Jó hetven éve ragadott meg Németh László A MINŐSÉG FORRADALMA című esszégyűjteménye. Akkor csak a tartalmának sokoldalúsága imponált, csak később értettem meg egyre jobban a lényegét: a tőke uralmát nem a szocializmus, hanem a minőség uralma váltja fel. Azóta törekedtem a sokoldalúságra: a humán tárgyak szinte mindegyike éppen úgy érdekelt, mint a reálszakmáké.

E sokirányú érdeklődésem közepette anyagi okokból lettem közgazdász. Ezen a pályán nagyon sok hasznát vettem állandósult humán érdeklődésemnek.

A költők közül elsősorban Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila tanított meg arra, hogy a szívemmel is lássak.

A prózaírók közül fiatalon Mikszáth és Móricz, később már a francia realisták tanítottak a szaktudományokénál sokkal átfogóbb lényeglátásra.

Száznál több történész munkáival ismerkedtem meg, és számos közgazdasági problémámmal a magyarok közül elsősorban Marczali Henrikhez, Szekfű Gyulához, később inkább a nagy francia történészekhez fordulhattam segítségért.

Mint közgazdászt Max Weber indított el a kultúra és a gazdaság szoros kapcsolatának vizsgálata felé.

Gyakran még távolabbi szakmák klasszikus művei inspiráltak a jelen problémáinak megértésére. Ezért lettem egyszer biológus, máskor demográfus.

Eötvös Lóránd szerint az igazi nagy tudós legyen otthon a természetben, s ennek érdekében a fizikai igénybevételt se sajnálja. Biztosan sokkal több órát, hajnalt és estét töltöttem a természetben, mint szakmám tipikus képviselői.

A pedagógia iránti tartós érdeklődésemet anyámnak köszönhetem.

Apámtól tanultam meg, talán nagyapámtól örököltem a kertészkedő vonzalmaimat, s hogy otthon vagyok a kéziszerszámok világában.

Széchenyi Istvánból a példaképem: egy népet gazdaggá is kell tenni ahhoz, hogy a tudás birodalmát építhesse.

Azt, hogy munkafeltételeim kiválóak és a sok kéziratom rendben van, feleségemnek köszönhetem. A könyv megjelenése, mint néhány előzőé, elsősorban Matolcsy György érdeme.

A kézirat példás lektorálása Sebő József tanár érdeme.

Mégis leginkább Német László az ihletője annak a műfajomnak, amit ez a könyv is képvisel.

A címválasztás úgyszintén Németh Lászlónak szóló tiszteletadás. A Minőség forradalma címválasztásban zseniálisan talált rá a jövő kulcsára. Már ma is, de a jövőben még inkább mindenki boldogulni fog és minden el fog kelni, ha minőséget képvisel, és semmi, ami ugyan olcsó, de nem az. Ez ugyan igaz már ma is - általánosan. Igaz az áruk és szolgáltatások világában és egyre inkább igaz a társadalom gazdagodásában, de egyre inkább mindennél fontosabbá válik szellemi téren is. Mint közgazdász vallom, hogy a jövő társadalmában az igények négy tekintetben lesznek kielégítetlenek, ezért aztán ezek lesznek egyre jobban megfizetettek. Ezek: a természeti környezet, az erkölcs, a tudás és a tehetség. A társadalom tagjai pedig annyit fognak érni, amekkora a tudásuk, a tehetségük és az erkölcsük szorzata. Mindezt találóan fejezi ki a minőség fogalma. De ehhez nekünk ma már nem is kell forradalom, békésen is uralkodóvá fog válni.

Ötven év alatt azt is megtanultam, hogy csak írás közben gondolkodom fegyelmezetten, ezért mindig minden gondolatom papírra vetettem. Így gyűlt össze több tízezer oldalnyi anyag. Előbb kézírással, aztán gépelve, tizenöt éve pedig számítógépem lemezein. Az utóbbi évekig évente 3-4 ezer oldal, most már alig ezer gyűlt össze. Az utóbbi három év terméséből válogattam a jelen kötetet. Egyszer talán a többi is megjelenik.

Külön elnézést kérek azoktól, akik botránkozni fognak azon, hogy laikus létemre hozzá merek nyúlni az ő szaktudományuk szinte szakrális tabuihoz. Ez is elvem, hogy a jövő világában ne legyenek tabutémák. Sokszor kívülről jobban szembetűnnek azok az ellentmondások, jobban lelepleződnek a tévedések, mint azok előtt, akik szorosan kötődnek a szakterületükhöz.

Budapest, 2000. május 1.

Kopátsy Sándor

A jelenkori és még inkább a jövő fejlett, azaz lényegében már szolgáltatóivá átalakult társadalmaiban elsősorban

Ezek:

1. A természet.

2. Az erkölcs.

3. A tudás.

4. A tehetség.

A társadalmak értékét, hatékonyságát e négy tényező szorzata fejezi ki. Így van ez már ma is, de a jövőben még inkább így lesz.

Az ember megmásíthatatlanul a természet gyermeke. Nemcsak a biológiai, de társadalmi múltját is a természet részeként élte meg. Ebből csak elenyésző idő volt az, amikor már jórészt az általa kisebb-nagyobb mértékben módosított természeti környezet vette körül. E tekintetben a modern városi ember természetéhsége az ellenkező végletbe esett, csak az eredeti, az emberi beavatkozások előtti természeti állapotot tarja hitelesnek. Nem becsüli az ember által alakított természeti környezetet akkor sem, ha az az eredetinél is különb lett.

Erre néhány példát:

A sok teraszos szőlővel betelepített mediterrán hegyoldal csodálatos természeti táj annak ellenére, hogy abban semmi nincs az eredeti eróziós legelőkből.

Az Alpok tájai is lényegében emberformáltak, de annak ellenére csodálatosak, és kialakult a biológiai egyensúlyuk.

Hollandiában sem sok nyoma maradt az eredeti, ember előtti természetből, de az új, az emberformálta is irigylésre méltó.

Kevés őserdőben élveztem jobban a természettel való találkozást, mint az évszázados angol parkokban.

A legkevésbé eredeti természet az évszádos szép temető, mégis tele van az ember és természet összhangjával.

Az emberrel összhangban lévő természet semmivel sem alacsonyabb rendű az ember nyomát nem ismerő természetnél, sőt. Ugyanakkor nincs, és nem lehet szilárd jövője semmiféle olyan társadalmi létnek, ami az embert elszakítja a természettől, illetve a természetet az ember rabszolgájává teszi.

Márpedig a jelenkori világban a természettel való viszonyt illetően két jelenségnek lehetünk a tanúi:

1. Az emberiség egyre nagyobb hányada a természettől szinte teljesen elszakadt nagyvárosi környezetben kénytelen élni.

2. A világ vészesen lemaradó kétharmadában olyan gyorsan szaporodik a népesség, hogy nyomorában teljesen feléli a természeti környezetét.

A világ legfejlettebb, leggazdagabb társadalmiban a lakosság 80 százaléka nagyvárosokban, ezek lakóinak többsége soklakásos, sokszintes, városi házakban él. Ennél is nagyobb hányadát jellemzi az, hogy munkaidejét, tanulási éveit természetidegen környezetben kénytelen eltölteni. Vagyis az emberiség azon része, amelyik a leginkább alakítja a társadalom sorsát, jövőjét, ha a természettel találkozni akar, kénytelen kirándulni, vagyis otthagyni mindennapi környezetét.

A fejlődő világ rákosan szaporodó négyötödében a népesség egyre nagyobb hányada menekül a nagyvárosokba. A szegény és lemaradó világ sokmilliós városainak a lakossága olyan környezetben él, ami nemcsak a természettől való teljes elszakadást jelenti, hanem az emberi élet minimális higiéniai feltételeinek a hiányát is. Ilyen körülmények között nemcsak az élet embertelen, de még az is csak úgy létezhet, hogy teljesen elpusztítják a természeti környezetüket. Eltüzelnek minden fát és bokrot, megfertőzik a vizeket.

A múltban is előfordultak esetek, mikor az ember egy tájon teljesen felélte, azaz elpusztította a természeti környezetét, de ez egyrészt viszonylag kis területen jelentkezett, másrészt önkorrekciója volt. A földünk egész természeti egyensúlyát soha nem veszélyeztették.

Az ember természet elleni támadásának három fő típusát ismeri a történelem:

1. A túlnépesedés okozta természetirtás.

Az eredeti természetet nemcsak szinte teljesen elpusztították, de a más formában való megjelenését is lehetetlenné tették az öntözéses társadalmak. Egyiptomban, Mezopotámiában és Kelet-Kínában közel ötezer éve elpusztult a természetes táj, és azóta is kiirtott maradt a természet.

2. A túlzott állattartás okozta természetpusztítás.

A pásztortársadalmak alacsony lakosságsűrűség mellett is természetpusztítók voltak. Nem az embert, hanem az állatait nem volt képes elviselni az eredeti természeti környezet. Így alakultak át a bőven fásult erdei legelők fátlan pusztaságokká. Az eredeti természeti környezet fokozatosan átalakult egy kevésbé kiegyensúlyozott legelővidékké. Ennek is kialakult a biológiai egyensúlya, de szegényebb, az eróziónak jobban kitett, a csapadék visszaesése következtében szegényebbé vált.

3. A hajóépítés okozta erdőirtások. A tengeri kereskedelem fellendülése számos gyönyörű erős vidékből csinált sziklás vidéket.

E három típussal szemben viszonylag lassú és emészthető természetpusztító folyamatot jelentett az, amikor az esős földművelés viszonyai között nőtt a népesség, és igyekezett egyre nagyobb területet kiragadni a földművelés számára. Ennek első klasszikus példája jó ezer éve indult el Európa nyugati felén, és ennél sokkal nagyobb területen alig száz év alatt söpört végig a két Amerikán és Ausztrálián.

Visszatérve az urbanizált ember természethiányára:

A tudomány sem hangsúlyozza a minőségi különbséget a múlt és a jelen urbanizációja között.

a. Öt évezreden keresztül, majd ezer éve, különösképpen Nyugat-Európában a lakosság legfeljebb tizede volt városlakó. Azok nagy többsége pedig pár ezer, legfeljebb néhány tízezer lakosú városban élt. A több százezer lakosú városok száma világviszonylatban sem érte el a tízet. A kisvárosokban többségében olyan emberek éltek, akik állatokat, lovakat, teheneket, disznókat, baromfit tartottak, a város határában gazdálkodtak, volt szőlőjük, gyümölcsösük.

b. Ma már több százmilliós nagyváros, és több tucat tízmilliónál nagyobb lakosságot számláló város van, ahol olyan nagy a területegységre jutó lakássűrűség, hogy a természet számára nem marad hely. A világgazdaság centrumához tartozó térségben nem olyan tragikus a helyzet, mint az elmaradt világban. A gazdag népek nagyvárosai egyre tisztábbak, egészségesebbek lesznek, azok lakossága lassan növekszik, sok esetben stagnál, a lakosok többsége kertvárosba kötözik, és a területegységre jutó lakosok száma csökken. Ezzel szemben a lemaradó világban a milliós nagyvárosok gomba módon szaporodnak, az ott lakók növekvő aránya összezsúfolva, az elemi higiéniai követelmények hiányában él.

Elmondhatjuk, hogy a történelemben soha nem tapasztalt népességnövekedés szinte egészében a sokmilliós városok nyomornegyedeiben jelenik meg.

A történelem legvéresebb forradalmai a felduzzadt nagyvárosokban játszódtak le. Párizs, Berlin, Szentpétervár és Moszkva olyan nagyvárosok voltak, amelyekben a gyors lakosságszaporulat elsősorban a nyomornegyedekben jelentkezett. A jövő lesz a tanúja annak, hogy hova vezet az, hogy ma a milliós nagyvárosokban közel egymilliárd olyan ember él hihetetlen nyomorban és az elemi közszolgáltatások nélkül, akinek nincsenek a városi élethez gyökerei, növekvő többségük már ebbe az embertelen világban született bele, ezért aztán nincs, és nem is lesz erkölcsi kontrolja a forradalmak során elszabadult indulatai felett.

E században többel nőtt az emberek várható élettartama, mint előtte sok százezer éven keresztül. Ez annak volt köszönhető, hogy a fertőző járványok elleni védőoltásokkal a lényegében változatlan környezetben és ellátási szinten viszonylag kis költséggel törtrészére lehetett csökkenteni a halandóságot. Ez a kor úgy jellemezhető az egészségügy történetében, hogy nagyon kis költséggel nagy eredményeket lehetett elérni. Ezzel szemben korunk eljutott odáig, hogy a várható életkor csak nagyon költséges egészségügyi beavatkozásokkal, az ennél is költségesebb infrastruktúra kiépítésével, jelentős további életszínvonal emeléssel és viszonylag nivellált jövedelmi arányok fenntartásával hosszabbítható. Ahol ezek a feltételek hiányoznak, ott meg fog indulni az egészségügy összeomlása.

Ez az elszabadult, a természettel való kapcsolatot nélkülöző urbanizáció az elsődleges oka annak, hogy az elmúlt évtized fordulatot hozott a várható életkor tekintetében is. Az elmúlt száz év rendkívül gyors várható életkor-növekedése után a legutóbbi évtizedben beállt a fordulat. A világ számos területén megindult a várható élekor csökkenése. A megnövekedett népsűrűsség, és mindenekelőtt a feltételek nélküli viharos urbanizáció következtében az ember természetes, biológiai léte által megkívánt életkörülmények megromlottak. Ez nemcsak abban jelentkezett, hogy számos járvány baktériumai, vírusai ellenállóbbak lettek az olcsó gyógyszerekkel szemben, hanem megjelent egy sokkal nehezebben leküzdhető ok is: az ember kiszakítása a természeti és erkölcsi környezetéből.

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy az ember létének legfőbb célja a lét, akkor a várható életkor alakulását kell a fejlődés legelső és legmegbízhatóbb mértékének tekinteni.

A nyugati kultúra és civilizáció technikai vívmányai addig voltak hasznosak az egész emberiség számára, amíg az átlagos várható életkor növekedett. Ebből a szempontból az ipari forradalom nyomán kialakult nyugati, mindenekelőtt a jelen századi fogyasztói társadalom több jót hozott az emberiségnek, mint előtte sok százezer esztendő. Annak során a várható életkor legfeljebb tíz évvel nőtt. Ebben a században ennek három-négyszeresével. Sok rosszat lehet elmondani a jelen századra kialakult polgári társadalomról, de lényegében annak volt köszönhető, hogy az egész világban a korábbi tört részére visszaszorította a biológiai öregség előtt pusztító halált.

Az utókor úgy fogja századunkat emlegetni, amiben a halálozásban először történt fordulat. Előzőleg a halálesetek nagy többsége a biológiai elöregedés előtt történt. Nagyobbik fele a munkaképessé válást is megelőzően. E században a halál egyre inkább a biológiai elöregedés után következik be. Különösen jellemző ez a leggazdagabb társadalmakra. Ezekben a leggyorsabban növekvő költséget a munkaképes kor utáni élet megőrzése jelenti. A fejlett társadalmak egészségügyét a nagy költség és a kis hatékonyság jellemzi. A század elején a várható életkor egyéves meghosszabbításához bőven elég volt a nemzeti jövedelem egyetlen százaléka, ma erre már a tíz százaléka is kevésnek bizonyul.

A közelmúltban a halállal szemben folytatott eredményes harc tetőzésének lehettünk tanúi. A visszaesést az váltotta ki, hogy a világ négyötödében, nem is az iparosítás, hanem a természetellenes népszaporulat következtében egyre több ember kerül olyan környezetbe, ahol nem marad hely a természetnek és a kultúrának, ahol a népsűrűség és a pénzhiány nem teszi lehetővé a természetes életmódot, ahol a halál elleni védekezés költségigénye messze meghaladja az érintett társadalmak anyagi erejét.

Az ember, mint egyén, mint család, sokkal előbb és jobban felismerte a természet hiányát, mint a társadalomtudományok. Az utóbbiak az embernek mint egyénnek és társadalmi lénynek a természettel való kapcsolatát a szűken vett gazdasági tényezőkhöz viszonyítva másodlagosnak tartják. Ennek egyik klasszikus példája az, ahogyan a tudomány és az emberek spontán viselkedése alapvetően eltérő módon jelenik meg a lakóhely és a lakás ember- és társadalomformáló szerepében.

A múlt városaiban elengedhetetlen volt a higiéniai és erkölcsi szempontokból kívánatosnál nagyobb lakosságsűrűség. Az ilyen város a jelenben már minden tekintetben káros deformáció.

A régi kisvárosok elsősorban erődítmények voltak, amelyek védelmet jelentettek a rablóbandák és hadseregek ellen. Ez határozta meg településük helyét és formáját. A zsúfoltságot is a védelem igénye kényszerítette ki. A szűk városfalakon belül sok ember számára kellett lakást és munkafeltételeket biztosítani.

A jelenkori közgazdászok és a várostervezők rálicitáltak a városi zsúfoltság történelmi hagyományára. A városok már régen nem voltak várak, elvesztették a védekező funkciójukat, eltűntek a városfalak, a térbeli terjeszkedés mégis nagyon bátortalanul és csak a spontán lakossági viselkedés alapján indult meg.

A klasszikus közgazdaságtan és az ipari kapitalizmus oda és úgy telepítette a számára szükséges munkaerő nagy többségét, ahol azt a legolcsóbban meg lehetett oldani. A döntő többségében falvakban a természettel közösségben élő parasztokat a városok bérkaszárnyáiba telepítették be. Ezekben a bérkaszárnyákban nyoma sem maradhatott a természeti környezetnek. Minél több ember minél olcsóbban férjen meg, viszonylag szűk helyen. Ez a környezet csak a bacilusoknak, a vírusoknak, azaz a legalacsonyabb rendű életnek teremtett kedvező környezetet.

A klasszikus kapitalizmus bérkaszárnyáiban élő emberek halandósága az egészségügy vívmányai ellenére viszonylag magas maradt. Az ugyan nem új jelenség, hogy a városokban a halandóság magasabb, mint a falvakban, de ennek egészen más volt a jelentősége a múltban és korunkban.

A múltban a nagyobb halandóságú városokban a lakosságnak legfeljebb tizede élt, méghozzá lényegesen jobban, mint a vidéken élő kilencven százalék. A nagyobb városi halandóságot könnyen pótolta a vidéki lakosság bevándorlása. Ezekben a korokban viszonylag kicsi volt, és kis távolságban jelentkezett a lakosság térbeli mobilitása, ezért a nagy járványterjedések csak a nagy távolságokat legyőző hadjáratok esetében, azaz ritkán jelentkeztek.

A jelen nagyvárosaiban a lakosság nagyobbik fele él, ezért a nagyobb városi halandóság az átlagost jobban befolyásolja. Amíg a világgazdaság centrumát jelentő területen a nagyvárosok lakosságának az egészségügyi ellátása a vidékiekénél jobb, a halandóságuk is kisebb, a világ négyötödét eltartó lemaradó területeken a városokban a halandóság magasabb, mint vidéken, és a város a sokkal nagyobb mobilitás következtében gyorsan fertőzi a vidéket is. Kevéssé ismert a közvéleményben, hogy milyen veszélyekkel jár az emberek térbeli mobilitásának megsokszorozódása. Azzal, hogy előbb a gépkocsi, aztán a repülőgép legyőzte a távolságokat, az emberek egymást fertőzése a korábbinak a sokszorosára nőtt. Ezzel a megnövekedett veszéllyel ugyan sikerrel birkózik meg a gazdag, de tehetetlen a szegény és elmaradt világ. Ott teljesen hiányzik az ehhez szükséges infrastruktúra és pénz.

Még nagyobb kárt okozott a társadalomnak az, hogy a szegények zsúfolt lakónegyedeiben nemcsak a biológiai életfeltételek váltak tragikussá és károssá, hanem még inkább az erkölcsök. A természetidegen emberi környezet szétbomlasztotta az emberek évezredes erkölcsi szabályrendszerét.

A természettől teljesen megfosztott lakóhelyi körülmények romboló hatását a közgazdászok és politikusok egyre inkább átérezték. Ezek aztán elhatározták a szegény munkaerő lakásviszonyainak minél "racionálisabb" megoldását. Megbízták a "szakembereket", azaz a monetáris közgazdászokat és az építészeket, hogy ők tervezzenek a munkások számára az "emberi igényeknek jobban megfelelő", de azért ne nagyon drága lakónegyedeket.

Mivel ebben a városépítő munkában a fő szerepet a közgazdászok és az építészek kapták, ezért aztán az ő és nem a lakók szempontjai érvényesültek. Ugyan már civilizáltabb szinten, de ők is az előző kor deformált városépítő folytatták: minél kisebb helyen minél több embert kell elhelyezni. Így születtek előbb a sokszintes belvárosi bérházak, később a munkások számára a házgyárakban készített bérkaszárnyákból álló lakónegyedek. A fő érvük "a minél kevesebb közmű és telek" volt. Az ember, a lakó erkölcséről, természet- és szomszédságigényéről teljesen megfeledkeztek.

Először a gazdag belvárosi réteg ébredt fel. Kezdte otthagyni a természetidegen városközpontokat, és vállalta az időrabló és költséges beutazást, a távolabbi kertes övezetekbe menekült. Ez a kivándorlás előbb elkezdődött, mintsem a szükséges úthálózat kiépült, a gépkocsi-közlekedés általánossá vált volna. A belvárosi polgárság távolabb költözött munkahelyétől, ami egyre inkább belvárosi lett. A várostervezők azt szerették volna, hogy az emberek lakása és munkahely között minél kisebb legyen a távolság. Ezzel szemben az emberek spontán egyre távolabbra költöztek a munkahelyüktől. Minél fejlettebb egy társadalom és azon belül minél gazdagabb és képzettebb egy réteg, annál nagyobb a távolság a lakó- és a munkahely között, annál többet költenek e távolság legyőzésére. Az ember, ha megteheti, idejéből és jövedelméből egyre többet áldoz a szép és egészséges környeztet jelentő lakhely érdekében.

A modern városépítés első hullámát az jelentette, hogy a gazdagabb és képzettebb rétegek kiköltöztek a természetidegen városközpontokból. Az így felszabadult lakásokba pedig a társadalom legalsóbb rétege vonult be. A lumpen elemeket nemcsak a belterületi lakások olcsósága vonzotta, hanem annak alacsony erkölcsi világa is. Minél szegényebb, képzetlenebb és erkölcstelenebb volt egy társadalmi réteg, számára annál inkább megfelelt a minden tekintetben a társadalmi szint alját jelentő belvárosi környezet. A száz évvel korábban még a társadalmi elit lakóhelyét jelentő belvárosok lettek a bűnözés, a társadalmi deklasszálódás központjai.

A jelen század közepétől kezdve a fejlett világ társadalmaiban a gazdagabb és képzettebb rétegek kialakították a maguk alvóvárosait, amelyek létrejöttében a közgazdászoknak és a várostervezőknek alig volt szerepük, ezeket az ember ösztönös természetigénye hozta létre. A természet- és családszeretet szülte azt a településtípust, amit ma kertvárosnak hívunk.

Még a társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy a jelen kor tudományos és technikai forradalmának ezek a kertvárosok a bölcsői. Elsősorban ezekben születik mindaz az új, amit a jelen század második felében a legnagyobb eredménynek tekinthetünk.

Azzal, hogy a gépkocsi a lakosság szinte egésze számára elérhetővé vált, és megépültek a várost megközelítő autópályák és bekötőutak, fejlődött a tömegközlekedés, a század végén már a fejlett országok munkásrétegei is megindultak a városkörnyéki kertes házak felé. Ezt a folyamatot felgyorsította a szolgáltatások, mindenekelőtt a telekommunikáció fejlődése.

A lakók nélkül maradt és a lumpen elemek által megszállt területen teljesen leértékelődött, majd a század második felében egyre inkább felértékelte a közigazgatás és a szolgáltatások megsokszorozódott irodaigénye. Az irodaházak céljára felvásárolták a lerobbant belvárosi bérkaszárnyákat, az itt lakók a drága telekárból képessé váltak arra, hogy vidéken kertes házakat építsenek, vásároljanak. Így alakult át a száz évvel korábbi belváros, ahol a kevés gazdag lakott, és a mai mértékkel mérve kevés közhivatal, iskola, kórház működött, a jelenkori belvárossá, ahol a megnövekedett közigazgatás, a megsokszorozódott szolgáltatások jelentik a városi munkahelyek nagy többségét.

A száz évvel korábbi nagyvárost az jellemezte, hogy a viszonylag kis területű belvárosban a gazdagok laktak, és a jelenleginél sokkal kisebb közigazgatás működött. Az értéktermelés, a munkahelyek nagy többsége a zsúfolt, szennyezett, a természetet megsemmisítő külvárosokban talált elhelyezést.

Jelenleg a városok gazdasági központja a területileg is megsokszorozódott belváros. Itt van a város lakossága számára a munkahelyek többsége, ide járnak dolgozni. Minél gazdagabb egy réteg, annál biztosabb, hogy a városközpontban dolgozik, de nem ott lakik.

Minél magasabb egy réteg jövedelme, annál biztosabb, hogy a városok természetben gazdag külső övezetében, illetve az alvóvárosokban lakik. Az ember, minél gazdagabb és képzettebb, annál többet fizet a természetért.

A leggazdagabbak évezredek óta sokat áldoztak azért, hogy szép természeti környezetet varázsoljanak maguk köré. Ők nem a természetes környezetbe menekültek, hanem maguk köré varázsoltak szép természeti környeztet. Ennek klasszikus példái az ókori uralkodók függőkertjei. A nyugati kultúrkörön belül már a középkorban, de aztán még inkább az újkorban jelenik meg a vidéki kastély, az azt körülvevő park, a pálmaház, a háziállatok, mindenekelőtt a lovak és kutyák kultusza. A szegények létét évezredeken keresztül szolgáló számos haszonállat a haszontalan luxus tárgyává válik. A természethez való közeledés azonban a jelenkorig csak a nagyon szűk gazdagok luxusa lehetett. Még a leggazdagabb társadalmakban is a lakosság nagy többségének az olcsón élés kényszere diktált, nem engedhette meg, hogy maga köré természeti környezetet létesítsen. Ez a széles társadalmi rétegek számára csak a jelen gazdag társadalmaiban vált lehetővé.

Ideje volna a közgazdászoknak is többet foglalkozni azzal, és megvizsgálni azt, hogy a gazdag társadalmak embere mennyit költ arra, hogy szép természeti környezetben lakhasson, illetve szabad idejében turistaként élvezhesse a természetet.

Ide kívánkozik egy kitérő arra, hogy a magyar nép milyen ösztönösen megérezte azt, hogy a kerteké a jövő.

Közel kétszáz éve a magyar sorskérdéseket legjobban irodalmunk nagyjai fogalmazták meg. Csak a legutóbbi évek során döbbentem rá, hogy Németh László a magyar falu jövőjét illetően is ilyen vátesz volt. Fiatal éveimben mint a világ kultúrájával szembeni értelmiségi igényesség és a népiség integrálója volt a példaképem. Neki köszönhetem polihisztori ambícióimat. A Kertmagyarország célkitűzését sokkal inkább a népszeretetemmel, mint a realitás felfedezésével tettem magamévá. Elfogadtam, hogy amíg Magyarország a földesurak világa, addig a falusi nép földhöz juttatása nem realitás, csak álom. Ha nem lehet a parasztnak földje, legalább legyen kertje.

Azt a kollektivizálás után tanultam meg, hogy nemcsak a parasztok álma a kert, hanem az egész népé. Rájöttem arra, hogy a kertekben ugyan sok hasznos dolog megterem, ami jó arra, hogy könnyebben és egészségesebben éljen a nép, de a szocialista ideológia mellett megtűrt, lehetővé tett kis kerteknek a legfontosabb terméke az öröm, a siker, az ember testét és lelkét formáló élet.

Németh László maga is felismerte, hogy a kertekben öröm, siker is terem, de a 30-as évek szomorú paraszti viszonyai között ez csak az enyhítő vigasz lehetett. Ha nem is teljesülhetett a parasztság vágya, hogy földje legyen, legyen legalább tenyérnyi kertje. Ezt az elemi földéhséget ismerte fel a Debrecen melletti Bocskai-kerten.

Mindenkinek ajánlom, vegye elő A Minőség forradalmát, és olvassa el, mit írt a tenyérnyi kertet művelő emberekről Németh László.

Azt, hogy Németh László A Minőség forradalma címet adta esszé gyűjteményének, Ortega hatásának tulajdonítható. De az is nagy érdem, ha valaki az elmaradt, félfeudális, szegény, közép-európai Magyarországon a 30-as években a minőség forradalmáról beszél, amikor még politikai elmaradottságunk és a mennyiségi hiányok súlya alatt szenvedtünk, minden hódolatot megérdemel. Ennél is sokkal nagyobb érdem azonban az, hogy a jövőt a kertészkedő Magyarországban látta.

A háború alatt jártam először Kecskemét környékén. Aztán a vásárcsarnokban találkoztam e vidék kertészkedő parasztjaival. Ezek hatása alatt döbbentem rá, hogy Németh Lászlóval együtt érez és gondolkodik a nép. Szülőföldemen, Somogyban jobb esetben a parasztok nyomorogva folytatták azt, amit jobbágykorukból örököltek, csak már politikai tekintetben nem szolgaságban, rosszabb esetben a feudális nagybirtokok földről csak álmodó cselédei maradtak. Mindezt a kecskeméti homoknál sokkal jobb földeken. A Duna-Tisza köziek meg a tradicionális paraszt szemében haszontalan homokon kertészkednek, kutakból húzzák, merítik a vizet, hogy zöldséget, barackot, szőlőt vihessenek a piacokra.

Még jobban megszerettem a Duna-Tisza-közi népet, amikor a kollektivizálás bolsevik formája alól is képes volt kibújni. Szerencsére az ideológusok és az agrárpolitikusok semmire sem becsülték a futóhomokot, örültek, ha nincs vele gondjuk, ezek nem rontják le a szocialista nagyüzemek dicső eredményeit. A kor agrárpolitikája feltörte, öntözte a szikes talajokat, azokon rizst termeltetett, a legjobb földeken meg gyapottal, gumipitypanggal, citrommal próbálkozott.

A megtűrt álszövetkezetek mehettek a saját fejük után. Szőlőt, gyümölcsöt és zöldséget termeltek. Amíg az agyontámogatott nagyüzemekben a dicsőség termett, addig ezeken a megtűrt, de nem támogatott "maszek" vidékeken jövedelem és öröm.

Először csak azt láttam, hogy milyen szép házak épülnek a kollektivizálástól megmenekülő vidéken. Aztán megnéztem az autósűrűséget. Kiderült, hogy a nem kollektivizált községekben és mezővárosokban az ezer lakosra jutó gépkocsi háromszorosa az országos átlagnak. A városok között a legelső helyen Kiskörös szerepelt, megelőzte a gazdag budai kerületeket is. A falvak között az országos első a fóliázó Pusztaszer volt.

Ezek az évek már a fóliázók dicsőségét hozzák. A Bács és Csongrád megyei parasztok a kormány, a bankok, a tudomány minden támogatása nélkül hozzáláttak a zöldségprobléma megoldásához, költőien fogalmazva: Kertmagyarország építéséhez. Amíg az agrárpolitika kertészeti illetékesei többhektárnyi szocialista üvegház-kombinátokat építettek, ők felfedezték az új anyag, a fólia adta lehetőségeket. Nemcsak megteremtették az igényes zöldségellátást, de végül már a szocialista hatalmasok is a vásárcsarnokba vitték a nyugati előkelőségeket, mert a leginkább a maszek fóliázók eredményeivel dicsekedhettek.

Eddig még csak a kertészkedés gazdasági, anyagi oldalával foglalkoztam. Ma már látom, hogy ennél is fontosabb a kertek polgárosodást fellendítő hatása.

Mint már említettem, az embernek mint társadalmi lénynek az értékét az erkölcsének, a tudásának és a tehetségének a szorzata mutatta meg a legjobban. Azt aligha lehet vitatni, hogy a három tényező mindegyike külön-külön is érték-meghatározó. Inkább indoklásra szorul az, hogy miért nem összegzésről, miért szorzásról beszélünk. Azért, mert e három tulajdonság egymásra hat, egymást nagyítja fel, illetve kicsinyíti le.

Annak az embernek az erkölcse válik értékesebbé, akinek nagyobb a tudása és a tehetsége. A vallások általában az erkölcsöt a tudástól és a tehetségtől függetlennek tekintik. Önmagában mérik, ahogyan a bűnt is. Ennek ellenére a vallás legnagyobb alakjaiban is az erkölcs mindig tudással és tehetséggel párosult. A gyakorlati élet mindig nagyobbra értékelte a nagyobb tudással és képességgel párosult erkölcsöt. Ennek megfelelően a tudással szembeni restséget és az erkölcstelenséget is jobban elmarasztalta, mint a vallások. Nem véletlen az olyan ítélet: "Szégyellheti magát, tanult ember létére ilyent cselekedni." "Akinek ennyi esze van, szégyellje magát." "A butának az isten is megbocsát."

Annak az embernek a tudása válik hasznosabbá, akiben ez minél nemesebb erkölccsel és minél nagyobb tudással párosul. A tehetségtelen ember tudása olyan, mint a szalma, nem származik belőle sem az egyén, sem a társadalom számára jelentős haszon, illetve kár. Azt pedig könnyű belátni, hogy a tudás nemcsak haszontalan, de egyszerűen káros, ha rossz erkölcsi magatartással hasznosítják. Figyelemreméltó jelenség az, hogy a buták jó erkölcse általában kis hasznot hoz, de a kára nagy lehet.

Annak az embernek kárba vész és kárt okoz a tehetsége, aki azt nem jó erkölccsel és szorgalommal megszerzett tudással párosítja. A tehetség nem érdem, hanem szerencse. Joggal mondjuk, hogy isteni ajándék. Márpedig, aki nagyobb ilyen isteni ajándékban részesül, annak kötelessége ezzel jól sáfárkodni. Minél nagyobb tehetséggel áld meg valakit az isten, annál nagyobb a kötelessége. De ez a kötelesség nemcsak erkölcsi elvárás, de egyéni és társadalmi érdek is. Boldogtalan az az egyén, akinek azt érezve kell élnie és meghalnia, hogy sokra vihette volna, ha tehetségét erős erkölcsi alapon és nagy szorgalommal pallérozza, mégsem vitte semmire. Csak az az ember lehet a sorsával elégedett, aki a képességeit jól hasznosította.

Amit az egyénről e szorzattal kapcsolatban elmondtunk, a társadalomra is érvényes. Ebben az esetben is, ami igaz az egyénre, az igaz az egyének sokaságára is.

Magának az erkölcsnek a fogalma is nehezen tisztázható. Lehetne helyette kultúrát, civilizációt, értékrendet mondani.

- A kultúra kifejezés azért nem egészen megfelelő, mert azt a magyar nyelv döntően a humán kultúrára, legfeljebb a reáltudományokra érti. Nincsenek benne azok a napi viselkedési normák, amelyek az egyének és társadalmak érdeke szempontjából jelentősek.

- A civilizáció fogalma a magyar nyelvben túlságosan az élet technikai oldalát hangsúlyozza, holott az emberi értékben alapvető szerepe van a szexuális magatartástól az egymással szembeni szolidaritásig minden köznapi cselekedetnek.

- Az értékrend mellett azért nem döntöttem, mert eléggé új a magyar szóhasználatban.

- Az erkölcs sem teljesen kielégítő tartalmat takar, túlságosan a morális oldalt habsúlyozza. Nem tartják erkölcsös magatartásnak azt, hogy ki mennyire tisztaságszerető, szorgalmas, engedelmes, fegyelmezett abban az értelemben, amire ezen szempontokból a társadalomnak szüksége van. Az erkölcs ilyen leszűkített értelmezéséért a vallás is felelős. A bűnök között nem szerepel a lustaság, a tisztaság hiánya, holott ezek a társadalom számára alapvető fontosságú erkölcsi hibák.

Bevallom, az erkölcs fogalmának használata mellett két okból döntöttem:

1. A történelem tanulsága szerint a fejlődéssel párhuzamosan az erkölcs szűkebb értelemben vett fogalma által is lefedett viselkedési normák pozitív és negatív szerepe egyre inkább elsődlegessé válik.

2. Tetszett az, hogy a magyar nyelvben a négy fogalom kezdőbetűi TETT-et jelentenek. Ennek mondanivalóm szempontjából szimbolikus jelentősége van.

Az is indoklásra szorul, hogy az értéket kifejező szorzatot miért az erkölccsel kezdem. Azért, mert a fenti szorzat szempontjából ennek van elsődleges szerepe. Ezt könnyű a matematika nyelvén bizonyítani: e szorzat három tényezője közül kettő, a tudás és a tehetség nullánál kezdődik, tehát természeténél fogva pozitív szám. A harmadik tényező, az erkölcs azonban előjelét is változtatja, nemcsak pozitív, hanem negatív is lehet. Az egyén és a társadalom értéke rossz erkölcs esetében tehát negatív, és annál inkább az, minél nagyobb a vele társult tudás és tehetség.

Könnyű belátni, hogy az erkölcstelen egyén annál károsabb a családjára, a közösségére, a társadalomra nézve, minél több a tudása és nagyobb a tehetsége. Ha egy gonosz politikus nagy tudású és nagyon tehetséges, az egész társadalom szenvedi a kártékony hatását. Ha egy képzetlen és tehetségtelen ember erkölcstelen, az is káros a társadalom számára, de ezrednyire sem annyira, mint az előbb említett politikus. Joggal mondhatjuk, hogy a szorgalommal és tehetséggel párosult gonoszságtól mentsen meg minket az isten.

Az erkölcs jelentősége nemcsak az egyén, hanem minden társadalmi szinten annál fontosabb, minél nagyobb a tudás és a tehetség szerepe. Tekintettel arra, hogy ezek szerepe annál nagyobb, minél fejlettebb a társadalom, és minél gyorsabb a fejlődés lehetséges tempója, a jövő társadalmában még a korábbinál is döntőbbé válik az erkölcs.

Az erkölcsnek a nemzet és a társadalom jövőjére gyakorolt hatását a művészetek nagyjai sokkal előbb és sokkal jobban felismerték, mint a társadalomtudósok. A jelen századig a történészek is csak utólag, a történelemben való elbukás okait keresve vizsgálták az erkölcsök szerepét.

- a vallás,

- a kis közösség és

- az értelmiség volt.

Az az általános vélemény, hogy a Római Birodalom bukását az erkölcsök megromlása okozta, elsősorban nem is a történészeknek, hanem sokkal inkább a keresztény egyháznak köszönhető, ami a birodalom bukását a kereszténység üldözésével, a keresztény erkölcsök tagadásával magyarázta. Ennek felfogásnak az általánosítása jelentette azt, hogy a társadalmak, a népek, a nemzetek sorsa szempontjából az erkölcs alapvető fontosságú.

A hatalom azonban nem sokat törődött az erkölcsi szilárdsággal. A rövidtávú érdek ugyanis nem erkölcsöt, hanem sokkal inkább erkölcstelenséget igényel. A hatalmasnak nem erős erkölcsű, nála képzettebb és tehetségesebb beosztottakra, hanem megbízható szolgákra és a terheket jámborul tűrő népre van szüksége. Különösen így volt ez a múltban, amikor a hatalom gyakorlásához nagyon kis apparátusra és nagyon elmaradt tudású alattvalókra volt szükség. Lényegében az sem váltott ki e tekintetben fordulatot, hogy mára a fejlett társadalom irányításához óriási apparátusra van szükség, hogy a legnagyobb munkaadóvá a hatalom vált, hogy a tudás szintje nagyot emelkedett.

A vallások inkább az ellenkező hibába estek, teológiájuk, dogmáik, parancsaik, tanításaik szinte csak az erkölcsi értékeket hangsúlyozták. A gyakorlatban azonban kénytelenek voltak rugalmasak lenni. A feudális viszonyok között a magas egyházi méltóságok elnyerésében többet számított a származás és a vagyon, gyakran az intrika, mint az erkölcsi szilárdság, a tudás és a tehetség. E téren a szerzetesrendek a klérusnál jobban álltak. E téren is jelentős fordulatot a reformáció hozta magával. Ma már fel sem merül, hogy a klérus vezetőit származásuk és vagyonuk alapján választják. Igaz, hogy ebben az is közrejátszik, hogy ma már az egyházi méltóságok nem járnak főúri jövedelemmel és világi hatalommal.

A történészek sem veszik kellő súllyal tudomásul, hogy a keresztény egyházi szervezet a saját klérusok kialakításában mindig erősen mérlegelte a tudást és a tehetséget. Mégis, még Nyugaton is egészen a reformációig, sőt az ipari forradalomig a vérségi származás és a vagyon fontos, de egyre csökkenő szerepet játszott az egyházon belüli szelekcióban. A világi hatalom pedig továbbra is kizárólag azon az alapon szelektálódott. Csak a kisszámú és nagyon korlátozott hatáskörű beosztottak esetében várták el a tudást és a szorgalmat. Sokáig ezek többsége is az iskolázott egyházi személyek közül került ki.

A világ nagy kultúrái között a kelet-ázsiai, főleg a kínai volt az, ahol a világi hatalomra kerülés feltétele a tudás volt. Ez nem is annyira a stagnáló múltban, mint gyorsan fejlődő jelenben vált jelentőssé. Ez az alapja annak, hogy a tudást, a tanulást a távol-keleti ember még a nyugat-európai puritánoknál is jobban értékeli.

Az ipari forradalom technikai fejlődésre épülő sikerein megerősödött, kivirágzott a materializmus. Ez nem kevesebbet állított: az erkölcs a gazdaság felépítménye. Azaz nem az erkölcs alakítja a gazdaságot, hanem a gazdaság az erkölcsöt. Ez a fordított logika az alapja a klasszikus, azaz polgári közgazdaságtannak is. Annak ellenére, hogy az ipari forradalom technikai vívmányait gyümölcsöztető közgazdaságtan minden állítása, tétele egyrészt a tudományos és technikai forradalom előtti ipari tömegtermelésre, másrészt a nyugat-európai puritán erkölcsökre épült, mégis ezeket nemcsak adottaknak, hanem a gazdasági élet felépítményének, következményének tekintette.

Nem is volt ezzel az egyoldalúsággal addig baj, amíg az iparban nem vált állandóvá és gyorssá a technikai fejlődés, amíg az iparhoz képest a szolgáltatások másodrangúak voltak, amíg az iparosítás eredményei csak a nyugat-európai puritán kultúrkörön belül jelenetek meg.

Az erkölcs elsődleges szerepére e század elején Max Weber figyelt fel. Ő vette észre, hogy a társadalom gazdasági sikereinek alapja az erkölcs.

Abból a tényből, hogy a társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban az erkölcsök megfelelőségétől függ, kellene következnie annak, hogy a közgazdaságtan a figyelmét mindenekelőtt az erkölcsi megfelelésre, az erkölcsöt formáló tényezőkre fordítsa.

Az erkölcs szerepe mindig nagyon fontos volt, de a fejlődés következtében egyre fontosabb lesz. Amíg kicsi a társadalom tudásmennyisége, amíg jelentéktelen a társadalmi mobilitás, az erkölcsök jelentősége is viszonylag kicsi. Ezt jól illusztrálja az idézett hármas szorzat. Minél közelebb van a nullához a tudás, és minél kisebb a társadalom tehetségfeltáró mobilitása, annál kisebb az erkölcs jelentősége. Ezt a logikát igazolja az is, hogy a társadalom eddigi fejlődése gyorsuló mozgás. Abban a stagnálás volt a jellemző, ezért a társadalom fejlődésére ható nem direkt gazdasági tényezők szerepe elkerülhette a figyelmet. Aztán a lassú növekedésnél már nagyobb, a gyors növekedésnél pedig nagy lett az erkölcs, a tudás és a tehetség szerepe.

A történészek is kevéssé hangsúlyozzák, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés egészen az ipari forradalomig nagyon lassú volt. Az első civilizációk kialakulása ugyan az előzőhöz és az utána következő évezredekhez képest ugrás volt, de ez az ugrás is kicsi a jelen század fejlődési üteméhez viszonyítva.

Illusztráljuk ezt néhány példán:

- Az egyiptomi társadalom alig néhány század alatt jutott arra a szintre, amin aztán a következő ötezer év alatt, egészen a jelenkorig, alig változott.

- A mediterrán térség első polisz-civilizációja, a görög az időszámítása kezdetétől, az első olimpiája megrendezésétől számolva alig kétszáz év alatt eléri tetőpontját, amihez képest, egészen a jelen század elejéig inkább hanyatlik, mintsem fejlődik.

- A nyugat-európai civilizáció igazán csak a 11. századtól nagykorú, akkor lett a világ többi civilizációjával közel egyenrangú. Utána a lakosság életszínvonala alig valamit emelkedik az ipari forradalom eredményeinek hasznosulásáig. A gyors emelkedés csak kilencszáz évvel később, a jelen század során következik be. Ez is unikum, mert mindmáig a nyugat-európai civilizáció az egyetlen az összes többivel szemben, amelyik önerőből folyamatos és egyre gyorsuló felemelkedésre képes. Ennek a fejlődésnek a hatása mozdítja aztán ki az egész emberiséget, az évezredeket felölelő stagnálásból.

A jelen század elejéig még nehéz volt leleplezni a konzervativizmus érvét, hogy az emberiség nem fejlődik, legfeljebb az időben lassan alakulva más lesz. A jelen század azonban nagyobb lépést jelent a fejlődés útján, mint előtte a sok ezer év összesen. Márpedig, ha gyors a fejlődés, akkor előtérbe kerülnek a sebességet befolyásoló tényezők.

A mindennapi élet azt igazolja, hogy az évi egy százalékos fejlődést a kor szereplői nem is regisztrálják. De ilyet is a századforduló előtt alig ismert a történelem. Sokkal jellemzőbb volt a generációnkénti egyetlen százalék, de az sem volt biztosított tendencia. A múlt embere nem érzékelte a társadalmi változást, tehát nem is kereste annak a kiváltó okait. Ez az okkeresés a politika-történelem számára is csak akkor vált feladattá, amikor nem az általános fejlődés, hanem egy-egy birodalom, vagy politikai rendszer bukásának okait keresték. Ennek klasszikus példája a Római Birodalom bukása okainak a múlt században megindult keresése.

A társadalom, a gazdaság, a lakosság létszáma és életszínvonala hosszú távon alig érezhetően növekedett, de ezen belül voltak jelentős ingadozások. Inkább változott a népek közötti politikai, hatalmi struktúra. A történelem a jelenkorig szinte csak ezekre az ingadozás jellegű változásokra koncentrált, ezek okait kutatta. Ezért elégedhetett meg azzal, hogy kutatási területét a politikára, a háborúkra, az uralkodók szerepére korlátozta. A nagy természeti katasztrófák, járványok csak színező elemek voltak az események alakulásának magyarázatában.

A jelen század viharos fejlődése elkerülhetetlenné tette a kérdés megválaszolását: Mitől függ a fejlődés, és főleg annak a sebessége?

A kérdésre nagyon leegyszerűsített választ adtak a társadalomtudományok: a lemaradásnak az az oka, hogy nem azt csinálják a többiek, ami bevált a nyugat-európai civilizáció számára. Nem demokratikus a társadalmi berendezkedést, és nem a liberális piacgazdaság módszerét alkalmazták. Fel sem merült a kérdés: Vajon az ajánlott módszer általános, mindenki számára üdvözítő megoldást jelent-e?

Pedig indokolt lett volna felfigyelni a tényekre:

Azt, hogy a fejődés tempója nem a demokrácián és a piacgazdaságon múlik, Európa e századi története is igazolja.

- A Madrid-Róma-Athén tengelytől délre a lemaradás egyre nagyobb, annak ellenére, hogy demokratikus az államberendezés és a gazdaság piaci, méghozzá a gazdagodó Nyugat-Európához integrált.

- A Szentpétervár-Belgrád tengelytől keletre lévő, azaz a pravoszláv civilizációjú térség népei egyre jobban lemaradnak. Ebben az esetben a megszállott liberális azt mondhatta, hogy azért, mert nem a demokrácia és a piac útját járták. De az e véleményt hangoztatók mit szólnak ahhoz, hogy ez a térség lemaradása akkor vált viharosan, ezer éve példátlanul gyorssá, katasztrofálissá, amióta a demokráciával és a liberális piacgazdasággal kísérleteznek?

Eddig azt bizonyítottuk, hogy a gazdasági fejlődés civilizáció-függő. A különböző kultúrák azonban nagyon eltérő értékrend, erkölcs hordozói.

Az a társadalomtudós, aki nem hajlandó tudomásul venni azt a kegyetlen tényt, hogy a fejlődésre csak bizonyos kultúrák, bizonyos erkölcsi értékek képesek, leegyszerűsíti a megoldási javaslatát arra, hogy minden kultúrkörön belül és minden gazdasági fejlettségi szinten azt kell csinálni, amit a nyugat-európai kultúra népei az ipari forradalom óta csinálnak. Az élet ezzel szemben az igazolja, hogy annál jobban differenciálódnak a világ társadalmai, népei, minél inkább másolják a sikeresek módszereit.

A Nyugat által a világra kényszerített demokratikus társadalmi és liberális gazdasági berendezkedés ugyan gazdasági tekintetben is elképesztően differenciál, de ennél is tragikusabbak az ezzel járó társadalmi következmények. Az emberiség úgy élt évezredek óta, hogy a leggazdagabb és a legszegényebb nép életszínvonala között legfeljebb 2:1 különbség volt. Ez a múlt században 5:1-re, a jelen században 50:1-re tágult. A rés nemhogy csökkenne, de egyre jobban tágul. Közben ugyan két további kultúrkör csatlakozott a centrumhoz, az individualista európai és a távol-keleti, de ezzel még a centrumban élők aránya alig nőtt, mivel a lemaradók sokkal gyorsabban szaporodnak. A gazdag népek aránya csak akkor fog nőni, ha Kínában sikerül a felzárkózást végrehajtani.

A század első felében még sokan azt hitték, hogy a felzárkózás éppen azoknak fog sikerülni, akik általában a félperifériák, különösen a saját lemaradását tapasztalva leginkább megtagadták mind a saját tradíciójukat, mind a Nyugaton bevált módszereket, azaz a politikai demokráciát és a gazdasági liberalizmust, akik valami egészen új társadalmi formával és gazdasági módszerrel, a bolsevizmussal illetve a fasizmussal kísérleteztek. Ezek bukása után viszonylag nagyon gyorsan megtörtént Nyugat-Európában és Kelet-Ázsiában a már iparosodott, a már fejlett iskolarendszerrel rendelkező, kultúrájukban puritán népek felzárkózása az élenjárókhoz. Kiderült, hogy az utolérés csak bizonyos gazdasági és erkölcsi szint megléte esetében reális feladat.

A kommunista és a fasiszta rendszer bukásától érintettek többsége számára nem javult, hanem még tovább romlott a helyzet. Az úttörő szándékkal megvalósított kísérletek bukása után a többségük gyorsabban marad le, mint előtte, a gonosz rendszerük világában. Mind Latin-Amerikában, mind Európa mediterrán térségében, mind a keleti felében, mind Közép-Ázsiában a fasizmus illetve a szocializmus összeomlása után bevezetett liberális demokrácia és piacgazdaság felgyorsította a korábbi, ehhez képes lassú lemaradást.

A fasiszta Argentínáról a 30-as években azt tartották, hogy gyorsan a világ egyik gazdag országa lesz. Ez volt a nyugati uralkodó körök véleménye az egész Latin-Amerikáról is. Ahogy aztán egyre jobban hasonult a térség országainak politikai és gazdasági berendezkedése a nyugati, főleg észak-amerikai elvárásokhoz, a társadalmi és gazdasági lemaradásuk egyre vészesebben érvényesül.

A Szentpétervár-Belgrád tengelytől keletre elterülő térség népeinek lemaradása a bolsevik uralom alatt lassú volt ahhoz képest, ami a rendszer bukása, a demokráciára és a piacgazdálkodásra való átállás óta folyik.

Szinte szó sem esik arról, hogy milyen karakterisztikus a lemaradás a mediterrán térségben, azaz az Athén-Róma-Madrid-Lisszabon vonaltól délre. Az itt élő népek kétezer éven keresztül Európa élvonalához tartoztak, ma a sereghajtók, lemaradásuk katasztrofális. Ez attól sem függ, hogy az Európai Uniónak régebbi, vagy későbbi tagjai lettek.

Eddig csak arról beszéltünk, hogy milyenek a gazdasági következményei annak, ha a demokráciát és a piacgazdaságot ott vezetik be, ahol annak a civilizációs feltételei hiányoznak. Az ipari tömegtermelést csak ott lehetett bevezetni,

- ahol mind a demokráciának, mind a piacnak történelmi gyökerei voltak,

- ahol az erkölcsöket a puritanizmus jellemezte,

- ahol az oktatásnak történelmi gyökerei voltak,

- ahol a társadalom vertikális mobilitása legalább a korábbi igényekhez igazodott.

A jelenkori fejlett társadalom kialakulásában némileg bővült a fejlődésre alkalmas népek és országok köre. A szolgáltató társadalom már nem csak a puritán, hanem az individualista erkölcsöket is komparatív előnyben részesíti. A potenciális lehetőség ezen bővülése azonban viszonylag szűk növekedést tett lehetővé.

A világ négyötöde továbbra is alkalmatlan maradt arra, hogy felzárkózzon. A belátható jövő egyetlen nagy reménye Kína lehet. A fejlődés akadályai ott is iszonyúan nagyok. Nagyok és egészem mások, mint amire a nyugati politikai és gazdasági erők Kínát kényszeríteni igyekeznek.

a. A kultúrája alapvetően puritán. A társadalmat minden szinten a szorgalom, a takarékosság, a tisztaság igénye jellemzi.

b. A társadalom évezredek óta horizontálisan mobil. Ez a mobilitás a múltban nem jelentette azt, hogy a népből sokan felemelkedhettek, csak azt, hogy a kevés felemelkedése nem a származáson és nem a vagyonon alapult.

c. A tanulásnak sok ezer éves tradíciója van a nép minden rétegében. E tekintetben a kelet-ázsiai népek még a nyugat-európaiakhoz képest is kiemelkednek.

d. Kínának van önbizalma, ezért képes elvállalni a nyugati világ rosszallását, politikai és gazdasági nyomását. Éppen az orosz példa tanúsítja, hogy a túlzott önbizalom sokkal kevesebb tragédia forrása, mint az indokoltnál is kevesebb. Azzal, hogy Oroszország meghajol a nyugati követelések előtt, az egész népet letargiába sodorja.

a. Az országnak a perifériák alacsony szintjéről kell felzárkóznia. A század közepén életszínvonaluk még lényegesen alacsonyabb volt mint Indiáé, nem is beszélve a latin-amerikai országokban jellemzőről.

b. Az ország lakosságszáma meghaladja a világ egész centrumáét. Egy ekkora népességű ország számára nem járható az az exportorientáció, ami a tizednyi, illetve századnyi népességű távol-keleti ország sikerének kulcsa volt.

c. Hiányoznak a polgári és a demokratikus tradíciók. Ezek hiányával ért el példa nélküli sikereket Japán és a négy kis tigris. Ez a feltétel tehát a tapasztalatok szerint áthidalható, de csak úgy, hogy a gazdaság fejlődése mögött kulloghat a demokrácia kiteljesedése.

A jelenkori fejlett társadalomnak egyre nagyobb szüksége van a megfelelő erkölcsre, ugyanakkor az erkölcsei fokozatosan romlanak. A nem megfelelő erkölcs nemcsak a fejlődés legnagyobb féke, hanem az ebből fakadó költségek is exponenciálisan nőnek. Ma a társadalom deviáns jelenségei már többe kerülnek, mint a tudás fejlesztése és a tehetségek feltárása.

A modern társadalom számára három költség súlyának az állandó növekedését még sehol nem sikerült megállítani. Ezek:

Most az erkölcsök leromlásának megállításával foglalkozunk.

Az erkölcsi romlás okai:

b. Az erkölcs lassan változik és gyorsan romlik. Ezzel szemben a jelenkorban a gyorsan változó technikai feltételek és életkörülmények gyorsan változó és lassan romló erkölcsöt kívánnának meg.

c. Az erkölcstelen társadalmi viselkedés egyre nagyobb rövidtávú előnnyel jár. Minél fejlettebb a társadalmi munkamegosztás, annál nagyobb előnnyel jár a szabályok megsértése. A gyors meggazdagodás soha nem az erkölcsöket szigorúan betartók jutalma volt. A vagyonért és a hatalomért való versengést mindig az erkölcsi szabályok felrúgása jellemezte. Az elmaradott és lényegében stagnáló társadalmakban csak nagyon szűk volt az a réteg, amelyik ebben az erkölcstelen viaskodásban részt vehetett. Gondoljunk az általunk viszonylag jól ismert nyugat-európai feudalizmusra: abban csak egy nagyon szűk vérségi osztály vehetett rész a vagyonért folytatott harcban. Ezek soha nem válogattak az eszközökben, nem voltak erkölcsi skrupulusaik, de a lakosság óriási többsége e tekintetben sem rúghatott labdába. Ezek élték a maguk szigorúan szabályozott erkölcsi világukat.

A jelenkor fejlett világban a lakosság igen széles rétege vesz részt a vagyonért, a nagyobb jövedelemért folytatott harcban.

Az óriássá nőtt vállalatok élete tele van olyan lépésekkel, amelyeket nem a felső vezetés dönt el, hanem a bérrel fizetett, vagyonilag nem érintett beosztottak. Ennek tipikus példája az áruk beszerzése, az alvállalkozói szerződések megkötése, termékek és szolgáltatások értékesítése. Minden ilyen döntés értéke az illetékes tisztviselő legális jövedelméhez képest óriási. Csak idő kérdése, amikor az érintett felek egymástól jutalékot kérnek, illetve ígérnek. Jellemző módon az ilyen korrupció annál nagyobb, minél elmaradottabb legalább az egyik fél, és minél gyengébbek az örökölt erkölcsök. Latin-Amerikában, az arab országokban szinte mozgásképtelenné válik az a nagyvállalat, amelyik nem akar részt venni a korrupcióban. Az elmaradt volt szocialista országokban még ennél is rosszabb a helyzet. E tekintetben a tisztasággal még a legfejlettebb és legerkölcsösebb országok sem dicsekedhetnek.

Az adók váltak mind a vállalatok, mind az egyének legsúlyosabb kiadásaivá. Ebből fakad, hogy a jövedelemnövelés legkézenfekvőbb eszköze az állam becsapása, az adócsalás. A modern állam tehetetlen az adócsalókkal szemben. A tehetetlenség két okból táplálkozik:

1. Az elvonási szabályok olyan bonyolultak, hogy azok között mindig meg lehet találni a kiskapukat. Ma mind az állampolgároknak, mind a vállalkozásoknak nincs nagyobb gondja, mint az elvonási kötelezettségek minimalizálása. Ezt a harcot rosszul fizetett állami tisztviselők vívják a társadalom egészével. Olyan ez, mint a bűnüldözésben, amikor a rosszul fizetett rendőrökkel akarják legyőzni a sokszorta jövedelmezőbb bűnözést.

2. Az elvonások kijátszásában mindkét elkövető fél érdekelt, hiszen osztoznak az "eredményen". Ezzel szemben a leleplezők számára legfeljebb az erkölcsi siker élménye marad. Esetükben is egyre általánosabb az érintettekkel való összejátszás. Aki milliókat nyer azon, hogy adót csal, szívesen fizet százezreket annak, aki ezt elnézi, hiszen a százezrek csillagászati összegek az ő fizetésükhöz képest.

