Nemzeti fátum
Avagy: mi határozza meg egy nép sorsát?

Gondolatok a determinációról

Ezt a tanulmányt azoknak az értelmiségi barátaimnak, ajánlom, akik, szomorúan tapasztalom, sok tekintetben fájdalmas politikai helyzetünket azzal magyarázzák, politikai és gazdaságpolitikai viselkedésünket azzal mentik, hogy népünk és országunk sorsát alapvetően nem mi, hanem a világon uralkodó erők determinálják.

Ez a determinációban való hit bizonyos mértékig világjelenség. Amennyire a század első felében a nyugati értelmiséget az a meggyőződés jellemezte, hogy a társadalmat tetszés szerint lehet alakítani, sőt hibátlanná tenni, most a másik véglet a jellemző. A kommunisták és a fasiszták azt hitték, sőt sokakkal azt hitették el, hogy a világ eltévedt, egészen más úton kellene járni, és ez a más út csupán elhatározás kérdése. Szerencsénkre az élet bebizonyította, hogy nem lehet a társadalmak, a nemzetek életét erőszakosan tetszés szerinti irányba terelni. Ma azt is determináltnak tartják, ami rajtunk múlik; ami történik, azt akaratunkon, tetteinken kívüli tényezők szabják meg.

Az igazság a kettő között van. Igaz az, hogy ma az egyén és a társadalom sorsa sokkal nagyobb mértékben az érintetteken múlik, mint valaha. De igaz az is, hogy a sorsunk még mindig nemcsak rajtunk múlik, hogy a lehetőségeket gondosan mérlegelni kell. Az még érthető, hogy a tudomány és a technika nyújtotta lehetőségeket a jelenkor embere túlértékelte. Azoknak a sorsunk alakítása érdekében való mozgósíthatósága óriási mértékben megnövekedett. De az is igaz, hogy lehetőségeink ennek ellenére erősen korlátozottak. A sorsunkat alakítani képes eszköztárunk gyorsabban nőtt, mint amennyire módunk volt megismerni azok korlátait.

A jelen század a naiv remények, a nagy sorsformáló kísérletek kudarca volt. Éppen e kudarcok hatására abban sem bízunk, amiben végre bízhatnánk. Jelenleg a lehetőségeinket megbénító, az ellenünk munkálkodó erőket szolgáló pesszimizmus került túlsúlyba.

Az alábbiakban azt kívánom bizonyítani, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban, de már a mienkben is, többel gyarapodott a sorsunkat formálás eszköztára, mint előtte évezredek alatt. Ma sokszorta többet alakíthat az egyén és a társadalom a sorsán, mint valaha.

Miért nem ébredtünk ennek tudatára?

Azért, mert hasonló mértékben megnőtt az a képességünk is, hogy felmérjük lehetőségünk határait. Az ember fejlődése során igen lassan nőtt a tettek szabadságfoka, és még lassabban, keservesebben annak megtanulása, hogy mit nem szabad. A jelen század fejlett világában, amikor a sorsunkat alakító képességünk és ilyen szándékaink korlátai is megsokszorozódtak, zavarba jöttünk. Vagy többet akarunk megcsinálni, mint lehet, vagy azt sem merjük megtenni, ami már lehetséges.

A szocialista rendszerben a vezetés akarta végrehajtani a lehetetlent; a rendszerváltás óta a másik véglet lett úrrá rajtunk: azt sem vállaljuk, ami lehetséges. Vezetésünk a világ erőinek felettünk való uralmát értékeli túl. Ez azért kártékony, mert leszerel, megbénít, azt is elmulasztjuk, amit megtehetnénk. Meggyőződésem szerint az elmúlt tíz évben sokkal többet tehettünk volna, mint tettünk. Ezért tartom elengedhetetlennek annak tisztázását, hogy mi is múlik rajtunk.

Az emberformálta történelem eljövetele

Az emberiség történetét egészen az ipari forradalomig az jellemezte, hogy alig létezett mozgástér, alig volt az egyénnek, a családnak, a településnek és főleg a népnek lehetősége arra, hogy determinált sorsán változtasson. A tényleges változások eleve nagyon kicsik, egy-egy generáció szempontjából alig voltak mérhetők. E változások okai között szinte csak a társadalom tagjain kívülállókat találunk. Ezért kell a múlt nagy történelmi folyamatainak vizsgálata során alapvetően materialistának lenni. Az ember lényegét tekintve nem alkotója, hanem tárgya volt a történelemnek.

Annak okait, hogy miért pusztultak el, illetve miért emelkedtek fel kultúrák, a természeti környezetben lényegében a gazdaságföldrajzi okokban, és a világpolitikában megváltozott erőviszonyokban találjuk meg.

Az emberiség történetében az első, már az ember által létrehozott nagy történelmi változást az okozta, hogy a nyugat-európai civilizáció megoldotta az óceánok hajózását, kifejlesztette a katonai fölényét biztosító technikákat. Ezzel a világ egésze elérhető és meghódítható lett számára. Nyugat-Európa lett a világ ura, és a magáénál tízszer nagyobb, még a kor mértékével is nagyrészt lakatlan területet népesített be, végül uralkodhatott a világ egésze felett, ahol mintegy ötvenszer annyi ember élt, mint a már iparosodott Nyugat-Európában.

Ezzel vette kezdetét az emberformálta történelem. Az emberiség nemcsak tárgya, de formálója is lett a saját sorsának.

Az ember történelmi szerepének gyarapodásában minőségi ugrást jelentett az ipari forradalom. Először került egy kultúra óriási gazdasági és katonai fölénybe az összes többivel szembe. Eddig ugyan voltak technikai forradalmak, de azokat mindig a technika évezredekig tartó stagnálása követte. Az ipari forradalom volt az első olyan technikai forradalom, amely nemcsak előrelépést, hanem azt követően gyorsuló gazdasági és technikai fejlődést is eredményezett.

Kétszáz év alatt Nyugaton megértek a tudományos és technikai forradalom feltételei. Ezzel vált az ember először a természet urává. A korábban mostoha természeti környezetet már alkalmassá tudja tenni a maga számára. Az ember a természet gyermekéből annak urává lett. E hatalmával ugyan még nem tanult meg okosan élni: nemcsak formálja, hanem rombolja is a természetet. Félő, hogy olyanná teszi, ami felett már maga sem képes uralkodni.

A történészek csak azt hangsúlyozzák, hogy a fejlődéssel együtt nő a determináció, de arról megfeledkeznek, hogy a szabadság exponenciálisan növekszik. Mindez a tények világában olyan karakterisztikusan jelenik meg, hogy félreértése szinte érthetetlen, de félremagyarázása annál inkább érthető.

Az emberiség történetét a szabadságfok nagyon lassú, majd felgyorsuló növekedése jellemzi; ezzel párhuzamosan az ugyancsak növekvő determináció relatív csökkenése figyelhető meg. Az alábbiakban ennek bizonyítását kísérlem meg - a társadalom különböző szintjein. Azt kívánom bemutatni, hogyan alakult az idők folyamán a szabadság és a determináltság közötti különbség. A szabadság mértékét ugyanis csak ezzel az egyenleggel volna szabad mérni. A determináltság és a szabadság közötti különbséget legszívesebben új kifejezéssel, a kiszolgáltatottsággal fejezném ki. Ez azért nem megfelelő, mert ez a szabadsággal ellentétes előjelű fogalom; ahogyan nő a szabadság, úgy csökken a kiszolgáltatottság. Sőt még zavaróbb, hogy a kiszolgáltatottság csökkenése során a determináció is nő, csak lassabban, mint annak kikerülési lehetősége.

Az egyén és szabadsága

Az egyén szabadsága kezdetben alig volt nagyobb az állatokéhoz viszonyítva, mint az azokénál nagyobb biológiai fejlettsége. Az élőlények fejlettségét a biológusok bizonyos testfelépítési jegyek alapján mérik. Így állnak a legfejlettebb fokon a gerincesek, azok között is az emlősök, majd az emberszabású majmok, végül az ember. Ez a rangsorolás megfelelő, hiszen a tényleges fejlődés útját jelzik. Ugyanezt a fejlettségi sorrendet mutatná az is, ha az élőlényeknek a környezetüktől való függetlenedését tartanánk a fejlettség mércéjének. Minél magasabb rendű egy élőlény, annál függetlenebbé válik a környezettől. A függőséget a szaporodás, vagy a helyváltoztatás módjával lehet leginkább vizsgálni.

A szaporodás és a szabadság viszonyát vizsgálva, a fejlődés legalacsonyabb fokán még a nemiség sem különül el. Ettől egy nagyon hosszú, sok tízmillió éves fejlődés vezet el a nemek elkülönülésétől, ezen belül is az egyedi megtermékenyítésig, végül a párválasztásig. A nemiségünk feletti rendelkezés szinte csak jelenkori szabadságunk.

Helyváltoztatás és szabadság. A legalacsonyabb rendűek még a helyzetváltoztatásra sem képesek. Utánuk következnek azok, amelyek ugyan változtatják a helyüket, de az nem önakarattól függ, hanem a környezet sodorja, szállítja őket. Aztán következnek azok a lények, amelyek csak a fajtestvéreikkel együtt, azaz mint közösség képesek helyet változtatni. Őket követik a helyzetüket változtató egyedek. E tekintetben is messze-messze a végletet a modern ember térbeli mobilitása jelenti, ami az utóbbi száz évben is sok százszorosára növekedett. A tér feletti hatalmunk lényegében új jelenség. E tekintetben nem is a közlekedés, hanem a távközlés hozott még száz éve is elképzelhetetlen szabadságot. Ma az emberek nagyobb távolságot győzhetnek le, mint pár száz éve a kor legnagyobb utazója. Az információhoz jutás mennyisége sok ezerszeresére, az ebből való válogatás szabadsága milliószorosára nőtt.

Az élet feletti rendelkezés szabadsága. Minél alacsonyabb rendű egy élőlény, életének hosszát annál inkább a kívülálló körülmények szabályozzák. A fejlődés során igen lassan, de nő az életrevalóság szerepe abban, hogy meddig él az egyed. Ezt az ember esetében szinte a jelenkorig az jellemezte, hogy az egyedek pusztulása csak kivételes esetben nem a külső tényezőkön múlott. Az átlagos életkor a jelenleginek harmada volt, ezen belül szinte válogatás nélkül kaszált a halál. Ma a fejlett világ embere háromszor hosszabb életre számíthat, mint akárcsak pár száz éve élt őse. Ezen belül is egyre több múlik az egyénen, annak életvitelén. Ennek bizonyítására elég néhány tényre gondolunk:

A diplomások tíz évvel tovább élnek, mint az alsó szinten képzettek.

Aki dohányzik, sok alkoholt fogyaszt, tíz, aki drogot fogyaszt negyven évvel rövidebb életre számíthat, mint aki ezektől távol tarja magát.

Az egyedi sorsalkotás csak nagyon hosszú idő után, a máig tartó fejlődés időigényéhez viszonyítva szinte a biológiai jelenkorban jelenik meg.

Az egyéni sorsok determinációját nehéz megérteni, mivel a nagyon primitív embernek az életmódjáról csak sejtéseink vannak. Számomra elmúlt hetven évem átélt tapasztalatai is elég meggyőzőek.

Gyermekkorom falujában az egyén sorsa már azáltal determinálódott, hogy milyen neműnek született. A férfiak és nők sorsa alapvetően másként alakult. A nők szabadságfoka eleve sokkal kisebb volt, mint a férfiaké. E téren nagyobb változásnak lehettünk a tanúi, mint előtte ezer év alatt. Érthetetlen módon a történelem, és általában a társadalomtudományok még mindig nem értékelik súlyának megfelelően az ember felszabadulásán belül a nők helyzetének alakulását.

A nők és a gyermekek szabadsága. A társadalomtudósok nem vizsgálják a nemek közötti és a családon belüli szabadság alakulását, holott az elmúlt sok ezer év során ez volt a legtöbb személyt és a legsúlyosabban ért szabadságsérelem.

Magát a szabadság fogalmát először a görögök vetik fel, de ők is lénygében csak a felnőtt férfiakra, azok közül is csak a polgárokra, a családfőkre értelmezik.

Ettől a nagyon szűk körtől is alig történt előrelépés - egészen a jelen századig. E század elején a világ legfejlettebb társadalmában még a felnőtt férfiak nagy többségének és a nőknek sem volt választó joguk. A nők ilyen, még csak jogi, állampolgári felszabadulása a világ négyötödén még ma is nagyon a kezdetnél tart.

Az emberiség történetében a szabadság felé vezető úton elért legnagyobb győzelem a nők és a gyermekek felszabadulása volt és lesz. Ezt megelőzően a szabadság mindennemű kiterjesztése eltörpül az ő felszabadulásukhoz viszonyítva. Nem véletlen, hogy csak a férfiak körében népszerű annak hangoztatása, hogy a jelenkori fejlődés során megnőtt a determináció, csökkent a szabadság. Valóban jelentősen csökkent a férfiak szabadsága - a nők, a családtagok feletti rendelkezésben.

A jelen század során világ fejlett ötödén a társadalom politikai életében a nők súlya többet gyarapodott, mint előtte évezredek alatt.

Csak a jelen század hozta meg a két nem viszonylagos egyenrangúságát a szexuális életben. Sok politológus nem akarja tudomásul venni, hogy a nők nagy többségének ez sokkal fontosabb, mint a választójoguk, vagy a szakmai, politikai karrierjük.

Annak ellenére, hogy a nők szabadságfoka gyorsabban nőtt mint a férfiaké, azoké is exponenciálisan növekedett. A fejlett világban a párválasztás ma már a fiatalok dolga. Nem így volt ez korábban. Egyrészt ebben a szülők döntöttek, másrészt az ő döntésüket is determinálták a vagyoni, társadalmi, felekezeti és nemzetiségi különbségek. Gyermekkorom falujában egy gyermek születéskor már determinált volt, hogy házastársaként legfeljebb néhány másik újszülött jöhet szóba.

A vertikális társadalmi mobilitás. A társadalmi osztályok közötti mozgás az egyedek elenyésző hányadát érintette. Az emberek legfeljebb egyetlen ezreléke tudott a születéskori társadalmi rétegéből kilépni. Ma e tekintetben a fejlett világban, ha még mindig nem elég nagy, de a múlthoz képest óriási a feljutási lehetőség. Gyermekkorom idején az úr osztályban még általános volt a felfogás, hogy nem is szabad a társadalmi korlátok fellazítására törekedni. A suszter maradjon a kaptafánál!

Ha csak azt mutatná ki a statisztika, hogy a mai fiatalok hány százaléka maradt a szülők szakmájában és társadalmi helyzetében, kiderülne, hogy a társadalmi mobilitás hetven év alatt megsokszorozódott, többet nőtt, mint előtte tízezer év alatt. Micsoda társadalomtudós az, aki nem ezzel méri a szabadságot, hanem azzal, hogy a mi tőzsdénkre nagyon hat a világgazdaság? De legalább azt tenné hozzá, hogy korábban még tőzsdénk sem lehetett.

Család és szabadság

A történelemfelfogás még mindig a nagy társadalmi egységek sorsának vizsgálatára koncentrál. Az egyén szabadságáról már az előző fejezetben szóltunk. Most a családéról ejtsünk néhány szót. A család ugyanis az emberek sokasága szempontjából sokkal fontosabb társadalmi szervezet, mint az ezt követő integrációs szintek: a lakóhely, a törzs, a nép, az állam, a kulturális közösség, nem is szólva az emberiségről.

Az egyén számára az a legfontosabb társadalmi szint, ami a legközelebb van hozzá, azaz a család.

A történelem során a családapa általában zsarnok volt, méghozzá nemcsak legitimáltan korlátlan úr, hanem a napi élet szinte minden mozzanatában jelenlévő zsarnok.

Ha a történelem nem azonosítaná a nemzetek, népek történetét az uralkodó réteg felnőtt férfi tagjainak a történetével, kiderülne, hogy az emberek nagy többségének történelmi fejlődése nem is hasonlít arra, amit ma történelemnek hívnak.

A család szerepére mi sem jellemzőbb annál, hogy a század közepéig csak olyan népek voltak képesek a világ élvonalába emelkedni, amelyeknél sok évszázad óta a kiscsalád volt a jellemző. Ilyen családforma csak Európa nyugati felén és Japánban volt jellemző. Fordítva: ezt megelőzően egyetlen társadalom sem bizonyult sikeresnek, ahol a nagycsaládi forma uralkodott. A családformánál nincs fontosabb társadalmi karaktervonás, ez alakította a maga képére a vallást, az ideológiát, az erkölcsöt, a tulajdont, a szorgalmat...

A szabadság hiánya a többség számára elsősorban azt jelentette, hogy a családfőn kívül - nemtől és kortól függetlenül - mindenki szinte teljesen jogfosztott volt. E tekintetben az első társadalomnak a jelen század elejéig alig változott valami.

Abban is van igazság, hogy a jelenkor széthulló családja sok negatívummal is jár, de annál több rosszat is elpusztított. Családon belüli szabadság hiányában nem létezhet társadalmi szabadság.

A kapitalizmus következményeiben a polgárok számára a legtöbb szabadságot hozta, ezért akar ma is mindenki polgár lenni. A kapitalizmus azonban a lakosság nagy többségének csökkentette a szabadságát. A klasszikus kapitalizmusban, a viharosan iparosodó társadalmakban is, azaz az emberiség legfeljebb tizedében több volt az éhezés, rosszabbak voltak a lakásviszonyok, kisebb volt az egyének mozgásszabadsága, mint előtte a feudális társadalomban. Ezt mindennél jobban bizonyítja az az adat, hogy Angliában a 19. század első kétharmadában csökkent a katonaköteles korba lépő férfiak testmagassága. A világ népességének kilenc tizedében, azaz a nem iparosodott társadalmakban a Nyugat ipari forradalma még nagyobb visszaesést jelentett.

Az emberiség többsége számára nem az ipari forradalom hozta meg a növekvő szabadságot, hanem a jelen század tudományos és technikai forradalma. Még ez is csak a világ lakosságának harmadát érinti előnyösen.

A már munkaképtelen öregek és a még nem munkaképes gyerekek számára az emberinek nevezhető létről és a szabadság minimális feltételeiről csak a jelenkorban, és most is csak a világ fejlett negyedében lehet beszélni.

Ami a nők szabadságának alakulását illeti: azt a tényt, hogy a történelemfelfogás a nőkkel nem számol, bizonyítja, hogy elnyomásukat, jogfosztottságukat alig érinti. Pedig a szabadságjogok hiánya a nőkre, azaz az emberiség felére vonatkoztatva nagyobb volt, mint azok a jogfosztottságok, amik a férfiak osztályhelyzetéből következően olyan hangsúlyozottan szerepelnek a történészek tálalásaiban. A nők felszabadítása lényegében csak a jelen században kezdődött el, és nagyobb lépést tett előre, mint előtte évezredek során. Tegyük hozzá, hogy most is csak a világ népességének kisebb hányadát érintve.

Jellemző módon az ember életének egyik legnagyobb szabadságigénye a szexuális szabadsága. E tekintetben még nagyobb volt a korlátozottság, mint más területeken. Freud óta tudni kellene, hogy az emberekben kialakult gátlások legsúlyosabb formáit a szexualitás kielégítetlensége okozta. Az ember szabadságigényének egyik legerősebb oldala éppen a nemiség kiélhetősége. E téren a nők szabadságának korlátozottsága minden korábbi társadalomban sokszorta nagyobb volt, mint a férfiaké.

A szexuális szabadság alatt nem az önkorlátozás nélküli szabad szexuális életet kell érteni. Itt is hangsúlyozni kell az általános szabadságfeltételt: csak annak jár a szabadság, aki nem él vissza vele. Naiv és tudománytalan minden olyan szabadságigény, amelyik előbb jelentkezik, mint megértek volna az azzal való élés kulturális, civilizációs, gazdasági és egyéb feltételei. Ezt minden szabadságigény esetében szem előtt kellene tartani.

Ami a gyerekek szabadságát illeti: minden megelőző társadalomban a gyermek lényegében a családapa korlátlan tulajdona volt, de a gyakorlatban még az anyák joga is szinte korlátlannak volt tekinthető. E téren is csak a jelenkor fejlett társadalmaiban bontakozott ki a forradalmi változás. Pedig a gyermek szabadsága későbbi élete szempontjából alapvető fontosságú. A szabadsággal való élés ugyanis olyan képesség, ami csak gyermekkorban fejleszthető. Életem egyik általános tapasztalata, hogy az állandó szülői és pedagógusi fegyelem alatt nevelkedő gyerekekből nem lesznek életrevaló felnőttek. Ezzel szemben a gyermekkori szabadság életrevaló felnőtteket eredményez.

