Meglátták-e a szfinx föld alatti templomának papjai Egyiptom új uralkodóját, amikor a piramisok alatt táborozott, adtak-e róla jelt a fáraó palotájába, és ha igen, milyen úton-módon, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy mire Ramszesz a nílusi révhez ért, Herihor őkegyessége felébresztette a palota egész személyzetét, és mire a fáraó átkelt a Níluson, már valamennyi pap, tábornok és polgári főméltóság összegyűlt a palota nagytermében.

XIII. Ramszesz napkeltekor lovagolt be, csekély kísérete élén, a palota udvarára. A szolgák arcra borultak előtte, a testőrség pedig trombitaharsogás és dobszó mellett fegyverbe állt.

Ő szent felsége üdvözölte a katonaságot, majd a fürdőházba ment, és illatos fürdőt vett. Aztán engedte, hogy isteni haját rendbe hozzák. Amikor a borbély alázatosan megkérdezte, nem parancsolja-e, hogy leborotválja a fejét és szakállát, a fáraó így szólt:

- Fölösleges. Nem pap vagyok én, hanem katona.

Ezek a szavak egy pillanat múlva már eljutottak a kihallgatási terembe, egy óra leforgása alatt bejárták a palotát, déltájban szájról szájra szálltak egész Memfiszben, estére pedig már az ország minden szentélyében tudták, az északi Taminhortól és Szabne-Khetamtól a déli Szuunuig és Pilakig.

Erre a hírre a nomarchoszok, a nemesség, a hadsereg, a nép és az idegen országbeliek azt se tudták, hova legyenek örömükben, ám a szent papi rend annál buzgóbb szívvel gyászolta a meghalt fáraót.

A fürdőből kilépve ő szent felsége fekete-sárga csíkos, rövid katonainget vett föl, arra arany mellvértet, lábára szíjjal átfűzött sarut, fejére csúcsban végződő alacsony sisakot. Oldalára kötötte az asszír acélkardot, amely a Sóstavak körül vívott csatában is vele volt, aztán a tábornokok nagy csapatától kísérve, nagy csengés-pengéssel bevonult a nagy kihallgatási terembe.

Ott elébe állt Herihor főpap, mellette Sem, Mefresz és más szent főpapok, mögötte a memfiszi és tébai főbírák, a legközelebbi nomoszok nomarchoszai, a főkincstárnok, valamint a főszámtartók: a magtárak, a lábasjószágok felügyelői, a ruhakészletek főszámtartója, a rabszolgák felügyelője, az arany-ezüst készletek számtartója és sok más egyéb méltóság.

Herihor meghajolt Ramszesz előtt, és megindult hangon mondta:

- Urunk! Örökkön élő atyádnak úgy tetszett, hogy elköltözik az istenekhez, ahol örök boldogság a része. Most terád vár a szent kötelesség, hogy az elárvult ország sorsát intézd. Üdvöz légy, fejedelmünk, világ ura, és örökkön éljen ő szent felsége Kham-szam-merer-amen-Ramszesz-erneter-hogan fáraó!

A jelenlevők lelkesen ismételték utána az "Örökkön éljen"-t. Azt hitték, hogy az új fáraón valamelyes meghatottság vagy zavar vesz erőt. Ahelyett mindenki ámulatára csak összeráncolta a homlokát, és így felelt:

- Atyám ő szent felsége akarata és az egyiptomi törvények értelmében átveszem az ország kormányzatát, és kötelességem híven betölteni az ország dicsőségére és a nép boldogságára...

Akkor hirtelen Herihorhoz fordult, és élesen a szeme közé nézve, megkérdezte:

- Kegyességed infuláján aranykígyót látok. Miért öltötted fel a fejedelmi hatalom jelképét?

Halálos csend szállta meg az egész gyülekezetet. Egész Egyiptomban a legmerészebb képzelet se hitte volna, hogy a fiatal fáraó ilyen kérdéssel kezdi meg uralkodását, hogy ilyen kérdéssel fordul az ország legnagyobb méltóságához, aki tán hatalmasabb volt, mint a megdicsőült fáraó.

De a fiatal fáraó háta mögött ott állt tíz-egynéhány tábornok, az udvaron szikrát szórtak az ércbe öltözött testőrcsapatok, a Níluson pedig már átkelt a Sóstavakról hazatérő hadsereg, amely megittasodott a győzelemtől, és élt-halt vezéréért.

A hatalmas Herihor viaszsárga lett. Torka úgy elszorult, hogy egy hangot nem tudott kiadni.

- Kérdem kegyességedet - ismételte nyugodtan a fáraó -, milyen jogon van infuládon a fáraók kígyója?

- Ez a te nagyatyád, szent Amenhotep infulája - felelte halkan Herihor. - A legfőbb tanács rendelte el, hogy nagy jelentőségű alkalmakkor fölvegyem...

- Az én szent nagyatyám - mondta a fáraó - a királyné atyja volt, és különös kegyképpen kapta meg azt a jogot, hogy infuláját az ureusszal ékesítse. De amennyire én tudom, az ő díszruhája Ámon templomának az ereklyéi között van.

Ekkorra már Herihor is magához tért.

- Ne felejtsd el, felséges uram - magyarázta meg a dolgot -, hogy huszonnégy órán át Egyiptomnak nem volt törvényes uralkodója. Azalatt valakinek föl kellett ébresztenie és éjszakára lefektetnie Ozirisz istent, áldást kellett osztania a népnek, és hódolnia a dinasztia őseinek. Ebben a súlyos időben rendelte el a legfőbb tanács: vegyem föl ezt a szent ereklyét, hogy az ország kormányzásában és az isteni szolgálatban fennakadás ne legyen. Most azonban, mikor már van törvényes és hatalmas uralkodónk, leteszem ezt a csodatevő ereklyét...

E szavakkal Herihor levette fejéről az ureusszal díszített infulát, és átadta szent Mefresz főpapnak.

A fáraó fenyegető arca megenyhült, majd a trón felé irányította lépését.

Ekkor meg szent Mefresz állt elébe, és földig meghajolva mondta:

- Szent felséges urunk, hallgasd meg kegyelmesen legalázatosabb kérésünket...

De sem a hangjában, sem a szemében nem volt alázat, amikor kiegyenesedve folytatta:

- A főpapok legfőbb tanácsa nevében szólok...

- Beszélj - biztatta a fáraó.

- Felséged tudván tudja - folytatta Mefresz -, hogy ha a fáraó nem részesült főpapi felszentelésben, akkor nem végezheti a legfőbb áldozatokat, és se nem öltöztetheti, se nem vetkőztetheti a csodatevő Oziriszt.

- Értem - szólt közbe a fáraó. - Én olyan fáraó vagyok, akinek nincs főpapi méltósága.

- Ez okon - fűzte tovább Mefresz - a legfőbb tanács alázatosan kéri szent felségedet, nevezze meg azt a főpapot, aki a vallási szertartások elvégzésében helyettesíthetné.

E határozott hangú beszéd hallatára a főpapok és a polgári méltóságok megremegtek, és úgy fészkelődtek, mintha tüzes köveken álltak volna, a tábornokok pedig akaratlanul is megigazították a kardjukat. De szent Mefresz palástolatlan megvetéssel nézett rájuk, és hideg tekintetét újra a fáraó arcára szegezte.

A világ ura azonban most sem esett zavarba.

- Nagyon helyes - mondta -, hogy kegyességed emlékeztet erre a kötelességre. A katonai és kormányzási ügyek nem engednek arra időt, hogy szent vallásunk szertartásaival is foglalkozzam, ezért helyettesítésemre ki kell neveznem valakit...

És körülnézett a főpapok között.

Herihortól balra állt szent Sem. A fáraó ránézett szelíd, becsületes arcára, és egyenesen megkérdezte:

- Ki vagy, kegyes uram, és mi a hivatalod?

- Sem vagyok, Ptah pi-baszti templomának főpapja.

- Te leszel minden vallási szertartáson a helyettesem - jelentette ki a fáraó, ujjával Semre mutatva.

Az egybegyűlteken a csodálkozás moraja futott végig. Erre a magas méltóságra a leghosszabb fontolgatás és tanácskozás után se lehetett volna méltóbb papot találni.

De Herihor még jobban elsápadt. Mefresz meg összeszorította elkékült ajkát, és lehunyta a szemét.

A következő pillanatban az új fáraó felült a trónra, amelynek a lábait kilenc nép fejedelmének faragott képe díszítette.

Erre Herihor aranytálcán aranykígyóval ékes fehér-piros koronát nyújtott át a világ urának. A fáraó szó nélkül a fejére tette, mire a jelenvoltak mind leborultak a földre.

Ez még nem az ünnepi koronázás volt, csupáncsak a hatalom átvétele.

Mikor a papok körülfüstölték a fáraót, és himnuszt énekeltek Oziriszhoz, hogy árassza el minden áldásával, a polgári és katonai méltóságok engedélyt kaptak arra, hogy megcsókolhassák a trón lépcsőjének legalsó fokát. Ezután a fáraó egy kis aranykanalat vett a kezébe, és utánamondta az imádságot, amelyet szent Sem hangosan a szájába adott, majd megfüstölte az istenek szobrait, amelyek a fejedelmi trónus két oldalán sorakoztak.

- Most mit kell tennem? - kérdezte.

- Mutatkozz a nép előtt - felelte Herihor.

Ekkor ő szent felsége kilépett az aranyos, sarkig nyitott ajtón, a márványlépcsőkön fölment a teraszra, és fölemelve kezét, egymás után a világ négy tája felé fordult. Ekkor megharsantak a trombiták, és a pilonok ormára felvonták a zászlókat. Mindenki, aki a mezőn dolgozott, vagy az udvarán vagy az utcán volt, egyaránt arccal leborult a földre. Az igavonó jószág vagy a rabszolga a hátára lecsapó botütés nélkül hanyatlott le, és minden politikai bűnös, akit aznap ítéltek el, kegyelmet kapott.

A teraszról visszatérve a fáraó újra megkérdezte:

- Most még mi a dolgom?

- Most étkezés vár szent felségedre, utána államügyek - felelte Herihor.

- Akkor most pihenek - jelentette ki a fáraó. - Hol van az én atyám ő szent felsége holtteste?

- Átadatott a balzsamozóknak... - válaszolta halkan Herihor.

A fáraó szeme könnybe lábadt, és ajka megremegett. De erősen tartotta magát, és hallgatva a földre nézett. Nem lett volna helyénvaló, hogy egy ilyen hatalmas fejedelem meghatottságának tanúi legyenek a szolgái.

Herihor más tárgyra akarta terelni a fáraó figyelmét, s így szólt:

- Szent felséges uram, kegyes volnál-e most fogadni anyád őfelsége hódolatát?

- Én?... Én fogadjam az anyám hódolatát? - mondta a fáraó fojtott hangon.

Szeretett volna nyugodt maradni, és erőltetett mosollyal tette hozzá:

- Elfelejtetted, kegyes uram, mit mond a bölcs Anü?... Talán szent Sem szíveskedik újra elmondani nekünk ezeket a szép szavakat az anyáról...

- "Ne felejtsd el soha - idézte Sem -, hogy ő szült téged a világra, és táplált minden módon..."

- Folytasd... Folytasd... - biztatta a fáraó, igyekezve, hogy uralkodjék magán.

- "Ha valaha is elfelejtenéd, az istenhez emeli anyád a kezét, és az isten meghallgatja a panaszát. Mert sokáig viselt a szíve alatt mint nehéz terhet, és hónapjaid teljesedésével a világra hozott. Aztán a hátán hordott, és három éven át adta emlőit a szádba. Így nevelt föl téged, és nem restellte semmi tisztátalanságodat. És amikor iskolába mentél, és járatos lettél az írás tudományában, minden áldott nap kenyérrel és sörrel állt elöljáród előtt. "^[19]

A fáraó mélyen felsóhajtott, és nyugodtabban mondta:

- Látjátok tehát: nem méltó, hogy az anyám üdvözöljön engem. Inkább én megyek hozzá...

És végigment egy hosszú sor szobán: mind csupa márvány, alabástrom, tarkára festett, aranyozott vagy faragott drága fa, hatalmas kísérete meg utána. De mikor odaért anyja előszobájához, intett, hogy hagyják magára.

Keresztülsietett az előszobán, az ajtó előtt egy pillanatra megállt, aztán kopogtatott, és csendesen belépett.

A csupasz falú szobában bútornak csak egy alacsony heverő volt és egy csorba vizeskorsó. Minden csak a gyászról beszélt benne. A fáraó anyja, Nikotrisz királyné, a szoba kőpadlóján ült, mezítláb, durva szövésű ingben. Homlokára nílusi iszapot kent, összeborzolt hajára hamut hintett.

Amikor Ramszeszt meglátta, lehajolt, hogy földig boruljon előtte. De fia a karjába kapta, és sírva mondta:

- Ha te, anyám, a földig hajolsz előttem, akkor nekem a föld alá kell süllyednem a lábad előtt...

A királyné a keblére vonta Ramszesz fejét, durva ingujjával letörölte a fia könnyeit, aztán égre emelve a kezét, suttogva mondta:

- Valamennyi isten, atyád, nagyatyád lelke áldjon és oltalmazzon téged... Ó, Ízisz, sohase zsugoriskodtam a te oltárodon az áldozatokkal, de ha meghozom neked a legnagyobb áldozatot... Neked adom az én édesfiamat... Legyen az én királyi fiam teljesen a te fiad, az ő dicsősége és hatalma sokasítsa meg a te isteni örökségedet...

A fáraó egyre csak a szívéhez szorította és csókolgatta az anyját, végül leültette a heverőre, maga meg leült a kőre.

- Milyen parancsot hagyott rám az atyám? - kérdezte.

- Csak arra kért, emlékezz rá; a legfőbb tanácsnak pedig azt mondta: "Itt hagyom nektek az én örökségemet, aki egy személyben oroszlán és sas. Hallgassatok rá, és ő Egyiptom hatalmát olyan magasra emeli, amilyen még sose volt."

- Gondolod, engedelmeskednek majd nekem a papok?

- Gondolj rá - felelte az anyja -, hogy a fáraó jelképe a kígyó. A kígyó pedig csupa okosság, csak hallgat, és sose tudni, mikor mar meg halálosan... Ha az időt választod szövetségesül, mindenen győzedelmeskedel.

- Herihor szörnyen vakmerő... Ma föl merte venni szent Amenhotep infuláját... természetes, hogy rögtön levétettem vele, és elmozdítom a kormányról is... Őt és a legfőbb tanács néhány más tagját.

A királyné megrázta a fejét.

- Egyiptom a tiéd - mondta -, és az istenek nagy bölcsességgel áldottak meg. Ha ebben nem bíznék, szörnyen félnék Herihorral való összetűzésed miatt...

- Én nem veszekszem vele. Csak elcsapom.

- Egyiptom a tiéd - ismételte az anyja -, de félek minden harctól a papokkal. Igaz, hogy a te szelíd lelkű atyád mód nélkül felbátorította ezeket az embereket, de szigorúsággal nem szabad őket kétségbeesésbe kergetni. Különben gondold el: ki pótolná az ő tanácsukat?... Ők mindent tudnak, ami volt, van és lesz az égen és földön. Ismerik az ember legtitkosabb gondolatait, és úgy irányítják a szíveket, mint a szél a falevelet. Nélkülük nemcsak azt nem tudod meg, mi történik Türoszban vagy Ninivében, de még azt se, hogy Memfiszben vagy Tébában mi történt.

- Én a bölcsességet nem taszítom el magamtól; én szolgálatot kívánok - felelte a fáraó. - Tudom, hogy nagy okosság lakik bennük, de ellenőrzésre van szükség, hogy ne csaljanak, továbbá fékre, hogy pusztulásba ne taszítsák az országot... Mondd meg, anyám, magad: mivé tették Egyiptomot e harminc év alatt? A nép ínségben szenved vagy lázong, a hadsereg kicsi, a kincstár üres, közben néhány hónapi járóföldre tőlünk Asszíria úgy nő, mint a kelesztett tészta, és ma már szerződést erőszakol ránk!

- Tégy, amit akarsz. De ne felejtsd el, hogy a fáraó jelképe a kígyó, a kígyó pedig: okosság és hallgatás.

- Igazad van, anyám, de hidd el nekem, hogy némely dologban a bátorság többet ér. Ma már tudom, hogy a papok évek sorára tervezték ezt a líbiai háborút. Én néhány nap alatt befejeztem, de csak azért, mert mindennap tettem egy-egy őrülten vakmerő, de határozott lépést. Ha nem rohantam volna eléjük a sivatagba, ami csakugyan nagy meggondolatlanság volt, ma talán itt volnának a líbiaiak Memfisz alatt...

- Tudom, űzőbe vetted Tehennát, és rajtatok ütött Tüfón - korholta a királyné. - Ó, te meggondolatlan gyerek!... Énrám nem gondoltál!

A fáraó elmosolyodott.

- Légy nyugodt - biztatta. - Amikor a fáraó harcol, Ámon áll a balján és jobbján. Hozzá pedig ki fogható?

Még egyszer megölelte anyját, aztán távozott.

A fáraó hatalmas kísérete még most is ott várakozott a teremben, de mintha két félre hasadt volna. Az egyik oldalon Herihor s Mefresz állt, és velük néhány élemedett főpap, a másik oldalon pedig az összes tábornokok, az összes polgári tisztviselők és a fiatal papok jelentős része.

A fiatal fáraó sasszeme az első pillantásra észrevette ezt a kettéválást, és szívében büszke öröm lobbant fel.

"Lám, még kardot se húztam, és már győztem!" - gondolta magában.

A polgári és katonai főméltóságok pedig egyre messzebbre, egyre észrevehetőbben elhúzódtak Herihor és Mefresz mellől, senki sem kételkedett benne, hogy a két főpap, akik eddig a legnagyobb hatalmat jelentették az országban, nem maradnak meg az új fáraónak is a kegyében.

A fáraó ekkor átment az ebédlőbe, ahol mindenekelőtt a szolgálattevő papok és a tálak száma ejtette gondolkodóba.

- Ezt mind nekem kell megennem? - kérdezte, nem is palástolva csodálkozását.

Akkor a konyhán felügyelő pap felvilágosította a fáraót, hogy ami ételt ő szent felsége el nem fogyaszt, áldozatul viszik a dinasztia üdvéért.

És a falak mentén sorakozó szobrokra mutatott.

A fáraó a szobrokra pillantott: nem látszott rajtuk, hogy adtak volna nekik valamit, aztán a papokra, akiknek olyan friss, üde volt az arcuk, mintha mindent ők ettek volna meg - aztán sört kért meg katonakenyeret fokhagymával.

Az idősebb pap majd kővé dermedt, de azért továbbadta a parancsot a legfiatalabbnak. A fiatal pap tétovázott, de ő is továbbadta a rendeletet az inasoknak és felszolgálólányoknak. Az inasok az első pillanatban nem akartak hinni a fülüknek, de csakhamar mégis szétszaladtak a palota négy sarka felé.

Egy negyedóra múlva riadt képpel tértek vissza, és suttogva jelentették a papoknak, hogy az egész palotában nincs katonakenyér és fokhagyma...

A fáraó elmosolyodott, és meghagyta, hogy mától fogva sose hiányozzanak a konyhán az egyszerű ételek se. Aztán megevett egypár falat galambhúst, egy darabka halat, búzalisztből sült buktát, és leöntött rá egy kis bort.

Magában elismerte, hogy az ételek csakugyan pompásak voltak, a bor meg éppen csoda finom. De azt a gondolatot se tudta elhessegetni, hogy az udvari konyha tenger pénzt fölemészthet. Aztán meggyújtotta ősei tiszteletére a füstölőt, majd dolgozószobájába ment, hogy meghallgassa a jelentéseket.

Herihor volt az első. Sokkalta mélyebben meghajolt a fáraó előtt, mint amikor megérkezésekor üdvözölte, és elfogódottan kívánt neki szerencsét a líbiaiakon aratott győzelméhez.

- Felséged úgy vetette magát az ellenségre - mondta Herihor -, mint Tüfón a sivatagban tévelygők nyomorúságos sátorára. Nagyon kevés veszteséggel nagy csatát nyertél, és isteni kardod egyetlen csapásával befejezted a háborút, amelynek a végét mi, közönséges halandók, nem tudtuk előre látni.

A fáraó úgy érezte, hogy kevésbé idegenkedik Herihortól.

- Ezért - folytatta a főpap - a legfőbb tanács arra kéri alázatosan szent felségedet, osztasson ki a vitéz csapatok között tíz talentumot... Te pedig, fővezér, engedd meg, hogy neved mellé odaírhassák melléknevedül: "Győztes!"

Herihor, a fáraó ifjú korára számítva, a hízelgésben kissé elvetette a sulykot A fáraó magához tért pillanatnyi mámorából, és hirtelen megkérdezte:

- Hát akkor milyen nevet adnátok, ha az asszír sereget verném meg, és templomainkat Ninive és Babilon kincseivel tölteném meg?

"Tehát ő most is, mindig erre gondol?" - tűnődött magában Herihor. A fáraó pedig, mintha csak meg akarná erősíteni aggodalmaiban, hirtelen más tárgyra tért, és nekiszegezte a kérdést:

- Mekkora seregünk van?

- Itt, Memfisz alatt?

- Nem, egész Egyiptomban.

- Felséged parancsa alatt volt tíz ezred... - válaszolta Herihor. - A keleti határon Nitager őkegyességének van tizenöt ezrede... Tíz van délen, mert ott meg Núbia kezd nyugtalankodni... További öt ezred van elszórva az egész országban helyőrségül.

- Vagyis van összesen negyven ezred - foglalta össze a fáraó, egy pillanatra elgondolkozva. - Hány katona ez?

- Körülbelül hatvanezer...

A fáraó egyszerre talpra ugrott székéből.

- Százhúszezer helyett hatvan? - kiáltotta. - Mit jelent ez?... Mit műveltetek az én hadseregemmel?

- Nagyobb létszám eltartására nincsenek meg az eszközök...

- Ó, istenek! - jajdult fel a fáraó, a fejéhez kapva. - De hisz az asszírok egy hónap múlva megtámadnak bennünket!... Hisz mi le vagyunk fegyverezve!

- Asszíriával ideiglenes szerződésünk van - jegyezte meg Herihor.

- Ilyet mondhat egy asszony, de nem a hadügyminiszter - csattant fel a fáraó. - Mit ér az olyan szerződés, amely mögött nem áll hadsereg?... Annak a hadseregnek, amely fölött Asszar király rendelkezik, még a fele is legázolhat ma bennünket.

- Kegyeskedj megnyugodni, felséges uram. Az asszírok árulásának első hírére félmillió katonát állítunk fegyverbe...

A fáraó a szeme közé nevetett.

- Mennyit?... Honnan?... Meghibbantál, te pap?... Te eltemetkezel a papiruszokban, de én hét éve szolgálok a hadseregben, és szinte nem volt nap, hogy szemlét vagy gyakorlatot ne tartottam volna. Néhány hónap alatt hogy tudsz szert tenni egy félmilliós hadseregre?

- Fölkel az egész nemesség...

- Mi hasznom a te nemességedből?... A nemesség nem katonaság. Félmilliós hadseregnek legalábbis százötven ezredkeretre volna szüksége, nekünk meg van negyven... És ezek az emberek, akik ma jószágot legeltetnek, földet művelnek, fazekat csinálnak, vagy birtokaikon esznek-isznak, mikor tanulnák meg a haditudományokat?... Az egyiptomi hitvány anyag katonának. Tudom, mert mindennap látom őket... A líbiai, a görög, a hettita már gyermekfejjel nyilaz, parittyázik, és nagyszerűen forgatja a csatabárdot, egy év leforgása alatt pedig megtanul rendesen menetelni. Az egyiptomi meg csak háromévi munka után menetel úgy-ahogy. Az igaz, hogy karddal, dárdával bánni két esztendő alatt is megtanul, de pontos parittyázásra négy év is kevés neki... Vagyis néhány hónap alatt talpra állíthattok nem egy félmilliós hadsereget, hanem egy félmilliós hordát, amelyet a másik banda, az asszír, egy szempillantás alatt szétverne. Mert az asszír hadsereg ugyan hitvány, és rosszul van begyakorolva is, de az asszír katona kitűnően lövi ki a követ, nyilat, érti a szúrást, vágást, de legfőképpen szilaj, mint a fenevad, és ez a féktelen szilajság teljesen hiányzik a jámbor egyiptomiból. Mi azzal verjük meg az ellenséget, hogy fegyelmezett és gyakorlott ezredeink olyanok, mint a faltörő kos: a fele katonának el kell hullni, míg az oszlop szétesik. De ha a hadoszlopnak vége, vége az egyiptomi hadseregnek is.

- Bölcs igazság, amit felséged mond - felelte Herihor a nekihevült fáraónak. - Csak az isteneknek van ilyen mélyre tekintő tudomásuk a dolgokról... Én is tudom, hogy Egyiptom most gyenge, és az erőgyűjtéshez sok évre volna szüksége... És éppen ezen az okon kívánok szerződést kötni Asszíriával.

- De hisz már meg is kötötték.

- Az csak ideiglenes szerződés. Mert Szargon látta felséges atyád súlyos betegségét, másrészről pedig tőled is tartott, felséges uram, azért aztán a tulajdonképpeni szerződés megkötését elhalasztotta a te trónra lépésedig.

A fáraó újra haragra lobbant.

- Micsoda? - fortyant fel. - Hát ezek komolyan gondolnak Fönícia elfoglalására?... És azt hiszik, hogy uralkodásom örök gyalázatára én majd aláírok ilyen szerződést?... Gonosz szellemek szálltak meg mindnyájatokat!

A kihallgatás véget ért. Herihor arccal a földre borult, és a fáraótól elmenet latolgatta a szívében:

"Ő szent felsége meghallgatta a jelentést, vagyis nem utasította el szolgálataimat... Azt is megmondtam neki, hogy az asszír szerződést alá kell írni, vagyis a legnehezebb dolgon átestem... Mire Szargon újra eljön, még majd meggondolja a dolgot... De ez az ifjonc igazán oroszlán, de nem is annyira oroszlán, mint inkább megvadult elefánt... Pedig csak azért lett belőle fáraó, mert főpap unokája! Még nem értette meg, hogy ugyanazok a kezek, amelyek olyan magasra felemelték..."

A pitvarban Herihor őkegyessége egy pillanatra megállt, elgondolkozott valamin, aztán ahelyett, hogy hazament volna, Nikotrisz királynéhoz indult.

A kertben nem volt se nő, se gyermek, csak a szétszórt villákból hallatszott a siránkozás. A halott fáraó asszonyai siratták azt, aki elment az örök nyugatra.

Fájdalmuk, úgy látszott, őszinte volt.

Eközben az új fáraó dolgozószobájába megérkezett a legfőbb bíró.

- Mi újsággal jössz, kegyes uram? - kérdezte a fáraó.

- Néhány nappal ezelőtt rendkívüli eset történt Téba körül - felelt a bíró. - Egy paraszt megölte a feleségét és három gyermekét, aztán meg belefojtotta magát a szent tóba.

- Megháborodott?

- Azt hiszem, az éhségtől tette.

A fáraó eltűnődött.

- Furcsa eset - jegyezte meg. - De én valami mást szeretnék hallani. Milyen bűnöket követnek el mostanában a legsűrűbben?

A főbíró ötölt-hatolt.

- Csak beszélj bátran - biztatta a fáraó, kissé már türelmetlenül -, és semmit se titkolj el előttem. Tudom, hogy Egyiptom ingoványba süppedt, de én ki akarom onnan emelni, tehát tudnom kell minden baját...

- A legközönségesebb, leggyakoribb bűn ma a lázadás... De csak a köznép lázong... - tette hozzá sietve a főbíró.

- Hallgatom - mondta a fáraó.

- Koszemben a kőműves és kőfaragó munkáscsapat lázadt fel, mert nem adták meg nekik idejében a járandóságukat. Szochemben a parasztok megölték az adószedőt... Melkatiszban és Pi-Hebitben pedig a parasztok lerombolták a föníciai bérlők házait... Kaszában nem akartak a csatornán dolgozni, mert azt mondták, azért a munkáért a kincstárból fizetség jár nekik... Végül a porfírbányában az elítéltek megverték a felügyelőket, és seregestül meg akartak szökni a tenger felé...

- Ezek a hírek egyáltalában meg se lepnek - vetette oda a fáraó. - De neked mi a nézeted ebben a dologban?

- Mindenekelőtt a bűnösöket meg kell büntetni.

- Én meg azt gondolom, hogy mindenekelőtt meg kell adni a dolgozóknak, ami jár nekik - felelte a fáraó. - Az éhes ökör összeesik a szántóföldön, az éhes ló alig áll a lábán, és felfordul... Lehet-e azt kívánni, hogy éhes ember csak dolgozzon, és ne mondja meg, mi a baja?

- Ezért, felséges uram...

- Pentuer állítson össze egy tanácsot ezeknek az ügyeknek a megvizsgálására! - vágott a főbíró szavába a fáraó. - Addig is nem akarom, hogy büntessetek...

- De akkor általános lázadás tör ki! - rémüldözött a legfőbb bíró.

A fáraó tenyerébe támasztotta az állát, és gondolkozott.

- Hát... - mondta végre - a bírák teljesítsék kötelességüket... csak a lehető legenyhébben. Pentuer pedig még ma hívja össze azt a tanácsot...

- Lelkemre mondom - folytatta egy kis idő múlva -, csatában könnyebb elhatározásra jutni, mint ebben a felfordulásban, amely ma Egyiptomban uralkodik...

A legfőbb bíró távozása után a fáraó rögtön Tutmóziszt hívatta. Meghagyta neki, hogy nevében üdvözölje a Sóstavakról hazatérő csapatokat, és osztasson ki a tisztek és a legénység között húsz talentumot.

Tutmózisz után Pentuert rendelte maga elé, közben pedig a főkincstárnokot fogadta.

- Tudni akarom - jelentette ki a fáraó -, milyen állapotban van most a kincstár.

- E pillanatban vagy húszezer talentumot érő kincs van a magtárakban, istállókban, tárházakban és ládákban - felelte a kincstárnok. - De adók is befolynak mindennap...

- És lázadások is vannak mindennap - tette hozzá a fáraó. - És mekkorák a mi rendes bevételeink és kiadásaink?

- A hadseregre évenként kiadunk húszezer talentumot... A felséges udvarra hónaponként két-háromezer talentumot...

- Aztán... Mi van még?... A közmunkákra?

- E pillanatban térítés nélkül folynak - felelte a kincstárnok, lehorgasztva a fejét.

- És a bevételek?

- Annyit adunk ki, amennyit beveszünk... - jegyezte meg halkan a kincstárnok.

- Vagyis az évi bevétel lehet úgy negyven-ötvenezer talentum - szólt a fáraó. - És hol a többi?

- Zálogban a föníciaiak és egyéb kereskedők, pénzváltók kezén, végül a szent papoknál...

- Jó - hagyta rá a fáraó. - De hiszen ott van a fáraók érinthetetlen kincse is, aranyban, ezüstben, platinában, drága ékszerekben. Az mennyire rúg?

- Ahhoz már tíz évvel ezelőtt hozzányúltak, és ki is adták...

- Mire?... Kinek?

- Az udvar szükségleteire - sorolta a kincstartó -, a nomarchoszok és a templomok ajándékaira.

- Az udvarnak megvan a bevétele a befolyó adókból, az ajándékok mégis kimeríthették az én atyám kincstárát?

- Ozirisz-Ramszesz, szent felséged atyja, nagyon bőkezű úr volt, és a templomoknak gazdag adományokat áldozott.

- Mekkora értékben?... Szeretném egyszer megtudni... - vetette oda türelmetlenül a fáraó.

- A pontos elszámolások a levéltárban vannak, én csak a nagy számokra emlékszem...

- Beszélj!

- Például - kezdte habozva a kincstartó - a templomoknak ajándékozott Ozirisz-Ramszesz egész áldásos uralkodása alatt valami száz várost, százhúsz hajót, kétmillió szarvasmarhát, kétmillió zsák gabonát, százhúszezer lovat, nyolcvanezer rabszolgát, kétszázezer hordó bort és sört, hárommillió kenyeret, harmincezer ruhát, háromszázezer korsó mézet, olajat és füstölőt... Azonfelül ezer talentum aranyat, háromezer talentum ezüstöt, tízezer talentum öntött bronzot, ötszázezer talentum sötétbronzot, hatmillió virágkoszorút, ezerkétszáz istenszobrot és vagy háromszázezer drágakövet...^[20] Egyéb számokra egyelőre nem emlékszem, de minden föl van jegyezve...

A fáraó nevetve az égre emelte a kezét, de egy pillanat múlva elfogta a harag, és dühösen lecsapott az asztalra.

- Mégiscsak hallatlan dolog - kiáltotta -, hogy egy maroknyi pap, akiknek maguknak is van jövedelmük, ennyi sört, kenyeret, ruhát, koszorút elprédált!... Hisz óriási jövedelmük többszázszorosan meghaladja a szentek szükségleteit...

- Felséges uram elfelejti, hogy a papok a szegények tízezreit támogatják, ugyanannyi beteget gyógyítanak és tízegynéhány ezredet a szentélyek költségén tartanak.

- Minek nekik azok az ezredek?... Hiszen a fáraók csak háború esetén látják hasznát. Ami pedig a betegeket illeti, szinte mindegyik fizet a gyógyításáért, vagy ledolgozza, amivel a templomnak tartozik érte. És a szegények?... Ők meg dolgoznak a templomokban: vizet hordanak az isteneknek, részt vesznek az ünnepeken, és mindenekelőtt csodatételekhez van szükség rájuk. Ők kapják vissza a templomok kapujában az eszüket, látásukat, hallásukat, az ő sebeik gyógyulnak meg, az ő kezük, lábuk nyeri vissza az erejét, a nép pedig ilyen csodák láttára még buzgóbban imádkozik, és még dúsabb áldozatokat hoz az istenek oltáraira... A szegények a templomoknak szinte az igásmarhái és juhai: merő hasznot jelentenek nekik...

- De a papok nem adják ki az összes adományokat - bátorkodott megjegyezni a kincstartó -, hanem összegyűjtik és gyarapítják a meglevő alapot...

- Minek?

- Az ország valamilyen hirtelen támadt szükségére...

- Ki látta azt az alapot?

- Én magam is - felelte a kincstartó. - A Labirintusban letett kincsek sose apadnak, hanem csak szaporodnak nemzedékről nemzedékre, hogy aztán ha egyszer...

- Hogy aztán - vágott szavába a fáraó - az asszíroknak legyen mit elhurcolni, amikor majd elfoglalják Egyiptomot, amelyet ilyen gyönyörűen elkormányoztak a papok!... Köszönöm, főkincstartó uram - tette hozzá. - Tudtam, hogy Egyiptom vagyoni állapota nagyon rossz. De azt nem hittem volna, hogy a birodalom tönkrement ... Az országban mindenfelé lázadás, hadsereg nincs. A fáraó valósággal koldus... Hanem a labirintusi kincstár nemzedékről nemzedékre egyre gyarapodik! Ha minden dinasztia, csak dinasztia, nem egyes fáraó, annyi adományt ajándékozott volna a templomoknak, amennyit az én atyám, akkor a Labirintusnak már tizenkilencezer talentum aranya volna, körülbelül hatvanezer talentum ezüstje és annyi gabonája, lábasjószága, földje, rabszolgája és városa, annyi ruhája és drágaköve, hogy a legkülönb számolómester se tudná utánaszámítani!

A kincstartó elszomorodva búcsúzott el a fáraótól. De a fáraó se volt megelégedve, mert rövid meggondolás után úgy érezte, hogy nagyon is nyíltan beszélt udvari főméltóságaival.

Az előszobában őrködő testőr bejelentette Pentuert. A pap arccal a földre borult a fáraó előtt, és megkérdezte, mit parancsol.

- Nem parancsolni akarok, hanem kérni - felelte a fáraó. - Te tudod, szerte Egyiptomban lázadások vannak... Parasztok, mesteremberek lázadása, de még a foglyok is lázadoznak... Lázadás a tengertől a kőfejtő bányákig!... Már csak az hiányzik, hogy a katonáim fellázadjanak, és kikiáltsák fáraónak... teszem: Herihort!

- Örökkön élj, felséges uram - mondta a pap. - Nincs ember Egyiptomban, aki fel ne áldozná magát érted, és ne áldaná a neved.

- Ó, ha tudnák - fakadt ki haragosan a fáraó -, milyen tehetetlen, szegény a fáraó, minden nomarchosz egyszerre a maga nomoszának az ura akarna lenni!... Azt hittem, ha a fejemre teszem a fáraók kettős koronáját, rögtön leszek valaki... De már az első napon meggyőződtem róla, hogy Egyiptom régi fejedelmeinek csak az árnyéka vagyok! De mi egyéb is lehetne a fáraó kincstár nélkül, hadsereg nélkül, és főképpen hűséges szolgák nélkül?... Olyan vagyok, mint az istenszobrok, amelyeket körülfüstölnek, és áldozatokat mutatnak be nekik... De azok a szobrok tehetetlenek, az áldozatokon meg a papok híznak... De igaz, te is velük tartasz!

- Fáj nekem - szólt Pentuer -, hogy felséges uram így beszél uralkodásának első napján. Ha híre terjedne Egyiptomban...

- Kinek mondjam el, mi fáj nekem? - vágott a szavába a fáraó. - Te tanácsadóm vagy, megmentettél, legalábbis meg akartad menteni az életemet, remélem, nem azért, hogy kikürtöld, mi van a fáraó szívében, melyet előtted feltár... De igazad van...

A fáraó néhány lépést tett föl-alá a szobában, majd sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

- Kineveztelek egy tanács elnökének, ki kell kutatnotok a szakadatlan lázongások okát az országban. Azt akarom, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, de igazságosak legyenek a boldogtalanokkal...

- Az istenek segítsenek meg kegyelmükkel! - mondta halkan a pap. - Teljesítem, amit parancsolsz, uram. De a lázadások okát tudom én vizsgálat nélkül is...

- Halljuk.

- Nemegyszer beszéltem erről szentségednek: a dolgozó nép éhezik, nagyon sok a munkája, és szerfölött sok adót fizet. Aki valamikor napkeltétől napnyugtáig dolgozott, az ma kénytelen napkelte előtt egy órával kezdeni, s egy órával napnyugta után végezni. Még nem is olyan régen az egyszerű nép is meglátogathatta minden tizedik nap apja, anyja sírját, elbeszélgethetett az árnyékukkal, és áldozhatott nekik. De ma senki se megy a halottaihoz, mert nem ér rá... Régebben a paraszt mindennap megevett három, búzalisztből sült lepényt, ma már árpalepényre se telik. Régebben a csatornákon, gátakon, országutakon végzett munkát beszámították az adóba; ma minden adót meg kell fizetni, a közmunkákat pedig ingyen végzik. Ez a lázadás oka.

- Én vagyok a legszegényebb nemes az országban! - tört ki a fáraó, a haját tépve. - Minden gazda megadja állatainak a szükséges élelmet és pihenőt, de az én népem mindig éhes, mindig fáradt! Te arra kértél, enyhítsek a parasztság sorsán, mondd meg hát, mit tegyek!

- Parancsolod, uram, hogy megmondjam?

- Kérlek... elrendelem... ahogy akarod... Csak okosan beszélj.

- Áldott legyen a te kormányzásod, Ozirisz igazi fia! - felelte a pap. - Ez, íme, a tennivaló: először is parancsold meg, uram, hogy a közmunkáért fizessenek ma is, mint azelőtt...

- Természetes.

- Azután rendeld el, hogy a mezei munka ne tartson tovább, mint napkeltétől napnyugtáig... Továbbá intézkedj, hogy a nép pihenhessen minden hetedik napon, mint az isteni dinasztiák idején, nem a tizediken, hanem a hetediken. Aztán parancsold meg, hogy az urak ne tehessék zálogba a parasztjaikat, az adószedők pedig ne verhessék, ne kínozhassák őket kényük-kedvük szerint. Végül pedig add oda a föld egytized részét vagy legalább egyhuszad részét a parasztok tulajdonába, amit senki el ne vehessen, zálogba se tehesse. Legalább annyi földje legyen minden parasztcsaládnak, mint ennek a szobának a padlója, és akkor már nem szenved éhséget. Add, uram, a parasztnak akár a sivatag homokját, és néhány év alatt kertek virulnak rajta...

- Szépen beszélsz - felelte a fáraó -, de csak azt mondod, amit a szívedben látsz, ám a világot nem látod. Az emberi gondolatok, még a legjobbak is, nem mindig vágnak össze a dolgok természetes folyásával...

- Szentséges fáraó, én már láttam ilyen változásokat, és eredményeiket is - jegyezte meg erre Pentuer. - Több szentély körül különféle próbákat tettek a betegek gyógyítása, a gyerekek oktatása, az állattenyésztés, a növénytermesztés, végül a nép életkörülményeinek javítása terén. Az eredmény pedig a következő lett:

Ahol a lusta és sovány parasztnak több élelmet adtak, és minden hetednap pihenőt, ott az ember összeszedte magát, munkakedve megjött, és több földet ásott föl, mint azelőtt. A fizetett munkás jobb kedvű, több munkát végez, mint a rabszolga, még ha vasvesszővel verik is azt a rabszolgát. Jóllakott embernek több gyereke születik, mint az éhesnek, agyonsanyargatottnak; a szabadok ivadéka egészséges és erős, a rabszolgáké ványadt, szomorú, lopásra, hazugságra hajló.

Végül meggyőződtek arról is, hogy a föld, amelyet a tulajdonosa művel, másfélszer több szemet és zöldségfélét terem, mint a rabszolgák művelte föld.

De mondok én még különösebb dolgot is felségednek: ha szántás közben a zene szól, ember, állat jobban és gyorsabban dolgozik, kevésbé fárad el, mint zeneszó nélkül!

Mindezt ellenőrizték szentélyeinkben.

A fáraó elmosolyodott.

- Én is bevezetem a zenét a birtokaimon és a kőbányáimban - mondta. - De hát ha a papok meggyőződtek ezekről a furcsaságokról, amelyeket most nekem elmondtál, akkor miért nem eszerint cselekszenek a parasztsággal saját birtokaikon?

Pentuer lehorgasztotta a fejét.

- Mert - felelte és nagyot sóhajtott - nem minden pap bölcs és nemes szívű...

- Az, az! - vágta rá a fáraó. - Most pedig - folytatta tovább - te, aki parasztok ivadéka vagy, és tudod, hogy a papok között sok gaz és ostoba akad, mondd meg nekem: miért nem akarsz akkor engem szolgálni harcomban a papok ellen?... Mert azt tudod, hogy addig nem javíthatom meg a parasztok sorsát, amíg a papokat rá nem szorítom, hogy engedelmeskedjenek az én akaratomnak.

Pentuer a kezét tördelte.

- Uram - mondta végre -, istentelen és veszedelmes dolog harcot kezdeni a papokkal!... Nem egy fáraó belevágott, de egy se fejezte be.

- Mert nem támogatták olyan bölcsek, mint te vagy! - tört ki a fáraó. - Csakugyan, sehogy se tudom felfogni: bölcs és kiváló papok hogy tudnak ilyen rablóbandával összeállni, amilyen a papi rend nagy többsége?

Pentuer megrázta a fejét, aztán vontatott hangon felelt:

- A szent papi rend harminc évezred óta viseli gondját Egyiptomnak, és tette az országot azzá, ami ma: az egész világ csodájává. És minden hibájuk ellenére is hogy tudták ezt megtenni? Úgy, hogy a papi rend volt az a mécses, amelyben a bölcsesség lángja ég.

A mécses lehet piszkos, még büdös is. De azért mégis megőrzi az isteni tüzet, amely nélkül csak sötétség és vadság uralkodna az emberek között.

A papság elleni harcról beszélsz, uram - folytatta Pentuer. - Énrám nézve mi lehet ennek a harcnak a vége?... Ha vesztesz, boldogtalan leszek, mert nem segítesz a parasztság sorsán. Ha meg te nyered meg a harcot?... Ó, ne érjem én meg azt soha!... Mert ha összetöröd a mécsest, ki tudja, nem alszik-e ki a bölcsesség tüze, amely évezredek óta ég Egyiptomban és az egész világ fölött?

Ez magyarázza, jó uram, miért nem akarok én beleavatkozni a te harcodba a szent papi renddel... Érzem, hogy ez a harc egyre inkább közeledik, és szenvedek, hogy ilyen kicsiny féreg, mint én, nem tudja megakadályozni. De részt nem veszek benne, mert vagy téged kellene elárulnom, vagy az istent, aki a bölcsesség teremtője...

E szavakra a fáraó mélyen elgondolkozva járt le s föl a szobában.

- Tégy, amint akarsz - jelentette ki harag nélkül. - Nem vagy katona, nem vethetem a szemedre, hogy nincs bátorságod... De tanácsadóm se lehetsz... Hanem azért kérlek, állítsd össze a tanácsot a parasztlázadások kivizsgálására, és ha hívlak, csak azt mondd, amit a bölcsesség parancsol.

Pentuer letérdelt, és elbúcsúzott a fáraótól.

- Azt mindenesetre jegyezd meg - tette hozzá a fáraó -, hogy én nem akarom kioltani az isteni világosságot. Ápolják a papok templomaikban a bölcsességet... de ne züllesszék szét a hadsereget, ne kössenek szégyenletes szerződéseket... és ne tulajdonítsák el - mondta nekihevülve - a fáraó kincstárát... Azt hiszik talán, hogy én majd koldus módon odaállok a kapuik elé, kegyeskedjenek megadni az anyagi eszközöket az ország talpraállítására, amelyet az ő ostoba és hitvány kormányzásuk juttatott tönkre?... Haha!... Pentuer, még az istenektől se kérném, amire jogom és hatalmam van. Elmehetsz.

A pap folytonos hajlongások között hátrált kifelé, és még az ajtóban is leborult arccal a földre.

A fáraó magára maradt.

"Olyanok a halandók - gondolta magában -, mint a gyerekek. Hiszen Herihor bölcs ember, tudja, hogy háború esetén Egyiptomnak félmillió katonára van szüksége, tudja, hogy a katonaságot be kell tanítani, és mégis csökkentette a létszámot, és megbontotta az ezredeket...

A főkincstartó is bölcs, de az ő szemében természetes dolog, hogy a fáraók minden kincse átkerült a Labirintusba!

Végül Pentuer... Milyen csodálatos ember!... Szeretné megajándékozni a parasztokat élelemmel, földdel és folytonos ünnepnapokkal... Szép, szép, de mindez csak az én bevételeimet apasztja, amelyek már amúgy is csekélyek. De ha azt mondanám neki: segíts visszaszedni a papoktól a fáraók kincseit, azt mondaná rá: istentelenség, meg hogy kioltom a világosságot Egyiptom fölött!

Különös ember!... Amíg a parasztok javáról van szó, szívesen felforgatja az országot akár fenekestül is, de egy főpapot nem merne nyakon csípni és tömlöcre vetni. A legnagyobb lelki nyugalommal mondja nekem, mondjak le fele jövedelmemről, de bizonyos vagyok benne, hogy a Labirintusból egy rézutent se merne kihozni..."

A fáraó elmosolyodott, és tovább elmélkedett.

"Mindenki boldog szeretne lenni; de ha csakugyan tettre készülsz, hogy mindenki boldog lehessen, mindenki a kezed után kap, mint akinek ki akarják húzni a beteg fogát...

Ezért kell az uralkodónak határozottnak lennie... Ezért nem cselekedett helyesen az én isteni atyám, amikor elhanyagolta a parasztságot, és korlátlanul megbízott a papokban... Súlyos örökséget hagyott rám... de megbirkózom vele...

A Sóstavaknál is nehéz dolgom volt... Nehezebb, mint itt... Ezek itt csak fecsegők, ijedező nyulak, ott halálra szánt fegyveres emberek álltak szemben velem...

Egyetlen csata százszor jobban kinyitja az ember szemét, mint több évtizedes békés, csendes kormányzás... Aki azt mondja magában: »Szétzúzom az akadályt!« - az szét is zúzza. De aki ingadozik, az engedni kénytelen..."

A homály egyre sűrűsödött. A palotában felváltották az őrséget, a távolabbi termekben fáklyát gyújtottak. Csak a fáraó szobájába nem mert senki belépni parancs nélkül.

A fáraó az álmatlanságtól, a tegnapi úttól, a mai munkától fáradtan egy karosszékbe vetette magát. Úgy rémlett neki, több évszázada annak, hogy fáraó, és nem tudta elhinni, hogy amióta a piramisok alatt járt, huszonnégy óra se telt el.

"Huszonnégy óra?... Hihetetlen!"

Aztán az a gondolat ötlött az eszébe, hogy tán a trónörökös szívébe beköltözhet a korábbi fáraók lelke. Csak így lehetséges, egyébként honnan támadt volna benne az öregségnek, a régiségnek ez az érzése?... És miért látszik ma a szemében olyan egyszerű dolognak a kormányzás, amikor csak alig pár hónapja szorongva gondolt rá, hogy nem tudja majd elkormányozni az országot?

"Egyetlen nap? - ismételte magában. - De hát én már ezer éve ezen a helyen vagyok..."

Egyszerre csak tompa, fojtott hangot hallott:

- Fiam!... Fiam!

A fáraó felpattant a székéből.

- Ki vagy? - kiáltotta.

- Én vagyok, én... Hát máris elfelejtettél?

A fáraó nem tudott tájékozódni, honnan hallik ez a hang. Felülről, alulról, vagy talán Ozirisz hatalmas szobrából, amely a sarokban állt?

- Fiam - kezdte újra a hang -, tiszteld az istenek akaratát, ha áldott segedelmüket meg akarod kapni... Ó, tiszteld az isteneket, mert az ő segítségük nélkül a legnagyobb földi hatalom is csak por meg árnyék... Ó, tiszteld az isteneket, ha azt akarod, hogy keserű fájdalmam - botlásaid miatt - meg ne mérgezze életemet az örök nyugat boldog országában...

A hang elhallgatott, a fáraó világosságot hozatott a terembe. Az egyik ajtó zárva volt, a másik előtt őrség állt. Idegen nem léphetett be.

Harag és nyugtalanság verte fel a fáraó szívét. Mi volt ez?... Csakugyan atyjának árnyéka szólt hozzá? Vagy ez a hang csak a papok újabb szédelgése volt?

De ha a papok a távolból is szólhatnak hozzá, a vastag falakon keresztül is, akkor ki is hallgathatják minden szavát. Akkor pedig ő, a világ ura, olyan, mint az űzött vad, amelyet mindenfelől bekerítettek...

Az igaz, a fáraó palotájában a hallgatózás megszokott dolog volt. De a fáraó azt gondolta, hogy legalábbis ez a szoba védett, és a papok vakmerősége megáll a legfőbb hatalom küszöbén.

És ha csakugyan lélek volt?...

A fáraónak nem volt kedve vacsorázni, inkább lepihent. Azt hitte, nem tud majd elaludni, de a fáradtság erőt vett izgatott lelkiállapotán.

Néhány óra múlva csengettyűszó és világosság verte fel álmából. Éjfélre járt az idő, és az asztrológus pap érkezett hozzá, hogy jelentést tegyen az égitestek helyzetéről. A fáraó meghallgatta a tudós asztrológust, aztán így szólt:

- Nemes próféta, mától fogva nem tennél-e inkább Sem őkegyességének jelentést a csillagok állásáról?... Hiszen a vallást illető dolgokban ő az én helyettesem...

Az asztrológus pap nem győzött eleget csodálkozni, hogy ő szent felsége ennyire közömbös az égi dolgok iránt.

- Felséges uram tehát lemond az útmutatásról, amit a csillagok adnak a fejedelmeknek? - kérdezte a pap.

- Útmutatást adnak? - ismételte a fáraó. - Akkor mondd meg, mit jövendölnek nekem?

Az asztrológus nyilván várt erre a kérdésre, mert gondolkozás nélkül felelt rá:

- E pillanatban a látóhatár homályos... A világ ura még nem találta meg az igazság útját, amely az istenek akaratának a megismeréséhez vezet. De előbb-utóbb mégis megleli, és azon az úton hosszú élet és boldog, dicsőséges uralkodás vár rá...

- Á!... Köszönöm, szent férfiú. Mivel most már tudom, mit kell keresnem, alkalmazkodom az útmutatáshoz, most pedig újra kérlek, hogy mától fogva Sem őkegyességének tégy jelentést. Ő az én helyettesem, és ha valami nagyon különöset találnál kiolvasni a csillagokból, ő majd reggel megmondja nekem.

A pap sűrű fejcsóválgatások közt hagyta el a fáraó hálószobáját.

- Fölvertek legjobb álmomból! - dörmögte a fáraó elégedetlenkedve.

- Őfelsége Nikotrisz királyné egy órával ezelőtt megparancsolta - jelentette e pillanatban a segédtiszt -, hogy felségedtől kihallgatást kérjek számára...

- Most?... Éjnek idején? - csodálkozott a fáraó.

- Éppen azt mondta, hogy éjfélkor felséges uram felébred...

A fáraó egy pillanatra elgondolkozott, aztán azt felelte segédtisztjének, hogy az aranyteremben várja a királynét. Azt hitte, hogy ott majd senki se hallgatja ki beszélgetésüket.

Köpenyt vetett a vállára, kötő nélküli sarut húzott a lábára, aztán megparancsolta, hogy az aranytermet jól világítsák ki. Kiment, de a szolgáknak meghagyta, hogy ne jöjjenek utána.

Anyját már a teremben találta: a gyász jeléül durva vászonköntös volt rajta. Amint a fáraót meglátta, most is térdre akart borulni, de fia fölemelte, és karjaiba ölelte.

- Mi nevezetes dolog történt, anyám, hogy ebben az órában idefáradsz? - kérdezte a fáraó.

- Nem aludtam... imádkoztam... - felelte Nikotrisz. - Ó, fiam, nagyon is eltaláltad, hogy nagy dologról van szó!... Isteni atyád hangját hallottam...

- Igazán? - szólt a fáraó, és érezte, hogy elönti a harag.

- Halhatatlan atyád nagy szomorúsággal adta tudtomra - folytatta a királyné -, hogy rossz úton indulsz... Megvetéssel utasítod el a főpapi szentségeket, és méltatlanul bánsz isten szolgáival. "Ki marad Ramszesz mellett - intett isteni atyád -, ha elfordul az istenektől, és magára hagyja majd a papi rend?... Mondd meg neki... mondd meg neki - ismételte a felséges árny -, hogy ezen az úton vesztébe dönti Egyiptomot, önmagát és a dinasztiát..."

- Ohó! - csattant fel a fáraó. - Hát máris így fenyegetőznek, mindjárt uralkodásom első napján?... Anyám, a kutya is akkor ugat leghangosabban, amikor fél; a fenyegetések is csakugyan rossz előjelek, de csak a papokra nézve!

- De ezt a te atyád mondja... - ismételte szorongva a királyné.

- Az én halhatatlan atyám - vágta rá a fáraó - és az én szent nagyatyám, Amenhotep, mint tiszta szellemek belelátnak az én szívembe, és látván látják Egyiptom siralmas helyzetét. És minthogy a visszaélések megszüntetésével újra fel akarom emelni Egyiptomot, lehetetlen, hogy éppen ők állanának utamba terveim megvalósításában...

- Hát te nem hiszed, hogy atyád szelleme ad neked tanácsot? - kérdezte a nagyasszony, még jobban megrémülve.

- Nem tudom. De okom van föltenni, hogy ezek a szellemhangok, amelyek a mi palotánk különböző helyein megszólaltak, csak holmi papi huncutságok. Csak a papok félhetnek tőlem, de az istenek, szellemek nem... Tehát nem a szellemek rémíthetnek bennünket, anyám...

A királyné gondolkodóba esett, és látszott rajta, hogy fia szavai mély hatással vannak rá. Sok csodát látott már életében, de egyik-másik még neki is gyanúsnak tetszett.

- De akkor meg nem vagy óvatos, fiam! - jegyezte meg Nikotrisz sóhajtva. - Délután nálam járt Herihor, és nagyon elégedetlen volt a kihallgatásával... Azt panaszolta, hogy el akarod távolítani a papokat az udvarból.

- Hát minek is ők nekem?... Hogy nagy kiadásaim legyenek a konyhámra és pincémre?... Vagy tán azért, hogy kihallgassák, mit mondok, lessék, mit művelek?

- Az egész ország felháborodik, ha a papok világgá hirdetik, hogy istentelen vagy! - vetette ellen a királyné.

- Az ország máris háborog, de a papok bűnei miatt - felelte a fáraó. - És az egyiptomi nép jámborságáról is lassanként más fogalmaim támadnak... Ha tudnád, anyám, Alsó-Egyiptomban hány pör folyik az istenek gyalázásáért, Felső-Egyiptomban halottrablásért, akkor látnád, hogy a papi dolgok már nem szentek a mi népünk szemében se.

- Ezt az idegen országbeliek művelik, akik elárasztják Egyiptomot! - kiáltotta a királyasszony. - Különösen a föníciaiak.

- Egyre megy, ki műveli, annyi bizonyos, hogy Egyiptom már se a szobrokat, se a papokat nem tekinti emberfölötti lényeknek... Hát még ha a nemességet, tiszteket, katonákat hallanád, anyám, akkor értenéd csak meg igazán, hogy ütött az utolsó óra, amikor a fáraó hatalmának kell felváltania a papok hatalmát, ha azt akarjuk, hogy minden hatalom össze ne omoljék ebben az országban.

- Egyiptom a tiéd - sóhajtott Nikotrisz. - Bölcsességed rendkívüli, tégy hát, amit akarsz... De óvatos légy... Bizony, óvatos!... Még a megölt skorpió is megsebezheti az óvatlan győztest...

Összeölelkeztek, és a fáraó visszatért a hálószobájába. De most már csakugyan nem tudott elaludni.

Immár világosan látta, hogy közte és a papok között megindult a harc, vagyis inkább valami kellemetlen folyamat, amit még csak nem is lehet harcnak nevezni, s amivel ő, a vezér, az első pillanatban nem tudott megbirkózni.

Mert hol az ellenség?... Ki ellen vezesse harcba hűséges hadseregét?... A papok ellen, akik földre borulnak előtte? A csillagok ellen, amelyek azt mondják, hogy a fáraó még nem jár a helyes úton? Ki, mi ellen harcoljon hát?

A szellemhangok ellen talán, amelyek a homályban megszólalnak? Tulajdon anyja ellen, aki megriadva könyörög, hogy ne űzze el a papokat?

Tehetetlensége tudatában a fáraó valósággal fetrengett heverőjén. Egyszerre csak valami felvillant az eszében: "Mit nekem az olyan ellenség, amely úgy szétmállik, mint a markomban a sár?... Csak kotyogjanak az üres termekben... csak dúljanak-fúljanak az én istentelenségem miatt!... Én majd kiadom a parancsokat, aztán akiben lesz bátorság, hogy megtagadja, az az én ellenségem, és ellene fordítom a rendőrséget, bíróságot és hadsereget..."

Meghalt XII. Mer-amen-Ramszesz, két világ fejedelme, az örökkévalóság ura, életnek és minden örömnek adója, Háthor hónapjában, uralkodásának harmincnegyedik esztendejében.

Meghalt, mert érezte, hogy teste egyre fáradtabb és haszontalanabb. Meghalt, mert az örök hazába vágyódott, és földi országának kormányát fiatalabb kezekre akarta bízni. Végül meghalt, mert akarta, mert az volt az ő akarata. Isteni lelke elszállt, mint a vércse, amely sokáig kerengve a föld fölött, végre elenyészik a végtelen azúr térben. Amint élete is egy halhatatlan lény járta-kelte volt a mulandóság országában, halála is csak egyik mozzanata volt emberfölötti mivoltának.

A fáraó napkeltekor felébredt, és két prófétára támaszkodva, papok karától körülvéve, Ozirisz templomába ment. Ott ősi szokás szerint felébresztette az istent, megmosta, felöltöztette, áldozatot mutatott be neki, és imára emelte a kezét.

Azalatt a papok énekeltek:

ELSŐ KAR: Dicsőség neked, aki fölemelkedel a látóhatárra, és bejárod az eget...

MÁSODIK KAR: A te szentséged országútja boldogsága azoknak, akiknek az arcára esnek a te sugaraid.

ELSŐ KAR: Bárcsak én is úgy mehetnék, mint te jársz, ó, nap, megállás nélkül!

MÁSODIK KAR: Nagy vándora a térnek, aki fölött nincsen úr, és akinek száz- meg százmillió év csak egy szempillantás...

ELSŐ KAR: Lenyugszol, de megmaradsz. Megsokasítod az órákat, napokat, éjjeleket, ám te magad maradsz, aki voltál, magad alkotta törvényeid szerint...

MÁSODIK KAR: Megvilágítod a földet, tulajdon kezeddel feláldozván magad, amikor Ra képében fölemelkedel a látóhatárra.

ELSŐ KAR: Ó, felkelő csillag, tulajdon világosságod által nagy égitest, te magad teremted meg tagjaidat...

MÁSODIK KAR: Senkinek nem vagy szülötte, magad szülöd önmagadat.

Ennél a mondatnál megszólalt a fáraó:

- Ó, égen sugárzó csillag! Engedd meg, hogy átlépjek az örökkévalóságba, egyesülhessek a felső világ fenséges, tökéletes árnyaival. Én is hadd lássam velük egyetemben reggeltől estig a te fényedet, amikor egyesülsz Nue anyáddal. Amikor pedig nyugatra fordítod arcodat, imára kulcsolódjék össze az én kezem, a hegyek mögött álomra hajló élet dicsőségére.^[21]

Így szólt a fáraó, felemelve mindkét kezét, illatos füstfelhő homályában. Egyszerre elhallgatott, és hátrahanyatlott a mögötte álló papok karjába.

Már nem élt.

A fáraó halálának híre villámsebességgel futotta be a palotát. A szolgák félbeszakították munkájukat, a felügyelők nem figyeltek a rabszolgákra, riadó állította talpra az egész testőrséget, és megszálltak minden kaput.

A főudvaron kezdett összeverődni a tömeg: szakácsok, pincemesterek, lovászok, ő szent felsége asszonyai és gyermekei. Egymást kérdezgették: "Igaz-e?" Mások csodálkoztak, hogy a nap még most is süt az égen, és valamennyien hangos sírással jajveszékeltek:

- Ó, urunk!... Atyánk!... Ó, szeretett urunk! Csakugyan itt hagytál volna bennünket?... Itt, itt, már el is indult Abüdoszba... Nyugatra, nyugatra, az igazak országába!... De akiket szerettél, siratnak, és jajveszékelnek utánad!...^[22]

A szörnyű lárma egyszerre szétterült az összes udvaron, az egész parkban. Visszaverődött a keleti hegyek felől, a szél szárnyain átrepülte a Nílust, és megrémítette Memfisz városát.

Azalatt a papok, folytonos imádkozás közben, a halott testét gazdagon díszítették, zárt gyaloghintóba tették. Nyolcan megfogták a gyaloghintó rúdjait, négyen strucctollas legyezőket vettek kezükbe, mások megint füstölőket, és kifelé indultak.

Akkorra már odaszaladt Nikotrisz királyné is, és amint már a gyaloghintóban meglátta a fáraó holttestét, odaborult a halott lába elé.

- Ó, uram! Én testvérem! Én kedves, jó uram! - jajongott sírva, magánkívül. - Ó, szeretett uram! Maradj velünk, maradj a te házad népével, ne menj el arról a helyről, ahol éltél...

- Békességben, békességben nyugatra - énekelték a papok -, ó, nagy fáraó, menj békében nyugatra.

- Ó, jaj! - szakadt ki a királynéból. - A révhez sietsz, hogy átkelj a másik partra! Ó, papok, próféták, ne siessetek, hagyjátok itt; mert ti hazatértek, de ő elmegy az örökkévalóság országába...

- Békességben, békességben nyugatra! - énekelte a papok kara. - Ha az isten úgy akarja, akkor, ha eljön az örökkévalóság napja, újra meglátunk téged, ó, nagy fáraó, mert, íme, elindultál abba az országba, amely egyesít minden népeket!^[23]

Herihor őkegyessége intésére a szolgák elszakították a királynét a fáraó lábától, és erőszakkal bevitték szobájába.

A papok megindultak a gyaloghintóval, és benne a fáraó, felöltözve, mint életében. Előtte, mögötte, jobbra és balra a tábornokok, kincstartók, bírák, főíródeákok, csákány- és íjvivők, főképpen pedig minden rangú, rendfokozatú papok haladtak.

Az udvaron a szolgák sírva és jajgatva leborultak arccal a földre, de a katonaság most is fegyverben állt, és megfújták a trombitákat, ugyanúgy, mint életében.

A fáraót csakugyan a révhez vitték, mintha élne. S amikor a Nílushoz értek, a papok aranyos hajóra tették a gyaloghintót, bíbor baldachin alá, mint életében.

Akkor a gyaloghintót teleszórták virággal, szemben vele felállították Anubisz szobrát, és a király hajója megindult a Nílus másik partja felé; az udvari nők és a cselédség sírva vett tőle búcsút.

A palotától kétórányira, túl a Níluson, a csatornán, termékeny földeken és pálmaligeteken is túl, Memfisz és a Múmiák fennsíkja között különös kerület terült el. Minden épülete a halottaknak volt szentelve. Aki élő ott lakott: kolchiták és paraziták, mind a halottak balzsamozásával foglalkozott.

De ez a rész is csak mintegy előtere volt a tulajdonképpeni temetőnek, híd volt, amely összekötötte az élők világát az örök nyugalom helyével. Ide hozták a halottakat, és itt csináltak belőlük múmiát. Itt egyezkedett a család a papokkal a temetés díja dolgában. Itt készítették elő a szent könyveket, karszalagokat, koporsókat, szerszámokat, edényeket és szobrokat a halottak számára.

Ez a terület pár ezer lépésnyire volt Memfisztől, és hosszú fal vette körül, amelyet itt is, ott is kapuk szakítottak meg. A kíséret, amely a fáraó holttestét vitte, megállt a legszebb kapu előtt, és az egyik pap kopogtatott.

- Ki az? - kérdezték belül.

- Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz, a két világ ura jön hozzátok, és kéri, készítsétek elő az örök útra - felelt a pap.

- Lehetséges volna, hogy kialudt Egyiptom napja?... Meghalt volna, aki maga volt az élet és a lehelet?

- Az volt az akarata - válaszolta a pap. - Fogadjátok tehát a mi urunkat méltó hódolattal, és tegyetek meg neki minden szolgálatot, amivel tartoztok, hogy büntetés ne érjen benneteket se ebben, se a jövendő életben.

- Úgy teszünk, amint mondjátok - felelte a belső hang.

Akkor a papok letették a gyaloghintót a kapu alá, és nagy sietséggel elmentek, hogy a sok összehordott halott tisztátalan lehelete ne érje őket. Csak a polgári tisztviselők maradtak ott, a legfőbb bíró és a kincstartó vezetésével.

Hosszas várakozás után a kapu feltárult, és tíz-húsz ember lépett ki rajta. Papi ruhát viseltek, arcuk el volt födve.

Ekkor a bíró szólalt meg:

- Átadjuk nektek a mi urunk és a ti uratok testét. Tegyetek meg vele mindent, amit a vallás parancsa rendelt, és semmit el ne mulasszatok, hogy a nagy halott a ti hibátokból ne éljen nyugtalanságban a másvilágon.

A főkincstartó pedig hozzátette:

- Használjatok aranyat, ezüstöt, malachitot, jáspist, smaragdot, türkizt és a legritkább, legjobb illatokat a mi urunknak, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen, és mindenből a legjobbat kapja. Én mondom ezt nektek, a főkincstartó. És ha akadna olyan gonosz, aki nemesfém helyett hitvány hamisítványt akarna felhasználni, a valódi drágakövek helyett pedig föníciai üveget, annak jusson az eszébe, hogy leüttetem a kezét, és kivágatom a szemét.

- Úgy lesz, amint kívánjátok - hagyta rá az egyik pap, akinek szintén le volt takarva az arca.

Akkor néhány más pap fölvette a gyaloghintót, és énekszóval bevitték a halottak birodalmába.

- Békességben mégy Abüdoszba - énekeltek a papok. - Bár eljutnál békességben a tébai nyugatra!... Nyugatra, nyugatra, az igazak földjére!

A kapu becsukódott, mire a legfőbb bíró, a kincstárnok és kísérete visszafordult a révhez, onnan meg a palotába.

Azalatt a csuklyás papok elvitték a gyaloghintót egy óriási épületbe, ahol csak fejedelmek holttestét balzsamozták, vagy azokét a legfőbb méltóságokét, akik a fáraó kivételes kegyében álltak. Megálltak az épület pitvarában, ahol kerekeken egy aranyozott csónak nyugodott, és óvatosan kivették a holttestet a gyaloghintóból.

- Nézzétek csak! - kiáltotta az egyik csuklyás pap. - Hát nem tolvajok?... Hisz a fáraó Ozirisz kápolnájában halt meg, vagyis a legnagyobb díszben kellett lennie... Itt meg... ó!... Arany helyett csak réz karkötői vannak, a láncai is csak réz, a gyűrűben is hamis kövek...

- Csakugyan - fakadt ki egy másik pap. - Kíváncsi vagyok, ki művelte ezt: a papok-e vagy az íródeákok?

- Bizonyosan a papok... Száradjon el a keze a hitvány, gaz népnek!... És még ilyen lator mer bennünket figyelmeztetni, hogy mindenből a legjobbat adjuk a halottnak.

- Azt nem ők kívánták, hanem a főkincstartó...

- Tolvaj az mind...

Ilyen beszélgetés közben a balzsamozók levették a halottról a fejedelmi öltözetet, arannyal átszőtt, hosszú köntöst adtak rá, és betették a halottat a csónakba.