Az ipari forradalmat megelőzően a legfontosabb gazdasági döntéseket a hatalom birtokosai hozták, akiknek ezért nem fizetés, hanem a hatalommal való élés joga járt. Ráadásul ezeknek a döntéseknek az összege a nemzeti jövedelem tört részét érintette. A lakosság óriási többsége olyan mértékben önellátó, autark volt, hogy a jövedelmét szinte csak az adók érintették. Azok összessége sem érte el a családi jövedelmek tizedét sem. A tizedet és a kilencedet ugyanis csak bizonyos növényekre vetették ki, a családi jövedelmek fele, ami nem tartalmazta a kert, a háziipar, a házi szolgáltatások nyújtotta jövedelmeket. A robot-kötelezettség teljesítése munkaidőt, és nem annyira jövedelem-elvonást jelentett, hiszen nagy hányada nem a mezőgazdasági csúcsidőben történt. A számításaim szerint a középkori adók összessége nem érte el a lakossági fogyasztás tizedét.

Az államhatalom gyakorlásával kapcsolatos költségek többségét a hatalmasok vagyoni jövedelméből fedezték.

Az ipari forradalom után az állam gazdasági szerepe relatíve csökkent, a megnövekedett súlyú politikai és gazdasági döntéseket a tőke, illetve a pénz tulajdonosai közvetlenül maguk hozták. Ráadásul a vállalkozások beszállítóinak kapcsolata a mainak tört része, és időben alig változó volt, ezért a közöttük lévő gazdasági szerződéseket még maguk a tőkések kötötték egymás között. Ezek teljesítése nem igényelt sem törvényi szabályozást, sem állami ellenőrzést. A vállalatok közötti szerződések nagysága jóval kisebb volt, mint a nemzeti jövedelem, száma pedig a maiaknak legfeljebb néhány százaléka lehetett.

A fogyasztói társadalomban az állami elvonások súlya elérte a nemzeti jövedelem harmadát, felét, számos országban a kétharmadát. Az állam és a gazdaság, az állam és a lakosság közötti jövedelem-újraelosztás számában sok százszorosára, nagysága többszörösére nőtt. Ma már szinte mindenkinek a legnagyobb jövedelemnövelő lehetősége az állammal szembeni kötelezettségek kijátszása. Vagyis a lakosság szinte egésze napról napra, óráról órára, akár mint adózó, akár mint kedvezményezett találja magát az állammal szembe. Legfőbb gondja az, hogyan fizessen kevesebbet, hogyan kapjon vissza többet. Ezt az állammal szembeni globális lakossági anyagi érdekeltséget, amiben a termelők és fogyasztók, a vevők és az eladók közösen érdekeltek, az állam kénytelen fizetett tisztviselőkkel szabályoztatni, ellenőriztetni. Az állam és az állampolgárok közötti harc az állam szempontjából eleve reménytelen. Nagy társadalmi probléma ez, mert ettől függ az állam gazdasági szerepének hatékonysága.

Még általánosabb az érdekellentét az olyan gazdasági kapcsoltok esetében, amikor a gazdaságon belüli munkamegosztás kívánja meg az adásvételi, illetve szállítási szerződések kötését. Ezeket a vállalati eredmény szempontjából egyre fontosabb szerződéseket már nem a tulajdonosok kötik, hanem fizetett tisztviselők.

A jelenkori fejlett gazdaságban a korrupció mértéke nem annyira az ellene hozott törvények szigorától, az ellenőrző apparátus nagyságától és fizetésétől, sokkal inkább az alkalmazottak erkölcseitől függ. Ezért lett az erkölcsök szilárdsága a fejlett társadalmakban a legfontosabb alap. Sajnos, a politika ezt még nem ismerte fel, sőt maga is az erkölcsök lerontói közé állt.

A múlt minden társadalmában az erkölcsök erősítése a vallás feladata volt. Az állam csak a bűntető szerepét vállalta magára. A vallás erkölcsre vigyázó szerepét a kis közösségek révén tudta ellátni. Ezt megtehette, mert egyrészt a lakosság óriási többsége nagyon kis településekben élt, másrészt kicsi volt a térbeli mobilitás. A modern társadalomban a vallás már nem képes betölteni ezt a sok évezredes funkcióját, mert a lakosság nagy többsége a társadalmi dzsungelt jelentő nagyvárosokban él, és még azokban is nagyon mobil, a környezetét gyakran változtatja.

Az erkölcsök szilárdsága csak kis és viszonylag stabil lakosság-összetételű településekben biztosítható. Olyan településekben, ahol a lakosok nagy többsége még mindenkit minden oldaláról ismer.

Ma már közhelynek számít, hogy a társadalom jövőjének legfontosabb tényezője a szellemi tőke. De mint minden közhelynek, a tudomány ennek sem szentel kellő figyelmet. Még mindig a fizikai tőkére és az azzal kapcsolatos klasszikus gazdasági tényezőkre, az árszínvonalra, a kamatra, a tőzsdére, azok változásaira összpontosít. A közgazdaságtan jellemző módon a szellemi tőke képzését modelljeiben nem felhalmozásként, hanem fogyasztásként tartja számon.

A tudást a szellemi tőkével, a szellemi tőkét pedig az iskolázottsággal azonosítják. Ez a leegyszerűsítés azonban egyre inkább megengedhetetlen.

Kezdjük azzal, hogy az iskolában szerzett tudás ma is csak kis része a tényleges tudásmennyiségnek, a múltban pedig egyszerűen elhanyagolható volt. A jelen tendenciái szerint a jövőben ugyan növekedni fog az iskolában, a szervezett oktatásban tanultak mennyisége, de csökkeni a súlya. E súlycsökkenés azonban nem fogja jelenti azt, hogy nem marad létfontosságú.

Az egy lakosra jutó szellemi vagyon, azaz a tudás, az ismeretek mennyisége viszonylag állandó. A közhiedelemmel szemben ebben a tekintetben nem történik jelentős mennyiségi változás. Annál inkább változik a belső tartalma. Az emberek által elsajátított tudás mennyisége elsősorban az agy kapacitásától függ. Az pedig a történelmi fejlődés során nem változott kimutatható mértékben. Az emberi agy kapacitása tehát adott. Az agy kapacitáskihasználása is alig változott, nagyon alacsony volt és nagyon alacsony maradt. A tudósok szerint legfeljebb néhány százalék. A gyűjtögető, a vadász, a halász, a földművelő, a pásztor, a gyári munkás ismereteinek mennyisége alig térhet el egymástól. Ha el is tér, a nagy átlag esetében a jelenkor küszöbéig inkább csökkent, mint nőtt, mivel csökkent a munkaerővel szembeni tudásigény. Ez minden bizonnyal az ipari forradalmat követő nagyiparban és a kor hadseregekben volt a legkisebb. A csökkenő tudásigény a munkamegosztás fejlődéséből fakadt.

A primitív termelési mód embere annyira magára volt utalva, hogy neki minden szükségeset tudnia kellett. A fejlett munkamegosztás előtti korokban az életviteléhez szükséges ismeretekkel mindenkinek rendelkeznie kellett, különben életképtelenné vált. A fejlettség alacsonyabb fokán az az egyén, aki az átlagos tudásigénynél lényegesen kevesebbel rendelkezik, életképtelenné vált. Nagyon kevés ismerettel csak a jelenkor fejlett társadalmaiban marad életképes az egyén. Korábban nemcsak az egyének ismereteinek a mennyisége volt közel azonos, de a tartalma is. Amit az egyik ember tudott, azt a közösségek szinte minden tagja tudta. E tekintetben szinte csak a nemek között volt eltérés.

Az egy lakosra jutó ismeretek mennyiségében a fejlődés során alig tapasztalható fejlődés. Annál inkább annak milyenségében. A fejlett társadalomban exponenciálisan nő az olyan tudás mennyisége, ami nem általánosan az emberek többségére jellemző ismereteket tartalmaz, és egyre csökken az olyan, amelyekkel szinte mindenki rendelkezik. Ez következik a munkamegosztásból. A fejlett társadalomban az emberek élete egyre inkább az általuk nem rendelkező ismertektől függ, abban a saját ismeretek mennyisége rohamosan csökken. A modern ember sok ezerszer annyi ismeretnek veszi hasznát, mint amivel maga rendelkezik. Érdekeit számára ismeretlen tudás táplálja.

Az elmúlt korok embere alig találkozott olyan feladatokkal, amelyet maga nem tudott volna megoldani. Ha fogyasztott is olyan termékeket, amelyet mások állítottak elő, azok előállításának módját maga is ismerte, legalábbis megértette. A jelenkor gazdag társadalmainak embere alig nyúl olyan tárgyhoz, amit nemcsak képtelen volna előállítani, de fogalma sincs arról, hogy az milyen ismeretek és milyen gyártási folyamatok eredménye.

A szellemi tőke egy lakosra jutó mennyisége tehát alig változik, annál inkább robbanásszerű változás állt be a társadalom számára hasznosítható ismeretek mennyiségében. Ezt azzal kvantifikálhatjuk, ha az összesítésben minden ismeret csak egyszer szerepel. Azaz a társadalom szellemi tőkéjét úgy számoljuk, mint az egyénekét, nem lehet valamit kétszer tudni. Az a tény, hogy minden lakos tudja az egyszeregyet, csak úgy szerepel, hogy a társadalom tudja az egyszeregyet. Ha valamit ugyan csak egyetlen tudós értett meg, de ez hasznosul, az már a társadalom tudásának minősül. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a szellemi tőke alatt a társadalom számára hasznosítható ismeretek mennyiségét kell érteni. Ez a szellemi tőke az ipari forradalmat megelőzően rendkívül lassan, szinte nem is mérhetően nőtt, aztán azt követően a jelen századig megtöbbszöröződött, a jelen században pedig sok százszorosára növekedett.

Ennek a változásnak egyelőre felmérhetetlenek a következményei. Az ember azzal is megkülönböztethető az állatoktól, hogy egymás ismerteit hasznosító lény. Minden állat a fajtáján belül gyakorlatilag azonos ismeretekkel rendelkezik. Az ember az állattal szemben abban volt úttörő, hogy megtanulta egymás ismereteit hasznosítani. Az állatoknál is előfordul bizonyos ismeretek, módszerek átadása, de lényegében azért minden állat ugyanazon képességek alapján életképes, és gyakorlatilag minden egyed ugyanazokkal az átadott ismeretekkel rendelkezik. Amennyiben az az emberré válás mértéke, hogyan képes az ember más ismereteit hasznosítani, akkor ebben a tekintetben a jelen század során sokszorosa történt annak, ami előtte millió év alatt összesen.

Amíg korábban csak a praktikus ember élhetett meg, korunkban erre a praktikus tudásra már alig van szükség.

- Jól élhet az a matematikus, vagy éppen sakkozó, aki ezen túl semmi máshoz nem ért, mert tudását jól megfizeti a társadalom. Ő aztán jövedelméből minden szükségletét meg tudja vásárolni.

- Megélhet a testi vagy a szellemi fogyatékos, mert eltartja a gazdag társadalom.

A társadalom szinte minden tagja valahol e két véglet között helyezkedik el. A többség egyrészt egyre inkább szakbarbárrá válik, a másrészt egyre kevésbé élne meg a múlt világában. Egyiket sem lehet természetes állapotnak elfogadni. Ezt a mai ember ösztönösen érzi is. Ezért keresi a szakmájától távoli gyakorlati munkát, szórakozást, ezért barkácsol, kertészkedik.

Ahhoz, hogy az egyén jól érezze magát a társadalomban, arra van szüksége, hogy a gyakorlati életben is feltalálja magát, megértse az összefüggéseket. Ezzel szemben a modern gazdasági érdek szakbarbárokat igényel, és sajnos ehhez igazodik az oktatási rendszer is. A képzést egyre korábban kezdik szakosítani. Ez a rövid távú gazdasági érdek, ezt keresi, ezt fizeti meg a munkaerőpiac. Ez a piaci orientáció azonban csak akkor felelne meg a társadalmi érdeknek, ha az ember csak gazdasági lény volna, és a technika nem módosítaná állandóan és gyorsan a gazdaság által támasztott szakmai igényeket.

- Az egyén akkor érzi magát jól, ha nem válik egy szűk szakma rabjává. A sikerélmények között nem hiányozhatnak a praktikus eredmények. Sokszor nagyobb örömöt jelent a tudós számára a kertészkedése, az állatokkal való megértő kapcsolata, mint a jól megfizetett szakmai dicséret. A szakmai sikereket csak gazdagítani fogja az, ha apró gyakorlati dolgokban is vannak eredmények, örömök. Az átlagember sokkal több örömöt talál az apró sikerekben, mint az országos nagyokban.

- A gazdaságban is egyre jobban felértékelődik a sokoldalúság. A gyorsan változó és egyre komplexebb igények mellett alapvető értékké válik a sokoldalúság.

Még nem figyeltek fel arra a tényre, hogy az utóbbi évtizedekben azok a népek érik el a nagyobb sikereket, amelyekre a sokoldalúság a jellemző. Illusztrációként szolgáljon söripar és a sörivó szembeállítása a minőségi borásszal és a választékos borivóval.

Az ipari forradalmat követő kétszáz esztendő az észak-nyugati, azaz a puritán kultúrához tartozó népek kora volt. Csak ott valósult meg az iparosítás, ahol a nép kultúráját a puritanizmus, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság igénye jellemezte. Az élvonalba kerülésben a finnek voltak az utolsók. Európában a század második fele ebben a tekintetben is változást hozott: felzárkóztak a puritánok lakta térségtől délre élő népek, a dél-németek, az észak-olaszok, a franciák, a katalánok is.

Mindezt nagyon leegyszerűsítve mondhatjuk: a sört gyártó és sört ivó népek után felzárkóztak a minőségi bort termelő és ivó népek is. Hangsúlyozom, hogy csak a minőségi bort termelők emelkedtek a világ élvonalába. Ahol a szőlő megterem akkor is, ha nem takarják be télire, ha nem metszik vissza, ha nem permetezik, ott nyoma sincs a meggazdagodásnak, ott éppen ellenkezően a fokozódó lemaradás a jellemző. A leegyszerűsítés mögött azonban tartalom van.

Az ipari tömegtermeléshez nagyüzem, fegyelmezett, szorgalmas, takarékos munkaerő kell. Erre van szükség a söriparban is. A jelenkor és még inkább a jövő szolgáltató társadalmaiban azonban már a tulajdonos által irányított kisvállalkozás nyer egyre nagyobb teret, amiben kezdeményezésre, rugalmasságra, igényességre van szükség. Ennek a legősibb és mindmáig tipikus formája a minőségi bortermelő.

De nemcsak a termelés, hanem a fogyasztó oldaláról is fordult a helyzet. A sörivó ember ragaszkodik a kedvenc söréhez, minden esetben azt issza. A modern és gazdag borívó ember a mindenkori ételéhez, hangulatához igazítja a bort is, amit vásárol, rendel. Ebben a franciák járnak az élen, ahol megbotránkozást okoz, ha valaki nem tudja, hogy milyen ételhez, milyen alkalomra milyen bort illik inni, ha az árat nézi, és nem a minőséget.

Az ok is kézenfekvő: a sörtermeléshez fegyelmezett munkaerőre van szükség, a minőségi bortermelőnek földművesnek, kertésznek, vegyésznek, bognárnak, kereskedőnek kell lennie, és a maga útját kell járnia. Márpedig a jövő a sokoldalú embereké. Kevesen gondolnak arra, hogy amíg valaki termeli a borát, ezer meg ezer döntést kell hoznia: milyen fajtákat telepít, hogyan metszi a szőlőjét, mikor permetez, mikor szüretel, mikor fejti a borát, hogyan palackozza, reklámozza, mikor és végül hogyan értékesíti? Nem árt összehasonlítani a búzatermelőt a bortermelő gazdával. Az elsőhöz szinte a tradíció, a mások követése elegendő. Ezzel szemben például a metszés során a gazda sok ezer döntést hoz. Minden venyige esetében el kell döntenie, hány szemet hagy. Ennyi döntést egy miniszternek egész pályája során nem kell hoznia.

A bortermelés jövőjét pedig az garantálja, hogy a gazdagabbak a társadalomban többet költenek a minőségi borokra. Ezt a tények bizonyítják:

Minél szegényebb egy társadalom, a jövedelem annál nagyobb hányadát költik kenyérre és húsra, ezen belül pedig kevesebb az, amit ebből a termelő megkap. Amit italra költenek, abban sem a minőség, hanem az ár a döntő. Ezért van a szegény országokban piaca a pancsolt boroknak is. Minél gazdagabb egy társadalom, annál többet költenek az emberek minőségi borra. A pancsolt borra pedig ingyen sem találnak vevőt. A szegény országokban a rossz és a jó bor ára között kicsi a különbség, a gazdagokban a jó borért akár százszoros árat is fizetnek.

Mindebből következik, hogy a borászok jövője az átlagosnál is jobban kötődik az általános gazdasági felzárkózáshoz. Amíg szegények vagyunk, amíg sokan élnek reménytelen helyzetben, addig az olcsó alkoholt keresik. Azt pedig melaszból, cukorból lehet hamisítani.

Látni kell, hogy a magyar ember szorgalma, kezdeményezőkészsége, fantáziája, individualizmusa csak akkor virágzik ki, ha magas a lakosság életszínvonala, azaz nagy a hazai vásárlóerő, ha látja a munkája eredményét, ha azt másokéval összemérheti. Ennek gyümölcsei máris érnek: egyre több borunk nyer, egyre több borász ér el sikereket a nemzetközi versenyeken, talál magának olyan speciális piacot, amiben ő lehet az úr. Optimizmusomat számszerűsíteni is tudom. A háború előtt és a szocializmusban tíznél kevesebb borverseny volt évente, ma már közel száz.

Korunkban végre igazolódik a mondás: Borban az igazság.

Visszatérve a tudásra: A képzettség, az ismeretek mennyisége a modern társadalom egyik legnagyobb és legdrágább hiánya. Ezt a munkaerőpiac mutatja a legmegbízhatóbban. A jelenkori fejlett társadalomban a liberális gazdaságpolitika esetében a munkaerő mintegy tizede az állam foglalkoztatási erőfeszítései ellenére munka nélkül marad. A munkanélküliek túlnyomó többsége a képzettségének hiánya miatt nem talál munkát. Még a liberális gazdaságpolitika mellett is csak a képzetlenek és a romlott erkölcsűek között nagy a munkanélküliség. Vegyünk egy sematikus példát, ami arányaiban feltétlenül jellemző: az országosan 10 százalékos munkanélküliség mellett a társadalom magas képzettséggel rendelkező harmadában a munkanélküliség még az 1 százalékot sem éri el, a középső harmadban 2-3, az alsó harmadban pedig 25-40 százalékos. Márpedig a 3 százalék körüli munkanélküliség ideálisnak nevezhető, ekkora szükséges ahhoz, hogy megfelelő legyen a mobilitás, az átképzés, a fegyelem. Ebből fakadóan azt lehet mondani, hogy még a társadalom számára az volna a legjobb megoldás, ha a munkaerő minden minőségi szintjén körülbelül ekkora volna a munkanélküliség. Ezt csak azzal lehet elérni, ha a képzést alulról felfelé haladva jelentősen emelik. A különböző képzési szintek iránti igény akkor kielégítő, ha abban a munkanélküliség átlagos, és a jövedelemarányok a képzés költségeinek a megtérülését fejezik ki.

A klasszikus kapitalizmus során a bérek a tudástól függően differenciálódtak. A diplomás ember ötször-tízszer nagyobb fizetést kapott, mint a képzetlen munkás. Ez az arány a fogyasztói társadalmakban lényegesen csökkent, nagyságrendjében ma a diplomások fizetése a szakmunkásokénak kétszerese, a képzetlen munkásokénak négyszerese. A jelenkorban egy egészen más differenciálódás, a képességtől függő jövedelem lett a korábbinál sokszorta differenciáltabb. De ennek okairól majd a tehetség jelentőségét fejtegetve mondunk többet.

Egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy a fejlett társadalom a jelenleginél lényegesen magasabb képzettséget kíván. Ma sokszorta több, még a diplomát is követő magas képzettséget igényel a társadalom, mint amennyi érettségizett bőven elég volt száz évvel korábban.

Mindebből az következik, hogy a gazdaság növekedése és a társadalom egyensúlya szempontjából az oktatás vált a legfontosabb felhalmozássá. Nem sokat ér a gyakorlat számára az a közgazdaságtudomány, amelyik az oktatást, a tudást tápláló könyvek beszerzését fogyasztásnak tekinti és nem felhalmozásnak, éppen úgy, mint a devianciát jelentő drog-, dohány- és alkoholfogyasztást.

Az ma már általánosan elfogadott közgazdasági igazság, hogy a jelen, és még inkább a jövő társadalmában a szellemi tőke szerepe az elsődleges. Ezen alapigazságnak az elméleti következményét azonban nem hajlandó a közgazdaságtan levonni.

1. A szellemi tőke gyarapítását fogyasztásként kezeli a közgazdaságtudomány. Teszi ezt annak ellenére, hogy sem az elsőrendű fontosságát, sem a tőkejellegét nem vonja kétségbe. Vagyis a legfontosabb tőke gyarapodását nem kezeli felhalmozásként, amikor a reál- és a pénztőke értéknövekedését elsőrendű társadalmi érdeknek tartja. Még a modern idők közgazdaságtanát is az jellemzi, hogy ami a szerinte is legfontosabb termelési tényező, figyelmen kívül hagyja. A drogfogyasztás ugyanolyan fogyasztás, mint a tanulás, mindkettő egyaránt az életszínvonal része.

2. A szellemi tőke nagyságát nem a piac értékítélete, hanem az előállítására fordított államháztartási költséggel mérik. Az a polgári közgazdaságtudomány, amelyik nevetségesnek tartotta azt az elméletileg is hibás marxista gyakorlatot, amelyik a tőkejavak értékét a létrehozásuk költségével mérte, a szellemi tőke esetében még ennél is primitívebben alkalmazza az értéknek az előállítási költséggel, sőt annak is csak a kiragadott és a könnyen kvantifikálható részével való azonosítását.

A jelen század világgazdaságán belüli versenyben való szereplés eredménye elsősorban a tudás nagyságán múlik. Ezért aztán ideje volna felmérni, hogy mit is kell e fogalom alatt érteni.

A közgazdászok a szellemi tőkét az iskolázottsággal tekintik azonosnak. Ez a két fogalom a klasszikus kapitalizmus viszonyai között még egymással helyettesíthető volt. A jelen század során azonban alapvetően eltér egymástól.

Volt idő, amikor a szellem emberének azt tartották, aki memorizálni tudta a vallás és a mitológia hagyományait, vagyis magában hordozta, és tovább adta az írásbeliség előtti enciklopédiát.

Volt idő, amikor az volt a szellem embere, aki tudott írni és olvasni.

Az első ezredforduló után jelent meg az értelmiség új fogalma: az egyetemet végzettség.

Az ipari forradalom után terjed ki a szellemi elit fogalma a reáltudományok művelőire is.

Ezeket a korokat az jellemezte, hogy a szellemi tőke jelentősége csak egy szűk értelmiségi elitre korlátozódott. A lakosság nagy többsége nem is ismerte a mai értelemben vett tanulás fogalmát. Az fel sem merült, hogy a lakosság ismereteinek a társadalmi fejlődés szempontjából jelentősége van. Jellemző módon az iskola elsősorban a vallást szolgálta, a reális élet igényeihez, a gazdasághoz való kötődése nagyon másodlagos volt. Annak ellenére, hogy a középkori egyetemek szerepe Nyugat-Európa sorsának, a többi civilizációval szemben fokozatosan kialakuló fölényének megalapozásában nagyon fontos volt, a történészek is alig foglalkoztak a szerepükkel. Az egyetemi oktatás is a teológiára koncentrált, a reáltudományok fejlődésében játszott történelmi jelentőségű szerepét maga sem mérte fel.

Az, hogy a szellemi tudást a humán tudományok körénél lényegesen szélesebben kell értelmezi, először az ipari forradalom utáni Nyugat-Európában jelentkezett. A közhittel ellentétben az iskolázottság igénye, az írás és olvasás általános körű ismerete mégsem a gazdaság, hanem az állam oldaláról merült fel.

Az ipari forradalom annyiban jelentett forradalmat a szellemi tőke tekintetében, hogy sokszorosára növelte a reál-, mindenekelőtt a műszaki tudományokkal szembeni igényt. Az iparosításnak igen erős igénye támadt a műszaki felső káderek iránt. Fontossá váltak a mérnökök. Ugyanakkor a munkaerő óriási többségével szemben csökkent a minőségi igény. A fiatal gyáripar számára elengedhetetlen volt a képzett mérnök. A munkaerő óriási többségével szemben viszont még a korábbinál is szerényebb igényt támasztott. A feudális paraszt és kisiparos valóságos értelmiségi volt a korai gyáripar és bányászat munkásaival szemben.

Mindmáig nem tudatosult, hogy az írás és olvasás általános ismeretét nem a gazdaság, hanem az állam várta el. A közigazgatásnak és főleg a hadseregnek, nem pedig a gazdaságnak volt szüksége arra, hogy az állampolgárok iskolázottak legyenek. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az oktatás általánossá tétele következetesebben megvalósult ott, ahol az ipar még nem volt erős, de az állam már annál inkább. Ennek klasszikus példája a Bismarck-i Németország. Általában a századforduló körül a világ félperifériái sokkal kevésbé voltak lemaradva az oktatásban, mint a gazdaságban. Ez a helyzet lényegében mindmáig jellemző maradt.

Max Weber már a század elején felfigyelt a tényre: csak a protestáns etika alapján lehet eredményesen iparosítani. Ebben az állításában ugyan a tudásnál is nagyobb szerepe volt az erkölcsnek, nem véletlenül használta, tévesen, a protestáns jelzőt a puritán és az iskolázott helyett. Felismerését azonban nem vette tudomásul a közgazdaságtudomány, amelyik csak azt látta, hogy a tőke oda megy, ott érzi jól magát, ahol olcsóbb a munkaerő. Azt nem vette észtre, hogy ott nő gyorsabban, ott eredményesebb a gazdaság, ahol drágább a munkaerő.

A munkaerő olcsóságának a közgazdászok által túlértékelt jelentősége még ma is él, sőt felerősödött a hangja annak kapcsán, hogy a munkaerő árában lévő különbségek a század során megtízszereződtek. Azt a tévedést, hogy nem a munkaerő ára, hanem a minősége, azaz szellemi tőkéje a fontosabb, mindmáig nem hajlandó tudomásul venni a közgazdaságtudomány.

Az illetékesek a közvéleményt jelenleg is azzal etetik, hogy a drága munkabérű országokból a tőke oda megy, ahol olcsó a munkaerő. Kétségkívül vannak ilyen jelenségek is, de egyenlegében sokkal több tőke megy a félperiériákról, az olcsó munkaerővel dolgozó térségekből a világgazdaság centruma felé, mint fordítva. Különösen igaz ez a természetes, azaz a tőkepiaci forrásokra. Az államok ugyan jó huszonöt éve egyre pumpálják az általuk is garantált hiteleket a kevésbé fejlett térségek országaiba, de kerülő utakon ez a tőke is visszavándorol a gazdagokhoz. Ez történik nemcsak azért, mert eleve olyanok a hitelfeltételek, hogy annak döntő többségét a hitelt adó országban kell elkölteni, hanem azért is, mert a hiteleket felvevő országok tőkései a pénzüket, aminek nagy része éppen a segélyekből származik, a fejlett országokban helyezik el.

A Latin-Amerikai országok tőkései több pénzt helyzetek el a fejlett világban, elsősorban az Egyesült Államokban, mint amennyi hitelt onnan országuk kapott.

Az orosz elszabadult liberalizáció ösztönzésére adott nyugati hitelek többszörösét menekítette ki a hazai maffia Nyugatra, mint amennyi hitellel a Nyugat kormányaikat a túlzott liberalizációra kényszerítette.

A tőke a munkaerő árától függetlenül oda megy, ahol a szellemi tőke színvonala magasabb. A valóságban a tőke egészen máshova megy, mint ahova a közgazdászok törvényeikből következne.

A szellemi tőke elsődleges gazdasági szerepét nemcsak a tőkeáramlás iránya mutatja, hanem a gazdasági növekedés dinamikája is. Ahol magasabb színvonalú a lakosság képzettsége, tudása, ebből kifolyólag a bére is, ott gyorsabb a gazdasági fejlődés is. A jelen században az a jellemző, hogy a sikerrel felzárkózó országban előbb történt meg a szellemi tőke területén az utolérés, mint a gazdaságban. Az utolérés elsődleges feltétele a tudásban való hatékony befektetés. A jelenkorban nincs hatékonyabb beruházás, mint az oktatás fejlesztése. Mégis a közgazdaságtan az oktatásra fordított költségeket fogyasztásként kezeli.

A közgazdaságtudomány azonban nemcsak a szellemi tőkét kezeli mostohán, logikátlanul, hanem annak a nagyságát is primitíven méri: a szellemi tőke nagyságát az oktatás költségeinek bizonyos részével veszi azonosnak. Nem tekinti a szellemi tőke létrehozási költségnek a szülők ennek érdekében hozott anyagi áldozatait, a munkaképes diákoknak a kiesett jövedelmét, nem számol az oktatásban lekötött vagyon amortizációjával stb.

Kezdjük azzal, hogy mennyire primitív az a gyakorlat, ami a tőke értékét a létrehozása során történt ráfordítással méri. Ebből fakadóan az lesz értékesebb, ami drágább. Ennél jobban semmi sem mond ellent a gazdaság lényegével, a költségek csökkentéséért folyó versennyel. A szellemi tőke tudományos kvantifikálása mégis arra a hamis elvre épül, hogy az az értékesebb, amit drágábban hoztak létre. Ezzel szemben a gazdasági életben mindig az győz, aki valamit másoknál olcsóbban képes előállítani.

A szellemi tőke értékét is a piacon kellene megmérni. Annak a munkaerőnek nagyobb a szellemi tőkéje, akit a piacon drágábban vásárolnak meg, illetve aminek a tevékenységét a piac nagyobb jövedelemmel jutalmazza. A munkaerő tudásának, azaz szellemi tőkéjének az értékaránya az ellenértékük arányával egyezik meg. A vállalkozók tudása közötti értékarányokat viszont a jövedelmük aránya fejezi ki.

Ha az adott képzettségi szinten a bér az áltag kétszerese, ott a tudás is kétszer annyit ér. A tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy a gazdasági fejlődés függvényében a munkaerő bére minőségétől, képzettségtől függően differenciálódik.

Ha egy kisvállalkozó kétszer akkora jövedelmet ér el azonos munkával, akkor annak a tudása kétszer többet tér. A vállalkozó esetében azért nehéz az összevetés, mert ott a jövedelem a tudásán kívül még a szorgalomtól és a felszereltségtől is függ. Egyre több azonban az olyan kisvállalkozás, ahol a jövedelem döntő része munkajövedelem. A könyvvizsgáló, az autószerelő, a fogorvos jövedelmének ugyan feltétele a korszerű felszerelés is, de a jövedelmük közötti eltérés szempontjából a tudásuk az elsődleges. Ezt bizonyítja, hogy az ilyen kisvállalkozások esetében a jövedelemkülönbségek azonos felszereltség mellett is nagyok, sőt egyre nagyobbak.

Mivel minél fejlettebb egy gazdaság, annál nagyobb a bérek szóródása, a munkaerő ugyanazon szellemi tőkéjének értéke annál nagyobb, minél fejlettebb a gazdaság. Ezt jól mutatja az a tény, hogy a fejletlenebb országból a fejlettebbe vándorló kiváló munkaerő jövedelme a rövid idő után a korábbinak a többszörösére ugrik.

Baj van a szellemi tőke fogalmával is. Különösen akkor, ha társadalmi síkon kívánjuk értelmezni.

Az egyén szellemi tőkéje a tudásának a mennyisége. Ezt még könnyű elfogadni. Az első probléma azonban már ott jelentkezik, hogy ez az egyéni tudás is annál nagyobb értékű, minél fejlettebb a társadalom. Egy sor ismeret csak a fejlett társadalomban lesz nagy értékű.

Az, hogy mit ér az egyes ember szellemi tőkéje, azaz a tudása, elsősorban a társadalmi környezettől függ. Ebből fakad a szellemi tőkének a klasszikus értelemben vett tőkétől eltérő, különleges természete:

A klasszikus értelemben vett tőke annál többet ért, minél kevesebb jutott másoknak abból. Ezzel szemben a szellemi tőke mind az egyed, mind a társadalom számára annál nagyobb érték, minél több a mások szellemi tőkéje.

A klasszikus közgazdaságtan nem tudott szabadulni az eredendő hibájától: a társadalmat mint vállalkozók összegzését fogta fel. Ezért volt természetes a számára, hogy a vállalkozó érdeke a társadalom érdeke. Látszólag az egyes vállalkozónak az a jó, ha kevesebb a konkurense, és azok tőkéje. De ez is csak a látszat. Az élet azt bizonyítja, hogy annál jobb a vállalkozónak, minél többen vannak. A tőke ott a hatékonyabb, ahol sok a vállalkozó és nagy azok tőkeereje. Csak ilyen környezetben lehet hatékony a vállalkozások kooperációja és lehet elég nagy a fogyasztói piac. Valójában a klasszikus értelemben vett tőke egyedi mennyisége is annál nagyobb értékű, minél fejlettebb és tőkeerősebb a társadalom. Ha nem így volna, akkor a tőkés világgazdaság kiegyenlítődne, mivel ott volna nagyobb a profit, ahol olcsóbb a munkaerő és kevesebb a tőke. A gyakorlatban azonban ennek az ellenkezője tapasztalható. A tőke ott az értékesebb, a hatékonyabb, ahol sok van belőle, és ahol a munkaerő drága. Vagyis a termelési tényezőknek, a tőkének és a munkaerőnek annál nagyobb a hatékonysága, minél több működik együtt.

Fokozottan áll ez a szellemi tőkére: annak részei annál értékesebbek, minél több van belőle. Vagyis nem a sok rész összegeződik, hanem a sok összeg osztódik. Ebből következik az, hogy a makrogazdaságban a játékelmélet eleve nem alkalmazható. Ami a részekre igaz, nem igaz a részek összességére. A társadalom gazdasága olyan játék, amiben minél többen és minél nagyobb pénzzel játszanak, annál nagyobb pozitív egyenlege lesz a nyeremények és veszteségek összegzésének.

Az emberi tudás mennyiségét az agy tárolja és hasznosítja. A tapasztalatok szerint az agy kapacitásának nagyon kis százaléka van kihasználva, és az jellemzi, hogy folyamatosan, részint idővel, részint a beérkező újabb információk hatására szelektálja a már tárolt ismereteket. Ha sok ismertet kap, akkor azokból sokat selejtez ki, hétköznapi szóval, felejt. Az agyban tárolt ismeretek mennyisége viszonylag nehezen fokozható. Ami nagyon könnyen fokozható, az a mások ismereteinek hasznosítása.

A beszéd az ember fejlődésében azért jelentett minőségi ugrást, mert ezzel vált lehetővé az ismeretek közlés utján történő átadása. Az ember csak ettől kezdve vált képessé arra, hogy mások tapasztalataival is tudjon élni. Ez a minőség ugrás jelentette azt, hogy az emberi közösségben az egymás tudása hatékonyan hasznosulhasson. Ezzel vált a társadalmi tudás az egyéni tudás sokszorosává. A társadalmi fejlődést semmi sem méri jobban annál, hogy az egyén által elsajátítható tudásnál hányszor több a társadalom tudása.

A gyűjtögető társadalomban a közösség összes ismerete alig volt több a legokosabb ismereteinél. Lényegében minden egyén rendelkezett a közösség ismereteinek nagy hányadával.

A társadalom ismereteinek fejlődésében a következő ugrást az írás-olvasás jelentette. Az írással vált lehetővé, hogy az ismereteket tárolni, az olvasással a tárolt ismereteket átvenni, hasznosítani lehessen. Ilyen viszonyok között a társadalmi tudás összessége már az egyéni agy által befogadhatónak a sokszorosára nőtt, de aligha érhette el annak a százszorosát. De tegyük hozzá, hogy az írással megjelent adatközlés lehetőségével csak a társadalom elenyésző hányada élt, és a gyakorlati gazdaságban alig került hasznosításra. A gazdaság közel 90 százalékát kitevő mezőgazdaságban szinte csak a tradíciók érvényesültek, semmiféle szerepe nem volt az írásbeliségnek. Ez volt a jellemző az iparra és a szolgáltatásokra is. Az írásbeliség alig érintette a társadalom egyetlen százalékát.

A könyvnyomtatás lényegében csak mennyiségi növekedést jelentett az írásbeliség útján. A könyvtárakban tárolt ismeretek mennyisége már az ezerszeres tudást tette elérhetővé. Hangsúlyozom, hogy elérhetővé, mert a hozzáférhetőség még mindig nagyon korlátozott volt. A társadalom tudásvagyonának a gyakorlat alig vette hasznát. A gazdálkodás 99 százaléka csak közvetve és nagyon nagy késéssel hasznosította az írásban őrzött, publikált ismereteket. Már nagyon sok volt a társadalom ismerete, de ezzel még két probléma nem lett megoldva:

1. Még mindig nagyon nehézkes volt a könyvekben tárolt ismeretek elérhetősége és hasznosítása.

2. Az ismeretek nagy hányada nem felelt meg a társadalom, különösen a gazdaság igényeinek.

Az ipari forradalom és a klasszikus kapitalizmus abban a tekintetben hozott minőségi változást, hogy az ismeretek struktúráját sokkal jobban a gyakorlat, a gazdaság által támasztott igényekhez igazította. Eddig az írásban tárolt ismereteknek csak kis hányada szolgált praktikus, gazdasági téren hasznosítható igényeket.

A társadalmi tudás hasznosításában a minőségi változást az olcsó számítógép és a még olcsóbb adatközlés jelentette. Ma a fejlett társadalom tudása milliószorosa a legtöbb ismerettel rendelkező egyén tudásának, és ezt az iszonyatosan megnövekedett tudást egyre szélesebb körben hasznosítják.

Az emberiség jelenkori történetéig a tehetség feltárása, kimunkálása nem számított a fontos társadalmi célok közé. Sokkal inkább azt lehet megállapítani, hogy egészen az ipari forradalomig a korábbi társadalmak érdekeit nem szolgálta a gazdasági téren megjelenő tehetség. A társadalmaknak nem volt szüksége a tehetségre, annak még ezrelékét sem hasznosította. A tehetséget csak a termeléstől teljesen elszakadt humán szférában és a vallási szervezetekben támogatták. De ott is csak a nagyon szűk körének, ezrelékeinek kibontakoztatását segítették. Nemcsak a teológia és a jog, a múlt két központi helyet elfoglaló tudománya, de még a mesterségek is inkább a szorgalmat, a meglévő és dogmaként elfogadott ismeretek elsajátítását, bemagolását, mint az újat, a jobbítást kereső képességet ösztönözték. Ötezer éven keresztül a szellem emberének inkább a régi szövegeket kellett magolnia, mintsem újat alkotnia.

Mindmáig nem akarjuk kimondani, hogy a múlt társadalmai féltek a tehetségtől, védekeztek ellene, annak hasznosítását fékezték. Az egyszerűen újratermelő társadalmakat, márpedig a kapitalizmust megelőzően csak ilyenek voltak, rombolta az újítás, a kezdeményezés, azoknak a tradíciók tiszteletén kellett alapulniuk. Ezt a sok ezer éves tapasztalatot mellőzi a jelenkor újító embere, amikor a világ elmaradott részeibe is beerőszakolja az újítás szellemét. Mégpedig annak azt a nála bevált formáit, amire a világ nagy többségében még nem érett meg az idő.

Elég végiggondolni a mitológiákat, a vallások történetét. A mitológiában szinte minden esetben büntetik azt, aki újat akar, aki nem fogadja el kritika nélkül a tradíciót. A görög drámák lényegében mindig erről szólnak. Az istenek például örök kárhozatra ítélik azt, aki lehozta a tüzet. A kor fontos technikai eljárásait pedig nem emberek gondolatának, alkotásának, hanem az istenek ajándékának tekintik. A mitológiák nem ismerik még a szorgalmas hősöket sem, nemhogy a találékonyakat.

A vallások is a tradíció, a dogma feltétlen, kritika nélküli elfogadását követelték. A passzív elmélkedést, a semmittevést, a monoton imát többre becsülték, mint az újra való törekvést. Ez nem valamelyik vallás jellemzője, hanem mindegyiké. Nem ismerek olyan vallást, amelyik nem értékelné jobban a passzivitást, mint a kulturális és gazdasági fejlődés szolgálatát.

A vallások voltak a tradíciók őrei, a fennálló rend megtartásának hatékony eszközei. Ezen a mai ember botránkozik, holott az egyszerűen újratermelő társadalmak létalapja volt a stabilitás, azt nem volt szabad semmiféle újjal mérgezni.

A zsidó vallás volt az első abban a tekintetben, hogy bírálta a világi hatalmat. A biblia erejét az adta sok ezer éven keresztül, hogy a próféták mindig a fennálló rend kritikusai, forradalmárai voltak, nem szolgálták, hanem kritizálták a hatalmat. A biblia az egyetlen olyan vallási alapmű, amelyik nem a fennálló rendszert dicsőíti, hanem bírálja azt.

A kereszténység diadalát, kiemelkedő történelmi szerepét annak köszönhette, hogy Krisztus volt az első újító isten, aki a próféták hagyományait vitte tovább, kritizálta a fennálló rendet. E vallás erejét jelentette az is, hogy a lázadók vallása is lehetett. Nem ismerek a kereszténységen kívül más vallást, ami, egyrészt őrizte a tradíciókat, másrészt be tudta tölteni a tradíciók ellen fordulók ideológiájának szerepét is.

Az ipari forradalom során a nyugat-európai társadalmak válnak először újításra éhessé - mind a tudományban, mind a gazdaságban. Korábban minden technikai újítást nem az ember eszének, hanem az istenek ajándékának fogták fel, azt olyan szentként kezelték, amin bűn volt változtatni.

Elég arra gondolni, hogy a nyugat-európai céhrendszerben még az újkor elején is milyen szigorúan őrködtek azon, hogy a technikai eljárásokat a tradícióknak megfelelően végezzék, megkövetelték a termékek minél munkaigényesebb készítési módjait.

Az ipari forradalom technikai találmányait már konkrét személyeknek köszönhetjük, azok állandó továbbfejlesztésén ugyancsak ismert személyek sora fáradozott. A kor hősei, a szövőgép, a gőzgép, a gőzmozdony, a gőzhajó, az acélgyártás, az autó, a repülő feltalálói világhírűvé vált személyek, nem is annyira tudósok, sokkal inkább bátor műszaki tehetségek voltak. A kor még azt is felismerte, hogy a praktikus technikai találmányok a tudományos elméletek fejlődését követelik meg. A klasszikus kapitalizmusban a kor tudományos zsenijei a politikusoknál híresebb emberek lettek.

- A reáltudományok nagyjai, Newton, Darwin, Leibnitz, Humbolt, Nobel világhíres emberek lettek. Sorukat a világhírben a leginkább praktikus Edisonnal zárhatjuk.

- Ugyancsak közismertté vált Freud neve is, aki szintén a minden tradíciót felrúgó zsenik élvonalába sorolható.

- A humán tudományokban is az újítóknak kedvezetett a korszellem. Jellemző, hogy a múlt művészeti irányaival szemben a legkövetkezetesebben kritikát gyakorló, mindent megkérdőjelező Voltaire még a korabeli konzervatív hatalom számára is bálvány lehetett. Azóta is minden művészeti ág legnagyobb alakjai a szakmájukon belüli forradalmárok voltak. Többségük nemcsak szenvedélyes újító, de jórészt egzaltált is.

Amennyire a kapitalista társadalom a tudományok és művészetek élvonalában igényelte az újat hozó, bátor, tekintélyt nem ismerő tehetséget, annyira csökkentette a társadalom tagjainak átlagos tudásigényét. Az ipari társadalom a lakosság tömegeivel szemben nem növelte, hanem csökkentette a tudással és tehetséggel szembeni igényét. Arra lett szükség, hogy a lakosság óriási többsége ne gondolkodjon, teljesítse a könnyen érthető parancsokat, legyen maximálisan engedelmes, takarékos, és szerény. A feudalizmushoz képest a kapitalista gazdaság, de még a közigazgatás is, sokkal kevésbé képzett, kevésbé önálló munkaerőt követelt meg. A jobbágy, a céhiparos sokszorta több ismerettel rendelkezett, mint a proletár, és még nagyobb a különbség, ha az önálló cselekedeteit hasonlítjuk össze. Az előbbiek ugyan konzervatív, tradíciótisztelő emberek voltak, de gondolkodniuk, dönteniük kellett. A tőkés nagyipar munkásához, a hadsereg katonájához, a közigazgatás hivatalnokához képest önálló cselekvők voltak.

A lakosság átlagos tudását és egyéni döntési szabadságát illetően a klasszikus kapitalizmus visszalépés volt a feudalizmushoz képest. Ennek ellenére óriási minőségi változást jelentett, hogy a hatalmi és gazdasági elittől az újat kereső tudást, a bátor gondolkodást igényelte. Ez elég volt arra, hogy a tudás és tehetség szelleme kiszabaduljon a palackból.

A klasszikus kapitalizmus viszonylag nagyon rövid életű társadalmi forma volt, ezért az utókor minden valószínűség szerint átmeneti jellegűnek fogja minősíteni. Amennyire a formája átmeneti volt, a hatása, a következményei annál inkább történelmi jelentőségűeknek bizonyultak. Vele a társadalmak történetében egészen új világ vette kezdetét. Azóta a korábbi ötezer éves lassú fejlődés felgyorsult, a világ sokszínű, de mégis szerves egységgé alakult át. A kapitalizmus két évszázada alatt sok tekintetben többet változott a világ, mint előtte ötezer év alatt. Amennyire viharos fejlődést hozott a kapitalizmus a múlthoz mérve, annyira lassú volt a változás a jelen század tudományos és technikai forradalma során bekövetkezett változásokhoz képest.

A klasszikus kapitalizmus ugyan viharos fejlődést, évi 1-3 százalékos nemzeti jövedelem növekedést hozott a világ tizedét sem jelentő világgazdasági centrumban. A lakosság életszínvonala és életminősége még e centrumokban sem javult. Az emberiség kilenc tizede számára azonban az életszínvonalban jó esetben is csak stagnálást, a társadalmi viszonyokban, a lakosság biztonságérzetében visszaesést hozott.

A klasszikus kapitalizmus pokoljárása azonban végre minőségi változást hozott.

a. A centrum újabb és újabb népeket fogadott magába, ezzel nagysága, népessége megsokszorozódott. Ez a tendencia, főleg Kína révén, felgyorsulónak tűnik. E téren mégsem közeledünk a megoldáshoz, mert a világ négyötödének a lemaradása nem csökkent, hanem nőtt.

b. A centrumban a gazdasági növekedésnek szinte az egész lakosság a haszonélvezője lett. Ugyan a fejlett országokban is még mindig van szegénység, de nem a múlt századi értelemben. Az átlagos életszínvonal együtt nőtt a nemzeti jövedelemmel, az átlagos várható életkor szinte megkétszereződött.

c. A munkaerő egészével szemben támasztott minőségi igény megsokszorozódott. A társadalom minden szintjén a tudás és a tehetség vált a boldogulás fő tényezőjévé.

Az ipari forradalom előtti Nyugat, és napjainkig minden más kultúra történelmét csak akkor érthetjük meg, ha nem tévesztjük szem elől, hogy azokban a társadalmakban csak az erkölcs és a tradíció volt a cement, a tudásból és főleg a tehetségből több volt a kelleténél. Az erkölcsi szabályok és a tradíció megsértése a legnagyobb bűn, társadalomellenes cselekedet volt. Elegendő volt az a tudás, ami a gyakorlatban az egyik nemzedékről a másikra átragadt. A szervezett tanítás a gazdasági életet alig érintette, az jóformán csak az egyházi funkciók jobb ellátását szolgálta. Ezzel ellentétben a jelenkori fejlett társadalomban a tudás növelése az egyik legfontosabb faladat, ennek érdekében a fiataloknak hosszú éveket kell iskolában tölteniük. Az iskola, a tanulás a korábbi társadalmakban jellemző átlagos életkort is meghaladó időre nyúlik ki. Ez azt jelenti, hogy ma egy lakos életéből többet emészt fel a tanulás, a kívánatos ismeretek megszerzése, mint amennyi évet a korábbi korok embere munkával töltött. Az életkor meghosszabbodása és a gazdaság tudásigénye azt jelenti, hogy a jelenkor fejlett társadalmában az emberek ugyan több éven keresztül munkaképesek mint a korábban, annak ellenére, hogy az ehhez szükséges szervezett tanulás, az ismeretek gyarapítása százszor annyi időt szakít ki a munkaképes életkorból. (Megjegyzendő, hogy a munkaképes koron túli élet is hosszabb ma, mint akkor a munkaképes kor volt.)

A jelenkor fejlett világa az előző korokhoz képest abban is minőségileg más, hogy akkor a tanulás elhanyagolható volt, annak igényeit általában kielégítette a családi körben való felnevelkedés.

A tehetség feltárása, ami minden korábbi társadalomban káros volt, mára a társadalom legfontosabb feladata lett. Ebben a tekintetben furcsa átmenetet jelentett a klasszikus kapitalizmus, amelyik ugyan már elvárta, sőt elsődleges feladatának tekintette a tehetségek feltárását a gazdasági élet csúcsain, de a többséggel esetében még annyi tehetséget sem igényelt, mint az előző társadalmak. A jelen század tudományos és technikai forradalma hozta meg e téren is a minőségi változást: A társadalomnak minden szinten, minden tehetségre alapvető szüksége van. Nincs fontosabb társadalmi feladat, mint a tehetségek feltárása, kibontakoztatása. Ezért nem tűri meg a modern társadalom sem a vérségi, sem a vagyoni szelekciót.

A modern ember botránkozik, legalábbis nem érti meg a hatalom vérségi örökletességét, ami általános volt minden az ipari forradalmat megelőző társadalomban. Pedig azokat a társadalmakat minden más öröklés bomlasztotta volna. Ha belátjuk, hogy a tradíció tisztelete volt az elsődleges, a tudás és a képesség a hatalom gyakorlása és a gazdaság szempontjából elhanyagolható volt, akkor a hatalom és a vagyon vérségi öröklése volt a legjobb megoldás, ezen lehetett a legkevesebb vita, intrika, ez volt a legkönnyebben ellenőrizhető.

Mára még kevésbé vált elfogadhatóvá, hogy a tőkét is vérségi alapon hagyták az utódokra. Ez csak akkor indokolt, ha nem kellett a tőke működtetéséhez sem sok tudás, sem kiemelkedő tehetség. Ez csak a tőke megszerzésében játszott fontos szerepet. A tőkéssé váláshoz általában szükség volt a tehetségre, a tudásra, ráadásul kellett hozzá szerencse és minél kevesebb erkölcsi aggály. Az egyszer már megszerzett tőke működtetéséhez azonban nem volt szükség különösebb tudásra és képességre. A tőkét meg lehetett tartani, profithozóan működtetni nagyon közepes, sőt még átlag alatti képességgel is. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a klasszikus kapitalizmusban közel olyan jellemző volt a családi folytonosság, mint az előző kor városi iparosaira, kereskedőire, azaz nagypolgáraira. A klasszikus kapitalizmus alacsony tudás- és tehetségigényét bizonyítja az, hogy a tőkés osztály horizontális mobilitása nagyon kicsi volt, alig nagyobb mint az előző korok városi patríciusaié.

Miért vált a jelenkori társadalom legszűkebb keresztmetszetévé a tehetség? Azért, mert a gazdasági tevékenységek hatékonysága egyre inkább nem a tőke és a munkaerő olcsóságától, még nem is az alkalmazott technológia korszerűségétől, hanem az azt működtető munkaerő egészének tudásától és tehetségétől függ. Ezt még ma is nehéz belátni, pedig a tények egyértelműen tanúsítják:

A tőke oda megy, ahol jobb a munkaerő. Ez csak azzal magyarázható, hogy a munkaerő minősége sokkal fontosabb lett, mint az ára. A klasszikus kapitalizmusban a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste annak ellenére, hogy akkor a jobb, a mához képest, viszonylag olcsóbb volt. A század elején az angol munkaerő volt a legdrágább, háromszor annyiba került, mint az indiai, kétszer annyiba, mint a kelet-európai. A tőke mégis Angliából a félperifériákra és a perifériákra áramlott. Mára a fejlett nyugati országokban sokszorta drágább lett a munkaerő, oda mégis több tőke áramlik, mint ahol alacsony a bér. Történik ez annak ellenére, hogy ma az olcsó bér a drágának tizedét, ötvenedét jelenti.

El kell ismerni, hogy nemcsak a munkaerő minősége befolyásolja a jelenlegi tőkeáramlást, hanem például az infrastruktúra fejlettsége, az erkölcsök megfelelése is. Ezek is sokszorta fontosabbak annál, amit a közgazdaságtudomány máig is fontosnak tart, vagyis mekkora az adó, a kamat. Ezzel ugyan messzemenőn számol a tőke, de megoldja anélkül, hogy a termelést oda vinné. Elég, ha a nyereségét könyveli oda, a hiteleit veszi ott fel, ahol számára kedvezőbb. Nem sokat ért a vállalkozások igényeihez az a politikus, aki nem ismerte fel, hogy a vállalkozások hatékonyságához minden egyéb közgazdasági feltételnél sokkal inkább a megfelelő emberek kellenek. A hatékonyság elsődleges feltétele a munkaerő minősége. Nemcsak a felső vezetésre, de a munkaerő minden szintjére vonatkozik ez az igény.

Miért vált elsődlegessé a tehetségek felismerése és képzése?

Azért, mert a modern társadalom számára a képzett, kimunkált tehetség a legnagyobb társadalmi érték. Minél fejlettebbek a termelőerők, minél képzettebb a munkaerő, annál hatványozottabban nagyobb a tehetség társadalmi haszna.

a. A teljesen képzetlen munkaerő esetében a hatékonyság csak az öröklött fizikai erő arányában szóródik. Ez esetben az 1:2 arány már ritkának és nagynak számít. A modern világban már a fizikai erő is sokszorta jobban kamatozik, mint amennyi abból örökletes. Ezt tanúsítják a versenysport eredményei, ahol a fizikai képességeket már nagyon magas szintre kifejlesztik. Az elmúlt korok egyszerű munkájához nem kellett a fizikai erőt tudományos alapokon fejleszteni. Elég arra gondolni, hogy a század eleji falusi világban szinte mindenki közel egyforma eredménnyel kaszált, legfeljebb ugyanannak a munkának az elvégzése az egyiknek nagyobb, a másiknak kisebb erőfeszítésébe került. A kubikusok között még ötven évvel ezelőtt is ugyanez volt tapasztalható. Az asszonyok is egyformán kapáltak. Szinte erkölcsi kötelesség volt az egyformán végzett munka. Nem illett sem kitűnni, sem lemaradni. A virtusnak nem a munkában, hanem a mulatásban, a verekedésben, a táncban volt a helye.

Az ipari tömegtermelés is átvette a mindenkitől azonos munka elvárását. A bányásznak vagy a szövőnőnek együtt kellett dolgoznia a többivel. Ez addig ment, amíg a termelésben csak a munkás fizikai erejére volt szükség. Ahogy egyre bonyolultabb feladatot kellett a munkásnak teljesítenie, megjelent a teljesítmény alapján történő bérezés. Minél bonyolultabb volt a feladat, annál előbb és annál következetesebben. Itt érvényesül a munka bonyolultsági foka és a tehetség közötti különbség. Minél bonyolultabb egy feladat, annál inkább, méghozzá hatványozott formában, képességtől függővé válik a teljesítmény.

- Ez először a művészetekben jelent meg: a művészek teljesítménye kezdettől fogva szinte kizárólag képességtől függő volt. Azt, hogy ki lesz híressé az énekesek, a táncosok, a költők, a festők, a szobrászok közül, kezdettől fogva alapvetően a képességtől függött.

- A sport volt az a másik terület, ahol a képességek vizsgáztak. Nem véletlen, hogy a sportversenyek kiemelkedő társadalmi jelentősége a minden ókori társadalom között a leginkább képességmegbecsülő görögségnél jelent meg. Ennél nagyobb szerepet a sport csak a jelenkor társadalmában kapott. A képességek megbecsüléséről korábban mondottakat jól illusztrálja az a tény, hogy a sport először az ipari forradalom után a felső társadalmi rétegekben vált - mint úri passzió és verseny - széleskörűvé. Csak ott hódított a sport, ahol már a gazdaságban is megjelent a minőségi verseny. Ahogy a jelenkor társadalmában a gazdaságot meghódította a minőségi teljesítmény, minden réteg számára általánossá vált a sport. Nem véletlen, hogy a modern városban a sportstadionok sokszorta nagyobbak, sokszorta több embert vonzanak, mint a minőségi teljesítményt háttérbe szorító vallások templomai.

Ahogy a klasszikus kapitalizmusban minden alá volt rendelve a tőke érdekinek, a modern társadalomban mindent alá kell rendelni a tehetség kimunkálásának. A tehetséget két irányban kell kifejleszteni:

A múlt minden oktatási rendszere az ismeretek elsajátítását tekintette elsődleges feladatának. A tanítás csak lassan, tényegesen pár évszázaddal a könyvnyomtatás után szakad el a memorizálástól, mint alaptól. Az életre nevelés, a találékonyság alig szerepelt az oktatás céljai között! Ezzel szemben az erkölcsformálást a jelenlegi oktatásnál sokkal fontosabbnak tartotta.

a. A memorizálás a kör igényei alapján egyre hátrébb szorul. Ma már nem annyira az ismeretek rögzítésére, mint a memóriafejlesztésre hívatott. A technika lehetővé teszi az adatok gyors elérését. Számítógépen minden ismeret elérhető, ehhez csak olyan műveltségre van szükség, ami útmutatót jelent ahhoz, hogy mit hol keressünk.

b. Az erkölcs és a közösségi magatartás sokkal fontosabb nevelési cél annál, mint ezt a modern pedagógia elismeri. Erre jó példa az egyházi iskola. Az onnan kikerülők erkölcseik révén lesznek hasznosabbak.

c. A találékonyság, a kritikai szellem fejlesztése egyre fontosabb, sok tekintetben az oktatás elsődleges feladata. Az élet már is azt bizonyítja, hogy a boldoguláshoz az életrevalóság, az emberismeret, a kritikai készség fontosabb, mint a tárgyi ismeret. Tegyük hozzá, hogy ezen tulajdonságok fejlesztését nagyon korán kell elkezdeni. Minél korábban, annál jobb. Tanulni, ismereteket gyarapítani az egész élet során eredményesen lehet.

A három oktatási cél olyan, amelyik egyikét sem lehet elhanyagolni, mindegyikre szükség van. Itt érvényesül az a korábban már említett szorzat, az ember értékét a tudásának, a tehetségének és az erkölcsének a szorzata adja. A három erény egymást gyarapítja:

a. Minél több valakinek a tudása, annál értékesebb lesz a tehetsége.

b. Minél nagyobb valakinek a tehetsége a tudása annál jobban felértékelődik.

c. Minél erkölcsösebb valaki, annál nagyobb értéke lesz a tudásának és a tehetségének.

A fenti három összefüggést meg is lehet fordítani:

a. Minél kevesebb valakinek a tudása, annál rosszabbul kamatozik a tehetsége.

b. Minél kevesebb valakinek a tehetsége, a tudását annál kevésbé tudja kamatoztatni.

c. Minél gyengébb valakinek az erkölcse, a tudása és tehetsége annál károsabbá válik.

Ezeket az összefüggéseket a gyakorlati ember jobban figyelembe veszi, mint az elméleti. Gyakoriak az ilyen megállapítások:

- "Milyen kár érte, hogy nem tanult, pedig esze volna hozzá."

- "Szegények mennyi tárgyi tudása van, de minek, ha nem képes kamatoztatni."

- "Ez aztán kártékony ember, mert okos is, ügyes is, de jellemtelen. Ennél csak akkor volna még kártékonyabb, ha hatalma is volna."