A gyermekek szabadsága is olyan, amit a szülőknek, a pedagógusoknak gondosan kell adagolni. A gyermeknek nem szabad mindent megengedni, hanem csak annak függvényében, mennyire bizonyul alkalmasnak a szabadságával való élésre. Ez a korlát azonban nem lehet jogalap arra, amit a legtöbb szülő vall: "Még kicsi vagy hozzá, majd ha nagy leszel." Ebben az a hiba, hogy a szülők számára a gyermekük mindig kicsi marad, aki helyett nekik kell gondolkodniuk. Holott a gyermek jövője érdekében a minél korábbi önállóság alapvetően fontos. Ahogy nem lesz soha kötéltáncos abból, aki pár éves korban nem kezdi el azt, ugyanúgy nem lesz életrevaló felnőtt abból, aki kicsi kora óta fokozatosan nem szokja meg az önállóságot, a saját döntései szerinti cselekvést. A társadalmi fejlettség alacsony fokán a gyermekek nevelése azért volt egészségesebb, mert az élet hamar, már kicsi korban rákényszerítette őket az ismeretek önálló elsajátítására, az önálló döntések meghozatalára. Mániákusan hiszek abban, hogy a gyermekek későbbi önállóságára jótékonyan hat minden gyermekkori munka. Ennek egyik ideális formája a gyűjtögetés, például a gombaszedés, továbbá minél több kapcsolat az idegen emberekkel. Például a kéregető cigánygyerekek kiváló emberismerők lesznek, e tekintetben sokkal jobbak, mint e szakmai tudósai.

A legjobb gyermeknevelési tanács: minél tehetségesebb a gyermek, annál nagyobb önállóságot kell adni a számára. Minél kisebbek a képességei, annál tovább tarthat a szülői irányítás. Ezt a tanácsot a pedagógusok is megszívlelhetnék. Elég arra gondolni, hogy számos zseni annak köszönheti kibontakozását, hogy nem voltak szülei, illetve azok valamilyen okból nem vele foglalkoztak. Természetesen számosabb az olyan példa, mikor a gyermekek azért züllöttek el, azért teljesítettek képességeiken is alul, mert nem részesültek megfelelő szülői felügyeletben. A fejlett világban, a gazdag családokban az ilyen eseteknél gyakoribb viszont az, amikor az indokoltnál tovább tart, és keményebb a szülői felügyelet.

Itt jegyzem meg, hogy a liberális politika az ellenkező végletbe esik, amikor a társadalom minden tagjának azonos politikai jogot ad. Nem veszi tudomásul, hogy a szabadságot ki kell érdemelni, előbb kell éretté válni rá, mint elnyerni. Jó példa erre a munkanélküli segély mai gyakorlata a fejlett társadalmakban: a munkanélküli segély annak is jár, aki nem akar dolgozni. Ezzel még azokat is leszoktatják a munkáról, akik egyébként dolgoztak volna.

Ami az öregek szabadságát illeti: minden korábbi társadalomban szomorú volt azok sorsa, akik munkaképességüket meghaladó korig éltek. Őket nem becsülte a társadalom. Természetesen ez nagy többségükre vonatkozik. Lehettek a kolostoroknak, a hatalom csúcsán lévőknek megbecsült öregei, de ők a kivétel voltak. Még gyermekkorom falujában is általános jelenség volt, hogy az öregek az istállóban aludtak, gyermekeik verték, éheztették, felesleges tehernek tartották őket, alig várták a halálukat. Az utóbbi akkor volt általános, amikor az öregek akár a fiatalokra íratták a vagyonukat, akár, a sorsukat ismerve, nem voltak hajlandók ezt megtenni. Ez a probléma azért volt elleplezhető, mert az emberek többsége nem élte meg a munkaképtelen kort, illetve inkább halálra dolgozta magát, mintsem feleslegessé, megtűrtté váljon. A lakosság tizede sem érte meg a munkaképtelen öregkort.

A jelenkor fejlett társadalmaitól eltekintve minden korábbi társadalom alapvetően gyermekekből és munkaképes felnőttekből állt. A társadalom alapvető funkciója, ami az energiáinak nagy többségét, szinte egészét lekötötte, a következő nemzedék egyszerű újratermelése volt. A mai társadalom erőforrásainak már közel harmadát az öregekről való gondoskodás emészti fel. Ennek legjelentősebb formáját a nyugdíj, az öreg családtagokról való családi gondoskodás és az öregek egészségügyi ellátása jelenti. Ami most egyharmadát emészti fel az erőforrásoknak, az száz évvel korábban még a huszadát sem jelentette.

Minden korábbi társadalom tagjainak nagyobbik fele még részben vagy egészen munkaképtelen gyermek volt, ma ezek a harmadát sem teszik ki. Korábban az öregek száma nem érte el a lakosság tizedét sem, ma már közel harmada az. S ezek az arányok tovább fognak nőni.

A determinációban való hit magyar átok

Nálunk, magyaroknál a fentről jövő nemzeti megváltás hite különösen értelmiségi körökben, ezeréves nemzeti átok. Bajainkat csupán külső okokkal magyarázzuk, a csodát mástól, felülről várjuk.

Miért jellemzőbb ez nálunk, mint Nyugaton?

A jelen századig, szerencsénkre, ez csak abban jelent meg, hogy uraink mindig idegen uralkodók után néztek. Ha annak a gyökereit keressük, miért él a magyarságban mindmáig ez a legfelső vezetőtől való csodavárás, a Honfoglalás előtti időkig kell visszamenni.

A pusztai nomád népek sorsa ugyanis nagymértékben valóban a mindenkori vezető személyi képességeitől függött. (Itt kell indokolnom, hogy miért hangsúlyozom a pásztorság nomád módját. Mert Európa többi népe a földművelésre térése előtt szintén pásztor volt, de ők már mint erdei pásztorok leginkább helyben laktak. Egy-egy településnek a saját legelője, erdeje, kiegészítő kertje volt, azon belül a lakóközösségnek kellett megélnie. Ezért ezekben a népekben már pásztorként erős volt a lakóhelyi közösségért való felelősség érzete. Ők kollektívebbek, mi individualistábbak maradtunk.)

A nomád pásztorok társadalmát az jellemzi, hogy a gazdaság atomizált, a pásztorok gazdasági tekintetben nincsenek egymásra szorulva, sőt, egymás gazdasági vetélytársai. Minden pásztornak az az érdeke, hogy minél több állata legyen akkor is, ha a pásztorok összessége számára már kevés a legelő és az itatáshoz szükséges víz. A pásztor érdekellentéte a szomszédjával szemben a legnagyobb, hiszen a határok nélküli legelőterületét csak annak rovására tudja bővíteni. Még nagyobb ellenségei egymásnak a vérségi alapon összetartó törzsek. A törzsi összetartást a családok gazdasági érdekellentétén alapuló társadalmakban csak a külső ellenséggel szembeni védekezés kényszeríti ki. A törzsek között többnyire már nyílt háború folyik, mivel azok is csak egymás rovására képesek erősödni, életteret bővíteni.

Ebben a gazdasági tekintetben atomizált társadalomban csak az erőskezű, karizmatikus vezető képes kikényszeríteni a békét, a lét érdekében elengedhetetlen gazdasági kompromisszumot.

Ez a magyarázata annak, a pásztortársadalmakat egy-egy zseniális vezető pár év alatt félelmetes világbirodalommá képes szervezni, halála azonban szinte mindig a birodalma pusztulását is jelenti. Gyakorlatilag ugyanis ritka szerencse kell ahhoz, hogy a zseniális apának a fia is zseni legyen. Ez a magyarázata annak, hogy a főhatalom nem öröklődött olyan szoros értelemben, mint a földműves népek országaiban, hanem a felső réteg maga közül a legjobbat választotta maga fölé.

A pásztornépek évezredek során megtanulták, hogy nagy közösségi, azaz nemzeti szinten sorsuk a legfelső vezetőn múlik. Ez is a mi speciális, egyedülálló örökségünk, Európa nyugati felében.

A nyugati ember, mivel általában a földműves és iparos társadalom tagja, képtelen megérteni a kelet-európai társadalmakban szinte folyamatosan jellemző személyi kultuszt, hogy a sztyeppe-népek számára az állami, a katonai és vallási vezetés összefonódása létforma, a korlátlan hatalmú vezetőbe vetett hit szinte babonás.

Ezt a pásztorörökséget hoztuk magunkkal Európába. Ezért volt nálunk mindig sokkal centralizáltabb a királyok személyes hatalma. Már földművessé és nyugati kereszténnyé vált népünk királya mindig lényegesen nagyobb hatalmat élvezett, mint a nyugati népeké.

Elég arra gondolni, hogy a német-római császárnak szinte csak szimbolikus hatalma volt, a tényeges urak a választófejedelmek, és még inkább alattuk a hercegek voltak. A középkori Nyugaton a kultúra és a gazdaság csúcsát a központi hatalomtól független Itália városállamaiban, a hollandok és a németek a császári hatalomtól független Hasa-városaiban érték el. Mindkét nép esetében az volt a kivételes, amikor egységes államba szerveződtek. Erre csak ezeréves történelmi előzmények után került sor.

Mi máig is királyaink hatalmával mérjük múltbeli történelmi nagyságunkat. Ehhez elég hozzátenni azt, hogy egyetlen más nép sem alkotott nálunk nagyobb kisebbséggel ezer éven keresztül centralizált államot. Úgy látszik, hogy nemcsak a királyaink másoknál nagyobb tiszteletét hoztuk magunkkal a pusztáról, hanem a nemesség államszervező képességét is. Ez a képesség csak ott fejlődött ki, ahol a társadalmi szervezet, mai fogalommal élve: az állam összetartása nem a gazdaságon, hanem a politikán múlott. Jellemző módon történelmünk azt szuggerálja, mint nép nagyok akkor voltunk, amikor erős és centralizált volt a királyi hatalom.

Ideje volna végre felszámolni azt a történelemfelfogásunkat, amely népünk nagyságát, szerepét a királya által uralt terület nagyságával méri.

Itt csak utalok arra, hogy a szomszéd népek történelme minket az erőszak árán is uralkodó népet kezel. Ők nem a sztyeppéről jöttek, nem is hozhatták magukkal ezt a szervezőképességet. Azt sem veszik tudomásul, hogy mindez legfeljebb a magyar nemességet és nem a népet jellemezte. Nekünk meg be kellene látnunk, hogy ilyen, mások felett uralkodó réteg csak a porosz junker és a magyar nemes volt. Ez nem leértékelés, hanem a múltbeli tény megállapítása. Ehhez büszkén hozzá tehetjük, hogy az uralmunk alatt élő népek többre vitték, mint határon túli testvéreik. Ez máig egyértelmű tény mind a románok, mind a horvátok esetében. Az erdélyi román közelebb áll a nyugati civilizációhoz, mint a regáti, a horvát közelebb, mint a szerb. Ennek szerepe a közeljövőben fog felerősödni.

Erre azonban ne mint nép legyünk büszkék, mert ez nem a magyar nép, hanem nemesi osztályának az erényét tükrözi. A magyar nép, a térség többi népével együtt, passzív szemlélője volt a történelmének.

Az Árpád-ház kihalása óta, különösképpen pedig Mohács után az illetékes döntéshozók az ország sorsának alakulását külső tényezőktől várják. 1301 óta szinte arra koncentrálódott történelmünk, hogy ki legyen, honnan jöjjön a királyunk. Ez a jelen századig csak az urak dolga volt. A nemzeti öntudat megerősödése után már a nép is legfontosabb ügyének azt tartotta, hogy ki legyen a királya. A szabadságharc lényegében nem a földért, a jobbágyok felszabadításáért, hanem szinte csak az uralkodó személyében való döntésért, és a kisebbségekkel szembeni korlátlan uralomért folyt.

A Kiegyezéstől az első világháború elvesztéséig az osztrák császártól való megszabadulással azonos fontosságú lett a soknemzetiségű ország megtartása és elmagyarosítása. E két cél között soha nem tudtunk egyértelműen dönteni. Kossuth a szabadságharc alatt mindkettőhöz ragaszkodott.

A háborúvesztés után az első dolgunk mégis az volt, hogy kimondtuk a trónfosztást. Az ország nagy részét már a későbbi utódállamok csapatai szállták meg, de mi nem ellenük szövetkeztünk a császárral, a győztes nyugati hatalmak számára a korábbi államszervezet fenntartását egyedül indokoló tényezővel, hanem magunk közül akartunk legfelső vezetőt választani, ha nem is királyt, hát köztársasági elnököt, majd a királyságunk élére kormányzót.

Trianon sokkhatása alatt egyetlen lehetőséget láttunk: a revíziót, ennek érdekében a németek kiszolgálását. Bajaink közül csak a területcsonkítást vettük tudomásul, azzal szemben pedig csak a németekre való támaszkodás ígért reményeket. Vezetőinket nem zavarta, hogy az utódállamok sok tekintetben megelőztek bennünket a társadalmi fejlődésben, a feudális maradványok felszámolásában, hogy számunkra még a határoknál fontosabb lett volna a társadalmi reformok végrehajtása, mindenekelőtt a földreform. Ekkor is kifelé, és nem befelé kerestük sorunk jobbulásának feltételeit. Minden, a társadalom által megérett reform sürgetői azonos választ kaptak: "Trianon revíziójánál nincs fontosabb feladat!" Ezért a mi sorsunk Berlinhez, azaz Hitlerhez kell kötni. Nekünk hozzá kell alkalmazkodnunk. Ezzel a sorsunkat formálónak vélt külső erőhöz való szolgai alkalmazkodással játszottuk el véglegesen Trianon vitathatatlan hibáinak legalább részeleges korrigálási lehetőségét is.

Mivel a nácikkal való közös frontot velünk együtt a szomszéd népek is lelkesen vállalták, Hitler csak osztani tudott. A Hitlerrel való szövetségből következett Jalta, azaz a térségünk háborús kártérítési koncként való odadobása Sztálinnak. Ebben a valóban kiszolgáltatott helyzetben országunk hatalmasai minden más népet megelőzve akarták túlteljesíteni Sztálin kívánságait. Azt akarták elhitetni, hogy mindenben, részleteiben is, Moszkvában döntenek, nekünk nincs mozgásterünk. Ezért aztán 56-ig úgy alakult sorsunk, ahogyan a vezetők Moszkvának tetszőnek vélték. Ekkorra elfogyott a nép türelme, és vállalta a nyílt szembenállást a külső hatalommal.

Az ellenzék pedig a moszkovita hatalom felfogásával szemben abba élte bele magát, hogy számunkra csak az Egyesült Államok elvárásaihoz való szolgai igazodás segíthet változást. Vagyis nem a világpolitika hatalmai által meghatározott szűk mozgástérben keresnünk a lehetőségeket, hanem a ránk szabadított szolgaságot mereven el kell vetni, nyíltan vállalni kell a szovjetellenességet. Ennek a felfogásnak az érvényesülése vezetett az 56-os forradalmunk gyors bukásához.

Vazallus állapotunk azonban elég hosszú volt ahhoz, hogy kiderüljön: sorsunkat sok tekintetben mégis mi magunk alakítjuk. Ennek köszönhettük, hogy a külső erők által ránk kényszerített barakk-viszonyok között, ha nem is szabadon, de legalább másoknál vidámabban élhettünk, hogy történelmi szerepet vállalhattunk nemcsak azzal, hogy 56-ban vállaltuk a legjobb esetben is csak részeredményeket ígérő harcot a zsarnokság ellen. Mi mutattunk példát arra, hogy egy számunkra idegen rendszerben erősen megkötözve is lehet táncolni. A mi gazdasági reformunk jelölte ki azt az utat, amin közel húsz éve Kína jár, és ami ezzel e század egyik legnagyobb világtörténelmi jelentőségű sikerének elindítója lett.

Végül nemcsak a Jaltában közmegegyezéssel konstruált befolyási övezetfelosztás, de maga a zsarnoki rendszer is összedőlt. Hozzáfoghattunk a magunk világának építéséhez. De nagyon gyorsan kiderült, hogy vezetőink az új helyzetet úgy értelmezték, hogy ettől kedve nem Moszkvában, hanem Washingtonban határozzák meg a sorsunkat. Most nemcsak azok, akik Moszkva leghűségesebb kiszolgálói voltak, és elég gyorsan köpönyeget váltottak, de azok is, akik látszólag nem is váltottak köpönyeget, akik a szovjet uralmat soha nem fogadták el, egységesen a tőkés világ uralmához való szolgai alkalmazkodás hívei lettek. Mai politikai színüktől függetlenül esküsznek a világ gazdasági és kulturális determinációjára, ami alatt az alázatos amerikanizálódást kell érteni.

Mindez a jelen században nem csak magyar jelenség, legfeljebb nálunk ennek erősebbek a kulturális gyökerei. A kommunikációs csatornák és a politikusok száz év óta egyre hangosabban beszélnek a világ integrálódásáról, de mélyen hallgatnak, hogy ezen belül nem csökkent, hanem jelentősen megnőtt minden nép mozgástere. Ha nemcsak azt vizsgáljuk, hogy miben csökkent az egyének, a közösségek, az államok, a népek szabadsága, hanem azt is, hogy miben növekedett, akkor arra a meglepő eredményre jutunk, hogy sokkal nagyobb a szabadságfok növekedése, mint annak korlátozódása.

Magyarország - magyarok országa

Utak a nemzeti állam felé

A történészek úgy írták át államunk múltját, mint a magyar nép történetét, azaz a múlt Magyar Királyságából utólag a magyarság nemzeti államát gyúrtak. Ez a magyarázata annak, hogy történelemfelfogásunk teljesen hamis képet sugall az egyik oldalról nekünk, a másik oldalról az utódállamoknak. Az ezeréves Magyar Királyság csak 1848, a jobbágyfelszabadítás után kezd el a magyar nép állama lenni. Ez az elkezdett folyamat állami szinten lényegében csak Trianonnal történt meg, és társadalmi tekintetben csak az ezredforduló végére fejeződött be. Ebből fakadóan az utolsó százötven év magyar történelmét, különösképpen e századét csak akkor tudjuk megérteni, ha ezt az átalakulást, a magyarok nemzeti államának kialakulási folyamatát tartjuk szem előtt.

A Magyar Királyság számára a magyarok királysága felé az első lépést a Szent Korona tanának kialakulása jelentette. A mindenkori magyar királyok országából a királyság jelképének a Szent Koronának az országát igyekeztek magyarázni. Ez a tan kettős célt szolgált: egyrészt ezzel a királyunk, történetesen évszázadok óta az osztrák császár csak a Szent Korona révén lett királyunk, másrészt a Szent Koronához való tartozás nem egyértelműen jelentette és csak elvileg a magyaroknak való alárendeltséget. Ez a jogászi megfogalmazás a magyar uralkodó osztály előjogainak a kisebbségek feletti uralmát igazolta. Ez a tan a legjobban a horvátokkal való viszonyunkban jelentkezett. A magyar király megkoronázása azt is jelentette, hogy egyúttal Horvátország királya is lett. Horvátország tehát csak a Korona révén volt a Magyar Királyság része. Ez a gyakorlatban ugyan soha nem volt egyértelmű. Különösen nem a 48-asok, mindenekelőtt Kossuth és a bécsi udvar számára. Jellasics betörését ennek figyelembevétele nélkül nem érthetjük meg. Ő ugyanis nem követelt többet annál, ami a mai viszonyok között elemi kisebbségi jognak tekinthető. A horvátokkal való kapcsolat soha nem vezetett volna elszakadásához, ha Horvátországot nem akartuk volna Magyarország szerves részének tekinteni, hanem megelégedtünk volna azzal, hogy autonóm része a Magyar Királyságnak.

Még rejtettebb volt a kapcsolat az 1849 előtti Erdély esetében. Erdély ugyan része volt a Magyar Királyságnak, de nem volt része a magyar közigazgatásnak, azaz Bécshez tartozott. Ez az állapot akkor bőven kielégítette volna az erdélyi kisebbségek igényeit, és bőven kielégítené a mi mai vágyainkat. Erdély közigazgatási önállóságát nem Trianon szüntette meg, hanem először mi 1849-ben, méghozzá egyetlen kisebbség bevonása, megkérdezése nélkül, sőt azok ellenére. Nálunk ma még a szélsőségesen revizionista erők is boldogok volnának egy független, soknemzetiségű Erdéllyel, és minden ilyen felvetést lelkesedéssel fogadunk, de nem valljuk be, hogy ezt a kaput mi zártuk be 1849-ben, és azután mi vetettünk el minden ilyen irányú kezdeményezést, sőt igyekeztünk felszámolni mindent, ami ezt indokolttá tette.

Az 1848-as forradalom nem a Magyar Királyság, hanem a magyar nép nemzeti forradalma volt. Ezt a minőségi különbséget mindmáig elhallgatjuk. Az ezt követő szabadságharc azonban már a magyarok államáért vívott háború volt. Kossuth lett az első hatalommal is rendelkező olyan magyar politikus, aki a nép országában gondolkodott, azt akarta megvalósítani, hogy a Magyar Királyság egésze a magyar nép országa legyen. Ebben a törekvésében megfeledkezett két tényről:

a. A magyar társadalom még annyira feudális volt, hogy abban a volt uralkodó osztály, azaz a magyar etnikum elenyésző része gyakorolta a hatalmat. Tehát a Magyar Királyság döntően magyarlakta területein sem a magyar nép volt az úr, hanem az arisztokraták és a nemesek, vagyis az etnikum huszada.

b. A Magyar Királyság lakóinak többsége nem magyar etnikumú volt. Ráadásul e kisebbségek jelentős többsége olyan zárt területen élt, ahol a magyarosítással szemben várható természetes ellenlépés a határokon túli etnikai rokonokhoz való fordulás volt.

