A magyar nyelvjárások

Ha a magyar nyelv néhány jellemző vonását akarnók az olvasó számára összegezni, leghelyesebb, ha Bárczi Gézának A magyar nyelv életrajza című kitűnő összefoglaló művét követjük. A magyar köznyelv és irodalmi nyelv az élőbeszéden, nyelvjárások egységén alakult ki, tehát a folklór „népnyelvén” keresztül fejlődött. Finnugor eredetének alaktani és mondattani fő vonásait megtartotta, az ugor közösségből való kiválásának évezredei óta is. Alapszókészletének döntő többsége az ugor kori szókészletből fejlődött, gazdagodott. Hangszórendszerét a színesség jellemzi: a magánhangzók változatossága, a hosszú és rövid magánhangzók éles elkülönítése, valamint a kettőshangzók ezt segítik elő. A mássalhangzó-rendszer gazdagsága is figyelemre méltó. A magyar nyelv kerüli a túlzó mássalhangzó-torlódásokat és a hangzóilleszkedés monotóniáját is. A csak az első szótagot kiemelő hangsúlyozási rendszer a nyelv hanglejtését nem teszi nagy kilengésűvé, de a nyelv – hajlékonysága révén – azok közé a nem nagyszámú élő nyelvek közé tartozik, amelyekben az időmértékes verselés is lehetséges, majd oly tökéletes lejtéssel, mint a görögben, latinban. A magyar nyelv a finnugor alapnyelv szókészletét az évezredek során egyre bővítette, gazdagította oly módon, hogy a nyelv alaktani, mondattani jellege nem változott, az idegen szóanyag beépült – mint más nyelvek történetében is – a magyar nyelvbe, s ez a beépülés nem zavarta a XVI. század után kialakuló irodalmi és köznyelv egységét sem. A magyar nyelv szóalkotó készsége emellett igen gazdag képzőrendszerén és szóösszetételeket teremtő hajlamán nyugszik. A nyelv egész jellegét (igeragozási rendszereit, a birtokos ragozást, az igekötők rendszerét stb.) a nagyfokú tömörségre való törekvés, a szintetikus nyelvalkotás jellemzi, így például egy-egy ragozott igei alak ki tud fejezni: időt, módot, igeszemléletet, rámutathat az alany és a jelölt tárgy személyére is. Rövidsége, tömörsége mellett világos, egyértelmű marad. Újabban a mai magyar nyelvben a mellékmondatokat kedvelő, analitikus nyelvszemlélet is mutatkozik. Ennyi az, amit a magyar nyelvről rövidre fogva mondhatunk.

{H-405.} Egy-egy vidék, kisebb-nagyobb terület nyelvét, a nyelvjárásokat, hangtani, alaktani, mondattani sajátosságokon kívül jellegzetes szavak, illetve azok jellemző jelentése különbözteti meg egymástól. A nyelvjárások egyes elemeit ugyan többnyire éles vonal választja el egymástól, az egyes nyelvjárások között azonban általában jellegzetesen „átmeneti sáv”-ok húzódnak, melyekben a két szomszédos nyelvjárás egyes elemei keverednek.

A magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik (vö. 20–1. l.), de már az abból történő kiváláskor sem lehetett egységes. Hiszen ebben a korban az ősmagyarság életmódja nagy területen való szétszóródást igényelt, és az ilyen elkülönülés eleve nyelvi különbségek kialakulásához vezet. Természetesen több ezer év távlatából ennek megállapítása rendkívül nehéz, de számos adat erről tanúskodik.

E területen a nyelvtudomány még csak a kezdeti lépéseket tette meg, de néhány alapvető megállapításra máris hivatkozhatunk. Köztudomású az, hogy a finnugor k mássalhangzó, ha azt mély hangú magánhangzó követi, akkor a magyarban általánosságban h-vá. változik, így például osztják kul, cseremisz kol, finn kala, magyar hal. Ez az egyébként széles alapokon bizonyított hangtörvény azonban nem minden esetben érvényesül. A magyar huny igének például van egy nyelvjárási kum változata is azonos jelentéssel. Ennek a vogul kőń-, a zűrjén kúnni, a votják kiń-, a finn kyyny felel meg. A magyar nyelvjárások egy részében tehát, legalábbis néhány szóban, megőrződött a korábbi hang, minden bizonnyal azért, mert már ekkor is bizonyos nyelvjárási különbségek lehettek az ősmagyar nyelvben.