- Hála legyen az isteneknek - szólt az egyik csuklyás pap -, hogy már van új fejedelmünk. Az majd rendet teremt a papok közt... Most majd visszaadják, amit elsinkófáltak...

- Hű!... Azt beszélik, hogy keménykezű fáraó lesz - tódította egy másik. - Jó barátságban van a föníciaiakkal, legszívesebben Pentuerrel beszél, aki pedig nem is papi születésű, hanem csak olyan ágrólszakadt, akárcsak mi... A hadsereg meg, azt mondják, tűzbe-vízbe megy az új fáraóért...

- Csak a napokban győzte le dicsőségesen a líbiaiakat...

- Hol van most az új fáraó? - kérdezte valamelyik. - A sivatagban!... Félek. Csak baj ne érje, míg Memfiszbe érkezik...

- Ki tehetne bármit is ellene, amikor vele a hadsereg! Ne legyen sose tisztességes temetésem, ha az új fáraó le nem gázolja a papokat, ahogy a bivaly a búzavetést...

- Ó, te ostoba! - vágott erre közbe az egyik balzsamozó, aki eddig hallgatott. - A fáraó elbír majd a papokkal!

- Hát miért ne?

- Láttad már, hogy az oroszlán széttépi a piramist?

- Ostoba beszéd!

- Vagy hogy a bivaly szétrúgja?

- Természetes, hogy nem rúgja szét.

- Vagy hogy a vihar ledönti?

- Honnan a csudából szedi ez az ember ezeket a kérdéseket?

- No, hát én csak azt mondom nektek, hogy hamarabb feldúlja az oroszlán vagy a bivaly vagy a vihar a piramist, mintsem a fáraó legyőzi a papi rendet... Még ha az a fáraó oroszlán, bivaly és vihar volna is egy személyben...

- Hej ti, odalenn! - hangzott felülről. - Kész-e már a halott?

- Mindjárt... mindjárt... csak még az álla leesik - felelték a pitvarból.

- Mindegy... csak ide vele minél szaporábban, mert Ízisznek egy óra múlva már a városba kell mennie.

Egy kis idő múlva az aranyos csónak a halottal együtt zsinóron felemelkedett egy belső karzatra.

A pitvar egy nagy teremre nyílt, ez kékre volt festve, rajta aranycsillagok. A terem egész hosszában az egyik fal mentén íj alakban egy karzat nyúlt végig, amelynek két vége emeletmagasságban volt, közepe pedig másfél emelet magasra emelkedett.

A terem az égboltot ábrázolta, a karzat a nap útját az égen; a meghalt fáraó tudniillik Ozirisz volt, vagyis a nap, amely keletről nyugatra halad.

Lenn a teremben egy sereg pap és papnő állt, akik az ünnepi szertartásra várakoztak, és addig is közömbös dolgokról beszélgettek.

- Kész! - kiáltottak le az erkélyről.

A beszélgetés elnémult. Fenn egy fémlemez tompán hármat kondult, és az erkélyen megjelent a nap aranycsónakja, amelyben a halott utazott.

Lenn fölzengett a himnusz a nap dicsőségére.

"Íme, megjelenik a felhők között, hogy elválassza az eget a földtől, aztán meg újra összekösse...

Örökkön ott rejtőzik minden dologban, ő az egyetlen élő, benne él örökké minden..."

A csónak lassanként egyre följebb emelkedett az ív szárán, végre a legfelső hajlásán megállt.

Akkor az ív alsó szélén egy papnő jelent meg, Ízisz istennőnek öltözve, fiával, Hórusszal, és lassan ő is fölment az íven. A holdat jelképezte, amely a nap után jár az égen.

Akkor a csónak az ív legfelső hajlásáról elindult lefelé, nyugatnak, lenn pedig újra megszólalt az énekkar:

"Isten, aki minden dologban testet ölt, Su szellem, aki minden istenben lakozik. Ő az élő ember teste, a fa teremtője, amely gyümölcsöt hoz, ő a megtermékenyítő áradások szerzője. Nélküle semmi se él a föld kerekén."^[24]

A csónak eltűnt a karzat nyugati végén, ugyanakkor Ízisz és Hórusz az ív tetőpontján állt. Ekkor egy csoport pap a csónakhoz futott: kivették belőle a fáraó holttestét és letették egy márványasztalra, mintha Oziriszt tennék le pihenőre a napi fáradalmak után.

Most Tüfón istennek öltözve egy parazita közeledett a halotthoz. Fején óriási álarc, vörös, bozontos paróka, vállán vaddisznóbőr, kezében etióp kőkés.

A késsel először is gyorsan lehántotta a talpát.

- Mit művelsz az alvóval, Tüfón testvér? - kérdezte a karzatról Ízisz.

- Lehántom Ozirisz testvérem talpát, hogy a föld pora be ne szennyezze az eget - felelte a Tüfónnak öltözött parazita.

A talp lefejtése után a parazita elővett egy behajlított drótot, bedugta a halott orrába, és kiszedegette vele az agyvelőt. Aztán fölmetszette a halott hasát, és a nyíláson gyorsan kihuzigálta a belső részeket, a szívet és tüdőt.

Közben Tüfón segédei négy nagy urnát hoztak elő, amelyeket Hapi, Amzet, Duamutef és Kebehzenuf istenek feje díszített, és mindegyikbe beletették a halott valamely belső szervét.

- És most mit csinálsz, Tüfón testvérem? - kérdezte újra Ízisz.

- Megtisztítom a testvéremet, Oziriszt, a földi dolgoktól, hogy szebb legyen - felelte a parazita.

A márványasztal mellett szódaoldattal telt medence volt. A paraziták, miután megtisztították a holttestet, beletették a medencébe, amelyben hetven napig kellett áznia.

Közben Ízisz végighaladt a karzaton, és lassanként közeledett ahhoz a helyiséghez, ahol a parazita felbontotta és megtisztította a fejedelmi holttestet. Az istennő lenézett a márványasztalra, s amikor látta, hogy üres, riadtan kérdezte:

- Hol van az én testvérem?... Hol van az én isteni férjem?

Erre nagy robaj dübörgött, trombiták szóltak, érclemezek kongtak, a Tüfónnak öltözött parazita pedig hangosan nevetésre fakadt, és szétkiáltotta:

- Gyönyörű Ízisz, aki a csillagokkal egyetemben földeríted az éjszakát, nincs már neked urad!... A sugárzó Ozirisz nem ül be többé aranycsónakjába, többé nem jelenik meg a nap az égen... Én tettem ezt, Széth, és olyan mélyen elrejtettem, hogy nincs senki isten, aki megtalálja, de valamennyi összesen is hasztalan keresné!

E szavakra az istennő megszaggatta ruháit, jajveszékelni kezdett, és a haját tépte. Most újra trombitaszó hangzott, kongás, dübörgés; a papok, papnők között nagy zaj támadt, aztán kiabálás, átkozódás, majd egyszerre valamennyien nagy lármával Tüfónra vetették magukat:

- Sötétség átkozott szelleme! Te támasztasz vihart a sivatagon, te háborítod meg a tengert, te homályosítod el a nappali világosságot!... Bár zuhannál olyan örvénybe, hogy az istenek atyja se tudjon onnan kiszabadítani... Átkozott!... Átkozott Széth!... Utálat és irtózat legyen a neved!

Így átkozódva, valamennyien bottal, ököllel nekiestek Tüfónnak, mire a vörös hajú isten menekülni igyekezett, végül is sikerült kifutnia a teremből.

Az érclemez újra hármat kondult, és az ünnepi szertartás véget ért.

- No, elég! - kiáltotta a legidősebb pap az egybeverődött csoportra, mely már komolyan vette a verekedést. - Te, Ízisz, elmehetsz a városba, a többi meg menjen a többi halotthoz, akik várnak ránk... Ne hanyagoljátok el a közönséges halottakat se, mert nem tudni, mennyit fizetnek ezért itt...

- Hát nem sokat, annyi bizonyos - vetette oda az egyik balzsamozó. - Azt beszélik, hogy a kincstár üres, a föníciaiak meg azzal fenyegetődznek, hogy nem adnak többé kölcsön, ha nem kapnak újabb jogokat...

- A halál essen azokba a föníciaiakba!... Maholnap már tőlük kell koldulni még az árpalepényt is, annyira elkaparintottak mindent...

- De ha nem adnak pénzt a fáraónak, akkor mi se kapunk a temetésért semmit...

Lassan-lassan a beszélgetés elnémult, és a papok sorra eltávoztak a kék teremből. Csak a medence mellett, ahol a fáraó holtteste ázott, maradt őrség.

Az egész szertartás, amely azt a legendát ábrázolta, mint öli meg Tüfón, a sötétség és bűn istene Oziriszt, a papot, csak arra szolgált, hogy azalatt felbontsák és megtisztítsák a fáraó holttestét, és ilyenformán előkészítsék a tulajdonképpeni bebalzsamozásra.

Hetven napig ázott a holttest a szódaoldatos vízben, tán annak az emlékére, hogy a gonosz Tüfón a Sóstavakba dobta testvére holttestét. Az egész idő alatt minden áldott nap, reggel és este, egy Ízisznek öltözött papnő ment a kék terembe. Ott jajgatva és haját tépve kérdezett mindenkit: ki látta az ő isteni férjét, testvérét?

A gyászidő letelte után Hórusz, Ozirisz fia és utódja jelent meg a teremben kíséretével, s csak ők vették észre a vízzel telt medencét.

- Vajon itt keressük atyám és testvérem holttestét? - kérdezte Hórusz.

Keresték, meg is találták, és a papok nagy ujjongása közben, zeneszó mellett kiemelték a fáraó holttestét az erősítő fürdőből.

Akkor a testet kőhengerbe tették, amelyen át napokon keresztül forró levegőt fújtattak, és megszikkadás, száradás után átadták a balzsamozóknak.

Csak most kezdődött a legfontosabb szertartás, amelyet a halottak városának legfőbb papjai végeztek a holttest fölött.

A tetemet délre fordították, aztán megmosták szenteltvízzel, belsejét pedig pálmaborral. A hamuval telehintett padlón siratóasszonyok ültek, és a hajukat tépve, arcukat karmolva siratták a halottat. A halottas ágy köré isteneknek öltözött papok gyűltek: a meztelen Ízisz, a fáraók koronájával az ifjú Hórusz, a sakálfejű Anubisz, a madárfejű Thot, kezében kis írótáblával, és még sok más.

A tiszteletre méltó gyülekezet felügyelete alatt szakértő mesterek megtöltötték a halott belsejét erősen illatozó fűszerekkel, fűrészporral, sőt erős szagú gyantát is öntöttek bele, szakadatlan imádkozás közben. Aztán szeme helyére bronzba foglalt üvegszemet tettek.

Azután az egész testet behintették porrá tört szódával.

Ekkor előlépett egy pap, és elmondotta a jelenlevőknek, hogy a halott teste Ozirisz teste, és tulajdonságai Ozirisz tulajdonságai. Bal halántékának csodatevő tulajdonságai Tum isten halántékának a tulajdonságai, jobb szeme Tum isten szeme, amelynek sugarai keresztülhatolnak minden sötétségen. Bal szeme Hórusz szeme, amely megöl minden élő teremtést; felső ajka Íziszé, alsó ajka Neftiszé. Nyaka istennő, kezei isteni lelkek, ujjai mennyei kígyók, Szelkit istennő fiai. Oldalai Ámon két tolla, háta Szifu, gerinccsigolyái, hasa pedig Nue isten.^[25]

Utána egy másik pap beszélt:

- Ajkam van a beszédre, lábam a járásra, két kezem, hogy ellenségeim leverjem. Feltámadok, vagyok, felnyitom az eget; azt teszem, amit Memfiszben rám parancsoltak.^[26]

Eközben felakasztják a halott nyakára a szkarabeusz-bogár drágakövekkel kirakott képét, amelyen ez a felírás van:

"Ó, szívem, amelyet anyámtól kaptam, amely a földön bennem dobogott, ó, szívem, ne támadj föl ellenem, és az ítélet napján ne tégy szigorú tanúságot ellenem."^[27]

Ekkor a papok a halottnak mindkét kezét, lábát, minden ujját szalagokba csavarták, amelyekre imádságok, ráolvasások voltak írva. A szalagokat mézgával és balzsamokkal ragasztották le. A halott mellére és nyakára pedig a Halottak Könyvének teljes kéziratát helyezték az alábbi elmélkedés kíséretében, amelyet a papok hangosan is elmondtak a halott fölött:

"Az vagyok, akinek nem árthat egy isten se...

Ki is ő?

Tum a pajzsán, Ra a pajzsán, amely fölszáll keleten az égre.

Én a Tegnap vagyok, és ismerem a Holnapot.

Ki is ő?

A Tegnap: Ozirisz, a Holnap: Ra, azon a napon, amikor megsemmisíti a mindenek fölött való Úr ellenségét, mikor megszenteli a fiát, Hóruszt. Más szóval: azon a napon, amikor Ozirisz koporsóját megtalálja az atyja, Ra. Az Amenti-hegy urának, Ozirisznak a parancsára legyőzi az isteneket.

És az mi?

Amenti, Ozirisznak, az Amenti-hegy urának a parancsára teremtetett, az istenek lelkének alkotása. Más szóval: Amenti felindulás, amelyet Ra isten támasztott; minden isten, aki ott van, csatát vív. Én ismerem a nagy istent, aki ott lakozik.

Az én földi országom szülötte vagyok, a városomból jövök, megsemmisítem a gonoszt, eltávolítom a rosszat, elvetek magamtól minden szennyet. Elérkezem az ég lakóinak az országába, hatalmas kapun lépek be.

Ó, én társaim, nyújtsátok ki felém kezeteket, mert én is egy leszek közületek!"^[28]

Amikor aztán a halott minden tagja be volt göngyölve imádságokkal teleírt pólyákba, és megkapta az amulettjeit is, amikor már elegendő bölcs gondolatra tett szert, amelyek segítségével eligazodhat az istenek országában, akkor arról az írásról kellett gondoskodni, amely megnyitja a kaput abba az országba.

Mert a sír és az ég között a halottat negyvenkét kegyetlen bíró várja, akik - Ozirisszal az élükön - megvizsgálják földi életét. Csak ha a halott szívét megmérték az igazság mérlegén, és az igazság istennőjével egyenlőnek találták, amikor Dutesz isten kis táblára felírta a halott földi cselekedeteit és jóknak találta, csak akkor ragadja meg Hórusz a lelket, és vezeti kezénél fogva Ozirisz trónja elé.

Hogy pedig a halott igazolhassa magát a bíró előtt, a múmiát papiruszba kell burkolni, amelyre egyetemes gyónás van írva. Míg ebbe a papiruszba burkolták, a papok világosan és jó hangosan elmondták, hogy a halott semmit el ne felejtsen:

"Igazság urai, itt hozom nektek a színigazságot:

Áruló módon senki ember ellen nem vétkeztem. Atyámfiai közül senkit boldogtalanná nem tettem... Az igazság házában gyalázkodó vagy hazug szavakat nem mondtam. Gonosszal nem volt barátkozásom. Rosszat nem cselekedtem. Mint elöljáró alantasaimat nem dolgoztattam meg erejükön felül. Az én hibámból senki nem élt félelemben, koldusbotra nem jutott, nem szenvedett, boldogtalan nem lett. Nem műveltem semmi olyat se, amit az istenek megvetnek, rabszolgát nem sanyargattam. Nem éheztettem, könnyekre nem fakasztottam. Nem öltem. Alattomos módon senkit meg nem ölettem. Nem hazudtam. Templomi vagyont nem raboltam. Az isteneknek szentelt jövedelmeket nem csorbítottam. Múmiák kenyerét, kötelékét el nem vettem. Kerületem papjával szemben bűnt nem követtem el. Jószágát el nem vettem, se meg nem kevesbítettem. Hamis mértéket nem használtam. Csecsemőt nem téptem le szoptatója melléről. Kegyetlenségre nem vetemedtem. Istenek szent madarait hálóval nem fogtam. A Nílus áradásának rontására nem törtem. A csatornák árját vissza nem fordítottam. Nem arra való időben tüzet el nem oltottam. Az istenek oltáráról áldozatokat el nem loptam. Tiszta vagyok... Tiszta vagyok... Tiszta vagyok."^[29]

Amikor a Halottak Könyvével a kezében a megboldogult tudta, mint járjon el az örökkévalóság országában, és főképpen, amikor tudta, mint igazolhatja magát a negyvenkét isteni bíró előtt, akkor a papok a szent könyvet még bevezető szavakkal is ellátták, és élőszóval is elmondták mérhetetlen fontosságát.

Evégre a balzsamozók, akik a fáraó friss múmiája körül forgolódtak, eltávoztak, mire belépett a halottak városának főpapja, és a halott fülébe suttogva mondta:

"Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a kezedben az élők közé kerülsz, és nagy méltóságra teszel szert az istenek között. Tudd meg, hogy ezzel a könyvvel a kezedben senki se mer ellentmondani neked. Maguk az istenek is odalépnek hozzád, és megölelnek, mert közéjük fogsz tartozni.

Tudd meg, hogy ez a könyv megtanít rá, mi volt a kezdet kezdetén. Élő ember hírül nem adta, emberi szem nem látta, fül nem hallotta. Ez a könyv maga a színigazság, de senki soha nem ismerte. Ne is lássa más, csak te, és az, aki neked megadta. Ne fűzz hozzá magyarázatokat, amelyeket az emlékezet vagy képzelet támaszthat benned. Elejétől végig abban a teremben íródik, ahol a holtakat bebalzsamozzák. Nagy titok az, amelyet közönséges földi halandó egyetlen sem tud ezen a világon.

Ez a könyv leszen a te táplálékod a lelkek alsóbb országában, módot ad lelkednek, hogy itt maradjon a földön, örök életet ad neki, és segítségével senkinek se lesz hatalma rajtad."^[30]

A fejedelmi holttestre drága köntöst adtak, arcára aranyláncot, keresztbe tett karjára karkötőket, ujjaira gyűrűket. Feje alá éppen olyan elefántcsont fejalját tettek, amilyenen az egyiptomiak aludni szoktak. Végül a holttestet három koporsóba zárták: egy feliratokkal elborított papír-, egy aranyozott cédrus- és végül egy márványkoporsóba. A két első formája pontosan megfelelt a halott alakjának, sőt még a domborművű arc is hasonló volt, csak mosolygott. A fáraó holtteste három hónapot töltött a halottak városában, akkor a múmiája kész volt az ünnepélyes temetésre, tehát visszavitték a királyi palotába.

Hetven napon át, amíg a fáraó holtteste a szódaoldatban ázott, Egyiptom gyászban volt.

A templomok zárva maradtak, körmeneteket nem tartottak. Minden zene elhallgatott, lakomákat nem rendeztek, a táncosnők felcsaptak siratóasszonyoknak, és tánc helyett a hajukat tépték, de nekik az is jövedelmet hajtott.

Bort nem ittak, húst nem ettek. A legnagyobb főméltóságok is durva szőttesben jártak, mezítláb. Senki se borotválkozott (csak a papok), a buzgóbbak nem is mosakodtak, hanem sárral kenték be az arcukat, és hamuval hintették meg a hajukat.

A Földközi-tengertől le a Nílus első vízeséséig, a líbiai sivatagtól a Sínai-félszigetig mindenütt néma csend és szomorúság uralkodott. Kialudt Egyiptom napja, elszállt nyugatra. Elhagyta szolgáit az úr, aki élet és öröm adója volt.

Minden társaságban a legdivatosabb beszédtárgy az általános gyász volt, amelyben még a természet is osztozott.

- Nem vetted észre - említette az egyik főméltóság a másiknak -, hogy a napok rövidebbek és sötétebbek?

- Eddig előtted sem mertem bevallani - felelte a másik -, de valóban úgy van. Sőt még azt is észrevettem, hogy éjjelenként kevesebb csillag ragyog az égen, a holdtölte rövidebb ideig tart, az újhold meg tovább, mint rendesen.

- A pásztorok azt mondják, hogy a legelőn a jószág nem akar enni, csak bőg...

- Én meg a vadászoktól hallottam, hogy a kisírt szemű oroszlánok most nem bántják az őzeket, mert nem esznek húst.

- Rettenetes idők!... Hanem gyere el hozzám estére, majd megiszunk egy-egy pohár gyászitalt, amit a pincemesterem talált ki.

- Gondolom, alighanem szidóni fekete söröd van.

- Isten ments, hogy ilyen időben vidító italokkal éljünk! Az az ital, amit az én pincemesterem kieszelt, nem sör... Inkább borhoz hasonlítanám, amelyet pézsmával, jó szagú füvekkel megillatosítottak.

- Nagyon alkalmas ital, amikor a mi urunk a halottak városában van, ahol pézsma és balzsamos füvek illata úszik a levegőben.

Hetven napon át így keseregtek a főméltóságok.

Az öröm első mozdulása akkor futott végig Egyiptomon, amikor a halottak városából hírül adták, hogy a halott fáraó testét kivették a szódás fürdőből, s a balzsamozók és papok megkezdték körülötte az ünnepi szertartásokat.

Egyiptom lakói ezen a napon borotválkoztak meg először, arcukról lemosták a sarat, és akinek kedve volt rá, már meg is mosdott. És valóban, további kesergésre már nem is volt ok: hisz Hórusz megtalálta Ozirisz holttestét. Egyiptom ura a balzsamozók művészete révén visszanyerte életét, s a papok imádságai és a Halottak Könyve segedelmével egyenlő lett az istenekkel.

Ettől a perctől fogva a boldogult Mer-amen-Ramszesz neve hivatalosan is Ozirisz lett, mert nem hivatalosan nyomban a halál után is annak mondták.

Az egyiptomi nép vele született vidámsága kezdett felülkerekedni a gyászon, főképpen a katonák, a mesteremberek és parasztok között. Ez a vígság olykor még illetlen formában is jelentkezett a nép egyszerű fiai körében.

Mert nem tudni, honnan, egyszerre csak olyan hírek keringtek szájról szájra, hogy az új fáraó, akit az egész nép máris ösztönösen szeretett, azon jártatja az eszét, mint javíthatná meg a parasztok, munkások, de még a rabszolgák sorsát is.

Így történt aztán az a hallatlan dolog, hogy kőművesek, asztalosok, fazekasok, ahelyett, hogy békességben eliddogáltak és mesterségbeli dolgaikról vagy családi ügyeikről beszélgettek volna, a csapszékekben nemcsak az adókról panaszkodtak, hanem még a papok hatalma ellen is morogtak. A parasztok pedig szabad idejüket nem imádkozással vagy az ősökre való emlékezéssel töltötték, hanem egymás között azt tárgyalgatták, milyen jó volna, ha mindegyiküknek volna szabadsága és néhány ágyás saját földje, és a hetedik napon megpihenhetne.

A hadseregről, különösen az idegen országbeli zsoldosezredekről meg éppenséggel beszélni sem érdemes. Ezek az emberek azt képzelték, hogy Egyiptomban ők a legelőkelőbb osztály, vagy ha most nem is az, de hamarosan az lesz. Az első, szerencsével végződő háború után, amely úgyis egykettőre kitör.

Hanem a nomarchoszok, a falusi birtokain élő nemesség, de főképpen a különféle templomok élén álló főpapok ünnepélyesen gyászolták meghalt urukat, és nem kaptak az alkalmon, hogy már megvigasztalódhatnak, mert a fáraó már Ozirisszá vált.

Pedig valójában az új fáraó eddig nem bántott még senkit. A nagy jó urak szomorúságát csak mendemondák okozták, ugyanazok a mendemondák, amelyek viszont örömet szereztek az egyszerű népnek. A nomarchoszok és a nemesség megdermedt arra a gondolatra, hogy parasztjaik az év ötven napján lophatnák a napot, sőt ami még rosszabb, a parasztnak saját földje lesz, ha akkora is, hogy csak sírja megépítésére futná. A papok kékültek-zöldültek és fogukat csikorgatták, amikor eszükbe jutott XIII. Ramszesz gazdálkodása és fellépése velük szemben.

Annyi bizonyos, hogy a királyi palotában óriási változások mentek végbe.

Az új fáraó az egyik szárnyépületben, amelynek szinte minden szobáját tábornokok foglalták el, választott magának lakosztályt. A pincesorban a görög katonákat szállásolta el, a testőrséget az emeleten, a fal menti külső szobákban pedig az etiópokat. A palota körül az ázsiaiak vették át az őrséget, ő szent felsége szobái körül pedig azt a századot szállásolták el, melynek katonái - Tehenna üldözése idején - a sivatagban vele voltak. De ami ennél is megdöbbentőbb, friss emlékű lázadásuk ellenére is visszafogadta kegyeibe a líbiaiakat, egyikükre se mért büntetést, sőt bizalmával tüntette ki őket.

Az igaz, hogy a papi testület, amely a palota főépületében tanyázott, továbbra is ott maradt, és Sem őkegyességének a vezetése alatt végezte a vallási szertartásokat. De minthogy a papok nem vettek részt a fáraó reggelijén, ebédjén, vacsoráján, ellátásuk nem volt olyan válogatott jó, mint régente.

A szent férfiak hasztalan emlegették, hogy a tizenkilenc dinasztia képviselőit és a sok-sok istent rendjén táplálni kell. A kincstartó számolt a fáraó szándékával, és azt felelte a papoknak, hogy az isteneknek és ősöknek elég a sok virág és illatos fűszerszám is, a próféták pedig, amint azt az erkölcs kívánja, érjék be árpalepénnyel, és igyanak rá vizet vagy sört. Otromba elméleteinek a támogatására a kincstartó Sem főpap példájára hivatkozott, aki vezeklő módjára élt, de a legkeservesebb az volt, amikor a kincstartó azt vetette szemükre, hogy ő szent felsége a generálisokkal együtt közönséges katonakonyhán él.

Erre aztán az udvari papok magukban csendesen tanakodni kezdtek, nem volna-e okosabb otthagyni a zsugoriskodó fejedelmi házat, inkább behúzódnának a szentélyekbe, a maguk kis menedékébe, ahol könnyebb szolgálatuk lesz, és az éhség nem kínozná minden belső részüket.

És talán nyomban úgy is tettek volna, ha Herihor és Mefresz őkegyességeik rájuk nem dörrentenek, hogy maradjanak a helyükön.

De Herihor helyzetét se lehetett az új fáraó mellett rózsásnak mondani. A nemrégiben még mindenható úr, aki szinte alig hagyta el a fáraó szobáit, most egyedül üldögélt a palotájában, és néha hétszámra se látta az új fáraót. Hadügyminiszter volt ugyan még most is, de már jóformán sose adott ki parancsokat. Mert minden katonai ügyet a fáraó maga intézett el. Maga olvasta el a tábornokok jelentéseit, maga döntött a kétes ügyekben, segédtisztjei pedig meghozták neki a hadügyminisztériumból a szükséges iratokat.

Herihor őkegyessége hébe-korba kapott ugyan meghívót ő szent felségéhez, de akkor is csak megrovást kellett hallania.

De mindezek a méltóságok elismerték, hogy az új fáraó nagyon sokat dolgozik.

XIII. Ramszesz napkelte előtt kelt föl, megfürdött, és Ozirisz szobra előtt meggyújtotta a füstölőt. Utána nyomban meghallgatta a jelentéseket, a legfőbb bírót, az istállók, csűrök országos főszámtartóját, a főkincstartót, végül a palotaparancsnokot. Ez az utolsó szenvedett legtöbbet: mert nem volt nap, hogy a fáraó fel ne hánytorgatta volna: az udvartartás nagyon sokba kerül, és túlságosan népes.

Valóban: ott, a fejedelmi palotában nyüzsgött a meghalt fáraónak pár száz asszonya, megfelelő számú gyerekekkel és cselédséggel. A palotaparancsnok, akit minduntalan felelősségre vontak, mindennap szélnek eresztett az udvarból egy sereg ingyenélőt, és a többiek kiadásait szorosabbra fogta. A vége az lett, hogy egy hónap múlva az udvari hölgyek nagy sírás-rívással valamennyien elmentek Nikotrisz királyné lakására, és kérték, mentse meg őket.

A királyné azon nyomban a fáraóhoz ment, és földre borulva előtte, könyörgött neki, szánja meg atyja asszonyait, és ne engedje, hogy nyomorúságban pusztuljanak el.

A fáraó összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig anyját, és meghagyta a palotaparancsnoknak, hogy ilyen módon ne erőltesse tovább a takarékoskodást. De ugyanakkor azt is kijelentette a királynénak, hogy atyja temetése után az asszonyokat eltávolíttatja az udvarból, és különféle gazdaságokban helyezi el őket.

- A mi udvartartásunk - magyarázta a fáraó - évenként körülbelül harmincezer talentumba kerül, vagyis a felével többe, mint az egész hadsereg. Ekkora összeget nem lehet elkölteni önmagunk és az ország pusztulása nélkül.

- Tégy, amint jónak látod - felelte a királyné. - Egyiptom a tiéd. Csak félek, hogy ezek az elűzött udvari emberek mind ellenségeid lesznek.

Erre a fáraó kézen fogta az anyját, s odavezette az egyik ablakhoz, és kimutatott a gyakorlatozó katonák dárdaerdejére.

A fáraónak ez a lépése váratlan hatást keltett. A királyné szeme, amelyet az imént még könnyek fátyoloztak el, most felragyogott a büszkeségtől. Hirtelen lehajolt, és megcsókolta fia kezét.

- Csakugyan Ízisz és Ozirisz fia vagy - mondta meghatottan -, és helyesen tettem, hogy átadtalak az istennőnek... Végre ura van Egyiptomnak!

Ettől a naptól fogva a királyné soha, semmiféle ügyben nem járt közben a fiánál. Amikor támogatást kértek tőle, csak annyit felelt:

- Ő szent felsége szolgája vagyok, és csak azt tanácsolhatom nektek, teljesítsétek ellenkezés nélkül a parancsát. Mert bármit tesz, az istenek sugallatára teszi, az isteneknek pedig ki állhat ellen?

A reggeli után a fáraó a hadügyminisztérium és a kincstár ügyeivel foglalkozott, délután három óra tájban aztán nagy kísérettel kilovagolt a katonasághoz, amely Memfisz alatt táborozott, és végignézte a gyakorlatokat.

A legnagyobb változások csakugyan katonai téren történtek.

Nem is egész két hónap alatt ő szent felsége öt új ezredet állított föl, vagyis inkább újjászervezte azokat, amelyeket atyja uralkodása idején feloszlattak. Az iszákosságba, kockajátékba süllyedt tiszteket elmozdította, de azokat is, akik kegyetlenül bántak a katonákkal.

A hadügyminisztérium különféle osztályaiba, ahol eddig csupa pap dolgozott, legtehetségesebb segédtisztjeit ültette, akik a hadsereget érintő minden fontos ügyiratot hamarosan áttanulmányoztak. Összeíratta az egész országban mindazokat a férfiakat, akik a katonai állományba tartoztak, de évek óta semmiféle katonai szolgálatot nem teljesítettek, csak gazdálkodtak. Két új tiszti iskolát alapított, ahova tizenkét éves korban vették föl a növendékeket, és újra felélesztette a feledésbe ment szokást, hogy a katonai növendékek csak akkor kapjanak reggelit, miután három óra hosszat rajvonalban vagy menetoszlopban meneteltek.

Végül semmiféle csapatnak nem volt szabad falun laknia, hanem csak táborban vagy kaszárnyákban. Minden ezrednek megvolt a maga állandó gyakorlótere, ahol naphosszat folyt a célba lövés parittyával vagy nyíllal, száztól kétszáz lépésnyi távolságra.

A katonai állományú családokhoz pedig olyan parancs ment, hogy a férfiak, a rendes katonaságbeli tizedesek vagy tisztek vezetésével, gyakorolják a parittyázást és nyilazást. A parancsot azonnal végre is hajtották, úgyhogy alig két hónapra XII. Ramszesz halála után Egyiptom olyan volt, mint egyetlen nagy tábor.

Mert még a falusi és városi gyerekek is, a felnőtteket utánozva, egyszerre csak katonásdit játszottak, pedig mindmostanig íródeákosdival vagy paposdival mulattak. Minden téren, minden kertben reggeltől estig fütyültek a parittyakövek, nyilak, a bíróságot meg elárasztotta a tenger panasz a testi sértések miatt.

Így történt, hogy egész Egyiptomot mintha kicserélték volna: a nyilvános gyász ellenére az új fáraó keltette legnagyobb mozgalmasság uralkodott az egész országban.

A fáraó büszkesége is nagyot nőtt, amikor látta, milyen igyekezettel alkalmazkodik az egész ország az ő királyi akaratához.

De nem sok időbe telt, s az ő kedve is lelohadt.

Ugyanaznap, amikor a balzsamozók kivették XII. Ramszesz holttestét a szódás fürdőből, a főkincstartó, szokásos jelentése végén, így szólt a fáraóhoz:

- Nem tudom, mitévő legyek... Mert a kincstárban van ugyan kétezer talentumunk, de magára a mi halott urunk temetésére kell legalábbis ezer...

- Hogyhogy kétezer? - csodálkozott a fáraó. - Amikor átvettem a hatalmat, azt mondtad, hogy húszezer talentumunk van...

- De tizennyolcat már elköltöttünk...

- Két hónap alatt?

- Óriási kiadásaink voltak...

- Az igaz - jegyezte meg a fáraó -, de az adók naponként befolynak...

- Az adók! - sóhajtott a kincstartó. - Nem tudom, mi az oka, de most megint megapadtak, nem folynak be olyan összegben, mint számítottam rá. De már azok is elfogytak... Ne felejtse el szent felséged, hogy öt új ezredünk van. Vagyis körülbelül nyolcezer ember otthagyta eddigi foglalkozását, és az állam pénzén él...

A fáraó elgondolkozott.

- Újabb kölcsönt kell fölvenni - mondta végre. - Beszélj Herihorral és Mefresszel: adjanak kölcsönt a templomok.

- Én már beszéltem erről velük... Nem adnak minekünk a templomok egy utent se.

- A próféták megorroltak! - nevetett a fáraó. - Akkor kénytelen-kelletlen a pogányokhoz fordulunk... Küldd el hozzám Dagont.

Estére el is ment a fáraóhoz a föníciai pénzváltó. Arccal leborult előtte a földre, és drágakövekkel kirakott aranyserleget adott neki ajándékba.

- Most már meghalhatok! - lelkendezett Dagon. - Az én legkegyelmesebb uram elfoglalta a trónját...

- De mielőtt meghalsz - felelte a térdeplő Dagonnak a fáraó -, szerezz nekem néhány ezer talentumot...

A föníciai megrökönyödött, vagy csak mímelte szörnyű zavarát.

- Inkább azt parancsold, szent felséges uram, hogy a Nílusban keressek drágagyöngyöt - siránkozott Dagon. Akkor legalább egyszerre elpusztulok, és az én uram nem neheztel meg rám... De ma, ennyi tenger pénzt!

XIII. Ramszesz nagyot nézett.

- Hogyan? - kérdezte. - Hát az én számomra a föníciai pénzembereknek már nincs pénzük?

- Életünket, vérünket, gyerekeink életét, vérét felségednek adjuk - felelte Dagon. - De pénzt?... Honnan vennénk mi pénzt? Azelőtt a templomok kölcsönöket adtak nekünk évi tizenöt vagy húsz százalékra. De attól fogva, hogy felséged még trónörökös korában Háthor templomában járt, ott Pi-Baszt alatt, azóta teljesen megtagadtak minden hitelt... Ha módjukban volna, még ma kikergetnének bennünket Egyiptomból, de még szívesebben kiirtanának bennünket mind egy szálig... Ó, mennyit szenvedünk miattuk... A parasztok csak akkor dolgoznak, amikor akarnak, és ahogy a kedvük tartja... Adó fejében meg fügét mutatnak, fittyet hánynak ránk... Ha valamelyiket aztán megverik, fellázadnak, és ha a boldogtalan föníciai a bíróhoz megy igazságért, vagy elveszti a pörét, vagy a lelkét is elfizeti... Meg vannak a mi óráink számlálva ezen a földön! - sopánkodott Dagon.

A fáraó elkomolyodott.

- Majd gondom lesz ezekre a dolgokra - felelte. - A bírák pedig majd igazságot szolgáltatnak nektek. De addig is szükségem van vagy ötezer talentumra.

- Honnan vegyük, felséges uram? - jajgatott Dagon. - Mutassa meg felséged, hol vannak ilyen gazdag kereskedők, mi eladjuk nekik minden ingó meg ingatlan jószágunkat, csak teljesíthessük a parancsodat... De hol vannak ezek a kereskedők?... Ha csak a papok nem, azok meg értéken alul becsülik meg a vagyonunkat, és a végén még nem is készpénzt adnak.

- Küldjetek Türoszba, Szidónba... - vetette oda a fáraó. - Hisz akármelyik ezek közül a városok közül könnyűszerrel kölcsönadhat nem öt-, hanem akár százezer talentumot is.

- Türoszba, Szidónba! - ismételte Dagon. - Ma egész Fönícia csak arra gyűjt aranyat, drágaságot, hogy legyen mit fizetni az asszíroknak... Asszar király emberei már a mi országunkban sürgölődnek, és azt mondják, hogy ha évenként gazdag váltságot fizetünk nekik, akkor a király meg a szatrapák nemcsak hogy nem nyomnak el bennünket, hanem még jobb keresethez juttatnak, mint felséges urunk jóindulatából itt, Egyiptomban részünk van...

A fáraó elsápadt, és összeszorította a fogait. A föníciai észbe kapott, és sietve tette hozzá:

- De végre is, hogy szabad nekem ilyen ostoba fecsegéssel elrabolni felséged drága idejét? Hiszen itt van Memfiszben Hiram herceg... Ő okosabban megvilágítja mindezt felségednek, mert ő nagyon bölcs ember és városaink legfőbb tanácsának tagja...

Ramszesz egyszerre megelevenedett.

- Hát csak küldd ide Hiramot minél hamarabb - hagyta meg neki. - Mert te, Dagon, nem úgy beszélsz velem, mint egy pénzváltó, hanem mint egy siratóasszony a koporsó mellett.

A föníciai újra megérintette homlokával a padlót.

- Nem jöhetne el Hiram őkegyessége most mindjárt? - kérdezte Dagon. - Az igaz, már nagyon későre jár az idő... De ő úgy fél a papoktól, hogy legszívesebben éjszakának idején tisztelegne felséged előtt...

A fáraó az ajkát harapdálta, de azért elfogadta az ajánlatot. Még Tutmóziszt is elküldte a pénzváltóval, hadd vezesse be Hiramot a titkos kapun a palotába.

Este tíz óra tájban Hiram már a fáraó előtt állt: sötét köntös volt rajta, amilyet a memfiszi utcai árusok hordtak.

- Miért bujkál kegyes uram ennyire? - kérdezte a fáraó, akit kellemetlenül érintett ez a titkolózás. - Hát börtön az én palotám vagy bélpoklosok háza?

- Jaj, felséges urunk! - sóhajtotta az öreg föníciai. - Attól a perctől fogva, hogy Egyiptom ura lettél, üldözött gonosztevő mindenki, aki sűrűbben mer a színed elé járulni, és nem tesz jelentést arról, hogy mit mondtál neki...

- Hát kik előtt kellene beszámolnod az én szavaimról?

Hiram égnek emelte a szemét és két karját.

- Tudja azt felséged, kik az ellenségei! - felelte.

- Szót se érdemel... - vetette oda a fáraó. - Hanem tudod, kegyes uram, miért kérettelek? Néhány ezer talentumot akarok kölcsönkérni...

Hiram felszisszent, és úgy megtántorodott, hogy a fáraó megengedte, hadd üljön le az ő jelenlétében, ami a legnagyobb megtiszteltetés volt.

Hiram kényelmesen leült, és kipihenve magát, megszólalt:

- Miért akar felséged kölcsönt venni, amikor dús kincsei lehetnének?

- Tudom. Majd ha kezemre kerítem Ninivét - vágott a szavába a fáraó. - De az még messze van, nekem meg már ma kell a pénz...

- Én nem háborúra gondolok - felelte Hiram. - Én olyan dologról beszélek, ami rögtön busás jövedelmet hoz a kincstárnak, és azontúl is állandó évi bevételt jelent...

- Hogyan?

- Engedje meg nekünk, felséges uram, és legyen segítségünkre, hogy megássuk azt a csatornát, amely összekötné a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel...

A fáraó felugrott székéről.

- Tréfálsz, öreg? - kiáltott Hiramra. - Ki végezhet el ekkora munkát, és ki akarná veszélyeztetni Egyiptomot?... Hisz elöntene bennünket a tenger!

- Melyik tenger?... Mert se a Vörös-tenger, se a Földközi-tenger nem - felelte nyugodtan Hiram. - Tudom, hogy az egyiptomi papmérnökök megvizsgálták ezt az ügyet, és kiszámították, hogy ez nagyszerű vállalkozás, a világon jobb nem is akad... Csak hát ők maguk akarják megcsinálni, jobban mondva nem akarják, hogy a fáraó csinálja meg.

- Van bizonyítékod? - kérdezte Ramszesz.

- Nekem nincs semmiféle bizonyítékom, de küldök én felségedhez olyan papot, aki tervekkel, számításokkal a kezében megmagyarázza ezt az egész kérdést...

- Ki az a pap?

Hiram elgondolkozott, csak azután felelt:

- Ha megkapom felséges uram ígéretét, hogy rajtunk kívül senki meg nem tudja... Nagyobb szolgálatot tehet neked, felséges uram, mint én... Sok titkot tud... és a papoknak sok méltatlan, viselt dolgát...

- Megígérem - felelte a fáraó.

- Ez a pap Szamentu. A Memfisz melletti Széth-szentélyben szolgál... Nagyon bölcs férfiú, csak pénzre van szüksége és nagyravágyó is nagyon... És mert a főpapok megalázzák, nekem azt mondta, hogyha felséged akarja, akkor ő megdönti a papi rendet... Mert ő nagyon sok titkot tud... Nagyon sokat!

Ramszesz gondolkodóba esett. Azt látta, hogy az a pap áruló, de azt is számba vette, milyen fontos szolgálatokat tehet neki.

- Helyes - válaszolta a fáraó -, erről a Szamenturól még majd gondolkozom. Most egyelőre tegyük csak fel, hogy ilyen csatornát csakugyan meg lehet építeni: mi haszon lehetne belőle?

Hiram fölemelte a bal kezét, és az ujjain számolni kezdte:

- Először is - javasolta -, Fönícia megad felséges uramnak ötezer talentum elmaradt adót... Másodszor: Fönícia a csatornaépítés jogáért is fizet felségednek ötezer talentumot... Harmadszor: mihelyt megkezdik a munkát, fizetünk ezer talentum évi adót, és azonfelül annyi talentumot, ahányszor tíz munkást kapunk Egyiptomtól. Negyedszer: minden egyiptomi mérnökért fizetünk felséges uramnak évenként egy talentumot... Ötödször: ha befejezik a munkát, felséged bérbe adja nekünk a kész csatornát száz évre, és mi fizetünk érte évi ezer talentumot.

- Hát ez kevés haszon? - kérdezte a végén Hiram.

- És megadnátok nekem már most, ma, azt az ötezer talentum adót? - tudakolta a fáraó.

- Ha ma megkötjük a szerződést, fizetünk tízezer talentumot, és még hozzáadunk háromezret, háromévi adó fejében előre...

XIII. Ramszesz elgondolkozott. A föníciaiak már nemegyszer fölvetették a csatornaépítés gondolatát az egyiptomi fáraóknak, de mindannyiszor beleütköztek a papok hajthatatlan ellenállásába. Az egyiptomi bölcsek megmagyarázták a fáraóknak, hogy az a csatorna kétfelől, a Földközi-tenger és a Vörös-tenger felől is, árvízzel fenyegethetné az országot.

De most Hiram újra csak erősítette, hogy hasonló szerencsétlenség nem következhet be, tudják azt a papok is!

- Azt ígéritek - mondta a fáraó hosszú tűnődés után -, azt ígéritek, hogy száz éven át évi ezer talentumot fizettek. Azt mondjátok, hogy az a homokba ásott csatorna a legjobb vállalkozás a világon. Ezt én sehogy se tudom felfogni, és bevallom, nagy a gyanúm...

A türoszi hercegnek szikrázott a szeme.

- Felséges uram - vágta rá -, én elmondok neked mindent, de koronádra, atyád árnyékára kérlek, könyörgök... senkinek fel ne tárd ezt a titkot... Ez a legnagyobb titka a kháldeai és egyiptomi papoknak, de még Föníciának is... A világ jövője fordul meg rajta!

- Nono, Hiram! - kételkedett mosolyogva a fáraó.

- Neked, nagy királyom - folytatta a föníciai -, bölcsességet, erélyt és nemes lelket adtak az istenek, tehát te a mienk vagy. A föld hatalmas királyai között csakis téged lehet beavatni a nagy titokba, mert csupán te tudsz nagy dolgokat művelni... S éppen azért akkora hatalomra teszel szert, amilyen még nem volt földi ember kezében...

A fáraó édes büszkeséget érzett szívében, de uralkodott magán.

- Ne magasztalj engem azért, amit még nem tettem meg - szólt rá. - Hanem azt mondd még meg: mi haszon háramlik Föníciára és az én országomra ennek a csatornának a megépítéséből.

Hiram kényelmesebben elhelyezkedett a karosszékében, aztán fojtott hangon magyarázta:

- Azt tudod, felséges uram, hogy Asszíriától és Babilóniától keletre, északra és délre nem csodálatos szörnyetegekkel népes sivatagok vagy mocsarak terülnek el, hanem mérhetetlen... mérhetetlen nagy országok és birodalmak... Akkora országok, hogy felséged gyalogos katonaságának, pedig az csak gyakorlott a menetelésben, mégis majdnem két álló évig szakadatlanul csak előre kellene haladnia, folyton csak kelet felé, míg elérné a határt...

Ramszesz felrántotta a szemöldökét, mint aki hagyja, hadd hazudozzon a másik, tudván tudva, hogy egy szó sem igaz.

Hiram csak könnyedén vállat vont.

- Babilóniától keletre és délre, a nagy tengeren túl vagy százmillió ember él, akiknek hatalmas királyaik vannak, és bölcsebb papjaik, mint az egyiptomiak, ősi könyveik, ügyes kézműveseik... Ezek a népek nemcsak szövetet, bútorfélét, edényeket tudnak készíteni, éppen olyan szépeket, akár az egyiptomiak, de emlékezetet meghaladó idők óta a föld alatt és a földön olyan csodás templomaik vannak, hogy nagyobbak, nagyszerűbbek, gazdagabbak, mint itt Egyiptomban...

- Folytasd csak... folytasd! - szólt a fáraó, de arcáról nem lehetett leolvasni: kíváncsivá tette-e a leírás, vagy felháborította a hazugság.

- Van azokban az országokban drágagyöngy, drágakő, arany, réz... a különösnél is különösebb gabonafélék, virágok, gyümölcsök... aztán akkora erdők, hogy hónapszámra elbolyonghat az ember az óriási fák között, vastagabb a derekuk, mint a ti templomi oszlopaitok, és magasabbak, mint a pálmák... A nép egyszerű, szelíd, és ha felséges uram néhány hajón csak két ezredet küldene oda, akkora földet hódíthatna meg, hogy nagyobb volna egész Egyiptomnál, és gazdagabb, mint a Labirintus minden kincse... Ha felséged megengedi, holnap elküldök mutatóba odavaló szöveteket, fákat, bronzokat... küldök aztán kétszemernyi odavaló csodás balzsamot; ha az ember lenyeli, az örökkévalóság kapuja nyílik föl előtte, és olyan boldogságot érez, amilyen csak az isteneknek jut osztályrészül...

- A szövetfélék és az egyéb ipari munkák mintáit nagyon kérem - szólt közbe a fáraó. - Ami azonban a balzsamot illeti, azzal nem sokat gondolok!... Holtunk után úgyis elég örömünk lehet a halhatatlanságban és az istenekben ...

- Asszíriától meg keletre, messze-messze, nagyon messze - folytatta Hiram - még nagyobb országok vannak, ahol vagy kétszázmilliónyi nép lakik...

- De könnyen dobálod a milliókat! - mosolygott a fáraó.

Hiram a szívére tette a kezét.

- Esküszöm őseim lelkére, becsületemre esküszöm - emelte fel a hangját -, hogy igazat beszélek!

A fáraó megmozdult. Gondolkodóba ejtette ez a nagy eskü.

- Folytasd... folytasd... - biztatta.

- Csodálatos országok azok - beszélt tovább a türoszi herceg. - Sárga bőrű, ferde szemű népek lakják. Fejedelmüknek "A menny fia" a címe, és bölcs emberekkel kormányozza az országát, de azok nem papok, és nincs is akkora hatalmuk, mint Egyiptomban.

De azért az a nép sokban hasonlít az egyiptomiakhoz... Ők is tisztelik a meghalt ősöket, és sokat törődnek a halottak testével. Olyan írásuk van, amely a ti papi írástokra emlékeztet... Hosszú köntösöket hordanak, de olyan szövetből, amilyet mifelénk hírből se ismernek, a sarujuk olyanféle, mint valami kis lóca, fejükön hegyes dobozt viselnek... A házuk teteje is hegyes, és a szélei felfelé hajlanak...

Ennek a rendkívüli népnek bővebb termésű a gabonája, mint az egyiptomi búza, és a bornál erősebb italt készítenek belőle. Terem nekik olyan növényük, amelynek a levele erőt ad az ember tagjának, vígságot a szívének, sőt még az a hatása is megvan, hogy elvan tőle az ember álom nélkül is. Van papírjuk, amelyet tarka képekkel tudnak ékesíteni, és olyan agyagjuk, amely égetésre áttetsző lesz, mint az üveg, és úgy peng, mint a fém... Ha felséged megengedi, holnap ennek a népnek a keze munkájából is küldök egyet-mást...

- Csodákat beszélsz, Hiram! - kiáltott fel a fáraó. - De sehogy se látom, milyen összefüggés van e különös dolgok és a csatorna között, amelyet meg akartok ásni...

- Röviden megmondom - felelte a föníciai. - Ha a csatorna meglesz, akkor az egész egyiptomi és föníciai hajóhad átmegy a Vörös-tengerre, onnan meg tovább, és pár hónap leforgása alatt elér azokba a dúsgazdag országokba, ahova szárazföldön szinte lehetetlen eljutni... Nem látja, felséges uram - folytatta felvillanó szemmel -, mennyi tenger kincset találunk mi ott?... Aranyat, drágaköveket, gabonát, mindenféle fát!... Esküszöm neked, nagy fáraó - buzdult fel nekihevülve -, hogy akkor bővebben dúskálsz az aranyban, mint ma a rézben, olcsóbb lesz a fa, mint ma a szalma, és a rabszolga is, mint ma a tehén... Csak azt engedd meg, uram, hogy megáshassuk a csatornát, és adj nekünk hozzá bérbe ötvenezer katonát...

Ramszeszre itt átragadt a tűz.

- Ötvenezer katonát... - ismételte. - És mit adtok nekem érte?

- Már megmondtam, felséges fáraó... A csatorna építési engedélyéért évi ezer talentumot, a munkásokért ötezer talentumot, de mi fizetjük és élelmezzük őket...

- És agyon is sanyargatjátok őket a munkával...

- Ne adják az istenek! - szabadkozott Hiram. - Nincs ott haszon, ahol a munkások elpusztulnak... Felséged katonái egy cseppel se dolgoznak majd többet a csatornán, mint ma az erődítéseken vagy az országút építésén... És milyen dicsőségedre válna, uram!... A kincstárnak mennyi bevételt hozna!... Egész Egyiptomra mennyi hasznot!... A legszegényebb parasztnak is lehetne faházikója, néhány lábasjószága, bútora, de tán még rabszolgája is... Olyan jólétre még nem emelte fáraó az országát, és olyan nagy munkát egy se vitt még végbe, mint te ezzel a csatornával! Mert mi az a sok meddő, haszontalan piramis egy ilyen csatornához képest, amely az egész világnak megkönnyítené a javak szállítását!

- Meg ötvenezer katonáét is a keleti határra - tette hozzá a fáraó.

- Természetesen! - helyeselt Hiram. - Akkora haderő láttán, amelynek a fenntartása felséges uramnak semmibe se kerülne, Asszíria nem meri kinyújtani a kezét Fönícia után...

A terv olyan szemkápráztató volt, és annyi hasznot ígért, hogy XIII. Ramszesznek szédült bele a feje. De azért uralkodott magán.

- Hiram - mondta végre -, te szebbnél szebb ígéretekkel kecsegtetsz... Olyan szépekkel, hogy attól tartok, valami veszedelmes következményt rejtegetsz mögöttük. Ezért magamnak is töviről hegyire meg kell fontolnom a dolgot, és aztán megbeszélem a papokkal.

- A maguk jószántából belé nem egyeznek azok abba soha! - kiáltotta a föníciai. - Bár (az istenek bocsássák meg a káromlást) bizonyos vagyok benne, ha a legfőbb hatalom ma a papok kezére jutna, pár hónap múlva ők hívnának bennünket, építsük meg a csatornát...

Ramszesz fagyos megvetéssel nézett rá.

- Öreg - vetette oda -, bízd csak rám annak a gondját, fejet hajtanak-e a papok vagy sem, te csak hozd meg a bizonyítékát, hogy amit mondtál, mind igaz. Nagyon haszontalan, dibdáb fejedelem volnék, ha nem tudnám elhárítani az akadályokat, amelyek az én akaratom és a birodalom érdekei között felmerülnek.

- Bizony mondom, nagy fejedelem vagy te, felséges urunk - suttogta Hiram, és a földig meghajolt.

Már késő éjszakára járt az idő. A föníciai elbúcsúzott a fáraótól, és Tutmózisszal együtt hagyta el a palotát. Mindjárt másnap Dagon által elküldött egy ládát az ismeretlen országokból származó holmikkal.

A fáraó indiai istenszobrokat, szöveteket, gyűrűket talált benne, kis ópiumdarabkákat, egy másik rekeszben maroknyi rizst, tealeveleket, néhány festett képekkel ékes porcelán csészét, és papírlapon tussal, festékkel festett rajzokat.

Mindent a legnagyobb figyelemmel sorra végignézett, és bevallotta, hogy efféle holmit még sohasem látott. Se rizst, se papírt, se ferde szemű, hegyes süvegű emberek képét.

Most már nem kételkedett benne, hogy van valahol egy új ország, ahol minden más, mint Egyiptomban: a hegyek, fák, házak, hidak, hajók...

"És ez az ország nyilván megvan évszázadok óta - gondolta a fáraó. - A mi papjaink tudnak is felőle, ismerik a gazdagságát is, de egy mukkot se szólnak róla... Világos: mind árulók, akik le akarják törni a fáraók hatalmát, koldussá akarják tenni őket, hogy aztán könnyűszerrel letaszíthassák őket a trónról... De titeket hívlak bizonyságul, őseim és utódaim - mondta magában -, hogy véget vetek ezeknek a hitványságoknak. A tudományt támogatom, gyámolítom, de az álnokságot kiirtom, és lélegzethez juttatom Egyiptomot..."

A fáraó fölemelte szemét, és a pillantása Dagonra esett, aki parancsára várt.

- A te ládád nagyon érdekes - vetette oda a pénzváltónak -, ám... én nem ezt akartam tőletek.

A föníciai lábujjhegyen hozzálépett, és letérdelve előtte, suttogva mondta:

- Amely pillanatban felséges uram kegyesen aláírja Hiram herceggel a szerződést, Türosz és Szidón minden kincsét a lába elé rakja...

Ramszesz összerántotta a szemöldökét. Sehogy se tetszett neki a föníciaiak vakmerősége, akik bizonyos feltételeket mernek szabni neki. Hidegen felelt:

- Majd gondolkozom, és Hiramnak megadom a feleletet. Elmehetsz, Dagon.

A föníciai távozása után Ramszesz újra gondolkodóba esett. Lelkében ébredezni kezdett a visszahatás.

"Ezek a kalmárok már olybá vesznek, mintha az ő zsebükben volnék - gondolta magában. - Elbizakodottan, messziről megcsörgetik előttem az aranyzacskót, hogy kicsikarják belőlem a szerződést... Nem tudom, volt-e valaha fáraó, aki alatt ehhez fogható bizalmaskodásra vetemedtek volna! Ezen változtatni kell. Olyan emberek, akik arcra borulnak Asszar király kiküldötte előtt, nem beszélhetnek így velem: addsza, nesze... Ostoba föníciai patkányok! Belopakodtak a királyi palotába, és most azt hiszik, az ő tanyájuk!"

Minél tovább gondolkozott, minél világosabban emlékezett Hiram és Dagon viselkedésére, annál erősebben forrt fel benne a harag.

"Hogy mernek... hogy van bátorságuk föltételeket szabni?!"

- Hej... Tutmózisz! - kiáltotta.

Legbizalmasabb embere egyszerre ott termett előtte.

- Mit parancsolsz, uram?

- Küldj el egy fiatalabb tisztet Dagonhoz, adja tudtára, hogy mától fogva nem sáfárom. Ilyen nagy állásra nagyon is ostoba...

- És kinek szánod ezt a méltóságot, felséges uram?

- Ebben a percben még nem tudom... Az egyiptomi vagy görög kereskedők között kell találni valakit... A végső esetben a papokhoz fordulunk...

A nagy újság egyszerre bejárta a fejedelmi palota minden zugát, és egy órába se telt, tudta egész Memfisz városa is. Az egész városban egyébről se beszéltek, mint hogy a föníciaiak kiestek a fáraó kegyéből, és estefelé a nép már dúlni, rabolni kezdte a gyűlölt idegenek boltjait.

A papok fellélegeztek. Herihor még el is ment látogatóba szent Mefreszhez.

- Érezte azt az én szívem - fejtegette neki -, hogy a mi urunk elfordul ezektől a vérszopó pogányoktól. Gondolom, illenék kimutatni a mi hálánkat is...

- És talán nyitnánk ki előtte a mi kincstáraink ajtaját is? - kérdezte érdesen szent Mefresz. - Ne siess, kegyes uram... Én beleláttam ennek a sihedernek a veséjébe, és jaj nekünk, ha egyszer is hagyjuk, hogy fölibénk kerekedjék...

- És ha szakít a föníciaiakkal?

- Az is csak az ő haszna, mert akkor nem fizeti meg az adósságait - felelte Mefresz.

- Az én véleményem szerint - magyarázta Herihor egy kissé elgondolkozva - most itt az alkalom, amikor visszaszerezhetjük a fiatal fáraó kegyét. Hirtelen haragra lobban, de tud hálás lenni... Tapasztalatból tudom...

- Ahány szó, annyi tévedés... - vágott a szavába a konok Mefresz. - Mert először is a herceg még nem fáraó, mert templomban még nincs megkoronázva... Másodszor... soha nem is lesz igazi fáraó, mert megveti a főpapi szentségeket... Végül pedig nem mi szorultunk rá az ő kegyére, hanem ő az istenek kegyelmére, pedig lépten-nyomon megbántja őket!

Mefresz szinte elfulladt dühében. Egy kis pihenő után tovább folytatta:

- Egy álló hónapig élt Háthor templomában, hallgatta a legmélyebb bölcsességet, aztán újra összeszűrte a levet a föníciaiakkal. Sőt!... Meglátogatta Asztarté templomát, hozott onnan egy papnőt, ami minden vallási alapelv arculcsapása ... Aztán ország-világ előtt csúfot űzött az én jámborságomból... olyanokkal cimborál, akik ugyanolyan léhák, mint ő maga... Föníciai segítséggel ellopott súlyos államtitkokat... És amikor trónra lépett, jobban mondva amikor föllépett a trón első lépcsőfokára, máris megszégyeníti a papokat, fellázítja a parasztságot, a zsoldosokat, és megújítja baráti fogadalmát híveivel, a föníciaiakkal... Hát te ezt mind elfelejtetted, kegyes uram? Ha pedig emlékszel rá, nem látod be, ez a tejfölösszájú milyen veszedelemmel fenyeget bennünket?... Az ő kezében van az ország hajójának a kormányrúdja, pedig ez a hajó örvények és sziklák között halad előre. Ki áll jót érte, hogy ez az őrült, aki tegnap magához hívta a föníciaiakat, ma meg összevész velük, nem művel-e holnap valami olyast, ami végpusztulásba dönti az országot?

- Hát akkor mit akarsz? - kérdezte Herihor, hirtelen Mefresz szeme közé nézve.

- Azt, hogy semmi okunk sincs kimutatni a hálánkat, valójában pedig: a gyengeségünket. És minthogy sürgősen pénzre van szüksége, hát nincs pénzünk!

- És aztán? - kérdezte Herihor.

- Aztán kormányozza csak az országot, és növelje csak a hadsereget pénz nélkül - vetette oda haragosan Mefresz.

- No és... hátha aztán a kiéhezett hadsereg a templomokra veti magát és rabolni kezd? - kérdezte tovább Herihor.

- Hahaha!... - fakadt nevetésre Mefresz.

Majd hirtelen megkomolyodott, és meghajolva, gúnyos hangon szólt:

- Ez már kegyes uramra tartozik... Aki, mint te, oly hosszú évek során kormányozta az országot, bizonyosan felkészült ilyen veszedelem esetére is.

- Tegyük fel - jegyezte meg Herihor vontatottan -, tegyük fel, hogy én csakugyan megtalálom a módját, mint háríthatom el az országot fenyegető veszedelmet. De te, kegyes uram, legidősebb főpap létedre meg tudnád-e akadályozni, hogy sérelem érje a papi rendet és a templomokat?

Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással.

- Azt kérded: meg tudnám-e akadályozni? - kapta fel a szót Mefresz. - Meg tudnám-e?... Nem is kell nagyon kísérleteznem, maguk az istenek adták kezembe a villámot, amellyel pozdorjává török minden szentségtörőt.

- Csitt... - suttogta Herihor. - Úgy legyen!...

- A legfőbb papi tanács jóváhagyásával, vagy akár anélkül is - tette hozzá Mefresz. - Amikor a csónak felborul, nincs arra idő, hogy az evezősökkel szót szaporítsunk.

Sötéten, elkomorodva váltak el. Még aznap este meghívást kaptak a fáraóhoz.

A kitűzött időre mind a kettő megjelent, de egymás után, külön-külön. Mélyen meghajoltak a fáraó előtt, és egymásra nem is nézve, más-más sarokba álltak.

"Összezörrentek volna? - gondolta Ramszesz. - Annyi baj..."

Egy perccel később belépett szent Sem és Pentuer próféta. Akkor Ramszesz leült a dobogóra, a négy papnak pedig intett, üljenek le az előtte levő alacsony zsámolyokra.

- Szentatyák! - kezdte a fáraó. - Mind ez ideig azért nem hívtalak benneteket tanácskozásra, mert eddig minden rendelkezésem tisztán csak katonai természetű volt...

- Jogod van rá, felség - jegyezte meg Herihor.

- Amit ily rövid idő alatt tudtam, megtettem, hogy az ország védelmi erejét fokozzam. Két új tiszti iskolát alapítottam, és újjászerveztem öt feloszlatott ezredet...

- Jogod volt rá, uram - szólt ekkor Mefresz is.

- Egyéb katonai újításokról nem beszélek, mert ezek a dolgok nem tartoznak rátok, szentatyák...

- Igazad van, uram - vágta rá egyszerre Mefresz is, Herihor is.

- De most más dologról van szó - fordított a beszédén a fáraó, akinek nagy örömére szolgált a két főméltóság helyeslése, mert ellenállásra számított. - Közeledik az én isteni atyám temetése napja, de a kincstárban nincs rá elegendő fedezet.

Mefresz felemelkedett zsámolyáról.

- Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz - jelentette ki ünnepélyesen - igazságos fejedelem volt, aki népének hosszú évekig biztosította a tartós békét, az isteneknek pedig dicsőséget. Engedje meg tehát felséged, hogy az istenfélő fáraó temetésének költségeit a papi rend viselhesse.

XIII. Ramszesz elcsodálkozott: meghatotta az atyja iránti hódolat. Egy pillanatig hallgatott, mintha nem találna szót a feleletre, végre így szólt:

- Nagyon hálás vagyok érte, hogy ily tiszteletben tartjátok istenekkel egyenlő atyámat. Beleegyezem ebbe a temetésbe, és még egyszer köszönöm nektek...

Elhallgatott, fejét a kezére támasztotta, és elgondolkozott, mintha önmagával vívódna. Aztán hirtelen felkapta a fejét: arca megelevenedett, szeme ragyogott.

- Szentatyák, mélyen meghat jóindulatotoknak ez a bizonysága - szólalt meg végre. - Ha ilyen drága a ti szemetekben az én isteni atyám emléke, éntőlem se idegenkedhet a lelketek...

- Kételkedhetsz ebben, felséges uram? - szólt Sem főpap.

- Igazad van - folytatta a fáraó. - Helytelenül hittem, hogy elfogultak vagytok ellenem... De jóvá akarom tenni a hibát, tehát őszinte leszek hozzátok...

- Az istenek áldása kísérje felségedet - mondta erre Herihor.

- Őszinte leszek. Az én isteni atyám, talán nagy kora, betegsége, de meg talán papi elfoglaltsága miatt is, nem fordíthatott az ország ügyeire annyi időt, gondot, mint én. Fiatal vagyok, egészséges, szabad, tehát én magam akarom kormányozni az országot, és fogom is. Mint ahogy a vezér a maga felelősségére, a maga tervei szerint vezeti seregét, úgy akarom én is kormányozni az országot. Ez az én határozott akaratom, és ettől nem tágítok. De tudom, hogy ha a legtapasztaltabb ember volnék, akkor se lehetnék meg hűséges szolgák és bölcs tanácsadók nélkül. Ezért időnként megkérdezlek benneteket, különféle ügyekben mi a véleményetek.

- Ezért is vagyunk a legfőbb tanács felséged trónja körül - jegyezte meg Herihor.

- És én fel is akarom használni a ti szolgálataitokat - folytatta megelevenedve a fáraó -, mégpedig most mindjárt...

- Parancsolj, urunk - biztatta Herihor.

- Javítani szeretnék az egyiptomi nép élete során. De minthogy efféle ügyekben nagyon gyors intézkedések csak árthatnak, kezdetben csak kisebb jelentőségű változást kívánok: hatnapi munka után a hetedik legyen a nyugalom napja.

- Ez így is volt a tizenkilenc dinasztia egész uralma alatt. Olyan régi törvény ez, mint maga Egyiptom - magyarázta Pentuer.

- A hetednapi pihenő évenként ötven napot jelent minden munkás számára, ugyanakkor ötven drachmát vesz el a munkás gazdájától. S minden millió munkásnál pedig évenként tízezer talentumot veszít el az ország... - vetette ellen Mefresz. - Mi ezt a szentélyekben már régen kiszámítottuk! - tette hozzá.

- Úgy van - szólt élénken Pentuer -, veszteség csakugyan lesz, de csak az első évben. Mert ha a nép a hetednapos pihenőkkel meggyarapítja az erejét, a következő években tetézve megtérít minden veszteséget...

- Igazad van - állapította meg Mefresz -, vagyis erre az első évre mindenesetre meg kellene lennie annak a tízezer talentumnak. De én azt hiszem, húszezer talentum se ártana...

- Igazat szólsz, tiszteletre méltó Mefresz - vette át a szót a fáraó. - Olyan változások megteremtésére, amilyeneket én tervezek országomban, nem húsz-, de harmincezer talentum se volna nagy pénz. Ezért aztán - tette hozzá gyorsan - tőletek kérek ehhez segítséget, szent férfiak...

- Felséged minden szándékát kész örömest támogatjuk imádságainkkal és körmeneteinkkel - biztosította Mefresz.

- Helyes, imádkozzatok, és serkentsétek rá a népet is. De azonfelül adjatok az államnak harmincezer talentumot - folytatta a fáraó.

A főpapok hallgattak. A fáraó egy pillanatig várakozott, aztán Herihorhoz fordult:

- Hallgatsz, kegyes uram?

- Magad mondtad, urunk, hogy a kincstárnak még Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz temetési költségeire sincs fedezete. El nem tudom hát gondolni, honnan vennénk harmincezer talentumot.

- Hát a Labirintus kincstára?

- Az az istenek kincse, amelyhez nem szabad nyúlni, csak az ország legnagyobb szorultságában - magyarázta Mefresz.

A fáraóban felforrt a harag.

- Hát ha a parasztságnak nem, nekem van szükségem arra az összegre! - kiáltotta, és ököllel a trónus karfájára ütött.

- Felséges uram - fejtegette Mefresz -, egy év leforgása alatt többet is szerezhetsz, mint harmincezer talentumot, egész Egyiptomban pedig még kétszer annyit is...

- Hogyan?

- Igen egyszerű módon - vágta ki Mefresz. - Kergesd ki, uram, az országból a föníciaiakat...

A fáraó majdnem rávetette magát a vakmerő főpapra; elsápadt, az ajka remegett, szeme kidülledt. De egy pillanat múlva már erőt vett felindulásán, és bámulatosan higgadt hangon felelte:

- Akkor elég... Ha csak ilyen tanácsokat tudtok adni, könnyen megleszek nélküle... A föníciaiaknak írás van a kezükben, a mi aláírásunk, hogy adósságunkat becsülettel megfizetjük!... Ez neked nem jutott az eszedbe, Mefresz?

- Bocsáss meg, felséges uram, de ebben a pillanatban engem egyéb gondolatok kötöttek le. A te őseid, uram, nem papírra írták, hanem kőbe és bronzba vésték, hogy az isteneknek és a szentélyeknek adott ajándékaik az isteneké és a szentélyeké maradnak örökre.

- Meg a tiétek - vetette oda a fáraó gúnyosan.

- A miénk annyira, amennyire az ország a tiéd - felelte vakmerően a főpap. - Mi őrizzük és gyarapítjuk azokat a kincseket, de eltékozolni nincs jogunk...

A fáraó haragtól lihegve otthagyta a tanácskozást, és szobájába ment. Helyzete kegyetlen világossággal, tisztán állt előtte.