Kossuth maga is elemi megjelenítője volt annak a nemzeti önállósulási törekvésnek, ami a fejlődés bizonyos fokán minden nép számára természetes lett. Neki tudnia kellett volna, amit a száműzetésen már tudott, hogy nemcsak magyar vágy a nemzeti önállóság.

A nemzeti állammá való átalakítás akarata akkor nem speciálisan magyar cél volt, hiszen a franciák már jóval előbb megvalósították. Őket a Nyugat számos népe csak követte, illetve annak elérésén fáradozott. E tekintetben a magyar politika időben a nyugati világ élvonalához tartozott, azt akartuk elérni, amit a nálunk fejlettebb társadalmi szintre jutott népek már elértek: legyen végre saját nemzeti államunk. E téren nemcsak a nálunk is elmaradottabb kisebbségeinket előztük meg, hanem a fejlettebb németeket, osztrákokat és cseheket is.

Az érthető, hogy az állami múlttal nem rendelkező kisebbségekben csak később ébredt fel nemzeti államuk alapításának igénye. Történelmünk utolsó százötven évének az egyik kulcsa annak szem előtt tartása, hogy mi a Trianonban utódállamokká szerveződött népeknél néhány generációval korábban léptünk az egy nép, egy állam útjára.

Mára a Monarchia népei közül az osztrákoknak, a cseheknek és nekünk magyaroknak sikerült létrehoznunk a gyakorlatilag kisebbségek nélküli államot. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ez jó-e, vagy nem, azon már kevésbé, hogy ennek a célnak érdekében mind a csehek, mind mi erkölcsileg elfogadhatatlan eszközöket is felhasználtunk.

E tekintetben csak az osztrákoknak tiszta a kezük. Ők hatalmi érdekből a magyarokkal szemben a kisebbségek mellett álltak. Bennük fel sem merülhetett, hogy a Monarchiából az osztrák nép államát faragják. A létszámban és politikai hatalomban erős és követelőző magyarokkal szemben a kisebbségeket igyekeztek kijátszani. Tegyük hozzá, hogy az osztrák örökös tartományokban az etnikumok olyan politikai és kulturális autonómiát élveztek, aminek a megadásáról a Magyar Királyságon belül a mi uraink hallani sem akartak. Ha mi e tekintetben az osztrák példát követjük, Trianon is megelőzhető lett volna. Gondoljunk csak arra, hogy a bécsi udvarban a hatalmasok sorában szinte minden etnikum urai jelen voltak, közöttük különösen szép számmal a magyarok, a csehek és a lengyelek, azok, amelyeknek volt tradicionális uralkodó osztálya. Az osztrákok csak az első világháborút követő rendezés során váltak szinte tisztán osztrák etnikumúvá.

Az osztrákok sorsát ugyan a magyar lakosság, beleértve az értelmiségi elit többségét is, irigykedve nézi, de nem vonja le az ebből fakadó következtetést: az a nép jár a legjobban, amelyik belenyugodott az első világháború elvesztése utáni békediktátumba, és megelégedett azzal, hogy a Monarchia német nyelvű etnikumának a feléből államot alkothat.

b. A cseheknek csak hosszú és keserves út után, a század végére lett kisebbségek nélküli országuk. A sok évszázados német kisebbségük ugyan civilizációjában közös volt a cseh többséggel, de megbolondította őket a nácik eszeveszett nacionalizmusa. Szembefordultak a csehekkel, amit aztán a háború végén annak bosszúja, kitelepítésük követett. Egyik etnikum sem ismerte fel, hogy az ő esetükben a közös kultúra és civilizáció jobb alap lehet a közös államiságra, mint a közös nyelv, az eltérő kultúra.

A cseheknek a szlovákokkal való közös államuk azon a máig divatos téveszmén alapult, hogy a közös nyelv elegendő alap a közös államiságra. Végül azonban mindkét nép meggyőződött arról, hogy a civilizációs különbség miatt jobb a különválásuk. A csehek és szlovákok rossznak bizonyult házassága arra figyelmeztet bennünket is, hogy egy elmaradt etnikumot akkor sem lehet megtartani, ha nagy a szabadságuk, ha nagy gazdasági támogatást is kapnak. Ez azt igazolja, hogy az esetleges nagyon liberális és erős gazdasági támogatással járó kisebbségi politikánk sem vezetett volna a nemzetiségekkel való tartós és békés együttélésre a Magyar Királyságon belül. Mi nemcsak sokkal kisebb autonómiára sem lettünk volna hajlandók, de a jelentős anyagi támogatásukról szó sem lehetett volna. Mi is jelentős anyagi támogatásra szorultunk, sőt szorulunk ma is, nemhogy a kisebbségek támogatására is futotta volna. Jó volna tudatosítani, hogy minket, magyarokat ugyan Trianonban megcsonkítottak, de ennek következtében gazdasági téren csak az utódállamokhoz kerültek jártak rosszul, a mai Magyarország területének lakossága lényegesen jobban és békésebben él, mint ahogyan a történelmi határok fennmaradása esetében élhetne.

c. Mi magyarok Trianon után viszonylag kevés kisebbséget örököltünk, a század végére ezeket is kiüldöztük, illetve asszimiláltuk. A Magyar Királyság utódállamai közül eleve nekünk lett a legkisebb a kisebbségünk. De ezt a maradékot is azóta hányadára zsugorítottuk. A felszámolásukban több tényező játszott közre:

A Trianon utáni kisebbségek számszerűen olyan kicsik voltak, hogy kulturális önállóságuk nem volt reálisan megvalósítható.

A két minden tekintetben legerősebb etnikum, a zsidó és a német útja eltérően alakult. A zsidóságtól a magyar politika akart megszabadulni, ezért elfogadta a nácik zsidóüldözési politikáját. Ennek következménye, hogy a trianoni területen maradt zsidóság száma mára az ötödére csökkent. A németek falun élő többsége szembefordult a magyar állammal, a náci érdekek szolgálatába állt. Ezt megbosszulandó, a többségüket kitelepítettük. Ezzel kapcsolatban kellene végre elismerni, hogy részünkről is bűn volt a kitelepítés, hiszen a magyarországi svábság lényegében csak azt követte el, amit a magyar kisebbségek az utódállamokban: nem állampolgári, hanem etnikumi érdekei szerint cselekedett. Amit mi tettünk megtorlásként a svábokkal szemben, azt tették a csehek és szlovákok, a szerbek, illetve a románok a magyar kisebbségükkel szemben. Mi megbüntettük a svábokat azért, mert a zavaros politikai viszonyok között nem magyar állampolgárként, hanem németként viselkedtek. Lényegében ezt tette, amikor tehette az utódállamok magyar kisebbsége is: nem állampolgárként, hanem magyarként viselkedett. Erre ma is szinte minden magyar büszke a határokon innen és túl. A svábok hazaárulók voltak a háború évei alatt, ezért kellett bűnhődniük. A hasonlóan cselekvő magyarokat viszont hősöknek és későbbi áldozatoknak tekintjük azért, mert az állampolgárságukkal szemben magyarságuk szerint cselekedtek. A hivatalos politika ugyan már eljutott odáig, hogy elismeri a határon túli magyarok állampolgári kötelességét, de ennek a logikája még mindig nem érvényesül következetesen a történelmi felfogásunkban. Ezért ne csodálkozzunk, ha szomszédainkban él az ottani magyarsággal szembeni bizalmatlanság.

A szomszédainkkal szembeni értetlenség azért is általános, mert nem vesszük tudomásul, hogy ők velünk szemben néhány generációs késésben voltak és vannak. Ők most teszik azt, amit mi a Trianont megelőző ötven év során. A kisebbségeikkel szemben olyan türelmetlenek, amilyenek mi akkor voltunk.

Visszatérve a múlt század második felében a Monarchia népei körében felébredt nemzeti öntudatra: az osztrákok azért nem akartak nemzeti államot, mert ez nemcsak a birodalmuk felszámolását jelentette volna, hanem a nagy német nemzeti államban való feloldódásukat is. Körükben csak azok voltak a Monarchia megszüntetésének pártján, akik inkább németnek, mint osztráknak érezték magukat. A németséghez való csatlakozásuk csak a német fasizmus diadalát látva ébredt fel bennük, akkor aztán olyan elemi erővel, mint egyetlen másik német etnikumban sem. Ebből a háború elvesztése után visszalendülnek a kényelmesebb, bűntudattól mentesebb önállóságba. Ezt azonban úgy oldották meg, hogy gazdasági és kulturális téren beolvadtak a német közösségbe. A jelen viszonyai azt mutatják, hogy a Monarchia népei közül az osztrákok lettek a legszerencsésebbek, az ő viszonyaik javultak a legjobban. Messze ők lettek a leggazdagabbak, nekik él határukon túl a legkisebb etnikumuk, csak ők tagjai a nyugat-európai integrációnak.

A csehek nemzeti államukért azért fognak későn össze, mert előzőleg az osztrák uralom szinte megsemmisítette azt a nemesi réteget, amelyik Közép-Európa társadalmaiban a nemzeti ébredés zászlóvivője volt. A csehek társadalmi és gazdasági felemelkedésüket élvezve sokáig az önálló nemzeti államot nem tartották az első megteendő lépésnek. A csehek példája azt bizonyítja, hogy nem a nemzeti függetlenség volt az elsődleges faladat akkor, amikor mi azt tekintettük a mindent megelőzőnek. Az ő példájuk azt tanúsítja, hogy bizonyos korban és világpolitikai helyzetben a nemzeti függetlenség nem csupán előny, de hátrány is lehet a társadalmi és gazdasági felemelkedés útjában. A csehek sorsa addig alakult kitűnően, amíg a Monarchián belül megelégedtek gazdasági vezető szerepükkel, amíg nem a náluk elmaradtabb szlovákokkal akartak közös önálló államot létrehozni. A csehek addig voltak irigylésre méltók, amíg nem volt saját államuk, amíg az állami politikánál fontosabbnak tartották a társadalmi és gazdasági fejlődésüket. Kiderült, hogy nemességük elvesztése ugyan kitolta nemzeti öntudatra ébredésük idejét, gyengítette a függetlenségi törekvések politikai erejét, de lehetővé tette, hogy reálpolitikát folytathassanak.

Ezt azért fontos nekünk, magyaroknak szem előtt tartanunk, mert nálunk minden, amire büszkék vagyunk a Reformkortól a második világháború elvesztéséig tartó történelmünkben, annak következménye, hogy szinte egyetlen nép voltunk Közép-Európában, amelyik erős nemesi hatalommal élte meg a nemzetté válásért folytatott harcát. Mi ezt máig egyételűen pozitívnak tekintjük, holott a történelem tanulsága szerint jobban jártunk volna, ha nem Kossuth, hanem Széchenyi tanácsait követjük. Előbb legyen egy nép művelt és gazdag, aztán jöjjön a függetlenség. A függetlenség úgyis a művelt és gazdag népek ölébe hull, a műveletlen és szegény nép függetlensége esetén is szolgai sorsra van kárhoztatva. A magyar uralkodó osztály előbb vitte a magyar népet a nemzeti függetlenségért induló reménytelen harcokba, mintsem hogy kiművelésére és gazdagodásra összpontosított volna. Amíg a magyar történelemfelfogás ezt nem ismeri el, addig több kárt, mint hasznot hoz, nemcsak itthon, de szomszédainknál is.

Kossuth volt az első és legnagyobb azon politikusok között, aki felismerte a nemesség politikai érdekét, és azt el is tudta fogadtatni a néppel: igényét a saját államra. Ezért lehet a magyar társadalom nagy többsége által elfogadott és lelkesen támogatott politikát Kossuth nevével fémjelezni, annak ellenére, hogy nélküle sem nagyon másként alakult volna a történelmünk. Ha nem ő, akkor más vállalta volna a magyarság által megírt szerepet. Ezért az alábbi Kossuth-kritika a kor egész magyar társadalmának kritikája.

A magyar társadalom a Reformkor óta azt akarta, hogy az egész Magyar Királyság legyen a magyarságé. Ez az igény azért vált általánosan elfogadottá, mert ezt követelte a kor szelleme, ez volt a nyugati népek fejlődésének útja.

Ez a Nyugaton természetes igény a mi számunkra azért volt irreális, mert egyrészt a Magyar Királyság olyan állam volt, amiben a magyar etnikum kisebbséget jelentett, másrészt a magyar társadalom fejlődése még messze mögötte volt a nyugat-európaiaknak.

Annak a célnak az elérhetőségét, hogy a Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság teljes területén a magyarok országa legyen, három objektív tény hiúsította meg:

1. Nem lehetett a Magyar Királyságban élő lakosság jelentős többségét magyarrá tenni. Éppen a következő század mutatta meg, hogy egyetlen nemzeti állam sem bizonyult stabilnak, amiben nem volt nagy többségben az államalkotó etnikum. Ez különösen ott jelentkezett élesen, ahol a kisebbség más kultúrához tartozott és elmaradtabb civilizációs szinten volt. Kiderült, hogy nem a nyelv, hanem a kultúra és a civilizációs színvonal a közös nevező, ami lehetővé teszi a közös államban élést.

A csehek és szlovákok nyelve egymás számára érthető, de eltérő volt a polgárosodásuk, azaz a gazdaságuk, a civilizációjuk és a kultúrájuk. A szlovákok ebben a tekintetben lényegesen közelebb állnak a magyarokhoz, mint a nálunk is polgárosultabb csehekhez. A szlovákok ugyan nagyon sokat köszönhetnek a csehekkel közös országlásnak, mégis függetlenedni akartak. Szerencsére a csehek is belátták, hogy számukra is előnyös a válás.

Az első világháború után létrehozott Jugoszláv állam sem bizonyult tartósnak, mert a szlovének, a horvátok, a szerbek, a bosnyákok és az albánok eltérő kultúrát képviseltek. Ráadásul a szlovének kivételével nagy az elmaradásuk a Nyugattal szemben, ők még a nemzeti ellentétek elsődlegessége korában élnek. Azt, hogy Jugoszlávia létrehozása lényegében több pozitív, mint negatív következménnyel járt, a legjobban a jelen és a közeljövő igazolja. Most ugyanis életképtelen törpeállamok sora jön létre. Az önállósulásból csak a szlovének jártak jól. A feltartóztathatatlanul önállósuló Koszovó még szegényebb lesz, mint amilyen a szerb elnyomás alatt volt. Albánia színvonalára fog süllyedni.

A több kultúrát egyesítő állam csődjének legnagyobb méretű példáját a Szovjetunió szétesése mutatja. Ma ugyan nem divat mondani, de tény, hogy a szovjet rendszer szinte egyetlen más területen sem volt olyan eredményes, mint a nemzetiségi kérdésben. Ma számos utódállam annak köszönheti létét, hogy a szovjet rendszerben felerősödhetett, modernizálódott a kultúrájuk, az iskolázottságuk, kialakulhatott az értelmiségük. Ezt a legjobban az önállósult két szláv állam, Ukrajna és Fehéroroszország példája bizonyítja. Mindkettőt még jobban elszegényítette az önállóság. A közép-ázsiai mohamedán népek számára a szovjet rendszer előnyét bizonyítja az, hogy nemcsak Afganisztánhoz, de a térség többi, végig önálló államához viszonyítva is lényegesen javult a helyzetük.

A két kultúrát, ugyanakkor közös nyelvet képviselő állam klasszikus példája Olaszország. Ebben az esetben a szétválás ugyan nem várható, de a feszültség él, és ma már világos, hogy az ország két fele többre vitte volna, ha külön államot alkotnak. A dél-olaszok voltak a század legnagyobb segélyt élvező népe e század során, mégis vészesen lemaradtak.

Az Egyesült Államok példa arra, hogy a történelmi térségükből és környezetükből kiszakított népek akkor is békésen, sőt nagyon hatékonyan együtt tudnak élni, ha nagyon eltérő kultúrából kerültek oda. Magam is tapasztalhattam, hogy a Jugoszlávia népei, amelyek otthon ölik egymást, Ausztráliában testvérekként, legalábbis közeli rokonokként élnek egymás mellett.

A fentiekből levonhatjuk a tanulságot: nem volt realitása annak, hogy a magyar népesség jelentős, a lakosság harmadát meghaladó kisebbséggel közös államot alkothasson. Márpedig az, hogy a magyarság kétharmados többségbe kerüljön csak hosszú idő alatt és kemény asszimiláció esetében lett volna elérhető. A történelem azonban sem hosszú időt, sem az asszimilációval szembeni türelmet nem adta volna meg.

A Magyar Királyság megmaradásának feltételei

A magyar uralkodó osztályon belül a politikai élet képviselőinek óriási többsége a Kiegyezés és az első világháború kitörése közötti időben felismerte annak szükségszerűségét, hogy a történelmi Magyar Királyság fennmaradása csak a magyar etnikum jelentős többségbe kerülésével biztosítható. Ezért aztán ezt tekintette legfőbb, minden mást megelőző céljának. Ez fogalmazódott meg a 30 millió magyar eszméjében. Ezért indult be az erőltetett asszimiláció. Ez azonban nemcsak sokkal több időt igényelt volna, mint amit a történelem adott, de a kor erkölcsei sem kedveztek e törekvésnek.

Nem kellett volna nagy politikai bölcsesség annak belátásához, hogy minél erőltetettebb az asszimiláció, annál erősebb lesz a kisebbségek önállósulási törekvése. Mivel ennek felismeréséig a kor egyetlen magyar politikusa sem jutott el, egyiket sem tekinthetjük bölcsnek. Ez a jelző Deáknak sem jár. Ő ugyan bölcs volt abban a tekintetben, hogy nem szabad folytatni Kossuth kétfrontos politikáját, egyszerre az osztrák császárral és a kisebbségekkel szemben is kiélezni a harcot. Ő bölcsen belátta, hogy csak a Béccsel való kiegyezés biztosíthat szabad kezet a kisebbségekkel szembeni mozgásszabadsághoz. Annyira azonban nem volt bölcs, hogy felismerte volna, hogy nem az osztrák császár és nem a bécsi udvar a társadalmi fejlődés fékje, hanem a belső konzervativizmus. A magyar nép jövőjét csak a nyugati társadalmak felé vezető út képes biztosítani. Ebben pedig nem az osztrák befolyás, hanem a magyar uralkodó osztály és az általa szított nacionalizmus a legyőzendő.

Deák és szövetségesei liberálisak voltak, őket sem a társadalmi konzervativizmus, sem a türelmetlen nacionalizmus nem jellemezte, de az ő napjaik számát éppen a Kiegyezéssel nagyobb mozgásszabadságot nyert konzervatív és nacionalista erők felülkerekedése tette röviddé. Deák és liberális társai nem vették tudomásul, hogy az ő elveik kevésbé ütköznek Béccsel, mint a hazai konzervatív arisztokráciával és nacionalista nemességgel. Márpedig az általuk kidolgozott Kiegyezés az ő ellenségeik mozgásszabadságát növelte naggyá, fantáziájukat és tetteiket szinte elszabadította. Mint látni fogjuk: Trianon a Kiegyezés szükségszerű következménye lett.

A Kiegyezés a magyar kormányzatnak szabad kezet adott a kisebbségi politikában. Mivel ez szükségszerűen nacionalista volt, előkészítette Trianont.

Nézzük meg röviden a Kiegyezés és a Trianon közötti idők kisebbségi politikáját.

A Kiegyezést követő negyven év asszimilációja csak a behívott zsidósággal és a német kisebbséggel szemben volt elfogadható. De a módszerek már nem voltak egységesek.

A német kisebbség polgárosodása számára nem állított a magyar politika sem adminisztratív, sem érzelmi akadályokat. Mivel a többségük falusi lakos, birtokos paraszt volt, kissé jobban és eredményesebben a birtokos magyar parasztok útját járták. Mivel puritánabbak, szorgalmasabbak, megbízhatóbbak voltak magyar társaiknál, jobban is boldogultak. Ez azonban csak némi irigységet keltett velük szemben. Ehhez járult az, hogy a németajkú kisebbség, különösen a szászok körében nagyobb volt az urbanizáció, közöttük több a kereskedő és az iparos, értelmiséggé válásuk is nagyobb volt, mint a magyaroké. Ráadásul nyelvük is megkönnyítette - a Monarchia minden területén - az adminisztrációba való beépülést.

A zsidóság esetében a megfelelő elbánást csak a boldogulásukat tanúsító tények tekintetben lehet kielégítőnek mondani. Farizeus módon hallgatunk arról, hogy velük szemben minden társadalmi rétegben az elutasító magatartás volt a jellemző. Társadalmi beépülésüket sok sértő ellenkezés kísérte. Asszimilációs igyekeztük hideg érzelmi fogadtatásra talált. Az egyetlen kisebbség volt, amelynek sokáig nem adtuk meg a földszerzés jogát, ugyanakkor hatalmi érdekből törvény mondta ki, hogy a zsidó nem kisebbség, nem etnikum, hanem csak vallás. Erre a magyarság nagyobb arányának kimutatása érdekében volt szükség.

