Pi-Baszt városától nem messze emelkedett Háthor istennő temploma.

Paoni hónapban (március-április), a tavaszi napéjegyenlőség napján, úgy este kilenc óra tájban, amikor a Szíriusz csillag nyugat felé fordul, a templom kapuja előtt három utas állt meg: két pap meg egy vezeklő. Ez mezítláb jött, fejére hamut hintett, köntöse durva daróc, amely eltakarta az arcát.

Bár az éjszaka elég világos volt, de a másik két utas arcát sem lehetett meglátni. Ugyanis odaálltak a két hatalmas, tehénfejű istenszobor árnyékába, amelyek a templom kapuját őrizték, és szelíd tekintettel óvták Habu tartományt minden dögvésztől, pusztító árvíztől és a déli szelektől.

A vezeklő kissé megpihent, aztán leborult a földre, és sokáig imádkozott. Majd fölkelt, megfogta a réz kapuzörgetőt, és ráütött vele a kapura. Az érc hatalmas kondulása egyszerre bejárt minden udvart, visszaverődött a templom vastag falairól, elszállt a búzatáblák fölött, a parasztok apró vályogkunyhói fölött, a Nílus ezüstös tükre fölött, ahonnan halk sikkantással felelgettek rá az álmukból fölvert madarak.

Jó vártatva a kapu mögül mozgolódás, azután emberi szó hallatszott:

- Ki ébreszt bennünket?

- Isten szolgája, Ramszesz - felelt a vezeklő.

- Mi járatban jössz hozzánk?

- A bölcsesség világosságáért.

- Milyen jogod van rá?

- Legalacsonyabb fokú papnak már felszenteltek, és a nagy körmenetek idején a templom belsejében fáklyát viszek.

A kapu szélesen feltárult. Középen fehér ruhás pap állt, aki karját kitárva tagoltan és világosan mondta:

- Lépj be. E küszöb átlépése után az istenek békessége lakozzék a te lelkedben, és teljesedjék minden kívánságod, melyet alázatos könyörgéssel kérsz az istenektől.

És amikor a vezeklő leborult a lába elé, a pap titkos jeleket vetve Ramszesz fejére, suttogva folytatta:

- Annak nevében, aki van, volt és lesz... aki mindennek teremtője, akinek lehelete betölti a látható és láthatatlan világot, aki örök élet...

Amikor pedig a kapu bezáródott mögöttük, a pap kézen fogta Ramszeszt, és a sötétben a pitvar hatalmas oszlopai között bevezette a lakásául kijelölt helyre. A kis cellát mécsláng világította meg. A kőpadlón egy köteg száraz fű volt elszórva, az egyik sarokban korsó víz, mellette árpalepény.

- Látom, itt valóban kipihenhetem a nomarchoszok udvarában töltött sok fogadás fáradalmát! - kiáltotta jókedvűen Ramszesz.

- Gondolj az örökkévalóságra - intette a pap, és kiment.

A herceget kellemetlenül érintette ez a felelet. Megéhezett, de azért nem volt kedve az árpalepényhez, és vizet se ivott. Leült a fűre, és az úttól feltört lábára tekintve, kérdezte magában: minek jött ő ide?... Miért mondott le önként méltóságáról?

Amint elnézte a cella falait és nyomorúságos berendezését, eszébe jutottak gyermekévei, amelyeket a papi iskolában töltött. Mennyi botot kapott!... Büntetésből hány éjszakát töltött a csupasz kőpadlón! Ramszesz most is ugyanazt a gyűlöletet és rettegést érezte, amely régente a szigorú papok előtt elfogta, akik minden kérdésére, minden kérésére csak egy feleletet adtak: "Gondolj az örökkévalóságra!"

Néhány hónapi zajos élet után ekkora csendességbe zuhanni, a hercegi udvart felcserélni sötétséggel és magánnyal, a lakomák, asszonyok, zene helyett pedig maga körül és feje fölött a falak súlyát érezni...

- Megőrültem!... Megőrültem! - mondta magában Ramszesz.

Voltak percei, amikor azon nyomban ott akarta hagyni a templomot, de aztán eszébe jutott, hogy tán ki se nyitnák előtte a kaput. Az úttól piszkos lába, a hamu, amely egyre hullott a hajáról, a durva daróc vezeklőruha - minden undorította. Csak legalább a kardja megvolna!... De ebben a köntösben, ezen a helyen merné-e használni?...

Elfojthatatlan szorongás nehezült rá, s kijózanodott. Eszébe jutott, hogy az istenek a templomokban félelmet küldenek az emberekre, s az az első lépés a bölcsesség felé.

"Hiszen én a fáraó helytartója és örököse vagyok - gondolta magában -, ki tehet itt ellenemre akármit is?"

Fölkelt, és kiment a cellából. Oszlopokkal körülvett nagy udvarra lépett. A csillagok fényesen ragyogtak az égen, így tehát elég jól látta az udvar egyik végén a hatalmas pilonokat, a másik végén a szentély kitárt kapuját.

Odament. Az ajtó körül homály borongott, csak valahol messze égett néhány lámpa, mintha a levegőben függnének. Szemét megerőltette, s a bejárat és a világosság között nehéz, zömök oszlopok sűrű erdejét látta: csúcsuk elveszett a sötétben. Mélyen benn, talán néhány száz lépésnyire tőle, homályosan látta az ülő istennő óriási lábait, térdére nyugtatott kezeit, amelyekről bágyadtan verődött vissza a lámpafény.

Egyszerre neszt hallott. Messze, az oldalhajóból, fehér alakok sora lépett elő párosával. Éjjeli körmenet volt: a papok hódoltak az istennő szobra előtt, és két karban énekeltek.

ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és a földet, és minden teremtmény az én munkám.

MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki teremtettem a vizet és a nagy áradást, én teremtettem anyámnak a bikát, aki az atya.

ELSŐ KAR: Én vagyok az, aki teremtettem az eget és láthatárainak titkait, és én leheltem beléjük az istenek lelkét.

MÁSODIK KAR: Én vagyok az, aki ha kinyitom a szemem, világos lesz, ha lehunyom, sötétség támad.

ELSŐ KAR: A Nílus vize megárad, ha megparancsolja...

MÁSODIK KAR: De még az istenek se tudják a nevét.^[7]

Az eleinte elmosódó hangok megerősödtek, úgyhogy minden szót tisztán meg lehetett hallani, és amint a menet elvonult, a hangok is szétverődtek az oszlopok között, majd egyre halkultak. Végre teljesen elenyésztek.

"Ezek az emberek mégsem csupán esznek, isznak és kincseket gyűjtenek - gondolta Ramszesz -, hanem szolgálatot is teljesítenek, még éjjel is... Bár... sok haszna van belőle annak a szobornak!"

A herceg nemegyszer látta, hogy a határvédő istenszobrokat más nomoszbeli lakosok sárral bemocskolják, vagy idegen származású zsoldosezredek katonái nyíllal, parittyával lövöldöznek rájuk. Ha az istenek nem háborodnak fel a gyalázaton, akkor nyilván nem sokat törődnek az imádsággal, körmenetekkel se.

"Különben is ki látta az isteneket?!" - mondta magában a herceg.

A szentély hatalmas méretei, megszámlálhatatlan sok oszlopa, a szobor előtt lobogó lámpa, minden szinte húzta, vonta Ramszeszt. Szét akart nézni ebben a titokzatos végtelenségben, és előrement.

Egyszerre csak úgy érezte, mintha háta mögül egy kéz lágyan megérintette volna... Körülnézett... senki... Ment tehát tovább.

Most megint két kéz fogta meg a fejét, egy harmadik, nehéz, nagy kéz pedig a hátára nehezedett.

- Ki van itt? - kiáltotta a herceg, és berohant az oszlopok közé.

De megbotlott, és kicsibe múlt, hogy el nem esett: valaki elkapta a lábát.

Ramszeszt újra elfogta a félelem, még nagyobb, mint az imént a cellában. Ész nélkül szaladni kezdett, neki-nekiment az oszlopoknak, mintha az útjába álltak volna. Sötétség vette körül mindenfelől.

- Ó, szent istennő, ments meg! - suttogta Ramszesz.

Megállt. Pár lépésnyire volt a templom hatalmas kapujától; a széles nyíláson benézett rá a csillagos ég. Hátrafordította fejét: a rengeteg oszlopok erdejében lámpák égtek, és fényük bágyadtan verődött vissza a szent Háthor istennő érctérdeiről.

A herceg megrendülve, lesújtva tért vissza cellájába; szíve vergődött, ahogy a hálóba esett madár verdes. Hosszú évek óta először borult le arccal a földre, és buzgón imádkozott az istenek kegyelméért, bocsánatáért.

- Könyörgésed meghallgatásra talál! - szólt le hozzá egy szelíd hang.

Ramszesz felkapta a fejét, de a cellában nem volt rajta kívül senki: zárt ajtó, vastag falak. Most még buzgóbban imádkozott, és úgy is aludt el, arccal a földön, keresztként széttárt karokkal.

Amikor másnap felébredt, teljesen más ember volt: megismerte az istenek hatalmát, és megkapta a kegyelem ígéretét.

Ettől fogva napok hosszú során át kedvvel, hittel, buzgón végezte az istenes lelkigyakorlatokat. Cellájában imádsággal töltött el hosszú órákat, leborotváltatta a haját, papi ruhát öltött, és napjában négyszer énekelt a legfiatalabb papok karában.

Eddigi, mulatságok közt lefolyt élete csak utálatot keltett benne, hitetlensége pedig, amely a dőzsölő fiatalság és az idegen országbeliek között ragadt rá, félelemmel töltötte el. És ha most választania kellett volna a trón és a papi pálya között, még tétovázott is volna.

Egyik napon a szentély nagy prófétája magához hívatta, és eszébe juttatta, hogy ő nemcsak imádkozni jött ide, hanem a bölcsesség megismerése végett is. Megdicsérte jámbor, istenes életét, kijelentette, hogy már megtisztult a világ szennyétől, most pedig ismerkedjék meg a szentély körül működő iskolákkal is.

A herceg inkább engedelmességből, mint kíváncsiságból, egyenesen a külső udvarra ment, ahol az írást-olvasást gyakorló csoport tanult.

A nagy terem a tetőnyíláson át kapott világosságot. A padlóra vetett gyékényen harminc-negyven csupasz testű növendék üldögélt, kezükben viasztáblácskákkal. Az egyik fal sima alabástrom volt, az előtt állt a mester, és színes krétákkal rajzolgatta rá az írásjeleket.

Amikor a herceg belépett, a tanulók (akik szinte egytől egyig egykorúak voltak vele) arccal leborultak a földre. A tanító is meghajolt, és félbeszakítva eddigi munkáját, a tudomány nagy jelentőségéről kezdett beszélni.

- Kedves fiaim! - mondta a mester. - Akinek a szíve nem hajlik a bölcsesség felé, annak nehéz kétkezi munkával kell megkeresnie a kenyerét, úgy kínozza agyon a szemét. De aki felfogja a tudomány értékét, és képezi magát, az elérhet minden hivatalt, fölemelkedhetik bármilyen udvari méltóságra. Ne felejtsétek ezt el soha.^[8]

Nézzétek csak, milyen nyomorúságos azoknak az élete, akik nem ismerik az írást: a kovács kormos, fekete, a tenyere kérges, és éjjel-nappal dolgozik. A kőfejtő majd beleszakad a munkába, hogy megtölthesse a gyomrát. A kőműves lótuszvirág képére formázza az oszlopfejeket, és nemegyszer lesodorja a vihar a tetőről. A takácsnak elgémberedett a térde, a fegyvergyártó meg örökösen úton van: alig ér este haza, máris újra útnak eredhet. A szobafestőnek rossz szagú az ujja, és festőminták szabásával telik el az ideje. A kengyelfutó pedig, mikor búcsút vesz a családjától, akár végrendeletet is csinálhatna, mert az a veszély fenyegeti, hogy szörnyű fenevadakkal vagy ázsiai vad népekkel akad össze.

Megmutattam nektek a különféle mesteremberek élete sorát, mert azt akarom, hogy megszeressétek az írás tudományát, amely a ti anyátok, most pedig bemutatom nektek ennek a tudománynak a szépségét. Mert nem puszta szó ez a földön, hanem minden foglalatosságok között a legfontosabb. Mert aki az írás művészetére adja magát, azt gyermekkorától kezdve tisztelik; fontos küldetést tölt be. Az meg, aki ebből a tudományból nem vette ki részét, ínségben tengődik.

Az iskolai tudományok nehezek, akár a hegyek. De egyetlen nap, amelyet ráfordítotok, egész örökkévalóságig megmarad. Tehát gyorsan, minél gyorsabban tanuljátok és szeressétek meg... Az íródeákság rendje fejedelmi rend, kalamárisa és könyve gyönyörűséget és vagyont szerez neki.

A tudományok méltóságáról ezt a sommás előadást hallgatták - szinte változtatás nélkül háromezer éven át - az egyiptomi tanulók. Amikor most a tanító befejezte, krétát vett elő, és az alabástrom falra kezdte rajzolni az ábécét. Minden betűt hieroglifákkal vagy démotikus írásjelekkel ábrázoltak. A szem, madár vagy toll jele A; a juh vagy kis bögre B, álló férfi vagy csónak K, kígyó R, ülő férfi vagy csillag S. Minden betű-kifejezésre több jel szolgált, miért is az olvasás és írás tudománya igen nehéz mesterség volt.

Ramszesz már a puszta hallgatásába is belefáradt; az volt az egyetlen mulatságuk, amikor a mester az egyik vagy másik növendékkel leíratott vagy elolvastatott egy betűt, és ha a diák hibázott, megbotozta.

A herceg elköszönt a mestertől és növendékeitől, az íródeákok iskolájából átment a mérnökök iskolájába. Ott arra tanították az ifjúságot: hogyan kell följegyezni a szántóföldek méreteit, és mint rajzolják le a javarészben négyzet alakú földeket, meg mint kell szintezni a talajt két léc és egy könyökfa segítségével. Ebben az osztályban tanították a számok írásának a tudományát is, amely éppen olyan bonyolult volt, mint a hieroglifákkal vagy démotikus jelekkel való írás. A legegyszerűbb számtani műveleteket a legfelső osztályban tanították, s kis golyócskákkal végezték.

Ramszesz hamar megelégelte ezeket a dolgokat, úgyhogy az orvosi iskolát csak néhány nap múlva látogatta meg.

Az iskola egyszersmind kórház is volt, de még inkább nagy kert, sok fával, mindenféle illatos fűvel. A betegek egész nap kinn voltak a szabad levegőn, napsütésben, csak ágyukon matrac helyett vászon volt kifeszítve.

Amikor a herceg belépett, éppen nagy munkában voltak. Néhány beteg egy jókora medencében fürdött, amelynek vize folytonosan cserélődött, egy másik beteget illatos kenetekkel dörzsölték be, egy harmadikat körülfüstöltek. Néhányukat ránézéssel vagy simogatással elaltatták. Egyik beteg keservesen jajgatott: kificamodott lábát igazították helyre.

Egy súlyos beteg asszonynak az egyik pap pohárkában orvosságot adott, és közben ráolvasott:

- Jöjj, orvosság, jöjj, űzd ki a bajt a szívemből, minden tagomból, mert varázserőd is nagy, ó, orvosság!^[9]

A herceg ezután a fő-fő orvos kíséretében a patikába ment, ahol egy pap füvekből, mézből, olajból, kígyó- és patkánybőrből, állati csontokból és zsírból főzte az orvosságokat. A pap Ramszesz kérdezősködése közben egy pillanatra sem vette le szemét a tűzhelyről. Egyre csak méregette, szétdörzsölgette az anyagokat, közben pedig szakadatlanul imádkozott:

- Meggyógyította Íziszt, meggyógyította Íziszt, meggyógyította Hóruszt... Ó, Ízisz, nagy csodatevő, gyógyíts meg engem, szabadíts meg minden bajtól, ártalmas vörös veszedelmektől, istenek lázától, istennők lázától... Ó, Shanagat, eenagate synie! Erukate! Kanarushagate!... Paparuka, paparaka, paparura...

- Mit mond? - kérdezte a herceg.

- Titok... - felelte a fő-fő orvos, ajkához emelve az ujját.

Amikor újra kiértek az udvarra, a herceg megkérdezte a főorvost:

- Mondd meg nékem, szentatyám: miben áll az orvosi tudomány, és miben gyökereznek az eszközei? Mert azt hallom, hogy a betegség holmi gonosz lélek, amely belefurakodik az emberbe, és éhségében addig kínozza, míg neki való táplálékát meg nem kapja. És egyik gonosz lélek, vagyis betegség, mézen él, a másik olajon, a harmadik pedig állati váladékokon. Az orvosnak tehát először is azt kell tudnia, milyen lélek férkőzött a betegbe, aztán milyen táplálék kell annak a léleknek, hogy ne kínozza a beteget...

A pap elgondolkozott, aztán így felelt:

- Hogy mi a betegség, és mi módon esik az ember testébe, arról én nem beszélhetek teneked, Ramszesz. De mivel megtiszteltél, megmagyarázom, mi szerint igazodunk az orvosságok adásában. Képzeld el, hogy egy embernek a mája beteg. Nos, mi, papok, tudjuk, hogy a máj a Peneter-Deva csillag^[10] hatása alatt áll, tehát a gyógyulás is ettől a csillagtól függ. De itt a bölcsek két iskolára szakadtak. Az egyik iskola azt erősíti, hogy a beteg májára minden olyan dolgot kell használni, ami fölött Peneter-Devának hatalma van, vagyis rezet, lapisz lazulit, virágokból, főképpen verbénából és valeriánból készült főzeteket, végül a gerlice és kecske különféle testrészeit. A másik iskolabeli orvosok meg azt tartják, hogy ha a máj beteg, akkor éppen megfordítva, az ellenkező szerekkel kell gyógyítani. És minthogy Peneter-Deva ellenfele Szebeg,^[11] a megfelelő orvosság tehát a higany meg a smaragd, achát, mogyoró, galgafű, továbbá a béka és a bagoly különféle testrészei, szárítva és porrá őrölve. De ez még nem minden. Figyelembe kell venni a hónapot, a napot, még a napszakot is, mert mindezek az időszakok más-más csillag hatása alatt állanak, és mindegyik csillag erősítheti vagy gyöngítheti az orvosság hatását. Végül tudni kell azt is, az állatövnek melyik csillagképe uralkodik a beteg fölött. Csak akkor tud az orvos csalhatatlan orvosságot rendelni, ha mindezeket a dolgokat számba veszi.

- És minden betegen segítetek itt a templomban?

A pap a fejét rázta.

- Nem - felelte. - Az emberi elme, amikor annyi mindent tekintetbe kell vennie, nagyon könnyen megtéved. De - ami még rosszabb - irigy szellemek, más templomok védőszellemei, féltik a maguk dicsőségét, és nemegyszer akadályozzák az orvost, és lerontják az orvosság jó hatását. A végső eredmény tehát nagyon sokféle lehet: az egyik beteg teljesen visszanyeri az egészségét, a másik állapota megjavul, a harmadiké meg nem változik. De olyanok is akadnak, akik még betegebbek lesznek, sőt meg is halnak a betegségükben... Az istenek akarata!

A herceg figyelmesen odahallgatott, de lelke mélyén beismerte, hogy nem sokat ért ebből a beszédből. Egyszerre eszébe jutott, miért is jött ebbe a szentélybe, és hirtelen megkérdezte a főorvost:

- Úgy volt, szentatyák, hogy megmutatjátok nekem a fáraó kincstárának a titkát. Abban volna ez a titok, amit itt láttam?

- Nem, nem, dehogy - felelte a pap. - Egyébként mi nem értünk az állami ügyekhez. Hanem eljön majd hozzánk Pentuer szentatya, aki nagy bölcs, ő majd leveszi szemedről a hályogot.

Ramszesz elköszönt az orvostól, s most még kíváncsibban várta, mit fognak neki mutatni.

Háthor szentélye a legnagyobb tisztelettel fogadta Pentuert, az alsóbb papok egy fél óra járásra elébe mentek, hogy üdvözöljék a jeles vendéget. Sok próféta, szentatya, istenfia gyűlt össze Alsó-Egyiptom minden csodatévő helyéről, hogy meghallgassák a bölcsesség szavát. Néhány napra utánuk megérkezett Mefresz főpap és Mentuzufisz próféta is.

Pentuert nemcsak azért részesítették nagy tiszteletben, mert a hadügyminiszter első tanácsosa és fiatal pap létére is a legfelső tanács tagja volt, hanem főképp azért, mert egész Egyiptomot bejárta a híre-neve. Az istenek megáldották emberfölötti emlékezőtehetséggel, ékesszólással és mindenekfölött csodás, jövendőbe látó erővel. Minden dolognak és ügynek olyan oldalait is meglátta, amelyek mások előtt rejtve maradtak, és mindenkinek érthetően meg is tudta magyarázni.

Amikor híre ment, hogy Háthor templomában Pentuer tartja az ünnepi istentiszteletet, nem egy nomarchosz, nem egy fő-fő tisztviselő megirigyelte még a legkisebb papot is, hogy meghallhatja az istenek ihlette szent férfiút.

A papok, akik Pentuer üdvözlésére elébe mentek az országúton, biztosra vették, hogy ilyen nagy méltóság csak udvari kocsin jöhet, vagy ha gyaloghintón, hát akkor nyolc rabszolga hozza. Mekkora volt az álmélkodásuk, amikor meglátták a sovány aszkétát, aki durva darócruhában, hajadonfővel, egymagában tette meg az utat egy szamárkanca hátán, és nagy alázattal üdvözölte őket.

Amikor bekísérték a templomba, áldozatot mutattak be az istenségnek, s utána nyomban megnézte, hol lesz majd az ünnepi szertartás.

Attól fogva nem látták, de a templomban és körös-körül az udvarokon rendkívüli sürgés-forgás támadt. Különféle értékes holmikat, ruhákat, magvakat hoztak a szentélybe, pár száz parasztot és munkást tereltek össze, akikkel Pentuer bezárkózott a kijelölt udvarba, és rendezte az előkészületeket.

A munka nyolcadik napján végre bejelentette Háthor főpapjának, hogy minden kész.

Ramszesz herceg az egész idő alatt ki se húzta cellájából a lábát, és imádsággal, böjtöléssel töltötte minden percét. Végre az egyik napon, délután három óra tájt, tizennégy pap kettős sorokba igazodva jött érte, és meghívták az ünnepi szertartásra.

A templom előcsarnokában a főpapok fogadták a herceget, és Háthor hatalmas szobra előtt vele közösen szórták a füstölőre az illatos szereket. Aztán befordultak a szűk, alacsony oldalfolyosóra, amelynek a végén tűz lobogott. Egy üstben szurok főtt, illata át- meg átjárta a folyosó levegőjét.

Az üst közelében a padlón nyílás volt, ahonnan rettenetes jajveszékelés, átkozódás tört fel.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz a mellette haladó egyik paptól.

A kérdezett egy hangot se felelt: valamennyiük arcán, amennyire látni lehetett őket, a legmélyebb megrendülés és félelem vonaglott.

E pillanatban Mefresz főpap egy nagy kanalat vett a kezébe, és az üstben bugyborékoló szurokból merítve, emelt hangon mondta:

- Így vesszen el a szent titkok minden árulója!

E szavakkal leöntötte a folyékony szurkot a padlónyíláson, mire a föld alól üvöltés tört fel...

- Öljetek meg, ha az irgalomnak egy kis morzsája maradt még a szívetekben! - jajgatott a hang.

- A férgek falják föl a testedet! - mondta Mentuzufisz, és ő is leöntötte a kanál forró szurkot a nyíláson.

- Kutyák!... Sakálok! - sikoltozott a hang.

- Égjen el a szíved, poraidat szórják szét a sivatagban! - mondta a következő pap, folytatva a szertartást.

- Ó, istenek!... Hát lehet ennyit szenvedni?! - hangzott a föld alól.

- Lelked a bűn és szégyen bélyegével ott bolyongjon, ahol boldogan élnek az emberek! - mondta egy másik pap, és lecsurgatta a kanál szurkot.

- A föld nyeljen el benneteket!... Irgalom!... Engedjetek egy perc pihenőt...

Mire Ramszeszre került a sor, a föld alatti hang már elnémult.

- Így büntetik az istenek az árulókat! - mondta a hercegnek a szentély főpapja.

Ramszesz megállt, és haragtól lángoló pillantással döfte át. Úgy érezte, rögtön kitör belőle a düh, és itthagyja ezt a hóhérgyülekezetet - de meglepte az istenfélelem, és némán ment a többiek után.

A büszke trónörökös most megértette, hogy van hatalom, amely előtt meghajolnak a fáraók is. Szinte kétségbeesés környékezte, menekülni akart, lemondani a trónról... De csak hallgatott, és ment az imádságot éneklő papok között.

"Most már tudom - gondolta magában -, hová lesznek, akik nem kedvesek az istenek szolgáinak!"

De ez a gondolat semmivel se nyugtatta borzongását.

Amikor kiléptek a füsttől felhőző szűk folyosóról, a menet újra a szabad ég alatt emelkedő magaslatra ért. Lenn hatalmas udvar terült el, háromfelől fal helyett földszintes épület fogta körül. Onnan kezdve, ahol a papok álltak, amfiteátrumszerű alkotmány ereszkedett lefelé, öt széles emeletsorral, amelyeken körül lehetett járni az udvar hosszában és le is a mélybe.

Lenn a téren nem volt senki, de az épületek ablakaiból emberek hajoltak ki.

Mefresz főpap, mint a gyülekezet legmagasabb méltósága, bemutatta Pentuert a hercegnek. Az aszkéta szelíd arca annyira ellentétben volt a folyosói irtózatos jelenettel, hogy a herceg elcsodálkozott. És csak hogy mondjon valamit, kérdezte:

- Azt hiszem, találkoztam én már veled, szentatyám.

- Tavaly, a pi-bailoszi gyakorlaton. Herihor őkegyessége mellett voltam - felelte a pap.

Pentuer zengő, nyugodt hangja gondolkodóba ejtette a herceget. Ezt a hangot is hallotta már valamilyen szokatlan, különös körülmények között... De hol és mikor?

Ez a pap mindenesetre szíve szerint való volt. Csak annak a boldogtalannak a sikongását el tudná felejteni, akit a forró szurokkal forráztak le!

- Kezdhetjük - mondta Mefresz főpap.

Pentuer az amfiteátrum felső párkányára lépett, és egyet tapsolt. A földszintes épületekből egy csoport táncosnő szaladt ki, majd papok jöttek zeneszóval, Háthor istennő egy kisebb méretű szobrát hordva. Elöl haladt a zene, mögötte a szent táncot járó táncosnők, végül gomolygó, illatos füstfelhő között az istennő szobra. A menet körüljárta a teret, s minden néhány lépés után megállva, az istennő áldását kérték, majd a gonosz szellemekhez könyörögtek, hagyják el e helyet, ahol ma titkokkal terhes, vallásos szertartás folyik majd le.

Amikor a menet visszatért az épületekhez, újra Pentuer lépett elő. A jelenlevő főméltóságok, vagy húszan-harmincan, köréje gyülekeztek.

- A fáraó ő szent felsége akaratából - kezdte Pentuer - és a legfelső papi testület beleegyezésével Ramszesz trónörököst be kell avatnunk az állami élet néhány olyan részletébe, amelyeket csak az istenek, a birodalom kormányzói és a szentélyek ismernek. Tudom, tiszteletre méltó atyák, hogy közületek bárki jobban fel tudná világosítani az ifjú herceget, mint én, mert bölcsesség lakozik bennetek, és Mut istennő szól ajkatokról. De nekem jutott osztályrészül ez a kötelesség, nekem, aki hozzátok képest csak tanítvány és por vagyok. Engedjétek hát meg, hogy teljesítsem kötelességemet a ti kegyes irányítástok és jóindulatú felügyeletetek alatt.

A megelégedés moraja hullámzott végig az ennyire megtisztelt papokon. Pentuer pedig a herceg felé fordult:

- Ramszesz, isten szolgája, mint ahogy az eltévedt vándor keresi az utat a sivatagon, néhány hónap óta úgy keresel te is feleletet a kérdésre: miért apadtak és apadnak a fáraó ő szent felsége bevételei. Sorra kérdezted a nomarchoszokat, és azok fel is világosítottak a maguk lehetőségei szerint, de nem tudtak megnyugtatni, pedig a legnagyobb emberi bölcsesség jutott e méltóságoknak osztályrészül. Aztán a kancelláriusokhoz fordultál, de amint a madár csak vergődik a hálóban, ők is minden erőfeszítésük ellenére se tudtak kibontakozni a nehézségekből, mert az emberi elme, még ha a kancellárius-iskolában formálódott is ki, nem tudja átfogni az ilyen hatalmas kérdést. Végül belefáradva a hiábavaló magyarázatokba, megvizsgáltad a nomoszok földjét, népét, kezük munkáját, de nem találtad meg a kérdés nyitját. Mert vannak dolgok, amelyekről az emberek hallgatnak, mint a kövek, de még a kövek is beszélnek róluk, ha rájuk esik az istenek világossága. Amikor aztán ilyen módon cserbenhagytak mind a földi elmék és hatalmak, az istenekhez fordultál. Mezítláb, hamut hintve a fejedre jöttél ide, ebbe a nagy szentélybe, mint jámbor vezeklő, és imádságokkal, sanyargatások közben megtisztítottad testedet, megerősítetted lelkedet. Az istenek, főképpen pedig a hatalmas Háthor, meghallgatták könyörgésedet, és az én méltatlan számmal felelnek neked. Te pedig vésd a szavunkat mélyen a szívedbe!

"Honnan tudja ez a Pentuer - gondolta a herceg magában -, hogy én megkérdeztem ebben a dologban az íródeákokat és nomarchoszokat?... Aha! Mefresz és Mentuzufisz mondhatta meg neki... Különben is ezek mindent tudnak!"

- Hallgasd meg - folytatta Pentuer -, én az itt ülő méltóságok engedelmével feltárom előtted: mi volt Egyiptom négyszáz évvel ezelőtt, a dicsőséges és istenfélő 19. tébai dinasztia uralkodása alatt, és mi most... Amikor ennek a dinasztiának első fáraója, Ramen-pehuti Ramesszu, kezébe vette a hatalmat a birodalom fölött, a kincstár bevétele gabonában, állatokban, sörben, állatbőrökben, fémekben és különféle készítményekben százharmincezer talentumra rúgott. Ha volna nép, amely mindezekért a dolgokért aranyat adna cserébe, akkor a fáraónak évi százharmincezer mina aranybevétele volna.^[12] És mivel egy katona huszonhat mina terhet bír el a hátán, ennyi aranynak az elszállítására körülbelül ötezer katona kellene.

A papok összesúgtak egymás közt, és nem is palástolták csodálkozásukat. Még a herceg is elfeledkezett a föld alatt halálra kínzott emberről.

- Ma - folytatta Pentuer - a fáraó ő szent felsége jövedelme, e föld mindennemű termékében, csak kilencvennyolcezer talentumra rúg. Ezért annyi aranyat lehetne kapni, amennyinek az elszállítására már csak négyezer katona kellene.

- Hogy az ország bevételei erősen megapadtak, azt igen jól tudom - szólt közbe Ramszesz -, de miért?

- Légy türelmes, isten szolgája - felelte Pentuer. - Nemcsak ő szent felsége bevétele csökkent... A 19. dinasztia idejében Egyiptomnak száznyolcvanezer katonája volt fegyverben. Ha isteni csodából minden akkori katona akkora kaviccsá változna, mint egy szőlőszem...

- Az nem lehet - suttogta Ramszesz.

- Az isteneknek minden lehetséges - szólt szigorúan Mefresz főpap.

- Vagy inkább - fordított a beszéden Pentuer - ha minden katona letenne a földre egy kavicsot, az száznyolcvanezer darab kavicsot jelentene, és nézzétek, szentatyák, annyi kavics mekkora helyet foglalna el...

És kezével egy vöröses színű négyszögre mutatott, amely az udvaron terült el.

- Ebben a négyszögben azok a kavicsok vannak, amelyeket I. Ramszesz idejében dobott volna el minden egyes katona. Ez a négyszög kilenc lépés hosszú és körülbelül öt lépés széles. A színe vörös, amilyen színű az egyiptomi nép teste, mert abban az időben minden katonánk csakis egyiptomi volt...

A papok újra összesúgtak-búgtak. A herceg elkomorodott, mert úgy érezte, hogy a szavak mögött lappangó szemrehányás neki szól, aki szerette az idegen országbeli zsoldoskatonákat.

- Ma - folytatta Pentuer - csak nagy üggyel-bajjal lehetne összeszedni százhúszezer katonát. Ha ebből a seregből is minden katona ledobná a maga kavicsát, abból egy ilyen négyszög támadna... Oda nézzetek, kegyes uraim...

Az első mellett egy másik négyszög terült el, magassága ugyanakkora volt, de alapja már jóval rövidebb. Színe sem volt egységes, hanem különböző sávok húzódtak végig rajta.

- Ez a négyszög körülbelül öt lépés széles, de csak hét lépés hosszú. Vagyis az egykori katonaságnak egy jókora része hiányzik, harmadrésze annak, amennyi valaha volt.

- Az országnak többet használ a hozzád hasonló emberek bölcsessége, mint akármilyen hadsereg - szólt közbe Mefresz főpap.

Pentuer meghajol feléje, aztán tovább beszélt:

- Ebben a négyszögben, amely a fáraók mai hadseregét ábrázolja, a vörös mellett, amely a született egyiptomiakat jelenti, három más csíkot is látok: feketét, sárgát és fehéret. Ezek a sávok a zsoldoskatonaságot ábrázolják: az etiópokat, ázsiaiakat, líbiaiakat meg a görögöket. Létszámuk együttesen vagy harmincezer fő, de annyiba kerülnek, mint ötvenezer egyiptomi...

- Az idegen ezredeket minél előbb el kell bocsátani! - szólt Mefresz. - Drágák is, haszontalanok is, a népünket meg csak istentelenségre, pökhendiségre tanítják. Ma már nem egy egyiptomi a papok előtt nem borul arccal a földre, sőt sokan templomok, sírok kirablására vetemednek... Ki hát a zsoldosokkal! - hangoztatta nekihevülve Mefresz. - Az országnak csak kára van belőlük, a szomszédok pedig háborús tervekkel gyanúsítanak meg bennünket...

- Ki a zsoldosokkal!... Űzzük ki a zavargó pogányokat! - kiáltozták a papok.

- Ha majd évek múlva a trónra lépsz - fordult Mefresz Ramszesz herceghez -, teljesíted az országgal és az istennel szemben ezt a szent kötelességet...

- Úgy van! Teljesítsd!... Szabadítsd meg a népet a hitetlenektől! - visszhangozták a papok.

Ramszesz lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. A szíve csordultig telt. Úgy érezte, lába alatt inog a föld.

Hogy éppen ő kergesse szét a hadsereg legértékesebb részét... Amikor ő kétszer akkora hadsereget szeretne, vitéz, idegen ezredet pedig négyszer annyit, mint ma van!

"Nincs bennük irgalom irántam!" - gondolta magában.

- Beszélj, ég küldötte, Pentuer - szólt Mefresz.

- Így tehát, szent férfiak, megismertük Egyiptom két súlyos baját: megfogyatkozott a fáraó bevétele és hadserege...

- Mit nekünk a hadsereg! - dörmögte a főpap, megvetően legyintve a kezével.

- Most pedig isten kegyes akaratából és a ti engedelmetekkel megmutatom, miért van ez így, és milyen okokból csökken a kincstár bevétele és a hadsereg a jövőben is.

A herceg fölemelte fejét, és a beszélőre nézett. Most már eszébe se jutott a föld alatt megölt ember.

Pentuer tíz-egynéhány lépést tett az amfiteátrum hosszában, mögötte a főméltóságok.

- Látjátok odalenn, a lábatok alatt, azt a hosszú, keskeny, zöld sávot, amely széles háromszögben végződik? Két oldalán mészkő-, homokkő- és gránithegyek húzódnak, azok mögött pedig homok meg homok. Középen egy vékony vonal kanyarog, amely a háromszögben több ágra oszlik...

- Az a Nílus!... Ez Egyiptom! - kiáltoztak a papok.

- Figyeljetek hát - szólt felindulva Mefresz. - Nézzétek az én meztelen karom... Látjátok ezt a kék eret, amely a könyöktől a kezem fejéig fut?... Hát nem a Nílus az meg a csatornája, amely az Alabástrom-hegyekkel szemben kezdődik, és Fájumig folyik?... És most nézzétek a kezem fejét: annyi ér van rajta, ahány ágra oszlik Memfisz alatt a szent folyó. Az ujjaim pedig nem az ágak számát jelentik? Ahány ujj, annyi ágon szakad a Nílus a tengerbe...

- Színigazság! - helyeseltek a papok, a kezüket nézegetve.

- Bizony mondom nektek - folytatta nekitüzesedve a főpap -, hogy Egyiptom Ozirisznak keze nyoma... Itt, ezen a földön tette le a kezét a mi nagy istenünk: Tébában érte a földet isteni könyöke, ujjai a tengert érték, a Nílus pedig az ér a karján... Csodálkozhat-e az ember, hogy ezt az országot istenáldotta földnek mondjuk?

- Valóban - felelték a papok. - Egyiptom Ozirisznak világosan látható keze nyoma...

- De vajon hét ujja van-e Ozirisznak? - szólt közbe a herceg. - Mert a Nílus hét ágon ömlik a tengerbe...

Süket csend támadt.

- Fiatalember - felelte Mefresz jóindulatú, szelíd gúnnyal -, azt hiszed, hogy Ozirisznak nem lehetne hét ujja is, ha akarná?...

- De, természetesen! - felelték rá a papok.

- Beszélj tovább, jeles Pentuer - vetette oda Mentuzufisz.

- Igazatok van, tiszteletre méltó atyák - kezdte újra a beszédet Pentuer. - Az a csík elágazásaival a Nílus képe, az a keskeny gyepsáv, amelyet kő és homok határol, Felső-Egyiptom, az a háromszög pedig, amelyet a vízerek járnak át meg át, Alsó-Egyiptomnak, a birodalom legterjedelmesebb, leggazdagabb részének a képe. A 19. dinasztia uralkodásának kezdetén egész Egyiptom területe, a Nílus vízeséseitől a tengerig, ötszázezer mérőre rúgott. Minden mérő földön tizenhat lélek élt: férfiak, nők, gyermekek. Hanem a következő négyszáz éven át szinte minden egyes nemzedékkel fogyott Egyiptom termékeny földje...

Pentuer egyet intett. Néhány fiatal pap újra a térre sietett, és a gyep különböző pontjain homokot hintettek el.

- Minden nemzedékkel fogyott az ország termékeny földje - folytatta Pentuer -, a keskeny sáv egyre keskenyebb lett.

- Ma pedig - szólt emeltebb hangon - a mi hazánk földje az egykori ötszázezer mérő helyett csak négyszázezer mérőre rúg... Vagyis két dinasztia uralkodása alatt Egyiptom annyi földet vesztett, amennyi majdnem kétmilliónyi lakosságot tartott el...

A gyülekezeten ismét a megdöbbenés moraja futott végig.

- És tudod, isten szolgája, jó Ramszesz, hova lett az a föld, amelyen valaha búza és árpa termett, vagy nyájak, gulyák legeltek?... Tudod te is... elöntötte a sivatag homokja. De megmondták-e neked: hogyan jutottunk ide?... Mert elfogytak a parasztok, akik vödörrel és ekével reggeltől estig küzdöttek a sivataggal. Végül tudod-e, miért fogytak el ezek a jámbor munkások?... Hova lettek? Mi söpörte ki őket az országból?... Az idegen országbeli háborúk. A mi lovagjaink legyőzték az ellenséget, fáraóink megörökítették dicső nevüket az Eufrátesz partjain, a parasztjaink pedig, mint az igavonó barom, a hátukon vitték utánuk az élelmet, vizet és egyéb terheket, és ezrével pusztultak el az úton. A keleti sivatagon elszórt csontok miatt falta fel a nyugati homok a mi földünket, és ma mérhetetlen munkára és jó néhány nemzedékre lesz szükség, hogy újra visszahódítsuk az egyiptomi fekete földet a homoksírok alól...

- Halljátok, halljátok ezt a beszédet! - kiáltotta Mefresz. - Valamilyen isten szól ennek az embernek a szájából. Igen, a mi diadalmas háborúink ásták meg Egyiptom sírját...

Ramszesz nem tudta összeszedni gondolatait. Úgy rémlett neki, hogy azok a homokhegyek most az ő fejére omlanak.

- Azt mondtam - folytatta Pentuer -, hogy tenger munkára van szükség, csak úgy áshatjuk ki Egyiptomot újra a homokból, és szerezhetjük vissza régi gazdagságát, amelyet felfalt a háború. De van-e erőnk ennek a szándéknak végrehajtására?

Néhány lépéssel újra továbbment az amfiteátrum hosszában, hallgatói meg utána. Amióta Egyiptom Egyiptom volt, ilyen behatóan még nem festette meg senki az ország sanyarú helyzetét, bár mindenki tudván tudta.

- A 19. dinasztia idejében Egyiptomnak nyolcmillió lakosa volt. Ha minden akkor élő férfi, nő, agg és gyermek egy szem babot dobott volna arra a helyre, azok a babszemek ilyen rajzot ábrázolnának...

És kezével az udvarra mutatott, ahol két sorban nyolc nagy négyzet volt piros babszemekből, szorosan egymás mellett.

- Ez a rajz hatvan lépés hosszú és harminc széles, és amint látjátok, szentatyák, csupa egyszínű babszemből áll, mint az akkori lakosság, amely tiszta egyiptomi volt, az volt öregapja, ükapja, minden őse... És most nézzétek, mi van ma!

Újra továbbment, és egy másik négyszögcsoportra mutatott, amely azonban már több színű volt.

- Látjátok ezt a rajzot? Szélessége ennek is harminc lépés, de hossza már csak negyvenöt. Miért? Mert csak hat négyzet van benne, mert a mai Egyiptomnak nem nyolc-, hanem csak hatmillió lakosa van... Aztán tekintsétek azt is, hogy az előbbi rajzot tisztára vörös színű babszemek alkották: egyiptomiak. Emebben pedig már hatalmas fekete, sárga és fehér sávok vannak. Mert miként a hadseregünkben, a mi népünkben is nagyon sok már az idegen országbeli: fekete etiópok, sárga szíruszok, föníciaiak meg fehér görögök és líbiaiak...

Ekkor félbeszakították beszédét. A paphallgatók hozzásiettek és ölelgették. Mefresz sírva fakadt.

- Ilyen próféta még nem járt a föld hátán - lelkendeztek.

- Az embernek nem fér a fejébe, mikor végezhetett el ennyi számítást! - mondta Háthor szentélyének legjobb matematikusa.

- Szentatyák! - szabadkozott Pentuer. - Ne becsüljétek túl az én érdemeimet. A mi templomainkban valamikor régen mindig ilyen módon ábrázolták az ország gazdálkodását... Én csak újra kiástam, amiről újabb nemzedékek egy kicsit elfeledkeztek...

- De hát a számítások? - kérdezte a matematikus.

- Minden nomoszban és minden templomban szakadatlanul végzik az efféle számításokat - felelte Pentuer. - A végösszegeket pedig ő szent felsége palotájában őrzik...

- De a rajzok?... A rajzok! - lelkesedett a matematikus.

- A mi országunk földje éppen ilyen ábrákra oszlik, és a birodalmi földmérők az iskolákban tanulják ezeket a rajzokat.

- Az ember nem is tudja, mit csodáljon meg inkább ebben a prófétában: a bölcsességét-e vagy alázatát?! - kiáltott fel Mefresz. - Ó, mégse feledkeztek meg rólunk az istenek, ha ilyen prófétánk van...

Ebben a pillanatban a templom tornyán vigyázó őr imára szólította a jelenlevőket.

- Estére befejezem a magyarázatot - mondta Pentuer -, most még csak pár szavam van hátra. Azt kérdezitek, tiszteletre méltó atyák, miért választottam ezekhez az ábrákhoz babszemeket? Mert valamint a földbe vetett szem évről évre termést hoz a gazdának, éppúgy az ember is évről évre adót fizet a kincstárnak. Ha valamelyik nomoszban kétmillió szemmel kevesebb babot vetnek, mint azelőtt, akkor a termés is jóval kevesebb lesz, és a gazdáknak is kevesebb a bevételük. Éppúgy van az ország is: ha kétmillió lélek hiányzik, adó is kevesebb folyik be.

Ramszesz figyelmesen hallgatta, majd némán távozott.

Amikor estefelé a papok és a trónörökös visszatértek az udvarra, néhány száz fáklya fényétől olyan világos volt, hogy mindent tisztán láttak, akárcsak nappal.

Mefresz intésére újra megindult a körmenet: zenészek, táncosnők, nyomukban a legfiatalabb papok, akik Háthor istennő tehénfejű szobrát vitték. És miután elűzték a gonosz szellemeket, Pentuer folytatta beszédét:

- Láttátok, kegyes jó uraim, hogy a 19. dinasztia ideje óta százezer mérő termőfölddel és kétmillió lélekkel van kevesebbünk, mint hajdan. Ez világossá teszi, miért fogyott meg a kincstár bevétele harminckétezer talentummal, amit mindnyájan tudunk. De ez még csak a kezdete Egyiptom és a kincstár nyomorúságának. Mert látszólag még maradt ő szent felségének kilencvennyolcezer talentum bevétele. De azt vélitek, hogy a fáraó megkapja ezt az egész bevételt?

Példának okáért elmondom nektek, mit fedezett föl Herihor őkegyessége a Nyúl-kerületben.

A 19. dinasztia idejében húszezer lélek lakott ott, évenként háromszázötven talentum adót fizettek a kincstárnak. Ma alig lakik ott tizenötezer lélek, természetesen csak kétszázhetven talentumot fizetnek. Ennek ellenére a fáraó kétszázhetven talentum helyett csak hetven talentumot kap meg.

"Miért?" - kérdezte Herihor őkegyessége. - Elmondom, mit derített ki a vizsgálat.

A 19. dinasztia idejében valami száz tisztviselő volt az egész kerületben, s azok fejenként ezer drachma évi fizetést kaptak. Ma ugyanezen a területen kisebb számú népesség mellett több mint kétszáz tisztviselő él, fejenként évi kétezer-ötszáz drachma fizetéssel.

Herihor őkegyessége előtt nem ismeretes, így van-e minden kerületben. De annyi bizonyos, hogy a kincstár kilencvennyolcezer talentum helyett csak hetvennégyezer talentumot vesz be évenként...

- Mondd inkább, szentatyám, hogy ötvenezret... - szólt közbe Ramszesz.

- Majd azt is megmagyarázom - felelte Pentuer. - Azt mindenesetre tartsd számon, hercegem, hogy a kincstár ma huszonnégyezer talentumot fizet ki a tisztviselőknek, míg a 19. dinasztia idejében csak tízezret fizetett.

Nagy csend támadt a méltóságok között; mert szinte mindegyiknek volt tisztviselő atyjafia, ráadásul jó fizetéssel.

De Pentuer nem riadt vissza.

- Most pedig - folytatta tovább - megmutatom neked, herceg, a tisztviselők életét és a nép sorát, ma és régen.

- Nem kár az időért?... Láthatja azt mindenki maga is... - dörmögték a papok.

- De én látni akarom! - mondta határozottan a herceg.

A mozgolódás elnémult. Pentuer az amfiteátrum lépcsőin lement az udvarra, a herceg, Mefresz főpap és a többi pap meg utána.

Megálltak egy hosszú, gyékényfonatú, kerítésszerű függöny előtt. Pentuer intésére egy kis csapat fiatal pap sietett előre lobogó fáklyákkal. Újabb intés - a függöny egy része lehullott.

A nézők ajkáról önkéntelen, ámuldozó kiáltás röppent el. Fényesen megvilágított élőkép tárult a szemük elé, körülbelül száz szereplővel.

Az élőkép három egymás fölötti színre oszlott: az alsóban földművesek voltak, a középsőben a tisztviselők, legfelül pedig a fáraó aranytrónusa állt két oroszlán hátán, amelyeknek a feje támlául szolgált.

- Így volt ez a 19. dinasztia idejében - magyarázta Pentuer. - Nézzétek ezeket a szántóvetőket. Ekéjük előtt ökröket, szamarakat láttok, ásójuk, lapátjuk bronz, jó erős. Nézzétek, milyen erős, izmos nép ez! Ilyen emberek ma már csak ő szent felsége testőrei közt akadnak. Markos kezek, inas lábak, dagadó mell, mosolygó arcok. Mind rendesen fürdött, olajjal kenekedett. Feleségük ebédet főz, ruhát varr, vagy mos a család után; a gyerekek játszadoznak vagy iskolába járnak. Az akkori paraszt, amint látjátok, búzakenyeret, babot, húst, halat, gyümölcsöt evett, meg sört, bort ivott. Nézzétek csak, milyen szépek a korsóik, tálaik! Látjátok a férfiak sapkáját, kötényét, köpönyegét? Minden csupa tarkabarka hímzés. De a nők inge még szebben ki van hímezve... Aztán nézzétek, milyen gondosan meg vannak fésülködve, milyen hajtűket hordtak, milyen függőjük, gyűrűjük, karkötőjük volt! Mindezek az ékességek bronzból valók, zománcdísszel, de akad azért rajtuk itt-ott arany, ha csak vékony drót formájában is.

Most pedig emeljétek a szemeteket egy kicsit magasabbra: a tisztviselőkre. Köpenyben járnak, de ünnepnapon minden paraszt éppolyat visel. Tökéletesen úgy táplálkoznak, mint a parasztok, vagyis elég bőségesen, de szerényen. Bútorzatuk csak egy kicsivel díszesebb, mint a parasztoké, és ládáikban is inkább akadnak aranygyűrűk. Ha utaznak, szamáron járnak vagy ökörfogatú szekéren.

Pentuer egyet tapsolt, és az élőképben egyszerre mozgás támadt. A parasztok kosárszám szőlőt, zsákszám árpát, kölest, búzát adtak a tisztviselőknek, tejet, mézet, sok mindenféle vadat, és sok fehér meg színes szőttest. A tisztviselők mindent átvettek, egy részét meghagyták maguknak, de a legszebb, legértékesebb holmikat továbbadták a trón felé. A dobogót, ahol a trón, a fejedelmi hatalom jelképe állt, úgy ellepték a különféle tárgyak, hogy valósággal halomra gyűltek.

- Látjátok, tiszteletre méltó atyák - jegyezte meg Pentuer -, abban az időben, amikor a parasztok is jóllaktak és jómódban éltek, ő szent felsége kincstárába alig-alig fért a sok adomány. És most nézzétek, mi van ma...

Újabb jel, és lehullott a függöny másik része: a nézők előtt más kép jelent meg, amely nagy vonalakban hasonló volt az elsőhöz.

- Íme, ezek a mai parasztok - mondta Pentuer, és hangjából kiérzett az erős felindulás. - Testük csupa csont meg bőr, lerí róluk a betegség, piszkosak, és már rég elfelejtették, hogy valaha is kenekedtek olajjal. Ahelyett a hátuk csupa seb a sok botozástól. Ökröt, szamarat nem látni mellettük, de minek is, amikor elhúzza az ekét a felesége, gyereke is?... Ásójuk, kapájuk fából van, hamar romlik, a munka meg nehezebb vele. Ruhájuk egyáltalán nincs, csak az asszonyok viselnek durva inget, de még csak álmukban se látnak olyan hímzéseket, amilyet ükapjuk, ükanyjuk viselt. Nézzétek, mit eszik a paraszt. Néha árpalepényt, szárított halat, ám rendszerint lótuszmagot, nagy ritkán búzakenyeret; húst, bort, sört meg soha. Azt kérdezitek, hol vannak az edényei, bútorai? Nincs neki, legföljebb egy vizeskorsója, mert nem is férne el úgyse semmi egyéb abban a lyukban, ahol lakik... Most pedig bocsássatok meg, amire ezután fordítom a figyelmeteket. Amott jó néhány gyerek a földön fekszik: az azt jelenti, hogy meghaltak... Csodálatos, milyen sűrűn halnak mostanában a parasztgyerekek!... Az éhségtől meg a sok munkától! Ők még a legboldogabbak: mert akik életben maradtak, azok állandóan a felügyelő botja alatt görnyednek, vagy eladják őket a föníciaiaknak, mint a bárányt...

A felindulástól elakadt a szava. Egy pillanatra megpihent, azután, a papok elkeseredett hallgatása mellett, folytatta:

- Most pedig nézzétek a tisztviselőket: milyen frissek, hogy ki vannak pirosítva, milyen szép ruhájuk van... Feleségük arany karkötőt, arany fülönfüggőt visel, ruhájuk olyan vékony, olyan finom, hogy hercegek megirigyelhetnék. A parasztok körül nem látni se ökröt, se szamarat, hanem a tisztviselők lovon járnak vagy gyaloghintón... Inni meg csak bort isznak, de aztán jó bort...

Megint tapsolt, és újra mozgás támadt. A parasztok zsák gabonát, kosár gyümölcsöt, bort, állatokat szolgáltattak be a tisztviselőknek... Ezeket a holmikat a tisztviselők most is lerakták a trón elé, mint az előbb - de jóval kisebb mennyiségben. A trónus körül már nem torlódott halomba a sok adomány. Ahelyett a tisztviselők emeletét elborította a sok szép holmi.

- Ez a mai Egyiptom - szögezte le Pentuer. - Koldus, tengődő parasztok, gazdag tisztviselők, a kincstár meg koránt sincs úgy tele, mint valaha... És most...

Újra jelt adott, mire váratlan dolog történt. Titkos kezek mindent elszedtek a fáraó és a tisztviselők oldala mellől: a gabonát, gyümölcsöt, szőtteseket egyaránt. És amikor a sok holmi már erősen megcsappant, ugyanezek a kezek elfogdosták és elhajtották a parasztokat, feleségüket, gyerekeiket...

A nézők elképedve bámulták a titokzatos kezek különös munkáját. Egyszerre valaki elkiáltotta magát:

- Ezek a föníciaiak!... Azok fosztanak ki így bennünket!

- Úgy van, szentatyák - hagyta rá Pentuer. - Ezek a köztünk lapuló föníciaiak kezei. Kifosztanak mindenkit, a fáraót éppúgy, mint a tisztviselőket, a parasztokat meg, amikor már nincs mit lenyúzni róluk, elhurcolják rabszolgaságra...

- Úgy van!... Sakálok!... Átok rájuk!... Ki kell kergetni az alávalókat! - kiabáltak a papok. - A legtöbb kárt ők okozzák az országnak! - De nem mindenki kiáltozott efféléket.

Amikor újra csend lett, Pentuer az udvar másik oldalára vitette a fáklyákat, és odavezette hallgatóit. Ott nem élőkép volt, hanem olyan ipari kiállításféle.

- Nézzetek ide, tiszteletre méltó atyák - mondta. - A 19. dinasztia idejében ezeket a portékákat küldték az idegenek Egyiptomba: Puntországból illatos fűszereket, keneteket kaptunk, Szíriából aranyat, vasfegyvereket és hadiszekereket. De akkor Egyiptom is termelt!... Nézzétek ezeket a hatalmas korsókat: hányféle forma, mennyi különféle szín! Vagy tekintsétek a bútorokat: ez a szék tízezer apró aranylemezzel, gyöngyházzal és színes fadarabkával van kirakva... Nézzétek csak az akkori ruhákat: milyen dús hímzés, milyen finom kelmék, mennyi szín!... Emitt meg bronzkardok, tűk, karkötők, fülönfüggők és mezőgazdasági meg kézműves szerszámok!... Mindez itthon készült, a 19. dinasztia uralkodása idején.

Pentuer továbbment a következő csoport tárgyhoz:

- Ma pedig... nézzétek: a korsók kicsik, alig-alig van rajtuk egy kis dísz, a bútorok egyszerűek, a kelmék durvák, mind egyfélék. Ezeket a holmikat se méret, se tartósság, se szépség dolgában még csak össze sem lehet hasonlítani a régiekkel. Miért?

Megint tett néhány lépést, és a lobogó fáklyák közt folytatta:

- Itt van az a sok mindenféle portéka, amelyeket a föníciaiak hoznak ide nekünk a világ minden tájáról: százféle illatszert, színes üvegeket, bútorokat, edényeket, kelméket, kocsikat, ékszereket, mind Ázsiából, mi meg megvesszük. Most már tudjátok, miért szedik el a föníciaiak a fáraó és a tisztviselők gabonáját, jószágát, gyümölcsét?... Azokért a külföldi cikkekért, amelyek úgy semmivé tették a mi kézműveseinket, mint a sáska a füvet.

A pap megpihent, majd tovább folytatta:

- Azok között a portékák között, amelyeket a föníciaiak a fáraó ő szent felségének, a nomarchoszoknak és az íródeákoknak szállítanak, az első helyet foglalja el az arany. A kereskedelemnek ez a fajtája példázza leginkább a csapásokat, amelyekkel az ázsiaiak Egyiptomot sújtják. Mert aki egy talentum ára aranyat vesz tőlük, kötelezi magát, hogy három év múlva két talentumot fizet vissza. De legtöbbször azzal az ürüggyel, hogy leveszik az adós válláról a gondot, maguk a föníciaiak mentik fel a fizetés alól azzal, hogy az adós minden kölcsönvett talentum után bérbe ad nekik három évre harminckét embert és két mérték földet...

- Nézzetek oda, kegyes uraim - mondta Pentuer az udvar erősebben megvilágított részére mutatva. - Ez a négyzet, amely száznyolcvan lépés hosszú és ugyanolyan széles, két mérték földet jelent; az a csoport férfi, nő és gyerek: nyolc család. Minden, emberek is, meg a föld is, három évre a legszörnyűbb rabszolgaságra jut. Az alatt az egész idő alatt az igazi gazdájuk - a fáraó vagy a nomarchosz - semmi hasznot nem lát belőlük. Mire pedig a határidő lejár, földjét kizsarolva kapja vissza, az embereit pedig... jó, ha húsz megmarad belőlük... Mert a többi belehalt a kínzásokba.

A hallgatók borzongva súgtak össze.

- Említettem, hogy minden talentum kölcsönadott aranyért a föníciai két mérték földet és harminckét embert vesz bérbe három évre. Nézzétek most meg, mekkora az a föld, mekkora az a csapat ember, aztán nézzetek a tenyerembe... Ez a darabka arany, amelyet a tenyeremben tartok, ez a kis rög egy talentum, kisebb, mint egy tyúktojás!

Felfogjátok-e, kegyes uraim, a maga szörnyű nagyságában a föníciai alávalóságát ebben a kereskedelemben? Ennek a kis darabka aranynak igazán semmi értékes tulajdonsága az égvilágon: sárga, nehéz, nem rozsdásodik, de ezzel aztán vége is van. De az ember nem öltözhet aranyba, se éhét, se szomját arannyal nem olthatja... Ha volna is akkora aranyam, mint egy piramis, éppen olyan ágrólszakadt koldus volnék mellette, mint a líbiai, aki a nyugati sivatagon bolyong, ahol nincs se víz, se datolya.

És egy darabka ilyen haszontalanságért a föníciai akkora földet kaparint meg, amely harminckét embert táplál és ruház, de ráadásul... még el is viszi ezeket az embereket. Három évig kezében a hatalom olyan emberek fölött, akik felszántják és bevetik a földet, betakarítják a gabonát, lisztet, sört készítenek, ruhának valót szőnek, házat építenek, bútorokat csinálnak...

És ugyanakkor a fáraó vagy a nomarchosz három évre elveszti ezeket az embereket, minden szolgálatukat. Nem fizetnek neki adót, nem hordják a terhet a hadsereg után, hanem csak a kapzsi föníciai hasznára dolgoznak.

Tudjátok ti is, valamennyien, hogy mostanság nem múlik el esztendő, hogy hol ebben, hol amabban a nomoszban a parasztok zavargást ne kezdjenek, mert elgyötri őket az éhség, megnyomorítja a sok munka, véresre veri a bot. A zavargók egy része aztán elpusztul, mások a kőfejtőbe kerülnek, az ország pedig mindjobban elnéptelenedik, csak azért, mert egy föníciai egy darab aranyat adott valakinek!... El lehet-e képzelni szörnyűbb csapást?... És ilyen körülmények között Egyiptom nem veszti-e majd tovább is évről évre a földjét és népét? Szerencsés háborúk aláaknázták országunkat, de a föníciai aranykereskedés végképpen tönkreteszi.

A papok arcán megelégedés tükröződött, szívesebben hallgatták szavait a föníciaiak csalárdságáról, mint az írnokok dúslakodásáról.

Pentuer egy pillanatra megpihent, aztán a herceghez fordult:

- Néhány hónap óta nyugtalanul egyre kérded, hercegem, isten jámbor szolgája: miért apad évről évre ő szent felsége adóbevétele? Az istenek bölcsessége megmutatta neked, hogy nemcsak a kincstár sorvad, hanem a hadsereg is, és hogy a fejedelmi hatalomnak ez a két forrása továbbra is egyre csak apad. A vége pedig: vagy a birodalom teljes pusztulása, vagy pedig olyan uralkodót ad az ég Egyiptomnak, aki feltartóztatja a csapások áradatát, amelyek pár száz év óta elárasztják a mi hazánkat. A fáraók kincstára mindig tele volt, amikor bőven volt földünk, népünk. A sivatagtól újra vissza kell hódítanunk a termékeny földeket, amelyeket felfalt, a nép válláról pedig le kell venni a terheket, amelyek elgyengítik és megapasztják.

A papok újra fészkelődni kezdtek, félve, hogy Pentuer ismét az írnokokra fordítja a szót.

- Tulajdon szemeddel tanúk előtt láttad, kegyes herceg, hogy abban az időben, amikor a nép jólétben élt, erős és elégedett volt, a fáraó kincstára is telve. Amikor pedig a nép elcsenevészedett, amikor az asszonyok, gyerekek álltak az eke elé, amikor lótuszmag pótolta a búzát és húst, a kincstár is elszegényedett. Ha tehát újra fel akarod emelni az országot arra a polcra, ahol a 19. dinasztia háborúi előtt volt, ha az a kívánságod, hogy a fáraó meg tiszttartói, hadserege bőségben ússzék, hosszú évekre szóló nyugalmat biztosíts az országnak, jólétet a népnek. Újra egyék a nép húst, viseljen hímzett köntöst, a gyermekek pedig ne veréstől jajgassanak, ne munkában pusztuljanak rakásra, hanem játsszanak, vagy menjenek az iskolába... Végül sose felejtsd el, hogy Egyiptom mérges kígyót hord a mellén...

A hallgatók feszülten, szorongva figyeltek.

- És ez a kígyó, amely kiszívja a nép vérét, a nomarchoszok vagyonát, a fáraó erejét, az a kígyó nem más, mint a föníciaiak!

- Ki velük! - kiáltozták a hallgatók. - Töröljünk el minden adósságot... Ne engedjük be a föníciai kereskedőket, se a hajóikat...

Mefresz főpap lecsillapította őket, és könnyes szemmel fordult Pentuerhez:

- Semmi kétségem nincs benne, hogy a te ajkadról maga a szent Háthor szólt hozzánk. Nemcsak azért, mert földi halandó nem lehet ilyen bölcs és mindent látó, mint te, hanem főképp azért hiszem ezt, mert a fejed fölött szarv formájú lángokat láttam... Köszönöm neked a nagyszerű szavakat, amelyekkel eloszlattad a mi tudatlanságunkat... Áldalak, és arra kérem az isteneket, hogy amikor majd engem ítélőszékük elé idéznek, téged tegyenek meg utódomul...

A hallgatók hosszan tartó éljenzése támogatta a legfőbb papi méltóság áldását. A papok annál elégedettebbek voltak, mert szakadatlanul fenyegette őket a veszedelem, hogy Pentuer újra feszegetni fogja az írnokok ügyét. De az bölcs mértéket tudott tartani: rámutatott az ország belső bajaira, de nem vájkált a sebekben, és ezért teljes volt a diadala.

Ramszesz herceg nem köszönte meg Pentuer szavait, csak mellére szorította a bölcs fejét. De senki se kételkedett benne, hogy a nagy próféta beszéde mélyen megrendítette a herceg lelkét, és a magból Egyiptom újabb dicsősége és jóléte sarjad ki.

Másnap Pentuer, anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzott volna, napkeltekor elhagyta a templomot, és visszatért Memfiszbe.

Ramszesz néhány napig senkivel se beszélt; a cellájában ült, vagy a hűvös folyosókon sétálgatott, és elgondolkozott. Lelke nagy vívódáson ment keresztül.

Pentuer alapjában nem mondott semmi újat: mindenki tele volt panasszal, hogy Egyiptom földje, népe egyre fogy, a parasztság nyomorog, a hivatalbeliek visszaélnek hatalmukkal, a föníciaiak uzsorások. De a próféta beszéde összefűzte az eddig rendszertelen értesüléseit, kézzelfogható formába öntötte őket, és bizonyos tényeket élesebben megvilágított.

A föníciaiak megdöbbentették; a herceg eddig nem látta tisztán, milyen mérhetetlen csapást jelent ez a nép az országra. Meghökkenését még növelte, hogy ő maga is bérbe adta egyes birtokait, parasztjait Dagonnak, és maga is tanúja volt, milyen eszközökkel zsarolta ki a parasztoktól járandóságait!

De a herceg kapcsolata a föníciaiakkal csodálatos eredménnyel járt: Ramszesz nem akart többé a föníciaiakra gondolni, és valahányszor ezek ellen az emberek ellen lángot vetett benne a harag, felindulását mindig eloltotta a szégyenérzés. Bizonyos mértékig ő maga is társuk volt.

A herceg ellenben tisztán látta a föld és a lakosság csökkenésének a fontosságát, és magános elmélkedéseiben erre a pontra fordította teljes figyelmét.

"Ha most megvolna az a kétmillió lakosunk - gondolta magában -, akiket Egyiptom elvesztett, az ő kezük munkájával vissza lehetne hódítani a sivatagtól a régi megművelhető területeket, sőt még gyarapíthatnánk is... Akkor pedig, még a föníciaiak ellenére is, parasztjaink jobb sorban élnének, a kincstári bevételek meg emelkednének... De honnan vegyük az embereket?"

A véletlen dobta elé a feleletet. Egy este a herceg, a templom kertjében sétálgatva, egy csapat rabszolgába botlott, akiket Nitager fővezér ejtett fogságba a keleti határon, és Háthor istennőnek ajándékozott. Tagbaszakadt, izmos emberek voltak, akik többet dolgoztak, mint az egyiptomiak, és minthogy jól élelmezték őket, meg is voltak elégedve sorsukkal.

Láttukra mintha villám cikázott volna át agyán; a felindulástól szinte eszméletét vesztette. Egyiptomnak emberek kellenek, sok-sok ember, száz- meg százezer, sőt millió, kétmillió ember... De hisz ezek az emberek megvannak!... Csak be kell vonulni Ázsiába, és összeszedni mindenkit, mindent, ami az útjába esik... aztán hazaküldeni Egyiptomba... Addig nem szabad befejezni a háborút, amíg annyi foglyot nem ejt, hogy minden egyes egyiptomi parasztnak meglegyen a rabszolgája...

Így született meg az egyszerű és nagyarányú terv, melynek révén az állam szert tenne lakosságra; a paraszt így juthatna munkájában segítőtárshoz, a fáraó kincstára pedig kimeríthetetlen jövedelemforráshoz.

A herceg ujjongott, bár mindjárt másnap új kétség támadt benne.

Pentuer nagy erővel hangsúlyozta, és még előbb Herihor is ugyanazt erősítette, hogy Egyiptom bajainak a kútfeje a sok győztes háború volt.

Abból pedig az is következik, hogy új háború nem lehet Egyiptom talpraállításának az eszköze.

"Pentuer nagy bölcs, és Herihor is nagy bölcs - gondolta a herceg. - Ha ők károsnak tartják a háborút, és így vélekedik Mefresz főpap és a többi pap is, akkor a háború csakugyan veszedelmes dolog lehet... És az is, ha annyi bölcs és szent ember egyformán állítja."

A herceg lelke mélyéig elszomorodott. Egyiptom fölemelésére talált egy egyszerű eszközt, a papok ugyanakkor azt állítják, hogy éppen ezzel az eszközzel lehet végképpen tönkretenni Egyiptomot.

A papok a legbölcsebb, a legszentebb emberek.

De közben történt valami, ami egy kissé lehűtötte a herceg hitét a papok igazmondásában, vagy inkább újra felébresztette régi bizalmatlanságát a papok iránt.

Egyszer az egyik orvossal a könyvtárba indult. Egy keskeny, sötét folyosó vezetett oda, de a herceg undorral húzódott vissza.

- Dehogy megyek arra! - kiáltott.

- Miért? - kérdezte amaz csodálkozva.

- Hát nem emlékszel rá, szentatyám, hogy ennek a folyosónak a végén egy üreg van, és ott végeztetek ki kegyetlen kínzással valami árulót?

- Persze! - felelte az orvos. - Ott csakugyan van egy üreg, és Pentuer beszéde előtt olvasztott szurkot öntöttünk bele...

- És megöltetek vele egy embert...

Az orvos elmosolyodott. Jóindulatú, jókedvű ember volt. A herceg felindulását látva, némi kis tűnődés után megszólalt:

- Bizony, nem szabad elárulni a szent titkokat senkinek se... Természetes... Erre minden nagyobb istentisztelet előtt figyelmeztetjük a fiatal papjelölteket.

A hangja olyan különös volt, hogy Ramszesz magyarázatot kért.

- Nem árulhatom el a titkokat én sem - felelte az orvos -, de... Ha kegyes uram megígéri, hogy amit mondok, magába zárja, elbeszélek egy történetet...

Ramszesz megígérte, mire az orvos beszélni kezdett:

- Egy bizonyos egyiptomi pap meglátogatta Árám országában a pogány szentélyeket. Az egyik templom mellett egy elhízott, nagydarab emberre akadt, aki nagyon elégedettnek látszott, pedig csak koldusrongyai voltak. "Mondd meg nekem - kérdezte a pap a jókedvű koldust -, mi a magyarázata annak, hogy koldusszegény létedre olyan jó húsban vagy, mintha te volnál a szentély főpapja?" A koldus körülnézett, nem hallja-e valaki, aztán így felelt: "Szörnyen siralmas hangom van, így lettem én a templom állandó kínszenvedője. Amikor nagy sokadalom gyűlik a szentélybe, én lemászok a föld alá egy gödörbe, és jajveszékelek, ahogy a torkomon kifér. Ezért aztán bőséges élelmet kapok az egész esztendőn át, minden kínszenvedés napján tetejébe egy korsó sört is..."

- Így van ez a pogány Árám országában - fejezte be az orvos, ajkára téve az ujját. - Ne felejtsd el, herceg, amit ígértél, és gondolj a mi olvadt szurkunkról, ami jólesik...

Ez az elbeszélés újra felkavarta a herceget. Nagy megkönnyebbülést érzett, hogy a szentélyben mégsem öltek embert, de felébredt benne minden régi gyanúja a papok iránt.

Hogy a népet elámítják, azt nagyon jól tudta. Papi iskolás korából még élénken emlékezett a szent Ápisz bika körmenetére. A nép szentül hitte, hogy Ápisz vezeti a papokat, de minden tanuló tulajdon szemével látta, hogy az isteni állat arra megy, amerre a papok akarják.

Ki tudja, Pentuer beszéde nem éppen ilyen Ápisz-körmenet volt-e, amelyet neki rendeztek? Hisz nem nehéz piros és tarka babszemeket hinteni a földre, és élőképeket se bajos rendezni. Hány pompásabb előadást látott ő már, többek közt Széth harcát Ozirisszal, amelyen jó néhány száz szereplő lépett föl! De akkor is nem ámították-e el a papok a nézőket? Azt mondták, az istenek harcát látják, pedig csak álruhás emberek harcoltak egymással. Ozirisz az előadás folyamán meghalt, hanem a pap, aki Oziriszt játszotta, olyan makkegészséges, erős ember volt, akár az orrszarvú. Milyen csoda dolgokat mutogattak ott az iskolában!... A víz felemelkedett, villámok cikáztak, a föld rengett, és lángok csaptak fel. És minden csak szemfényvesztés volt. Miért lenne hát igaz Pentuer előadása?

Különben is a herceg igen erősen gyanakodott arra, hogy be akarják csapni. Csalás volt, hogy azt az embert a föld alatti üregben a papok égő szurokkal halálra forrázták. De ez nem is fontos. Az volt a fontos, amiről a herceg egyszer meggyőződött: hogy Herihor nem akar háborút, Mefresz se akar háborút, Pentuer pedig mind a kettőnek segítőtársa, egyiknek pedig kedvence is volt.

Ilyen harc dúlt a herceg bensejében: egyszer már-már azt hitte, hogy mindent megértett, most újra vaksötétség vette körül. Egyszer csupa jóreménység volt a lelke, máskor meg mindenben kétség kínozta. Óráról órára, napról napra úgy áradt és apadt a lelke, mint a Nílus vize az év során.

De lassan-lassan mégis visszanyerte egyensúlyát: amikor ütött az óra, hogy elhagyhatta a szentélyt, nézetei már világosan kialakultak. Mindenekelőtt tisztán látta, hogy Egyiptomnak két dolog kell: több föld, több lakos.

Másodszor az volt a hite, hogy a nagyobb lakosság megszerzésének legegyszerűbb módja egy ázsiai háború. De Pentuer azt bizonygatta előtte, hogy a háború csak súlyosbítaná az ország bajait. Fölmerül tehát az újabb kérdés: igazat mondott-e Pentuer, vagy hazudott?

Ha igazat mondott, akkor a herceget kétségbeesésbe dönti: mert Ramszesz más módot az ország talpraállítására nem látott, mint a háborút. Háború híján Egyiptom évről évre csak veszti lakosait, a kincstár meg csak szaporítja az adósságait. Ennek az egész folyamatnak csak szörnyű katasztrófa lehet a vége, talán már a következő kormányzat idején.

És ha Pentuer hazudott? De miért tette volna? Nyilván Herihor, Mefresz és az egész papi rend beszélte rá. De mi okuk lehet rá a papoknak, hogy semmiképpen sem akarnak háborút? Mi érdekük lehet benne? Hiszen minden háború éppen nekik és a fáraónak hajtotta a legtöbb hasznot.

Különben is ilyen fontos ügyben miért ámították volna el a papok? Igaz, hogy effélét gyakran megtettek, de csak jelentéktelen ügyekben, nem pedig akkor, amikor az ország léte forog kockán a jövőért. Azt se lehet mondani, hogy mindig ámítottak. Hiszen az istenek szolgái, nagy titkok őrzői. Templomaikban szellemek tanyáznak, erről Ramszesz maga is meggyőződött az első éjjel, hogy erre a helyre költözött.

És ha az istenek nem engedik meg, hogy avatatlanok az ő oltáraik elé lépjenek, ha olyan éberen őrködnek templomaikon, miért nem oltalmazzák meg Egyiptomot is, amely az ő legnagyobb templomuk?

Amikor Ramszesz pár nap múlva, ünnepélyes istentisztelet után, a papság áldásával elhagyta Háthor templomát, két kérdés támadt fel benne:

"Csakugyan árthat-e Egyiptomnak egy ázsiai háború?"

"Megcsalhatták-e a papok ebben a kérdésben őt, a trónörököst?"

Lóháton, néhány tiszt kíséretében indult el a herceg Pi-Basztba, Habu nomosz híres fővárosába.

Elmúlt Paoni hónapja, megkezdődött Epifi hava (április-május). A nap magasan járt, ami Egyiptomban a legrosszabb évszakot, a legnagyobb forróság idejét jelentette. Néhányszor már fel is támadt a sivatag forró, rettenetes szele; emberek, állatok hullottak a hőségtől, a földet, fákat szürke por lepte el, amely alatt kiszáradtak a növények.

Leszedték a rózsákat, és olajat préseltek belőlük; betakarították a gabonát és a második kaszálás lóherét. A vödrös kútgémek kétszeres igyekezettel dolgoztak, öntötték a szennyes, iszapos vizet a földekre, hogy előkészítsék az új vetés alá. És szedni kezdték a szőlőt, fügét.

A Nílus vize leapadt, a csatornák sekélyek voltak, megbűzhödtek. Az egész ország fölött finom por libegett az izzó nap patakzó tüzében.

De azért a herceg elégedetten lovagolt előre. Untatta már a templomi vezeklő élet; lakomák, nők, zaj után kívánkozott.

Amellett a vidék is érdekes volt, bár egyéb változatosság nemigen akadt a síkon, mint a csatornák összevissza futó hálója. Habu nomoszban más volt a lakosság is: nem született egyiptomiak, hanem a vitéz hikszoszok ivadékai, akik valaha leigázták Egyiptomot, és néhány századig uralkodtak is rajta.

A vérbeli egyiptomiak lenézték az egykori, elűzött hódítók maradékait, de Ramszesz szívesen elnézte őket. Jól megtermett, izmos, büszke tartású, férfias arckifejezésű emberek voltak. A herceg és a tisztek láttára nem borultak a földre, mint az egyiptomiak; idegenkedés nélkül tekingettek a nagyméltóságokra, de szorongás nélkül is. A hátukat se borították el a sebek a sok botozástól, a hivatalbeliek respektálták őket, mert tudták, hogy a megvert hikszosz nem marad adós, hanem visszaadja a verést, sőt az is meg-megesett, hogy megölte sanyargatóját. Végül a fáraónál is kegyben álltak, mert ők adták a legjobb katonákat a hadseregnek.

Minél jobban közeledett a trónörökös kísérete Pi-Baszt városához, amelynek palotái, templomai úgy tetszettek át a finom porfelhőn, mintha muszlinfátyolon keresztül nézték volna, a vidék is annál mozgalmasabbá vált. A széles országúton és a közeli csatornákon lábasjószágot, búzát, gyümölcsöt, bort, virágot, kenyeret szállítottak, és mindenféle köznapi használatra való tárgyakat. Ez a lármás, sűrű áradat, amelyben emberek, áruk özönlöttek Pi-Baszt felé, mint Memfiszbe szent ünnepnapokon, ezen a tájékon megszokott jelenség volt. Pi-Baszt körül egész éven át zúgott a vásári lárma, és csak éjszakára ült el.

Ennek igen egyszerű oka volt; Pi-Basztban emelkedett Asztarté istennő egyik legrégibb, leghíresebb szentélye, s minthogy egész Nyugat-Ázsia tisztelte, tenger sok zarándokot vonzott a városba. Túlzás nélkül el lehetett mondani, hogy Pi-Baszt körül állandóan vagy harmincezer idegen táborozott: arabok, föníciaiak, zsidók, filiszteusok, hettiták, asszírok és mások. Az egyiptomi kormányzat jóindulattal nézte a zarándokokat, akik jelentős jövedelmet jelentettek a kincstárnak. A papok is megtűrték őket, a szomszédos nomoszok lakosai pedig élénk kereskedést folytattak velük.

A várostól egy óra járásnyira már szembeötlöttek a jövevények csupasz földön ütött sátrai és hevenyészett viskói. Ahogy közelebb értek a városhoz, a számuk nőttön-nőtt, és az átfutó, ideig-óráig megtelepedett lakosok egyre sűrűbben nyüzsögtek mindenfelé. Itt a szabad ég alatt sütöttek-főztek, amott a folyton érkező újabb meg újabb portékákat adták és vették, megint mások körmenetben a templom felé tartottak. Itt is, ott is nagy sokadalmak csődültek a mutatványosbódék köré, ahol állatszelídítők, kígyóbűvölők, akrobaták, táncosnők, szemfényvesztők mutogatják tudományukat.

