Egyiptom, a világ legrégibb civilizációjának hazája, Afrika északkeleti sarkában terül el. Három, négy, sőt öt évezreddel ezelőtt, mikor Közép-Európa nyersbőrökbe öltözött barbárjai még csak barlangokban húzódtak meg, Egyiptomnak bámulatosan fejlett társadalmi szervezete, földművelése, ipara, irodalma volt. Főképpen pedig olyan hatalmas technikai feladatokat hajtott végre, olyan óriási épületeket emelt, amelyeknek megmaradt romjai méltán fölkeltik a modern szakemberek bámulatát.

Egyiptom földje egy hosszú, termékeny völgy a líbiai és az arab sivatag között. Mélysége néhány száz méter, hossza százharminc mérföld, átlagos szélessége szűken egy mérföld. Ennek a hosszú folyosónak a nyugati fala a szelíden ereszkedő, de kopár líbiai hegylánc, keleti fala pedig az arab hegyek megrepedezett, meredek sziklasora. A sikátor mélyén folyik a Nílus.

A folyó észak felé haladó útján a mély völgy falai egyre alacsonyabbak lesznek, a Földközi-tengertől huszonöt mérföldnyire pedig egyszerre élesen szétválnak, és a Nílus nem szűk sikátorban folyik tovább, hanem több ágra szakadva, egy háromszög alakú, tágas síkságon hömpölygeti vizét. Ennek a háromszögnek, a Nílus deltájának alapja a Földközi-tenger partja, csúcsa pedig ott, ahol a folyam kibukkan a völgykatlanból, Kairó városa, valamint az óbirodalom fővárosának, Memfisznek a romjai.

Ha valaki fel tudna emelkedni húsz mérföldnyi magasságra, és onnan tekintene végig Egyiptomon, megláthatná az ország csudálatos alakját és sajátságosan változatos színeit. Ebből a magasból Egyiptom a fehér és narancsszínű homokon olyan volna, mint egy kígyó, amely merészen kanyarogva tör a sivatagon keresztül a Földközi-tenger felé, s már bele is merítette háromszögletű fejét, amelyet két szem ékesít: a bal Alexandria, a jobb Dumját.

Ez a hosszú kígyó októberben, amikor a Nílus elönti egész Egyiptomot, égszínkék, mint a tenger. Februárban, amikor az elapadó víz helyét elfoglalja a tavaszi növényzet, a kígyó zöldre változik, testén kék csík húzódik, fején kék erek hálója: a csatornák, amelyek át- meg átszelik a deltát. Márciusban a kék csík megkeskenyedik, a kígyó színe pedig, a gabonaérés miatt, aranysárgára fordul. Végül június elején a Nílus sávja csak vékony vonal, a kígyó teste csupa szürke a szárazság és a por miatt; mintha fátyol borítaná.

Az egyiptomi éghajlat alapjában forró; januárban rendszerint tíz fok a meleg, augusztusban huszonhét. Néha negyvenhét fokot is elér a hőség, ami nálunk megfelel a római melegfürdő hőmérsékletének. Ráadásul a Földközi-tenger szomszédságában, a delta táján, évente tízszer se esik eső. Felső-Egyiptomban pedig minden tíz évben egyszer.

Ilyen körülmények között Egyiptom a civilizáció bölcsője helyett kietlen, puszta völgy lett volna, amilyen annyi akad a Szaharán, ha évenként egyszer el nem öntené a szent folyó, a Nílus. Június végétől szeptember végéig a Nílus folyton árad, és elönti csaknem egész Egyiptomot. Október végétől a következő május végéig aztán egyre apad, és fokozatosan lefolyik, mind mélyebb és mélyebb területeket téve szabaddá. A folyó vize ilyenkor annyira telítve van ásványi és szerves anyagokkal, hogy egészen megbarnul tőlük, s ahogy apad, lerakja az elöntött földeken a termékeny iszapot, mely fölér a legjobb trágyával. Ez az iszap és a forró éghajlat magyarázza meg, hogy a jobbról-balról sivatagok közé szorult Egyiptom háromszor is arat évenként, és a mag körülbelül háromszázszorosan fizet.

De Egyiptom földje nem egyenletes sík, hanem hullámos; van vidéke, amely csak két-három hónapig issza a folyó áldott vizét, de akad olyan is, amely egész álló éven át egy cseppjét se látja, mert az áradás bizonyos pontokat nem ér el. De ettől függetlenül vannak évek, amikor az áradás csekély, és olyankor Egyiptom jó része nem kap a megtermékenyítő iszapból. Végül nagy forróságok idején a föld időnap előtt kiszárad, és úgy kell öntözni, mint a cserepes virág földjét.

Mindezek a körülmények azt jelentették, hogy a Nílus völgyében megtelepedett nép, ha gyenge volt, pusztulásra ítélték, ha meg rendelkezett tehetséggel, szabályoznia kellett a vizet. Az ókori egyiptomiaknak volt tehetségük, így teremtették meg a civilizációt.

Már hatezer évvel ezelőtt észrevették, hogy a Nílus akkor árad, amikor a nap Szíriusz alá kerül, és akkor kezd apadni, amikor a Mérleg csillagképhez közeledik. Ez a fölfedezés csillagászati megfigyelésekre és az időmérésre sarkallta őket.

Hogy egész éven át legyen vizük, országszerte jó néhány ezer mérföld hosszú csatornahálózatot építettek. Hogy pedig a mértéktelen áradás ellen is biztosítsák magukat, hatalmas töltéseket emeltek, és óriási medencéket ástak, így keletkezett a mesterséges Moirisz-tó, mely háromszáz négyzetkilométer kiterjedésű és tizenkét emeletnyi mély. Végül a Nílus és a csatornák mentén egyszerű, de hasznos vízművet létesítettek, hogy meregetés útján öntözhessék az egy- vagy kétemeletnyi magasságban húzódó földeket is. Ráadásul évről évre meg kellett tisztítani az eliszaposodott csatornákat, kijavítani a gátakat, és magasan feltöltött utakat építeni a hadsereg számára, amelynek bármely pillanatban szüksége lehetett a jó útra.

Ezek az óriási méretű munkák azonban a csillagászati, mérnöki, mechanikai és építészeti tudományon kívül tökéletes szervezést is igényeltek. A gátak megerősítését, a csatornák tisztítását ilyen hatalmas területen csak bizonyos időben lehetett és kellett végrehajtani. Ez tette szükségessé annak a munkáshadseregnek a megteremtését, amely tíz- meg tízezer főre rúgott, egységes vezetés alatt dolgozott, tört a kitűzött cél felé, és rengeteg élelmiszert, eszközt, segéderőt kívánt.

Egyiptom képes volt arra, hogy megszervezze ezt a munkáshadsereget, és ennek köszönheti örök időkre szóló alkotásait. Valószínűleg a papok - Egyiptom bölcsei - teremtették meg, majd ők tűzték ki számára a terveket is, a parancsolás viszont a királyok, vagyis a fáraók joga volt. Így aztán Egyiptom népe - java virágzása idején - úgyszólván egyetlen személlyé olvadt össze, melyben a papi rend játszotta a gondolat szerepét, a fáraó volt az akarat, a nép a test, a fegyelem pedig a cement.

Ilyen módon maga az egyiptomi természet, mely szakadatlan, rendszeres és igen nagy munkát követelt, alakította ki az ország társadalmi szervezetének vázát: a nép dolgozott, a fáraó irányította, a papok pedig a terveket készítették. És amíg ez a három tényező békességben, együtt választotta meg a célokat, amelyeket maga a természet tűzött ki, addig a társadalom virágozhatott, és megteremthette halhatatlan alkotásait.

A szelíd és vidám, de egy cseppet sem harcias egyiptomi nép két osztályra oszlott: földművesekre és kézművesekre. A földművesek között nyilván voltak olyanok is, akik a maguk kisebb-nagyobb földjét művelték, de java részük csak bérelte a földet, amely a fáraók, papok és az arisztokrácia tulajdona volt. A ruhaneműeket, házi felszerelést, edényt és szerszámokat készítő kézművesek önállóak voltak; akik pedig az óriási építkezéseken dolgoztak, valóságos hadsereget alkottak.

E szakmák mindegyike, de különösen az építészet, nagy hajtó és vontató erőket kívánt; egyeseknek naphosszat meregetniük kellett a vizet a csatornákból, másoknak a követ hurcolniuk a bányából oda, ahol szükség volt rá. A legnehezebb gépies munkát, elsősorban is a kőfejtést, rabok végezték, akikre a bíró szabta ezt az ítéletet, vagy pedig háborúban foglyul ejtett rabszolgák.

A vérbeli egyiptomiak bőre rézszínű volt, hivalkodtak is vele, s egyformán lenézték a fekete etiópokat, a sárgás szemitákat és a fehér bőrű európaiakat. Ez a testszín, amely szerint az egyiptomi könnyűszerrel meg tudta különböztetni a fajtájabelit az idegentől, a faji egység megóvásának hathatósabb tényezője volt, mint a vallás, amelyet más is fölvehetett, vagy a nyelv, amelyet akárki megtanulhatott.

Idők múltán azonban, amikor a birodalom épülete repedezni kezdett, egyre több idegen elem szivárgott be az országba, meglazították a régi összetartást, megbontották a társadalmat, végül elárasztották és magukba olvasztották az ország őslakosságát.

A birodalmat a fáraó kormányozta, az állandó hadsereg, a milícia vagy rendőrség és a hivatalnoksereg segítségével. A tisztviselőkből alakult ki lassan-lassan a születési arisztokrácia. Névleg a fáraó volt minden jog kútfeje, ő volt a fővezér, a leggazdagabb földesúr, a legfőbb bíró, főpap, sőt az istenek fia, és maga az isten. Az istennek kijáró hódolatot nemcsak a néptől és a tisztviselőktől követelte meg, hanem néha maga is állított magának oltárt, és tulajdon képmása előtt meggyújtotta az illatos füstölőt.

A fáraó mellett, de nagyon gyakran még fölötte is voltak a papok; ez volt a bölcsek rendje, ennek a kezében volt az ország sorsa.

Ma szinte el se tudjuk képzelni, milyen rendkívüli szerepet töltött be a papság Egyiptomban. A papok voltak az ifjú nemzedék oktatói, jósok, egyúttal a felnőttek tanácsadói, a halottak bírái; az ő akaratuk és tudományuk biztosította a halottaknak a halhatatlanságot. De nemcsak az aprólékos vallási szertartásokat végezték az istenek és fáraók körül, hanem mint orvosok betegeket gyógyítottak, mint mérnökök irányították a közmunkákat, mint csillagászok pedig a politikát, de mindezt mindenekelőtt azért, mert ők ismerték legjobban országukat és a szomszéd államokat.

Egyiptom történetében mindig döntő fontossága volt annak, milyen viszonyban van a fáraó a papi renddel. A fáraók legtöbbnyire gazdag áldozatokat mutattak be az isteneknek, és tiszteletükre templomokat emeltek. Nem egy fáraó sokáig élt; az emlékművekre vésett neve és képmásai nemzedékről nemzedékre megmaradtak teljes dicsőségben. De sok fáraó csak rövid ideig uralkodott, és nem egy akadt, akinek nemcsak tettei, de még a neve is feledésbe ment. Néhányszor az is megtörtént, hogy az uralkodócsalád elbukott, és a fáraók kígyóval szegélyezett fövegét a főpap tette a fejére.

Egyiptom mindaddig fejlődött, amíg az egységes nép, az erélyes uralkodók és bölcs papok egyetértve dolgoztak az összesség javára. De elkövetkeztek olyan idők, amikor a nép a háborúk miatt megfogyatkozott, az elnyomatás és kizsákmányolás miatt erejét vesztette, az idegen jövevények beözönlése pedig aláaknázta a faji egységet. Amikor pedig az ázsiai fényűzésben aláhanyatlott a fáraók erélye és a papok bölcsessége is, s ez a két hatalom harcba szállt egymás ellen, hogy kié legyen a nép kiszipolyozásának kiváltsága, Egyiptom hamarosan idegenek járma alá került, és a civilizáció lángja, amely néhány évezreden át a Nílus fölött lobogott, kialudt.

A következő történet az i. e. XI. századból való, amikor elbukott a 20. dinasztia, és a nap fia, az örökké élő XIII. Ramszesz után a nap fia és Ámon főpapja, az örökké élő Szemámon-Herihor lépett trónra, és díszítette fel homlokát az ureusszal.

Egyiptom két nagy ünnepet ért meg XII. Ramszesz fáraó áldásos uralkodásának harmincharmadik évében, mind a kettő örömmel és büszkeséggel töltötte el az igazhitű lakosság szívét.

Mechir hónapban, vagyis decemberben, visszatért Tébába Khonszu isten, akit hosszú útján elhalmoztak a hívek drága ajándékokkal. Három álló évig és kilenc hónapig járt-kelt Buchten tartományban, meggyógyította a király leányát, Bentrest, és kiűzte a gonosz lelket nemcsak a fejedelem családjából, hanem még magából Buchten várából is.

Farmuti hónapban pedig, vagyis februárban, XII. Meramen Ramszesz, Alsó- és Felső-Egyiptom fejedelme, Fönícia és kilenc nép ura, meghallgatván az istenek tanácsát, akiknek ő egyenrangú társa, trónörökösévé nevezte ki huszonkét éves fiát, Kham-szam-merer-amen Ramszeszt.

Ez a választás szerfölött megörvendeztette az istenfélő papokat, a nemes nomarchoszokat, a vitéz hadsereget, a jámbor népet és minden nemzetséget, amely csak Egyiptom földjén élt. Mert a fáraónak a hettita királylánytól született idősebb fiait valami kifürkészhetetlen varázslat folytán gonosz lélek szállta meg. Az egyik fiú huszonhét éves volt, és nagykorúsága óta nem tudott járni; a másik átvágta az ereit, és belehalt; a harmadik pedig, aki semmiképpen nem akart lemondani az ivásról, valami mérgezett bortól eszelős lett: majomnak képzelte magát, és naphosszat a fákon mászkált.

Hanem a negyedik fiú, Ramszesz, aki Amenhotep főpap leányától, Nikotrisz királynétól született, erős volt, mint az Ápisz bika, bátor, mint az oroszlán, és bölcs, mint a papok. Gyermekkora óta csak katonák körében élt, s még mint egyszerű herceg mondotta:

- Ha az istenek legifjabb királyfi helyett fáraóvá tettek volna, én is leigáznék kilenc népet, mint Nagy Ramszesz, olyanokat, amelyeknek még hírét sem hallották Egyiptomban, hatalmasabb templomot építenék, mint egész Téba, és olyan piramist emeltetnék magamnak, hogy ahhoz képest úgy eltörpülne még Kheopsz sírja is, mint a gyenge rózsabokor a sudár pálma mellett...

Mikor aztán az ifjú herceg megkapta a sóvárgott trónörökösi címet, arra kérte atyját, nevezze ki kegyesen a memfiszi hadtest parancsnokává. Mire ő szent felsége, XII. Ramszesz, meghallgatván az istenek tanácsát, akiknek ő egyenrangú társa, azt felelte, teljesíti kívánságát, ha a trónörökös bizonyságát adja, hogy háború esetén el tudja vezetni hadseregét.

Ennek elbírálására összehívtak egy tanácsot; Szem-ámon-Herihor hadügyminiszter elnökölt, aki Tébában Ámon legnagyobb templomának a főpapja volt. A tanács határozata így hangzott:

A trónörökös Miszori hónap derekán (június eleje táján) összevonja a tíz ezredet, mely a Memfiszt a szebennütoszi öbölbeli Pi-Uto várossal összekötő vonal mentén állomásozik.

Evvel a tíz ezredből álló sereggel, amelyet hadiszerekkel és mindennemű gépekkel háborúra teljesen fölszerelnek, a trónörökös keletre indul, a Gósen földje és az egyiptomi sivatag határán Memfiszből Hattiba vezető műút felé.

Ugyanekkor Nitager tábornok, a hadsereg fővezére, aki az ázsiai népek betörése ellen védi Egyiptom kapuit, a Keserű-tavak vidékéről a trónörökös ellen vonul.

A két hadsereg - az ázsiai és a nyugati - Pi-Bailosz város környékén találkozik egymással, de a sivatagban, hogy Gósen földjének szorgalmatos szántóvető népét foglalatosságában meg ne zavarják.

A trónörökös győz, ha nem hagyja magát Nitagertől meglepni, vagyis ha idejében összevonja minden ezredét, és az ellenséggel való találkozásra hadirendbe tudja állítani.

A hadügyminiszter, Herihor őkegyessége, Ramszesz herceg táborában lesz, és az események folyásáról majd jelentést tesz a fáraónak.

Gósen földje és a sivatag között két közlekedési út vont határt. Az egyik a memfiszi csatorna, amely a Timszah-tóhoz vezetett; a másik a kőút. A csatorna még Gósen földjén húzódott, de az országút már a sivatagon, amelyet a két út félkörben ölelt át. Szinte az egész műútról látni lehetett a csatornát.

A mesterséges határtól eltekintve, a két szomszédos terület minden tekintetben elütött egymástól. Gósen földje ugyan hepehupás volt, de azért síkságnak tetszett, a sivatagon pedig mészkőhegyek és homokvölgyek váltakoztak. Gósen földje hatalmas sakktáblához hasonlított, amelynek sárga és zöld kockái a gabonatáblák és a mezsgyéken zöldellő pálmák színe szerint különültek el egymástól, míg a sivatag rőt homokján és fehérlő hegyein az elszórt zöld foltok vagy fa- és bokorcsoportok olyanok voltak, mint egy-egy eltévedt utas.

Gósen termékeny földjein minden dombocskáról sötét akác-, szikomor- és tamarindus-erdőcskék zöldelltek, s a távolból a mi hársainkra hasonlítottak. A fák között vaskos oszlopsorokon nyugvó kastélyok rejtőztek, vagy apró, sárga parasztkunyhók húzódtak meg. Itt-ott a liget szélén egy kis városka fehérlett lapos tetejű házaival, amott egy templom piramis alakú kapuja emelkedett súlyosan a fák koronája fölé, mint valami furcsa jelekkel tarkított kettős sziklafal.

A sivatagon az első, még kissé zöldes dombsor mögül kopár hegyek meredeztek elő, telehintve mintegy máglyákba rakott sziklaszirtekkel.

Mintha a buja, bő élettől duzzadó nyugati tájék fejedelmi bőkezűséggel virágokat, zöldellő növényeket dobott volna át a csatornán túli oldalra, de az örökké éhes sivatag már a következő évben felfalja és hamuvá égeti.

A sziklákra, homokra száműzött, eltévedt néhány szál növény a magaslatok lábánál vert gyökeret, ahonnan a töltésen vágott árkokon át még szert tehettek a csatorna egy kis vizére. A kopár hegyek között a töltés közelében akadt egy-egy megbúvó oázis, amely harmaton táplálkozott, ahol megtermett a búza, árpa, szőlő, és pálmák, tamarindusok nőttek.

Ilyen helyeken csak egyes családok élhettek meg; amikor a pi-bailoszi vásáron egymásba botlottak, nem is tudták, hogy a sivatagon szomszédok.

Miszori havának 16. napján a csapatok összevonása már kis híján befejeződött. A trónörökös kilenc ezrede, melyeknek Nitager ázsiai csapatait kellett leváltaniuk, már felvonult Pi-Bailosz fölött a műúton, a tábori szekerekkel és a harci gépek egy részével együtt.

A hadmozdulatokat maga a trónörökös irányította. A hírszolgálatot két irányban szervezte meg: egy távolabbi vonalon az ellenséget kísérték figyelemmel, a közelebbi vonal tulajdon hadait óvta esetleges támadástól, amely a hegyek, szakadékos mélyutak hasogatta vidéken könnyen lehetséges volt. Maga Ramszesz egy álló héten át személyesen járta sorra és szemlélte meg a különböző utakon felvonuló ezredeket, gondosan szemügyre véve, van-e a katonáknak rendes fegyverzetük, éjszakára jó meleg köpenyük, s a szekereken van-e elég kétszersült, hús és szárított hal. Végül ő maga parancsolta meg, hogy a keleti határon vonuló katonafeleségeket, gyermekeket és rabszolgákat a csatornán szállítsák el: ilyenformán kisebbek lettek a táborok, és a hadsereg könnyebben hajthatta végre a hadmozdulatokat.

A legidősebb tábornokok sem győzték eleget csodálni a trónörökös katonai tudását, hevét, óvatosságát, de főképpen egyszerűségét, munkabírását. Népes udvarát, hercegi sátrát, kocsiját, gyaloghintóját Memfiszben hagyta, egyszerű tiszti ruhában járta sorra az ezredeket, asszír módra lóháton, csak két segédtiszt kísérte.

Ilyenformán a tulajdonképpeni hadtest összevonása ment is, mint a karikacsapás, és a csapatok a kitűzött időre megérkeztek Pi-Bailosz alá.

Hanem a herceg vezérkara és a kísérő görög ezred nem igyekezett annyira, és lemaradtak vele különféle hadigépek is.

A törzs Memfiszben gyülekezett, és minthogy Pi-Bailoszig neki kellett a legrövidebb utat megtenni, legkésőbb is indult el hatalmas szekértáborával. A tisztek java része a legelőkelőbb családok ivadéka volt: mind magával vitte gyaloghintóját, ahhoz a négy fekete rabszolgát, kétkerekű hadiszekerét, díszes sátorát, ruhákkal, élelemmel megrakott számtalan ládáját, sörrel, borral megtöltött nagy korsóit. Azonfelül a tisztek után énekesnők, táncosnők egész raja is útnak eredt, muzsikusaikkal; ezeknek pedig, mint előkelő hölgyeknek, egytől egyig külön gyaloghintó kellett és két- vagy négyökrös szekér.

Mikor ez a sokadalom kiözönlött Memfiszből, az országúton nagyobb helyet foglalt el, mint a trónörökös egész hadserege. Olyan lassan haladtak előre, hogy a hadigépek, amelyeket a menet legvégére parancsoltak, egy nappal később indulhattak el, mint a parancs szólt. De ennyi baj nem is volt elég; ráadásul, amikor a táncosnők és énekesnők meglátták a sivatagot, elfogta őket az ijedség, és nagy sírásra fakadtak, pedig ezen a tájékon még nincs semmi félelmes a sivatagban. Hogy aztán lecsillapítsák őket, nagy sebbel-lobbal idő előtt nagy előadást, majd lakomát csaptak, aztán éjjeli tábort vertek, felütötték a sátorfáikat.

Az éjszakai mulatság a csillagos ég alatt, jó hűvösön, a háttérben körös-körül a vad természet annyira megtetszett a táncosnőknek, énekesnőknek, hogy kijelentették, ezentúl csak a sivatagban lépnek fel. Hanem közben a trónörökösnek fülébe jutott, mi folyik a törzs körül; nyomban parancsot küldött, hogy az asszonynépet haladéktalanul küldjék vissza a városba, és gyorsítsák meg a menetelést.

A törzzsel együtt utazott Herihor hadügyminiszter őkegyessége is, de csak mint tétlen szemlélő. Ő nem hozott magával énekesnőket, de a törzstisztek viselkedését sem tette szóvá. Fölvitette gyaloghintóját az oszlop élére, és hűségesen alkalmazkodott a menethez: ő is hol előrement, hol megpihent a hatalmas legyező árnyékában, amellyel segédtisztje hűsítette.

Herihor őkegyessége túl járt a negyvenen; tagbaszakadt, zárkózott ember volt. Ritkán szólalt meg, még csak nézni is ritkán nézett az emberekre mélyen leeresztett szemhéjai alól.

Mint az egyiptomiaknak általában, neki is karja, lába meztelen volt, melle is födetlen, lábán szandál, csípője körül rövid szoknyácska, elöl pedig kék-fehér csíkos kötény. Neki is, mint a papoknak, szakálla, haja le volt borotválva, bal vállára vetve pedig párducbőrt viselt. Végül, minthogy katona is volt, fejét kis testőrsisak födte, amely alól kis kendő lógott a nyakára, az is kék-fehér csíkos, mint a köténye.

Nyakán háromsoros aranylánc ékeskedett, a bal váll alatt pedig díszes hüvelyű, rövid kard lógott a mellén.

Gyaloghintóját hat fekete rabszolga cipelte, és három más ember állandóan körülötte volt: az egyik a legyezőt vitte, a másik a miniszteri bárdot, a harmadik a papiruszos ládát. Ezt Pentuernek hívták, maga is pap, a miniszter íródeákja, sovány, aszkéta ember, aki a legperzselőbb napsütésben se takarta be borotvált fejét. Alacsony sorban született, de ritka tehetsége fölemelte, és szerény származása ellenére is jelentős állást töltött be a birodalomban.

Bár a miniszter, főembereivel együtt, állandóan az oszlop élén maradt, és nem avatkozott bele a sereg mozdulataiba, aligha mondhatta volna akárki is, hogy ne tudná mi folyik mögötte. Óráról órára, de néha meg éppen fél óránként hol egy alsóbbrendű pap, amolyan egyszerű "isten szolgája", hol egy katona, hol egy markotányos vagy rabszolga, afféle közömbös képpel elhaladva a miniszter szótlan kísérete mellett, elejtett egy-egy szót. Ezt a kurta kis szót aztán Pentuer néha följegyezte, de legtöbbször csak jól az eszébe véste, mert ritka jó emlékezete volt.

Ilyen apró-cseprő dolgokra rá se hederített senki a törzstisztek lármás sokadalmában. A tiszteket, ezeket az előkelő úrfiakat annyira lefoglalta az út, a hangos beszélgetés, ének, hogy nem értek rá arra is ügyet vetni, ki vetődik a miniszter elé, annál is inkább, mert az országúton tenger nép nyüzsgött fel-alá.

Miszori havának 15. napján a trónörökös vezérkara, a miniszter úr őkegyességével egyetemben, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, egy mérföldnyire az ezredektől, amelyek Pi-Bailoszon túl harcra készen már felsorakoztak a műúton keresztben.

Hajnali egy óra előtt, ami megfelel a mi hat óránknak, lila színek lepték el a sivatag hegyeit, dombjait. Mögöttük lassan fölemelkedett a nap. Gósen földjén rózsás pirosság áradt végig, a kis városka pedig, a templomok, nagyúri paloták, parasztviskók úgy ragyogtak, mint felcsapó szikrák, lángok a növények zöld árjában.

A nyugati horizonton nemsokára sárgás aranyszín ömlött el. Úgy tetszett, mintha Gósen földjének zöld színe aranyba ment volna át, a számtalan csatornában pedig mintha víz helyett olvadt ezüst folydogált volna. Hanem a sivatag hegyei még haragosabb lilába borultak, és hosszan elnyúló árnyékot vetettek a homokra és feketéllő homályt a növényekre.

A műúton felállított őrszemek tisztán láthatták a nagy csatorna mögött elterülő, pálmákkal szegélyezett földeket. Itt len zöldellt vagy búza, lóhere, másutt már aranysárgára érett a második árpavetés. A fák között meglapuló apró viskókból már ki-kibújtak munkájukra a szántóvetők, rézszínű pőre emberek, akik mindössze ágyékkötőt és könnyű sapkát viseltek.

Ki a csatorna felé vette útját, hogy az iszaptól kitakarítsa, ki vizet ment meríteni a föld megöntözésére, olyanféle készséggel, mint a kútgémek. Mások szétszóródtak a fák között, és érett fügét, szőlőt szedegettek. Egész sereg meztelen apróság, gyereknép nyüzsgött a fák alatt, meg asszonyok, fehér, sárga vagy piros ujjatlan ingben.

Mindenfelé eleven sürgés-forgás. Az égen sivatagi ragadozó madarak kóvályogtak, és Gósen földje fölött galambokra, csókákra vadásztak. A csatorna mentén nyikorgó kútgémek himbálóztak, a cseberben termést adó vízzel; akik pedig gyümölcsöt szedtek, úgy bukkantak fel s úgy tűntek el a fák zöldjében, mint színes pillangók. A sivatagban, a műúton pedig mozgolódni kezdett a katonaság is, minden szolganépével. Egy csapat lándzsával fölfegyverzett lovas vágtatott föl. Mögöttük íjászok lépkedtek, fejükön sapka, derekukon kis szoknya; kezükben íjat vittek, hátukon tegezt, jobb oldalukon széles kardot. Az íjászokat parittyások követték, hátukon zsák a parittyakövekkel, oldalukon rövid kard.

Mögöttük százlépésnyire két kis gyalogos szakasz haladt, az egyik szakasz fegyvere lándzsa, a másiké fejsze. Valamennyinek kezében négyszögletes pajzs, mellükön páncélul durva, vastag ruha, fejükön sapka, amely alól kendő lógott le, hogy megvédje tarkójukat a hőségtől. Sapkájuk, ruhájuk vagy kék-fehér csíkos volt, vagy sárga-fekete csíkos; a katonák olyanok voltak benne, mint óriási darazsak.

Az első előőrs mögött, harci bárdos katonáktól körülvéve haladt a miniszter gyaloghintója, mögötte pedig a rézsisakos, páncélos görög csapatok; egyenletes lépésükre úgy döngött a föld, mint amikor nehéz kalapácsütések zúgnak. Hátulról elverődött hozzájuk a szekerek nyikorgása, a műút mellett pedig fel-felbukkant egy nagy szakállú föníciai kereskedő, két szamár közé akasztott gyaloghintóban. Az egész menet fölött vastagon libegett a fölvert por aranyos köde és a forróság.

Egyszerre csak az első előőrsből hirtelen kivált egy lovas, a miniszterhez vágtatott, és jelentette neki, hogy a trónörökös közeledik. Őkegyessége kiszállt a gyaloghintóból, ugyanakkor pedig a műúton felbukkant egy maroknyi lovascsapat, de nyomban le is szállt a lóról. Az egyik lovas és a miniszter gyalog egymás felé indult, s minden pár lépés után megálltak, és üdvözölték egymást.

- Üdvöz légy, fia a fáraónak, aki örökké éljen! - szólt a miniszter.

- Üdvöz légy, szentatyám, és élj sokáig - felelte a trónörökös, majd hozzátette: - Olyan lassan vonultok fel, mintha lefűrészelték volna a lábatokat, pedig Nitager legkésőbb két óra múlva felsorakozik seregünk előtt.

- Igazad van. A te vezérkarod nagyon lassan menetel.

- Eunana jelenti - mutatott Ramszesz a mögötte álló tisztre, akinek a nyakában egy csomó amulett lógott -, hogy nem küldtetek felderítő őrjáratokat a mélyutakba. Pedig igazi háború esetén épp arról az oldalról üthetett volna rajtatok az ellenség.

- Nem vagyok vezér, hanem bíró - felelte a miniszter.

- Hát Patroklész mit csinált?

- Patroklész a görög ezreddel a hadigépeket kíséri.

- És a rokonom, Tutmózisz szárnysegéd?

- Még alighanem alszik.

Ramszesz türelmetlenül dobbantott a lábával, és elhallgatott. Szép, sudár ifjú volt, szinte nőiesen finom arcú; a harag és felindulás pedig még szebbé tette. Kék-fehér csíkos feszes köntöst viselt, sisakja alatt ugyanolyan színű kendőt, nyakán aranyláncot, jobb válla alatt drága művű kardot.

- Látom - szólalt meg a herceg -, hogy csak egyetlenegy ember törődik a becsületemmel: Eunana.

Az amulettes tiszt a földig meghajolt.

- Tutmózisz lusta léhűtő - mondta a trónörökös. - Eunana, indulj vissza a helyedre. Legalább az előőrsnek legyen vezére.

Végignézett a kíséretén, amely egy szempillantás alatt körülötte termett, mintha a földből nőtt volna ki.

- Hozzák ide a gyaloghintómat! - parancsolta a trónörökös. - Olyan fáradt vagyok, mint egy kőtörő.

- Hát még az istenek is elfáradhatnak? - suttogta Eunana, aki még egyre mögötte állt.

- Menj a helyedre - hagyta meg újból a trónörökös.

- Azt parancsolod talán, holdnak képmása, hogy földerítsem a mélyutakat? - kérdezte a tiszt halk hangon. - Kérlek, parancsolj, mert bárhol vagyok is, a szívem téged követ, hogy akaratodat kitaláljam és teljesítsem.

- Tudom, hogy te éber vagy - felelte Ramszesz. - Menj, és szemed legyen mindenre.

- Szentatyám - fordult Eunana a miniszterhez -, a legalázatosabban felajánlom szolgálataimat kegyességednek.

Alighogy Eunana eltávozott, a vonuló oszlop végén még nagyobb csődület támadt. A trónörökös gyaloghintóját keresték, de nem találták sehol; ahelyett egy furcsa külsejű ifjú jelent meg, aki utat vágott a görög katonák között a trónörökös felé. Muszlining volt rajta, dúsan hímzett kötény és a vállán aranyos sál. De legjobban szembeötlött hatalmas, sok varkocsba font parókája és macska farkához hasonló álszakálla.

Tutmózisz volt, Memfisz első gavallérja, aki még a menetelés idejére is kicicomázta és illatszerekkel szagosította magát.

- Üdvöz légy, Ramszesz! - kiáltotta a gavallér, erőszakkal széttaszigálva útjából a tiszteket. - Képzeld, a gyaloghintód valahogy szőrén-szálán eltűnt; az enyémbe kell hát ülnöd. Az ugyan nem méltó hozzád, de azért az se megvetni való utolsó.

- Megharagítottál - felelt a herceg. - Alszol, ahelyett, hogy a seregre vigyáznál.

A gavallér megállt, elcsodálkozva meghökkent.

- Hogy én alszom?! - rikoltotta. - Száradjon el a nyelve, aki ilyen hazugságokat kiereszt a száján. Tudtam, hogy jössz, hát öltözöm már egy jó órája, és fürdőt, illatos keneteket készíttetek neked...

- A csapat pedig azalatt parancsnok nélkül vonul előre.

- De hát én legyek a parancsnoka a csapatnak, amikor jelen van a hadügyminiszter úr őkegyessége is, és rajta kívül olyan hadvezér is, mint Patroklész?!

A trónörökös hallgatott, Tutmózisz pedig odalépett hozzá, és suttogva mondta:

- Mi történt veled, fáraó fia? Nincs parókád, hajad, ruhád merő por, a bőröd olyan fekete és repedezett, mint nyáron a föld! Fölséges anyád bizony kikergetne az udvarból, ha meglátná a fiát ilyen ágrólszakadtan...

- Csak fáradt vagyok.

- Ülj hát be a gyaloghintóba. Friss rózsakoszorúk vannak benne, sült szárnyas és ciprusi bor. Egyébként - tette hozzá halkabban - az egyik szekéren elrejtettem Szenurát...

- Itt van? - kérdezte a herceg.

Az imént még csillogó szeme elhomályosodott.

- A sereg hadd vonuljon előre - mondta Tutmózisz -, mi itt majd megvárjuk.

Ramszesz mintha álomból riadt volna fel:

- Hagyj békén, kísértő... Két óra múlva itt a csata...

- Ugyan, hát az is csata?!

- Legalábbis az én fővezérségem dolga most dől el.

- Oda se neki! - mosolygott a gavallér. - Esküdni mernék rá, hogy a hadügyminiszter már tegnap elküldte jelentését ő szent felségének azzal a kérelemmel, hogy adja meg neked a memfiszi hadtest parancsnokságát.

- Mindegy. Ma nem tudnék másra gondolni, csak a hadseregre.

- Rettenetes, milyen erős benned ez a háborús szenvedély. Pedig háborúban hónapszámra nem mosakodik az ember, egyszer aztán csak beleharap a fűbe... Brr!... De ha meglátnád Szenurát... Csak egy árva pillantást vess rá...

- Hát éppen ezért nem nézek rá - felelte Ramszesz határozottan.

Abban a percben, amikor a görög katonaság mögül nyolc ember előhozta a trónörökös számára Tutmózisz hatalmas gyaloghintóját, az előőrstől lovas érkezett. Levetette magát a lóról, és olyan sebesen szaladt, hogy mellén csak úgy csilingeltek az istenek egymáshoz verődő képmásai vagy nevükkel díszített kis táblácskái. A nekibuzdult Eunana volt.

Mindenki felé fordult, ami láthatólag jólesett neki.

- Erpatre, felséges uram! - kiáltotta Eunana, mélyen meghajolva Ramszesz előtt. - Amikor isteni parancsodnak engedelmeskedve az oszlop élén haladtam, és szorgosan figyeltem mindenre, egyszerre csak két gyönyörű szkarabeusz-bogarat pillantottam meg az úton. Mindegyik szent rovar egy kis agyaggolyócskát görgetett maga előtt az úton keresztben, a homok felé...

- Hát aztán? - vágott szavába a trónörökös.

- Természetes - folytatta Eunana, a hadügyminiszter felé pillantva -, hogy én is, embereim is, amint a jámborság megkívánja, leborultunk a nap aranyos képmása előtt, és feltartóztattuk a menetet. Olyan fontos jel ez, hogy külön parancs nélkül egyikünk se mert továbbmenni.

- Látom, hogy igazán istenfélő egyiptomi vagy, bár hettita vonásaid vannak - jegyezte meg Herihor őkegyessége, aztán a közelében álló főméltóságokhoz fordulva, hozzátette:

- Nem megyünk tovább ezen az országúton, mert még eltaposhatnánk a szent bogarakat. Pentuer, erre jobbra nem lehetne megkerülni az országutat azon a mélyúton?

- De igen - felelte a miniszter íródeákja. - Az a mélyút egy mérföld hosszú, és majdnem Pi-Bailosszal szemben lép ki újra a műútra.

- Rettenetes időveszteség! - szólt közbe haragosan a trónörökös.

- Meg mernék rá esküdni, hogy nem szkarabeuszok azok, hanem az én föníciai uzsorásaimnak a lelkei - vetette oda a gavallér Tutmózisz. - Most már, hogy meghaltak, nem vasalhatják be rajtam a pénzüket, hát legalább arra kényszerítenek, hogy bűnhődés fejében menjek a sivatagba!

A herceg kísérete nyugtalanul várta a döntést. Ramszesz tehát odafordult Herihorhoz:

- Mit gondolsz, szentatyám, mitévők legyünk?

- Nézz a tisztjeidre - felelt a főpap -, akkor belátod, hogy a mélyúton kell továbbmennünk.

Ekkor elébük lépett Patroklész, a görögök vezére, és a trónörököshöz fordult:

- Ha felséged megengedi, az én ezredem továbbmegy a műúton. A mi katonáink nem félnek a szkarabeuszoktól.

- A ti katonáitok nem félnek még a királyi síroktól sem - felelte a miniszter. - De nem lehet ott valami veszélytelen a helyzet, ha még egyik sem tért vissza.

A görög megzavarodott, és eltűnt a kíséretben.

- Lásd be, szentatyám - sziszegte a trónörökös, szinte magánkívül dühében -, hogy ilyen akadály még egy szamarat se tartóztatna fel az útjában.

- De a szamárból nem is lesz soha fáraó - jegyezte meg nagy nyugalommal a miniszter.

- Akkor a mélyúton te vezeted tovább a sereget! - fortyant fel Ramszesz. - Én bizony nem értek a papi praktikákhoz, különben is pihennem kell. Gyere velem, rokon - fordult Tutmóziszhoz, és a kopár dombok felé vette útját.

Herihor őkegyessége meghagyta segédtisztjének, aki a harci bárdot vitte, hogy az előőrsön Eunana helyett nyomban vegye át a parancsnokságot. Majd kiadta a parancsot, hogy a nagy köveket hajító gépek forduljanak be a töltésről a mélyútra, a görög katonaság pedig kéznél legyen, és segítse át a gépeket a nehezebb helyeken. Szekerek, kíséretbeli tiszti gyaloghintók, minden vissza a hadoszlop alsó végére.

Amikor Herihor kiadta a parancsot, a legyezőtartó segédtiszt odahajolt Pentuer íródeákhoz, és suttogva kérdezte:

- Most már alighanem többé sohasem szabad a műúton járni?

- Miért ne? - felelte a fiatal pap. - Hanem ha két szent bogár előttünk mászik keresztül az úton, akkor csakugyan nem való továbbmenni. Még szerencsétlenség érhet bennünket.

- Már meg is van a szerencsétlenség. Vagy nem vetted észre, hogy Ramszesz herceg megharagudott a miniszter úrra? A mi urunk pedig nem olyan ember, aki felejt...

- Nem a herceg neheztelt meg a mi urunkra, hanem a mi urunk a hercegre, ő támadt rá - mondta Pentuer. - És jól tette. Mert a fiatal herceg már most azt képzeli, hogy második Mena lesz belőle...

- Vagy Nagy Ramszesz - vetette közbe a hadsegéd.

- Nagy Ramszesz hallgatott az istenekre, magasztalják is a feliratok minden szentélyben. De Mena, Egyiptom első fáraója, csupán felforgató volt, és csak a papok atyai szelídségének köszönheti, hogy nevének emlékezete megmaradt... Ámbár egy rézuten nem sok, de annyiba se fogadnék, megvan-e Mena múmiája vagy nincs.

- Én jó barátom, Pentuer - vágta rá a segédtiszt -, okos ember vagy te, tudod jól, hogy egyre megy az minekünk, tíz urunk van-e vagy tizenegy...

- De a népnek nem mindegy, egy halom aranyat kell-e kibányásznia évenként a papság számára, vagy kettőt: egyet a papságnak, egyet meg a fáraónak - felelte Pentuer, és a szeme felvillant.

- Veszedelmes dolgokat forgatsz a fejedben - suttogta a hadsegéd.

- Hát te hányszor keseredtél el a fáraó udvarának vagy a nomarchoszoknak a dúskálkodásán? - kérdezte elcsodálkozva Pentuer.

- Csitt... csitt! Majd még beszélünk erről, most nem.

A nehéz hadigépek, amelyek elé két-két ökör volt fogva, a sivatagi nagy homokon is gyorsabban gördültek, mint a töltésen. Eunana az első mellett haladt, aggodalmaskodva, tépelődve: miért vette el tőle a miniszter az előőrs parancsnokságát? Valami magasabb megbízást szántak volna neki?

Az előléptetés reményében, vagy talán hogy elfojtsa a szívében fel-feltámadó nyugtalankodást, felkapott egy erős rudat, és ahol legmélyebb volt a homok, aláfeszítette a hajítógépnek, vagy hangos kiáltozással biztatta a görögöket. Hanem azok nemigen hederítettek rá.

A sereg már egy jó félórája kígyózott a kanyargós mélyúton, a kopár, meredek falak között, amikor az előőrs újra megállt. A mélyutat egy másik mélyút keresztezte, amelynek a közepén egy elég széles csatorna húzódott.

A katona, akit az új akadály hírével a miniszterhez küldtek, azzal a paranccsal tért vissza, hogy a csatornát be kell temetni.

Vagy száz görög katona csákánnyal, lapáttal egyszerre a dologhoz látott. Ki nagy köveket hasított a sziklából, ki meg legörgette a csatornába és homokot öntött utána.

Ekkor a mélyút fenekéről egy ember bújt elő, kezében kapával, amely olyan volt, mint egy gólyanyak a csőrrel. Öreg egyiptomi paraszt volt, mezítelen. Egy pillanatig riadtan nézte a katonák munkáját, de aztán hirtelen nagyot sivalkodva közéjük ugrott.

- Mit műveltek itt, ti pogányok? Hisz ez csatorna!

- Hát te meg hogy mered gyalázni ő szent felsége katonáit? - kérdezte Eunana, aki épp ott állt.

- Látom, nagyúr vagy és egyiptomi - felelte a paraszt -, hát megmondom, hogy ez a csatorna egy hatalmas nagyúré: a memfiszi nomarchosz őkegyessége legyezőtartójának van egy íródeákja, s ennek a tiszttartójáé. Vigyázzatok, meg ne adjátok keservesen az árát!

- Végezzétek csak a dolgotokat - szólt oda pártfogói hangon Eunana a görög katonáknak, akik nézegetni kezdték a parasztot.

Nem értették, mit mondott, de hangja megállította őket a munkájukban.

- Betemetik, egyre csak temetik! - jajdult fel a paraszt nőttön-növekvő rémülettel. - Jaj nektek, kutyafajzatjai! - ordított rá az egyik katonára, és nekiesett a kapával.

Hanem a görög katona kirántotta a kezéből a kapát, és úgy az arcába vágott vele, hogy szegény parasztnak egyszerre kibuggyant a szájából a vér. A katona csak újra döntötte a homokot a csatornába.

A csapástól megszédült paraszt elvesztette a bátorságát, és könyörgőre fogta a dolgot.

- Uram! - kezdte. - Ezt a csatornát én magam ástam, tíz álló éven át, éjjel-nappal és ünnepnapokon is! A mi urunk megígérte, hogy ha ide tudnám vezetni a vizet ebbe a völgyecskébe, engem tenne itt meg bérlőjének, nekem engedné a termés egyötöd részét, és megadná a szabadságot is... Hallod? Szabadságot nekem és három gyerekemnek!... Ó, istenek!

Fölemelte karját, és újra Eunanához fordult:

- Nem értik ezek az én szavamat, ezek a túlatengeri szakállasok, kutyafajzatja, föníciaiak, zsidók atyafiai! Hanem te, uram, te meghallgatsz engem... Tíz év óta, amikor mások vásárra jártak vagy táncolni, vagy szent körmenetre mentek, én ide szöktem erre a kietlen mélyútra. Nem mentem még az anyám sírjához se, csak ástam; elfeledkeztem a halottaimról, hogy a gyerekeimnek és magamnak, ha csak halálom előtt egy árva napra is, szabadságot, földet szerezzek... Ti vagytok az én tanúim, nagy istenek, hányszor ért itt az éjszaka!... Hányszor hallottam itt a hiénák panaszos üvöltését, hányszor láttam a farkasok zöld szemét! De én nem szaladtam el, ó, boldogtalan fejem, hova is szaladtam volna, hisz minden ösvényen az irtózat leskelődött rám, ebben a csatornában pedig a szabadság fogta le a lábamat!... Egyszer onnan, abból a szakadékból, oroszlán rontott rám, az állatok fáraója. A kapa kiesett a kezemből. Térdre hulltam előtte, és azt mondtam neki: "Uram! - mondok. - Hát meg akarsz engem enni? Hiszen én csak szegény rabszolga vagyok!" A vérszomjas oroszlánnak megesett rajtam a szíve, elkerült a farkas, még az álnok denevér is megszánta szegény fejemet, te meg, egyiptomi létedre...

A paraszt egyszerre elhallgatott; észrevette Herihor közeledő kíséretét. A legyezőről látta, hogy nagyúr lehet, a párducbőrről meg, hogy pap. Odaszaladt tehát, letérdelt előtte, és fejével a homokot érintette.

- Mit kívánsz, ember? - kérdezte a főpap.

- Fényes napvilágom, hallgass meg engem! - esdekelt a paraszt. - Soha szomorúság ne legyen a te házadban, és balsors ne járjon a nyomodban! Műveid össze ne omoljanak, és az ár el ne ragadjon, amikor a Nílus túlsó partjára úszol...

- Azt kérdem, mit kívánsz? - ismételte a főpap.

- Nagy jó uram - folytatta a paraszt -, szent elöljáróm, aki sose indul bolond szeszély után, aki erőt vesz a hamisságon, és igazságot oszt... aki atyja vagy a szegénynek, oltalmazó ura az özvegynek, takaró köntöse az anyátlan árvának... Engedd meg, hadd hirdessem a te nevedet törvényként az országban... Hallgasd meg az én ajkaim szavát... Fordulj felém, és tégy igazságot, nemes, nagy férfiú...^[1]

- Az a kívánsága, hogy ne temessük be ezt az árkot - jegyezte meg Eunana.

A főpap egyet rándított a vállán, és megindult a csatorna felé, amelyen már egy pallót vetettek keresztbe. A paraszt még jobban kétségbeesett, és elkapta a főpap térdét.

- El vele! - kiáltott Herihor hátrahőkölve, mintha kígyó csípte volna meg.

Pentuer íródeák elfordította a fejét; sovány arca elsárgult. De Eunana elkapta a parasztot, a nyakánál jól megszorította, ám amikor még így sem tudta letépni a főpap lábáról, katonákat hívott. Amint őkegyessége kiszabadult a paraszt karjai közül, átment az árok túlsó partjára, a katonák pedig szinte a levegőbe emelték a szerencsétlen parasztot, és úgy vitték a menetelő sereg végére. Jól megöklözték, a vesszőkkel mindig bőven felszerelt altisztek istenigazában megbotozták, a végén ledobták az úton, a mélyút bejáratánál.

A véresre vert, halálra rémült boldogtalan egy darabig csak ült, ült a homokon, a szemét törölgette, aztán hirtelen fölugrott, és a műút felé rohanva kiáltozta:

- Miért is nem nyel el engem a föld!... Átkozott a nap, amikor megláttam ezt a világot, átkozott az éj, amikor azt mondták: "Ember született..." Az igazság köntösén csak egyetlen kis petty sincs a rabszolgák oltalmára... Még maguk az istenek se tekintenek ilyen teremtésre, akinek a karja csak örök munkára való, szeme sírásra, háta vesszőzésre... Ó, halál, hamvaszd semmivé az én holttestemet, nehogy még odaát, Ozirisz mezején is rabszolgának szülessek...

Ramszesz herceg dúlt-fúlt haragjában, amint fölment az egyik dombra. Mögötte Tutmózisz baktatott. Az előkelő gavallérnak félrecsúszott a parókája, álszakálla leesett, a kezében vitte, és a nagy fáradtságtól fakósápadt lett volna az arca, ha a vastagon elkent piros festék engedi.

Végre a herceg megállt a tetőn. A mélyútról felverődött hozzájuk a katonaság zsibongása, a súlyosan gördülő hajítógépek robaja; előttük Gósen hatalmas síkja: csak úgy fürdött a napfényben. Úgy rémlett, nem is föld az, hanem aranyos felhő, amelyre smaragd-, ezüst-, rubin-, topáz- és gyöngyszínekkel ragyogó tájképet festett a képzelet.

A trónörökös kinyújtotta a kezét.

- Nézd - kiáltotta Tutmózisznak -, annak a földnek az enyémnek kellene lennie, és itt ennek a hadseregnek is!... És lám, a legmagasabb épületek ott papok palotái, itt meg a hadsereg fővezére pap!... Hát lehet ezt tűrni?

- Hisz mindig így volt... - felelte Tutmózisz, ijedten nézelődve maga körül.

- Nem igaz! Ismerem én ennek az országnak a történetét, amit előttetek sűrű fátyol takar. A hadsereg vezére, a hivatalbeliek fő-fő ura csak maga a fáraó volt, legalábbis az erélyesebbje. Ezeknek a fejedelmeknek nem imádsággal, áldozatokkal múltak el a napjaik, hanem igazgatták a birodalmat...

- Hátha ő szent felségének ez az akarata... - kockáztatta meg Tutmózisz.

- Nem az az akarata az én atyámnak, hogy a nomarchoszok a maguk kényére-kedvére kormányozzák tartományaikat a székhelyükről, az se akarata az én atyámnak, hogy az etiópiai helytartó már-már akkorának hiszi magát, mint a királyok királya. És az se lehet az én atyám akarata, hogy az ő hadserege kikerüljön két szkarabeusz-bogarat, csak azért, mert a hadügyminiszter pap.

- De nagy, vitéz katona! - suttogta még jobban megrökönyödve Tutmózisz.

- Micsoda katona?!... Hogy szétvert egy maroknyi líbiai rablót, akik szétszaladnak, ha messziről meglátják az egyiptomi katonaságot? Hanem nézd, mit művelnek a szomszédaink. Izrael egyre húzza-halasztja az évi adó fizetését, és kevesebbet is fizet. A ravasz Fönícia évről évre kivon néhány hajót a hajóhadból. Keleten Hatti ellen kell nagy hadsereget tartanunk, Babilónia és Ninive körül pedig örökös a forrongás, amely megérzik egész Mezopotámiában. És a végén mi a papi kormányzás eredménye? Nem egyéb, mint hogy míg a dédapámnak százezer talentum évi bevétele volt és százhatvanezer katonája, addig az apámnak alig-alig van ötvenezer talentumja és százhúszezer katonája... És az is... micsoda hadsereg ez!... Ha a görög hadtest nem volna, amely kordában tartja őket, mint a juhászkutya a nyájat, akkor ma az egyiptomi katonaság csak a papoknak engedelmeskednék, a fáraó meg olyan mélyre süllyedne, hogy nem volna különb egy nyomorult nomarchosznál.

- Honnan szeded te ezt?... Honnan támadnak ilyen gondolataid? - döbbent meg Tutmózisz.

- Mintha ugyan nem papi nemzetségből származnék én is! És ők tanítottak engem, amikor még nem voltam trónörökös. Ó, ha az apám után, aki örökké éljen, ha az apám után fáraó leszek, a nyakukra teszem a lábam, de előbb ércveretű szandált húzok rá... És először is a kincstáraikba nyúlok, amelyek telides-tele voltak, s már Nagy Ramszesz óta duzzadoztak a kincsektől, most meg úgy dagadnak a sok aranytól, hogy a fáraó kincse meg se látszik mellettük.

- Jaj nekem meg neked! - sóhajtotta Tutmózisz. - Olyan gondolataid vannak, hogy alattuk lesüllyedne ez a domb, ha hallaná és értené őket. Honnan volna neked erre erőd?... Vannak-e segítőtársaid?... Katonáid?... Ellened támad az egész nép, ellened vezeti a hatalmas papi osztály... És ki lenne pártodon?

A herceg hallgatott, és gondolataiba mélyedt. Végre megszólalt:

- A hadsereg...

- Java része a papsággal tart.

- A görög hadtest...

- Egy vödörnyi víz a Nílusban.

- A hivatalnokok...

- A fele hozzájuk húz.

Ramszesz szomorúan megrázta a fejét, és elhallgatott.

A tetőről a kopár, köves lejtőn lementek a domb túlsó oldalára. Egyszerre csak Tutmózisz, aki egy kicsit előbb járt, hirtelen elkiáltotta magát:

- Miféle káprázat fogta el a szememet?... Ide nézz, Ramszesz!... Hisz ezek közt a sziklák között valósággal egy másik Egyiptom rejtőzik!

- Biztosan papi birtok, amely nem fizet adót - felelte keserűen a herceg.

Lábuk előtt, jó mélyen, szög alakban termékeny völgy terült el, melynek szárai benyúltak és elvesztek a sziklák között. Az egyik szárán néhány cselédházikó lapult, odább egy takaros kis ház emelkedett, a tulajdonos vagy tiszttartó lakása. Pálmák, szőlőtőkék, léggyökeres fügefák, olajfák, ciprusok, sőt még fiatal baobabok is zöldelltek körös-körül. Középen patak vize folydogált, a lankákon pedig, minden pár száz lépésnyire, apró halastavak látszottak.

Amikor beléptek a szőlőbe, ahol a tőkék tele voltak érett fürtökkel, egyszerre női hangot hallottak, amely vágyódva kiáltotta, vagy inkább énekelte:

- Hol vagy, én kis csibém? Felelj, hol vagy, kedves kis bogaram! Elszöktél tőlem, pedig magam itattalak, magam etettelek tiszta búzával, hogy sóhajtva nézték a rabszolgák... Hol vagy?... Felelj!... Gondold meg, itt lep az éjszaka, és nem találsz haza, ahol pedig mindenki a kívánságod lesi; vagy iderepül a sivatagról a vörös héja, és széttépi a te szívedet. Akkor aztán hasztalan kiáltozol a gazdád után, amint most én kiáltozom teutánad... Felelj, mert különben megharagszom és itthagylak, akkor pedig gyalog jöhetsz utánam...

Az éneklő hang az utasok felé közeledett. Az énekes már csak pár lépésnyire volt tőlük, amikor Tutmózisz bedugta a fejét a bokrok közé, és elkiáltotta magát:

- Ide nézz, Ramszesz! Micsoda gyönyörű teremtés!

A herceg nem nézett oda, hanem egy szökkenéssel az ösvényen termett, és elállta az éneklő nő útját. Fiatal, csakugyan nagyon szép leány volt, görögös vonásokkal, arcbőre, mint az elefántcsont. Fátyla alól kikandikált kontyba kötött, sűrű fekete haja. Hosszú, fehér köntös volt rajta, egyik széle átvetve a karján. Az átlátszó, fátyolszerű ruha alatt kitetszett két lányos melle; olyan volt, mint két alma.

- Ki vagy te, leány? - kérdezte Ramszesz. Homlokáról elsimultak a baljós barázdák, szeme szikrát vetett.

- Ó, Jehova!... Atyám! - sikoltotta el magát a megriadt leány, és lába gyökeret vert az ösvényen.

Hanem lassanként lecsillapodott, és bársonyos tekintete visszanyerte szokott szelíd, szomorú kifejezését.

- Honnan kerülsz ide? - kérdezte a leány Ramszeszt, és hangja kissé megremegett. - Látom, katona vagy, ide pedig katona nem teheti be a lábát.

- Ugyan miért?

- Mert ez Szezofrisz nagyúrnak a birtoka.

- Ó, ó! - mosolyodott el Ramszesz.

- Ne nevess, mert hamarosan elhágy a vér. Szezofrisz úr Khairész úrnak az íródeákja, az pedig a memfiszi nomarchosz őkegyessége feje fölött tartja a legyezőt... Az apám már látta is, és arccal leborult előtte a földre.

- Ó, ó! - ismételte Ramszesz egyre mosolyogva.

- Nagyon hányaveti vagy - szólt rá a leány, összeráncolva homlokát. - Ha az arcod nem volna olyan beszédesen jóságos, azt hihetném, hogy görög zsoldos vagy, vagy tán éppen rabló.

- Még nem az, de valamikor még a legnagyobb rabló is lehet belőle, amilyent még nem hordott a föld a hátán - vetette közbe az elegáns Tutmózisz, és megigazította a parókáját.

- Te meg bizonyosan táncos vagy - fordult hozzá a leány, most már nekibátorodva. - Ó, bizonyos vagyok benne, láttalak is a pi-bailoszi vásáron; kígyókat bűvöltél.

A két fiatalembernek egyszerre széles jókedve támadt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte Ramszesz a leányt, és megfogta a kezét, de az elkapta tőle.

- Ne légy ilyen tolakodó. Sára vagyok, a major tiszttartójának, Gedeonnak a lánya.

- Zsidó lány? - szólt Ramszesz, és arcán árnyék suhant végig.

- Hát aztán!... Mit árt az? - szólt közbe Tutmózisz. - Azt gondolod, a zsidó lány nincsen olyan édes, mint az egyiptomi? Csak éppen szerényebbek és erényesebbek, mint az egyiptomiak, de épp ez ad valami ritka varázst a szépségüknek.

- Ti meg hát pogányok vagytok - jelentette ki Sára méltóságteljesen. - Ha elfáradtatok, pihenjetek, szedjétek a szőlőt, és menjetek tovább isten nevében. A mi embereink nem örülnek a magatokfajta vendégeknek.

Meg akart fordulni, de Ramszesz visszatartotta.

- Megállj!... Nagyon tetszel nekem, és ilyen kurtán nem hagyhatsz itt bennünket a faképnél.

- A gonosz lélek szállt meg téged. Ebben a völgyben senki nem mert még így szólni hozzám - méltatlankodott Sára.

- De látod - avatkozott bele Tutmózisz -, ez a fiatalember Ptah papi ezredének a tisztje, és olyan úr íródeákjának az íródeákja, aki Habu nomarchosz legyezőtartója fölött tartja a legyezőt.

- Bizonyos, hogy tiszt - felelt Sára, és elgondolkozva nézett Ramszeszre. - Talán ugyancsak nagyúr ő maga is? - tette hozzá, és az ajkához emelte az ujját.

- Akárki vagyok is, a te szépséged meghaladja az én rangomat - mondta Ramszesz hirtelen. - Hanem mondd, igaz, hogy ti... hogy ti megeszitek a disznóhúst?

Sára sértődötten nézett a hercegre, de Tutmózisz közbeszólt:

- Látni való, nem ismered a zsidó lányokat!... Tudd meg hát, hogy zsidó ember százszor inkább meghal, de a disznóhúst meg nem eszi, ámbár én magam nem tartom éppen a legrosszabb falatnak...

- De macskát vágtok? - firtatta Ramszesz; megszorította Sára kezét, és mélyen a szeme közé nézett.

- Mesebeszéd ez is... ostoba mesebeszéd! - pattogott Tutmózisz. - Okosabban tennéd, ha efféléről inkább éntőlem kérdezősködnél, ahelyett, hogy most összevissza beszélsz mindenféle bolondságot... Volt már nekem három zsidó lány kedvesem is...

- Eddig igazat mondtál, de most hazudsz - pirított rá Sára. - Zsidó lány nem lesz senki fia szeretője! - tette hozzá büszkén.

- Akkora úr íródeákjának a kedvese se, aki a memfiszi nomarchosz fölött tartja a legyezőt? - kérdezte Tutmózisz incselkedve.

- Még annak se...

- Még annak az úrnak se, aki a nomarchosznak tartja a legyezőt?

Sára egy pillanatig habozott, de azért azt felelte:

- Még annak se.

- Talán még magának a nomarchosznak se?

A leánynak lehullott a két karja. Elképedve bámult hol az egyik, hol a másik fiatalemberre; a szája remegett, szeméből kibuggyant a könny.

- Kik vagytok? - kérdezte nyugtalanul. - Úgy jöttetek le a dombról, mint az utasok, akik kenyeret és vizet kérnek... De úgy beszéltek, mint a legnagyobb urak... Kik vagytok?... A te kardod - fordult Ramszesz felé - smaragddal van kirakva, a nyakadon meg olyan drága művű lánc van, hogy a mi kegyes urunknak, Szezofrisznak a kincstárában sem akad párja...

- Inkább arra felelj, tetszem-e neked? - erőltette Ramszesz, és melegen a lány szemébe nézve, újra megszorította a kezét.

- Olyan szép vagy, mint Gábriel arkangyal, de félek tőled, mert nem tudom, ki vagy...

E pillanatban a domb mögül trombitaszó harsant föl.

- Hívnak - szólt Tutmózisz.

- És ha akkora nagyúr volnék, mint a ti Szezofrisztok? - kérdezte a herceg.

- Az meglehet... - suttogta Sára.

- És hátha én tartom a legyezőt a memfiszi nomarchosz fölött?

- Bizony, lehetsz te az is...

Ekkor a dombról újra megszólalt a trombita hívó hangja.

- Gyerünk, Ramszesz! - sürgette Tutmózisz, és most már maga is nyugtalankodott.

- És ha... én volnék a trónörökös, eljönnél hozzám, szép leány? - kérdezte a herceg.

- Ó, Jehova! - sikoltotta Sára, és térdre rogyott.

A trombiták ekkor már többfelől fújták harsogva a riadót.

- Fussunk! - kiáltotta Tutmózisz kétségbeesve. - Hát nem hallod, hogy a táborban szól a riadó?

A trónörökös nagy sebbel-lobbal leoldotta nyakából az aranyláncot, és Sára nyakába akasztotta.

- Add az apádnak - mondta -, megveszlek tőle... Áldjanak meg az istenek...

Szenvedélyesen ajkon csókolta, a lány meg átölelte a herceg térdét. A herceg kitépte magát, néhány lépést elfutott, újra visszafordult, és elborította csókjaival a leány gyönyörű arcát és hollófekete haját, mintha nem is hallaná a hadsereg türelmetlen jelzését.

- A fáraó ő szent felsége nevében hívlak, kövess! - kiáltotta Tutmózisz, és megragadta a herceg kezét.

Nyargalvást siettek a trombitaszó irányában. Ramszesz néha-néha úgy meglódult, mint a részeg, és visszanézett. Végre kezdtek fölkapaszkodni a szemben levő dombra.

"És ez az ember akar megküzdeni a papokkal!" - gondolta magában Tutmózisz.

A trónörökös és kísérője vagy egy negyedóráig futottak a domb sziklás gerincén, mind közelebb-közelebb a trombitákhoz, amelyek pillanatról pillanatra vadabbul harsogták a riadót. Végre olyan pontra értek, ahonnan be lehetett látni az egész tájékot.

Bal kéz felől húzódott el előttük az országút, mögötte tisztán láthatták Pi-Bailoszt és mögötte a trónörökös ezredeit, valamint az óriási porfelhőt, amelyet a kelet felől közeledő ellenség vert föl.

Jobbra széles mélyút tátongott, a görög ezred vontatta ott a hadigépeket. A műúttól nem messze a mélyút egy másik, szélesebb mélyúttal egyesült, amely a sivatag mélyéből kanyargott elő.