Az a politika, amelyik a zsidókat a földművelésből kizárta, vált a gyors érvényesülésük fontos motorjává. Abban a magyar társadalomban, amiben Adyval szólva csak földesúr és földműves volt, szinte teljesen hiányzott az iparos és a kereskedő, a zsidókat arra kényszerítettük, hogy kereskedők és iparosok legyenek. Majd a már iskolázott zsidók elől elzártuk az állami közigazgatás lehetőségét, szellemi szabadfoglalkozású pályákra szorítottuk őket. Vagyis azzal a szándékkal, hogy ártsunk nekik, óriási érvényesülési teret biztosítottunk. (A zsidókérdéssel más fejezetben még részletesen foglalkozni kívánok, mivel sorsunk alakításában, a sikerekben és a kudarcokban mindig fontos szerepe volt a hozzájuk való viszonyunknak.)

A későbbi utódállamokat alkotó nemzetiségekből is volt ugyan jelentős beolvasztás és beolvadás, de ezt kis részben ellensúlyozta a magyaroknál nagyobb népszaporulatuk.

Az a tény, hogy a Magyar Királyságból Magyarország csak a gyors asszimiláció esetében lehetséges, eleve kizárta a nemzeti liberális erő megerősödését. Aki a kisebbségek panaszaival szemben megértő volt, az előtt eleve bezárkózott a politikai befolyás lehetősége. Történelmünk őszinte feltárásának elmaradása az oka annak, hogy a volt kisebbségekkel szembeni megértés és tárgyilagosság máig hiányzik.

A magyar királyságban a polgárosodás eleve nagyon elmaradott volt. A németekhez és a zsidókhoz viszonyítva a magyar etnikum is nagyon szegény volt polgárokban. A zsidó és német polgár pedig nagyon vigyázott arra, hogy magyarságát ne vonhassák kétségbe, ezért liberális elveit bölcsen elhallgatta. Ez alól az idő múlásával csak a zsidó liberálisok jelentettek kivételt. Meg is kapták, hogy hazátlan kozmopoliták, ellenségei a magyarságnak, hogy milyen fontos magyar érdek megszabadulni nemcsak a zsidó liberalizmustól, de magától a zsidóságtól is. Az utóbbiig csak Trianon után jutottunk el.

2. Mint állam sem voltunk függetlenek. Ez azt jelentette, hogy a kezünk a magyarosításban bizonyos mértékig meg volt kötve. A bécsi udvar a szerinte túlzó magyar követelések leszerelése érdekében a kisebbségek mellé állt. E tekintetben a tragikus fordulatot a Kiegyezés jelentette, mivel abban kötöttünk szövetséget az Udvarral, hogy ő szabad kezet ad a magyar belpolitikában, ha mi nem vonjuk kétségbe a közös uralkodó tényét.

Azt is felismerték a politikusaink, hogy a Bécsi Udvar szükség esetén ki fogja játszani ellenünk a kisebbségeket. Ez is indokolta a harcot a minél nagyobb állami függetlenségért. Ebben a hosszú távon irreális kisebbségi politikában jelentett jelentős gyorsulást a Kiegyezés. Ennek lett a következménye, hogy még jobban megerősödött a kisebbségi kérdés korszerű kezelését elvető politika. A Kiegyezéssel a kisebbségi kérdésekben szabad kezet kaptunk a Bécsi Udvartól. Elsősorban csak a császártól, mert az osztrák politika annál nagyobb súlyt helyezett a kisebbségek védelmezőjének szerepére, minél erősebbnek érezte a magyar függetlenséget. Másutt részletesebben fogom tárgyalni, milyen végzetesen rossz irányt szabott a magyar történelem Trianon felé vezető útjának a Kiegyezés. Trianon lényegében a Kiegyezés szükségszerű következménye.

3. A Nyugat rosszallással nézte a kisebbséggel szembeni magyar politikát. Előtte ezer éve, de azóta sem volt a Nyugat szemében olyan rossz a vélemény rólunk, mint a századforduló körüli és a két háború közötti évtizedekben. Ma már nemcsak az világos, hogy további száz békés esztendő sem tette volna lehetővé azt, hogy a Magyar Királyság területén döntő többségbe kerüljön a magyarság, de végre azt is be kellene ismernünk, hogy a mi erőszakos magyarosításunk is közrejátszott abban, hogy a győztes nyugati hatalmak velünk szemben a kisebbségek mellé álltak, még akkor is, amikor ténylegesen igazunk lett volna.

Kossuth minden tekintetben irreális politikát folytatott, azt a kor magyarságának érzelmei diktálták, nélkülözte a külső és belső politikai erők felmérését. Ez a politika a társadalmi és gazdasági téren még gyenge magyarságot három, külön-külön is aligha legyőzhető ellenséggel fordította szembe.

a. Kossuth fő politikai akadálynak az osztrák befolyást tekintette, vagyis az ország politikai függetlenségét helyezte minden más elé. Ez önmagában is súlyos tévedés volt. Mentségére szolgáljon, hogy ezt hetven évvel később az arisztokrata, világlátott Károlyi Mihály is éppen így mérte fel. Az Ausztriához való politikai tartozás inkább ösztönzője, mint fékje volt a magyar társadalom gazdasági, sőt politikai fejlődésének is. Ausztria, és főleg az Udvar ugyan a magyar gazdaságot, főleg az iparosítást fékező politikát folytatott, de ezt számára a magyar függetlenedési célok indokolták. Ideje volna belátni, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődést Ausztria nem fékezte, sőt támogatta a politikája számára kevésbé veszélyes Csehországban és Észak-Itáliában. A magyar iparosodást éppen az olyan politika segítette volna elő, ami realitásnak fogadja el a Monarchia tényét. Tegyük hozzá, hogy a századforduló körüli évtizedekben a mezőgazdaság növekvő piaca azon területek fejlesztését jelentette, ahol a mezőgazdasági adottságok közepette a magyar etnikum élt. E kor iparosítása, ha kellő tempóban megtörténik, elsősorban a kisebbség által lakott vidékeket érintette volna kedvezően, nem a lényegében továbbra is a mezőgazdaságból élő magyarságot. Akkor az iparhoz fa, szén, ásványi kincsek, vízerőművek kellettek, aminek 90 százaléka a kisebbségi többség által lakott országrészeken volt.

b. Kossuth nem számolt az európai erőviszonyokkal. A nyugati hatalmaknak szükségük volt a Monarchiára, mint a német és orosz nagyhatalom közötti szövetségesre. Mivel a magyar függetlenség esetén megszűnt a Nyugat kiegyensúlyozó politikájának a Monarchia adta lehetősége, ezt a térséget kénytelen volt magára hagyni. Csak a politikai naivság tételezhette fel, hogy az önálló Magyarország átveheti a Monarchia kiegyensúlyozó szerepét. Megint Kossuth és hatvan évvel később Károlyi mentségére legyen mondva: ez a politikai illúzió Trianon után, a harmadára csonkított országban is tovább élt. Bizonyos mértékig a mai politikában is fellelhető. A kor magyar történelmét az európai politikai kényszer viszonyai közé helyezve, legalább utólag, be kell látnunk, hogy a Monarchiából való kiválásunk csapás volt a magyarság és áldás az utódállamokat tervező népek számára. Közel kétszáz éve azok okoznak a legtöbb kárt a magyar népnek, akik a gazdasági és kulturális érdekek elé helyezik a függetlenséget.

Ebben a tekintetben annak az arisztokráciának volt igaza, aminek ugyan megbocsáthatatlan bűne a társadalmi fejlődés fékezése, beteges belpolitikai konzervativizmusa, de mint osztály csak ők nem voltak irreálisan nacionalisták. A magyar történelem szereplőinek megítélésében máig hiányzik annak a kimondása, hogy a külpolitikában csak az arisztokráciának voltak tapasztalatai. A reformkortól kezdve a magyar nemesi réteg politikája nem látott túl az ország határain, abban sem a nemzetközi erőviszonyok tudomásul vétele, sem a kisebbségi kérdés, sem a gazdasági növekedés jelentőségének felismerése, azaz a három legfontosabb tényező nem játszott kellő szerepet.

A magyar politika hangadói az őskonzervatív, döntően kozmopolita arisztokraták és a nacionalista nemesek voltak. Az elsősorban gazdasági orientációjú polgárság alig játszott szerepet. Annál is inkább, mivel azok többsége is jeleskedni akart a hazafiságból. Jellemző módon a polgárság nagy többsége nemcsak a magyarosítást támogatta, de az első világháborút, sőt a másodikat is, azzal a különbséggel, hogy a polgárság erejét jelentő zsidóság tragikus helyzeténél fogva nem lehetett németbarát. Az antiszemitizmus felerősödése előtt a magyarországi zsidóság egyértelműen együtt érzett a magyar nemzeti buzgalmakkal.

A magyar külpolitikát végig az jellemezte, hogy a világpolitikában játszott szerepünket túlértékeltük. Ennek két oka volt.

a. A XVI. századig Európában játszott katonai szerepünket meg akartuk tartani annak ellenére, hogy az alól kicsúszott a reális tartalom. A Magyar Királyságnak a Honfoglalást követő 500 évben a rangját katonai ereje adta meg. Ezekben a századokban a hadsereg javát a ló és a nyíl jelentette. Ezzel pedig csak a pásztornépek rendelkeztek. A puskapor felfedezése után a városok polgársága lett a legjobb katona. Azzá tette őket a mögöttük álló hadiipar és a nagyobb fegyelmük. Mi magyarok e tekintetben nem büszkélkedhettünk.

b. Amerika felfedezése és az óceánok meghódítása következtében a Kárpát-medence gazdasági jelentősége a gazdagodó Nyugat számára összezsugorodott. Előbb elveszett bányászati kincseink és világkereskedelmi átmenő piacunk jelentősége. Aztán az állattenyésztésünk, végül a gabonatermelők is másodragúvá zsugorodtak.

c. Abból a tényből, hogy a Magyar Királyság a magyar nemesség országa volt, amiben a magyar etnikumnál két-háromszor nagyobb népesség élt, következett az, hogy az ország vezetői a magyarság súlyánál nagyobb súlyú külpolitikát követhettek mindaddig, amíg a kisebbségek hűséges állampolgároknak voltak tekinthetők. A Magyar Királyság csak azért és addig lehetett szerény középhatalom, ameddig nemcsak a magyarság királysága volt. Ahogy a történelmi fejlődés elindította a nemzeti államok kialakulását, ez a folyamat választás elé állította a magyar uralkodó réteget: vagy igyekszik fenntartani a többnemzetiségű országot, és így középhatalom maradhat, vagy csak a saját népének az országa lesz, ami azt jelenti, hogy még a szűkebb közép-európai térségen belül sem tarthatja meg vezető szerepét.

Az első út azt jelentette volna, hogy soknemzetiségű centralizált állam alakuljon át autonóm politikai egységek szövetségévé. Sajnos ez az út sem lehetett volna járható.

Egyrészt a magyar nemesség aligha lett volna hajlandó elfogadni a sok száz éves monopolizált hatalmának visszaszorulását. A magyar társadalomban szinte teljesen hiányoztak azok az erők, amelyek garantálni tudták volna a liberálisabb kisebbségi politika működését. A kisebbségek érdekeit sértő politikáért nemcsak az uralkodó osztály, de az egész magyar nép felelős, mert az ilyet eleve elvetették azok a magyarok is, akik ki voltak rekesztve a hatalomból.

Másrészt a nemzetiségek ébredő nacionalizmusa aligha elégedett volna meg azzal a nagyon korlátozott autonómiával, amit számukra a nemesek által uralt vármegyei rendszer megengedett volna. Aligha vitatható, hogy ez esetben a megtartható nagyobb országon belül rosszabbul alakult volna a magyarság sorsa, hiszen cipelnie kellett volna a lényegesen elmaradottabb, mostohább adottságú területek felzárkózásának a költségeit, kínlódni kellett volna az autonóm nemzetiségek elszakadási törekvéseivel.

A második utat az jelentette volna, ha a magyar állam önként visszavonul a magyar etnikum által uralt területre. Gyakorlatilag ez az út sem volt gyakorlatilag járható, mivel az ország mintegy harmadának az önkéntes feladása nem csak az uralkodó osztály, de a nemzeti öntudatára ébredt nép számára sem lett volna elfogadható. Hiba bizonyította be a történelem, hogy a magyarság számára az lett volna a legjobb megoldás, ha önként visszavonul az általa benépesedett területre, ezt tőle csak a külső erőszak kényszeríthette ki, ezért ezt csak mint tragédiát élhette meg.

A politikusoknak és főleg a történészeknek azt kellene végre belátniuk, hogy a magyarság balkanizálódása csak azzal vált megakadályozhatóvá, hogy a magyar állam lényegében csak a magyarok állama lett. Ha a Magyar Királyság létét sikerül száz évvel meghosszabbítani, ma a Kárpát-medencében játszódnának le ahhoz hasonló események, a nemzetiségek egymást irtása, a nyugati beavatkozás, ami a század végén a volt Jugoszlávia területén zajlik.

Trianon ugyan elszakította a magyarok harmadát Magyarországtól, de mégis megvalósított valamit, amit a magyarság érdekében nem lehetett volna elkerülni. Mi nem voltunk hajlandók a Kárpát-medence kétharmadán felépíteni a saját országunkat, ezért aztán a külső erők a harmadnyi területre kényszerítettek bennünket. Ez ugyan tragédia, ami elkerülhető lehetett volna, ha mi választjuk le az utódállamok népei által lakott területet, Trianon mégis kisebb tragédia, mintha tovább cipeltük volna a Magyar Királyságban élő, tőlünk is elmaradt, ugyanakkor éppen ebből fakadóan még türelmetlenül nacionalista népek sorsát.

A Magyar Királyság területének legértékesebb részének négyötöde Trianon előtt, jórészt még ma is, magyarok által lakott volt. A Bánát volt az egyetlen kiváló adottságú nagyobb olyan terület, ahol kevés magyar élt. Trianonban a tőlünk elvett magyarok lakta területek, a Székelyföldtől eltekintve a kiváló adottságúak közé tartoznak. Ha mi az első Világháború előtt megelégedtünk volna a többségében magyarok lakta területekkel, akkor Magyarország mintegy 15 milliós ország lehetett volna, kezdetben alig ötödnyi, ma már alig tizednyi kisebbséggel.

Azt, hogy a magyarok által nem, vagy csak kisebbségben lakott Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Horvátország "elvesztése" a magyarság számára előnyös lett volna, igazolja a történelem.

Azzal, hogy a Felvidék Csehországgal közös állam lett, a csehek olyan áldozatvállalásra, olyan méretű támogatásra kényszerültek, amire mi nem is gondolhattunk volna, ha e terület Magyarország marad. Pedig Szlovákia nemcsak a szegény szlovák vidékeket kapta meg, hanem a sokkal gazdagabb magyarok lakta területeket is. A szlovákok mégsem voltak megelégedve a csehekkel közös országlásukkal. Mi lett volna a véleményük, ha továbbra is hozzánk tartoztak volna?

A Magyar Királyságon belül a szegénység a legnagyobb mindig Kárpátalján volt. Ma is ott van.

Erdély, a Partium nagyrészt magyarok lakta térségétől eltekintve, a Magyar Királyság szegény területének számított. A "kincses" Erdély romantikus magyar mítosz, semmi köze a valósághoz.

Az ugyan alig vitatható, hogy ma Magyarország gazdagabb és boldogabb volna, ha Trianon után csak a magyarok lakta térségre kell visszahúzódnia, mint amilyen gazdag a jelenlegi határok között, de a tényleges trianoni határok között mégis gazdagabb és boldogabb, mintha a Trianon előtti határok megmaradtak volna.

A megcsonkított Magyarország a két háború között, a tényektől függetlenül, magát továbbra is a Magyar Királyság örökösének, folytatódásának tartotta. Ebből fakadt tényleges erőnk és lehetőségeink túlértékelése. A magyar politika százötven éves betegsége, hogy a reálisnál sokkal nagyobb szerepre vágyik, ezért aztán a reális lehetőségeket is elveszíti.

3. Visszatérve 1848-ra: Kossuth lebecsülte a kisebbségek erejét. Mivel hallani sem akart a kisebbségek jogairól, nem is szólva a területi autonómiájukról, maga ellen fordította az ország lakosságának nagyobbik felét. Mi még mindig csak az orosz haderő beavatkozásával magyarázzuk a Szabadságharc elvesztését, holott azt eleve nem lehetett megnyerni. Annak reménytelenségét nem az orosz beavatkozás, nem a bécsi udvar taktikái, hanem a kisebbségek tudatra ébredése jelentette.

Kossuth politikája tehát három legyőzhetetlen ellenség, az európai politikai erőviszonyok, a Monarchia és a kisebbségek ellen vette fel a harcot. Ezt az emigrációban, ha nem is okosan, de belátta. Az utódai annál kevésbé. Bármennyire lehetetlen volt a Szabadságharc megnyerése, tegyük fel, mégis: mi lett volna, ha megnyerjük? Sokkal ostobábban és felkészületlenül valósítottuk volna meg azt az ugyancsak hibás politikát, amit a Kiegyezés után folytattunk. A győzelem mámorában hallani sem akartunk volna arról, hogy a szabadságharcunkban ellenünk forduló kisebbségeknek jogokat, autonómiát adjunk. Márpedig a Trianoninál lényegesen jobb megoldást csak az jelenthetett volna, ha kulturális és lényeges politikai autonómiát adunk minden olyan területnek, ahol a magyarság a lakosság harmadát sem éri el, ugyanakkor egy másik etnikum abszolút többségben van. Ezen az úton az ország területének és népességének nagyobb és értékesebb felét megtarthattuk volna, a másik felén is megmaradhatott volna a nagyobb politikai befolyásunk, az ott élők nem tekintenének bennünket ellenségesen. Ma ugyan egy ilyen megoldás a legmerészebb vágyainkat is kielégítené, mégsem ennek megfelelően értékeljük 1848 óta folytatott politikánkat. Pedig ebből annak kellene következnie, hogy minden politikus hibázott, aki nem ezt az utat akarta járni.

Más kérdés az, hogy a Szabadságharc eleve reménytelensége azt jelenti-e, hogy el sem kellett volna kezdeni? A történelem, különösen a magyar, számos olyan szabadságharcot ismer, ami eleve reménytelen volt, mégis el kellett kezdeni, és végig kellett vívni. Ennek az 1956-os szabadságharc a fényes példája. A szabadságharcok célja nem a győzelem, hanem az önbizalom erősítése. Ebben a tekintetben mind az 1849-49-es, mind az 1956-os dicsőséges volt. Ismét más kérdés az, ha a másik féltől is elvárjuk az ilyen szabadságharc megünneplését. Ez történik a napokban, amikor a magyar kormány azt szeretné elérni, hogy 1849. október 6-át Aradon közösen ünnepeljük a románokkal. Azt egy magyar miniszterelnöknek tudnia kellene, hogy a mi szabadságharcunk az erdélyi románság ellen is folyt. Erdélyt részleges önállóságától éppen a szabadságharcunk fosztotta meg a fegyverek erejével. Vagyis amit mi ünnepelünk, azt a románok, sőt az erélyi magyarok is mint a sorsukat rossz irányba fordító eseményt tartják nyilván. Erély magyarsága szempontjából az 1848-49-es szabadságharc, mindenekelőtt már a márciusi pontokban megfogalmazott követelés, az Unió kimondása, vagyis Erdélynek a központi magyar kormány alá való rendelése, amit Bem fegyvereinek árnyékában a szászok és románok megkérdezése nélkül, sőt azok nyílt ellenzésével mondatott ki, nagyban hozzájárult, hogy az autonóm Erdély ma a magyarok által különösen kívánatosnak tartott álma, örökre felszámolódjon.

Az 1848-49-es szabadságharc üdvös hatású volt az osztrákokkal szembeni önbizalmunkra, rövidtávon okunk volt arra, hogy ennek gyümölcsét élvezhessük, de ez a magyar önbizalom vált aztán az alapjává annak, hogy önbizalmunk nem is annyira a császárral, mint a kisebbségekkel szemben érvényesült. Ma már világos, hogy a Trianonban elszenvedett veszteségek csiráját a Szabadságharcban nyert túlzott önbizalomban kell keresni. A magyarság érdekében nem a császár, hanem a kisebbségek bizalmát kellett volna megnyernünk. Ebben a tekintetben az 1848-49-es szabadságharc hosszú távon a magyarságnak is ártott.

A nemzeti állammá alakulás útja

A magyar történelemfelfogás egyik csúsztatása az, amikor a Magyar Királyságot mint a magyarok királyságát tűnteti fel. Ebből csak annyi volt igaz, hogy a Magyar Királyság uralkodó osztálya, az arisztokrácia többsége és a nemesség szinte egésze magyar volt. Az fel sem tűnik, hogy ezen az alapon:

A mai Olaszország a Római Birodalom egészét mint olyan saját örökségét kezelné, amit az "utódállamok" elvettek tőle.

Németország területrablásnak tekintené a Német-Római Birodalom minden területét. Ezzel szemben a németek még a második világháborúban elvesztett területeiket sem tekintik ország-csonkításnak. Trianon hárommillió magyart ítélt a kisebbségi sorsra. A második világháborút követő rendezés mintegy 15 millió németet kényszerített kitelepítésre, hazavándorlásra, kisebbségi sorsra.

A mai Spanyolország és Portugália úgy tekintené az egész Latin-Amerikát, mint tőle elrabolt terülteket.