Az óriási népáradat fölött pedig lángolt a forróság, zúgott a zaj.

A város kapuja előtt az udvari urak, valamint Habu nomarchosza és tisztviselői üdvözölték Ramszeszt. De az üdvözlés minden jóakarat mellett is olyan tartózkodó volt, hogy a helytartó álmélkodva súgta Tutmózisznak:

- Mi ez? Úgy néznek rám, mintha büntetni jöttem volna.

- Mert olyan a képe felségednek, mint aki az istenekkel érintkezett - felelte Tutmózisz.

Igaza volt. Talán az aszkétaélet tette, talán a tudós papok társasága vagy a hosszú elmélkedések, de a herceg csakugyan megváltozott. Lefogyott, bőre megsötétedett, arcán, egész megjelenésén valami nagy komolyság ömlött el. Néhány hét alatt éveket öregedett.

Az egyik főutcán olyan sűrű néptömeg tolongott, hogy a rendőröknek kellett utat vágni a trónörökös és kísérete előtt. De ez a sokadalom se üdvözölte a herceget, csak föl-alá hullámzott egy nem éppen nagy palota körül, mintha várna valakit.

- Mi ez? - kérdezte Ramszesz a nomarchoszt, mert bántotta a tömeg közönye.

- Hiram herceg lakik abban a palotában - felelte a nomarchosz. - A türoszi herceg igen könyörületes szívű ember. Mindennap sok alamizsnát oszt szét, azért csődül ide a szegénység.

A herceg hátrafordult nyergében, és odanézett.

- Ott állami munkásokat is látok - mondta a nomarchosznak. - Tehát azok is alamizsnát kérnek a gazdag föníciai hercegtől?

A nomarchosz hallgatott. Szerencsére már nagyon közel voltak a kormányzósági palotához, és Ramszesz elfeledkezett Hiramról.

Néhány napig lakoma lakomát ért a helytartó tiszteletére; de a hercegnek nem jött meg a hangulata. Nem volt ott egy csepp jókedve se, s tetejébe kínos jelenetekre került sor.

Egy alkalommal egyik kedvese táncolt a herceg előtt, de egyszerre csak sírva fakadt. Ramszesz a karjába kapta, és megkérdezte, mi lelte.

A táncosnő eleinte szabódott, de a herceg kedveskedő szavaira nekibátorodott, és még sűrűbb könnyhullatással panaszolta:

- Mi urunk, a te asszonyaid vagyunk, nagy nemzetségből származunk, és számot tartunk a tiszteletre...

- Igazad van - mondta a herceg.

- De a te kincstartód megszorítja a kiadásainkat. Sőt, szolgálóleányainktól is meg akar fosztani, pedig nélkülük még csak mosakodni, fésülködni se tudunk.

Ramszesz nyomban hívatta a kincstartót, és szigorúan meghagyta neki, hogy az asszonyoknak mindenük meglegyen, ami származásuk vagy rangjuk szerint megilleti őket.

A kincstartó arccal leborult a herceg előtt és megígérte, hogy teljesíti a nők parancsait. De pár nap múlva meg az udvari rabszolgák közt támadt forrongás: arról panaszkodtak, hogy megvonták a borrészüket.

A trónörökös kiadatta a borukat. Hanem másnap a katonai szemlén az ezredek küldöttsége jelent meg a herceg előtt, a legalázatosabban panaszkodva, hogy kenyér- és húsadagjukat csökkentették.

A herceg most is megparancsolta, hogy teljesítsék a panaszkodók kívánságát.

Néhány nap múlva kora reggel éktelen zsivaj ébresztette fel álmából; Ramszesz megkérdezte, mi a zenebona oka. A napos tiszt elmondta, hogy az állami munkások gyülekeztek össze a palota előtt, és elmaradt járandóságukat követelik.

Hívatták a kincstartót. A herceg nagy haraggal rátámadt:

- Mi dolog ez?! - kiáltotta. - Amióta itt vagyok, nincs nap, hogy panaszokat ne halljak. Ha még egyszer előfordul ilyen eset, vizsgálatot rendelek el, és véget vetek ezeknek a lopásoknak!

A remegő kincstárnok ismét arcra borult, s úgy nyögte:

- Ölj meg, uram!... De mit tegyek, amikor a kincstárad, csűreid, magtáraid mind üresek?

A herceg még haragjában is belátta, hogy a kincstartó talán nem is hibás. Elbocsátotta hát, és nyomban Tutmóziszt hívatta.

- Hallgasd csak - szólt a herceg kedvencéhez -, itt olyan dolgok történnek, amiket sehogy se értek, s amikhez nem vagyok hozzászokva. Az asszonyaim, rabszolgáim, a hadsereg, az állami munkások nem kapják meg járandóságukat, vagy csak korlátozva. Amikor pedig megkérdeztem a kincstartót: mi dolog ez? - azt felelte, hogy se a kincstárunkban, se a csűreinkben nincs már semmink.

- Igazat mondott.

- Micsoda? - pattant fel a herceg. - Az én utazásomra ő szent felsége aranyban és portékákban kétszáz talentumot utalt ki. Azt már mind elfecsérelték?

- Bizony elfogyott - felelte Tutmózisz.

- Hogyan?... Mire? - kiáltott fel a herceg. - Hisz az egész utamon a nomarchoszok láttak vendégül bennünket...

- De mi fizettünk nekik érte.

- De hisz ha előbb vendégül látnak bennünket, aztán meg behajtják rajtunk az árát, akkor ezek közönséges útonállók, rablók!

- Ne haragudj, herceg - csillapította Tutmózisz -, én majd mindent megmagyarázok.

- Ülj le.

Tutmózisz leült.

- Tudod-e, hogy egy hónap óta a te konyhádról eszem, a te korsódból, a te borodból iszom, és a te ruháid viselem?

- Jogod van rá.

- De én eddig mégse tettem meg; a magam pénzén éltem, ruházkodtam, mulattam, hogy ne legyek a te pénztárad terhére. Az igaz, hogy te nemegyszer kifizetted az adósságaimat. De ez csak egy része volt a kiadásaimnak.

- Ez a kérdés nem fontos.

- Ilyen helyzetben van a te udvarodban tíz-egynéhány nemesifjú. A maguk lábán éltek, hogy fenntartsák az udvar fényét, de ma a te költségeden élnek ők is, mint jómagam, mert nekik sincs semmijük.

- Majd valamikor meghálálom nekik.

- Nos - folytatta Tutmózisz -, a te pénztáradból merítünk, mert szorongat bennünket a szükség... de éppígy vannak a nomarchoszok is. Ha volna miből, ők is a maguk költségén rendeznének lakomákat, fényes fogadtatást a tiszteletedre: de nekik sincs miből, hát ők is elfogadják a kárpótlást... Útonállóknak nevezed-e őket még most is?

A herceg eltűnődve járt le s föl.

- Elhamarkodva ítéltem meg őket - szólt végre. - A harag elfátyolozta a szememet, akár a füst. Szégyellem, amit mondtam, de mégis azt akarom, hogy se az udvari emberek, se a katonák, se a munkások ne szenvedjenek szükséget. De minthogy a pénztáram kiürült, kénytelen vagyok kölcsönt fölvenni... Mit gondolsz, száz talentum elég lesz?

- Hát én azt gondolom, hogy száz talentumot nem ad nekünk kölcsön senki - suttogta Tutmózisz.

A helytartó büszke pillantást vetett rá.

- Hát szabad így beszélni a fáraó fiával? - kérdezte.

- Űzz el magadtól - felelte Tutmózisz szomorúan -, de megmondtam az igazat. Nem ad ma kölcsönt minekünk senki, mert nincs, aki adhatna.

- Hát Dagon mire való? - csodálkozott a herceg. - Nincs már az udvaromban, vagy meghalt?

- Dagon itt van Pi-Basztban, de a többi föníciai kereskedővel minden napját Asztarté templomában imádkozással és vezekléssel tölti...

- Honnan ütött bele ez a nagy jámborság? Talán mert én templomba vonultam, a sáfárom is jónak látja, hogy az istenekkel tanácskozzék?

Tutmózisz feszengett a zsámolyán.

- A föníciaiakat nagyon nyugtalanítják, sőt lesújtják bizonyos hírek - szólt végre.

- Miféle hírek?

- Valaki világgá bocsátotta azt a pletykát, hogy ha te, kegyes hercegem, trónra lépsz, kiűzöd az országból a föníciaiakat, a vagyonukat meg lefoglalod a kincstár javára...

- Akkor még éppenséggel elég idejük van - nevetett a herceg.

De Tutmózisz még egyre habozott.

- Az a hír is járja - mondta halkabban -, hogy ő szent felsége egészsége (örökké tartson az élete!) az utóbbi időben nagyon megrendült...

- Az nem igaz! - vágott a szavába a herceg nyugtalanul. - Akkor én is tudnék róla...

- Pedig a papok titokban egyre könyörgéseket tartanak a fáraó egészségének a visszatéréséért - jegyezte meg halkan Tutmózisz. - Biztosan tudom...

A herceg elképedt.

- Hogyan? Az apám súlyos beteg, a papok imádkoznak érte, nekem meg egy szót se szólnak?

- Azt rebesgetik, hogy ő szent felsége betegsége elhúzódhatik egy évig is...

Ramszesz erre legyintett egyet.

- Eh!... Mindenféle pletykabeszédet hallasz, és engem nyugtalanítasz csak vele. Inkább a föníciaiakról beszélj, ez érdekesebb.

- Én csak annyit hallottam, mint mások - folytatta erre Tutmózisz -, hogy te, hercegem, Háthor szentélyében magad is meggyőződtél a föníciaiak kártékonyságáról, és kötelezted magad, hogy kiűzöd őket.

- Háthor templomában? - ismételte a herceg. - De ki tudhatja azt, miről győződtem meg és mire határoztam magam a szentélyben?

Tutmózisz vállat vont és hallgatott.

"Itt is árulás lappangana?" - tűnődött a herceg. - Mindenesetre Dagont csak hívasd el hozzám - folytatta hangosan. - Meg kell tudnom ezeknek a hazugságoknak a forrását, és az istenekre mondom, véget vetek nekik!

- Jól teszed, uram - helyeselte Tutmózisz -, mert egész Egyiptom nyugtalan miattuk. Ma már nincs senki, akitől pénzt lehetne kölcsönkapni, és ha ezek a szóbeszédek soká tartanak, megakad még a kereskedelem is. Ma már az arisztokráciánk is ínségbe jutott, s nincs belőle kiút, de a te udvarod is szükséget érez, jó uram. Egy hónap múlva bekövetkezhet a baj még ő szent felsége palotájában is.

- Hallgass - kiáltott rá a herceg -, és nyomban hívasd Dagont!

Tutmózisz elsietett, de Dagon csak estefelé jelent meg a hercegnél. Fekete csíkos fehér lepel volt rajta.

- Megbolondultatok? - förmedt rá a herceg, a ruha láttán. - De majd mindjárt felvidítalak én... Száz talentumra volna szükségem, de rögtön. Menj, és addig ne is lássalak, amíg ezt a dolgot el nem igazítod.

Ám Dagon a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte türelmetlenül a herceg.

- Nagyúr - felelte Dagon térdre esve -, vedd el a vagyonomat, adj el engem meg a családomat rabszolgának... Végy el mindent, akár az életünket is. De száz talentumot... Honnan keríthetnék én ma elő ekkora vagyont? Se Egyiptomból, se Föníciából... - kesergett zokogva.

- Széth szállt meg téged, Dagon! - mosolygott a herceg. - Hát te is elhiszed, hogy én arra gondolok, hogy kiűzlek benneteket?

Dagon most újra a herceg lába elé borult.

- Nem tudok én semmit... Én csak közönséges kereskedő vagyok és a te rabszolgád... Az a néhány nap, amely az újhold és telihold közt eltelik, elég volt, hogy porrá, semmivé tegyen, vagyonomat meg nyállá...

- De mondd meg már, mit jelent mindez? - kérdezte türelmetlenül a herceg.

- Én nem mondhatok semmit, és még ha tudnék is valamit, nehéz pecsét van az ajkamon... Én most csak imádkozom és sírok...

"A föníciaiak is imádkoznak?" - gondolta magában a herceg.

- De ha már nem tehetek neked semmiféle szolgálatot - folytatta Dagon -, legalább tanácsot adok, jó herceg... Most itt van Pi-Basztban a híres türoszi herceg, Hiram, aki éltes, nagy eszű, szörnyen gazdag ember. Őt hívasd, erpatre, kérj száz talentumot tőle, ő talán megfelel a te kívánságodnak, kegyes, jó uram.

És minthogy Ramszesz egy szónyi magyarázatot sem tudott belőle kicsikarni, elbocsátotta, és megígérte, hogy majd követséget küld Hiramért.

Másnap reggel Tutmózisz nagy katonai és udvari kísérettel látogatást tett a föníciai hercegnél, és meghívta a helytartóhoz.

Hiram déltájban megjelent a palota előtt. Nyolc szegény egyiptomi, akiknek alamizsnát szokott adni, vitte egyszerű gyaloghintóját. A legtekintélyesebb föníciai kereskedők csatlakoztak hozzá és ugyanaz a sokadalom, amely mindennap a háza előtt álldogált.

Ramszesz némi csodálattal fogadta az öreget, akinek szeméből bölcsesség fénylett, és egész magatartásán komolyság ömlött el. Fehér palást volt rajta, fején aranypánt. A helytartó előtt nemes méltósággal meghajolt, és kezét az ifjú feje fölé emelve, rövid áldást mondott rá. Mindenki mélyen megindulva nézte őket. A helytartó széket mutatott a vendégnek, az udvari uraknak pedig intett, hogy távozzanak. Ekkor Hiram megszólalt:

- Kegyes hercegem, tegnap a te szolgád, Dagon, azt mondta nekem, hogy száz talentumra van szükséged. Azon nyomban útnak indítottam kengyelfutóimat Szabne-Khetamba, Szethroéba, Pi-Utóba és más városokba, ahol föníciai hajók megfordulnak, hogy kirakjanak minden árut. És gondolom, hogy pár nap múlva megkapod, hercegem, ezt a csekélyke összeget.

- Csekélyke összeg! - szólt közbe a herceg nevetve. - Szerencsés ember vagy, kegyes uram, ha száz talentum a te szemedben csak csekélyke összeg!

Hiram megcsóválta a fejét.

- A te nagyatyád - mondta rövid gondolkozás után -, az örökkön élő Ramszesz-sza Ptah, valaha megtisztelt barátságával. Ismerem atyád ő szent felségét is (örökkön éljen!), sőt hódolatomat is szeretném bemutatni neki, ha színe elé bocsátanak...

- Lehet-e ebben kétség? - szólt közbe a herceg.

- Vannak, akik válogatnak: kit bocsássanak a fáraó trónusa elé, kit meg nem, de erről ne essék szó... Te, kegyes uram, nem tehetsz róla, inkább engedj meg nekem, aki nagyatyádnak és atyádnak régi barátja vagyok, egy kérdést...

- Halljuk.

- Mi a magyarázata annak - szólt Hiram vontatva -, mi a magyarázata annak, hogy a trónörökös és a fáraó helytartója kénytelen száz talentumot kölcsönvenni, amikor országának több mint százezer talentum pénz jár?

- Honnan? - kiáltott fel Ramszesz.

- Honnan? Az ázsiai népek adójából... Fönícia ötezer talentummal tartozik, én kezeskedem érte, hogy meg is fizeti, hacsak valami közbe nem jön. De rajtuk kívül Izrael tartozik háromezerrel; a filiszteusok és moabiták két-két ezerrel tartoznak, a hettiták harmincezerrel... Elvégre is nem emlékszem minden egyes tételre, de annyit tudok, hogy az egész vagy százhárom-százötezer talentum.

Ramszesz az ajkát harapdálta; mozgékony arca meg-megrándult tehetetlen haragjában. Lesütötte szemét, és hallgatott.

- Tehát igaz! - sóhajtott egyszerre Hiram, és a hercegre nézett. - Tehát igaz?... Szegény Fönícia és szegény Egyiptom...

- Mit mondasz, kegyes uram? - riadt fel a herceg, összeráncolva a homlokát. - Nem értem ezt a sóhajt...

- Tudod te, kegyes uram, miről beszélek, ha nem felelsz is a kérdésemre - felelte Hiram, és fölkelt, mint aki már indulóban van. - De azért nem vonom vissza az ígéretemet... Megkapod a száz talentumot.

Mélyen meghajolt, de a herceg újra a székre erőltette.

- Kegyes uram valamit titkol előttem - mondta olyan hangon, amelyből kiérzett a sértődöttség. - Kívánom, magyarázd meg, miféle veszedelem fenyegeti Föníciát és Egyiptomot.

- Hát te ne tudnád, kegyes hercegem? - kérdezte Hiram tétovázva.

- Semmit se tudok. Több mint egy hónapot Háthor szentélyében töltöttem.

- Pedig leginkább ott lehetett megtudni mindent...

- Mondja már ki, kegyes uram! - kiáltotta a herceg, és öklével az asztalra csapott. - Nem szeretem, ha az én rovásomra mulatnak...

- Megmondom, ha a legszigorúbb ígérettel fogadod, hogy senki teremtett lélek előtt el nem árulod magad. Bár nem tudom elhinni, hogy a herceget, a trónörököst ne értesítették volna a dologról...

- Nem bízol bennem? - kérdezte elképedve a herceg.

- Ilyen ügyben még a fáraó ígéretét is kikérném - felelte Hiram határozottan.

- Akkor hát esküszöm kardomra és hadseregünk zászlójára, hogy senkinek se szólok arról, amit kegyességed nekem elmond...

- Elég! - mondta Hiram.

- Tehát halljuk!

- Tudod-e, hercegem, mi történik most Föníciában?

- Dehogy tudom! - fakadt ki ingerülten a herceg.

- A mi hajóink - folytatta halkan Hiram - a világ minden tájékáról hazasietnek, hogy az első jeladásra elszállítsák a népet és minden kincsét valahová... a tengeren túlra... nyugatra...

- Miért? - álmélkodott a helytartó.

- Mert Asszíria a hatalma alá akar bennünket hajtani.

A herceg hangos nevetésre fakadt.

- Megőrültél, derék férfiú! - kiáltott fel. - Asszíria el akarja kaparintani Föníciát!... És mit szólunk mi ehhez? Mi, Egyiptom!

- Egyiptom már beleegyezett.

A helytartónak a fejébe szállt a vér.

- Idős férfiú vagy, a hőség megzavarta az eszed - mondta Hiramnak higgadt hangon. - Azt is elfelejted, hogy ilyen dolog nem történhet meg a fáraó... és az én engedelmem nélkül!

- Az is meglesz. Egyelőre megkötötték a szerződést a papok.

- Kivel?... Miféle papok?

- A kháldeai főpappal, Beroésszal, akit Asszar király meghatalmazott - felelte Hiram. - A ti részetekről ki is volt?... Nem állítom bizonyosra, de úgy rémlik, hogy Herihor őkegyessége, Mefresz őkegyessége és Pentuer szent próféta.

A herceg elsápadt.

- Gondold meg, föníciai - szólalt meg végre -, hogy árulással vádolod az ország legfőbb méltóságait...

- Tévedsz, jó hercegem, itt szó nincs árulásról; Egyiptom legelső főpapjának, az ő szent felsége miniszterének joga van tárgyalásokat folytatni a szomszédos hatalmakkal. Elvégre honnan tudod te, herceg, hogy mindez nem a fáraó akaratából történik?

Ramszesz kénytelen volt belátni, hogy efféle szerződés egyáltalán nem volna árulás, csak az ő, a trónörökös semmibevevése. Hát így bánnak el vele a papok, vele, aki talán már egy év múlva fáraó lesz?... Hát Pentuer ezért kelt ki annyira a háború ellen, ezért támogatta Mefresz!

- És mikor történt ez? Hol? - faggatta a herceg.

- A szerződést valószínűleg éjjel kötötték meg, Széth templomában, Memfisz alatt - felelte Hiram. - És hogy mikor?... Biztosat nem mondhatok, de úgy tetszik, azon a napon, amikor te, kegyes uram, elutaztál Memfiszből.

"Ó, a nyomorultak! - gondolta a herceg. - Így tisztelik hát az én rangomat... Vagyis engem megcsaltak az ország helyzetének a leírásával is!... Valamelyik jóságos isten ébresztett bennem kétséget Háthor templomában..."

Egy kis ideig tartó belső küzdelem után megszólalt:

- Hihetetlen!... Amit mondtál, addig nem is hiszem, míg bizonyítékod nincs rá.

- Meglesz a bizonyíték - bizonykodott Hiram. - A napokban érkezik Pi-Basztba az asszír nagyúr, Szargon, Asszar király barátja. Zarándoklat ürügyén jön Astóreth templomába, ajándékot hoz neked, a fáraó ő szentségének, aztán pedig... megkötitek a szerződést... Valójában pedig megpecsételitek, amit a papok elhatároztak a föníciaiak vesztére, de meglehet, a ti tulajdon vesztetekre is...

- Soha! - kiáltotta a herceg. - És milyen kárpótlást kellene kapnunk ezért Asszíriától?

- Ez már csakugyan fejedelemhez méltó beszéd: milyen kárpótlást kap Egyiptom? Mert az országra minden szerződés kedvező, ha nyer vele... Én csak azt csodálom - folytatta Hiram -, hogy Egyiptom ennyire rossz egyezséget köt: mert Asszíria megkapja Fönícián kívül szinte egész Ázsiát, nektek meg, mintegy kegyként, meghagyja a zsidókat, filiszteusokat és a Sínai-félszigetet... Természetes, hogy ebben az esetben Egyiptom az eddig járó adóktól is elesik, és a fáraó sose szedi be többé azt a százötezer talentumot.

A helytartó megrázta a fejét.

- Nem ismeri kegyességed az egyiptomi papokat - vetette oda Hiramnak. - Olyan nem akad köztük, aki ilyen szerződést elfogadna.

- Miért ne? A föníciai közmondás azt mondja: "Többet ér az árpa a csűrben, mint az arany a sivatagban." Még az is megeshetik, hogy Egyiptom, ha olyannyira gyengének érzi magát, szívesebben veszi a Sínai-félszigetet és Palesztinát ingyen, mint egy háborút Asszíriával... De éppen ez az, ami gondolkodóba ejt, mert most nem Egyiptom, hanem Asszíria volna könnyű zsákmány; északkeleten háborút visel, hadserege csekély, és az is nyomorúságos. Ha most Egyiptom megtámadná, tönkreverhetné; Ninivéből, Bábelből mérhetetlen kincseket zsákmányolhatna, és egyszer s mindenkorra megszilárdíthatná hatalmát Ázsiában.

- Lám, magad is látod, hogy ilyen egyezséget nem köthettünk - szólt erre Ramszesz.

- Csak egy esetben érthetném meg ezt a szerződést: ha a papok el akarnák törölni a királyi hatalmat Egyiptomban... Márpedig a te nagyatyád ideje óta mindig erre törekednek...

- Megint értelmetlenséget beszélsz... - szólt közbe a herceg, de lelkében nyugtalanság támadt.

- Meglehet, tévedek - felelte Hiram, hirtelen a herceg szeme közé nézve. - De hallgass meg, kegyes hercegem...

Közelebb tolta karszékét a herceghez, és fojtott hangon mondta:

- Ha a fáraó háborút indítana Asszíria ellen, és győzelemmel befejezné, azzal nyerhetne: az ő személyéhez ragaszkodó hatalmas hadsereget, százezer talentum elmaradt adót vagy kétszázezer talentumot Ninivéből és Bábelből, végül évi százezer talentumot a leigázott országoktól. Ilyen óriási kinccsel megválthatná a papoknál zálogba tett javait, s egyszer s mindenkorra véget vethetne a hatalomba való beleavatkozásuknak.

Ramszesznek felragyogott a szeme. Hiram tovább beszélt:

- Ma pedig a hadsereg Herihortól függ, vagyis a papoktól, és összeütközés esetén az idegen ezredeken kívül nem számíthat a fáraó semmi más haderőre. Azonfelül a fáraó kincstára üres, s birtokainak java része a szentélyek tulajdonába került. A fáraó csak a puszta udvartartás költségeire is kénytelen évről évre új adósságokat csinálni, mivel pedig a föníciaiak nem lesznek az országban, csupán a papoktól vehet fel kölcsönt... Ilyen módon ő szent felsége (örökkön éljen!) tíz esztendő alatt elveszti többi birtokát is; és akkor mi lesz azután?...

Ramszesz homlokán nagy cseppekben kiütött a verejték.

- Látod tehát, kegyes hercegem - folytatta Hiram -, hogy a papok csak egyetlenegy esetben fogadhatják el a legszégyenletesebb szerződést is Asszíriával, sőt el is kell fogadniuk: ha céljuk a fáraó hatalmának megsemmisítése... De nem lehetetlen a másik eset sem: ha Egyiptom annyira gyenge, hogy mindenáron békére van szüksége...

A herceg felugrott.

- Hallgass! - kiáltotta. - Szívesebben venném leghívebb szolgáink árulását, mint az ország ilyen erőtlenségét!... Hogy Egyiptom kénytelen volna Ázsiát átengedni Asszíriának... De egy év múlva ő maga is asszír iga alá kerülne; mert ha aláírja gyalázatát, beismeri vele tehetetlenségét...

Felindultan járt fel-alá a szobában, Hiram meg csak nézte, szánalommal is, részvéttel is...

Egyszerre csak Ramszesz megállt a föníciai előtt.

- Ez nem igaz! - fakadt ki. - Valami agyafúrt gézengúz elámíthatott téged, Hiram, és te hittél a szavának. Ha csakugyan volna ilyen szerződés, csak a legnagyobb titokban köthették meg. Akkor pedig a négy pap közül, akiket említettél, az egyik nemcsak a fáraónak, hanem összeesküdt cinkosainak is árulója...

- De lehetett ott egy ötödik is, aki kihallgatta őket - vetette föl a gondolatot Hiram.

- És az neked eladta a titkot...

- Csodálom - jegyezte meg Hiram -, hogy te, kegyes uram, még nem ismered az arany hatalmát.

- De gondold meg, jó uram, hogy a mi papjainknak mégiscsak több az aranyuk, mint neked, ha mégolyan dúsgazdag vagy is!

- De én nem haragszom, ha egy drachma friss pénzem kerül. Miért dobnák el mások a talentumot?

- Mert ők az istenek szolgái - fortyant fel a herceg -, mert félnek az istenek büntető kezétől...

A föníciai elnevette magát.

- Sok templomot láttam már a különféle országokban - mondta aztán -, a templomokban pedig kisebb-nagyobb istenszobrokat, fából, kőből faragott képeket, sőt aranyszobrot is. De istenekkel nem akadtam még össze soha...

- Istenkáromló! - pirított rá Ramszesz. - Én láttam az istent, éreztem kezét a vállamon, és hallottam a hangját...

- Ugyan hol?

- Háthor szentélyében: az előcsarnokokban is, a cellámban is.

- Nappal? - kérdezte Hiram.

- Nem, éjjel... - felelte a herceg, és gondolkodóba esett.

- Te, kegyes herceg, éjjel hallottad az istenek szavát, és válladon érezted az istenek kezét - ismételte a föníciai, minden szót erősen hangsúlyozva. - Éjjel sok mindent lehet látni. Hogy esett ez a dolog?

- A szentélyben láthatatlan kéz ragadta meg a fejem, vállam, lábam, de esküszöm...

- Csitt! - vágott a szavába Hiram mosolyogva. - Hiábavalóságra nem szabad esküdni.

Eleven, okos szemével hosszan szemébe nézett, és látva, hogy az ifjúban megmozdult a kételkedés, tovább folytatta:

- Mondok én neked valamit, uram. Tapasztalatlan vagy te még, cselszövések hálója fonódik körülötted, én meg már nagyapádnak és atyádnak is barátja voltam. Teszek neked egy szolgálatot. Gyere el egy éjjel Astóreth templomába... de titoktartást fogadsz... Gyere el, aztán meggyőződhetsz róla, miféle istenek szólnak hozzád és érintenek meg a templomokban.

- Elmegyek - felelte Ramszesz rövid gondolkozás után.

- Csak engem értesíts, kegyes herceg, még aznap reggel, én aztán majd megmondom neked a szentély esti jelszavát, akkor beeresztenek. Csak el ne áruld magad, se engem - mondta jóindulatú mosollyal Hiram. - Az istenek néha megbocsátják, ha elárulják a titkaikat, de az emberek soha...

Meghajolt, aztán égre emelve kezét, szemét, áldást mormogott.

- Képmutató! - kiáltott a herceg. - Imádkozol az istenekhez, akikben nem hiszel?

Hiram végigmondta az áldást, csak aztán felelt:

- Úgy van, nem hiszek az egyiptomi, asszíriai, de még a föníciai istenekben sem, hanem hiszek az Egyistenben, aki nem lakozik templomokban, és senki se tudja az ő nevét.

- A mi papjaink is az Egyistenben hisznek - jegyezte meg.

- A kháldeaiak is, és mégis ellenünk esküsznek ezek is meg amazok is... Nincs igazság a földön, hercegem!

Hiram távozása után a herceg bezárkózott a legfélreesőbb szobába, azzal az ürüggyel, hogy a szent papiruszokat akarja olvasni.

Lobogó képzeletében szinte egy szempillantás alatt elrendeződtek az imént hallott adatok, és kész volt a terve is.

Mindenekelőtt látta, hogy a föníciaiak és a papok között néma harc folyik, életre-halálra. Miért?... Világos: a hatalomért, vagyonért. Hiram igazat mondott: ha Egyiptomban nem volnának föníciaiak, a fáraók, de még a nomarchoszoknak és az egész arisztokráciának is a vagyona előbb-utóbb a papság hatalmába jutna.

Ramszesz sohasem szerette a papokat, és régóta tudta, látta, hogy Egyiptom színe-java a papoké, hogy az ő városaik a leggazdagabbak, az ő földjeik vannak a legjobban megmunkálva, és népük elégedett. Azt is tudta, hogy a szentélyekben felhalmozott vagyon fele is kirántaná a fáraót az örökös gondokból, és megerősítené a hatalmát.

A herceg tudta ezt, és nemegyszer beszélt is róla, nagy keserűséggel. De amikor Herihor közbenjárásával helytartó lett, és megkapta a memfiszi hadtest parancsnokságát, megbékült a papokkal, és eltemette lelkében a régi idegenkedést.

Most mindez újra feltámadt.

Tehát a papok nemcsak nem szóltak neki az Asszíriával kötött szerződésről, de még csak annak a Szargonnak a követségéről se értesítették egy szóval sem!

Egyébként az is meglehet, hogy ez a kérdés az állam és a papság legnagyobb titka. De akkor is: miért titkolták előtte, hogy a különféle ázsiai népek mekkora adókkal maradtak hátralékban... Százezer talentum! De hisz ez akkora összeg, hogy egy csapásra rendbe hozná a fáraó vagyoni helyzetét!... Miért titkolják, amit pedig még a türoszi herceg, a városi tanács egyik tagja is tud?

Trónörökös és helytartó létére milyen szégyen rá, hogy idegen országbeliek nyitják fel a szemét!

De a dolog ennél még súlyosabb volt: Pentuer és Mefresz mindenképpen azt hangsúlyozta előtte, hogy Egyiptomnak őrizkednie kell a háborútól.

Ez az erős hangsúly már Háthor templomában is gyanús volt a szemében: mert a háború ezer meg ezer rabszolgát szerezhetne az országnak, és előmozdítaná vele a közjólétet. Ma pedig annál szükségesebbnek látta a háborút, mert Egyiptom csak így hajthatja be az elmaradt adókat, és tehet szert új területekre.

A herceg az asztalra támasztotta karját, és számolgatott: "Elmaradt adók fejében százezer talentumot kell behajtanunk... Hiram úgy számítja, hogy Ninive és Bábel kifosztása meghozna kétszázezret... ez egyszerre háromszázezer talentum. Ennyi pénzből futja a legnagyobb háború költségeire is, haszon fejében pedig megmaradna néhány százezer rabszolga és százezer talentum évi adó az újonnan meghódított országokból. Aztán pedig - fejezte be a herceg - leszámolnánk a papokkal is!"

Ramszesz valósággal lázban égett. De még így is felbukkant benne a gondolat: "De hátha Egyiptom nem győzi le Asszíriát?"

Erre a kérdésre azonban minden csepp vére felforrt. Egyiptom?... Egyiptom ne tudná porba tiporni Asszíriát, ha a hadsereg élén ő áll, ő, Ramszesz, annak a Nagy Ramszesznek az ivadéka, aki egymaga nekitámadt a hettita hadiszekereknek, és szétverte őket?!

A herceg mindent fel tudott fogni, csak azt az egyet nem, hogy őt legyőzhetik, hogy ő ki ne tudná erőszakolni a győzelmet a legerősebb hatalom ellenében is. Határtalan bátorságot érzett magában, és csak csodálkozni tudott volna, hogy az ellenség nem ered futásnak, amikor meglátja az ő száguldó lovát. Hiszen maguk az istenek vágtatnak a fáraó hadiszekerén, azok óvják meg pajzsukkal, ők verik szét az ellenséget égi nyilaikkal!

"De mit is mondott Hiram az istenekről? - gondolkozott tovább a herceg. - És mit akar mutatni Astóreth templomában?... Majd elválik."

Hiram állta a szavát. A pi-baszti hercegi palota elé minden áldott nap csapatostul érkeztek a rabszolgák, hosszú sor igavonó szamárral: búzát, árpát, szárított húst, kelmét és bort szállítottak a hercegnek. Az aranyat és drágaköveket pedig föníciai kereskedők hozták Hiram tiszttartóinak a felügyelete alatt.

Ilyenformán a helytartó öt nap alatt megkapta a megígért száz talentumot. Hiram nem is számított nagy kamatot: négy talentum után évi egy talentumot, és még csak zálogot se kívánt, a kölcsönt a herceg nyugtájára folyósította, amelyet a bíróság hitelesített.

Az udvar szükségleteit bőségesen kielégítették. A helytartó három kedvese új köntösöket kapott, sok-sok illatszert és néhány más-más színű rabszolgalányt. A cselédség bőven kapott ennivalót és bort, az állami munkásoknak kifizették a hátralékos zsoldot, a hadseregben pedig külön adagokat osztogattak.

Az udvar ujjongott, annál is inkább, mert Tutmózisz és a többi arisztokrata ifjú, Hiram szavára, elég tekintélyes kölcsönt kapott a föníciai pénzemberektől, Habu provincia nomarchosza és főbb tiszttartói pedig drága ajándékokban részesültek.

Most hát újra egymást érték a lakomák, dáridó dáridó után, mulatság mulatság után, pedig a hőség még egyre nőttön-nőtt. A helytartó az általános öröm láttára maga is meg volt elégedve. Csak egy dolog emésztette: Mefresz és a többi pap viselkedése. A herceg attól tartott, hogy ezek a méltóságok majd szemrehányást tesznek neki, amiért a Háthor szentélyében kapott intelmek ellenére Hiramnál ekkora adósságba verte magát. De a szentatyák hallgattak, még csak nem is mutatkoztak az udvarban.

- Mi lehet annak az oka - kérdezte a herceg egy alkalommal Tutmózisztól -, hogy a papok egy szóval se intenek bennünket?... Pedig ilyen dínomdánomot, mint mostanában, még sose csaptunk. Reggeltől késő éjszakáig szól a zene, napkeltekor kezdjük az ivást, és nők karjaiban alszunk el, vagy boroskupával a fejünk alatt...

- Miért intenének bennünket? - felelte Tutmózisz méltatlankodva. - Hát nem Asztarté városában vagyunk, akinek szemében a legkedvesebb szolgálat a mulatság, a legkívánatosabb áldozat pedig a szerelem? Egyébként a papok is megértik, hogy a hosszú sanyarúságok, böjtök után jussod van egy kis pihenőre.

- Mondtak neked valamit? - vallatta a herceg nyugtalanul.

- Nem is egyszer. A szent Mefresz éppen tegnap említette nevetve, hogy olyan fiatalembert, mint te, erősebben vonz a mulatság, mint az istenes élet vagy a kormányzás gondja.

Ramszesz gondolkodóba esett. A papok hát könnyűvérű, léha legénynek nézik, pedig Sára jóvoltából maholnap apa lesz!... De nem baj, annál váratlanabbul éri majd őket a meglepetés, amikor majd a maga nyelvén beszél velük...

Igaz ugyan, hogy a herceg önnönmagának is szemére hányta: mióta elhagyta Háthor szentélyét, még egyetlenegyszer sem foglalkozott Habu tartomány ügyeivel. A papok feltehették, hogy vagy teljesen kielégítette Pentuer előadása, vagy már beleunt a kormányzásba, és többé nem ártja bele magát.

"Annál jobb! - gondolta magában. - Annál jobb!"

Látva és gyanítva a környezet szakadatlan cselszövéseit, a herceg fiatal lelkében lassan-lassan felébredt a képmutatás ösztöne. Ramszesz érezte, hogy a papok nem is gyanítják, miről tárgyalt ő Hirammal, és milyen terveket forgat a fejében. Azoknak az elvakult embereknek elég, hogy ő mulat: azt következtetik belőle, hogy a kormányzás továbbra is a kezükben marad.

"Az istenek úgy megzavarták az eszüket - mondta magában a herceg -, hogy még csak eszükbe se jut megkérdezni: ugyan miért adott nekem Hiram ekkora kölcsönt?... Vagy ez a furfangos türoszi még az ő gyanakvó eszüket is el tudta ámítani?... Annál jobb!... Annál jobb!"

Mód nélkül tetszett neki a gondolat, hogy a papok mekkora tévedésben vannak felőle. Elhatározta, hogy továbbra is meghagyja őket tévhitükben, tehát mulatott, mint akinek elment az esze.

A papok, főképpen pedig Mefresz és Mentuzufisz, csakugyan tévedtek mind Ramszesz, mind Hiram tekintetében. A fortélyos türoszi még adta is a boldog kereskedőt, aki büszke a trónörökössel való összeköttetésére, a herceg meg hasonló sikerrel játszotta a dáridózó ifjú szerepét.

Mefresz egészen biztosra vette, hogy a herceg igen komolyan gondol a föníciaiak kiűzésére Egyiptomból, s közben ő is, meg az udvarbeli urak is nagy adósságokat csinálnak, hogy soha vissza ne fizessék.

Eközben Asztarté templomában, a környező sok kertben és udvarban csak úgy nyüzsgött az istenfélők tömege. Mindennap, minden órában új zarándokok érkeztek, kik a szörnyű hőségben is megtették az utat Ázsia szívéből a nagy istennő szentélyébe.

Furcsa zarándokok voltak ezek. Kifáradva, verejtékezve, porosan, muzsikaszóval érkeztek, táncoltak és néha-néha nagyon is szemérmetlen dalokat énekeltek. A nap féktelen kicsapongásban telt el Astóreth istennő tiszteletére. Minden ilyen csapatot nemcsak meg lehetett ismerni, hanem jó messziről meg is érezni; mert folyton frissiben tépett óriási virágcsokrokat vittek, meg kis batyukban az év folyamán megdöglött macskákat.

A jámbor zarándokok a macskákat odaadták a Pi-Baszt körül lakó parazitáknak, bebalzsamozásra vagy kitömésre, aztán szent ereklye gyanánt hazavitték házaikba.

Miszori hónap elején (május-június) Hiram herceg értesítette Ramszeszt, hogy aznap este eljöhet a föníciai Astóreth szentélyébe. Amikor napnyugta után az utcákon besötétedett, a helytartó rövid kardot kötött az oldalára, csuklyás köpenyt borított magára, észrevétlenül kisurrant a palotából, és Hiram házába sietett.

Az öreg herceg már várta.

- Nos, nem félsz, kegyes uram - szólt nevetve -, belépni a föníciai templomba, ahol kegyetlenség székel az oltáron, és hamisság a szolgája?

- Félek-e? - kérdezte Ramszesz, szinte megvetéssel pillantva az öregre. - Astóreth nem Baal, én meg nem vagyok gyerek, akit be lehet vetni a ti istenetek tüzes gyomrába.

- És te hiszed ezt, kegyes uram?

Ramszesz vállat vont.

- Szavahihető szemtanú beszélt nekem a ti gyermekáldozataitokról - felelte. - Egyszer egy szörnyű vihar egy csomó hajótokat elpusztította. A türoszi papok nyomban ájtatosságot hirdettek, amelyre rengeteg sok nép összeverődött...

A helytartó szemmel látható felháborodással beszélt.

- Baal temploma előtt egy emelvényen hatalmas, ökörfejű ércszobor ült. Gyomrát vörösre izzították. Akkor a ti papjaitok parancsára együgyű föníciai anyák sorra lerakták szebbnél szebb gyermekeiket a rettenetes isten lába elé...

- Csupa fiút - szólt közbe Hiram.

- Igen, csupa fiút - ismételte a herceg. - A papok meg lelocsoltak minden gyermeket illatos olajokkal, felvirágozták, a szobor pedig megragadta őket érckarjaival, feltátotta szörnyű torkát, és felfalta az egetverően sikoltozó gyermekeket... Az isten szájából pedig mindannyiszor lángok csaptak ki...

Hiram csöndesen nevetett.

- És te ezt elhiszed, jó uram?

- Ismétlem, olyan ember mondta nekem, aki sohasem hazudik.

- Azt mondta el, amit csakugyan látott - hagyta rá Hiram. - De az nem szúrt neki szemet, hogy egyetlenegy anya se sírt, akinek pedig megégették a kisfiát?

- De igen, meglepte az asszonyok közömbössége, pedig azok annyira könnyen ontják a könnyeket akár egy döglött csirkéért is. De ez is csak a ti népetek megrögzött, nagy kegyetlenségét bizonyítja.

Az öreg föníciai megcsóválta a fejét.

- Régen volt ez? - kérdezte.

- Néhány éve.

- No, hát - szólt Hiram vontatottan - ha valaha, kegyes uram, meglátod Türoszt, bátor leszek megmutatni neked egy ilyen ünnepi szertartást...

- Nem akarom látni!

- Utána elvezetlek a templom belső udvarára, ahol egy gyönyörű iskolát találsz, az iskolában pedig egy sereg jókedvű, egészséges fiút, azokat, akiket néhány évvel ezelőtt megégettek.

- Hogyan? - csodálkozott Ramszesz. - Hát nem pusztultak el?

- Élnek, és derék hajósok lesznek. Ha majd fáraó szent felsége leszel (örökkön élj!), e fiúk közül talán nem egy a te hajódat fogja vezetni.

- Hát így ámítjátok a népeteket? - nevetett a herceg.

- Mi nem ámítunk el senkit - felelte komolyan a türoszi. - Mindenki csak önmagát ámítja, ha nem kér felvilágosítást az ünnepi szertartásról, amelyet nem ért.

- Kíváncsi vagyok... - mondta a herceg.

- Nálunk szokás - folytatta Hiram -, hogy szegény anyák jobb életet szeretnének biztosítani fiaiknak, és felajánlják őket állami szolgálatra. Ezeket a fiúkat azután csakugyan elragadja Baal szobra, amelynek a gyomra izzó kemence. De ez a szertartás nem azt jelenti, hogy ezek a gyerekek csakugyan bennégnek, hanem hogy ettől fogva a szentély tulajdonai, és így az anyjuk számára ugyanúgy meghaltak, mintha tűzbe estek volna. Valójában pedig nem a tűzbe kerülnek, hanem dajkák, nevelők kezére, és néhány évig azok nevelik őket. Amikor aztán fölcseperednek, Baal papjainak iskolája fogadja be és pallérozza őket. A legtehetségesebb növendékekből papok, tisztviselők lesznek; a gyengébbek elmennek hajósnak, és nem egy már nagy vagyonra tett szert. Ezek után majd nem csodálod, hogy a türoszi anyák nem siratják a fiaikat. Többet mondok: most majd megérted, uram, miért nincs nálunk törvény a gyermekgyilkos szülőkre, míg Egyiptomban meg-megesik ilyen gyilkosság...

- Gonosz anyák mindenütt akadnak - vetette közbe a helytartó.

- De nálunk nincs gyermekgyilkos - folytatta Hiram -, mert minálunk az olyan gyermekeket, akiket az anyjuk nem tud ellátni, az állam és a templom veszi gondjába.

A herceg elgondolkozott. Egyszerre csak megölelte Hiramot, és megindultan kiáltotta:

- Ti sokkal jobbak vagytok, mint azok, akik efféle szörnyű históriákat mesélnek rólatok... Nagyon örülök...

- Mibennünk is van éppen elég rosszaság - felelte Hiram -, de mindnyájan hűséges szolgáid leszünk, uram, ha szólítasz...

- Valóban? - kérdezte a herceg, élesen az öreg szeme közé nézve.

Hiram a szívére tette a kezét.

- Esküszöm neked, nemes trónörökös, Egyiptom jövendő fáraója, hogy bármikor háborút indítasz a mi közös ellenségünk ellen, egész Fönícia egy emberként siet a segítségedre... Most pedig fogadd ezt, mai beszélgetésünk emlékére...

Egy titkos jelekkel telerótt aranyamulettet vett elő köntöse alól, és imádságot mormolva, a herceg nyakába akasztotta.

- Ezzel az amulettel bejárhatod a világot - szólt aztán -, és akárhol föníciaira bukkansz, erre a jelre mindenkor szolgálatodra lesz, tanáccsal, pénzzel, de meg karddal is... Most pedig gyerünk.

Napnyugta után már jó néhány óra eltelt, de az éjszaka világos volt, mert szépen fénylett a holdvilág. A nappali szörnyű hőséget hűvösség váltotta fel; a tiszta levegőben nem libegett a szürke por, amely megmérgezte a leheletet, és égette a szemet. A kék mennybolton imitt-amott csillagok ragyogtak, a holdfény árján úszva.

Az utcákon megszűnt a forgalom, a lapos háztetőket ellepték a mulatozók. Úgy tetszett, egész Pi-Baszt egyetlen nagy terem, amely színültig megtelt zeneszóval, énekkel, kacagással és pohárcsengéssel.

A herceg és a föníciai gyorsan haladtak kifelé a városból, mindig az utcának árnyékba eső oldalán. De azért a tetőkön mulatozók nemegyszer észrevették, és ha már észrevették, meg is hívták őket, vagy virágokat szórtak a fejükre.

- Hej, ti éjjeli csavargók! - kiáltoztak le rájuk a tetőkről. - Ha nem vagytok tolvajok, akiket az éjszaka csalogatott ki kereset után, jertek fel hozzánk... Van jó borunk meg nem egy vidám nőnk...

A két vándor nem felelt a barátságos meghívásokra, csak siettek tovább. Végre kiértek a város olyan tájára, ahol már kevesebb volt a ház, és több a kert. A fák a tenger nedves leheletétől magasabbra nőttek, mint Egyiptom déli tartományaiban.

- Már nincs messze - szólalt meg Hiram.

A herceg fölemelte szemét, és a fák sűrű, sötétlő zöldje fölött egy négyszögletes tornyot pillantott meg: alsó része égszínkék, felső, karcsúbb része fehér. Ez volt Astóreth temploma. Hamarosan jó mélyen benn jártak a kertben, ahonnan jól szemügyre lehetett venni az egész épületet.

A templom több emeletes volt. Földszintje nagy, négyzet alakú terasz, mintegy négyszáz lépés hosszú oldalakkal, s néhány méter magas, feketére festett falon nyugodott. A keleti oldalon volt egy kiugró, hová két oldalról széles lépcsőfokok vezettek. A többi oldalon kis tornyocskák emelkedtek, mindegyiken tíz-tíz. A tornyok között öt-öt ablak nyílt.

A terasznak körülbelül a közepén egy másik, ugyancsak négyszögletes épület emelkedett, de oldalai csupán kétszáz lépés hosszúak. Pusztán egy lépcsője volt, tornya is csak a sarkokon, és bíborpirosra volt festve.

Ennek az épületnek a lapos tetején még egy négyszögletes terasz emelkedett, pár méter magas volt, aranyszínű, azonfelül egymás tetején két torony, egy kék meg egy fehér.

Az egésznek olyan képe volt, mintha valaki letett volna a földre egy hatalmas méretű fekete kockát, arra egy kisebb bíborvöröset, arra aranyszínűt, utána egy kéket, és legfelül ezüstöt. Mindegyik emeletre lépcső vezetett, vagy kettő jobb és bal felől, vagy egy a homlokzat közepén, mindig a keleti falon.

A lépcsők és ajtók előtt, váltakozva, hatalmas egyiptomi szfinxek vagy emberfejű, szárnyas asszír bikák álltak.

A herceg gyönyörűséggel nézte az épületet, amely a holdfényben, a fák buja zöldjében pompásan hatott. Kháldeai stílusban épült, és élesen elütött az egyiptomi templomoktól, először emeletrendszerével, másodszor függőleges falaival. Egyiptomban minden jelentősebb épületnek a falai befelé hajoltak, mintha fent találkozni akarnának.

A kert nem volt puszta. Különböző pontokon apró házak, csinos kis paloták emelkedtek, ahonnan világosság szűrődött ki, ének- és zeneszó verődött a fülükbe. A fák között egy-egy szerelmespár sötét árnyéka bukkant fel és tűnt el.

Egyszerre csak egy öreg pap lépett elébük. Hirammal néhány szót váltott, aztán mélyen meghajolva fordult a herceghez:

- Kegyeskedj, uram, velem jönni.

- Az istenek oltalmazzanak, kegyes uram - szólt még Hiram, elválva tőlük.

Ramszesz elindult a pap után. A templomtól egy kissé oldalt, a kert legsűrűjében, egy kőpad volt, attól pedig százlépésnyire egy kis palota, ahonnan énekszó hangzott ki.

- Imádkoznak ott? - kérdezte a herceg.

- Nem! - felelte a pap, nem is palástolva bosszúságát. - Ott gyülekeznek össze az imádói Kámának, a mi papnőnknek, aki Astóreth oltára előtt az örök tüzet ápolja.

- Ugyan melyiket fogadja máma?

- Egyiket sem, soha! - felelte haragosan a pap. - Ha a tüzet gondozó papnő nem tartja meg a tisztaság fogadalmát, halállal lakol.

- Kegyetlen törvény! - jegyezte meg a herceg.

- Kérlek, uram, várakozz ezen a padon - szólt fagyosan a föníciai pap. - Ha aztán egy érclemezen három ütést hallasz, menj a templomba, menj föl a teraszra, onnan meg a bíborpiros emeletre.

- Egymagam?

- Igen.

A herceg leült a padra, egy olajfa árnyékába, és hallgatta a palotából kicsengő asszonyi kacagást.

"Káma? - gondolta magában. - Szép név!... Bizonyára fiatal és alighanem szép is, ezek az ostoba föníciaiak meg halállal fenyegetik, ha... Tán így akarják biztosítani, hogy legalább tíz-egynéhány szűz legyen az egész országukban?"

Elnevette magát, de szomorú is volt. Nem tudta, miért szánta az ismeretlen leányt, akinek a szerelem a sírt jelentette.

"Elképzelem, mi lenne Tutmóziszból, ha őt tennék meg Astóreth papnőjének!... Szegény feje meghalna, mielőtt egyetlen lámpát meggyújthatott volna az istennő előtt."

Ebben a pillanatban a palotában síp szólalt meg: valaki epedő dallamot játszott, amelyet éneklő női hangok kísértek.

"Aha-a!... Aha-a!" - Mint amikor kisgyermeket ringatnak.

A síp elhallgatott, elhallgattak a nők is, utánuk gyönyörű férfihang énekelt görögül:

"Ha megcsillan köntösöd a folyosón, elsápadnak a csillagok, elnémulnak a fülemülék, szívemben pedig olyan csendesség támad, mint a földön, amikor köszönti fehér virradat!"

"Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!" - zümmögtek a nők, a síp meg új szakaszba kezdett.

"Amikor imádságba merülve a szentélybe mégy, illatfelhővel árasztanak el az ibolyák, pillangók repdesnek az ajkad körül, szépséged előtt meghajtják fejüket a pálmák..."

"Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!"

"Ha nem látlak, felnézek az égre, hogy eszembe jusson arcod édes nyugalma. Hasztalan igyekezet! Az égen nincs meg arcod derűje; a tüzekhez képest, amelyek elhamvasztják a szívemet, hideg az ég heve."

"Aha-a!... Aha-a!"

"Egyszer megálltam a rózsák között: pillantásod ragyogása fehérbe, bíborba, aranyba öltöztette őket. Minden szirmuk egy-egy órát jelent, minden egyes virág egy-egy hónapot, amelyet a lábaid előtt töltöttem. A harmatcseppek pedig az én könnyeim, melyeket a sivatag kegyetlen szele iszik fel. Csak egyet ints, és én elragadlak, elviszlek szelíd hazámba. Az üldözőktől egész tenger választ el bennünket, mirtuszerdők takarják szerelmünket, és boldogságunk fölött a szerelmeseket szánó istenek őrködnek."

"Aha-a!... Aha-a!"

Ramszesz lehunyta a szemét, és elálmodozott. Leeresztett szemhéja alól nem látta a kertet, csak a holdfény árját érezte, sötét árnyékok olvadtak fel, és egy ismeretlen férfi éneke hangzott el egy ismeretlen nőhöz. Időnként az ének úgy át- meg átjárta, olyan mélyen belefúródott a szívébe, hogy Ramszesz már-már kérdezni akarta: nem ő énekel-e, vagy... nem ő-e az a szerelmes ének?

Ebben a pillanatban címe, hatalma, súlyos politikai problémái, minden apró semmiségnek tetszett e szerelmes szív sóhajtozása, e holdvilágos éjszaka fénye mellett. Ha most választania kellett volna, mit kíván: a fáraó egész hatalmát-e, vagy ezt a hangulatot, amelybe most beleveszett, inkább erre az álmodozásra esett volna a választása, amelyben eltűnt az egész világ, ő maga, de még az idő is, csak a sóvár vágy maradt meg, amely a dal szárnyain az örökkévalóságba röppen.

Egyszerre felocsúdott, az ének már elnémult, a kis palotában kialudtak a fények, nagy, fehér falain élesen kirajzolódtak a puszta fekete alakok. Azt hihette volna az ember, hogy nem lakott ott soha senki. Még a kert is elnéptelenedett, elcsendesedett, sőt még a könnyű szellő se zizegtette a faleveleket.

Egy!... Kettő!... Három! A templomból három erős, érces kondulás hallatszott.

"Aha! Oda kell mennem..." - gondolta a herceg, de nem is tudta, hová, miért.

Azért mégis megindult a szentély felé, amelynek ezüstfehér tornya magasra felnyúlt a fák fölé, mintha őt hívogatná.

Kábultan ment előre, lelkében csodálatos vágyakkal. A fák között szűk volt neki a tér; a torony tetejére kívánkozott, ott akart fellélegezni, egy szempillantással átölelni valami szélesebb horizontot. Majd hirtelen eszébe ötlött, hogy most Miszori hónap van, hogy a tavalyi sivatagi hadgyakorlatok óta egy teljes év telt el, és egyszerre a sivatagba vágyódott. Könnyű, kétlovas kocsijába szeretett volna ülni, és kirepülni ebből a kertből, messzire, ahol nem ilyen fülledt a levegő, ahol a fák nem takarják el a láthatárt!

Már a templom lépcsője előtt járt, fölment tehát a teraszra. Minden néma, elhagyatott, mintha kihalt volna a ház; csak a távolban csobogott a szökőkút vize. A második lépcsőn ledobta köpenyét és kardját, még egyszer visszanézett a kertre, mintha sajnált volna megválni a holdfénytől, de aztán mégis belépett a templomba. Még három emelet emelkedett fölötte.

A bronzajtó nyitva volt, jobbról-balról emberarcú szárnyas bikák álltak, arcukon büszke nyugalom.

"Ezek asszír királyok" - gondolta a herceg, apró fonatokba fűzött hajuk, szakálluk láttán.

A templom belseje sötét volt, mint a koromfekete éjszaka. Ezt a sötétséget még fokozta egy-egy vékony ezüstös sáv, a keskeny, magas ablakokon beverődő holdfény.

A templom mélyén, Astóreth istennő szobra előtt, két kis lámpa égett. Valami csodálatos, felülről áradó fény folytán a szobrot világosan lehetett látni. Ramszesz odanézett: óriási nőalak volt, struccszárnyakkal. Hosszú, redőkben leomló köntös rajta, fején hegyes süveg, jobb kezében egy galambpár. Gyönyörű arcán, lesütött szemében annyi báj, annyi ártatlanság ragyogott, hogy a herceg egyik ámulatból a másikba esett; hisz Astóreth a bosszúállásnak és a legzabolátlanabb paráznaságnak volt az istennője.

Fönícia most még egy titkát tárta fel előtte.

"Különös egy nép! - gondolta magában. - Emberevő isteneik nem eszik meg az embert, fajtalanságukon szűz papnők és gyermekarcú istennők őrködnek."

E pillanatban úgy érezte, hogy valami átsurrant a lábán: mintha egy nagy kígyó lett volna. Félreugrott, és megállt a holdfényes sávon.

"Képzelődés!" - gondolta magában.

De majdnem ugyanekkor halk suttogás ütötte meg a fülét:

- Ramszesz!... Ramszesz!

Nem lehetett megismerni, férfihang volt-e vagy női, sem azt, honnan eredt.

- Ramszesz!... Ramszesz! - hangzott újra a suttogás, mintegy a föld alól.

A herceg most újra kilépett a fénysávból a sötétségbe, és lehajolva hallgatózott. Egyszerre csak két gyöngéd kezet érzett a fején.

Felpattant, hogy elkapja, de csak a levegőt érte.

- Ramszesz! - hangzott most felülről a suttogás.

Fölemelte a fejét: száján lótuszvirágot érzett, de amikor hirtelen utánanyúlt, valaki könnyedén a vállára nehezedett.

- Ramszesz! - csendült most hangosan az oltár felől.

A herceg odafordult, és majd kőbálvánnyá vált. Pár lépésnyire tőle, a fénysávban, egy csodálatosan szép férfi állt, vonásról vonásra az ő szakasztott mása. Ugyanaz az arc, szem, fiatalos szakáll, alak, ruházat, mozdulat, minden az övé...

A herceg egy pillanatra azt hitte, hogy igen nagy tükör előtt áll, amilyen még a fáraónak sincs. De hamarosan meggyőződött róla, hogy nem kép, hanem hasonmása húsvér ember.

E pillanatban csókot érzett a nyakán. Újra megfordult, de nem volt a háta mögött senki, azalatt pedig hasonmása is eltűnt.

- Ki van itt?... Tudni akarom! - kiáltotta hangosan a herceg.

- Én vagyok... Káma... - felelte egy lágy hang.

S a világos fénysávon egy gyönyörű, meztelen nő jelent meg, csak egy aranyöv volt rajta.

Ramszesz odaszaladt, és megkapta a kezét. A nő nem is menekült előle.

- Te vagy, Káma?... Nem, te az a lány vagy... Igen, valamikor téged küldött hozzám Dagon, de akkor Kedvesség volt a neved...

- Mert kedvesség is vagyok - felelte a leány jámborul.

- Te érintettél meg a kezeddel?

- Én.

- Hogyan?

- Hát... így... - felelte, és Ramszesz nyaka köré fonta karját, és megcsókolta.

A herceg a két karjába kapta, de Káma olyan erővel tépte ki magát az ölelésből, amilyent senki se gyanított volna abban a törékeny kis testben.

- Tehát te vagy Káma papnő?... Hát neked énekelt ma az a görög? - faggatta a herceg, és szenvedélyesen megszorította a kezét. - Miféle ember az az énekes?

Káma megvetően rándított egyet a vállán.

- Itt van a mi templomunkban - felelte.

Ramszesznek fellángolt a szeme, orrlyuka tágra nyílt, feje zúgott. Pár hónapja ez a leány alig-alig hatott reá, ma meg akár valami őrültségtől se riadna vissza miatta. Féltékeny volt a görögre, de ugyanakkor leírhatatlan részvéttel gondolt arra is, hogy ha ez a leány neki kedvese lenne, akkor meg kellene halnia.

- Milyen szép vagy! - mondta Ramszesz. - Hol lakol?... Ó, tudom, abban a kis palotában... Meg lehet ott téged látogatni?... Természetes, ha énekesek látogatását fogadhatod, engem is fogadnod kell... Csakugyan az örökmécset gondozó papnő vagy?

- Igen.

- És a ti törvényeitek valóban olyan kegyetlenek, hogy nektek nem engedik meg a szerelmet?... Ej, az csak üres fenyegetés!... Velem majd kivételt teszel...

- Megátkozna akkor engem egész Fönícia, bosszút állnának rajtam az istenek... - felelte Káma nevetve.

Ramszesz újra magához vonta, de Káma újra kiszakította magát karjaiból.

- Vigyázz, herceg - villantotta rá a leány kihívó pillantását. - Fönícia hatalmas, de istenei még...

- Mit nekem a te isteneid vagy Fönícia!... Ha csak egy hajad szála meggörbülne, eltaposnám egész Föníciát, mint egy hitvány férget...

- Káma!... Káma! - hangzott a szobor felől.

A leány megrémült.

- Látod, hívnak... Talán hallották a te istenkáromló beszédedet is...

- Csak a haragom meg ne hallják! - fakadt ki a herceg.

- Az istenek haragja rettenetesebb...

Káma kitépte magát, és eltűnt a templom sötétjében. Ramszesz utánaugrott, de hirtelen megállt. Közte és az oltár között az egész templomot vérvörös, hatalmas lángok borították, a tűzben pedig förtelmes szörnyetegek bukkantak fel: óriási denevérek, emberarcú hüllők, árnyak...

A lángok egyenesen feléje tartottak az épület egész széltében, a herceg pedig, kábultan az ismeretlen látványtól, hátrahőkölt. De egyszerre hűvös szellő lengte körül. Hátrafordult: már künn volt, a szentély falain kívül, a bronzajtók nagy zörrenéssel nyomban be is csapódtak mögötte.

Megdörzsölte szemét, körülnézett. A hold az égbolt legmagasabb pontjáról már lehajlott nyugat felé. Az oszlop mellett megtalálta a kardját és köpenyét. Fölvette, és úgy támolygott le a lépcsőkön, mint aki ittas.

Amikor nagy későre hazaért a palotába, Tutmózisz riadtan látta a herceg sápadt arcát, zavaros tekintetét. Nyugtalanul kiáltott fel:

- Az istenekre! Hol voltál, erpatre?!... A nagy aggodalomtól az egész udvar fenn van, senki sem alszik...

- Szétnéztem a városban: gyönyörű éjjel...

- Tudod - tette hozzá Tutmózisz nagy sietve, mintha attól félne, hogy valaki még megelőzi -, tudod, hogy Sárának fia született?

- Csakugyan?... Azt akarom, hogy ezentúl senki se nyugtalankodjék az udvarban miattam, ha egyszer-másszor ki is megyek egy kis sétára.

- Egyedül?

- Ha nem járhatnék ki egyedül is, valahányszor kedvem tartja, én volnék az országban a legboldogtalanabb rabszolga - felelte élesen a herceg.

Kardját, köpenyét odaadta Tutmózisznak, ő maga pedig bement a hálószobájába, de senkit se hívott maga után. Fia születésének híre még tegnap is nagy örömet szerzett volna neki. De most közömbösen fogadta. A ma esti emlékek csordultig töltötték a lelkét: ennél csodálatosabb estéje még nem volt az életben.

Még egyre látta a holdvilágot, még most is a fülében volt a görög éneke. És az az Asztarté-templom!...

Reggelig nem tudott elaludni.

Másnap a herceg jó későre kelt föl, egymaga megfürdött, felöltözött, és csak akkor hívatta Tutmóziszt.

A gavallér választékos ruhában, illatos kenetekkel bőven megkenekedve, nyomban megjelent. Figyelmesen leste a herceg arcát, ugyan milyen kedvében van, hogy ahhoz szabhassa a maga ábrázatát.

De Ramszesz arcán csak fáradtság látszott.

- Hát bizonyos vagy benne, hogy fiam született? - kérdezte ásítva Tutmóziszt.

- Magától Mefresztől hallottam.

- Ó!... Ugyan mióta törődnek a szent próféták az én házi ügyeimmel?

- Mióta te, hercegem, kegyes jóindulattal vagy hozzájuk.

- Úgy? - kérdezte a herceg, és gondolkozóba esett. Eszébe jutott a tegnapi jelenet Astóreth templomában, és összehasonlította a Háthor templomában átélt hasonló jelenségekkel.

"Itt is, ott is a nevemen szólítottak - mondta magában. - Csak ott a cellám igen szűk, a fala meg vastag volt, itt pedig aki a nevemen szólított, vagyis Káma, meghúzódhatott az oszlopok mögött, és onnan suttoghatott... Különben is, itt rettenetes sötét volt, a cellám meg világos..."

Egyszerre csak odafordult Tutmóziszhoz:

- Mikor született?

- Hogy mikor született tiszteletre méltó fiad?... Már tíz napja is lehet... Anya is, fia is egészségesek, pompás színben vannak... A szüléskor ott volt körülötte Menesz, a te felséges anyád és Herihor őkegyessége orvosa...

- Jó, jó... - felelte a herceg, és újra tűnődött: "Itt is, ott is hozzám értek, egyforma ügyesen... Volt-e valami különbség a kettő között? Alighanem az: itt előkészítettek rá, hogy csodát látok, ott meg nem... Hanem itt egy második énemet is mutattak, amit ott nem tudtak megtenni... Nagyon okosak azok a papok!... Kíváncsi vagyok, ugyan ki tudott engem ennyire híven másolni, isten-e vagy ember? Ó, a papok nagyon okosak, én meg azt se tudom, melyiknek higgyek: a mieinknek-e vagy a föníciai papoknak..."

- Hallgass csak ide, Tutmózisz - szólt hangosan -, hallgass rám... Az a szándékom, hogy ide hívatom... Utóvégre is meg kell látnom a fiamat!... Most már senkinek se lesz rá jussa, hogy különbnek tartsa magát nálam.

- Azonnal jöjjön a tiszteletre méltó Sára asszony a fiával?

- Csak jöjjenek minél hamarabb, ahogy az egészségük engedi. A palota körül bőven vannak kényelmes épületek. A fák között ki kell választani egy csendes és hűvös helyet, mert közeledik a forróság ideje... Hadd mutassam meg a világnak én is a fiamat!

Újra eltűnődött, úgyhogy hallgatása már-már nyugtalanítani kezdte Tutmóziszt.

"Bizony, nagyon okosak! - fűzte tovább gondolatait a herceg. - Hogy a népet elámítják, és még a tetejébe durva eszközökkel ámítják, azt tudtam eddig is. Szegény szent Ápisz! Körmenet idején hány döfést kap, míg a parasztság mind földre borul előtte... De hogy még engem is elbolondítanak, sose hittem volna... Istenek szava, láthatatlan kezek, forró szurokkal leöntött ember, mind, mind csak előjáték volt!... Aztán következett Pentuer nótája: a föld és a lakosság megfogyatkozásáról, a hivatalbeliekről, a föníciaiakról, de mindez csak hogy elrettentsenek a háborútól..."

- Tutmózisz - szólalt meg hirtelen.

- Parancsolj, kegyes herceg, a te szolgádnak...

- A tengerparti városokból össze kell vonni az ezredeket ide... Szemlét akarok tartani, és megjutalmazni a hűségüket.

- Hát mi, a nemesség, nem vagyunk hűségesek? - kérdezte Tutmózisz zavartan.

- Nemesség és hadsereg, az egy.

- És a nomarchoszok, tisztviselők?

- Te tudod, Tutmózisz, hogy a tisztviselők is hűségesek - felelte a herceg. - De mit mondok? Még a föníciaiak is!... Bár sok más állásban akad nem egy áruló...

- Az istenek kegyére, halkabban! - suttogott Tutmózisz, és riadozva nézett a szomszéd szoba felé.

- Ó! - nevetett a herceg. - Honnan e félelem? Egyszóval előtted sem titok, hogy igenis, vannak árulóink...

- Tudom, kikről beszélsz, kegyes uram - felelte Tutmózisz -, de mindig nagyon elfogult voltál...

- Ki iránt?

- Ki iránt?... Gyanítom. De azt hittem, hogy megbékélésed Herihorral, hosszú tartózkodásod a szentélyben...

- Mit nekem a szentély!... Ott is, mint különben országszerte is mindenütt, újra csak egyről győződtem meg, hogy a legjobb földek, legderekabb lakosok és mérhetetlen kincsek nem a fáraó tulajdona...

- Csitt! Ne olyan hangosan... - suttogta Tutmózisz.

- Hiszen folyton hallgatok, és mindig derült arcot mutatok, hadd beszéljem ki magam legalább itt... Különben még a legfelső tanács ülésén is megmondhatom, hogy Egyiptomban, amely osztatlanul az atyámé, én, az ő örököse és helytartója, kénytelen voltam egy kis türoszi hercegtől száz talentumot kérni kölcsön... Hát nem szégyen ez?!

- De honnan jutott ez most az eszedbe? - suttogott Tutmózisz, aki szerette volna mihamarabb a végét látni ennek a veszedelmes beszélgetésnek.

- Honnan? - ismételte a herceg, de csak elhallgatott, és újra tűnődésbe merült.

"Az még nem is volna nagy baj - gondolta magában -, ha csak engem szednének rá: én a fáraó trónjának még csak örököse vagyok, és tán nem avathatnak be minden állami titokba. De ki mondhatja meg, nem ugyanígy cselekedtek-e az én felséges atyámmal is?... Harminc hosszú éven át feltétlenül megbízott bennük, meghajolt a csodák előtt, gazdag áldozatokat mutatott be az isteneknek, hogy aztán vagyona, hatalma néhány nagyra törő lator kezére jusson! És senki se nyitotta fel a szemét... Mert a fáraó éjszakának idején nem surranhat ki föníciai templomokba, mert ő szent felsége színe elé senki se járulhat csak úgy, könnyűszerrel ... És ki is biztosít engem arról, hogy nem a trón megdöntése-e a papság célja, amint Hiram mondta?... Az atyám ugyan figyelmeztetett rá, hogy a föníciaiak a legőszintébb emberek, ha az érdekük kívánja. De hogyne volna érdekük, hogy ki ne kergessék őket Egyiptomból, és ne jussanak Asszíria igája alá?... Hisz Asszíria vérszomjas oroszláncsorda!... Ahová az asszírok beteszik a lábukat, ott nem marad más: csak romok meg holttestek, mint szörnyű tűzvész után!"

Egyszerre csak Ramszesz felkapta a fejét; a távolból sípok, kürtök szava hangzott be a szobába.

- Hát ez mi? - kérdezte Tutmóziszt.

- Nagy újság! - felelt az mosolyogva. - Az ázsiaiak üdvözlik a híres-neves babilóniai zarándokot...

- Babilóniai? Ki az?

- Szargonnak hívják...

- Szargonnak? - vágott a szavába a herceg. - Szargon... Hahaha! - nevette el magát egyszerre. - Aztán ki, mi ez a Szargon?

- Azt beszélik, hogy Asszar király udvarában nagy-nagy méltóságot visel. Tíz elefánttal jön, egy egész ménesre való szebbnél szebb pusztai lóval, szolgák, rabszolgák egész rajával.

- Aztán mi járatban van?

- Hogy meghajoljon a csodatevő Astóreth istennő előtt, akit imád egész Ázsia - felelte Tutmózisz.

- Hahaha! - nevetett a herceg, mert eszébe jutott, mit mondott Hiram az asszír követ jöveteléről. - Szargon... haha!... Szargon, Asszar király rokona, egyszerre olyan kegyes férfiú lett, hogy egész hónapos terhes útra is rászánja magát, csak ő is meghajolhasson Pi-Basztban Astóreth istennő előtt. Hisz Ninivében hatalmasabb isteneket, tudósabb papokat is találhatott volna.

Tutmózisz csak ámult-bámult a herceg viselkedésén.

- Mi lelt, Ramszesz?

- Ez aztán a csoda! - vetette oda a herceg. - Nincs templom széles e világon, amely ilyen csodát írhatott volna a krónikájába. Csak gondold el, Tutmózisz... amikor legjobban fő a fejed, hogy is csíphetnéd el a tolvajt, aki állandóan meglop, a gonosz épp abban a percben nyújtja ki a kezét a szekrényed után, tulajdon szemed láttára, ezer tanú előtt... Hahaha!... Szargon, az istenes zarándok!

- Egy szót se értek... - motyogott Tutmózisz, egészen megzavarodva.

- Nem is kell, hogy értsd - nyugtatta a herceg. - Csak azt vésd eszedbe, hogy Szargon istenes áhítatosságra érkezett Astóreth templomába...

- Úgy érzem, hogy minden, amit mondasz, nagyon veszedelmes beszéd - mondta Tutmózisz fojtott hangon.

- Ne is szólj hát róla senki fiának.

- Nem is szólok, arról nyugodt lehetsz, csak te magad el ne áruld magad, hercegem... Gyors vagy, mint a villám...

A trónörökös Tutmózisz vállára tette kezét.

- Légy nyugodt - mondta, a szeme közé nézve. - Csak ti maradjatok hívek, ti, a nemesség és a hadsereg, akkor még csoda dolgokat láttok majd, és... a ti nehéz óráitoknak is vége szakad!

- Te tudod jól, hogy parancsodra akár halálba is megyünk - felelte Tutmózisz, összefonva mellén karjait.

Arcán szokatlan, mély komolyság jelent meg; a herceg megérthette belőle - igaz, nem is most először -, hogy ebben a divatbolondja gavallérban elszánt férfi lappang, akinek kardjára és eszére mindenkor számíthat.

Ettől az időtől fogva a herceg többé sose folytatott ilyen különös beszélgetést Tutmózisszal. De a hűséges barát és alárendelt megsejtette, hogy Szargon megérkezése mögött súlyos államügyek rejlenek, amelyeket önkényesen döntöttek el a papok.

Különben egy idő óta az egész egyiptomi arisztokrácia, nomarchoszok, főtisztviselők, vezérek, nagyon halkan - nagyon is halkan - arról sugdostak egymás között, hogy nagy dolgok vannak készülőben. A föníciaiak ugyanis a legszigorúbb titoktartást kikötve arról beszéltek nekik, hogy Asszíria valami szerződésről tárgyal, amely Fönícia pusztulását jelenti, Egyiptomra szégyenletes, mert ki tudja, nem válik-e még Asszíria vazallusává.

Az arisztokrácia körében óriási volt a forrongás, de azért senki sem árulta el magát. Sőt, miképpen a trónörökös udvarában, éppúgy Alsó-Egyiptom minden nomarchosza udvarában is szakadatlanul mulattak, dáridóztak. Azt lehetett volna hinni, hogy a forrósággal együtt nemcsak a mulatozásnak, hanem a kicsapongásnak is valóságos őrülete szállta meg őket. Nem volt nap, amely lakomák, versenyek, diadalmenetek nélkül múlt volna el. Nem volt éj kivilágítás és hejehuja nélkül. Nemcsak Pi-Basztban, hanem minden városban divattá vált, hogy beszaladgálták a város utcáit fáklyavilág, zeneszó mellett, teli korsókat hordozva. Behatoltak a házakba, és dorbézolásaikhoz kirángatták az alvó polgárokat ágyukból. És minthogy az egyiptomiakban mindig éppen elég hajlandóság volt a dáridókra, mulatott mindenki, aki élt.

Az egész idő alatt, míg Ramszesz Háthor templomában tartózkodott, a föníciaiakat mintha páni rettegés szállta volna meg, imádkozással töltötték napjaikat, és minden hitelt megtagadtak. De Hiramnak a trónörökössel folytatott párbeszéde után a nagy jámborság és a túlságos óvatosság egy csapásra elpárolgott, és a föníciai pénzemberek az egyiptomi uraknak még bőkezűbben osztogatták a kölcsönöket, mint valaha.

Aranynak, áruknak ilyen bőségére, amely most egyszerre beütött Alsó-Egyiptomban, legfőképpen pedig ilyen alacsony kamatra, a legöregebb emberek se emlékeztek.

A szigorú és bölcs papi rend figyelmét nem kerülte el a legfelső társadalmi rétegek eszeveszett élete. De a szertelenkedés kútfejének a megítélésében tévedtek. Szent Mentuzufisz, aki mindennap jelentést küldött Herihornak, állandóan csak arról tudósította, hogy a trónörökös torkig megcsömörlött a Háthor templomában végzett sok ájtatosságtól, és most ész nélkül mulat, az egész nemesség meg vele.

A kegyes miniszter válaszra sem méltatta ezeket a megjegyzéseket, ami azt bizonyítja, hogy a trónörökös dáridózását természetes, sőt talán éppen hasznos dolognak tartotta.

Legközelebbi környezetének e hangulata folytán Ramszesz nagy szabadságra tett szert. Szinte minden este, amikor az udvari urak a sok bortól már holtrészegek voltak, kilopózott a palotából.

Sötét színű tiszti köpenyébe burkolózva, nagy sebbel-lobbal végighaladt egy sor néptelen utcán, és kiment a városból Astóreth templomának a kertjébe.

Ott megkereste a maga kis padját, Káma palotájával szemben, és megbújva a fák között, nézte a lobogó fáklyákat, hallgatta a papnő tisztelőinek énekét - és elálmodozott róla.

A hold egyre későbben kelt föl, újhold felé járt már az idő, az éjszakák szürkék voltak, a fények elfakultak, de azért Ramszesz most is csak annak az első éjszakának a ragyogását látta, csak a görög szenvedélyes strófáit hallotta.

Nemegyszer fölkelt a padról, hogy most egyenesen bemegy Káma lakására, de aztán elfogta a szégyen. Érezte, hogy trónörökös mivoltához méltatlan a papnő házában mutatkozni, ahová minden zarándok betérhet, csak dús adományt tegyen le a szentély javára. És ami a legkülönösebb volt, félt, hogy ha meglátja Kámát telt boroskancsók és boldogtalan imádói között, egyszerre semmivé válik annak a csodás, holdvilágos éjnek az emléke.

Amikor Dagon küldte hozzá a leányt, hogy fordítsa el fejéről a herceg haragját, Ramszesz szemében Káma csak szép, elég kívánatos fiatal szűz volt, aki miatt az ember nem veszti el feltétlenül a fejét. De amikor életében először, vezér és helytartó létére, egy leány háza előtt üldögélt, amikor álmodozásba ringatta az éj, amikor más férfi tüzes, szerelmes vallomását hallgatta, életében szinte először különös érzés támadt benne: a megkívánás, epekedés és féltékenység furcsa keveréke.

Ha megkaphatta volna Kámát kedve szerint, nagyon hamar megunta volna, sőt talán nem is szaladt volna utána. De az, hogy a lány hálószobájának küszöbén ott áll a halál, s ott áll a szerelmes énekes, végül az ország legmagasabb méltóságának megalázó helyzete egy kis papnővel szemben, mindez eddig még nem ismert, de éppen ezért csábító helyzetet teremtett.

Ezért ment vagy tíz napja szinte minden este Astóreth istennő kertjébe, s takargatta el arcát a járókelők elől.

Egy este, amikor palotájában sok bort ivott, Ramszesz azzal a föltett szándékkal lopózott ki, hogy ma csakugyan bemegy Káma lakására, imádói pedig csak hadd énekeljenek az ablaka alatt.