Hogy a papok gyűlölik, abban most már nem kételkedett. Ezek ugyanazok a gőgjükben elvakult emberek, akik tavaly nem adták a kezére a memfiszi hadtestet, és csak akkor tették meg helytartónak, mikor azt gondolták, eléggé megalázkodott azzal, hogy elvonult a királyi palotából. Ugyancsak ők ellenőrizték minden lépését, tettek róla jelentéseket, de neki, a trónörökösnek még az asszír szerződés tervét se mondták meg. Megint csak ők csalták meg Háthor templomában és a Sóstavak körül, s ugyancsak ők mészároltatták le a foglyokat, akiknek ő kegyelmet ígért.

A fáraónak eszébe jutott Herihor meghajlása, Mefresz tekintete és mindkettőjük hanghordozása. Az udvarias szolgálatkészség álarca alól lépten-nyomon kiütközött szertelen gőgjük és az ő semmibevevése... Neki pénzre van szüksége, azok meg imádságot ígértek neki, sőt volt bátorságuk még azt is szemébe mondani, hogy Egyiptomnak nem ő az egyetlen ura.

A fiatal fáraó akarata ellenére is elmosolyodott; eszébe jutott az egyszeri szegődéses pásztor, aki magának a nyáj gazdájának mondja a szemébe, hogy nem tehet az állataival azt, amit akar!

De nevetséges oldala mellett volt a dolognak veszedelmes oldala is. A kincstárban jó, ha ezer talentum van e pillanatban, az pedig a kiadások eddigi menete szerint alig futja tovább nyolc-tíz napnál. De mi lesz aztán?... Mit szólnak majd a tisztviselők, a szolganép, de elsősorban is a hadsereg, amely nemcsak a zsoldját nem kapja meg, hanem éhezni fog?

A főpapok ismerték a fáraó helyzetét; ha tehát nem sietnek a segítséggel, akkor világos: a vesztét akarják... mégpedig néhány rövid nap alatt, még atyja temetése előtt.

Ramszesznek egy gyerekkori eset jutott az eszébe.

A papi iskolában tanult, amikor egyszer Mut istennő ünnepén - egyéb mulatságos számok között - felléptették Egyiptom leghíresebb bohócát.

A művész egy szerencsétlen hőst játszott. Ha megparancsolt valamit, nem teljesítették; haragos kifakadásaira nevetéssel feleltek; ha pedig a csúfolódók megbüntetésére kezébe kapta csatabárdját, a bárd kettétört a markában.

Végül oroszlánt szabadítottak rá: s amikor a fegyvertelen hős menekült előle, kisült, hogy nem is oroszlán üldözi, hanem oroszlánbőrbe bújtatott disznó.

Tanulók, tanítók akkorát nevettek ezeken a kalandokon, hogy a könnyük kicsordult, de a kis herceg sötét arccal ült a helyén. Megesett a szíve a szegény emberen, aki nagy dolgokba vágott, de elbukott, és gúny, nevetség borította el.

Ez a jelenet elevenedett most meg a fáraó emlékezetében, és azok az érzések, amelyek akkor kavarogtak benne.

"Ezt akarják velem is..." - gondolta magában.

Kétségbeesés fogta el, mert érezte, hogy az utolsó talentum kifizetésével vége az ő hatalmának, akkor pedig vége az életének is. De hirtelen más gondolat foglalta le. Megállt a szoba közepén, és elgondolkozott:

"Mi várhat rám?... Csak a halál... Dicső őseim közé, Nagy Ramszesz mellé költözöm... De azt mégsem mondhatom nekik, hogy kardcsapás nélkül buktam el!... A földi élet balvégzete után örök szégyen várna rám..."

Hogyan?... Ő, a Sóstavak mellett vívott csata győztese hátráljon meg egy maroknyi képmutató előtt, akikkel egyetlen ázsiai ezred úgy elbánna, hogy írmagjuk se maradna?... Hát azért, mert Mefresz és Herihor szeretné kormányozni Egyiptomot és a fáraót, az ő hadserege éhséget szenvedjen, és millió meg millió parasztnak ne legyen része a heti pihenő áldásában?

Hát nem az ő ősei emelték a templomokat?... Hát nem ők halmozták el zsákmányolt kincsekkel?... És ki nyerte meg a csatákat: a papok vagy a katonák?... Kinek van hát joga a kincsekhez: a papoknak-e vagy a fáraónak és hadseregének?

A fiatal fáraó vállat vont, és Tutmóziszt hívatta. Bár késő éjjelre járt már az idő, a fáraó legmeghittebb bizalmasa nyomban megjelent ura előtt.

- Tudod-e, hogy a papok megtagadták a kölcsönt, pedig tudják, hogy a kincstár üres? - kezdte Ramszesz.

Tutmózisz kiegyenesedett. - Parancsolod, hogy börtönbe vessem őket, felséges uram? - kérdezte.

- Megtennéd?

- Olyan tiszt nincs Egyiptomban, aki egy pillanatig is habozna teljesíteni urunk és vezérünk parancsát.

- Akkor - szólt a fáraó vontatottan -, akkor hát... nem kell börtönbe vetni senkit. Nagyon is sok a hatalmam, nekik csak a megvetésem jut. Ha az országúton dögbe botlunk, nem zárjuk pántos vasládikába, hanem elkerüljük.

- De a hiénát ketrecbe zárják - suttogta Tutmózisz.

- Még korai volna - felelte Ramszesz. - Kegyesnek kell lennem ezekhez az emberekhez, legalábbis atyám temetéséig. Mert különben nem átallanak még valami gyalázatos csúfságot is elkövetni felséges múmiájával, és örökre megzavarnák lelki nyugodalmát... Hanem menj el reggel Hiramhoz, és mondd meg neki, hogy küldje el hozzám azt a papot, akiről beszéltünk.

- Parancsodra, felséges uram. De szükségesnek látom megemlíteni felségednek, hogy a nép ma megrohanta a memfiszi föníciaiak házait.

- Ejha!... Az már felesleges volt.

- Azonfelül úgy látom - folytatta Tutmózisz -, mióta felséged elrendelte, hogy Pentuer vizsgálja meg a parasztok és munkások helyzetét, a papok folyton bujtogatják a nomarchoszokat és a nemességet... Azt suttogják, hogy felséged a parasztok javára koldusbotra akarja juttatni a nemességet...

- És a nemesség elhiszi ezt?

- Akad, aki elhiszi. De vannak olyanok is, akik erre azt felelik, hogy ez mind csak papi mesterkedés felséged ellen.

- És ha én csakugyan javítani szeretnék a parasztok sorsán? - kérdezte a fáraó.

- Tedd, amit legjobbnak látsz, felséges uram - felelte Tutmózisz.

- Ó, ezt a beszédet már szeretem! - kiáltott fel vígan XIII. Ramszesz. - Légy hát csak nyugodt, és mondd meg a nemességnek, nemcsak hogy nem veszít semmit, ha teljesíti parancsaimat, hanem még az ő sorsa is megjavul. Egyiptom gazdagságát végre ki kell ragadni a méltatlanok kezéből, és odaadni hűséges szolgáinak.

A fáraó elbocsátotta bizalmas hívét, és megelégedetten ment nyugodni. Pillanatnyi kétségbeesése most már valósággal nevetséges volt a szemében. Másnap déltájban jelentették ő szent felségének, hogy föníciai kereskedők küldöttsége vár kihallgatásra.

- Tán azt akarják elpanaszolni, hogy megtámadták a házaikat? - kérdezte a fáraó.

- Nem - felelte a segédtiszt -, csak hódolatukat akarják bemutatni.

Valóban, tíz-egynéhány föníciai kereskedő volt, Rabszun vezetésével, és ajándékokat hoztak. Amikor a fáraó megjelent előttük, arcra borultak, majd Rabszun előadta, hogy régi szokás szerint lerakják nyomorúságos ajándékaikat a trón zsámolyára az uralkodó előtt, aki az ő számukra az élet, minden vagyonuknak pedig a biztonság.

Azzal az asztalra rakták a drágaságokat: aranytálakat, láncokat, drágakövekkel tele serlegeket. Azonfelül Rabszun egy aranytálcán letett a trón lépcsőjére egy papiruszt: ebben az írásban a föníciaiak kötelezték magukat, hogy a hadsereg számára kétezer talentum értékben mindenféle holmit adnak.

Csakugyan dús ajándék volt, amit a föníciaiak felajánlottak, vagy háromezer talentumra rúgott.

A fáraó kegyesen felelt a hűséges kereskedőknek, és védelmet ígért nekik. A föníciaiak boldogan távoztak a palotából.

XIII. Ramszesz fellélegzett: a kincstár csődje s ezzel együtt annak szükségessége, hogy a papokkal szemben erőszakos eszközöket alkalmazzon, további tíz napra elodázódott.

Este, ugyancsak Tutmózisz védőszárnyai alatt, Hiram herceg őkegyessége került ő szent felsége dolgozószobájába. Ezúttal nem panaszkodott fáradtságról, hanem arcra borult, és fájdalmas hangon átkozta az ostoba Dagont.

- Hallottam - sopánkodott -, hogy az a koszos szóvá merte tenni szent felséged előtt azt a Vörös-tengerbe vezető csatornát... Hogy vennék el az istenek minden jószágát!... Esne belé a dögvész!... Disznópásztorok legyenek a gyerekei, az unokái meg zsidók... Csak parancsolj, felséges uram, ami vagyona Föníciának van, mind lerakja lábad elé, elismervény, szerződés nélkül... Hát asszírok vagyunk mi... vagy papok - tette hozzá suttogva -, hogy ne érnők be ilyen hatalmas fejedelemnek a puszta szavával is?

- És ha csakugyan nagy összeget kívánnék, Hiram? - kérdezte a fáraó.

- Mekkorát?

- Teszem... harmincezer talentumot...

- Most rögtön?

- Nem, egy év leforgása alatt.

- Meglesz, felséges uram - vágta rá Hiram egy pillanatnyi meggondolás nélkül.

A fáraót meglepte ez a nagylelkűség.

- De zálogot csak kell adnom...

- Hát csak a forma kedvéért - felelte a föníciai. - Majd bányákat ad felséged zálogba, hogy a papok gyanúját föl ne keltsük... Ha arra nem gondolnánk, odaadna Fönícia felségednek mindent, írás, zálog nélkül...

- És a csatorna?... Nyomban alá kell írnom a szerződést? - kérdezte a fáraó.

- Dehogy kell. Felséges urunk akkor köti meg velünk a szerződést, amikor jónak látja...

Ramszesznek úgy rémlett, mintha a magasba emelték volna. Most ízlelte meg először a fejedelmi hatalom édességét, és azt is a föníciaiaknak köszönheti.

- Hiram! - szólt, de már nem tudott tovább uralkodni felindulásán. - Ma megadom nektek, föníciaiaknak, az engedelmet a csatornaépítésre, amely összeköti a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel...

Az öreg herceg leborult a fáraó lába elé.

- Te vagy a legnagyobb király, akit valaha a földön láttak! - kiáltotta.

- Egyelőre senki előtt egy árva szót se szabad elejteni a tervről, mert hírnevem ellenségei éberek. De hogy biztos légy a dolgodban, nesze, neked adom ezt a királyi gyűrűt...

Ujjáról egy drágakővel ékes gyűrűt vett le, amelynek bűvös erejű kövébe Hórusz neve volt belevésve, és felhúzta a föníciai ujjára.

- Egész Fönícia minden vagyona rendelkezésedre áll! - jelentette ki mélyen megilletődve Hiram. - Olyan munkát viszel végbe, felséges uram, hogy hirdetni fogja nevedet, amíg a nap ki nem alszik...

A fáraó a keblére ölelte az öreg szürke fejét, és leültette.

- Most tehát szövetségesek vagyunk - jegyezte meg egy kis idő múlva Ramszesz -, és remélem, Egyiptomra és Föníciára egyaránt csak szerencse árad szövetségünkből...

- Az, az egész világra! - erősítette Hiram.

- De mondd meg, herceg, honnan van ekkora bizalmad bennem?

- Ismerem szent felséged nemes jellemét. Ha fáraó nem volnál, uram, néhány év alatt a legtekintélyesebb föníciai kereskedő lenne belőled, a mi legfőbb tanácsunk elöljárója...

- No jó - felelte a fáraó. - De hogy megtarthassam az ígéretemet, előbb meg kell törnöm a papokat. Nagy küzdelem lesz az, és a küzdelem eredménye bizonytalan...

Hiram elmosolyodott.

- Felséges uram - vetette közbe -, ha mi olyan hitványak volnánk, hogy cserbenhagynánk téged éppen most, amikor kincstárad üres, ellenségeid pedig kemények, akkor elvesztenéd a csatát. Az eszközeitől megfosztott ember könnyen elveszti a bátorságát, és a szegény királytól elfordul hadserege is, alattvalói is, minden főembere is. De ha a kezedben van, uram, a mi aranyunk és minden ügynökünk, ha kezedben van a hadsereged és tábornokaid, akkor annyi bajod se lesz a papokkal, mint az elefántnak a skorpióval, csak rájuk lépsz, és ízzé-porrá taposod őket... Különben ez nem az én dolgom. A kertben várakozik Szamentu főpap, akit felséges uram hívatott. Én visszahúzódom. Itt az ő ideje... De a pénzszolgáltatástól nem húzódom vissza, tehát: harmincezer talentum erejéig csak parancsoljon felséged...

Hiram újra arcra borult, aztán kiment azzal, hogy rögtön küldi Szamentut.

Egy fél óra múlva megjelent a főpap. Széth tisztelője lévén, vörös szakállát és göndör haját nem borotválta le. Arca szigorú, de szeme csupa okosság. Mélyen meghajolt, de túlságba vitt alázatosság nélkül, és nyugodtan állta a fáraó lélekbe ható, éles pillantását.

- Ülj le - szólt a fáraó.

A főpap letelepedett a padlóra.

- Tetszel nekem - folytatta Ramszesz. - Olyan az arcod és viselkedésed, mint a hikszoszoké, azok pedig legvitézebb katonáim az egész hadseregben.

Majd hirtelen megkérdezte:

- Te szóltál Hiramnak, hogy a mi papjaink szerződésről tárgyalnak az asszírokkal?

- Én - felelte Szamentu, és le se sütötte a szemét.

- Részes voltál te is abban a gyalázatosságban?

- Nem. Csak kihallgattam a tárgyalást... A templomokban éppúgy, mint Felséged palotáiban, a falakat csatornák hálózzák be, úgyhogy azokon át, a pilonok tetején is, még azt is meg lehet hallani, amit a pincében mondanak.

- És a pincéből lehet szólni azokhoz, akik a felső szobákban vannak? - faggatta tovább a fáraó.

- És meg lehet játszani az istenek tanácsadó szavát - tette hozzá komolyan a főpap.

A fáraó elmosolyodott. Vagyis az a gyanúja, hogy annak idején nem az atyja szelleme beszélt hozzá és az anyjához, beigazolódott. - Miért bíztad ezt a nagy államtitkot a föníciaiakra? - kérdezte Ramszesz.

- Mert meg akartam akadályozni ezt a szégyenletes szerződést, amely egyformán ártott volna nekünk is, Föníciának is!...

- Figyelmeztethetted volna a tiszteletre méltó egyiptomiak valamelyikét...

- Kit? - kérdezte a főpap. - Olyanokat tán, akik Herihorral szemben tehetetlenek, vagy olyanokat, akik nyomban bevádoltak volna engem előtte, és kínos halálba sodortak volna?... Megmondtam Hiramnak, mert ő sűrűn érintkezett a mi főembereinkkel, akiket meg én nem látok soha.

- És miért kötött Herihor és Mefresz ilyen szerződést? - feszegette tovább a kérdést Ramszesz.

- Mert az én véleményem szerint gyenge fejű emberek, akiket Beroész, a kháldeai főpap megrémített. Elhitette velük, hogy Egyiptom fölött tíz éven át a balsors tornyosul, és hogyha ez idő alatt Asszíriával háborút kezdünk, vereséget szenvedünk...

- És azok elhitték?

- Beroész állítólag csodákat tett szemük láttára... Még a levegőbe is fölemelkedett... Ez csodálatos dolog, semmi kétség benne; de az sehogy se fér a fejembe, miért veszítsük mi el Föníciát azért, mert Beroész lebegni tud a levegőben.

- Tehát te nem hiszel a csodákban?

- Már amelyikben - felelte Szamentu. - Úgy látszik, Beroész csakugyan szokatlan dolgokat tud, de a mi papjaink csak csalják a népet is, az uralkodókat is.

- Gyűlölöd a papi rendet?

Szamentu széttárta karját.

- Ők se szívelhetnek engem, sőt megvetnek, állítólag azért, mert Széthet szolgálom. Pedig hát mit nekem az olyan istenek, akiket zsinegen rángatnak, úgy mozgatják a fejüket, lábukat?... Vagy mit tartsak az olyan papokról, akik színre-szemre istenesek és mértéktartók, de tíz feleségük van, tíz-egynéhány talentumon felül elköltenek évenként, ellopják az oltárokra hozott áldozatokat, és egy cseppel se bölcsebbek a főiskola növendékeinél?

- Te meg a föníciaiaktól kapsz pénzeket?

- Hát kitől kapnék?... Csak a föníciaiak tisztelik igazán Széthet, csak ők félik, hogy el ne süllyessze a hajóikat. Mifelénk pedig csak a szegények tisztelik. Ha csak az ő áldozataikra kellene szorulnom, éhen halhatnék én is, a gyerekeim is.

A fáraó elgondolkozott: nem lehet ez a pap rossz ember, bár elárulja a szentélyek titkait. De okos ember, és igazat beszél.

- Hallottad te már annak a csatornának a hírét - kérdezte a fáraó -, amely a Földközi-tengert összekötné a Vörös-tengerrel?

- Ismerem a dolgot. A mi mérnökeink már néhány száz éve kidolgozták a terveket.

- És eddig miért nem hajtották végre a tervet?

- Mert a papok attól félnek, hogy akkor Egyiptomba mindenféle idegen népség özönlene, megtépáznák ősi hitünket, és ezzel együtt az ő bevételeiket is.

- Hát az igaz-e, amit Hiram a Távol-Keleten lakó népekről beszélt?

- Színigaz. Mi már régóta tudunk róla, és nem telik el olyan évtized, hogy ne kapnánk azokból az országokból hol valami drágaságot, hol egy festett képet, hol valami egyéb szép munkát.

A fáraó újra eltűnődött, majd hirtelen megkérdezte:

- Szolgálsz-e engem igaz hűséggel, ha megteszlek tanácsadómmá?

- Életre-halálra felséged szolgája leszek. De... Ha én a fáraó tanácsadója lennék, a papok felzúdulnának, mert gyűlölnek.

- Nem gondolod, hogy meg lehet törni a hatalmukat?

- Mégpedig milyen könnyen! - felelte Szamentu.

- Milyen terved volna rá, ha szabadulni akarnák tőlük?

- A Labirintus kincstárát kellene kézre keríteni - jelentette ki a pap.

- Be tudnál oda jutni?

- Máris van jó néhány útmutatóm, de a többit is megtalálom, mert tudom, hol keressem.

- Hát aztán?

- Herihor és Mefresz ellen felségárulásért pört kellene indítani, mert titkos összeköttetésben vannak Asszíriával...

- Van-e rá bizonyíték?

- Föníciai segítséggel találunk - felelte Szamentu.

- De nem támadna-e abból Egyiptomra is veszedelem?

- Szó sincs róla. Négyszáz évvel ezelőtt IV. Amenhotep fáraó már egyszer megdöntötte a papok hatalmát, amikor megalapította az új hitet, az egyetlen Ra Harmachisz isten hitét. Természetes, hogy minden más isten szentélyének a kincseit elkobozta... Akkor se fogta a papok pártját se a nép, se a hadsereg, se a nemesség... Hát még ma, amikor a régi vallásosság már nagyon is megingott!

- Amenhotepnek ki segített? - kérdezte most a fáraó.

- Egy egyszerű pap, Eja.

- Hanem IV. Amenhotep halála után az lett utódja a trónon - mondta Ramszesz, és élesen Szamentu szeme közé nézett.

De a pap a legnagyobb nyugalommal felelte:

- Ez az eset csak azt bizonyítja, hogy Amenhotep gyámoltalan fáraó volt, aki többet törődött Ra isten tiszteletével, mint az országgal.

- Valóban, te csakugyan bölcs ember vagy! - kiáltotta Ramszesz.

- Felséged szolgálatára.

- Kinevezlek tanácsosommá - szólt a fáraó. - De akkor te nem járhatsz hozzám titokban, hanem itt laksz nálam...

- Bocsáss meg, felséges uram, de amíg a legfőbb tanács tagjai, az ország ellenségeivel való cimborálás miatt, nincsenek börtönben, az én jelenlétem a palotában több bajt hozna, mint jót... Én tehát szolgálom felségedet tanáccsal is, egyébként is, de... csak titkon.

- És megtalálod az utat a Labirintus kincseskamrájába?

- Reményem van rá, felséges uram, hogy mielőtt Tébából visszatérsz, sikerül a dolog. És ha a kincseket elhoztuk a te palotádba, és a bíró elítélte Herihort és Mefreszt - felséged aztán akár kegyelmet is adhat nekik -, akkor engedelmeddel nyíltan a világ szeme elé léphetek... akkor nem leszek tovább Széth papja, mert csak elriasztja tőlem az embereket...

- És gondolod, hogy mindez rendben, baj nélkül végződik?

- Az életemet adom rá! - kiáltotta a pap. - A nép szereti felségedet, akkor pedig könnyű lesz fellázítani az áruló főpapok ellen... A hadsereg úgy engedelmeskedik parancsodnak, ahogy Nagy Ramszesz óta egy fáraónak se engedelmeskedett soha... ki szegülne akkor ellen?... Mindennek a tetejébe pedig ott vannak felséged háta mögött a föníciaiak meg a pénz, a legnagyobb hatalom a világon!

Mikor Szamentu elbúcsúzott a fáraótól, Ramszesz megengedte neki, hogy megcsókolja a lábát, s egy nehéz aranyláncot meg egy zafírköves karkötőt ajándékozott neki.

Sok főember évek során tartó szolgálat után se részesült ekkora kegyben. Szamentu látogatása és ígéretei újra lelket öntöttek a csüggedő fáraóba.

Ó, ha sikerülne hatalmába keríteni a Labirintus kincseit!... Csak egy kis töredéke is elegendő volna kiváltani a nemességet a föníciai adósságokból, javítani a parasztok sorsán, és kiváltani az elzálogosított udvari birtokokat.

És micsoda épületekkel gazdagodna az egész ország!

A Labirintus kincse egy csapásra végét szakítaná a fáraó minden gondjának, bajának. Mert mi haszna, ha a föníciai kereskedők adnak is neki nagy kölcsönöket? A kölcsönt a végén egyszer mégiscsak vissza kell fizetni, kamatostul, és előbb-utóbb zálogba kellene vetni a többi királyi birtokot is. Mindez csak a romok eltávolítása volna, nem pedig a romlás teljes elhárítása.

Famenot (január) hónap derekán megkezdődött a tavasz. Egész Egyiptom zöldbe borult a sok sarjadzó búzától, a még feketén maradt foltokon szántóvetők serege nyüzsgött, csillagfürtöt, árpát, tarka és fehér babot vetettek. A levegőben narancsvirágok illata úszott. A víz szemmel láthatóan apadt, és napról napra újabb és újabb táblák maradtak szárazon.

Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz temetésére végre befejeződtek az előkészületek.

A fáraó felséges múmiáját már betették a fehér koporsóba, amelynek fedele a megdicsőültnek vonásról vonásra hűséges képmása volt. Zománcszeme mintha nézett volna, isteni arca csendes, halk szomorúságot fejezett ki, de nem e világért, amelyet itthagyott, hanem az emberekért, akik arra vannak kárhoztatva, hogy tovább éljék e földi életet.

A képmás fején fehér és zafírkék csíkos egyiptomi főfedő volt, nyakán drágaköves füzér, mellén szétterjesztett kezű, térdeplő emberi szobrocska, lábán istenek és szent madarak képe és szemek, nem arcba foglalva, hanem mintha a térből tekintenének ki.

A fáraó így bepólyált teteme drága művű ravatalon nyugodott, egy kicsiny cédruskápolnában, amelynek falait feliratok díszítették, melyek életét, nagy tetteit magasztalták. A holttest fölött egy csodálatos, emberfejű vércse libegett, az ágy mellett pedig éjjel-nappal virrasztott egy pap, aki Anubisznak, a temető sakálfejű istenének volt öltözve.

Azonfelül még egy másik, nehéz bazaltszarkofágot is készítettek, a múmia külső koporsóját. Ez a szarkofág is híven ábrázolta a halott fáraó vonásait, és alakjához is volt szabva. Ezt is elborították a feliratok és ábrák: imádkozó emberek, szent madarak és szkarabeusz-bogarak képei.

Famenot hónap tizenhetedikén végre átvitték a halottat a kis cédruskápolnával és bazaltszarkofággal együtt a királyi palotába, és a legnagyobb teremben helyezték el.

A termet teljesen megtöltötték a gyászzsolozsmákat éneklő papok, udvari urak és a nagy halott szolgái, főképpen pedig a feleségei, akik olyan sírást-rívást csaptak, hogy jajveszékelésük még a Nílus túlsó partjára is elhallatszott.

- Ó, urunk!... Kegyes urunk! - sikoltozták. - Miért hagysz el bennünket?... Olyan szép, olyan áldott jó voltál!... Olyan szívesen elbeszélgettél velünk, most hallgatsz? Miért?... Úgy szerettél köztünk lenni, ma meg de messzire elkerültél tőlünk!

A papok pedig közben énekeltek.

ELSŐ KAR: Tum vagyok, aki az egyetlen...

MÁSODIK KAR: Ra vagyok, első ragyogásában...

ELSŐ KAR: Isten vagyok, aki önmagát teremtette a világra.

MÁSODIK KAR: Aki magam adtam nevet magamnak, s akit az istenek közül senki vissza nem tart...

ELSŐ KAR: Tudom a nagy isten nevét, aki ottan lakozik.

MÁSODIK KAR: Mert én vagyok a nagy Benu madár, amely megpróbálja azt, ami van.^[31]

Kétnapi siratás és ájtatosság után egy csónak alakú nagy kocsi jelent meg a palota előtt. A két végén bárányfejek és strucctoll legyezők díszítették, az értékes baldachinok fölött pedig egy sas lebegett, és a fáraói templom jelképe, az ureuszkígyó.

Erre a kocsira helyezték a felséges múmiát, nem törődve az udvari asszonyok heves ellenkezésével. Volt, aki belekapaszkodott a koporsóba, mások a papokhoz esdekeltek, ne vigyék el az ő áldott urukat, vagy összehasogatták az arcukat, a hajukat tépték, még olyanok is akadtak, akik a koporsóvivőket ütlegelték.

Rettenetes volt, hogy mennyire sikongtak.

Végre az isteni testet szállító kocsi megindult. A palotától a Nílusig terjedő hatalmas térségen minden talpalatnyi helyet ellepett a tenger nép. Köztük is sokan voltak, akik bekenték arcukat iszappal, vagy összekarmolták, vagy gyászruhába öltözve, hangos szóval jajveszékeltek. Az egész útvonal mentén, a gyászszertartásnak megfelelően, énekkarok voltak elhelyezve.

ELSŐ KAR: Nyugatra mégy, Ozirisz lakóhelyére, elmégy nyugatra, aki legelső voltál a földiek között, és gyűlölted a hamisságot.

MÁSODIK KAR: Nyugatra! Nem virágzik többé az az ember, ki annyira szerette az igazságot, és utálta a hazugságot.

A KOCSIHAJTÓK KARA: Nyugatra, ökrök, a gyászszekeret húzó állatok! Nyugatra! A ti uratok megy mögöttetek.

HARMADIK KAR: Nyugatra! Nyugatra, az igazak földjére! Siránkoznak, keseregnek utánad azok a helyek, amelyeket szerettél.

A SOKASÁG: Menj békességben Abüdoszba!... Jutnál le békességben a tébai nyugatra!

A SIRATÓ ASSZONYOK KARA: Ó, urunk, ó, urunk, amikor te mégy nyugatra, maguk az istenek is sírnak.

PAPOK KARA: Boldog ő, a tiszteletre legméltóbb az emberek között, mert a sors megengedte neki, hogy megpihenjen a sírban, amelyet maga készíttetett.

KOCSIHAJTÓK KARA: Nyugatra, ökrök, a gyászszekeret húzó állatok! Nyugatra!... A ti uratok megy mögöttetek.

A SOKASÁG: Menj békességben Abüdoszba!... Menj békességben Abüdoszba, a nyugati tenger felé!^[32]

Pár száz lépés távolságra egymástól egy-egy szakasz katona állt: dobpergéssel üdvözölték urukat, és átható kürtszóval vettek tőle búcsút. Nem temetés volt ez, hanem diadalmenet az istenek országába.

A gyászszekér mögött haladt, tisztes távolságban, XIII. Ramszesz; körülötte a tábornokok népes kísérete; utána következett Nikotrisz királyné, két udvarhölgye karjára támaszkodva. De se a fiú, se a feleség nem sírt, mert tudták (amiről az egyszerű nép nem tudhatott), hogy a megdicsőült fáraó már Ozirisz mellett ül, és az örök boldogság hazájában annyira megelégedett, hogy sose kívánkozik többé vissza a földre.

A menetet, amely eltartott néhány óráig, végig az egész úton sírás, jajveszékelés kísérte. A holttest végre megérkezett a Nílus partjára.

Akkor levették a csónak formájú szekérről, és áttették egy igazi hajóra. Aranyozott, faragott oldalát festett képek díszítették, fenn fehér és bíborszínű vitorlák libegtek.

Az udvari asszonyok még egyszer megpróbálták elragadni a múmiát a papoktól; még egyszer megszólalt minden énekkar és katonazene. Aztán a fejedelmi múmiát szállító hajóra felszállt Nikotrisz és tíz-egynéhány pap, a nép virágokat, koszorúkat dobott utánuk, aztán megcsobbantak az evezők a vízben...

XII. Ramszesz utoljára hagyta el palotáját, és elindult a Níluson tébai sírjába. De útközben, mint népeinek gondos atyja, minden nevezetesebb városban megállapodott, hogy búcsút vegyen tőlük.

Az utazás nagyon sokáig tartott: Tébáig vagy száz mérföld az út, víz ellen, és közben a múmiának meg kellett látogatnia tíz-egynéhány szentélyt, s részt kellett vennie az ünnepélyes istentiszteleteken.

Pár napra rá, hogy XII. Ramszesz elindult az örök nyugalomra vezető úton, XIII. Ramszesz is útra kelt, hogy megjelenésével földerítse alattvalóinak a sok gyásztól keserű szívét, fogadja hódolatukat, ás áldozatot mutasson be az isteneknek.

Aztán a halott fáraó után megindult minden főpap, ki-ki a maga hajóján, sok előkelőbb pap, a leggazdagabb földesurak és majdnem valamennyi nomarchosz. Az új fáraó nem minden keserűség nélkül gondolt arra, hogy az ő kísérete szánalmasan kicsiny lesz.

De nem úgy történt. XIII. Ramszesz körül ott volt minden tábornok, nagyon sok tisztviselő, számtalan kisnemes és az egész alsópapság, amin a fáraó inkább csodálkozott, mint örvendezett.

De ez még csak a kezdet volt. Mert amikor az ifjú fáraó hajója kiúszott a Nílusra, annyi megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, szegényes és díszes csónak evezett elébe, hogy szinte elborították a vizet. Csak ágyékkötőt viselő parasztcsaládok, mesteremberek ültek bennük, módos kereskedők, tarka ruhás föníciaiak, ügyes görög hajósok, de még asszírok, hettiták is.

Ez a tengernyi nép pedig nem kiáltozott, hanem harsogott; nem örült, hanem tombolt lelkesedésében. Lépten-nyomon küldöttségek szálltak a királyi hajóra, hogy megcsókolhassák a fedélzetet, amelyet a fáraó lába érint, és ajándékokat hoztak neki: egy maroknyi gabonát, egy darabka vásznat, egyszerű cserépedényt, egy pár kis madarat, de leginkább egy-egy virágcsokrot. Így aztán, még mielőtt elhagyták Memfiszt, néhányszor ki kellett a hajót üríteni, hogy az ajándékok terhe alatt el ne süllyedjen.

A fiatalabb papok mondogatták is egymás között, hogy Nagy Ramszeszen kívül ilyen szertelen ujjongással nem üdvözöltek még fáraót soha.

Így folyt le az utazás végig, Memfisztől föl Tébáig, a nép lelkesedése pedig nemhogy alábbhagyott volna, hanem még csak fokozódott. A parasztok otthagyták földjüket, a mesteremberek műhelyüket, hogy ők is örvendezhessenek az ifjú fáraónak, akinek szándékairól már legendák keringtek. Óriási változásokat vártak, bár senki sem tudta, milyeneket. De az máris bizonyos volt, hogy a hivatalbeliek szigora enyhült, a föníciaiak nem a régi kíméletlen módon szedték az adókat, és a rendszerint alázatos egyiptomi nép kezdte fölemelni a fejét a papok ellenében.

- Csak a fáraó megengedje - suttogtak a kocsmákban, szántóföldeken, piacokon -, majd elbánunk mi a szent férfiakkal... Ők az okai, hogy annyi adót fizetünk, hogy a sebek nem érnek rá begyógyulni a hátunkon!

Memfisztől délre vagy hét mérföldnyire terül el a líbiai hegyek nyúlványai között Piom tartomány vagy Fájum, ez a csodálatos, emberi kéz alkotta világ.

Valaha mélyen behorpadt sivatag ásított ezen a területen, amelyet amfiteátrumszerűen kopár hegyek öveztek. Csak háromezer-ötszáz évvel Krisztus előtt támadt Amenemhet fáraó agyában az a vakmerő gondolat, hogy termékeny földdé változtassa a sivatagot.

E célból a horpadás keleti felét elválasztotta a többi résztől, és ezt a területet hatalmas töltéssel vette körül. Az emeletmagasságú töltés alapja körülbelül száz lépés vastag volt, és hossza a negyven kilométert meghaladta.

Így támadt ez a hatalmas medence, amelyben elfér hárommilliárd köbméter, vagyis három köbkilométer víz, és felszíne körülbelül háromszáz négyzetkilométer. Ez a víztároló négyszázezer hold föld öntözésére szolgált, azonfelül a Nílus áradása idején fölvette a folyó vízfölöslegét, és ilyen módon Egyiptom jelentős részét megmentette a hirtelen lezúduló áradás veszedelmétől.

Ezt a rengeteg tömegű vizet nevezték Moirisz-tónak, és a világ csodái közé sorozták. Neki köszönhették, hogy a sivatagi völgyből Piom termékeny tartomány lett, ahol vagy kétszázezer lakos élt jólétben. Pálmán, búzán kívül ezen a vidéken termelték a legszebb rózsákat: a belőlük sajtolt olaj el volt terjedve szerte egész Egyiptomban, sőt még Egyiptom határain túl is.

A Moirisz-tó az egyiptomi mérnöki tudománynak még egy másik csodájával függött össze: a József-csatornával.

Ez a csatorna kétszáz lépés széles volt, és jó néhány tíz mérföld hosszúságban húzódott a Nílustól nyugatra, a folyótól két mérföldnyire. A líbiai hegyek szomszédságában elterülő földek elárasztására szolgált, és levezette a vizet a Moirisz-tóba.

Piom körül néhány ópiramis emelkedett, és egy sereg apróbb sír. Keleti határán pedig, a Nílus közelében volt a híres Labirintus (Lope-ro-hunt). Ezt is Amenemhet fáraó építtette, óriási patkó alakban, amely ezer lépés hosszúságban és hatszáz lépés szélességben terpeszkedett szét a földön.

Ez az épület volt Egyiptom legnagyobb kincstára. Itt tették örök nyugovóra sok híres fáraó, kiváló pap, vezér és építőmester múmiáját. Itt pihent az istenként tisztelt állatok, főképpen a krokodilusok teste is. Végül itt őrizték Egyiptom századok során felhalmozódott kincseit, amelyekről ma halvány fogalmunk is alig lehet.

A Labirintus kívülről éppenséggel nem volt megközelíthetetlen, még csak nem is őrizték nagyon. Csak egy kis csapat papi katona vigyázott rá és néhány kipróbált becsületességű pap. A kincstár biztonsága tulajdonképpen abban rejlett, hogy ama néhány ember kivételével senki se tudta, merre keresse a Labirintus rengetegében, amely két részre oszlott: föld alatti és föld fölötti építményre, és mindegyikben nem kevesebb, mint ezerötszáz szoba volt!

Minden fáraónak, minden főpapnak, végül minden főkincstartónak és országbírónak, nyomban hivatalának elfoglalása után, kötelessége volt tulajdon szemével megszemlélni az állam kincseit. De ennek ellenére az országos főméltóságok közül egy se tudott volna odatalálni, sőt még azt se tudták, hol van a kincseskamra, a főépületben-e vagy valamelyik szárnyon, a föld alatt-e vagy a föld fölött.

Volt, akinek úgy rémlett, hogy a kincseskamra csakugyan a föld alatt van, de messze túl a tulajdonképpeni Labirintus falain. Még olyanok se hiányoztak, akik úgy vélték, hogy a kincseskamra a tó feneke alatt van, hogy veszedelem esetén víz alá lehessen borítani. Egyébként az ország egyetlen főembere sem szeretett ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert tudták, hogy minden kísérlet az istenek vagyonának megkaparintására a szentségtörő szörnyű halálát vonja maga után.

Talán avatatlanok is felfedezték volna az utat, ha a félelem meg nem bénítja őket. Rögtöni és örökké tartó halál fenyegette a vakmerőt és minden családtagját, aki istentelen, gonosz szándékkal ilyen nagy titkot föl mer tárni.

XIII. Ramszesz, erre a tájékra érkezve, először is megtekintette Fájum tartományt. Olyan volt a vidék, mint egy mély tál belseje, amelynek feneke a tó, szélei a hegyek. Amerre szemét fordította, mindenütt virágoktól tarka, buja, zöld mezőt látott, pálmacsoportokat, tamarindus- és fügefaligeteket, ahol napkeltétől napnyugtáig nem hallgatott el soha a madárdal és a vidám emberi hang. Egyiptomnak úgyszólván legboldogabb zuga volt.

A nép nagy lelkesedéssel fogadta a fáraót. Őt is, kíséretét is elborították virággal, néhány korsó drága, illatos kenetet s tíz talentum aranyat meg drágakövet adtak neki ajándékul.

A fáraó két napot töltött a gyönyörű vidéken, ahol mintha a fák virágozták volna az örömöt, amely a levegőben úszott, és visszatükröződött a tó vizén. De a fáraónak eszébe juttatták, hogy meg kell néznie a Labirintust is.

Sóhajtva hagyta el Piomot, és menet közben jobbra-balra nézelődött az úton. De egyszerre minden figyelmét magára vonta egy szürke, hatalmas épület, amely bámulatot parancsolóan terpeszkedett egy magaslaton.

Az örökké emlékezetes Lope-ro-hunt kapujában egy maroknyi aszkétaképű pap és egy kis csapat katona üdvözölte, mindegyiknek kopaszra volt borotválva a feje.

- Ezek az emberek olyanok, mintha papok volnának! - kiáltott fel Ramszesz.

- Mert mindegyik részesült az alsófokú felszentelésben, a századosok még a felsőfokúban is - felelte az épület főpapja.

De amint figyelmesebben szemügyre vette ezeknek a különös katonáknak az arcát, akik nem ettek húst, és nőtlenségi fogadalmat tettek, a fáraó meglátta rajtuk a nyugodt elszántságot, gyors elhatározást. Látta azt is, hogy az ő szent személye semmi hatást nem kelt ezen a helyen.

"Kíváncsi vagyok, hogy igazodik itt el Szamentu?" - gondolta magában a fáraó.

Látta, hogy ezeket az embereket se megrémíteni, se megvásárolni nem lehet. Annyira magabiztosak voltak, és ez a magabiztosság úgy le is sugárzott róluk, mintha győzhetetlen szellemseregek volnának a parancsaik alatt.

"Majd meglátjuk - gondolta magában -, megijednek-e ezektől az istenfélő emberektől az én ázsiai görög katonáim! Szerencsére olyan vadak, hogy még az ünnepélyes magatartásra sincs szemük..."

A papok kívánságára XIII. Ramszesz kísérete kinn maradt a kapu előtt, mintegy a borotvált koponyájú katonák felügyelete alatt.

- Tán letegyem a kardom is? - kérdezte tőlük a fáraó.

- Nekünk ugyan nem árt meg az se - felelte a legfőbb felügyelő.

A fiatal fáraónak nagy kedve lett volna jól megkardlapozni a jámbor férfiút ezért a feleletért, de fékezte haragját.

Egy óriási udvaron át, két sor szfinxszobor között, a fáraó és a papok beléptek a főépületbe. A rendkívül tágas, de kissé sötét előcsarnokból nyolc ajtó nyílt. A főfelügyelő megkérdezte a fáraót:

- Melyik ajtón kíván felséges uram a kincstárba jutni?

- Amely a legrövidebb idő alatt vezet oda.

Mind az öt pap magához vett két-két nyaláb fáklyát, de csak egyikük gyújtott meg egyet. Emellé állt a főfelügyelő, kezében egy hosszú gyöngysorral, amelynek minden szemén vésett jelek voltak. Ramszesz kettejük mögött haladt, körülötte a másik három pap.

A gyöngysort tartó főpap jobbra fordult, és belépett egy nagy terembe, ahol a falakat és oszlopokat felírások és ábrák borították. Onnan egy hosszú folyosóra jutottak. Ez fölfelé vezetett egy másik nagy terembe, melynek feltűnő sok ajtaja első pillantásra szemet szúrt. Egyszerre csak a padlóban a lábuk előtt elmozdult egy kőlap, nyílás tárult fel, amelyen lementek, és újabb keskeny sikátoron át olyan szobába értek, amelyből ajtó nem nyílt.

De a vezető megérintett egy hieroglifjelet, és a fal elmozdult előlük.

Ramszesz megpróbált magának számot adni, hogy ugyan milyen irányban haladtak, de a leggondosabb figyelem mellett is belezavarodott. Csak annyit tudott, hogy nagy sebesen keresztülmentek nagy termeken, kis szobákon, szűk folyosókon, hogy hol fölfelé kapaszkodnak, hol lefelé tartanak, hogy némelyik terem merő ajtó, másokon meg egyáltalán egy sincs. Azt is megfigyelhette, hogy a vezető minden újabb ajtóban egy szemmel tovább haladt a hosszú gyöngysoron, néha pedig a fáklya fényénél ellenőrizte, hogy a gyöngyszemre vésett jel összevág-e az ajtón látható jellel.

- Hol vagyunk most? - kérdezte hirtelen a fáraó. - Föld alatti üregben vagy fenn?

- Az istenek hatalmában vagyunk - felelte szomszédja. Néhány forduló és átjáró után a fáraó újra megszólalt:

- De hisz itt már voltunk, nem is egyszer, hanem kétszer is!

A papok hallgattak, csak a fáklyavivő világított rá erősebben sorjában a falakra, és Ramszesz jobban szétnézve, belátta, hogy bizonnyal mégse jártak ebben a teremben.

Egy ajtótlan kis szobában a fáklyavivő leengedte a fáklyáját, és a fáraó egy teljesen összeszáradt, megfeketedett holttetemet pillantott meg a padlón. Ruhája rongyokban mállott le róla.

- Ez egy bizonyos föníciainak a teteme - jegyezte meg a főfelügyelő -, aki a tizenhatodik dinasztia idejében megpróbált befurakodni a Labirintusba, és eddig jutott.

- Megölték? - kérdezte a fáraó.

- Éhen halt.

Megint haladtak vagy fél óráig. Ekkor a fáklyavivő pap egy folyosómélyedésbe világított, ahol ugyancsak egy összeszáradt holttest hevert.

- Ez egy núbiai papnak a teteme - magyarázta a felügyelő -, aki felséged nagyatyja idejében próbált ide bejutni...

A fáraó most meg se kérdezte, mi lett vele. Olyan érzése volt, mintha valami sötét mélységben volna, és a Labirintus egész súlyával nyomná. Arra már nem is gondolt, hogy jó volna tájékozódni a száz meg száz teremben, szobában, folyosón, sikátoron. Még azt sem kívánta, magyarázzák meg neki, milyen csodálatos oknál fogva válnak szét előtte a falak, vagy nyílnak meg a padlók.

"Szamentu itt semmire sem megy - gondolta magában. - Vagy pedig ittvész, mint ez a kettő, akikről majd szólnom is kell neki."

Ennyire lesújtva még sosem érezte magát, a tehetetlenségnek, önnön parányi voltának ezt az érzését még eddig nem ismerte. Néha-néha úgy rémlett néki, hogy a papok otthagyták valamelyik ajtótlan, szűk szobában. Ilyenkor kétségbeesés fogta el: a kardjához kapott, és kész volt lekaszabolni őket. De ráeszmélt, hogy az ő segítségük nélkül soha ki nem juthatna innen, és csak lehorgasztotta a fejét.

Ó, csak egy pillanatra megláthatná a nappali világosságot!... Milyen rettenetes lehet itt a halál, körös-körül ezzel a homályos vagy vaksötét háromezernyi szobával!...

Hősi lelkeknek vannak néha annyira gyötrelmes pillanataik, amilyeneket közönséges ember el sem tud képzelni.

Ez a barangolás majdnem egy óra hosszat eltartott. Végre egy alacsony, nyolcszögletes oszlopokon nyugvó terembe értek. A fáraó oldalán haladó három pap egyszerre szétrebbent; Ramszesz látta, hogy egyikük egy oszlophoz simult, s mintha annak belsejében tűnt volna el.

Egy pillanat múlva az egyik falon keskeny rés nyílt előttük. A három pap újra elfoglalta helyét a fáraó mellett, a vezetőjük pedig megparancsolta, hogy gyújtsanak meg négy fáklyát. Aztán mindnyájan a nyílás felé indultak, és óvatosan keresztülbújtak rajta.

- Itt vannak a kamrák... - szólalt meg a Labirintus felügyelője.

A papok nagy hirtelen meggyújtották az oszlopokra és falakra erősített fáklyákat: Ramszesz szeme előtt egy hosszú sor tágas kamra tárult fel, telis-tele mérhetetlen értékű, ezerféle kinccsel. Ebbe a kincstárba helyezte minden dinasztia, ha ugyan nem minden fáraó, amije legritkább, legdrágább volt.

Voltak ott kocsik, csónakok, ágyak, asztalok, szekrények, trónusok, színaranyból vagy aranylemezekkel borítva, elefántcsonttal, gyöngyházzal vagy színes faberakásokkal díszítve, de olyan gazdagon, hogy ezeken az apróságokon bizonyára évtizedekig eldolgozgatott a művész. Másutt fegyverek, pajzsok, tegezek ragyogtak a drágakövektől, még tovább színarany korsók, tálak, kanalak, szebbnél szebb ruhák és baldachinok.

És minden megmaradt épségben, századokon keresztül, a levegő szárazsága és tisztasága miatt.

Egyéb érdekes holmik között Ramszesz megpillantotta az asszír királyi palota ezüstmodelljét, amelyet Szargon ajándékozott XII. Ramszesznek. A főpap sorra magyarázgatta a fáraónak, melyik ajándék kitől való, és közben egyre figyelte a fiatal fejedelem arcát. De a tengernyi kincsen való csodálat helyett elégedetlenséget látott rajta.

- Mondd meg nekem, kegyes uram - fordult egyszer csak a fáraó a főpaphoz -, mi haszna ennek a sok kincsnek ezekben a sötét kamrákban?

- Nagy hatalom rejtezik bennük abban az esetben, ha Egyiptom egyszer nagy veszedelemben forogna - felelte a főpap. - Néhány ilyen sisakért, hadiszekérért, kardért megvásárolhatjuk akár valamennyi asszír szatrapa jóindulatát. És talán Asszar király se tudott volna ellenállni, ha a tróntermébe vagy a fegyvertermébe mi adtuk volna a szükséges holmit.

- Gondolom, szívesebben elszednének ők tőlünk mindent karddal, mint hozzánk való jóindulatból egy keveset - vetette ellen a fáraó.

- Próbálják csak meg! - mondta a főpap.

- Értem... Nyilván módját tudjátok ejteni, hogy szükség esetén megsemmisítsétek a kincseket. De akkor már senkinek se lesz haszna belőlük.

- Az nem tartozik énrám - felelte a felügyelő. - Őrizzük, amit ránk bíztak, és megtesszük, amit parancsoltak.

- Nem volna-e okosabb, ha ennek a kincsnek egy kis részét felhasználnánk az állampénztár megerősítésére, és kiemelnők Egyiptomot mai nyomorúságos állapotából?

- Az nem tőlünk függ.

A fáraó összeráncolta a szemöldökét. Egy ideig minden nagyobb lelkesedés nélkül nézegette a drágaságokat, majd újra a főpaphoz fordult:

- Jó. Ezeket az értékes munkákat odaadhatjuk az asszír főméltóságoknak, hogy megszerezzük a jóakaratukat. De ha mégis kitörne a háború Asszíriával, mivel vásárolhatunk gabonát, fegyvert, katonát olyan népektől, amelyek nem értenek az efféle ritkaságokhoz?

- Nyissátok ki a kincstárat! - adta ki a parancsot a főpap.

A kísérő papok újra szétrebbentek: kettő mintha az oszlopokban tűnt volna el, egy meg fölment a fal mellé támasztott létrán, és az egyik domborművű képen tett-vett valamit.

Újra félretolódott egy titkos ajtó, és Ramszesz belépett a tulajdonképpeni kincstárba.

Itt is volt egy tágas szoba, telis-tele felbecsülhetetlen kincsekkel. Agyaghordókban csordultig aranypor, téglák módjára egymásra rakott sajtolt arany, kötegekben aranyrudak. Az egyik fal előtt az egymásra halmozott ezüsttömbök néhány singnyi szélességben a mennyezetig értek, akár egy második fal.

A mélyedésekben és kőasztalokon mindenféle színű drágakövek hevertek rakásszám: rubinok, topázok, smaragdok, zafírok, gyémántok, végül dió, sőt tojás nagyságú drágagyöngyök. Némelyik ilyen drágaságért egy várost meg lehetett volna vásárolni.

- Itt van a mi kincsünk veszedelem esetére - szólt a felügyelő főpap.

- De miféle veszedelemre vártok? - kérdezte a fáraó. - A nép szegény, a nemesség és az udvar elmerül az adósságokban, a hadsereg a felére apadt, a fáraónak nincs pénze... Mikor volt Egyiptom keservesebb állapotban?

- Amikor a hikszoszok leigázták.

- Maholnap még az izraeliták is megvernek bennünket - folytatta Ramszesz -, ha ugyan addig meg nem előzik őket a líbiaiak vagy az etiópok. És akkor ez a sok szép drágakő, darabokra tördelve, majd a zsidók és szerecsenek saruját díszíti...

- Légy nyugodt, felséges uram. Ha a szükség azt parancsolja, nemcsak ez a kincstár, hanem az egész Labirintus is, felügyelőstül, úgy eltűnik, hogy még nyoma se marad.

Ramszesz a végén belátta, hogy fanatikusokkal van dolga, akiknek csak egyetlen gondolatuk van: vigyázni, hogy senki a hatalmába ne keríthesse a kincseket.

A fáraó leült egy nagy halom aranyra.

- Tehát Egyiptom nagy megpróbáltatása idejére őrzitek ezeket a kincseket? - faggatta a főpapot.

- Úgy van, felséges uram.

- Jó. De ki győz meg benneteket, felügyelőket, arról, hogy ez az idő elérkezett, ha ugyan elérkezik?

- Evégre össze kell hívni a vérbeli egyiptomiak rendkívüli gyűlését, amelynek tagjai a fáraó, tizenhárom magas rangú pap, tizenhárom nomarchosz, tizenhárom nemes, tizenhárom tiszt, aztán kereskedők, kézművesek és parasztok, mindegyikből tizenhárom.

- Tehát ennek a gyülekezetnek kiadnátok a kincseket? - kérdezte a fáraó.

- Kiadnók a szükséges összeget, ha az egész gyülekezet egy emberként kimondaná, hogy Egyiptom veszedelemben forog, és ha...

- És ha Ámon tébai szobra is megerősítené a gyülekezet határozatát.

Ramszesz lehajtotta a fejét, hogy elpalástolja nagy megelégedését. Már kész volt a terve.

"Ezt a gyűlést össze tudom hívni, és egyhangú határozatra is rá tudom bírni - gondolta magában. - És azt hiszem, Ámon isteni szobra is megerősíti a határozatot, ha papjait körülvétetem az én ázsiai katonáimmal..."

- Köszönöm nektek, jámbor férfiak - szólt hangosan -, hogy megmutattátok nekem ezeket a ritka kincseket, amelyeknek mérhetetlen értéke ám mit sem változtat azon, hogy én vagyok a legszegényebb király a világon. Most pedig kérlek benneteket, vezessetek ki innen rövidebb és kényelmesebb úton.

- Kívánjuk felségednek - felelte a főpap -, hogy megkétszerezd a Labirintus kincseit... Ami pedig a kivezető utat illeti, innen nincs több egynél, és azon kell visszatérnünk.

Az egyik pap néhány datolyát nyújtott át Ramszesznek, a másik egy kis üveg bort, amelybe valami erősítő volt vegyítve. A fáraó gyorsan vissza is nyerte erejét, és vígan indult kifelé.

- Sokért nem adnám - jegyezte meg nevetve -, ha ennek a szeszélyes, furcsa útnak minden fordulóját ismerném!

A vezető pap megállt.

- Biztosítom felségedet - jelentette ki -, hogy mi magunk se ismerjük, és nem is emlékszünk erre az útra, pedig már mindnyájan jó néhányszor megjártuk...

- Hát hogy találtok mégis ide?

- Vannak biztos útmutatóink, de ha akár e pillanatban egy is elveszne, itt pusztulnánk éhen...

Végre kiértek az előcsarnokba, onnan az udvarra. A fáraó körülnézett, és néhányszor nagyot, mélyet lélegzett.

- Mindezért a tenger kincsért se őrizném a Labirintust! - kiáltotta. - A hideg fut végig a hátamon, ha elgondolom, hogy ezekben a kőtömlöcökben meg is lehet halni...

- De ragaszkodni is lehet hozzájuk - felelte mosolyogva a főpap.

A fáraó minden kísérőjének megköszönte a kalauzolást.

- Nagy örömömre volna - fűzte hozzá -, ha valamilyen kívánságotokat teljesíthetném. Csak szóljatok...

De a papok csak közömbösen hallgatták szavait; végül megszólalt a főpap:

- Bocsásd meg, felséges uram, a mi vakmerőségünket, ám mit is kívánhatnánk mi?... Fügéink és datolyáink ugyanolyan édesek, mint a te kertedben, vizünk is éppen olyan jó, mint a te kútjaidban. És csábíthat-e bennünket a vagyon, amikor nekünk több van, mint a föld minden királyának?

"Nem nyerhetem én meg ezeket semmivel - gondolta a fáraó -, de átadom nekik a gyülekezet határozatát és Ámon jóváhagyását."

Piom tartományt elhagyva, a fáraó és kísérete tíz-egynéhány napig haladt dél felé a Níluson, egyre a vízfolyás ellen. Állandóan csónakok egész özöne rajzott körülötte, ujjongva fogadták, és teleszórták hajóikat virággal.

A folyó mindkét partján szakadatlan vonalban sorakoztak egymás után a vályogból való parasztviskók, fügefaligetek, pálmacsoportok, míg a háttérben szántóföldek zöldelltek. Óránként egy-egy kis városka fehér házai bukkantak fel, vagy egy nagyobb város színes kőépületei, templomok hatalmas pilonjai.

Nyugat felől a líbiai hegyek körvonalai csak homályosan rajzolódtak fel az égre; kelet felől annál közelebb ért a folyóhoz az arab hegylánc. Egész tisztán lehetett látni a sötét, sárga vagy rózsaszín, meredek, szaggatott sziklákat; mintha óriások emelte várak, templomok romjai lettek volna.

A Nílus közepén szigetek mellett haladtak el, amelyek mintha csak tegnap emelkedtek volna ki a vízből, ma meg már ellepte őket a buja növényzet, és madarak megszámlálhatatlan serege rajzott-nyüzsgött rajtuk. Amikor a fáraó zajos kísérete egy-egy sziget közelébe ért, a megriasztott madarak fölrebbentek, ott kerengtek a hajók fölött, és lármájuk összeelegyedett a hangos beszéd verte zajjal. Mindenre ragyogó tiszta ég borult, és olyan csupa élet világosság támadt, hogy még a fekete föld is fényre gyúlt, s a kövek szivárványszínekben pompáztak.

Ilyenképpen vígan telt a fáraó számára az idő. Eleinte egy kicsit még bántotta a szakadatlan zsivaj, de lassan-lassan megszokta, és a végén már észre se vette. Nyugodtan olvasgatta a hivatalos írásokat, tanácskozott, még aludni is tudott.

Piomtól vagy harminc-negyven mérföldnyire, a Nílus bal partján volt a nagy Sziut városa, ahol XIII. Ramszesz néhány napot megpihent. Sőt, úgy fordult a dolog, hogy akarata ellen is maradnia kellett, mert a halott fáraó múmiája még Abüdoszban volt, ahol Ozirisz sírja mellett ünnepi ájtatosságot tartottak.

Sziut Felső-Egyiptom egyik leggazdagabb városa volt. Híres volt fekete és fehér agyagedényeiről, vászonszövéséről. Azonfelül fontos kereskedőváros is volt: a sivatagban elszórt oázisokról ide hordtak minden eladó portékát. Végül itt emelkedett Anubisznak, a sakálfejű istennek nevezetes temploma.

A pihenő második napján ő szent felsége előtt jelentkezett Pentuer főpap, a parasztság helyzetét tanulmányozó bizottság feje.

- Mi újsággal jössz? - kérdezte a fáraó.

- Azzal az újsággal, hogy egész Egyiptom áldja felségedet. Akivel csak beszéltem, mindenki csupa bizakodás, és azt vallja, hogy felséged kormányzata alatt Egyiptom újjászületik...

- Azt akarom - felelte a fáraó -, hogy alattvalóim boldogok legyenek, és a nép fellélegezzék. Azt akarom, hogy Egyiptomnak újra nyolcmillió lakosa legyen, mint valaha, és visszanyerje azt a földet, amelyet elragadott tőle a sivatag. Azt akarom, hogy hetednapon minden dolgos ember megpihenjen, és minden szántóvetőnek legyen egy kis darab tulajdon földje...

Pentuer arcra borult jóságos ura előtt.

- Kelj föl - biztatta. - Hadd mondjam el neked, hogy azért nehéz, szomorú óráim is voltak. Mert látom az én népem balsorsát, s minden vágyam, hogy segítsek rajta, de ugyanakkor azt jelentik, hogy a kincstár üres. Márpedig magad is tudod, hogy ha harminc-negyvenezer talentum nincs a kezemben, ekkora változtatásoknak nem vághatok neki. De ma már nyugodt vagyok: megvan rá a mód, mint szerezhessem meg a szükséges összegeket a Labirintusból...

Pentuer meglepődve bámult urára.

- A kincstár felügyelője megmondta, mit kell tennem - folytatta a fáraó. - Általános rendi gyűlést kell összehívnom, minden rendből tizenhárom embert. És ha azok kijelentik, hogy Egyiptom veszedelemben forog, a Labirintus kiadja a kívánt kincseket... Nagy istenek! - tette még hozzá. - Néhány... mit mondok: néhány!... Egyetlenegy darab olyan kincsért, amilyeneket ott láttam, ötven pihenőnapot lehetne adni a népnek minden évben!... Soha jobban nem használhatnók fel azt a kincset...

Pentuer a fejét rázta.

- Felséges uram - kezdte -, hatmillió egyiptomi és mindenkinél hamarabb én s barátaim hozzájárulunk, hogy abból a kincstárból szerezz pénzt. De ne ámítsd magad, felséges uram!... Az ország száz legfőbb méltósága ellene szegül ennek, márpedig akkor nem ad ki neked a Labirintus semmit...

- Hát azt akarják, hogy álljak be koldusnak valamelyik templom mellé? - fakadt ki a fáraó.

- Nem - felelte Pentuer. - Hanem attól félnek, hogy a kincstár, ha egyszer hozzányúlnak, hamarosan kiürül. Meggyanúsítják majd felséged leghűségesebb szolgáit, hogy nekik is csurran abból a forrásból egy kis haszon... s akkor az irigység is odasúgja nekik: miért ne volna belőle neked is hasznod? Nem a hozzád való rosszindulat, hanem a kölcsönös bizalmatlanság, a kapzsiság sarkallja őket ellenállásra.

A fáraó erre a beszédre nyugodtabb lett, sőt még el is mosolyodott.

- Ha úgy van, kedves Pentuerem, ahogy mondod, akkor légy csak nyugodt - felelte. - Most tisztán látom, milyen céllal alapította Ámon isten a fáraóuralmat, és miért adott neki emberfölötti hatalmat. Látod, azért, hogy száz gézengúz, ha mégoly főméltóságok is, ne veszejthesse el az országot.

Ramszesz felemelkedett karosszékéből, és nyomatékosan mondta:

- Mondd meg az én népemnek, hogy dolgozzék, és legyen türelemmel... Mondd meg a hozzám hűséges papoknak, hogy csak szolgálják az isteneket, és műveljék a bölcsességet, amely e világ napja. Azokat az ellenszegülő és gyanakvó nagyurakat pedig bízd csak rám... Jaj nekik, ha haragra lobbantják a szívemet!

- Felséges uram - biztosította a pap -, hűséges szolgád vagyok...

De amikor búcsút véve a fáraótól, eltávozott, arcáról lerítt a gond.

Sziut városától tizenöt mérföldnyire, vízfolyás ellenében haladva, a vad arab hegyek szinte a Nílusig lehúzódnak. A túlsó parton viszont a líbiai hegyek esnek tőle olyan messze, hogy a Nílus völgye itt a legszélesebb egész Egyiptomban.

Ezen a helyen emelkedett egymás közelében két nevezetes város, Tinisz és Abüdosz. Itt született Menész, Egyiptom első fáraója. Itt tették sírba százezer évvel ezelőtt Ozirisz isten szent tetemét, akit áruló módon megölt a testvére, Tüfón.

Végül itt épített az örök emlékezetű nagy fáraó, Szeti, e nagy események emlékére templomot, ahová egész Egyiptomból sereglettek a jámbor zarándokok. Minden igazhivő kötelességének tartotta, hogy életében legalább egyszer megérintse homlokával azt a szent, áldott földet. De igazán boldog az volt, akinek múmiája megtehette az utat Abüdoszba, és ha egy kissé távolabb is, a szent templom falai körül nyugodhatott.

XII. Ramszesz múmiája is eltöltött itt néhány napot, mert olyan fejedelem volt, aki életében nagy jámborságról tett tanúságot. Nem volt hát csoda, hogy uralkodása kezdetén XIII. Ramszesz is sietett leróni hódolatát Ozirisz sírja előtt.

Szeti temploma nem volt se nagyon régi, se nagyon díszes, de a legtisztább egyiptomi stílusban épült. XIII. Ramszesz ő szent felsége meglátogatta, és Sem főpap társaságában áldozatot mutatott be.

Százötven holdnyi terület tartozott a szentélyhez, halastavakkal, virágos-, gyümölcsös- és veteményeskertekkel; ezek között emelkedtek a papok házai, vagyis inkább villái. Mindenfelé pálmák, fügék, narancsfák, akácok, nyírfák díszlettek, s vagy a világ négy tájéka szerint igazodó nagy fasorokat alkottak, vagy kis erdőcskéket, szabályos vonalakban ültetett fákkal, amelyeknek még a magasságuk is majdnem egyforma volt.

A papok gondos szeme alatt még a növényvilág se a maga természetes módján nőtt, szabálytalan, de festői alakzatokat formálva, hanem hosszú, párhuzamos, egyenes vonalakban rendeződött, vagy mértani idomokban csoportosult.

A pálmák, tamarindusfák, ciprusok, mirtuszok: sorokba vagy oszlopokba fejlődött katonák voltak; a gyep: egyenletesre nyírt szőnyeg, amelyet virágokból formált képek díszítettek, de nem akármilyen színben, hanem amilyen szín szükséges volt. A nép, ha a magasból letekintett a templom körül elterülő nagy gyepágyakra, az istenek vagy szent állatok virágos képét láthatta a fűben. Az írástudó pedig hieroglifákkal írott velős mondásokat olvashatott rajta.

A kertek közepén egy kilencszáz méter hosszú és háromszáz méter széles, elkerített térség volt. A négyszögletes területet nem éppen magas kőfal vette körül, amelyen látható kapu csak egy volt, de több rejtekajtó is nyílt rajta. Az áhítatos nép a kapun lépett be a kőkockákkal kirakott udvarra, amelyen Ozirisz örök hajléka épült. Az udvar kellős közepén emelkedett a templom: a négyszögletes épület hossza négyszázötven, szélessége százötven lépés volt.

A nép kapujától oroszlántestű, emberfejű szfinxek sora között vezetett az út a templomig. Két sorban voltak felállítva, mindegyik sorban tíz-tíz, s egymással szembenéztek. A szfinxek sorfala között csak a legfőbb méltóságok járhattak.

A szfinxek sorfala végén, a kapuval éppen szemben, két obeliszk emelkedett, két karcsú, négyszögletes, magas gránitoszlop, amelyeken Szeti fáraó története volt megörökítve.

Az obeliszkek mögött nyílt a templom hatalmas kapuja: két oldalán egy-egy pilon, vagyis csonka gúla alakú óriási építmény. Olyanok voltak, mint két zömök torony. Falaikat képek borították: Szeti győzelmét ábrázolták, vagy olyan jeleneteket, amikor áldozatot mutat be az isteneknek.

Ezen a kapun paraszti sorbelieknek már nem volt szabad átlépni, csak a gazdag polgárságnak és a kiváltságos osztályoknak. Ezen át lehetett bejutni a perisztilionba, vagyis egy ívboltos oszlopsorral övezett nyílt udvarra. Ez a perisztilion akkora volt, hogy tízezer hivő elfért benne.

Ebből az udvarból a nemesi rend tagjai még továbbmehettek az első terembe, a hiposztilionba. Ennek két sor magas oszlopokon nyugvó mennyezete volt, és befogadott szükség esetén kétezernyi jámbor hivőt. Világiak számára ez volt az utolsó helyiség. Az olyan főméltóságoknak, akik szentelésben nem részesültek, legfeljebb itt volt joguk imádkozni, és csak innen nézhették az isten lefüggönyözött szobrát, amely "az isteni kinyilatkoztatás termében" állt.

"Az isteni kinyilatkoztatás terme" mögött volt az "áldozati asztalok szobája": itt rakták le a papok a hivők adományait. Azon túl volt a "nyugalom szobája": a körmenetre menő vagy onnan visszatérő isten itt pihent meg. Az utolsó helyiség a kápolna volt; a "szentély": ott lakott az isten.

A kápolna rendszerint nagyon szűk és sötét volt: néha egyetlen darab sziklából volt kivájva. Körös-körül éppoly szűk kis kápolnák vették körül, amelyekben az isten számtalan köntösét, drágaságát, szent edényét és egyéb készségeit tartották. Maga az isten megközelíthetetlen, titkos rejtekhelyén aludt, fürdött, illatos balzsamokkal kenekedett, evett, ivott, sőt fiatal, jóképű nők látogatását is fogadta.

A szentélybe csak a főpap és az uralkodó fáraó léphetett be. Közönséges halandó az életével fizethetett, ha odáig tévedt.

Minden terem fala és oszlopa tele volt magyarázó feliratokkal és ábrákkal. A perisztiliont körülvevő oszlopsorban a fáraók arcképei és nevei díszlettek, Menésztől, Egyiptom első fáraójától kezdve egészen XII. Ramszeszig. A hiposztilionban, vagyis a nemesi teremben a szemléltető képek Egyiptom és a leigázott népek földrajzát és számbeli adatait mutatták. "Az isteni kinyilatkoztatás termében" a naptár és a csillagászati megfigyelések eredményei voltak megörökítve. Az "áldozati asztalok" és a "nyugalom szobájában" a vallási ceremóniákra oktattak a képek, a szentélyben pedig földöntúli lények idézésére és a természeti erők igába hajtására.

Az emberfölötti tudományoknak ezek az utóbbi fajtái olyan homályos, bonyolult tételekbe voltak burkolva, hogy már XII. Ramszesz idejében maguk a papok se értették meg őket. Csak a kháldeai Beroész volt hivatva feltámasztani a kihalásnak indult titkos tudományt.

XIII. Ramszesz két napig az abüdoszi helytartósági palotában pihent, s ennek utána elment a templomba. Fehér ing volt rajta, afölött aranypáncél, ágyékán narancssárga és kék csíkos kis kötő, oldalán acélkard, fején aranysisak. Így ült be hadiszekerébe, strucctollas lovait a nomarchoszok vezették, és nagy kísérettel, lassú lépésben ment Ozirisz hajlékába.

Bárhova nézett: a szántóföldekre, a folyókra, a házak lapos tetejére, vagy akár a fügefák, tamarindusok ágaira, mindenütt tenger nép nyüzsgött, és olyan rivalgás támadt, mint a vihar zúgása.

A szentély elé érve a fáraó megállította a lovakat, és a népnek szóló kapu előtt kiszállt kocsijából, ami nagyon tetszett a köznépnek, de a papok is megörültek neki. Gyalog ment végig a kettős szfinxsor között, és miután a szent férfiak üdvözölték, meggyújtotta a füstölőt Szeti szobrai előtt, amelyek a nagy kapu két oldalán ültek.

