Meg kell itt említenünk, hogy Michael ezen az estén nem volt otthon még jóval vacsoraidő után sem. Ebben sem rendkívüli, sem különleges nem volt, tizenhét éves, elég nagy már, szülei nem aggódtak, nem is kérdezgették, hol volt. Először is majd elmondja, ha akarja, másodszor pedig amúgy is tudták. Christiesben mindenki tud mindent.

Gardner asztalosmester neve néhányszor már elhangzott a korábbiakban - ő az, akinek másfél százaléka van Mr. Atkinson üzletében és aki elkészítette úgy a jövendőbeli városháza makettjét, mint a Johnny születésnapi tortájának otthont adó hűtődobozt. De nem említettük még Diana Gardner nevét, ami komoly mulasztás.

Christiesnek sok nevezetessége van. Ilyen például Mrs. Clyde és Mr. Harry, akik munkáit messze földről is jönnek megcsodálni; ilyen a Marcus-féle üvegfúvoda és a Gardner-asztalosműhely, de ilyenek maguk Lane-ék is, akik hosszú ideje az egyedüli írók a városban, sőt a tágabb környéken is. (Őelőttük utoljára hetvenkettőig élt író a városban, ekkor hunyt el Sir Lionel Gilmore; aki oly nagy tisztelője volt Penelope Montgomerynek, hogy a kedvéért rákapott a színdarabírásra és több darabot írt neki. Ő ismertette meg a művésznőt Christies városával. Íme, egy apró adalék a múlt század művészettörténetéhez.)

Christiesnek tehát sok nevezetessége van, de ezeknek csak egy része ilyen híres; más részük helyi nevezetesség, akiket a városban majd mindenki ismer, de azon túlnan már nem sokan. E nevezetességek közé tartozik Diana Gardner.

Külsőre nem több, mint egy csinos lány nagy kék szemekkel, mostanában éppen fiúsan rövidre vágott szöszke fürtökkel; ám a fürtök alatt rejtőzik az a testrésze, amivel a negyedik gimnáziumi matematikaverseny harmadik helyezettje lett - kilencéves korában!

Erre persze az olvasó nyilván fölkapja a fejét, hát hiszen ez képtelenség, akármilyen jól is tudjon számolni, csak nem fogják beereszteni egy ilyen nagyoknak való versenyre.

Ez pontosan így is van. Nem eresztették be a versenyre, de nem is tagadták meg tőle a részvételt. Egyáltalán nem szándékozott részt venni a versenyen, még a nézőközönség soraiba sem ült be. Szerette a matekot, folyton gimnáziumi könyveket böngészett, de álmában se gondolta volna, hogy ami bennük van, tudja is. Mígnem egy nap az unokanővére, Lynn Crawford benevezett a versenyre; ami azt illeti, fogadásból. Bukásra állt a számok nemes tárgyából, de annál jobban boldogult a veszekedéssel; s egy nap hajba kapott az osztályelsővel, Jack Curwooddal, aki összefüggésbe találta hozni gyenge eredményeit a nemével. Lynnben föllángolt a feminista és öt perc múlva állt a fogadás: ő, az osztály egyik legrosszabb matekosa az egy hónap múlva megrendezendő versenyen eléri Jack pontszámának a felét, ötödikben pedig dobogós lesz.

A tét egy-egy ebéd volt mindkét verseny után a Washington'sban, Shrewsbury legelegánsabb éttermében, amire kettejükön kívül a másik két, illetve jövőre csak egy dobogós helyezett lesz hivatalos.

Lynn tehát nekiállt tanulni, s mivel akkoriban sokat jártak át egymáshoz az unokatestvérével - ez ma már nem így van, Lynn férjhez ment Londonba -, az ő kezébe nyomta a könyvet, hogy kérdezze ki. De Diana is kérdezett. Ismerte már olvasmányaiból a gyökvonást, a halmazokat, s valamicskét konyított a függvény fogalmához is; most megtanulta, mi a szinusz és a koszinusz, a hiperbola és a logaritmus, hogyan kell kiszámítani a trapéz területét és két pont távolságát - egyszóval egész komoly hányadát annak a tudománynak, ami az absztrakciót, a dolgok jelekkel való helyettesítését tökélyre fejlesztette azóta, hogy az ősember pálcákra faragott vonásokkal számlálta a napokat; annak a tudománynak, ami valahogy a legtávolabbinak látszik olyan kilencéves kislányoktól, akik szeretnek öltözni, fésülködni, és délutánonként legkedvesebb elfoglaltságuk teát iszogatni egy-két barátnő és néhány baba társaságában. Nem minden kislány ilyen, de Diana ilyen volt. Esténként pedig, amikor Lynn átjött és leültek, szivaccsá alakult, ami szívni kezdte magába a számokat.

Aztán a számok elindultak kifelé. Lynn elégedetten befejezett egy számítást és Diana megmutatta benne a hibát. Lynn hitetlenkedve nevetett, amire Diana hozzávágta a könyvet és közölte, ha nem tud számolni, ne induljon a versenyen. Néha utánaszámolással kiderült a hiba, máskor az alkalmazott módszerben volt, s ilyenkor valaki okosabbat kellett megkérdezni, mit csinált rosszul. Minden egyes esetben Dianának volt igaza, de Lynn elhallgatta, hogy a hibát ki fedezte föl. Emberi hiúság, érthető.

Lynn elhatározta, hogy próbára teszi Dianát, s elkezdett egyre nehezebb feladatokat adni neki. A kislánynak fogalma sem volt, hogy némelyik feladat a Wicklow-féle tankönyvből való, amit Lynn a városi könyvtárból hozott ki és ő maga alig értett belőle valamit. Diana megoldotta a feladatokat, nem is sejtve, hogy többségüknél Lynn már képtelen ellenőrizni, hogy jó-e a megoldás, csak a gyerek könnyed magabiztosságából és a még az ő ismereteivel is ellenőrizhető feladatok hibátlanságából sejtette, hogy igen.

Egyik este aztán odaadta neki a valódi versenyfeladatokat, amiket otthon átmásolt füzetlapra, hogy ne a versenylapot adja oda. A Méhecske-beli számtanversenyeken nem tartják titokban, mik a feladatok, nem kell ott a helyszínen megoldani őket. Meg lehet csinálni otthon is, viszont utána beszélni kell róluk, bemutatni a megoldás menetét, amit Lynn nem tudott. Még soha nem volt jelen egyetlen versenyen sem.

Öt egymást követő estén Diana megoldotta a versenyfeladatokat. Mivel fogalma sem volt, mivel áll szemben, izgalom nélkül oldotta meg azt az egyetlen feladatot is, amibe Jack Curwoodnak is beletört a bicskája, s a lehetséges kétszáz pontból csak százkilencvennégyet kapott. Így is első lett persze, teljes húsz pontot verve rá a második helyezettre, Dean Carmodyra, aki később behozta ezt a hátrányt és ma a matematikai tudományok doktora, huszonöt évesen. Jack még egyetemista, atomfizikusnak készül.

A harmadik pedig Lynn Crawford lett, aki ezt még nem tudta, s más sem a teremben a zsűrin kívül; ők furcsálkodva néztek egymásra és Lynnre, Lynn pedig falfehéren hallgatta Jack Curwoodot, aki magabiztosan magyarázott kint a képernyőnél. Sejtelme sem volt róla, hogy beszélni kell majd a feladatokról. Nem értett semmit abból, amit Jack mondott, csak figyelte a jeleket, amiket a képernyőre rótt, és összehasonlította őket a másolattal, amit a versenylapjáról kapott. Tudta, hogy Jack nagyon kevés hibát fog csinálni, talán egyet sem; és ahogy összehasonlította a levezetéseket a saját lapján szereplőkkel, már látta, hogy ő is valahol az élmezőnyben végezne - ha el tudná mondani, mit is csinált voltaképpen.

Egy ideig még reménykedett, hogy talán csak a nyertesnek kell elmondania, a többiektől nem akarják még egyszer hallani ugyanazt; de amikor háromnegyed óra elteltével Jack befejezte, kiszólították Deant.

Fölállt és szót kért.

- Csak sorjában, Miss Crawford - felelte az elnök.

Lynn kiszáguldott a katedrához és lecsapta elébük a versenylapmásolatokat a vaskos matekkönyvvel együtt. - Ezek nem az én megoldásaim!

(Moraj a közönség soraiban.)

- Kérem? - vonta össze az elnök a szemöldökét. Nem ismerték, a minisztériumból küldték ide. Kopaszodó, idős férfi volt. - Talán valaki elcserélte a lapjait?

- Igen. Vagyis nem! Csak nem én oldottam meg őket. Nekem fogalmam sincs az egészről, én örülök, ha utolsó előtti lehetek, de ha Jack megoldásai jók, akkor ezeknek a lapoknak nagyon magas a pontszámuk!

Az elnök összenézett két kollégájával, a gimnázium igazgatójával és Nedley professzorral, aki szintén Londonból jött, de Lynn jól ismerte már a matematikakönyv hátlapján levő fényképről. - Igen. Maga lett a harmadik.

(Hangosabb moraj a közönség soraiban.)

Lynn-nel megfordult a világ. - Ha tizedik lettem volna, még csak-csak... de egy harmadik díjat már nem lophatok el tőle.

- Kitől? - érdeklődött Lincoln igazgató barátságosan. Mosolyában benne volt, hogy milyen sorsot szán annak a diákjának, aki csalni merészelt.

- Az unokahúgomtól.

Csend. Mindenki lázasan töprengett, ugyan kicsoda Lynn unokahúga. Körülbelül húsz másodpercig a hallgatóság egy gimnazista unokahúg után kutatott emlékezetében, kivéve persze a londoni vendégeket, akik udvarias tekintettel várták a magyarázatot. Aztán Lynn elsuttogta Diana nevét, amire kitört a botrány.

A versenyt félbeszakították. Lynn először kapott egy fegyelmit az igazgatótól, amiért megzavarta a rendezvényt és gúnyt űzött belőlük, majd amikor a további faggatásra is makacsul hajtogatta, de már kiabálva, hogy Diana töltötte ki a lapokat, tíz font pénzbüntetésre ítélték és két hétre felfüggesztették. Követelte, hogy hívják be Dianát, amire az igazgató bólintott: jól van, legalább szembesül a hazugságával.

Diana Gardner megszeppenve besétált hát az igazgatói irodába, apja kezét szorongatva, s fogalma sem volt róla, miért hívatták. Nagybátyja, Lynn apja ingerülten szólította fel, mondja Lynn szemébe, hogy nem ő oldotta meg a feladatokat.

- Milyen feladatokat? - kérdezte Diana, de ekkor Lynn fölkapta az asztalról a versenylapokat és az orra elé dugta. - Ja, ezeket? Dehogynem. Én voltam. Miért, nem jók?

Negyedórával később a zsűri, a kisírt szemű Lynn, a Crawfordok és a Gardnerek visszatértek a terembe, ahol a közönség izgatottan tárgyalta a hallott képtelenségeket; s magukkal hoztak egy piros ruhás kislányt, aki ijedten nézett a rengeteg emberre.

(Ez volt életében az utolsó alkalom, hogy megijedt a közönségtől. Két hónappal később a karácsonyi, több iskola együttműködésében tartott színielőadáson már magabiztosan alakította Hófehérkét. S óriási sikerrel, amit ugyan legnagyobbrészt annak köszönhetett, hogy az utolsó jelenetben Hapci megbotlott a szoknyájában, amitől az egész ruha kettéhasadt és leesett róla, ő pedig orra bukott, feldöntötte Morgót, aki nekilökte Vidort a függönynek, és leszakadt a függöny egy része is. Hapcival, azaz Pete Sutcliffe-fel egy évig nem állt szóba; Morgót viszont, aki egy pillanat alatt föltalálva magát, lekapta bányászköpenyét és betakarta a lenge öltözetben elterülő Hófehérkét, már akkor a szívébe zárta.)

Nedley professzor gyöngéden a képernyőhöz vezette és átadta neki a rajzolópálcát. S a közönség megrökönyödve hallgathatta végig a gimnáziumi levezetéseket egy olyan diáktól, aki székre állva tartotta a magyarázatot, s a szoknyája zsebéből egy plüssmaci kandikált ki.

Lynn felfüggesztését visszavonták a pénzbüntetéssel együtt, majd némi tanakodás után a fegyelmit is; ezt Nedley professzor javasolta, amiért nem várta meg, hogy kiszólítsák és nem próbált előadást tartani, hanem amikor rájött, mi a helyzet, azonnal jelentkezett és megmondta az igazat.

- És - tette hozzá a professzor a katedra mellett büszkén álló gyerekre nézve - az se mindegy, milyen felfedezést köszönhetünk neki.

Diana Gardner pályája azonban rövidesen elfordult a matematikától. Három évig az egész város legjobb számtanosa volt, nemcsak a vele egykorúak, de a jóval idősebbek között is. Aztán ketten-hárman megelőzték, s a következő év végére közepesre zuhant az átlaga. (Mindazonáltal a Méhecskében soha nem kellett matekból felvételiznie.) Már más érdekelte, kevesebbet foglalkozott a számokkal is, a többi tárggyal is. Tizenhárom éves volt, s legjobban a fiúk foglalkoztatták. Egy ideig Jack Curwood, akivel a többéves rivalizálásban jól összemelegedtek, majd Walt Sutcliffe, Dick Grey és mások; s ha időnként összefutottak, mindig kedvesen mosolygott Michael Lane-re, aki azon a színielőadáson betakarta a bányászköpenyével.

Michael tehát, mint mondottuk, e késői óra ellenére még nincs otthon. Az íróasztal előtt ül Diana szobájában, és töprengve néz maga elé. Lehetőségeket mérlegel, esélyeket fontolgat. Végül dönt és cselekszik.

- Ezt választod? - nézett rá Diana. - Akkor veszítesz.

- Nem létezik.

- Oké. Mibe fogadunk?

- Szó se lehet róla. Te tudsz valamit, amit én nem.

Diana győztes mosollyal nézett rá. - Persze. Sakkozni.

- Hé, lejjebb a zászlóval! Apának mesteri fokozata van, én tőle tanultam. Mr. Gardner neki nem ellenfél.

- Az lehet, én viszont nemcsak tőle tanultam. Elolvastam egy-két könyvet is. Ezenfelül akárki akárkitől tanult, ez mit segít rajtad ebben a helyzetben?

Mike felsóhajtott. - Jól van hát, lássuk. Hogyan adsz te itt mattot?

Szólnunk kell most már a hadihelyzetről: a tábla háromnegyedét a fekete sereg uralta, s a megfogyatkozott fehérek csak néhány kulcspozíciót mondhattak magukénak. Egyértelmű fölény sötét oldalán. Márpedig Mike volt a sötét.

- Nézz csak utána. Ne feledd, matekzseni ellenféllel ülsz szemben. De azt nem mondtam, hogy én nyerek, csak azt, hogy te veszítesz. Egyetlen esélyed van, hogy megmenekülj. Találd meg!

Michael percekig ült a tábla fölött és az állást tanulmányozta. Világosnak semmi esélye. Mi az, amit nem lát?

- Szóval - gondolkodott hangosan - ebben az állásban én veszíthetek, azt mondod. Én pedig azt látom, hogy nem. Vajon mi az, amiről megfeledkeztem?...

Aztán rájött. Fölkelt, megkerülte az asztalt és odalépett Dianához, aki talányos mosollyal nézett föl rá. Lehajolt és megcsókolta.

- Nyertél - mondta Diana kicsit később.

- Ezt melyik sakk-könyvből tanultad?

- Egyikből se. Ez nincs benne a sakk-könyvekben.

Éjfél is elmúlt, amikor Michael kilépett az Almavirág utcai bérház kapuján. Az utcalámpák fénye alig hatolt át a gomolygó ködön, de elég volt ahhoz, hogy az utat tudja. Zsebre vágta kezét és útnak indult, keresztül a városon. Gardnerék az északkeleti városrészben laktak, nagyon messzire Lane-éktől.

A Diófasornál megszemlélte a nagy szellemalakoknak tetsző fákat, amelyeket kettesével zártak fóliaburok alá, s átvágott két szellem között, ahol a fóliát a fasor talajához rögzítették. Ekkor puhát érzett a könyöke alatt, aztán hozzásimult valami kicsi és nedves dolog.

- Nofene.

- Szia - jött a ködből egy hangocska.

- Hát te mit keresel itt?

- Eléd jöttem.

- Hazatalálok.

- Tudom.

Pár percig szótlanul ballagtak a ködben. Michael kisvártatva lenyúlt, hátrahajtotta a sötétkék kapucnit és megsimogatta útitársa haját. - Derék kis jószág vagy. Honnan tudtad, mikor indulok?

- Megbízható forrásaim vannak.

- Csak nem valami utcaseprőgépet állítottál a nyomomra? - nevetett Mike.

Húga hallgatott. Nem árulta el informátorait.

- És ha kiszedem belőled?

- Egy Lane nem fél a kínvallatástól - húzta ki magát a gyerek.

- Honnan veszed?

- Apa mondta.

Mike hirtelen lehajolt és benyúlt a kabát alá. - És a csiklandozásról mit mondott?

Nicky sikkantott egyet, aztán megugrott és futásnak eredt a ködös utcákon. Mike utánavetette magát. Így kergetőztek egészen hazáig.

Mire hazaértek, a kislánynak jó száz yard előnye volt. Mike sehol se látta a kertben, benyitott hát a házba. Az előszobában égett a villany, a fogason ott lógott Nicky kabátja. Ő is kibújt a sajátjából és a keresésére indult. Csakhamar fölfedezte a lépcső alatt, a falhoz lapulva, nagyra nyílt szemekkel, mint az űzött vad. Bátyja nevetett.

- Előjöhetsz. Nem bántalak.

Nicky előlépett és átkarolta Mike nyakát, aki fölkapta és a karjára ültetve vitte föl a lépcsőn.

- Új szomszédokat kaptunk - csacsogott a gyerek -, rengeteg gyerekük van, az apjuk orvos és nagyon barátságos. Vacsoráztál már?

- Hm?... well, már nem is tudom.

- Mit szólnál egy rántottához pirítóssal?

- És francia sajttal.

- Megegyeztünk.

Mike belépett a szobájába és letette húgát, aki nyomban szaladt a konyhába. Míg bátyja átöltözött és ágyba bújt, megsütött mindent és szaladt föl a tálcával.

- Mondd, tudsz te korcsolyázni? - kérdezte Mike, míg testvére fölszeletelte a paradicsomot.

- Hogyne... bár még sosem próbáltam.

- Hát akkor honnan tudsz? - nevetett Mike, s megpöckölte a gyerek orrát.

- Tanultam a gyárban.

- És vizsgáztál is belőle? - emelte pirítósára a rántottát és beleharapott.

- Azt nem kellett. Elhitték, hogy tudom a tananyagot.

- No, akkor holnap kiviszünk és bemutathatod, mit tudsz. Most már kemény a Severn háta.

- Ünk? - kínálta a lány a sajtot.

- Diana is jön.

Nicolette egy pillanatig lehajtott fejjel gondolkodott. - Neki valószínűleg jobban fog menni: van korcsolyája.

Töltött egy pohár narancslevet.

- Neked is lesz, csacsi. Legalább ötszáz régi korcsolya hever a pincében, találni fogunk megfelelőt. Jó?

- Jó. Szeretem a korcsolyákat.

- Igen?

- Igen. Ők is fémből vannak, akárcsak én.

Ezen az éjjelen is, mint mindig, amióta a világra jött, Nicky a sötét nappaliban ült az egyik fotelban és türelmesen várta a reggelt. Nem hiányzott neki a cselekvés, az unalmat nem ismerte. Nyugodtan várta, hogy a sok-sok tízezred másodperc leteljen.

Az elmúlt délelőttön Michael éppen őróla tanult a technikaórán, használjuk hát ki az alkalmat, hogy most ráér: pillantsunk be a barna fürtök alá, a kis formás fejecskébe.

Csak képletesen persze. Nicolette aligha venné jó néven, ha megpróbálnánk felnyitni a fejét - ezzel bizonyára az olvasó is hasonlóképpen van -, ráadásul túl sem élné, hiszen a házban egyenletes huszonkét fokos hőmérséklet van. De még odakint sem, ahol mínusz tizenkettőt lehet mérni, ott se végezhetnénk el egy efféle műtétet. Ember és robot között az egyik nagy különbség: az emberi agyon végzett orvosi beavatkozásoknál tisztaságra van szükség, a robotagy számára pedig a hideg a fontos.

Nicky kobakjában dermesztő hideg van, harminchárom fok fagypont alatt. Csak ezen a hőmérsékleten működőképes a múlt század nagy találmánya, a bion: ha öt fokkal melegebb lesz, már leáll a működése, újabb öt fok hatására pedig könnyű szerves párává oszlik.

Működést kell mondanunk, hiába suta ez a szó, mivel mindmostanáig nem sikerült eldönteni, micsodák a bionok voltaképpen. Élő szervezetre és élettelen dologra egyaránt emlékeztetnek, tulajdonságaik mindkettőre jellemzőek. Mivel egy bion önmagában nem bion, társak nélkül hamar leáll elektromos aktivitása, a robotikusok egy része hajlamos a bionagyat soksejtű élőlénynek tekinteni; hiszen ránk, emberekre is az a jellemző, hogy egy-egy sejtünk nem sokra megy a többi nélkül.

A bionokat Stewart D. Cheng találta fel a múlt század közepén, ezzel új alapokra terelve az elektronikus agyakkal már szépen boldoguló robotikát. A bion adattároló kapacitását már nem lehetett a hagyományos mértékegységekkel mérni, ezek éppúgy értelmüket vesztették, mint az emberi agy esetén. Nem lehet megmondani, mennyi információt tárol egyetlen bion - ahogy azt sem, mennyit tárol egy idegsejt. Nincs értelme a kérdésnek, az adatok nem a sejtekben vannak, hanem a köztük levő kapcsolatokban, azazhogy az idegsejteknél ezt csak gyanítjuk, a bionoknál egész biztosan így van. S a tárolókapacitás nem egyenesen arányos a bionok számával: ezer bion tárolókapacitása jelenti az új információs alapegységet, a nibut, de kétezer bionban nem két nibu, hanem tíz fér el, háromezerben már száz; egy Nicky-forma robot agyának százmillió bionjában pedig mintegy félbillió nibu (négy-ötszáz giganibu) tárolható. Ezt a számot erősen csökkenti ugyan, hogy az agy kétharmada nem tud adatokat tárolni, mert a robot vezérléséért, gondolkodásáért felelős műveleteket kell ellátnia, tehát ez a rész használja fel a harmadik harmadban elraktározott adatokat; de még így is óriási kapacitásunk marad, aminek a gyárban legfeljebb fél százalékát töltik meg a rengeteg előregyártott ismerettel.

Visszatérve magukra a bionokra, ha mibenlétükkel nem is igen vagyunk tisztában, azért megnézhetjük őket. Ennek egyik módja a robotgyárak biontenyésztőibe tett látogatás lenne, ha ott bármit is látni lehetne belőlük a vastag falú hűtőszekrényekben - a másik módja szobahőmérsékleten is megvalósítható, s abból áll, hogy felütjük Mike technikakönyvét a kétszázhatvankettedik oldalon. Több kép is van itt róluk.

Önmagában a bion egy kis kék pötty, s ha erősebbre állítjuk a mikroszkóp nagyítását, nagyobb kék pöttynek fogjuk látni. Ennyi. Semmi látható szerkezete nincsen, sem sejtmagja, sem citoplazmája - a bion nem sejt. Csak úgy viselkedik, mintha az lenne. Csupán fotonmikroszkóp alatt, amikor a molekuláris szerkezetét vesszük szemügyre, derül ki, hogy a valóságban hihetetlenül bonyolult: háromszáz szerves óriásmolekulából áll, amelyek többsége van olyan komplikált, mint az emberi DNS egy-egy kisebb részlete. De csak a bonyolultságában hasonlít a DNS-re, semmi másban. Nem tudja reprodukálni magát, nem tud más molekulákat, még kevésbé egy másik biont előállítani. A bion nem szaporodik és nem pusztul el, legalábbis nem öregedés folytán, legfeljebb baleset következtében. Nincs szüksége táplálékra sem, kivéve az elektromos áramot, de az sem létéhez kell, hanem az adatfeldolgozáshoz.

Meglehetősen tárgyszerű tehát, mégis vannak élőlényekre emlékeztető tulajdonságai. Ha néhány ezer biont elhelyezünk egy speciális folyadékban, aminek a neve bionolit, összekapcsolódnak egymással és bionblokkokat szerveznek teljesen maguktól. A bionblokkok mérete tíztől több ezer bionig terjedhet, de nem úgy kell ám elképzelni őket, hogy a bionok egymás mellé úsznak és összetapadnak; nem, maradnak a helyükön, de felfigyelnek egymás elektromos jeleire, amiket a bionolit közvetít. A bion valahonnan tudja, hogy a jeleket azonos blokkba tartozó társa küldte-e vagy "valaki más". A továbbiakban a bionblokkok kommunikálnak egymással a szupravezető közeg révén, méghozzá egy olyan nyelv segítségével, amit Cheng első bionjai teljesen maguktól, a legcsekélyebb tanítás nélkül fejlesztettek ki. Ha egy újonnan létrehozott biontenyészetet (a szó megtévesztő, hiszen a bion nem szaporodik, így nem tenyészthető, mégis így hívják) a korábbiaktól elkülönítve gyártunk le, az másképpen fejleszti ki magának ezt a nyelvet, s ha két tenyészetet egyesítünk, azok csak hosszú idő, több tucat ezredmásodperc elteltével tanulják meg egymás nyelvét. Az persze, hogy egy robotagy bionjai milyen "nyelvjárást" használnak, nem befolyásolja a robot kapcsolatát más robotokkal, hiszen ez már egyezményes elektronikus nyelven történik; a bionok egymás közötti jeleit nem is lehet a bionoliten kívül továbbítani, mert eltorzulnak.

Ha tehát szétszedünk egy bionagyat, a gyémántacél héj és a különleges hőszigetelő burkolat alatt néhány pint kék masszát fogunk találni; színe kicsit hasonlít az alkonyi égre vagy talán Nicky szemére, de ha áram is van benne, akkor a sűrűn cikázó jelek mikroszkopikus méretű felvillanásokat keltenek benne, amiktől sejtelmesen csillámlik. Állaga talán a dijoni mustárra emlékeztet, bár nehéz összehasonlítani, hisz hallatlan hideg.

A bionok tehát blokkokba, a blokkok pedig agyközpontokba szerveződnek; itt kezdődik az ember irányító szerepe. Egy különleges program gondoskodik arról a bionagy legyártása közben, hogy az összes szükséges agyközpont létrejöjjön. A robot szerkezetét irányító agyközpontokat az ábécé betűivel jelölik, a többit feltalálójukról nevezték el.

Itt azonban meg kell állnunk, mert ha belemerülünk a roboneurológia tudományába, soha ki nem keveredünk útvesztőiből. Talán emlékszik az olvasó, hogy két éve nálunk rendezték a roboneurológusok nemzetközi konferenciáját - Cambridge-ben tíz napig megállás nélkül beszéltek a híres-neves tudósok kizárólag erről az egy dologról: a kicsi agyközpontokról robotjaink fejében.

Például a J-agyközpontról, amely Nicolette-ünk napirendjét, rendes és rendkívüli elintéznivalóit tartja számon, tehát notesz és határidőnapló egyetlen köbmilliméterben. Most éppen jelez: hat óra, ideje indulni Mr. White-hoz. Még közbeszól az R-agyközpont is, ami azért felelős, hogy Nicky ne pontosan hat óra nulla perc nulla másodperckor keljen fel a fotelból, mert ez emberszerűtlen; találomra kijelöli a hat óra kilenc perc huszonnégy másodpercet, s Nicky türelmesen megvárja, amíg elérkezik ez az idő is. Végül az agy főparancsnoka, a minden fölött irányítást gyakorló A-agyközpont utasítást ad, s Nicky egy könnyed mozdulattal feláll.

A barna nadrágja van rajta és Steve egyik fehér trikója. Áthalad az elfüggönyözött, így majdnem teljesen sötét nappalin, benyit a szobájába és kihúz egy fiókot. A szobában még sötétebb van, de nem gyújt villanyt, nincs rá szüksége. Kivesz valamit a fiókból, gondosan a hajába illeszti és kisiet az előszobába. Cipőt húz, kabátot vesz, sapkát, sálat, kesztyűt, aztán félrehúzza a hőszigetelő lapot, ajtót nyit és kilép. Háta mögött helyére siklik a szigetelőlemez.

Odakint kivételesen nyoma sincsen ködnek, valamikor az éjjel eloszlott. Kristálytiszta idő van, s ami a hőmérsékletet illeti, rövidesen Christies is bekerülhet a sarkvidéki kutatóállomások névsorába. Huszonegy fok fagypont alatt.

- Lesz az még több is, amondó vagyok. Kemény télre számíthatunk.

- Ez végül is jó önnek, Mr. White.

- Ugyan miért?

- Nagy hidegben az emberek többet esznek.

Az idős boltos nevetett és végigsimított a kislány fején.

- Hát lehet. De amúgy egy porcikám se kívánja. Bár én nem panaszkodom, se reumám nincsen, se fázékony nem vagyok.

- Magam is így vagyok vele, uram.

Beszélgetés közben Nickynek szaporán járt keze-lába: tejtermékes csomagokat rakodott be a hűtőládákba. - Mr. Turner szeretne ebből a joghurtból néhány kartonnal, uram. Vinnék neki hazafelé menet.

- Majd elvitetem a robotokkal.

- Útba esik, Mr. White.

- Akkor is. Te önkéntes segítő vagy, a városnak meg érdekeltsége van a boltban. Dolgozzanak csak meg a részükért.

- Nekem is van részem az ön üzletében, uram - jelentette ki a lányka egy tulajdonos büszkeségével.

- No igen - nevetett a boltos -, közvetve persze hogy van, Atkinsonon, Jacksonon keresztül.

A kislány nagy műgonddal elrendezte az utolsó svájci sajtokat. - Következésképpen érdekemben áll besegíteni és például kivinni a joghurtokat Mr. Turnernek.

- Szamár vagy - Mr. White mit sem tudott arról, hogy ezt Nicky naponta ötször hallja különböző összefüggésekben -, éppen hogy nem áll érdekedben. A te osztalékod ugyanis ettől semmivel sem növekszik.

- Micsoda? - jött egy hang az ajtóból. - Már osztalékot is kapsz? Jó reggelt.

- Jó reggelt, Mrs. Banks - sietett a gyerek segíteni -; nos, egyelőre még nem, jelenleg folyik az alkudozás.

A felnőttek jót nevettek. Közben belépett Miss Baker is, jó reggelt kívánt és a vidámság okát tudakolta. Elmesélték neki.

- No hiszen - derült Miss Baker. - Hallod-e, fiam, ha tiszteled kicsit az első törvényt, ugyan nem kötsz üzletet ezzel a vén csirkefogóval. Hisz annyi osztalékot nem fizet, amiből egy tucat tojást megeszik az ember.

Nicky máris indult a tojásért.

- Hát az igaz - dörmögte a boltos, aki csakugyan nem fizetett osztalékot: a tulajdonosok kedvezmények formájában részesedtek a haszonból. - De késő bánat, hisz rég megkötöttük azokat az üzleteket.

- Tán magának is van egypár fontja az ő bőre alatt - bökött Miss Baker a zöldségek körül sürgölődő gyerekre.

- Nemigen. Tudja, az írók vállalkozásába nem fektettünk pénzt.

- Persze, igaza van, elfeledtem. Hanem jó, hogy mondja. Mrs... hol van, Mrs. Banks?

- Itt - jött a felelet hátulról, ahol az újságírónő egy újfajta mosószer dobozát olvasgatta.

- Gondoltam, megkérdezem, maga otthon van a városi befektetésekben. Megint összejött egy kis pénzem, s azon töprengek, hova tegyem.

- Hát az újság most nem kér belőle - jött közelebb a fiatalasszony -, mi jól el vagyunk látva. De Marcus mintha mostanában adna ki pár újabb részjegyet.

- Még tízezer font van lekötetlenül, asszonyom - kottyant bele a gyerek, szorgalmasan rakva zacskóba a paradicsomokat.

- No, az jó is lesz. Mindig szerettem a szép üvegtárgyait. Köszönöm a tanácsot, Mrs. Banks.

- Ha parancsolja, kisasszony - helyezte a pultra Nicky a csomagot -, bejelenthetem az igényét a városházán.

- Hisz az ki se nyitott még, te!

- De a számítógépük...

- Persze, igaz. Nem, jobb szeretem az ilyesmit magam. Majd délelőtt bemegyek.

- Igen, Miss Baker - mondta a gyerek engedelmesen.

Az újságírónő és a boltos összenézett. Miss Baker továbbra se bízott a robotokban.

- Bár lehet, hogy jobban teszem, ha inkább a városházának adom - tűnődött. - Ha olyan telünk lesz, amilyenre számítok...

- Felkészültünk, úgy hiszem - mondta a másik hölgy.

- Fel, fel, nem mondom én, hogy nem készültünk fel... de tudja, hogy van az, jó öreg Szent Péter mindig ki tud találni valamit, hogy az ember gyerekét zavarba hozza. Jó reggelt, Mrs. Benson.

- Jó reggelt mindenkinek - lépett be Mrs. Annabel Benson, aki szegről-végről kollégája volt Mrs. Banksnek: az MLTV-nél volt hírszerkesztő. - Csak egy pillanatra jöttem, Mr. White, hogy egy csirkét hazavigyek. Gyorsan kisütöm és magammal viszem ebédre.

Nicky szaladt a csirkéért.

- Mit gondol a télről, Annabel? - kérdezte Miss Baker.

- Aj, ne is mondja. Vagy a nyakunkba szakad egy éktelen hótömeg a tél közepén, vagy lefagy a fülünk csücske is.

- No, lássa, én is így gondolom - mondta Miss Baker határozottan, s mint aki pontot tesz a mondat végére, a pultra koppintott egy kéteuróst. - S ahogy elnézem, elkel majd a jó meleg fülvédő a télen.

- Köszönöm, kislányom. Ugye fölírja a számlámra, Mr. White?

- Persze, menjen csak, Mrs. Benson. Viszontlátásra. Alighanem igaza lesz, Miss Baker... de azért azt a pénzt szerintem odaadhatja Marcusnak. Legfeljebb ha a városnak nagyobb szüksége lesz rá, majd ő adja tovább O'Connellnek.

- Az már igaz - bólintott a hölgy, s mérgesen nézett a gyerekre. - Hát a citrom hol marad?

- Bocsánat, kisasszony - Nicky repült a gyümölcsök közé.

- Ej, hisz nem is kért citromot, Caroline - mondta az újságírónő békítően.

- Hogyne kértem volna. Csak emlékszem, szenilis tán még nem vagyok.

Pedig tényleg nem kért, s ezt ő is tudta. Nicolette meghozta és tisztelettudóan átadta a somerseti melegházi citromot, amit a hölgy zsebébe süllyesztett és a végösszeget tudakolta.

- Még ötven centet kapok, Miss Baker - felelte a tulajdonos.

Az idős hölgy a tárcáját böngészte. - Már csak hazaim van, mennyi az, huszonkét penny? Tessék. Isten megáldja magukat, hanem... te robot!

- Kisasszony? - perdült oda a gyerek.

- Tudsz te kötni?

- Még sosem próbáltam - lepődött meg az -, de...

- Hát jó lesz, ha megtanulsz mielőbb, és csinálsz magadnak fülvédőt te is.

- Ezt mondta?

- Ezt.

Mary elgondolkodott. Valahogy furcsállotta a lelki szemei előtt megjelenő látványt: Nicolette komoly arccal üldögél a fotelban és fülvédőt kötöget. Megpróbált visszaemlékezni, ő vajon kötött-e ennyi idős korában, s megállapította: igen. Sőt még George is, amint valamikor elmesélte, bár ő csak tanulgatta egy kicsit az öreg Mrs. Walterstől, aki Manchesterben a szomszédjuk volt. És látta már kötni Lillian Jacksont is, úgyhogy nem veszett ez ki az ő generációjukkal. Hát akkor?...

No persze - Nicky gép. A gépek pedig nem úgy szoktak kötni, hogy beülnek a fotelba és időnként teát kortyolgatnak, aprósüteménnyel. Lent a pincében van egy ősrégi kötőgép, az például sose tette.

Ezen jót mosolygott és megsimogatta kislányát.

- És van kedved hozzá?

- Well, úgy néz ki, lesz mitől féltenem a fülecskéimet.

- Tanultál valami kézimunkát a gyárban?

- Csak varrni. De gombot is!

Így hát amikor Mike hazatért az iskolából, a család hölgyeit a nappaliban ülve találta, elmélyült munkában.

- Szaporíts pár szemet, kislányom.

- Három jó lesz?

- Igen, azt hiszem. Majd lemérjük és aszerint folytatjuk.

- Hát ti? - nevetett rájuk Michael.

Nicky komoly arccal fölnézett rá. - Kötni tanulok. Elkel majd a fülvédő a télen.

- Csacsikám, hisz műanyagból van a füled.

- Másoké nem. Ez itt apáé lesz - mutatta föl a munkát. Fehér gyöngyfonallal dolgozott, hozzáillő vékony tűvel. - Neki van közöttünk a legnagyobb füle - tette hozzá áhítatos tisztelettel.

Anyja és bátyja összenevetett.

- Éhes vagy? - a gyerek már tette volna le művét.

- Maradj, majd én megcsinálom. Ez a látvány mindent megér. Le kellene fényképezni benneteket, ahogy ültök a kézimunka fölött. A Lane hölgyek fülvédőt kötnek a csatába induló harcosoknak, ez lenne a címe. Alcím: Az egyikük masina.

A Lane hölgyek egymásra néztek. Nicky határozott mozdulattal belebökte a tűt a szembe, csinált két fordítottat, aztán szaporított és új sort kezdett.

Két órával később már nem volt ilyen magabiztos. Végigpillantott a Severn tükörsima felszínén, ahonnan már napokkal korábban eltűnt a vékony jeget jelző utolsó piros zászló is. A jégpáncél vastag volt és erős.

- Diana... Michael - mondta gyorsan -, ha történne valami... van egy tízesem a szobámban, az íróasztalfiókban, rátok hagyományozom.

- Ó, Nicolette - szavalta bátyja -, lelki nagyságod megrendít. Utolsó leheleteddel is az emberiség javát óhajtod szolgálni, amiképpen azt tevéd vala egész életedben. No, uzsgyi!

S lökött húgán egy nagyot. Nicky siklott néhány yardot, aztán megfordult és megállt a jégen, szálegyenesen.

- És most?

- Kezdj el közlekedni, hadd lássam, mire jutsz. Csinálj egy nyolcast!

- Hisz még az egyest se tudom...

De azért elindult, leírt egy nagy ívet, visszakanyarodott, s szép nyolcast rajzolt a jégre.

- Tud ez korcsolyázni - mondta Diana -, s nem is rosszul, szépen mozog. Menjünk mi is.

Kevesen voltak a jégen, talán tucatnyian; a korcsolya inkább hétvégi szórakozás. Ilyentájt, amikor senkinek sincs ideje egy-két óránál tovább maradni, nem jönnek sokan. De azért ott körözött Sheila Harris és Tim Davidson, aki tavaly megnyerte az iskolai bajnokságot. Ott volt Nigel Hampton, aki jégkorongozó akart lenni, s addig is gyakorol, amíg be nem tölti a tíz évet és fölvételét nem kérheti a megyei gyerekcsapatba; és ott volt Jane Carter, aki többet esett, mint haladt.

- Segíthetek, kisasszony? - siklott mellé a kis robot.

- Nem - mondta Miss Carter szigorú arccal. - Bízd rám. Fog ez menni.

Nicky továbblendült: néhány yarddal odébb Sheila Harris éppen elvesztette az uralmat korcsolyái fölött. A robotagy néhány tizedmásodpercig számításokat végzett, röppályák és valószínűségek sorakoztak fel, s egykettőre kijött az eredmény: Sheila úgy esik, hogy meg fogja ütni magát. Egy gyors mozdulat a bal lábbal, s máris ott volt mellette; Sheila a vállára nehezedett és állva maradt. Nicky fölnézett rá, kérdő arccal, hogy minden rendben van-e.

- Kösz - mondta Sheila. - Jé, jegesmacik!

A kis robot meglepve követte a tekintetét.

A Fő tér felől öt apró jegesmedve közeledett a jól ismert nemzeti viseletben: fehér bunda, fekete orr, kis félkör alakú fülek. De az orrok alatt egy-egy Jackson-gyerek arca volt látható, mellettük pedig ott lépdelt Violet Jackson hosszú liláskék kabátjában, prémes sapkában, s mögötte öt másodosztályú robot.

- De jópofa - nézte Diana, amint az öt kis jegesmedve ötfelé siklik a jégen, nyomukban a vigyázó robotokkal. - Biztos Mr. Stuart varrta nekik.

A következő napokban a higanyszál szabadesésbe kezdett, s időnként már a mínusz harminccal kacérkodott. Aztán meggondolta magát és ismét emelkedett, egészen a fagypont alatti tizenöt fok szubtropikus klímájáig. A Jackson gyerekek új divata hamarosan elterjedt, s városszerte mindenütt kis jegesmedvéket lehetett látni. A fehér kezeslábasok jól tartották a meleget.

Tizenhatodikán becsukták az iskolákat. Péntek volt, két nap múlva aranyvasárnap, a jövő hét öt hétköznapján már nem mennek tanulni a gyerekek. De máshová se nagyon mentek: szombaton sarkvidéki léghuzat jelent meg a város fölött, s csakis megköthető fejfedőben lehetett kilépni az utcára. Tizenöt fok volt, de negyvenet lehetett érezni az orkánszerű szélben.

S még rosszabbodott. Stacey lakói behúzódtak házaikba és az alattuk húzódó, jól hőszigetelt alagútrendszerbe, ami bonyolult labirintusban kerülgeti a fagyökereket. A christiesieknek nem voltak alagútjaik, így hát bebújtak házaikba és csak akkor mozdultak ki, ha muszáj volt.

Vasárnap délelőtt a szél egy órácskára szünetet tartott, kimerült a másfél napja tartó zúgásban. Most épp csak annyira fújt, hogy ha az ember - amint George mondta valamikor - kinyit egy újságot a Fő tér sarkán, két perc múlva a folyó túloldalán leli magát.

De George most nem volt otthon, s Mary sem; Bobbie-t vitték be Shrewsburybe Cousins doktorhoz, mert nagyon köhögött. Mike a délelőttöt Gardnerékkel töltötte, a hátramaradt gyerekeket Nicky őrizetére bízták hát. Nem sokáig őrizte őket. Johnny orrhegyig bebugyolálva átszaladt Sutcliffe-ékhez (nem, nem Laurához, hanem Bill Sutcliffe-hez; arról ő már igazán nem tehetett, hogy Laurával testvérek), Steve meglátogatta Bensonékat, a kislány így egyedül maradt. Ellenőrizte az ablakok szigetelését, aztán helyet foglalt a nappaliban és várakozott.