Egyszerre csak ezen a ponton valami szokatlan dolog történt. A görögök csak álltak, álltak tétlenül a gépek mellett, nem messze a két mélyút találkozásától; de épp a két út találkozásánál, a műút és a trónörökös törzskara között valami egyéb katonaság négy sűrű oszlopa bontakozott ki, mint szikrázó dárdákból nőtt négy hosszú kerítés.

Ügyet se vetve a vad, meredek útra, a herceg lélekszakadva rohant a csapatához, oda, ahol a hadügyminiszter volt, tisztjei körében.

- Mi történik itt? - kiáltotta fenyegetően. - Miért fújtok riadót, ahelyett, hogy továbbhaladnátok?

- Elvágták az utunkat - felelt Herihor.

- Kiét?... Ki?

- A mi csapatunkét Nitager három ezrede; a sivatagból jöttek.

- Vagyis ott, a műút mellett, az az ellenség?

- Maga a győzhetetlen Nitager.

E percben a trónörökös mintha eszét vesztette volna. Ajkai vonaglottak, szeme majd kiugrott az üregéből. Kirántotta a kardját, odaszaladt a görögökhöz, és rekedt hangon kiáltotta:

- Utánam, neki az ellenségnek, amely utunkat állja!

- Örök életű légy, erpatre! - felelte Patroklész, és ő is kivonta kardját. - Akhilleusz utódai, előre! - fordult katonáihoz. - Mutassuk meg ezeknek az egyiptomi tehénpásztoroknak, hogy minket nem lehet feltartóztatni!

A trombiták rohamra fújtak. A görögök négy rövid, egyenes csatasorban előrenyomultak, óriási porfelhőt vertek fel, és teli torokkal éljenezték Ramszeszt.

- Előre! - dörögte a trónörökös, és kivont karddal rohant az ellenség felé.

A görögök lejjebb eresztették lándzsáikat. Az ellenség soraiban is mozgás támadt, nagy csörgés, csörömpölés: azok is lábhoz tették lándzsáikat.

- Kik vagytok, eszeveszettek? - rivallt fel egy erős hang az ellenség soraiból.

- A trónörökös! - felelte Patroklész.

Pillanatnyi csend.

- Utat! - ismételte ugyanaz a kemény hang.

A keleti hadsereg ezredei lassan szétnyíltak, mint egy súlyos, kétszárnyú kapu, és a görög csapat átvonult.

Ekkor egy aranysisakos, páncélos, ősz bajnok közeledett a trónörököshöz, és mélyen meghajolva előtte, mondta:

- Győztél, erpatre. Csak az igazi hadvezér vágja így ki magát a bajból.

- Nitager vagy, a hősök közt is a legnagyobb hős! - kiáltotta a herceg.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk a hadügyminiszter. Hallotta beszélgetésüket, és fanyaran jegyezte meg:

- És ha a te oldaladon éppen olyan szertelen lett volna a vezér, mint a trónörökös, akkor hogy végződött volna ez a gyakorlat?

- Hagyd békén a fiatal harcost! - felelte Nitager. - Vagy nem elég az neked, hogy kimutatta az oroszlánkörmeit, amint egy fáraóivadékhoz méltó?

Tutmózisz, látva, miképpen fordul a beszélgetés, megkérdezte Nitagert:

- Hogy kerültél ide, tiszteletre méltó vezér, amikor fő sereged a mi seregünk előtt áll?

- Láttam, milyen ügyefogyottan vonult fel a memfiszi csapat, míg a trónörökös Pi-Bailosz alatt összevonta a seregeit. Aztán meg akartalak lepni benneteket, úrfiakat, hadd nevessünk egy jót... Hanem vesztemre itt volt a trónörökös, és elrontotta a számításaimat. Így cselekedj, Ramszesz, mindig, természetesen az igazi ellenséggel szemben.

- És ha, mint most is, háromszoros túlerőre talál? - kérdezte Herihor.

- Többet ér a bátor ész, mint a nyers erő - felelte az öreg hadvezér. - Az elefánt ötvenszer erősebb az embernél, és mégis vagy engedelmeskedik, vagy elpusztul a keze alatt.

Herihor nem felelt, hallgatott.

A hadgyakorlatot befejezettnek nyilvánították. A trónörökös a miniszter és a vezérek társaságában a pi-bailoszi sereghez ment, üdvözölte Nitager veteránjait, elköszönt a maga ezredeitől; keletre parancsolta őket, és sok szerencsét kívánt nekik.

Aztán nagy kísérettel az országúton visszatért Memfiszbe, Gósen népének lelkes tömegei között, akik zöld gallyakkal, ünneplő ruhában üdvözölték a győztest.

Ott, ahol az országút kihajlik a sivatag felé, a tömeg ritkulni kezdett, amikor pedig közel értek ahhoz a helyhez, ahol a trónörökös törzskara a szkarabeuszok miatt letért a mélyútra, nem maradt az országúton egy lélek se.

Ramszesz ekkor intett Tutmózisznak. A kopár dombra mutatva, suttogva mondta: - Menj oda, Sárához...

- Értem.

- És mondd meg az apjának, hogy adok neki Memfisz alatt egy tanyát.

- Értem. Holnapután megkapod a lányt.

Több szót nem is váltottak, Tutmózisz a kíséret mögött menetelő katonaság felé került, és hamarosan eltűnt.

Körülbelül a mélyúttal átellenben, amelyre reggel letértek a hadigépek, pár lépésnyire a műúttól egy nem nagy, de már vén tamarindusfa nőtt. Ezen a helyen a herceg kísérete előtt haladó őrség megállt.

- Már megint szkarabeuszokra akadtunk? - kérdezte a trónörökös nevetve a minisztertől.

- Majd meglátjuk - felelte Herihor.

Odanéztek: a satnya fán meztelen ember lógott.

- Mit jelent ez? - kiáltotta felindultan a herceg.

A segédtisztek a fához futottak, és látták, hogy az akasztott ember nem más, mint az az öreg paraszt, akinek a csatornáját a katonák betemették.

- Okosan tette, hogy felakasztotta magát! - hangoskodott a tisztek között Eunana. - Akár hiszitek, akár nem, ez a nyomorult paraszt el merte kapni őkegyessége lábát...

Ramszesz a hír hallatára megállította a lovát. Aztán leszállt, és az átkos fának tartott.

A paraszt arccal kifelé lógott az ágon: szája tátva, tenyere kifordult a nézők felé, a szeme csupa irtózat. Olyan volt a képe, mint aki mondani akar valamit, csak torkán akadt a szó.

- Boldogtalan! - sóhajtotta szánakozva a herceg.

Amikor visszatért a kísérethez, elmondatta a paraszt történetét, aztán jó ideig némán lovagolt előre.

Az öngyilkos képe szakadatlanul a szeme előtt lebegett, szívében pedig ott nyugtalankodott az érzés, hogy azzal a lenézett rabszolgával nagy igazságtalanságot követtek el. Olyan szertelen igazságtalanságot, hogy gondolkodóba eshetett rajta még ő is, a fáraó fia és jövendő utóda.

A forróság elviselhetetlen volt, a por felszítta a vizet, és embernek, állatnak csípte a szemét. A sereg rövid pihenőre megállt, azalatt Nitager néhány szót váltott a miniszterrel.

- Az én tisztjeim - mondta az öreg hadvezér - sose néztek a lábuk alá, hanem mindig csak előre. Talán ezért is, váratlanul soha nem ütött még énrajtam az ellenség.

- Kegyességed ezzel eszembe juttatja, hogy nekem bizonyos adósságot kell lerónom - felelte Herihor, és megparancsolta, hogy a közelben tartózkodó tisztek és katonák gyülekezzenek köré.

- Most pedig - mondta a miniszter - szólítsátok elő Eunanát.

Az amulettekkel telerakott tiszt olyan hirtelen előtte termett, mintha már régóta várta volna a hívást. Arcán öröm ragyogott, amelyet az alázatosság csak üggyel-bajjal tudott palástolni.

Herihor, amikor Eunana megállt előtte, beszélni kezdett:

- A fáraó ő szent felsége akaratából a nagygyakorlat végeztével a hadsereg főparancsnoksága újra az én kezembe száll.

A jelenlevők meghajtották a fejüket.

- Evvel a hatalommal pedig úgy kell élnem, hogy először is igazságot szolgáltassak...

A tisztek összenéztek.

- Eunana - folytatta a miniszter -, tudom, hogy te mindig egyik legbuzgóbb tisztem voltál...

- Az igazság szólal meg a te ajkaidon, kegyes uram - felelt Eunana. - Úgy várom én elöljáróim parancsát, mint a pálma a harmatot. Parancs nélkül olyan vagyok, mint az eltévedt árva, aki az ösvényt keresi a sivatagban.

Nitager sebhelyekkel elborított tisztjei álmélkodva hallgatták Eunana gyorsan pergő beszédét. "Ezt" fölébe rendelik a többieknek! - gondolták magukban.

- Eunana - folytatta a miniszter -, te nemcsak buzgó katona vagy, hanem istenfélő is; és nemcsak istenfélő, hanem éber is, mint az ibisz a Nílus vizén. Az istenek elhalmoztak téged mindenféle erénnyel, a kígyó okosságát, a héja szemét adták neked...

- A színigazság maga csepeg kegyességed ajkáról - szólt közbe újra Eunana. - Ha nem volna olyan csuda éles szemem, sose láttam volna meg azt a két szent szkarabeuszt...

- Úgy van - szakította félbe a miniszter -, és nem mentetted volna meg táborunkat a szentségtöréstől. Ezért a cselekedetért, amely méltó a legistenfélőbb egyiptomihoz, neked adom...

A miniszter lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt.

- Neked adom ezt a gyűrűt, rajta Mut istennő neve, akinek a kegyelme és bölcsessége kísérjen téged földi vándorlásod végeztéig, amennyire megérdemled.

Azzal őkegyessége átadta a gyűrűt Eunanának, a többiek pedig nagy lelkesedéssel éljenezték a fáraót, és megcsörgették fegyvereiket.

Minthogy pedig a miniszter nem mozdult, Eunana is állva maradt, és rajongva nézett őkegyességének a szemébe, mint a hűséges kutya, amely ura kezéből egy falatot már elkapott, s most még egyre csóválja farkát, és les.

- Most pedig - kezdte újra a miniszter - valld be, Eunana, miért nem mondtad meg, hova ment a trónörökös, amikor a sereg nagy üggyel-bajjal menetelt a mélyúton... Nagy hibát követtél el vele, mert az ellenség közelében riadót kellett fúvatnunk.

- Az istenek a tanúim, hogy a fenséges hercegről nem tudtam semmit az égvilágon - felelte Eunana elálmélkodva.

- Nem lehet az, hogy valaki, akit olyan éles szemmel áldottak meg az istenek, mint téged, aki húsz-harminc lépésnyire meglátja a homokban a szent szkarabeuszt, ne látna meg olyan jeles személyt, mint a trónörökös.

- De csakugyan nem láttam! - erősködött Eunana, a mellét verdesve. - Különben nem is mondta nekem senki, hogy a szemem rajta legyen a hercegen.

- Hát nem fölmentettelek az előőrs parancsnoksága alól? Hát bíztam én terád új feladatot? - kérdezte a miniszter. - Teljesen szabad voltál, mint aki fontos dolgok szemmel tartására hivatott. De te megfeleltél-e ennek a feladatnak? Bizony mondom neked, háború idején ilyen mulasztásért halál jár.

A boldogtalan tiszt elfakult.

- De én atyai szívvel vagyok hozzád, Eunana - mondta a főpap -, nem felejtem el, a két szkarabeusznak, a szent nap szimbólumainak a megpillantásával mekkora szolgálatot tettél a hadseregnek, és nem mint szigorú miniszter, hanem mint szelíd lelkű pap, csupán csekély büntetést szabok ki rád. Ötven botot kapsz...

- Kegyes uram...

- Eunana, tudtál boldogan örülni, légy hát férfi, és fogadd úgy ezt a kis emlékeztetőt, mint ő szent felsége tisztjéhez illik.

Herihor őkegyessége alig fejezte be szavait, néhány magasabb rangú tiszt már le is döntötte Eunanát egy alkalmatos helyre, a műút mellett. Aztán egyikük ráült a nyakára, egy másik a lábára, más kettő pedig hajlékony náddal kiszámolt Eunana meztelen testére ötven botot.

A rettenthetetlen katona egyetlen jajt ki nem eresztett a száján, ahelyett katonanótát dudorászott, a ceremónia végén pedig maga akart lábra állni. Hanem sebes lába megtagadta az engedelmességet. Arccal a homokba zuhant, és Memfiszig kétkerekű kocsin kellett vinni. Fektéből rá-rámosolygott a katonákra, és eltűnődött: Alsó-Egyiptomban nem fordul meg olyan hirtelen a szél járása, mint a szerencse a szegény tisztek életében!

Amikor a rövid pihenő után a trónörökös kísérete újra nekivágott az útnak, Herihor őkegyessége lóra ült, és Nitager őkegyessége mellett lovagolva az ázsiai népekről tárgyalgatott vele, főképpen pedig Asszíria ébredéséről.

Eközben a miniszter két szolgája, a legyezővivő segédtiszt és Pentuer íródeák is beszélgetésbe eredt.

- Mit szólsz Eunana kalandjához? - kérdezte a segédtiszt.

- Hát te mit szólsz ahhoz a paraszthoz, aki felakasztotta magát? - mondta az íródeák.

- Hát nekem úgy tetszik, hogy annak a parasztnak ez a mai nap a legboldogabb napja, az a kötél meg a nyaka körül a leglágyabb, amilyen ebben az életben csak várhatott rá - felelt a tiszt. - És azt hiszem, a mai naptól fogva Eunana majd szorgosabban tartja szemmel a trónörököst.

- Tévedsz - mondta Pentuer. - Mától fogva nem látja meg többé Eunana a szkarabeuszt még akkor se, ha akkorára nőtt is, mint egy ökör. Ami pedig azt a parasztot illeti, nem gondolod, hogy alighanem mégis rossz sora volt szegény fejének, cudar rossz sora... cudar, cudar rossz sora ebben az egyiptomi szent birodalomban?!

- Nem ismered te a parasztot, azért beszélsz így...

- Hát ugyan ki ismerné nálam jobban? - horkant fel sötéten az íródeák. - Nem közöttük cseperedtem-e föl? Nem láttam-e eleget, mint árasztotta el az apám vízzel a földjét, mint takarította a csatornát, mint szántott, vetett, aratott, és főképpen... mint fizette az adót? Ó, tudod is te, mi a paraszt sorsa Egyiptomban!

- Hanem azt tudom - felelte a tiszt -, mi itt az idegenek sorsa. A nagyapám vagy ükapám a hikszoszok között jeles nagy ember volt, hanem a végén itt maradt, mert ragaszkodott a földhöz. És most beszélj: nemcsak elvették tőle a földjét, hanem származásom átka még az én vállamat is nyomja!... Magad látod, mit el nem tűrök néha a született egyiptomiaktól, pedig jelentős állásom van. Hogy szánakozzam én az egyiptomi paraszton, aki az én sárgás bőröm láttára nemegyszer dörmögte a foga között: "Pogány... jöttment!" A paraszt pedig se nem pogány, se nem jöttment idegen.

- Csak rabszolga - vetette közbe az íródeák. - Rabszolga, akit megházasítanak, elválasztanak, megvernek, eladnak, néha megölnek, de mindig agyondolgoztatnak, ráadásul meg azt is ígérik neki, hogy a másvilágon is éppúgy rabszolga lesz, mint itt.

A segédtiszt vállát vonogatta.

- Okos ember létedre milyen különös vagy! - mondta. - Hiszen látva látod, hogy mindenikünk valamilyen hivatást tölt be, ki alacsonyat, ki még alacsonyabbat, ki nagyon-nagyon alacsonyat, és abban a hivatásban dolgoznia kell. Bánt az téged, hogy nem te vagy a fáraó, és a te sírod nem óriási piramis lesz?... Egy percig se tépelődsz rajta, mert tudod, hogy ez a világ rendje. Mindenki teljesíti a kötelességét: az ökör szánt, a szamár viszi a hátán az utasokat, én legyezőmmel hűtöm őkegyességét, te emlékszel, gondolkozol helyette, a paraszt meg műveli a földet, és fizeti az adót. Mi hasznunk abból, hogy egyik bika Ápisznak születik, aki előtt leborulnak, vagy hogy egyik ember fáraó lesz vagy nomarchosz?

- Annak a parasztnak tönkretették tízéves munkáját... - susogta Pentuer.

- És a te munkádat nem teszi tönkre a miniszter úr? - kérdezte a segédtiszt. - Ki tudja, hogy te kormányozod az egész országot, nem Herihor őkegyessége?

- Tévedsz - mondta az íródeák -, csakugyan ő kormányozza. Övé a hatalom, övé a legfőbb akarat, enyém csak a tudás... Engem különben nem botoznak meg, és téged se, mint azt a parasztot...

- Hanem Eunanát megbotozták, és megeshet ez velünk is. Az a fontos, hogy erős férfiak legyünk, és örüljünk a hivatásunknak, amelyre az istenek rendeltek bennünket. Annál is inkább, mert amint te legjobban tudod, a mi lelkünk, a halhatatlan Ka fokozatos megtisztulása útján, egyre magasabb és magasabb fokra emelkedik, hogy aztán ezer vagy tán millió év múlva a fáraók és rabszolgák lelkével egyetemben, sőt még magukkal az istenekkel együtt, eggyé olvadjon az élet megnevezhetetlen, mindenható atyjával.

- Úgy beszélsz, akárcsak a papok - szólt keserűen Pentuer. - Inkább nekem kellene ilyen nyugalommal beszélni!... Ahelyett sír a lelkem, mert milliók nyomorúságát érzem...

- Mi kényszerít rá?

- A szívem, a két szemem. Olyan az én szívem, mint a hegyek közt a völgy: ha kiáltást hall, nem tud hallgatni, hanem visszhanggal felel rá.

- Én meg azt mondom neked, Pentuer, hogy nagyon sokat töprengsz veszedelmes dolgokról. Nem lehet büntetlenül járni a keleti hegyek szakadékai közt; sose tudhatja az ember, mikor zuhan le, és veszedelmes a nyugati sivatagban tévelyegni, mert ott meg éhes oroszlánok kószálnak, és fölébred a veszekedett gonosz démon.

Ezalatt a vitéz Eunana csak feküdt, feküdt a szekéren, amely a sok rázással csak fokozta a fájdalmait. Hanem hogy megmutassa, mennyire ember a talpán, ételt, italt kért. Megevett egy darab fokhagymás száraz lepényt, karcsú pohárból savanyú sört ivott rá, aztán megkérte a kocsist, faággal kergesse el fölsebzett testéről a legyeket.

Így feküdt szegény Eunana a nyikorgó szekérre rakott zsákokon és ládákon, s arccal a földnek fordulva, panaszos hangon elsírta, milyen keserves sora van az alsó tisztnek:

"Miért mondod, hogy jobb sora van a tisztnek, mint az íródeáknak? Gyere csak ide, nézd meg az én fölrepedezett testem, nézd meg ezeket a kék hurkákat, én aztán majd elmondom az elkínzott tiszt keserves történetét.

Még kamasznyi legény voltam, amikor elhurcoltak a kaszárnyába. Reggeli fejében gyomron öklöztek, hogy alig álltam a lábamon, ebédre belevágtak a szemembe, hogy tátva maradt a szám, estére pedig csupa merő seb volt a fejem, szinte széthasogatták.

Gyere, hadd mondjam el, mint tettem meg az utat Szíriába. Ételemet, italomat hátamon kellett cipelnem, úgy meg voltam rakva, mint egy teherhordó szamár. A nyakam megmeredt, mint a szamár nyaka, a gerincem feltöredezett. Poshadt vizet ittam, az ellenség előtt pedig úgy féltem, mint a megriadt madár.

Hazaverődtem Egyiptomba, de olyan vagyok én itt, mint a fa, amelyet féreg rág. Akármi semmiségért lefektetnek a földre, és úgy elvernek, mint annak a rendje, a sok bottól minden csontom összetörik. Ha beteg vagyok és le kell feküdnöm, feldobnak a szekérre, és ezalatt szolgám ellopja a köpenyemet és megszökik...

Ezért hát, jó íródeák, változtasd meg véleményedet a tiszt szerencséjéről."^[2]

Így énekelt a derék Eunana, és könnyes éneke túlélte az egyiptomi fáraók birodalmát.

Amint a trónörökös kísérete egyre közelebb ért Memfiszhez, a nap is mind mélyebbre hanyatlott nyugat felé, a számtalan csatorna és a távoli tenger felől pedig hűvös, párával terhes szél támadt. A műút újra leereszkedett a termékeny vidékek felé, a mezőkön és bozótokban a dolgos munkások végeszakadatlan sora szorgoskodott, pedig a sivatagra már rózsás fény esett, a hegyek csúcsai meg lánggal égtek.

Ramszesz megállt, és megfordította lovát. A kíséret nyomban körülvette, a főbb tisztek hozzásiettek, és a menetelő ezredek egyenletes lépésben mind közelebb értek.

A lenyugvó nap pirosló sugaraiban olyan volt a herceg, mint egy isten: a katonák büszkén, szeretettel nézték, a vezérek meg csodálattal tekintettek rá. Ramszesz fölemelte a kezét. Egyszerre csend támadt, s ekkor a herceg beszélni kezdett:

- Nemes vezérek, bátor tisztek, engedelmes katonák! A mai napon az istenek kegyelméből megtudtam, milyen gyönyörűség olyanoknak parancsolni, mint ti vagytok. Nagy öröm tölti most be az én hercegi szívemet. Minthogy pedig azt akarom, hogy ti, vezérek, tisztek, katonák, mindig osztozzatok az én örömömben, ezennel elrendelem: minden katona, aki most elindul keletre, és azok is, akik visszatérnek velünk a keleti határról: egy-egy drachmát kap. Azonfelül egy-egy drachmát kap minden görög katona, aki ma, az én vezényletem alatt, utat vágott nekünk ki a mélyútból, és egy-egy drachmát kapnak Nitager őkegyességének azok a katonái, akik el akarták ma vágni az utunkat az országút fele...

Az egész hadsereg nekilelkesedett.

- Üdvöz légy, vezérünk!... Üdvöz légy, fáraó utóda! A mi felséges urunk pedig örökké éljen! - kiáltozták a katonák, és leghangosabban a görögök.

A herceg pedig folytatta:

- Azonfelül öt talentumot szétosztatok az én hadseregem és Nitager őkegyessége hadseregének alantas tisztjei között. Végül tíz talentum jut a miniszter úr őkegyességének és a fővezéreknek.

- Én a magam részéről lemondok a hadsereg javára - mondta Herihor.

- Éljen a trónörökös! Éljen a miniszter úr őkegyessége! - kiáltozták a tisztek és a katonák.

A nap vörös korongja már leszállt a nyugati sivatag homokjáig. Ramszesz elbúcsúzott a hadseregtől, és vágtatva ellovagolt Memfiszbe. Herihor őkegyessége pedig az emberek lelkes ujjongása közben beült a gyaloghintójába, és a menetelő hadoszlop elé vágott.

Amikor már annyira voltak, hogy az egyes hangok - mint a vízesés robaja - egyetlen erős, tompa morajba olvadtak össze, a miniszter odahajolt íródeákjához, Pentuerhez, és halkan megkérdezte tőle:

- Mindenre emlékszel?

- Mindenre, kegyességed.

- Olyan a te emlékezeted, mint a gránitkő, amelybe belevéssük az ország történetét, bölcsességed meg olyan, mint a Nílus, amely mindent eláraszt és megtermékenyít - mondta a főpap. - Azonfelül pedig megáldottak az istenek a legeslegnagyobb erénnyel: bölcs alázattal...

Az íródeák hallgatott.

- Éppen ezért másnál helyesebben meg tudod ítélni a trónörökösnek minden cselekedetét és gondolatát.

A főpap egy pillanatra megpihent. Nem szokott ilyen sokat beszélni.

- Mondd meg hát nekem, Pentuer, és ródd is fel: illik-e, való-e, hogy a trónörökös a hadsereg füle hallatára kijelentse akaratát?... Azt csak a fáraó teheti, rajta kívül pedig csak áruló... vagy csak meggondolatlan, szeles ifjú, aki éppolyan könnyedén visz végbe szertelen dolgokat, amilyen könnyű szívvel kiszalaszt a száján istentelen beszédeket.

A nap lenyugodott, és egyszerre leszállt a csillagos éjszaka. Alsó-Egyiptom számtalan csatornája fölött lassanként ezüstös ködök sűrűsödtek; a hűvös szél kihajtotta őket a sivatagra, a fáradt katonákat lehűtötte, és felfrissítette a szomjúságtól elepedő, hervadó növényeket.

- Vagy mondd meg nekem, Pentuer - folytatta a miniszter -, és vizsgáld meg: honnan vesz most a trónörökös húsz talentumot, hogy megtarthassa a hadseregnek adott szavát, ha már olyan meggondolatlan ígéretet tett? Különben akárhonnan kerít is pénzt, veszedelmes dolognak tartom, és gondolom, annak tartod te is, hogy a trónörökös ajándékot adjon a hadseregnek, és tetejébe még éppen aznap, amikor ő szent felségének nincs rá pénze, hogy kifizesse Nitager keletről hazatérő ezredeinek a zsoldját. Nem is kérdem, mi ebben a dologban a véleményed, mert ismerem azt, amint te is ismered az én legtitkosabb gondolataimat. Csak arra kérlek, emlékezz mindenre, amit láttál, hogy a papi gyűlésen beszámolhass róla.

- Hamarosan összehívják? - kérdezte Pentuer.

- Még nincs rá ok. Először megpróbálom lecsillapítani a nekivadult fiatal bikát, ő szent felsége atyai kezének a segítségével... Pedig kár volna a fiúért, mert nagy tehetség lakozik benne, és olyan erő, mint a déli förgetegben. Hanem ha a vihar, ahelyett, hogy elsöpörné Egyiptom ellenségeit, kitépi a pálmákat, és elpusztítja a búzavetést...

A főpap elhallgatott, kísérete pedig eltűnt a Memfiszbe vezető sötét fasor mélyén.

Ugyanekkor Ramszesz hazaérkezett a fáraó palotájába.

A hatalmas épület egy park közepén emelkedett, a város mögötti magas dombon. Különös fák nőttek ebben a kertben: délszaki baobabok, cédrusok és északi fenyők, tölgyek. A kertművészet csodájaképpen évtizedekig eléltek, és jó magasra nőttek.

Árnyékos fasor vezetett a kapuig, amely akkora volt, mint egy háromemeletes ház. A kapu mindkét oldalán hatalmas, toronyszerű épület emelkedett. A csonka piramis formájú alkotmány mindegyike negyven lépés széles és öt emelet magas volt. Az éjszaka homályában olyanok voltak, mint két sátorrengeteg, de kőből. E furcsa épületek földszintjén és emeletein apró, négyszögletes ablakok voltak vágva, tetejük meg lapos volt. Az egyik piramis tetejéről őrség tartotta szemmel a környéket, a másikról a napos pap vizsgálta a csillagokat.

A pilonoknak nevezett tornyoktól jobbra és balra falak húzódtak, vagy inkább hosszú, emeletes építmények, keskeny ablakokkal, lapos tetővel, amelyeken állandóan őrség járt le és föl. A főkapu mindkét oldalán két óriási szobor ült: fejük felért az első emeletig, lábuk előtt szintén őrség járkált.

Amikor a herceg néhány lovas kíséretében a palota elé ért, az őr ráismert még a nagy sötétségben is. Egy pillanat múlva a pilonból kiszaladt egy fehér kötős udvari tisztviselő, sötét köpönyegben, fején akkora paróka, mint egy kámzsa.

- A palota már zárva van? - kérdezte a herceg.

- Úgy van, felséges uram - felelte a tisztviselő. - Ő szent felsége most öltözteti át alvásra az isteneket.

- Aztán mit fog csinálni?

- Herihor miniszter úr őkegyességét fogadja.

- Aztán?

- Aztán ő szent felsége a nagyteremben megtekinti a tánckart, majd megfürdik, és elvégzi az esti könyörgést.

- Nem adott parancsot, hogy engem mikor fogad?

- Holnap, a haditanács után.

- Hát a királynék mit csinálnak?

- Az első fejedelemasszony meghalt fia szobájában imádkozik, a te felséges anyád pedig a föníciai követet fogadja, aki ajándékokat hozott neki a türoszi asszonyoktól.

- Lányokat is?

- Alighanem az is akad néhány. Mindegyiken annyi drágaság van, hogy tíz talentumot is megér.

- Hát ott ki mászkál fáklyával? - kérdezte a herceg, a park mélyére mutatva.

- Felséged testvérét szedik le a fáról, dél óta ott ül.

- És nem akar maga lejönni?

- De igen, most lejön, mert odament hozzá az első fejedelemasszonynak a bolondja, és megígérte neki, hogy elmegy vele egy csapszékbe, ahol paraziták isznak, akik a halottak testét felszabdalják.

- Hát a mai hadgyakorlatról hallottatok-e valamit?

- A minisztériumban beszélték, hogy a törzskart elvágták a seregtől.

- Hát még mit hallottatok?

A tisztviselő habozott.

- Beszélj, mit hallottatok?

- Azt is hallottuk, hogy felséged emiatt ötszáz botot veretett egy tisztre, a vezetőt meg felakasztatta.

- Tiszta hazugság! - szaladt ki halk hangon a szó a trónörökös egyik segédtisztjének száján.

- A katonák mondják is egymás között, hogy ez nem is lehet más, mint hazugság - mondta erre bátrabban a tisztviselő is.

A trónörökös megfordította a lovát, és lelovagolt a park alsó részébe: ott volt az ő palotája. A lugasszerű egyemeletes faépület olyan volt, mint egy hatalmas kocka, két verandával, egy alsóval meg egy felsővel, amelyek több oszlopra támaszkodva fogták körül az épületet. Benn mécsesek égtek: világuknál meg lehetett látni a falak csipkeszerűen faragott deszkáit, amelyeket a szél ellen különféle színű függönyök borítottak. Az épületet lapos tető födte, szélén korlát futott körös-körül. Magán a tetőn néhány sátor volt felütve.

A félmeztelen szolgák örömmel köszöntötték a herceget; ki fáklyákkal szaladt elébe, ki meg leborult előtte arccal a földre. A herceg belépett a házba, mindjárt a földszinten levetette porlepte ruháját, a kőmedencében megfürdött, és egy nagy lepedőfélét dobott magára; a nyaka alatt bekapcsolta, dereka táján zsinórral megkötötte. Fenn az emeleten megvacsorázott: megevett egy kis búzalisztből sütött lepényfélét, egy marék datolyát, s egy pohár könnyű sört ivott. Aztán kiment a verandára, és végigheveredve egy oroszlánbőrrel leterített lócán, a szolgáknak meghagyta, hogy Tutmóziszt, mihelyt megérkezik, azonnal küldjék fel.

Éjféltájban gyaloghintó állt meg a ház előtt, és Tutmózisz segédtiszt szállt ki belőle. Amikor ásítozva, lomhán felment a teraszra, a trónörökös egyszerre talpon termett a heverőről.

- Itt vagy?... Mi újság? - kiáltott rá a herceg.

- Hát te még nem alszol? - felelte Tutmózisz. - Ó, istenek, ennyi napja tartó veszkődés után!... Gondoltam, legalább napkeltéig szundíthatok egyet.

- Hát Sára?

- Holnapután itt lesz, vagy te nála, ott a tanyán, a folyó túlsó partján.

- Csak holnapután?

- Csak? Kérlek, Ramszesz, aludd ki magad. Nagyon is sok fekete vér meggyűlt a szívedben, azért csap föl a fejedig ez a tűz.

- Hát az apja?

- Hát afféle jóravaló, becsületes, okos ember. Gedeonnak hívják. Amint megmondtam neki, hogy el akarod tőle venni a lányát, a földre rogyott, és tépni kezdte a haját. Gondolhatod, végigvártam az atyai fájdalomnak ezt a kitörését, ettem egy-két harapást, ittam rá egy kis bort, aztán végre rátértünk az egyezkedésre. Gedeon előbb sírva-ríva esküdözött, hogy inkább holtan lássa a lányát, mint hogy akárki fia kedvese legyen. Erre elmondtam neki, hogy Memfisz alatt, a Nílus mellett kap egy tanyát, amelynek az évi jövedelme van vagy két talentum, adót meg nem fizet. Felháborodott. Erre kijelentettem, hogy évenként kaphat még egy talentumot, aranyban és ezüstben. Nagyot sóhajtott rá, és megjegyezte, hogy az ő lánya három éven át Pi-Bailoszban nevelkedett. Ígértem neki még egy talentumot. Gedeon, aki még most is vigasztalhatatlan volt, azt mondta, hogy ő akkor Szezofrisz úrnál elveszti csuda jó tiszttartói állását. Azt feleltem neki, minek vetné el ezt az állást, a te istállóidból odaígértem neki tíz fejőstehenet. Így aztán lassan-lassan mégiscsak földerült a homloka, és a legnagyobb titoktartás mellett elárulta, hogy az ő Sárájára egy bizonyos nagy-nagy úr is szemet vetett, az a Khairész, aki a memfiszi nomarchosz fölött tartja a legyezőt. Erre még ígértem neki egy fiatal bikát, egy kisebb aranyláncot és egy nagyobb arany karkötőt. Ilyenformán a te Sárád egy tanyába és évi két talentum készpénzbe, meg tíz tehénbe, egy bikába, egy aranyláncba és egy karkötőbe kerül egyszer s mindenkorra. Ennyit adsz az apjának, a becsületes Gedeonnak. Sárának aztán... amint a kedved tartja.

- Hát Sára mit szólt? - kérdezte a herceg.

- Míg alkudoztunk, a fák között sétálgatott. Amikor aztán végeztünk, és jófajta zsidó borral megittuk rá az áldomást, azt mondta a leány az apjának... Mit gondolsz, mit mondott?... Hát ha apja oda nem adta volna neked, fölment volna a sziklára, és fejest ugrott volna a mélységbe! Remélem, most már nyugodtan fogsz aludni - fejezte be Tutmózisz.

- Nem hiszem - felelte a trónörökös a terasz korlátjára támaszkodva; szeme a park legelhagyatottabb tájára tévedt. - Hallottad, hogy az úton találtunk egy akasztott parasztot?

- Ó... rosszabb ez még a szkarabeuszoknál is! - sziszegte Tutmózisz.

- Felakasztotta magát kétségbeesésében, hogy a katonaság betemette a csatornáját, amelyet tíz évig ásott a sivatagban.

- No, hát az az ember már jó mélyen alszik... Hanem ideje volna most már nekünk is...

- Azzal az emberrel nagy igazságtalanság történt - mondta a herceg. - Meg kell keresni a gyerekeit, megváltjuk őket, és adunk nekik bérbe egy darab földet.

- Hanem azt nagy titokban kell megtenni - vetette közbe Tutmózisz -, mert különben minden paraszt sorra felakasztja magát, pedig nekünk, az ő uraiknak, nincs az a föníciai uzsorás, aki csak egy rézutent is kölcsönadna.

- Ne tréfálj. Ha láttad volna annak a parasztnak az arcát, te se aludnál utána, mint ahogy én se tudok...

E pillanatban lenn, a sűrűben, egy nem éppen erős, de érthető hang hallatszott:

- Ramszesz, áldjon meg téged az egyetlen és mindenható isten, akinek földi halandók nyelvén nincs neve, se faragott képe a templomokban!

A két ifjú elámulva kihajolt a korláton.

- Ki vagy? - kiáltott le a herceg.

- A sanyargatott egyiptomi nép vagyok - felelte vontatottan és nyugodtan a hang.

Utána minden elcsendesedett. Egyetlen rezzenés, egyetlen kis zizzenő ág se árulta el, hogy ember lappangana valahol a közelben.

A herceg parancsára a cselédség kirohant a parkba fáklyákkal, nekieresztettek a kertnek egy falka kutyát, fölvertek minden bokrot a trónörökös villája körül. Teremtett léleknek se híre, se hamva.

- Ki lehetett? - kérdezte felindulva a herceg. - Talán annak a parasztnak a lelke?

- A lelke? - ismételte Tutmózisz. - Én még sose hallottam lelket beszélni, pedig sokszor voltam őrségen templomokban és sírok körül. Inkább azt tartom, hogy aki felkiáltott hozzánk, valamilyen barátod.

- De miért bújt volna el?

- Mit törődöl vele? - kérdezte Tutmózisz. - Mindnyájunknak nem tízével, hanem akár százával akadnak láthatatlan ellenségei. Köszönd meg az isteneknek, hogy neked legalább van egy láthatatlan barátod.

- Ma sehogy sem tudok elaludni - suttogta izgatottan a herceg.

- Hagyd el... Ahelyett, hogy itt szaladgálsz a teraszon, hallgass rám, feküdj le. Tudod, az álom az igen tiszteletreméltó isten, de esze ágában sincs, hogy olyanok után szaladjon, akik könnyű lábbal futnak előle. De ha lefekszel egy kényelmes heverőre, az álom szereti a kényelmet, odatelepszik melléd, és bő palástjával majd betakar, azzal pedig az embereknek nemcsak a szemét zárja le, hanem az emlékezetét is homályba borítja.

Azzal Tutmózisz lefektette Ramszeszt a heverőre, aztán elefántcsontból faragott, félhold alakú fejaljat kerített, és ráigazította a herceg fejét...

Végre leeresztette a sátor vászonoldalait, jómaga leheveredett a padlóra, és néhány perc múlva mind a ketten az igazak álmát aludták.

A fáraó memfiszi palotájának egy hatalmas kapu volt a bejárata, két ötemeletes toronyféle, úgynevezett pilonok között. A szürke homokkőből épült alkotmányok külső falát, fel a párkányig, ellepték a domborművek.

A kapu ormán az államhatalom címere vagy jelképe díszlett: szárnyas gömb, amely mögött két kígyó hajlik ki. Lejjebb istenek ültek, akiknek a fáraók áldozatot mutatnak be. Az oldalsó oszlopokon szintén istenek képmásai voltak kifaragva, egymás fölött öt sorban, legalul pedig hieroglifa-feliratok.

Minden pilon falán a főhelyet Nagy Ramszesz domborművű képe foglalta el: egyik kezével baltáját emeli, a másikkal hajuknál fogva egy csomó embert tart, akiket úgy kötöttek össze nyalábba, mint a petrezselymet. A fáraó fölött újra istenek álltak vagy ültek két sorban, még följebb egy sor ember, akik áldozattal járulnak az istenek elé, közvetlenül a pilon párkánya alatt pedig szárnyas kígyók meg szkarabeuszok képmásai.

A tető felé egyre keskenyedő ötemeletes pilonok, köztük a háromemeletes kapu, a sok dombormű, amelyeken a szigorú rend szertelen, sötét fantáziával, az istenfélelem kegyetlenséggel párosult - mindez nyomasztóan hatott a nézőre. Az ember úgy érezte, nehéz ide belépni, kijönni aligha lehet, de benn élni még súlyosabb teher.

A kapu előtt katonaság állt és egy sereg alsóbb tisztviselő. Az udvart magas oszlopokon nyugvó körtornác övezte körül. Díszes kertecske volt ez, benne edényekbe rakott apró áloéfák, pálmák, narancsfák, cédrusok, mind szép sorban, nagyság szerint. Az udvar kellős közepén szökőkút csobogott. Az utak tarka kavicsokkal voltak teleszórva.

Itt, a körtornác alatt ültek vagy sétálgattak le-föl a főtisztviselők, és suttogva beszélgettek.

Az udvarról egy magas ajtó egy nagy terembe nyílt, melyben tizenkét, három emelet magas oszlop emelkedett. A terem jókora volt, de a vaskos oszlopok miatt szűknek tetszett. A világosság a falakba vágott apró ablakokon és a mennyezet hatalmas, négyszögletes nyílásán áradt be. Hűvösség, árnyék, szinte homály uralkodott a teremben, de azért elég jól lehetett látni a sárga falakat, oszlopokat, a rajtuk egymás fölött sorakozó képeket: legfelül levelek, virágok voltak, alattuk istenek, még lejjebb emberek, akik az istenek szobrait viszik, vagy áldozatot mutatnak be; a csoportok között hieroglifák.

Mindenütt csupa élénk, szinte kiáltó szín: zöld, sárga, kék.

Ebben a mintás mozaikpadlóval ékes teremben álltak fehér köntösükben, mezítláb a papok, a birodalom főtisztviselői, Herihor hadügyminiszter és a vezérek, Nitager és Patroklész, akik szintén hivatalosak voltak a fáraóhoz.

XII. Ramszesz ő szent felsége efféle tanácskozás előtt, szokása szerint, kápolnájában áldozatot mutatott be az isteneknek. Az bizony elég soká eltartott. Időnként a belső termekből ki-kiszaladt hol egy pap, hol egy tisztviselő jelenteni, mennyire haladt már előre a szertartás.

- Őfelsége most törte fel a pecsétet a kápolnában... Már mossa a szent istenséget... Már öltözteti... Most csukta be az ajtót...

A várakozók arcán, bár a legmagasabb hivatalokat töltötték be, mégis meglátszott a nyugtalanság, szorongás. Csak Herihor maradt közömbös; Patroklész türelmetlenkedett, Nitager pedig néha-néha megtörte harsány szavaival az ünnepies csendet. Valahányszor az öreg katona ilyen illetlenül lármás volt, az udvari urak, mint a megriadt juhok, izegtek-mozogtak, aztán összenéztek, mintha ezt mondanák: "Micsoda faragatlan tuskó; de egész életében barbárokat kerget, tehát meg lehet neki bocsátani..."

A belső szobákból csengettyűszó, fegyverzörej verődött ki. A nagy terembe bevonult kettős sorban egy szakasz testőr, aranyos sisakban, mellvérttel, kivont karddal, mögöttük két sorban papok, végül rabszolgák hordta trónján megjelent maga a fáraó, akit szinte körülfelhőzött a tömjénszórók füstje.

Egyiptom ura, XII. Ramszesz, már hatvanadik évében járt, arca megráncosodott. Fehér tóga volt rajta, fején aranykígyóval ékes piros-fehér föveg, kezében hosszú pálca.

Amikor a kíséret megjelent, mindenki arccal földre borult, csak Patroklész érte be, barbár lévén, egy mély meghajlással. Nitager pedig fél térdre ereszkedett, de nyomban ki is egyenesedett.

A fáraó gyaloghintója megállt egy baldachin előtt, amely alatt dobogón ébenfa trón állt. A fáraó nagy lassan kiszállt a gyaloghintóból, egy pillanatra végignézett a jelenlevőkön, aztán a trónra ülve, a terem párkányára szegezte szemét; egy kék szárnyú, rózsaszín golyó volt odafestve, körülötte zöld kígyók.

A fáraótól jobbra állt a főkancellárius, balra, bottal a kezében, a főbíró, mind a ketten óriási parókával.

A bíró adta jelre mindenki leült vagy letérdelt a padlóra, a főkancellárius pedig a fáraóhoz fordult:

- Felséges urunk, hatalmas fejedelem! Nitager, a te szolgád, a keleti határok erős őrállója eljött hozzád, hogy bemutassa neked hódolatát, és átadja a leigázott népek adóját: egy zöld kőből való, arannyal tele vázát, háromszáz ökröt, száz lovat és illatos teszepfát.

- Nyomorúságos adó ez, uram - szólt Nitager. - Igazi kincsekre csak az Eufrátesz táján akadnánk, ahol a kevély, de még gyenge királyokat jó volna emlékeztetni Nagy Ramszesz idejére.

- Mondd meg az én szolgámnak, Nitagernek - szólt a fáraó a főkancelláriusnak -, hogy szavait lelkiismeretes gonddal latra vetjük. Most pedig kérdezd meg tőle: mit tart az én fiamnak, a trónörökösnek katonai tehetségéről, akivel Pi-Bailosz alatt tegnap szerencsés volt megütközni?

- A mi urunk, kilenc nép fejedelme, kérdezi tőled, Nitager... - kezdte a főkancellárius.

Hanem az öreg hadvezér, az udvari urak legnagyobb elszörnyedésére, nyersen a szavába vágott:

- Hallom én magam is, mit mond az én uram... Ha hozzám fordul, szavait csak a trónörökös tolmácsolhatja nekem, nem te, főkancellárius uram.

A főkancellárius riadtan nézett a vakmerő öregre, de a fáraó megszólalt:

- Az én hűséges szolgám, Nitager, igazat mond.

A hadügyminiszter meghajolt.

Erre a bíró intett valamennyi jelenlevőnek, papoknak, tisztviselőknek, testőröknek, hogy kimehetnek az udvarra. Jómaga is a főkancelláriussal együtt mélyen meghajolt a trón előtt, és elsőnek távoztak a teremből. Csak a fáraó maradt benn meg Herihor és a két hadvezér.

- Fordítsd felém a füled, felséges uram, és hallgasd meg az én panaszom - kezdte Nitager. - Ma jó korán az a paptisztviselő, aki a te parancsodra eljött hozzám megkenni a hajam, azt mondta, hogy ha hozzád jövök, hagyjam a szandálom a pitvarban. Márpedig ország-világ tudja, nemcsak Alsó- és Felső-Egyiptomban, hanem Líbiában, Föníciában, Puntországban és a hettiták között is, hogy húsz évvel ezelőtt megengedted nekem, hogy szandálban állhassak előtted.

- Igazad van - felelte a fáraó. - Az én udvaromban mindenféle rendetlenség burjánzott el...

- Csak parancsolj, királyom, és az én veteránjaim egyszerre rendet teremtenek itt - szólt közbe Nitager.

A hadügyminiszter egyet tapsolt: a jelre néhány tisztviselő egyszerre benn termett a teremben. Egyikük Nitager szandálját hozta be, és a hadvezér lábára húzta, a többiek drága művű zsámolyokat tettek le a miniszter és a vezérek elé.

Mikor a három főméltóság leült, a fáraó megkérdezte:

- Mondd meg, Nitager, mi a véleményed, lesz-e hadvezér az én fiamból?... De mondd meg őszintén a tiszta igazságot!

- A tébai Ámonra, őseim dicsőségére esküszöm, pedig azok erében királyi vér folyt, hogy a te fiadból, Ramszesz trónörökösből, híres, nagy hadvezér lesz, ha az istenek is úgy akarják - felelte Nitager. - Még fiatal ember, szinte csak legényke, de mégis ritka hozzáértéssel vonta össze az ezredeket, mindennel felszerelte őket, és menetelésüket megkönnyítette. De legjobban az tetszett benne, hogy amikor elvágtam az útját, nem vesztette el a fejét, hanem rohamra vezette a katonáit. Nagy hadvezér lesz belőle, és legyőzi majd az asszírokat, akiket most kell leverni, hacsak azt nem akarjuk, hogy unokáink itt, a Nílus partján lássák őket.

- És neked, Herihor, mi a nézeted? - kérdezte a fáraó.

- Ami az asszírokat illeti, azt gondolom, Nitager őkegyessége igen korán aggodalmaskodik miattuk. Ma még a régi háborút nyögjük, előbb jól erőre kell kapnunk, mielőtt új háborút indítunk - felelte a miniszter. - Ami pedig a trónörököst illeti, Nitager nagyon helyesen mondta, hogy a fiatalemberben vezéri tulajdonságok vannak: szemfüles, okos, mint a róka, és heves, mint az oroszlán. De tegnap mégis elkövetett egy csomó hibát...

- Akad-e köztünk egy is, aki nem követ el hibát?! - vágott közbe az eddig szótlan Patroklész.

- A trónörökös - folytatta a miniszter - ügyesen elvezette derékhadát, de elhanyagolta a vezérkart, ezért aztán olyan nehézkesen, rendetlenül vonultunk előre, hogy Nitager elvághatta az utunkat...

- De hátha Ramszesz kegyességedre számított? - kérdezte Nitager.

- Az ország kormányzásában és háború idején senkire se szabad számítani: egyetlen előre nem látott kavics elég, hogy az ember felbukjon benne - felelte a miniszter.

- Ha kegyességed azok miatt a szkarabeusz-bogarak miatt le nem térítette volna az oszlopot az országútról... - szólt Patroklész.

- Idegen országbeli vagy te, kegyes jó uram, és pogány - vetette ellen Herihor -, azért beszélsz így. Hanem mi, egyiptomiak, megértjük, hogy amikor a nép és a katonaság nem tiszteli többé a szkarabeuszt, ivadékaik már az ureusztól se tartanak. Az istenek semmibevevése után nem következik egyéb, mint lázadás a fáraó ellen...

- Hát a harci bárdok mire valók? - vágott a szavába Nitager. - Aki meg akarja tartani fejét a vállán, engedelmeskedjék a legfőbb úrnak.

- Vagyis végeredményben mi a véleményed a trónörökösről? - kérdezte a fáraó Herihort.

- Eleven képmása a napnak, istenek fia - felelte a miniszter -, kenesd fel Ramszeszt, adj neki egy aranyláncot és tíz talentumot, de a memfiszi hadsereg élére még ne nevezd ki. Fiatal még a herceg ilyen nagy állásra, nagyon tüzes, nem elég tapasztalt. Mert elmondhatjuk-e róla, hogy fölér Patroklésszel, aki már húsz csatában megverte az etiópokat és líbiaiakat? Vagy odaállíthatjuk-e Nitager mellé, akinek csak puszta nevére is húsz év óta elsápadnak Egyiptom ellenségei keleten, északon egyaránt?

A fáraó kezére támasztotta fejét, elgondolkozott, aztán megszólalt:

- Menjetek el békességben, kegyelemben elbocsátalak benneteket. Úgy cselekszem, amint a bölcsesség és igazság parancsolja.

A három előkelő úr mélyen meghajolt, XII. Ramszesz pedig meg se várva a kíséretet, bement belső szobáiba.

Amikor a két fővezér az előcsarnokban magára maradt, Nitager odaszólt Patroklésznek:

- Látom, itt tisztára papok kezében van a gyeplő. Hanem micsoda mester ez a Herihor! Megvert bennünket, mielőtt szóhoz jutottunk volna... és nem adja oda a memfiszi hadtestet a trónörökösnek...

- Engem úgy égig magasztalt, hogy nem mertem szólni se - mondta Patroklész.

- Ez a Herihor egyébként messzire lát, ha nem is mond meg mindent. A trónörökössel együtt mindenféle úrfi is bekerült volna a memfiszi hadtestbe, akik énekesnőkkel mennek háborúba, ők foglalták volna el a legfőbb tisztségeket. Az idősebb tisztek természetesen duzzognának, hogy az előléptetésük füstbe ment, és bosszúsan kihúznák magukat minden munka alól. A ficsúrok pedig a mulatságok miatt húznák ki magukat a munka alól. A vége az lenne, hogy szétzüllene a hadtest, mielőtt még verekedett az ellenséggel. Ó, bölcs ember ez a Herihor!

- Adják az istenek, hogy az ő nagy esze se okozzon neked több bajt, mint Ramszesz tapasztalatlansága! - suttogta a görög.

A fáraó keresztülment egy sor oszlopos, képekkel ékesített szobán. Minden ajtóban papok, palotaőrök, akik földig hajladoztak előtte. Végre a szobájába ért. Két emelet magas, alabástromfalú terem volt, a falakon színes és aranyozott festmények, XII. Ramszesz uralkodásának legnagyszerűbb eseményei: Mezopotámia lakosainak hódolása a fáraó előtt, Buchten királyának követei, és Khonszu isten diadalútja Buchten országában.

A teremben ott volt a madárfejű Hórusz isten arannyal, drágakövekkel ékes malachitszobra, előtte csonka piramis alakú oltár, fejedelmi fegyverzet, drága karosszékek, lócák, valamint apróságokkal telerakott asztalkák.

Amikor a fáraó belépett, a szolgálatot tevő papok egyike meggyújtotta előtte a füstölőt, egy tisztviselő pedig bejelentette a trónörököst, aki hamarosan meg is jelent, és mélyen meghajolt atyja előtt. A herceg beszédes arca csupa lázas nyugtalanság volt.

- Örülök, erpatre - mondta a fáraó -, hogy jó egészségben tértél haza a nehéz útról.

- Örökké éljen szent felséged, és dicső tetteivel töltse be mind a két világot! - felelte a herceg.

- Éppen az imént - folytatta a fáraó - számoltak be katonai tanácsadóim viselt dolgaidról és okosságodról.

A trónörökös arca megrándult és megszínesedett. Nagy szemét hallgatagon a fáraóra szegezte.

- Munkádnak meg is lesz a jutalma. Tíz talentumot kapsz, nagy aranyláncot... és két görög ezredet: gyakorlatokat végeztetsz majd velük.

A herceg majd kővé dermedt, de egy pillanat múlva fojtott hangon kérdezte:

- És a memfiszi hadtest?

- Egy év múlva megismételjük a hadgyakorlatot, és ha a hadsereg vezetésében semmi hibát nem követsz el, megkapod a hadtestet.

- Tudom, ez Herihor műve! - kiáltotta a herceg, aki alig tudta fékezni indulatát.

Körülnézett a teremben, majd tovább folytatta:

- Sohasem beszélhetek veled, atyám, kettesben, négyszemközt. Mindig akadnak körülöttünk idegenek, akik közénk állnak...

A fáraó egyet rándított a szemöldökén: a kíséret egyszerre eltűnt, mint az árnyék.

- Mit akarsz mondani?

- Csak egyet, atyám... Herihor nekem ellenségem... Ő vádolt be engem előtted, ő hozott ilyen szégyent a fejemre!

Magatartása alázatos maradt, de azért az ajkát harapdálta, és ökölbe szorította a kezét dühében.

- Herihor nekem hűséges szolgám, neked meg barátod. Az ő szava döntötte el, hogy te most trónörökös vagy. Nem bízhatok egy hadtestet olyan vezérre, aki fiatal fejjel elvágatja magát a seregtől.

- De helyreállítottam az összeköttetést! - felelte a herceg leverten. - Herihor parancsolta, hogy két bogarat megkerüljünk.

- Hát talán azt akarnád, hogy a pap a hadsereg szeme láttára semmibe vegye a vallást?

- Atyám - suttogta a herceg remegő hangon -, hogy a bogarak útját ne háborgassuk, tönkrement egy épülő csatorna, és elpusztult egy emberélet.

- Az az ember maga emelt kezet magára.

- De Herihor hibájából.

- Azokban az ezredekben, amelyeket te olyan nagy hozzáértéssel összevontál Pi-Bailosz alatt, harminc ember meghalt a kimerültségtől, és néhány száz belebetegedett.

A herceg lehorgasztotta a fejét.

- Ramszesz - folytatta a fáraó -, belőled nem a birodalom egyik legfőbb méltósága, akinek elsősorban a munkások élete és a csatornák használhatósága a szíve gondja, inkább csak a haragos ember beszél. Márpedig a harag éppúgy nem egyezik az igazsággal, mint a héja a galambbal.

- Ó, atyám - fakadt ki a trónörökös -, ha a harag elragadott is, az csak azért van, mert egyre látom Herihor és a papok rosszindulatát irántam.

- Hiszen magad is főpap unokája vagy, és papok oktattak... Jobban ismered a titkaikat, mint bárki más a hercegek közül...

- Megismertem feneketlen büszkeségüket és hatalomvágyukat. De én majd megnyirbálom... ezért máris ellenségeim... Herihor még egy hadtestet se akar nekem adni, ő akar rendelkezni az egész hadsereggel...

A trónörökös, alighogy kiszalasztotta a száján ezeket a meggondolatlan szavakat, maga is megdöbbent. Hanem a fáraó szelíden nézett rá, és nyugodtan felelte:

- A hadsereggel és a birodalommal én rendelkezem. Tőlem indul ki minden parancs, minden ítélet. Ezen a világon én vagyok Ozirisz mérlege, és szolgáim cselekedetét magam mérem meg, trónörökös, miniszter vagy a nép tetteit egyaránt. Aki azt hiszi, hogy énelőttem nem ismeretes minden mérték, oktalan ember.

- Mégis, ha atyám tulajdon szemével látta volna a hadgyakorlat lefolyását...

- Talán láthattam volna egy olyan hadvezért - vágott a herceg szavába a fáraó -, aki a sorsdöntő pillanatban egy izraelita leány szoknyája után szalad a bokrok között. Hanem efféle apróságokról igazán nem akarok tudni.

A herceg leborult atyja lába elé, és suttogva kérdezte:

- Tutmózisz beszélte el neked, felséges atyám?

- Tutmózisz éppen olyan gyerek, mint te vagy. Most azért veri magát új adósságokba, mert azt hiszi, ő lesz a memfiszi hadtest vezérkari főnöke, és azt gondolja az ő szívében, hogy a fáraó szeme nem látja meg az ő sivatagban viselt dolgait.

Néhány nap múlva Ramszesz herceg meghívót kapott felséges anyjához, Nikotriszhoz, aki a fáraó második felesége volt, de most a leghatalmasabb asszony Egyiptomban.

Az istenek nem tévedtek, amikor fejedelem szülőanyjává tették. Elég telt, magas termetű asszony volt, aki negyvenéves létére még mindig szép maradt. Különösen a szemében, az arcában, de egész alakjában is annyi fenség volt, hogy amikor egymagában, csupán a papnők szerény köntösében járt, akkor is mindenki meghajtotta előtte a fejét.

A felséges asszony fajanszcsempékkel kirakott szobájában fogadta a fiát. Egy pálma alatt, berakásos karszéken ült. Lába előtt, egy kis asztalkán, pöttöm kis kutyus hevert; a másik oldalon legyezővel egy fekete rabszolganő térdelt. A fejedelemasszonyon aranyhímes muszlinruha volt, parókáján lótuszvirág formára kirakott drágaköves aranypánt.

Amikor a herceg mélyen meghajolt az anyja előtt, a kiskutya megszagolgatta, aztán újra leheveredett. Nikotrisz egyet bólintott, majd megkérdezte:

- Mi okon kértél tőlem kihallgatást, Ramszesz?

- Már két napja, anyám...

- Tudtam, nagyon el vagy foglalva. Hanem most mind a ketten ráérünk, meghallgathatlak.

- Szavadtól úgy érzem, anyám, mintha a sivatag szörnyű szele csontig átjárt volna. Nem is merek előállni a kérésemmel.

- Bizonyosan pénzről van szó.

Ramszesz zavartan lehorgasztotta a fejét.

- Sokra volna szükség?

- Tizenöt talentum kellene...

- Ó, istenek! - jajdult fel Nikotrisz. - Alig pár napja fizettek ki neked a kincstárból tíz talentumot. Kislányom - fordult aztán a fekete rabszolganőhöz -, fáradt lehetsz már nagyon, menj ki egy kicsit a kertbe.

Amikor pedig négyszemközt maradt a fiával, megkérdezte a herceget:

- Hát az a zsidó lány olyan követelőző?

Ramszesz elpirult, hanem azért felemelte a fejét.

- Te magad is tudod, anyám, hogy nem - felelte a herceg. - Hanem jutalmat ígértem a hadseregnek... és nem tudom kifizetni!

A fejedelemasszony büszkén, nyugodtan a herceg szemébe nézett.

- Lám, milyen baj - szólalt meg végre -, amikor az én fiam ígérget, mielőtt megtanácskozza az anyjával. Különben én gondoltam is a te korodra, és egy föníciai rabszolganőt szántam neked, akit Türosz küldött énnekem. Tíz talentum hozománya van. De neked inkább a zsidó lány kellett.

- Nagyon megtetszett. Anyám, olyan szép lány nincs a te szolgálóid között, de még ő szent felsége asszonyai közt se akad párja.

- De hát zsidó!

- Kérlek, anyám, ne légy elfogult... Mesebeszéd az, hogy a zsidók disznóhúst esznek, és macskát vágnak...

Nikotrisz elmosolyodott.

- Úgy beszélsz, mint egy kisdiák a legalsó papi iskolában - szólt végül, vállat vonva -, de gondolj arra, mit mondott Nagy Ramszesz: "A sárga bőrű nép számosabb és gazdagabb, mint mi: cselekedjünk hát ellenük, de okosan, hogy ne legyenek még hatalmasabbak..." Én tehát nem gondolom, hogy ebből a népből való lány legyen a fáraó utódjának első kedvese.

- De hogy vonatkozhatnak Ramszesz szavai egy nyomorúságos bérlő lányára! - kiáltotta a herceg. - Különben is, hol vannak nálunk zsidók?... Három évszázada, hogy elhagyták Egyiptomot, és most van egy nevetséges kis országuk, amelyet papok igazgatnak...

- Látom, hogy a kedvesed nem vesztegeti haszontalanul az idejét - felelte Nikotrisz, összerántva kissé a szemöldökét. - Ramszesz, légy óvatos!... Emlékezz rá, hogy Messu, a vezérük, áruló pap, akit mind e mai napig átkok közt emlegetnek a mi templomainkban... Jusson az eszedbe, hogy a zsidók több kincset elhurcoltak magukkal Egyiptomból, mint amennyit megért néhány nemzedéknyi munkájuk; nemcsak az aranyunkat vették el, hanem átvették az Egyetlenben való hitünket is és minden szent törvényünket, most meg azt hirdetik nagy fennen, hogy az ő törvényeik. Végül tudd meg - tette hozzá nyomatékkal -, hogy ennek a népnek a leányai inkább a halált választják, mint idegen népbeli ember nyoszolyáját. És ha mégis odaadják magukat, és ráadásul éppen ellenséges főembernek, akkor csak egy céljuk van: vagy hogy megnyerjék a maguk politikájának, vagy hogy megöljék...

- Hidd el, anyám, hogy mindezt a sok szóbeszédet csak a papok kürtölik világgá. Nem akarnak máshitű embert a trón zsámolya elé bocsátani, hátha ellenükre szolgálná a fáraót...

Nikotrisz felkelt székéről, és keblére szorítva a kezét, csodálkozva nézett a fiára.

- Hát csakugyan igaz, amit hallottam, hogy ellensége vagy a papoknak! Te, az ő szeretett tanítványuk?

- Még alighanem most is megvan a hátamon a sok vesszőzésük nyoma! - felelte a herceg.

- Pedig a te nagyapád, az én apám, Amenhotep, aki most az istenek közt él, főpap volt, és nagy hatalom volt valaha az ő kezében is...

- Éppen azért, mert már a nagyapám is uralkodó volt, és az apám is az, nem tűrhetem Herihor uralmát...

- De erre a méltóságra a te nagyapád, a szent Amenhotep emelte őt...

- Én meg majd letaszítom!...

A fejedelemasszony vállat vont.

- És te akarsz egy hadtestet vezetni? - mondta szomorúan. - De hiszen te nem férfi vagy, nem hadvezér, hanem elkényeztetett kisasszony...

- Hogyan? - szólt közbe a herceg, és alig-alig tudta fékezni magát, hogy ki ne fakadjon.

- Nem ismerek a fiamra... Nem látom benned Egyiptom jövendő urát!... Veled olyan lesz a dinasztia, mint a kormányát vesztett csónak a Níluson... Kiűzöd udvarodból a papokat? De akkor ki marad ott?... Ki lesz akkor a te szemed Alsó- és Felső-Egyiptomban meg túl a határokon?... Pedig a fáraónak mindent látnia kell az ég alatt, amire csak ráesik Ozirisz isteni sugara...

- A papok nem minisztereim lesznek, hanem szolgáim...

- Ők csakugyan azok is, leghívebb szolgák. Hála az ő imádságaiknak, atyád harminchárom éve uralkodik, és elkerült minden olyan háborút, amely végzetes lehetett volna...

- A papokra...

- A fáraóra, az egész birodalomra - vágott közbe a fejedelemasszony. - Tudod te, mi lesz a kincstárunkkal, ha egyik nap kiszedsz belőle tíz talentumot, aztán megint tizenötöt kívánsz?... Tudod te azt, hogy ha a papok nem volnának olyan áldozatkészek, akkor a fáraó házának javai már mind a föníciaiak kezére jutottak volna? Tudod te, hogy a kincstár számára még az istenek valódi drágaköveit is kiszedegették, és hamis kövekkel pótolták?...

- Egyetlen szerencsés háború úgy megtöltené a kincstárt, mint a Nílus áradása a földjeinket.

A fejedelemasszony elnevette magát.

- Nem - mondta végre -, te, Ramszesz, annyira gyerek vagy még, hogy még istentelen beszédedet se lehet bűnnek venni. Kérlek, foglalkozz inkább a görög ezredekkel, azt a kis zsidó lányt pedig minél előbb rázd le a nyakadról, a politikát meg... hagyd csak ránk.