A perisztilionban a főpap felhívta ő szent felsége figyelmét a fáraók mesteri arcképeire, és megmutatta azt a helyet, amely az ő képmására vár. A hiposztilionban megmagyarázta neki a földrajzi térképek és a statisztikai táblázatok jelentését. "Az isteni kinyilatkoztatás termében" Ramszesz füstölőt gyújtott Ozirisz hatalmas szobra előtt, a főpap pedig sorra megmutatta neki az egyes bolygóknak szentelt oszlopokat, a Hold, Merkúr, Vénusz, Jupiter, Mars és Szaturnusz oszlopait: a napisten szobra körül álltak, számra nézve hét oszlop.

- Azt említed - fordult Ramszesz a főpaphoz -, hogy hat bolygó van, és én itt mégis hét oszlopot látok...

- A hetedik a földet jelenti, mert az is bolygó - felelte suttogva a főpap.

Az elámult fáraó magyarázatot kért, de a bölcs hallgatott, és jelekkel mutatta, hogy bővebb felvilágosítást nem adhat, ajkán pecsét van.

"Az áldozati asztalok szobájában" gyönyörű, halk zene szólt, közben a papnők kara ünnepi táncot járt. A fáraó levette aranysisakját és kincset érő páncélját, aztán Ozirisznak adta, csak azt kívánta, hogy ez a két ajándék maradjon az istenség kincstárában, és ne vigyék át a Labirintusba.

A bőkezű adományért köszönet fejében a főpap egy tizenöt éves táncosnőt ajándékozott a fáraónak, a legszebbet az egész karból, és úgy látszott, az is nagyon meg volt elégedve sorsával.

Amikor a fáraó "a nyugalom szobájába" ért, leült trónusára, és helyettese a vallási ügyekben, Sem főpap, a zene zsongásától kísérve, illatos füstfelhőben bement a szentélybe, hogy kihozza az istenséget.

Egy fél óra múlva csengők fülsiketítő zúgása közben megjelent a szoba sötétjében egy elfüggönyözött aranycsónak. A függönyök meg-meglibbentek, mintha élőlény rejtőzne mögöttük.

A papok arcra borultak, Ramszesz pedig figyelmesen nézte az átlátszó függönyöket. Az egyik egyszer erősebben meglibbent, és a fáraó egy páratlan szépségű gyermeket pillantott meg mögötte, aki olyan okos szemmel nézett rá, hogy Egyiptom urát önkéntelenül is szorongás lepte meg.

- Íme, Hórusz - suttogták a papok -, Hórusz, a fölkelő nap... Ozirisznak fia és atyja, férje anyjának, aki húga neki.

A körmenet megkezdődött, de csak a templom belsejében. Elöl hárfások, táncosnők haladtak, mögöttük egy fehér ökör, szarvai között kerek aranypajzzsal. Majd két papi kar és a főpapok, akik az istenséget vitték, aztán újra énekkarok, végül a fáraó, kinek gyaloghintaját nyolc pap vitte.

Miután a körmenet végigjárta a templom minden termét és folyosóját, az istenség és Ramszesz visszatért "a nyugalom szobájába". Akkor a szent csónakot takaró függönyök újra félrehúzódtak, és a gyönyörű gyermek újra rámosolygott a fáraóra.

Akkor aztán Sem visszavitte a csónakot és az istenséget a kápolnába.

"Talán mégis jó volna főpapnak lenni!" - gondolta a fáraó, akinek annyira megtetszett a gyermek, hogy szerette volna minél többször látni.

De amikor kilépett a templomból, s meglátta a fényes napvilágot és az egymás hegyén-hátán nyüzsgő, ujjongó népet, lelke mélyén beismerte, hogy nem ért semmit. Se azt, honnan került ide az a gyönyörű gyermek, aki teljesen elütött minden egyiptomitól, se azt, honnan van a szemében az az emberfölötti okosság, se azt, hogy mindez mit jelent.

Egyszerre csak eszébe jutott az ő meggyilkolt fiacskája, aki éppen ilyen szép lehetett volna, és Egyiptom ura, százezernyi alattvalója szeme láttára, könnyekre fakadt.

- Megtért... Megtért a fáraó! - suttogták a papok. - Alig lépett be Ozirisz hajlékába, lám, megmozdult a szíve!

Ugyanaznap egy vak és két gutaütött, akik naphosszat a templom falai előtt imádkoztak, visszakapták egészségüket. A papok tanácsa tehát elhatározta, hogy ezt a napot a csodatevő napok közé sorozza, és a templom külső falán megörökíttetik azt a jelenetet, amikor a fáraó sírva fakad, és a bénák meggyógyulnak.

Késő délutánra járt az idő, amikor a fáraó visszatért palotájába, és meghallgatta a jelentéseket. Amikor aztán minden más hivatali méltóság eltávozott a fáraó szobájából, Tutmózisz lépett be.

- Szamentu pap kíván hódolni felséged előtt - jelentette Tutmózisz.

- Jó, vezesd be.

- De arra kér, felséges uram, hogy a táborban fogadd, a sátorodban, mert azt mondja, a palota falai nagyon szeretnek hallgatózni...

- Kíváncsi vagyok, mit akarhat? - jegyezte meg a fáraó, és az udvarbelieknek bejelentette, hogy az éjszakát a táborban tölti.

Napnyugta előtt a fáraó - Tutmózisz kíséretében - kiment hűséges katonái közé. A fáraó sátra előtt Tutmózisz parancsára ázsiai zsoldosok tartottak őrséget.

Estefelé, zarándokruhába öltözve, megérkezett Szamentu, és miután mély hódolattal üdvözölte a fáraót, azt suttogta:

- Úgy rémlik, egész úton idejövet utánam sompolygott egy ember, aki nem messze a te isteni sátorodtól megállt. Alighanem a főpapok küldötte lesz...

A fáraó parancsára Tutmózisz kiszaladt, és csakugyan egy idegen tisztre akadt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte.

- Eunana vagyok, Ízisz-ezredbeli százados... A szerencsétlen Eunana... Nem emlékszel rám, kegyes uram?... Több mint egy éve, a pi-bailoszi nagygyakorlaton én láttam meg az úton a szent szkarabeusz-bogarakat...

- Á! Te vagy az! - vágott a szavába Tutmózisz. - De hiszen a te ezreded nem Abüdoszban állomásozik!

- Az igazság vize folyik a te szádból. Mena mellett, nyomorúságos vidéken táborozunk. A papok azt parancsolták, hozzuk rendbe a csatornát, mintha parasztok volnánk...

- Hogy kerültél ide?

- Néhány napi szabadságot kértem a feljebbvalómtól - felelte Eunana -, és mint a szomjas szarvas a forráshoz, úgy futottam ide, mert az én lábaim gyorsak.

- Hát mit akarsz?

- Ő szent felsége irgalmát kérem a borotvált koponyák ellen, akik nem léptetnek elő, mert megesik a szívem a katonák szenvedésén.

Tutmózisz kedvetlenül tért vissza a sátorba, és beszámolt a fáraónak Eunanával folyt beszélgetéséről.

- Eunana? - ismételte meg a fáraó. - Csakugyan, emlékszem rá... Nagy galibát csinált azokkal a szkarabeuszokkal, de Herihor jóindulatából kapott is érte ötven botot. Azt mondod, panaszkodik a papokra?... Hozd ide!

A fáraó a sátor egy másik rekeszébe küldte Szamentut, Tutmóziszt pedig kiküldte Eunanáért.

Hamarosan meg is jelent előtte a boldogtalan tiszt. Arccal leborult a földre, aztán nagy sóhajtások közt, térden állva kezdte:

- "Mindennap imádkozom Ra Harmachisz napistenhez, fölkeltekor és lenyugtakor, meg Ámonhoz és Rához, és Ptahhoz és a többi istenhez és istennőhöz. Adjanak neked erőt, egészséget, Egyiptom ura! Sokáig maradj életben! Boldogságban folyjék sorod, én meg hadd láthassam legalább a sarkaid fényét..."^[33]

- Mit akar? - kérdezte a fáraó Tutmózisztól. Most először ragaszkodott az udvari formaságok parancsához.

- Ő szent felsége kérdezi, mit akarsz? - ismételte a kérdést Tutmózisz.

A képmutató Eunana, még mindig térden állva, Tutmózisz felé fordult:

- Ő szent felsége adja nekünk az életet és az örömöket, te pedig, kegyes uram, az ő szeme és füle vagy. Úgy felelek hát neked, mintha Ozirisz ítélőszéke előtt állnék:

Tíz éve szolgálok az isteni Ízisz papi ezredében, és hat évig harcoltam a keleti határon. Kortársaim már ezredesek, én pedig most is még csak százados vagyok, és egyre kapom a botokat az istenfélő papok parancsára.

És miért esik rajtam ilyen igazságtalanság?

Nappal a könyvek felé fordítom a szívemet, éjjel pedig olvasok. Mert balga az az ember, aki a gyors lábú gazella módjára gyorsan hátat fordít a könyveknek, alacsony annak az elméje, ő maga hasonlatos a szamárhoz, amely ütéseket kap, hasonlatos a sükethez, aki nem hall, és csak kézzel lehet vele beszélni. De ha nagy is bennem a jó szándék a tudományokhoz, nem fuvalkodom fel a magam bölcsességében, hanem mindenki szavát meghallgatom, mert mindenkitől lehet valamit tanulni, a jeles bölcsekre pedig a legnagyobb tisztelettel tekintek...^[34]

A fáraó türelmetlenül megmozdult, de azért csak tovább hallgatta a tiszt szavait, mert az egyiptomi nép kötelességének, a tiszteletadás egyik módjának tekinti a bőbeszédű fecsegést.

- Ilyen vagyok én - folytatta Eunana -: "Idegen házban nem vetek szemet a nőkre, a cselédségnek annyit adok enni, amennyi jár, de amikor rólam van szó, nem ellenkezem az osztozáson. Az arcom mindig megelégedett, feljebbvalóim jelenlétében tisztelettudóan viselkedem, és ha öregebb ember áll, én nem ülök le előtte. Nem vagyok tolakodó, és ha nem hívnak, idegen házba nem teszem a lábam. Amit a szemem lát, arról hallgatok, mert tudom, süketek vagyunk azok szemében, akik hiába szaporítják a beszédet. A bölcsesség azt tanítja, hogy az ember teste olyan, mint a tárház, amely tele van mindenféle felelettel. Azért hát mindig a jót választom és jót beszélek, a rosszat pedig zárva tartom a testemben. Mások rágalmazó szavait nem adom tovább, ami pedig a követséget illeti, azt mindig a lehető legjobban teljesítem..."^[35]

- És mindezért mi a részem? - fejezte be Eunana emelt hangon. - Éhezem, rongyokban járok, nem fekhetem hanyatt, mert a hátam csupa seb a sok veréstől. Azt olvasom a könyvekben, hogy a papi rend megjutalmazza a bátorságot és okosságot. Csakugyan! Valamikor úgy is lehetett, de már réges-rég ezelőtt. Mert a mai papok hátat fordítanak az okosaknak, és a bátorságot, erőt kikergetik a tiszt csontjaiból...

- Elalszom erre a sok kelepelésre - jegyezte meg a fáraó.

- Eunana - szólt erre Tutmózisz -, ő szent felsége előtt bebizonyítottad, hogy fölöttébb járatos vagy a könyvekben. De most már mondd meg a legrövidebben: mi a kívánságod?

- A kilőtt nyíl nem ér olyan gyorsan célba, mint az én kérésem repül őfelsége isteni lába elé - felelte Eunana. - Úgy megutáltam már a borotvált koponyák szolgálatát, a papok annyi keserűséggel itatták már a szívemet, hogy ha át nem kerülök a fáraó seregébe, tulajdon kardommal döföm át magamat, amely előtt nem egyszer és nem százszor reszkettek Egyiptom ellenségei. Ő szent felsége hadseregében inkább vagyok tizedes, inkább vagyok közkatona, mint papi ezredben százados; disznó meg kutya szolgálja őket, nem pedig igazhitű egyiptomi!

Az utolsó szavakat már olyan dühödt haraggal kiáltotta, hogy a fáraó görögül szólt Tutmózisznak:

- Oszd be a testőrségbe. Olyan tiszt, aki nem szereti a papokat, még hasznomra lehet.

- Ő szent felsége, két világ ura, azt parancsolja, vegyelek be a testőrségbe - ismételte Tutmózisz.

- Életem, vérem a mi urunké, Ramszesz fáraó... örökkön éljen! - kiáltotta Eunana, és megcsókolta a szőnyeget a fáraó lába alatt.

Míg Eunana nagy boldogan hátrált kifelé a sátorból, és közben minden második lépésre arcra borult, és áldást kért urára, a fáraó így szólt:

- Ez a nagy szószátyárság már nagyon terhemre volt. Rá kell szoktatnom az egyiptomi katonákat és tiszteket, hogy röviden adják elő a mondókájukat, nem olyan hosszadalmasan, mint az írástudók.

- Bárcsak ez az egy hibája volna! - állapította meg halkan Tutmózisz, akire Eunana igen rossz hatással volt.

A fáraó most újra szólította Szamentut.

- Légy nyugodt - mondta a papnak. - Az a tiszt, aki a sarkadban járt, nem téged lesett. Efféle parancs teljesítésére nagyon is ostoba... De szükség esetén nehéz keze lehet! Hanem - folytatta a fáraó - most már mondd meg, mi okod van ilyen nagy óvatosságra.

- Már majdnem tudom az utat a Labirintus kincseskamrájába - vágta ki Szamentu.

A fáraó a fejét rázta.

- Bajos dolog az! - szólt suttogva. - Egy álló óra hosszat jártam-keltem a sok folyosón, termen át, mint az egér, amelyet a macska kerget. De bevallom neked, hogy nemcsak nem ismerem az utat, de egymagam neki se vágnék. Napvilágon még vidám is lehet a halál, de azokban a sötét zugokban, ahol még a vakondok is elvesztené a fejét, brr!

- Azt az utat mégis meg kell találnunk, és hatalmunkba kell kerítenünk - felelte Szamentu.

- És ha a felügyelők maguk ideadnak annyi kincset, amennyire szükségünk van? - kérdezte a fáraó.

- Azt meg nem teszik, amíg Mefresz, Herihor és híveik élnek. Hidd el, uram, azoknak az embereknek az a szándékuk, hogy úgy pólyába kössenek, akár egy csecsemőt...

A fáraó elfehéredett haragjában.

- Csak én ne veressem őket láncra!... És mit gondolsz, hogy találod meg azt az utat?

- Itt, Abüdoszban, Ozirisz sírjában megtalálhatjuk a kincseskamrába vezető út tervét - felelte a pap.

- És honnan tudod, hogy ott van?

- Széth templomában, vagyis az én templomomban levő feliratok mondták meg.

- És mikor találtad meg a tervet?

- Amikor felséged örökkön élő atyjának a múmiája Ozirisz templomában volt - válaszolta a pap. - A felséges múmiát kísértem, s amikor a nyugalom termében voltam éjjeli szolgálaton, bementem a szentélybe.

- Neked tábornoknak kellene lenned, nem papnak! - vetette oda nevetve Ramszesz. - És most már ismered a Labirintus útjait?

- Én már régóta ismerem, de most megszereztem az eligazodáshoz szükséges jeleket is.

- Meg tudnád nekem magyarázni?

- Meg, sőt alkalomadtán megmutathatom felségednek a tervrajzot is. Ez az út - folytatta Szamentu - zegzugosan négyszer bejárja az egész Labirintust; a legfelső szárnyon kezdődik, a legmélyebb föld alatti üregben végződik, s még egy sereg egyéb kanyarulata is van. Azért olyan hosszú.

- És hogy találsz el egyik teremből a másikba, amikor rengeteg ajtó van?

- Minden ajtón, amely a végcélhoz vezet, ennek az átoknak egy töredéke van: "Jaj az árulónak, aki az állami titkok nyomára akar jutni, és szentségtörő kezét kinyújtja az istenek kincsei után. Holtteste dögtetem lesz, lelke sose ismeri meg a nyugalmat, hanem örökkön sötét helyeken bolyong, és tulajdon bűnei tépik, marják..."

- És téged nem rettent meg ez az írás?

- Hát felségedet megrettentik-e a líbiai dárdák?... A fenyegetések a köznépnek valók, de nekem, aki akár rettentőbb átkokat is tudnék írni...

A fáraó elgondolkozott.

- Igazad van - helyeselt neki. - A dárda nem árt annak, aki el tudja ütni, és az útvesztő nem vezeti félre a bölcset, aki ismeri az igazság szavát... De meg tudod-e tenni, hogy a falakban megmozduljanak előtted a kövek, és az oszlopok átjáróajtókká változzanak?

Szamentu megvetéssel vállat vont.

- Az én templomomban is vannak észrevehetetlen ajtók, amelyek még nehezebben nyílnak, mint a Labirintus titkos ajtajai. Aki ismeri a titkos igét, mindenüvé eltalál, amint felséged helyesen mondta.

A fáraó a kezére támasztotta a fejét, és hosszan elgondolkozott.

- Sajnálnám - szólalt meg végre -, ha baj érne azon az úton...

- A legrosszabb esetben halál a sorsom, de nem fenyegeti-e halál a fáraót is?... Utóvégre nem bátran ment-e felséged is a Sóstavakhoz, pedig nem volt bizonyos benne, visszatér-e onnan? És azt se gondold, uram - folytatta Szamentu -, hogy nekem végig kell majd járnom az egész utat, amelyen azok haladnak, akik a Labirintust meg akarják tekinteni. Megtalálom a rövidebb utat, s egy Ozirisz-imádságnyi idő alatt eljutok oda, ahova te csak harmincimádságnyi idő alatt jutnál el...

- Hát vannak más bejáratok is?

- Minden bizonnyal vannak, és azokat kell nekem megtalálnom - mondta Szamentu. - És én nem nappal megyek oda, mint felséged, se a főkapun.

- Hát hogy?

- A külső falon van több titkos ajtó, amelyeket ismerek, s amelyeket a Labirintus bölcs felügyelői sose őriznek... Az udvaron az éjjeli őrség nagyon kicsi, és annyira bizakodnak az istenek oltalmában, vagy tán a köznép babonás félelmében, hogy a legtöbbször alszanak... Azonfelül napnyugta és napkelte között a papok háromszor a templomba mennek könyörgésre, és a katonák is kegyes szertartásokat végeznek a szabad ég alatt. Mielőtt az egyik könyörgés véget ér, benn leszek az épületben.

- És ha eltévedsz?

- Kezemben a tervrajz.

- És ha az a tervrajz hamis? - kérdezte a fáraó, aki nem tudta palástolni aggodalmát.

- És ha felséged nem tesz szert a Labirintus kincseire?... És ha a föníciaiak meggondolják magukat, és nem adják meg a megígért kölcsönt? Ha a hadsereg majd éhezik, és a köznép csalódik nagy reményeiben?... Higgy a szavamnak, felséges uram - folytatta -, biztosabb lesz az én életem a Labirintus folyosóiban, mint a tiéd saját országodban...

- De az a sötétség... a sötétség!... Meg azok a vastag falak, amelyeket nem lehet keresztülvágni! Meg a mélység! És az a száz meg száz sikátor: óhatatlan, hogy az ember el ne tévedjen!... Hidd el nekem, Szamentu, hogy emberekkel küzdeni gyerekség, de azzal a sötétséggel, tévelygéssel vívódni rettenetes dolog!

Szamentu elmosolyodott.

- Felséged nem ismeri az én életemet - nyugtatta meg a pap. - Huszonöt éves koromban Ozirisz papja voltam...

- Te?... - álmélkodott Ramszesz.

- Én. És azt is mindjárt megmondom, miért tértem át Széth szolgálatára. Kiküldtek a Sínai-félszigetre, építsek ott egy kis templomot a bányászoknak. Az építkezés hat évig húzódott, nekem pedig azalatt bőven volt ráérő időm. Bejártam a hegyeket, és megtekintettem az ottani barlangokat. Mi mindent nem láttam én ott!... Több óra járás hosszú föld alatti sikátorokat; olyan keskeny vájatokat, hogy hason kellett átmásznom; olyan óriási termeket, hogy akármelyikben egy templom is elfért volna. Láttam ott föld alatti folyókat, tavakat, kristálybarlangokat, szuroksötét üregeket, ahol tulajdon kezem sem láttam, de olyan világosakat is, mintha egy másik nap sütne bennük. Hányszor eltévedtem a tenger sok átjáróban! Hányszor kialudt a fáklyám! Hányszor gurultam le láthatatlan szakadékba!... Megesett, hogy napokat töltöttem a föld méhében, csak pörkölt árpán éltem, víz helyett lenyaltam a nedvességet a nyirkos sziklákról, és nem tudhattam, visszatérek-e még valaha is a napvilágra. De cserébe tapasztalatokat szereztem, a szemem éles lett, még meg is szerettem ezeket a tájakat. És ma, ha a Labirintus gyereknek való rejtett zugaira gondolok, szinte nevetni támad kedvem... Emberi kezek emelte épületek csak vakondtúrások azokhoz a névtelen nagy alkotásokhoz képest, amelyeket a föld csendes, láthatatlan szellemei építettek.

...Hanem egyszer olyan irtózatos szörnyűségre bukkantam, hogy hatására más papi rendbe léptem. A Sínai-hegyi bányáktól nyugatra összefutnak a hegyek és mélyutak, s ezek között gyakran föld alatti dübörgés hallik, a föld reng, és néha lángok csapnak fel. Nagyon elfogott a kíváncsiság, kirándultam oda hosszabb időre, kutattam, és egy jelentéktelen hasadékon bejutva, egész sor hatalmas barlangot fedeztem fel, melyeknek boltozata alatt elfért volna a legnagyobb piramis is. Amikor ott bolyongtam, egyszerre csak erős rothadásszag csapta meg az orrom, de olyannyira tűrhetetlen volt, hogy már-már elszaladtam. Mégis erőt vettem magamon, bementem a barlangba, ahonnan az a szörnyű bűz kiáradt, és megláttam... Képzelj el, felséges uram, egy embert, akinek feleolyan hosszú karja, lába van, mint nekünk, de az vastag, esetlen és karmokban végződik. Tégy ehhez az alakhoz egy oldalt laposodó farkat, mely felül fogazott, mint a kakas taréja. Tégy hozzá egy nagyon hosszú nyakat, melynek végén kutyafej van. Végül öltöztesd ezt a szörnyeteget páncélba, melynek hátát horgas tüskék borítják... Most gondold el, hogy ez az alak a lábán áll, és karját, mellét nekiveti a sziklafalnak...

- Förtelmes lehetett! - kiáltott fel a fáraó. - Én azon nyomban megöltem volna...

- Nem volt az visszataszító - felelte a pap megrázkódva. - Mert gondold el, felséges uram, hogy az a szörnyeteg olyan magas volt, mint egy obeliszk...

XIII. Ramszesz elégedetlen mozdulatot tett.

- Szamentu - dorgálta -, azt hiszem, hogy te álmodban jártál azokban a barlangokban...

- Esküszöm, felség, gyermekeim életére, hogy igazat mondok! - fogadkozott a pap. - Úgy van, az a tüskés páncéllal fölfegyverzett, hüllő formájú szörnyeteg akkora volt, hogy a földre fekve farkával együtt ötven lépés hosszú is lett volna... Minden félelem és undor ellenére is visszatértem néhányszor a barlangjába, és a lehető legfigyelmesebben szemügyre vettem...

- Hát élt?

- Nem. Már csak tetem volt, réges-régóta, de olyan ép állapotban, mint a mi múmiáink... A levegő szörnyű szárazsága tartotta meg ily épségben, meg tán a föld előttem ismeretlen sói. Ez volt az én utolsó felfedezésem - folytatta Szamentu. - Többé nem jártam a barlangokat, hanem sok mindent meghánytam-vetettem. Ozirisz teremti a nagy állatokat, gondoltam magamban, az oroszlánokat, elefántokat, lovakat... Viszont Széth szüli a kígyót, denevért, krokodilt... Az a szörnyeteg, amelyet abban a barlangban találtam, nyilván Széth teremtménye, minthogy pedig nagysága mindent felülmúl, amit a nap alatt ismerünk, Széth hatalmasabb isten, mint Ozirisz. Akkor tértem meg Széthhez, és visszatérve Egyiptomba, az ő templomának szolgálatába szegődtem. Mikor pedig elmondtam fölfedezésemet a papoknak, megmagyarázták, hogy ismernek ők ennél sokkalta több efféle szörnyeteget.

Szamentu megpihent, majd tovább folytatta:

- Ha valaha felségednek kedve kerekedne meglátogatni a mi templomunkat, csodálatos, szörnyű lényeket tudnék mutatni a sírokban: gyíkfejű, denevérszárnyú ludakat, hattyúhoz hasonló gyíkokat, de nagyobbak a struccnál, olyan krokodilt, amely háromszorta hosszabb azoknál, amilyenek a Nílusban tanyáznak, akkora békák, mint egy kutya... Mindezek vagy múmiák, vagy csontvázak, amelyeket barlangokban találtak, és most sírjainkban őrzünk. A nép azt hiszi, hogy mi tiszteljük ezeket az állatokat, pedig csak az alkatukat vizsgáljuk, és megóvjuk őket a pusztulástól.

- Csak akkor hiszem, ha magam is látom - felelte a fáraó. - De mondd, honnan kerülhettek ezek az állatok a barlangokba?

- Felséges uram - felelte a pap -, nagy változásokon megy keresztül ez a világ, amelyben mi élünk. Már Egyiptomban is találunk romokat, templomokat, városok romjait, amelyeket mélyen eltemetett a föld. Volt idő, amikor Alsó-Egyiptom földjét tenger borította, és a Nílus a mi völgyünk egész szélességében hömpölygött lefelé. Még régebben tenger volt itt is, ahol most a mi országunk terül el... A mi őseink pedig azokon a vidékeken laktak, amelyeket manapság felfalt a nyugati sivatag... Még régebben, tíz- meg tízezer évvel ezelőtt, nem olyan formájú emberek éltek a földön, mint mi, hanem majmokhoz hasonló teremtmények, de tudtak lombsátrat építeni, tüzet szítani, és kövekkel, husángokkal hadakozni. Akkor még nem volt se ló, se ökör, ellenben az elefánt, az orrszarvú, az oroszlán nagyságra háromszor-négyszer meghaladta az ugyanilyen alakú állatokat. De még ezek a rengeteg nagy testű elefántok se a legősibb állatok. Még régebben rettenetes nagy hüllők éltek. Vízben úszó, repülő és szárazon járó hüllőknek előtte pedig csak csigák, halak éltek a földön, még távolabbi időkben pedig csak növények, amilyenek ma már nincsenek is...

- És még régebben? - vetette közbe Ramszesz.

- Még régebben puszta és kietlen volt a föld, és az isten lelke lebegett a vizek fölött.

- Erről már én is hallottam valamit - jegyezte meg a fáraó -, de azért addig el nem hiszem, míg meg nem mutatod azoknak a szörnyű állatoknak a múmiáját, amelyek a ti templomaitokban nyugszanak.

- Felséged engedelmével befejezem, amit elkezdtem - felelte Szamentu. - Amikor hát a Sínai-hegy barlangjában megláttam azt a rengeteg nagy holttetemet, nagy ijedség fogott el, és néhány évig nem tettem volna a lábam semmiféle barlangba. De amikor Széth papjai elmagyarázták, mi az eredete ezeknek a csodálatos teremtményeknek, szorongásom megszűnt, kíváncsiságom pedig megnövekedett. És ma nincs kedvesebb mulatságom, mint föld alatti üregekben bolyongani, és vaksötétben keresni az utam. Így aztán a Labirintus csak annyi gondot okoz nekem, mint egy kis séta felséged kertjében.

- Szamentu - mondta a fáraó -, nagyra becsülöm emberfölötti bátorságodat és bölcsességedet. Annyi értékes dologról számoltál be nekem, hogy nekem is kedvem támadt a barlanglátogatásra, és valamikor talán még el is megyek veled a Sínai-félszigetre. Mégis félek, boldogulsz-e majd a Labirintussal. Én mindenesetre összehívom az egyiptomiak gyűlését, hatalmazzon fel a kincstár használatára.

- Az semmi esetre se árt - jegyezte meg a pap. - De az én munkámra mégiscsak szükség lesz, mert Herihor és Mefresz nem egyezik bele a kincsek kiadásába.

- És bizonyos vagy benne, hogy neked sikerül? - kérdezte a fáraó.

- Mióta a világ világ - igyekezett meggyőzni Szamentu a fáraót -, még nem volt ember, akinek annyi szere-módja lett volna, hogy ebben a harcban győzzön, mint nekem. És ez nekem nem is harc, hanem játék. Némelyeket rémít a sötétség, én meg szeretem, sőt látok is benne. Mások nem tudnak tájékozódni a szobák, folyosók rengetegében, én ugyan könnyűszerrel eligazodom. Megint mások nem ismerik a rejtekajtó nyitásának a titkát, én pedig abban is járatos vagyok. Ha egyéb nem is volna a kezemben, mint amiket eddig elsoroltam, már egy vagy két hónap leforgása alatt minden bizonnyal megtalálnám a Labirintus útjait. De nekem megvan még az átjárók külön tervrajza is, és ismerem a titkos igéket, amelyek elvezetnek teremről teremre. Mi akadályozhatna hát meg?

- Hanem azért a szíved legmélyén mégis van benned kétség: hisz megijedtél attól a tiszttől, akiről azt hitted, hogy téged követ...

A pap vállat vont.

- Én nem félek semmitől és senkitől - jelentette ki nyugodtan -, csak óvatos vagyok. Minden eshetőséggel számolok, és el vagyok készülve arra is, hogy elfognak...

- Akkor pedig szörnyű kínok várnak rád! - suttogta.

- Egyáltalán nem. A Labirintus föld alatti üregeiből egyenesen ajtót nyitok magamnak abba a világba, ahol örök fényesség uralkodik.

- És rám nem fogsz neheztelni?

- Miért? - kérdezte a pap. - Elérem nagy célomat: Herihor helyét akarom elfoglalni az országban...

- Esküszöm rá, hogy a tied lesz!

- Ha el nem pusztulok - felelte Szamentu. - És ahogy a hegyekben szakadékok közt jár az ember, s a vándorutamon is könnyen megcsúszhat a lábam, ha lezuhanok is, mit számít? Te, felséges uram, gondot viselsz majd a gyermekeimre.

- Menj hát - mondta a fáraó. - Méltó vagy rá, hogy első segítőtársam légy.

Abüdoszból XIII. Ramszesz tovább folytatta útját, és folyton ár ellen haladva, megérkezett Tan-ta-netert (Dendera) és Kaneh városába, amelyek szinte egymással szemben terültek el, az egyik a Nílus keleti, a másik a nyugati partján.

Tan-ta-netertben két nevezetesség volt: az egyik a nagy tó, amelyben krokodilusokat tenyésztettek, a másik pedig Háthor szentélye, amelynek főiskolája volt. Orvostudományt, vallási énekeket, a vallási szertartások tudományát, végül csillagászatot tanítottak benne.

A fáraó megfordult itt is, ott is. Bosszankodott, amikor füstöltettek vele a szent krokodilusok előtt, amelyek az ő szemében csak ostoba, bűzös hüllők voltak. S amikor az egyik krokodilus - az áldozat során - annyira kihajolt, hogy fogaival elkapta a fáraó köntöse szélét, Ramszesz úgy fejbe vágta a bronzkanállal, hogy a hüllő egy pillanatra behunyta a szemét, és szétvetette lábait. Aztán visszabújt a vízbe, mintha megértette volna, hogy az ifjú fáraó még az istenek részéről se szereti a bizalmaskodást.

- Talán szentségtörést követtem el? - kérdezte Ramszesz a főpapot.

Az észrevétlenül körülnézett, nem hallja-e valaki, azután felelte:

- Ha tudtam volna, hogy felséged ilyen áldozatot mutat be neki, nehéz husángot adtam volna a kezedbe, nem füstölőkanalat. Ennél a krokodilusnál tűrhetetlenebb barom nincs az egész szentélyben... Egyszer egy gyereket ragadott el...

- És felfalta?

- Szülei még örültek is neki! - vetette oda a pap.

- Mondd, hogy hódolhattok ti, okos, bölcs emberek, állatoknak - kérdezte a fáraó kissé eltűnődve -, amelyeket, ha közönség nincs jelen, bottal vertek?

A főpap megint körülnézett, s amikor látta, hogy senki sincs a közelükben, így felelt:

- Felséged az egyetlen isten vallóit csak nem gyanúsítja azzal, hogy hisznek az állatok szentségében?... Mindent, ami efféle történik, csak a nép kedvéért teszünk... Az Ápisz bika, amelyet a papok színre-szemre tisztelnek, a legszebb bika egész Egyiptomban, és fenntartja a mi szarvasmarhafajtánk tisztaságát. Az ibiszek, gólyák a dögöket takarítják el földjeinkről; a macskáknak köszönhetjük, hogy az egerek nem pusztítják el gabonakészletünket, és a krokodilusoknak köszönhetjük, hogy a Nílusból jó vizet kapunk, az ő segítségük nélkül az a víz megmérgezne mindnyájunkat... A könnyelmű, tudatlan nép azonban nem érti ezeknek az állatoknak a hasznát, és egy év leforgása alatt kiirtaná őket, ha vallási ceremóniákkal nem biztosítanók az életüket. Ez az állatoknak szentelt templomainknak, a mi állattiszteletünknek a titka. Füstölőt gyújtunk az előtt, amit a népnek tisztelnie kell, mert haszna van belőle...

Háthor templomában a fáraó gyorsan végigsietett az orvosi főiskola udvarán, és minden érdeklődés nélkül hallgatta, milyen horoszkópot állítottak neki az asztrológusok. Hanem amikor a csillagász főpap megmutatta neki az aranytáblát, amelyre az ég térképe volt vésve, a fáraó megkérdezte:

- Milyen gyakran válnak be a jóslatok, amelyeket a csillagokból olvastok ki?

- Olykor beválnak.

- S ha fákból, kövekből, a víz áramlásából jövendölnétek az embereknek, azok a jóslatok is beválnának?

A főpap zavarba esett.

- Ne nézzen bennünket, felséges uram, szemfényvesztőknek. Az embereknek megmondjuk a jövendőt, mert az érdekli őket, és mert az igazat megvallva, csak ennyit várnak a csillagászattól.

- Hát ti mennyit értetek hozzá?

- Mi ismerjük a csillagos ég szerkezetét és a csillagok mozgását - felelte a pap.

- És mi haszna van annak?

- Egyiptomnak nem csekély szolgálatokat tettünk vele. Mi jelöljük ki a világtájakat, és azok szerint emelik az épületeket, ássák a csatornákat. A mi tudományunk segítsége nélkül a tengeren járó hajók nem távolodhatnának el a parttól. Végül mi állítjuk össze a naptárt, és kiszámítjuk a bekövetkező égi jelenségeket. Most is nemsokára napfogyatkozásunk lesz...

De a fáraó már oda se hallgatott. Megfordult és kiment.

"Hogy lehet templomot építeni ilyen gyerekmulatságoknak! - gondolta magában. - És az eredményeket még fel is vésik aranytáblákra!... Ezek a szent férfiak már nem tudják, mihez kapkodjanak a nagy semmittevésben!"

A fáraó csak rövid ideig szórakozott Tan-ta-netert városában, és átment a Nílus másik partjára, Kanehbe.

Ott nem voltak híres templomok, tömjénfüstös krokodilusok, csillagtérképes aranytáblák. Ahelyett virágzott a kereskedelem és a fazekasság. Két országút vezet innen a Vörös-tenger kikötőihez, Koszeirhez és Berenikéhez, egy másik út pedig a porfírhegyekhez: onnan szállították a szobrokat és nagy épületköveket.

Kaneh városában is hemzsegtek a föníciaiak, akik ujjongó lelkesedéssel fogadták a fáraót, és tíz talentumot érő mindenféle drágaságot ajándékoztak neki.

A fáraó mégis alig egy napot töltött a városban, mert Tébából értesítést kapott, hogy XII. Ramszesz felséges múmiája már a luxori palotában van, és temetésre vár.

Ebben az időben Téba hatalmas nagyváros volt, és körülbelül tizenkét négyzetkilométernyi területet foglalt el. Itt emelkedett Ámon isten legnagyobb temploma, továbbá számtalan hatalmas köz- és magánépület. Egyenes, széles főutcáit nagy kockakövek burkolták. A Nílus partjait beépítették, házai négy-öt emeletesek voltak.

Minthogy minden templomnak és palotának hatalmas pilonkapuja volt, a várost százkapujú Tébának nevezték. Egyrészről élénk iparos- és kereskedőváros volt, másrészről pedig mintegy az örökkévalóság küszöbe, ugyanis a Nílus nyugati partján, a hegyoldalakon és a hegyek között volt a megszámlálhatatlan papi, nemesi és királysír.

Téba két fáraónak köszönhette ragyogó fényét: III. Amenofisznak, vagyis Memnonnak, aki "agyagvárost talált, és kővárost hagyott hátra", és II. Ramszesznek, aki befejezte és még nagyobb szabásúvá tette az Amenofisz idejében megkezdett építkezéseket.

A Nílus keleti partján, a város déli oldalán terült el a hatalmas királyi épületek negyede: paloták, villák, templomok; ezek romjain nőtt a mai Luxor városka. Ebben a városrészben várta a fáraó múmiája a végtisztességet.

Amikor XIII. Ramszesz megérkezett, egész Téba kivonult üdvözletére; csak az öregek és nyomorékok maradtak otthon, meg az útonállók a sötét sikátorokban... A nép ekkor fogta ki először a lovakat a fáraó kocsijából, és maga húzta. És ekkor hallott a fáraó először szitkokat, dühös kiáltozást a papok ellen, aminek nagyon megörült, és hangos követelőzést, hogy a hetedik nap szent legyen, ami meg gondolkodóba ejtette. Csakugyan az volt a vágya, hogy megadhassa ezt az ajándékot a dolgozó Egyiptomnak, de sose hitte volna, hogy a szándékai már ennyire közismertek, s a nép már megvalósításukat várja.

A nyüzsgő, sűrű tömegben a mérföldes út néhány óra hosszat eltartott. A fáraó kocsija lépten-nyomon megállt a sokadalomban, s addig nem tudott elindulni, míg őfelsége testőrei egyenként föl nem szedték a földről az embereket, akik arccal borultak előtte a kocsi elé.

Végre megérkezett a palotákat övező kertekig, ahol az egyik kisebb villába szállt. De ekkorra annyira kifáradt, hogy aznap már nem is foglalkozott államügyekkel. Másnap aztán füstölőt gyújtott atyja múmiája előtt, amelyet a királyi főépületben helyeztek el, és meghagyta Herihornak, hogy a holttestet most már sírba lehet helyezni.

De azért a dolog nem ment olyan gyorsan.

A palotából átvitték a halottat Ramszesz templomába, ahol huszonnégy óráig nyugodott. Aztán nagy pompával Ámon-Ra templomába kísérték a múmiát.

A temetési szertartás részletei ugyanolyanok voltak, mint Memfiszben, csak a méretek voltak aránytalanul nagyobbak.

A fáraók palotáit, amelyek a Nílus jobb partján, a város déli részében emelkedtek, és Ámon-Ra templomát, amely meg az északi soron terült el, a maga nemében páratlan út kapcsolta össze. Két kilométer hosszú, széles fasor volt, amelyet kétoldalt nemcsak hatalmas faóriások, hanem kettős sorban szfinxek is szegélyeztek. Az oroszlántesten némelyiknek emberfeje, másoknak bárányfeje volt. Az út egész hosszában néhány száz ilyen szobor állt.

Az út két oldalán beláthatatlan sokaság szorongott: Téba és környékének népe; a temetési menet meg az úttest közepén haladt. Elöl ment a különféle ezredek zenekara, majd több csoport siratóasszony, énekkarok, mindenféle iparos- és kereskedőcéh, néhány tucat nomosz küldöttségei isteneikkel és zászlaikkal, majd az Egyiptommal összeköttetésben álló tíz-egynéhány nemzet küldöttségei... Aztán újra zene, siratóasszonyok és papi karok.

A fáraó múmiája most is aranycsónakban nyugodott, csak éppen a csónak sokkalta fényesebb volt, mint Memfiszben. A két emelet magas szekérbe, amely a csónakot vitte, nyolc pár fehér ökör volt befogva. Szinte roskadozott a koszorúk, bokréták, strucctollak, drága szövetek özöne alatt. A sok füstölőből támadt sűrű felhő takarta a kocsit, azt a látszatot keltve, mintha XII. Ramszesz gomolygó felhő közepette már mint isten mutatkoznék népe előtt.

Valamennyi tébai templom pilonjáról mennydörgésszerű robaj zúgott le: érclemezek hatalmas, éles kongása.

Bár a szfinxek szegélyezte út teljesen szabad maradt és jó széles volt, a menetet pedig egyiptomi tábornokok irányították, vagyis minden a legnagyobb rendben folyt le, mégis a fáraók palotáit és Ámon templomát összekötő két kilométeres utat három óra alatt tette meg a gyászkíséret.

XIII. Ramszesz csak akkor vonult ki két tüzes ló húzta kocsiján a palotából, amikor atyjának, XII. Ramszesznek holttestét már bevitték a templomba. Az út szélén álldogáló nép, amely a gyászmenet alatt néma csendben maradt, a szeretett fáraó láttára olyan eget verő rivalgásban tört ki, hogy a templomok ormáról jövő kongás és egyéb hang teljesen elveszett benne.

Néhányszor már úgy látszott, hogy a lelkesedéstől elragadott tömeg kitör az úttestre, és körülözönli a fáraót. De Ramszesz egyetlen intésével feltartóztatta az eleven áradatot, és megakadályozta a szentségtörést.

A fáraó egykettőre végére ért az útnak, és megállt Egyiptom legfényesebb templomának hatalmas pilonjai előtt.

Luxor volt a királyi paloták valóságos városa a déli részen, Karnak meg az isteneké, a város északi részén; egész Karnak legfontosabb pontja pedig Ámon-Ra temploma.

Az óriási építmény maga négyholdnyi területen épült, körös-körül a kertek és tavak pedig körülbelül négyszáz holdnyi területet foglaltak el. A templom előtt két tízemeletes pilon emelkedett. A majdnem kétholdas udvarokat oszlopsorok vették körül, az oszlopcsarnok pedig, ahol a kiváltságos rendek gyülekeztek, körülbelül egyholdnyi területet foglalt el. Nem is épület volt ez, hanem valóságos városrész.

A templom előtere - vagyis a hiposztilion - több mint százötven lépés hosszú, hetvenöt lépés széles volt, mennyezete százharmincnégy oszlopon nyugodott. A tizenkét középső oszlopnak tizenöt lépés volt a kerülete, és öt-hat emelet magasra nyúlt...

A templom belsejében, a pilonok két oldalán és a szent tó mellett felállított szobrok mind hasonló arányúak voltak.

A fáraót a hatalmas kapu előtt Herihor őkegyessége, a templom főpapja várta. Nagy papi kíséret élén Herihor szinte büszkén üdvözölte a fáraót, s amikor meggyújtotta előtte az illatos füstölőt, nem nézett rá. Aztán az udvaron át a hiposztilionba vezette, és kiadta a parancsot, hogy a küldöttséget bocsássák be a templom falai közé.

A hiposztilion közepén állt az aranycsónak a halott fáraó múmiájával, két oldalán pedig, egymással szemben, két egyforma magas trón. Az egyikre XIII. Ramszesz ült, a tábornokok és nomarchoszok közepette, a másikra Herihor, papjai körében. Akkor Mefresz főpap átadta Herihornak Amenhotep infuláját, az ifjú fáraó pedig most már másodszor látta Herihor fején az aranykígyót, a királyi hatalom jelképét.

Ramszesz elfakult haragjában, s magában azt gondolta: "Nehogy a fejeddel együtt legyek kénytelen levenni rólad azt az ureuszt..."

De hallgatott, mert tudta, hogy ebben a legnagyobb egyiptomi templomban Herihor az istenekkel egyenlő úr, és talán a fáraónál is nagyobb hatalom.

Míg a nép megtöltötte az udvart, és a bíborfüggöny mögül, mely a templom belső részét elválasztotta a közönséges halandóktól, halk ének és hárfapengetés hangzott ki, Ramszesz szemügyre vette a termet. Az egész hosszukban írott képekkel borított óriási oszlopok valóságos erdeje, a titokzatos félhomály, a messziről, tán a csillagok alól rájuk boruló mennyezet lenyűgözte.

"Mi is egy győzelmes csata a Sóstavak partján? - gondolta. - Ilyen hatalmas építményt létrehozni... az a nagy dolog! És ez az ő művük..."

E pillanatban átérezte a papi rend minden hatalmát. Vajon le tudja-e ő rombolni ezt a szentélyt, ő vagy a hadserege, vagy akár az egész nép is?... És ha már bajosan tudna boldogulni ezzel az építménnyel, ugyan könnyebb lesz-e megbirkózni építőivel? Kínzó gondolataiból Mefresz főpap hangja ragadta ki.

- Fenséges uram - szólt az agg főpap -, legszentebb helytartója az isteneknek (itt meghajolt Herihor felé), és ti is, nomarchoszok, írástudók, elöljárók, lovagok és nép! E templom szent főpapja, Herihor, meghívott benneteket, hogy ősi szokás szerint ítéletet mondjunk a halott fáraó földi viselt dolgai fölött, és megadjuk neki vagy megtagadjuk tőle a temetés jogát...

A harag fejébe szállt a fáraónak. Nem elég, hogy őt kevesebbre becsülik ezen a helyen, de még atyja tetteiről is ítélkezni mernek, és a temetésről határozni!

De újra lehiggadt. Hisz ez utóvégre is csak formaság, ugyanolyan ősi valami, mint az egyiptomi dinasztiák. Valójában nem is ítéletmondásról volt itt szó, mint inkább a halott magasztalásáról.

Herihor intésére a főpapok letelepedtek alacsony zsámolyaikra. De a nomarchoszok és tábornokok, akik Ramszesz trónja körül álltak, nem ültek le; az ő számukra nem is volt szék odakészítve.

A fáraó emlékezetébe véste ezt a sértést is, de már annyira uralkodott magán, hogy arcáról nem lehetett leolvasni, egyáltalán észre is vette-e híveinek ezt az újabb sérelmét.

Ezalatt szent Mefresz elmélkedésbe fogott a meghalt fáraó életéről.

- XII. Ramszesz - hangoztatta - egyet se követett el a negyvenkétféle bűn közül, az istenek bírói széke tehát kegyelmes ítéletet mond fölötte. Azonfelül a királyi múmia - a papok párját ritkító figyelmessége folytán - el van látva mindennemű amulettel, imádsággal, felírással, idézettel, vagyis semmi kétség az iránt, hogy a megboldogult fáraó már az istenek hajlékában van, Ozirisz oldalán ül, és ő maga is Ozirisz.

XII. Ramszesz isteni természete megmutatkozott már földi életében is. Több mint harminc évig uralkodott, népének igazi, teljes békességet adott, és számtalan templomot emelt vagy fejezett be. Amellett maga is főpap volt, és jámborság dolgában a legistenfélőbb papokat is felülmúlta. Uralkodása idejében az istenek tisztelete és a szent papi rend istápolása sorban minden más dolgot megelőzött. Ezért szerették is az isteni hatalmak, és az egyik tébai isten, Khonszu, a fáraó könyörgésére el is ment kegyelemben Buchten tartományba, és ott kiűzte a gonosz lelket a király lányából.

Mefresz megpihent, majd tovább folytatta:

- Miután ilyenképpen bebizonyítottam, hogy XII. Ramszesz csakugyan isten volt, azt kérdezitek, tiszteletre méltó férfiak, milyen céllal szállt le a legfelsőbb lény az egyiptomi földre, és miért töltött itt néhány évtizedet?

Azért, hogy megjavítsa ezt a világot, amely a hit lehanyatlása miatt fölöttébb megromlott.

Mert ki törődik ma az istenfélelemmel, ki gondol ma az istenek parancsainak teljesítésére?

Messze északon lakik a nagy asszír nép, amely csak a kard erejében hisz, bölcsesség és istenfélelem helyett pedig a népek leigázásával törődik. Közelebb laknak a föníciaiak, akiknek szemében az arany az isten, a csalás és uzsora az istentisztelet. Más népek pedig, mint keleten a hettiták, nyugaton a líbiaiak, délen az etiópok, a Földközi-tengeren a görögök, barbárok és rablók, ahelyett, hogy dolgoznának, lopnak; ahelyett, hogy a bölcsességben gyakorolnák magukat, isznak, kockáznak meg alszanak, mint a fáradt barmok.

Csak egyetlenegy igazán istenfélő és bölcs nép van a világon: az egyiptomi. De nézzétek, mi folyik most itt is.

A pogány, idegen országbeliek ideözönlése folytán a vallás nálunk is lehanyatlott. A nemesek és a főméltóságok boroskorsók mellett gúnyt űznek az istenekből, az örök életből, a nép sárral dobálja meg a szent szobrokat, és nem ad áldozati ajándékot a templomoknak.

Az istenfélelem helyét a dúskálódás foglalta el, a bölcsesség helyét pedig a kicsapongás. Mindenki óriási parókát akar viselni, ritka, illatos kenetekkel kenekedni, aranyhímes inget, kötőt szeretne viselni, drágakövekkel ékes aranylánccal, aranykösöntyűvel páváskodni. Búzalisztből sült lepénnyel már nem elégszik meg; tejjel, mézzel készült sütemény kell. Sörrel már csak a lábát mossa, szomjúságát idegen országbeli borokkal oltja.

Emiatt az egész nemesség adósságokban fuldoklik, a népet ütik-verik, munkával agyonterhelik, ezért tör ki aztán itt is, ott is lázadás. Mit mondok: itt is, ott is?... Egy idő óta egész Egyiptomban, széltében-hosszában, titkos bujtogatók szavára, egyre halljuk a követelést: "Adjátok meg nekünk a hetednapi pihenőt! Bírói ítélet nélkül ne verjetek bennünket!... Adjatok mindnyájunknak egy talpalatnyi saját földet!"

Ez pedig nem más, mint az ország pusztulásának a meghirdetése, és meg kell találni ellene az orvosságot. Ezt az orvosságot pedig csak a vallás adhatja meg, amely megtanít rá, hogy a népnek dolgozni kell, a szent férfiak, akik ismerik az istenek akaratát, tartoznak kijelölni a munkát, a fáraó és méltóságai pedig kötelesek arra vigyázni, hogy ezt a munkát becsületesen végre is hajtsák.

Erre tanít bennünket a vallás, és a vallás e tanítása értelmében kormányozta országát az istenekkel egyenlő XII. Ozirisz-Ramszesz. Mi pedig, az ország főpapjai, akik ismertük az ő jámborságát, ezt a feliratot véssük be sírjára és a templomok falaira:

"Hórusz-bika, erős Ápisz, aki egyesítette a királyság koronáit, karddal kormányzó aranykarvaly, kilenc nép legyőzője, Alsó- és Felső-Egyiptom királya, két világ ura, nap fia, Ámen-mer-Ramesszu, akit Ámon-Ra szeret, Téba ura és fejedelme, Ámon-Ra fia. Hórusz fogadott fia, akit Hormach nemzett, Egyiptom királya, Fönícia fejedelme, kilenc nép uralkodója!"^[36]

Miután a gyülekezet ezt az indítványt közfelkiáltással elfogadta, a függöny mögül táncosnők futottak elő, és a szarkofág előtt szent táncot jártak, míg a papok meggyújtották a füstölőket. Azután a múmiát kivették a csónakból, és bevitték Ámon szentélyébe, ahova XIII. Ramszesznek nem volt joga belépni.

Nem sokkal ezután a temetési szertartás véget ért, és a megjelentek elhagyták a templomot.

Visszatérve luxori palotájába, a fiatal fáraó annyira belemerült gondolataiba, hogy észre se vette, milyen beláthatatlan tömeg nyüzsög odalenn, és nem is hallotta a hangos kiáltozásokat.

"Nem csalhatom meg tulajdon szívemet - gondolta magában Ramszesz. - A főpapok semmibe se vesznek, ami még fáraóval soha meg nem történt, sőt tudtomra adják, milyen úton-módon szerezhetem meg az ő jóindulatukat. Ők akarják kormányozni az országot, én meg csak arra vigyázzak, hogy az ő parancsaikat rendre végrehajtsák...

Hanem másképp lesz, én parancsolok, ti meg engedelmeskedni tartoztok... Vagy belepusztulok, vagy a nyakatokra teszem királyi lábamat!"

XII. Ramszesz felséges múmiája két napig volt felravatalozva Ámon-Ra templomában, olyan isteni helyen, ahová Herihoron és Mefreszen kívül még a főpapoknak sem volt szabad belépniük. A halott előtt csak egyetlenegy lámpa égett, amelynek csodálatos módon szított lángja sosem aludt ki. A halott fölött egy emberfejű karvaly libegett, a lélek szimbóluma. Gépszerkezet volt-e vagy igazi, eleven lény, senki se tudta. Annyi bizonyos, hogy a papok, akik lopva a függönyre mertek vetni egy pillantást, látták, hogy ez a madár alátámasztás nélkül libeg a levegőben, és szeme-szája mozog.

Következett a temetés további szakasza, és az aranycsónak átvitte a halottat most már a Nílus túlsó partjára. De előbb papok, siratóasszonyok, katonaság és a nép óriási kíséretétől körülfogva végighaladt Téba főutcáján, füstölés, zene, sírás és ének közepette.

Talán egész Egyiptomnak is ez volt a legszebb utcája: széles, sima, fákkal beültetett, hosszú út. Négy-öt emeletes házait a földtől az ereszig mozaikok vagy színes domborművek borították. Úgy hatottak a hatalmas épületeken, mint óriási, tarka szőnyegek vagy nagyméretű, felaggatott festmények, amelyek kereskedőket, mesterembereket, hajósokat ábrázoltak munkájuk közben, vagy idegen népeket és országokat mutattak.

Úgyszólván nem is utca volt ez, hanem inkább egy óriási képtár: rajz tekintetében barbár, színek tekintetében kiáltóan tarkabarka.

A temetési menet vagy két kilométert haladt északról dél felé. Körülbelül a város közepe táján megállt, aztán befordult nyugatra, a Nílus felé.

Ezen a tájékon a folyó közepén jókora sziget emelkedett, ahová hajóhíd vezetett. Hogy minden balesetet elkerüljenek, a gyászmenetet vezénylő tábornokok újra négyes sorokba sorakoztatták az egész kíséretet, és kiadták a parancsot, hogy lassan lépkedjenek előre, és ne lépésben, hanem összevissza. Ezért aztán a zenekarok, amelyek a menet élén haladtak, más-más ütemben játszottak.

Néhány óra alatt a gyászmenet áthaladt az első hídon, aztán a szigeten, majd a másik hídon, és megérkezett a Nílus túlsó, nyugati oldalára.

Ha Téba keleti felét az istenek és fáraók városának lehetett mondani, nyugati fele a sírok és fogadalmi templomok városa volt.

A gyászmenet a Nílustól, a középen vezető úton, a hegyek felé indult. Ettől az úttól délre emelkedett a III. Ramszesz diadalait megörökítő templom, amelynek falait elborították a leigázott népekről: hettitákról, amoritákról, filiszteusokról, etiópokról, arabokról és líbiaiakról festett képek. Kevéssel távolabb volt II. Amenhotep két hatalmas szobra: magasságuk a fáraó ülő helyzetében is öt emelet magas volt. Az egyik szobornak csodálatos tulajdonsága volt: amikor ráestek a fölkelő nap sugarai, a szobor olyan hangokat adott, mint a hárfa, amelynek elpattantak a húrjai.

Az úthoz közelebb, de még mindig balra tőle, volt Rameszemu, II. Ramszesz nem éppen nagy, de gyönyörű temploma. Előcsarnokát négy szobor őrizte, kezükben királyi jelvényeket tartottak. Az udvarán ugyancsak II. Ramszesznek vagy négy emelet magas szobra állt.

Az út szelíden egyre emelkedett, s egyre tisztábban lehetett látni a meredek sziklafalakat, amelyek úgy át meg át voltak lyuggatva, mint a szivacs: itt voltak az egyiptomi főméltóságok sziklasírjai. Legelöl meredek szirtek között épült Hataszu királyné rendkívül eredeti temploma. Hossza négyszázötven lépés volt. A fallal körülkerített udvarról lépcsőn lehetett bemenni a második, oszlopokkal körülvett udvarra, s onnan nyílt a föld alatti templom. Az oszlopos udvarról újra csak lépcsőn lehetett lemenni a már sziklából kivájt templomba, amely alatt szintén voltak föld alatti helyiségek.

Ilyenformán a templomnak két emelete volt: egy alacsonyabb és egy magasabb, amelynek mindegyike szintén felső és alsó helyiségekre oszlott. Az óriási lépcsők mentén korlát helyett két szfinxsor állt. Mindegyik lépcső legalsó fokán, jobbról-balról, egy-egy ülő szobor őrködött.

Hataszu templománál kezdődött a komoly mélyút, amely a főméltóságok sírjától a fáraósírokhoz vezetett. A két sírcsoport között volt Retemenof főpap sziklasírja: annyi kamra és sikátor, hogy a föld alatt körülbelül kétholdnyi területet foglaltak el.

A mélyút olyan meredekre fordult, hogy az emberek is kénytelenek voltak segíteni az igavonó ökröknek, és tolták a gyászcsónakos kocsit. A menet a szikla oldalába vájt keskeny úton kaptatott fölfelé, végre megállt, tíz-egynéhány emeletnyi magasságban a mélyút feneke fölött, egy tágas térségben.

Innen nyílt az ajtó a föld alatti sírhoz, amelyet a fáraó harmincéves uralkodása alatt építtetett magának. A sír valóságos palota volt: lakószobák a fáraónak, családjának, szolgáinak, ebédlő, hálószoba, fürdőszoba, más-más isteneknek több kis kápolna, s végül egy mély kút fenekén egy kis fülke, ahol a fáraó múmiája örök nyugodalmat talál.

A lobogó fáklyavilág mellett jól lehetett látni minden kamra falát: imádságok és képek borították őket, amelyek az elhunyt fáraó mindenféle foglalatosságát és szórakozását ábrázolták: vadászatot, templomépítést, csatornaásást, diadalmenetet, az istenek dicsőségére rendezett ünnepi szertartásokat, ellenséggel vívott csatákat s a nép munkáját...

De ez még nem elég, mert a szobák nemcsak bútorokkal, edényekkel, szekerekkel, fegyverekkel, virágokkal, hússal, tésztaneművel, borral voltak tele, hanem még szobor is akadt bennük seregestül, mégpedig magának XII. Ramszesznek és papjainak, minisztereinek, feleségeinek, katonáinak és rabszolgáinak faragott képmásai. Mert a fáraó a másvilágon se lehet meg drága bútorok, jóízű, pompás ételek és hűséges cselédség nélkül.

Amikor a sír bejáratánál a gyászkocsi megállt, a papok kiemelték a fáraó múmiáját a koporsóból, és hátával nekitámasztva a sziklafalnak, leállították a földre. Akkor XIII. Ramszesz atyja holtteste előtt meggyújtotta a füstölőt, Nikotrisz királyné pedig átölelte a múmiát, s nagy sírásra fakadva megszólalt:

- Én vagyok a te húgod, a te feleséged, Nikotrisz, ne hagyj el engem, nagyuram! Csakugyan kívánod, jó atyám, hogy távozzam mellőled? De ha én elmegyek, te egyedül maradsz, ki lesz akkor teveled?...^[37]

Ekkor Herihor főpap is meggyújtotta a füstölőt a múmia előtt. Mefresz pedig bort öntött ki, és így szólt:

- A te hasonmásodnak áldozzuk ezt, Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz, Alsó- és Felső-Egyiptom fáraója, akinek szava igaz a nagy isten előtt!

Aztán a siratóasszonyok és a papi karok szólaltak meg.

ELSŐ KAR: Keseregjetek, keseregjetek, sírjatok, sírjatok, szünet nélkül sírjatok, olyan hangosan, ahogy csak győzitek...

SIRATÓK: Ó, tiszteletre méltó utas, aki lépéseidet az örökkévalóság földje felé irányítod, milyen hamarsággal elragadtak téged tőlünk...

MÁSODIK KAR: Milyen gyönyörűséges, ami most vele történik! Mert nagyon szerette a tébai Khonszut, s azért az isten megengedte neki, hogy megtérhessen nyugatra, soknemzedéknyi szolgáinak világába.

SIRATÓK: Ó, te, akit annyi szolganép vett körül, most már lenn lakozol a földben, ami egyedüllétet követel... Te, aki vékony köntöst hordtál, és úgy szeretted a tiszta fehérneműt, most tegnapi ruhában fekszel!

ELSŐ KAR: Menj békével, békével nyugatra, ó, urunk, menj békével... Majd meglátunk újra, ha az örökkévalóság napja megérkezik, mert abba az országba mégy, amely egyesít minden embert.^[38]

Megkezdődött a végső szertartás.

Egy ökröt és egy antilopot vezettek elő, amelyeket XIII. Ramszesznek kellett volna levágnia, de helyettese vallási dolgokban, Sem főpap vágott le. Az alsópapok gyorsan fölszelték az állatokat, majd Herihor és Mefresz fölvette a combokat, és egymás után odarakták a múmia szája elé. De a múmia nem akart enni, mert még nem kelt életre, és szája be volt csukva.

Hogy ezt az akadályt elhárítsa, Mefresz megmosta szenteltvízzel, megfüstölte illatos fűszerekkel és timsóval, mondván:

- Itt áll az én atyám, itt áll Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz. Én vagyok a te fiad, Hórusz vagyok, hozzád jövök, hogy megtisztítsalak és megelevenítselek... Újra összerakom a csontjaidat, összeforrasztom, amit a kés szétvagdalt, mert én vagyok Hórusz, az én atyám bosszulója... Leülsz Re trónjára, és parancsokat osztasz az isteneknek. Mert te vagy Ra, aki Nuttól származik, Nuttól, aki szüli Rét minden reggel, aki szüli Mer-amen-Ramszeszt mindennap, úgy, mint Rét.^[39]

E szavakkal a főpap amulettekkel megérintette a múmia száját, mellét, kezét és lábát.

Ekkor újra megszólaltak az énekkarok.

ELSŐ KAR: Ozirisz-Mer-amen-Ramszesz mostantól fogva azt eszik, iszik, amit az istenek esznek-isznak. Az ő helyükre ül, egészséges és erős, mint ők...

MÁSODIK KAR: Erő van minden tagjában. Keserves neki, hogy amikor éhes, nem ehetik, s amikor szomjas, nem ihatik.

ELSŐ KAR: Ó, istenek, adjatok Ozirisz-Mer-amen-Ramszesznek ezer meg ezer korsó bort, ezer meg ezer ruhát, kenyeret és ökröt...

MÁSODIK KAR: Ó, ti, kik a földön éltek, akik erre jártok, ha kedves nektek az élet, és utálatos a halál, ha azt kívánjátok, hogy méltóságotok átmenjen ivadékaitokra, mondjátok el ezért a most eltemetett halottért ezt az imádságot...

MEFRESZ: Ó, ti nagyok, ti próféták, hercegek, írástudók és fáraók, ti egyéb emberek, kik utánam jöttök millió év múlva, ha valaki közületek az én nevem helyett a magáét hirdetné, az isten megbünteti azzal, hogy kiirtja őt erről a földről...^[40]

Ez után az átok után a papok meggyújtották a fáklyákat, fölvették a királyi múmiát, újra belefektették a tokjába és a tokkal együtt a kőkoporsóba, amely nagyjából szintén ember alakú volt. Végül, a siratók kétségbeesett sivalkodása és ellenszegülése közben, az egész rettentő terhet bevitték a sírba.

Fáklyavilág mellett végigmentek néhány folyosón és kamrán, végül megálltak ott, ahol a kút volt. A nyíláson lebocsátották a koporsót, és maguk is utánaereszkedtek az alsó üregbe. Ott letették a szűk kis kamrában, nyílását pedig gyorsan úgy befalazták, hogy a legélesebb szem sem vehette észre a sír bejáratát. Azután visszatértek a kút szájához, és hasonló gonddal elfalazták azt is.

Mindezt a papok maguk végezték, tanúk nélkül, és olyan lelkiismeretesen, hogy XII. Ramszesz múmiája mind e mai napig ott nyugszik titokzatos hajlékában, éppen olyan biztonságban a gonosztevőktől, mint az utókor kíváncsiságától. Huszonkilenc évszázad során sok fáraósírt megbolygattak, de ez a sír érintetlen maradt.

Míg a papok egyik csoportja örökre elrejtette az istenfélő fáraó holttestét, egy másik csoport fáklyákkal kivilágította a föld alatti szobákat, és torra hívta az élőket.

Az ebédlőben megjelent XIII. Ramszesz, Nikotrisz királyné, Herihor, Mefresz, Sem főpapok, valamint tíz-egynéhány polgári és katonai főméltóság. A szoba közepén ételekkel, borral, virágokkal megrakott asztalok álltak, a fal mellé pedig a halott fáraó porfírból faragott ülőszobrát helyezték. Mintha a jelenlevőkre nézne, és mélabús mosollyal kínálná őket, hogy egyenek.

A tor szent tánccal kezdődött, amelyet az egyik legmagasabb rendből való papnő éneke kísért:

"Örüljetek boldog napjaitoknak, mert az élet csak egy pillanat... Örüljetek a boldogságnak, mert ha sírba szálltok, ott örökre megnyugosztok, minden nap, minden órájára!"^[41]

A papnő után egy próféta lépett elő, és hárfakíséret mellett éneklő hangon előadta:

"Örök változás, örök megújulás ez a világ. Bölcs a sors rendelése, méltó a csodálatra Ozirisz végzése, hogy amily mértékben a test az idő gyors futásával az enyészeté lesz és elpusztul, más testek maradnak utána...

A fáraók, ezek az istenek, akik előttünk éltek, piramisokban nyugosznak, de múmiájuk és hasonmásuk megmaradt. Bár a paloták, melyeket építettek, már nem emelkednek egykori helyükön, már nincsenek meg...

Ne ess hát kétségbe, hanem élj vágyaidnak és örömeidnek, és ne emészd a te szívedet, míg el nem érkezik a nap, amikor majd könyörögni fogsz, de Ozirisz isten, akinek már nem ver a szíve, nem hallgatja meg kérésedet és könyörgésedet...

Az egész világ panaszai sem hozzák vissza annak a boldogságát, aki a sírban fekszik. Örülj hát a boldog napoknak, és az örömben ne légy rest. Mert bizony nincs ember a földön, aki a földi jókat átvihetné a másvilágra... Bizony, nincs ember, aki elment, és vissza is tért volna a másvilágról!"^[42]

A gyásztor véget ért, és a nemes gyülekezet még egyszer füstölőt gyújtott a halott szobra előtt, aztán fölkerekedett, és visszatért Tébába. A sírkápolnában csak a papok maradtak, hogy rendszeresen áldozatot mutassanak be a halottnak, meg az őrség, amely a sírrablók szentségtörő keze ellen oltalmazta a sírt.

XII. Ramszesz ettől kezdve egyedül maradt titkos kamrájában. A sziklába rejtett szűk ablakon alig szűrődött be hozzá az esthomály. Strucctollak helyett óriási denevérek szárnya suhogott fölötte. Zeneszó helyett éjszakának idején a hiénák panaszos üvöltözése vergődött le sírjába, néha-néha egy-egy oroszlán hatalmas ordítása hangzott, amint a fáraót sírjában üdvözölte.

A fáraó temetése után Egyiptom élete visszatért a rendes kerékvágásába, XIII. Ramszesz pedig az ország kormányzásához.

Az új fáraó Epifi hónapban (április-május) sorra látogatta a Tébán túli, Nílus menti városokat.

Megfordult Szni városában, ebben az élénk iparos- és kereskedőfészekben, ahol Knephnek, "a világ lelkének" temploma volt. Meglátogatta Edfut, amelynek tízemeletes pilonú templomában gazdag papiruszkönyvtár volt, falain pedig az akkori földrajz, csillagászat és teológia egész tudománytára volt megírva és megfestve. Onnan elment a fáraó a khennui kőbányákba. Núbiában vagy Kom Ombóban áldozatot mutatott be Hórusznak, a világosság istenének, és Szebeknek, aki a sötétség szelleme volt. Járt Ab szigetén, amely mint egy smaragd világít ki a fekete sziklák között: itt termett a legjobb datolya. Elefántok fővárosának is hívták, mert itt volt az elefántcsont-kereskedelem központja. Végre ellátogatott Szunna városába, amely a Nílus első vízesése mellett terül el, és megtekintette az óriási gránit- és szienitbányákat, ahol vízben megduzzasztott faékekkel hasították ki a nagy köveket, és kilenc emelet magas obeliszkeket faragtak belőlük.

Ahol csak megjelent Egyiptom új fejedelme, alattvalói tomboló lelkesedéssel üdvözölték. Még a kőfejtőkben dolgozó elítélteknek is megvolt az örömük, pedig azoknak a testét elborították a nyílt sebek: a fáraó ugyanis három napra felmentette őket a munka alól.

XIII. Ramszesz elégedett és büszke lehetett, mert soha, még diadalmenete idején se fogadták a fáraót olyan szeretettel, mint őt ezen a békés útján. Így hát a nomarchoszok, írástudó főméltóságok és főpapok is látván a nép határtalan ragaszkodását az új fáraóhoz, meghajoltak hatalma előtt.

- Olyan ez az alja nép - súgtak-búgtak egymás között -, mint a marhacsorda, mi meg olyanok vagyunk, mint az okos, takarékos hangyák. Adjuk hát meg a hódolatot az új fáraónak, hogy megmaradhassunk jó egészségben, és megmenthessük házainkat a pusztulástól...