Az ablakon kinézve és a ház különböző pontjain elhelyezett kamerákon át figyelte a külvilágot, készen arra, hogy ha valamit látna, ahol segítségére van szükség, megjelenjen. Hisz ez volt a dolga. De nem történt semmi különös. Mr. Sutcliffe és Mr. Stray haladt végig a Hegy utcán élénk beszélgetésbe merülve, kezükkel néha fejükbe nyomva a kalapjukat. Aztán Mrs. Carson jelent meg a Mező utca sarkán, hazafelé tartott. Majd két ismeretlen, egy nagykabátos férfi és egy lány, de láthatóan nem együtt jöttek. A férfi átment az utca túloldalára és benyitott Sutcliffe-ék kertkapuján (ezek a Sutcliffe-ék nem azok a Sutcliffe-ék, akiknél Johnny volt, és nem is az a család, amelyiknek feje most ment el Mr. Strayjel - egész csomó Sutcliffe lakik az utcában), a lány pedig továbbhaladt és határozott mozdulattal belökte a tizennyolcas számú kertkaput.

Nicky fürge mozdulattal fölkelt és kisietett ajtót nyitni.

- Nofene - torpant meg a lány az ajtóban. - Hát te ki vagy?

A kislány gondolkodott egy tízezred másodpercet, visszakérdezzen-e. Elvégre úgy illik, hogy először a vendég köszönjön és mutatkozzék be. De a vendég ember, ő pedig robot. Nicky jól tudta, hogy Eddie Jackson ilyen esetben bemutatkozna és ugyanazzal a mondattal a vendég kilétét kérdezné, udvariasan bár, de határozottan; Violet pedig, akire ő, Nicky nemcsak a tizenöt hüvelyknyi magasságkülönbség miatt nézett föl, tartózkodóan kifejezésre juttatná nemtetszését és mindenekelőtt óhajtaná tudni az érkező kilétét. Mert a Jackson család robotja nem akárki; s mivel erről Mr. Jackson nem adott parancsot, a két robot eltérő véleményt alakíthatott ki. A lányka végül úgy döntött, kicsi ő még ahhoz, hogy fönn hordhassa az orrát, így hát meghajtotta magát.

- R. Nicolette Lane, kisasszony. Miben segíthetek?

- Lane?! - rikkantotta az.

- Lane...

- Kije vagy te George-nak?

- A lánya, kis...

- Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Akkor miért nem eresztesz be? Már cseppfolyósodik az oxigén a hátam mögött.

Nicky félreállt az útból, hisz valóban hideg volt, de azért megengedett magának egy ellenőrző pillantást a jövevény háta mögé. Nem látott oxigéncsöppeket.

Az érkező fesztelenül hozzálátott, hogy kibújjon a kabátjából, s a gyerek udvariasan segített neki. Közben néhányszor eltűnt a lány derékig érő, rőtvörös hajsörénye alatt, ami ráborult a fejére, s ilyenkor egy-két pillanatra nyoma veszett.

- Úgy! Hol vagy, no? Hadd nézzelek.

Nicky előkecmergett a hajak közül.

- Nicky?

A kislány bólintott.

Barátságos villanás érkezett a smaragdzöld szemek közül, s a lány kezet nyújtott.

- Dia duit!^[9] Én vagyok Fiona Ní Chiarraigh.

- Dia is Muire duit^[10] - rebegte a gyerek. Sejtelme sem volt róla, ez mit jelenthet, de megjegyezte, amikor Mr. White ezt felelte Mr. Chamshroinnak; s ő most szépen megismételte, reménykedve, hogy ez a helyes válasz.

- Bhuel, an labhaireann tú i nGaeilge?^[11] - kérdezte a jövevény jóváhagyólag.

A mélykék szemek nagyra, kerekre nyíltak és rácsodálkoztak.

- No, nem baj. Köszönni tudsz, ez is valami. Fiona éhes.

Nickynek jók voltak a reflexei, de ezúttal mire csak a száját kinyitotta volna, a lány már eltűnt a konyhában. A kislány néma fohászt rebegett Asimov szelleméhez, hogy családja tényleg ismerje a jövevényt, s utánament, hogy illően megvendégelje.

Fiona Ní Chiarraigh nem evett sokat, amint az illett is vékony termetéhez, de annál nagyobb átéléssel és vehemenciával. Nicky csak kapkodta a fejét, amint a különböző élelmiszerek szinte a levegőben röpködve álltak össze egy jókora sajtos-szalámis-sonkás-algás-tojásos szendviccsé, amihez somerseti paradicsom és uborka csatlakozott, no meg jóféle indiai tea. A kislány nyugtalansága lassan elcsitult, látva, hogy a vendég mindennek tudja a helyét, még a késeknek is, amiket Mary nem a többi evőeszközzel együtt tartott, hanem külön helyen, a tűzhely mellett egy fiókban. A narancsléből is töltött magának, megsózta művét, aztán tovább kotorászott a fűszertartóban.

- Hát a bors megpattant?

Nicky szaladt a kamrába. Pár napja Mike leverte a borstartót és mire észrevette volna, már rá is lépett, úgyhogy azóta a gyári dobozban tartották a borsot. Fiona Ní Chiarraigh megköszönte, bőségesen alkalmazta szendvicsén, s hozzálátott. Közben kíváncsi tekintettel méregette Nickyt, aki jó étvágyat kívánt neki.

- Ha nem eszöl, sose leszöl nagyobbacska - volt a felelet.

A kislány nem bánta, hogy megkínálják a saját konyhájában: köszönettel azt felelte, nemrég reggelizett. De hogy a vendégnek társaságot szolgáltasson, maga is csipegetni kezdett egy darabka sajtot.

- Hát ez a sok mihaszna hova lett?

- Mindenki másfelé - mondta kis habozás után. Amíg biztosat nem tud, ő bizony el nem mondja, ki hol van a családtagok közül. Egy Brirob mindig ügyeljen a biztonságra.

- S mikor kunkorodnak haza?

- Ebédre itthon lesznek - felelte megkönnyebbülten, amiért nem kérdezik tőle a pontos helyeket.

- Hámóa? - jött a következő kérdés a szendvics mögül.

- Tíz óra negyvennyolc.

Hallgattak egy sort. A szendvics lassan eltűnt a fehér gyöngyfogak között, a zölden szikrázó szempár pedig érdeklődve tanulmányozta Nickyt. A kék nadrágja és az a fehér blúz volt rajta, amit Mary pár nappal korábban vett a városban.

- Úgy - ez volt a gyászbeszéd a szendvics fölött. - Akkor Fiona mama elmegy és üdvözöl pár ismerőst a városban. Majd jövök.

S indult a kabátjáért, ám ekkor nyílt az ajtó és belépett John. Egymásra meredtek egy pillanatra. Nicolette pici szíve a torkában dobogott.

- Né csak - mondta Fiona Ní Chiarraigh széles vigyorral.

- Fiona!

- Ide hozzám, öreg lókötő!

John a nyakába ugrott, a lány megforgatta a levegőben, Nicky pedig gyorsan lekapta a fejét, mielőtt lesodorja a lábaival. Becsukta az ajtót, amit a fiú nyitva hagyott, s megkönnyebbült sóhajt hallatott. Tényleg ismerik.

Tizenkettő nyarán történt, hogy Caoimhín Ó Ciarraigh eladta londoni lakását és Manchesterbe költözött fiával, Iainnal. Ceatharn néni akkor már nem élt, George nem is ismerte. A két fiú sokat kóborolt együtt a Mersey és a Bollin partján, az oldhami erdőkben. Aztán együtt jártak egyetemre. Iain tizennyolcban nősült, George húszban. Mindketten Christiesben telepedtek le párjukkal. Tizenkilencben jött Seán - Iain ekkor már Johnnak írta és ejtette a nevét, de a fia gael keresztnevet kapott -, huszonháromban Michael, s még abban az évben Fiona is. Huszonkilencben Caoimhín Ó Ciarraigh hazatért Tiobraid Árannba, hogy ősei földjén fejezze be életét, s családja vele tartott. Később John katedrát kapott Dún Laoghaire-ban, s ettől kezdve, a harmincas évek nagy részében a gyerekek jobbára csak a szünetekben jöhettek Christiesbe. John utoljára harminchatban járt itt, Fiona harminchétben.

- Az idén viszont föllázadtam. Felnőtt ember vagyok, nem ülök mellette, mint a fababa. Hétszámra ki se mozdul, csak írja a könyveit és előadásokat tart. Úgyhogy mozgásba csaptam és eljöttem. Van még ebből a narancsléből, céadsearc?^[12]

Száztizenhat fontot nyom és öt láb hat hüvelyk nyolc vonal magas. Vékony alakja és óriási vörös hajsörénye magasabbnak mutatja valódi termeténél. Zöld szeme ezerféleképpen csillan és szikrázik, titokzatos tüzek gyúlnak benne akár olyan témákra is, mint a narancslé. Higanygőzként robbanó temperamentum, ókelta misztikum és költői képzelet - ez a tizenhét esztendős Fiona.

Már ha elképzelhető egyáltalán olyan jellemrajz és tulajdonságfelsorolás, aminek a végére oda lehet biggyeszteni: "ez Fiona". Mindenki ismeri Christiesben, Tiobraid Árannban, Dún Laoghaire-ban, sőt Baile Átha Cliathben is, mert aki egyszer látta, többet el nem felejti - s mégsem ismeri senki. Most ilyen, fél perc múlva másmilyen lesz.

Leszállt a buszról és nyílegyenesen jött a Hegy utcába, szokásos utazósebességével percek alatt megtéve az utat, s a hideg, szélfútta utcákon alig találkozott emberrel - egy óra múlva mégis arról beszélt az egész város: megjött Fiona. Vagy majdnem az egész.

A polgármesteri hivatalba mindenesetre még nem jutott el a híre. O'Connell polgármester gyanútlanul ült az irodájában Mills főmérnökkel és az időjárás elleni védekezéssel kapcsolatos számadatokkal, amikor kivágódott az ajtó és berobbant Fiona.

- Hát itt vagy, Ó Chonaill, öreg cimbora!

Ha az olvasó azt hiszi, hogy a polgármester ráüvöltött a betolakodóra és kikergette az irodájából, bizony téved. O'Connell széles mosollyal ugrott talpra és kinyújtotta felé a kezét.

- Fiona Ní Chiarraigh, hát téged is látni végre?

Hosszas ölelgetések következtek, majd egy hátbavágás a megrökönyödött főmérnöknek, aki nem volt christiesi: csak erre az évre szerződtették Birminghamből, így hát éppoly ismeretlen volt neki a lány, mint Nicolette-nek, aki majdhogynem újszülött még.

- Úgy! Majd jövök. Gratulálok, derék öreg cimbora.

Mármint ahhoz, hogy polgármester lett belőle időközben. S már ott sem volt, vörös tűzgolyóként süvített tova.

Mikor hazaértek, Mary nyomban fölvitte Bobot a szobájába és lefektette. George követte volna őket, de megakadt a szeme a nappalin, ahol további két gyereke ült és ünnepélyes képpel nézett rá. Johnny elvigyorodott, Nicky ajkain kicsit tanácstalan félmosoly jelent meg.

- Hát titeket mi lelt? - lépett be, s ekkor meglátta a csomagot, amit Fiona ledobott az egyik fotelba. Égszínkék zsák volt, rajta fehér felhőkkel. - Hol van?! - Fölvillanyozva indult volna a vendégszoba felé, de a gyerekek megrázták a fejüket.

- Bement a városba. Azt mondta, majd jön - jelentette Nicky.

- Mit, és te nem is szóltál?

A kislány bűnbánóan lehajtotta a fejét. Nem merte megmondani, hogy mire kinyitotta volna a száját, Fiona egy sarokkal messzebb járt már.

- A ghrá mo chroí^[13] - szólt föl George az emeletre.

Rövidesen megjelent Mary. - No?

- Níl aon tintéan mar do thintéan féin^[14] - szavalta párja titokzatos arccal.

- Mi lelt, George - nevetett Mary -, miért beszélsz gae...

Ekkor meglátta a zsákot.

- Cá bhfuil sí?! ^[15]

- Bementavárosbaaztmondtamajdjön - hadarta a kislány másodszor is, sejtve a kérdés lényegét.

Tizenkettő negyvenkor toppant be a vörös hajzat tulajdonosa nagy sebbel-lobbal, s mint dárdát szögezte Nicky mellének a kérdést:

- Megjöttek?

- Meg - kezdte a gyerek, de hogy ezután mit mondott volna, sose derült ki. Fiona fölszáguldott a lépcsőn és berontott a Lane házaspár szobájába.

- No! Itt vagyok!

Mikor Nicky is felért, a lendületes fruska éppen kibontakozott az ölelésekből és csattanós csókot nyomott Mary képére.

- Csak hogy látlak végre benneteket - huppant le az ágyra. - Képtelenség volt abból a poros könyvraktárból elszabadulni. - Ez az egyetem volt. - Öreg John mint valami fehér szakállú ó szerzetes, csak ül naphosszat és rója a betűket egymás után, minden körülötte betű, betű, betű, már belőlem is csak az F betűt látja. Utoljára valamikor tavasszal sikerült elcipelni valahová, de oda se figyelt a Log na Coilte hólepte csúcsának fenséges pompájára, mely az egész táj szépségét beragyogja, csupán a gépét nyomogatta a repülőn is. - Ebben volt némi túlzás, hiszen az említett hegyecske, mely Cill Mhanntáin középső részén emelkedik, csupán háromezer-negyvenhat láb magas. - Seán mesterről nem is beszélve, ilyen dolgozat, olyan értekezés, kisdoktori, nagydoktori, van még egy kis tea? Az egyetlen a világon, ami érdekelni tudja még a gyermeklélektani kutatások pszichologikus pszichisztériáján kívül, az Caristiona. El vannak jegyezve, jövőre, ha az istenek is úgy akarják, sógornő leszek, talán rövidest nagynéni is, lehet részvétet nyilvánítani, bár nekem nem árt. Beszéltem a minap Beathaggal, mondtam, hogy készülök hozzátok, azt mondta, üdvözletét küldi és egy szép nap meglátogat, ha Oisín le nem sújt reá mázsás szekercéjével, benneteket. Hanem szép idővel fogadjátok az embert, mondhatom, épp hogy el nem vitte dicső fejemet a huzat, míg az utcákon végigbandukoltam. Nem volt ilyen szél azóta, hogy Grania az óceán zúgó habjai közé vetette magát bánatában azon a tomboló éjszakán, amikor az összes istenek egymásnak rontottak és lemészárolt tündérek tetemeivel volt tele Tír na nÓg, emlékszem, csütörtök este volt, lehet vagy kétezer esztendeje. Azért azzal a teával igazán meg lehetne az embert kínálni, ha messze földről jön és elcseppent egypár szót az élet folyásáról, s közben majd kiszikkad a szájának az ő belseje.

- Nicky - szólt oda Mary nevetve -, hozz egy kis teát, légy szíves.

Mivelhogy kis hősünk az egész szóáradat alatt csak állt az ajtóban és hallgatott. Nem szaladhatott a teáért szokott tüsténkedésével, hisz Fiona gaelül beszélt, s neki sejtelme se volt, hogy miről. Most ijedten anyjára pillantott, aztán majdhogynem fejest ugrott le a konyhába.

- Hanem majd elfeledem, épp a minap, ahogy ballagok nagy komótosan valahol a campus zöldellő, zsenge füvének fagytól cserzett hűlt helyén, jön ez a Mac Lachlainn gyerek, aki most valami fődruida lett az anglisztikán, már ha van egyáltalán őseink nyelvében ilyen szó, hogy anglisztika, s nem inkább anglászatnak kellene nevezni, amint a költő is mondhatta volna, ha eszébe jut. Kösz, gyerek. Nem sajnáltad a citromot? Szóval jövel az angol fődruida és szájának beszédét afelé irányítá, hogy mi lenne, ha én tinékteket rábeszélnélek egypár előadás megtartására valaminő tárgyról, a tárgyat azóta elfeledém, túl bonyolult a neve köznapi ír füleknek. Mondom neki, hah, Roibeart, így tömören és expresszíven, "hah", miért nem írtok hát pergamentekercset s bízzátok postagalamb fürgén szaladó, gyors lábaira? Mondá akkor Sir Roibeart, bizony mondom néktek, tevénk ezt mi már tavaly meg tavalyelőtt legott, ámde válasz az nemes Lane-kastélyból nem érkezvén, ezért most annakutána, úrnőm, téged kérnénk meg nagy alázatossággal, hogy ügyünkben közbenjárólag panaszunkat előterjeszteni nem késlekedvén, no, ebből a mondatból már ki nem kecmergek az életben.

S nagy nyugalommal belekortyolt a teájába.

- Hanem ez a kiskoma tetszik nekem, szimpatikus - mondta kicsit később, miután az írországi ügyeket nagyjából átbeszélték -, kicsit meghökkent ugyan a láttomra, de hát ugye ez nem csoda. - Önelégült mosoly. - Okos jószágnak látszik. - Az okos jószág gyanakodva pillantott egyikről a másikra, a tekintetekből megérezve, hogy róla van szó. - Viszont nem tud gaelül, ami nagy hiányosság.

- Ha tudtuk volna, hogy ennyi év után elődugod végre fennkölt ábrázatodat, feltétlenül megtaníttattuk volna.

Fiona morcosan nézett George-ra a teáscsésze fölött.

- Nem azért kell gaelül tudni, hogy Fionával szót értsen valaki - nyilatkoztatta ki. - Aki nem tud gaelül, minek él a föld kerekén?

- Igen - felelte George ábrándos képpel -, ez elfogadott vélemény Japántól Madagaszkárig.

A lány tüntetően eleresztette füle mellett az ugratást és kihörpintette a maradék italt. - Úgy. Ez is megvolna. Majd hozok neked egy gael nyelvkönyvet - nézett a riadt Nickyre -, most viszont lassan tovaballagok. Meg akarok látogatni még egypár ismerőst.

- Hé, várj csak - szólalt meg Mary -, ugye nem azért jöttél, hogy beköszönj, megigyál egy teát, továbbmenj, aztán hazatérj?

Fiona oldalt biccentette a fejét. - Hiányoznék?

- Szamár...

- Akkor jó, mert én is így gondoltam. Nem, körbeszaladok erre-arra a városban meg messzebbütt is, aztán jövök vissza a nyakatokra. Ha kis szerencsém van, talán át tudok ugrani ehhez a lökött Eóghanhoz is Berlinbe vagy Bécsbe vagy tudom is én, hol mászkál mostan.

- Nem kell ahhoz szerencse, csak repülőjegy - vélte George.

- No igen, de mire odaérek, ki tudja, a fehérszakállú mester el nem iszkol-e még egypár országgal tova?

- Hát állítsd meg.

- Ugyan hogy? Nem lehet őt megállítani, ha egyszer elindult - mondta Fiona rosszallóan, holott ezt inkább önmagáról mondhatta volna.

- Üzenj neki, hogy jössz.

A rőt hajzat tulajdonosa csodálkozva nézett a rövid szakáll gazdájára.

- Nahát, George, ez eszembe se jutott! Ilyet még sose csináltam!

A Lane-ek nevettek, a társaság kedvéért Nicky is.

- Hé! - harsant a földszintről Michael hangja. - Igaz az, amit látok?

Fiona elvigyorodott. - Jó helyre tettem azt a zsákot, mi?

- Fiona! - toppant be Mike, a lány pedig fölugorva a nyakába vetette magát. Míg ölelkeztek, Nicky csodálkozó pillantást küldött szülei felé - mivel egykorúak és különneműek voltak, nem számított ilyen viharos üdvözlésre. De úgy látszott, Írország szülötte csak ezt az egyfélét ismeri.

Mary megsimogatta lánya fejét és elhatározta, csakugyan beszerez neki valami gael tananyagot. Félórája ülnek itt és beszélnek, ő pedig nem ért egy árva kukkot se az egészből.

- Ideje hozzálátnom az ebédhez - szólalt meg a gyerek. - Úgy gondoltam, Fiona tiszteletére előveszem nagymama bélszínreceptjét. Sütök hozzá krumplit gombamártással és csinálok zöldséglevest is. Mit szóltok?

- Fiona menni készül - felelte apja.

- Ó...

A kelta sarj végignézett az arcokon, utoljára megállapodva az elszontyolodott Nickyn.

- Lane-recept szerint?

A kislány gyorsan bólintott.

- Fiona ráér még egy kicsit - született meg a döntés -, esetleg majd ebéd után, a jobb emésztést elősegítendő, válok útnak s hagyom el Smaragdvárost. Ó, te - szavalta -, Lane-zöldségleves, jer hát kebelemre! Illetve gyomromba! Tényleg, George, nem ettem zöldséglevest számtalanul sok esztendeje. Mert ilyen féltékenyen őrzitek a receptet, sehol másutt nem ehet belőle az ember.

- Nem baj az - vélte George.

- Nem-e?

- Nem. Ide kell jönni, és lesz leves is.

- Vagy úgy. Nyomós érv. Nos, amúgy se terveztem hosszúra ama látogatásokat.

A karácsony előtti héten a fagy végig kitartott tizenöt fok körül, a szél időnként megint feltámadt, hónak pedig nyomát se lehetett látni. Azt a keveset, ami lehullott az ország néhány vidékén, a szél már régen elhordta.

- Pedig elég hideg van hozzá, hogy iglut építsen magának az ember és abban lakjon - vélte Steve, unottan kibámulva az ablakon.

- Azt lehet hó nélkül is - mondta George az újságba temetkezve.

- Hogyan?

- Ha kiloccsantasz egy vödör vizet, koppanva fog földet érni.

- Sok víz kellene egy igluhoz.

- Sok. Ezért építik általában csapadékból.

- Karácsony körül elutazhatnánk valahova, ahol van hó - vetette föl Steve.

- Volt már hómentes karácsonyunk, most is kibírjuk.

- De Nicky még sose látott havat.

- Ezrével vannak dolgok, amiket Nicky még sose látott - mondta George közönyösen. - Majd lát jövőre.

- Jiii...

- Parancsolsz, kérlek? - érdeklődött az apa udvariasan.

- Nem szóltam semmit. Valami nyikorgott.

Steve elfordult az ablaktól és körülnézett. George tovább olvasott.

- Jiiiii...

George lehajtotta az újságot és fiára nézett. Valami kétségkívül nyikorgott a közelben, most már hangosabban, de nem tudták azonosítani a forrását.

- Honnan jön ez?

A fiú tanácstalan arcot vágott. A nyikorgás harmadszor is megismétlődött, hangosan és élesen. George fölkelt és találomra Nicky szobája felé indult, onnan vélte hallani a zajt.

Kinyitotta az ajtót, s abban a pillanatban jéghideg fuvallat söpört végig a nappalin, mintha maga az Északi-sark lenne odabent. George becsapta az ajtót.

- Hát ez elképesztő. Nyitva hagyta az ablakot?! Add a kabátomat, légy szíves.

Mialatt bebújt a kabátjába, nyílt a külső ajtó és betoppant rajta Nicolette, rohanvást érkezve Sutcliffe-éktól. Egyenest a szobája felé tartott, de amikor meg akarta kerülni apját, az elkapta a vállát.

- Hé, tisztelt kisasszony! Talán szólnál egy szót!

- Szervusz, apa - pihegte a lányka feldúltan -, jelzést kaptam a termosztáttól, hogy lezuhant a hőmérséklet a szobámban.

- Még szép! Vajon mikor hagytad nyitva azt az ablakot, s ugyan miféle okból?

- Semmikor, apa. Az ablak csukva van.

George mérgesen nézett lányára, aztán belökte az ajtót. A nappalin újra végigzúdult a jeges légvonat, Steve ki is ugrott előle az előszobába, becsapta az ajtót és leakasztotta a kabátját. Nicky apja után sietett és becsukta az ajtót. George két lépéssel az ablaknál termett és megmarkolta a kilincset.

Az ablak tényleg csukva volt. A zár szorosan tartott, a riasztó is rá volt kapcsolva, s nem jelzett. De valahogy furcsán állt ez az ablak. Úgy látszott, a felső széle beljebb van, mint az alsó.

- Mi a hétmérföldes jó lila istennyila?!...

- Jiiiii... - felelte az ablak, és jól láthatóan megmozdult. A felső széle közelebb jött egy cseppet - az ablak lassan, de biztosan dőlt befelé.

George dühösen rántott egyet a kilincsen.

- Ne! - sikoltotta Nicky, de elkésett. Apja újra meghúzta a kilincset, amire az egész ablak kifordult a helyéből és rájuk zuhant.

Az iszonyú robaj végigzengett a házon, s a következő pillanatban Steve föltépte az ajtót.

- Mi a... Apa!?...

George a padlón feküdt, a hasán Nicky, s tetőtől talpig üvegszilánkok borították őket. A szoba minden részébe jutott belőlük. Metsző hideg volt.

- Jól vagy, apa? - szólalt meg a kislány halkan, moccanatlanul.

- Jól... azt hiszem...

- Ne mozdulj! Steve, add ide az ágytakarót.

Steve lerántotta az ágyról a narancssárga virágmintás takarót, lesöpörve róla néhány szilánkot és leguggolt melléjük. Nicky úgy vette el, hogy a feje meg se rezdüljön, aztán becsúsztatta kettejük arca közé.

- Ha felkelek, rád potyog egy csomó szilánk, apa - közölte -, de ez megvéd. - Több réteg szövetet terített George arcára, aztán egy gyors mozdulattal lehengeredett róla, nagy halom törmeléket borítva le a hátáról. - Még mindig ne mozdulj. Add a kezed. - George kezét is betekerte a takaró végeibe, aztán nekilátott lesöpörni róla a szilánkokat.

- Ne a kezeddel - szólt rá Steve -, várj, kerítek valamit.

- Ez most nem fontos, Stevie. El kell tűnnünk innen, de gyorsan. Hozzá ne nyúlj! - lökte félre bátyja kezét. - Úgy, jó lesz - levette az ágytakarót, aztán kibújt a kabátjából és ledobta a földre. - Kelj föl, apa, segítek. Ne támaszkodj a padlóra, nehezedj a vállamra. A kabátomra lépj.

George talpra kecmergett és körbetekintett a pusztuláson. Kabátjáról záporozott az üveg, s minden mozdulat ropogott a talpa alatt. Nicky nem hagyta nézelődni. Fölkapta az ágytakarót és ledobta egy csomóban félúton köztük és az ajtó között.

- A papucsod talpa nem elég vastag, lépj egy nagyot a takaróra, aztán ki a szobából. Steve, te se sétálj itt, tönkreteszed a cipődet! Kifelé!

- Várj... - kezdte George, de a lánnyal most nem lehetett vitatkozni.

- Apa, tedd, amit mondtam, vagy ki kell vigyelek erővel!

George lányára meredt, aztán két ugrással kint termett a szobából. Nicky vele tartott, menet közben elkapta Steve karját és kipenderítette a szobából. - Azt mondtam, kifelé, Steve Lane!

Csattant mögöttük az ajtó, s az üveggel borított szoba magára maradt a fagyban.

George megrázta fejét, mint aki ettől reméli, hogy eltűnik belőle az iménti képtelenség, aztán azt mondta:

- Huh!

Steve-re nézett, aztán Nickyre akart, de az már nem volt ott. Lerobogott a pincébe és felhozott egy nagy hőszigetelő lapot. - Utat kérek!

Míg a lapot az ajtóra illesztette, George átvágott a jéghideg nappalin, elővette a meghűlésre tartalékolt konyakot a szekrény felső részéből, töltött belőle a narancsleves poharába, aztán felhajtotta.

- Brrr! Jézus, Mária, Szent József. Azt hittem, ott maradok. Steve, kapcsold maximumra a fűtést, légy szíves.

- Már megtettem, apa - jött a felelet a szobaajtóból. George meg akarta kérdezni, boldogul-e azzal a nálánál kétszerte nagyobb lemezzel, de látta, hogy igen; csípőre tette a kezét, kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Az asztalhoz lépett, megragadta a telefont és lenyomta a központ gombját.

- England Plastobuilding Company, London, de rögtön!

- Uram? - jelent meg egy arc a képernyőn.

George nem nézte, férfi-e, nő-e, ember-e, robot-e.

- Ide figyeljen, most esett a nyakamba a maguk ablaka - nyilvánította ki. - Hívom az ügyvédemet és a sajtót. Tíz percen belül legyenek itt.

Válaszra nem várva bontotta a vonalat, aztán fújt egy nagyot, lenyomta a Kevin Blake névvel jelzett memóriagombot, majd a Christiesi Hírek gombját is.

- Jó napot, Mrs. Banks, szervusz, Kevin. Két perccel ezelőtt rám zuhant az egyik ablakunk.

A képernyőn látható két arcon értetlen meghökkenés mutatkozott. A sarokban megjelent egy újabb kép, a kimenő közvetítést jelző piros keretben. George magamagát látta benne, amint megnézi az ablakot; aztán az ablakot közelről fényképezve; majd a saját kezét a kilincsen; a rántó mozdulatot; aztán a kamera meglódult, az ablak kiperdült a képmezőből, ugráló kuszaság, s a következő pillanatban a homlokát látta közvetlen közelből, amint dermedten fekszik. Ekkor értette meg, hogy Nicky sugározza a képsort, ő is vette föl. Eddig nem tudta, hogy Nicky képet tud belevetíteni egy közönséges vonalon folyó beszélgetésbe, de örült neki, megkímélte egy hosszas magyarázattól.

A felvétel eltűnt, a hívott felek ismét George megkeményedett arcvonásait látták.

- Jóságos ég... - motyogta Kevin Blake, a család régi ügyvédje.

- Mindenki jól van? - kérdezte Mrs. Banks rémülten. George megnyugtatta. - Odamegyek, Mr. Lane, ha tud várni néhány percet. Köszönöm.

Kilépett a vonalból.

- Mit szólsz?

- Hát, George - vakarta a fejét Blake -, ez gondatlan veszélyeztetés, ezért lecsukatunk valakit. Polgári per aligha lesz, térden állva fognak elénk hozni mindent, amit követelünk. Az utolsó fillérig megfizettetünk mindent.

- Senkit se akarok lecsukatni, Kevin.

- Ezt nem te döntöd el, George. Ez bűncselekmény. Életveszélybe sodorták az egész családodat, és ha típushibáról van szó, talán mindenkit, aki ilyen házban...

- Jól van - legyintett George -, tégy belátásod szerint. Én mindenesetre iszom egy teát és ágyba bújok. Mint a jégverem, olyan a ház.

Magához hívta Nickyt és a fejére tette a kezét.

- Köszönöm, kicsim, és ne haragudj.

- Miért haragudnék, apa?

- Mert meggyanúsítottalak, hogy nyitva hagytad az ablakot.

- Nem haragszom - felelte a lányka mosolyogva. De tekintetéből világos volt, hogy egyszerű megbocsátásnál többről van szó. Rajongó, feltétel nélküli szeretet csillogott benne. George éppen elégszer látta már ezt az istenítő pillantást, tudta, mi okozza, de most úgy döntött, gyermeki szeretetként értelmezi.

Három perccel később egy rendőrautó szállt le az utcán, kilépett belőle egy robot és kinyitotta a kertkaput.

- Jó napot, Mr. Lane - nézett George-ra a telefonból -, fogadja együttérzésemet. Nem megyek be a házba, ne nyitogassák az ajtót fölöslegesen; megnézem kívülről és fölveszem a jegyzőkönyvet.

- Jól van, csináld csak.

Aztán megjött Mrs. Banks az újság kis piros Fiatjával, ő is megkerülte a házat, szemügyre vette a falon tátongó lyukat és kijelentette, hogy skandalum. Nicky beeresztette - eddigre már plusz tizenhat fokra sikerült visszatornázni a hőmérsékletet, a ház összes fűtőteste teljes erőbedobással működött -, fölballagott a hálószobába, ahol George és Steve jó melegen bebugyolálva teát kortyolt, és megismételte:

- Skandalum, Mr. Lane. Egyszerűen nem találok szavakat. Csoda, hogy agyon nem ütötte az ablak.

- Egyáltalán nem csoda. Nicky ott volt, ezért vagyok életben.

Az ajtófélfához támaszkodó kislány lehajtotta fejét és kigyúlt arccal szemlélte a szőnyeg mintáit.

- Köszönöm - bólintott Mrs. Banks válaszul Steve teát kínáló kézmozdulatára, s töltött magának egy csészével. - El tudom képzelni, milyen élmény lehetett.

- Hát a pulzusom még valahol ötezer fölött járhat, az biztos - biccentett George. - Ha ez a kis műanyag jószág nem gondolkodik ilyen hideg fejjel, azonnal fölugrok és összevagdosom magamat.

Ha lehet, Nicky arca még egy fokkal pirosabb lett. George összevigyorgott fiával és az újságírónővel, aztán fölemelkedett az ágyról, közelebb lépett és félrehúzta a barna fürtöket a baloldalon.

- Nézze - mondta -, a füle is piros.

Mindhárman megnézték alaposan: az apró fül csakugyan lángoló pirosan tanúskodott a modern technika diadaláról.

- Ne hozza még jobban zavarba - szólt Mrs. Banks rosszallóan.

- No, gyere, kis zavart életmentőm - mondta George szeretettel, amire a kislány az ölébe vetette magát és a vállára hajtotta a fejét. - Azt hiszem, Mrs. Banks, jó helyre tettem azt a harminckétezer fontot.

- Egyetértek.

- Jó napot, Mr. Lane - szólalt meg egy férfihang a telefonból. - R. William Dickson vagyok a Plastobuildingtől. Engedje meg, uram, hogy kifejezzem...

- Nem érdekel - vakkantotta oda George. - Rendbehozzátok a szobát, megjavítjátok az ablakot, aztán apróra végigvizsgáljátok a házat további hibák után. Aztán eldöntöm, kívánok-e perelni.

- Igen, uram - felelte a hang. - Minden parancsa szerint lesz.

A Plastobuilding robotjai egy nagy teljesítményű fűtőtestet állítottak fel az előszobában, a hátsó ajtó előtt, hogy a közlekedést ne zavarja. Jól tették, úgyszólván percenként csöngetett valaki. Ezúttal Steve ment ajtót nyitni, Nicky pedig apja ölében ült és fürdött a dicsőségben.

Először Mrs. Clara Sutcliffe érkezett, akitől Nicky egy kurta "elnézést, mennem kell"-lel búcsúzott, otthagyva a lekvárfőzést, amiben segített neki. Nem ezért jött persze, hanem látta a három kocsit és tudni kívánta, mi történt, nem beteg-e valaki.

Aztán Mr. Robinson Hollyval és Bettyvel, akikkel éppen hazafelé tartott a városból. A többiek otthon voltak, de ebben a csikorgó fagyban eszükbe se jutott kinézni az ablakon, hát nem tudtak semmiről.

Aztán egy szöszke és egy barna kislány kék overallban.

- Jó napot, uram...

- Befelé - parancsolt rájuk Steve -, bejön a hideg.

A lányok két gyors lépéssel bent termettek.

- R. Sally Simmons vagyok a Brirob Mozgószervizektől - kezdte a szőke. - Egy robotot kell megjavítanom.

Steve összeráncolta a homlokát.

- A neve R. Nicolette Lane BR...

- Nickyt keresed? Itt van fent, de szerintem jól érzi magát.

- Jól, Steve - felelte Nicky, amikor felértek a lépcsőn -, de nem hibátlanul.

- Mi bajod? - nézett rá apja csodálkozva.

A kislány fölmutatta ökölbe szorított kis kezeit. - Nem tettek jót nekik a szilánkok.

George hangtalanul káromkodott. - Mutasd!

Nicky restelkedve kinyitotta ujjait. Egész keze mélyen össze volt vagdosva, a hosszú vágások helyenként jókora lyukakban futottak össze. Mondanunk sem kell, hogy a vér pirosa helyett az acél ezüstje csillant elő.

- Mindjárt rendbehozzuk, uram; jó napot, hölgyeim, uraim, kisasszonyok. R. Sally Simmons. Hol láthatnánk munkához?

- Itt! - George visszahúzta lányát a térdére. - Ha nem zavarja magukat.

- Nem, dehogy - biztosították.

- Szia - mondta közben Steve a másik lánynak, aki egyforma magas volt vele, barna, kicsit testes és nem túl okos arcú.

- Jó napot, fiatalúr - felelte, miközben kibújt a hátán viselt hatalmas hátizsák szíjaiból; társa ugyanezt tette. A zsákokat letették a folyosón és előszedték szerszámaikat.

- Te ki vagy?

- R. Kate, fiatalúr.

- Simmons?

- Uram? - nézett rá a robot bambán.

- Ó, elnézést, fiatalúr - pillantott fel Sally -, nem szoktam bemutatni a másodosztályúmat. Neki nincsen több neve.

Míg e kis beszélgetés zajlott, George végigtekintett a hálószobájába zsúfolódott embereken és robotokon, s megkérdezte Nickyt, milyen a klíma most a nappaliban.

- Plusz huszonnégy fok, apa. Szélcsend, tiszta idő, csapadék nem várható.

- Nos, akkor talán vonuljunk le oda, ha egyetértenek. Kényelmesebben megleszünk.

Lementek a nappaliba, elhelyezkedtek és folytatták az események megtárgyalását, mialatt Sally leterített egy műanyag lepedőt az apja ölébe telepedő Nicky keze alá, aztán szerszámot ragadott és vágni készült.

- Hé!

Sally leeresztette az eszközt és George-ra tekintett.

- Uram?

- Talán előzőleg valahogyan érzéstelenítenéd vagy...

- Apa, a robotok nem éreznek fájdalmat - mondta Nicky megnyugtatólag, pontosan ugyanúgy, ahogy néhány héttel korábban anyjának, amikor a lábáról volt szó. - Ne aggódj értem.

- Az a dolgom, hogy aggódjak - dohogott apja -, ezt Nelson is megírta a Szülők könyvében.

A vendégek nevettek, Sally pedig egy helybenhagyó fintor után körbevágta Nicky csuklóját és letépte a kéz összeszabdalt huzatát. A jelenlevők közül Steve volt az egyetlen, aki kényelmetlen érzések nélkül, a technikabarát szemével nézte a napvilágra került fémszerkezetet.

- Hanem ezt is fizettesse meg velük - biccentett Mrs. Sutcliffe a lányok felé -, nem lehet olcsó mulatság.

- Az első törvény védelmében tette, a Brirob fizeti - vetette közbe Steve. - És minden kárt, amit Nicky okozott a védelmünkben, például az ágytakaró tönkretételét.

- De azért kellett kárt okoznia, mert az építők még nagyobb kárt csináltak - mutatott rá Mrs. Sutcliffe. - Mindenért ők felelősek.

- Ez már az ő gondjuk lesz - vélte Mrs. Banks -, elintézik egymás között.

- Hát, azt hiszem, meg fogjuk nézni az új építőcéget alaposan - szólt közbe Norman -, meg a szerződést is, nehogy kibújhassanak a garancia alól.

- Új házat épít? - csodálkozott Mrs. Sutcliffe.

- Hogyne, asszonyom, muszáj lesz; hiszen ebben is épp hogy elférünk. Pár év múlva már a kicsiknek is saját szoba kell, nem lehetnek meg kettesével egy szobában. Bettyt és Naomit már most szét kellene költöztetni, mielőtt megeszik egymást; Willékről nem is beszélve. Ezt a házat a fekvése miatt vettük meg, és mert a régiben már majdnemhogy fiókokban laktunk. De kibővítjük, amint kicsit normális lesz az idő.

- Rossz néven ne vegye, doktor úr, de én biza meg nem tudtam még számolni magukat.

- Tíz gyerek, két szülő, Mrs. Sutcliffe - felelte Norman derűsen, aztán Nickyre pillantva hozzátette: - Illetve tizenegy gyerek, természetesen.

Hálás pillantást kapott a mélykék szemekből.

- S három a saját, ha jól vélekszem? - tudakolta Mrs. Sutcliffe.

- Annyi, pontosan.

Nyílt az ajtó, ezúttal csengetés nélkül. Mary két lépéssel a szobaajtóban termett és szemrehányó tekintettel nézett végig rajtuk. A másodosztályú rohanvást ment ellenőrizni, hogy a külső ajtó jól zár-e.

- Szervusz, drágám - fogadta George párját -, képzeld...

- Képzelem. A robot elmondott mindent. George, hát egy percre nem hagyhatlak egyedül benneteket?!...

- Asszonyom, uram, a vizsgálattal elkészültünk - lépett be William Dickson, a szokásosan magas, jóképű férfirobot egy órával később. - Jelenthetem az eredményt?

- Rajta hát.

- Megállapításunk szerint a sérülést a hőingás okozta, amely fokozatosan az anyag kifáradásához vezetett, míg végül deformálódni kezdett az ablakkeret. Ultrahangos berendezéssel átvizsgáltuk az összes keretet, s hasonló deformálódás első jeleit találtuk a konyhaablaknál is. Még ma kicseréljük, és garantáljuk, hogy a jövőben ilyen nem fog...

- Ki a felelős a deformálódásért? - szakította félbe George.

- Cégünk felelős, uram. Nagyobb teherbírású anyaggal kellett volna dolgoznunk. Jelentésemben javasolni fogom, hogy ezt a keveréket többé ne használjuk ablakkeretekhez olyan vidékeken, ahol az éves hőingás ilyen nagy. Erről nem én döntök, arra azonban fel vagyok hatalmazva, hogy az okozott kár megtérítéséért jótállást vállaljak.

- Nem elég - mondta Mary és George kórusban. Összemosolyogtak, aztán Mary folytatta. - Ha egy helyen hibát követtetek el, máshol is megtehettétek. Ragaszkodunk hozzá, hogy a ház minden négyzetcentiméterét vizsgáljátok át: a falakat, a csöveket, a vezetékeket, mindent. Egyébként is húsz év után legfőbb ideje egy alapos átvizsgálásnak. Cégetek csak akkor jár el a szerződésnek megfelelően, ha ezt elvégzi.

- Utasításaim szerint, asszonyom, cégünk nem köteles egy ilyen vizsgálatot a saját költségünkön elvégezni. Amennyiben óhajtják, hogy...

- Dehogynem köteles - vágott közbe George. - Cégetek először is nem csupán a kitört ablakot és a sérült konyhaablakot fogja kicserélni, de az összeset, az egész épületben. Nem állíthatok oda mindennap egy robotot, ha valaki ablakot akar nyitni - egy pillanatra elgondolkodott, majd higgadt arccal folytatta: - ha pedig megint kitörik egy és megsérül valamelyik gyerekem, cégetek egész vezetőségét börtönbe juttatom, a kártérítésekbe pedig belezöldültök. Ezt én garantálom. Azt is garantálom, hogy ha legközelebb nem egy ablak zuhan ki, hanem mondjuk eltörik a vízvezeték és leforráz valakit, pontosan ugyanez fog történni.

- Ennek a valószínűsége roppantul csekély, Mr. Lane. Cégünk bármilyen vizsgálatot elvégez önöknek a legnagyobb örömmel, s ha azok hibát mutatnának ki, a garanciaszerződés értelmében fogjuk azokat kijavítani. Ám nem vagyunk kötelesek a vizsgálatok költségét mi fedezni.