Szaporán haladt át a városon, de a szentélyhez tartozó kertekben már lassabbra fogta a lépést, mert újra elfogta a szégyen.

"Hallottak-e valaha olyat - gondolta magában -, hogy a trónörökös úgy szaladgáljon nők után, mint holmi nyomorult íródeák, aki még tíz drachma kölcsönt sem tud szerezni? Mind eljött hozzám, tehát ennek is el kell jönnie..."

És már meg is akart fordulni.

"De ez nem jöhet - okoskodott tovább -, mert akkor megölik..."

Megállt, tétovázott.

"De ki ölné meg?... Hiram, aki semmiben sem hisz? Vagy Dagon, aki maga se tudja, jómaga micsoda?... Igen ám, de van egy nagy sereg egyéb föníciai is, és megfordul a városban száz- meg százezer vad, elvakult zarándok. Az ostobák szemében Káma halálos szentségtörést követne el, ha eljönne hozzám..."

Erre újból elindult a papnő kis palotája felé. Az esze ágába se jutott, hogy ott veszedelem is érheti. Őt, akinek kardot sem kell rántania, s térdre kényszeríti az egész világot. Őt, Ramszeszt, veszedelem...

Amikor a herceg kilépett a fák alól, látta, hogy a papnő háza fényesebben ki van világítva, és lármásabb, mint máskor. Csakugyan, a szobákban, teraszokon, mindenütt vendégek voltak, de még a palota körül is nagy sokadalom nyüzsgött.

"Miféle csürhe ez itt?" - gondolta a herceg.

Valóban nem mindennapi gyülekezet volt ez. Nem messze a kis palotától egy hatalmas elefánt álldogált, hátán bíborfüggönyös, aranyos gyaloghintó. Az elefánt körül jó néhány vastag nyakú, vastag lábú ló nyerített, nyihorászott, türelmetlenkedett, fejükön nehéz fémsisakféle, a farkuk alul összekötve.

A nyugtalan, szinte vad lovak körül egy sereg ember forgolódott, aminőket Ramszesz még sose látott. Göndör hajuk, nagy szakálluk volt, fejükön hegyes süveg, leffentyűje a fülüket verte. Némelyiken durva kelméből hosszú, bokáig érő köntös volt, másokon nadrág és kurta zeke, megint másokon magas szárú csizma. Valamennyinek fegyvere kard, íj és lándzsa.

Amikor a herceg meglátta ezeket a tagbaszakadt, esetlen idegen országbelieket, akik durván nevetgéltek, valami ismeretlen, kemény nyelven beszéltek, és messziről érzett rajtuk a faggyúszag, egyszerre felforrt benne a vér. Mint az oroszlán, amely más állat láttára még akkor is ugrásra készül, ha nem éhes, éppúgy Ramszesz, bár ezek az emberek nem vétettek ellene, mégis egyszerre szörnyű gyűlöletet érzett irántuk. Izgatta a beszédjük, viseletük, szaguk, még a lovaik is. A vér a fejébe szállt. Önkéntelenül a kardjához kapott, hogy ráveti magát ezekre az emberekre, és lekaszabolja őket is, lovaikat is. De magához tért.

"Széth gonosz varázslatot művelt velem!" - gondolta magában.

E pillanatban egy csupasz testű egyiptomi haladt el mellette, fején sapka, csípőjén ágyékkötő. A herceg érezte, hogy ez az ember e pillanatban kedves a szemében, sőt valósággal drága, mert egyiptomi. Zacskójából kivett egy tíz-húsz drachma értékű aranygyűrűt, és odaadta a rabszolgának.

- Hallod-e - kérdezte tőle -, miféle emberek ezek?

- Asszírok - suttogta az egyiptomi, és gyűlölet lobbant fel a szemében.

- Asszírok? - ismételte a herceg. - Tehát ezek asszírok!... És mit keresnek itt?

- Az uruk, Szargon, a papnő, a szent Káma kegyeit keresi, ezek meg vigyáznak rá... Hogy a dögvész ütne disznó fajzatába!

- Elmehetsz.

A pőre ember mélyen meghajolt Ramszesz előtt, és elszaladt, bizonyosan a konyhába.

"Tehát ezek az asszírok... - gondolta újra a herceg, s elnézte az idegenek furcsa formáját, és gyűlölettel hallgatta beszédüket, bár nem is értette. - Tehát az asszírok már itt vannak a Nílus partján, hogy barátkozzanak velünk, vagy tán hogy becsapjanak bennünket, a vezérük meg, Szargon, Káma kegyeit keresi?"

Hazament. Álmodozása egyszerre kialudt új, bár még csak ébredező szenvedélye fényében. Ramszesz, a nemes lelkű, szelíd ember, halálos gyűlöletet érzett Egyiptom örök ellenségei ellen, akikkel most először találkozott.

Amikor nemrégen, Háthor templomából való távozása és Hirammal folytatott beszélgetése után egy ázsiai háború gondolata fordult meg fejében, az még mind csak fontolgatás volt. Egyiptomnak népre, a fáraónak kincsekre volt szüksége; minthogy e két cél elérésére a háború a legkényelmesebb mód, és mert a háború kielégítené dicsőségvágyát is, tehát háborút akart.

De ebben a pillanatban nem bánta a kincseket, rabszolgákat, dicsőségre se gondolt: mindennél erősebben a gyűlölet hangja szólalt meg benne. A fáraók olyan régóta voltak folytonos harcban az asszírokkal, mind a két fél már annyi vért ontott, a küzdelem olyan mély gyökeret eresztett a szívükbe, hogy a herceg az asszír katonák puszta látására is a kardjához kapott. Mintha minden elesett katona lelke, minden fáradalmuk, szenvedésük feltámadt volna a királyi gyermek lelkében, és bosszúért kiáltana.

Mihelyt hazaért a palotába, Tutmóziszt hívatta. Kettejük közül az egyik ittas volt, a másik dühös.

- Tudod-e, mit láttam? - rontott neki a herceg.

- Bizonyosan valami pap... - motyogta Tutmózisz.

- Asszírokat láttam... Istenek! Mit éreztem!... Micsoda hitvány nép... Testüket tetőtől talpig bozontos gyapjú fedi, mint a vadállatokat, avas faggyúszagúak. Aztán a nyelvük! Milyen a szakálluk, hajuk!

Szapora lépésekkel járt föl-alá a szobában, lihegve, lázasan.

- Azt hittem, hogy megvetem az íródeákok tolvajlásait, a nomarchoszok képmutatását, hogy gyűlölöm a ravasz, nagyra törő papokat... - mondta a herceg. - A zsidóktól irtóztam, a föníciaiaktól féltem. De most látom, hogy mindez csak gyermekjáték volt. Csak most tudom, mi a gyűlölet, amikor láttam, hallottam az asszírokat. Most megértem, miért tépi széjjel a kutya a macskát, ha útjába kerül...

- A zsidókat, föníciaiakat már megszoktad, kegyes herceg, az asszírokba pedig most botlottál először - vetette ellen Tutmózisz.

- Ostobaság! - folytatta mintegy magában a herceg. - Föníciai, filiszteus, szasu, líbiai, de még az etióp is szinte családunk tagjai. Ha nem fizetik meg az adót, megharagszunk rájuk, de ha fizetnek, elfelejtjük... De az asszír valahogy annyira idegen, annyira ellenség, hogy... Addig nem leszek boldog, míg százezer levágott kezet meg nem számolok!

Tutmózisz még sose látta Ramszeszt ilyen hangulatban.

Néhány nap múlva a herceg egy meghívóval elküldte Tutmóziszt Kámához. A papnő nyomban el is ment hozzá, teljesen lefüggönyözött gyaloghintóban.

Ramszesz egy külön szobában fogadta.

- Egyik este a házad előtt jártam - kezdte a herceg.

- Ó, Astóreth! - kiáltott fel a papnő. - Minek köszönhetem ezt a páratlan kegyet?... És mi akadályozott meg benne, kegyes herceg, hogy szolgálóleányodat kihívasd?

- Valamiféle barmok álltak a ház előtt. Állítólag asszírok.

- Hát a herceg este fáradt oda?... Sose mertem volna föltenni, hogy a mi urunk pár lépésnyire van tőlem, a szabad ég alatt.

A herceg elvörösödött. Hát még akkor milyen nagyot nézett volna Káma, ha tudná, hogy a herceg tíz estét töltött el az ablaka alatt!

De talán tudta is, félig elmosolyodó ajka, hamisan lesütött szeme mintha arra vallott volna.

- Hát te most asszírokat fogadsz a házadban? - kérdezte a herceg.

- Ó, az nagyúr! - kiáltotta Káma. - Az Szargon, a király rokona, aki öt talentumot ajándékozott az istennőnek...

- És te fizetsz érte neki, Káma - gúnyolódott a herceg. - És minthogy Szargon olyan bőkezű nagyúr, a föníciai istenek téged se büntetnek halállal.

- Mit mondasz, uram? - hökkent meg Káma, összecsapta a kezét. - Hát te nem tudod, hogy ázsiai ember még akkor se emelné rám a kezét, ha a sivatagban egymagam találna, még ha önszántamból odaadnám is magam neki? Az ázsiai fél az istenektől...

- Hát akkor mit keres nálad az a büdös... nem... az a jámbor ázsiai?

- Szeretne rábeszélni, menjek el a babiloni Astóreth-templomba.

- És elmégy?

- Elmegyek... ha te, uram, azt parancsolod... - felelte Káma, és eltakarta fátylával az arcát.

A herceg hallgatott, és elkapta Káma kezét. Ajka remegett.

- Ne nyúlj hozzám, uram - suttogta megindultan a leány. - Nagyúr vagy, hatalom a kezedben, és nekem és minden föníciainak a gyámola ebben az országban... de légy irgalmas...

Ramszesz eleresztette Káma kezét, és fel-alá járt a szobában.

- Forró napunk van, ugye? - mondta végre. - Állítólag vannak országok, ahol Mechir hónapban fehér pelyhek hullanak az égből a földre, de tűz mellett vízzé válnak, és olyankor hideg van. Ó, Káma, kérd a te isteneidet, küldjenek rám egy keveset ebből a pihéből!... Bár... mit is mondok?... Ha elborítanák vele egész Egyiptomot, és minden egyes pihe vízzé válna... akkor se hűtenék le az én szívemet...

- Mert olyan vagy, mint az isteni Ámon, emberi alakba rejtezett nap vagy - felelte Káma. - Menekül onnan a sötétség, amerre az arcod fordítod, és a te pillantásod ragyogásától virágok fakadnak.

A herceg újra melléje lépett.

- De légy irgalmas - suttogta Káma újra. - Hiszen te jó isten vagy, nem követhetsz el méltatlanságot tulajdon papnőddel...

A herceg újra elhúzódott mellőle, és megrázkódott, mintha nehéz terhet szeretne lehengeríteni a válláról. Káma csak nézte félig lehunyt szemhéjai alól, és alig észrevehetően elmosolyodott.

Amikor a csend már nagyon soká tartott, Káma megszólalt:

- Hívattál, jó uram. Várom, hogy kijelentsd akaratodat.

- Persze! - szólt a herceg, magához térve. - Mondd meg hát nekem, papnő... Igaz is!... Ki volt az az ember, akit a múltkoriban a ti templomotokban láttam, aki annyira hasonlít hozzám?

Káma az ajkához szorította ujját.

- Szent titok... - suttogta.

- Egyszer titok, másszor tilos - felelte Ramszesz. - De legalább annyit hadd tudjak meg, mi az én másom: ember vagy lélek.

- Lélek.

- És mégis ez a lélek énekelt a te ablakod alatt?

Káma elmosolyodott.

- Erőnek erejével nem akarom kicsikarni a ti templomotok titkait - folytatta a herceg.

- Hiram hercegnek meg is ígérted - jegyezte meg a papnő.

- Jó... jó! - vágott a szavába ingerülten a herceg. - Nem is beszélek én erről a csodáról se Hirammal, se senki mással, egyes-egyedül csak veled... Hát mondd meg, Káma, annak a léleknek vagy embernek, aki annyira hasonlít hozzám, mondd meg neki, hogy csak szaporán illanjon el innen Egyiptomból, és senki előtt ne mutatkozzék... Mert látod, egy országban sem lehet két trónörökös...

Egyszerre csak a homlokára ütött. Amit eddig mondott, azzal csak zavarba akarta hozni Kámát, de most hirtelen nagyon komoly dolog ötlött az eszébe.

- Kíváncsi vagyok rá - szólt, élesen Káma szeme közé nézett -, miért mutatták be nekem a te földijeid az én eleven képmásomat... Tán figyelmeztetni akarnak, hogy van, aki helyettesíthet?... Lelkemre, csodálom ezt a cselekedetüket.

Káma a herceg lába elé borult.

- Ó, uram! - suttogta. - Hogy gondolhatsz te olyat, hogy a föníciaiak bármiben is ártásodra akarnának lenni, amikor az ő legerősebb talizmánjukat hordod a nyakadban?... De gondold csak meg... Ha, teszem, veszedelem fenyegetné az életed, vagy tévedésbe akarnád ejteni az ellenségeidet, nem hasznodra volna-e egy ilyen ember?... A föníciaiak csak ezt akarták neked megmutatni a templomban...

A herceg elgondolkozott, és vállat vont.

"Hát úgy - gondolta magában. - Mintha én rászorulnék akárki segítségére is!... Vagy a föníciaiak azt hiszik, hogy én nem tudok magamon segíteni?... Hanem akkor rossz pártfogót választottak maguknak!"

- Uram - susogott Káma -, éppen te nem tudnál róla, hogy Nagy Ramszesznek is a tulajdon testén kívül még két más teste volt az ellenségei előtt?... És az a két fejedelmi árnykép meg is halt, de ő tovább élt...

- Jó, jó, elég... - szakította félbe a herceg. - Hanem hogy Ázsia népei megismerjék az én kegyes voltomat is, öt talentumot adok, Káma, ünnepi játékokra, Astóreth tiszteletére, és egy értékes, drága művű kelyhet a szentélynek. Még ma megkapod.

Aztán egy fejbólintással elköszönt a papnőtől.

Távozása után a gondolatok újabb árja indult meg a lelkében.

"Valóban, ezek a föníciaiak agyafúrt emberek. Ha ez az én élő képmásom ember, megajándékozhatnának vele, s akkor olyan csodákat vihetnék végbe, hogy Egyiptom még hírből sem hallott olyat. A fáraó Memfiszben lakik, és ugyanakkor Tébában vagy Tuniszban is látják!... A fáraó a hadseregével Babilónia ellen vonul, az asszírok a főhaderővel ott gyülekeznek, ugyanakkor pedig a fáraó egy másik hadsereggel elfoglalja Ninivét... Képzelem, mekkorát néznének az asszírok..."

És újra felforrt benne a vak gyűlölet a hatalmas ázsiai nép ellen, és újra látta önmagát, amint diadalmenetben átvonul a csatatéren, amelyet ellepnek az asszír holttestek.

A háború most ugyanolyan szükségesség volt a lelkének, mint a kenyér a testének. Mert a háborúval nemcsak gazdaggá teheti Egyiptomot, megtöltheti a kincstárt, és örökké tartó dicsőséget is szerezhet, hanem azonfelül lecsillapíthatja eddig nem is sejtett, de ma már vad erővel követelőző ösztönét is, amely csak egy célt ismert: Asszíria porba tiprását.

Amíg nem látta ezeket a göndör szakállú katonákat, addig nem is gondolt rájuk. De most az útjába akadtak. Olyan szűk lett egyszerre a világ, hogy az egyiknek tágulnia kell: vagy azoknak, vagy neki.

Hogy milyen szerepet játszott ebben a lelkiállapotában Hiram és Káma, azzal nem vetett számot. Csak azt érezte, hogy meg kell harcolnia ezt a háborút, amint a vándormadár érzi, hogy Pachom hónapban északra kell szállnia.

A háborús szenvedély égetően járta át a herceg testét, lelkét. Kevesebbet beszélt, ritkábban mosolygott, a lakomákon elgondolkozva üldögélt, egyébként pedig egyre sűrűbben fordult meg az arisztokrata körökben és a katonák között. Amikor az arisztokrata ifjúság látta, a helytartó mennyire elárasztja kegyeivel azokat, akik fegyvert hordanak, egyre-másra beálltak a hadseregbe, de még az idősebbje is. Ez nem kerülte ki szent Mentuzufisz figyelmét, aki a következő tartalmú levelet küldte Herihornak:

"Az asszírok Pi-Basztba érkezése óta a trónörökös valóságos lázban ég, udvarának pedig igen háborús kedve van. Isznak és kockáznak, mint azelőtt, de valamennyi ledobta a vékony, könnyű ruhát és parókát, ahelyett katonasapkát, hosszú köntöst hordanak, pedig szörnyű hőség van.

Attól félek, hogy ez a nagy harci készültség sérteni találja Szargon őkegyességét."

Herihor rögtön felelt:

"Egy cseppet sem árt, hogy a mi elasszonyosodott nemességünk megszerette a katonáskodást, éppen most, az asszírok ott-tartózkodása idején; legalább jobb véleményük lesz rólunk. A helytartó őkegyessége, nyilván az istenektől nyert világossággal, nagyon helyesen eltalálta, hogy éppen most kell csörtetni a kardot, amikor ilyen harcias nép követei járnak nálunk.

Bizonyos vagyok benne, hogy ifjúságunknak ez a bátor hangulata gondolkodóba ejti Szargont, és a tárgyalások idejére engedékenyebbé teszi."

Amióta Egyiptom Egyiptom volt, most esett meg először, hogy egy ifjú herceg félre tudta vezetni a papi éberséget... Az igaz, a föníciaiak voltak a háta mögött és az Asszíriával való tárgyalás ellesett titka, amit a papok nem is gyanítottak.

Végül a trónörökös legjobb álarca a papi méltóságok sasszemében jellemének változékonysága volt. Mindenki emlékezett rá, hogy tavaly a pi-bailoszi hadgyakorlatokról milyen hirtelen tért át Sára csendes fészkébe, s az utóbbi időkben egymás után milyen szertelen hévvel vetette magát hol a dáridózásra, hol kormányzati kérdések tanulmányozására, hol istenes életre, hogy a végén újra csak visszatérjen a dáridókhoz. Tutmóziszon kívül nem is gyanította senki, hogy ez az ingatag ifjú nagy terveket forgat a fejében, bizonyos jelszavakat tart szem előtt, és törhetetlen állhatatossággal halad megvalósításuk felé.

Most se kellett sokáig várni, hamarosan meglátták Ramszesz folyton hullámzó hangulatának újabb bizonyságát.

Nem törődve a nagy hőséggel, megérkezett Pi-Basztba Sára a fiával és kíséretével. Kissé sovány volt, a baba is betegesnek vagy megviseltnek látszott, de mind a ketten azért nagyon szépek voltak.

A herceg el volt ragadtatva. A palotát övező kert legszebb pontján választott házat Sárának, és szinte egész napokat elüldögélt kisfia bölcsője mellett...

Dáridók, katonai gyakorlatok, komor tépelődések egyszerre háttérbe szorultak. A kíséretbeli urak kénytelen-kelletlen magukban ittak és mulattak, hamarosan leoldották a kardot, és újra előszedték legdíszesebb ruháikat. A ruhacsere annál elmaradhatatlanabb volt a szemükben, mivel a herceg egymás után mindnyájukat elvitte Sára házához, hogy megmutassa nekik a fiát, az ő fiát...

- Nézd csak, Tutmózisz - mondta neki egyszer -, milyen gyönyörű kisfiú: valóságos rózsabimbó. És valamikor ebből is ember lesz, ebből a pöttöm kis apróságból!... Ez a rózsás kis csibe is valamikor még szaladgál, pötyög, sőt még tudományokat is szed magába a papi iskolákban... Látod, milyen piciny kezecskéi vannak? - lelkesedett Ramszesz. - Jussanak eszedbe ezek a kis kezek, hogy megemlékezhess róluk, amikor ezredet bízok rájuk, és velük vitetem a hátam mögött a harci bárdomat... És ez az én fiam, az én édesfiam!

Nem csoda, hogy a herceg ilyen beszédeire az udvari urak vigasztalhatatlanok voltak, amiért nem lehetnek a kisfiú dajkái, sőt szoptató dajkái, mert ha nem is voltak fáraóivadékot megillető jogai, mégis a jövendő fáraó elsőszülött fia volt.

De ennek az idillnek is nagy hirtelen vége szakadt, mert nem illett bele a föníciaiak érdekébe.

Egy alkalommal megjelent a palotában Hiram herceg őkegyessége, nyomában nagy kíséret: föníciai kereskedők, rabszolgák és szegény egyiptomiak, akiknek alamizsnát szokott adni.

- Kegyes jó urunk! - szólt Hiram a herceg elé állva. - Hogy bizonyságát add, mennyire kegyes vagy szívedben hozzánk, ázsiaiakhoz is, öt talentumot ajándékoztál nekünk, hogy ünnepi játékokat rendezzünk az isteni Astóreth tiszteletére. Teljesítettük akaratodat, az ünnepi játékot előkészítettük, és most azzal a kérelemmel járulunk színed elé, kegyesen tisztelj meg bennünket jelenléteddel.

Azzal az őszbe csavarodott türoszi herceg letérdelt Ramszesz elé, és aranytálcán átadta neki a cirkuszi páholy aranykulcsát.

Ramszesz szívesen hajlott a kérésre; Mefresz és Mentuzufisz szentatyáknak se volt semmi ellenvetésük, hogy a herceg részt vegyen az Astóreth istennő tiszteletére rendezett ünnepi játékokon.

- Először is - magyarázta Mefresz őkegyessége Mentuzufisznak - Astóreth ugyanaz, mint a mi Íziszünk vagy a kháldeai Istár. Másodszor, ha megengedjük az ázsiai népeknek, hogy a mi országunkban templomot építhessenek, akkor egyszer-másszor előzékenyeknek is illik lenni isteneikhez.

- Sőt még kötelességünk is, hogy egy kicsit udvariasak legyünk a föníciaiakhoz, miután Asszíriával ilyen szerződést kötöttünk! - felelte mosolyogva Mentuzufisz őkegyessége.

A herceg a nomarchosszal és a főtisztekkel délután négy órakor csakugyan elment a cirkuszba, amely Astóreth templomának a kertjében emelkedett. Nagy, kerek téren épült, amelyet kétembernyi magasságú kerítés övezett. Azon túl amfiteátrumszerűen padok és páholyok sorakoztak. Teteje nem volt az épületnek; ahelyett a páholyok fölött pillangószárnyakat formáló színes ponyvák voltak kifeszítve, ezekre illatos vizet fecskendeztek, és a levegő lehűtésére állandóan lebegtettek.

Amikor a helytartó megjelent a páholyában, a cirkuszi közönség, ázsiaiak és egyiptomiak egyaránt, lelkes rivalgással fogadták. Majd megkezdődött a látványosság: a zenészek, énekesek, táncosnők felvonulása.

A herceg szétnézett. Jobbra tőle Hiram és a legtekintélyesebb föníciai kereskedők páholya volt, balra a föníciai papok helyezkedtek el. Káma ott ült közöttük az egyik első sorbeli helyen, s szépségével és díszes ruhájával mindenki figyelmét magára vonta. Színes, tarkabarka hímzéssel díszített, átlátszó ruha volt rajta, karján, lábán aranykarikák, fején aranypánt, drágakövekből művészien kirakott lótuszvirággal.

Káma a többi papnővel együtt mély meghajlással üdvözölte a herceget, aztán a bal oldali páholy felé fordulva, élénk beszélgetésbe eredt egy nemes tartású, kissé őszes hajú, idegen országbeli úrral. Ennek is, társainak is haja, szakálla több varkocsba volt fonva.

Ramszesz szinte egyenesen fiacskája szobájából indult a cirkuszba, és legjobb kedvében volt. De amikor látta, hogy Káma valami idegennel beszélget, elkedvetlenedett.

- Nem tudod, ki az a nagy tuskó, akinek ez a papnő annyira kedveskedik? - kérdezte Tutmóziszt.

- Hát ez az a híres-nevezetes babiloni zarándok, Szargon őkegyessége.

- De hisz ez egy vén fickó! - kiáltott fel a herceg.

- Hát bizony kettőnknél is idősebb, de szép férfi.

- Ha ugyan egy ilyen barbár egyáltalán lehet szép! - méltatlankodott a herceg. - Bizonyos, hogy ő is jó faggyúszagú...

Mind a ketten elhallgattak: a herceg haragjában, Tutmózisz ijedtében, hogy dicsérni mert valakit, aki az ő urának nincs kedvére.

Közben a porondon egyik látnivaló a másikat érte. Egymás után léptek föl a különféle akrobaták, kígyóbűvölők, táncosok, szemfényvesztők, paprikajancsik, akik sorra hangos tetszésre ragadták a közönséget.

De a helytartó komor maradt. Lelkében újra felébredtek a pillanatra elaludt szenvedélyek: gyűlölete az asszírok iránt, féltékenysége Kámára.

"Hogy is tud ez a nő ilyen vénembernek kedvében járni - gondolta magában -, akinek ráadásul olyan a színe, mint a cserzett bőr, nyugtalan, fekete a szeme, és csúf a kecskeszakálla?"

A herceg csak egyszer nézett figyelmesen a küzdőtérre.

Néhány meztelen kháldeai lépett ki. A legidősebbik három rövid dárdát szúrt le a földbe, de a hegyével fölfelé, aztán kézmozdulatokkal elaltatta a legfiatalabbikat. Erre mások a karjukra kapták az alvót, és rátették a dárdákra: egy éppen a feje alatt volt, egy másik a derekát támasztotta alá, a harmadik a lábát.

Az alvó merev volt, akár a fa. Ekkor az öreg újra néhány kézmozdulatot végzett körülötte, és kihúzta a dárdát, amely a fiú lába alatt volt. Egy kis idő múlva kihúzta a hátát támasztó dárdát, végre az utolsót is, amelyen a feje nyugodott.

És fényes nappal, ezer meg ezer tanú szeme láttára megtörtént, hogy az alvó kháldeai minden alátámasztás nélkül, vízszintes tartásban a levegőben maradt, néhány könyöknyi magasságban a föld színe fölött. Végül az öreg lenyomta a földre, és felébresztette.

A cirkusz közönsége csak ámult-bámult; senki egy hangot se mert szólni, se tapsolni. Csak néhány páholyból dobtak rájuk virágot.

Ramszesz is elcsodálkozott. Áthajolt Hiram páholyába, és suttogva kérdezte az öreg hercegtől:

- Ezt a csodát meg tudják tenni Astóreth templomában is?

- Én nem ismerem a mi papjaink minden titkát - felelte Hiram zavartan -, de annyit tudok, hogy a kháldeaiak igen agyafúrt emberek...

- De mégis láttuk, hogy az a fiú a levegőben libegett.

- Ha csak minket el nem bűvöltek - mondta kedvetlenül Hiram, és arca elsötétedett.

Rövid szünet után, miközben friss virágot, süteményeket, hideg bort hordtak szét a méltóságok páholyaiban, megkezdődött az ünnepi játék legfontosabb része: a bikaviadal.

Trombita-, síp- és dobszó mellett egy erős bikát vezettek ki a porondra, a szeme le volt kötve, hogy ne lásson. Utána néhány dárdával felfegyverzett mezítelen ember futott elő, egy pedig rövid karddal. A herceg intésére a szolgák, akik a bikát vezették, kiszaladtak, az egyik fegyveres pedig lerántotta a bika szeméről a köteléket. Az állat néhány pillanatig kábultan állt, de aztán magához térve a dárdások után iramodott, akik szúrásokkal ingerelték.

Ez a meddő harc csak néhány percig tartott. A dárdások bőszítették a bikát, amely tajtékot hányva, ágaskodva, vérben forgó szemmel kergette ellenségeit körös-körül az egész küzdőtéren, de nem tudott egyet se elérni.

Végül a közönség nagy hahotája közben leroskadt.

A herceg unottan, a küzdőtér helyett egyre csak a föníciai papok páholyát figyelte. Látta, hogy Káma közelebb ült Szargonhoz, és élénken beszélget vele. Az asszír majd felfalta szemével a lányt, az meg el-elmosolyodva, szégyenkezve, néha a fülébe sugdosott, de úgy odahajolt hozzá, hogy haja elvegyült a barbár göndör fürtjeivel. Máskor meg tettetett haraggal elfordult tőle.

Ramszesz fájdalmat érzett szívében. Most esett meg vele életében először, hogy egy nő más férfit részesít előnyben. És tetejébe még ilyen szinte vénembert, egy asszírt!

Közben a nézőtéren zaj támadt. A kardos férfi a porondon a melléhez köttette a bal kezét, a többiek meg szemügyre vették dárdájukat, rendben van-e, aztán egy másik bikát vezettek ki.

Amikor az egyik fegyveres letépte szeméről a kötést, a bika hirtelen megfordult és körülnézett, mintha számba akarta volna venni ellenségeit. Amikor döfködni kezdték, a kerítéshez hátrált, hogy a háta védve legyen. Aztán leszegte a fejét, és úgy leste sandán a támadók mozdulatait.

A fegyveresek eleinte óvatosan, oldalról lopakodtak hozzá, hogy beleszúrjanak. De amikor az állat csak állt mozdulatlanul, nekibátorodtak, és a szeme előtt futkostak el, egyre közelebb, közelebb.

A bika még jobban leszegte a fejét, de azért csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A nézők nevetni kezdtek, de hirtelen torkukra forrt a kacagás, és rémült kiáltozás váltotta fel. A bika egy pillanatra felkapta a fejét, nehéz testével előreugrott, beledöfött a dárdásba, és egyetlen ökleléssel magasra feldobta a levegőbe.

A szerencsétlen összetört csontokkal zuhant le a földre, a bika meg átszáguldott a porond másik oldalára, és újra védelmi állásba helyezkedett.

A dárdások újra odafutottak, és ingerelni kezdték, közben pedig a cirkuszi szolgák kisiettek a küzdőtérre, és fölkapták a jajveszékelő sebesültet. A bika, noha már két dárdadöfés is érte, meg se moccant, hanem amikor a három szolga vállára vette az elalélt áldozatot, mint a szélvész, rájuk vetette magát, földre tiporta, és kegyetlenül rúgta, taposta őket.

A nézők között egyszerre felfordulás támadt: a nők sírva fakadtak, a férfiak szitkozódva a bikára dobáltak mindent, ami csak a kezük ügyébe került. A küzdőtérre hullott sok bot, sőt még a padról feltépett deszka is.

Ekkor nekirontott a bőszült állatnak a kardos férfi. De a dárdások már elvesztették a fejüket, és nem támogatták kellőképpen, a bika fel is fordította a kardost, és másokat vett űzőbe.

És megtörtént, ami még sosem esett meg a cirkuszban: a küzdőtéren öt ember fetrengett, mások ügyetlenül védekezve, ész nélkül menekültek a bika elől, a közönség pedig ordított, ki haragjában, ki rettegésében.

Egyszerre minden zaj elnémult, a nézők felálltak, és előre kihajoltak a padjukból, Hiram elsápadt, és összecsapta a kezét... A főméltóságok páholyából egyszerre ketten is kiugrottak a porondra: Ramszesz herceg kivont karddal és Szargon kurta csákánnyal.

A bika, leszegve a fejét és farkát felkapva, körülszáguldott a küzdőtéren, és óriási porfelhőt vert fel. Aztán egyenesen neki a hercegnek. De talán mintha a fejedelmi ivadék fensége meghökkentette volna, elszaladt Ramszesz mellett, Szargonra vetette magát, és azon nyomban a földre roskadt. Az ügyes és félelmes erejű asszír egy hatalmas csapást mért éppen a szeme közé, és leterítette.

A közönség felujjongott örömében, és szórta rá és áldozatára a virágokat. Ramszesz meg csak állt, kivont karddal és álmélkodva, és haragosan is látta, mint szedi el Káma szomszédainak minden virágját, és szórja az asszírra.

Szargon közömbösen fogadta az általános elragadtatás megnyilvánulását. Kissé megrúgta a bikát, hogy lássa, él-e még, aztán néhány lépéssel a herceg elé ment, és a maga nyelvén pár szót mondva, nagyúri méltósággal meghajolt előtte.

Ramszesz szeme előtt véres ködbe borult a világ: a legszívesebben a győztes mellébe mártotta volna a kardját. De erőt vett magán, egy pillanatra elgondolkozott, aztán leoldotta nyakáról aranyláncát, és Szargonnak adta.

Az asszír újra meghajolt, megcsókolta a láncot, és a nyakába akasztotta. A herceg pedig, akinek az arcán már kékbe játszott a pirosság, az ajtócska felé indult, amelyen a szereplők a porondra léptek, és a közönség lelkes ujjongása közben, mélyen megalázva, elhagyta a cirkuszt.

Thot hava járta már (június vége, július eleje). A forróság miatt Pi-Baszt városában és egész környékén is apadóban volt a zarándokok áradata. De Ramszesz udvarában még egyre járta a mulatság, és újra meg újra meghányták-vetették a cirkuszi eseményeket.

Az udvari urak az egekig magasztalták a herceg bátorságát, az ügyetlenebbje megcsodálta Szargon erejét, a papok komoly képpel súgtak-búgtak, hogy a trónörökösnek nem lett volna szabad beleavatkoznia a bikaviadalba. Mások valók arra, fizetett emberek, akik nem örvendenek köztiszteletnek.

Ramszesz herceg vagy nem is hallotta a különféle véleményeket, vagy rájuk se hederített. Az ünnepi játékból csak két epizód maradt meg emlékezetében: az asszír elragadta előle a győzelmet a bika fölött, és erősen tette a szépet Kámának, aki igen szívesen fogadta udvarlását.

Minthogy az illendőség tiltotta, hogy a föníciai papnőt magához kérje, egy alkalommal levelet írt neki, és értesítette, hogy meg akarja látogatni, és kérdi, mikor fogadná. Káma ugyanazzal az üzenetvivővel tudatta, hogy még aznap este várja.

Alig ragyogtak fel a csillagok, a herceg a legnagyobb titokban (legalábbis ő maga abban a hiszemben volt) kilopakodott a palotából, és elindult a látogatásra.

Astóreth templomának kertje csaknem üres volt, különösen Káma háza körül. A kis palota csendes volt, csak alig égett benne itt-ott egy-egy mécses.

Amikor a herceg bátortalanul kopogott, maga Káma nyitott neki ajtót. A sötét pitvarban megcsókolta Ramszesz kezét, és suttogva biztosította arról, hogy szörnyethalt volna, ha a cirkuszban a bőszült állat csak egy haja szálát is meggörbíti a hercegnek.

- De most már nyugodt lehetsz - felelte ingerülten a herceg -, mert megmentett a kedvesed...

Amikor beléptek a kivilágított szobába, a herceg látta, hogy Káma sír. - Mit jelent ez? - kérdezte.

- Elfordult tőlem az én uram szíve - felelte Káma. - És talán igaza is van.

A herceg keserűen elmosolyodott.

- Tehát már a kedvese vagy, vagy csak ezután leszel az, te szent szűz?

- A kedvese?... Soha!... De annak a rettenetes embernek a felesége... az lehetek.

Ramszesz felpattant ültéből.

- Álmodom - kiáltotta -, vagy Széth átkozott meg?... Te, a papnő, aki Astóreth oltára előtt vigyázol az örök tűzre, és halálbüntetés terhe alatt meg kell őrizned szüzességedet, te férjhez mégy?!... Igazán, a föníciai hazugság rosszabb, mint mondják!

- Hallgass meg, uram - kérlelte Káma, és a könnyeit törölgette -, és azután ítélj el, ha megérdemlem. Szargon feleségül akar engem venni, első feleségül. A mi törvényeink szerint nagyon kivételes esetben a papnő is férjhez mehet, de csak királyi vérből származó férfihoz. Szargon pedig Asszar király rokona...

- És hozzámégy?

- Ha a türoszi legfőbb papi tanács ezt parancsolja, mit tehetnék mást? - felelte Káma, és újra megeredtek a könnyei.

- De mi köze a tanácsnak Szargonhoz? - kérdezte a herceg.

- Állítólag nagyon is sok - válaszolta Káma, nagyot sóhajtva. - Föníciát, úgy hírlik, elfoglalják az asszírok, és Szargon lesz a szatrapájuk...

- Elment az eszed! - riadt fel a herceg.

- Én csak azt mondom, amit tudok. A mi templomunkban már másodszor rendeznek ájtatosságokat, hogy az istenek fordítsák el ezt a csapást Föníciáról... Először akkor volt ilyen ájtatosság, mielőtt még te hozzánk jöttél, jó uram...

- És most újra miért?

- Mert állítólag a napokban megérkezett Egyiptomba Izdubar kháldeai főpap, s levelet hozott, amelyben Asszar király kinevezi Szargont követének, és meghatalmazza, hogy megkösse veletek a szerződést Fönícia bekebelezéséről.

- De én... - kezdte a herceg.

Azt akarta mondani: "De én minderről semmit se tudok!" - ám hirtelen elhallgatott. Elmosolyodott, és így szólt:

- Káma, esküszöm neked atyám becsületére, hogy amíg én élek, Asszíria nem kebelezi be Föníciát. Ennyivel beéred?

- Ó, uram!... Uram!... - kiáltotta Káma, és leborult Ramszesz lába elé.

- Most már csak nem leszel annak a tuskónak a felesége?

- Ó! - felelte Káma, és összerázkódott. - Hogy is kérdezhetsz ilyet?

- És az enyém leszel... - suttogta a herceg.

- Hát a halálomat akarod? - esengett Káma megriadva. - Ha... ha akarod, én megteszem...

- Én azt akarom, hogy élj - suttogta a herceg szenvedélyesen -, hogy élj, és az enyém légy...

- Az nem lehet...

- Hát a türoszi papi főtanács?

- Csak férjhez adhat...

- Hiszen a házamba viszlek.

- Ha elmegyek anélkül, hogy a feleséged volnék, meghalok... De én kész vagyok rá... akár a holnapot se lássam meg...

- Légy nyugodt - felelte komolyan a herceg. - Akire az én kegyelmem esik, annak nem eshetik bántódása...

Káma újra térdre borult előtte.

- Hogy lehet az? - kérdezte, összekulcsolva a kezét.

Ramszesz már annyira elvesztette a fejét felindulásában, hogy megfeledkezett rangjáról, kötelességéről, és már kész volt házasságot ígérni a papnőnek. Ettől a lépéstől nem a meggondolás tartotta vissza, hanem csak valami homályos, lappangó ösztön.

- Hogy lehet az?... Hogy lehet az? - suttogta Káma, és majd elnyelte a szemével Ramszeszt, és csókolgatta a lábát.

A herceg fölemelte, leültette magától jó távolra, és mosolyogva mondta:

- Azt kérded, hogy lehet az?... Mindjárt megmagyarázom. Mielőtt nagykorú lettem, egy bizonyos öreg pap volt az utolsó tanítómesterem, aki sok-sok csodálatos történetet tudott az istenek, királyok, papok életéből, de még az igen kis tisztviselők, parasztok életéből is. Ez az öreg messze földön híres volt jámborságáról és csodatetteiről. Miért, miért nem, az asszonynépet nem szerette, sőt, félt tőlük. Legtöbbnyire az asszonyok álnokságáról beszélgetett, és egyszer, hogy megmutassa, milyen félelmes hatalmatok van a férfiak fölött, ezt a történetet mesélte el:

Volt egyszer egy fiatal, szegény íródeák, akinek nem volt a tarsolyában egy árva uten sem, csak egy kis árpakenyér. Így indult el Tébából Alsó-Egyiptomba szolgálatot keresni. Azt mondták neki, hogy az országnak ezen a tájékán élnek a leggazdagabb urak és kereskedők, és ha jó szerencséje van, olyan hivatalt is kaphat, hogy vagyont szerezhet mellette.

Ment, mendegélt a Nílus partján (mert arra nem volt pénze, hogy a hajón megfizethesse az utazás árát), és közben elgondolkozott: "Milyen meggondolatlanok az emberek, akik az apjuk után örökölnek, ki egy talentumot, ki kettőt, ki meg éppen tízet is, és ahelyett, hogy portékával kereskednének, vagy nagy kamatra kölcsönöket adnának, elherdálják a pénzüket, a jó istenek a megmondhatói, mire, ahelyett, hogy gyarapítanák öröklött vagyonukat. Ha énnekem egy drachmám volna... No, egy drachma csakugyan kevés... Hanem ha volna egy talentumom, vagy még inkább néhány hold földem, évről évre gyarapítanám, és életem végére ugyanolyan gazdag lennék, mint a leggazdagabb nomarchosz. De hát mitévő legyek?! - sóhajtotta a szegény fiú. - Az istenek nyilván csak a butákat segítik, én meg csupa tudomány vagyok, a parókám búbjától a meztelen lábam ujja hegyéig. És ha a szívemben megszorult volna az ostobaságnak egy kis morzsája, az nem volna más, mint hogy egyet csakugyan nem tudnék: mint lehetne nyakára hágni a vagyonnak, de még azt se tudnám megmondani, melyik végén kellene megfogni a dolgot ilyen istentelen munka elkövetésére."

Ilyen elmélkedések közben a szegény íródeák elhaladt egy kis kunyhó mellett. Egy ember ült az ajtóban, se nem öreg, se nem fiatal, a tekintete olyan éles, hogy egyszerre belelát az ember lelke fenekére is. Az íródeák olyan okos volt, mint a gólya, egyszerre meglátta, hogy ez az ember csak isten lehet, és mélyen meghajolva köszönt neki:

"Üdvözöllek, jó uram, aki ennek a szép kis háznak a gazdája vagy, és szörnyen bánt, hogy nincs se borom, se egy falat húsom, hogy megoszthatnám veled, annak jeléül, mennyire tisztellek téged, és hogy minden, amim van, a tiéd."

Ámonnak - mert csakugyan ő volt emberi alakban - megtetszett a fiatal íródeák udvariassága. Ránézett hát, és azt mondta:

"Miről gondolkoztál, amikor idejöttél? Mert a homlokodról látom a bölcsességed, és én is azok közül való vagyok, akik, mint a fogolymadár a búzaszemet, szedegetik az igazság szavát."

Az íródeák felsóhajtott:

"A nyomorúságomról gondolkoztam, és az olyan könnyelmű gazdagokról, akik maguk se tudják, hogyan, mire, eltékozolják a vagyonukat."

"És te nem tékozolnád el?" - kérdezte az isten, még mindig emberi alakban.

"Nézz rám, uram - felelte az íródeák. - Rongyos a ruhám, elvesztettem az úton a sarum, de a papiruszt és kalamárist mindig magammal hordom, mint a szívemet. Mert ha fölkelek, ha lefekszem, egyre csak azt mondom: jobb a szegény bölcsesség, mint a balga gazdagság. Ha pedig ilyen ember vagyok, ha kétféle írással is megértetem magam, és el tudom végezni a legnehezebb számításokat, ha ismerek minden növényt és minden állatot, ami csak él az ég alatt, elgondolhatod rólam, hogy amikor ennyi tudomány lakozik bennem, el tudnám tékozolni a vagyonom?"

Az isten elgondolkozott, aztán így szólt:

"A beszéd olyan fürgén ömlik az ajkadról, mint a Nílus vize Memfisz alatt, ha tehát csakugyan ilyen bölcs vagy, írd föl nekem kétféleképpen is ezt a szót: Ámon."

Az íródeák elővette a kalamárisát, íróvesszejét, és egykettőre felírta a házikó ajtajára kétféle írással: Ámon, de olyan világosan, hogy még az oktalan állatok is megálltak az ajtó előtt, hogy tisztelhessék az istent.

Az isten meg volt elégedve, és így szólt:

"Ha éppen olyan jártas vagy a számolás tudományában is, mint az írásban, számítsd ki ezt az adásvételi ügyet: ha egy fogolymadárért négy tyúktojást adnak, hány tyúktojást adnak hét fogolyért?"

Az íródeák kavicsokat vett elő, több sorba szétrakta őket, és még nem nyugodott le a nap, amikor megmondta, hogy akkor hét fogolymadárért huszonnyolc tyúktojás jár.

A mindentudó Ámon elmosolyodott, hogy ilyen ritka nagy tudományú ember vetődött elébe, és így szólt:

"Elismerem, hogy igazat mondtál a tudományokról. Ha ilyen állhatatos tudsz lenni az erényben is, boldoggá teszlek életed fogytáig, és halálod után fiaid gyönyörű sírba helyezik testedet. Most pedig mondd meg: miféle vagyont akarsz, amelyet nemhogy eltékozolnál, hanem még gyarapítanál?"

Az íródeák leborult a könyörületes isten lába elé.

"Ha legalább ez a kis ház az enyém volna és hozzá még négy mérő földecske, gazdag volnék" - felelte az isten kérdésére.

"Jó - felelte Ámon -, de előbb nézz szét, csakugyan beérheted-e vele?"

Bevezette a házba, és így szólt:

"Lesz itt neked négy sapkád és kötényed, két köpenyed, ha rossz idők járnak, és két pár sarud. Itt van a tűzhelyed, ott a padod, aludni is lehet rajta, mozsár a búza megtörésére és teknő a dagasztásra..."

"Hát az mi?" - kérdezte az íródeák, egy vászonlepellel letakart alakra mutatva.

"Ez az egyetlen dolog a házban - felelte az isten -, amihez nem szabad nyúlnod, mert különben elveszted minden vagyonodat."

"Ejha! - kiáltotta el magát az íródeák. - Éntőlem ugyan ott állhat akár ezer esztendeig is, én nem nyúlok hozzá... De engedelmeddel: miféle tanya az ott?"

És kihajolt a házikó ablakán.

"Bölcsen mondád - felelt Ámon. - Mert az csakugyan tanya, de még milyen szép! Tágas ház van rajta, ötven mérő föld tartozik hozzá, tíz-egynéhány lábasjószág és tíz rabszolga. Ha jobban szeretnéd azt a tanyát..."

Az íródeák leborult az isten lába elé.

"Akadna-e olyan balga ember az ég alatt - kérdezte -, aki nem inkább búzakenyeret eszik árpalepény helyett?"

Ezekre a szavakra Ámon elmondta a varázsigét, és abban a pillanatban odaát voltak a tanyai házban.

"Itt már faragott ágyad lesz - mondta az isten - meg öt asztalkád tíz székkel. Aztán hímzett köntösöd, boros átalagok és serlegek, olajmécsesed, gyaloghintód."

"Hát ez mi?" - kérdezte az íródeák, és a sarokba mutatott, ahol egy muszlinnal letakart alak állt.

"Ehhez az egyhez ne nyúlj - felelte az isten -, mert különben minden vagyonod elveszted."

"Ha tízezer évig élnék - erősködött az íródeák -, akkor se érinteném meg!... Mert az a véleményem, hogy a bölcsesség után legtöbbet ér a gazdagság."

"De hát az mi?" - kérdezte kis idő múlva, és egy nagy kertben emelkedő hatalmas palotára mutatott.

"Hercegi birtok - válaszolta az isten. - Palota, ötszáz mérő föld, száz rabszolga, pár száz darab igavonó állat. Nagy birtok, de ha te azt tartod, hogy a tudományoddal megbírsz vele..."

Az íródeák újra leborult az isten lába elé, és örömkönnyekben úszott.

"Ó, uram! - lelkendezett. - Hát akad-e őrült, olyan, aki egy korsó sör helyett nem kívánna inkább egy kád bort?"

"Méltó beszéd a bölcshöz, aki megfejti a legnehezebb számításokat is" - hagyta rá Ámon.

Elmondta a nagy varázsigét, és egyszerre mind a ketten a palotában voltak.

"Itt külön ebédlőszobád lesz, aranyos heverővel, karosszékkel meg sokszínű fával ékesen kirakott asztalkákkal. Lenn van a konyha az öt szakácsnak, éléstár, ahol mindennemű húsfélét, halat, süteményt találsz, végül a pince a legjobb borokkal. Hálószobádnak mozgatható a födele: rabszolgáid azzal hűsítenek majd álmodban. Külön figyelmeztetlek rá, nézd csak ezt az ágyat: cédrusfa, négy oroszlánlábon nyugszik, amelyek nagy művészettel bronzból vannak öntve. Lesz külön ruhatárad, tele len- és gyapjúköntösökkel: ládákban pedig gyűrűket, láncokat, karkötőket találsz..."

"Hát ez mi?" - kérdezte az íródeák, s a sarokba mutatott, ahol arannyal, bíborfonállal hímzett fátyol borult egy alakra.

"Ettől kell legjobban őrizkedned - felelte Ámon. - Ha csak hozzáérsz, oda ez a rengeteg vagyon. Pedig jó lélekkel mondhatom, hogy ilyen birtok nem sok akad egész Egyiptomban. Mert még azt is meg kell jegyeznem, hogy a kincseskamrában tíz talentum is van aranyban és drágakövekben..."

"Uram! - kiáltotta az íródeák. - Engedd meg, hogy ennek a palotának legjelesebb helyén álljon a te szent szobrod, és én napjában háromszor gyújtok előtte illatos fűszerszámokat..."

"De azt kerüld!" - ismételte Ámon, a fátyollal letakart alakra mutatva.

"Akkor elveszteném az eszem, és hitványabb volnék a disznónál, amelynek a bor csak éppen annyi, mint a moslék - felelte az íródeák. - Csak vezekeljen ott az az alak akár százezer évig, én ugyan hozzá nem nyúlok, ha az a te akaratod..."

"Ne felejtsd el, hogy mindent elveszítenél!" - kiáltotta az isten, és eltűnt.

A boldog íródeák erre elindult szétnézni a palotájában, és kitekingetett az ablakokon. Benézett a kincseskamrába, és a tenyerében méregette az aranyat: jó nehéz volt. Megvizsgálgatta a drágaköveket, mind valódi volt. Ebédet kért: azon nyomban rabszolgák termettek előtte, megfürdették, megborotválták, és könnyű, vékony ruhába öltöztették.

Evett-ivott, ahogy még soha világéletében: mert éhsége, az ételek tökéletességével arányban, egyetlen különleges ízzé olvadt össze. Illatos fűszereket gyújtott Ámon szobra előtt, és feldíszítette friss virágokkal. Aztán leült az ablakhoz.

Az udvaron egy pár ló nyerített faragott mívű, díszes kocsi előtt. Egy másik helyen egy sereg dárdás, hálós ember egy falka tüzes vadászkutyát fékezgetett, amelyek már rohanni szerettek volna a vad után. A magtár előtt egy íródeák gabonát szedett be a földművesektől, az istálló előtt pedig egy másik íródeák a pásztorok felügyelőjének a számadását vette át.

A távolban olajfaliget látszott, még tovább szőlővel borított magas hegyoldal emelkedett, emitt szép búzatáblák terültek el, és minden mezsgyén sűrűn ültetett datolyapálmák díszlettek.

"Csakugyan - gondolta magában -, most már annyira gazdag vagyok, amilyennek lennem illett. Csak egyet csodálok, hogy annyi éven át kibírtam olyan nyomorúságban, ínségben! De azt is be kell vallanom - tette hozzá -, hogy magam se tudom, gyarapítom-e majd ezt a rengeteg vagyont, mert én már nem szorulok többre, és nem is lesz rá időm, hogy üzletek után vessem magam."

Hanem a végén unatkozni kezdett a szobákban, szétnézett hát a kertben, végigkocsizott a szántóföldeken, szóba eredt a cselédekkel, akik leborultak előtte a földre, pedig olyan ruha volt rajtuk, hogy tegnap még megtiszteltetésszámba vette volna, ha megcsókolhatja a kezüket. Hanem ebbe is beleunt, visszament hát a palotába, és megnézte a készleteket a magtárban, pincében, aztán sorra minden szoba bútorait.

"Szép, szép - gondolta magában -, de még szebb volna, ha minden holmi arany volna, a korsók meg csupa drágakővel volnának kirakva."

Szeme gépiesen abba a sarokba fordult, ahol a hímzett fátyollal letakart alak állt és sóhajtozott.

"Csak sóhajtozz, csak sóhajtozz!" - gondolta magában, és fölvette a füstölőt, hogy meggyújtsa Ámon szobra előtt.

"Jó isten az olyan - elmélkedett az íródeák -, aki ennyire megbecsüli még a mezítlábas bölcsek kiválóságát is, és igazságot szolgáltat neki. Micsoda gyönyörű birtokot adott nekem!... De ami igaz, igaz: én is megtiszteltem őt, amikor kétféle írással is olyan szépen felírtam annak a viskónak az ajtajára a nevét: Ámon. Vagy milyen szépen kiszámítottam neki, hány tyúktojás jár hét fogolymadárért! Igazuk volt a mestereinknek, amikor azt hajtogatták, hogy a tudomány még az istenek ajkát is megnyitja."

Újra a sarokba vetődött a pillantása. A fátyollal letakart alak újra sóhajtozott.

"Kíváncsi vagyok rá - mondta magában -, ugyan miért tiltotta meg az én Ámon barátom, hogy hozzányúljak ahhoz a figurához, amelyik ott áll a sarokban? De hát ilyen vagyonhoz volt jussa föltételeket is kötni; én ugyan az ő helyében nem tettem volna meg. Mert ha ez az egész palota az enyém, és mindent használhatok, ami csak benne van, miért nem lehet ahhoz a dologhoz még csak egy ujjal se nyúlni? A parancsa úgy szól: nem szabad hozzányúlni! De megnézni elvégre csak szabad..."

Odalépett az alak elé, nagy óvatosan leemeli róla a fátyolt, megnézi - de valami gyönyörűt látott. Csodaszép ifjú, vagy tán nem is ifjú: hosszú haja térdig ér, arca finom vonású, tekintete csupa báj.

"Mi vagy?"

"Nő vagyok" - felelte az alak, olyan vékony hangon, hogy úgy belefúródott a szívébe, mint a föníciai tőr.

"Nő? - gondolja az íródeák. - Ezt nem tanították a papi iskolában."

"Nő? - ismételte. - Hát ez mi rajtad?"

"A szemem."

"A szemed?... Látsz te az olyan szemmel, amely a legkisebb világosságtól szétfolyhat?"

"De az én szemem nem is arra való, hogy én lássak velük, hanem hogy te nézz beléjük" - felelte az alak.

"Furcsa szemek!" - mondta magában az íródeák, és fel-alá járt a szobában.

Aztán újra megállt az alak előtt, s megkérdezte:

"Hát ez mi?"

"A szám."

"Szent istenek! Meghalsz éhen! - kiáltotta el magát. - Ilyen pici szájjal nem lehet enni!"

"Nem is evésre való az - felelte az alak -, hanem hogy megcsókold."

"Megcsókoljam? - ismételte az íródeák. - A papi iskolában ezt se tanították... Hát ez... ez mi?"

"A kezecském."

"Kezecskéd!... Jó is, hogy nem kéznek mondtad, mert ilyen kézzel mit sem lehet végezni, még csak egy juhot se tudnál megfejni."

"Az én kezecském nem munkára termett."

"Hát mire?" - álmélkodott az íródeák, szétnyitogatva a kis kéz ujjait.

(- Mint én most a tiédet, Káma - mondta a herceg, a papnő kis kacsóit megsimogatva.)

"Hát mire valók ilyen kezek?" - kérdezte az íródeák az alakot.

"Hogy a nyakad köré fonhassam."

"Tán azt akarod mondani, hogy elkapod a nyakam?" - kiáltott az íródeák rémülten, mert a papok mindig elkapták a nyakát, valahányszor meg akarták verni.

"Nem nyakon - felelte az alak -, hanem csak így..."

- És megölelte az íródeákot - folytatta a herceg -, a nyaka köré fonva a karját, így ni - és a saját nyaka köré fűzte a leány karját -, kebléhez szorította... így... - és ő is Káma kebléhez simult.

- Uram, mit művelsz? - így Káma. - Ez az én halálom...

- Légy csak nyugodt - felelte a herceg. - Én csak megmutatom, mit művelt az az alak az íródeákkal...

- Akkor megrendült a föld, eltűnt a palota, eltűntek a kutyák, lovak, rabszolgák. A szőlővel borított hegyoldalból kopasz szikla lett, az olajfából tüskés bojtorján, a búzából homok... Az íródeák, amikor kedvese ölelő karjaiban fölébredt, egyszerre látta, hogy éppen olyan ágrólszakadt szegény ember, mint tegnap volt az országúton. De nem sajnálta gazdagságát, mert asszonya volt, aki szerette és becézte!

- Tehát minden eltűnt, csak az az alak maradt meg? - kérdezte Káma ártatlanul.

- A könyörületes Ámon meghagyta neki vigasztalónak - felelte a herceg.

- Ó, ez az Ámon csak az íródeákokhoz ilyen könyörületes! - jegyezte meg Káma. - De mit jelent ez a történet?

- Találd ki! Hanem most végre hallottad, miről mondott le a szegény íródeák egy nő csókjaiért...

- De a trónról nem mondott volna le! - vágott közbe Káma.

- Ki tudja?... Ha nagyon kérték volna - suttogta szenvedélyesen Ramszesz.

- Ó, nem! - kiáltotta Káma, kitépve magát a herceg öleléséből. - A trónról nem szabad lemondanod, mert akkor mi lesz az ígéretedből, amelyet Föníciának tettél?

Farkasszemet néztek egymással sokáig... Nagyon sokáig. A herceg úgy érezte, mintha egy seb volna a szívén, és a sebből kiömlött volna valamilyen érzés. Nem a szenvedély, mert a szenvedély megmaradt benne, hanem a becsülés és a hit Kámában.

"Csodálatosak ezek a föníciai nők - gondolta magában a herceg. - Az ember megbolondulhat értük, de bízni bennük nem szabad!"

Fáradtnak érezte magát, és búcsút vett Kámától. Körülnézett a szobában, mintha fájt volna megválni tőle.

"És mégis az enyém leszel - mondta magában elmenet -, és a föníciai istenek se ölnek majd meg, ha csak egy kicsit is törődnek templomaikkal és papjaikkal..."

Alig húzta ki Ramszesz a lábát Káma villájából, a papnő szobájába berontott egy fiatal görög, aki megdöbbentően szép volt, és megdöbbentően hasonlított az egyiptomi herceghez. Arcán elszánt düh tükröződött.

- Lükon! - sikoltotta ijedten Káma. - Mit keresel itt?

- Aljas kígyó! - felelte a görög zengő hangon. - Még egy hónapja sincs, hogy egy este esküdöztél: szeretsz, és elszöksz velem Görögországba, most meg már másnak ugrasz a nyakába... Hát meghaltak az istenek, vagy kihalt belőlük az igazságosság?

- Féltékeny őrült! - vágott a szavába Káma. - Megölsz ezzel a...

- Hát igen, én öllek meg, nem a te kőből való istennőd... Megfojtalak ezekkel a kezekkel - ordította, és kimeresztette az ujjait, mintha karmok lettek volna -, megfojtalak, ha a kedvese leszel!...

- Kinek?

- Mit tudom én?... Bizonyosan mind a kettőnek: annak a vén asszírnak is, meg ennek a hercegecskének is, akinek kővel verem szét a fejét, ha itt tekereg... Herceg!... Az övé lehet minden nő egész Egyiptomban, és ráadásul idegen papnőkre is fáj a foga... Papnőkhöz csak papnak van jussa, idegeneknek nincs...

Káma már visszanyerte a hidegvérét.

- Hát te nem idegen vagy a mi szemünkben? - vetette oda kevélyen.

- Kígyó! - tört ki újra a görög. - Én a ti szemetekben nem lehetek idegen, mert a hangom, mellyel az istenek ékesítettek fel, a ti isteneitek szolgálatára fordítom... Az én alakommal hányszor csaptátok be azokat az ostoba ázsiaiakat, hogy az egyiptomi trónörökös titkon a ti hiteteket vallja!

- Csitt!... Csitt! - sziszegte a papnő, a görög szájára tapasztva a kezét.

Valóságos varázserő lehetett az érintésében, mert a görög egyszerre lecsillapodott, és halkabbra fogta a szót:

- Hallgass ide, Káma. A szebennütoszi kikötőbe rövidesen megérkezik egy görög hajó, amelyet az én bátyám vezet. Azon légy, hogy a főpap küldjön ki téged Pi-Utóba, onnan aztán megszökünk Észak-Görögországba, olyan vidékre, ahová még nem vetődött föníciai...

- De majd vetődik, ha én ott elrejtőzöm - vágott a szavába Káma.

- Ha csak egy hajad szála meggörbül - suttogta újra nekibőszülve a görög -, esküszöm neked, hogy Dagonnak... de valahány föníciai itt él, mindnek a fejébe kerül, vagy a kőfejtőben döglenek meg. Majd megtudják, mi telik ki egy görögtől...

- Én meg azt mondom neked - jegyezte meg a papnő -, hogy amíg húsz talentumot össze nem szedek, addig én el nem mozdulok innen... És még csak nyolc van...

- Honnan szerzed meg a többit?

- Majd megadják... Szargon meg a helytartó.

- Szargon még csak hagyján, de a herceg nem kell...

- Ostoba Lükon, hát nem tudod, miért tetszik nekem egy kicsit az a legényke?... Mert terád emlékeztet.

A görög teljesen megnyugodott.

- Jó, jó! - dörmögte. - Értem én, értem, hogyha egy nőnek a trónörökös és egy magamfajta énekes között kell választania, akkor egy csepp okom sincs félni... De féltékeny vagyok és erőszakos, azért kérlek, hogy csak minél kevesebbet bizalmaskodj vele.

Megcsókolta Kámát, kilopakodott a villából, és eltűnt a sötét kertben.

Káma megrázta utána ökölbe szorított kezét.

- Nyomorult pojáca! - susogta. - Legfeljebb énekes rabszolga lehetnél mellettem...

Amikor Ramszesz másnap meglátogatta a fiát, Sárának patakzottak a könnyei. A herceg megkérdezte, miért sír. Sára eleinte azt hajtogatta, hogy semmi baja az égvilágon, azután hogy csak szomorú, végre nagy sírással Ramszesz lába elé borult.

- Uram... én jó uram! - suttogta. - Tudom, hogy már nem szeretsz, de legalább vigyázz magadra!...

- Ki mondta, hogy már nem szeretlek? - kérdezte elámulva a herceg.

- Hiszen három új asszonyod van a házadban... Előkelő nemzetségbeli lányok...

- Ó, hát itt a baj?

- És most még bajba keveredsz egy negyedik miatt... egy álnok föníciai miatt...

A herceg megrökönyödött. Honnan hallhatta meg Sára Káma hírét, és honnan tudhatja, hogy álnok?

- Ahogy a por befurakodik a legzártabb ládába, úgy csapnak le a leghitványabb hírek is a legnyugalmasabb házakba - mondta Ramszesz. - Ki beszélt neked erről a föníciai nőről?

- Mit tudom én, ki? Gonosz varázslat és a szívem.

- Hát van varázslat?

- Mégpedig szörnyűek! Egy öreg papnő megtudta, alighanem kristálygömbből, hogy mindnyájan elveszünk, mégpedig a föníciaiak miatt, és elsősorban én... meg a fiam! - tört ki a fájdalom Sárából.

- És te, aki csak az Egyetlenben, csak a Jehovában hiszel, megijedsz egy ostoba vén boszorkány üres kelepelésétől? Aki talán ármánykodik is?... Hol van hát a te nagy istened?...

- Az én istenem csak az enyém, de az itteniek a tieid, és így őket is kell tisztelnem.

- Aztán mit mondott neked az a vénasszony a föníciaiakról? - kérdezte Ramszesz.

- Ő már régebben is jövendölt nekem, még Memfisz alatt, hogy a föníciai nőktől őrizkedjem - felelte Sára. - De itt most mindenki valami föníciai papnőről beszél. Tudom is én! Tán csak az én bánatos fejemben borong valami. Még azt is mondták, hogy sose ugrottál volna le akkor a küzdőtérre, ha ő meg nem babonáz... Ó, ha az a bika megölt volna!... Még most is megdermed bennem a vér, ha eszembe jut, milyen szerencsétlenség érhetett volna akkor!

- Sose törődj vele, Sára - vágott a szavába vígan a herceg. - Akit én magamhoz emelek, az olyan magasan áll, hogy nem érhet fel hozzá semmiféle félelem... Annál kevésbé holmi ostoba mendemondák.

- És a balsors? Van-e olyan magas hegy, ahová a nyila föl ne érne?

- Az anyaság nagyon kimerített téged, Sára - nyájaskodott a herceg -, a forróság is megzavarja a gondolataidat, azért aggódol minden ok nélkül. Légy csak nyugodt, és vigyázz a fiamra. Emberfia - folytatta egy kissé elgondolkozva -, akárki légyen, akár föníciai, akár görög, csak magához hasonló teremtéseknek árthat, de nekünk, akik ennek a világnak az istenei vagyunk, soha.

- Görögöt mondtál?... Miféle görögről beszélsz? - kérdezte Sára nyugtalanul.

- Azt mondtam, görög?... Nem is tudom. Meglehet, kiszaladt a számon a szó, de az is lehet, hogy csak te értettél valamit rosszul.

Megcsókolta Sárát és fiát, búcsút vett tőlük. De nyugtalanságát nem tudta elhessegetni.

"Be kell látnom - gondolta magában -, hogy Egyiptomban semmi se marad titokban. A papok állandóan leskelődnek utánam, meg az udvari urak is, még akkor is, amikor részegek, és tán csak éppen mímelik a részeget. Kámát meg a föníciaiak kígyószeme lesi. De ha eddig nem rejtették el előlem, úgy látszik, nemigen félthetik az erényeit. Különben kitől féltenék?... Éntőlem, aki előtt ők maguk fedték fel templomuk csalásait? Káma az enyém lesz... Sokkal nagyobb érdekeik forognak kockán, hogysem a fejükre zúdítsák a haragom."

Pár napra rá a herceget meglátogatta szent Mentuzufisz főpap, Herihor őkegyességének, a hadügyminiszternek a jobbkeze. Látva a próféta sápadt arcát és lesütött szemét, egyszerre kitalálta, hogy Mentuzufisz is tud már a föníciai papnő dolgáról; sőt főpapi méltóságára hivatkozva, még tán szemrehányásokat is tesz neki. De ez alkalommal Mentuzufisz egy szóval sem érintette a herceg szerelmi ügyeit. Hivatalos képpel üdvözölte a herceget, aki székkel kínálta. Mentuzufisz leült.

- A halhatatlan fáraó memfiszi palotájából értesítenek - kezdte a főpap -, hogy a napokban megérkezett Pi-Basztba a kháldeai főpap, Izdubar, Asszar király őfelségének udvari asztrológusa és tanácsadója.

A herceg közbe akarta vetni, hogy nagyon is ismeri Izdubar utazásának célját, de csak az ajkát harapdálta, és hallgatott.

- A jeles Izdubar - folytatta Mentuzufisz - írásokat hozott, amelyek tanúsága szerint Szargon őkegyessége, Asszar király őfelsége rokona és szatrapája, ennek a hatalmas királynak meghatalmazott követe lesz nálunk...

Kicsibe múlt, hogy Ramszesz el nem nevette magát. Az a fontoskodás, ahogy Mentuzufisz nagy kegyesen feltárta a már régóta tudott titkok egy kis töredékét, nagy derültséget keltett Ramszeszben... De mély megvetést is.

"Úgy hát ez a komédiás nem is gyanítja, hogy én tudok minden huncutságukról?" - gondolta magában a herceg.

- Szargon őkegyessége és a jeles Izdubar Memfiszbe készül - folytatta Mentuzufisz -, hogy megcsókolják ő szent felsége lábát. De előbb te fogadd kegyesen a két főméltóságot, minden kíséretükkel, mint a fáraó ő szent felsége helytartója.

- Nagyon szívesen - felelte a herceg -, és a jó alkalommal megkérdem tőlük: mikor fizeti meg Asszíria a hátralékos adókat?

- Megtennéd, kegyes uram? - szólt a főpap, a herceg szemébe meresztve szemét.

- Első dolgom lesz!... A kincstárnak szüksége van az adókra.

Mentuzufisz felugrott ültéből, és ünnepélyes, de fojtott hangon mondta:

- Hercegem, mi felséges urunk, az élet és halál urának helytartója, vedd tudomásul: ő szent felsége nevében megtiltom, hogy akárkivel, de elsősorban is Szargonnal vagy Izdubarral, vagy bárki kíséretükbeli úrral csak egy szót is ejts az adókról.

A herceg elsápadt.

- Pap uram - mondta, és ő is felállt -, mi jogon beszélsz te velem olyan hangon, amely csak fölöttem állót illet meg?

Mentuzufisz feltárta köntösét, s a nyakáról láncot vett le, amelybe a fáraó egyik gyűrűje volt beakasztva.

A herceg megforgatta, áhítatosan megcsókolta, és a paphoz fordulva kijelentette:

- Teljesítem az én uram és atyám ő szent felsége parancsát.

Mind a ketten újra leültek. A herceg megkérdezte a főpapot:

- Nem tudnád nekem megmagyarázni, kegyes uram, miért nem kell Asszíriának megfizetnie az adótartozást, amely pedig kincstárunkat egyszerre megszabadítaná a gondoktól?

- Mert nincs erőnk, hogy Asszíriát rákényszerítsük az adó megfizetésére - felelte Mentuzufisz fagyosan. - Százhúszezer főnyi katonaságunk van, Asszíriának meg úgy háromszázezer körül. Csak a legszigorúbb bizalmassággal mondom ezt neked, kegyes uramnak, mint az ország egyik főméltóságának.

- Értem. De akkor a hadügyminisztérium, ahol te is szolgálsz, miért csökkentette a mi vitéz hadseregünk létszámát hatvanezer emberrel?

- Hogy ő szent felsége udvartartásának a jövedelmét emelhessük tizenkétezer talentummal - adta meg a választ Mentuzufisz.

- Á!... Hát mondd csak, kegyes uram - folytatta a herceg -, tulajdonképpen miért járul Szargon a fáraó színe elé?

- Nem tudom.

- Ejha! De hát nekem, a trónörökösnek, miért nem szabad tudnom?

- Mert vannak államtitkok, amelyekről alig tud más, mint néhány főméltóság...

- És nem tud talán róluk még az én atyám ő szent felsége se?

- Bizonyára vannak dolgok - felelte a főpap -, amelyekről még a fáraó ő szent felsége se tudhatna, ha nem volna része a legmagasabb papi megszentelésben.

- Csodálatos! - jegyezte meg a herceg, kis tűnődés után. - Egyiptom a fáraóé, és mégis megeshetnek az országban olyan dolgok, amelyekről a fáraó nem tud?... Magyarázd ezt meg, kegyes uram.

- Egyiptom mindenekelőtt, közvetlenül, sőt egyes-egyedül, Ámon istené - fejtegette Mentuzufisz. - Ezek után természetes, hogy a legnagyobb titkokat csak azok ismerik, akiknek Ámon kinyilatkoztatja az akaratát és szándékait.

A herceg e szavakra úgy érezte, mintha hegyes tőrökkel megtűzdelt ágyban forgatnák a testét, és ráadásul még tüzet is raknának alá.

Mentuzufisz már föl akart kelni, de a herceg visszatartotta.

- Csak egy szóra - szólt szelíden. - Ha Egyiptom annyira gyenge, hogy még csak szóval se szabad említeni az asszír adókat...

Lélegzete elakadt.

- Ha olyan nyomorúságos - folytatta -, mi bizonyosságunk van rá, hogy az asszírok nem támadnak meg bennünket?

- Szerződéssel biztosítjuk magunkat - vágta rá a főpap.

A trónörökös csak legyintett a kezével.

- Nincs olyan szerződés, amely a gyengét megvédené! - mondta. - Szerződésekkel telerótt ezüsttáblák nem védik meg a határokat, ha dárdák, kardok nem állnak mögöttük!

- És ki mondta azt, hogy nálunk nem állanak kardok és dárdák?

- Te magad. Százhúszezer katonának engednie kell háromszázezernek. Vagyis ha az asszírok betörnek hozzánk, Egyiptomból egyszerre sivatag lesz...

Mentuzufisznak fellángolt a szeme.

- Ha betörnek - hevült fel -, csontjaik soha többé nem látják meg hazájukat! Fölfegyvereznénk az egész nemességet, a munkásezredeket, még a kőfejtőbeli rabokat is... Minden templomból odaadnók a kincseket... És Asszíria ötszázezer egyiptomi katonába ütközne...

Ramszeszt valósággal elragadta a főpap hazafias kitörése. Elkapta a kezét.

- De ha mi ekkora hadsereget tudunk talpra állítani, akkor miért nem támadjuk meg Babilóniát?... Nem ezt sürgeti, kéri-e a hős Nitager évek óta?... És ő szent felségét nem nyugtalanítja az asszírok mozgolódása?... Ha időt engedünk neki, hogy összeszedhesse minden erejét, sokkal nehezebb lesz a dolog, de ha mi kezdjük...

Mentuzufisz a szavába vágott:

- Tudod te, hercegem, mit jelent a háború, ha előbb a sivatagon kell átvonulni? Ki kezeskedik érte, hogy hadseregünk és teherhordóink fele bele nem pusztul a sok fáradalomba, mielőtt még az Eufráteszig eljutnánk?

- Azt egyetlen csatával kiegyenlítenénk - bizakodott Ramszesz.

- Csata! - intette le a főpap. - Tudod te, hercegem, mi a csata?!

- Remélem! - felelte büszkén a herceg, a kardjára csapva.

Mentuzufisz vállat vont.

- Hát én meg azt mondom, uram, hogy nem tudod, mi a csata. A hadgyakorlatok alapján teljesen hamis fogalmaid vannak róla, azokban mindig győztes voltál, bár nemegyszer legyőzötten kellett volna kikerülnöd...

A herceg elkomorodott. A pap a köntöse alá nyúlt, és egyszerre csak megkérdezte a herceget:

- Találd ki, kegyes uram, mi van a kezemben?

- Hogyhogy? - csodálkozott a herceg.

- Találd ki, de gyorsan, helyesen - erősködött a pap -, mert ha tévedsz, két ezred katonád pusztul el belé.

- Gyűrű - vágta rá felderülve a herceg.

Mentuzufisz kinyitotta a tenyerét: egy kis darab papirusz volt benne.

- Hát most mi van a kezemben? - kérdezte újra a főpap.

- A gyűrű.

- Most se a gyűrű, hanem az isteni Háthor amulettje - felelte Mentuzufisz.

- Látod, uram - folytatta -, ez a csata. Csata idején a sors minduntalan kinyújtja felénk a kezét, és azt kívánja, hogy a leggyorsabban találjuk ki, miféle meglepetést tartogat a markába szorítva. Vagy hibázunk, vagy eltaláljuk, de jaj annak, aki többször elhibázza, mint kitalálja!... És százszor jaj annak, akinek hátat fordított a jó sors, és örök tévedésekbe kergeti!

- És én mégis hiszem, itt belül érzem - kiáltotta a herceg mellére ütve -, hogy Asszíriát le kell gázolnunk!

- Bárcsak maga Ámon szólna a te ajkadról! - hagyta rá Mentuzufisz. - Úgy is van - tette hozzá -, Asszíriának letörik majd a szarva, talán épp a te kezed töri le, uram, de még nem most... nem mindjárt...

Azzal Mentuzufisz elköszönt, a herceg magára maradt. Szíve, feje csak úgy zúgott.

"Ezek szerint Hiramnak igaza volt: elámítanak bennünket - gondolta Ramszesz. - Most már én is bizonyos vagyok benne, hogy a mi papjaink mégiscsak kötöttek valami szerződést a kháldeusokkal, ő szent felsége pedig kénytelen lesz megerősíteni. Kénytelen lesz!... Hallott a világ valaha is ilyen szörnyűséget?!... Az élő és nyugati világ ura kénytelen aláírni egy szerződést, amelyet néhány cselszövő főzött ki!"

A lélegzete elakadt bele.

"Hanem a szent Mentuzufisz elszólta magát. Hát szükség esetén félmilliós hadsereget is fegyverbe tudnánk állítani?... Ekkora erőről még én se álmodtam!... És ők azt hiszik, hogy én majd megijedek a vaksorsról feltálalt meséktől... hogy a vaksors találós meséket fejtet meg velünk. Csak kétszázezer olyan kiképzett katonám legyen, mint a görög és líbiai ezredeink, akkor vállalom, hogy megfejtek égen-földön minden találós mesét."

Mentuzufisz pedig, cellájába térve, így gondolkozott:

"Tüzes fej, szoknyavadász, kalandra vágyó lélek, de erős jellem. A mostani gyenge fáraó után alighanem eszünkbe juttatja Nagy Ramszesz korát. Tíz év múlva a rossz csillagzatok is megváltoznak, addigra megérik, és összezúzza Asszíriát. Ninivében nem marad kő kövön, szent Babilon visszanyeri megillető méltóságát, és az egyetlen, leghatalmasabb isten, az egyiptomi és kháldeai próféták istene, egyedül uralkodik a líbiai sivatagtól a legszentebb Gangeszig.

Csak ne tenné magát a mi fiatalemberünk nevetségessé azzal, hogy éjszakánként egy föníciai papnő után szaladgál!... Ha meglátnák Astóreth kertjében, a nép még azt gondolhatná, hogy a trónörökös a föníciai hitre hajlik... Alsó-Egyiptomnak már ma se kell sok, hogy megtagadja az ősi isteneket... Milyen zagyva, keverék nép az!"

Néhány nappal ezután a tiszteletre méltó Szargon hivatalosan is bejelentette a hercegnek asszír követté történt kinevezését, és értésére adta, hogy üdvözölni szeretné a trónörököst egyben egyiptomi kíséretet kért, amely a legnagyobb biztonságban és a rangját megillető tisztelettel elvezeti a fáraó ő szent felsége lábai elé.

A herceg két napig húzta-halasztotta a feleletet, majd megállapította Szargon kihallgatásának az idejét, még két nappal későbbre. Az asszír, aki utazásain és ügyeiben megszokta a keleti lassúságot, föl se vette a huzavonát, és nem vesztegette hiába az idejét. Reggeltől estig egyebet se tett, mint ivott és kockázott Hirammal és más ázsiai dúsgazdag emberekkel, szabad idejében pedig éppúgy, mint Ramszesz, Kámához osont.

Mint tapasztalt, idősebb ember, minden látogatásakor gazdag ajándékokat adott a papnőnek. Hozzá való érzelmeit pedig ilyen formában adta tudtára:

- Mit kujtorogsz te itt, Káma, Pi-Basztban? Csak lesoványodsz. Amíg fiatal vagy, csak elszórakoztat a szolgálat Astóreth istennő oltára előtt. De ha megöregszel, nyomorúságos sors vár rád. Leszaggatják rólad a drága, szép köntösöket, fiatalabbat vesznek föl a helyedre, és egy maroknyi pörkölt árpát is jövendőmondással és gyermekágyas asszonyok ápolásával kell megkeresned. Márpedig - folytatta Szargon -, ha az istenek büntetésből asszonynak teremtettek volna, százszor inkább lennék magam gyerekágyas, mintsem hogy ilyeneket ápoljak. Okos ember létemre azt mondom neked, hagyd itt a templomot, és gyere az én háremembe. Adok érted tíz talentumot aranyban, negyven tehenet és száz mérő búzát. A papok eleinte majd az istenek büntetését emlegetik, csak hogy többet csaljanak ki tőlem. De én egy drachmával se adok többet, legföljebb néhány juhot dobok még oda nekik, akkor majd ünnepi istentiszteletet is rendeznek, és az égi Astóreth egyszerre megjelenik nekik, hogy téged feloldjon a fogadalmad alól, amennyiben ráadásul adok még egy aranyláncot vagy egy serleget.