Ilyenformán a nagyurak ellenkezése, amely pár hónappal azelőtt még nagyon erős volt, most egyszerre elnémult, és határtalan alázat váltotta fel. Az egész arisztokrácia, az egész papság arcra borult XIII. Ramszesz előtt, csak Mefresz és Herihor maradt hajthatatlan.

Így aztán, amikor a fáraó Szunna városából visszatért Tébába, a főkincstartó mindjárt az első napon kedvezőtlen hírekkel lepte meg.

- Az összes szentélyek felmondták a kincstárnak az eddigi hitelt - jelentette a főkincstartó -, és a legalázatosabban kérik felségedet, hogy két év leforgása alatt fizettesse vissza kölcsönvett pénzüket...

- Értem - felelte a fáraó -, ez szent Mefresz keze!... Mennyivel tartozunk nekik?

- Mintegy ötvenezer talentummal.

- Ötvenezer talentumot fizessünk vissza két év alatt! - ismételte a fáraó. - Hát még mi híred van?

- Az adók nagyon vontatottan folynak be - folytatta a főkincstartó. - Három hónap alatt alig vettük be a negyedrészét is annak, ami a kincstárnak jár...

- Mi történt?

A kincstartó zavarba esett.

- Hallottam - szólalt meg végre -, bizonyos emberek azzal biztatják a parasztokat, hogy felséged uralkodása alatt, ha akarják, nem fizetnek adót...

- Ohó! - kiáltotta nevetve Ramszesz. - Azok a bizonyos emberek gyanúsan hasonlítanak Herihor őkegyességéhez... Ugyan! Tán éhen akar veszteni! Aztán mivel fedezed a folyó kiadásokat? - kérdezte.

- Hiram parancsára a föníciaiak adtak kölcsön - felelte a főkincstartó. - Eddig nyolcezer talentumot fölvettünk...

- Nyugtákat adtál nekik?

- Nyugtát is, zálogot is... - sóhajtotta a kincstartó. - Azt mondják, puszta formaság az egész, de azért betelepedtek felséged birtokaiba, és elszednek a paraszttól mindent, amit csak lehet...

Ramszeszt annyira megittasította a nép lelkes ragaszkodása és az arisztokrácia hódolata, hogy már nem is haragudott Herihorra és Mefreszre. A harag ideje elmúlt, ütött a cselekvés órája, és Ramszesz még aznap elkészítette tervét.

Másnap magához hívatta legbizalmasabb embereit, Sem főpapot, Pentuer prófétát, kedvencét, Tutmóziszt, és a föníciai Hiramot. Amikor aztán valamennyien együtt voltak, a fáraó így fordult hozzájuk:

- Bizonyára tudjátok, hogy a szentélyek felszólítottak, fizessem nekik vissza azokat a kölcsönöket, amelyeket örökkön élő atyám vett fel tőlük. Szent minden tartozás, ami pedig az isteneknek jár, azt a leghamarabb szeretném visszafizetni. De a kincstár üres, mert az adók nem folynak be rendesen... Mindezek alapján úgy látom, hogy az állam veszélyben van, és hogy pénzre tegyek szert, kénytelen vagyok számot tartani a Labirintusban őrzött kincsekre.

A két pap nyugtalanul fészkelődni kezdett.

- Tudom - folytatta a fáraó -, hogy szent törvényeink szerint az én rendelkezésem nem elég arra, hogy a Labirintus pincéi feltáruljanak. De az ottani papok felvilágosítottak, mit kell tennem. Eszerint össze kell hívnom minden rend képviselőit, minden rendből tizenhárom férfiút, hogy ők erősítsék meg akaratomat...

A fáraó itt elmosolyodott, aztán így végezte beszédét:

- Most titeket azért hívtalak ide, hogy segítségemre legyetek ennek a rendi gyűlésnek az összehívásában. Elrendelem tehát: Te, kegyes uram - fordult a fáraó először is Sem főpaphoz -, válassz ki nekem tizenhárom papot és tizenhárom nomarchoszt... Te, istenfélő Pentuer, az összes nomoszokból összeszedsz tizenhárom földművest és tizenhárom mesterembert... Tutmózisz kijelöl tizenhárom tisztet és tizenhárom nemest, végül Hiram herceg gondoskodik arról, hogy meglegyen a tizenhárom kereskedő is. Azt kívánom, hogy ez a gyűlés minél hamarabb gyűljön össze memfiszi palotámban, és nem vesztegetve az időt haszontalan szószaporítással, állapítsa meg, hogy a Labirintus tartozik kincstáramat pénzzel ellátni...

- Bátor vagyok felségednek eszébe juttatni - vette át a szót először Sem főpap -, hogy azon a gyűlésen jelen kell lennie Herihor és Mefresz őkegyességének, és nekik joguk van, sőt kötelességük is, hogy ellenezzék a Labirintus kincseinek megbolygatását.

- Helyes, ebben én tökéletesen egyetértek veled - felelte élénken a fáraó. - Ők elmondják a maguk érveit, s én is a magaméit. A gyűlés aztán majd eldönti, megállhat-e egy ország pénz nélkül, és van-e értelme pincébe tenni kincseinket, míg az ország kormányát a tönkremenés fenyegeti?

- Olyan drágakövek hevernek a Labirintusban, hogy néhány zafírral ki lehetne fizetni a föníciaiaknak minden tartozását! - szólalt meg Hiram. - Én most nyomban elmegyek a kereskedők közé, és nem tizenhármat, hanem akár tizenháromezret is találok olyat, aki felséged kívánsága szerint szavaz...

Azzal a föníciai leborult a földre, és elköszönt a fáraótól.

Amikor Hiram elment, Sem főpap így szólt:

- Nem tudom, helyes volt-e, hogy ezen a tanácskozáson egy idegen is részt vett?

- Itt kellett lennie! - vágta rá keményen a fáraó. - Mert nemcsak nagy befolyása van a kereskedőkre, hanem ami a legfontosabb, ma ő lát el bennünket pénzzel... Azt akartam, hogy lássa: gondolok az ő járandóságára, és van rá fedezetem...

Csend támadt, Pentuer felhasználta az alkalmat és jelentette:

- Ha felséged megengedi, én is nyomban elindulok, hogy összeválogassam a gyűlésre a tizenhárom földművest és mesterembert. Mindnyájan a mi urunk parancsa szerint szavaznának, de a sok emberből a legokosabbakat kell kiválasztani.

Azzal ő is búcsút vett a fáraótól, és távozott.

- És te, Tutmózisz? - kérdezte a fáraó.

- Uram - felelte Tutmózisz -, én olyan bizonyos vagyok a te hadsereged és nemességed felől, hogy nem is róluk beszélek, hanem bocsáss meg, ha a magam kérelmét terjesztem színed elé...

- Pénzre van szükséged?

- Egyáltalán nem. Hanem házasodni akarok...

- Te!... - kiáltotta el magát a fáraó. - Melyik nő érdemelt az istenektől ekkora szerencsét?

- A szép Hebron, a tébai nomarchosz, Antef őkegyessége lánya - felelte Tutmózisz örömében nevetve. - Ha felséged kegyes volna megkérni számomra a nemes Anteftől a lánya kezét... Már majd azt mondtam, hogy akkor felségedhez való szeretetem is még erősebb lenne, de elhallgattam, mert akkor hazudnék.

A fáraó megveregette Tutmózisz vállát.

- Jó... jó... Csak ne erősítgesd, amiben anélkül is biztos vagyok - mondta neki. - Holnap elmegyek Antefhez, és az istenekre mondom, azt hiszem, néhány nap múlva megtartjuk a menyegzőt. Most pedig elmehetsz Hebronhoz...

Amikor már csak Sem főpap maradt vele, a fáraó megkérdezte:

- Sötét az arcod... Kételkedel benne, hogy akad tizenhárom pap, aki hajlandó teljesíteni a parancsomat?

- Bizonyos vagyok benne - felelte Sem -, hogy szinte minden pap és nomarchosz megteszi, ami Egyiptom boldogulására és felséged megelégedésére szolgál... De ne felejtsd el, felséges uram, hogy amikor a Labirintusban őrzött kincsekről van szó, a végső döntés Ámont illeti...

- Ámon tébai szobrát?

- Azt, felséges uram.

A fáraó megvetően legyintett a kezével.

- Ámon - vetette oda -, az nem más, mint Herihor és Mefresz... Hogy ők nem egyeznek bele, nagyon jól tudom; de két ember ellenállása miatt nem vagyok hajlandó az országot feláldozni.

- Tévedsz, felséges uram - felelte mély komolysággal Sem. - Az igaz, hogy az istenszobrok nagyon gyakran azt művelik, amit főpapjaik akarnak, de... nem mindig!... A mi templomainkban, felség, néha rendkívüli, titokzatos dolgok esnek... Az istenszobrok néha maguktól azt teszik, azt mondják, amit ők akarnak...

- Akkor nyugodt vagyok - vágott közbe a fáraó. - Az istenek ismerik az ország helyzetét, és olvasnak a szívemben... Azt akarom, hogy Egyiptom boldog legyen, és minthogy énnekem egyéb célom nincs, bölcs, jóságos isten nem vethet akadályt elém.

- Bárcsak teljesednének felséged szavai! - jegyezte meg suttogva a főpap.

- De te még akarsz valamit mondani - szólt Ramszesz, látva, hogy vallási ügyekben helyettese halogatja a búcsúzást.

- Úgy van, felséges uram. Kötelességem felhívni a figyelmedet arra, hogy minden fáraó - a trón elfoglalása és elődjének eltemetése után - tartozik két építésre gondolni: az egyik önmaga sírja, a másik az istenek temploma.

- Csakugyan! - kiáltotta a fáraó. - Már nemegyszer gondoltam erre én is, de minthogy nincs pénzem, nem sietek a paranccsal. Mert tudod - tette hozzá élénken -, ha valamit építek, hát az nagyszerű lesz, olyan dolog lesz, hogy Egyiptom nem feledkezik el rólam egyhamar...

- Piramist akarsz tán építeni, felséges uram?

- Nem. Nem építek én se nagyobb piramist, mint Kheopszé, se nagyobb templomot, mint Ámoné Tébában. Az én országom gyenge olyan rengeteg munka elvégzésére... Valami teljesen újat kell véghezvinnem, mert mondhatom neked, a mi eddigi épületeink már untatnak. Mind egyformák, mint az emberek, legfeljebb csak a méretekben különböznek egymástól, mint a meglett ember a gyermektől.

- Tehát? - kérdezte álmélkodva a főpap.

- Beszéltem a görög Dionnal, aki a legjelesebb építőmester nálunk, és az csak magasztalni tudta a tervemet - folytatta a fáraó. - Sírboltnak egy nagy, kerek tornyot akarok építtetni, külső lépcsővel, olyat, mint Bábelben volt... Templomot is építek, de nem Ozirisz vagy Ízisz tiszteletére, hanem az egyetlen istennek, akiben minden nép hisz: egyiptomi, kháldeus, föníciai, zsidó egyaránt... Azt akarom, hogy az a templom olyan legyen, mint Asszar király palotája, amelynek ezüstmintáját Szargon hozta ajándékba atyámnak...

A főpap megcsóválta a fejét.

- Nagy terveid vannak, felséges uram - jegyezte meg -, de nem lehet őket megvalósítani. A babiloni tornyok a formájuk miatt nem állanak soká, és könnyen beomlanak, pedig a mi építményeinknek századokon át meg kell maradniuk. Az egyetlen istennek pedig nem lehet templomot emelni, mert annak nem kell se ruha, se étel, se ital, mert az egész világ az ő hajléka. Mert hol van olyan templom, amely befogadhatná? Van-e pap, aki áldozatot merne bemutatni neki?

- Hát akkor építünk majd hajlékot Ámon-Rának - vetette közbe a fáraó.

- Igen, csak ne olyat, amilyen Asszar király palotája. Mert az asszír építmény, és nekünk, egyiptomiaknak, nem való a barbárokat utánozni...

- Nem értelek - vágott a szavába a fáraó kissé ingerülten.

- Hallgass meg, uram - felelte Sem. - Nézd a csigákat, valamennyinek más formájú háza van: az egyik csavarodott, de lapos, a másik csavarodott, de hosszúkás, a harmadik megint olyan, mint egy doboz. Éppígy minden nép a maga módján épít, a vére, a tehetsége szerint más- és másképpen.

Jusson csak az eszedbe, hogy az egyiptomi épületek ugyanolyan mértékben különböznek az asszír épületektől, mint a föníciai nép az asszírtól. Nálunk minden épület alapformája a csonka gúla, minden formák között a legtartósabb, mint ahogy Egyiptom is a legtartósabb minden országok között. Az asszírok alapformája pedig a kocka, amely könnyen romlik és elpusztul.

A gőgös, meggondolatlan asszír egymásra rakja a kockáit, és sokemeletesre emeli házait, s a súlyuk alatt megcsuszamlik a föld. Az istenfélő és okos egyiptomi pedig egymás mögé állítja csonka gúláit. Ilyen módon nálunk semmi sem lóg a levegőben, hanem az épület minden része magára a földre nehezedik.

Innen van az, hogy a mi építményeink maradandóak és örök időkre szólók, az asszírokéi meg magasak és esendők, mint az országuk is, amely most hirtelen fölemelkedik, néhány század múlva pedig csak a romjai lesznek.

Az asszír lármás, dicsekvő épületeiben is: az oszlopok, képek, domborművek, minden csak kifelé, a világnak szól. A szerény egyiptomi a legszebb domborműveket és oszlopokat elrejti a templom belsejében, mint a bölcs, aki emelkedett gondolatait, érzéseit, vágyait elrejti a szíve mélyén, s nem rakja ki a mellére és hátára. Nálunk minden, ami szép, rajta marad; náluk meg minden csak fitogtatásra való. Az asszír, ha tudná, felvágná még a húsát is, hogy megmutathassa a világnak, milyen pompás ételeket evett...

- Folytasd csak... folytasd! - biztatta Ramszesz.

- Már nincs sok mondanivalóm - felelte Sem. - Csak a mi épületeink és az asszír építmények általános alakjára szeretném még felhívni a figyelmedet.

Amikor évekkel ezelőtt Ninivében voltam, megfigyeltem a büszkén égnek meredő asszír tornyokat. Úgy rémlett, olyanok, mint a nekivadult paripák, amelyek elszakítva a kantárt, felágaskodnak, de hamar visszaesnek, ha ugyan a lábuk is ki nem törik.

Ellenben próbáld meg egyszer, és valami emelkedettebb pontról tekints le egy egyiptomi templomra. Ugyan mire emlékeztet majd? Emberre, aki a földön fekve imádkozik.

A két pilon: az égre emelt két keze. Az udvart övező két fal: kinyújtott két karja. Az oszlopos vagy mennyei terem: a feje, a két terem, a kinyilatkoztatás és az áldozati asztalok terme: a melle, az isten titkos hajléka pedig: az istenfélő egyiptomi szíve.

A mi templomunk megtanít rá bennünket, milyeneknek kell lennünk.

"Hatalmas legyen a kezed, mint a pilon - szól hozzánk -, és erős a karod, mint a falak. Az értelem az agyadban olyan gazdag és széles körű legyen, mint a templom előcsarnoka, lelked tiszta, mint a kinyilatkoztatás és az áldozatok terme; a szívedben pedig lakozzék isten, ó, egyiptomi ember!"

Az asszír építmények pedig így szólnak népükhöz:

"Emelkedj fel, asszír, az emberek fölé, hordd magasabban a fejed, mint mások!... Nem alkotsz semmi nagyot ezen a világon, de legalább romot hagysz itt sokat..."

- Volna bátorságod, uram - fejezte be a főpap -, asszír épületeket emelni nálunk, azt a népet utánozni, amelyet Egyiptom megvet és utál?

Ramszesz gondolkodóba esett. Sem magyarázata után is úgy érezte, hogy az asszír paloták mégiscsak szebbek, mint az egyiptomiak. De annyira gyűlölte az asszírokat, hogy szíve már-már ingadozott.

- Akkor hát - mondta végre - még várok a templom és sírom építésével. Ti pedig, bölcs férfiak, akik jó szívvel vagytok hozzám, tervezzetek olyan épületeket, amelyek a legtávolabbi nemzedékeknek is hirdessék a nevemet.

"Emberfölötti büszkeség feszegeti ennek az ifjúnak a lelkét!" - gondolta magában a főpap, és szomorú szívvel távozott.

Ezalatt Pentuer felkészült: vissza Alsó-Egyiptomba, hogy egyrészről kiválassza a fáraó számára a földművesek és mesteremberek rendjéből a kívánt tizenhárom embert, másrészről hogy a dolgozó népet felbiztassa, sürgesse a könnyítéseket, melyeket az új uralkodó ígért. Mert meggyőződése szerint Egyiptomra nézve a legfontosabb feladat a dolgozó osztályokat sújtó sok igazságtalanság és visszaélés megszüntetése.

Pentuer azonban mégiscsak pap volt, és nemcsak nem kívánta rendje bukását, de még azt sem akarta, hogy elszakadjon minden szál, amely a papsághoz fűzi.

Hogy tehát bizonyságot adjon hűségéről, elment búcsút venni Herihorhoz.

A nemrég még hatalmas miniszter mosolyogva fogadta.

- Ritka vendég... ritka vendég! - kiáltotta Herihor. - Amióta ő szent felsége tanácsosa lettél, be se nézel hozzám... nem te vagy az egyetlen!... De bármi történjék is, soha nem felejtem el szolgálataidat, még ha jobban kerülnél is.

- Se a mi urunk tanácsosa nem vagyok, se kegyes uramat nem kerülöm, hisz neked köszönhetem, hogy az vagyok, ami vagyok... - felelte Pentuer.

- Tudom, tudom! - vágott a szavába Herihor. - Nem fogadtál el nagy méltóságot, hogy ne kelljen a szentélyek pusztulásán dolgoznod. Tudom, tudom!... Bár talán kár is, hogy nem lettél annak a féktelen suhancnak a tanácsosa, aki állítólag rendelkezik velünk... Bizonyára nem engedted volna, hogy árulókkal vegye körül magát, akik vesztébe döntik...

Pentuer nem akart ilyen kényes kérdésekről beszélni, elmondta hát Herihornak, miért indul Alsó-Egyiptomba.

- Nagyon helyes - felelte Herihor -, hívja csak össze XIII. Ramszesz minden rend képviselőit. Joga van rá.

- De - tette hozzá egyszerre - sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe a dologba... Nagy változásokon mentél keresztül!... Emlékszel rá, mit mondtál a pi-bailoszi gyakorlatok idején az én segédtisztemnek?... Eszedbe juttatom: azt mondtad, korlátok közé kellene szorítani a fáraók feslettségét és visszaéléseit. Ma meg te magad támogatod a fáraó gyerekes mesterkedéseit, pedig nála még nem akadt feslettebb életű ember Egyiptomban.

- XIII. Ramszesz - szakította félbe Pentuer - javítani akar a nép helyzetén. Alávaló és ostoba volnék tehát, ha parasztivadék létemre nem szolgálnám ebben a dolgában.

- De arra nem vetsz ügyet, hogy ez nekünk, a papságnak nem árt-e?

Pentuer elcsodálkozott.

- De hisz ti magatok is sokban könnyítettetek a papi földeken dolgozó parasztok sorsán! - kiáltott fel. - De különben is, engedelmet adtál rá...

- Tessék?... Mit? - hökkent meg Herihor.

- Emlékezz csak, kegyes uram, arra az éjszakára, amikor Széth templomában üdvözöltük a legszentebb Beroészt. Mefresz akkor azt mondta, hogy Egyiptom a papi rend hanyatlása miatt süllyedt le, én meg azt erősítettem, hogy a nép nyomorúsága az ország bajának az igazi oka. Erre te, ha jól emlékszem, így feleltél: "Foglalkozzék Mefresz a papi rend felemelésével, Pentuer meg a parasztság sorsának megjavításával... Én pedig megakadályozom a végromlást jelentő háborút Egyiptom és Asszíria között."

- Látod - vágott szavába Herihor -, az a kötelességed, hogy velünk dolgozz, ne Ramszesszel.

- De hát akar-e ő háborút Asszíriával? - vetette föl határozottan Pentuer. - És vajon akadályozza-e a papokat a tudományuk gyarapításában?... Hetednaponként pihenőt akar adni a népnek, később pedig egy kis darab földet akar ajándékozni minden parasztcsaládnak... És ne mondd nekem, jó uram, hogy a fáraó rosszat akar, mert éppen a papi birtokokon bebizonyosodott, hogy a szabad paraszt, akinek van egy kis telek saját földje, aránytalanul jobban dolgozik, mint a rabszolga.

- De hisz én nem is vagyok ellene, hogy a nép sorsán javítsanak! - tiltakozott Herihor. - Csak meg vagyok róla győződve, hogy Ramszesz semmit se fog tenni a népért.

- Minden bizonnyal semmit, ha megtagadjátok tőle a pénzt...

- Ha gúlaszámra adnánk neki aranyat, ezüstöt és drágaköveket, akkor se tenne semmit, mert nekivadult gyerkőc, akit Szargon, az asszír követ nem is emlegetett soha másképp, mint suhancnak...

- A fáraó nagyon tehetséges ember.

- De semmit sem tud, és nem is ért semmihez! - vetette oda Herihor. - Valamicske ráragadt a főiskolában, de hamarosan megszökött. Ma tehát az ország dolgaiban olyan ő, mint a vak, olyan, mint a gyerek, aki nagy bátran tologatja a játékban a figurákat, de fogalma sincs a játékról.

- És mégis kormányoz...

- Kormányzás is az, Pentuer! - nevetett a főpap. - Új katonai iskolákat állított fel, új ezredeket szervezett, fölfegyverzi az egész népet, ünnepeket ígér a köznépnek... De hogy teljesíti majd az ígéretét?!... Távol tartod magad tőle, hát nem tudhatsz semmit; de én biztosítalak, hogy amikor kiad egy rendeletet, egyáltalán nem veszi fontolóra, ki mit fog majd csinálni? Megvannak-e az eszközök? Mik lesznek a következmények? Te csak hiszed, hogy ő kormányoz. Valójában én kormányozom az országot, még ma is én kormányozom, akit ő elűzött... Az én művem, hogy ma kevesebb adó folyik be a kincstárba, de én akadályozom meg a parasztlázadást is, amely már kitört volna; az én művem, hogy a csatornákon, gátakon, országutakon még nem hagyták abba a munkát. És végül: én tartottam vissza Asszíriát már kétszer is, hogy meg ne üzenje a háborút, amit ez az eszeveszett, katonai intézkedéseivel, már-már a fejünkre zúdított... Hogy Ramszesz kormányoz!... Csak zavart csinál. Alsó-Egyiptomban láthattad uralkodásának egy kis próbáját: ivott, dorbézolt, mindig újabb lányokat hozatott, és állítólag a nomarchoszok igazgatásával foglalkozott, de nem értett meg semmit, de semmit az égvilágon. És ami a legnagyobb baj: föníciaiakkal, tönkrejutott nemesekkel és minden hájjal megkent árulókkal vette körül magát, akik vesztébe döntik...

- És a Sóstavak mellett aratott győzelem? - vetette közbe Pentuer.

- Elismerem erélyességét és a haditudományban való jártasságát - felelte Herihor. - Azt az egyet tudja. De mondd meg te magad, megnyerte volna-e ezt a csatát a Sóstavak mellett a te és más papok segítsége nélkül?... Hisz tudom, hogy ti jeleztétek neki a líbiai banda minden mozdulatát... Most pedig gondold csak el, nyerhetne-e Ramszesz csatát, akár a ti segítségetekkel is, teszem, Nitager ellen?... Nitager mester, Ramszesz még csak segéd.

- Ugyan mire visz végül kegyes uram gyűlölete? - aggódott Pentuer.

- Gyűlöletem? - ismételte a főpap. - Hát gyűlölhetek én egy suhancot, aki ráadásul úgy körül van fogva, mint a szurdokba szorult szarvas a vadászok által? De azt meg kell vallanom, hogy az ő kormányzása annyit árt Egyiptomnak, hogy ha Ramszesznek volna még egy testvére, vagy ha Nitager fiatalabb volna, már régen letettük volna a mostani fáraót...

- És kegyes uram lett volna az utódja! - fakadt ki Pentuer.

Herihor ezt még csak zokon se vette.

- Amióta a magad szakállára csinálsz politikát - szólt a főpap vállát vonogatva -, csodamód megbutultál, Pentuer. Természetes, hogy amely pillanatban nincs fáraó, mint a tébai Ámon-templom főpapjának és a legfőbb papi tanács fejének, nekem kötelességem, hogy fáraó legyek. De minek az nekem? Jó néhány esztendő óta nem nagyobb-e a hatalmam, mint a fáraónak?... Vagy ma is, én, az elcsapott hadügyminiszter, nem azt teszem-e az országban, amit jónak látok? Ugyanazok a főpapok, kincstartók, bírák, nomarchoszok, de még a tábornokok is, akik pedig ma elkerülnek, kénytelenek teljesíteni a legfőbb tanács minden titkos parancsát, amelyen rajta van az én pecsétem. Van-e olyan ember Egyiptomban, aki ilyen parancsot ne hajtana végre?... Mernél-e te magad is ellene szegülni?

Pentuer lehorgasztotta a fejét. Ha a legfőbb titkos papi tanács megmaradt XII. Ramszesz halála után is, akkor XIII. Ramszesz kénytelen lesz vagy meghajolni előtte, vagy életre-halálra csatát vívni vele.

A fáraó mögött állt az egész nép, az egész hadsereg, sok pap és a polgári tisztviselők java része. A papi tanács csak néhány ezernyi hívére számíthatott, aztán a kincseire és hallatlanul eszes szervezetére. Az erők mondhatatlanul aránytalanok, de azért a küzdelem vége mégis nagyon kétséges volt.

- Tehát elhatároztátok, hogy a fáraót elveszejtitek! - suttogta Pentuer.

- Szó sincs róla. Mi csak az országot akarjuk megmenteni.

- És akkor mit kellene tennie XIII. Ramszesznek?

- Hogy mit fog tenni XIII. Ramszesz?... Nem tudom - felelte Herihor. - De azt tudom, mit csinált az apja. XII. Ramszesz is tudatlanul, önkényeskedve kezdett uralkodni. De amikor kiapadt a kincstár, s legbuzgóbb hívei is kezdték kevésbe venni, akkor az istenekhez fordult. Papokkal vette körül magát, tanult tőlük, sőt Amenhotep főpapnak a lányát vette el feleségül... És néhány év alatt odáig vitte, hogy nemcsak istenfélő, hanem valóban nagyon tudós főpap lett belőle.

- És ha a fáraó nem követi ezt a tanácsot? - firtatta Pentuer.

- Akkor megleszünk nélküle - vágta oda Herihor.

Pillanatnyi hallgatás után folytatta:

- Hallgass ide, Pentuer. Én nemcsak azt tudom, mit művel ez a te fáraód, de még azt is tudom, mit gondol. Egyébként is: a te fáraód a mi szemünkben még senki, semmi, mert ünnepélyes megkoronázása még nem volt meg. De tudom, mi a szándéka: szolgáivá akarja tenni a papokat, hogy maga legyen Egyiptom egyetlen ura. De ilyen szándék ostobaság, sőt árulás. Mert nem a fáraók teremtették meg Egyiptomot, amint te magad is tudván tudod, hanem az istenek és a papok. Nem a fáraók állapítják meg a Nílus áradását, és nem ők szabályozzák kiöntését, nem a fáraók tanították meg a népet vetni, termést betakarítani, jószágot nevelni... Nem a fáraók gyógyítják az emberek betegségeit, és idegen, ellenséges népektől nem ők őrzik az ország biztonságát. Mondd, mi lenne a vége, ha a mi rendünk kiszolgáltatná Egyiptomot a fáraók kényére-kegyére! Még a legbölcsebbjüknek is legfeljebb pár évtizedes tapasztalata lehet, de a papi rend tízezredévek óta tanul és kutat... A leghatalmasabb fejedelemnek is csak két szeme, két keze van; az is csak a saját testén, nekünk pedig ezer szemünk és kezünk van minden nomoszban, de még az idegen országokban is... Fölérhet-e tehát a fáraó tevékenysége a miénkkel, és nézeteltérés esetén kinek kell engednie: nekünk-e vagy neki?

- Hát én most mitévő legyek? - kérdezte Pentuer.

- Tedd, amit az a gyerkőc mond, csak ne áruld el a szent titkokat. A többit pedig bízd az időre... Szívből kívánom, hogy ez a XIII. Ramszesz nevezetű ifjú kapjon észbe, és gondolom, meg is tenné, ha... Ha nem gyalázatos árulókkal vette volna körül magát, de már rajtuk van az istenek keze.

Pentuer elbúcsúzott a főpaptól, de lelke szomorú sejtelmektől volt terhes. Hanem azért nem csüggedt, mert tudta, hogy amit a nép sorsának javítására ma meg lehet valósítani, az megmarad, még ha a fáraó meg is hajlott a papok hatalma előtt.

"A legsúlyosabb helyzetben is meg kell tennünk - gondolta magában -, amit tehetünk, és ami a mi dolgunk. Valamikor majd csak megjavulnak a viszonyok, és a mai vetés megtermi gyümölcsét."

Hanem azért mégis lemondott a nép megbolygatásáról. Sőt, kész volt csillapítani a türelmetleneket, hogy ne szaporítsák a fáraó bajait.

Néhány hét múlva Pentuer elutazott Alsó-Egyiptomba. Útközben keresgélte a legértékesebb parasztokat és mesterembereket, akik közül kiválaszthatná a képviselőket a fáraó összehívta rendi gyűlésre.

Útján véges-végig a legnagyobb forrongás jeleivel találkozott: parasztok, mesteremberek egyaránt azt követelték, adják meg nekik a hetednapi pihenőt, és minden közmunkáért éppúgy fizessenek, mint valaha. Csak szerte a különféle templomokban szolgáló papok intelmeinek lehetett köszönni, hogy általános lázadás nem tört ki, vagy legalábbis nem maradt félbe minden munka. Amellett nagyon meglepte néhány újabb jelenség, amelyeket egy hónappal ezelőtt még nem észlelt.

Mindenekelőtt a nép két pártra szakadt. Egyesek a fáraó hívei és a papok ellenségei voltak, mások meg a föníciaiak ellen háborogtak. Amazok azt bizonygatták, hogy a papok kötelesek kiadni a fáraónak a Labirintus kincseit, emezek súgtak-búgtak, hogy a fáraó fölöttébb dédelgeti az idegeneket.

De a legcsodálatosabb az a mendemonda volt - honnan támadt, senki se tudta -, hogy XIII. Ramszeszen az őrültség jelei mutatkoznak!... Olyanfélék, mint a bátyján, akit éppen ezért nem engedtek a trónra. Ez a hír járt szájról szájra papok és hivatalbeliek, de még a parasztok között is.

- Ki mondott nektek ekkora hazugságokat? - faggatta Pentuer az egyik ismerős földmérőt.

- Nem hazugság ez - felelte a földmérő -, hanem szomorú valóság... A tébai palotában látták, amikor a fáraó meztelenül szaladgált összevissza a kertben. Egyik este meg, jó későn, őfelsége Nikotrisz királyné ablaka alatt mászkált egy fán, és onnan beszélgetett vele.

Pentuer megnyugtatta, hogy még egy fél hónapja sincs, hogy a fáraót utoljára látta, és akkor a legjobb egészségben volt. De azt is észrevette, hogy a földmérő nem hisz neki.

"Ez Herihor keze! - gondolta Pentuer. - Különben is, csak papok kaphattak ilyen gyorsan hírt Tébából."

Egy időre elment a kedve attól, hogy tovább keresgélje a képviselőket, de hamarosan újra visszanyerte erejét. Most is csak azt hajtotta: amit a nép ma megnyer, azt már holnap nem veszti el... Hacsak valami rendkívüli fordulat nem áll be.

Túl Memfiszen, a piramisoktól és a szfinxtől északra, szinte már a sivatag határán emelkedett Nut istennőnek egy nem éppen nagy temploma. Egy öreg pap lakott benne, Menész, aki mérnök volt, és egész Egyiptomban a csillagok legjobb ismerője.

Ahol csak nagyobb épületet vagy új csatornát építettek Egyiptomban, Menész ott elmaradhatatlan volt, és ő tűzte ki az építés irányát. Egyébként egyedül, szegényesen éldegélt templomában, éjjel a csillagokat vizsgálta, nappal meg különös készülékeivel foglalatoskodott.

Néhány éve már, hogy Pentuer nem járt errefelé, és most meglepte, milyen elhagyatott, szegényes minden. A téglafal omladozott, a kertben kiszáradtak a fák, az udvaron egy zörgős csontú kecske és néhány tyúk ődöngött.

A szentélyben nem volt senki. Csak amikor kiáltozni kezdett, bújt elő az öreg a pilonról. Mezítláb volt, fején maszatos sapka, minőt a parasztok hordtak, ágyékán szakadozott kötő, vállán szőrehagyott párducbőr. Hanem azért egész megjelenése csupa méltóság, arca csupa értelem. Élesen a vendégre pillantott, és így szólt:

- Vagy a szemem káprázik, vagy Pentuer vagy.

- Az vagyok - vágta rá a jövevény, és nagy melegséggel megölelte az öreget.

- Hohó! - mondta Menész (mert ő volt). - Látom, te is megváltoztál a méltóságos padlókon jártodban! Sima a bőröd, fehér a kezed, nyakadon meg aranylánc. Ilyen ékességre bezzeg soká elvárhat Nut anyánk, a mennyei tenger istennője.

Pentuer már le akarta oldani a nyakláncot, de Menész mosolyogva visszatartotta.

- Maradj csak, hagyd! - mondta. - Ha te tudnád, milyen drága kincseink vannak nekünk az égen, nem sietnél holmi aranyak ajándékozgatásával... Hanem mondd, azért jöttél, hogy itt is maradj?

- Nem - rázta meg Pentuer a fejét. - Csak azért jöttem, hogy tiszteletemet tegyem nálad, isteni mester.

- Aztán vissza, az udvarba? - nevetett az öreg. - Ó, jaj! Ha ti tudnátok, mit vesztetek el, amikor az udvar kedvéért otthagyjátok a tudományt, ti volnátok a világon a legszomorúbb emberek...

- Magad vagy, mester?

- Mint a sivatagi pálma, különösen ma, amikor a süketnémám bement a kassal Memfiszbe, hogy valamit összekolduljon Ra anyjának és papjának.

- És nem bajos itt neked az élet?

- Nekem? - kiáltotta Menész. - Amióta nem láttuk egymást, újra sikerült kicsikarni néhány titkot az istenektől. Nem adnám oda őket Egyiptom két koronájáért se.

- Titkokat? - érdeklődött Pentuer.

- De még milyen titkokat!... Egy évvel ezelőtt befejeztem a föld nagyságára vonatkozó méréseket és számításokat...

- Mit jelent ez?

Menész körülnézett, és halkan válaszolta:

- Hiszen tudod - fejtegette -, hogy a föld nem lapos, mint az asztal, hanem óriási nagy gömb, annak a felszínén vannak a szárazföldek, tengerek, országok, városok...

- Igen, ez ismeretes.

- De nem mindenki előtt - vágta rá Menész. - De az már egyáltalán nem ismeretes, mekkora is lehet ez a gömb.

- És te tudod? - kérdezte szinte ijedten Pentuer.

- Tudom. A mi gyalogságunk megtesz napjában mintegy tizenhárom egyiptomi mérföldet.^[43] Hát a földgolyó olyan szörnyű nagy, hogy a mi gyalogos katonaságunk öt év alatt tudná körüljárni.

- Nagy istenek! - riadozott Pentuer. - Hát nem félsz ilyen dolgokon elmélkedni, jó atyám?

Menész a vállát vonogatta.

- Mi szörnyűség van abban, ha én nagyságot mérek? - magyarázta az öreg. - A piramis nagyságát mérem-e vagy a földét, hát nem mindegy az? Csináltam én annál nehezebb dolgot is: lemértem a mi templomunk távolságát a fáraó palotájától, anélkül, hogy átmentem volna a Níluson...

- Rettenetes! - suttogta Pentuer.

- Miért rettenetes?... Fölfedeztem én egy olyan dolgot, amin majd igazán ijedezel... De erről ne szólj senkinek... Tudod, Paophi hónapban (július-augusztus) napfogyatkozásunk lesz... Fényes nappal egyszerre beáll a sötét éjszaka... És haljak meg éhen, ha a számításban az órának csak egy huszadrészét is tévedtem...

Pentuer megérintette nyakában függő amulettjét, és elmondott egy imádságot.

- A szent könyvekben olvastam - mondta végül -, hogy az emberek rémületére már nemegyszer volt déli időben éjszaka. De hogy mitől, azt nem tudom.

- Látod ott a piramisokat? - kérdezte hirtelen Menész, és kimutatott a pusztára.

- Látom.

- Most pedig tedd a kezed a szemed elé... Hát most látod-e? Ugye, nem? Nos, szakasztott így támad a napfogyatkozás: a hold a nap és a föld közé kerül, eltakarja a világosság atyját, és éjszakát bocsát a földre...

- És most így lesz nálunk is? - kérdezte Pentuer.

- Így, mégpedig Paophi hónapban. Megírtam a fáraónak is, gondoltam, köszönet fejében valami áldozati ajándékot ad majd a mi elhanyagolt templomunknak. De amikor elolvasta a levelem, csak kinevetett, és azt mondta az emberemnek, vigye meg ezt az újságot Herihornak...

- És Herihor?

- Adott harminc mérő árpát. Ez az egyetlen ember Egyiptomban, aki megbecsüli a bölcsességet. De a fiatal fáraó könnyelmű ember.

- Ne ítélj róla olyan szigorúan, atyám - szólt erre Pentuer. - XIII. Ramszesz javítani akar a parasztok és mesteremberek során; hetednapos pihenőt ad nekik, megtiltja, hogy bírói ítélet nélkül verjék őket, talán még földet is ad nekik...

- Én meg csak azt mondom, hogy könnyelmű ember - felelte bosszúsan Menész. - Két hónappal ezelőtt küldtem neki egy tervet, hogyan lehetne könnyíteni a parasztok munkáján, és akkor is kinevetett!... Tanulatlan, fennhéjázó ember.

- Elfogultan ítélsz, atyám... De mondd el a terved nekem, én talán segítségedre lehetek a megvalósításában.

- Terv! - ismételte az öreg. - Nem is terv az, hanem valóság...

Fölkelt a padkájáról, és Pentuerrel lement a kertbe a tóhoz, amely mellett futónövényekkel nagyszerűen beárnyékolt lugas állt.

A kis bódéban vízszintes tengelyen forgó jókora kerék volt, amelynek kerületén több kis vödör lógott. Menész beállt a kerékbe, és elkezdte lábával hajtani: a kerék forgásnak indult, az apró vödrök vizet merítettek a tóból, és egy magasabban álló vályúba öntötték.

- Különös szerkezet! - szólt Pentuer.

- És el tudod gondolni, mit jelenthet ez a készülék az egyiptomi népnek?

- Nem.

- Hát képzeld el, hogy a kerék ötszörte vagy tízszerte nagyobb, mint ez, és hogy ember helyett néhány ökör dolgozik benne.

- Valahogy már rémlik - jegyezte meg Pentuer -, de azért még nem értem világosan...

- Pedig milyen egyszerű a dolog! - magyarázta Menész. - Ezzel a kerékkel ökrök vagy lovak meríthetnék a vizet a Nílusból, és öntenék a fokozatosan egyre magasabban fekvő csatornákba... Ilyenformán egy félmillió ember, aki ma a vödrökkel dolgozik, pihenhetne... Most láthatod, hogy a bölcsesség többet tesz az emberek boldogságáért, mint a fáraók.

Pentuer a fejét rázta.

- Mennyi fa kellene ehhez! - állapította meg. - Mennyi ökör, mennyi takarmány!... Azt hiszem, atyám, hogy a te kereked nem pótolná a hetednapi pihenőt.

- Látom - jegyezte meg erre Menész, vállát vonogatva -, hogy a nagy méltóságok nem váltak hasznodra. Bár elvesztetted gyors felfogásodat, amelyet csodáltam benned, mégis mutatok még valamit... Valamikor tán még visszatérsz a bölcsességhez, és ha meghalok, talán kedvet kapsz, hogy az én találmányaim tökéletesítésén és elterjesztésén dolgozz.

Visszatértek a pilonba. Menész egy kis rézüst alá tüzet rakott. Felszította a lángot. A víz hamarosan forrni kezdett.

A kis üstből nehéz kővel leborított függőleges cső nyúlt ki. Amikor az üstben már sustorgott a víz, Menész odaszólt Pentuernek:

- Állj be abba a falmélyedésbe, és figyelj...

Egyet csavart a csőre erősített forgattyún, és abban a pillanatban a nehéz kő fölrepült a levegőbe, a szobát pedig gomolygó, forró gőz töltötte meg...

- Csodálatos! - kiáltotta Pentuer.

De csakhamar lehiggadt, s megkérdezte:

- Hát ez a kő miben javítana a nép sorsán?

- A kő semmivel - vetette oda a bölcs most már türelmetlenül. - De azt megmondom, és jusson az eszedbe: lesz még idő, amikor az ökör és a ló helyettesíti majd az ember munkáját, a forró víz meg a ló és ökör munkáját.

- De mi haszna lesz ebből a parasztnak? - faggatta Pentuer.

- Jaj nekem! - kiáltotta Menész, a fejéhez kapva. - Nem tudom, megvénültél vagy megbutultál, de a parasztok eltakarták szemed elől az egész világot, és elhomályosították az eszed! Pedig ha a bölcseknek csak a parasztokra volna gondjuk, akkor eldobhatnák könyveiket s számításaikat, és elmehetnének pásztoroknak...

- De hát minden dolognak kell valami hasznot hajtania - vetette ellen Pentuer bátortalanul.

- Ti, udvari emberek - mondta keserűen Menész -, gyakran két mértékkel mértek. Ha a föníciai rubint vagy zafírt hoz nektek, nem kérdezitek: hajt-e hasznot, hanem megvásároljátok a drágaságot, és bezárjátok a ládába. De ha a bölcs egy találmánnyal lép elétek, amely megváltoztathatná a világ képét, nyomban azt kérdezitek: "Mi hasznot hajt?" Nyilván elfog benneteket egyszer a félsz, nem kíván-e a tudós egy maroknyi árpát azért a tárgyért, amit a ti értelmetek nem tud fölfogni.

- Haragszol, atyám?... Pedig igazán nem akartalak bosszantani.

- Nem haragszom én, csak sajnálkozom. Még csak húsz éve is öten dolgoztunk itt, ebben a templomban, új titkok felfedezésén. Ma már csak magam maradtam, és a nagy istenekre, nemcsak utódra nem akadok, de még csak olyan emberre se, aki megértene.

- Én bizonnyal itt maradnék holtom napjáig is, hogy megismerjem a te isteni gondolataidat - felelte Pentuer. - De mondd meg, bezárkózhatom-e én ma ebbe a templomba, amikor az egész ország jövője, az egyszerű nép boldogsága forog kockán, és az én részvételem...

- ...befolyással van az egész ország és néhány milliónyi nép sorsára? - vágott a szavába gúnyosan Menész. - Ó, ti infulás, méltóságos nagy gyerekek!... Azért, hogy szabad a Nílusból vizet merítenetek, már azt hiszitek, hogy fel tudjátok tartóztatni az áradást vagy az apályt. Igazán mondom, így gondolkozik a sereghajtónak maradt birka, amikor azt hiszi, hogy ő hajtja a nyájat!

- De gondold csak meg, mester. A fiatal fáraó szíve csupa nemes indulat, a népnek hetednapos pihenőt akar adni, igazságos bíráskodást, sőt földet is...

Menész megcsóválta a fejét.

- Mindez csak mulandó dolog - jegyezte meg. - A fiatal fáraók megöregszenek, a nép pedig... a népnek már nemegyszer megvolt a hetednapi pihenője, földje is volt, aztán elvesztette... Ó, ha csak ennyi változott volna meg!... Háromezer év óta hány dinasztia, hány főpap uralkodott már Egyiptom fölött, hány város, mennyi templom romba dőlt azóta, sőt új rétegek borították el a földet... Minden megváltozott azon az egyen kívül, hogy kétszer kettő négy, hogy a négyzet fele háromszög, hogy a hold elfödheti a napot, és a forrásban levő víz a levegőbe dobja a követ... Ezen a mulandó világon csak a bölcsesség állandó. És jaj annak, aki felhő módjára elsuhanó dolgokért cserbenhagyja az örökkévaló dolgokat! Szíve sehol se talál nyugtot, értelme pedig úgy ingadozik, mint viharban a csónak.

- Az istenek szólnak a te ajkadról, mesterem - szólt elgondolkozva Pentuer. - De millió közül alig akad egy ember, aki méltó eszközük lehetne... És jól is van ez így. Mert mi lenne, ha a parasztok éjszakákon át a csillagokat néznék, a katonák számolnának, a fáraó és a főméltóságok pedig az ország kormányzása helyett forralt vízzel köveket hajítanának a levegőbe? Mielőtt csak egyszer is körüljárná a hold a földet, mindnyájan éhen vesznénk... Nincs olyan kerék vagy kis üst a világon, amely megmentené az országot a barbárok betörése elől, vagy igazságot osztana a méltatlanul bántottaknak.

- Vagyis - fejezte be szavait Pentuer - ámbár olyan a bölcsesség, mint a nap, a vér, a lélegzet, azért valamennyien mégse lehetünk bölcsek.

Ezekre a szavakra már nem felelt Menész.

Pentuer még néhány napot eltöltött Nut istennő templomában, és hol a sivatag homoktengerét, hol a Nílus termékenyítő völgyét élvezte. Menésszel együtt a csillagokat vizsgálta, újra szemügyre vette a vízmerítő kereket, és órákig elsétált a piramisok irányában. Megcsodálta mestere lángeszét és szegénységét, de magában azt gondolta:

"Menész minden bizonnyal isten, aki emberi alakban testet öltött, és ezért nem törődik a földi élettel. Vízmerő kereke pedig Egyiptomban nem honosodik meg, mert nincs hozzá való fánk, aztán meg annyi kerék hajtásához százezer ökörre volna szükség. És hol van ennyi állatnak takarmány, még Felső-Egyiptomban is?"

Míg Pentuer az országos gyűlés képviselőinek összeválogatására az országot járta, XIII. Ramszesz Tébában élt, és megházasította legkedvesebb hívét, Tutmóziszt.

A két világ ura mindenekfölött fényes udvari kísérettel, aranyos kocsiján Antef őkegyességének, Téba nomarchoszának a palotájához hajtatott. A hatalmas Antef a kapuig elébe sietett a fejedelmi vendégnek, és levetve lábáról drága saruit, térden állva segítette ki Ramszeszt a kocsiból.

Viszonzásul a nagy hódolatért, a fáraó csókra nyújtotta neki a kezét, és kijelentette, hogy mától fogva Antef a barátja, és joga van még a trónterembe is lábbeliben belépni.

Amikor pedig leültek Antef palotájának nagytermében, a fáraó az egész kíséret színe előtt így szólt:

- Tudom, tiszteletre méltó Antef, hogy valamint dicső őseid a leggyönyörűbb sírokban nyugszanak, te is, az ő ivadékuk, Egyiptom első nomarchosza vagy. Te pedig bizonnyal tudván tudod, hogy udvaromban, hadseregemben, de még fejedelmi szívemben is a legelső helyet foglalja el az én legkedvesebb hívem, a testőrség parancsnoka, Tutmózisz. A bölcsek szava szerint helytelenül cselekszik az olyan gazdag, aki a legfényesebb drágakövet nem a legszebb gyűrűbe foglalja bele. Mivel pedig a te nemzetséged, Antef, a legdrágább, Tutmózisz pedig a legkedvesebb nekem, azért azt gondoltam, összefűzlek benneteket. Annál pedig mi se könnyebb, ha a te lányod, a szép és okos Hebron, feleségül megy Tutmóziszhoz.

Erre a beszédre Antef így felelt:

- Felséges uram, az élő és nyugati világnak ura! Amint a tiéd egész Egyiptom és minden, ami benne találtatik, a te tulajdonod ez a ház is és minden lakója. Ha te azt kívánod a te szívedben, hogy az én lányom, Hebron, a te legkedvesebb híved felesége legyen, teljesedjék a te kívánságod...

Erre a fáraó felsorolta Antefnek, hogy Tutmózisz húsz talentum évi fizetést kap a kincstártól, de azonfelül különféle nomoszokban jelentős birtokai vannak. Most meg Antef jelentette ki, hogy az ő lányának ötven talentum évi jövedelme van, de amellett joga van felhasználni atyja javait is azokban a nomoszokban, ahol a fáraó udvara hosszabb ideig tartózkodik.

És minthogy Antefnek nem volt fiúgyermeke, egész óriási tehermentes birtoka, a tébai nomarchoszi méltósággal egyetemben, valamikor Tutmóziszra száll, ha őfelsége is úgy akarja.

Az egyezség befejeztével belépett az udvarról Tutmózisz is, és hálásan megköszönte Antefnek először is azt, hogy lányát ilyen nyomorúságos koldushoz adja feleségül, aztán pedig, hogy ilyen szépen fölnevelte. Aztán mindjárt abban is megállapodtak, hogy az esketési szertartást már néhány nap múlva megtartják. Mert Tutmózisznak mint a testőrség parancsnokának nincs ideje hosszas ünnepségekre.

- Adjanak neked az istenek boldogságot, fiam - fejezte be mosolyogva Antef -, de adjanak nagy türelmet is. Mert az én drága lányom, Hebron, már húszéves, Tébában a legjobban öltözködő leány, és megszokta, hogy szabad akarata legyen... Az istenekre!... Én mondom neked, én vagyok Téba nomarchosza, de minden hatalmamnak vége a lányom kertjének az ajtajában. Én tartok tőle, hogy a te tábornoki rangod sem lesz rá nagyobb hatással.

Azzal a nemes Antef meghívta a vendégeket fényes lakomára, és arra megjelent barátnőivel a szép Hebron is.

Az ebédlőben egy sereg asztalka volt felállítva két- vagy négyszemélyes terítékkel, egy dobogón pedig nagyobb asztal a fáraó számára. Ő szent felsége meg akarta tisztelni Antefet és kedves hívét, Tutmóziszt, odalépett tehát Hebronhoz, és meghívta a maga asztalához.

Hebron csakugyan gyönyörű teremtés volt, de látszott rajta, hogy bizonyos tapasztalatokon már túl van, ami Egyiptomban cseppet sem ment ritkaságszámba. Ramszesz hamarosan észrevette, hogy a menyasszony ügyet se vet jövendő férjére, ahelyett annál többet mondó pillantásokat vet őfeléje, a fáraó felé.

De Egyiptomban ez se volt szokatlan dolog.

Amikor a vendégek letelepedtek az asztalokhoz, és a zene megszólalt, a táncosnők pedig bort, virágokat hordtak szét a vendégek között, Ramszesz Hebronhoz fordult:

- Minél tovább nézlek, Hebron, annál jobban csodállak. Ha valaki idegen lépne be ebbe a terembe, vagy istennőnek, vagy főpapnőnek nézne, de boldog menyasszonynak semmi esetre sem.

- Tévedsz, uram - felelte Hebron. - Ebben a pillanatban boldog vagyok, de nem a menyasszonyságom miatt...

- Hát az hogy lehet? - vágott szavába a fáraó.

- A házasság engem nem csábít, és igazán mondom, szívesebben volnék Ízisz főpapnője, mint feleség...

- Akkor miért mégy férjhez?

- Csak apám kedvéért teszem, aki mindenáron azt kívánja, hogy nagy nevének örököse legyen... Elsősorban pedig azért, mert te kívánod, uram...

- Talán nem tetszik neked Tutmózisz?

- Azt nem mondom. Tutmózisz szép fiú, a legelegánsabb férfi Egyiptomban, szépen énekel, s a versenyeken díjakat nyer. Felséged testőrségének ő a feje, vagyis az egyik legfőbb méltóság is az országban. És mégis, atyám sok kérlelő szava és a te parancsod nélkül sose lettem volna a felesége... Bár így se leszek az!... Tutmózisznak elég a vagyonom, apám halála után meg a sok cím, a többit pedig majd megtalálja a táncosnőknél.

- És ő tudja, hogy boldogtalanság vár rá?

Hebron elmosolyodott.

- Régen tudja, hogy ha nem Antef lánya volnék, hanem az utolsó parazitáé, akkor se adnám magam oda olyan embernek, akit nem szeretek. Én pedig csak olyat tudnék szeretni, aki magasabban áll, mint én.

- Ezt komolyan mondod? - álmélkodott Ramszesz.

- Most húszéves vagyok, vagyis már hat éve legyeskednek körülöttem az imádók. De egykettőre megtudtam, mennyit érnek... És ma szívesebben hallgatom tudós papok beszédét, mint az előkelő ifjúság énekeit és vallomásait.

- Úgy hát nekem se szabadna melletted ülnöm, Hebron, mert én még elegáns se vagyok, papi bölcsesség pedig egyáltalán nincs bennem...

- Ó, uram, te valami nagyobb vagy - felelte Hebron, mélyen elpirulva. - Hadvezér vagy, aki győzelmet aratott... Félelmes vagy, mint az oroszlán, gyors, mint a sas... Milliók borulnak arcra előtted, országok remegnek... Ki ne tudná, milyen ijedelmet okoz a te neved Türoszban és Ninivében? Az istenek megirigyelhetnék a hatalmadat...

Ramszesz megzavarodott.

- Ó, Hebron, Hebron... Ha tudnád, milyen nyugtalanságot vetsz el a szívemben!

- Azért egyezem bele ebbe a házasságba Tutmózisszal... Közelebb leszek felségedhez, és legalább néhány napos időközökben láthatlak, uram...

Azzal felkelt az asztal mellől, és elment.

Antef látta Hebron viselkedését, és most riadtan futott Ramszeszhez.

- Ó, uram! - kiáltotta. - Csak nem mondott a lányom valamilyen helytelen dolgot?... Ó, az a zabolátlan nőstény oroszlán...

- Nyugodj meg - felelte a fáraó. - A te lányod csupa okosság és komolyság. Kiment, mert látta, hogy borod a kelleténél jobban felvidítja a vendégeket.

Csakugyan: az ebédlőben nagy volt már a zsivaj, annál inkább, mert Tutmózisz sutba dobta eddigi házigazda-helyettesi szerepét, és most egyszerre a leghangosabb vendég lett.

- Bizalmasan megmondom felségednek - szólt Antef -, hogy szegény Tutmózisznak vigyáznia kell majd magára Hebronnal...

Ez az első lakoma reggelig elhúzódott. A fáraó ugyan mindjárt távozott, de a többiek maradtak, eleinte a karosszékeken, később a padlón... A végén Antef kénytelen volt kocsin hazavitetni őket, mint valami élettelen tárgyakat.

Pár nap múlva megvolt az ünnepélyes esküvő is.

Antef palotájában megjelent Herihor és Mefresz, a két főpap, a szomszéd nomoszok nomarchoszai és Téba város legfőbb méltóságai. Később megérkezett kétlovas kocsiján, testőrtisztek kíséretében Tutmózisz, végül ő szent felsége, XIII. Ramszesz.

A fáraó kíséretében volt a főkancellárius, az íjászok és a lovasok vezére, az országbíró, a főkincstartó, Sem főpap és a fáraó szárnysegédei.

Amikor a fényes gyülekezet együtt volt a nemes Antef őseinek a termében, megjelent Hebron fehér köntösében, nagyszámú barátnői és cselédei körében. Ekkor Antef meggyújtotta a füstölőt Ámon előtt, atyja szobra előtt, aztán a dobogón ülő XIII. Ramszesz előtt, és kijelentette, hogy lányát, Hebront, elbocsátja atyai oltalma alól, és hozományt ad neki. Azzal egy aranydobozban átadta Hebronnak az erről szóló írást, amelyet bíró előtt írtak papiruszlapra.

Rövid villásreggeli után az ifjú menyasszony drága művű gyaloghintóba ült, amelyet a nomosz nyolc tisztviselője vitt. Előtte énekesek, zenészek haladtak, a gyaloghintó körül főbb hivatalbeli urak, mögötte hatalmas néptömeg. Ez az egész menet aztán Téba legszebb utcáin Ámon templomába ment, és olyan sokadalom nézte végig, hogy a fáraó temetését se többen.

A templom elé érkezve, a nép künn maradt a falak előtt, az ifjú pár pedig a fáraóval és a főméltóságokkal belépett az oszlopcsarnokba. Ott Herihor füstölőt gyújtott Ámon letakart szobra előtt, a papnők szent táncba fogtak, Tutmózisz pedig elolvasta a papiruszról az alábbi házassági szerződést:

"Én, Tutmózisz, XIII. Ramszesz ő szent felsége testőrségének parancsnoka, feleségül veszlek téged, Hebront, Antef, tébai nomarchosz lányát. Most mindjárt adok neked tíz talentumot, amiért a feleségem lettél. Ruházkodásra évenként három talentumot utalok ki, házi kiadásokra havonként egy talentumot. Ha gyermekeink lesznek, a legidősebb fiam örökli minden vagyonomat, amim most van, és amit ezután még szerzek. Ha nem élnék veled, ha elválnék és más asszonyt vennék feleségül, kötelezem magam, hogy fizetek neked az én vagyonomból negyven talentumot. Fiunk - mihelyt átveszi a vagyont - tartozik fizetni neked évenként tizenöt talentumot. Más asszonytól született gyermekeimnek pedig semmi joga nincs a mi elsőszülött fiunknak vagyonához."^[44]

Most előlépett az országbíró, és Hebron nevében felolvasta az ő nyilatkozatát, amelyben megígéri, hogy urát jól táplálja, ruháit gondozza, házára, családjára, cselédségére, rabszolgáira, minden ingó jószágára gondot visel, és ugyancsak rábízza az urára atyjától kapott, vagy ezután jutó vagyonnak a kezelését.

A szerződések felolvasása után Herihor egy serleg bort nyújtott Tutmózisznak. A vőlegény kiitta a bor felét, a szép Hebron pedig csak megnedvesítette az ajkát, aztán a bíborfüggöny előtt füstölőt gyújtottak.

Amikor Ámon templomában az esketési szertartásnak vége lett, a fiatal pár és az egész fényes kíséret a szfinxek sorfala között a fáraó palotájába ment. A nép és katonák tömegei hangos kiáltozással üdvözölték őket, és virágokat szórtak az útra.

Tutmózisz eddig a fáraó palotájában lakott. De a menyegző napján a fáraó gyönyörű palotát ajándékozott neki, mélyen benn a kertben; a fügefák, mirtuszok, baobabok valóságos erdőcskét alkottak körülötte. Emberi szemek elől elbújva, a világtól szinte elvágva tölthették itt a fiatalok boldog mézesheteiket. Ebben a csendes kis zugocskában olyan ritkán mutatkoztak emberek, hogy még a madarak se riadtak fel előttük.

Amikor a fiatal pár és a vendégek megérkeztek az új lakásba, megkezdődött a menyegző befejező szertartása.

Tutmózisz kézen fogta Hebront, és az Ízisz-szobor előtt lobogó tűzhöz vezette. Akkor Mefresz egy kanál szenteltvizet öntött Hebron fejére; Hebron a tűzhöz értette kezét, majd Tutmózisz megosztozott vele egy kis darab kenyéren, ezután pedig gyűrűjét felesége ujjára húzta, annak jeléül, hogy mostantól fogva Hebron korlátlan ura férje minden vagyonának, szolganépének, állatainak és rabszolgáinak.

Azalatt a papok menyegzői himnuszokat énekeltek, és körülhordozták az isteni Ízisz szobrát az egész házban. Papnők meg szent táncot jártak.

A nap fényes látványosságokkal, nagy lakomákkal végződött, melynek során mindenki észrevette, hogy Hebron szakadatlanul a fáraó mellett volt, Tutmózisz pedig végig távol maradt tőle, és csak a vendégeket kínálgatta.

Amikor a csillagok fölkeltek, szent Herihor eltávozott, nem sokkal utána pedig több fő-fő méltóság követte példáját. Éjféltájban aztán Ámon föld alatti templomában összegyűltek Herihor, Mefresz és Mentuzufisz főpap, a tébai legfőbb bíró, valamint Absz, Herui, Emszukh nomoszok nomarchoszai.

Mentuzufisz sorra megnézegette a zömök oszlopokat, bezárta az ajtókat, és kioltotta a lámpákat; az alacsony helyiségben csak egyetlenegy mécsláng libegett Hórusz szobrocskája előtt. A főurak letelepedtek három kőpadra, mire Absz nomarchosza vette fel a szót:

- Ha azt mondanák, határozza meg XIII. Ramszesz ő szent felsége jellemét, valóban nem tudnám megtenni...

- Őrült az! - vetette oda Mefresz.

- Nem tudom, őrült-e - jegyezte meg erre Herihor. - Annyi bizonyos, hogy nagyon veszedelmes ember, Asszíria már kétszer emlékeztetett bennünket utolsó szerződésünkre, ma meg, amint hallom, már megint nyugtalankodik Egyiptom fegyverkezése miatt...

- Az még nem is volna nagy baj - vette át a szót Mefresz -, a nagyobbik baj az, hogy ez az istentelen azt forgatja a fejében, hogy hozzányúl a Labirintus kincseihez...

- Én meg - szólt Emszukh nomarchosza - úgy tartom, hogy a legnagyobb baj a parasztságnak tett sok ígéret. Az állam bevétele és a mi jövedelmünk is feltétlenül megcsappan, ha a köznép minden hetednapot megünnepel... Hát még ha a fáraó földet is ad nekik!

- Pedig kész megtenni azt is - suttogta az országbíró.

- Kész volna megtenni azt is? - kérdezte Herui nomarchosza. - Én azt hiszem, hogy csak pénzt akar. Ha átengednénk neki valamit a labirintusi kincsekből...

- Szó se róla! - vágott a szavába Herihor. - Semmiféle veszedelem nem fenyegeti az országot, csak a fáraót, s az nem mindegy. Másodszor, amint a töltés is csak addig erős, amíg akár csak egy erecske víz át nem szűrődik rajta, a Labirintus is csak addig lesz tele, amíg az első rúd aranyhoz hozzá nem nyúlunk. Mert az első után jön a többi, mind... Végül is kit erősítünk meg az istenek és az ország kincseivel?... Egy fiatalembert, aki megveti a vallást, megalázza a papokat, és lázítja a népet. Nem rosszabb-e Asszar királynál?... Mert ez barbár ugyan, de legalább nem árt nekünk.

- Nem méltó dolog, hogy a fáraó ilyen nyíltan teszi a szépet épp bizalmasa feleségének, már a menyegző napján... - szólalt meg elgondolkozva a bíró.

- Hebron maga biztatja! - vágta rá Herui nomarchosza.

- Minden nő minden férfival kacérkodik - felelte rá az emszukhi nomarchosz. - De azért van az embernek józan esze, hogy ne kövessen el bűnt...

- De hát nem minden nő férje-e a fáraó egész Egyiptomban? - firtatta halkan Absz nomarchosza. - Különben minden bűn az istenek ítélőszéke elé tartozik, nekünk csak az országgal van dolgunk.

- Veszedelmes... veszedelmes helyzet! - hajtogatta az emszukhi nomarchosz, és fejét csóválgatva egyet legyintett.

- Semmi kétség, hogy a csőcselék máris vérszemet kapott, és bármely pillanatban kitörhet a lázadás. Akkor pedig nincs olyan főpap, se nomarchosz, aki biztos lehetne vagyonában, hatalmában, de még tán az életében is...

- A lázadás ellen van nekem ellenszerem - szólt közbe Herihor.

- Miféle?

- Először is - kezdte Mefresz -, a lázadást megelőzhetjük, ha az alsóbb néprétegek okosabbjait felvilágosítjuk, hogy aki azokat a nagy könnyítéseket ígéri, őrült...

- A legegészségesebb ember az ég alatt! - suttogta Herui nomarchosza. - Csak meg kell érteni, mit akar.

- Őrült! Őrült! - hajtotta egyre Mefresz. - A bátyja majomnak képzeli magát, együtt iszik a parazitákkal, és hamarosan ő is erre a sorsra jut...

- Botor dolog épeszű emberről azt híresztelni, hogy őrült - vette át a szót újra Herui nomarchosza. - Mert ha a nép rájön, hogy ez hazugság, többé nem hisz a szavunknak, akkor pedig semmi se tartóztatja fel a lázadást.

- Ha azt mondom, hogy Ramszesz őrült, bizonyosan van rá bizonyítékom - erősködött Mefresz. - Hallgassátok csak meg.

Mindnyájan fészkelődni kezdtek a padokon.

- Mondjátok meg nekem - kezdte Mefresz -, épeszű ember-e az, aki egy ország trónörököseként nyilvánosan kiáll, ezer meg ezer ázsiai szeme láttára, megküzdeni egy bikával? Egy épeszű egyiptomi herceg mászkálhat-e éjszakának idején föníciai templomba?... Ok nélkül letaszítja-e az első feleségét rabszolgasorba, ami az asszonynak és gyermekének halálát is okozta?

A jelenlevők megborzongva dugták össze a fejüket.

- Mindezt láttuk Pi-Basztban, minthogy én és Mentuzufisz tanúi voltunk vad korhelykedéseinek. Akkor is, amikor a trónörökös már félig tébolyultan káromolta az isteneket, és gyalázta a papokat...

- Úgy volt - erősítette Mentuzufisz.

- És mit gondoltok - folytatta nekihevülve Mefresz -, épeszű ember - fővezér létére - otthagyja-e a hadsereget, hogy utánaeredjen néhány líbiai rablónak? Egy sereg apróbb dolgot nem is említek - azt a tervét se, hogy a parasztoknak ünnepi pihenőt és földet ad -, csak azt kérdem: lehet-e tökéletesnek mondani olyan embert, aki ennyi balgatag, bűnös dolgot követett el, csak úgy, minden ok nélkül!

Valamennyien hallgattak, Herui nomarchosza elkomolyodott.

- Ezt jól meg kell gondolni - vetette közbe a legfőbb bíró -, nehogy igazságtalanságot kövessünk el ellene.

Most Herihor vette át a szót:

- Szent Mefresz még kegyet gyakorol vele - jelentette ki határozott hangon -, amikor őrültnek mondja. Mert különben árulónak kellene tekintenünk Ramszeszt...

Mindenki nyugtalanul izgett-mozgott.

- Úgy van, ez az ember, név szerint XIII. Ramszesz, áruló, mert nemcsak kémeket, gonosztevőket szed maga köré, hogy kinyomozzák a Labirintus kincseihez vezető utat, nemcsak elveti az asszír szerződést, amire Egyiptomnak föltétlenül szüksége van...

- Súlyos vád! - szólt közbe a főbíró.

- ...hanem, figyeljetek csak rám, egyezséget köt hitvány föníciaiakkal csatornaépítésre, a Földközi- és a Vörös-tenger között! Ez a csatorna pedig végső veszedelem volna Egyiptomra, mert a víz egyszerre elöntheti egész országunkat!

- Itt már nem a Labirintus kincsei forognak kockán, hanem a templomaink, házaink, földjeink, hatmillió ostoba - az igaz -, de ártatlan ember és végül a mi és gyermekeink élete...

- Ha így van! - sóhajtotta Herui nomarchosza.

- És én meg Mefresz őkegyessége felelünk róla, hogy így van. Ennek az egyetlen embernek a kezében annyi veszedelem gyűlt össze, amennyi még sohase fenyegette Egyiptomot... Mi tehát ezért hívtunk össze benneteket, nemes urak, hogy gondolkozzunk róla, mint menthetjük meg az országot... De gyorsan kell cselekednünk, mert ennek az embernek a szándékai gyorsan haladnak a megvalósulás útján, akárcsak a sivatag viharja... és csak el ne temessen bennünket ez a vihar!

Egy pillanatra csend borult a komor teremre.

- Mit kell itt tanakodni? - szólalt meg az emszukhi nomarchosz. - Mi a nomoszunkban élünk, távol az udvartól, és nemcsak nem ismerjük ennek az őrültnek a terveit, de még csak nem is gyanítjuk, szinte el se hisszük... Én tehát azt tartom, legokosabb lesz, ha ezeket az ügyeket teljesen rátok bízzuk, Herihor és Mefresz kegyes urainkra. Ti láttátok meg a betegséget, ti találjátok meg az orvosságot, és alkalmazzátok is... És ha az óriási felelősség nyugtalanítana benneteket, vegyétek magatok mellé segítségül a legfőbb bírót...

- Úgy van! Úgy van!... Igaza van! - helyeseltek valamennyien felindulva.

Mentuzufisz fáklyát gyújtott, és az isten szobra előtt letett az asztalra egy papiruszlapot: az írás tartalma az volt, hogy az országot fenyegető súlyos veszedelmek megelőzésére a titkos tanács hatalma Herihor kezébe megy át, és Mefreszt, valamint a legfőbb bírót rendelik melléje segítségül.

Az iratot a jelenlevő méltóságok aláírásukkal megerősítették, aztán, kis dobozba zárva, az oltár alatt egy kis titkos üregben elrejtették.

Ezenfelül a hét főméltóság esküvel kötelezte magát, hogy Herihor minden parancsát híven teljesíti, és ki-ki még tíz főembert bevon az összeesküvésbe. Herihor pedig megígérte, hogy bizonyítékokat szerez, mennyire sürgeti Asszíria a szerződést, a fáraó meg nem akarja aláírni, továbbá hogy a fáraó a föníciaiakkal egyre tárgyal a csatornaépítésről, és árulás útján be akar jutni a Labirintus kincseihez.

- Életem és becsületem a kezetekben van - fejezte be szavait Herihor. - Ha amit mondtam, nem igaz, ítéljetek halálra, testem pedig égessétek el...