Ausztria a Monarchia szétesését megcsonkításnak könyvelhetné el. Ki mondja ki a tényt, hogy az osztrákok életszínvonala a Monarchia fennmaradása esetében fele sem lehetne a mostaninak? Ausztriában nem látunk olyan térképeket, amelyek a Monarchiát mint osztrák államot ábrázolják. Nálunk még nyíltan lehet árusítani az olyan térképeket, amelyek a 63 megyét mint ősi magyar földet ábrázolják. Nem tesszük hozzá, hogy ez a 63 megye együttesen az ezer éven belül száz évig sem volt a Magyar Királyság része, hogy ezek harmadában a magyarság aránya a tíz százalékot sem érte el.

Be kellene látni, hogy a mai nemzeti államok nem tekinthetik mai helyzetüket az elődjükként emlegetett monarchiák folytatásának. A nemzeti államok előde nem a feudális vagy imperialista állam, nem annak az uralkodó osztálya, hanem a területen élő nép. Mentségünkre szolgáljon, hogy mások is beleestek abba a hibába, hogy a múltbeli hatalmi övezetüket országuknak tekintetik ott is, ahol mindig egészen más etnikumú nép élt. Ennek a legutolsó kövületét jelképezte Churchill, aki nemcsak Indiát, hanem Szingapúrt és Hongkongot is Anglia szerves részének tartotta.

Az is igaz, hogy kivételes körülmények között modern állam több etnikumból is létrejöhetett. Ezzel kapcsolatban Svájcra és az Egyesült Államokra szoktak hivatkozni.

Svájc azért lehetett soknemzetiségű modern állam, mert egyrészt a nemzetiségei azonos kultúrához tartoztak, azonos fejlettségi szinten voltak, másrészt kezdettől fogva nagyfokú autonómiát élveztek.

Az Egyesült Államok pedig azért válhatott sok etnikumot és kultúrát egyesítő, egybeolvasztó állammá, mert egyrészt az eredeti környezetükből kiszakított bevándorlókat kellett állampolgárokká tenniük, másrészt eleve demokratikusan szerveződtek.

A Magyar Királyság egyikre sem hasonló helyzetből és úton akart a 30 millió magyar országa lenni. A magyar nép előtt elméletileg is csak két út kínálkozott:

1. A Magyar Királyság területén élő népeknek széleskörű, a többségük igényeit kielégítő autonómiát biztosítani.

2. Berendezkedni arra a területre, a melyen a magyar etnikum többsége biztosítható lett volna.

Ezek sem voltak reális lehetőségek, mert a hatalmat gyakoroló nemesi osztályoknak a nyugati népekénél később ébredő, alapvetően romantikus nemzeti öntudata hallani sem akart korábbi befolyási területéből való bárminemű hatalmi és területi engedményre. Ez a szemlélet aztán az egész magyar népre átragadt. Ezt bizonyította Kossuth népszerűsége. Ez vitte országunkat az első és a második világháborúba. Ez szülte a később tárgyalandó beteges revizionizmust is.

Amíg be nem látjuk, hogy a magyar politika a nemzeti államok kialakulásának idején képtelen volt az ebből fakadó következtetéseket levonni, betegesen ragaszkodott idejétmúlt előjogaihoz, és inkább elvesztett a szükségesnél lényegesen többet, mintsem a megtarthatatlanok nagyobb részéről lemondott volna.

Ma ugyan mind a hivatalos politika, mind a közvélemény boldog lenne, ha a magyarok országa lenne a Kárpát-medencének azon része, ahol a magyarság Trianon előtt többségben élt, de a történelmünk értékelésében ezt a kompromisszumot továbbra sem úgy kezeljük, mint annak idején egyrészt szükségszerűt, másrészt azt, hogy az ennél többet akarás ennél is sokkal nagyobb veszteséggel járt. Most azt szeretnénk elérni, hogy az utódállamokban a magyar kisebbség autonómiát élvezhessen, de azt még nem tanítjuk, hogy a mi részünkről súlyos hiba volt, hogy annak idején a sokkal nagyobb kisebbségek autonómiájáról hallani sem akartunk.

Gyenge mentség, hogy a század elején még más volt a világ, mint ma. Akkor nem voltak a világ haladó nemzetei és nemzetközi szervezetei által elismert és megkövetelt kisebbségi jogigények. Azt azonban nem tesszük hozzá, hogy a századforduló idején már a vaknak is látnia kellett volna, hogy a kisebbségek nem fogják tűrni a jogfosztottságukat.

A helyére tett magyar történelemfelfogásnak abból kellene kiindulnia, hogy a Magyar Királyság egész területéből semmiféle módon nem lehetett volna a magyarok Magyarországát formálni. Azok a politikusok, akik ezt erőltették, szükségszerűen Trianont készítették elő. Ezzel még azt is lehetetlenné tették, hogy a magyarok által benépesített területek közel harmada a későbbi Magyarországhoz tartozzon.

Aligha vitatható, hogy 1848 és 1919 között nem volt és nem is lehetett olyan politikai erő, amelyik képes lett volna olyan reálpolitikát folytatni, ami csökkenthette volna a Trianonban elszenvedett veszteségek nagyságát. Messzemenő okai vannak annak, hogy a magyarság reális érdekeit az utóbbi 150 esztendőben eleve képtelen volt jól képviselni. Ezeknek az okoknak az őszinte feltárása is elsősorban a történészek feladata. Ennél is fontosabb feladat azonban e kor politikájának a bírálata. Akkor is meg kell mondani, hogy mi lett volna a legjobb politikai megoldás, ha az bizonyos okok miatt nem volt reális. Csak így juthatunk el odáig, hogy a trianoni tragédiát elsősorban magunk idéztük elő.

Trianon tragédiája nem az volt, hogy le kellett mondai az ország feléről, az olyan területekről, ahol nem, vagy alig éltek magyarok, hanem az, hogy olyan területeket is elvesztettünk, ahol a magyarság többségben élt. A jelenkori vágyainkat illetően ma már egyre többen így ítéljük meg a megcsonkítást. A megelőző évtizedeket azonban még mindig nem vagyunk hajlandók ennek megfelelően átértékelni.

Az erőszakos magyar asszimiláció - Az etnikai összetétel alakulása

A XVIII. század közepét követő száz évben, körülbelül 1848-ig a Magyar Királyság számát tekintve fontos népei közül a magyarság nőtt a leggyorsabban. Ez két forrásból származott: egyrészt a természetes asszimilációból, másrészt a magyarságnak az átlagosnál jobb életkörülményein, mindenekelőtt táplálkozásán alapuló, abból fakadó egészségi állapotából. A később utódállamot alkotó kisebbségek, a román, a szlovák, a horvát és különösen a rutén a magyarságnál is rosszabbul élt. A jobban élő németek már abban a fejlődési stádiumban voltak, amikor lelassul a természetes népszaporulat.

Vegyük tudomásul, hogy a politikai hatalom birtokosához történő asszimiláció lassú, de természetes jelenség. Ez annál gyorsabb, minél nagyobb az egyenjogúság és a civilizációs fölény. Hamis az a nálunk uralkodó nézet, hogy a kisebbségeket az asszimilációtól a kedvezőbb kisebbségi jog védi. A történelem tapasztalata szerint az elnyomott kisebbség görcsösen és eredményesen ragaszkodik a kisebbségi léthez és kultúrához. A jogegyenlőség viszonyai között, ha a többségi népénél gazdagabb és civilizáltabb, akkor azért, ha a többséghez viszonyítva el van maradva, akkor azért feltartóztathatatlan a fokozatos beolvadása.

Az előbbire példa a magyar viszonyok között a német és a zsidó kisebbség.

A németek közül azok, akik felemelkedtek a középosztályba, szinte teljesen asszimilálódtak. A köztisztviselővé, katonatisztté emelkedett németek nagy többsége lelkes magyar lett. Ezzel szemben a paraszti életformát folytató svábok asszimilációja csak a kitelepítés után visszamaradók között vált gyorssá. Ezt láthatjuk a határokon túli magyar kisebbség esetében Burgenlandban éppen úgy, mint az Egyesült Államokban.

A zsidóság asszimilációja még a németeknél is gyorsabb volt. Nagy többségük két-három generáció után sokkal inkább magyarnak érezte magát, mint zsidónak. Ezt bizonyítja a zsidóság részvétele az első világháborúban, de még inkább Trianon után a kisebbségi magyarság sorai között. Kevés szó esik arról, hogy a kisebbségi magyarság vezetői, támogatói, hangadói között mennyire jelen volt a frissen magyarrá váltott zsidóság. Az antiszemiták a zsidóságot kozmopolitizmussal vádolják, de arról megfeledkeznek, hogy Trianon után milyen fontos szerepet játszottak a kisebbségi magyarság életében.

Ezzel szemben a magyarok számának a románok, a szlovákok a horvátok és a rutének rovására történt kimutatott növekedése nem a természetes asszimilációnak, hanem az erőszakolt asszimilációnak volt a következménye. Ezt a közel száz éves tényt máig nem vagyunk hajlandók nyíltan elismerni. Az érintett utódállamok ugyanakkor a tényleges magyarosítást alaposan felnagyítják. Jó volna végre közös nevezőre jutni. Ehhez azonban az őszinteséget nekünk kell kezdeni.

Erről még ma sem illik beszélni. Valamiféle rövidlátás sugallja azt, hogy ha mi az annak idején elkövetett hibáinkat bevalljuk, jogcímet kapnak az utódállamok a magyar kisebbségek érdekeit sértő viselkedésre, jogalkotásra. Ez farizeus logika, hiszen az ottani nemzeti tudat a ténylegesnél is durvábban minősíti a Trianon előtti magyarosítást. Jobb volna azon vitatkozni, hogy mi volt akkor a tényleges helyzet, mint hallgatni arról, és elviselni, hogy ott ebben a tekintetben is túlzó nézetek uralkodjanak.

A Magyar Királyság lakossága, Horvátország nélkül 1869 és 1910 között 13,2 millióról 18,3 millióra, vagyis közel 31 százalékkal nőtt. Ezen belül a magukat magyarnak vallók száma 61 százalékkal lett nagyobb. Ez a negyven éves szaporulat nem lehetett természetes. Az három fő forrásból származott:

1. Legfeljebb ennek a fele lehetett a természetes népszaporulat. A magyarság természetes gyarapodása nem haladhatta meg az országos átlagot, hiszen a nálunk is elmaradtabb, kevésbé vagyonos kisebbségek természetes népszaporulata nagyobb volt, mint a nagyobb arányban birtokos paraszti és még inkább a középosztály többségét képviselő magyar etnikumé.

2. A magyar politika csalárd módon a bevándorolt zsidókat nem tekintette kisebbségnek. A bevándorlásukból és a természetes szaporulatból 900 ezer főre duzzadt zsidóság szinte egésze magyarként szerepelt a statisztikában. Azon, hogy a zsidók nem voltak kisebbség, csak vallás, elméletileg lehetne vitatkozni, de ezt éppen mi magyarok sem tehetjük, hiszen már a századforduló után egyre jobban éppen mi hangsúlyoztuk, hogy a "zsidó nem vallás, hanem faj", és mint a magyarságra minden más etnikumnál veszélyesebb fajt korlátoztuk, üldöztük, majd a kitelepítésüknél és megsemmisítésüknél hivatalosan is asszisztáltunk. Nem erkölcsös álláspont az, amit a zsidóság esetében is követtünk: ha nekünk jó, akkor a zsidó a kisebbségek túlsúlyával szemben magyar, ha már eléggé magyarok vagyunk, akkor meg megsemmisítést érdemlő ellenség. Mindenesetre a század eleji magyar politika csak úgy tudta kimutatni a Horvátország nélküli Magyar Királyságban a magyarság 51 százalékos többségét, hogy 900 ezer zsidót magyarrá minősített. Ez is megkönnyítette, hogy a statisztikában minden kisebbségnél lényegesen gyorsabban szaporodott a magyar.

Azt is hozzá kell tenni, hogy a zsidóság örömmel vállalta magyarrá ütését, hiszen óriási lehetőségeket talált új hazájában. Tegyük hozzá, hogy magyarként is viselkedett. Csakhogy ebbéli igyekezetüket hamarosan már mi nem tekintettük megfelelőnek.

3. Erőszakosan magyarosítottuk a kisebbségeinket. Az előbbi két gyarapodási forrást figyelembe véve sem lehet vitatni, hogy mintegy 2-2,5 millió kisebbségit tettünk magyarrá a hivatalos nyilvántartásokban. Magát a tényt nem lehet tagadni, ha megnézzük, hogy 1869 és 1910 között az ország népességének 31 százalékos növekedése mellett a románok száma 20, a németeké 5, a szlovákoké 6 százalékkal nőtt, a rutének pedig fogytak, a magyarok pedig 61 százalékkal gyarapodtak.

Nem szabad elhallgatni azt az érvet sem, hogy az asszimilációban szerepet játszott az önkéntesség is. Minél nagyobb az uralkodó nép civilizációs és életszínvonalbeli fölénye, annál nagyobb az önkéntes asszimiláció. Jól bizonyítja ezt a burgenlandi magyarság gyors beolvadása. Az ő estükben nem lehet felvetni az erőszakot. De azért rá kell mutatni a különbségekre is:

1. Minél kisebb egy kisebbség súlya és minél civilizáltabb, önkéntesen is annál gyorsabban beolvad. Ezt is az osztrák példa bizonyítja, ott a csupán pár tízezer fős magyarság olvadt be, a náluk is gazdagabb osztrák etnikumba. A század eleji Magyar Királyság azonban nem kis-, hanem nagyszámú kisebbséggel rendelkezett.

2. Minél magasabb az érintett népek relatív civilizációs és gazdasági színvonala, annál gyorsabb a kisebbségek beolvadása. A történelem minden tapasztalata azt igazolja, hogy csak az elmaradt kisebbségek állnak ellent az asszimilációnak. A század eleji magyarországi kisebbségek nagy többsége még nem emelkedett arra a civilizációs és gazdasági színvonalra, ahol a természetes, azaz önkéntes asszimiláció felgyorsulna. A románok, a szlovákok, a rutének nem álltak azon a szinten, amin már a természetes asszimilációs vonzás tette volna őket magyarokká. Ez csak bizonyos mértékben igaz a paraszti életformát folytató németekre, és alig a zsidókra.

1848. március 15. - 1949. október 6.

Mohács óta a magyar történelemfelfogás a társadalmi fejlődés érdekeit, ügyét a nemzeti szabadságharccal azonosítja, azaz a nemzeti függetlenséget tekinti az egyetlen mértékadónak. Mindent, ami a nemzeti függetlenség ügyét szolgálja, pozitívnak minősítünk. Ez már a török megszállás értékelésében is megmutatkozik, de különösen pregnánssá válik 1848 után, amikorra a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség ügye egyre jobban eltávolodik. Ez a csúsztatás azért vált lehetségessé és rejtetté, mert a nemzeti szabadságot azonosnak kezeltük az állam szabadságával, az állam alatt pedig a társadalmi fejlődésben elmaradt államunkat értettük.

A társadalmi haladás és nemzeti függetlenség összemosása különösen anakronisztikus Erdély esetében. Erdély aranykora alatt azt az időszakot értjük, amikor Erdély lényegében török provincia volt. Erre az igazán nem független Erdélyre azért vagyunk joggal büszkék, mert ott volt a nagyobb szabadság. Addig ugyan nem megyünk el, hogy kimondjuk, Erdélyben csak azért lehetett nagyobb például a vallásszabadság, fejlettebb az iskolarendszer, csak azért maradhatott fent a több vallás további békés egymás mellett élése, mert ott nem az osztrák császárhoz hű magyarok társadalma létezett.

Ez a probléma mindmáig teljesen rejtve maradt az Alföld esetében. Azt fel sem merjük vetni, hogy ott a magyar etnikum túlsúlya, az erősebb protestantizmus, a kevesebb nagybirtok, az önállóbb helyi önkormányzatok csak azért alakulhattak ki, mert ott tartós és szervezett török megszállás volt. A török uralom nem a nép, hanem a földesurak és a főpapok hatalmát semmisítette meg. A nép ott élt kevésbé rosszul.

A török elleni harcot mint a Nyugat védelmében szerzett történelmi érdemünket állítjuk be. Nem tesszük hozzá, hogy mi a kor Nyugatja alatt Róma, Madrid és Bécs hatalmát, azaz a kor reakciós világát értjük, az ébredő Nyugat-Európa, Németalföld és általában a puritán, haladó társadalmakkal szemben. Nem sokkal kisebb ez a csúsztatás, mint amikor a bolsevik évtizedek alatt azt hirdettük, hogy Moszkva képviseli az európai kultúra élvonalát.

Mindennek részletesebb kifejtése annak a kornak a bemutatásakor fog megtörténni. Most csak annyit, hogy 1848 és 1949 összemosása is hasonló hibán alapul.

Az igaz, hogy 1848. március 15. nemcsak a magyar nemzeti szabadság, de a társadalmi haladás forradalma is volt annak ellenére, hogy forradalmi, azaz társadalmi követelései olyanok voltak, aminek nem Bécs állt az utjába, hanem a magyar társadalmi rendszer. Béccsel közösen könnyebb lett volna elérni a cenzúra megszüntetését, nem is szólva arról, hogy a jobbágyokat ott már korábban felszabadították. Ezzel szemben a márciusi pontok között fel sem merül a kisebbségek szabadsága. A márciusi, valóban forradalmár fiatalok sem figyelnek fel arra, hogy nem igazi jobbágyfelszabadítás az, amiben a nagybirtok uralma fennmarad. Ennek ellenére a márciusi fiatalok a korszellemnek megfelelően nemzeti forradalmárok voltak, soraiban nem találjuk meg azt a nagybirtokosi réteget, amelyik a társadalmi haladás legfőbb ellensége volt. Ezért kell megérteni az utódállamok ellenséges felfogását a mi gyönyörű forradalmunkról, mert ők csak a magyar nemzeti érdekek szolgálatát látják abban. Ráadásul nem a márciusi követelések, hanem az azt követő kossuthi politikából ítélnek.

Mi, magyarok pedig e kettőt összemossuk. Nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy március 15-ének nem sok köze van a szabadságharc során kialakult politikához. Az első vezérei a pesti fiatalok voltak, a másodiké már döntően az arisztokrácia.

Mindenkinek nagyon ajánlok egy olyan összehasonlítást, amiben felsorolja a márciusi fiatalok és az aradi vértanuk nevét, nemzetiségét, vagyonát, jobbágyaiknak a számát. Ebből annyi azonnal kiderül, hogy az első a leendő magyar polgárság kollektívája, a második ezek legnagyobb ellenlábasáé, a kozmopolita és konzervatív arisztokráciáé. A történész elsődleges feladata annak feltárása lenne, hogyan lett a forradalom, milyen okokból és érdekek alapján csúszott át a hatalom az ifjú, lelkesen magyar polgári forradalmárok kezéből a nagybirtokos arisztokráciáéba.

Erre próbálom megadni a választ.

A márciusi fiatalokban olyan erősen égett a nemzetükért való lelkesedés, hogy nem vették észre, hogy a magyar nemezt a magyar nép, és nem a magyar hatalom. A magyar nép legnagyobb ellensége a magyar arisztokrácia. A jobbágyok felszabadításnak nem a bécsi udvar, hanem a magyar nagybirtokosok álltak az útjába. Az osztrák örökös tartományokban már mindenütt megvalósult a jobbágyok felszabadítása. Ezt nálunk csak a magyar uralkodó réteg politikai hatalma akadályozta meg. A magyar népnek nem Bécs, hanem a nagybirtokrendszer volt a fő ellensége. Ez ellen kellett volna a nálunk is jobban elnyomott kisebbségekkel, de még akár Béccsel is szövetkeznünk. A magyar történelemtanítás csúsztatása, amikor azt mondja, hogy a 48-as forradalom vívmányait Bécs sem merte visszavonni. Ezzel szemben az az igazság, hogy azokat a vívmányokat Bécs előbb megvalósította az örökös tartományokban, mint nálunk. Azért, hogy a jobbágyok felszabadításához 48 forradalma kellett, nem Bécs, nem a császár volt a felelős, hanem az az uralkodó réteg, amelyiknek a képviselői Aradon a vértanúk között voltak.

Azt is magyarázni kellene, hogy a 48-as forradalmárok közül nem végeztek ki senkit, sőt a többségük még a börtönt is megúszta és a következő évtizedek politikájának aktív szereplője lehetett. A katonai vezetők közül azok mentek külföldre, akik nem hagytak itthon nagybirtokot. A nagybirtokos soha nem megy emigrációba, mert mi lesz a birtokkal.

A Magyar Királyság népeinek sorsa Trianon után

Amennyire általánosan elfogadott a magyarság számára, hogy a XX. század politikai tekintetben ezer éves történetének legszomorúbb kora, annyira nem tudatosult a közép-európai népekben, hogy a Nyugathoz viszonyított leszakadásuk is ehhez a századhoz kötődik. Számunkra e század azért ellentmondásos, mert ugyanokkor sokszorta többet is hozott, mint előtte bármelyik ötszáz esztendő. A térségben a várható élettartam közel kétszeresére nőtt, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem megháromszorozódott, az analfabétizmus eltűnt, és végre demokráciában élhetünk, azaz minden lakos állampolgár is.