Az utóbbi megállapítás hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen veszély származik abból, ha a politikai vagy a gazdasági hatalomra olyan kerül, aki erkölcs dolgában gyenge lábon áll. Nem véletlen, hogy a közvélemény az erkölcstelenség kártékonyságát a politikai hatalom és a gazdagság nagysága alapján méri.

Azt a tényt, hogy a tehetségnek az erkölccsel és a tudással való párosítása lett a jelenkor legfontosabb feladata, mutatják a piacon kialakult jövedelem arányok. A jövedelmek elosztásának alapján a társadalomfejlődést három szakaszra lehet felosztani:

1. A jövedelmek a származástól függnek.

2. A jövedelmek a vagyontól függnek.

3. A jövedelmek az ember értékétől függnek.

Az első kettő ugyan a maga korában szükségszerű volt, de erkölcsi szempontból eleve igazságtalan. A harmadik is nagyban szerencse dolga, mert a tehetség mellé joggal teszi a köznyelv az istentől kapott jelzőt. De a tehetség csak akkor válik értékké, ha szorgalommal és erkölccsel párosul. E kettőben pedig az egyén szerepe már elsődleges. A jelenkori fejlett társadalom az első, amelyben a társadalmi illetve gazdasági elithez való jutás nagymértékben az egyénen múlik.

Abból a tényből, hogy a társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban az erkölcsök megfelelőségétől függ, kellene következnie annak, hogy a közgazdaságtan a figyelmét mindenekelőtt az erkölcsi megfelelésre, az erkölcsöt formáló tényezőkre fordítsa.

Az erkölcs szerepe mindig nagyon fontos volt, de a fejlődés következtében egyre fontosabb lett és lesz. Amíg kicsi a társadalom tudásmennyisége, amíg jelentéktelen a társadalmi mobilitás, az erkölcsök jelentősége is viszonylag kicsi. Ezt jól illusztrálja az idézett hármas szorzat. Minél közelebb van a nullához a tudás és minél kisebb a társadalom tehetségfeltáró mobilitása, annál kisebb a tudás és tehetség szorzata, ebből fakadóan a szorzat harmadik tagjának, az erkölcsnek jelentősége. Ezt a logikát igazolja az is, hogy a társadalom eddigi fejlődése szinte a mai napig nagyon lassú, de napjainkra nagyon felgyorsult mozgás. Korábban a stagnálásnak tűnő lassú mozgás volt a jellemző, ezért a társadalom fejlődésére ható nem direkt gazdasági tényezők szerepe elkerülhette a figyelmet. Aztán a már gyorsabb növekedésnél ugyan nagy lett az erkölcs, a tudás és a tehetség szerepe, ezt azonban nem akarják tudomásul venni.

A történészek is kevéssé hangsúlyozzák, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés egészen az ipari forradalomig nagyon lassú volt. Az első civilizációk kialakulása ugyan az előzőhöz és az utána következő évezredekhez képest ugyan ugrás volt, de ez az ugrás is kicsi a jelen század fejlődési üteméhez viszonyítva.

Illusztráljuk ezt néhány példán:

Az egyiptomi társadalom alig néhány század alatt eljut arra a szintre, amin aztán a következő ötezer év alatt, egészen a jelenkorig, alig változott.

A mediterrán térség első polisz-civilizációja, a görög az időszámítása kezdetétől, az első olimpiája megrendezésétől számolva alig kétszáz év alatt eléri tetőpontját, amihez képest, egészen a jelen század elejéig inkább hanyatlik, mintsem fejlődik.

A nyugat-európai civilizáció igazán csak a 11. századtól lett nagykorú, a világ többi civilizációjával közel egyenrangú. Aztán a lakosság életszínvonala alig valamit emelkedik az ipari forradalom eredményeinek hasznosulásáig. E tekintetben a gyors emelkedés csak kilencszáz évvel később, a jelen század során következik be. Ez is unikum, mert mindmáig a nyugat-európai civilizáció az egyetlen az összes többivel szemben, amelyik önerőből viszonylag gyors felemelkedésre képessé vált. Ennek a fejlődésnek a hatása mozdítja aztán ki az egész emberiséget az évezredeket felölelő stagnálásból.

A jelen század elejéig még lehetett arról beszélni, hogy az emberiség nem fejlődik, legfeljebb az időben lassan alakulva kicsit más lesz. A jelen század azonban nagyobb lépést jelent a fejlődés útján, mint előtte a sok ezer év összesen. Márpedig, ha gyors a fejlődés, akkor előtérbe kerülnek a sebességet befolyásoló tényezők.

A mindennapi élet azt igazolja, hogy az évi egy százalékos fejlődést a kor szereplői nem is regisztrálják. De ilyen gyors fejlődést a századforduló előtt alig, csak egy-egy kultúra születésének évszázadától eltekintve, ismert a történelem. Sokkal jellemzőbb volt a generációként egyetlen százalék, de az sem volt tendencia. A múlt embere nem érzékelte a társadalmi változást, tehát nem is kereste annak a kiváltó okait. Ez az okkeresés a politikai történelem számára is csak akkor volt feladat, amikor nem az általános fejlődés, hanem egy-egy birodalom, politikai rendszer bukásának okait keresték. Ennek klasszikus példája a Római Birodalom bukása okainak a múlt században megindult keresése.

A társadalom, a gazdaság, a lakosság létszáma hosszú távon ugyan stagnált, illetve alig érezhetően növekedett, de ezen belül voltak jelentős ingadozások. Inkább a népek közötti politikai, hatalmi struktúra változott. A történelem a jelenkorig szinte csak ezekre az ingadozás jellegű változásokra koncentrált, ezek okait kutatta. Ezért elégedhetett meg azzal, hogy kutatási területét a politikára, a háborúkra, az uralkodók szerepére korlátozta. A nagy természeti katasztrófák, járványok csak színező elemek voltak az események alakulásának magyarázatában.

A jelen század viharos fejlődése elkerülhetetlenné tette a kérdés megválaszolását: Mitől függ a fejlődés, és főleg annak a sebessége?

A kérdésre nagyon leegyszerűsített választ adtak még a jelen század során is tudományok: a lemaradásnak az az oka, hogy nem azt csinálják a lemaradók, ami bevált Nyugat-Európában. Nem a demokratikus a társadalmi berendezkedést és nem a liberális piacgazdaság módszerét alkalmazták. Fel sem merült a kérdés: vajon az ajánlott módszer általános, mindenki számára üdvözítő megoldást jelent-e?

Pedig indokolt lett volna felfigyelni a tényekre:

A jelen század közepéig csak a nyugat-európai puritán civilizációs körben volt demokrácián és liberális piacgazdaságon alapuló gyors fejlődés.

Ha esetleg más civilizáció próbálkozott a demokráciával és a liberális piacgazdasággal, ez mindig átmeneti jelenség volt, rövid idő után csődöt mondott, társadalmi és gazdasági katasztrófához vezetett.

Számos többé-kevésbé sikeres felzárkózási kísérlet ott hozott időleges eredményeket, ahol mind a demokráciát, mind a piacgazdaságot antiliberális fékek korlátozták.

Azt, hogy a fejődés tempója nem a demokrácián és a piacgazdaságon múlik, Európa e századi története is igazolja.

A Madrid-Róma-Athén tengelytől délre a lemaradás egyre nagyobb annak ellenére, hogy demokratikus az államberendezés és a gazdaság piaci, méghozzá a gazdagodó Nyugat-Európához integrált.

A Szentpétervár-Belgrád tengelytől keletre lévő, azaz a pravoszláv civilizációjú térség népei egyre jobban lemaradnak. Ebben az esetben a megszállott liberális azt mondhatta, hogy azért, mert nem a demokrácia és a piac útját járták. De az ilyen mit szól ahhoz, hogy ez a térség lemaradása akkor vált viharosan, ezer éve példátlanul gyorssá, katasztrofálissá, amióta a demokráciával és a liberális piacgazdasággal kísérleteznek?

Eddig azt bizonyítottuk, hogy a gazdasági fejlődés civilizációfüggő. A különböző kultúrák azonban nagyon eltérő értékrend, erkölcs hordozói.

Az a társadalomtudós, aki nem hajlandó tudomásul venni azt a kegyetlen tényt, hogy a fejlődésre csak bizonyos kultúrák, bizonyos erkölcsi értékek képesek, leegyszerűsíti a megoldási javaslatát arra, hogy azt kell csinálniuk, amit a nyugat-európai kultúra népei az ipari forradalom óta csinálnak. Az élet ezzel szemben az igazolja, hogy annál jobban differenciálódnak a világ társadalmai, népei, minél inkább másolják a sikeresek módszereit.

A Nyugat által a világra kényszerített demokratikus társadalmi és liberális gazdasági berendezkedés ugyan gazdasági tekintetben is elképesztően differenciál, de ennél is tragikusabbak a társadalmi következmények. Az emberiség úgy élt évezredek óta, hogy a leggazdagabb és a legszegényebb nép életszínvonala között legfeljebb 2:1 különbség volt. Ez a múlt században 5:1-re, a jelen században 50:1-re tágult. A rés nemhogy csökkenne, de egyre jobban tágul. Közben ugyan két további kultúrkör csatlakozott a centrumhoz, az individualista európai és a távol-keleti, de ezzel még a centrumban élők aránya alig nőtt, mivel a lemaradók sokkal gyorsabban szaporodnak. Az emberiség egészén belül a gazdag népek aránya csak akkor fog nőni, ha Kínában sikerül a felzárkózást végrehajtani.

A század első felében még sokan azt hitték, hogy a felzárkózás éppen azoknak fog sikerülni, akik a félperifériák lemaradását tapasztalva leginkább megtagadták mind a saját tradíciójukat, mind a Nyugaton bevált módszereket, azaz a politikai demokráciát és a gazdasági liberalizmust, akik valami egészen új társadalmi formával és gazdasági módszerrel, a bolsevizmussal illetve a fasizmussal kísérleteztek. Ezek bukása után az érintettek többsége számára nem javult, hanem még tovább romlott a helyzet, az úttörő szándékkal megvalósított kísérletek bukása után a többségük gyorsabban marad le, mint előtte, a "gonosz" rendszerük alatt. Mind Latin-Amerikában, mind Európa keleti felében a fasizmus illetve a szocializmus összeomlása után bevezetett demokrácia és piacgazdaság felgyorsította a korábbi, ehhez képes lassú lemaradást.

A fasiszta Argentínáról azt tartották, hogy gyorsan a világ egyik gazdag országa lesz. Ez volt a nyugati uralkodó körök véleménye az egész kontinensről is. Argentína kudarcát látva előbb Brazília, majd ennek kudarca után Chile lett az ígéretes ország, végül ma Mexikónál tartnak. Ezzel szemben ahogy egyre jobban integrálódik a latin-amerikai országok politikai és gazdasági berendezkedése a nyugati elvárásokhoz, a lemaradásuk egyre vészesebben jelentkezik.

Pár évtizeddel ezelőtt Iránt a jövő egyik gazdasági nagyhatalmának várták. Mára világossá vált, hogy képtelenek a feudális viszonyaikból kilépni. Az olajárak robbanásától az arab országok gyors gazdasági felemelkedését várták. Kiderült, hogy a társadalmi érettség előtt ölükbe hullott fantasztikusan sok pénz csak még nagyobb erkölcsi züllést, a munkamorál teljes eltűnését hozta.

A Szentpétervár-Belgrád tengelytől keletre elterülő népség lemaradása a bolsevik uralom alatt lassú volt ahhoz képest, ami a rendszer bukása, a demokráciára és a piacgazdálkodásra való átállás óta folyik. A 17-es forradalom előtt Oroszországban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem fele volt a nyugat-európainak. Ez a bolsevik uralom hetven éve alatt harmadnyira esett. Az annak összeomlását követő tíz év alatt ötödnyire zuhant.

Eddig csak arról beszéltünk, hogy milyen tragikusak a gazdasági következményei annak, ha a demokráciát és a piacgazdaságot ott vezetik be, ahol annak a civilizációs feltételei hiányoznak. Az ipari tömegtermelést csak ott lehetett bevezetni,

- ahol mind a demokráciának, mind a piacnak történelmi gyökerei voltak,

- ahol az erkölcsöket a puritanizmus jellemezte,

- ahol az oktatásnak történelmi gyökerei voltak,

- ahol a társadalom vertikális mobilitása legalább a korábbi igényekhez igazodott.

A jelenkori fejlett társadalom kialakulása némileg bővítette a fejlődésre alkalmas népek és országok körét. A szolgáltató társadalom már nem csak és nem annyira a puritán, mint inkább az individualista erkölcsöket részesítette komparatív előnyben. Ez a bővülés azonban az emberiség egészén belül csak a népesség viszonylag kis növekedését tette lehetővé.

A világ négyötöde továbbra is alkalmatlan maradt arra, hogy felzárkózzon. A belátható jövő egyetlen nagy reménye Kína lehet. A fejlődés akadályai ott is iszonyúan nagyok, és egészem mások, amire a nyugati politikai és gazdasági erők kényszeríteni igyekeznek. Szerencséjére ezt nem voltak képesek elérni. Kína sem a demokratizálódást, sem a piacosítást nem siette el.

a. A kultúrája alapvetően puritán. A társadalmat minden szinten a szorgalom, a takarékosság, a tisztaság igénye jellemzi. Ennek jelentőségét akkor látjuk világosan, ha ezt a kínai erényt szembeállítjuk a kelet-európaiak elmaradásával ezen a területen.

b. A társadalom hatalmi elitje évezredek óta horizontálisan mobil. Ez a mobilitás a múltban nem jelentette azt, hogy a népből sokan felemelkedhettek, csak azt, hogy a kevés felemelkedése nem a származáson és nem a vagyonon alapult. Ezzel szemben a világ elmaradt felében még mindig a vérségi származás, a kasztrendszer uralkodik. Ha nem is az írott jogban, de a valóságban. E tekintetben Ázsia déli fele ezer évvel van elmaradva.

c. A tanulásnak sok ezer éves tradíciója van a nép minden rétegében. E tekintetben a kelet-ázsiai népek még a nyugat-európaiakhoz képes is kiemelkednek. Ezt a csodát már megérhettük Japán esetében, de tanúi vagyunk az egész térségben. Ezt bizonyítja, hogy az UNESCO közelmúltban végzett óriási méretű, a 13 éves korosztály reálismereteit vizsgáló felmérése szerint a négy távol-keleti ország, Japán, Dél-Korea, Tajvan és Hong Kong minden gazdag nyugati országot messze maga mögött hagyott.

d. Kínának van önbizalma, ezért képes elvállalni a nyugati világ rosszallását, politikai és gazdasági nyomását. Éppen az orosz példa tanúsítja, hogy a túlzott önbizalom sokkal kevesebb tragédia forrása, mint az indokoltnál is kevesebb. Azzal, hogy Oroszország meghajol a nyugati követelések előtt, az egész népet letargiába sodorja.

a. Az országnak a perifériák alacsony szintjéről kell felzárkóznia. A század közepén az életszínvonaluk még lényegesen alacsonyabb volt mint Indiáé, nem is beszélve a latin-amerikai országokban jellemzőről.

b. Az ország lakossága meghaladja a világ egész centrumáét. Egy ekkora népességű ország számára nem járható az az exportorientáció, ami a tizednyi, illetve századnyi népességű távol-keleti ország sikerének kulcsa volt.

c. Hiányoznak a polgári és a demokratikus tradíciók. Ezek hiányával ért el példa nélküli sikereket Japán és a négy kis tigris. Ez a feltétel tehát a tapasztalatok szerint áthidalható, de csak úgy, hogy a gazdaság fejlődése mögött kulloghat a demokrácia kiteljesedése.

A jelenkori fejlett társadalomnak egyre nagyobb szüksége van a megfelelő erkölcsre, ugyankkor az erkölcsei fokozatosan romlanak. A nem megfelelő erkölcsök nemcsak a fejlődés legnagyobb féke, hanem az ebből fakadó költségek is exponenciálisan nőnek. A megfelelő erkölcs a fejlődés, a felzárkózás alapja. A rossz erkölcs pedig elviselhetetlenül drága. Ma a társadalom deviáns jelenségei már többe kerülnek, mint a tudás fejlesztése és a tehetségek feltárása.

A modern társadalom számára három költség súlyának az állandó növekedését még sehol nem sikerült megállítani. Ezek:

1. Az erkölcsi romlásból fakadó veszteségek és kiadások.

2. Az egészségügy fejlődéséből fakadó kiadások.

3. A munkaképes kort túlélőkről való gondoskodás.

Most az erkölcsök leromlásának megállításával foglalkozunk.

A romlás oka kettős:

a. A társadalom tagjainak egyre nagyobb hányada olyan nagyvárosokban él, amelyekben az erkölcsök feletti társadalmi ellenőrzés lehetetlen.

(Ide kell betenni a falu és erkölcs kérdésében másutt leírtakat.)

b. Az erkölcstelen társadalmi viselkedés az egyén számára egyre nagyobb rövidtávú előnnyel jár.

Minél fejlettebb a társadalmi munkamegosztás, annál nagyobb előnnyel jár a szabályok megsértése. A gyors meggazdagodás soha nem az erkölcsöket szigorúan betartók jutalma volt. A vagyonért és a hatalomért való versengést mindig az erkölcsi szabályok felrúgása jellemezte. Az elmaradott és lényegében stagnáló társadalmakban nagyon szűk volt az a réteg, amelyik ebben az erkölcstelen viaskodásban részt vehetett. Gondoljunk az általunk viszonylag jól ismert nyugat-európai feudalizmusra: Abban csak egy nagyon szűk vérségi alapon szervezett földbirtokos osztály vehetett rész a vagyonért folytatott harcban. Az urak soha nem válogattak az eszközökben, nem voltak erkölcsi skrupulusaik, de a lakosság óriási többsége e tekintetben sem rúghatott labdába. Ezek élték a maguk szigorúan szabályozott erkölcsi világukat.

A jelenkor fejlett társadalmai abban is minőségi változást jelentnek, hogy a lakosság igen széles rétege vesz részt a vagyonért, a nagyobb jövedelemért folytatott harcban.

a. Az óriássá nőtt vállalatok élete tele van olyan lépésekkel, amelyeket nem a felső vezető dönt el, hanem a fizetett, vagyonilag nem érintett beosztottak. Ennek tipikus példája az áruk beszerzése, az alvállalkozói szerződések megkötése, termékek és szolgáltatások értékesítése. Minden ilyen döntés értéke az illetékes tisztviselő legális jövedelméhez képest óriási. Csak idő kérdése, amikor az érintett felek egymástól jutalékot kérnek, illetve illegális pénzt követlenek. Jellemző módon az ilyen korrupció annál nagyobb, minél elmaradottabb az egyik fél, és minél gyengébbek az örökölt erkölcsök. Latin-Amerikában, Európa keleti felén, az arab országokban, Afrikában szinte mozgásképtelenné válik az a nagyvállalat, amelyik nem akar részt venni a korrupcióban. E tekintetben az erkölcsi normák szigorú betartásával még a legfejlettebb és legerkölcsösebb országok sem dicsekedhetnek.

b. A társadalmi juttatások jelentik egy széles réteg számára a fő jövedelmi forrást. Ezért aztán ennek a közvetlenül munkával meg nem szolgált jövedelemnek a megszerzésében egyre inkább háttérbe szorul az önmérséklet, az erkölcsi normák szerinti igény. Jellemző példa erre egyrészt a vállalati szektorban a dotációkkal való csalások, másrészt a munkanélküli segéllyel való visszaélés szinte általánossá válása.

c. Az adók váltak mind a vállalatok, mind az egyének legsúlyosabb kiadásaivá. Ebből fakad, hogy a jövedelemnövelés legkézenfekvőbb eszköze az állam becsapása, az adócsalás. A modern állam tehetetlen az adócsalókkal szemben. A tehetetlenség két okból táplálkozik:

1. Az elvonási szabályok olyan bonyolultak, hogy azok között mindig meg lehet találni a kiskapukat. Ma mind az állampolgároknak, mind a vállalkozásoknak nincs nagyobb gondja, mint az elvonási kötelezettségek minimalizálása. Ezt a harcot rosszul fizetett állami tisztviselők vívják a társadalom egészével. Olyan ez, mint a bűnüldözésben, amikor a rosszul fizetett rendőrökkel akarják legyőzni a sokszorta jövedelmezőbb bűnözést.

2. Az elvonások kijátszásában mindkét elkövető fél érdekelt, hiszen osztoznak az eredményen. Ezzel szemben a leleplezők számára legfeljebb az erkölcsi siker élménye marad. Esetükben is egyre általánosabb az érintettekkel való összejátszás. Aki milliókat nyer azon, hogy adót csal, szívesen fizet százezreket annak, aki ezt elnézi, akinek ezek a százezrek csillagászati összegek a fizetéséhez viszonyítva.

Csak néhány egyszerű példát illusztrációként:

Ha valakinek zseniális zenei érzéke és hangja van, ebből dollármilliók csak akkor születnek, ha ez a képesség óriási piacot talál. Száz évvel ezelőtt az ilyen tudás ritkán derült ki, csak a falun belül értékelték a mulatozások alkalmával, de anyagi előny ebből nem származott. Ma az ilyen képesség a nagy tőkénél is nagyobb jövedelmet hozhat.

Az, akinek zseniálisan jók a reflexei, a labdaérzéke, korábban ennek semmi hasznát nem vette, ma, mint sportember, dollármilliókat kereshet vele.

Az, akinek nagyon jó a formaérzéke, csak a jelenkor fejlett társadalmában lehet a legjobban kereső elit tagja.

Korábban a zseniális matematikai tudás legfeljebb az esetek egy ezrelékében derült ki, híres csak a halála után lehetett, ma pénz és hírnév övezi.

Huntington könyve nemcsak nagyon gyorsan jelent meg a magyar piacon, de műfajában óriási sikere lett. Nem véletlen, hogy Korten ugyancsak a fennálló társadalmi viszonyokat bíráló könyve után ez a második azok sorában, amely felkelti a magyar értelmiség érdeklődését is. E két könyv sikere bizonyítja, hogy a túlzott liberalizmus és a Nyugat agresszív magatartásával szembeni külső és belső ellenállás egyaránt növekszik.

Amennyire természetes, hogy a világ elmaradott és más kultúrát képviselő része rádöbben arra, hogy a nyakába rakott liberalizmus és amerikai civilizáció sok tekintetben érdekei ellen munkálkodik, annyira meglepő, hogy ez a felismerés még a Nyugat mag-államában, az Egyesült Államokban is visszhangra talál. Ez azért örömhír, mert napjainkban a Nyugat erői annyira túlsúlyosak, hogy az ellene való lázadás csak kívülről, az elmaradottak, a más civilizációk részéről aligha járhat sikerrel. A világ egészére rákényszerített, csak a Nyugat legfejlettebb társadalmai számára kedvező, az emberiség négyötöde számára azonban tragikus következményekkel jár a túlzott liberalizálás és erőszakos nyugatosítás. Ez ellen természetes önvédelem és erkölcsi kötelesség a fellépés azok részéről, akik a világ sorsának alakításában másodlagos, vagy akár látszólag elhanyagolható jelentőségű szerepet játszanak. Nem ennyire elvárható, hogy azok is szóljanak a Nyugati befolyás túlzásai ellen, akik ennek pillanatnyilag a haszonélvezői.

Nem tartozom azok közé, akik a nyugati befolyást eleve és egészében negatívnak, vagy akárcsak elkerülhetőnek tartanám. Az, hogy a világ ebben a században nagyobbat lépett előre, mint előtte ezer év alatt, a Nyugat befolyásának köszönhető. Az emberiség ma pár száz évvel hátrább volna, ha jó ötszáz éve nem a nyugati kultúra vitte volna előre. Ennek ellenére ma már nyilvánvaló, hogy a Nyugat pozitív befolyására sem igaz minden mértéken túl, hogy minél több, annál jobb.

A Nyugat rövidtávú érdekei számára óriási komparatív előnyt, a gyarmatrendszernél sokkal kényelmesebb és ugyanakkor hatékonyabb kizsákmányolást jelent a világ négyötödének túlzott liberalizálása és a nyugati civilizáció szolgai másoltatása. Ez az előny azonban a fejlettek számára is csak rövidtávú, mert végső soron a Nyugat gazdag népeinek a sorsa sem választható el az emberiség egészének sorsától. Hiába jelent ma nagy komparatív előnyt a fejlettek számára a világgazdaság erőltetett ütemű liberalizálása, a világ egészében a nyugati kultúra erőszakos terjesztése, ha az végső soron sok tekintetben tönkreteszi az emberiség nagy többségét. Hosszú távon ebből az előnyöket ma habzsoló ötöd számára is tragédia következik. Olyan ez, mint az előző századokban a proletárok és a gyarmatok erőszakos kizsákmányolása volt.

Látszólag a nagyon olcsó munkabér növelte az érintett országban a profitot, hosszú távon mégis aláásta a gazdaság fejlődését. Ahol a munkások tömegei nyomorban éltek, képzésük, társadalmi felemelkedésük nem volt biztosított, a tudomány és technika eredményeit nem lehetett gyorsan bevezetni, és nem lehetett hatékonyan alkalmazni. Ha utólag megnézzük, azok az országok vitték többre, amelyekben kevésbé volt türelmetlen a kizsákmányolás. Ezt a liberális közgazdászok ma sem képesek figyelembe venni, az olcsóbb bérekben csak a kedvezőbb költségvetési egyensúlyt és a nagyobb profitot, azaz több fejlesztési forrást látják. A magasabb bérekért síkraszálló szakszervezetekben ellenséget látnak. Ezzel szemben nem találunk példát arra, hogy a gyenge, a kormánynak engedelmes szakszervezetek mellett valamely ország átlag feletti eredményt ért volna el. Sokkal inkább beigazolódott ennek az ellenkezője: csak azok az országok értek el átlag feletti eredményt, ahol a dolgozók jövedelme viszonylag magas, a vállalkozóké viszonylag alacsony volt, vagyis ahol viszonylag nivelláltak voltak a jövedelemarányok.

A gyarmattartók rövidtávon óriási hasznot húztak abból, hogy a gyarmataikat kizsákmányolhatták. Mára azonban kiderült, hogy a nyugati népek jelenlegi fejlettségi színvonala fordítva arányos azzal, mennyit voltak képesek a megelőző kétszáz év alatt maguknak kisajátítani a gyarmatok kizsákmányolásából.

Csak néhány példát:

a. A jelenlegi abszolút szuperhatalom, az Egyesült Államok nem volt gyarmattartó. Ezt a státuszát a jelen század közepére úgy érte el, hogy döntően belső forrásaira támaszkodott. Csak az utóbbi negyedszázad során, elért hallatlan fölényétől megrészegülve vált a gyengébbek kizsákmányolójává. Minden bizonnyal ez lesz a veszte.

b. Európa leggazdagabb népei, a svájciak, a dánok, a skandinávok, ugyancsak nem voltak gyarmattartók. Még kevésbé mondható el ez az utóbbi évtizedek legsikeresebb népeiről, a finnekről, az izlandiakról, az írekről és a tiroliakról. Többségüknek még független államuk sem volt.

c. Ma Európa viszonylagos beteg embere, azaz a relatív lemaradó Anglia századokon keresztül több gyarmattal rendelkezett, mint összes vetélytársai együttesen.

d. Az oroszok vesztét az okozta, hogy erőszakkal más népek feletti uralomra tettek szert.

e. A jelen század végére a legszomorúbb sors a szerbekre vár, akik számos balkáni néppel úgy alkothattak közös államot, hogy uralták őket.

Már ezekből az európai példákból is látható, hogy a más kultúrájú, szegényebb népek feletti politikai és gazdasági uralkodás mindkét fél számára veszteséget jelent. Tegyük hozzá: hosszú távon mindig a kizsákmányoló számára a nagyobbat.

Ezzel jutottunk el Huntington legfontosabb megállapításához: A civilizációk külső erőkkel sokkal nehezebben alakíthatók, mint azt a természeténél fogva rövidtávra optimalizáló politika elképzeli. A világpolitikára és a gazdaságra erőltetett túlzott politikai és gazdasági liberalizálás ugyan rövidtávon óriási előnyt hoz a fejlettek számára, mindenekelőtt az Egyesült Államoknak, de hosszú távon ez is visszafelé sül majd el.

Huntington civilizációról beszél, én inkább kultúráról. Ő is felveti e fogalom használatának vitathatóságát, és elismeri, hogy a német nyelvterületen szerencsésebb volna kultúrát mondani. A magyarban is.

A szóhasználatnál sokkal fontosabb volna tisztázni, hogy mit értünk alatta.

A magyarban a civilizáció lényegében a kultúra reálgazdaságban kialakult felépítményét jelenti, és civilizáció nem foglalja magában a humán kultúra területeit, többek között a vallást sem.

Melyek azok a karakterjegyek, amelyeket Huntingtonnál hiányolok?

a. Nagyon bölcsen a civilizációk harcával foglalkozik, mégis sokszor államokban gondolkozik. Az állam azonban nem civilizációs, még kevésbé kulturális, hanem politikai fogalom. Ezért logikai hibát követ el, amikor például a mag-állam jelentőségét hangsúlyozza. Sokkal helyesebb lett volna mag-népet mondani. Elég arra gondolnunk, hogy Európa történetében a németség csak az utóbbi kétszáz évben jelentett többé-kevésbé államot, és csak Hitlernek sikerült pár évre maradéktalanul az összes németet közös államba vonnia. A németség mégis a legnagyobb nyugat-európai nép szerepét játszotta. Ezért én inkább mag-kultúráról beszélnék, tehát Európában a germán, az angolszász, a latin, a skandináv kultúrát emlegetném az államok helyett. De ez már elvezet oda, hogy mit értsünk kultúra fogalmán, és annak milyen szintjeit kellene megkülönböztetni? De erről később.

b. Huntington vallásokról beszél, és nem azok erkölcsi tartalmáról. Nem maga a vallás a kultúra, hanem csupán annak az élet egyes területein való gyakorlati megvalósulása. A kultúrákon belül lehetnek különböző vallások, illetve azonos vallás mögött is élhetnek eltérő kultúrák.

A kereszténység is jelen van számos, egymástól nagyon eltérő kultúrában. Több kultúrában lehet jelen azonos vallás, és azonos kultúrában is megférhetnek eltérő vallások. A nyugat-európai kereszténység szinte kezdettől más, mint a kelet-európai. A nyugat-európai kultúrán belül közel ötszáz éve különböző keresztény egyházak élnek egymással párhuzamosan. A holland, a dél-olasz, a nigériai és a perui katolikusok vallása ugyanaz, de a kultúrájuk különbözőségéből fakadóan mégis nagyon eltérő a vallási gyakorlatuk. Nem kisebbek a hívek anyagi helyzetétől és képzettségétől függő különbségek sem. Ez abban is jelentkezik, hogy a közös vallás élése, erkölcsi előírásainak a gyakorlatban megvalósuló alkalmazási módja alapvetően különböző. A közös valláson belül is kultúrától és a gazdasági fejlettségi szinttől függő jelentős minőségi különbségek vannak.

A mohamedán vallás igen jelentős többséget élvez számos nagyon eltérő kultúrában. A szaúdi, az egyiptomi, a perzsa, a pakisztáni, a kazah, a Fülöp-szigeti és az indonéz egyaránt mohamedán, azonos a vallásuk, azt mégis nagyon eltérően élik meg, mert más-más kultúrához tartoznak.

A viszonylag kis létszámot érintő zsidó valláson belül is nagyon eltérő kultúrák vannak jelen. Más kultúrához tartoznak az észak-amerikai, az orosz és az abesszin zsidók. A mag-államuk mégis közös. Más kérdés az, hogy a közös állam és a közös vallás közös kultúrájuk kohója lehet-e?

Ugyanannak a vallásnak is más lehet az intenzitása mint vallásnak, és más mint viselkedési kultúrának. Latin-Amerikában és Lengyelországban viszonylag komolyan veszik a katolikus vallás szertartásit, előírásait, formai követelményeit, de kevésbé azoknak a mindennapi életben való betartását. Ezzel szemben a skandináv népek formai értelemben nem vallásosak, de mélyen megélik vallásuk erkölcseit.

A civilizáció szó magyar jelentése nem tartalmaz sok kulturális karaktervonást, ami azonban mind a kulturális elkülönülés, mind a tárgyalt téma szempontjából fontos a következő:

Ilyenek például: a nyelv, a tudomány, az ősök tisztelete, a kollektivizmus, illetve individualizmus, a tudás megbecsülése, a takarékosság, a tisztaság, az idővel való gazdálkodás, a törvénytisztelet, továbbá (és csak nagyon közvetve) az éghajlat, a vízrendszer, a tengerekhez való hozzáférhetőség... Ezek közül egyesek a civilizáció fogalma alá is sorolhatók, de más részük karakterisztikusan kulturális vonás. Huntington azonban ezekről vagy említést sem tesz, vagy nem a jelentőségének megfelelően kezeli őket.

Néhány példát arra, hogy a kulturális és a földrajzi adottságok milyen fontosak:

a. Az éghajlat jelentőségét Huntington ugyan nem említi, de érinti akkor, amikor a dél és észak közötti elhatárolódásról beszél. Nem volna szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a mai világgazdaság négyötöde és a fejlettek csoportja kizárólag a mérsékelt égöv alatt található. Ha van olyan kivétel, hogy a trópusokhoz viszonylag közel fejlett államot találunk, akkor annak semmi köze nincs azon térség jellemző kultúrájához. Ilyen kivétel Szingapúr és Izrael, mindkettő a mérsékelt térségből hozta azt, amivel a gazdagok sorába emelkedhetett.

b. Egészen más karakterű kultúra alakult ki a nagy folyók alföldi szakaszában, más a nagy sztyeppéken, más a tagolt tengeren, más a hegyekkel tagolt terepen. Ennek a szempontnak a figyelmen kívül hagyása mellett nem érthetjük meg a különböző kultúrák különféle szempontok alapján való osztályozását. Nem beszélhetnénk öntözéses és esős földművelő, pásztorkodó, kereskedő és vegyes mezőgazdasági profilú kultúrákról.

Az ókori magaskultúrák mindegyikének születése vagy nagy folyóra, vagy könnyen hajózható beltengerre épült. A kultúrákat és civilizációkat, a köztük való versenyt, egymásra való hatásukat a szállítási lehetőségek ismerete nélkül nem lehet megérteni.

c. A nyelvi közösséget nem is említi Huntington, holott sok esetben jelentős kulturális és civilizációs különbségek esetében is döntővé válhat a nyelv összekötő szerepe.

Kínát nemcsak óriási folyóinak vízrendszere, hanem a közös írás is összetartja. Csak ezzel magyarázható, hogy irdatlan méretei ellenére nemcsak politikai szervezete, de kultúrája is példa nélküli módon homogén.

Európában számos államot elsősorban a közös nyelv tart össze. Jellemző erre az olasz, és jellemző volt erre a cseh-szlovák, a horvát-szerb-szlovén közös államiság. Az a tény, hogy a közös nyelv nem bizonyul mindig elegendő összetartó erőnek, még nem jelenti, hogy nem jelentős a szerepe. Egyes korokban, például a nemzeti államok alakulási idején a közös vallásnál nagyobb szervezőszerepet játszott a közös nyelv. Ugyanakkor a közös nyelv hiánya is jelentős akadályt jelenthet a közös államiság útjában az azonos, illetve rokon kultúrán belül.

e. A takarékosság az ipari forradalom után olyan fontos kulturális vonássá lett, ami feltétele a gyáripari technikák átvételének, magának az iparosodásnak. Nem véletlen, hogy a XX. század közepéig csak a takarékos kultúrájú népek váltak képessé a klasszikus iparosításra.

f. Az ősök tisztelete például igen fontos szerepet játszott a diaszpórák életének meghosszabbodásában. Ennek klasszikus példái: a kínai diaszpóra Délkelet-Ázsiában, a zsidó diaszpóra a Nyugati kultúrkörön belül.

g. A család jelentőségéről ugyan Huntington is említést tesz, de csak nagy általánosságban. Holott e tekintetben igen jelentős minőségi különbség van az egygenerációs, azaz a kiscsalád, és a több generációt magába foglaló nagycsalád között. A kiscsalád az egyik kulcsa a nyugati és a japán kultúra jelenkori fölényének.

Mivel nem ismerem eléggé a többi nagy kultúra belső tagolását, e probléma vizsgálata során Európán belül maradok.

Huntington a nyugati civilizáció, az én fogalomhasználatom szerint a nyugati kultúra tagolását azzal oldja meg, hogy e kultúrkörön belül két vitathatatlan egység van: a nyugati keresztény és a keleti ortodox keresztény. Ennek határvonalát teljesen helyesen és egyértelműen húzza meg ott, ahol ez a határ már a Római birodalom kettéosztásával, majd az X. században a nyugati és a keleti kereszténység különválásával megtörtént. Azóta ez a határ alig változott, illetve, amikor ezt a történelem során, legutóbb Jaltában meg akarták változtatni, keletről nyugatabbra tolni, az a fél évszázadot sem élte meg.

Huntington azonban logikai zavarba kerül akkor, amikor Európában nem beszél a külön mediterrán kultúráról. De megteszi az itt elmulasztott elhatárolást az amerikai kontinensen, amikor a latin-amerikai országokat mint külön kultúrát kezeli. Ebben sem marad azonban következetes, mert azért túlhangsúlyozza a szoros rokonságot. Az én álláspontom szerint a mediterrán kultúra ma sem azonos a nyugat-európaival. Ezt a szétválasztást meg kell tenni, nemcsak Amerikában, de Európában is.

Huntington problémája abból származik, hogy nála a civilizáció viszonylag homogén, azon belül már nincs további jelentős tagolódás. Ezt csak a dél- és az észak-kínai civilizáció esetében teszi meg, amikor az utóbbi szerepét a fejlődés szempontjából fontosabbnak tartja.

A helyes álláspont az volna, ha tudomásul vennénk azt a tényt, hogy a kultúrák sem homogének, azon belül sok szempontból fontos különbségek lehetnek. Számunkra a mag-kultúrán belüli tagolás az európai kultúra esetében különösen fontos. A nyugati kultúra fölényének egyik magyarázata éppen a színessége.

Európában az első magaskultúra a Földközi-tenger szigetein, mindenekelőtt Krétán jelent meg. Ezt azonban viszonylag csak a későbbi görög-római kultúra elődjeként mi, európaiak tekinthetjük fontosnak, az emberiség fejlődése szempontjából csak epizód, aminek az egyiptomi kultúra eredményeinek továbbításában, a hajózás fejlődésében volt jelentősége.

Az első európai kultúra, aminek világtörténelmi jelentősége lett, a mediterrán, amit Huntington szerencsétlenül ókorinak nevez. Az ókorban számos kultúra létezett egymással párhuzamosan, gyakorlatilag egymástól függetlenül. Nem a maga idejében volt ez a kultúra jelentős, hiszen nem eredeti, hanem csak származékos kultúra, a kisázsiainak és az egyiptominak volt beltengeri változata.

A mediterrán, azaz a görög-római kultúrát polisz-kultúrának nevezem, mert a lényeg szerint városi kultúra volt, szinte csak a városokra épült. A görögök esetében még a politikai szervezete is a városállam volt. E városállamok együttesét rómaiak emelték világbirodalommá. A Római Birodalom azonban multikulturális szervezet volt. Miből is állt?

A mediterrán, azaz európai politikai és katonai magból és észak-afrikai, szíriai, anatóliai gazdasági alapokból. A Római Birodalom magja, Itália és főleg maga Róma kezdettől fogva a más kultúrákból való élelmiszerellátásra épült, nem volt önellátó. Ebben is egyedülálló volt a kultúrák történetében. A mediterrán, azaz polisz-kultúra alapját jelentő városi lakosság már az időszámítás előtti században észak-afrikai, egyiptomi, szíriai gabonára, iparra és bányászatra épült.

A Római Birodalom tehát kezdettől fogva két kultúrára épült. Az alapvetően katonai erényű és kiváló szervezőképességű itáliaira, még inkább magára Rómára, valamint a nála gazdasági téren fejlettebb egyiptomi, szíriai és észak-afrikai elődeinek mezőgazdaságára és iparára. Ezt a tényt Huntingtonnak azért kellett volna bizonyítania, mert a birodalom kettészakadása, majd bukása éppen abból fakadt, amit Huntington is eleve lehetetlennek tart: két kultúrát akart államként egyesíteni. Amennyire ez a tény az első század nagy római politikusai és a későbbi császárok előtt nyilvánvaló volt, ezt a történelemtudomány mindmáig nem igazán veszi figyelembe. Huntington számára ez lehetne az első olyan nagy világtörténelmi jelentőségű esemény, ami azt bizonyította, hogy a kultúrákat nem lehet politikai vagy ideológiai eszközökkel összemosni, homogenizálni.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy a Római Birodalmon belül vidéken, főleg az Alpoktól északra az erdei pásztorkultúra élt tovább. Az a tény, hogy ez a pásztorkultúra nem volt magaskultúra, nem jelenti azt, hogy Európa kulturális fejlődése szempontjából elhanyagolható lenne. Sőt ennek léte nélkül nem érthető meg a nyugat-európai puritán kultúra mássága a mediterrán elődjével szemben.

1. A görög-római mediterrán polisz-kultúrát.

2. A valóban ókori kis-ázsiai kultúrát.

3. A nyugat-európai pásztorkultúrát.

Ebből az elsőé volt a hatalom, azaz a jelen, a másodiké a gazdaság, azaz a múlt, a harmadiké pedig a jövő.

Milyen is volt időszámításunk kezdetén Európa kulturális tagoltsága?

1. A Lyon-Milánó-Athén vonaltól délre egészen Észak-Afrikai pereméig a mediterrán, azaz polisz-kultúra uralkodott.

2. Az előbbitől északra erdei, a fejlődésben még hátrébb álló erdei pásztorkultúra volt jellemző.

3. A kelet-európai sztyeppén pedig az ősi pásztorkultúra élt tovább.

Ezt követően hogyan alakult át Európa kulturális térképe?

1. A mediterrán kultúra mai formája összezsugorodott egészen a Madrid-Róma-Athén vonal alá. Ugyanakkor a XVI. század után ez a kultúra hódította meg az egész Latin-Amerikát. Azaz a területének és népességének óriási többsége ma már Európán kívül van.

2. Az erdei pásztorok kultúrája. Ez a kultúra sok erdővidéken egymástól függetlenül megjelent. Nyugat-Európában erre épültek rá a mediterrán kultúra vívmányai és ez lett a nyugat-európai kereszténység hordozója, majd ez emelkedett az újkorban a többi kultúra fölé, és hatása az összes többi kultúrára is kiterjedt. Súlyának nagyobbik és dinamikusabb fele a XX. században Észak-Amerikába települt át.

3. A hajdani sztyeppekultúra ma az ortodox-keresztény kelet-európai és a közép-ázsiai kultúra formájában él tovább.

4. Sok tekintetben külön kulturális színként említem meg azt a Közép-Európát is, ami részben a nyugati és a mediterrán, részben a nyugat-európai és mediterrán kultúra között húzódik. Tehát a nálunk emlegetett közép-európaiság mellett egy másik is jelen van, amely az Alpok két oldalán helyezkedik el. Ezek két kultúrának az örökösei, de egyikkel sem azonosak.

5. Külön színt jelent a Balkán, ami minden tekintetben három kultúra keveréke.

Ha európai kultúráról beszélünk, akkor annak a mai mag-kultúrája a nyugat-európai, aminek az alapja a térség erdei pásztorkultúrája volt. Világra szóló sikerét azonban hozományának, annak a mediterrán kultúrának köszönheti, ami maga sem volt erdei kultúra, hanem az öntözéses kultúrának, az egyiptominak és a mezopotámiainak közvetlen és közvetett örököse.

Meg kell jegyezni, hogy a történelem csak két eredeti magaskultúrát ismer:

1. Az öntözéses gazdálkodást folytató kultúrát.

2. A nomád pásztorkodást folytató kultúrát.

Az öntözéses gyermekének tekinthető a mediterrán kultúra, annak a gyermekei:

a. A nyugat-európai, ami az erdei pásztorkultúrára épült.

b. A kelet-európai, ami a sztyeppei nomád kultúrára épült. Ezt nevezi Huntington ortodoxiának.

A nyugat-európai, mai nevén nyugati kultúra két szülőtől származik: a mediterrántól és a nyugat-európai erdei pásztorkultúrától. Aki e kettős örökséget szem elől téveszti, nem értheti meg e kultúra sajátos karakterét, gyökereit.

A kelet-európai kultúra is kettős eredetű: a mediterrántól megfertőzött sztyeppei pásztorkultúrából származik. Abból, hogy a nyugati és az ortodox kultúrának egyrészt közös, másrészt eltérő az eredete, következik rokonsága és különbsége is. A rokonság azzal magyarázható, hogy az egyik szülőjük közös, a különbségük pedig abból, hogy a másik szülőjük alapvetően eltérő volt.

Hogy miért volt alapvetően különböző a nyugat-európai és a kelet-európai pásztorok kultúrája, számos még fel nem tárt okra vezethető vissza. Ezek közül néhányra rá kívánok utalni.

a. Az erdei pásztorok a mérsékelt és tagolt Nyugat-Európában nem voltak nomádok, állataik állandó lakóhelyük környékén legeltek. Ezzel szemben a kelet-európai sztyeppe pásztorai óriási területen bolyongtak állataikkal, ezért sátorlakók voltak. Csak megjegyzem, hogy Ázsiában a hegyes tájakon számos olyan pásztorkultúra is volt, amelyiknek állandó téli és nyári szállása volt. Ezek kultúrája átmenet volt a nyugat-európai erdei pásztoroké és a sztyeppei pásztoroké között. Ezek nem ide-oda vándoroltak, hanem két, viszonylag állandó telephely között ingáztak.

b. A sokkal mérsékeltebb éghajlat következtében a nyugati erdei pásztorok kiegészítésképpen már korán, szinte a földművelés megjelenésével egy időben viszonylag jelentősebb földművelést is folytattak, szemben a kelet-európai sztyeppe-pásztorokkal, akik csak állatot tenyésztettek. A nyugat-európai erdei pásztorok számára a szántó-vető földművelésre való áttérés ezért nem is jelentett akkora változást. Mi magyarok vagyunk az egyetlen, a nyugati földművelő kultúrához csatlakozott pusztai pásztornép. Másként kifejezve: rajtunk kívül nem vált egyértelműen földművelővé és nyugati kereszténnyé egyetlen más pusztai pásztornép sem. Ezt az örökségünket máig őrizzük karaktervonásainkban.

c. A nyugat-európai erdei pásztorok kultúrájában jelentős súllyal volt jelen a tengerjárás, a tengeri halászat is. Ebből a szempontból elég, ha arra gondolunk, hogy a Nyugat történelmében milyen fontos szerepet játszottak a vikingek, majd ötszáz évvel később az óceánok meghódítása során a tengerhez szokott népek ez irányú tapasztalatai. Ennek a tengerjáró múltnak köszönhető, hogy a mediterrán kultúra tengerhajózási tapasztalatai az Atlanti-óceán partján élő népek által olyan könnyen átvehetők voltak.

d. A nyugati kultúrával párhuzamosan a közelségében, tehát a hatása alatt a mediterrán kultúra is tovább élt. Létezése nemcsak a nyugati kultúra születésénél játszott alapvető szerepet, hanem azóta is hat.

A görög filozófiát és az arab matematikát a Nyugat e térségen keresztül, ráadásul arab közvetítéssel kapta a Nyugat.

A nagy szellemi forradalom, a reneszánsz is innen jött. De a művészetekben és a tudományokban később is sokat kapott a Nyugat.

Az óceánok meghódítása is jórészt a mediterrán térség kultúrájának köszönhető.

Csupán Európa kultúrájának története is rávilágít arra, amit Huntington nem említ: kezdetben sok kultúra létezett, ezek aztán az idők folyamán, a fejlődés követeztében integrálódtak. Az eltérő kultúrákat integráló erők között szerepelt a közlekedés, a szállítás fejlődése, az írásbeliség, a közvetítő nyelvek megjelenése...

Ezzel kapcsolatban kell megjegyezni, hogy Huntington könyve a kultúrák meghódításának, alakításának mai nehézségeit okosan és szellemesen mutatja be, de megkerüli azt, hogy a kultúrák óriási többsége mégis elpusztult.

Az viszont igaz, hogy a nagy tömegek magaskultúrái sokkal ellenállóbbak annál, mint amit a Nyugat, napjainkban az Egyesült Államok róluk feltételez. De választ kellene adni arra a kérdésre is, amit a kultúrák történelme vet fel: Miért pusztult el a kultúrák többsége?

Igaz, hogy ez a kérdés az eurázsiai nagy kultúrákra vonatkoztatva egyelőre nem aktuális, de sokra annál inkább. E kérdés megválaszolása nélkül például nem lehet Afrika, Közép-Ázsia jövőjéről beszélni.

Amennyire igaza van Huntingtonnak abban, hogy nem okos dolog az, ha az egyik kultúra erőszakot alkalmaz a másikkal szemben, annyira veszélyes lehet azt a hiedelmet kelteni, hogy a gazdasági, kulturális és fegyveres erőszak a kisebb kultúrákról hatástalanul pereg le.

Az eddigiekből fakad, hogy Huntingtonnál a kultúrák találkozásának, e találkozások módszereinek vizsgálata során csak annyit foglalkozik a múlttal, amennyire szükségét érzi annak, hogy a mára vonatkozó feltételezéseit igazolja. Én sem azért értek vele egyet, mert meggyőzően bizonyít, hanem azért, mert ettől függetlenül hasonló volt a véleményem.

Mindig veszélyes, ha valaki többet jósol a várható jövőről, mint amennyit az előzményekkel, az azokat alakító okokkal. Ebből a szempontból Huntinton nem elég óvatos.

A történésznek is figyelembe kellene vennie, hogy az utolsó ezer évben az idő egyre jobban felgyorsul. Az ipari forradalmaktól a jelen század elejéig több társadalmi változás történt, mint előtte ötezer év alatt. Ezek a változások az ipari forradalomtól a XX. század közepéig elsősorban a nyugati kultúrát, azaz az emberiség tizedét érintették, viszonylag kevéssé hatottak a többire. A jelen században pedig a világ négyötödén sokkal több minden és szinte minden a kultúrát érintően változott, több mint az előző évezredek során összesen. A gyorsulás olyan fergeteges, hogy az utóbbi húsz évben ismét sokkal nagyobb változások álltak be, mint előtte a már rendkívül gyorsan változó száz év alatt.

A jelen téma szempontjából nemcsak az egységnyi idő alatt történt változások mennyiségét kell figyelembe venni, hanem még inkább a kultúrák közötti ismeretcserét is. A jelen századig a kultúrák közötti ismeretcsere nagyon kicsi volt, lényegében csak néhány egyedi, de később fontossá vált átvétel volt említésre méltó, ma viszont egyetlen óra alatt sokkal több ismeret áramlik a kultúrák között, mint előtte ezer év alatt. Korábban a kultúrák gyakorlatilag nem is igen tudtak egymásról. Ebből fakadt, hogy ritka volt a kölcsönhatás, a súrlódás, ma ez folyamatos és feltartóztathatatlan.

Számos kultúra úgy jött létre, úgy virágzott és halt el, hogy a más kultúrákkal való érintkezése ma sem tárható fel. Ha kivételesen elő is fordult, hogy egy kultúra átvett valamit a másiktól, azt könnyen meg tudta emészteni. Ma a nyugati kultúra ismerete, információja, hatása olyan tömegben özönlik más kultúrákba, hogy ott csak azok passzív használatáról, nem pedig a megemésztéséről beszélhetünk.

Ezt a fergeteges gyorsulást azért kell figyelembe venni, mert ez teszi lehetetlenné, hogy a kultúrák alakulásának feltételezett életperiódusait el tudjuk határolni. Megengedhetetlen feltételezni, hogy ami korábban évezredek, évszázadok alatt történt, az most is annyit fog igénybe venni. Ebből a szempontból tipikus az, amit Huntington elkövet:

Már több évezredes előzménye van annak, hogy a kultúrák életét a biológiában általános szabályok szerint fel lehessen osztani fiatalságra, nagykorúvá válásra, érett korra, elöregedésre és végül elhalásra. Elsősorban azért, mert e periodizálás egyáltalán nem bizonyítható, másodsorban egy-egy periódus ideje nagyon eltérő lehet, harmadsorban a változások elképesztően felgyorsultak. Ami korábban évszázadokat vett igénybe, ma egy generáció korát sem igényli.

A kultúrák életének felosztásában a biológia példánál maradva:

a. Az is biológiai párhuzam, hogy a kultúrák óriási többsége fiatalon elhull.

b. A nagykorúvá válásuk életkorukhoz képes nagyon rövid. A születésüket nyomon követhetően a kultúrák nagyon rövid idő alatt elérnek egy fejlettségi szintet, azon azután önerőből tovább emelkedni nem tudnak. Gondoljunk az egyiptomi kultúrára, ami maximum pár száz év alatt készen állt, és aztán önerőből öt évezreden keresztül stagnált. Ami változás az utóbbi századokban történt, azt a kívülről kapott információk, beavatkozások okozták.

c. Arra sem ismerünk példát, hogy egy kultúra elöregedése következtében halt volna el. Minden kultúra halála, vagy akárcsak válsága is, nem belső okokra, hanem külső hatásra vezethető vissza. Egyáltalán nem indokolható a biológia törvényei alapján, legfeljebb a természetes szelekcióval, aminek nincsenek időszakai, belső okai. Ha elpusztult egy kultúra, azt egy másik pusztította el, olyan hatása alá került, amelyik dinamikusabbnak, életrevalóbbnak bizonyult.

A mediterrán kultúra nem öregedett el, csupán nem volt a keletről behozott betegségek ellen védekező képessége, másrészt kevésbé dinamikusnak bizonyult, mint a friss és fiatal nyugat-európai szomszédja. E kultúra máig is él, sőt a népességét tekintve állja a nyugatival való versenyt. Európában ugyan egyre szűkebb térre szorítja a sokkal dinamikusabb nyugati szomszédja, de meghódította egész Latin-Amerikát. A szomszédsági hatás egyetlen más kultúránál sem volt olyan jelentős, mint ennél. Nemcsak szoros rokona, egyik szülője a nyugatinak, hanem kezdettől fogva páratlanul szoros a kapcsolat közöttük.

A két amerikai kultúra nem azért pusztult el, mert öreg volt, hanem azért, mert életképtelennek bizonyult a nagyon erőteljes nyugati civilizációval és kultúrával való egymás mellett élésre.

Az utóbbi pár száz évben pusztuló, vagy legalábbis azzal veszélyeztetett kultúrákat sem a saját öregségük veszélyezteti, hanem a fergeteges túlerőben lévő Nyugat.

A kultúrák közötti harc vizsgálójának hangsúlyozni kellene, hogy nem minden kultúra között van egyforma kapcsolat. Korábban a kultúrák többsége nem is érintkezett egymással. Számos, és a történelem alakulása szempontjából fontos kultúra viszont a szomszédság révén a másikkal folyamatosan érintkezett, hatottak egymásra. Mindezt az európai és kisázsiai kultúrák fejlődése kapcsán kellene vizsgálni. Ezért nem annyira általában kell beszélni a kultúrák közötti kölcsönhatásokról, hanem csak azokról, amelyek a nyugati kultúrához kapcsolódtak. Ez a kör csak az utóbbi századokban kezdett bővülni, és a kultúrák összessége csak a jelenkorra vált a világ számára eggyé.

A Nyugat részéről még a jelenkorban sem egyforma intenzitású hatás éri a különböző kultúrákat.

A nyugati hatás fogadása a legkorábban és a legerősebben a mediterrán kultúrában van. Ennek a közös eredet és a szinte példátlan közelség az oka. Ma a Nyugat sorsa nagyban függ attól, hogyan lesz képes magához adaptálni a mediterrán kultúrát. Egyelőre nem sok sikert ígérnek a tények.

Ugyancsak születéskori szoros rokonság és a közvetlen szomszédság köti össze a nyugati és az ortodox kultúrát. Az adaptáció ez esetben is nagyon keserves.

Ma a nyugati kultúra hatása az annak fogadására leginkább alkalmas konfuciánus kultúra felé a legintenzívebb. Azon belül is először Japán és a kis tigrisek emésztették meg, azaz formálták a saját igényeikhez, aztán ma már az egész kultúrkör emészti. Ebben az az izgalmas kérdés, hogy miért ez a semmiben sem rokon kultúra bizonyult a közeli rokon mediterránnál és ortodoxnál is alkalmasabbnak az adaptációra.

Az összes többi kultúra esetében kiábrándítóak az eredmények. Ezekben az életkor, az életkörülmények ugyan javultak, de a kultúra szervessége rettenetesen leromlott. A viszonylagos gazdasági lemaradás pedig katasztrofális méreteket ölt.

Itt jutunk el a jelenkor történetelemzésének alapvető hibájához: a társadalomtudományok az emberiséget nem mint komplex szerves egységet vizsgálják, hanem mint önálló életüket alakítani képes egységeket, államokat, legfeljebb a kultúrák sokaságát fogják fel. Ez ugyan soha nem volt teljesen igaz, de el lehetett fogadni.

Minden államnak, minden népnek megírták a saját történetét, aminek alakulását rosszabb esetben a hatalom első számú birokosának döntéseivel, majd a jelen felé közeledve egyre inkább a belső társadalmi összefüggésekkel magyarázzák. A történelem előbb az uralkodók szubjektív akarata, aztán a nemzetek viselkedésére korlátozódott. Csak a legújabb történelemtudomány kezdi felismerni és feltárni azokat a külső tényezőket, amelyek nemcsak a királyok döntéseit, hanem még inkább a nemzetek is sorsát determinálták.

Visszatérve a biológiai párhuzamra: a történelemtudomány sokáig olyan volt, mintha a biológia egy állatfaj történetét, vagy a közösségben élő csoportját a vezető egyed viselkedése alapján akarta volna megmagyarázni. Aztán rájöttek arra, hogy az egész fajt kellene vizsgálni. Később az derült ki, hogy a többi faj sorsának alakulása a vizsgált fajra is alapvetően hatott. A többi faj sorsát pedig eldöntheti a teljes bioszférájában beálló változás. Azt pedig az éghajlati változás okozza, aminek már csillagászati, azaz Földünkön kívüli okai is vannak. Sok tekintetben a történelmet még ma is a hasonlat első lépcsőjének megfelelő szinten tanítják.

Amennyire helyes rámutatni arra, hogy a kultúra olyan társadalmi jelenség, amivel óvatosan kell bánni, mert lehet akár nagyon törékeny, akár sokkal ellenállóbb annál, mint amit a beavatkozók képzelnek. A törékeny kultúrák, ismét biológiai hasonlattal élve, bomlásukkal az egész környezet egészségét veszélyeztetik. A kultúrák folyamatos átalakulását ugyan nem lehet és nem is szabad megakadályozni, de arra vigyázni kell, hogy a külső hatás erősítsen, és ne pusztulással járjon.

Visszatérve a rettenetesen sűrűsödő időre: a jelenkorban az évtizedek sokkal nagyobb változások mérföldkövei lehetnek, mint nagyon régen a tízezer évek, az ipari forradalom előtt az ezer évek, azóta a jelen századig az évszázadok.

Huntington jellemző hibája, hogy a jelenkor adatözöne elborítja a lényeget. Elismerve, hogy nagyon nehéz a milliónyi adat között megtalálni a nagyon kevés fontosat, de annál inkább vigyázni kellene a szelekcióra. Az idézett források tizede sem üti meg a téma szempontjából való idézés indokoltságát. Különösen veszélyes az, ha azokat tartjuk a jövő és a probléma szempontjából fontosnak, amelyeket a sajtó sokszor szerepeltetett. A jelen századból legfeljebb fél tucat olyan ember lesz, akinek a nevét a kultúrák közötti viszony alakulása szempontjából meg fogja őrizni a történelem. Soha nem a szereplők a fontosak, hanem a számukra felkínált szerepek, és még inkább az azokat megfogalmazó okok szövevénye.