Szargon fejtegetéseit hallgatva Káma az ajkát harapdálta nevettében.

- Ha pedig eljössz velem Ninivébe - folytatta Szargon -, előkelő asszony lesz belőled. Palotát kapsz, lovakat, gyaloghintót, cselédséget, rabszolgákat. Egy hónap alatt több illatos kenetet önthetsz magadra, mint amennyit itt egy egész éven át áldoztok az istennőnek. És ki tudja - fejezte be -, talán megtetszel Asszar királynak, és kedve támad rá, hogy a maga háremébe vegyen. Akkor pedig te még szerencsésebb lennél, és én is visszakapnám, amit rád költök.

A Szargon fogadására kitűzött napon a trónörökös palotája előtt egyiptomi katonaság állt fel, és sok bámész nép csődült össze.

Déltájban, a legnagyobb hőség idején vonult fel az asszír kíséret. Elöl karddal, bottal felfegyverzett rendőrök haladtak, mögöttük ágyékkötős kengyelfutók és három lovas, trombitások és egy szolga. A trombitások minden utcasarkon kürtjelet adtak, utána a szolga harsány hangon adta hírül:

- Itt közeledik a hatalmas Asszar király teljhatalmú követe, a király rokona, számtalan falu ura, győztes hadvezér és tartományi kormányzó. Egyiptom népe, adjátok meg neki a tiszteletet, mely megilleti Egyiptom urának, a fáraó ő szent felségének barátjaként!

A trombitások után egy csapat asszír lovas léptetett, hegyes süvegben, ujjasban, szűk nadrágban. Bozontos, kitartó lovaik pikkelyszerű rézveretet viseltek a homlokukon és szügyükön.

Mögöttük gyalogság haladt, sisakban és földig érő köpenyben. Az első szakasz nehéz buzogánnyal volt fölfegyverezve, a következő íjjal, a harmadik dárdával és pajzzsal. De kardja, vértje valamennyinek volt.

A katonaság után következtek Szargon lovai, szekerei és gyaloghintói, mellettük fehér, vörös és zöld ruhás cselédség... Mögöttük öt elefánt haladt, hátukon mennyezetes ülőkével: az elsőn ült Szargon, a másodikon Izdubar kháldeai főpap.

A menetet ismét gyalogos és lovas katonák zárták be és lármás asszír zene: kürtök, dobok, cintányérok és éles hangú sípok.

Ramszesz herceg papok, tisztek és színes ruhájú, gazdagon öltözött nemesurak körében, a minden oldalról nyitott, nagy kihallgatási teremben várta az asszír követet. A trónörökös jókedvű volt, mert tudta, hogy az asszírok ajándékot hoznak, amelyeket az egyiptomi nép adófizetésszámba vehetett. De amikor az udvarról meghallotta a szolga harsány szavát, aki nagy hangon magasztalta Szargon hatalmát, a herceg egyszerre elkomorodott. Amikor pedig megütötte fülét az a mondat, hogy Asszar király a fáraó barátja, nagy haragra lobbant. Orrlyukai kitágultak, akár az ingerült bikáé, szeme szikrát szórt. Erre aztán a tisztek és a nemesek is fenyegető képet vágtak, és a kardjukhoz kapkodtak. Szent Mentuzufisz észrevette elégedetlenségüket, s emelt hangon szólt:

- Ő szent felsége nevében parancsolom a tiszteknek és a nemességnek, hogy Szargon őkegyességét olyan tisztelettel fogadják, amilyen a nagy király követét megilleti!

A trónörökös összerántotta szemöldökét, és türelmetlenül járt-kelt a dobogón, ahol helytartói széke állott. De a fegyelmezett tisztek és a nemesek egyszerre elcsendesedtek, tudták, hogy Mentuzufisszal, a hadügyminiszter jobbkezével nem lehet tréfálni.

Ezalatt az állig felöltözött, hatalmas szál asszír katonák az udvaron három sorban felálltak, a félmeztelen, mozgékony egyiptomi katonasággal szemben. A két csapat úgy méregette egymást, mint a tigrisfalka az orrszarvúcsordát. Ennek is, annak is a szívében ősi gyűlölet lobogott. De a felső parancs uralkodott minden gyűlöleten.

E pillanatban bevonultak az elefántok, megharsantak az egyiptomi és asszír kürtök, és mindkét csapat magasba emelte fegyverét; a nép arccal leborult a földre, a két asszír méltóság pedig, Szargon és Izdubar, kiszállt gyaloghintójából a földre.

A teremben Ramszesz herceg leült a dobogón, a baldachin alá helyezett karszékébe, az ajtóban pedig megjelent Szargon szolgája.

- Legkegyesebb uram! - fordult a trónörököshöz. - A nagy király, Asszar meghatalmazott követe, a nemes Szargon és kísérő társa, az istenfélő próféta, Izdubar, üdvözölni óhajtanak téged, a fáraó ő szent felségének (aki örökkön éljen) helytartóját és örökösét.

- Kérd fel őkegyességeiket, lépjenek be, és örvendeztessék meg szívemet látogatásukkal - felelte a herceg.

Szargon nagy csörgés-zörgéssel belépett a terembe, arannyal sűrűn telehímzett, hosszú, zöld köntösben. Mellette az istenfélő Izdubar hófehér palástban, mögöttük díszes ruhájú asszír urak az ajándékokat hozták a hercegnek.

Szargon a herceg dobogója elé lépett, és asszír nyelven üdvözölte a helytartót. A tolmács nyomban megismételte szavait egyiptomi nyelven.

- Én, Szargon, a leghatalmasabb királynak, Asszarnak vezére, szatrapája és rokona, üdvözöllek téged, a leghatalmasabb fáraó helytartóját, és az örök barátság jeléül felajánlom neked ezeket az ajándékokat...

A trónörökös tenyerét a térdére fektette, és olyan mozdulatlanul ült karosszékén, mint fejedelmi őseinek szobra.

- Tolmács - szólt Szargon -, talán hibásan ismételted a hercegnek az én szíves üdvözletemet?

Mentuzufisz a dobogó mellett állt, és most odahajolt a herceghez: - Uram - súgta -, Szargon őkegyessége kegyes válaszod várja...

- Mondd hát meg neki - tört ki Ramszesz -, hogy nem értem, mi jogon beszél velem úgy, mintha méltóságban velem egyenrangú volna?

Mentuzufisz zavarba jött, ami még magasabbra lobbantotta a herceg haragját, akinek már remegett az ajka, és szikrázott a szeme. De a kháldeai Izdubar, aki értett az egyiptomiak nyelvén, gyorsan odaszólt Szargonnak:

- Boruljunk le!

- Miért kéne leborulnom? - kérdezte felháborodva Szargon.

- Borulj le, ha nem akarod elveszíteni királyunk kegyét, de tán még a fejed is...

E szavakkal Izdubar egész hosszában leborult a padlóra, Szargon meg melléje.

- Miért kell hasra vágnom magam ez előtt a tacskó előtt? - dörmögött Szargon haragosan.

- Mert helytartó - felelte Izdubar.

- Hát én nem voltam az én uram helytartója?

- De őbelőle király lesz, belőled meg nem.

- Min vetélkednek a leghatalmasabb Asszar király követei? - kérdezte megbékélve a herceg a tolmácstól.

- Azon - válaszolta a talpraesett tolmács -, hogy bemutassák-e neked, legkegyelmesebb herceg, a fáraó ő szent felségének szánt ajándékokat is, vagy csak azokat, amelyek néked szólnak.

- Igen, látni kívánom atyám ő szent felsége ajándékait is - mondta a herceg -, és megengedem a követeknek, hogy felálljanak.

Szargon felállt, vörösen a haragtól vagy a fáradtságtól, aztán leült a padlóra, maga alá húzva lábát.

- Nem tudtam - szólt emelt hangon -, hogy nekem, a nagy Asszar rokonának és meghatalmazott követének kell feltörölnöm ruhámmal a port az egyiptomi helytartó padlójáról!

Mentuzufisz, aki értette az asszír nyelvet, meg se kérdezte Ramszeszt, nyomban két szőnyeggel leterített padot hozatott. A felhevült Szargon és a higgadt Izdubar rögtön le is ült.

Szargon, mihelyt kifújta magát, átadott a hercegnek egy nagy üvegpoharat, egy acélkardot, és elővezettetett az oszlopsor elé két lovat, amelyeket elborított az aranyos szerszám. Miután pedig parancsait teljesítették, fölkelt, és mély meghajlással mondta Ramszesznek:

- Az én uram, Asszar király, egy pár pompás lovat küld neked, hercegem. Adják az istenek, hogy csak győzelemre vigyenek. Küldött egy kelyhet is; csak öröm, vígság ömöljön belőle a te szívedbe, és egy kardot, amilyet nem találsz a leghatalmasabb uralkodó fegyvertárán kívül sehol.

Egy meglehetős hosszú kardot húzott ki a hüvelyéből. Úgy csillogott, mint az ezüst. Szargon kezébe vette és meghajlította. A kard úgy hajlott, mint az íj, aztán egyszerre kiegyenesedett.

- Csakugyan, csodálatos egy kard... - állapította meg Ramszesz.

- Ha megengeded, kegyes uram, megmutatom neked még egy tulajdonságát - folytatta Szargon, aki elfeledkezett haragjáról, amikor eldicsekedett a pompás asszír fegyverrel.

Kívánságára az egyik egyiptomi tiszt kihúzta hüvelyéből a kardját, és kinyújtotta, mintha támadna. Szargon felemelte az acélkardot, suhintott egyet, és egy csapással kettévágta ellenfele kardját.

A termen a csodálkozás moraja futott végig. Ramszesz arcán pedig erős pirosság ütött ki.

"Ez az idegen - gondolta a herceg - leütötte előlem a cirkuszban a bikát, feleségül akarja venni Kámát, és most olyan fegyvert mutat, amely úgy vágja a mi kardunkat, mint a forgácsot!"

És gyűlölete Asszar király, minden asszír, de különösen Szargon iránt még féktelenebbül csapott fel.

De azért igyekezett uralkodni magán, s a legnagyobb udvariassággal kérte a követet, hogy mutassa meg a fáraónak szánt ajándékokat.

Azon nyomban becipeltek néhány illatos fából készült hatalmas ládát, amelyekből főrangú asszír urak mintás kelméket, serlegeket, korsókat szedtek elő, majd acélfegyvereket, hegyi vadkecske szarvából faragott íjat, aranyos páncélt és drágakövekkel kirakott pajzsokat.

De a legnagyszerűbb ajándék Asszar király palotájának aranyból, ezüstből kivert mása volt. Négy épület egymás fölött, mind kisebb-kisebb. Valamennyit sűrű oszlopok övezték, tető helyett terasz fedte. Minden kapuját oroszlánok vagy emberarcú szárnyas bikák őrizték. A lépcső mindkét oldalán a király vazallusainak szobrai álltak, amint ajándékot visznek neki, a híd jobb és bal oldalán pedig lovak voltak kifaragva a legkülönfélébb helyzetekben. Szargon levette a modell egyik falát, és megmutatta a megbecsülhetetlen értékű bútorzattal tele, gyönyörű szobákat. De a legnagyobb álmélkodást a nagy kihallgatási terem keltette: kis alakok voltak benne, az egyik a királyt ábrázolta magas trónusán, körülötte az udvari urak, katonák és hódoló vazallusok.

A modell majdnem embernyi magas volt, hossza meg kétembernyi. Az egyiptomiak összesúgtak, hogy Asszar királynak ez az egy ajándéka megér százötven talentumot.

Miután a ládákat újra kivitték, a helytartó lakomára hívta a két követet és kíséretüket. A nagy ebéden a vendégek gazdag ajándékokat kaptak. Ramszesz odáig vitte az udvariasságot, hogy amikor az egyik asszonya nagyon megtetszett Szargonnak, nyomban neki is adta ajándékba, természetesen a nő beleegyezésével és anyjának engedelmével.

Szíves, bőkezű volt, de homloka nem derült fel. S amikor Tutmózisz megkérdezte: nem szép-e Asszar király palotája? - a herceg csak azt felelte: - A romjai tetszenének nekem igazán a felégetett Ninivében...

Az asszírok a lakomán nagyon mértéktartók voltak. Bor bőven volt az asztalokon, de mégis alig ittak, és nem is igen kurjongattak. Szargon sem fakadt egyetlenegyszer sem olyan hangos, lármás nevetésre, mint szokása volt. Szemhéját lebocsátotta, és mélyen elgondolkozott.

Csak a két pap, a kháldeai Izdubar és az egyiptomi Mentuzufisz maradt teljesen nyugodt, mint akiknek megadatott a jövőbe látás tudománya és a hatalom a jövő formálására.

A helytartói fogadás után Szargon még Pi-Basztban maradt, mert várta Memfiszből a fáraó levelét. Ugyanakkor a tisztek és a nemesség körében újra különös hírek szállingóztak.

A föníciaiak azt beszélték, természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt, hogy a papok, nem tudni, miért, nemcsak elengedték az asszíroknak az esedékes adókat, nemcsak fölmentették őket minden további adófizetés alól, hanem hosszú évekre békeszerződést is kötöttek velük, csak hogy megkönnyítsék az asszírok helyzetét valamilyen északi háborújukban.

- A fáraó még jobban megbetegedett, mikor hírét hallotta, milyen engedményeket tettek ezeknek a barbároknak - beszélték a föníciaiak. - Ramszesz herceg meg belülről emészti magát, és szomorúan jár-kel, de kénytelenek engedni a papoknak, mert nem biztosak a hadsereg és a nemesség érzelmeiben.

Ez a híresztelés háborította fel legjobban az egyiptomi arisztokráciát.

- Hogyan? - súgtak-búgtak egymás közt az eladósodott urak. - Hát a dinasztia már nem bízik bennünk?... Tehát a papok eltökélték, hogy meggyalázzák és tönkreteszik Egyiptomot?... Azt hiszem, világos, hogy ha Asszíriának háborúja van valahol messze északon, akkor éppen most van itt az ideje, hogy rajtaüssünk, és a zsákmányolt kincsekkel rendbe hozzuk az elszegényedett államkincstárt és az arisztokráciát...

Egyik-másik fiatal nemesúr nagy merészen még a trónörököst is megkérdezte: mi a véleménye a barbár asszírokról? A herceg hallgatott, de szikrázó szeme és összeszorított ajkai eléggé elárulták, mi forr benne.

- Nyilvánvaló - suttogták ezután az urak -, hogy a dinasztiát befonta a papság. A nemességben sem bízik. Nagy veszedelmek fenyegetik az országot...

A lappangó harag gyorsan átalakult titkos tanácskozásokká, amelyeknek már szinte összeesküvés-színezetük volt. De bár ezeken az összejöveteleken igen sokan részt vettek, a papság vagy nagyon biztos volt a dolgában, vagy elvakultságában rá sem hederített. Szargon pedig, bár érezte a gyűlölet izzását, nem sok ügyet vetett rá.

Tudta, hogy a herceg rossz szemmel néz rá, de azt csak a cirkuszi eset rovására írta, vagy még inkább féltékenységnek vette Káma miatt. De bizakodott követet megillető sérthetetlenségében, ivott, dáridózott, és szinte minden áldott este ellopódzott a föníciai papnőhöz, aki egyre szívesebben fogadta kedveskedéseit és a nagy ajándékokat.

Ilyen volt a legfelső körök hangulata, amikor egyszer éjszakának idején szent Mentuzufisz berontott Ramszesz lakásába, és erősködött, hogy nyomban beszélnie kell a herceggel.

Az udvari urak azt felelték, hogy most az egyik háremhölgy van a hercegnél, és nem merik urukat háborgatni. De amikor Mentuzufisz egyre határozottabban kitartott a kívánsága mellett, kihívták a herceget.

Ramszesz pár perc múlva meg is jelent, még csak nem is haragudott.

- Mi történt? - kérdezte a főpapot. - Tán csak nem tört ki a háború, hogy szentatyám ilyen későn idefárad?

Mentuzufisz figyelmesen Ramszesz arcába nézett, és mélyen föllélegzett.

- Ma este nem jártál künn? - kérdezte a herceget.

- Egy tapodtat se.

- Papi szavamat adhatom rá?

A herceg nagyot nézett.

- Azt hiszem - vetette oda büszkén -, hogy a te szavadra nemigen van szükség, amikor én már szavam adtam. Mit jelentsen ez?

Átmentek egy másik szobába.

- Tudod, uram - kezdte a legnagyobb felindulással a főpap -, mi történt vagy egy órája?... Holmi fiatal legények rajtaütöttek Szargon őkegyességén, és bottal megverték...

- Kik?... Hol?...

- Egy Káma nevű föníciai papnőnek a háza előtt - folytatta Mentuzufisz, és figyelmesen fürkészte a herceg arcát.

- Bátor fiúk! - felelte a herceg, vállát vonogatva. - Ilyen vasgyúrót megtámadni!... Gondolom, jó néhányuk csontja megropogott belé!

- De követet megtámadni!... Gondold meg, kegyes uram, követet, akit Asszíria és Egyiptom államfelsége oltalmaz... - sopánkodott a főpap.

- Hohó! - mosolygott a herceg. - Hát Asszar király föníciai táncosnőkhöz is elküldözgeti követeit?

Mentuzufisz zavarba jött. Egyszerre csak a homlokára ütött, és ő is elnevette magát.

- Nézd csak, herceg, milyen fajankó vagyok, hiába, nem értek a politikai mesterkedésekhez. Egészen elfelejtettem, hogy Szargon, amikor éjszakának idején egy gyanús fehérnép háza körül sündörög, nem követ, hanem csak közönséges ember!

De egy pillanat múlva még hozzátette: - De azért mindenesetre hiba... Szargon megneheztelhet érte...

- Ó, te pap, te pap! - pirított rá a herceg, fejét csóválva. - Elfelejtesz te ennél sokkal fontosabb dolgot is, azt, hogy Egyiptomnak nem kell félni, de még csak törődni sem azzal, jó szívvel vagy haragosan gondol-e rá nemcsak Szargon, hanem akár Asszar király is...

Mentuzufiszt annyira meglepte a királyi ifjú találó megjegyzése, hogy felelet helyett meghajolt.

- Az istenek a főpapok bölcsességével áldottak meg téged, herceg - dörmögte -, áldott legyen a nevük!... Már éppen ki akartam adni a parancsot, hogy azokat a vakmerő legényeket nyomozzák ki, és állítsák bíró elé. De most már előbb a te tanácsodat hallgatom meg, mert bölcsebb vagy a bölcseknél. Mondd meg hát, uram, mit kezdjünk most Szargonnal és azokkal a vakmerő fickókkal?

- Először is várjuk meg a holnapot - felelte a herceg. - Pap vagy, te tudod legjobban, hogy az isteni álom gyakran jó tanácsot ad.

- És ha reggelig semmi okos dolog se jut az eszembe? - kérdezte Mentuzufisz.

- Én mindenesetre meglátogatom Szargont, és rajta leszek, hogy kiverjem a fejéből ezt az apró-cseprő esetet.

A főpap a legnagyobb tisztelet jeleivel elköszönt Ramszesztől. Hazatérve elgondolkozott.

"A fejemet merném rátenni, hogy a hercegnek egy csöpp része sincs a dologban, se nem verekedett, se rá nem beszélt senkit, de még csak nem is tudott a dologról. Aki ilyen hidegen és ilyen világosan ítéli meg az ügyet, az nem lehet bűnrészes benne. Akkor pedig bátran elrendelhetem a nyomozást, és ha nem is engeszteljük meg a bozontos barbárt, bíróság elé állítjuk a garázda legényeket. Szép kis baráti szerződés lesz ez a két hatalom között, amely a követ megbántásával kezdődik!"

Másnap a nemes Szargon délig feküdt az ágyán, ami különben elég sűrűn megesett vele: minden átdorbézolt éjszaka után. Egy alacsony kereveten az istenfélő Izdubar ült mellette, és égre fordított szemmel imádságokat mormolt.

- Izdubar - sóhajtott a szatrapa -, bizonyos vagy benne, hogy a mi udvarunkban senki se tudja meg az én balesetem?

- Ki tudhatná, mikor senki se látta?

- De az egyiptomiak! - nyögte Szargon.

- Az egyiptomiak közül csak Mentuzufisz és a herceg tud róla, meg azok a veszekedett bolondok, akik alighanem sokáig megemlegetik az ökleidet.

- Talán egy kicsit... talán!... De azt hiszem, hogy köztük volt a trónörökös is, és most belapult az orra, vagy be is tört...

- A trónörökösnek most is ép az orra, és biztosítalak, hogy nem settenkedett oda.

- Akkor pedig - sóhajtott Szargon - néhányukat karóba kell húzatnia. Utóvégre én követ vagyok!... Személyem szent és sérthetetlen...

- Én meg csak azt mondom neked - tanácsolta Izdubar -, hogy vesd ki haragod a szívedből, de még csak vádat se tégy. Mert ha ez a gaznép a bíróság elé kerül, az egész világ megtudja, hogy Asszar király őfelsége követe föníciaiakkal barátkozik, és ami még rosszabb, éjszakának idején egyedül látogatja meg őket. Mit felelsz majd, ha halálos ellenséged, Lik-Bagusz kancellárius megkérdez: "Szargon, miféle föníciaiakkal érintkeztél te, és éjjel miről tárgyaltál velük a templomukban?"

Szargon felsóhajtott, ha ugyan az oroszlánmorduláshoz hasonló hangokat sóhajtásnak lehet nevezni.

E pillanatban egy asszír tiszt lépett a szobába. Letérdelt, homlokával megérintette a padlót, és Szargonhoz fordult:

- Felséges urunk szemének világossága! A tornácon egyiptomi főméltóságok és nemesurak állnak, élükön maga a trónörökös... Be akarnak hozzád jönni, nyilván hogy bemutassák hódolatukat...

De mielőtt még Szargon kiadhatta volna a parancsot, megjelent a szoba ajtajában a herceg. Félretolta a hatalmas asszír katonát, aki az ajtóban őrt állt, és gyorsan az ágyhoz sietett, ahol Asszar király követe tágra nyitott szemmel, megrökönyödve bámult rá, és nem tudta, mitévő legyen: átszaladjon-e azon meztelen a szomszéd szobába, vagy bebújjon-e takarója alá?

A küszöbön néhány asszír tiszt állt, megdöbbenve a trónörökösnek az udvari illembe ütköző berontásán. De Izdubar intett nekik, mire eltűntek a függöny mögött.

A herceg egyedül lépett be, kíséretét künn hagyta az udvaron.

- Üdvöz légy, nagy király követe és a fáraó vendége - szólította meg. - Eljöttem hozzád látogatóba, és kérdem: nincs-e valami kívánságod? Ha az idő és kedved engedi, szeretném, ha az én társaságomban, atyám istállójából való lovon kisétálnál a városba a mi kíséretünkkel, amint a hatalmas Asszar királynak (aki örökkön éljen) a követéhez méltó.

Szargon csak hallgatta az ágyán a herceg szavait, de egy árva szót sem értett. Hanem amikor Izdubar asszír nyelven tolmácsolta neki a helytartó beszédét, olyan lelkesedés fogta el, hogy a takaróhoz verdeste a fejét, és többször egymás után ismételte: Asszar és Ramszesz.

Végre lecsillapodott, és bocsánatot kért a hercegtől, hogy ilyen előkelő vendég ennyire siralmas állapotban találja.

- Ne vedd rossz néven - folytatta aztán -, hogy egy ilyen földi féreg és trón zsámolya, mint amilyen én vagyok, ilyen szokatlan módon fejezi ki örömét látogatásodon. De két okom is van az örömre. Először is, hogy ilyen páratlan nagy tisztesség ért, másodszor pedig, mert az én ostoba és alávaló szívemben azt gondoltam, hogy te vagy, uram, az én tegnapi balesetemnek a szerzője. Úgy rémlett, hogy a botok között, amelyek a hátamra zuhogtak, a te botod a legsúlyosabb...

A higgadt Izdubar mondatról mondatra, egyiptomi nyelven tolmácsolta a beszédet a hercegnek. Ramszesz igazi fejedelmi méltósággal felelt:

- Tévedtél, Szargon. Ha magad is be nem láttad volna tévedésed, most nyomban ötven botot leszámoltatnék neked, hogy jegyezd meg: olyan ember, mint én, nem támad meg sokadmagával egy magános embert nappal se, hát még éjszaka.

A bölcs Izdubar nem is tolmácsolhatta végig a herceg szavait, amikor Szargon odacsúszott Ramszeszhez, átölelte a lábát, és lelkendezve kiáltozta:

- Igazi előkelő úr!... Nagy király!... Dicsőség Egyiptomnak, hogy ilyen uralkodója lesz!

A herceg pedig hozzátette:

- Mondok én neked többet is, Szargon. Ha téged tegnap megtámadtak, biztosítlak, hogy az udvarombeli urak közül se részes benne senki. Mert úgy tartom, hogy amilyen hatalmas erő lakik benned, a támadók közül nem egynek betörted a fejét. Az én udvaromban pedig mindenki ép, egészséges.

- Igazat mondott, és bölcsen beszélt! - súgta Szargon Izdubarnak.

- Bár ez a csúf história - folytatta a herceg - nem az én hibámból vagy az udvarombeliek hibájából esett meg, mégis kötelességemnek tartom, hogy enyhítsem neheztelésedet a város ellen, ahol téged ilyen méltatlanul fogadtak. Azért látogattalak meg magam személyében itt, a hálószobádban, azért nyitom ki előtted a palotámat minden időben, ahányszor kedved támad látogatóba jönni hozzám. És ezért kérlek, fogadd el tőlem ezt a csekély ajándékot...

A herceg e szavakkal köpenye alá nyúlt, és egy rubin- és zafírkövekkel kirakott aranyláncot húzott elő.

Az asszír óriás csaknem sírásra fakadt, amivel mélyen meghatotta a herceget, de Izdubart ez sem zökkentette ki közömbösségéből. A pap tudta, hogy Szargonnál, mint a bölcs király követénél, mindenkor készenlétben van a könny, éppen úgy, mint az öröm vagy a harag.

A helytartó egy ideig még ott maradt, majd elköszönt a követtől. Hazafelé menet elgondolta, hogy az asszírok, ha százszor barbárok is, mégsem rossz emberek, hiszen tudják méltányolni a nagylelkűséget.

Szargon annyira nekilelkesedett, hogy nyomban bort hozatott, és ivott, ivott, déltől estig.

Jóval napnyugta után Izdubar kis időre eltávozott Szargon szobájából. Hamarosan vissza is tért, de egy rejtekajtón. Mögötte két sötét palástos férfi jelent meg a szobában. Amikor levették fejükről a nagy csuklyát, Szargon az egyikben Mefresz főpapot, a másikban Mentuzufisz szent prófétát ismerte meg.

- Jó újságot hozunk neked, kegyes követ uram! - kezdte Mefresz.

- Bárcsak én is azt mondhatnám! - felelte Szargon. - Üljetek le, kegyes, szent férfiak. A szemem ugyan vérbe borult, de azért csak beszéljetek, mintha színjózan volnék... Mert van nekem eszem ittas fejjel is, tán még élesebb, mint józanon... Nem igaz, Izdubar?

- Beszéljetek - felelte a kháldeai.

- Ma - vette át a szót Mentuzufisz - levelet kaptam Herihor miniszter úr őkegyességétől. Azt írja, hogy a fáraó ő szent felsége (aki örökkön éljen!) szívesen látja követségedet memfiszi csodálatos palotájában, és hogy ő szent felsége (örökkön éljen!) kegyes jóindulattal gondol a veletek kötendő szerződésre.

Szargon megingott az ágyán, de azért a szeme megőrizte józan kifejezését.

- Elmegyek a fáraó ő szent felségéhez (aki örökkön éljen!), s az én uram, királyom nevében ráütöm a pecsétet a szerződésre, ha ékírással cserepekre rajzoljátok... mert a ti írástokat nem ismerem... Ott maradok földre omolva ő szent felsége lába előtt (örökkön éljen!) akár egész nap is, és aláírom a szerződést... Hanem ti hogyan teljesítitek majd?... Hahaha!... Azt már nem tudom! - fejezte be lármás nevetéssel.

- Asszar nagy király szolgája, hogy mersz te kételkedni a mi fejedelmünk jóakaratában és jóhiszeműségében? - méltatlankodott Mentuzufisz.

Szargon kissé kijózanodott.

- Én nem ő szent felségéről beszélek - felelte -, hanem a trónörökösről...

- Nagy bölcsesség tölti el azt az ifjút, aki habozás nélkül teljesíti atyja és a legfőbb papi tanács akaratát - jegyezte meg Mefresz.

- Hahaha! - nevetett újra a kapatos barbár. - A ti hercegetek... Ó, nagy istenek, minden tagom rándítsátok ki a helyéből, ha nem mondok igazat, bizony szeretném, ha Asszíriának volna olyan trónörököse... A mi asszír trónörökösünk bölcs is, pap is... Mielőtt háborúba megy, előbb az égi csillagok állását vizsgálja, aztán a tyúkok farka alá néz... A tietek meg azt vizsgálná: mekkora hadserege van? Aztán azt tudakolná meg: hol táborozik az ellenség? És úgy csapna le rá, mint a sas a bárányra. Az vezér!... Az király!... Nem olyan fából faragták, hogy a papok tanácsára hallgasson... Ha tanácsot akar, a kardját kérdi, nektek meg teljesítenetek kell a parancsait... Én ugyan aláírom ezt a szerződést, de megmondom az uramnak, hogy a beteg király és a bölcs papok mögött ott áll a fiatal trónörökös: egy személyben oroszlán és bika, akinek méz van az ajkán, de villám a szívében...

- Nincs ám igazság a te beszédedben - vágott a szavába Mentuzufisz. - Mert a mi hercegünk, bár egy kicsit heves és italos, mint amilyenek a fiatalok általában, de azért meg tudja becsülni a bölcsek tanácsát is és az ország főméltóságait is.

Szargon a fejét rázta.

- Ó, ti bölcsek!... Jeles írástudók!... A csillagok forgásában járatos tudósok! - vetette oda gúnyosan. - Én csak egyszerű, tudatlan ember vagyok, csak olyan közönséges tábornok, aki pecsétnyomó nélkül még a nevem sem tudom odafirkantani... Ti bölcsek vagytok, én meg csak egyszerű, tudatlan ember, de királyom szakállára mondom, nem cserélnék a ti bölcsességetekkel. Mert ti olyan emberek vagytok, akik előtt megnyílt a cserepek és papiruszok világa, de az az igazi világ, amelyben élünk, bezáródott előttetek... Én csak egyszerű, tudatlan ember vagyok, de van jó szimatú orrom, mint a kutyának. És mint a kutya messziről megérzi a medvét, én is úgy megérzem az én borvirágos orrommal a hőst. Hogy jó tanácsokkal majd ti vezetitek a herceget!... De hisz ő már ma is úgy megigézett benneteket, mint a kígyó a galambot. Én legalább nem áltatom magam, és bár a herceg olyan jó hozzám, mint az édesapa a fiához, mégis érzem a bőrömön keresztül, hogy engem asszírjaimmal együtt úgy gyűlöl, mint a tigris az elefántot. Hahaha!... Csak hadsereget adjatok neki, három hónap alatt Ninive alatt terem, feltéve, hogy a katonái el nem pusztulnak az úton, hanem még újak születnek.

- Még ha igazad lenne is - szólt közbe Mentuzufisz -, ha a herceg csakugyan szíves örömest menne is Ninive ellen, de mégse megy.

- Hát majd ha fáraó lesz, ki tartóztatja itthon?

- Mi.

- Ti?... Ti!... Hahaha! - nevetett Szargon. - Ti abban a hiszemben vagytok, hogy ez az ifjú nem is gyanítja a mi szerződésünket... De én... de én... hahaha!... Nyúzzák le elevenen a bőrömet, húzzanak karóba, ha a herceg máris nem tud mindent... Ugyan maradnának-e a föníciaiak ennyire nyugton, ha nem volnának biztosak benne, hogy a fiatal egyiptomi oroszlán megoltalmazza őket az asszír bikától?

Mentuzufisz és Mefresz titkon összenéztek. Szinte megdöbbentette őket a barbár asszír éleslátása, aki merészen kimondta, amit ők még csak fontolóra se vettek.

És csakugyan, mi lenne, ha a trónörökös kitalálta az ő terveiket, sőt meg akarja hiúsítani?

De pillanatnyi zavarukból kiszabadította őket az eddig szótlan Izdubar.

- Szargon - szólalt meg a kháldeai -, olyan dolgokba ártod magad, amelyek nem tartoznak rád. A te kötelességed csak az, hogy kösd meg Egyiptommal a szerződést, amint a mi urunk királyunk kívánja. De hogy az egyiptomi trónörökös mit tud, mit nem tud, mit művel, mit nem művel, az nem a te dolgod, amikor a legfelső, örökkön élő papi tanács biztosít bennünket, hogy a szerződést igenis végrehajtják. Hogy s mint tudják ezt elérni, az már nem a mi gondunk.

Izdubar színtelen, száraz hangja egyszerre lehűtötte az asszír követ szertelen jókedvét. Szargon megcsóválta a fejét, és dörmögve mondta:

- Akkor pedig sajnálom ezt a fiút!... Nagyszerű hadvezér, nemes lelkű nagyúr...

A két szent férfiú, Mefresz és Mentuzufisz, Szargonnál tett látogatásuk után nagy vigyázatosan újra köpenyükbe burkolóztak, és eltűnődve mentek haza.

- Ki tudja - jegyezte meg Mentuzufisz -, hogy ez a boriszák Szargon nem találta-e fején a szöget a mi trónörökösünkkel kapcsolatban?

- De akkor meg már inkább Izdubarnak van igaza - felelte keményen Mefresz.

- Csak ne vágjunk a dolgok elé. Először is ki kell tapogatni a herceget - mondta Mentuzufisz.

- Próbáld meg, szentatyám.

Másnap a két főpap csakugyan meglátogatta a herceget, és komoly ábrázattal bizalmas beszélgetésre kérték.

- Mi történt? - kérdezte a herceg. - Csak nem a tiszteletre méltó Szargon járt újra éjjeli követségen?

- Sajnos, nem Szargon ügyében jöttünk - kezdte Mefresz. - Hanem a népben olyan hírek keringenek, hogy te, legkegyesebb uram, szoros kapcsolatot tartasz fenn a hitetlen föníciaiakkal...

Ezekre a szavakra a herceg rögtön gyanítani kezdte a két próféta látogatásának célját, és fölforrt a vére. De rögtön belátta azt is, hogy ez a kezdete a küzdelemnek közte és a papi rend között, és mint fejedelmi ivadékhoz illik, egy pillanat alatt erőt vett felindulásán. Ártatlan, kíváncsi arcot vágott.

- A föníciaiak pedig veszedelmes emberek, az ország ősi ellenségei - folytatta Mefresz.

A herceg elmosolyodott.

- Szent férfiak, ha ti adnátok nekem kölcsön pénzeket, és szép lányok is volnának a templomaitokban, akkor titeket látogatnálak sűrűbben. De így, csupa nyomorúságból, kénytelen vagyok a föníciaiakkal barátkozni!

- Azt beszélik, hogy te, kegyes uram, éjszakánként ahhoz a föníciai papnőhöz is jársz...

- Mitévő legyek, ha az a lány észbe nem kap, és nem költözik át az én házamba? De ne féljetek, karddal járok, és ha valaki utamba állna...

- De e miatt a föníciai papnő miatt nem szívelheted az asszír király követét.

- Dehogyis amiatt, hanem mert Szargon faggyúszagú... De hát tulajdonképpen miről van szó?... Ti, jó szentatyák, nem vagytok az én fehérnépeim felvigyázói, és gondolom, Szargon őkegyessége se bízta rátok az ő asszonyait. Hát akkor... mit kívántok?

Mefresz úgy megzavarodott, hogy a feje búbjáig elvörösödött.

- Igazad van, kegyes uram - bökte ki végre -, a te szerelmeid nem tartoznak ránk, meg az se, milyen úton-módon kötsz barátságot. De nagyobb itt a baj: a nép ugyancsak csodálkozik, hogy a ravasz Hiram olyan könnyűszerrel kölcsönadott neked száz talentumot, még csak zálogot se kért...

A hercegnek megremegett az ajka, de azért újra higgadtan felelt:

- Az már igazán nem az én hibám, hogy Hiram jobban bízik a szavamban, mint az egyiptomi pénzes emberek. Ő tudja, hogy inkább lemondok nagyapámtól maradt fegyverzetemről, mint hogy meg ne fizessem, amivel tartozom neki. És úgy látszik, még a kamat dolgában is nyugodt, mert arról nem is szólt nekem. Nem kívánom titkolni előttetek, szent férfiak, hogy a föníciaiak ügyesebbek, mint az egyiptomiak. A mi pénzes emberünk, mielőtt kölcsönadja a száz talentumot, sötét képeket vág, nagyokat sóhajt, egy álló hónapig huzakodik, a végén óriási zálogot vesz és még nagyobb kamatot. A föníciaiak ellenben jobban ismerik a herceg szívét, és adnak pénzt, még bíró és tanú nélkül is.

A főpapot annyira felingerelte Ramszesz nyugodt gúnyolódása, hogy csak hallgatott, és összeszorította az ajkait. Mentuzufisz rántotta ki kínos zavarából, aki minden teketória nélkül megkérdezte:

- Mit szólnál, kegyes uram, ha mi szerződést kötnénk Asszíriával, és átengednénk neki egész Észak-Ázsiát Föníciával együtt?

Közben a trónörökös arcára szegezte szemét. De a herceg teljes nyugalommal felelte:

- Azt mondanám, hogy ilyen szerződésre csak árulók beszélhetnék rá ő szent felségét.

A két pap fészkelődni kezdett. Mefresz felemelte, Mentuzufisz meg ökölbe szorította a kezét.

- És ha az ország biztonsága követelné ezt? - feszegette Mentuzufisz.

- Mit akartok tőlem? - tört ki a herceg. - Beleártjátok magatokat az adósságaim, asszonyaim dolgába, kémekkel vesztek körül, szemrehányásokat mertek tenni, most meg alattomos kérdésekkel álltok elém!... Hát én kijelentem nektek: ha megmérgeznétek, akkor se írnék alá egy ilyen szerződést... Szerencsére ez nem tőlem függ, hanem ő szent felségétől, akinek az akaratát mindnyájan teljesíteni tartozunk.

- És ha fáraó volnál, mit tennél, kegyes uram?

- Amit az ország becsülete és érdeke megkíván.

- Abban nem is kételkedem - jegyezte meg Mentuzufisz. - De mit tartasz, kegyes uram, az állam érdekének?... Hol keressük ennek jeleit?

- Hát mire való a legfőbb tanács?! - fakadt ki a herceg, ezúttal tettetett haraggal. - Azt mondjátok, hogy ez a tanács csupa bölcsből áll. Vállalják csak a felelősséget ezért a szerződésért, amely az én szememben Egyiptomnak gyalázata és veszte...

- Honnan tudod, kegyes uram - szólt Mentuzufisz -, hogy a te isteni atyád nem ugyanígy cselekedett?

- De mit faggattok?... Mire való ez a vallatás?... Ki ad nektek jogot arra, hogy betekintsetek a szívem legmélyére?

Ramszesz olyan kitűnően játszotta a felháborodott embert, hogy a két főpap teljesen megnyugodott...

- Úgy beszélsz, hercegem - mondta Mefresz -, ahogy igazi egyiptomihoz illik. Nekünk is fájna egy ilyen szerződés, de az állam biztonsága néha megköveteli, hogy egy pillanatra engedjünk a körülmények nyomásának...

- De mi kényszerít rá benneteket? - kiáltotta a herceg. - Döntő, nagy csatát vesztettünk, vagy már nincsen hadseregünk?

- Az evezősei a hajónak, amelyben Egyiptom úszik az örökkévalóság folyóján, a papok - jelentette ki ünnepélyes hangon a főpap -, kormányosa pedig az egész mindenség hatalmas ura. Sokszor megállítják vagy eltérítik útjából a hajót, hogy kikerüljék a veszedelmes forgatagokat, amelyeket mi még csak nem is látunk. Ilyen esetekben a mi részünkről türelemre és engedelmességre van szükség: meg is kapjuk érte bőséges jutalmunkat, amely mindent meghalad, amit halandó ember el tud képzelni.

E megjegyzések után a két pap elbúcsúzott a hercegtől, telve jó reménységgel, hogy a herceg, ha haragszik is erre a szerződésre, azért nem szegi meg, és biztosítja Egyiptomnak azt az időt, amire annyira szüksége van nyugalmához. Távozásuk után Ramszesz hívatta Tutmóziszt. S amikor négyszemközt maradt legkedvesebb hívével, kirobbant belőle régóta fojtogatott haragja és keserűsége. Levetette magát a heverőre, vonaglott, mint a kígyó, ököllel verdeste fejét, és sírt.

Tutmózisz riadtan várta, míg a herceg dührohama elmúlik. Borral megkevert vízzel kínálta, csillapító fűszereket égetett körülötte, végre leült mellé, és megkérdezte, mi volt az oka e férfihoz nem illő kétségbeesésének.

- Ülj ide - mondta a herceg, fel sem kelve. - Tudod, ma már bizonyos vagyok benne, hogy papjaink valami gyalázatos szerződést kötöttek Asszíriával... Háború nélkül, sőt anélkül, hogy amazok követelték volna!... Ugyan sejted-e, mennyit vesztünk?

- Dagon említette, hogy Asszíria be akarja kebelezni Föníciát. De a föníciaiak most egyelőre megint nemigen nyugtalankodnak, mert Asszar király háborút visel az északkeleti határon. Nagyon vitéz nép lakik arra, sokan is vannak, és így nem is lehet előre tudni, hogy végződik a hadjárat. A föníciaiaknak néhány évre mindenesetre nyugtuk lesz, azalatt felkészülhetnek a védelemre, és szövetségesek után nézhetnek...

A herceg türelmetlenül legyintett.

- Látod - vágott Tutmózisz szavába -, még Fönícia is fegyverkezik, és felfegyverzi talán minden szomszédját. Mi pedig, ha egyebet nem, de a hátralékos ázsiai adókat mindenképpen elvesztjük, pedig ez az elmaradt adó - hallottál már ilyet? - több mint százezer talentum!

- Százezer talentum... - ismételte a herceg. - Ó, nagy istenek! Ekkora summa egy csapásra megtöltené a fáraó kincstárát... Ha pedig alkalmas időben megtámadnók Asszíriát, magában Ninivében, Asszar király palotájában, mérhetetlen kincseket találnánk... Aztán gondold el, mennyi rabszolgát szedhetnénk össze!... Félmilliót... egymilliót is... csupa óriási erejű embert, akik olyan vadak, hogy az egyiptomi rabság, a legkegyetlenebb kőfejtő vagy csatornaásó munka is szórakozásszámba menne a szemükben. A föld termékenysége néhány év során sokat javulna, koldus, elnyomorodott népünk új erőre kapna, és mire az utolsó rabszolga kipusztulna, akkorra az ország visszanyerné régi hatalmát és gazdagságát... És mindezt semmivé teszik a papok néhány teleírt ezüstlappal és ék formájú jelekkel telerótt cseréppel, amit nem ért közülünk senki!

Tutmózisz végighallgatta a herceg kifakadását, aztán felkelt a heverőről, figyelmesen szétnézett a szomszéd szobákban, nem hallgatózik-e valaki, majd újra leült Ramszesz mellé, és suttogni kezdett:

- Légy jó reménységgel, uram! Amennyire én tudom, az egész arisztokrácia, minden nomarchosz, minden magasabb rangú tiszt hallotta ennek a szerződésnek a hírét, és fel van háborodva. Csak egyet ints, és a szerződés ékírásos cserepeit Szargon fején törjük széjjel, vagy akár Asszar királyon...

- De hisz ez lázadás volna ő szent felsége ellen! - szólt éppoly halkan a herceg.

Tutmózisz szomorú arcot vágott.

- Nem akartam megsebezni szíved - mondta -, de atyád, a leghatalmasabb istenek egyenrangú társa, nagyon beteg.

- Az nem igaz! - pattant fel a herceg.

- De igen, csak ne áruld el, hogy tudsz róla. Ő szent felsége nagyon belefáradt a földi életbe, és már elkívánkozik. Csakhogy a papok tartóztatják, téged meg sem hívnak Memfiszbe, hogy akadály nélkül aláírhassák az Asszíriával kötött egyezséget...

- De azok az emberek árulók!... Árulók! - suttogta a herceg féktelen haraggal.

- Azért aztán nem is lesz majd nehéz felbontani a szerződést, ha atyád halála után (örökkön éljen!) átveszed a hatalmat.

A herceg elgondolkozott.

- Könnyebb a szerződést aláírni, mint felbontani... - szólt végre.

- Felbontani is könnyű! - mosolyodott el Tutmózisz. - Nincs-e Ázsiában egy sereg zabolátlan néptörzs, amely megrohanja határainkat?... És az isteni Nitager nem őrködik-e a határokon, hogy visszaverje őket, és odaát folytassa a harcot, az ő országukban? Vagy azt hiszed, hogy Egyiptom nem talál elég fegyverforgató embert és pénzt a hadviselésre?... Mindnyájan elmegyünk, mert mindenki nyerhet valamit, és úgy-ahogy biztosíthatja az életét... Kincs meg van bőven a templomokban... A Labirintusban pedig...

- Ki tudja onnan előkeríteni? - szólt a herceg kételkedve.

- Ki?... Minden nomarchosz, minden tiszt, minden nemes megteszi, csak a kezében legyen a fáraó parancsa, aztán a fiatalabb papok megmutatják az utat a titkos kincstárakhoz...

- Nem merik... Az isten büntető keze...

Tutmózisz megvetően legyintett.

- Hát parasztok vagy pásztorok vagyunk mi, hogy reszkessünk az istenektől, akikből a zsidók, a föníciaiak, görögök gúnyt űznek, de még akármelyik zsoldoskatona is büntetlenül meggyaláz? A papok sütöttek ki az istenekről mindenféle hazugságot, de maguk se hisznek bennük. Hiszen tudod, hogy a templomokban csak az Egyetlent vallják... Ők tesznek csodákat, de maguk is nevetik... Csak a paraszt veri homlokával az istenszobrok előtt a földet, mint valaha. De a munkások már kételkednek Ozirisz, Hórusz és Széth mindenhatóságában, az íródeákok az elszámolásaikkal csapják be az isteneket, a papok meg csak láncként és lakatként használják őket, hogy megvédjék a kincseiket. Ohó! Elmúltak már azok az idők - folytatta Tutmózisz -, amikor még egész Egyiptom mindent szentül elhitt, amit a templomokban mondtak. Ma mi megbántjuk a föníciai isteneket, a föníciaiak a mieinket, és senkire se csapnak le a villámok...

A helytartó figyelmesen fürkészte Tutmóziszt.

- Hogyan jutnak ilyen gondolatok az eszedbe? - kérdezte. - Hiszen még nemrégen csak úgy sápadoztál, ha a papokról esett szó...

- Mert csak egymagam voltam. De ma, amikor tudom, hogy az egész nemesség úgy gondolkozik, mint én, biztosabban érzem magam...

- És ki beszélt neked meg a nemességnek az asszír szerződésről?

- Dagon meg a többi föníciai - felelte Tutmózisz. - Sőt még azt is felajánlották, hogy ha üt az óra, fellázítják az ázsiai törzseket, így hadseregünknek meglesz az ürügye, és átlépheti a határokat. S ha egyszer rálépünk a ninivei útra, a föníciaiak és szövetségeseik csatlakoznak hozzánk... Olyan hadsereged lesz, hogy még Nagy Ramszesznek se volt akkora!

A hercegnek nem volt ínyére a föníciaiak buzgósága, de hallgatott róla. Ahelyett megkérdezte:

- Aztán mi lesz, ha a papok hírét veszik a ti sok beszédeteknek?... Biztos, hogy egyikőtök se kerüli el a halált!

- Nem tudnak meg semmit! - vágta rá vígan Tutmózisz. - Nagyon is bizakodnak a hatalmukban, rosszul fizetik a besúgóikat, és kapzsiságukkal, kevélységükkel egész Egyiptomot maguk ellen keserítik. Így aztán a nemesség, katonaság, íródeákok, munkások, de még az alsó papok is csak a jelszót várják, hogy megrohanják a templomokat, összeszedjék a kincseket, és lerakják a trón zsámolyára. Ha pedig nincs a kezükben a mérhetetlen kincs, a szent férfiaknak egyszerre odalesz minden hatalmuk. Többé még csodákat se tudnak tenni, mert ahhoz is aranygyűrűk kellenek...

A herceg más tárgyra terelte a beszélgetést, majd jelt adott Tutmózisznak, hogy elmehet.

Amikor magára maradt, gondolkodóba esett.

A nemesség ellenséges indulata a papok iránt és a legfelső osztályok harcias kedve nagy örömet szerzett volna neki, ha ez a nagy hév nem ilyen hirtelenséggel lobban föl, és ha mögötte nem a föníciaiak lappanganának.

Ez a meggondolás a herceget óvatosságra intette: mert azt tisztán látta, hogy egyiptomi ügyekben okosabb a papok hazafiasságában bízni, mint a föníciaiak barátságában.

De eszébe jutottak atyja szavai, hogy a föníciaiak igazmondók és megbízhatók, ha az ő érdekükről van szó. A föníciaiaknak pedig kétségtelenül nagy érdekük, hogy ne jussanak Asszíria hatalma alá. És háború esetén mint szövetségesekben is meg lehet bennük bízni, mert Egyiptom veresége először is rájuk nézve volna csapás.

Másrészről Ramszesz egy percig se tette föl, hogy a papok, még ezzel a szégyenletes asszír szerződéssel is, csakugyan árulást követtek volna el. Nem, nem árulók ők, hanem csak ellustult főméltóságok. A béke van leginkább kedvükre, mert béke idején nyugodtan szaporíthatják kincseiket, és gyarapíthatják hatalmukat. Nem akarnak háborút, mert a háború a fáraó hatalmát erősítené, és rájuk magukra nagy költségeket zúdítana.

Így történt, hogy a herceg tapasztalatlan fiatalember létére megértette, hogy óvatosnak kell lennie, nem szabad semmit elhamarkodni, se senkit elítélni, és senkiben sem szabad föltétlenül megbízni. Ő már elhatározta a háborút Asszíriával, de nem azért, mert a nemesség és a föníciaiak kívánták, hanem mert Egyiptomnak kincsekre és rabszolgákra volt szüksége.

De amikor elhatározta a háborút, mindenben meggondoltan akart eljárni. Először apródonként meggyőzni a papokat a háború szükségességéről, s csak ellenállás esetén, a katonaságra és nemességre támaszkodva, megtörni vonakodásukat.

És csakugyan, amikor szent Mefresz és Mentuzufisz kinevette Szargon jóslatait, hogy a herceg nem fog meghajolni a papok előtt, hanem ő szorítja majd őket engedelmességre, Ramszesznek már kész terve volt, mint veti őket igája alá, és milyen eszközökkel tör a cél megvalósítására. De a harc megkezdésének pillanatát és lefolyásának módját a jövőre bízta.

"Az idő a legjobb tanácsadó!" - mondta magában.

Nyugodt volt, elégedett, mint aki hosszú tétovázás után tudja, mi a dolga, és van hite az erejében. Hogy pedig a nagy felindulásnak még csak nyoma se maradjon lelkében, elment Sárához.

Egy kis enyelgés a fiával mindig eloszlatta gondjait, derűvel töltötte meg a szívét.

Megkerülte a kertet, belépett első kedvence villájába, és újra könnyek közt találta.

- Ó, Sára! - kiáltotta a herceg. - Ha az egész Nílust magadban hordanád, te még azt is elsírnád.

- Már nem sírok... - felelte Sára, de csak még nagyobb áradat öntötte el szemét.

- Mi az? - kérdezte a herceg. - Már megint szert tettél egy jósnőre, aki föníciai papnőkkel ijesztget?

- Nem a föníciai nőktől félek én, hanem magától Föníciától... - felelte Sára. - Ó, jó uram, te nem is tudod, milyen alávaló nép az!

- Tán megégetik a gyerekeket? - mosolyodott el a herceg.

- Azt hiszed, nem? - vetette ellen Sára, nagy szemeket vetve Ramszeszre.

- Lárifári! Magától Hiram hercegtől tudom, hogy ez csak mesebeszéd...

- Hiramtól? - sikoltott fel Sára. - Hiram? De hisz az a legnagyobb gonosztevő!... Kérdezd meg az apámat, ő majd elmondja, messze idegen országbeli fiatal lányokat hogy csal a hajójára, aztán kifeszíti a vitorlákat, és elhurcolja, eladja őket... Nekünk is volt egy szőke rabszolgalányunk, akit Hiram hurcolt el. Odavolt a honvágytól, de még azt se tudta megmondani, hol van a hazája. És meghalt!... Ilyen ember Hiram, és ilyen az a nyomorult Dagon is, és valamennyi semmirevaló föníciai...

- Meglehet, de hát mit tartozik ez miránk? - kérdezte a herceg.

- Nagyon is - felelte Sára. - Uram, te meghallgatod a föníciaiak tanácsát, közben pedig a mi zsidó atyánkfiai a nyomára jöttek, hogy Fönícia háborút szít Egyiptom és Asszíria között. Állítólag a leggazdagabb föníciai kereskedők és pénzemberek szörnyű esküvéssel lekötötték magukat erre a munkára...

- De minek kellene nekik a háború? - kérdezte a herceg tettetett közömbösséggel.

- Minek? - fakadt ki Sára. - Hát ők szállítják majd nektek meg az asszíroknak a fegyvereket, mindenféle árukat, híreket, és mindenért tízszeres árat fizettetnek... kifosztják mind a két fél elesettjeit és sebesültjeit... Ők vásárolják majd össze az egyiptomi és asszír katonáktól a zsákmányolt holmikat és rabszolgákat... Ennyi nem elég neked?... Egyiptom és Asszíria tönkremenne, Fönícia meg új tárházakat épít az új kincseknek.

- Aztán ki tálalta föl neked ezt a bölcsességet? - mosolyodott el a herceg.

- Hát tán nem hallom, amikor az apám meg a rokonok, ismerősök összebújnak és sugdosódnak, de előbb nyugtalanul körülnéznek, nem hallgatózik-e valaki? De meg nem ismerem-e én is a föníciaiakat? Teelőtted, uram, a földre borulnak, te nem látod álnok, ravasz pillantásukat, de én már nemegyszer néztem a szemükbe, mely a kapzsiságtól zöld, vagy a haragtól sárga. Őrizkedj, uram, a föníciaiaktól, mint a mérges kígyótól!

Ramszesz csak nézte, nézte Sárát, és önkéntelenül is összehasonlította őszinte szerelmét a föníciai papnő kitanult magakelletésével, gyöngéd kitöréseit Káma alattomos hidegségével.

"Csakugyan! - gondolta magában. - A föníciaiak valóban mérges kígyók. De ha Nagy Ramszesz oroszlánt használt a háborúban, miért ne használhatnám én fel Egyiptom ellenségei ellen a mérges kígyót?"

És minél világosabban látta Káma romlottságát, annál hevesebben kívánta. Hősi lelkek néha keresik a veszélyt.

Elbúcsúzott Sárától, és honnan, honnan nem, hirtelen eszébe ötlött, hogy Szargonnak az a gyanúja volt, hogy ő is részt vett abban az éjszakai támadásban.

Egyszerre csak a homlokára ütött.

"Hátha ez az én hasonmásom rendezte azt a verekedést? - gondolta magában. - De akkor ki beszélte rá?... A föníciaiak? Ha azonban ők akarták ilyen szennyes dologba keverni az én személyemet, akkor igaza van Sárának, hogy gazemberek, akiktől őrizkedni kell!"

Újra fellobbant benne a harag, és elhatározta, hogy nyomban tisztázza a kérdést. Minthogy pedig már leszállt az est, Ramszesz haza se ment, hanem egyenesen Kámához indult.

Bánta is most, hogy megismerik, ha pedig veszedelem fenyegetné, ott a kardja...

A papnő villájában világosság volt, de a pitvarban cselédségnek semmi nyoma.

"Eddig Káma eltávolította a cselédeit, amikor engem várt - gondolta. - De ma megérezte volna, hogy jövök, vagy tán szerencsésebb szerelmesét fogadja?"

Felment az emeletre, megállt Káma ajtaja előtt, és hirtelen félrerántotta a függönyt. A szobában csak ketten voltak: Káma és Hiram: halkan suttogtak.

- Ó!... Rosszkor találtam jönni... - szólt nevetve a herceg. - Hát még te is teszed a szépet az olyan nőnek, aki a halállal játszik, ha kegyes a férfiakhoz?

Hiram és a papnő felugrottak az alacsony székről.

- Nyilván valami kegyes szellem figyelmeztetett rá téged, jó uram, hogy éppen rólad beszélgettünk - szólt a föníciai meghajolva.

- Meglepetést terveztek? - kérdezte a helytartó.

- Meglehet!... Ki tudja? - felelte Káma, és kihívóan nézett rá.

De a herceg hidegen felelte:

- Csakhogy akik továbbra is meglepetéseket készítgetnek számomra, a tulajdon nyakuknál fogva fenn ne akadjanak a hóhér bárdjában vagy kötelében... Akkor aztán ők jobban elcsodálkozhatnak, mint én az ő csínyjeiken.

Káma félig nyitott ajkán megfagyott a mosoly; Hiram arca fakóra vált, s alázatosan mondta:

- Mivel szolgáltunk rá a mi urunk és oltalmazónk haragjára?

- Tudni akarom az igazságot - vetette oda a herceg, miközben leült, majd fenyegetően nézett Hiramra. - Tudni akarom: ki rendezte azt a támadást az asszír követ ellen, és abba a hitványságba ki keverte bele azt az embert, aki úgy hasonlít rám, mint a jobb kezem a bal kezemre.

- Látod, Káma - szólt megdöbbenve Hiram -, ugye, megmondtam, hogy az a nagy barátság azzal az akasztófavirággal még nagy szerencsétlenséget hoz a fejedre... Már itt is van!... Nem is kellett rá várni sokat.

A papnő a herceg elé vetette magát.

- Mindent elmondok - sikoltotta jajgatva -, csak vesd ki szívedből a haragot a föníciaiak ellen!... Engem ölj meg, engem zárj börtönbe, de ne haragudj rájuk...

- Ki támadta meg Szargont?

- A görög Lükon, aki a mi templomunkban énekel - felelte Káma, még egyre térden.

- Aha!... Hát az énekelt az ablakod alatt? Ő hasonlít rám annyira!

Hiram lehorgasztotta a fejét, és szívére tette a kezét.

- Busásan fizettünk mi ennek az embernek - vallotta meg -, hogy annyira hasonlít hozzád, jó uram... Azt gondoltuk, hogy balsors idején a nyomorult még nagy hasznodra lehet...

- És hasznomra is volt! - vágott a szavába a herceg. - Hol van az az ember? Látni akarom azt a tökéletes énekest... az én eleven képmásomat...

Hiram széttárta karjait.

- A gazember megszökött, de mi rátalálunk - felelte. - Hacsak léggyé, földigilisztává nem változik...

- És nekem megbocsátasz, uram? - suttogta Káma, a herceg térdére borulva.

- Nőknek sokat megbocsátanak - felelte a herceg.

- És te sem állsz bosszút rajtam? - kérdezte szorongva Hiramot is.

- Fönícia - felelte az öreg vontatottan és jelentősen - a legnagyobb botlást is megbocsátja annak, aki a mi urunknak, Ramszesznek a kegyében van... örökkön éljen!

- Ami pedig Lükont illeti - tette hozzá, a herceghez fordulva -, élve vagy halva, de megkapod...

Azzal Hiram mélyen meghajolt és eltávozott, magukra hagyva a herceget és Kámát.

Ramszesznek fejébe szállt a vér. Átölelte a még térdelő Kámát, és suttogva mondta:

- Hallottad, mit mondott Hiram herceg?... Fönícia megbocsátja a legnagyobb bűnt is!... Ez az ember csakugyan igaz hívem... És ha ő így beszél, mi kifogásod lehet még?

Káma a herceg kezét csókolgatva suttogta:

- Meghódítottál... rabszolgád vagyok... De ma még hagyj békében... tiszteld a házat, ahol az isteni Astóreth lakik...

- Vagyis átköltözöl a palotámba? - kérdezte a herceg.

- Ó, nagy istenek, mit mondtál?... Mióta a nap fölkel és lenyugszik, még nem esett meg, hogy Astóreth papnője... De hiába!... Fönícia a tiszteletnek, ragaszkodásnak olyan bizonyságát adja irántad, uram, amilyenben még tulajdon fiai közül se volt része senkinek...

- Tehát... - szólt a herceg, magához vonva Kámát.

- Csak ne ma, és ne itt... - esengett a papnő.

Ramszesz, alighogy megtudta Hiramtól, hogy a föníciaiak neki ajándékozták a papnőt, szerette volna minél hamarább a palotában látni; nem mintha nélküle nem tudott volna élni, hanem mert újság volt neki.

De Káma egyre csak húzta-halasztotta az átköltözést; kérve kérte a herceget, hogy legalább csak addig hagyja békén, míg a zarándokok özönlése egy kissé alább nem hagy, főképpen pedig míg a legnevezetesebbek vissza nem indulnak Pi-Basztból hazájukba. Mert ha az ő ottlétük idejében lesz a herceg kedvese, a templom jövedelmei megcsappanhatnak, őt magát pedig veszedelem érhetné.

- A mi bölcseink és nagyjaink megbocsátják az árulást - magyarázta Ramszesznek. - De az alja nép az istenek bosszúját kívánja a fejemre, és te tudod, uram, hogy az istenek kezei hosszúak...

- Csak el ne veszítsék, ha az én földem alá dugják! - mondta a herceg.

De nem erősködött, mert figyelmét nagyon is lekötötte valami egyéb.

Az asszír követek, Szargon és Izdubar már elutaztak Memfiszbe a szerződés aláírására. Egyidejűleg a fáraó felszólította Ramszeszt, hogy tegyen neki jelentést eddigi utazásáról.

A herceg pontosan megíratott íródeákjával mindent, ami csak történt vele azóta, hogy Memfiszt elhagyta: beszámolt a mesteremberek meglátogatásáról, a nagy műhelyek, szántóföldek megtekintéséről, a nomarchoszok és tisztviselőkkel folytatott megbeszéléseiről. A jelentés átadására pedig Tutmóziszt jelölte ki.

- A fáraó színe előtt te leszel az én szívem és szám - mondta neki a herceg. - Most hát megmondom, mi lesz a dolgod. Ha Herihor őkegyessége azt kérdezi: mi a véleményem, mi az oka Egyiptom és a kincstár szegénységének, mondd meg a miniszter úrnak, forduljon a jobbkezéhez, Pentuerhez, ő majd ugyanúgy kifejti a nézeteimet ebben a kérdésben, amint az isteni Háthor templomában tette. Ha Herihor azt akarja megtudni: mi a nézetem az asszír szerződésről, csak azt feleld: nekem az a kötelességem, hogy teljesítsem a mi urunk parancsait.

Tutmózisz csak bólogatott a fejével, hogy érti.

- De - folytatta a helytartó - ha majd az én atyám színe előtt állsz (örökkön éljen!), és meggyőződtél róla, hogy senki se hallgatózik körülöttetek, borulj a lába elé az én nevemben, és ezt mondd neki:

"Mi urunk, ezt mondja neked a te fiad és szolgád, a szegény, nyomorult Ramszesz, akinek te adtad az életet és hatalmat:

Egyiptom ínségének oka a termékeny föld megfogyatkozása, amelyet a sivatag nyelt el, és a lakosság megfogyatkozása, amely a sok munkától, nyomorúságtól pusztul.

De tudd meg, ó, urunk, hogy a te kincstáradnak a sivatagnál és pestisnél semmivel se okoznak kisebb kárt a papok. Mert nemcsak a templomaik vannak színültig tele arannyal és drágaságokkal, amelyekkel egyszerre ki lehetne fizetni minden adósságot, hanem a szentatyáknak és prófétáknak vannak a legszebb majorságaik, a legderekabb parasztjaik és munkásaik, és sokkal több földjük, mint az isteni fáraónak.

Ezt mondja neked a te fiad és szolgád, Ramszesz, akinek az egész utazása alatt nyitva volt a szeme, mint a halnak, és úgy hegyezte a fülét, mint az okos szamár."

A herceg megpihent, Tutmózisz pedig emlékezetébe véste a szavait.

- Ha pedig - folytatta tovább a helytartó - ő szent felsége azt kérdi: mit tartok az asszírokról, borulj előtte a földre, és ezt mondd neki:

"Ramszesz, a te szolgád, engedelmeddel bátor úgy vélekedni, hogy az asszírok szálas és erős emberek, és fegyverzetük is kitűnő, de látni való, hogy nincsenek jól kiképezve. Szargon sarkában a legkiválóbb asszír harcosok haladtak: a legjobb íjászok, dárdások, bárdforgatók, de hat se akadt köztük, aki sorban tudott volna menetelni. A dárdájukat ferdén tartják, a kardjuk rosszul van felkötve, a csatabárdot meg úgy hordják, mint az ács vagy a mészáros. Ruhájuk nehéz, durva sarujuk fölsebzi a lábat, a pajzsuk pedig, bár erős, nem sok hasznukra van, mert a katona ügyetlen."

- Igazad van - szólt közbe Tutmózisz. - Ezt én is észrevettem, s ugyanezt hallom a tisztjeinktől is, akik azt erősítik, hogy ha olyan az asszír hadsereg, amilyennek itt látták, akkor még a líbiai hordáknál is gyengébb ellenállást fejt ki.

- Mondd meg azt is a mi urunknak - folytatta Ramszesz -, aki a mi számunkra az élet kútfeje, hogy az egész nemesség, az egész egyiptomi hadsereg háborog a puszta hírre is, hogy az asszírok elkaparinthatják Föníciát. Hiszen Fönícia Egyiptom kikötője, és föníciaiak a hajóhad legjobb matrózai. Végre mondd meg azt is, amit a föníciaiaktól hallottam, amit ő szent felsége minden bizonnyal jobban tud, hogy Asszíria most gyenge, mert háborúja van északon és keleten, és ellene van egész Nyugat-Ázsia. Ha tehát ma megtámadnók, sok kincset és sok-sok rabszolgát zsákmányolhatnánk, akik segítenének a mi parasztjainknak munkájukban. De azért azzal fejezd be, hogy az én atyám bölcsessége nagyobb, mint mindenkié, és úgy cselekszem, amint parancsolja. Csak Föníciát ne adja Asszar kezére, mert akkor végünk van. Fönícia a mi kincstárunk ércajtaja, és van-e olyan ember, aki a rablókra bízná a kapuját?

Tutmózisz elutazott Memfiszbe Paophi hónapban (július-augusztus).

A Nílus nagy erővel áradni kezdett, emiatt aztán az ázsiai zarándokok özöne is megapadt Astóreth temploma körül. A város népe kitódult a földekre, hogy minél előbb leszüreteljenek, betakarítsák a lent és egy bizonyos gyapotféle növényt.

Egyszóval a környék elcsendesedett, a kertek Astóreth temploma körül ugyancsak elnéptelenedtek.

Ramszesz herceg, akit most nem kötöttek le a mulatságok és állami ügyek, csak Káma iránt fellobbant szerelmével gondolt. Egy alkalommal titkos tanácskozást folytatott Hirammal, aki aztán az ő megbízásából Astóreth temploma javára felajánlott tíz talentum aranyat, az istennőnek malachitból faragott remek művű szobrocskáját, ötven tehenet és százötven mérő búzát. Olyan dús volt ez az adomány, hogy maga a templom főpapja ment el a helytartóhoz, hogy leborulva előtte megköszönje neki a nagy kegyet, amelyről - mondotta a főpap - örök időkön megemlékeznek az emberek, akik Astóreth istennőt szeretik.

Amikor a templom dolgával végzett, a herceg magához hívatta a pi-baszti rendőrfőnököt, és egy óra hosszat tárgyalt vele. Néhány nap múlva pedig egy rendkívüli újság hatására az egész város remegett az izgalomtól.

Kámát, Astóreth papnőjét elrabolták, megszöktették, és úgy eltűnt, nyomtalanul, mint egy porszem a sivatagban.

A hallatlan eset ekképpen történt:

Astóreth templomának főpapja elküldte Kámát Szabne-Khetam városába, a Meuzaleh-tó mellé, hogy adományokat vigyen Astóreth istennő ottani kápolnájának. A papnő csónakon tette meg az utat, éj idején, azért is, hogy a nyári forróságtól ne szenvedjen, de meg azért is, hogy a lakosok kíváncsisága és hódolata elől meneküljön.

Reggel felé, amikor a négy evezős fáradtan elbóbiskolt, a parti vízinövények sűrűjéből hirtelen csónakok törtek elő görög és hettita evezősökkel, körülvették a papnő csónakját, és Kámát elhurcolták. A támadás annyira gyors volt, hogy a föníciai evezősök ellen sem álltak. A papnőnek nyilván betömték a száját, mert még csak kiabálni se tudott.

A szentségtörés elkövetése után a hettiták és görögök eltűntek a sűrűben, s onnan kilopakodtak a tengerre. Hogy az üldözést elkerüljék, a csónakot, amely Astóreth templomáé volt, felborították.

Egész Pi-Baszt úgy zúgott, forrongott, mint a fölbolygatott kaptár. A lakosság egyébről se beszélt. Sőt azt is gyanították, kik a gaztett szerzői. Egyesek az asszír Szargont gyanúsították, aki Kámának házasságot ajánlott, ha hajlandó itthagyni a templomot és vele menni Ninivébe. Mások a görög Lükonra gyanakodtak, aki az Astóreth-templom énekese volt, és régóta szenvedélyesen szerette Kámát. Volt olyan gazdag, hogy nyugodtan felbérelhetett néhány görög rablót, másrészt volt olyan istentelen, hogy egyáltalán nem tétovázott, elrabolja-e a föníciai papnőt vagy se.

Természetes, hogy ezután nyomban tanácsra hívták Astóreth szentélyébe a leggazdagabb és legjámborabb híveket. A tanács mindenekelőtt elhatározta, hogy Kámát elbocsátják a papi szolgálatból, és feloldják az átok alól, amely az olyan szüzeket fenyegeti, akik az istennő szolgálatában elvesztették ártatlanságukat.

Ez a határozat csakugyan istenes és bölcs is volt, mert ha valaki erőszakkal elragadta a papnőt, és elrabolta akarata ellenére szent tisztaságát, méltatlan lett volna őt ezért megbüntetni.

Néhány nap múlva kürtszó harsogása mellett tudatták az Astóreth templomába gyűlt hívekkel, hogy Káma papnő meghalt, és ha valaki hozzá hasonló nővel találkozik, nincs joga bosszút állni rajta, de még szemrehányást se tehet neki. Mert nem ő, nem a papnő hagyta el az istennőt, hanem gonosz lelkek hurcolták el, de meg is lakolnak tettükért.

Ugyanaznap Hiram herceg őkegyessége meglátogatta Ramszesz herceget, és aranyszelencében egy pergamenlapot adott neki, rajta egy sereg papi pecsét és a legtekintélyesebb föníciaiak aláírása.

Az Astóreth-templom papi bíróságának az ítélete volt, amellyel Kámát elbocsátották a szolgálatból, és feloldották az égi átok alól, ha lemondott papi nevéről.

Evvel az írással, mihelyt a nap lenyugodott, kertjének egy magányos villájába sietett a herceg. Kinyitott egy titkos ajtót, és fölment az emeletre, egy nem éppen néma tágas szobába.

Egy faragásos mécsben illatos olaj égett. Világánál egyszerre meglátta Kámát.

- Végre! - kiáltotta a herceg, és átadta az aranyszelencét. - Most már megkaptál mindent, amit akartál.

Káma lázas felindulásban fogadta: a szeme lángolt. Elkapta a szelencét, kezében forgatta, aztán lecsapta a földre.

- Azt hiszed, arany? - vetette oda. - A nyakláncomba mernék fogadni, hogy ez a szelence réz, csak két oldalát borították be vékony aranylemezzel!

- Hát így fogadsz engem? - kérdezte elcsodálkozva a herceg.

- Mert ismerem az atyámfiait - felelte Káma. - Ők nemcsak az aranyat hamisítják, hanem a rubint, zafírt is...

- Asszony - vágott a szavába a herceg -, de hisz ebben a szelencében a te biztonságod van!...

- Mit nekem biztonság! - vonta vállát Káma. - Unatkozom és félek... Már vagy négy napja úgy ülök itt, mint a börtönben...

- Hiányt szenvedsz valamiben?

- Hiányzik a világosság... a levegő... nevetés, ének, az emberek... Ó, bosszúálló istennő, de kegyetlenül büntetsz!

A herceg álmélkodva hallgatta. Az ingerült lányban sehogy sem ismert rá arra a Kámára, akit a templomban látott, arra a nőre, akihez a görög szenvedélyes, szerelmes éneke szállt.

- Holnap kimehetsz a kertbe - csillapította a herceg. - Ha pedig majd elmegyünk Memfiszbe, Tébába, úgy szórakozhatsz, mint még soha... Nézz rám. Hát nem szeretlek én téged, és nem dicsőség-e akármelyik nőnek, ha az enyém lehet?

- De igen - felelte Káma morcosan -, de énelőttem már négy asszonyod volt.

- De ha téged szeretlek legjobban?

- Ha engem szeretnél legjobban, engem tennél meg első asszonyodnak, engem ültetnél abba a palotába, ahol most az a zsidó Sára lakik, és nekem állítanál őrséget, nem neki... Amott, Astóreth szobra előtt, én voltam a legelső... Akik az istennő előtt hajladoztak, amikor letérdeltek előtte, énrám néztek... Itt meg... A katonaság dobol, sípol, a tisztviselők összefonják mellükön karjukat, és lehajtják a fejüket a zsidó lány háza előtt...

- Az én elsőszülött fiam előtt - vágott a szavába türelmetlenül a herceg -, az pedig nem zsidó...

- De zsidó! - fortyant fel Káma.

Ramszesz felugrott.

- Megőrültél? - mondta, hirtelen lecsillapodva. - Nem tudod, hogy az én fiam nem lehet zsidó?

- Én meg azt mondom, hogy igenis az! - kiáltozott Káma, és öklével az asztalt verdeste. - Zsidó, mint a nagyapja, a nagybátyja, és Izsáknak hívják...

- Mit mondtál, te föníciai?... Azt akarod, hogy kikergesselek?

- Nem bánom, kergess ki, ha hazugságot hallottál a számból... De ha igazat mondtam, akkor amazt kergesd ki... azt a zsidó lányt a kölykével együtt, s add a palotáját nekem. Azt akarom. Mert megérdemlem, hogy én legyek a te házadban az első!... Mert az becsap téged, csúfot űz belőled... Én meg megtagadtam érted az istennőmet... amiért bosszút állhat rajtam...

- Ha bebizonyítod, a palota a tied... De nem, nem lehet az igaz! - mondta a herceg. - Ilyen gonoszságra Sára nem vetemedhetik... Az én elsőszülött fiam!

- Izsák!... Izsák! - sikoltozott Káma. - Csak menj hozzá, győződj meg magad...

A herceg szinte magánkívül rohant el Káma szobájából, és abba a villába sietett, ahol Sára lakott. Bár csillagos volt az éj, mégis elvétette az utat, és egy ideig ide-oda tévelygett a kertben. De a hűvös levegő kijózanította, ráakadt az útra, és szinte teljesen lehiggadva lépett be Sára házába.

Már jó későre járt az idő, de még ébren voltak. Sára tulajdon kezével mosta a fia pelenkáit, cselédsége meg vígan evett, ivott, és zeneszó mellett töltötte az időt.

Amikor Ramszesz a felindulástól sápadtan megállt a küszöbön, Sára elkiáltotta magát, de csakhamar lecsillapodott.

- Üdvöz légy, jó uram - fogadta, megtörölgetve nedves kezét, és lehajolt a herceg lábához.

- Sára, hogy hívják a te fiadat?

Sára riadtan kapott a fejéhez.

- Hogy hívják a fiadat? - ismételte a herceg.

- Hiszen te is tudod, uram, hogy Szeti a neve - felelte Sára, alig hallható hangon.

- Nézz a szemembe.

- Ó, Jehova - suttogta Sára.

- Látod, hazudsz. Hát megmondom én neked: az én fiamnak, az egyiptomi trónörökös fiának Izsák a neve... és zsidó... hitvány zsidó!

- Istenem!... Istenem!... Irgalom - könyörgött Sára, a herceg lába elé borulva.

Ramszesz egy pillanatig se beszélt emeltebb hangon a szokottnál, csak az arca volt szürke.

- Intettek - mondta -, hogy ne vegyek zsidó nőt a házamba... Elfogott az utálat, amikor láttam, hogy az a tanya tele volt zsidókkal... De elfojtottam az undoromat, mert tebenned bíztam. És te a többi zsidóval együtt elloptad a fiamat, te gyermekrabló!

- A papok parancsolták, hogy zsidó legyen... - suttogta Sára, a herceg lába előtt zokogva.

- Papok?... Kik?

- Herihor őkegyessége... Mefresz őkegyessége... Azt mondták, ennek így kell lenni, mert a te fiad lesz a zsidók első királya...

- A papok?... Mefresz? - ismételte a herceg. - Zsidók királya?... De én megmondtam neked, hogy a te fiad lesz az én íjászaim vezére, az én íródeákom... Hisz én ezt megmondtam neked!... Te meg nyomorult fejeddel azt hitted, hogy a zsidók királya cím fölér az én íjászom, íródeákom méltóságával?... Mefresz... Herihor!... Hálát adok az isteneknek, hogy végre beléjük látok, és tudom, milyen sorsot szántak az én ivadékaimnak...

Egy pillanatig elgondolkozott, az ajkát harapdálta. Egyszerre csak harsány hangon elkiáltotta magát:

- Hej!... Szolgák!... Katonák!

Egy pillanat alatt tele lett a szoba. Sorra bejöttek sírva-ríva Sára szolgálói, a ház íródeákja és gondnoka, utána a rabszolgák, végre néhány katona egy tiszttel.

- Eljött a halál órája! - sikoltotta Sára szívet tépő hangon.

A bölcsőre vetette magát, kikapta belőle a fiát, és a szoba sarkában megállva, kiáltotta:

- Engem öljetek meg... De őt nem adom!

Ramszesz elmosolyodott.

- Százados - fordult a tiszthez -, fogd ezt az asszonyt a fiával együtt, és vidd abba a házba, ahol a rabszolgáim laknak. Mától fogva ez a zsidó asszony már nem úrnőtök, hanem szolgálója annak, aki a helyébe lép.

- Neked pedig, gondnok - tette hozzá a tisztviselőhöz fordulva-, gondod legyen rá, hogy ez a zsidó asszony el ne felejtse holnap reggel megmosni úrnője lábát, aki mindjárt itt is lesz. Ha pedig ez a cseléd makacskodna, úrnője parancsára verést kapjon. Vigyétek ezt az asszonyt a cselédházba!

A tiszt és a gondnok megindult Sára felé, de megálltak előtte, és nem mertek hozzányúlni. De nem is volt rá szükség. Sára durva vászonba takargatta a nyöszörgő kisfiút, és ment a szobából kifelé.