Egy másik hangtani jelenség arra mutat, hogy milyen finnugor népekkel érintkezett a magyarság egy része még a szétválás után is. A magyarban ugyanis, éppen úgy, mint a permi nyelvekben, a finnugor m, n, nj (magyar ny = ń) + mássalhangzó esetében az m, n, nj, vagyis az orrhangú mássalhangzó többnyire eltűnik. Például a magyar ág, votják vug, finn onke. Ez arról tanúskodik, hogy a finnugorságból kiszakadó ősmagyarság egy része valami laza kapcsolatban lehetett bizonyos permi népekkel.

Egyes szavak kettős alakjai azt sejtetik, hogy az ősmagyarságban az uralkodó sz-ező nyelvjárás mellett élhetett egy s-ező nyelvjárás is, mely utóbbi inkább alulmaradt a kettő közötti küzdelemben. Néhány példa erre: szőni: sövény, szem: sömör, szenved: senyved, szőr: sörény, ország: uraság stb.

A honfoglalást követő időkből, különösen a XI. századtól már lényegesen többet tudunk a magyar nyelvjárásokról, sőt a települések kialakulásával egyre inkább helyhez is tudjuk kötni őket. így a magyar nyelvjárások egy részének jellemző tulajdonsága az í-zés. Bizonyos szavakban, toldalékokban az é hang mellett az í jelentkezését már nagyon korán ki lehet mutatni: néz, természet ~ níz, termíszet. Az első magyar nyomtatásban megjelent bibliafordítás: Sylvester János: Új-testamentum magyar nyelven, Újsziget, 1541, már kifejlett formában tükrözi e nyelvjárási sajátságot.

A középkor végére a déli nyelvjárások jellemző hangtani jelensége, az ö-zés is kezd megszilárdulni. Egyes területeken ugyanis az ö hangot tartalmazó szavak igen nagy részében e→ö változás ment végbe: {H-406.} például kërësët, szëdër, gërëndë ~ köröszt, szödör, göröndő. Ez elsősorban a nyelvjárási terület déli részén mutatható ki, de egykor észak felé elterjedése nagyobb lehetett, amit a török uralom (XVI–XVII. század) okozta elnéptelenedés, majd az azt követő települések korlátoztak. Talán ezzel lehet kapcsolatban az is, hogy egyes ö-ző nyelvszigeteket a mai alapterülettől messze is találunk.

Néhány nyelvjárási jelenséget már a középkorban területhez tudunk kapcsolni. Ilyen többek között a -nott, -nol, -ni raghármas. Ez tulajdonnevekhez és foglalkozásnevekhez járulhat. Kapcsolatait egészen az ugor korig lehet nyomon kísérni. Jelentésük a következő: bírónott „bírónál, bíróéknál”, bírónól „bírótól, bíróéktól”, bíróni „bíróhoz, bíróékhoz”. Ez régebben is, manapság is elsősorban az északi-északkeleti nyelvjárási területek sajátjának mondható.

A magyar történeti nyelvjáráskutatás egyre teljesebben kimutatja és körvonalazza a mai magyar nyelvjárások elődjeinek jellegzetességeit. Ennek során azt is megállapította, hogy a magyar nyelvjárások között a korábbi és távolabbi múltban, éppen úgy, mint a jelenben, nem volt akkora eltérés, hogy az a megérthetőséget gátolta volna. De a magyar nyelvterület két legtávolabbi része is – így például, hogy példánknál maradjunk – a moldvai csángók és a Felsőőr környéki magyarok lényegében megértik egymást, és a beszélgetés nem okoz számukra különösebb nehézséget – eltekintve egy-két szokatlan szó használatától, bár a szövegkörnyezet még ezek megértését is gyakran megkönnyíti. A magyar nyelvnek ez az egységessége, a nyelvterület egészére kiterjedő érthetősége már a XVI. századi olasz utazóknak is feltűnt. Ez egyik jellemzője a magyar nyelvjárásoknak, ellentétben a német, francia, spanyol vagy olasz nyelvjárásokkal, ahol az eltérések olyan nagyok, hogy szinte külön nyelvnek számítanak.