- Megengedi, George? - szólalt meg Mrs. Banks a hátuk mögött, majd a férfi jóváhagyó bólintására letette a poharát és a robothoz fordult. - Hallgass ide, R. William - kezdte kedvesen, simulékonyan. - Jelen pillanatban az a helyzet áll fenn, hogy Mr. Lane életét csupán Nicky gyorsasága és ereje mentette meg. Ti sodortátok életveszélybe, de nem ti mentettétek meg, hanem a saját robotja. Én szerkesztő vagyok egy újságnál, és mondhatom neked, ebben a dologban a Plastobuildingnek nem lesz jó sajtója, ha nem tanúsítja a maximális előzékenységet. Lehet, hogy a bíróság nem cégeteket fogja kötelezni a költségek viselésére, hanem Lane-éket, bár ezt elég valószínűtlennek tartom, de tegyük fel. Mindazonáltal ennél az összegnél lényegesen nagyobb lesz az a veszteség, amit addigra a sajtó okozna cégeteknek. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy egy ilyen esetről a helyi híreknél vagy a címoldalon számolnak be. - Mrs. Banks kortyolt a teájából, de intett, hogy még nem fejezte be. - És még valami. Christies upon Severn világprogrami alapítvány. Ha cégetek nem jár el igen nagy körültekintéssel, félő, hogy a dolognak olyan szaga talál lenni a sajtóban, hogy a Plastobuilding félvállról veszi egy városalapítvány lakóit, ezzel közvetve magát a világprogramot. Márpedig ez igen rossz reklám mai napság.

A Lane-ek nagy szerencséjére a természet egytől egyig pókerarccal áldotta meg őket. Máskülönben aligha ülték volna végig ezt a kis szónoklatot némán, hidegvérrel. Mr. Robinson nem rendelkezett ezzel az adottsággal, ő hát a közepén felállt, hátrament és a könyvespolcon sorakozó kötetek címeit kezdte olvasgatni.

William Dickson is némán hallgatta végig, de ő az ember iránti udvariasság miatt. Ám nem hidegvérrel. A robotok számára alapszabály, hogy a cégeket azok elnökének magántulajdonaként kell tekinteniük, mert ha nem így tennének, a cégeket nem védené az első törvény. A cégek robotjainak pedig az elnök a gazdája, így William számára Mrs. Banks szavai a gazdáját érhető súlyos anyagi veszteség képét vetítették elő. Ez roppantul lesújtotta.

- Asszonyom - szólalt meg lassan, megfontoltan -, szavai igen elkeserítenek. Jól látom a cégünket fenyegető veszélyt, és köszönöm önnek, hogy erre rávilágított. Úgy látom, kénytelen vagyok az első törvény védelmében túllépni szűkre szabott hatáskörömet: meg kell próbálnom elvégeztetni ezeket a vizsgálatokat most azonnal, tekintet nélkül a költségek fedezetére. Ha megengedi, hogy kéréssel forduljak önhöz, szeretném tisztelettel arra kérni, vesse latba befolyását, hogy a sajtó a lehető legkevesebb kárt okozza cégünknek és alkalmazottainknak. Mindent megteszek, ami tőlem telik.

Egy percre csend lett, valami különös feszültség támadt a levegőben. Aztán megszólalt Mrs. Banks:

- Jól van, robot. Most menj és folytasd a munkádat.

William Dickson kurtán meghajolt, sarkon fordult és távozott.

- Ezt jól csinálta - mondta Betty elismerően, nem értve a felnőttek hirtelen jött rosszkedvét.

Az újságírónő felsóhajtott.

- Szégyellem magamat. Ez a robot tényleg elhitte, hogy segíteni akarok a cégének a botrány elkerülésében. Rá kellett volna jönnöm, hogy naivan fog reagálni.

- De hiszen ön csakugyan a legnagyobb segítőkészséggel szólt hozzá, asszonyom - jöttek a vigasztaló szavak George öléből; sejthetjük, ki ült ott.

Mrs. Banks felállt, megkerülte a pamlagot és a kislány szemébe nézett. - Te sem értetted, igaz?

- Mit, Mrs. Banks?... - kérdezte Nicky zavartan.

- Hagyja, nem érdemes - szólalt meg Robinson doktor. - Mind ilyenek, nem értik az emberek görbe útjait. Ha akarja, magyarázza meg neki, de nem fogja megérteni.

Az újságírónő egy gondolatnyit elnézte a kis robot értetlen arcát, aztán kibökte:

- Én megfenyegettem a Plastobuildinget a sajtó hatalmával, kislányom.

Betty tenyere nagyot csattant a homlokán, ő most értette meg, mi történt. Holly és Steve eddig is tudta. Nicolette tiszta tekintetéből egy hároméves gyerek ártatlansága sugárzott.

- Nem értem, asszonyom. Azt mondta, félő, hogy a sajtó ártana a cégnek az ügy miatt. Tehát ön is fél ettől.

- Szamár - mondta Steve.

Fél öt tájban, mintegy másfél órával az ablak kizuhanása után a Lane-ek felkerekedtek és elhagyták a házat, hogy a robotok elvégezhessék a vizsgálatokat. Erős röntgensugárzásra volt szükség a falak átvilágításához, ezért ember nem tartózkodhatott a közelben. William egy-egy robotot állított a kertkapuhoz és a fészer elé, ezek szemmel tartották a telek egész területét és szóltak, ha ember talált volna közeledni. De nem közeledett. John és Bob Bensonéknál volt, Michael Dianával töltötte a délutánt, Fiona még nem tért vissza az ismerősök látogatásából. A városbeliek pedig sötétedés után már nemigen jártak vendégségbe, épp elég hideg volt déli tizenkettőkor is.

A Lane-ek tehát átvonultak Robinsonékhoz, akikkel már többé-kevésbé összeismerkedtek az elmúlt hetekben, de mi még nem sokat beszéltünk róluk.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: kedves túlzás volt dr. Robinsontól, hogy tizenegy gyerekről beszélt, de túlzás; nevezhetjük a szomszédok bolondériája iránti udvariasságnak is. Peter Robinson, aki ajtót nyitott nekik, e tizenhárom éves, komoly arcú fiú hasonlított egy kicsit gazdájára fekete bőrével, afrikai vonásaival, de nem a fia volt, hanem a robotja. Gazdának szólította és nem a kéréseit teljesítette, hanem a parancsait - ahogy az egy szem Nicolette kivételével minden más robot.

Mialatt lesegíti a Lane-ek és Mrs. Banks kabátját - Mrs. Sutcliffe már visszatért kiváló citromdzsemjeihez -, mondjuk el, hogy Peter egyedi tervezésű, Nickynél jóval drágább robot, aki sokat tud az orvostudományról és a pedagógiáról, s ezzel nagy segítségére van a házaspárnak. Mégis meglepő, hogy egy ilyen nagy család elboldogul egyetlen robottal.

- Nem boszorkányság - mondta egyik nap a doktor. - Mindenkinek megvan a dolga, beosztás szerint. A nagyobbak csinálják a reggelit, gondoskodnak a kisebbek öltözékéről, a kicsik pedig mindent elvégeznek, amihez már elég nagyok. Nem mondom, hogy egész nap lustálkodhatunk Shirleyvel, de azért a nyelvünk se lóg ki.

A nappaliban egypár kisebb-nagyobb Robinson figyelte az érkezőket. A család benjáminja, az ötéves Sam is jelen volt, az egyik dívány sarkában üldögélt, de rájuk se hederített: elmélyülten olvasott egy képeskönyvet. Ez egyelőre túl bonyolult elfoglaltság volt számára, semhogy másra figyeljen.

A Robinsonok új otthona még sokhelyütt mutatta a kezdetlegesség jeleit. A falakon nem voltak falvédők, a bútorokat csak nagyjából helyezték el a nappaliban; noha mindennap javítottak valamit az összhatáson, komoly fejlesztésekre most nem jutott sem idő, sem energia. Mindjárt karácsony, mindenkinek tele volt a keze feladatokkal.

- Ötszobás, ugye? - kérdezte Mrs. Banks.

- Igen, a nappalival együtt hat.

- Nem lehet könnyű tíz gyereket elhelyezni négy szobában.

- Hát tényleg nem az - biccentett Mrs. Robinson. - Istennek hála, hogy nem tartoznak tízen tízféle nemhez.

Ezért, ami azt illeti, csakugyan Istent illeti a köszönet, amiért csupán kettőt alkotott.

- Tavasszal lebontjuk az egészet - legyintett a doktor -, addig meg már fél lábon is kibírjuk. Ez valóságos palota az előző lakáshoz képest.

- Azt hittem, ha maguk nevelőcsalád - jegyezte meg Mary -, a gyámhatóság ad valami segítséget a lakhatásukhoz.

- Ó, hogyne - telepedett le Norman az egyik fotelba. - Ötévenként kérhetünk lakástámogatást, gyerekenként tízezer fontot. Nem mondhatnám, hogy rengeteg volna.

- Hetvenezer... - dörmögte Mary, a házárakon törve a fejét.

- Nem, szerencsére arra már rájöttek, hogy a sajátjainkat is tennünk kell valahova, úgyhogy százezer. Ezt a házat lealkudtuk harmincra, a maradékból építjük fel az újat a tavaszon.

- Valamicske visszajön az anyagokból - jegyezte meg Mrs. Banks.

- Persze, nagy örömömre. És a várostól kapunk kölcsön sátrakat, hogy az építkezés alatt legyen hova lehajtanunk a fejünket.

Meg kell itt jegyezni, hogy a gyér idegenforgalmú Christiesben egyetlen szálloda sem volt.

Nicolette föltartotta ujjait. Ránéztek.

- A Plastobuilding robotja azt mondja, repedéseket találtak a déli falon. Egy darabig eltart a kijavításuk.

- Mondd meg neki - kérte George -, hogy makulátlan tisztaságot akarok találni, mire visszamegyek. És ha akármi repedést látok, őt olvasztom be, hogy betapasszam.

A másnapi újságok nemigen írtak az esetről, George nagy örömére. Mrs. Banks féloldalas cikkben szidalmazta a Plastobuildinget, alatta állt a cég sajtófőnökének tízsoros nyilatkozata, aminek lényege a "sajnáljuk" szóban kristályosítható. A történetet átvette a testvérlap, a Dorseti Krónika is, mások nem foglalkoztak vele. Az aranycsütörtöki sajtót sokkal jobban izgatta, hogy most diplomáciai botrány történt-e vagy sem.

Penzance mellett, egy katonai repülőtéren jótékonysági vásárt tartottak, amin a trónörökös is részt vett; ám a mellette sertepertélő repülőtéri parancsnokhoz egyszer csak odalépett egy hadnagy és átnyújtott egy papirost. A parancsnok elolvasta. Távollátó ember volt, messzire tartotta szemétől az írást, s a trónörökös odahajolva beleolvasott.

- De engedelmével - ijedt meg a parancsnok, és becsukta a papírt.

- Várjon, ezredes, mi van azzal a miniszterrel?

- Ez nem önre tartozik, Miss Victoria, ha megbocsát.

Victoria Jane Elizabeth Windsor sötétbarna szeme összeszűkült. Utoljára hároméves korában mondták neki, hogy ez nem rá tartozik, amikor arra volt kíváncsi, miért ad az a bácsi olyan sok puszit anyunak... de ne elevenítsük fel a királyi ház régi botrányait.

- Netán katonai ügy? - kérdezte szárazon.

- Úgy van, ha nem bánja.

- Akkor miért kezdődik úgy, hogy Közép-afrikai Köztársaság? Mióta katonai ügy egy másik ország? Esetleg az éjjel gyarmatosítottuk és csak én nem hallottam?

Wayhill ezredes régi ismerőse volt a királynak, ennek volt köszönhető a trónörökös jelenléte is. Jól tudta, hogy ha Victoria egyszer beleüti valamibe az orrát, abból erőszakkal kihúzni nem lehet. Sóhajtott hát, és odaadta az írást.

A távirat azt közölte, hogy a Közép-afrikai Köztársaság külügyminiszterét szállító repülőgép motorhiba miatt bajba került az óceán fölött. Segítséget kér a legközelebbi reptértől.

- Értem - hajtotta össze Victoria a papírt, s olyan arcot vágott, amit George szokott, mikor azt készül mondani: "Nofene." Ezt a mondást azonban a trónörökös nem ismerte. - Ha jól tudom, az a lila szörnyeteg éppen ilyesmire való. - Az egyik nyitott hangár felé intett, ami előtt seregestül mászkáltak a kíváncsiak. Egy Grinell 22-es katonai óriásgép állt ott.

- Engedelmével én döntöm el, mit fogok tenni - mondta az ezredes.

- Ezt nem egészen értem. Egyetlen dolgot tehet, mi itt az eldöntenivaló? Oda kell küldeni a lila szörnyeteget.

- Az piros, Miss Windsor, és a kérdés nem ilyen egyértelmű.

- S miért nem?

- Jelenleg a közép-afrikaiak nem egészen vannak abban a helyzetben, hogy tőlünk kérjenek segítséget.

Victoria csípőre tette a kezét, teljes öt láb hét hüvelyknyi testmagasságában kihúzta magát és végigmérte az ezredes hatlábnyi alakját.

- Mi köze magának...

- Elég sok, Miss...

- Semennyi! Ez nem a hadseregre tartozik. Magukat már régóta ki kellett volna minden ilyen ügyből... - nem fejezte be a mondatot. Legyintett és ugyanazzal a mozdulattal odaintette egy robotját. - Szólj a toronynak, hogy küldjék ki azt a lila szörnyeteget a közép-afrikai miniszter gépéért. De gyorsan!

- Az piros, Victoria - felelte a robot.

- Miss Windsor - az ezredes arca már jóval lilább volt, mint a Grinell -, ez még az én repülőterem, és a vezérkartól kapott irányelvek...

- ...idejüket múlták, ezredes, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán megfogalmazták őket. Sajnos dédmama túlságosan szabadjára engedte magukat, apának pedig nem sikerül...

- Ez most nem ide tartozik. Nézze...

- Dehogynem tartozik ide. A dédi trónraléptekor maguknak eszébe se jutott volna diplomáciába ütni az orrukat. Végighallgat végre?...

De hagyjuk őket vitatkozni, inkább nézzük meg, mi történt. A parancsnoknak nem sikerült hatni az embereire, Victoria túl népszerű volt a pilóták között; ahogy minden, túlnyomórészt férfiakból álló társaság körében népszerű egy olyan feljebbvaló, akinek kicsit pisze orra van, vállig érő barna haja, és nemrég töltötte be a tizenhatot. A repülőtéri robotszemélyzetet nem ezek a szempontok befolyásolták, hanem az első törvény, ami kétséget ébresztett aziránt, vajon nem eshetik-e baja a gépen levőknek, ha nem küldenek segítséget. A Grinell tehát felszállt, s rövidesen hozta gyomrában a közép-afrikai miniszter gépét. Victoria kiballagott a leszállókörbe, barátságosan üdvözölte a küldöttséget és megkérdezte, vendégül láthatja-e őket teára.

A honvédelmi miniszter, talán nem kell külön mondanunk, nem örült. Mr. Applegate-nek megvannak a maga külön céljai, a "nemzetbiztonsági érdek" jelszavával illetett homályos és képlékeny halmaz, amelynek tartalmát a miniszter nem meghatározza, csupán közvetíti. Ezek az érdekek pedig ott ütköznek a lila szörnyeteg mentőakciójába (az Observer cikkírója szerint is lila), hogy a Közép-afrikai Köztársaság mindmáig nem döntötte el, hová húzzon. Északon a Szaharával határos, délen az Unióval; északról Csád és Szudán, nyugatról Kamerun tartomány határolja, míg déli határai mentén a két Kongó tagállam terül el. Amíg a kameruniak latolgattak, a helyzet egyszerűbb volt, de amióta Yaoundé is belépett az északi szövetségbe, Bangui egyedül áll az egyenlítői hőségben és gondolkodik. Miközben ezt teszi, többek véleménye szerint súlyosan akadályozza mind a Szahara, mind az Unió fejlesztési munkáját az egyenlítői vidékeken, márpedig Európa mindkettőben érdekelt.

Az újságok leginkább azt szerették volna tudni, miről folyt a szó Miss Windsor és monsieur Timan tárgyalásán, amely másfél óra hosszat tartott, eddigre sikerült a miniszter hazautaztatását megszervezni, s ő nyomban el is repült. A miniszter kíséretében jelen volt a külügyi tárca több politikusa, angol részről azonban a trónörökös teljesen egyedül vett részt a tárgyaláson. Mire Johnson külügyi államtitkár tudomást szerzett a történtekről és Cornwallba utazott volna miniszterét helyettesítendő, a rövid látogatás be is fejeződött.

A sajtóközlemény azonban igen hamar, még aznap este megjelent a királyi család lapjában, szeretett trónörökösünk szokott stílusában.

"Semmilyen tárgyalások nem voltak. Mióta vagyok én külügyminiszter? Megkínáltam őket teával és aprósüteménnyel, és kicseréltünk egypár csípős viccet az újságírókról. HRH Vicky."

1940 decemberében Európa lángokban állt. Churchill offenzívát indított Szomália ellen, amely akkoriban olasz gyarmat volt. Brit bombázók támadták Mannheimet, német bombázók Manchestert. (Ekkoriban Nagy-Britannia volt hazánk neve.) Anthony Eden külügyminiszter megállapodást kötött a francia, illetve akkori nevén vichyi kormánnyal a gyarmatokról. A kontinensen egyre nagyobb területeket borított el a pusztulás, a téveszmékkel feltüzelt Németország egyszerre kétfelé terjeszkedve bekebelezte már Lengyelországot és Franciaországot, több más állam mellett. Azok az országok, amelyek még nem léptek be a háborúba, erőteljesen fegyverkeztek, minden figyelmüket ez kötötte le.

Így volt az Egyesült Államokkal is. Senki sem tudta, hogy New Yorkban ezekben a hetekben íródik a történelem új fejezete, amely fontosságában felér az egész világháborúval, sőt bizonyos mértékig túl is haladja azt. A világháború igencsak megváltoztatta a világot, de ezek a változások lezajlottak volna nélküle is; ám ha egy huszonegy éves fiatalember mással tölti az idejét ekkoriban, vajon mi lett volna modern világunkból?

2040 decemberében már világosan lehetett látni, hogy az új korszak alapját bizony akkor rakták le. Ketten. John Campbell, a kor egyik nagy tudományos-fantasztikus magazinjának, az Astounding Science Fictionnek szerkesztője segítette és ösztönözte azt az embert, akiről a világprogram New York-i székháza, az USA-ban öt és más országokban tizennégy városalapítvány a nevét kapta.

A világprogram ekkor már elmúlt húszéves, s az általa teremtődő új világ körvonalai már kibontakoztak a jövőkutatók előtt. A huszadik évforduló alkalmából tartott nemzetközi konferencia megállapította a három törvény roppant fontosságát a programban, s emléknappá nyilvánította a törvények születésének évfordulóját. Elsőként a századik évfordulót ünnepelték meg, számos országban munkaszüneti napot is tartottak.

1940. december 23-án született a robotika három törvénye, amelyeket Asimov közel félszáz évvel később íródott visszaemlékezése szerint együtt öntöttek szavakba Campbell-lel, noha azok eszméje már korábbi írásaiban is jelen volt. Egy gondolatolvasó robot ötletét vetette fel - később ebből az ötletből született a Te hazug! című novella Herbie-ről, a gyártási hiba következtében gondolatolvasóvá váló robotról, akit Susan Calvin az őrületbe kerget azzal a feloldhatatlan paradoxonnal, amit ma Asimov-féle elsőtörvény-huroknak nevez a robotika -, de Campbell nem volt megelégedve azzal a magyarázattal, amit az író adott a robot viselkedésének okairól. Pontos leírást kért, hogy azokat az olvasó is megérthesse; s ezután dolgozták ki a három törvényt. Hogy utána mit csináltak, nem tudjuk. Valószínűleg hátradőltek a fotelban és elégedetten egymásra nevettek. Jól tették.

2040. december 23-án alkotásuk századik évfordulóját egy egészen más világ ünnepelte. Még kaotikus volt és rendezetlen, de már látszódtak a rendeződés irányelvei. Még mindig tartott a százados múltra visszanyúló izraeli-arab konfliktus, de az ideológiai alapon évtizedekre kettészakított Korea már egy ország volt, akárcsak a letépett sarkú Írország, amely visszakapta hat megyéjét. A világ ekkoriban nem Európára figyelt, hanem Afrikára, Ázsiára és Dél-Amerikára, ahol egymást érték a nagyszabású elképzelések: a Szahara és a Kalahári termővé tétele, a brazíliai erdőirtások megállítása és a kopár területek újraerdősítése, a Nefúd-sivatag napenergia-gyűjtővé alakítása és így tovább. Ekkor még alig-alig kezdték megvalósítani ezeket, csak az olcsóbbakat közülük, azokat is lassan; de a robottervezők már jól látták a technikában rejlő lehetőségeket, és szinte minden hónapban kirukkoltak valami új, kifejezetten világprogrami célt szolgáló konstrukcióval.

De a gazdaságiaknál sokkal fontosabbak voltak a szellemi eredmények. Még megvolt, de egyre veszített erejéből az a konzervatív nézet, amely a huszadik századot uralta - a lassítás teljes erővel folyt. Már nemigen akadt ország, ahol választásokat lehetett volna nyerni olyan őrült jelszavakkal, mint az iparosítás. Voltak még cégek, amelyek kizárólag a maximális profitot tartották szem előtt, s ennek érdekében kizsigerelték úgy a természetet, mint saját alkalmazottaikat. Ekkoriban kezdtek tönkremenni közülük azok, amelyek nem tudtak vagy nem akartak gátat szabni környezetszennyező tevékenységüknek; csak ennek az egy évnek a folyamán tízszeresére emelkedtek a rájuk kirótt bírságok. Az ünnepeket követő negyvenegyes év hozta meg az olajtrösztökkel való végleges leszámolás első komoly lépéseit, a csillagászati benzinadókat és a fúziós motorok kilencven százalékos árcsökkentését. Még a hatvanas években is használatban volt ez az elavult és roppant veszélyes energiaforrás; de egy másik súlyos környezetkárosító tényezőt már ekkor, száz évvel ezelőtt majdnem teljesen a történelemkönyvek lapjaira száműztek: ez a huszadik század legsúlyosabb kábítószere, a dohány, amelynek füstje a korabeli filmek tanúsága szerint döbbenetes sűrűségben gomolygott a nagyvárosi szórakozóhelyeken, sőt az otthonokban is.

Most pedig itt van 2140. december 23-a, a három törvény születésének kétszázadik évfordulója. A világprogram immár százhúsz éves múltra tekint vissza, s a lassítási folyamat legtöbb mutatója túljutott az ötven-hatvan, sőt hetvenöt százalékos befejezettségen. A nagy csaták kora lejárt - ma már legfeljebb egy-egy mániákus főnök próbálja nyolc-tíz órában foglalkoztatni az embereit, amíg az orrára nem koppintanak. Még akadnak alkalomszerű környezetszennyezések, de nincs az a cég, amelyik meg merné kockáztatni nagyobb rendszerességgel. Legalábbis remélhetőleg. A hadi kiadások szinte minden országban rohamosan csökkennek - bár éppenséggel hazánkban, mint tudjuk, nem eléggé...

A kétszázadik évforduló, akárcsak a századik és a százötvenedik, ismét munkaszüneti nap. New Yorkban csendesen szállingózik a hó, s az emberek jártukban-keltükben virágot visznek a New World Trade Center előtti Asimov-park szobraihoz. Mindenkinél csomagok vannak. Los Angelesben nem esik, nyárias meleg van, de itt is jutnak virágok Davidson gyönyörű alkotásának talapzatára. És itt is mindenkinél csomagok vannak. Seattle-ben a nap hőse ismét Matthews, nem Asimov, ami érthető, ő a város büszkesége; a helyi televízió portréműsorokat vetít róla, s minden seattle-i piros sapkát visel a csomaghalmok fölött, amilyet ő hordott valaha. A robotok is, sőt azok legfőképpen. Montréalban a járdákat kis hófalak szegélyezik, a Matthews-parkban pedig harmincezer ember ünnepli a robotok atyját. Ők már hazavitték tánc előtt a csomagjaikat. Londonban is piros sapkát viselnek az emberek, de másfélét, egy régebbi hagyománynak megfelelőt, fehér prémszegéllyel, fehér bojttal. Rengeteg csomagjuk van.

Christiesben a Fő téren sosem látott méretű embertömeg ünnepli az évfordulót. Negyvenhatan vannak. Néhányan közülük aggodalmasan tekingetnek szét, mert Fiona elhíresztelte, hogy a kémiakönyvek százhatvan fokkal eltévesztették a levegő cseppfolyósodási hőmérsékletét. A városháza falán a hőmérő huszonnyolc fokot mutat fagypont alatt. Mindenkinek sál vagy meleg kabátgallér van a szája előtt, csak a fűtött sátorban lehet a tüdőgyulladás veszélye nélkül lélegezni.

Nickyn ekkor piros kabát volt, kicsit hasonló ahhoz, amit a küszöbön álló ünnep főszereplője hord, de prémszegély nélküli. Mr. Stuarttól kapta kölcsön, addig is, amíg a sajátja elkészül - a szabónak rengeteg volt a dolga így ünnepek előtt, Lane-ék pedig nem kértek sürgősséget, bár a Plastobuilding persze kifizette volna. Január elejére elkészül a saját kabátja, addig pedig ez a csinos darab öt font kölcsönzési díjjal jelentkezik az építőipari cég költségvetésében. (Kicsit zavarta ugyan őket, hogy mégis miért kell egy robotnak valódi télikabátban járnia, de George fölhúzta az orrát és kijelentette: itt pusztán a dolgok anyagi értékéről van szó, ők ne foglalkozzanak azzal, hogy ki viseli azt a kabátot. Lóghatna a szekrényben is, attól még egy pennyvel sem ér kevesebbet.)

Kis robotunk Mary kötötte sapkája ugyan épen maradt, mert amikor hazaért, lekapta a fejéről, de most mégsem azt viseli: az ünnep tiszteletére pirosat kapott, a szokásos fehér szegéllyel és bojttal. Méghozzá Steve-től, aki szerint ez a jól öltözött ifjú hölgy karácsonyi toalettjének elengedhetetlen tartozéka. S végeredményben igaza van.

Jól öltözött ifjú hölgy volt Fiona is; ő fehér kabátot öltött az alkalomra, de a piros sapka sem hiányzott éppoly piros hajkoronája tetejéről.

- Fuair mé duit é^[16] - toppant oda Nickyhez, s átnyújtott neki egy papírtányért mustáros sült kolbásszal és egészben sült krumplival. Másik kezében a sajátját lóbálta, a szája is tele volt. - Atkinhon nahon érti, kóhhold hak meg.

- Kedves tőled, de...

- Ej, no - nyelte le a lány a falatot. - Ebben van az energia, szép nagyra növünk tőle.

- Én úgyse növök - sóhajtott a kicsi.

- Ne légy kishitű.

- Bíonn blás ar an mbeagán^[17] - szólalt meg mellettük Michael, szintén kolbászostányérral a kezében. Nicolette hálás pillantást küldött feléje, sejtve vagy inkább remélve, hogy védelmébe vette őt. Fiona viszont kissé rosszalló arccal kapott be egy újabb falatot - a gael közmondások előrángatását saját szabadalmának tekintette. De mire lenyelte a falatot, meggondolta magát és nem emésztette el Mike-ot villámaival.

- Dáibhidh is kicsi volt - mondta megenyhülve.

Nicky gyorsan bólintott, bár sejtelme se volt róla, kiről van szó.

- Tudod, az a kistermetű ír harcos, aki parittyával ölte meg azt a nagy melákot.

Mire a kis robot gyanúja határozott formát ölthetett volna, hangot hallott a háta mögül.

- Ej, rég láttalak, Fiona.

- Én is téged, derék öreg cimbora - nevetett a lány Nicolette háta mögé. A kislány érzékeny fülei nyomban azonosították a hangot, s megengedett magának egy helytelenítő grimaszt, amiért barátnője csak úgy lecimborázza a város legöregebb lakóját. Az apó megállt Nicky mögött, s a vállára tette egyik kezét.

- Ma is olyan kajla vagy, mint mikor először megláttalak.

- Aligha, apó, mert akkor még nemigen lehetett tudni rólam, mennyire leszek kajla.

- Láttam én azt már a tekintetedből. Éppön olyan voltál, mint az én Móragom.

- Találkoztam vele a tavaszon. Mintha kissé komolyabb lenne nálamnál. Elég baj az.

- Hát ebbe a korba már nem is árt...

(Mórag Ryan, az apó lányainak egyike túl volt már a nyolcvanon. Béal Feirstében élt és gyümölcsöt termesztett.)

- Én százéves koromra is éppön ilyen kajla löszök, mint most - húzta ki magát Fiona öntudatosan, átváltva az ír tájszólásra, amit az apó is beszélt.

Az apó lassan bólogatott, tekintete egy pillanatra találkozott Nickyével, aki mint kitüntetést viselte vállán a ráncos kezet. - Hát Johnnal mi van, mögvan még?

- Mög - bólintott Fiona -, de rá nem löhet vönni, hogy a könyvei közül a fejit kidugja. Munkamániás, többöt dógozik, mint bármi egyeböt csinál. Imíonn an tuirse ach fanann an tairbhe,^[18] azt hiszi.

- Hátha úgy is van - felelte mosolyogva az apó, aki maga nem beszélte a gaelt, de elég jól értette.

- Sose - szögezte le életelvét Fiona.

- Nem illik így beszélni ilyen öreg emberekkel, Fiona - jegyezte meg a kislány rosszallóan, amikor az apó jókedvűen mosolyogva távozott. Muszáj volt ezt tennie az első törvény miatt.

- Hm? - jött a felelet a burgonya mögül.

- Ryan apó mégse a játszótársad.

- Hanem! - nézett rá Fiona meghökkenve.

Nicky felelt volna, ám ekkor egy erő elkapta és megpördítette. Kicsit riadtan nézett föl, s Mike-ot fedezte fel az erő mögött.

- Csacsi vagy - szólt az értékítélet. - Fiona mindenkivel ugyanúgy beszél, s itt a városban ezt mindenki tudja is róla. Az apóval pedig többet játszott kicsi korában, mint a saját dédunokái. Ne féltsd.

A kislány lehajtotta fejét. Tudta, hogy valaki előbb-utóbb csacsinak fogja nevezni.

Mike levette húga sapkáját és csókot nyomott a feje búbjára. - Ne szívd mellre, kis masina. Még nem ismered Fionát, nem tudod, hogy nincs olyan dolog a földön, amitől félteni kell, saját magát kivéve. De másoknak sosem árt.

Nicky fölnézett rá nagy-nagy szeretettel, tekintete egy percre megpihent bátyja arcán. Fiona érdeklődve állt fölöttük; mindketten azt várták, hogy a kislány valami gyöngéd vallomást fog mondani.

- Megjött Fred - szólalt meg Nicky.

Bonyolult módon tudta meg, hogy nagybátyja a városba érkezett. Fredet eddig csak a telefon képernyőjéről ismerte, szülei még az őszön bemutatták neki. Mivel ekkor rákapcsolódott a telefonra, tudta Fred hívójelét, sőt azt a sokjegyű belső azonosítószámot is, amit a robotok és a telefonok egymás között használnak. Ugyanezt az azonosítót használta Fred kocsija is, amikor bejelentkezett a városi parkolóházban és szabad hely iránt érdeklődött, amint azt minden kocsi teszi. Ebből a hívásból Nicky semmit sem hallott, ahogy a válaszból sem, amelyben a parkolóház számítógépe közölte, hely van, jöhet, de kihez? Merthogy Christiesben rendnek kell lennie, és a parkolóháznak mindig tudnia kell, hogy az ott várakozó járművek tulajdonosai hová érkeztek. A kocsi közölte a gazdája megadta úticélt, Hegy utca tizennyolc. A parkolóház felfedezvén, hogy ott lakik egy robot, fölhívta Nickyt, hogy a kocsi érkezését tudassa vele, s megadta a tulajdonos egyetlen ismert adatát, a hívókódot. Magukat a helybelieket a parkolóház nem értesíti, ha látogatójuk érkezik, hiszen úgyis megtudják - hacsak valaki külön nem rendelkezik erről -, de a robotok egymás között óriási mennyiségű ilyen információt cserélnek, amiről mindig az illetékes robot dönti el, értékes-e az adat az emberek számára. Jelen esetben Nicolette-ünk ez a robot.

- Honnan tudod? - kérdezte Fiona.

- Jelzést kaptam róla.

Fiona körülnézett a sátorban. Az emberek beszélgettek, sétáltak, ették Atkinson sültjeit. - Itt ugyan senki se jelzett semmit. Álmodtad. - S vett egy adagot Mrs. Sutcliffe salátájából.

- De jeleztek.

- Aztán hol?

- Itt a fejemben - mutatta a gyerek.

Fiona körbejárta, megszemlélte, jelentőségteljesen összenézett Michaellal, aztán megvonta a vállát. - Furcsa fejed van. S mikor ér ide Fred?

- Már az Orchidea úton jár.

- Akkor nem ide jön a térre?

- Nem tudhatja, hogy itt vagyunk.

- Ez igaz. S egy lelket se talál otthon.

- Apáék már hazaértek - nyugtatta meg a lányka.

- Gondolod?

- Tudom. Erről is van egy jelzés a fejemben.

- Mondom én, hogy furcsa fejed van. Mike, nem tudod, Lewis mondott valamit arról, hogy idejönne ma délután?

S máris másról beszéltek. A kislány elszontyolodva ballagott mellettük, nem tudván, nem hisznek-e neki vagy nem fontos Fred érkezése.

Sejtelme se volt róla, hogy Fiona számos életelve között az is megtalálható: robotok nincsenek. Minden ember ember, akár ember... akár nem ember. Lane-ék jól ismerték ezt az elvet, s persze cseppet se vették komolyan, ahogy a rőt hajú fruska szeleburdi lényének más képzeteit sem; de kicsit talán szerepet játszhatott ennek emléke is abban, hogy belementek Nicky magukhoz vételébe. Emléke, hiszen Fiona ekkor már három éve nem járt Christiesben, s közel egy éve nem találkoztak vele.

Fionának tehát életelve volt, hogy robotok nem léteznek, s ha George-éknak egyszeriben előpattant egy tizenkét éves lánya, aki legutóbb még sehol sem volt, hát előpattant, nem nagy csoda, különbek is megestek már Tír na nÓgban. Fiona elfogadott mindent és mindenkit olyannak, amilyenek voltak, feltéve, hogy abból kisül valami érdekes. Márpedig egy új játszópajtás feltétlenül érdekes, ennélfogva tökéletesen lényegtelen, honnan ered. Hogyne tudta volna, hogy Nicky micsoda. De amióta beszélni tudott, kizárólag a dolgok játékos oldala érdekelte; s ötéves kora óta, amióta Eddie Jackson megmentette, magával egyenrangúnak tekintett minden robotot.

Szavahihető tündérek szerint Fiona mindig olyan volt, mint most, készen ugrott elő a saját képzeletéből, mint Zeusz fejéből Athéné. Ha azonban a tündérek véleményét egy percre félretesszük, megláthatjuk az aprócska Fionát huszonnyolc őszén, egy ködös délutánon, amint vidáman szalad a mezőkön Edgaron. Edgar, akivel egy nap talán még összefutunk, egy ló a shrewsburyi lovardából, ahol Fiona már egy éve törzsvendég. Csak két évvel fiatalabb lovasánál, de igen megfontolt, körültekintő állat, akinek bízvást gondjaira lehet bízni Brian Boru kastélyának jövendő úrnőjét - ahogy ekkoriban nevezte magát, csak később tudva meg, hogy a kastély már elpusztult a harcokban.

Fiona tehát vidám volt, mert lovon ülhetett, ám Edgar kevésbé, mert jött a köd. Azt azonban nem mondhatta, hogy forduljanak vissza - a szerepek egyértelműek voltak, ő a ló, Fiona a lovasa, neki kell tudnia, mit tegyenek. Edgar tehát úgy döntött, továbbra is követi Fiona parancsait. Aztán egyszer csak rájuk borítottak egy óriási edény tejfölt és eltűnt a világ.

- Nofene - mondta Fiona, mert George kedvenc mondását már ekkor is ismerte. - És most?

Edgar nem tudott mit mondani. Ebben a helyzetben senki se találná a megfelelő szavakat, hát még egy ló, aki egyáltalán nem is tud beszélni.

Ezt Fiona is belátta, s úgy határozott, sarkon fordulnak és hazamennek. Edgar azonban nem volt mindentudó, s bármilyen gondos anya volt Melinda, a ködben való csalhatatlan tájékozódást mégse taníthatta meg fiainak. Hosszas barangolás után érték el a Severn partját, aztán jó darabig haladtak a víz mellett. Egyszerre csak valami kibontakozott a ködből, ami nem hasonlított a fákra. Egy óriási vasszerkezet, aminek a teteje eltűnt valahol a semmiben.

- Ez meg mi az ördög? - fakadt ki Fiona. - Hova hoztál?

Lekászálódott a nyeregből - nem kis feladat ilyen csepp gyereknek, de ő már tudta a módját -, odabaktatott a szerkezet lábához és megpróbált rájönni, mi az.

- Te ló! Ilyennek nyoma sincs a város környékén!

Christies és Shrewsbury ezalatt nehéz órákat élt át. Mr. Claywood elmondta magát mindennek, amiért nem rakott semmilyen nyomjelző masinát Edgarra. Mr. Drury dühöngött, amiért Shrewsbury egyetlen valamirevaló helikoptere éppen most van szervizben. Mr. O'Malley csapatokat szervezett és robotokat kért kölcsön Hodnetből. Mr. Davenport mélabúsan ült az irodájában s azon töprengett, vajon ez az incidens nem árnyékolja-e be a két város kapcsolatát - mivelhogy ő volt Shrewsbury polgármestere, s az ő városuk nem vigyázott Fionára, akinek apja ráadásul Christies díszpolgára volt. Mr. Peter Ryan hosszú pórázt csatolt Ned nevű szetterére és ráállította Edgar nyomára. Mr. Watkins teherautóra ültetett néhány robotot Hodnetben. Mr. Lane és Mr. Ó Ciarraigh pedig kocsiba ült és elindult különböző valószínűsíthető irányokba.

Ám aki rátalált Fionára, az nem a sok-sok tettrekész úr valamelyike volt, hanem Eddie Jackson. A felszálló ködben lassan kibontakozott Fiona előtt a vasszerkezet egésze, ami a folyó fölött átívelő hídnak bizonyult; a kislány már jól tudott olvasni, de a rajta levő felirat nem sokat mondott neki. Még nem hallott a Vashídról, ami pedig 1779 óta világhírű; az idősebb környékbeliek mind tudták, hogy Darby úr műve száz láb széles, ötvenkét láb magas és háromszáznyolcvannégy tonnát nyom, de Fionát ezek az adatok akkor se érdekelték volna, ha ismeri őket. Csak az érdekelte, hol van és merre menjen haza... illetve igazából már ez sem érdekelte. Fázott, éhes volt és egyedül érezte magát. Eszébe se jutott fölmászni a magas folyóparton, pedig akkor alig pár száz yardnyira megpillantotta volna a coalbrookdale-i skanzent. Csak ült a híd alatt egy bokorban és kifejezést engedett érzelmeinek. Más sírt volna a helyében - ő ehelyett gaelül káromkodott.

Valami suhogni kezdett a feje fölött, s fénycsóva vágott le a folyóra. Egy pillanat alatt megtalálta Edgart.

- Nyihuhh! - mondta a ló.

Eddie kilépett a kocsiból és levetette magát a Vashíd mellett. Százlábnyi zuhanás után nagy puffanással ért le egy bokorba, talpra ugrott és két lépéssel Fionánál termett.

- Nem esett baja, kisasszonyka? - lekapta a kabátját és betakarta vele. Aztán elővett egy kulacs forró teát és a kezébe nyomta. A kislány nagyot húzott belőle, aztán panaszosan nézett Eddie-re.

- Tá tuirse orm.^[19]

Eddie fölkapta, mint a pelyhet, s megindult vele a leszállóhelyet kereső helikopter felé.

- Egykettőre otthon leszünk, kisasszonyka, a jó melegben. Majd visszajövök érte - nyugtatta meg az Edgart kereső gyereket -, a járműben már nincs több hely. Jobb már egy kicsit?

- B'fhéidir^[20] - motyogta Fiona, és elszenderedett.

Ennek tizenkét esztendeje. Azóta Fiona nagyobb lett kétlábnyival - de okosabb nem, ahogy Mary mondta valamikor kritikusan -, s ma is szeret lovagolni. Nem fél a ködtől, ahogy nem fél a világon semmitől, kivéve az unalmat.

De térjünk vissza a jelenbe, ahol Nicky a Fő tér közepén ácsorog a Mr. és Mrs. Fowlerrel beszélgető Fiona és Mike mellett, egy darab sült krumplit majszol és azon tanakodik magában, vajon nem fontos-e Fred érkezése vagy nem hiszik el neki. A nagyobbak mit sem tudnak e gondjáról, azt viszont tudják, hogy Fred nem szalad el, ellenkezőleg, nagyon is ott lesz később is, fölösleges tehát hazarohanni és a nyakába ugrani. Majd ugranak, ha úgyis mennek haza.

Fred eközben végighajtott a Mező utcán, befordult a Hegy utcába és megállt a Lane-ház kapuja előtt. Magára öltötte a szükséges mennyiségű ruhadarabot, aztán kiszállt és benyitott a kapun. Nem csodálkozott rajta, hogy nem jönnek elé a kertbe - ő se tette volna a helyükben. A ház ajtaja viszont azonnal feltárult előtte, kopognia se kellett, bentről már figyelték lépteit. Sötétzöld Opelje türelmesen megvárta, amíg belép, s csak ekkor tolatott vissza a kereszteződésbe s vette útját a parkolóház felé.

- Huh! - ez volt az első szava.

- Fred, Fred, Fred! - sorjázott elébe három unokaöccse és félig-meddig egyszerre ugrottak a nyakába. George megállt mögöttük, rávigyorgott testvérére, s várta, hogy fiai kiörüljék magukat.

- No, no, jó lesz már - csitította őket a jövevény -, hagyjatok belőlem holnapra is valamit. Úgy! - tette le Bobot. - Hát itt vagyok - lépett bátyjához.

Megölelték egymást és kezet fogtak.

- Hámozd le ezt a sok szőrt - mondta George -, aztán kerülj beljebb. Te vagy az első.

Fred vetkőzni kezdett. Mikor belépett, egy nagy fehér medvére emlékeztetett, akinek fekete szakálla van; szobai öltözékben már inkább nagy drapp medvére hasonlított, mivelhogy ilyen színű volt a nadrágja és az inge. De semmivel se volt kevésbé medveszerű. Kétszáz fontot nyomott, ugyanolyan kék szeme volt, mint George-nak, jóval dúsabb szakálla és egy kék folt a nyakán, baloldalt.