- Miért rázzam én le Sárát a nyakamról?

- Mert ha fiad lenne tőle, súlyos bonyodalom támadhatna az országban, pedig anélkül is van éppen elég gond, baj. A papokra pedig - tette hozzá a fejedelemasszony - csak haragudj, ha kedved tartja, de nyilvánosan ne bántsd meg őket. Tudják ők jól, hogy a trónörökösnek sok mindent el kell nézni, különösen, ha heves vérű. Hanem az idő elsimít mindent, a dinasztia dicsőségére és a birodalom javára.

A herceg gondolkodóba esett. Egyszerre csak megszólalt:

- Hát akkor nem számíthatok a kincstárból arra a pénzre?

- Nincs rá mód. A főkancellárius már ma nem folyósította volna a fizetéseket, ha ki nem segítem azzal a negyven talentummal, amelyet Türosz küldött nekem.

- De akkor mitévő leszek én a hadsereggel? - kérdezte a herceg, türelmetlenül dörzsölve a homlokát.

- Hagyd ott azt a zsidó lányt, és kérd meg a papokat... Azok talán majd adnak kölcsön.

- Soha!... Inkább a föníciaiaktól kérek kölcsön.

A fejedelemasszony megrázta a fejét.

- Trónörökös vagy, azt tehetsz, amit akarsz... Hanem azt előre megmondhatom, hogy dús zálogot kell majd adnod, föníciai pedig, ha egyszer már a hiteleződ lett, soha ki nem ereszt a körme közül. Alattomosabbak azok minden zsidónál.

- Ekkora adósság törlesztésére futja az én jövedelmemnek csak egy részéből is.

- Majd elválik... Lelkemre mondom, szívesen segítettem volna rajtad, de nincs módomban... - szólt a fejedelemasszony szomorúan, széttárva kezét. - Tégy úgy, amint kedved tartja, de ne felejtsd el, hogy olyanok ezek a föníciaiak a mi birtokainkon, mint a patkányok a magtárban; ha egyetlenegy is rést talál, ahol befurakodhat, utánatódul a többi.

Ramszesz nehezen szánta el magát az indulásra.

- Van még tán valami mondanivalód? - kérdezte a fejedelemasszony.

- Csak azt szeretném még megkérdezni... A szívem valahogy azt súgja, hogy neked alighanem terveid vannak velem, anyám. Mondd, mi forog eszedben?

A fejedelemasszony végigsimította a herceg arcát.

- Most még nem... most még nem!... Ma még szabad vagy, mint akármelyik nemesifjú az országban, éld csak világodat... Hanem eljön az idő, Ramszesz, amikor meg kell házasodnod, de csak olyan lányt vehetsz feleségül, akinek a gyerekei vérbeli hercegek lesznek, a fia meg a te örökösöd. Erre az időre gondolok én...

- És mit gondoltál?

- Még nincsenek határozott terveim. A politikai okosság mindenesetre azt kívánja, hogy a te feleséged főpap lánya legyen.

- Talán éppen Herihoré? - jegyezte meg a herceg nevetve.

- Mi volna ezen megróni való? Herihor hamarosan Téba főpapja lesz, a lánya pedig még csak tizennégy éves.

- És beletörődne abba, hogy a zsidó lány helyét elfoglalja? - kérdezte gúnyosan Ramszesz.

- Azon légy, hogy elfelejtsék ezt a mostani ballépésedet.

- Csókolom a lábadat, anyám, most már megyek - mondta Ramszesz a fejéhez kapva. - Itt most én annyi csodálatos dolgot hallottam, hogy szinte elfog a félsz, nem indul-e vissza a Nílus a vízesések felé, vagy nem indulnak-e el a piramisok a keleti sivatagra!

- Ne szóljon káromlást a te szád, fiam - suttogta a fejedelemasszony, és nyugtalanul nézett a fiára. - Nagyobb csodák is estek már ebben az országban.

- Ugye az is, hogy a fáraó palotájának a falai kihallgatták uraik beszédét? - kérdezte keserű mosollyal a herceg.

- Láttak itt már olyat is, hogy fáraók meghaltak alig pár hónapi uralkodás után, és megbuktak dinasztiák, amelyek kilenc népen uralkodtak!

- Hanem azok a fáraók a füstölő kedvéért elfeledkeztek a kardról! - felelte a herceg.

Meghajolt és elment...

Amily mértékben elhalkultak a trónörökös lépései az óriási előcsarnokban, a fejedelemasszony arca lassanként elváltozott: a fenség helyét fájdalom, szorongó nyugtalanság váltotta föl, nagy szemében könnyek csillogtak.

Az istennő szobra elé futott, letérdelt előtte, és indiai füstölőt hintve az eleven parázsra, könyörögni kezdett:

- Ó, Ízisz, Ízisz, Ízisz! Háromszor kiáltom a neved. Ó, Ízisz, aki kígyónak, krokodilusnak, struccmadárnak szülője vagy, háromszor magasztaltassék a te neved!... Ó, Ízisz, aki megóvod a búzaszemet a pusztító viharoktól, őseink testét pedig az idő pusztításától, ó, Ízisz, szánd meg, oltalmazd meg az én fiamat!... Háromszor kiáltsák a te neved ott is és... ott is... ott is... És most és mindenkor, örökkön-örökké, míg a mi isteneink templomai nézegetik magukat a Nílus vizében.

A fejedelemasszony egyre sóhajtozva imádkozott, lehajolt, és homloka a földet érintette. Ebben a pillanatban halk suttogás hangzott fölötte:

- Az igazszívűek imája mindig meghallgatásra talál...

A fejedelemasszony felriadt, és döbbenten nézelődött maga körül. De rajta kívül egy lélek sem volt a szobában. Csak a festett virágok néztek le rá a falakról, és az istennő az oltár fölött, akinek arcáról égi nyugalom sugárzott le rá.

A herceg elszorult szívvel tért vissza villájába, és nyomban Tutmóziszt hívatta.

- Taníts meg rá - mondta Ramszesz -, hogy s mint tehetnék szert pénzre...

- Á! - mosolyodott el a gavallér. - Ezt a tudományt nem tanítják a papi főiskolákon, hanem én prófétája lehetnék...

- Ott azt tanítják, hogy sose kérjünk pénzt kölcsön - jegyezte meg a herceg.

- Ha nem félnék attól, hogy istentelenséggel bemocskolom az ajkamat, azt mondanám, hogy akadnak papok, akik csak elhiábavalóskodják az időt... Szegény fejük, ha százszor szent emberek is!... Nem esznek húst, beérik egy asszonnyal, vagy éppenséggel teljesen kerülik az asszonynépet... és hírből se tudják, mi az: pénzt kölcsönvenni... Örülök, Ramszesz, hogy az én tanácsaim alapján ismered meg ezt a fajta tudományt. Azt már ma is tudod, milyen szenvedések kútfeje a pénztelenség. Akinek pénzre van szüksége, nincs annak se étele, se itala. Legjobb álmából felriad, asszonyfélére csak csodálkozó szemmel néz, mintha kérdezné: "Hát ez ugyan mire való?" A leghűvösebb templomban is forróság csap hirtelen az arcába, és a sivatagban a legégetőbb melegben is végigfut rajta a hideg. Csak néz, néz maga elé, mint az eszelős, meg se hallja, amit mondanak neki, a parókája rendszerint félrecsúszik, az meg eszébe se jut, hogy a parókáját illatos kenetekkel megszagosítsa. Csak egy korsó jó erős borocska nyugtatja meg, de az is csak rövid időre. Mert alig nyeri vissza szegény az érzékeit, mindjárt úgy érzi, mintha a föld megnyílna a lába alatt... A nyugtalan járásodról, összevissza hadonászásodról látom - folytatta a gavallér -, hogy ebben a percben te is tudod, milyen kétségbeesett az ember, ha pénze nincs. Hanem majd megismersz te hamarosan egyéb érzéseket is, mintha a szfinxet emelnék le a melledről. Azután majd megtudod, micsoda gyönyörűség, ha az ember elfelejtheti eddigi kegyetlen gondjait és mostani hitelezőit, aztán meg... Ó, boldog Ramszesz, csuda meglepetések várnak terád!... Mert amikor aztán lejár a határidő, a hitelezők meg tisztességadás színe alatt meg-meglátogatják az embert, ilyenkor olyan, mint az űzött vad, amelynek már egyre sarkában vannak a kutyák, vagy mint az egyiptomi lány, aki vizet merít a folyóból, és egyszerre meglátja a krokodilus bütykös gerincét...

- Ez bizony mind éktelenül mulatságos história - szólt a herceg nevetve a szavába -, de nem hoz a konyhára egyetlen árva drachmát se...

- Ne folytasd! - vágott közbe Tutmózisz. - Ebben a percben sietek Dagonhoz, ahhoz a föníciai pénzváltóhoz, estére pedig, ha nem is adta még a pénzt a kezedbe, de már megleled nyugalmadat.

És azzal Tutmózisz már szaladt is, belevágta magát kis gyaloghintójába, és egy sereg szolga, valamint néhány hozzá hasonló, széllelbélelt gavallér kíséretében eltűnt a kert útjain.

Napnyugta előtt csakugyan megjelent a trónörökös házában a föníciai Dagon, a legismertebb memfiszi pénzváltó. Javakorbeli ember volt, sárga színű, szikár termetű, de erős, kemény csontú. Alul kék tunika volt rajta, felül finom szövésű, fehér palást. Nem viselt parókát, természetes, tömött, nagy üstökét aranypánt fogta össze. Nagy, fekete szakálla is volt. Az állát, fejét elborító sűrű bozont valósággal tekintélyes külsőt adott neki, a parókás, álszakállas egyiptomi gavallérokhoz viszonyítva.

A trónörökös lakásán hemzsegett az arisztokrata fiatalság. Volt, aki fürdött, kenekedett, fönn az emeleten pedig egyesek sakkoztak vagy ostábláztak, mások meg a teraszon néhány táncosnő társaságában iddogáltak a sátrakban. A trónörökös nem ivott, nem játszott, a nőkkel szót nem váltott, csak egyre a terasz egyik oldalán járt le s föl, és türelmetlenül leste a föníciait. Amikor végre az egyik fasor végén meglátta kétöszvéres hintójában, lement az első emeletre, mert ott volt egy üres, szabad szoba.

Kis idő múlva megjelent az ajtóban Dagon. A küszöbön térdre esett, és hangos szóval nagyot köszönt:

- Üdvöz légy, Egyiptom új napja!... Örökké tartson a te életed, jusson el a te dicsőséged a legtávolabbi partokig, ahol csak föníciai hajók járnak...

A herceg parancsára fölkelt, és éktelen hadonászással folytatta:

- Amikor a nemes Tutmózisz kiszállt gyaloghintójából az én kis viskóm előtt (mert a te palotáidhoz képest, erpatre, az én házam csak viskó!), úgy ragyogott az arca, hogy azon nyomban mondtam a feleségemnek: "Tamar, a nemes Tutmózisz nem a maga dolgában jár; aki rábízta a dolgát, annyival magasabb nála, mint a Libanon a fövenyes partnál..." "Honnan tudod, jó uram, hogy a nemes Tutmózisz nem a maga dolgában jár?" - kérdezi az asszony. "Onnan, hogy pénzzel a nemes Tutmózisz nem jöhet, mert az neki sincs, de pénzért se jöhet, mert az viszont nekem sincs..." Ekkor már mélyen meg is hajoltunk a nemesúr előtt. Amikor pedig megmondta nekünk, hogy te, legkegyesebb uram, tizenöt talentumot kívánsz a te rabszolgádtól, megkérdeztem a feleségem: "Tamar, tanított engem valaha rosszra az én szívem?" "Dagon - felelte erre az én feleségem -, te olyan bölcs vagy, hogy a trónörökös tanácsadójának kellene lenned."

Ramszeszt majd szétvetette a türelmetlenség, de azért végighallgatta a pénzváltót... ő, Ramszesz, aki indulatba jött tulajdon anyja és a fáraó színe előtt is!

- Amikor aztán meghallottuk és megértettük - folytatta a föníciai -, hogy te, uram, az én szolgálataimat kívánod, olyan öröm telepedett a mi házunkra, hogy a cselédségnek nyomban tíz korsó sört adattam, a feleségem, Tamar, meg azt mondta, vegyek neki új fülönfüggőt. A végén akkorára nőtt az örömem, hogy idejövet nem engedtem meg a szamárhajcsáraimnak, hogy verjék a szamarakat. Amikor pedig az én méltatlan lábam a te padlód érte, elővettem egy aranygyűrűt (nagyobbat annál, mint amekkorát Herihor őkegyessége Eunanának adott), és odaadtam ezt az aranygyűrűt annak a rabszolgának, aki mosdóvizet öntött a kezemre. Hanem ha fenséges uram megengedi a kérdést: honnan való az az ezüstkorsó, amelyből az a rabszolga a vizet öntötte?

- Azariástól, Gaber fiától vettem, két talentumért.

- Attól a zsidótól?... Hát a felséges úr zsidótól is vesz? Mit mondanak erre az istenek?

- Azariás éppen olyan kereskedő, mint te vagy - felelte a trónörökös.

Mikor ezt Dagon meghallotta, két kezébe kapta a fejét, és elkezdett köpködni, jajveszékelni:

- Ó, Baal-Tammuz!... Ó, Baalet!... Ó, Astóreth! Azariás, Gaber fia, az a zsidó, az volna éppen olyan kereskedő, mint én!... Ó, én két lábam, mire hoztatok ti engem ide!... Ó, szívem, hogy tudsz te elviselni ekkora fájdalmat, ilyen csúfságot?... Fenséges uram, kegyes herceg - sivalkodott a föníciai -, ölj meg, vágasd le a kezem, ha pénzt fogok hamisítani, de azt ne mondd, hogy zsidó ember kereskedőnek való. Hamarabb elpusztul Türosz, Szidónt hamarabb ellepi a föveny, mint hogy zsidóból kereskedő lesz. A zsidók meg tudják fejni girhes kecskéjüket, vagy egyiptomi korbács alatt tudnak vályogot vetni, de kereskedni soha. Pfuj!... Piha!... Tisztátalan rabszolganép!... Rabló, gaz népség!

A hercegben, miért, miért nem, hirtelen harag támadt, de csakhamar lehiggadt. Önmaga is meglepődött ezen, mert eddig fölöslegesnek tartotta, hogy akárki fia előtt is fékezze az indulatát.

- Hát adsz-e nekem kölcsön tizenöt talentumot, derék Dagon? - fordult egyszerre a föníciaihoz.

- Ó, Astóreth!... Tizenöt talentumot?... Ez akkora teher, hogy le kell ülnöm hozzá, csak úgy tudom meghányni-vetni.

- Hát akkor ülj le.

- Egy talentumért húsz aranyláncot lehet kapni - mondta Dagon, és nagy kényelmesen letelepedett egy karosszékbe -, vagy hatvan szép fejőstehenet, vagy tíz, nehéz munkára való rabszolgát, vagy egyet olyat, aki tud sípon muzsikálni, vagy fest, vagy meggyógyítja az ember nyavalyáit. Rettentő nagy pénz az a talentum!

A hercegnek nagyot villant a szeme.

- Hát ha nincs tizenöt talentumod... - vágott a szavába a herceg.

A megrémült föníciai egyszerre leereszkedett a karosszékből a padlóra.

- A te parancsodra kinek ne volna pénze ebben a városban, nap fia? - fordított a szaván Dagon. - Az igaz, én csak koldusszegény vagyok, akinek minden aranya, drágasága, minden ingó-bingó vagyona se éri meg, hogy csak rá is nézz. Hanem majd sorba látogatom én a mi kereskedőinket, és megmondom nekik, ki küldött engem hozzájuk, akkor pedig meglesz a tizenöt talentum, akár a föld alól is. Ha te, erpatre, egy elszáradt fügefa elé állnál, és annak mondanád: "Adj pénzt!", még a fügefa is fizetne... Csak ne nézz így rám, Hórusz fia, mert nagy fájdalom kél akkor az én szívemben, és nem tudok tőle még gondolkozni se - szólt könyörgő hangon a föníciai.

- Jó, jó, ülj csak le... - biztatta a herceg, s elnevette magát.

Dagon fölkelt a földről, és most még kényelmesebben elvetette magát a karosszékben.

- Milyen hosszú időre kívánja felséges uram azt a tizenöt talentumot? - kérdezte.

- Egy évre, legalábbis.

- Mondjuk hát: három évre. Csak ő szent felsége tudna visszafizetni egy év alatt tizenöt talentumot, de nem egy fiatal herceg, akinek napról napra meg kell vendégelni a fiatal nemesurakat, szép asszonynépeket... Ó, azok a nők! Hanem, megkövetem felséges uramat, csakugyan igaz, hogy magához vette Sárát, Gedeon lányát?

- Aztán hány percentet kérsz? - vágott a szavába a herceg.

- Csip-csup semmiséget, felséged szentséges ajkának nem is érdemes kiejteni. A tizenöt talentumért fizet majd felséges uram évenként öt talentumot, a három év lefolyása után pedig megkapom az egész kölcsönösszeget, úgyhogy felséged észre se veszi...

- Te ma tizenöt talentumot adsz nekem, három év múlva meg harmincat akarsz érte?

- Az egyiptomi törvény megengedi, hogy a kamat felérjen a kölcsönadott pénzzel - felelte megzavarodva a föníciai.

- De nem nagyon sok az?

- Nagyon sok? - kiáltotta Dagon. - Minden nagyúr nagy udvart tart, nagy vagyona van, és nagy százalékot is fizet. A trónörököstől szégyelltem volna kevesebbet kérni. Talán maga a herceg úr megbotoztatott volna, úgy kergetett volna ki a palotájából, ha kevesebbet mertem volna kérni...

- Mikor hozod el a pénzt?

- Mikor hozom el?... Ó, istenek! Azt egy ember nem is bírja. Hanem én többet teszek, eligazítom a felséges úr minden fizetnivalóját, úgyhogy felségednek efféle nyomorult dolgokon nem kell az eszét jártatnia.

- Hát te tudod, milyen fizetnivalóim vannak?

- Nagyjából tudom - felelte hanyagul a föníciai. - A herceg hat talentumot a keleti hadseregnek akar küldeni, ezt majd elvégzik Hattiban és Migdolban a mi pénzváltóink. Három talentum jár Nitager őkegyességének, három Patroklész őkegyességének, ezt majd eligazítjuk itt helyben... Sárának meg az apjának fizethetek én magam, annak a koszos Azariásnak a közbenjárásával... Még így jobb is lesz, mert azok a számvetésben még megcsalhatnák a herceget.

Ramszesz türelmetlenségében elkezdett fel-alá járni a szobában.

- Vagyis akkor nekem harminc talentumról kellene írást adnom? - kérdezte.

- Miféle írást?... Mire való az az írás?... Minek kellene nekem az az írás?... A herceg három évre bérbe adja nekem Takensz, Szesz, Neha-Mesz, Neha-Pechu, Szebt-Het nomoszban levő birtokait.

- Bérbe? - mondta a herceg. - Ez nekem nem tetszik...

- Hát akkor honnan kapom én meg a pénzem, az én harminc talentumomat?

- Várj csak. Előbb meg kell kérdeznem a tiszttartóimat, mennyit jövedelmeznek nekem évenként ezek a birtokok.

- Miért fáradna azzal, felséges uram?... Mit tud az a tiszttartó?... Nem tud az semmit, olyan igaz ez, mint ahogy becsületes föníciai vagyok. Minden esztendőben más a termés, más a jövedelem. Én erre az ügyletre rá is fizethetek, s azt a tiszttartó nem téríti meg nekem...

- Hallod, Dagon, nekem úgy tetszik, hogy ezek a birtokok sokkal többet jövedelmeznek évi tíz talentumnál...

- Hát a herceg nem bízik meg bennem? Jó! Ha az a kívánsága, elengedem a szeszi birtokokat... A herceg még most se biztos az én szívemben? Jó, elengedem még Szebt-Hetet is... De minek ide tiszttartó? Az tanítaná meg a herceget bölcsességre?... Ó, Astóreth! Elveszíteném álmomat és étvágyamat, ha egy ilyen tiszttartó, egy alantas rabszolga ki merné igazítani az én kegyes uramnak a szavát. Nekünk már csak íródeákra van szükségünk, aki megírja, hogy te, felséges uram, ebben meg ebben a nomoszban három évre bérbe adod nekem a birtokaidat. Aztán kell hozzá tizenhat tanú, hadd lássák, a herceg részéről milyen tisztességben van részem. Mert a cselédségnek miért kellene azt tudni, hogy az uruk éntőlem pénzt vesz kölcsön?

A herceg unta már a sok beszédet. Rántott egyet a vállán.

- Holnap hozd el a pénzt - mondta - meg az íródeákot, tanúkat. Ezzel már nem akarok törődni.

- Ó, milyen bölcs beszéd ez! - kiáltott fel a föníciai. - Legkegyesebb uram, örökké tartson a te életed!

A tanya, amelyet a trónörökös Sárának, Gedeon zsidó lányának lakóhelyül ajándékba adott, a Nílus bal partján terült el, Memfisz külvárosától északra.

Négyszög alakú, harmincöt holdas birtok volt, a ház tetejéről úgy végigtekintett rajta az ember, mint a nyitott tenyerén. Fennsíkon terült el, és négy teraszra oszlott. A két alsó, terjedelmesebb teraszt a Nílus rendszeresen elárasztotta; ezeken gabonát és zöldségféléket termeltek. A harmadik teraszon, amely olykor nem került víz alá, pálmák, füge- és egyéb gyümölcsfák nőttek. A negyedik, legfelső teraszon olajfákkal, szőlővel, diófákkal, szelídgesztenyével teleültetett nagy kert volt, annak a közepén emelkedett a ház.

Egyemeletes faépület volt, szokás szerint verandával, amelyen vászonsátor volt felütve. Lenn Ramszesz fekete rabszolgája lakott, Sára pedig fenn Tafettel, a rokonával, aki szolgálója volt. A házat vályogfal vette körül, azon túl, kissé odább, az istállók, a béresek és ispánok lakásai.

Sára szobái nem voltak éppen nagyok, de szépen voltak berendezve. A padlón szőnyegek, az ajtókon, ablakokon tarka csíkos függönyök. Faragott ágyak, karszékek, berakásos ruhásládák, háromlábú és egylábú asztalkák alkották a bútorzatot. Az asztalkákon virágosvázák, karcsú boroskorsók, dobozokban illatos kenetekkel teli üvegcsék, arany- és ezüstcsészék, kelyhek, fajanszedények, tálak, bronzmécsesek. Mindezt, még a legapróbb eszközt, edényt is, faragott vagy festett díszítések borították, minden ruhadarab csupa hímzés, rojt meg bojt.

Sára már tíz napja ebben az egyedülvalóságban élt, de féltében, szégyenében még egyre bújt az emberek elől; a tanyán dolgozó szolganépből se látta még szinte senki. Lefüggönyözött ablakok mögött varrt, kis szövőszékén vásznat szőtt, vagy élő virágokból koszorúkat font Ramszesznek. Néha ki-kisurrant a teraszra, nagy óvakodva félrehúzta a sátor vászonfalát, és kitekingetett a Nílusra, a vízen nyüzsgő csónakokra, amelyeken az evezősök vidám nótákat fújtak. Vagy fölemelve a szemét, szorongva nézett a fejedelmi palota szürke pilonjaira, amelyek sötéten, némán uralkodtak a folyó túlsó partja fölött. Ilyenkor újra munkához menekült, és előkiáltotta Tafetet.

- Ülj le ide, anyám - mondta. - Mit csinálsz odalenn?

- A kertész gyümölcsöt hozott, a városból pedig kenyeret, bort, szárnyasokat küldtek, azt kellett átvennem.

- Ülj le és mesélj, mert bizony félek.

- Ó, te butuska kislány! - felelte Tafet, és elnevette magát. - Az első napon engem is minden sarokból meg-megriasztott a félelem, de aztán, amikor mögé néztem a falaknak, vége lett a nagy félsznek. Kitől is kellene félnem, amikor mindenki térdre esik előttem? Teelőtted meg talán a fejükre állnának!... Menj ki a kertbe, olyan szépséges, mint a paradicsom. Nézz ki a földekre, ahol most gabonát aratnak... Ülj be a faragásos gyaloghintóba, az evezősök elepednek a kíváncsiságtól, hogy meglássanak, és megsétáltassanak a Níluson...

- Félek...

- Mitől?

- Hát én tudom? Amikor varrok, elgondolom, hogy a mi régi kis völgyünkben vagyok, és mindjárt megjön az apám. Hanem amikor a szél félrehajtja az ablak függönyeit, és erről a dombról végignézek ezen a nagy, messzi tájékon, úgy rémlik... tudod, mit érzek? Mintha egy sas felkapott volna, és elvitt volna sziklatetőn vert fészkébe, ahonnan nincs szabadulás...

- Ó, te... te! Ha látnád, milyen csuda fürdőkádat küldött ma neked a herceg! Réz fürdőkádat! A tűzhelyre meg micsoda háromlábú állványt, milyen fazekakat meg serpenyőket! És ha tudnád: ma ültettem két tyúkot, és hamarosan lesz kiscsibénk...

Napnyugta után, amikor már senki se láthatta, Sára is nekibátorodott. Ki-kiment a verandára, és elnézegette a folyót. És amikor messze felbukkant a vízen egy kivilágított csónak, és a fáklyák fénye tűzpiros és véres csíkokat rajzolt a fekete víztükörre, Sára mind a két kezét szegény szívére szorította, mely úgy verdesett, mint a riadt madárka. Ott jött felé a Níluson Ramszesz, és Sára nem tudta volna megmondani, mit érez: örül-e, hogy újra eljön az a gyönyörű ifjú, akit az otthoni völgyben ismert meg, vagy elszorul a szíve, hogy most megint meglátja azt a mindenható urat, aki ennyire megfélemlítette.

Egy napon, éppen péntek este volt, megérkezett a tanyára az apja, első ízben azóta, hogy Sára ideköltözött. Sára zokogva borult a nyakába; maga mosta le az öreg lábát, fejére illatos kenetet öntött, és telehintette az arcát csókokkal. Gedeon kemény vonású férfi volt, haja, szakálla már őszbe csavarodott. Hosszú ing volt rajta, hímzéssel, afölött ujjatlan sárga köntös, olyan átvető, amely mellén és hátán mélyen leért. Fején kis sapka.

- Itt vagy!... Itt vagy!... - lelkendezett Sára, és újra csókolgatni kezdte apja kezét és arcát.

- Magam is csodálom, hogy itt vagyok! - felelte szomorúan Gedeon. - Úgy szöktem be a kertbe, mint a tolvaj. Memfisztől idáig az egész úton úgy rémlett, minden egyiptomi ujjal mutogat rám, a zsidók meg leköpnek...

- Hiszen te magad adtál a hercegnek, apám - suttogta Sára.

- Odaadtalak, mert mit tehettem volna egyebet? Különben is, csak rémlik nekem, hogy ujjal mutatnak rám, és leköpnek. Aki egyiptomi ismer, annál mélyebbre hajol előttem, minél nagyobb úr ő maga. Azóta, hogy te itt vagy, a mi urunk, Szezofrisz, egyszer csak szól, hogy meg kellene nagyobbítani a házamat; Khairész úr pedig egy hordó nagyszerű bort adott, sőt maga a kegyes nomarchosz is elküldte hozzám a legbizalmasabb szolgáját, és kérdeztette: hogy érzed magad, és nem lennék-e az ő tiszttartója?

- Hát a zsidók? - kérdezte Sára.

- Mit a zsidók!... Mindegyik tudja, hogy nem a magam jószántából tettem. Aztán egy se adná búnak a fejét, ha ilyen erőszakot tennének rajta. Mindnyájunk fölött ítéljen az Úristen. Hanem inkább mondd: hogy vagy?

- Ábrahám kebelén se lehetne jobban - felelte Tafet. - Naphosszat egyre hoznak hol gyümölcsöt, hol kenyeret, hol húst, mindent, ami szemnek, szájnak kedves. És milyen fürdőkádat kaptunk!... Merő színréz. Aztán micsoda konyhaedényeket!

- Három nappal ezelőtt itt járt nálam a föníciai Dagon - vágott Tafet szavába Sára. - Nem akartam látni, de addig-addig erősködött...

- Nekem adott egy aranygyűrűt - szólt közbe Tafet.

- Azt mondta - folytatta Sára -, hogy ő az én uramnak a bérlője, adott a lábamra két aranykarikát, gyöngyös fülönfüggőt és egy doboz Puntországból való illatos kenetet.

- Miért adta ezeket neked? - kérdezte az öreg.

- Csak úgy, semmiért. Csak arra kért, hogy jó véleménnyel legyek róla, és hébe-korba mondjam az én uramnak, hogy Dagonnál hűségesebb szolgája a világon sincs.

- Egykettőre egész ládára való fülönfüggőt, karkötőt összeszedsz - mondta nevetve az öreg Gedeon. - Ó - folytatta egy pillanatnyi szünet múlva -, gyűjts hamarosan jókora vagyont, aztán meneküljünk a mi országunkba, mert itt mindig jaj-baj a részünk! Jaj, ha rosszul megy sorunk, de még százszor inkább jaj, ha jól.

- Mit szólna ehhez az én uram? - kérdezte Sára szomorúan.

Az öreg megrázta a fejét.

- Mielőtt elmúlik az esztendő, a te urad eldob téged, és mások igyekeznek is mihamarabb rásegíteni. Ha egyiptomi volnál, fejedelmi házába vinne, de zsidó lányt...

- Eldob? - ismételte a szót Sára, nagyot sóhajtva.

- Mire való emészteni magunkat a jövő miatt, ami az Úr kezében van? Azért jöttem, hogy nálad töltsem a szombatot...

- Nekem meg van finom halam, húsom, lepényem meg kóser borom - pergett Tafet nyelve. - Memfiszben megvettem egy hétágú gyertyatartót és viaszgyertyát... Különb vacsoránk lesz, mint magának Khairész őkegyességének.

Gedeon kiment a lányával a teraszra. Mikor kettesben maradtak, megszólalt: - Tafet mondta, hogy naphosszat benn ülsz a házban. Minek? Ki kellene nézned legalábbis a kertbe.

Sára összerázkódott.

- Félek - suttogta.

- De miért félnél a tulajdon kertedben? Te most úr vagy, nagy-nagy úr... úrasszony...

- Egyszer nappal kint jártam a kertben... Valamilyen emberek megláttak, és mondogatták egymás között: "Látjátok, ez a trónörökös zsidó lány szeretője, aki miatt késik a Nílus áradása."

- Ostobák - felelte Gedeon. - Most először késett a Nílus áradása egy egész héttel? Akkor hát egyelőre csak esténként menj ki.

Sára még fázósabban megborzongott.

- Nem akarok... nem, nem! - jajdult fel. - A minap kimentem este oda, az olajfák közé. Egyszerre csak egy oldalösvényről kibukkan két asszony, mint az árnyék... Megijedtem, el akartam szaladni. Hanem az egyik, a fiatalabb, alacsonyabb, elkapta a kezem: "Ne szaladj el, meg kell látnunk téged." Akkor a másik, az idősebb, magasabb, pár lépésnyire előttem megállt, és mélyen a szemem közé nézett. Ó, apám, azt hittem, sóbálvánnyá dermedek... Micsoda asszony volt az! Micsoda tekintet!

- Ki lehetett? - kérdezte Gedeon.

- Az idősebbik papnő formájú volt.

- És nem szólt hozzád egy szót se?

- Egy árva szót se. Csak amikor elmenet eltűntek a fák között, hallottam minden bizonnyal az idősebbik hangját, amint csupán annyit mondott: "Csakugyan szép lány..."

Gedeon elgondolkozott.

- Ki tudja, nem udvarbeli, nagyúri nők voltak-e? - szólalt meg.

A nap lenyugodott, a Nílus két partján pedig sűrű tömegek verődtek össze, és türelmetlenül lesték-várták az áradás jelét, amely most valóban egyre késett. Már vagy két napja a tenger felől fújt a szél, és a folyó színe zöldre fordult; a nap már túlhaladt Szóthisz csillagon, de a papok memfiszi kútjában egy vonalnyit se emelkedett följebb a víz. Az emberek nyugtalankodtak, annyival is inkább, mert a jelzések szerint Felső-Egyiptomban az áradás annak szokott rendje-módja szerint folyt, és bőségesnek ígérkezett.

- Ugyan mi tarthatja vissza Memfisz alatt? - kérdezgették egyre-másra az aggodalmaskodó parasztok, és sóvárogva lesték a jeladást.

Amikor az égen megjelentek a csillagok, Tafet az ebédlőben fehér abrosszal terítette meg az asztalt, és hét égő gyertyával közepére tette a hétágú gyertyatartót. Három széket az asztal mellé tolt, majd jelentette, hogy rögtön tálalja a péntek esti vacsorát.

Akkor Gedeon fejébe tette a süvegét, és az asztal fölé emelve két kezét, szemét az égre fordította, és könyörögni kezdett:

- Ábrahám, Izsák és Jákob istene, aki kivezetted a mi népünket Egyiptom országából, aki hazát adtál a száműzötteknek és rabszolgáknak, aki Júda fiaival örök szövetséget kötöttél, Jehova úristen, Adonaj, add meg nekünk, hogy bűn nélkül fogyaszthassuk el ennek az ellenséges országnak a gyümölcseit, szabadíts meg bennünket a szomorúságtól és rettegéstől, amely eltölti a mi lelkünket, és vezess vissza minket a Jordán partjára, amelyet a te dicsőségedre hagytunk el...

Ebben a pillanatban a fal mögül egy hang szólalt meg:

- Tutmózisz őkegyessége, ő szent felségének és a trónörökösnek leghívebb szolgája...

- Örökké tartson az élete! - kiáltotta néhány hang a kertből.

- Őkegyessége - folytatta újra az előbbi hang - üdvözletét küldi Libanon legszebb rózsájának!

Elhallgatott, utána hárfa és síp szava zendült meg.

- Micsoda muzsika! - kiáltotta Tafet, összecsapva a kezét. - Zeneszó mellett töltjük el a péntek estét...

Sára és az apja előbb megdöbbentek, de aztán elmosolyodtak, és letelepedtek az asztal mellé.

- Hadd játsszanak - mondta Gedeon -, muzsikálásuk nem rontja el a mi étvágyunkat.

A hárfa és síp eljátszott egy versszakot, majd tenor hang szólalt meg, és énekelni kezdett:

"Minden lányok között, kik a Nílus tükrében nézegetik magukat, te vagy a legeslegszebb. Feketébb a te hajad, mint a holló szárnya, szemed szelídebben néz, mint a szarvastehén szeme, mikor kicsiny borja után vágyódik. Termeted olyan, mint a sudár pálma, és a lótusz irigyeli a te szépséged. Melled olyan, mint két szőlőfürt, amelyek nedvétől királyok megittasulnak..."

Most újra megszólalt a hárfa és a síp, majd tovább szólt a dal:

"Jer, pihenj meg a kertben. A szolgák, akik mind neked engedelmeskednek, majd hoznak poharakat és mindenféle jó söröket. Jer, ünnepeljük meg a mai éjszakát és a hajnalt, amely a nyomába lép. Az én árnyékomban, a fügefa árnyékában, amely édesnél édesebb gyümölcsöt terem, kedvesed a karodon pihen: mámorossá teszed őt, és engedsz minden kívánságának..."

Újra hárfa- és sípszó, majd újra ének:

"Hallgatag természetű vagyok én, sohase beszélek arról, amit látok, és gyümölcseimnek édességét nem rontom el hiábavaló fecsegéssel..."

Ekkor az ének elnémult, rohanó léptek robaja fojtotta el.

- Pogányok!... Egyiptom ellenségei! - kiáltotta valaki. - Amikor mi valamennyien elveszünk a nagy szomorúságtól, ti énekeltek, és nem győzitek eléggé magasztalni azt a zsidó lányt, aki gonosz varázslattal feltartóztatta a Nílus áradását...

- Jaj nektek! - lármázott egy másik. - Letapossátok a trónörökös földjét... Ezért halál vár rátok és gyermekeitekre!

- Elmegyünk, de jöjjön ki hozzánk az a zsidó lány, hadd mondjuk el neki a panaszunkat...

- Meneküljünk! - kiáltotta Tafet.

- Hová? - kérdezte Gedeon.

- Soha! - felelte Sára, akinek szelíd arcát elöntötte a harag pirossága. - Hát nem a trónörökös az én uram, aki előtt arccal a földre borulnak ezek az emberek?

És mielőtt apja és Tafet észbe kaphattak volna, hófehér öltözékében kiszaladt a verandára, és lekiáltott a fal mögött nyüzsgő tömegnek:

- Itt vagyok!... Mit akartok tőlem?

A zsivaj egy pillanatra elnémult, de aztán újra fenyegető hangok emelkedtek.

- Átok rád, idegen, a te bűnöd tartóztatja fel a Nílust!

A levegőben vaktában elhajított kövek fütyültek. Az egyik homlokon találta Sárát.

- Apám! - sikoltotta, és a fejéhez kapott.

Gedeon karjára kapta a leányt, és bevitte a verandáról. Az éjszaka sötétjében is látni lehetett: sapkában, fehér ágyékkötős, fehér, csupasz testű emberek mint másszák meg a falat.

Lenn Tafet sikoltozott, jajveszékelt, hanem a fekete rabszolga fejszét ragadott, odaállt az egyik ajtó elé, és fogadkozott, hogy széthasítja a fejét, aki be meri tenni a lábát a házba.

- Követ annak a núbiai kutyának! - kiabálták le a tömegnek, akik a falra kapaszkodtak.

Hanem egyszerre csak elnémult a lárma, amikor a kert mélyéből előbukkant egy borotvált fejű férfi, vállán párducbőrrel.

- A próféta!... Szentatyánk! - suttogták a tömegben itt is, ott is.

Akik már felkapaszkodtak a falra, most egymás után leugráltak.

- Egyiptomi nép - szólt a pap nyugodt hangon -, mi jogon emelsz kezet a trónörökös tulajdonára?

- Itt lakik az a tisztátalan zsidó lány, aki feltartóztatja a Nílus áradását... Jaj nekünk!... Nyomorúság, éhínség fenyegeti Alsó-Egyiptomot.

- Rosszhiszemű vagy kurta eszű emberek - mondta a pap -, hol hallottátok, hogy egyetlen fehérszemély fel tudná tartóztatni az istenek akaratát? Minden évben Thot hónapban a Nílus áradni kezd, és Khoiak hónapig egyre dagad. Volt-e ez valaha másképpen? Pedig a mi országunkban mindenkor se szeri, se száma nem volt az idegeneknek. És voltak itt néha még idegen országbeli papok, fejedelmek is, akik rabszolgasorban, nehéz munkában sanyarogtak, és elkeseredésükben, nyomorúságukban a legszörnyűbb átkot zúdíthatták volna fejünkre... Azok bizonyosan bosszúra szomjaztak, mindenféle csapást idéztek volna ránk, nem egy akár az életét is odaadta volna, csak ne kelne föl a nap Egyiptom fölött a reggeli órában, vagy ne áradna meg a Nílus az év elején. És mit használt minden imádságuk?... Vagy meg se hallgatták őket az égben, vagy pedig az idegen istenek gyengébbek voltak a mi isteneinknél. Akkor hát egy asszonyszemély, akinek jó dolga van nálunk, hogy tudna ilyen csapást ránk zúdítani, amilyent leghatalmasabb ellenségeink se tudtak?

- A szentatyának igaza van!... Bölcs a próféta minden szava! - hangzott a tömegből.

- Hanem Messu, a zsidók vezére, mégis sötétséget és dögvészt hozott Egyiptomra! - okvetetlenkedett valaki.

- Ki mondja azt? Lépjen elő! - kiáltotta a pap. - Felszólítom, álljon elő, ha nem ellensége az egyiptomi népnek...

A tömeg megmorajlott, mint messze fák között zúgó szél, de nem lépett ki senki.

- Igazán mondom nektek - folytatta a pap -, hogy gonoszok settenkednek közöttetek, mint a hiénák a juhakolban. Nem esik meg a szívük a ti ínségeteken, hanem szeretnének felbujtani benneteket, dúljátok fel a trónörökös házát, és lázadjatok fel a fáraó ellen. Ha aztán sikerülne istentelen tervük, és folyna melletekből a piros vér, ezek az emberek éppúgy kereket oldanának a dárdák elől, mint most lapítanak hívó szavamra...

- Halljuk a prófétát!... Üdvöz légy, isten embere! - kiáltozta a tömeg, meghajtva a fejét.

A jámborabbak leborultak a földre.

- Hallgassátok meg az én szavamat, Egyiptom népei... A papi személyek szavába vetett hitetekért, a fáraó és trónörökös iránt tanúsított engedelmességetekért, ezért a tiszteletért, amit megadtok az isten szolgájának, beteljesedik fölöttetek az istenek irgalma. Menjetek békességben haza, és talán még mielőtt leértek annak a dombnak a lábáig, megárad a Nílus...

- Adják az istenek!

- Menjetek!... Minél nagyobb a hitetek és jámborságtok, annál hamarabb meglátjátok az irgalom jelét...

- Gyerünk!... Gyerünk!... Légy áldott, nagy próféta, próféták ivadéka...

Oszladozni kezdtek, és sorra csókolgatták a pap köntösét. Egyszerre valaki elkiáltotta magát:

- Csuda!... Bekövetkezett a csuda!

- Kigyulladt a tűzjel a memfiszi toronyban!... Árad a Nílus... Oda nézzetek, egyre több fény gyullad ki!... Csakugyan, szent férfiú szólt hozzánk... Örökké tartson az élete!

Odafordultak a paphoz, de az már eltűnt a sötétben.

A tömeg, amely nem sokkal előbb még forrongott, majd elfogta a csodálat és a hála, most egyszerre elfeledkezett a haragjáról és a csudatévő papról. Eszeveszett öröm szállta meg az embereket, lerohantak a folyó partjára, amelyen már itt is, ott is fel-fellobbantak a tűzjelek, és felzendült az összecsődült nép harsogó éneke:

"Üdvöz légy, Nílus, szent folyó, aki megjelensz ezen a földön! Békességben jössz, hogy életet adj Egyiptomnak. Ó, titkos, rejtett isten, aki szétoszlatod a sötétséget, te megöntözöd a réteket, hogy táplálékot adj a néma állatoknak. Ó, égből lefelé vezető drága út, megitatod a földet, megáldod kenyerünket, felvidítod a kunyhókat! Te vagy a halak ura, amikor pedig kilépsz a mi földjeinkre, nincs madár, amely hozzá merne nyúlni a terméshez. Te vagy a gabona teremtője, az árpa szülője; te adsz nyugalmat boldogtalan milliók kezének, és örök időkre fenntartod a szent templomokat."^[3]

A trónörökös fáklyáktól megvilágított csónakja ebben a pillanatban bukkant elő a túlsó part felől, lelkes éljenzés, énekszó közepette. Ugyanazok, akik egy fél órával ezelőtt be akartak törni a herceg villájába, most arcra borultak előtte, vagy beleugrottak a folyóba, hogy megcsókolhassák az evezőket vagy a csónak oldalát, amely a fáraó fiát hozta.

Ramszesz lobogó fáklyák között, Tutmózisz társaságában jókedvűen tartott Sára háza felé. Mikor Gedeon meglátta, odaszólt Tafetnek:

- Nagyon féltem a lányomat, de még kevésbé akarok találkozni az urával...

Keresztülvetette magát a falon, és a sötétben a kerten, földeken keresztül Memfisz felé igyekezett.

Tutmózisz már az udvarról bekiáltott:

- Üdvöz légy, szépséges Sára!... Remélem, a szép muzsikaszóért szívesen fogadsz bennünket: én küldtem jó előre.

A küszöbön megjelent Sára, bekötött fejjel, és egy fekete rabszolgára és egy szolgálólányra támaszkodott.

- Mit jelent ez? - kérdezte elképedve a herceg.

- Szörnyű dolgok! - sápítozott Tafet. - Pogányok támadták meg a házadat, és egyikük kővel megdobta Sárát...

- Miféle pogányok?

- Hát ezek az... egyiptomiak! - magyarázta Tafet.

A herceg megvető pillantással mérte végig. De nyomban elfogta az indulat.

- Ki ütötte meg Sárát? Ki dobta meg kővel? - kiáltotta Ramszesz, és vállon ragadta a feketét.

- Azok ott, a folyó mellett... - felelte a rabszolga.

- Hej, felügyelők! - fortyant fel a herceg bőszülten. - Fegyverbe mindenkit a tanyán, aztán előre, előre, az után a banda után!

A fekete újra felkapta a baltáját, a felügyelők meg előkiáltozták a béreseket a melléképületekből, néhány katona pedig a herceg kíséretéből gépiesen már a kardját szorongatta.

- Az isten szerelmére, mit akarsz? - suttogta Sára, és a herceg nyakába borult.

- Meg akarlak bosszulni. Aki az én tulajdonomat megüti, engem üt meg...

Tutmózisz elsápadt, és megrázta a fejét.

- Hallgass ide, uram - szólalt meg -, éjszakának idején, ilyen sokadalomban honnan ismered meg, kik követték el ezt a gazságot?

- Bánom is én... A csőcselék tette, a csőcselék felel majd érte!

- Így nem beszél egy bíró sem - jegyezte meg Tutmózisz. - Pedig úgy van, hogy te leszel a legfőbb bíró...

A herceg gondolkodóba esett, barátja meg folytatta:

- Gondold csak meg, mit mondana holnap a mi urunk, a fáraó?... És micsoda öröm volna kelettől nyugatig Egyiptom minden ellenségének, ha meghallanák, hogy a trónörökös, szinte a királyi palota előtt, éjjel rátámad tulajdon népére?

- Ó, csak a fele hadsereget a kezemre bízná apám, tudom, örökre elnémulnának a mi ellenségeink a világ minden tájékán! - suttogta a herceg, és nagyot dobbantott a földre.

- Végül pedig emlékezz csak arra a parasztra, aki felakasztotta magát... Megszántad, mert ártatlanul halt meg, ma pedig... Hihető-e, hogy ma te ölnél meg ártatlan embereket?

- Elég! - vágta el tompán a herceg. - Olyan az én haragom, mint a vízzel csordultig telt kancsó. Jaj annak, akire kiömlik... Gyerünk be!

A megrémült Tutmózisz hátrahúzódott. A herceg kézen fogta Sárát, és fölment vele az első emeletre. Leültette az asztal mellé, amelyen még ott volt a be nem fejezett vacsora, és a gyertyatartó mellé érve letépte Sára fejéről a kötést.

- Ó - mondta Ramszesz -, de hisz ez nem is seb, hanem csak kék folt.

És figyelmesen szemügyre vette Sárát.

- Sose gondoltam, hogy valaha is kék foltos lehet az arcod. Ez nagyon elváltoztatja.

- Hát most már nem tetszem neked? - kérdezte Sára, és a hercegre emelte szorongó, nagy szemét.

- Ó, dehogynem! Különben is majd elmúlik...

Azzal bekiáltotta Tutmóziszt és a fekete rabszolgát, aztán elmondatta vele az esti támadást.

- Megvédelmezett bennünket - jegyezte meg Sára. - A bárddal odaállt az ajtóba...

- Igazán? - kérdezte a herceg a rabszolgától, és hirtelen a szemébe nézett.

- Hát szabad lett volna tűrni, hogy idegen emberek berontsanak, uram, a te házadba?

A herceg megérintette a rabszolga göndör fürtű fejét.

- Ember vagy a talpadon - mondta neki. - Megadom a szabadságod. Holnap megkapod a jutalmad, aztán elmehetsz haza, a családodhoz.

A fekete megtántorodott, és a szemét törölgette. Még a szeme fehére is ragyogott. Aztán csak térdre borult, és homlokát a földre szorítva kiáltotta:

- Ne űzz el magadtól, uram!

- Jó - felelte a herceg. - Maradj mellettem mint szabad katona. Ilyen emberekre van nekem szükségem - tette hozzá Tutmóziszra pillantva. - Ez nem tud olyan szépen beszélni, mint a könyvesház felügyelője, de harcolni annál szívesebben harcol...

És újra kérdezgetni kezdte az esti támadás részletei felől, hanem amikor a fekete beszámolt a pap megjelenéséről és csudatételéről, a herceg a fejéhez kapott.

- Egész Egyiptomban nincs szerencsétlenebb ember, mint én!... Nemsokára már az ágyamban is papokat találok... Honnan pottyant ide?... Ki-miféle ember?

Hanem erre már nem tudott felelni a derék szerecsen. De annyit még megjegyzett, hogy a pap viselkedésében sok-sok jóindulat volt a herceg és Sára iránt, hogy a támadást nem egyiptomiak forralták, hanem olyan emberek, akiket a pap Egyiptom ellenségeinek mondott, és hasztalan szólította őket, egy se lépett elő.

- Csodák!... Csodák! - ismételte eltűnődve a herceg, és levetette magát az ágyra. - Az én fekete rabszolgám talpig derék, értelmes ember... Az a pap meg pártját fogta a zsidó lánynak, mert az enyém... Micsoda egy különös szerzet ez a pap! És az egyiptomiak, akik a fáraónak a kutyája előtt is térdre esnek, az ország ellenségeinek bujtogatására megtámadják a trónörökös házát?... Ennek utána kell járnom...

Thot hónap véget ért, és megkezdődött Paophi, július második fele. A Nílus vize zöldesből fehér színűre változott, majd vörösre, és egyre áradt, dagadt. A memfiszi királyi vízállásjelző csaknem kétember-magasságra megtelt, a Nílus pedig még nőttön-nőtt, naponként két araszt. A legmélyebb fekvésű földek víz alatt álltak, a magasabbakról behordták a lent, szőlőt és egy bizonyos gyapotfajtát. Ahol reggel még száraz volt a föld, ott estére már habok csobogtak.

Úgy tetszett, mintha a folyó mélyéből hatalmas, láthatatlan szél fújt volna. Széles barázdákat vágott a vízen, megtöltötte őket tajtékkal, aztán egy pillanatra elsimította a víz tükrét, majd nyomban utána örvénylő forgatagokat kavart föl.

Aztán újra végigszánt rajta, újra kisimítja, felkavarja, új hullámhegyeket emel, új tajtéksávokat húz rajta, és szakadatlanul mind magasabbra emeli a zúgó folyót, és szakadatlanul új földeket áraszt el. Néhol a víz egy bizonyos pontig emelkedve, egy szempillantás alatt átömlött rajta, mögötte lezuhogott egy síkságra, és ahol pár perce még hervadt füvek senyvedtek a porban, csillogó tavat teremtett.

Bár az áradás még alig érte el a szokott mértékének egyharmadát, már víz alatt volt az egész part mente. Minden órában egy-egy alacsony dombtetőn épült tanya vált valóságos szigetté, amelyet eleinte csak keskeny árok választott el szomszédaitól. De az árok apránként mind szélesebb, szélesebb lett, és egyszeriben teljesen elvágta a háznépet a szomszédaitól. Nemegyszer megesett, hogy aki gyalog ment el munkába, csónakon tért haza.

A nagyszámú csónak, tutaj most valósággal ellepte a Nílust. Az egyiken hálóval halat fogtak, a másikon a termést vitték haza a csűrbe, vagy bőgő szarvasmarhákat az istállóba. Emitt ismerősök látogatására ültek csónakba, hogy hangos nevetés, kiáltozás közben elújságolják nekik, amit mindenki látott, hogyan árad a Nílus. A csónakok néha falkába verődtek, mint a kacsák. Egyszer-egyszer aztán megjelent egy-egy széles tutaj, amely Felső-Egyiptomból, a parti kőbányákból hatalmas kőtömböket szállított a vízen. Ilyenkor a csónakfalka is úgy rebbent szét előtte, mint a kacsák.

A levegőt körös-körül betöltötte az egyre dagadó víz moraja, a megriadt madarak sikongása és az emberek vidám nótázása. Árad a Nílus, lesz kenyér bőven!

A trónörökös házának támadói után egy egész álló hónapig folyt a nyomozás. Minden áldott reggel egy ladik tisztviselőkkel, rendőrökkel beállított hol ebbe, hol abba a tanyába. Elhurcolták az embereket a munkájukból, megszédítették őket fortélyos kérdésekkel, megbotozták őket, estére aztán két csónak tért vissza Memfiszbe: az egyik a hivatalbelieket vitte, a másik a foglyokat.

Ilyen módon összefogdostak néhány száz bűnöst, de a fele semmiről se tudott, a másik felét pedig néhány évi kényszermunka fenyegette a kőfejtőkben. De egy szót sem tudtak meg arról, kik voltak a bujtogatók, vagy ki volt az a pap, aki békés szétoszlásra bírta a népet.

Ramszesz hercegben szokatlanul ellentmondó tulajdonságok egyesültek. Féktelen, mint az oroszlán, és konok, mint az ökör. De amellett nagyeszű ember, és csupa erős igazságérzés.

Látva, hogy a tisztviselők keze alatt a nyomozás nem vezetett eredményre, egy napon elment maga Memfiszbe, és felnyittatta a tömlöcöt.

A dombtetőn épült börtönt magas fal övezte, és egy sereg kisebb-nagyobb kő-, tégla- vagy faházacskából állt. De ezek az épületek is inkább csak bejáratul szolgáltak, vagy a felügyelők lakásai voltak. Maguk a foglyok föld alatti üregekben laktak, amelyeket úgy vájtak ki a mészkőhegyből.

Amikor a trónörökös belépett a kapun, először is egy sereg asszonyra esett a szeme, éppen egy rabot mostak és etettek. A meztelen ember csupa csont-bőr, valóságos csontváz volt; ült a földön, keze, lába be volt szorítva egy négyszögletes deszka négy nyílásába. Ez a kaloda helyettesítette a bilincseket.

- Régóta szenved itt ez az ember? - kérdezte a herceg.

- Két hónapja - felelte a felügyelő.

- És sok van még neki hátra leülnivaló?

- Egy hónapja van még.

- Mit vétett?

- Hazudott az adószedő hivatalnoknak.

A herceg elfordult, és egy másik csoportot vett észre, nőket, gyerekeket. Egy öreg férfi volt közöttük.

- Azok is rabok?

- Nem, legkegyesebb uram. Ez egy család, amely egy megfojtásra ítélt bűnös holttestére vár... Ni, már vezetik is a kamrába... - mondta a felügyelő.

Majd a kis csoporthoz fordult:

- Csak még egy kicsit legyetek türelemmel, jóemberek, egyszeriben megkapjátok a holttestet.

- Nagyon köszönjük, jó urunk - felelte az öreg, aki bizonyosan az apja volt a halálraítéltnek. - Már tegnap este eljöttünk hazulról, a len ott maradt a földön, és most árad a folyó!

A herceg elsápadt, és megállt. - Tudod te - fordult a felügyelőhöz -, hogy jogom van kegyelmet adni?

- Igenis, erpatre - felelte a felügyelő, mélyen meghajtva magát. - A törvény szerint - folytatta tovább - annak emlékezetére, hogy te, nap fia, itt jártál, a vallásgyalázásért és az állami rend megsértéséért elítéltek, ha jó magaviseletet tanúsítottak, könnyítésre számíthatnak. Ezeknek a névsorát egy hónap leforgása alatt felséged lába elé tesszük.

- Hát akit most akarnak megfojtani, annak nincs arra joga, hogy az én kegyelmemben részesedjék?

A felügyelő széttárta karjait, és szó nélkül meghajolt.

Továbbmentek, és áthaladtak néhány udvaron. A puszta földön, szűk faketrecekben szorongtak a börtönbüntetésre ítélt rabok. Az egyik épületből szörnyű jajgatás hallatszott; valakit kegyetlenül vertek, hogy vallomást csikarjanak ki belőle.

- Meg akarom nézni azokat az embereket, akik az én házam megtámadásával vannak vádolva.

- Van vagy jó háromszáz - felelte a felügyelő.

- Válaszd ki közülük azokat, akik nézeted szerint a legbűnösebbek, és az én fülem hallatára hallgassátok ki őket. De nem akarom, hogy rám ismerjenek.

A trónörökös előtt kinyitották a szobát, ahol a nyomozó tisztviselő dolgozott. A herceg intett neki, hogy üljön a helyére, ő maga pedig egy oszlop mögé telepedett.

Hamarosan sorra megjelentek a vádlottak, egyik a másik után. Valamennyi csonttá-bőrré soványodott, szakálluk, hajuk hosszúra nőtt, szemükben a csendes őrültség kifejezése.

- Dutmózisz - kezdte a tisztviselő -, beszéld el, hogy támadtátok meg a legkegyesebb erpatre házát.

- Elmondom az igazságot, mintha Ozirisz ítélőszéke előtt állnék. Aznap este volt, amikor a Nílus áradásának meg kellett volna indulni. Azt mondja a feleségem: "Apám, gyere, menjünk föl a hegyre, onnan hamarabb meglátjuk a memfiszi jeladást." Hát csakugyan fölmentünk a hegyre, ahonnan könnyebben meglátja az ember a memfiszi jelzést. Egyszer csak odalép a feleségemhez egy katona. "Gyere velem a kertbe - mondja a katona -, ott majd lesz szőlő, de meg egyéb is." Hát úgy is volt, a feleségem be is megy a kertbe azzal a katonával, én meg szörnyű dühbe gurultam, és a falon át utánuk leselkedtem. Hanem hogy dobáltak-e követ a herceg házára, nem mondhatom meg, mert abban a nagy sötétségben, meg a sűrű fák miatt, nem láthattam a világon semmit.

- De hogy ereszthetted el a feleséged azzal a katonával? - kérdezte a tisztviselő.

- Hát megkövetem alássan nagy jó uramat, tehettem egyebet? Én csak szegény paraszt vagyok, ő meg vitéz ember, ő szent felségének a katonája...

- Hát azt a papot láttad-e, aki beszédet mondott nektek?

- Nem pap volt az - felelte a paraszt meggyőződött hangon. - Nem lehetett az más, mint maga a Khnum isten, mert egy fügefa törzséből lépett elő, és bárányfeje volt.

- Aztán láttad, hogy bárányfeje volt?

- Követem alássan, nem emlékszem rá jól, láttam-e igazán magam is, a tulajdon szememmel, vagy csak mondták mások. Elhomályosította a szememet a nagy bánat a feleségem után.

- Te is dobtál követ a kertbe?

- Minek dobtam volna, élet-halál ura? Ha véletlenül a feleségem találom, egész álló hétre szóló veszedelmet zúdítottam volna a nyakamra, ha meg a katonát találom el, úgy beleöklözött volna a gyomromba, hogy a nyelvem is kilóg. Mert hát én csak paraszt vagyok, ő meg a mi halhatatlan urunk katonája.

A trónörökös kihajolt az oszlop mögül. Dutmóziszt elvezették, utána Anupát hozták elő. Alacsony, kurta kis paraszt volt, a háta még csupa seb a botozástól.

- Mondd el, Anupa - kezdte újra a tisztviselő -, hogy is volt hát az a támadás a trónörökös háza ellen?

- Fényes napvilágunk - felelte a paraszt -, bölcsesség edénye, te tudod legjobban, hogy én nem vagyok részes abban a támadásban. Csak odajött hozzám a szomszéd, és azt mondja: "Anupa, gyere föl a hegyre, mert árad a Nílus." Arra én azt mondom: "De csakugyan árad-e?" Azt mondja a szomszéd: "Ostobább vagy, mint a szamár, mert már a szamár is meghallotta volna a muzsikaszót a hegyen, te meg nem hallod?" Arra én azt mondom: "Biz én ostoba vagyok, mert sose tanultam írni, hanem már engedj meg, más a muzsikaszó, meg megint más az áradás." Arra azt mondja a szomszéd: "Ha nem volna áradás, akkor a népnek nem volna min örvendezni, muzsikálni, nótázni." Hát mi is fölmentünk a hegyre, kegyes jó uram, hanem akkor már szétkergették a muzsikusokat, és hajigálták ám a köveket...

- Kik hajigálták?

- Azt nem tudhatom. De nem volt parasztformájuk. Inkább olyan tisztátalan paraziták lehettek, akik a halottakat balzsamozásra felboncolják.

- Hát a papot láttad-e?

- Megkövetem alássan kegyességedet, nem pap volt az, hanem bizonyára valami szellem, aki a trónörökös házát őrzi... örökké tartson az élete!

- De miért volna szellem?

- Mert hol láttam, hol meg eltűnt valahol.

- De talán csak elébe álltak.

- Hogyne, egyszer-másszor elébe álltak. Hanem azonfelül hol alacsonyabb volt, hol magasabb.

- Talán fellépett valami buckára, aztán megint leszállt róla?

- Nyilván fölment, meg le is szállt, de azért, ha akarta, megnőtt vagy kisebb lett, mert csodatevő nagy lélek volt. Alig ejtette ki a szót a száján: "Megárad a Nílus hamarosan" - és lám, a Nílus azon nyomban áradni kezdett.

- Hát követ dobtál-e, Anupa?

- Hogy mertem volna én követ dobálni a trónörökös kertjébe?... Hisz én csak egyszerű paraszt vagyok, könyökig elszáradt volna a karom ilyen szentségtörésre.

A herceg abbahagyatta a vallatást. Amikor pedig valamennyi vádlottat kivezették, odaszólt a tisztviselőnek:

- Ezek a legbűnösebbek?

- Te mondád, uram - felelte a tisztviselő.

- Akkor pedig még ma szabadon kell ereszteni valamennyit. Nem szabad azért tömlöcbe vetni az embereket, mert meg akartak róla győződni, árad-e a Nílus, vagy mert muzsikaszót akartak hallani.

- A tiszta bölcsesség szól ajkaidról, erpatre - válaszolta a tisztviselő. - Én azt a parancsot kaptam, válasszam ki a legbűnösebbeket, én hát kiválasztottam őket, amilyeneket éppen találtam. De nincs hatalmamban, hogy visszaadjam a szabadságukat.

- Miért?

- Nézd ezt a szekrénykét, felséges herceg. Telides-tele van papiruszokkal, az ügy aktája valamennyi. A memfiszi bíró mindennap jelentést kap az ügy folyásáról, és fölterjeszti ő szent felségének. Mi lenne annyi tudós íródeák és nagy ember munkájából, ha mi szabadon eresztjük a vádlottakat?

- De hisz ártatlanok! - kiáltotta a herceg.

- A támadás megtörtént, vagyis a bűntény esete fennforog. Amikor pedig bűntény van, bűnösnek is kell lennie. Aki pedig egyszer az igazságszolgáltatás kezébe került, és a neve benne van az aktában, az nem állhat odább anélkül, hogy valami látszata ne maradjon a dolognak. A kocsmában az ember iszik, aztán fizet; a piacon ad és vesz; a szántóföldön vet és arat; a sírban megkapja a meghalt ősök áldását. Lehetséges-e, hogy aki eljött a bírósághoz, üres kézzel távozzék innen, mint az utasember, aki feleúton megáll, és célhoz nem érve, hazafelé fordítja az útját?

- Bölcsen beszélsz - mondta a herceg. - Csak azt mondd még meg, ő szent felségének van-e joga szabadon bocsátani ezeket az embereket?

A tisztviselő keresztbe fonta mellén a karjait, és meghajtotta a fejét.

- Ő szent felsége egy sorban van az istenekkel, mindent megtehet, amit akar: szabadon bocsáthat vádlottakat, sőt még elítélteket is, de még a törvénykezési aktákat is elpusztíthatja, amit ha más, közönséges ember tenne, valóságos szentségtörés volna.

A herceg elköszönt a tisztviselőtől, és meghagyta a felügyelőnek, hogy a vádlottakat az ő költségén jobban táplálják. Végre nagy bosszúsan áthajózott az egyre szélesedő folyó másik partjára, a palotába: meg akarta kérni a fáraót, szüntesse meg ezt a szerencsétlen ügyet.

Hanem épp ezen a napon ő szent felségének nagyon sok vallási szertartást kellett elvégeznie, a miniszterekkel tanácskoznia, így a herceg nem beszélhetett vele. Elment tehát a főkancelláriushoz, aki a hadügyminiszter után a legtöbbet számított az udvarnál. Az öreg kancellárius, aki egyébként is az egyik memfiszi templom papja volt, udvariasan, de hidegen fogadta a herceget, és meghallgatta kívánságát.

- Csodálom - mondta aztán -, hogy felséges uram ilyen ügyekkel akarja zaklatni a mi urunkat. Olyan beszéd ez, mintha valaki azt kérné, ne irtsuk a sáskát, amely beleesett a földünkbe...