Most már senki sem kételkedett benne, hogy a főpap a tiszta igazságot mondta. Mert egyetlen egyiptomi sem kárhoztatná testét elégetésre, vagyis lelkét az örök pusztulásra.

A menyegző után Tutmózisz néhány napot Hebronnal töltött a kis palotában, amelyet őfelsége adott neki ajándékba. Ezt követően minden este átment a testőrség kaszárnyájába, és tisztek, táncosnők társaságában vígan átmulatta az éjszakát.

Bajtársai ebből azt következtették, hogy Tutmózisz csak a hozományáért vette el Hebront, amin utóvégre nem is csodálkoztak.

Öt nap múlva Tutmózisz megjelent a fáraó előtt, és jelentette, hogy újra fölveszi a szolgálatot. Ennek folytán csak nappal látogatta feleségét, éjjel pedig a fáraó szobája előtt őrködött.

Egy este azt mondja neki a fáraó:

- Ennek a palotának annyi zegzuga van a hallgatózásra és leselkedésre, hogy minden dolgomat szemmel tartják. Még felséges anyámhoz is újra titokzatos hangok szólnak, amelyek Memfiszben már egyszer elhallgattak, amikor kikergettem a palotából a papokat... Ilyenformán - folytatta a fáraó -, senkit se fogadhatok a szobámban. Ha veszedelem nélkül akarok tanácskozni a híveimmel, kénytelen vagyok kimenni a palotából...

- Kívánja felséged, hogy kísérjem? - kérdezte Tutmózisz, látva, hogy a fáraó a palástja után nézelődik.

- Nem. Maradj csak itt, és vigyázz, hogy senki be ne tegye a lábát a szobámba. Senkit be ne engedj, még felséges anyámat se, még örökkön élő atyám árnyékát se... Mondd, hogy alszom, és nem akarok látni senkit...

- Úgy lesz, amint parancsolod - felelte Tutmózisz, és ráadta urára a csuklyás palástot.

Aztán kioltotta a világot a hálóban, a fáraó pedig oldalfolyosókon át távozott.

Amikor Ramszesz kiért a kertbe, megállt, és figyelmesen körülnézett. Végre eligazodott, aztán gyorsan útnak eredt a kis palota felé, amelyet Tutmózisznak ajándékozott.

Néhány percig haladt így előre. Egyszerre csak az árnyas fasorban valaki elébe toppant, és megkérdezte:

- Ki vagy?

- Núbia - felelte a fáraó.

- Líbia - felelte a másik, és szinte riadtan hőkölt hátra.

Egy testőrtiszt volt. A fáraó szemügyre vette, aztán így kiáltott fel:

- Á! Hisz ez Eunana!... Mit keresel te itt?

- A kertet járom. Minden éjjel körüljárom néhányszor, mert néha tolvajok is belopóznak.

A fáraó elgondolkozott, majd megjegyezte:

- Nagyon okosan teszed. De ne felejtsd el, hogy a testőr legelső kötelessége a hallgatás... A tolvajt kergesd ki, de ha valami előkelő méltóságba botlasz, ne akadj belé, és hallgass, mindig csak hallgass... Még ha Herihor őkegyessége volna is...

- Ó, felséges uram! - lelkendezett Eunana. - Csak azt ne parancsold, hogy Herihornak vagy Mefresznek még éjszakának idején is megadjam a köteles tiszteletet... Nem tudom, hogy láttukra a kardom magától ki nem ugrana-e a hüvelyéből...

Ramszesz elmosolyodott.

- A te kardod az enyém - felelte -, annak pedig csak akkor szabad kiugrania hüvelyéből, amikor én parancsolom...

Azzal bólintott Eunanának, és továbbment.

Negyedórai bolyongás után végre egy kis bokrok közé rejtett lugasban találta magát. Úgy rémlett neki, neszt hall. Suttogva kérdezte:

- Hebron?...

Karcsú alak futott elébe, sötét palástban, mint ő. Ramszeszhez röpült, nyakába borult, és suttogva szólt:

- Te vagy, uram?... Te vagy?... Milyen sokáig vártalak!

Ramszesz érezte, hogy Hebron kibontakozik öleléséből. Karjába vette hát, s bevitte a lugasba. E pillanatban lecsúszott válláról a palást. Előbb maga után húzta, de azután otthagyta.

Másnap Nikotrisz nagyasszony Tutmóziszt hívatta. A fáraó meghittje valósággal megrémült, amikor meglátta a királynét: halálsápadt volt, a szeme beesett, szinte zavartan nézett.

- Ülj le - kezdte Nikotrisz, és karosszéke mellett egy zsámolyra mutatott.

Tutmózisz habozott.

- Ülj le!... És... és... esküdj meg, hogy senkinek nem szólsz arról, amit most neked elmondok...

- Atyám árnyékára esküszöm - felelte Tutmózisz.

- Hallgass ide - szólt halkan a királyné -, én szinte anyád helyett anyád voltam... Ha elárulnád ezt a titkot, szörnyen megbüntetnek az istenek... Nem... Hanem csak egy kis részét zúdítanák a fejedre annak a tenger csapásnak, amely nemzetségem fölé tornyosul...

Tutmózisz megdöbbenve hallgatott.

"Megháborodott volna?" - gondolta nyugtalanul.

- Nézz arra az ablakra - folytatta -, arra a fára... Tudod, kit láttam ma éjjel azon a fán, az ablak alatt?

- Tán ő szent felségének a bátyja érkezett volna ide Tébába?

- Nem az volt - suttogta Nikotrisz sírva. - Hanem ő... az én Ramszeszem!

- Ma éjjel?... Azon a fán?

- Igen!... A fáklya világa éppen az arcára és alakjára esett. Fehér-kék csíkos köntös volt rajta... a nézése háborodott... Vadul nevetett, mint az a másik, a boldogtalan bátyja, s így szólt: "Ide nézz, anyám, most már tudok repülni, amit nem tudott se Szed, se Nagy Ramszesz, se Kheopsz... Nézd, milyen szárnyaim nőttek!" Azzal felém nyújtotta a karját, és én a fájdalomtól szinte eszemet vesztve megérintettem az ablakból a kezét, hideg verejtéktől kivert arcát... Végül lemászott a fáról, és elszaladt...

Tutmózisz rémülten hallgatta. Aztán egyszerre a homlokára csapott.

- De hisz az nem Ramszesz volt! - jelentette ki határozottan. - Az az ember csak nagyon hasonlít rá, az az alávaló görög volt, Lükon, aki ő szent felsége kisfiát is megölte, most meg a főpapok kezében van... Nem Ramszesz volt!... Ez csak azoknak a nyomorultaknak, Herihornak és Mefresznek a gaztette...

Nikotrisz arcán felcsillant a reménység, de csak egy pillanatra.

- Hát én nem ismerném meg a fiamat?

- Lükon állítólag rendkívül hasonlít hozzá - felelte Tutmózisz. - Ez csak a papok műve... A nyomorultak!... Még a halál se volna azoknak elég...

- Itthon aludt a fáraó ma éjjel? - kérdezte hirtelen Nikotrisz.

Tutmózisz zavarba esett, és lesütötte a szemét.

- Szóval nem aludt itthon?

- De igen... - nyögte ki bizonytalan hangon Tutmózisz.

- Hazudsz!... De legalább azt mondd meg, nem kék-fehér csíkos köntös volt-e rajta?

- Nem emlékszem rá... - suttogta Tutmózisz.

- Megint hazudsz... És ez a palást... mondd, ez nem a fiam palástja?... Az én rabszolgám találta ugyanazon a fán...

A királyné felugrott, és a szekrényből egy sötétbarna csuklyás palástot szedett elő. Ugyanakkor Tutmózisznak eszébe jutott, hogy a fáraó éjfél után csakugyan palást nélkül tért haza, sőt még mondta is neki, hogy valahol a kertben lecsúszott a válláról.

Tétovázott, elgondolkozott, aztán határozott hangon rávágta:

- Nem, úrnőm. Az nem a fáraó volt... Hanem Lükon. A papok gazsága az egész, amit nyomban jelenteni kell őfelségének...

- De hátha mégis Ramszesz volt? - firtatta a királyné, bár a szemében már megcsillant a remény szikrája.

Tutmózisz megzavarodott. Lükonra való gyanakodásával alighanem fején találta a szöget, és talán helyes nyomon járt. De lehetséges volt az is, hogy a királyné mégiscsak látta Ramszeszt. Hiszen a fáraó éjfél után tért haza, csakugyan kék-fehér köntös volt rajta, és elvesztette a palástját. A bátyja már rég megháborodott, és utóvégre is... ilyen esetben tévedhet-e az anyai szív?

És íme, Tutmózisz lelkében egyszerre felébredt a kétség, és gomolygott, kavargott, mint egy fészek mérges kígyó.

Szerencsére, amilyen mértékben ő ingadozni kezdett, a királyné szívében feltámadt a remény.

- Jó, hogy eszembe juttattad azt a Lükont... Emlékszem rá... Mefresz miatta vádolta meg Ramszeszt a gyermekgyilkossággal, és meglehet... ma is ezt a nyomorultat használja fel, hogy meggyalázza a mi urunkat... Mindenesetre senkinek egy hangot se arról, amit most bizalmasan elmondtam neked... És ha Ramszesz... ha az én fiam csakugyan bele is esett ebbe a szerencsétlen betegségbe, talán csak múló baj lesz... Lehetetlenség, hogy ilyen hírek kikürtölésével meg akarják alázni... sőt nem lehet neki se megmondani!... Ha pedig papi mesterkedés az egész, akkor is óvatosaknak kell lennünk. Bár akik ilyen csaló fogásokra vetemednek, nem lehetnek erős emberek...

- Majd én végére járok a dolognak - fogadkozott Tutmózisz -, és ha meggyőződöm róla...

- Csak Ramszesznek ne szólj egy szót se, őseid árnyékára kérlek! - vágott a szavába a királyné, összekulcsolva a kezét. - A fáraó sose bocsátana meg nekik, bíró elé állítaná őket, és két szörnyűség közül vagy az egyik, vagy a másik bekövetkezik. Mert vagy halálra ítélnék az ország legelső főpapjait, vagy pedig fölmentené őket a bíróság... Akkor pedig... Ellenben szegődj Lükon nyomába, és öld meg irgalmatlanul... mint dúvadat, mint a mérges kígyót!...

Tutmózisz elköszönt a fejedelemasszonytól, aki nagyon megnyugodott, de ahelyett most az ő aggodalma kapott erőre.

"Ha az az alávaló görög Lükon még él - okoskodott magában -, annak ellenére, hogy a papok foglya, akkor ahelyett, hogy a fákon mászkálna és a királyné előtt mutogatná magát, inkább menekülne, amerre lát... És magam is megkönnyíteném neki a menekülést, kincsekkel elhalmoznám, ha bevallaná előttem az igazat, és oltalmat keresne nálam e gazok ellen... De hogy került oda a köntös, a palást? És miért tévedne az anya szeme?"

Ettől fogva Tutmózisz kerülte a fáraót, és nem mert a szeme közé nézni. De Ramszesz is valahogy kényelmetlenül érezte magát, így hát olyan színe volt a dolognak, mintha jó barátságuk hűlőben volna.

De egy este a fáraó újra hívatta kedvencét.

- Fontos ügyekben tárgyalnom kell Hirammal, tehát elmegyek - mondta a fáraó. - Vigyázz, itt őrködj a hálószobám előtt, és ha valaki be akar hozzám jönni, ne ereszd...

Amikor Ramszesz eltűnt a palota titkos folyosóin, Tutmóziszt nyugtalanság fogta el.

"Hátha a papok megmérgezték mérges párákkal? - gondolta magában. - Most talán érzi, hogy közeledik a roham, és menekül a házból?... No, majd meglátjuk."

És meg is látta. A fáraó jóval éjfél után tért vissza szobáiba, és most volt rajta palást, de... nem az övé, hanem egy katonaköpeny.

Tutmózisz megrémült. Reggelig nem aludt, csak várta, mikor hívatja újra a királyné. De Nikotrisz nem hívatta. Ahelyett a testőrség reggeli szemléje idején Eunana kihallgatást kért a parancsnokától.

Amikor egy különszobában ketten maradtak, Eunana Tutmózisz lába elé borult, és először is kérve kérte, hogy senkinek el ne mondja, amit tudtára akar adni.

- Mi történt? - kérdezte Tutmózisz, és érezte, hogy fagyos hideg csapja meg a szívét.

- Vezérem - szólt Eunana -, tegnap a kertben egy embert láttam, aki meztelenül szaladgált összevissza, és nem emberi hangon sivalkodott... Elébem hozták, és... Vezérem, ölj meg engem!...

Eunana újra Tutmózisz lába elé borult.

- Az a meztelen ember... az a... nem mondhatom meg...

- Ki volt? - kérdezte rémülten Tutmózisz.

- Nem mondok már semmit - nyögte Eunana. - Levettem a köpönyegem, és betakartam szent mezítelenségét... Ide akartam vezetni a palotába, de... de a felség rám parancsolt, hogy maradjak, és hallgassak... hallgassak!

- És hová ment?...

- Nem tudom... nem figyeltem, és a katonáknak se engedtem meg, hogy utánanézzenek... Eltűnt valahol a kert sűrűjében... Az embereimnek pedig a lelkükre kötöttem, hogy nem láttak, nem hallottak semmit... S ha valamelyik mégis látott, hallott valamit, halál fia lesz...

Ekkorra már Tutmózisznak sikerült erőt venni a felindulásán.

- Nem tudom - jelentette ki hidegen -, nem tudom és egyáltalán nem is értem, mit fecsegtél. De egyet ne felejts el: én magam is szaladgáltam már meztelenül, amikor egy kicsivel több bort találtam felönteni a garatra, és bőven megjutalmaztam azokat, akik nem vették észre. A parasztok, Eunana, a parasztok meg a munkások mindig meztelenül járnak. A nagyok azonban csak akkor, ha kedvük támad rá. És ha nekem vagy akárki más méltóságnak eszébe jutna, hogy a feje tetejére álljon, okos, istenes tisztnek azon se kell csodálkoznia.

- Értem - felelte Eunana, élesen vezére szemébe nézve. - Ezt nemcsak lelkére kötöm a katonáimnak, hanem még ma éjjel én is meztelenül járkálok majd a kertben, hadd lássák, hogy az urak azt tehetnek, amit akarnak...

Bár nagyon csekély számmal voltak, akik a fáraót vagy hasonmását ilyen tébolyult lelkiállapotban látták, a csodálatos eset híre mégis igen gyorsan szétfutott. Néhány nap alatt a parazitáktól és vízhordóktól a kereskedőkig és tisztviselőkig Téba minden polgára tudta, hogy XIII. Ramszeszt is utolérte a balsors, ami miatt bátyjai elestek a tróntól.

A fáraó iránti tisztelet és a félelem olyan erős volt, hogy hangosan nem mertek egy szót sem ejteni a dologról, különösen ismeretlenek előtt. De azért mégis mindenki tudott róla, mindenki - csak maga Ramszesz nem.

De a legkülönösebb az volt, hogy a hír egykettőre bejárta az egész országot, az pedig annak a bizonysága volt, hogy a szentélyek révén terjedt el. Mert csak a papok ismerték a titkot, hogyan érintkezhetnek egymással néhány óra alatt Egyiptom egyik végétől a másikig.

Tutmózisznak közvetlenül senki sem tett említést a titokzatos hírekről. De a testőrség feje megérezte őket lépten-nyomon azoknak a viselkedéséből, akikkel kapcsolatot tartott fenn: kitalálta, hogy a cselédség, a rabszolgák, katonák, az udvari szállítók, mindenki a fáraó őrültségéről sugdos, de abban a pillanatban elnémulnak, mihelyt följebbvaló is meghallhatná a beszédjüket.

Végre elfogyott a türelme, és aggodalmában elhatározta, hogy beszél a tébai nomarchosszal.

A palotába érve, Antef nomarchoszt a pamlagán találta; a szoba fele valóságos kert volt, úgy ellepték a különösnél különösebb növények. Középen illatos vizű szökőkút csobogott, a sarkokban istenszobrok, a falakon a kitűnő nomarchosz jeles tetteinek az ábrázolása. A nagyúr mögött fekete rabszolga strucctoll legyezővel hűsítette a nomarchoszt. A padlón a nomosz íródeákja ült, és jelentést olvasott.

Tutmózisz gondterhelt arccal lépett be hozzá, úgyhogy a nomarchosz nyomban kiküldte a szobából az íródeákot és a rabszolgát, fölkelt a pamlagról, és sorra vizsgálta a szoba minden zugát, nem hallgatózik-e valaki.

- Hebronnak, az én nemes feleségemnek atyja - kezdte Tutmózisz -, a viselkedésedből úgy látom, gyanítod, miről szeretnék veled beszélni.

- A tébai nomarchosznak mindig nagyon éles szeműnek kell lennie - felelte Antef. - Sejthetem, hogy ő szent felsége testőrparancsnoka holmi haszontalanság miatt nem tisztel meg látogatásával.

Egy pillanatig mélyen egymás szemébe néztek. Végre Tutmózisz leült az apósa mellé, és suttogva kérdezte:

- Hallottad, milyen gyalázatos híreket terjesztgetnek az ország ellenségei a mi urunkról?

- Ha a lányomról van szó - sietett a felelettel a nomarchosz -, akkor mást nem mondhatok, mint hogy te vagy az ura, és énrám nincs jogod neheztelni...

Tutmózisz hanyagul legyintett.

- Holmi gonosz lelkek azt a hírt terjesztik - felelte a vő -, hogy a fáraó megőrült... Hallottál erről valamit, atyám?

Antef bólintott is egyet a fejével, rázott is rajta, úgyhogy igennek is lehetett venni, meg nemnek is. Végül megszólalt:

- Nagy az emberi ostobaság, mint a tenger: belefér abba minden.

- Nem ostobaság ez, hanem a papok mesterkedése; van a kezükben egy ember, aki ő szent felségének szakasztott mása, és azt használják fel alávaló gazságaikra.

És elbeszélte a nomarchosznak a görög esetét, pi-baszti gaztettét is.

- Hallottam hírét annak a Lükonnak - válaszolta Antef -, aki megölte a trónörökös fiacskáját. De van-e rá bizonyítékod, hogy Mefresz Pi-Basztban lefogta ezt a Lükont, aztán elhozta ide Tébába, itt meg kiengedi a fáraó kertjébe, hogy az őrült fáraó szerepét játssza?

- Éppen ezért jöttem kegyes apámhoz, mondd meg, mit lehetne tenni?... Hiszen én vagyok a testőrség feje, nekem kell őrködnöm a mi urunk becsülete és testi épsége fölött.

- Mit lehetne tenni?... Mit lehetne tenni? - ismételte Antef. - Hát először arra kell vigyázni, hogy ezek az istentelen hírek ne jussanak a fáraó fülébe...

- Miért?

- Mert abból nagy veszedelem támadna. Ha a mi urunk meghallja, hogy Lükon az ő rovására játssza a háborodottat, szörnyű haragra lobban... rettenetes haragra... És akkor természetesen Herihor és Mefresz ellen fordul... De lehet, hogy csak megszégyeníti őket, de az is meglehet, hogy tömlöcre veti, vagy éppen meg is öli... De akármit tesz, bizonyíték nélkül teszi, és mi lesz akkor?... Ma már Egyiptom nemigen szeret áldozni az isteneknek, de azért pártját fogná a papoknak, ha igazságtalanul bántják őket... És akkor mi lesz?... Azt hiszem - tette hozzá Tutmózisz füléhez hajolva -, én, én azt hiszem, hogy a dinasztia bukását jelentené.

- Hát akkor mitévők legyünk?

- Csak egy dolgot kell tenni! - felelte Antef. - Nyomozd ki azt a Lükont, fogd el, bizonyítsd be, hogy Mefresz és Herihor tartja fogva, és ők parancsolták, játssza el az őrült fáraó szerepét a kertben... Ha meg akarod tartani a mi urunk kegyét, ezt tedd meg. Bizonyítékokat, minél több bizonyítékot!... A mi országunk nem Asszíria, a legfőbb bíróság megkerülésével főpapokat nem lehet elítélni, de nem is akadna bíró, aki kézzelfogható bizonyítékok nélkül elítélné őket! Különben bizonyos vagy-e benne, nem étették-e meg a fáraót valami bolondító méreggel?... Hisz az százszorta egyszerűbb, mint éjszakának idején kiküldeni egy embert, aki nem ismeri se a jelszavakat, se a palotát, se a kertet... Azt mondom én neked: Lükonnak a hírét hallottam, mégpedig biztos forrásból, Hiram szájából. De az sehogy se fér a fejembe, mi úton-módon vihet végbe ez a Lükon Tébában ilyen csoda dolgokat?

- De, de! - vágott a szavába Tutmózisz. - Hát Hiram hol van?

- Nyomban a ti lakodalmatok után elment Memfiszbe, s már a napokban Hitenben járt.

Tutmózisz újra aggodalmaskodni kezdett.

"Azon az éjjelen - gondolta magában -, amikor Eunana elé vitték azt a meztelen embert, a fáraó azt mondta, hogy Hirammal akar beszélni, hozzá indul. De ha akkor Hiram nem is volt Tébában?... Akkor... akkor őszentsége már abban az órában sem tudta, mit beszél!"

Tutmózisz kábult fejjel ment haza. Most már nemcsak azt nem tudta, mitévő legyen ebben az elképzelhetetlen helyzetben, de még azt se tudta, jómaga mit tartson róla? Amilyen bizonyos volt benne Nikotrisz királynéval való beszélgetése idején, hogy csak Lükon járhatott a kertben, ahova a papok küldték, most olyan erővel nőtt benne a kétség.

Ha pedig Tutmózisz, a fáraó bizalmasa így bizonytalankodott, pedig ő folyton látta Ramszeszt, mi mehetett végbe mások lelkében?... A fáraónak és szándékainak legbuzgóbb hívei is megtántorodhattak, ha mindenfelől csak azt hallják, hogy a fáraó megháborodott.

Ez volt az első csapás, amelyet a papok XIII. Ramszeszre mértek. Önmagában csekélység, de kiszámíthatatlan következményeket vont maga után.

Tutmózisz nemcsak ingadozott, hanem valósággal szenvedett is. Mert a látszólag könnyelmű emberben nemes jellem és nagy erély lakott. Amikor most urának a becsületére, hatalmára törtek, Tutmóziszt emésztette a tétlenség. Úgy érezte, mintha ostromlott vár kapitánya volna: az ellenség aláaknázza a várat, ő meg tétlenül nézi.

Ez a gondolat annyira gyötörte Tutmóziszt, hogy a végén vakmerő dologra szánta el magát. Amikor egyszer találkozott Sem főpappal, megkérdezte:

- Kegyes szentatyám, ugyan hallotta-e, miféle hírek keringenek a mi urunkról?

- Fiatal ember a fáraó, róla sok mindenféle szóbeszéd keringhet - felelte Sem, és furcsán nézett Tutmóziszra. - De efféle dolgok nem tartoznak rám; az istenek szolgálatában én képviselem ő szent felségét, amennyire tőlem telik, a legjobban teljesítem a kötelességem, egyébre nincs gondom.

- Tudom, hogy szentatyám hűséges szolgája a fáraónak - mondta erre Tutmózisz -, és nekem eszem ágában sincs, hogy papi titkokba ártsam magam. De mégis fel kell hívnom kegyes uram figyelmét egy csekély ügyre... A legnagyobb bizonyossággal tudom, hogy szent Mefresz egy bizonyos Lükon nevű görögöt tart a keze között, akire két gonosztett nehezedik: ő a fáraó fiacskájának a gyilkosa, és... módfelett hasonlít ő szent felségére... Szent Mefresz tehát ne hozzon szégyent a nemes papi rendre, és minél előbb adja ki a bíróságnak a gyilkost. Mert ha mi egyszer körmeink közé kerítjük Lükont, esküszöm, hogy Mefresz nemcsak a méltóságát veszti el, hanem a fejét is. A mi országunkban büntetlenül nem lehet gonosztevő gyilkosoknak pártját fogni, és az uralkodóhoz annyira hasonlatos embereket rejtegetni!

Sem megzavarodott, hisz Mefresz az ő jelenlétében vette ki Lükont a rendőrség kezéből. Most talán attól tartott, hogy őt is megvádolhatják: ő is részes a dologban. De azért csak ennyit felelt:

- Majd figyelmeztetem szent Mefreszt, milyen gyanú settenkedik körülötte. De kegyes uram, tudja-e, hogy szavukért felelni kell azoknak, akik valakit gaztett elkövetésével vádolnak?

- Tudom, és én vállalom a felelősséget. Annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy a gyanúsítás következményével nem törődöm. A nyugtalankodást meghagyom Mefresz őkegyességének, és azt kívánom neki, ne legyen rá szükség, hogy a figyelmeztetésről... tettekre térjek át.

Ennek a párbeszédnek megvolt a hatása: attól fogva soha senki se látta a fáraó hasonmását.

De a sok mendemonda nem csendesedett el, XIII. Ramszesz pedig nem tudott róla. Még Tutmózisz is hallgatott, mert attól félt, hogy a fáraó erőszakos lépéseket tesz a papok ellen.

Paophi hónap elején (július-augusztus) a fáraó ő szent felsége, Nikotrisz királyné és az egész udvar visszatért Tébából a memfiszi palotába.

Az utat most is a Níluson tették meg. A vége felé XIII. Ramszesz gyakran el-elgondolkozott. Egyszer így szólt Tutmózisznak:

- Csodálatos jelenséget észlelek... A nép most is ugyanolyan sűrűn nyüzsög mindkét parton, mint amikor fölfelé mentünk, tán még sűrűbben is. De ujjongása sokkal halkabb, csónak is kevesebb jár mögöttünk, virágot is csak fösvény kézzel szórnak...

- Isteni igazság szólal meg az ajkadon, uram - felelte Tutmózisz. - Csakugyan olyan most ez a nép, mintha fáradt volna, de ez csak a szörnyű hőségtől van...

- Okosan beszélsz! - dicsérte a fáraó a feleletért, és arca földerült.

De Tutmózisz maga sem hitt a tulajdon szavának. Érezte, sőt, ami nagyobb baj, az egész udvari kíséret érezte, hogy a tömeg szeretete hűlőben van uruk iránt.

Talán Ramszesz szerencsétlen betegségének a híre volt az oka, vagy valami egyéb mesterkedés? Tutmózisz nem tudta. Csak abban volt bizonyos, hogy ebben az elhidegülésben a papok a bűnösök.

"Ó, ez az ostoba csőcselék! - gondolta magában, szabad utat engedve szívében megvetésének. - Nemrég még a vízbe fúltak, csak megláthassák ő szent felsége arcát, ma meg még az éljent is sajnálják tőle... Máris elfelejtették volna a hetednapos pihenőt és a földhöz juttatást?"

A fáraó nyomban hazaérkezése után kiadta a rendeletet, hogy gyűljenek össze a küldöttek, akik hivatva vannak dönteni a Labirintusban levő kincsek felhasználásáról. Ugyanakkor meghagyta a hozzája húzó hivatalbelieknek és a rendőrségnek, hogy bujtogassanak a papok ellen a hetednapi pihenő érdekében.

Nemsokára volt is Alsó-Egyiptomban olyan nyüzsgés-mozgás, mint a kaptárban. A parasztok már nemcsak a pihenő ünnepnapot emlegették, de készpénzfizetést kértek a közmunkákért is. A mesteremberek utcán, kocsmákban szidalmazták a papokat, akik korlátok közé szeretnék szorítani a fáraó szent hatalmát. A bűntettek száma nőttön-nőtt, de a bűnösök nem akartak felelni tettükért a bíró előtt. Az írnokok megszelídültek, és egy se merte megütni az egyszerű embert, mert tudta, hogy visszakapja a verést. A templomokba ritkábban vittek áldozatot, a nomoszok határain őrködő isteneket mind sűrűbben megdobálták kővel, sárral, sőt itt-ott le is döntötték.

Rettegés fogta el a papokat, nomarchoszokat és híveiket. A bírák hasztalan hirdették ki a piactereken és főutakon, hogy az ősi törvények szerint a szántóvető és a mesterember, de még a kereskedő se hederítsen az üres szóbeszédre, amely elvonja a kenyéradó munkától. A nép ugyanis gúnyos hahotázással, sivalkodással megdobálta a kikiáltókat rothadt főzelékfélével és datolyamaggal.

Akkor az arisztokrácia a fáraó palotájába gyülekezett, és ő szent felsége lába elé borulva könyörögtek, mentse meg őket.

- Úgy vagyunk - panaszolták -, mintha lábunk alatt megnyílna a föld, mintha vége volna a világnak!... Az ösztönök felbolydultak, a lelkek meghasonlottak, és ha te meg nem mentesz bennünket, akkor óráink meg vannak számlálva!

- A kincstáram üres, a hadsereg kicsi, a rendőrség régóta nem látott zsoldot - felelte a fáraó. - Ha tartós nyugalmat, békés biztonságot akartok, adjátok meg a hozzá való anyagi eszközöket. De minthogy királyi szívemet bántja a ti nyugtalanságtok, megteszem, amit tehetek, és bízom benne, hogy sikerül újra rendet teremtenem.

S parancsot is adott a hadsereg összevonására és arra, hogy a katonaságot vonultassák fel az ország legfontosabb pontjaira. Ugyanakkor meghagyta Nitagernek, hogy bízza a keleti határt alvezérére, ő maga pedig az öt legjobb ezredével induljon Memfiszbe.

A fáraó nem is annyira azért rendelkezett így, hogy az arisztokráciát megvédje a csőcselék ellen, hanem hogy nagyobb erő legyen a keze alatt arra az esetre, ha a főpapok fellázítanák ellene Felső-Egyiptomot és a templomok alá tartozó katonaságot.

Paophi tizedikén a fáraó palotájában és egész környékén is nagy sürgés-forgás volt. Összeültek a küldöttek, akiknek az volt a feladatuk, hogy megadják a fáraónak a jogot a labirintusi kincsek felhasználására. Tenger nép csődült oda, amely legalább látni akarta azt a helyet, ahol ez az Egyiptomban nem mindennapi ünnepies jelenet lefolyik.

A küldöttek felvonulása korán reggel kezdődött. Legelöl pőre parasztok mentek, fehér sapkában, ágyékkötővel, mindegyik vastag ponyvát vitt a kezében, hogy a fáraó jelenlétében hátukat betakarják. Mögöttük haladtak a mesteremberek, ugyanolyan öltözékben, mint a parasztok, csak ponyvájuk volt vékonyabb, s keskeny kötőjüket tarkabarka hímzés borította.

Aztán a kereskedők következtek, egyik-másik parókával a fején, valamennyi hosszú ingben, palástban; karjukon, lábukon, ujjukon már drága karikákat lehetett látni, meg gyűrűket. Mögöttük a tisztek lépkedtek fekete-sárga vagy kék-piros és kék-fehér csíkos sapkában és ugyanilyen színű köpenyben. Kettőnek a mellén - a köpeny helyett - rézből készült mellvért volt.

Majd hosszabb szünet múlva megjelent a tizenhárom nemes, nagy parókával, földig érő fehér köntösökben, mögöttük a nomarchoszok bíborszegélyes köntösökben, fejükön koronával. A menetet borotvált fejű, borotvált arcú papok zárták be, vállukon párducbőrrel.

A küldöttek a fáraó palotájának nagytermébe mentek, ahol hét pad sorakozott egymás mögött: a legalacsonyabb a parasztoknak, a legmagasabb a papoknak.

Nemsokára megjelent gyaloghintójában XIII. Ramszesz ő szent felsége is, aki előtt valamennyien arccal a földre borultak. Amikor a két világ ura leült magas trónusára, megengedte hűséges alattvalóinak, hogy fölkeljenek, és helyet foglaljanak padjaikon. Ekkor beléptek a főpapok, Herihor, Mefresz és a Labirintus fővigyázója, kezében egy kis dobozzal, és leültek alacsony trónusaikra. A tábornokok alkotta pompás kíséret a fáraó körül helyezkedett el, mögötte két főméltóság állt pávatoll legyezőkkel.

- Igazhitű egyiptomiak - szólalt meg a két világ ura. - Tudvalevő mindnyájatok előtt, hogy udvarom, hadseregem és valamennyi tisztviselőm nagy szükségben van, amelyet az elszegényedett kincstár nem tud orvosolni. A szent személyemet illető kiadásokról nem is beszélek, hisz olyan táplálékon élek, úgy ruházkodom, mint egy egyszerű katona, hisz bármelyik tábornoknak, bármelyik kancelláriusomnak nagyobb cselédsége, több felesége van, mint nekem.

Az összegyűltek között halk "úgy van"-ozás morajlott végig.

- Eddig az volt a szokás - folytatta a fáraó -, hogy ha a kincstárnak pénzre volt szüksége, nagyobb adókat vetett ki a dolgozó köznépre. De én ismerem az én népemet, a nép ínségét, és nemcsak új terheket nem akarok a vállára rakni, hanem szívesebben könnyítenék a sorsán...

- Örökkön élj, urunk! - hangzott fel az alacsonyabb padokból.

- De Egyiptom szerencséjére - fűzte tovább a fáraó - vannak a mi országunknak kincsei, amelyek felhasználásával meg lehet erősíteni a hadsereget, rendesen fizethetjük a hivatalbelieket, megajándékozhatjuk a népet, sőt kifizethetjük belőle minden adósságunkat, akár a templomoknak, akár a föníciaiaknak. Ezek a kincsek, amelyeket az én dicsőséggel fényeskedő őseim gyűjtöttek, a Labirintus pincéiben vannak. De csak akkor lehet hozzájuk nyúlni, ha ti, igazhitűek, valamennyien egyhangúan, egy emberként kimondjátok, hogy Egyiptom szükségben van, és nekem, a fáraónak, jogom van rendelkezni őseim kincseivel...

- Kimondjuk! Kérve kérünk, felséges urunk, végy belőle annyit, amennyit a szükség parancsol! - kiáltozták minden padról.

- Tiszteletre méltó Herihor! - fordult felé a fáraó. - Ebben a kérdésben van-e a szent papi rendnek valami mondanivalója?

- Nagyon is sok - felelte a főpap, miközben felállt. - Az ősi törvények szerint a Labirintus kincseihez csak akkor szabad hozzányúlni, ha az országnak semmi más eszköze nem maradna... De most nem úgy van. Mert ha a kormány eltörölné a föníciai tartozásokat, amelyek méltatlan uzsorakamatból származnak, nemcsak felséged kincstárát töltené meg egy csapásra, hanem fellélegezne a nép is, amely most keserves, nehéz munkában a föníciaiak zsebére dolgozik...

A padokon újra helyeslő moraj futott végig.

- Csupa bölcsesség a te tanácsod, szent férfiú - mondta nyugodtan a fáraó -, de veszedelmes. Mert ha az én kincstartóm meg a kegyes nomarchoszok és a nemesség megtanulja, hogy az idegen tartozásokat ilyen könnyűszerrel keresztül lehet húzni, akkor ma a föníciai hiteleket nem fizeti meg, de holnap olyan tartozásokról feledkezhet meg, amelyek a fáraónak vagy a szentélyeknek járnak. Akkor pedig ki mondja meg, hogy a köznép nem kapva kap-e a nagyok példáján, és nem jut-e eszébe, hogy neki is joga van elfeledkezni velünk szemben fennálló kötelességeiről?

A vágás olyan erős volt, hogy Herihor őkegyessége meggörnyedt alatta nagy karosszékén, és elhallgatott.

- És te, a Labirintus főfelügyelője, kívánsz megjegyzést tenni? - fordult hozzá a fáraó.

- Itt van ez a doboz - felelte a felügyelő - fehér és fekete kavicsokkal. Mindegyik kiküldött kap mindegyikből egyet-egyet, és az egyiket beledobja a korsóba. Aki azt akarja, hogy ő szent felsége hozzányúlhasson a Labirintus kincstárához, az a fekete kavicsot dobja bele. Aki azt akarja, hogy ne bántsuk az istenek jószágát, fehérrel szavaz.

- Ne fogadd ezt el, felséges uram - súgta a kincstartó a fáraónak -, inkább mondja meg minden kiküldött világosan, amit a szívében hord...

- Tartsuk tiszteletben az ősi szokásokat - szólt közbe Mefresz.

- Helyes, dobjon csak mindenki egy kavicsot a korsóba - döntött a fáraó. - Az én szívem tiszta, a szándékom megmásíthatatlan.

Szent Mefresz és Herihor összenéztek.

A Labirintus főfelügyelője két tábornok kíséretében végigjárta a padokat, és minden kiküldöttnek átadott két-két kavicsot: egy fehéret és egy feketét. A szegény nép jámbor követei éktelen zavarba estek, mikor ilyen nagy méltóságokat láttak maguk előtt. Néhány paraszt leborult a földre, nem merték elvenni a kis kerek kavicsokat, és csak nagy üggyel-bajjal fogták föl ésszel, hogy csak az egyik kavicsot dobhatják be a korsóba: vagy a fehéret vagy a feketét.

- Mert én kedvében szeretnék járni az isteneknek és a fáraónak egyaránt... - jegyezte meg halkan egy öreg pásztor.

Végre a nagyuraknak sikerült megmagyarázniuk, a parasztoknak pedig megérteniük, mit is kívánnak hát tőlük. Megkezdődött a szavazás. Minden küldött sorra odalépett a korsó elé, és beledobott egy kavicsot, de úgy, hogy mások ne lássák, milyen színűt.

Azalatt a főkincstartó - a trónus lépcsőjén térdelve - halkan odasuttogta a fáraónak:

- Vége mindennek!... Ha nyíltan szavaztak volna, egyhangú lett volna a döntés, de így... Száradjon le a karom, ha a korsóban nem lesz legalábbis húsz fehér kavics!

- Csillapodj, hű szolgám - nyugtatta meg mosolyogva Ramszesz. - Több ezred van a kezem alatt, mint ahány szavazat szól majd ellenünk.

- De minek ez?... Minek? - sóhajtozott a kincstartó. - Egyhangú döntés nélkül nem nyitják ki a Labirintust...

Ramszesz csak tovább mosolygott.

Véget ért a kiküldöttek odajárulása a korsó elé. A Labirintus felügyelője felemelte a korsót, és kiöntötte a tartalmát egy aranytálcára.

Kilencvenegy szavazat közül nyolcvanhárom volt fekete, csak nyolc akadt fehér.

A tábornokok megdermedtek, a főpapok diadalmasan néztek a gyülekezetre, de aztán egyszerre nagy nyugtalanság fogta el őket, mert Ramszesz arca vidám maradt.

Senki se merte hangosan kimondani, hogy ő szent felsége terve elbukott. De a fáraó a legnagyobb elfogulatlansággal megszólalt:

- Igazhitű egyiptomiak, hűséges, jó szolgáim! Teljesítettétek parancsomat, s kegyelmem veletek van, két napig vendégeim lesztek. Ha aztán ki-ki megkapta az ajándékát, térjetek vissza családotokhoz, foglalkozásotokhoz. Áldás, békesség veletek!

E szavakkal a fáraó elhagyta a tanácstermet, és kíséretével együtt kivonult. De a főpapok, Herihor és Mefresz, nyugtalanul néztek egymásra.

- Egy cseppet se vette a szívére - suttogta Herihor.

- Megmondtam én, hogy veszett fenevad! - felelte Mefresz. - Nem riad ez vissza az erőszaktól sem, és ha meg nem előzzük...

- Az istenek megoltalmaznak bennünket és szent tulajdonunkat...

Aznap este XIII. Ramszesz szobájában összegyülekeztek legbizalmasabb hívei: a főkincstartó, a főkancellárius, Tutmózisz és Kaliposz, a görög csapatok vezére.

- Ó, uram - sopánkodott a kincstartó -, miért nem tettél te is úgy, mint örökkön élő őseid?... Ha a küldöttek nyilvánosan szavaznak, ma kezünkben van a jog a Labirintus kincseihez!

- Őkegyességének igaza van - erősítette a főkancellárius is.

A fáraó megrázta a fejét.

- Tévedtek. Ha egész Egyiptom kiáltaná is: adjátok ki a kincstárnak a Labirintus aranyát, a főpapok akkor sem adnák ki...

- Hát akkor miért zaklattuk fel az országot ezzel a küldöttgyűléssel?... Ez a királyi lépés nagyon felkavarta és vakmerővé tette az alsó népet: olyan az ma, mint az áradó víz...

- Nem félek a dagálytól - felelte a fáraó. - Az én ezredeim elég gátat jelentenek ellene... De ebből a gyűlésből az a kézzelfogható hasznom van, hogy leleplezte ellenfeleim tehetetlen gyengeségét: nyolcvanhárom volt mellettünk, és csak nyolc őmellettük!... Ez azt jelenti, hogy ha ők egy hadtestre számíthatnak, én tízre... Ne áltassátok magatokat - folytatta a fáraó. - Köztem és a főpapok között már megindult a háború. A főpapság erősség, amelyet felszólítottunk, adja meg magát. Elutasított bennünket, kénytelenek vagyunk tehát rohamozni.

- Örökkön élj! - kiáltotta Tutmózisz és Kaliposz.

- Parancsolj, uram - szólt a főkancellárius.

- Halljátok tehát az akaratom! - jelentette ki Ramszesz. - Te, kincstartó, szétosztasz száz talentumot a rendőrség, a munkásezredbeli tisztek és falusi bírák között Szeft, Neha-chen, Neha-Pechu, Sebt-Het, Aa, Ament és Ka nomoszokban... Ugyanezeken a helyeken a kocsmárosok, fogadósok között árpát, búzát, bort osztasz szét, amennyi csak a kezed ügyébe esik, hogy az alsónépnek ingyen legyen étele, itala. Azonnal cselekedj, hogy Paophi huszadikáig mindenütt legyen annyi, amennyi szükséges.

A kincstartó a földig hajolt.

- Te, főkancellárius, írd meg és minden nomosz székhelyének az utcáin hirdettesd ki, hogy a nyugati sivatag felől a barbárok nagy erőkkel rajta akarnak ütni az isteni Fájum tartományon... Te pedig, Kaliposz, négy görög ezredet elindítasz délre. Kettő megáll a Labirintus előtt, kettő továbbmegy Haneszig. Ha a papi katonaság kivonulna Tébából, szorítsátok vissza, és ne engedjétek Fájum felé. És ha a papok ellen háborgó nép már a Labirintust fenyegeti, foglalják el akkor a te görög katonáid...

- És ha a vár őrei ellenállnak? - kérdezte Kaliposz.

- Akkor az lázadás volna - vetette oda a fáraó, majd tovább folytatta.

- Te pedig, Tutmózisz, három ezredet Memfiszbe küldesz, és Ptah, Hórusz és Ízisz templomai közelében állítod fel őket. Ha a zavargó nép meg akarná a templomokat ostromolni, az ezredesek nyissák ki a kapukat, és ne engedjék be a népet a szent helyekre, és oltalmazzák meg a főpapokat minden bántalmazás ellen. A Labirintusban is, a memfiszi templomokban is lesznek papok, akik majd zöld ággal jönnek a sereg elé. Az ezredesek kérdezzék meg tőlük a jelszót, és aztán tanácskozzanak velük...

- És ha valaki ellenállni merészel? - vetette fel Tutmózisz.

- Csak lázadók nem teljesítik a fáraó parancsát - felelte Ramszesz.

- A hadseregnek Paophi huszonharmadikán meg kell szállnia a templomokat és a Labirintust - folytatta a fáraó a főkancelláriushoz fordulva. - A nép tehát Memfiszben is, Fajúmban is már tizennyolcadikán gyülekezhet, eleinte csak maroknyi csapatokban, később egyre tömegesebben. Vagyis: ha már huszadika körül is támadnának apróbb zavargások, már azokat is hagyni kell, de a templomokat nem szabad megostromolniuk csak huszonkettedikén és huszonharmadikán. És ha a katonaság megszállotta azokat a pontokat, minden csendesedjen el.

- Nem volna legokosabb most mindjárt tömlöcbe vetni Herihort és Mefreszt? - kérdezte Tutmózisz.

- Minek?... Én nem velük törődöm, hanem a templomokkal és a Labirintussal, amelyeknek megszállására a hadsereg még nem készült fel. Egyébként is Hiram, aki elfogta Herihornak az asszírokhoz írott levelét, csak huszadika táján érkezik vissza... Vagyis csak Paophi huszonnegyedikén lesz a kezünkben a bizonyíték, hogy a főpapok árulók, és rögtön közhírré is tesszük mindenfelé.

- Én tehát menjek Fajúmba? - kérdezte Kaliposz.

- Dehogy! Te és Tutmózisz mellettem maradtok a válogatott ezredekkel... Tartalékunknak is kell lenni, hátha a főpapok eltántorítják tőlünk a nép egy részét.

- Nem félsz, uram, árulástól? - kérdezte Tutmózisz.

A fáraó hanyagul legyintett.

- Az árulás örökösen szivárog, mint a víz a repedt hordóból. Igaz, a főpapok egy kicsit megneszelték ugyan a terveimet, de én is ismerem szándékaikat... De az erők összegyűjtésében megelőztem őket, ők lesznek a gyengébbek. Tíz-egynéhány nap alatt nem lehet ezredeket felállítani...

- És a varázslat? - aggodalmaskodott Tutmózisz.

- Olyan varázslat nincs, amelyet a csatabárd el ne oszlatna! - nevetett Ramszesz.

E pillanatban Tutmózisz be akart számolni a fáraónak a főpapok Lükonnal űzött mesterkedéseiről. De most is visszatartotta az a meggondolás, hogy ha a fáraó nagyon felindul, akkor oda az a higgadtság, amely most oly hatalmassá teszi.

Ütközet előtt a vezérnek semmi másra nem szabad gondolni, mint csak csatára. Lükon dolga maradhat akkorra, amikor a papok a börtönben ülnek.

A fáraó intésére Tutmózisz a szobában maradt, a három másik főméltóság, mélyen meghajolva ő szent felsége előtt, eltávozott.

- Végre - sóhajtotta a főkancellárius, amikor a kincstartóval együtt kiért a pitvarra -, végre vége szakad a borotváltfejűek uralmának!

- Már nagyon ideje volt - felelte a kincstartó. - Az utolsó tíz évben akármelyik kis próféta többet nyomott a latban, mint Téba vagy Memfisz nomarchosza.

- Én azt hiszem, Herihor szép csendesen már készíti a csónakot, amelyen Paophi huszonharmadika előtt kereket old - jegyezte meg Kaliposz.

- Mi baja lehet? - felelte a kancellárius. - Ő szent felsége, ha ma haragszik is rájuk, megbocsát nekik, ha megalázkodnak...

- Sőt, Nikotrisz királyné kérésére még a vagyonukat is meghagyja nekik - tódította a kincstartó. - Mindenesetre valamelyes rend lesz az országban, amely már nagyon megfogyatkozott.

- Csak úgy látom, ő szent felsége nagyon is nagy előkészületeket tesz - fejtegette a kancellárius. - Én bizony mindent a görög ezredekkel igazítottam volna el, a köznépet kihagytam volna...

- Fiatal... szereti a mozgást... a zajt... - vetette közbe a kincstartó.

- Látszik, hogy egyiktek se katona! - jegyezte meg erre Kaliposz. - Ha küzdelemre készülök, minden erőt össze kell vonni, mert mindig érhetik az embert váratlan meglepetések.

- Az bizonyos, hogyha a köznép nem volna a hátunk mögött... - magyarázkodott a kancellárius. - De így mi érhetne bennünket váratlanul?... Az istenek nem szállnak le, hogy megvédjék a Labirintust.

- Te nyugodt vagy, kegyes uram, azért beszélsz így - szólt újra Kaliposz -, nyugodt vagy, mert tudod, hogy a fővezér résen van, és igyekszik mindent előre látni. Különben bizony borsódzna a hátad.

- Én nem látok semmi váratlan meglepetést - erősködött a kancellárius. - Hacsak a főpapok újra el nem terjesztik a hírét, hogy a fáraó megháborodott...

- Az biztos, hogy minden furfangot megpróbálnak - hagyta rá a főkincstartó, és nagyot ásított -, de erővel nem győzik... Mindenesetre hálát adok az isteneknek, hogy a fáraó táborába helyeztek... De gyerünk aludni...

A három főméltóság távozása után Tutmózisz az egyik falon felnyitott egy titkos ajtót, és Szamentut vezette be a fáraó szobájába. Ramszesz nagy örömmel fogadta Széth isten főpapját, csókra nyújtotta neki a kezét, és átölelte a fejét.

- Békesség veled, hűséges, jó szolgám - köszöntötte a fáraó. - Mi jót hozol?

- Kétszer jártam a Labirintusban - felelte a pap.

- És már ismered az utat?

- Ismertem régebben is, de most felfedeztem valamit. Az egész kincstár elsüllyedhet, mindenkit agyonsújthat, az ott levő óriási gazdagság pedig elpusztulhat...

A fáraó összeráncolta szemöldökét.

- Ezért kérem szent felségedet, adjon mellém tíz-egynéhány megbízható embert. Az ostrom előtti éjjel bemegyek velük a Labirintusba, és megszállom a kincstár melletti szobákat... különösen a felsőt...

- Beviszed őket?

- Be. Bár még egyszer magam is elmegyek a Labirintusba, és végérvényesen megállapítom: nem tudnám-e idegen segítség nélkül is megakadályozni a pusztulást. Még a legmegbízhatóbb ember se biztos, és behatolásuk magára vonhatná azoknak az őrködő kutyáknak a figyelmét...

- Ha máris nem járnak a sarkadban... - szólt a fáraó.

- Hidd el, felséges uram - bizonygatta a pap, mellére téve a kezét -, csodának kellene történnie, hogy megszimatoljanak. Szinte gyerekesen el vannak vakulva. Mert bár gyanítják, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, de az ostobák csak a látható bejárások előtt kettőzik meg az őrséget. Én pedig egyetlen hónap alatt három titkos ajtót fedeztem fel, amelyekről ők elfeledkeztek, vagy egyáltalán nem is tudnak róluk. Legfeljebb valami szellem figyelmeztethetné őket, hogy a Labirintusban járok, csak az mutathatná meg, melyik szobában járok. Az pedig háromezer szoba és folyosó közül teljességgel lehetetlen.

- Szamentu őkegyességének igaza van - szólt Tutmózisz. - Talán már túlságba is visszük ezt a nagy óvatosságot ezekkel a papi férgekkel.

- Azt ne mondd, vezér! - szállt vele vitába a pap. - Ő szent felségéhez mérve annyi az ő erejük, mint egy maroknyi homoknak a márványtemplomhoz képest, de Herihor és Mefresz nagyon okosak, és alighanem olyan fegyvereket szegeznek ellenünk, olyan fordulatok elé állíthatnak bennünket, hogy a torkunkra forr a szó az ámulattól... A mi templomaink tele vannak titkokkal, amelyek gondolkodóba ejtik még a bölcseket is, a köznép lelkét pedig porig sújtják.

- Beszélj valamit erről! - kérte a fáraó.

- Előre megmondom, hogy felséged katonái nagy csodákat látnak majd a templomokban. Hol a fáklyák alszanak el, hol meg lángok csapkodnak körülöttük, förtelmes szörnyetegek veszik körül őket... Most fal állja el az útjukat, majd szakadék nyílik a lábuk előtt. Egyik-másik folyosón víz önti el őket, másutt meg láthatatlan kezek kövekkel dobálják meg... Aztán micsoda dübörgés, milyen félelmetes hangok dörögnek majd körülöttük!

- Minden templomban vannak hűséges, fiatal papjaim, a Labirintusban pedig ott leszel te - nyugtatta meg a fáraó.

- Meg a csatabárdjaink - vetette közbe Tutmózisz. - Hitvány katona az, aki meghátrál holmi lángok, ijesztgetések elől, vagy arra pocsékolja a drága időt, hogy titkos hangokra füleljen.

- Okosan beszélsz, vezér! - helyeselt Szamentu. - Ha bátran előretörtök, a rémségek eltűnnek, a hangok elnémulnak, és a lángok se perzselnek.

- Most pedig még egy utolsó szó, felséges urunk - fordult a pap Ramszeszhez. - Ha ottvesznék...

- Ne is beszélj róla! - vágott hevesen a szavába a fáraó.

- Ha ottvesznék - ismételte szomorú hangon Szamentu -, akkor Széth egy fiatal papja eljön felségedhez az én gyűrűmmel. A katonaság foglalja csak el a Labirintust, kergesse ki belőle az őröket, és ne is hagyja el többé az épületet, mert az a fiatal pap talán egy hónap leforgása alatt, de talán hamarabb is megtalálja az utat a kincstárba, mert én meghagyom neki az útbaigazításokat. De felséges uram - folytatta letérdelve -, én csak egyet kérek tőled: ha győzöl, állj bosszút értem, de legfőképpen meg ne bocsáss Herihornak és Mefresznek. Te nem tudod, milyen veszedelmes ellenség ez a két ember!... Ha ők kerekednek felül, nemcsak te magad pusztulsz el, hanem az egész dinasztiád...

- Vajon nem méltó dolog-e, hogy a győztes nagylelkű legyen a legyőzöttek iránt? - kérdezte a fáraó sötéten.

- Semmi nagylelkűség!... Semmi kegyelem! - kiáltotta Szamentu. - Amíg azok élnek, téged is, engem is halál, szégyen fenyeget, még a holttestünket is meggyalázzák. Oroszlánt megszelídíthetsz, föníciait megvethetsz, líbiait, etiópot megnyerhetsz magadnak... Megengesztelheted a kháldeai papot is, mert az mint a sas felemelkedik a magasságokba, és ott nem kell tartania a nyilaktól... De egyiptomi papot, aki belekóstolt a bőségbe és hatalomba, meg nem békítesz semmivel. Ezt a harcot csak a halál fejezheti be, vagy az övék, vagy a tiéd.

- Igazad van, Szamentu - felelte Tutmózisz. - Szerencsére nem ő szent felsége, hanem mi, katonák döntjük el ezt a pört a papok és a fáraó között.

Paophi tizenkettedikén nyugtalanító hírek kaptak szárnyra több egyiptomi templomból.

Az utóbbi napokban Hórusz templomában felfordult az oltár, Ízisz templomában könnyezett az istennő szobra. Aztán a tébai Ámon-templomban és Ozirisz denderai sírja körül is baljóslatú csodák estek. A csalhatatlan jelekből a papok azt a következtetést vonták le, hogy Egyiptomot nagy csapás fenyegeti, még a hónap vége előtt.

Ezért aztán Herihor és Mefresz elrendelte, hogy a templomok körül körmeneteket tartsanak, a házaknál pedig áldozatokat mutassanak be az isteneknek.

Mindjárt másnap, Paophi tizenharmadikán tartottak is egy nagy körmenetet Memfiszben: Ptah isten kijött a templomából, Ízisz istennő is az övéből. A két isten a város központja felé tartott, de nagyon kevés számú hivő, főleg nők kíséretében. A végén kénytelenek voltak visszafordulni, mert az egyiptomiak csúfot űztek belőlük, a máshitűek pedig annyira vetemedtek, hogy köveket dobáltak az istenek szent csónakjaira.

A zavargások láttára a rendőrség közömbös maradt, sőt egyik-másik tagja még részt is vett ebben a méltatlan viselkedésben. Délután pedig ismeretlen emberek azt magyarázgatták a tömegnek, hogy a papi rend nem enged semmiféle könnyítést a dolgozóknak, és lázadást akar szítani a fáraó ellen.

Estefelé a templomok előtt munkáscsoportok gyűltek össze és kifütyülték, szidalmazták a papokat. Ugyanakkor köveket dobáltak a kapukra, és egy gonosz lélek a nyilvánosság láttára leütötte a templomára vigyázó Hórusz isten orrát.

Egy-két órával napnyugta után a főpapok és legragaszkodóbb híveik összegyűltek Ptah templomában. Ott volt Herihor, Mefresz, Mentuzufisz, három nomarchosz és Téba főbírája.

- Rettenetes idők! - jegyezte meg a bíró. - Biztosan tudom, hogy a fáraó fel akarja bujtogatni a csőcseléket, rohanja meg a templomokat...

- Azt hallottam - szólt a szebeszi nomarchosz -, hogy parancs ment Nitagerhez, minél gyorsabban siessen ide újabb csapatokkal, mintha máris nem volna itt éppen elég!

- Tegnap óta megszakadt az összeköttetés Alsó- és Felső-Egyiptom között - újságolta Aa nomarchosza. - Az országutakon katonaság áll, ő szent felsége gályái pedig átvizsgálnak minden hajót, mely a Níluson feltűnik...

- XIII. Ramszesz nem "ő szent felsége" - szólt közbe Mefresz szárazon -, mert még nem kapta meg a koronát az istenek kezéből.

- Ez mind csak semmiség volna - mondta az országbíró. - A legnagyobb veszedelem az árulás. Vannak jelek, melyek szerint sok fiatalabb pap a fáraóhoz húz, és mindenről jelentést tesz neki...

- De még olyanok is akadtak, akik vállalták, hogy kezére járnak a katonaságnak a templomok megszállására - tette hozzá Herihor.

- A hadsereg meg fogja szállni a templomokat? - kiáltott fel a szebeszi nomarchosz.

- Legalábbis huszonharmadikán, így szólt a parancs - felelte Herihor.

- És te, kegyes uram, ilyen nyugalommal tudsz erről beszélni? - ijedezett az amenti nomarchosz.

Herihor vállat vont, a nomarchoszok meg összenéztek.

- De ez már nem fér a fejembe! - fakadt ki dühösen Aa nomarchosza. - A templomoknak alig van pár száz főnyi katonaságuk, papok elárulják az ügyünket, a fáraó elvág bennünket Tébától, és fellázítja ellenünk a népet, Herihor őkegyessége pedig minderről úgy beszél, mintha lakomára hívna meg bennünket... vagy védekezzünk, ha ugyan még lehet, vagy pedig...

- Adjuk meg magunkat ő szent felségének? - vetette oda csúfondárosan Mefresz. - Arra mindig ráértek!

- De mi szeretnénk tudni egyet-mást a védelem eszközeiről... - hangoztatta a szebeszi nomarchosz.

- Az istenek megoltalmazzák híveiket - felelte Herihor.

Aa nomarchosza a kezét tördelte.

- Hogy megvalljam őszintén az igazat, a te közömbösséged engem is meglep - intette az országbíró is. - Hiszen szinte az egész köznép ellenünk fordult...

- Olyan a köznép, mint a pelyva, arra megy, amerre a szél viszi - szólt Herihor.

- És a hadsereg?

- Van-e olyan hadsereg, amely porba ne omlana Ozirisz előtt?

- Azt tudom - vágott a szavába türelmetlenül Aa nomarchosza -, de én nem látom se Oziriszt, se azt a szelet, amely a mi pártunkra fordítaná a népet... Azalatt pedig a fáraó már ma megnyerte őket ígéreteivel, holnap pedig már elő is áll az adománnyal...

- Az ígéreteknél és adományoknál erősebb a félelem - felelte Herihor.

- Mitől félhetnének?... A mi összevissza háromszáz katonánktól?

- Ozirisztól majd megijednek.

- De hát hol van Ozirisz? - kérdezte indulatosan Aa nomarchosza.

- Mindnyájan meglátjátok. És boldog lesz, aki azon a napon a szeme világát is el nem veszti.

Herihor olyan rendületlen nyugalommal mondta ezeket a szavakat, hogy a gyülekezetben nagy csendesség támadt.

- Utóvégre is mitévők leszünk? - kérdezte egy kis szünet múlva az országbíró.

- A fáraó azt akarja, hogy a nép huszonharmadikán rohanja meg a templomokat - válaszolta Herihor. - Nekünk azonban ki kell erőszakolnunk, hogy már Paophi huszadikán támadjanak.

- Örökkön élő istenek! - kiáltott most újra Aa nomarchosza, égre emelve a kezét. - Hát miért kell nekünk magunknak bajt zúdítani a fejünkre; ráadásul még három nappal hamarabb?

- Hallgassatok Herihorra - szólt határozott hangon Mefresz -, és minden úton-módon rajta legyetek, hogy a támadás Paophi huszadikán reggel történjék!

- És ha csakugyan szétvernek bennünket? - kérdezte zavartan a főbíró.

- Ha Herihor átkai nem hatnak, akkor én hívom segítségül az isteneket - felelte Mefresz, és szemében baljóslatú tűz lobbant fel.

- Ha nektek, papoknak, megvannak a titkaitok, amelyeket mielőttünk nem szabad feltárni - jegyezte meg a legfőbb bíró -, jó, megtesszük, amit parancsoltok, kierőszakoljuk a támadást huszadikán. De jusson eszetekbe, hogy a mi vérünk és gyermekeink vére a ti fejetekre száll...

- Szálljon a mi fejünkre! - mondta egyszerre a két főpap.

Herihor pedig még hozzátette:

- Tíz esztendő óta kormányozzuk az országot, és ezalatt egyikőtökön sem esett sérelem, valamint megtartottuk minden ígéretünket. Néhány napig legyetek hát még türelemmel és hűséggel, akkor meglátjátok az istenek hatalmát, és megkapjátok jutalmatokat.

A nomarchoszok rövidesen elbúcsúztak a főpapoktól, de nem is próbálták palástolni szomorúságukat és aggodalmukat. Herihor és Mefresz magukra maradtak.

Hosszú hallgatás után Herihor törte meg a csendet:

- Igen. Az a Lükon jó volt, míg az őrültet játszotta. De hogy őt állítsuk oda Ramszesz helyett!...

- Ha a tulajdon édesanyja nem ismerte meg - felelte Mefresz -, akkor nyilván nagyon hasonlít hozzá... Odaülni a trónra, és néhány szót szólni a környezetéhez, azt csak meg tudja tenni... Különben is majd ott leszünk mellette.

- Szörnyen ostoba komédiás!... - sóhajtotta Herihor, a homlokát dörzsölve.

- Bölcsebb millió meg millió más embernél, mert kettős látása van, és nagy szolgálatot tehet még vele az országnak.

- Kegyes uram, örökösen ezt a kettős látását emlegeted - vetette oda Herihor. - Végre hadd győződjem meg róla én is...

- Akarod? - kérdezte Mefresz. - Akkor gyerünk... De az istenekre! Herihor, még tulajdon szíved előtt is hallgass arról, amit most látsz...

Lementek Ptah templomának a pincéjébe. Egy tágas üregbe léptek, ahol csak egy kis mécses világított. A gyenge világításban Herihor egy embert látott, aki az asztalnál ült és evett. Olyan köpeny volt rajta, amilyent a fáraó testőrei viseltek.

- Lükon - szólt hozzá Mefresz -, az ország legfőbb méltósága szeretne meggyőződést szerezni arról, milyen tehetséggel áldottak meg téged az istenek...

A görög félrelökte az ételes tálat, és dörmögni kezdett.

- Átkozott a nap, amikor a lábam először lépett a ti földetekre!... Inkább dolgoznék kőfejtőben, hadd botoznák a hátam...

- Arra még mindig ráérsz - szólt sötéten Herihor.

A görög elhallgatott, majd egyszerre csak elkezdett reszketni, amint Mefresz kezében megpillantott egy fekete kristálygolyót. Elfakult tekintete megzavarodott, arcán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Szeme mereven egy pontra tapadt, mintha odaszögezték volna a kristálygolyóra.

- Már alszik - suttogta Mefresz. - Nem csodálatos?

- Ha ugyan nem komédiázik.

- Csípj bele... szúrd meg... akár meg is perzselheted... - biztatta Mefresz.

Herihor tőrt húzott elő fehér köntöse alól, és úgy tett, mintha Lükonba akarná döfni, épp a két szeme között. De a görög meg se moccant, még a szeme héja se rezzent meg.

- Nézz ide - szólította meg Mefresz, és Lükon elé tartotta a kristálygolyót. - Látod, ki ragadta el Kámát?

A görög ökölbe szorított kézzel felugrott ültéből, szája tajtékzott.

- Eresszetek! - kiáltotta rekedt hangon. - Eresszetek, hadd iszom meg a vérét!

- Hol van most az az ember? - kérdezte Mefresz.

- Egy kis villában, a kertnek azon az oldalán, amelyik legközelebb esik a folyóhoz... Gyönyörű nő van vele... - suttogta Lükon.

- Hebron a neve, Tutmózisznak a felesége - súgta neki Herihor. - Valld be, Mefresz - tette hozzá -, ahhoz nincs szükség kettős látásra, hogy ezt megtudjuk...

Mefresz összeszorította keskeny ajkát.

- Ha ez nem győz meg, kegyes uram, mutatok én ennél különbet is - bizonykodott. - Lükon, találd meg az árulót, aki utat keres a labirintusi kincsekhez...

Az alvó görög még élesebben rámeredt a kristálygolyóra, majd egy kis idő múlva megszólalt:

- Látom... Koldusdaróc van rajta...

- Hol van?

- Fekszik egy kocsma udvarán, amely a Labirintushoz legközelebb van... reggelre ott lesz...

- Milyen formájú?

- Vörös a haja, szakálla... - felelte Lükon.

- Nos? - kérdezte Mefresz Herihort.

- Ügyes rendőrséged van - jegyezte meg Herihor.

- De a Labirintust ugyancsak rosszul őrzik az őrei! - fakadt ki haragosan Mefresz. - Még ma éjjel odamegyek Lükonnal, hogy figyelmeztessem az ottani papokat... De ha sikerül megmentenem az istenek kincseit, kegyes uram, beleegyezel-e, hogy én legyek azután a Labirintus főfelügyelője?

- Amint kívánod, kegyes uram - vágta rá Herihor közömbösen. Szívében pedig még hozzágondolta: "Végre az istenfélő Mefresz is megmutatja a karmait és fogait... Ő maga nem is akar egyéb lenni, mint a Labirintus főfelügyelője, Lükonból meg fáraót faragna! Csakugyan, ha ki akarnám elégíteni a híveim mohóságát, az isteneknek kellene teremteniük tíz Egyiptomot!"

A két főpap elhagyta a templomot. Herihor az éjszaka sötétjében gyalog ment haza Ízisz templomába, ahol a lakása volt. Mefresz pedig két, lovakra szerelt gyaloghintót rendelt. Az egyikbe fiatal papok betették az alvó Lükont, akinek zsákot húztak a fejére, a másikba pedig maga Mefresz szállt be, és egy maroknyi lovas kíséretében, gyorsan ügetve Fajúmba ment.

Paophi tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel Szamentu - a fáraónak adott ígérete szerint - csakugyan behatolt a Labirintusba, egy titkos ajtón, amelyet csak ő ismert. Kezében egy nyaláb fáklya, közülük egy égett, vállán egy kis kosár, benne egy s más eszköz.

Szamentu könnyűszerrel haladt teremről teremre, folyosóról folyosóra, az oszlopokon és falakon egyetlen érintéssel elmozdította a titkos ajtót fedő kőlapot. Néha-néha tétovázott, de akkor elolvasta a falra rótt titkos jeleket, és összehasonlította őket a nyakában lógó gyöngyökre vésett jelekkel.

Egy félórai járás után a kincstárban volt, ott is elmozdított a padlón egy kőlapot, és lement az alatta nyíló terembe. Alacsony, de tágas helyiség volt, mennyezete egy sereg zömök oszlopon nyugodott.

Szamentu letette a kosarat, és két fáklyát gyújtva, az erősebb világ mellett olvasni kezdte a falra vésett feliratokat.

"Noha alakom hitvány - idézte az egyik felirat -, de azért igazi fia vagyok az isteneknek, mert rettenetes az én haragom.

Odakint a szabadban tűzoszloppá válok, és villámokat szórok. Bezárva mennydörgés, pusztulás vagyok, és nincs építmény, amely ellenállhatna az én hatalmamnak.

Csak a szent víz tud lecsillapítani, mert az elveszi az erőmet. De haragom éppúgy kirobban lobogó lángból, mint a legcsekélyebb szikrából.

Előttem minden legörnyed, leomlik. Olyan vagyok, mint Tüfón, aki ledönti a legnagyobb fákat, és magasba emeli a köveket."

"Szóval minden templomnak megvan a maga titka, amelyet a többiek nem ismernek!" - mondta magában Szamentu.

Kinyitott egy oszlopot, és kivett belőle egy jókora urnát. A födele viasszal volt leragasztva, egy kis nyíláson pedig hosszú, vékony zsinór volt belevezetve, amelynek a másik vége nem tudni, hol végződött az oszlop belsejében.

Szamentu levágott a zsinórból egy kis darabot, odatartotta a fáklya lángjához, és megfigyelte, hogy a zsinór, csodálatos hirtelenséggel, nagy sercegéssel ég el.

Most késsel óvatosan lefejtette az urna födelét, és szürke port, apró rögöcskéket talált benne. Kivett néhány rögöt, oldalt húzódott, aztán odaértette hozzá a fáklyát. Egy szempillantás alatt nagy lángnyelvek csaptak fel, a kis rögök eltűntek, csak kellemetlen és sűrű füst maradt utánuk.

Szamentu most a hamvas porból vett ki egy kicsit, leszórta a padlóra, közé helyezte a zsinór egy kis darabkáját, amelyet az urna mellett talált, és egy nehéz követ tett rá. Aztán megint odatartotta a fáklyát, a zsinór tüzet fogott, és egy kis idő múlva a nehéz kő lángok közt fölrepült a levegőbe.

- Most már kezemben van az isteneknek ez a fia! - jegyezte meg elmosolyodva Szamentu. - Nem pusztul el a kincstár...

Azzal elindult oszloptól oszlophoz, sorra kinyitotta a kőlapokat, és mindenünnen kiszedte az elrejtett urnákat. Mindegyikbe zsinór vezetett. Szamentu elvágta, az urnákat pedig félrerakta...

"Na - gondolta magában a pap -, ő szent felsége nekem adhatná a fele kincstárát, de legalábbis megtehetné a fiamat nomarchosznak!... És meg is teszi, minden bizonnyal, mert igazán nagylelkű fejedelem... Engem pedig legalábbis a tébai Ámon-templom illet meg..."