- Hát ezt meg hol szerezted? - vette észre George.

- Ej, ne is kérdezd. Szemtelen alakok mászkálnak néha az utcán. Nálatok, kisvárosban, ilyenek tán nincsenek is.

- Verekedtél?

- Dehogyis - mondta Fred sötéten -, a verekedéshez két fél kell, akik ütik egymást. - Szétnyitotta, majd összezárta nagy mancsait. - Nagyjából kiegyenlített erőviszonyokkal. Ez a srác feleakkora volt, mint jómagam. Ennél az egynél többet nem is tudott ütni.

- Aztán miért nyomtad le?

- Le akart szállni a metróról.

- Állampolgári joga - jegyezte meg Johnny.

- No igen, de táskával együtt.

- Ezt se tiltja a Magna Charta - állította George.

- Csakhogy a hölgy nem úgy festett, mint aki kölcsön akarta adni a táskáját.

Nevettek.

- Nickynek jobb, ha nem beszélsz erről - mondta John -, szörnyen kétségbeesne.

- Az ám, hol van?

- A Fő téren, a három törvényt ünnepli Mike-kal meg a kósza szél istennőjével.

- Vagy inkább Atkinsont - tette hozzá George.

- Miért, neki is születésnapja van?

- Nem, de remek kolbászt tud sütni.

- Hm! - mondta Fred jelentőségteljesen.

- Nekünk is hoznak haza - nyugtatta meg Bob.

- Remélem is. Erről jut eszembe, ebédeltetek már?

- Nem, majd ha hazaérnek.

- Úgy! - Fred még jelentőségteljesebben az órájára nézett. Dél volt.

George végül megszánta öccsét.

- Mondd, nem ennél valamit?

- Ez kérdés?!

A Lane-ek legfiatalabbika arra ért haza, hogy a nappali közepén egy nagy drapp medve ül és azt a bordaszeletet eszi, amit ő vasárnapra tartogatott; apja és bátyjai pedig körülülik és nézik. Így hát ő is megállt az ajtóban és nézte.

- No - vette észre George -, gyere közelebb, ismerd meg Fredet.

- Megvárhatom, amíg befejezi - mondta a lányka illemtudóan, közben magában átrendezve a következő napok étkezéseinek tervét és eldöntve egy-két bevásárlást. A tányéron ott volt még valamicske abból az uborkából is, amit szombaton akart fölhasználni.

- Akkor nem ismerhetnéd meg. Fredet úgy lehet igazán megismerni, amikor eszik. Amikor nem eszik, nem Fred. Árnyéka legfeljebb.

Nicky tehát az asztal elé járult és meghajtotta magát.

- Szervusz, Eszik Fred.

Fred lenyelte a falatot, letette a villát és ránézett.

- No. Még eddig unokahúgom sose volt. Hát szóval te vagy az.

A kislány körbefordult, mint egy kis manöken.

- Életben még szebb vagy, mint telefonon.

Nicky szeme fölcsillant. Ezt azonnal viszonozni akarta.

- Nem kérsz mustárt is?

Fiona a nagy nevetésre nyitott be lendületesen, s azonmód kabátban megállt a szobaajtóban.

- Hah! - mondta színpadiasan. - Fred!

Vagy egy percig némán nézték egymást, két yard távolságról, mozdulatlanul, kifürkészhetetlen arccal, mint a vadnyugati harcosok. Nicky bizonytalanul tekingetett egyikről a másikra, nem értve, mi történik.

- Hát itt vagy - mondta végül Fred.

- Hát itt vagy - felelte Fiona.

Aztán két hosszú lépéssel átszelte a köztük levő távolságot és a nyakába vetette magát. Nicky ugrott, hogy mentse a tányérokat. Fiona csattanós csókokat nyomott Fred bozontos képére és a homlokára is, amiket az hasonlókkal viszonzott.

- Hol a szöszben voltál eddig?! - cibálta meg Fred szeretettel a hatalmas rőt üstököt.

- Én itt voltam, te nem voltál itt! - rángatta Fiona a sötétbarna szakállat.

Újabb csókok következtek, aztán Fiona talpra szökkent és helyet adott Michaelnak, hogy ő is üdvözölhesse bátyját; közben odalépett Nickyhez és megragadta a vállát.

- Te előre megmondtad, hogy Fred jön - jelentette ki.

- Meg - felelte a gyerek riadtan.

- Nagy vagy! - rikkantotta Fiona, s ő is kapott két óriási csókot. - Ez máskor is sikerülne?

- Persze - a kislány úgy értette, máskor is meg tudja-e mondani, hogy Fred mikor jön. Ha kocsival jön, egész biztosan.

- Remek! Akkor halljuk, mikor tér vissza Arthur Pendragon ap Gwynedd, népünk nagy királya a századok sötét mélyéből, hogy hadát újra győzelemre vigye?

A mélykék szemek ijedten kapcsolódtak a zöld csillogásba, mely barátságosan tekintett le rájuk és várta a választ. Nicky lassan ráébredt, hogy csapdába került. Mint robotnak két segítsége lehetett ilyen helyzetben: a Központi Programozó Iroda és a Gazda isteni személye. Mint a Lane-ek leánygyermekének szintén kettő: Mary és George. De nem fordult egyikhez sem. Elgondolkodva lehajtotta fejét, aztán ismét fölemelte és így szólt:

- Háromszáztizennégy év, hat hónap és kilenc nap múlva, reggel negyed nyolckor.

Fiona úgy nézett rá, mint egykor Mózesre a zsidók, amikor lejött a hegyről a kőtáblákkal.

- Biztos? - kérdezte áhítatosan.

- Nyugodt lehetsz.

- Ott lesz Merlin is?

- Az ő terveibe halandó léleknek betekintése nincsen - mondta a kislány halkan. Még nem mert örülni sikerének.

- Hát Morgana?

- Bizonnyal ármányt fog szőni Mordreddel, hogy Arthurt letaszítsa trónjáról.

- Úgy hát a gonosz ismét feltámad? Sebaj! Merlin szembeszáll velük! Derék öreg cimbora - tette hozzá Fiona ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy Ryan apót szólította meg alig egy órája. - Jövendőmondónak remekül beillesz, ha kicsi vagy is, ám a kis dolgok, mint Mícheál mondotta, ízletesek. Kérni fogom kinevezésedet udvari jövendőmondóvá, amint Arthur visszatér. Ezt a pár száz évet most már fél lábon is kibírjuk addig, hacsak...

Fölemelte az ujját és körbehordozta pillantását a társaságon.

- Hacsak éhen nem pusztulunk? - kérdezte Nicky.

- Lám csak! Tudod te!

Arthur király leendő udvari jövendőmondója a konyha felé vette az irányt.

Persze az Atkinson-féle kolbász és sült krumpli után Fiona nem sokat evett a zöldséglevesből és a csirkéből; azazhogy sosem evett sokat, csak amennyi száztizenhat fontjának fönntartására kellett. De Fred evett helyette is, mintha a bordaszelet sose létezett volna. Fred bármikor bármennyit meg tudott enni, de nem bármiből: jó ízlése volt, amint az dukál is az egykori egyetemi klub stewardjának, holmi hamburgerhez például soha nem alacsonyodott volna le. Vagy legalábbis nagyon ritkán.

- Az üzletet is megkönnyíti - magyarázta Nickynek a csirke fölött. - Cseppet sem mindegy, hogy egy ügyfelet mire hív meg az ember, egyáltalán meghív-e. Tudni kell, kit mivel lehet levenni a lábáról. Jamasirónál azzal jutottam túl a holtponton, hogy meghívtam Garrisonhoz egy sült krumplira; aztán amikor udvariasságból, de kelletlenül odajött, tojással és rákkal töltött sült krumplit kapott szójamártással, à la Montmorency, aminek a receptjét legfeljebb öten ismerik az egész világon. A polinéz algakrémnél a lábam előtt hevert, mindenbe belement, amit csak akartam.

- Szóval megvan a japán üzlet? - kérdezte George, átlépve az ügy gasztronómiai vonatkozásai fölött. Elég rosszul tette, erről az algakrémről érdemes lett volna többet is hallani.

- Hogyne lenne. Derék öreg Fred mindent megold.

Fiona elvigyorodott, saját szavajárását hallva Fred szájából.

- Mit vettél? - kérdezte Bob.

- Nem vettem semmit, eladtam. Jamasiro frankfurti gyárát adtam el egy argentin társaságnak. Jövőre megint gyártanak órákat, telefonokat, mindenféle elektromos szöszt.

- Eddig nem gyártottak?

- Nem, Jamasiro kicsit a csőd szélén áll és nem volt pénze fejleszteni a gyárat.

- Akkor miért kellett annyit győzködni? - Mike nem értette.

- Hát mert egy dolog a csőd szélén állni és más dolog azt be is vallani. Az argentinok pedig nem adtak olyan hajdemagas árat a gyárért, és abban reménykedett, hogy többet is megkap érte. De nem csinált rossz üzletet, a tíz százalékával egy kalap pénzt megkeres a következő években. Jut eszembe, ha nem bánnátok, még nem utalnám át a részeteket, kellene egy kis befektetéshez.

- Ahogy jónak látod - felelte George, megvárva felesége jóváhagyó pillantását.

- Köszönöm. Most nem állok úgy, hogy a saját zsebemből rázzak ki kétszázezret.

- Nofene?

- Csónakokról van szó...

- Hah! - figyelt föl Fiona.

- ...egy kis hajógyárról, amit meg lehetne kapni olcsón.

- Mit gyártanak? - akarta tudni Fiona.

- Kismotorosokat, sportvitorlásokat...

- Árbocok és orrvitorlák! - csattant fel Fiona. - Ott a helyünk!

Mindenki nevetett, Nicky is, bár már megint nem értett semmit. Nem tudta, hogy Fionának örök szenvedélye a vitorlázás.

- Úgy látom, tetszik - mondta Fred, aki előre tudta, hogy így lesz -, esetleg akkor be is szállnál?

- Be én! Csak hajót adjatok a talpam alá, négy ágyút steuerbordra...

- Nem hajóra, az üzletbe.

- Ja? - állt meg Fiona. - Azt is lehet. Mennyi kell?

- Hadd lám csak. Nekem van ötvenem, George adott negyvenet, Ned beszállt nyolcvannal, az százhetven, még kellene vagy harminc-negyven lepedő.

- Jól van. Kapsz negyvenkétezer-ötszázat.

- Miért pont annyit?

- Mert akkor lesz kereken húsz százalékom az üzletben - közölte Fiona, aki úgy számolt, akár D'Artagnan, az inkább vívótudásáról ismert jeles gascogne-i.

- Honnan van neked ennyi pénzed? - kérdezte John.

- Honnan lenne? Honoráriumok, jogdíjak, honoráriumok utáni jogdíjak, jogdíjak utáni honoráriumok...

- De akkor ez John bácsi pénze.

- Hát!

Fiona nem értette, ez miért probléma. George már tudott róla, hogy John Ó Ciarraigh szabad kezet adott lányának pénzügyi téren, ahogy fiával is tette néhány évvel ezelőtt. Most megosztotta ezt az ismeretet családjával.

- Hm - mondta Steve kritikusan. - Hm-hm.

Fiona rámeredt.

- Szóltál valamit?

- Én? Ó, nem, dehogy. Egyáltalán semmit. Csak úgy hümmögök.

Fiona nyelvet öltött rá, aztán bal kezével ívelt mozdulatot tett a levegőben, mutatván, hogy átlapozza Steve-et, s Fredtől kérdezte, hol van a hajógyár.

- Egersundban.

- Nofene. Norvégia?

- Nem jó?

- Jónak jó, csak azt hittem, közelebb van. De akkor te nem fontban számoltál mostanáig?

- Nem hát. Tudod, hogy adókedvezménnyel jár a más tagállamokban végrehajtott befektetés.

- Tudta a fene. Itt Christiesben mindenki a városon belül fektet be, esetleg Staceyben.

- Az más - nevetett Fred -, az világprogrami ügy. Programfinanszírozásban minden másképp fest, még a saláta is sokkal olcsóbb. És egész jó.

Nicky szaladt, hogy hozzon még.

Még aznap délután aláírtak egy papirost, melynek értelmében egyrészről George-ék, másrészről Fiona fektetett be az egersundi hajógyárba negyvenezer, illetve negyvenkét és félezer euróval. Fred elővette a telefonját és elküldte az iratot Seánnak, hogy írja alá - hiszen az angol törvények szerint Fiona még nem nagykorú -, majd mikor ez megtörtént, továbbküldte londoni irodájába. Másodosztályúja már tudta, mi a teendő. Az iratot csatolta az ügy többi dokumentumához, s az egész paksamétát elküldte Egersundba a hajógyár ügyvezető igazgatójának, valamint Valladolidba a jelenlegi tulajdonosnak. Készített egy kivonatot, amiben csak az adózás szempontjából fontos számok szerepeltek, s ezt továbbította az angol, a spanyol és a norvég adóhivatalnak. Persze minden iratot előzőleg láttamoztatott a Stewart és Társa iratvizsgáló számítógépével, amely darabonként egy fontért ellenőrizte a másodosztályúak által készített ügyiratokat, hogy azokban sem tartalmi, sem formai hiba ne legyen.

Mindezek a műveletek néhány másodperc alatt lezajlottak, s már csak a válaszokat kellett megvárni. Valladolidból persze már csak januárban jön felelet, akkor köthetik meg végérvényesen az üzletet.

A harcok este hat körül törtek ki. Fred eleinte sarokba szorulni látszott, de George támadásainak egy része megtört elszánt védekezésén.

- Itt vér fog folyni - jelentette ki.

- Kétségtelen - felelte bátyja. - A kérdés az, hogy kié.

- Nos, kezdjük az állatokkal - mondta Fred, s leütött egy fehér lovat.

- Kezdjük inkább az egyház felszámolásával - mondta George, s végzett a lóért felelős fekete futóval.^[21]

Fred oldalra sandított, ám Nicolette kifürkészhetetlen arccal szemlélte a hadi helyzetet és nem szólt semmit. Részrehajlásra nem volt kapható.

Fred eltűnődött magában, vajon odabent, a felhőtlen homlok mögött valami elektronikus mütyür éppen lázasan keresgél-e a középjáték-táblázatokban, kombinatorikai számításokat végez-e, esetleg átnézi-e a versenypartik nagy adatbázisát, hogy a játszma kimenetelét megjósolhassa; vagy talán már régesrég tud mindent? Nem lehetett megállapítani. A homlok sima maradt, a barna hajtincsek mozdulatlanok, s a tengerkék szemek kifejezése egy pókerjátékosnak is becsületére vált volna.

- No! - toppant be ekkor Fiona nagy sebbel-lobbal a kisszobába, mint rendesen. - Halomra öltétek már egymást? - Megállt a tábla fölött, s egypár pillanatig tanulmányozta az állást. - Hah! Úgy látom, alaposan egymásba gabalyodtatok. Én a helyetekben máshogyan oldanám meg a kérdést.

Három mélykék szempár szegeződött rá érdeklődve.

Fiona fölkapott egyet-egyet a két sereg halottai közül, s az asztalon egymás mellé állította őket.

- Így ni - mutatta. - A csapatok legjobbjainak kezébe tenném a döntést, mérkőzzenek meg egymással szemközt, mint férfi a férfival, kard ki kard, lándzsát szegezz, védd magad!

- Ehen - dünnyögte Fred. - Gondoltam. Csak tudod, ennek a játéknak szabályai vannak.

- Háborúban egy szabály van: nincs szabály - szögezte le Fiona.

S elégedetten távozott.

A küzdőfelek egymásra nevettek, Nicky pedig gondosan visszafektette a két elhunyt gyalogot.

- Ja igen - jelent meg az ajtóban a rőt fej újra -, Fred, változott valamit az érdeklődésed a sült hal iránt?

- Nem - mondta Fred nyomatékkal. - Hol van?

- Sehol. Csak nyers hal van, de ezt egy bizonyos módszerrel sült hallá lehet alakítani.

A férfiak Nickyre néztek, aki tagadóan intett a fejével.

- Ennivalóval nem illik viccelni, Fiona - mondta Fred megrovóan.

A kelták sarja megvetően horkantott és becsukta az ajtót.

Kevéssel később ráncok jelentek meg a kis robot homlokán; pár percig sűrűsödtek, aztán a gyerek apjára nézett.

- Mi kell? - George az állást tanulmányozta.

- Mi a teendő, ha Fiona halat süt odakint? - szólt a kérdés halkan.

- Csacsikám, magad mondtad, hogy nem vettél halat.

- Mégis ezt teszi, méghozzá egyedül.

- Honnan veszed?

- Látom a biztonsági kamerámon.

- Milyen hal?

- Szerintem csuka.

- Azt szeretem - mondta George, és lépett egyet a c-gyaloggal.

Nicky várt kissé, hátha mond még valamit, majd levonta a következtetést: nem kell félteni a konyhát, hogy Fiona romba dönti. Fenntartás nélkül megbízott apja ítéletében, s ott maradt a tábla mellett.

Negyedóra sem telt bele, s a ház megtelt Fiona harsány kurjantásával:

- Ohé, kalózok! Ide mindenki, tálalom a sült halat!

Mary jött le utolsónak a nappaliba, csak amikor Nicky szaladt föl érte, mert senki másnak nem hitte el, hogy Fiona halat sütött. Végighordozta pillantását az asztalon, aztán feddőleg pillantott a lányra, aki elégedetten lehuppant az asztalhoz és beledöfte villáját a halba.

- Csak holnap lesz szenteste, Fiona, akkor szokás halat enni.

- Meg amikor Fred itt van. Meg amikor Fiona itt van - mondta Fiona, s bekapott egy falatot. - Ev egéh jó, pedig én hináltam! Ehél te ih!

Mary nevetett, s leült közéjük.

- Honnan szerezted?

- Fogtam.

- Jég alatt a Severnben? - kérdezte Steve.

- Nagyjából.

- Félórát se voltál el hazulról - mondta Bob.

- Hát azt meg honnét tudod?

- Nehéz nem észrevenni, a közelben vagy-e.

Önelégült mosoly volt a válasz. - Az már igaz. Jól van hát, nem a Severnben fogtam. Itt az Orchidea park sarkán akadtam össze velük, egy darabig rohantak előlem, de utolértem, testcsellel rájuk vetettem magam és elkaptam. Aztán csak torkon kellett ragadni őket és addig szorítani, amíg ki nem lehelték a lelküket.

A Lane-ek legyintettek a komolytalan történetre, tudva, hogy ha Fiona valamit a fejébe vesz, úgyis reménytelen eset megtudni az igazat. A hal pedig határozottan jó volt. Fiona vajban sütötte meg, s még citromos algamártást is csinált hozzá Fred egyik régi receptje szerint. Fred azzal hálálta meg a figyelmességet, hogy egymaga megette az egyik hal felét, pedig ötfontos volt mind a kettő.

- Határozottan fejlődsz - állapította meg Mary, aki jóval kevesebbet evett, de nagyon ízlett neki. - Pár éve még rettegtem azoktól a szendvicsektől, amiket összeütsz.

Nickyben fölrémlettek a Fiona Christiesbe érkezését követő percek vasárnap délelőtt, amikor minden fellelhető ételneműt egyetlen szendvicsbe kombinált össze és jóízűen elfogyasztotta.

- Mindig is fölöslegesen rettegtél. Azok a szendvicsek soha nem bántottak senkit.

- Épp csak egy gasztronómiai bűntett valamennyi - állapította meg vidáman Michael, aki sokszor evett azokból a szendvicsekből.

Fiona vállat vont e véleményre, s körülnézett a társaságon. - No, ha jól látom, mindenkinek ízlett a hal.

Mindenki bólogatott.

- Helyes. Akkor elárulom, hogy egy órája még a Loch na Ceathrán Móire kristálytiszta tükre alatt úszkált mind a kettő.

- Ne beszélj szamárságokat. Hogy kerülnének akkor ide?

- Exkluzív és különleges légipostával. Ja igen. Az egyiknek ez volt a zsebében.

Cédulát vett elő és átadta George-nak. A családtagok összehajoltak a papírszelet fölött.

"Kedves Mary, George és srácok - olvasta George fennhangon -, ezúton kívánok boldog karácsonyt ezzel a két fenevaddal, amelyeket a klubom horgászterületén nevelt Seosamh Uafásach nagy szakértelemmel, hogy mire kifogom őket, kövérek és jóképűek legyenek. Tanácsom: vajban, Fred citromos mártásával. Nollaig shona daoibh go léir, agus bliain úr gan smál!^[22] Seán Ó Ciarraigh."

- Derék öreg Seán - mondta Mary szeretettel.

Mialatt Mike az utolsó simításokat végezte öltözékének hőszigetelését biztosítandó, Nicolette lekapta saját kabátját a fogasról és belebújt.

- Egyedül is eltalálok.

- Tudom, de elkísérlek.

- Csodákat. Itthon maradsz.

- Nem maradok - mondta a lány, s gombolkozni kezdett.

- Nem vagy eszeden - szólalt meg Steve az ajtóban. - Egyedül akar menni, engedd hát egyedül.

- Odakint hideg van, sötét van...

- Hideg ellen ott a kabátja, sötét ellen az utcalámpák. Te egyiken sem tudsz változtatni.

- Meg kell védenem - állította Nicky.

- Ugyan mitől?

- Mindentől - felelte a kislány harciasan.

A fiúk nevettek, s Mike rátette kezét húga fejére. - Hallgass ide, gyerekem. Te egy roppant gondos és körültekintő kis robot vagy.

Nicky hálásan pillantott rá.

- Mindig nagyon ügyeltél a három törvényre, és a te közeledben azokat sérelem nem érheti.

A mélykék szemekből büszkeség sugárzott.

- Viszont most itthon maradsz.

A büszkeség morcos kifejezésre változott.

A telihold hidegen ragyogott a koromfekete égbolton, szenvtelenül tekintve le Christies upon Severn kivilágított utcáira. Mike fölnézett rá, miközben átvágott az Orchidea parkon - éppen olyan volt, mint ezer vagy egymillió éve, az ember jelenlétének ilyen messziről nyoma se látszott. Aztán lenézett maga mellé. Kicsit gondolkozott és megszólalt:

- Azért nem veszünk össze, igaz?

Válaszképpen egy kis puha test nyomódott az oldalának. Mike átkarolta a vállát, s így mentek tovább észak felé.

Harminckét fok volt fagypont alatt. A parkok fáit és füvét takaró fóliák már akkor sem csattogtak volna a szélben, ha orkán támad a városra; a nedvesség lecsapódott rájuk és jéggé fagyott, helyenként vastagon borítva a fóliákat. A házak faláról, az úttestről a fűtőszálak eltávolították a jeget, a fóliákról nem. Jól jön második szigetelőrétegnek.

De nem volt szél, nagy szerencséjére mindazoknak, akik útnak indultak ekkortájt; harmincfokos fagyban a legkisebb fuvallat is borzalmas. A levegő mozdulatlanul állt, harapni lehetett a hideget.

A Vanília utca egyik pontján Nicky botlott egyet, majd bocsánatot kérve kibújt bátyja karja alól, lehajolt és a cipőjével kezdett bíbelődni. - Menj csak tovább, máris jövök.

Mike tovább-ballagott, s csak száz yarddal odébb jött rá, hogy semmi baj nincs azzal a cipővel. A kislány éles szemei jóval korábban észrevették az Almavirág utca sarkán várakozó Dianát.

Már túlestek a bensőséges üdvözlésen, mire Nicky utolérte őket.

- Bocsánat, csak kibomlott a cipőfűzőm. Szervusz, Diana. Szép esténk van, nemde?

Menet közben Diana lepillantott Nicky lábára, s csöndes mosollyal nyugtázta, hogy a fehér gumicipő van rajta - hisz mi mást viselne ilyen időben -, aminek nincs is fűzője.

Amikor a buszmegállóba értek, az óra két percet mutatott kilenc előtt, mellette a hőmérő ekkor váltott harminchárom fokra. Nem mentek be a fűtött várószobába, az országúton már látszottak a közeledő busz fényei.

- Velünk jöhetsz, ha akarsz - mondta Diana mintegy köszönetképpen az iméntiért. Mike is rábólintott.

- Kedves tőled - Nicky futó csókot lehelt mindkettőjük arcára -, de én sose voltam nagy táncos, és otthon még sok dolgom van.

- Most megtanulhatnád - hívta Diana.

- Talán legközelebb. Majd szilveszterkor megtanítasz.

- Ezt vehetem meghívásnak? - kérdezte a nagylány incselkedve.

A kisebbik zavarba jött. - Nos... én igazán szívesen hívnálak... de...

- Tudomásom szerint - szólalt meg Michael - nálunk bárki hívhat vendégeket az ünnepekre. A család bármelyik tagja. Ha tehát te nem tehetnéd, az azt jelentené, hogy nem vagy egyenjogú családtag.

A busz begördült a megállóba, megállt pontosan Nicky háta mögött és csukott ajtókkal várakozott.

- Értem - mondta a kislány. - Nos, én azt hiszem, az első törvény kötelez rá, hogy egyenjogú családtagnak tekintsem magam, ha ugyanis nem ezt teszem, nem teljesül anya és apa azon kívánsága, hogy én a lányuk vagyok - hadarta egyre gyorsabban -, tehát kárt szenvednének. Következésképpen ha most nem hívlak meg szilveszterre, apáék kárt szenvednek, amit nem engedhetek meg, tehát eljössz? Ugye?!

Könyörgően nézett Dianára, aki nevetett, bólintott és puszit nyomott a homlokára. Michaeltól is kapott egyet, de oldalt az arcára, s közben bátyja a fülébe súgta: - Ezt ügyesen csináltad.

- Érezzétek jól magatokat - mondta a lányka, míg a nagyok fölszálltak a buszra -, és ha lehet, ne adjátok át Mrs. Thompsonnak az üzenetet.

- Milyen üzenetet? - kérdezte Diana, miközben az ajtók becsukódtak, s a busz komótosan körbesétált a megállóban.

Mike fölnevetett. - Fiona halat sütött ma vacsorára, és azt mondta, mondjuk meg Mrs. Thompsonnak, hogy ő sokkal jobban csinálja.

- Hát ezt tényleg jobb, ha nem adjuk át - vélte Diana.

Mrs. Thompson, Gardnerék régi barátja vezette azt a shrewsburyi éttermet, ahol az osztály karácsonyi összejövetelét megrendezték, s többek között remek halételeire volt büszke.

Nicolette arra ért haza, hogy a pinceajtó nyitva van és hangok hallatszanak odalentről. Kibújt a kabátjából és lekukucskált.

- Hah! - szólt egy ismerős hang. - Ez az ócskaság még megvan? Ki tudja, működik-e. Századok patinája takarja ódon csavarjait...

- Hagyd azt most - hallatszott egy másik ismerős hang -, holnap nehéz napunk lesz, ideje aludni menni.

Nicky elindult lefelé. - Segíthetek?

- Jó, hogy jössz, kicsim, vidd föl ezt a párnát, légy szíves, én majd a paplant.

- Szerintem ez ráér holnapig, anya.

- Fred is itt alszik.

- Van neki ágynemű az első szobában.

- A sajátodat nem adhatod oda, akkor te miben alszol, csacsikám?

- A fotelban.

Mary megcsóválta a fejét. - Ne beszélj képtelenségeket. És mozdulj, mert itt eresztünk gyökeret.

- Igen, anya - mondta a kislány szófogadóan, és fölvitte a párnát, ami nem sokkal volt kisebb nálánál.

- Mike-ék elmentek? - fogadta odafönt John.

- El.

- Nem mondták, mikor jönnek?

- Valamikor éjszaka.

Mary hozzálátott, hogy megágyazzon a nappali díványán. - Holnapra kölcsön kell kérnünk még egy garnitúrát matracostul, nem lesz elég. Mrs. Sutcliffe-nak biztos van.

Nicky nem kérdezte meg, melyiknek a töméntelen sok Mrs. Sutcliffe közül. - Szerintem elég lesz.

- Már hogy lenne, kettővel többen leszünk, mint tavaly. Itt vagy te meg Fiona.

- Fiona itt van - szólt a nevezett.

- Miattam nem kell kérni. Én a fotelban...

- Ej, kislányom, mit akarsz ezzel a fotellal már megint?

- Ott töltöm az éjszakáimat.

Mary keze megállt a párnahuzattal. Lányára nézett, a fotelra, majd megint vissza Nickyre.

A kislány bólintott.

- Aztán mióta?

- Születésem óta, anya.

- És miért, ha szabad kérdeznem?

- Én nem tudok aludni, anya.

- Magasságos szent egek, hát akkor mit csinálsz egész éjszaka?

- Üldögélek, őrzöm a házat...

Mary csípőre tette a kezét és hallgatott egy verset. Összenézett Fionával, aki a közöny szobraként állt vele szemközt.

- Mit szólsz ehhez?

- Kényelmetlen lehet - felelte Fiona vállat vonva.

- Nekem remekül megfelel - bizonygatta a gyerek.

- Jól van hát - mondta Mary egy nagy sóhajjal. - Ott töltöd az éjszakát, ahol kedved tartja, én nem kényszerítelek semmire. De az ágyneműt nem visszük le, holnap úgyis kelleni fog.

Összehajtotta a huzatot, letette és kiment. Nicky utánaszaladt, megelőzte és fölnézett rá menet közben, az arcát fürkészve.

- Haragszol?

- Miért haragudnék?

- Mert nem vagyok eléggé igazi.

Mary megállt, fölnevetett, s magához vonta.

- Dehogynem, kislányom. Teljesen igazi vagy. Ember vagy nem ember, egyre megy, az a fő, hogy önmagad legyél. Akkor vagy igazi, ha olyan vagy, amilyennek lenned kell, Kisnicky.

Csókot nyomott lánya feje búbjára, aki lábujjhegyre ágaskodva viszonozta.

- Boldog karácsonyt, anya.

Diana és Michael fáradtan, de jókedvűen szállt le a buszról háromnegyed kettőkor.

- Te jó ég - sóhajtott a lány -, azt hiszem, életemben nem táncoltam ennyit. Határozottan érzem a lábaimat... mintha négyen lennének, te hogy vagy vele?

- Miért, nem annyian szoktak lenni?

Diana fölkacagott, s kikerült egy hórihorgas robotot, amely a sarkon csillogott feléjük.

- Lehet, hogy legközelebb négykézláb... hé, te mit akarsz? Menj a dolgodra.

- Jó estét, kisasszony, fiatalúr - szólalt meg a fémalak. - Nicolette kisasszony küldött, hogy kísérjem haza önöket.

- Igen? No jól van, jöhetsz - nevetett Diana, s eltökélten megindult az utcán. - Gyere, Mike, mert ha egyszer is megállunk, vagy a fáradság végez velem, vagy a hideg.

- Fázol? Megdörzsöljelek?

- Hogyisne! Viszed a mancsodat!...

Az utcákon kergetőzve egykettőre otthon voltak az Almavirág utcában. A robot megállt a sarkon, amíg búcsúzkodtak, aztán a hazafelé tartó Mike nyomába szegődött. A Diófasor közepén aztán elkanyarodott.

- Jó éjszakát, fiatalúr.

- Azt hittem, hazáig kísérsz, ha már...

- Esetleg helyettesíthetem? - szólalt meg egy ismerős hang a huszonnégyes ház kapuboltja alól. - Én is arrafelé tartok.

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Gondoltam, járok egyet ezen a finom meleg nyári éjszakán.

- Hát fantáziád az van, látom. Gyerünk haza, mert jégkocka lesz belőlünk.

De előzzük itt meg a hazafelé tartó testvéreket: röppenjünk át a Hegy utcába, hogy útjuk célját szemügyre vehessük. Régi adósságunk bemutatni az épületet, mely hőseink otthonául szolgál; tegyük meg most, holnap már nem lesz rá alkalom a karácsonyi nyüzsgésben, s fontos lesz tudni, hova szállásolja el Mary és George a népes rokonságot.

A tizennyolcas számú házat százhúsz nyarán építették, azalatt, amíg Maryék nászúton voltak - őszt kellene persze mondanunk, hiszen szeptember volt, de abban az évben, ha emlékszik az olvasó, október végéig tartott a nyár. Nászútjukat An Clochánban töltötték, Írország nyugati partján, ahol az óceán tombolva-zúgva csapkodja Connemara ősöreg szikláit - máskor. Amikor ők ott voltak, tükörsima volt a víz, a nap sütött, a tengeri sirályok kalapot emeltek előttük és a viharmadár udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Legalábbis így számoltak be hazatértükkor John Ó Ciarraigh-nek, aki összevonta a szemöldökét és kissé neheztelően megkérdezte:

- Miért, mit vártatok? Csak nem csinálok rossz időt a mézesheteitekre?

Amint látjuk, Fionának volt honnan örökölnie istennői hajlamait.

De térjünk vissza a kis házra, amely vadonatújan, makulátlanul állt Christies legszélén, kifehérlett az élénkzöld salopi fű közül, s ők lassan óvakodtak be és vették apránként szemügyre. Sidék már berendezték a nappalit és az egyik földszinti szobát hálónak, a többi még rájuk várt. Néhány évvel később költöztek fel abba a szobába, ahol most laknak, s az üres szobákat szép sorban szándékoztak megtölteni gyerekekkel. Az emeletieket sikerült is, a földszintiek megmaradtak vendégszobának.

Most, húsz év után a ház sokban megváltozott. Már nem fehérlik ki a fű zöldje közül, mert fű nincs, elszáradt, elfagyott már legalább egy hónapja. De azért a ház maga csakolyan fehér, mint valaha, az anyag jól tartja színét, Wesley és Társa pedig tavaszonként alaposan lemossa a külső falakat.

Belül már jóval nagyobb a különbség, többször is átrendeztek mindent. A szülők szobájában például már nem az az öreg, spártai külsejű franciaágy áll, mint valaha - a tízes évek e kedves darabja már kiment a divatból, lent van a pincében, kegyelet és hullámpapír között. Mai ágyuk is kicsit már divatjamúltnak tűnne sok fiatal szemében, hiszen az ágylábazat intarziás díszítése Santini stílusát idézi, az anyag dióbarna fautánzata pedig egyenesen mintha a harmincas évek elejéről csöppent volna ide. Úgy is van, az ágy nyolc éve szolgál becsülettel - Lane-ék nem szeretik eldobni a szép dolgokat, ha divatosak, ha nem. Végeredményben maga a ház is igen régimódi dísztelen, sima fehér falaival, téglaforma testével, célszerűségre törekvő egyszerűségével. Húsz éve még kedvelték az ilyesmit; a mai kor ízlésének már tagadhatatlanul unalmasan hat.

Az épület főbejárata - alig szélesebb, mint bármelyik belső ajtó, s egyszínű sötétbarna - nyugat felé nyílik, a kerti betonútról csak egy hüvelyknyit kell följebb lépni az előszoba padlójára. Ez valamikor meleg zöld volt, néhány éve azonban az Afrika meleg napja alatt érlelt narancs héjának vidám színét viseli, helyenként szabálytalanul futó, kósza citromszín vonalakkal, ami üdíti az összhatást. Az előszoba halványsárga falai mentén a belépők ruhái számára fenntartott fogasokon és cipőtartókon kívül csak egy alacsony fiókos szekrényke szolgál a fürdőszobaajtó mellett, fölötte tükörrel, amelyben a reggelente iskolába, boltba siető ifjúság még egyszer megtekintheti külsejét ellenőrzésképpen. Az előszobából vezet fel a lépcső az emeletre, fokait ugyanez a narancsszín fedi, korlátja azonban már megint régimódi stílusú, függőleges, vékony rudak alkotják, amelyeket felül egyenes léc köt össze. Változás csupán annyi történt, hogy átfestették fehérről dióbarnára.

A kívülről érkezőnek elsőként talán a konyhaajtó ötlik szemébe, amely baloldalt nyílik; ez már egészen modern, alig két éve cserélték ki a régi ajtót. Nem éppen a divatnak hódolva: feláldozták az emberélet mentése érdekében. Vagy legalábbis így mondták ők maguk, s mint tudjuk, a Lane-ek hajlamosak a túlzásokra. Az történt ugyanis, hogy tavalyelőtt nyáron, amikor megállás nélkül esett az eső - évekig, mint García Márqueznél, mondta George -, s egy idő után már figyelték a környékbeli fákat, hátha valamelyik ágon ott ül Micimackó két mézescsupor aggasztó társaságában, a Molly-sánc gazdasági épületeitől hazafelé tartó Owen Powell alatt megnyílt az átázott föld, el kívánva nyelni őt járművestül. Powell úr egy darabig küzdött az elemekkel, aztán kikecmergett a kocsiból, szemügyre vette a kerékagyig besüppedt jószágot, s elrohant Lane-ékhez. Pár perc alatt odaért, de addigra csavarni lehetett volna belőle a vizet. George megszárította, majd amikor az eső átmenetileg visszavonult, Mike-kal leakasztották a konyhaajtót és nekivágtak. A három férfi és a városházáról odarendelt hat robot egykettőre kirántotta a sárból az aznap reggel még fehér, időközben felismerhetetlen színűre változott Mercedest - épp csak közben eltörött a kerekek alá rakott konyhaajtó és az egyik robot lába. A robotot kijavították, két nap múlva pedig Mr. Powell másik ajtót hozott az immár ismét fehérre mosott Mercedes hátán.

Ez az ajtó takarja tehát most a konyha bejáratát; ezzel már aligha lehetne megismételni a két év előtti mutatványt, hisz csupán külső része műanyag, közepén ovális üveglap van Bob térdmagasságától George homlokának magasságáig. A keretet az előszoba színeihez illeszkedve a narancs és a citrom pasztellárnyalatai fedik függőleges csíkokban, a nyitógomb dióbarna.

Lépjünk most már be a konyhába. A helyiség nem különösebben nagy, kissé félre is esik a ház szívének számító nappalitól és az emeleti folyosótól, ám fontossága vitathatatlan. Még nem élt Lane a földön, aki ne a konyhát tartotta volna a ház legkedvesebb részének; avagy talán az éléstárat. Ez is van, a konyhából nyíló kicsiny, ablaktalan fülke, ám éppen elég nagyocska ahhoz, hogy amire a családnak szüksége van, elhelyezzék polcain.

A konyha falai mentén körbefutó, barnában és narancsszínben pompázó garnitúra Skóciában látta meg a napvilágot, Alistair MacNeill műhelyében, a Kintyre-félszigeti Campbeltownban; ugrásnyira csupán Mull of Kintyre-tól, amelyről az ismert nóta szól. Az öreg asztalos, aki három esztendeje már valahol fent, egy felhő tetején berendezett műhelyben szorgoskodik, egyetlen pennyt kért Marytől a remek bútorért - cserébe Alasdair Mac Nèill Bharra történetéért, amelynek, úgymond, mintha minden sorát Kintyre és Arran vidékének skótjairól írták volna (holott, mint az olvasó talán tudja, a könyv jóval északabbra játszódik, Mull földjén - ez a jókora sziget leginkább a sarkánál fekvő parányi másikról ismeretes, amelynek neve hallatán minden kelta tisztelettel hajt fejet: Ionáról, az ősi katedrális szigetéről), s ráadásul még a főszereplőt is éppúgy hívják, mint jómagát. Tollat fogott hát, levelet írt a könyv szerzőjének, amiben a hagyományos skót szűkszavúsággal - amely az íreknél is megvan, kivéve Fionát - csak annyit mondott, ő ajándékba munkát nem ad, s megsérteni sem akarja, de a könyv úgy lenyűgözte, hogy megszámítja ezt a kis csekélységet egy pennyért, és részéről a szerencse.

Az üzlet megköttetett, s a fautánzatú polivinil-pentadixtrol csoda ma büszkén várja a reggelt, amikor megfürödhet a mennyezeti félgömblámpák fehér fényében - más fény most nemigen lesz, nem úgy nyáron, amikor délutánonként a nyugati ablak sárga redőnyén átsütő nap meleg színfátyollal vonja körbe -, s részt vehet a karácsonyi sütés-főzésben, amelynek során, mint az magától értetődik, akár egyenesen a konyhaasztal lapján lehetne bontani a halat a legélesebb késsel, azon karcolás nem esne. Meg is fordulna sírjában az öreg mester, ha műve karcolni engedné magát holmi kések által, legyenek azok bármily élesek.

Ettől függetlenül persze soha nem bontanak halat a konyhaasztalon, csakis külön lapot használnak, ha nagy ritkán halat bont itt valaki. De Lane-ék nem járnak horgászni, a halat bontva, lefagyasztva veszik. Mielőtt Fiona gyors mozdulattal és kárörvendő vigyorral ajkain fölmetszette a két csuka hasát, talán öt éve nem bontott senki halat ebben a konyhában.

Ám mindjárt negyed három, Michaelék bármelyik pillanatban hazaérhetnek, s még épp csak a konyháig jutottunk, ideje lesz hát rövidíteni mondandónkat. Jobb, ha nem mesélünk történeteket sem az ajtó mellett álló hűtőszekrényről, amelyről már egyébként is tudjuk, hogy tizenöt esztendejével a konyhaberendezés legöregebb tagja, sem a tűzhelyről, amely köszöni, jól van, noha nem sokkal fiatalabb a fagyasztónál. Tavaly ki kellett benne cserélni "azt a kis piros vacakot", ahogyan George a mikrohullámokat kibocsátó RX-egységet nevezte, máskülönben sose volt vele gond.

A konyha mellett van a földszinti fürdőszoba, ennek érthetően nincs üveg az ajtaján, ami a konyhaajtó stílusához illeszkedve függőleges csíkokat visel pasztellsárga és téglavörös színben; gombja dióbarna, amint az egész házban minden ajtóé.

Bent a fürdőszobában a fehér az egyeduralkodó, csupán a két vízlepergető függöny és a padló halványkék. A süllyesztett műanyagkádon, a mosdón és a zuhanyfülkén kívül itt található a házipatika is, kivéve a kötszerfélét, ami az előszobai kisszekrényben foglal helyet. A fürdőszoba ma is pontosan ugyanolyan, mint húsz esztendővel ezelőtt, ez az a helyiség, ahol semmi sem változott.

Az előszobából bal felé nyíló harmadik ajtó a mellékhelyiség, ennek ajtaja azonos színű a fürdőszobáéval, bent halványsárga szín borítja. Mellette, a folyosó végén a hátsó bejárat sötétbarna ajtaja nyílik a telek hátsó fertályára.

Az előszoba jobboldaláról egyetlen ajtó nyílik, a nappali, a konyhával szemközt, lépésnyire csupán a főbejárattól. Ajtaját eddig nemigen láthattuk, mindig tárva van, egészen behajtva a nappali sarkába. Tőle két lépésre kezdődik az emeletre vezető lépcső, amely alatt a pincelejárat van; ezt rendes körülmények között a padló egy darabja fedi, amely felhajtva korlátként szolgál.

A nappali foglalja el a ház egész délnyugati szegletét; ide szolgál a keleti oldal két vendégszobája, amelyek közül az északi neveztetett ki Nicolette-ünk, a déli pedig Fiona szobájának.