- De hisz azok az emberek ártatlanok!

- Azt mi nem tudhatjuk, felséges hercegem, mert az ártatlanságot és bűnösséget a törvény mondja meg és a bíró. De annyi bizonyos: a birodalom nem tűrheti, hogy idegenek akárki kertjét megtámadják, még kevésbé, hogy a trónörökös tulajdonára kezet vessenek.

- Igazad van, hanem... hol vannak a bűnösök?

- Ahol nincsenek is bűnösök, elítélteknek kell lenni. Nem a bűn, hanem a gazságért kijáró büntetés tanítja meg a többieket, hogy ilyet nem szabad tenni.

- Látom - szólt közbe a herceg -, hogy kegyes uram nem támogatja az én kérelmemet ő szent felsége előtt.

- A bölcsesség beszél a te ajkaidról, erpatre - felelte a főkancellárius. - Sose tudnék olyan tanácsot adni az én uramnak, amely aztán a hatalom tekintélyét megingatná.

A herceg elszomorodva, elképedve tért haza. Érezte, hogy most pár száz emberrel nagy igazságtalanság esik, és látta, hogy éppúgy nem tudja megmenteni őket, mintha obeliszk zuhant volna rájuk vagy a templom óriási oszlopa.

"Nagyon is gyenge az én karom ahhoz, hogy ezt az épületet felemeljem" - gondolta a herceg elszorult szívvel.

Most érezte először, hogy van erő, mely végtelenül hatalmasabb, mint az ő akarata: az államérdek, amelyet elismer még a mindenható fáraó is, és amely előtt neki, a trónörökösnek is meg kell hajolnia!

Leszállt az éj. Ramszesz meghagyta a szolgáknak, hogy senkit se fogad; magában járkált föl-alá a villa teraszán, és elgondolkozott.

"Rettenetes!... A sivatagon szétnyíltak előttem Nitager mindig veretlen ezredei, itt meg egy börtönfelügyelő, egy bírósági tisztviselő meg a főkancellárius elállja az utam... Kik, mik ezek az emberek?... Az apámnak - örökké tartson az élete! -, az apámnak nyomorult szolgái! Amelyik pillanatban a kedve tartja, taszítja őket rabszolgasorba, küldi őket kőfejtőbányába. De miért ne adna az apám ártatlanoknak kegyelmet?... Így kívánja az államérdek?... De mi is hát az állam?... Mit eszik, hol alszik, hol a karja, kardja, amelytől mindenki retteg?"

Lenézett a kertbe, és a fák között, a domb tetején, felsötétlett a két pilon óriási árnyképe: az őrség kis lámpásai égtek rajtuk. Egyszerre felbukkant a fejében a gondolat, hogy ez az őrség sose alszik, a pilonok sem esznek soha, mégis vannak, ezek az örök pilonok, amelyek éppoly hatalmasak, mint Nagy Ramszesz fáraó, aki emelte őket.

Meg lehet-e mozdítani az épületeket és száz meg száz más, hozzá hasonlót? Meg lehet-e téveszteni ezt az őrséget és a többi ezret meg ezret, amely mind szakadatlanul őrködik Egyiptom biztonságán? Meg lehet-e tagadni az engedelmességet a törvénynek, amelyet Nagy Ramszesz hozott, és más, még nála is nagyobb fáraók, s amelyet húsz dinasztia szentelt meg tiszteletével?...

A herceg lelkében, most először, kezdett kiformálódni valami homályos, de mérhetetlenül nagy fogalom: az állam. Az állam még a tébai szentélyeknél is magasztosabb valami, nagyobb, mint Kheopsz piramisa, ősibb, mint a szfinx, maradandóbb, mint a gránit... Ebben a mérhetetlen, bár láthatatlan épületben az egyes emberek csak olyanok, mint a szikla repedésében mászkáló hangyák, még maga a fáraó is csak afféle vándor építőmester, aki alig rakott be egy követ a falba, máris megy tovább. A falak pedig nőttön-nőnek, nemzedékről nemzedékre, az építés munkája meg tart, egyre tart tovább.

Királyfi létére ennyire parányinak még sohasem érezte magát, mint ebben a percben, amikor tekintete az éjszaka sötétjében elrévedezett a Nílus fölött, a fáraó palotájának pilonjai, a memfiszi templomok homályba vesző, de még mindig hatalmas körvonalai között.

Egyszerre csak a fák közül, amelyeknek ágai felnyúltak a verandáig, egy hang kiáltott fel hozzá:

- Tudom, mi bánt, és áldalak érte. A bíró nem engedi szabadon a bevádolt parasztokat. De ügyüket el lehet ejteni, és békességben elmehetnek haza, ha a tiszttartód nem tartja fenn a vádat.

- Hát az én tiszttartóm tett panaszt? - kérdezte a herceg.

- Úgy van. Ő tett panaszt a te nevedben. De ha nem megy el a tárgyalásra, akkor nincsen panaszos. Ha pedig panaszos nincs, akkor sérelem sincs.

A bokrok megzörrentek.

- Megállj! - kiáltott le Ramszesz. - Ki vagy?

Senki sem felelt. A hercegnek egy pillanatra úgy rémlett, hogy az első emeleten égő fáklya keskeny fénysávján egy kopasz fej és párducbőr libbent át.

- Pap volna? - suttogta a herceg. - De miért bujkál?

De ugyanebben a pillanatban eszébe villant, hogy ez a pap alighanem keservesen megadná az árát, ha kiderülne, hogy az ő tanácsa vet gátat az igazság érvényesülésének.

Ramszesz az éjszaka nagyobbik felét lázas álmokban töltötte. Egyszer mérhetetlen labirintusnak látta a birodalmat, amelynek hatalmas falait nem lehet áttörni. Máskor a papnak az árnyéka jelent meg előtte, s egyetlen okos szóval megmondta neki a módját, mint vergődhet ki a labirintusból. És íme, a legváratlanabbul két hatalom terpeszkedett a szeme előtt: az államérdek, amelyet mind e napig trónörökös létére soha meg se sejtett, és a papság, amelyet meg akart dönteni és rabszolgájává tenni.

Fullasztó, nehéz éjszaka volt. A herceg egyre forgolódott ágyán, és föltette a kérdést: vak volt-e eddig, és csak ma nyílt volna ki a szeme, csak ma látja meg eddigi meggondolatlanságát és jelentéktelenségét? Ezen az éjszakán milyen más színben látta anyja intelmeit, apja mértéktartását legfelső akaratának érvényesítésében, sőt még Herihor rideg szigorúságát is!

"Állam és papság!" - hajtogatta egyre félálomban, és ellepte a hideg verejték.

Csak az égben lakó istenek tudják, mi történt volna, ha azok a gondolatok, amelyek ezen az éjszakán kicsíráztak a herceg lelkében, kifejlődhettek, megérhettek volna. Ki tudja, a fáraók trónjára jutva nem lett volna-e a legboldogabb és legtovább uralkodó fáraók egyike? Föld alatti és föld fölötti templomok falába vésett neve talán örök dicsőségtől övezve szállt volna az utókorra. Ő és dinasztiája talán nem vesztette volna el a trónját, Egyiptom pedig elkerült volna legnehezebb, sorsdöntő óráiban egy súlyos megrázkódtatást.

De a napvilág szétzavarta az álmokat, amelyek a herceg izzó feje körül keringtek, a következő napok pedig nagyon megváltoztatták az államérdek hajlíthatatlanságáról támadt fogalmait.

A herceg megjelenése a tömlöcben nem maradt következmények nélkül a vádlottakra. A vizsgálatot végző tisztviselő nyomban jelentést tett a legfőbb bírónak, az újra átnézte az ügyet, maga kihallgatott néhány vádlottat, és néhány nap múlva szabadon bocsátotta a foglyok java részét, a többit pedig a legsürgősebben átadta a bíróságnak.

Amikor pedig a hercegi birtok kárvallottjai nevében nem jelent meg a panaszos, pedig a tárgyalóteremben és a piacon is többször kikiáltották a nevét, az ügyet megszüntették, és a többi letartóztatott embert is elengedték.

Az egyik bíró ugyan erre azt a kijelentést tette, hogy a törvény szerint a hercegi birtok tiszttartója ellen most hamis vád miatt pört kellene indítani, és ha a vád csakugyan hamisnak bizonyul, olyan büntetéssel kell sújtani, amilyen a vádlottakat fenyegette. Hanem a bíróság hallgatással napirendre tért a kérdés fölött.

A tiszttartó eltűnt a bírák szeme elől, mert a herceg elküldte Takensz nomoszba, nemsokára pedig eltűnt az egész láda is, amelyben az ügyre vonatkozó iratok voltak.

Amikor Ramszesz hírét vette a dolognak, elment a főkancelláriushoz, és nevetve kérdezte:

- Kegyes uram, mit szól hozzá: ártatlan embereket szabadon bocsátottak, az írásokat szentségtörő kézzel eltüntették, és az állam tekintélye mégsem rendült meg?

- Hercegem - felelte szokott tartózkodásával az öreg kancellárius -, sehogy se fér a fejembe, hogy egyik kézzel panaszt adsz be, a másikkal meg vissza akarod vonni. A csőcselék megbántott, a mi dolgunk lett volna, hogy büntetést mérjünk ki a bántalomért. De ha te megbocsátasz, az államnak egy szava sincs hozzá.

- Az állam!... Az állam! - ismételte a herceg. - De hisz az állam mi vagyunk - tette hozzá, szemével hunyorítva.

- Igen, az állam a fáraó... és a fáraó leghívebb szolgái - felelte a kancellárius.

Ez a beszélgetés az állam egyik főméltóságával elég volt arra, hogy a herceg lelkében megingassa az alig-alig ébredező, de azért hatalmas, bár még homályos fogalmat az "állam" jelentőségéről. Tehát az állam nem örökkévaló, megingathatatlan épület, amelynek a dicsőségéhez minden fáraó hozzájárul egy-egy kővel, hanem inkább egy halom homok, amelyet minden fáraó kénye-kedve szerint rostál át. Az állam épülete nem ismeri a törvényeknek nevezett keskeny ajtókat, amelyek előtt mindenkinek, parasztnak, trónörökösnek egyaránt le kell hajtania a fejét, ha be akar lépni. Hanem különféle ki- s bejárások vannak benne: gyengéknek, kicsiknek szűkek, de az erőseknek igen szélesek vagy éppen jó kényelmesek.

"Ha pedig így van - bontakozott ki az új gondolat a hercegben -, akkor majd rendet teremtek én, ahogy a kedvem tartja."

Ebben a pillanatban két ember jutott az eszébe: a szabaddá tett fekete rabszolga, aki parancsra nem is várva, kész volt életét is feláldozni a herceg vagyonáért, és az ismeretlen pap.

"Ha sok ilyen hívem volna, akkor egész Egyiptomban és Egyiptomon túl is számolnának az akaratommal!" - gondolta magában, és ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy ráakadjon a titokzatos papra.

Minden bizonnyal ő volt, aki visszatartotta a tömeget, hogy meg ne támadja a herceg házát. Egyrészről ismeri a törvény minden betűjét, másrészről pedig érti a módját, mint vezetheti a tömegeket.

"Megbecsülhetetlen ember!... Meg kell találnom..."

Ettől kezdve a herceg egyetlen evezős kíséretében csónakon sorra járta a birtoka körül lapuló apró parasztházakat. Tunikájában, nagy parókájával, kezében mérőlécnek faragott botjával földmérőnek nézhették, aki a Nílus áradását vizsgálja.

A parasztok szívesen megadtak neki minden felvilágosítást, mint változik a földjük alakja az árvíz során, és nyomban arra kérték, hogy a kormány találjon ki valami könnyebb módszert a víz meregetésére, mint az ő eddigi csöbrös kútgémeik. Beszéltek a hercegi birtok megtámadásáról is, és hogy nem tudja senki, kik dobáltak köveket. Végül megemlékeztek a papról is, aki olyan szerencsésen szétoszlatta a csődületet, de hogy ki volt, senki se tudta.

- Van itt a mi környékünkön egy pap - mondta az egyik paraszt -, aki meggyógyítja a beteg szeműeket, van aztán olyan, aki a sebeket kezeli, és összeforrasztja a törött lábat, kezet. Akad erre néhány olyan pap is, aki írni-olvasni tanítja a népeket; van olyan, aki kétágú sípon játszik, de még milyen csodaszépen. De ezek közül egyik sem járt annak idején a herceg kertjében, ők maguk se tudnak róla semmit. Nem is lehetett az más, mint Khnum isten vagy más szellem; bizonyosan őrzi a herceget, akinek örökké tartson az élete, és mindig jó étvágya legyen!

"De hát csakugyan afféle lélek volna?" - tűnődött a herceg.

Egyiptomban mindig százszor könnyebben akadt gonosz vagy jó szellem, mint eső.

A Nílus vize vörösesből lassanként barnásra fordult, és augusztusban, Háthor havában, elérte fele magasságát. A gátakon felhúzták a zsilipeket, és a víz vad áradatban elöntötte a csatornákat meg az óriási mesterséges tavakat, a gyönyörű rózsáiról híres Fájum tartományban elterülő Moiriszt. Olyan volt egész Alsó-Egyiptom, mint egy tengeröböl, amelyből sűrűn egymás mellett dombok emelkednek föl, rajtuk kertek, házak. A szárazföldi közlekedés teljesen elakadt, ahelyett tarkabarka, sárga, vörös, fehér vagy sötét színű csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, mint amikor ősszel elborítják a lehullott falevelek. A legmagasabb pontokon már véget ért egy gyapotfajta leszedése és a lóhere második kaszálása, most az olajbogyók és a tamarindus gyümölcsének leszedéséhez fogtak.

Egy napon, a vízzel borított majorok között csónakázva, a herceg szokatlan mozgolódásra lett figyelmes. Az egyik ideiglenes szigeten nők sikoltozása verődött ki a fák közül.

"Valaki alighanem meghalt..." - gondolta magában.

Egy másik szigetről csónakon gabonát, néhány marhát szállítottak, és a gazdasági épületek tövében álldogáló nép ököllel fenyegette és kegyetlenül szidta a csónakban ülőket.

"Szomszédok összepörölhettek" - mondta magában a herceg.

Néhány távolabb eső majorban csend volt, de az emberek nem dolgoztak, se nem énekeltek, csupán hallgattak, és a földön kuporogtak.

"Bizonyosan végeztek a dolgukkal, és most pihennek."

Egy másik kis szigetről egy sereg síró-rívó gyerekkel csónak indult el, egy asszony pedig övig a vízben gázolva, dühösen rázta rájuk az öklét.

"Iskolába viszik a gyereknépet" - gyanította Ramszesz.

Hanem a végén ezek az események mégiscsak érdekelni kezdték.

A szomszéd szigetecskén újra kiáltozás támadt. A herceg a szeméhez emelte a kezét; a földön egy ember feküdt, egy szerecsen pedig botozta.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz az evezőstől.

- Hát nem látod, felséges uram? Egy nyomorult parasztot vernek - felelte elmosolyodva a csónakos. - Bizonyosan rossz fát tett a tűzre, most aztán megissza a levét.

- Hát te mi vagy?

- Én-e? - felelte büszkén az evezős. - Én szabad halász vagyok. És ha leróttam, ami a fogásomból ő szent felségét illeti, az egész Níluson szabad járásom van, az első vízeséstől le a tengerig. Olyan a halászember, mint a hal vagy a vadlúd, a paraszt meg, mint a fa: gyümölcsével táplálja az urakat, és nem mehet el sehová az ég alatt, csak csikorog, amikor a tiszttartó lehántja a kérgét.

- Ohó! Oda nézz csak! - rikoltott újra egy nagyot az elégedett halász. - Hej, öregapám! Ki ne idd az egész Nílust, mert akkor oda a termés!...

A tréfás megjegyzés egy csoportnak szólt, amely igazán eredeti dolgot művelt. Néhány meztelen paraszt a lábánál fogva tartott egy embert, és előbb nyakig, majd mellig, a végén kötésig belenyomta a boldogtalan fejét a vízbe. Mellettük állt az uraság, foltos tunikában, báránybőrből szabott parókával.

Egy kicsivel távolabb egy asszony jajgatott, ahogy a torkán kifért: férfiak lefogták a két kezénél fogva.

A botozás olyan általános jó szokás volt a fáraók tejjel-mézzel folyó boldog országában, mint az evés, ivás, alvás. Verték a gyereket, felnőttet, parasztot, mesterembert, katonát, tisztet, hivatalbelit egyaránt. Aki élt, a papokon és legfőbb méltóságokon kívül, mind megkapta a részét, azok is csak azért nem, mert nem volt, aki ki merné nekik porciózni a járandóságukat. A herceg tehát elég nyugodt lélekkel nézte, hogyan botozzák a parasztot, hanem a víz alá merített szerencsétlen mégiscsak gondolkodóba ejtette.

- Hej! Hó! - nevetett nagyokat az evezős. - Azt bezzeg megitatják istenigazában!... Úgy meghízik, hogy a feleségének meg kell toldania az övét.

A herceg a partra vitette magát. Közben a parasztot kiemelték a folyóból, megengedték, hogy kiköhögje a vizet, aztán megint elkapták a lábánál fogva, és ügyet se vetettek a felesége nem is emberi sikoltozására, amint már harapdálta, marta azokat, akik lefogták.

- Megállj! - kiáltott a herceg a pribékekre, akik a parasztot a vízre cipelték.

- Tegyétek a kötelességeteket! - vetette oda az orra alatt a báránybőr parókás uraság. - Ki vagy, te vakmerő, hogy ilyet mersz!

Ebben a pillanatban a herceg fejbe vágta mérőlécével, amely szerencsére elég könnyű volt. Hanem a foltos tunika gazdája ugyancsak leült a földre, és megtapogatva fejét, parókáját, ködös szemmel nézett támadójára.

- Könnyű kitalálnom - felelte természetes hangon -, hogy előkelő úrral van szerencsém beszélni. Sose hagyjon el tréfás jókedved, uram, és az epe se öntse el soha csontjaidat...

- Mit műveltek ezzel az emberrel? - vágott a szavába a herceg.

- Úgy kérdezősködöl, uram - szólt az uraság, most már megint az orrából -, mint az idegen országbeli, aki nem ismeri a hazai szokásokat, sem az embereket, akikhez a kelleténél bizalmaskodóbb hangon szólsz. Hát tudd meg, hogy a tiszttartója vagyok Dagon őkegyességének, aki első pénzváltó Memfiszben. És ha még eddig nem sápadtál el az ijedtségtől, hát vedd tudomásul azt is, hogy az én gazdám őkegyessége a trónörökösnek (akit az istenek örökké éltessenek) a barátja, bérlője és teljhatalmú sáfárja. Te meg itt erőszakosságra vetemedtél Ramszesz herceg birtokán, és az én embereim tanúk rá...

- Akkor hát... - vágott újra a szavába a herceg, de egyszerre elhallgatott. - Akkor hát mi jogon veritek ilyen istentelenül a herceg parasztját?

- Mert a gézengúz nem akarja megfizetni az adóját, a herceg kincstárának meg szüksége van rá...

Amikor a tiszttartó segédei látták, milyen baleset érte az urukat, eleresztették áldozatukat, és tanácstalanul álltak, mint az olyan test tagjai, amelynek levágták a fejét. A kiszabadult paraszt újra köpködni kezdett, és rázta a fejét, hogy kicsapja füléből a vizet, felesége meg a szabadító lába elé vetette magát.

- Akárki vagy - jajveszékelt, összekulcsolva két kezét a herceg előtt -, akár isten, akár a fáraó követe, hallgasd meg a mi nyomorúságunkat. A herceg parasztjai vagyunk (örökké tartson az élete!), és megfizettünk mindenféle adót: kölest, búzát, virágot, jószágok bőrét. Hanem a minap beállít hozzánk ez az ember, itt ni, és azt parancsolja, fizessünk újra hét mérce búzát... "Miért - kérdezi az uram -, amikor én már megfizettem az adómat?" Arra ez az ember csak földhöz teremti az uramat, összevissza rugdalja, és kiabál: "Hát azért, mert Dagon őkegyessége parancsolja." "De honnan vegyünk - kérdezi az uram -, amikor egy csepp gabonánk sincsen, és már egy hónapja lótuszmagvakon meg gyökereken élünk, pedig most az is bajos, mert a nagyurak szeretik a lótuszvirágot, abban gyönyörködnek."

Nagyot sóhajtott, és sírva fakadt. A herceg türelmesen várta, míg lecsillapodik, de a víz alá merített paraszt haragosan dohogott:

- Ez a vénasszony még szerencsétlenséget hoz a fejemre ezzel a sok kotyogásával... Pedig már százszor megmondtam, hogy nem szeretem, ha az asszonynép a férfiak dolgába üti az orrát!

Azalatt a tiszttartó odasompolygott az evezőshöz, és Ramszeszre mutatva, halk hangon megkérdezte:

- Ki ez a nyavalyás?

- A nyelved száradjon el! - felelte az evezős. - Hát nem látod, hogy nagyúr lehet? Busásan fizet, meg keményeket üt.

- Egyszerre észrevettem - suttogta a tiszttartó -, hogy nagy valaki lehet. Nagy-nagy urak közt folyt le az én fiatalságom, zsíros lakomákon.

- Ó! Hát alighanem azokról a nagy murikról maradt a sok zsírfolt a ruhádon... - csúfondároskodott az evezős.

Amikor az asszony jól kisírta magát, tovább folytatta:

- Ma aztán eljön hozzánk ez az íródeák az embereivel, és azt mondja az uramnak: "Ha nincs gabonád, add ide két fiadat, és Dagon őkegyessége nemcsak az adót engedi el, hanem még fizet neked minden gyerek után évenként egy drachmát..."

- No, lesz nekem haddelhadd temiattad! - pörölt a vízbe mártott paraszt. - Mindnyájunkat elveszítesz a kelepeléseddel. Ne hallgass rá, nagy jó uram! - fordult Ramszeszhez. - A tehén azt hiszi, hogy a farkával elriasztja a legyeket, ez az asszony is azt gondolja, hogy a nyelvével elkergeti az adószedőket... És egyik se tudja, milyen ostoba...

- Te vagy ostoba! - vágott a szavába a felesége. - Uram, fényes napvilágom, aki valóságos királyt formázol...

- Tanúk vagytok rá, hogy ez az asszony káromlást művel... - mondta a tiszttartó halkan az embereinek.

- Illatozó virágszál, akinek a hangja úgy szól, mint a sípszó, hallgass meg engem! - könyörgött Ramszeszhez az asszony. - Az uram hát azt mondta ennek a tiszttartónak: "Ha volna, akár két tinót is inkább odaadnék, mint a fiaimat, még ha négy drachmát ígérnek is értük évenként. Mert ha a gyerek kihúzza a lábát a házból, hogy szolgálatba álljon, nem látja meg többé senki..."

- Bárcsak belefojtottak volna a vízbe!... Bárcsak halak étke lett volna a testem a Nílus fenekén! - sopánkodott a paraszt. - Te asszony, az egész majort elveszted a vádaskodásoddal...

Amikor a tiszttartó látta, hogy a legjobban érdekelt ember az ő malmára hajtja a vizet, újra előlépett, és most már megint az orrából beszélni kezdett:

- Amióta a nap a fáraó palotája mögül kel fel, és a piramisok mögött nyugszik le, mindenféle csodadolgok esnek ebben az országban... Szemempszesz fáraó alatt Kochom piramisa körül csodálatos jelenések jártak, és dögvész érte Egyiptomot. Boéthosz alatt Bubasztisz tájékán megnyílt a föld, és sok embert elnyelt... Neferchész uralkodása alatt pedig a Nílus vize tizenegy napig olyan édes volt, mint a csurgatott méz. És sok egyéb csodákat is láttak már itt, amikről én tudok, mert bölcsesség lakozik énbennem. De azt még nem látta a világ, hogy a vízről egyszerre itt terem egy ismeretlen ember, és a legkegyesebb trónörökös birtokán nem engedi behajtani az adót.

- Hallgass - kiáltott rá Ramszesz -, és hordd el magad! Senki se veszi el a te fiaidat - fordult aztán az asszonyhoz.

- Hát én könnyen odábbállok innen, mert könnyen járó csónakom van, meg öt evezősöm hozzá. Hanem ad-e nekem, kegyes uram, valamiféle jelet az én uram, Dagon számára?

- Vedd le a parókád, és mutasd meg nekem koponyádon a jelet - mondta neki a herceg. - Dagonnak pedig mondd meg, hogy az egész testét televagdalom ilyen jelekkel...

- Halljátok ezt a káromló beszédet? - súgta a tiszttartó emberei felé fordulva, és mély hajlongások között hátrált a part felé.

Beült a csónakba, s amikor emberei egy kiáltásnyira beeveztek a vízbe, kinyújtotta a karját, és visszakiáltott a partra:

- A görcs törjön ki benneteket, ti lázadók, istentelenek! Egyenesen a trónörököshöz megyek, és elmondom neki, mi folyik az ő birtokán...

Azzal elővette a botját, és elkezdte ütni-vágni az evezősöket, hogy a parton nem fogták kellően a pártját.

- Így jársz majd te is! - sivalkodott, és megfenyegette Ramszeszt.

A herceg beleugrott a csónakjába, és magánkívül kiáltott az evezősre, hogy repüljön csónakjával az uzsorás vakmerő tiszttartója után. Hanem a báránybőr parókás elhajította a botját, és jómaga is evezéshez látott. Emberei is olyan igyekezettel dolgoztak, hogy nem lehetett utolérni őket.

- Hamarabb utoléri a bagoly a fecskét, mint mi ezeket a latrokat, jó uram - mondta nevetve Ramszesz evezőse. - De te is aligha vagy földmérő, hanem inkább katonatiszt, mégpedig ő szent felsége testőrtisztje. Egyszerre fejbe kólintod az embert! Ismerem a dürgést: magam is szolgáltam öt évig katonasorban. Egyszerre kupán vagy gyomron teremtettem, akire megharagudtam, és bizony soha el nem vétettem. Hanem ha engem csapott fejbe valaki, nyomban tudtam, hogy nagyúr lehet... A mi Egyiptomunkban (ne hagyják el soha az istenek!) kegyetlenül szűken vagyunk: város város tövében, házak, emberek, egymás hegyén-hátán. Aki valahogy meg akar állni a lábán ebben a tenger népben, annak kupán kell vágni a másikat.

- Házas vagy?

- Eh! Ha van asszonyom meg legalább másfél emberre való helyem, akkor házas vagyok, de különben legény. Valamikor szolgáltam én a katonaságnál, és tudom, hogy az asszonynép egyszer napjában még csak jó, az se mindig... Csak lábatlankodik az embernek.

- Volna-e kedved az én szolgálatomba lépni? Ki tudja, talán nem bánnád meg soha...

- Megkövetlek, kegyes uram, mindjárt gondoltam, hogy alighanem egy egész ezred lehet a kezeden, pedig nagyon fiatalos a képed. De én nem állok be senki szolgálatába. Szabad halász vagyok; a nagyapám, megkövetlek alássan, pásztor volt Alsó-Egyiptomban, nemzetségünk pedig a hikszoszoktól származik. Az igaz, hogy a buta egyiptomi paraszt röhög rajtunk, de én arra rá se hederítek. A paraszt meg a hikszosz, hogy megmondjam az igazat, úgy vannak egymással, mint az ökör a birkával. A paraszt járhat az eke mögött, vagy akár az eke előtt is; hanem a hikszosz nem szolgája senkinek. Hacsak ő szent felségének nem, a katonaságnál, de hát a háború háború.

A jókedvű evezős csak beszélt, beszélt, de a herceg már nem hallgatott oda. Lelkében egyre hangosabban fájdalmas, teljesen új kérdések merültek föl. Ezek a szigetek, amelyek körül most elhaladtak, eszerint az ő birtokához tartoznak?... Csodálatos, mindeddig hírből se tudta, merre vannak és milyenek az ő majorjai. Dagon tehát az ő nevében új adókat vetett ki a parasztokra, és az a mozgolódás, amely a partok mentén szemet szúrt neki, az adók behajtása miatt támadt?... A paraszt, akit a parton vertek, nyilván nem fizetett, mert nem volt miből. És a gyerekeket, akik olyan keservesen sírtak a csónakban, eladták fejenként egy drachmáért egy egész évre. Az az asszony pedig, aki kötésig belement utánuk a vízbe és jajveszékelt, nem más, mint az anyjuk... "Az asszonyok nagyon nyugtalan vérűek - gondolta magában a herceg. - Sára a legnyugodtabb nőszemély a világon, mások szeretnek sokat beszélni, sokat sírnak és lármáznak."

- Nyugtalan vérű az asszonynép! - ismételte Ramszesz. - Még az én felséges anyám is... Mekkora a különbség az apám és anyám között! Ő szent felsége egyáltalán tudni sem akar róla, hogy egy leány kedvéért otthagyjam a hadsereget, a fejedelemasszonynak ellenben jólesik még annak is utánajárni, hogy zsidó lányt vettem a házamba... Eddig még nem ismertem ilyen higgadt nőt, mint Sára; hanem annál többet kotyog, sír, lármázik Tafet, akár négy helyett is...

Aztán eszébe jutott a paraszt feleségének a panasza, hogy már egy hónapja nem ettek kenyeret, hanem csak lótuszmagon s gyökéren tengődnek. A magja apró, akár a mák, s a gyökere is csak éppen hogy... Ő három napig sem tudna ezzel élni. A papok, akik gyógyítással is foglalkoznak, azt tanácsolják, hogy táplálkozásunk változatos legyen. Már az iskolában mondták neki, hogy a hal mellé húst is kell enni, búzakenyér mellé datolyát, árpakenyér mellé fügét. De egész álló hónapig csak lótuszmagon élni!... De hát a ló, a tehén? A ló meg a tehén csak a szénát szereti, az árpagaluskát erőszakkal kell a szájába tömni. A parasztnép is, úgy látszik, szívesebben él lótuszmagon, a búza- vagy árpakenyeret, húst, halat meg csak kedvetlenül eszi. Egyébként is a legjámborabb papok, a csodatevők soha hozzá nem nyúlnak a húshoz és halhoz. Úgy látszik, az arisztokraták, a királyi vérből valók húst kívánnak, mint az oroszlán, a sas, a parasztok meg csak füvet, mint az ökör.

Hanem... hogy az adó miatt belenyomják őket a vízbe!... Ej! Hát amikor ő is nemegyszer belenyomkodta a pajtásait a víz alá, fürdés közben, de még maga is a víz alá bukott... Mekkorákat nevettek rajta!... A víz alá bukni... csupa mulatság... És hogy megbotozzák őket! Hát ő hányszor kapott botot az iskolában?... Fáj, fáj, de nyilván nem minden teremtménynek. A megvert kutya szűköl, vinnyog; a megvert ökör oda se néz az ostornak. Éppígy, az úrfélének fájhat a verés, de a paraszt csak azért sivalkodik, hogy jó alkalommal kiordítozhassa magát. De még csak nem is ordít mindenki; a katonák, tisztek nótáznak a botozás alatt.

Hanem azért ezek a bölcs meggondolások se tudták elnémítani a herceg szívében a halk, de fájó nyugtalanságot. Lám, az ő bérlője, Dagon, jogtalan adót vetett ki a parasztokra, s azok nem tudták leróni!

De ebben a pillanatban a herceget már nem is a parasztok érdekelték, hanem az anyja. Bizonyosan tud már a föníciai gazdálkodásáról. Mit mond majd a fiának? Hogy néz majd rá? Milyen gúnyosan megmosolyogja!... És nem is volna asszony, ha rá nem olvasná: "Ugye, Ramszesz, megmondtam, hogy az a föníciai tönkreteszi a birtokodat?"

"Ha azok az áruló papok a kezembe adnának ma húsz talentumot - gondolta a herceg -, holnap elkergetném Dagont, a parasztjaim nem kapnának botot, nem buktatnák őket a víz alá, velem meg nem csipkelődne az anyám... Annak a sok kincsnek, ami a templomokban hever, és csak a borotvált tarfejűek kapzsi szemét gyönyörködteti, a tizedrésze... a századrésze is elég volna nekem, és hosszú évekre megszabadítana minden föníciai uzsorástól..."

Ramszesz lelkében e pillanatban elég furcsa gondolat bukkant fel: a parasztok és a papok közt alighanem valami mélységes ellentét lehet.

"Az a paraszt Herihor miatt akasztotta fel magát ott a sivatag szélén - gondolta magában. - A papokért és a szentélyek fenntartásáért keservesen megdolgozik vagy kétmillió egyiptomi... Ha a tenger sok papi birtok a fáraóé volna, akkor nekem nem kellett volna kölcsönkérnem tizenöt talentumot. És akkor az én parasztjaimat se sanyargatnák ennyire... Itt a kútfeje Egyiptom minden bajának, ez az oka a fáraók gyengeségének!"

A herceg érezte, hogy a parasztságon nagy sérelem esik, tehát nem csekély megkönnyebbülésére szolgált, hogy a baj szerzői a papok. Egy pillanatra se jutott eszébe, hogy ez az ítélet hibás és igazságtalan is lehet.

Egyébként ő nem is ítélt, csak háborgott. Az ember haragja pedig sose fordul önmaga ellen; akár az éhes párduc, nem tulajdon testét marja, hanem a farkával csapdosva, fülét hegyezve, maga körül keres áldozatot.

A herceg kirándulásai, hogy felfedezze azt a papot, aki Sárát megmentette és neki magának okos tanácsot adott, váratlan eredménnyel jártak.

A papnak ugyan nem akadt nyomára, hanem ahelyett az egyiptomi parasztság száján legendák kezdtek keringeni a hercegről.

Esténként, nyomorult kis csónakon, egy ember járt faluról falura, és azt beszélte a parasztoknak, hogy a trónörökös szabadon bocsátotta azokat az embereket, akikre egyébként a villa megrohanása miatt bányamunka várt volna. Aztán meg a trónörökös megverte azt a hivatalbeli urat, aki igazságtalan adót akart kizsarolni a parasztokból. A végén az ismeretlen még azt is mondta, hogy Ramszesz herceg a nyugati sivatagbeli Ámon isten különös oltalma alatt áll, hiszen az az apja.

Az egyszerű nép mohón hallgatta ezeket a híreket, először, mert csakugyan összevágtak a valósággal, de meg azért is, mert a terjesztőjük olyan volt, mint valami szellem; egyszerre csak felbukkant, senki se tudja, honnan, aztán eltűnt.

Ramszesz herceg egy szót sem ejtett Dagon előtt a parasztjairól, nem is hívatta emiatt magához. Szégyellte magát a föníciai előtt, akitől pénzt vett kölcsön, és ki tudja, hányszor kell még hozzáfordulnia.

Hanem pár napra Dagon íródeákjával esett kalandja után maga a gazdag pénzváltó látogatta meg a herceget. Valami gondosan betakart holmit hozott a kezében. Mikor aztán belépett a herceg szobájába, letérdelt, kioldogatta a fehér kendőt, és egy gyönyörű aranykelyhet vett ki belőle. A kehely különféle színű drágakövekkel volt kirakva, s az egészet dombormű borította; a talpán szüretet és borsajtolást, a felső részén meg lakomát ábrázolt.

- Fogadd el ezt a kelyhet, kegyes jó uram, a te rabszolgádtól - kezdte Dagon -, és használd egészséggel száz meg ezer évig, a világ végezetéig.

Hanem a herceg tudta, mi baja a föníciainak. Így hát hozzá sem nyúlt az ajándékhoz, hanem szigorú hangon szólt:

- Látod, Dagon, ezt a bíborpiros visszaverődést a kehely belsejében?

- De mennyire - felelte Dagon. - Hogyne látnám én ezt a bíborszínt; épp ez bizonyítja, hogy ez a kehely a legtisztább színarany.

- Hát én meg azt mondom neked, hogy ez azoknak a gyerekeknek a vére, akiket elhurcoltak a szüleiktől! - vágta szemébe haragosan a herceg.

Azzal sarkon fordult, és bement belső szobáiba.

- Ó, Astóreth! - sopánkodott a föníciai.

Az ajka elkékült, a keze meg úgy reszketett, hogy alig tudta újra a fehér kendőbe göngyölni a kelyhet.

Pár nap múlva Dagon Sára tanyájára hajókázott a kelyhével. Arannyal átszőtt köntöst vett magára, sűrű szakállába üveggolyócskákat font, amelyekből illatos kenet csurgott ki, süvegébe pedig két tollat tűzött.

- Szép Sára - kezdte Dagon -, a mindenható Jehova annyi áldást küldjön a te családodra, amennyi víz folyik ma a Nílusban! Mi föníciaiak és ti zsidók mégiscsak szomszédok, testvérek vagyunk. Én olyan szerelmi tűzben lángolok érted, hogy ha már nem volnál a mi legkegyesebb urunk asszonya, tíz talentumot is adnék érted Gedeonnak (adjon neki az isten erőt, egészséget!), és törvényes feleségül vennélek. Annyira odáig vagyok érted!

- Isten őrizz - felelte Sára -, hogy más úrra kelljen valaha gondolnom, mint aki most az én uram. Hanem mondd, becsületes Dagon, mi szél fújt téged ide, meglátogatni a mi urunk szolgálóját?

- Megmondom az igazat, olyan őszintén, mintha Tamarával, a feleségemmel beszélnék, aki ugyan szidóni születésű, és nagy hozományt hozott a házhoz, de már megvénült, és nem méltó, hogy a te sarud szíját megoldja...

- A mézben, amely ajkaidról csurog, üröm is van bőven - szólt közbe Sára.

- A méz - szavalta Dagon, és leült - csak téged illet, az üröm mérgezze csak az én szívemet. A mi urunknak, Ramszesz hercegnek (aki örökké éljen!) oroszlánszája van, és értelme, mint a sasé. Nagy kegyelemmel bérbe adta nekem birtokait, ami nagy örömet szerzett az én bensőmnek. De nem bízik bennem, úgyhogy éjszakáról éjszakára nem alszom a szomorúságtól, csak sóhajtozom, és könnyekkel öntözöm a nyoszolyám. Bárcsak te aludnál benne mellettem, Sára, az én feleségem, Tamara helyett, aki már nem tud kívánságot gerjeszteni bennem...

- Nem ezt akartad te mondani - szólt közbe Sára elpirulva.

- Nem is tudom, mit akarok mondani, amióta megláttalak, és amióta a mi urunk szemmel tartja az én dolgom az ő tanyáin, és megbotozta, beteggé tette az íródeákomat, aki járandóságokat szedett be a parasztoktól. Pedig hát az az adó nem az enyém, Sára, hanem a mi urunké... Mert én egy árva szem fügét, egy falat kenyeret meg nem eszem arról a birtokról, Sára, csak te, Sára, meg a mi urunk... És én pénzt adtam a hercegnek, neked meg drágaságokat, hát holmi hitvány parasztcsürhe háborítja a mi urunkat és téged?... És hogy megértsd, mennyire fölgerjeszted te bennem a vért, és megtudd, hogy nem kell énnekem ezekről a hercegi birtokokról semmi az égvilágon, hanem mindent nektek adok, fogadd el, Sára, ezt a színarany kelyhet. Nézd, ki van rakva drágakövekkel, olyan vésés cifrázza, hogy maguk az istenek is csudálkozva néznék...

Azzal Dagon kivette a fehér kendőből az aranykelyhet, amelyet a herceg nem fogadott el.

- De még csak azt se akarom - folytatta tovább a föníciai -, hogy ez a drága kehely itt maradjon a házban, és belőle adj inni a mi urunknak. Hanem add oda ezt a kelyhet a te apádnak, Gedeonnak, akit úgy szeretek, mint édestestvéremet. Te meg, Sára, azt mondd a te apádnak: "Dagon, a te ikertestvéred, a trónörökös birtokainak boldogtalan bérlője, tönkrement. Igyál hát, apám, ebből a kehelyből, és gondolj a te ikertestvéredre, Dagonra, és kérd a hatalmas Jehovát, hogy a mi urunk, Ramszesz herceg, ne verje az ő íródeákjait, és ne lázítsa a parasztokat, akik már amúgy se akarnak fizetni." Te meg, Sára, hidd meg, ha megengednéd, hogy bizalmasabban közeledjem hozzád, adnék neked két talentumot, az apádnak is egy talentumot, és még szégyellem is magam, hogy csak ilyen keveset adok neked, mert te méltó vagy rá, hogy maga a fáraó ő szent felsége is szeressen, meg a trónörökös meg Herihor miniszter úr őkegyessége meg a hős Nitager, és a leggazdagabb föníciai pénzváltók. Valami olyan íz vagyon benned, hogy elalélok, mikor látlak, mikor meg nem látlak, lehunyom a szemem, és nyalogatom a számat. Édesebb vagy a fügénél, illatosabb a rózsánál... Öt talentumot adnék neked... Fogadd el ezt a kelyhet, Sára.

Sára lesütött szemmel hátrált a föníciai elől.

- Nem fogadom el - felelte -, mert az én uram megtiltotta, hogy akárkitől is ajándékot fogadjak el.

Dagon majd kőbálvánnyá vált, és tágra meredt szemmel bámult a leányra.

- Te nyilván nem tudod, Sára, mit ér ez a kehely... Elvégre apádnak adom, az én testvéremnek...

- Nem vehetem el... - ismételte újra Sára halkan.

- Jóságos istenek! - kiáltott fel Dagon. - Hát majd megfizetsz nekem ezért a kehelyért másképpen, a te uradnak pedig egy árva szót se ejtesz róla... Hiszen ilyen szép teremtés csak nem lehet meg arany meg drágaságok nélkül, ékszere is kell hogy legyen, rendes sáfárja is kell hogy legyen, aki pénzt ad neki, amikor a szépasszonynak pénzre van szüksége, ne csak akkor, amikor az ura kedve tartja...

- Nem lehet... - suttogta Sára, aki nem tudta palástolni, mennyire irtózik Dagontól.

A föníciai erre egyszerre fordított a szón, és nevetve mondta:

- Nagyon jól van, Sára!... Csak meg akartam róla győződni, hűséges vagy-e a mi urunkhoz. De látom, hűséges vagy, akármit kotyognak is az ostoba emberek.

- Micsoda?... - fakadt ki Sárából a felháborodás, és ökölbe szorított kézzel Dagon elé pattant.

- Hahaha! - nevetett a föníciai. - Milyen kár, hogy a mi urunk ezt nem látta, nem hallotta... De ha egyszer jókedve lesz, megmondom neki, hogy nemcsak hűséges vagy hozzá, mint egy kutya, de még ezt az aranykelyhet se akartad elfogadni, mert egyszer megmondta, hogy nem szabad ajándékot elfogadnod... Pedig hidd el, Sára, ez a kehely nem egy asszonyt kísértetbe vitt már... és nem is afféle kisemberek asszonyait...

Dagon egy darabig még elüldögélt a szobában, és égre-földre magasztalta Sára erényességét és szófogadását, végre érzékenyen elbúcsúzott tőle, beleült sátoros csónakjába, és elindult Memfisz felé. Minél messzebbre távolodott a csónak a tanyától, a föníciai ajkáról annál inkább eltűnt a mosoly, s keserű harag telepedett helyére. Amikor pedig Sára háza teljesen elveszett a fák között, Dagon felállt a csónakban, és égre emelve a kezét, kiáltozni kezdett:

- Ó, Baal-Szidón, ó, Astóreth!... Álljatok bosszút azon az átkozott zsidó lányon ezért a szörnyű sérelemért, tűnjön el róla áruló szépsége, mint a sivatag homokjáról az esőcsepp!... Betegség rágja meg a testét, eszelősség a lelkét!... Úgy kergesse ki ura a házból, mint egy koszos disznót!... És ahogy arrább lökte az én kelyhemet, érje meg az időt, hogy az ő elszáradt karját is úgy lökjék félre, amikor szomjúságtól elepedve kinyújtja egy csupor zavaros, piszkos vízért...

Azzal köpött egyet, és érthetetlen szavakat dörmögött. A napot egyszerre fekete felhő borította el, a csónak körül a víz megzavarosodott, és nagy hullámokat vetett. Amikor a föníciai elhallgatott, a nap újra előbújt a felhő mögül, de a folyó még egyre nyugtalankodott, mintha új áradás volna készülőben.

Dagon evezősei ijedtükben egyszerre abbahagyták az énekszót, de minthogy a sátor vászonfala eltakarta előlük urukat, nem láthatták, miket művelt.

Ettől a naptól fogva a föníciai nem mutatkozott a trónörökös előtt. Hanem amikor egy napon a herceg hazament a villájába, egy gyönyörű, tizenhat éves föníciai táncosnőt talált a hálószobájában. Egyéb öltözet nem volt rajta, mint a vállán egy pókháló finomságú sál, fején pedig vékony aranypánt.

- Ki vagy? - kérdezte a herceg.

- Papnő vagyok és a te szolgálód. Dagon úr küldött, űzzem el iránta fölgerjedt haragodat.

- Aztán hogy tudod te azt megtenni?

- Ó, nagyon könnyen... ülj csak le ide szépen - mondta, és leültette a herceget egy karszékbe. - Én meg majd lábujjhegyre állok, hogy magasabb legyek, mint a te haragod, aztán a megszentelt sállal kiűzöm belőled a gonosz lelkeket... Ss! Ss! - suttogott, körültáncolta a herceget.

- Vegye le az én karom a sötét komolyságot az arcodról... csókjaim térítsék vissza szemedbe a derültséget... szívem dobogása töltse meg zenével a te füledet, Egyiptom ura... Hess! Hess! Ő nem a tietek, hanem az enyém... A szerelem olyan csendességet kíván, hogy előtte még a haragnak is el kell némulnia...

És folyton táncolva, egyre játszott Ramszesz hajával, átölelte a nyakát, meg-megcsókolta a szemét. Végre fáradtan leült a herceg lába elé, fejét rátámasztotta a herceg térdére, és nyitott ajakkal, lihegve nézett fel rá.

- Most már nem haragszol a te szolgádra, Dagonra? - kérdezte, és szelíden simogatta a herceg arcát.

Ramszesz szájon akarta csókolni, de a kis táncosnő elkapta fejét a térdéről, felpattant, és sikoltozva elfutott tőle.

- Nem, nem, nem szabad!

- Miért?

- Mert szűz vagyok, a nagy Asztarté istennő papnője... Előbb nagyon kell szeretned és tisztelned az én oltalmazó istennőmet, míg szabad lesz engem megcsókolnod.

- Hát neked szabad?

- Nekem mindent szabad, mert én papnő vagyok, és megfogadtam, hogy megőrzöm tisztaságomat.

- Hát akkor minek jöttél ide?

- Hogy elűzzem a haragod. Azt elvégeztem, és most már megyek is. Jó egészséget, maradj jószívű! - tette hozzá átható tekintettel.

- Hol lakol? Hogy hívnak? - kérdezte a herceg.

- Kedvességnek hívnak, és ott lakom, ahol... De minek beszéljek? Még úgysem jössz el egyhamar hozzám.

Csak intett kezével, és eltűnt. A herceg pedig, mintegy bódultan, meg se moccant a székében. Amikor aztán kinézett az ablakon, pillantása díszes gyaloghintóra esett, amelyet négy núbiai rabszolgáló gyorsan vitt a Nílus felé.

Ramszesz nem sajnálta a távozó kis táncosnőt; megcsodálta, de azért nem tudta elragadni.

"Sára nyugodtabb - gondolta magában - és szebb is. Különben... úgy tetszik, ez a föníciai lány hideg, kedvessége csak tanult kedvesség."

De ettől fogva a herceg mégse haragudott Dagonra, annál is kevésbé, mert amikor egyszer Sáránál járt, a parasztok odamentek hozzá, megköszönték neki, hogy megoltalmazta őket, és jelentették, hogy azóta a föníciai nem kényszeríti őket új adók fizetésére.

Memfisz körül csakugyan úgy is volt. Hanem a herceg egyéb birtokain annál bővebb kárpótlást szerzett Dagon a memfiszi veszteségekért.

Khoiak hónapban, vagyis szeptember derekától október derekáig állt a Nílus vize a legmagasabban, akkor lassan-lassan apadni kezdett. A kertekben leszedték a tamarindus gyümölcsét, a datolyát, olajbogyót, és a fák másodszor is virágba borultak.

Ugyanekkor ő szent felsége, XII. Ramszesz, elhagyta napfényben fürdő memfiszi palotáját, és nagy kíséretével egy sereg karcsú hajón levitorlázott Tébába, hogy ott hálát adjon az isteneknek a dús áradásért, és egyszersmind áldozatot mutasson be örökkön élő őseinek sírján.

A felséges fáraó kegyelemben elbúcsúzott fiától és örökösétől, de az államügyek intézését távolléte idejére nem rá, hanem Herihorra bízta.

Ramszesz herceget olyan kegyetlenül bántotta a fáraó bizalmatlanságának eme újabb bizonysága, hogy három napig ki sem lépett villájából, egy falatot nem evett, csak sírt. Aztán meg már nem is borotválkozott, és átköltözött Sára tanyájára, hogy Herihorral még csak ne is találkozzék, és az anyját is megbosszantsa, mert elsősorban őt okolta ezért a szégyenért.

Ám mindjárt másnap meglátogatta magányában Tutmózisz, aki két csónakban muzsikusokat és táncosnőket hozott, a harmadik pedig rakva volt élelmiszeres, virágos kosarakkal, és tele boroskorsókkal. A herceg azonban visszaparancsolta a táncosnőket és muzsikusokat, Tutmóziszt pedig levezette a kertbe, s így szólt:

- Téged minden bizonnyal az anyám küldött (éltessék az istenek örökké!), hogy válassz el a zsidó lánytól... Hát mondd meg az anyám őfelségének, hogy ha Herihor nemcsak királyi helytartó lenne, hanem akár az én apámnak a fia, még akkor is azt teszem, amit akarok... Ismerem én ezt... Ma Sárától akarnak megfosztani, holnap meg a hatalomtól!... Hát biztosítom őket, hogy nem mondok le semmiről.

A herceg ingerülten beszélt. Tutmózisz vállat vont, majd megszólalt:

- Ahogy a vihar elsodorja a kismadarat ki a sivatagra, úgy veti ki az embert a harag az igazságtalanság partjára. Mert lehet-e csodálkozni a papokon, ha nem örülnek annak, hogy a trónörökös más országbeli, más hitű leányhoz köti az életét? Sára csakugyan nincs ínyükre, különösen amikor ő most a te egyetlen asszonyod; ha többféle asszonyod volna, mint általában a fiatal nemesuraknak szokásuk, ügyet se vetnének erre a kis zsidó lányra. De hát mi rosszat követtek el eddig ellene?... Semmit, sőt még az is pap volt, aki megvédelmezte a nekibőszült, hitvány támadók ellen, akiket te jónak láttál kiszabadítani a tömlöcből...

- És az anyám? - vetette közbe a herceg.

Tutmózisz elnevette magát.

- A te felséges anyád - felelte - úgy szeret téged, mint a szeme világát. Természetes, Sára neki se tetszik, hanem tudod, egyszer mit mondott nekem?... Hát, hogy üssem el a kezedről Sárát! Látod, tréfára veszi a dolgot. Erre én is tréfával feleltem: Ramszesz egyszer egy falka vadászkutyát, két szíriai lovat adott nekem ajándékba, mert megunta őket. Talán nekem adja még a kedvesét is, s a végén alighanem ráadással együtt kell majd átvennem.

- Arra ne is gondolj. Ma nem adnám oda Sárát senkinek, főképpen azért, mert az apám őmiatta nem nevezett ki engem helytartójának.

Tutmózisz megrázta a fejét.

- Nagyon tévedsz - felelte. - Annyira tévedsz, hogy valósággal megdöbbentesz. Hát csakugyan nem tudnád az okát, miért lettél kegyvesztett, amikor nincs valamirevaló ember Egyiptomban, aki ne tudná?

- Semmit se tudok...

- Annál rosszabb - mondta Tutmózisz zavartan. - Hát nem tudod, hogy a fegyvergyakorlat óta a katonák, különösen a görögök, minden csapszékben a te egészségedre isznak?

- De hisz éppen arra kaptak pénzt.

- Jó, jó, de nem arra, hogy torkuk szakadtából verjék dobra, hogy te valamikor ő szent felsége után (aki örökké éljen!) trónra lépsz, nyomban nagy háborút kezdesz, és utána nagy változások lesznek országszerte... Miféle változások?... És a fáraó életében ki mer beszélni a trónörökös terveiről?

Most már a herceg arca is elsötétedett.

- De ez csak az egyik ok, mondok én neked egyebet is - folytatta Tutmózisz -, mert a baj, mint a hiéna, sose jár egyedül. Hallottad a hírét, hogy a parasztok száján nóták forognak rólad, hogy kiszabadítottad a tömlöcből a lefogott támadókat, sőt, ami ennél is rosszabb, azt beszélik, hogyha ő szent felsége után trónra lépsz, eltörlöd az adókat? Pedig ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy valahányszor a parasztok között igazságtalanságokról, adókról indul szóbeszéd, utána mindig zavargások következnek. És vagy külső ellenség támad a legyengült országra, vagy annyi részre szakadozik szét Egyiptom, ahány nomarchosz kormányozza... Most aztán ítéld meg magad: helyénvaló-e, hogy Egyiptomban akárki fia nevét többet emlegessék, mint a fáraóét?... És állhat-e valaki a nép és a mi urunk közé? Ha megengeded, elmondom, milyen szemmel nézik ezt a dolgot a papok...

- Hogyne, természetesen, csak beszélj...

- Hát egy nagyon tudós pap, aki Ámon templomának a tetején az égi mozgásokat figyeli, ezt a hasonlatot mondta el: "A fáraó a nap, a trónörökös a hold. Amikor a hold a távolban követi a világító istent, világos van nappal is, világos van éjjel is. Amikor a hold fölöttébb közel akar jutni a naphoz, maga is eltűnik, és az éjszakák is sötétek. Ha pedig megesik, hogy a hold a nap elé húzódik, napfogyatkozás áll be, szörnyű ijedelem az egész világra..."

- És mindez a sok üres lárifári eljut ő szent felsége fülébe? - vágott szavába a herceg. - Jaj az én szegény fejemnek!... Inkább sose születtem volna király fiának!

- A fáraó mint földi isten mindent tud; de sokkal hatalmasabb, semhogy meghallhatná a korhely katonák kurjongatását meg a parasztok sugdolódzását. Tudja, hogy minden egyiptomi az életét is odaadja őérte, elsősorban éppen te.

- Az igaz! - felelte a herceg leverten. - De mindebben én nem látok egyebet, mint a papok újabb hitványságát és álnokságát - folytatta elevenebben. - Hát én árnyékba borítom a fáraó szent felségét, mert a fogságból szabadon eresztettem ártatlan embereket, vagy mert a bérlőmnek nem engedtem meg, hogy igazságtalan adókkal sanyargassa a parasztokat?... Hanem amikor Herihor őkegyessége rendelkezik a hadsereggel, ő nevezi ki a vezéreket, ő tárgyal az idegen fejedelmekkel, az apámnak meg azt mondja, töltse az idejét imádkozással...

Tutmózisz befogta mindkét fülét, és lábával toppantva kiáltotta:

- Hallgass, hallgass!... Minden szavad valóságos istenkáromlás... Ő szent felsége maga kormányozza az országot, és bármi történik ezen a földön, az az ő akarata volt. Herihor pedig a fáraó szolgája, és azt teszi, amit a mi urunk parancsol... Erről majd meggyőződöl te magad is... Ne értsd félre, amit mondtam!

A herceg kedve olyan sötétre fordult, hogy Tutmózisz abbahagyta a beszédet, és igyekezett minél hamarabb elköszönni barátjától. Amikor beült baldachinos, függönyös csónakjába, mélyen fellélegzett. Felhajtott egy jókora serleg bort, és elgondolkozott.

"Brr!... Hálát adok az isteneknek, hogy nem vertek meg olyan természettel, amilyent Ramszesznek adtak. A legszerencsésebb viszonyok között a legszerencsétlenebb ember a világon... Övéi lehetnének a legszebb memfiszi nők, ő meg egynek a szoknyáján ül, csak hogy az anyját keserítse! Pedig nem is az anyját bosszantja, hanem azokat az erényes szüzeket és hűséges asszonyokat, akik a vágytól sorvadoznak, mert nem veszi el szűzi ártatlanságukat a trónörökös, aki ráadásul igazán helyre legény, vagy nem kényszeríti őket hűtlenségre. Nemcsak ihatná a legeslegjobb bort, hanem akár fürödhetne benne, ő meg többre becsüli a katonáknak való komisz sört meg a fokhagymával bedörzsölt száraz lepényt. Honnan szorult bele ez a parasztízlés? Nem fér a fejembe. Nikotrisz felséges asszony a legkritikusabb időben ebédelő parasztokat látott volna?

Módjában volna, hogy reggeltől estig ne csináljon semmit az égvilágon. Ha akarná, a legelőkelőbb urak etetnék. De ő nemcsak hogy maga nyúl az étel után, hanem a nemesifjúság nagy bosszúságára maga mosdik, maga öltözködik, a hajbodorítója meg naphosszat madarakat fogdos léppel, és elvesztegeti istenadta tehetségét.

Ó, Ramszesz! Ramszesz! - sóhajtozott a gavallér. - Fejlődhet-e ilyen herceg mellett a divat?... Évszámra egyforma szabású kötényeket viselünk, a paróka éppen csak az udvari méltóságok jóvoltából maradt meg; mert Ramszesz nem is akar parókát viselni, pedig az a nemesi rend szörnyű lealacsonyítása.

És mindennek a kútfeje az az átkozott politika... Ó, milyen boldogság, hogy nekem nem kell találgatnom, mit forralnak Türoszban vagy Ninivében, van-e a katonaság zsoldjára pénz; nem kell számolgatnom, szaporodott-e vagy csökkent Egyiptom lakossága, és milyen adókat lehetne szedni? Szörnyű volna, ha azt kellene mondanom magamnak, az én parasztom nem annyit fizet nekem, amennyire szükségem van és amennyit költök, hanem amennyit a Nílus áradása enged. Nílus apánk pedig nem kérdezi meg az én hitelezőimet: mennyivel tartozom nekik?"

Így tűnődött magában a nemes ízlésű Tutmózisz, és egyre erősítgette elbúsult szívét a jó, aranysárga borral. És jóval előbb, hogysem a csónak Memfiszbe érkezett, olyan nehéz álom fogta el, hogy a rabszolgák a karjukon emelték urukat a gyaloghintóba.

Tutmózisz távozása után, amely akár menekülésszámba is mehetett, Ramszesz herceg erősen gondolkodóba esett, sőt nyugtalankodni is kezdett.

A herceg szkeptikus volt, mint a legfőbb papi iskolák növendékei és a legfelső arisztokrácia tagjai majdnem mind. Tudta, hogy míg egyes papi személyek hónapszámra tartó böjtölések, önsanyargatások árán készítik magukat elő a szellemidézésre, addig más papok ezeket a szellemeket csak látomásoknak mondják, vagy egyszerűen csalásnak. Látta azt is, hogy a legalsóbb rendű papok, akik a szent Ápisz bikának takarmányt adtak vagy teheneket vezettek hozzá, nemegyszer kemény botütéseket mértek a szent állatok oldalára, amely előtt egész Egyiptom a földre borult.

Végül tudván tudta azt is, hogy az atyja, XII. Ramszesz, aki a nép szemében örökkön élő, halhatatlan isten, a világ mindenható ura volt, valójában éppen olyan ember, mint akárki más, csak egy kicsit betegesebb, mint más öregek, és a papok erősen kordába szorítják.

A herceg mindezt tudta, és magában, sőt nemegyszer mások füle hallatára is, sok dolgot kifigurázott. De minden szabadosságnak vége szakadt ama tagadhatatlan igazság előtt, hogy a fáraó címeivel tréfát űzni nem szabad senkinek.

Ramszesz ismerte Egyiptom történetét, és tudta, hogy hazájában a főbb uraknak sok mindent megbocsátanak. A hatalmasok elpusztíthatnak csatornát, titkon embert ölhetnek, halk szóval csúfot űzhetnek az istenekből, ajándékot szedhetnek az idegen hatalmak követeitől... De tilos volt két bűn elkövetése: a papi titkok elárulása, a fáraó elárulása. Aki akár az egyiket, akár a másikat elkövette, az eltűnt a föld színéről, néha csak egy év leforgása után, de a végén mégis eltűnt szolgái és barátai köréből. Hová lett? Mi érte? Nem mert arról csak egy hangot se ejteni senki.

És most Ramszesz érezte, hogy ő is ilyen lejtőn van, azóta, hogy a hadsereg és a parasztok egyre sűrűbben emlegették a nevét, és feszegették a herceg terveit, jövendő háborúit, országos reformjait. Amikor ezen töprengett, az volt az érzése, hogy a nyomorultak, lázongók névtelen, hatalmas tömege őt, a trónörököst, erőszakkal tolja fölfelé, a legmagasabb obeliszk csúcsára, ahonnan csak lezuhanni lehet, akkor pedig ízzé-porrá zúzza magát.

Később, amikor atyjának minél tovább tartó uralkodása után mégiscsak trónra lép, joga és módja is lesz véghezvinni olyan dolgokat, amilyenekre borzongás nélkül most senki se gondolt volna Egyiptomban. De most még csakugyan vigyáznia kell, hogy ne tekintsék lázadónak, árulónak a birodalom fennálló rendje ellen.

Egyiptomban csak egyetlenegy látható hatalom volt: a fáraó. Ő kormányzott és ő gondolkozott, ő döntött mindenki helyett, és jaj volt annak, aki hangos szóval kételkedni mert a fáraó mindenhatóságában, vagy beszélni mert bármely tervéről vagy általában változásokról.

Tervek csak egyetlen helyen alakultak: abban a teremben, ahol a fáraó meghallgatta a legfőbb tanács tagjainak a nézeteit, és kimondta a maga véleményét. Minden változás is csak innen indulhatott ki. Ott égett az állambölcsesség egyetlen látható világa, amelynek a fénye beragyogta egész Egyiptomot. De legokosabb volt arról is hallgatni.

Mindezek a gondolatok a forgószél sebességével száguldottak végig a trónörökös agyán, amint Sára kertjében egy gesztenyefa alatt, egy kőpadon ült, és közben nézte, nézte az előtte elterülő tájékot.

A Nílus vize már apadásnak indult, és olyan átlátszó lett, mint a kristály. De azért az egész környék még valóságos tengeröbölnek tetszett, amelyet sűrűn tarkítottak apró szigetek; a szigeteken épületek emelkedtek, körülöttük gyümölcsös- és veteményeskertek, itt-amott pedig magas, sudár fák, pusztán csak dísznek.

Körös-körül valamennyi szigeten vödrös kútgémek látszottak, amelyekkel rézvörös bőrű, piszkos ágyékkötős, könnyű süveget viselő csupasz emberek a Nílus vizét meregették, és öntötték át magasabban ásott kutakba.

Különösen az egyik ilyen hely vésődött be mélyen Ramszesz emlékezetébe. Meredek domb volt, lejtőjén három kútgém is dolgozott: az egyik a legalsó medencébe fordította a folyó vizét, a második kimerítette a legalsóból, és átöntötte a középső medencébe, pár könyöknyire magasabban, a harmadik pedig a középső medencéből a legfelsőbe emelte, amely már a domb tetején volt. Ott aztán néhány hasonlóképpen pőre ember kannákba merítette a vizet, és elöntötte a veteményes ágyakon, vagy kézifecskendőkkel locsolta a fákat.

A kútgémek szakadatlan ereszkedő és emelkedő mozgása, a vödrök kilengése, a víz sugarának kilövellése annyira ütemes volt, hogy az emberek, akik velük foglalatoskodtak, szinte automatáknak látszottak. Egyik se szólt a szomszédjához, nem változtatta helyét, nem nézett körül, csak le-lehajolt meg kiegyenesedett, mindig egyformán, reggeltől estig, hónapról hónapra, alighanem gyermekkorától holta napjáig.

"És ilyen emberek akarnának belőlem olyan fáraót csinálni, aki álmaikat valóra váltja! - gondolta a herceg magában, amint elnézte a parasztok munkáját. - Milyen változást kívánhatnak ezek? Legföljebb, hogy aki most a legalsó medencéből meríti a vizet, fölkerüljön a legfelsőhöz, vagy hogy aki eddig az ágyakat öntözte vödörrel, ezután fákat locsoljon fecskendővel?"

Fejébe szállt a vér, a szégyen porig alázta arra a gondolatra, hogy efféle teremtmények szószátyárkodása miatt nem ő, a trónörökös, lett a helytartó, ilyen senkiháziak miatt, akik egész életük során zavaros vizű medencék fölött görnyednek!