Minél demokratikusabb és gazdagabb egy társadalom, minél műveltebbek annak a tagjai, annál kevésbé játszanak abban szerepet az egyének, különösen pedig a hatalmasok. Az ilyen társadalmakban és kultúrákban szinte minden lent dől el. A nagy és tartós történelmi sikerek mögött mindig a nép egésze áll. A nagy és látványos történelmi egyéniségek ugyan látszólag változtatnak a történelmi tendenciákon, de az általuk okozott változások után, ha azok nem feleltek meg az objektív tendenciáknak, gyorsan korrigálódik, visszaáll a történelmi tendencia. Ez a visszaállás azonban mindig veszteséggel jár. Tehát annál jobb, minél kevesebbet és minél kevésbé durván avatkozik bele a hatalom a történelmi tendenciákba, hagyja, csak segíti érvényesülni azokat.

Abban az értelemben igaza van Fukujámának, hogy a történelem végéhez közeledik, ha a történelmet romantikus értelemben értjük, vagyis tendenciák szempontjából a történelmi személyek szerepe jelentőségét veszti. A történelemben a politikának, a politikai hatalomnak a szerepe a kulturális és gazdasági fejlődés függvényében olvadóban van. Gyors fejlődés következtében ez az olvadás rohamossá vált.

Nézzük meg néhány példát:

a. A jelen század két legjelentősebb egyénisége Lenin és Mao volt. Erre nem istenített képességük tette őket alkalmassá, hanem elmaradott társadalmi környezetük. Ők olyan viszonyok között kerülhettek két nagy kultúrahordozó nép élére, amikor ott a rég idejétmúlt viszonyokat kellett összetörni. Ehhez pedig karizmatikus egyéniségre volt szükség. Nem véletlen, hogy a történelem tanulsága: a megérett változásokra minden társadalom teljhatalmú diktátorokat keres.

b. Vessük össze az előbbi két történelmi személyiséggel a nyugati demokráciák nagyjait: Churchillt, Rooseveltet, De Gaulle-t, Adenauert. Az ő történelmi szerepüket is elmosta az idő. Nélkülük sem nagyon másként alakult volna az angolok, az amerikaiak, a franciák és a németek sorsa. Ezt jól bizonyítja azoknak a népeknek a példája, akiknek nem voltak ilyen történelmi nagyjaik.

Churchill történelmi nagysága, a háború megnyerése "ide, vagy oda", az angolok elvesztették gyarmataikat, az első tengeri hatalomból a jelentéktelenségbe süllyedtek, és minden más nyugat-európai néphez viszonyítva lemaradnak.

Az Egyesült Államok és Kanada sorsa párhuzamosan alakult annak ellenére, hogy az utóbbinak nem voltak nagy vezetői.

A franciák és németek sorsának alakulásában sem mutatható ki két említett nagy politikusuk pozitív hatása, hiszen a szomszédos kisebb népek történelmi szerepvállalás nélkül, spontán folyamat eredményeként legalább annyira eljutottak.

Nyugat-Európa sikeres népei, a svájciak, a skandinávok, legutóbb pedig az írek, nem mutattak fel nagy egyéniségeket.

A legnagyobb sikert pedig azok érték el, akiknek lényegében nem is volt klasszikus értelemben vett nemzeti államuk, azaz politikai beleszólásuk. Például a tiroliak, a katalánok, a bajorok.

A valóban történelmi események között joggal említik az Öböl-háborút, mint a nyugati, elsősorban angolszász arrogancia és az arab világ megalázásának példáját. E háború negatív hatásával az Egyesült Államoknak és Angliának még generációk múlva is számolnia kell majd. Ez a megalázás azonban azóta is folytatódik, és egyre primitívebbé válik. De ez a ballépés nem előzmények nélkül történt. A nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Anglia az arab világgal való kapcsolatait nem a bölcsesség, hanem a rövidtávú gazdasági érdeki szerint vezérli. Annak érdekében, hogy biztosabban juthasson a térség olcsó olajához, a legreakciósabb, lényegében még feudális, sőt parazita államokat fegyverzi fel, mint méltó szövetségeseit, azokat támogatja szupermodern fegyvereivel. Aligha vitatható, hogy ugyan nincs demokratikus arab állam, de ezek között azok a leginkább antidemokratikusak, a még mindig feudálisak és paraziták, amelyek az Egyesült Államok szövetségesei. A kulturális örökségéhez és anyagi körülményeihez képest Szaúd-Arábia, Kuvait és az Arab Emirátus ma sokkal elmaradottabb állam mint Irán, Szíria és Irak. A történelem fintora, hogy a nyugati világ élcsapatának szoros szövetségesei a legrosszabb államok. Bármennyire fasiszta diktatúra Irak, sokszorta inkább a nép állama, mint az előbb említett amerikai szövetségesek.

Huntington sem mondja ki nyersen, csak érezteti, hogy egy elmaradott kultúra megalázása olyan mérgeket, indulatokat kelt életre, amelyekkel szemben a modern technika eszközei nem elég hatékonyak.

Ha csak ennyit mondott volna Huntington, jelentős feladatot teljesített volna. De ennél lényegesen többre is vállalkozott. A fejlett világ gyakorlatáról mondott kritikát. A nyugati kultúrára és fejlettségi színvonalra szabott liberalizmusról szóló kritikája nemcsak bátor, de meggyőző is.

Huntington nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a nyugati magas-kultúra története azonnal egy másik kultúra elleni agresszióval kezdődött. A keresztes háborúk ugyanis Nyugatnak az arab kultúra elleni háborúi sorában az elsők voltak. Erről a történészeknek az eddiginél sokkal többet kellene mondaniuk.

Először vegyük sorra a nyugati és az iszlám kultúra összecsapásait:

1. Nagy Sándor rövid, de dicső hadjáratokkal akarta elgörögösíteni az akkori antik világot, Perzsiát és Egyiptomot. Bármilyen rövid életű volt is uralma, hatása egészen a mohamedán terjeszkedésig nagyon erős volt, és azóta is tart.

2. Az ereje teljében lévő Római Birodalom meghódította, politikai és gazdasági tekintetben magához integrálta az élelmiszertermelésben és az iparban nála lényegesen fejlettebb Észak-Afrikát és Kis-Ázsiát. Ez lett a mediterrán városok lakosságát élelmező bázis. A katonai és általában szervezési téren erősebb mediterrán kultúra meghódította a későbbi mohamedán kultúra térségét, mindenekelőtt Észak-Afrikát, Egyiptomot és Szíriát, azaz akkor még két különböző kultúrát, a szírt és az egyiptomit. A politikai hatalom azonban nem vette tudomásul, hogy a gabonatermelésben az egyiptomi, a vallásban pedig a szír kultúra hatása magát a mediterrán poliszkultúrát fogja kiforgatni eredeti formájából.

A kultúrák történelme ezt megelőzően nem ismerte a kultúrának olyan mértékű kiszolgáltatottságát egy másikkal szemben, amit a mediterrán városok gabonaellátása jelentett az ókorban. E kiszolgáltatottság már időszámításunk kezdetén világossá vált. Nem véletlen, hogy a duo- és a triumvirek erősebbike mindig a birodalom keleti részét választotta. Az igazi tragédiát azonban az okozta, hogy az afrikai és kisázsiai katonai megszállás és az óriási gabonaszállítás során az emberek százezrei keltek útra a két térség között. Velük jöttek azok a baktériumok és vírusok is, amelyekkel szemben a mediterrán térség lakosságában hiányzott az ellenálló képesség. A római légiók ugyan meghódították a keleti térséget, de Rómát és a városokat elpusztították az onnan hozott betegségek.

3. A szír kultúra vallási fölénye ugyancsak történelmi változásokat hozott. A rómaiakénál magasabb rendű vallások érkeztek velük. Előbb a szíreké, a perzsáké, majd a zsidóké hódított. A Római Birodalom keleti hódításainak köszönheti Európa, hogy fejlett vallást kaphatott. Ha a keletről behozott betegségek nem pusztítják el a városi lakosság többségét, akkor nem kerül válságba a Birodalom, ha nem kerül válságba, akkor talán a térség népei sem fordulnak vigaszként az új vallásokhoz.

A vallási import eredménye azt lett, hogy Észak-Afrika és Kis-Ázsia eredetileg sémita kereszténysége bizonyos mértékben már mediterránná módosult, azaz számára idegen kultúrát képviselt. Az a tény, hogy a lényegében kisázsiai vallási eredetű kereszténység a Római Birodalom vallása lett, erősen érződött magában a keresztény vallásban is.

A sok tekintetben Rómából szülőterületére visszavitt kereszténység egyre kevésbé felelt meg Kis-Ázsiának és Észak-Afrikának. Ezért született néhány száz évvel később az új, a térség kultúrájának jobban megfelelő egyistenhit, a mohamedán vallás. Ez aztán futótűzként hódította vissza saját kultúrájának térségét.

4. A két kultúra háborújának következő állomását a keresztes háborúk jelentették. Ezek során a gazdasági és katonai téren gyenge mediterrán kultúra a fiatal, erős és ezért agresszív nyugati kultúrát hívta szövetségeséül. Ez óriási lelkesedése és áldozatai ellenére mégiscsak operett-kísérlet volt.

A keresztes háborúk elindítása nem véletlenül esik azonos időre a keleti egyház elszakadásával. Róma nem volt képes belenyugodni, hogy a mohamedán térítés elvette keleti felét, most meg már a kelet-európai szárnya is elszakadni készült. Valamivel vigasztalódnia kellett. Számára a mohamedán térhódítás mind ideológiai, mind gazdasági szempontból a legsúlyosabb veszteség volt. Ezért akarta a friss erejét, az Alpoktól északra lévő Nyugat-Európát a visszahódításra felhasználni.

Az a tény, hogy mennyire nem mérték fel reálisan a keresztes hadjáratokkal elérhető célokat, mutatja, hogy a középkori kereszténység még milyen messze volt a tudományok befogadásától.

5. Az arab kultúrának a nyugati terjeszkedéssel szembeni ellenakciója volt aztán a török terjeszkedés. A török birodalomnak az európai történelemben játszott szerepét még mindig nem képes feldolgozni a történelemtudomány. Ebben két tényező játszik döntő szerepet:

A keresztény Európa a törököket pogányoknak tekintette, ezért vallásukat is alacsonyabb rendűnek fogta fel. A kor felfogása szerint aki nem keresztény, az pogány, ezért eleve alacsonyabb rendű.

Azt még el lehet tudományosan fogadni, hogy az egyistenhit magasabb rendű vallás, mint a több istenben hívő, de azt nem, hogy a kereszténységnél is következetesebben egyistenhitű mohamedán vagy zsidó vallás alacsonyabb rendű lenne. A kereszténység ráadásul a szentháromsággal és sok ezer szentjével sokkal inkább megőrizte a több istenségben való hitet. A kereszténység indoktalan vallási magasabb rendűsége azonban mindmáig nem halt ki még a nyugati tudományokból sem. Ezt csak erősítette az a tény, hogy a török terjeszkedés valóban elsősorban nem a keresztény, hanem csak a mediterrán, azaz katolikus érdekeket sértette. A török terjeszkedés elsősorban a mediterrán városok gazdasági alapját rendítette meg. Azaz a korabeli reformáció által már sok tekintetben joggal kritizált kereszténység súlyponti térségét gyengítette a nyugat-európai kereszténységgel szemben.

A török terjeszkedés következtében zárult le a levantei út, ezzel az olasz városok világkereskedelmi közvetítő szerepe. A török birodalom tehát nem csak a római katolicizmust, de az egész mediterrán világot gyengítette Nyugat-Európával szemben. Aki tehát Közép-Európában a török ellen harcolt, az nem a Nyugatot védte, hanem a kor konzervatív és elöregedett mediterrán vallási, politikai és gazdasági érdekeit szolgálta.

Amennyire a mediterrán térség számára tragikus következményekkel járt a török terjeszkedés, annyira alapja lett Nyugat-Európa előbb vallási, majd gazdasági felemelkedésének. Ahhoz, hogy a protestantizmus meghódíthassa a klasszikus Nyugat-Európát, nélkülözhetetlen segítséget jelentett az a tény, hogy a világkereskedelem klasszikus útja, a levantei bezárult. A világkereskedelem történelmi, keleti útjának bezárása késztette a nyugati kultúrát arra, hogy kelet helyett nyugat felé keresse Ázsiába az utat. Joggal mondhatjuk: ha nincs török terjeszkedés, nemcsak Nyugat-Európa korszerűbb ideológiája, a protestantizmus sem győzhetett volna olyan gyorsan, és ami ennél is fontosabb, a világgazdaság kereskedői hajóikkal továbbra sem kísérleteztek volna Ázsia nyugati irányú, illetve az Afrikát megkerülő út keresésével.

Ki tudja, meddig késik Amerika felfedezése, Afrika megkerülése Kis Ázsiában, ha nem alakul ki egy agresszív katonai hatalom, ha ez nem zárja be a keletre vezető kaput, és nem fenyegeti a Balkánon és Afrikán keresztül az utolsó mediterrán világbirodalmat, a spanyolt.

A reformáció, de a katolikus Franciaország is, kezdettől fogva nélkülözhetetlen szövetségest látott a török terjeszkedésben. Ezért aztán a Habsburg érdeket sértő hadjáratait pénzzel, ágyúval segítette. Nálunk azt tanítják, hogy Magyarország Európa védőbástyája volt a török ellen, de azt nem teszik hozzá, hogy ez csak akkor igaz, ha a kor Európáját a minden tekintetben kiöregedett Spanyol Birodalommal azonosítják, ha sem Franciaországot, sem a későbbi protestáns Nyugat-Európát nem tekintik Európának. Ugyanis ezeknek a sorsa a törökökkel való szövetségen múlott.

Luther és Kálvin protestantizmusa azért győzhetett, mert a protestantizmus ellenségeit lekötötte a török. Nem véletlen, hogy a török európai terjeszkedése nélkül a római katolicizmussal szemben minden vallású újítást meg lehetett volna semmisíteni. A reformáció nyugat-európai győzelme is századokkal késhetett volna.

Tegyük hozzá, hogy Magyarországon a protestantizmus soha nem jelenhetett volna meg elsöprő erőként, ha nincs török megszállás, ha nem kell a Habsburgoknak félnie törököktől. Ezt abból is láthatjuk, hogy a törökök kiűzése után milyen erők szabadultak fel az ellenreformáció számára.

Az a tény, hogy a francia királyok is a török szövetségeseként szerepeltek, jelzi, hogy a kor politikusai sokkal tisztábban látták a török terjeszkedésből fakadó nyugat-európai előnyöket, mint még évszázadokkal később is a magyar történészek.

A Nyugat felemelkedése, ami az óceánok meghódításával kezdődött és az ipari forradalommal vált igazi fölénnyé minden más kultúrával szemben lezárta a mohamedán kultúrkörrel való rivalizálást, illetve annak az elsőrangú szerepét jelentő kort. Ettől kezdve a két kultúra közötti ütközések csak másodrangú csetepatéknak számítottak.

Napóleon egyiptomi hadjáratát is komolytalan kalandnak kell tekinteni. Az sokkal inkább az angolok elleni fricskának, mintsem a mohamedán kultúrával való ütközésnek tekinthető. Viszont ekkor már érezhető a pravoszláv kultúra európai szerepének felértékelődése.

Az ipari forradalmat követő imperializmusban ugyan a mohamedán kultúra területén is jellemzővé válnak az összetűzések, de azok mindig a nyugat-európai gyarmattartók közötti ellentétekből fakadnak, és csupán a nyugati kultúrának egy másik kultúra területén folyó háborúi maradnak. A nyugati imperializmus gyarmati háborúinak a területileg érintett kultúrák csak színhelyei és nem okai.

Már itt kell megemlíteni a később újra érintendő témát: az imperializmus korának háborúi alapvetően a nyugat-európai hatalmak egymással vívott küzdelmei maradnak. Ezt éppen Huntingtonnak kellett volna hangsúlyoznia, hiszen, ha igaz, ez az ő alapvető tételét cáfolja. Az, hogy ő a jövő háborúit a kultúrák közötti háborúknak várja, nem indokolható azzal, hogy a múlt háborúi is ilyenek voltak, hiszen nagy többségük nem ilyen volt.

Az a tény viszont, hogy az imperialista évszázadok háborúi kultúrán belüliek voltak, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a jövőben is azok maradnak. Aki azt állítja, hogy a jövő háborúi, érdekharcai a kultúrák között várhatók, ne a múlttal foglalkozzon, hanem a jelen speciális viszonyaiból próbálja állítását bizonyítani.

Kíséreljük meg ezt az állítást igazolni:

a. A gyűjtögető társadalomban a harc a szomszédos családok között folyt a nagyobb és jobb területért. A gyűjtögető család a szomszédjában látta érdekei legnagyobb veszélyeztetőjét.

b. A vadásztársadalmakban már a családoknál nagyobb egységek kialakulására volt szükség. Ezek a nagyobb egységek azonban egymás ellenségei voltak. A vadásztörzs legnagyobb konkurense a szomszédos vadásztörzs. Attól akar megszabadulni.

c. A nomád pásztoroknál is a nagycsalád a gazdasági egység, de a magasabb fejlettségi színvonal és a túlnépesedés az ilyen társadalmakat nagyobb katonai szervezetekbe, törzsekbe, azokat törzsszövetségekbe kényszeríti. Az ilyen társadalmakban a kultúrán belüli kegyetlen harcok és a törzsszövetségek új térséget meghódító háborúi a jellemzők. Ez az első olyan eset, amikor a háborúk kilépnek a kultúra köréből, azaz egy másik kultúra ellen folynak. Az ilyen háborúk speciális formái voltak azok, amikor a nagy ázsiai sztyeppék népei kirajzottak a kínai, az indiai, a közép-ázsiai és végül az európai kultúrák területére. A Nyugat számára egészen a X. századig a Kelet-Európából jövő kirajzások jelentették a kultúrák közötti harcot. E háborúk esetén azt kell látni, hogy a nomád pásztorok szinte minden csatát, sőt háborút megnyertek, de a kultúrájukat elveszítettek.

A nomád és a földműves kultúrák közötti háborúk fő oka az előbbiek rendszeres túlnépesedése volt. Ezt azért kellene szem előtt tartani, mert a túlnépesedés okozta nyomás soha nem volt nagyobb, mint jelenleg és a belátható jövőben. Ez ellen ugyan ma felkészültebb a fejlett világ, de erejével sokkal inkább számolni kellene, mint azt a világ fejlett részében a politika ma teszi.

d. Az öntözéses földművelésre épített társadalmak alapvetően az előző pontban említett nomádok elleni háborúkat vívták. Általában nem voltak expanzívak, imperialisták. Ha háborút viseltek, akkor azok elsődleges célja a fogyatkozó munkaerő utánpótlása volt.

e. A mediterrán kultúra hozza létre az első olyan társadalmakat, amelyeknek szűksége van a gyarmatosításra, azaz egy másik kultúra erőforrásaira. A gabonaellátáshoz nem volt megfelelő területe, ezért erre alkalmas gyarmatokat kellett szereznie.

Ezt a gondjukat a görögök kezdetben azzal oldották meg, hogy a Földközi-tenger nyugati medencéjében kerestek öntözésre alkalmas területet. Ezt egy kis népességszámú nép, mint a görög megtehette. Mivel ezek a területek viszonylag kicsik voltak, e gyarmatok maguk is gyorsan városállamok lettek.

A rómaiak viszont már egyetlen birodalommá szervezték a mediterrán kultúra egész területét. Ezért aztán sokszorta nagyobb mértékben vált számukra szükségessé a gabonaellátását biztosító területfoglalás. Ezt nem lehetett a térségben meglévő, egyébként is kis területű síkságokra építeni, mert a malária ellen a helyi népességnek nem volt kellő immunitása. Ez a kor jelentette az első példát arra, hogy a két nagy kultúra között évszázadokon keresztül, óriási erőforrások felhasználásával folyt a háború. A mediterrán kultúra mag-állama, a Római Birodalom, ami nem is csak mag, hanem maga az egész kultúra volt, hódító háborúk során foglalja el Észak-Afrikát és Kis-Ázsiát. Ez volt a Huntington által feltételezett kultúrák közötti háborúk első klasszikus formája. Ennek során valóban két magaskultúra vívta a harcát. Ezért ez a háború megkívánja a kissé részletesebb elemzést.

A háború nem sokkal az időszámítás előtti századokban indul el. Először csak Észak-Afrika akkor még gazdag gabonatermő földjei jelentették a célt. A térség ura, Karthágó a fő ellenség. A háború minden katonai győzelem után gyorsan terjeszkedik kelet felé. Szinte csak a perzsa és indus kultúra határán áll meg. Róma katonai téren győz, fejlettebb államszervezése a közigazgatási berendezkedését is lehetővé teszi.

A mediterrán kultúra fölényét a legjobban már az első, még görög expanziója bizonyítja. Nagy Sándor szinte maroknyi néppel meghódítja a kor gazdasági téren fejlettebb kisázsiai és egyiptomi világát, saját népénél közel százszor nagyobb népesség kerül uralma alá. Ezzel indul el, és csak az i. u. II. század végén fejeződik be a mediterrán kultúra keleti expanziója.

Ez a gigantikus kultúrák közötti harc Huntington szempontjából egyrészt érv amellett, hogy a kultúrák közötti harcot nem lehet megnyerni, ugyanakkor ellenérv a tekintetben, hogy előtte sok száz éven keresztül győztesnek érezheti magát az egyik, vesztesnek a másik fél. Márpedig az ilyen hosszú időtartam a gyakorlatban értelmetlen. A társadalmak még egyetlen generáció távlatában is ritkán gondolkodnak. Különösen nem a demokráciák és a diktatúrák.

f. A társadalmi fejlődés feudális szakaszában ismét a belső háborúk válnak jellemzővé, annak ellenére, hogy időnként előfordulnak a kultúra viszonylag egységes háborúi más kultúrák ellen. Ilyen volt a feudális Európa két kultúrájának közös hódító célú háborús sorozata a keresztes háborúk formájában.

A tények ismeretének hiánya miatt a háborúk típusai szempontjából csak a nyugat-európai kultúra feudális korát vizsgálom.

Ha a háborúk nagyságát a velük járó emberi és anyagi áldozatok szempontjából nézem, a középkori háborúk óriási többsége a kultúrkörön belüli háborúkból állt. Ezekhez képest a külső háborúk veszteségei, eltekintve a keresztes háborúktól, elhanyagolhatók.

Az újkorban az óceánok meghódítására ugyan a nyugati kultúra expanziója indult el, de ezek még mindig nem háborúknak, csak megszállásoknak, birtokbavételeknek voltak tekinthetők. Azt, hogy ki mit szállt meg, tehetett gyarmatává, a nyugati civilizáción belüli elkeseredett háborúk során igyekeztek eldönteni. Az imperialista kor háborúi ugyan a világ többi kultúrája feletti uralomért folytak, de nem azok, hanem egymás ellen.

A történelem fintora, hogy a legnagyobb, a legelkeseredettebb és legnagyobb veszteségekkel járó háború a világ újrafelosztásáért a jelen században, tehát akkor folyt, amikor már nem származtak komoly előnyök a más kultúrák feletti katonai és politikai uralkodásból.

Mivel a történészek hajlamosak a közelmúlt eseményeit a korábbiakhoz képest túlértékelni, a jelen század két világháborújával járó veszteségeket minden megelőzőnél nagyobbnak látják, holott mind a kettő gyorsan gyógyuló sebekkel járt. Elég, ha a vallásháborúkhoz vagy a Harmincéves Háborúhoz viszonyítjuk, amelyeknek a sebeit évszázadon keresztül szenvedte az európai kultúra. A két világháború, különösen a második után nagyon gyorsan a megelőzőnél kedvezőbb viszonyok jönnek létre.

A történésznek nem a halottak számával kellene mérnie a háborús veszteségeket, hanem a veszteségek hatásával. Ebben az értelmében a modern háborúk hatása nagyon rövid életű volt.

A század legnagyobb emberáldozatát a Japán-Kínai háború követelte. Ezt sem lehet a kultúrák közötti háborúnak nevezni, még akkor sem, ha Huntington a kínait és a japánt külön kultúrának tekinti. E kettő közelebb áll egymáshoz, mint az európai kultúrán belül a dél-olasz és a skandináv. Kínát nem ismerem annyira, de ott is lényeges különbség van dél és észak, még nagyobb kelet és nyugat között.

A gyarmatosításról még meg kell említeni, hogy az nem háború volt, hanem megszállás, nem harc, hanem a nyilvánvaló nagyságrendi fölény spontán érvényesülése.

A két nagy kultúra Amerikáját a spanyolok ugyan fegyverrel hódítják meg, de a fegyveresek nagy része kalandor, a számuk pedig meg sem közelíti az ország azon haderejének számát, amit az Európán belüli pozíciók védelme megkívánt. Sokszorta nagyobb spanyol hadsereg vesz részt az európai háborúkban, mint a gyarmatok megszerzésében és megtartásában. Jellemző módon a kor legnagyobb tengeri csatája a spanyol és az angol flotta között Európa partjai közelében zajlott le.

Észak-Amerika alig lakott területeit pedig nem a katonák, hanem a békés, megélni akaró földművesek hódítják meg. Tegyük hozzá: ez volt a történelem legsikeresebb területfoglalása.

Az ipari forradalom előtti idők legfontosabb távol-keleti gyarmatait nem a katonák, hanem a kereskedők hódítják meg. Igaz, hogy a két legnagyobb kelet-indiai társaságnak, a hollandnak és az angolnak néhány tízezer igen jól felszerelt és képzett fegyverese is volt, de még ez is eltörpült a nyugati hatalmak azon fegyveres erői mögött, amelyek egymás legyőzését, illetve sakkban tartását voltak hivatva szolgálni.

Huntingtonnak tehát azt kellett volna mondania: az utolsó ötszáz évben a kultúrák találkozása először vált általánossá, a korábbiaknál sokkal élénkebbé, és ennek az volt a következménye, hogy közöttük az érdekellentétek kiéleződtek. Ez azonban azért nem vezetett nagy háborúkhoz, mert a nyugatiak fölénye óriási volt. Abban viszonylag jelentéktelen szerepet játszottak a háborúk. A kor nagy háborúi a nyugati kultúrán belül folytak. Ha pedig ez eddig így volt, meg kell magyarázni, hogy ezentúl miért lesz egészen másként.

Huntington keresi azokat a tényezőket, amelyek azt igazolják, hogy a jövő háborúi a kultúrák közötti harcok lesznek. De erre még visszatérek.

Napóleon Oroszország ellen vívott háborúja kapcsán fogalmazódott meg az az elmélet hogy, az európai kontinens felett az rendelkezik, aki az ortodox kultúrát meghódítja. Napóleon volt az első, aki az óceánokat birtokló angol birodalommal szembeni függetlenségét az ortodox kultúra meghódításával akarta megalapozni.

Lényegében ez a kísérlet ismétlődik meg az első világháborúban, amikor a Központi Hatalmak Oroszországot akarták meghódítani, hogy győzhessenek a nyugat-európai gyarmattartók felett.

A harmadik kísérlet Hitler nevéhez fűződik. Aki ugyan a nyugati demokráciákkal viselt háborút, de azokat mégsem tekintette alacsonyabb rendűnek. Ellenben a kelet-európai kultúrát annak tartotta. Annak ellenére, hogy az ő ideológiája, pártállamisága és imperializmusa nem volt olyan ellentmondásban az ortodox kultúra bolsevik gyakorlatával, mint a nyugati demokráciákéval. Oroszország Hitler által történt megtámadása annyira ellentmondott a tényleges háborús helyzetnek, a fasiszta Német Birodalom háborús érdekeinek, hogy ez valóban bizonyítéka: a kulturális ellentét gyakran nagyobb súllyal eshet a latba, mint a racionális érdek.

A kultúrák közötti háborúk a múltban csak kivételes esetekben fordultak elő. Ezek sorában is a nagyok és jelentősek többsége sem a kultúrák közötti harc volt, hanem az egyik kultúra fölényének következtében a másik kultúra elpusztítása, illetve annak kísérlete. Sokkal jellemzőbbek voltak a kultúrán belüli háborúk.

Talán tisztázni kellene a háború fogalmát.

A háborúnak két jellemvonása van:

1. Fegyveres erőszak eszközeivel él. A gazdasági kizsákmányolás járhat ugyan a háborúnál is kegyetlenebb és pusztítóbb következményekkel, mégsem háború. Az ilyen csak attól kezdve jöhetett létre, amikorra a gazdasági kapcsolatok jelentőssé váltak. Az első ilyen az imperializmus volt, amit a gyarmattartók közötti háborúk és a gyarmatokkal szembeni gazdasági kizsákmányolás jellemzett. Korunkban ezt a még sokkal intenzívebbé vált gazdasági kapcsolatok világában az elmaradottabb kultúrákra kényszerített politikai és gazdasági liberalizmus eszközeivel érték el.

2. A nagyobb társadalmi integrációk közötti harc. Ha két ember, család, vagy falu fognak fegyvert egymással szemben, az még nem háború.

A tények azt mutatják, hogy az emberiség történetében a háborúk óriási többsége a kultúrák körén belül maradt.

a. Ez következik mindenekelőtt abból, hogy a kultúrák eleve olyan nagy és egymáshoz alig legyőzhető távolságra lévő integrációk voltak, hogy köztük a háborúk eleve abnormális erőfeszítésekkel és végül szükségszerű kudarccal jártak.

b. A háborúk mögött meglévő gazdasági érdekellentétek a kultúrák körén belül keletkeztek.

A háborúk történelmi jelentőségét két hatása alapján mérhetjük:

1. Mekkora volt a hatásuk a jövő alakítása szempontjából?

2. Mekkora veszteséggel jártak?

Aligha vitatható, hogy voltak nagyritkán olyan háborúk, amelyek következtében jelentősen változott az egyik vagy a másik kultúra sorsa. Az ok kezdetben mindig demográfiai volt. Nagyon egyszerűen fogalmazva: a túlnépesedő kultúrák képviselői rendszeresen kirajzottak, és más kultúrákat hódítottak meg.

Olyan kultúra, amire a túlnépesedés jellemző volt, csak a nomádpásztor társadalmaké volt. Ezért vált a történelem során vissza-visszatérő jelenséggé, hogy a pásztorkultúrák ellepték a földművesek földjeit. Ez annál inkább lehetővé vált, mivel a kor haditechnikai viszonyai között a pásztor harcászati fölényben volt a kor földművesével szemben. A történelem során ilyen háborúk sora zajlott le a nagy öntözéses földművelő kultúrák területén. Ezeket a háborúkat az jellemezte, hogy a pásztorok ugyan megszállták, elfoglalták a harcra sokkal kevésbé képes földművelők területét, de gyorsan áttértek a földművelésre, és átvették az ott talált kultúrát.

A kirajzó pásztorok utolsó nagy népvándorlása már Nyugat-Európa felé irányult. Ott is a beolvadás, a kultúra átvétele lett a következménye.

Imperializmus alatt a másik kultúra célzatos kizsákmányolását értem. Maga a hódítás nem elegendő, hiszen a túlszaporodott nomád pásztorkultúrák népei rendszeresen kirajzottak azzal a céllal, hogy új hazát keressenek. Ezeknek a kirajzásoknak az volt a természetük, hogy korrigálták a kultúrák nagyon eltérő demográfiai törvényeinek a hatását, vándorlásuk azt szolgálta, hogy az emberiség úgy helyezkedjen el az adott élettérben, ahogyan azt az érdekei megkövetelik. A pásztornépek rendszeres hódításai azt jelentették, hogy a népességet vesztő földműves kultúrák újabb és újabb "emberanyagot" kapjanak.

Ezek a hódítások mindig nagyon kegyetlenek voltak, nehéz tehát elfogadni, igazolni objektív funkciójukat. Ezen tehát lehet vitatkozni, mert igazolása sokkal inkább biológiai, a természetben mindenütt érvényes törvényű, mintsem erkölcsös. Témánk és az emberiség szaporodásának száz éve folyó és elképesztően gyors deformációja, azaz a gazdasági lehetőségekkel való ellentmondása indokolja, hogy a népesedést és a kultúrák harcát ebben az értelemben is vizsgáljuk.

A pásztornépek hódításai nem az egyik kultúra támadását jelentették a másikkal szemben, mert a kultúra tekintetében mindig az győzött, amelyik katonailag vereséget szenvedett. A szapora pásztornépek megszállták a földművelő kultúrákat, de azt gyorsan átvették, alig adtak hozzá új kulturális elemet. Hogy értsük az imperializmussal szembeni alapvető különbséget: a pásztor rátelepül egy kultúrára és felveszi azt. Ez olyan, mintha az Amerikát felfedező nyugati népek csupán azért költöztek volna oda, hogy ott beépüljenek az indiánok kultúrájába; mintha az angolok azért menetek volna Indiába, a hollandok Indonézia szigeteire, a franciák, belgák azért mentek volna Afrikába, hogy ott felvegyék a helyi kultúrát. De nem ez történt, hanem a nyugati népek azért mentek az idegen kultúrákba, hogy azt a maguk képére formálják át, a maguk vallására térítsenek és a saját őshazájuk számára kizsákmányolhassák azt.

Huntington a kultúrák harcáról beszél, de a két kultúra közötti harc között nem tesz különbséget. Ezért marad értelmezhetetlen a nyugati társadalomtudomány a többi kultúra számára, mert az nem veszi tudomásul a nyugati kultúra egyedi tulajdonságát, a saját kizsákmányolás céljából elkövetett erőszakot. Ebben a Nyugatot csak egyelten esetben követték a japánok, amikor kizsákmányolási céllal hódítottak Koreában, majd Kínában.

Az első esetben a fiatal, még görög Európa inkább csak kalandvágyból és az anyagi gazdagság keresése érdekében indult el kelet felé, Nagy Sándor vezetése alatt. E hadjárat sikerét a történelemtudomány csupán Nagy Sándor zsenialitásával magyarázza. Az ugyan tény, hogy a megismételhetetlen sikerhez egy zsenire is szükség volt, de az alapját mégsem ez jelentette, hanem az, hogy a Közel-Kelet ázsiai zsarnokságban élő városai mint megváltójukat fogadták a görögöket, akik számukra a szabadságot, a kor városi polgárainak demokráciáját hozták el.

Nemcsak akkor, hanem még ezt követő másfélezer éven keresztül is Európa Közel-Kelethez viszonyítva gazdasági téren elmaradott volt. A görögök számára is vonzó volt az a gazdagság, amit Keleten találtak. Ez nemcsak a kincsekben, a középületekben, de főleg a minden gazdagság alapját jelentő földművelésben volt a leginkább nyilvánvaló. Kelet gazdagsága azonban a görögök számára elképesztő zsarnoksággal, a politikai hatalom korlátlanságával párosult. Keleten mindenki, a városok gazdag kereskedői, a hatalom végrehajtói is lényegében rabszolgák voltak. Ezt akkor értjük meg, ha arra gondolunk, hogy ugyanez jellemezte 1800 évvel később a török birodalmat és 2200 évvel később a sztálinista Szovjetuniót. A keleti társadalmakban valakinek lehetett nagy hatalma, valaki lehetett nagyon gazdag, de azért az első számú zsarnoknak kiszolgáltatott rabszolgája volt. Ezeknek a gazdag rabszolgáknak hozták meg a náluk sokkal szegényebb, de szabad görög harcosok a szabadságot.

Nagy Sándor birodalmában a keleti gazdagság kötött házasságot a görög szabadsággal. Ennek volt szimbolikus megjelenése a susai mennyegző, ahol tízezer görög harcos kötött házasságot tízezer perzsa előkelőség leányával. Ez a lelkes frigy azonban nem állt reális alapokon, a birodalom nemcsak gyorsan szétesett, hanem a részei is ott folytatták, ahol a hadjárat előtt abba maradt, még ha nyomai ezer évre is megmaradtak. A görög szellem megfertőzte a kisázsiait. Ennek emlékműveként állt fent sokáig Alexandriában a könyvtár, a tudományok sok évszázados műhelye.

Ha azt nevezzük imperializmusnak, amikor anyagi érdekből, és nem kulturális ellentét okán az egyik kultúra meghódítja, hatalma alá gyűri a másik kultúrát anélkül, hogy a maga kultúráját rá akarná kényszeríteni, akkor a Római Birodalom volt az első imperialista hatalom. Ez abban a tekintetben is újszerű volt, hogy több kultúrát egyesített közös politikai szervezetté. A római hatalom ugyanis nem törekedett a meghódított népek kulturális asszimilációjára, azokat hagyta a maguk módja és vallása szerint élni, megelégedett azzal, ha a városokat rómaiakká tette, azok pedig ellátták az adószedés, a kereskedelem és a katonai hatalom működtetését.

1. Alapját, katonai és politikai magját a mediterrán térség városi hálózata jelentette.

2. Kenyérrel való ellátása és iparának súlya az egyiptomi és a szír kultúrkörből származott.

3. Közkatonákkal és hússal való ellátása pedig az Alpoktól északra elterülő erdei pásztorkultúrára épült.

A római közigazgatás, bölcsen, nem akarta ráerőltetni a meghódított népekre a maga kultúráját és vallását. Mindkettővel szemben türelmes volt.

Európa második imperialista kísérlete a keresztes háborúk sora volt. Ebből a szempontból az ezredforduló után meginduló keresztes háborúk több szempontból jelentettek fordulatot. Ezek célja nem gazdasági, hanem vallási volt. Nyugat vallásának és kultúrájának a Közel-Keletre való ráerőltetése volt. Az első imperialista háborút a nyugati kereszténység a keresztes háborúkkal indította el. Ebben a vallási türelmetlenség mögött ott állt a nyugati kultúra teljes hatalmi gépezete.

Kevés szó esik arról, hogy a keresztes hadjáratok tényleges oka a gazdasági fejlődést lényegesen megelőző túlnépesedés volt. Nyugat-Európa gazdasági alapja a természetes csapadékra épülő szántó-vetés volt. Az ebben lejátszódó első technikai forradalom, a hármas vetésforgó megjelenése népességrobbanást okozott. Ezt a technikai forradalmat ugyanis az jellemezte, hogy a csak nagyon lassan növelhető művelhető területhez kevesebb munkaerőre lett szükség. Lényegesen javult a táplálkozás, ennek következtében csökkent a halálozás, azaz nőtt a lakosság száma. E túlnépesedés ellen Nyugat-Európa kiváló védekezési módszerrel rendelkezett:

1. A földbirtokos rétegen csak az elsőszülött fiú örökölte a birtokot. Ebből fakadóan az elsőszülött lányoknak még lehetett birtokot öröklő férjet fogni, de a másodszülöttek birtok nélkül maradtak. Ezeket szívták fel a szerzetesrendek és a lovagi szervezetek. Adva volt tehát a sok kalandvágyó lovag.

2. Adott volt a jobbágytelkek száma. Ebből fakadóan adott volt a kiscsaládok száma. Minél nagyobb volt a népszaporulat, annál későbbre szorult ki a házasságkötés lehetősége. Emiatt a nyugati társadalom tele volt tetterős huszonévesekkel. Ez ásta aztán alá a közbiztonságot, az erkölcsi viszonyokat.

E két unatkozó réteg nagy nyomást jelentett a társadalomra. Azt ugyan ma már nem lehet bizonyítani, hogy a keresztes hadjáratokat tudatosan e nyomasztó problémák kezelésére találták-e ki, de az tény, hogy az ötletet minden oldalról lelkesen fogadták. Örült a klérus, hiszen főszereplővé válhatott. Örültek a szülők, hiszen feladatot találtak az örökségben nem reménykedő fiaik számára. Örültek a jobbágyfiak, hiszen a reménytelen várakozás helyett kaland ígérkezett.

A keresztes háborúk kudarcai után az európai kultúra népei belátták, hogy sokkal ígéretesebb az egymás rovására való terjeszkedés, ezért ezután már-már teljesen a kultúrkörön belüli háborúkkal volt elfoglalva. Amerika felfedezéséig az európaik által viselt háborúk belső háborúk voltak.

A Nyugat világhódító útját annak köszönheti, hogy a török terjeszkedés elzárta évezredes világkereskedelmi útját. Ha nincs Török Birodalom, akkor a Földközi-tenger térségének kultúrája még további évszázadokon keresztül uralhatta volna Európa világkereskedelmét.

Ez nem azt jelenti, hogy végleg megállt volna az óceánok meghódítása, de évszázadokkal elhúzódott volna nem csak ez, de a mediterrán térség városainak a világkereskedelemből való kiszorulása is. A történészeknek mindenesetre sokkal alaposabban kellene foglalkozniuk azzal, hogy hatott az európai kultúrák erőviszonyaira a török fenyegetettség. Erről már ugyan másutt is szóltam, most csak arra hívom fel a figyelmet, hogy Nyugat-Európa kulturális és vallási megújulásában és az óceánok meghódítása felé fordulásban igen jelentős szerepet játszott a török birodalom léte.

Márpedig a második évezred második felének legnagyobb jelentőségű eseménye, hogy Nyugat-Európa már nem délre és keletre, hanem nyugatra irányította figyelmét. Ennek lett a következménye az ezred végére:

A nyugat-európai kultúra népességének és gazdaságának fele a felfedezések után ötszáz évvel már az Atlanti-óceán túlsó partján él, ahol az eredeti területének többszörösét foglalja el. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a két Amerika közel tízszer nagyobb élettere nagyobb jövő előtt áll, mint a kis Európa harmadát kitevő klasszikus Nyugat. Az utolsó ötszáz év során elindult egy folyamat, aminek értelmében a nyugat-európai kultúra súlypontja áthelyeződik Amerikába.

A másik európai kultúra, a mediterrán esetében még nagyobb a mennyiségi változás. Az újkor hajnalán a mediterrán kultúra északi határát még a Párizs-Lyon-Trieszt vonal jelentette. Ma legfeljebb a Lisszabon-Madrid-Róma vonal. Azaz a mediterrán kultúra fokozatosan elvesztette Nyugat-Európával szemben területének és lakosságának értékesebb, északi felét. Nemcsak a latin kultúrájú Franciaország lett a szó klasszikus értelmében nyugat-európai, de Olaszország és Spanyolország északi fele is. Ezzel szemben Latin-Amerikában a mediterrán kultúra ma ötvenszer nagyobb területet és tízszer nagyobb népességet mondhat magáénak. Elég arra gondolni, hogy római pápának tízszer több katolikus híve van Amerikában, mint a mediterrán világban.

A XVI. században elindult európai imperializmus 400 év alatt nemcsak a világ egészének gazdasági kizsákmányolója lett, de a saját területének közel húszszorosán telepedett meg és rendezkedett be.

A gyarmatosítással megindult európai imperializmusnak négy formáját különböztethetjük meg:

1. Ahol nem volt jelentős őslakosság, és nem voltak kincsek, sőt még a gyarmatáruk termelése sem volt megoldható, ahol a Nyugat számára értéktelennek ígérkező, lényegében szűz, legalábbis a kor mértékével nem hasznosított területet talált, oda először csak a szegény, földéhes nép települt, és ott annak konzervatív béklyóitól megszabadulva, szülőföldjének társadalmi viszonyait modernizálva rendelkezett be. Ilyen területet elsősorban Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú övezete jelentett. Így jött létre a mai Amerikai Egyesült Államok, Kanada, később Ausztrália és Új-Zéland. Vagyis, amit a gyarmatosítók értéktelennek ítéltek, az lett az emberiség legnagyobb értéke.

2. Ahova elsősorban a mediterrán térség katonái, kereskedői mentek elrabolni az új kontinensek kincseit és lakosságát, ott az eredeti kultúra népessége az erőszak és a betegségek következtében kipusztult. A kizsákmányolásához hiányzó munkaerőt kisebb részben saját térségéből, nagyobb részben Afrikából szállították oda. Ez az imperializmus pusztította el a két nagy amerikai kultúrát, az inkát és a mayát. Ennek az imperializmusnak az utódállamai a latin-amerikaiak, amikben a kultúra lényegében mediterrán maradt, de magán viseli mind az indiánok, mind az afrikai bevándorlók kultúrájának maradványait.

Itt is levonhatjuk a tanulságot: ahova rabolni, kizsákmányolni mentek az európaiak, ott ma is reménytelen helyzetben van a társadalom.

3. Ahol a hódítók olyan területeket vettek birtokba, ahol a lakosság száma és kultúrája nem jelentett vákuumot, nem igényelt elölről kezdést. Itt a gyarmatosítók megelégedhettek a közvetlen politikai és gazdasági hatalommal. Ilyenek voltak a klasszikus érelemben vett gyarmatok Afrikában, Indiában és a Csendes-óceán szigetein.

Az ilyen gyarmatokon ugyan nem pusztult el az eredeti kultúra, csak szinte reménytelen válságba került.

4. Amikor erős kulturális és népességi akadályokba ütköztek. Ezeknek a legnagyobb példája Kína, és a viszonylag kisebb jelentőségű Perzsia és Abesszínia.

A négy imperialista hódítási módtól egyetlen jelentős ország, Japán tudta megvédeni magát azzal, hogy végül maga is a nyugati imperialisták módszereit alkalmazta. Megjegyzendő: Japánt Huntington külön kultúrának tekinti, amiben van ugyan igazság, de azért nem egészen az.

Ahogyan ötszáz év után a nyugati imperializmus fenti módszerei elévültek, feleslegessé váltak, a történelem legkegyetlenebb kultúrahordozója, a Nyugat az erőszak alkalmazását elutasítók apostola lett. Ez olyan, mint az a rablógyilkos, aki ellenzi a halálbüntetést.

Huntington a civilizációk közötti összeütközésekről, illetve ellentétekről, sőt háborúkról beszél, azokat tekinti a jövő jellemzőinek, anélkül, hogy kitérne arra, hogy miért nem várja ugyanezt az emberiség szerveződéseinek alacsonyabb szintjein. Miért simulnak el az ellentétek ott, ahol eddig a legjelentősebbek voltak?

Vegyük csak sorra a három legáltalánosabb társadalmi szintet:

Az emberiség életében a legjellemzőbb elnyomás a családon belüli hatalmi helyzetből fakadt. Az elnyomás legszélesebb, legtöbb egyént érintő formája a családon belül a nők, a gyermekek és az öregek elnyomása volt. A társadalmak fejlődése során ez a családon belüli elnyomás érvényesült a magasabb szinteken is. Amennyire kezd végre tudatosulni, hogy a múltban a társadalom férfi tagjainak is csak a kisebbsége, a mai értelemben véve elenyésző kisebbsége élvezett jogokat, annyira nem beszélnek arról, hogy a nőknek, a gyermekeknek alacsonyabb rendűként kezelése a világ nagyobb részén mindig és mindenütt általános volt, és az emberiség többsége körében még ma is így van. Csak a jelen században és csak a fejlettek szűk körében történt meg a családon belüli egyenlőtlenség jogi felszámolása, és indult el ennek a gyakorlatban is a lassú megvalósulása.

Tegyünk hozzá két szükséges kiegészítést:

a. A felnőtt férfiaknak a sorsa.

A múltban a felnőtt férfiaknak is csak kis hányada élvezhette a mai értelemben vett állampolgári jogokat. A többség gyakorlatilag nem volt választható, de még választó sem. A kor viszonyaihoz képest legendásan demokratikus görög demokráciákban legfeljebb a felnőtt férfiak tízede volt szabad polgár. Az 1848 előtti Magyarországon a felnőtt férfiak huszada nemes, azaz állampolgár.

Ide kívánkozik egy érdekes történelmi tapasztalat: ahol a diktatúrák eleve kevés szabadságot engednek meg, ott a nagyon keveset sokan élvezik, ahol sok a szabadság, ott sokaknak viszonylag kevés, a keveseknek nagyon sok jut. A fejlődés adott fokán a szabadság mennyisége ugyanis adott, legfeljebb azt lehet módosítani, hogy abból mennyien osztozkodjanak. Az egyéni szabadság olyan, mint a kondér étel. A kondér nagysága adott, ebből fakadóan a tartalma is. Ha keveseket engednek a kondérhoz, akkor mindenkinek jut valami kevés, ha sokat, sokaknak csak kevés, de az ügyeseknek sok jut. Ez a magyarázata annak, hogy a diktatúrákat az elesettek sokasága a védelmüknek tekinti. A szabadság nagysága csak lassan, a társadalom tudati és gazdasági fejlődésével párhuzamosan növelhető. A történelem során az osztozkodás tehát nem a kiosztható szabadság mennyisége felett folyt, hanem azon, kik között és hány felé kell azt elosztani. Aki azt akarja, hogy mindenkinek több jusson, az a fejlődés szekerét mozgassa előre, és ne a kondérból ígérgessen. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a fejlődés üteme nem függ attól, hogy az adott mennyiségen hány ember és hogyan, milyen alapon osztozkodik. Az elosztás nem kevésbé fontos, mint a termelés.

Még a szabadok sem voltak és lesznek egyenlően szabadok. A múltban általában nagyon nagy volt a szabadok közötti különbség, még akkor is, ha a politikai szabadságjogokat a többségtől eltérően egyenlőbben osztották el. A zsarnokságokban szinte csak egyetlen ember, a zsarnok volt szabad. A hatalom ilyen aránytalan elosztása a történelmi fejlődés során lassan csökkent, mert a zsarnokság léte a szegénységen és a képzetlenségen, megkérdőjelezése a műveltség és a jólét növekedésén alapul. A nagyon szegény társadalmakban fel sem merül a hatalom elosztásának igazságtalansága. A művelt és fejlett társadalmakban rövid életűeknek bizonyulnak a diktatúrák. Éppen e század bizonyította, hogy még a viszonylag gazdag és képzett társadalomban sem lehetetlen a népszerű zsarnokság.

Az anyagi javak birtoklása terén az egyenlőtlenség még tartósabbnak bizonyult, mint a hatalomban. E téren még a jelen sem hozott lényeges változást. A társadalom ezen csak azzal volt képes tompítani, hogy megszervezte a jövedelmek egyre nagyobb hányadának állandó és rendszeres újraelosztását. A fejlett gazdaság viszonyai között szinte elképzelhetetlen vagyoni és jövedelmi különbségek jönnének létre, ha nem kerülne sor a jövedelmek nivellációs célú újraelosztása.

Számos társadalom felismerte a tapasztalatok jelentőségét, hasznosságát. Ezért kaptak a törzsek, települések, államok politikai életében megkülönböztetett szerepet az öregek. Ez ott vált viszonylag jellemzőbbé, ahol egyrészt a termelési mód már nem annyira a fizikai erőre épült, másrészt a katonaság, az erőszak nem játszott alapvető szerepet. Voltak olyan kultúrák, ahol az öregek tekintélye különösen nagy volt. Ennek ellenére az öregekről való gondoskodást egyetlen korábbi társadalom sem volt képes a gyakorlatban úgy megoldani, ahogyan azt az erkölcsei alapján elvárhatónak tartotta. Erre jellemzők voltak a nagycsaládos társadalmak, például Európában az ortodox, ahol a jog és az erkölcs előírta az öregek tiszteletét, a külső formaságok is ehhez igazodtak, de a mindennapos tények mégis felháborítóan hátrányos helyzetüket igazolták.

A családon belüli hatalmi viszonyt eddig a társadalomtudományok sem kezelték súlyának megfelelően, a családot a sérthetetlen magánszférának tekintették. Ezen csak a jelenkor fejlett társadalmaiban változtattak. Ebben az esetben is az erkölcs, a szokás, de még a gyakorlat is sok tekintetben megelőzte a jogot.

A családon belüli jogegyenlőség a fejlett társadalmakban is előbb a gyakorlatban, aztán, szinte csak a jelenben jelent meg a jogban is.

A lakóhelyen belüli elnyomási formák nagyon eltérőek voltak. Egyrészt ezeket a század eleji magyar falusi viszonyokkal illusztrálom. Ott a nemzetiség, a vallás és a vagyon születéstől kezdve az egész életen át megkülönböztető előnyt illetve hátrányt jelentett. Ennek ellenére a településeken belüli elnyomás mindig megmaradt a közösségi érdekeket még durván nem sértő határon belül. Nem így a városokban, ahol többnyire már a kaszt merevségét és megkülönböztetését tapasztalhatták.

A családon belüli jogtalanságot a nők már sok tekintetben nem vitték ki a település szintjére. Az otthon jogtalan asszony a társadalom köznapi életében a férje jogán jelent meg. Férjével azonos társadalmi helyzetét a mindennapos életben a férjnek szinte minden eszközzel meg kellett védenie. Ez amennyire erős volt az erkölcsök, a mindennapi élet világában, annyira nem érvényesült a jogban. Szó sem lehetett arról, hogy a nő részt vehessen a társadalmi döntéshozatalban, nem szavazhatott, nem volt választható, nem írhatott alá szerződéseket. Vagyis a nők jogai csak a férjen keresztül érvényesülhettek. A lakóhelyi jogegyenlőséget a jelenkorban aztán az állampolgári jogegyenlőség oldotta meg.

Lényegében ugyanaz volt elmondható a gyerekekről is, amit a nőkről mondtunk.

A társadalomtudományok és ideológiák főleg az e szinten történő kizsákmányolási formákkal foglalkoztak. Sőt, e tekintetben a jogfosztottságot túl is hangsúlyozták. Erre azért nem is kívánok kitérni.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy a család és a település életében a jogegyenlőséget fentről, az állam szintjéről kiindulva oldották meg. Például előbb lett a nőknek állampolgári joguk, mint a gyakorlatban a családon és a mindennapi társadalmi életen belül.

Mindezt azért kellett elmondani, mert az ellentétek csak akkor oldódnak fel, ha megvalósul a jogegyenlőség. A társadalom minden szintjén csak ezen az alapon lehet erőszak nélkül rendezni a vitákat. Ezért mondhatjuk, hogy a fejlett társadalmakban fokozatosan elhamvadt a családon, a településen és az államon belül a viták erőszakos intézési módja.

Az államon belüli harcok során túlhangsúlyozzák az osztályharcot. Ez koronként és főleg az újkorban jelentőssé vált, illetve számos állam a vezetők a belső hatalmi harcot a tömegek megnyerése érdekében osztályharcnak minősítettek. A tények azonban azt mutatják, hogy az erőszakot sokszorta gyakrabban alkalmazták a hatalom birtokosai egymás közötti vitáiban, mind az osztályvitákban.

Annak a ténynek az elismerése, hogy a múlt társadalmaiban a háborút, a fegyveres erőszakot sokkal inkább alkalmazták az uralmi erőviszonyok és az uralkodó osztályon belüli vagyon újraelosztásában, mint az osztályérdekek érvényesítésében, annak a bevallását is jelentette volna, hogy az osztályok kizsákmányolása, az osztályelnyomás lényegében objektív, azaz elkerülhetetlen szükségszerűség, ezzel szemben a hatalom és a vagyon elosztása erőszakkal volt módosítható. Ezt bizonyítják a tények: az erőszakkal megszerzett hatalom sok esetben évszázadokon keresztül stabilizálódott. A fegyveres osztályharc árán történő osztályok közötti újraelosztást csak az egyébként megérett társadalmi változások esetén sikerült tartósan módosítani. A hatalmon belüli harcok eredménye az erőfölényen, a harc kimenetelén múlott. A fegyveres osztályharcok következménye legfeljebb az lehetett, aminek már eleve meg kellett volna valósulnia. Az osztályok közötti új elosztási arány módosításának legfeljebb az idejét, de a végeredményét nem befolyásolta a fegyveres erőszak alkalmazása.

Az első esetet már érintettük az állam kapcsán, ott a harc lényegében belső hatalmi harc volt, vagy a hatalmon belül, vagy az osztályok között. Ez tartóan csak Kínában volt jellemző. Az európai kultúrkörben az állam és a kultúra hatása soha nem esett egybe. A Római Birodalom esetében a birodalom nagyobb volt, mint a kultúra köre, ettől eltekintve az európai kultúrán belül mindig több politikai egység létezett. Ha történetesen volt is egy nagy birodalom, az nem volt centralizált. Ezek a kultúrkörön belüli harcok lehettek éppen olyan pusztítók, kegyetlenek, mint az államok közötti háborúk.

A második esetben, amikor a kultúrán belül több állam versengett a hatalomért, az államok közötti háborúkról beszélünk. Ez jellemezte a nyugati kultúrát. Az államok közötti harc igazán akkor élesedett ki, amikor a megszerzett területet már ki lehetett zsákmányolni. Ennek bizonyításához az kívánkozik, hogy az adott kultúrán belül megszerzett nagyobb terület nem mindig biztosított az imperialista gyarmatból nyerhetőhöz hasonló nagyobb jövedelmet, legfeljebb a korábbi jövedelem másoknak jutott. A kisebb konc mégsem jelentette azt, hogy a kultúra államai közötti ellentétek ritkábban fejlődtek fegyveres háborúkká. Aligha tévedünk, ha a magaskultúrán belüli háborúk a legnagyobb szerepet éppen Nyugat-Európában játszották.

Még ma is divat a háborúk nagyságát a harcokban elesettekkel mérni. Ez azért mutat hamis képet, mert a háborús áldozatok nagy többsége soha nem a harcokban és a fegyverek által keletkezett, hanem a háború pusztításainak és a háborúval járó járványok következtében. Még általánosabb az a felfogás, hogy a történészek csak a modern kor háborúit tekintik olyanoknak, amelyeknek során a hátország is súlyos veszteségeket szenvedett. Minden háborúban a hátország szenvedett többet.

a. Minél szegényebb a társadalom, annál nagyobb a háborúval járó áldozat. A létminimumon határához közel minden hadiadó, sorozás az otthonélők életkörülményeit is sújtja. Ennél is nagyobb terhet jelentett a hadak vonulási területén zajló rekvirálás, rablás. A szegénységben minden további teher a polgári lakosság körében is csökkenti a halandóságot, még inkább a termelés forrásait. Meg kell enni a következő évi vetőmagot, levágni a szaporításra alkalmas állatot, az igás állatok száma csökken, azért a munkák elhúzódnak, a termés kisebb lesz. A háborúkkal járó legnagyobb pusztítását a nyomában mindig megjelenő járványok okozták. A legutóbbi századokig minden elhúzódó háborúban sokkal több katona halálát okoztak a járványok, mint maguk a fegyverek. Ennél is nagyobb volt a járványok okozta pusztulás a polgári lakosság körében. E korok egészségvédelmi lehetőségei alig jelentettek oltalmat az ellen, hogy a nagy területről összehozott hadsereg tagjait megvédjék egymás fertőzése ellen. Ehhez járult a romlott ételekre való kényszerülés, az egészségtelen vizek fogyasztása.

Minél hosszabb volt a háború, minél nagyobb hadsereget mozgatott, minél nagyobb távolságot tettek meg a seregek, minél idegenebb vidékre vonultak, annál nagyobb volt a betegségekben, a háború okozta nyomorban, fertőzésben meghaltak száma.

Csak néhány példát:

A keresztes háborúk során fegyvertől elesettek száma tizedét sem tettek ki az azzal járó betegségekben és nyomorban meghaltak számának. Arról pedig egyelőre fogalmunk sincs, hogy hányan haltak meg azokban a keletről behozott betegségekben, amelyek ellen nem volt a nyugat-európai lakosságnak kellő immunitása, és amelyek még generációk múlva is pusztítottak.

A tatárok betörése ugyan legendásan kegyetlen volt a megszállott területek lakosságával szemben, de minden bizonnyal ennél is sokszorta több halált okoztak a Mongóliából behozott betegségek.

Még a magyar történelem sem említi a török megszállás alatt a hadseregük rendszeres megjelenésével járó fertőzések okozta halálozást. Aligha túlzás azt feltételezni, hogy ez a halálok sokszorta nagyobb volt, mint a fegyverek által elesettek száma.

