgába. Persze nem törődtek vele.

Szüleik fönt dolgoztak a szobájukban; csak arra riadtak föl, hogy a fiúk egymás hegyén-hátán dobogva rontanak fel a lépcsőn.

- Rengetegen vannak! - esett be Steve az ajtón.

- Legalább egy tucat gyerekük van! - tette hozzá Johnny. - Egész nagyok és kicsik is!

- És tarkabarkák! - tódította Bob. - Tényleg rengeteg sok!

- Először is csönd legyen! - csattant föl Mary. - Megsüketítitek az embert. S most halljam nyugodtan és értelmesen: kik vannak rengetegen?

- Hát az új szomszédék - mondta Johnny most már csendesebben. - És van vagy hat egyforma robotjuk.

- Vagy úgy. S mi az, hogy tarkabarkák?

- Hát hogy mindenféle színűek.

- Jól van. Csak hogy végre ezt is tudjuk. Most pedig sipirc, hagyjatok dolgozni.

A fiúk elpárologtak. Lent a nappaliban Nicolette rosszalló tekintettel fogadta őket, hiszen szabály volt a családban, hogy ha az írók dolgoznak, kéménytűzön alul semmiképp se szabad zavarni őket. Ha a fiúkat kérdeznénk, egy őszinteségi rohamukban talán bevallanák, hogy havonta egyszer-kétszer ezt a szabályt bizony megszegik. Ha Maryt és George-ot faggatnánk, lenne az hetente is ennyi, sőt több.

- Ma igazán elképesztően viselkedtek.

- Ugye? - mondta Bobbie büszkén, és kidüllesztette a mellkasát, mintha bókot mondtak volna neki.

- Ide süss, te mintagyerek - szólt Johnny, futó pillantást vetve az ablakra, hátha lát még ott valamit -, gondolkodtál te már...

- Néha előfordul - felelte Nicky.

- ...azon, hány gyerek van itt az utcában?

A lány bólintott, aztán megrázta a fejét. - Nos, eddig még nem nagyon.

- Látod. Ez azért van, mert te sose játszol senkivel. - Nickynek már a nyelve hegyén volt: hiszen csak félórája, hogy foglyul ejtették és eladták a sápadtarcúaknak két puskáért és egy zacskó üveggyöngyért, de testvére folytatta. - Amíg itt laktak Markék és O'Brianék, nem kellett órákat gyalogolni, amíg az ember talált egy focipartnert. Egyáltalán nem mindegy hát, hány gyerekük van az új szomszédéknak.

A Lane-ek mindig hajlamosak voltak a túlzásokra, s ezt Nicky is jól tudta; nem szólt hát, hogy a Benson fiúk itt laknak a Mező utcában, ahova akkor is elér az ember öt perc alatt, ha a kezén jár; száz yarddal távolabb, a Levendula utcában pedig már vagy egy tucat barátja van testvéreinek.

- Értem - csak ennyit mondott hát.

- No látod. Én a helyedben félreugranék, mielőtt fölfal.

Nicky rémülten hátranézett, aztán fölhúzta a nyúlcipőt. Steve utána, s nyomában a többiek. Pillanat sem telt bele, s a ház megint megtelt gyerekzsivajjal.

- Végre - dörmögte George odafönt. - Ebben a csöndben nem lehetett koncentrálni.

Még jóval előbb történt - valamivel a sápadtarcúakkal folytatott csereügylet előtt -, hogy Nicky föltette szüleinek a kérdést, ami már az első szállítókocsinál eszébe jutott.

- Apa - anya?

- Mondjad, gyerekem - felelte Mary, éppen átfutva az aznapi postát. Gyakran maradt ez délutánra.

- Megnéztétek az új szomszédokat?

- Hm?... Nem, nem néztük.

- Jogotok van hozzá. - Hátra- és fölnézett, apja arcát fürkészve.

- Igen - pillantott le rá George, aztán nagy műgonddal igazgatni kezdte lánya hajában a szalagot -, Mr. O'Connell meg is kérdezett minket, de azt feleltük, ha rendes embereket találnak, mi semmi kifogást nem támasztunk. Megbízunk a testületben.

- Alaposan megnézték, kiknek adják el a házat - tette le Mary a postát -, lassan egy éve áll üresen. - Fölnevetett.

- No, mi az?

Mary csak szemével intett Nicky felé. George lehajolt, hogy a kislány arcába lásson.

Nicolette lehunyt szemmel állt előtte, s átszellemült, boldog mosollyal élvezte apja ujjainak érintését a hajában.

A szülők és a kis robot egybehangzóan jelentették ki, hogy márpedig ma délután nem mennek át ismerkedni az új szomszédokkal. Van éppen elég dolguk, ha tényleg olyan sok embernek kell berendezkednie az új házban, semmi szükség rá, hogy még ők is ott lábatlankodjanak. Egyébként is az a szokás, hogy az újonnan jöttek jelentkeznek először. Majd ha alkalmasnak látják az időt, átjönnek.

Ez már aznap este hétkor bekövetkezett. Csak egy érkezett közülük, a család feje. Amióta ilyen hideg volt, Nicky nem ment a vendégek elé a kertbe, hogy tíz lépésért kabátot kelljen vennie, csak ajtót nyitott nekik.

- Jó estét, uram.

- Jó estét. Az új szomszéd vagyok, úgy gondoltam, röviden beköszönnék.

- Kerüljön beljebb, uram.