A magyar nyelvjárások e sajátsága jelentős szerepet játszott az irodalmi nyelv kialakulásában is. A magyarban ugyanis nem valamelyik nyelvjárás vált irodalmi nyelvvé, mint például a spanyolban a kasztíliai, az olaszban a toszkánai, a franciában a Párizs környéki. Ma legfeljebb arról beszélhetünk, hogy egyik vagy másik nyelvjárásunk közelebb vagy távolabb áll az irodalmi nyelvtől. Kétségtelen, hogy az abaúj-zempléni vidék tájnyelve egyezik meg leginkább az irodalmi nyelvvel, de talán azért, mert ez valami középső helyet foglal el nyelvjárásaink között. Terjedését az is elősegítette, hogy az első teljes protestáns bibliafordítás (Károlyi Gáspár, 1590), majd a XIX. század első harmadának nagy irodalmi alakja, Kazinczy Ferenc (1759–1831) munkássága e nyelvjárást tükrözte.

A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kezdetei a XVI. századig vezethetők vissza, amikor a latin nyelv helyett az írók, költők, de a hivatalos iratok, magánlevelek írói is egyre gyakrabban használták a magyar nyelvet. Természetesen kezdetben a nyelvi norma, melynek fontos része az írásmód, inkább csak szokásszerű, de különösen a XVII. századtól kezdve egyre határozottabb formát ölt, egyre jobban elkülönül a nyelvjárásoktól, sőt igyekszik kerülni azok bizonyos jellegzetességeit (i-zés, ö-zés stb.). Az irodalmi nyelv kialakulásában rendkívül nagy a szerepe a könyvnyomtatás szélesebb körű elterjedésének, ami elsősorban a vallásos irodalmon át hatott a nyelvjárásokra is.

{H-407.} A XVIII. század második felében az irodalom – az európai felvilágosodáshoz kapcsolódva – új lendületet nyer. Ekkor tűnik fel, hogy bármilyen dallamos, hajlékony is a magyar nyelv, de számos, különösen egy-egy új fogalom, tárgy, cselekvés kifejezésére nincs megfelelő szava, így ezeket idegenből kell kölcsönöznie. Ekkor indul meg elsősorban az írók és költők révén a nyelvújítás mozgalma, mely rengeteg új szóval gazdagítja a magyar nyelvet. Igaz, ezek között sok olyan akadt, melyet a nyelvhasználat elvetett, mások képzése körül lehet hibákat találni. Ezekre szokás általánosságban mondani, sajnálatos, hogy megszülettek, de örülni kell, hogy vannak. A nyelvújítás befejeződésével a XIX. század első felében kialakult az az irodalmi nyelv, melynek állandóan fejlődő, alakuló változatát ma már szókincsében, nyelvtani felépítésében általánosságban használják az egész magyar nyelvterületen.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az irodalmi nyelv, kialakulása folyamán és mai formájában a nyelvjárásoktól függetlenül fejlődött volna. A legnagyobb magyar költők, írók, így Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és sokan mások saját tájnyelvi sajátságaikat műveikbe ötvözték, és azokból nagyon sok megtalálta az utat az irodalmi nyelvbe. Sőt azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi nyelv megújulásának még ma is egyik forrása a nép által beszélt nyelv, így századunk harmincas éveitől kezdve elsősorban az ún. népi írók juttattak el sok tájnyelvi elemet az irodalmi nyelvbe.

Ma a szótárakban, nyelvtanokban rögzített irodalmi nyelv az a mérce, melyhez a nyelvjárásokat hasonlítani tudjuk, és ennek figyelembevételével próbálunk meg néhány, nagytájra jellemző tulajdonságcsoportot a nyelvtan, illetve a szókincs alapján megállapítani.

A nyugati (dunántúli) nyelvjárások hangtani jellegzetességei közül meg lehet említeni azt, hogy a köznyelvi ú, ű, í helyett elég általánosan rövid u, ü, i hangzik, erős fokú az l-ezés, vagyis az a jelenség, amikor ly helyett l-et ejtenek. A szótagzáró l gyakran kiesik. Szókincsét tekintve egyik legszínesebb nyelvjárási nagy terület, elég, ha ezzel kapcsolatban csak arra utalunk, hogy e területen a belső fejlődésen kívül délszláv és német eredetű szavak is jelentkeznek.