Mindezt a múlt hadvezérei sokkal jobban tudták, mint a mai történészek. Ők többet foglalkoztak a hadsereg egészségügyi védelmével, mint a fegyverzetével. Ideje volna ezeket az ismereteket feltárni és tudatosítani. Én csak a négyezer évvel korábbi egyiptomi hadjáratoknak és Római Birodalomban a császárkori római légióknak az egészségügyébe próbáltam bepillantani, és azt láttam, hogy döntő szempont a fertőzések elleni védekezés volt.

Az ugyan tény, hogy a mai háborúkban a hátországot közvetlenül több fegyveres pusztítás éri, de ugyanakkor a korábbi hátországi halálokok nagyon csökkentek. Tegyük hozzá, hogy a vagyonban keletkezett pusztítások is sokkal gyorsabban helyreállíthatók.

A második világháborúról úgy beszélnek, mint a legnagyobb pusztítást okozóról. Ez azonban csak akkor igaz, ha az elpusztított életet és értéket nézzük, nem annak a pótolhatóságát. Pedig a történész számára ez az utóbbi a fontosabb. Az a nagyobb háborús veszteség, amit nehezebb kiheverni. E tekintetben a második világháború anyagi veszteségei nem voltak nagyok, hiszen egy generáción belül példa nélküli virágzás követte. Melyik jelentős háborúról mondhatjuk el ezt?

Huntington nagy szolgálatot tett azzal, hogy az emberiség történetének főszereplőit, a kultúrákat, az azok közötti ellentéteket, feszültségeket helyezte történelmi jövendölése központjába.

A század két nagy filozófiai iskolája a katasztrófaelmélet és a káoszelmélet. A történelemtudomány az elsőt elintézi azzal, hogy az döntően csak a geológiában és a biológiában vert gyökeret, a másikat éppen csak megemlíti.

Ez az elmélet nem kevesebbet állít, mint, hogy a fejlődés ugrásai, csomópontjai mindig katasztrófáknak köszönhetők. Ez azon az ismerten alapul, hogy a biológiai fejlődés minden nagy ugrása valamiféle katasztrófával függött össze. Ennek klasszikus elmélete szerint a dinoszauruszokat egy óriási meteor becsapódása következtében beálló katasztrófa okozta. Ennek köszönhető, hogy az utána keletkező biológiai élettér-vákuumban teret kaptak a biológiai fejlődés magasabb szintjét jelentő lények.

Közel tizenöt éve Ausztráliában találtam ennél jobb és sokkal általánosabb bizonyítékot is.

Ausztráliában a biológiai fejlődés 70 millió éve stagnál, megállt az erszényeseknél, azaz a magzatburkos fejlődés küszöbén. Vagyis a biológia órája ezen a kontinensen azóta nem jár, amióta a tektonikus kéregmozgások következtében elszakadt Afrikától. Felvetődik a kérdés: Miért nem eredményezett fejlődést ezen a többitől izolált kontinensen sem a szelekció, sem a genetikai mutáció? Azért, mert azóta ezt a kontinenst nem érintették erős, azaz az élet szempontjából katasztrofálisan nagy éghajlati változások. Például itt nem jelentek meg a jégkorszakok.

Mi bizonyítja ezt az állítást? Az, hogy sehol nem volt tapasztalható a biológiai fejlődés, ahol az éghajlati változás földünk tengelyének nagyarányú változása következtében nem jelentkezett jelentősen, mondhatni katasztrofálisan.

Erre két kézenfekvő bizonyíték kínálkozik:

1. A Galapagosz-szigetek 130 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, vagyis akkor, amikor még a hüllők szintjén volt a biológiai fejlődés. Tekintettel arra, hogy ezek a szigetek az egyenlítőhöz közel vannak, az éghajlati változások ott nem jelentkeztek. A biológiai óra ott tehát 130 millió éve megállt.

2. A mélytengerek élővilága lényegében 200 millió éves viszonyokat őriz. Ez azt bizonyítja, hogy ott ennyi ideje nem volt jelentős környezeti változás.

Itt csak utalok arra, hogy az egyenlítőhöz viszonylag közeli világban a dinoszauruszokat kipusztító meteorit-katasztrófa óta sehol nem volt alapvető biológiai fejlődés. Oda azóta a magasabb fejlettségi szintet jelentő élet minden esetben a nagy szélsőségek között változó éghajlatú északi mérsékelt égövből telepedett át minden fejlettebb életforma. Jellemző, hogy ott maradt meg sok olyan faj is, ami még az emlőssé válás kezdeti szintjéhez áll még közel. Az északi mérsékelt égövben nyoma sem maradt az ilyen korai emlősöknek. Itt az ilyen fajokat kipusztították a számukra katasztrofális éghajlati változások.

Leszögezhetjük: a biológiai fejlődés csak a katasztrófák hatására történik. Ahol nincs katasztrófa, ott nincs fejlődés.

A katasztrófaelméletből azonban az is következik, hogy minden fejlődés nagy pusztulással járó megpróbáltatás eredménye. A nagy ugráshoz katasztrófára, a kisebbekhez kisebbekre, csupán a körülmények kihívására van szükség. Tekintettel arra, hogy a történelmi korban nem voltak földkorszaki határt jelentő katasztrófák, a történésznek azzal kell alkalmaznia a katasztrófaelméletet, hogy vizsgálja a korok, térségek kihívásait, megpróbáltatásait, megmérettetéseit. Az ilyen vizsgálat azt bizonyítja, hogy ugyanarra a kihívásra minden kultúra minden fejlettségi fokon alapvetően eltérő módon reagált. A társadalmi fejlődést tehát legalább úgy alakítja a kihívásra való reagálás, mint maga a kihívás.

Maga a történelem az utolsó földtani méretű katasztrófával, a jégkorszak megszűnésével kezdődik. Ezt megelőzően csak nagyon hézagos ismerteink lehetnek az emberi faj sorsáról, illetve addig csak sejthető az emberek sorsa, hiszen a későbbi értelemben vett társadalom nem létezett.

A jégkorszakok alatt az emberiség nagy többsége ott élt, ahol ma vagy sekély tenger hullámzik, vagy sivatag van. E kor embere még mindig a gyűjtögetésből élt, esetleg már vadászott is.

A gyűjtögető ember viszonylag sűrűn, azaz közös munkára is fogható mennyiségben csak ott élhetett, ahol egyrészt nem volt erős és hosszú a tél, másrészt jelentős méretű volt a dagály és az apály mozgása, és ennek során jelentős területet látogatott meg naponta a tenger, hátrahagyva gyümölcseit, az ár-apály követésére képtelen élőlényeket. Ilyen, a dagály által naponta meglátogatott területen az összegyűjthető emberi táplálék, az embereket eltartó képesség még a termékeny lösztalajon gyűjthetőnek is sokszorosa volt.

Hol volt ilyen terület? A mai Nyugat-Európában, ahol a tenger mélysége ma nem éri el a 70 métert.

Nem véletlenül itt sejtik a mítoszok Atlantisz legendás kontinensét.

Nem véletlenül ennek akkori peremvidékein találjuk meg a kora kőkor monumentális építményeit.

Nem véletlen, hogy az összegyűjtött kagylók maradványaiból álló halmok ezen a vidéken árulkodnak nagyobb lakosságot eltartó településekről.

Nem véletlenül e térség népei a dagály által kihordható lényeket máig a tenger gyümölcseinek nevezik.

A dagály által kihordott élőlények nem csak mennyiségében adnak a szárazföldön bárhol rendszeresen, egész éven keresztül gyűjthetőnél sokszorta több táplálékot, hanem azt egyrészt nem szezonszerűen adják, másrészt annak gyűjtésére a lakosság szinte egésze mozgósítható. Az ilyen, a tenger gyümölcseit gyűjtögető társadalom azért jelentett előrelépést az emberi társadalom fejlődésében, mert egyrészt a lakosság sűrűsége már elérte a közösségi munkaszervezet létrejöttének szintjét, másrészt a lakosság szinte egésze munkára fogható volt.

A gyűjtögetéshez csak az ilyen tengerpartokon nem kellett nagy távolságokat legyőzni, illetve az ilyen mérsékelt éghajlat alatt nem kellett az évszakoknak megfelelően helyet változtatni, tehát lehetségessé vált az állandó lakóhely. A mai Nyugat-Európa akkori tengerparti térsége, azaz sekély tengerrel borított része azért volt ideális élettér, mert a Golf-áram mérsékelte a telet, azaz egész évben lehetett gyűjteni a tenger gyümölcseit. Ezen a területen a dagály-apály által nem látogatott térségekhez képest mintegy tízszeres lehetett az eltartó képesség, azaz sokszor nagyobb lehetőség nyílt a nagyobb településekre és a közös munkákra. Ez a magyarázat arra, hogy e térség peremén találjuk a kőkor legnagyobb építményeit.

A tenger gyümölcseit gyűjtögető emberi közösség volt az első, amely szinte egész munkaerő-potenciálját hasznosítani tudta. Már itt utalni kell arra, hogy a történelemtudomány nem szentel kellő figyelmet arra, hogy mely korban milyen feltételek között mekkora volt a munkaerő kihasználtsága. Ez ugyanis szinte minden klasszikus értelemben vett történelmi eseménynél, a csatáknál, az uralkodás módjánál, az uralkodó személyes tulajdonságainál sokszorta fontosabb. A munkaerő kihasználást illetően az ilyen tengerparti gyűjtögetésnél azóta sem volt eredményesebb társadalom. Igaz, annak ellenére, hogy a munkaerő kihasználása, a lakosság munkára foghatósága annál nehezebb, minél alacsonyabb az átlagos életkor. Ebben az esetben nagyon magas a gyermekkorúak, azaz a munkára még nem foghatók aránya, továbbá a nagyon magas halálozási ráta következtében a nők szüléssel és csecsemők nevelésével vannak elfoglalva.

A tenger gyümölcseiből kényelmesen megélő lakosság életfeltételeinek biztosítása nem szorult fejlettebb szerszámokra és munkamegosztásra. Nem szorultak szervezett társadalmi közösségekre.

E kor másik kedvező életterét az állatokban gazdag szavannák jelentették, ahol a vadászható állatok sűrűsége nagy volt. A nagy állatsűrűség csak a mérsékelt éghajlat déli felében jellemző, ha ott elég nagy a csapadék. Ilyen terület volt akkor a mai Szahara és Arábia. A jelenkori sztyeppék akkor még hidegebbek, kontinentálisabb éghajlatúak voltak. A mai sztyeppéken az állatsűrűség tizede sincs a kenyai szavannákénak. Akkor e különbség még nagyobb volt, mivel a sztyeppék a mainál is sokkal zordabb telűek voltak.

A vadászó és halászó, azaz ragadozó emberi közösség a munkaerejének csak tört részét volt képes hasznosítani. A vadászatra, mint az állatvilágban is, csak az erősek hasznosíthatók, azoknak kell a gyengébbeket, a gyermeküket nevelőket eltartani. Tegyük hozzá, hogy a szerszámokkal vadászó, illetve halászó ember volt az első olyan ragadozó, melyikben a nőneműek nem voltak az eltartásban jelenősen hasznosíthatók. Ezért aztán a munkaerő kihasználását illetően a vadász- ás halász társadalmak voltak a legrosszabbak. A lakosság fele nő, ők a vadászatra és a halászatra nem alkalmasak, különben is az utódok felnevelésével voltak elfoglalva, mivel az akkor átlagos életkor mellett a létszám újratermeléséhez szülések száma 5-6 között mozog. Az e korra jellemző 20-25 éves várható életkor mellett a férfilakosságnak legfeljebb negyede lehetett a vadászat és halászat nehéz fizikai igényeinek megfelelő korban és állapotban. A többi gyermek, illetve öreg volt. Azaz a lakosságnak legfeljebb nyolcada gondoskodott az élelmezésről, ami szinte az eltartást jelentette.

A vadászó emberek sűrűségét a növényevő állatok sűrűsége határozza meg, ezt pedig az állatok számára legmostohább évszak eltartó képessége. A kontinentális sztyeppék hosszú és nagyon kemény telén az eltartó képesség minimális. Ehhez az állatok is migrációval alkalmazkodnak. Ezt tették a térség vadászai is. Ezzel megszűnt az állandó letelepülés lehetősége, márpedig ez is fontos feltétele a társadalmi fejlődésnek. Ebből a szempontból is nagy jelentőségű a nyugat-európai mérsékelt éghajlat, mert a jégkorszak után itt vált lehetővé, hogy előbb a vadász, később a pásztor is letelepülhessen. Ez is a Golf-áramnak köszönhető. A jégkorszak idején azonban csak az északi mérsékelt öv déli zónájában volt olyan enyhe a tél, hogy a vadászok állandó településekben élhessenek. Ez ma a kelet-afrikai szavannákon van így.

A vadászó és halászó ember életmódja mégis magasabb fejlettségi fokot jelentett, mint a gyűjtögetés: sokkal szélesebb körű volt a szerszámok használata. Talán ennél is fontosabb, hogy a szavannákon való vadászat nagyobb szervezeteket követelt. Az emberiség történetének első szervezetei, kollektívái a nagy vadak vadászatára jöttek létre. A korai társadalmak kutatói sem helyeznek kellő súlyt arra, hogy az adott társadalom működéséhez mikor mekkora szervezetre volt szükség. Pedig ennek mindenkor alapvető jelentsége volt, és maradt. A vadásztársadalmak magasabb fejlettségi szintjén nagyon rossz volt a munkaerő-kapacitás kihasználása.

A jégkorszak megszűnése valóban katasztrófa volt a kor két legfejlettebb emberi közössége számára. Megszűnt a korábbi életmód megtartásának lehetősége.

A tenger szintjének mintegy 70 méteres emelkedése következtében Atlantisz nagy része eltűnt. E terület és annak eltartó képessége a törtrészére zsugorodott. Nyugat-Európa sok ezer évre az emberiség történelme szempontjából jelentéktelenné vált. Az már a történelem fintora, hogy a legutóbbi ezer évben ismét ez a térség lett a világ élvonalának otthona.

A jégkor szavannáinak elsivatagosodása következtében itt a vadászó népesség a vadállománnyal együtt szinte eltűnt. Eltűnt a csapadék és annak következtében az állatállomány, el kellett tűnnie a vadászó embernek is. Ma ott él a legkevesebb ember, ahol 10-30 ezer évvel korábban a legtöbben éltek. De ezekből a szavannákból előzött emberekből alakult aztán ki az első, korábban elképzelhetetlen népesség-koncentráció, az első fejlett termelési mód, az első jelentős munkamegosztás, és ezen az első már történelmi társadalom.

Az ember számára katasztrófát jelentő éghajlati változásra azonban a jégkor embere eltérő módon reagált.

A tenger gyümölcseiből kényelmesen, fejlett szerszámra, munkamegosztásra alig szoruló emberek a mai Nyugat-Európában pár ezer évre szinte nyomtalanul eltűntek. Őket a katasztrófa megsemmisítette. Ugyanakkor a szavannák vadászó népességéből a jégkorszak megszűnése után is fennmaradt valami kevés, és a korábbnál sokkal magasabb szintre fejlődött.

Miért semmisült meg a gyűjtögető társadalom? Mert nem voltak a katasztrófa túléléséhez szükséges szerszámiak és megfelelő társadalmi szervezetük.

A jégkorszak megszűnése következtében elsivatagosodó területről az állatok és az azokat követő vadászok oda vándoroltak, ahol még volt csapadék, illetve víz. E vándorlásnak két iránya volt:

1. Az állatokat követve a csapadékosabb hegyek felé vándoroltak.

Ez a Szaharában a déli hegyeket jelentette, ami azonban zsákutcának bizonyult, hiszen idővel a sivatagosodási folyamat oda is eljutott. Ennek a vándorlásnak a nyomait csak e hegyekben talált sziklarajzok és a mondák őrzik.

Arábiából csak a mai Anatólia és Perzsia felé lehetett vándorolni. Ez viszont nem bizonyult zsákutcának, sőt e térség vadászai alapítják az első városokat. Az emberi kultúra első bölcsőit a legújabb kutatások kezdik feltárni. Ma már egyértelmű, hogy Mezopotámia északi peremvidékein voltak az első nagyobb települések, ott jelentek meg először a kultúrnövények és a háziállatok. Itt azonban a tagolt terep legfeljebb pár ezer fős közösségek, települések létrejöttét tette lehetővé. Csak ehhez kínálkozott egy-egy völgyben elegendő víz és terület. Jellemző módon minden feltárt korabeli város egy nagy forrásra, kisebb vízfolyásra települt.

2. A nagyobb folyók felé történő menekülés jelentette a még ígéretesebb megoldást. Itt nemcsak vizet találtak, de olyan nagy térséget is, amin a korábbinál tízszer, százszor nagyobb közösség is kialakulhatott. A nagy folyókat a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz jelentette. Ezek hasznosítása azonban sokkal nagyobb feladatot jelentett, mint az előző pontban említett kisebb vízfolyások, nagyobb források völgyei.

A nagy folyók mentén a teljes életforma megváltoztatására volt szükség. Állatot nem lehetett tartani, tehát nemcsak a korábbi vadászatot, de a pásztorkodást is fel kellett adni. A növénytermelés is csak az öntözés segítségével volt megoldható. Ráadásul az öntözéshez is óriási közmunkákra volt szükség. Az öntözőművek létrehozásához nemcsak nagy építő-szervezeteket kellett létrehozni, hanem a víz elosztását is központilag kellett megszervezni. Ez a korábban elképzelhetetlen mértékű központi feladat kívánta meg a sok százezer, esetleg több milliós közösséget. E közösségek létrehozását ugyan a gazdaság, a korábbihoz képest óriási munkamegosztás követelte, de annak tartóssá tevése, összekovácsolása politikai és vallási szervezetet is igényelt.

Amíg a kisebb vízfolyásokra épülő társadalom nem jelentett alapvető minőségi változást sem a gazdaságban, sem a politikai szervezetben, addig a nagy folyókra épülő öntözéses növénytermelés alapvetően különbözött az előző életmódtól. A jégkorszak megszűnése olyan katasztrófa volt, ami elpusztította a korábbi emberiség nagy többségét, aminek következtében nem lehetett a régi módon tovább élni. A megmaradó kis rész azonban egy minőségileg magasabb terelési és társadalmi forma kialakítására kényszerült.

A jégkorszak megszűnése okozta katasztrófa során az emberek többsége elpusztult, mivel nem lehetett a régi kijárt módon tovább élni. A megmaradt kisebbség azonban fejlettebb megoldásra kényszerült. A kor két legjelentősebb és legtöbb ember számára életlehetőséget biztosító módja a tengerparti gyűjtögetés és a szavannai vadászat működési feltételei megszűntek. A gyűjtögetés mint a fejlődés útja bezárult. A szavannai vadászok többsége is elpusztult, azok sem élhettek a régi módon tovább, de a kisebbség megtalálta a továbblépés módját.

Miért találhatták meg a vadászok a továbblépés módját? Mert eleve fejlettebb termelési módot jelentettek, sokkal több szerszámmal és fejlettebb munkamegosztással rendelkeztek, végül mert volt hova menniük, ott voltak a közelükben az öntözést lehetővé tevő nagy folyók.

Itt jutottunk el oda, hogy a katasztrófa, illetve a jelentős éghajlati változás olyan új helyzetet teremtett, amiben a többség elpusztult, a kisebbség azonban magasabb szinten talált megoldást. A válságos helyzet feldolgozhatósága alapvetően függött az elért gazdasági fejlettségtől. A történész számára a katasztrófaelmélet alkalmazása azt jelenti, hogy nemcsak a hatást, hanem annak a fogadását, a megoldási képességét is vizsgáznia kell.

A katasztrófaelmélet az jelenti, hogy a többségnek el kell pusztulnia ahhoz, hogy a kevés fejlettebb valamiféle magasabb szinten megoldást találhasson. Ezért nehéz elfogadni a katasztrófaelméletet a humanistának. Az ószövetség istene azonban mégis ennek alapján emelte mindig magasabb szintre kiválasztott népét. A dinamikáját elvesztett, a hitében megtorpant népet addig pusztította Jehova, amíg magasabb szintre nem léphetett. A katasztrófaelmélet legfényesebb vallási enciklopédiája a Biblia. A zsidóság története nem más, mint a katasztrófák révén történő felemelkedésé.

Az ember lényegéhez tartozik, hogy számára a kilátástalan helyzet nem elfogadható. A reménytelenség elfogadása magával az emberi természettel áll szemben. Az egyént, szerencsére, nem lehet arról meggyőzni, hogy minél nehezebben alakul a sorsa, annál fejlettebbek lesznek a megmaradó utódok. Az emberi fejlődést az az igyekezet mozgatja, hogy minél kevesebb kihívással kelljen szembenézni, minél könnyebb, biztonságosabb legyen az élet. A katasztrófaelmélet nem is a meglévőt javítja, hanem a jövőt. A jelent egészen más célok mozgatják. A múlt vizsgálatát mégis ettől függetlenül, a tények elemzése alapján kell elvégezni. Ha az derül ki, hogy a megpróbáltatások, a sokak pusztulása árán, annak következtében a fejlődés következik be, akkor az eseményeket nem a kortársakat mozgató érdek alapján, hanem az egyetemes fejlődés mércéjével kell mérni.

A történészek a múltat mindmáig úgy dolgozzák fel, hogy mit kellett volna tenni annak érdekében, hogy az emberek jobban éljenek, kevesebb megpróbáltatásnak, szenvedésnek, pusztulásnak legyenek kitéve. Ezzel szemben a történelem tényei azt bizonyítják, hogy a fejlődés mindig a megpróbáltatások, a tornyosuló nehézségek, a kegyetlen szelekciók eredménye.

Meg kell állapítanunk, hogy a társadalomtudományok még nagyon messze vannak attól, hogy a katasztrófaelméletet befogadják. E téren a közgazdaságtudomány még a történészeknél is jobban el van maradva.

1. Az első makró-társadalmak létrejötte a legutóbbi jégkorszak megszűnésének köszönhető. Ma még nem feltárt, hogy az ember biológiai léte a geológiai korokhoz viszonyítva nagyon gyorsan változó eljegesedések és felmelegedések okozta katasztrófák hatására hogyan változott. Azt mindenesetre le lehet szegezni, hogy az emberré válás a geológia történetének legmozgalmasabb, leggyorsabb változásokat hozó korban történt.

2. Az önözéses társadalmak létrejöttük óta nem voltak kitéve lényeges éghajlati változásnak. Ezért aztán esetükben lényegében ötezer éve áll a társadalmi fejlődés órája.

A történésznek kötelessége ellenőrizni, hogy az emberi fejlődésre hogyan hatottak az életkörülményeket alapvetően befolyásoló változások. Ennek alapján az emberi társadalmat ért, nem geológiai, hanem történelmi, azaz ember okozta katasztrófák hogyan járultak hozzá a fejlődéshez. Félek, hogy a járványok, a szárazságok és a háborúk nagyobb szerepet kapnak, mint amekkora figyelmet eddig a történészek az ilyen tényezőkre fordítottak.

Mivel a történelmi kort, azaz az utolsó tízezer évet felfoghatjuk úgy, mint az utolsó földtörténeti esemény következményét, maga a történelem ebben az értelemben már nem foglalkozhat a földtörténeti katasztrófákkal. E filozófiának azonban akkor is van jelentősége, ha a katasztrófa alatt csupán kihívást, akadályoztatást értünk.

Először azt kell megállapítanunk, hogy a társadalom annál inkább pozitíven éli meg a megpróbáltatásait, minél magasabb szintre emelkedett. Az elmarad társadalmi szinten a kihívásra adott válasz kisebb eredménnyel jár, és lassabb annak a kifutása is. Ezért az elmélet és a gyakorlat szembeállítása a jelenkori fejlett társadalmakra vonatkoztatva különösen indokolt.

A jelenkor történelmében az alábbiak bizonyítják, hogy minél nagyobb a kihívás, annál jelentősebb eredmény az arra adott válasz.

1. A jelen században a fejlett világon belül azok a népek értek el nagyobb eredményeket, amelyeket keményebb kihívás ért.

a. Ma a Nyugat népei között azok a leggazdagabbak, amelyek természeti adottságai az előző korok igényei alapján a legmostohábbak voltak. Elég a skandinávokra, az Alpok hegyei között élő népekre és az írekre hivatkozni. A század elejéig ezek voltak Európában a legszegényebbek, ma ők a leggazdagabb népek.

b. Legalább ezer éve azok a nyugati népek éltek a legjobban, amelyek területe a mezőgazdasági szempontból a legkedvezőbb volt. Ez akkor azt jelentette, hogy ott éltek jobban az emberek, ahol a föld természetes termőképessége jobb volt. Az elmúlt ötven év során az ilyen adottságok között élő népek relatíve lemaradtak, a gyenge mezőgazdasági adottságokkal rendelkezők viszont az átlagosnál gyorsabban fejlődtek.

c. E század második felében a geológiai kincsekben, mindenekelőtt szénben és vasércben szegény népek gyorsabban iparosodtak, mint a nyersanyagokban gazdagok. Az ipari forradalom után csak azok a nyugati népek értek el a nagyobb eredményt, amelyek szénben és vasércben gazdagok voltak. Az utóbbi ötven évben az ő fejlődésük leányegesen lassabb volt, mint a nyersanyagokban szegény térségekben élőké.

2. E század során minél több hadisarchoz, segélyhez, dotációhoz jutott egy nép, annál lassabban fejlődött.

a. Az első világháború után a legnagyobb hadisarcot a franciák kapták, a legtöbbet a németek fizették. Alig húsz évvel e háború után elkezdődött a második világháború, amiben a hadisarcon meggazdagodott franciák alárendelt szerepet játszottak a megerősödött németekkel szemben. Megjegyzendő, hogy az egyetlen nép, amelyik a rá kirótt hadisarcot határidőre, az utolsó fillérig megfizette, a finn volt. Ennek ellenére a hadszíntéren képes volt ellenállni a hússzor nagyobb Szovjetuniónak.

b. A Marsall-segélyből a németek kapták a legkisebb fejkvótát, ráadásul náluk volt a háborús pusztítás a legnagyobb, ők fogadtak be közel tízmillió keleti német kitelepítettet, és mégis ők érték el a leggyorsabb gazdasági felemelkedést. E segélyből a legmagasabb fejkvótát a győztesek kapták, a gazdaságuk mégis lassabban állt talpra, a relatív gazdasági helyzetük is romlott.

c. Az olajválságon a jelentős országok sorrendjében a legtöbbet kerestek: az arab államok, Mexikó, Venezuela, a Szovjetunió, Nigéria, végül az angolszászok. A megdrágult olajért viszont a legtöbbet a németek és a japánok fizettek. Az ezen a címen élvezett járadék sokszorosa volt a Marsall-segély összegének. A követő húsz évben a gazdasági növekedés üteme fordítottan aránylott az ezen a címen élvezett jövedelemmel. Akik relatíve a legtöbbet kapták, azokban az eleve létező társadalmi válság elmélyült, akiket a sokszorosára emelt olajárakkal meg akartak leckéztetni, végső soron azok kerestek rajta a legtöbbet.

d. Az Európai Unión belül egyre jobban lemaradnak azok a térségek, amelyek a legtöbb pénzügyi segélyben, támogatásban részesülnek. Meggazdagodnak azok, akik ezt a támogatást a leginkább fedezték. Ugyanez tapasztalható az egyes országokon belül is. Németország fizetett az egyesülés előtt a legkevesebbet annak érdekében, hogy a saját elmaradt térségei felzárkózzanak, mégis felzárkóztak. Olaszország északi fele ötven éve óriási támogatást fizet a déli országrésznek, mégsem ott értek el sikereket, hanem azok, akik fizettek.

e. Az Egyesült Államok szinte mellőzte a térségek gazdasági kiegyenlítését célzó támogatásokat, az mégis ott valósult meg leginkább.

f. A történelem legnagyobb támogatását az elmúlt tíz év során a volt kelet-német tartományok kapták, a meghozott pénzügyi áldozatok nagyságához képest mégis integrálódásuk sikertelennek mondható.

3. E század során a fejlett világon belül a háborút vesztettek nagyobb eredményt értek el, mint a nyertesek. A gazdasági sikerekhez és a következetes társadalmi reformokhoz az kellett, hogy a régi úton és a régi módon már ne lehessen tovább menni. Ennek a belátáshoz a háború elvesztése sokkal inkább segítséget jelentett, mint annak a megnyerése. A megnyert háború azt látszik igazolni, hogy a háborús célok győztek, a vesztesek azt, hogy előzőleg rossz úton jártak. Márpedig a múlttal szembeni kritika minden elképzelhető anyagi előnynél többet ér.

Jellemző módon a háborút vesztett németek és japánok váltak a leginkább önkritikusokká és a külső körülményeket jobban figyelembe vevőkké.

4. E században a lakosság számára előny, ha kis államban él. Jelenleg Európa leggazdagabb népei tízmilliósnál kisebb államban élnek. Itt csak megjegyzem, hogy a Nyugat fölénye jó ötszáz éve a világ többi civilizációval szemben többek között azzal magyarázható, hogy azoknál mind politikai, mind kulturális tekintetben sokkal tagoltabb volt.

A kis államnál csak egy még nagyobb előny van: a diaszpórában való élés, azaz, ha nincs is állama a népnek. Ennek köszönhető többek között az, hogy a zsidók és a kínaiak diaszpórája a mai világban kulturális is gazdasági nagyhatalom.

5. E század során bebizonyosodott, hogy az eltérő kultúrák képtelenek közös államban élni. Az eltérő kultúrákat egyesítő államok annál jobban szétválnak, minél erősebbek a kultúrák gyökereik. Az Egyesült Államok arra adott bizonyítékot, hogy a különböző kultúrájú népek békésen, sőt nagyon hatékonyan tudnak együtt élni - ha új környezetbe kerülnek. Ezzel szemben nem képesek közös állami keretben maradni az eltérő kultúrák, ha eredeti bölcsőjükben maradnak.

6. A világgazdaság integrálódása bármennyire feltűnő, a felszín alatt dezintegráció folyik. Az integrálódásra mint kihívásra a vele szembeni ellenállás a válasz.

a. Amíg az angol közös világnyelvvé válik a világgazdaságban és a tudományokban, a népek a korábbinál is jobban ragaszkodnak a saját nyelvükhöz.

b. A gazdaság azon mezőgazdasági, ipari és szolgáltató szektora integrálódik gyorsan, aminek a relatív súlya egyre kisebb lesz. A gazdaság integrálódó szektoraiban lekötött tőke és munkaerő súlya csökken, ugyanakkor a nem integrálódó szektorok tőke- és munkaerő-igénye nő.

A mezőgazdaságban az alaptermékek termelése integrálódik, de ezek termelői árának a fogyasztáson belüli súlya egyre inkább jelentéktelenné válik. Száz éve a kenyér árának kétharmada volt a búza termelői ára, ma a fejlett világban a tizedét sem éri el.

A nyersanyagtermelés integrálódik, de ezek termelői ára a nemzeti jövedelemhez képest ma már törtrésze a száz év előttinek.

A klasszikus termékek előállítása integrálódik, de ezek összes költségében maga a termelés egyre kevesebb tőkét és munkát igényel. Egy gépkocsi árában a gyártási költség a huszadot sem ér el, ezzel szemben az értékesítés és az üzemeltetés során merül fel az összes költség négyötöde. De ez minden termék esetében egyre inkább így van.

A világ pár tízezer élenjáró tudósának képzése és munkája integrálódott, de a szellemi tőke létrehozásával járó költségek óriási többsége helyi önkormányzatok, legfeljebb a nemzet szintjén képződik.

a. Minél nagyobb egy állam, annál jobb a polgárainak. A tények ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A történelem mégis arra nevel, hogy a nagyobb állam érdekében az egyénnek még az életét is kötelessége feláldozni, hogy azok voltak az igazi hősök, akik ezt tették az államukért. A tények tanulsága szerint azonban a kisebb államban élnek jobban az emberek.

b. A kormányoknak kötelessége minél több gazdasági előnyt kisajtolni a szomszédos államokból. A tények ennek is az ellenkezőjét bizonyítják. Nem azok gazdagodtak meg, akik másoktól kaptak, hanem azok, akik másoknak is adtak.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy egészen új módszerek váltak szükségessé ahhoz, hogy a közelmúlt történéseit alakító tényezőket megértsük, fel tudjuk tárni.

A történelem igazolja, hogy a társadalmat ért megpróbáltatások nagyobb eredményre vezetnek, ha sikerül állni a próbát. Ez a jelenség annál élesebben válik jellemzővé, minél fejlettebb a kihívásnak kitett társadalom. A fejlettség ugyanis abban jelentkezik, hogy a társadalom egyre nagyobb kihívásnak képes ellenállni, illetve azok elől előre lépve kitérni. Ezek a sikeres kitérések jelentik a fejlődést. Az a kihívás, ami az elmaradt társadalmakat elpusztítja, visszaveti, arra a fejlettek már olyan választ képesek adni, ami a korábbinál magasabb szintet jelent. Ebből fakad az, hogy minél magasabbra emelkedett a centrumban a társadalom fejlettsége, annál inkább differenciálnak a kihívások.

Az alábbiakban három példát hozok fel, ami a fenti állítást igazolja. Kettő az életemben, a szemem előtt történt.

1. Kezdem azzal, amit Max Weber Amerika-hatásnak nevezett: a kultúrkörükből kiemelt emberek többre viszik, mint az otthon maradtak. Ezt ő annak idején általában az észak-amerikai bevándorlókkal, konkrétan a német polgárvárosokba bevándorló lengyelekkel igazolta.

Valóban igaz az, hogy az Észak-Amerikába bevándorló parasztok és munkások sokkal modernebb emberek lettek, mint otthon maradt társaik. A Broslav-ba faluról bejött lengyel parasztok gyorsan átvették a német puritán polgárok viselkedési normáit. De ez a nagy változás máig sem igaz azokra, akik Dél-Amerikába vándoroltak, és ott a mediterrán kultúra változatával találkoztak. Nem volt igaz azokra a lengyelekre sem, akik a lengyel vagy az orosz városokba költöztek. A falusi ember akkor emelkedett nagyot, amikor a nyugat-európai puritán kultúrával találkozott.

Ezt máig is bizonyítja az a tény, hogy az Egyesült Államokba bevándorló mediterrán népek fiai generációkon keresztül képtelenek a felemelkedésre, ha az otthoni rokonok által uralt negyedbe települnek, ugyanakkor, ha angolszász környékre mennek, gyorsan és nagyon eredményesen szerepelnek.

Ennél általánosabb az a tanulság, hogy minden olyan gyarmatosítás, amelynek során nem a munkára vágyó kisemberek, hanem a kizsákmányolásra vágyó urak és a zsákmányra áhító katonák hódították meg a gyarmatokat, mindmáig képteleneknek bizonyultak a felemelkedésre.

2. Magam is tanúja voltam annak a folyamatnak, amin a csángó-székelyek ötven év alatt keresztülmentek.

Őket az első tragédia akkor érte, amikor a Kárpátokon túlra, azaz a magyar kultúrterületen kívülre telepítették őket. Ezt a kihívást nem tudták sikeresen megválaszolni, mivel a magukénál is alacsonyabb környezetbe kerültek. Így lettek a legszegényebb, a legelmaradottabb, a legkevésbé iskolázott székelyek.

A második tragédiájukat az jelentette, amikor a második világháború alatt a magyar kormány segíteni akart rajtuk, és az elüldözött bácskai szerbek földjére telepítették őket. Innen azonban gyorsan menekülniük kellett. Így kerültek Baranyába és Tolnába, kitelepített svábok helyére. Ott pár évtized alatt a helyi sváb kultúra értékeit vették fel, és ma ők, a kálváriákat jártak lettek a leggazdagabb, a legiskolázottabb székelyek. Az otthon maradtak ma is elmaradottabbak, mint az erdélyi testvéreik.

3. Az 56-os forradalom leverése után több tízezer fiatal, nagyrészt még főiskolás diák hagyta el az országot. Nagyobb részüket az Egyesült Államok fogadta be. Ott kitűnően bizonyítottak. Az ottani tudományos felmérés szerint ebben a században csak három olyan bevándorlási hullám volt, amelyik kitűnőre vizsgázott, azaz egy generáció után jobban szerepelt, mint az angolszász eredetű lakosság. Ezek:

- a náci üldözés elől menekülő zsidóság,

- a háború elől menekülő dél-koreaiak és vietnamiak,

- az 56-os magyarok.

Mindhárom csoport poklot járt, de diadalt aratott.

József Attilának igaza volt: "Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni." A költő sem azt mondta, hogy a pokol jó, hiszen ő igazán tudta, hogy milyen az. Hanem azt, hogy akik megjárják és túlélik azt, nagyobbak lesznek mint azok, akiknek a könnyű élet adatott meg. A pokol sokakat pusztít el, az igazakat megtisztítja.

A káoszelmélet azt állítja, hogy bizonyos nagyon kishatású esemény, tényező az idők során nagyon jelentőssé válhat. A történelem tele van ezen elmélet igazolásával. Mivel a régebbi korok még meglehetősen sötétbe burkolóznak, csak az utóbbi háromezer évet vizsgáljuk: milyen szerepet játszottak a bekövetkezett változások okai között a kor emberei számára is jelentéktelennek tartott tényezők.

1. A mediterrán térségbe beáramló, eredeti helyén évezredek óta stagnáló egyiptomi és mezopotámiai kultúra kénytelen volt megbirkózni az eredeti bölcsőjétől nagyon eltérő földrajzi, éghajlati és kulturális körülményekkel. Az érintettek között az a kevés, ami a kihívásra adott válaszra egyáltalán képes volt, eredményesen válaszolt, de karakterében egészen más lett. Így jött létre például a görög-római mediterrán kultúra. Egy alapvetően agrárkultúrából alapvetően városi kultúra lett, amely még a saját élelmezésére sem volt képes. Ez a kultúra ugyan sok tekintetben a társadalmi fejlődés fénypontját jelentette, de diadala alig tartott tovább fél évszázadnál.

A mediterrán kultúra bukását, legalábbis évezredes stagnálását elsősorban a keletről behozott betegségek okozták. A vírusokat és bacilusokat nehéz történelemi szereplőknek felfogni, a hatásuk mégis azokénál nagyobb lehet. A történelemformáló esemény azon múlott, hogy e betegségekkel szemben nem volt a térség lakosságának kellő immunitása.

Már itt fel kellett volna figyelni arra, hogy a két ősi öntözéses kultúra ugyan miden irányban terjeszkedett, de magasabb szinten gyökeret verni csak a Földközi-tenger keleti medencéjében tudott.

Tapasztalatai eljutottak a Nílus felső folyásához, egészen Etiópiáig. Ott ki is alakítottak egy sajátságos kultúrát, de az mégis zsákutcának bizonyult, mert nem meghaladni, de elérni sem tudta szülőanyját. Mindmáig elmaradott maradt.

Perzsia és Anatólia is sokat tanult az önözéses kultúráktól, azt képes volt a saját adottságaihoz igazítani, de annál többre nem vitte, ott is több ezer évre megfeneklett. Érdekes módon ez a térség a vallás területében jelentett előrelépést. Egyelőre nincs magyarázat arra, hogy az egyistenhit, az írás és számolás módja felé miért csak ez a térség kultúrája volt képes elmozdulni. A modern világ minden nagy kultúrája a vallást, az írás és a számolás elveit a szír kultúrkörből kapta. Ezzel e térség kultúrája olyan hozományt adott a későbbi Nyugatnak, ami nagymértékben hozzájárult az elmúlt ötszáz év során, és azóta is élvezett fölényéhez. Kevés figyelmet szentel a történelem annak, hogy az egyistenhit, a betűírás és az egyetlen szám hatványára épülő számrendszer milyen óriási szerepet játszott, és egyre inkább játszik a Nyugat sikereiben.

Az egyistenhitű vallás megjelenésének jelentőségét a történelem az egyház történelmi szerepén keresztül ugyan elismeri, de alig találunk politikai és gazdasági történészeknél példát arra, hogy az egyistenhitnek a gondolkodásra való hatását kellően értékelnék.

Az az írásmód, ami a szavakat hangokra bontva rögzíti, tette lehetővé, hogy jó kétezer évvel később az írás és az olvasás, valamint az olcsó és hatékony nyomtatás széles körben elterjedhessen. Ennek már a reformáció során világtörténelmi jelentősége lett, de igazán korunkban válik alapvető előnnyé. Nem gondoljuk eléggé végig, mit jelent, hogy egy kultúrában az írást és az olvasást pár év alatt bárki elsajátíthatja, hogy az írásos kommunikáció könnyen érvényesülhessen. A legtöbb kultúra írásának és olvasásának elsajátítása sokszorosan több időt és energiát emészt fel.

Azt is az ókorból örökölte a Nyugat, hogy a számrendszer egyetlen szám hatványaira épül. Mind a matematikai tudomány, mind a hétköznapi számolás szempontjából óriási előnyt jelent ez a leegyszerűsített számrendszer. Jellemző módon általános elfogadása a gyakorlati gazdasági életben még napjainkban sem fejeződött be teljesen.

Egy próféta elindul a sivatagba elmélkedni, és felismeri, hogy a mindenhatás szempontjából csak egy isten lehet, mert csak egy az igazság, mert a világ teremtése és kormányzása egységes isteni erőt tételez fel. Ez a gondolat mint kis magocska kedvező fogadtatásra talált. Talán azért, mert az önözéses gazdálkodás kultúrája a világi hatalomban az osztatlanságot valósította meg. De nemcsak ezért, hiszen előtte évezredeken keresztül és minden más öntözéses kultúrában élt a több istenben való hit. Ez a kis magocska aztán meghódítja a világnak azt a részét, amelyhez ma az emberiség mintegy fele tartozik, de főleg azt, ami az elmúlt ötszáz évben a világ sorsának alakítójává vált. Nincs szó tehát történelmi eseményről, az egyistenhit forrását nem ismerjük, nem tudjuk, hogy miért éppen Kis-Ázsiában született meg, egymással párhuzamosan, több vallás hite az egyetlen istenben. Legfeljebb a zsidók hivatkozhatnak arra, hogy az ő prófétájuk volt az első, annak elágazásai lettek a keresztény egyházak és a mohamedán vallások. De a szírek és perzsák is hivatkozhatnak arra, hogy az ő kultúrájukban a zsidókétól függetlenül jelent meg az egyistenhit. Elindult a röpke gondolat, és évezredekre minden másnál jobban alakította az emberiség sorsát.

Halvány fogalmunk sincs arról, hogy kinek a zseniális ötlete volt az, hogy nem a szavakat kell leírni, hanem azok hangjait. Így nem sok ezer szóképpel, hanem pártucatnyi betűvel lehet leírni a sok ezer szót. E felfedezés jelentőségét még a tudomány is alig hangsúlyozza, pedig ez az emberi fejlődés egyik legnagyobb találmánya.

Ez is azt bizonyítja, hogy a történelem legfontosabb eseményei nem a mindenkori jelen "fontos" döntései, hanem azok, amiről megjelenésük idején szinte tudomást sem vesznek. Elindul egy röpke gondolat, és évezredekre mindennél nagyobb hatással lesz az emberiség sorsára.

Arról még kevesebbet tudunk, hogy kinek az ötlete volt, hogy a számrendszer egyetlen alapszám hatványaira épüljön fel. Ezzel megteremtődött a matematikatudomány alapja. Mivel az emberek sokkal előbb számoltak mint írtak és olvastak, ez a zseniális találmány csak nagyon lassan terjedt, vált általánosan elfogadottá. A gazdaságban, mindenekelőtt a kereskedelemben még évezredekig tovább élt a nagyon vegyes számrendszer. Sok ezer évvel később az igazi úttörője a francia forradalom lett. Következetes általánossá válása még napjainkban is folyik.

Ez esetben is elindult egy röpke gondolat, ami sok ezer éves folyamat során lassan győzött, de ma már szinte minden kultúrában jelen van.

Az, hogy miért és minek köszönhetően vált jó ötszáz éve a nyugati kultúra a világtörténelem főszereplőjévé, alig van feltárva. Ez nemcsak a múlt megértésének lenne a kulcsa, hanem a jövőhöz is segítene. A jelent sem tudjuk megérteni, ha nem figyelünk fel a látszólag nem is nagyon fontos tényezők hosszú távú hatására.

2. A történelemben sokkal jellemzőbb egy-egy kultúra pusztulása, legfeljebb sok ezer éves stagnálása, mint a kevés fejlődése. A történelem a kultúrák pusztulásának okaival éppen olyan kevéssé foglalkozik, mint azok fennmaradását biztosító okokkal. Vannak ugyan egyértelmű példák is.

Amerika indián kultúrái azért pusztultak el, mert nem voltak képesek ellenállni a nyugati kulturális fölénynek, fegyvereinek, és még kevésbé a velük behozott járványoknak. Ezzel kapcsolatban is szemérmes a tudomány, hagyja a történelmi igazságot a közvélemény előtt rejtve maradni. A két amerikai kultúrát nem a Nyugat fegyveres gyarmatosítása pusztította el, hanem az azzal együtt behozott vírusok, bacilusok, élvezeti cikkek. Százszor annyian haltak meg a bevitt betegségektől, az alkoholtól, mint a hódítók fegyvereitől. Ezt könnyű volna belátni, ha el akarnánk szakadni a tudománytalan történelmi romanticizmustól.

Közgazdász szemmel világos, hogy Amerika meghódítása minél több munkaerőt igényelt volna. Jellemző módon a gyarmatosítók a négerek többségét éppen azokra a területekre telepítették be, ahol korábban az indiánok többsége élt. Amerika a felfedezést követően alapvetően munkaerőhiányos társadalommá vált. Maga a rabszolgarendszer is csak ott alakul ki, ahol a munkaerő a pénznél is többet ér.

Amerikával egy időben más kultúrákat is megszállt a nyugati gyarmatosítás, azok mindegyikének mégis megmaradt, sőt ennek következtében szaporodott a népessége. Miért? Mert az ottani lakosság az előző évezredek során még a gyarmatosítóknál is erősebb immunitást szerzett a kor vírusaival és bacilusaival szemben. Az európai emberek immunitása az időszámításunk körüli időben, majd a keresztes hadjáratok során alakult ki.

A Római Birodalmat, illetve a mediterrán térség embereit a keleti kereskedelem és a keleti hadjáratok során fertőzték meg a keleti betegségek kórokozói. Így pusztult el a városi lakosság többsége, majd ennek következtében a mediterrán térség politikai, katonai, kulturális és gazdasági fölénye is megroppant. Nem az erkölcsök, hanem az egészségügyi helyzet buktatta meg a Római Birodalmat, ásta alá a mediterrán térség korábbi kulturális és gazdasági fölényét.

Ezer évvel később a megerősödött Nyugat majdnem belepusztult a keresztes háborúk okozta egészségügyi kihívásba. Végzetes méretű pusztulását csak három tényező hárította el:

Nagyon alacsony volt a térség urbanizációja. E kor feudális Nyugat-Európája még alapvetően falusi társadalom volt, azaz a népességnek csak elenyésző hányada koncentrálódott, és az is csak viszonylag kis városokban.

A tél elpusztította a kórokozókat. Mind a Római Birodalom keleti kereskedelme, mind a keresztes háborúk által behozott kórokozók többsége nem élte túl a fagyos telet. A tél elvégezhette a fertőtlenítést. Kivételt a keleti sztyeppék pásztorai által behozott kórokozók jelentették, azok ugyanis ellen tudtak állni a nyugat-európai enyhe teleknek.

Ideje volna, hogy felismerjük: a legfőbb emberi cél maga az élet. Ezért aztán a járványok, a betegségek történelmi szerepe sokkal nagyobb, mint az államoké, azok uralkodóié, a háborúké. A történészek mégis elsősorban ezekkel foglalkoznak. Itt csak megemlítem, hogy a történelem során sokkal többen haltak meg a hadviselés okozta egészségügyi problémák és éhínségek következtében ágyban, mint a fegyverek által a csatatereken. Ez még e században is így volt, és még sokáig így is marad. A hunok, avatok, magyarok, tatárok, majd a törökök nyugati hadjáratai sokkal több egészségügyi áldozattal jártak, mint amekkora a fegyverek által megöltek száma.

Az ugyan nem a történész feladata, hogy mikor és milyen okokból kezd el egy kórokozó virulensebbé válni, kik voltak azok, akik ezeket behozták, de súlyának megfelelően kellene vizsgálni, hogy milyen népességpusztítással jártak a különböző betegségek, járványok. E téren legfeljebb a patkányokig jutottak el, de még azok hatásával sem a szerepének megfelelően. Az egészségügynek a történelemben játszott szerepe is jól értelmezhető a káoszelmélet alapján: olyan, látszólag jelentéktelen folyamatok indulnak el, amelyeknek még a keletkezése is feltárhatatlan, de ezek aztán kiválthatnak olyan történelmi folyamatokat, melyeket később akár katasztrófáknak is tekinthetünk.

Ma már senki nem vitatja, hogy elsősorban a betegségek, főleg a járványok elleni harcnak köszönhető a világ népességének e századi robbanásszerű növekedése. Ennél fontosabb történelmi eseményt nem fog feljegyezni az utókor, mégis a kor történésze alig tesz róla említést. Legfeljebb mint tényt állapítja meg, de a kiváltó okokat nem tartja említésre méltónak. Ezzel szemben részletesen felsorolja a század politikai eseményeit, amelyek hatása el fog tűnni történelem lomtárában. A jelen századról ezer év múlva elsősorban azt fogják megem-líteni a történészek, hogy megsokszorozódott az előtte évezredek alatt is alig növekvő népesség. Ehhez képest másodrendű események fogják tekinteni e század tudományos és technikai forradalmát, a világ fejlett és elmaradott része közötti szakadék vészes kitágulását, a fejlett világban a képzetlen rétegek erkölcsi és anyagi leszakadását. Viszont meg sem fogják említeni a két világháborút, általában azt, amit ma a történészek fontosnak tartanak.

Feleségem aggodalmakkal teli előzmények után egy gerincműtétre került be egy kórházba, ami mind szakmai szempontból, mind a szociális szelleme alapján csupa kellemes meglepetéssel szolgált.

Felvetődött a kérdés: Miért lehet az egyik egészségügyi intézmény alapvetően más, hatékonyabb, korszerűbb és ugyanakkor emberibb, mint a többi?

A kézenfekvő magyarázat a vezető személye. Róla keveset tudok. Amerikában járt, családszerető, nagy tekintélye van a szakmában, és mormon. Az, hogy az Egyesült Államokban járt, meglátszik a profi szervezésen és a szaktudásigényen. Fegyelem, rend, tisztaság a jellemző. Olyan, mint egy amerikai kórház, azzal a különbséggel, hogy nem uralkodott el benne a technika. Jelen van a szakszerűség, de nem vált a humánum elnyomójává. Ez azért fontos, mert a jellemző amerikai kórházakban a humánum elveszik az egyre nagyobb munkamegosztás és a technikai eszközök bűvöletének a világában.

Jó volt a profizmust látni, mert nálunk az egészségügyben az amerikaihoz képest az orvosok között jellemző a magas intellektuális és szakmai képzettségi szint, de kevés a profizmus. Az orvosok kicsit hősöknek érzik magukat, akik a maguk nyugati szintjén kénytelenek keleti körülmények között dolgozni. Ez alatt nemcsak a szegényes hotelellátást, hanem a felszereltséget is értve. A Keletnek és a Nyugatnak ez a keveredése egyáltalán nem volt jellemző erre a kórházrészlegre.

Mindig nagyon örülök, ha népem elitje nem az országot, az egész népet akarja megváltani, hanem a maga működési területén igyekszik felzárkózni a világ élvonalába. Többet használ a nagy ügynek az, aki megoldja a saját települése, iskolája, kórháza, osztálya problémáit, mint aki állandóan valamiféle országos szintű politikai megváltás érdekében nyüzsög.

Annak a magyarázatát, hogy ez a kórházi részleg valóban európai, a főorvos tehetségében és felekezeti hovatartozásában vélem. Ő ugyanis tehetséges, és mormon.

Számomra a tehetség és a tudás önmagában nem sokat mond. Van ugyanis egy értékelési képletem: az egyén értéke egy szorzattal kvantifikálható. A tudását, a tehetségét és az erkölcsét kell összeszorozni. A szorzat nagysága fejezi ki az értékét. Ennek a szorzatnak az a sajátsága, hogy az első két tagja abszolút érték, vagyis mindig pozitív előjelű. A tudás és a tehetség a nullánál kezdődik. A harmadik tagja azonban lehet negatív is. Vagyis a rossz erkölcs annál nagyobb társadalmi kár, minél több tudással, és minél nagyobb tehetséggel párosul.

Számomra a mormon különleges keresztény felekezetet jelent. Övék az a keresztény egyház, amelyik nem, illetve a legkevésbé tévedt el az ipari forradalom után, a kapitalizmus viszonyai között. Képes volt lépést tartani a tőkés viszonyokkal, ugyanakkor megőrizte, sőt tovább erősítette a kereszténység szociális jellegét.

Az ipari forradalommal a nyugati kultúra ugyanis speciálissá vált abban a tekintetben is, hogy a vallás és a gazdaság, a vallás és a reáltudományok közötti kapcsolat meggyengült, másodlagossá vált. Ez annál is meglepőbb, mivel előtte ezer évig éppen a nyugati kultúra volt az, amiben a vallás, a klérus szerepe a legerősebb, a világi hatalomtól leginkább független volt.

Minden más kultúrában a klérus nagyon fontos szerepet játszott mind a politikában, mind a gazdaságban, de azért a világi hatalom elsődlegessége nem volt megkérdőjelezhető. A nyugat-európai középkor abban is speciális volt, hogy abban a klérus és a világi vezetés szinte egyenrangú szerepet játszott.

Az ipari társadalomban a tőke uralmának nem volt szüksége az erkölcsök erősítésére, ezért a vallásra sem. A gyáripari termelés közvetlenül nem igényelt erkölcsi fegyelmet, ahhoz bőven elég volt az a puritanizmus, amit az előző századokból örökölt. A munkástól fegyelmet és nem erkölcsöt követelt meg a technikai eszközök működtetése, hasznosítása. Az ugyan igaz, hogy az ipari társadalom e század közepéig sikeresen csak ott valósult meg, ahol a puritán erkölcs volt a jellemző, de ebből nem volt annyira szüksége, ami spontán öröklődött. A tőkés társadalomban az erkölcs nem szorult fejlesztésre, karbantartásra. A tőkés társadalom a tudományos és technikai forradalom, a szolgáltatások térhódítása és az életszínvonal emelkedése előtt még arra sem szorult, hogy az erkölcsöket karbantartsák, nemhogy javítsák. A tőkésosztály ezért engedhette meg magának, hogy a vallást leválassza a politikáról és a gazdaságról. Az erkölcs helyett elég volt a nyomor, a munkanélküliség fegyelmező ereje.

A jelen század közepére egészen más társadalmi viszonyok alakultak ki.

a. A munkaerő tudását meg kellett sokszorozni.

b. A tehetségek feltárása lett a fejlődés alapfeltétele.

c. Az erkölcstől függött az első két feltétel értéke.

Lényegében ezt fejezi ki a fent említett értékmérő szorzat.

A modern társadalmakban egyre világosabbá válik, hogy az erkölcs lett a társadalmi fejlődés leggyengébb láncszeme. A következő évezred küszöbén a népek közötti versenyben való szereplés elsősorban az erkölcsök erején fog múlni. Ebből fakadóan a nyugati kultúrában is helyre kell állítani a vallások korábbi jelentőségét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a vallásoknak ugyanazt az erkölcsöt, és azt ugyanazokkal az eszközökkel kell alakítania, táplálnia, csak azt, hogy a vallások reneszánszának kell eljönnie.

A teológusok még mindig csak a vallásuk állandóságát hangsúlyozzák, a kultúrákhoz és a változó körülményekhez, vagyis a térben és az időben való igazodásukat elhallgatják. Ez azzal magyarázható, hogy a társadalom fejlődése minden korábbi szakaszában a vallás legfontosabb feladata volt a tradíciók állandósága. Az egyszerűen újratermelő társadalmakban, vagyis azokban, ahol a termelés technikája, volumene még több évszázad alatt sem változott érezhetően, a társadalom létének egyik alapfeltétele volt ennek a változatlanságnak a változtathatatlanságként való felfogása. Ez volt a vallások feladata.

Minden vallás azt hirdette, hogy az élet szabályai nem emberi, hanem isteni eredetűek, azokon embernek nem szabad változtatnia. Ez nem csak az erkölcsi szabályokra volt érvényes, hanem még a technikaiakra is. Jellemző módon a technikai ismereteket, a tüzet, a haszonnövényeket, a háziállatokat, a kohászati eljárásokat az istenek hozták le a földre. Nem ismerek egyetlen vallást sem, amelyik buzdítana a fejlődést szolgáló újra. Minél ősibb egy vallás, abban a tradíciók megsértése a legnagyobb bűn. Jellemző módon még a találékony görögök drámái is azzal foglalkoznak, hogy milyen büntetés vár azokra, akik megsértik a hagyományok előírásait.

A vallások voltak ugyan a tudás terjesztői, de ez a tudás nem arra szolgált, hogy valami újhoz lehessen eljutni, hanem a meglévő tudás elsajátítására korlátozódtak.

Kevesen veszik tudomásul, hogy a kereszténység minden más vallásnál jobban volt képes egyrészt a befogadó kultúrához, másrészt annak időbeli változásaihoz igazodni. Ez a képessége azért maradt mindmáig rejtett, mert a keresztény felekezetek klérusai erőnek erejével a vallásuk örökös jellegét, változatlanságát hangsúlyozták, igyekeztek elhallgatni azt, hogy mennyiben változott a körülményekhez való alkalmazkodása során.

A tények azt bizonyítják, hogy a kereszténységnek annyi formája volt és van, ahány kultúrába sikerült beépülnie. Illetve a kereszténység azért lehetett világvallás abban az értelemben, hogy egy időben különböző kultúrákban terjedhetett el, mert képes volt sikerrel alkalmazkodni azokhoz. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy annyiféle kereszténység van, ahány kultúrának a vallásává vált. Ez még az egyetlen felekezeten belül is igaz. Vegyük csak a legnagyobb és leginkább centralizált felekezetet, a római katolikust. Az elmúlt kétezer év alatt történt változásairól később részletesen szólok. Most csak a jelenlegi formáit nézzük. Egészen más a lengyelek, a hollandok, a latinok, az afrikaiak katolicizmusa. Ők csak abban közösek, hogy ugyanahhoz a valláshoz tartozóknak tekintik magukat, de az életvitelük, a gyakorlatban az erkölcseik is nagyon eltérőek. Sokkal jobban hasonlít a holland katolikus és lutheránus erkölcse, életvitele, viselkedése egymáshoz, mint ezeké a velük azonos felekezeti hovatartozású más kultúrában élőkéhez. A vallásoknak a kultúrához való adaptációját azért nem vesszük tudomásul, mert a vallási hovatartozást nem az emberek tényleges viselkedése, hanem a felekezeti besorolásuk alapján állapítjuk meg.

A vallások nemcsak térben, a befogadó kultúrához igazodnak, hanem időben is. Ha az elmúlt kétezer év keresztényei ma találkoznának, aligha éreznék azonos valláshoz tartozónak magukat.

Az elmúlt kétezer év során nemcsak az európai kultúra ment át alapvető minőségi változásokon, hanem annak a vallása is. Nem arra van szükség, hogy a megváltozott vallási tartalom alapján megváltozott vallásról beszéljünk, csak arra, hogy minden felekezet vegye tudomásul, hogy a múltban is változott, méghozzá nagyon lényegesen, és, hogy a belátható jövőben még inkább változnia kell. A vallások csak azért képesek túlélni a nagy történelmi, társadalmi változásokat, mert képesek igazodni azokhoz. Nemcsak a nyugati kultúra ment át a legtöbb és legnagyobb változáson, de vallása, a kereszténység is.

A kereszténység eredetileg zsidó szekta volt, tágabban értelmezve sémita vallásként indult. Ebből a szűk keretből Szent Pál tágította ki a görög-római kultúra számára elfogadható egyistenhitté.