Miután ily módon biztosította az alsó termet, visszatért a kincstárba, onnan pedig tovább a felső terembe. A falakon ott is voltak feliratok, sok-sok oszlop, valamennyiben urna; zsinór vezetett ezekbe is, mind tele voltak szürke rögökkel, amelyek a tűzzel való érintkezésre felrobbantak.

Szamentu elvagdalta a zsinórokat, az oszlopokból kiszedte az urnákat, aztán egy csipetnyi szürke port belekötött egy kis ruhába.

Aztán fáradtan leült. Hat fáklyája már elégett: az éj már a vége felé járhatott.

"Sose hittem volna - mondta magában -, hogy az itteni papok kezében ily csodálatos matéria van... Hiszen ezzel romba lehetne dönteni az asszír várakat!... De mi se kötünk minden titkot a tanítványaink orrára..."

Kimerülten üldögélt, s ábrándozni kezdett. Most már bizonyos volt benne, hogy megkapja a legnagyobb méltóságot, hatalmasabbat, mint amelyet Herihor betöltött.

És mit fog majd tenni?... Nagyon is sokat. Biztosítja majd ivadékainak a bölcsességet és a vagyont is. Azon lesz, hogy megszerezze minden templom titkát, ami korlátlanul megszilárdítaná a hatalmát, és örökre biztosítaná Egyiptom túlsúlyát Asszíria fölött.

Az ifjú fáraó semmibe se veszi az isteneket. Ez megkönnyítené neki, hogy megalapítsa az Egyisten, például az egy Ozirisz tiszteletét, és Egyiptommal egy birodalomba egyesítse a föníciaiakat, zsidókat, görögöket, líbiaiakat.

Ugyanakkor hozzálátna a csatornaépítéshez is, amely összeköti a Vörös-tengert a Földközi-tengerrel. Ha a csatorna mentén várakat építenek és erős csapatokat vonnak össze, akkor az egész kereskedelem, kelet és nyugat ismeretlen népeivel, Egyiptom kezébe jut.

Akkor pedig Egyiptomnak tulajdon hajóhadat kell építenie, egyiptomi hajósokat kell nevelnie... Elsősorban pedig le kell törnie Asszíriát, amely évről évre veszedelmesebb kezd lenni... Le kell törni a papok kapzsiságát, élvvágyát... Legyenek bölcsek, éljenek bőségben, de szolgálják az országot, ahelyett, hogy mint ma: csak fejőstehenüknek nézik...

"Már Háthor hónapban hatalmon leszek! - forgatta magában. - A fiatal fáraó sokkal jobban szereti az asszonynépet és a katonaságot, semhogy az ország dolgaival foglalkozhatna... Ha pedig nem lesz fia, akkor az én fiam, az én fiam..."

Fölébredt álmodozásából. Ismét elégett egy fáklyája, ideje volt kifelé indulni a föld alól.

Fölkelt, vállára vette kis kosarát, és elindult a kincstár fölötti teremből.

"Nincs szükségem segítségre... - gondolta és elmosolyodott. - Mindent egymagam biztosítottam... én magam... Széth lenézett papja!"

Már keresztülhaladt egy sereg szobán, folyosón, amikor egyszerre hirtelen megállt... Úgy rémlett neki, mintha ennek a teremnek a padlóján, ahol most jár, vékony kis fénysávot látott volna...

Egyszerre olyan rettenetes ijedelem szorította el a torkát, hogy hirtelen eloltotta a fáklyát. De akkorra a fénysáv elenyészett a padlón.

Szamentu megfeszítette hallóérzékét, de csak halántékának a lüktetését hallotta a tulajdon fején.

"Képzelődtem!" - mondta magában.

Reszkető kézzel kivett a kosarából egy kis edénykét, amelyben lassan izzott egy darab tapló, és újra meggyújtotta rajta a fáklyát.

"Nagyon álmos vagyok!" - fordult meg a fejében.

Körülnézett a teremben, és odalépett ahhoz a falhoz, amelyben a titkos ajtó volt. Megnyomta a szög fejét, de az ajtó nem tárult fel. Még egyszer megnyomta... majd harmadszor is... hiába...

- Mi ez? - szólt megdöbbenve.

Most már teljesen elfeledkezett a fénysávról. Úgy érezte, hogy valami új, hallatlan dolog történt vele. Annyi száz meg száz titkos ajtót nyitott már ki életében, annyit nyitott már ki magában a Labirintusban is, hogy most sehogy se tudta felfogni ezt az akadályt.

Most újra elfogta a rettegés. Faltól falhoz szaladgált, és mindenütt próbálgatta a titkos ajtót. Végre egyik helyen a fal engedett. Szamentu mélyen föllélegzett, és egy óriási terembe lépett, amelyet, mint annyi mást, oszlopok töltöttek be. Fáklyája a nagy térségnek csak egy kis-kis részét világította be, a java része elveszett a sűrű homályban.

A sötétség, az oszlopok erdeje, főképpen pedig a terem ismeretlen volta megnyugvást szerzett a papnak. Szorongása mélyén már felcsillant a gyermekes remény szikrája: azt hitte, hogy ha ő nem ismeri ezt a termet, nem ismeri más se, nem talál ide senki...

Egy kissé megnyugodott, és ekkor úgy érezte, hogy a lába roskadozik. Leült. De hamarosan újra felugrott, körbejártatta a szemét, mintha meg akart volna győződni róla: csakugyan fenyegeti-e veszély és honnan? Melyik sötét zugból sompolyog elő, és veti rá magát?

Szamentu úgy megszokta a föld alatti odúkat, a sötétben való botorkálást, mint senki más egész Egyiptomban... Sok nyugtalan percen ment már keresztül életében. De amit most átélt, valahogy annyira új volt előtte, és olyan szörnyűséges, hogy félt igazi nevén megnevezni.

Végre nagy erőfeszítéssel összeszedte gondolatait.

"Ha csakugyan láttam azt a világosságot - tűnődött -, ha valaki csakugyan elzárta előlem az ajtót, akkor elárultak!... Akkor pedig most mitévő legyek?"

"Meghalsz!" - suttogta egy hang, valahol a lelke mélyén.

"Meghalok?"

A verejték kiverte az arcát; lélegzete elakadt. És hirtelen őrült ijedelem vett rajta erőt. Összevissza futkosott a teremben, és öklével verdeste a falakat, kereste a kijáratot. Már elfelejtette, hol van, hogy jutott ide: elvesztette az irányt, de még a tájékozódás lehetőségét is, a nyakában lógó gyöngyök útbaigazítása nyomán.

Egyszerre úgy érezte, mintha két ember lakna benne: az egyik csaknem tébolyodott, a másik higgadt és okos. Az okos azt erősítette, hogy mindez csak üres káprázat, hogy nem fedezte fel senki, nem is keresi senki, és kijut innen, csak egy kicsit magához térjen. Ám a másik, a tébolyult, nem hallgatott az értelem szavára, sőt egyre inkább belső ellenfele feje fölé kerekedett.

Ó, ha el lehetne bújni valamelyik oszlopban!... Akkor aztán csak keressék... Bár nyilván nem keresné senki! Nem is akadnának rá, de kialhatná magát, és kipihenten visszanyerné önuralmát.

"Mi érhetne itt engem? - mondta vállat vonva. - Csak le tudnék higgadni, akkor üldözhetnének akár az egész Labirintusban... Mert minden út elzárásához néhány ezer emberre volna szükség, ahhoz pedig, hogy megtudhassák, melyikben húzódom meg, valóságos csodának kell esni!

De tegyük föl, hogy elcsípnek... Hát aztán!... Előveszem ezt a kis üvegcsét, a számhoz emelem, és egy pillanat alatt kimenekülök, nem fog el senki... Még az istenek se..."

De hasztalan volt minden okoskodás, egyszerre megint olyan rettenetes szorongás lepte meg, hogy újra kioltotta a fáklyát, és reszketve, vacogó fogakkal simult az egyik oszlophoz.

"Miért kellett... miért is kellett idejönnöm! - mondta magában. - Nem volt meg a betevő falatom?... Vagy nem volt hová lehajtani a fejem?... Világos, hogy felfedeztek... Hiszen a Labirintusnak tenger őre van, olyan éberek, mint a kutyák, és csak gyerek vagy ostoba ember hihette, hogy félre lehet őket vezetni!...

A vagyon!... A hatalom!... Van-e olyan kincs, amiért érdemes volna odaadni az életnek akár csak egyetlenegy napját is?... Én meg java erőmben kockára tettem..."

Úgy rémlett neki, mintha súlyos kopogást hallott volna. Talpra ugrott - és a terem mélyében világosságot pillantott meg.

"Úgy van: ez valóságos fény, nem káprázat..." A távoli falon, valahol a terem végén, az ajtó nyitva volt, fáklyákkal néhány fegyveres ember lépkedett be rajta óvatosan.

Erre a látványra a papnak fagyos hideg futott végig a lábán, szívén, fején... Most már nem kételkedett benne, hogy nemcsak nyomára bukkantak, hanem már üldözik, és körül is fogták.

Ki árulhatta el?... Nyilvánvaló: csak egy ember lehetett, Széth fiatal papja, akit elég aprólékosan beavatott a terveibe. Az árulónak egy hónapig kellett volna keresnie a labirintusi utakat, de ha az őrökkel összebeszél, egyetlen nap alatt kinyomozhatták Szamentut...

E pillanatban Széth főpapja megismerte azt az érzést, amelyet csak azok éreznek, akik a halállal állnak szemben. Már nem is félt, képzelődésében felrajzott aggodalmai egyszerre szertefoszlottak a valóságos fáklyavilág előtt... És nemcsak visszanyerte teljes önuralmát, de még végtelenül magasabban is érezte magát, mint akárki élő... Egy pillanat múlva nem fenyegeti őt már semmi... semmi veszedelem!

Gondolatai villámsebességgel és világossággal száguldottak keresztül a fején. Egyszerre áttekintette egész életét: sok munkáját, sok veszedelmét, reményeit, nagy álmait... most semmiség volt a szemében mind. Mert mi haszna volna belőle, ha ebben a pillanatban ő volna akár a fáraó is, vagy ha övé volna e fejedelmi kincsek minden drágasága?

Minden csak hiábavalóság, por, vagy még annál is rosszabb: káprázat. Csak egyetlen nagy, valóságos dolog van a világon: a halál...

Ezalatt a fáklyás emberek gondosan szemügyre vettek minden oszlopot, minden zugot, és már megjárták a hatalmas terem felét. A pap látta dárdáik csillogó hegyét, és észrevette, hogy tétováznak, mennyire félve, kelletlenül haladnak előre. Néhány lépésnyire mögöttük egy másik csoport járt, csak egy fáklyával megvilágítva.

Szamentu még csak haragot sem érzett irántuk, inkább csak kíváncsi volt: ki árulhatta el? De még ez a kérdés se nagyon nyugtalanította, mert sokkal fontosabbnak tetszett előtte a nagy kérdés: miért kell az embernek meghalnia, és... mi végre születik a világra?... Mert a halál ténye előtt az egész élet is csak egyetlen fájdalmas pillanattá zsugorodik össze, ha mégoly hosszú, tapasztalatokban mégoly gazdag volt is.

"Miért?... Mi végre?..."

Az egyik fegyveres hangja térítette magához.

- Nincs itt senki, és nem is lehet!

A fegyveresek megálltak. Szamentu úgy érezte, hogy szereti ezeket az embereket, akik nem akarnak továbbmenni... és szíve nagyot dobbant.

Lassanként odaért a másik csoport is: vitatkoztak.

- De hogy is teheti fel, kegyes uram, hogy valaki ide bejöhetett? - mondta az egyik hang haragtól reszketve. - Hiszen minden bejárat előtt őrség áll, különösen most. És ha valaki mégis belopakodott, legfeljebb azért, hogy éhen haljon...

- Márpedig nézze csak, kegyes uram, Lükont, hogy viselkedik - felelte a másik hang. - Az alvó még most is olyan, mintha a közelében érezné az ellenséget...

"Lükon? - gondolkozott el Szamentu. - Ó, ez az a görög, aki annyira hasonlít a fáraóra... De mit látok?... Mefresz hozta ide!"

Ebben a pillanatban az alvó görög előreiramodott, aztán megállt az oszlop előtt, amely mögött Szamentu meghúzódott. A fegyveresek utánafutottak, fáklyáik fénye rávilágított a pap fekete alakjára.

- Ki van itt? - kiáltotta rekedt hangon a parancsnok.

Szamentu előlépett. Váratlan megjelenése olyan erős hatással járt, hogy a fáklyás fegyveresek hátrahőköltek. Keresztülmehetett volna a megdöbbent emberek között, senki se tartóztatta volna fel. De Szamentu már nem is gondolt menekülésre.

- Hát tévedt-e az én távolbalátóm? - kiáltotta Mefresz, kinyújtva karját. - Ott az áruló.

Szamentu nevetve lépett Mefresz elé.

- Erről a kiáltásról rád ismertem, Mefresz - vágta oda Szamentu. - Csalónak ugyan nem vagy csaló, de ostobának ostoba vagy...

Mindenki megdermedt; Szamentu pedig nyugodt gúnnyal folytatta:

- Bár az is igaz, hogy ebben a pillanatban csaló is vagy meg ostoba is. Csaló vagy, mert a Labirintus őreivel el akarod hitetni, hogy ennek a gazembernek kettős látása van; és ostoba is vagy, mert azt gondolod, elhiszik neked. Inkább valld be nyomban, hogy Ptah templomában is megvan a Labirintus pontos tervrajza...

- Nem igaz! - kiáltotta Mefresz.

- Kérdezd meg ezeket az embereket, kinek hisznek: neked-e vagy nekem? Én azért vagyok itt, mert megtaláltam a terveket Széth templomában, te meg a halhatatlan Ptah kegyelméből jutottál ide... - fejezte be Szamentu nevetve.

- Kötözzétek meg ezt az árulót, ezt a hazugot! - parancsolta Mefresz.

Szamentu pár lépést hátrált. Köntöse alól hirtelen előrántott egy kis üvegcsét, az ajkához emelte, majd így szólt:

- Mefresz, te holtod napjáig ostoba maradsz. Neked csak akkor van eszed, ha pénzről van szó...

Azzal kiürítette az üvegcsét, és elvágódott a padlón.

A fegyveresek hozzáugrottak, felemelték, de már visszahanyatlott a kezükből.

- Maradjon csak itt, mint a többiek... - mondta a Labirintus felügyelője.

Azzal az egész csapat elhagyta a termet, és gondosan bezárták a titkos ajtót. Egykettőre künn is voltak a Labirintus föld alatti üregeiből.

Amikor aztán Mefresz őkegyessége felért az udvarra, meghagyta papjainak, hozassák elő a lovakra szerelt gyaloghintókat, és a még mindig alvó Lükonnal együtt nyomban elindult Memfiszbe.

A Labirintus őrei, a szokatlan eseményektől kábultan, hol egymásra, hol Mefresz kíséretére bámultak, amely rövidesen el is tűnt a sárga porfelhőben.

- Nem tudom elhinni - hajtogatta egyre a felügyelő főpap -, hogy akadt napjainkban ember, aki behatolt a Labirintusba...

- Kegyes uram elfelejti, hogy ma három ilyen is akadt - jegyezte meg az egyik fiatalabb pap, a főpapra sandítva.

- Á!... Csakugyan igaz! - felelte a főpap. - Megzavarták az istenek az eszemet? - tette hozzá a homlokát dörzsölve, és megszorongatta a mellére lógó amulettet.

- És kettő közülük elszökött - folytatta a fiatalabb pap. - Az a komédiás Lükon és szent Mefresz.

- Miért nem figyelmeztettél erre még odalenn a föld alatt?! - fakadt ki a főpap.

- Nem tudtam, hogy ez lesz a vége...

- Jaj a fejemnek! - jajveszékelt a főpap. - Még arra se vagyok méltó, hogy kapusa legyek a Labirintusnak, nemhogy őrségének a feje!... Figyelmeztettek bennünket, hogy valaki be akar hatolni a Labirintusba, és nem akadályoztam meg... Most meg kieresztettük a két legveszedelmesebbet, akik azt hozzák be, akit akarnak... Jaj, jaj!

- Ne ess kétségbe, kegyes uram! - csillapította egy másik pap. - A mi törvényünk egészen világos... Küldd be, kegyes uram, Memfiszbe négy vagy hat emberünket, és add a kezükbe az ítéletet. A többi már az ő dolguk...

- Én már igazán elvesztettem az eszem! - sopánkodott a főpap.

- Ami megtörtént, megtörtént - szólt közbe nem minden gúny nélkül a fiatal pap. - Csak egy bizonyos: olyan emberek, akik nemcsak bejutottak a Labirintusba, hanem egész otthonosan járnak-kelnek benne, akár a tulajdon házukban, nem élhetnek tovább...

- Jelöljetek hát ki hat embert az őrségünkből...

- Természetes!... Végezni kell vele! - erősítgették a felügyelő papok.

- Ki tudja, Mefresz nem Herihor őkegyességével egyetértve járt-e el? - súgta valaki.

- Elég! - rivallt rá a főpap. - Ha Herihort találnók itt a Labirintusban, ővele is a törvény szerint járnánk el. De meggyanúsítani, vádolni nem szabad senkit... Az íródeákok írják meg Mefresz és Lükon ítéletét, a kijelölt emberek menjenek utánuk, amilyen gyorsan csak lehet, az őrségeket pedig meg kell erősíteni. Azonfelül végig kell idebenn kutatnunk az egész épületet, és nyomára jönnünk, hol, merre jött be Szamentu... Bár bizonyos vagyok benne, hogy egyhamar nem akad követője...

Néhány óra múlva hat ember elindult Memfiszbe.

Paophi hónapnak a tizennyolcadik napján Egyiptomban már teljes volt a zűrzavar. Alsó- és Felső-Egyiptom között az összeköttetés megszakadt, a kereskedelem megszűnt, a Níluson csak katonai figyelőhajók jártak, a szárazföldi utakat katonaság lepte el, amely vonult a nagyobb városokba, ahol híresebb templomok emelkedtek.

Munka csak a papi birtokokon folyt. A nemesek, nomarchoszok, de még a fáraó birtokain is lábon maradt a len, a lóheréhez hozzá se nyúltak, a szőlőt se volt, aki leszedje. A parasztok nem dolgoztak semmit, csak csapatokba verődve csavarogtak, énekeltek, ettek-ittak, és ijesztgették a papokat meg a föníciaiakat.

A városokban a boltok zárva maradtak, a tétlen mesteremberek pedig naphosszat az ország átalakulásán tanakodtak. Ez a nyugtalanító jelenség Egyiptomban nem volt újság, de most olyan fenyegető méreteket öltött, hogy az adószedők, de még a bírók is elrejtőztek, annál is inkább, mert a rendőrség nagyon enyhén kezelte a köznép túlkapásait.

Még egy dolog érdemelt különös figyelmet: a bőséges ennivaló és bor. Különösen a föníciai kocsmákban, csapszékekben, de másutt is, Memfiszben éppúgy, mint a tartományokban, ki-ki annyit ehetett-ihatott, amennyit akart, ingyen vagy potom áron.

Azt beszélték, hogy ő szent felsége rendezi ezt a cécót a népének, és nem is lesz vége egy egész hónapig.

Minthogy a közlekedés nagyon megnehezült, vagy teljesen meg is akadt, az egyes városok nemigen tudták, mi folyik a szomszédban. Csak a fáraó, még inkább pedig a papok látták át az egész ország helyzetét.

Ezt a helyzetet elsősorban is a teljes szakadás jellemezte Alsó- és Felső-Egyiptom, vagyis a tébai és memfiszi birodalom között. Tébában a papság hívei voltak túlsúlyban, Memfiszben meg a fáraó pártja. Tébában azt beszélték, hogy XIII. Ramszesz megháborodott, és el akarja adni Egyiptomot a föníciaiaknak; Memfiszben meg azt bizonygatták, hogy a papok a fáraót meg akarják mérgezni, és az asszírokat akarják az országba hozni.

Az egyszerű nép északon, délen egyaránt ösztönösen a fáraóhoz húzott. De a nép csak passzív, ingatag erő volt. Amikor a kormány kortese beszélt előttük, a parasztok készek voltak megrohanni a templomokat, megverni a papokat; amikor pedig körmenet haladt el mellettük, arcra borultak, és rettegve hallgatták a jóslatokat, hogy még ebben a hónapban ilyen meg ilyen csapások fenyegetik Egyiptomot.

A megriadt nemesség és szinte valamennyi nomarchosz Memfiszbe ment, és kérve kérte a fáraót, oltalmazza meg őket a lázongó parasztoktól. De minthogy XIII. Ramszesz csak türelemre intette őket, a csőcseléket meg nem bántotta, az arisztokraták a papi párttal kezdtek tanácskozni.

Az igaz, hogy Herihor hallgatott, vagy éppen ő is türelmet ajánlott; de a többi főpap azt bizonygatta az uraknak, hogy Ramszesz őrült, és arra célozgattak, hogy le kell taszítani a trónról.

Magában Memfiszben két párt versengett egymással: az istentelenek ittak, zajongtak, a templomok falát, de még az istenszobrokat is megdobálták sárral, az istenfélők pedig, javarészben csak öregek és asszonyok, az utcákon imádkoztak, hangos szóval nagy csapásokat jósolgattak, és az istenekhez könyörögtek segedelemért. Az istentelenek mindennap elkövettek valamilyen erőszakosságot, az istenfélők között minden áldott nap akadt egy-egy beteg vagy nyomorék, aki visszanyerte az egészségét.

De csodálatosképpen a két párt a felszított szenvedélyek lobogása ellenére se bántotta egymást, még kevésbé ragadtatta magát erőszakos lépésekre. Ennek az volt a magyarázata, hogy mind a két párt a magasabb körök irányítása, azok tervei szerint szította a zűrzavart.

A fáraó még nem gyűjtötte össze minden haderejét és vezérét a papok ellen, ezért nem is adta meg a jelt a nyílt támadásra a templomok ellen; a papok is mintha vártak volna valamire. De nyilvánvaló volt, hogy ma már nem érzik magukat annyira gyengéknek, mint az első percekben, a küldöttek szavazása után. És maga XIII. Ramszesz is gondolkodóba esett, amikor mindenfelől azt jelentették neki, hogy a papi birtokok parasztjai nem elegyednek bele a zavargásokba, hanem végzik munkájukat.

"Mit jelent ez? - kérdezgette magában a fáraó. - A borotváltfejűek tán azt hiszik, hogy nem merem megtámadni a templomokat, vagy előttem ismeretlen védelmi eszközeik volnának?"

Paophi tizenkilencedikén a rendőrség jelentette a fáraónak, hogy az elmúlt éjjel a nép rongálni kezdte a Hórusz templomát övező falakat.

- Ti parancsoltátok? - kérdezte a fáraó.

- Nem. A maguk jószántából tették.

- Csak szelíden tartóztassátok őket... - hagyta meg a fáraó. - Néhány nap múlva majd tehetnek, amit akarnak. De most még ne viselkedjenek nagyon erőszakosan...

XIII. Ramszesz - mint vezér és a Sóstavaknál vívott csata győztese - tudta, hogyha a tömeg egyszer megmozdul, többé semmi vissza nem tartja: vagy összetöri ellenfelét, vagy összezúzódik. Ha a templomok nem védekeznek, akkor a köznép elbánik velük, de ha védekeznek?

Akkor a nép szétszalad, és helyére katonaságot kell küldeni. Abból volt is már elég sok, de még most sem annyi, amennyire a fáraó számítása szerint szükség volna.

Azonfelül: Hiram még nem tért vissza Pi-Basztból az írásokkal, Herihor és Mefresz árulásának bizonyítékaival, s ami a legfontosabb: a fáraóhoz húzó papok csak Paophi huszonharmadikára ígérhettek segítséget a fáraó csapatainak. Milyen úton-módon lehetne értesíteni őket a templomokban, amelyek annyira távol esnek egymástól? És az óvatosság nem azt parancsolja-e, hogy óvatosan kerülni kell velük az érintkezést, ami elárulhatná őket?

Ezekre az okokra való tekintettel Ramszesz sehogy se akarta, hogy a nép korábban támadja meg a templomokat.

De a zavargás a fáraó akarata ellenére is nőttön-nőtt. Ízisz temploma körül megöltek néhány hivőt, akik súlyos csapásokat jósoltak az országnak, vagy csodás módon visszanyerték egészségüket. Ptah temploma körül a csőcselék megtámadott egy körmenetet, a papokat bántalmazta, a szent csónakot - amelyen az isten szobra állt - összetörte. Szinte ugyanakkor futárok érkeztek Szochem és Anu városából, és jelentették, hogy a nép be akart hatolni a szent templomokba. Kherauvoszban meg éppen be is rontott, és meggyalázta a legszentebb helyeket.

Estefelé, szinte loppal, papi küldöttség érkezett ő szent felsége palotájába. A tisztelendő próféták sírva borultak a fáraó elé, könyörögtek, oltalmazza meg az isteneket és templomokat.

Ez a váratlan esemény nagy örömmel, de még nagyobb büszkeséggel töltötte el a fáraó szívét. Intett a küldöttségnek, álljanak fel, és kegyesen azt felelte nekik, hogy az ő csapatai mindenkor készek megoltalmazni a templomokat, ha ők, a papok vezetik be őket.

- Nem kételkedem benne - jelentette ki a fáraó -, hogy a rombolók maguktól visszahőkölnek, ha meglátják, hogy katonaság védi az istenek hajlékait.

A küldöttség tétovázott.

- Ő szent felsége tudván tudja - felelte a legidősebb pap -, hogy katonaságnak még a szentélyek udvarába sem szabad belépnie... Meg kell tudakolnunk a főpapok véleményét...

- Jó, csak tanakodjatok - felelte a fáraó. - De én nem tudok csodát művelni, és messziről, innen a palotából nem védelmezhetem meg a templomokat.

A küldöttség elszomorodva távozott a fáraó szobájából, aki utána nyomban bizalmas tanácsra hívta össze a híveit. Meg volt győződve, hogy a papok alávetik magukat az akaratának, és esze ágába se jutott, hogy az egész küldöttségjárás csak fogás, amelyet Herihor az ő félrevezetésére talált ki.

Amikor a fáraó szobájában együtt voltak a polgári és katonai méltóságok, Ramszesz büszkén nyitotta meg a tanácskozást.

- Eddig az volt a szándékom, hogy csak Paophi huszonharmadikán foglaljuk el a memfiszi templomokat... Most mégis úgy látom, hogy jobb lesz ezt már holnap nyélbe ütni.

- De valamennyi csapatunkat még nem vontuk össze - vetette ellen Tutmózisz.

- És nincsenek a kezünkben Herihor levelei Asszíriához - tette hozzá a főkancellárius.

- Sebaj! - felelte a fáraó. - Hadd tudja meg a nép már holnap, hogy Herihor és Mefresz árulók, a nomarchoszoknak és a papoknak pedig csak pár nap múlva mutatjuk meg a bizonyítékot, amikor Hiram visszaérkezik Pi-Basztból.

- Felséged új parancsa nagyot változtat az eredeti terven - jegyezte meg Tutmózisz. - Holnap nem foglaljuk el a Labirintust... És ha a templomok Memfiszben is megpróbálják az ellenállást, még csak faltörő kosaink sincsenek, hogy benyomjuk a kapukat...

- Tutmózisz - válaszolta a fáraó -, megtehetném, hogy magyarázatlanul hagyom parancsaimat... De meg akarlak győzni, hogy az én elmém behatóbban latolja az események folyását... Ha a nép - folytatta Ramszesz - már ma támadja a templomokat, akkor holnap már be is akar hatolni. Ha nem támogatjuk, akkor visszaverik, és három nap leforgása alatt minden bizonnyal elveszti a kedvét merészebb lépésektől. És ha a papok már ma küldöttséget menesztenek hozzám, akkor bizonyára nagyon gyengék lehetnek. De néhány nap alatt megnövekedhetik híveiknek a száma a népben is... Félelem és lelkesedés olyan, mint a bor a kancsóban: megfogyatkozik annyival, amennyi kifolyik, és csak az ihatik belőle, aki idejében csap alá tartja a poharát. Ha tehát a nép már kész a támadásra, az ellenség pedig meg van rémülve, akkor kapjuk üstökön az alkalmat, mert, amint mondtam, néhány nap múlva a szerencse elhagyhat bennünket, ha ugyan ellenünk nem fordul...

- És az élelmiszerek is fogytán vannak - tette hozzá a kincstartó. - Három nap múlva a népnek vissza kell térnie a munkájához, mert ingyen már nem lesz mivel etetnünk őket...

- No, látod! - fordult a fáraó Tutmóziszhoz. - Én magam megparancsoltam a rendőrség fejének, hogy tartsa féken a népet. De ha nem lehet visszatartani, fel kell használni a lendületet. Tapasztalt hajós nem viaskodik sem az árral, sem a széllel, hanem hagyja, hadd vigyék hajóját abban az irányban, amelyet ő szab meg...

E pillanatban futár érkezett, és jelentette, hogy a nép megtámadta az idegen országbeli polgárokat. Nekiestek a görögöknek, szíriaiaknak, de főképpen a föníciaiaknak. Egy sereg boltot kifosztottak, és néhány embert megöltek.

- Itt a bizonyság - kiáltotta a fáraó felindulva -, hogy a népet nem lehet letéríteni a már kijelölt útról!... Holnap a csapatok legyenek a templomok közelében, és nyomban vonuljanak is be, ha a nép be akar rontani!... Vagy ha a nép meghátrálna a nyomás elől... Az igaz, hogy a szőlőt Paophi hónapban kell leszüretelni. De van-e olyan kertész, aki rajta hagyná a vesszőn, ha a fürt egy hónappal korábban megérett? Ismétlem: én késleltetni akartam a nép megmozdulását, fölkészülésünk teljes befejezéséig. De minthogy ezeket a dolgokat nem lehet jobb időre halogatni, használjuk fel a kedvező szelet... és feszítsük ki vitorláinkat!... Herihort és Mefreszt holnap el kell fogni, és idehozni a palotába. A Labirintussal aztán majd végzünk pár nap múlva.

A tanácstagok elismerték, hogy a fáraó elhatározása helyes, és csodálkoztak okosságán és határozottságán. Még a tábornokok is úgy tartották, hogy okosabb kapni a kínálkozó jó alkalmon, mint nagy erőket összegyűjteni akkorra, amikor a jó alkalom már elmúlt.

Késő éjszaka volt. Memfiszből új futár érkezett, és jelentette, hogy a rendőrségnek sikerült megvédeni az idegeneket. De a nép nekivadult, és nem tudni, holnap mire ragadtatja magát.

E pillanattól fogva egymás után érkeztek a futárok. Egyesek azt a hírt hozták, hogy nagy paraszttömegek csákányokkal, botokkal fölfegyverkezve, mindenfelől Memfisz felé tartanak. Mások azt jelentették, hogy Peme, Szochem és Un környékén a nép kimenekül a földekre, és jajveszékel, hogy holnap vége lesz a világnak. Egy harmadik levelet hozott Hiramtól, hogy hamarosan ő is megjön. Egy jelentés azt adta hírül, hogy papi csapatok lopózkodtak be Memfiszbe, és ami még fontosabb: Felső-Egyiptomból hatalmas néptömegek és katonaság közeledik, nemcsak a föníciaiakkal, de még őfelségével szemben is ellenséges hangulatban.

"Mire ideérnek - gondolta a fáraó -, akkorra már a főpapok a kezemben lesznek, sőt Nitager csapatai is megérkeznek... Néhány napot megkéstek..."

Végül jelentették, hogy a csapatok az országutakon itt is, ott is elfogtak álruhás papokat, akik ő szent felsége palotájába igyekeztek bejutni, bizonyosan nem jó szándékkal.

- Hozzák őket ide elém - hagyta meg a fáraó nevetve. - Látni akarom, kikben volt bátorság, hogy gonosz terveket forraljanak ellenem!

Éjfél felé Nikotrisz királyné kért kihallgatást ő szent felségétől.

A királyné sápadt volt, és reszketett. A tiszteket kiküldte a fáraó szobájából, s amikor négyszemközt maradt a fiával, sírva panaszolta:

- Én fiam, nagyon rossz jóslatokat hozok neked...

- Szívesebben hallanék néhány pontos hírt ellenségeink erejéről és terveiről...

- Ma este kápolna-szobámban Ízisz istennő szobra arccal a fal felé fordult, és a szent medencében a víz vörössé vált, mint a vér...

- Ez azt bizonyítja - vágta rá a fáraó -, hogy benn a palotában árulók vannak. De nem nagyon veszedelmesek, ha csak a vizet tudják elpiszkítani, és a szobrokat megfordítani.

- Az egész cselédségünk - folytatta a királyné -, az egész nép szentül hiszi, hogy ha a katonáid bevonulnak a templomokba, Egyiptomra szörnyű szerencsétlenség zúdul...

- Nagyobb szerencsétlenség - vetette közbe a fáraó - a papok vakmerősége. Hogy az én örökkön élő atyám beengedte őket a palotájába, most azt hiszik, hogy a fáraók palotája az övék... De az istenekre: a végén mi leszek én az ő mindenhatóságukkal szemben?! Avagy nem szabad királyi jogaimhoz ragaszkodnom?

- Legalább... legalább - szólt a királyné elgondolkozva - légy könyörületes... Igazad van, vissza kell szerezned jogaidat, de ne engedd meg a katonáidnak, hogy az istenek szent hajlékait erőszakkal felforgassák, a papokat bántalmazzák!... Jusson eszedbe, hogy a kegyes istenek küldenek Egyiptomra örömet, a papok pedig minden hibáik ellenére is (de ki van hiba nélkül?) megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek ennek az országnak... Gondolj csak arra, hogy ha tönkrejuttatnád, világgá kergetnéd őket, megsemmisítenéd a tudományt, márpedig az emelte országunkat a többiek fölé...

A fáraó megfogta az anyja kezét, megcsókolta az arcát, és nevetve mondta:

- Az asszonyok mindig túlzásba esnek!... Te, anyám, úgy beszélsz velem, mintha nem fáraó volnék, hanem a vad hikszoszok vezére. Hát akarom én bántani a papokat?... Vagy gyűlölöm én a tudományukat? Még az olyan meddő tudományt se, amely a csillagok járását vizsgálja: nem tesz az bennünket egy utennel se gazdagabbá, a csillagok pedig minélkülünk is keringenek az égen... Nem bánt engem sem az eszük, sem a jámborságuk; nekem Egyiptom nyomorúsága fáj, amely befelé elsorvad az éhségtől, kifelé meg fél minden asszír fenyegetéstől. A papok pedig sok tudományukkal nemcsak fejedelmi terveimben nem akarnak a kezemre járni, de a legszemérmetlenebb módon ellenem szegülnek. Engedd meg hát, anyám, hadd győzzem meg őket, hogy nem ők, hanem én vagyok az ura az én örökségemnek. Az alázatosokon nem is tudnék bosszút állni, de a vakmerőknek a nyakára hágok. Tudják ezt ők is, de még nem akarják elhinni, és minthogy igazi erejük nincs, mindenféle csapás elhíresztelésével szeretnének megrémíteni. Az az utolsó fegyverük és menedékük... Ha megértik, hogy nem félek ijesztgetéseiktől, megalázkodnak... Akkor pedig templomaiknak egyetlen köve se hull le, kincseikből egyetlen gyűrű se vész el. Ismerem én őket!... Ma még nagyképűsködnek, mert messze vagyok tőlük. De ha kinyújtom feléjük acélkardomat, térdre esnek, és az egész mostani felfordulás békességgel és mindenki javára végződik.

A királyné átölelte a fáraó lábát, és megnyugodva távozott, csak arra kérte Ramszeszt, tisztelje az isteneket, és legyen irgalmas az istenek szolgáihoz.

Anyja távozása után a fáraó Tutmóziszt hívatta.

- Akkor tehát holnap a csapataim elfoglalják a templomokat - jelentette ki Ramszesz. - De mondd meg az ezredeseknek, hogy ne felejtsék el; azt akarom, hogy az istenek szent hajlékai érintetlenül maradjanak, és senki kezet ne emeljen a papokra.

- Még Mefreszre és Herihorra se? - kérdezte Tutmózisz.

- Még azokra se - felelte a fáraó. - Elég bűnhődés lesz nekik, ha mai méltóságuktól megfosztva kerülnek vissza a templomokba, a tudósok közé, hogy imádkozzanak és akadálytalanul kutassák a tudományokat...

- Úgy lesz, amint parancsolod, felséges uram... Bár...

Ramszesz fölemelte az ujját, jelezve, hogy nem akar hallani semmi ellenvetést. Aztán, hogy más tárgyra terelje a beszélgetést, nevetve fűzte hozzá:

- Tutmózisz, emlékszel-e a pi-bailoszi hadgyakorlatra?... Annak már két éve!... Amikor ott annyira haragudtam a papok vakmerőségére és kapzsiságára, gondoltad volna-e, hogy ilyen hamar leszámolok velük?... És szegény Sára... meg az én kicsi fiacskám!... Milyen szép volt!

Két könnycsepp pergett le a fáraó arcán.

- Bizony, ha nem volnék istenek fia, akik irgalmasok és nagylelkűek, holnap néhány nehéz órát szereznék ellenségeimnek... Hányszor megaláztak... Az ő hibájukból hányszor homályosították el könnyek a szememet!

Paophi huszadik napján olyan volt Memfisz képe, mintha nagy ünnep volna. Minden munka szünetelt, még a teherhordók se cipekedtek nehéz zsákjaikkal. Az egész nép kiözönlött az utcákra és terekre, vagy a templomok köré csődült, legtöbben Ptah szentélye köré, mert az volt a legerősebb. Oda gyülekeztek Herihor és Mefresz vezetésével az egyházi és világi méltóságok is.

A katonaság a templom közelében állt fel, szakadozott, laza sorokban, hogy a katonák szóba eredhessenek a néppel.

A nép és a katonaság között egy sereg árus jött-ment kenyereskosarakkal, korsókkal, bőrtömlőkkel, amelyekben bor volt. Ingyen traktálták a népet. Ha valaki megkérdezte őket: miért nem fogadnak el érte fizetséget? - egyik-másik azt felelte, hogy ő szent felsége megvendégeli az alattvalóit. Mások azt hajtogatták: "Egyetek, igyatok, igazhitű egyiptomiak, mert ki tudja, megérjük-e a holnapot?"

Ezek a papok árusai voltak.

Rengeteg lázító forgolódott a nép között. Némelyek azt bizonyítgatták a hallgatóknak, hogy a papok lázonganak őfelsége ellen, sőt még meg is akarják mérgezni, mert megígérte a népnek a hetednapi pihenőt. Mások arról súgtak-búgtak, hogy a fáraó megőrült, és az idegen országbeliekkel összeesküdött Egyiptom és a templomok vesztére. Amazok arra bujtogatták a népet, támadja meg a templomokat, ahol a papok a nomarchoszokkal azon tanácskoznak, miként nyomják el a mesterembereket és parasztokat. Emezek meg azon aggodalmaskodtak, hogy ha a templomokat megtámadnák, nagy csapások érik Egyiptomot...

Ennek ellenére nem tudni, honnan került Ptah templomának falai elé egy nagy rakás kő és jó néhány hatalmas gerenda.

Tekintélyes memfiszi kereskedők mindenfelé megfordultak a nép között, és a legkisebb kétségük se volt benne, hogy ezt az egész nyugtalanságot mesterségesen szították. Holmi kis íródeákok, rendőrök, munkásezredbeli tisztek és polgári ruhába bújt hadseregbeli tizedesek már nem is titkolgatják hivatalbeli állásukat, se a szándékaikat, hogy a népet fel akarják lovalni, foglalja el a templomot. Másfelől ugyancsak ráismertek a parazitákra, koldusokra, templomi szolgákra és alsóbbrendű papokra, akármennyire szerették is volna titkolni kilétüket, és akinek csak egy csepp józan esze volt, láthatta, hogy ők is erőszakosságra bujtogatják a csőcseléket!

Az értelmesebb memfiszi polgárok csodálkoztak is a papi párt ilyen viselkedésén, a nép tegnapi tüzes felindulása is hűlőben volt. A vérbeli egyiptomiak nem tudták felfogni: miről is van hát szó, és valójában ki szítja a lázadást? A zűrzavart növelték a vallási téboly megszállottjai, akik meztelenül az utcákon futkostak, s testüket véresre sebezve ordítozták:

- Jaj neked, Egyiptom!... Az istentelenség mértéke betelt, és közeledik az ítélet órája!... Az istenek megmutatják hatalmukat a gonoszság vakmerősége fölött!

A katonaság nyugodt maradt, és várt, mikor rohanja meg a nép a templomokat. Mert egyrészről ilyen parancs érkezett a fáraó palotájából, másrészről a tisztek a szentélyekben kelepcétől tartottak, és azt gondolták, pusztuljon a csőcselék, ne az ő katonáik. Lesz a katonáknak anélkül is elég dolguk.

De hasztalan volt az izgatók lármája, hasztalan az ingyen osztogatott sok bor; a tömeg tétovázott, a parasztok a mesterembereket nézték, azok a parasztokat, és mindenki várt valamit.

Egyszerre csak, úgy délután egy óra körül, az egyik mellékutcából egy baltákkal, dorongokkal fölfegyverkezett részeg horda rontott elő, s Ptah temploma felé tartott: halászok, görög matrózok, pásztorok, líbiai tekergők, de még foglyok is a turrai kőfejtőből. A horda élén egy hatalmas termetű munkás haladt, fáklyával a kezében. Lábát megvetette a templom kapuja előtt, és harsány hangon, kiabálva beszélt a néphez:

- Tudjátok, igazhitűek, miről tanácskoznak itt a főpapok meg a nomarchoszok? Kényszeríteni akarják Ramszesz ő szent felségét, hogy a munkásoktól vonjon meg naponta egy-egy árpalepényt, a parasztokra meg új adót vessen, fejenként egy drachmát... Megmondom, ostobaság és gyalázat, hogy itt álltok a templom előtt összetett kézzel!... Ki kell végre piszkálni innen ezeket a patkányokat, a fáraó, a mi urunk kezére kell őket adni, az istentelenek őellene dugják itt össze a fejüket!... Mert ha a mi urunk kénytelen volna engedni a papi tanácsnak, ki fogja akkor pártját a becsületes népnek?

- Igazat beszél! - hangzott a tömegből.

- A mi urunk hetednaponként pihenést rendel nekünk...

- És földet akar adni...

- Mindig jó szívvel volt a szegénynéphez!... Emlékezzetek rá, két évvel ezelőtt is szabadon bocsátotta a parasztokat, akiket bíróság elé állítottak, mert rájuk fogták, hogy megtámadták annak a zsidó asszonynak a házát!

- Tulajdon szememmel láttam, két évvel ezelőtt, hogy megvert egy íródeákot, aki igazságtalan adót akart behajtani a parasztokon...

- Örökké éljen a mi urunk, XIII. Ramszesz, az elnyomottak oltalmazója!

- Oda nézzetek csak - hangzott fel valahol jó messziről -, a jószág jön haza a legelőről, mintha ereszkedne az este...

- Mit nekünk a jószág!... Hajrá! Neki a papoknak!

- Hej, az áldótokat! - ordított az óriás a templom kapujában. - Eresszetek be a magatok jószántából, hadd tudjuk meg, miről tanakodnak a főpapok a nomarchoszokkal?

- Nyissátok ki a kaput... Mert betörjük!...

- Csodálatos - hangzott a távolból -, a madarak aludni térnek... Pedig még alig múlt dél...

- Valami rossz van a levegőben!

- Istenek! Itt az este, és én még nem is szedtem salátát vacsorára... - álmélkodott egy lány.

De ezeket a beszédeket elnyomta a részeg horda lármája és a gerendák robaja, amint a templom rézkapuját döngették.

Ha a nép figyelmét nem kötötte volna le teljesen a támadók nekifeszülése, látta volna, hogy a természetben csodás jelenség folyik le. A nap sütött, az égen egyetlen felhőcske sem úszott, és mégis: a nappali világosság egyre bágyadtabb lett, és hűvös szél kerekedett.

- Adjatok még egy gerendát! - lármáztak a támadók. - Már enged!

- No még egyszer!... Rajta!

A bámészkodó tömeg harsogott, mint a vihar... Itt is, ott is leszakadt belőle egy-egy kicsiny csoport, és csatlakozott a támadókhoz. Végül az egész óriási tömeg lassan-lassan a templom felé hömpölygött.

Kora délután volt, de a homály egyre sűrűsödött; Ptah szentélyének a kertjében a kakasok elkezdtek kukorékolni. De a tömeg dühe már olyan fokra hágott, hogy ezeket a változásokat senki észre se vette.

- Oda nézzetek! - kiáltotta egy koldus. - Közeledik az ítélet napja!... Istenek!

Még tovább beszélt volna, de bottal úgy fejbe vágták, hogy nyomban elnyúlt a földön.

A szentély kőkerítésére kezdtek felkapaszkodni a mezítelen, de fegyveres alakok. A tisztek erre fegyverbe szólították a katonákat: biztosra vették, hogy hamarosan támogatni kell a csőcselék rohamát.

- Mi ez? - súgtak-búgtak a katonák az égre feltekintve. - Sehol semmi felhő, és mégis olyan a világ, mint vihar idején.

- Üsd!... Vágd!... - ordítozták a kapu előtt.

A gerendák egyre sűrűbben dörrentek a kapun.

E pillanatban a kapu fölötti teraszon papi és világi méltóságok kíséretében megjelent Herihor. Az ország legelső főpapján arany díszruha volt, fején Amenhotep fövege, amelyet a fáraók aranykígyója díszített.

Herihor lenézett a tengernyi népre, amely a templom körül hullámzott, és lehajolva az ostromló horda felé, így szólt:

- Akárkik vagytok, igazhitűek vagy pogányok, az istenek nevében felszólítalak benneteket, ne nyúljatok a templomhoz!

A nép zsivajgása egyszerre elnémult, és csak a gerendák döngése hallatszott a rézkapun. De csakhamar az is elhallgatott.

- Nyissátok ki a kaput! - ordított lenn az óriás. - Tudni akarjuk, nem forraltok-e árulást a mi urunk ellen!

- Fiam - felelte Herihor -, borulj arccal a földre, és könyörögj az istenekhez, bocsássák meg neked ezt a szentségtörést...

- Kérd te az isteneket, hogy oltalmazzanak meg! - kiabált a horda vezére. Azzal felkapott egy követ, és a főpap felé dobta.

E pillanatban a pilon ablakából, mintha víz lett volna, vékony sugár lövellt le az óriás arcára. Ez megtántorodott, két karjával nagyot kalimpált, és elvágódott.

Szomszédai ijedten felordítottak, mire a távolabb állók, nem tudván, mi történt, nevetéssel és átkozódással feleltek.

- Törjétek be a kaput! - ordították hátul, és újra kőzápor repült Herihor és kísérete felé.

Herihor égnek emelte két kezét. És amikor a tömeg újra elnémult, a főpap erős hangon kiáltotta:

- Istenek! A ti oltalmatokba ajánlom szent hajlékotokat, amikor árulók, istenkáromlók törnek rá!

A következő pillanatban, valahonnan a templom fölött, emberfölötti hang csattant fel:

- Elfordítom arcomat ettől az átkozott néptől: boruljon sötétség a földre!

És rettenetes dolog történt: míg a hang beszélt, a nap szemlátomást elvesztette fényét! És az utolsó szóra olyan sötét lett, mint éjszaka. Az égen felragyogtak a csillagok, a nap helyén fekete korong sötétlett, körülötte lánggyűrű... Mondhatatlan kiáltás szakadt fel százezer torokból; a kaput döngető emberek ledobták a gerendákat, a parasztok leborultak a földre...

- Itt a halál és az ítélet napja! - sikoltotta egy kétségbeesett hang az utca végén.

- Istenek!... Irgalom!... Szent férfiú, fordítsd el rólunk ezt a csapást! - jajveszékelt a tömeg.

- Jaj a hadseregnek, amely teljesíti istentelen vezérei parancsát! - harsogott az a hatalmas hang a templomból.

Feleletül már az egész nép arcra borulva terült el a földön, és a templom előtt álló két ezredben zavar támadt. A sorok megbomlottak, a katonák elhányták fegyvereiket, és ész nélkül rohantak a folyó felé. Egyesek futtukban, mint a vakok, nekimentek a sötétségben a falaknak; mások elbuktak, és társaik halálra gázolták őket a kövön. Néhány perc múlva a katonák zárt oszlopa helyén csak elhányt dárdák, csatabárdok hevertek szanaszét, az utcák torkolatánál pedig a holttestek, sebesültek halomban tornyosultak.

Elvesztett csata még soha nem végződött ilyen vereséggel.

- Istenek... istenek - jajgatott a nép -, könyörüljetek meg az ártatlanokon!

- Ozirisz! - kiáltotta Herihor a teraszról. - Irgalmazz és mutasd meg arcodat boldogtalan népednek...

- Még egyszer utoljára meghallgatom papjaim könyörgését, mert könyörületes vagyok! - felelte az emberfölötti hang a templomból.

Abban a pillanatban a sötétség eloszlott, a nap visszanyerte régi ragyogását.

Új kiáltás, új sírás, új imádság hullámzott végig a tömegen. Az emberek az örömtől megmámorosodva üdvözölték a feltámadt napot. Ismeretlenek egymás karjába borultak, néhányan belehaltak, a többiek pedig térden csúszva mentek a templomig, hogy megcsókolják áldott falait.

A kapu fölött pedig ott állt Herihor, ég felé fordítva tekintetét, két pap meg a főpap szent karjait tartotta, amelyekkel elűzte a sötétséget, és megmentette népét a pusztulástól.

Egy s más eltéréssel ugyanilyen jelenet folyt le Alsó-Egyiptom minden városában. Paophi huszadikán minden városban kora reggel a templom elé csődült a nép, és minden városban délfelé egy szedett-vedett horda megostromolta a templom kapuját. A kapu fölött egy óra tájban mindenütt megjelent kíséretével a templom főpapja, megátkozta az istenteleneket, és sötétséget támasztott a világra. És amikor a nép rémülten szerteszéledt vagy földre borult, a főpapok könyörögve kérték Oziriszt, mutassa meg az arcát, mire a nappali világosság újra visszatért a földre.

Ilyen módon - a napfogyatkozás felhasználásával - a leleményes papi párt már Alsó-Egyiptomban is megingatta XIII. Ramszesz hatalmát. Néhány pillanat alatt a fáraó kormánya az örvény szélére sodródott, anélkül, hogy csak gyanította volna. Csak hatalmas értelem és a helyzet világos ismerete menthette volna meg. De a fáraó palotájában éppen az nem volt meg: a legsúlyosabb percekben a vaksors mindenhatósága jutott benne uralomra.

Paophi huszadikán Ramszesz korán, már napkeltekor fölkelt, és hogy közelebb legyen az események színteréhez, a főépületből áttelepedett egy villába, amely gyalogszerrel alig egyórányira volt Memfisztől. A villa egyik oldalán az ázsiai csapatok kaszárnyái emelkedtek, a másik oldalon pedig Tutmózisz és felesége, a szép Hebron kis palotája. A fáraóval együtt átmentek a Ramszeszhez hű méltóságok és az első testőrezred, amelyben a fáraó korlátlanul megbízott.

XIII. Ramszesz a legjobb kedvében volt. Megfürdött, jó étvággyal megreggelizett, és meghallgatta a futárokat, akik negyedóránként vágtattak hozzá Memfiszből.

A jelentések az unalomig egyformán hangzottak: a főpapok és néhány nomarchosz, Herihor és Mefresz vezetésével, bezárkóztak Ptah templomába. A hadsereg csupa bizakodás, a nép háborog. Mindenki áldja a fáraót, és csak a parancsot várják a támadásra.

Amikor kilenc óra tájban már a negyedik futár ismételte meg ugyanezeket a szavakat, a fáraó összeráncolta a szemöldökét.

- Hát mire várnak? - vetette oda Ramszesz. - Tüstént támadjanak!

A futár azt felelte, hogy még nem verődött össze az a horda, amelynek meg kell támadnia a szentélyt, és be kell törnie a kaput.

Ez a felvilágosítás sehogy se volt ínyére a fáraónak. Megcsóválta a fejét, és nyomban egy tisztet küldött Memfiszbe, hogy siettesse az ostromot.

"Mit jelent ez a huzavona? - kérdezte magában. - Azt hittem, ma reggel azzal a hírrel ébreszt fel a sereg, hogy elfoglalták a templomokat. Ilyenkor a gyorsaság a siker első feltétele."

A tiszt elindult, de Ptah temploma előtt minden változatlan volt. A nép csak egyre várt valamire, a támadást kezdő horda még most sem jelent meg a téren.

Arra lehetett gondolni, hogy valami idegen akarat késlelteti a parancsok végrehajtását.

Reggel kilenckor Nikotrisz királyné gyaloghintója érkezett a villa elé, ahol a fáraó megszállott. A királyné szinte erőszakkal tört be fia szobájába, és sírva borult a fáraó lába elé.

- Mit kívánsz, anyám? - kérdezte a fáraó, aki alig-alig tudta palástolni türelmetlenségét. - Elfelejtetted, hogy asszonyoknak semmi keresnivalójuk sincs a táborban?

- Ma nem mozdulok el innen, egy percre se hagylak el! - felelte Nikotrisz. - Igaz, Ízisz fia vagy, és ő megoltalmaz téged minden bajtól... De mégis meghalnék aggodalmamban ...

- Mi baj fenyegetne? - vetette közbe a fáraó, vállat vonva.

- Egy pap, aki a csillagokat vizsgálja - zokogta a királyné -, azt mondta az egyik lánynak, hogyha ma... ha a mai nap szerencsésen múlik el a fejed fölött, akkor száz évig élsz és uralkodol...

- Á!... És hol van ez az ember, aki így ismeri az én jövendő sorsomat?

- Elmenekült Memfiszbe... - válaszolta Nikotrisz.

A fáraó elgondolkozott, aztán nevetve megjegyezte:

- Ahogy a líbiaiak a Sóstavaknál nyilakat, köveket lövöldöztek felénk, úgy árasztanak el most a papok fenyegetéseikkel... Légy nyugodt, anyám! A fecsegés kevésbé veszedelmes, mint a nyilak és kövek.

Most Memfiszből újabb futár érkezett, és jelentette, hogy minden a legjobb rendben megy, de... a támadó horda még most se verődött össze.

A fáraó szép arcán megjelentek a harag jelei. Tutmózisz csillapítani akarta urát, és megszólalt:

- A köznép nem katonaság. A kitűzött időre nem tudott összeverődni, menetelés közben léptei nyúlnak, mint a sár, s a vezényszóra nem hallgat. Ha a csapatokra lett volna bízva, hogy foglalják el a templomokat, akkor már benn volnának...

- Hova beszélsz, Tutmózisz? - pirított rá a királyné. - Ki hallott valaha olyat, hogy egyiptomi katonák...

- Elfelejtetted - fordult Ramszesz Tutmóziszhoz -, hogy az én parancsaim szerint a katonáknak nem támadniuk kell a templomokat, hanem éppen megvédeniük a nép támadásai ellen...

- Ezért is késnek a műveletek - jegyezte meg türelmetlenül Tutmózisz.

- Ilyenek a fáraó tanácsadói! - fakadt ki a királyné. - Őfelsége bölcsen cselekszik, mikor az isteneket oltalmazza, ti pedig, ahelyett, hogy csillapítanátok, erőszakra biztatjátok...

Tutmózisznak fejébe szökött a vére. Szerencsére egy segédtiszt kihívta a szobából. Azt jelentette, hogy a kapuban feltartóztattak egy öregembert, aki ő szent felségével szeretne beszélni.

- Ma mindenki csak őfelségéhez akar bejutni - dörmögte a segédtiszt -, mintha ugyan kocsmáros volna a fáraó...

Tutmózisz elgondolta, hogy XII. Ramszesz idejében senki se mert volna így beszélni a fáraóról... De úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet.

Az öreg, akit az őrség feltartóztatott, nem volt más, mint a türoszi herceg, Hiram. Porlepte katonaköpeny volt rajta, arca csupa fáradtság, ingerültség.

Tutmózisz megparancsolta, hogy engedjék be, amikor aztán a kertben voltak, a herceghez fordult:

- Gondolom, kegyes uram előbb megfürdik és átöltözik; addig én kieszközlöm számodra a kihallgatást őfelségénél.

Hiram összerántotta szürkülő szemöldökét; szemét még jobban elfutotta a vér.

- Azok után, amiket eddig láttam - felelte keményen -, akár ne is kérjek kihallgatást...

- Hiszen nálad vannak a levelek, melyeket a főpapok írtak Asszíriának!

- Minek nektek azok a levelek, mikor megegyeztetek a papokkal...

- Ugyan mit beszélsz, kegyes uram? - méltatlankodott Tutmózisz.

- Én tudom, mit mondok! - vágta rá Hiram. - Tízezrével vettétek fel a talentumokat a föníciaiaktól, hogy kiszabadítsátok Egyiptomot a papok hatalmából, most meg kifosztotok, legyilkoltok bennünket... Nézd, mi folyik itt, a tengertől föl az első vízesésig: a ti csőcseléketek üldözi a föníciaiakat, akár a kutyákat, mert ez a papok parancsa...

- Megőrültél, föníciai!... A mi népünk ebben a pillanatban ostromolja Memfiszben Ptah templomát!

Hiram legyintett.

- Sose foglalja el! - felelte. - Becsaptok bennünket, vagy benneteket is rászedtek. Először a Labirintust kellett volna kézre keríteni, a labirintusi kincstárat, azt is csak Paophi huszonharmadikán... Ahelyett Ptah temploma előtt vesztegetitek erőtöket, a Labirintus pedig elveszett. Mi történik itt?... Van ennek valami értelme? - folytatta felindulva a föníciai. - Mire való ostromot indítani üres épületek ellen?... Tán csak azért támadjátok meg, hogy azalatt jól megerősíthessék a Labirintus őrségét?

- A Labirintust is elfoglaljuk! - vágott a szavába Tutmózisz.

- Semmit se foglaltok el, semmit se... A Labirintust csak egy ember foglalhatta volna el, de azt a mai memfiszi események csak akadályozzák...

Tutmózisz megállt az úton.

- Miről beszélsz? - szegezte a kérdést Hiramnak.

- Erről a zűrzavarról, amely most nálatok uralkodik... Arról, hogy ti már nem vagytok kormány, hanem csak egy csomó tiszt és polgári főméltóság, akiket a papok akkor és oda kergetnek, amikor és ahová akarják... Három nap óta egész Alsó-Egyiptomban olyan irtózatos felfordulás van, hogy a csőcselék minket, föníciaiakat, öldös, a ti egyetlen barátaitokat... De miért?... Mert a gyeplő kicsúszott a kezetekből, és a papok máris kezükbe ragadták...

- Azért beszélsz így, mert nem ismered a helyzetet! - vetette oda Tutmózisz. - Az igaz, hogy a papok nagyon sok galibát okoznak, és a csőcseléket a föníciaiakra uszítják. De a hatalom a fáraó kezében van, és az események menete teljesen a fáraó parancsai szerint folyik...

- A mai támadás is Ptah temploma ellen? - jegyezte meg Hiram.

- Az is. Én magam is ott voltam a titkos tanácson, amelyen a fáraó elrendelte, hogy a templomot ma foglaljuk el, ne huszonharmadikán.

- Hát én meg azt mondom neked, a testőrség fejének, hogy elvesztetek! - vágott a szavába Hiram. - Mert biztosan tudom, hogy a mai támadást a főpapok és nomarchoszok gyűlése határozta el, Paophi tizenharmadikán, Ptah templomában.

- Ugyan miért határoztak volna el támadást önmaguk ellen? - kérdezte gúnyos hangon Tutmózisz.

- Valami érdekük fűződhet ehhez. És hogy ők jobban képviselik az érdekeiket, mint ti, arról már meggyőződtem.

A további beszélgetést megakasztotta a segédtiszt, aki őfelségéhez hívta Tutmóziszt.

- Hanem... várj csak... - szólt még utána Hiram. - A katonáitok az úton feltartóztatták Pentuer papot, pedig fontos mondanivalója van a fáraónak.

Tutmózisz a fejéhez kapott, és nyomban kiküldött néhány tisztet, kerítsék elő Pentuert. Aztán rohant a fáraóhoz, de egy pillanat múlva már vissza is tért, s intett Hiramnak, hogy menjen vele.

Amikor Hiram belépett a fáraó szobájába, ott találta Nikotrisz királynét, a főkincstartót, a főkancelláriust és néhány vezérét. XIII. Ramszesz - felindulva - gyorsan járt fel-alá a teremben.

- Itt a fáraó és Egyiptom veszte! - fakadt ki a királyné, Hiramra mutatva.

- Fenséges asszonyom - fordult felé Hiram minden zavar nélkül, és meghajolt -, az idő megmutatja, ki volt hűséges és ki volt rossz szolgája ő szent felségének!

XIII. Ramszesz hirtelen megállt Hiram előtt.

- Meghoztad Herihor leveleit Asszíriához? - kérdezte.

A türoszi herceg szó nélkül kihúzott köntöse alól egy iratcsomót, és átadta a fáraónak.

- Erre volt szükségem! - kiáltotta diadalmas hangon Ramszesz. - Most nyomban ki kell hirdetni a népnek, hogy a főpapok elárulták az országot.

- Fiam - szólt könyörögve Nikotrisz -, atyád árnyékára... az istenekre kérlek, várj egypár napig ennek a kihirdetésével... Föníciaiak ajándékaival nagyon óvatosan kell bánni...

- Felséges uram, akár el is égetheti már azokat a leveleket - vetette oda Hiram. - Engem egyáltalán nem érdekelnek.

A fáraó elgondolkozott, és köntösébe dugta a leveleket.

- Mit hallottál Alsó-Egyiptomban? - faggatta a fáraó.

- Mindenütt ütik-verik a föníciaiakat - kesergett Hiram. - Házainkat felégetik, holmijainkat széthurcolják, és jó néhányunkat ráadásul meg is öltek.

- Hallottam!... A papok munkája... - jegyezte meg a fáraó.

- Mondd inkább, fiam, hogy a föníciaiak istentelenségének a következménye, meg annak, hogy annyira nyúzzák a népet - szólt közbe Nikotrisz.

Hiram félig a királyné felé fordult, s így szólt:

- Három napja a pi-baszti rendőrség feje két emberével Memfiszben tartózkodik, és már nyomában van a gyilkos, csaló Lükonnak...

- Aki a föníciai templomokban nevelkedett! - fortyant fel Nikotrisz.

- Lükonnak - folytatta Hiram -, akit Mefresz főpap mentett ki a rendőrség és bíróság kezéből... Aki Tébában felséged képében meztelenül szaladgált a kertben, mint valami őrült...

- Mit mondasz?... - förmedt rá a fáraó.

- Kérdezze meg felséged a királyné őfelségétől, mert ő látta... - felelte Hiram.

Ramszesz zavarodottan nézett az anyjára.

- Igen, láttam azt a nyomorultat - hagyta rá a királyné -, de előtted nem említettem, hogy megkíméljelek a keserűségtől... De hozzá kell tennem, hogy arra senkinek sincs bizonyítéka, hogy Lükont a főpapok használták fel, megtehették azt éppúgy a föníciaiak is...

Hiram gúnyosan elmosolyodott.

- Anyám... anyám!... - kiáltotta fájdalmasan a fáraó. - A te szívedben előbbre valók a papok még énnálam is?

- Te az én fiam és az én drága uram vagy - felelte elérzékenyedve a királyné -, de azt nem tűrhetem, hogy egy idegen... egy pogány... rágalmakat szórjon a szent papi rendre, amelyből mi is származunk... Ó, Ramszesz! - siránkozott térdre esve a fia előtt. - Űzd el magadtól a gonosz tanácsadókat, akik a templomok meggyalázására biztatnak, meg arra, hogy kezet emelj nagyapádnak, szent Amenhotepnek az utódára!... Még nem késő... még nem késő megbékélni, hogy megmenthesd Egyiptomot!...

E pillanatban megtépve, rongyosan Pentuer toppant a szobába.

- Hát te mi hírt hozol? - kérdezte a fáraó csodálatos nyugalommal.

- Ma, talán most rögtön, napfogyatkozás lesz - vetette oda a legnagyobb felindulással a pap.

A fáraó szinte hátrahőkölt ámulatában.

- Mit tartozik énrám a napfogyatkozás, különösen ebben a pillanatban?

- Felséges uram - magyarázta Pentuer -, én magam is ebben a hiszemben voltam, míg régi krónikákban nem olvastam a napfogyatkozás leírását... Annyira megdöbbentő tünemény az, hogy előre figyelmeztetni kellene rá az egész népet...

- Ez az! - szólt közbe Hiram.

- Miért nem hamarabb adtál róla hírt? - kérdezte Tutmózisz a papot.

- Mert két napig fogva tartottak a katonák... A népet már nem lehet figyelmeztetni, de legalább a katonaságot világosítsátok fel a palota előtt, hogy legalább az ne essék vakrémületbe.

A fáraó összeütötte két tenyerét.

- Ej, nagy baj! - mondta halkan, majd hangosan folytatta. - Mi lesz hát, és mikor?

- Fényes nappal egyszerre éjszaka lesz - felelte a pap. - Körülbelül annyi ideig tart, amíg az ember ötszáz lépést tehet... Délben kezdődik... Így beszélte nekem Menész...

- Menész? - ismételte a fáraó. - Ismerős nekem ez a név, de...

- Levelet írt erről felségednek... De adjatok gyorsan hírt a hadseregnek!

Nyomban megharsantak a trombiták. A testőrség és az ázsiai csapatok fegyverben voltak, és a fáraó, vezéreitől körülvéve, bejelentette a seregnek a napfogyatkozást; de hozzátette, hogy ne féljenek, mert a sötétség hamarosan elmúlik, különben is ő maga velük lesz.

- Örökkön élj! - kiáltozták a fegyveres csapatok.

Ugyanakkor néhány lovast, a legügyesebbeket, legértelmesebbeket, lóhalálában Memfiszbe küldték.

A tábornokok a hadoszlopok élére álltak, a fáraó elgondolkozva járt-kelt az udvaron, a polgári méltóságok pedig halkan, suttogva beszélgettek Hirammal, míg a királyné egyedül maradva a szobában, arccal leborult a földre Ozirisz szobra előtt.

Egy óra már elmúlt, és valóban, a napfény bágyadni kezdett.

- Csakugyan éjszaka lesz? - kérdezte a fáraó Pentuert.

- Igen, de nagyon rövid ideig...

- Hova lesz a nap?

- Elrejtőzik a hold mögött...

"Vissza kell fogadnom kegyelmembe a bölcseket, akik a csillagokat vizsgálják..." - mondta magában a fáraó.

A homály gyorsan sűrűsödött. Az ázsiai katonák lovai nyugtalankodni kezdtek, madárfalkák csaptak le a kertben, és hangos csipogással megszálltak a fákon.

- Fújjátok! - rivallt Kaliposz a görögökre.

Megperdültek a dobok, megszólaltak a sípok, és erre a kíséretre a görög ezred tüzes nótára gyújtott az egyszeri pap lányáról, aki úgy félt a rémektől, hogy csak a kaszárnyában tudott aludni.

Ekkor a sárga líbiai dombokra baljóslatú árnyék borult, és villámgyorsan eltakarta Memfiszt, a Nílust és a palotát övező kerteket is. Éjszaka ereszkedett a földre, az égen fekete korong lett a nap, olyan fekete, mint a szén, és lánggyűrű vette körül.

A görög ezred nótáját irtózatos zsivaj fojtotta el: az ázsiai csapatok gyújtottak vad harci kiáltozásra, valóságos nyílzáport repítettek az ég felé, hogy elriasszák a gonosz szellemet, amely fel akarja falni a napot.

- Azt mondod, az a fekete korong a hold? - faggatta a fáraó Pentuert.

- Menész azt állítja...

- Nagy tudós Menész... És mindjárt vége lesz a sötétségnek?

- Minden bizonnyal...

- És ha a hold leszakadna az égről, és lezuhanna a földre?

- Az lehetetlen... Íme, ott a nap! - kiáltotta örvendezve Pentuer.

A felvonult ezredek mind hangos "Éljen!" kiáltással ünnepelték XIII. Ramszeszt.

A fáraó megölelte Pentuert.

- Csakugyan - jelentette ki a fáraó -, csodálatos jelenséget láttunk... De nem szeretném még egyszer látni... Érzem, ha nem volnék katona, rémület fogta volna el a szívemet...

Hiram Tutmóziszhoz lépett, és suttogva figyelmeztette:

- Kegyes uram, nyomban küldj futárokat Memfiszbe, mert attól tartok, hogy a főpapok nagy bajt szereztek ott nektek...

- Gondolod?

Hiram rábólintott.

- Nem azért kormányozzák olyan régóta az országot, nem azért temették el tizenkilenc dinasztiátokat, hogy a maihoz hasonló alkalmakat elszalasszák...

A fáraó megköszönte a seregnek, hogy olyan bátran viselkedett a szokatlan természeti tünemény láttára, és visszament a villába. Állandóan gondolataiba mélyedt, nyugodtan, szelíden beszélt, de szép arcán nyugtalanság tükröződött.

Valóban, Ramszesz lelkében nehéz harc dúlt. Most kezdte megérteni, hogy a papok kezében olyan erők vannak, amelyeket nemcsak hogy nem vett számításba, hanem még csak nem is gondolt rájuk, hallani se akart róluk.

A papok, akik a csillagok járását figyelik, néhány perc leforgása alatt rendkívül nagyra nőttek a szemében. És a fáraó mondta is magában, hogy mégiscsak meg kell ismerni ezt a különös tudományt, amely ilyen rettenetes módon megzavarja az emberek szándékait.