Előttünk magyarok előtt azért maradt rejtve ez az egész térségünket érintő katasztrofális lemaradás, mert mindent Trianonra fogtunk. Az ország megcsonkítása ugyanis akkora sokként érte a nemzetet, ami mellett nem kellett észrevenni, hogy Trianon is csak valami ennél sokkal általánosabb folyamat része, hiszen annak haszonélvezői életszínvonalukat tekintve ugyanolyan, vagy még nagyobb mértékben lemaradtak a Nyugathoz képest, mint mi.

A kereszténység felvételétől a XX. századig Közép-Európa népei mind kulturális, mind gazdasági tekintetben a Nyugat népei mögött legfeljebb néhányszor tíz százalékkal lemaradva éltek. Az elmúlt század során ez a lemaradás megsokszorozódott, ma a germánságtól keletre élő közép-európai népek életszínvonala negyede-nyolcada a nyugat-európainak.

Mi az oka, hogy ez a tragikus lemaradás nemcsak pánikot nem okozott az érintett népeknél, de még nem is tudatosult a súlyának megfelelően?

A fő okot abban látom, hogy ez a század óriási politikai változásokat hozott a térség népeinek életében. Országok születtek, az országhatárokat újrarajzolták és végül azzal, hogy e térséget Jaltában az évszázad felére a keleti ortodox kultúrkörbe tagolták be. Ezért a politikai változások mögött a lényeg, a katasztrofális gazdasági lemaradás rejtve maradhatott.

A lengyelek, a csehek és a magyarok hosszú évszázados politikai függőségük után végre független államisághoz jutottak.

Az utódállamok annak örültek, hogy történelmük során végre nemzeti államuk lett.

A magyarság pedig azért nem figyelt a gazdasági lemaradására, mert elvesztette korábbi állami területének kétharmadát, és ezzel magyarázhatta minden baját.

Végül ez a történelemben nem ismert mértékű lemaradás abszolút értelemben mind kulturális, mind gazdasági fejlődéssel járt. Lényegében ez a század szüntette meg Közép-Európában a lakosság nagy többségét érintő analfabétizmust, a szinte ázsiai mértékű halandóságot és az éhezést.

Ideje volna a térség népei számára elkészíteni a XX. század gazdasági leltárát. Erre teszek kísérletet az alábbiakban.

Mint közgazdász a gazdasági mutatókat, mindenekelőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet tartom a megfelelő összevetési alapnak. A térség népeinek ezt a mutatóját a mindenkori magyar átlagot 100-nak véve, ahhoz viszonyítva fejezem ki.

Tekintettel arra, hogy az alábbiakban nem országokról, hanem népekről, etnikumokról lesz szó, és mivel nincsenek erre vonatkozó statisztikák, kénytelen vagyok a becsléseimre támaszkodni. Mivel hosszú közgazdászkodásom megtanított arra, hogy ne csak a publikált számoknak, hanem a szememnek is higgyek, vettem a bátorságot, hogy a tendenciákat minden bizonnyal megbízhatóan tükröző számokkal illusztráljam. Az általam használt számokon lehet vitatkozni, de a velük kifejezett tényeken aligha. Jó volna, ha az érintett népek a mainál sokkal alaposabban, tudományos módszerekkel dolgoznák fel ezt a témát. A mondandómat viszont annyira fontosnak tartom, hogy nem riaszt vissza a későbbi korrekciók veszélye.

A magyar etnikum életszínvonala, képzettsége a századforduló idején a Monarchián belül közel az átlagot jelentette. Voltak nálunk gazdagabb és szegényebb, jobban és kevésbé iskolázott népek is. Nem sokat tévedünk, ha a magyar etnikumot 100-nak, a Monarchia lakosságának átlagát is 100-nak vesszük. Ekkor nálunk gazdagabbak csak a zsidók, a csehek és a német nyelvű etnikumok voltak.

A 1900-as években e térségben a népek átlagos életszínvonala fele, kétharmada volt a nyugat-európainak. Ma legfeljebb negyede, de inkább hatoda. Erről mi keveset beszélünk, pedig ezer éven keresztül a Monarchia területén élő népek alig maradtak el a nyugati átlag mögött, különösen nem a magyarok és a csehek. Ebben a században azonban katasztrofális visszaesés következett be. Ennek nem Trianon, de nem is a Monarchia megszűnése a fő oka, hanem az, hogy a térség népei gazdaságföldrajzi és civilizációs okokból voltak képtelenek a Nyugat-Európa népeivel való lépéstartásra. Ez alól csak az osztrákok a kivételek, akik e század során nemhogy lemaradtak volna, hanem sikeresen felzárkóztak.

Az osztrákok a század elején a Monarchia területén még nem a leggazdagabbak voltak. Kivéve Bécset és környékét, az osztrák nép többsége még szegényebben élt, mint a magyar etnikum. Ma a mienk négy-ötszörösén állnak. A XX. században Közép-Európában az osztrákok bizonyultak az egyelten olyan népnek, amelyiknek Nyugat-Európához képest nem romlott, sőt javult a helyzete.

A Monarchiában élő németnyelvű etnikumok közül a szudétanémetek, a magyarországi szászok és svábok az átlagnál lényegesen gazdagabbak voltak. Őket a századfordulón a hozzánk viszonyított 150-180-as mutatóval lehetne jellemezni. A második világháború után szinte eltűntek a térségből. Őshazájukban viszont azóta sikeresen beépültek a fejlett Nyugatba. Ezek a gazdag és kultúrált német etnikumok lényegében örökre eltűntek Közép-Európából. Az ebből fakadó kár egyelőre fel sem mérhető. Elég annyit szem előtt tartani, hogy részben a saját, részben az érintett államalkotó népek, részben a háború utáni viszonyokat rendező győztes hatalmak hibájából a közép-európai államoknak éppen a Nyugathoz való csatlakozás küszöbén nélkülözniük kell azt a német kisebbséget, aminek polgárosodottsága, nyelve a legjobb kapocs lehetne Nyugat felé.

A Magyar Királyság területén évszázadok során a magyar államban a polgárságot a szászok jelentették, ráadásul éppen az ország egyébként elmaradott két vidékén, Erdélyben és a Felvidéken ők képviselték a haladást és a gazdagságot. A század végére a hiányuk éppen a két térségben érezhető a leginkább, hiszen itt az átlagosnál is nagyobb lett a lemaradás.

A Trianon utáni Magyarország legjelentősebb kisebbsége a svábság volt. Az ő színvonalukat a század elején 120-140-re tehetjük. Mára ők is szinte eltűntek, pedig a soron lévő nyugtosodásunkban a magyar karakter hiányosságát pótolta volna az ő puritanizmusuk.

A történelem fintora, hogy a Monarchia messze leggazdagabb parasztsága, a bánáti svábság mára eltűnt, és területük a Kárpát-medence legszegényebb, legreménytelenebb térsége lett.

A Közép-Európából mintegy 5 millió németet telepítetek vissza, vagy vándorolt ki a térségből, és Németországban ezek nagy sikerrel visszaasszimilálódtak, ma az őket kitelepítőkhöz viszonyítva többszörösen jobban élnek.

A Monarchia másik gazdag etnikuma a zsidóság volt. Az ő színvonalukat a századforduló idején 200-ra, a második világháború kitörésekor ennél is magasabbra tehetjük. Mind kulturális, mind gazdasági téren ők ekkor már Közép-Európában a Nyugat színvonalán álltak. A század végére Közép-Európából szinte eltűntek. Budapest maradt az egyetlen hely, ahol eredeti számuk talán ötöde megmaradt. Többségüket a hitlerizmus irtotta ki, a megmaradtak nagy része pedig kivándorolt. Az ő mutatójuk is szerte a világban 5-600 körül, a Magyarországon maradottaké 200 lehet.

Ezzel el is jutottunk azon közép-európai etnikumsor végére, amelyek a század során felzárkóztak a Nyugathoz. A fejlett világhoz az elmúlt század során csak két közép-európai etnikum zárkózott fel, a német és a zsidó. A németen belül mind az otthonmaradt osztrákok, mind a hazatelepített szudétanémetek, a szászok és svábok. A kitelepítéssel őket érte a legnagyobb csapás, mégis ők lettek a gazdagok.

A sikeresek közé kell számítani az elmúlt száz évben kivándorolt magyarságot. Az ő szintjük a kivándorlás idején a hazainak legfeljebb kétharmada volt, ma hatszorosa. Ez többé-kevésbé még az 56-os kivándorlókra is igaz.

A csehek száz éve hozzánk viszonyítva 160-as, azaz akkor nyugat-európai színvonalon álltak. Ma alig állnak jobban nálunk, azaz a száz év előtti relatív életszínvonaluk negyedén sem élnek. Az ő viszonylagos lemaradásukat három okra vezethetjük vissza:

a. Közös államot alakítottak a szlovákokat. Az ő segítségük óriási erőforrásokat szívott el a csehektől.

b. Jaltában őket is az oroszoknak adták. Azt még mindig nem merjük kimondani, hogy a szovjet megszállás és rendszer annál nagyobb kárral járt, minél magasabb volt az előzetes fejlettségi szint. Azaz a csehek estek vissza a legjobban, ugyanakkor bizonyos kelet-európai színvonalon már nem sokat ártott a szocializmus.

c. A szudétanémeteket maradéktalanul kitelepítették. Ez a német etnikum ezer éven keresztül a csehek számára a hidat jelentette a Nyugat felé. Még nem vallották be, de sokat fognak fizetni érte.

A csehek hozzánk viszonyítva is vesztettek, ma a száz évvel korábbi 60-nal szemben legfeljebb 20 ponttal állnak előttünk.

Ezután vizsgáljuk meg a század elején a Magyar Királyságban élt, azóta az utódállamokban élő etnikumok sorsát.

A szlovákok hozzánk viszonyítva száz éve mintegy 20-30 százalékkal voltak szegényebbek, kevésbé iskolázottak. Ők tették ki a Felvidék lakosságának többségét, de ott a magyaroknál és főleg a szászoknál és zsidóknál lényegesen szegényebbek voltak. Mai színvonaluk alig más a magyarokhoz viszonyítva, mint száz évvel korábban volt. Valljuk be, hogy ők jobban jártak Trianon és a második világháború közötti évtizedekben a csehekkel, mint velünk jártak volna. Nekünk nem lett volna elegendő szándékunk, még kevésbé pénzünk a hasonló nagyvonalú támogatásukra. Számunkra is tanulságos példa az, hogy a szlovákok nem éreznek a csehekkel szemben hálát a hatvan éven keresztül kapott óriási segítségért. Trianon után közülünk sokan szemrehányást tettek a szlovákoknak azért, hogy tőlünk a csehekhez pártoltak. Valljuk be, hogy Trianon előtt keveset tettünk annak érdekében, hogy velünk szemben a szlovákok hálára legyenek kötelezve, Trianon után pedig a csehek sokat adtak nekik. Ez esetben is beigazodódott: az alamizsnáért sem hála, sem siker nem várható.

Ma a szlovákok független államban élhetnek, ráadásul jelentős olyan magyar kisebbséget is kaptak, amelyik a századforduló idején a magyar etnikum átlaga felett élhetett. Azaz a felvidéki magyar etnikum ekkor jobban élt, jobban volt iskolázva, mint az átlagos magyar. Ma már sajnos ez nem mondható el róluk. A felvidéki magyarság nemcsak magyarságában, de életszínvonalában is többet vesztett, mint a trianoni országban maradtak. Ez a veszteség jelentős, de, ha a burgenlandi magyaroktól eltekintünk, a határokon túl kerültek között a legkisebb.

A trianoni rendezés a horvátok számára is kedvezőtlennek bizonyult. A századforduló idején a horvátok ugyan 20-40 ponttal szegényebbek voltak a magyarságnál, de számukra a XX. századi jövő nagyon biztatónak ígérkezett. E század ugyanis a Földközi-tenger észak-nyugati medencéjében meghozta a gazdasági felzárkózást Nyugat-Európához. Spanyolország és Olaszország északi harmada a század végére Európa egyik leggazdagabb térsége lett. Ezt elsősorban a turizmusnak és az északi szomszédok felemelkedésének köszönhették. Azok gazdagsága felértékelte a közeli tengeri kikötőket, lakossága pedig a nyaralásra nagyon alkalmas, közeli tengerparton és hegyekben való nyaralásért fizetett sokat. E két célból sokkal több pénz áramlott e térségbe, mint amit a tőkeáramlásról közölt statisztikák tartalmaznak.

Azzal, hogy Horvátország nem a nyugati és az északi szomszédjaihoz, hanem a balkáni nyelvrokonokhoz csatlakozott, megpecsételődött a sorsa.

Ma a horvátok a magyarságnál ugyanúgy szegényebbek, mint a századforduló idején voltak. Talán kudarcuk megtanította őket arra, amit az elmúlt század során a megelőző ezer éves történelmükből nem vettek tudomásul: az ugyan tény, hogy a nyelvi rokonaik a balkáni szomszédok között vannak, de a kulturális kötöttségük a mediterrán, nyugati kereszténységhez köti őket.

A századforduló idején az erdélyi román kisebbség fejlettségi színvonala mintegy 30-40 százalékkal a magyar etnikumé alatt volt. Ez ma is körülbelül így van, ha nem még rosszabb. A jövőjük még kevésbé biztató. Erdély egészének további leszakadása előrevetíthető.

Erdély ezer éven keresztül olyan átmeneti terület volt, ami ugyan politikailag és kulturálisan a nyugati keresztény kultúrához tartozott, de a lakosság súlya egyre inkább a keleti, az ortodox Európát képviselte. Erdélynek a Nyugathoz való kötődését erősítette volna az, amikor a XVIII. században a Habsburgok a románokat a nyugati kereszténységhez akarták átszervezni. Ez ugyan bizonyos sikereket ígért, de az elnyomott erdélyi románság természetszerűleg továbbra is a határon túli ortodox hitű testvéreihez kötődött. Erdély sorsát megpecsételte az, hogy 1849-ben úgy tagolják be a magyar államba, hogy a románság politikai és vallási súlyát figyelembe sem vették. Erdélynek a nyugati kultúrkörtől való elszakadását véglegesítette Trianon azzal, hogy a térséget ezer év után politikai tekintetben is a kelet-európai kultúra részévé nyilvánította. Ezzel Románia mint állam döntően a kelet-európai kultúrkörhöz csatolódott, és az ortodox-keresztény románok állama lett. Ennek erősítése érdekében a politikai hatalom sem volt rest. Románia a század során megszabadult a két legfejlettebb etnikumától, a zsidóságtól és a németektől, valamint kisebbségi politikája következtében csökkent a magyar kisebbség részaránya és fejlettségi szintje is.

A századforduló idején az erélyi magyarság nyugati, a Partiumban élő része a magyar átlagon felül, a székelység ugyanolyan mértékben az alatt élt. A partiumi és az erdélyi városok magyar lakossága pedig a trianoni terület városi lakossága felett volt. Ezt jól jellemezte az a tény, hogy Nagyvárad Ady korában az egyik leggazdagabb és legfejlettebb magyar város volt. Ma messze Debrecen mögött van.

Jelentős számú magyarság került Trianon után Jugoszláviához. Ők előtte a leggazdagabb magyar etnikumot jelentették. Rajtuk még tragikusabban csattant annak a következménye, hogy a Balkánhoz csatolódtak. Mára onnan a száz éve ott éltek utódainak a többsége is eltűnt, a megmaradtak pedig elszegényedtek. Sorsuk az egyre jobban izolálódott Szerbiában még reménytelenebbé vált. A Délvidék és a Romániához került Bánát száz éve Európa egyik leggazdagabb vidéke volt, mutatója nem lehetett messze a 200-tól, ma ott a magyarok az anyaországiaknál is lényegesen szegényebbek.

Trianonért a legsúlyosabb árat Kárpátalja magyarsága fizette. Annak ellenére, hogy a terület lakosságának a többségét kitevő rutének, azaz ukránok voltak a Magyar Királyság legszegényebb etnikuma, a mutatójuk legfeljebb 50 lehetett, mára még mélyebbre zuhant. Az ott élő magyarság viszonylag jól, az országos átlagnál nem rosszabbul élt. Ma annak is legfeljebb harmadán tengődik. Vagyis Ungvár magyarsága száz éve a magyarság átlagán élhetett, ami a nyugat-európainak közel kétharmada volt, ma a magyar átlag felén, azaz a nyugati tizedén tengődik. Ők fizettek a legtöbbet Trianonért. Katasztrofális helyzetük pedig minden bizonnyal még relatíve romlani fog.

Trianonban a győztesek Jugoszlávia, Románia és bizonyos mértékben Csehszlovákia nemzeti határainak meghúzásakor csak a nyelvi határokat és a nyelvi rokonságot tartották szem előtt, az annál sokkal fontosabb kulturális határokat semmibe vették. Pedig a kulturális határok csak sok évszázad alatt módosulhatnak, a nyelvi határok a történelemben során ritkán játszottak jelentős, soha sem tartós szerepet. Ennek a tévedésnek a jelentőségét mindmáig nem mérték fel sem Nyugaton, sem Közép-Európában.

Tegyünk kísérletet arra, hogy felmérjük Trianon gazdasági hatását a Kárpát-medencében élő magyarság számára. Hangsúlyozni szeretném, hogy csak a gazdaságit, mert arra nincsen mutató, hogy a magyarságukban megsértettek, megkárosítottak mit szenvedtek.

Az első tabu Trianonnak az ország mai terültén élőkre való anyagi hatása. Ideje volna felszámolni azt a romantikus felfogást, hogy a Kárpát-medence olyan értelemben volt gazdasági egység, hogy annak az ország egésze anyagi hasznát vette. Az a tízmillió magyar, illetve annak elődei, akik az ország mai terültén élnek, anyagilag többet nyert, mint veszett. Ennél jobban csak akkor jártunk volna, ha a határokat a magyarok lakta területeknek megfelelően húzták volna meg.

Amíg a jelenlegi terület szinte egésze a történelmi térségen belül az átlagosnál kedvezőbb életkörülményeket jelent, addig az elszakított területek kétharmada, háromnegyede az átlagosnál kedvezőtlenebb adottságú volt és maradt. Az elszakított terülteken belül az átlagosnál lényegesen kedvezőbb adottságú térségek: a Szlovákiához csatolt Kisalföld, a Romániához csatolt, az Alföld peremvidékének számító Partium és a Jugoszláviához csatolt magyar lakta Bácska. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a trianoni területen élők gazdasági tekintetben többet nyertek, mint vesztettek a megcsonkítás következtében. Ez a szerény mértékű előny egészen a 70-es évekig alig mutatkozott, azóta azonban annál inkább. Ma a magyar etnikum Magyarországon a határon túli testvéreihez képet relatíve is jobban él, mint a századforduló idején. Ehhez a magyarsághoz kell viszonyítani a határon túli magyarság sorsát.

A számszerűsíthetőség érdekében a mai egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet vásárlóerő-paritás alapján tegyük 8 ezer dollárra. Ehhez képest a kárpátaljai magyarságé legfeljebb 4, az erdélyié 5, a délvidékié és a szlovákiai 6, átlagosan mintegy 5 ezer dollár. A dollárban mért különbség tekinthető annyinak, amibe nekik ma évente az elszakítottságuk kerül. Ez a különbség Trianon után a mainak negyede sem volt. Az első ötven éven keresztül lassan, de az utolsó harminc év alatt felgyorsulva nőtt.

Ami a határon túlra került magyaroknak az eltelt 80 év alatt ért anyagi veszteség átlagos nagyságát illeti, ez mai dollárban körülbelül 100 ezer dollár. A határon túli magyarokat ért anyagi veszteség tehát csillagászati összeg. Kimondani is sok. Talán eddig ezért sem mondtuk ki. Ez még mindig csak a határokon túlra került magyarság átlagát jelenti.

A 80 év alatt elszenvedett veszteség abszolút értelemben a délvidékieknél a legnagyobb, hiszen ők nagyon magasról estek vissza. A kárpátaljaiaknál a legkeservesebb, mert eleve is ők voltak a legszegényebbek.

A fenti számokon lehet majd vitatkozni, de nagyságrendjükön aligha. Márpedig ebből az következik, hogy ők annyi áldozatot hoztak a magyarságukért, amit nekik soha nem lehet majd visszafizetni. Ellenben ők nem kérhetnek tőlünk annyit, ami nem csepp volna a tengerben. Ehhez képest az nagyon kevés, hogy Magyarország miniszterelnöke az övékének is tekinti magát. Nekünk kell őket ezerszer megszolgáltan jogosultnak tekinteni abban, hogy, ha akarnak, ebben az országban élhessenek. Ez ellen nem lehet finnyáskodva felvetni, hogy az ő idetelepülésük nekünk sokba kerülne, mert egyrészt nem igaz, másrészt nekik ennél sokkal többel tartozunk. Őket nem lehet kifizetni azzal, hogy a nemzeti jövedelmünknek körülbelül évi egy ezrelékét, részben mint állami pénzt, részben mint egyéni segítséget átutaljunk a részükre. Ők évenként 2-3 ezer dollárt fizetnek azért, mert a határon túl élnek, mi tíz dollárt sem adunk, hogy jobban élhessenek.