A kereszténység történetét az alábbiak szerint szakaszolhatjuk:

A fenti periodizálás a kereszténység történetének rövid magyarázatát igényli.

A kereszténység egészen az ipari forradalomig mindig szoros kapcsolatban volt a kor gazdasági valóságával.

Kezdetben csak a városi lakosság vallása volt. Ebben a tekintetben folytatta mind a zsidó, mind a görög-római tradíciókat.

A zsidóság az állama megszűnése után kényszerült arra, hogy mint a saját állami hatalmát nélkülöző nép, más államok, más kultúrák és más népek városaiba épüljön be mint kereskedő, vagy iparos.

A görög-római tradíció pedig tipikusan városokra épült. A faluról, a mezőgazdaságról szinte megfeledkezett, azt alacsonyabb rendű gyarmatnak tekintette, s úgy is zsákmányolta ki.

Az ipari forradalomig a politikai hatalom, a gazdaság és a kultúra csak a városban emelkedhetett olyan szintre, amelyen már nagy társadalmi szervezetek jöhettek létre. Ezért marad egészen a nyugat-európai középkor derekáig az európai kultúra városi kultúra, az európai vallások városi vallások.

Nem találkoztam magyarázattal arra, hogy miért lehetett a Szent Pál-i kereszténység olyan sikeres a Római Birodalom egész területén, sőt keletre még azon is túl, annak ellenére, hogy ez a terjeszkedése ötszáz éven keresztül nagyon eltérő kultúrákat érintett. A magyarázatot ugyanabban látom, mint amiben pár száz évvel korábban Nagy Sándor elképesztő sikereit: a görög polisz-kultúra olyan szabadságot kínált a sémita térség városi polgársága számára, ami az ott jellemző korlátlan diktátori hatalmak viszonyai között nem volt elképzelhető. A sem politikai, sem vallási szabadságot nem ismerő kisázsiai városlakók örömmel fogadták a nem a világi hatalomhoz kötött új vallást. Ebben a térségben a korai kereszténység jelentette az első lépést a viszonylag szabad és a mindenkori politikai hatalomtól viszonylag független vallásválasztás szabadsága felé. A korai kereszténység püspökei nem állami tisztviselők voltak, mint korábban a pogány vallások papjai. Nem a világi hatalom volt a legfőbb egyházi hatalom, hanem a térség patriarchája.

A mohamedán hódítás előtt a kisázsiai és afrikai kereszténység azért terjedhetett el, mert még nem követelte meg a Rómának, vagyis a mediterrán kultúrának való alárendeltséget. Az öt pátriárka öt kultúrát képviselt. Konstantinápoly, Jeruzsálem vagy Alexandria sokkal nagyobb városok és sokkal nagyobb kulturális központok voltak, mint Róma. Sajnos a később egyértelmű vallási központtá vált Róma máig igyekszik ebben a tekintetben is elhallgatni a tényeket. Ezt annál könnyebben megteheti, hiszen az öt patriarchátus közül csak kettő őrizte meg, sőt terjesztette ki befolyási térségét és eredeti jelentőségét, Róma és Konstantinápoly. Jeruzsálemnek pedig csak szimbolikus szerep maradt. Elég arra gondolni, hogy mennyivel több antik és vallási iratot, dokumentumot őrzött az első századokban Alexandria mint Róma, mennyivel több keresztény teológus lakott ott mint Rómában.

A Mediterrán Térség polisz-kultúrája, még inkább vallása akkor került kritikus válságba, amikor a nagy létszámú lakosságot biztosító városi életet lehetetlenné tették a keletről behozott betegségek. Tradíciójából, múltjából tovább élt a városi kultúra városok nélkül. Ezt a sokáig egyébként sem tartható helyzetet még válságosabbá fokozta pár évszázaddal később az, hogy a térség keleti fele mohamedán vallásra tért át. A kisázsiai és az észak-afrikai területeinek elvesztése következtében a kereszténység lényegében csak Európa, a mediterrán kultúra városi vallása maradt.

Még a történészek sem fordítnak kellő figyelmet arra a tényre, hogy mit jelentett az, amikor egy, a városokra épülő kultúra és annak birodalma elvesztette alapját, a városokat. Előbb a városi lakosság megnövekedett halandósága elleni kétségbeesett, lényegében kilátástalan védekezés emésztett fel korábban elképzelhetetlen erőforrásokat, majd mindezek ellenére maguk a városok is szinte megszűntek, falvakká zsugorodtak. Az időszámításunk körüli időben már a városi lakosok vízzel és borral, azaz egészséges itallal való ellátása többe került, mint a lakosság étkeztetése. Ez sem tudta megállítani a halandóságot, a városok elnéptelenedtek.

Még kevesebb figyelmet szentelnek a történészek annak a ténynek, hogy a hadseregeket nem lehetett fenntartani a Mediterrán Térségben, mert azokat a járványok gyorsan elpusztították. Nem véletlenül a harmadik századtól a császári haderő vagy az Alpoktól északra, vagy Egyiptomba települt. A Római Birodalom központja városok és hadsereg nélkül maradt, azaz kiüresedett.

A középkor küszöbén a térség új vallása, a kereszténység is válságba került. A mohamedán térítés következtében elvesztette keleti, nagyobbik felét, a nyugati felében pedig már régen nem voltak jelentős városok.

Ezzel a válságával egy időben azonban megindult a fellendülés az Alpoktól északra lévő, még szegény, és alig urbanizált Nyugaton. A kereszténység ekkor ebben a térségben kettős diadalt arat: egyrészt meghódítja a falvakat, azaz a térségben élő lakosság nagy többségét, másrészt messze átlépi a Római Birodalom volt határait.

Az is feledésbe merült, hogy Európában a kereszténység először Írországban lépi át a Római Birodalom határát. De nem is ez a területi kilépés a fontos, hanem az, hogy az írek lesznek az első keresztény nép. A korabeli Írországban nincsenek városok, mégis átvesznek egy városi vallást. Miért? Mert az ír társadalmat erősen nyomorította az öröklési jog, hogy minden vagyon és rang az elsőszülött fiút illeti meg. Ebből fakadóan a nem elsőszülött fiúk vagyon és gazdasági feladat nélkül maradtak, bárdok lettek. Óriási ötletnek tűnt a keresztény klérus bevezetése. A bárdok keresztény papok, döntően szerzetesek lettek, és ahogyan korábban a vidéki nép bárdjai voltak, a vidéki nép papjai lettek. Európában minden bizonnyal az ír volt az első keresztény nép. A kontinensen a kereszténység ugyanis nem ment vidékre, jellemző módon a vidéki embert latinul poganus-nak hívta.

Az ír kereszténység jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha arra gondolunk, hogy ebben az időben Európa lakosságának legfeljebb huszada, az Alpoktól északra legfeljebb ötvenede volt városi lakos.

A klasszikus kultúra katasztrofális politikai, vallási és gazdasági válsága egybeesett azzal, hogy Nyugat-Európában lehetővé vált a magaskultúra alapjait jelentő fejlett mezőgazdaság és kellő szintű urbanizáció.

Nyugat-Európában akkor jelent meg a fejlettebb mezőgazdasági termelés, amikor az eddig lényegében csak mediterrán és urbánus kereszténység legsúlyosabb válságát élte át. Elvesztette a gazdaságilag fejlettebb és urbanizáltan maradt keleti felét, a nyugati fele pedig városok nélkül visszazuhant a barbárság kulturális és gazdasági szintjére.

A történészek is szem elől tévesztik, hogy az első ötszáz év kereszténysége eredeti területén vagy megsemmisült, vagy kulturális és gazdasági súlyát vesztett lett. A kor öt patriarchátusa közül három elmerült a mohamedán tengerben, a negyedik, Konstantinápoly pedig elérhetetlen messzeségben, idegen kultúrkörben maradt. Ebben a helyzetben kínálkozott Róma kereszténysége számára a nyugat felé való terjeszkedés. Szerencsére éppen ekkor jelent meg ott a kultúrát már hordani képes mezőgazdasági termelés, a hármas vetésforgó, és ebből fakadóan a minimálisan megkövetelt urbanizáció.

A kereszténység csak ekkor, a IX. századtól kezdve válik a város, a polisz, az ott élő iparos és a kereskedők vallásából a lakosság óriási többségét kitevő földművelők és az ugyancsak vidéken élő földesurak társadalmának vallásává. Előtte a kereszténység a városi polgárok, iparosok, kereskedők, katonák vallása volt, most döntően a vidéken élő földesurak és jobbágyok vallása lett.

Jellemző módon ettől kedve jó ötszáz éven keresztül a kereszténység bástyái nem is a városokban székelő püspökök vezette klérus, hanem a vidéki központú apátságok lettek. Még nincsen felderítve, hogy a döntően már római tradíciókat öröklő városokban székelő püspökségektől miért különülnek el a vidékre települt, döntően agrárjellegű apátságok.

Csak az öntözéses kultúrákban vállalt a vallás, illetve a klérus olyan fontos szerepet a gazdaságban, mint amilyet a keresztény egyházi szervezet ért el a középkorban. Ez az egyházi szerep egészen az ipari forradalomig tartott.

A mezőgazdaság, az élelmiszer-feldolgozás, az építészet technikai fejlődésének, és az ezeket tápláló tudományoknak a motorjai a szerzetesrendek lettek. A klérus pedig szorosan összefonódott a földbirtokosi hatalommal, vidéken pedig a földműves nép életével.

A középkori kereszténység a magas kultúrák vallásai között első és egyetlen volt, amelyik főleg a mezőgazdaságra, a vidékre támaszkodott. Ennek köszönhette szinte páratlan befolyását mind fent a politikai, mind a kulturális hatalomban, mind lent a nép között.

A középkor derekától az ipari forradalomig a nyugati kultúrát a vallásnak és a gazdaságnak ez a szoros összefonódása jellemezte. Ez szakad meg az ipari forradalommal. Az egyházak nem találták fel magukat a berobbant tőkés viszonyok között. A tőkéseknek meg nem volt szükségük a politikában és a gazdaságban velük konkuráló egyházakra. Örömmel távolították el azokat a politikából.

Korábban az egyházak számára a földtulajdon jelentette a gazdagságot, a fő jövedelmi forrást. Az egyháznak ehhez megfelelően óriási földterületek voltak a birtokában. Az erősödő államok már a protestáns vallások megjelenését is felhasználták arra, hogy az egyházi vagyont megkaparintsák. Az ipari forradalom után pedig a megmaradt egyházi föld birtoklása egyre kevesebb jövedelem forrása maradt. A gazdasági hatalom már szinte csak a tőke tulajdonlásától függött. Ezen a téren azonban az egyházak szegények maradtak.

A protestáns vallásokban már jóval az ipari forradalmat megelőzően megindult az igazodás a kor követelményeihez, a fokozódó urbanizációhoz. A gyáriparra épülő kapitalizmus megjelenése előtt a puritán civilizációjú társadalmak vallási téren - ellentétben a mediterrán térség katolicizmusával - már igazodtak az új igényeihez. De ez az igazodás megállt a városi polgárok, a tőkések megértésénél, de nem jelentett gazdasági szerepvállalást. A protestáns egyházak már előzőleg elvesztették a gazdasági hatalmukat azzal, hogy a korábbi egyházi földvagyon nagy része elveszett.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az egyházi adózás mértéke milyen jelentősen csökken a reformáció során. A reformáció jelentős mértékben az egyházi adózás elleni lázadás is volt. Nemcsak az egyházi adó mértéke csökkent jelentősen, de megszűnt annak a nagymértékű Rómába való koncentrációja. Korábban minden egyházi adó végső élvezője Róma volt. A hívők egyházi adójának kis része maradt a helyi adófizető gyülekezeteknél, azok legfeljebb a püspökséghez befolyt adóból kaptak vissza valamit. A reformáció nem csak az adó nagyságát csökkentette, hanem annak kivetője, élvezője is elsősorban a helyi gyülekezet maradt. Alig esik szó arról, hogy Európa történelmének legnagyobb adóreformját a reformáció hajtott végre.

Talán még ma sem lehet felmérni annak a jelentőségét, hogy a XVIII. századtól kezdve a vallások klérusa kivonult a gazdaságból. A társadalmi változások hívei csak azt látták, hogy a társadalmi és gazdasági haladás érdekében a konzervatív erővé vált felekezeteket ki kell szorítani a politikai hatalomból, ennek megfelelően megfosztani a vagyonuktól. Erre szükség is volt, mivel az egyházak, minél vagyonosabbak voltak, annál inkább fékezték a társadalmi és gazdasági haladást. De mi lett volna akkor, ha az egyházak nem a fék, hanem a motor szerepét vállalják magukra? Nehéz belátni, de minden bizonnyal meggyorsította volna a Nyugat egyébként is viharos iparosítását, ha a keresztény egyházak a birtokukban lévő szellemi tőkét, tudást a technikai találmányokra, azok bevezetésére hasznosítják.

A társadalmi és gazdasági konzervativizmust leginkább a katolikus egyház képviselte. A földben és felhalmozott kincsekben lévő, tehát jövedelmet egyre kevésbé biztosító vagyonát betegesen védte, ugyanakkor szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy valóban jövedelmet termelő vagyona legyen. A katolikus egyház nem vette tudomásul, hogy a korábbi politikai hatalma, befolyása vagyonán és gazdasági szerepvállalásán alapult, azok elvesztése után reménytelenné vált a politikai befolyásának megtartásához való ragaszkodás. Ezzel a reménytelen pozícióvédő konzervativizmusával elvesztette a társadalom progresszív elemeinek támogatását. A katolikus egyház a korábbinál sokkal gyorsabban változó korban a haladás helyett az azzal szemben való reménytelen védekezés stratégiáját választotta.

A protestáns egyházak nem rendezkedtek be hasonló védekező, konzervatív szerepre, mert sem sok földjük, sem sok vagyonuk nem volt.

A keresztény felekezetek az ipari forradalom után a csökkent gazdasági súlyuk kárpótlásaként egyre inkább a szociális kérdések felé fordultak. A tőkés társadalmat javítani, hibáit karitatív munkával mérsékelni akarták, majd magát a tőkés társadalmat, legalábbis annak a legelvadultabb latin-amerikai formáit is bírálni kezdték. A kereszténység a korábbi társadalomformáló szerepét felcserélte a társadalmat bíráló és az elesetteket segítő szerepre. A korábbi aktivitását passzívra váltotta. Ez történelmi hibának bizonyult.

Az ipari forradalmat követően a keresztény vallás gyökerét jelentő zsidóság vallása éppen fordított szerepet játszott: egészen az ipari forradalomig a nyugati gazdaságban elért kulturális és politikai súlyuk viszonylag jelentéktelen maradt. A nyugati feudális társadalomban képtelenek voltak megtalálni a szerepüket. Annál inkább az ipari forradalmat követően. Külön szerencséjük volt, hogy őket a mezőgazdaságból kizárták, a városokba, a kereskedelembe, az iparba kényszerültek akkor, amikor már ezek jelentették a gyorsabb érvényesülést. Ez lett a következménye annak, hogy éppen amikor a keresztény egyházak gazdasági befolyása csökkent, a zsidóságé számarányához képest óriási mértékben megnőtt.

Ha eltekintünk a mohamedán vallás elterjedésével izolálódott kopt kereszténységtől, akkor az a Szent Pál-i kereszténység lényegében közel ezer évig csak a görög-római kultúra vallása volt. Írországtól eltekintve, nem terjedt túl a Római Birodalom határain, és azon belül a városokon.

A nyugat-európai középkort két alapvető változás jellemzi:

a. Messze túllépte a Római Birodalom határait, befogadta mind Észak-Nyugat-Európa germán, angol-szász és skandináv, mind Kelet-Európa szláv népeit. Ebből származott aztán az első nagy egyházszakadás. Nyugat- és Kelet-Európa alapvetően eltérő kulturális öröksége és gazdálkodási módja nem viselte el a közös vallást. Minél nagyobb lett a pápaságon belül a nyugat-európai súly, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy Rómában nem székelhet a kelet-európai kereszténység feje. Ehhez járult az is, hogy Európa nyugati felén a klérus és a világi hatalom egyensúlya alakult ki, a kelet-európai sztyeppék kultúrája viszont nem ismerte a világi hatalom megoszlásának bármiféle kompromisszumát.

b. A városok, az ipar és a kereskedelem vallásából a vidék és a földművelés vallása lett. A görög-római kultúra és gazdaság lényegében városi, ebből fakadóan az ipar és a kereskedelem igényeihez igazodó volt. A nyugat-európai középkor társadalma viszont egyértelműen a mezőgazdaságra épült.

Miért?

Mert a nyugat-európai feudalizmus gazdasága nagyon atomizált volt, a munkaerő óriási többsége önálló kiscsaládi gazdaságban működött. A jobbágy ugyan jogilag kiszolgáltatott volt a földesurával szemben, de a gazdasága napi kérdéseiben mégis önállóan döntött. A gazdasági atomizáltságot csak a nagyon erős erkölcs tartotta össze. Nem volt mód arra, hogy a társadalmi érdeknek megfelelő gazdasági cselekvést a hatalom közvetlenül, erőszakkal kényszerítse ki. Mivel a viselkedést, a munkafegyelmet a parancs, az erőszak nem kényszeríthette ki, az erkölcsnek kellett ellátnia ezt a szerepet. Könnyebb ezt belátni, ha arra gondunk, hogy a rabszolgatársadalomban nem volt szükség a munkaerő erkölcsére, a tulajdonosa számára közömbös maradhatott, hogy annak mi az erkölcse, a vallása, hiszen erőszakkal is kikényszeríthette akaratát.

A nyugat-európai középkorban azért vált fontossá az egész társadalmat fentről lentig átfogó vallás, mert a jobbágyrendszer önmagában nem biztosította a társadalmi érdek érvényesülését, az erőszak nem tölthette be a kikényszerítő szerepet. A gazdaságilag autonóm jobbágycsaládot csak az erkölcse kényszerítette nagyobb szorgalomra, a közösségéhez való szoros alkalmazkodásra.

A nyugat-európai középkorban azért volt olyan fontos szerepe a vallásnak, ennek érdekében a klérusnak, mert az a társadalom egységes és nagyon szigorú erkölcsi magatartást követelt meg. A térségre jellemző gazdaságilag független jobbágyság csak ott működhet hatékonyan, ahol a puritán erkölcsök válnak jellemzővé. Előbb lett Európa észak-nyugati része puritán, aztán alkalmazkodott ehhez a puritanizmushoz a kereszténysége, azaz a reformáció minden felekezete.

Nem állja meg a helyét az az általánosan elfogadott nézet, hogy a nyugati puritanizmust a protestáns felekezetek alakították ki. Az igazság ennek az ellenkezője: a protestáns felekezetek jelentették a más évszázadokkal korábban kialakult, jellemzővé vált puritán erkölcsökhöz igazodott vallást. A puritán erkölcsök kialakítója a jobbágyrendszer volt, amiben a növénytermelés a kiscsaládra, az állattenyésztés pedig a falusi közösségre épült.

A középkor végére megszűnik a Földközi-tenger a keleti kereskedelem, az ipar, a polgárosodás központja lenni. A világkereskedelem számára a legkedvezőbb kikötőhelyeket kontinensünk nyugati partja kínálja. Nyugat-Európa lesz a kontinens gazdasági centruma, és ennek megfelelően egyre jobban urbanizálódik. Az a tény, hogy a városok és azok polgárai ebben a térségben tesznek szert a legnagyobb gazdasági, majd politikai súlyra, megkérdőjelezi azt, hogy Európa vallási, kulturális és gazdasági központja továbbra is Róma maradjon, hogy a vallás tovább cipelje a teret vesztő mediterrán kultúra sallangjait. Ahogyan az észak-nyugat-európai kultúra és gazdaság önállóvá válik, meg kell történnie a vallási önállósulásnak is.

Ezzel az európai kereszténység már három nagy részre válik szét. Más kereszténysége lesz a Mediterrán Térségnek, más Nyugat-Európának és más Kelet-Európának.

Ugyanakkor ebben a korban válik a kereszténység európai vallásból világvallássá. Ahol a nyugat-európaiak gyarmatosítanak, ott a protestáns, ahol a latinok, ott a katolikus kereszténység ver gyökeret.

A kapitalista társadalom kereszténységét elsősorban az jellemzi, hogy a vallás és a felekezetek politikai jelentősége a társadalom gazdasági sikereivel párhuzamosan csökken. A korábbi értelemben vett vallásosság csak ott marad fent, ahol a mediterrán népek gyarmatosítása nem járt a világszínvonalhoz való gazdasági felzárkózással, elsősorban a latin-amerikai társadalmakban. Már a protestantizmus elterjedése korában a keresztény felekezetek között a lakosság életszínvonalát tekintve a protestánsok voltak az első, és a pravoszlávok az utolsó helyen. Ha ezt az európai keresztények átlagos életszínvonalát, illetve az átlagos egy lakosra jutó nemzeti jövedelmét 100-nak véve fejeznénk ki, azt kapnánk, hogy a katolikusoké 100, a protestánsoké 150, a pravoszlávoké 60. Ezek az arányok mára körülbelül a következők: a katolikusoké 100, a protestánsoké 200, a pravoszlávoké 30. Még szélsőségesebb ez az arány a két Amerikában. Ott, ha a katolikusoké 100, a protestánsoké 400.

Ezek a számok csak részben jelentik azt, hogy a különböző keresztény felekezetek gazdasági hatékonysága különbözik ennyire, hanem elsősorban a különböző felekezetek mögötti kultúrák gazdasági alkalmasságát tükrözik. Ezt jól jellemzi, hogy az Egyesült Államokban az angolszász, germán és skandináv bevándorlók utódai lényegesen jobban élnek, iskolázottabbak mint a latin népek utódai. Az előbbiek többségükben protestánsok, az utóbbiak katolikusok. De tegyük hozzá, hogy Hollandián belül vallási alapon nem mutatható ki különbség.

Ez a kereszténység röviden azzal jellemezhető, hogy erkölcsei ott élnek sokkal jobban tovább, ahol bekövetkezett a másoknál gyorsabb gazdasági és kulturális fejlődés, ahol ugyanakkor az egyház és a vallás a politikai és a gazdasági életben háttérbe szorult. És ott a legkevésbé keresztényi az erkölcs, a mindennapi élet, ahol a viszonylagos társadalmi és gazdasági lemaradás a jellemző.

Az élet keresztény tartalma a skandináv országokban maradt erős, sőt válik egyre erősebbé. Ezzel szemben a latin-amerikai országokban a legfeltűnőbben maradt fent a vallási élet minden szertartása, formai eleme, a keresztényi erkölcs azonban éppen ott veszett el a leginkább.

A fejlett és gyorsan változó gazdaság, a magas életszínvonal, ugyanakkor a népesség csökkenése is a nyugati kultúrában új igényeket támaszt a vallással, a nyugati kultúrkörben a kereszténységgel szemben.

A jelenkor fejlett és gazdag társadalmában ismét az erkölcs lett a legszűkebb keresztmetszet. Érdekes ebből a szempontból végigmenni ismét a kereszténység történetén:

1. Az első közel ezer évben a városok megromlott erkölcseit kellett megjavítani. Ezért lett az európai kereszténység a városok szigorú erkölcsű vallása.

2. A feudális viszonyok között az erkölcsöt ki kellett terjeszteni a mezőgazdasági vidékekre. Így lett a kereszténység Nyugaton az egész nép szigorú erkölcsű vallása. Ez a magyarázata annak, hogy a középkorban nemcsak a vallás, de a klérus is olyan fontos szerepet játszott.

3. Az újkor hajnalán a kereszténységet a felgyorsult urbanizáció és a városok megerősödött gazdasági szerepéhez kellett igazítani. Az történt, hogy a fejlett Nyugat többségében protestáns lett, és az ott megmaradt katolicizmus is modernizálódott.

4. Az ipari forradalmat követő tőkés gazdaságnak nem volt szüksége az erkölcsök karbantartására, megélt abból, amit a nyugati feudalizmustól örökölt. Ezért került háttérbe a vallás, sorvadt el a klérusok politikai és gazdasági szerepe.

5. A jelenkori fejlett társadalom ismét nagyon erkölcsigényes lett. Minél bonyolultabb a társadalmi munkamegosztás, minél magasabb a képzettség színvonala, minél megbecsültebb lesz a tehetség, annál fontosabb lesz az erkölcs, ebből következően a vallás.

Amennyire a klasszikus kapitalizmusnak, a gyáripari termelésnek bőven elég volt az az erkölcs, amit a puritán középkorból örökölt, a jelenkor fogyasztói társadalmában óriási erkölcsi hiány lépett fel. Ez a hiány két okból származott:

A klasszikus tőkés társadalomban eltelt három-hét generáció alatt erősen romlottak a feudális viszonyokból örökölt erkölcsök. Ez a leromlás felgyorsult azzal, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada olyan nagyvárosokba koncentrálódott, amelyekben már nyoma sincs a közösség erkölcsőrző szerepének. Sem a vallások teológusai, sem a társadalomtudósok nem figyeltek fel arra, hogy az erkölcsök szintje milyen nagymértékben függ a településformától. Frázisként ugyan évezredek óta áll a romlott város és a tiszta erkölcsű falu szembeállítása. Ez alatt azonban, tévesen, a tiszta erkölcsű múltat és a megromlott erkölcsű haladást értették.

A vallások nem akarták elismerni, hogy a kistelepüléseken azért erősebb az erkölcs, mert az emberek minden cselekedete a közösség egészének a kontrollja alatt áll. A városban pedig azért romlik le az erkölcsi állapot, mert minél nagyobb a város, abban annál kisebb a közösségi kontroll. A vallások erkölcsvédő szerepének a leértékelését sokan abban látták, hogy az erkölcsi állapot nem is annyira a vallástól, mint sokkal inkább az adott településformától függ.

Ma már egyértelműen világos, hogy az erkölcsök szintje a soklakásos, sűrűn beépített bérkaszárnyában, a sokmilliós városok nyomornegyedeiben sokkal alacsonyabb, a deviáns jelenségek és a bűnözés sokkal elterjedtebb, mint a kertvárosokban és a falvakban. A lakosság sokkal élesebben érzékelte a településforma előnyeit, mint a vallások és a társadalomtudományok. A lakosság magasabb jövedelmű, képzettebb és az erkölcsök iránt érzékenyebb rétegei még jelentős anyagi áldozatok árán is otthagyták az erkölcsi szintjében is leromlott belvárosokat, és a kertvárosi övezetekbe költöztek. Vállalták a lakás árához képest sokszoros telekárat, az időrabló és drága bejárást.

Szerencsére a technikai fejlődés is egyre inkább új lehetőségeket tárt fel annak érdekében, hogy el lehessen távolodni a zsúfolt városoktól, az olyan lakókörnyezetektől, ahol ismeretlen a szomszédság, ahol eleve nem érvényesülhet a közösség erkölcsi kontrollja.

Itt csak utalok arra, hogy a világvárosok központjaiból való kiáramlásnak nemcsak erkölcsmentő céljai vannak, hanem az embereknek a közösséggel és a természet iránti éhségének a kielégítése is megnyilvánul.

Előre elnézést kérek a nagyon profán közgazdasági, materialista fejtegetéseimért, de az efféle megközelítési módoktól sem volna szabad idegenkedni:

A keresztény vallás zsidó eredete azt is jelenti, hogy olyan pásztorkodó, sivatagi társadalomból ered, melyben hús sokkal bővebben volt, mint kenyér. Ezért válhatott körükben a kenyér szentté. Még a böjtöknek is az az eredete, hogy az állandó húsevés mellett előírta a hetenkénti kenyérfogyasztást. Tegyük hozzá, hogy az Ószövetség népei nem olyan húst ettek, mint a mai ember, aki lényegében fiatalon, fehérjetakarmányokon gyorsan felnevelt állatok húsát eszi, hanem a sovány füveken évek alatt felnőtt állatok húsát fogyasztotta. Ez okozta, hogy az érrendszeri betegségek általánossá váltak. A bölcs vallás legalább hetenként egyszer előírta a drága kenyér fogyasztását. A kenyér szentsége tehát materiális okokra is visszavezethető.

Még inkább a borét. A kereszténység akkor született, amikor a fertőzött vizek ellenében egyedül a bor jelentett védekezést. Rájöttek, hogy a bor az egészség forrása. A korai kereszténység korát a bortermelés viharos elterjedése, a borfogyasztás szinte kötelezővé tétele jellemzi.

A kereszténység születése idején a kenyér és a bor szentsége tehát érthető. Annak ellenére, hogy pár századdal később és más területeken a kezdeti reális okok már érvényüket vesztették.

A középkor derekától kezdve a földműves számára már a hús lett a drágább, a nehezebben elérhető, a kenyér az olcsóbb. Amíg Diocletianus korában a kenyér kilója négy-ötször drágább volt mint a húsé, a középkorban a hús lett kétszer drágább, mint a kenyér. A jelen század elejére már a hús sokszor többe kerül, mint a kenyér.

Meggyőződésem szerint a jövő nyugati világában a vallási igényének sok tekintetben a mormonok vallása felel meg. Ők, de többé-kevésbé az észak-amerikai szabadegyházak mindegyike, szerencsésen olvasztotta egybe a tőkés társadalomban való gazdasági és szakmai érvénysülést a kereszténység szociális érzékenységével és karitatív céljaival. Felismerték, hogy szociális problémák megoldásához, a karitatív munkához nem elég az elkötelezettség, anyagi források is szükségesek. Minden bizonnyal a mormon a leginkább meggazdagodni képes keresztény felekezet, ugyanakkor karitatív téren is a legtöbbet teszi. A kereszténységnek az ipari forradalom által kiváltott válságára a felekezetek közül a legjobban a mormon adta meg a választ, találta meg a megfelelő megoldást.

Az ezredforduló végére az Egyesült Államok lett a világ vitathatatlan politikai, katonai és gazdasági szuperhatalma. A jövő vallási megújulása is, várhatóan onnan fog kiindulni.

Mert ott élték át az ipari kapitalizmust azok a szabadegyházak, melyeket nem kötöttek gúzsba a történelmi múlt tradíciói, sem a társadalmiak, sem a vallásiak, amely felekezetek a gazdaságban is otthonosan mozogtak. Az Egyesült Államokban alakult új keresztény felekezetek között számos azért lehetett viszonylag modern, mert nem kötötték az évezredes politikai, nemzeti és vallási tradíciók, mertek újak lenni. Az is példája annak, hogy nem mindig, és nem minden tradíció játszik pozitív szerepet.

a. amelyek sokat áldoznak az oktatásra,

b. amelyek jobban biztosítják a vertikális társadalmi mobilizációt, azaz a tehetségek megfelelő képzését,

c. amelyek erősebb erkölcsöket lesznek képesek alakítani és megtartani.

Ebből fakadóan a jövő társadalmában a vallások szerepe ismét fel fog erősödni. A vallásoknak azonban az új körülmények között a dogmák feletti őrködés és a humán tárgyú képzés helyett az erkölcsök és a reálismeretek fejlesztése, oktatása irányába kell fordulniuk. A politikai hatalom kénytelen lesz szövetséget kötni a vallási szervezetekkel. A politikában a pénzügypolitika mai elsőbbségét fel fogja váltani a szociálpolitika, a családtámogatás, a nivelláltabb jövedelemelosztás, az elesettekről, a betegekről, az öregekről, a munkanélküliekről való gondoskodás, az oktatás, az egészségügy fejlesztése, az új iránti fogékonyság, a kezdeményezések társadalmi szintű ápolása.

Az utóbbiból fakadóan a jövő vallásainak is módosulniuk kell. A múltban minden társadalom alapvető feladatának tartotta a tradíciók védelmét.

A jelenkor gyorsan változó világát természetes társadalmi környezetként megélő társadalomtudósok sem értik meg, hogy az egyszerűen újratermelő, vagyis az érzékelhetőnél lassabban fejlődő társadalmakban minden újítás bomlasztó volt, a társadalom stabilitása a tradíciók védelmén alapult. Ezért aztán a vallások is a tradíciók védelmére koncentráltak. Jellemző módon az ókor technikai eszközeit, termelési eljárásait nem emberek, hanem az istenek találták ki, illetve azok hozták le a földre. Az ember legfőbb kötelessége – még a gazdaságban is - az ezekhez az istenektől eredő tradíciókhoz, parancsokhoz való merev alkalmazkodás. Ebből fakadt, hogy a vallások legfőbb feladatuknak az isteni parancsok ápolását, az ezeket tartalmazó alapkönyvek utasításainak a követését tekintették.

Mindezt jól jellemzi a szülői tiszteletre vonatkozó parancsolat. A gyermeknek tisztelni kellett a szüleit, a feleségnek a férjét. A családfő hatalma szinte korlátlan volt. Ma a jelenkor világában valahogyan így kellene mondani: Tiszteld a családod tagjait, és ne téveszd szem elől a családi közösség érdekeit! A férj és feleség legyen egyenrangú. A szülőknek ugyanúgy tisztelniük kell gyermekeik ambíciót, mint a gyermekeknek a szülők elvárásait. A családon belüli minden kapcsolat nem egyoldalú, hanem kölcsönös. A szülők se adjanak olyan parancsot, ami deformálja a gyermekek sorsát. Általában ne adjanak parancsokat, legfeljebb igényeket támasszanak. A pályaválasztásban is messzemenőn figyelembe kell venni a fiatalok elképzeléseit, ambícióit.

A másik példa az ünnepek és a böjtök megtartása. Bölcs vallási előírás a pihenőnapok betartása, de azt a modern világban nem annyira a naptár szerint kell betartani, mint sokkal inkább a lehetőségekhez is igazodva. Csak néhány olyan ünnep legyen, ami naptárhoz van kötve, de ezek legyenek a kivételesek.

Jellemző módon az ünnepek száma és megtartásának módja a fejlődéssel együtt gyorsan kopik. Minél gazdagabb, képzettebb egy társadalom, annál kevesebb abban a naptárok szerinti ünnep. Az sem baj, ha valaki a pihenésre szánt idejét technikai és gazdasági okokból nem heti egy napra szabja szét, hanem egy vagy két hetet ünnepel. Fontos, hogy ez a pihenés ünnep is legyen, abban az értelemben is, hogy akkor önvizsgálatot tartanak, és szakmán kívüli kulturális élményekben részesülhet az egész család.

A vallások parancsai többségükben még ma is tiltók és korlátozók. Ezzel szemben a gazdag társadalmakban a hívők vallásossága elsősorban morális magatartást jelent. Jellemző módon például a skandinávok tartják be legkevésbé a vallásoknak a szertartásokon való részvételre szóló előírásait, ők lépnek túl könnyebben a dogmák tilalmain, ugyanakkor erkölcsösségük a leginkább keresztényi, a viselkedésük leginkább szociális. Ezzel szemben például a latin-amerikaiak sok ünnepet tartanak meg fényesen, ők vesznek részt rendszeresen a szertartásokon, mégis ott válik az élet a legkevésbé keresztényivé, ott a legkisebb a társadalmi szolidaritás.

Minden kultúra egyik kulcskérdése a népesség számának szabályozása. Ez egészen a jelen századig azt jelentette, hogy a kultúrák képesek legyenek a népesség alig érzékelhető, lassú növelésére. Ez is csak úgy valósulhatott meg, ha a nők korán kezdtek szülni, és alig ismerték a fogamzásgátlást. Természetesen ez csak a nagy átlagra vonatkozik, hiszen a pásztorkultúrákra az elviselhetőnél nagyobb népszaporulat volt a jellemző, az öntözéseseknél pedig nem volt tartósan megállítható a népesség csökkenése.

A kultúrák körében az első viszonylag sikeres népességszabályozást a nyugat-európai középkor tudta megvalósítani. Ebben a vallás szerepe másodlagos maradt. A népesség növekedését a kiscsaládra épülő jobbágyrendszer fékezte le. Az a házasságot jelentősen, a nagycsaládos társadalmakhoz képest közel tíz évvel kitolta, ezzel az egy anyától születő gyermekek számát felére csökkentette. A vallás ebben azzal segített, hogy nagyon elítélte a házasságon kívüli szülést.

Arról szinte szó sem esik, hogy a nyugat-európai feudális társadalom volt az első, melyben már a fiatalok köthettek érvényes házasságot. Az ezt elismerő első vallás a nyugati kereszténység volt.

A kereszténység még nem nézett szembe azzal a jelenkori válsággal, amit az okoz, hogy a gazdag társadalmak népessége fogy, a szegényeké soha nem tapasztalat módon növekszik. Ugyanakkor a gazdag társadalmakban a házasságon kívül születettek aránya a történelemben soha nem tapasztalt mértékűre növekedett. Ezért a családtervezést sem volna szabad dogmatikusan, minden kultúra, minden életszínvonal számára azonos módon szabályozni.

A fejlett és gazdag társadalmakban a vallásoknak szigorúan tiltania kellene a házasságon kívüli születést, erősíteni a család szerepét, buzdítani a minél több gyermek nevelésére.

Az elmaradt, szegény világban a vallásoknak is támogatniuk kellene a fogamzásgátlást. Arra buzdítani a szülőket, hogy inkább kevesebb gyermekük legyen, de azoknak minél jobb nevelést és képzést adjanak. Ne vállaljon gyereket az, aki nem képes, illetve nem vállalkozik a megfelelő nevelésre.

A fejlettség különböző szintje éppen úgy eltérő vallási és erkölcsi magatartást követel meg, mint az eltérő jövedelmi viszonyok. Nem lehet azonos kereszténysége a nagyon elmaradt és a nagyon fejlett társadalmaknak. Nem lehet a vallásoknak sem azonos demográfiai szabályozási rendszerük.

A jövő társadalmában a legfőbb igények egyike már nem a vagyon, hanem a tudás. Ezt a követelményt a vallásoknak is érvényesíteni kellene a vallásoknak is. Ahogyan a középkorban a szerzetesrendek jelmondata az "Imádkozz és dolgozz!" volt, a jövő vallásáé a "Tanulj és dolgozz!" legyen.

Már a jelenkorban egyértelműen kiderül, hogy az emberek erkölcsi színvonala elsősorban a képzettségüktől függ. Minél alacsonyabb a képzettség, annál nagyobb a deviáns jelenségek és a bűnözés valószínűsége. Fordítva: semmiféle törvény és vallás nem ér el olyan hatékony eredményeket a devianciával, a bűnözéssel szemben, mint az iskolázottság. A bűnözési statisztikában az azonos képzettségű rétegek esetében felekezeti hovatartozás alapján alig létezik különbség, de a képzettség függvényében óriásiak az eltérések. Ezzel a ténnyel a bűnmentesebb életért munkálkodó vallásoknak is számolniuk kellene. Amelyik vallás kevesebb bűnt akar látni a földön, tegyen többet az oktatás érdekében!

A kereszténység első közel ezer évig döntően még csak a városi lakosság vallása volt, azt a mediterrán, illetve kisázsiai súlypontja jellemezte. Lényegében a sémita vallásnak a görög-római polisz-kultúrába való adaptációja maradt. Méghozzá olyan városoké, amelyek politikai, erkölcsi és gazdasági válságban voltak. A kereszténységnek a romlott erkölcsű, hanyatló kultúrájú és gazdaságú városokban kellett bizonyos erkölcsi megújulást hoznia.

A város azonban eleve alkalmatlan az erkölcsök megőrzésére.

A kereszténység ereje néhány század illegalitás után a politikai hatalommal való szövetségen alapult. A hatalom ugyanis érezte az erkölcsök romlásából fakadó veszélyeket, és kapva kapott a szigorúbb erkölcsöket hirdető kereszténységen. A kereszténység azért maradt, illetve vált szigorú erkölcs szerint élők vallása, mert illegalitásban élt. A vallás szakértői sem figyelnek fel arra a tényre, hogy a hatalom által üldözött vallások hívei mindig szigorúan betartják vallásuk előírásait. A hívők erkölcsei a gyakorlatban akkor térnek el, amikor a hatalom és a vallás összefonódik.

A hatalom és a vallás összefonódása minden vallás életében szakadékot támaszt a dogmák előírásai és az élet gyakorlata között. Nem árt néhány példát idézni:

a. A kereszténység akkor vált a legkevésbé kereszténnyé, amikor az egyház hatalma szinte korlátlanná vált, például Nyugaton reformáció előtti századokban.

Az ortodox egyház területén, ahol a bolsevik forradalomig a világi hatalom kezében volt a legfőbb egyházi hatalom is, a nép erkölcse és a dogmák elvárásai között végzetessé vált az eltérés.

Napjainkban a keresztény vallás, a klérus hatalma és befolyása a latin népeknél a legerősebb, de nem az életvitelük keresztény tartalma. Ezzel szemben a skandináv népeknél az egyház és a klérus politikai hatalma a legkisebb, ugyanakkor az erkölcsök szerinti élet ott a legjellemzőbb.

A zsidó népnek a vallásához való példátlan ragaszkodása annak köszönhető, hogy soha nem állt mögötte az állam hatalma. Jellemző módon a zsidóság történelmében egyetlen olyan időszak volt, amikor viharosan asszimilálódott, legalábbis arra törekedett, a Holocaustot megelőző száz év. A zsidóság mintegy felének megsemmisítése, általános kitagadása állította helyre, illetve emelte a korábbinál is magasabbra a zsidóság vallási tudatát, elkülönülési szándékát, vallásához való ragaszkodását.

Visszatérve a Római Birodalom utolsó századaira. A kereszténység egy kis szektából azért lehetett államvallás, mert a hatalom felismerte az erkölcsök romlásának végzetes voltát, és örömmel társított magához egy olyan vallást, ami képes volt híveivel a gyakorlatban is elfogadtatni szigorú erkölcsi normáit. Mivel azonban az állam csak a városok, a polisz állama volt, a kereszténység sem terjedt tovább a városoknál, a városi lakosság vallása maradt.

A Római Birodalom bukásáig a kereszténység sikere az állammal való összefonódáson alapult. Ez a Birodalom nyugati felében nem vált annyira karakterisztikussá, mint a keletiben, ahol a császár egyúttal a vallási vezető is maradt. Érdekes, hogy a hatalom és a kereszténység ekkor kialakult összefonódása Európa keleti felében végig megmaradt. Ennek magyarázata, a keleti sztyeppkultúra mellett, a Kelet-Római Birodalomban a városok politikai jelentőségének megmaradása. Konstantinápoly, továbbá Kis-Ázsia és Egyiptom városai nem néptelenedtek el, mint Róma és a Mediterrán Térség minden városa. Konstantinápoly a szinte lakosok nélkül maradt Rómával szemben végig milliós város, a világi és a katonai hatalom központja maradt. Majd az utolsó évszázadokban fokozatosan Moszkva vette át a törököktől megszállt Konstantinápolytól az egyházi központ szerepét, és vált a görög befolyási övezetből kiűzött, lényegében keleti szlávok vallásává vált kereszténység egyetlen és vitathatatlan világi és egyházi központjává. Ilyen egyedüli politikai és egyházi központot jelentő város a tagolt Nyugat-Európában már csak az állami és nyelvi tagoltság miatt sem lehetett.

A történészek sem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy amit a nyugati kereszténységre a mohamedán hódítás hozott, azt hozta közel ezer évvel később a keleti kereszténységre a török hódítás.

A mohamedán hódítás következtében az addig sémita és görög-latin kereszténység súlypontja viszonylag gyorsan északra tevődik át, és hivőinak többsége a germán, angolszász népekből kerül ki.

A török hódítás következtében az addig elsősorban görög és kisázsiai kultúrkörre épült keleti kereszténység döntően a keleti szlávok kereszténysége lett.

A nyugati kereszténység közel ezer éven keresztül lényegében csak a városi lakosság vallása maradt. Ez azt jelentette, hogy erkölcsei egyre kevésbé mentek át a gyakorlatba. A város ugyanis lehet azonos vallású, a vallása lehet akár államvallás is, de annak a normái és a lakosság erkölcsi magatartása között a gyakorlatban szükségszerűen szakadék tátong.

Tegyük hozzá, hogy a polisz-vallás mindig csak a városi lakosság vallása, azaz a lakosság nagy többségét, ebben a korban jó 90 százalékát nem szervezi a keretei közé. A IX. század előtt túlzás keresztény Európáról beszélni, hiszen a kontinens lakosságának tizede, talán csak huszada volt keresztény, a többi pogány.

Európa valóban csak a XI. század elejére válik kereszténnyé, akkor már a népesség legalább négyötöde már keresztény. Ezt a példátlan térítési hullámot mindmáig kevéssé hangsúlyozzuk. Ez csak úgy jelenik meg, hogy egy-egy nép a saját történetében számon tartja a keresztény hitre való áttérését. Még ekkor sem mondják meg, hogy ekkor nemcsak ők, hanem a germánok, angolszászok, szlávok mint népek térnek át a keresztény hitre, és nemcsak a városok lakossága, hanem a tízszer akkor vidéki, falusi népesség is.

A nyugati kereszténység a X. századtól a reformációig lényegében a földművelő vidék, a falusi lakosság vallása lesz. Ezt abban az értelemben kell érteni, hogy a híveinek 90 százaléka a falvakban és a mezőgazdaságból él.

A kereszténység történetében fordulatot jelentett, amikor az első ezredforduló környékén polisz-vallásból a földművelők vallása lett. Ezt nem cáfolja az a tény, hogy a viszonylag csekély, a tíz százalékot ritkán elért urbanizáció viszonyai között a városok lakossága is keresztény, hogy a vallási szervezet központjai, a püspökségek továbbra is nagyrészt a római kortól örökölt városokban székelnek. A középkor kereszténysége ugyanis a földművelésen alapuló feudális társadalom vallásává alakult át.

A kereszténység földművelő vallás jellege a szerzetesrendek estében sokkal markánsabban jelent meg, mint az egyházi klérus szervezeteiben. De ebben a korban még a püspökök is elsősorban földesurak voltak.

Hangsúlyozni kell a kisváros szót, mivel a kisváros az erkölcs szempontjából inkább falu, mint nagyváros. A pár ezer lakosú városok lakossága még ismeri egymást, egymás életébe belelátnak, ítéletet mondanak egymás magatartása felett. Az erkölcs szempontjából két településforma van:

1. Ahol még mindenkit, miden oldaláról ismer.

2. Ahol már a lakosok nagy többsége nem ismeri egymást.

E két szempontból nemcsak a városok lakosságának a száma fontos, hanem azok mobilitása is. Ha egy városra az jellemző, hogy a lakosai generációkon keresztül nem vándorolnak oda és onnan, nem cserélik azon belül lakóhelyüket, akkor a lakosok száma lehet több tízezer is. Ellenben, ha nagy a lakosság térbeni és szakmai mobilitása a városon belül, illetve a város és a vidék között, kisebb létszám mellett is fellazulnak az erkölcsök. Általános az a jelenség, hogy a világban mozgó katonák, kereskedők, marhahajcsárok, fuvarosok erkölcse lazább, mint a lakhelyükről ki sem mozdulóké. Ez a magyarázat arra is, hogy a nők általában sokkal inkább erkölcstartók, mint a férfiak, annak ellenére, hogy a mobil női szakmák tagjait is laza erkölcsök jellemzik.

Az elsőben mindig erős, a vallás erkölcsei szerinti élet a városokban gyorsan leromlik, a vallás erkölcsi normái és a lakosság mindennapi élete között nagy lesz a szakadék.

A kereszténység a jelen században került a harmadik átalakulási igénye elé. Ezt az váltotta ki, hogy a lakosság nagy többsége nagyvárosok lakosa lett, és mind a térbeli, mind a szakmai mobilitása megsokszorozódott.

Ma már a világ fejlett ötöde a szellemi tőke korát éli, vagyis a társadalom tagjainak életútja, társadalmi pozíciója, jövedelme elsősorban a tudáson és a képességen múlik. Ebből fakadóan nem is figyeltünk fel arra a tényre, hogy a kultúra megelőző ötezer éve során ez nem így volt. A társadalom tagjainak pozíciója független volt attól, hogy valaki mennyi tudással és milyen tehetséggel rendelkezik. A társadalmakban az emberek ismeretmennyisége viszonylag homogén volt, vagyis szinte minden társadalmi osztály tagjainak azonos volt az ismeretmennyisége. Az uralkodó osztály tagjai nem rendelkeztek több ismerettel, sőt a gyakorlatban hasznosítható ismeretek tekintetében az alsó osztályok, általában a nép volt gazdagabb.

Az emberiség úgy élt a jelenkorig, hogy a lakosság többségének azokkal az ismeretekkel kellett rendelkeznie, ami lehetővé tette a számára, hogy a társadalom egészétől függetlenül élhessen. Ebből fakadt az, hogy az egyének ismeretei között rendkívül nagy volt az átfedés, vagyis nagyon hasonlók voltak az emberek ismeretei. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a társadalom összes ismerete alig haladta meg az egyénekét. Ez annál inkább így volt, minél kisebb azonos kultúrához tartozó közösséget vizsgálunk.

Mitől függtek a társadalom tagjainak az ismeretbeli különbségei?

a. A nemek közötti munkamegosztásból fakadt, hogy nem voltak teljesen azonosak az ismereteik. Ennek ellenére e téren is sokkal kisebb volt a különbség. Jellemző módon a paraszti társadalomban az egyedül maradt nők és férfiak egészen jól meg tudtak élni.

b. Először és leginkább a fegyverforgatásban jelentkezett a férfi lakosságon belül is jelentős különbség. A katona, a közösség védelmét jelentő réteg különül el a leginkább, de ez sem minden társadalomban. A pásztoroknál alig, a földművelőknél sokkal inkább.

c. Viszonylag elenyésző volt az a réteg, amelyik kereskedőként épült be a társadalomba. Ezeknek egy sor speciális ismerettel kellett rendelkezniük. Ugyanakkor jórészét birtokolták a lakosságra általában jellemző ismereteket.

d. A papság is korán önálló szakmává változott. Ők váltak a társadalom legképzettebb rétegévé.

Már itt tisztázni kell, hogy az ismeretek mennyiségét nem szabad azonosítani az iskolai képzettség szintjével. Az igaz, hogy az iskolai képzés egészen más ismereteket adott, de ugyanakkor szűkült a gyakorlat által megszerzett ismeretek mennyisége. Nagyon valószínű, hogy az alacsonyabb szintű papok ismereteinek mennyisége nem haladta meg a jobbágyokét, csak más volt. A társadalmi fejlődés során egészen az újkorig a társadalom összes ismeretanyagán belül elenyésző volt az iskolában tanult ismertek mennyisége, az óriási többség az élettapasztalat, a gyakorlatban való megtanulásból származott.

Mindezt kifejezhetjük azzal, hogy a társadalom legokosabb tagjai közel minden társadalmi ismerettel rendelkeztek, alig volt olyan tudás, amivel az ilyenek nem rendelkeztek. Ezért lehettek polihisztorok. Ma a legképzettebb és legsokoldalúbb ember tudása nem éri el a társadalom ismereteinek ezredét sem.

A korábbi társadalmakban nagyok voltak a jövedelmi és jogi különbségek, de a szellemi tőke viszonylag egyenletesen oszlott meg. A társadalom tagjai között nem voltak jelentős képzettségbeli és kulturális különbségek. Ebből fakadt, hogy a társadalmaknak azonos lehetett az erkölcse és a vallása. Ha a vallás dogmatikus alapokon nem is volt egységes, az erkölcs feltétlenül az maradt.

Az sem tudatosult, hogy a vallások erőszakkal meghódíthattak eltérő kultúrákat, de ez mégsem jelentette az erkölcsök azonosulását. Az erkölcs sokkal mélyebben kötődik a kultúrához, mint a valláshoz. Nagyon elterjedt lett a világon a kereszténység, mégsem lehet azt mondani, hogy a keresztény erkölcsök terjedtek el. Sokkal inkább igaz az, hogy a vallások igazodnak az eltérő kultúrák erkölcseihez, mint az erkölcsök igazodnak a vallások elvárásaihoz.

El lehet mondani, hogy annyi kereszténység van, ahány kultúrában van erős képviselete.

a. Európában három karakterisztikus kultúrát különböztethetünk meg: a puritán nyugat-európai, a pravoszláv kelet-európait és a latin mediterránt. Nem véletlen tehát, hogy a puritánok főleg protestánsok, a keletiek ortodoxok, a mediterránok pedig katolikusok. E három keresztény vallás karakterei alapvetően lefedik e három európai kultúrát. A protestáns vallásokat, de a nyugat-európai katolicizmust is a puritanizmus jellemzi. Az ortodoxokat a kelet-európai társadalmi konzervativizmus, a latin katolikusokat a tartalommal szemben a látványosság előtérbe állítása. Elég, ha arra gondolunk, hogy a legcentralizáltabb katolikus valláson belül mennyire különbözik az olaszok, a lengyelek és a hollandok hozzáállása saját vallásukhoz, illetve az azonos vallási dogmák mellett a nagyon eltérő erkölcsi magatartásuk.

Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyve a világpolitika iránt érdeklődők körében joggal tartott nagy érdeklődésre számot. Sokan voltak kíváncsiak arra, hogyan látja a ma már egyetlen szuperhatalom egyik első elméleti és gyakorlati stratégája a világpolitika erőviszonyait. Az, hogy hogyan látják az Egyesült Államokban a világ erőviszonyait, annak várható alakulását, akkor is objektív erőként működik, ha ott sem jól látják. Tehát az egész emberiség számára nem csak a világ helyzetét objektíven alakító erőket kell ismerni, számba venni, hanem azt is, hogyan látja ezeket a világ ura, az Egyesült Államok. A belátható jövő szempontjából alapvető jelentősége van és lesz annak, hogy az amerikai politikának melyek a stratégiai céljai. Ha megegyeznek az objektív folyamatokkal, akkor áldásos, ha ellenkeznek, akkor az egész emberiség drágán fog fizetni érte.

A könyv olvasása arról győzött meg, hogy Brzezinski nem tudott elszakadni sem attól, hogy az Egyesült Államok kormányában operatív, azaz napi külpolitikát kellett folytatnia, sem attól, hogy lengyel, azaz közép-európai.

Aki a napi politikával kénytelen foglalkozni, az könnyen eltéved, ha nincsenek nagy stratégiai elképzelései, viszont rossz munkát végez akkor, ha a gyakorlati lépésekben is ragaszkodik az elméletéhez. A gyakorlatban ugyanis mindig a napi érdekeknek kell érvényesülnie, az elmélet adta távlati célok csak homályos háttéranyagokként szolgáljanak. Ezért aztán a nagy külpolitikusok hibáznak, amikor a múltbeli cselekedeteik mögé az elméletük következetes szolgálatát igyekeznek beállítani. Ez közös hibája az elmúlt ötven év két legnagyobb szabású, és helyzeténél fogva legbefolyásosabb külpolitikusának, Kissingernek és Brzezinskinek. Nem lehet valaki jó egyben egy szuperhatalom külügyminiszterének és a politikai stratégia professzorának.

Közös hibájuk, hogy a világpolitika erőviszonyait, mint ahogyan minden külügyminiszterhez illik, államokra bontva vizsgálják. Márpedig a világ sorsa ma már nem az államok sorsának valamilyen szövevénye, ahogyan a világgazdaságé már igazán nem az. Ma már egyre többen kezdik felismerni, hogy a világ sorsának alakulását már nem a nemzeti államok, hanem egészen más egységek viszonyában kell elemezni.

Az első, és leglátványosabb ilyen kísérlet az volt, amikor ideológiai alapon osztották ketté a világot. Ez a kettéosztás olyan jól sikerült, hogy ennek voltunk az áldozata jó hetven éven keresztül. A világgal sikerült elhitetni, hogy a népek boldogulása attól függ milyen ideológiát választanak. Az Európa keleti felében összedőlt szocializmus sem győzte meg az embereket arról, hogy nem az ideológia üdvözít. Mára csupán abban változott a helyzet, hogy az egyik mindenkinek, minden körülmények között megváltást ígérő ideológia, a bolsevizmus Európában csúfosan megbukott, a másik, a liberális kapitalizmus ettől még nagyobb önbizalmat nyert, és azt hiszi, hogy alkalmas ideológiát és módszereket kínál minden nép számára. Ma a világ feletti katonai és gazdasági hatalmat már szinte egyedül élvezők között az a felfogás uralkodik, hogy aki lemaradt, az csak azért, mert nem, vagy legalábbis nem elég következetesen alkalmazta a polgári demokráciát és a piacgazdaságot.

A XX. századot két boldogítást ígérő ideológia töltötte ki. A végére csak az egyik naivitása maradt fent és vált uralkodóvá.

Remélhetőleg az is ki fog derülni, hogy a demokrácia és a piacgazdaság liberális alkalmazása a nagyon eltérő kulturális és gazdasági viszonyok között éppen úgy nem üdvözítő módszer, ahogyan a bolsevik marxizmus sem volt az. Ez az erősek számára üdvösséget, a gyengék számára poklot jelent, ahogyan a bolsevik rendszer diktatúrája és tervgazdálkodása is csak az ortodox keresztény Kelet-Európa számára alkalmazható ideológia volt. Ki fog derülni, hogy a világ fokozódó gazdasági és civilizációs összefonódása ellenére a nagyon eltérő kultúráknak és az egyre nagyobb gazdasági különbségeknek nagyon eltérő politikai és gazdasági módszerekre, az ezeket szerves egységgé összefonó ideológiákra lesz szüksége.

Erről egyelőre nem akar tudni a liberális politikai és gazdasági ideológiája alapján sikert sikerre halmozó Egyesült Államok.

Ezt tartották jó harminc éve a kínai kommunisták a kor legnagyobb ellentmondásának. Észak alatt a kevés fejlettet, a gazdagot, dél alatt a többséget jelentő elmaradottat és szegényt kell érteni. Akárcsak az ideológiai, a gazdasági elmaradottság is jelentős karaktere a jelen világának.

Még az sem túlzás, hogy a gazdag alatt északot, a szegény alatt delet értenek, mert a gazdagok 90 százaléka az északi mérsékelt égövben van, a szegények 80 százaléka pedig a két térítő között. Okosabb lett volna, ha arról beszélnek, hogy a gazdagok óriási többsége ott van, ahol az év négy évszakból áll és legalább néha havat is láthatnak. De illene hozzátenni, hogy az északon belül is vannak szegény és elmaradott térségek, főleg azok, ahol vagy szinte csak tél van, illetve azok, ahol annyira kontinentális az éghajlat, ahol szinte csak tél és nyár van. Ezért jobb volna, ha észak helyett a mérsékelt égövek mérsékelt éghajlatú területeit állítanák szembe az összes többivel.

Még a történészek sem vették tudomásul, hogy a modern világ bölcsője abban a Nyugat-Európában ringott, ahol a mérsékelt égövön belül a Golf-áramnak köszönhetően a legmérsékeltebb az éghajlat. Mind a polgári, mind a marxista közgazdászok azt hirdetik, hogy az általuk ajánlott módszerek az éghajlattól függetlenül üdvözítők. Ebben az egyedül üdvözítő vallások utódai.

Ideje volna tudomásul venni azt, amit az élet igazol: a mára elért sikerek és ma is megszenvedett kudarcok nem függetlenek az éghajlattól. Ez az összefüggés nagyon rejtett, de a tények világánál egyértelmű.

Újabban egyre többen a kultúrák harcának eljövetelét jósolják.

Ezek mögött mindig az áll, hogy az államok már nem igazi egységek, legalábbis egyre kevésbé lesznek azok. Minél nagyobb távlatokban és integrációkban vizsgáljuk a világ sorsát, annál inkább új egységekben kell gondolkodnunk. A legnagyobb egységet a kultúrkörök jelentik.

Már az ipari forradalom, az annak gazdasági alapján kialakult tőkés demokrácia és piacgazdaság egyetlen szűk kultúrkörnek, a nyugat-európai puritánnak a terméke volt. A történelemben példátlan sikerei ellenére egyetlen más kultúrkörben nem volt bevezethető. Az ipari forradalom az emberiség huszadát sem jelentő klasszikus Nyugat-Európa két államában, Angliában és Németalföldön alakult ki, és a XX. század közepéig csak ezen a kultúrkörön belül vált általánosan elfogadottá. Még mindig csak az emberiség tizede számára jelentett üdvös módszert.