E pillanatban a fák mögül halk neszt hallott, és két gyöngéd kéz nehezedett a vállára.

- Mi újság, Sára? - kérdezte a herceg, felé se fordítva a fejét.

- Szomorú vagy, én uram? - kérdezte Sára. - Mózes nem örült meg annyira az ígéret földjének láttára, mint én, amikor meghallottam, hogy ide készülsz, és itt maradsz velem. De egy napja már, hogy együtt vagyunk, és még nem láttam a mosolyodat. De még csak nem is igen szólsz hozzám, hanem kedvetlenül jársz-kelsz, és éjjel se kedveskedel, hanem egyre csak sóhajtozol.

- Bosszúság ért.

- Mondd el nekem. Olyan a bosszúság, mint a megőrzésre adott drága kincs. Amíg magunk őrizzük, még az álom is elkerül bennünket; csak akkor könnyebbedik meg a sorsunk, mikor más őrzőre teszünk szert.

Ramszesz megölelte, és leültette maga mellé a padra.

- Amikor a paraszt - szólt nevetve - áradás előtt nem győzi betakarítani a földről a termést, felesége segít neki. Az segíti megfejni a tehenet, az visz neki ennivalót, az mossa meg, amikor hazamegy a munkából. Onnan támadt az a hit, hogy az asszony enyhíteni tudja ura bajait.

- És te nem hiszel ebben, uram?

- Fejedelmi személyek gondjain nem segít az asszony, még az olyan okos, hatalmas asszony se, mint... az én anyám...

- Az isten szerelmére! Mondd, milyen gondjaid vannak neked? - faggatta Sára, és a trónörökös karjába simult. - A mi hagyományaink szerint Ádám Éva kedvéért otthagyta a paradicsomot; pedig ő igazán a leggyönyörűbb ország legnagyobb királya volt...

A herceg eltűnődött.

- A mi bölcseink is tanítják - szólalt meg végre -, hogy nem egy férfi lemondott minden méltóságáról egy asszonyért. De azt még sose hallottam, hogy akárki is nagyra vitte volna az asszonya révén; legföljebb az olyan vezér, akihez a fáraó feleségül adta a lányát, és a lányával előkelő hivatalt és nagy hozományt is adott. De arra nem való az asszony, hogy nagy rangra, méltóságra segítse az urát, vagy akár csak a bajaiból is kirántsa.

- Mert talán nem szereti annyira, mint én téged... - suttogta Sára.

- Tudom, nagyon szeretsz, mérhetetlenül... Sohase kívánsz tőlem ajándékot, és nem is támogattál olyanokat, akik nem röstellik, hogy akár fejedelmi szeretők talpnyalóiként biztosítsanak maguknak fényes pályafutást. Szelídebb vagy, mint a kezes bárány, és csendes, mint a Nílusra boruló éjszaka. Olyan a csókod, mint a puntországbeli illatos kenet, és az ölelésed édes, mint a fáradt embereknek az álom. A te szépségedre nincsen mérték, jóságodra nincsen szó. Csoda vagy te az asszonyok között, akiknek ajka csupa nyugtalanság, és drága a szerelmük. Hanem minden tökéletességed mellett is, hogy tudnád te enyhíteni az én gondjaimat? Meg tudod-e tenni, hogy ő szent felsége nagy háborút indítson keletre, és engem állítson oda vezérnek? Vagy ide tudod-e adni akár csak a memfiszi hadtestet, amit kértem, vagy megtehetsz-e helytartónak Alsó-Egyiptom fölött? Vagy meg tudod-e tenni, hogy ő szent felségének minden alattvalója úgy gondolkozzék és úgy érezzen, mint én, az ő leghívebb szolgája?

Sára a térdére ejtette a kezét, és szomorúan suttogta:

- Igaz, azt nem tudom... Mást se, semmit se!

- De igen, sokat tudsz!... Fel tudsz engem vidítani - vigasztalta Ramszesz. - Tudom, hogy tanultál táncolni, muzsikálni. Vesd le ezt a hosszú köntöst, amely csak papnőknek való, akik a szent tűzre vigyáznak, és öltözz átlátszó fátyolba... mint a föníciai táncosnők... És úgy táncolj, úgy becézgess, mint azok...

Sára elkapta a herceg kezét, szeme fellobbant, úgy kiáltotta:

- Hát te ilyen szemérmetlen fehérnéppel is szóba állsz?... Beszélj... hadd tudjam meg a nyomorúságomat!... Aztán küldj vissza az apámhoz, a mi sivatagi kis völgyünkbe, hol csak ne is láttalak volna meg soha!

- No, no... csillapodj le - csitítgatta a herceg, hajával játszadozva. - Ilyen táncosnőket óhatatlanul látnom kell, ha nagy lakomákon nem, hát akkor a fejedelmi ünnepélyeken, vagy néha a templomokban, ünnepek idején. De ők valahányan csak vannak, mind nem érdekelnek annyira, mint te egymagad... Meg aztán melyik is érne föl teveled?... Olyan a te tested, mint Ízisz elefántcsont szobra, azokon pedig mindegyiken akad hiba. Az egyik nagyon elhízott, a másiknak vékony a lába, vagy csúnya a keze, vagy hamis a haja. Közülük ki is volna olyan, mint te? Ha egyiptomi volnál, minden szentély versenyezne érted, hogy te légy a női kórus vezetője. De mit is mondok, ha most megjelennél Memfiszben átlátszó ruhában, még a papok is megbékülnének veled, ha részt akarnál venni a körmeneteken.

- Nekünk, Júda leányainak, nem szabad illetlen ruhába öltöznünk...

- Se táncolni, se énekelni?... Hát akkor miért tanultad?

- A mi lányaink és asszonyaink is táncolnak, de csak egymással, az isten dicsőségére, nem pedig azért, hogy a férfiak szívében elvessék a kívánság tüzes magját. És énekelünk is... Várj csak, uram, majd mindjárt énekelek neked...

Felkelt a padról, és a ház felé indult. De hamarosan újra visszatért. Mögötte egy fekete szemű, ijedt nézésű fiatal leány a hárfát vitte.

- Ki ez a lány? - kérdezte a herceg. - Megállj csak, hol láttam én ezt a tekintetet?... Ahá, amikor utoljára itt voltam, ez a riadt kislány nézett rám a bokrok mögül...

- Ez Eszter, rokonom és szolgálóm - felelte Sára. - Már egy hónapja itt van nálam, de fél tőled, uram, mindig elszalad, ha meglát. Meglehet, hogy akkor csakugyan ő nézett rád a bokrok mögül.

- Elmehetsz, gyermekem. - mondta a herceg a kővé dermedt lánynak. - Ez is zsidó lány? - kérdezte, amikor Eszter elbújt a bokrok között. - Hát a házadnak az őre, aki úgy néz rám, mint a bárány a krokodilusra?

- Az Sámuel, Ezdraiás fia, az is rokonom. Annak a szerecsennek a helyére vettem ide, akinek te, uram, megadtad a szabadságát. De hiszen te megengedted, hogy én fogadjam fel szolgáimat...

- Hogyne. De persze a munkások felügyelője is zsidó, hisz sárga a bőre, és nincs az az egyiptomi, aki olyan alázatosan tudna nézni, mint ő.

- Az meg Ezékiel, Rúben fia - felelte Sára -, az apámnak rokona. Nincs talán a dolog kedvedre, jó uram?... Nagyon hűséges szolgáid valamennyien.

- Kedvemre van-e? - vetette oda a herceg, és kedvetlenül dobolt ujjaival a padon. - Nem azért van itt, hogy nekem tessék, hanem hogy a te javaidat őrizze... különben is, nekem semmi közöm ezekhez az emberekhez... Énekelj, Sára...

Sára letérdepelt a gyepre, a herceg lába elé, és néhány akkordot pendítve a hárfán, énekelni kezdett:

"Van-e ember a földön, kinek ne volna gondja, baja? Van-e ember, aki álomra nyugtatva fejét, elmondhatná: ezt a napot szomorúság nélkül töltöttem el? Van-e ember, aki sírjába szállva elmondhatná: aggodalom, fájdalom nélkül, simán folyt le életem, mint a csendes este a Jordánon!

De hányan vannak, akik könnyekkel áztatják mindennapi kenyerüket, és csupa sóhajtozás a házuk!

Sírás az ember első hangja ezen a földön, és jajszó a végső búcsúja. Kínszenvedéssel lép be az életbe, csupa panasszal örök nyugvóhelyére, és senki se kérdi, hol szeretne maradni?

Van-e, aki ne ismerné az élet keserűségét? Akár ha gyermek is, akinek az anyját elragadta a halál, vagy éppen csecsemő, aki elől az éhség kiszítta az emlőt, mielőtt rátapaszthatta volna éhes ajkát.

Van-e ember, aki biztos lehetne sorsában, és nyitott szemmel nézhetne holnapja elébe? Talán a földműves, aki tudja, hogy nem az ő hatalmában van az eső, és nem ő szabja meg a sáskajárás útját? Vagy a kereskedő, aki ki tudja, honnan támadó szelekre bízza vagyonát, életét pedig a tenger habjaira, amely mindent elnyel, és vissza semmit sem ad?

Van-e ember, akinek a szívében nyugtalanság ne lakozna? Nyugodt a vadász, aki gyors lábú őzet űz, és oroszlánra bukkan, mely neveti nyilait? Vagy a katona, aki tenger viszontagságon át megy a dicsőség felé, és hegyes dárdák erdejére, vérre szomjazó, csillogó kardokra akad? Vagy a nagy király, aki bíborköntöse alatt nehéz páncélt visel, és álmatlan szemmel lesi hatalmas szomszédjainak minden lépését, és figyelmes füllel vigyázza a függöny lebbenését, hogy tulajdon sátorában el ne buktassa az árulás?

Az emberi szív tehát mindenütt és mindenkor csordultig van félelemmel, aggodalommal. A pusztaságon az oroszlán és a skorpió fenyegeti, a barlangban sárkány, a virágok között mérges kígyó. Nappal a kapzsi szomszéd azt forgatja a fejében, mint kisebbíthetné meg a földjét, éjjel alattomos lator tapogatja kamrája ajtaját. Gyermekkorában tehetetlen, öregkorára elveszti erejét, java virágában ezer veszély környezi, mint a cethalat a feneketlen mélység.

Ezért tefeléd fordul az elgyötört ember lelke, ó, Uram, Teremtőm. Te hoztad erre a kelepcékkel megrakott világra, te oltottad belé a halálfélelmet, te zártad el előle a megnyugvás minden útját azon az egyen kívül, amely tehozzád vezet. És amint a még járni nem tudó gyermek anyja szoknyájába kapaszkodik, hogy el ne essék, karjait úgy nyújtja a boldogtalan ember feléd irgalomért, és megszabadul a bizonytalanságtól..."

Sára elhallgatott. A herceg egy ideig elmélázott, majd megszólalt:

- Komor nép vagytok ti, zsidók. Ha Egyiptomban azt vallanák az emberek, amit a ti éneketek tanít, senki se nevetne a Nílus partján. A hatalmasok féltükben elbújnának a föld alatti templomokban, a nép pedig, ahelyett, hogy dolgozna, barlangokba menekülne, és onnan várná, míg irgalomra talál, de nem találna soha.

A mi világunk más: abban mindenre szert tehetsz, de mindenért meg kell dolgozni. És a mi isteneink puhány embereket nem is segítenek. Csak akkor szállnak le a földre, amikor a hős, aki emberfölötti munkára vállalkozott, minden erejét kimerítette.

Így volt Nagy Ramszesszel, mikor kétezer-ötszáz ellenséges hadiszekér közé vetette magát, pedig mindegyiken három harcos is volt. Csak akkor nyújtotta feléje a kezét a halhatatlan Ámon, mindnyájunk atyja, és véget vetett a vérontásnak. De ha akkor ő nem rohan bele a csatába, hanem ahelyett a ti istenetek oltalmára vár, az egyiptomi nép réges-régóta már csak téglával vagy vödörrel járna a Nílus partján, és a nyomorult hettiták kezében volna a papirusz és pálca.

Ezért aztán hamarabb eloszlatja az én gondomat a szépséged, mint az éneked. Ha én is úgy tettem volna, ahogy a zsidó bölcsek tanítják, ha én is csak felülről vártam volna segítséget, akkor elkerülte volna a bor az én ajkamat, mint az asszonyok is a házamat.

Legfőképpen pedig sose lett volna belőlem trónörökös, mint a bátyáimból nem lett; az egyik nem tud a szobájába menni, ha rá nem támaszkodik két rabszolga karjára, a másik meg a fákon mászkál!

Másnap reggel Ramszesz herceg különféle parancsokkal beküldte szerecsen szolgáját Memfiszbe, déltájban pedig a város felől már meg is érkezett egy bárka Sára tanyája elé: görög zsoldosok érkeztek benne magas sisakban, fényes páncélban.

A tiszt vezényszavára tizenhat katona lépett ki a partra pajzzsal, rövid lándzsával, és nyomban kettős rendbe sorakoztak. Már éppen indulóban voltak Sára háza elé, amikor a herceg egy másik megbízottja feltartóztatta őket; a katonák maradjanak csak a parton, csupán vezérüket, Patroklészt hívta a trónörökös a színe elé.

Megálltak egy moccanás nélkül, mint két sor, ragyogó fémlemezzel burkolt oszlop. Patroklész pedig, ki tollas sisakot, bíborpiros tunikája fölött aranyos páncélt viselt, elment a herceg emberével. A melle fölött női fej képe volt kiverve a páncélon, de haj helyett gomolygó kígyók meredeztek szerteszét.

A herceg a kert kapujában fogadta a jeles tábornokot. Nem mosolygott rá, mint rendesen szokott, sőt még csak Patroklész mély meghajlására se felelt, hanem hideg arccal jelentette ki:

- Mondja meg kegyességed az ezredembeli görög katonáknak, hogy mindaddig nem tartok felettük szemlét, míg a mi urunk ő szent felsége újra ki nem nevez vezérükké. Ezt a kitüntetést elvesztegették azzal, hogy a csapszékekben olyasmit fecsegtek összevissza hangos szóval, ami rám nézve sértő, ami csak korhely néphez való. Felhívom kegyességed figyelmét arra, hogy a görög ezredek nem elég fegyelmezettek. A katonák nyilvános helyeken politikáról tárgyalnak, nevezetesen egy esetleges háborúról, ami valósággal árulásszámba megy. Efféle dolgokról senkinek sincs szava, csak a fáraó ő szent felségének és a legfelső tanács tagjainak. De mi, a mi urunk katonái és szolgái, bármilyen rangot töltünk is be, csak teljesíthetjük legkegyesebb urunk parancsait; ám egy szavunk se lehet, a mi részünk a hallgatás. Kérem kegyességedet, közölje ezeket a kijelentéseket ezredeimmel, és most minden jót kívánok kegyességednek!

- Úgy lesz, amint parancsoltad, kegyes herceg - felelte a görög.

Azzal sarkon fordult, és keményen kihúzva magát, nagy csörgés-zörgéssel visszament a csónakhoz.

Ő is hallotta a hírét, miket beszélnek a katonák szerte a kocsmákban, és nyomban gondolta, hogy ebből valami kellemetlensége támadt a trónörökösnek, akit pedig az egész hadsereg bálványozott. Amikor tehát a parton álldogáló maroknyi kis csapathoz ért, haragos képet vágott, és dühösen hadonászva rájuk förmedt:

- Vitéz görög katonák!... Ti koszos kutyák! Rágna meg a poklosság benneteket!... Ha mától fogva görög katona kocsmában csak egy kukkal is ki meri mondani a trónörökös őfelsége nevét, a fejéhez vágom a kancsót, és minden darab cserepet leverek a torkán, és úgy kidobom az ezredből, hogy hatot bokázik!... Aztán elmehet őrizni az egyiptomi paraszt disznaját, sisakjába meg tojást rakhatnak a tyúkok. Ilyen sor vár az ostoba katonára, aki nem tudja féken tartani a nyelvét. Most pedig balra át... hátra arc!... Indulj! Le a csónakhoz, a dögvész essen belétek! Ő szent felsége katonája először is a fáraó egészségére igyon, meg Herihor hadügyminiszter úr őkegyessége egészségére! Örökké éljenek!

- Örökké éljenek! - kiáltották utána a katonák.

Sötét ábrázattal ültek be a csónakba. Hanem Memfisz közelében földerült Patroklész kemény redőkbe szedett homloka, és nótát parancsolt: énekeljék el a pap lányának a nótáját, aki úgy szerette a katonákat, hogy éjszakára jókora bábut fektetett az ágyába, jómaga meg az őrbódéban töltötte az éjszakát.

Ennek a nótának az ütemére meneteltek a legjobban a katonák, és egyszerre csapódtak a vízbe az evezők.

Estefelé megint csónak érkezett Sára tanyájára: Ramszesz herceg uradalmi főtiszttartója ült benne.

A herceg ezt a jó urat is a kertkapuban fogadta. Talán a szigorúság kedvéért, vagy talán hogy a főtiszttartó ne legyen kénytelen belépni az ő zsidó lány kedvesének a házába.

- Találkozni akartam veled - kezdte a herceg -, és tudtodra adni, hogy az én parasztjaim száján holmi haszontalan szószátyárkodások járnak adóleszállításról és más effélékről. Azt kívánom, tudják meg a parasztok, hogy én nem szállítom le az adójukat. Ha e figyelmeztetés után akad, aki ostoba fejjel, megátalkodottságában továbbra is adókról fecseg, botot kap...

- Talán inkább fizessen bírságot... egy utent vagy egy drachmát, amint a kegyes herceg parancsolja - vetette közbe a főtiszttartó.

- Rendben van, de a konokabbja botot kap.

- Alázatosan megkövetem a kegyes herceget - suttogta mélyen hajladozva a főtiszttartó -, de meg kell jegyeznem, hogy a parasztok egy ideig csakugyan emlegették az adók leszállítását, mert valami ismeretlen ember bujtogatta őket. De néhány napja egyszerre elhallgattak.

- No, akkor a botozást el lehet hagyni - jelentette ki sietve Ramszesz.

- Legföljebb elővigyázatból - jegyezte meg a főtiszttartó.

- Nem kár a botért?

- Ebben a portékában nálunk soha sincs hiány.

- Mindenesetre... csak mértékkel - intette a herceg a főtiszttartót. - Nem akarom... nem akarom, hogy ő szent felségének olyan hír jusson a fülébe, mintha én szükségtelenül sanyargatnám a parasztokat... Bujtogató beszédekért csakugyan nem kell sajnálni a botot, és pénzbírságot is kell szedni, de ha nincs rá ok, legyen az ember nagylelkű...

- Értem - felelte a főtiszttartó, a herceg szemébe nézve. - Lármázzanak, ha kedvük tartja, de káromlást ne súgjanak-búgjanak...

A két párbeszéd, a görög vezér s a főtiszttartó előtt tett kijelentések egykettőre bejárták egész Egyiptomot.

A főtiszttartó távozása után Ramszesz ásított egy nagyot, és unott tekintettel nézett körül.

- Amit lehetett, megtettem... De most már igazán nem csinálok semmit, ha kibírom...

E pillanatban a gazdasági épületek felől fojtott jajgatás és sűrű botütések zaja ütötte meg a fülét. Ramszesz odafordult, és látta, hogy a béresek felügyelője, Ezékiel, Ruben fia, az egyik alárendeltjét üti-vágja, és közben egyre csitítja:

- Hanem hallgass!... Csitt, te hitvány állat!

A botozott paraszt a földön fetrengett, az öklét tömködte a szájába, hogy ne kiáltson fájdalmában.

A herceg az első pillanatban akkorát ugrott a gazdasági épületek felé, mint egy párduc. De aztán hirtelen megállt.

- Mit tehetek vele? - suttogta magában. - Hisz ez a tanya Sáráé, ez az ember meg rokona...

Összeszorította a fogait, és meghúzódott a fák között. Egyébként is a botozásnak vége szakadt.

"Hát így gazdálkodnak ezek az alázatos zsidók? - gondolta a herceg. - No, hát így? Énrám úgy néznek, mint a megriadt kutya, a parasztot meg verik. Mind ilyen volna?"

Ramszesz lelkében ekkor ébredt föl először a gyanú, hátha az örökös jóság színe alatt Sára is csak képmutatást takar.

Sárán csakugyan végbement bizonyos változás, elsősorban erkölcsi téren.

Amikor Sára először találkozott a herceggel a sivatagi kis völgyben, Ramszesz nagyon megtetszett neki. Hanem ez az érzés egyszerre elhalkult a bódító tudat súlya alatt, hogy ez a gyönyörű szál fiú a fáraó fia és a trón örököse. Amikor pedig Tutmózisz megegyezett Gedeonnal, hogy Sárát elviszi a herceg házába, a leány majd az eszét vesztette.

A világ minden kincséért, még akkor se mondott volna le a hercegről, ha az életével kell fizetnie érte, de azért azt se lehetett volna mondani, hogy már ekkor szerelmes volt Ramszeszbe. A szerelemnek szabadság kell, időre van szüksége, hogy legszebb virága kifeseljék; neki pedig nem volt se szabadsága, se ideje. Egyik nap megismerte a herceget, másnap már el is szakították az apjától, az ő véleményét szinte meg se kérdezték, csak vitték a memfiszi villába. Pár napra rá pedig már a herceg kedvese volt, és csak ámuldozott, riadozott, maga sem értette, mi történt vele.

Amellett, mielőtt még beleszokhatott volna ebbe az új világba, megzavarta, nyugtalanította a környezet lépten-nyomon kiütköző rosszindulata iránta, a zsidó lány iránt, majd meg néhány ismeretlen hölgy látogatása, végre az a támadás a tanya ellen.

Hogy Ramszesz védelmére kelt, és a támadókra akart rohanni, csak még jobban megrémítette. Elalélt a gondolatra, hogy ilyen hatalmas, féktelen embernek a kezében van, akinek, ha úgy tartja a kedve, joga van mások vérét ontani, akár ölni is...

Sára valósággal kétségbeesett, úgy érezte, az őrület környékezi, amikor hallotta a herceg szörnyű parancsát, amellyel fegyverbe szólította a cselédséget... De ugyanakkor egy jelentéktelen, apró kis eset, egy szó egyszerre magához térítette Sárát, és új irányba terelte érzéseit.

A herceg abban a hiszemben, hogy Sára megsebesült, lerántotta fejéről a kötést, de amikor látta, hogy csak duzzanat, felkiáltott: "Ó, hát ez csak kék folt?... Mennyire megváltoztatja az arcod egy véraláfutás!"

Erre a szóra Sára egyszerre elfelejtett minden félelmet és fájdalmat. Új nyugtalanság fogta el: hát annyira elváltozott a képe, hogy a herceg így elámult rajta?... És csak elcsodálkozott?!

A kék folt pár nap alatt eloszlott, de Sára lelkében ismeretlen érzések támadtak és kaptak erőre. Féltékenység ébredt benne, és aggódni kezdett, nem taszítja-e el a kedvese.

És még egy keserűség kínozta: a herceg előtt szolgálónak, rabszolgának érezte magát. Az is akart lenni, leghűségesebb szolgálója, legodaadóbb rabszolgája, aki elmaradhatatlan kísérője, mint az árnyék. De ugyanakkor az volt egyetlen vágya, hogy a herceg, különösen a gyengéd becézgetés pillanataiban, ne úgy bánjon vele mint ura, parancsolója.

Hiszen ő a hercegé volt, az meg az övé. De akkor miért nem mutatja Ramszesz, hogy akár csak egy picinykét ő is Sáráé, ahelyett minden szavával, minden lépésével miért érezteti, hogy valami szakadék van köztük?... Miféle szakadék?... Hát nem ő öleli a herceget a két karjába? Az meg nem az ő száját, mellét csókolgatja?

Egyszer a herceg egy kutyával hajókázott le hozzá. Csak pár óra hosszat maradt ott, de a kutya egész idő alatt ott hevert a herceg lába előtt, épp Sára helyén, amikor pedig Sára oda akart ülni, rámorgott... A herceg meg csak nevetett, és éppúgy húzgálta végig az ujjait a tisztátalan állat sűrű bundáján, mint máskor az ő haján. És a kutya is éppúgy nézett föl a herceg szemébe, mint ő, avval a különbséggel, hogy nála is bátrabban.

Sára nem tudott megnyugodni, és irigykedett az okos állatra, amely elvonta tőle a neki járó kedveskedések egy részét, vele meg egy cseppet se törődött. És a kutya is bizalmas volt az urához, amilyen ő sose mert még lenni. Se olyan közömbös arcot nem tudott ölteni, se másfelé nem tudott nézni, mint a kutya, amikor Ramszesz keze az ő, Sára fején nyugodott.

A herceg legutóbb egy alkalommal megint a táncosnőket említette, mire Sára kifakadt: Hogyan?! Hát ő ilyen meztelen, szemérmetlen fehérnépnek a kedveskedését is képes eltűrni!... És ha Jehova látja ezt a magasságos égből, nem sújt le mennykövével arra a parázna asszonynépre?

Ramszesz ugyan csillapítgatta, hogy ő drágább neki mindenki másnál. De szavai nem nyugtatták meg Sárát. Csak egy hatásuk volt: Sára föltette magában, hogy ezentúl semmire se gondol, csak szerelmére.

Mi lesz holnap?... Nem fontos. És amikor a herceg lába előtt a tenger szenvedésről énekelt, amely a bölcsőtől a koporsóig kíséri az embert, a tulajdon lelke bánatát sírta el, a tulajdon végső reményét vetette istenbe.

Ma Ramszesz itt volt mellette, s ez neki elég. Ez minden boldogság, amit csak adhat az élet. S tulajdonképpen épp akkor kezdődött Sára legkeserűbb fájdalma.

A herceg most egy födél alatt lakott vele, elsétálgatott vele a kertben, néha beleültette a csónakjába, és meghajókáztatta a Níluson. De azért most se volt egy hajszálnyival se közelebb hozzá, mint amikor a másik parton élt, a fáraó parkjának magas kőkerítése mögött.

A herceg vele volt, de valami más járt az eszében, és Sára még csak nem is gyanította, mi. Eljátszott Sára hajával, ölelte, csókolta, de szeme Memfisz felé forgott, a fáraó palotájának hatalmas pilonjai felé, vagy... ki tudja, merre, hová?

Néha nem is felelt Sára kérdéseire, vagy hirtelen úgy nézett rá, mint aki most ébredt fel, s azon csodálkoznék, hogy ezt a leányt maga mellett látja.

A legszorosabb kapcsolat is csak ennyi volt Sára és hercegi kedvese között, de még ennyi is csak nagy ritkán. Mert azóta, hogy kiadta a parancsot Patroklésznek és az uradalmi főtiszttartónak, a nap java részét a kis birtokán kívül töltötte, rendszerint csónakjában. Vagy a Nílust járta, és hálóval halat fogott, amely ezrével fickándozott az istenáldotta folyóban, vagy bevette magát a mocsárba, és meghúzódva a lótusz magasra nőtt szárai között, nyíllal vadmadárra vadászott; a lármás madárfalkák olyan sűrűn kerengtek a víz fölött, mint a legyek. De nagyravágyó álmai még akkor se hagyták nyugton; még a vadászatban is a jövőt kutatta, abban is rejtett értelmet, jövendölést keresett. Nemegyszer történt, hogy amikor a vízen megpillantott egy falka sárga vadludat, megfeszítette az íját, és magában azt gondolta: "Ha eltalálom, olyan fáraó leszek majdan, mint Nagy Ramszesz..."

A nyíl egyet sivított, és az átlőtt madár, szárnyait verdesve, olyan fájdalmas sikongással hullott a vízre, hogy az egész mocsár felrajzott. Vadkacsák, vadludak, gólyák egész serege rebbent fel a levegőbe, és nagy köröket írva halálra sebzett társuk fölött, másutt csaptak le.

Amikor újra csönd lett, a herceg ismét előreóvakodott csónakjával, és a nád hajladozása, a madarak egy-egy szaggatott sikkanása után igazodva kormányzott hol erre, hol arra. Amikor pedig a sűrű zöldben újra csillogó vizű tisztásra esett a szeme, ismét megfeszítette íját.

"Ha találok, fáraó leszek. Ha nem..." - mondta magában.

Most a vízbe csapódott a nyíl; néhányszor fel-felpattant a tisztás színéről, aztán elveszett a lótuszok között. A herceg mindjobban nekihevülve, újra meg újra kilőtte nyilait, s hol elejtette a célba vett madarat, hol meg csak felriasztotta a falkát. A tanyán tudták, merre jár: ahol a madárfelhő sikongott, amely időnként fel-felrebbent és kerengett a csónak fölött.

Amikor estefelé nagy fáradtan hazatért a villába, Sára már a küszöbön várta a tál mosdóvízzel, a korsó gyenge borral és rózsakoszorúval. A herceg rámosolygott, megsimogatta az arcát, hanem azért, amikor belenézett a lány csupa érzelmet sugárzó szemébe, az jutott az eszébe: "Kíváncsi vagyok, ugyan tudná-e verni az egyiptomi parasztot, akárcsak örökkön ijedt szemű atyafiai teszik?... Ó, igaza van az anyámnak, amikor nem bízik a zsidóban, ámbár... Sára talán mégis más."

Egyszer váratlanul toppant haza, és a ház előtt egy sereg meztelen gyereket látott, akik vígan játszottak. Sárga volt mind, egytől egyig; amikor meglátták, nagy sivalkodással úgy szétrebbentek, mint a vadlibák a mocsáron. Még a ház teraszára se ért, már mind eltűnt, hűlt helyük maradt.

- Miféle apróságok ezek, akik így elszaladtak előlem? - kérdezte Sárát.

- A te szolgáid gyerekei.

- Zsidóké.

- Az én atyámfiaié.

- Nagy istenek! Milyen szapora ez a nép! - nevetett a herceg. - Hát az meg ki? - kérdezte, egy emberre mutatva, aki ijedt ábrázattal tekintett ki a fal mögül...

- Aod, Barak fia, rokonom. Téged akar szolgálni, uram. Felfogadhatom?

A herceg vállat vont.

- A birtok a tiéd - felelte. - Azt fogadod fel, akit akarsz. De ha ezek az emberek ilyen gyorsan szaporodnak, maholnap övék lesz Memfisz...

- Nem szenvedheted az én atyámfiait? - szepegte Sára; szorongva nézett Ramszeszre, és csendesen leereszkedett a herceg lába elé.

Ramszesz csodálkozó szemmel nézett rá.

- Nem is gondolok rájuk - felelte büszkén.

Ezek az apró-cseprő esetek, amelyek lehulló tüzes szikrák gyanánt égették Sára lelkét, nem fordították el tőle Ramszeszt; éppen olyan jóindulatú maradt hozzá, mint eddig, éppúgy becézgette, csak tán gyakrabban tévedt a szeme a Nílus túlsó partjára, és tovább elnyugodott a fáraó kastélyának hatalmas pilonjain.

Egyszer aztán megtudta, hogy nemcsak neki fáj ez az önkéntes számkivetés. Egy napon arról a másik partról karcsú udvari csónak indult el, kievezett a Nílusra Memfisz felé, aztán olyan közel kóválygott a tanya körül, hogy Ramszesz könnyűszerrel ráismerhetett a bennülőkre.

Udvarhölgyei körében, a bíborpiros baldachin alatt megismerte anyját, vele szemben pedig, az alacsony padon, Herihort, a fáraó helytartóját. Bár nem néztek a tanyára, a herceg kitalálta, hogy látják őt.

"Ahá! - gondolta elmosolyodva. - Az én felséges anyám és a miniszter úr őkegyessége szeretnének engem kicsalni innen, még ő szent felsége hazatérése előtt."

Elérkezett Tobi hónapja is: október vége, november eleje. A Nílus leapadt másfél ember magasságra, és mindennap új meg új tábla fekete, zsíros földet szabadított fel. Alighogy a víz letakarodott a földről, utána nyomban megjelent a keskeny, kétökrös eke, mögötte a meztelen szántóvető, az ökrök mellett az ostoros gyerek, nyomukban pedig a magvető, aki bokáig süppedve az iszapba, kötényében vitte a búzát, és tele marokkal szórta a barázdába.

Megkezdődött Egyiptom legszebb évszaka, a tél. A hőség sohasem haladta meg a tizenöt fokot: a föld egykettőre smaragdzöld színt öltött, és itt is, ott is nárciszok, ibolyák feslettek. Illatuk mind erősebben megérzett a föld és a víz nyers szagán keresztül is.

Az udvari csónak már többször mutatkozott Nikotrisz felséges asszonnyal és Herihor őkegyességével Sára tanyája közelében. A herceg láthatta, hogy anyja vidáman beszélget Herihorral, és szentül hitte, hogy csak azért se néznek feléje, tüntetően, mert azzal is ki akarják mutatni, milyen kevésbe veszik őt.

- Megálljatok csak! - dörmögte haragosan. - Majd megmutatom én nektek, hogy én se unatkozom...

Amikor egyszer, nem sokkal napnyugta előtt, a másik parton újra felbukkant az aranyos udvari csónak, bíborsátrának sarkain strucctollakkal, Ramszesz kétszemélyes csónakot parancsolt elő, és bejelentette Sárának, hogy vele csónakázik ki a Níluson.

- Jehova! - sikoltotta Sára, összecsapva a kezét. - De hisz épp most van ott az anyád meg a helytartó!

- Emitt meg majd a trónörökös lesz. Vedd a hárfád is, Sára.

- A hárfát is? - kérdezte Sára reszketve. - Hátha a te felséges anyád beszélni kíván veled?... Inkább a vízbe vetem magam!

- Ne légy gyerek, Sára - felelte mosolyogva a herceg. - A helytartó őkegyessége és az én felséges anyám nagyon szeretik az éneket. Talán még meg is lágyítod a szívüket, ha valami nagyon szép zsidó éneket dalolsz. A szerelemről szóljon.

- Olyat nem tudok - felelte Sára, de a herceg szava reményt keltett benne. Hátha csakugyan megtetszik az éneke ezeknek a hatalmasoknak, és akkor?...

Az udvari bárkán észrevették, hogy a herceg csak egyszerű csónakon ül, és maga evez.

- Látod, kegyes uram - suttogta Nikotrisz Herihornak -, még szembejön velünk azzal a zsidó lánnyal!

- A herceg annyira helyesen, okosan járt el a katonasággal és a parasztokkal, olyan megbánást tanúsított, amikor a maga jószántából elhagyta az udvart, hogy felséged megbocsáthat neki ilyen apró botlást - felelte a miniszter.

- Ha nem ülne most ő is abban a lélekvesztőben, pozdorjává töretném! - fakadt ki haragosan Nikotrisz.

- Miért? - kérdezte Herihor. - A herceg nem is volna főpapok és fáraók ivadéka, ha nem rángatná azt a zablát, amelyet a törvény vagy a mi, talán hibás sok szokásunk rak a szájába. Mindenesetre bebizonyította, hogy súlyos esetekben tud magán uralkodni. Sőt be tudja látni a hibáit is, ami ritka és megbecsülhetetlen jó tulajdonság egy trónörökösnél. Még az is, hogy most bosszantani akar bennünket a kedvesével, csak azt bizonyítja, hogy fáj neki ez a kegyvesztettség, ha mégolyan nemes ok juttatta is odáig.

- Hanem az a zsidó lány! - suttogta Nikotrisz, toll-legyezőjét törve-gyűrve.

- Ma már nyugodt vagyok felőle is - mondta Herihor. - Szép, szép, de butuska kis teremtés, akinek esze ágában sincs, hogy irányítsa a herceget, de ha akarná, se tudná. Ajándékot nem fogad el, nem is valami fényes kalitkájába zárva nem lát a házánál senki idegent. Idő jártával tán még megtanulná, mint húzhatna bőséges sápot abból, hogy a herceg kedvese lett, s ebben az esetben tíz-egynéhány talentummal szegényebbé tenné a herceg kincstárát. De mielőtt még arra sor kerülne, Ramszesz ráun...

- Bárcsak a mindentudó Ámon szólna ajkadról!

- Biztos vagyok benne. A herceg egy pillanatra se bolondult bele annyira, amint az meg-megesik a mi fiatal nemeseinkkel, akiknek minden vagyonát, egészségét elszedi egy-egy agyafúrt szép leány, sőt még bíró elé is juttat nem egyet. A herceg elmulat vele, mint az érett ember a rabszolgálójával. Hanem Sára másállapotban van...

- Micsoda? - kiáltott Nikotrisz. - Honnan tudod?

- A trónörökös nem tudja, de tán még maga Sára se... - mosolygott Herihor. - De nekünk mindent kell tudnunk. Különben ennek a titoknak nem volt nagy mesterség a nyomára jönni. Mert Sára mellett állandóan ott van a rokona, Tafet, egy utolérhetetlenül fecsegő asszony.

- Hívtak már orvost?

- Mondom, még maga Sára se gyanítja, pedig a derék Tafet attól való félelmében, hogy a herceg faképnél hagyja a neveltjét, szíves örömest végére járna ennek a titoknak. De mi nem engedjük. Mégiscsak hercegi ivadék lesz.

- De hátha fiú lesz?... Tudod te azt, hogy abból nagy zavar támadhat? - aggodalmaskodott Nikotrisz.

- Mindennel számolunk - felelte a pap. - Ha lány lesz, hozományt kap, és olyan nevelést, amilyen előkelő származású hölgyhöz méltó. Ha pedig fiú lesz, zsidó marad...

- Ó, az én unokám zsidó!

- Ne vesd ki őt idő előtt a szívedből, úrnőm. A követeink jelentik, hogy Izrael népe király után vágyódik. Mire a gyermek megnő, ez a vágy teljesen megérik, akkor pedig mi adunk fejedelmet nekik, igazán fejedelmi vérből...

- Olyan vagy, mint a sas, amely egy szempillantással átfogja keletet és nyugatot... - mondta Nikotrisz, és csodálattal pillantott Herihorra. - Érzem, hogy irtózásom is alábbhagy ez iránt a lány iránt.

- A fáraók vérének legkisebb cseppje is úgy emelkedik a népek feje fölé, mint a csillag a föld fölé - felelte Herihor.

E pillanatban a trónörökös kis ladikja alig volt egy kőhajításnyira az udvari bárkától. Nikotrisz a legyezője mögé húzódott, és a tollakon keresztül nézte Sárát.

- Csakugyan szép lány! - suttogta.

- Már másodszor mondod ezt, felséges asszonyom.

- Tehát ezt is tudod? - mosolyodott el Nikotrisz.

Herihor lesütötte szemét.

A kis ladikban megpendült a hárfa, és Sára reszkető hangon énekelni kezdett:

"Milyen hatalmas az Úr, milyen hatalmas az Úr, a te istened, Izrael!"

- Gyönyörű hang! - suttogta Nikotrisz.

Herihor figyelmesen hallgatta.

"Az ő napjainak nincsen kezdete - énekelte Sára -, az ő házának nincsen határa. Az örökkévaló ég úgy változik a szeme előtt, mint a ruha, amelyet a földi halandó ma fölvesz, holnap levet. Csillagok kigyúlnak, csillagok kialszanak. A téglára is egyszer lép a vándor, aztán továbbhalad.

Milyen hatalmas a te Urad, Izrael! Nincs, aki azt mondhatná neki: Tedd ezt! Nincs méh, amely őt világra hozta volna! Ő alkotta a feneketlen mélységeket, és amikor akarja, lebeg a színük felett. A sötétségből világosságot teremtett, a föld porából teremtményeket, amelyek megszólalnak.

Előtte a rettenetes oroszlán csupán annyi, mint a sáska, a rengeteg elefánt semmi az ő szemében, a cethal is csak annyi, mint egy gyámoltalan csecsemő.

Háromszínű íve kétfelé osztja az egeket, és két vége a világ két szélére támaszkodik. Van-e kapu, amely az ő nagyságával felérne? Szekerének dübörgésére kővé dermednek a népek, és nincs ember a nap alatt, aki megállhatna vakító nyilai előtt.

Lehelete északi szélvész, amely felfrissíti az elalélt fákat, egyetlen sóhajtása forró számum, amely kiégeti a földet.

Ha kinyújtja kezét a vizek fölé, megállnak a habok, mint a kőszikla. Átönti más helyre a tengereket, mint az asszony a kovászt más edénybe. Megszaggatja a földet, mintha szétmálló vászon volna, és a hegyek kopár csúcsait ezüstös hóval borítja.

Egyetlen búzaszembe száz más szemet helyez, és az ő műve, hogy a madarak fészkükön költenek. A lomha lárvából aranyos szárnyú pillangót szólít a világra, az ember testének megparancsolja, hogy a sírban várja be a feltámadást..."

Az énekszóra figyelő evezősök kiemelték a vízből evezőjüket, és a bíborszínű udvari bárka lassan magától úszott a folyó sodrában. Egyszerre csak Herihor fölkelt.

- Vissza Memfiszbe! - adta ki a parancsot.

Az evezők lecsaptak, a bárka ott helyben megfordult, és nagy zubogással megindult ár ellen. De egyre halkabban még elverődött hozzá Sára éneke:

"Az Úr ismeri a legkisebb bogár szíve rezzenését, látja a rejtett utakat, amerre a legtitkosabb emberi gondolat jár. De nincs senki a világon, aki az ő szívébe pillanthatna, és kitalálná az ő szándékait.

Köntöse villanására a leghatalmasabb angyalok eltakarják arcukat. Tekintete előtt hatalmas városok és népek istenei legörnyednek és elszáradnak, akár a falevél.

Ő a hatalom, az élet, a bölcsesség. Ő a te Urad, istened, ó, Izrael!"

- Miért parancsoltad vissza a bárkám? - kérdezte Nikotrisz.

- Tudod, úrnőm, miféle ének ez? - felelt Herihor, csak a papok előtt ismert nyelven. - Ez az ostoba kislány a Nílus kellős közepén egy olyan imádságot énekel, amelyet a mi szentélyeinknek csak legtitkosabb rejtekében szabad elmondani...

- De hisz akkor ez szentségtörés?

- Szerencse, hogy ezen a bárkán csak egy pap van - mondta Herihor. - Én nem hallottam semmit, és ha hallottam is, elfelejtem. Csak attól tartok, hogy az istenek keze ránehezedik erre a lányra.

- De honnan tudhatja ezt a vészt hozó imádságot?... Ramszesz nem taníthatta rá!

- A herceg ártatlan. De ne felejtsd el, felséges asszonyom, hogy a zsidók nemcsak egy ilyen drága kincset vittek el Egyiptomból. Ezért tartjuk őket szentségtörőknek minden népek között.

A fejedelemasszony megfogta a főpap kezét.

- De az én fiamat, ugye, nem éri semmi baj? - suttogta Herihor szemébe nézve.

- Légy nyugodt, felséges asszonyom, senkit sem ér semmi baj, ha én semmit se hallottam, és nem is tudok semmit. Hanem a hercegnek el kell válnia attól a lánytól...

- Szépszerével elválasztani... ugye, kegyes uram? - kérdezte az anya.

- A legcsendesebben, minden feltűnés nélkül, de meg kell lenni... Úgy véltem - folytatta a főpap, mintegy magában beszélve -, hogy mindennel számoltam. Mindentől eltekintve a szentségtörés miatt indítható pör, amely e miatt a különös lány miatt a trónörökös feje fölött lóg!

Herihor elgondolkozott, majd tovább folytatta:

- Bizony, felséges asszonyom. Sok előítéletünkön tán csakugyan lehet mosolyogni; hanem annyi mégis igaz, hogy fáraó fia nem kezdhet viszonyt zsidó lánnyal.

Attól az estétől fogva, hogy Sára dalba fogott a kis ladikban, az udvari bárka többé nem mutatkozott a Níluson. Ramszesz herceg pedig most már csakugyan elunta magát.

Megérkezett a december, Mechir hava. A víz még jobban leapadt, a szárazon maradt terület egyre szélesedett, a fű napról napra magasabbra, sűrűbbre nőtt, a zöld síkon pedig mint tarka, színes szikrák, mindenfelé ezer színben, csodás illatú virágok gyúltak. Egyik napról a másikra virágos foltok támadtak szerteszét, mint apró szigetek zöld tengeren: fehérek, kékek, sárgák, pirosak, nagy tarka szőnyegek, amelyekből nehéz illatok szálltak fel.

Hanem azért a herceg mégiscsak unatkozott, sőt mintha félt volna valamitől. Apja elutazása óta sem ő nem járt a palotában, sem onnan nem fordult meg nála senki, még Tutmózisz sem, aki az utolsó beszélgetés óta úgy eltűnt, mint a kígyó a fűben. Tisztelni akarták a magányát, vagy bosszantani akarták? Vagy egyszerűen nem merték meglátogatni a herceget, mert kegyvesztett volt?... Ramszesz sehogy sem tudta.

"Apám tán engem is megfoszt a tróntól, mint a bátyáimat?" - gondolta néha a herceg, és homlokán kiütött a verejték, a lába meg fázott. Mitévő lenne akkor?

Mindennek a tetejébe pedig Sára betegeskedett; lesoványodott, halvány volt, nagy szeme beesett, néha már kora reggel émelygésről panaszkodott.

- Valaki bizonyosan megbabonázta, szemmel verte szegénykét! - sápítozott a ravasz Tafet, akit a herceg sehogy sem szenvedhetett örökös kotyogása és sunyi mesterkedései miatt.

Néhányszor például a trónörökös észrevette, hogy estefelé Tafet mindenféle ennivalókkal, fehérneművel, sőt edényfélékkel megrakott hatalmas kosarakat küld Memfiszbe. Másnap aztán ontja a haragos, keserves panaszokat, hogy nincs a háznál liszt, nincs bor, nincs elég lábas. Amióta ugyanis a herceg a tanyán élt, tízszer annyi mindenféle holmi fogyott, mint azelőtt.

"Bizonyos vagyok benne - gondolta a herceg -, hogy ez a karattyoló vén boszorkány meglop engem, és mindent zsidó pereputtyának küld, akik nappal eltűnnek Memfiszből, hanem aztán éjszaka úgy nyüzsögnek a város legpiszkosabb sikátoraiban, mint a patkányok..."

Ez idő tájt a herceg egyetlen mulatsága az volt, hogy elnézte, mint szedik a datolyát.

A meztelen paraszt odaállt a magas, ágatlan pálma alá, kötéllel laza gyűrűt kötött a maga és a fa dereka köré, és egész testét hátraszegve, sarkon mászott fel a fára; a kötél megfeszült a fán, és fenntartotta. Aztán a kötélgyűrűt egy kicsivel magasabbra tolta fel a fa derekán, maga is följebb kapaszkodott vele, újra tolt egyet a gyűrűn, és ilyen módon, örök veszedelemben, hogy lezuhan és kitöri a nyakát, felmászott néha pár emelet magasságra a fa tetejére, a datolyák és levelek közé.

Ezeknek a tornagyakorlatoknak nemcsak a herceg volt a tanúja, hanem a kis zsidó gyerekek is. Eleinte színüket se látta. Később már kinyújtogatták göndör hajú fejecskéjüket, csillogó, fekete szemüket a bokrok, falak mögül. Végül amikor látták, hogy a herceg nem kergeti el őket, az apróságok kibújtak rejtekükből, és lassan-lassan odaóvakodtak a szedett fa alá. A leánykák közül a legbátrabb felkapott egy szép szem datolyát, és odavitte Ramszesznek. Az egyik fiú maga is megevett egy apró gyümölcsöt, s azután már ők is eddegéltek, és közben egyre kínálták a herceget is. Eleinte csak a legszebbeket vitték neki, később már a hitványabbját is, a végén meg már csak a romlottakat.

A világ jövendő ura elgondolkozott, s így szólt magában: "Mindenüvé befurakodnak, és mindig így fognak kínálgatni: csaléteknek a javával, köszönet fejében az aljával!"

Fölállt, és elkomorodva otthagyta őket. Izrael gyermeknépe pedig mint valami madárraj vetette magát az egyiptomi paraszt munkájának gyümölcsére, fenn pedig, a fejük fölött, a paraszt dudorászgatott, és nem gondolt se a maga csontjaira, se arra, hogy nem magának arat.

Sára érthetetlen betegeskedése, gyakori sírdogálása, szépségének szemmel látható múlása, főképpen pedig Sára atyafiai, akik már egyáltalán nem bujkáltak előle, végképpen elvették a herceg kedvét a világnak ettől a gyönyörű kis zugától. Már ki se csónakázott, nem is vadászott, a datolyaszedést se nézegette, csak komoran sétált, őgyelgett a kertben, vagy a teraszról leste, figyelte a fáraó palotáját.

Hívatlanul sose tért volna vissza az udvarba, ahelyett arra gondolt, hogy elmegy Alsó-Egyiptomba, a tenger partján elterülő birtokára.

Ilyen hangulatban találta a herceget Tutmózisz, aki egy napon parádés udvari hajón megjelent előtte a fáraó levelével.

Ő szent felsége ma tért haza Tébából, és az a kívánsága, hogy a trónörökös járuljon elébe üdvözlésére.

A herceg reszketett, sápadozott, elvörösödött, amikor a fáraónak, a világ urának kegyes levelét olvasta. Annyira fel volt indulva, hogy észre se vette Tutmózisz hatalmas új parókáját, amelyből tizenötféle illat áradt, nem látta meg új tunikáját, ködpáránál finomabb palástját, se aranykarikákkal ékes szandálját.

Egy kis idő múlva Ramszesz végre lecsillapodott, és nem is nézve Tutmóziszra, megkérdezte: - Miért nem jöttél hozzám olyan régóta? Talán az ijesztett meg, hogy kegyvesztett voltam?

- Az istenek szerelmére! - tiltakozott a gavallér. - Hát mikor voltál te kegyvesztett? És kinél? Ő szent felségének minden egyes követe tudakozódott utánad, hogy s mint vagy. Nikotrisz fejedelemasszony és Herihor őkegyessége jó néhányszor lehajókáztak a házadig, arra számítva, hogy te is megteszel vagy száz lépést feléjük, ha már ők megtettek néhány ezret... A hadseregről nem is szólok. A te ezredeidbeli katonák a gyakorlatokon úgy hallgatnak, mint a pálmák, a kaszárnyákból ki se húzzák a lábukat. Patroklész őkegyessége pedig bújában egész nap egyebet se tesz, mint iszik meg káromkodik...

A herceg tehát nem is volt kegyvesztett, vagy ha volt is, most már annak is vége!... Ez a gondolat úgy hatott Ramszeszre, mint egy jó pohár erős bor. Nagy sebbel-lobbal megfürdött, megkenekedett, új fehérneműt, új köntöst, tollas sisakot vett föl, aztán bement Sárához, aki sápadtan feküdt az ágyán; Tafet ápolgatta.

Amikor Sára meglátta a herceget ebben az öltözetben, elsikoltotta magát. Felült fektéből, két karjával átölelte a nyakát, és suttogva kérdezte:

- Elmégy, én uram?... Nem is térsz te ide többé soha!

- Miért ne? - csodálkozott a herceg. - Hányszor elmentem én már, és vissza is jöttem?

- Emlékszem rád, ugyanilyen ruhában voltál... ott... a mi kis völgyünkben... - suttogta Sára. - Ó, hol van az az idő! Milyen gyorsan elrepült, milyen rég elmúlt!

- Pedig visszajövök, és magammal hozom a legjobb, leghíresebb orvost.

- Minek? - szólt közbe Tafet. - Egészséges az én kis pávám... csak egy kis pihenésre van szüksége. Az egyiptomi doktorok pedig még igazán betegségbe ejtenék...

A herceg még csak rá se nézett a kelepelő asszonyra.

- Ez a veled töltött hónap volt életem legboldogabb ideje - mondta Sára, Ramszeszhez simulva -, de nekem nem hozott szerencsét.

Az udvari hajón kürtszó harsant, feleletül a folyó magasabb pontján adott kürtjelre.

Sára megrázkódott.

- Ó, hallod, én uram, ezt a rettenetes trombitát?... Hallod, és csak mosolyogsz rá, és jaj nekem, kitéped magad az én ölelő karomból!... Ha a trombita hív, nem tart vissza téged semmi a világon, legkevésbé én, a te rabszolgád...

- Hát azt akarnád, hogy örökösen csak a tanyai tyúkok kotyogását hallgassam? - vetette oda türelmetlenül a herceg. - Adjanak neked az istenek jó egészséget, és jókedvűen várj rám, míg visszajövök!

Sára kieresztette karjaiból, és olyan fájdalmasan nézett rá, hogy a herceg megenyhülve csillapította, simogatta.

- Nono, nyugodtan... Félsz a mi trombitáink szavától?... Vagy tán rosszat jelentett neked akkor?

- Uram - felelte Sára -, tudom, hogy téged ott tartanak... Hanem utolsó kegyelemképpen kérlek... Nézd, kalitkában néhány galambot adok neked... Itt születtek, itt nőttek fel... Ahányszor eszedbe jut a te szolgálód, nyisd ki a kalitkát, és eressz ki egy galambot... Hírt hoz nekem rólad, én meg... megcsókolom... meg magamhoz szorítom, mint... mint... No, menj már!

A herceg megölelte, aztán kiment az udvari bárkára, de szerecsen szolgájának meghagyta, várjon Sára galambjaira, és könnyű csónakon siessen utána.

A trónörökös láttára megzendültek sípok, dobok, a legénység meg hangos ujjongásban tört ki. A herceg, hogy most katonák közt érezte magát, mélyen föllélegzett, és kinyújtotta a két karját, mint aki kiszabadult kötelékei közül.

- Hát - mondta Tutmózisznak -, untam már ezeket az asszonynépeket, zsidókat... Oziriszra, inkább süssenek lassú tűzön, de többet nem kuksolok ezen a tanyán.

- Bizony - erősítette Tutmózisz -, olyan a szerelem, mint a méz: az ember jóízűen kóstolgatja, de fürdeni benne!... Brr!... Végigfut a hátamon a hideg, ha elgondolom, hogy idestova két hónapot itt töltöttél, este csókon éltél, reggel datolyán, délben szamártejen...

- Sára áldott jó leány - vágta el a herceg.

- Hát én nem is róla beszélek, csak ezekről a zsidókról, akik úgy ellepték a tanyát, mint a papiruszok a mocsarat. Látod, még most is néznek utánad, talán még üdvözletet is küldenek neked... - tette hozzá a hízelgő udvaronc.

A herceg bosszúsan másfelé fordult, Tutmózisz meg vígan hunyorgott a tisztekre, mintha azt akarná értésükre adni, hogy Ramszesz herceg egyhamar nem válik meg a társaságuktól.

Minél messzebb haladtak fölfelé a folyón, a két parton annál sűrűbben állt a nép, a Níluson annál több volt a csónak, annál több virág, koszorú, bokréta úszott a víz színén, a fáraó hajója elé vetve.

Memfisztől egy mérföldnyire óriási tömegek várakoztak, zászlókkal, istenszobrokkal, zeneszóval, és égzengésnek beillő rivalgás támadt.

- Itt van ő szent felsége is! - ujjongott fellelkesedve Tutmózisz.

A nézők szeme elé páratlan látvány tárult. A Nílus széles kanyarja közepén úszott a fáraó hatalmas hajója, faragott orra magasra felemelkedett, mint a hattyú nyaka. Jobbról-balról az alattvalók számtalan csónakja úgy tarkállott, mint két óriási szárny tollai, hátul pedig mint dús legyező bontakozott ki a fáraó fényes kísérete.

Aki csak élt, mind kiáltozott, énekelt, tapsolt vagy virágokat dobált a fáraó lába elé, pedig színét se látta senki. Elég volt a népnek annyi, hogy az aranyszőttes sátor és strucctoll bokréták fölött ott lengett a piros-kék zászló, a fáraó jelenlétének a jele.

A csónakokban ülők valósággal mámorosak voltak, a parton állók tomboltak. Egyszer-másszor egyik csónak beleütközött a másikba, vagy fel is fordította, és utasai beleestek a vízbe. Szerencsére baj nélkül, mert a szokatlan nagy zsivajra a megriadt krokodilusok elmenekültek. A partokon örökös lökdösés, tolongás, mert senki sem vetett ügyet a szomszédjára, nem nézte ott senki se apját, se fiát, hanem mindenki szeme a fejedelmi hajó aranyos orrára, az aranyszőttes sátorra tapadt. Sőt, még akiknek a nekilelkesedett tömeg vad kíméletlenséggel a bordáját, lábát törte, akiket letapostak, még azok torkán se buggyant egyéb kiáltás:

- Örökkön élj, urunk, fejedelmünk!... Örökkön élj, Egyiptom napvilága!

A tomboló üdvözlés nemsokára átterjedt a trónörökös bárkájára is: tisztek, katonák, evezősök egy csapatba verődve versenyt ordibáltak, Tutmózisz pedig, elfeledkezve a trónörökösről, a hajó magas orrára vágta magát, és kicsibe múlt, hogy a vízbe nem esett.

Ekkor a fáraó hajóján trombitaszó rivallt, egy pillanatra rá pedig Ramszesz bárkáján is felharsant a felelet. Újabb kürtjel, és a trónörökös csónakja a fáraó nagy bárkája mellé simult.

Egy főhivatalbeli Ramszeszt hívta. A hajók közé cédrusfa padlót dobtak, amelynek korlátja csupa díszes faragás volt - és a herceg atyja előtt állt.

Atyja láttára vagy tán a körülötte lelkesedők viharos rivalgásától a herceg is úgy elkábult, hogy egy árva szót se tudott kiejteni. Csak leborult apja lába elé, a világ ura pedig isteni melléhez szorította.

Egy pillanat múlva szétnyíltak a sátor oldallapjai, és a nép a Nílus két partjáról meglátta urát trónusán ülve, a trón legfelső lépcsőjén pedig Ramszesz herceg térdelt, és fejét apja keblére hajtotta.

Olyan csend támadt, hogy még a libegő zászlók nesze is hallható volt a hajókon. Utána egyszerre eget verő rivalgás tört ki, az eddigieknél is erősebben. Atya és fiú megbékülését ünnepelte vele Egyiptom népe: üdvözölte mostani és jövendő urát.

Ha valaki a fáraó szent családjában viszálykodásra számított, most meggyőződhetett róla, hogy az új királyi ág szilárdan áll a törzsön.

A fáraó ő szent felsége nagyon rossz színben volt.

Miután fiát érzelmesen üdvözölte, leültette a trón mellé, és így szólt:

- Vágyódik utánad az én lelkem, Ramszesz, mindig annál jobban, minél jobb híreket hallok rólad. Ma látom, hogy nemcsak oroszlánszívű ifjú vagy, hanem bölcsességgel megáldott férfi is, aki meg tudja ítélni tulajdon hibáit, zabolázni tudja magát, és számot tud vetni az állam érdekeivel.

És amikor a herceg megindultan hallgatott, és csak atyja lábát csókolgatta, a fáraó tovább folytatta:

- Okosan tetted, hogy lemondtál a két görög ezredről, mert most megillet a memfiszi hadtest; mától fogva te vagy a parancsnoka.

- Atyám! - suttogta reszketve a herceg.

- Azonfelül Alsó-Egyiptomban, amely háromfelől tárva-nyitva van az ellenséges támadások előtt, egy vitéz és nagyon világos fejű emberre van szükségem, aki mindent meglát körös-körül, szívében mindent rendre megfontol, és váratlan meglepetés idején is gyorsan cselekszik. Ezért a birodalomnak erre a felére téged nevezlek ki helytartómnak.

Ramszesz szeméből egyszerre kicsordultak a könnyek; búcsút vett bennük ifjúságától, és üdvözölte a hatalmat, amely felé hosszú évek óta oly nehéz sóvárgással fordult a lelke.

- Én már fáradt, beteges ember vagyok - mondta a fáraó -, és ha tapasztalatlan fiatal korod és a birodalom jövője nem aggasztana, még ma kérném örökkön élő őseimet, fogadjanak be dicsőségükbe. De már napról napra mind nehezebb teher nekem az élet, és ezért osztom meg veled máris a hatalom terhét, fiam. Amint a kotlóstyúk tanítja a csibéit, mint keressenek szemet, és mint óvakodjanak a karvalytól, úgy tanítalak meg én is a birodalom kormányzatának, az ellenséges mozdulatok megfigyelésének nehéz tudományára. Adják az istenek, hogy idővel úgy csaphass le rájuk, mint a sas a félénk fogolymadárra.

A királyi bárka és fényes kísérete megérkezett a palota elé. A kimerült fáraó gyaloghintóba ült, ugyanakkor pedig Herihor a trónörökös elé lépett.

- Engedd meg, kegyes herceg - szólította meg a főpap -, hogy a legelsők között örvendezhessek fényes fölemelkedésednek. Kívánom, hogy éppen olyan szerencsével vezesd a hadsereget, amilyennel a birodalom legfontosabb tartományát elkormányozod, Egyiptom dicsőségére.

Ramszesz szívből megszorította Herihor kezét.

- Ez a te műved, Herihor? - kérdezte.

- Megillet téged - felelte a főpap.

- Tied a hálám, és meggyőződöl róla, hogy ez nem puszta szó.

- Máris bőségesen megjutalmaztál azzal, amit eddig mondtál - válaszolta Herihor.

A herceg távozni akart, de a főpap még visszatartotta.

- Csak egy szóra - mondta. - Figyelmeztesd, uram, az egyik asszonyodat, Sárát, hogy szent énekeket ne énekeljen...

És amikor Ramszesz csodálkozva nézett rá, hozzátette:

- A múltkor, azon a nílusi hajókázáson, az a leány egyik legszentebb himnuszunkat énekelte, amelyet csak a fáraóknak és a főpapoknak szabad hallaniuk. Az a szegény gyermek keserves árat fizethetett volna azért, hogy tud énekelni, és nem tudja, mit énekel.

- Vagyis szentségtörést követett volna el? - kérdezte zavartan a herceg.

- Akaratán kívül - felelte a főpap. - Szerencsére csak én hallottam, és én úgy tartom, hogy Sára éneke és a mi himnuszunk között csak nagyon távoli hasonlóság van. Mindenesetre, ne énekelje el többé.

- És meg is kell tisztulnia - jegyezte meg a herceg. - Elég lesz idegen országbelitől, ha harminc tehenet áldoz Ízisz templomának?

- Hogyne, csak áldozzon - felelte Herihor, kissé elfintorítva az arcát. - Az istenek nem haragszanak soha az adományokért...

- Te pedig, nemes főpap - szólt Ramszesz -, fogadd el tőlem ezt a csudatevő pajzsot, amelyet én valamikor szent nagyapámtól kaptam...

- Én?... Amenhotep pajzsát? - kiáltotta megindultan a miniszter. - Méltó vagyok én rá?

- Bölcsesség dolgában fölérsz az ősömmel, rang dolgában is fel fogsz érni.

Herihor szó nélkül, mélyen meghajolt. Az az értékes, drágakövekkel kirakott aranypajzs nemcsak pénzben jelentett sokat, hanem bűvös ereje folytán is valóságos királyi ajándék volt.

De még nagyobb fontossága volt a herceg szavainak, hogy Herihor rang dolgában is fel fog érni Amenhoteppel. Amenhotep a fáraó apósa volt... A herceg végre rászánta volna magát, hogy feleségül veszi az ő lányát?

Ez a házasság Herihornak és Nikotrisz fejedelemasszonynak legkedvesebb álma volt. De meg kell jegyezni, hogy amikor a herceg Herihor jövendő méltóságáról beszélt, esze ágában se volt ez a házasság, hanem csak olyan új, magas rangokra gondolt, amilyeneknek se szeri, se száma nem volt a templomokban és az udvarban egyaránt.

Attól a naptól fogva, hogy Ramszesz herceg Alsó-Egyiptom helytartója lett, olyan hihetetlen nehézre fordult az élete, hogy sose hitte volna, pedig fejedelmi udvarban született és nevelkedett.

Valósággal rabszolga lett, a különféle társadalmi osztályok és rétegek képviselői pedig szinte hóhérjai voltak.

Már a legelső nap kénytelen volt erős őrséget kérni a villája elé, mert a tülekedő, lökdösődő néptömeg, akarva, nem akarva, letaposta a kert pázsitját, kitörte a fákat, sőt még a falakat is megrongálták. Hanem harmadnap mégis menekülnie kellett a villából a tulajdonképpeni palotába, ahová a megerősített őrség miatt, de főképpen a magas kőfalak miatt közönséges emberfélének bajos lett volna bejutnia.

Az elutazást megelőző tíz nap alatt Ramszesz színe előtt elvonultak egész Egyiptom, ha ugyan nem az egész akkori világnak a képviselői.