- Köszönöm.

- Jó estét - jött elébe George a szobaajtóba -, doktor úr.

A vendég már éppen nyitotta a száját, de most megint becsukta. - Ismerjük egymást? - nyitotta ki mégis.

- Ha ön nem csupán hasonlít dr. Robinsonra a birminghami városi kórházból, akkor igen. Valamikor kezelte az apámat anginás panaszokkal.

- Nocsak. Mikor?

- Harminc... kettőben - számolt utána George.

- És meggyógyítottam?

- Azóta nyugdíjba ment és elkezdte a világot járni, úgyhogy szerintem igen. George Lane.

- Norman Robinson.

Kezet fogtak.

A doktor magas volt, alig hüvelyknyivel kisebb George-nál, s ugyanaz az izmos testalkat. Ötvenen felül lehetett valamivel, fekete hajában még nem akadt ezüst szál. Mélybarna bőre afrikai és európai ősöket sejtetett.

- Mary Lane - nyújtott kezet a ház asszonya is.

- Norman Robinson. Örülök, hogy megismertem. - A lépcsőre nézett, majd a konyhaajtóba, aztán be a szobába. Mindeme helyeken állt egy-egy alak, a szobában kettő is. - Úgy látom, van egy közös gyűjtőszenvedélyünk. Négy?

- Öt - felelte Mary -, csak a legnagyobb nincs itthon.

- Lám, nálunk tíz.

A fiúk szép sorjában bemutatkoztak, utoljára húguk is. - Nicolette - mondta csak a keresztnevét, ahogy bátyjai.

- Hány éves vagy?

- Tizenkettő, uram.

- Akkor nem fogsz egy osztályba járni Bettyvel. Kár, kicsit tart az új iskolától.

- Én nem járok iskolába, Mr. Robinson.

Norman ránézett, aztán elmosolyodott. - Vagy úgy. Igen, az egyik nálunk se jár iskolába. Vele együtt már tizenegy.

A Lane-ek összenéztek. Kellemes meglepetés volt, hogy az új szomszéd egyből elfogadta Nicky besorolását az "öt" közé.

- Nem több? - kérdezte Bobbie. - Egész sereg robotot láttunk bemenni. Voltak vagy hatan.

Mary feddően pillantott fiára a leselkedésért.

- Nem, azokat a város adta kölcsön a költözködéshez. Elég nagy kavarodás van most odaát. A társaság java része elvonult különböző sarkokba, a robotokra hagyjuk a munkát és az idegeskedést.

- Gondolom, fogadott gyerekek - szólalt meg Mary.

- Nagyrészt. Három közülük saját készítmény.

- Hogy volt ez lehetséges?

- Nos - a doktor megvakarta a fejét -, ha nekem most el kell magyaráznom, hogyan készítettük...

- Nem, nem - szakította félbe Mary nevetve -, azt már magunk is tudjuk. De ez a kis jószág - magához vonta Nickyt - úgy került hozzánk, hogy kislányt is szerettünk volna a sok férfiú után. Próbáltunk örökbefogadni egyet, de elküldtek minket, hogy már van így is éppen elegendő. Maguknak meg...

Lenézett, s Nicky szerelmes pillantásával találkozott a tekintete. Összemosolyogtak.

- Vagy úgy. No igen, ez egészen más eset. Mi nevelőcsalád vagyunk.

- Kérem?

- Ez egy intézmény. Azokat a gyerekeket, akik végleg hozzátartozók nélkül maradnak, nevelőcsaládoknál helyezik el. Elég sokféle követelménynek kell megfelelni hozzá; az első gyereket például szinte lehetetlen megkapni, ha már több saját van. Általában nem szeretik, ha létszám és kor szempontjából kisebbségben vannak a fogadott gyerekek.

- Ez elég nagy értelmetlenség - mondta George.

- Helyenként van benne ráció.

- Bocsánat, uram - kottyant bele Nicky -, de Mrs. Robinson kérdéseket szeretne intézni önhöz.

Mary értetlenül nézett rá, hogy ezt vajon honnan tudja, de az orvos nem lepődött meg. - Mondd meg, hogy máris megyek. Well, úgy látszik, nem tudnak sokáig meglenni nélkülem, jobb, ha megyek. Még úgyis sokat fogunk találkozni. Igaz is, ugye Christiesben is külön engedély kell az utcán parkoláshoz?

- Hogyne - bólintott Mary -, de orvosoknak minden további nélkül megadják. A városi kórházban fog dolgozni?

- Nem, dehogy, Manchesterben igazgatom a szívsebészetet. No igen - vont vállat -, egy ideje már professzor vagyok.

- Gratulálunk, professzor úr.

- Csak Norman. De tényleg megyek, beállok közlekedési rendőrnek a sok-sok szekrény közé. Hát te?

Nicky közben kibújt Mary karjaiból és fölkapta a kabátját.

- Hazakísérem, uram, ha megengedi.

- Azt hiszem, egyedül is eltalálok.

- Már nem ugyanaz az utca, mint amikor idejött, uram.

Az emberek csodálkozva néztek rá, aztán George kinyitotta az ajtót. Sűrű esti köd hömpölygött odakint, már a kertkapuig se lehetett ellátni.

2. Hogy van? ^[VISSZA]

6. Angolban a fű grass, ami kiejtve hasonlít a Grace névre ^[VISSZA]

8. A lovagi cím női megfelelője ^[VISSZA]

---