- Ábrahám, Izsák és Jákob istene - suttogta -, könyörülj meg rajtunk...

A herceg előtt mélyen meghajolt, szeméből egyre peregtek néma könnyei. Ramszesz még a pitvarból is hallotta szelíd hangját:

- Ábrahám, Izsák és...

Amikor minden elcsendesedett, a helytartó a tiszthez és a gondnokhoz fordult:

- Menjetek fáklyákkal a fügefák közt levő házba...

- Értem - felelte a gondnok.

- ...és nyomban hozzátok ide azt a nőt, aki ott lakik...

- Úgy leszen.

- Mától fogva ez a nő lesz a ti úrnőtök és a zsidó Sára úrnője is; az ő kötelessége lesz minden reggel megmosni úrnője lábát, vízzel leönteni és tartani előtte a tükröt. Ez az én akaratom és parancsom.

- Úgy leszen - felelte a gondnok.

- És holnap reggel jelented nekem, akaratoskodik-e az új szolgáló...

Ramszesz, miután kiadta a parancsokat, hazament, de nem aludt egész éjjel. Lelke mélyén fellángolt a bosszú tüze.

Érezte, hogy bár egy pillanatra se beszélt emeltebb hangon, mégis összetörte Sárát, a nyomorult zsidó lányt, aki meg merte csalni. Úgy büntette, amint egy király büntethet, aki szemöldöke egyetlen rándulásával a legnagyobb méltóságról a szolgaság örvényébe taszít embereket. De Sára csak eszköz volt a papok kezében, a trónörökösben viszont sokkal erősebb volt az igazságérzet, semhogy az eszköz összetörése után meg tudott volna bocsátani a tulajdonképpeni értelmi szerzőknek.

Vad dühe pedig még csak magasabbra hágott, mert a papok érinthetetlenek voltak. A herceg kiűzhette Sárát gyerekestül éjszakának idején a cselédházba, de se Herihort nem foszthatta meg a hatalmától, se Mefreszt főpapi méltóságától. Sára úgy rogyott a lába elé, mint egy eltaposott féreg. De Herihor és Mefresz, akik elrabolták tőle elsőszülött fiát, úgy magasodtak Egyiptom, de szégyenszemre még föléje, a jövendő fáraó fölé is, mint a piramisok...

És nem tudni, ebben az évben már hányadszor, de most újra eszébe jutott, mennyi sérelmet szenvedett el a papoktól. Az iskolában megbotozták, hogy a bőre fölcserepesedett a hátán, vagy kegyetlenül koplaltatták, hogy szinte csillagot látott éhségében.

A tavalyi hadgyakorlaton Herihor felborította egész haditervét, aztán mégis ráfogta, hogy hibázott, s elütötte a memfiszi hadsereg vezérségétől. Ugyancsak Herihor volt annak is az oka, hogy egy időre elvesztette ő szent felsége kegyét, mert Sárát a házába fogadta, és addig nem engedte vissza előbbi méltóságába, míg a megalázott herceg néhány hónapot önkéntes száműzetésben nem töltött.

Azt hitte, hogy ha helytartó lesz és a memfiszi hadsereg parancsnoka, a papok nem szorongatják majd tovább is gyámkodásukkal. De éppen most léptek föl kétszeres erővel. Megtették helytartónak, de miért?... Hogy eltávolítsák a fáraó mellől, és megköthessék Asszíriával ezt a szégyenletes szerződést. Kényszerítették, hogy vezeklőképpen Háthor szentélyébe vonuljon, és ott tájékozódjék az ország állapotáról. Ott csodákkal, rémségekkel elámították, ráadásul teljesen hamis felvilágosításokat adtak.

Aztán beleártották magukat a mulatságaiba, szerelmeibe, a föníciaiakkal való kapcsolatába, adósságaiba, végül pedig hogy végképpen megalázzák, egész Egyiptom szemében nevetségessé tegyék, elsőszülött fiából zsidót csináltak!

Van-e olyan egyiptomi paraszt, rabszolga, kőfejtőben sanyargó rab, aki joggal ne vethetné szemére:

"Különb vagyok, mint te, mert nekem egy fiam se zsidó..."

Érezte a nyomasztó szégyent, de azért világosan látta, hogy most rögtön nem állhat bosszút. Elhatározta hát, hogy elhalasztja a dolgot későbbre. A papi iskolában megtanulta az önuralmat, a fáraó udvarában a türelmet és képmutatást: ezek a tulajdonságok lesznek a fegyverei és pajzsa a papokkal vívott harcában... Egyelőre csak félrevezeti őket, ha aztán eljön a kedvező pillanat, úgy lesújt rájuk, hogy föl nem emelkednek többé soha.

Odakünn virradt. A herceg mélyen elaludt, s amikor felébredt, az első, akit meglátott, Sára palotájának a gondnoka volt.

- Mi újság a zsidó lánnyal? - kérdezte a herceg.

- Kegyességed parancsa szerint megmosta új úrnőjének a lábát - felelte a gondnok.

- Vonakodott?

- Nem, csupa alázat volt, de nem elég ügyes, úgyhogy úrnője haragjában a szeme közé rúgott...

A herceg felugrott.

- És erre mit csinált Sára? - kérdezte hirtelen.

- Hátraesett. S amikor az új úrnő kiparancsolta, szó nélkül kiment, csak csendesen sírdogált...

A herceg le és föl járt a szobában.

- Hogy töltötte az éjszakát?

- Az új úrnőnk?

- Nem! - förmedt rá a herceg. - Sárát kérdeztem.

- A parancs szerint Sára a kisfiával a cselédházba ment. Ott a cselédek szánalomból friss gyékényt adtak neki, de Sára nem feküdt le aludni, csak ült, ült egész éjjel, a gyermek meg a térdén.

- És a gyerek? - kérdezte a herceg.

- Egészséges. Ma reggel, amikor a zsidó nő szolgálatba ment az új úrnőhöz, a többi asszony meleg vízben megfürdette az apróságot, a pásztor felesége pedig, aki szintén nemrég szült, meg is szoptatta.

A herceg megállt a gondnok előtt.

- Rossz dolog - szólt -, ha a borjas tehén, ahelyett, hogy a borját szoptatná, az eke előtt jár, és bottal verik. Az a zsidó lány ugyan nagy-nagy botlást követett el, de nem akarom, hogy ártatlan kisfia igya meg a levét... Ezért Sára ne mossa többé az új úrnője lábát, az se rúgjon többé a szeme közé. A cselédházban adj neki külön szobát, abba néhány bútort és illő ellátást, amilyen egy szoptató anyát megillet. És csak táplálja békében a kisfiát.

- Örökkön élj, urunk! - felelte a gondnok, és nagy sebbel-lobbal elsietett, hogy minél hamarabb teljesíthesse a helytartó parancsát.

Mert az egész cselédség szerette Sárát, viszont pár óra is bőven elég volt, hogy a haragos, lármás Kámát meggyűlöljék.

A föníciai papnő nem sok szerencsét hozott Ramszesznek. Amikor először meglátogatta a kis palotában, ahol eddig Sára lakott, azt hitte, Káma ujjongással, hálálkodással üdvözli. Ahelyett szinte haragosan fogadta.

- Micsoda? - sikoltozott. - Még egy fél nap se telt bele, máris újra kegyeidbe fogadtad azt a nyomorult zsidó lányt?

- Hát nem a cselédházban lakik? - felelte a herceg.

- De a gondnok azt mondta, hogy többé nem mossa a lábamat...

A herceg elkedvetlenedett.

- Látom, nem vagy megelégedve - mondta Kámának.

- Nem is leszek! - tört ki a lány. - Míg meg nem alázom azt a zsidót... Amíg nekem szolgálva és a lábam előtt térdelve el nem felejti, hogy valaha a te első asszonyod volt, ennek a háznak az úrnője... Amíg a cselédségem meg nem szűnik rám ijedten és bizalmatlanul nézni, rá pedig szánalommal...

A föníciai nő egyre kevésbé tetszett Ramszesznek.

- Káma - szólalt meg a herceg -, fontold meg, mit mondok neked. Ha az én házamban egy szolga belerúgna egy nőstény kutyába, amely a kölykeit szoptatja, azon nyomban elkergetném... Te pedig belerúgtál egy asszonynak, egy anyának az arcába. Pedig, Káma, Egyiptomban az anya nagy szó. Mert minden jóravaló egyiptomi három dolgot tisztel legjobban: az isteneket, a fáraót és az anyát...

- Ó, jaj nekem! - sivalkodott Káma, és levetette magát az ágyra. - Szegény, nyomorult fejem, itt a jutalma, hogy elszakadtam az istennőmtől... egy héttel ezelőtt még virágokat raktak a lábam elé, illatos fűszereket égettek előttem, ma meg...

A herceg csendesen kiment a szobából, és csak pár nap múlva látogatta meg újra Kámát. De most is rosszkedvében találta.

- Könyörgök, uram - kiáltozott -, törődj velem egy kicsit többet! Mert már a cselédség is kezd rám se hederíteni, a katonák sanda szemmel néznek rám, és attól félek, hogy a konyhán valaki még megmérgezi az ételemet.

- Katonai dolgok nagyon lefoglaltak - felelte a herceg -, azért nem látogattalak meg...

- Az már igaz! - pattogott Káma dühösen. - Tegnap itt jártál a tornácom előtt, aztán lementél a cselédházba, ahol az a zsidó lány lakik... meg akartad mutatni...

- Elég! - förmedt rá a herceg. - Nem voltam sem a te házad előtt, sem a cselédházban. Ha tehát neked úgy rémlett, hogy engem láttál, az csak azt bizonyítja, hogy a szeretőd, az a hitvány görög, nemcsak hogy nem szökött el Egyiptomból, de még be mer lopózkodni a kertembe is...

Káma megriadva hallgatta.

- Ó, Astóreth - sikoltott fel hirtelen -, ments meg!... Föld, rejts el!... Mert ha az a nyomorult Lükon visszatért, akkor engem nagy csapás fenyeget...

A herceg elmosolyodott, de már nem volt türelme, hogy a volt papnő sopánkodását hallgassa.

- Maradj csak nyugton - mondta távozás közben -, és ne csodálkozz, ha a napokban elébed vezetik a te Lükonodat, megkötözve, mint egy sakált. Az a vakmerő fickó már kimerítette a türelmemet.

Hazatérve, a herceg rögtön Hiramot hívatta, és a pi-baszti rendőrség fejét. Elmondta nekik, hogy Lükon, aki arcra szakasztott mása, palotái körül settenkedik, és kiadta a parancsot, hogy fogják el. Hiram megesküdött, hogy ha a föníciaiak karöltve dolgoznak a rendőrséggel, a görög feltétlenül a kezükbe kerül. De a rendőrfőtiszt a fejét rázta.

- Kétségeid vannak? - kérdezte a herceg.

- Igen, uram. Pi-Basztban nagyon sok jámbor ázsiai lakik, akiknek a hite szerint a papnő, aki otthagyja az oltárt, halált érdemel. Ha tehát ez a görög megfogadta, hogy megöli Kámát, ezek az ázsiaiak mindenben a kezére járnak, rejtegetik, és megkönnyítik a szökését.

- Mit gondolsz, herceg? - kérdezte a trónörökös Hiramot.

- A kegyes főnök igen okosan beszélt - felelte az öreg.

- De hiszen ti feloldottátok Kámát az átok alól! - kiáltotta Ramszesz.

- Én kezeskedem is - jegyezte meg Hiram -, hogy a föníciaiak Kámához ujjal se nyúlnak, a görögöt pedig üldözik. De mit tehetünk Astóreth többi vallóival?

- Az én szerény véleményem szerint - szólt a rendőrfőtiszt - egyelőre semmi veszedelem nem fenyegeti a volt papnőt. Ha pedig van benne egy kis bátorság, még föl is használhatnók a görög ellen: becsalogatná, és elcsípnők őkegyessége palotájában.

- Menj el hozzá - utasította a herceg -, és add elő neki a terved, amint kigondoltad. És ha kézre keríted a gazembert, tíz talentumot kapsz...

Amikor a herceg elbocsátotta őket, Hiram a rendőrfőtiszthez fordult:

- Jó uram, én tudom, hogy te ismered mind a két egyiptomi írást, és nem idegen előtted a papi tudomány. Ha akarod, a falakon keresztül is meghallod a szót, és a sötétben is látsz. Egyaránt ismered a paraszt esze járását, aki a vödrével dolgozik, a mesteremberét, aki tarisznyájában hordja az eladó sarukat, meg a nagyúrét is, aki szolganépe között olyan nyugodt és gondtalan, mint a gyermek az anyja ölében...

- Igazad van, jó herceg - felelte a rendőrfőtiszt. - Az istenek csakugyan megajándékoztak a tisztánlátás csodálatos adományával.

- Akkor pedig - folytatta Hiram - e természetfölötti tulajdonságoddal már azt is bizonyosan kitaláltad, hogy Astóreth temploma húsz talentumot ad neked, ha elcsíped azt a nyomorultat, aki viselni meri a hercegnek, a mi urunknak az alakját. Azonfelül a templom mindenesetre megígér neked még tíz talentumot, ha a nyomorult Lükon hasonlóságának a híre nem terjed el Egyiptomban. Mert megbotránkoztató és nem méltó dolog, hogy egy közönséges halandó olyan valakire emlékeztessen, aki az istenektől származik. Tehát arra kérlek, akármit hallasz arról a nyomorult Lükonról, az is meg ez a közös hajszánk is az istentelen után maradjon a mi szívünk titka.

- Értem - felelte a rendőrfőtiszt. - Megeshetik, hogy ilyen gonosztevő az életét veszti, mielőtt még a bíró kezére adhatjuk...

- Te mondád - kapott a szón Hiram, és megszorította a rendőrfőtiszt kezét. - És akármilyen segítségre volna szükséged a munkában, csak szólj, a föníciaiak megadják.

Elváltak, mint két jó barát, akik közösen hajtanak nagyvadat, akik tudják, hogy nem arról van szó, kinek a lándzsája találja el a vadat, hanem hogy jól eltalálják, és a zsákmány idegen kézre ne kerüljön.

Néhány nap múlva Ramszesz újra meglátogatta Kámát, de olyan állapotban találta, amely közel állt az őrüléshez. A palota legsötétebb szobájába bújt, étlen-szomjan, fésületlen, mosdatlan, és a legellentétesebb parancsokkal szinte megbolondította a cselédséget: egyszer azt kívánta, mindenki gyűljön köré, máskor meg valamennyit elkergette maga mellől. Éjjel katonai őrség után kiáltozott, majd felszaladt a katonák elől a padlásra, és egyre sikoltozott, hogy meg akarják ölni.

Viselkedése hallatára a herceg lelkéből elszállt minden szerelem, csak a nagy zavar maradt utána. Két tenyerébe fogta fejét, amikor a gondnok és a tiszt elmondta neki Káma fura dolgait.

- Csakugyan hiba volt elszakítani ezt a lányt az istennőjétől - suttogta. - Csak istennő viselheti el türelemmel a szeszélyeit!

Hanem azért bement Kámához; a lány sovány volt, lompos, és reszketett.

- Jaj nekem! - kiáltotta. - Csupa ellenség közt élek... Az öltöztetőnő meg akart mérgezni, a fésülőnőm nehéz betegséggel akar megverni... A katonák csak az alkalmat várják, mikor döfhetik a mellembe dárdájukat vagy kardjukat, a konyhán pedig, bizonyosan tudom, étel helyett varázserejű füveket főznek... Mindnyájan az életemre törnek ...

- Káma... - szólt közbe a herceg.

- Ne szólíts engem annak! - suttogta riadtan. - Mert az még szerencsétlenséget hoz rám...

- De honnan támadnak benned ilyen gondolatok?

- Honnan?... Hát azt hiszed, nem látom, hogy nappal idegen emberek sompolyognak a palota körül, aztán egyszerre eltűnnek, mielőtt még cselédek után kiálthatnék?... És éjjel meg nem hallok suttogást a falak mögül?

- Csak képzelődöl.

- Átkozottak!... Átkozottak! - sikongott Káma sírva. - Mindnyájan azt mondjátok, hogy csak képzelődöm... Pedig csak a minap történt, hogy valami gonosz kéz egy fátyolt csempészett a hálószobámba, és én egy fél napig viseltem is, csak akkor vettem észre, hogy nem is az enyém... soha nem is volt olyan fátylam...

- Hol van az a fátyol? - kérdezte a herceg most már nyugtalanul.

- Elégettem, de előtte megmutattam a szolgálóimnak.

- Hát ha nem is volt a tied, mi baj ért miatta?

- Még semmi. De ha azt a rongyot néhány napig a házban tartom, bizonyosan mérgezést kapok, vagy gyógyíthatatlan betegségbe esem. Ismerem én az ázsiaiakat és a mesterkedéseiket!

A herceget untatta és bosszantotta ez a beszéd, és csakhamar ott is hagyta Kámát, hasztalan könyörgött az, maradjon még. Hanem a fátyol dolgában mégis megkérdezte a cselédséget. Az öltöztetőnő bevallotta, hogy az a fátyol csakugyan nem Kámáé volt, hanem valaki becsempészte.

A herceg megkettőztette az őrséget a palotában és a palota körül, s elkeseredve ment haza.

"Sose hittem volna - gondolta magában -, hogy egyetlen gyenge fehérnép ilyen felfordulást csinál... Négy frissiben elfogott hiéna nem ér föl ezzel a föníciai lánnyal, olyan nyughatatlan!"

A lakásán Tutmózisz várt rá, aki épp akkor érkezett Memfiszből. Alig volt annyi ideje, hogy megfürödjék és átöltözzék.

- Halljuk, mi újságot tudsz? - kérdezte a herceg, sejtve, hogy Tutmózisz nem jó hírekkel érkezett hozzá. - Láttad ő szent felségét?

- Láttam Egyiptom napistenét - felelte Tutmózisz -, és ezt mondta nekem...

- Beszélj.

- Ezt mondta a mi urunk... - folytatta Tutmózisz, mellére téve karjait, és lehajtotta fejét. - Ezt mondja a mi urunk: "Harmincnégy év óta hajtom Egyiptom nehéz szekerét, és most már úgy belefáradtam, hogy nagy őseim után vágyódik a szívem, akik a nyugati tájékon lakoznak. Maholnap itthagyom ezt a földet, s akkor a fiam, Ramszesz foglalja el a trónt, és úgy kormányozza az országot, amint a bölcsesség parancsolja..."

- Ezt mondta az én atyám ő szent felsége?

- Ezt mondta bizony, szóról szóra - felelte Tutmózisz. - Ő szent felsége, nem is egyszer, világosan kijelentette, hogy semmi parancsot nem ad neked a jövőre nézve, hogy úgy igazgathasd Egyiptomot, ahogy te legjobbnak látod...

- Ó, a szent!... Vajon a betegsége csakugyan olyan súlyos?... Miért nem enged magához? - kérdezte a herceg panaszosan.

- Itt kell maradnod, mert itt hasznos szolgálatot tehetsz.

- És az asszír szerződés?

- Megkötötték olyan értelemben, hogy Asszíria a mi részünkről akadálytalanul háborút viselhet északon és keleten. Fönícia ügye pedig függőben marad, míg te trónra nem lépsz...

- Ó, áldott jó... ó, szent uram! - kiáltott fel a herceg. - Milyen rettenetes örökségtől mentettél meg!

- Fönícia ügye tehát függőben marad - folytatta Tutmózisz - De rossz dolog is történt, mert ő szent felsége bizonyságot akart adni, hogy Asszíriát nem fogja megzavarni az északi népekkel vívott háborújában, és elrendelte, hogy hadseregünk létszámát húszezer zsoldossal apasszák...

- Mit mondtál? - pattant fel meghökkenve a herceg.

Tutmózisz csak bólogatott szomorúságában. - Ez a tiszta igazság - fűzte hozzá -, sőt négy líbiai ezredet már fel is oszlattak...

- De hisz ez őrültség! - kiáltott a herceg szinte üvöltve és kezét tördelve. - Miért gyengítjük magunkat, és hová mennek ezek az emberek?

- Éppen az, hogy már ki is mentek a líbiai sivatagba, és vagy megtámadják a líbiaiakat, ami csak a mi gondunkat szaporítja, vagy szövetkeznek velük, és együtt támadják meg nyugati határainkat...

- Nem hallottam róla egy hangot se!... Mit műveltek?... És mikor?... Mihozzánk semmi hír nem jött - fakadt ki a herceg.

- Mert az elbocsátott zsoldosok Memfiszből a sivatagba mentek. Herihor pedig megtiltotta, hogy bárki emberfiának egy szót is ejtsenek a dologról...

- Tehát még Mefresz és Mentuzufisz se tud róla? - kérdezte a herceg.

- De ők tudnak.

- Ők tudnak, én meg nem!...

A herceg hirtelen lecsillapodott, de elhalványodott, és fiatal arcáról rettenetes gyűlölet sugárzott. Elkapta bizalmas barátja mindkét kezét, és keményen megszorította.

- Ide hallgass... - mondta suttogva. - Esküszöm apám, anyám szent fejére... Nagy Ramszesz emlékére... minden istenre, ha ugyan vannak, hogyha az én uralkodásom alatt a papok meg nem hajolnak az akaratom előtt, összetöröm őket...

Tutmózisz rémülten hallgatta.

- Vagy én, vagy ők! - fejezte be a herceg. - Egyiptomnak nem lehet két ura.

- Mindig is csak egy volt: a fáraó - hagyta rá Tutmózisz.

- Hűséges maradsz hozzám?

- Én igen, de a nemesség, a hadsereg is, erre esküszöm!

- Elég - végzett a herceg. - Csak bocsássák most el a zsoldosezredeket... csak írjanak szerződéseket... csak bujkáljanak előlem, mint a denevér, és csapjanak be mindnyájunkat... De üt még majd az óra... Most pedig, Tutmózisz, az utazás után pihend ki magad, és ma estére légy vendégem... Ezek az emberek úgy gúzsba kötötték kezem-lábam, hogy már csak mulatnom lehet... Hát akkor mulassunk... De valamikor majd megmutatom nekik, ki az úr Egyiptomban: én-e vagy ők?!

Ettől a naptól fogva újra megkezdődtek a lakomák. A herceg mintha szégyellte volna a katonásdit, nem végeztetett többé gyakorlatokat. Ahelyett palotáiban csak úgy nyüzsgött a sok nemes, katonatiszt, mindenféle szemfényvesztő és énekes. Éjjelenként vad orgiákat csaptak, amikor is a hárfák pengésébe részeg mulatozók lármája, nők görcsös kacagása keveredett.

Egy ilyen lakomára Ramszesz meghívta Kámát, de az visszautasította a meghívást. A herceg megsértődött. Tutmózisz ezt észrevette, és megszólalt:

- Azt hallom, uram, hogy Sára kiesett a kegyeidből.

- Ne is említsd azt a zsidó nőt - felelte a herceg. - Hiszen tudod, mit művelt a fiammal?

- Tudom - felelte Tutmózisz -, de nekem úgy tetszik, hogy az nem az ő bűne. Memfiszben hallottam, hogy felséges anyád, Nikotrisz királyasszony és Herihor őkegyessége azért tették zsidóvá, hogy valamikor ő legyen az izraeliták királya...

- De az izraelitáknak nincsen királyuk, csak papjaik és bíráik! - vágott a szavába a herceg.

- Most ugyan nincs királyuk, de kívánják, mert ők is megutálták a papi kormányzást.

A herceg megvetően legyintett.

- Ő szent felségének még a kocsisa is különb, mint minden királyok, hát még mint holmi izraelita király, amilyen még nincs is...

- Bármint van, Sára bűne semmi esetre se olyan súlyos - erősködött Tutmózisz.

- Hát jegyezd csak meg, hogy még megfizetek én ezért a papoknak is!

- Ebben az esetben még ők se olyan nagyon hibásak. Például Herihor őkegyessége csak a dinasztia hatalmát és dicsőségét szerette volna gyarapítani, amikor így cselekedett. Egyébként is, amit tett, Nikotrisz királyasszony tudtával tette...

- És Mefresz miért ártja magát az én dolgaimba? - firtatta a herceg. - Ő csak őrizze a szentélyt, és ne avatkozzon bele egy fáraóivadék sorsába.

- Mefresz öregember, s már kezd elgyerekesedni. Ő szent felsége egész udvara neveti praktikái miatt. Én ugyan nem tudok róluk semmit, pedig szinte mindennap láttam és látom is a szent férfiút...

- Furcsa... Aztán mit művel?

- Napjában nem is egyszer a szentély legtitkosabb zugában istentiszteleteket tart, és ráparancsol a papjaira, lessék, fölemelik-e őt az istenek a levegőbe, amíg imádkozik...

- Hahaha! - nevetett a herceg. - És mindez itt történik Pi-Basztban, a szemünk előtt, és én mégse tudok semmit...

- Papi titok...

- Titok, de Memfiszben mindenki erről beszél!... Hahaha!... Egyszer a cirkuszban láttam egy kháldeai szemfényvesztőt, aki a levegőbe emelkedett...

- Én is láttam - szólt Tutmózisz -, de az szemfényvesztés volt. Mefresz ellenben csakugyan a föld fölé akar emelkedni, a jámborság szárnyán...

- Hallatlan együgyűség! - mondta a herceg. - Hát a többi pap mit szól hozzá?

- A mi szent papiruszainkon állítólag akad egy s más efféle megjegyzés, hogy valaha, régi időben, nálunk is voltak olyan próféták, akiknek megadatott, hogy a levegőbe emelkedjenek, a papok hát nem csodálkoznak Mefresz szándékán. És mivel, mint te is jól tudod, nálunk az alantasok azt látják, amit feletteseik kívánnak, tehát egyes szent férfiak már erősítgetik is, hogy Mefresz imádkozás közben csakugyan felemelkedik pár ujjnyira a levegőbe...

- Hahaha!... És ezen a nagy titkon mulat most az egész udvar, mi meg, mint az együgyű parasztok vagy bányászok, nem is gyanítjuk, miféle csodák esnek a szomszédságunkban... Mégiscsak szánalmas az egyiptomi trónörökös sorsa! - nevetett a herceg.

Amikor lecsillapodott, Tutmózisz ismételt kérésére megparancsolta, hogy Sárát kisfiával együtt vigyék át a cselédházból abba a kis palotába, ahol az első napokban Káma lakott.

A trónörökös cselédsége ujjongva hallgatta az úr parancsát, és ahány cseléd, rabszolga, sőt íródeák csak volt a házban, mind átkísérte Sárát, zeneszóval, víg kurjongatások közepette, új szállására.

Amikor Káma meghallotta a nagy zenebonát, megkérdezte, mi történt. Amikor pedig megmondták neki, hogy a herceg újra kegyeibe fogadta Sárát, és a zsidó lány a rabszolganők házából újra palotába költözött, a nekibőszült volt papnő Ramszeszt hívatta.

A herceg elment hozzá.

- Tehát így bánsz velem? - toporzékolt Káma, aki nem tudott uralkodni dühén. - Hát így vagyunk! Azt ígérted, hogy én leszek az első asszonyod, de a hold még a fele eget se járta meg, máris megszeged az ígéretedet!... Azt hiszed, Astóreth bosszúja csak a papnőt éri, a herceget nem?

- Mondd meg a te Astóreth istennődnek - felelte a herceg nyugodtan -, hogy a hercegeket ne igen fenyegesse, mert ő is a cselédházba kerülhet.

- Értem! - kiáltotta Káma. - Majd a cselédek közé kerülök, vagy tán még éppen tömlöcbe is, te meg ezalatt a zsidó lánynál töltöd az éjszakáid!... Azért, mert teérted elszakadtam az istenektől... ezért zúdított átkot a fejemre... Így fizetsz te nekem azért, hogy nincs egy nyugodt órám, elvesztegettem miattad ifjúságom, életem, de még a lelkem is!

A herceg belátta, hogy Káma csakugyan sokat feláldozott érte, és lelkifurdalást érzett.

- Nem voltam Sáránál, és nem is megyek - felelte. - De neked mit árt, ha az a boldogtalan asszony visszakapja a kényelmét, és tudja táplálni a kisfiát?

A föníciai nő megrázkódott. Magasra emelte összeszorított öklét, haja égnek meredt, szemében a gyűlölet szennyes lángja lobogott.

- Mit mondasz?... Az a zsidó lány boldogtalan, mert kikergetted a palotából; én meg boldog legyek, amikor az istenek száműztek minden templomukból?! Az én lelkem pedig egy papnő lelke, amely könnyekben úszik, és csupa rettegés; a te szemedben semmivel sem ér többet, mint az a zsidó ivadék, az a poronty?... Aki bárcsak ne is élne már... bárcsak...

- Hallgass! - pirított rá a herceg, és a lány ajkára szorította tenyerét.

Káma ijedten hátrált.

- Hát nekem fel se szabad panaszolnom a nyomorúságomat? - kérdezte. - De ha annyira a szíveden viseled annak a gyereknek a sorsát, akkor miért ragadtál el a templomból, miért ígérted, hogy első asszonyod leszek?... Vigyázz - és ismét felemelte hangját -, meg ne tudja Egyiptom az én sorsomat, mert akkor hitszegő lesz a neved!

A herceg a fejét csóválva elmosolyodott, majd leült.

- Az én tanítómesteremnek csakugyan igaza volt - jegyezte meg -, amikor óva intett az asszonynéptől. Olyanok vagytok a férfi számára, mint az érett barack, amikor a szomjúságtól kiszárad a nyelve... De ez csak látszat... Mert jaj az ostobának, aki bele mer harapni a pompás gyümölcsbe, mert a hűsítő, édes nedv helyett darázsfészket talál benne, amely véresre sebzi nemcsak az ajkát, hanem még a szívét is.

- Már panaszkodol?... Még ettől a szégyentől sem kímélsz meg?... Mert feláldoztam érted papi méltóságomat és ártatlanságomat!

A herceg csak egyre csóválta a fejét, és mosolygott.

- Sose hittem volna - tette hozzá aztán kis idő múlva -, hogy így beigazolódjék a mese, amelyet a parasztok mesélgetnek, amikor aludni készülnek. De most látom, hogy csakugyan úgy is van. Hallgasd meg, Káma, talán meggondolod magad, és nem sodorsz odáig, hogy megvonjam tőled eddigi jóindulatomat...

- És neki most kedve van mesét mondani! - vetette oda keserűen Káma. - Egyet már elmondtál, és jól jártam vele, hogy meghallgattam...

- Ez bizonyosan hasznodra lesz, csak meg tudnád érteni.

- Zsidó pulyákról is lesz benne szó?

- Meg papnőkről is. Hallgasd csak meg figyelmesen:

Régi história ez már nagyon, itt esett meg éppen, Pi-Baszt városában.^[13] Egy napon Satni herceg egy gyönyörű szép lányt pillantott meg a Ptah temploma előtti téren. Szebb volt akármelyik nőnél, akivel eddig életében találkozott, és ráadásul sok-sok aranyékesség is volt rajta.

A hercegnek szörnyen megtetszett a leány. Tudakozódott utána, ki, mi, s amikor megmondták neki, hogy pi-baszti főpap leánya, elküldte hozzá a lovászmesterét, evvel az ajánlattal:

"Adok neked tíz aranygyűrűt, ha egy órácskát velem töltesz."

A lovászmester meglátogatta a gyönyörű Tbubuit, és elmondta neki a herceg szavait. A leány jóindulattal végighallgatta, aztán, amint jól nevelt kisasszonykához illik, így felelt:

"Főpapnak a lánya vagyok, ártatlan, nem afféle hitvány fehérnép. Ha tehát a herceg olyan szeretetreméltó, hogy meg akar velem ismerkedni, akkor csak jöjjön el az én házamba, ahol minden jóval várjuk, és ismeretségünkkel én nem kockáztatom, hogy az egész utcasor asszonyai a nyelvükre vesznek."

Satni herceg meglátogatta tehát Tbubui kisasszonyt emeleti szobáiban, amelyeknek falait lápisz lazuli és halványzöld zománc borította. Sok ágy volt ott, királyi patyolattal letakarva, és egylábú asztalkák, aranyserlegekkel megrakva. Az egyik aranypoharat teletöltötték borral, megkínálták vele a herceget. Tbubui meg biztatta:

"Kérlek szépen, igyál."

Mire a herceg azt felelte:

"De hiszen te tudod, hogy én nem a bor miatt jöttem hozzád!"

Hanem azért mégis asztalhoz ültek. A lakoma alatt Tbubui hosszú, átlátszatlan köntöst viselt, amely a nyaka alatt volt megtűzve. Amikor aztán a herceg megszédült, és Tbubuit meg akarta csókolni, a lány eltolta, és így beszélt:

"Ez a ház a te házad lesz. De ne felejtsd el, hogy én nem utcalány vagyok, hanem ártatlan nő. Ha tehát azt akarod, hogy engedelmes asszonyod legyek, esküdj nekem örök hűséget, és írasd rám a vagyonod."

"Hát akkor csak hadd jöjjön az íródeák!" - kiáltotta a herceg. És amikor az íródeák megjött, Satni megíratta vele a házasságlevelet és az adománylevelet is, amelyben minden pénzét, ingóságát, földjét Tbubui nevére íratta.

Egy óra múlva egy cseléd jelentette a hercegnek, hogy a gyerekei várják odalenn. Tbubui magára hagyta, de egykettőre visszatért, csak most lenge, átlátszó ruha volt rajta. Satni újra meg akarta ölelni, de Tbubui most is eltolta magától.

"Ez a ház a tiéd lesz - mondta a hercegnek. - De minthogy én nem vagyok utcalány, hanem ártatlan szűz, ha azt akarod, hogy a tied legyek, a gyerekeid írjanak egy levelet, mondjanak le minden jussukról, hogy aztán később ne pörösködjenek az én gyerekeimmel."

Satni fölhívatta a gyerekeit, és megíratta velük a lemondólevelet. Azok meg is tették. Hanem amikor a herceg, a hosszadalmas vonakodástól felhevülve, újra Tbubuihoz lépett, az ismét visszatartotta...

"Ez a ház a tied lesz - mondta. - De én nem olyan vagyok, amilyenekbe akárhol belebotlasz; én tiszta szűz vagyok. Ha tehát szeretsz, ölesd meg a gyermekeidet, hogy valamikor el ne rabolják a vagyont az én gyerekeimtől..."

- Jaj, de hosszú história! - szólt türelmetlenül Káma.

- Mindjárt vége lesz - felelte a herceg. - És tudod, Káma, mit mondott erre Satni?

"Ha annyira kívánod, hát... teljesedjék be ez az istentelenség is!"

Tbubui nem mondatta még egyszer. Atyjuk szeme láttára megölette a gyerekeket, véres tagjaikat az ablakon át kidobáltatta az utcára a kutyáknak, macskáknak. Satni csak ekkor ment be Tbubui szobájába, lenyugodott elefántcsontberakásos ébenfa ágyára...

- Tbubui nagyon okosan cselekedett: amikor nem bízott a férfi fogadkozásaiban - állapította meg Káma ingerülten.

- De Satni még okosabban cselekedett: felébredt - felelte a herceg -, mert ez az egész szörnyűséges gazság csak álom volt... Te se felejtsd el, Káma, soha: a legjobb mód felébreszteni a férfit szerelmi mámorából: átkot szórni a fiára...

- Légy nyugodt, uram, nem beszélek én többé sohase a magam bajáról, se a te fiadról - válaszolta sötéten Káma.

- Akkor én se vonom meg tőled az én kegyeimet, és boldog leszel - fejezte be Ramszesz.

Már Pi-Baszt város lakosai közt is ijesztő hírek keringtek a líbiai zsoldosokról. Azt beszélték, hogy a papoktól szélnek eresztett barbár katonák hazatérőben eleinte csak koldultak, aztán loptak, a végén megrohanták, kirabolták, felgyújtották az egyiptomi falvakat, és lekaszabolták a lakosokat.

Ilyen módon, pusztán néhány nap leforgása alatt elpusztult a barbárok támadása folytán Khimenszu, Pimat és Kasza város, a Moirisz-tótól délre. Így veszett oda egy egyiptomi kereskedő- és zarándokkaraván, amely az Uit-Mehe oázisról tért haza. Veszedelemben forgott az egész nyugati határ; Terenuthiszból már menekültek is a lakosok. Mert már azon a környéken is felbukkantak a tenger felől egyes líbiai bandák: mintha vezérük, a rettenetes Muszavasza küldte volna őket, aki állítólag az egész sivatagban szent háborút hirdetett Egyiptom ellen.

Így aztán Pi-Baszt polgárait a legnagyobb nyugtalanság szállotta meg, mikor egyik-másik este nagyon sokáig vöröslött nyugaton az ég alja. Az emberek csoportokba verődtek az utcákon, sokan fölmentek a lapos tetőkre, vagy fákra másztak és onnan kiáltoztak, hogy Meszuf városából vagy Szochemből oda látszik a tűzvész. Még olyanok is akadtak, akik a vaksötétségben is látták a menekülő polgárokat vagy a hosszú, fekete sorokban Pi-Baszt felé menetelő líbiai bandákat.

A lakosság nyugtalankodása ellenére a nomosz legfőbb hatóságai megőrizték közömbösségüket. A központi hatóságoktól ugyanis még semmiféle utasítást nem kaptak.

Ramszesz herceg tudott a tömegek nyugtalanságáról, és látta a pi-baszti hatóságok közönyét. Féktelen harag fogta el, amiért Memfiszből még semmiféle parancs nem érkezett, és sem Mefresz, sem Mentuzufisz nem tárgyal vele az országot fenyegető veszedelemről.

Minthogy a két főpap nem jelentkezett nála, sőt még mintha kerülték volna is vele a beszédet, a helytartó se kereste őket, és hadi készülődéseket sem tett.

A végén még a Pi-Basztban állomásozó ezredeket sem vizsgálta felül, ahelyett palotájába gyűjtötte az egész nemesi ifjúságot, és mulatozott, dáridózott, szívébe fojtva a papok ellen forrongó haragját és az országot féltő aggodalmait.

- Meglátod - mondta egyszer Tutmózisznak -, ezek a szent próféták oda juttatnak még bennünket, hogy Muszavasza elfoglalja Alsó-Egyiptomot, mi meg menekülhetünk Tébába vagy Szannuba, ha ugyan onnan is tovább nem kergetnek bennünket az etiópok...

- Igazad van - felelte Tutmózisz -, a mi kormányzó uraink úgy viselkednek, mintha árulók volnának.

Háthor hónap (augusztus-szeptember) első napján a trónörökös palotájában akkora dáridót csaptak, amilyen tán még sose volt. Délután két óra tájban kezdtek el mulatni, és mielőtt még a nap lenyugodott, az egész társaság elázott, úgyannyira, hogy férfiak, nők együtt hemperegtek a padlón, amelyen folyt a bor, felgyülemlett a virág és az összetört korsók cserepei.

Még a herceg volt köztük a legjózanabb. Mert ő még nem terült el a földön, hanem egy karosszékben ült, térdein egy-egy gyönyörű táncosnőt tartott, akik közül az egyik borral itatta, a másik nehéz illatú kenetekkel dörzsölte a fejét.

Ebben a pillanatban a segédtiszt lépett a terembe, óvatosan átlépkedett néhány elázott vendégen, és a herceghez közeledett.

- Kegyes herceg - jelentette suttogva -, szent Mefresz és Mentuzufisz most nyomban beszélni kívánnak veled...

A trónörökös egyszerre lelökte térdéről a táncosnőket, és kivörösödve, tántorogva, borfoltos ruhájában fölment emeleti szobájába.

Amikor Mefresz és Mentuzufisz meglátták, összenéztek.

- Mit kívántok, jó uraim? - kérdezte a herceg, és elvetette magát egy karszéken.

- Nem tudom, kegyes uram, meg tudsz-e most hallgatni bennünket... - felelte Mentuzufisz zavartan.

- Á!... Azt gondoljátok, hogy részeg vagyok? - kiáltotta a herceg. - Ne féljetek. Ma egész Egyiptom annyira őrült vagy ostoba, hogy a korhelyeknek maradt még a legtöbb eszük...

A papok elkomorodtak, de Mentuzufisz azért belefogott:

- Kegyes uram, tudod, a mi urunk és a legfőbb tanács elhatározta, hogy húszezer zsoldoskatonát elbocsátanak a szolgálatból...

- Felőletek akár ne is tudnám... - szólt közbe a herceg. - Mert ennek a bölcs elhatározásnak az ügyében nemcsak az én nézetemet nem kegyeskedtetek megtudakolni, de még arról se méltóztattatok értesíteni, hogy négy ezredet még szét is zavartatok, és ezek az emberek most éhségükben megrohanják a városokat...

- Úgy látszik, kegyes uram, ítéletet mondasz a fáraó ő szent felsége elhatározása fölött - szólt közbe Mentuzufisz.

- Nem ő szent felségének - csattant föl a herceg, egyet dobbantva a padlón -, hanem azoknak az árulóknak az elhatározásai fölött, akik az én atyámnak, a mi urunknak a betegségével visszaélve, el akarják az országot adni az asszíroknak és a líbiaiaknak!

A papok kővé dermedtek. Papokhoz ilyen szavakat még nem vágott egyiptomi ember.

- Engedd meg, kegyes herceg, hogy néhány óra múlva jöjjünk el újra hozzád... amikor már nyugodtabb leszel... - mondta Mefresz.

- Fölösleges. Tudom, mi folyik nyugati határainkon... Vagyis inkább nem is én tudom, hanem a szakácsaim, az istállófiúk, a mosogatók... Most talán engem is be akartok avatni terveitekbe, szentatyák...

Mentuzufisz közömbös arcot vágott.

- A líbiaiak fellázadtak, és most bandákat szerveznek, hogy megtámadják Egyiptomot...

- Értem.

- Ezért ő szent felsége és a legfőbb tanács utasítására - folytatta Mentuzufisz - kegyes uram vonja össze az alsó-egyiptomi ezredeket, és semmisítse meg a lázadókat.

- Hol a parancs?

Mentuzufisz a pecséttel ellátott pergamenlapot átadta a hercegnek.

- Vagyis e perctől fogva én vagyok a fővezér és a legfőbb hatalom az egész tartományban? - kérdezte a trónörökös.

- Úgy van.

- És jogom van haditanácsot tartani veletek?

- Feltétlenül... - felelte Mefresz. - Akár ebben a pillanatban.

- Üljetek le... - szakította félbe a herceg.

A két pap szó nélkül engedelmeskedett.

- Kérdem, mert terveimhez tudnom kell: miért bocsátották el a líbiai ezredeket?

- És más ezredek is erre a sorsra kerülnek - tódította Mentuzufisz. - A legfőbb tanács azért akart megszabadulni húszezer költséges zsoldoskatonától, hogy ő szent felsége kincstárának négyezer talentummal többet juttathasson, mert anélkül a fáraó udvara szükséget láthat...

- De ez a szükség nem fenyegeti a legnyomorultabb egyiptomi papot se! - vágott közbe a herceg.

- Elfelejted, kegyes uram, hogy papot nem való nyomorultnak nevezni - méltatlankodott Mentuzufisz. - Ha egyiküket se fenyegeti szükség, az csak mértékletes életmódjuk érdeme.

- Vagyis ilyenformán a szobrok isszák meg a borokat, amelyeket napról napra a templomokba hordanak, és a kőistenek öltöztetik asszonyaikat aranyba, drága ékességekbe - mondta a herceg keserű gúnnyal. - De hagyjuk a ti mértékletes életeteket!... A papi tanács nem azért ereszti szélnek azt a húszezer katonát és tárja ki Egyiptom kapuját rablóhordáknak, mert a fáraó kincstárát akarja a pénzzel megtölteni...

- Hát miért?

- Azért, hogy kedvében járjon Asszar királynak. És minthogy ő szent felsége nem egyezett bele, hogy Föníciát kiszolgáltassuk Asszíriának, más módon akarjátok gyengíteni az országot: a zsoldosok elbocsátásával és a háború felidézésével a nyugati határokon...

- Az istenek a tanúink, hogy szavaid a legnagyobb bámulatba ejtenek bennünket! - szörnyűködött Mentuzufisz.

- A régi fáraók árnyékai még jobban elbámulnának, ha megtudnák, hogy Egyiptomban, ahol a fejedelmi hatalmat gúzsba kötötték, egy jöttment kháldeai csaló beleszólhat az ország sorsába...

- Nem hiszek a fülemnek! - méltatlankodott Mentuzufisz. - Miféle jöttment kháldeairól beszélsz te, kegyes uram?

A herceg gúnyosan nevetett.

- Beroészról... Ha te, szentatyám, nem hallottál róla, kérdezd meg Mefresz őkegyességét, és ha ő már elfeledkezett volna a dologról, forduljon csak Herihorhoz és Pentuerhez... Ez a ti templomaitok nagy titka!... Egy jöttment idegen, aki úgy lopakodik Egyiptomba, mint egy gonosztevő, a legfelső tanács tagjaira olyan szégyenletes szerződést erőszakol, amilyent csak szörnyű csatavesztések után írhatnánk alá, amikor már elvesztettük az utolsó ezredünket is és mind a két fővárost... És ha az ember elgondolja, hogy ezt egyetlen ember, Asszar király nyilvánvaló kémje vitte véghez!... És a mi bölcseink annyira nem tudnak szabadulni beszédének igézete alól, hogy amikor a fáraó nem engedte meg, hogy Föníciáról lemondjanak, hát legalább elbocsátanak egy csomó ezredet, és háborút idéznek föl a nyugati határon... Hallottak már ilyet valaha! - folytatta a herceg, aki már nem tudott tovább uralkodni magán. - Amikor a legalkalmasabb volna az idő, hogy háromszázezerre emeljük a hadsereg létszámát, és Ninivére zúdítsuk, azok az istenfélő balgák szétzavarnak húszezer katonát, és felgyújtják a tulajdon házukat!

Mefresz sápadtan, mereven hallgatta a kegyetlen csúfolódást. Végre megszólalt:

- Nem tudom, kegyes uram, milyen forrásból merítetted a híreidet... Adják az istenek, hogy az is olyan tiszta legyen, mint a legfőbb tanács tagjainak a szíve! De tegyük föl, hogy igazad van, és egy kháldeai papnak sikerült rávennie a tanácsot, hogy írjon alá egy terhes szerződést Asszíriával. De ha csakugyan így is történt, honnan tudhatod, hogy ez a pap nem az istenek küldötte volt-e, és nem az ő szájával figyelmeztettek-e bennünket az Egyiptom fölött gyülekező veszedelmekre?

- Mióta bíztok ti annyira a kháldeusokban? - kérdezte a herceg.

- A kháldeai papok a mi idősebb testvéreink - válaszolta Mentuzufisz.

- Akkor talán az asszír király is ura a fáraónak? - szegezte nekik a kérdést a herceg.

- Ne szóljon káromlást a szád, kegyes uram - szólt szigorú hangon Mefresz. - Meggondolatlanul feszegeted a legszentebb titkokat, pedig náladnál nagyobbakra is veszedelmet hozott ez már!

- Jó, nem feszegetem. De miről lehet megismerni, hogy az egyik kháldeai az istenek küldötte, a másik meg Asszar király kémje?

- A csodatetteiről - felelte Mefresz. - Ha ez a terem, a te parancsodra, hercegem, egyszerre csak megtelne szellemekkel, ha láthatatlan hatalmak fölemelnének a levegőbe, azt mondanók, hogy a halhatatlan istenek eszköze vagy, és hallgatnánk rád.

Ramszesz vállat vont.

- Én is láttam szellemet: de az egy szép ifjú lány volt... A cirkuszban én is láttam szemfényvesztőt, aki a levegőben libegett...

- Csak a vékony drótokat nem láttad; négy társa a foguknál fogva azon tartotta a levegőben - fejtette meg a titkot Mentuzufisz.

A herceg újra elmosolyodott. Eszébe jutott, mit mondott neki Tutmózisz Mefresz főpap istentiszteleteiről.

- Kheopsz fáraó idejében - mondta gúnyos hangon - egy bizonyos főpap mindenáron repülni akart a levegőben. Ezért sokat könyörgött az istenekhez, a papjainak pedig meghagyta, figyeljék, fölemelik-e ugyan a levegőbe a láthatatlan erők. És akár hiszitek, szent férfiak, akár nem, attól a perctől fogva nem volt olyan nap, amikor a próféták nem erősítgették volna a főpapnak, hogy csakugyan fölemelkedik a levegőbe, igaz, hogy nem magasra, a földtől csak egy ujjnyira... Hanem... mi lelt, kegyes uram? Mi bajod? - kérdezte hirtelen Mefreszt.

A főpap, tulajdon históriájának hallatára, csakugyan annyira megingott a széken, hogy ha Mentuzufisz el nem kapja, leesik.

Ramszesz megzavarodott. Rögtön vízzel kínálta az agg főpapot, halántékát, homlokát törölgette ecettel, aztán legyezővel hűsítette.

A szent Mefresz hamarosan magához is tért. Felállt székéről, és Mentuzufiszhoz fordult: - Hanem talán már el is mehetnénk.

- Én is azt hiszem.

- Hát énnekem mi lesz a dolgom? - kérdezte a herceg. Érezte, hogy itt valami nagy hiba esett.

- Mint fővezér teljesíted kötelességedet - felelte fagyosan Mentuzufisz. A két főpap szertartásosan meghajolt a herceg előtt, és eltávoztak. A helytartó már színjózan volt, de a szívére nehéz, nagy teher gördült. Ebben a pillanatban tisztán látta, hogy két súlyos botlást követett el: elárulta a papok előtt, hogy tudja a nagy titkukat, és kegyetlen gúnyt űzött Mefreszből.

Odaadott volna egy évet az életéből, ha kitörölhetné emlékezetükből ezt a kótyagos fejjel folytatott beszélgetést. De most már késő.

"Megtörtént - gondolta magában -, elárultam magam, és halálos ellenségeket szereztem. De hiába. A küzdelem rám nézve a legkedvezőtlenebb pillanatban indul meg. De oda se neki! Nem egy fáraó akadt már össze a papsággal, és le is győzte, pedig nem voltak igazán erős szövetségesei..."

Annyira tudatában volt helyzete veszélyes voltának, hogy akkor nyomban megesküdött atyja szent fejére: ezentúl sok bort nem iszik soha.

Tutmóziszt hívatta. A bizalmas barát rögtön meg is érkezett, teljesen józanon.

- Háborút viselünk, és én vagyok a fővezér - kezdte a trónörökös.

Tutmózisz a földig hajolt.

- És soha többé nem iszom le magam - tette hozzá a herceg. - Tudod, miért?

- Mert hadvezérnek tartózkodnia kell a bortól és kábító illatoktól - felelte Tutmózisz.

- Erre nem gondoltam, és... elszóltam magam a papok előtt...

- Mit mondtál? - kiáltotta el magát ijedten Tutmózisz.

- Hogy gyűlölöm őket, és csúfot űzök a csodáikból.

- Annyi baj! Ők alighanem úgyse számítanak az emberek szeretetére.

- Meg hogy tudom a politikai titkaikat - tette hozzá a herceg.

- Jaj! - szisszent fel Tutmózisz. - Az már csakugyan fölösleges volt.

- Oda se! - mondta Ramszesz. - Hanem ebben a percben küldj ki kengyelfutókat az ezredekhez, hogy holnap reggel minden parancsnok idegyűljön haditanácsra. Gyújtass riadójeleket, az egész alsó-egyiptomi hadsereg holnap induljon a nyugati határra. Menj el a nomarchoszhoz, és mondd meg neki, értesítse a többi nomarchoszt is, hogy szükség van élelemre, ruhára és fegyverre.

- A Nílusnál bajok lesznek - aggodalmaskodott Tutmózisz.

- Éppen ezért minden hajó és csónak a Nílus elágazásaiban álljon készenlétben a hadsereg átszállítására. Arra is föl kell szólítani a nomarchoszokat, hogy gondoskodjanak a tartalék ezredek előkészítéséről...

Ezalatt Mefresz és Mentuzufisz is hazaértek Ptah templomában levő szállásukra. Mikor maguk maradtak a cellában, Mefresz égnek emelte a karját.

- Halhatatlan három nagy isten, Ozirisz, Ízisz és Hórusz! Mentsétek meg Egyiptomot a pusztulástól! Mióta a világ világ, soha még fáraó annyi istenkáromlást nem ejtett ki a száján, amennyit ma hallottunk ettől a gyerektől!... Fáraót mondtam... Nincs olyan esküdt ellensége Egyiptomnak, se hettita, se föníciai, se líbiai, aki ennyire fittyet hányna a papi sérthetetlenségre...

- A bor átlátszóvá teszi az embert - jegyezte meg Mentuzufisz.

- De abban a fiatal szívben valóságos kígyófészek gomolyog... Megsérti a papságot, kigúnyolja a csodákat, nem hisz az istenekben!

- De engem legjobban az ejt gondolkodóba - szólt eltűnődve Mentuzufisz -, honnan tud a Beroésszal kötött megállapodásokról? Mert tudja, arra esküdni mernék.

- Valaki rettenetes árulást követett el - felelte Mefresz, és a fejéhez kapott.

- Csodálatos! Csak négyen voltatok...

- Dehogy négyen. Mert tudott Beroészról Ízisz főpapnője is, meg két más pap, akik megmutatták neki az utat Széth templomába, meg az a pap, aki a kapuban fogadta... Megállj csak! - töprengett Mefresz. - Az a pap végig a pincében ült... Hátha az hallgatózott?

- Akkor is, semmi esetre se egy gyereknek adja el a titkot, hanem valaki jelesebb személynek... És éppen itt a baj!

Kopogtattak a cella ajtaján. A szent Sem volt, Ptah templomának főpapja.

- Békesség veletek - mondta belépve.

- Áldás szívednek.

- Azért jöttem, mert olyan hangos szóval beszéltek, mintha valami nagy szerencsétlenség ért volna bennünket. Csak nem a háború riasztott meg benneteket ennyire azokkal a nyomorult líbiaiakkal? - mondta Sem.

- Mit gondolsz, szent testvérünk, a trónörökösről? - vágott a szavába Mentuzufisz.

- Hát azt gondolom - felelte Sem -, hogy most szívvel-lélekkel örül a háborúnak meg a fővezérségnek. Igazi hős! Ha ránézek, mindig Ramszesz oroszlánja jut az eszembe... Ez a fiú kész volna akár egymagában is nekiesni az egész líbiai bandának, és alighanem szét is verné.

- Ez a fiú - jelentette ki Mefresz - porba döntheti minden templomunkat, és eltörölheti Egyiptomot a föld színéről.

Szent Sem hirtelen előkapta a mellén viselt aranyamulettet, és suttogva mondta:

- Szálljatok ki, gonosz szavak, a sivatagba!... Szálljatok el messzire, és ne szerezzetek bajt az igazhitűeknek!... Mi jut eszedbe, kegyes uram? - folytatta hangosabban, szinte szemrehányásképpen.

- Mefresz őkegyessége igazat mond - jegyezte meg Mentuzufisz. - Megfájdulna a fejed, belsőd, ha emberi ajak elismételné azokat a káromlásokat, amelyeket mi ma hallottunk attól a sihedertől.

- Ne tréfálj, próféta - méltatlankodott Sem főpap. - Inkább elhiszem, hogy a víz lángot vet és a levegő tüzet olt, mint azt, hogy Ramszesz istenkáromlásra vetemedik!

- Úgy tesz, mintha részeg fejjel mondaná - tette hozzá Mefresz rosszmájúan.

- Még akkor is. Nem tagadom, a herceg csakugyan könnyelmű és korhely, de nem istenkáromló!

- Mi is azt tartottuk - magyarázta Mentuzufisz. - És annyira bizonyosak voltunk jellemében, hogy amikor elhagyta Háthor templomát, még az állandó ellenőrzését is megszüntettük...

- Sajnáltad a pénzt a besúgók fizetésére - vetette oda Mefresz. - Látod, milyen súlyos következményekkel jár egy látszólag csekély mulasztás!

- De hát mi történt? - kérdezte türelmetlenül Sem.

- Röviden megmondom: a trónörökös gúnyt űz az istenekből...

- Ó!...

- Bírálgatja a fáraó parancsait...

- Hihetetlen!

- A legfőbb tanács tagjait árulónak nevezi...

- De...

- És valakitől megtudta, hogy Beroész itt járt, sőt, hogy találkozott Mefresszel, Herihorral és Pentuerrel Széth templomában...

Sem mind a két kezével a fejéhez kapott, és összevissza szaladgált a cellában.

- Hihetetlen! - hajtogatta. - Hihetetlen!... Valaki gonosz igézetet dobott arra a fiúra... Talán épp az a föníciai papnő, akit elragadott a szentélyből...

Ez a gyanú Mentuzufisz szemében annyira találónak tetszett, hogy Mefreszre pillantott. De a felizgatott főpap nem engedte, hogy kizökkentsék a kerékvágásából.

- Majd meglátjuk - felelte. - De először is nyomozást kell indítani, hogy tisztán lássuk, napról napra, mit művelt a herceg Háthor templomából való távozása után. Nagyon nagy szabadsága volt, nagyon sok összeköttetése hitetlenekkel és Egyiptom ellenségeivel. Te pedig, szent Sem, segítségünkre leszel...

A határozat folytán Sem főpap mindjárt másnap ünnepies ájtatosságra hívta a népet Ptah templomába.

Az utcasarkokon, tereken, de még a földeken is megálltak a papi heroldok, és síppal, kürtszóval hívogatták a népet. S amikor elég hallgató gyülekezett köréjük, közhírré tették, hogy Ptah templomában három napon át ünnepi ájtatosságot és körmenetet tartanak, hogy a kegyes istenek áldják meg az egyiptomi fegyvereket, és sújtsanak le a líbiai lázadókra. Vezérükre, Muszavaszára pedig küldjenek leprát, vakságot és háborodottságot.

Úgy is lett, ahogy a papok akarták. Kora reggeltől késő estig mindenféle foglalkozású egyszerű nép gyülekezett össze a templom falai körül. A nemesség és a vagyonos polgárok a külső előcsarnokban helyezkedtek el, a helyi és a szomszéd nomoszbeli papok pedig a legbelső, legszentebb kápolnában áldozatot mutattak be Ptah istennek, és könyörgéseket mondtak.

Naponként háromszor volt ünnepi körmenet: aranycsónakban, függönyökkel letakarva hordták körül az isten felséges szobrát. A nép arcra borult előtte, és hangosan gyónta a bűneit. A sokadalomban sűrűn elhelyezett próféták megfelelő kérdésekkel segítették a híveket a töredelmes gyónásban. Ugyanígy folyt a dolog a templom előcsarnokában is. Minthogy pedig a nagy rangú és gazdag urak nem szívesen vádolgatták hangos szóval magukat, a szentatyák félrevonták a bűnbánókat, és suttogva adtak nekik útbaigazító tanácsokat, emlékeztető intelmeket.

Az ájtatosság délben volt a legünnepiesebb. Mert ebben az órában vonultak fel a nyugati határra induló hadsereg katonái, hogy meghallgassák a főpap áldását, és felfrissítsék szent amulettjeiket, amelyek varázserejükkel meggyengítik az ellenség csapásait.

Néha tompa mennydörgés dübörgött végig a templomon, éjnek idején pedig a pilonok fölött villámlott. Ez annak a jele volt, hogy az isten meghallgatta valakinek a könyörgését, vagy a papokkal beszélt.

Amikor a háromnapi ájtatosság elmúltával Sem, Mefresz és Mentuzufisz újra összegyűlt bizalmas tanácskozásra, a helyzet teljesen világos volt.

Az ájtatosság körülbelül negyven talentum bevételhez juttatta a szentélyt, de körülbelül hatvan talentumot kiosztogattak ajándékokra, vagy a nemesi és legfelső katonai körök több tagjának az adósságait fizették ki vele.

Egyébként a következő híreket szedték össze:

A katonák között az a hír járta, hogy Ramszesz, mihelyt trónra lép, háborút indít Asszíria ellen. Ez a háború pedig nagy hasznot jelent minden résztvevőnek. Még a legutolsó katona se tér vissza ebből a hadjáratból anélkül, hogy ezer drachma ne ütné a markát, de még többet is szerezhet.

A nép között arról sugdostak, hogy ha a fáraó győzelmesen tér vissza Ninivéből, minden paraszt néhány rabszolgát kap ajándékba, és bizonyos számú évekre elengedi az adókat egész Egyiptomban.

Az arisztokrácia úgy vélte, hogy az új fáraó mindenekelőtt elszedi a papoktól és visszaadja a nemességnek mindazokat a földeket, amelyek adósságok fedezeteképpen a papság tulajdonába kerültek. Azt is beszélték, hogy a jövendő fáraó maga akar uralkodni, a legfőbb papi tanács beleszólása nélkül.

Végül mindegyik társadalmi réteg meg volt győződve, hogy Ramszesz herceg a föníciai segítség biztosítására Istár hitére tért, és különös nagy tiszteletben tartja. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a trónörökös egy éjjel meglátogatta Istár templomát, és ott valami csodákat látott. Különben a gazdag ázsiaiak között olyan hírek keringtek, hogy Ramszesz nagy ajándékokat adott a templomnak, és cserébe kapta onnan azt a föníciai papnőt, akinek meg kellett őt erősítenie új hitében.

Mindezeket a híreket Sem őkegyessége és papjai szedegették össze. Mefresz és Mentuzufisz szentatyák ugyancsak közöltek vele egy újságot, amely Memfiszből érkezett.

Nevezetesen: a csodatevő kháldeai főpapot, Beroészt, Széth temploma pincéjében Oszochor pap fogadta, aki két hónappal utóbb férjhez adta a lányát, drága ékszereket adott neki, és az ifjú párnak nagy birtokot vásárolt. És minthogy Oszochornak nem volt jelentős jövedelme, az a gyanú támadt, hogy ez a pap végighallgatta Beroész és az egyiptomi főméltóságok tárgyalását, aztán eladta a szerződés titkát a föníciaiaknak, és nagy vagyont kapott érte.

Erre a beszámolóra Sem főpapnak ez a megjegyzése volt:

- Ha ez a szent Beroész csakugyan olyan csodatevő, először is őt kérdezzétek meg: valóban Oszochor árulta-e el a titkokat?

- Meg is kérdezték a csodatevő Beroészt - felelte Mefresz -, de a szent férfiú azt felelte, hogy erről a dologról nem kíván szólni. De azt is hozzátette, hogy ha valaki végighallgatta is a tárgyalásokat, és eladta a titkot a föníciaiaknak, attól még se Egyiptom, se Kháldea nem szenved kárt. Ha tehát megkerül is a bűnös, irgalmasnak kell hozzá lenni.

- Szent férfiú!... Igazán szent! - suttogta Sem.

- Most pedig mit gondolsz, kegyes főpap, a hercegről? - fordult Mefresz Semhez. - Mit szólsz ahhoz a nyugtalansághoz, amelyet a herceg viselkedése felidézett?

- Ugyanazt mondom, amit Beroész: a trónörökös nem okoz kárt Egyiptomnak, tehát elnézőnek kell lenni hozzá.

- Ez az ifjonc gúnyt űz az istenekből és csodákból, idegen templomokba jár, fellázítja a népet... Ez nem csekélység! - mondta nagy keserűséggel Mefresz, aki nem tudta Ramszesznek elfelejteni, milyen nyers formában gúnyolta ki az ő jámbor igyekezetét.

Sem szerette Ramszeszt, azért jóságos mosollyal fejtegette:

- Akad-e ugyan olyan paraszt Egyiptomban, aki ne örülne, ha rabszolgát kapna, hisz lerázhatná nyakáról a nehéz munkát, cserébe az édes semmittevésért? És van-e ember a világon, aki ne álmodozna adóelengedésről? Mert azon a pénzen, amit a kincstárba fizet, szép ruhát vehetne a feleségének, magának és a gyerekeinek, és egyéb örömökre is telne.

- Dologtalanság és mértéktelen költekezés az emberiség megrontója - jegyezte meg erre Mentuzufisz.

- És van-e olyan katona, aki nem szeretne háborút, és ne kívánna ezer drachma hasznot vagy még éppen többet? Aztán, kérdezlek benneteket, szentatyák: melyik fáraó, melyik nomarchosz, melyik nemes fizeti kész örömest az adósságait, és nem néz görbe szemmel a templomok gazdagságára?

- Istentelen kapzsiság! - vetette közbe Mefresz.

- És végül - folytatta Sem -, volt-e valaha olyan trónörökös, aki ne álmodozott volna a papi befolyás korlátozásáról? Melyik fáraó ne próbálta volna lerázni nyakáról a legfőbb tanácsot?

- Bölcs a te beszéded, szent főpap - hagyta rá Mefresz -, de mire vezethet bennünket?

- Arra, hogy ne panaszoljátok be a trónörököst a legfőbb tanács előtt. Mert olyan bíró úgysincs, aki a herceget marasztalná el azért, mert a paraszt szeretne adót nem fizetni, vagy mert a katonák háborút kívánnak. Sőt, benneteket érhetne szemrehányás. Mert ha napról napra figyelemmel kísértétek volna a herceget, és fékeztétek volna apró botlásait, ma nem emelkednének valóságos piramisok a vádakból, amelyeknek ráadásul nincs is alapjuk. Az ilyen ügyekben nem az a baj, hogy az emberek általában hajlanak a bűnre, mert az mindig így is volt. Hanem ott a veszedelem, hogy nem vigyáztunk rájuk. A mi szent folyónk, Egyiptom anyja, réges-régen iszapba temette volna minden csatornánkat, ha a mérnökök nem vigyáznának rá.

- És mit mondasz, kegyes uram, azokra a koholt kitalálásokra, amelyekre velünk szemben vetemedett a herceg? - kérdezte Mefresz. - Megbocsátod a csodákkal való utálatos csúfolódásokat is? Az ifjonc felháborító módon megbántotta az én jámborságomat...

- Magát bántja meg, aki részeg emberrel szóba ered - felelte Sem. - Különben is, nektek, kegyes uraim, nem volt jogotok a legsúlyosabb államügyekről tárgyalni a herceggel, amikor nem volt józan. Sőt, hibát követtetek el, amikor ittas embert neveztetek ki a hadsereg fővezérévé. Mert a hadvezérnek józannak kell lennie.

- Meghajlok a bölcsességed előtt - adta be a derekát Mefresz -, de én amellett vagyok, hogy igenis vádoljuk be a herceget a legfelső tanács előtt.

- Én meg a vád ellen vagyok - felelte határozott hangon Sem. - A főtanácsnak tudomást kell szerezni a helytartó minden botlásáról, de ne vád, hanem a szokásos jelentés alakjában.

- Én is a vád ellen vagyok - jegyezte meg Mentuzufisz.

Mefresz, látva, hogy egymaga két szavazattal áll szemben, elállt attól a kívánságától, hogy panaszt kell emelni a herceg ellen. De bántódását emlékezetébe véste, és bizalmatlanságát elrejtette szíve legmélyén.

Az asztrológusok tanácsa szerint a főhadiszállásnak Háthor hetedik napján kellett elvonulnia Pi-Basztból. Mert ez a nap háromszorosan jó volt: jó, jó, jó. Az égben az istenek, a földön az emberek örvendeztek, mert Ra ezen a napon győzte le az ellenséget, jött a világra, és halt meg késő öregségben, nagy tisztességgel.

Szerencsés volt ez a nap a terhes asszonyokra és posztóárusokra is, hanem a békákra, egerekre annál veszedelmesebb.

Fővezérré való kinevezése után Ramszesz lázasan dologhoz látott. Személyesen fogadott minden felvonuló ezredet, megvizsgálta fegyvereit, ruháit, táborát. Maga üdvözölte az újoncokat, és lelkesen buzdította őket, hogy kedvvel végezzék a gyakorlatokat, az ellenség vesztére és a fáraó dicsőségére. Elnökölt minden haditanácson, jelen volt minden egyes kém jelentéstételén, és az érkező hírek szerint a térképen tulajdon kezével jelölte meg az egyiptomi sereg hadmozdulatait és az ellenség állásait.

Olyan hirtelenséggel termett egyik helyről a másikra, hogy bár mindenütt várták, mégis mindenütt úgy csapott le, mint a héja. Reggel Pi-Baszttól délre járt, és megvizsgálta az élelmiszerkészleteket; egy óra múlva a várostól északra látták, ahol megállapította, hogy az ezredből százötven ember hiányzik. Estefelé ellenőrizte a legtávolabbi őrszemeket, végignézte az egyik Nílus-ágon az átkelést, és szemlét tartott kétszáz hadiszekér fölött.

Szent Mentuzufisz, aki mint Herihor meghatalmazottja, jól értett a haditudományokhoz, egyik ámulatból a másikba esett.

- Tudjátok, kegyes jó uraim - fordult Semhez és Mefreszhez -, hogy amióta megismertem a herceg gonoszságát és álnokságát, sehogy se szívelhetem. De Ozirisz legyen a tanúm, hogy ez az ifjú született hadvezér. Hallatlan dolgot mondok nektek: négy nappal hamarabb vonjuk össze seregeinket a nyugati határon, mint számítani lehetett volna rá. A líbiaiak máris elvesztették a háborút, mielőtt még meghallották volna nyilaink sivítását...

- Az ilyen fáraó annál veszedelmesebb miránk... - mondta Mefresz, az öregek jellemző megátalkodottságával.

Háthor hó hatodikán este Ramszesz herceg megfürdött, és kiadta tisztjeinek a parancsot, hogy holnap reggel két órával napkelte előtt indulnak.

- Most pedig szeretném kialudni magam - fejezte be.

De kívánni könnyebb, mint csakugyan aludni is.

Az egész város csak úgy hemzsegett a sok katonától, és a herceg palotája előtt is táborozott egy ezred, amely evett, ivott, énekelt, és esze ágában se volt a pihenés.

A herceg a legtávolabb eső szobába vette magát, de még csak le sem vetkőzhetett. Szinte minden percben rajtaütött egy-egy tiszt holmi semmitmondó jelentéssel, vagy parancsát kérték olyan dologban, amelyet rögtön elintézhetett volna az ezredparancsnok. Kémeket vezettek elébe, akik semmi új hírt nem hoztak; csekély kísérettel nagyurak jelentkeztek, önkéntesek gyanánt ajánlották fel szolgálataikat a hercegnek. Hol föníciai kereskedők törték magukat, hogy bejussanak hozzá s hadiszállításokat kérjenek, hol meg hadiszállítók, akik a tábornokok túlzott igényeire panaszkodtak.

Nem hiányoztak a varázslók, asztrológusok sem, akik még az utolsó percben, a kivonulás előtt, horoszkópot akartak felállítani a hercegnek, valamint bűbájosok is kerülgették, akik ellenséges nyilak ellen csalhatatlanul védő amuletteket árultak.

Mindezek az emberek valósággal be akartak törni a herceg szobájába, mert mind abban a hitben volt, hogy az ő kezébe van letéve a háború sorsa, és ilyen körülmények között minden illemszabály fölborul.

A herceg türelmesen eligazította valamennyiük dolgát. Hanem amikor az asztrológusok után az egyik hárembeli kedvese lépett a szobába nagy sírás-rívással, hogy Ramszesz már nem szereti, mert el se búcsúzott tőle, s amikor egy negyedóra múlva egy másik kedvesének a sírását hallotta az ablak alatt, a trónörökös elvesztette a türelmét.

Tutmóziszt hívatta.

- Ülj le ebben a szobában - mondta neki -, és ha van rá kedved, vigasztald az asszonyaimat. Én valahol elbúvok a kertben, mert különben nem alszom, és reggelre olyan leszek, mint a kútból kihúzott tyúk.

- Szükség esetén hol keresselek? - kérdezte Tutmózisz.

- Ohó! - nevetett a herceg. - Sehol se keressetek. Majd megkerülök én magam, ha az ébresztőt fújják.

Azzal a herceg egy hosszú, csuklyás köpenyt vetett a vállára, és kisurrant a kertbe.

De a kertben is csak úgy rajzott a sok katona, kukta és a herceg egyéb cselédsége; mert a palota egész területén megszűnt minden rend, mint általában harctérre indulás előtt szokott. Erre Ramszesz elkerült a park legsűrűbb részébe, ahol egy szőlővel befuttatott lugast talált, s örömmel levetette magát a padra.

- Itt nem akadnak majd rám se a papok, se az asszonyok - dörmögte.

Rögtön el is aludt, mint a tej.

Néhány napja a föníciai Káma nem érezte jól magát. Az állandó ingerültséghez most valami különös bágyadtság és ízületi fájdalom járult. Azonfelül az arca, különösen pedig a homloka a szemöldök fölött, viszketett.

Ezek az apró tünetek annyira nyugtalanították, hogy most már nem is gondolt arra, hogy megölik, ahelyett szakadatlanul a tükör előtt ült, a szolgáknak pedig meghagyta: tegyenek, amit akarnak, csak őt hagyják békében. Nem gondolt most se Ramszeszre, se a gyűlölt Sárára; minden figyelmét lekötötték a homlokán jelentkező foltocskák, amelyeket gyakorlatlan szem észre se vett volna.

"Folt... folt hátán folt... - mondta magában, és szörnyű félelem fogta el. - Kettő... három... Ó, Astóreth, ilyen módon csak nem bünteted a te papnődet?!... Inkább a halál... De hát ez megint miféle ostobaság?... Ha a homlokom megdörzsölöm az ujjammal, a piros foltocska még pirosabb lesz... Valami nyilván megcsípett, vagy tisztátalan olajjal kentem be magam... Megmosdok, akkor holnapra elmúlnak ezek a foltok..."

Megvirradt másnapra, de a foltok nem múltak el.

Behívott egy cselédet.

- Hallgass ide - mondta neki -, nézz rám...

Hanem ekkor a szoba leghomályosabb részében ült.

- Nézz az arcomba - mondta fojtott hangon. - Látsz-e a képemen... piros foltokat?... De... ne lépj közel hozzám!

- Nem látok én semmit - felelte a leány.

- A bal szemem alatt se?... A szemöldököm fölött se? - kérdezte Káma egyre ingerültebben.

- Méltóztassék talán isteni arcával a világosság felé fordulni - kérte a lány.

Ez a kívánság természetesen végképpen felbőszítette Kámát.

- Kifelé, nyomorult! Ki innen! - kiáltotta. - S ne kerülj többé a szemem elé...

Amikor aztán a leány elrohant, úrnője lázasan az öltözőasztalkához ült, és néhány tégelyt kibontva, egy kis ecsettel rózsásra festette az arcát.

Estefelé mégis orvost hívatott, mert az ízületeiben szakadatlanul érezte a fájdalmat és a fájdalomnál is rosszabb nyugtalanságot. Amikor bejelentették neki, hogy az orvos megjött, belenézett a tükörbe, és újra olyan roham fogta el, mintha eszét vesztette volna. A tükröt levágta a földre, és sírva sikoltozott, hogy látni se akarja az orvost.

Háthor hó hatodikán egész nap egy falatot se evett, és senkit se akart maga elé bocsátani.

Amikor napnyugta után egy rabszolganő mécsest vitt be neki a szobába, Káma az ágyon feküdt, feje egy nagy sálba volt bebugyolálva. A rabszolgára ráparancsolt, hogy hordja el magát a szobából minél hamarabb, aztán, jó messze a mécsestől, leült egy karosszékbe, és pár órát félig ébren, félig dermedt álomban töltött.

"Nincs semmiféle folt - gondolta magában -, és ha van is, de nem az... Nem bélpoklosság..."

- Istenek! - sóhajtozott, és a földre vetette magát. - Nem lehet az, hogy én... Istenek, mentsetek meg!... Visszamegyek a templomba, holtom napjáig vezeklek...

Újra lecsillapodott, és újra gondolkozóba esett.

"Nincs itt semmiféle folt - gondolta. - Néhány nap óta dörzsölgetem a bőrömet, attól olyan vörös... Ugyan honnan is?... Hallott már valaki olyat, hogy papnő, a trónörökös kedvese bélpoklos legyen?... Ó, istenek, amióta a világ világ, ilyen eset még nem volt!... Csak halászok, rabok meg nyomorult zsidók... Ó, az a hitvány zsidó lány!... Őrá küldjetek bélpoklosságot, égi hatalmak!"

E pillanatban az ablak előtt, mely az első emeletről nyílt, egy árnyék suhant el. Aztán nesz hallatszott, majd az udvarról egy szökkenéssel a szoba közepén termett - Ramszesz herceg.

Káma majd kővé dermedt. Hirtelen a fejéhez kapott, szemébe határtalan félelem ült ki.

- Lükon? - suttogta Káma, fejét riadtan két tenyerébe szorítva. - Lükon, te itt vagy?... Véged van!... Keresnek...

- Tudom - felelte a görög, gúnyosan elnevetve magát. - Minden föníciai és a fáraó egész rendőrsége engem hajszol... Hanem azért mégis itt vagyok nálad, és az uradnál is jártam...

- A hercegnél?

- Nála, tulajdon szobájában... És a szívébe mártottam volna a tőrömet, ha gonosz lelkek másfelé nem viszik... A szeretőd nyilván másik asszonyához ment, nem tehozzád...

- Mit akarsz?... Menekülj! - suttogta Káma.

- De csak veled - felelte a görög. - Az utcán kocsi vár bennünket, azzal lemegyünk a Nílusig, ott meg a bárkám útra készen vár...

- Megőrültél!... Hisz az egész város, minden út tele van katonasággal...

- Éppen ezért léphettem be a palotába, és mind a ketten a legkönnyebben kisurranhatunk - felelte Lükon. - Szedj össze minden drágaságot... Hamarosan itt leszek, és elviszlek...

- Hová mégy?

- Megkeresem az uradat - felelte Lükon. - Nem akarok anélkül elmenni, hogy emléket ne hagyjak neki...

- Őrült!...

- Hallgass! - rivallt rá Lükon, aki elsápadt dühében. - Még védeni akarod?

Káma megtántorodott, ökölbe szorította a kezét, szemében gonosz tűz villant fel.

- És ha nem találod meg?

- Megölöm néhány alvó katonáját... felgyújtom a palotát... különben... tudom is én, mit csinálok... De emlék nélkül nem megyek el...

Káma tágra meredt szeme olyan szörnyű kifejezést öltött, hogy Lükont is meglepte.

- Mi lelt? - kérdezte a görög.

- Semmi. Hallgass ide. Még sose voltál ennyire hasonló a herceghez, mint most... Ha tehát valami jót akarsz tenni...

Száját Lükon füléhez tette, és suttogni kezdett.

A görög megdöbbenve hallgatott.

- Asszony - mondta végül -, a leggonoszabb szellemek beszélnek a te ajkadról... Így aztán majd feléje fordul a gyanú!

- Az többet ér, mint egy tőrdöfés - felelte Káma nevetve. - Nos?

- Sose jöttem volna ilyen gondolatra!... De mind a kettőt talán még jobb lesz!

- Nem! A lány csak hadd éljen. Az lesz az én bosszúm...

- Micsoda fondorlatos némber! - suttogta Lükon. - De tetszel nekem. Fejedelmi módon megfizetünk nekik...

Azzal az ablakhoz lépett, és eltűnt. Káma kihajolt utána, és a maga bajáról elfeledkezve, lázas fejjel hallgatózott.

Egy negyedórával Lükon távozása után a fügeliget felől metsző asszonyi sikoltás törte meg a csendet. Néhányszor megismétlődött, aztán elhallgatott.

Kámát pedig a várt ujjongás helyett félelem fogta el. Térdre roskadt, és tébolyodott szemmel nézett a sötét kertbe.