Először a nagyokat bocsátották elébe. Sorra üdvözölték a templomok főpapjai, a miniszterek, a föníciai, görög, zsidó, asszír, núbiai követek - annyian voltak, hogy még nemzeti viseletüket sem bírta megjegyezni. Aztán megjelentek a szomszéd nomoszok főnökei, bírák, kancellárok, a memfiszi hadtest főtisztjei és a nagybirtokosok.

Ezek az urak nem kívántak semmit, csak örömüket akarták kifejezni. De a herceg, aki reggeltől délig és déltől estig egyre csak jókívánságaikat hallgatta, a végén már szédelgett, és minden tagja reszketett.

Utánuk az alsó néposztályok képviselői jelentek meg előtte ajándékaikkal: a kereskedők aranyat, borostyánt, idegen országbeli szöveteket, illatos fűszereket, gyümölcsöket hoztak. Utánuk a pénzváltók, kamatra kölcsönadók következtek. Aztán az építőmesterek, új épületek terveivel, szobrászok, szobrok vagy domborművek modelljeivel, kőfaragók, fazekasok, közönséges és műasztalosok, kovácsok, rézöntők, tímárok, vincellérek, takácsok, sőt még paraziták is, akik a halottak testét boncolták.

A hódolók felvonulása még véget se ért, már megindult a kérelmezők serege. Rokkant katonák, tiszti özvegyek és árvák, akik kegydíjért könyörögtek; nemesurak, akik udvari hivatalt kértek a fiaiknak. Mérnökök új öntözési terveket, orvosok minden betegségre írt hozó orvosságokat, jövendőmondók horoszkópokat mutattak be. Börtönre ítéltek atyafiai a büntetés leszállításáért, halálraítéltek hozzátartozói kegyelemért esedeztek, betegek, nyomorékok meg azt kérték, hogy a herceg illesse meg őket kezével, vagy nyálából adjon nekik.

Végre szép asszonyok kopogtattak, meg eladó lányoknak anyja, és ki alázatosan, ki tolakodva kérte, hogy a helytartó fogadja be házába. Némelyik még azt is megmondta, mennyit kér fizetség fejében, és szüzességüket, ilyen vagy olyan tehetségüket dicsérgették.

Tíz álló napig a herceg percről percre új embereket, új arcokat látott maga előtt, és annyi kérelmet hallgatott végig, hogy a világ minden kincse, az istenek mindenható ereje se tudta volna mind kielégíteni. Annyira kimerült, hogy nem bírt aludni, olyan ingerlékeny volt, hogy a légy dongása is izgatta, és néha-néha már azt se értette, miről beszélnek hozzá.

Ebben a szorultságában újra Herihor segítette ki a bajból. Az előkelőségeknek kiüzent, hogy a herceg többé nem fogad senkit, a nép ellen pedig, mikor ismételt felszólításra sem oszlott széjjel, kiküldött egy szakasz numídiai katonát. Azoknak csakugyan könnyebb volt kielégíteni az emberi vágyakat, mint Ramszesznek. Egy órába se telt, a jóemberek úgy eltakarodtak a térről, mint a pára, csak ez is, az is néhány napig hidegvizes ruhát rakott a fejére vagy testének egyéb fájó részére.

A legfőbb hatalom gyakorlásának e próbája után a herceg mélységes megvetéssel gondolt az emberekre, és súlyos fásultságba esett.

Két napig egyebet se tett, mint feküdt a nyoszolyán, feje alá dugta a kezét, és egyetlen gondolat nélkül csak nézett, nézett a mennyezetre. Most már nem csodálkozott rajta, hogy ő szent felsége az istenek oltára előtt tölti az idejét, csak azt nem tudta felérni ésszel, hogy győzi Herihor eligazítani a hasonló ügyek valóságos áradatát, amelyek, mint a vihar, nemcsak meghaladják az ember erejét, hanem szét is morzsolhatják.

"Hogy valósíthatjuk meg a terveinket, ha a folyamodók özöne gúzsba köti az akaratunkat, elnyeli minden gondolatunk, kiszívja a vérünk?... Én tíz nap alatt belebetegedtem, egy év alatt alighanem belebolondulok... Ebben a hivatalban nem lehet új terveket kovácsolni, az ember csak a megőrülés ellen védekezhet..."

A hatalom polcán annyira megrémítette ez a tehetetlenség, hogy Herihort hívatta, és panaszos hangon elmondta neki emésztő gondjait.

Az államférfi mosolyogva hallgatta, milyen panaszokkal áll elő az állam hajójának ifjú kormányosa, majd megszólalt:

- Tudod te azt, uram, hogy ezt a hatalmas palotát, ahol mi lakunk, egyetlenegy építőmester emelte, Szenebe nevezetű, aki pedig ráadásul még meg is halt, mielőtt befejezhette volna?... Hanem azt bizonyosan megérted, miképp tudta ez a halhatatlan mester véghezvinni a tervét, pedig sose fárasztotta agyon magát, és mindig megőrizte a jókedvét.

- Kíváncsi vagyok rá.

- Mert nem ő maga végzett mindent; nem ő vágta a köveket, gerendákat, nem ő sajtolta a téglát, nem cipelte az állványokra, nem is rakta, nem is habarcsolta. Ő csak megrajzolta a tervet, de még ehhez a munkához is volt segítsége. Te meg, herceg, mindent magad akarsz végezni, minden ügyet magad akarsz meghallgatni, magad akarsz elintézni. De az meghaladja az egyes ember erejét.

- De mit tehetnék egyebet, amikor a folyamodók között egy sereg ártatlanul bevádolt ember akad, vagy olyan, aki munkájáért nem kapta meg megszolgált bérét? Hiszen a birodalom alapja az igazság - felelte a trónörökös.

- Hány panaszt tudsz meghallgatni napjában, de kimerülés nélkül? - kérdezte Herihor.

- Hát... vagy húszat.

- Szerencsés ember vagy. Én csak hat vagy legfeljebb tíz embert tudok meghallgatni, de azok se panasztevők, hanem kancelláriusok, főfelügyelők, miniszterek. De azok se apró-cseprő dolgokat terjesztenek elém, hanem csak a legfontosabb ügyeket, amik a hadseregben, a fáraó birtokain, vallási téren, a törvényszéken, a tartományokban megesnek, vagy a Nílus vízállásával kapcsolatosak. És azért nem hoznak elém semmiségeket, mert mielőtt hozzám jönnek, nekik is meg kell hallgatniuk vagy tíz alsóbb íródeákot. Minden ilyen alsóbb íródeák és felügyelő ugyancsak meghallgatja vagy tíz alárendelt íródeák és kisebb hatáskörű felügyelő jelentését, viszont ezek is beszámoltattak vagy tíz alsóbbrendű kistisztviselőt.

Ilyenformán én és ő szent felsége napjában csak tíz emberrel tárgyalunk, de tudunk mindent, ami csak fontos dolog történt a birodalom és a világ százezer pontján.

Az az őrálló, aki a memfiszi utca valamelyik pontján vigyáz a rendre, csak néhány házat lát. A tizedes már ismeri az egész utcát, a százados az egész kerületet, a főparancsnok az egész várost. A fáraó valamennyi fölött áll, mintha Ptah isten szentélyének legmagasabb pilonján foglalna helyet, és nemcsak Memfiszt látja, hanem Szochem, On, Harván, Turra, Tetani városát, minden határukkal, de még a nyugati sivatagból is egy jó darabot.

Ilyen magasságból ő szent felsége ugyan nem látja meg az egyes igazságtalanul megbántottakat, sem a kárvallottakat, de szemébe tűnik a munka nélküli munkások összeverődött sokasága. Nem látja a kocsmában italozó katonát, de azt tudja, hogy ez s ez az ezred gyakorlaton van. Nem látja, mit főz ebédre ez vagy az a paraszt meg mesterember, de észreveszi a kerületben kitörő tűzvészt.

Ez a kormányzati rendszer - folytatta felélénkülve Herihor - a mi dicsőségünk és erőnk. Amikor Sznofru, a legelső dinasztia egyik fáraója, kérdezte a papját, milyen emléket állítson magának, a pap azt felelte: "Rajzolj, felséges uram, egy nagy négyszöget a földre, és rakj rá hatmillió követ: ezek jelentik a népet. Erre a rétegre rakj föl hatvanezer faragott követ: ezek lesznek a te alsóbbrendű tisztviselőid. Ezekre helyezz el hatezer csiszolt követ: ezek lesznek a főbb tisztviselők. Erre tégy hatvan darab, domborművekkel díszített követ: ezek a közvetlen tanácsadóid és vezéreid, a legtetejére pedig egyetlenegy kockát helyezz, a nap aranyos képével: ez te magad leszel."

Sznofru fáraó úgy is tett, és ilyen módon támadt a legrégibb, lépcsőzetes piramis: a mi államrendünk valóságos képmása, és ennek nyomán épült valamennyi. Elpusztíthatatlan alkotmányok ezek, tetejükről el lehet látni a világ végéig, a legtávolabbi nemzedékek is csodájára járnak.

Ebben a rendszerben rejlik a mi felsőbbségünk titka is szomszédaink fölött - folytatta a miniszter. - Az etiópok ugyancsak annyian voltak, mint mi. De az ő királyuk maga vesződött a barmaival, maga botozta alattvalóit, akiknek a számát sem tudta, de nem is tudta összegyűjteni őket, amikor csapataink rájuk törtek. Ott nem volt egyetlen nagy, egységes Etiópia, hanem csak egy nagy sereg szervezetlen ember. Ezért is lettek vazallusaink.

A líbiai herceg maga ítélkezik minden ügyben, különösen ha gazdagok között támad valami pörpatvar, és annyi időt fordít erre, hogy nem ér rá szétnézni maga körül. Azért támadnak szinte a szeme láttára egész rablóbandák, amelyeket aztán mi irtunk ki.

És végül tudd meg, uram, azt is, hogyha Föníciának egyetlen ura volna, aki tudná, mi történik minden városban, és ő parancsolna mindenütt, nem fizetne nekünk az az ország egyetlen árva uten adót sem. És milyen szerencsénk az is, hogy Ninive és Babilónia királyának csak egy-egy minisztere van, s éppúgy agyonfárasztja őket a tengernyi ügy, mint most téged! Azok is mindent maguk akarnak látni, mindenben maguk akarnak ítélkezni, rendelkezni, ezért aztán száz évre összekuszálódtak országuk ügyei. Hanem ha akadna egy hitvány egyiptomi íródeák, aki elmenne ezekbe az országokba, és megmagyarázná a királyoknak a kormányzásban mutatkozó hibákat, és megszervezné a mi közigazgatási rendszerünket, felállítaná a mi piramisunkat, néhány év múlva Júdea és Fönícia az asszírok kezébe esne, és néhány évtizedbe se telne, keletről, északról, szárazon és vízen csak úgy zúdulnának ránk hatalmas hadseregek, amelyeknek talán nem is tudnánk ellenállni.

- Támadjuk hát meg őket most, amíg hasznunkra fordíthatjuk szervezetlenségüket! - vágott közbe a herceg.

- Még mi magunk se hevertük ki utolsó győzelmeinket - felelte hidegen Herihor, és búcsúzni kezdett.

- Hát a győzelmek legyengítettek bennünket? - fakadt ki a herceg. - Hát nem hoztunk tenger kincset?

- Nem kopik-e a fejsze, amellyel a fát kidöntjük? - vetette ellen Herihor, és azzal magára hagyta a herceget.

Ramszesz látta, hogy a nagy miniszter mindenáron békét akar, pedig ő a hadsereg feje.

- Majd elválik! - suttogta magában.

Pár nappal elutazása előtt Ramszeszt ő szent felsége színe elé szólították. A fáraó egy nagy karosszékben ült a márványteremben, ahol nem volt rajtuk kívül senki, a négy bejáratot pedig núbiai testőrök őrizték.

A fáraó karosszéke mellett alacsony zsámoly volt a trónörökös számára, előtte pedig kis asztalka, telerakva papirusztekercsekkel. A falakat színes domborművek díszítették, különféle mezei munkákat ábrázoltak. A terem sarkaiban Ozirisz egy-egy merev szobra állt, ajkán mélabús mosollyal.

Miután a herceg atyja intésére leült, a fáraó megszólalt:

- Itt vannak a te írásaid, fiam, a helytartói és vezéri kinevezésed. Úgy hallom, a hatalom első napjai kimerítettek.

- Felséged szolgálatára erőt ad majd a kötelesség.

- Hízelgő! - mosolygott a fáraó. - De egyet ne felejts el: nem akarom, hogy agyondolgozd magad... Szórakozz, a fiatalságnak szüksége van a mulatságra... ez persze nem jelenti azt, mintha nem várna rád súlyos ügyek elintézése.

- Kész vagyok rá.

- Először is... Elsőbben feltárom előtted az én nagy gondjaimat. Kincstárunk siralmas állapotban van: évről évre kevesebb adó folyik be, különösen Alsó-Egyiptomban, a kiadások pedig egyre nőnek...

A fáraó eltűnődött.

- Azok az asszonyok... az asszonyok elnyelik nemcsak a halandók vagyonát, hanem még az enyémet is. Pár száz asszonyom van, de mindegyiknek minél több szobalány, öltöztetőnő, fésülőnő kellene, meg külön rabszolgák gyaloghintót vinni, külön rabszolgák a termeikbe, aztán lovak, evezősök, aztán gyerekek, de még kegyencek is... Apró gyerekek! Amikor hazajöttem Tébából, egy asszony, akire pedig nem is emlékszem, egyszerre csak elébem pattan, és felmutat egy helyes hároméves gyereket, és azt kívánja, szabjam meg a gyerek vagyonát, mert az az én fiam... Hároméves kisfiú! Mit szólsz hozzá? Egyszerű sor: ilyen kényes dologban csak nem állhattam oda veszekedni egy asszonnyal. Nemesi sorban született embernek könnyű udvariasnak lenni, de annál bajosabb pénzt teremteni efféle torz képzelődésekre...

Elbólogatott, egy pillanatig pihent, aztán tovább folytatta:

- Közben pedig trónra lépésem óta felére csökkentek a jövedelmeim, főképpen Alsó-Egyiptomban. Sokszor fölvetem a kérdést: mi az oka?... Azt felelik: elszegényedett a nép, megfogyatkozott a lakosság, északon a tenger borított el nagy területeket, keleten a sivatag homokja, éveken át rossz volt a termés, vagyis baj meg baj, a kincstár meg egyre apad. Arra kérlek hát téged, deríts világosságot erre a dologra. Nézz szét, ismerkedj meg az ügyekben járatos igazmondó emberekkel, és állíts össze belőlük egy vizsgáló bizottságot. Hanem ha jelentést tesznek, ne bízzál túlságosan a papiruszokban, hanem magad végy latra egyet-mást. Hallom, hogy vezérnek való éles szemed van. Ha csakugyan olyan a szemed, egyetlen pillantás is megmondja majd neked, mennyire pontosak a bizottsági tagok jelentései. De elhamarkodva se alkoss véleményt, főképpen pedig ne kürtöld ki a nézetedet. Jegyezz fel minden komolyabb következtetést, ami eszedbe ötlik, néhány nap múlva vedd elő ugyanazt az ügyet, vedd fontolóra, és újra jegyezz. Ez a módszer majd megtanít rá, hogy a véleményalkotásban óvatos légy, és a dolgok megítélésében fején találd a szöget.

- Úgy lesz, amint parancsolod - mondta a herceg.

- A másik feladat, amelyet meg kell oldanod, ennél is nehezebb. Asszíriában történik valami, ami kormányomat kezdi nyugtalanítani. A mi papjaink azt beszélik, hogy az északi tengeren túl van egy piramis formájú hegy, amelynek lába csupa zöld gyep, teteje csupa hó, és most csodálatos dolgok esnek rajta. Évekig tartó nyugalom után egyszerre elkezd füstöt hányni, reng, dübörög, aztán annyi ömlő tüzes lángot vet ki magából, hogy a Nílusban sincs több víz. Ez a tűz, több medret vájva magának, folyik végig a hegyoldalakon, és óriási területen elpusztítja a szántóvetők munkáját. Hát ilyen hegy Asszíria. Évszázadokon keresztül csend, békesség uralkodik benne. Hanem egyszerre csak kitör a belső vihar, ki tudja, honnan, honnan nem, óriási hadak özönlenek elő, és pusztítják a békés szomszédokat. Ma Ninive és Bábel tájékán újra forrong a világ: füstöl a hegy. Meg kell tehát tudnod, zivatart jelent-e ez a füst... és gondolkozni kell rajta, miképp lehet megelőzni a veszedelmet.

- De meggyőzöm-e én ezt a feladatot? - kérdezte halkan a herceg.

- Meg kell tanulnod látni - felelte a fáraó. - Ha jól meg akarsz ismerni valamit, ne bízd magad csak a magad szemének tanúságára, hanem mások szemének a segítségét is szerezd meg. És ne szorítkozz csak egyiptomiak véleményére, mert minden nép, minden ember sajátságos, különös módon látja a dolgokat, és nem fogja fel az egész, tiszta igazságot. Hallgasd hát meg, mit tartanak az asszírokról a föníciaiak, zsidók, hettiták, egyiptomiak, és szívedben gondosan mérlegeld, mi a közös vonás Asszíriáról alkotott véleményükben. Ha valamennyien azt erősítik, hogy Asszíria felől veszély fenyeget, biztosra veheted, hogy csakugyan fenyeget. De ha ki-ki mást mond, akkor is éber légy, mert a bölcsesség azt parancsolja: inkább számítsunk a rosszra, mint a jóra.

- Olyan felséged beszéde, mint az istenek szava - suttogta Ramszesz.

- Megöregedtem, és a trón magasságából olyan dolgokat is láthatok, amilyenekről a halandók még csak nem is álmodnak. Ha megkérdezhetnéd az égi napot a földi ügyekről, még különösebb dolgokat mondhatna.

- Azok között, akiknek a véleményét meg kell tudakolnom Asszíriáról, felséged nem említette a görögöket - jegyezte meg a herceg.

A fáraó jóindulatú mosollyal rábólintott.

- A görögök!... Azok a görögök! Nagy jövő vár arra a népre. Hozzánk képest még csak gyerekek, de milyen nagyszerű lélek lakik bennük! Emlékszel arra a szobromra, amelyet egy görög képfaragó faragott?... Valóságos második énem, élő, eleven ember. Egy hónapig a palotában tartottam, hanem a végén... odaadtam a tébai templomnak. Akár hiszed, akár nem: elfogott a félelem, hogy az a kő képmásom egyszer csak fölkel az alapzatáról, és részt kér a kormányzásból... Micsoda zavar támadt volna Egyiptomban! A görögök!... Láttad, milyen vázákat formálnak, milyen palotákat építenek?... Abból az agyagból, kőből különös hatás sugárzik, amely vigaszom az én öregségemben, és elfelejteti velem a betegséget... A nyelvük meg... Ó, istenek! Valóságos zene, szobormű és kép!... Bizony mondom neked, ha Egyiptom valaha úgy meghalhatna, mint az ember, a görögök vennék át utána az örökséget. És ráadásul azt híresztelnék világszerte, hogy mindaz az ő munkájuk, s mi egyáltalán nem is voltunk... Pedig ők csak a mi alsó iskoláink tanítványai; mert, amint te is tudod, nincs jogunk idegeneket is megtanítani a felsőbb tudományokra.

- És mégis, atyám, mintha te mégsem bíznál a görögökben.

- Mert különös egy nép ez; nem lehet hinni se nekik, se a föníciaiaknak. A föníciai, ha akarja, látja és meg is mondja a tiszta, az igazi egyiptomi igazságot... Csak az ember sose tudhatja: mikor akarja megmondani az igazságot. A görög meg nyíltszívű, mint a gyermek, és mindig megmondaná az igazat, de nem tudja... Ők az egész világot másképpen látják, mint mi. Csodálatos szemükben minden dolog úgy megcsillog, megszínesedik, elváltozik, mint Egyiptom ege és vize. Lehet-e építeni a véleményükre? Még a tébai dinasztia idejében volt messze északon egy kisváros, Trója, amilyen nálunk akad húszezer is. Szedett-vedett görög tekergők rajtaütöttek ezen a tyúkólon, és csekély számú lakosságát addig zaklatták, míg a város népe tízévi hercehurca után felgyújtotta a várat, fölkerekedett, és elköltözött másfelé. Megszokott rablóhistória!... Hanem hallanád csak, milyen énekeket szereztek a görögök a trójai harcokról! Mi csak nevetünk azokon a hősi kalandokon és csodákon, mert kormányunk pontos jelentéseket kapott az eseményekről. Látván látjuk a szembeszökő, nyilvánvaló hazugságokat, és mégis... úgy hallgatjuk ezeket az énekeket, mint a gyerek a dajkája meséit... Nem tudunk elszakadni tőlük! Ilyenek a görögök, született hazugok, de kedvesek és vitézek. Akármelyikük könnyebb szívvel föláldozza az életét, semmint megmondja az igazságot. De nem önző érdekből, mint a föníciai, hanem lelki kényszerből.

- És mit tartsak a föníciaiakról? - kérdezte a herceg.

- Nagyon eszes emberek, dolgosak és bátrak, de kalmárnép; az ő szemükben az egész élet csak egy dolog körül forog: a nagy, zsíros konc körül!... A föníciai olyan, mint a víz: sokat hoz, de sokat el is visz, és mindenüvé befurakodik. Csak minél kevesebbet szabad adni neki, elsősorban pedig folyton vigyázni kell, hogy a réseken loppal ne szivárogjanak be Egyiptomba. Ha jól megfizeted, és még nagyobb nyereséggel biztatod őket, akkor páratlan ügynökeid lesznek. Amit mi most az asszíriai titkos mozgolódásokról tudunk, mind tőlük hallottuk.

- És a zsidók? - szólt halkan a herceg, lesütve a szemét.

- Eleven nép, de ádáz vakhitűek, és Egyiptomnak engesztelhetetlen, örök ellenségei. Csak mikor majd nyakukon érzik Asszíria szögekkel kivert saruját, jönnek hozzánk. Adják az istenek, hogy ne legyen késő. De föl lehet őket használni. Természetesen nem itt, hanem Ninivében és Bábelben.

A fáraó már elfáradt. A herceg arccal leborult előtte a földre, a fáraó megölelte, ő meg elment az anyjához.

A fejedelemasszony a szobájában ült, és az istenek szobraira finom vásznat szőtt, szolgálónői pedig ruhákat varrtak és hímeztek, vagy bokrétákat kötöttek. Egy fiatal pap Ízisz szobra előtt illatos füstölőt égetett.

- Eljöttem - szólt a herceg -, hogy hálás köszönetet mondjak neked, anyám, és elbúcsúzzam tőled.

A fejedelemasszony fölkelt, és átölelve a fiát, könnyes szemmel mondta:

- Mennyire megváltoztál!... Meglett férfi lett belőled!... Olyan ritkán találkozom veled, hogy el is felejthetném a vonásaidat, ha szívemben örökösen nem látnám. Te gonosz fiú... Az ország legelső méltóságával hányszor jártam a tanyád körül, gondoltam, egyszer, végre-valahára, majd csak elpárolog a haragod, te meg az ágyasoddal jöttél elém...

- Bocsáss meg! - kérlelte Ramszesz az anyját.

A fejedelemasszony kivezette a kertbe, ahol ritka, csodálatos virágok nőttek. Csak akkor kezdte újra a beszédet, amikor négyszemközt maradtak.

- Asszony vagyok, engem az asszony és az anya érdekel. Magaddal akarod vinni azt a lányt az útra is?... Ne felejtsd el, hogy az az örökös zsivaj és mozgolódás, amely mostantól fogva állandóan ott zajlik majd körülötted, megárthat neki is, a gyermekének is. Terhes asszonynak legjobb a csend és a nyugalom.

- Sáráról beszélsz? - kérdezte elámulva a herceg. - Sára terhes?... Egy szóval se említette...

- Tán röstelli, tán maga se tudja - felelte Nikotrisz. - Hanem mindenesetre az utazás...

- Hisz eszem ágában sincs, hogy magammal vigyem... - vetette közbe Ramszesz. - De miért titkolózik előttem?... Mintha az a gyermek nem is az én gyermekem volna.

- Ne légy gyanakodó! - korholta anyja. - Ez csak a fiatal nők szokásos szégyenlőssége... Meglehet, azért takargatta az állapotát, mert félt, hátha elhagyod.

- De hisz csak nem vihetem az udvaromba! - mondta a herceg olyan türelmetlenül, hogy a fejedelemasszony szeme elmosolyodott, de lebocsátotta rá a szemhéját.

- Ej, ej, nem való ilyen ridegen eltaszítani egy nőt, aki szeretett. Tudom, hogy a jövőjét biztosítottad. Majd mi is adunk neki valamit! Királyi vérből való gyermeknek jó nevelést és vagyont is kell kapni.

- Természetes - hagyta rá Ramszesz. - Ha az én elsőszülött fiamnak nem is lesznek hercegi jogai, de azért olyan polcra kerül, hogy nem kell miatta szégyenkeznem, és neki se lesz oka panaszra.

Anyjától elbúcsúzva, Ramszesz Sárához akart menni, és ezért előbb a maga lakására ment.

Két érzés uralkodott rajta: haragudott Sárára, hogy eltitkolta előtte, mi az oka gyengélkedésének, és büszke volt, hogy apa lesz.

Apa lesz!... Ez a cím olyan becsületet szerez neki, amely csak megerősíti vezéri méltóságában. Egy apa már nem siheder legényke, akinek tisztelettel kell felnéznie a nála idősebbekre.

A herceg el volt ragadtatva, és látni akarta Sárát, hogy összeszidja, aztán megölelje és megajándékozza.

Hanem amikor átment a palota másik szárnyába, a maga lakosztályába, Alsó-Egyiptomból való két nomarchoszt talált a szobájában, akik jelentést akartak tenni kerületeikről. Amikor pedig végighallgatta a beszámolókat, belefáradt. Azonfelül este fogadás volt nála, arról se akart lekésni.

"Megint csak nem látom meg - gondolta magában. - Szegény lány, idestova három hete is lesz, hogy nem látott."

Behívta a szerecsenjét.

- Nálad van az a kalitka, amelyet Sára akkor adott neked, amikor ő szent felségét üdvözöltük?

- Nálam - felelte a szerecsen.

- Végy ki belőle egy galambot, és ereszd el.

- A galambok már mind az asztalra kerültek.

- Ki ette meg őket?

- Felséged. Mondtam a szakácsnak, hogy azok a galambok Sára asszonytól valók, azért aztán csak felséged asztalára sütött belőle pecsenyét, meg csinált belőle pástétomot.

- Krokodilusok faljanak föl benneteket! - kiáltott rá a herceg haragosan.

Tutmóziszt hívatta, és nyomban Sárához küldte. Elmondta neki, mi történt a galambokkal, aztán hozzátette:

- Elviszel neki egy pár smaragdköves fülönfüggőt, karjára, lábára arany karikákat és két talentumot. Mondd meg neki, hogy haragszom rá, amiért eltitkolta előttem a terhességét, de megbocsátok neki, ha a gyerek szép, egészséges lesz. Ha fia születik, még egy birtokot adok neki - fejezte be mosolyogva. - Hanem... hanem... beszéld rá, bocsásson el néhány zsidót, és vegyen fel helyettük egy-két egyiptomi férfit és nőt. Nem akarom, hogy a fiam csupa zsidó között jöjjön a világra, és még a tetejébe zsidó gyerekekkel is játsszék. Még arra tanítanák, hogy a datolyának csak a rosszát adja az apjának!

A memfiszi idegennegyed a város északkeleti sarkában terült el, a Nílus közelében. Pár száz lakóház volt az egész városrész, és tíz-egynéhány ezer lakos élt benne: asszírok, zsidók, görögök, javarészben pedig föníciaiak.

Gazdag negyed volt. Főútvonala egy harminc lépés széles, elég egyenes utca, amely lapos kockakövekkel volt kirakva. Jobbról-balról három-, négy- vagy éppen ötemeletes, homokkőből, mészkőből vagy téglából épült házak sorakoztak. A pincékben nyersanyagok voltak felhalmozva, a földszint csupa bolt, az alsó emeleteken laktak a vagyonosabb polgárok, a felső emeleteket szövő-, cipész-, aranyműves- és más műhelyek foglalták el, a legfelső, szűk helyiségekben meg munkások laktak.

Ebben a városrészben is, mint általában városszerte, a legtöbb épület fehérre volt meszelve. De azért itt-ott akadt ház, amely olyan zöld volt, mint a rét, vagy sárga, mint egy búzatábla, vagy kék, mint az ég, vagy vérpiros.

Sok ház homlokzatát festett vagy faragott díszítések borították el, a lakók foglalkozását ábrázolták.

Az aranyműves házán a rajzok hosszú sora hirdette, hogy gazdája idegen országbeli fejedelmeknek árulja a maga készítette aranyláncokat és karkötőket, és milyen bámulatba ejti őket munkáival. Egy kereskedő hatalmas palotáját teljesen ellepte a sok írott kép, amelyek a kereskedő életének rengeteg baját, vesződését és veszedelmeit beszélték el: a tengeren iszonyatos, halfarkú szörnyetegek kapják el az embert, a sivatagon tüzet okádó, szárnyas sárkányok fenyegetik, a távoli szigeteken pedig akkora óriások sanyargatják, akiknek még a szandáljuk is nagyobb, mint egy föníciai hajó.

Az orvos házának falára olyan emberek képét festették, akik az ő segedelmével visszanyerték elvesztett karjukat, lábukat, de még fogukat, ifjúságukat is. Azon az épületen pedig, amelyben a kerületi közigazgatási hatóság székelt, egy kis hordó volt látható, amelybe aranygyűrűket dobáltak, aztán egy íródeák, amint valaki a fülébe sugdos, a földön pedig egy elítélt nyúlt el, két másik ember meg kimérte neki a botokat.

Az utcán nyüzsgött a nép. A falak mentén gyaloghintóvivők, legyezősök, munkások, teherhordók sorakoztak, szolgálataikat kínálgatva. Az utca közepén mindenféle árukkal megrakott teherhordó emberek, szamarak vagy ökrös szekerek végeszakadatlan sora. A gyalogjárókon hangos torkú árusok friss vizet, szőlőt, datolyát, füstölt halat kínáltak, köztük elszórtan egy-egy virágárus, muzsikus vagy szemfényvesztők, ezermesterek minden fajtája.

Az embereknek ebben az áradatában, amely örökösen hullámzott, ide-oda verődött, adott-vett és százféle hangon sivalkodott, itt is, ott is fel-feltűntek a rendőrök. Mindegyiken térdig érő, barnás ing volt, lábuk csupasz, ágyékukon kék-piros csíkos kötényke, oldalukon rövid kard, markukban hatalmas bot. A gyalogjárón térültek-fordultak, néha szóba eredtek a másik rendőrrel, de leggyakrabban felálltak egy-egy út menti kőre, mert onnan jobban szemmel tarthatták a lábuk előtt hömpölygő tömeget.

Ilyen éber rendtartás mellett az utcai tolvajoknak nagyon leleményesen kellett a dolgukat végezniük. Rendszerint kettő összeverekedett, s amikor aztán nagy sokaság csődült össze a látványosságra, és a rendőr bottal ütlegelte a verekedőket is, a nézőket is, a jómadarak cimborái dologhoz láttak.

Az utcának majdnem a közepe táján volt a Türoszba való föníciai Asszarhaddonnak a vendégfogadója; a könnyebb ellenőrzés kedvéért itt kellett megszállnia mindenkinek, aki idegen országból érkezett Egyiptomba. Jókora, négyszögletes ház volt, körös-körül csupa ablak; körül lehetett járni, meg lehetett tekinteni mind a négy oldalról, mert nem érintkezett a szomszéd épületekkel. A főkapu fölött egy kis hajó lógott, a homlokzat falán egy nagy kép XII. Ramszesz ő szent felségét ábrázolta, amint áldozatot mutat be az isteneknek, vagy oltalmat nyújt az idegen országbelieknek, akik között hatalmas termetükkel és erősen vöröses színükkel leghamarabb szembeötlöttek a föníciaiak.

A keskeny ablakok mindig nyitva voltak, és csak a szükséghez képest eresztették le a színes pálcikákkal összerótt vászon ablakredőnyöket. A gazda lakása és a szállóvendégek szobái három emeletet foglaltak el: a földszinten volt a bormérés és a vendéglő. A hajósok, teherhordók, kézművesek és általában a szegényebb utasok a kis udvaron ettek-ittak; földje mozaikszerűen ki volt kövezve, a ponyvatető pedig csak keskeny oszlopocskákra volt kifeszítve, hogy valamennyi vendéget szemmel lehessen tartani. A tehetősebbek, előkelő származásúak fenn, az árkádok alatt étkeztek, amelyek körös-körül húzódtak az egész udvaron.

Az udvaron a vendégek a földre ültek, nagy kőlapok mellé, amelyek asztal gyanánt szolgáltak. A karzatokon, ahol hűvösebb volt, asztalok, padok, székek álltak, sőt puha, párnázott heverők, amelyeken szundikálni is lehetett.

Minden karzaton volt egy nagy asztal, rajta kenyér, húsfélék, halak, gyümölcsök, egy kis átalag bor, sör és víz. Szerecsen rabszolgák és rabszolganők szolgálták fel az ételeket, kivitték az üres hordókat, a pincéből hordták a friss italokat, az asztalokra vigyázó íródeákok pedig lelkiismeretesen felírtak minden darabka kenyeret, minden fej fokhagymát, minden pohár vizet. Az udvar közepén, egy kis dobogón, két felügyelő álldogált botokkal felszerelve, egyrészről a kiszolgálást és az íródeákokat tartották szemmel, másrészről pedig a hosszú botokkal a különféle nemzetbeli szegényebb vendégek közt támadt perpatvarokat igazították el. Ilyen rendtartás mellett aztán lopás, verekedés csak nagy ritkán esett meg, az árkádok alatt még inkább, mint az udvaron.

A fogadós, a föníciai derék Asszarhaddon, maga is egyre jött-ment a vendégek között, hogy meglássa, megkapja-e mindenki, amit kívánt. Túl járt már az ötvenen, szakálla, haja őszbe csavarodott, hosszú ing és muszlinszerű köntös volt rajta.

- Egyetek, igyatok, fiaim - mondta a görög hajósoknak -, mert ilyen disznóhús, ilyen sör nincs másutt sehol a világon. Hallom, Rafia körül meglepett benneteket a vihar... Gazdag áldozatot kéne bemutatnotok az isteneknek, amiért megmentettek benneteket!... Memfiszben egy egész élet során se lát az ember vihart, hanem a tengeren sűrűbb a villám, mint erre, felénk, a rézuten... Szent áldozatra van mézem, lisztem, illatos fűszerem, ott meg a sarokban minden nép isteneit megtalálhatjátok. Az én fogadómban kevés pénzért jól is lakhat, az isteneknek is kedvére tehet a vendég.

Megfordult, és az árkádok alá ment a kereskedők közé.

- Egyetek, igyatok, jó uraim! - előzékenykedett hajlongva. - Jó idők járnak ránk. A trónörökös őkegyessége, aki örökkön éljen, Pi-Basztba megy, hatalmas kísérettel, Felső-Egyiptomból pedig aranyszállítmány érkezett, közületek jó néhányan szépen kereshetnek rajta. Van fogolypecsenyénk, gyenge libánk, frissen fogott halunk, nagyszerű őzpecsenyénk. Ciprusból meg micsoda felséges bort küldtek!... Zsidó legyek, ha ebből a gyönyörűségből egy pohár meg nem ér két drachmát!... De nektek, atyáknak, nagy jó uraim, ma csak drachmájával számítom. De csak ma, mert ma kezdjük meg.

- Add fél drachmáért, akkor megkóstoljuk - alkudott az egyik kereskedő.

- Fél drachmáért? - ismételte a fogadós. - Hamarabb folyik a Nílus vissza Téba felé, mint hogy én fél drachmáért adjam ezt az édes italt! Legfeljebb... neked, jó uram, nemes Belezisz, aki Szidón gyöngye vagy... Hej, rabszolgák, adjatok egy korsó ciprusit a mi jó urunknak.

Amikor továbbment, a Belezisznek mondott kereskedő odaszólt a társaihoz: - Száradjon el a karom, ha ez a bor megér egy fél drachmát. De hadd legyen... Legalább kevesebb bajunk lesz a rendőrséggel.

A mindenféle nemzetbeli rangú és rendű vendégekkel való beszélgetés egyáltalán nem zavarta a gazdát abban, hogy a szeme ott ne legyen az ételeket, italokat jegyző íródeákokon vagy a felügyelőkön, akik a kiszolgálást és az íródeákokat ellenőrizték, de leginkább azt az utast leste, aki a homlokzati árkád alatt maga alá húzott lábbal ült a párnákon, s egy marék datolya meg egy pohár tiszta víz mellett szunyókált. Körülbelül negyvenéves lehetett, sűrű haja, szakálla hollófekete; szeme el-elrévedezett, csodálatosan nemes vonásait talán sohase rántotta redőkbe a harag, nem zavarta meg a félelem.

"Veszedelmes patkány! - gondolta a fogadós, fél szemmel egyre feléje sandítva. - Nagyon papos az arca, de fekete köpönyeg van rajta... Drága ékszereket, talentumnyi aranyat letett nálam, húst meg nem eszik, se bort nem iszik. Vagy jeles próféta lehet, vagy cégéres tolvaj!"

Az utcáról két csupasz testű kígyóbűvölő lépett az udvarra; zsákjukban csak úgy gomolyogtak a mérges hüllők, s megkezdték az előadást. A fiatalabb sípolt, az idősebb pedig körülfonta magát kisebb-nagyobb kígyókkal, de a leghitványabbja is elég nagy volt arra, hogy szétkergesse az Aranyhajó fogadó minden vendégét. A síp egyre sivítóbban szólt, a kígyóbűvölő összevissza hajladozott, görcsösen vonaglott, szája habzott, és közben szakadatlan ingerelte a hüllőket. Végül az egyik kígyó beleharapott a kezébe, egy másik az arcába, mire a harmadikat, a legkisebbet, elevenen megette maga a bűvölő.

A vendégek és a cselédség szívszorongva nézték a bűvölő mutatványát. Amikor ingerelte a kígyókat, reszkettek, amikor a kígyók megharapták, rémülten hunyták le szemüket, hanem amikor a mester megette a kígyót, felujjongtak örömükben és ámulatukban...

Csak a homlokzati árkádbeli utas nem hagyta ott a párnáit, sőt még ügyet se vetett az egész komédiára. Mikor pedig a bűvölő őelébe is odalépett egy kis adományért, két rézutent dobott le neki a padlóra, és csak intett, hogy ne lépjen hozzá közelebb.

A látványosság eltartott egy fél óráig. Amikor a kígyóbűvölők elhagyták az udvart, a vendégszobákban szolgáló szerecsen odaszaladt a fogadóshoz, és ijedt ábrázattal sugdosott neki. Aztán, honnan, honnan nem, előtoppant a rendőr tizedes, és Asszarhaddont egy távolabb eső ablakmélyedésbe vezette, ahol sokáig tárgyalt vele. A becsületes vendégfogadós sűrűn verte mellét, tördelte kezét, vagy kapkodott fejéhez. Végül hasba rúgta a szerecsent, a tizedes úrnak egy sült libát és egy korsó sört adatott, maga pedig a homlokzati árkád vendégéhez lépett, aki még most is mintha szundított volna, bár a szeme nyitva volt.

- Szomorú újsággal jövök hozzád, nagyuram - kezdte a fogadós, a vendég mellé telepedve.

- Az istenek küldik az emberekre az esőt is, a szomorúságot is, amint kedvük tartja - felelte nagy nyugalommal a vendég.

- Amíg mi a kígyóbűvölőket néztük - folytatta a fogadós, szürkülő szakállát húzogatva -, tolvajok lopóztak fel a második emeletre, és elcsenték a holmidat... Három zsákot és egy ládát, ami alighanem igen-igen sokat érő lehetett.

- Hát akkor jelentsd a bírónak a káromat.

- Minek ide a bíró? - suttogta a fogadós. - Minálunk céhük van a tolvajoknak is... Elhívatjuk a céh fejét, megbecsüljük a holmikat, kifizeted az érték húsz százalékát, és minden megkerül. Én magam is megsegítelek benne.

- Az én hazámban - vetette oda az utas - tolvajokkal senki se egyezkedik, és én se teszem. Itt lakom nálad, rád bíztam a vagyonomat, te felelsz érte.

A tiszteletre méltó Asszarhaddon erre vakarni kezdte a háta közepét.

- Messze országbeli idegen - kezdte aztán halkabban -, ti hettiták és mi föníciaiak atyafiak vagyunk, én hát igaz szívvel csak azt tanácsolom neked, sose kezdj az egyiptomi bírósággal, mert annak csak egy ajtaja van: amelyiken az ember bemegy, de olyan nincs, amelyiken ki is jöhetne...

- Az istenek még a falakon át is kihozzák onnan, aki ártatlan - intette le a vendég.

- Aki ártatlan!... De hát ki ártatlan közülünk a szolgaság földjén? - suttogta a fogadós. - Nézd csak... ott, az a rendőr tizedes libapecsenyét eszik, de olyan finom, gyenge libapecsenyét, hogy én magam is szívesen megenném; vajon tudod te, miért adtam neki azt a libát, miért vontam el a tulajdon számtól?... Mert az a tizedes azért jött, hogy teutánad tudakozódjék...

És a föníciai a fél szeme sarkából az utasra pislogott, hanem az egy percre se vesztette el a nyugalmát.

- Azt kérdi a tizedes - folytatta a fogadós -, csak kérdezi: "Kiféle, miféle az a fekete vendég, aki már két órája ott ül egy marék datolya mellett?" Mondom neki: "Az egy igen jeles úr, Phut nevezetű." "Aztán hová való?" "Hatti országba, Haran városába; szép, háromemeletes, rendes háza van ott és jócskán földje." "Mi végre jött ide?" Mondom: "Hogy beszedjen egy paptól öt talentumot, amit még az apja adott neki kölcsön." Hát aztán tudod, mit mondott erre a tizedes? - szűrte a szót a fogadós. - "Asszarhaddon, én tudom, hogy te ő szent felségének hűséges szolgája vagy, jó ételeket adsz, és nem ereszted föl a borod, ezért én azt mondom neked: vigyázz! Őrizkedj az olyan idegenektől, akik nem barátkoznak, megvetik a bort és minden örömöt, és egyre csak hallgatnak. Az a harani Phut asszír kém lehet." A szívverésem majd elállt, amikor ezt hallottam - folytatta a gazda. - De téged mi se érdekel? - méltatlankodott, mikor látta, hogy a kémkedés rettenetes vádja se zavarja meg a hettita nyugalmát.

- Asszarhaddon - szólt végre a vendég -, én terád bíztam magamat és a vagyonomat. A te gondod, hogy visszaadják a zsákjaimat meg a ládámat, mert különben bevádollak téged ugyanannál a tizedesnél, aki megette a libát, amit magadnak szántál.

- Hát akkor... legalább azt engedd meg, hogy csak tizenöt százalékot fizessek a tolvajoknak a holmikért - sopánkodott a gazda.

- Nincs rá jussod.

- Hát adj nekik legalább harminc drachmát.

- Egy utent se.

- Adj legalább tíz drachmát a nyomorultaknak.

- Menj innen, Asszarhaddon, békével, és kérd az isteneket, adják vissza ép eszed - mondta az utas változatlan lelki nyugalommal.

A vendéglős mérgében szuszogva pattant fel a párnákról.

"Ó, ez az alávaló! - gondolta magában. - Ez nemcsak azért az adósságért jár itt!... Ez még valami üzletet is forgat a fejében... Az én szívem úgy érzi, hogy alighanem valami gazdag kereskedő vagy tán éppen fogadós, aki a papokkal meg a bírákkal összejátszva, majd épp itt az orrom előtt nyit fogadót... De még azelőtt égessenek meg az égi tüzek!... Essen beléd a lepra!... Te fukar, te csaló, te tolvaj, akin becsületes ember egy árva utent se kereshet!..."

A derék, jó Asszarhaddon haragja még le sem csillapodott, amikor az utcáról egyszerre csak sípszó, dobpergés verődött be a fogadóba, a következő pillanatban pedig négy, szinte meztelen táncosnő perdült be az udvarra. A teherhordók, hajósok hangos ujjongással fogadták őket, de még a tekintélyes kereskedők is kíváncsian fordultak feléjük az árkádok alól, és megjegyzéseket tettek szépségükre. A táncosnők integetve, mosolyogva üdvözölték a vendégeket. Egyikük nyomban játszani kezdett kétágú sípján, másikuk kis dobján kísérte, a két fiatalabb pedig körültáncolta az udvart, de olyan fortélyosan, hogy alig-alig akadt olyan vendég, akit muszlinsáljuk egy kissé meg ne legyintett volna.

Az ivók énekelni, kiáltozni kezdtek, és hívogatták a táncosnőket, a szegényebb vendégek között még verekedés is támadt miattuk, de a felügyelők, magasra emelve botjukat, könnyűszerrel elsimították a zenebonát. Hanem az egyik líbiai a bot láttán elvesztette dühében a fejét, kést rántott, de két szerecsen elkapta a kezét, elszedtek tőle néhány rézgyűrűt az ételekért járó fizetség fejében, aztán kidobták az utcára. Közben az egyik táncosnő a hajósok közt maradt, kettő a kereskedők közé telepedett, akik borral, tésztafélékkel kínálgatták, a legidősebb pedig sorra járta az asztalokat, és adományokat kért:

- Ízisz istennő szentélye javára! - mondta jó hangosan. - Adakozzatok, jámbor idegenek, Ízisz istennő szentélye javára, ő visel gondot minden élő teremtményre... Minél többet adtok, annál több áldás és boldogság lesz a részetek... Ízisz anyánk szentélyére!

A kis dobocskára hullottak a rézpénzek, de itt-ott aranyszemek is. Az egyik kereskedő megkérdezte, meglátogathatná-e, mire a táncosnő mosolyogva bólintott.

Amikor a homlokzati árkád alá ért, a harani Phut belenyúlt bőrzacskójába, kivett belőle egy aranygyűrűt, és így szólt:

- Istár jóságos és hatalmas istennő, fogadd ezt az ő szentélye javára.

A papnő élesen rápillantott, és suttogva mondta:

- Anaél, Sachiel...

- Amabiel, Arbalidot... - felelte ugyanolyan halkan az utas.

- Látom, te szereted Ízisz anyát - mondta hangosan a papnő. - Bizonyosan gazdag vagy, bőkezű is vagy, neked érdemes jövendőt mondani.

Leült mellé, megevett néhány datolyát, és az utas tenyerét vizsgálva mondta:

- Bretortól és Hagitától^[4] jössz, messze, idegen országból... Utazásod szerencsés volt... Pár napja a föníciaiak szemmel tartanak - tette hozzá halkan.

- Pénzért jössz, pedig nem vagy kereskedő... Napnyugta után gyere el hozzám... kívánságod beteljesedik - folytatta újra hangosan.

- A Temető utcában lakom, a Zöld Csillaghoz elnevezett házban - suttogta tovább. - Csak őrizkedj a tolvajoktól, akik a vagyonodra leskelődnek - fejezte be, látva, hogy a becsületes Asszarhaddon mint hegyezi a fülét.

- Az én házamban nincsenek tolvajok! - fakadt ki a föníciai. - Legfeljebb azok lopnak, akik az utcáról jönnek be.

- Ne haragudj, drága öreg - felelt ingerkedve a papnő -, mert a nyakadon egyszerre kidagad egy piros sáv, az pedig szerencsétlen halált jelent.

A szörnyű jóslat hallatára Asszarhaddon hármat köpött, és eldörmögte a rossz jóslat elleni varázsigét. Amikor aztán eloldalgott az árkád mélyébe, a papnő kacérkodni kezdett a harani kereskedővel. Koszorújából rózsát adott neki, búcsúzásul megölelte, aztán elment a többi asztalhoz.

Az utas intett a fogadósnak.

- Az a kívánságom - rendelkezett -, hogy az a nő jöjjön el hozzám. Vezettesd a szobámba.

Asszarhaddon a vendég szeme közé nézett, összecsapta a kezét, és hangos nevetésre fakadt.

- Tüfón megbolondított téged, jó harani - nevetett egy nagyot. - Ha az én házamban egyiptomi papnővel megesne ilyen eset, seprűvel kergetnének ki a városból. Itt csak idegen országbeli lányokat szabad fogadni.

- Hát akkor majd elmegyek hozzá én - felelte Phut. - Mert igen jóeszű és istenfélő teremtés, és sok dologban jó tanáccsal segíthet nekem. Napnyugta után adj mellém egy kalauzt, hogy el ne tévedjek.

- Gonosz lelkek szállották meg a te szívedet - vetette oda a fogadós. - Tudod te azt, hogy ez az ismeretség kétszáz drachmádba kerülhet, ha ugyan nem háromszázba, arról nem is szólva, amit a szolgálólányoknak meg a szentélynek kell adnod. Ekkora summáért pedig - mondjuk ötszáz drachmáért - kaphatsz fiatal, erényes nőt is, az én lányomat, aki már tizennégy éves, és mint okos lányhoz illik, már a hozományát gyűjti. Ne kódorogj hát el éjszakának idején ismeretlen városban, mert rendőrök vagy útonállók körme közé kerülhetsz, kapj inkább azon, amit az istenek itt a házban tartogatnak neked. Akarod?

- Aztán eljönne velem a te lányod Haranba is? - kérdezte Phut.

A fogadós elképedve bámult a vendégre. Aztán csak a homlokára csapott, mint aki a titok nyitjára akadt, és kézen fogva az utast, egy csendes ablakmélyedésbe vezette.

- Most már mindent tudok! - suttogta izgatottan. - Te lányokkal kereskedel... De ne felejtsd el, hogy egyetlenegy egyiptomi lánynak a kicsalogatásáért elveszted minden vagyonodat, és kőfejtőbe visznek... Hacsak felesbe nem dolgozol velem, mert én itt ismerek minden utat.

- Hát akkor mondd meg nekem az utat ennek a papnőnek a szállására - felelte Phut. - El ne felejtsd, hogy napnyugta után itt legyen a kalauz, reggelre meg visszakapjam a zsákjaimat és a ládámat, mert különben bepanaszollak a bírónál.

Azzal Phut távozott a karzatról, és fölment a szobájába.

Asszarhaddon csak úgy dúlt-fúlt dühében. Odament az egyik kis asztal mellé, amely körül föníciai kereskedők iddogáltak, és az egyikre ráförmedt:

- Te ugyan szép vendégeket hozol a szárnyaim alá, mondhatom! - recsegtette a fogadós, aki hasztalan igyekezett nyugodtabban beszélni, reszketett a hangja. - Az a Phut alig eszik valamit, azt mondja, én váltsam ki a tolvajoktól a holmiját, amit elloptak tőle, most meg, mintha csúffá akarná tenni a házamat, egy egyiptomi táncosnőhöz készül, ahelyett, hogy az én lányomat ajándékozná meg.

- Csuda is az! - felelte Kus nevetve. - Föníciai nőkkel barátkozhat Szidónban is, itt egyiptomit akar. Bolond, aki Ciprusban jár, és nem ciprusi bort iszik, hanem türoszi sört.

- Hát én meg csak azt mondom neked - vágott a szavába a fogadós -, hogy az a harani veszedelmes ember... Kereskedőnek mondja magát, de nagyon papos formája van...

- Szemre te is olyan vagy, Asszarhaddon, mint egy főpap, pedig csak kocsmáros vagy! Lóca marad a lóca akkor is, ha oroszlánbőrrel terítik le.

- De minek mászkál ez a papnőkhöz?... Meg mernék rá esküdni, hogy ez csak kifogás, hogy az a hettita tuskó nem fehérnépekkel akar mulatni, hanem összeesküvő gyülekezetre igyekszik.

- A harag meg a kapzsiság meghomályosítja az eszed - szólt rá Kus komolyan. - Olyan vagy, mint aki dinnyét keres a fügefán, és nem veszi rajta észre a sok fügét. Minden kereskedő szemében világos, hogy ha Phut papi embertől akar beszedni öt talentumot, akkor igyekszik megnyerni mindenkinek a jóakaratát, aki csak szentélyekben forgolódik. Hanem te nem értesz már semmit...

- De az én szívem azt mondja, hogy ez az ember asszír kém, aki ő szent felsége vesztére leselkedik.

Kus megvetéssel nézett Asszarhaddonra.

- Hát akkor csak tartsd szemmel, lesd minden lépését. Ha aztán valaminek a nyomára akadsz, vagyonának egy része tán a te markodat üti.

- Látod, most okosat mondtál! - kapott a szón a fogadós. - Csak hadd menjen az a patkány a papnőhöz, onnan meg tudom is én, hova. De a szememet utánaküldöm, az elől pedig semmi el nem rejtőzik.

Este kilenc óra tájban Phut egy fáklyavivő szerecsen kíséretében elindult az Aranyhajó fogadóból. De Asszarhaddon már egy fél órával azelőtt kiküldte egy megbízható emberét a Temető utcába, és a lelkére kötötte, hogy a leggondosabban figyelje meg, nem lopózik-e ki a harani kereskedő a Zöld Csillaghoz elnevezett házból, és ha igen, hova megy.

A fogadós egy másik bizalmas embere meg messziről követte Phutot. A szűk sikátorokban meglapult a falak mellett, a széles utcákon meg részeget mímelt.

Az utcák már néptelenek voltak, a teherhordók, az utcai árusok már mind aludtak. Csak a még egyre szorgalmatoskodó mesteremberek tanyáin égett világosság, vagy a gazdagok házaiban, akik a lapos tetőkön mulattak. Innen is, onnan is hárfa- meg sípszó hangzott ki, ének, nevetés, másfelől kalapácsok koppanó zaja, fűrészelés harsogása, hellyel-közzel berúgott emberek kurjongatása, sőt valahonnan még segítségért is sikoltottak.

Phut és a rabszolga jobbára csak szűk, girbegurba, kátyúkkal teli utcákon haladtak. Minél közelebb értek a célhoz, az épületek annál alacsonyabbá váltak, mind több és több lett az egyemeletes ház, mind több és nagyobbak a kertek, ahonnan főképpen pálmák, fügefák, tengődő akácok hajoltak ki a kerítések, falak mögül, mintha szökni akarnának.

A Temető utcában a kép egyszerre megváltozott. A házak helyét jókora kertek foglalták el, ezek közepén pedig előkelő paloták emelkedtek. Az egyik kert kapujában a szerecsen megállt, és eloltotta a fáklyát.

- Ez a Zöld Csillag - mondta, és mélyen meghajolva Phut előtt, megfordult hazafelé.

A harani megzörgette a kaput. Kisvártatva megjelent a kapus. Figyelmesen szemügyre vette a jövevényt, és dörmögve szólt:

- Anaél, Sachiel...

- Amabiel, Arbalidot - folytatta Phut.

- Üdvöz légy nálunk - mondta erre a kapus, és gyorsan ajtót nyitott.

Phut áthaladt a kis palotához vezető fasoron, és belépett a pitvarba, ahol a már ismerős papnő üdvözölte. Hátul egy fekete szakállú, fekete hajú ember várakozott, aki annyira hasonlított a haranira, hogy a jövevény nem tudta palástolni elképedését.

- Ő helyettesít majd téged azok szemében, akik utánad leselkednek - magyarázta nevetve a papnő.

A haraninak maszkírozott férfi rózsakoszorút tett a fejére, és a papnővel fölment az első emeletre, ahol csakhamar szólt a síp, és csengtek a poharak, Phutot pedig két alantas pap a kertben épült fürdőházba vezette. Ott megfürdött, megfodorították a haját, és fehér köntöst adtak rá.

A fürdőházból mind a hárman újra kiléptek a fák közé; elhaladtak néhány más kert mellett, végre egy puszta térre értek.

- Azok ott régi sírok - magyarázta az egyik pap Phutnak -, az ott a város, ez meg itt a szentély. Menj, ahova akarsz, a bölcsesség mutassa meg neked a helyes utat, a szent igék pedig oltalmazzanak meg minden veszedelemtől.

A két pap azzal visszahúzódott egy kertbe, Phut magára maradt. A hold nem sütött az égen, de azért elég világos volt. Messze, messze, ködbe veszve a Nílus vize csillogott; az égen a Nagymedve hét csillaga szikrázott. Az utas feje fölött az Orion úszott, a sötét pilonok fölött pedig a Szíriusz ragyogott.

"Arra mifelénk jobban világítanak a csillagok" - gondolta Phut magában.

Ismeretlen nyelven imádságokat mormolt, és a szentély felé vette útját.

Alig tett húsz-harminc lépést, az egyik kertből egy férfi lopakodott elő, és nyomon követte. De szinte ugyanebben a pillanatban olyan sűrű köd ereszkedett le, hogy a szentély tetején kívül jóformán semmit se lehetett látni.

Kis idő múlva a harani magas kőfalba ütközött. Fölnézett az égre, és elindult nyugat felé. Nagy denevérek, éjjeli madarak suhantak el a feje fölött. A köd annyira megsűrűsödött, hogy állandóan tapogatóznia kellett a fal mellett, különben eltévedt mellőle. Az út elég sokáig eltartott, végre Phut egy alacsony ajtócskára bukkant, amely tele volt verve bronzszögekkel. Bal kéz felől, felülről lefelé számolgatni kezdte őket, közben az egyiket jó erősen megnyomta, másokon meg egyet csavart.

Amikor ilyen módon meglazította lenn az utolsó szöget is, az ajtó csendesen megnyílt. A harani néhány lépésre bement: szuroksötét, szűk üregbe került.

Óvatosan kitapogatta lábával a talajt, míg végre mintha egy kút kávájára akadt volna, ahonnan hűvös levegő áradt fel. Szélére guggolt, és bátran leereszkedett a mélység fenekére, pedig ebben az országban, ezen a helyen, most járt először.

De az üreg nem volt mély. Phut egyenesen megállt a mélyedés lejtős fenekén, aztán megindult lefelé a szűk sikátoron, olyan biztonsággal, mint aki már régóta ismeri a járást.

A folyosót a végén ajtó zárta le. Tapogatózva megtalálta a zörgetőt, és háromszor az ajtóhoz zörrentette. Feleletül, nem tudni, honnan, megszólalt egy hang:

- Ó, utas, aki éjszakának idején háborgatod ezt a szent helyet, van-e jussod rá, hogy ide belépj?

- Nem bántottam soha se férfit, se nőt, se gyermeket... kezemet nem mocskolja vér... Tisztátalan ételt nem ettem... Más jószágát el nem vettem... Nem hazudtam, és a nagy titkot el nem árultam - válaszolta nyugodtan a harani.

- Az vagy, akit várnak? Vagy az, akinek mondod magad? - kérdezte kisvártatva a hang.

- Az vagyok, akinek el kellett jönnie napkeleti testvéreinktől; de az a másik név is az én nevem, az északi városomban pedig házam, földem van - felelte Phut.

Az ajtó megnyílt, és a harani egy tágas pincehelyiségbe lépett, amelyet egy kis asztalon, bíborfüggöny előtt égő mécses világított meg. A függönyön aranyszállal szárnyas golyó volt kihímezve, két kígyóval.

Oldalt egy egyiptomi pap állt, fehér köntösben.

- Tudod-e, aki ide beléptél - kérdezte a pap Phutra emelve az ujját -, mit mond e függönyre hímzett jelkép?

- A golyó jelképezi a világot - felelte a jövevény -, amelyen mi lakunk, a szárnyak pedig azt jelentik, hogy ez a világ úgy repül a mindenségben, mint a sas.

- És a kígyók? - kérdezte a pap.

- A két kígyó arra emlékezteti a bölcset, hogy aki elárulja ezt a nagy titkot, kétszeresen is meghal: teste is, lelke is elvész.

Pillanatnyi hallgatás után a pap újra megszólalt:

- Ha te valóban Beroész vagy - itt mélyen meghajtotta a fejét -, Kháldea nagy prófétája - újra meghajtotta a fejét -, aki előtt se égen, se földön nincs titok, mondd kegyesen a te szolgádnak: melyik a legcsodálatosabb csillag?

- Csodálatos a Hór-Széth,^[5] amely tizenkét év alatt járja körül az eget, körülötte pedig négy kisebb csillag kering. De legcsodálatosabb a Horka,^[6] amely harminc év alatt fordul meg az égen. Mert neki nemcsak alávetett csillagai vannak, hanem nagy gyűrű is övezi, amely időnként elenyészik.

E szavakra az egyiptomi pap leborult a földre a kháldeai előtt. Aztán bíborszalagot adott neki és fátylat, megmutatta, hol áll a füstölő, végre mély hajlongások közt eltávozott.

A kháldeai egyedül maradt. A szalagot a jobb vállára vetette, a fátyollal letakarta arcát, és arany kiskanalat véve elő, füstölőszert szórt bele, aztán a függöny előtti mécses lángjánál meggyújtotta. Állandóan suttogva háromszor körülfordult, az illatos füstfelhő pedig háromszoros gyűrűvel övezte körül.

Ezalatt a puszta barlangban furcsa nyugtalanság támadt. Úgy tetszett, a mennyezet fölemelkedik, a falak meg szétnyílnak. A bíborfüggöny az oltár fölött meg-meglibegett, mintha titkos kezek mozgatnák. A levegő hullámzani kezdett, mintha láthatatlan madárfalkák repültek volna át rajta.

A kháldeai föltárta mellén köntösét, és egy titkos jelekkel televésett aranypénzt vett elő. A barlang megrengett, a szent függöny még viharosabban libegett, és az üreg több pontján apró lángok csaptak fel.

Ekkor a mágus fölemelte kezét, és imádkozni kezdett.

- Kegyes, irgalmas szívű, mennyei jó atyám, tisztítsd meg az én szívemet... Küldd méltatlan szolgádra égi áldásodat, és nyújtsd ki mindenható karodat a lázadó lelkekre, hogy megmutathassam a te hatalmadat... Íme a jel, amelyet jelenlétetekben megérintek... Itt vagyok én... az isteni segedelemben bizakodva, rettenthetetlenül... mindent tudok előre... Itt vagyok, hatalommal a kezemben, és felidézlek, előparancsollak benneteket... Jöjjetek, engedelmeskedjetek szavamnak... Aye, Saraye, Aye, Saraye nevében...

E pillanatban különböző irányokból hangok támadtak. A mécses körül egy madár röppent el, aztán egy piros köntös, majd egy ember farkkal, végre egy koronás kakas, mely megállt az asztalkán a függöny előtt.

A kháldeai újra megszólalt:

- A mindenható, örökkévaló isten nevében... Aomrul, Tanekha, Rabur, Lati-Sem...

Újra távoli hangok feleltek.

- Az örökkön élő és igaz Eloi, Arehima, Rabur nevében idézlek, szólítalak benneteket... A csillagnak a nevében, amely az égi nap, ennek a jelnek a nevében, az élő isten dicsőséges, rettenetes nevében...

Egyszerre minden elcsendesedett. Az oltár előtt látomás jelent meg, kormánypálcával kezében, koronával a fején, oroszlán hátán.

- Beroész!... Beroész! - szólt a látomás fojtott hangon. - Miért idézel?

- Azt akarom, hogy e szentélybeli testvéreim őszinte szívvel fogadjanak, és hajlítsák fülüket a szavakra, amelyeket babiloni testvéreinktől hozok nekik - felelte a kháldeai.

- Legyen úgy - mondta a látomás, és eltűnt.

A kháldeai meg se moccant; csak állt mozdulatlanul, mint a szobor, hátraszegett fejjel, ég felé emelt karokkal. Így telt el egy fél óra, ebben a közönséges ember számára lehetetlen tartásban.

Akkor a barlang oldalát alkotó fal egy része elmozdult, és a nyíláson három egyiptomi pap lépett be. A kháldeai láttára, aki mintha a levegőben libegett volna, két vállával valami láthatatlan támasznak dőlve, a papok meghökkenve néztek össze. Végre a legidősebb megszólalt: - Régebben nálunk is voltak ilyenek, de ma nem tudja megtenni senki.

Körüljárták minden oldalról, megtapogatták megmerevedett tagjait, és nyugtalanul néztek az arcába; olyan sárga, vértelen volt, akárcsak a halotté.

- Meghalt volna? - kérdezte a legfiatalabb.