Annak következtében, hogy a XX. század derekán megjelenő tudományos és technikai forradalom új, a korábbinál lényegesen színesebb kulturális igényeket támasztott, a demokrácia és a piacgazdaság sikert hozott Kelet-Ázsiában a nem kommunista rendszerben élő puritánok számára, és Európában a felvilágosodott katolikus kultúrkörben. Ez még mindig csak azt jelenti, hogy ma már nem a világ tizede, hanem már egy hatoda boldogul a liberális demokrácia és piacgazdaság viszonyai között. Nagy túlzást jelent erre azt mondani, hogy az emberiséget a polgári demokrácia és a piacgazdaság boldogítja. Ez az öthatodra egyelőre és a belátható jövőben még nagyobb elmaradást, belső és külső társadalmi feszültséget és kulturális, erkölcsi káoszt hozott.

E két nagy amerikai stratégának, Kissingernek és Brzezinskinek az is közös hibája, hogy nem tudtak elszakadni a saját közép-európai kulturális örökségüktől, mindketten a múlt nagy külpolitikusaitól tanultak. Azaz egyrészt Európa szerepét ma is úgy ítélik meg, ahogyan az még száz évvel korábban is indokolt volt, másrészt továbbra is a nemzetállamok politikai erejének az egyensúlyozásán fáradoznak.

A következő század világpolitikai színpadán három főszereplővel kell számolni: Észak-Amerikával, Nyugat-Európával és Kelet-Ázsiával. Ez a világgazdaság három nagy agglomerációját jelenti, tehát nem államot, nem szuperhatalmat, hanem három kultúrkört. E három közül sok tekintetben Nyugat-Európa az elsőből a harmadik helyre került, és ha nem vigyáz, még hátrébb csúszhat.

Először az igényel magyarázatot, hogy miért kell külön választani Nyugat-Európát és Észak-Amerikát, amikor mindkettő egyértelműen a nyugati kultúrkörhöz tartozik. Azért, mert Észak-Amerika jövőjében sem várható a nemzetek és államok közötti feszültségek jelentkezése, hiszen ott ugyan képviselve van minden európai kultúra, minden európai etnikum, sőt nem is csak azok, de ez nem jelent semmiféle nemzeti elkülönülést. Formailag Észak-Amerika két ország, de ez semmiben nem jelent elkülönülést. A déli határa ugyan nem ennyire egyértelmű, mert Mexikó ugyan minden más latin-amerikai országnál jobban integrálódik az Egyesült Államokhoz, de azért a lakosság nem érzi magát egyáltalán észak-amerikainak. Kevésbé hangsúlyozott az a tény, hogy ez a világgazdasági agglomeráció nyelvi tekintetben egységes.

Ezzel szemben Európában a mediterrán népek európaiságukat nem vonják kétségbe, és ennek megfelelően integrálódnak is Nyugat-Európával. De erről később.

Nyugat-Európa ugyan kulturálisan egységes, ebben a tekintetben homogénebb is, mint Észak-Amerika, de a történelmi múltú államokra való tagolódása még jó pár generáción keresztül rá fogja nyomni a bélyegét. Még tartósabb elkülönülések várhatók Nyugat-Európa soknyelvűségéből. E két okból ezen a világgazdasági agglomeráción belül nem várható közel akkora térbeli mobilitás, mint Észak-Amerikában. A munkaerő térbeli mozgásának jelentőségét még mindig nem vették kellő mértékben tudomásul. Észak-Amerika fölényének egyik kulcsa az, hogy azon belül sokkal nagyobb a népesség térbeni mobilitása, mint Nyugat-Európában az országon belül. Ez azért okoz sok tévedést, mert a jelenkor világában nagyon drága és rossz hatékonyságú, ha a tőke megy oda, ahol van megfelelő munkaerő, és nem a munkaerő megy oda, ahol az a leghatékonyabban hasznosul.

A történelem egyik fintora, hogy a munkaerő az emberiség történetében mindig oda mehetett, ahova akart, legfeljebb nem volt képessége a helyváltoztatásra. Másképpen kifejezve: a történelem során a munkaerő térbeni mozgásának volt a legkevesebb politikai és jogi akadálya. A jelenkorban az áruk, a szolgáltatások, az eszmék mozgása útjából tűntek el az akadályok, az emberek mozgása elé pedig korábban nem ismert akadályokat állítanak. A három fenti agglomeráció közül az Észak-Amerikai a munkaerő térbeni mozgása tekintetében az egyedül egészséges, a másik kettőnél éppen ez lesz a legnagyobb akadály.

Ma vitathatatlanul ez az agglomeráció a legerősebb. Az erőfölénye katonai téren a legnagyobb, egyelőre a másik kettő együttes erejének is a többszöröse. Először fordult elő a világtörténelemben, hogy egy kultúrkörnek nemcsak óriási haditechnikai előnye van, hanem azt a világ bármely pontján szinte korlátlanul képes lenne érvényesíteni. Ebből az elképesztő katonai fölényből fakad, hogy az Egyesült Államok a világ urának szerepében tetszeleghet. Ez az alapja annak is, hogy Brzezinski is úgy tekinti a világot, mint egy sakktáblát, amin egyetlen játékos játszik szimultánt önmagával.

Az Egyesült Államok gazdasági fölénye látszólag csökken, hiszen mind a világ ipari termelésében, mind a külkereskedelmében ötven éve folyamatosan csökken a súlya. Ez azonban csak a látszat:

Az ipari teljesítmény önmagában egyre rosszabb mércéje a gazdasági súlynak. Erre ma már sokkal inkább megfelelne az a mutató, hogy a technikailag újban mekkora a szerepe. Ez a fölény azonban nem csökken, hanem nő.

Az Egyesült Államokban az, ami belkereskedelem, annak nagyobb hányada Nyugat-Európában külkereskedelemnek számít. Ennél is torzítóbb az a tény, hogy a világkereskedelem volumenét növeli a sok-sok önálló államra való szétszakadás.

Észak-Amerika fölénye jól jelenik meg abban is, hogy sokszorta több kiváló embert fogad be, mint a másik két agglomeráció összesen. A tudás és a tehetség befogadásában e térség toronymagasan vezet. Ezt mutatja az is, hogy a tudomány élén járók, például a Nobel-díjasok többsége az Egyesült Államokban dolgozik, de nem ott született, sőt jó részük nem is ott emelkedett ki.

Az Egyesült Államok növekvő fölényének egyik alapja, hogy az egyetlen agglomeráció, aminek a lakossága növekszik és ezt a növekedést képes is befogadni, gyorsan megemészteni. A legújabb felmérések szerint Észak-Amerika lakossága a következő 50 évben várhatóan negyedével fog növekedni. Ezzel szemben a Nyugat-Európai 15 százalékkal fog csökkenni. Ráadásul ez az agglomeráció eleve nem is alkalmas annyira a kívülről jövők befogadására. Kelet-Ázsiában pedig ma is a túlnépesedés a jellemző, az a gyors gazdasági növekedés egyetlen akadálya.

Itt csak utalok arra, hogy az optimális népsűrűség a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan hatványozottan nő. Ezt illusztrálva Nyugat-Európa területére: az időszámításunk körül a négyzetkilométerenkénti 4-5 lakos volt az optimum. Ez az első ezredfordulóra 10-20, az ipari forradalom idejére 50-100-ra, mára 100-300-ra nőtt.

Tekintettel arra, hogy Kelet-Ázsiában az egyéb okokból sikeresen fejlődő térségben a népsűrűség 300-1000 között van. Ez a népsűrűség még a legfejlettebb Japánban is sok, nem beszélve a még ennek tizednyi szintjéig is alig jutott Kínánál.

Brzezinski súlyos tévedése az, hogy a világpolitika döntő láncszemének Eurázsiát tekinti. Ez ugyan sok tekintetben, főleg a népesség számában nemcsak kezdettől fogva igaz volt, de még ma is igaz, de csak egy szempontból volt ez a szuperkontinens fontos: ez volt a népek bölcsője, a széleken elhelyezkedő magaskultúrák innen kaptak fogyó népességük számára egészséges utánpótlást. Ettől eltekintve Eurázsia északi és középső térségei, azaz a nagyobbik fele soha nem játszott történelmi főszerepet. Az első magaskultúrák a nagy folyók vízrendszerére épültek, tehát a tenger felé orientálódtak. Ahol a nagy kultúrát hordozó nagy folyó beltengerbe ömlött, ott a beltenger lett a kulturális és gazdasági továbblépés alapja. Az utolsó 500 évben már az óceánok sem akadályt, hanem szállítási előnyt jelentenek. Az újkor történetét a tengeren való elérhetőség szempontjai alakítják.

A tömegáruk vízen való szállítása a szárazföldinek mindig tört részébe került. A különbség az utóbbi száz évben a korábbinak is a sokszorosára erősödött. Nagyon téved az, aki ma is azt hiszi, hogy az van közel, amit gyalog, de akár gépkocsival és vonaton el lehet érni.

Mi magyarázza mégis azt, hogy az emberiség mindennapjai mégis a szárazföldhöz kötődnek?

Az emberek óriási többsége a szárazföldön, és annak hasznosításából él, a szárazföldön keres helyet és megélhetést magának. A puszta lét tehát többnyire a szárazföldhöz kötődik. A lét színvonala, minősége azonban, amióta jelentőssé, azaz társadalmi méretűvé vált a munkamegosztás, elsősorban a vízen való mozgástól függ. A szárazföld a lét alapja, annak minősége azonban a vízen való közlekedéstől függ.

Aki a világ különböző részeinek egymáshoz viszonyított távolságát kilométerben, és nem szállítási lehetőségekben, illetve költségben méri, az szükségszerűen hibás végső következtetésekre jut.

Nemcsak a politikában és a katonai erőviszonyokat illetően, de a történelemben is eltéved az, aki nem számol az adott kor szállítási módjaival.

a. Már az első nagy társadalmak is annak köszönhették létrejöttüket, hogy sikerült megoldaniuk a tömegáruknak a folyókon, csatornákon való szállítását. Esetükben a folyók és csatornák nemcsak a szállítást, hanem a gazdálkodás alapját, az öntözővizet is jelentették. Ebben a korban a nagy folyók vízrendszerei voltak a gazdasági, ezért aztán a politikai egységek is. Ha valaki 5 ezer évvel korábban világtérképet készített volna, azon nem az országokat, de még nem is kontinenseket, hanem vízrendszereket kellett volna ábrázolnia. Azon rajta lett volna minden, ami akkor fontos volt.

b. A görög és római kultúra és az utóbbi világbirodalma a beltengeren való szállításnak köszönheti létrejöttét. Ha nem lett volna olcsó a gabonának a tengeren történő szállítása, Róma kis városka maradt volna. A történészek máig nagy súllyal emlegetik a Római Birodalom kiváló, előtte elképzelhetetlenül korszerű úthálózatát, de nem teszik hozzá, hogy százszor annyi áru, ezerszer több tonnakilométer teljesítmény vándorolt a hajókon, mint az utakon. Ha valaki az időszámításunk kezdetekor Európát akarta térképre vinni, annak elég lett volna az olyan térkép, amiben a Földközi Tenger vízgyűjtő medencéjét ábrázolja. Azon minden rajta lett volna, ami akkor fontos volt.

c. A Nyugat újkori felemelkedése az óceánok meghódításának köszönhető. Ez nyitotta meg annak a lehetőségét, hogy a kontinensek közötti áruszállítás volumene a korábbihoz képest sok százszorosára növekedhetett. E kor térképein elsősorban az óceánokat és azok viszonylag szűkebb partvidékét kellett volna ábrázolni. Ezen a térképen is rajta lett volna minden, ami akkor fontos volt.

d. A jelenkor történészének pedig abból kellene kiindulnia, hogy

- a tömegáruk tengeri szállítási költsége ötvenede a szárazföldinek, és a szállított áruk értékhez viszonyítva nagyon olcsó,

- az utasoknak és az értékes áruknak a levegőben való szállítása gyors és viszonylag olcsó lett,

- az információk szinte költségek nélkül másodpercek alatt bárhova elérnek.

a. A modern ember egy hét alatt nagyobb távolságokat képes legyőzni, mint pár száz éve egy élet során.

b. A mai ember fogyasztása mögött ezerszer annyi áruszállítási teljesítmény áll, mint pár száz évvel korábban.

c. A mai emberhez milliószor annyi információ juthat el, mint pár generációval korábban.

Egy gyakorlati illusztráció az áruk mozgatásában beállott viszonyokról:

Közel negyven éve számoltam ki, hogy Szentpétervár a tömegáruk szállítása tekintetében sokkal messzebb van Moszkvától, mint Ausztrália gazdaságának 90 százalékától. A Szovjetunió ugyan a térképen egyetlen összefüggő óriás volt, ahol szinte minden valahol a határain belül megtalálható, de a gazdasága számára sokkal racionálisabb lett volna, ha egyes térségei a világgazdasággal szabadon kooperálnak, és a politika nem erőlteti betegesen az országon belüli munkamegosztást. Ha ez igaz volt az Eurázsia negyedét, lakosságának tizedét sem kitevő Szovjetunióra, akkor még nagyobb anakronizmus Eurázsiáról mint a világpolitika lényegét meghatározó kontinensről beszélni. A néhai Szovjetunió északi és középső része, azaz négyötöde mindentől nagyon távol volt, nemcsak lakossága volt gyér, de a világgazdaságba való szerves beépülése is lehetetlen.

A hadviselésben még az árumozgatásnál is nagyobb a vizek előnye a szárazfölddel szemben. A modern hadviselés számára minden közel van, ami a tengeren, és minden távol van, ami csak a szárazföldi utakon érhető el. Ezért anakronizmus Eurázsiának a világon játszott meghatározó szerepét hangsúlyozni. Ma a hadseregek tengeren történő mozgatása sokkal gyorsabb és hatékonyabb, mint a szárazföldön történő mozgatása. Nem véletlen, hogy a Szovjetuniónak határai védelme szempontjából az ország területén belül sokkal több egységre kellett osztania a hadseregét, azok ellátási központjait, mint az Egyesült Államoknak, amelyik szükség esetén a világ minden pontján gyorsan jelen akar lenni. Azt is tudnia kell a külpolitikai stratégia alakítójának, hogy a haderő ütőereje a tengeren sokkal mozgékonyabb és sokkal inkább elrejthető.

A világgazdaság erejének 90 százaléka csak két kultúrkört érint, többségében a nyugat-európai puritánt, és egyre inkább a távol-keleti konfuciánust. Területe a méréskelt égöv tengerpartjának 500-1000 kilométeres olyan övezeteiben helyezkedik el, ahol a népsűrűség 100 fő/négyzetkilométer felett van, az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig a világgazdaság élvonalának legalább kétharmada, azaz ma körülbelül 15 000 dollár/fő. A világgazdaság élcsapata tehát kulturális és területi szempontból nagyon korlátozott.

Ami nem tartozik ebbe a kategóriába, az egyelőre és a belátható jövőben egyre kevésbé lesz demokrácia és fejlett gazdaságú ország, ezért a világpolitika szempontjából meghatározó tényező. A szuperhatalom stratégiájának alakulásában csak ezek a térségek lehetnek fontosak. Ami ezen túl van, az inkább teher, zavaró, mintsem alakító tényező.

A fenti állítás tudati okokból azonban egyelőre nehezen fogadható el. Miért?

a. Mert az emberiség kétharmadát kizárja a stratégiája alakításából. A kulturált ember nehezen fogadja el, hogy az emberiség sorsának alakításában a lakosság többsége elhanyagolható, legalábbis másodlagos tényező. Hiába tény az, hogy az egyes országok sorsát döntően a társadalom felső tizede determinálja, és az alsó ötöd politikai és gazdasági tehertétel, szinte társadalmi szerepet sem kap. A demokrácia mégis formailag mindenkinek egyenlő politikai jogot ad. Arról pedig hallgat, hogy az egyenlő jog egyre jobban egyenlőtlen viszonyokat szül.

b. A világpolitikát alakító tényeges erők számbavétele azt jelentené, hogy a világpolitika sakktábláján le kell cserélni a nemzeti államokat. Korunkban lejátszódó események tényleges alakítója sokkal inkább a kultúra és a gazdaság, mint az államok politikai akarata. Amit külpolitikának nevezünk, az egyre inkább csak a tényleges erőket álcázó spanyolfal. Ezt a tényt nehezen veszi tudomásul egy külügyminiszter is. De erről később.

c. Ellentmond a keresztény erkölcsi felfogásnak. A keresztény kultúra ugyan a gyakorlatban nem vette tudomásul az emberek e világi egyenlőségét, azt csak a túlvilágra vezette be, de ez is elég nagy hatású volt ahhoz, hogy sok területen elfogadta az egyenlőséget. Nemcsak a mai társadalmak demokráciái állnak az egyenlőség elvi alapján, de az államközi kapcsolatok is. Az ENSZ-ben a mesésen gazdag szuperhatalom és a pár milliós lakosságú szegény állam egyformán egy szavazatot jelent. Kivéve a fontos ügyeket, ahol a nagyok egyikének a vétója is megsemmisítheti a többség akaratát.

A fenti okokból is hibás Brzezinskinek a címben szereplő sakktábla hasonlata. A sakkban ugyan a különböző bábuknak más a mozgásszabadsága, de a legkisebb is kiütheti a legnagyobbat. A politikában ez nem így van. Bizonyos erőfölény esetén az erős levegőnek nézheti a sokkal gyengébbet.

Vegyük sorra azokat, akik a térképen nagyok, de a világpolitikában gyengék.

Az nem szorul bizonyításra, hogy Afrika ma nem, és a belátható jövőben nem is lesz jelentős világpolitikai tényező. Brzezinski sem tekintette annak.

Ez annál szomorúbb tény, mivel a legjobban növekedő lakosságú kontinens. Ez is egyik oka a reménytelen helyzetének. Ilyen gyors népszaporulatot még a gazdag országok sem engedhetnek meg. Annak ellenére, hogy Afrika legtöbb országában az alacsony kiindulási alap és az olcsó és könnyű technikai átvétel gyors gazdasági növekedést teremt, az egy lakosra jutó nemzeti vagyont mégsem tudják szinten tattani. Ez belátható, ha azt vesszük figyelembe, hogy a nemzeti vagyon körülbelül háromszorosa a nemzeti jövedelemnek, de akkor a népesség minden egy százalékos növekedése is csak az egy lakosra jutó nemzeti vagyon szinten tartásához 3 százalékos növekedést kíván meg. Tekintettel arra, hogy az afrikai országok népessége évente 3-4 százalékkal nő, évi 9-12 százalékos nemzeti jövedelem-növekedés kellene csak ahhoz, hogy az egy lakosra jutó nemzeti vagyont szinten lehessen tartani. Tekintettel arra, hogy már az sem képzelhető el, hogy a gyors növekedés egészét a felhalmozás eméssze fel, hogy az életszínvonal stagnáljon, még nagyobb növekedést kívánna meg a lakosság évi 3-4 százalékos növekedése. Ezt sem merik a közgazdászok és politikusok kimondani. Nem is szólva arról, hogy az Afrikában is jelentős római katolikus egyház a fogamzásgátlást emberölésnek minősíti. Az ilyen gyors népszaporulat és a gazdasági növekedés tartósan még a leggazdagabb országokban sem volna megengedhető, nemhogy a legjobban elmaradt kontinensen.

Arról még kevesebb szó esik, a gazdasági modellek pedig figyelmen kívül tartják, hogy a nagyon elmaradt országokban a meglévő nemzeti vagyon erkölcsileg gyorsan elavul. A fejlettektől behozott minden technikai eszköz és eljárás a meglévőket leértékeli.

A gazdasági lépéstartást mindennél jobban elzárja az afrikai társadalmak kultúrája. Afrikában sem a puritanizmus, sem a szorgalom, sem a tanulás nem tartozik az erények közé. Márpedig ezek mindennél fontosabb elemei a gazdasági eredményeknek.

Ez a kontinens sem fog a világpolitika alakításában fontos szereplővé válni. Bármilyen nehéz ezt egy amerikai külpolitikusnak kimondani, hallgatólagosan Brzezinski is ezt teszi. Ennek a kontinensnek a déli ötöde ugyan a mérsékelt égövben helyezkedik el, és sok a tengerpartja és a hajózható folyója, de a népsűrűség is gyorsan el fogja érni a kritikus küszöböt. A gazdasági fejlődése azonban nemcsak egyelőre döcög, de egészében reménytelen is. Reménytelen, mert a kultúrája alapvetően mediterrán, amihez főleg indián kultúra társul. Ezek sikeres fejlődésére még nem találtunk példát.

A mediterrán kultúra még akkor is szükségszerű lemaradást hoz, ha a közvetlen, nála sokkal nagyobb dinamikájú környezet segítségét is élvezheti. Még az EU sem vetett számot azzal, hogy a Lisszabon-Madrid-Róma-Athén tengelytől délre élő közel százmilliós népesség élvezi az utolsó évtizedek legnagyobb külső támogatását, mégis egyre jobban lemarad. Dél-Olaszország kezdettől része az európai integrációnak, attól és az ország északi felétől óriási támogatást kap, mégis relatíve egyre szegényebb lett. Hasonló helyzet alakult ki Spanyolország északi és déli tartományai között. Görögország pedig nem nyert abból, hogy az EU tagja lehetett. Pedig ezeken a területeken nincs lakosságnövekedés, sőt jelentős az elvándorlás.

Márpedig, ha a mediterrán kultúra Európán belül nem képes a lépéstartásra, mit lehet elvárni a latin-amerikai országoktól, ahol a helyzetüket még tovább rontja a fejlődésre ugyancsak alkalmatlan indián és részben néger kultúra egyre növekvő hatása, ami abból következik, hogy e két etnikum létszáma rendkívül gyorsan növekszik.

Latin-Amerika minden országában:

a. Túlságosan gyors a népszaporulat. Ráadásul az is elsősorban a leszakadó rétegekben és a fejlődésre még kevésbé alkalmas indián és néger etnikumban jelentkezik.

b. Nagyon alacsony a többség képzettsége. Brazíliában a 18 éves korosztály ötöde egy évet sem járt iskolába. A második ötöd is négy évnél kevesebbet.

c. Elviselhetetlenek a társadalmi feszültségek. A jövedelemkülönbségek nagyobbak, mint bármelyik fejlett nyugati társadalomban, nem is szólva a kelet-ázsiaiakról. Ráadásul a leszakadó rétegek többsége már ma is a nagyvárosok nyomornegyedeiben él, és ezek száma robbanásszerűen nő. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megjósoljuk: a következő század nagy városi forradalmai Latin-Amerika óriás városaiban lesznek. Ezekhez képest eltörpülnek azok az emberáldozatok, amelyekkel eddig a forradalmak során találkozhattunk.

A várható jövőben e térség országaiban a lakosság legképzettebb, leggazdagabb tizede ugyan fel fog emelkedni, de a nagy többség még a jelenleginél is jobban le fog szakadni. Ráadásul itt vannak, és még inkább lesznek azok a sokmillió lakosú nagyvárosok, ahol a többség számára a civilizált élet feltételei sem biztosíthatók. Ennél pedig nincs biztosabb alapja a mindent leromboló forradalomnak.

Belátható időn belül Európa keleti fele sem lesz a világpolitika felső osztályában. Ezt az állítást már sokkal nehezebb elfogadni. Brzezinski sem fogadta el, sőt a számára mindennél jelentősebb Eurázsia fontos részének tekinti. Ugyan már ezer éve szilárd tény, hogy Kelet-Európa nem képes a kontinens nyugati felével lépést tartani, hogy ott mindig alapvetően a nyugatitól eltérő kultúra és ebből fakadóan eltérő társadalmi és gazdasági viszonyok uralkodnak, mégis újra és újra mindkét oldalról felmerül az egyesülés időszerűsége.

Ezer éve nemcsak hivatalosan is két kereszténység van, az azóta a több egyházra szakadt nyugati és a monolitnek maradt ortodox keleti, de alapvetően különböző a politikai és a gazdasági berendezkedés is. Egyre jobban bebizonyosodik, hogy a kelet-európai kultúra nem képes a nyugatival való lépéstartásra, mégis egyre makacsabbakká válnak az egyesülési törekvések. Ahogy a nyugati kereszténység egyházai máig sem akarják tudomásul venni, hogy Kelet-Európa kultúrájának más vallásra van szüksége, úgy a nyugati politikusok is mindig azon mesterkednek, hogy az ő társadalmi és gazdasági módszereiket fogadtassák el Kelet-Európával is. Ez soha nem történt betegesebben, mint éppen a kelet-európai marxizmus, a bolsevizmus összeomlását követő években.

Jó volna a Szovjetunió történelmét végre abból a szempontból vizsgálni, hogy egy más kultúra alapvetően kontinentális viszonyai között mit lehet, és mit nem lehet tenni a lemaradás fékezése érdekében. A felzárkózás ugyanis több okból ideológiától és módszertől függetlenül eleve lehetetlen.

1. Kultúrája távol áll az eddig sikert bizonyítottakétól, mind a puritán nyugat-európaitól, mind még inkább a távol-keleti konfuciánustól.

2. Területének nagy többsége messze van az egész évben hajózható tengertől.

3. Kicsi a népsűrűsége és alacsony az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme.

E három feltétel egyikén sem lehet néhány generáción belül változtatni.

Mivel e térséget illetően alapvetően más a véleményem, mint Brzezinskinek, kissé bővebben kell álláspontomat bizonyítani. Kelet-Európa, történetesen végső stádiumában a Szovjetunió, volt az utolsó, akinek még számottevő világpolitikai súlya volt. Ez a súly történelmi mértékben pillanatok alatt, és sok időre elveszett.

Az, hogy a Szovjetunió ilyen világtörténelmi, szinte szuperhatalmi szerepet játszhatott, lényegében az Egyesült Államok érdeme.

Nem a Szovjetuniónak, még Sztálinnak sem jutott volna az eszébe, hogy a világméretű imperialista szerepre vállalkozzon. Ezt először Hitler ajánlotta fel neki. A Ribbentrop-Molotov Paktum nemcsak olyan területeket adott vissza a Szovjetuniónak, amikről korábban maga mondott le, hanem ráadásul odaadta Lengyelország keleti felét is. A beteges kisebbrendűségével hermetikusan bezárkózó Szovjetuniót Hitler a nyugatra való terjeszkedéssel ajándékozta meg.

Az Egyesült Államok és két nagy nyugati szövetségese Jaltában e tekintetben Hitleren is messze túltett. A Szovjetuniónak ajándékozta egész Közép-Európát. Az Egyesült Államok ezt annak érdekében tette, hogy ezzel gyengítse a gyarmattartó nyugat-európai szövetségeseit.

Angliát és Franciaországot a támogatásban viszont a németektől való félelem vezette. Ők inkább látták közelebb a bolsevik Szovjetuniót, mint az egységes Németországot. Ez a két ország kisebb imperialista konkurensének tekintette a kontinentális és távoli Szovjetuniót, mint az egyesített Németországot.

Az Egyesült Államok jaltai elképzelése fényesen bevált:

a. Az imperialistává előléptetett Szovjetuniótól való félelem felgyorsította a gyarmattartóknak a gyarmataiktól való megválást.

b. Csökkentette a Németországtól való félelmet.

d. A Szovjetuniótól való katonai fenyegetés serkentette a nyugat-európai országok integrációját.

Az Egyesült Államok csak abban csalódott, hogy a Szovjetuniónak a végletekig felnőtt az imperialista étvágya. Végül azonban még ebből is haszna származott. Az a mai világpolitikai helyzet, hogy az Egyesült Államok két legnagyobb konkurense, az EU és Japán szoros katonai szövetséges, és ez csak azért vált lehetségessé, mert a Szovjetunió ezek számára veszélyes katonai erővé tornászta fel magát. Ha nem lett volna éhes és mániákusan fegyverkező az imperialista Szovjetunió, sem Nyugat-Európa, sem Japán nem válhatott volna az Egyesült Államok megbízható és szilárd szövetségesévé.

Az Egyesült Államok mai vitathatatlan szuperhatalmi státusza csak azért jöhetett létre, mert Kelet-Európa, nevezetesen a Szovjetunió erejét meghaladó szuperhatalmi szerepet vállalt magára. Más az, hogy éppen ez a szerepvállalása ásta alá annak a lehetőségét, hogy Kelet-Európa a következő században jelentős világpolitikai szerepet játszhasson.

Az ma még vitatható, de az utókor számára már nem lesz az, hogy a Szovjetunió nem a kelet-európai marxizmusa, hanem az imperializmusa miatt dőlt össze. Kelet-Európa számára csak két út kínálkozott: vagy nyugatra helyezi a súlypontját, oda koncentrálja erőforrásait, és nem sokat törődik az ebből a szempontból életképtelen Szibériával és Közép-Ázsiával, vagy bezárkózik és nem vállal semmiféle világpolitikai szerepet. Mindkét út azt jelentette volna, hogy beletörődik a világpolitikai súlyának a csökkenésébe annak érdekében, hogy az ne roppanjon teljesen össze, és ne legyen tragikus a gazdasági lemaradása. Az ilyen elkerülhetetlen kompromisszum tudomásul vétele azonban nem fért össze a világot megváltani akaró messianizmusával, ami ugyan vallásellenes mezben uralkodott, de mégis a zsidó-keresztény és a kelet-európai ortodox kultúra közös terméke volt. Ez esetben is az igazolódott be, hogy aki nem fogadja el a szükséges kompromisszumot, az annál is sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe kényszerül. A bolsevik rendszer erejét meghaladó szerepet vállalt, ennek lett a következménye, hogy azt sem érte el, amit elérhetett volna.

Nem tudom, hogy mikor jön el az ideje, hogy a politikai és gazdasági káoszba zuhant Kelet-Európa felismerje, számára a nyugati demokrácia és a liberális piacgazdaság járhatatlan út, még inkább az, mint az ortodox marxizmusé volt. A legjobb eredményt akkor érték volna el, ha a kínai utat választják, vagyis fokozatosan felpuhítják a rendszerük politikai és gazdasági merevségét.

A fokozatos nyugatosítás útját választotta Nagy Péter, és kezdetben a lenini vezetés is, de ennek hosszú időigényét Sztálinék nem találták elfogadhatónak, ezért a második világháború kitöréséig, helyesebben a Ribbentrop-Molotov Paktumig a bezárkózás mellett döntöttek. Magukra akartak maradni. Ebből a bezárkózásból rántotta ki őket előbb Hitler, majd a győztes demokráciák háború utáni politikai rendezése.

Ahogy Brzezinski nem képes elszakadni attól, hogy a nemzeti államok határai egyre kevésbé politikai határok, ugyanúgy nem volt képes a szovjet vezetés elszakadni attól, hogy a nemzeti állam nem szükségszerűen makrogazdasági egység. A szovjet politika már a féktelen és erejét meghaladó imperialista fegyverkezése előtt hasonló horderejű hibát követett el azzal, hogy ezt a kontinensnyi területű, nagyon ritkán lakott és sokkultúrájú birodalmat kulturális és gazdasági egységként kezelte, legalábbis minden eszközzel azzá akarta tenni. A fegyverkezési mániája mellett a területek közötti gazdasági különbségek csökkentése minden lényeges eredmény nélkül olyan erőforrásokat szívott el, amibe egy sokkal gazdagabb ország is belerokkant volna. A nagy birodalmaknak is tanulniuk kellene abból, ami a világgazdaságban történik: A világ gazdasági tekintetben éppen a globalizáció és a munkamegosztás előrehaladtával és annak következményeként differenciálódik, kulturális tekintetben azonban ezt csak évszázados távlatban lehet, ha egyáltalán lehet, mint a közös nevezőre jutást elérni.

A világgazdaság nem fejlődne, ha nem differenciálódhatna. Hosszú távon az átlagos fejlődést fékezik azzal, ha a legfejlettebbektől elszívják az erőforrásaikat annak érdekében, hogy a többség lemaradása csökkenjen. A világ azért fejlődik, mert lehetővé vált, hogy a fejlett ötöd önző módon csak a maga javával törődjön. Ennek ugyan az lett a következménye, hogy a négyötöd relatíve ugyan egyre szegényebb, abszolúte mégis gazdagabb lett. A világ sokkal szegényebb volna, beleértve a szegény négyötödöt is, ha a világgazdaság olyan önzetlen kiegyenlítő politikát folytatott volna, ami az egyenlőtlenségek kiküszöbölését tartja elsődleges céljának, és nem engedi érvényesülni a gazdagok önzését.

A Szovjetunió messianisztikus politikája azt akarta elérni, hogy a hatalmas birodalom egyetlen része se maradjon szegény. Ezzel járt aztán az, hogy az egész elviselhetetlenül szegény maradt akkor, amikor a világ élvonala, az ellenségének tekintett fejlett mag, önzésének köszönhetően gyorsan fejlődött. Kelet-Európa számára a legjobb megoldást ugyan a nyugatosodás jelentette volna, az, amit Nagy Péter egészen más világban már felismert: az ország súlypontját kellett volna nyugatabbra vinni, annak a fejlesztése érdekében kellett volna felhasználni a hatalmas hátország erőforrásait. Nagy Péter még a fővárost is nyugatra vitte, amit aztán a bolsevikok vitték vissza keletre. De ez csak szimbóluma volt annak, hogy az egész országot egyszerre kell a paradicsomba vinni. Ezzel vált az egyébként elérhető is elérhetetlenné.

A Szovjetunió gazdaságpolitikáját a nacionalista állami és a katonai messianizmus szempontjai diktálták. Az ortodox, kelet-európai, lényegében zsidó-keresztény karakterű messianizmus az evilági megváltást ígérte mindenki számára. A mindenki alatt eleinte naivul az egész emberiséget értették. Ebből gyorsan kigyógyultak, és megelégedtek a Szovjetunió népeinek megváltásával. Arra az álláspontra korrigálták tanaikat, hogy csak az üdvözül, aki az általuk kodifikált és ellenőrzött közös hitet vallja. Ezt a felfogást még mint imperialisták is követték. A befolyásuk alá rendelet országokat együtt akarták boldogítani. Ezt nemcsak mondták, hitték is. Az imperializmus utolsó gyarmatbirodalmát úgy hozták létre, és úgy működtették, hogy a gyengéket kell felemelni az áltagra, ennek érdekében az erőseknek kell áldozatot hozni. Ezt a nagylelkűséget annak ellenére gyakorolták, hogy maguk is az áldozatokat hozók közé tartoztak. A Szovjetunió nemcsak úgy fizetett rá a gyarmataira, ahogyan a XX. században már a tőkés gyarmattartók is ráfizettek, hanem úgy, hogy a maga számára is kedvezőtlen cserearányokat tartott fenn. Ennek kettős következménye lett:

Az egész birodalom átlagos fejlődése egyre jobban lelassult. Azaz a fejlettek ígért túlhaladása helyett egyre nyilvánvalóbbá vált az általános lemaradás.

Az egyenlő fejlettség elérésére való törekvés főleg azokat érintette károsan, akik képesebbek lettek volna a fejlődésre. Ennek következtében a birodalom egészének lefulladt a motorja, egyre csökkentek az újra elosztható erőforrások.

Kiderült, hogy a modern világ sem kedvez a messianizmusnak.

A bolsevik messianizmus alatt felébredt a történelmi nagyorosz nacionalizmus. Ebben közrejátszottak azok a világpolitikai események, amelyek a szovjet politikának felkínálták a területi terjeszkedést és a szuperhatalmi státuszt.

A nagyorosz nacionalizmusból és a gazdasági kudarcokból fakadt, hogy a hadászati érdekek kerültek előtérbe. Egyrészt kiderült, hogy az orosz népnek ígért jólét helyett el lehet adni az orosz dicsőséget, másrészt a tőkés világgal való gazdasági verseny csődjét a katonai verseny eredményei ellensúlyozhatják. Mindennek következtében a szűkülő erőforrásokból még inkább kelet felé tolták el a birodalom súlypontját. Ebben eleinte a félelem vezette őket arra, hogy a katonai, ebből kifolyólag a hadiipari bázist egyre keletebbre vitték. Később az imperialista korukban pedig azért folytatták a gazdaságnak ezt a keletre való vonulását, hogy a nyugati imperializmustól jobban legyenek védve. Jellemző módon még a tudomány, elsősorban a hadiipar érdekeit szolgáló központjukat is Szibériába telepítették. Mindez csak fokozta a lemaradásukat.

A modern világban a befektetések hatékonysága ugyanis a nagyobb lakosságsűrűséget, a fejlettebb infrastruktúrát követelte volna meg.

A röviden felvázolt szovjet csőd leírásából azonban szinte senki sem tanult. Még a legliberálisabb tőkés ország is áldoz annak érdekében, hogy az elmaradt térségeit az átlagos szintre felemelje. Ez jellemzi az EU politikáját is. Lényegében az ágazati struktúrán belül ezt a filozófiát szolgálja az EU nagyvonalú agrártámogatása is. Teszik ezt annak ellenére, hogy még sehol nem vezetett eredményre.

Aki a világpolitika erőviszonyai között el akar igazodni, az abból induljon ki, hogy az új erők fellépésének a veszélye csak ott fenyegethet, ahol a fejlődés fenti feltételei fennállnak. Kelet-Európa mind gazdaságföldrajzi, mind kulturális adottságainál fogva eleve alkalmatlan a felzárkózásra, de még a lépéstartására is, tehát arra, hogy a világpolitikában fontos szerepet játsszon.

Brzezinski alapvetően téved, ha nem veszi tudomásul, hogy Kelet-Európa belátható időre elvesztette a stratégiai jelentőségét, a lemaradása nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ez a térség nem azért maradt le, mert bolsevik rendszerrel próbálkozott, hanem azért mert eleve képtelen volt és maradt a felzárkózásra. Sokáig azt hittem, hogy az Egyesült Államok szándékosan nagyítja fel a Szovjetunió katonai és gazdasági erejét, és növekedési ütemét. Ezt csak azért tette, mert alapvető érdeke volt, hogy a nyugat-európai és kelet-ázsiai konkurensei féljenek a szovjet medvétől. Most meg azt látom, hogy ez a medve még darabjaira szétesve, politikai és gazdasági anarchiába zuhanva is félelmet kelt a nála minden tekintetben nagyságrenddel erősebb szuperhatalomban. Brzezinski ugyanis a világpolitika sakktábláján elsőszámú erő részének tekinti azt a térséget, ami magát tette mozgásképtelenné. A bolsevik Szovjetunió azzal vált még a lehetségesnél is kevésbé képessé az egészséges társadalom és gazdaság felépítésére, mert átvette a Nyugattól a politikai demokrácia és a piacgazdaság módszereit. A mindenképpen szükségszerű lemaradás akkor lett volna a legkisebb, ha nem dől össze a szovjet rendszer, hanem Kína mintájára lassan modernizálódik. Ma Oroszország azért közveszélyes, mert a pusztításra még alkalmas katonai ereje egy már anarchiába zuhant társadalommal él együtt. Ezt kellett volna Brzezinskinek észrevennie. A Szovjetuniót nem összedönteni, hanem lassan reformálni, azaz észre téríteni kellett volna.

Brzezinski Kínát a várható világpolitikai súlyának megfelelően kezeli annak ellenére, hogy ma még nagyon messze van ettől. Kína vitathatatlanul ismét el fogja foglalni az emberiség korábbi történetében egészen az ipari forradalomig elfoglalt helyét. Ezt az indokolja, hogy a fent támasztott feltételnek, a gazdasági fejlettségétől eltekintve, eleve megfelel.

a. Kína a Japán és a kis tigrisek esetében már kitűnően vizsgázó konfuciánus kultúra birodalma. Ennek a kultúrának a gazdasági értéke a belátható jövőben még nagyobb lesz, mivel a tanulás tisztelete tekintetében a nyugati puritánokat is megelőzi. Márpedig a szellemi vagyonnál nincs fontosabb záloga a gazdasági felzárkózásnak. Ezért súlyos hiba az, ha a világon beálló erőviszonyok alakulása szempontjából ezzel nem számolnak a stratégák.

b. A lakosságának négyötöde a tengerhez vagy a tengeri hajók számára is elérhető kikötők közelében él, és a lakosságsűrűsége nagyon nagy. Az ipari forradalom óta egészen a jelenkorig a világpolitika és gazdaság centruma nem Eurázsiában, hanem az Atlanti Óceán északi felének partvidékén volt. A jövő nagy világgazdasági centruma sem Eurázsiában, hanem a Csendes Óceán északi felének partvidékén lesz.

A fenti alapokon Kína már az elmúlt húsz évben is a világtörténelem leggyorsabb fejlődését produkáló társadalomnak bizonyult.

Kína legnagyobb hátránya az lehet, amibe a Szovjetunió is beleesett. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy lemondjon az ország nyugati, fejlődésre képtelen kétharmadának fejlesztéséről. Márpedig annak felemeléséhez az Isten pénze sem lesz elég. Kína területének kétharmadán mind a kulturális, mind a gazdaságföldrajzi adottságok eleve kizárják a felemelkedést. Szerencsére eddig a kínai vezetés eléggé hagyta érvényesülni a partvidékek átlagosnál is sokkal gyorsabb fejlődését, annak ellenére, hogy ez a nyugati tartományok relatív elszegényedésével járt.

Ennek a térségnek is megoldhatatlan feladatokat kellene vállalnia.

a. Az itt élő népek kultúrája még sehol, semmilyen körülmények között nem volt képes bizonyságot tenni arra, hogy az a jelenkor technikai elvárásainak megfelel. Jellemző módon ebben a kontinensnyi és közel kétmilliárd lakosú régióban csak a kínai diaszpóra valósította meg a gazdasági felemelkedést. Vagyis idegen etnikumra, vagyis idegen kultúra importjára volt, van és lesz szüksége annak érdekében, hogy egy réteg betöltse a gazdasági motor szerepét. Erre azonban tartósan még egyetlen kultúra sem bizonyult képesnek. Az évezredek óta ismétlődik: a fejlődésre képtelen kultúrák a gazdasági életet más kultúrájú etnikumra bízzák, de ahogyan ezek sikereket érnek el, azt megirigylik, és képviselőiket kiüldözik, kiirtják maguk közül. Ez alól sem ismer kivételt a történelem.

b. A térség szinte a trópusi övezetben helyezkedik el, és minden országa túlnépesedett. Nem illik az okokat tudományosan elemezni, de tény, hogy ahol mindig nyár van, ott a modern gazdaság csak izzad, de nem eredményes. Ami pedig a nagy népsűrűséget illeti: amennyire ez előny akkor, ha a fejlődés többi feltétele már adott, annyira hátrány, ha nagy a viszonylagos elmaradottság. Nem véletlen, hogy az ipari forradalmat még a kedvező feltételek közötti Nyugat-Európában is csak a 200 fő/négyzetkilométer népsűrűség alatt lehetett megvalósítani, és ott is csak azért, mert a munkaerő mintegy ötödét a kivándorlás szívta fel. Erre pedig a belátható jövőben nem lehet számítani. A népsűrűségnek minden technikai szinten megvan a kívánatos sávja. E felett vagy alatt nem fordult még elő sem társadalmi, sem gazdasági siker.

Ez az egyetlen olyan jelentős terület a mérsékelt égövben, aminek a kultúrája nyugat-európai, a lakosság 95 százaléka közel él a tengerparthoz, és a gazdasági fejlettsége már magas. Egy feltétel azonban hiányzik: a népsűrűsége kicsi és a népesség abszolút száma messze alatta van annak, ami a fontos politikai és gazdasági szerep játszásához kívánatos. A mai és a belátható technika követelményei szempontjából ez, Észak-Amerika egésze, Dél-Amerika alsó negyede mellett az egyetlen olyan jelentős terület, amelyik sok tízmilliós bevándorló népesség eredményes felvételére képes lehet. De ez olyan távlati problémákat vet fel, amivel a jelenkor stratégiája szempontjából nem kell foglalkozni.

Ez lényegében közel 30 millió négyzetkilométer nagyságú terület, ami a világgazdaság számára szinte vákuum, mert belátható ideig nem lesz érdemes kitölteni. Ebbe a térségben van az európai Oroszország északi és keleti fele, az egész Szibéria, az egész Közép-Kelet és Kína nyugati kétharmada. Ezen még generációkon keresztül veszekedni fognak az oroszok, a kínaiak, a közép-ázsiai muzulmánok, és, ha Brzezinskinek igaza van, az Egyesült Államok. Ez előre beprogramozható annak ellenére, hogy aki e térséget birtokolja, elviselhetetlenül magas árat fog fizetni érte. Az még érthető, hogy az oroszok és a kínaiak igényt tartanak erre a számukra is csak tehertételt jelentő kontinensnyi területre, és még az is, hogy a muzulmán országok, élükön Törökországgal e felé kacsingatnak, de érthetetlen, hogy mit akar ezzel, miért tartja fontosnak az Egyesült Államok. Brzezinski betegesen sokat foglalkozik a térség nyersanyagkincseivel. Ma már a tények tükrében illene tudomásul venni, hogy a nyersanyagkincsek nem kincsek.

a. Viszonylag egyre kevesebb értéket képviselnek. Ma egy fejlett ország külkereskedelmének tizedét sem teszi ki a számára szükséges összes nyersanyag importja.

b. A nyersanyagokat csak ott érdemes kitermelni, ahol rendkívül kedvezőek a geológia feltételek. Ilyen is több kínálkozik, mint amennyi a várható igény.

Ezért az az ország jár jobban, amelyiknek eleve nincs lehetősége arra, hogy a nyersanyagokból önellátó legyen, kénytelen a figyelmét egyrészt a nyersanyagokkal való takarékosságra és a vásárlásukhoz szükséges deviza kitermelésére fordítani. Ez az oka annak, hogy az utóbbi 50 évben azok az országok fejlődtek gyorsan, amelyek nyersanyagban eleve nagyon szegények, ezzel szemben az átlagnál lassabb volt a fejlődés ott, ahol kedvező kitermelési adottságok vannak. Ennek ellenére az Egyesült Államok külpolitikája továbbra is az olaj körül forog, az olajat fő stratégiai kérdésnek tekinti.

A világpolitika egyre kevésbé lesz a katonai erő alkalmazása, az államközi kiegyensúlyozás művészete, egyre inkább a gazdaság, a kultúra és a demográfia lép elő főszeplővé. Ezért tartom Brzezinskit is a múlt diplomatájának. Többet tanulhatunk a kritikájából, mint a tanácsaiból.

A történelemírás még mindig túlságosan politika-centrikus. Különösen az a mienk, holott sorsunkat már a Honfoglalás idején nem annyira a politika, sokkal inkább kontinensünk gazdasága alakította. Minél fejlettebb, gazdagabb egy társadalom, annál jobban hat rá a tágabb világ gazdasági környezete.

Most csak a Monarchia népeinek sorsával, azzal is csak 1848 után kívánok foglalkozni, mégis módszerem illusztrációjaként és indokoltságának bizonyítékaként adok egy rövid képet a magyar történelemről.

Történelmünk nagy változásait mindig külső okok váltották ki. Különösebb bizonyítás nélkül csak ezeréves történelmünk néhány fordulatára utalok:

a. A Honfoglalás tényét, azt, hogy éppen mi és éppen itt álltunk meg és alapítottunk szilárd államot, azt, hogy a nyugati kereszténységhez csatlakoztunk, mindezt a nyugat-európai gazdaságban végbemenő technikai forradalom determinálta. Mi a legjobb történelmi pillanatban érkeztünk.

Akkor zajlott le és akkor ért ide a nyugat-európai agrárforradalom gyakorlati alkalmazása. Ennek köszönhetően vált először lehetővé az Alpoktól északra az erdei és a pusztai pásztorkodásnál fejlettebb életforma, a letelepedéssel járó földművelés. Ennek hatására lettek földművelők, falulakók a korábbi Római Birodalom peremvidékét jelentő terület összes népei - Koppenhágától Kijevig. Földművelőkké, falulakókká váltak az erdei pásztorkodással foglalkozó angolok, germánok, skandinávok, csehek, lengyelek, továbbá a sztyeppei pásztor magyarok és ukránok is.

Az említett népek mindegyike lényegében velünk azonos időben vált kereszténnyé. Az a nép, amelyik földművelő és falvakban él, nem maradhatott pogány, az a pásztorok vallása volt. Ezt a tényt az egyháztörténészek elhallgatják. A vallások és a termelési mód szoros kapcsolatát ellentétesnek érzik a szent térítők történelmi szerepével.

b. Arról még kevesebb szó esik, hogy a Török Birodalom hatása mit jelentett a világgazdaságban és ezáltal nálunk.

Levante a Földközi-tenger keleti medencéjének meghódítása következtében a keresztény Európa számára bezárult a keleti kereskedelem évezredes útja. Ez az új helyzet kényszerítette a kereskedők útját északra, az orosz folyókra. Így lett például Lvov, azaz Lemberg a legfontosabb kereskedelmi városok egyike, de ez az új világkereskedelmi út emelte magasra Krakkó, Prága, nálunk pedig a Felvidék szepességi és erdélyi szász városaink gazdasági jelentőségét. Közép-Európa egyszeriben a korábbinál sokkal fontosabb lett Nyugat-Európa számára.

A török terjeszkedésnek volt köszönhető a közép-európai, különösen a cseh és a magyar színesfémbányászat felértékelődése. Máig is a legnagyobb cseh ezüstbánya nevét őrzi a tahlerből lett tallér éppen úgy, mint a jelen világpénze, a dollár.

A térség gazdasági fellendülését kulturális virágzás követte. Ennek volt köszönhető, hogy Európa első hét egyeteme között lehetett a prágai és a krakkói. Ezzel magyarázható, hogy a térségben termékeny talajra talált a reneszánsz. Mátyás udvarának büszke fényét nagyrészt a török terjeszkedés közvetett hatásának köszönhetjük.

A magyarországi török megszállás jórészt annak köszönhető, hogy a protestáns nyugat-európai népek, városok csak a törökök támogatásának köszönhetően voltak képesek ellenállni a sokkal erősebb Spanyol-Osztrák Birodalom ellenreformációjának.

c. Amerika felfedezése és Afrika megkerülése tragikus hatás volt térségünkre. A térségünkön átmenő keleti kereskedelem gyorsan elhalt.

Az ázsiai fűszereknek a hajókon, Afrika megkerülésével is sokkal olcsóbb és biztosabb lett a szállítása.

Amerikából sokszor annyi és sokkal olcsóbb arany, ezüst és réz jött, mint amire Közép-Európa bányái korábban képesek voltak.

A Nyugat viharos gazdagodása és Spanyolország hanyatlása következtében a törökök jelenlétére nem volt tovább szükség. A Habsburg császárság is két részre szakadt. A spanyoloknak Amerika volt a fontos, tehát arra orientálódtak, az osztrákoknak csak keletre volt terjeszkedési lehetőségük. Ennek kulcsa Magyarország volt. Ezért lett az osztrák császár egyúttal Magyarországnak és Csehországnak is királya. Neki egy fokozatosan súlyát vesztő térség jutott.

Nem véletlen, hogy a Habsburgok nem gazdasági erejüknek, hanem házasságaiknak köszönhetően gyarapodtak.

A kor szállítási technikája csak az élőállatok lábon való szállítását tette lehetővé a fejlődő nyugati piacokra. Lengyelország és a Balti térség gabonát, Magyarország pedig marhát exportálóvá vált.

Igazi változást a vasút megjelenése okozott. Ezzel érkeztünk el ahhoz a korhoz, amit vizsgálni kívánok.

A vasúthálózat kiépítése lehetővé tette a több száz kilométerre való gazdaságos szállítást. Ezért kiépítése a Nyugat számára a marhát termelő térségből a gabonát és mezőgazdasági nyerstermékeket termelő térséggé vált. Ezt a változást először, még a vasút megjelenése előtt, Széchenyi vette tudomásul. A magyarság jövőjét a szántó-vető mezőgazdaságban látta meg. Ennek érdekében történt a Tisza szabályozása, a gőzhajózás fejlesztése.

Az a tény, hogy a Magyar Királyság ugyan mezőgazdasági ország maradt, de azon belül profilja erősen megváltozott, a magyar etnikum egyik legjelentősebb történelmi előnyévé vált. A marha exportjára épülő gazdaság a hegyvidéken élő kisebbségek számára jelentett előnyt. A marha ugyanis ott szaporodott, a tejre ott épülhetett mind a nép, mind az arisztokraták gazdagsága.

Nem tanítjuk, hogy a magyar arisztokrácia lényegében marhakereskedő volt. Ezért volt minden családnak egyaránt birtoka a peremterületeken és Nyugat-Magyarországon. A perifériákon szaporodott marhát a rövid legeltetési szezonban át kellett hajtani, majd feljavítani az Alföldön. Az exportra való végső előkészítés viszont a Dunántúlon történt. Az arisztokraták fényűző életének forrása a keleti hegyvidékek jobbágysága, a realizálás helye pedig a nyugati birtok volt.

Ennek a gazdasági helyzetnek köszönhetően a két térség etnikuma volt fontos az uralkodó osztály számára. A szántóföldek nem voltak jelentősek. Ahogyan a gabona fontosabb és jövedelmezőbb termék lett, mint a marha, a magyar etnikum élete viszonylag javult, térsége fontosabbá vált. Jól jellemzi a változást az a tény, hogy Tököli, Rákóczi a felvidéki, rutén és szlovák, Bocskai az alföldi hajdú marhapásztorokra építette hadseregét. Kossuth már az alföldi magyar földművesekre.

A folyami szállítás még csak a gabonát tudta a nyugat-európai piacokra vinni, a vasúton már szinte mindenhonnan és minden mezőgazdasági terméket. A vasúttal erősített földművelés a magyar etnikum számára volt a leginkább kedvező.

Európa középső, gabonatermelő területei nemcsak a vasúti szállításnak, de a rohamosan gazdagodó nyugat-európai piacnak köszönhetően gazdagodtak. Úgy tűnt, hogy még pár évtized - és felzárkózhatnak.

A történelmi Magyarország a vasúthálózat kiépítésének köszönhette a Kiegyezést követő, sikerekben gazdag ötven évet. Ezt az időlegesen megszerzett komparatív előnyt a térség minden népe, ha nem is egyenlő mértékben, de élvezhette. A felzárkózási sikereknek azonban gyors véget vetett az a tény, hogy a század végére feltárulnak Amerika mérsékelt égövi területei is. Ott nemcsak sokkal olcsóbb a gabona, de a hajókkal olcsóbban is szállítható. A hűtőhajók aztán a hús szerepét is visszaszorítják a közép-európai térség exportlehetőségei között.

Egy kisebb kontinentális gyarmatbirodalom.

a. Iparosodott, polgárosodott nyugati társadalmak.

b. Atlanti-óceáni kikötőkkel rendelkezők.

c. A nagyobbak mindegyikének volt befolyási övezete.

d. Mindegyiknek voltak gyarmatai.

a. A Monarchiában legfeljebb Csehország volt polgárosodott és iparosodott. Akkor még nagyon gyakori lehetett, hogy elmaradott környezetben is hatékonyan működhettek modern, korszerű gyárak. Ilyenekre a Monarchia egész területén, Magyarországon is volt példa. Ennek első példája Temesvár világszínvonalú malomipara, majd Budapesten számos nagy gyár.

b. Távol az óceánoktól a Földközi-tenger legkisebb forgalmú tengerén voltak kikötői. Néhány, a világviszonylatban kis adriai kikötőre nem lehetett sem világkereskedelmet, sem jelentős tengeri erőt kiépíteni. Márpedig a távoli gyarmatok birtoklásához erős tengeri flottára volt szükség.

c. Ugyanakkor a Birodalom harmada szántóföldi művelésen alapuló félperiféria volt. Így a Monarchia élelmiszerrel való önellátása erősebb lábakon állott, mint számos nyugat-európai imperialista hatalomé.

d. A gyarmatok szerepét a császárság hegyvidéki területei jelentették, ahol volt némi, az ipar működtetéséhez kívánatos nyersanyag, a nép pedig szinte gyarmati elmaradottságban és szegénységben élt.

Ezek az adottságok nem jelentetek ugyan versenyképességet a nyugati gyarmatbirodalmakkal, de azért nem lehetett az iparosítás szempontjából eleve negatív feltételeknek sem tekinteni.

A kor nagy államai minden esetben arra épültek, hogy politikai befolyásuk, még inkább saját közigazgatásuk alatt tarthattak nagyon eltérő fejlettségi szinten lévő területeket. A klasszikus tömegiparnak ugyanis a félig fejlett és az egészen elmaradott térségekkel való munkamegosztás volt a kívánatos adottsága. Ez a két zónája minél nagyobb, annál jobb volt.

Az utókor csak azokat a hatalmakat tekintette imperialistáknak, amelyek távoli területek kizsákmányolásából gazdagodtak. Ilyenek voltak a nyugat-európaiak. De eleve nem ilyen volt a legsikeresebb, az Egyesült Államok. Ott a három szféra összefüggő területen, egyetlen államon belül és egyetlen kultúrkör által jellemzett népességgel oldotta meg a kor leghatékonyabb gazdasági kooperációját, a fejlett, a félig fejlett és az elmaradott térségek közötti. A század elején még az Egyesült Államoknak csak kis, észak-keleti része jelentette a birodalom centrumát, a középső volt az agrárprofilú félperiféria, a nagyobb része pedig még valódi perifériának számított.

A nem tengeri hatalomra épülő imperializmusok között a másik szélsőséget Oroszország jelentette. Ez esetben is a vasút indította az új korszak kezdetét. Oroszországnak szinte nem is volt centruma, a legfejlettebb részét a főváros, egyúttal a legnyugatibb város jelentette. A félperiféria az ország európai részének középső síksága. Közép-Ázsia, Szibéria és ez európai rész északi harmada volt a perifériája.

a. A kultúrája távol állt a nyugatitól, ezzel eleve alig volt alkalmas a nyugati ipari forradalom hatékony átvételére. Gondoljuk meg, hogy mit mondott joggal Weber: az iparosítás sikerének fő feltétele a protestáns kultúra. Mondhatnánk a nyugat-európai puritanizmus, vagy ma már inkább Fukujama definíciójával: a társadalmi tőke. Ezért minden sikeres iparosításnak a nyugatosítással kellett volna kezdődnie.

b. Alig volt polgársága. Mindenütt minden sikeres iparosítás és imperializmus vezető ereje polgárság volt. Ezért az orosz iparosításnak és imperializmusnak a polgárosodás lett volna a második alapfeltétele.

c. Nem volt közvetlen kapcsolata a mérsékelt óceánnal. Területeinek óriási többsége még a kevés beltengeri kikötőktől is vasúttal alig legyőzhető távolságban volt.

d. Óriási területén olyan ritka volt a népsűrűség, ami a fejlett kooperációhoz szükségesnél nagyobb távolságok legyőzését követelte volna meg. Akkorák voltak a távolságok, melyek gazdaságosan vasúttal sem volt legyőzhetők.

d. Számos egymással ellentétes kultúrát és többnyelvűséget kellett legyőzni. Már az imperializmus és az iparosítás korában kiderült, hogy az egyetlen államon belüli gazdasági kooperáció csak ott lehet hatékony, ahol közös nyelv is létezik. Nem véletlen, hogy azóta minden többnyelvű állam - a nyelvi etnikumoknak megfelelően - szétesett.

A három kontinentális imperializmus közül a középutat az Osztrák-Magyar Monarchia jelentette.

a. Kultúrájában rokon volt Nyugat-Európával. Európa szinte minden kultúrája megtalálható volt a birodalmon belül. Csehország és Ausztria e kultúra részének számított. A Monarchia nagyobbik fele is ezzel rokon félperiféria volt. Voltak azonban balkáni és keleti ortodox területei és népei is.

b. Mind a belső, mind külső piacai vasúttal feltárhatók voltak. Nemcsak közel volt a kor legnagyobb piacához, de az ország nagysága sem jelentett akadályt a gazdaságos vasúti szállítás számára.