Lenn halk futás nesze hallatszott, egy oszlop egyet reccsent, és az ablakban újra megjelent Lükon, sötét köpenyben. Nehezen zihált, és a keze reszketett.

- Hol vannak az ékszerek? - kérdezte.

- Hagyj békén - vetette oda Káma.

A görög nyakszirten kapta a lányt.

- Nyomorult! - förmedt rá. - Hát nem érted, hogy mielőtt a nap felkel, börtönbe vetnek, és pár nap múlva megfojtanak?

- Beteg vagyok...

- Hol vannak az ékszerek?

- Az ágy alatt.

Lükon belépett a szobába, a mécses világánál egy nehéz ládikót húzott elő az ágy alól, a köpenyt Káma vállára vetette, és a karjánál fogva kifelé vonszolta.

- Mozogj! Melyik ajtón jár be hozzád az a... az urad?

- Hagyj magamra...

A görög föléje hajolt, és suttogva mondta:

- Ohó!... Azt hiszed, itt hagylak?... Annyit törődöm én már csak veled, mint egy szimatja vesztett szukával... De velem kell jönnöd... Hadd tudja meg az urad, hogy van még, aki különb nála. Ő ellopta az istennő papnőjét, én meg elviszem az ő szeretőjét...

- Mondom, beteg vagyok...

A görög előrántotta keskeny tőrét, és Káma nyakának szegezte. A leány megremegett, és suttogva mondta:

- Már megyek...

Egy titkos ajtón kimentek a kertbe. A hercegi palota felől katonák zsivaja zúgott, akik tüzeket raktak. A fák között itt is, ott is tüzek égtek; időnként a trónörökös egy-egy cselédje sietett el mellettük. A kapuban az őrség feltartóztatta őket:

- Állj! Ki vagy?

- Téba - felelte Lükon.

Baj nélkül kiértek az utcára, és eltűntek Pi-Baszt idegennegyedének szűk sikátoraiban.

Hajnal előtt két órával városszerte megszólaltak a kürtök, dobok.

Tutmózisz még legmélyebb álmát aludta, amikor Ramszesz herceg lerángatta róla a köpenyét, és vidám nevetéssel költögette:

- Kelj föl, éber vezérünk!... Az ezredek már elindultak.

Tutmózisz felült az ágyán, és törölgette álmos szemét.

- Á! Te vagy, uram? - kérdezte ásítva. - Nos, kialudtad-e magad?

- Mint még soha! - felelte a herceg.

- Én bizony még aludtam volna.

Mind a ketten megfürödtek, hosszú katonaköpenyt, félpáncélt vettek magukra, és lóra ültek: a két nemes állat majd kitépte magát a lovászok kezéből.

A herceg csekély kísérettel csakhamar elhagyta a várost, megelőzve a lomhán menetelő hadoszlopokat. A Nílus erősen kiöntött, de a herceg ott akart lenni, amikor a sereg átkel a csatornákon és gázlókon.

Mire a nap fölkelt, az utolsó tábori szekér is már messze túl járt a városon, a pi-baszti nomarchosz őkegyessége pedig ráparancsolt a szolgáira:

- Most aztán én is lefekszem, de jaj annak, aki vacsora előtt föl mer ébreszteni! Még az isteni nap is mindennap megpihent, én meg Háthor hó elseje óta nem feküdtem le.

De mielőtt még ébersége dicséretét végigmondhatta volna, egy rendőrtiszt lépett elébe, és nagyon fontos ügyben különkihallgatást kért.

- A föld nyelt volna el! - dörmögte a nomarchosz.

Hanem azért fogadta a tisztet, de előbb ráförmedt:

- Nem várhatna az a dolog pár órát?... Csak nem a Nílus szökik el?

- Nagy szerencsétlenség történt - felelte a tiszt. - A trónörökös fiát megölték...

- Micsoda?... Kit? - pattant fel a nomarchosz.

- A zsidó Sára kisfiát.

- Ki ölte meg?... Mikor?

- Ma éjjel.

- De ki tehette?

A tiszt lehajtotta a fejét, és összefonta mellén a két karját.

- Azt kérdem, ki ölte meg? - ismételte a nomarchosz inkább rémülten, mint haragosan.

- Uram, kegyeskedj te magad vizsgálatot indítani. Az én szám nem mondhatja el, amit a fülem hallott.

A nomarchosz megdöbbenése most még nagyobb lett. Maga elé rendelte Sára egész cselédségét, és egyidejűleg Mefresz főpapért is elküldött. Mentuzufisz tudniillik, mint a hadügyminiszter képviselője, a herceggel ment.

Mefresz meg is érkezett, de nem tudta mire vélni a dolgot. A nomarchosz elmondta neki a hírt a trónörökös fiacskájának meggyilkolásáról, és megemlítette azt is, hogy a rendőrtiszt nem mer további felvilágosításokat adni.

- Tanúk vannak? - kérdezte a főpap.

- Parancsodra várnak, kegyes szentatyám - felelte a nomarchosz.

Bevezették Sára kapusát.

- Hallottad - kérdezte a nomarchosz -, hogy úrnődnek a fiacskáját megölték?

A kapus a földre borulva válaszolta:

- Sőt, láttam is felséges kis testét, akit a falhoz verdestek, és lefogtam az úrnőnket, aki nagy sikoltozva kiszaladt a kertbe...

- Mikor történt a gyilkosság?

- Ma éjfél után. Mindjárt a mi urunk, a legkegyesebb herceg, a trónörökös megérkezése után... - felelte a kapus.

- Hogyan, a herceg az éjjel megfordult úrnőtöknél? - kérdezte Mefresz.

- Te mondád, nagy próféta.

- Csodálatos! - súgta Mefresz a nomarchosznak.

A másik tanú Sára szakácsnéja volt, a harmadik a szobalánya. Mind a kettő azt vallotta, hogy éjfél után a trónörökös fölment az emeletre Sára szobájába. Egy kis ideig ott mulatott, aztán kisietett a kertbe, kevéssel utána pedig Sára asszony jött ki rettenetes sírással.

- De hisz a trónörökös egész éjjel ki se húzta a lábát a szobájából... - jegyezte meg a nomarchosz.

A rendőrtiszt megrázta a fejét, és jelentette, hogy az előszobában többen várnak a hercegi palota cselédei közül.

Behívták őket, szent Mefresz kérdéseket tett föl, és erre kiderült, hogy a trónörökös... mégsem aludt a palotában!... Éjfél előtt elhagyta a szobáját, és kiment a kertbe; csak akkor tért vissza, amikor ébresztőre megszólaltak az első kürtök.

Amikor elvezették a tanúkat, és a két főméltóság magára maradt, a nomarchosz nagy jajjal a padlóra vetette magát, és bejelentette Mefresznek, hogy nagyon beteg, és inkább az életét veszti, de ő nem folytatja le a vizsgálatot. A főpap halálsápadt volt, csupa izgalom, de azért hangoztatta, hogy a gyilkosság ügyére világosságot kell deríteni, és a fáraó nevében megparancsolta a nomarchosznak, hogy vele együtt azonnal menjen el Sára lakására.

A trónörökös kertje nem volt messze, és a két főméltóság hamarosan a bűntett színhelyén termett.

Fölmentek az emeleti szobába, Sárát ott találták a bölcső mellett térdelve, olyan tartásban, mintha a kisbabát szoptatná. A falon, padlón véres foltok vöröslöttek.

A nomarchosz annyira elgyengült, hogy kénytelen volt leülni, de Mefresz nyugodt maradt. Sárához lépett, a vállára tette kezét, s így szólt:

- Lányom, ő szent felsége nevében jöttünk hozzád...

Sára hirtelen talpra ugrott, s amikor meglátta Mefreszt, rettenetes hangon kiáltotta:

- Átkozottak!... Zsidó királyt akartatok, most itt a király!... Ó, én boldogtalan, miért is hallgattam a ti áruló tanácsaitokra!

Megtántorodott, s ismét a bölcső mellé rogyva jajongta:

- Én fiacskám!... Én kis Szetim!... Milyen szép voltál, milyen okos!... Csak az imént nyújtogatta felém a karocskáit... Ó, Jehova! Add vissza nekem, neked hatalmadban van... Egyiptom istenei, Ozirisz... Hórusz... Ízisz... Ízisz... te magad is anya voltál!... Nem lehet az, hogy az égben senki se hallja meg az én kérésemet... Ilyen piciny gyermek... A hiénának megesett volna rajta a szíve...

A főpap Sára hóna alá nyúlt, és talpra állította. A szobát teljesen megtöltötte a rendőrség és a házi cselédség.

- Sára - szólt a főpap -, Egyiptom urának, a fáraó ő szent felségének a nevében felszólítalak és parancsolom, mondd meg: ki ölte meg a fiadat?

Sára maga elé bámult, mint aki nincs az eszén, és végigsimította a homlokát. A nomarchosz borral kevert vízzel kínálta, az egyik cseléd pedig ecetet hintett rá.

- Ő szent felsége nevében parancsolom - ismételte Mefresz -, mondd meg a gyilkos nevét.

A jelenlevők hátráltak az ajtó felé, a nomarchosz pedig kétségbeesett mozdulattal dugta be a fülét.

- Ki ölte meg? - mondta Sára fojtott hangon, és Mefresz arcára szegezte a szemét. - Azt kérded, ki ölte meg?... Ismerlek benneteket... papok!... Ismerem az igazságtokat...

- Tehát ki volt? - faggatta Mefresz.

- Én! - sikoltotta Sára, nem is emberi hangon. - Én öltem meg a fiamat, mert zsidót csináltatok belőle.

- Az nem igaz! - sziszegte a főpap.

- De igenis, én... én! - ismételte Sára. - Hej, emberek, akik itt láttok, hallotok - fordult a tanúkhoz -, tudjátok meg, hogy én öltem meg... én... én... én! - sikoltozott Sára, a mellét verdesve.

Erre a határozott önvádra a nomarchosz is magához tért, és részvéttel nézett Sárára; az asszonyok hangosan zokogtak, a kapus is a könnyeit törölgette. Csak a szent Mefresz szorította össze kékes ajkát. Végül, a rendőrtisztekre tekintve, nyomatékos hangon mondta:

- Ő szent felsége szolgái, a kezetekbe adom ezt a nőt, kísérjétek az ítélőszék épületébe...

- De a fiamat is velem! - kiáltotta Sára, a bölcsőre borulva.

- Veled... veled, szegény asszony - mondta a nomarchosz, és eltakarta az arcát.

A főméltóságok kimentek a szobából. A rendőrtiszt gyaloghintót hozatott, és a legmélyebb tisztelettel kísérte le Sárát. A boldogtalan kivette a bölcsőből a vérfoltos pólyát, és ellenkezés nélkül beült a gyaloghintóba.

Az egész cselédség utána ment a bíró szobája elé.

Amikor Mefresz a nomarchosszal a kerten keresztül hazament, a tartományi kormányzó meghatottan jegyezte meg:

- Sajnálom ezt a szegény asszonyt!...

- Megbűnhődik a törvény szerint... hazugságáért - felelte a főpap.

- Kegyes uram azt hiszi...

- Bizonyos vagyok benne, hogy az istenek megtalálják és el is ítélik az igazi gyilkost...

A kertajtó előtt elállta az útjukat Káma palotájának a gondnoka.

- A föníciai lány eltűnt!... Eltűnt az éjjel...

- Még egy szerencsétlenség... - suttogta a nomarchosz.

- Ne félj - nyugtatta meg Mefresz a nomarchoszt -, a herceg után ment.

Mefresz szavaiból a nomarchosz megérezte, hogy a főpap gyűlöli a herceget, és... megdermedt a szíve. Mert ha rábizonyítják Ramszeszre, hogy ő ölte meg a fiát, a trónörökös sose lép ősei trónjára, akkor pedig a súlyos papi járom még kegyetlenebbül ránehezedik Egyiptomra.

A nomarchosz szomorúsága pedig csak még nagyobb lett, amikor este elmondták neki, hogy Háthor templomának két orvosa megvizsgálta a kis halott tetemét, és azt a véleményüket hangoztatták, hogy a gyilkosságot csak férfi követhette el. Valaki - mondták az orvosok - jobb kézzel két lábánál fogva felkapta a gyermeket, és a falhoz vágva szétverte a fejét. Sára jobb keze pedig nem érhette át a két kis lábacskát, amelyen különben is vastag ujjnyomok látszanak.

Az orvosok kijelentése után Mefresz főpap, Sem főpap társaságában, lement Sára börtönébe, és minden egyiptomi és idegen istenekre kérlelte, jelentse ki, hogy ő nem bűnös kis fiacskája halálában, és írja le, milyen ember volt a bűntett elkövetője.

- Mi hiszünk majd a te szavaidnak - mondta Mefresz -, és te nyomban visszakapod szabadságodat.

De Sára, ahelyett, hogy megilletődött volna a jóindulat e nyilvánvaló bizonyságán, nagy haragra gerjedt.

- Sakálok - kiáltotta -, két áldozat nem elég nektek, még újak kellenek?... Boldogtalan, én öltem meg... én... mert ki tudna más olyan alávaló lenni, hogy egy gyermeket megöljön?... Egy szegény kis apróságot, aki nem ártott senkinek!

- És tudod, te makacs asszony, mi vár rád? - kérdezte a szent Mefresz. - Három napon át karodban tartod gyermeked holttestét, aztán börtönbe mégy, tizenöt esztendőre.

- Csak három napig? - ismételte Sára. - De én nem akarok elválni tőle soha, de soha, az én szegény kis Szetimtől... És nem a börtönbe, hanem a sírba megyek utána, az én uram pedig egy sírba temettet bennünket...

Amikor a főpapok eltávoztak Sárától, az istenfélő Sem odafordult Mefreszhez:

- Én már nem egy gyermekgyilkos anyát láttam és ítéltem is el: de ehhez egy se hasonlított.

- De hisz nem is ő ölte meg a fiát! - vágta rá haragosan Mefresz.

- Hát ki?

- Akit a cselédség látott, amikor berohant Sára házába, és nem sokkal azután elszaladt... Aki az ellenség ellen indulva, magával vitte a föníciai papnőt, aki meggyalázta az oltárt... Végül - fejezte be Mefresz fölhevülve - aki kiűzte Sárát a házából, rabszolgává tette, mert a fia zsidó lett...

- Rettenetesek a te szavaid! - mondta Sem.

- A bűntett még szörnyűbb, de kiderül ennek az ostoba fehérnépnek minden makacssága ellenére is.

A szent férfiú nem is hitte, jóslata milyen gyorsan beteljesedik.

Ez pedig a következőképpen történt:

Ramszesz herceg még el se hagyta pi-baszti palotáját, hogy a hadsereggel a határra induljon, amikor a rendőrfőtiszt már tudott Sára fiacskájának a megöléséről, Káma szökéséről és arról, hogy Sára cselédsége látta, amikor a herceg éjjel Sára házába belépett. A rendőrfőtiszt eleven eszű ember volt: rögtön gyanította, ki követhette el a gyilkosságot, és ahelyett, hogy a helyszínen indított volna nyomozást, a városon kívül sietett a bűnösök üldözésére, de közben értesítette Hiramot a történtekről.

S ugyanakkor, amikor Mefresz vallomást szeretett volna kicsikarni Sárából, a legügyesebb pi-baszti rendőrök és Hiram vezetésével valamennyi föníciai már üldözőbe vette a görög Lükont és Káma papnőt.

A herceg elindulása után harmadik éjjel a rendőrfőtiszt már vissza is tért Pi-Basztba, egy jókora vászonnal letakart ketreccel, amelyben nagy hangon valami asszonyféle sikoltozott. Le se feküdt aludni, hanem magához hívatta a tisztet, aki a nyomozást vezette, és figyelmesen meghallgatta a jelentését.

Napkeltekor a két főpap, Sem és Mefresz, továbbá a pi-baszti nomarchosz levelet kapott azzal az alázatos kérelemmel, hogy amennyiben ez az ő akaratukkal is megegyezik, kegyeskedjenek nyomban elfáradni a rendőrfőtiszt hivatalába. Még abban az órában meg is jelentek nála mind a hárman. A rendőrfőtiszt mélyen meghajolt előttük, aztán nagy tisztelettel kérte őket, mondjanak el neki mindent, amit csak tudnak, a trónörökös kisfiának a megöletéséről.

A nomarchosz magas méltósága ellenére elsápadt, amikor meghallotta ezt az alázatos felszólítást, és kijelentette, hogy nem tud semmit. Csaknem ugyanezt mondta Sem is, legfeljebb csak azt tette még hozzá, hogy Sárát ártatlannak gondolja. Mikor aztán a szent Mefreszre került a sor, az így felelt:

- Nem tudom, kegyes uram, hallottad-e, hogy azon az éjjelen, amikor a gyilkosság történt, a herceg egyik asszonya, bizonyos Káma nevű, megszökött?

A rendőrfőtiszt úgy tett, mintha igen meglepődött volna.

- Azt se tudom - folytatta Mefresz -, mondták-e neked, kegyes uram, hogy akkor éjjel a trónörökös nem töltötte otthon, a palotában, az éjszakát, hanem Sára házában járt? A kapus és két cseléd megismerte, mert elég világos éjszaka volt.

- Nagy kár - fejezte be a főpap -, hogy kegyes uram néhány napig nem volt Pi-Basztban...

A rendőrfőtiszt mélyen meghajolt Mefresz előtt, és a nomarchoszhoz fordult:

- Nem volnál kegyes megmondani, jó uram: milyen ruha volt aznap este a hercegen?

- Hosszú fehér köntös, aranyrojtokkal szegett bíborszínű kötő - felelt a nomarchosz. - Nagyon jól emlékszem rá, mert akkor este talán én beszéltem a herceggel utoljára.

A rendőrfőtiszt tapsolt, és Sára kapusa lépett a helyiségbe.

- Láttad a herceget - kérdezte tőle -, amikor azon az éjszakán belépett úrnőd házába?

- Én nyitottam ki őkegyessége előtt a kis ajtót, örökkön éljen...

- Emlékszel rá, milyen ruha volt rajta?

- Kék-fekete csíkos hosszú köntös, ugyanolyan sapka és kék-vörös kötő - felelte a kapus.

A két főpap és a nomarchosz nagyot nézett.

Amikor pedig egymás után bevezették Sára két cselédjét, akik szóról szóra ugyanígy írták le a herceg ruháját, a nomarchosz szeme felragyogott az örömtől, Mefresz arcán pedig zavar volt.

- Esküszöm - erősítette újra a nomarchosz -, hogy a hercegen fehér köntös volt és aranyhímes, bíborpiros kötő...

- Most pedig - mondta a rendőrfőtiszt - kegyeskedjetek lefáradni velem a börtönbe. Ott még egy tanút hallgatunk ki...

Lementek egy föld alatti helyiségbe, ahol egy vászonnal letakart, jókora ketrec állt az ablak alatt. A rendőrfőtiszt föllebbentette botjával a takarót. A ketrec sarkában egy nő feküdt.

- De hisz ez Káma! - kiáltotta a nomarchosz.

Csakugyan Káma volt, betegen, elváltozva. Mikor a főméltóságok láttára fölállt és a világosságra lépett, látni lehetett, hogy az arca tele van vörös foltokkal. Szinte tébolyodott szemmel nézett rájuk.

- Káma - kezdte a rendőrfőtiszt -, Astóreth istennő bélpoklossággal vert meg...

- Nem az istennő! - felelte Káma elváltozott hangon. - Hanem azok a gyalázatos ázsiaiak csempésztek be hozzám egy mérgezett fátyolt... Ó, én boldogtalan!...

- Káma - folytatta a rendőrfőtiszt -, a mi legjelesebb főpapjaink, szent Sem és Mefresz, megszánták a te nyomorúságodat. Ha megmondod az igazat, imádkoznak érted, és a mindenható Ozirisz talán leveszi rólad ezt a csapást. Még nem késő, a betegség csak most kezdődik, és a mi isteneink sokat tehetnek...

A beteg Káma térdre roskadt, és arcát a rácshoz szorítva, megtört hangon esengett:

- Könyörüljetek rajtam!... Megtagadom a föníciai isteneket, és szolgálatomat életem fogytáig Egyiptom nagy isteneinek szentelem... Csak távolítsátok el tőlem...

- Felelj, de csak a tiszta igazságot mondd - szólította fel a rendőrfőtiszt -, és az istenek nem vonják meg tőled kegyelmüket: ki ölte meg a zsidó Sára kisfiát?

- Lükon, az áruló görög... A mi templomunk énekese volt, és azzal hitegetett, hogy szeret... És most itthagyott a nyomorult, de az ékszereimet elvitte!

- Miért ölte meg Lükon a gyermeket?

- A herceget akarta megölni, de minthogy nem találta a palotában, elszaladt Sára házába, és...

- Hogy jutott be a gonosztevő a jól őrzött házba?

- Hát nem tudod, uram, hogy Lükon mennyire hasonlít a herceghez?... Úgy hasonlítanak egymásra, mint egyugyanazon pálmának két levele...

- Milyen ruhát viselt Lükon akkor éjjel? - faggatta tovább a rendőrfőtiszt.

- Kék-fekete csíkos hosszú köntöst, ugyanolyan sapkát meg kék-piros kötőt... Csak ne kínozzatok tovább!... Adjátok vissza az egészségemet... könyörüljetek rajtam... hűséges szolgája leszek a ti isteneiteknek... Már mentek?... Ó, kegyetlenek!

- Szegény leány - nyugtatta Sem -, egy hatalmas csodatevőt küldök én hozzád, az talán...

- Ó, áldjon meg benneteket Astóreth... Nem, a ti mindenható könyörületes isteneitek áldjanak meg benneteket... - suttogta Káma, kínosan gyötrődve.

Az urak kiléptek a börtönből, és újra fölmentek a hivatali szobába. A nomarchosz, látva, hogy Mefresz főpap még most is lesütve tartja szemét, és összeszorítja ajkát, megkérdezte:

- Te nem örülsz a mi híres rendőrfőtisztünk bámulatos felfedezésének?

- Semmi okom sincs örömre - felelte elutasítóan Mefresz. - Az ügy, ahelyett, hogy tisztázódnék, csak még bonyolultabb lett... Mert Sára egyre azt hajtja, hogy ő ölte meg a gyerekét, ez a föníciai lány meg úgy beszél, mintha betanították volna...

- Te tehát, kegyes uram, nem hiszel neki? - kérdezte tőle a rendőrfőtiszt.

- Mert én még sose láttam két embert, akik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy össze lehetne téveszteni őket. Még kevésbé hallottam a hírét annak, hogy itt Pi-Basztban élt egy ember, aki a mi trónörökösünknek - örökkön éljen! - szakasztott mása...

- Pedig ez az ember itt élt Pi-Basztban - felelte a rendőrfőtiszt -, Astóreth templomában. Ismerte Hiram türoszi herceg, és tulajdon szemével látta a mi helytartónk. Éppen a minap adta ki a parancsot, hogy fogjuk el, még nagy jutalmat is ígért, ha kézre kerítjük.

- Hohó! - kiáltott Mefresz. - Úgy látom, kegyes uram, hogy körülötted bogozódnak a legsúlyosabb államtitkok. De engedd meg, addig nem hiszek abban a Lükonban, amíg tulajdon szememmel nem látom!

És haragosan távozott a hivatalból, Sem meg a vállát vonogatva követte.

Amikor a folyosóról már nem hallatszottak be a lépteik, a nomarchosz élesen a rendőrfőtisztre vetette a szemét, és így szólt:

- Nos?

- Csakugyan - felelte a főtiszt -, a szent próféták már olyan ügyekbe is beleártják magukat, amelyek sose tartoztak a hatáskörükbe...

- Nekünk meg tűrnünk kell! - suttogta a nomarchosz.

- Egyelőre - sóhajtotta a főtiszt. - Mert amennyire én az emberi szívet ismerem, ő szent felsége minden tisztje, hivatalnoka, az egész nemesség is háborog a papi önkény miatt. Elvégre is, mindennek van határa...

- Nagy szavak ezek - felelte a nomarchosz, megszorítva a főtiszt kezét -, és valami belső hang azt súgja nekem, hogy előbb-utóbb meglátlak a fáraó őszentsége oldalán mint az egész rendőrség főnökét...

Újra eltelt néhány nap. Ez idő alatt a paraziták bebalzsamozták Ramszesz fiacskájának a holttestét, és megóvták a feloszlástól. Sára továbbra is a börtönben ült, és várta az ítéletet: bizonyos volt benne, hogy halálra ítélik.

Káma is a tömlöcben volt, a ketrecében: ugyanis féltek tőle, mert bélpoklos volt. A csodadoktor csakugyan meglátogatta, könyörgéseket mondott el mellette, és minden bajt gyógyító italt adott neki, ám a láz nem hagyta el Kámát egy percre se, sőt arcán és szemöldöke fölött még világosabban kiütöttek a vörös foltok. A nomarchosz hivatalából meg is érkezett a parancs, hogy vigyék el a tömlöcből a keleti sivatagba, ahol a világtól elszigetelve egy bélpoklostelep volt.

Egy este a rendőrfőtiszt elment Ptah templomába, és bejelentette, hogy a főpapokkal akar beszélni. A főtiszttel két más rendőr is volt, és egy tetőtől talpig zsákba bújtatott ember.

Néhány pillanat múlva közölték vele, hogy a főpapok a szent hajlékban várják, az isten szobra tövében.

A főtiszt a két rendőrt a kapu előtt hagyta, megfogta a zsákba bújtatott ember karját, s egy pap kíséretében elindult a legszentebb szentélybe. Mire odaért, Mefreszt és Semet már ott találta főpapi köntösben, mellükön nagy ezüstlemezekkel.

A rendőrfőtiszt leborult előttük a földre.

- Parancsotok szerint - mondta - elhoztam nektek, szentatyák, a gonosztevő Lükont. Akarjátok látni az arcát?

Az igenlő feleletre a főtiszt felállt, és a kíséretében levő emberről letépte a zsákot.

A két főpap elkiáltotta magát elképedésében. A görög csakugyan annyira hasonlított a trónörökösre, hogy lehetetlen volt össze nem téveszteni vele.

- Te vagy az a Lükon, a pogány Astóreth-templom énekese? - kérdezte a szent Sem a bilincsbe vert görögöt.

Lükon megvetően nevetett.

- És te ölted meg a herceg kisfiát? - tette hozzá Mefresz. A görög kékült-zöldült dühében, és minden erejét megfeszítette, hogy leszaggassa bilincseit.

- Én! - ordította. - Megöltem a kölykét, mert az apját, azt a farkast nem találtam... Égessék meg a mennyei tüzek!

- Mit vétett neked a herceg, te gonosz lélek? - kérdezte felháborodva Sem.

- Mit vétett?... Elragadta tőlem Kámát, és olyan betegségbe döntötte, amiből nincs gyógyulás... Szabad voltam, életemmel, vagyonommal elmenekülhettem volna, de föltettem, hogy bosszút állok rajta, és most itt vagyok... Az a szerencséje, hogy a ti isteneitek hatalmasabbak, mint az én gyűlöletem. Megölhettek... Minél hamarabb, annál jobb.

- Rettenetes gonosztevő - szörnyülködött Sem főpap.

Mefresz hallgatott, és a görög szertelen dühtől lobogó szemébe nézett. Megcsodálta elszánt vakmerőségét, és elgondolkozott. Egyszerre a rendőrfőtiszthez fordult:

- Kegyes uram, te elmehetsz. Ez az ember a mienk.

- Ez az ember az enyém - vetette oda felháborodva a főtiszt. - Én fogtam el, és a hercegtől jutalmat kapok érte.

Mefresz felállt, és a papi köntös alól aranyamulettet vett elő.

- A legfőbb tanács nevében, amelynek tagja vagyok - mondta Mefresz -, parancsolom, hogy ezt az embert add át nekünk. Vésd eszedbe, hogy ennek az embernek a létezése fő-fő államtitok, és bizony mondom, százszor jobb lesz neked is, ha még azt is elfelejted, hogy valaha a kezünkben hagytad...

A rendőrfőtiszt újra leborult a földre, és elfojtva haragját, eltávozott a templomból.

"Majd megfizet még ezért nektek a mi urunk, a trónörökös, mihelyt fáraó lesz! - gondolta magában. - De majd meglátjátok, én se maradok adós!"

A kapuban a rendőrök megkérdezték, hol a fogoly.

- Az istenek keze nyugszik rajta - felelte.

- És a mi jutalmunk? - kérdezte bátortalanul az idősebb rendőr.

- A ti jutalmatokon is rajta az istenek keze - válaszolta a főtiszt. - Gondoljátok, hogy csak álmodtátok ezt a foglyot, és biztosabbak lesztek egészségetek felől is, meg a szolgálatban is.

A rendőrök szótlanul lehorgasztották fejüket. De szívükben bosszút esküdtek a papok ellen, akik most ilyen pompás keresettől ütötték el őket.

A rendőrfőtiszt távozása után Mefresz behívatott néhány papot, és a legidősebbnek valamit a fülébe súgott. A papok körülfogták a görögöt, és kivitték a szent hajlékból. Lükon nem is ellenkezett.

- Ezt az embert, gondolom, át kell adni mint közönséges gyilkost a bíróságnak - jegyezte meg Sem.

- Soha! - felelte határozott hangon Mefresz. - Erre az emberre sokkal nagyobb bűn nehezedik: hasonlít a trónörökösre...

- És mitévő leszel vele, kegyes uram?

- Megőrzöm a legfőbb tanács számára - mondta Mefresz. - Ahol a trónörökös pogány templomokba jár, és onnan rabol el nőket, ahol az országot a háború veszedelme, a papi hatalmat meg lázadás fenyegeti, ott Lükon még hasznos lehet.

Másnap délben Sem főpap, a nomarchosz és a rendőrfőtiszt lement Sára börtönébe. A boldogtalan már napok óta nem evett, és annyira elgyengült, hogy még ennyi főméltóság láttára se kelt fel a lócájáról.

- Sára - kezdte a nomarchosz, akit az asszony már régebb ideje ismert -, jó hírt hozunk neked.

- Hírt? - ismételte Sára érzéketlenül. - Az én kisfiam nem él, az a hír! Tele a két mellem tejjel, de még jobban a szívem bánattal...

- Sára - biztatta a nomarchosz -, szabad vagy. Nem te ölted meg a gyereket.

Sára élettelen vonásai megelevenedtek. Felugrott a lócáról, s úgy kiáltozta:

- De én öltem meg... én... csak én!

- Hallgass meg, Sára, a te fiadat egy görög ölte meg. Lükonnak hívják, a föníciai Káma kedvese...

- Mit mondasz? - suttogta Sára, és elkapta a nomarchosz kezét. - Ó, az a föníciai lány! Tudtam, hogy ő lesz a vesztünk... De hogy görög?... Én nem ismerek semmiféle görögöt... Mit véthetett az én fiam a görögnek?

- Azt én nem tudom - folytatta a nomarchosz. - Az a görög már nem él. Hanem hallgass ide, Sára: ez a görög annyira hasonlított Ramszesz herceghez, hogy amikor a szobádba lépett, azt hitted, hogy a mi urunk, és inkább magadat vádoltad, mint az uradat, aki mindnyájunknak is ura.

- Hát nem Ramszesz volt? - sikoltott fel Sára, két kezébe szorítva a fejét. - És én nyomorult megengedtem, hogy egy idegen ember kivegye a bölcsőből az én fiamat... Hahaha!

Egyre halkabban nevetett. Majd hirtelen, mintha elütötték volna a lábát, a földre roskadt, karja néhányszor megrándult, és mosollyal az arcán meghalt.

De megmaradt rajta a mérhetetlen bánat kifejezése is, még a halál se tudta elűzni róla.

Egyiptom nyugati határát, több mint száz mérföld hosszúságban, mély utakkal meg-megszaggatott, néhány száz méter magas, kopár mészkőhegylánc alkotja. Általában a Nílus mentén húzódik, s hol egy mérföldnyire, hol egy kilométernyire távolodik el tőle.

Ha valaki felkapaszkodnék az egyik dombnak a csúcsára, és arccal észak felé fordulna, a legsajátosabb jelenségek egyike tárulna a szeme elé. Lába előtt jobbra hosszú, keskeny, zöld rét húzódik, amelyet a Nílus hasít ketté. Balra sárga, végtelen síkságot látna a messzeségbe nyúlni, amelyet itt-ott fehér vagy téglavörös foltok tarkítanak.

A végtelen egyhangúság, a nyugtalanító, sárga homoktenger, legfőképpen pedig a határtalan kiterjedés az Egyiptomtól nyugatra elterülő líbiai sivatag legáltalánosabb tulajdonságai.

De közelebbi vizsgálódásra a sivatag mégsem annyira egyhangú. A homok nem laposan terül el a földön, hanem hullámsorokat alkot, amelyek a víz óriási fodraira emlékeztetnek. Olyan, mint a háborgó tenger, amely hirtelen megfagyott.

De akiben akadna bátorság egy-két órára vagy akár egy egész napra is kimerészkedni erre a tengerre, folyton csak nyugat felé tartva, az elé megint új látvány tárulna. A látóhatáron hegyek emelkednek, itt-ott csodálatos alakú sziklák és szakadékok láthatók. Az ember lába alatt könnyebben ömlik a homok, és úgy nő ki alóla a szikla, akárcsak a parti szárazföld.

És csakugyan szárazföld ez, vagy éppen egész ország, a homok tengere közepén. A mészkőhegyek oldalán völgy nyílik, benne folyók, patakok medre, még távolabb síkság, közepén kanyargós partú, horpadt fenekű tó.

De ezeken a síkokon és dombokon nem nő egy szál árva fű se, a tóban nincs egyetlen csepp víz se, a folyó medrében se folyik semmi. A tájék, a föld felszíni alakulását tekintve, nagyon változatos, de lefolyt róla minden víz, kiszikkadt belőle a legcsekélyebb nedvesség is. Halott világ, ahonnan nemcsak kiveszett minden növény, hanem még a humusz is homokká porlott, vagy a sziklarésekbe húzódott.

Ezen a tájékon bekövetkezett a legrettenetesebb dolog, amit ember elképzelhet: a természet meghalt, csak a váza, pora maradt, a forróság ezt is szétmálasztja, és az izzó szél elhordja erre meg amarra.

E halott és temetetlen szárazföldön túl újra homoktenger terül el, amelyen itt-amott hegyes kúpok emelkednek, néha jó emelet magasságra. Mindegyik dombnak a csúcsa szürke, porlepte levélkék bimbóiban végződik, melyekről bajos volna azt állítani, hogy élnek; mert elhervadni sem tudnak.

A furcsa kúpok azt jelentik, hogy ezeken a helyeken a víz még nem apadt ki, hanem lehúzódott a forróság elől a föld alá, és úgy-ahogy mégis megőrzi a talaj nyirkosságát. Tamarindusmag hullott erre a földre, és nagy küzdelmek árán növényzet fejlődött rajta.

De a sivatag ura, Tüfón, meglátta, és apródonként kezdte betemetni homokkal. És minél magasabbra kapaszkodik a kis növényke, annál magasabbra nő a homok is, amely megfojtja. Olyan ez a sivatagba tévedt tamarindus, mint a fuldokló, aki hasztalan nyújtogatja karját az ég felé.

Aztán újra a végtelen, sárga tenger, homokhullámok, a növényvilág kiszáradni nem tudó, sanyarú hajótöröttjei. Egyszerre csak újra sziklafalak meredeznek fel, rajtuk itt-ott akkora szakadékok, mint egy kapu...

Hihetetlen! Az egyik kapuból tágas völgy nyílik; rengeteg pálma és kék vizű tavak völgye. A réten juhok, tehenek, lovak legelésznek. Messze, a sziklák lábánál, egész kis városka emelkedik, fenn a tetőn pedig templomok falai fehérlenek.

Oázis, kis sziget a homok tengerén.

A fáraók idejében nagyon sok ilyen város volt a sivatagban, negyven-ötven is. Egyiptom nyugati határa mentén a sivatagi oázisszigetek egész láncolatot alkottak. A Nílustól tíz, tizenöt vagy húsz mérföldnyire terültek el, és harminc-negyven négyzetkilométer területet foglaltak el.

Az arab költők által gyakran megénekelt oázisok a valóságban sohasem voltak az édenkert pitvarai. Tavaik rendszerint csak mocsarak. A föld alatti forrásokból meleg víz bugyog fel, amely nem egy helyen bűzös és utálatosan sós. Növényvilágát össze se lehet hasonlítani az egyiptomival. De azért e félreeső menedékek csodaszámba mentek a sivatag vándorai szemében, akik itt mégis egy kis zöld színt, egy csöpp hűvösséget, nedvességet és datolyát találtak.

A homoktengeren szétszórt szigetek népessége itt kisebb, amott nagyobb volt: az oázis nagysága szerint lehetett pár száz lélek, de néhány ezer is. Mind csupa egyiptomi, líbiai vagy etióp kalandor vagy azok utódai. A sivatagba menekült mindenki, akinek már nem volt vesztenivalója: kőfejtésre ítélt rabok, rendőrségtől üldözött gonosztevők, robottal agyonterhelt parasztok, vagy olyan munkások, akik inkább választották a veszedelmeket, mint a munkát.

A szökevények java része nyomorultul elpusztult a sivatagban. Kis töredékük leírhatatlan szenvedések árán mégiscsak elvergődött egy oázisig, ahol sanyarú, de szabad életet éltek, és mindenkor készek voltak Egyiptomra törni, ha becstelen áron keresetre lehetett szert tenni.

A sivatag és a Földközi-tenger között nagyon hosszú, de nem éppen széles, termékeny földsáv nyúlt el, ahol különféle néptörzsek tanyáztak, amelyeket az egyiptomiak líbiaiaknak neveztek. Földműveléssel, halászattal vagy tengeri hajózással foglalkoztak. De minden törzsben akadt egy sereg elvadult ember, akinek inkább volt ínyére a rablás, háború vagy dúlás, mint a rendszeres munka. Ez a banditanépség, az ínségtől vagy a háborús kalandok következtében, állandóan pusztult, de szakadatlanul szaporodott is a szardánok (szardíniaiak) és szakaluszok (szicíliaiak) folytonos beszivárgása révén, akik ebben az időben még a líbiaiaknál is veszedelmesebb barbárok és gyilkosok voltak.

Minthogy Líbia szomszédos volt Alsó-Egyiptom nyugati határával, a barbárok gyakran feldúlták ő szent felsége földjeit, de mindig véres fejjel vonultak vissza. De amikor a fáraó, vagyis inkább a papok meggyőződtek róla, hogy ennek az örökös líbiai háborúságnak semmi haszna sincs, más politikához folyamodtak. A vérbeli líbiai családoknak megengedték, hogy Alsó-Egyiptom tengerparti mocsarai között letelepedhessenek, a rablókat, kalandorokat betoborozták a hadseregbe, és válogatott katonákká képezték ki.

Egyiptom ilyenformán biztosította a nyugalmat a nyugati határon. Az egyes líbiai rablók féken tartására elég volt a rendőrség, a tábori őrség és néhány ezred sorkatonaság a Nílus kanopuszi ága mentén.

Ez a helyzet eltartott vagy száznyolcvan évig, mert az utolsó háborút még III. Ramszesz indította a líbiaiak ellen. A levert ellenség rengeteg sok katonájának leüttette a kezét, és tizenháromezer rabszolgát hurcolt Egyiptomba. Attól fogva Líbia felől senki se félt támadástól, és csak XII. Ramszesz uralkodásának a vége felé lobbantotta fel újra a háború tüzét a papok érthetetlen politikája.

A küzdelem az alábbi okok folytán tört ki:

Herihor főpap és hadügyminiszter őkegyessége - a fáraó ő szent felsége vonakodása miatt - nem köthette meg Asszíriával a szerződést Ázsia felosztásáról. De minthogy Beroész figyelmeztetéseire minél hosszabb ideig békében akart maradni Asszíriával, Herihor biztosította Szargont, hogy Egyiptom nem fogja megzavarni Asszíriát a keleti és észak-ázsiai népekkel vívott háborújában.

És minthogy Asszar király követe, úgy látszik, nemigen bízott az ígéretekben, Herihor elhatározta, hogy szándékának kézzelfogható bizonyítékát is adja, és parancsot adott, hogy húszezer zsoldoskatonát, leginkább líbiaiakat, tüstént bocsássanak el.

Az elbocsátott, mindenben ártatlan és hűséges katonákra ez az elhatározás valóságos csapás volt, amely szinte felért a halálbüntetéssel. Egyiptom előtt újra megnyílt a líbiai háború veszedelme, mert Líbia nem tudott otthont adni ekkora tömegnek, amely csak katonai gyakorlatokhoz és kényelmes élethez volt szokva, nem pedig a munkához, ínséghez. De Herihor és a papok ilyen apróságokkal nem sokat törődtek, amikor nagy államérdekek forogtak kockán.

Mert valójában a líbiai zsoldosok elbocsátása nagy haszonnal járt.

Mindenekelőtt Szargon és társai aláírták és esküvel megerősítették a tíz évre szóló szerződést: amely időszak folyamán, a kháldeai papok jóslata szerint, súlyos sors nehezedik Egyiptom szent földjére.

Másodszor, húszezer főnyi legénység elbocsátása a hadseregből négyezer talentumnyi megtakarítást jelent a kincstárnak, ami nagyon fontos körülmény.

Harmadszor, a líbiai háború a nyugati határon levezeti a trónörökös harci ösztöneit, és hosszú időre eltereli a figyelmét az ázsiai ügyektől és a keleti határról. Herihor őkegyessége és a legfőbb tanács nagy bölcsen abban a hiszemben volt, hogy jó néhány évbe beletelik, míg a líbiaiak, az apró csatározásokban felmorzsolódva, békét kérnek.

A terv nagyon ésszerű volt, de szerzői egy hibát mégis elkövettek: nem érezték meg, hogy Ramszesz hercegben lángeszű hadvezérre valló tehetség lappang.

A szélnek eresztett líbiai ezredek, az egész úton rabolva, dúlva, nagyon hamar hazájukba értek, annál is inkább hamarabb, mert Herihor parancsára sehol se szegültek nekik ellen. Akik leghamarabb hazaértek, csoda dolgokat meséltek az otthon élő földijeiknek.

Előadásuk szerint, amelyet a harag és személyi érdekek sugalltak, Egyiptom ma éppúgy el van gyöngülve, mint kilencszáz évvel ezelőtt, a hikszosz betörés idején. A fáraó kincstára annyira üres, hogy az istenekkel egyenrangú felség kénytelen elbocsátani őket, líbiai katonáit, akik a hadseregnek legkitűnőbb, talán egyetlen értékes eleme voltak. Egyéb hadsereg szinte nincs is, legföljebb a keleti határon egy maroknyi, az is szedett-vedett.

Azonkívül ő szent felsége és a papság között meghasonlás uralkodik. A munkásoknak nem fizetik ki a bérüket, a parasztokat szinte agyonnyomják az adókkal, s ezért nagy tömegek mindig készek a lázadásra, ha segítséget kaphatnak. De még ez se elég: a nomarchoszok, akik valaha független fejedelmek voltak, és néhanapján visszaemlékeztek régi jogaikra, a hatalom gyengesége láttán most arra készülődnek, hogy megdöntsék a fáraó és a legfőbb papi tanács hatalmát.

Ezek a beszédek úgy repültek szét a líbiai partokon, mint gyors röptű madarak, és nyomban hitelre is találtak. A rablók és vad barbárok mindig készek voltak a betörésre, most meg, amikor ő szent felsége volt katonái és tisztjei erősítik, hogy Egyiptom végigrablása könnyű dolog lesz, éppenséggel nagy kedvük támadt rá. Még a vagyonosabb, értelmesebb líbiaiak is hittek az elbocsátott katonáknak: évek óta már előttük se volt titok, hogy az egyiptomi nemesség elszegényedett, hogy a fáraónak nincs hatalma, és hogy a parasztok, munkások nyomorúságukban lázadásokban törnek ki.

Egyszerre egész Líbiát elfogta a láz. Az elűzött katonákat és tiszteket úgy fogadták, mint jó hírek hirdetőit. És mivel az ország szegény volt, és a vendégek fogadására nemigen volt élelem, rögtön elhatározták a háborút Egyiptommal, hogy ők is minél hamarabb megszabaduljanak a jövevényektől.

Még a ravasz és okos Muszavasza líbiai herceget is elsodorta az általános áradat. De őt nem a hazatérő katonák győzték meg, hanem bizonyos komoly, tekintélyes emberek, minden valószínűség szerint az egyiptomi legfőbb tanács ügynökei.

Ezek az urak, állítólag mert elégedetlenek voltak az egyiptomi állapotokkal, vagy nehezteltek a fáraóra és papokra, a tenger felől Líbiába utaztak, az alsó néposztályok elől valósággal bújtak, az elbocsátott katonákkal való érintkezést folyton kerülték, de Muszavaszának, bizonyítékokkal a kezükben, a legnagyobb titoktartás kikötésével magyarázták, hogy most van a legjobb alkalom Egyiptom megtámadására.

- Kimeríthetetlen kincstárt találsz ott - mondták neki -, és gazdag magtárakat, elég lesz az neked, embereidnek, de még unokáid unokáinak is.

Muszavasza, bár ügyes vezér és diplomata volt, mégis lépre ment. Erélyes ember lévén, egyszerre határozott, és nyomban szent háborút hirdetett Egyiptom ellen. S mivel ezrével voltak kéznél derék katonái, az első hadtestet fia, a húszéves Tehenna vezérlete alatt elindította kelet felé.

Az öreg barbár értett a hadviseléshez, és tudta, hogy aki győzni akar, annak gyorsan kell cselekednie, neki kell az ellenségre az első csapásokat mérnie.

A líbiai készülődések csak nagyon rövid ideig tartottak. Ő szent felsége volt katonái ugyan fegyver nélkül érkeztek hazájukba, de értették a mesterségüket, és abban az időben nem volt olyan bajos fegyverre szert tenni. Egy kis szíj vagy zsinór parittyának, dárda, vagyis egy hegyesre faragott rúd, harci bárd, vagyis egy nehéz husáng, aztán egy tarisznya kavics a parittyának, egy másik tarisznya a datolyának, és kész a felszerelés.

Muszavasza tehát rábízott a fiára, Tehennára, kétezer elbocsátott zsoldoskatonát és vagy négyezer főnyi líbiai gyülevész népséget, és meghagyta neki, hogy minél gyorsabban törjön be Egyiptomba, raboljon össze mindent, ami a keze ügyébe kerül, és gyűjtsön készletet a fősereg részére. Jómaga gyorsan összeszedte a derékhadat, futárokat küldött szerte az oázisokra, és zászlaja alá hívott mindenkit, akinek nem volt vesztenivalója.

A sivatagban rég nem volt ilyen eleven sürgés-forgás, mint ezekben a napokban. Minden oázisról seregestül tódultak elő félelmes proletárhadak, s bár szinte meztelenek voltak, bátran lehetett őket rongyosoknak mondani.

Tanácsadóinak a véleménye után indulva, akik egy hónappal azelőtt még ő szent felsége tisztjei voltak, Muszavasza egész ésszerűen úgy gondolta, hogy a fia egy egész sereg falut és városkát végigdúl Terenuthisztól Szenti-Noferig, mire valamelyes egyiptomi csapatokba ütközik. Végül jelentették neki, hogy nemcsak a nagy üveghutából szöktek meg az összes munkások, hanem a Sóstavak tájékán emelkedő szochethemani erősség védőserege is visszavonult.

Ez jó jel volt a barbárok szemében: mert az üveghuta a fáraó kincstárának mindig jelentős jövedelmi forrása volt.

Csakhogy Muszavasza is elkövetett egy hibát, ugyanazt, amivel a legfőbb papi tanács nem számolt: Ramszesz hadvezéri lángelméjével. És megtörtént a rendkívüli eset: mielőtt az első líbiai hadtest megérkezett a Sóstavak környékére, a trónörökösnek már kétszerte olyan erős serege várta ott az ellenséget.

A líbiaiaknak még azt se lehetett a szemükre vetni, hogy nem voltak elég óvatosak. Tehenna és vezérei gondosan megszervezték a földerítő szolgálatot. Kémeik nemegyszer megfordultak Melkatisz, Naukratisz, Szai, Meszuf, Terenuthisz városokban, még a Nílus kanopuszi és balkitei ágait is átúszták. De sehol se láttak katonaságot, amelynek a mozdulatait megbéníthatta volna az áradás, ahelyett csaknem mindenütt a megriadt lakosságot látták, amely valósággal menekült a határszéli falvakból.

Ilyenformán a legjobb híreket vitték vezérüknek. Ramszesz herceg hadserege pedig - a Nílus áradása ellenére - nyolcadnapra az indulás után a sivatag szélére ért, és vízzel, eleséggel jó bőven megrakodva, bevette magát a Sóstavak körüli hegyekbe.

Ha Tehenna mint a sas föl tudott volna emelkedni gyülevész hada feje fölé, kővé dermedt volna a rémülettől, látván, hogy a tájék minden szakadékában egyiptomi ezredek rejtőznek, és bármely pillanatban bekerítik a seregét.

Attól a pillanattól fogva, hogy az alsó-egyiptomi hadsereg megindult Pi-Basztból, a herceget kísérő Mentuzufisz naponként több jelentést kapott és küldött.

Elsősorban Herihorral volt levelezésben. Mentuzufisz jelentést tett Memfiszbe a hadsereg mozdulatairól, a trónörökös tevékenységéről, amelyet nem győzött eléggé csodálni. Herihor őkegyessége olyan megjegyzést tett, hogy minden szabadságot meg kell adni a hercegnek, és ha Ramszesz el is vesztené az első ütközetet, a legfőbb tanács nem sokat búsulna miatta.

"Egy kis vereség - írta Herihor - jó lecke lenne Ramszesz hercegnek: óvatosságra és alázatra tanítaná, mert még nem cselekedett ugyan semmit, de máris egyenlőnek tartja magát a legtapasztaltabb vezérekkel."

Amikor erre Mentuzufisz azt felelte, hogy a trónörökös aligha szenved vereséget, Herihor értésére adta, hogy akkor is a győzelemnek nem szabad nagyon fényesnek lennie.

"Az ország semmit se veszít - írta Mentuzufisznak -, ha a hadsereg és a tüzesvérű trónörökös néhány évig elszórakozik a nyugati határon. A herceg maga ügyességre tesz szert a haditudományban, ellustult és vakmerő katonáink pedig magukhoz méltó foglalkozást találnak."

Mentuzufisz másik levelezése Mefresz szentatyával folyt, és az ő szemében ez volt a fontosabb. Mefresz, akit a herceg egykor megsértett, Sára fiacskájának a meggyilkolása alkalmából minden kertelgetés nélkül a herceget vádolta a gyermekgyilkossággal, amelyet Káma felbujtására Lükon követett el. S amikor egy héten belül kiderült Ramszesz ártatlansága, a főpap csak még jobban elkeseredett, és egyre azt hangoztatta, hogy a hercegtől minden kitelik, hisz ellensége az ősi isteneknek és a nyomorult föníciaiak szövetségese.

Sára kisfiának a meggyilkolása az első napokban csakugyan annyira gyanús volt, hogy még a legfőbb tanács is megkérdezte Memfiszből Mentuzufiszt: mit tart a dologról. De Mentuzufisz azt felelte, hogy a herceg egész nap a szeme előtt van, egy pillanatra sem tudja föltételezni, hogy gyilkos volna.

Mint ragadozó keselyűfalkák, úgy keringtek Ramszesz körül az efféle levelek, mialatt ő hírszerzőket küldözgetett az ellenség felé, vagy a vezérekkel tanácskozott, vagy a katonákat biztatta.

Tizennegyedikén a trónörökös egész hadserege felvonult Terenuthisz várostól délre. A herceg nagy örömére megérkezett Patroklész is a görög ezredekkel, és vele Pentuer pap is, akit Herihor küldött a fővezér mellé második felügyelőként.

A papok jelenléte a táborban (mert rajtuk kívül még mások is voltak ott) egy cseppet sem volt Ramszesz ínyére. De elhatározta, hogy ügyet se vet rájuk, s a haditanácsokon egyáltalán meg se kérdezte a véleményüket.

És valahogy enyhültek is a viszonyok. Mentuzufisz, Herihor utasítása szerint, nemigen igyekezett befolyásolni a herceget, Pentuer pedig a sebesültek számára az orvosi segélynyújtás módjait szervezte meg.

A küzdelem megindult.

Először is Ramszesz, ügynökei útján, azt a hírt terjesztette a határszéli falvakban, hogy a líbiai seregek óriási tömegben zúdulnak előre, és mindent feldúlnak, felkoncolnak. A megrémült nép a hírre menekülni kezdett keletre, és beleakadt az egyiptomi ezredekbe. A herceg a férfiakat rögtön ottfogta teherhordásra a hadsereg hátában, az asszonyokat, a gyereknépet pedig beküldte az ország szívébe.

A fővezér ezután a közeledő líbiaiak elé küldte kémeit, tudják meg az ellenség létszámát és rendjét. A kémek hamarosan visszatértek, és az ellenség állásáról pontos adatokat hoztak, de a sereg nagyságát erősen eltúlozták. Tévesen, a legnagyobb határozottsággal azt erősítgették, hogy a líbiai bandák élén, fiával, Tehennával együtt, maga Muszavasza közeledik.

A herceg kipirult örömében arra a gondolatra, hogy első háborújában olyan tapasztalt ellenfele lesz, mint Muszavasza.

Vagyis nagyobbnak gondolta az összeütközés veszedelmét, és ezért megkettőzte óvatosságát. Hogy minden lehetőséget kiaknázzon, még egy fortélyhoz nyúlt. Megbízható embereket küldött a líbiaiak közé, meghagyta nekik, hogy szökevényekként jelenjenek meg közöttük, menjenek be az ellenséges táborba, és csábítsák el Muszavasza legfőbb erejét, az elbocsátott líbiai katonákat.

- Mondjátok meg nekik - utasította Ramszesz az ügynököket -, mondjátok meg nekik, hogy a megátalkodottakra pallos vár, az alázatosokra irgalom. Ha a ránk váró ütközetben eldobják fegyvereiket, és elhagyják Muszavaszát, visszafogadom őket ő szent felsége hadseregébe, és kifizettetem az elmaradt zsoldot is, mintha soha ki se léptek volna a szolgálatból.

Patroklész és a többi vezér nagyon ügyesnek tartotta ezt a fogást. A papok hallgattak, Mentuzufisz pedig rögtön sürgős jelentést tett Herihornak, és még aznap választ is kapott rá.

A Sóstavak tájéka jókora völgy volt, valami harminc-negyven kilométer hosszú, két hegylánc közé ékelődve, amelyek délkelettől északnyugat felé húzódtak. Legnagyobb szélessége se volt több tíz kilométernél, viszont néhol jelentékenyen összeszűkült, olykor szinte mélyút szorosságra.

A völgy egész hosszában tíz ingoványos, keserűsós vizű tó terült el egymás mögött. Csak itt-ott tengett-lengett egy-egy porlepte, csenevész bokor, satnya fű, amely folyton hervadóban volt, és nem volt olyan állat, amely a szájába vette volna. Mindkét oldalon csipkézett mészkőhegyek meredtek föl, vagy óriási homokdombok, amelyekbe beleveszett ember, állat.

A sárga-fehér színű táj ijesztően élettelen volt, amit még fokozott a forróság, a néma csend. Madárhangnak nem volt híre se, és ha valami nesz támadt, akkor is csak a leguruló kövek okozták.

Körülbelül a völgy közepe táján két épületcsoport emelkedett, egymástól pár kilométernyire, a kelet felőliek egy kis erősség, a nyugatiak az üveghuta épületei, amelyeket líbiai kereskedők láttak el tüzelőanyaggal. A háborús nyugtalanság következtében most mind a kettő üres volt. Tehenna seregének a feladata volt, hogy ezt a két állást elfoglalja és megszállja, mert Muszavasza seregének ezek biztosították az utat Egyiptomba.

A líbiai seregek Glaukusz városától lassan vonultak előre dél felé, és Háthor tizennegyedikén este érkeztek a Sóstavak völgyének kapujába, abban a hitben, hogy két menetben akadálytalanul keresztülvágnak rajta. Ugyanaznap, mindjárt napnyugtakor, az egyiptomi hadsereg nekiindult a sivatagnak, és tizenkét óra alatt több mint negyven kilométert megtett a homokban. Másnap reggel már az erősség és az üveghuták közti hegyekbe került, és elrejtőzött a számtalan szakadékban.

Ha valaki ezen az éjszakán azt újságolta volna a líbiaiaknak, hogy a Sóstavak tájékán pálma és búza díszlik, nem csodálkoztak volna annyira, mint arra a hírre, hogy az egyiptomi hadsereg elvágta az útjukat. A rövid pihenő után, amely alatt a papoknak sikerült felfedezni és kiásatni néhány - még valamelyest iható vizű - kutat, az egyiptomi hadsereg megindult, hogy megszállja a völgy hosszában elnyúló északi hegysort.

A trónörökös terve igen egyszerű volt. El akarta vágni a líbiai sereget hazájától, és leszorítani délre, a sivatagba, ahol a forróság és éhség végképp megsemmisíti a szétvert hadakat.

Ezért a völgy északi oldalán állította fel csapatait, és haderejét három részre osztotta. A jobbszárnyat, amely Líbiához legközelebb esett, Patroklész vezette, és feladata volt elvágni az ellenség visszavonulási útját városukba, Glaukuszba. A balszárnyon, amely Egyiptomhoz esett közelebb, Mentuzufisz volt a vezér, az ő feladata volt, hogy megakadályozza a líbiaiak előretörését Egyiptom felé. A középső hadtestet pedig, amely az üveghuták körül helyezkedett el, maga a trónörökös vezényelte, és őmellette volt Pentuer.

Háthor tizenötödikén, reggel hét óra tájban, negyven-ötven líbiai lovas gyors ügetéssel nyargalt végig a völgyön. Az üveghuták körül egy kicsit megpihentek, szétnéztek, és hogy semmi gyanúsat nem találtak, visszafordultak seregükhöz.

Délelőtt tíz óra felé, irtózatos hőségben, hogy szinte felitta az emberek vérét és verejtékét, Pentuer odaszólt a trónörököshöz:

- A líbiaiak már bevonultak a völgybe, és elkerülték Patroklész seregét. Egy óra múlva itt lesznek.

- Honnan tudod? - kérdezte ámulva a herceg.

- A papok mindent tudnak! - felelte Pentuer nevetve.

Azzal óvatosan felkapaszkodott egy sziklára, kivett a táskájából valami nagyon fényes tárgyat, és szent Mentuzufisz serege felé fordulva, kezével valami jeleket adott.

- Most már Mentuzufisz is tudja - tette hozzá.

A herceg nem győzött eleget csodálkozni, s így szólt:

- Jobb szemem van, mint neked, a hallásom sem rosszabb, és mégis nem látok, nem hallok semmit. Mi módon látod te meg az ellenséget, és hogy érintkezel Mentuzufisszal?

Pentuer azt felelte erre, hogy nézzen a távoli dombra, amelynek tetején kökénybokrokat lehetett sejteni. Ramszesz odanézett a jelzett pontra, és hirtelen a szeme elé kapta a kezét: a bokrokban ugyanis valami vakító fénnyel felvillant.

- Miféle elviselhetetlen fény az? - kiáltotta. - Az ember a szeme világát elvesztheti...

- A Patroklész mellé beosztott pap ad nekünk jeleket - válaszolta Pentuer. - Látod, kegyes uram, még nekünk is lehet hasznunkat látni a háborúban...

Elhallgatott: a völgy mélyéből moraj szállt hozzájuk, eleinte csak halk nesz, majd fokozatosan mind erősebb zúgás. A zajra a hegyoldalhoz simuló egyiptomi katonák felugráltak, fegyvereik után kaptak, összesúgtak... De a tisztek parancsa lecsendesítette őket, és az északi sziklákra újra halálos némaság borult.

Közben a völgy mélyéből feltörő moraj egyre nőtt, ezer meg ezer ember beszédjén áthangzó éneket, sípszót lehetett hallani, szekerek nyikorgását, lovak nyerítését, a parancsnokok kiáltozását. Ramszesz szíve egyszerre kegyetlenül dobogni kezdett. Már nem tudta fékezni kíváncsiságát, és felkapaszkodott a sziklatetőre, ahonnan beláthatta a völgy java részét.

Sárga porfelhőbe burkolózva, lassan vonult előre a líbiai sereg, mint egy pár mérföld hosszú kék, fehér és vörös foltos kígyó.

Az élen tíz-egynéhány lovas haladt. Egyikük, akin fehér palást volt, úgy ült a lován, mintha padon ülne, mind a két lábát a bal oldalon lógatta. A lovasok nyomában szürke inges parittyás sereg vonult, amögött gyaloghintóban valami nagyúr, feje fölé hatalmas napernyőt tartottak. Távolabb kopjás szakasz következett kék és piros ingben, utánuk egy nagy tömeg husángokkal felfegyverzett, szinte meztelen ember, majd újra parittyások, kopjások, megint parittyások, mögöttük kaszákkal, csákányokkal fölfegyverzett vörös osztag. Többé-kevésbé négyes sorban haladtak előre, de a tisztek minden kiáltozása ellenére is a rend minduntalan teljesen felbomlott, és a felbomló négyes sorok csoportokba verődtek.

A líbiai kígyó nagy énekszóval, lármás beszélgetés közben lassan-lassan kihullámzott a völgy legtágasabb tájára, a huták és a tó elé. Ott aztán a rend még inkább felborult. Az elöl haladók megálltak, mert azt mondták nekik, hogy itt pihenő lesz. Közben a távolabbi oszlopok megszaporázták a lépést, hogy ők is mihamarabb célhoz érjenek, és pihenhessenek. Néhányan kiszaladtak a sorból, és ledobva fegyvereiket, a tóba ugráltak, mások meg tenyerükkel merítették bűzös vizét. Megint mások letelepedtek a földre, és tarisznyájukból datolyát szedtek elő, vagy agyagpalackból ecetes vizet ittak.

Jó magasan a sereg fölött néhány keselyű keringett.

Erre a látványra leírhatatlan fájdalom és rémület fogta el a herceget. Szeme előtt apró legyek kezdtek röpködni, elvesztette öntudatát, és egy pillanatra úgy hitte, hogy a trónját is szívesen odaadná, csak ne lenne most ezen a helyen, és ne látná, ami itt történni fog. Lement a dombtetőről, és szinte tébolyodott szemmel bámult maga elé.

Ekkor odalépett hozzá Pentuer, és nagy erővel megrántotta a karját.

- Vezér, térj magadhoz! - mondta. - Patroklész a parancsodat várja.

- Patroklész? - ismételte a herceg, és maga köré nézett.

Pentuer állt előtte, sápadtan, de nyugodtan. Néhány lépéssel odább az ugyanolyan sápadt Tutmózisz tartotta reszkető kezében a tiszti sípot. A dombok mögül kitekingettek a katonák, arcukon mély megindultság.

- Ramszesz - ismételte Pentuer -, a hadsereg vár...

A herceg kétségbeesett elszántsággal nézett a papra, és fojtott hangon suttogta:

- Kezdjük...

Pentuer magasra emelte csillogó talizmánját, és néhány jelet rajzolt vele a levegőbe. Tutmózisz halkan sípjába fújt, a füttyszó aztán megismétlődött jobbra-balra a szakadékokban, és az egyiptomi parittyások elindultak a tetőre.

Déli tizenkét óra lehetett.

Ramszesz lassanként felszabadult az első benyomások súlya alól, és figyelmesebben nézegetett körül. Látta vezérkarát, öreg tisztek vezetése alatt a kopjások, csatabárdosok csapatát, végre a parittyásokat, akik lomhán kapaszkodtak fel a tetőre... És bizonyos volt benne, hogy egy sincs közöttük, aki nemcsak el akarna itt pusztulni, de még küzdeni, rohamozni se akar a rettenetes forróságban. Egyszerre az egyik dombtetőről harsány hang csattant fel, erősebben az oroszlán bőgésénél is:

- Emberek, ő szent felsége katonái, verjétek széjjel ezeket a líbiai kutyákat!... Az istenek veletek vannak!

A természetfölötti hangra más kettő felelt, de az elsőnél semmivel se gyengébb. Az egyiptomi hadsereg hosszan elnyúló kiáltása és a líbiaiak fülsiketítő zsivaja...

A herceg most már fölöslegesnek találta, hogy elhúzódjék szem elől, és fölment a dombra, ahonnan jól láthatta az ellenséget. Előtte bontakozott ki az egyiptomi parittyások hosszú sora, mintha a földből nőttek volna ki, pár száz lépéssel odább pedig a líbiai sereg rajzott sűrű porfelhők között. Felhangzott a kürtök, sípok szava és a barbár tisztek szitkozódása, akik rendet szerettek volna teremteni. Akik ültek, felugráltak, akik vizet ittak, felkapkodva fegyvereiket, a helyükre szaladtak. A szétszóródott tömegek a legnagyobb lármában, zenebonában kezdtek sorokba igazodni.

Közben az egyiptomi parittyások sűrűn lődözték parittyaköveiket az ellenségre, nyugodtan, a legnagyobb rendben, mintha hadgyakorlaton volnának. A tizedesek megmutogatták szakaszaiknak az ellenséges csapatokat, amelyeket el kell találni, amire a katonák néhány perc alatt az ólomgolyók és kövek valóságos záporát zúdították rájuk. A herceg látta, hogy minden ilyen zápor után szerteszéled a líbiai csapat, de nagyon gyakran egy-egy katona ott maradt.

Hanem azért a líbiai csapatok összeszedték magukat, visszahúzódtak a parittyalövések vonala mögé, nyomban ők is előretolták parittyásaikat, és hasonló gyorsasággal és nyugalommal felelni kezdtek az egyiptomiaknak. Néha nagy nevetés, örömujjongás tört fel soraikból: olyankor mindig elesett egy egyiptomi parittyás.

Nemsokára már a herceg és kísérete feje fölött is zúgtak, fütyültek a kövek. Egy ügyesen dobott kő vállon érte a herceg segédtisztjét, és összetörte a csontját, egy másik kő a második segédtisztnek a sisakját vitte el, egy harmadik a herceg lába előtt csapódott le, szétvágódott a sziklán, és tüzes szilánkokkal szórta tele a vezér arcát, mintha csak forró víz érte volna.

A líbiaiak hangosan fölnevettek. Valamit kiáltottak, valószínűleg a herceget becsmérelték.

A rettegés, de legfőképpen a fájdalom és részvét egyszerre eltűnt Ramszesz lelkéből. Nem embereket látott már a szeme előtt, akikre szenvedés és halál vár, hanem fenevadakat, akiket ki kell irtani, vagy tehetetlenné tenni. Gépiesen a kardja után nyúlt, hogy rohamra vezesse a parancsra váró kopjásokat, de a megvetés visszatartotta. Ennek a gyülevész hordának a vérével szennyezze be a kezét?!... Mire valók a katonák?

Közben a harc folyt tovább, a bátor líbiai parittyások pedig nagy lármával, sőt énekszóval kezdtek előbbre nyomulni. Jobbról-balról úgy zúgtak a repülő parittyakövek, mint a cserebogarak, úgy zsongtak, mint a rajzó méhek. Néha nagy roppanással egymásnak csapódtak a levegőben, minduntalan hol ezen, hol amazon az oldalon húzódott hátra jajgatva egy-egy harcos, vagy rogyott össze holtan. Ez azonban a többieknek nem rontotta el a kedvét: vad gyönyörűséggel viaskodtak, örömük lassanként eszeveszett haraggá, önmagáról megfeledkezett dühvé fajult.

Ekkor messziről, a jobbszárnyról, kürtszó rivallt fel, és sűrűn ismétlődő kiáltások harsogtak. A rettenthetetlen Patroklész, aki már reggel óta részeg volt, az ellenséges hátvédet rohanta meg.

- Rajta! - kiáltotta a herceg.

A parancsot nyomban megismételték a kürtjelek: egy, kettő, három... tíz, és ugyanakkor előözönlöttek a szakadékokból az egyiptomi századok. A tetőn elhelyezett parittyások még szaporábban lövöldöztek, közben pedig a völgyben minden kapkodás, de minden rendetlenség nélkül is felsorakoztak a líbiaiakkal szemben az egyiptomi kopjások, csatabárdosok négysoros oszlopai, s lassan nyomultak előre.

- A derékhadnak erősítést! - parancsolta a herceg.

A trombita megismételte a parancsot. Az első vonal két oszlopa mögött két újabb oszlop állott fel. Miközben az egyiptomiak a parittyakövek szakadatlan záporában befejezték ezt a hadmozdulatot, a líbiaiak, őket utánozva, nyolcas rendbe sorakoztak, és a derékhaddal szemben helyezkedtek el.

- Előre a tartalékokat! - vetette oda a herceg. - Nézd csak meg, kész-e már a balszárny? - fordult az egyik segédtiszthez.

A segédtiszt, hogy a völgyet jobban áttekinthesse, a parittyások közé futott, hirtelen elbukott, de a kezével jeleket adott. Helyébe rögtön másik tiszt rohant előre, és hamarosan vissza is érkezett a jelentéssel, hogy a herceg seregének mind a két szárnya felsorakozott. Patroklész szakasza felől a zsivaj nőttön-nőtt, s egyszerre csak sűrű, fekete füstfelhők csaptak fel a dombtető fölött. Pentuertől egy tiszt érkezett futva, s jelentette a hercegnek, hogy a görög ezredek felgyújtották a líbiai tábort.

- Szétverni a derékhadakat! - parancsolta a herceg.

Egymás után tíz-egynéhány kürt adta tovább a jelt a rohamra, amikor pedig elhallgattak, a középső oszlopban felhangzott a vezényszó, a dobok ritmikus pergése, a lassan, ütemre menetelő gyalogság lábdobogása: - Egy... kettő! Egy... kettő! Egy... kettő!

A parancsot most megismételték a jobb- és balszárnyon is; újra megperdültek a dobok, és most már a szárnyakon is megindultak az oszlopok: egy... kettő, egy... kettő!

A líbiai parittyások hátrálni kezdtek, de közben egyre szórták parittyaköveiket az előnyomuló egyiptomiakra. Egy-egy katona ki is bukott a sorból, de maga az oszlop csak ment előre, lassan, rendben: egy... kettő... egy... kettő!

Egyszerre sűrűsödő sárga porfelhő jelezte az egyiptomi csapatok útját. A parittyások már nem hajították köveiket. Csend támadt, hallani lehetett a sebesült katonák jajgatását és nyögését.

- Ilyen jól ritkán meneteltek a gyakorlatokon! - kiáltotta a herceg a tiszteknek.

- Ma nem félnek a bottól! - dörmögött egy öreg tiszt.

Az egyiptomiak felverte porfelhő és a líbiaiak között percről percre szűkült a köz, de a barbárok álltak mozdulatlanul, mögöttük pedig ugyancsak nagy por támadt. Nyilván tartalék érkezett, hogy megerősítse a középső vonalrészt, amelyet a leghevesebb támadás fenyegetett.

A herceg leszaladt a dombtetőről, és lóra pattant: a szakadékokból az utolsó egyiptomi tartalékok hömpölyögtek elő, és felsorakozva a parancsot várták. A gyalogság mögött pár száz főnyi ázsiai lovascsapat is kivonult apró, de szívós lovaikon.

A herceg a támadásra indulók után nyargalt. Pár száz lépéssel odább egy másik dombra bukkant, amely nem volt magas, de tetejéről beláthatta az egész csatateret. Kísérete az ázsiai lovasság és a tartalék oszlop után helyezkedett el.

A herceg türelmetlenül tekingetett a balszárny felé, ahonnan Mentuzufisznak kellett volna már érkeznie, de csak nem jött. A líbiaiak mozdulatlanul álltak, a helyzet egyre komolyabbnak látszott.

Ramszesz hadteste volt a legerősebb, de az ellen sorakozott fel szinte az egész líbiai haderő. A két ellenfél szám szerint egyenlő erős volt. A herceg mégsem kételkedett a győzelemben, csak nyugtalanította a szörnyű veszteség, amit e vitéz ellenség okozhat neki.

Különben is, az ütközetnek megvannak a maga szeszélyei. Azokra, akik már rohamra mentek, nincs a fővezérnek semmi befolyása. Azok már nincsenek a kezében; csak tartalék ezrede és maroknyi lovassága van. Ha tehát az egyik egyiptomi hadoszlopot szétverik, vagy az ellenség váratlanul újabb erősítést kap...!

A herceg megtörölte a homlokát; ebben a pillanatban átérezte a hadvezér egész felelősségét. Úgy volt, mint a játékos, aki mindenét kockára teszi, a kockát már el is vetette, s most azt kérdi magában: "Hatot-e vagy vakot?"

Az egyiptomiak már csak harminc-negyven lépésnyire voltak a líbiai vonaltól. Vezényszavak, trombitaharsogás, egyre gyorsabban pergő dobok, és a sereg futólépésben rohan előre: egy-kettő-három!... Egy-kettő-három!... De az ellenség felől is megszólaltak a trombiták, két sor dárda előremeredt, megperdültek a dobok... Futólépés!... Új porfelhők gomolyogtak fel a levegőbe, aztán összeolvadtak egyetlen óriási gomolyagba... Emberi üvöltözés, dárdák csörrenése, kaszák pengése, fület hasogató jajkiáltás hangzik, de hamarosan belevész az általános zsivajba...

Az egész arcvonalon már nem lehetett embereket látni, se fegyvert, de még oszlopokat sem, csak a sárga port, amely óriási kígyóként végignyúlt a földön. A sűrűbb por azt jelentette, hogy ott összecsaptak a hadoszlopok, a ritkább pedig, hogy ott pillanatnyi szünet állt be. Néhány percnyi pokoli lárma után a herceg egyszerre észreveszi, hogy a balszárnyon a por lassan-lassan húzódik.

- A balszárnyra erősítést! - kiáltotta.

A fele tartalék elrohant a jelzett irányba, és eltűnt a gomolygó porban: a balszárny ki is egyenesedett, míg a jobb lassan vonult előre, a derékhad pedig, a legerősebb, a döntő arcvonal mozdulatlanul állt egy helyben.

- Erősítést középre - parancsolta a herceg.

A tartalék másik fele is előrenyomult, és eltűnt a porban. A lárma egy pillanatra erősödött, de előrehaladásnak nyoma se látszott.

- Kegyetlenül állják a harcot ezek a nyomorultak! - magyarázta az egyik kíséretbeli öreg tiszt a hercegnek. - Legfőbb ideje, hogy Mentuzufisz megjöjjön...

A herceg magához hívatta az ázsiai lovasság parancsnokát.

- Nézz csak oda, jobbra! - mondta neki. - Ott egy résnek kell lennie. Óvatosan menj oda, de le ne gázold a mi katonáinkat, aztán támadd oldalba ezeknek a kutyáknak a fő seregét...

- Nyilván láncra fogták őket - felelte az ázsiai nevetve -, mert valahogy nagyon sokáig állnak.

Vagy húsz lovasát ott hagyta a herceg mellett, a többivel elügetett.

- Örökkön élj, vezérünk! - kiáltották.

A forróság tűrhetetlen volt. A herceg egyre erőltette szemét, fülét, hátha áthatolhatna a porfalon. Várt... várt... Egyszerre ujjongva kiáltott fel: a középső porfelhő megingott, és egy kissé előrehúzódott.

Újra megállt, újra megmozdult, majd lassan, nagyon lassan megindult, de előre...

A zsivaj olyan félelmetesen kavargott, hogy nem lehetett eligazodni rajta, mit jelent: dühöt-e, győzelmet-e vagy vereséget.

Egyszerre csak az ellenség jobbszárnya furcsa módon hajladozni és hátrálni kezdett, mögötte pedig új porfelhő szállt fel. Ebben a pillanatban megérkezett lóháton Pentuer, s kiáltva jelentette:

- Patroklész hátba kapta a líbiaiakat!

A jobbszárnyon a zavar nőttön-nőtt, és átterjedt a csatatér közepére. Látni való volt, hogy a líbiaiak hátrálni kezdenek, és hogy a rémület a derékhadra is átterjed.

A herceg egész vezérkara felindulva, lázasan leste a sárga porfelhő hullámzását. Néhány perc múlva a nyugtalanság átcsapott a balszárnyra is. A líbiaiak ott már futásnak eredtek.

- Ne lássam meg a holnapi napot, ha nem győztünk! - lelkesedett egy öreg tiszt.

A papoktól, akik a legmagasabb dombról figyelték a csata folyását, futár érkezett, s jelentette, hogy a balszárnyon már lehet látni Mentuzufisz seregeit, és hogy a líbiaiak három oldalról be vannak kerítve.

- Már szaladnának, mint az őzek - mondta az elfulladt futár -, ha a homok engedné.

- Győztünk!... Örökkön élj, vezér! - kiáltotta lelkesedve Pentuer.

Még csak két óra múlt.

Az ázsiai lovasok tele torokkal énekelni kezdtek, és a herceg tiszteletére nyilakat lövöldöztek a magasba. A törzstisztek leugráltak lovaikról, a trónörökös lába elé vetették magukat, elkapták a kezét, aztán kiemelték a nyeregből, és magasra emelték:

- Íme, a nagy vezér!... Legázolta Egyiptom ellenségeit!... Ámon áll a jobb és bal keze mellett, ki állhatna neki ellen?

Közben a líbiaiak, egyre hátrálva, a déli homokdombokra jutottak, az egyiptomiak meg a sarkukban. Most már minden pillanatban lovasok bontakoztak ki a porfelhőből, és Ramszeszhez vágtattak.

- Mentuzufisz hátba kapta őket! - kiabálta az egyik.

- Két század megadta magát! - jelentette a másik.

- Patroklész a hátuk mögé került!

- Három zászlót zsákmányoltunk: a bárányt, az oroszlánt és a karvalyt...

A törzs körül egyre sűrűbb lett a nyüzsgés: poros, véres emberek rajzottak körülöttük.

- Örökkön élj!... Örökkön élj, vezérünk!

A herceg az izgalomtól annyira fel volt indulva, hogy hol sírt, hol nevetett.

- Az istenek megkönyörültek rajtam - mondta a kíséretnek. - Már azt hittem, vesztettünk... Nyomorúságos sorsa van a vezérnek, aki kardot se ránt, nem is lát semmit, mégis mindenért felelős...

- Örökkön élj, győztes vezér! - kiabálta mindenki.

- Szép kis győzelem! - nevetett a herceg. - Azt se tudom, hogy tettem rá szert...

- Megnyeri a csatát, aztán meg csodálkozik! - kiáltotta valaki a kíséretből.

- Mondom, még azt se tudom, milyen is egy csata! - magyarázkodott a herceg.

- Nyugodj meg, vezér - felelte Pentuer. - Olyan bölcsen állítottad fel a seregedet, hogy az ellenségnek vereséget kellett szenvedni. Hogyan? Miképpen? Az már nem a te dolgod, hanem a csapatok...

- Még csak a kardom se rántottam ki!... Egy szál líbiait se láttam! - sopánkodott a herceg.

A déli dombokon még gomolygott a por, zúgott a lárma, de a völgyben már leszállóban volt a por; mint valami ködön át, itt is, ott is fel-felbukkant egy kis csoport egyiptomi katona, már magasra emelve a dárdáit.

A trónörökös arra az oldalra fordította a lovát, s az elhagyott csatatérre ment, ahol az imént a középső hadoszlopok összecsaptak. Néhány száz lépésnyi széles terület volt, szanaszét mély gödrökkel, tele sebesültekkel és holttestekkel. Azon az oldalon, ahonnan a herceg idejött, hosszú sorban, pár lépésnyi szélességben, egymás hegyén-hátán feküdtek egyiptomiak és líbiaiak, kissé távolabb már csak líbiaiak.