Az északi (palóc) nyelvjárásterület a magyar nyelvterület északi részének jelentős részét magába foglalja. Legjellemzőbb hangtani sajátsága, mely csak e területen, de itt általánosan kimutatható, az ajakkerekítés nélkül ejtett aÿ hang és az ezzel szorosan összefüggő labiális ã. Itt azonban már az l-ezés elég ritka. Szókincs szempontjából rendszerint az Alföld északi részével tartanak kapcsolatot, aminek történeti okai vannak. Tájszavai közül itt jelentkeznek elsősorban – különösen újabban – szlovák eredetű szavak.

A keleti nyelvjárások középső részének legjellemzőbb sajátsága az í-zés. Sokkal nagyobb területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a ly j-ének ejtése általános, más megoldás rendkívül ritka, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. E nyelvjárási terület, különösen az északkeleti részeken, szorosan kapcsolódik Erdély magyar nyelvjárásaihoz, és ez a szókincsben is jól lemérhető.

A déli nyelvjárásterület legfontosabb hangtani jellegzetessége az erős ö-zés, mely a déli nyelvterület nagyobb részén végigvonul. Az {H-408.} l-ezés már ritkán fordul elő. Szókincsében ez a terület mutat a legkevesebb önállóságot, egyszer a dél-dunántúli, máskor az északi, helyenként a keleti nyelvjárásterület jellegzetes tájszavait találjuk meg. Ennek településtörténeti okai vannak. Ez a terület szenvedett legtöbbet a török világban, majd utána jelentős részben a magyar nyelvterület különböző tájairól települt be.

195. ábra A magyar nyelvjárások térképe.

195. ábra A magyar nyelvjárások térképe.
XX. század

Az erdélyi magyar nyelvjárásokat két nagy csoportba lehet osztani. Az egyik a mezőségi, melyhez hozzákapcsoljuk a kalotaszegit is. A székely nyelvjárások egységes tömbben helyezkednek el a Keleti-Kárpátok nyugati lábánál és medencéiben. A rendkívül bonyolult és különböző jellegű erdélyi nyelvjárásokat nagyon nehéz valami egységes hangtani tulajdonság szerint összefoglalni, mert nagy területen számtalan kis tájra szoruló nyelvszigeten él itt a magyarság. Éppen ezért számos archaikus vonást őriztek meg, míg újabban a román hatás különösen az új műveltségi szavakban jelentkezik.

A fenti nagy összefoglaló nyelvjáráscsoportok között vannak átmeneti nyelvjárástípusok, melyek a környező táj nyelvből számos vonást vettek át. Ilyen a dél-somogyi, az Eger környéki, a Hernád vidéki, az észak-dunai stb.

A nyelvszigetek olyan kisebb egységek, melyek anyanyelvi tömbjüktől elszakadtak, és idegen nyelvű környezetben élnek. Ilyen például a felsőőri nyelvsziget, melyet osztrákok vesznek körül, vagy a moldvai csángók, akik románok között élnek. Sok ilyen nyelvszigetet találunk Erdélyben, ilyet tartunk számon Szlavóniában, továbbá a szlovákiai területeken.

A nyelvjárássziget belső migráció révén, elsősorban a török háborúk után is keletkezett, amikor az áttelepült magyar lakosság más magyar nyelvjárást beszélő környezetbe került, így többek között a palócok, jászok települtek a Duna–Tisza közére, ahova a Dunántúl déli részéből is sokan érkeztek. Ezek más nyelvjárási környezetben is megőrizték {H-409.} nyelvi sajátságaik egy részét, ugyanakkor, amikor sok vonást környezetüktől kölcsönöztek. A második világháború idején is tanúi lehettünk ilyen migrációnak, amikor Szlovákia déli részéből, továbbá a romániai Bukovinából a Dunántúl délkeleti felében telepedtek le kisebb-nagyobb csoportok.