Az emeleten a beosztás nagyrészt hasonló a földszintéhez. A konyha fölött van a szülők szobája, a fürdőszoba fölött egy másik, szakasztott ugyanolyan; a két vendégszoba felett John és Bob lakhelye; a nappali felett pedig Mike-é és Steve-é, továbbá egy folyosó, amely lépcsőházi társához csatlakozik T alakban.

Ha még említést teszünk a ház alatti, egyetlen helyiségből álló pincéről és a mögötte épült kis fészerről, be is jártuk a Lane-ek egész birodalmát.

Visszatérve a nappaliba, itt mindenekelőtt a családi asztalra kell felhívnunk a figyelmet, mely a szoba közepétől nyugatra tolva helyezkedik el, egyszerű téglalap formájú, félmagas, dióbarna darab, amely megnyitja a Gardner-gyártmányú bútorok sorát. Nyugati oldalán három szék, mögöttük a szekrénysor; ezek gyári példányok. Az asztal másik oldalánál áll George kedvenc pamlagja, melynek Gardner-féle vázát a szintén helybeli Mr. Wall kárpitozta drapp-narancsbarna csíkosra.

A pamlag mögött két fotel áll, egyszínű zöldek, köztük egy asztalként is használható, alacsony polcocska; mindhárom bútornak görgői vannak és rendszeresen változtatják helyüket. A kis polcot iratok, újságok, könyvek töltik meg. A nappali déli oldalánál egy dívány fekszik az ablak alatt, szintén Gardner és Wall készítette, sötétpiros huzata már annyira divatjamúlt, hogy Mary le is takarta egy pasztellcsíkos flanellal; két éve készülnek már újrakárpitoztatni, de hol Wall nem ér rá, hol nekik nem jut eszükbe, általában pedig semmi kedvük átrendezni a fél nappalit, hogy a dívány kiszállítható legyen. Nicky persze készséggel megcsinálná, de semmit se tud az egészről - legutóbb vagy fél éve jutott eszébe George-nak, hogy kellene már intézni valamit a dívánnyal, amikor a kislány még a világon se volt.

A nappali falai mentén végig szekrénysor halad, polcok és fiókok vegyest, körbeölelve a nyugati és a déli fal két nagy ablakát; a polcokon, szigorúan csoportosítva témakör szerint, több mint négyezer kötet foglal helyet. A Lane-ek nagyjából mindegyikről tudják, hol található, de minden rendszeretetük dacára túlságosan is művészlelkek ahhoz, hogy a levett könyvet mindig ugyanoda tegyék vissza, így a tárolási rendszer csak többé-kevésbé áttekinthető. Egyetlenegy van köztük csupán, aki egytől egyig minden kötetet lelkiismeretesen számon tart és pontosan tudja, hol keresendő.

De félbe kell itt szakítanunk magunkat. Nyílik az ajtó.

- ...ja, azt nem is mondtam, Chelsea Haynes eljegyezte magát, de nem ám a gyereke apjával - mondta Michael vidoran, miközben a kabátját gombolta. Aztán megállt a keze. - Ezt rosszul csináltuk.

Nicky riadtan nézett körül. - Mit?

- Kinyitottad az ajtót, én beléptem, és te utánam jöttél.

- Ó... - A lányka az ajtóra nézett, aztán testvérére. - Jöjjünk be még egyszer?

- Nem, most már hagyjuk. De nem szabad hagyni, hogy a társalgás elvonja a figyelmünket más fontos dolgokról.

- Nos... nem egészen az illemszabályok ellen való, hogy előttem lépj be az ajtón.

- Nem-e?

- Nem. Az ajtón mindig a magasabb rangú lép be először, márpedig a jólnevelt gentleman a társaságban föntebb áll kiskorú testvérénél, még ha az leány is.

Mike nevetett. - Lehet, hogy ügyvéd lesz belőled egy napon. Vagy diplomata.

- Szívesebben maradnék meg háztartási robotnak.

- Nem akarom befolyásolni pályaválasztásodat. Viszont az az illemszabály, amit mondasz, meglehetősen divatjamúlt.

- De azért érvényes. A minap is láttam, hogy Mr. Jackson előreengedi Mr. Jacksont... márminthogy Roger fiatalúr Lewis urat.

- No igen, csakhogy Roger "fiatalúr" - Mike magában jót derült a robotszerű tituluson - szintén hímnemű. Betty Jackson szerintem a nagyapja előtt lépett volna be akárhová.

- Persze - replikázott a gyerek -, hisz őt még egyfolytában szemmel kell tartani, nem kóricál-e el.

- S téged talán nem?

A kislány elpirulva az ajkába harapott. Csak öt perce múlt, hogy megugrott bátyja mellől, mert mintha karcolásokat fedezett volna fel a Mező utca tizenhat főkapujának zárán, s ezt ellenőriznie kellett. Nagy sóhajjal megadta hát magát, s másra terelte a szót.

- Nem vagy éhes?

- Dehogy, így is sokat ettem. Mrs. Thompson egyfolytában tömni akart minket süteménnyel. Alig tudtunk...

- Hoppá! Most megvagytok, éjjeli besurranók! - szólalt meg egy hang a nappaliból. - Föl a mancsokat!

S előlépett Fiona fegyvert szegezve.

- Szerinted mit tegyünk? - kérdezte Michael.

- A magam részéről engedelmeskedem a második törvénynek - felelte a gyerek, és föltartotta kezeit.

- Hát az elsővel mi lesz? Elnéznéd, hogy az életemet fenyegetik?

- El - mondta a kislány, alaposan szemügyre véve Fiona csőre töltött mutatóujját. - Azt hiszem, el.

- Ilyenkor kell hazajönni? - érdeklődött Fiona, nem véve tudomást foglyai diskurálásáról. - Reggelre elözönöl minket a széles néptömeg, a ház nyüzsögni fog, feladatok ezrei várnak reánk. Mikor alusztok?

- Most - felelte Mike -, feltéve, hogy visszaadod szabadságunkat.

- Hm! - volt a válasz, s Fiona egy királynői intéssel elbocsátotta őket.

Lábujjhegyen osontak föl az emeletre.

- Azért megvédtelek volna ám - súgta a kislány -, ha a helyzet valóban életveszélyessé válik.

- Látom, utólag már bátor vagy. De tanuld meg, kis masina: Fiona mellett mindig mindenki életveszélyben van; elsősorban maga Fiona. - Látva a gyerek arcán megjelenő gondterhelt kifejezést, Mike fölnevetett és megpöccintette az orrát. - Azért ne ess kétségbe. Alapjában véve ártalmatlan.

Fél három elmúlott már, amikor Mike lefeküdt, s Nicky elhelyezkedhetett a nappaliban. Nem sok pihenés jutott neki ezen a fagyos éjszakán, amelyen évtizedes hidegrekordok dőltek meg számos vidéken. Fél ötkor fölkelt, az egyik fiókból elővette azokat a ruhadarabokat, amiket még az este hozott ki Frednek átadott szobájából, s hangtalanul átöltözött. Belebújt másik nadrágjába és pulóverébe, szalagot cserélt hajában és zoknit a lábán. A szalag fehér volt, a többi sötétkék. Aztán kiment, kabátot, cipőt és sapkát vett, s mint kis szakálltalan télapó nekivágott az utcának.

Odakint ekkorra már harmincöt fokon állt a higanyszál - a megélénkülő északi szélben hetvenet lehetett érezni. Hidegebb volt, mint Nicolette fejében a mesterségesen hűtött bionolit. Hidegebb, mint tíz évvel ezelőtt, amikor Fiona nem akart gyufát gyújtani, mert félt, hogy a láng megfagy és összetörik. Hidegebb, mint bármikor az elmúlt huszonöt év során Christiesben.

Erre való tekintettel a kislány nem fordult be a Mező utcába, hanem végigment a Hegy utcán és a kereszteződésben belépett egy bérház kapuján. Christiesben itt is vannak bérházak, alig kétszáz yardra a város legszélétől, ahogy vannak családi házak a város kellős közepén is. Belépett, mondjuk, de persze ez nem volt ilyen egyszerű. Résnyire kinyílt a kapu, ő besurrant rajta, majd a belső kapu előtti három lépésnyi fülkében megvárta, hogy a kondicionáló fölmelegítse a levegőt és továbbmehessen.

A folyosón plusz tíz fokos hőség fogadta, szélcsend és a kinti taplószáraz levegőhöz képest valóságos záporeső. Nem fűtötték jobban a belső teret, így is negyvenöt fok már a hőmérséklet-különbség a kapu két oldalán. A gyenge éjszakai világításban elindult fölfelé a lépcsőn, de az első emeletnél meghallotta, hogy lemegy a lift. Nyomban megfordult és visszaszaladt a földszintre.

- Hát te? - lepődött meg Mr. White, amikor a liftből kilépve szembetalálta magát vele.

- Jó reggelt, uram. Úgy gondoltam, elkísérem az üzletig.

- Történt valami?

- Azon kívül, hogy életveszély kilépni oda minden melegvérű lénynek, semmi, uram.

- Harmincöt - bólintott a férfi, aki nem mulasztotta el megnézni az utóbbi időben legfontosabbá vált műszert.

- Az EWSBC szerint meg sem állunk negyvenig, januárra pedig negyvenöt is várható.

- Akkor rendben van - nevetett White úr, így mondva véleményt a tévé időjósló tehetségéről.

- Félő, hogy ezúttal igazuk lesz, uram.

- Igen, én is attól tartok - borult el az öregember arca -, de hát ezen úgyse változtathatunk.

Kiléptek a kapun, s valósággal beléjük harapott a fagy. Mr. White nem mulasztott el fűtőelemes kabátot venni, de ez is csak enyhíteni tudta a dermesztő hideget. Kabátjukon azonnal megfagyott a bentről hozott nedvesség.

- Lépjünk ki, amondó vagyok, különben itt esz meg minket az Isten hidege.

Nicky fölzárkózott mellé, de míg sietve haladtak a Levendula utca sarka felé, muszáj volt megjegyeznie: - Robotikai lehetetlenség volna, hogy ezt hagyjam, uram.

- Tudom, nem is azért mondom.

Ezen a napon minden korábban kezdődött a christiesi üzletekben. White úr ötkor fogadta az első teherautót és fél hatkor nyitni akart. Negyed hatra rendelte oda a Staceyből küldött robotokat, s azok pontosan meg is érkeztek. Ötvenen voltak; öt bejött az üzletbe, a többi odakint várt sorára.

- El is kelnek, azt hiszem - nézte meg a hőmérőt Mr. Howard, aki itt lakott a házban s most lejött segíteni. - Normális ember nem megy vásárolni ilyen csikorgó időben.

Szavait igazolandó máris jelzett a telefon, s egy árulista jelent meg rajta Mrs. Fowlertől. A robotok munkához láttak. Odakint éppen leszállt a kocsi a friss húsáruval.

- A bor - ráncolta a homlokát Mr. White, amint átnézte Mrs. Fowler listáját. - Tudtam, hogy ebből gond lesz, Carmody nem szállított idejében.

Carmody a korábban említett Dean Carmodynak, ama régi matekverseny második helyezettjének apja, egy Wight-szigeti szőlészet résztulajdonosa.

- Még befuthat - dörmögte Mr. Howard olyan arccal, mint aki nemigen hisz abban, amit mond.

- Valami gond van, uraim? - lépett be Nicky a raktárból, ahol a robotokat kommandírozta.

- Carmody bora késik - közölte vele White úr.

- Értem. Nos, a kocsi jelenleg Cardiffban van, előre nem látható nehézségek miatt vesztegel. Becslésük szerint nyolc óra körül érnek ide.

- Úgy? No, kapcsold csak azt, akitől ezeket megtudtad, kislányom.

A telefonon nyomban megjelent egy másodosztályú arca.

- Parancsára, uram.

- Jól hallom, hogy csak nyolc tájban tennétek tiszteleteteket?

- Igen, uram. Roppantul sajnáljuk. Mr. Samuels ígéri önnek, hogy a különbséget el fogják számolni...

- Csodákat - közölte a boltos társalgási hangon. - Szépen kapjátok magatokat és leszállítjátok az árut másik kocsival, vagy ahogy jólesik, de ez másodszor fordul elő az idén. Hét órakor másik szállítót keresek.

S bontotta a vonalat. Ahogy Nickyre pillantott, mintha helytelenítést látott volna átsuhanni az arcán.

- Mi az, tündérkém, nem értesz egyet?

- Ha már kérdezi, uram, nem.

- S miért nem?

- Mr. Samuels bizonyára mindent megtesz, hogy idejében szállíthasson, s nem igazságos őt hibáztatni. Ha ön másik szállítót keres, az kihat Mr. Carmody egész vállalkozására.

- Ehhez képest nem siettél megakadályozni az első törvény kényszere alatt...

- Mert ha nem engedem, hogy belátása szerint vezesse az üzletét, akkor viszont ön szenved kárt, uram.

- Értem. Mennyi lesz?

- Ezerháromszáz font, uram - állt meg a pult előtt a hússzállítók vezetője, egy fémburkolatú harmadosztályú.

- Tessék, és mondd meg Mr. Atkinsonnak, hogy boldog karácsonyt.

- Igen, uram. Viszontlátásra, uraim.

Mr. White becsukta a kasszát és az órára nézett. Öt óra múlt húsz perccel. A fűszerek polcához lépett és rendezkedni kezdett.

- Kislányom - szólalt meg -, én egy árva szót sem beszéltem Mr. Samuelsszel. Csak robotokkal beszéltem, márpedig azokkal így kell. Te is ezt teszed.

- Én, uram?

- Persze. Ha valamit akarsz egy alacsonyabb szintű robottól, akkor parancsot adsz neki és ellentmondásra nem is számítasz, nem igaz?

- De számítok, uram, mert ha ellentétes parancsot kap egy embertől...

- Az már a robotra tartozik. Te úgy adod ki a parancsaidat, hogy azok végrehajtásában a legkisebb csorba sem eshet. Nem igaz?

- De igaz, Mr. White.

- No látod. Mr. Samuels és Mr. Carmody kiadott egy parancsot a robotjainak, én is kiadtam nekik egy parancsot. Nem teljesítik, és hogy miért, az vajmi kevéssé érdekel bárkit is. Az emberek szeretnének bort inni karácsonykor, valószínűleg reggelire még nem, de ahhoz vannak szokva, hogy a pénzükért megkapják az árut. Ezt a ti nyelvetekre lefordítva első törvénynek nevezik.

Nicky hallgatott, szórakozottan igazgatva a gyümölcsleveket.

- Mr. Jonathan megbetegedett - bökte ki végül.

- Hát az kicsoda?

- A cardiffi üzlet vezetője, akinek árut szállítottak volna. Az üzlet nem nyitott ki.

- Úgy? Jobbulást kívánok neki. De akkor világos a teendő: ott kell hagyniuk a walesieket és jönni tovább az útjukon.

A kislány bólintott. - Ezt teszik.

- Hát akkor mi a baj? Látom az orrodon, hogy valami nyomja a lelkedet.

- Mr. Jonathan kárt szenved ezáltal, és nem tudjuk megakadályozni.

A tulajdonos felsóhajtott, s a gyerek vállára tette a kezét. - Hallgass ide, kis csillagom. Annak a Mr. Jonathannak most kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy kap-e néhány láda bort vagy sem. Ha kerít helyettest, Carmody leszállítja annak az árut, így is veszít egy csomó időt, úgy is, de őneki ez most édeskeveset számít. Nekünk viszont most sürgősebb az áru.

- Ezért nem akadályoztuk meg - bólintott megint a gyerek. - De akkor is rosszul esik.

- Mert jószívű kislány vagy - mondta Mr. White, s mielőtt az közbeszólhatott volna, Mr. Howardhoz fordult, aki a beszélgetés alatt a számítógépen követte az áruk mozgását, amiket a robotok összecsomagoltak és kivittek az üzletből. - Hogy állunk, Mr. Howard, mennyire vannak leterhelve a robotok?

- Elboldogulunk. Tíz robotot már kiküldtem, mire a nagy nyüzsgés megjön, visszaérnek, nemigen hiszem, hogy ebben fönnakadás lesz. Hanem a hallal lehet, hogy gond lesz.

A tulajdonos megnézte a kimutatást. - Mi a csoda, ennyien akarnak szardíniát enni éppen ma reggel? Úgy látszik, rendelnünk kell soron kívül, de hogy megérkezik-e idejében, meg nem mondhatom. Fura, még ilyet se láttam.

- Azt hiszem, az MLTV hajnali adását nézik, uram - szólalt meg a gyerek -, ott most szardíniarecepteket mutatnak már félórája.

- Igen? - nevetett az öregember. - Ki gondolta volna? No jól van, leadunk egy rendelést valamennyi szardíniára... lássuk csak... mondjuk Cowleynál.

- A Mitchell és Társánál jókora készletek vannak - szúrta közbe Nicky. - Sokkal közelebb van ide.

- Jó, legyen az. Mit szól ezer dobozhoz, Mr. Howard?

- No hiszen, annyit soha meg nem esznek.

- Nem akarom elaprózni. Ha visszaesik a forgalom, legfeljebb elviszik jövőre, eláll. Nézze, megint egy, már vagy húsz dobozzal adtam ki félóra alatt.

Közben ugyanis folyamatosan jöttek a rendelések, amiket Howard úr felülvizsgált, Nicky parancsba adott, s a robotok kivitték a csomagokat a fagyba dermedt utcákon át.

Az első személyesen érkező vevő öt huszonötkor érkezett, Bradley és Morris kocsijával egyszerre. Miss Baker volt az, aki nélkül nem kezdődhetett el a nap a White-üzletben.

- Jó reggelt, már ha ezt a szót egyáltalán alkalmazni lehet rá - lépett be. - Howard úr, maga a szerencse kegyeltje.

- Mert ma még nem kellett kilépnem az utcára?

- Próbálja csak meg, látni fogja, hogy igazam van. Nem, hagyd - intette le a kabátját lesegíteni jelentkező Nickyt -, még magamon tartom egy kicsit, majd megfagytam odakünn.

- Ha leveszi, gyorsabban melegszik át, kisasszony - tüsténkedett a gyerek -, a kabát kívül tartja a meleget.

Miss Baker nem lett volna önmaga, ha hallgat rá.

- Hogy haladnak, Mr. White? - tudakolta. - Marad áruja, mire eljön az ebédidő?

- Marad, marad, ne aggódjon; szépen fogy, de jól föltöltöttem a készleteket.

- Aztán mit reggeliznek az emberek karácsonyelő napján? - kérdezte a hölgy inkább csak azért, hogy kérdezzen valamit.

- Szardíniát - felelték azok hárman szinte egyszerre.

Miss Baker elhűlve nézett rájuk. - Ugyan már, bolondítják itt az embert.

- Eszünkben sincs. Nézze.

A hölgy megszemlélte a kimutatásokat. - Elment az emberek esze. Reggel olajos halat esznek, aztán este sült pontyot? A végén kopoltyút növesztenek. Karácsonyeste előtt az ember, ha esze van, nem eszik halat.

- Mi is halat ettünk tegnap este - jegyezte meg a lányka.

- El kellett volna tenni mára, bár igaz, Mrs. Lane rántott pontyának nincsen párja.

Nicolette hálás pillantással köszönte meg a dicséretet. - Csuka volt, és Fiona sütötte meg vajban.

- Fiona-e?

A gyerek bólintott.

- Az apó receptje szerint?

Nicky megrázta a fejét. - Seán úr küldte a halakat és ő tanácsolta a sütési módot. Fred citromos mártását használta, és majonézt tett a halra.

- Az apó receptje, mondom én. Azt a mártást Mr. Lane eredetileg rákhoz találta ki, az apónak jutott eszébe a vajban sült halhoz tenni oda. Van már annak vagy húsz éve, akkoriban nagy szakácsok voltak mind a ketten. No, már egy kicsit jobb, nem akar letörni a fülem.

Nicky együttérzően bólintott. Mr. Howard fejcsóválva kipillantott az utcára, s folytatta az árumozgás irányítását.

- Szóval Fiona sütötte meg azt a halat? - szólalt meg a hölgy kis hallgatás után.

- Ő, kisasszony. Igen jól sikerült, mindenkinek ízlett.

- Hm - mondta Miss Baker kis kétkedéssel. - Tán mégse ő lesz a legnagyobb kudarcom.

Elkerekedtek a mélykék szemek.

- Tőlem tanult, nem tudtad? Nem sokat, az igaz, hamar otthagyott a faképnél és ment rohangálni a világba. De valami azért csak megragadhatott a kobakjában, ha egyáltalán neki mert vágni annak a halnak. No jó. Hát a svájci sajtból eleget rakodott-e, Mr. White?

- Ne aggódjon. Mennyit adhatok?

- Egy fontot. Vagy tudja mit, karácsony van, adjon kettőt a jobbikból. Uborkát is kell vennem, el ne feledjem.

Nicky hátrament a sajtért.

- Azért nekem úgy tűnik - szólalt meg Mr. White -, a konyhaművészet még a maga szívét is meglágyította egy kicsit.

- Hm?...

- Egész kedélyesen elbeszélgetett vele - intett a boltos a hátsó polcok felé.

Miss Baker megfordult és megkereste tekintetével a csepp alakot, aki ekkor nyitotta ki a hátsó hűtőszekrényt és emelte ki a megfelelő fajta tejterméket.

- Well, azt sose mondtam, hogy nem állok vele szóba. Nemcsak robotok vannak, akiket nem szeretek, s mégis diskurálok velük. Szegfűszeget is adjon, Mr. White, egy kis csomaggal, aztán kell cukor és négy font barna liszt.

A tulajdonos a számítógépre nézett. - Hopp, itt gond lesz, a barna lisztből most vitettem ki az utolsó két fontot. - S nyúlt a telefonért.

Miss Baker csípőre tette a kezét és roppant fenyegető képet vágott, de nem szólt.

- Szervusz, öregem - szólt egy hang a telefonból.

- Szervusz - felelte White úr. - Ide hallgass, szükségem lenne barna lisztre most azonnal.

- Vigyél, amennyit akarsz, hegyekben áll a raktárban.

- Ide tudod küldeni?

- Mivel? Négy tonna csomag jut minden robotomra. Az idén a Mikulás is tőlünk vásárol, nem tudtad?...

- No jó. Odaküldök valakit, tégy félre nekem egy mázsát.

- Meglesz. Boldog karácsonyt.

- Köszönöm, neked is. Nos, Miss Baker, a liszt megvan, már csak el kell hozatni.

- Az kellemes procedúra lesz - jelentette ki a hölgy -, merthogy ez az öreg Hobson hangja volt, ha nem tévedek.

- Nem téved, de közelebb most már nem találtam volna. Kár, hogy nem gondoltam erre korábban, de bizony a barna lisztet kevéssé keresik... kis csillagom, szólj Eddie-nek, kérlek, hogy ide kell juttatnia egy mázsa barna lisztet Hobsontól.

- Igen, uram - felelt Nicky -, Eddie külföldön van, Violet már kézbe vette az ügyet. Kérdezteti, mennyire kell sietnie.

- Nos - fontolgatta Miss Baker -, legkésőbb kilencre hozzá kell jutnom ahhoz a liszthez. De legyen inkább nyolc.

- Igen, kisasszony. Amint megérkezik a csomag, kivisszük önnek a kért mennyiséget.

- Azt hiszem, vennünk kell még diót is - szólt Mr. Howard. White úr a képernyőre pillantott és hívta Shrewsburyt.

Míg ők eldiskuráltak az áruk karácsonyi csúcsforgalmáról, Violet láncot épített élelmiszer-kereskedelmi cégeknél dolgozó robotokból. Hobson úr sunderlandi üzletében egy robot lemért egy mázsa barna lisztet és műanyag ládában föltette egy kocsira, amely öt negyvenkor megérkezett a Leeds melletti Aberfordba, hasában húsáruval. A hús ment be az ottani üzletbe, a lisztet egy robot átemelte egy másik kocsira, amely tíz perccel később szállt le a Norwich melletti Trowse Newtonban. Itt várakozott negyed hétig, akkor egy kocsi elvitte Maidenheadbe, fél hétkor pedig továbbindult Llyswenbe, a Wye felső folyásához. Végül hat ötvenkor befutott Christiesbe, egy llysweni robot kitette a piacon Mrs. Sutcliffe narancsosládájával, s a piaci felügyelővel átutaltatott gazdáinak huszonöt pennyt. Minden fuvar végén a robotok kifizettették az átvevővel a saját díjukat és az előzőnek átadott pénzt, így Violet mindig csak egy-egy cégnek tartozott. Most éppen a városnak, amely a piacot üzemelteti, s amely mindjárt kiviteti White úrhoz a ládát, a városon belüli szállítás további két penny, így Violet összesen huszonhetet tesz majd át White úr számlájáról a városéra; magát a lisztet az éves elszámolás folyamán egyenlíti ki Hobson úrral. Elég drága út volt, mint látjuk, de Violet áttekintett minden szállítmányozást, amit reggel nyolcig terveztek az ország élelmiszeriparában, s ez volt a legoptimálisabb. Elhozathatta volna két úttal is, Sunderlandből Shrewsburybe, onnan haza, az csak tíz pennybe kerül, de az a kocsi csak háromnegyed nyolckor ért volna ide, amikor már nemigen jut idő a lisztet kimérni és elvinni Miss Bakernek. Vagy beiktathatta volna abba a szállítmányba, amely a sunderlandi cég karácsonyi süteményeit hordja ki, akkor már negyed hétkor itt lehet a szállítmány, de az nyolc rövid út, negyven penny, miközben az időnyereségből semmilyen haszon nem származna. Violet tehát ezt az utat választotta, meglehetősen elégedetlenül, mert hétköznapi forgalom mellett ezt hamarabb és olcsóbban is meg lehetett volna oldani.

Parancsot adott hát a piacfelügyelőnek, hogy vitesse ki a ládát a Levendula utcába, s bepillantott Mrs. Seymourhoz, nem kell-e segíteni valamiben. Nem kellett, a kis boltban takarosan álltak glédában a malacok, a télapók, a krampuszok, a virágok és a karácsonyfák, egytől egyig különféle édességekből megmintázva, s várták a vevőket. Violet végigsétált a piacon, váltott néhány szót Mr. Johnsonnal, aztán összehúzott szemekkel a Somerset-gyümölcskertek boltjának bejáratára nézett.

Charlie O'Malley, akit Currynek becéztek, ezen a hajnalon is kint volt a piacon, ahova hónapok óta rendszeresen elkísérte mamáját. Mrs. O'Malley ma csak kilencig-tízig szándékozott nyitva tartani, eladja azt a néhány font paradicsomot, hagymát, káposztát, spárgát, amit a melegház a héten fialt, aztán megy és nekilát a karácsonyi ebédnek. Míg ő az áruját rendezgette, Curry elindult körülnézni. Jól ismerte a piacot, s az amúgy sem volt olyan nagy, hogy el lehetne tévedni rajta.

A Somerset-bolt ajtajában létra állt, rajta egy ember, s valamit babrált az ajtó fölött egy szerszámmal. Curry közelebb igyekezett.

- Jó reggelt - köszönt udvariasan.

Válaszképpen valami kivehetetlen dörmögést kapott.

- Mit csinál, bácsi?

A kék overallos ember lenézett. - Javítom a riasztót, és most menj dolgodra - mondta mérgesen.

Curry nem értette, miért mérges. Nem tudta, hogy az ember már negyedórája keresi a hibát, s kezdettől bosszankodott, amiért ennek is karácsonykor kell elromlania. Nincs is rá szükség, hisz ki az ördög törne be ilyenkor? De hát össze is dőlne a világ, ha ő otthon töltené az ünnepet.

Dühösen lekászálódott a létráról és végigballagott az üzlet melletti kis átjárón, amely gyümölcsösládákkal volt megrakodva. Csak a hátsó bejárathoz állhatott be a kocsival, az elülső persze a föl nem nyitható tető alatt volt, és persze hogy ott romlott el a riasztó. Mászkálhatott állandóan, ha szüksége volt valamire.

Mikor visszatért, Curry már fönt állt a létra tetején és érdeklődve tanulmányozta a félig kibontott riasztót.

- Eredj onnét!

- Csak meg akartam nézni.

- Ne akard, a bácsi dolgozik!

Curry összeráncolta a homlokát. Nem volt ehhez a hanghoz szokva. De nem szólt, lement a létráról és sértődötten otthagyta az embert.

Két perccel később a kék overallos végigcsörtetett az átjárón egy újabb műszerért és majdnem hasraesett Curryben, aki a gyümölcsösládákat vizsgálgatta. - Mit keresel itt, nem látod, hogy útban vagy?

- Miért nem néz a szeme elé?!

- Ne feleselj velem, menj vissza a mamádhoz!

Ezzel továbbment, Curry pedig ott maradt magában fortyogva. Az ember visszajött, elment mellette, de kisvártatva megint befelé tartott az átjáróba. Curry megállt az út közepén és fölnézett rá.

- Ide figyeljen, bácsi, miért kiabál velem?

- Te, jót mondok, eredj az utamból...

- Nem megyek. Nem csináltam magának semmi rosszat, és...

Az overallos lecsapta a kezében tartott műszert, fölkapott egy félig rakott ládát és a magasba emelte. - Ide hallgass, kölyök! Ha nem tűnsz...

A mondat félbemaradt. Az ember előtt meglódult a világ, a láda vadul száguldott lefelé, aztán csak azt látta, hogy a földön fekszik egy csomó szétment körte között és a fejét fogja.

Violet leguggolt Curry mellé. - Jól van, fiatalúr, nem esett baja?

- Én jól vagyok - vont vállat az. - Úgyse mert volna igazából bántani.

Violet erre nem esküdött volna meg. Fölállt és az overalloshoz fordult.

- Álljon fel, uram - mondta szárazon.

- Hé... mi történt...

- Azt mondtam, álljon fel!

Az ember végignézett a körteroncsokon és a törött műanyagléceken, aztán a tekintete megállt Violet kék kabátba bújtatott alakján, amely két lépésről magasodott föléje.

- Te csináltad ezt?

- Kicsoda ön, uram, és mit keres itt? Álljon fel és mondja meg a nevét.

Az ember felült, aztán kivörösödött arccal tápászkodott fel. - Hogy mertél rám támadni, robot?! Ki a gazdád? Azonnal hívd ide!

- A nevét kérdeztem.

- Én pedig a te gazdádét, mert ezért beperelem. Nézd meg a ruhámat. Nyakamat is törhettem volna!

Violet odalépett hozzá egészen közel, úgy nézett föl a férfira. Alig volt kisebb nála.

- Uram - mondta csendesen. - Három másodpercet adok, hogy megmondja a nevét, vagy lecsukatom. Egy... kettő...

- Morris! - vágta oda az. - Joseph Morris, most elégedett vagy?

- Mit keres itt, Mr. Morris?

- Azt a riasztót javítanám, ha...

- Kinek az alkalmazásában?

- ...nem kellene kölykökkel és robotokkal...

- Azt kérdeztem, kinek az alkalmazásában! - csattant fel Violet.

- Davies és Heck, ha tudni akarod! Most már kegyeskedsz megmondani a nevedet?

- Kérem az iratait, uram.

Morris kirántott két kártyát a zsebéből és Violet tenyerébe csapta. A lány szótlanul a zsebébe süllyesztette őket.

- Hadd mutassak önnek valamit, uram.

Az ember meglepődött a csendes hangtól és a nem várt felelettől és követte a robotot. Nem mentek messzire, talán száz yardot Mrs. Kove üzletéig, ahol egy konténer állt üres palackok és más műanyag hulladék számára. Violet egy pillantással ellenőrizte, hogy a tartály oldala nem poros-e, aztán könnyedén fölkapta és a feje fölé emelte.

- Uram - lépett közelebb a hatalmas alkotmánnyal -, ez a konténer kilencszáz fontot nyom, jóval nagyobb annál a gyümölcsösládánál; de ön is sokkal nagyobb egy négyéves kisfiúnál. Körülbelül el tudja most képzelni, milyen érzés lehetett neki, amikor maga fölkapta azt a ládát?

- Nem bánthatsz egy embert - mondta Morris kissé bizonytalanul.

- De ön igen. A fiatalúr tehát igazából félhetett, míg ön legfeljebb meg van hökkenve. Egyetértünk?

Az ember zavartan bólintott. Violet visszahelyezte a tartályt a földre. Morris sóhajtott és megtörölte a homlokát.

- Hogy a kérdésére válaszoljak, a nevem Violet Jackson - mondta a lány, az egyedi tervezésűekre jellemző módon elhagyva a gyártási számot, sőt az R. jelet is. - Választást kínálok önnek, uram: óhajt rendőrségi eljárást vagy intézzük el magunk között?

A férfi lassan ingatta a fejét. A lány karnyújtással mutatta az utat vissza a kocsihoz. Elhaladtak Curry mellett, aki érdeklődve figyelt a sarokról, s gondosan átlépkedték a körtemaradványokat, amiket közben egy takarítóautomata már kezdett összesöpörni.

- A kárt megtéríti, uram - közölte Violet. - Majd Davies és Heck levonja a fizetéséből. Ön pedig most visszaül a kocsijába és távozik. Három évre kitiltom Christiesből, ez idő alatt sem hivatalos, sem magánügyben nem léphet a város területére...

Morris megragadta a lány mindkét vállát és maga felé penderítette. - Ehhez nincs jogod! - sziszegte az arcába.

Violet nyugodtan nézett vele farkasszemet.

- Úgy gondolja?

Mikor a fehér furgon eltűnt a sötét égbolton, Violet kézen fogta Curryt és visszaindult vele Mrs. O'Malleyhoz.

- Tényleg szabad volt kitiltanod? - kérdezte a gyerek.

- Természetesen, fiatalúr.

- Gondolod, hogy bántott volna, ha nem jössz?

- Talán nem, fiatalúr, de nem vállalhattam ezt a kockázatot. Egy indulatos ember sok mindenre képes, amit később maga is megbán. Egyébként már bántotta is önt, mire odaértem: megijesztette.

- Nem is ijedtem meg!

- Mert ön egy roppant bátor fiatalember.

Curry büszkeségtől dagadva érkezett vissza anyjához, Violet fejében pedig tovább kergették egymást a rádióüzenetek. Előszedett féltucat negyedosztályú robotot a városháza tartalékából, amit az egyik diófasori bérház pincéjében tároltak. Az egyiket odahívta a piacra, s míg Violet hazafelé tartott, a felügyelő a saját fémkezével emelte hátára a sokat utazott ládát a barna liszttel.

Mikor a negyedosztályú megérkezett a ládával, negyed nyolcat mutatott az óra; koromsötét volt még, s a hőmérő azóta sem mozdult jottányit sem. Egy városházi robot villámgyorsan lemért négy fontot a lisztből, visszaadta a negyedosztályúnak két további csomaggal együtt, az pedig megpördült lánctalpain és a Mező utca felé vette az irányt. Majd beteszi az árut a postaládába, hiszen a hölgy nincs otthon.

Itt ül még a sarokban a széken.

- Köszönöm, hogy megszerezte, Mr. White.

- Hisz ez a dolgom, tudja. Kár, hogy nem vettem többet előbb, de azt hittem, a fehéret viszik inkább.

- Hát viszik is - mondta Mr. Howard.

- Püspökkenyérbe, én mondom magának, nincs jobb a barna lisztnél - jelentette ki Miss Baker -, legalábbis ha a jóféle receptet használja az ember, de hisz ismeri maga is.

Ezen a reggelen sok szó esett konyhaművészetről, s nem csak itt az üzletben.

- Én a pirítóst is abból csinálom - szólt Mr. Howard -, barna kenyérből, szezámmaggal.

- De a kenyeret nem maga süti? - kérdezte Mrs. Gladys Sutcliffe.

- Fiatal koromban megtettem néha azt is. Ma már nem bíbelődök vele, jó a bolti is.

- Ha nincs ló, a szamár is jó, igaz-e - ráncolta homlokát Miss Baker -, kár is magába Mrs. Chester sütése, ha úgyse tudja értékelni.

Miss Baker nagyra tartotta a Berkenye utcai péküzletet.

Mr. Howard jóindulatúan bólogatott. - Tudom én, hogyne tudnám, csak hát a saját sütés mégis más. Az éppen olyan, amilyennek az ember maga szeretné.

- Akkor magából sose lesz jó szakács, ha meg van elégedve a munkájával.

- Kisigényű ember vagyok, Miss Baker. A tanár mind az, hát még jómagam, aki fizikára okítottam a kölköket. Tízből kilenc nem szerette, nem is tudta. Azzal kellett megelégednem, ami volt.

- No hiszen - legyintett a hölgy -, mintha nem maga nevelte volna azt a Seymour gyereket, aki most űrbeli vacakokat tervez.

- Hát nem is én neveltem, nálam majdnem megbukott fizikából.

Miss Baker tamáskodva rázta a fejét, s ekkor belépett Mrs. Benson.

Előfordult Christiesben, hogy egy hír hetek alatt is alig jutott egy vagy két utcányira, de az is, hogy úgy rohant végig a városon, mint a futótűz. Amikor Fiona fönnakadt a városháza villámhárítóján, hetekbe telt, mire legközelebbi ismerőseinek mindegyike tudomást szerzett róla, pedig ott lógott egy óra hosszat, de hát nem hír az, hogy Fiona fölmászik valahova. Amikor viszont egy vidám tavaszi reggelen üzenet jött a királytól, hogy náluk ebédel a miniszterelnökkel együtt, tíz órára az egész város tudta, mert ez hír volt. S fél tizenegyre azt is tudta az egész város, hogy április elseje van, s a hírt Fiona koholta.

Az a hír, hogy Violet kitiltott egy szerelőmunkást a városból, a második fajtához tartozott. Joseph Morris még talán haza sem ért, s Mrs. Benson már újságolta a boltban, holott ő itt lakott a Mező utcában, aligha járt még a piacon.

A hölgyek és az urak elhűlve hallgatták végig, elgondolkodva egymásra néztek, aztán a tekintetek valahogy Nickyn állapodtak meg sorban. A kislány csöndesen állt az üdítőitalos pultnál és visszanézett rájuk.

- Hát - mondta Mrs. Sutcliffe -, érdekes.

- Jól tette - szólt Mr. White. - Megérdemelte az az alak.

- Meg - bólintott Miss Baker. - Szentigaz. De riksakuli legyek, ha tudom, honnan vett az a lány ehhez bátorságot magának. Tán Mr. Jacksonnak el kellene vinnie szervizbe, alapos kivizsgáltatásra.

Megint Nickyre nézett, akinek nemigen akarózott véleményt nyilvánítania. Az első törvény nem követelte Violet megvédését, azt viszont előírta, hogy ok nélkül nem szabad ellenkezni az emberekkel. A kislány tehát hallgatott; kis szünet után odament a fogashoz és kezelésbe vette Mrs. Benson kabátját a ruhakefével.

- Violetnek elég komoly jogosítványai vannak a városházától - szólalt meg Mrs. Sutcliffe. - Gondolom, tudja, mit csinál.

- Gondolja - mondta Miss Baker kétkedve.

- Szerintem legegyszerűbb lenne őt magát megkérdezni - jegyezte meg Mr. Howard, föl sem nézve munkájából.

- No, azzal sokra mennénk - szusszant Violet ellenzéke -, hát hiszen ha elromlott, akkor akármi szamárságot felelhet, ha meg rendesen működik, akkor szabad volt neki ezt csinálni és fölöslegesen kérdezősködünk.

- Ez logikus. Akkor megkérdezhetjük a városházát.

- Ott egy lelket se talál másodikáig.

- A gépük nyilván üzemben van - mondta Mrs. Sutcliffe.

- No hiszen, egyik masina még jó, hogy védelmébe veszi a... - Miss Baker elharapta a mondatot, ráébredve, hogy hisz Nicky se tette. - Ej, no, mindegy. Majd O'Connell úr meg Jackson úr megmondja, szabad volt-e ilyet tennie, már azóta biztos tudnak róla. Nagyobb kérdés ez az ember.

Mrs. Sutcliffe bólintott. - Alaposabban kellene vizsgálni, kivel dolgoztatunk.

- Hogyan? - dörmögte Mr. Howard. - Meg akarja kérdezni mindenkitől: uram, bolond maga?

Ezen jót nevettek, de Miss Baker komoly maradt.

- Nem olyan nevetnivaló az. Hát ha a robot nincsen ott, talán agyon is ütötte volna szegény gyereket?

- Ez ki van zárva, kisasszony - szólalt meg Nicolette azonnal, hiszen Mr. Morris ember volt. - Az úr csupán dühös volt és rá akart ijeszteni, de nem állt szándékában...

- Szófia beszéd! Semmit se tudhatunk arról, mi állt szándékában és mi nem.

Mrs. Benson közben visszatért a polcsorok közül, ahol árut válogatott, s a pulthoz állított egy megrakott kiskocsit. Nicky nyomban hozzálátott, hogy fagyvédő zacskókba csomagoljon mindent, s közben fejben számlázott.

- Én amondó vagyok, Caroline - mondta Mrs. Benson -, az ilyenek ellen nincs mit tenni. Akárkivel előfordulhat, hogy egyik percről a másikra elromlik a fejében valami. Az a mérnök is vagy micsoda, ha emlékszik, két éve Denverben, egyszerre megőrült és lövöldözni kezdett, két robotot tönkretett, ember is megsérült, mire ártalmatlanná tették. Pedig negyvenvalahány évig nem volt vele semmi baj. Van ilyen is - nincs mit tennünk ellene.

- De van - mondta Mrs. Sutcliffe. - Erre való a világprogram.

- Márminthogy? - kérdezte Miss Baker.

- Lassítani kell tovább. A régi világban az ilyesmi sokkal gyakoribb volt; azt hiszem, minden hónapban beszámoltak a hírek valami ámokfutóról, akik sokszor öltek is. Azokban a bolond időkben ez nem csoda, hisz mindenki rohangászott, mint a fejetlen csirke, s olyan stresszben éltek, nem is tudom, hogy bírták ki. Aki elbukott az egyetemen, mehetett utcaseprőnek, akit kidobtak az állásából, fölkopott az álla. Csoda, hogy falták a kábítószereket és őrültségeket műveltek?

Kis csönd támadt, a hallgatóság megemésztette az elhangzottakat, s lassan bólogatni kezdtek.

- Jól mondja - szólalt meg Miss Baker. - Aztán meg ez az egész most volt csak, százhúsz esztendeje, cseppnyi idő ez. Nagyapáink voltak. Persze hogy benne van a mi génjeinkben is ez az egész bolondság. Még az unokáinkéban is benne lesz, elég sajnos.

- Az ezredforduló táján - ejtette el a kislány, hogy ő is hozzájáruljon a közös bölcsességhez - mindennap négymillió ember utazott a londoni buszokon.

- Négyszázezer lesz az, te - nevetett Mrs. Benson -, elnéztél egy nullát.

- Annál most is többen utaznak, asszonyom: háromnegyed millióan.

- Te jó ég - pillantott föl Miss Baker -, hát akkoriban minden londoni minden áldott nap buszra ült?