Az egyik futár a másik után vágtatott a palotából Memfiszbe, hogy megtudja, mi történt a városban a napfogyatkozás idején? De egy se tért vissza, és a fáraó kísérete fölött a bizonytalanság terítette szét fekete szárnyait. Hogy Ptah temploma körül valami nagy baj történhetett, abban nemcsak hogy nem kételkedett senki, de még csak végig se merte gondolni tulajdon sejtéseit. Úgy látszott, hogy a fáraó és bizalmasai szinte örülnek minden percnek, amely elmúlt anélkül, hogy híreket hallottak volna a városból.

Közben Nikotrisz királyné leült a fáraó mellé, suttogva mondta:

- Ramszesz, engedd meg, hadd cselekedjem most már én... Nők nemegyszer tettek már nagy szolgálatokat Egyiptomnak!... Gondolj csak a hatodik dinasztia korabeli Nikotriszra vagy Makara királynéra, aki a vörös-tengeri hajóhadat megteremtette!... A mi nemünk nincs híjával se okosságnak, se határozottságnak, engedd hát meg, hadd cselekedjem most én... Ha Ptah templomát nem vették be, és a papokat se bántották, én megbékítlek Herihorral. Elveszed a lányát feleségül, és csupa dicsőség lesz az uralkodásod ... Emlékezz rá, hogy nagyapád, a szent Amenhotep is főpap volt, a fáraó helytartója, és ki tudja, uralkodnál-e most, ha a szent papi rend nem tulajdon véréből való uralkodót akart volna a trónon látni... Így hálálod meg nekik hatalmadat?

A fáraó hallgatta, de közben egyre csak arra gondolt, hogy óriási hatalom a papok bölcsessége, és nehéz sor azzal megküzdeni...

Csak három órakor érkezett meg Memfiszből az első futár, egy ezredsegédtiszt, aki ott volt Ptah temploma előtt. Elmondta, hogy a templomot nem foglalhatták el az istenek haragja miatt; hogy a nép szanaszét szaladt, a papok diadalmaskodnak, sőt még a hadseregben is felbomlott a rend a sötétség rövid, de rettenetes ideje alatt.

A segédtiszt aztán félrevonta Tutmóziszt, és neki minden kertelés nélkül megmondta, hogy a hadsereg teljesen szétzüllött, és a pánikszerű menekülés során annyi katona esett el, sebesült meg, mint egy valóságos csatában.

- És most mi van a hadsereggel? - kérdezte Tutmózisz dermedten.

- Természetes, hogy sikerült újra összeszedni és rendben felsorakoztatni - jelentette a segédtiszt. - De hogy a templomok ellen lehessen fordítani őket, arra gondolni sem lehet... Különösen most, amikor a papok vették gondozásba a sebesülteket... Ha egy katona meglát most egy borotváltfejűt vagy párducbőrt, azon nyomban kész arcra borulni, és sok idő beletelik, míg akármelyik át meri lépni a szent kaput...

- És a papok?...

- Megáldják a katonákat, etetik, itatják őket, és úgy bánnak velük, mintha nem a hadsereg volna hibás a templom megrohanásában, hanem az egész a föníciaiak műve...

- És ti tűritek, hogy így szétzüllesszék az ezredeket? - hördült fel Tutmózisz.

- De hisz ő szent felsége maga parancsolta, hogy a papokat védjük meg a csőcselékkel szemben... - védekezett a segédtiszt. - Ha nekünk szabad lett volna elfoglalni a templomot, mi már reggel tíz órakor bent ültünk volna, a főpapok pedig a templom pincéjében.

E pillanatban a napos tiszt jelentette Tutmózisznak, hogy Memfiszből már megint valami pap érkezett, és beszélni szeretne ő szent felségével.

Tutmózisz szemügyre vette a jövevényt. Még elég fiatal ember volt, kemény vonású arca mintha fából lett volna kifaragva. Azt mondta, Szamentutól jött a fáraóhoz.

Ramszesz nyomban fogadta a papot, aki térdre borulva átadott a fáraónak egy gyűrűt. A fáraó egyszerre elsápadt.

- Mit jelent ez? - kérdezte Ramszesz.

- Szamentu nem él... - felelte a pap.

Ramszesz egy pillanatig nem tudott szóhoz jutni. Végre megszólalt:

- Hogy történt ez?

- Úgy látszik - magyarázta a pap -, hogy a Labirintus valamelyik termében felfedezték Szamentut, aki megmérgezte magát, hogy a kínoktól megmeneküljön... És úgy tetszik, Mefresz fedezte föl, valami görög segítségével, aki csodálatosan hasonlít felségedhez...

- Megint Mefresz és Lükon! - fortyant fel Tutmózisz. - Felséges uram - fordult a fáraóhoz -, hát sohase szabadulsz már meg ezektől az árulóktól?

Ramszesz erre újra összehívta szobájába a titkos tanácsot. Meghívta rá Hiramot is meg a papot, aki Szamentu gyűrűjét visszahozta. Pentuer nem akart részt venni a tanácskozáson, de Nikotrisz királyné hívás nélkül is ott volt.

- Látom - suttogta Hiram Tutmózisznak -, hogy a papok elűzése után az asszonyok fognak kormányozni Egyiptomban!

Amikor valamennyien együtt voltak, a fáraó Szamentu követének adta meg a szót. A fiatal pap nem akart a Labirintusról beszélni. Ahelyett hosszan azt fejtegette, hogy Ptah temploma teljesen védtelen, és ötven-hatvan katona elég volna, hogy mindenkit összefogdosson, aki ott rejtőzködik.

- Ez az ember áruló! - sikoltotta Nikotrisz. - Pap létére rábeszél benneteket az erőszakosságra papok ellen!

De a fiatal pap arcán egyetlen izom se rándult meg.

- Felséges asszonyunk - felelte -, ha Mefresz elpusztította Szamentut, az én mesteremet és oltalmazómat, kutya volnék, ha nem keresném a bosszút. Halálért halál!

- Tetszik nekem ez a fiatalember! - suttogta Hiram.

A tanácskozáson csakugyan élénkebb lett a hangulat. A tábornokok kihúzták magukat, a polgári méltóságok pedig kíváncsian vizsgálták a papot, még a fáraó arca is megelevenedett.

- Ne hallgass rá, fiam! - esengett Nikotrisz.

- Mit gondolsz, mit tenne most szent Szamentu, ha élne? - szegezte hirtelen a fáraó a kérdést a fiatal papnak.

- Biztosra veszem - felelte határozott hangon a pap -, hogy Szamentu bemenne Ptah templomába, füstölőt gyújtana az isteneknek, de megbüntetné az árulókat és gyilkosokat...

- Én meg újra csak azt mondom, hogy te vagy a leggyalázatosabb áruló! - kiáltott közbe a királyné.

- Én csak a kötelességemet teljesítem - felelte rendületlen nyugalommal a pap.

- Valóban, ez az ember Szamentu tanítványa! - szólt most Hiram. - Egyedül ő látja világosan, mi a tennivalónk.

A katonai és polgári méltóságok egyaránt igazat adtak Hiramnak, a főkancellárius pedig még hozzátette:

- Ha vállaltuk a harcot a papokkal, fejezzük is be, különösen ma, amikor kezünkben vannak a bizonyító levelek, hogy Herihor az asszírokkal paktált, ami pedig rút árulás.

- Ő csak folytatja XII. Ramszesz politikáját - vetette ellen Nikotrisz.

- De én XIII. Ramszesz vagyok! - vágta el a szót most már türelmetlenül a fáraó.

Tutmózisz fölkelt a székéről.

- Felséges uram - szólalt meg -, engedd meg, hogy cselekedjem. Veszedelmes dolog a végtelenségig nyújtani ezt a bizonytalanságot, amely a kormányban uralkodik, viszont bűn és ostobaság volna fel nem használni a kínálkozó alkalmat. Ha ez a pap azt mondja, hogy a templom védtelen, engedd meg, hogy megszállhassam egy maroknyi emberrel, akiket magam válogatok ki...

- Én veled tartok - vágta rá Kaliposz. - Az én tapasztalatom szerint mindig a győztes ellenség a leggyengébb. Ha most nyomban meglepjük Ptah templomát...

- Nem is kell a szentélyt megszállnotok, csak bementek, hogy végrehajtsátok a fáraó rendelkezését, aki azt parancsolja, hogy fogjátok el az árulókat - szólt a főkancellárius. - Ahhoz még erő sem kell... Egyetlen rendőr hányszor megtámad egy egész tolvajbandát, és annyit fog el közülük, ahányat akar...

- Az én fiam enged tanácsotok nyomásának... - jegyezte most meg a királyné. - De ő maga nem akar semmi erőszakosságot, és megtiltja nektek...

- Ó, hát ha így áll az ügy - szólt közbe Széth fiatal papja -, akkor még egy dolgot elmondok felségednek...

Néhányszor mélyet lélegzett, mégis fojtott hangon fejezte be:

- Memfisz utcáin a papi párt azt híreszteli, hogy...

- Mit?... Mondd csak ki bátran! - biztatta a fáraó.

- ...hogy felséged elmeháborodott, és sem papi, sem királyi felszentelésben nem részesült, és le is lehet tenni a trónról...

- Éppen ettől féltem - suttogta Nikotrisz.

Ramszesz felugrott székéről.

- Tutmózisz! - kiáltotta, és hangjából kicsendült visszanyert ereje. - Végy magadhoz annyi katonát, amennyit akarsz, menj Ptah templomába, és hozd elém Herihort és Mefreszt, akiket felségárulással vádolok. Ha tisztázzák magukat, visszafogadom őket kegyelmembe, - különben...

- Jól meggondoltad? - vágott a szavába a királyné.

Az ingerült fáraó ezúttal nem érdemesítette válaszra, de a tanácstagok egyszerre elkezdtek kiáltozni:

- Halál az árulókra!... Mióta kell Egyiptomban a fáraónak hű szolgáit feláldoznia, hogy a gyalázatosak kegyét kikönyörögje?

XIII. Ramszesz átadta Tutmózisznak Herihor csomóba kötött leveleit, és ünnepies hangon kijelentette:

- A papi lázadás leveréséig átruházom hatalmamat a testőrség parancsnokára, Tutmóziszra... Most már őrá hallgassatok, és te is, felséges anyám, hozzá fordulj megjegyzéseiddel.

- Bölcsen és helyesen cselekszik felséged! - kiáltotta a főkancellárius. - Nem a fáraóhoz méltó dolog, hogy a lázadással bajlódjék, erélyes intézkedés nélkül pedig elvesztünk.

Valamennyi méltóság meghajolt Tutmózisz előtt. Nikotrisz királyné pedig sóhajtva borult fia lába elé.

Tutmózisz a tábornokokkal kiment az udvarra. Felsorakoztatta az első testőrezred katonáit, és így szólt hozzájuk:

- Ötven-hatvan emberre van szükségem, akik készek a halálra is ő szent felsége jó hírnevéért...

Többen léptek ki, mint amennyire szükség volt, közlegények is, tisztek is, élükön Eunana.

- El vagytok szánva a halálra is? - kérdezte Tutmózisz.

- Meghalunk, uram, veled együtt, ő szent felségéért! - kiáltotta Eunana.

- Nem haltok meg, hanem legyőzitek az alávaló gonosztevőket! - felelte Tutmózisz. - Azok a katonák, akik részt vesznek ebben a küldetésben, tisztek lesznek, a tisztek pedig két fokozattal előlépnek. Ezt ígérem nektek én, Tutmózisz, ő szent felsége akaratából a hadsereg fővezére.

- Örökkön élj!

Tutmózisz befogatott a nehézlovasság huszonöt kétkerekű szekerébe, és felültette embereit. Jómaga Kaliposszal együtt lóra ugrott, s nemsokára a Memfisz felé igyekvő egész csapat eltűnt a porfelhőben.

Hiram a fáraó palotája ablakából meghajolt a fáraó előtt, és halkan megjegyezte:

- Csak most hiszem igazán, hogy felséged nem játszott össze a főpapokkal...

- Megbolondultál? - csattant fel a fáraó.

- Bocsáss meg, felséges uram, de ezt a mai támadást a templom ellen a papok rendezték. Hogyan tudták hát felségedet belevonni? Nem értem.

Ekkor már délután öt óra volt.

Ugyanekkor, szinte percnyi pontossággal, a Ptah memfiszi templomának pilonján őrködő pap jelentette a nagyteremben tanácskozó főpapoknak, hogy a fáraó palotája jeleket ad.

- Úgy látszik, őfelsége egyezséget kíván velünk - szólt mosolyogva az egyik nomarchosz.

- Abban kételkedem! - vágta rá Mefresz.

Herihor kiment a pilonra: mert neki szólt a palotából a jelzés. Hamarosan visszatért a terembe, s bejelentette:

- A mi fiatal papunk nagyon okosan viselkedett... Ebben a pillanatban indult el Tutmózisz egy maroknyi csapattal, hogy bennünket elfogjon vagy megöljön...

- És te még ezután is mered védeni Ramszeszt? - förmedt rá Mefresz.

- Védenem kell, és fogom is, mert ünnepélyesen megesküdtem rá Nikotrisz királynénak... Szent Amenhotep felséges lánya nélkül nem tartanánk ott, ahol most...

- De én nem esküdtem meg! - fortyant fel Mefresz, és otthagyta a gyűlést.

- Mit akarhat? - kérdezte az egyik nomarchosz.

- Gyerek lett és öreg! - felelte Herihor, vállát vonogatva.

Este hat óra előtt a testőrcsapat senkitől fel nem tartóztatva, Ptah temploma elé ért. A vezér megzörgette a kaput, s az rögtön fel is tárult. Tutmózisz jelent meg önkénteseivel.

Amikor a fővezér belépett a templom udvarára, nagyot nézett, meglátván Herihort, aki csak papoktól körülvéve, Amenhotep infulájában lépett elébe.

- Mit kívánsz, fiam? - kérdezte a főpap a vezért, akit kissé megzavart az eset.

De Tutmózisz egyszerre összeszedte magát, s így szólt:

- Herihor, a tébai Ámon főpapja! Tulajdon leveleid alapján, amelyeket Szargon asszír szatrapának írtál, és amelyek most itt vannak nálam, felségárulással vádollak! Tisztáznod kell magadat a fáraó előtt...

- Ha az ifjú fáraó tudni akarja az örökkön élő XII. Ramszesz politikájának céljait - jegyezte meg nyugodtan Herihor -, forduljon a legfelső tanácshoz, ott megkapja a felvilágosítást.

- Felszólítalak, hogy tüstént gyere velem, ha nem akarod, hogy kényszerítselek! - kiáltotta Tutmózisz.

- Fiam, én kérem az isteneket, óvjanak meg téged az erőszaktól és a bűnhődéstől, amire rászolgálsz vele...

- Jössz? - kérdezte Tutmózisz.

- Én itt várok Ramszeszre - felelte Herihor.

- Hát akkor maradj is itt, te csaló! - kiáltotta Tutmózisz.

Azzal kardot rántott, és Herihornak rohant. De ugyanebben a pillanatban a fővezér mögött álló Eunana felkapta csatabárdját, és teljes erejéből, akkorát sújtott Tutmóziszra a nyakszirt és a jobb kulcscsont között, hogy a vér mindenfelé kilövellt. A fáraó kedvence lerogyott a földre: a csapás szinte kettéhasította.

Néhány katona fölemelt dárdával Eunanára rohant, de bajtársaikkal vívott rövid küzdelem után elestek. Az önként jelentkezett katonák háromnegyede papi zsoldban állt.

- Éljen a szentséges Herihor, a mi urunk! - kiáltotta Eunana, megforgatva a levegőben véres bárdját.

- Örökkön éljen! - ismételték a katonák és papok, és valamennyien arccal leborultak a földre.

Herihor fölemelte a kezét, és megáldotta őket.

Azalatt Mefresz elhagyta a templom udvarát, és lement a föld alatti helyiségbe, ahol Lükon tartózkodott. A főpap már a küszöbön kivette kebléből a kristálygolyót. A görög a kis gömb láttára egyszerre dühösen kifakadt:

- Nyeljen el benneteket a föld!... Holttestetek sose találjon nyugalmat! - átkozódott Lükon, de egyre halkuló hangon.

Végre elhallgatott és elaludt.

- Vedd ezt a tőrt - parancsolta Mefresz, és vékony acéltőrt adott a görögnek. - Vedd ezt a tőrt, és menj a palota kertjébe... Ott állj meg a fügefaberekben, és várj arra, aki elrabolta tőled Kámát, és elcsábította...

Lükon fogát csikorgatta tehetetlen dühében.

- Ha meglátod, ébredj fel... - fejezte be Mefresz.

Azzal csuklyás tiszti köpenyt terített Lükonra, fülébe súgta a jelszót, és a szentély egy titkos ajtaján kivezette a görögöt a föld alól a néptelen memfiszi utcára.

Ekkor Mefresz fiatalos elevenséggel felsietett a pilon tetejére, és különféle színű zászlókat kapva a kezébe, jeleket adott a fáraó palotája irányában. Nyilván felfogták és meg is értették őket, mert a főpap pergamenszerű arcán kaján mosoly jelent meg.

Mefresz letette a kis zászlókat, elhagyta a pilon teraszát, és lassan lefelé indult. Amikor már az első emeleten járt, egyszerre körülfogta néhány barna köpönyeges ember, köpönyegük teljesen eltakarta fekete-fehér csíkos köntösüket.

- Íme, ez Mefresz őkegyessége! - szólt az egyik.

Erre mind a három letérdepelt a főpap előtt, aki gépiesen áldásra emelte a kezét, de aztán hirtelen leeresztette, s megkérdezte:

- Kik vagytok?

- A Labirintus őrei.

- Miért álljátok el az utamat? - hökkent meg, és keze, keskeny ajka egyszerre reszketni kezdett.

- Fölösleges eszedbe juttatnunk, szent férfiú - szólt az egyik őr, még egyre térdelve -, hogy néhány nappal ezelőtt a Labirintusban jártál, amelynek minden útját éppen olyan jól ismered, mint mi magunk, pedig téged nem avattak be a titkokba... Sokkal bölcsebb vagy te, semhogy ne tudnád, milyen törvényeink vannak az ilyen esetekre.

- Mit jelent ez? - kiáltotta emelt hangon Mefresz. - Gyilkosok vagytok, akiket rám küldött Her...

Nem tudta befejezni. Az egyik támadó elkapta a kezét, a másik kendőt dobott a fejére, a harmadik valami átlátszó folyadékot fröccsentett az arcába. Mefresz néhányat vetett magán, aztán földre rogyott. Akkor még egyszer az arcába fröccsentettek, amikor pedig megszűnt élni, az őrök elhelyezték egy beugróban, halott kezébe egy papiruszlapot dugtak, és eltűntek a pilon folyosóin.

Három másik ugyanígy öltözött ember Lükon után eredt, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Mefresz kiengedte a görögöt a néptelen utcán.

A három ember nem messze rejtőzött attól az ajtócskától, amelyen a görög kilépett, és eleinte hagyták, hadd menjen. De egyszerre az egyik valami gyanúsat vett észre mozdulataiban, mire mindnyájan a nyomába vetették magukat.

Csodálatos! Az alvó Lükon mintha megérezte volna, hogy üldözik, hirtelen befordult egy népes utcába, onnan egy térre, ahol nagy sokaság nyüzsgött, majd a halászok utcáján lefutott a Nílushoz. Ott egy félreeső zugban egy kis csónakra bukkant, beleugrott, és hihetetlen gyorsasággal átevezett a folyó túlsó partjára.

Már csak pár száz lépés távolságra volt a parttól, amikor mögötte egy csónak bukkant fel, benne egy evezős és három utas. Alighogy ezek elindultak, még egy csónak került elő, abban már két evezős volt és ugyancsak három utas.

Mind a két csónak elkeseredetten üldözte Lükont.

Abban a csónakban, amelyet csak egy evezős hajtott, a labirintusi őrök ültek, és nagy figyelemmel kísérték versenytársaikat, amennyire a napnyugta után gyorsan leszálló alkonyat megengedte.

- Kik lehetnek azok hárman? - sugdosták a labirintusi őrök.

- A minap ott kódorogtak a templom körül, ma meg utánaerednek... Csak nem mitőlünk akarják megvédeni?

Lükon kis csónakja megérkezett a túlsó partra. Az alvó görög kiugrott belőle, és gyors lépésben megindult a fáraó palotáját övező kert felé. Néhányszor meg-megtántorodott, megállt, és a fejéhez kapott. De egy pillanat múlva újra nekiindult, mintha megfoghatatlan erők vonnák. Közben a labirintusi őrök is kiszálltak a túlsó parton, de versenytársaik már megelőzték őket.

Most a maga nemében páratlan versenyfutás indult meg: Lükon olyan gyorsan szaladt a fáraó palotája felé, akárcsak valami kengyelfutó, nyomában három ismeretlen, mögöttük pedig a három labirintusi őr.

Pár száz lépésnyire a kerttől a két üldöző csoport összetalálkozott. Már éjszaka volt, de világos éjjel.

- Kik vagytok, emberek? - kérdezte az ismeretleneket az egyik labirintusi őr.

- A pi-baszti rendőrség parancsnoka vagyok, két századosommal; ezt a gonosztevőt üldözzük...

- Mi meg a labirintusi őrök vagyunk, és mi is azt az embert hajszoljuk...

A két csoport farkasszemet nézett egymással, a kezük kardjuk, késük markolatán nyugodott.

- Mit akartok vele? - kérdezte végül a rendőrfőnök.

- Ítélet van a kezünkben ellene...

- De a holttestét otthagyjátok?

- Ott, és mindent, ami rajta van - felelte az őrök vezetője.

A rendőrök összesúgtak.

- Ha igazat mondotok - szólalt meg a rendőrfőnök -, nem állunk az utatokba. Szívesen átengedjük nektek kis időre, ha aztán a mi kezünkbe kerül...

- Megesküsztök rá?

- Esküszünk...

- Akkor menjünk együtt...

Összefogtak - de akkorra a görög eltűnt a szemük elől.

- Átkozott! - fakadt ki a rendőrfőnök. - Megint eltűnt...

- Majd megkerül - felelte a labirintusi őr -, de meglehet, hogy erre jön majd vissza.

- Mi dolga lehet a fáraó kertjében? - kérdezte a rendőrfőnök.

- A főpapoknak van vele valamilyen céljuk, de visszamegy a templomba, visszamegy - erősítette az őr.

Elhatározták hát, hogy ott várakoznak, és közösen járnak el.

- Harmadik éjjelünket vesztegetjük el! - jegyezte meg az egyik rendőr ásítva.

Beburkolóztak köpenyükbe, és leheveredtek a fűbe.

Nyomban Tutmózisz távozása után Nikotrisz királyné, a fogát összeszorítva haragjában, egyetlen szó nélkül otthagyta a fia szobáját. Ramszesz megpróbálta csillapítani, de Nikotrisz élesen a szavába vágott:

- Én most búcsút veszek a fáraótól, de kérem az isteneket, engedjék meg, hogy még holnap is fáraónak üdvözölhessem...

- Kételkedsz benne, anyám?

- Olyan embernél, aki őrültek és árulók tanácsára hallgat, mindenben lehet kételkedni!

Haraggal váltak el.

Ő szent felsége hamarosan visszanyerte jókedvét, és vidáman elbeszélgetett a körülötte levő urakkal. De hat órakor már bántani kezdte a nyugtalanság.

- Tutmózisznak már rég futárt kellett volna küldenie hozzám... - állapította meg a fáraó. - Bizonyos vagyok benne, hogy a dolog így vagy úgy, de már eldőlt...

- Nem tudom - felelte a főkincstartó. - Talán nem kaptak idejében hajót az átkeléshez... Talán a templomban ellenállnak...

- Hát az a fiatal pap hol van? - kérdezte egyszerre Hiram.

- A pap?... A halott Szamentu követe? - ismételték megzavarodva az urak. - Csakugyan... hová lehetett?

Nyomban katonákat küldtek, kutassák át a kertet. A katonák beszaladgáltak minden ösvényt, de a papnak nyoma veszett.

Ez az eset rosszkedvre hangolta az urakat. Mindnyájan hallgatva ültek, elmerültek nyugtalan gondolataikba.

Napnyugtakor belépett a szobába a fáraó szolgája, és odasúgta neki, hogy Hebron asszony nagyon rosszul érzi magát, és kéri ő szent felségét, látogassa meg.

Az urak tudták, milyen viszony fűzi a fáraót a szép Hebronhoz, és összenéztek. De amikor a fáraó kijelentette, hogy kimegy a kertbe, egy szóval se tiltakoztak. A kert az erős őrség révén éppoly biztos volt, mint a palota. Senki se tartotta helyénvalónak, hogy akár csak távolból is szemmel tartsák a fáraót; tudták, hogy Ramszesz nem szereti, ha bizonyos pillanatokban törődnek vele.

Amikor a fáraó eltűnt a folyosón, a főkancellárius odaszólt a kincstartónak: - Nehezen halad az idő, akár a sivatagban a szekér. Talán Hebron hírt kapott Tutmózisztól...

- Ebben a pillanatban úgy érzem - felelte a kincstartó -, hogy Tutmózisz kiküldetése Ptah temploma ellen, egy olyan maroknyi csapattal, érthetetlen őrültség volt...

- Hát a Sóstavaknál talán meggondoltabban cselekedett a fáraó, amikor egy egész éjszakán át üldözte Tehennát? - vetette ellene Hiram. - A bátorság többet jelent, mint a katonák száma.

- Hát az a fiatal pap? - tépelődött a kincstartó.

- Tudtunk nélkül érkezett, és el is ment, se szó, se beszéd - állapította meg Hiram. - Mindegyikünk úgy viselkedik, mintha összeesküvő volna.

A kincstartó a fejét csóválta.

Ramszesz gyorsan végigfutott az úton, amely az ő villáját elválasztotta Tutmózisz kis palotájától. Amikor belépett a szobába, Hebron sírva a nyakába vetette magát.

- Meghalok a nyugtalanságtól! - sikoltotta.

- Félted Tutmóziszt?

- Bánom is én Tutmóziszt! - felelte Hebron, és megvetéssel rándított egyet az ajkán. - Én csak veled törődöm... én csak terád gondolok... csak téged féltelek...

- Áldott legyen a te nyugtalanságod, amely ha csak egy percre is, de megszabadít az unalomtól... - örvendezett a fáraó. - Istenek! De nehéz nap... Ha végighallgattad volna tanácskozásunkat, ha láttad volna a mi tanácsadóink arcát... És ráadásul felséges anyámnak is kedve támadt, hogy jelenlétével megtisztelje a tanácskozásunkat... sose hittem volna, hogy a királyi méltóság ennyi bosszúságot okozhat nekem...

- Ne beszélj ilyen hangosan - figyelmeztette Hebron. - Mitévő leszel, ha Tutmózisznak nem sikerül elfoglalnia a templomot?

- Elveszem tőle a fővezérséget, ládába a koronámat, és tiszti sisakot veszek fel - felelte Ramszesz. - Biztos vagyok benne, ha magam állok a hadsereg élére, rögtön megszűnik a lázadás...

- Melyik? - kérdezte Hebron.

- Ó, igaz, hisz két lázadással is van dolgunk! - nevetett Ramszesz. - A nép a papok ellen, a papok énellenem...

Átölelte Hebront, és a pamlaghoz vezette.

- Milyen szép vagy ma! - suttogta a fáraó. - Valahányszor látlak, mindig tökéletesen másnak talállak, mindig szebbnek...

- Eressz! - suttogta Hebron. - Néha attól félek, megharapsz!

- Meg nem haraplak... de halálra szeretnélek csókolni... Nem is tudod, milyen szép vagy...

- A miniszterek meg a tábornokok után... Ó, eressz...

- Melletted gránátalmabokor szeretnék lenni... Bárcsak annyi karom volna, ahány ága van a fának, hogy minddel ölelhetnélek... annyi kezem, ahány levele, annyi szám, ahány virága, hogy egy pillanatban csókolhatnám a szemed, a szád, a melled...

- Ahhoz képest, hogy uralkodó vagy, akinek trónja veszélyben forog, csodálatosan könnyedek a gondolataid...

- A nyoszolyán nem törődöm a trónnal - vágott a szavába Ramszesz. - Amíg kard van a kezemben, megvan a hatalmam is.

- Sereged szét van szórva - szólt védekezve Hebron.

- Holnap friss csapatok érkeznek, holnapután pedig összeszedem a szétvert csapatokat is. Mondom, ne emészd magad ilyen haszontalanságokkal!... Egy percnyi gyönyörűség többet ér, mint a hatalomnak egy esztendeje...

Napnyugta után egy órával a fáraó elhagyta Hebron lakosztályát, és lassan visszaindult a palotájába. Elmélázott, álmos volt, és elgondolta, mennyire ostobák, hogy a főpapok ellenállnak neki. Egyiptomnak jobb fáraója nem is lehetne, mint ő.

Egyszerre egy sűrű fügefaberekből egy sötét palástos ember surrant ki, és elállta a fáraó útját. Ramszesz jobban szemügyre akarta venni, egészen közelről az arcába nézett, és elkiáltotta magát:

- Te vagy az, te nyomorult?... Gyere csak az őrségre!

Lükon volt. Ramszesz nyakon ragadta. A görög felszisszent, és térdre rogyott. Ugyanakkor a fáraó égető fájdalmat érzett hasa bal oldalán.

- Még harapsz? - kelt ki magából Ramszesz.

És két kezével teljes erejével megszorította a görög nyakát. Amikor aztán hallotta az összetört nyakcsigolyák reccsenését, undorral ellökte magától.

Lükon lerogyott, és halálos vonaglásban fetrengett a földön.

A fáraó néhány lépést tett. Megtapogatta magát, és keze hozzáért a tőr markolatához.

"Megsebesített?" Oldalából kihúzta a keskeny acéltőrt, és kezét a sebre szorította.

"Kíváncsi vagyok - gondolta magában -, ugyan van-e valamelyik tanácsosomnak sebre való írja..."

Nagy bágyadtságot érzett, és megszaporázta lépteit.

A palota előtt egy tiszt rohant elébe, és lélekszakadva jelentette:

- Tutmózisz nem él... Az az áruló Eunana megölte...

- Eunana? - ismételte a fáraó. - Hát a többiek?

- Majdnem minden önkéntes, aki Tutmózisszal ment, a papok zsoldjában volt...

- No, ideje végeznem ezzel! - szólt a fáraó. - Fúvass riadót az ázsiai csapatoknak...

Megharsant a kürtszó, az ázsiai katonák kiözönlöttek a kaszárnyájukból, kantárszáron vezetve lovaikat.

- Adjatok lovat nekem is! - parancsolta a fáraó.

De egyszerre elszédült, és hozzátette:

- De nem, adjatok gyaloghintót... nem akarom erőltetni magam...

Ebben a pillanatban tisztjeinek a karjába roskadt.

- Majdnem elfelejtettem... - szólt elhaló hangon. Hozzatok sisakot, kardot... azt az acélkardot... A Sósta... Induljunk Memfiszbe...

A palotából kiszaladtak az urak és a cselédség fáklyákkal. A tisztek karjában nyugvó fáraó arca szürke volt, szemére köd borult. Kinyújtotta a karját, mintha fegyverét keresné, az ajka mozgott, és az általános csendben megszűnt lélegzeni a két világnak, az itteni és a nyugati világnak ura.

XIII. Ramszesz halálától a temetése napjáig a tébai Ámon-templom főpapja és az elhunyt fáraó helytartója: Szem-ámon-Herihor őkegyessége kormányozta az országot.

A helytartó néhány hónapos kormányzása nagyon áldásos volt Egyiptomra. Herihor lecsillapította a csőcselék lázadását, és hetednaponként pihenőt engedett a munkásnépnek, mint valamikor régen. Szigorú fegyelmet teremtett a papok között, oltalmat nyújtott az idegeneknek, különösen a föníciaiaknak, szerződést kötött Asszíriával, de nem engedte át nekik Föníciát, amely továbbra is Egyiptom fennhatósága alatt maradt.

E rövid kormányzati idő alatt gyorsan, de kegyetlenkedés nélkül folyt az igazságszolgáltatás. Ezentúl nem merte akárki verni az egyiptomi parasztot; a szegény föld népe a bírósághoz fellebbezhetett, ha volt elég ideje és tanúja.

Herihornak gondja volt rá, hogy a fáraó vagyonát és a kincstárat terhelő adósságokat is törlessze. Evégre rávette a föníciaiakat, engedjék el a kincstártól nekik járó összegnek egy bizonyos hányadát, a többinek a fedezetére pedig óriási összeget vett fel a Labirintusból, nem kevesebbet, mint harmincezer talentumot.

Eme intézkedései nyomán három hónap leforgása alatt békesség és jólét lett úrrá az országban, az emberek pedig megelégedetten mondogatták:

- Áldott legyen Szem-ámon-Herihor helytartó kormányzása! Csakugyan uralkodónak teremtették az istenek, hogy kiszabadítsa Egyiptomot abból a nyomorúságból, amelybe XIII. Ramszesz, ez a léha szoknyavadász döntötte...

Nem telt bele néhány hét, és a nép már elfelejtette, hogy Herihor minden intézkedése a fiatal és nemes lelkű fáraó terveinek megvalósítása volt!

Tobi hónapban,^[45] amikor XIII. Ramszesz múmiáját már letették a fáraók sírboltjába, a tébai Ámon templomában nagygyűlésre jöttek össze az ország legfőbb méltóságai. Ott volt szinte valamennyi főpap, nomarchosz és a hadsereg tábornokai, köztük a keleti hadsereg dicsőséges, öreg vezére: Nitager.

Ugyanabban az óriási oszlopcsarnokban, ahol egy fél évvel ezelőtt a papok XII. Ramszeszt méltatták, és kimutatták ellenszenvüket XIII. Ramszesszel szemben, ugyanazon a helyen gyülekeztek össze az ország főméltóságai, hogy Herihor elnöklete alatt döntsenek az ország legfontosabb ügyében. Tobi hónap huszonötödik napján, pontosan délben, Herihor, Amenhotep infulájával a fején, magas trónusra ült, a többiek karosszékekre, és megkezdődött a nagytanács. Ez pedig csodálatosan rövid ideig tartott, mintha eredményességéről már eleve gondoskodtak volna.

- Főpapok, nomarchoszok, tábornokok! - kezdte Herihor. - Szomorú és fontos ügyben gyűltünk most össze. Mert az örökkön élő XIII. Ramszesz halálával, akinek rövid és viharos uralkodása olyan szerencsétlen módon ért véget...

Herihor mélyen felsóhajtott.

- Mivelhogy XIII. Ramszesz halálával nemcsak a fáraó hunyt el, hanem kihalt a dicsőséges huszadik dinasztia is...

Az összegyűltek között moraj támadt.

- A dinasztia nem halt ki - szólt szinte nyersen a hatalmas memfiszi nomarchosz -, mert még él Nikotrisz királynő őfelsége, tehát a trón őt illeti...

Herihor csak egy pillanatnyi szünet múlva felelt:

- Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné...

A gyülekezeten most már nem is moraj futott végig, hanem valóságos lárma, és eltartott néhány percig. Amikor elcsendesedett, Herihor nyugodtan és világosan folytatta:

- Az én tiszteletre méltó feleségem, Nikotrisz királyné, fia halála miatt lemond a trónról vigasztalhatatlan fájdalmában...

- Engedelmet! - kiáltotta a memfiszi nomarchosz. - A helytartó úr őkegyessége feleségének mondja a nagyasszonyt... Ez a hír váratlan újság számunkra, és mindenekelőtt igazolni kell...

Herihor intésére a tébai legfőbb bíró elővette az esketési okiratot, amelynek értelmében két nappal ezelőtt Szem-ámon-Herihor, Ámon tébai templomának tiszteletre méltó főpapja és Nikotrisz királyné, XII. Ramszesz özvegye és XIII. Ramszesz anyja, házasságot kötött.

Erre a bejelentésre síri csend támadt, Herihor pedig folytatta:

- Minthogy az én feleségem, a trón egyetlen örököse, lemondott jogairól, és minthogy ilyenformán a huszadik dinasztiának uralkodása véget ért, új fáraót kell választanunk...

- Ennek az uralkodónak pedig - fejtegette Herihor - érett, erélyes, államügyekben tapasztalt embernek kell lenni. Ez okból azt tanácsolom nektek, kegyes uraim, hogy az ország legfőbb méltóságára válasszuk meg...

- Herihort! - kiáltotta közbe valaki.

- ...válasszuk meg a keleti hadsereg dicsőséges vezérét, Nitagert - fejezte be Herihor.

Nitager egy jó darabig lehunyt szemmel, mosolyogva ült. Végül felállt, és így szólt:

- Nyilván sosem lesz hiány olyanokban, akik szívesen vállalják a fáraó címet. Talán többen is vannak a kelleténél. Szerencsére maguk az istenek hárították el a veszedelmes versenyzőket, s rámutattak arra az emberre, aki legméltóbb a hatalomra. Azt hiszem, okosan cselekszem, ha ahelyett, hogy elfogadnám a nemeslelkűen felajánlott koronát, azt kiáltom: Örökkön éljen ő szent felsége, Szem-ámon-Herihor, az új dinasztia első fáraója!

A jelenlevők - kevés kivétellel - utánakiáltották az "Éljen!"-t, ugyanakkor pedig a legfőbb bíró aranytálcán két föveget hozott: egy fehéret, Felső-Egyiptomét, és egy pirosat, Alsó-Egyiptomét. Az egyiket átvette Ozirisz főpapja, a másikat Hórusz főpapja, és átadták Herihornak, aki megcsókolva az aranykígyót, mind a kettőt a fejére tette.

Aztán megkezdődött az ünnepi szertartás. A jelenlevők hódolása, ami eltartott néhány óra hosszat. Végül megírták a koronázási oklevelet, a választás résztvevői ráütötték pecsétjüket, és attól a perctől fogva Szem-ámon-Herihor Egyiptom valóságos fáraója lett, mindkét világnak és alattvalói életének ura.

Estefelé ő szent felsége fáradtan ért haza főpapi szobájába, ahol Pentuer várt rá. A pap lesoványodott, beesett arca csupa szomorúság és fájdalom.

Amikor Pentuer leborult előtte a földre, a fáraó felemelte, és nevetve mondta neki:

- Nem írtad alá a választásomat, nem is hódoltál, és attól tartok, nem kerül-e valamikor sor arra, hogy Ptah templomában ostromoljalak!... Nos, nem gondoltad meg, hogy itt maradsz-e nálam? Vagy inkább Menészhez kívánkozol?

- Bocsáss meg, felséges uram - felelte a pap -, de az udvari élet annyira kifárasztott, hogy egyetlen kívánságom van csak: bölcsességet tanulni.

- Nem tudod elfelejteni Ramszeszt? - faggatta Herihor. - Pedig nagyon rövid ideig ismerted, éveken keresztül kezem alatt dolgoztál.

- Ne ítélj el, felséges uram, de... XIII. Ramszesz volt az első fáraó, aki megérezte az egyiptomi nép nyomorúságát...

Herihor elmosolyodott.

- Ó, ti tudósok... - mondta, megcsóválva a fejét. - Hiszen te magad fordítottad Ramszesz figyelmét a nép szomorú helyzetére, és most gyászolod szívedben, pedig nem tett a népért semmit... mindent te tettél, nem ő... Hatalmas elmétek ellenére is mulatságosak vagytok - folytatta Herihor. - Így van Menész is... Ez a pap azt hiszi, hogy ő a legbékésebb ember Egyiptomban, pedig ő döntötte meg a dinasztiát, és ő egyengette az én utamat a hatalomhoz! Ha ő annak idején nem értesít a Paophi huszadiki napfogyatkozásról, a megboldogult Mefresszel ma alighanem mind a ketten követ fejtenénk a kőbányában... No, menj, menj, és üdvözöld nevemben Menészt. És ne felejtsd el, hogy tudok hálás lenni, s ez a kormányzás nagy titka. Mondd meg Menésznek, hogy teljesítem minden kívánságát, csak azt ne kívánja, hogy mondjak le a trónról... Te magad is térj vissza hozzám, mihelyt kipihented magad, fontos megbízatást tartogatok számodra.

És kezét a pap alázatosan lehajtott fejére tette.

Mechir havában (november-december) Pentuer megérkezett a Memfisz melletti szentélybe, ahol Menész az ég és föld kutatásának hatalmas munkáján dolgozott.

A gondolataiba mélyedt agg tudós most sem ismerte meg Pentuert. Mikor azonban észbe kapott, megölelte, és megkérdezte:

- Mi az, megint a parasztokat nyugtalanítod, hogy a fáraó hatalmát erősítsd?

- Azért jöttem, hogy itt maradjak, és neked szolgáljak - felelte Pentuer.

- Hohó! - kiáltotta Menész, s figyelmesen vizsgálta vendégét. - Hohó!... Valóban megelégelted volna már az udvari életet és a méltóságokat?... Áldott ez a nap!... Ha majd a pilonom tetejéről elkezded vizsgálni a világot, meggyőződöl róla, milyen parányi és milyen rút.

Pentuer nem felelt, így Menész ismét munkája után látott. Mikor pedig néhány óra múlva visszatért, Pentuert még mindig ugyanazon a helyen ülve találta, s szeme arra a pontra meredt, ahol a távolban a fáraók palotája ködlött.

Menész adott neki egy árpalepényt, egy csupor tejet, azután békében hagyta.

Így ment ez néhány napig. Pentuer keveset evett, még kevesebbet beszélt, éjjelenként néha felriadt, a napokat pedig mozdulatlanságban töltötte, s szeme a bizonytalan távolba révedezett.

Menésznek nem tetszett ez az életmód, s éppen ezért egyszer leült mellé a kőre, s így szólt:

- Végképp eltompultál, vagy csak pillanatnyilag vették hatalmukba szívedet a sötétség szellemei?

Pentuer rávetette fátyolos tekintetét.

- Nézz csak körül - mondta az aggastyán. - Hiszen ez a legkedvesebb évszak. Az éjszakák hosszúak és csillagosak, a nappalok hűvösek, a földet fű és virág borítja. A víz a kristálynál is tisztább, a sivatag csendes, a levegő meg tele van énekkel, csicsergéssel és zümmögéssel. Ha a tavasz az élettelen földön ilyen csodákat fakaszt, mennyire megkövesedhetett a te lelked, ha ezeket a csodákat nem veszed észre?... Mondom, térj magadhoz, mert olyan vagy, mint egy hulla az élő természet ölén, mint egy kiszáradt sárkupac a nap alatt, hogy szinte bűzt árasztasz a nárciszok és ibolyák között.

- Beteg a lelkem - felelte Pentuer.

- Mi bajod?

- Minél többet gondolkozom, annál bizonyosabb vagyok felőle, hogy ha nem hagytam volna el XIII. Ramszeszt, ha szolgáltam volna neki, most is élne, ő, aki a legnemesebb volt minden fáraók közül. Százával forgolódtak körülötte az árulók, de nem akadt egyetlen jó ember, aki megmutatta volna neki a menekülés útját!

- S te valóban azt hiszed, meg tudtad volna menteni? - kérdezte Menész. - Ó, félművelt bölcsek gőgje!... A világ minden bölcsessége sem mentheti meg a varjak közé keveredett sólymot, s te, mint valami istenség, az emberi sorsot akarod elfordítani?

- Tehát Ramszesznek el kellett vesznie?

- Bizony el. Először is, mert háborúskodó fáraó volt, s ma Egyiptom undorodik a harcosoktól. Jobban szereti az arany karperecet, mint a kardot, még ha acélból van is; jobban a jó énekest vagy táncost, mint a rettenthetetlen hőst, jobban a hasznot és az értelmet, mint a háborút. Ha Mechir havában megérne az olajbogyó, vagy Thot havában kivirulna az ibolya, az egyiknek is, a másiknak is el kellene pusztulnia, mint idő előtti vagy elkésett termésnek. Te pedig azt akarod, hogy az Amenhotepek és Herihorok korában fenntarthassa magát egy fáraó, aki a hikszoszok korába való. Minden dolognak rendelt ideje van a megérésre, és rendelt ideje az enyészésre. XIII. Ramszesz nem a neki rendelt időben jelent meg, tehát félre kellett állnia.

- S azt hiszed, semmi sem menthette volna meg? - faggatta Pentuer.

- Én nem látok ilyen hatalmat. Ő nemcsak a saját korával és uralkodói tisztével volt ellentétben, hanem még ráadásul az állam hanyatlása idején bukkant fel, s olyan volt, mint a friss levélke a korhadó fán.

- Ilyen nyugodtan beszélsz az állam hanyatlásáról? - csodálkozott Pentuer.

- Már néhány évtizede látom, s látták már azok is, akik ebben a szentélyben elődeim voltak... Volt idő hozzászoknom!

- Kettős látásotok van?

- Egyáltalán nem - felelte Menész -, de van mértékünk. A zászló lengéséről megtudod, honnan fúj a szél; a Nílus kútja megmutatja, árad-e vagy apad a folyó... Minket pedig a szfinx tanít arra - már évszázadok óta -, hogy az állam elerőtlenedik - fejezte be, s a piramisok felé mutatott.

- Erről én nem tudok semmit... - suttogta Pentuer.

- Olvasd szentélyünk régi krónikáit, s meggyőződöl róla, hogy valahányszor Egyiptom virágzott, a szfinx mindig ép volt, és magasan kiemelkedett a sivatag fölé. De amikor az állam hanyatlóban volt, a szfinx megrepedezett, töredezett, s a homok egészen a lábáig ért. Íme, most is. Már néhány évszázad óta töredezik a szfinx. S minél magasabbra kapaszkodik körülötte a homok, minél mélyebb repedések látszanak a testén, annál mélyebbre hanyatlik az állam...

- És elpusztul?

- Semmiképpen - felelte Menész. - Miként az éjszakát nappal követi, a Nílus apadását pedig áradás, azonképpen a hanyatlás korszaka után is az élet felvirágzása következik. Öröktől fogva érvényes igazság ez!... Némelyik fa levelei lehullanak Mechir havában, de csak azért, hogy Pachom havában újak támadjanak helyettük... S Egyiptom valóban egy ezeresztendős fa, a dinasztiák pedig az ágak. Íme, szemünk láttára nő ki a huszonegyedik ág, mi hát ezen a szomorkodnivaló?... Az, hogy az ágak hullanak? Hiszen a növény tovább él...

Pentuer elgondolkozott, de tekintete most már nem volt olyan elmélázó.

Menész néhány nap múlva ismét megszólította:

- Fogytán az élelmünk, el kell mennünk a Nílus vidékére, hogy hosszabb időre ellássuk magunkat.

Mindketten nagy kosarat vettek a hátukra, s kora reggeltől járták a part menti falvakat. Rendszerint szent szövegeket énekelve álltak meg a parasztkunyhók előtt, majd Menész bekopogott az ajtón, s beszólt:

- Könyörületes lelkek, igazhivő egyiptomiak! Áldozzatok némi alamizsnával a bölcsesség istenasszonya szolgáinak!

Adtak is (leginkább az asszonyok), hol egy marék búzát vagy árpát, hol egy lángost vagy szárított halacskát. Megesett azonban, hogy dühös szelindekek rohantak rájuk, vagy a pogány szülők gyermekei dobálták meg őket kővel és sárral.

Furcsa látvány volt ez a két alázatos koldus, akik közül az egyik néhány éven át beleszólt az ország sorsába, a másik pedig a természet legmélyebb titkait ismerte, tudományával megváltoztatta a történelem folyását.

A gazdagabb falvakban bőségesebb adományokban részesültek. Egy lakodalmas házban jóltartották őket étellel és sörrel, s megengedték, hogy ott aludjanak a gazdasági épületek között.

Sem borotvált arcuk és fejük, sem a kopott párducbőr nem keltett tiszteletet a lakosság körében. Alsó-Egyiptomnak a vegyes vallásúakkal keveredett népe nemigen tűnt ki kegyességével, a bölcsesség istennőjének papjait pedig - akikkel az állam sem törődött - éppenséggel le is nézte.

Menész és Pentuer a pajtában, a friss nádkötegeken fekve hallgatta a lakodalmi muzsikát, a korhelykedők kurjongatását s a vidám vendégsereg körében olykor felhangzó civódásokat is.

- Szörnyű! - szólalt meg Pentuer. - Alig néhány hónapja halt meg a fáraó, aki igaz jótevője volt a parasztságnak, s ezek máris elfelejtették... Az emberi hála valóban nem hosszú életű...

- Tán azt akarnád, hogy az emberek életük végéig hamut hintsenek a fejükre? - vetette ellene Menész. - Azt hiszed, a Nílus vize is azonnal megáll, ha egy krokodilus felfal egy asszonyt vagy gyereket?... Folyik az tovább, nem törődik a hullákkal, sőt az áradással és apadással sem. Így van ez az emberi élettel is. Akár kihal egy dinasztia, s trónra lép a másik, akár lázadások és háborúk rázzák meg az országot, vagy a jólét virul, a tömegnek mindenképpen ennie, innia, aludnia, házasodnia és dolgoznia kell, mint ahogy a fa is tovább nő, akár esik, akár aszály van. Hagyd hát, hadd ugráljanak, ha egészséges a lábuk, hadd sírjanak vagy nevessenek, ha szívükben túlárad az érzelem.

- Mégis, ismerd be, hogy furcsa ez az örvendezésük, ha tekintetbe vesszük, amit az állam hanyatlásáról mondtál - jegyezte meg Pentuer.

- Egyáltalában nem furcsa, mert hiszen ők az állam, s az ő életük az állam élete. Az emberek mindig szomorkodnak vagy örülnek, s nincsen olyan óra, amikor valaki ne nevetne vagy ne sóhajtana. A történelem egész folyása pedig azon alapszik, hogy ha az emberek között több az öröm, akkor azt mondjuk: az állam virágzik, ha pedig sűrűbben hull a könny, akkor hanyatlik. Ne a szavakon nyargaljunk, hanem az embereket nézzük. Ebben a kunyhóban öröm van, itt tehát az állam virágzik, ennélfogva nincs jogod azon sóhajtozni, hogy hanyatlik. De szabad arra törekedned, hogy minél több megelégedett kunyhó legyen az országban.

Mikor a két bölcs kolduló útjáról visszatért a szentélybe, Menész felvezette Pentuert a pilon tetejére. Megmutatta neki a nagy márványgömböt, amelyen aranypontokkal ő maga jelölte meg néhány száz csillag helyét, azután meghagyta neki, hogy fél éjszakán át figyelje a holdat.

Pentuer szívesen vállalta ezt a munkát, s életében most látta először saját szemével, hogy az égboltozat néhány óra alatt mintha nyugat felé fordult volna, de a hold kelet felé tolódott el a csillagok között.

Jól ismerte ő ezeket az egyszerű jelenségeket, de csak hallásból. Mikor tehát első ízben látta saját szemével az égboltozat mozgását és a hold csendes vándorlását, olyan megindultság vett rajta erőt, hogy arcra borult, és sírva fakadt.

Lelke előtt új világ nyílt meg, melynek szépségét annyival is jobban tudta értékelni, mert már ő maga is nagy bölcsességre tett szert.

Ismét elmúlt néhány nap, mikor egyszer egy gazdag bérlő jelentkezett náluk, s kérte, hogy bölcsek lévén, tűzzenek ki földjén egy csatornát, s ássák is ki. Cserébe a munka tartamára felajánlotta élelmezésüket, fizetésképpen pedig egy kecskét a gödölyéjével együtt.

Mivel a szentélyben nem volt tejük, Menész elfogadta az ajánlatot, s Pentuerrel együtt munkába állt. Elegyengették a talajt, kitűzték a csatorna irányát, s nekiláttak az ásásnak.

Pentuert a nehéz munka felüdítette, sőt mikor Menésszel egyedül maradt, beszélgetett is. Csak akkor vesztette el kedvét, mikor emberekkel érintkezett, mert énekük és nevetgélésük növelte fájdalmát.

Menész éjszakára nem járt be a faluba, hanem Pentuerrel együtt kint hált a mezőn, ahonnan láthatták a virágzó réteket, s hallhatták az emberi örömök hangjait, anélkül, hogy részt vettek volna bennük.

Egyszer aztán este korábban abbahagyták a mezőn a munkát, mert egy szegény kolduló pap érkezett a faluba egy kisfiúcskával, s házról házra járva, alamizsnáért könyörgött. A fiúcska bánatos dallamot fuvolázott, a szünetekben pedig a pap érces hangon énekelt egy félig világi, félig szent éneket.

Menész és Pentuer egy kis halmon heverészve nézte a tűzbe borult eget, melynek aranyló háttere előtt élesen kirajzolódtak a piramisok fekete háromszögei, a pálmák rőt törzsei és zöld levélbokrétái. Közben a pap énekelve botorkált egyik házból a másikba, s minden versszak után hosszabb pihenőt tartott:

"Milyen nyugodt amaz igazságos herceg! Beteljesült a gyönyörű rendeltetés. Re korától fogva egymás után enyésznek el a megvénült testek, s helyüket fiatalok foglalják el. Hajnalban mindig felkel a nap, s minden este letűnik nyugaton. A férfiak nemzenek, a nők fogannak, s minden mell friss levegőt lélegzik. De aki megszületett, kivétel nélkül mind elmegy ama helyre, mely az ember számára rendeltetett."^[46]

- Mire való ez? - szólalt meg egyszerre Pentuer. - Még ha legalább igaz volna, hogy az életet az istenek a maguk dicsőségére és az erény növelésére teremtették. De hiszen nem így van. Kié a szerencse meg a hatalom? Az alattomos szörnyetegé, az anyáé, aki fia gyilkosának nyújtja kezét, meg a szeretőé, aki a gyönyör pillanatában áruláson töri a fejét. A bölcsek pedig elszáradnak a tétlenségtől, a hős és nemes lelkek elpusztulnak, s velük együtt emlékük is elenyészik.

"Szerezz magadnak vidám napot, ó, herceg - énekelte a pap -, mert nem sok ilyen adatott néked! A keneteket és füstölőszereket hagyd meg orrodnak, a lótuszvirág-koszorúkat húgod testének és tagjainak, mert ő szívedben lakván, melletted van. Énekeljenek, zenéljenek nektek. Vessétek el a gondokat, s vigadjatok, mert hamar eljön a nap, mikor menni kell a csend birodalmába."

- A kenetet az orrnak, a lótuszkoszorúkat a testrészeknek, azután... csend!... - jegyezte meg Pentuer. - Bizony, több értelme van a lovagot mímelő bohócnak, mint ennek a világnak, ahol mindnyájan mímelünk valamit, anélkül, hogy hasznát látnánk. S hogy ez a földi álom szakadatlan vidámság volna?... Dehogyis!... Akinek az éhség nem tekeri a beleit, annak a szívét megmérgezi a megkívánás vagy a nyugtalanság. Ha pedig akad egy csendes pillanat, annak mélyéről azonnal felmerül az örök csend birodalmának gondolata, és megtépi az ember lelkét.

"Ünnepelj vidám napot, ó, Neferhotep, te tiszta kezű férfiú! Mindent tudok, ami őseiddel történt: várfalaik leomlottak, városaik sehol sincsenek, s ők maguk is mintha sohasem lettek volna. Senki sem tér vissza onnan, aki elmondhatná, hogymint vannak, s megvigasztalhatná szívünket. S így lesz mindaddig, amíg közel nem kerültök a helyhez, ahova ők elmentek."

- Láttál valaha nyugodt tengert? - kérdezte Menész. - Ugye, milyen unalmas? Akár az olyan alvás képe, amikor az ember nem álmodik semmit. Csak amikor a vihar felszántja a sima tükröt, amikor egyik hullám a mélybe zuhan, a másik feltornyosul, amikor a víz színén fények játszanak, a mélyből pedig megszólalnak a baljós vagy nyöszörgő hangok, akkor válik a tenger széppé. Ugyanígy van a folyóval is. Amíg folyton egy irányba folyik, olyan, mintha élettelen volna, de amint jobbra-balra kanyarog, nyomban széppé válik. S így van a hegyekkel is: az egyöntetű magasság unalmas, de a csipkézett csúcsok és a mély szakadékok szépek.

"Tégy mirhát a fejedre, ölts magadra díszes, vékony lepleket, s kend meg magad az isteni ajándékokkal - énekelte a pap. - Öltözz fel olyan szépen, ahogyan tudsz, s szívedet ne hagyd elesni. Míg e földön vagy, élj az élvezeteknek, s ne szomorítsad szívedet, amíg rád nem virrad a fájdalom napja."

- Ugyanígy van az emberi élettel is - folytatta Menész. - Az élvezetek olyanok, mint a hullámok és a hegycsúcsok, a szenvedések pedig, akár a mély szakadékok, s csak mindezek együttesen teszik széppé az életet, mert csipkéződik, akár a keleti hegyek láncolata, amelyet annyira megcsodálunk.

"De akinek szíve már nem ver - énekelte tovább a pap -, nem hallja a panaszt, s nem szomorkodik mások gyásza miatt. Sugárzó arccal ünnepeld hát a vidám napokat, s szaporítsd számukat..."

- Hallod? - kérdezte Pentuer, a falu felé mutatva. - Akinek szíve megszűnt dobogni, nemcsak a más gyászán nem bánkódik, hanem a saját életének sem örül, ha mégolyan szépen ki volna is csipkézve... Mire valók hát a faragások, amelyekért fájdalommal és véres könnyekkel kell fizetni?

Lassacskán éjszaka lett. Menész palástjába burkolózott, s így felelt:

- Valahányszor ilyen gondolatok törnek rád, menj el valamelyik szentélyünkbe, s nézd meg a falakat. Tele vannak emberek, állatok, fák, folyók és csillagok képeivel, akárcsak ez a világ, amelyben élünk. A tudatlan paraszt az ilyen figurákat semmire sem becsüli, s egyik-másik talán meg is kérdezne: mire valók ezek?... Minek vésik ki őket ilyen nagy munkával?... De a bölcs nagy tisztelettel közeledik feléjük, s tekintete kiolvassa belőlük akár a régi idők történetét, akár a bölcsesség titkait.

III. Amenemhet - a 12. dinasztia királya (i. e. 1850-1800).

Amenhotep - a tébai Ámon isten főpapja; IX. Ramszesz uralkodása idején jelentős hatalom birtokosa.

III. Amenofisz - III. Amenhotep fáraó görögös neve (i. e. 1413-1377)

IV. Amenhotep - i. e. a XIV. század második negyedében eltörölte a sokistenhitet, s megalapította az egyisten, Aton vallását.

Amenti (pontosabban Amentet) - szó szerint "nyugat", nyugati föld, a halottak birodalma; az egyiptomiak ugyanis a Nílus bal parti területén temették el halottaikat.

Amfiteátrum - kerek alakú színház- és cirkuszépület, lépcsőzetes nézőtérrel, középütt a dísztérül szolgáló arénával.

Ámon - Tébában tisztelt isten; midőn Téba jelentősége megnőtt, s az ország fővárosa lett, Ámont is az egész állam főisteneként tisztelték.

Amoriták - szemita nép a régi Palesztinában és Szíriában, az ősi Amurru birodalom területén (i. e. III-II. évezred).

Amzet - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Anü - az életbölcsességek gyűjteményének egyik késői kori egyiptomi írója.

Anubisz - Inpu egyiptomi isten görög neve: a halottak pártfogója; fekvő sakál vagy sakálfejű ember alakjában ábrázolták.

Ápisz - Ozirisz isten élő jelképe, a Memfiszben tisztelt szent bika.

Árám - Asszíriával szomszédos ország a középső Eufrátesz vidékén.

Astóreth vagy Asztarté - a föníciaiaknál a szerelem istennője.

Atum - a napnyugta istene; emberi alakban ábrázolták.

Baal - az ég istene a föníciaiaknál.

Baalet - föníciai istennő, Baal felesége.

Boéthosz - a 2. dinasztia első királyának görög neve.

Cserepek és papiruszok világa - vagyis a könyvek világa; a babilóniaiak agyagtáblára írtak, melyeket kiégettek (kis téglák, cserepek), az egyiptomiak a papirusz (sásféle növény) háncsát használták írásra.

Démotikus írás - újabb eredetű (i. e. VIII. sz.-ban keletkezett) egyiptomi írás, amely a hieroglifák képjegyeit gyorsírásszerűen egyszerűsítette. A régebbi írás a hieratikus (papi) írás.

Drachma - görög pénzegység. (A szerző anakronisztikusan használja.)

Duamutef - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Dutesz - helyesebben: Dzséhuti, Thot isten másik neve.

Edom - ókori ország Palesztina déli felében.

Ékírás - a babilóniaiak írása; ék alakú jelekből állították össze; puha agyagtáblákra karcolták, majd kiégették.

Elektró - a borostyánkő görög neve.

Erpatre - tulajdonképpen iri-pat, hercegnek megfelelő cím.

Eja - IV. Amenhotep vezére; a fáraó halála után (i. e. 1345 körül) egy ideig uralkodó.

Fáraó - a per-aa (nagy ház) kifejezés eltorzított görög alakja. Megfelel a királyi címnek.

Felső-Egyiptom - a Nílus völgye az első vízeséstől Memfiszig.

Filiszteusok - indogermán nép; az i. e. XIII-XII. sz. fordulóján telepedtek le Palesztinában, a Földközi-tenger partján.

Hapi - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Háthor - szó szerint: Hórusz háza, az ég egyik istennője, az asszonyok védője.

Hataszu - helyesen Hatsepszut, királynő, aki maga uralkodott (i. e. 1500-1480 körül).

Hatti - ókori ország Kisázsiában. Lakói, a hettiták, az i. e. XIV-XIII. sz. fordulóján véres háborút viseltek Egyiptom ellen. Hatti hozzávetőleg i. e. 1200 körül szűnt meg.

Hieroglifák - egyiptomi írásrendszer görög nevű vésett képjegyei: kb. 800 jel, melyek embereket, állatokat vagy tárgyakat ábrázoltak. Ez az írásrendszer mintegy 3000 évig volt használatban. 1822-ben Champollion francia tudós fejtette meg az ún. Rosetti-felirat segítségével, melyen ugyanazon szöveg háromféle (hieroglif, démotikus és görög) írással volt bevésve.

Hikszoszok - sémi eredetű néptörzs. I. e. a XVIII. században betörtek Egyiptomba, és uralmuk alatt tartották kb. i. e. 1580-ig.

Hormach - lásd Re Harmachisz alatt.

Hórusz - az egyik napisten, Ozirisz és Ízisz fia, sólyom képében a fáraó megszemélyesítője.

Ibisz - az egyiptomiak szent madara, Thot isten jelképe.

Infula - szalagos fejdísz.

Istár - babiloni és asszír istennő, Asztarté megfelelője.

Ízisz - az ég egyik istennője, Ozirisz felesége.

Ka - a személyiség kifejezője; a lélekfogalomnak felel meg.

Kebehzenuf - a halottak védőistene, Hórusz egyik fia.

Kháldea - Babilontól délre elterülő ókori ország.

Kham-szam-merer-amen-Ramszesz-er-neter-hogan - a fáraók öt vagy több névből álló címe, nem állapítható meg, melyik fáraóra vonatkozik.

Khefren - a 4. dinasztia egyik királya.

Kheopsz - a 4. dinasztia (i. e. kb. 2700-2550) királya, a legnagyobb piramis építője.

Kneph - egy teremtő istenség görögösített neve.

Khnum - a Nílus áradásait előidéző teremtő isten; kos alakjában tisztelték.

Khonszu - az egyik holdisten, Ámon isten fiaként tisztelték.

Labirintus - útvesztő. A régi Egyiptomban és Görögországban sokfolyosójú épület, melyből nehéz volt kitalálni.

Lápisz lazuli - más néven lazurit; kék színű ásvány.

Makara - Hatsepszut királynő uralkodói neve (lásd Hataszu alatt).

Memfisz - Alsó-Egyiptom I. sz. kerületének székhelye, a 3-8. dinasztia idején (i. e. 2780-2200) egész Egyiptom fővárosa, a politikai, gazdasági és kulturális élet fontos központja.

Memfiszi - elefantiei, tébai és xoiszi dinasztia, vagyis 3. dinasztia (i. e. kb. 2780-2720); 5. dinasztia (i. e. 2550-2400); 11-12. dinasztia (i. e. kb. 2100-1790); 14. dinasztia (i. e. kb. 1700-1680).

Menész - jelentése "tartós" - így nevezték el a királyt, aki i. e. 2900 körül egyesítette Egyiptomot.

Messu - Mózes feltételezett egyiptomi neve.

Moabiták - ókori szemita nép Palesztinában, a Holt-tenger környékén.

Mut - az ég istennőinek egyike, keselyű alakban ábrázolták; Ámon felesége.

Mükerinosz - a 4. dinasztia egyik királya.

Neferchész - a 2. dinasztia egyik királya.

Neftisz - Széth felesége, Ízisz nővére.

Nomarchosz - a nomosz (kerület) kormányzója.

Nomosz - kerület. Alsó-Egyiptomnak húsz, Felső-Egyiptomnak huszonkét kerülete volt. Mindegyik kerületnek megvolt a neve, a könnyebb tájékozódás kedvéért az egyiptológusok (az ókori Egyiptomot kutató tudósok) megszámozták a kerületeket.

Nue - helyesen: Nun, az óceánt megszemélyesítő isten.

Numidia - ókori állam, kb. 800 évvel A fáraó-ban leírt események után létezett (anakronizmus).

Nut - az ég egyik istennője.

Obeliszk - magas, négyzetes oszlop, fent elkeskenyedő gúlában végződik.

Ozirisz - isten, a halottak birodalmának uralkodója, az emberi cselekedetek legfőbb bírája.

Paraziták - görög szó, a. m. élősdiek; itt azok, akik a hullákat előkészítik a temetésre.

Porfír - vörös színű kristályos kőzet.

Ptah - Memfiszben tisztelt isten, az ipar és művészet védnöke, a tűz feltalálója.

Puntország - Afrika keleti partján terült el, valószínűleg a mai Szomáliföld közelében.

Ra - a napisten.

Ramen-pehuti Ramesszu - I. Ramszesz melléknevei.

Ramszesz-sza Ptah - a 19. dinasztia egyik utolsó királya, az i. e. XIII. sz. utolsó évtizedében uralkodott.

I. Ramszesz - i. e. kb. 1320-1318 közt uralkodott, Horemheb utóda; a 19. dinasztia alapítója.

Nagy Ramszesz - valószínűleg II. Ramszesz, a 19. dinasztia uralkodója (i. e. 1298-1232 körül); nevéhez hódító háborúk és nagy építkezések fűződnek. Uralkodása alatt érte el Egyiptom a fénykorát.

XII. Ramszesz - a szerző szerint a 20. dinasztia utolsó királya. A legújabb kutatások szerint XI. Ramszeszt kell a dinasztia utolsó királyának tekinteni.

Re vagy Ra Harmachisz - napisten.

Su - a levegőt megtestesítő isten; Ra fia.

Szatrapa - az ókori Perzsiában teljhatalmú tartományi kormányzó.

Szebek - a Nílus menti területek istene, krokodilus alakban tisztelték.

Szelkit - skorpióistennő.

Szem-ámon-Herihor - Herihor főpap teljes neve, a. m. Ámon fia Herihor.

Szemempszesz - az I. dinasztia utolsó előtti királya.

Széth - a rossznak és a háborúnak az istene, Ozirisz fivére és gyilkosa.

Szeti - a 19. dinasztia királya, II. Ramszesz atyja.

Szifu - helyesen Geb vagy Gebeb; a föld istene.

Szkarabeusz - ganajtúró bogár, a napisten jelképeként tisztelték.

Sznofru - a 4. dinasztia első királya. Az említett lépcsőzetes szakkarai piramist azonban nem Sznofru - a szerző tévedése -, hanem Dzsoszer, a 3. dinasztia első királya építtette.

Szóthisz - Sziriusz, a legfényesebb állócsillag. Az általa megszemélyesített istennő az évkezdet védője.

Talentum - az ókor legnagyobb súly- és pénzegysége (kb. 30 kg).

Tammuz - föníciai isten, az elhaló és újjáéledő természet megszemélyesítője.

Téba - Felső-Egyiptom 4. kerületének székhelye, több évszázad folyamán Egyiptom fővárosa.

Thot - isten, az írás feltalálója, az írnokok pártfogója.

Tum - lásd Atumnál.

Tüfón - Széth isten görög neve.

Ureusz - pápaszemes kígyó. A fáraók egyik felségjelvénye.

Uten - helyesen deben, 91 grammnak megfelelő súlyegység; pénznem.

Valerián - a valeriángyökérből párolt illóolaj.

Verbéna - vasfű (gyógynövény).

19. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

20. III. Ramszesz még ennél is aránytalanabbul többet adott a templomoknak. (A szerző) [VISSZA]

21. Egykorú himnusz. (A szerző) [VISSZA]

22. Egykorú siratóének. (A szerző) [VISSZA]

23. Egykorú szöveg. (A szerző) [VISSZA]

24. Egykorú himnusz. (A szerző) [VISSZA]

25. Maspero után. (A szerző) [VISSZA]

26. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

27. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

28. Halottak Könyve. (A szerző) [VISSZA]

29. A Halottak Könyvének 75. fejezete. E könyv az egyik legmagasztosabb alkotás, amely az ókorból ránk maradt. (A szerző) [VISSZA]

30. Halottak Könyve, 148. fejezet. (A szerző) [VISSZA]

31. Halottak Könyve. (A szerző) [VISSZA]

32. Hiteles szavak. (A szerző) [VISSZA]

33. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

34. Egykorú bölcs mondások. (A szerző) [VISSZA]

35. Egykorú maximák. (A szerző) [VISSZA]

36. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

37. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

38. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

39. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

40. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

41. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

42. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

43. Három földrajzi mérföld. (A szerző) [VISSZA]

44. Hiteles szöveg. (A szerző) [VISSZA]

45. Október-november. (A szerző) [VISSZA]

46. Hiteles egykorú ének. (A szerző) [VISSZA]