Felmerül az a kérdés, hogy vajon a néprajzi csoportok (vö. 27–43. l.) és a nyelvjárások határai mennyire vágnak össze. Erre nem tudunk kétséget kizáróan felelni, hiszen a nyelvjárások elkülönítése elsősorban hangtani szempontok szerint történik, ezek pedig nem feltétlenül esnek össze az etnikai jelenségek határaival. Ennek ellenére jó néhány olyan kisebb nyelvjárástípust találunk, melyeket etnográfiai csoportokként is szoktak emlegetni. Ilyen többek között a hetési, őrségi, a kiskunsági, a csallóközi és szigetközi nyelvjáráscsoport. De ilyennek tekinthetjük bizonyos mértékig a palócokat is, e csoport határait még a néprajztudomány is sok esetben nyelvjárási hangtani adatok alapján rajzolja meg. Bár a kutatásnak ezen a területen még jelentős feladatai lesznek a jövőben, annyit mégis meg lehet állapítani, hogy az etnikai csoportok jellemzői között a nyelvjárásokat is számon kell tartani.

A magyar nyelvjárások, mivel nem írásban, hanem szóban hagyományozódnak, a köznyelvnél több régiséget őriztek meg. Különösen érvényes ez a megállapítás a népköltészeti alkotásokra, melyek többé-kevésbé kötött formájuk következtében jobban konzerválták a nyelvi régiségeket, a különböző fordulatokat, nem egy esetben már nem vagy csak hallomásból ismert tájszavakat. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a népköltészeti alkotások nyelve mindig archaikusabb az előadás helyén abban az időben beszélt nyelvjárásnál. Különösen sok régiség őrződött meg a népszokások költészetében, a szólásokban, közmondásokban, gyermekversekben és mondókákban.

A magyar nyelvjárások több-kevesebb intenzitással ma is élnek. Ha például az ember a dél-magyarországi Szeged utcáin végigmegy, azonnal hallja a nyelvjárás legjellemzőbb hangtani jelenségét, az ö-zést, amit az e tájról származó értelmiségiek is büszkén vállalnak. Ugyanezt nem mondhatjuk el Debrecennel kapcsolatban, ahol lépten-nyomon halljuk az í-zést, a diftongusokat, de az értelmiségiek körében ettől igyekeznek tartózkodni. A palócok között a városi lakosság is megkülönbözteti nyelvében az ã hangot, melyről fentebb szólottunk. A rádióban, a televízióban némelyik riportalany nyelve alapján meg lehet mondani, hogy melyik vidékről származik. Mindezek ellenére meg kell állapítanunk, hogy a nyelvjárási sajátosságok halványodnak. Ennek egyik fő oka az írásbeliség egyre nagyobb térhódítása, mely természetesen az irodalmi nyelvet támogatja. Az iskola, a film és a színház is ebbe az irányba hat, de legfőképpen mégis a rádió és a televízió szerepe rendkívüli ebben a tekintetben. Mindenesetre az utóbbi évtizedek kiegyenlítő hatását is figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy a nyelvjárások még nagyon sokáig megmaradnak egy-egy táj jellemzői között.

A népnyelv adja a magyar népköltészet gazdagságának, szépségének, erejének minden lehetőségét. A magyar népköltészet kutatói a múltban és a jelenben igen nagyra tartották a magyar népnyelv erejét és gyöngédségét. A népköltészetet a szóhagyomány mentette át az évszázadokon: {H-410.} a szárnyas szó ereje elválaszthatatlan a nép költészetétől. Nemcsak a nyelvjárások új meg új színeket adó szavait, azt a végtelen szókészletet köszönheti a népköltészet a nyelvnek, nem is csak a hangzásnak elemezhetetlenül finom árnyalatait, hanem a minden műfaj, minden téma kifejezésére kész hajlékonyságot, megjelenítő, éltető erőt. A balladái befalazott Kőmíves Kelemenné jajongása éppen úgy kihallik e nyelvből, mint a szerelmes ének andalodása, a katona kesergője a betyár halálra szánt dacos éneke, a táncnóta szilaj hevülete. De éppen úgy halljuk a tempós nyugalmú tréfát, a mondatok mögül kivilágol a nép derűs ereje, higgadt fölénye, s a mesék tündéries csodáit ez a magyar nyelv teszi otthonossá, elfogadható valósággá. A nép nyelve a nemzeti irodalmi nyelv alapja, biztonságos és soha ki nem merülő kincsesháza, a népköltészetnek is legfőbb erőssége.