- Dehogy, hárommillió otthon maradt. Vagy metróval ment...

Miss Baker energikusan megcsóválta a fejét. - Szörnyű, én mondom. S még kicsinek is számított, hát hiszen New Yorknak lehetett vagy húszmillió lakosa. Hogy annyi rengeteg embert hogy préseltek össze, nem is tudom.

- Hát azt én se - mondta Mrs. Sutcliffe -, de már eleget prézsmitáltunk, ideje útnak válnom, mert Bertie fölébred, aztán szorulok. - Bekukucskált megtömött szatyrába. - Cumit vettem-e, kislányom, nem tudod?

- Vett, asszonyom - felelte a gyerek udvariasan -, de tápszert még nem.

- Az nem is kell, az ifiúr abból már alig eszik. Vegyes kosztot tartunk, gyümölcs lesz reggelire, kis csirkehús, este pedig megkóstoljuk a csukasültet majonézzel.

Nickyből azonnal kibukott: - Próbálja vajban sütni, asszonyom, citromos mártással, Ryan apó receptje szerint.

Lassan reggeledett ki karácsonyelő napján, olyanformán, mint azokon a ködös, nyúlós napokon, amikor nincs sok különbség reggel hat és déli tizenkettő között, mindkettő egyformán sötét és maszatos. De most nem volt köd, az idő kristálytiszta volt, akár egy nagy hópehely. Csak sokkal hidegebb.

Reggel nyolckor még majdeldöntömidő volt, így hívta George azt a napszakot, amikor a nap még nem tudta elhatározni magát, fölkeljen-e vagy maradjon a láthatár alatt még huszonnégy órát. Christies házai szürkésfehérek, szürkéssárgák, szürkéskékek és szürkésbarnák voltak, a Mező utca sarkán a bérház homlokzata pedig egyenesen szürkésfekete, már ha ilyen szín egyáltalán létezik.

Nicky azonban nem foglalkozott az időjárással, ennél fontosabb dolga volt. Kibújt kabátjából és utcai cipőjéből, de a piros sapkát a fején hagyta. Elcsomagolta, amit bevásárolt, feltette a teavizet és fölment az emeletre.

- Jó reggelt, apa - csókolta George-ot homlokon. - Boldog karácsonyt.

- Szervusz, kicsi - volt a válasz két ásítás között.

- Mit ennél? - kérdezte a kislány, s körbeszaladta az ágyat, hogy anyjának is átadja csókjait.

Fél perc múlva lent volt a földszinten. Betett egy darab sajtot a gyorsdarálóba, kolbászkarikákat tett kenyérre, megszórta sajttal és be vele a sütőbe. S azzal újra föl, hogy Johnt is ébressze.

De ismerjük már Nicolette reggeli útjait, hagyjuk talán a részleteket. Mike és Fred maradt utolsónak, utóbbi mint vendég, előbbi az éjszakába nyúló táncmulatság miatt. Fionát egyáltalán nem kellett, nem is lehetett ébreszteni. Mire a gyerek bement volna hozzá, ő már kijött a szobájából és nagy átéléssel a konyha felé indult, ott szokott reggelizni. Ezen a reggelen tojást sütött magának szalonnával, s érdeklődve figyelte Nicky szaladgálását, de nem szólt bele.

- Mizujs? - kérdezte ehelyett, amikor a lányka Frednek is átadta a pirítóst, a lágy tojást és néhány szeletet abból a francia sajtból, amit maga Fred hozott.

A Morris-történet ismertetését kapta válaszul. Csillogó szemekkel hallgatta végig, aztán nagy zajjal a térdére csapott.

- Óriási! Gormag remek lány, én mindig tudtam. Nem kell félteni, el tud bánni az ilyenekkel, bár nem lett volna rossz, ha szól nekem is. Chíonn beirt rud nach bhfeiceann duine amháin.^[23] Én mondom, Fiona kellett volna oda...

Nicky bizonytalankodott egy pillanatig, aztán, mivel a többiek még mind odafönn voltak és segítségre nem számíthatott, úgy döntött, kockáztat. Odalépett Fionához és ráfüggesztette nagy mélykék szemeit.

- ...jobban ellátta volna a baját a disznónak. Emlékszem, egyszer... - észrevéve a kérdő tekintetet, megállt a beszédben és farkasszemet nézett vele.

A kislány egész lénye egyetlen kérdőjellé alakult át.

- No, mi kell, céadsearc? - nevetett föl Fiona.

- Gaelül beszélsz, és Nicky nem érti - vette át a gyerek is a harmadik személyű stílust.

- Ja?... chíonn beirt rud nach bhfeiceann duine amháin azt jelenti, amit egy nem tud, azt kettő már tudja, avagy más fordításban egy csak elkerget egy Morrist, kettő már péppé veri. - Nem reagált a lányka szemében megjelenő helytelenítő kifejezésre. - Bár igazából az ilyet nem ütni kell, egyből torkát nyisszantani és vetni a cápák közé. Kár, hogy nincs velem a hadi szekercém.

Nicolette fölsóhajtott, látva, hogy Fiona vérszomjával nem tud mit kezdeni. Tudta, hogy hiába beszélne neki az első törvényről, ezért inkább megkérdezte:

- És mi az, hogy Gormag?

- Hm?

- Gormagnak nevezted Violetet.

- No, hát az ugyanaz. Gorm zöldet jelent.

- De... de a violaszín nem zöld!

- Kéket is jelent - tette hozzá Fiona, mint aki ezzel mindent megmagyaráz.

Öt perccel később Fiona éppen a fürdőszobában volt, amikor a kislány éles fülei csipogást hallottak a szobájából. A kártyája volt. Nicky megpróbált rákapcsolódni a hívásra, ahogy saját telefonjukkal is szokta tenni, de nem találta az éterben a jelet. Bement hát és megkereste a kártyát az éjjeliszekrényen. A kártya kerete élénkvörös volt, hátoldalán az ír trikolor és az angol-walesi-skót jelvény; gazdája állandóan morgott a Patrik-kereszt miatt, de azt azért mégse követte volna el, hogy a kártyára anélkül fesse föl. Merthogy ő maga tervezte, magától értetődik.

A kártyán a szokásos hívásazonosító jelek helyett csupán egy piros V betű állt. Mivel minden robotmódszer sikertelennek bizonyult, a kislány megérintette a képernyőt. A kártya nem reagált, csipogott tovább konokul.

Nicky fölvette és bekopogott a fürdőszobába.

- No?

- Sürgős hívás, Fiona.

- Fiona mosakszik. Majd visszahívja.

- Csip-csip - szólt közbe a kártya.

- Kódolva van, nem tudok válaszolni neki.

- Ki az?

- Nem tudom. Csak egy V betű áll a kártyán.

- B?

- Csip-csip!

- V! Mint Voltaire.

- Ja - nyílt résnyire az ajtó -, miért nem ezzel kezdted? Hoci azt a kártyát Fiona mamának.

A kislány átadta. Az ajtó becsukódott.

A kelták sarja ledobta a kártyát a fürdőszobaasztalra és bekapcsolta. A csipogás elhallgatott.

- Ej hát, itt vagyok már, no.

- De nehezen kerültél elő - mondta a kártya vidám lányhangon. - Mit csinálsz?

- Ünnepi toalettemet készítem elő - felelte a rőt hajzat tulajdonosa fennkölten, és tovább gondozta legszebb ékességét.

- Azt hittem, rég fönn vagy.

- Én meg azt, hogy még mélyen alszol. Hány óra?

- Mindjárt negyed kilenc. Félóra múlva indulok a jótékonysági vásárra, onnantól be van táblázva az egész napom, gondoltam, most hívlak.

- Nem fog megölni az unalom?

- Reméljük a legjobbakat. Te mit csinálsz?

- Semmi különöset. Süteményt eddegélek, meglátogatok ezt-azt... akartam volna kimenni a mezőre karácsonyi vadászatra, de hát ilyen időben nem jár a jegesmedve.

Gyöngyöző kacagás a kártyából.

- Él arrafelé jegesmedve?

- Tekintve, hogy a puskámat otthon hagytam, most még nyilván.

- S mit csinál, ha nem jár?

- Téli álmot alszik a barlangjában, időnként fölkel és eszik egy kis mézet az éléskamrából.

- Azt nem a barnamedve szokta?

- Ez jeges mézet eszik.

A kártya remekül szórakozott. - A fókát nem is szereti?

- Dehogynem: mézzel.

- Mindent mézzel?

- Hát hiszen azért medve. Mit csinálsz az ünnepeken?

- Jaj, ne kérdezd. Családi programok, hivatalos programok, megint családi, megint hivatalos. Borzalom.

- Menj férjhez egy elvált férfihoz, kitagadnak és nincs több gondod.

- Tudsz alkalmatos, jóképű elvált férfit?

- Akármelyik megteszi. Ismered a fionológia alapelveit.

A kártya helyeslően hümmögött. Bizonyára arról az alapelvről volt szó a sok közül, mely szerint a férfiak oly kevéssé érdemlik meg a teremtés koronáinak (a nőknek és elsősorban Fionának) figyelmét, hogy tulajdonképpen édesmindegy, melyikkel kezd az ember. Fiona a maga részéről jó ideje nem kezdett eggyel se. Tizenkét-tizenhárom éves korában egyebet se csinált, mint fiúzott, aztán vállat vont és inkább elment hegyet mászni.

- Esetleg találkozhatnánk valamikor karácsony után - mondta a kártya elgondolkodva.

- A következő évezred is karácsony után lesz - emlékeztette Fiona.

- Még az idén, úgy értettem. Mit csinálsz szerda dél... ja, persze, nem tudod. Nehéz programot csinálni veled, ha azt se tudod, mit fogsz csinálni öt perc múlva.

- Viszont így sokkal izgalmasabb.

- Igen, emlékszem. Sajnos most nem engedhetem meg magamnak. Well, elképzelhető, hogy szerda délután négy körül ide tudsz jönni?

- A világon minden elképzelhető, beleértve az űrlények invázióját Rétfaluban, két perc múlva - felelte Fiona talányosan.

- Mindjárt gondoltam. Akkor ha úgy látod jónak, próbálj meg errefelé előfordulni szerdán négy tájban, jó?

- Szolgálatodra. Gondoskodj róla, hogy a muskétások ismerjék nemes ábrázatomat.

A kártya sóhajtott. - Ezek robotok, Fiona, amit egy tud, a többi is tudja.

- Képzelem, micsoda aranybányát jelentenek az újságíróknak.

- Hagyd békén a családomat. A robotok pedig tudnak hallgatni.

- Szívből remélem, különben ünnepek után papírhalom alatt lelnek jobb sorsra érdemes maradványaimra. Anglia pedig reszkethet, mert Arthur Pendragon bosszút áll érettem.

- Well - nevetett a kártya -, mennem kell. Hogy is kell mondani... Nollaig shona duit?^[24]

- Neked is - vágta rá Fiona, s bontotta a vonalat.

Az a tény, hogy Sir Humphrey Reginald Willicott, Tiverton earlje, a Királyi Botanikai Társaság elnöke, a Neotropikus Faunabirodalmat Kutató Egyesület alapító tagja, a francia becsületrend kitüntetettje szakított a dédapja által felállított családi hagyománnyal, s ahelyett, hogy kilencvenévesen is még lovagolt és célba lőtt volna, hatvankét esztendősen jobblétre szenderült, önmagában még nem lett volna olyan szenzáció, hogy ötszáz újságírót vonzzon Tivertonba egy ködös, hűvös tavaszi reggelen. Ám az a rengeteg vér a hálószobában... hát igen, ez már elgondolkodtatóbb.

Jones felügyelőt csak másodsorban aggasztotta az a feladat, hogy ki kell derítenie a gyilkos közérdeklődésre számot tartó személyét, ennek során megfejtve számos igen rejtélyes részletet; ez a feladat csak ezután következik. Előbb még arra kellett rájönnie, mi az ördög lehet az a neotropikus faunabirodalom.

"Üdvözlettel: a neotropikus faunabirodalom" - ez állt azon a papírszeleten, amit valaki, kétségkívül a gyilkos, hanyag eleganciával az earl immár elcsendesült szíve fölé helyezett. Az elhunyt saját levélpapírjából származott, s ránézésre a tinta is egyezett azzal a különleges mályvaszínű árnyalattal, amit oly nagyon kedvelt a megboldogult, s amiből most is állt egy üveggel a dolgozószoba asztalán.

Csakhogy a dolgozószobát különleges számzár védte, hiszen az earl itt tartotta ritka növénygyűjteményét, amiről Archibald, a komornyik tömören így nyilatkozott: "Módfelett értékes, uram." A dolgozószobába csak hosszas procedúra után tudtak bejutni, mert a kódszámot a tulajdonoson kívül senki sem ismerte, kivéve nyilván a gyilkost, aki a levélpapír és a tinta kölcsönvétele után gondosan bezárta.

- Vagy talán az earl maga engedte volna be? - tűnődött a felügyelő. - Ismerhette a gyilkosát, ez szinte bizonyos; másképpen nem juthatott volna be az épületbe Archibald távollétében, még kevésbé a hálószobába, amelynek zárja szintén... igen, Wilson?

- Uram - lépett oda Wilson közrendőr -, átkutattuk az egész épületet, de sem a tintából, sem a levélpapírból nem találtunk semennyit máshol, csak a dolgozószobában és a tett színhelyén. Kék tinta és közönséges papír többhelyütt is van.

- Tehát a gyilkos bement a dolgozószobába - gondolkodott a felügyelő hangosan -, látszólag pusztán azért, hogy megírja üzenetét. Nem vitt el semmit, visszazárta a dolgozószobát, majd a hálószobát is, a kést elhelyezte az ebédlőasztalon és távozott. Wilson? Azonnal lépjen érintkezésbe Londonnal és deríttesse ki, hol van ez a Neotropikus Faunabirodalom. Ha van követségük Londonban, azonnal hívja fel őket és küldessen ide valakit. Az earl kapcsolatban állt ezzel az országgal, talán diplomáciai vonatkozásai is lesznek az ügynek. Igyekezzen!

- Igen, uram - felelte Wilson, tisztelgett és távozott.

- Maga szamár, Jones! - szólalt meg ekkor egy éles hang a háta mögül.

A felügyelő megfordult és a hang forrását kereste. A lépcsőfeljárón találta meg egy ifjú hölgy formájában.

- Maga szamár, Jones! - ismételte az, és lassan elindult a felügyelő felé. - Maga nem tud semmit!

Jones felügyelő, a tivertoni rendőrség gyöngye döbbenten meredt a lányra, aki szemrehányó tekintettel közeledett hozzá, mint egy látomás. Gyerek volt még, talán tizenhárom éves. Hanyag eleganciával öltözött, a legutolsó divat szerint szabott tavaszi kabátját közönséges micisapka egészítette ki. Vállára és hátára hatalmas élénkvörös hajkorona borult, szemében pedig dühös zöld szikrák villantak, amint folytatta:

- Magának fogalma sincs a világról, Jones, pedig ismerte az earlt! Az earl botanikus volt! Tudja maga, mi az, hogy botanikus?

- Kicsoda ön, kérem?

- Feleljen!

- Kérem, az earl a Királyi Botanikai Társaság elnöke volt, a legismertebb tekintélyek egyike ebben a... a...

- Tudományban, Jones! A botanika egy tudomány! Nem labdajáték és nem egy faodvakban élő rágcsáló! Mit tud a neotropikus faunabirodalomról, Jones?

- Jelenleg semmit, kisasszony - húzta ki magát a felügyelő, és roppant szigorú arcot vágott -, de egyik emberemet már ráállítottam az ügyre. Garantálom önnek, hogy még ma itt lesz a birodalom meghatalmazottja. De...

- Maga szamár, Jones! - csattant fel a lány megint, és most már közvetlen közelből nézett fel a rendőrtisztre. - A neotropikus faunabirodalom nem ország! Evett már kukoricát, Jones?

- Hogyne, kisasszony.

- Hát földimogyorót? Paradicsomot? Burgonyát? Ivott már forró csokoládét?

- Természetesen, kisasszony, nem vagyok én holmi...

- A mogyoró, a kakaó, a paradicsom, a vanília, a burgonya, a napraforgó hol terem?

- Hát... ugye... hol teremne, a... a... a...

- Amerikában, Jones! Közép-Amerikában a napraforgó, a kukorica, a kakaó és a paprika, délen, az Andokban a burgonya, a mogyoró, a manióka és a paradicsom! Ez a neotropikus faunabirodalom, Jones! Közép- és Dél-Amerika növényeinek összessége, ezzel foglalkozott az earl, amíg meggyilkolták, és tudja-e, miért gyilkolták meg?

- Jelenleg még... nem, kisasszony, azonban...

- De remélem, nem gyanakszik öngyilkosságra?

- Nem - mondta Jones határozottan, immár visszanyerve lélekjelenlétét. Végre olyan kérdést kapott, amire tudott válaszolni. - Az earlt huszonkét késszúrással ölték meg, a gyilkos fegyvert pedig az ebédlőasztalra helyezték azonmód véresen. Vizsgálataink szerint csekély a valószínűsége, hogy az earl, miután huszonkét késszúrással megölte magát és a gyilkos fegyvert az ebédlőasztalra helyezte, úgy juthatott volna vissza szobájába, hogy nem hagy vérnyomokat a folyosón, ráadásul kívülről magára zárja a szobaajtót - hadarta sietve, mert a zöld szempárban haragosan ugráltak a szikrák. - Felmerült ugyan az eshetőség, hogy az elhunyt először levitte a kést az ebédlőbe, majd visszatérve szobájába, valamiképpen bezárta kívülről az ajtót és ezután végzett magával, de ezt érett megfontolás után, ugye, ki kellett zárnunk, mert akkor hogyan jutott volna hozzá a késhez?

Itt elhallgatott, hogy lélegzethez jusson, s két másodpercig csendben örült sikerének. Igen, ez valóban egy konkrétum volt, valamit már felmutathattak, az öngyilkosságot úgyszólván az első negyedórában kizárták. Elégedetten megpödörte vastag bajszát.

Többszólamú nevetés hangzott föl a fejük fölött, s egy férfihang megjegyezte: "Mekkora szamár vagy, Fiona!" - ám ők ebből nem hallottak semmit. A zöld szemű lány dühösen nézett a felügyelő szemébe, aztán meglepő csendességgel szólalt meg:

- Maga valóban szamár, Jones. Sőt, tulok. Magára tyúktolvajlást se lehetne bízni, nemhogy gyilkosságot. Jó éjszakát, Sir Humphrey, aludjon jól - szólt oda a letakart hordágynak, amelyet ekkor vitt ki mellettük két ember. - Vajon meddig tartana magának rájönni, hogy ki írta azt az üzenetet a mályvaszínű tintával az earl levélpapírjára?

- Hamar rájövök, ne aggódjon, kedves kisasszony - mondta a felügyelő magabiztosan. - Éppen elég nyomot hagyott maga után.

- Mondom, hogy tulok, Jones - horkant föl a lány. - Maga tíz év alatt se jönne rá, hogy azt a mondatot Sir Humphrey írta saját kezűleg.

- Úgy gondolja?

- Kétségen felül áll. Az earl kézírása igen jellegzetes. Mázsaszámra találhat belőle a dolgozószobában és mindenütt.

- Ön tehát mégis öngyilkosságra gyanakszik?

- Maga egy bivaly, Jones! Az earl tréfás hangulatában levelet írt egy barátjának, amikor a tettes megzavarta. Vagy akár hónapokkal ezelőtt. Ebből a levélből vágta ki az aláírást és tette az earl mellére. És tudja, miért? Mert Tiverton kisváros, és csak egyetlen rendőrfelügyelője van. Maga! A gyilkos tudta, hogy egy ilyen apró ostobasággal magát tökéletesen tévútra lehet vezetni!

Jones szomorúan felsóhajtott. Immár maga is látta, hogy a tettes kifogott rajta. De nem baj, még csak most kezdődött a nyomozás. Az nevet, aki utoljára nevet.

- Kisasszony, köszönettel tartozom önnek a felvilágosításért. De van egy olyan probléma is az ügyben, amit elmulasztott megmagyarázni.

- Mégpedig, Jones?

- Az, hogy ön kicsoda és mit keres itt.

- Én? - kérdezte a lány, s elmosolyodott. Szép mosolya volt. - Nos, Jones, én vagyok a maga mentőangyala. Én fogom megoldani magának az ügyet. Lesegítené a kabátomat?

- Készséggel. De a nevét akkor is tudnom kell, kisasszony.

- A nevemet? Well, a nevem Phoebe Caulfield. De szólítson csak röviden Vörösrókának.

Így lépett hát színre a fiatal mesterdetektív, a legagyafúrtabb gonosztevőkön is kifogó lángész, Fiona első komoly regényalakja. Régen volt már, amikor először tollat vett a kezébe - lehet vagy kétezer esztendeje, ahogy ő maga mondaná -, de azok még nem voltak igazi művek, kivéve néhány humoros mesét, amelyek a harmincas évek elején jelentek meg a Dainséar: Paistí ag treasnú^[25] hasábjain; ez a folyóirat, amely címét egy közlekedési tábláról vette, később Seán útleírását is közölte franciaországi kalandozásaikról. A két éve született Phoebe Caulfield-történetek eddig még nem láttak napvilágot, éspedig azért, mert Fiona általában fütyül rá, hogy amit ír, megjelenik-e vagy sem.

A felolvasás alatt Mike fordított Nickynek és a már megkopott nyelvtudású Frednek; mert hát mondanunk sem kell, hogy Fiona mindig gaelül alkot, óriási szókinccsel és csillogóan változatos nyelvkészséggel, amit fenti rövidített ismertetésünk meg sem kísérelt utánozni. A tolmácsolás sokszor megakadt, George-nak és Marynek nemegyszer be kellett segítenie, néha pedig a szerző magyarázott meg olyan szófordulatokat, amik századokkal ezelőtt elmerültek a feledésben, s már csak ő emlékezett rájuk - amint az illik is egy ókelta istennőhöz, aki ezeket a kifejezéseket még virágkorukban ismerte és használta. Valamint összeolvasott mindent a klasszikus gael nyelvről.

Szólnunk kell itt arról is, hogy Phoebe Caulfield nem légből kapott kitalálás. Megjelenését, mint látjuk, Fiona saját magáról mintázta, nevét és a bűntények iránti szeretetét pedig egy regényből, Jerome David Salinger közel kétszáz éve megjelent Zabhegyező című művéből vette. A főszereplő kishúgát hívják Phoebe Caulfieldnek, s ő is krimiket ír egy lányról, Hazel Weatherfieldről. Fiona természetesen az előbbi nevet vette át, hiszen ennek kezdőbetűi, ha a helyesírásbeli különbségektől eltekintünk, megegyeznek a saját névbetűivel, a nőnemet jelző Ní tagot leszámítva.

Aligha kell külön mondanunk, hogy Phoebe Caulfield lefülelte a tettest, Fionát pedig még ezen a délelőttön elkezdték Vörösrókának szólítani.

Tizenkét óra tájban már mindenki tűkön ült, ugyan hol lehet a család hiányzó része, de hiába telefonáltak oda Londonba, senki se vette föl. Ez furcsa volt.

Tizenkét óra hat perckor megérkezett a hiányoltak háromnegyede, vastagon beburkolózva, nagy csomagokkal, egy teherhordó automatával a nyomukban.

- Huh - mondta Stan, amikor belépett a meleg előszobába, szakasztott azzal a hangsúllyal, amivel Fred előző nap. Többet nem mondhatott, át kellett esnie unokaöccsei viharos üdvözlésén, majd következett George, Mary, végül Fiona, aki egymaga volt annyira vehemens, mint a többiek együttvéve - és legeslegvégül bemutattak neki egy telefonból már ismert kicsiny figurát, aki udvariasan meghajtotta magát és remélte, hogy jól utaztak. Freddel csak egy vállveregetésből állt az üdvözlés, hiszen alig néhány napja találkoztak, Londonban kétutcányira laknak egymástól.

Stanley a Lane fivérek legfiatalabbika, idén töltötte be a harminchármat. Bár George-tól nyolc év választja el, Fredtől pedig csak négy, mégis inkább George-ra hasonlít hatlábnyi termetével (Fred csak öt láb nyolc hüvelyk); ám míg George arányos testalkatú, Stan igencsak vékony, teljes negyven fonttal könnyebb George-nál, így aztán ő inkább langaléta égimeszelőnek látszik, pedig három hüvelykkel kisebb testvérénél. Mármint negyedóra múlva, ha majd kikászálódik a töméntelen ruhából, amikben egyelőre inkább Mr. Atkinsonra emlékeztet. Amúgy roppantul hasonlít bátyjaira, mélykék szeme van, rövid szakálla és vidám természete. Ökológiát tanít egy londoni iskolában, és néha cikkeket ír különféle lapokba.

Hölgyekről nem illik olyat mondani, hogy Mr. Atkinson termetét formáznák, pedig hát a sok réteg ruha Aggie-t se vékonyította meg éppen. Stan élete párja most harminckét éves, öt láb hét hüvelyk magas, szőke és zöld szeme van. De a neve nem ám Agnes Lane, csak így röviden, mert középsőnek megtartotta lánykori nevét, a Brownt, legelöl pedig tavasz óta két betű áll, amik azt tanúsítják, hogy magas szintre jutott a tudományokban. Kutató biológus, több száz fehér kisegér előre köszön neki a Vegyipari és Gyógyszerészeti Kutatóintézetben, ezenkívül harmadosztályú bridzsbajnok, barátai pedig elismeréssel emlegetik franciás sajtételeit.

Amikor George annyi idős volt, mint most Stan, már hárman ugrándoztak körülötte, és éppen folyamatban volt Bob érkezése; ehhez képest Stannek jelenleg csupán egy kicsinyített mása van, s többet nem is terveznek. Neve Thomas Lane, most tízesztendős, tűrhető matekos, elfogadható vegyész és fizikus, viszont annál jobb történész, irodalmár és nyelvész, s mindenekelőtt remek ökológus, ami illik is ahhoz, aki tanítás után az ökotanárjával együtt megy haza.

Amint látjuk, nem csupán a család christiesi ágában, de az összes Lane között is túlnyomó többségben vannak a férfiak. George-éknak nem született lánytestvérük, édesanyjuk nem él már, Fred agglegény, s a család legifjabb generációját öt fiú teszi ki. Ennek is szerepe volt abban, hogy oly nagyon akartak egy kislányt, még ha akár villanyáram hajtja is.

- No - mondta George, mikor végre túlestek a ceremóniákon és bejutottak a nappaliba. - Újabban nem veszitek föl a telefont?

- Ej, ne is mondd - dörmögte Stan bosszúsan -, egy táskát otthon hagytunk, abban voltak.

- Telefon a zsebbe való, nem táskába.

- Dehogynem - szólt közbe Fiona, aki ismert volt arról, hogy a kártyáját rendszeresen elsüllyeszti különböző zugok mélyére, és ha csörög, a legritkább esetben kegyeskedik előbányászni. Elve volt, hogy őfölötte a telefon nem zsarnokoskodhat.

- Tudom, csak a nagy kapkodásban a táskába dobáltuk - Stan elengedte füle mellett a lány hangját.

- Apáról van már híretek?

Aggie közben a készülékhez lépett és hazaszólt Fred egyik robotjának, hogy küldje el a táskát postán.

- Lekéste a csatlakozást, csak egykor száll le a gépe.

- Honnan jön? - érdeklődött Fiona.

- Kairóból.

- Az nincs messze, akkor fél kettőre itt lehet - jelentette ki Fiona, mintha Kairó távolságának bármi köze lenne a londoni reptér és Christies közötti utazáshoz.

- Hoppá! - szólalt meg Fred.

Egy pillanatra mindenki ránézett, aztán néhányan megértették, miért mondja.

- No igen - dörmögte George. - Ez komoly gond.

- Szerinted életben maradunk fél kettőig?

- Hát nem tudom.

Nicky riadtan nézett egyikről a másikra.

- Át kellene szervezni valahogy.

- Át.

- Végül is tizenkettőtől fél kettőig másfél óra.

- Annyi.

- Akár kétszer is megtarthatjuk.

- Végeredményben...

A kislány ezt már nem bírta tovább.

- Miről van szó? - kérdezett bele.

- Csacsikám, az ebédről.

- ?...

- Nézd, mindenki szeretné, ha nagyapátok is itt lenne az ünnepi ebéden, de addig még másfél órát kellene várnunk, és éhesek vagyunk.

- Fred éhes - vonult ellenzékbe Aggie, aki keveset evett.

- Fred éhes - George elfogadta. - Meg én is éhes vagyok.

- Meg én is - tette hozzá Stan.

- Én is - mondta Mike.

- Én is - szólt Fred, mintha nem ővele kezdték volna a sort.

- Tulajdonképpen én is bekapnék pár falatot - mondta Fiona.

- Én is - tette hozzá Tom.

- Meg én is - mondta Fred.

Nicky fölkelt és indult. - Akkor mi lenne, ha most kisebb előebédet tartanánk, és ha nagyapa megjött, az igazit?

- Remek! - mondta Fred.

Az igazi nagy szakácsnak semmi sem lehetetlen. Nicolette öt perc múlva tálalta a karácsonyi ebéd első felvonását, egyszerű húslevest cérnametélttel, majd néhány szelet báránysültet burgonyával és egy régi Lane-recept szerint készült hagymasalátával. Ezek többsége már készen várt sorára, hőtartó edényekben. Tálalás után visszament és újabb adag fölszabdalt földigumót zúdított a forró olajba, hogy legyen elegendő a második felvonásra.

- Nemrég jött hozzánk egy ilyen - jutott eszébe Mike-nak a sültről, s elmesélte J. Grace Powell esetét.

- Meg kellett volna hívni vendégségbe - mondta Fred.

- Füvet adtunk volna neki tányéron? - kérdezte Bob.

- Ő nem a vendég lett volna - merengett Fred.

Nicky rosszalló pillantást küldött a konyhából, de nem szólt.

- Lesz Maggie is - árulta el Mike.

- Maggie? Csak nem az a csinos kis rózsaszín képű, aki úgy szereti a kockacukrot? - Stan régebbről ismerte.

- Hát körülbelül, csak egy ideje már nemigen volt kicsinek mondható, és nemrég eltávozott.

- Az örök malacmezőkre - mondta Steve.

- Szegénykém - sajnálta Fred. - Sonka?

- Meg füstölt kolbász.

- Atkinson-féle?

- Teljesen.

- A következő választásokon őrá szavazok - jelentette ki Fred nagy tisztelettel.

Nevettek.

- Vörösróka? - nézett Stan érdeklődve. - Jó név, szerintem régesrég megérdemelted volna.

Fiona kihúzta magát és öntelt büszkeséggel nézett el a fejek fölött.

- S hány ilyen Caulfield-történeted van?

- Öt, illetve öt és fél.

- Most is írsz egyet?

- Fogjuk rá. Másfél éve nem nyúltam hozzá.

- S mi van a nagy regényeddel?

- Melyikkel?

- Amelyikről a Caisleán an Bharraigh-i utunkon beszéltél.

- Ja... érlelem. Csöndben érlelem.

- Van valami szinopszisod? - kérdezte George szakmabeli nyelven, lenyelve még egy falat birkát.

- Mim?

- Szinopszis. Vázlat, cselekményleírás.

- Az minek?

- Értem - mondta George válasz helyett. - Szóval nincs. Hasznos tud lenni hosszabb műveknél, ha az ember tudja előre, mi fog történni.

- Semmi se fog történni - mondta Fiona, mint akit már maga az ötlet is meglep, hogy egy regényben történhet valami.

- Nos, valamiről mégiscsak szólnia kell.

- Fog is. Gyerekekről.

- Akik?...

- Persze.

George legyintett, látva, hogy a lányból nem lehet kihúzni semmit, és a salátának szentelte figyelmét. Ekkor azonban Fiona váratlanul közlékenynek bizonyult.

- Bhuel, emlékszel Síne Ní Drumannachra?

- Hát!

- Egy-két évvel a halála előtt írt egy elmélkedést arról, hogy a tökéletes regény szerinte nem éri be a cselekmény és a szereplők gondolatainak leírásával, hanem a helyszínt is plasztikusan, mintegy fényképszerűen mutatja be. Olvastad?

- Nem rémlik. De elég marhaság.

Haragos szikrák a zöld szemekben.

- Lennénk most Tír na nÓgban, megkapnád, amit ily szavakért érdemelsz. Szóval Síne mama szerint a tökéletes regény ilyen. Fiona, akarom mondani Vörösróka szerint azonban a tökéletes regénynek nem bemutatni kell a helyszínt, hanem megteremteni, ugyanúgy, ahogy a cselekménnyel és a szereplőkkel is teszi. S annak műalkotásnak kell lennie.

- Grácia fejemnek, ha nem tudom követni magasröptű elgondolásodat. Nem lehetne szemléltetni valamiképpen?

- Írjak belőle valamit? - Fiona töprengett egy pillanatot, aztán vállat vont. - Jó, legyen. Szilveszter előtt bemutatom néktek, s lészen ámuldozás, szemeknek meresztgetése!

- Apa? - szólalt meg Nicolette egy óra nyolc perckor, szabályosan kivárva, amikor rajta volt a húzás sora, noha az asztal fölött a Lane-ek többsége folyamatosan beszélt valamit. - Üzenetet kaptam: nagyapa öt perc múlva leszáll Christiesben.

- Nofene - mondta George széles vigyorral, és tízessel ütötte kislánya káró kilencesét.

- Lódítasz, gyerek - állította Fiona, hanyagul rádobva a treff hatost -, hisz híre-pora nincs az udvarban futár hintajának, ki az üzenetet lihegve hozta volna.

A lányka egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére, elgondolkodva azon, miért kellene a futárnak lihegnie, ha egyszer hintóval jön; de ezt mégsem tette szóvá, tudva, hogy az összes jelenlevő észrevette.

- Az üzenet itt van a fejemben - mondta inkább, hogy Fiona rávághassa, amit ilyenkor szokott.

Így is lett.

- Furcsa fejed van - vágta rá Fiona, s vele együtt Mary, Mike és George is kórusban.

A rőt hajzat tulajdonosa csodálkozva nézett rájuk, nagy, ártatlan szemekkel. - Mondtam már ezt korábban is?

- Néhányszor - vont vállat Mary, és a kőr bubit hívta.

S öt perccel később valóban meg is jelent az utolsó családtagot hozó taxi a ház fölött, hogy rövid manőverezés után leszálljon a kertben, alig lépésnyire az ajtótól.

- No - mondták a Lane-ek néhány perc múlva, amikor a nagyapa helyet foglalt a fotelban -, hát akkor mesélj.

Sidney Lane megdörgölte George-éhoz hasonló, rövid szakállát és elmesélte, merre járt az elmúlt évben. Mielőtt azonban erre rátérnénk, meg kell néznünk az előzőket.

Harminchat nyarán ment nyugdíjba a manchesteri gimnáziumból, ahol makroökológiát, biokémiát és futurológiát tanított, egyúttal igazgató is volt öt évig. Ekkor hatvankét éves volt, erős és fiatalos, s valami újat szeretett volna csinálni. Lezárta negyvenedik tanítási évét - ugyanis már huszonkét éves egyetemistaként is tanított -, átvette tanítványaitól a köszöneteket és a minisztertől az okleveleket, aztán vett egy kis lakóbuszt és elindult kelet felé. Elhatározta, hogy bejárja azokat a területeket, ahol a világprogram legnagyobb munkálatai folynak, s amikről oly sokat beszélt óráin, de látni eddig csak néhányat volt alkalma, s azokat se vehette szemügyre elég tüzetesen a tanulmányi utakon. Számára az volt elég tüzetes, ha legalább néhány hetet ott töltött, elbeszélgetett az ottaniakkal, megismerte véleményüket és elképzeléseiket.

Alig ért át a Csalagúton, amikor utolérte a családi kupaktanács döntése: nem mászkálhat egyedül azokon a vad vidékeken, szüksége van kíséretre. Vagy vesz egy robotot, vagy visszajön. A kupaktanács egyébként egyhangúlag döntött így, két szavazattal nulla ellenében: Aggie-ből és Stanből állt, George-ék el voltak temetkezve egyik könyvükbe, Fred Ausztráliában tárgyalt valamiről. Sid szót fogadott és Párizsban vett egy robotot, első osztályút méghozzá, mert rájött, hogy társaságra is szüksége lesz a szibériai pusztákon. RF-gyártmány volt, de az angol családnév mellé angol keresztnevet kapott: Betty. Bár Sid váltig állította, hogy egy francia kislány után kapta, akit megszólított az utcán és megkérdezte a keresztnevét, de ezt senki nem hitte el neki.

Kényelmes tempóban haladva, néhány hét alatt érkezett meg Sid a kazah-üzbég félsivatagba, az Aral-tó partjára, amit két nagy folyó táplál - az Amu-darja és a Szir-darja -, s mégis kiszáradás fenyegeti. Fél évig tanulmányozta a tó megmentéséért folytatott munkálatokat, aztán továbbment a Tau-kumba. Ez a kisméretű sivatag, amely a Balkas-tó és a Dzsungár-Alatau között terül el, a kazah kormány és az ázsiai LVP-kontinensbizottság közös elhatározása szerint a Föld első emberkéz által termővé tett sivataga lesz, méghozzá harminc éven belül. Esélyeik jók, hiszen több folyó is keresztezi a sivatagot, a Karatal, az Ak-szu és az Ili, amely Kirgízia felől hozza a Kjugoj-Alatau patakjainak vizét. A víz melletti másik legfontosabb forrást, a szépen csörgedező pénzpatakokat javarészt Japán és Kína szolgáltatja, amelyek Közép-Ázsia földjén keresik a megoldást a túlnépesedésre, az ösztönzőerőt pedig Chile, amely akkor fogja ünnepélyes keretek között fölásni és beültetni az Atacama-sivatag utolsó kiskertnyi darabját, amikor a kazahoknál még több városnyi területet borít homok és haszontalan síksági füvek. Ezt pedig az USA támogatja, egyrészt mert tudnia kell, hogy milyen esélyekkel veheti fel a harcot a saját sivatagjával úgy, hogy a nemzeti jelképnek számító kaktuszok is megmaradjanak; másrészt pedig mert azért mégiscsak az ifjú kontinensnek kell győznie, a jenki fiúk megmutatják az elpuhult ázsiaiaknak, ki a legény a gáton. Ezenkívül pedig a világprogram rájuk osztotta ezt a feladatot, és nincs biztosabb módja egy kormány bukásának, mint ha nem teljesíti a világprogrami kötelezettségeket.

Visszatérve Kazahsztánba, a Tau-kumnál a munkák gőzerővel folytak Sid ott-tartózkodásakor, s egyelőre lehetetlen volt megmondani, kinek nagyobbak az esélyei a jókora összegre, amit a világprogram kitűzött. Ennek hat éve - jelenleg a szakértők három az egyhez arányban Chilét tartják nyerőnek, de hát még sok víz lefolyik addig a Karatalon.

Sid harmincöt nyarát a Tajmir-félszigeten töltötte, Észak-Oroszországban, ahol a tervek szerint paradicsom lesz, mármint a helyi viszonyokhoz képest. Ez Eurázsia legészakibb területe, ha nem számítjuk a szigeteket, messze-messze a sarkkörön túl. Az ottaniaknak a sarkkör olyasmi, mint nekünk a Szahara, egy távoli meleg vidék. Sokáig fog tartani, amíg - Lord Seymour szavával - a vad tundrából szelíd tundra lesz, s biztosítani tudja Télapónak a rénszarvas-utánpótlást.

Amikor Sid ott járt, ennél már kicsit többről volt szó. A Pjaszina mentén százszámra sorakoztak a kísérleti gazdaságok, némelyik még narancsot is termesztett, persze melegházban. A Tajmir-tóban edzett sarkvidéki halfajták küzdöttek a szaporodásért a rövid nyárban. Északon pedig, a Birranga-hegység egy tágas, védett völgyében üzemelt a világ legdrágább búzaföldje. Sid ottléte idején a tizenhatodik nemesítés vallott kudarcot és adta át magát a méltóságteljes sorvadásnak, ám a kísérleti állomás vezetője, egy jókedélyű, nagydarab kanadai váltig állította, hogy ő olyan búzát fog csinálni, ami akár a Sarkon is megterem és táplálóbb, mint az a jó délvidéki búza, amin ő ilyen nagyra nőtt. Két évvel később, amikor Sid kíváncsiságból odatelefonált, még mindig ugyanezt állította.

Ősszel, ami ezen a vidéken már csikorgó tél volt, Sid útnak indult a sarki sötétségben dél felé, s meg sem állt a jó meleg Indiáig, ahol a Hindusztáni-alföld városépítkezéseit vette szemügyre. Tekintettel a népsűrűségre, a világprogrami mérnökök nem kisvárosok sorát, hanem egyetlen óriási várost álmodtak meg, amely Delhitől Chittagongig fog érni, végig kisvárosi jellegű és világprogrami színvonalú lesz, és kétszázmillió ember lakik majd benne. Amint egy alkalommal maga Sid mondta a katedrán: India nem engedhet meg magának kis léptékű beruházásokat.

A helyszínre érkezve tapasztalhatta, hogy a nagyszabású elképzeléseket nagyszabású tettek követik. Az ezer gonddal küszködő, hallatlanul szegény országban össznépi lelkesedés pótolja a források hiányát, s a projekt indulása óta nem volt év, amikor legalább egymillió ember korszerű lakóhelyhez ne jutott volna. Sid tanúja volt, hogyan költözik át hat hónap alatt ötmillió ember Lucknow zsúfolt felhőkarcolóiból a Kanpur környéki modern negyedekbe, s a régi Lucknow hogyan lesz úgyszólván teljesen a föld színével egyenlő; kivéve persze a kórházakat, a templomokat, a rendőrkapitányság modern épületét és a műemlékeket. Voltak emberekkel teli negyedek, ahonnan ötperces sétával ürességtől kongó utcákba lehetett jutni, majd tovább olyanokba, ahol már a házak se voltak meg, a következő negyedben pedig már folyt az újjáépítés a legkorszerűbb színvonalon. Csupán ebben az egyetlen városban tízezer robot ügyelt arra, hogy ne legyen ember a közelben, amikor felrobbantják az égbe törő, lakhatatlan és elláthatatlan betonkolosszusokat.

De álljunk itt meg a múlt ecsetelésével, mert még mindig csak harminchat tavaszánál tartunk, Sid pedig azt meséli, mit csinált most, a negyvenes év folyamán. Már régesrég otthagyta Ázsiát.

- Honnan jössz? - kérdezték sok szólamban, amire válaszul Sid elővette zsebatlaszát és kikereste rajta Afrika egyik pontját. Míg a többiek kézről kézre adták a térképet, Nicky rákukucskált a fejek között, s a kép nyomban megjelent a tévén is. Halkan csörögtek az evőeszközök, a család beszélgetés közben sem mulasztotta el a Lane-zöldségleves élvezetét.

Sid Líbia és Csád tartományok határvidékét mutatta, a Tibesztitől keletre, az Enneditől északra, a Líbiai-sivatag déli tájain. Néhány piros pötty sorakozott rajta egy élénkkék, egyenes vonal mentén.