Itt-amott hulla hullát ért. Másutt egymásra omolva három-négy holttetem is volt. A homokot barnás vérfoltok tarkították. Irtózatos sebeket ejtettek egymáson. Egyik katonának mind a két keze fejét lecsapták, a másiknak nyakszirtig kettéhasították a fejét, egy harmadiknak minden belső része kifordult. Némelyek kínos görcsökben vonaglottak, homokkal eltömődő szájukból átkok hullottak, mások könyörögtek, öljék meg őket.

A herceg gyorsan elléptetett mellettük, nem nézett se jobbra, se balra, bár egyik-másik sebesült egy halk "örökkön élj"-t még elsóhajtott utána.

Nem messze innen találkozott az első fogolycsapattal. Arccal leborultak előtte a földre, és kegyelemért könyörögtek.

- Adjátok tudtul, hogy a legyőzöttek, alázatosak kegyelmet kapnak! - kiáltotta oda a kíséretnek.

Néhány lovas elvágtatott más-más irányban. Nem sokkal utána megszólalt a trombita, majd egy messze hallható hang:

- A kegyes herceg és fővezér parancsára a sebesülteket és foglyokat nem szabad megölni!

Feleletül zavaros kiáltások hallatszottak, bizonyára a foglyok szájából.

- A fővezér parancsára - hirdette valaki másfelől harsány, éneklő hangon - a sebesülteket és foglyokat nem szabad megölni!

Eközben a déli dombtetőkön is megszűnt a harc, és a két legerősebb líbiai csapattest lerakta fegyvereit a görög ezredek előtt.

A vitéz Patroklész - amint jómaga mondta, a forróságtól, mások szerint pedig inkább a hevítő italoktól - alig ült a lován. Megtörölte könnyes szemét, és a foglyokhoz fordult:

- Ti koszos kutyák! - dörrentett rájuk. - Akik ő szent felsége hadseregére mertétek emelni bűnös kezeteket - hogy a férgek falnának föl benneteket! -, úgy megdöglötök, mint a tetvek a jámbor egyiptomi körme alatt, ha tüstént meg nem mondjátok, hova lett a vezéretek, a lepra essen az orrába, és szívja ki a két csipás szemét!

Ebben a pillanatban ért oda a herceg. Patroklész tisztelgéssel fogadta, de nem hagyta abba a szónoklatot:

- A bőrötök lenyúzatom!... Karóba húzatlak benneteket, ha most nyomban meg nem tudom, hová lett az a mérges dög, az a szemétdombra való vaddisznó kölyke!

- Ó, ott a mi vezérünk! - felelte az egyik líbiai fogoly, és egy kis lovascsapatra mutatott, amely lassan húzódott a sivatag mélyébe.

- Mi az? - kérdezte a herceg.

- Az a nyomorult Muszavasza menekül! - felelte Patroklész, és kicsibe múlt, hogy le nem fordult a lováról.

Ramszesznek egyszerre fejébe szökött a vére.

- Hát Muszavasza ott van? Elmenekült?... Hej, akinek jó lova van, utánam!

- No - mondta nevetve Patroklész -, most maga is bégetni fog az a birkatolvaj!

Pentuer elállta a herceg útját.

- Kegyes uram nem üldözheti a menekülőket!

- Micsoda? - pattogott a herceg. - Az egész csata alatt senkire se emeltem a kezem, s ráadásul lemondjak most a líbiai vezérről?... Mit mondanának a katonák, akiket dárdaerdő meg csatabárdok elé küldtem?

- A hadsereg nem maradhat vezér nélkül!...

- Hát nincs itt Patroklész, Tutmózisz, de meg Mentuzufisz is? Miért vagyok én vezér, ha még csak nem is üldözhetem az ellenséget? Pár száz lépésnyire vannak tőlünk, és lovaik fáradtak...

- Egy óra múlva itt vagyunk velük... Csak a kezünket kell kinyújtani... - dörmögték az ázsiai lovasok.

- Patroklész, Tutmózisz!... Rátok bízom a hadsereget! - kiáltotta a herceg. - Pihenjetek, én is egyszeriben visszajövök...

Megsarkantyúzta a lovát, és belesüppedve a homokba, nekivágott az útnak, mögötte vagy húsz lovas és Pentuer.

- Hát te miért jössz, próféta? - kérdezte a herceg. - Inkább aludd ki magad... Fontos szolgálatot tettél ma nekünk...

- Talán még hasznodra lehetek - felelte Pentuer.

- De maradj... parancsolom!

- A legfőbb tanács meghagyta, hogy egy lépést se tágítsak mellőled, kegyes uram.

A herceg haragosan rántott egyet magán.

- És ha kelepcébe esünk? - kérdezte.

- Ott se hagylak el, uram - felelte a pap.

Hangjában annyi jóérzés volt, hogy a herceg csodálkozva elhallgatott, s hagyta, hogy vele menjen.

Künn jártak már a sivatagban, pár száz lépésnyire mögöttük az egyiptomi hadsereg, jó néhány száz lépésnyire előttük a menekülők. Hasztalan verték-biztatták a lovakat a menekülők is, az üldözők is, csak nagy keservesen haladtak előre. Felülről a nap rettenetes tüze szakadt a fejükre, szájuk, orruk, de legfőképpen a szemük tele lett finom, éles porral, lábuk alatt pedig minden lépésre besüppedt az izzó homok. A levegőben gyilkos nyugalom.

- Csak nem lesz folyton így? - jegyezte meg a herceg.

- De bizony, lesz még rosszabb is - felelte Pentuer. - Látod, kegyes uram - folytatta a menekülőkre mutatva -, ott térdig gázolnak a lovak a homokban.

A herceg elmosolyodott, mert már a következő pillanatban szilárdabb talajra értek, és vagy száz lépést ügetve tettek meg. De aztán újra feltartóztatta őket a homoktenger, és csak lépésben haladhattak előre.

Az emberekről szakadt a verejték, a lovakat kiverte a tajték.

- Szörnyű forróság! - suttogta a herceg.

- Hallgass rám, jó uram - mondta Pentuer -, a mai nap nem alkalmas sivatagi üldözésre. Ma reggel a szent bogarakat nagy nyugtalanság fogta el, azután meg elbódultak. Az én papi késem is éppen hogy becsúszott agyaghüvelyébe, ami ritka nagy forróságot jelent. Mind a két jelenség, a hőség is, meg a kábultság is, a vihar előhírnöke lehet. Forduljunk vissza, mert nemcsak a táborunkat veszítjük szem elől, hanem még a moraja se verődik el hozzánk.

A herceg szinte megvetéssel nézett a papra.

- És te, próféta, azt hiszed, hogy ha egyszer kijelentettem, hogy elfogom Muszavaszát, visszafordulhatok üres kézzel, mert megijedtem a forróságtól és vihartól?

Továbbmentek. Egy helyen a talaj újra szilárdabb lett, úgyhogy parittyalövésig megközelítették a menekülőket.

- Hej! Adjátok meg magatokat! - kiáltott utánuk a herceg.

A líbiaiak még csak hátra se néztek, hanem megfeszített erővel gázolták a homokot. Egy pillanatra azt hihették, hogy utolérik őket. De a herceg csapata egyszerre megint mély homokba süppedt, amazok meg szaporázták a lépést, és a talaj egyik kiemelkedése mögött eltűntek.

Az ázsiaiak szitkozódtak, a trónörökös összeszorította fogát.

A végén már a lovak is kezdtek mélyebbre süppedni és kimerülni. A lovasok kénytelenek voltak leszállni és gyalog menni. Egyszerre az egyik ázsiai vörös lett, mint a rák, és leroskadt a homokra. A herceg ruhát teríttetett rá, és így szólt:

- Visszajövet majd hazavisszük.

Nagy vesződséggel fölvergődtek a homokdomb tetejére, és onnan meglátták a líbiaiakat. De azoknak is gyilkos nehéz volt az út, mert két lovuk is lemaradt.

Az egyiptomi hadsereg tábora teljesen eltűnt a homokhullámok mögött, és ha Pentuer meg az ázsiaiak nem tudtak volna a nap után igazodni, már nem találtak volna vissza.

A herceg kíséretéből, véres tajtékot hányva, újra kidőlt egy ember. Azt is ott hagyták lovastul. Ráadásul a homokon túl egyszerre csak egy sziklacsoport bukkant a szemük elé, a menekülők meg eltűntek mögötte.

- Uram - szólalt meg Pentuer -, ott tőrt vethetnek...

- Nem bánom, ha a halál van is ott, és elvisz - felelte a herceg elváltozott hangon.

A pap bámulattal nézett rá; sose hitte volna, hogy ennyire elszánt.

A sziklacsoport nem volt éppen messze, de az út nehézsége minden képzeletet felülmúlt. Nemcsak gyalog kellett menniük, hanem még a lovakat is úgy kellett kihúzgálniuk a homokból. Mindnyájan bokán felül merültek a homokba, de olyan helyek is akadtak, ahol térdig süppedtek belé.

Az égen pedig csak egyre lángolt a nap, a sivatag rettenetes napja, amelynek minden sugara nemcsak égetett, vakított, hanem szúrt is. A legszívósabb ázsiaiak is kidőltek a fáradtságtól. Az egyiknek megdagadt a nyelve, ajka, a másiknak zúgott a feje, s a szeme előtt fekete foltok táncoltak, megint másikon erőt vett az álmosság, valamennyinek pedig fájt minden ízülete, és valahogy már nem is érezték a hőséget. Ha valaki megkérdezte volna tőlük: meleg van-e? - felelni se tudtak volna rá.

A talaj egyszerre újra szilárdabb lett a lábuk alatt, és a herceg kíséretestül belépett a sziklák közé. Ramszesz, akinek még leginkább megmaradt az öntudata, e pillanatban lóhorkanást hallott, oldalt kanyarodott, és a dombok árnyékában egy kis csapatot látott elnyúlva a földön, úgy, ahogyan éppen összerogytak. A líbiaiak voltak.

Az egyikük húszéves fiatalember lehetett. Hímzett, bíborszínű ingféle volt rajta, nyakán aranylánc, derekán drága művű kard. Érzéketlenül hevert: szeme fölfelé fordult, és száján egy kis tajték ütött ki. Ramszesz felismerte benne a vezért. Odalépett hozzá, leszakította nyakáról a láncot, és leoldotta róla a kardot.

Egy öreg líbiai, aki, úgy látszik, nem volt annyira elcsigázva, mint a többiek, ennek láttán megszólalt:

- Győztes vagy ugyan, egyiptomi, de tiszteld a herceg fiát, aki a mi fővezérünk volt.

- Ez Muszavasza fia? - kérdezte Ramszesz.

- Igazat mondasz - felelte a líbiai -, ez csakugyan Muszavasza fia, Tehenna, a mi vezérünk, aki méltó volt rá, hogy akár egyiptomi herceg legyen.

- És hol van Muszavasza?

- Muszavasza most Glaukuszban van, és nagy sereget gyűjt össze, hogy bosszút álljon értünk.

A többi líbiai nem szólt egy hangot se; még csak arra se méltatták a győzteseket, hogy rájuk nézzenek. A herceg parancsára az ázsiaiak lefegyverezték őket, ami nagyon könnyen ment, aztán maguk is leültek a sziklák árnyékába.

E pillanatban nem volt itt se barát, se ellenség, csak halálosan kimerült emberek. Mindnyájukra a halál leselkedett, de ők csak pihenni akartak.

Pentuer, látva, hogy Tehenna egyre csak eszméletlenül fekszik a földön, letérdelt mellé, feje fölé hajolt, és valamit tett vele, de senki sem láthatta, mit. Egyszerre csak Tehenna nagyokat sóhajtott, hánykolódott, és kinyitotta a szemét. Aztán felült, megtörölte homlokát, mint aki nehéz álomból ébredt föl, de még nem szabadult meg tőle.

- Tehenna, líbiaiak vezére - fordult hozzá Ramszesz -, te és katonáid a fáraó ő szent felsége foglyai vagytok.

- Inkább ölj meg egyszerre - dünnyögte Tehenna -, ha már el kell vesztenem a szabadságom.

- Ha atyád, Muszavasza, megalázza magát, és békét köt Egyiptommal, még te is szabad és boldog lehetsz...

A líbiai elfordította fejét és visszahanyatlott, mint akinek minden mindegy. Ramszesz leült mellé, és csakhamar valósággal aléltságba esett, alighanem elszunnyadt.

Negyedóra múlva felébredt, kissé frissebben. A sivatagra tekintett, és elragadtatással kiáltott fel: a láthatáron zöldellő tájék mosolygott rá, víz, sűrű pálmák, valamivel távolabb egy kis városka, fölötte templom...

Körülötte mindenki aludt, ázsiaiak, líbiaiak egyaránt. Csak Pentuer volt ébren: a szikla fokán állt, ellenzőt formált kezéből a szeme elé, és valahová nézett.

- Pentuer!... Pentuer! - lelkesedett a herceg. - Látod azt az oázist?

Felugrott, odaszaladt a paphoz, de annak az arcán gondok tükröződtek.

- Látod az oázist?

- Nem oázis az - felelte Pentuer -, hanem valamelyik elpusztult országnak a sivatagban tévelygő lelke... Hanem ott... ott... ott... csakugyan van valami! - tette hozzá, kezével dél felé mutatva.

- Hegy? - kérdezte a herceg.

- Nézd meg jobban.

A herceg jól megnézte, s egyszerre megszólalt:

- Úgy rémlik, ott valami fekete tömeg emelkedik... Nagyon kifáradhatott a szemem.

- Hát az a Tüfón - suttogta Pentuer. - Csak az istenek menthetnek meg bennünket, ha akarják...

Csakugyan, Ramszesz olyan leheletet érzett az arcán, amely még a sivatag forró levegőjéhez képest is meleg volt. Az eleinte csak gyenge lehelet egyre erősödött, melegebb lett, s ugyanakkor a sötét sáv káprázatos sebességgel emelkedett az égen fölfelé.

- Mitévők leszünk most? - kérdezte a herceg.

- Ezek a sziklák annyira megvédenek, hogy a homok nem temet el bennünket, de se a port nem hárítják el, se a nőttön-növekvő forróságot. Egy vagy két nap múlva aztán...

- Olyan sokáig fúj a Tüfón?

- Néha három-négy napig... Csak néha támad fel pár órára, zuhan le, és utána, mint a nyíllal átlőtt keselyű, összeomlik. De ez ritka eset...

A herceg elkomorodott, de nem vesztette el bátorságát. A pap pedig egy kicsiny, zöld üvegecskét vett elő a köntöse alól.

- Számodra itt a varázsital... - mondta a hercegnek. - Ennek néhány napig elégnek kell lennie... Valahányszor álmosság vagy félelem fog el, igyál belőle egy cseppecskét. Megerősödöl tőle, és kiállod a vihart.

- Hát te? Meg a többiek?

- Az én életem az Egyetlen kezében van. A többiek pedig... De azok nem trónörökösök!

- Nem kell! - lobbant fel a herceg, visszataszítva a kis üvegecskét.

- El kell fogadnod! - kiáltott rá Pentuer. - Jusson eszedbe, hogy Egyiptom népének benned van minden reménysége... Jusson eszedbe, hogy az ő áldása lebeg fölötted...

A fekete felhő már az ég felét elborította, a forró szélvész pedig olyan vad erővel fújt, hogy a herceg és a pap kénytelenek voltak a szikla alá húzódni.

- Egyiptom népe?... Áldása? - ismételte a herceg. Egyszerre csak felkiáltott: - Egy évvel ezelőtt, egyik éjjel, te szóltál fel hozzám a kertből... Mindjárt a hadgyakorlatok után...

- Azon a napon, amikor megesett a szíved azon a paraszton, aki kétségbeesésében felakasztotta magát, mert elpusztították a csatornáját - felelte a pap.

- Ugye te mentetted meg a tanyát és a zsidó Sárát is a tömeg elől, amely meg akarta kövezni?

- Én - hagyta rá Pentuer. - De te hamarosan kibocsátottad a tömlöcből az ártatlan parasztokat, és nem engedted meg, hogy Dagon új adókkal sanyargassa a népet. Azért a szánalomért, amelyet te mindenkor tanúsítottál a nép iránt, ma is áldalak... Talán csak egymagad menekülsz meg innen, de... ne felejtsd el, hogy az elnyomott egyiptomi nép ment meg téged, amely tőled várja a megváltást...

Ekkor elsötétedett az ég, dél felől tüzes homokeső záporozott rájuk, és a vihar kitört, de olyan erővel, hogy egy védetlen helyen álló lovat feldöntött. Az ázsiaiak és a líbiai foglyok mind fölébredtek, de valamennyi még mélyebben behúzódott a sziklák alá, és szorongva hallgattak.

A természetben valami rettenetes dolog ment végbe. A földre éjszaka borult, az égen pedig őrült száguldással kergették egymást a vörös és fekete homokfelhők. Mintha a sivatag egész homoktengere megelevenedett volna: felszállt és repült, olyan sebességgel, mint a parittyából kilőtt kavics.

A forróság elviselhetetlen volt; kezükön, arcukon kicserepesedett a bőr, nyelvük kiszáradt, minden egyes lélegzés egy-egy szúrás volt a mellükben. Az apró homokszemek úgy perzseltek, mint az égő szikrák.

Pentuer erőszakkal odatartotta az üvegecskét a herceg szájához, Ramszesz megivott néhány cseppet, és furcsa változást érzett: a forróság és a fájdalom nem gyötörte többé, gondolatai is szabadon csapongtak.

- És ez eltarthat pár napig?

- Négyig - felelte a pap.

- És ti bölcsek, az istenek bizalmasai, nem tudjátok kimenteni az embereket az ilyen viharból?

Pentuer elgondolkozott.

- A világon csak egy olyan bölcs van, aki meg tudna küzdeni a gonosz szellemekkel... De az nincs itt!

A Tüfón már egy fél órája fújt, egyforma vad erővel. Szinte éjszaka volt. Pillanatokra a szélvész elgyengült, a fekete porgomolyagok egy kissé szétszóródtak, és olyankor megláthatták az égen a vérvörös napot, a földön pedig a baljóslatú vörös fényt.

De a következő pillanatban a szél újra feltámadt, még forróbban, fullasztóbban, a porfelhő még sűrűbb lett, a halálos fény kialudt, a levegőben olyan zúgás, dübörgés támadt, amilyet emberi fül nem szokott hallani.

A napnyugta már nem volt messze, de a vihar ereje és az elviselhetetlen forróság most is nőttön-nőtt. A láthatár fölött néha egy óriási, véres folt bukkant fel, mintha világégés volna.

Egyszerre a herceg észrevette, hogy Pentuer nincs mellette. Megfeszítette hallását, és hangos kiáltást hallott:

- Beroész!... Beroész!... Ki segít rajtunk, ha te nem?... Beroész!... Az Egyetlen, a Mindenható nevében, akinek nincs se kezdete, se vége, idézlek téged!

A sivatag északi részén dörgés támadt. A herceg megdermedt, mert az egyiptominak a mennydörgés ugyancsak éppen olyan ritka tünemény, mint az üstökös.

- Beroész!... Beroész! - ismételte a pap erős hangon.

A trónörökös feszülten a hang irányába nézett, és egy sötét emberi alakot pillantott meg, égnek emelt karokkal. Fejéből, ujjai hegyéből, de még a ruháiból is időnként világoskék szikrák pattantak ki.

- Beroész!... Beroész!...

A szakadatlan dörgés egyre közelebb húzódott, a porfelhőben villám cikázott, amely vörös fényt lobbantott a sivatagra.

Újabb dörgés, újabb villámlás.

A herceg érezte, hogy a vihar ereje gyengül, és a forróság is engedett. A levegőben gomolygó homok lassanként leereszkedett a földre, az ég hamuszürke lett, aztán vörös, majd tejfehér. Majd minden elcsendesedett. Egy kis idő múlva újra megdördült az ég, és hideg szél kezdett fújni észak felől.

A forróságtól alélt ázsiaiak és líbiaiak magukhoz tértek.

- Fáraó katonái - szólalt meg egyszerre egy öreg líbiai -, halljátok ezt a zúgást a sivatagban?

- Megint vihar?

- Nem, eső esik...

Az égből csakugyan néhány hideg esőcsepp hullott a földre, majd sűrűbben rákezdte, végre szakadó zápor lett belőle, villámlással, dörgéssel.

Ramszesz katonáinak és foglyainak egyszerre eszeveszett kedvük támadt. A szakadatlan villámlásra, dörgésre rá se hederítettek. A hosszú perzselődés után most úgy szaladgáltak a patakzó esőben, mint a gyerekek. Összevissza mosakodtak, lovaikat mosogatták, vizet merítettek sapkájukba, bőrtömlőikbe, főképpen pedig ittak, egyre csak ittak!

- Hát nem csoda ez? - lelkesedett Ramszesz. - Ha ez az áldott eső meg nem indul, itt pusztultunk volna el a sivatagban, mind egy szálig. Tüfón forró ölelésében.

- Megesik - felelte az öreg líbiai -, hogy a déli homokvihar idecsalogatja a tenger fölött hűlő szeleket, és záport hoz.

Ramszeszt kellemetlenül érintette ez a beszéd, mert ő Pentuer imádságának tulajdonította a hirtelen támadt felhőszakadást. Odafordult hát az öreg líbiaihoz, és megkérdezte tőle:

- És az is megesik, hogy az emberből szikrák pattannak ki?

- Mindig is úgy szokott lenni, amikor sivatagi szél fúj - mondta a líbiai. - Most is láthattátok a szikrákat, de nemcsak az emberekből pattantak ki, hanem a lovakból is.

Hangjából olyan határozott bizonyosság szólt, hogy a herceg odalépett az egyik lovastisztjéhez, és halkan megparancsolta neki:

- Ezeken a líbiaiakon pedig rajta legyen a szemetek...

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a nagy sötétségben hirtelen mozgolódás támadt, majd lódobogás hangzott. A villám egy pillanatra bevilágította a sivatagot, és fényében megláttak egy lóhátas, menekülő alakot.

- Kötözzétek meg a nyomorultakat! - kiáltotta a herceg. - Aki ellenáll, vágjátok le!... Jaj neked, Tehenna, ha az a lator ránk hozza a te atyádfiait!... Kegyetlen kínok közt pusztulsz el, te is, embereid is...

Ramszesz katonái az eső, villámok és sötétség ellenére nagy sebbel-lobbal megkötözték a líbiaiakat, akik egyébként is meg se próbálkoztak ellenállni.

Talán Tehenna parancsára vártak, de az annyira meg volt törve, hogy menekülésre nem is gondolt.

A sivatagban lassanként elült a vihar, és a nappali hőséget átható hideg váltotta fel. Emberek, lovak torkig teleitták magukat, megtöltötték tömlőiket vízzel, datolyájuk, kétszersültjük is volt bőven, tehát igen jó hangulatban voltak. A dörgés is elhalkult, a villámok is ritkábban lobbantak föl az égen. Az északi mennybolton a felhők szétszakadoztak, és itt is, ott is felragyogtak a csillagok.

Pentuer odalépett Ramszeszhez.

- Menjünk vissza a táborba - figyelmeztette -, néhány óra alatt odaérhetünk, mielőtt az a szökevény a nyakunkra hozhatná az ellenséget.

- De hogy találunk vissza ilyen vaksötétben? - kérdezte a herceg.

- Van fáklyátok? - fordult Pentuer az ázsiaiakhoz.

Fáklyák, vagyis olajjal átitatott hosszú kanócok voltak kéznél. De nem volt tűz. A tűzgyújtásra szolgáló kis fadarabok ugyanis átáztak.

- Reggelig várnunk kell - vetette oda türelmetlenül a herceg.

Pentuer nem felelt. Tarisznyájából elővett egy kis edényfélét, egy katonától fáklyát kért, és félrehúzódott. Egy kis idő múlva halk sercegés hallatszott - és a fáklya fellobbant.

- Nagy varázsló ez a pap... - dörmögte az öreg líbiai.

- Már a második csodát műveled a szemem láttára - mondta a herceg Pentuernek. - Megmagyarázhatnád-e nekem, hogy csinálod?

A pap megrázta a fejét.

- Akármiről kérdezhetsz, uram - felelte Pentuer -, mindent megmondok, ameddig a tudományom terjed. Csak azt ne kívánd, hogy a templomok titkait feltárjam.

- Még ha tanácsosommá neveznélek ki, még akkor se?

- Még akkor se. Sose leszek áruló, és ha volna is bátorságom az árulásra, a büntetés visszarettentene...

- A büntetés? - ismételte a herceg. - Ahá! Emlékszem, Háthor templomában a föld alatt rejtettek el egy embert, akire a papok olvadt szurkot öntöttek. De csakugyan, igazában megtették?... És az az ember valóban belehalt a szenvedéseibe?

Pentuer mintha nem is hallotta volna a kérdést, lassan előhúzott csodás tarisznyájából egy kis széttárt karú istenszobrot. A kis szobor zsinóron függött, Pentuer lassan leeresztette, és imádságot mormolva figyelte. A szobrocska néhányszor meglengett, megfordult a zsinóron, aztán mozdulatlanul függött.

Ramszesz a fáklyavilágnál csodálkozva nézte, mint tesz-vesz Pentuer.

- Mit csinálsz? - kérdezte a papot.

- Csak annyit mondhatok neked, kegyes uram - felelte Pentuer -, hogy az isten egyik kezével az Esmun csillagra^[14] mutat. Éjszakának idején ez a csillag igazgatja a tengeren a föníciai hajókat.

- Hát a föníciaiak is tisztelik ezt az istent?

- Még csak nem is tudnak róla. Azt az istent, aki egyik kezével a csillagra mutat, rajtunk kívül csak a kháldeai papok ismerik. Az ő segítségével minden próféta éjjel is, nappal is, jó időben, rossz időben egyaránt megtalálja az útját a tengeren vagy a sivatagban.

A herceg parancsára, aki az égő fáklya mellett Pentuer oldalán haladt, a kíséret és a foglyok megindultak a pap után, északkeleti irányban. A kis istenszobor a zsinóron meg-megingott, de azért kinyújtott karjával szakadatlanul mutatta, merre ragyog a szent csillag, eltévedt utasok oltalmazója.

Szapora lépésben gyalog mentek, lovaikat kézen vezetve. Olyan metsző hideg volt, hogy az ázsiaiak a tenyerükbe fujkáltak, a líbiaiak meg dideregtek.

Egyszerre csak valami megreccsent, ropogott a lábuk alatt. Pentuer megállt és lehajolt.

- Ezen a helyen az esővíz sekély kis pocsolyában gyűlt össze - magyarázta Pentuer. - Nézd csak, kegyes hercegem, mi lett a vízből...

E szavakkal valamit fölemelt a földről; olyan volt, mint egy üveglemez, és olvadt a kezében. Megmutatta a hercegnek.

- Amikor nagyon hideg van - jegyezte meg Pentuer -, a víz ilyen átlátszó kővé válik.

Az ázsiaiak megerősítették a pap szavait, csak még hozzátették, hogy messze északon a víz nagyon gyakran változik kővé, a pára meg fehér sóvá, csak éppen nincs semmi íze, csupán csípi az ember ujja hegyét, és fogfájást okoz.

A herceg egyre jobban csodálta Pentuer bölcsességét.

Közben az északi égboltozat lassanként kitisztult, világosan mutatta a Nagymedvét és vele az Esmun csillagot. A pap újra könyörögni kezdett, eltette tarisznyájába az őket vezető istenszobrot, eloltatta a fáklyákat, csak egy izzó kanócot hagyott égve, hogy állandó zsarátnokuk legyen, és lassú égésével jelezze az idő múlását is.

A herceg megparancsolta csapatának, hogy éberen őrködjék, aztán karon fogta Pentuert, jól előre ment vele.

- Pentuer - kezdte a herceg -, mától fogva tanácsosom vagy, most és akkor is, amikor az istenek kegyelméből enyém lesz Alsó- és Felső-Egyiptom koronája...

- Mivel érdemeltem meg ezt a kegyet?

- Szemem láttára olyan dolgokat műveltél, amelyek mind a te nagy tudományodról és a szellemek fölött való hatalmadról tanúskodnak. Azonfelül kész voltál megmenteni az életemet. Bár sok dolgot eltitkolsz előttem.

- Bocsáss meg, kegyes uram - szólt közbe a pap. - Ha árulóra van szükséged, aranyért, kincsekért találsz bőven, még a papok között is. De én nem akarok közéjük tartozni. Mert gondold csak meg: ha elárulom az isteneket, biztos lehetsz-e benne, hogy veled is nem éppen úgy teszek-e?

Ramszesz elgondolkozott.

- Okosan beszélsz most is - ismerte el. - Hanem azon nagyon csodálkozom, hogy pap létedre miképp van benned annyi jóindulat irántam. Egy évvel ezelőtt megáldottál, most nem akartál egyedül kiengedni a sivatagba, nagy szolgálatokat teszel...

- Mert az istenek figyelmeztettek rá, hogy te, kegyes uram, ha akarod, megmentheted a boldogtalan egyiptomi népet a nyomorúságtól és elnyomatástól.

- Mit törődsz te a néppel?

- A népből származom én is... Apám, testvéreim reggeltől estig merítgették a Nílus vizét, és csak botot kaptak érte...

- Miben segíthetek én a népen? - kérdezte a herceg.

Pentuer felélénkült.

- A te néped - mondta mélyen megindulva - nagyon sokat dolgozik, nagyon sok adót fizet, sok ínséget, sanyargatást szenved. Nehéz nagyon a paraszt sorsa... A bogár megeszi a termés egyik felét, az orrszarvú a másik felét. A szántóföldön sok az egér, a gabonába beleesik a sáska, a lábasjószág legázolja, a veréb le-lecsipkedi. S ami még a szérűn marad, azt meg a tolvajok lopják el. Ó, az a boldogtalan szántóvető! Most meg az íródeák érkezik hozzá, az is az aratásról beszél, a kísérő társai meg botot hoznak magukkal, a szerecsen rabszolgák meg pálmavesszőket. Azt mondják: "Most pedig adj gabonát!" "Nincs egy szem se." Akkor aztán végigverik teste egész hosszúságában, lefektetik, összekötözik, beledobják a csatornába, fejjel lefelé, ahol megfúl. A szeme láttára összekötözik a feleségét is, gyerekeit is. A szomszédai meg elmenekülnek, és mentik a gabonájukat.^[15]

- Ezt magam is láttam - felelte a herceg eltűnődve -, sőt egy ilyen íródeákot én magam kergettem el. De ott lehetek-e én mindenütt, hogy minden igazságtalanságot megakadályozzak?

- Azt megparancsolhatod, uram, hogy szükség nélkül ne sanyargassák a népet. Lejjebb szállíthatod az adóját, pihenőnapot rendelhetsz a parasztnak. Végül minden parasztcsaládnak adhatsz egy kis földet, ha csak egy ágyást is, amelynek a termése csakis az övé, és csak az ő eltartására való. Mert különben ezentúl is lótuszmagon, papiruszon, döglött halon tengődik, és a végén elvész a te néped... De ha kegyes leszel hozzá, fölemelkedik újra.

- Úgy is lesz! - kiáltotta a herceg. - Jó gazda nem engedheti meg, hogy a népe éhen vesszen, erején felül dolgozzék, vagy igazságtalan botozást tűrjön... Ennek meg kell változnia!

Pentuer megállt.

- Megígéred ezt nekem, kegyes uram?

- Esküszöm rá! - felelte a herceg.

- Akkor pedig én is esküszöm rá, hogy a legdicsőbb fáraó leszel, aki mellett elhalványodik még maga Nagy Ramszesz is! - kiáltotta Pentuer, aki már nem tudott uralkodni magán.

A herceg elgondolkozott.

- De mit kezdhetünk mi ketten a papok ellen, akik gyűlölnek engem?

- Félnek tőled, uram - felelte Pentuer. - Attól félnek, hogy egykettőre háborút kezdesz Asszíriával...

- Mit törődnek vele, ha megnyerjük a háborút?

A pap lehorgasztotta a fejét, széttárta karjait, de hallgatott.

- Mondok én neked valamit! - kiáltotta a herceg felindulva. - Nem akarnak háborút, mert félnek, hogy győztesen térek vissza, kincsekkel megrakodva, rabszolgák seregét hajtva magam előtt... Ettől félnek, mert azt akarják, hogy minden fáraó tehetetlen eszköz legyen a kezükben, haszontalan szerszám, amelyet akkor dobnak el, amikor a kedvük tartja... De velem nem úgy lesz!... Vagy megteszem, amit akarok, amihez mint az istenek fiának és örökösének jogom van, vagy pedig elpusztulok...

Pentuer hátrahőkölt, és varázsigéket suttogott.

- Ne beszélj így, kegyes uram, mert a sivatagban kóborló gonosz szellemek elkaphatják a szavaid... Ne felejtsd el, uram, olyan a szó, mint a parittyából kilőtt kő: ha falat ér, visszapattan rád...

A herceg megvetően legyintett a kezével.

- Mindegy - felelte. - Nem ér az élet semmit, ha akárki gúzsba kötheti az akaratomat... Ha az istenek nem, akkor a sivatagi viharok; ha a gonosz szellemek nem, akkor a papok... Csak ennyi legyen a fáraó hatalma?... Azt akarom megtenni, amit én akarok, és csak halhatatlan őseim előtt akarok számot adni tetteimről, nem pedig akármelyik kiborotvált koponya előtt, aki állítólag az istenek akaratát tolmácsolja, de valójában kezébe kaparintja a hatalmat, és az én vagyonommal tölti tele a kincseskamráját!

E pillanatban ötven-hatvan lépésnyire tőlük valami különös hangot hallottak: félig nyerítést, félig bégetést, ugyanakkor egy óriási árnyék suhant el előttük. Úgy szállt, mint a nyíl, és amennyire látni lehetett, hosszú nyaka volt és púpos háta.

A hercegi kíséretben felhangzott a rémület moraja.

- Griffmadár... Világosan láttam a szárnyát! - kiáltozták az ázsiaiak.

- A sivatagban hemzsegnek a szörnyetegek... - tette hozzá az öreg líbiai.

Ramszesz valósággal megzavarodott: neki is úgy rémlett, mintha az átfutó árnyéknak kígyófeje és rövid szárnya lett volna.

- A sivatagban csakugyan járnak szörnyetegek? - kérdezte Pentuert.

- Annyi bizonyos - felelte a pap -, hogy ilyen ember nem lakta helyen gonosz lelkek tanyáznak, mégpedig a legkülönösebb alakokban. De azért nekem úgy tetszik, hogy ami most itt elsuhant mellettünk, inkább csak állat volt. Olyan, mint egy hátasló, csak nagyobb és gyorsabb járású. Az oázisok lakói azt mondják, hogy ez az állat megél anélkül, hogy inna, vagy legalábbis csak nagy ritkán iszik. Ha csakugyan így van, akkor ezt a furcsa állatot, amely most nagy rémületet kelt, a jövendő nemzedékek felhasználhatják arra, hogy átkeljenek a sivatagon.

- Sose mernék ilyen féreg hátán ülni - mondta a herceg, a fejét rázva.

- Ugyanezt mondták a mi őseink is a lóról, az segítette a hikszoszokat, hogy Egyiptomot leigázhassák, ma pedig a mi hadseregünk számára nélkülözhetetlen. Az idő nagyon gyorsan megváltoztatja az emberi nézeteket! - jegyezte meg Pentuer.

Az égen eltűntek az utolsó felhők is, és tiszta éjszaka derült rájuk. A hold nem sütött, de olyan világos volt, hogy a fehér homokon élesen meg lehetett látni még az apró vagy távol eső tárgyak körvonalait is.

Az átható hideg is enyhült. Egy darabig a kíséret némán haladt előre, bokáig süppedve a homokba. Egyszerre csak az ázsiaiak között újra nagy zsivaj támadt.

- Szfinx!... Oda nézzetek! Szfinx! - kiabáltak össze-vissza. - Nem kerülünk ki mi elevenen a sivatagból, mikor szakadatlanul ilyen rémségek jelennek meg előttünk!

Csakugyan, a fehér mészkődombon világosan kirajzolódott szemük elé a szfinx árnyképe: oroszlántest, egyiptomi sapkás hatalmas fej, emberi arc.

- Csak maradjatok nyugodtan, barbárok - csillapította őket az öreg líbiai. - Nem szfinx, csak oroszlán. Nem bánt most, mert elfoglalja az evés.

- Csakugyan, oroszlán! - erősítette a herceg is, és megállt. - De mennyire hasonlít a szfinxhez!

- Ő a mi szfinxeinknek az atyja - magyarázta halkan a pap. - Arca az ember vonásaira emlékeztet, sörénye meg a parókájára...

- Hát a mi nagy szfinxünk ott a piramisok lába előtt?

- Századokkal Menész előtt - válaszolta Pentuer -, amikor nem épült még ott egy piramis se, volt azon a helyen egy nagy szikla, amely hasonló volt az oroszlánhoz. Mintha az istenek így akarták volna megjelölni, hol kezdődik a sivatag. Az akkori szent papok kőfaragómesterekkel pontosabban kifaragtatták a sziklát, és a hiányokat kiegészítették kővel. Minthogy pedig a mesterek sűrűbben láttak embert, mint oroszlánt, emberi arcot faragtak neki. Így született az első szfinx...

- Amelynek mi isteneknek járó tiszteletet adunk... - mosolyodott el a herceg.

- És joggal - felelte Pentuer. - Mert az istenek adták meg első körvonalait, és az emberek is isteni sugallatra fejezték be. A mi szfinxünk óriási méreteivel, titokzatosságával a sivatagra emlékeztet, az alakja olyan, mint a sivatagban kóválygó gonosz szellemeké, és éppúgy megrémíti az embert, mint azok. Mert csakugyan az istenek fia és a félelemnek atyja...

- Csakugyan, mindennek földi kezdete van - jegyezte meg a herceg. - A Nílus sem az égből fakad, hanem az Etiópia mögött emelkedő hegyekből. A piramisok, amelyekről Herihor mondotta, hogy a mi országunk képmásai, a hegycsúcsok képére épültek. És a mi templomaink, pilonjaikkal, obeliszkjeikkel, sötétségükkel, hűvösségükkel nem a Nílus mentén sorakozó barlangokra és hegyekre emlékeztetnek?... Vadászat közben hányszor eltévedtem a keleti sziklák között, és mindig utamba akadt egy különös formájú kőrakás, amely a mi templomainkat juttatta az eszembe. Sőt, a hepehupás, goromba falon nemegyszer láttam hieroglifákat is, amelyeket a vihar és eső keze vésett a kövekbe...

- Látod, kegyes uram, ez is bizonyítja, hogy a mi templomaink olyan terv szerint épültek, amelyet maguk az istenek rajzoltak - bizonygatta Pentuer. - És amint a földbe dobott kis magból égig nyúló pálma nő, éppúgy a szikla, barlang, oroszlán, sőt lótusz képéből, amely mag módjára hull az istenfélő fáraó lelkébe, szfinx-sorok teremnek, templomok, hatalmas oszlopokkal. Istenek alkotásai ezek, nem emberek keze munkája, és boldog az a fejedelem, aki maga körül tekintve, a földi dolgokban fel tudja fedezni az isteni gondolatot, és érthetően feltárni a következő nemzedékeknek.

- Csak legyen annak a fejedelemnek hatalma és gazdag kincstára is - szólt közbe fanyaran Ramszesz -, és ne függjön papok képzelődésétől...

Előttünk egy másik homokdombsor nyúlt messzire: tetején e pillanatban néhány lovas jelent meg.

- A mieink vagy líbiaiak? - szólt a herceg.

A tetőn trombita harsant; a herceg kísérete felelt rá. A lovasok igyekeztek lefelé a hegyről, amennyire csak a mély homok engedte. Amikor közelükbe értek, egyikük odakiáltott:

- A trónörökös itt van?

- Itt van és egészséges! - felelte Ramszesz.

Amazok leszálltak a lóról, és leborultak előtte a földre.

- Ó, erpatre! - kiáltotta a kis csapat vezére. - Hadsereged a ruháját tépi, port hint a fejére, mert azt hiszi, elvesztél... Az egész lovasság szétszéledt a sivatagban, hogy nyomodra akadjon, és nekünk, méltatlan szolgáidnak engedték meg az istenek, hogy elsőnek üdvözöljünk téged...

A herceg századossá nevezte ki, és meghagyta, hogy másnap alantasainak a jutalmáért is jelentkezzék.

Fél óra múlva már feltűntek szemük előtt az egyiptomi hadsereg sűrű tömegei, és nem sokkal azután a herceg kísérete már a táborban is volt. A trombiták mindenfelől riadót fújtak, a katonák felkapkodták fegyvereiket, és nagy lármával sorakoztak. A tisztek a herceg lába elé borultak, és mint előtte való nap a győzelem után, most is a vállukra kapták, és úgy vitték sorra egyik csapattól a másikig. A mélyút partjai szinte rengtek a nagy kiáltozástól: "Örökké élj, győztes!... Az istenek oltalmazzanak téged!"

Fáklyák világa mellett szent Mentuzufisz közeledett hozzájuk. Amikor a herceg meglátta, kitépte magát a tisztek karjából, és a főpap felé futott.

- Tudod, szentatyám - kiáltotta Ramszesz -, elfogtuk a líbiai vezért, Tehennát!

- Sovány kis zsákmány - felelte nyersen a főpap. - Ilyesmiért a fővezérnek még nem szabad otthagynia a hadseregét, különösen amikor minden órában új ellenség törhet ránk...

A herceg érezte a szemrehányás jogosságát, de éppen ezért még jobban haragra lobbant. Ökölbe szorította a kezét, a szeme szikrázott...

- Az édesanyád nevére kérlek, hallgass, uram! - suttogta a fülébe Pentuer, aki a háta mögött állt.

A trónörököst annyira meghökkentette tanácsosának váratlan figyelmeztetése, hogy egy pillanat alatt lecsillapult, s belátta, hogy legokosabb lesz beismerni a hibát.

- Igazad van, kegyes uram - felelte a herceg. - Sem a hadsereg a vezérét, sem a vezér a hadseregét nem hagyhatja el. De azt gondoltam, hogy te, szent férfiú, aki a hadügyminiszter képviselője vagy a hadseregben, majd helyettesítesz...

A nyugodt felelet megszelídítette Mentuzufiszt, így aztán a főpap nem emlegette a tavalyi hadgyakorlatot, amikor a helytartó szakasztott ilyen módon otthagyta a sereget, és amiatt egy időre el is vesztette a fáraó kegyét.

Ekkor nagy zajjal Patroklész közeledett hozzájuk. A görög vezér most is ittas volt, és már messziről kiáltozott:

- Nézd, erpatre, mit művelt szent Mentuzufisz!... Te bocsánatot hirdettél minden líbiai katonának, aki elpártol a támadóktól, és visszatér ő szent felsége hadseregébe. Ezek az emberek hozzám pártoltak, és így sikerült megvernem az ellenség balszárnyát... Mentuzufisz őkegyessége meg valamennyit felkoncoltatta... Körülbelül ezer fogoly vesztette el így az életét, csupa volt katona, akiknek kegyelem járt.

A hercegnek megint fejébe szökött a vér, de Pentuer, aki még most is a háta mögött állt, újra fülébe súgta:

- Hallgass, az istenekre kérlek, ne szólj!

Ám Patroklésznek nem volt tanácsosa, ő csak tovább hajtogatta a magáét:

- Ettől a perctől fogva örökre elvesztettük hitelünket az idegenek szemében, de a mi embereink is... Mert utóvégre is, tulajdon hadseregünk elzüllik, ha megtudja, hogy élére szószegő árulók kerültek...

- Nyomorult zsoldos - szólt fagyosan Mentuzufisz -, hogy mersz te így beszélni ő szent felsége hadseregéről és legbizalmasabb embereiről?!... Mióta a világ világ, ehhez fogható káromlást ember nem hallott!... És én félek is, hogy az istenek bosszút állnak ezért a gyalázatért.

Patroklész vaskosan elnevette magát.

- Amíg görögök közt alszom, nem félek az éjszaka isteneinek bosszújától... Amikor meg ébren vagyok, a nappal istenei semmit sem árthatnak nekem...

- Eredj, aludd ki magad, eredj... Menj a görögjeid közé, te boriszák - mondta Mentuzufisz -, hogy a te bűnöd miatt ne hulljon fejünkre az istenek haragja!

- A te kopasz fejedre, te papzsák, nem hull, mert azt hihetnék, nem is fej, hanem valami egyéb! - felelte a görög, aki a sok italtól nem volt az eszén. De látva, hogy a herceg nem támogatja, elment a táborába.

- Csakugyan te adtad ki a parancsot, szent férfiú - kérdezte Ramszesz a főpapot -, hogy öljék meg a foglyokat, amikor pedig én megígértem, hogy kegyelmet kapnak?

- Te, kegyes uram, nem voltál a táborban - felelte Mentuzufisz -, tehát ezért a dologért téged nem érhet vád. Én meg megtartom a mi háborús törvényeinket, amelyek azt rendelik, hogy az áruló katonákat ki kell irtani. A törvény szerint az olyan katonák, akik előbb ő szent felségét szolgálták, aztán pedig az ellenséggel szövetkeztek, nyomban halállal bűnhődnek. Így szól a törvény.

- És ha itt lettem volna?

- Mint fővezér s a fáraó fia, te felfüggesztheted bizonyos törvények végrehajtását, de nekem tartanom kell magamat az íráshoz - magyarázkodott Mentuzufisz.

- Nem várhattál volna addig, amíg visszatérek?

- A törvény azt rendeli, hogy az ilyen katonákat azonnal meg kell ölni. Én teljesítettem a parancsot.

A herceget annyira leverte ez a párbeszéd, hogy nem is folytatta tovább, hanem sátorába tért. Ott karosszékébe roskadt, és elkeseredetten mondta Tutmózisznak:

- De hisz én máris a papok rabszolgája vagyok!... Legyilkolják a foglyokat, megfenyegetik a tisztjeimet, sőt még vállalt kötelezettségemet se tisztelik!... Hát nem szóltatok Mentuzufisznak, amikor megölette ezeket a szerencsétleneket?

- A hadijoggal takaródzott és Herihor újabb parancsaival...

- De hát mégiscsak én vagyok a vezér, ha egy fél napra el is távoztam a táborból!

- A vezérséget világosan énrám és Patroklészre bíztad - felelte Tutmózisz. - De amikor szent Mentuzufisz idejött, kénytelenek voltunk engedni neki, mert magasabb rangú, mint mi...

A herceg elgondolta, hogy Tehenna elfogatásáért nagyon súlyos árat fizetett. De ugyanakkor teljes erejében átérezte a parancs fontosságát, amely nem engedi meg a vezérnek, hogy seregétől eltávozzék. Kénytelen volt beismerni, hogy nincs igaza, de ez csak még jobban bántotta büszkeségét, és gyűlölettel töltötte el a papok ellen.

"Lám - gondolta magában -, máris rabszolga vagyok, még mielőtt fáraó volnék (örökkön éljen az én atyám ő szent felsége!). Tehát már ma el kell kezdenem a küzdelmet, mint verekedjem ki magam ebből a rabságból, de mindenekelőtt hallgatnom kell... Pentuernek igaza van: hallgatni, mindig csak hallgatni, haragomat pedig elrejteni az emlékezet kincstárába, mint az értékes drágaságot. Csak amikor majd sor kerül rá... Ó, próféták, akkor majd megadjátok mindennek az árát!"

- Nem is kérded, mi a csata eredménye? - szólt Tutmózisz.

- Csakugyan!... Hát mi újság?

- Több mint kétezer fogoly, több mint háromezer halott, csak alig néhány száz tudott elmenekülni.

- Mekkora volt hát a líbiai hadsereg? - kérdezte elcsodálkozva a herceg.

- Hat-hétezer ember.

- Hihetetlen... lehetséges volna, hogy egy ilyen csetepatéban szinte az egész hadsereg elvesszen?

- Pedig úgy van. Rettenetes csata volt - felelte Tutmózisz. - Minden oldalról bekerítetted őket, a többit aztán megtették a katonák, no meg... Mentuzufisz őkegyessége... Egyiptom ellenségeinek ilyen pusztulásáról nem beszél a leghíresebb fáraók sírfelirata se.

- Menj aludni, Tutmózisz, fáradt vagyok - vágott a szavába a herceg, érezve, hogy a fejébe száll a gőg.

"Hát ekkora győzelmet arattam én?... Hihetetlen..." - gondolta magában.

Levetette magát a prémtakaróra, de bár halálosan fáradt volt, mégse tudott elaludni.

Csak tizennégy óra telt el attól a perctől fogva, hogy megadta a jelt a támadás megkezdésére... Csak tizennégy órája?... Lehetetlen!...

S ekkora győzelmet aratott?!... De hisz ő még csak nem is látta a csatát, csak a sűrű, sárga porfelhőt, amelyből nem is emberi lárma tört elő vad áradatban. Még most is látja azt a porgomolyagot, hallja a zsivajt, érzi a hőséget, pedig most nincs is csata...

Aztán látta a végtelen sivatagot: homokján mint vergődött át kínos-keservesen. Neki és embereinek voltak a legjobb lovaik az egész hadseregben, és mégis úgy másztak, cammogtak, mint a teknősbékák... És micsoda hőség!... Hihetetlen, hogy ember ilyen forróságot kibírjon...

Aztán kitör a forgószél, elborítja a világot, éget, fojt, mar... Pentuerből sápadt szikrák pattannak ki. Fejük fölött dörög az ég, olyan jelenségek ezek, amilyeneket nem látott még soha... Aztán a sivatagi csendes éj... A száguldó griff, a mészkődomb tetején sötétlő szfinx...

"Mindent láttam; mi mindent átéltem! - gondolta Ramszesz. - Ott voltam templomaink építésénél, sőt még a nagy szfinx születésénél is, pedig az időtlen idők óta megvan... és mindez tizennégy óra alatt pergett volna le?"

Még egy utolsó gondolat villant át a lelkén: "Aki ennyit átélt, az nem élhet soká..."

Végigfutott a hideg a hátán, és elaludt.

Másnap pár órával napkelte után ébredt fel. Szemét valami szúrta, minden csontja fájt, kicsit köhögött, de tudata világos volt, és a szíve csupa bátorság.

A sátor ajtajában Tutmózisz állt.

- Mi újság? - kérdezte a herceg.

- A kémek furcsa híreket hoznak a líbiai határról - felelte Tutmózisz. - Óriási tömeg közeledik felénk, de nem hadsereg, hanem fegyvertelen nép, asszonyok, gyerekek, élükön Muszavasza és a legelőkelőbb líbiaiak.

- Mit jelent ez?

- Nyilván békét kérnek.

- Egyetlen csata után? - csodálkozott a herceg.

- De milyen csata után?... Azonfelül a rémület még csak nagyobbá teszi szemükben a mi hadseregünket... Úgy érzik, gyengék, és betöréstől, a haláltól félnek...

- Majd meglátjuk, nem hadicsel-e - vetette oda a herceg elgondolkozva. - Hát a mieink? Hogy vannak?

- Egészségesek, bőven ettek-ittak, kipihenték magukat, és jókedvűek. Csak...

- Csak?

- Patroklész az éjjel meghalt - mondta halkan Tutmózisz.

- Hogyan? - pattant fel a herceg.

- Egyesek azt mondják, holtra itta magát... mások meg... az istenek büntetését emlegetik... Az arca csupa kék, a száját elborítja a tajték...

- Mint annak az athribiszi rabszolgának, emlékszel rá?... Bakuszának hívták. Berontott hozzánk a nagy lakoma idején, és a nomarchoszra panaszkodott... Természetes: még aznap éjjel meghalt részegségében!... Mi?

Tutmózisz lehorgasztotta a fejét.

- Nagyon óvatosaknak kell lennünk, uram - jegyezte meg halkan.

- Majd igyekszünk - felelte a herceg nyugodtan. - Még odavész egy ilyen iszákos ember, aki megsértette az isteneket, sőt... mi több! még a papokat is...

De Tutmózisz kiérezte a fenyegetést a gúnyos szavakból.

A herceg nagyon szerette Patroklészt, aki olyan hűséges volt hozzá, mint egy kutya. El tudott felejteni sok méltatlanságot, amit magamagának kellett elszenvednie, de Patroklész halálát nem bocsátja meg soha.

Déltájban Egyiptom felől egy friss tébai ezred közeledett a herceg tábora felé, s ezenfelül néhány ezer ember és pár száz öszvér bőséges élelmiszerkészletet és sátrakat hozott. Ugyanakkor Líbia felől is újra kémek érkeztek, és jelentették, hogy a fegyvertelen tömeg, amely az egyiptomi tábor felé vonul, nőttön-nő.

A herceg parancsára sűrű lovasszakaszok végigportyázták a vidéket minden irányban: nem lappang-e valahol ellenséges hadsereg? Még a papok is fölkapták Ámon kicsiny kápolnáját, fölmentek a legmagasabb domb tetejére, és ott istentiszteletet tartottak. A táborba visszatérve megnyugtatták a herceget, hogy csakugyan néhány ezer főnyi fegyvertelen líbiai tart feléjük, de hadseregnek sehol semmi nyoma, legalábbis egy három mérföld sugarú körben.

A herceg elnevette magát a jelentésen.

- Nekem ugyan jó szemem van - mondta -, de olyan távolságra nem látnám meg az ellenséges katonaságot.

A papok egy kis ideig tanakodtak egymás közt, majd újra a herceghez fordultak: ha kötelezi magát, hogy avatatlan ember előtt nem szól arról, amit mindjárt meglát, akkor ő maga is meggyőződhetik róla, milyen messzire láthat el az ember.

A herceg megesküdött. Akkor a papok az egyik dombon felállították Ámon oltárát, és imádkozni kezdtek. Amikor pedig a herceg megmosakodott, levetette saruit, és egy aranyláncot s füstölőt ajánlott fel az istennek, beengedték egy szűk szekrénybe, amely belül teljesen sötét volt, és azt mondták neki, nézzen a szekrény falára.

Miközben jámbor énekeket énekeltek, a szekrény falán egy világos kör jelent meg. De a világos szín hamarosan megzavarodott: a herceg a homoksíkságot látta, itt-ott sziklákat, közelükben pedig ázsiai őrszemeket!

A papok most még élénkebben kezdtek énekelni, és a kép megváltozott. A sivatag másik tájéka jelent meg, nagy tömeg emberrel, de nem nagyobbak, mint a hangyák. Hanem azért mozdulataikat, ruhájukat, még az arcukat is annyira világosan lehetett látni, hogy a herceg szinte le tudta volna írni!

A herceg bámulata nem ismert határt. A szemét dörzsölte, a mozgó képet megérintette... Egyszerre csak elmozdította a fejét, a látomás eltűnt, újra sötétség támadt.

Amikor kilépett a kis kápolnából, a legidősebb pap megkérdezte:

- Hiszel-e most már az egyiptomi istenek hatalmában, erpatre?

- Csakugyan nagy bölcsek vagytok - felelte a herceg -, méltók arra, hogy az egész világ hódoljon és áldozzon előttetek. Ha ennyire bele tudtok látni a jövőbe, semmi se állhat ellen nektek.

Ezekre a szavakra az egyik pap bement a kis kápolnába, imádkozni kezdett, majd hamarosan felhangzott kiáltó szava:

- Ramszesz!... Megméretett az ország sorsa... s mire újra itt a holdtölte, ura leszel...

- Nagy istenek! - riadt fel a herceg. - Hát olyan beteg az atyám?

Arccal lerogyott a homokra, majd az egyik pap megkérdezte, nem akar-e még valamit megtudni.

- Mondd meg, Ámon atyám - kérte a herceg -, valóra válnak-e a terveim?

Egy pillanat múlva a kápolnából újra felhangzott a kiáltó szó:

- Ha Kelettel nem kezdesz háborút, áldozol az isteneknek, tiszteled az istenek szolgáit, hosszú élet vár rád és dicsőséges uralkodás...

A csodák után, amelyek a szabad ég alatt, fényes nappal történtek a szeme láttára, a herceg felindulva tért vissza sátrába.

"Nem lehet a papoknak ellenállni!" - gondolta nyugtalanul.

A sátorban Pentuer várta.

- Mondd meg nekem, jó tanácsadóm - szólt a herceg -, tudtok-e ti, papok, olvasni az ember szívében, és kitaláljátok-e titkos szándékait?

Pentuer megrázta a fejét.

- Hamarabb megtudja az ember - felelte a hercegnek -, mi van a szikla méhében, mint azt, mi lappang másnak a szívében. Zárva van az még az istenek szeme előtt is, csak a halál tárja fel a gondolatait.

A herceg mélyen fellélegzett, de nyugtalanságától nem tudott megszabadulni. Amikor aztán estére össze kellett hívni a haditanácsot, odakérte Mentuzufiszt és Pentuert is.

Senki se gondolt a hirtelen meghalt Patroklészre, talán mert súlyosabb kérdésekre került sor. Megérkeztek ugyanis a líbiai követek, és Muszavasza nevében kegyelmet kértek fiának, Tehennának, megadják magukat, és örök békét ígérnek Egyiptomnak.

- Gonosz emberek - hangoztatta a követek szószólója - elámították a mi népünket. Azt híresztelték, Egyiptom gyönge, s a fáraó hatalma csak árnyék. Tegnap meggyőződtünk róla, hogy karotok erős, és okosabbnak gondoljuk, ha megadjuk magunkat, és adót fizetünk, semmint kitegyük népünket a biztos halálnak, minden vagyonunkat a pusztulásnak.

Miután a haditanács meghallgatta ezt a beszédet, a líbiaiakat kiküldték a sátorból. Ramszesz herceg először is Mentuzufisz véleményét kérte, ami nagyon meglepte a tábornokokat.

- Még tegnap azt tanácsoltam volna - kezdte a szent próféta -, hogy utasítsuk el Muszavasza kérését, vigyük át a háborút Líbiába, és irtsuk ki azt a rablófészket. De ma olyan fontos híreket kaptam Memfiszből, hogy amellett szavazok: adjunk kegyelmet a meghódolóknak.

- Beteg az én atyám ő szent felsége? - kérdezte megindultan a herceg.

- Beteg. De míg a líbiaiakkal nem végzünk, addig erre nem is szabad gondolnod, kegyes uram...

Amikor pedig a herceg szomorúan lehorgasztotta a fejét, Mentuzufisz még hozzátette:

- Még egy kötelességet kell teljesítenem... Tegnap, kegyes hercegem, azt a megjegyzést voltam bátor tenni, hogy ilyen silány zsákmányért, mint Tehenna, a vezérnek nem szabad elhagynia hadseregét. Ma látom, hogy tévedtem: mert ha nem fogtad volna el, uram, Tehennát, ilyen hamar nem kaptunk volna békét Muszavaszától... Fővezérünk, a te bölcsességed nagyobbnak bizonyult minden háborús törvénynél...

A herceget gondolkodóba ejtette Mentuzufisz megbánása.

"Miért beszél most így? - töprenkedett magában. - Nyilván nemcsak Ámon tudja, hogy az én atyám ő szent felsége beteg!"

És a herceg lelkében újra felébredtek a régi érzések: megvetése a papok iránt és bizalmatlansága a papi csodákban.

"Így hát nem az istenek jósolták meg, hogy hamarosan fáraó leszek, hanem Memfiszből érkezett hír, és a papok rászedtek a kápolnában. Ha pedig egyben hazudtak, ki áll jót érte, nem csalás volt-e az a sok sivatagi kép, amely a falon mutatkozott?"

Minthogy a herceg továbbra is csak hallgatott, némaságát a fáraó betegsége miatt való aggodalmának tulajdonították, és Mentuzufisz határozott nyilatkozata után a tábornokok se mertek más véleményt mondani. Így tehát a tanácskozást befejezték. Egyhangú határozatképpen elfogadták, hogy a líbiaiakkal minél nagyobb adót kell fizettetni, egyiptomi helyőrségeket küldeni a nyakukra, és végét vetni a háborúnak.

Most már mindenki azzal számolt, hogy a fáraó meghal. Egyiptomnak pedig, hogy halott urát méltón eltemethesse, a legnagyobb nyugalomra volt szüksége.

Amikor eltávoztak a sátorból, ahol a haditanácsot tartották, a herceg megkérdezte Mentuzufiszt:

- Vitéz Patroklész ma éjjel meghalt: mi a szándékotok, szent férfiak, megadjátok-e neki a végső tisztességet?

- Barbár volt és nagy bűnös - felelte a főpap. - De olyan kiváló szolgálatokat tett Egyiptomnak, hogy illendő neki is örök életet biztosítani a síron túl. Ha tehát te, kegyes uram, megengeded, akkor még ma elküldjük az ő holttestét Memfiszbe, hogy múmiát csináljanak belőle, aztán örök nyugalomra helyezzék el Tébában, a fejedelmi örök hajlékokban.

A herceg szívesen beleegyezett, de gyanakvása csak erősbödött.

"Tegnap még úgy szidott Mentuzufisz - gondolta Ramszesz -, mint valami lusta diákot, és hála legyen az isteneknek, hogy botjával végig nem vert a hátamon. Ma meg úgy beszél velem, mint szófogadó fiú az atyjával, és majdnem leborul előttem. Nem annak a jele ez, hogy a hatalom egyre inkább közeledik sátram felé, és vele együtt a leszámolás órája is?"

Erre a gondolatra a hercegben magasra felcsapott a büszkeség, és még szilajabb harag töltötte el szívét a papok ellen. Ez a harag pedig annál veszedelmesebbnek ígérkezett, mert csendes volt, akárcsak a skorpió, mely a homokban meglapulva mérges fullánkjával megsebzi a vigyázatlan ember lábát.

Aznap éjjel az őrség jelezte, hogy a kegyelmet kérő líbiaiak már beértek a mélyútba. A sivatag fölött látszott is őrtüzeiknek a fénye.

Napkeltekor megszólaltak a trombiták, és az egész egyiptomi hadsereg fegyverben állt a völgy legszélesebb pontján. A herceg parancsára, aki még jobban rá akart ijeszteni a líbiaiakra, a békés teherhordókat is a katonai oszlopok közé állították, a szamárhajcsárokat pedig szamaraikon a lovasság közé. Így történt, hogy ezen a napon az egyiptomiak oly tömeggel voltak, mint a sivatag homokja, a líbiaiak pedig úgy rettegtek, mint a galambok, amikor héja kereng a fejük fölött.

Reggel kilenc órakor a herceg sátra elé állt aranyos hadiszekere. A strucctollakkal feldíszített lovak úgy kapáltak, táncoltak, hogy mindegyiket két lovászlegénynek kellett tartania.

Ramszesz kilépett sátrából, felszállt hadiszekerébe, kezébe kapta a gyeplőket, a kocsis helyét pedig tanácsosa, Pentuer foglalta el. Az egyik tábornok hatalmas zöld ernyőt tartott a herceg feje fölé, mögötte pedig a szekértől kétoldalt, görög tisztek haladtak aranyos vértezetben. Nem messze a herceg kísérete mögött egy kis szakasz testőr lépkedett, középen Tehenna, a líbiai vezér - Muszavasza - fia.

Az egyiptomiaktól pár száz lépésnyire, a Glaukusztól idáig nyúló mélyút torkában állt a líbiaiak szomorú tömege, a győztes irgalmáért könyörögve.

Amikor Ramszesz, kíséretével együtt, föllépett a dombtetőre, ahová az ellenség követeit várta, hadserege olyan diadalujjongásban tört ki, hogy a ravasz Muszavasza még jobban megijedt, és riadtan suttogta a líbiai főembereknek:

- Bizony mondom nektek, így csak olyan hadsereg ujjong, amely él-hal a vezéréért!

E pillanatban az egyik legnyugtalanabb vérű líbiai herceg, régi nagy rabló, odaszólt Muszavaszának:

- Mit gondolsz, nem okosabban tennénk-e most, ha inkább lovaink gyors lábában bíznánk, mint a fáraó fiának a kegyelmében? Azt mondják, veszett oroszlán az, amely még akkor is megtépi a bőrünket, ha csak simogat. Mi meg úgy vagyunk, mint az anyja emlőjéről elszakadt bárányok...

- Tégy, amint akarsz - felelte Muszavasza -, előtted az egész sivatag. De engem bűnei megváltására küldött az én népem, legfőképpen pedig itt a fiam, Tehenna, és a herceg őrá önti ki haragját, ha nem tudom megengesztelni.

Két ázsiai lovas a líbiaiakhoz vágtatott, és jelentette nekik, hogy a fővezér várja hódolatukat.

Muszavasza keserűen felsóhajtott, és elindult a domb felé, ahol a győztes állt. Ilyen keserves útja még nem volt soha életében!... Durva vezeklőruhája csak feléből-harmadából takarta be a hátát. Hamuval teleszórt fején égett a nap heve; meztelen lábát felhasogatta a kő, szívét csordultig töltötte a maga és legyőzött népe bánata.

Alig tett pár száz lépést, de addig is néhányszor meg kellett állnia és pihenni. Gyakran körülnézett, hogy lássa, a meztelen rabszolgák, akik az ajándékokat hozták a herceg számára, nem lopják-e el az aranygyűrűket, vagy ami még rosszabb volna, a drágább ékszereket. Mert mint tapasztalt ember, Muszavasza jól tudta, hogy az emberek szívesen húznak hasznot más bajából.

"Hálát adok az isteneknek - vigasztalódott nyomorúságában az agyafúrt barbár -, hogy éppen énrám esett a hódolás kötelessége a herceg előtt, aki előbb-utóbb a fejére teszi a fáraók fövegét. Egyiptom fejedelmei nagylelkűek, különösen a győzelem órájában. Ha tehát meg tudom hatni az én uram szívét, akkor megerősíti az én helyzetemet Líbiában, és megengedi, hogy nehéz adókat szedjek. Valóságos csoda, hogy maga a trónörökös fogta el Tehennát; mert nemcsak méltatlanságot nem követ el vele, de még el is halmozza méltóságokkal..."

Így gondolkozott, de közben folyton lesben járt a szeme. Mert a rabszolga, ha százszor meztelen is, még a szájába is eldughatja a lopott drágaságot, de még le is nyeli.

Harminclépésnyire a trónörökös sátra előtt Muszavasza és a kíséretében levő legelőkelőbb líbiaiak leborultak, és a homokba feküdtek, míg a herceg segédtisztje nem intett nekik, hogy felállhatnak. Néhány lépéssel közelebb újra leborultak, és így tettek háromszor; mindig Ramszesznek kellett megparancsolni, hogy keljenek fel.

Pentuer az egész idő alatt a herceg hadiszekerén állt.

- Ne mutasson az arcod se szigorúságot, se örömet - súgta Ramszesznek. - Légy inkább nyugodt, mint Ámon isten, aki megveti ellenségeit, és nem örül akármilyen apró győzelemnek...

Végre a vezeklő líbiaiak a herceg színe előtt álltak, aki aranyos szekeréről úgy nézett le rájuk, mint a vad víziló a kiskacsákra, amelyek nem tudják, hova bújjanak félelmes hatalma elől.

- Te vagy Muszavasza, a líbiaiak fővezére? - fordult hozzá hirtelen Ramszesz.

- Én vagyok, a te szolgád - felelte a kérdezett, és újra levetette magát a földre.

Mikor megmondták neki, hogy álljon fel, a herceg folytatta:

- Hogy tudtál elkövetni olyan súlyos bűnt, hogy kezet emeltél az istenek földjére? Elhagyott tán régi okosságod?

- Uram - felelte az agyafúrt líbiai -, a szomorúság megzavarta ő szent felsége elűzött katonáinak az eszét, vesztükbe rohantak, és magukkal rántottak engem és az enyéimet. És csak az istenek tudják, meddig húzódott volna ez a csúf háború, ha az örökkön élő fáraó hadseregeinek élén nem maga Ámon isten állt volna a te képedben. Mint a sivatag vihara, akkor csaptál le, amikor nem vártak, és ott, ahol nem vártak, és miként a bika legázolja a nádat, úgy zúztad szét te is az elvakult ellenséget. Akkor megértette a mi egész népünk, hogy még a félelmes líbiai ezredek is csak akkor érnek valamit, ha a te kezed vezeti őket.

- Bölcsen beszélsz, Muszavasza - bólintott a herceg -, de azt még okosabban tetted, hogy te indultál az isteni fáraó hadserege elé, és nem vártad meg, míg az megy el hozzátok. Csak még azt szeretném tudni: mennyire őszinte a ti töredelmetek?

- Ragyogjon fel fölöttünk az arcod, Egyiptom hatalmas ura!^[16] - felelte erre Muszavasza. - Mint alattvalóid jöttünk hozzád, hogy nagy legyen a te neved Líbiában, és hogy a napunk légy nekünk is, amint kilenc más népnek a napja vagy. Parancsold meg embereidnek, hogy igazságosak legyenek a te birodalmadhoz csatolt legyőzött néphez. Főtisztviselőid lelkiismeretesen és igazságosan kormányozzanak bennünket, ne pedig a maguk rosszindulata szerint, és hamisan vádaskodva ellenünk ne zúdítsák haragod a mi magunk és gyermekeink fejére. Parancsold meg nekik, vitéz helytartója a jóságos fáraónak, hogy a te akaratod szerint kormányozzanak bennünket, és ne bántsák szabadságunkat, hitünket, nyelvünket, apáink és őseink szokásait. Törvényeid legyenek egyformák minden hatalmad alá vetett nép számára, tisztviselőid ne legyenek az egyikhez elnézők, a másikhoz nagyon kemények. Egyformán ítéljenek meg mindenkit. Szedjék be az adókat, amelyek a te szükségedre, a te használatodra szolgálnak, de egyéb adót a te tudtodon kívül ne hajtsanak be rajtunk, mert az nem jut a te kincstáradba, csak a te szolgáidat és szolgáidnak a szolgáit gazdagítja. Parancsold meg, hogy sérelmünk nélkül kormányozzanak bennünket és gyermekeinket, mert te vagy a mi istenünk és urunk örökkön-örökké. Kövesd a napot, amely mindenkire egyaránt ontja világosságát, és ad erőt s életet. Mi, líbiai alattvalóid, alázatosan kérjük kegyelmedet, és földre borulunk előtted, a hatalmas és nagy fáraó örököse előtt.

Így beszélt a ravasz líbiai fejedelem, Muszavasza, és miután végzett, újra leborult a földre. S amikor a fáraó jövendő utódja hallotta ezeket a bölcs szavakat, felcsillant a szeme, tágultak az orrlyukai, mint a fiatal ménnek, amely jóllakva kiszáguld a mezőre, a kancák közé.

- Kelj föl, Muszavasza - szólt a herceg -, és hallgasd meg, amit mondok neked. A te sorsod és a néped sorsa nem éntőlem függ, hanem a mi könyörületes szívű urunktól, aki olyan magasan fölötte áll mindnyájunknak, mint az ég a földnek. Azt tanácsolom tehát neked, hogy mindannyian, te és a líbiai főemberek, menjetek el innen Memfiszbe, és ott földre borulva a világ ura és istene előtt, ismételjétek meg előtte ezt a töredelmes beszédet, amit most én itt hallottam. Nem tudom, kérelmeteknek milyen foganatja lesz; de minthogy az istenek sose fordulnak el az alázattal könyörgőktől, úgy érzem, titeket se fogadnak majd rosszul... Most pedig mutassátok meg az ajándékokat, amelyeket ő szent felségének szántatok, hadd lássam, megmozdítják-e ugyan a mindenható fáraó szívét.

E pillanatban Mentuzufisz intett Pentuernek, aki most is a herceg hadiszekerén állt. Pentuer leszállt, és tisztelettel lépett a szent férfiú elé.

- Attól tartok - suttogta Mentuzufisz -, hogy a mi fiatal urunknak nagyon is fejébe szállhat a győzelem. Nem gondolod, hogy legokosabb volna valahogyan végét szakítani ennek az ünneplésnek?

- Dehogy! - felelte Pentuer. - Ne szakítsuk végét, de kezeskedem érte, hogy a diadalmenet alatt nem lesz vidám arca.

- Csodát teszel?

- Hát tudok én csodát tenni? Csak megmutatom neki, hogy ezen a világon a nagy örömökkel nagy bánatok is járnak.

- Tégy, amint jónak látod - mondta Mentuzufisz -, mert az istenek olyan bölcsességet adtak neked, amilyen a legfőbb tanács tagjához méltó.

Trombitaszó harsant, dobok peregtek, és megkezdődött a diadalmenet. Élén - gazdag ajándékokkal - rabszolgák haladtak, akiket a líbiai főemberek állandóan szemmel tartottak. Vittek azok arany és ezüst istenszobrokat, illatos fűszerekkel teli dobozokat, zománcos edényeket, szöveteket, eszközöket, végül rubinokkal, zafírokkal, smaragdokkal telerakott aranytálakat. A rabszolgáknak, akik a sok kincset vitték, kopaszra volt borotválva a fejük, pólyával le volt kötve a szájuk, hogy el ne tüntethessenek semmit.

Ramszesz herceg hadiszekere oldalán nyugtatta kezét, és a domb tetejéről úgy nézett le a líbiaiakra és a maga hadseregére, mint a sárga fejű sas a foltos fogolymadarakra. Lelke csak úgy feszült a nagy büszkeségtől, és mindenki érezte, hogy ember nem is lehet hatalmasabb ennél a diadalmas hadvezérnél.

A herceg szeme azonban egyszerre elvesztette a csillogását, arcán pedig kínos álmélkodás kifejezése jelent meg. A mögötte álló Pentuer sugdosott a fülébe:

- Uram, hajlítsd hozzám a füled... Mióta Pi-Baszt városát elhagytad, furcsa dolgok estek ott... Asszonyod, a föníciai Káma, megszökött a görög Lükonnal.

- Lükonnal? - ismételte a herceg.

- Ne indulj fel, jó uram, ezernyi rabszolgádnak ne mutasd, hogy szomorúságod van a diadal napján...

E pillanatban egy hosszú sor líbiai vonult el a herceg előtt: kosarakban gyümölcsöt, kenyeret, óriási korsókban bort és olajat vittek a hadsereg számára. E látványra még a fegyelmezett hadseregben is végigsuhant az öröm moraja, de Ramszesz észre se vette, teljesen lekötötte Pentuer elbeszélése.

- Az istenek megbüntették az áruló föníciai lányt... - suttogta a próféta.

- Elfogták?

- El, de rögtön tovább is küldték a keleti telepre... Bélpoklosságot kapott...

- Ó, istenek! - susogta Ramszesz. - Nem kapom-e meg én is?

- Légy nyugodt, uram: ha megfertőzött volna, már kitört volna rajtad...

A hercegnek hideg futott végig minden tagján. Milyen könnyűszerrel letaszíthatják az istenek az embert a legmagasabb polcról a nyomorúság legmélyebb örvényébe!...

- Hát az a gyalázatos Lükon?

- Nagy gonosztevő az - mondta Pentuer -, olyan gonosztevő, hogy nemigen akad hozzá fogható a földön.

- Ismerem. Úgy hasonlít rám, mint a tükörből visszavert képem... - erősítette meg Ramszesz.

Most egy másik líbiai csapat lépett el a domb alatt, mindenféle különös állattal. Élén egy fehér szőrű egypúpú teve haladt: egyike az elsőknek, amelyeket sikerült elfogni a sivatagban. Mögötte két orrszarvú, egy egész falka ló és ketrecben egy szelídített oroszlán. Majd egy sereg kisebb-nagyobb kalitka érkezett tele tarkabarka madarakkal, kis majmokkal, apró kiskutyákkal az udvarbeli hölgyek számára. Végre egy nagy szarvasmarhacsorda és birkanyáj a hadsereg élelmezésére.

A herceg alig vetett egy-egy pillantást az elvonuló állatseregletre.

- Lükont elfogták? - kérdezte.

- Most pedig elmondom a legszomorúbbat, boldogtalan uram - suttogta Pentuer. - De vigyázz, hogy Egyiptom ellenségei ne lássák szomorúságodat...

A herceg nyugtalan lett.

- Másik asszonyod, a zsidó Sára...

- Az is megszökött?

- Meghalt a börtönben...

- Ó, istenek!... Ki merte börtönbe vetni?

- Magamagát vádolta, hogy ő ölte meg a fiadat...

- Micsoda?

A herceg előtt óriási rivalgás támadt: most lépkedtek el előtte a csatában elfogott líbiai foglyok, élükön a szomorú Tehenna.

Ramszesz szívét e pillanatban úgy csordultig töltötte a fájdalom, hogy intett Tehennának:

- Állj az atyád, Muszavasza mellé - szólt oda neki -, hadd tapogasson meg, hadd lássa, hogy élsz...

Ezekre a szavakra a líbiai foglyok valamennyien, de az egész hadsereg is hatalmas kiáltásban tört ki, de a herceg nem hallott semmit.

- Hát az én fiam nem él? - kérdezte a papot. - Sára magamagát vádolta a gyermekgyilkossággal?... Megháborodott talán lelkében?

- A gyermeket az a gaz Lükon ölte meg...

- Ó, istenek, adjatok erőt! - nyögött a herceg.

- Uralkodj magadon, uram, amint győztes hadvezérhez illik...

- Lehet-e erőt venni ekkora fájdalmon?... Ó, könyörtelen istenek!

- Lükon ölte meg a gyermeket, Sára meg azért vállalta a gyilkosságot, hogy téged megmentsen. Éjjel ugyanis, ahogy a gyilkost látta, azt hitte, te voltál...

- És én kiűztem a házamból!... Annak a föníciainak a szolgálójává tettem! - suttogta a herceg.

Ekkor egyiptomi katonák következtek a menetben, akik kosarakban az elesett líbiaiak levágott öklét vitték.

Ramszesz herceg erre a látványra eltakarta az arcát, és keserű könnyekre fakadt.

A tábornokok nyomban körülvették a herceget, és vigasztalták. Szent Mentuzufisz próféta pedig indítványt tett, és gondolkodás nélkül rögtön el is fogadták: hogy a mai naptól fogva az egyiptomi hadsereg sose vagdalja le a csatában elesett ellenséges katonák kezét.

Ezzel a váratlan eseménnyel végződött az egyiptomi trónörökös első diadalmenete. De a könnyek, amelyeket a levágott kezek miatt hullatott, erősebb kötelékkel fűzték hozzá a líbiaiakat, mint bármilyen győztes csata. Senki se csodálkozott rajta, hogy a tüzek körül békességben ültek az egyiptomi és líbiai katonák, megosztották egymás közt a kenyerüket, és egyazon kupákból itták a bort. A háborút és a gyűlölet érzését, amelyeknek évekig kellett volna még eltartaniuk, a béke és a bizalom mély érzése váltotta fel.

Ramszesz meghagyta, hogy Muszavasza, Tehenna és a legelőkelőbb líbiaiak nyomban induljanak Memfiszbe, és kíséretet adott melléjük, nem annyira hogy őrizzék őket, mint inkább személyes épségük és a szállított kincsek oltalmára. Maga pedig behúzódott a sátorába, és néhány óráig nem mutatkozott. Még Tutmóziszt se fogadta; most elég társaság volt neki a fájdalom.

Estefelé Kaliposz vezetésével görög tisztek küldöttsége jelent meg a herceg előtt. Amikor Ramszesz megkérdezte, mit kívánnak, Kaliposz szólalt meg:

- Azzal a nagy kéréssel jövünk hozzád, jó urunk, hogy a mi vezérünknek, Patroklésznek, a te szolgádnak a holttestét ne adják ki az egyiptomi papoknak, hanem görög szokás szerint hadd égessük el.