E szavakra a kháldeai hátravetett teste visszatért függőleges helyzetébe. Arcán halvány pirosság jelentkezett, magasra emelt karja lehullott. Nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemét, mint aki most ébred álmából, ránézett az érkezőkre, majd megszólalt:

- Te Mefresz vagy - fordult a legidősebbhez -, a memfiszi Ptah-szentély főpapja... Te meg Herihor, a tébai Ámon-templom főpapja, a fáraó után az ország leghatalmasabb embere... Te pedig - mutatott a legfiatalabbra - Pentuer vagy, Ámon szentélyének másik prófétája és Herihor tanácsadója.

- Te meg kétségkívül Beroész vagy, a nagy babiloni főpap és bölcs, akinek jöttét egy évvel ezelőtt megjelentették nekünk - mondta Mefresz.

- Igazat szólsz - felelte a kháldeai.

Sorra megölelte őket, ők meg mélyen meghajtották fejüket előtte.

- Üzenetet hozok nektek közös hazánkból, amely nem egyéb, mint a bölcsesség - szólt Beroész. - Hallgassátok meg, és cselekedjetek úgy, amint kell.

Herihor intésére Pentuer a barlang mélyébe ment, és az idősebbek számára három könnyű fa karosszéket hozott elő, magának pedig alacsony zsámolyt. Leült a mécses mellé, és kebléből viasztáblát és kis íróvesszőt vett elő.

Amikor mind a hárman elfoglalták karosszéküket, a kháldeai megszólalt:

- Neked, Mefresz, ezt üzeni a babiloni legfelső papi tanács: Egyiptomban a szent papi rend hanyatlóban van. Sokan csak pénzt gyűjtenek rakásra, asszonyokat maguk köré, és örök vigasságban töltik életüket. A bölcsességet elhanyagolják. Nincs hatalmatok a láthatatlan világ fölött, de még tulajdon lelketeken se. Nem egy közületek elvesztette legfőbb hitét, szemetek előtt fátyol takarja a jövendőt. Sőt, még gonoszabb dolog is megtörténik: sok pap érzi, hogy lelkének ereje kimerült, ezért aztán a hazugság útjára lépett, és ravasz fortélyokkal egyszerűen elámítja az együgyűeket. A legfelső gyülekezet tehát ezt mondja: ha jó útra akartok térni, Beroész néhány évre veletek marad, hogy Babilónia nagy oltáráról hozott szent szikrával újra felgyújtsa a Nílus fölött az igazi világosságot.

- Szóról szóra úgy van, ahogy mondod - felelte zavartan Mefresz. - Maradj közöttünk néhány évig, hogy a felnövekvő ifjúság megismerje a te bölcsességedet.

- Neked pedig, Herihor, ezt üzeni a legfelső gyülekezet...

Herihor lehajtotta a fejét.

- A nagy titkok elhanyagolása miatt a ti papjaitok nem vették észre, hogy Egyiptomra nehéz, gonosz idők közelednek. Belső csapások fenyegetnek benneteket, amelyeket csak az erény és a bölcsesség háríthat el. Hanem az a nagyobbik baj, hogy ha a ránk következő tíz év alatt háborút indítotok Asszíria ellen, hadserege legázolja a tiéteket, lejön a Nílusra, és megsemmisít itt mindent, amit évszázadok teremtettek. A csillagoknak olyan végzetes állása, amilyen most vonul Egyiptom fölé, a 14. dinasztia idejében bukkant föl először, amikor az országot a hikszoszok igázták le és fosztogatták végig. Öt-hatszáz év óta Asszíria felől, Parasz népe részéről, amely Kháldeától keletre lakik, harmadszor is megismétlődik az eset...

A papok megdöbbenve hallgattak. Herihor elsápadt. Pentuer kezéből kiesett a viasztábla. Mefresz a kezébe vette a mellén függő amulettet, és száraz ajakkal imádkozni kezdett.

- Őrizkedjetek hát Asszíriától - folytatta a kháldeai -, mert most eljött az ő ideje. Rettenetes egy nép!... Megveti a munkát, háborúból él. A legyőzötteket karóba húzzák vagy megnyúzzák; az elfoglalt városokat eltörlik a föld színéről, lakosaikat meg rabszolgaságra vetik. Pihenőül kegyetlen fenevadakra vadásznak, mulatságul nyíllal lődöznek a foglyaikra, vagy kivájják a szemüket. Idegen templomokat romokba döntenek, az istenek szent edényeit dorbézolásaikon használják, a papokat, bölcseket teszik meg mulattató bolondjaiknak. Falaiknak dísze emberek elevenen lenyúzott bőre, asztalukon ellenségeik véres feje.

Amikor a kháldeai elhallgatott, a kegyes Mefresz vette át a szót:

- Nagy próféta, nagy félelmet támasztottál a mi lelkünkben, de nem szóltál arról, hol a mentség. Meglehet és bizonyára úgy is van, amint figyelmeztetsz; bizonyos ideig a sors nem lesz kegyes hozzánk, de mondd: mint kerülhetjük ezt el? Vannak a Níluson veszedelmes helyek, ahonnan csónak még ki nem szabadult; de a kormányos bölcsessége kikerüli a rettenetes örvényeket. Ugyanígy van a népekre lesújtó csapásokkal is. A nép a csónak, az idő a víz, amelyet időnként viharok vernek föl. Ha azonban a halász hitvány kis lélekvesztője ki tudja kerülni a romlást, a milliókra rúgó nép hasonló körülmények között miért ne menekülhetne meg a fenyegető pusztulástól?

- Bölcs a te beszéded - felelte Beroész -, de csak egy bizonyos részére felelhetek.

- Te se tudnál mindent, ami készül? - szólt közbe Herihor.

- Ne kérdezz arról, amit tudok, de meg nem mondhatok. Rátok nézve most az a legfontosabb, hogy tíz esztendeig békében éljetek Asszíriával, az pedig hatalmatokban van. Asszíria még tart tőletek, nem tud semmit arról, milyen balvégzet közeledik a ti országotokra. Az északi és keleti tenger menti népek ellen akar háborút indítani. Ma tehát békét köthettek vele...

- De milyen föltételek mellett? - kérdezte Herihor.

- Nagyon is kedvező föltételekkel. Asszíria átengedi nektek Izrael országát Akko városáig és Edom földjét Elath városáig. Vagyis kardcsapás nélkül előretolhatjátok határaitokat észak felé tíznapi járóföldre, és keletre is tíz napra.

- És Fönícia? - kérdezte Herihor.

- Őrizkedjetek a kísértéstől! - kiáltott fel Beroész. - Ha a fáraó kinyújtja kezét Fönícia után, egy hónapra rá az északi és keleti hadjáratra szánt asszír hadseregek délre fordulnának, és egy év se telne bele, lovaik a Nílusban fürdenének.

- De Egyiptom nem mondhat le föníciai befolyásáról! - fakadt ki Herihor.

- Ha nem mond le, maga idézte elő tulajdon romlását - felelte Beroész. - Különben szóról szóra megmondom a legfelső tanács üzenetét: "Mondd meg Egyiptomnak - parancsolták babiloni testvéreink -, hogy tíz évig lapuljanak saját hazájuk földjéhez, miképp a fürj, mert a balsors vércséje leselkedik rájuk. Mondd meg, hogy mi, Kháldea népe, jobban gyűlöljük az asszírokat, mint az egyiptomiak, mert ismerjük hatalmuk súlyát; hanem azért mi mégiscsak azt ajánljuk Egyiptomnak, tartson békét ezzel a véres kezű néppel. Tíz év nem nagy idő, azalatt nemcsak a magatok régebbi helyét szerezhetitek vissza, hanem minket is megmenthettek."

- Ez igaz! - kiáltott fel Mefresz.

- Gondoljátok csak meg - folytatta a kháldeai. - Ha Asszíria háborút indít ellenetek, belevonja Babilont is, amely utálja a háborút, fölemészti minden gazdagságunkat, és megakasztja a bölcsesség munkáját. Ha a háborúban nem is buktok el, országotok hosszú évekre sorvad; nemcsak java férfilakosságát veszti el, hanem azokat a termékeny földeket is, amelyeket a ti szakadatlan fáradozástok nélkül egy év alatt eltemetne a homok.

- Ezt értjük - mondta Herihor -, és ezért mi nem is akarunk tengelyt akasztani Asszíriával. De Fönícia...

- Mi károtok - szólt közbe Beroész -, ha az asszír rabló megszorongatja a föníciai tolvajt? Csak keresnek rajta a mi kereskedőink is, a tieitek is. Ha pedig annyira kellenek nektek a föníciaiak, akkor engedjétek meg, hogy áttelepedhessenek a ti partjaitokra. Bizonyos vagyok benne, hogy a leggazdagabbak, legélelmesebbek sorra megszöknének Asszíria hatalma alól.

- De mi lesz a mi hajóhadunkkal, ha Asszíria beül Föníciába? - kérdezte Herihor.

- Valójában nem is egyiptomi hajóhad az, hanem föníciai - felelte Beroész. - Ha majd nem lesz a kezetek alatt türoszi meg szidóni hajó, majd építetek magatok, és betanítjátok az egyiptomiakat a hajózás mesterségére. Ha okosak, becsületesek lesztek, kiszorítjátok a föníciai kereskedelmet végig egész nyugaton...

Herihor csak legyintett.

- Megmondtam, amit rám bíztak - fűzte hozzá Beroész -, ti meg tegyetek, amit jónak láttok. De ne felejtsétek el, hogy tíz baljós esztendő közeledik felétek.

- Úgy emlékszem rá, szent ember - vágott közbe Pentuer -, hogy belső csapásokról is beszéltél, melyek Egyiptomot fenyegetik... Mik azok?... Ha kegyes volnál megmondani a te szolgádnak.

- Arról ne kérdezzetek. Ezeket a dolgokat nektek jobban kell tudnotok, mint nekem, idegen országbeli embernek. Az éleslátás fölfedezi a betegséget, a tapasztalat pedig megmondja, mi rá az orvosság.

- A hatalmasok kegyetlenül elnyomják a népet! - suttogta Pentuer.

- A kegyesség aláhanyatlott! - jegyezte meg Mefresz.

- Sokan vannak, akik háború után sóhajtoznak - tette hozzá Herihor. - Ám én már régóta látom, hogy nem viselhetünk háborút. Legfeljebb tíz év múlva...

- Tehát megkötitek a szerződést Asszíriával? - kérdezte Beroész.

- Ámon, aki belelát a szívembe - felelte Herihor -, tudja, mennyire irtózom efféle szerződéstől... Hiszen nem is olyan régen ezek a nyomorult asszírok adót fizettek nekünk!... De ha te, szentatyám, és a legfelső papi gyülekezet azt mondja: a sors ellenünk van, meg kell kötnünk azt a szerződést...

- Meg kell kötnünk... - ismételte Mefresz.

- Akkor értesítsétek a babiloni szent gyülekezetet elhatározásotokról, ők aztán majd eligazítják, hogy Asszar király követséget küldjön hozzátok. Bízzatok meg bennem, ez a szerződés nagyon kedvező rátok: háború nélkül megnagyobbítjátok az országotokat!... Utóvégre is a mi szent papi gyülekezetünk jól meghányta-vetette ezt a dolgot...

- Szálljon rátok az ég minden áldása: bőség, hatalom és bölcsesség! - mondta Mefresz. - Igen, fel kell emelni a mi papi rendünket, te meg, szent férfiú, segítségünkre leszel a munkában.

- Először is a nép nyomorúságán kell enyhíteni - szólt közbe Pentuer.

- A papok... a nép! - dünnyögött szinte csak magában Herihor. - Először is azokat kell mérsékletre bírni, akik háborút kívánnak... Az igaz, hogy a fáraó ő szent felsége mellettem tart, és úgy érzem, most már sikerült valamelyes befolyást szereznem a trónörökös szívére is (örökkön éljenek!). De ott van Nitager, akinek úgy kell a háború, mint halnak a víz... Meg ott vannak a zsoldoskatonaság vezérei, akik csak háború esetén tesznek szert hírnévre... Meg az egész arisztokrácia, amely azt hiszi, hogy a háború kifizeti majd az ő föníciai adósságaikat, sőt még vagyont is hoz nekik...

- Azalatt pedig a szántóvető nép összeroskad a tenger munka alatt, a közmunkára kirendeltek meg örökösen forronganak, mert elöljáróik még a bőrt is lenyúzzák róluk - vetette közbe Pentuer.

- Ez is mindig csak a maga nótáját fújja! - szólt elgondolkozva Herihor. - Te, Pentuer, csak gondolj a parasztokra és munkásokra. Te meg, Mefresz, a papokra. Nem tudom, mit tudtok majd csinálni, de én... esküszöm... hogy ha tulajdon fiam akarná Egyiptomot háborúba dönteni, még annak is kitekerném a nyakát.

- Úgy is cselekedj - helyeselt Beroész -, különben aki akar, viseljen háborút, csak ne arra, ahol összeakadhat Asszíriával.

Ezzel az összejövetel véget is ért. Beroész a vállára vetette a szalagot, a fátyolt meg az arcára. Mefresz és Herihor kétoldalt melléje állt. Pentuer meg mögéjük. Valamennyien az oltár felé fordultak.

Amikor Beroész összefont karral suttogni kezdett, a föld alatt újra mozgolódás támadt. Távoli nesz ütötte meg a fülüket: a három egyiptomi nagyot nézett. Egyszerre a mágus hangosan megszólalt:

- Baratanensis, Baldachiensis, Panmachiae, idézlek benneteket, legyetek tanúi a mi megállapodásunknak, és támogassátok szándékunkat...

Kürtszó harsant, annyira áthatóan, hogy Mefresz földig lehajolt, Herihor ámuldozva nézett maga körül, Pentuer meg térdre rogyott, reszketni kezdett, és bedugta a fülét.

Az oltár előtt újra libegni kezdett a bíborfüggöny, redői úgy hullámzottak, mintha valaki elő akarna mögüle lépni.

- Legyetek tanúk - kiáltotta Beroész megváltozott hangon -, égi és pokolbeli hatalmak! Aki pedig nem tartaná meg az egyezséget, vagy elárulná a titkot, átkozott legyen...

- Átkozott legyen... - ismételte valami titkos hang.

- És pusztuljon el...

- És pusztuljon el...

- ...ezen a látható és amazon a láthatatlan világon! Jehova kimondhatatlan nevére, melynek hallásától megrendül a föld, visszahúzódik a tenger, kialszik a tűz, felbomlanak a természet elemei...

A barlangban valóságos vihar tombolt. A trombiták harsogásába távoli mennydörgés robaja vegyült. Az oltárfüggöny szinte vízszintesre fölemelkedett, mögötte pedig cikázó villámok között csodálatos teremtmények látszottak, félig emberi, félig állati és növényi lények, összevissza gomolyogva, kavarodva.

Egyszerre minden elcsendesedett, és Beroész lassan felemelkedett a levegőbe, a három bámuló papnak a feje fölé.

Reggel nyolc órakor a harani Phut hazatért a föníciai Aranyhajó vendégfogadóba. Ládája és zsákjai, amelyeket a tolvajok elloptak, már megkerültek. Pár perccel később megérkezett Asszarhaddon bizalmas szolgája is. A fogadós levitte a pincébe, és kurtán megkérdezte: - No, mi újság?

- Egész éjszaka ott voltam a téren, ahol Széth temploma van. Este tíz óra tájban abból a kertből, amely öt telekkel messzebb van, mint a Zöld Csillag háza, három pap jött ki. Az egyik fekete szakállú, fekete hajú, a téren át Széth temploma felé vette az útját. Utánaeredtem, de hirtelen olyan sűrű köd támadt, hogy elvesztettem a szemem elől. Visszament-e aztán a Zöld Csillagba vagy se, meg mikor, nem tudom.

A fogadós végighallgatta a beszámolót, aztán a homlokára ütött, és dörmögni kezdett:

- Vagyis az én harani emberem mégiscsak pap, ha papi ruhába öltözik és templomba megy; ha pedig szakálla, hosszú haja van, csak kháldeai pap lehet. Ha pedig titokban találkozik az idevaló papokkal, akkor abban valami turpisság lehet. A rendőrségnek nem szólok róla, mert még megüthetem a bokám. Hanem majd hírt adok a dologról valamelyik szidóni nagyfejűnek, tán keresni is lehet még ezen, ha nekem nem is, hát a mieinknek.

Nemsokára hazakerült a másik szolga is. Asszarhaddon azzal is lement a pincébe, és a következő jelentést kapta:

- Egész éjszaka ott álldogáltam a Zöld Csillag előtt. A harani végig ott volt, leitta magát, és olyan lármát csapott, hogy a végén rendőr figyelmeztette a kapust...

- Tessék? - kérdezte a fogadós. - A harani egész éjjel ott volt a Zöld Csillagban, és te ott láttad?

- Nemcsak én, hanem a rendőr is...

Asszarhaddon újra levitte az első szolgát is, és mindegyikkel újra elmondatta, amit tudott. Mindegyik elismételte a maga mondókáját. Vagyis kiderült, hogy a harani Phut átmulatta az egész éjszakát a Zöld Csillagban, és ki se húzta onnan a lábát, ugyanakkor pedig késő este elment Széth templomába, ahonnan azóta se került elő.

- Ó! - dörmögte a föníciai. - Itt valami nagy-nagy turpisság lappang... Minél hamarabb értesítenem kell a föníciai község véneit, hogy ez a hettita egyszerre két helyen is tud lenni. Aztán meg megkérem ezt a haranit, költözzék el az én fogadómból máshova... Nem szeretem az olyan embereket, akiknek két alakjuk van: az egyik a sajátjuk, egy másik meg tartaléknak. Mert az olyan ember vagy nagy zsivány, vagy varázsló, vagy összeesküvő.

Mivel pedig Asszarhaddon félt az efféle dolgoktól, a rontó varázs ellen úgy védekezett, hogy valahány isten csak díszítette az ivóját, mindhez imádkozott. Aztán beszaladt a városba, ahol értesítette az esetről a föníciai község fejét és a tolvajcéh vezetőjét. Amikor pedig újra hazatért, elhívatta a rendőr tizedest, és jelentette neki, hogy ez a Phut veszedelmes ember lehet. Végül megkérte a haranit, hagyja el a fogadóját, amelynek úgyse hozott semmi hasznot, csak gyanút és veszteséget.

Phut szíves örömest belenyugodott ebbe a kívánságba, és bejelentette a fogadósnak, hogy még aznap este elhajózik Tébába.

"Bár sose térnél onnan vissza! - gondolta a vendégszerető fogadós. - Rothadnál meg valami bányában, vagy fordulnál a Nílusba, krokodilusok étkének!"

A trónörökös az év legszebb szakában, Famenot hónapban (december vége, január eleje) indult el útjára.

A víz már felére leapadt, és mind újabb és újabb területeket hagyott szabadon. Tébából búzával megrakott tutajok úsztak le a tenger felé. Alsó-Egyiptomban a lóherét és a sarját kaszálták. A narancs- és gránátalmafákat elborították a virágok, a földeken csillagfürtöt, disznóbabot, árpát, lent, babot, uborkát és egyéb kerti veteményeket vetettek.

A papok, főtisztviselők, ő szent felségének egy csapat testőre és tenger nép kísérte Ramszesz herceget, a fáraó helytartóját a memfiszi kikötőbe. Tíz óra tájban szállt be az aranyos bárkába. A drága sátrak borította födélzet alatt húsz katona kezelte az evezőket; az árboc alatt pedig és a hajó két végében a legkitűnőbb vízimérnökök foglaltak helyet; egyesek a vitorlákra ügyeltek, mások az evezősök munkáját irányították, vagy kormányozták a hajót.

Ramszesz meghívta hajójára Mentuzufisz szentatyát és a tiszteletre méltó főpapot, Mefreszt; az ő feladatuk volt, hogy elkísérjék útjára, és segítsék hivatali teendőiben. Meghívta ezenkívül a memfiszi nomarchosz őkegyességét is, aki tartománya határáig kísérte a herceget.

Pár száz lépésnyire a helytartó hajója előtt úszott Otoesz őkegyessége gyönyörű bárkája. Otoesz a Memfisszel határos Aa tartomány nomarchosza volt. A herceg hajója mögött pedig a hajók végeérhetetlen sora következett az udvarral: papokkal, tisztekkel, tisztviselőkkel.

Az élelmiszer és a cselédség már korábban elindult.

A Nílus Memfiszig két hegylánc között folyik. Azon túl a hegyek elhajlanak keletre és nyugatra, a folyó pedig több ágra szakad, vizük tágas síkságon hömpölyög a tenger felé.

Amikor a hajó elindult a kikötőből, a herceg beszélni akart Mefresz főpappal. De abban a pillanatban a tömeg olyan üdvrivalgásba fogott, hogy kénytelen volt kilépni sátorából, és megjelenni a nép előtt.

Erre a lárma nemhogy alábbhagyott volna, de még zajosabb lett. Mindkét parton egyre növekedett a félmeztelen munkások és az ünneplőbe öltözött polgárok tömege. Soknak koszorú volt a fején, de zöld ág szinte valamennyinek a kezében. Egyik-másik csoport énekelt, másfelől meg dobpergés, sípszó hangzott.

A part mentén sűrűn álldogáló vödrös kútgémek most pihentek. Ellenben apró kis csónakok egész raja nyüzsgött a vízen, a rajtuk ülők virágokat szórtak a trónörökös hajója elé. Még olyanok is akadtak, akik beleugrottak a vízbe, és úszva mentek a herceg hajója után.

"De hisz ezek éppolyan lelkesen éljeneznek engem, mint ő szent felségét!" - gondolta a herceg.

És nagy büszkeség fogta el ennyi díszes csónak láttára, amelyeket egy intéssel megállíthat, ha akar. És mennyi ezer meg ezer ember hagyta ott ma a mesterségét, és kockáztatja, hogy nyomorékká, sőt éppen halálra tapossák, csak azért, hogy az ő isteni arcát láthassa!

De legjobban megittasította Ramszeszt a tömeg szakadatlan éljenzése, amely egy pillanatra sem hallgatott el. Ez a folytonos ujjongás eltöltötte lelkét, elöntötte agyát, fölemelte. Úgy rémlett neki, hogy ha most levetné magát a fedélzetről, talán még vizet se érne, mert a lelkesedő nép elkapná, és ég felé emelné úgy, mint egy madarat.

A hajó egy kicsit közelebb ért a bal parthoz, és így a tömegben az alakok tisztábban kirajzolódtak. A herceg ekkor olyasvalamit vett észre, amire nem számított. Míg az első sorok egyre tapsoltak és énekeltek, a hátsó sorokban botok dolgoztak, amelyek sűrűn, gyorsan hullottak a láthatatlan hátakra.

A helytartó elképedve fordult a memfiszi nomarchoszhoz.

- Nézz csak oda, kegyes uram... Ott botok munkálkodnak?

A nomarchosz ellenzőt formált kezéből a szeme elé, nyaka kivörösödött...

- Bocsáss meg, felséges uram, de rosszul látok...

- Verik őket... Egészen bizonyos, hogy verik őket - ismételte a herceg.

- Lehetséges - felelte a nomarchosz. - A rendőrség bizonyára elcsípett egy tolvajbandát.

A herceget nem elégítette ki ez a felelet. Átment a hajó hátsó végére, a mérnökök közé, és onnan nézett Memfisz felé.

Hátuk mögött a Nílus partja már szinte néptelen volt, a csónakok is eltűntek, a vízmerítő kútgémek már javában dolgoztak, mintha mi se történt volna.

- Az ünnepélynek már vége? - kérdezte a herceg az egyik mérnököt, és hátramutatott, a víz ellen.

- Igen... az emberek újra dologhoz látnak - felelte a mérnök.

- Nagyon hamar!

- Pótolni kell az elvesztett időt - szólta el magát ügyetlenül a mérnök.

A herceg összerezzent, és élesen ránézett a mérnökre. De hamarosan megnyugodott, és visszatért sátorába. Az ujjongó lárma most már nem érdekelte. Arca elkomorult, hallgatott. Most, hogy kiáradó büszkesége elapadt, megvetette a tömeget, amely oly gyorsan tér meg lelkesedéséből az iszapot meregető kútgémekhez.

A Nílus ezen a tájékon kezd ágakra szakadni. Aa nomosz fejének a hajója nyugat felé fordult, és egyórai vitorlázás után kikötött a parton. Itt a tömeg még hatalmasabb volt, mint Memfisz alatt. Magas póznákra zászlókat tűztek, zöld lombbal koszorúzott diadalkapukat állítottak fel. A népben egyre sűrűbben lehetett látni idegen arcokat és idegen viseletet.

Amikor a herceg partra lépett, papok jöttek elébe baldachinnal, Otoesz nomarchosz őkegyessége pedig beszédet mondott:

- Üdvöz légy, ó isteni fáraó helytartója, Aa nomosz határán. Jóindulatod jeléül, amely égi harmat minekünk, kegyeskedj áldozni Ptah istennek, a mi patrónusunknak, és vedd oltalmadba és hatalmadba ezt a nomoszt minden templomával, tisztviselőjével, népével, jószágaival, gabonájával, mindennel egyetemben, ami csak földjén találtatik.

Aztán bemutatott neki egy csomó ficsúrt, aranyhímes köntösükben mind csupa illat, csupa rózsa. A nomarchosz közeli és távolabbi rokonai voltak, a helyi arisztokrácia.

Ramszesz figyelmesen szemügyre vette őket.

- Aha! - kiáltott fel végre. - Éreztem, hogy valami hiányosság van ezeken az urakon. Most már látom. Nincs parókájuk...

- Mivel te, kegyes herceg, nem használsz parókát, a mi ifjúságunk hát megfogadta, hogy ő se viseli ezt a díszt - felelte a nomarchosz.

E magyarázat után az egyik ifjú legyezővel, a másik pajzzsal, a harmadik meg lándzsával a herceg mögé állt, és megkezdődött a bevonulás. A trónörökös a baldachin alatt ment, előtte egy fiatal pap haladt füstölővel, amelyben illatos fűszerek égtek, és néhány fiatal leány, akik rózsákat szórtak az útra a herceg lábai elé.

A nép ünneplő ruhában, zöld ággal a kezében, végig sorfalat állt, és lelkesedett, énekelt, vagy földre borult a fáraó helytartója előtt. De a herceg észrevette, hogy az ujjongás hangos jelei ellenére az arcok merevek és zavartak. Azt is megfigyelte, hogy a tömeg csoportokra oszlott, ezeket valakik biztatják, és az emberek parancsszóra lelkesednek. És újra fagyos megvetést érzett a csőcselék iránt, mely még örülni se tud.

A menet lassan-lassan közeledett az oszlophoz, amely Aa nomoszt elválasztotta a memfiszi nomosztól. Az oszlop három oldalán feliratok voltak: mekkora a tartomány területe, lakossága, városainak száma. A negyedik oldalon Ptah isten szobra, lábtól mellig pólyákba csavarva, fején egyszerű sapka, kezében pálca.

Az egyik pap aranykanálban égő füstölőszert adott át. A herceg elmondta az előírt imádságot, aztán fölemelte a füstölőt az isten arca magasságáig, és néhányszor mélyen meghajolt.

A nép és a papok kiáltozása ekkor még magasabbra hágott, bár az arisztokrata ifjúság arcán gúnyos mosoly jelent meg. A herceg, aki mióta Herihorral megbékült, a legnagyobb tiszteletet tanúsította az istenek és papok iránt, most összerántotta a szemöldökét, mire az ifjúság magatartása is egy szempillantás alatt megváltozott. Valamennyien elkomolyodtak, többen arccal leborultak az oszlop előtt.

"Csakugyan igaz! - gondolta a herceg. - A nemes származású emberek mégiscsak különbek, mint ez a csőcselék... Akármit tesznek, szívből teszik, nem mint ez a nép, amely most tele torokkal éljenez, de minél hamarabb visszaigyekszik az istállókba meg műhelyekbe..."

Most világosabban látta, mint eddig bármikor, milyen óriási távolság van közte és az egyszerű nép között. És érezte, hogy csak egy osztállyal, az arisztokráciával kötik össze közös érzelmek. Ha ezek a nemesifjak és szép nők, akik lángoló pillantással követik minden mozdulatát, hogy szolgálatára legyenek, és nyomban teljesítsék parancsait, hirtelen eltűnnének, a megszámlálhatatlan tömeg kellős közepén is elhagyatottabb volna, mint a sivatagban.

Nyolc szerecsen rabszolga strucctollakkal ékes, baldachinos gyaloghintót hozott. A herceg beült, és elindult Szochembe, a nomosz fővárosába, ahol a kormány palotájában várta szállása.

Ebben a tartományban, amely alig pár mérföldnyire terült el Memfisztől, egy hónapot töltött. Ez az egész idő kérvények átvételével, hódoló küldöttségek, tisztelgő hivatalbeliek fogadásával és ünnepi lakomákkal telt el.

Rendszerint kettős lakomát adtak: egyet a palotában, amelyen csak az arisztokrácia vett részt, a másikat a belső udvaron, ahol egész ökröt sütöttek, száz meg száz kenyeret megettek, és száz meg száz korsó sört ittak. Itt a herceg cselédsége és a nomosz alsóbb tisztviselői mulattak.

Ramszesz elámult a nomarchosz bőkezűségén, a nagyurak ragaszkodásán, akik éjjel-nappal körülötte voltak, lesték legkisebb intését, és kész örömest teljesítették parancsait.

Végre belefáradva a sok mulatságba, a herceg kijelentette a nemes Otoesznek, hogy most már közelebbről akar megismerkedni a tartomány gazdálkodásával. Mert ilyen parancsot kapott a fáraó ő szent felségétől.

Kívánságát nyomban teljesítették is. A nomarchosz kérte a herceget, üljön gyaloghintójába, amelyet csak két ember vitt, aztán nagy kísérettel elvezette Háthor isten templomába. Ott a kíséret künn maradt az előcsarnokban, a nomarchosz pedig megparancsolta a két gyaloghintóvivőnek, vigyék fel a herceget az egyik pilon tetejére, és maga is fölment vele.

A hatemeletes torony tetejéről, ahonnan a papok az eget figyelték, és színes zászlók segítségével érintkeztek a szomszédos memfiszi, athribiszi és anui templomokkal, a szem néhány mérföldes sugárban beláthatta majdnem az egész tartományt.

Erről a helyről aztán Otoesz őkegyessége megmutatta a hercegnek, hol terülnek el a fáraó földjei és szőlői, e pillanatban melyik csatornát tisztítják, melyik gátat javítják, hol vannak a bronzolvasztó kohók, az állami magtárak, hol vannak a lótusszal és papirusszal benőtt mocsarak, milyen földeket borított el a homok, és így tovább.

Ramszeszt valósággal elragadta a gyönyörű látvány, és nem győzte megköszönni Otoesznek ezt az élvezetet. Hanem amikor visszatért a palotába, és atyja tanácsa szerint jegyezni kezdte megfigyeléseit, belátta, hogy eddigi tudása Aa nomosz gazdasági helyzetéről egy cseppet sem gyarapodott.

Néhány nap múlva újra felvilágosításokat kért Otoesztől a tartomány igazgatásáról. A nomarchosz őkegyessége nyomban kiadta a parancsot, hogy minden tisztviselője jelenjék meg a palotában, és vonuljon el a herceg előtt, aki a főudvaron egy emelvényen ült.

Erre sorban ellépkedtek a herceg előtt a nagy és alsóbbrendű kincstári tisztviselők, a gabona-, bor-, lábasjószág-, kelme-számtartók, a kőművesek és kubikosok elöljárói, szárazföldi és vízimérnökök, különféle betegségeket gyógyító orvosok, munkásezredek tisztjei, rendőrségi íródeákok, bírák, fogházfelügyelők, sőt még hullaboncolók és pribékek is. Utánuk a nomarchosz őkegyessége bemutatta Ramszesznek saját helytartósági tisztviselőit. A herceg nem kis csodálkozással vette tudomásul, hogy neki Aa nomoszban és Szochem városban van külön kocsisa, íjásza, külön pajzs-, dárda- és csatabárdhordozója, tíz-egynéhány gyaloghintóvivője, több szakácsa, pohárnoka, borbélya és egy sereg egyéb szolgája, akik ragaszkodás, hűség dolgában páratlanok, bár Ramszesz soha még a színüket se látta, nevüket se hallotta.

A herceget untatta és ki is fárasztotta a tisztviselőknek ez a fölösleges tisztelgése, és nagyon elcsüggedt. Megrémítette a gondolat, hogy nem ért semmihez, tehát nem is való a birodalom kormányzására. De még önmaga előtt is félt ettől a szörnyű beismeréstől.

Mert ha nem tudja elkormányozni Egyiptomot, s ezt mások észreveszik, mi várhat rá?... Csak a halál. Ramszesz érezte, hogy a trónon kívül nincs számára boldogság, hatalom nélkül nem tud élni. De miután pár napig pihent, már amennyire az udvari élet forgatagában lehet pihenni, újra hívatta Otoeszt.

- Azért kérettem kegyességedet - mondta neki -, hogy avass be nomoszodnak az igazgatásába. Azt már megtetted, hogy megmutattad a tartományt és a tisztviselőket, de én... még nem tudok semmit. Jóformán úgy vagyok, mint aki a mi templomaink föld alatti üregeiben annyi utat lát, hogy a végén nem tud kijutni a napvilágra.

A nomarchosz gondokba merült.

- Mitévő legyek? - kiáltotta. - Mit is kívánsz tőlem, uram?... Csak egy szót szólj, a kezedbe adom a hivatalom, vagyonom, sőt a fejem is.

De amikor látta, hogy a herceg kegyesen fogadta ezt a bizonykodást, tovább folytatta:

- Idejöttöd idején láttad ennek a nomosznak a népét. Azt mondod, nem volt ott mindenki. Igaz, igaz, kiadom a parancsot: vonuljon ki az egész lakosság, körülbelül kétszázezer lélek: férfiak, nők, öregek, gyerekek. A pilon tetejéről kegyesen megtekintheted az egész területet. De ha kívánod, sorra megnézhetjük közelebbről is valamennyi földet, falut, Szochem minden utcáját. Végül bemutattam neked a tisztviselőket, bár igaz, a legalsóbbak hiányoztak. De add ki a parancsot, és holnap a színed elé áll valamennyi, mind egy szálig, és a hasukon fekszenek előtted. Mit csináljak még mást?... Mondd, kegyes herceg.

- Elhiszem, hogy nagyon hűséges vagy - felelte a herceg. - De hát magyarázz meg nekem kettőt: először is, miért apadtak meg ő szent felsége bevételei? Másodszor, mit csinálsz te magad a nomoszban?

Otoesz megzavarodott, a herceg azonban gyorsan hozzátette:

- Tudni akarom, mit művelsz, és hogyan, mi módon kormányzod a nomoszt. Mert én még fiatal vagyok, és csak most kezdek kormányozni...

- De a vének bölcsessége van benned! - suttogta a nomarchosz.

- Helyénvaló tehát - folytatta a herceg -, hogy megkérdezzem a tapasztaltabbakat, te pedig avass be ebbe a tudományba.

- Mindent megmutatok, mindent megmondok neked, kegyes herceg - mondta Otoesz. - De gyerünk innen olyan helyre, ahol nincsen lárma...

Csakugyan, abban a palotában, ahol a herceg lakott, a külső és belső udvarokban is annyi nép nyüzsgött, mint az országos vásáron. Ettek, ittak, énekeltek, birkóztak, kergetőztek, mindent a helytartó dicsőségére, hisz annak a szolgái voltak.

Délután három óra tájban a nomarchosz két lovat rendelt a palota elé, és a herceggel kilovagolt a városból nyugat felé. Az udvar a palotában maradt, és még vígabban látott a mulatozásnak.

Gyönyörű, hűvös nap volt, a föld csupa zöld, csupa virág. A lovasok feje fölött madárdal zengett, a levegő szinte tele volt illattal.

- Milyen kellemes itt! - gyönyörködött Ramszesz. - Egy hónapja most először tudom összeszedni a gondolataimat. Pedig már azt kezdtem hinni, hogy egy egész ezred hadiszekér telepedett be a fejembe, és reggeltől estig gyakorlatozik.

- Ilyen a világ hatalmasainak sora - felelte a nomarchosz.

Megálltak egy dombtetőn. Lábuk előtt hatalmas mező terült el, amelyet kék sáv hasított végig. Északra és délre messze városkák falai fehérlettek. A mezőn túl, a látóhatár széléig, a nyugati sivatag vörös homokja húzódott, ahonnan időnként forró szél lehelete csapta meg őket, mintha kemencéből fújt volna.

A mezőn megszámlálhatatlan háziállat legelészett; nagy szarvú és szarvatlan ökrök, juhok, kecskék, szamarak, antilopok, sőt orrszarvúak is. Itt is, ott is mocsaras foltok ütköztek ki, amelyeket elleptek a vízinövények, zsombékok, és hemzsegett bennük a sok vadlúd, vadkacsa, vadgalamb, gólya, ibisz és pelikán.

- Nézd, uram - szólt a nomarchosz -, a mi országunknak, Egyiptomnak a története így szól: Ozirisz megszerette a sivatag közepén ezt a keskeny pászta földet, és telehintette állatokkal és növényekkel, hogy hasznukat lehessen látni. Aztán a jóságos isten emberi alakot öltött, és ő volt az első fáraó. Amikor pedig érezte, hogy teste hervadóban van, elhagyta, és ahelyett a fiába szállt, aztán meg annak a fiába. Ilyenformán Ozirisz öröktől fogva köztünk él mint fáraó, és hasznot lát Egyiptomból és kincseiből, amelyeket ő maga teremtett. És úgy elterebélyesedett az Úr, mint a hatalmas fa. Fő ágai Egyiptom összes fejedelmei, ágai a nomarchoszok és papok, gallyacskái a lovagi rend. A látható isten földi trónján ül, és beszedi az országból, ami jövedelem megilleti; a láthatatlan isten a szentélyekben fogadja az áldozatokat, és a papok szájával adja a világ tudtára akaratát.

- Igazad van - szólt közbe a herceg. - Így van megírva.

- Minthogy pedig Ozirisz fáraó - folytatta a nomarchosz - maga nem foglalkozhat földi gazdálkodással, tehát minket bízott meg, vigyázzunk a vagyonára, minket, nomarchoszokat, akik az ő véréből származunk.

- Ez igaz - hagyta rá Ramszesz. - Sőt néha egy-egy nomarchoszban öltött testet a napisten, és e réven új dinasztiát alapított. Így keletkezett a memfiszi, elefantinéi, tébai dinasztia...

- Te mondád, uram - folytatta Otoesz. - Most pedig megfelelek arra, amit kérdeztél. Azt kérdezted, mit művelek én a nomoszban? Vigyázok Ozirisz fáraó vagyonára, és abban a magam kis részecskéjére. Nézd csak azokat a gulyákat, látsz ott mindenféle állatot. Az egyik tejet ad, a másik húst, amaz meg gyapjút, bőrt. Ugyanígy van Egyiptom népe is: ki gabonát szolgáltat be, ki bort, ki kelmét, ki készítményekkel lát el, ki az épületeket építi. Az én dolgom mindenkitől beszedni, amivel tartozik, és azután letenni a fáraó lába elé. De ilyen nagy gulyák szemmel tartását egymagam nem győzném; éber kutyákat és okos pásztorokat vettem hát magam mellé; ki feji, nyírja, nyúzza az állatokat, ki meg őrzi, hogy tolvajok el ne lopják, se ragadozó állatok szét ne tépjék őket. Éppígy vagyunk a nomosszal is; egymagam nem győzném beszedni mind az adót, gonoszságoktól se tudnám visszatartani a népet; ezért vannak hivatalnokaim, akik elvégzik, ami helyes, nekem meg számot adnak tetteikről.

- Ez mind igaz - szólt közbe a herceg -, ezt én mind tudom és értem. Hanem azt mégse tudom felfogni: miért csökkentek ő szent felsége bevételei, amikor itt annyira vigyáznak rá?

- Jusson eszedbe, kegyes helytartó - felelte a nomarchosz -, hogy Széth isten, bár vér szerinti édestestvére a napisten Ozirisznak, mégis gyűlöli őt, örök harcban áll vele, és megrontja minden dolgát. Ő küld halálos nyavalyákat emberre, állatra, ő az oka, ha a Nílus áradása nem kielégítő, vagy módfölött szertelen, ő küld Egyiptomra a forróságok idején homokfelhőket. Ha jó esztendőnk van, a Nílus a sivatagig ér, ha rossz, a sivatag ér le a Nílusig, akkor pedig a kincstári bevételek is nyomban leapadnak... Nézd csak, kegyes herceg - folytatta a nomarchosz, a rétre mutatva. - Nagyok ezek a gulyák, de fiatal koromban még nagyobbak voltak. Ki a hibás benne? Senki más, mint Széth, akivel emberi hatalom nem tud szembeszállni. Ez a rét, pedig ma is jókora, valaha jóval nagyobb volt, és erről a helyről nem látszott a sivatag, mely ma megrémít minket. Ahol az istenek viaskodnak, ott hasztalan minden emberi igyekezet; amikor Széth legyőzi Oziriszt, ki állhatja el az útját?

Otoesz őkegyessége végzett; a herceg lehorgasztotta a fejét. Az iskolában nemegyszer hallott Ozirisz kegyelméről, Széth gonoszságáról, és már gyerekfejjel is haragudott, hogy Széthtel nem történt meg a végső leszámolás.

"Ha én megnövök - gondolta akkoriban -, és elbírom a dárdát, megkeresem Széthet, és összemérjük az erőnket!"

És most itt terül el a szeme előtt ez a beláthatatlan homokos világ, a gonosz isten birodalma; ő apasztja meg a kincstár bevételeit; de most esze ágába se jutott, hogy megütközzön vele. Mert hogy lehetne harcba szállni a sivataggal? Azt csak ki lehet kerülni, vagy el lehet benne pusztulni.

A nomoszban való tartózkodása annyira kifárasztotta a trónörököst, hogy megparancsolta, az ő tiszteletére semmiféle ünneplést ne rendezzenek, s azt is meghagyta, hogy utazásakor a nép sehol se vonuljon ki az üdvözlésére.

A herceg kísérete megrökönyödött, sőt egy kicsit meg is botránkozott. Hanem azért a parancsot teljesítették, és megint volt egy kis nyugta, békessége. Most ráért katonai gyakorlatokra elmenni, ami a legkedvesebb dolga volt, és valamelyest összeszedhette felkavart gondolatait.

Bezárkózott a palota legtávolabbi zugába, és magában tanakodni kezdett: mennyire teljesítette atyja parancsát?

Tulajdon szemével átvizsgálta Aa nomoszt, földjeit, városait, lakosait, tisztviselőit. Megállapította, hogy a tartomány keleti szélét a sivatag teljes elnyeléssel fenyegeti. Látta, hogy a munkásnép közönyös és ostoba, csupán azt végzi, amit ráparancsolnak, azt is csak ímmel-ámmal. Végül meggyőződött róla, hogy hűséges, ragaszkodó alattvalókat csak az arisztokraták között találhat. Mert vagy vérrokonságban vannak a fáraó családjával, vagy a lovagi rendbe tartoznak, vagyis azoknak a katonáknak az utódai, akik Nagy Ramszesz alatt harcoltak.

Ezek az emberek mindenesetre őszinte szívvel sorakoztak a dinasztia köré, és mindig lelkesedéssel álltak a fáraó szolgálatára. Nem úgy, mint a parasztok, akik alighogy elrikkantották éljeneiket, nagy sebesen visszaszaladtak disznaikhoz és ökreikhez.

De kiküldetésének fő célját nem érte el. Ramszesz nemcsak hogy nem látta világosan, miért csökkentek a kincstári bevételek, de még csak föl se tudta tenni a kérdést: mi a baj oka, és mi volna az orvoslás módja? Csak annyit látott, hogy Széth istennek legendabeli harca Ozirisz istennel semmit sem magyaráz meg, és a bajok gyógyítására nem ad útmutatást!

A herceg pedig mint Egyiptom jövendő fáraója ugyanolyan nagy bevételeket akart, amilyenek a régi időkbeli fáraók kincstárába befolytak. Csak a puszta gondolatra is, hogy trónra lépve éppen olyan szegény lesz, mint az apja, ha ugyan nem szegényebb, felforrt benne az indulat.

- Soha! - kiáltotta a herceg, ökölbe szorítva a kezét.

A királyi birtokok jövedelmének gyarapítása kedvéért kész lett volna kardjával akár magára Széth istenre is rárontani, és úgy lekaszabolni, darabokra vágni, mint ő tette a testvérével, Ozirisszal. De a rettenetes isten és légiói helyett más nem volt körülötte, mint a pusztaság, néma csend és teljes tájékozatlanság.

Így tépelődve, ily gondolatokkal küszködve, megszólította egyszer Mefresz főpapot.

- Mondd meg nekem, szentatyám, aki előtt tárva van minden bölcsesség: miért csökkennek a kincstári bevételek, és mi módon lehetne azokat megszaporítani?

A főpap égnek emelte a kezét.

- Áldott legyen az a lélek - kiáltotta -, amely ilyen gondolatokat sugall neked, kegyes hercegem!... Ó, bár lépnél a nagy fáraók nyomdokaiba, akik elborították Egyiptomot templomokkal, és töltések, csatornák építésével megnövelték a termékeny földterületet!

Az öreg úgy elérzékenyedett, hogy könnyekre fakadt.

- Mindenekelőtt arra felelj, amit kérdeztem - mondta a herceg. - Mert gondolhatunk-e akkor csatornák, templomok építésére, amikor üres a kincstár? Egyiptomot a legszörnyűbb csapás sújtotta; uralkodóit szegénység fenyegeti. Mindenekelőtt ezt kell földeríteni, orvosolni, a többi baj aztán magától elmúlik.

- Azt pedig csak a templomokban tudhatod meg, hercegem - felelt a főpap -, az oltár lábánál. Nemes kíváncsiságod csak ott elégülhet ki.

Ramszesz türelmetlenül kifakadt:

- Szentatyám szeme elől a templomok eltakarják az egész országot, még a fáraó kincstárát is!... Hisz én magam is papok tanítványa vagyok, a templomok árnyékában nevelkedtem föl, ismerem azokat a titokzatos látványosságokat, amelyekkel Széth gonoszságát mutatjátok be, meg Ozirisz halálát és újjászületését, de mi hasznom van belőle?... Ha az apám azt kérdezi: mint tölthetné meg a kincstárát? - nem tudok felelni a kérdésre. Legfeljebb arra beszélhetném rá, hogy ezentúl többet és gyakrabban imádkozzék, mint eddig tette!

- Káromlás a te beszéded, herceg, mert nem ismered a vallás magasabb rendű szertartásait. Ha ismernéd, sok kérdésre meg tudnál felelni, amelyek ma hasztalan kínoznak. Ha pedig meglátnád, amit én láttam!... Elhinnéd, hogy Egyiptomra nézve a legfontosabb dolog: templomait és papjait erősíteni...

"Öregségükre az emberek újra gyerekek lesznek" - gondolta a herceg, és abbahagyta a beszélgetést.

Mefresz főpap mindig nagyon istenfélő volt, de az utóbbi időben már szinte furcsa szertelenségig vitte.

"Ugyancsak megjárnám - gondolta magában Ramszesz -, ha a papok kezére bíznám magam, és segédkeznék gyerekes szertartásaiknál. Mefresz talán nekem is azt mondaná, hogy égnek emelt kézzel óraszámra álldogáljak az oltár előtt, amint ő teszi, csodára lesve..."

Farmuti hónapban (január vége, február eleje) Ramszesz herceg búcsút vett Otoesztől, és átment Hak nomoszba. A nomarchosznak és az uraknak megköszönte a fényes fogadtatást, de lelkében szomorú maradt; érezte, nem oldotta meg a feladatot, amelyet atyja rábízott.

Otoesz családostul, egész udvarával átkísérte a herceget és környezetét a Nílus jobb partjára, ahol a nomosz urai és papjai kíséretében Ranuzer nomarchosz őkegyessége üdvözölte a vendéget. Amikor a helytartó Hak földjére tette a lábát, a papok magasra emelték Atum isten szobrát, aki a tartomány oltalmazó istene volt, a tisztviselők arcra borultak, a nomarchosz pedig aranysarlót adott a kezébe, és arra kérte, hogy mint a fáraó helyettese, ő kezdje meg az aratást. Mert épp akkor volt az árpa betakarításának az ideje.

Ramszesz fogta a sarlót, néhány marékra való kalászt levágott, és a határon őrködő isten szobra előtt elégette a füstölőn. Utána hasonlóképpen cselekedett a nomarchosz és a főméltóságok, végül a parasztok megkezdték az aratást. Csak a kalászt vágták le, és zsákokba rakták; a szalmája ott maradt a földeken.

A herceg végighallgatta az istentiszteletet, amely csak untatta, aztán kétkerekű kocsiba szállt. Egy osztag katona nyitotta meg a menetet, utánuk következtek a papok, két úr pedig a zabolánál fogva vezette a trónörökös lovait. Mögötte, másik kocsiban, Ranuzer nomarchosz ült, utána az udvari urak és szolgák tengernyi serege. A nép, Ramszesz kívánsága szerint, nem vonult ki; hanem a parasztok, akik a földeken dolgoztak, a menet láttára arccal a földre borultak.

Néhány pontonhídon át, amelyet a Nílus ágain és a csatornákon vertek, a herceg estefelé végre megérkezett Anu városába, a tartomány székvárosába.

Néhány napon át egyik üdvözlő lakoma a másikat érte, sorra hódoltak a helytartó előtt, és bemutatták neki a hivatalbelieket. Végre maga Ramszesz kívánta, legyen már vége a sok ünneplésnek, és megkérte a nomarchoszt, ismertesse meg vele a nomosz gazdaságát.

A szemle másnap kezdődött, és néhány hétig tartott. A palota udvarán, ahol a herceg helyet foglalt, a céhvezető tisztek vezénylete alatt minden áldott nap különféle céhek tisztelegtek, hogy bemutassák munkáikat a helytartónak.

Egymás után megjelentek a fegyvertartók kardokkal, dárdákkal és harci bárdokkal, a hangszerkészítők sípokkal, kürtökkel, dobokkal, hárfákkal. Utánuk a népes asztalos céh vonult fel; székeket, asztalokat, kanapékat, gyaloghintókat és kocsikat mutatott be; mindent díszes ábrák és elefántcsontból, gyöngyházból és különféle színű fákból készült berakások borítottak. Majd fémből készített konyhai eszközöket hoztak; tűzhelyre való rostélyokat, különféle kétfülű fazekakat, alacsony, födeles serpenyőket. Az aranyművesek csodálatos szépségű aranygyűrűikkel tűntek fel, borostyánkőből vagy arany és ezüst láncszemekből készült kar- és lábpereceikkel, minden darab csupa művészi cizellálás, csupa drágakő és színes zománc.

A sort a fazekasok zárták be, akik vagy százféle agyagedényt hoztak. Volt ott váza, fazék, kancsó, korsó, mind a legváltozatosabb formában és nagyságban. Oldalukat festés borította, mintázott állat- és madárfejek.

Minden céh legszebb munkáiból adott ajándékot a hercegnek. Egy jókora terem tele lett velük, bár két hasonló tárgy nem akadt köztük.

Az értékes, de azért unalmas kiállításnak a végén Ranuzer őkegyessége megkérdezte a herceget: meg van-e elégedve?

A herceg elgondolkozott.

- Szebb holmikat legfeljebb a templomokban vagy atyám palotáiban láttam - felelte a herceg. - Minthogy azonban efféléket csak gazdagok vehetnek, nem tudom, hogy a kincstárnak elég nagy jövedelme van-e belőlük.

A nomarchoszt meglepte, hogy a fiatal herceg milyen közömbösen nézi ezeket a művészi dolgokat, de az már nyugtalanította, hogy a trónörökös a jövedelmezőségen töprenkedik. Ám meg akarta nyugtatni Ramszeszt, és attól a naptól fogva sorra látogatta vele a kincstári gyárakat.

Egyszer végigjárták a malmokat, ahol pár száz kézidarálón taposómalmok segítségével rabszolgák lisztet őröltek, másszor megfordultak a pékműhelyekben, ahol a katonaságnak kenyeret, kétszersültet sütöttek, továbbá olyan gyárakban, ahol hal- és húskonzerveket készítettek. Megnéztek óriási bőrcserző és szandálvarró műhelyeket, kohókat, ahol edényeknek, fegyvereknek való bronzot olvasztottak, aztán téglavetőket, takácsokat és szabókat.

Ezek a telepek a város keleti részében voltak. Ramszesz eleinte kíváncsian vette őket szemügyre, de nagyon hamar megcsömörlött a munkások láttára; soványak voltak, szemük riadt, színük beteges, hátuk a sok bottól csupa heg.

Attól fogva csak rövid időt töltöttek a gyárakban; inkább Anu város környékét akarta látni. Messze, keleten, tisztán láthatta a sivatagot, ahol a múlt évben lejátszódott a hadgyakorlat az ő és Nitager hadserege között. Szinte a szeme előtt volt az országút, amelyen az ő ezredei felvonultak, az a hely, ahol a szkarabeuszok miatt a hadigépek kénytelenek voltak letérni a sivatagra, de még talán a fát is látta, amelyre a csatornát ásó paraszt felakasztotta magát...

Tutmózisz társaságában arról a dombtetőről tekintett le Gósen virágzó földjére, ott szidta a papokat. És ott, a dombok között, pillantotta meg Sárát, és lobbant érte lángra.

Ma pedig... mekkora változás! Már nem gyűlöli a papokat, mióta Herihor jóvoltából megkapta a helytartói rangot és a memfiszi hadtestet. Sára, aki szeretője lett, már közömbössé vált számára, helyette annál erősebben érdekli a gyermek, akinek Sára ad életet.

"Ugyan mit csinálhat most? - gondolta a herceg. - Már nagy ideje nem kaptam róla hírt."

És amíg ő eltűnődve nézte a keleti dombokat, és emlékezetébe idézte a közelmúlt időket, Ranuzer, aki a kíséret élén állt, szentül hitte, hogy a herceg egy s más visszaélést fedezett fel a gyárakban, és most azon gondolkozik, mint büntesse meg őt érte.

"Kíváncsi vagyok rá, ugyan min akadt fenn a szeme? - töprenkedett a nomarchosz őkegyessége. - Azt vette-e észre, hogy a fele téglát eladták a föníciai kereskedőknek, vagy hogy tízezer saru hiányzik a raktárakból, vagy valamelyik gyalázatos éhenkórász sugdosott valamit fülébe a kohókról?"

És nagy nyugtalanság fogta el Ranuzer szívét.

Egyszerre csak a herceg a kíséret felé fordult, és Tutmóziszt hívta, akinek kötelessége volt, hogy mindig a közelében legyen.

Tutmózisz odasietett, a trónörökös pedig még távolabbra félrehúzódott vele.

- Nézd - szólt a sivatagra mutatva. - Látod azokat a hegyeket?

- Tavaly épp arra jártunk... - sóhajtotta a gavallér.

- Sára jutott az eszembe...

- Tüstént illatos fűszert égetek az isteneknek! - kiáltotta el magát Tutmózisz. - Épp most gondoltam, hogy mióta helytartó vagy, elfeledkezel leghívebb szolgáidról.

A herceg ránézett, és vállat vont.

- Válassz az ajándékok közül, amiket nekem adtak, válassz ki néhány gyönyörű edényt, házi eszközt, kelmét, elsősorban pedig karkötőt, aranyláncot, és vidd el Sárának...

- Örökkön élj, Ramszesz - suttogta a gavallér -, mert nemes lelkű úr vagy!

- Mondd meg neki - folytatta a herceg -, hogy a szívem most is tele van hozzá való kegyes hajlandósággal. Mondd meg neki, hogy azt akarom, vigyázzon az egészségére, és legyen gondja a magzatra, melyet a szíve alatt hord. Amikor pedig közel jár a lebetegedés ideje, én teljesítem atyám parancsát. Mondd meg Sárának, hogy eljön hozzám, és az én házamban fog lakni. Nem engedhetem, hogy az én gyermekem anyja egyedülvalóságban epekedjék... Menj és tedd, amit mondtam, és jó hírekkel térj vissza.

Tutmózisz leborult nemes ura előtt, és nyomban útnak eredt. A herceg kísérete nem gyanította, miről beszélgettek, de mind irigyelte Tutmózisztól a helytartó kegyét. Ranuzer őkegyessége szívében pedig csak nőttön-nőtt a nyugtalanság.

"Bárcsak ne kellene - gondolta elszomorodva - önkezemmel véget vetnem életemnek, és életem virágjában árvaságra hagynom a házamat!... Boldogtalan fejem, miért nem gondoltam akkor az ítélet idejére, amikor eltulajdonítottam ő szent felsége javait?"

Arca elsárgult, és lába reszketett. De a herceget elöntötte az emlékek árja, és észre se vette a nomarchosz szorongását.

Ekkor megkezdődött Anu városában is a lakomák és a mulatságok sora. Ranuzer őkegyessége a legjobb borait hordatta fel a pincékből, a három határos nomoszból a legszebb táncosnők, a legjobb zenészek, a legügyesebb ezermesterek gyűltek Anu városába. Ramszesz hercegnek minden perce le volt foglalva. Reggel katonai szemlék, főméltóságok fogadása, később lakomák, látványos mutatványok, vadászat és újra csak lakoma.

De éppen amikor a haki nomarchosz biztosra vette, hogy a helytartó már elunta a közigazgatási és gazdasági kérdéseket, a herceg egyik napon csak magához hívatta, és megkérdezte tőle:

- A te nomoszod csakugyan az egyik leggazdagabb tartománya Egyiptomnak?

- Igen... bár volt mostanság néhány nehéz esztendőnk - felelte Ranuzer, és a szíve újra elszorult, a lába pedig remegett.

- Akkor igazán csodálom, hogy ő szent felsége bevételei évről évre apadnak - jegyezte meg a herceg. - Meg tudnád mondani az okát?

- Uram - felelte a nomarchosz, és földig meghajtotta a fejét -, látom, hogy ellenségeim bizalmatlanságot támasztottak lelkedben énellenem. Így hát akármit mondhatnék én neked, úgysem tudnálak meggyőzni. Engedd hát meg nekem, hogy hiába ne is vesztegessem a szót. Hanem hadd jöjjenek az íródeákok az írásaikkal, amelyeket te magad is a kezedbe vehetsz és átvizsgálhatsz...

A herceg egy kicsit elcsodálkozott a váratlan kitörésen, de elfogadta az indítványt. A végén még meg is örült neki. Mert azt gondolta, hogy az íródeákok jelentései majd világot vetnek az igazgatás titkaira.

Másnap meg is jelent előtte Hak tartomány főíródeákja minden segédével. Tíz-egynéhány papirusztekercset hoztak magukkal, mind a két oldaluk tele volt írva. Amikor legöngyölítették, kibontotta a három nagyarasz széles és hatvan lépés hosszú szalagot. A herceg most először látott ilyen szertelen méretű írást, amely egyetlenegy tartománynak egy esztendejéről adott beszámolót.

A főíródeák leült maga alá húzott lábbal a padlóra, és olvasni kezdett:

- "Ő szent felsége, XII. Mer-amen-Ramszesz uralkodásának harmincharmadik évében a Nílus áradása megkésett. A parasztság az idegen országbeliek varázsló mesterkedését okolja, akik Hak tartományban telepedtek meg, és pusztítani kezdték az ártatlan zsidók, hettiták és föníciaiak házait, és néhány embert meg is öltek. A nomarchosz őkegyessége parancsára a bűnösök bíróság elé állíttattak; amely kétszázöt parasztot, két kőművest és öt szabót kőfejtő munkára, egy halászt pedig megfojtásra ítélt..."

- Miféle írás ez? - szólt közbe a herceg.

- Törvényszéki jelentés, mely ő szent felsége lába elé terjesztendő.

- Tedd félre, és a kincstári bevételekről szóló jelentést olvasd.

A főíródeák segédei összegöngyölték a félretett tekercset, és átadtak egy másikat. A főíródeák újra olvasni kezdett:

- "Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi magtárba hatszáz mérő búzát, amiről a főfelügyelő nyugtatványt adott. Thot hónap hetedik napján a főszámtartó vizsgálatot tartott, és megállapította, hogy a múlt évi beszolgáltatásokból hiányzik száznegyvennyolc mérő búza. A vizsgálat idején két munkás ellopott egy mérő gabonát, és eldugta a téglák között. Miután a dolog rájuk bizonyosodott, bíróság elé állíttattak, és kőfejtő munkára ítéltettek, amiért kezet mertek emelni ő szent felsége vagyonára..."

- Hát a száznegyvennyolc mérő búza hová lett? - kérdezte a trónörökös.

- Megették az egerek - felelte a főíródeák, és tovább olvasott: - "Thot hónap nyolcadikán bevételeztetett húsz vágómarha, tehén, hetvennégy bika, amelyek a lábasjószágok felügyelőjének parancsára a Karvaly-ezrednek megfelelő nyugtatvány ellenében kiadattak..."

Ilyenformán a helytartó megtudta, hogy napról napra mennyi árpát, búzát és lótuszmagot szállítottak be a magtárakba, mennyit adtak ki megőrlésre, mennyit loptak el, és emiatt hány munkást ítéltek kőfejtő munkára. A jelentés olyan unalmas és annyira zavaros volt, hogy Paophi hónap közepe táján a herceg abbahagyatta az olvasást.

- Mondd meg nekem, főíródeák uram - szólt a herceg -, mit értesz te ebből? Mit tudsz te meg ebből?

- Mindent, amit kegyes uram parancsol...

És már kezdte is újra a legelején, de most már könyv nélkül:

- "Thot hónap ötödik napján beszállítottak a királyi..."

- Elég! - rivallt rá a herceg, és elparancsolta a színe elől.

Az íródeákok arccal leborultak a földre, sebbel-lobbal összekapkodták tekercseiket, újra leborultak, és nyakra-főre igyekeztek kifelé.

A herceg Ranuzer nomarchoszt hívatta. A nomarchosz megjött, összefonva mellén a karját, de nyugodt arccal. Az íródeákoktól már tudta, hogy a helytartó semmire sem tud rájönni a jelentésekből, még csak végig se hallgatta.

- Kegyes uram, mondd meg nekem, teelőtted is felolvassák ezeket a jelentéseket? - kezdte a helytartó.

- Minden áldott nap...

- És érted is?

- Bocsáss meg, kegyességed, de hát... hogy tudnám igazgatni ezt a nomoszt, ha nem érteném?

A herceg zavarba jött, eltűnődött. Lehetséges volna, hogy csak ő annyira gyámoltalan?... Akkor pedig mi lesz az ő hatalmából?

- Ülj le - szólt kis idő múlva, és egy székre mutatott. - Ülj le, és mondd el: hogyan kormányozod nomoszodat?

Őkegyessége elsápadt, nem volt se holt, se eleven. Ramszesz észrevette ezt, és rögtön magyarázkodni kezdett:

- Ne hidd, hogy én nem bízom a te bölcsességedben. Nem ismerek embert, aki nálad jobban gyakorolná a hatalmát... De fiatal vagyok, és tudni akarom: miben is áll a kormányzás tudománya? Azért hát arra kérlek, tapasztalataidból juttass nekem néhány morzsát. Te igazgatod ezt a nomoszt, azt tudom!... Hanem azt mondd el nekem: hogy s mint folyik ez a kormányzás?

A nomarchosz fellélegzett és elkezdte:

- Elmondom neked, kegyes hercegem, életem egész folyását, abból megtudod, milyen nehéz az én munkám. Reggel, fürdő után, áldozatot mutatok be Atum istennek, aztán hívatom a főszámtartót, és megkérdezem tőle: szedik-e kötelességszerűen az adót ő szent felsége számára? Ha azt mondja, igen, akkor megdicsérem, ha azt mondja, ezek meg ezek nem fizettek, kiadom a parancsot, hogy az engedetleneket tömlöcbe vessék. Aztán a királyi csűrök felügyelőjét hívatom, hogy megtudjam, mennyire gyarapodott a gabonakészlet. Ha számottevően, megdicsérem, ha nemigen, megbotoztatom, aki hibás benne. Később jön a főíródeák, és megmondja: ő szent felsége javaiból mit kíván a hadsereg, a tisztviselők és a munkások, én meg illő nyugtatvány ellenében mindent kiadatok vele. Ha kevesebbet ad ki, megdicsérem, ha többet, vizsgálatot indítok. Délután eljönnek a föníciai kereskedők, akiknek gabonát adok el, az árát pedig beszolgáltatom a fáraó kincstárába. Aztán imádkozom, megerősítem a bírói ítéleteket, estefelé pedig a rendőrség tesz jelentést az eseményekről. Nemrégiben, csak épp a minap, az én nomoszombeli lakosok átcsaptak Ka nomosz területére, és meggyalázták Szebek isten szobrát. A szívemben örültem, mert Szebek nem a mi oltalmazó istenünk, de azért néhány bűnöst mégis megfojtásra ítéltem, sokat kőfejtő munkára, valamennyit pedig botra. Az én nomoszomban csakugyan van is békesség, csend, rend, nyugalom, az adók is napról napra befolynak...