Magam is annak örülnék, ha szülőföldjükön élhetnének legalább a mienkéhez hasonló életet, de ez lehetetlen, aki ebben bízik, vagy naiv, vagy nem ismeri a tények logikáját, vagy annyira önző, hogy még a minimális áldozattól is visszaretten.

A határokon túli magyarság sorsa

Bevezetés

Talán az ezeréves államiságunk elég alkalom arra, hogy ne csak érzelmi alapon vizsgáljuk meg a magyarság sorsát, hanem próbáljuk meg - sine ira et studio - elfogulatlanul vizsgálni.

A mi honfoglalásunk csak azért lehetett sikeres és tartós, mert egyrészt jókor jöttünk, másrészt alkalmazkodni tudtunk a kor nyugat-európai viszonyaihoz.

Akik előttünk jöttek, elég talán a legutóbbiakra, a hunokra és az avarokra gondolni, korán érkeztek. Akkor még a későbbi Nyugat-Európa barbár, szegény, minden tekintetben elmaradott volt. Ez az elmaradottság nemcsak Rómához, azaz a Földközi-tenger nyugati medencéjéhez képest volt nagy, de legalább annyira Konstantinápolyhoz, azaz a Földközi-tenger keleti medencéjéhez, sőt Kelet-Európa déli feléhez, a sztyeppék kultúrájához viszonyítva is. Ebből következően aki előttünk jött keletről, az a Kárpát-medencében a sajátjánál elmaradottabb kultúrát és gazdaságot, valamint viszonyokat talált.

Nyugat-Európa a hármas vetésforgóra és a természetes csapadékra épülő mezőgazdasága révén emelkedett a kor fejlett kultúrái közé. Ezen a gazdasági alapon váltak az Alpoktól északra élő népek kereszténnyé. Ezzel kapcsolatban azt kell leszögezni, hogy a Római Birodalom területén mindenütt, az Alpoktól északra is, megjelent a kereszténység, sőt kialakultak első szervezetei is, de azok lényegében csak a városokat hódították meg. A lakosság óriási többsége csak a hármas vetésforgó elterjedése után vált kereszténnyé. Ezzel közel azonos időben a kereszténység a Római Birodalom egykori határain túl is gyorsan elterjed. A X. században szinte egy időben lettek keresztények a dánok, a frízek, a svédek, a szászok, a csehek, a lengyelek, a magyarok, sőt az ukránok is. Tehát előttünk nem csak a keleti sztyeppei pásztorok, a hunok és az avarok maradtak pogányok, hanem az előbb említett angolszász, germán, skandináv erdei pásztorkodó népek is.

Külön figyelmet érdemel az a tény, hogy a X. században keresztény hitre tért népek mind erdei pásztorkodást űztek, azaz állandó telephelyeken laktak, az áttértek közül nomádok csak a magyarok és az ukránok voltak. E kettő közül csak mi választottuk a nyugati kereszténységet, azaz Rómát. Ekkor ugyan még nem történt meg a tételes egyházszakadás, de a gyakorlatban már századokkal korábban is így működött. Vagyis mi voltunk és maradtunk az egyetlen nomád pásztorkodó nép, amelyik új vallásaként a nyugati kereszténységet választotta.

A magyar államot ezer éve tehát nem az érzelmekre, hanem nagyon reálisan felmért lehetőségek szerint építették, ezért bizonyult időtállónak.

Ezer éven keresztül Nyugat-Európa volt az emberiség fejlődésének a motorja, jó ötszáz éve az emberiség sorsának első számú irányítója, egyértelmű gazdasági és kulturális élcsapata. Most azonban ismét fordulat előtt áll.

Száz éve még nem volt megkérdőjelezhető, honnan irányítják-alakítják az emberiség sorsát, mára már Észak-Amerika lett a világ vitathatatlan politikai, katonai és tudományos szuperhatalma, és egyre inkább nyilvánvaló, hogy a második hely várományosa sem Nyugat-Európa, hanem a Távol-Kelet. E két nagy világcentrummal szemben Nyugat-Európa kicsi és fáradt.

Az integrálódó világban Nyugat-Európa alig 3 millió négyzetkilométer területe kicsi a másik két nagy központéhoz mérve. Ebből fakad, hogy Nyugat-Európának meg kell emészteni Európa keleti, nagyobbik felét is. Az EU azon igyekezete, hogy a mediterrán térséget integrálja, nem hozhat döntő eredményt, mert a térség eleve nagyon kicsi, és Afrika felé aligha terjeszthető, továbbá nagyon fáradt, megújulásra képtelen. Az utóbbit bizonyítja az, hogy Latin-Amerikában, ahova ez a mediterrán kultúra települt át, képtelen volt egészséges, dinamikus társadalmakat létrehozni. Ennek vagyunk a tanúi akkor is, ha megnézzük milyen eredménytelenül működik a Lisszabon-Madrid-Róma-Athén vonaltól délre az EU-ba való integráció. Ehhez már itt hozzáteszem azt az előrejelzést, hogy e térség lakossága a következő ötven év során katasztrofálisan, mintegy 25-30 százalékkal fog csökkenni.

Ezeréves diadala után Nyugat-Európának meg kell újulnia, vagy le kell mondania arról, hogy a jövőben is a világ élvonalába tartozik. Ebben a Nyugat-Európa egésze számára nehéz helyzetben kell nekünk magyaroknak, akik e térség keleti peremén tartózkodunk, megtalálnunk a magunk jövőjét biztosító megoldást. Ehhez legalább akkora tárgyilagosságra van szükség, mint ezer évvel korábban volt. Akkor jól vizsgáztunk, most is erre kell törekednünk.

A demográfiai csapda

Ennek a tanulmánynak a megírására az Egyesült Nemzetek Népesedési Osztálya által kiadott statisztika késztetett. Ebben kimutatják, hogy a demográfia jelenlegi ismeretei alapján a következő 50 évben a népesség számának alakulását illetően milyen mennyiségi változások várhatók.

Olyan közgazdász vagyok, aki az embernek, mint biológia lénynek a népességszabályozását a kultúrák fejlődése szempontjából mindig fontosnak tartottam.

a. Az öntözéses társadalmak nagy és rendszeresen visszatérő válságait mindig az okozta, hogy népességét nem tudta az ember biológia igényeinek megfelelően biztosítani. Ezért megnőtt a halálozás, romlott a lakosság biológia értéke.

b. A pásztortársadalmak nagyon jól meg tudták oldani a táplálkozásukat, de nem voltak képesek lefékezni a népszaporulatot. Ezért gyorsan túlnépesedtek, kirajzásokra, illetve önpusztításokra kényszerültek.

c. A Római Birodalom és annak mediterrán polisz-kultúrája azért hanyatlott le, mert képtelenek voltak a városok közegészségügyi problémáit megoldani, a városi lakosság létszámát a kívánatos szinten tartani. Ezért dőlt össze a poliszok, azaz városok nélkül maradt polisz-kultúra.

d. Nyugat-Európa ezeréves világsikerének titka az, hogy képes volt a túlnépesedés megfékezésére. A nyugat-európai középkor legnagyobb találmánya a népességet szabályozni képes jobbágyrendszer, amelyben a jobbágytelkek száma, azaz az eltartó képesség determinálta a kiscsaládok számát, azaz a népszaporulatot.

e. Az ipari forradalom nyugat-európai diadalának az egyik alapfeltétele volt az, hogy a feleslegessé váló népességet ki lehetett vándoroltatni az Újvilágba.

f. A tudományos és technikai forradalom azért tudta megvalósítani eredményeit, mert a képzett és gazdag rétegek népszaporulata alacsony volt. Sajnos a kívánatosnál is alacsonyabb. Ugyanakkor nem volt képes megakadályozni a világ elmaradott négyötödén a népesség korábban elképzelhetetlen mértékű szaporodását.

Az ipari forradalom óta szakmám klasszikusaival ellentétben nem a gazdasági élet mutatóit, hanem az embert, annak kultúráját tartom a legfontosabb közgazdasági tényezőnek. A tudományos és technikai forradalom óta pedig a hosszú távú folyamatok szempontjából az egyedül döntőnek.

A belátható jövőben ismét csak az a társadalom fog győzni, amelyiknek sikerül a népszaporulatát a kor igényeihez igazítania.

Az adatokból az derül ki, hogy amíg a 15 EU-ország népessége 12 százalékkal csökken és ennek megfelelően nagyon elöregedik, az Egyesült Államok népessége 24 százalékkal nő, a munkaképes korúak aránya alig változik. Megjegyzendő: Kelet-Ázsiának még ebben az ötven évben nem lesz népesedési problémája, hiszen a népessége a két nyugati világgazdasági agglomeráció összegének háromszorosa, ott továbbra is a népszaporulat fékezése marad a feladat.

A nyugat-európaiak még csak azt vették tudomásul, hogy Észak-Amerika katonai ereje mögött az övüké eltörpül, hogy a Nobel-díjak négyötöde oda kerül, de azt még nem, hogy a népességi arány is gyorsan abban az irányban javul. Pedig a számok már ma is döbbenetesek: az olajválság óta, azaz negyed század alatt az Egyesült Államokban 40 millió új munkahely létesült, ezen belül csak az utolsó nyolc évben 20 millió. Ugyanezen időszakban Nyugat-Európában közel 20 millió munkahely szűnt meg. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy az elmúlt negyed század alatt az Egyesült Államok gazdasága csak a munkaerő mennyiségét illetően Nyugat-Európához képest annak legnagyobb országa, Németország nagyságával gyarapodott. Nyugat-Európa pedig elvesztett annyi munkaerőt, amennyi a Benelux és a skandináv országokban dolgozik. Ehhez járul az is, hogy a munkahelyek elvesztése egyúttal a társadalmi devianciák megnövekedésével járt.

A fenti adatokból az derül ki, hogy Nyugat-Európának a következő ötven évben legalább 50, de inkább 100 millió embert kell importálnia. Az előbbi csak a lakosság létszámának tartását biztosítja, az utóbbi is csak feleakkora növekedést, mint az Egyesült Államokban. Ehhez még az kívánkozik tényként, hogy az emberiség 80 százaléka olyan társadalmakban és olyan körülmények között él, ahol még nem jelentkeznek az oktatás és a jólét népszaporulatot fékező hatásai. Ez alól csak egy kivétel van: Kelet-Európa, konkrétan Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna. Erre a három országra a fenti forrás 15 százalékos népességfogyást jósol. A következő két generációban tehát Nyugat-Európa lesz a világ egyetlen olyan jelentős térsége, amelyik nem lesz képes emberi erőforrásait a társadalom igényeinek megfelelően saját forrásból újratermelni.

Érzelmek helyett realitás

Trianon óta az utódállamokba került magyarság sorsát csak érzelmi alapon kezeljük. Az anyaország politikusai ideológiától, politikai beállítottságtól függetlenül a határon túlra került magyarok feladatának tekintik a helyben maradást, azaz a történelmi Magyar Királyság múltja feletti őrködést. Ezt a feladatot a Nyugatra vándorolt magyarságtól már csak abban az értemben várnánk el, hogy nemzedékeken keresztül őrizzék meg a kivándorlók anyanyelvét. Észre sem vesszük, hogy ebben a tekintetben is egyedülálló nép vagyunk Európában. Ideje volna az ország jelenlegi területén kívül élő magyarok sorsát nem a mi, hanem az ő érdekük szempontjából vizsgálni. Ezt kísérelem meg újra és újra, annak ellenére, hogy még mindig reménytelennek tartom egy olyan politika hatalomra kerülését, amely minden magyarnak, a határon innen és túl segítséget ad abban, hogy szabadon és okosan dönthessen sorsa felett, választhasson nagyobb egyéni boldogulása és magyarsága megtarthatósága között. Ez jelentse azt, hogy minden magyarnak egyenlő joga van a mindenkori Magyarországon élni. Legalább az utókor ne mondhassa, hogy senkinek sem jutott az eszébe, hogy ne csak a sértett nemzeti érzelmek, indulatok, hanem az érintettek érdeke szempontjából vizsgálja meg azt, mi volna a magyar-magyar kérdésben a teendő.

Trianon áldozata az a közel hárommillió magyar, akik az utódállamokba kerültek. A legjobban azok jártak, akik nyugatra hagyták el az országot, illetve szakadtak ki belőle. Mi, az itthon maradottak, gazdasági tekintetben ugyan viszonylag keveset nyertünk, de sokat azzal, hogy nem kellett feladnunk a nyelvünket, kultúránkat, azaz magyarságunkat.

A fenti állítás igazolására vessük össze, hogyan alakult a különböző állami létre ítélt magyarok relatív életszínvonala a XX. század során.

A század elején a magyarok a Magyar Királyságon belül az átlagosnál valamivel jobban éltek. Ha az ország közel húszmillió lakosságának életszínvonalát és iskolázottságát 100-nak vesszük, akkor a magyarok 110-en éltek. A zsidók 150-en, a német kisebbségek 130-on. Ezzel szemben az utódállamok etnikumainak a fenti mutatója 40-60 között mozgott. A Magyar Királyság a 100-as mutatóval kifejezett szintjéhez viszonyítva akkor a nyugat-európai népeké 150 lehetett.

Mára a Kárpát-medencéből szinte eltűntek a zsidók és a németek, az érintett államok irtották, üldözték, kitelepítették azt a két etnikumot, amely a század elején a gazdasági és kulturális felzárkózás motorja volt. Tegyük hozzá, hogy ez a jelenség nem speciálisan csak a történelmi Magyarország területére vált jellemzővé, hanem az egész közép-európai térségre, ahol előtte közel ezer éven keresztül a nyugati betelepítések, elsősorban a német etnikum jelentette a nyugatosodás, a polgárosodás élcsapatát, a századfordulón pedig a zsidóság polgárosodott a legdinamikusabban.

Századunk során a közép-európai térség nemzeti államai e két dinamikus kisebbségtől féltették legjobban nemzeti kultúrájukat, sőt politikai hatalmukat, ezért ellenük fordultak és eltávolították őket a térségből. A század elején a térség mintegy 100 millió lakosságából e két kisebbség száma meghaladta a 10 milliót, mára ennek a huszadára csökkent. A történészek éppen úgy, mint a politikusok, még ma is mélyen hallgatnak arról, hogy ennek milyen tragikus következményeivel kell ma megküzdeni azért, mert a nemzeti sovinizmus kilökte magából a térség legprogresszívabb tizedét.

Ma csak becsülni lehet, hogy mennyivel közelebb volna a térség, különösen a Kárpát-medence lakossága a nyugati szomszédsághoz akkor, ha ma itt a lakosság tizede német és zsidó volna. Tisztában vagyok azzal, hogy a nacionalisták nem így vélekednek, mert nekik nem a demokrácia, nem az életfeltételek, nem az iskolázottság, hanem a nemzeti államiság fokozata az elsődleges. Sajnos ezt a soviniszta politikát a század során a térség lakosságának a többsége is támogatta. Arról pedig nem is beszélnek, hogy mára Közép-Európa nemzeti államainak lakossága példátlanul elszegényedett Nyugat-Európa népeihez viszonyítva. Pedig ez a történelmi tragédia, nem az, amit a politikusok annak tartanak.

Még nem találtam utalást arra, hogy ezer éven keresztül a közép-európai népek életszínvonala alig különbözött a nyugat-európaiakétól, ma pedig jó esetben negyede, az utódállamokban még ennél is kevesebb. Ennyibe került a nemzetállamok építésének mániája a közép-európai népek számára.

De térjünk vissza a magyarság Trianon utáni sorsának alakulására. A Trianon utáni országban maradottak számára a megcsonkítás gazdasági és kulturális előnyt jelentett. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az állításom a magyar nacionalisták számára káromkodással ér fel. Ezért bizonyításra szorul. Ha az első háború elvesztése nem járt volna az országhatárok újrarajzolásával, akkor Magyarországnak egyrészt segítenie kellett volna az ország nála lényegesen elmaradottabb lakosságát, azaz a nagyobb felét. Ez nemcsak súlyos anyagi terhet jelentett volna, hanem más sokkal károsabb politikait is. E problémát még a nálunk sokkal gazdagabb csehek sem voltak képesek megoldani, pedig ők egy önként vállalt partnerrel, nyelvrokonnal és a Trianonban elvesztett területek lakosságának alig negyedével küszködtek meg - eredménytelenül. Csehszlovákia szétválása a legjobb bizonyíték arra, hogy mi lett volna Magyarország sorsa, ha megmaradnak a korábbi határok. Azt viszont felesleges hangsúlyozni, hogy a magyarság számára az lett volna a legjobb megoldás, ha a többségében magyarok lakta területek mentén húzódnak az új határok. A határokat azonban nem a magyar érdekek húzták meg, hanem a vesztesek megleckéztetése. A trianoni területen élő magyarság azonban mindenképpen jobban él, mint ahogyan akkor élt volna, ha a történelmi határok megmaradnak.

A jelenlegi Magyarország lakosságának az életszínvonalát és iskolázottságát ismét 100-zal jelöljük. Ehhez képest alig változott, inkább romlott az utódállamok ennek megfelelő mutatója, azaz ma is 40-60 között áll. Ennél inkább jobb, mint rosszabb az utódállamokban élő magyarságé, annak ellenére, hogy a kivándoroltak az átlagosnál ugyanszegényebbek, de vállalkozó szellemüket tekintve minőséget képviseltek.

Konkrétabban:

A Szlovákiában élő magyarok ugyan gazdasági tekintetben ma is a szlovák lakosság átlaga felett vannak, de nem annyival, mint száz évvel korábban voltak. Ráadásul a korábbi uralkodó réteg többsége onnan elvándorolt. A mai országhatárok között élő magyarokhoz viszonyítva az első világháborúig javult, azóta valamit romlott a mutatójuk.

A Kárpát-Ukrajnában élő magyarság helyzete tragikusan romlott. Az e térségben élő magyarság mutatója a század elején megfelelt az országban élő magyarokénak. Pedig az első világháborúig, azaz a csehszlovák uralom alatt reményteljes felzárkózásban voltak. Ma a fele sincs a száz év előttinek, hiszen a korábban is katasztrofális 50-es mutatónál is alább süllyedtek. A belátható jövőjük is reménytelen. Az elszakított magyarok közül ők jártak a legrosszabbul. Hazatelepítésük ellen csak a lelkiismeretlen soviniszták tiltakozhatnak. E térség magyarsága negyedik generációjában Trianonért életszínvonala és képzettsége felével fizet.

Vesztett relatív életszínvonalából a erdélyi magyarság is. Különösen a Partium és a városok magyar lakossága. Ebben természetesen a román politika a ludas, de az a magyar elvándorlás is, ami elsősorban a városi értelmiséget érintette. Ennek ellenére le kellene szögezni a tényt: Trianon előtt Erdély magyarsága, elsősorban a többséget jelentő székelység szegényebb volt a magyarok átlagához képest, mint jelenleg az államalkotó románokhoz viszonyítva. Ugyan nem a román politika eredménye, hanem annak ellenére igaz az, hogy Romániában a magyarság az államalkotó többségnél ma is magasabb indexszel jellemezhető. Az mégis vitathatatlan, hogy az erdélyi magyarság ma jobban élne, ha Erdély Magyarország része maradt volna. Ezzel szemben legalább ennyire igaz az, hogy a mai Magyarország területén alacsonyabb volna az életszínvonal, ha Erdély hozzá tartozna. Erdély mindig a szegényebb része volt az országnak. Ez a különbség korábban nem igényelt forráselvonást, de annál inkább azzal járt volna az elmúlt század során.

A vajdasági magyarok fenti indexe a századforduló idején mintegy 20-40 ponttal magasabb volt, mint a későbbi trianoni területen élőké. Bácska és Bánát volt ekkor az ország legjobban élő része. Ma már a Kárpát-medence területén, Kárpátaljától eltekintve, talán itt van a legnagyobb szegénység és elmaradottság. Az itt élő magyarok számban és életszínvonalban tehát a legnagyobb vesztesek. Gondoljuk meg, hogy a terület elvesztését jelentő első világháborút éppen a Balkán irányában történő terjeszkedés indította el.

Horvátország elmaradottságát azzal lehet jellemezni, hogy a századfordulón a fenti mutató a magyarokhoz viszonyítva legfeljebb 80 volt, ma még annál is kevesebb. Történt ez annak következtében, hogy a balkáni viszonyokat nem ismerő győztesek Trianonban őket a szerbekkel közös állammá házasították. A horvátoknak hozzánk viszonyított további lemaradása annál jelentősebb, mivel az országuk a turizmus számára kiemelkedően kedvező adottságú, és a Németországban évtizedeken keresztül vállalt bérmunkák révén sok tízmilliárd dollárnyi devizabevételhez jutottak, és juthatnának továbbra is.

Az anyagi és civilizációs szempontból Burgenlanddal elcsatolt magyarok jártak a legjobban, ugyanakkor szinte teljesen beolvadtak. Az ott élő magyarok mutatója a századforduló idején legfeljebb 120 volt, ma legalább 400. Trianon következtében csak a burgenlandi magyarok lettek minden tekintetben nyugat-európaiak. Ugyanakkor magyarságukat illetően ők, a nem elnyomottak semmisültek meg a leginkább. Már ebből is levonható a tanulság: minél jobban megy a sora egy kisebbségnek, annál gyorsabban asszimilálódik. Minél durvább az anyagi és politikai elnyomás, annál inkább megmarad a nemzeti hovatartozás. A gazdag és demokratikus környezet beolvasztja a kisebbségeket, a szegény és antidemokratikus megőrzi.