A herceg elcsodálkozott.

- Tudjátok-e - kérdezte -, hogy a papok Patroklész holttestét magas becsű múmiává akarják balzsamoztatni, és a fáraósírok mellett elhelyezni? Ennél nagyobb megbecsülés érhet-e embert ezen a földön?

A görögök haboztak, végre Kaliposz nekibátorodott, és ő felelt a hercegnek:

- Jó urunk, engedd meg, hadd öntsük ki előtted a mi szívünket. Tudjuk mi jól, hogy az embernek hasznosabb a bebalzsamozás, mint az elégetés. Mert az elégetett ember lelke nyomban elszáll az örök békesség országába, a bebalzsamozott lelke pedig ezer évig is itt élhet még ezen a földön, és örülhet a világ szépségeinek. De az egyiptomi papok - és ne sértse meg szavam a te füledet, jó uram! - gyűlölték Patroklészt. Ki biztosít bennünket, hogy amikor a papok múmiát csinálnak belőle, nem azzal a szándékkal tartják-e vissza lelkét a földön, hogy kínoknak vessék alá?... És volna-e akkor becsületünk, ha ettől a bosszútól tartva, mégse mentenők meg tőle a mi földinknek és vezérünknek a lelkét?

Ramszesz még inkább elcsodálkozott.

- Tegyetek úgy, amint legjobbnak látjátok - felelte Kaliposznak.

- De ha nem adják ki a holttestet?

- Csak rakjátok meg a máglyát, a többit én magamra vállalom.

A görögök elmentek, a herceg pedig elküldött Mentuzufiszért.

A pap szeme sarkából a hercegre lesett, és rögtön látta, hogy nagyon elváltozott. Sápadt volt, pár óra alatt szinte megsoványodott, szeme elvesztette csillogását, és mélyen beesett.

Amikor Mentuzufisz meghallotta, mit akarnak a görögök, pillanatnyi tétovázás nélkül kész volt kiadni a holttestet.

- A görögöknek igazuk van - mondta a szent férfiú -, hogy halála után meg tudnók gyötörni Patroklész árnyékát. De ostobák, ha azt hiszik, hogy akármelyik egyiptomi vagy kháldeai pap ilyen gonoszságra tudna vetemedni. Hát csak vigyék földijük holttestét, ha abban a hitben vannak, hogy az ő szokásaik oltalma alatt Patroklész boldogabb lesz a halál után!

A herceg rögtön kiküldött egy tisztet a megfelelő paranccsal, mert Mentuzufiszt visszatartotta. Nyilván akart valamit mondani, csak még habozott.

Végre hosszú hallgatás után Ramszesz egyszerre megszólalt:

- Te bizonyosan tudod, szent próféta, hogy az egyik asszonyom, Sára, meghalt, a fiát pedig megölték.

- Azon az éjszakán történt az eset - felelte Mentuzufisz -, amikor elhagytuk Pi-Basztot...

- A halhatatlan Ámonra! - kiáltotta a herceg hevesen. - Olyan régen volt, és ti mégse szóltatok róla! Még arról se, hogy engem vádoltak a kisfiam meggyilkolásával?

- Uram - magyarázkodott a főpap -, csata előtt a fővezérnek nincs se apja, se fia, se senkije, csak a hadserege és az ellensége. Szabad lett volna-e abban a súlyos időben ilyen hírekkel megzavarni téged?

- Az igaz - felelte a herceg rövid gondolkozás után. - Ha most rajtunk ütnének, nem tudom, el tudnám-e jól vezetni a sereget... De nem vagyok benne biztos, visszaszerzem-e még valaha a nyugalmamat... Olyan picinyke... olyan szép gyermek volt!... És az az asszony is, aki feláldozta magát értem, holott én olyan kegyetlenül megbántottam!... Sose hittem volna, hogy ilyen csapások érhetik az embert, és a szíve kibírja...

- Az idő mindent meggyógyít... Az idő és az imádság - mondta halkan a főpap.

A herceg bólintott, aztán újra olyan csend támadt a sátorban, hogy hallani lehetett a homokórában lepergő homokszemek neszét.

A herceg megint felrezzent.

- Mondd meg nekem, szentatyám - ha ugyan ez is nem szent titok -, valójában mi a különbség a holttest elégetése és bebalzsamozása között? Mert hallottam ugyan valamit az iskolában, de azért mégsem értem, miért tulajdonítanak a görögök akkora fontosságot a dolognak.

- Mi még sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk neki - felelte a főpap -, nagyobbat már nem is lehet. Erről tanúskodik a mi sok temetőhelyünk, amelyek a nyugati sivatag egész tájékát elfoglalják. Erről tanúskodnak a piramisok, az óbirodalom fáraóinak sírjai, a szobrok és korunk fejedelmeinek sziklába vésett, hatalmas sírjai. A temetés és a sír nagy dolgok, a legnagyobb emberi kérdések. Mert míg testi mivoltunkban ötven vagy akár száz évig is élünk, árnyékunk elél még tíz- és tízezer évig, míg végre teljesen megtisztul. A barbár asszírok kinevetnek bennünket, hogy többet áldozunk a halottaknak, mint az élőknek, de ha ők is ismernék, mint mi, a halál és a sír titkát, könnyekkel fizetnének a halottakkal való nemtörődömségükért...

A herceg megrázkódott.

- Megrémítesz, szent férfiú. Elfelejtetted, hogy most már nekem is van két drága halottam, akiket nem az egyiptomi szertartás szerint temettek el.

- Dehogynem. Most balzsamozzák be őket. Sára is, a fiad is mindent megkapnak, ami hosszú vándorútjukon hasznukra lehet.

- Csakugyan? - kérdezte Ramszesz szinte örvendezve.

- Kezeskedem érte, hogy így van - felelte a főpap. - Minden megtörténik ahhoz, hogy valamikor, majd ha neked is teher lesz ez a földi élet, boldogságban lásd őket viszont.

A herceg mélyen megrendült.

- Tehát azt hiszed, szentatyám - faggatta -, hogy én még megtalálom valamikor a fiamat, és megmondhatom annak a szegény asszonynak: "Sára, tudom, hogy túlságosan szigorú voltam hozzád"?

- Olyan bizonyos vagyok benne, mint ahogy itt látlak, kegyes uram.

- Beszélj... beszélj róla! - kiáltotta a herceg. - Az ember addig nem gondol a sírra, míg önmagának egy részét bele nem fekteti... És engem ilyen csapás ért, éppen akkor, amikor azt hittem, hogy a fáraó kivételével senki se hatalmasabb nálam!

- Azt kérdezted, uram - kezdte Mentuzufisz -, mi különbség van a holttest elégetése és bebalzsamozása között. Ugyanaz, mint a köntösöd elpusztítása vagy a kamrában való megőrzése között. Ha a köntösöd megóvod, nemegyszer veheted hasznát; de ha csak egy rend ruhád van, őrültség volna elégetni...

- Ezt nem értem - szólt a herceg. - Ezt nem magyarázzátok el még a legfelső iskolában sem...

- De a fáraó örökösének megmondhatjuk. Te tudod, kegyes uram - folytatta a főpap -, hogy az ember három részből áll. Ez a három rész a test, az isteni szikra és az árny, vagyis a Ka, amely a testet összekapcsolja az isteni szikrával.

Amikor az ember meghal, árnya, valamint az isteni szikra is elszakad a testtől. Ha az ember bűn nélkül élne, akkor a benne rejlő isteni szikra az árnyakkal együtt egyenesen az istenek közé szállna, az örök életbe. De minden ember vétkezik, bemocskolja magát ezen a világon, azért aztán az árnyának, a Kának, meg kell tisztulnia, ami néha évezredekig tart. Megtisztul pedig olyaténképpen, hogy láthatatlanul itt bolyong a földön, az emberek között, és jó cselekedeteket művel. De a gonoszok árnyai még a síron túli életben is gonoszságokat követnek el, elpusztítják önmagukat és a bennük lappangó isteni szikrát is.

Kegyes uram, előtted nem titok, hogy ez az árny, a Ka, tökéletes mása az embernek, csak mintha végtelenül finom ködből volna szőve. Az árnynak is van feje, karja, törzse, tud járni, beszélni, tárgyakat felemelni, elmozdítani, úgy öltözik, mint az ember, sőt, különösen halála után pár száz évig, néha-néha ennie is kell. Mert később beéri az ételfélék képeivel is.

De főerejét az árny mégiscsak a testből meríti, amely utána a földön marad. Ha tehát a testet a sírba tesszük, hamarosan elrothad, és akkor az árny kénytelen porral, rothadó dolgokkal beérni. Ha a testet elégetjük, akkor az árnynak csak hamu marad az erősödésére. De ha a testből múmiát csinálunk, ha a testet évezredekre bebalzsamozzuk, akkor a Ka-árny mindig egészséges, erős lesz, és nyugodtan, sőt kellemesen tölti el a tisztulás korát...

- Csodálatos dolgok!... - suttogta a herceg.

- A síron túli életről a papok ezer- meg ezeresztendős vizsgálódásaik során igen fontos dolgokat tudtak meg. Meggyőződtek róla, hogy ha a halott testében benn maradtak a belső részek, árnyának, a Kának, szörnyű nagy étvágya van, és annyi táplálékot kíván, mint maga az ember. Ha pedig nincs tápláléka, akkor az élőkre veti magát, és kiszívja a vérüket. De ha a holttestből kiszedik a belső részeket, mint mi tesszük, akkor az árny szinte táplálék nélkül is elvan: teste bebalzsamozva és erősen illatozó fűszerekkel teletömve akár évmilliókig is megmarad.

Hasonlóképpen bebizonyosodott, hogy ha a halott sírja üres, az árny a világosságra kívánkozik, és a földön jár-kel szükség nélkül. Hanem ha a halottaskamrába beletesszük a ruhát, bútorokat, fegyvert, edényeket, szerszámokat, amiket a halott életében szeretett, ha a falakat elborítjuk képekkel, amelyek vendégséget, vadászatot, templomi ájtatosságot, háborút ábrázolnak, szóval olyan dolgokat, amelyekben a megboldogult valaha részt vett, és ha ráadásul melléállítunk apró szobrocskákat, amelyek a családját, cselédségét, lovait, kutyáit, egyéb jószágát ábrázolják, akkor az árny ok nélkül nem jár ki a világba, mert mindent megtalál a maga halottasházában.

Végül meggyőződtek róla, hogy sok árny még a vezeklés letöltése után se mehet be az örök boldogság országába, minthogy nem tudja a szükséges imádságokat, varázsigéket, az isteneknek szóló mondásokat. Mi ezt az akadályt is elhárítjuk: a múmiát beburkoljuk olyan papiruszokba, amelyekre jeles mondásokat írunk, és a koporsóba beletesszük a Halottak Könyvét.

Szóval a mi temetési szertartásunk biztosítja az árnynak régi erejét, megoltalmazza a bajoktól, a föld után való vágyódástól, megkönnyíti neki az utat az istenek közé, és megvédi az élők életét minden kártól, amiket az árnyak okozhatnának neki. Ezért gondoskodunk a halottakról olyan szorgosan, ezért építünk nekik valóságos palotákat és ezekben a palotákban fényes lakásokat.

A herceg eltűnődött, aztán megszólalt:

- Éreztem, hogy nagy jótéteményben részesítitek a tehetetlen árnyakat, amikor így gondoskodtok róluk... De ki mondja meg nekem, vannak-e csakugyan ilyen árnyak?... Hogy van víztelen sivatag - folytatta a herceg -, nagyon jól tudom, mert láttam, mert besüppedtem a homokjába, és éreztem a forróságát. Hogy olyan világ is van, ahol a víz kővé válik, a párából meg fehér pihe lesz, azt is tudom, mert szavahihető tanúk beszélték... De honnan tudtok ti ezekről az árnyakról, amelyeket nem látott soha senki, vagy hát a halál utáni életükről, mikor onnan még soha senki vissza nem tért?

- Tévedsz, kegyes uram - felelte a főpap. - Az árnyak nemegyszer megjelentek az emberek előtt, sőt elmondták még a titkaikat is. Az ember tíz évig is ellakhat Tébában, és nem lát esőt, elélhet száz évig is, és nem találkozik árnyakkal. De ha valaki száz meg száz évig lakna Tébában, vagy évezredekig élne, azalatt nem egy esőt, nem egy árnyat láthatna!

- De ki él ezer évig? - kérdezte a herceg.

- Élt, él és élni is fog a szent papi rend - felelte Mentuzufisz. - Harmincezer évvel ezelőtt telepedett le a Nílus partján, ez alatt az idő alatt ő kutatta az eget és a földet, megteremtette minden tartományunkat, megalkotta minden szántóföld, csatorna, piramis, templom tervét...

- Az igaz - hagyta rá a herceg. - A papi rend bölcs és hatalmas... de hol vannak az árnyak?... Ki látta őket, ki beszélt velük?

- Tudd meg, uram - magyarázta Mentuzufisz -, hogy minden élő emberben van árny. És amint vannak emberek, akik kitűnnek óriási erejükkel vagy éles szemükkel, éppúgy vannak olyan emberek is, akiknek megvan az a szokatlan adományuk, hogy még az életben ki tudják választani magukból tulajdon árnyukat...

A mi titkos könyveink tele vannak efféle, minden hitelre érdemes történettel. Nem egy próféta esett olyan álomba, amely közel járt a halálhoz. Az árnya akkor kiszabadult a testből, egyszerre megfordult Türoszban, Ninivében, Babilonban, megnézte a szükséges dolgokat, végighallgatott tanácskozásokat, amelyek bennünket érdekeltek, és a próféta, felébredése után, a legpontosabb jelentést tette. Nem egy gonosz varázsló, álomba merülve, elküldte az árnyát ellensége házába, ott feldöntögette vagy elpusztította a bútorokat, és halálra rémítette az egész családot.

Megesett, hogy akit ilyen varázsló árnya megtámadott, dárdával, karddal védekezett. Ilyenkor a varázsló házában vérnyomok voltak láthatók, amilyeneket árnya kapott. Nemegyszer megtörtént, hogy az élő ember árnya megjelent mellette, pár lépésnyire tőle...

- Az ilyen árnyat ismerem! - jegyezte meg gúnyosan a herceg.

- Hozzá kell még ehhez tennem - folytatta Mentuzufisz -, hogy nemcsak az embernek, hanem az állatoknak, növényeknek, köveknek, épületeknek, bútoroknak is van ilyen árnyuk. Csakhogy - csodálatos dolog! - az élettelen tárgyaknak az árnya nem élettelen, az árnyukban van élet: mozognak, egyik helyről a másikra mennek, sőt gondolkoznak, és bizonyos jelekkel, legtöbbször kopogással, jelzik is gondolataikat.

Amikor az ember meghal, árnya tovább él, és megjelenik az embereknek. A mi szent könyveinkben ezer meg ezer ilyen eset van följegyezve. Némelyik árny ennivalót kér, mások a lakásban járnak-kelnek, a kertben dolgoznak, vagy a hegyekben vadásznak kutyáik, macskáik árnyékával. Megint mások rémítgetik az embereket, elpusztítják a vagyonát, kiszívják a vérét, sőt paráznaságra csábítják az élőket... De vannak jótét árnyak is: anyák, akik gyermekeiket gondozzák, elesett katonák, akik ellenséges cselvetésre figyelmeztetik az élőket, papok, akik fontos titkokat tárnak fel előttünk...

Még a 18. dinasztia idejében megjelent a núbiai aranybányákban Kheopsz fáraó árnya (ő a saját dicsőségére emelt piramis építésénél sanyargatta a népet, s most ezért vezekel), s megesett a szíve az ott dolgozó rabok szenvedésein, és új forrásvizet mutatott nekik.

- Érdekes dolgokról beszélsz, szentatyám - jegyezte meg Ramszesz. - De engedd meg, hogy én is elmondjak valamit. Egy éjjel Pi-Basztban megmutatták nekem az "én árnyamat"... Szakasztott másom volt, még a ruhája is olyan, mint az enyém. De csakhamar meggyőződtem róla, hogy nem árny volt, hanem eleven ember, bizonyos Lükon, az én kisfiam alávaló gyilkosa... Gazságait azzal kezdte, hogy halálra rémítette a föníciai Kámát. Jutalmat tűztem ki az elfogatására... De a rendőrségünk nemcsak hogy el nem fogta, de még azt se tudta megakadályozni, hogy meg ne szöktesse ugyanezt a Kámát, és megölje az én ártatlan kisfiamat... Ma aztán hallom, hogy Kámát elfogták; de arról a gazemberről nem tudok semmit. Bizonyosan szabadlábon, vígan éli világát, és élvezi a sok lopott kincset; talán még új gaztettre is készül!

- Annyian üldözik azt a gazembert - magyarázkodott Mentuzufisz -, hogy a végén mégiscsak hurokra kerül! Ha aztán a körmeink közé jut, Egyiptom megfizet neki azért a sok bánatért, amelyet trónörökösünknek okozott. Hidd el nekem, uram, akár előre megbocsáthatod minden bűnét, mert bűnhődése meg fog felelni bűnei nagyságának...

- Jobb szeretném, ha az én kezemben volna - felelte a herceg. - Veszedelmes dolog, ha az embernek ilyen "árnya" van már életében!^[17]

Fejtegetéseinek e nem várt befejezése miatt Mentuzufisz eléggé elkedvetlenedve búcsúzott el a hercegtől. Utána Tutmózisz lépett a sátorba, és jelentette, hogy a görögök már rakják a máglyát halott vezérüknek, és hogy tíz-egynéhány líbiai asszony hajlandó siratni a halottat a temetés idején.

- Ott leszünk mi is - felelte a herceg. - Hanem tudod-e, hogy a fiamat megölték?... Egy ilyen kisgyereket!... Mikor a karomba vettem, nevetett, és felém nyújtotta a kezecskéit!... Érthetetlen, mennyi gonoszság megfér az ember szívében! Ha az a gaz Lükon az én életemre tört volna, azt még megérteném, sőt meg is bocsátanám!... De megölni egy gyereket!...

- És Sára önfeláldozásáról beszéltek neked, uram? - kérdezte Tutmózisz.

- Igen. Azt hiszem, ő volt a leghűségesebb minden asszonyom között, és én méltatlanul bántam vele... De hogy lehet az - kiáltotta a herceg, az asztalt verve az öklével -, hogy azt a nyomorult Lükont még nem fogták el!... Megesküdtek rá a föníciaiak... jutalmat ígértem a rendőrfőtisztnek...

- Itt valami lappang!

Tutmózisz a herceghez lépett, és suttogva mondta:

- Hiramnak egy embere járt nálam: a türoszi herceg fél a papok haragjától, s amíg el nem hagyja Egyiptomot, bujkál... Nos, Hiram alighanem a pi-baszti rendőrfőtiszttől tudja, hogy Lükont is elfogták... De csitt! - tette hozzá riadtan Tutmózisz.

A herceg egy pillanatra haragra lobbant, de hamar erőt vett magán.

- Elfogták? - ismételte. - De mire való ez a titkolózás?

- Mert a főtiszt kénytelen volt kiadni a foglyot szent Mefresznek, aki a legfőbb tanács nevében kényszerítette rá...

- Ahá... ahá! Egyszóval a jeles Mefresznek és a legfőbb tanácsnak kell tehát ez az ember, aki annyira hasonlít rám!... Ahá!... A kisfiamnak meg Sárának szép temetést rendeznek... testüket bebalzsamozzák... De a gyilkost biztos helyen elrejtik... Ahá!... És szent Mentuzufisz is nagy-nagy bölcs. Ma elmondta nekem a síron túli élet minden titkát, elmagyarázta az egész temetési szertartást, mintha én is pap volnék, legalábbis harmadik rendbéli. De Lükon elfogatásáról nem szólt egy árva hangot se, meg arról se, hogy Mefresz elrejtette a gyilkost!... A szentatyák nyilván jobban törődnek a trónörökös apró titkaival, mint a jövendő élet nagy rejtelmeivel... Ahá!

- Azt gondolom, uram, hogy ezen nincs mit csodálkoznod - vetette közbe Tutmózisz. - Tudod, hogy a papok nem sok jóindulatot várnak tőled, és résen állnak... Annyival is inkább...

- Mennyiben?

- Mert ő szent felsége nagyon beteg. Nagyon...

- Ó!... Az én atyám beteg, nekem meg a hadsereg élén a sivatagot kell őriznem, hogy a homok meg ne szökjék... Jó, hogy eszembe juttattad!... Ő szent felsége csakugyan igen súlyos beteg lehet, mert a papok nagyon figyelmesek hozzám... Mindent megmutatnak, mindenről beszélnek, csak arról az egyről nem, hogy Mefresz elrejtette Lükont...

- Tutmózisz - fordult hozzá a herceg hirtelen -, ma is azt hiszed, hogy számíthatok a hadseregre?

- A halálba megyünk érted, csak parancsolj...

- És a nemességért is kezeskedel?

- Mint a hadseregért.

- Jó - felelte a herceg. - Most pedig adjuk meg a végtisztességet Patroklésznek.

Ama néhány hónap során, amíg a herceg Alsó-Egyiptomban helytartói tisztét látta el, atyja ő szent felségének az egészsége egyre jobban hanyatlott. És közeledett az idő, amikor az örökkévalóság urának, aki örömet kelt az emberek szívében, Egyiptom és minden más, nap bevilágította ország királyának el kell foglalnia a helyét dicső őseinek oldalán, a tébai katakombákban, amelyek Téba város másik oldalán terülnek el.

Pedig még nem is volt nagyon koros az istenekkel egyenlő nagy király, aki az életet adja alattvalóinak, és hatalmában van szíve vágya szerint elvenni a férjektől asszonyaikat. De a harminc-egynéhány éves kormányzás kifárasztotta, már maga is pihenni akart, megtalálni ifjúságát, régi szépségét a nyugati tájékon, ahol minden fáraó gond nélkül örökkön uralkodik, s népeik olyan boldogok, hogy nem kívánkozik onnan ide visszatérni soha senki.

Egy fél évvel ezelőtt ő szent felsége még teljesítette méltóságaival járó minden feladatát; rajta nyugodott az egész látható világ nyugalma és jóléte.

Kora reggel, alig szólalt meg a kakas, a papok a fölkelő nap dicsőségére himnuszt énekeltek, és úgy ébresztették föl a világ urát. A fáraó fölkelt ágyából, és aranykádban rózsavizes fürdőt vett. Utána isteni testét bedörzsölték drága kenetekkel, közben szakadatlanul imákat mormoltak, amelyek elűzték a tisztátalan lelkeket.

A próféták keze alatt ilyenformán megtisztulva és megfüstölve, a fáraó a kis kápolnába indult, ajtajáról letörte az agyagpecsétet, és egymaga belépett a szentélybe, hol elefántcsont ágyon nyugodott Ozirisz isten csodatevő szobra. Az istenszobornak az a rendkívüli tulajdonsága volt, hogy minden éjjel lehullatta fejét, kezét, lábát, amelyeket valaha a rossz istene, Széth levágott; de a fáraó imádságaira minden leszakadt rész újra visszanőtt a helyére, minden egyéb ok nélkül.

Mikor ő szent felsége meggyőződött róla, hogy Ozirisz újra ép és egész, levette a szobrot az ágyról, megfürdette, drága ruhába öltöztette, és malachit trónra ültetve, illatos fűszerekkel megfüstölte. Ez a szertartás rendkívül fontos volt: mert ha valamelyik reggel Ozirisz isteni tagjai nem nőttek volna vissza a helyükre, az annak a jele, hogy Egyiptomot, de tán az egész világot is nagy csapás fenyegeti.

Az isten megéledése és felöltöztetése után ő szent felsége nyitva hagyta a kápolna ajtaját, hogy kiáradhasson belőle az áldás az egész országra. Aztán kijelölte a papokat, akiknek kötelességük volt, hogy egész nap őrizzék a szentélyt, az embereknek nem is annyira gonoszsága, mint inkább meggondolatlansága ellen is. Mert nemegyszer megesett, hogy a figyelmetlen halandó a kelleténél közelebb talált menni a legszentebb helyhez, mire láthatatlan ütés érte, amely nemcsak eszméletétől fosztotta meg, hanem néha még az életétől is.

A szertartás után a világ ura éneklő papok között átment a nagy ebédlőbe, ahol karosszék és egy kis asztalka várt rá, aztán tizenkilenc másik asztalka tizenkilenc szobor előtt, amelyek a megelőző tizenkilenc dinasztiát jelképezték. Amikor pedig a világ ura leült, fiatal fiúk és leányok futottak be, és ezüsttányérokon húst, süteményeket és korsó borokat hoztak. Az ételekre felügyelő pap megkóstolta az első tányér ételt és az első korsó bort, majd térdet hajtva odanyújtották a fáraónak; a többi tányért és korsót pedig letették az ősök szobrai elé. Amikor pedig az uralkodó, lecsillapítva éhségét, elhagyta az ebédlőt, a hercegeknek és papoknak joguk volt elfogyasztani az ősöknek szánt ételeket.

Az ebédlőből a fáraó átment a kihallgatási terembe, amely semmivel se volt kisebb, mint az ebédlő. Ott sorra földre borultak előtte az ország legfőbb méltóságai, a fejedelmi család tagjai, ezt követően Herihor miniszter, a főkincstárnok, a főországbíró és a rendőrség legfőbb parancsnoka jelentést tett neki az ország ügyeiről. A jelentések felolvasását egyházi zene és tánc szakította meg, melynek során telehintették a trónt koszorúkkal és csokrokkal.

A kihallgatások után ő szent felsége átment egy oldalszobába, ahol heverőjére ledőlve egy kicsit elszundikált. Majd bor- és tömjénáldozatot mutatott be az isteneknek, elmondta a papoknak, mit álmodott, és a bölcsek aszerint hozták meg a legfelső elhatározásokat minden ügyben, amelyben ő szent felségének kellett döntenie.

Néha, amikor a fáraó nem álmodott semmit, vagy az álmok megfejtését nem tartotta helyesnek, ő szent felsége jóságosan elmosolyodott, és elrendelte, hogy ebben meg ebben az ügyben így meg így kell eljárni. Parancsa törvény volt, amelyen senki se változtathatott, legfeljebb az apróbb részletek végrehajtásában.

A délutáni órákban ő szent felsége gyaloghintóba ült, és megjelent hűséges testőrsége udvarán, aztán fölment a teraszra, és szétnézett a világ négy tájéka felé, hogy áldást osszon mindenfelé. Ekkor felvonták a pilonok tetején a zászlókat, és hatalmas trombitaszó harsant meg. Aki csak meghallotta, akár a városban, akár kinn a földeken, akár egyiptomi, akár barbár, mindenki földre borult, hogy az ő fejére is hulljon a legfőbb áldás egy kis morzsája.

Ebben a pillanatban nem volt szabad ütni se embert, se állatot: az ütésre emelt bot magától lehanyatlott. Ha pedig a halálra ítélt bűnös bebizonyította, hogy ítéletét az ég és föld urának megjelenése idején olvasták fel, enyhítettek a büntetésén. Mert a fáraó előtt hatalom jár, mögötte meg irgalom.

A minden földi dolgok ura, miután népét így boldoggá tette, lement kertjébe, a pálmák és szikomorfák közé, ahol sokáig elüldögélve, fogadta asszonyainak hódolatát, és elnézte háza gyermekeinek mulatozását. Ha valamelyik szépségével vagy ügyességével magára vonta a figyelmét, odahívta, és megkérdezte tőle:

- Ki vagy, kicsim?

- Biszosztrisz herceg vagyok, ő szent felsége fia - felelte a gyermek.

- Hát az anyádat hogy hívják?

- Az én anyám Amecesz, ő szent felsége asszonya.

- Aztán mit tudsz?

- Tudok tízig számolni, és fel tudom írni: "Örökkön éljen a mi atyánk és istenünk, a szentséges Ramszesz fáraó!"

Az örökkévalóság ura jóságosan elmosolyodott, és finom, szinte átlátszó kezével megsimogatta a kis szeleburdi göndör fejét. A gyermekből ilyenkor lett igazán herceg, bár ő szent felsége mindig rejtelmesen mosolygott.

De akit isteni keze egyszer megérintett, az sose tudta meg az életben, mi a balsors, annak mások feje fölé kellett emelkednie.

Délebédre a fáraó másik ebédlőbe ment, és megebédelt Egyiptom valamennyi nomoszának isteneivel, akiknek a szobrai sorban ott álltak a fal mellett. Amit pedig az istenek meg nem ettek, az megmaradt a papoknak és az udvari főméltóságoknak.

Estefelé ő szent felsége a trónörökös anyjának, Nikotrisz asszonynak látogatását fogadta, vallásos táncokat nézett végig, és zenét hallgatott. Aztán újra a fürdőbe ment, majd megtisztulva belépett Ozirisz kápolnájába, ahol levetkőztette és lefektette a csodatevő szobrot. Akkor bezárta és lepecsételte a kápolna ajtaját, és papi kísérettől körülvéve hálószobájába ment.

A szomszéd szobában a papok napkeltéig halk imádságokat mormoltak a fáraó lelkéhez, aki az álom ideje alatt az istenek között járt. Könyörgéseket intéztek hozzá a folyó államügyek szerencsés elintézéséért, Egyiptom határainak védelméért, a királysírok oltalmáért, hogy senki gonosz lélek be ne merjen a sírokba lépni, és meg ne zavarja a dicső fejedelmek örök nyugodalmát. De a papi imádságok, nyilván az éjszakai fáradtság miatt, nem voltak mindig foganatosak, mert az ország bajai egyre súlyosodtak, a szent sírokat kifosztogatták, és nemcsak a drága holmikat hurcolták el, hanem még a fáraók múmiáit is.

Ennek pedig az volt az oka, hogy mindenféle idegen országbeli és pogány telepedett meg Egyiptomban, akiktől a nép eltanulta az egyiptomi istenek és legszentebb helyek semmibevevését.

A fáraó pihenését éjfélkor megzavarták. Az asztrológusok ekkor felébresztették ő szent felségét, és jelentették neki, melyik negyedben van a hold, melyik planéta világít a horizonton, melyik csillagkép van a délkörön, és általában történt-e valami különösebb az égbolton. Mert néha felhők mutatkoztak, vagy a csillagok sűrűbben hullottak, mint rendesen, vagy tüzes golyók repültek át a föld fölött.

A fáraó meghallgatta az asztrológusok jelentését, holmi szokatlan tünemény esetén megnyugtatta őket, hogy a világot nem fenyegeti veszedelem, és minden megfigyelést följegyeztetett külön-külön táblákon, amelyeket minden hónapban megküldtek a Szfinx-templombeli papoknak, akik egész Egyiptomban a legbölcsebbek voltak. Ezek a szent férfiak a táblákról következtetéseket vontak le, de a legfontosabbakat senkinek se adták tudtul, legfeljebb társaiknak, a kháldeai papoknak Babilonban.

Éjfél után ő szent felsége zavartalanul alhatott, ha kedve volt rá, kora kakaskukorékolásig.

Ilyen istenfélő és dolgos életet élt még egy fél évvel ezelőtt is Egyiptom jó istene, oltalom, élet és egészség adója, aki éjjel-nappal őrködött égen és földön, a látható és láthatatlan világon. De egy fél év óta örökkön élő lelkének mind sűrűbben terhére estek a földi ügyek és tulajdon testi porhüvelye. Voltak napok, amikor egy falatot nem evett, éjszakák, amikor le se hunyta a szemét. Néha, kihallgatás idején, szelíd arcán a legnagyobb szenvedés kifejezése ütközött ki, és nagyon gyakran, egyre gyakrabban megtörtént, hogy teljesen elalélt. A megdöbbent Nikotrisz fejedelemasszony, Herihor őkegyessége és a többi pap nemegyszer kérdezgették, nem fáj-e valamije. De a világ ura csak vállat vont, hallgatott, és tovább teljesítette terhes kötelességét.

Ekkor az udvari orvosok apródonként egyre erősebb és hathatósabb szereket adtak neki, hogy visszanyerje erejét. Előbb csak lónak, bikának hamvát keverték borába és ételébe, majd oroszlánnak, orrszarvúnak, elefántnak a hamvát. De mintha a legerősebb orvosságok is hatástalanok maradtak volna. Ő szent felsége olyan sűrűn elájult, hogy a végén abbahagyták a sok jelentés felolvasását.

Egy napon Herihor őkegyessége, Nikotrisz fejedelemasszonnyal és a papokkal együtt, a földre borulva kérte a fáraót, engedje meg, hogy isteni testét megvizsgálhassák. Ő szent felsége beleegyezett, az orvosok megvizsgálták, megkopogtatták, de a nagy soványságon kívül semmi aggasztó jelet nem találtak rajta.

- Milyen érzése van szent felségednek? - kérdezte a végén a legtudósabb doktor.

A fáraó elmosolyodott.

- Úgy érzem, ideje megtérnem égi atyámhoz, a Naphoz.

- Azt nem teheted meg, felséges fáraó - mondta nagy hirtelen Herihor -, a te népeid nagy-nagy kára nélkül.

- Itt hagyom nektek a fiamat, Ramszeszt, aki oroszlán és sas egy személyben - felelte a fáraó. - És bizony mondom nektek, ha hallgattok a szavára, olyan jó világot hoz Egyiptomra, amilyenről nem hallottatok a világ kezdete óta.

Szent Herihor és a többi pap hátán erre az ígéretre végigfutott a hideg. Tudták, hogy a trónörökös oroszlán és sas egy személyben, és hogy engedelmeskedniük kell neki. De jobban szerették volna, ha még hosszú éveken át a mostani szelíd fáraó uralkodnék fölöttük, akinek könyörületes szíve olyan volt, mint az északi szél, amely esőt hoz a földnek, hűvösséget az embernek.

Ezért aztán valamennyien egy emberként leborultak a földre, és sóhajtozva addig maradtak fekve, míg a fáraó meg nem ígérte, hogy aláveti magát a kezelésnek.

Az orvosok most kivitték a kertbe egész napra, illatos tűlevelű fák közé, vagdalt hússal táplálták, erős húslevessel, tejjel, óborral itatták. Ezek a hasznos szerek egypár hétre csakugyan megerősítették ő szent felségét; de csakhamar újra legyengült, s hogy ezt a gyengeséget leküzdhesse, arra kényszerítették, hogy Ápisz-borjak friss vérét igya.

Ám a vér se segített soká, és a rossz istene, Széth templomának a főpapjához kellett fordulniuk tanácsért.

A zordon pap általános szorongás közepette belépett a fáraó hálószobájába, megnézte a beteget, és rettenetes orvosságot rendelt:

- Ártatlan gyermekek vérét kell beadni a fáraónak - mondta -, naponként egy pohárral...

A papok és a főurak, akikkel tele volt a szoba, megdermedtek erre a tanácsra. Aztán suttogni kezdtek, hogy erre a célra legjobb lesz parasztgyerekek vére, mert a papok és nagyurak gyermekei már kiskorukban elvesztik ártatlanságukat.

- Nekem mindegy, kinek a gyereke lesz - mondta a kegyetlen pap -, csak ő szent felsége mindennap megkapja a friss vért.

A fáraó lehunyt szemmel feküdt az ágyon, és hallotta a véres tanácsot és az udvar riadt suttogását. S amikor az egyik orvos bátortalanul megkérdezte Herihort: kereshetnek-e erre való gyereket? - a fáraó hirtelen felserkent. Okos szemét a jelenlevőkre szegezte, és így szólt:

- A krokodilus nem eszi meg a kicsinyeit, a sakál és a hiéna az életét adja kölykeiért, én meg egyiptomi gyermekek vérét igyam, akik mind az én gyermekeim?... Bizony mondom, sose hittem volna, hogy bárki ilyen méltatlan orvosságot merjen nekem ajánlani.

A gonosz isten papja leborult a földre, és kijelentette, hogy Egyiptomban soha senki nem ivott még gyerekvért, de a pokolbeli hatalmak ilyen módon visszaadhatják az egészségét. Legalábbis Föníciában és Asszíriában használnak ilyen szert.

- Szégyelld magad - mondta a fáraó -, hogy az egyiptomi fejedelmek palotájában ilyen förtelmes dologról beszélsz. Nem tudod, hogy a föníciaiak és asszírok ostoba barbárok? De nálunk a legsötétebb paraszt sem hiszi el, hogy az ártatlanul kiontott vér valakinek hasznára lehet.

Így szólt a halhatatlanokkal egyenlő fáraó. Az udvari urak eltakarták szégyentől égő arcukat, Széth főpapja pedig nesztelenül kisompolygott a szobából.

Akkor Herihor, hogy megmentse a fáraó kialvó életét, a végső eszközhöz folyamodott; megmondta a fáraónak, hogy a kháldeai Beroész, Babilon legbölcsebb papja és páratlan csodatevője, az egyik tébai templomban rejtőzik.

- Szent felséged számára ez az ember idegen - magyarázta Herihor -, és nincs joga, hogy ilyen súlyos kérdésben tanácsot adjon a mi urunknak. De engedd meg, nagy fáraó, hogy megnézzen, mert bizonyos vagyok benne, hogy megtalálja a te betegségedre az orvosságot, és semmi esetre se bántja meg szent felségedet istentelen szavakkal.

A fáraó most is hajlott hűséges szolgájának rábeszélésére. Beroészt titkos úton-módon értesítették, és két nap múlva már meg is érkezett Memfiszbe.

A bölcs kháldeai még csak meg se nézte valami figyelmesen a fáraót, és ezt a tanácsot adta:

- Keressetek Egyiptomban egy olyan embert, akinek a könyörgése felhat az Egyetlen trónjáig. Ha ez az ember szívből imádkozik a fáraóért, ő szent felsége visszanyerheti egészségét, és még hosszú évekig elél.

E szavakra a fáraó végignézett a körülötte forgolódó papok seregén.

- Annyi szent férfiút látok én itt - szólalt meg -, hogy ha valamelyikük hajlandó velem törődni, egészséges leszek...

És alig észrevehetően elmosolyodott.

- Mindnyájan csak emberek vagyunk - szólt a csodatevő Beroész -, a mi lelkünk tehát nem tud mindig fölemelkedni az Örökkévaló zsámolyáig. De megadom felségednek a csalhatatlan módot, hogy megtalálhassuk azt az embert, akinek az imádsága a legőszintébb és leghathatósabb.

- Mondd meg nekem, hadd legyen barátom az élet utolsó óráján.

A fáraó kedvező felelete hallatára a kháldeai olyan szobát kért, amelynek csak egy ajtaja van, és amelyben senki sem lakik. És még aznap, napnyugta előtt egy órával, átvitette a fáraót ebbe a szobába.

A megszabott időben négy legfőbb papi méltóság új lenköntösbe öltöztette a fáraót, elmondták fölötte a nagy imádságot, amely feltétlenül elűzi a gonosz démonokat, és egyszerű cédrusfa gyaloghintóban átvitték a világ urát az üres szobába, ahol egy kis asztalkán kívül nem volt semmi.

Beroész már ott volt, és kelet felé fordulva imádkozott.

Amikor a papok kimentek, Beroész bezárta a szoba nehéz ajtaját, széles bíborszalagot vetett vállára, a kis asztalkára pedig egy fekete üveggolyót tett a fáraó elé. Bal kezébe éles babiloni acéltőrt vett, jobbjába titkos jelekkel telerótt pálcát, s ezzel a pálcával maga és a fáraó köré nagy kört rajzolt a levegőbe. Aztán egymás után a világ négy tája felé fordult, és suttogva mondta:

- Aomrul, Tanekha, Lati-Sem, Rabur, Adonaj... Könyörülj rajtam, és tisztíts meg engem, kegyelmes, jóságos égi atyám... Add szent áldásod méltatlan szolgádra, és terjeszd ki karod a megátalkodott, lázadó lelkekre, hogy nyugodtan szemlélhessem szent műveidet...

Nem folytatta tovább, és a fáraóhoz fordult:

- Mer-amen-Ramszesz, Ámon főpapja, látod-e a szikrát ebben a fekete golyóban?

- Látok egy kis fehér szikrát, amely mintha úgy mozogna, mint a méh a virágok fölött...

- Mer-amen-Ramszesz, nézz arra a szikrára, és ne vedd le róla a szemed... Ne nézz se jobbra, se balra, se semmire, akármi mutatkozik is oldalról...

És újra mormolni kezdett:

- Baratanensis, Baldachiensis, a hatalmas Genio, Lachiadae hercegek, a pokol birodalmának szolgái által idézlek benneteket, s a legfőbb fenség reám ruházott hatalmánál fogva kérve kérlek és parancsolom...

E pillanatban a fáraó irtózva megrázkódott.

- Mer-amen-Ramszesz, mit látsz? - kérdezte a kháldeai.

- A golyó mögül valami rettenetes fej hajlik elő... Vörös haja égnek áll... arca zöldes... szeme lefelé fordult... csak a szeme fehérét lehet látni... Szája tágra nyílt, mintha kiáltani akarna...

- A félelemtől - magyarázta Beroész, és tőre élét a golyóra fordította.

A fáraó egyszerre legörnyedt a földre.

- Elég! - kiáltotta. - Miért kínozol ilyen kegyetlenül?... Fáradt testem pihenni akar, lelkem az örök világosság országába szeretne elrepülni... És ti nemcsak hogy nem engedtek meghalni, hanem még új gyötrelmeket találtok ki... Ah!... Nem akarom!...

- Mit látsz?

- A mennyezetről valami olyas ereszkedik le ebben a percben, mint két szörnyű pókláb... Vastag, mint a pálma dereka, bozontos, kampós végű... Úgy érzem, egy irtózatos nagy pók lebeg a fejem fölött, és hajókötélből fon körém hálót...

Beroész felfelé irányította tőrét.

- Mer-amen-Ramszesz - szólalt meg újra -, folyton csak a szikrára nézz, oldalt ne tekints... Itt a jel, amelyet a te jelenlétedben adok... - suttogta. - Íme, hatalmasan fölfegyverez engem az isteni segítség, amely mindent előre lát, semmitől meg nem ijed, s varázserővel idéz benneteket... Aye, Saraye, Aye, Saraye... a mindenható, örökkévaló istennek nevében...

E pillanatban a fáraó arcán csendes mosoly jelent meg.

- Úgy rémlik - mondta a fáraó -, hogy látom Egyiptomot... egész Egyiptomot... Igen... ott a Nílus... a sivatag... Itt Memfisz, amott Téba...

Csakugyan látta Egyiptomot, egész Egyiptomot, de nem volt nagyobb, mint a kertjében elhúzódó egyik fasor. De a csodálatos képnek az a tulajdonsága volt, hogy amikor a fáraó figyelmesebb szemmel nézett egy pontra, a pont egyszerre körös-körül szélesen kiterjedt, szinte a természetes méretekre.

A nap már lefelé hajlott, aranysárga, bíborpiros fényt árasztva a földre. A nappali madarak éjszakai pihenőre ültek, az éjjeliek felébredtek rejtekhelyükön. A sivatagban a hiénák és sakálok ásítoztak, az alvó oroszlán hatalmas teste egész hosszában nagyot nyújtózott, és zsákmány után indult.

A nílusi halász gyorsan kihúzta hálóját, nagy szállítóhajók parthoz értek. Egy fáradt szántóvető lekapcsolta a daruról vödrét, amellyel egész naphosszat vizet meregetett, egy másik faekéjével lassan haladt sárkunyhója felé. A városokban kigyulladtak a lámpák, a templomokban a papok esti ájtatosságra készülődtek. Az országutakon leszállt a por, és elhallgattak a nyikorgó kocsikerekek. A pilonok tetejéről panaszos hang szólította imára az embereket.

A következő pillanatban a fáraó csodálkozva látott valamit: mintha a föld fölött ezüstös madarak húztak volna a levegőben. A templomokból repültek ki, meg a palotákból, utcákból, gyárakból, nílusi hajókról, paraszti viskókból, de még a kőbányákból is. Eleinte valamennyi fölfelé repült, sebesen, mint a nyíl, de az égbolt alatt összetalálkozott egy másik ezüsttollú madárral, amely útját állta, teljes erőből nekiesett... és mind a kettő holtan zuhant le a földre.

Az emberek ellentétes imádságai voltak, amelyek egymást akadályozták, hogy fölszállhassanak a Mindenható trónja elé.

A fáraó feszülten hallgatózott... Eleinte csak a szárnyak suhogása ütötte meg a fülét, de hamarosan a szavakat is világosan kivette.

Hallotta a beteget, aki egészségéért könyörgött, ugyanakkor az orvos azon imádkozott, hogy betege minél hosszabb ideig maradjon ágyban. A földműves arra kérte Ámont, őrködjék magtára és istállói fölött. A tolvaj meg azért emelte ég felé a karját, hogy baj nélkül elhajthassa más tehenét, és megtölthesse zsákjait más gabonájával.

Az imádságok egymásba ütköztek, mint a parittyából kilőtt kövek.

A sivatag vándora lerogyott a homokra, és északi szélért esedezett, amely pár csepp vizet hozna neki; a tengeri hajós a homlokával verdeste a fedélzetet, hogy csak legalább még egy hétig keleti szelek fújjanak. A földműves azt kívánta, hogy a mocsarak az áradás után minél hamarabb szikkadjanak fel, a nyomorult halász meg azt szerette volna, ha sohasem száradnának ki a mocsarak.

És imádságaik egymást ütötték ki az útjukból, és nem jutottak Ámon isteni fülébe.

A legnagyobb zsivaj a kőfejtőkben zúgott, ahol láncra vert bűnösök óriási sziklákat feszegettek széjjel vízbe áztatott faékekkel. A nappali munkáscsoport az éjszakáért imádkozott, hogy lefekhessen aludni. Ugyanakkor a munkafelügyelők felverték álmából az éjszakai munkáscsoportot: azok meg azért verdesték a mellüket, bárcsak sose nyugodna le a nap. A kereskedők, akik összevásárolták a kifejtett és megfaragott köveket, azon imádkoztak, bárcsak minél több bűnös sínylődne a kőfejtőkben. Ugyanakkor az élelmiszerszállítók a földre vetették magukat, úgy sóhajtoztak, irtaná ki a dögvész a munkásokat, és így szaporítaná meg a szállítók nagy hasznát.

Vagyis a kőfejtőbeli emberek könyörgése sem jutott fel az égbe.

A nyugati határon a fáraó két harcra készülődő sereget látott. Mind a kettő a homokba hullt, és arra kérte Ámont, irtsa ki az ellenséget. A líbiaiak átkot szórtak, és halált kívántak az egyiptomiak fejére, az egyiptomiak meg a líbiaiakat átkozták.

Mind a két fél imádságai úgy röppentek föl az ég felé, mint két héjafalka, aztán összecsaptak, s végül lehullottak a sivatag homokjára. Ámon meg se látta őket.

És akármerre fordította is a világ ura fáradt tekintetét, mindenütt csak ugyanazt látta. A parasztok egy kis pihenésért, az adók leszállításáért imádkoztak; az íródeákok, hogy emelkedjenek az adók, és sose legyen vége a munkának. A papok XII. Ramszesznek kívántak hosszú életet, a föníciaiak pusztulásáért imádkoztak, hogy ne zavarják az ő pénzügyi műveleteiket. A nomarchoszok meg azért könyörögtek, tartsa meg Ámon a föníciaiakat, és engedje meg, hogy XIII. Ramszesz minél hamarabb elfoglalhassa trónját, mert az megtöri a papok önkényét. Az oroszlánok, sakálok, hiénák éhségtől, friss vérre szomjasan lihegtek; a szarvasok, őzek, nyulak riadozva hagyták el rejtekhelyüket, hogy bárcsak még egy napig megóvhatnák nyomorú életüket. A tapasztalat most is azt mutatta, hogy ezen az éjszakán is közülük pusztul el egy seregnyi, hogy a ragadozók éhen ne vesszenek.

Az egész világ harcban állt. Amit az egyik akart, félelemmel töltötte el a másikat. Mindegyik a maga javát kérte, arra nem is gondolt, nem okoz-e vele másnak kárt.

Így aztán imádságaik, bár olyanok voltak, mint az ég felé szárnyaló ezüsttollú madarak, mégse értek el rendeltetési helyükre. És az isteni Ámon, akihez egyetlen hang se verődött fel a földről, térdén nyugtatva kezét, egyre mélyebben merült bele tulajdon istensége szemléletébe, a földön pedig mindinkább elhatalmasodott a vak erőszak és a véletlen.

A fáraó egyszerre csak női hangot hallott:

- Te rosszcsont!... Te kis rosszcsont!... Gyere már haza, te kis haszontalan, ideje imádkozni...

- Mindjárt... mindjárt! - felelte egy gyermeki hang.

A fáraó a hang irányába nézett, és egy jószágnyilvántartó szegény kis viskóját pillantotta meg. Gazdája a lenyugvó nap fényében a kimutatást fejezte be, felesége kézimalommal búzát őrölt lepénynek, a házacska előtt kis bakkecske módjára ugrált, szaladgált egy hatéves kisfiú, s nagyokat nevetett, ki tudja, min.

Nyilván megittasult az illatokkal terhes esti levegőtől.

- Te rosszcsont! Kis rosszcsont!... Jössz mindjárt imádkozni! - hívta újra az anyja.

- Mindjárt!... Mindjárt!

És újra elszaladt és fickándozott, mint aki megbomlott.

Végül az anya látta, hogy a nap lenyugszik a sivatag homokjában. Letette őrlőkövét, kiment az udvarra, és elcsípte a csikóként nyargaló gyereket. A kis ember ellenkezett, de a végén megadta magát a túlerőnek. Az anyja a kunyhóba hurcolta, leültette a földre, és fogta a kezét, hogy újra ki ne szökjék.

- Ne izegj-mozogj - szólt rá az anyja -, húzd magad alá a lábad, és ülj egyenesen, a kezed meg tedd össze, és emeld az égre... Te rossz gyerek!

A gyerek tudta, hogy az imádságtól nem szabadul meg, hogy tehát minél hamarabb újra kinn teremhessen az udvaron, az égre emelte áhítatos szemét és kezét, s vékonyka, éles hangon, lihegve imádkozott:

- Köszönöm, jó Ámon isten, hogy apukát megóvtad minden bajtól, anyukának meg búzát adtál lepénynek... Hát még? Hogy megteremtetted az eget és a földet, és leküldted rá a Nílust, amely kenyeret ad nekünk... Hát még?... Á, már tudom!... Köszönöm neked, hogy olyan szép a világ, hogy virágok nőnek, kismadarak énekelnek, és a pálma édes datolyát terem. És mindazért a sok jóért, amit nekünk adtál, mindenki úgy szeressen téged, mint én, és magasztaljon szebben, mint én, mert én még kicsi vagyok, és még nem tanítottak okosságra. De most már elég...

- Rossz gyerek! - dörmögött az apja, a lajstrom fölé hajolva. - Rossz gyerek, ilyen kelekótyán tiszteled Ámont...

Ám a fáraó valami egészen mást látott a varázserejű golyóban. A kis szeleburdi imádsága felrepült, mint a pacsirta, közeledett az éghez, és szárnyaival csapkodva mind magasabbra szállt, fel a trónig, ahol az örökkévaló Ámon, térdén nyugtatva kezét, mélyen elmerült mindenhatósága szemléletében.

Aztán még magasabbra fölemelkedett, az isten feje magasságáig, és vékony, gyermeki hangocskán énekelte:

- És mindazért a sok jóért, amit nekünk adtál, mindenki úgy szeressen téged, mint én...

Ezekre a szavakra az önmagába mélyedt isten felnyitotta szemét, és a boldogság sugara hullott róla a földre. Ég és föld között mérhetetlen csendesség. Megszűnt minden fájdalom, minden rettegés, minden sérelem. A sivító parittyakő megakadt a levegőben, a bárányra ugró oroszlán megtorpant ugrás közben, a fölemelt bot nem zuhant a rabszolga hátára. A beteg elfelejtette szenvedéseit, a sivatag tévelygő vándora az éhséget, a rab a láncait. Elült a vihar, elnyugodott a tenger hulláma, amely már-már elnyelte a hajót. És az egész földön olyan békesség uralkodott, hogy a nap, amely már lebukott a látóhatár alá, újra fölemelte sugárzó fejét. A fáraó magához tért álmaiból. Előtte a kis asztalka, rajta a nagy fekete golyó, mellette a kháldeai Beroész.

- Mer-amen-Ramszesz - kérdezte a pap -, megtaláltad-e azt az embert, akinek imádsága eléri a Mindenható zsámolyát?

- Meg - felelte a fáraó.

- Herceg? Lovag? Próféta? Vagy csak közönséges remete?

- Egy hatéves kisfiú, aki semmit se kért Ámontól, hanem csak hálát adott mindenért.

- És tudod, hol lakik?

- Tudom, de nem akarom a magam számára eltulajdonítani az imádsága hatalmát. Óriási örvény ez a világ. Beroész, az emberek úgy hányódnak benne, mint apró porszemek, és boldogtalanság verdesi őket. Ez a kisgyerek pedig imádságával megadja az embereknek, amit én nem adhatok: pillanatnyi feledést és békességet. Feledést és békességet... Érted, kháldeai?

Beroész hallgatott.

Háthor havának huszonegyedik napján, napkeltekor, parancs érkezett Memfiszből a Sóstavak mellett táborozó sereghez, hogy három ezred menjen Líbiába, helyőrségnek a városokba, az egyiptomi hadsereg többi része pedig a herceggel együtt induljon haza.

A sereg ujjongó örömmel fogadta a parancsot, mert már kezdett terhükre lenni e néhány napos sivatagi élet. Az Egyiptomból és a meghódított Líbiából érkező élelmiszerszállítmányok ellenére se volt valami bőséges ellátásuk. A hevenyében ásott kutak vize egykettőre kimerült; a nap tüze perzselte testüket, a rőt homok égette tüdejüket, szemüket. A katonák sorra vérhast és rosszindulatú szemhéjgyulladást kaptak.

Ramszesz feloszlatta a tábort. Három bennszülött egyiptomi ezredet Líbiába indított, de lelkére kötötte katonáinak, hogy emberségesen bánjanak a lakossággal, és sose járjanak egyedül. A tulajdonképpeni hadsereget Memfiszbe irányította, csak az erősségben és üveghutákban hagyott csekély őrséget.

Reggel kilenc órakor a nagy hőségben is már úton volt mind a két sereg, az egyik északnak, a másik délnek.

Ekkor szent Mentuzufisz a trónörököshöz lépett, és így szólt:

- Jó volna, ha kegyességed korábban érne Memfiszbe. Feleúton friss lovak várnak...

- Olyan beteg az apám? - kérdezte Ramszesz.

A pap lehorgasztotta fejét.

A herceg átadta a főparancsnokságot Mentuzufisznak, csak arra kérte, hogy a kiadott rendelkezéseken semmit se változtasson a világi vezérekkel való tanácskozás nélkül. Aztán maga mellé véve Pentuert, Tutmóziszt és húsz válogatott ázsiai lovast, erős ügetéssel elindult Memfiszbe.

Öt óra alatt megtették a fele utat, és amint Mentuzufisz előre megmondta, ott friss lovakat és friss kíséretet is talált. Az ázsiaiak ott maradtak, a herceg pedig két társával és az új kísérettel rövid pihenő után újra útnak eredt.

- Jaj nekem! - sopánkodott az elegáns Tutmózisz. - Nem elég, hogy öt napja nem fürdöttem, rózsaolajnak hírét se láttam, de ráadásul még egy nap alatt kétnapi gyorsított utat kell megtennem!... Bizonyos vagyok benne, hogy ha megérkezünk a városba, nem akad táncosnő, aki csak rám is nézne...

- Mennyivel vagy te különb nálunk? - kérdezte a herceg.

- Véznább vagyok! - sóhajtott Tutmózisz. - Te, hercegem, úgy megszoktad a hosszú lovaglást, mint a hikszoszok, Pentuer meg akár egy tüzes kard élén is elvágtatna. De olyan kényes ember, mint én...

Napnyugtakor az utasok egy magas dombra értek, ahonnan szokatlan kép tárult a szemük elé. Egyiptom zöldellő völgye messzire elnyúlt előttük, a háttérben pedig vörös lángoszlopokként világítottak a piramisok háromszögei. A piramisoktól kissé jobbra a memfiszi pilonok csúcsai is égtek, míg maga a város kékes ködbe borult.

- Gyerünk, gyerünk! - sürgette őket a herceg.

Egy pillanat múlva már újra a vörös sivatagi homok vette őket körül, és újra a piramisok sora világított feléjük, míg minden el nem enyészett a halvány szürkületben.

Mire leszállt az éjszaka, az utasok elérkeztek a halottak óriási országába, amely a folyó bal partján, jó néhány kilométer hosszúságban terült el a dombokon.

Az óbirodalomban itt helyezték örök nyugalomra az egyiptomiakat: a fáraókat hatalmas piramisokba, a hercegeket és főméltóságokat kisebbekbe, a parasztokat sárkunyhókba. Milliónyi múmia aludta itt örök álmát, nemcsak emberek, hanem kutyák, macskák, madarak is, vagyis minden, ami életében kedves volt az embereknek.

Ramszesz uralkodása alatt a királyi és főúri temetőt áthelyezték Tébába; a piramisok szomszédságába csak a környékbeli parasztokat és napszámosokat temették.

A szétszórt sírok között egyszer csak egy kis csoportot pillantottak meg: a homályban úgy jöttek-mentek, mint az árnyak.

- Kik vagytok? - kérdezte őket a lovas kíséret vezetője.

- A fáraó szegény szolgái. A halottainktól megyünk haza... Néhány szál rózsát, sört meg lepényt vittünk nekik...

- És idegen sírokba nem ütöttétek az orrotokat?

- Ó, istenek - szörnyülködött valaki a kis csapatból. - Hát el tudnánk mi követni ilyen szentségtörést?... Csak azok a romlott tébaiak háborgatják a halottakat - száradjon el a kezük! -, aztán a halottak holmiját elisszák a kocsmában.

- Hát azok a tüzek, ott északon, mit jelentenek? - kérdezte a herceg.

- Messziről jöhetsz, te, uram, ha még azt se tudod - felelték neki. - Holnap tér vissza a trónörökös győztes hadseregével... Nagy hadvezér!... Egyetlen csatában tönkreverte a nyavalyás líbiaiakat... Ezért hát a nép Memfiszből elébe indult, hogy ünnepélyesen fogadja... vagy harmincezer lélek... Lesz ott kiáltozás!

- Értem - súgta Pentuernek a herceg. - Szent Mentuzufisz azért küldött engem előre, hogy ne tarthassak diadalmenetet... Hát hadd legyen kedve szerint... mára...

A lovak agyon voltak csigázva, nagyon rájuk fért a pihenő. A herceg tehát elküldött néhány lovast, fogadjanak hajókat a Níluson, a kíséret többi részét pedig megállította egy pálmaligetben, amely a piramisok és a szfinx között zöldellt.

Ez a piramissor a mérhetetlen temetőnek északi szélén húzódik. Körülbelül egy négyzetkilométernyi területen, melyet akkoriban benőtt a szegényes sivatagi növényzet. Egymás hegyén-hátán rengeteg sír és apróbb piramis szorong, fölöttük pedig uralkodni látszik a három legnagyobb: a Kheopszé, Khefrené és Mükerinoszé, meg a szfinx. A hatalmas alkotmányok alig pár száz lépésnyire vannak egymástól. A három óriási piramis egy vonalba esik, amely északkeletről délnyugatnak tart. A Nílushoz legközelebb a szfinx áll, annak a lábánál épült Hórusz föld alatti szentélye.

A három piramis, de főképpen Kheopszé, mint emberi kezek alkotása, nagyságával megdöbbenti a nézőt. A csúcsban végződő kőalkotmány harmincöt emelet magas (százharminchét méter), négyzet alakú alapjának minden oldala körülbelül háromszázötven lépés (kétszázhuszonhét méter). Ez az alap tízholdnyi területet foglal el, négy háromszög alakú oldalfala pedig tizenhét holdat födne be. Építéséhez annyi követ használtak fel, hogy embermagasságban kétezer-ötszáz kilométer fél méter vastag falat lehetne belőle emelni!

Amikor a herceg kísérete elhelyezkedett a sanyarú fák alatt, néhány katona elindult vizet keresni, mások előszedték kétszersültjüket, Tutmózisz meg elnyúlt a földön, és elaludt. A herceg és Pentuer föl-alá sétálgattak és beszélgettek.

Az éj elég világos volt: egyfelől tisztán látták a piramisok hatalmas méretű körvonalait, másfelől a szfinxet, amely azokhoz képest kicsinynek látszott.

- Most már negyedszer vagyok itt - szólt a herceg -, és a szívem mindig csordultig megtelik bámulattal és szomorúsággal. Amikor még a papi iskola tanulója voltam, arra gondoltam, hogyha valamikor trónra lépek, Kheopsz piramisánál is hatalmasabbat alkotok. De ma nevetnem kell ezen a vakmerőségen, ha elgondolom, hogy a nagy fáraó a sír építése idején csak a munkások ellátásához szükséges főzelékfélékért ezerhatszáz talentumot fizetett... Honnan vennék én ezerhatszáz talentumot, vagy akár csak embereket!

- Ne irigyeld Kheopszot, jó uram - felelte a pap. - Más fáraók hasznosabb alkotásokat hagytak maguk után: tavakat, csatornákat, országutakat, templomokat, iskolákat.

- De össze lehet hasonlítani ezeket a piramisokkal?

- Világos, hogy nem - felelte nyomban a pap. - Az én szememben, de az egész nép szemében is minden piramis nagy-nagy bűn, de a legnagyobb a Kheopszé...

- Nagyon elragadtatod magad - intette a herceg.

- Egy cseppet se. Harminc éven át építtette a fáraó ezt a nagy sírt, és ez idő alatt százezer ember dolgozott rajta, évenként három hónapig. És mi haszna ennek a tenger munkának?... Kit táplált, ápolt, ruházott?... Ahelyett évről évre tíz-húszezer ember belehalt a munkába... Vagyis Kheopsz sírja félmillió ember holttestén épült fel... És mennyi véren, mennyi-mennyi könnyön, szenvedésen... ki tartja azt számon?... Ezért ne csodálkozz azon, uram, ha az egyiptomi paraszt a mai napig szorongva néz nyugat felé, amerre a látóhatár fölött véresen piroslanak vagy feketéllenek a piramisok háromszögű alakjai. Az ő szenvedésének, meddő munkájának tanúi azok... És ha az ember elgondolja, hogy ez így is marad mindig, amíg az emberi gőg e tanúbizonyságai porrá nem hullanak! De mikor lesz az? Háromezer éve rettegtetnek bennünket, de falaik még simák, hatalmas felírásaik olvashatók.

- A sivatagban, azon az éjszakán, másképp beszéltél - vetette oda a herceg.

- Mert akkor nem láttam őket. De amikor a szemem előtt állnak, mint most is, a halálra sanyargatott parasztok zokogó lelke vesz körül, és a fülembe suttogja: "Nézd, mit műveltek velünk!... Pedig a mi csontjaink is megérezték, ha valami fájt, a mi szívünk is majd elepedt egy kis pihenőért..."

Ramszeszt kínosan érintette ez a kifakadás.

- Az én atyám ő szent felsége - kezdte egy kis idő múlva - másképp magyarázta el ezt a dolgot. Amikor öt évvel ezelőtt erre jártunk, az én isteni atyám ezt a történetet mondta el:

"I. Tutmózisz fáraó idejében etiópiai követek érkeztek, hogy az adók összegéről tárgyaljanak velünk. Kemény nép volt az nagyon! Azt mondták, hogy egy elvesztett háború még nem jelent semmit, újabb háborúban nekik kedvezhet a szerencse... és néhány hónapig alkudoztak a hadisarcon.

A bölcs király jóindulattal fel akarta őket világosítani, de hasztalan mutatta nekik a mi csatornáinkat és országútjainkat. Azt felelték, hogy az ő országukban ingyen van vizük, ahol csak akarják. Hasztalan rakták eléjük a templomok kincseit. Azt mondták rá, hogy az ő földjük sokkal több aranyat és drágakövet rejteget, mint egész Egyiptom. Hiába tartott előttük szemlét az egyiptomi hadsereg fölött, azt hajtogatták, hogy az etiópiaiaknak összehasonlíthatatlanul nagyobb katonaságuk van, mint ő szent felségének.

Akkor a fáraó elvezette őket erre a helyre, ahol mi most állunk, és a piramisokra mutatott.

Az etiópiai követek körüljárták őket, elolvasták a feliratokat, és... másnap aláírták a szerződést, amelyet kívántak tőlük..."

- Minthogy nem értettem meg ezt a történetet - folytatta Ramszesz -, az én szent atyám meg is magyarázta.

"Fiam - mondta nekem -, ezek a piramisok Egyiptom emberfölötti hatalmának örök bizonyságai. Ha valaki piramist akarna emelni magának, egymásra hányna egy rakás követ, de néhány óra múlva abbahagyná a munkát. »Mire való ez nekem?« - kérdezné magában. Tíz, száz vagy ezer ember valamivel nagyobb rakás követ halmozna egymásra, nem is rendben rakná össze, de néhány nap leforgása után azok is abbahagynák a dolgot. Mert nekik is mitől volna jó ez a munka?

De amikor az egyiptomi fáraó, amikor az egyiptomi állam szánja rá magát, hogy nagy kőalkotmányt emel, akkor száz- meg százezer embert állít munkába, és húsz, akár harminc évig folytatja az építkezést, amíg a munkát be nem fejezik.

Nem arról van ugyanis szó, szükségesek-e ezek a piramisok! Hanem arról, hogy a fáraó akarata, ha egyszer kimondta, be is teljesedjék."

- Igen, Pentuer, ez a piramis nem a sírja, hanem az akarata Kheopsznak. Olyan akarat, amelynek annyi végrehajtója volt, amennyi a világon egy király akaratának sem, a végrehajtásban pedig olyan rend és állhatatosság, amilyen csak az istenek akaratában van. Még az iskolában tanultam, hogy az emberi akarat nagy erő, a legnagyobb erő a nap alatt. Pedig az emberi akarat csak egyetlen követ is alig tud fölemelni. Milyen nagy tehát a fáraó akarata, amely ilyen kőrakást tudott emelni csak azért, mert a kedve úgy tartotta, mert ő így akarta, még ha céltalanul is.

- És ha neked is volna kedved, uram, ilyen módon bizonyítani a hatalmadat? - kérdezte hirtelen Pentuer.

- Nem - felelte a herceg habozás nélkül. - Ha a fáraók kimutatták egyszer az erejüket, aztán már lehetnek könyörületesek. Hacsak valaki meg nem próbálna ellenszegülni parancsaiknak.

"És ez a fiatalember még csak huszonhárom éves!" - mondta magában Pentuer, mélyen megdöbbenve.

A folyó felé fordultak, és egy ideig némán haladtak egymás mellett.

- Feküdj le, uram - mondta Pentuer -, aludj egyet. Nem csekély utat tettünk meg.

- Hát tudok én aludni? - felelte a herceg. - Egyszer a parasztok százezrei vesznek körül, akik a te állításod szerint itt pusztultak el, a piramisok építése következtében (mintha a piramisok nélkül örökké éltek volna!)... Máskor meg atyám ő szent felségére gondolok, aki talán épp ebben a pillanatban haldoklik... A parasztok szenvednek!... A parasztok a vérüket hullatják!... Ki bizonyítja be nekem, hogy drága művű nyoszolyán nem szenved többet az én isteni atyám, mint a te parasztjaid, akik a napon áttüzesedett köveket vonszolják?... A parasztok! Mindig csak a parasztok!... A te szemedben csak azok méltók részvétre, akiket a tetvek esznek meg. A fáraók egész sora sírba szállt, ki fájdalmak között halt meg, kit meg megöltek. De te őrájuk nem gondolsz, csak a parasztokra, akiknek egyetlen érdemük, hogy más parasztokat hoznak a világra, meregetik a Nílus iszapját, vagy árpapogácsát tömködnek a tehenük szájába.

És az én atyám... vagy én?... Hát nem megölték a fiamat, asszonyomat? a tulajdon házamban! Irgalmas volt-e hozzám Tüfón a sivatagban? Vagy az én csontjaim nem fájnak-e a hosszú út miatt?... És a líbiai parittyások kövei nem fütyültek-e az én fejem fölött is?... Szerződésem van-e a halállal, betegséggel, fájdalommal, hogy irgalmasabb legyen hozzám, mint a te parasztjaidhoz?

Nézz csak oda... Az ázsiaiak alszanak, és békesség van a szívükben; nekem meg, az ő uruknak, tele a szívem a tegnapi bánattal, holnapi gondokkal. Kérdezd meg a százéves parasztot, egész életében volt-e annyi keserűsége, mint nekem néhány hónapos helytartóságom és vezérségem alatt?...

Az éj sötétjéből lassan-lassan kibontakozott előttük egy csodálatos árnyék. Egy ötven lépés hosszú, három emelet magas alkotmány volt, egyik végén szokatlan formájú torony, amely lehetett öt emelet magas.

- Íme, a szfinx is! - vetette oda ingerülten a herceg. - Jellemzően papi munka!... Ahányszor láttam éjjel vagy nappal, mindig kínzott a kérdés: mi ez? Mire való?

A piramisokat értem. A hatalmas fáraó meg akarta mutatni erejét, vagy talán, ami érthetőbb, biztosítani akarta örök életét, ne háborgassa nyugalmában se ellenség, se gonosztevő. De ez a szfinx!... Nyilván a mi szent papi rendünk jelképe: igen nagy és bölcs feje van, de lenn oroszlánkarmai...

Utálatos szobor, csupa kétértelműség, szinte gőgösen néz le ránk, akik akkorák vagyunk mellette, mint egy sáska. Önnönmaga pedig se ember, se állat, se szikla... Hát mi? Mi a jelentése?... Vagy a mosolya... Csodálod a piramisok örökkévalóságát... ő meg csak mosolyog; elbeszélgetsz a sírokkal - ő megint csak mosolyog. Zöldell-e Egyiptom földje, vagy Tüfón hajtja végig rajta tüzes lovait, szabadságot keres-e a rabszolga a sivatagban, vagy Nagy Ramszesz leigázott népeket kerget... neki mindenre csak ugyanaz az élettelen mosolya van.

Tizenkilenc dinasztia tűnt már el, mint az árnyék, de ő csak mosolygott, és mosolyogna akkor is, ha a Nílus kiszáradna, és Egyiptom elveszne a sivatag homokja alatt.

Nem szörnyeteg-e ez, amely annál inkább is rettenetes, mert szelíd, emberi arca van? Ő maga örökkévaló, sosem érzett fájdalmat a nyomorúságokkal teljes világ mulandóságán.

- Nem emlékszel az istenek arcára? - szólt Pentuer. - Vagy nem láttál még múmiát? A halhatatlanok mind egyforma nyugalommal néznek a mulandó földi dolgokra. Még az ember is, mihelyt ő maga is elmúlt.

- Az istenek néha meghallgatják könyörgéseinket - folytatta a herceg, mintegy magában -, de ő nem indul meg semmin. Nincs benne egy csepp részvét, csak irtózatos gúny és rettenet. Ha tudnám, hogy jövendőmondást rejteget számomra, vagy a birodalom felemelésének a titkát, még akkor se merném megkérdezni. Úgy érzem, valami félelmes feleletet hallanék, ő meg kérlelhetetlen nyugalommal mondaná meg. Ilyen ez a papok műve, papok jelképe. Rosszabb az embernél, mert oroszlánteste van, rosszabb az állatnál, mert emberfeje van, rosszabb a sziklánál, mert megfoghatatlan élet lappang benne.

E pillanatban panaszos, fojtott hangok verődtek hozzájuk, de hogy honnan, nem lehetett tudni.

- A szfinx énekel? - kérdezte álmélkodva a herceg.

- Ez a föld alatti templomból jön - felelte a pap. - De miért imádkoznak most?

- Inkább azt mondd meg, egyáltalán miért imádkoznak, amikor senki se hallja őket.

Pentuer gyorsan tájékozódott, aztán arra ment, amerről az ének hangzott. A herceg egy nagy követ talált, amelyen megvethette a hátát is, és fáradtan leült. Háta mögé tette kezét, előrehajlott és a szfinx óriási arcába nézett.

Bár elég sötét volt, tisztán lehetett látni emberfölötti vonásait, amelyeknek épp a homály adott életet és jellegzetességet. A herceg pedig minél tovább nézett az arcába, annál világosabban érezte, hogy elfogult, és idegenkedésre nincs oka.

A szfinx arcán nem kegyetlenség volt, hanem inkább lemondás. Mosolyában nem gúny, hanem inkább bánat. Nem nevette ki az emberi nyomorúságot és esendőséget, inkább nem is látta.

Valahol az égbolt alatt ülő kifejezésteljes szeme a Nílust nézte, meg a messze tájakat, amelyek az emberi tekintet elől elrejtőznek a láthatár mögé. Az asszír birodalom nyugtalanító emelkedését vizsgálta? Vagy a föníciaiak tolakodó szaladgálását? Vagy Görögország születését? Vagy talán a Jordán körül készülődő jövendő eseményeket?... Ki tudná megmondani?

A herceg csak egy dologban volt bizonyos: hogy a szfinx néz, gondolkozik, és vár valamire, nyugodt, természetfölötti lényhez méltó mosollyal. És még az is rémlett neki, hogy ha az a valami feltűnik a láthatáron, a szfinx fölkel, és elébe megy.

De mi lehet az, és mikor lesz meg?... Titok, amelynek fontossága világosan kirajzolódott örökkévaló arcán. De hirtelen be kell következnie, ha a szfinx örök idők óta egy pillanatra se hunyja le a szemét, csak néz, mindig csak néz.

Ezalatt Pentuer megtalálta az ablakot, amelyen át kihangzott a föld alól a panaszos papi ének.

ELSŐ KAR: Kelj fel, sugarakat szórva, mint Ízisz, amint a Szóthisz csillag fölkelt reggel az ég alján, az állandó év elején.

MÁSODIK KAR: Ámon-Ra isten állt jobbra-balra tőlem. Ő maga adta kezembe a hatalmat az egész világ fölött, hozzájárulva ellenségeim bukásához.

ELSŐ KAR: Még fiatal voltál, befonva hordtad hajadat, de Egyiptomban semmi se történt a te parancsod nélkül, tenélküled le nem tették egyetlen épület alapkövét se.

MÁSODIK KAR: Tehozzád jöttem, istenek királya, nagy isten, nap ura. Tum isten azt ígéri, hogy megjelenik a nap, és hasonló leszek hozzá, a Nílus pedig azt, hogy elérem Ozirisz trónját, és megtartom örökkön-örökké.

ELSŐ KAR: Békében tértél meg, két világ ura, kit az istenek is tiszteltek, Ra-Mer-Ámon-Ramszesz. Örök uralkodást biztosítok neked, királyok közelednek feléd, és hódolnak előtted.

MÁSODIK KAR: Ó, te, te Ozirisz-Ramszesz! Nut istennő szülötte, az égnek örökkön élő fia! Vegyen körül anyád az ég titkaival, és engedje meg, hogy isten légy, ó, te, te Ozirisz-Ramszesz!^[18]

- Tehát a mi urunk ő szent felsége meghalt! - suttogta Pentuer.

Eltávozott az ablaktól, és oda ment, ahol a herceg üldögélt, álmaiba merülve.

- Üdvöz légy, fáraó, világ ura!

- Mit mondasz?! - riadt fel a herceg, s felugrott.

- Az egyetlen és mindenható isten adjon neked bölcsességet és erőt, népednek boldogságot...

- Kelj föl, Pentuer... Hát én... én hát...

Hirtelen vállon kapta a papot, és a szfinx felé fordította.

- Nézz rá - biztatta.

De az óriási műnek se arcán, se egész lényén nem volt semmi változás. Egyik fáraó átlépte az örökkévalóság küszöbét, a másik fölkelt, mint a nap, de ennek az istennek vagy szörnyetegnek a kőarca változatlan maradt. Ajkán szelíd mosoly minden földi hatalomra és dicsőségre, szemében várakozás valamire, aminek el kell jönnie, de hogy mikor, senki se tudja.

A révtől nemsokára visszaérkezett a két küldönc, s jelentette, hogy a csónakok készen állnak.

Pentuer bement a pálmaligetbe, és hangosan elkiáltotta magát:

- Talpra!... Ébredjetek!... Talpra!

Az éber ázsiaiak egyszerre talpon termettek, és kezdték lovaikat felkantározni. Fölkelt Tutmózisz is, de kegyetlenül ásítozott.

- Brrr! - dörmögte. - De hideg van... Csak jó dolog az alvás!... Alig szundikáltam egy cseppet, máris indulhatok, akár a világ végére is, csak a Sóstavakhoz ne... Brrr!... A bornak még az ízét is elfelejtettem, és úgy benő a kezem szőrrel, akárcsak a sakálnak... Pedig a palotáig még legalább két óránk van. Boldog parasztok!... A betyárok mostanáig alszanak, egy sem érzi a fürdés szükségét, és addig nem megy munkába, míg a felesége jól nem lakatja árpakásával. Én meg nagyúr létemre itt kódorgok éjszakának idején a sivatagban, és nincs egy cseppnyi vizem, amit megihatnék...

A lovakat felszerszámozták, és Ramszesz felült a magáéra. Akkor Pentuer odalépett hozzá, megfogta a ló kantárszárát, és gyalog haladva mellette, vezetni kezdte.

- Mi történt? - kérdezte Tutmózisz elcsodálkozva.

De csakhamar észbe kapott, odaszaladt ő is, és a másik oldalon megfogta a ló másik kantárszárát. Így haladtak valamennyien, szó nélkül: csodálkoztak a pap viselkedésén, bár érezték, hogy valami nagy dolog történt. Pár száz lépésnyire a sivatag hirtelen véget ért, és az utasok előtt feltárult a megművelt földek között húzódó országút.

- Üljetek lóra! - szólalt meg Ramszesz. - Sietnünk kell.

- Ő szent felsége parancsára: lóra! - kiáltotta Pentuer.

Mindenki megdermedt.

De Tutmózisz hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és kardjára csapva elkiáltotta magát:

- Örökkön éljen a mi hatalmas és kegyes vezérünk, Ramszesz fáraó!

- Örökkön éljen! - rikoltották az ázsiai lovasok, fegyverüket rázva.

- Köszönöm, hű katonáim! - felelte a fáraó.

A következő pillanatban a lovascsapat a folyó felé vágtatott.

7. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

8. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

9. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

10. A Vénusz bolygó. (A szerző) [VISSZA]

11. A Merkúr bolygó. (A szerző) [VISSZA]

12. Egy mina: másfél kilogramm. (A szerző) [VISSZA]

13. Eredeti egyiptomi mese. (A szerző) [VISSZA]

14. Sarkcsillag. (A szerző) [VISSZA]

15. Egykorú leírás. (A szerző) [VISSZA]

16. Horem-hep fáraó sírfelirata i. e. 1497-ből. (A szerző) [VISSZA]

17. Különös, hogy ez az árnyteória, amely Egyiptomban a halottakról való rendkívüli gondoskodásnak valószínű alapja, korunkban Európában újra megelevenedett. Részletesen kifejti Adolphe d'Assier Essai sur l'humanité posthume et le spiritisme, par un positiviste című könyvében. (A szerző) [VISSZA]

18. Egyiptomi sírfelirat. (A szerző) [VISSZA]

---