- Bár a fáraó jövedelme nálatok is fogyton-fogy - szólt közbe a herceg.

- Úgy van, uram - sóhajtott Ranuzer. - A papok azt mondják, hogy az istenek haragra lobbantak Egyiptom ellen az idegen országbeliek beözönlése miatt, de én úgy látom, hogy az istenek sem vetik meg a föníciai aranyat és drágaköveket...

Ekkor az ügyeletes tiszt lépett be a terembe, nyomában pedig Mentuzufisz főpap, aki azért jött, hogy valami nyilvános templomi ceremóniára hívja a helytartót és a nomarchoszt. A két főméltóság elfogadta a meghívást, de Ranuzer nomarchosz közben olyan istenfélő viselkedést tanúsított, hogy a herceg csak ámult-bámult.

Amikor Ranuzer nagy hajlongások közben eltávozott a teremből, a helytartó a főpaphoz fordult:

- Minthogy te vagy mellettem Herihor őméltósága helyettese, kérlek, szent próféta, magyarázz meg nekem egy dolgot, amely nagy gondokkal tölti el az én szívemet.

- Ha tudom... - felelte a főpap.

- Meg tudod mondani, mert a bölcsesség, melynek szolgája vagy, megtölti a szívedet. Csak fontold meg, mit mondok. Tudod te, miért küldött engem ide a fáraó ő szent felsége?

- Hogy megismerd az ország gazdaságát és kormányzatát - felelt rá Mentuzufisz.

- Hát éppen abban járok. Megkérdezem a nomarchoszokat, megtekintem az országot és lakosságát, meghallgatom az íródeákok jelentéseit, de... nem értek semmit, és ez megmérgezi az életemet, és megriaszt. Mert amikor a hadsereggel van dolgom, mindent tudok: hány katonám, lovam, szekerem van; melyik tiszt korhely, melyik hanyagolja el a szolgálatát, melyik teljesíti rendjén a kötelességét. Azt is tudom, mit kezdhetek a katonasággal. Ha sík földön helyezkedik el az ellenséges hadtest, s meg akarom verni, akkor két hadtestet kell ellene küldenem. Ha az ellenség védett állásban van, három hadtest nélkül el sem indulok ellene. Ha az ellenség gyakorlatlan és rendetlen tömegekben harcol, ezer katonája ellen csak ötszáz emberünket küldöm ki, és mégis megverem. Ha az ellenséges csatasorban ezer csatabárdos van, meg nekem is annyi, rájuk rontok, és le is győzöm őket, ha száz parittyás van segítségemre. Katonai dolgokban, szentatyám, mindent olyan világosan lát az ember, mint az ujjait a saját kezén - folytatta tovább Ramszesz. - Minden kérdésre megvan a kész felelet, amelyet az eszem világosan felfog. Ellenben a nomoszok kormányzásából nemcsak hogy egy betűt nem értek, hanem akkora zűrzavar támad a fejemben, hogy nemegyszer elfelejtem, miért is jöttem. Pap és tiszt lévén mondd meg nekem őszintén: mit jelent ez? A nomarchoszok becsapnak, vagy én vagyok élhetetlen?

A szent próféta gondolkodóba esett.

- Hogy be mernek-e csapni, jó hercegem - felelte végre -, azt nem tudom, mert én nem tartom szemmel cselekedeteiket. De úgy hiszem, ők azért nem tudnak neked semmit se megmagyarázni, mert jómaguk se értenek semmit. A nomarchoszok és íródeákjaik - folytatta Mentuzufisz - olyanok, mint a hadseregben a tizedesek: mindegyik ismeri a maga szakaszát, és jelentést tesz róla elöljáró tisztjeinek. Mindegyik a maga kis csapatának parancsol. De az egész haditervet, amit a vezérek készítenek, a tizedes nem ismeri. A nomoszok kormányzói és az íródeákjai följegyeznek mindent, ami az ő tartományukban történik, és jelentéseiket felküldik a trón zsámolya elé. De csak a legfelső kormánytanács szedi ki belőlük a bölcsesség mézét.

- De én is épp ezt a mézet keresem! - kiáltotta a herceg. - Miért nem adják ide?

Mentuzufisz megrázta a fejét.

- Az állambölcsesség papi titok - mondta végre -, csak az az ember részesülhet benne, aki az isteneknek szenteli magát. Te pedig, kegyes herceg, bár papok neveltje vagy, mégis a leghatározottabban távol tartod magad a templomtól...

- Hogyan? Ha nem állok be papnak, nem világosítotok fel?

- Vannak dolgok, amelyeket, erpatre lévén, most is megtudhatsz, vannak megint mások, amelyeket csak mint fáraó ismersz meg. De olyanok is vannak, amelyekről csak a főpap tudhat.

- Minden fáraó főpap is - szólt közbe a herceg.

- Nem mindegyik. De meg a főpapok között is vannak különbségek.

- Tehát ti énelőttem eltitkoljátok a kormányzás rendjét! - kiáltotta a trónörökös haragra lobbanva. - Így én nem teljesíthetem atyám parancsát!

- Amire szükséged van, herceg - szólt nyugodtan Mentuzufisz -, azt meg is tudhatod, hiszen a legalsó papi felszentelést te is megkaptad. Ezeket a dolgokat azonban sűrű kárpit takarja a templomokban, és megfelelő előkészület nélkül senki sem meri félrehúzni...

- Hát én félrehúzom!

- Az istenek mentsék meg Egyiptomot ilyen csapástól! - felelte a pap, égre emelve a kezét. - Nem tudod te, kegyes uram, hogy a villám mindenkit agyonsújt, aki a megszabott áhítatos szertartások nélkül csak ujjal is mer nyúlni ahhoz a kárpithoz? Vitess a szentélybe egy elítéltet vagy rabszolgát, és nyújtsa ki a kárpitra a kezét, azon nyomban szörnyethal.

- Mert ti megölitek.

- Ha akármelyikünk is szentségtörő módon közeledne az oltárhoz, éppúgy szörnyethalna, mint a legutolsó gonosztevő. Az istenek előtt a fáraó és a főpap se több, mint a rabszolga.

- De hát akkor mit tegyek? - kérdezte Ramszesz.

- Imádsággal, böjtöléssel megtisztulva a templomban keress feleletet gondjaidra - felelte a főpap. - Mióta Egyiptom Egyiptom, még egy fáraó se szerezte meg másképp a kormányzás bölcsességét.

- Majd gondolkozom róla - mondta a herceg. - Bár úgy látom, hogy a tiszteletre méltó Mefresz és te, szent próféta, engem is be akartok vonni az áhítatos életbe, mint az apámat.

- Egyáltalán nem! Ha te, hercegem, fáraó korodban megelégszel a hadsereg vezényletével, évenként csak alig néhányszor kell részt venned az istentiszteleteken, mert máskor mindig helyettesítenének a főpapok. De ha meg akarod ismerni a szentélyek titkait, minden tiszteletet meg kell adnod az isteneknek, mert ők minden bölcsesség forrásai.

Ramszesz most már látta, hogy vagy nem teljesíti a fáraó parancsát, vagy pedig alá kell magát vetnie a papok akaratának, ami még jobban ellenük haragította, keserítette.

Nem sietett hát a templomban takargatott titkok után. Böjtre, istenes foglalatosságokra még ráért. Annál nagyobb hévvel vett részt a tiszteletére rendezett lakomákon.

Éppen ekkorra érkezett vissza Tutmózisz is, a mulatságok nagymestere, aki jó híreket hozott a hercegnek: Sára egészséges és nagyon szép - ez azonban most már kevésbé érdekelte Ramszeszt. Hanem a papok olyan kedvező horoszkópot állítottak fel a születendő gyermeknek, hogy a herceg el volt ragadtatva.

A legnagyobb bizonyossággal erősítgették, hogy a gyermek fiú lesz, akit az istenek dúsan megáldanak, és ha az apja szeretni fogja, nagy megbecsülésben lesz része az életben.

A herceg a jóslat második felén nevetett.

- Különös ezeknek a papoknak a bölcsessége! - mondta Tutmózisznak. - Tudják, hogy fiú lesz, amit én nem tudok, bár én vagyok az apja; de abban kétségeik vannak, szeretem-e majd, bár könnyű kitalálni, hogy akkor is szeretném, ha kislány lenne. Arról meg nyugodtak lehetnek, nagyra viszi-e. Az már az én gondom!

Pachom hónapban (január-február) a trónörökös Ka tartományba ment, ahol Szofra nomarchosz fogadta. Anu városa gyalogúton hét óra járásra volt Athribisztől, de a herceg három nap alatt tette meg ezt az utat. Ha eszébe jutott a sok imádság és böjt, ami a templomi titkokba való beavatása idején vár rá, még nagyobb kedve támadt a mulatozásra; kísérete hamarosan megérezte a herceg hangulatát, így aztán egyik lakoma a másikat érte.

Az országúton, amerre Athribiszbe utazott, újra özön nép jelent meg ujjongva, virágokkal, zeneszóval. A lelkesedés a város falai alatt érte el tetőpontját. Még az is megesett, hogy egy óriás termetű munkás a fáraó kocsija elé vetette magát. Amikor pedig Ramszesz megállította a lovait, a tömegből egy sereg fiatal lány pattant elő, és elárasztották az egész kocsit virágokkal.

"Mégiscsak szeretnek engem!" - gondolta a herceg.

Ka tartományban már meg se kérdezte a nomarchoszt a fáraó bevételeiről, nem nézte meg a műhelyeket, nem olvastatott fel jelentéseket. Tudta, hogy úgyse ért meg semmit, elhalasztotta hát ezt a munkát arra az időre, amikor majd beavatják a titkokba. Csak egyszer fejezte ki azt a kívánságát, hogy fölmenne Szebek isten templomának pilonjára, látta ugyanis, hogy a templom egy magas dombon emelkedik. Gondolta, onnan egy kicsit mégis szétnéz a vidéken.

Szofra nomarchosz őkegyessége nyomban teljesítette a trónörökös akaratát, aki a legnagyobb gyönyörűségek közt pár órát töltött a magas tornyon.

Ka nomosz termékeny síkság volt. Tíz-egynéhány csatorna és több nílusi oldalág minden irányban úgy elborította, mint valami ezüst és azúrkék fonalakból kötött háló. A dinnye, a novemberi búza már megérett. A földeken csak úgy nyüzsgött a sok csupasz testű ember, amint az uborkát szedték, vagy gyapotot vetettek. Mindenfelé házak, amelyek itt is, ott is, sűrűbben épülve, városkákat alkottak.

A házak, különösen a szántóföldeken épültek, szalmával, pálmalevelekkel födött agyagviskók voltak. A városbeli házak ellenben lapos tetejű téglaépületek, s valóságos fehér kockákként sorakoztak egymás után, oldalukon az ablakok és ajtók helyén rések. Nagyon gyakran egy-egy ilyen fehér kockán másik, valamivel kisebb kocka állt, azon egy még kisebb harmadik, és minden emelet más-más színre volt festve. Egyiptom izzó napja alatt olyanok voltak ezek a pálmák, akácok közt rejtőző házak, mint óriási gyöngyök, rubinok, zafírok, amelyeket széjjelszórtak a zöld mezőn.

Erről a helyről látott meg Ramszesz valamit, ami gondolkodóba ejtette. A házak a templom körül voltak a legszebbek, és ott nyüzsgött a földeken is a legtöbb nép.

"A papi birtokok a legszebbek!" - gondolta magában, és még egyszer végigjártatta szemét a templomokon és kápolnákon; a pilon tetejéről tíz-egynéhányat láthatott.

De minthogy megbékült Herihorral, és szüksége volt a papok szolgálatára, nem akart tovább foglalkozni ezzel a gondolattal.

A következő napokon Szofra nomarchosz a herceg tiszteletére vadászatokat rendezett, melyek során Athribisz városától kelet felé távolodtak el. A csatornák mentén nyíllal lődözték a madarakat, vagy óriási hálós csapdákkal fogdosták össze, melyek egyszerre több tucat madarat is bekerítettek, vagy sólymot bocsátottak az egyenként repkedő madarak után. Amikor pedig a herceg vadásztársasága a keleti sivatagra lépett, megkezdődött a nagy vadászat kutyákkal, párducokkal a nagyvadra, és néhány nap alatt el is ejtettek és elfogtak pár százat.

Amikor a tiszteletre méltó Szofra látta, hogy a herceg már megelégelte a szabad ég alatt folyó mulatságot, az éjszakai sátorozást, végét vetette a vadászatnak, és a legrövidebb úton hazavitte vendégeit Athribiszbe.

Délután négy órára megérkeztek, a nomarchosz pedig mindnyájukat meghívta vendégségbe a palotájába.

A herceget maga kísérte a fürdőházba, segített neki a fürdésben, és tulajdon szekrényéből szedett elő illatos keneteket a hercegnek. Aztán felügyelt a fodrász munkájára, aki elrendezte a helytartó haját, végül letérdelt a földre, és térden állva kérte a herceget, fogadjon el tőle kegyesen néhány új ruhát.

Volt ott egy azon frissen szőtt ing, amelyet szinte elborított a sok hímzés, gyöngyökkel kivarrt kötény, arannyal átszőtt palást, amely minden erőssége mellett is olyan finom volt, hogy két marokra össze lehetett szorítani.

A trónörökös kegyesen fogadta az adományt, és kijelentette, hogy ehhez fogható szép ajándékot még sohase kapott.

A nap már lenyugodott, és a nomarchosz átvezette a herceget a bálterembe.

Hatalmas udvar volt ez, körös-körül oszlopsor, padlója mozaikkal volt kirakva. Minden falát elborították a festmények; Szofra őseinek életéből merítették témájukat, háborút, tengeri utazást, vadászjeleneteket ábrázoltak. Az épület fölött pedig tető gyanánt egy óriási méretű pillangó lebegett, amelynek tarkabarka szárnyait elrejtett rabszolgák mozgatták, hogy lehűtsék a levegőt.

Az oszlopokra erősített bronzlámpákban lángoló fáklyák ontották az illatos füstöt.

A terem két részre oszlott: az egyik üres volt, a másik teli kis asztalkákkal, székekkel a vendégeknek. Hátul dobogó emelkedett, rajta drága sátor, amelynek oldallapja szét volt vetve, alatta Ramszesz asztala és heverője.

Minden asztal mellett hatalmas vázákban pálmák, akácok, fügefák. A trónörökös asztalkája körül tűlevelűek árasztottak balzsamos illatot, amely betöltötte az egész termet.

Az összegyűlt vendég urak lelkes rivalgással fogadták a herceget, s amikor Ramszesz a baldachin alatt - honnan beláthatta az egész termet - elfoglalta helyét, a kíséret is asztalhoz ült.

Most megszólaltak a hárfák, és bevonultak a nők; gazdag muszlinruhájuk fölött keblük szabadon maradt, csak úgy ragyogott rajtuk a sok drága ékszer. A négy legszebb Ramszesz herceget vette körül, a többiek pedig a kíséret előkelő méltóságai mellé ültek.

A levegőben rózsák, gyöngyvirágok, ibolyák illata úszott, és a herceg érezte, hogy halántékán lüktet a vér.

Fehér, rózsaszínű és kék inges rabszolgák és rabszolganők süteményt, szárnyast és vadpecsenyét, halat, bort, gyümölcsféléket hordtak körül, meg virágkoszorúkat, amelyeket a vendégek fejükre tettek. Az óriási pillangó egyre gyorsabban libegtette szárnyait, és a terem üres felében megkezdődött az előadás. Egymás után léptek elő táncosnők, akrobaták, pojácák, szemfényvesztők és vívómesterek. Amikor egyikük-másikuk ritka ügyességének adta jelét, a nézők aranygyűrűket vagy koszorúikból tépett virágokat dobáltak nekik.

A lakoma órákig eltartott, és lépten-nyomon harsányan éljenezték hol a herceget, hol a nomarchoszt és családját.

Ramszesz félig fekvő helyzetben ült a heverőn, amelyre aranykarmos oroszlánbőr volt terítve. A herceget négy nő szolgálta ki. Az egyik legyezte, a másik a koszorút cserélgette a homlokán, a másik kettő pedig ennivalókkal kínálta. A lakoma végén az, amelyikkel a herceg legszívesebben beszélgetett, egy pohár bort vitt neki. Ramszesz a felét megitta, a másik felét visszaadta neki, és mikor ő is kiitta, szájon csókolta.

A rabszolgák ekkor gyorsan kioltogatták a fáklyákat, a lepke nem libegtette tovább szárnyait, a teremben sötét lett, csend ereszkedett rá, amelyet csak a nők ideges nevetése szakított meg.

Egyszerre csak néhány ember gyors lépteinek dobogása és rettenetes kiabálás hangzott be a terembe:

- Eresszetek! - ordította egy rekedt férfihang. - Hol a trónörökös? Hol a helytartó?

A teremben zajgás támadt. A nők ijedtükben sírva fakadtak, a férfiak összevissza lármáztak:

- Mi az?... Merénylet a trónörökös ellen?... Hej, őrség! - Összetört edények csörömpöltek, fellökött székek nagyokat zörrentek.

- Hol a trónörökös? - sivított egy idegen hang.

- Őrség! Védjétek meg a trónörököst! - hangzott mindenfelől a teremben.

- Gyújtsatok világot! - hallatszott a trónörökös fiatalos hangja. - Ki keres?... Itt vagyok!

Fáklyákat hoztak be. A teremben halomban tornyosult a feldöntögetett és összetört bútor, s ezekben bújtak meg a vendégek. Az emelvényen a herceg igyekezett megszabadulni a nőktől, akik sikoltozva kapaszkodtak kezébe, lábába. A herceg mellett Tutmózisz, akinek fejéről levált a paróka, egy bronzkorsót forgatott a kezében, és ha valaki a közelükbe merészkedett volna, ha törik, ha szakad, fejbe vágja. A terem ajtajában már megjelent néhány katona, kivont karddal.

- Mi az?... Ki az? - kiáltotta rémülten a nomarchosz.

Végre meglátták, ki okozott ekkora felfordulást. A dobogó lépcsőjén egy sáros, meztelen óriás térdelt, hátán csupa véraláfutásos csík, és a trónörökös felé nyújtogatta karját.

- Íme, a gyilkos! - kiáltotta a nomarchosz. - Vigyétek!

Tutmózisz magasra emelte korsóját, az ajtó felől odarohantak a katonák. A megsebesült ember arccal a lépcsőre borulva kiáltozta:

- Irgalom, Egyiptom napja!

A katonák már majdnem megragadták, amikor Ramszesz végre kiszabadult a nők kezei közül, és a boldogtalanhoz lépett:

- Ne nyúljatok hozzá! - parancsolta a katonáknak. - Mit akarsz, ember?

- Sérelmeinket akarom elpanaszolni, uram!

Szofra nomarchosz ekkor a herceghez lépett, és halkan suttogta:

- Ez hikszosz... nézd csak, kegyes herceg, göndör haját és szakállát... És ahogy ide berontott, ez a szörnyű vakmerőség is azt bizonyítja, hogy ez a gonosztevő nem lehet született egyiptomi.

- Ki vagy? - kérdezte a herceg.

- Bakusza vagyok, a szochemi kubikos munkásezredből. Most nincs munkánk, hát Otoesz nomarchosz azt parancsolta...

- Részeg, őrült... - suttogta felháborodva a nomarchosz. - Hogy beszél veled, jó uram!

A herceg olyan pillantást vetett a nomarchoszra, hogy őkegyessége földig hajolva visszahúzódott.

- Mit parancsolt nektek Otoesz őkegyessége? - kérdezte a helytartó Bakuszát.

- Azt parancsolta, uram, hogy menjünk a Nílus partjára, ússzunk a vízbe, álljunk ki az országutakra, és a te üdvözlésedre csapjunk nagy lármát. És megígérte, hogy megadja, ami jár érte... Mert, jó uram, már két hónapja semmit sem kaptunk... Se árpakenyeret, se halat, se olajat, hogy testünk bekenjük.

- Mit szól ehhez kegyességed? - kérdezte a herceg a nomarchoszt.

- Veszedelmes korhely... arcátlan hazug! - felelte Szofra.

- Miféle lármát csaptatok az én üdvözlésemre?

- Hát ahogy parancsolták - felelte az óriás. - Az én feleségem meg a lányom a többiekkel együtt kiabálták: "Örökkön éljen!" Én meg a vízbe ugráltam, és koszorúkat dobáltam a hajódra. Minden koszorúért egy utent ígértek. Amikor pedig kegyes voltál, uram, bevonulni Athribisz városába, engem jelöltek ki, hogy vessem magam a lovak elé, és állítsam meg a szekered...

A herceg elmosolyodott.

- Sose hittem volna - mondta -, hogy ezt a lakomát ilyen vígan fejezzük be!... És mit fizettek neked azért, hogy a lovak elé vetetted magad?

- Három utent ígértek, de nem fizettek semmit se nekem, se a feleségemnek, se a lányomnak. Aminthogy két hónap óta az egész munkásezrednek se adtak semmi ennivalót.

- Hát miből éltek?

- Amit összekoldulunk, vagy ami keveset a parasztnál keresünk. Ebben a keserves nyomorúságunkban már háromszor fellázadtunk, a tisztek meg az íródeákok pedig mindig vagy megígérték, hogy megadják a járandóságunkat, vagy végigverettek bennünket...

- Azért, hogy az én tiszteletemre lármát csaptatok? - kérdezte mosolyogva a herceg.

- Te mondád, kegyes herceg... Éppen tegnap volt a legnagyobb zavargás, mire Szofra őkegyessége megtizedeltetett bennünket... Minden tizediket megbotozták, és én kaptam a legtöbbet, mert nagy is vagyok, és három szájat kell etetnem: a magamét, feleségemét, lányomét... Verés után kitéptem magam a kezükből, hogy leboruljak előtted, kegyes jó uram, és elpanaszoljam a sérelmünket. Veress meg bennünket, ha bűnösök vagyunk, de az íródeákok adják ki nekünk, ami jár, mert éhen veszünk... mi, a feleségeink, gyerekeink...

- Gonosz lélek szállta meg ezt az embert! - kiáltott közbe Szofra. - Nézd, kegyes uram, mennyi kárt okozott nekem!... Tíz talentumért oda nem adtam volna ezeket az asztalokat, tálakat és korsókat...

A mulatozók, akik lassanként magukhoz tértek ijedtükből, zajongani kezdtek.

- Útonálló! - mondogatták. - Nézd, csakugyan hikszosz... Még most is forr benne őseinek átkozott vére, akik betörtek Egyiptomba és végigdúlták... Ilyen drága holmik... Ilyen gyönyörű edények... ízzé-porrá törte!

- Ki nem fizetett munkások egyetlen zavargása több kárt okoz az országnak, mint amennyit ez a sok drágaság megér - felelte sötéten Ramszesz.

- Szent szavak! Érdemes, hogy emlékoszlopokra véssék - hangzott itt is, ott is a vendégek között. - A zavargás elvonja a népet a munkától, és megszomorítja ő szent felsége szívét... Nem való, hogy a munkások két hónapig nem kapják meg a zsoldjukat...

A herceg palástolatlan megvetéssel nézett a szélkakas módjára forgó udvaroncokra, és a nomarchoszhoz fordult:

- Átadom neked ezt a megkínzott embert. Bizonyos vagyok benne, hogy egy haja szála se görbül meg. Holnap reggel pedig megnézem az ezredét, amelyikben dolgozik: meggyőződést akarok szerezni, igazat mondott-e.

E szavakkal a helytartó távozott, és faképnél hagyta a megrökönyödött nomarchoszt és a vendégeket.

Másnap reggel a herceg Tutmózisz segítségével felöltözött.

- Megérkeztek a munkások? - kérdezte öltözködés közben.

- Meg, uram. Hajnal óta várják a parancsodat.

- Hát az a... Bakusza köztük van-e?

Tutmózisz arcát fintorítva felelte:

- Különös dolog történt. Szofra őkegyessége a palota egy üres pincéjébe záratta Bakuszát. Nos, az a gézengúz, amilyen rettentő erős ember, föltépte a szomszéd pincébe vezető ajtót, ahol bort tartanak, feldöntött néhány drága korsót, és úgy teleitta magát, hogy...

- Hogy? - kérdezte a herceg.

- Hogy belehalt.

A herceg felugrott a székéről.

- És te elhiszed, hogy az az ember, se szó, se beszéd, holtra itta magát? - kiáltotta hevesen.

- El kell hinnem, mert nincs rá bizonyítékom, hogy megölték - felelte Tutmózisz.

- Hát én majd megkeresem a bizonyítékokat! - fakadt ki Ramszesz.

Föl-alá járt a szobában, és úgy fútt dühében, mint egy dühös oroszlán. Amikor egy kissé lecsillapodott, Tutmózisz megszólalt:

- Ne keress ott bűnt, uram, ahol úgyse lehet meglátni, mert még tanút se találsz. Mert ha valaki a nomarchosz parancsára megölte azt a munkást, bizonyosan nem vallja be, a halott pedig semmit se mondhat; különben is, mit érne a vádja a nomarchosz ellen?!... Ilyen körülmények közt nincs bíró, akinek kedve volna vizsgálatot indítani...

- De ha én megparancsolom? - kérdezte a helytartó.

- Akkor megejtik a vizsgálatot, és bebizonyítják Szofra ártatlanságát. Te pedig, uram, szégyent vallasz, az összes nomarchoszok meg minden pereputtyukkal, udvarukkal, ellenségeid lesznek.

A herceg megállt a szoba közepén, és elgondolkozott.

- Végül is - folytatta Tutmózisz - minden arra vall, hogy az a boldogtalan Bakusza korhely volt vagy őrült, főképpen pedig idegen származású ember. Mert van-e épeszű született egyiptomi, aki be merne rontani a nomarchosz palotájába, és akkora lármát csapna, még ha akár egész éven át se kapja meg a bérét, botot meg kétszer annyit, mint Bakusza?

Ramszesz lehorgasztotta a fejét. Amikor meglátta, hogy a másik szobában az udvari népség sürög-forog, fojtott hangon mondta:

- Tudod, Tutmózisz, amióta erre az útra indultam, mintha lassanként más képe lenne Egyiptomnak, mint amilyennek valaha hittem. Néha szinte azt kérdem magamban: nem idegen országban vagyok-e? Majd meg a szívem nyugtalankodik, mintha sűrű kárpit volna a szemem előtt, és csúf turpisságokat takarna, amelyeknek azonban nem tudok a mélyükre nézni...

- Ne is nézegess nagyon, mert a végén kisül, hogy mindnyájunknak kőfejtőben volna a helyünk - mondta Tutmózisz nevetve. - Ne felejtsd el, hogy a nomarchoszok és a tisztviselők is a te nyájad pásztorai. Ha valamelyik magának is fej egy mérőre való tejet, vagy le is vág egy juhot, azért még nem ölöd meg, se világgá nem kergeted. Mert juhod nagyon is sok van, de pásztor kevés.

Közben Ramszesz felöltözött, és átment a várószobába, ahol kísérete már összegyűlt: papok, tisztek és tisztviselők. Aztán velük együtt kilépett a palotából, és kiment a külső udvarra.

A tágas udvaron az akácok árnyékában várták a munkások a herceget. A trombitaszóra az egész tömeg felpattant a földről, és öt vonalba sorakozott.

Ramszesz a főméltóságok fényes csoportja kíséretében egyszerre csak megállt: előbb távolról akart pillantást vetni a kubikos ezredre. Csupa pőre ember, fejükön fehér sapkaféle, derekukon ugyanilyen ágyékkötő. A sorokban tisztán meg lehetett különböztetni a barna bőrű egyiptomiakat, a fekete szerecseneket, a sárga ázsiaiakat és Líbia meg a Földközi-tenger szigeteinek fehér bőrű lakóit.

Az első sorbeliek csákányt tartottak a kezükben, a második sorban állók kapát, a harmadikban sorakozók lapátot. A negyedik sorban álltak a teherhordók, mindegyikük kezében dorong és két vödör. Az ötödik sorban is teherhordók voltak, de nagy ládákkal, egy-egy mellett két ember. Ők a kiásott földet hordták el.

A sorok előtt minden tíz-egynéhány lépésnyire álltak a felügyelők: mindegyiknek a kezében hatalmas bot, egy jókora fakörző vagy könyökfa.

Amikor a herceg feléjük lépett, szinte egy torokból kiáltották: "Örökkön élj!" Aztán letérdelve, homlokukkal megérintették a földet. A trónörökös intett nekik, hogy álljanak fel, aztán figyelmesen szemügyre vette őket.

Egészséges, izmos emberek voltak, egy cseppet se látszott rajtuk, mintha két hónap óta koldulásból éltek volna.

Szofra nomarchosz kíséretével a herceg felé közeledett. De Ramszesz úgy tett, mintha nem vette volna észre, és az egyik felügyelőhöz fordult:

- Szochemi kubikosok vagytok? - kérdezte.

A felügyelő egész hosszában végigvágta magát a földön, és hallgatott.

A herceg vállat vont, és a munkásokra kiáltott:

- Szochemiek vagytok?

- Szochemi kubikosok vagyunk! - felelték karban.

- Megkapjátok a zsoldotokat?

- Megkapjuk a zsoldunkat, elégedettek, boldogok vagyunk, ő szent felsége szolgái - felelte a kórus, tagolva minden szót.

- Hátra arc! - vezényelte a herceg.

Megfordultak: a botütésektől szinte valamennyinek a háta csupa sűrű, mély sebhely; de friss verésnek nem volt nyoma rajtuk.

"Becsapnak!" - gondolta a herceg. A munkásokat hazaparancsolta laktanyáikba, és anélkül, hogy a nomarchoszt üdvözölte vagy elbúcsúzott volna tőle, visszatért a palotába.

- Te is azt mondod - szólt az úton Tutmózisznak -, hogy ezek az emberek szochemi munkások?

- Ők maguk is azt mondják - felelte az udvaronc.

A herceg lovat kért, és kiment a város alatt táborozó katonasághoz.

Egész álló nap gyakorlatozott az ezredekkel. Délfelé a nomarchosz vezetésével egy csapat teherhordó munkás jelent meg a gyakorlótéren sátrakkal, asztalokkal, székekkel, enni-innivalóval, borokkal. De a herceg visszaparancsolta őket Athribiszbe, amikor pedig itt volt a katonaság étkezésének az ideje, maga is zabkenyeret, szárított húst kért, és azt evett ő is.

Csupa zsoldos, líbiai ezred volt. Amikor a herceg estefelé kiadta a parancsot a gyakorlatok befejezésére, és elbúcsúzott tőlük, a katonák és tisztek valósággal tomboltak lelkesedésükben. "Örökkön élj!" - kiáltozták, kezét, lábát csókolgatták, dárdákból és köpönyegekből hevenyésztek gyaloghintót, és hangos énekszóval vitték be a herceget a városba, útközben pedig szinte összeverekedtek, kié legyen a dicsőség, hogy a vállán viheti a herceget.

A nomarchosz és a kerület tisztviselői, látva a barbár líbiai katonák lelkesedését és a herceg irántuk való kegyességét, nyugtalankodni kezdtek.

- Ez aztán uralkodó! - suttogta a főíródeák Szofra fülébe. - Ha akarná, ezek az emberek az első szóra lekaszabolnának bennünket és gyermekeinket...

A megrémült nomarchosz az istenekhez sóhajtozott, és kegyes oltalmukba ajánlotta magát.

Késő éjjel, amikor Ramszesz már a palotájában volt, az egyik szolga jelentette, hogy a hálószobáját megcserélték.

- Miért?

- Mert abban a szobában mérges kígyót találtak, de úgy elbújt, hogy nem lehet ráakadni.

Az új hálószoba - a nomarchosz házával szomszédos szárnyon - oszlopokkal övezett, négyszögletes szoba volt. Alabástrom falait festett domborművek díszítették, alul cserepes virágok, fenn olaj- és borostyánlevelekből font füzérek.

A szobának majdnem a közepén hatalmas ágy, ébenfa-, elefántcsont- és aranyberakásokkal. A szobát két jó illatú fáklya világította meg, az oszlopok alatt asztalkákon bor, ételek, rózsakoszorúk.

A mennyezeten nagy, négyszögletes nyílás, amelyet vászonfüggöny takart.

A herceg megfürdött, és lefeküdt a jó, puha ágyra, a szolgák pedig távolabbi szobáikba mentek. A fáklyák kialvóban voltak, a hálóba befújt a virágillattal terhes, hűvös szellő. Ugyanekkor felülről halk hárfapengés hallatszott.

Ramszesz fölemelte fejét. A vászonfüggöny széthúzódott, és a mennyezet nyílásán keresztül épp az Oroszlán csillagképére esett a tekintete, abban is a fényes Regulusra. A hárfapengés erősödött. "Talán az istenek jönnek hozzám látogatóba?" - gondolta mosolyogva.

A nyíláson széles fénysáv ragyogott le: erős, de azért kellemes fény volt. Kis idő múlva aranyos, csónak formájú gyaloghintó jelent meg a nyílásban, rajta virágokkal ékes lugas, oszlopaira rózsafüzérek fonódtak, teteje csupa ibolya és lótusz.

Az aranyladik zöld levelekkel befont köteleken nesztelenül leereszkedett a hálószobába. A padlón megállt, a virágok alól pedig egy ritka szépségű meztelen lány lépett ki. Olyan volt a teste, mint a fehér márvány; borostyánszínű, hullámos hajából bódító illat áradt.

A leány kilépve légi gyaloghintójából, letérdelt a herceg előtt.

- Szofra lánya vagy? - kérdezte a herceg.

- Az vagyok, uram...

- És mégis eljöttél hozzám!

- Hogy az apámért könyörögjek. Bocsáss meg neki... Olyan boldogtalan!... Dél óta a könnyeit ontja, és hamuban ül.

- És ha nem bocsátok meg neki, itthagysz?

- Nem... - suttogta halkan.

Ramszesz magához vonta, és szenvedélyesen megcsókolta. A szeme lángolt.

- Hát akkor megbocsátok neki - mondta.

- Ó, milyen jó vagy! - kiáltotta a leány a herceghez simulva, aztán hízelegve hozzátette: - Megfizetteted a kárt, amit az az eszeveszett munkás okozott?

- Meg...

- Engem meg a palotádba viszel?

Ramszesz ránézett.

- Elviszlek, mert szép vagy.

- Igazán? - kérdezte a herceg nyaka köré fonva a karját. - Nézz meg jobban... A legszebb egyiptomi lányok között én csak a negyedik vagyok.

- Mit jelent ez?

- Memfiszben vagy Memfisz környékén lakik a legelső... Szerencsére az csak zsidó!... Szochemben van a második...

- Nem is tudtam - szólt közbe a herceg.

- Ó, te kis galambom... Biztosan a harmadikról se tudsz, aki Anuban lakik.

- Talán az is az én házamhoz tartozik?

- Ó, te hálátlan! - durcáskodott a leány, és egy lótuszvirággal ráütögetett a hercegre. - Kitelik tőled, hogy egy hónap múlva énrólam is már csak így beszélsz... De én nem hagyom ám magam...

- Mint az apád se...

- Még nem felejtetted el?... Vigyázz, mert elmegyek...

- Maradj... maradj!...

Másnap a helytartó kegyesen elfogadta Szofra nomarchosz hódolatát és lakomáját. Nyilvánosan megdicsérte a tartomány példás kormányzását, és hogy megtérítse a kárt, amit az a részeg munkás okozott, neki ajándékozta az edényeknek, házi eszközöknek a felét, amelyeket Anuban kapott.

Az anui ajándékok másik felét pedig a herceg udvarhölgyeként a nomarchosz lánya kapta, a szépséges Abel. Azonfelül ruhákra, lovakra és rabszolganőkre kifizettetett magának Ramszesz pénztárából öt talentumot.

Estefelé aztán a herceg ásítozva mondta Tutmózisznak:

- Ő szent felsége, az én atyám, nagy igazságra tanított, amikor azt mondta, hogy a nők nagyon sokba kerülnek.

- De ha nincs asszonyunk, még rosszabb.

- De nekem négy is van, pedig valójában magam se tudom, hogy jutottam hozzájuk. Kettőt szívesen átengednék neked.

- Sárát is?

- Azt nem, főképpen ha fia lesz.

- Ha ezeknek a gerlicéknek takaros kis hozományt adsz, akad majd, aki elveszi őket.

A herceg újra ásított egyet.

- Nem szeretem, ha hozományt emlegetnek - jegyezte meg. - Aááá!... Milyen szerencse, hogy maholnap megszabadulok tőletek, és papok közé kerülök...

- Hát csakugyan megteszed?

- Meg kell tennem. Végre talán megtudom tőlük, miért szegényedik el a fáraó!... Aááá! No, én kipihenem magam.

Ugyanaznap Memfiszben a föníciai Dagon, a trónörökös tiszteletre méltó sáfárja, kényelmesen heverészett palotája verandáján. Körülötte nagy vázákban ápolt, tűlevelű bokrok illatoztak. Két szerecsen rabszolga hűsítette a gazdag urat legyezőkkel, jómaga pedig egy kis majommal játszadozva hallgatta az elszámolásokat, amelyeket íródeákja olvasott fel neki.

E pillanatban egy kardos, sisakos, pajzsos, dárdát viselő rabszolga bejelentette (Dagon szerette a katonai parádét) a derék Rabszunt, aki szintén Memfiszben lakott, és föníciai kereskedő volt.

A belépő vendég mélyen meghajolt, és olyképpen eresztette le szemhéjait, hogy a derék Dagon nyomban elbocsátotta íródeákját és a két szerecsent is. Aztán nagy óvatosan végignézte a veranda mind a négy sarkát.

- Most már beszélhetünk - mondta vendégének.

Rabszun rögtön a tárgyra tért.

- Tudja-e, uram, hogy Türoszból itt van Hiram herceg?

Dagon felugrott a heverőről.

- Essen belé is, hercegségébe is a lepra! - horkant fel.

- Ő maga említette - folytatta nagy nyugalommal a vendég -, hogy köztetek most némi nézeteltérések vannak...

- Nézeteltérések? - rikoltott Dagon. - Az a haramia meglopott, semmivé tett, a tönk szélére juttatott... Amikor egyéb türoszi hajókkal én is elküldtem a magam hajóit nyugatra ezüstért, annak a lator Hiramnak a kormányosai tüzet vetettek rájuk, felgyújtották meg zátonyra akarták kergetni... Az én hajóim üresen, égetten és megrongálódva tértek haza... Az égi tüzek égessék meg azt a gaz népet! - fejezte be a nekidühödött pénzváltó.

- De hátha Hiram jó üzlettel jön most kegyességedhez? - kérdezte a vendég egykedvűen.

A Dagon lelkében felkavart vihar egyszerre elült.

- Hogy jöhetne ő hozzám jó üzlettel? - kérdezte a leghiggadtabb hangon.

- Azt majd megmondja ő maga, de előbb találkozni akar veled.

- Hát... akkor jöjjön ide.

- De ő úgy tartja, hogy kegyességednek illik hozzá menni. Utóvégre ő a türoszi legfőbb tanács tagja.

- Hát addig megdögölhet, míg én hozzá megyek! - pattogott újra dühösen Dagon.

A vendég a heverőhöz tolta karosszékét, és Dagon combját veregette.

- Dagon - mondta neki -, legyen eszed.

- Miért ne volna nekem eszem, és miért nem szólítasz te engem, Rabszun, kegyességednek?

- Ej, Dagon, ne légy ostoba! - torkolta le a vendég. - Ha ő nem jön hozzád, meg te se mégy hozzá, hogy csináltok akkor üzletet?

- Te vagy az ostoba, Rabszun! - tört ki újra Dagon. - Mert ha én megyek Hiramhoz, száradjon el a karom, ha ezen az udvariasságon el nem vesztem a haszon felét.

Erre a vendég is gondolkodóba esett.

- Ebben már igazad lehet - szólalt végre. - Ez okos beszéd. Hanem mondok én neked valamit. Gyere el énhozzám, Hiram is hozzám jön, nálam szépen megbeszélitek a dolgot.

Dagon lehajtotta a fejét, és ravaszul hunyorogva megkérdezte:

- Ej, Rabszun!... Valld be őszintén: mennyit adott neked ezért Hiram?

- Miért?

- Hogy elmegyek hozzád, és azzal a koszossal üzletet kötök?

- Ez egész Föníciának is ügye, tehát nem is kívánok utána hasznot - felelte méltatlankodva Rabszun.

- Úgy fizessenek meg neked az adósaid, amilyen igazat mondasz!

- Hát úgy ne fizessenek, amilyen igaz, hogy egy utent se keresek rajta! Csak Fönícia ne veszítsen! - háborgott bőszülten Rabszun.

Azzal elváltak.

Estefelé a derék Dagon gyaloghintójába ült, amelyet hat rabszolga vitt. Előtte botokkal két kengyelfutó szaladt, más kettő meg fáklyákat vitt. A gyaloghintó mögött meg négy más szolga haladt állig felfegyverkezve. Nem mintha veszedelem fenyegetné, hanem egy idő óta Dagon szeretett fegyveres kísérettel járni, akárcsak a lovagok.

Nagy méltósággal kiszállt a gyaloghintóból, és két embere karjára támaszkodva (a harmadik az ernyőt tartotta a feje fölé), belépett Rabszun házába.

- Hol van az a... Hiram? - kérdezte gőgösen a házigazdát.

- Nincs itt.

- Micsoda?... Hát én várjak rá?

- Nincs itt, mármint ebben a szobában, hanem a harmadikban, a feleségemmel - felelte a házigazda. - Most a feleségemnél tesz látogatást.

- Hát én oda nem megyek! - jelentette ki Dagon, és leült a heverőre.

- Gyere a másik szobába, és abban a percben ő is ott lesz.

Rövid húzódozás után Dagon engedett, és egy perc múlva a házigazda intésére belépett a másik szobába. Ugyanakkor a harmadik szobából egy szürke szakállú, nem éppen magas férfi is belépett, aranyos tógát viselt, fején aranypántot.

- Hiram herceg őnagysága, a türoszi legfőbb tanács tagja - kezdte a házigazda a szoba közepén a vendégek bemutatását. - Dagon őkegyessége, a trónörökös herceg és Alsó-Egyiptom helytartójának sáfárja.

A két méltóság, mellén összetéve karját, meghajolt egymással szemben, aztán a szoba közepén külön asztalkák mellett leültek. Hiram kissé széttárta tógáját, hogy megmutassa a nyakán lógó nagy aranyérmet; feleletül Dagon a vastag aranylánccal kezdett játszani, amelyet Ramszesz hercegtől kapott.

- Én, Hiram - szólalt meg az öreg -, üdvözlöm Dagon urat, kívánok neki nagy vagyont, vállalkozásaiban sok szerencsét.

- Én is, Dagon, üdvözlöm Hiram urat, és viszontkívánom neki mindazt, amit ő nekem...

- Máris veszekedni akarsz? - vágott a szavába Hiram ingerülten.

- Már miért veszekednék én?... Rabszun, te mondd meg, hát veszekedek én?

- Beszéljenek, kegyes uraim, inkább az üzletről.

Pillanatnyi gondolkozás után Hiram elkezdte:

- Türoszi barátaid tőlem meleg üdvözletüket küldik neked, uram.

- Csak azt küldték? - kérdezte Dagon gúnyos hangon.

- Hát mit akarsz, uram, mit küldtek volna? - kérdezte Hiram emelt hangon.

- Csendesen!... Csak békesség! - szólt közbe a házigazda.

Hiram jó néhányat sóhajtott.

- Az igaz, most nagy szükségünk van egymás közt a békességre... - szólalt meg aztán újra. - Föníciára nehéz idők közelednek...

- Tán a tenger elöntötte Türoszt vagy Szidónt? - kérdezte Dagon nevetve.

Hiram köpött egyet.

- Miért vagy olyan harapós ma, jó uram?

- Én mindig harapós vagyok, ha nem kegyesnek szólítanak.

- Hát engem miért nem címzesz fenségnek?... Hisz én herceg vagyok!

- Az ám, Föníciában - felelte Dagon. - De már Asszíriában is akármelyik szatrapa előszobájában három napig is várakozol, míg fogad, aztán éppúgy hasra esel előtte, mint akármelyik föníciai kalmár.

- Hát te mit tennél egyebet olyan vad, kegyetlen ember előtt, aki egykettőre karóba is húzathat? - pattogott Hiram.

- Hogy én mit tennék, azt nem tudom - felelte Dagon. - De én Egyiptomban egyugyanazon heverőre telepszem a trónörökössel, aki ma a fáraó ő szent felsége helytartója!

- Békesség, kegyes uram!... Egyetértés, fenséges herceg! - csillapította őket a házigazda.

- Egyetértés!... Abban egyetértek én is, hogy ez az úr éppen olyan közönséges föníciai kalmár, mint akárki más, és nekem nem akarja megadni a tiszteletet... - hangoskodott Dagon.

- Nekem száz hajóm van! - lármázott Hiram.

- A fáraó ő szent felségének meg van húszezer városa, nagyközsége meg faluja...

- Kegyes uraim, eltemetitek azt az egész ügyet és vele Föníciát! - vágott a kettő versengésébe Rabszun, most már emeltebb hangon.

Hiram összeszorította az öklét, hanem azért elhallgatott és lehiggadt.

- De azt elismeri kegyességed is - szólalt meg kis idő múlva -, hogy abból a húszezer városból valójában nem sok ő szent felségéé.

- Azt akarja ezzel fenséges uram mondani - vágta rá Dagon -, hogy hétezer város a templomoké, hétezer meg a nagyuraké?... De még akkor is hatezer tisztán megmarad ő szent felségének...

- Nem nagyon! Mert ha kegyes uram leüt belőle háromezret, amennyi zálogban van a papok kezén, kétezer pedig a mi föníciai atyánkfiai kezén van bérben...

- Igaza van, fenséges uram - szólt Dagon. - De azért ő szent felségének mégis megmarad ezer városa, épp a leggazdagabbak.

- Hát Tüfón szállott tán belétek? - csapott le rájuk most Rabszun. - Sorra akarjátok most számolni a fáraó városait! Hogy a...!

- Csitt! - suttogta Dagon, felugorva a székéről.

- Amikor Föníciát akkora veszedelem fenyegeti! - fejezte be Rabszun.

- Hadd tudjam hát meg végre én is, miféle veszedelem! - szólt Dagon.

- Majd megtudod, engedd csak szóhoz jutni Hiramot - felelte a házigazda.

- Hát beszéljen...

- Tudja-e kegyességed, mi történt a mi atyánkfiának, Asszarhaddonnak a fogadójában, az Aranyhajóban? - kezdte Hiram.

- Kocsmárosok között nekem nincsenek atyámfiai! - vetette közbe gúnyosan Dagon.

- Hallgass! - förmedt rá dühösen Rabszun, és tőre után kapott. - Olyan ostoba vagy, mint a kutya, amely álmában ugat...

- Hát ez meg mit dühösködik... ez a csontokkal házaló kalmár? - szólt Dagon, és ő is a kése után nyúlt.

- Csendesen!... Békesség! - csitította őket az élemedett herceg, és ő is övébe dugta száraz kezét.

Egy kis ideig mind a hármuk orrlyuka remegett, és a szemük szikrát hányt. Végre Hiram, aki leghamarabb lecsillapodott, újra megszólalt, mintha semmi se történt volna.

- Néhány hónappal ezelőtt Asszarhaddon fogadójában megszállt egy bizonyos Phut, Haran városából...

- Öt talentum adósságot akart beszedni valami paptól - vetette közbe Dagon.

- És aztán? - kérdezte Hiram.

- Aztán nincs tovább. Megnyerte egy papnő kegyeit, és annak a tanácsára elment Tébába, hogy ott keresse a pénzét.

- Annyi eszed van, mint egy gyereknek, és olyan nyelved, mint egy asszonynak - mondta erre Hiram. - Az a harani nem is harani, hanem kháldeai, és nem Phut a neve, hanem Beroész...

- Beroész?... Beroész? - ismételte Dagon elgondolkozva. - Ezt a nevet én valahol hallottam...

- Hallottad! - förmedt rá mély megvetéssel Hiram. - Ez a Beroész Babilon legbölcsebb papja, az asszír hercegeknek, de még magának a királynak is a tanácsadója...

- Bánom is én, hadd legyen a tanácsadójuk. Ha a fáraónak nem tanácsadója, mi közöm nekem hozzá? - felelte Dagon.

Rabszun felugrott székéből, és öklével Dagon orra alatt rápirított:

- Te fáraók moslékján hízott disznó! Téged annyit érdekel Fönícia, mint amennyit engem Egyiptom... Ha tudnád, egy drachmáért eladnád a hazád... te koszos kutya!

Dagon sápadtan és nyugodt hangon felelte:

- Mit kotyog ez a kalmár?... A fiaim Türoszban vannak, ott tanulják a hajósmesterséget, a lányom az urával Szidónban lakik... Fele vagyonom a legfőbb tanácsnak adtam kölcsön, pedig még tíz százalékot sem kapok érte. És ez a kalmár azt mondja, hogy nekem nincs közöm Föníciához!

- Rabszun, hallgass ide - folytatta egy kis szünet múlva. - Feleségednek, gyerekeidnek és őseid árnyékának nem kívánok egyebet, mint hogy annyit törődj velük, mint én minden egyes föníciai hajóval, Türosz, Szidón, de még Zarpathnak és Achsibunak is minden egyes kövével...

- Dagonnak igaza van - jegyezte meg Hiram.

- Hogy én nem törődöm Föníciával! - háborgott Dagon nekitüzesedve. - Hány föníciait hoztam én ide, hogy vagyont szerezzenek, és... mi hasznom lett belőle?... Hogy én nem törődöm Föníciával? Hiram két hajómat tönkrejuttatta, nagy haszontól ütött el, hanem azért ha Föníciáról van szó, leülök vele egy szobában...

- Mert azt gondoltad, arról lesz szó, kit csaphatnál be - vágta rá Rabszun.

- Csak úgy gondolj te a halálra, te ostoba! - folytatta Dagon. - Nem vagyok én gyerek! Mintha én nem fognám fel ésszel, hogy ha Hiram Memfiszbe jön, nem üzlet miatt jön. Ó, te, Rabszun, rád férne, hogy két évig lovászgyerek légy nálam, és az istállót söprögesd!

- Elég! - vágott a szavába Hiram, és öklével lecsapott az asztalra.

- Így sosem végzünk azzal a kháldeai pappal - morogta Rabszun olyan nyugalommal, mintha egy perce még nem is őt gyalázták volna.

Hiram egyet köhintett, és újra folytatta:

- Annak az embernek csakugyan háza, földje van Haranban, és ott Phut a neve. Hettita kereskedőktől leveleket kapott szidóni kereskedőkhöz, úgy aztán a karavánuk befogadta útjára. Jól beszél a mi föníciai nyelvünkön, becsülettel fizet, semmi különösebb dolgot nem kíván, hát a mi földijeink meg is szerették nagyon. De - folytatta Hiram, a szakállát simogatva - az oroszlán hiába ölt magára ökörbőrt, azért a farkából csak kilátszik egy darabka. Az a Phut nagyon okos és biztos a dolgában. A karaván vezetője suttyomban átvizsgálta a holmiját, de nem talált nála semmi gyanúsat, csak Astóreth istennő aranypénzét. Ez a pénz szíven találta a karavánvezetőt. Honnan van hettita embernek föníciai istenképe? Tehát alig érkeztek meg Szidónba, nyomban jelentette a dolgot a véneknek, és attól a perctől fogva a mi titkosrendőrségünk szakadatlanul szemmel tartotta ezt a Phutot. Hanem ez a Phut olyan bölcs férfiú, hogy alig volt pár napja Szidónban, máris mindenki megszerette. Imádkozott, áldozatot mutatott be Astóreth istennőnek, arannyal fizetett, pénzt nem kért kölcsön soha, csak föníciaiak közt forgolódott, és mindenkit annyira megszédített, hogy ellanyhult a felügyelet, ő meg nyugodtan elutazott Memfiszbe. Itt aztán a mi véneink újra figyeltetni kezdték, de nem fedeztek fel semmit, csak annyit gyanítottak, hogy valami nagy-nagy úr lehet, nem egyszerű harani polgár. Csak Asszarhaddon nyomozta ki véletlenül, vagyis nem annyira kinyomozta, mint inkább arra gyanakodott, hogy ez a Phut alighanem egy egész éjszakát töltött Széth isten ősi templomában, márpedig Széth temploma itt igen sokat jelent...

- Oda csak főpapok járnak, igen fontos tanácskozásra - jegyezte meg Dagon.

- Még az se jelentene semmit - folytatta Hiram. - De egy hónappal ezelőtt egy kereskedő földink csodálatos hírekkel tért haza Babilóniából. Nagy ajándékokért a babiloni szatrapa egy udvari embere elárulta neki, hogy Föníciát nagy veszedelem fenyegeti... "Titeket az asszírok kebeleznek be - mondta ez az udvarbeli úr a mi földinknek -, az izraeliták földje meg Egyiptomé lesz. Ebben az ügyben utazott a kháldeai főpap, Beroész, a tébai papokhoz, és megköti velük a szerződést." Tudnotok kell - folytatta Hiram -, hogy a kháldeai papok az egyiptomi papokkal testvéri viszonyban vannak. Mivel pedig ennek a Beroésznak nagy szava van Asszar király udvarában, tehát ennek a szerződésnek a híre nagyon is igaz lehet.

- De minek az asszíroknak Fönícia? - kérdezte Dagon, a körmét rágva.

- Minek a tolvajnak más magtárja? - válaszolt Hiram.

- Mit jelenthet Beroész szerződése az egyiptomi papokkal? - szólalt meg elgondolkozva Rabszun.

- Ostoba, te! - szólt rá Dagon. - A fáraó csak azt teszi, amit a papok tanácsolnak.

- Meglesz az a szerződés a fáraóval is, ne féljetek! - szólt közbe Hiram. - Türoszban mi már biztosra tudjuk, hogy nagy kísérettel és sok ajándékkal nemsokára Egyiptomba jön Szargon asszír követ... Mintha csak szét akarna nézni Egyiptomban, és csak azt akarná eligazítani a miniszterekkel, hogy az egyiptomi írásokban ne szóljanak arról, mintha Asszíria adót fizetne a fáraónak. Valójában pedig azért jön, hogy megkösse a szerződést, amely elosztja kettejük között a mi tengerünk és az Eufrátesz közé eső országokat.

- A föld nyelje el őket! - átkozódott Rabszun.

- Te hogyan vélekedel erről, Dagon? - kérdezte Hiram.

- Hát ti mit tennétek, ha Asszíria csakugyan megtámadna?

Hiram haragosan rázta a fejét.

- Mit?... Hajóra ülnénk családostul, vagyonostul, és csak a városunk romjait, a rabszolgák rothadó holttesteit hagynánk azoknak a kutyáknak... Hát nem ismerünk mi szebb, nagyobb országokat, mint Fönícia? Új hazát alapíthatnánk, még gazdagabbat, mint a régi.

- Az istenek mentsenek meg bennünket ettől a végső menedéktől! - mondta Dagon.

- Éppen arról van szó, hogy a mai Föníciát mentsük meg a pusztulástól - erősítette Hiram is. - És te, Dagon, ebben az irányban sokat tehetsz...

- Én-e?

- Megtudakolhatod a papoktól: járt-e náluk csakugyan Beroész, és kötött-e velük olyan szerződést?...

- Szörnyen bajos dolog! - suttogta Dagon. - De talán akad olyan pap, aki megmondja.

- Meg tudod tenni - folytatta Hiram -, hogy a fáraó udvarában Szargonnal ne kössenek szerződést?

- Nagyon bajos... Magam nem bírom megtenni...

- Én majd veled leszek, pénzt meg majd ad Fönícia. Már szedik is erre a célra az adót.

- Én magam két talentumot adtam - szólt közbe halkan Rabszun.

- Én adok tízet - vetette oda Dagon. - De mit kapok a munkámért?

- Mit?... Hát... tíz hajót - felelte Hiram.

- És te mennyit keresel rajta? - kérdezte Dagon.

- Kevesled?... Jó, kapsz tizenötöt...

- Azt kérdeztem: te mit keresel rajta? - feszegette a dolgot Dagon.

- Nem bánom... kapsz húszat... Annyi elég?

- Jó, legyen. De megmutatjátok az utat az ezüstországba?

- Meg.

- És oda is, ahonnan a horganyt szerzitek?

- Hát jó...

- És oda is, ahol a borostyán terem? - fejezte be Dagon.

- Csak már megdöglenél! - felelte Hiram herceg őfensége, kezét nyújtva felé. - De most már csakugyan nem tartasz a szívedben haragot ellenem azért a két rossz lélekvesztőért?

Dagon felsóhajtott.

- Rajta leszek, hogy elfelejtsem. De micsoda vagyonom volna most, ha ti akkor el nem zavartok onnan!

- Elég! - szólt közbe Rabszun. - Beszéljetek Föníciáról.

- Kitől szerzesz hírt Beroészról és a szerződésről? - kérdezte Hiram Dagontól.

- Hagyj békén. Veszedelmes itt minden szó, mert papok is benne lesznek a dologban.

- És kire gondolsz, ki akadályozná meg a szerződést?

- Gondolom... gondolom, maga a trónörökös. Jó néhány kötelezvénye van a kezemben.

Hiram felemelte a kezét.

- A trónörökös... nagyon jó, mert fáraó lesz, talán nem is sokára...

- Pszt! - ripakodott rá Dagon, és öklével az asztalra csapott. - A nyelved szakadjon ki ilyen beszédekért!

- Ó, a disznó! - hördült fel Rabszun, az öklét rázva Dagon orra előtt.

- Ó, te ostoba kalmár! - felelte Dagon csúfondáros nevetéssel. - Neked, Rabszun, szárított halat, vizet kellene árulnod az utcán, semmint országok dolgába ártani magad. Egy ökörnek az egyiptomi sárral bevert patájában is több ész van, mint a te fejedben, pedig öt éve élsz Egyiptom fővárosában!... Disznók egyenek meg...

- Csendesen!... Csendesen! - szólt közbe Hiram. - Ha folyton beleszóltok, nem tudom befejezni...

- Beszélj, te bölcs vagy, és téged megért az én szívem - felelte Rabszun.

- Ha neked, Dagon, csakugyan van befolyásod a trónörökösre, akkor az nagyszerű - folytatta Hiram. - De ha a trónörökös is hajlandó megkötni azt a szerződést Asszíriával, akkor a szerződés meg is lesz, és ráadásul a mi bőrünkre írják, a mi vérünkkel. De ha inkább háborúra van kedve Asszíriával, akkor meg is indítja a háborút, akárhogy vetik is latba ellene az istenek minden erejét.

- Csitt! - suttogott újra Dagon. - Ha a papok nagyon akarják, meg is lesz az a szerződés... De hátha nem akarják...

- Ezért kell vigyáznunk, hogy minden vezető mellettünk álljon - mondta Hiram.

- Az lehetséges...

- És minden nomarchosz is...

- Az is lehetséges...

- És a trónörökös is - fejezte be a sort Hiram. - De ha csak te egymagad tudod erre az asszír háborúra felbiztatni, az még semmi. Olyan az ember, mint a hárfa, sok húrja van, és egyszerre tíz ujjal kell rajta játszani, te pedig, Dagon, csak egy ujj vagy.

- Márpedig tízfelé nem szakadhatok...

- De lehetsz olyan kéz, amelyen öt ujj van. Te megteheted, hogy senki meg ne tudja, hogy te háborút akarsz, de az kell, hogy a trónörökös minden szakácsa, minden fürdős, gyaloghintós, íródeákok, tisztek, kocsisok, mindenki háborút akarjon Asszíriával, s a trónörökös reggeltől estig, sőt mikor alszik, ezt hallja...

- Az meglesz.

- Hát a kedvesét ismered-e? - kérdezte Hiram.

Dagon csak legyintett a kezével.

- Ostoba lányok - felelte -, azoknak egyében nem jár az eszük, mint a ruhán, arcfestéken és illatos keneteken... De hogy hol terem az a kenet, ki hozza Egyiptomba, azt már nem tudják.

- Olyan szeretőt kell neki keríteni, aki azt is tudja - mondta Hiram.

- Honnan? - kérdezte Dagon. - De csakugyan... megvan! - kiáltotta, a homlokára csapva. - Ismered Kámát, Astóreth papnőjét?

- Micsoda? - pattant fel Rabszun. - Szent Astóreth istennő papnője egy egyiptomi szeretője legyen?

- Ugye, jobb szeretnéd, ha a tied volna? - csúfolódott Dagon. - Még főpapnő is lesz belőle, ha úgy könnyebben bejuthat az udvarba...

- Igazad van - hagyta helyben Hiram.

- De hisz ez szentségtörés! - méltatlankodott Rabszun.

- Úgy hát a papnő, aki megteszi, meg is halhat - jegyezte meg a tisztes korú Hiram.

- Csak az a zsidó lány, az a Sára, utunkba ne álljon - tűnődött kis hallgatás után Dagon. - Gyermeket vár, akihez a herceg máris ragaszkodik. Ha fia lesz, akkor mindenki más háttérbe szorul.

- Majd lesz pénzünk Sára számára is - nyugtatta meg Hiram.

- De mikor nem fogad el semmit! - fakadt ki Dagon. - Az a nyomorult visszautasította azt a drága aranypoharat, amit én magam vittem neki!

- Mert azt hitte, rá akarod szedni - jegyezte meg Rabszun.

Hiram a fejét rázta.

- Annyi baj! - mondta. - Ahol az arany nem használ, ott majd használ az apa, anya vagy a szerető. És ha a szerető se használ, akkor is hátravan még...

- A kés... - sziszegte Rabszun.

- A méreg... - suttogta Dagon.

- A kés nagyon durva portéka... - fejezte be a beszédet Hiram.

Végigsimította a szakállát, majd fölkelt, és kihúzott a kebléből egy bíborpiros szalagot, amelyen három aranyamulett lógott, Astóreth istennő képével. Övéből kést vett elő, a szalagot háromfelé vágta, és két darabot egy-egy amulettel Dagonnak és Rabszunnak adott.

Aztán a szoba közepéről mind a hárman a sarokba mentek, ahol az istennő szárnyas szobra állt. Összefonták mellükön a karjukat, Hiram pedig fojtott hangon, de azért érthetően mondta:

- Esküszünk neked, élet anyja, hogy egyezségünket hűségesen álljuk, és addig nem nyugszunk, amíg a szent városok biztonságban nem lesznek ellenségeinktől, akiket irtson ki az éhínség, dögvész és a tűz. Ha bármelyikünk nem tartaná meg, amit vállalt, vagy elárulná a titkot, sújtsa minden csapás, érje minden szégyen!... Éhség szaggassa belső részeit, örökre kerülje az álom vérrel befutott szemét... Száradjon el a karja még annak is, aki segítséget nyújt neki, mert megesett a szíve nyomorúságán... Rothadékká változzon asztalán a kenyér, bűzös lévé a bora... Pusztuljanak el a gyermekei, házát meg fattyak töltsék meg, akik leköpdösik és elűzik. Hosszú napokon át elhagyatva, üvöltve halódjék, véget nem érő betegségben sínylődvén, meggyalázott testét ne fogadja be se föld, se víz, ne égesse meg a tűz, ne falják fel fenevadak!... Úgy legyen!...

A szörnyű eskü után, amelyet Hiram kezdett, de a második felétől kezdve felindulástól reszkető hangon mind a hárman hangosan mondtak, lihegve megpihentek. Majd Rabszun dús asztalhoz vezette vendégeit, akik bor, zeneszó és táncosnők mellett egy kis időre elfelejtették a rájuk váró nehéz munkát.

1. A paraszt beszéde hiteles. (A szerző) [VISSZA]

2. Egykorú hiteles feljegyzések. (A szerző) [VISSZA]

3. Ránk maradt szöveg. (A szerző) [VISSZA]

4. Bretor és Hagita a világ északi és keleti tájának szellemei. (A szerző) [VISSZA]

5. A Jupiter bolygó. (A szerző) [VISSZA]

6. A Szaturnusz. (A szerző) [VISSZA]

---