Nem volt kedvező kijárata az óceánra. Csak azon országok ipari tömegtermelése volt képes aktívan beépülni a világgazdaságba, amelyek jelentős óceáni tengerparttal rendelkeztek. A Földközi-tenger legkevésbé forgalmas beltengere, az Adria csak nagyon másodlagos tengeri kijáratnak bizonyult. A Monarchia területének 90 százaléka olyan távol volt a tengertől, amit gazdaságosan a vasút sem volt képes legyőzni. Ráadásul az ipari központ, a Cseh medence még Hamburgot is sokkal könnyebben, olcsóbban megközelíthette, mint az Adriát.

c. A Monarchia több kultúrát és még több nemzetiséget fogott össze. Ez Észak-Amerikában előny volt és maradt, de legnagyobb integrációs hátránya volt Közép-Európának. Miért? Mert az eltérő kulturális karakterek új környezetben előnynek, történelmi térségünkben hátránynak bizonyult.

Az Egyesült Államokban minden közép-európai bevándorló kulturális rokonának tekintette a másikat. Soha nem merült fel a magyar és a szlovák, a magyar és a román, magyar és a horvát között ellentét azon az alapon, hogy korábban más volt a nyelvük, hogy történelmi ellentéteik voltak.

Ausztráliában még a 80-as években volt alkalmam látni a balkáni népek szoros összefogását. Közös mulatságaik, közös boltjaik, vendéglőik vannak. Tíz évvel később otthon, a Balkánon, ugyanezek a nemzetiségek egymást ölték.

d. A Monarchián belül csak a cseheknek és az osztrákoknak volt saját etnikumú erős polgárságuk. A többi nép számára a polgárságot lényegében csak a zsidóság jelentette. Ez azért okozott tragikus zavarokat, mert az ébredő nacionalizmusuk nem volt képes elviselni, hogy egy más etnikum legyen a polgársága. Maga még képtelen volt a gyors polgárosodásra, a zsidóságtól pedig nem tűrte el azt.

e. A Monarchia népei között az ellentétek kiéleződésében fontos szerepet játszott az a tény, hogy nyugatról keletre haladva egyre később jelent meg a nacionalizmus.

A csehek már a 18. század végén megértették, hogy nyelvi, nemzeti jogaiknál fontosabb az iskolarendszer, az iparosodás.

Az osztrákok az első világháború után felismerték az új helyzetet, rájöttek, hogy kicsi országként, magukra maradva sokkal többre viszik, mint a Monarchia központjaként.

Mi magyarok nemcsak Trianon után, de ma sem fogadjuk el, hogy magunkban sokkal többre megyünk, mint a történelmi határok között. Ezt közben a nép sokkal bölcsebben megemésztette, mint a mindenkori politikai vezetés.

A szlovákok, a románok és a horvátok most jutottak el odáig, ahol mi az első világháború előtt voltunk: bármi áron egynemzetű állammá akarnak szerveződni.

A térség leggyorsabban szaporodó nemzetisége, a cigányság pedig még mindettől is messze van. Ki sem tudta alakítani nemzetiségi stratégiáját.

A Monarchiában a nagy, még nem iparosodott területen élő sok szegény lakos volt a piac. A szegénység csak nagy száma miatt jelentett kellő vásárlőerőt.

- Ez igazán csak az osztrákok számára jelentett ideális megoldást. Az életszínvonaluk a Monarchia népeinek átlagához képest megnégyszereződött.

- A csehek és a szlovákok nyelvi alapon közös államban kötötték össze a sorsukat. Ebből fakadóan mindketten rontottak azon, amit külön elérhettek volna.

- Mi magyarok szenvedtük el, még etnikai tekintetben is, a legmostohább megoldást. Mégis Trianonnak köszönhetjük, hogy nem a mi országunk jutott a Balkán sorsára, ahol a nemzetiségeknek a legfőbb céljuk a másik pusztítása. Ideje volna belátnunk, hogy az ország jelenlegi tízmillió lakója lényegesen rosszabbul, sokkal nagyobb bizonytalanságban élne a történelmi Magyarországon, mint ahogy jelenleg, a megcsonkítottban.

A jelen helyzet tehát jól világítja meg azt a tényt, hogy a nyugati hatalmak Jaltában csak azt adták Sztálinnak, ami nekik akkor egyáltalán nem volt érdekszférájuk, ma is csak nyugati harmaduk és az is csak ímmel-ámmal kell. Jalta úgy fog bevonulni a világtörténelembe, mint az első olyan világhatalmi rendezés, amiben már érvényesült, hogy a centrum országainak nem érdeke az elmaradott területek feletti befolyás. Vesződjenek azzal az ellenségeik.

Lényegében ez történt Kelet-Ázsiában is azzal, hogy Kína kommunista maradhatott, az amerikaiaknak elég volt Japán és a kis Tajvan. Itt is a jelenkor önző centrum-érdeke érvényesült. "Éljünk mi, a fejlettek együtt, és törődjön magával a még mindig a múlt század világában élő, imperialista ambícióktól fűtött félperiféria két nagy népe, az orosz és a kínai." Az imperializmus ugyanis olyan drága, ami fel fogja emészteni az erejüket, és ezért aztán őket nem leendő versenytársaknak, hanem lemaradóknak kell tekinteni.

A centrum hatalmainak ez a nem annyira tudatos, mint ösztönös viselkedése a Szovjetunió esetében ugyan közel fél évszázad után, de bevált. Kína esetében mára más helyzet alakult ki.

A Szovjetunió vezetésének imperialista ambícióit a Jaltában kapott konc. Ezért aztán óriási erőfeszítései ellenére is összeomlott. Kevesen gondolnak arra, hogy ha a Szovjetunió nem kapja meg Európa középső államait, ma is működhetne. Nem lehetett volna ugyan imperialista szuperhatalom, de erőforrásait befelé fordíthatta volna. A Kelet-Európára kitalált bolsevik diktatúra számára végzetes fertőzést jelentett nyugati határainak ezer kilométerrel nyugatabbra való kitolása. Ezáltal ugyanis olyan népeket is integrált rendszerébe, amelyek számára a keleti kényszerzubbony nagyon szűk volt, azt hamarosan tágítgatni kezdték. Ma az a Szovjetunió, amelyik Jalta idejében és még jó harminc évig a rendezett zsarnokság birodalma volt, ma sok államra szakadva a kaotikus zűrzavar térsége lett.

A Szovjetunió a második világháború után elkésve lett imperialista birodalom, és a század végén elsietve akart polgári demokrácia és liberális piacgazdaság lenni, ezért lett a káosz birodalma.

Egészen más volt és még inkább más maradt a helyzet Kínában. Kína demokratizálása megemészthetetlen, elviselhetetlenül költséges és ennek ellenére eredménytelen feladat lett volna az Egyesült Államok számára.

Kína azzal került a számára egyedül eredménnyel járható útra, hogy magára maradt. A délperiféria nagy népei számára ugyanis nem lehet megoldás, hogy előbb liberalizálja politikáját és gazdaságát, s aztán induljon gyors fejlődésnek. Ezt megtehetik a közepesen fejlett kisebb országok, de nem teheti meg az orosz és főleg nem a kínai nép. Neki előbb kell meglehetős gazdasági izolációban fejlesztenie a gazdaságát, aztán fokozatosan, de nagyon lassan liberalizálnia a politikai és gazdasági életét. Ez az út sem új, lényegében ezt az utat járták a vasút megjelenését követően e század közepéig a németek. A Weimari Köztársaság káoszt megtestesítő kora bizonyítja, hogy a társadalmi és a gazdasági fejlettséget megelőző politikai demokrácia és a gazdasági liberalizmus szükségszerűen káoszt jelent.

* * *

A következőkben vizsgáljuk meg röviden, hogyan alakult a Monarchia területén élő népek sorsa e század során.

Erre a kérdésre eddig csak a politikusok válaszolgattak. Elmondták, hogy a soknemzetiségű államból az első világháborút követő rendezések során sok nemzeti állam lett, amelyek többsége ugyancsak jelentős nemzeti kisebbséggel rendelkezett, illetve több nemzetiség állama lett, ami aztán éppen a század végén esett még inkább szét. Ez a politikusok mérlege. De mi az érintett népeké? A Monarchia végső rendezése csak Csehszlovákia kettéválásával és Jugoszlávia szétesésével zárult le, ha sok részletében nem is fejeződött be.

A politikusok szeretik a népek érdekét az ő érdekükkel azonosítni, mintha egy népnek nem volna más vágya, csak az önállóság, csak az, hogy saját nemzeti állama legyen. Arról hajlamosak elfeledkezni, hogy sokan a szegénység elől kivándoroltak, vagyis más, számukra jobb államot választottak. A Monarchiát a szélhullása előtti két emberöltő alatt legalább 3 millió ember hagyta ott, vándorolt Amerikába.

Tegyük fel végre a kérdést: Hogyan alakult a Monarchia népeinek sorsa a század során?

Amikor e tanulmány írásába kezdtem, csak az elmúlt harmincöt évre vonatkozó magyar és osztrák vásárlóerő-paritási adatok álltak a rendelkezésemre, a többit becsültem. Most a jelenlegi hivatalos adatokat is ismerem. A századfordulóra vonatkozókat pedig csak becsülni tudom.

Íme a táblázat, amelyik a jelenlegi ország területen élő magyarság egy lakosra jutó nemzeti jövedelmét 100-nak véve mutatja meg, hogy éltek illetve élnek ma az érintett népek.

A b-vel jelölt év adatai a becsléseim, az s-sel jelölt statisztikai adat.

A számokon lehet vitatkozni, de a becslésem megbízhatóságát igazolja, hogy a 95-ös becslésem és a hivatalos vásárlóerő-paritásos statisztikai adat csak Szlovákia esetében tér el. Ez esetben is jobban bízok a becslésemben, mint a statisztikai adatokban.

Ezer évig a magyar népet az jellemezte, hogy a kedvezőbb mezőgazdasági adottságának köszönhetően a szomszéd népeknél jobban élt, helyesebben kevesebbet éhezett, ugyanakkor a nyugati szomszédjánál kevesebb politikai szabadsággal rendelkezett. Ebből következően aligha van történelmünknek fontosabb mércéje annál a szembevetésnél, hogyan alakult a magyar nép életszínvonala és szabadsága egyrészt az osztrákokhoz és a csehekhez, másrészt a saját kisebbségeinkhez, jelenleg az utódállamok népeihez viszonyítva.

Lássuk röviden ezeket az összevetéseket.

Ausztria klasszikus mezőgazdasági adottsága lényegesen kedvezőtlenebb, mint azon területeké, ahol a magyar etnikum zöme él: ezer éve nálunk kevesebb volt az éhezés. Ott az, hogy mit eszünk holnap, még inkább télen, volt a legnagyobb veszélyérzet. Ezért aztán joggal irigyelték a magyarokat.

Először a 18. század végén állt be változás. Még nem gazdasági, de politikai téren. Ott ugyanis a jobbágyokat a század 80-as éveiben felszabadították. Erről is tendenciózusan hallgat a mi történelmünk. Mi, mint forradalmi vívmányunkra, büszkék vagyunk a 1848-as jobbágyfelszabadításra, de nem tesszük hozzá, hogy két emberöltővel korábban erre a Monarchia örökös tartományaiban már sor került, Bécs nálunk is akarta, de nem akarták a mi uraink. A jobbágyok felszabadításában az osztrákok két generációval előttünk jártak. Ez ugyanis nem kevesebbet jelentett, mint az alulról történő polgárosodás spontán megindulását, ami nálunk még 1848 után sem indult meg, mert uraink inkább az idegen etnikumok, a zsidók, az osztrákok, a csehek és morvák polgárosodását nézték el, mint a magyar parasztságét.

Általában az osztrák nép még mindig szegényebb volt, mint a magyar. Különösen igaz volt ez az ország nagyobb részét kitevő hegyi tartományokban. Tiroliak például sokkal szegényebbek voltak, mint a magyarok, de ekkor már jobban éltek az osztrákok Bécsben, mint a magyarok Budapesten. Ha az Ausztria területén élők átlagos életszínvonalát 100-nak vesszük, akkor átlagban legalább 120 volt a magyaroké. (Tévedés ne essék: nem a Magyarországon élőké, hanem a magyaroké, akiknek a többsége a jobb adottságú területeken élt.) Az osztrák társadalom azonban sokkal demokratikusabb volt, ott a jövedelmi különbségek kisebbek voltak.

Az osztrákok ezer év után ekkor értek bennünket utol. Ezt elsősorban az erősebb polgárságuknak és sikeresebb iparosításuknak köszönhették. A demokráciában pedig tovább nőtt a lemaradásunk, pedig az osztrákok is lemaradóban voltak. Ez elsősorban a feléledt nagynémet nacionalizmusuknak és az ebből fakadó Hitler-imádatuknak a rovására írandó.

A változásokat az determinálta, hogy a magyarok teljesen és négy évtizedre, az osztrákok részben és csak egy évtizedre szovjet fennhatóság alá kerültek. A háború után mi gyorsabban talpra álltunk, mint az osztrákok. Náluk csak a szovjet megszállástól való megszabadulásuk után indult el a dicsőséges új korszak.

Ausztria a vele rokon kultúrájú és civilizációjú dél-németekkel, a bajorokkal és a svábokkal példátlan sikereket ért el. Alig harminc év alatt a legszegényebb németekből a leggazdagabb németek lettek.

Előttem vannak azok az adatok, amelyek 1960 után vásárlóerő-paritásban mutatják meg az osztrákok hozzánk viszonyított meggazdagodásának viharos tempóját.

Ha az osztrákoknál az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 100, akkor nálunk ez 1960-ban 77, 1997-ben már csak 23. Vagyis ma az osztrákoknál négyszer szegényebbek vagyunk, mint 37 évvel korábban. Ekkora tragédia ezer év alatt nem történt a magyarsággal. Ez a példátlanul gyors relatív csökkenés közel egyenletes, de mégis az utóbbi húsz évben gyorsabb, mint az első tizenötben volt.

Aligha volt olyan gazdag fantáziájú vészjósló, aki fel merte volna tételezni, hogy két rövid emberöltő alatt az osztrákoknál négyszer szegényebbek leszünk.

A kérdést nagyon leegyszerűsíti az, aki mindezt csak a szovjet megszállásnak és elnyomásnak tulajdonítja. Ez volt a fő ok, de az igazi lemaradásunk mélyebb okai már százötven évvel korábban elkezdődtek.

A második világháborút követő szovjet megszállás ugyan sok olyan történelmi kövületet összetört, amely nélkül 1945 után eleve nem lettünk volna képesek az osztrákokkal való tartós lépéstartásra a fejlődésben, de a bolsevik rendszer önmagában képtelen volt a kor nyugat-európai fejlődésében való részvételre. Ezért is omlott aztán össze.

Semmi értelme most azon vitatkozni, hogy az osztrákokéhoz képest ma negyednyi nemzeti jövedelmünk a szovjet megszállás nélkül legalább annak a fele, vagy a harmada lenne, mert semmi esetre sem tudtunk volna velük lépést tartani. 1945-ben a mi társadalmunk nem volt erre érett.

A csehek az 1784-es jobbágyfelszabadításuk után, az osztrákokénál kedvezőbb gazdaságföldrajzi adottságuknak köszönhetően, a Monarchia leggazdagabb és legpolgárosultabb népe lettek. (Ha a rövidség kedvéért cseheket mondok, ez alatt mindig a cseheket és morvákat kell érteni.) Ők lényegében az északi, puritán németek útját járták mind a polgárosodásban, mind az iparosításban. Prága, Pilzen, Brno sokkal inkább a nagy szász ipari városokkal, Drezdával, Lipcsével volt rokon, mint Béccsel, Münchennel vagy Budapesttel. Jó volna, ha a történészeink tanítanák, hogy a 18. század végén a csehek, ellentétben a magyarokkal, a felvilágosodás császári politikáját sokkal fontosabbnak tartották, mint a politikai és nemzeti függetlenségüket. Ők gazdagabbak, mi politikai téren függetlenebbek lettünk. Mai példával élve: ők akkor az EU-hoz való csatlakozást, mint ma mi is; mi a függetlenséget, mint ma a szlovákok, részesítettük előnyben. Melyik volt a nép érdekeit jobban szolgáló politika? Én, mint történész, a jelen kormányunkhoz hasonlóan a 18. századi cseh politikára szavazok.

A csehek a két háború között a térség egyetlen következetes, nyugat-európai értelemben vett demokráciáját hozták létre. Életszínvonaluk közel kétszerese volt a magyarokénak, másfélszerese az osztrákokénak, még a franciákéval is azonos. (Ezek a számok nem vonatkoznak a velük közös államban élő szlovákokra, akik az egy országon belül a szegényebb testvér szerepét játszották. Sokat kaptak a csehektől, állami önállóságukat mégis az anyagiaknál többre értékelték. Az állami függetlenséget még Hitlertől kitörő lelkesedéssel fogadták.

A második világháború után, a csehek nyugat-európai szintű politikai és gazdasági eredményeit törte össze a szovjet megszállás. (Arról másutt írok, hogy ők voltak Jalta legnagyobb vesztesei.) Náluk nem volt szükség a feudális maradványok erőszakos összetörésére, nálunk a bolsevik rendszer a polgári vívmányokat törte össze.

A csehek felzárkózási potenciálja mégis három további feltétellel gazdagodott:

1. Az oktatási rendszerük kiváló. Náluk a hagyományos puritán munkafegyelem mellett a magas képzettség is jellemző. A nemzetközi felmérések szerint Európában nekik a legjobb a középfokú képzésük. A cseh munkaerő árához képest jelenleg Európában a legjobb.

2. Lényegében be vannak ékelődve a gazdaságilag fejlett térségbe. Ők területileg a London-Stokholm-Berlin-Bécs-Milánó-London térséghatáron belül vannak.

3. Elszakadtak az őket sok tekintetben visszahúzó szlovákoktól. A szlovákok nagyvonalú segítése elmarad, ez a valóságban sokkal nagyobb tehertől való megszabadulást jelent, mint amekkora előny lehet a beáramló nyugati tőke.

Történelmünk mélyen hallgat arról, hogyan éltek a kisebbségek a történelmi Magyarországon. Pedig ez sokkal fontosabb, mint a királyok uralkodási dátuma, jelleme, haditettei.

Megfelelő adatok hiányában röviden csak a századfordulón feltételezett jövedelmi viszonyokat próbálom felvázolni.

Két jelentős kisebbség élt a magyarságnál jobban: a zsidó és német.

A zsidóság csak a 19. század második felében vált jelentős számúvá. A század végére érték el a lakosság közel 5 százalékát. Mikor bejöttek, a magyar jövedelmi szint feléről indultak, két generáció múlva elérték, talán meg is haladták annak a kétszeresét. Még nagyobb volt a fölényük az iskolázottságban, az idegen nyelvek ismeretében. A legnagyobb értékük mégis az volt, hogy nagyon erős volt a gazdasági motivációjuk, a vállalkozóhajlamuk, ami a magyar uralkodó osztályból szinte teljesen hiányzott.

Ezt a példátlanul dinamikus zsidóságot, amelyik örömmel vállalta a magyarságát, kitaszítottuk, hagytuk elpusztítani.

A németek elérték a lakosság 10 százalékát.

Egy részüket még az Árpádok telepítették be. Sok évszázadon keresztül ők adták a magyar királyság városi lakosságának jelentős hányadát, polgárságának többségét.

A másik részüket a török kiűzése után telepítették be. Ők nagyrészt parasztok maradtak, kisebb, de jelentős részük beépült a magyar középosztályba. Ezek a legkülönbözőbb rétegekbe épültek be, kezdve a hadseregen és végezve a városi iparosokon.

Mindkét németség nemcsak hasznos, de jó állampolgára is volt a magyar államnak. Trianon után többségük az utódállamokba került, de ott sem váltak magyarellenesekké.

Hitler aztán mégis teljesen megbolondította őket. Ennek az indokoltnál sokkal erősebb, vadabb reakciójaként a térség minden állama nagy többségüket kitelepítette, illetve később hagyta őket önként távozni.

A magyarországi németség átlagos életszínvonala 30-50 százalékkal meghaladta a magyarokét. Lényegesen jobb volt az iskolázottságuk is. Ők jelentették a magyarságban alig képviselt, de nagyon hiányzó puritán szellemet is.

Az ország többi nemzetisége, melyek a lakosság két ötödét alkották, lényegesen szegényebben éltek, mint a magyarok.

Általánosságban elmondható, hogy a történelmi Magyarországhoz tartozó térségben korábban legfeljebb két nemzetiségnek és a magyarságnak két területen volt az életszínvonala magasabb, mint a jelenlegi határainkon belül:

1. A Kis-alföldnek az északi felében. Ez a terület kedvező adottságú volt mind a nagy piacok közelsége, mind a nyugati oktatási hatások következtében. Itt nemcsak gazdagabb, de jó kétszáz éve képzettebb is volt a lakosság. Ez a különbség a két háború között érte el csúcspontját. Ha az akkori magyar szintet 100-nak vesszük, itt legalább 130 volt. Ma legfeljebb 100.

2. A Bácska és a Bánát a századforduló idején a Kárpát-medence leggazdagabb területének számított. Ezt egyrészt a kontinensünk egészén belül az akkori művelési mód és technika mellett a legjobbnak tekinthető mezőgazdasági adottságának, másrészt a feudális nagybirtokok hiányának köszönheti. Az utóbbi a török kiűzése utáni határőrvidéknek a független kisbirtokos katonarétegre épített rendszerének öröksége. Itt Trianon előtt az életszínvonal a magyarnak mintegy kétszerese lehetett. Ma ez a viszonylagos érték jóval 100 alatt van, talán 50-nél sem több. További romlás feltételezhető.

Szlovákia területén a városok viszonylag gazdagabbak voltak, a népesség azonban sokkal szegényebb. Tekintettel arra, hogy a századforduló idején az urbanizáció legfeljebb 20 százalékos volt, és a szlovák falvak népe jóval szegényebb volt, mint a trianoni területen lévőké, az átlagos szint a magyarhoz képest legfeljebb 80 lehetett. Ez a két háború között megközelítette a 100-at, ma ismét legfeljebb 80. Az elkövetkező évtizedekben ennek a javulása aligha várható.

Kárpát-Ukrajna volt és maradt a Kárpát Medence legszegényebb része. Az ottani életszínvonal a korábbi századokban sem emelkedett a viszonylagos 50 fölé. A jövőben további csökkenés várható.

Erdély is mindig szegény volt. A Felvidékhez hasonlóan a városok kevésbé, a vidék sokkal inkább.

Összefoglalva: Trianonig nagy különbség volt az ott élő nemzetiségek életszínvonala tekintetében. Ha a trianoni területen élőké 100, akkor a szászoké 130, a magyaroké 70, a románoké legfeljebb 50 volt. A két háború között ezek a különbségek csökkentek, de még mindig jelentősek maradtak. A teljes népesség átlagos szintje a Trianoni területhez képest mind a 30-as, mind a 90-es években legfeljebb 70 maradt. Erdély lemaradása várhatóan folytatódni fog.

Horvátország évszázadok óta szegényebb volt, mint a magyarlakta terület. Ez a lemaradás a századforduló idején talán 20-30 százalékos volt, a 80-as években a nyugati turizmus és a vendégmunkások hazaküldött jövedelme idején elérték a magyar szintet, de a belső háború ismét visszavetette őket. Önerőből a belátható jövőben nem számíthatnak a 70 százalékos relatív életszínvonalnál magasabbra, sőt még ennek a romlásával is számolni kell.

Szlovénia helyzete az osztrákokéhoz, helyesebben azon belül a tiroliakéhoz, a stájerokéhoz idomul. Azokkal rokon a kultúrájuk, adottságaik. Az ő helyzetük jelentős javulása világít rá a legjobban arra, hogy a térségünkben élő népek életszínvonalában e század során beálló relatív életszínvonal változások legfőbb okára: egyre inkább háttérbe szorult a mezőgazdasági adottság, a politikai rendszer milyensége, sőt még a nemzeti függetlenség is, ezzel szemben a változások oka elsősorban az emberek magatartásán, értékrendjén, morálján és képzettségén múlik.

E század változásait nézve azt kell megállapítani, hogy a döntő tényező a nyugati kultúrához való közelség.

A térség nyugati oldalán a relatív helyzet jelentősen javult, nemcsak a térség egészéhez, de még Nyugat-Európához viszonyítva is. Ennek messze a legnagyobb haszonélvezői az osztrákok, és várhatóan a csehek és a szlovének lesznek.

Mi magyarok, és várhatóan a szlovákok, a relatív életszínvonal alakulásában középütt foglalunk helyet. Nyugathoz képest tragikusan, még akár ötven évvel ezelőttihez képest is elképzelhetetlenül romlott a helyzetünk.

A románok, az ukránok, a szerbek és kisebb mértékben a horvátok helyzete tovább romlott. Visszacsúszásuk lassan, de biztosan folytatódni fog.

A fent leírt változások alapvetően átrendezik az előtte ezer éve szinte változatlan viszonyokat. E században nemcsak a Monarchia szűnt meg, nemcsak a történelmi Magyarország kétharmada vált az utódállamok részévé, de megszűnt a sorsközösség, az életviszonyok ezer éves hasonlósága is. Olyan óriási differenciálódás zajlott le, ami nemcsak a közös állami kereteket teszi lehetetlenné, de még az integrálódást is. Száz évvel korábban még el lehetett mondani, hogy a Monarchia közös államot teremtett a közel közös sorsra ítélt népek számára. Ma már nevetségesnek hangzik, hogy az osztrákok és a románok közös integrációban élhessenek. Mára már a csehek és a szlovákok közös állama is idejét múlta. Még inkább a nyugat-európai politikai erők nyomására Jugoszlávia népeinek állami együttélését minősítette a történelem idejét múltnak.

Tőlük keletre még fel sem merülhet a tagság kérdése. Az EU várható válsága már ma is abból táplálkozik, hogy a mediterrán térség felzárkózásra képtelen, reménytelen részét is integrálták. Ki fog derülni, hogy az integráció csak a közel azonos kultúrkörhöz tartozóknak és a közel azonos gazdasági szinten lévőknek előnyös. A túlságosan lemaradónak, a felzárkózásra kulturális okokból képteleneknek az integráció többet árt, mint használ.

A fenti kérdésekre helyesen csak kellő önismeret birtokában válaszolhatunk. Ebben pedig nem jeleskedtünk. A tárgyilagosság hiányáért romantikus történelemfelfogásunk a felelős. Már diákoromban botránkoztam azon, hogy a történelmünk szerint mindig és mindenben nekünk volt igazunk. Mi soha nem voltunk agresszorok, erőszakosak, imperialisták. A hiba mindig a másik oldalon volt. Ha esetleg hibáztunk, akkor is legfeljebb magunkkal szemben, hiszen a házon belüli vitáinkban nem lehetett másokra mutogatni, megkerülni azt, hogy valaki ne legyen hibás. Mindkét félnek ugyanis nem lehet egyszerre igaza. Márpedig nincs nagyobb veszélye az eltévedésnek, mint az, ha magunkat hibátlannak és bűntelennek tartjuk. Ennél talán mégis rosszabb az, ha mindig, minden helyzetben csak magunkban keresnénk a hibát. A moszkoviták például meghirdették a "bűnös nép" elméletét. Nem is lett semmi foganatja, inkább az ellenkezője, a "mindig mi maradtunk az áldozatok" felfogás kapott táptalajt.

Az első két kérdésre csak közös választ tudok adni:

Azt a tényt, hogy pásztornépként jöttünk ide és ebben a minőségben sikerült tartós államot alapítani, nem elég hangoztatni, hanem látni is kell, hogy ennek következményeit máig hordozzuk.

A korabeli pásztorok gazdaságilag szinte teljesen autark családokban éltek. Gazdasági tekintetben nem voltak a kívülállókra szorulva, sőt... A pásztornak a másik pásztor a legnagyobb ellenlábasa. Annál jobb, minél kevesebb család él az adott térségben, hiszen annak, hogy nagyobb nyája legyen valakinek, azt a többi pásztor nyájainak nagysága is korlátozta. Velük kellett osztozni a legelőn, az itatókon. A törzséhez, nemzetségéhez tartozó többi pásztorra csak a külső veszély elleni védekezés idején volt szüksége. Ez a szükség azonban parancsoló, mert a pásztoroké volt a legszaporább társadalom, egészségesen éltek, jól táplálkoztak. Ezzel szemben az eltartható népesség nagyon alacsony volt, a megengedhető népsűrűség tizede a szántóföldi földművelőkének, harmincada az öntözéses gazdálkodókénak. Ráadásul a népesség függvényében a határhaszon gyorsan csökkent. Ha több lett az állat, mint a legelő és a víz, az egész termelési rendszer katasztrofális veszteséget szenvedett. Ezért a gyorsan szaporodó pásztorok vagy kirajzásokra, vagy egymás pusztítására kényszerültek.

Individualisták, mivel gazdasági téren nem szorulnak másokra. Természetesnek veszik, hogy a maguk dolgaiban maguk döntsenek. Az ilyen individualizmus a Honfoglalást követő ezer évben a nyugat-európai kollektivizmussal, rendszerességgel szemben nem vált gazdasági tekintetben erénnyé. A fejlettebb földművelés viszonyai között nem az önállóság, hanem a faluközösségbe való beilleszkedés, így nem a virtus, hanem a szorgalom, a beosztás lett a fő erény. Még gyermekkorom falvaiban is a tények bizonyították, hogy a puritán svábok többre vitték, mint a még mindig pásztorlelkű magyarok.

Az individualizmus, ez az ezer éves hátrány csak most, a gyorsan változó világban vált újra fontos erénnyé.

A pásztorok kiváló katonák, mivel az életük is katonás.

A pásztor ugyan nem szakad meg a rendszeres munkában, de válsághelyzetben nagy teljesítményekre képes. Ebből fakad sokszor hangoztatott szalmaláng természetünk. A földművelés ezer éve sem tudta kiirtani ezt a pásztorokra jellemző karaktervonásunkat. Nem véletlenül ez a tulajdonságunk ma is jellemzőbb ott, ahol tovább élt a pásztorkodás, illetve ahova később, utánunk érkeztek a pásztornépek, például besenyők, a kunok, a jászok, a hajdúk.

Jó lovas, hiszen szinte azon él, a számára idegen vidéken is jól tájékozódik, feltalálja magát. Ennek köszönhettük katonai sikereinket. Apám még első világháborús élményei alapján állította, hogy a német tisztek és altisztek vezetése alatt a magyar legénység a világ legjobb hadseregét adhatná. Szerencsére most nincs szükségünk olyan hadseregre, amelyben mi vagyunk az ágyútöltelék. Ezzel ellentétben a modern gazdaságban nem annyira a rendszeres és fegyelmezett munka, hanem a nagyobb találékonyság és az időnkénti nekigyürkőzés a siker titka.

A hadjáratok idejére könnyen szabaddá tette magát, hiszen a jószágokat ideiglenesen az öregekre, a gyerekekre és az asszonyokra bízhatta. Ezt világosan látták az Árpád-házi királyaink, akik az ország közepén és a végeken igyekeztek a lakosságot visszafogni a földműveléstől, hogy ezáltal könnyen mozgósítható és ütőképes hadsereggel rendelkezhessenek.

A pásztornépek katonai jelentőségének a puskapor vetett véget. A hazai történetírás még mindig kevés figyelmet szentel, hogyan változott meg Magyarország katonai jelentősége a lőfegyverek megjelenésével. Mohács többek között ezért lett cezúra a történelmünkben. Ez volt az első olyan nagy, sorsdöntő csatánk, amiben már nem a lovas, hanem az ágyú és a puska vált a főszereplővé. Amíg korábban a pásztorok jelentették a jobb katonát, ezután a fegyelmezett, rendszeres munkához szokott földművesekből és még inkább a városi iparosokból kerültek ki azok.

Azt kell látni, hogy az előttünk jövő hunok és avarok is kiváló államszervezők voltak, de nekik a nomád és pogány pásztorokat kellett állammá szervezni, ami tartósan még egyetlen zseniális vezetőnek sem sikerült. Nem kevésbé jó szervezők lehettek az utánunk jövő pásztorok, például a besenyők és a kunok is, de ők egyrészt nem uraknak jöttek, másrészt gyorsan beolvadtak a náluk jobban élő, földművelő magyarságba. Méghozzá csak látszólag nyomtalanul, mert a magyar nép pásztor karakterének megtartását jó részt nekik is köszönhetjük. Valahol ott vagyunk viselkedésünkben "magyarabbak", ahol erősebb a később bevándoroltak hatása.

Azt sem hangsúlyozzuk, hogy a pásztornépeket gyorsan és következetesen asszimiláltuk, az itt talált, illetve a nyugatról behozott földművesek azonban több évszázadon keresztül kisebbségként fennmaradtak. Az iparosítást megelőzően a földműves a világ minden kultúráján belül könnyen asszimilálta a pásztort, annál kevésbé a másik földművelőt, illetve polgárt. Történelmünk jobb megértése érdekében ezt a törvényt is jobban kellene hangsúlyoznunk.

Ugyancsak pásztor tulajdonság az erőn felüli vendéglátás, költekezés, a pénz lenézése a származással szemben.

A nemesek szinte zavartalanul tovább örökítették a nomád népek államszervező képességét. Ez a képesség azonban csak akkor hozhatott létre tartós államot, amikor a lakosság döntő többsége a pásztorkodásról áttért a földművelésre, a könnyen tovább vihető sátrakból állandó telephelyet jelentő házakba költözött, a pogányságot felcserélte a kereszténységgel. A magyar uralkodók a letelepedett keresztény földműveseket sikerrel szervezték ezeréves, más népeket is magába foglaló állammá.

Annak oka, hogy sem a hunok, sem az avarok nem voltak képesek itt államot szervezni, az volt, hogy akkor a Kárpát-medencében még nem volt jelen a hármas vetésfogó, azaz a pásztorkodásnál fejlettebb életfeltételeket kínáló földművelés. A magyar volt az első nép, amely itt olyan földműves népekkel találkozott, kiknek életmódját a közemberek megirigyelték. Ezt bizonyítja például az a tény, hogy Szent István minden püspöksége és apátsága a kor földművelő térségeiben létesült. A maróserdei, azaz Csanádi püspökséget csak 1031-ben, amikor már a magyarság többsége földművelő keresztény volt, sikerült, mint az első alföldi pásztornépet irányító püspökséget létre hozni. A földműves királyi parancs nélkül is felvette az életmódjának megfelelőbb ideológiát, a kereszténységet, de a pásztor nem sokat tudott kezdeni a falvak, a kőtemplomok vallásával. A kereszténység és a földművelés közötti szoros kapcsolatot nem hangsúlyozzuk eléggé, pedig a kettő sokkal szorosabban összekapcsolódik, mint a király térítő parancsa és az új vallás gyors megszilárdulása.

A magyarság karakterének meghatározásakor különbséget kell tennünk a nép és a nemesség között. E két társadalom az első ezredforduló után közel ezer évig két, eltérő pályán fejlődött tovább. Történészeink kevéssé hangsúlyozzák, hogy a honfoglaló magyarságban még nem volt merev, áthághatatlan fal a nemes és a pásztor között. Ennek kiépülése csak a már földművelő, keresztény államban került sor.

A magyar nemesség azért őrizte meg jobban a pásztorkultúrából örökölt karakterét, mert nem vált földművessé, mindvégig katona maradt. A magyar földesurak hatalma, jóléte nem annyira a jobbágyaik munkájának minőségétől, mint a hatalomhoz való viszonyuktól függött. Ez a felülről való függőség ugyan jelen van Nyugat-Európában is, de kevésbé, mint nálunk, és tőlünk keletre még inkább jellemző. Többek között ez is olyan választóvonal Nyugat- és Kelet-Európa között, amit nem hangsúlyozunk kellőképpen, pedig ma is fontos volna számolni vele. Fel sem merült, hogy a vezetőknek a legfelső hatalomtól való függősége a bolsevik rendszerben mennyire tovább élt, illetve nálunk újra felerősödött.

Számunkra Európa történetének egyik jelentős fejleménye, hogy a nyugati urak akkor ültek lóra, akkor lettek lovagok, amikor a mi népünk keresztény és földműves lett, azaz leszállt a lóról. A nemesség azonban a földművelő államban sem szállt le a lóról, sőt, az éppen csak lóra ülő nyugati uraknál sokkal jobban érezhette azon magát.

A nemesség és a nép kettősségét azért is fontos volna megértenünk, mert a Trianon után alakult utódállamok történészei, de még a közvéleménye is, a magyarságot az uralkodásra termett magyar nemességgel azonosítja. Vagyis, általánosít: a népet is az uralkodáshoz ragaszkodónak minősíti. Nem számol azzal, hogy a magyar nép óriási többsége éppen annyira nem nemes, mint ahogyan a románok nem bojárok.

Amíg a magyar népre az állandó és jelentős vérkeveredés volt jellemző, a nemesség etnikai téren szinte tiszta maradt. A magyar nemes előbb keveredett más népek uraival, mint a saját jobbágyaival. Azt elismerjük, hogy a magyar nép etnikai tekintetben nagyon vegyes, de nem hangsúlyozzuk, hogy a magyar nemesség mint etnikum szinte egész Európában példátlanul tisztán maradt.

Abban, hogy korábbi kisebbségeink, mai szomszédaink a magyar népet máig is a magyar nemességgel azonosítják, mi is hibásak vagyunk. Történelemfelfogásunk erőszakoltan teremtett a magyar nemesség és a magyar népi etnikum között azonosságot, a kettőt összemosta. Ez azért erőszakolt, mert talán nincs még egy nép a világon, amelynek az uralkodó osztályának óriási többsége és a nép egészen a jelen század elejéig ennyire eltérő pályán élte meg a történelmét. Nálunk valósult meg a legkövetkezetesebben az állam és a nemesség azonossága. Ebben a tekintetben valóban a poroszokhoz álltunk a legközelebb. Amennyire ez a poroszok esetében számunkra is feltűnő volt, annyira rejtett marad a saját nemzettudatunkban.

Ma is azon igyekszünk, hogy a magyar nemesség és a magyar parasztság közös karaktervonásait fogalmazzuk meg. Ilyen nem volt egészen a jelen századig. A jobbágyfelszabadítás ugyan megteremtette a két magyarság keveredésének jogi feltételeit, de a gyakorlatban ez csak a jelen század közepe után vált általános valósággá.

Mivel ebben az államban ezer éven keresztül két magyar etnikum élt egymás mellett, sőt egymástól egyre távolabb, nem jöhetett létre számottevő magyar polgárság. A nyugati népeknél az egységes nemzettudatot elsősorban a polgárság közvetítette az urak és a jobbágyok között. Máig nem valljuk be, hogy milyen társadalmi deformációt jelentett, hogy nem volt polgárságunk. Ezt Ady Endrénél jobban nem mérte fel senki.

Nálunk nemcsak az urbanizáció volt nagyon alacsony, de a városokat szinte kizárólag más etnikumú népek lakták. A magyar uralkodó osztály egyrészt nem adott számottevő politikai jogot a városi lakosságnak, de még így is szívesebben látta ott az idegeneket, mint a nyelvtestvéreket. A nemességnek a polgárokkal szembeni ellenszenvében az is közrejátszott, hogy nálunk a jobbágyság még az újkor első századaiban is alig közeledhetett a polgári önállósághoz. Nyugaton előbb lettek a jobbágyok gazdasági tekintetben önállóak, mint jogilag polgárok. Mi még a Monarchián belül is utolsók voltunk a jobbágyok jogi felszabadításában, és a parasztság tényleges polgárosodása csak a második világháború után történt meg.

A nemességet a magyar parasztság még a jelen század elején is annyira urának tekintette, hogy az iskoláztatottságával felemelkedő kevesek sem polgárok, hanem urak akartak lenni. Ebbéli igyekezetüket a dzsentri réteg is táplálta, hogy ezzel is növelhesse számbeli súlyát. Ennek egyik máig tartó következménye, hogy a jelenkor paraszti származású újgazdagjai erejükön felül urizálnak.

A magyar társadalom az elmúlt ötven évben nagyobbat változott, mint előtte ezer év alatt. Bármennyire nagy változást éltünk meg a háborút követő majd' ötven év szovjet megszállása alatt, e fejlődésünk rejtve maradt, mert csak azt hangoztatja a rendszerváltást követő különböző árnyalatú politikai hatalom csak azt hangoztatja, mi veszteség ért bennünket amiatt, hogy két generációnak - a győztes hatalmaknak a közép-európai népekkel szembeni önkénye és közömbössége miatt - a kelet-európai zsarnokság megszállását kellett átélnie. Emiatt tömérdek megaláztatás és szenvedés zúdult ránk és szomszédainkra, de ezek nem takarhatják el a felemás modernizáció pozitív társadalmi hatásait. Megszabadultunk azoktól az évszázados társadalmi fékektől, amelyektől önerőből, demokratikus fejlődési úton képtelenek lettünk volna. A szovjet megszállás következtében minőségi változások zajlottak le a magyar társadalomban.

1. A magyarság először vált egységes és szerves társadalommá. 900 éven keresztül a magyar vagy földesúr volt, vagy jobbágy. Kevés földesúr és sok jobbágy. Ennek csak e század második felében, és nagyrészt a szovjet politikai nyomásnak köszönhetően lett következetesen vége. A magyarság osztályszerkezete ma már nyugat-európai, hiszen nincsenek földesurai, és alig van a nyugati társadalmakénál nagyobb parasztsága, közel akkora az értelmisége, és számában nagyon széles polgársága lett - rövid pár évtized alatt.

2. A magyar falusi társadalom kevésbé paraszti, azaz konzervatív, a gyorsan változó követelményekhez jobban igazodó, mint a nyugati népeké. Ez az állítás megköveteli a parasztság fogalmának tisztázását.

A paraszt mind társadalmi, mind gazdasági értelemben konzervatív. Ötven éve még ebben a tekintetben is messze a nyugat-európai fejlődés mögött jártunk, ma előtte vagyunk. Ötven éve a falusi társadalom szinte nem ismerte a vertikális mobilitást, ma e tekintetben kevesebb szerepet játszik benne a vagyon, a vallás és a nemzetiség, mint a nyugati falvakéban. Valljuk be végre, hogy a falusi társadalom mobilitását a kollektivizálás pokoljárásának köszönhetjük. Ez rombolta le a különböző társadalmi, a vagyoni, a felekezeti és a nemzetiségi korlátokat.

3. Eltűnt a földbirtokos osztály, megszűnt a volt nemesek aránytalanul túlsúlyos politikai befolyása. Ennek érdekében nemcsak a nagyon következetes földreform volt elengedhetetlen, de az a sok kegyetlen, embertelen erőszak is, amivel a bolsevik uralom velük szemben élt. A vezető pozíciókból való adminisztratív eltávolításuk, fiaik továbbtanulását akadályozó eljárások, a kitelepítések, internálások mind-mind e célt szolgálták. Ezek az intézkedések mind a nyugati keresztény erkölcsök, mind a nyugati politikai demokrácia hívei számára elfogadhatatlanok voltak. Ezért ezeket nemcsak a közvetlenül sértettek, de a lakosság nagyobbik fele sem fogadta el. Az elkövetőket erkölcsi értelemben nem is szabad felmenteni. Más e cselekedetek erkölcsi megítélése, és egészen más történelmi hatásuk tárgyilagos felmérése...

A lassan mögénk kerülő század tárgyilagos értékelése azért okoz zűrzavart, mert az események erkölcsi rugóját és tényleges hatását összekeverjük. Pedig viszonylag kevés élet-, illetve történelmi ismeret elég annak belátáshoz, hogy hányszor fordul a rossz jóra, hányszor csak a rosszból búvik elő a jó.

Az én eseményekben rendkívül gazdag életem legáltalánosabb tapasztalata: a személyemet ért sérelmeknek és jogtalanságoknak köszönhetem, hogy a pályámat időről időre a helyes irányban korrigáltam. Minden nagy kultúrában jelen volt, de általánosan fogadták meg a jó tanácsot: soha nem tudhatod, hogy a rossz mikor fordul jóra. Ez nem jelentheti azt, hogy a rossz elkövetője nem bűnös, hogy az ilyeneket nem kell elítélni, de azt se, hogy utólag ne lássuk be az elkövetett rossz jó következményeit.

Visszatérve a nagybirtokos osztály eltűntetésére: erre csak azért 1945 után került sor, mert előtte kétszáz éven keresztül uraink elszabotálták. Márpedig, amit sokáig elnyomnak, annak a megoldása már csak az lehet, ha felrobbantják. A felrobbantás ugyan soha nem a legjobb megoldás, de ennek nem a robbantó az oka, hanem azok, akik nem előzték meg. A magyar földbirtokos osztály maga provokálta ki e durva megoldásokat.

4. Eltűnt az úri középosztály. A múltban súlyos társadalmi deformációkkal járt együtt, hogy a paraszti világból felemelkedettek nagy többsége nem polgár lett, mint a nyugati társadalmakban, hanem úr, pontosabban dzsentri. Rangja szerint úr, de lényegében közhivatalnok, azaz egy konzervatív társadalom szolgája. A század első felében a népi származású értelmiség csak kivételes esetben lett polgár, többségében tisztviselővé vált, méghozzá a meglehetősen konzervatív állam tisztviselőjévé. Márpedig a polgárt semmi sem jellemzi jobban annál, mint hogy önálló, nem hatalomfüggő, nem magát eladott alkalmazott. Ezen az sem változtat, hogy esetleg jól megfizetik.

Kevésbé köztudott, hogy e század dereka előtt sem a nemesek, sem a parasztok gyermekei nem mentek reálpályákra, nem lettek gazdasági magántisztviselők, illetve szabadfoglalkozásúak. A nagy többség a humán szférában helyezkedett el. Többségük pap és pedagógus lett, a jogi és műszaki egyetemekről kikerült kis számú magyar etnikumú értelmiség pedig állami tisztviselőnek ment. Ellentétben a zsidó származásúakkal, akik közül a jogászok és mérnökök nagy többsége vagy magántisztviselő, vagy szabadfoglalkozású lett. Ebből a korabeli hatalom azt szűrte le, hogy a zsidók a keresztény magyarok elől foglalták el a jól jövedelmező pályákat, nem pedig azt, hogy a magyarok nem is mennek ebbe az irányba. Nem mentek, mert többségüknek nem volt elég anyagi ereje ehhez; a keveseknek pedig, akik mégis diplomások lettek, ambíciója sem volt a gazdasági pálya.

Ma általánosan elfogadott az a mellébeszélés, melyben a szocialista rendszert csak mint a ránk kényszerített bolsevik politikai erőszak és a piacgazdálkodás tagadását fogjuk fel. Ez mind igaz, de igaz az is, hogy ez alatt a negyven év alatt történt meg a magyar társadalom ezeréves történetének legnagyobb és legegészségesebb társadalmi változása is. A Szent István-i művet, vagyis a földművelésre és a kereszténységre való áttérést az utóbbi évszázadokban nem követte az egyes koroknak megfelelő társadalmi átalakulás. Nem urbanizálódott és nem polgárosodott a magyar társadalom, sőt a földbirtokosok és a nép között valóságos kínai fal húzódott.

Ezt a megkövesedett társadalmat törte szét a kelet-európai vallásként ránk szabadított bolsevista marxizmus, amely:

1. Végrehajtotta a következetes földreformot. Ugyan ezt is hátsó szándékkal tette, hiszen már a kiosztás pillanatában is a földek szovjet minta alapján történő államosítása, a tradicionális paraszti lét következetes felszámolása volt a cél. De mint annyi zsarnoki szándék, ez is a visszájára fordult. A nagyon rövid életű földreform olyan erőt adott a paraszti tulajdonféltésnek, amit aztán az erőszakos kollektivizálás sem volt képes elsöpörni. Sztálin azért erőszakolta a kollektivizálást, mert félt a polgárosodó parasztságtól. Annyira azonban nem látott előre, hogy a gépesített nagyüzembe kényszerített parasztok sokkal fogékonyabbak lettek a polgárosodásra, mint ha viszonylag törpe gazdaságba kényszerült egyéni gazdálkodók lettek volna.

A bolsevikok azért féltek a parasztságtól, mert benne a kapitalizmus folyamatosan újraéledő csiráit látták. Nem vették tudomásul, hogy a tulajdonától erőszakkal megszabadított, de a tudatában továbbra is paraszti tulajdonos falusi lakosság a kollektivizálás pokoljárása után sokkal gyorsabban válik szabadságra éhessé, mint ha kisparasztként maradt volna. Az a polgárosodás, amit a paraszti lét Nyugat-Európában évszázadok alatt hozott létre, Magyarországon egy generáció alatt valósult meg.

A mezőgazdasági nagyüzemeknek köszönhető, hogy a falusi társadalom szellemi tőkéje, szakmai struktúrája szinte a városokéhoz vált hasonlóvá. Ma a falvak lakói között sokszorta több a diplomás, nem csak a mezőgazdaságban, hanem szinte minden szakmában. Még ennél is tarkább a középszintű képzettségűek struktúrája. A falvakban a lakosság számához képest többen vállalkoznak, egyelőre a többségük még csak másodjövedelemként. A helyi lakosok közül kerülnek ki a legkülönbözőbb iparosok és kereskedők.

2. Létrejött az egészséges méretű és struktúrájú magyar értelmiség.

A szocialista rendszer sokat tett annak érdekében, hogy a nép fiaiból értelmiséget neveljen. Bármennyire önző és bűnös szándékok vezették ebben is őket, az eredmény történelmi méreteiben rendkívül pozitív lett. Ők maguknak akartak diplomás szolgákat, gazdasági vezetőket kinevelni, mégis felnevelték az őket megdöntő társadalmi réteget, az értelmiséget. Elég három eredményre gondolni:

Már 56-ban a nép fiaiból kikerült egyetemisták váltak a forradalom kirobbantóivá, önzetlen szellemévé.

A népi értelmiség vált a 68-as reform derékhadává. Nagyrészt nekik köszönhető, hogy reformok terén a mezőgazdaság és a falu megelőzte az ipart és a várost.

A rendszerváltás simaságát elsősorban a népből felkerült értelmiségnek köszönhetjük.

3. A vállalkozásoktól irtózó magyarság a világ egyik legvállalkozóbb népévé vált. Ady Endre ismerte fel a magyar társadalomnak azt a tragikus vonását, mondjuk ki nyíltan: torzulását, hogy a magyarok vagy földesurak, vagy parasztok, nincs polgárságuk. Ma nincs nálunk szélesebb társadalmi alapja a vállalkozásoknak az államalkotó népek között. Ez is olyan tény, ami okot ad arra, hogy a következő ezer évet is történelmi előrelépéssel kezdhetjük. Ezer évvel ezelőtt a pásztorok társadalmából a földművesek társadalmává vedlettünk át, most az újabb évezred fordulója idején a földesurak és parasztok népéből a vállalkozók népe leszünk.

Ezt a mérföldes előrelépésünket is mások rossz szándékainak köszönhetjük. A bolsevik rendszer egyik fő jellemzője a vállalkozások minden csírájának elfojtása volt. Ennek érdekében nem válogatott a politikai és a gazdasági erőszak eszközeiben. Ez a görcsös törekvés azonban nálunk olyan ellenhatásokat váltott ki, amit a leginkább vállalkozásbarát politikai és gazdasági liberalizmus sem lett volna képes kitermelni.

A szocialista rendszer érlelődő válsága népünkből a vállalkozások felé menekülést váltotta ki. A szovjet tábor népei között példátlan mértékben elterjedt a háztáji, a másodgazdaság, a maszekolás, a vállalati munkaközösség.

A 80-as években az ország kétharmada valamilyen formában vállalkozott. Ez ugyan nem volt igazi vállalkozás, de a számaránya példátlan méretet öltött. Nem volt még nép, amelyik államalkotóként ennyire vállalkozóvá lett volna. Erre csak a kisebbségként élő, jogaiban korlátozott, kereskedő népek esetében kerülhetett sor. Az a nép, amelyiknek kezében politikai hatalom volt és birtokolta a földet, soha nem fogott ilyen széles arányban vállalkozásokba. Erre a példátlan jelenségre az lehet a magyarázat, hogy a nép nem érezte magáénak az állam feletti hatalmat, és még kevésbé a föld feletti tulajdont. A szovjet uralom alatt úgy érezhette magát a magyarság, mint az a nép, melyiknek se hazája, se földje.

Annak, hogy a magyar nép ilyen példátlan mértékben fordult a vállalkozások felé, két további magyarázata is van:

A török alatt megtanulta, hogy egy lábon nem lehet megállni. Jellemző módon az ország azon térségeiben alakultak az álszövetkezetek, ott jelentek meg először a dinamikus másodgazdaságok, ahol a török 150 évig szervesen jelen volt, a Duna-Tisza-közben.

A falvak népe számára már az előző generációkban a nyugdíjas állás melletti paraszti élet volt az egyik álom. A vasutast, a postást még a módosabb paraszt is irigyelte. A városi ember máig nem érti meg a paraszti életformában állandóan jelen lévő bizonytalanságot. Hol az időjárás, hol az embereket és az állatokat súlytó betegség dönthette romba a felépült és megdolgozott reményeket. Ezért volt olyan csábító a nyugdíjas állás. Sokszor mondtam gyermekkoromban: a falu akkor lenne boldog, ha mindenki bakter lehetne. Csak hát, ez nem lehetséges, tettem hozzá. Aztán megérhettem: a 80-as években az egész ország bakter lett abban az érelemben, hogy az államtól megkapta a keveset, de a biztosat megadó nyugdíjas állást. Mivel ez a valamire való nagy többségnek nem volt elég, ehhez mindenkinek magának kellett kitalálnia, hogy miből élhet kicsit jobban. Ezt a húsz évet tekintem olyannak, amelyikben a lakosság kétharmada kijárta a vállalkozások óvodáját. Ez még nem volt iskola, csak az arra való előkészítés.

A vállalkozások óvodája egy egész nép számára zseniális találmány. Minden nép a vállalkozás tanulását az önálló kisvállalkozásokban kezdi. Pedig az nagyon drága, ha csak a főfoglalkozását jelentő kisvállalkozásban derül ki az, hogy ki alkalmas arra, hogy vállalkozó lehessen.

Azért, mert az emberek nagy többsége azt hiszi, hogy belőle jó vállalkozó lenne, ha volna hozzá pénze. Ezzel szemben legfeljebb minden tizedik emberből lehet jó vállalkozó. Nincs is ennél többre szükség. Azt, hogy ki tartozik ebbe a tizedbe, csak akkor derül ki, amikor sokan tesznek próbát. Ha ez a próbatétel főfoglalkozású kisvállalkozásként indul, sokba kerül. Ha másodvállalkozásként tesznek próbát: a költség, a vesztéség az előbbinek a tört része. Ha kevesen, akkor azokból is vállalkozó lesz, akik erre nem, vagy csak kevéssé alkalmasak. Az ilyen vállalkozói réteg azonban a társadalomnak iszonyúan sokba kerül.

Kicsiként, azaz már gyerekkorban azért, mert a vállalkozás is olyan szakma, amit nem lehet elég korán kezdeni. A vállalkozáshoz elengedhetetlen az emberismeret, az üzleti érzék hatékonyan csak nagyon korán fejleszthető. Azért is alakultak ki kereskedő népek, mert azoknál a gyerekek beleszületnek a vállalkozásba. Sajnos ezen a téren az iskolarendszerünk még mindig nem ébredt fel.

Azért kell kicsiben kezdeni a vállalkozást, mert egyrészt olcsóbb, másrészt a tanulást ezen a téren is kicsiben kell kezdeni. Minél kisebb egy vállalkozás, a kezdő számára annál inkább átlátható.

Azt, hogy a rendszerváltás után tíz évvel még mindig a magyar családok kétötödében van jelen a vállalkozás, ugyancsak a súlyos politikai és gazdaságpolitikai hibáknak köszönhetjük. A szocialista gazdálkodástól való megszabadulás nagy örömében gyorsan akartunk a tőkéseknél tőkésebbek lenni. Leállítottunk mindent, ami egészséges politika viszonyok között nem is jött volna létre. Ezzel másfélmillió embertől elvettük a bakterség biztonságát, azaz a kis, de biztos jövedelem melletti vállalkozgatás kényelmét. Ezeket kirúgtuk a vállalkozások óvodájából: menjen vállalkozónak.

Ma ott tartunk, hogy a magyar lakosság 40 százaléka járja a vállalkozások elemi iskoláját. Nincs példa arra egyetlen országban sem, hogy a lakosság ilyen nagy aránya vállalkozik. Ez olyan sok, hogy a fele sem élhet meg belőle. A felmérések szerint a fele azonban megél, sőt jobban él, mint a diplomás alkalmazottak átlaga. A másik felük kényszervállalkozó. Azért vállalkozó, mert nincs más lehetősége arra, hogy megéljen. Ők lényegében munkanélküliek, azzal a különbséggel, hogy nem ebben a minőségben tartják őket nyilván.

Ma túlságosan sok a kisvállalkozás, azaz sokkal többen járnak a vállalkozók általános iskolájába, mint amennyire szükség lehet. Vagyis ezen a téren túlképzés van. Ez azonban sokkal kisebb baj, mint az, ha a képzettek között nem lesz elég alkalmas arra, hogy igazi vállalkozó legyen. Ez ugyanis nem az iskolában, hanem a gyakorlatban derül ki.

Maradjunk abban, hogy jelenleg a családok ötöde viszonylag jól él a kisvállalkozásából. Ez a szám még nagyon magas. E réteg létrejötte és működése annak köszönhető, hogy sikeresen kerülik ki az adózás kisebb-nagyobb csapdáit. A feketegazdaság aránytalanul nagy, és ebből óriási gazdasági és erkölcsi kár származik. De előnye is van:

a. A magyar társadalom sokkal rosszabbul élne, mint így, ha nem volna jelentős a feketegazdasága. Azaz a magyar nép igen széles rétege megtanulja az állammal szembeni eredményes ellenállást. Mi arról voltunk híresek, hogy amíg lehetett, békésen tűrtük a hatalom elnyomását, aztán fegyverrel lázadtunk ellene. Ennél sokkal jobb védekezési mód a hatalom túlkapásaival szemben a következetes ellenállás - a gazdaság frontjain. Ezt nem kerülheti meg a hatalom, igazodásra kényszerül. A hatalom túlkapásaival szembeni ellenállás legjobb módszere az adók alóli kibúvás.

Bármennyire tiltakozik történelmi tudatunk e fordulat ellen, és a haza védelmét, az általa megfogalmazott társadalmi érdek szolgálatát tekinti az egyének első feladatának, a történelem tapasztalatai, különösen a jelenkoriak azt bizonyítják, hogy az egyéni érdekek szolgálatának jobb eredője a haza érdeke, mint amennyire az a hatalom által megfogalmazott érdekek szolgálata. Azok a népek vitték többre, amelyek az élet hétköznapjaiban önzőnek mutatkoztak, a haza érdekei csak nagyritkán kerültek előtérbe, de akkor az lett az elsődleges. Jellemző módon az úri társadalmak mindig lenézték az anyagias polgárok önzését, de végső soron azok lettek a legjobb hazájukat védő katonák, akiknek a hazán kívül magunknak is volt mit félteniük. Mi magyarok a gazdag urak és a nincstelen nép hősiességének a példái voltunk. Mi sokszor azt védtük életünk árán, ami már régen megérett a pusztulásra.

Végkövetkeztetés:

Ezer éve mind a nép, mind a vezetői tudomásul vették, hogy itt az él jobban, aki felhagy a régi életformával és a vallással. Pedig akkor a földművelő csak valamivel volt gazdagabb, mint a pásztor.

Ma tőlük nyugatra az életszínvonal sokszorta magasabb, mint nálunk, ehhez azonban tanulni és vállalkozni kell. Mindkettőben sokkal jobban vizsgázik a nép, mint a hatalom. Egyre inkább az iskola és a vállalkozás népe leszünk.

---