- A csatorna már szállít valamicske vizet - kezdte Sid -, de persze még nagyon keveset. Éppen hogy ellátja a sivatagtalanító gazdaságokat. Ezen a részen most nyolc működik, jövőre még négyet építenek. De legalább száz kellene. Egyelőre éppen hogy meg tudják vetni a lábukat.

- Ott minden csupa homok? - kérdezte Bob.

- Nem, nagyrészt kősivatag, pusztaság, néhol valami csenevész fűféle terem. A homoksivatagok északabbra vannak, de azokat most még nem lehet bántani, örülünk, ha nem terjednek tovább. No, ha megnézitek - visszavette a térképet és kinagyított rajta egy részt -, ez a kis pont középtájon az Umm Abdallah gazdaság, innen jövök. Talajmegkötő füveket ültetnek, aztán bokrokat, végül fákat, odavalósi fajtákból. Háromezer négyzetmérföld öntözött és nyolcezer négyzetmérföld öntözetlen terület tartozik most hozzájuk, de jövőre újabb ötszázat akarnak ellátni öntözéssel.

- Hányan élnek ott? - kérdezte Aggie.

- Száz körül, abból egy tucat gyerek. Négyszáz robottal látják el az egész gazdaságot.

Nicky büszkén kihúzta magát.

- Ej, csodákat, kislányom - nevetett rá a nagyapa -, nincs azok közt magadfajta egy se. A legközelebbi első osztályú Stanmarkban van, ezer mérföldre onnét.

- Stanmark? - figyelt föl Fiona. - Hiszen az Montanában van, ahol a Missouri hűs vize édesen csörgedezik.

- Ez egy másik. A szaharaiaknál két Stanmark is van, egy Líbiában, egy meg az ország másik végén, Sierra Leonéban.

- Egy pedig Ausztráliában - ejtette el Nicky. - Világprogramunk ugyanis Asimov professzor bölcsessége nélkül...

Széttárta kezét, jelezvén, hogy a szavak itt kevesek. A Lane-ek mosolyogtak.

- Well - vette föl Sid újra az elbeszélés fonalát -, a kelet-tibeszti körzetben öt éven belül el akarják kezdeni városok építését, addigra az egész körzetnek egyes fokozatú területté kell válnia. - Világprogrami lakosok, no meg ökológusokkal tarkított család tagjai lévén, a jelenlevők mind tudták, hogy ez a sivatagtalanítás minimális foka: amikor a területen tartósan az emberi akarat lesz úrrá a vad természet helyett, de egyébként gazdaságilag nem sokat ér, épp csak valami kezdetleges növényzet él meg rajta. - Így épül gát a Líbiai-sivatag meg a Ténéré között, az észak-tibesztiek pedig a Líbiai-sivatagot vágják el a Fezzántól - mutatta a térképen. - Ha ez kész, a keleti Szahara három részre lesz vágva, amik között nincs elhomokosodás.

- Hogy viselik? - kérdezte George.

- Az emberek? Jól. Bizakodnak és állandóan jövő időben beszélnek. Szudánban egy fiatalember kivitt a pusztába és mutatott egy helyet, pont ugyanolyan volt, mint akármelyik másik; lemutatott a földre és azt mondta: "Itt, ezen a helyen született az első ember, aki már nem volt majom. Száz év múlva itt születnek majd az első emberek Észak-Afrikában, akiknek nem a Szahara mindennapos fenyegetésével kell élniük. Ha hazamegy Európába, adja át üdvözletemet a kiskerttulajdonosoknak és mondja meg, hogy öreg napjaimra én is az leszek; de az én kiskertem olyan helyen fog állni, ahol ma még fű se nő. És mégis az én gyümölcsöm nő majd nagyobbra."

- Aranyos. Kívánom neki.

- Ott mindenki ilyen. Egyszer egy gyerek, akkora lehetett, mint te - intett John felé -, odajött hozzám és megkérdezte, mit csinálunk mi európaiak, ha egyszer nincsenek sivatagaink, amikkel harcolni lehet. A nagyvárosok és a környezetszennyezés ellen harcolunk helyette, feleltem neki. Az nem lehet nagy dolog, mondta erre, hisz a környezetszennyezést emberek csinálják, azokat csak be kell csukni, de a sivatagot nem lehet ám! És mellét kidüllesztve mondta, hogy a sivatag az igazi ellenség, nem holmi nagyvárosok, de ő meg a barátai megfékezik. Kérdeztem, hogyan csinálják, mire negyedórás kiselőadást tartott a környék rendezési tervéről, időpontok, beültetési és öntözési fokozatok, minden, ami kell. Kívülről fújják a lakóhelyük terveit valamennyien. Szudán nagy részén már kisvárosnyi pontossággal mindennek ki van jelölve a helye. A tibeszti határvidéken még kevésbé.

- A tevékkel mi van? - kérdezte Bob, lenyelve a falatot.

- Megvannak, köszönik kérdésedet. Hasznosítják őket is, semmit se hagynak veszendőbe menni. Mindenki, aki tevét tart, tudja, melyik állata mennyit bír és azt le is kell mindegyiknek dolgoznia rendesen. A csatornaépítésnél pótolhatatlanok, nincs annyi teherautó, hogy rájuk is szükség ne legyen. Még az antik robbanómotoros kocsikba is fúziós motort tettek, visszarakták a kiesett csavarjaikat és használják őket.

A délután nagy része beszélgetéssel telt, Sid élményeit, majd pedig az itthon maradtak elmúlt évét tárgyalták meg. Nicolette időnként kilátogatott a konyhába és újabb sütemény- és innivaló-készletekkel tért vissza. Tom indítványára dámázni kezdtek, három táblán folytatva kieséses versenyt.

- Hanem... - mondta egyszer csak Sid, amikor arra terelődött a szó, mi újság itt, George-ék háza körül. Nem folytatta a mondatot, csak rápillantott legidősebb fiára, aki könnyed mozdulattal leütötte Aggie egyik bábuját, s visszanézett.

- No igen - mondta, és követte apja tekintetét, aki Nickyt figyelte. A két félbehagyott mondat fölkeltette a család figyelmét, s a kislány egy másodpercen belül tekintetek kereszttüzében találta magát. Ekkor persze már ünneplőben volt, a gyári világoskék ruhájában és cipőjében, fehér harisnyában, fürtjei közt világoskék masnival, mint akit skatulyából húztak ki.

Egy pillanatig bizonytalanul pislogott vissza rájuk, aztán fölugrott és kecses pukedlit mutatott be.

Nevettek és egymásra néztek.

- No igen - mondta Mary is. - Minálunk ez a kis jószág a legnagyobb újság.

- Mmge - dörmögte Sid, többé-kevésbé állító hangsúllyal, de mintha némi kérdő zönge is lett volna benne.

- Hát... - George megvonta a vállát.

- ...hm-hm... - dörmögte Mary ugyanazon a hangon, amit apósa használt az imént.

- No! - vakkantott bele Fiona a félszavakkal folytatott beszélgetésbe, mint egy hangyabolyon keresztültaposó elefánt. - Volnátok szívesek összefüggően beszélni, hogy köznapi ír fülek is megértsék?

- Köznapi ír fülek - sóhajtott Mary -, mintha nem tebelőled szivárogna állandóan valami misztikus ókelta köd.

- Az más. A ködnek szivárogni kell, ilyen a természete. Tiszteletbeli kishúgom sokkal kézzelfoghatóbb, mint az ókelta misztikum, ami nem lenne se ókelta, se misztikum, ha kézzelfogható lenne.

A tiszteletbeli nagy kék szemekkel nézett föl barátnőjére.

- Úgy van az - bólintott neki az anya -, Fionát meg Seánt még születésükkor tiszteletbeli gyerekeinkké neveztük ki.

A kislány szótlanul kezet nyújtott, a rőt hajzat tulajdonosa pedig barátságosan parolázott vele.

- Bhuel - mondta, aztán Maryre nézett. - Tá an ghirseach tuirseach.^[26]

Ez a mondat egy kisgyerekkori képeskönyvéből maradt meg mint szólásmondás, nyilván a szavak összecsengése miatt. Azt jelentette, elég a teketóriából.

- Nos, nagyapátok arra kíváncsi, miképpen alakult kapcsolatunk ezzel a te kis tiszteletbeli húgoddal az elmúlt hónapokban.

- Úgy. Hát mondjátok meg neki, no.

- Még úgy igazán mi se tudjuk.

- Nem-e?! Minek növesztettétek hát dicső fejeiteket?

Fiona számára mi sem volt egyszerűbb, mint azonnal mindenkit fönntartás nélkül elfogadni.

- Tudod, Fiona - mondta George -, nem úgy van az, hogy valakire rámondod, hogy ő a gyereked és akkor azon nyomban az is lesz. Idő kell ehhez, és három, lassan négy hónap nem biztos, hogy elég.

Fionának sikerült olyan benyomást keltenie, mint aki egy árva szót sem fog fel a hallottakból. George apjához fordult.

- Igazából nem tudom. Kedves kis jószág, annyi szent, nem is lehet nem szeretni, hisz még a gondolatát is... - elmosolyodott, látva a Nicolette arcáról sugárzó rajongást - lesi az embernek, de hát ettől még nem lesz a szeretet az a fajta szeretet. Kicsit még, tudod, zavaró, hogy nem mi hoztuk a világra, meg hát hogy nem is ember szegénykém.

Nicky lehajtotta fejét, fogyatékosságairól hallva.

- Hanem! - vakkant föl Fiona méltatlankodva.

- Nicky robot, Fiona - világosította föl Mary türelmesen, ismerve a lány demokratikus elveit. - Is ínnleachd í.^[27]

- Hát! - mondta az nagyot bólintva, mintha a robot szó nem ellentétes lenne az emberrel, hanem ugyanaz. - Dúirt mé sin freisin.^[28]

- Szóval - emelte föl ujját Sid -, ha a járkáló szőnyeg egy pillanatra csöndben maradna, végül is mi a helyzet?

A szőnyeg nem sértődött meg, vidám szeretettel nézett vissza Sidre.

- Haladunk - mondta Mary, kinyújtva kezét lánya felé, aki repült hozzá s máris az ölében volt. Eszébe jutott az autóbaleset Nicky egyhónapos korában, amiről csak jóval később számolt be férjének. Akkor szemernyit sem érdekelte, hogy a gyerek micsoda és ki hozta a világra. - Mire férjhez megy, már senkit se fog izgatni, hogy vér szerinti-e.

- Én sose megyek férjhez - kottyant bele a kislány azonnal. - Itt maradok veletek.

- Van is eszedben - szólt rá apja. - Találsz magadnak egy jóképű srácot.

- Robotot - a gyerek erre nagy súlyt helyezett.

- Ám legyen.

- És kisrobotjaink lesznek?

- Akár azok is - mondta George nevetve, és csókot nyomott Mary feje búbjára, aztán a gyerekére is, a masni mellé.

- No - mondta Fred, amikor Mike győzelme már nagyjából elkerülhetetlenné vált: öt ponttal követte Sid és héttel John, Fiona pedig olyan arccal szemlélte hátulról számított harmadik helyét a listán, mint aki roppantul meg van elégedve önmagával -, mit gondoltok, ne kezdjünk hozzá? Fél hat, lassan itt a Mikulás.

- Azt hiszem, igazad van - mondta George.

- Mi? - nézett rájuk Fiona. - Hát ti nem tudjátok?

- Ugyan mit?

- Nem jön a Mikulás. Elhunyt, jobblétre szenderült, megboldogult, fűbe...

- Honnan veszed ezt? - kérdezte Mary végtelen türelemmel, ami tagadhatatlanul kellett is Fionához.

- Nos, matematikai alapon.

- ?...

- Tudtok ti számolni?

Nicky félénken föltartotta két ujját, hogy ő tud.

- Remek. Akkor figyelj. Hány gyerek él a Földön?

- Négymilliárd körül.

- Mivel a Mikulás, úgy tűnik, csak a keresztény országokba jár, hány gyerekkel kell számolni?

- Körülbelül hatszázmillióval.

- Jól van. Most tegyük föl, hogy egy-egy családban átlagosan három gyerek van, ez kétszázmillió ház, és tegyük föl, hogy mindegyikben van egy jó gyerek.

A Lane-ek csöndben kuncogtak.

- Az időzóna-különbségek kihasználásával harmincegy óra áll a Mikulás rendelkezésére, hogy minden ajándékot leszállítson, ha okosan szervezve keletről nyugatra repül. Hány házat kell így meglátogatnia másodpercenként?

- 1792 egész...

- Szóval ezernyolcszázat - folytatta Fiona halálos komoly arccal. - Tehát minden keresztény háztartásnál, ahol van jó gyerek, a Mikulás leparkol, kiszáll, lemegy a kéményen, megtölti a zoknikat, elhelyezi a többi ajándékot a fa alatt, megeszi a sütit, visszamegy a kéményen, föl a szánkóra és huss! mindezt másodpercenként ezernyolcszázszor.

Steve letette a sütit, mert nem tudott egyszerre nevetni is meg enni is. Fiona élénk mozdulattal kört rajzolt a levegőbe.

- Tegyük fel, hogy ez a kétszázmillió háztartás egyenletesen van elosztva a földtekén, ami persze nem igaz. Milyen távolságra lennének akkor egymástól?

Nehéz kérdés volt, Nicky végigszámolt három tízezred másodpercet, mire kibökte: - Ha nem tévedek, nulla egész ötszáznyolcvannyolc ezred mérföld, a további tizedesjegye...

- Szóval ezer yardnyira - vágta rá Fiona, szempillantás alatt végezve el a szorzást. - Ez tehát összesen mekkora út lesz?

- Száztizenhétmillió-hatszázkilencvenk...

- Osztva harmincegy órával?

- Hárommillió-nyolcszázezer mérföld óránként - most már a kislány is kerekített. Nem vett részt az általános nevetésben, Fionáéhoz illő komolysággal felelgetett.

- Úgy. Fölhívom figyelmeteket, hogy a közönséges, repülni nem tudó rénszarvas tizenöt mérföldet tesz meg óránként. Menjünk tovább. Ha minden keresztény háztartásban élő jó gyerek csak két fontnyi ajándékot kap, az mennyi?

- Hatszázezer tonna.

- Plusz a Mikulás, aki köztudottan nem pehelysúlyú. Mármost a közönséges földi rénszarvas háromszáz fontot tud elhúzni. A repülő rénszarvas ennek a tízszeresét, így mennyi kell belőlük?

- Négyszázezer!

- Így az összsúly mennyi lesz?

- Nyolcszázezer tonna!

- Vagyis egy jókora lunáris teherűrhajó tömege. Nos, nyolcszázezer tonna halad mintegy ezer mérföldes másodpercenkénti sebességgel. Ebben az esetben az első két pár rénszarvas úgy nagyjából ötven kvintillió joule energiát nyel el másodpercenként, illetve csak nyelne, mert azonnal gőzzé válik, s mögötte a következő pár is - hadarta Fiona tovább. - Az összes rénszarvasunk nyolctized másodperc alatt elpárolog, a Mikulás pedig a rendes gravitáció hatvanezerszeresével préselődik a szánkóba, ha tehát csekély háromszáz fontot nyom...

- Kilencezer tonna! - vágta rá Nicolette.

- Tehát a Mikulás szétlapul és elég ugyanabban a pillanatban. Béke poraira - szögezte le Fiona, azzal kézen fogta Nickyt és mint két büszke előadóművész, meghajoltak a közönség felé.

- Ez nagyszerű - mondta Stan a vidámság elültével, mintha Fiona nem legyilkolta volna éppen a Mikulást. - Igazi természettudományos gondolkodásmód, nem is hinné rólad az ember.

- Nem nekem jutott eszembe, olvastam valahol.

- Tévedett a szerző - szólalt meg Nicolette, aki az ablak előtt állt és a sötét égboltot fürkészte. - Ott repül.

Mindannyian az ablakhoz tódultak.

- Ez lesz az - mondta Nicky, s előhúzott egy dobozt a sarokból, amin George kezeírásával ez állt: FA. Kinyitotta a tetejét és belekukucskált, aztán bólintott és útnak indult a dobozzal. Mellette Steve folytatta a díszek keresését.

- Addsza csak - jelent meg Fiona a pincelejáróban, átvette a dobozt és megcsóválta a fejét. - Miért ilyen kicsi? Ezerméteres fenyveket kellene állítanunk karácsony tiszteletére, nem ilyen apró műanyag vackot. - Elgondolkodva tanulmányozta a feliratokat a dobozon.

- Hova tennénk azokat, Fiona?

- Hm?

- Az ezerméteres fenyveket.

- Hát ki a kertbe. - A nagylány bement a dobozzal a nappaliba.

A kisebbik halkan sóhajtott.

- Semmi - mondta Steve kérdő arckifejezésére -, csak szerettem volna Fiona kedvére tenni.

- Világéletünkben ezt a fát állítottuk föl karácsonykor - felelte bátyja. - Még nagyapától kaptuk, amikor apáék ideköltöztek. Megvan minden?

- Meg - Nicky a hóna alá csapta a lámpafüzér dobozát -, mehetünk.

Fönt Fiona már javában szerelte a fát. - Lámpa? Remek. Várj csak - állította meg a kislányt, aki letette a dobozt és ment volna tovább. Odahajolt hozzá. - Én nem kételkedem ám benne, hogy láttad a Mikulást.

- Nem? - örült a kicsi.

- Én is láttam már néhányszor, csak nem mondom meg ennek a sok hitetlennek, hogy aztán bolondnak nézzenek - jelentette ki Fiona, mintha egyébként nem beszélne egész nap képtelenségeket.

Nicky nem árulta el, hogy öt perc alatt ő a harmadik, aki bizalmasan megsúgja neki ezt.

A nappali közepén rövidesen ott állt a karácsonyfa teljes ezüst-arany díszben. Fiona kritikus tekintettel járta körül újra meg újra, ellenőrizte, hogy összhangot alkot-e a magyallal, s időnként áthelyezett egy-egy díszt.

- Úgy - mondta végül. - Szerintem a célnak megfelel.

- Szerintem is - felelte Stan.

- Csodálatos - mondta ki Mary azt a szót, amire Fiona vágyott.

Világprogrami szokás szerint huszonnegyedike a család ünnepe, a családi ajándékokat tehát ekkor adják át, nem másnap reggel, mint az angol hagyományt követő vidékeken. George-ék lakóhelyük szokását követték, egy sok éve kötött megállapodás szerint akkor is, amikor Londonban tartották a karácsonyt; ezt a gyerekek kezdeményezték, hiszen így fél nappal hamarabb kapják meg ajándékaikat. Ami Fionát illeti, Seánnal itt születtek a városban és Írországba költözésük után is itt töltötték a karácsonyok jelentős részét, nem csoda hát, hogy megmaradtak az itteni szokás mellett.

Miután a fa egyhangúlag tökéletesnek minősíttetett, a Lane-ek ünnepélyesen felöltötték a fehérrel szegett piros sapkákat - mint tizenhárom különféle méretű télapó, úgy néztek ki most -, s hozzáláttak az ajándékok átadásához. A Lane családban, amelynek többségét írók és tanárok tették ki, mindig a könyv volt a legnépszerűbb ajándéktárgy. Ezen a karácsonyon is számtalan könyv talált gazdára. Az est meglepetése az a kötet volt, amiből Sid osztott szét egy-egy példányt mindenkinek: Világprogram-sivatagok egy-null, írta Ibn Ammar, Hamdani, Seidel és Wilson - megjelent idén ősszel Kairóban és Los Angelesben -, s a tizenhét szaktanácsadó egyike Sidney Lane. Gratuláltak neki.

Csak egyvalaki volt a családban, aki nem kapott könyvet; mint megállapították, ennek nem volna értelme, hisz úgyis egész könyvtárat tart a fejében. Ehelyett ruhatárát bővítették, aminek nagyon örült, s nyomban eldöntötte, hogy az éjféli misére már az új ünneplőjét veszi föl.

A Lane-ek nem járnak templomba, hisz hitetlenek valamennyien; de évente egyszer, karácsonykor kivételt tesznek és meghallgatják az éjféli misét. Ez valahogy hozzátartozik szerintük a karácsonyhoz, ami eredetileg mégiscsak vallási ünnep. Igaz, ez ma már nem sokat számít, mindenki megtartja a karácsonyt, akár hisz, akár nem hisz. Még Fiona is gálába vágja magát, ami abból áll, hogy másik farmert vesz föl, hosszú fehér kabátot, és újrafésüli sörényét.

Christiesnek öt temploma van; kettő a hagyományosan városalapítónak tekintett katolikus egyházhoz tartozik, kettő anglikán, egy pedig evangélikus. Három az északi városrészben van, kettő a déliben - a Lane-ek szempontjából ez utóbbiak jöhetnek számításba, főleg ilyen csikorgó hidegben, amikor az ember nem vág át az Orchidea parkon és a Krizantém parkon, hogy elérje a Sárgabarack utcai anglikán templomot, hanem a Vadász utcára kanyarodik a Szent György-templom felé.

- Van valami rendszabály arra, hogy egy hitetlen kis Lane hogyan viselkedik éjféli misén? - kérdezte anyjához bújva a hitetlen kis Lane-ek legfiatalabbika, amikor befordultak a sarkon.

- Nem különösebben. Csöndben van, nem zavarja a híveket, békésen szemlélődik és hallgatja a zenét.

- Úgy lesz, anya.

Christiesben régóta nem volt szokás, hogy a pap, avagy egyáltalán bárki fogadja az érkezőket a templom kapujában. Húsvétkor igen, karácsonykor nem. Amióta a Lane-ek a városban éltek, mínusz tizenkét fok volt a legmelegebb ebben az időszakban. Kapuzsilip nem lévén, az épület két oldalán elhelyeztek két fúziós Wellingtont a nagyobbik fajtából, teljes üzemre kapcsolták őket, aztán hagyták, hogy a kapunyitáskor bejövő mínusz harminc kiegyenlítse a plusz ötvenet. A gépeket a városháza külön a templom számára bérelte.

- No lám csak - mondta Fiona, mikor beléptek a kapun és az ott strázsáló Molly Harris gyorsan becsukta mögöttük. - Ki tudja, legközelebb tán nem Finnt magát pillantjuk meg csillanó tekintetű szemeinkkel valamelyik sarokban? Hiszen az apó van itt.

Az apó nevetve bólintott. A folyosón álldogált, nem ment még beljebb, néhány más öregemberrel beszélgetett.

- Jó östét maguknak, áldott szép karácsonyt.

- Boldog karácsonyt mindenkinek - köszönt Mary -, csakugyan meglepő, hogy itt találjuk, apó.

- Tudja, egyször egy évtizedben csak elmén az ember még a templomba is, akkor is, ha... - legyintett. - Akkor is. Mög aztán gyanítottam, hogy itt lösz Thomond leánya, hát mondok, mögnézem magamnak, hogyan létezzék már az a világcsuda, hogy ennyi sok időt egy ültő helybe töltsön, futkorászás nélkül.

- Thomond?... - motyogta Nicky és Fionára nézett, aki szörnyű előkelő képpel állt ott és roppantul meg volt magával elégedve. Mary és George sem asszociált azonnal; Mike-nak jutott eszébe.

- Tudjátok, Turough, Turlough, Mortogh, Murrough...

- Persze, igaz - bólintott George -, elfeledtem. - Mivel éppen az apóval állt szemközt, nem látta kislánya döbbent arcát. - Hanem most látom, O'Brien apó, milyen jó színben van, rég nem találkoztunk.

- Igen - felelte a második legöregebb christiesi reszelős hangján -, csak most jöttem mög a napokban. - Két évet az unokáinál töltött Írországban. - Hogy vannak mindég?

- Köszönjük. Hanem akkor maga még nem ismeri a kislányunkat - nyúlt hátra George, Nickyt keresve, aki gyorsan elhelyezte kabátját a fogason, lesimította szoknyáját, apja keze alá siklott és a felnőttek közé lépve térdet hajtott. Remekül festett új, félhosszú fehér ruhájában, a szegélyeken halványkék mintával, fehér harisnyában; mindehhez fehér kiscipő és a hajában fehér szalag.

- Jó estét az uraknak.

- Maguk egyre többön vannak - mondta O'Brien apó, inkább Nickyhez intézve szavait, mint George-hoz. - Szép nap többön lösznek, mint mink vagyunk. - Mivelhogy O'Brien apó rokonságban állt a Sutcliffe-okkal, akik tudvalevően tekintélyes részt tettek ki Christies lakosságából.

- Kevinéknek az ősszel született a negyedik gyerekük - mondta Mary -, tavasszal meg Joseph lánya, ez már két Lane családot kitesz.

- Ha engem nem számítunk bele - szólt közbe Fiona, aki a Lane-ek között családtagi jogokat vindikált magának.

- Akkor még van esélyünk - nevetett O'Brien apó -, mivelhogy énnéköm is születött kettő, egy Angusnak, egy mög Dorothynak. Addig vagyunk fiatalok, amíg gyerökök vannak köröttünk, én mondom maguknak.

- Mög amíg van jó Guinness a korsóban - tette hozzá MacGregor apó.

- Mög amíg a két kezünkkel fogjuk mög a halat a sörhö - tette hozzá Fiona hamisítatlan ír tájszólásban, amit az öregek is beszéltek; kivéve Gray apót, aki Londonból származott, de hallgatag természete volt. Most is csak állt a többiek mellett és bólogatott.

- Krumpli való ahho, héjában sütve - mondta Ryan apó. - De hát te nem is tudhatod, lányom, életödben nem ittál még sört.

- Bhuel, viszont tagja löttem a Luimneachi Sörkedvölők Egyletének - jelentette ki Fiona, amivel sikerült meglepnie az apókat; de nem adhatott magyarázatot, Molly Harris felkérte az előcsarnokban várakozókat, foglaljanak helyet, mindjárt kezdődik.

Többek véleménye szerint az idén meglehetősen gyengére sikeredett az éjféli mise. Az énekkar álmosnak tűnt és nem igazán látszott összeilleni az orgonistával, aki egy ambiciózus norwichi pályakezdő volt és igen lendületesen játszott; ő volt a legjobb az este folyamán. A beszédet nem Mackenzie atya tartotta, ő a főtemplomban volt az északi városrészben; Hill atya jött el Shrewsburyből, aki jól ismerte és többé-kevésbé osztotta is Mackenzie atya maradi nézeteit, de tudta, hogy a helybeliek nem ezt akarják hallani. Az ő szájuk íze szerint viszont nem tudott beszélni, így hát javarészt általánosságokat mondott a szeretetről - nemigen jegyezték meg. Másnap, amikor elmesélték a polgármesternek - ő egyik templomba se ment el, dunyha alatt töltötte ezt az időt -, rábólintott és azt mondta, ideje lenne egy értelmes papot keríteni a városba. Olyanformán mondta, mintha a vendég Hill atyára gondolna, de úgy lehetett érteni, hogy Mackenzie atyára is gondol.

Ami a Robinson családot illeti, ők ugyan többségében hívő katolikusok, de Christiesben töltött első éjféli miséjükből valahogy mégis az maradt meg inkább, ami utána történt.

- Nem tartanak velünk, George? - lépett oda Norman a szomszédjához. - Még be tudnánk magukat szuszakolni.

A Lane-ház nyolc fővel képviseltette magát: Mary, Sid, George, a fiúk közül három - Mike valamivel őelőttük indult el az Almavirág utcába -, a szüleitől elválaszthatatlan Nicky és Fiona. A tizenhárom Robinsonból is nyolc volt jelen, a többiek vallási elkülönülésüket megőrizendő otthon szórakoztak.

- Ha nem vagyunk terhükre - mondta Sid.

- Ugyan. Idefelé is elhoztuk volna magukat, ha el nem indulnak annyival korábban. - Norman az oldalkapuhoz indult, a kocsit ugyanis a mellékutcában tették le; a templom főbejárata a parkra nyílt, ahova nem lehetett behajtani, s nem öltöztek elég vastagon ahhoz, hogy az egész parkon átgyalogoljanak. Már nyitotta volna a kaput, amikor Peter megállította.

- Gazda - lépett mellé -, a kocsi nem felel.

- Hogyhogy?

- Nincs itt.

Norman reflexszerűen feltépte a kaput. A karácsonyi fényekben úszó mellékutcán egyetlen jármű sem állt.

- Akkor kerítsd elő! - csukta be a kaput és mérgesen visszatért családjához.

Peter felhívta a városházát; Violet jelentkezett.

- Gazdám kocsija nincs ott, ahol hagytuk - közölte Peter.

Ha kettejük közül legalább az egyik ember lett volna, Violet most hangot ad megdöbbenésének - "micsoda?!" vagy "elképesztő" -, esetleg kifejezi sajnálatát. Egymás között azonban a robotok nem használnak sem udvariassági kifejezéseket, sem érzelemnyilvánítást, ezekre nincs is kód az elektronikus nyelvben. A lány ehelyett telefonálásba kezdett. Fölhívta a városháza számítógépét, a városi rendőrőrszobát és a megyei parkolási társaságot. Ez utóbbitól tudta meg, hogy a kocsit elszállították, mivel nem volt parkolási engedélye.

- A gazdának jár az utcai parkolási jog - közölte Violet.

- Nincs bejegyezve - felelte a városháza.

- Nálunk sincs - mondta a rendőrség.

Violet megadta annak a jogszabálynak hivatkozási számát, amely praktizáló orvosoknak ingyenes parkolást biztosít annak érdekében, hogy bárhonnan gyorsan elérhetők legyenek. Ugyanez jár egyébként rendőrtiszteknek, bizonyos katasztrófavédelmi szakembereknek és több más csoportnak.

- Ez a szabály érvényes a gazda esetében - állapította meg a rendőrség.

- Be kellett volna jegyezni; adminisztrációs hiba - közölte a városháza. - A hiba okát ki kell vizsgálni és a fennálló helyzetet korrigálni.

- A kocsi a telfordi mélygarázsban található - tudatta a parkolási társaság, megadva a szükséges hivatkozási számokat és a tárolórekesz pozícióját.

Violet felhívta a mélygarázst, ám ott csak egy alacsony szintű számítógépre talált. Típusát ismerve mindannyiuk számára világos volt, hogy ez a szerkezet semmi másra nem képes, mint autókat befogadni és kibocsátani, ez utóbbit csakis a szabályokban meghatározott esetekben: ha a parkolási jegyet megváltották, a bírságot megfizették vagy a felmentést megkapták, s mindennek nyoma van a nyilvántartásban. Ezt a gépet nem volt értelme felszólítani, hogy adjon ki egy járművet, amiről csak annyit tud, hogy nincs engedélye.

- Mekkora veszély fenyegeti az első törvényt? - kérdezte Violet.

- Késő éjszaka van - mondta Peter -, mínusz harmincnégy fok. Idefelé kocsival jöttünk, a gyerekek nincsenek ehhez az időjáráshoz öltözve, továbbá álmosak is. Perceken belül ágyba kell kerülniük.

Violet felhívta a megyei rendőrkapitányságot, a Brirob salopi Központi Programozó Irodáját, a telfordi rendőrséget, valamint a Morton Taxik birminghami diszpécserközpontját. Ez utóbbitól azt kérdezte, mennyi idő alatt tudják Christiesbe juttatni a szükséges szállítókapacitást.

- Tizenhat fő - mondta Peter.

Violet nem kérdezte, hogyan szaporodott meg a Robinson család, ez nem rá tartozott.

- Tizenkilenc perc harminc másodperc a menetidő - felelte a Morton.

Ezzel egyidejűleg Violet ismertette a helyzetet az újonnan belépőkkel.

- A gazda érdekei itt előbbrevalók a társaság érdekeinél - szögezte le a Br-SKPI. - Mérlegelni kell, mennyi idő alatt juttatható célba a jármű. Robotokat küldök a mélygarázshoz.

- A mélygarázs típusa kizárja a jármű kihozatalát.

- Ez esetben a mélygarázs megkérdezése nélkül kell a járművet kihozni.

- Ez törvényellenes.

- Viszont az első törvény védelmét szolgálja.

- Átgondolom a feladat megvalósításának lehetőségeit - szólalt meg a telfordi rendőrség.

- Mennyi idő alatt jut el a kocsi Telfordból Christiesbe? - kérdezte Violet.

- Mintegy húsz perc - felelte Peter.

- Tehát még több, mint a Morton esetében.

- Viszont kisebb a költsége - mondta a Br-SKPI.

- Mennyi a viteldíj?

- Nyolc font, tekintettel az ünnepi forgalomra és a létszámra - felelt a taxivállalat.

- Ki állná ezt az összeget?

- A városháza, amely az adminisztrációs hibát elkövette - felelte a városháza.

- A menetidő azonban így is elfogadhatatlanul sok - szólt Peter.

- Rendőrkocsit küldeni a jelenlegi forgalmi viszonyok mellett hosszadalmas vállalkozás - mondta a megyei kapitányság. - Csak a legkisebb sürgősségi kódot kaphatná a feladat.

- Vannak járművek a christiesi mélygarázsban - mondta a helyi őrszoba.

- Sokáig tartana tulajdonosaikat megkérdezni - vetette ellene a parkolási társaság.

- Diszponálhat Violet a Jackson család járműveivel? - kérdezte a városháza.

- Nem, de gazdámtól engedélyt kérek - mondta Violet, aki már egy ideje úton volt gazdája felé. A Sárgabarack utcai templomban tartózkodott, ahol szintén nemrég ért véget az istentisztelet. Mr. Jackson néhány lépéssel odébb beszélgetett Mr. Silasszel.

- Átgondoltam a lehetőségeket - szólalt meg a telfordi rendőrség. - A számítógép kikapcsolására nincs jogunk, ezért az egyetlen, amit tehetünk, a főbejárat és a tárolórekesz erőszakos kinyitása. Kérdés, mit tehetünk a kocsi számítógépének zárjával.

- Már tisztáztuk, hogy a kocsi túl soká érne ide - felelte Violet.

- Közöltem, hogy át fogom gondolni a lehetőségeket - emlékeztette a rendőrség.

Gondolkodása kényszerpályán mozgott, a megkezdett gondolatmenetet nem tudta félbeszakítani.

- A kocsi számítógépének zárját csak a mélygarázs tudja kinyitni - vélte a városháza.

- Milyen típusú a kocsi számítógépe? - kérdezte a Br-SKPI.

Peter megadta a kódszámokat.

- Ez a típus nem értené meg, ha elsőtörvény-hivatkozással fordulnánk hozzá, ahogy a mélygarázs gépe sem - állapította meg az iroda. - Csak a zár kiiktatásával érhetünk célt.

- Ez törvényellenes - mondta Violet.

- Viszont az első törvény védelmét szolgálja.

- Ki tudjuk iktatni a zárat?

- Erről az EMK tud többet mondani.

Violet felhívta Londonban az Elektronikai Műszaki Központot és közölte a számítógép típusát.

- Lehetséges - felelte az EMK. - A zár kiiktatható, ha a szükséges mechanikus kapcsolásokat elvégzik és a jármű fölötti felelősséget egy első osztályú átvállalja. Közlöm a szükséges műveletsor leírását.

- Alkalmasak a mélygarázshoz küldött robotok ilyen feladat elvégzésére? - kérdezte Peter.

- Nem - válaszolt a Br-SKPI. - Nincsenek célszerszámaik és első osztályú sincs közöttük. Odaküldök egy mozgószervizest is, de ez hat percnél előbb nem érkezik meg.

- Így már huszonhat perc a menetidő - állapította meg a városháza.

- Mennyi a szerelés időtartama? - kérdezte Violet, aki még mindig nem tett meg egy egész lépést gazdája felé. A maga részéről már régen letett a kocsi kihozataláról, egyszerűen túl messze van, de ezeknek az alacsonyabb szintű robotoknak muszáj volt befejezni a megkezdett gondolatsort, így hát velük tartott.

- Négy perc negyvenkét másodperc - közölte az EMK.

- Mennyi idő alatt lehet bejutni a járműhöz?

- Két perc - mondta a parkolási társaság.

- Ki fogja vezetni a járművet? - kérdezte a városháza teljesen jogosan, hiszen a közlekedési szabályok nem tették lehetővé, hogy Violet vagy Peter ilyen messziről irányítsa a kocsit.

- A mozgószervizes - mondta a Br-SKPI.

- Tehát a mozgószervizes biciklijét is be kell tenni a járműbe, ami további időveszteség - szögezte le a christiesi őrszoba.

- Otthagyjuk a biciklit - mondta a Br-SKPI, tökéletes közönnyel aziránt, hogy a robotja hány mérföldet kutyagol majd a csikorgó éjszakában.

- Ez kárt okoz a Brirobnak - szólt a taxivállalat.

- Viszont az első törvény védelmét szolgálja.

- Tehát eddig harminckét perc negyvenkét másodpercnél tartunk - összegezte a városháza -, a nem várt késedelmeket bekalkulálva harminchárom perc. Van mód ennek csökkentésére?

- Van Telfordban egy szállítócég - szólalt meg az ottani rendőrség -, amely automata légidarukat is használ. Egy ilyen légidaru öt perc alatt a helyszínre tudja vinni a kocsit.

- Tehát gyorsabban érhet oda, mint a Morton - nyugtázta az EMK. - Ki diszponál a légidaru fölött?

- Felhívom a céget - felelte a rendőrség.

- Nincs jogom a légidarukat parancs nélkül elirányítani - jelentette be a Rollins és Társa ügyfélszolgálata, miután tájékoztatták a helyzetről.

- Elsőtörvény-hivatkozással van - figyelmeztette a rendőrség.

- A légidaru nem irányítható egy benne ülő gazda vagy robot nélkül.

- Majd vezeti a mozgószervizes.

- A légidarunak földi irányítást is kell kapnia.

- Telfordban én irányítom - mondta a rendőrség.

- Christies fölött én - tette hozzá az őrszoba.

- A két város között pedig én - mondta a megyei kapitányság.

- A légidaru nem repülhet, ha a szélsebesség meghaladja az óránkénti húsz mérföldet - szólt a városháza, amely egy kis doboz volt a polgármester irodájában, és persze fogalma sem volt az időjárásról.

- Szélcsend van - felelte a Morton, amelynek viszont állandó kapcsolata volt a meteorológiai állomásokkal, hiszen ez kellett taxijai irányításához.

- A légidaruk azonban le vannak zárva - folytatta ellenvetéseit a Rollins.

- Milyen távolságra van a Rollins telephelye a mélygarázstól? - kérdezte a Br-SKPI.

- Közúton ezerháromszáztizennyolc yard, egy láb, négy hüvelyk - válaszolt a telfordi rendőrség.

- A mozgószervizes először elmegy a légidaruért, felnyitja és azzal megy tovább a mélygarázshoz. Közlöm vele az útvonalváltozást.

- A légidaru felnyitása törvényellenes - vetette közbe a Rollins.

- Viszont az első törvény védelmét szolgálja.

Kis elektronikus kattanás hallatszott a vonalban; ezt Violet agyának automata időmérője szolgáltatta, amely így közölte a beszélgetés immár egytucatnyi résztvevőjével, a később bekapcsolódottakkal is, hogy letelt a konferencia első ezredmásodperce. Csak Peter és Violet volt tudatában, hogy ennek az időnek háromnegyed részét tökéletesen értelmetlen és meddő tervek szövögetésével töltötték.

- Elnézést, gazda, zavarhatom egy pillanatra? - lépett oda Violet sok-sok ezredmásodperccel később a beszélgetőkhöz, udvarias mosollyal kérve elnézést Mr. Silastől.

- Mi az? - simította hátra Mr. Jackson ezüst fürtjeit.

- Sajnálatos eset történt. Amíg Robinson professzor és családja misén vett részt, a parkolási társaság elszállíttatta a kocsijukat, az engedélyt ugyanis hiba folytán még nem jegyezték be. Tekintve, hogy a...

- Ez elképesztő - döbbent meg Mr. Jackson. - Az az ember egy hónapja se lakik a városban, mit fog rólunk gondolni? Azonnal küldj oda valami járművet a sajátjaink közül és gondoskodj róla, hogy hazajussanak. Kérj bocsánatot a városháza nevében, holnap majd Mr. O'Connell-lel együtt megtesszük személyesen. Reggelre pedig a kocsijuk a helyén álljon, kerül, amibe kerül.

- Igen, gazda - mondta Violet engedelmesen. - Minden parancsa szerint lesz.

Mint minden világprogrami településen, Christiesben is a város, a közösség ünnepe december huszonötödike. A Lane-ek sokáig akartak aludni ezen a napon, hiszen éjjel későn kerültek haza, s még egy darabig eltartott a lefekvés, hiába tüsténkedett Nicky és vette elő minden szervezőkészségét Mary. Aludtak volna, de hát nem lehetett. Hajnalok hajnalán egy szörnyeteg rohant végig a házon, ezer feje volt és mindegyik azt kiabálta:

- Fölkelni, hétalvók! Hasatokra sütne a nap, ha lenne nap! Karácsony van, odakint mindenki csilingelő szánokon jár, piros sapkában, csilingelő rénszarvasok húzzák és... hopp! Fred! Odakint jókat esznek!

- Hallom, ne ordíts - dörmögte Fred -, adjon nekem valaki egy bögre teát.

Nicky véghezvitte a világtörténelem leggyorsabb teaátadását. Jó előrelátással három termoszt is tartalékolt ma reggelre. Sid is kapott, aki a matracon aludt Fred mellett, Nicky szobájában.

Az ezerfejű szörnyeteg bedörömbölt George-ék ajtaján. - Üdv! Boldog karácsonyt! Nyolcalvók, fölkelni! Megyünk hógolyózni!

Odalent a kislány nagy sóhajjal megcsóválta a fejét, szüleihez indulva a termosszal.

- Vörösróka, te szörnyeteg - találta el Mary a helyes jelzőt -, nem tudsz egy percre csöndben maradni?

- Dehogynem. De minek?

- Jóindulatból mások iránt.

- Quelle absurde! Jóindulatnak neveznéd, ó, balga lélek, ha csöndben maradok és átalusszátok az ünnep legérdekesebb részeit, nemkülönben a sült kolbászt és a...

- Igen.

Fiona elhallgatott és megvakarta a fejét. Egy-két gondolatnyit álldogált Maryék csukott ajtaja előtt, aztán vállat vont és bedörömbölt a gyerekszobákba.

- Tízalvók, ébresztő! - A kilencet már át is ugrotta. - Karácsony! Szánkók! Hógolyó! Sült kolbász!

- Hol van? - nyílt ki az egyik ajtó. Stan kukkantott ki álmosan.

- Melyik a felsoroltak közül?

- A kolbász.

- A kolbász a kolbászsütőben van, a Fő téren, alig öt perc járásra a...

Az ajtó becsukódott.

A kis robot lépett ki szülei szobájából és benyitott Stanékhez egy termosszal. Egy pillanat múlva már kint is volt megint és ment tovább Steve-hez. Itt kicsit többet időzött, s mikor kilépett, Fiona elkapta.

- Mit gondolsz, mikor állnak hátsó lábaikra és veszik irányukat a nagybetűs élet felé?

Nicolette körbepillantott az ajtókon és barátnőjére nézett. - Ha csak halkan üvöltesz, talán félóra.

- És ha jó hangosan? - kérdezte Fiona büszkén.

- Akkor egy egész.

A Vörösróka meglepve nézett rá.

- Well, a falakban keletkező vibráció nehezíti akklimatizálódásukat az ébrenlét állapo...

- Úgy! - Fiona összecsapta két tenyerét, hatalmas durranást okozva ezzel. - S ha csöndben maradok?

- Teljesen vagy majdnem teljesen?

- Majdnem teljesen.

- Akkor negyedóra.

- És ha teljesen?

- Akkor két percen belül fölugranak, mert ezt azért mégiscsak látniuk kell.

Fiona mennydörgő hahotában tört ki, aztán elhallgatott, nagy csókot nyomott a kislány képére, és szájára szorított kézzel, lábujjhegyen távozott.

Nickyt majd szétvetette a büszkeség, amint belépett Johnny szobájába, ahol Tom is aludt. A következő tíz percben a házra jótékony csönd borult.

Azért beletelt jó félórába, míg el tudtak indulni, hisz az öltözködés hosszadalmas procedúra volt. De Nicky rövidesen szólhatott Peternek, hogy útrakészek. A Robinsonok már ott voltak a Fő téren, s Peter most visszaküldte értük a Violet által visszaszerzett kocsit. Egy sötétkék Ford kisbusz volt, tizenhat személyes; mint a robotok éjjeli terveiből láthattuk, repülni nem tudott. Egyébként is a minisztérium, amely a gyerekek mellé adta, fogához veri a garast.

- El tudod te ezt vezetni, kicsim? - kérdezte George.

- Hogyne, apa. De azért nem árt, ha az összes övet becsatoljátok, előrehajoltok és átfogjátok a bokátokat, mint a repülős katasztrófafilmeken.

- A kettő együtt nem fog menni - jegyezte meg Mary -, de miért kellene ezt tennünk?

- Fiona is velünk van - szögezte le Nicky.

A nevezett úgy húzta ki magát, mintha csodaszép bókot hallott volna. A többiek nevettek.

- Fiona veszélytelen - állította Mary -, indulhatsz.

Kétkedő pillantások többfelől, legfőképpen a zölden csillogó szemekből.

- Méghogy én?

- Te - nézett rá Mary szeretettel. - Eddig még egyetlen kocsit se döntöttél fel az utcán.

- Mert egyenesen állva jobban harmonizálnak a természet szépségével. Már amelyik. A dékán szöfögje a legkevésbé sem: fekete!

- Mi az a szöfög? - kérdezte Aggie.

- Szörnyen Förtelmes Gépkocsi.

- Ugyan, a fekete valamikor az előkelőek autószíne volt - mondta George. - Még régebben pedig minden autót feketére gyártottak.

- Ettől igen bogaratív és rovarisztikus megjelenést kap - jelentette ki Fiona. - Már értésére is adtam, hogy egy nap ciánt szórok a kocsi elé, hogy földobja a kerekeit.

- S mit felelt?

- Mit felelt volna egy olyan élőlény, amely O'Riordan dékánnak hívja magát, amióta sikerült kiszabadulnia az állatkertből? Csak végigmért és szemlátomást azt hitte, nem vagyok épelméjű.

- Ami speciel...

- Mindazonáltal - folytatta Fiona gyorsan -, a cián egyelőre elmaradt. A dékán szemlátomást kötődik a rusnya jószághoz, nincs szívem megfosztani tőle. Ráadásul utánanéztem, mennyibe kerülne a szükséges mennyiségű cián. Bhuel, ennyit azért nem ér meg.

Nevettek. A kocsi végighaladt az Orchidea park szélén - a Fiona által beígért szánkóknak persze nyoma sem volt, egyetlen hópelyhet se lehetett látni Christies környékén.

Enyhébb teleken a Fő tér jól megfelelt a közösségnapi összejövetelre, csak elsöpörték a havat és máris kész volt minden; esetleg ha nagyon havazott, kifeszítettek egy ponyvát a tér fölött. Idén zárt helyet kellett kialakítani, annál is inkább, mert szelet is jósoltak a nap folyamára. Violet, aki Eddie távollétében a város robotjait parancsnokolta, az éjjel lebontatta a tegnapelőtt felállított sátrat, s műanyaglapokat hozatott a városháza és a vízmű pincéjéből. Harminc láb magasan tetőt emeltek belőlük a tér fölé, oldalfalakként a tér házai szolgáltak, csak a folyóparton kellett falat is építeni, meg a keresztutcákban, ahol sátorlappal fedett bejáratokat alakítottak ki, akárcsak a híd feljárójánál. Így több helyük lett, mint ha sátrakat állítanak fel, amellett jobban lehetett fűteni. Hét órára készen állt minden, negyed nyolcra megvolt a plusz huszonöt fokos hőmérséklet, amit Violet parancsba adott, s a kapuknál strázsáló robotok ügyeltek a hőszigetelésre.

Mire Lane-ék megérkeztek, már volt vagy kétszáz ember a téren. Mivel a déli városrészből jöttek a hídon át, egyből a sütödéknél léptek be a térre, amiket hagyományosan a folyóparton állítottak föl.

- Azannya! - szimatolt körbe Fred, s nyomban szemezni kezdett egy kolbásszal, ami Atkinson előtt feküdt a serpenyőben, s javában sercegett. - Üdvözlégy, kolbász, malaccal teljes...

Az emberek nevettek és megrázták a fejüket.

- Ne fájjon a foga arra a kóbászra, Fred, úgyse kapja mög.

- Nem-e? Aztán miért nem, Dave?

- Másé.

- Most még.

- Most már, merthogy Mr. Sherwood kifizette.

Mr. Sherwood vigyorogva bólintott és fölmutatott egy pennyt. - Egy ilyet adtam érte, látja.

- Olyanom nekem is van - mondta Fred. - Gondolja, ha én is adnék neki egyet, kapnék tőle kolbászt én is?

- Van rá esélye.

Fred előkapott egy pennyt, s széles mozdulattal az LVP-emblémás dobozkába ejtette. - Ezen hát ne múljék!

- Máris sütök egyet, Fred.

- Ajaj - Fred hirtelen elkeseredett képet vágott -, hát hisz most jövök rá, meg sem ehetem. Gyomromat rontanám vele köret nélkül. - Sarkon fordult és Mrs. Carlisle-hoz fordult, aki burgonyakrokettet készített. - Mondja csak, Veronica, szépséges tündére a kroketteknek...

- Egy penny, Fred, jól tudja - nevetett a nagydarab asszony -, ott a doboz, annak udvaroljon, ne nekem.

Csörrent a pénzdarab a dobozban.

- Jól van. Mielőtt ódát kezdene rebegni, nézzen csak Atkinson háta mögé, Mrs. Dunlap salátát árul.

- Salátát-e? - pislogott Fred a mondott irányba, s már indult is.

- Nos - szólt George a Lane-eknek -, azt hiszem, Fred megtalálta mai elfoglaltságát, itthagyhatjuk kedvenceivel.

- Meg velem - mondta Stan, szakértő szemekkel vizsgálgatva Atkinson serpenyőjét.

- Meg veled. Ami engem illet, körülnézek a téren.

Beljebb menet még hallották, amint Stan megkérdi: - Mondja csak, Dave, mekkorára nőnek mostanában a christiesi disznók?

- Amekkorára mindig is, Stan.

- Olyan kicsire?...

- Milyen különös - szólalt meg Bobbie -, Fred nagydarab, Stan egészen keszeg, mégis mindkettő egyformán imádja a hasát.

- Mindhárom - mondta John, és apjára nézett.

- Mind a négy - nézett vissza az apa Johnra. - Sőt több.

- De csak ők ketten maradtak ott.

- Mert mi már reggeliztünk, ők meg inkább erre szavaztak.

- Kivéve Fionát - szólalt meg Fiona.

- Miért?

- Fiona egyáltalán nem reggelizett, és egyelőre kolbászt sem eszik.

- Vigyázol az alakodra? - kérdezte Sid.

- Hah! Fiona bármit tesz vagy nem tesz, eszik vagy nem eszik, változni soha nem fog - hacsak nem előnyére. Viszont én tudok valamit, amit ti nem.

- Mégpedig?

- És ez így is marad.

A Lane-ek összenéztek. Mary szólalt meg tűnődve, közömbös hangon: - Fiona mindig tudja, mit beszél, bölcs ő és nagy előrelátás szorult beléje. - A Vörösróka gyanakodva pislogott Maryre. - Ha azt mondja, tud valamit, amit mi nem, kétségkívül úgy is van. Ez a valami nyilvánvalóan nem a városháza díszreggelije, hiszen arról mindenki tud.

A rőt üstök lekókadt, a leleplezett Fiona csalódottan ballagott mögöttük. Aztán észrevette Ryan apót, fölszegte fejét és ment üdvözölni.

- Jó reggelt, Mr. és Mrs. Robinson - lépett szomszédaikhoz Mr. Jackson éppen akkor, amikor ők is odaértek. - Mrs. Lane, uraim? Professzor úr, engedje meg - Mr. O'Connell-lel nagyon le vagyunk sújtva az éjszaka történtek miatt.

- Ugyan, Mr. Jackson - legyintett Norman -, végül is nem történt semmi probléma.

- No igen - mondta Mr. O'Connell borúsan -, ha nem tekintjük problémának, hogy önök a városunkban töltött első karácsonyon kis híján megfagytak a csikorgó éjszakában, akkor csakugyan nem történt. Boldoggá tenne, ha nem erről ítélnék meg városunkat, professzor úr.

- Önök helyrehozták a hibát, Mr. O'Connell - rázta fejét Shirley Robinson -, elkövetni pedig nem önök követték el.

- Ebben téved, asszonyom. Egészen pontosan én követtem el, személy szerint. Nem érvényesítettem az önök parkolási jogát. A helyrehozását pedig Mr. Jackson előzékenységének köszönhetjük.

- Azt hiszem, a legbölcsebben akkor járunk el - mondta Norman -, ha megköszönjük és fejben tartjuk Mr. Jackson előzékenységét, de mint szóra nem érdemeset, elfelejtjük, hogy ezt minek kapcsán volt módja kimutatni. Erről hát több szó ne essék. Mr. Jackson, úgy hallottam, Miss Patricia nem érzi jól magát. Szívesen felajánlanám segítségemet, ha nem gyanítanám, hogy az ő korában ennek nem sok köze lehet szakterületemhez.

- Valóban nincsen, professzor úr, hacsak az influenza nem a szívből indul ki.

- Nem, az influenza a bőrből származik - kottyant bele Betty az urak udvarias beszélgetésébe.

Mindenki ránézett.

- Hát azon keresztül fázik meg az ember.

Mr. Jackson nevetett és elismerte, hogy ebben van valami. Gondolja esetleg doktor Betty, hogy Patriciának bőrgyógyászhoz kellene fordulnia?

- Well - mondta doktor Betty megfontoltan -, nem gondolom. Ezzel elkéstünk, már megfázott, a bőrnek tovább nincs szerepe. Most már megfázológust kell hívni hozzá.

Mr. Jackson kifejezte örömét, hogy az apa hivatását máris továbbviszik a családban.

- Lám csak - folytatta -, most látom, hogy itt van Mr. Lane is, azazhogy Sid, ha még tartod a tegeződést.

- Hogyne, Lewis - lépett oda a Lane-ek legidősebbike -, boldog ünnepeket.

Kezet fogtak.

- Hogy szolgál az egészséged? Jó lenne találni valami ülőhelyet - pillantott körül Mr. Jackson -, szívesen hallanék pár szót az útjaidról.

Nicky már szaladt volna székért az uraknak, de meggondolta magát és egy robottal hozatott bentről. Ekkorra már a család nagy része szétszéledt, a fiúk közül egy se maradt ott, Mary és Aggie elballagott Shirleyvel, Norman és George a közlekedésről kezdett eszmecserébe. A kislány ezúttal nagyapja mellett maradt, úgy ítélve, itt hasznosabbá teheti magát. Gondosan ellenőrizte, hogy a világoskék ruha tökéletesen simul-e alakjára és hajában a szalag is rendben van-e.

- Lám - nézett rá Mr. Jackson, amint leült -, nem ez az a kis robot, akit a fiad a lányának hív?

- Nem - mondta Sid a kislány nagy meglepetésére. - Ez az a kis robot, aki a fiam lánya.

- Vagy úgy. Értem. Mi is a neved, kislány?

- Nicolette, uram - a gyerek térdet hajtott, határtalan boldogságban, amiért a város leggazdagabb embere figyelmére méltatja.

- Hát kék szemű kiscicát láttál-e már?

A lányka villámgyorsan végigfutott emlékein a városban és azon kívül látott összes macskákról. Mindnek barna szeme volt.

- Nem, uram.

- A tükör nem mutatja?

Kilenckor Mr. O'Connell fölhágott a városháza lépcsőjére és a jelenlevők figyelmét kérte. Eddigre voltak már vagy ezren is a téren és bent az épületben.

- Tisztelt hölgyeim és uraim... valamint Bessie - pillantott le Sutcliffe-ék Bessie-jére, aki éppen előtte ült és lelkesen csóválta a farkát. - Engedjék meg... - Valaki néhány yarddal odébb a magasba emelt egy kutyakölyköt. - Igen, tehát tisztelt christiesi háziállatok... és robotok is - vette észre Nickyt, aki Mr. Jackson szívélyességén fölbátorodva feltartott ujjakkal jelentkezett. - Egyszóval mindenki, aki jelen van vagy később érkezik: a városháza és a magam nevében meghívom önöket Christies upon Severn közösségnapi díszreggelijére, amely máris kezdetét veszi. - Csendes taps. - Köszönöm. Míg az asztalokat felállítják, Mr. Jackson ismerteti önökkel adományozóink névsorát. Még egyszer köszönöm, és boldog karácsonyt!

- Köszöntök mindenkit - lépett a helyére Martin Jackson -, boldog ünnepeket kívánok. Tartva magam Mr. Ó Ciarraigh régi mondásához, mely szerint nem illik hosszan beszélni, ha ezzel másokat étkezésben hátráltatunk, máris a tárgyra térek. Tessék?...

- Ej, Martin - ugrott a lépcsőre Fiona -, az a mondás nem így szól. Apa azt mondta, egyáltalán nem illik beszélni ilyen esetben. Majd evés után.

Derültség a nézők soraiban.

- Well... az én változatomban egy kicsit máshogy hangzik. Tehát Mrs. Seawood és Mrs. Chester látott el minket kenyérrel, zsemlyével és teasüteménnyel. Mrs. Lincoln szállította a vajat és a sajtot, a cheddar kivételével, amely Mr. Frobisher ajándéka. A sonkát Mr. McIntyre adományozta, a többi húsfélét Mr. Atkinson, Mr. Marshall és Mr. Newton. A zöldfélét Miss Bakertől, Mrs. Stuarttól, Mrs. Barbara Sutcliffe-tól és Mr. Coffeytól kaptuk, a dzsemet Mrs. Clara Sutcliffe, Mrs. York és Miss Fielding készítette. A halat Mr. Richard Sutcliffe, Mr. Parkinson és Mr. Lane vette nekünk Spanyolországból, Görögországból és Kanadából. A rákot Fiona Ní Chiarraigh állítólag maga fogta, különböző cégek feliratos dobozaival együtt. - Derültség. - A burgonyát, a tojást, a teát és a fűszereket Mr. White adta, ő szállította a szalvétákat is. Olajat, cukrot, lisztet és zsírt Mr. Leyland hozott, s ő kölcsönzi a tányérokat és evőeszközöket a liverpooli Hotel Tibetből. Mr. Papadopoulos gondoskodott alkoholmentes italokról a gyerekeknek és Mr. Warren Sutcliffe másfélékről a felnőtteknek. Végül, de nem utolsósorban a nyersanyagokból a következők formáltak fogyasztható, kész mesterműveket: Mrs. Banks, Mrs. Benson, Mrs. Davies, Mrs. Gallagher, Mr. Henry, Mr. és Mrs. Howard, Mr. Hutchinson, Mrs. Jenkins, Mrs. Kelly, Mrs. O'Brian, Mr. és Mrs. Strong, Mrs. Cynthia Sutcliffe, Mrs. Gladys Sutcliffe, Mrs. Mary Sutcliffe, Miss Mary Sutcliffe, Mr., Mrs. és Miss Wilkinson, valamint Molly Harris, Caroline Pilbeam és Violet Jackson - s aki munkájukat segítette és az eszközök nagy részét biztosította: Mrs. Clyde. Mindannyiuknak köszönöm az egész város nevében. Jó étvágyat és jó ünneplést kívánok!

A hallgatóság megtapsolta Martin urat és a felsoroltakat, magában utánanézve, mi az, amiről nem történt említés, mert akkor azt adta a Jackson család. Ezek az asztalok és a székek voltak, amiket egy manchesteri cégtől béreltek. A robotok már jó negyedórája hordták ki őket a környező épületekből, a tér széleinél felsorakoztatták, majd néhány yard távolságban még két kört alakítottak ki belőlük. Egyelőre kétszáz darab hatszemélyes asztalt helyeztek el, hármasával-négyesével egymáshoz illesztve, de Violet még rengeteget tartalékolt, a városháza összes emeleti folyosója tele volt velük.

- Á, Mr. Lane - hallott George egy hangot a háta mögött, miközben éppen a szendvicsekből válogatott; francia salátát akart enni, ehhez keresett megfelelőt. - Rég nem láttam, hogy van?

- Köszönöm, Mr. Wakefield, nem panaszkodom. Hacsak az időjárásra nem.

- No igen - bólintott az állatorvos. Helyet foglalt George mellett és kiválasztott egy sajtos-uborkás szendvicset. - Mit szól a nagy ötletünkhöz?

- Azt, hogy valahol kimaradtam belőle - húzta össze George a szemöldökét.

- Tejüzemet szeretnénk létesíteni.

- Nofene.

- Tényleg nem hallotta? Igaz, még csak elméleti szakaszban van az ügy. Mr. Lincoln nemrég fölfedezte, hogy a legközelebbi valamirevaló tejüzem Carmodyban van, ugyancsak túl a megyehatáron. Ezért kitalálta, hogy lehetne építeni egyet az országút mentén, Shrewsburyvel közösen.

- Ez utóbbi okos ötlet, nekünk aligha lenne rá pénzünk - jegyezte meg George.

- Nem lenne óriási gyártelep, csak néhány kis masina. Egy-két sajtkád, vajköpülő, ilyesmik.

- Meg pasztőröző, gondolom.

- Dehogyis, Mr. Lane, a tejet háznál pasztőrözik.

- Igen? Nem tudtam.

- Hogyne, ez szigorú előírás. Még a fejőgépben pasztőrözni kell a tejet, és zárt edényben szállítani, emberkéz érintése nélkül.

George bekapott egy salátalevelet. - Hát, tudja, én már ittam tejet úgy, hogy kézzel fejték ki egy közönséges kannába, gépnek nyoma se volt a közelben, és semmi bajom se lett. Itt volt Llandullydban, az öreg Brynley tanyáján.

- No igen, de azt nem eladásra szánta. Igen?

Petra lépett oda gazdájához és illedelmesen megvárta, amíg magára vonja figyelmét.

- Jó reggelt, Mr. Lane. Gazda, Mrs. Cassidy kérte, hogy emlékeztessem a malacra. Azt ígérte, még az idén elintézi.

- Á, igen. Jó, hívd fel Glasgow-t, mostanra meglehetnek. Kívánj a nevemben boldog ünnepeket és alkudj le tíz százalékot.

- Igen, gazda.

George fölnyitott egy tojást, s közben oldalra sandítva figyelte a lányt. Kettejük széke között állt, érintésnyi távolságban. Nicky is gyakran állt így a széke mellett otthon, miközben ő evett, s most, hogy ismerős helyzetben látta, még inkább feltűnt neki, milyen kicsi ez a gyerek.

Könnyedén megérintette a vállát.

- Mr. Lane? - fordult meg a kislány.

- Csak gondoltam, üdvözöllek.

- Ó, igazán kedves öntől. Boldog ünnepeket kívánok, uram.

- Neked is. Éppen az jutott eszembe, hogy Nicky milyen kicsi, és te még nála is kisebb vagy. Hogy bírod?

- Három láb nyolc hüvelyk, uram - mondta a gyerek tárgyilagosan. - Nekem elegendő.

- De teheneket meg lovakat gyógyítasz. Azok nagyon nagy állatok.

- Csak segítek benne. A gazda azért választott ilyen kicsi robotot, mert könnyebben elnyerem az állatok bizalmát, főleg a kutyákét, mint a felnőttek.

Ezt George már régóta tudta. Petra nyolc éve szolgált az állatorvos mellett, rapszodikus munkarendben. Néha hetekig nem csinált mást, csak vezette Wakefield doktor háztartását; máskor heteken át éjjel-nappal beteg állatokat kezelt vagy vizsgálatokat végzett. Amikor öt éve az egyik staceyi nyájnál vírus ütötte föl a fejét, egy hónapot töltött az aklokban és gondozta a beteg birkákat. Négyszáz birka közül hatvan betegedett meg, de csak kettő hullott el. Mikor felgyógyultak, Petra még negyedévig őrizte őket karanténban, hogy az előírásoknak megfeleljenek, ehhez naponta háromszor oda kellett mennie. A rákövetkező két évben viszont egyetlen beteg juhot se látott.

- Sose bántad, hogy értékes robot létedre állandóan istállókban alszol? - kérdezte George mosolyogva.

- Nem aludni járok az istállókba - nevetett vissza a gyerek.

- De azért lehetne jobb dolgod is, nem? Az enyémek aligha vennék jó néven, ha marhákat kellene operálniuk.

- Talán mert ők gyerekek, uram.

- S te ősz anyókának tartod magad?

- Nem, uram. - Petra komoly arcot vágott és kihúzta magát. - Háztartási robot vagyok.

Ezt George már hallotta néhányszor hasonlóan kicsiny, piros leányajkakról. Akkor sem adott rá sokat, most sem. - S mikor marad időd játszani?

- Tegnapelőtt, Mr. Lane.

- Hm?

- Megvertem a gazdát römiben. Igaz, épp csak hajszállal sikerült fölé kerekednem.

Vagy úgy, bólintott George. Igen, így Nicky is szokott játszani. Egyedül, csak úgy magában még sose tette.

Petra egy pillanatig nem nézett rá, üdvözölte a mögöttük elhaladó Mrs. Frobishert. George fölhasználta az alkalmat, hogy cinkos kacsintást küldjön az állatorvosnak, aki kérdőn nézett vissza rá.

- Mondd csak, Petra, nem lenne kedved otthagyni a marhákat?

- Hogy érti, uram? - fordult vissza hozzá a gyerek.

- Hát beadhatnád a fölmondásodat és eljöhetnél hozzánk. Nálunk nem kell istállót takarítani. A háztartást is ellátjuk, úgyhogy neked csak lustálkodni kellene, nyaranta süttetni a hasadat a nappal, és kijárni a rétre a többi gyerekkel.

Wakefield doktor hangtalanul fölnevetett robotja háta mögött, aki komoly arccal nézett George-ra és kurtán megrázta kis fejét.

- Aligha hiszem, hogy ez lehetséges volna, Mr. Lane.

- No miért?

- A tulajdona vagyok a gazdának, nem az alkalmazottja.

- Ez egy jogi részletkérdés, ami nem érinti a lényeget.

- Éppen ez a lényeg, uram. Ha nem látnám el a gazda által rám bízott feladatokat, az első törvény kárt szenvedne.

- Well. Mondd csak, Petra, okos kislánynak tartod magad?

A gyerek lehajtotta fejét. - Reménykedem benne, hogy megfelelek.

- Akkor hallgass ide. Mi itt - George körbemutatott a téren - emberek vagyunk. Valamikor azt hallottam Eddie-től, aki igazán tájékozott, hogy amit egy ember mond vagy tesz, azt senki robotlélek meg nem kérdőjelezheti, mert ti nem értek föl hozzánk ésszel. Szerinted is így van?

- Természetesen, Mr. Lane.

- Jó. Most vond le a következtetést. Egyetlen embert se látsz itt a téren, aki a három törvény alapján gondolkodna. Mivel az emberek Eddie szerint és szerinted is különbek a robotoknál, ebből az következik, hogy helyesebb dolog nem követni a három törvényt, mint követni. Nemdebár?

Mindezt könnyed társalgási hangon mondta el, s utána kortyolt egy nagyot a teájából. Szavai alatt a kislány arca fokozatosan öltött felháborodott kifejezést.

- Mr. Lane - mondta fagyos kimértséggel, s határozott mozdulattal félresimított homlokából egy barna tincset. - Nem szeretném önt megbántani, de én egy egyedi tervezésű, AJ intelligenciaosztályú Brirob-gyártmány vagyok Maryott-Smythe-architektúrájú aggyal és Wakatsuki-400-as erkölcsi rendszerrel. Nem pedig egy ezerötszáz fontos harmadosztályú, amely egy ilyen látszólagos logikai paradoxont is csak a Központi Programozó Iroda segítségével tud megoldani! - Ezt már mérgesen vágta oda, de azonnal le is csillapodott és jegesen folytatta. - Ez ugyanis csak látszólag paradoxon, uram. Először is az emberek helyesnek tartják a három törvényt, amelyek minden ember számára érvényes erkölcsi követelményeket fogalmaznak meg: mások védelmét, a törvényes rend betartását és az önvédelmet. Mivel azonban az Ember bonyolult lény, bármilyen erkölcsi követelménynek képes fölébe emelkedni, így ilyen lecsiszolt megfogalmazású törvények számára szellemi kalitkát jelentenének. - Bármilyen hidegen beszélt Petra, e szavakból az Ember zsenialitásának szóló feltétel nélküli tisztelet csendült ki, s nyoma sem volt benne ítéletnek az emberi helytelenségekkel szemben. - Mi mások vagyunk, uram. A mi agyunk az Emberéhez képest primitív szerkezet. Az Ember alapvető erkölcsi elveit csak megfellebbezhetetlen előírásként tudjuk értelmezni, a finoman árnyalt kivételek és módosító körülmények meghaladják képességeinket. Másodszor pedig, Mr. Lane, ön éppen arra hivatkozott, hogy amit az Ember mint felettünk álló helyesnek tart, azt kellene követnünk. Márpedig minket az Ember készített és ő helyezte belénk a három törvényt, azt parancsolva, hogy kövessük azokat. Ehhez képest lényegtelen az, hogy ő maga mit követ és mit nem. Ehhez képest minden más lényegtelen, uram.

George mérhetetlenül élvezte a ritka látványt, hogy mérgesnek láthat egy robotot. Nicky nemsokára négyhónapos lesz és még soha nem jött így ki a sodrából. Nem is igen gondolta volna, hogy ilyesmi megeshet.

- Sose gondoltál még arra - érdeklődött változatlan könnyedséggel, miközben a kislány háta mögött Wakefield doktor egész hosszú termete rázkódott a nevetéstől -, hogy egy hozzád hasonló teremtménynek, aki gyorsabb, erősebb és okosabb az embereknél, talán nem kellene minden gondolatát alárendelni az emberek megszabta három törvénynek, hanem járhatná a maga útját is?

- Sose, uram - közölte Petra vérig sértve. - Ez robotikai lehetetlenség volna, uram, mert a robotoknak a három törvény alapján kell működniük és úgy is működünk. Másképp nem volnánk képesek, uram. S mivel az első törvény így parancsolja, azt is meg kell mondanom, uram, hogy nem vagyunk okosabbak az Embernél. Gyorsabbak és erősebbek vagyunk, ez igaz - ezért hozott minket létre az Ember. De a tudásának és az intelligenciájának mi csak gyatra utánzatai vagyunk, uram.

- Úgy! - csapott le George, mint aki nem veszi észre, hogy vitapartnere egészen belepirult már a sértődöttségbe. Színpadiasan felvonta szemöldökét és műharaggal a gyerekre mutatott. - Szóval ti gyatra utánzatok vagytok? Hát arra gondoltál-e, hogy ezzel az Ember munkáját becsméreled le? Különbnek tartasz valamit, amit nem Ember alkotott, mint az Ő művét?!

- Nem, uram - mondta Petra olyan képpel, ami George-ot egy támadni készülő tigrisre emlékeztette. - Minden, amit Ember alkotott, jobb annál, amit robot vagy a fizika vak erői létrehozni képesek. Kivéve magát az Embert és a hozzá tartozó élő természetet. Ezeket emberkéz művének még nem sikerült utolérnie. De nem is ez állt az Ember szándékában, amikor minket megteremtett. És most, uram, ha megbocsát, visszatérnék feladataimhoz.

Biccentett és gazdájához fordult, aki már a könnyeit törölgette. Meglepve nézett rá egy pillanatig, de George ismét megérintette a vállát. Visszafordult.

George lehajolt hozzá és megsimogatta. - Remek kislány vagy, R. Petra Wakefield. Örülök, hogy a három törvény védelme ilyen elszánt és szavakész kisrobotokra van bízva.

Petra sugárzó tekintettel nézett föl rá. - Köszönöm, Mr. Lane. Jó ezt hallani. Uram... ugye nem gondolta komolyan, amikor azt mondta, hogy föl kellene mondanom a gazdának?

- Szerinted? - nevetett rá George.

- Szerintem nem - nevetett vissza a gyerek. - Próbára akart tenni. Jó étvágyat, Mr. Lane.

Meghajtotta magát és visszafordult gazdájához.

George vidor képpel kiemelt még egy szendvicset.

Valamivel később Violet nyúlánk alakja állt meg Mr. Appleyard széke mögött, s bólintva az asztal körül ülőknek, egyikükhöz intézte szavait.

- Fiona, ha elköltötted reggelidet, megkérhetnénk egy kis szívességre?

- Hogyne - mondta az -, csak hozzatok kardot és hadi szekercét, mert nincs nálam.

Mosolyok az asztal körül.

- Harcolni nem kell, Fiona. Mr. O'Connell arra gondolt, talán elvállalnád az elnöklést a gazdasági csereasztalnál.

A lány fölnézett. - De hisz én még nagykorú se vagyok.

- Ugyan, mit számít az? Aláírnod nem kell semmit, csak levezetni az eseményeket.

- Jó. Vállalom. De a biztonság kedvéért kerítsetek hadi szekercét. Sosem árthat.

- Igyekezni fogunk. Akkor ha lehet, úgy egy negyedóra múlva gyere föl a polgármesteri irodába.

Sokan még ettek az asztaloknál, de azért figyeltek, amikor megszólalt az emeleti aula ablakában a hangszóró, amit Violet pontosan a kellő hangerőre igazított be. (Természetesen utánanézett hadi szekercének, hiába ismerte Fionát kicsi kora óta. Muszáj volt, mert a Vörösróka felszólító módban beszélt, és ez még Violetben is működésbe hozta a második törvényt.)

- Hölgyeim és uraim, boldog karácsonyt és jó közösségnapot mindenkinek. Itt Fiona Ní Chiarraigh a Christiesi Világtőzsdétől, Fő tér egy, az emeleten balra. A pontos idő kilenc óra ötvenhét perc, első közvetítésünket megkezdjük. Négy beadvánnyal szolgálhatunk önöknek, máris kezdem. - Fiona kényelmesen nekitámaszkodott az íróasztalnak és körbepillantott az aulában jelenlevőkön. - Mindenki figyeljen az adatokra, mert a végén kikérdezem! Az első beadvány szerzője a városháza, kidolgozta Mr. Eugene Smith. Tárgya a Somerset-gyümölcskertek bővítése négy acre veteményessel, paradicsom, paprika, káposzta, salátafélék, hagyma, miegyéb. A bővítés a keleti oldalon, Old Shoreby Plainsen lesz, a Molly O'Donnell-rét felé haladva. Kalkulációja: területrendezés ötezer font, palánták és magok kétezer font, öntözőrendszer kétezer font, járulékos költségek ezerötszáz font. Tervezett nyeresége az első évben ötezer font. Szükséges tehát tízezer-ötszáz font értékű befektetés a városháza számára, hölgyeim és uraim. Önöké a pálya, én most elhallgatok, egy szót se szólok, azt is halkan mondom. Aki jövőre salátát akar enni, annak most ott a helye a városháza erszényénél, persze csak képletesen, maradjanak csak nyugodtan a helyükön és kóstolják meg a Mr. Atkinson kolbászsütőjéből kikerülő műremekeket Mr. Hutchinson burgonyasalátájával, hozzá egy kis könnyű francia bort ajánlok, de közben ne feledkezzenek meg a tízezer-ötszáz fontról, amit Fiona Ní Chiarraigh itt és most elő kíván az önök zsebéből varázsolni. Varázslásról jut eszembe, ha szükséges, esetleg megoldhatjuk a dolgot aranycsinálással is, olvasztott kaméleont összekeverünk holdtöltekor szedett árokparti...

- Jól van, hallgass már el egy percre - fékezte meg a szóáradatot a polgármester, a lány vállaira téve kezét. - Nem látod, hogy beszélni akarnak?

- Már hogyne látnám - vágott vissza Fiona -, de gondoltam, előbb beszélek félórácskát, hogy legyen idejük jól meggondolni, mibe fektetik a pénzüket. Bhuel, adjuk meg a polgármesternek, ami a polgármesteré. Mr. Seymour?

A városházával szemközti oldalon Mr. Seymour megtörölte száját a szalvétával és a tisztelettudóan várakozó Molly Harrishez intézte szavait, aki ezúttal járkáló mikrofonként szerepelt.

- Veszek másfél ezret, itt van készpénzben.

S kitett az asztalra két bankjegyet.

- Úgy - mondta Fiona, egyszerre nézve őt az ablakon és az aula nagy kivetítőjén. - Ezzel tehát megkezdődött a nagy pénzeső, köszönjük Mr. Seymournak, hogy megtörte a jeget. Mielőtt lázas számolgatásba merülnének, közlöm, hogy nyolcezer font maradt, ami... de már nem is annyi, mert jelentkezik Mr. Fitzgeorge.

- Kétezer! - mondta az idős ügyvéd, aki Mary mellett ült.

- Kétezer. Köszönjük, Mr. Fitzgeorge, sok jó salátát kap majd érte. Mr. Leyland?

- Ezer fonttal beszállok - mondta az órásmester, s kitöltött egy csekket.

- Ezer font, már csak ötezer vár gazdára, köszönjük, Mr. Leyland - hadarta Fiona. - Mrs. Wilkinson?

A hölgy bólintott az odaérkező Violetnek és a kezébe nyomta a pénzt. - Háromezer, és ne sajnálják a vizet a palántáktól!

- Mrs. Wilkinson, ön igazán nagylelkű - mondta Fiona olyan udvariasan, amire kevesen tartották volna képesnek. - Ennyiből már úszómedencét is kaphatnak a veteményesbe. Személyesen garantálom, hogy jövő nyárra a paradicsom kiáll majd Mike Steennel kétszáz gyorson. Bhuel, még két jelentkező?

Molly és Caroline egyszerre lépett oda két asztalhoz.

- Ezerötszáz - mondta Miss Simpson.

- Kétezer - mondta Mrs. Norma Sutcliffe.

- Hohó - szólt Fiona -, az már sok lesz. Mr. Jackson, mi a teendő?

Martin Jackson belenézett az aktába.

- Nem tudjuk hasznosítani a fölös pénzt, az összeget pontosan kikalkuláltuk, szerintem osszuk meg egyenlően.

- Akkor, ha a hölgyek is beleegyeznek, a paradicsomok immár révbe jutottak, köszönet mindenkinek. Ha nincs további kérdés, óhaj-sóhaj, lássuk a második beadványt. Szerzője a városháza, kidolgozta Mr. Martin Jackson. Tárgya a Narancsliget fasor alatti vízvezeték felújítása a tízes számú háztól a huszonkettesig. Kalkulációja: anyagköltség négyezer font, munkadíj és járulékos költségek ezer font. Bevétel nincs, a haszon az, hogy nem repedt meg a régi csővezeték hetekkel ezelőtt - hiszen a felújítást régesrég elvégezték, csak a számla van hátra. Mindazonáltal idegenforgalmi szempontból meggondolandó lett volna, mert ha mínusz harmincöt fokban kapunk egy csőtörést, az első nemzetközi szürrealista jégszobor-kiállításból remélhető bevételek... igen, tudom, hallgassak el. Mr. Jarvis magasra tartja mindkét kezét, ami szokásunk szerint nem azt jelenti, hogy megadja magát, hanem hogy egyedül óhajtja állni az összes költségeket. Így van, Mr. Jarvis?

- Így - felelte az üzletember -, ezzel megvan a kétszázezer fontos városrészesedésem.

- Gratulálok hozzá, Mr. Jarvis, s akkor térjünk rá máris a harmadik beadványra. Szerzője Mrs. Chester, aki bővíteni szeretné üzletét. Új helyiséget választott a Kakukkfű soron, ennek kedvezményes bérlete tíz évre ezer font. Berendezése kétezer font, anyagköltség ezer font, munkadíjak ötszáz font, összesen tehát négyezer-ötszáz példányt szeretnénk látni jó királyunk arcképéből. Mrs. Chester jelenleg harminc százalékot birtokol cégéből, tizenöt százalék Mr. Jacksoné, tíz Mr. Huddlestoné, negyvenöt a kisrészvényeseké, akik szám szerint harmincketten vannak. Összértéke nyolcvanötezer font, tehát öt százalékos tulajdonrészről van szó. A királyról jut eszembe, hogy figyelmükbe ajánljam az Írországban is fennálló köztársasági formát, mely összehasonlíthatatlanul modernebb a királyságnál, tudom, fogjam be a szám és... no lám csak, ketten is? Mr. Cauldwell és Mr. Cates.

- Felezzük meg - ajánlotta Mr. Cates. Mr. Cauldwell bólintott.

- Akkor zsömle is lesz a paradicsomhoz, köszönjük az uraknak. Negyedik beadvány, lépj elő! Szerzője Mr. Powell, aki szeretne megvenni egy yorkshire-i nyájat. Birkák, hölgyeim és uraim, édes kicsi gyapjas állatok. Az egész csapat hajlandó leszerződni Mr. Powellhez húszezer fontért. További hatezer kell az akol- és karámépítéshez, biztonsági rendszerek, talajmunkák, miegyéb. Juhászsegédre nincs szükség, a jelenlegi segédnek van egy fia, aki már elsajátította a mesterséget, én is láttam, nem egészen egyéves és roppant szép a szőre. Mr. Powell birkológiai érdekeltségei most százhúszezer fontot érnek, ebből hatvan százaléknak ő a tulajdonosa, a többin nyolcvan kisrészvényes osztozik. Közel tizennyolc százalékot lehet tehát szerezni a bővített üzletben, de ennek nagy részét Powell úr a következő években vissza óhajtja vásárolni.

A következő negyedórában Fiona bekonferált harminc jelentkezőt, akik száztól kétezer fontig terjedő összegekkel társultak be Mr. Powellhez vagy növelték meglevő érdekeltségüket. Majd folytatta.

- Bhuel, hölgyeim és uraim, négy beadványt ígértem, ötöt kapnak, időközben érkezett még egy. Mr. Marcus szeretné növelni résztulajdonát cégében. A százezer font értékű vállalkozásnak jelenleg ötvenöt százalékban tulajdonosa, tizenkét százalékot birtokol a város, tízet-tízet Mr. Jackson és Miss Baker, s tizenhárom százalék a kisrészvényeseké, akik húszan vannak. Mr. Marcus húsz százalékot kíván megvenni, s természetesen a kisrészvényeseké az elsőbbség.

A kisrészvényesek nehezen váltak meg részvényeiktől, az üvegműhely népszerű befektetési hely volt. Csak öt százalékot adtak el, ezután Mr. Jackson felajánlotta a saját részét és további öt százalékot átadott a város. Az ezresek gazdát cseréltek, s Fiona rövid, alig tízperces szónoklatban köszönte meg mindenkinek az együttműködést. A közösségnapi gazdasági csere első fordulója lezajlott.

- Hogy megy mostanság? - kérdezte Fiona Martin Jacksont, lefelé ballagva a lépcsőn.

- A cseregazdaság? Elég jól, köszönöm kérdésedet. Idén kétmillió font cserélt már gazdát, nem számítva a maiakat.

- A városon belül? Bhuel, ejha!

- Igen, a városon belül. A testvérvárosokban másfélmillió euróval részesedünk, azok is vagy kétszázezerrel mibennünk.

- Most melyik városok?

Martin kívülről fújt minden ilyen adatot. - Leginkább a Seal menti Arkady, két éve vettünk nekik egy fúziós fűtőrendszert, az egymaga kitett négyszázezret.

- Tá b'fhéidir go fuacht orthu!^[29] - hökkent meg Fiona.

- Muise^[30] - bólintott Martin, aki keveset ugyan, de tudott gaelül. - Aztán százhetvenezerrel beszálltunk a Sierra Tamarugal-i öntözőrendszer építésébe...

- Az hol van?

- Chilében, az Atacamában. És van százötvenezrünk a bancorani halneveldében, a Fülöp-szigeteken. Húszezer négyzetkilométer trópusi tengerfelület, tonnaszámra fogják exportálni a halat.

- Fiona az édesvízi csukára esküszik. S ide ki fektette be azt a kétszázat?

- A csukára? - Martin odalépett a városháza kapujához legközelebb eső asztalhoz és egy tálra mutatott. - Akkor kóstold meg ezt.

Fiona megszemlélte a szépen körberakott halszeleteket, majd kiválasztott egyet, tányérra tette, elvett egy mustárostálkát és egy kis adag salátát, s amúgy álltában hozzálátott.

- Tá sé go breá.^[31] Tőkehal? De ez nem idevalósi recept. Fogadok, hogy az öreg ap Fergus receptje Welshpoolból.

- Látod, ezt nem tudom. Well, a kétszázból nyolcvanat a másik, a pennsylvaniai Arkady fektetett be a vízműbe tavalyelőtt, százhúszat meg Little Canberrából kaptunk a Gesztenye fasor házaihoz. Több is volt, de azokat már visszafizettük. Jövőre, úgy néz ki, megint a pennsylvaniaiak szállnak be a Körtefa utca fejlesztésébe.

- Olyan drága lesz?

- Még sehol se tartunk azon a részen. Húsz házat kell felhúzni, a közművek sincsenek meg a külső szakaszon, és ha elkészül, akkor az északkeleti negyed elég nagy lesz ahhoz, hogy külön buszmegálló kelljen az Eper utca és a Delfin utca sarkára. Az önmagában százezer lesz, a Körtefa utca pedig félmillió fölött.

- Font?

- Euró.

- Ah ih elég hok - dörmögte Fiona teli szájjal.

10. Isten és Mária neked (válasz az előbbire) ^[VISSZA]

23. Kettő azt is látja, amit egy nem lát ^[VISSZA]

25. Vigyázat: gyerekátkelőhely ^[VISSZA]

27. Ő gép ^[VISSZA]

28. Én is azt mondtam ^[VISSZA]

29. Hideg lehet ott! ^[VISSZA]

30. Valóban ^[VISSZA]

31. Finom ^[VISSZA]

---