A burgenlandiaknál is jobban boldogultak, ugyanakkor magyarságuk még gyorsabban elolvadt azoknak, akik Nyugatra, elsősorban Amerikába vándoroltak. Mivel a századforduló előtt a magyar bevándorlók többsége az átlagnál sokkal szegényebb volt, az ő mutatójukat 60-nál magasabbra aligha lehet becsülni. Ezt módosította a 45-ös és az 56-os bevándorlási hullám. Az elsőt az úri középosztály többsége jellemezte, a másodikat az egyetemi fiatalságé. Az első gazdagon ment ki, de viszonylag szegény maradt, a második szegényen ment ki, de az ottani nagyon magas átlag fölé emelkedett. A szegényparaszti bevándorlók mai indexe a hazai átlaghoz viszonyítva 500, az úri középosztályé legföljebb 400, az 56-osoké legalább 600.

Vagyis a nyugatra csatolt és a nyugatra menekültek a magyar átlagnál négyszer nagyobb eredményt értek el. Ez a kiemelkedő eredmény azonban a magyar nyelv és kultúra elvesztésével is járt. Ezzel szemben a mérleg másik oldalán az áll, hogy a magyarságnak az a másik sokszorta nagyobb többsége, amely a mai Magyarországnál is elmaradottabb népek országainak lett az állampolgára, ma az anyaországi magyarságnál viszonylag szegényebben él, mint Trianon előtt, viszont nagy többségében megőrizte magyar nyelvét és kultúráját. Ez különösen az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyarságra igaz.

A magyar politika, álljon az akármilyen ideológiai alapon, Trianon óta azon az alapon áll, hogy a második csoportba tartozók helyzetét ítéli meg olyannak, amihez ragaszkodni kell. Nem baj, ha a területen maradás óriási és egyre még nagyobb áldozatokkal is jár, de az az ajánlatos út. Hiába járnak jobban azok, akik akár az anyaországba, akár Nyugatra vándorolnak szomorú sorsuk elől, ők hazafiatlanul választottak. Ez a farizeus álláspont csak három feltétellel fogadható el:

A Trianon utáni magyar kormányok bíztak a térség jövőbeli visszacsatolásában. Ezt a politikát a két világháború között nyíltan is ki lehetett mondani, és a lakosság nagy többségével el is lehetett fogadtatni. Meg is fizettünk érte. Azóta azonban nyíltan ezt nem lehet megfogalmazni, és ehhez a lakosság egyre kisebb hányadának a támogatása nyerhető meg. Azaz a revizionizmus egyre kevésbé hatékony belpolitikai fegyver.

A második világháborút követő rendezések óta minden magyar kormány bízik abban, vagy ha nem is, azt hirdeti, hogy a határokon túli magyarság számára biztosíthatóvá válik az anyaországéhoz hasonló anyagi és kulturális viszonyok megteremtése. E tekintetben a jóhiszeműség csak a nagyon ostobák esetében fogadható el. Egyrészről semmi reális alapja nincs annak, hogy az utódállamokban élő magyarság anyagi helyzete az anyaországban élőkhöz viszonyítva javuljon, sőt a korábbi generációknak további romlással kell számolniuk. Másrészt arra sincs garancia, de még remény sem, hogy e magyar kisebbségek megvédhetők a demográfiai és a kulturális beolvadási folyamattól. Az utódállamok hozzánk képest is egyre jobban le fognak maradni, másrészt azokban még korántsem ért véget a nemzeti sovinizmus, a kisebbségi jogok korlátozása, illetve a kisebbségektől való megszabadulás minden politikai pártjuk számára a népszerűség elnyerésének egyik fontos eszköze lesz. Azok a politikusok, akik a kisebbségben élő magyarokat a helyben maradásra buzdítják, vagy ostobák, vagy kicsinyesen a saját érdeküket szolgálják, vagy politikai kalandorok. Ezek között azok a legbűnösebbek, akik akár maguk ide jöttek, akár a családjukat idemenekítették, de a többieket az ott maradásra biztatják. Nem véletlen, hogy ennek a tábornak az élharcosai az egyházak vezetőiből és a humán értelmiségi körökből kerülnek ki. Az egyházi szervezetek ugyanis, Szlovákiától eltekintve, nem számíthatnak létük folytonosságára, hiszen híveik ma már csak magyarokból kerülnek ki. Még mindig nem fogalmazódott meg, hogy az utódállamok kisebbségi mozgalmaiban az egyházi vezetők ott vezetik a radikális, a helyben maradást erőltető szárnyat, ahol az ország többségi vallása nem a nyugati kereszténységhez tartozik. Tehát a magyarok mindenáron való helyben maradása az egyházak érdeke is. Ez esetben ideje volna a két érdek szétválasztásának.

A harmadik csoportba azok tartoznak, akiknek a szülőföldhöz ragaszkodásuk fontosabb, mint a jólétük és gyermekeik jövője. Ezt az erkölcsi tartást tisztelni kell. Ezért volna kártékony, ha akár erőltetnék a kivándorlást, akár azoknak adnánk nagyobb segítséget, akik hazatelepülnek.

Külön felháborítónak tartom, hogy a nyugati hazatelepülőket szívesen, a hátáron túli kisebbségből hazavándorlókat pedig fanyalogva fogadják. Ez nem mást jelent, mint farizeus hazafiságot: az a magyar, akinek van pénze, az hazajöhet az anyaországba, sőt még az is, aki nem is magyar, de aki szegény, az maradjon és álljon helyt a magyarságért a szegénységet és elnyomottságot jelentő vártán. Ezeknél csak azok a még inkább farizeusok, akik onnanról jöttek, de az otthon maradottakat lebeszélik, sőt az idevándorolás szándékát is hazaárulásnak tartják.

Történelmi visszapillantás

A tisztánlátás érdekében mindenekelőtt tárgyilagos történelmi képet kell alkotnunk a közép-európai nemzeti államok kialakulásáról, a kisebbségeik várható sorsáról.

Ezer évig a határokon túli magyarság sorsa nem volt probléma, hiszen ilyenek alig voltak. Alig kétszáz éve merült fel annak a kérdésnek a megoldása, hogyan lehet a magyar államon belül élő, nagy számú idegen etnikumot elmagyarosítani, a feudális, soknemzetiségű magyar államból a nemzeti államok korának megfelelő, alapvetően egyetlen nemzetiségből álló államot létrehozni. A XIX. század végére erősödött fel az ország magyarosításának az igénye. Akkor még komoly hazafiak is nem a 15, hanem a 30 millió magyar országáról álmodoztak.

Azt máig szemérmesen elhallgatjuk, hogy ez nemcsak ostoba és naiv volt, de beteges nacionalizmus is, az országunkban élő népekkel szembeni értetlenség jele is. Most, amikor joggal tiltakozunk az utódállamokban folyó, a mindenáron a nemzeti állam célját szolgáló kisebbségi politika ellen, ennek jogos elítélése előtt őszintén be kellene vallanunk, hogy magunk is szenvedtünk ebben a betegségen. Méghozzá éppen az ő rovásukra. Az ugyan igaz, hogy száz évvel korábban mindez még nem volt olyan nagy bűn, mint ma, de az is igaz, hogy ők velünk szemben is késésben vannak és az általunk ellenük elkövetett múltbeli sérelmeik is tüzelik őket. Legalább ezt az utóbbit jobban meg kellene értenünk.

A nemzeti öntudat ébredése és hanyatlása

Szem előtt kellene tartani, hogy a nemzetállamiság igénye a Monarchián belül nem minden etnikum esetében merült fel azonos időben, és nem egyformán érintette a különböző nemzetiségeket. Ez az igény tőlünk nyugatra előbb, tőlünk keletre később jelentkezett, lényegében a közoktatás általánossá válásával és az iparosodással párhuzamosan történt, nagyban befolyásolták az Európában fellángoló nacionalizmusok, továbbá az érintett népek történelmi múltjától sem marad független.

A Monarchián belül először az észak-olaszoknál és a magyaroknál fogalmazódott meg a független államiság gondolata. Szinte azonos időben zajlott le az olaszok kiszakadása és önálló államisága, valamint a magyaroknak csak utólagos eredményekkel járó függetlenségi harca. Az olaszoknak a XIX század közepén sikerült létrehozniuk egységes, önálló államukat. Nekünk elbukott a szabadságharcunk, de a Kiegyezés után bizonyos mértékig önálló, de soknemzetiségű államunk lehetett. Vagyis az olaszoknak alapvetően egynemzetiségű államuk jött létre. Mi ezzel nem lettünk volna hajlandók még olyan formában sem kiegyezni, hogy a többségében nem magyar etnikumú, jelentős méretű és lélekszámú térségeknek a Magyar Királyságon belül autonómiája lehessen, hanem inkább alkut kötöttünk az uralkodóházzal, és a soknemzetiségű Monarchia híveivel arra, hogy a történelmi határok között szabad kezet kapjunk a kisebbségek feletti uralkodásban. Vagyis az egész Kárpát-medencét akartuk az elmagyarosítás reményével egyetlen nemzeti állammá formálni. A természetes, erőszakmentes magyarosodásnak ugyan voltak eredményei, de ennek tényleges eredménye - jó esetben is - évszázadok után lett volna. Ennyi időt azonban nem kínált a felgyorsult történelmi fejlődés. Ezzel szemben állt egyrészt az, hogy a magyar etnikum természetes szaporodása lelassult, az idegen etnikumoké pedig felgyorsult, másrészt az, hogy az utódállami ambíciók a kisebbségekben felerősödtek. Ezért aztán a magyarságnak nem lehetett reménye arra, hogy a magyar civilizációs fölény az országban önmagától megoldja a magyarság számarányának jelentős növelését és a magyar nyelv általános használatának elterjedését. Tegyük hozzá, a későbbi idők igazolták, hogy a közép-európai népek mindegyike nemcsak igényt tartott a nemzeti állami létre, de ez minden esetben meg is valósult. Nemcsak a soknemzetiségű Magyar Királyság szűnt meg Trianonban, hanem az ott létrehozott és később Jaltában megerősített, többé-kevésbé az érintett népek által is elfogadott többnemzetiségű államok is a század végére etnikai elemeikre estek szét.

Ahogy a spontán magyarosodás kudarcot vallott, úgy léptek elő az erőszakos magyarosítás hívei. E tekintetben még adósak vagyunk a tárgyilagos tényleírással.

Trianon előtt a legnagyobb arányú kisebbségek országa voltunk. Ebből lettünk Trianon után a legkisebb nemzetiségű és a legnagyobb határon túli kisebbséggel rendelkező nemzeti állam. Ezt az egyik végletből a másikba való zuhanást nemcsak a politikai vezetés, de a lakosság többsége sem volt képes megemészteni, ezért nem volt más jövőképünk, mint Trianon revíziója. Az a második világháború elvesztéséig fel sem merült, hogy tudomásul vegyük Trianonban kiszabott határainkat. Fel sem merült a határokon túli magyarság sorsának más variációja, mint a területtel együtt történő visszatérés az anyaországhoz. Ebből fakadt az a kisebbségi politika, ami ugyan befogadta az elcsatolt területek arisztokráciáját és úri középosztályát, de a kisebbségi politika a rövidesen várható revízió kivárására szorítkozott.

A két háború közötti magyar történelem elhallgatott területe, hogy a megcsonkított ország politikájában milyen kiemelkedő szerepet kapott az elcsatolt terültekről menekült arisztokrácia és úri középosztály. Ők váltak a revizionizmus élcsapatává. Elég, ha arra gondolunk, hogy milyen fontos szerepet kapott a magyar politikában az erdélyi arisztokrata Bethlen István és Teleki Pál, a megyei életben pedig a menekült úri középosztály. Ez a réteg abban is felelős, hogy a dzsentri, feudális módszerekkel még a század eleji túlzásokon is túltett.

Azt máig nem vettük tudomásul, hogy a határok megváltoztathatatlanságának elismerése azt is jelentené, hogy az utódállamokban élő testvéreink sorsát újra kell gondolni.

Amennyire természetes volt a két háború közti politikának, ami a revízióra épült, hogy a határon túliakat helyben maradásra biztassák, ez az elvárás annyira anakronisztikussá vált velük szemben, ha a területek visszacsatolásról végre lemondtunk. Aki a határokon túli magyarokat a helyben maradásra biztatja, az akkor is bízik a visszacsatolásban, ha ezt nyíltan tagadja.

Ez az ellentmondás a szocialista évtizedek alatt el volt takarva. Akkor a hatalom sem a magyar kisebbségek elnyomását, sem az esetleges hazatelepülést nem vethette fel. A kisebbségi kérdést a szomszéd államok belügyének tartotta. Akár a magyarságuk megmentése érdekében, akár anyagi nyomoruk miatt hozzánk jönni kívánókat pedig durván elutasítottuk. Minden magyar maradjon ott, ahol éppen van.

A rendszerváltás óta az összes pártunkat ennek a lélektelen és hazafiatlan politikának az ellenhatása jellemzi. A határon innen nagyon fontos állami feladat lett a határon túl élő magyarok sorsa feletti őrködés, az ottani magyarok feladata azonban változatlanul a helybemaradás, és lehetőleg hozzánk ne jöjjenek, mert az már egy kicsit hazaárulás.

Ezt a politikát jellemzi:

Antall József magát 15 millió magyar miniszterelnökének tekintette, de hallani sem akart arról, hogy ötmillió magyar ott élhessen, ahol ő a miniszterelnök. Ő mint történész megfeledkezett arról, hogy a Trianon előtti magyar kormányok nem is tudtak elképzelni nagyobb hazaárulást annál, hogy az erdélyi románok a bukaresti román miniszterelnököt tekintsék kormányfőjüknek. Pedig akkor már egyre bővebben voltak ilyen elvakult erdélyi román soviniszták. Ne is beszéljünk az önállóságot követelő horvátokról, a Szerbiához húzó szerbekről, a csehekhez csatlakozni kívánó szlovákokról. Ráadásul a történelem az ő kívánságukat reálisnak minősítette, a mi kívánságunknak ma már nincs az európai politikát alakítók körében külső támogatója. A két háború közötti magyar revizionizmus még támogatót láthatott a náci Németországban, de végül erre is csak ráfizettünk.

Orbán Viktor és pártja arról beszél, hogy a mi esetünkben más az országhatár, és más a nemzet határa. Ezt éppen a napokban az Akadémia történésze, pártállására nézve szocialista elnöke is igyekezett tudományos köntösbe öltöztetni. Őket nem zavarja, hogy ezzel a filozófiánkkal Nyugat-Európában is egyedül állunk. Ilyet csak két nép mondhatott és valósított meg: a német és a zsidó. De mindkettő nemcsak felhívta nemzettársait a hazatelepülésre, hanem azt igen jelentős anyagi eszközökkel is támogatta. Mi csak felhívunk, de a hazatelepülést elítéljük.

Érdemes figyelembe venni, hogy a Monarchia fejlődésében élenjáró másik két nép, a német-osztrák és a cseh esetében jóval később merült fel az önálló nemzeti állam igénye.

A németek

A németek általában, és köztük is elsősorban az osztrákok, olyan előnyös politikai és gazdasági helyzetet élveztek, amin nem akartak a nemzeti államuk szervezésével változtatni. Érdekes módon a Monarchia szétesése után az osztrákok vették leginkább tudomásul a megváltozott politikai adottságokat, és körükben szinte hangja sem volt a háború előtti hatalmi viszonyok visszaállításának. Rádöbbentek arra az igazságra, hogy nem jár számukra előnnyel, ha a többségében náluk kevésbé fejlett, vegyes kultúrájú és nyelvű népekkel közös birodalmat alkotnak. Ezt az osztrákok szinte egésze felismerte, közülük csak egyetlen híve maradt a Monarchia feltámasztásának, a császári család mohikánja, Habsburg Ottó, aki sehol sem népszerű, kivéve Magyarországot. Nálunk ugyanis a régi rendszer hívei számára még az osztrák császár is jobb, mint a megcsonkított ország tudomásulvétele. Az osztrákok ismerték fel Európában először, hogy nem érdemes birodalmat birtokolni. Erre ugyan maguktól nem jöttek volna rá, de az ostoba vezetőik által provokált háborút követő rendezés kész helyzet elé állította őket. Utána azonban nem akartak revíziót, sokak közülük inkább a náluk is fejlettebb és gazdagabb német rokonokkal való közös államiságot. Ezért csatlakoztak határtalanul lelkesen a náci Német Birodalomhoz. A második világháború után viszont annyira elfogadták a kisállami állapotot, hogy még az EU-n belül sem akarnak német egységet látni. Ehhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy közben gazdasági téren is utolérték Németországot.

Az osztrák példából az a levonható tanulság, hogy Közép-Európában a századfordulón meglévő arányokhoz képest az a nép járt a legjobban, amelyik következetesebben lemondott a más népek feletti uralkodásról. Az osztrákoknak a Monarchia népeinek átlagához képest háromszorosára nőtt az életszínvonaluk, a magyaroknak, a cseheknek és a szlovákoknak kissé csökkent, a többi népnek pedig megfeleződött, a nem államalkotó német és zsidó kisebbségek pedig számban szinte megsemmisültek, a relatív életszínvonaluk pedig összeroppant. Azt, hogy az osztrákok voltak Közép-Európa egyetlen bölcs politikusai, az a tény igazolja, hogy ők az egyetlen nép a térségben, amelyik sikerrel zárkózott fel a nyugat-európai élvonalba.

A szudétanémetekben, a Kárpát-medencében élő svábokban és szászokban csak a nácik nacionalista őrülete ébresztette fel a nacionalizmust. Trianont ők először inkább negatív, mint pozitív fejleményként élték meg. Nekik jobb volt a Monarchián belül a lakosság többségével szembeni kulturális és civilizációs fölényükkel szétszórva, mint a még elmaradottabb utódállamokban élni. A nácikkal való szövetkezésük következménye lett, hogy létszámuk a térségben mára a korábbi tizedére csökkent. Hozzá kell azonban tenni: a Monarchia német népei az első világháború előtt legalább 50 százalékkal a közép-európai átlag felett éltek. Ez a két háború között kissé csökkent. A kitelepítés óta régi-új hazájukban azonban négyszeresére nőtt.

A tanulság: a közép-európai népek közül kettőnek, a zsidónak és a németnek, vagyis az itt legjobban élőknek kellett megjárni az élet poklait, de a fennmaradtak ma legalább négyszer jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Ha nem irtják és üldözik el őket, ők itt maradnak, de az életszínvonaluk a mainak legfeljebb a negyede lehetett volna.

A csehek

A cseheknél egyrészt a történelmi múltjuk, másrészt a Monarchián belül élvezett gazdasági fölényük miatt az olaszoknál és a magyaroknál később ébredt fel a saját nemzeti állam igénye. Nekünk, magyaroknak végre fel kellene számolnunk egy történelmi illúziót: azt, hogy Szent István nem a császártól, hanem a pápától kérte a koronát, a történelem későbbi folyamata egyértelműen és minden tekintetben pozitívan igazolta. Ezt sok tekintetben cáfolja a csehek történelme. A csehek döntése, hogy a császártól kérnek koronát, és ennek ellenében a mindenkori cseh király a Német-Római Császárság választófejedelme lett, aligha bizonyult rosszabb döntésnek, mint Szent Istváné. Ennek a kérdésnek az eldöntése azon múlik, hogy minek alapján ítéljük meg e két döntés eredményét. Ha a király politikai függetlensége és az állam területének a nagysága volna a döntő szempont, akkor a csehek kétségkívül rosszul döntöttek. E tekintetben is támaszthatók ugyan kétségek, mert a cseh királyok századokon keresztül függetlenebbek voltak, mint a magyarok az idegen királyok uralkodása alatt. Ráadásul ezer év után ebben a tekintetben is a csehek jutottak többre, mivel államuk ma is az eredeti határai között található, vagyis kitölti a Cseh-medence egészét, a magyar állam pedig ma már a Kárpát-medencének harmadát sem birtokolja.

Még szomorúbb a pápa melletti döntés eredménye abból a szempontból, hogy ezer éven keresztül a nagy nyugati szomszéd inkább ellenségünk, mintsem barátunk volt. Mohács után, vagyis az ezer év második felében az osztrák császársághoz tartoztunk, ugyanúgy, mint Csehország, azzal a különbséggel, hogy néha nekünk volt nagyobb a formai önállóságunk, aminek aligha vehettük hasznát.

Az összehasonlítás egyenlege akkor a legrosszabb, ha az állam polgárosodását, a nép életszínvonalát és kultúráját vetjük össze, vagyis a Nyugathoz való közelséget. A cseh társadalom mindig nyugatosabb, fejlettebb volt, mint a magyar. Természetesen a korona kérése nem az egyedüli, még nem is a legfontosabb alakítója volt a két nép sorsának. A legfontosabbat még mindig nem merjük kimondani: a mi társadalmi fejlődésünk azért volt a csehekénél lassabb, mert mi mindig a magyarok lakta területnél sokkal nagyobbat akartunk, és sikerült, birtokolni. A cseh állam lakosságának négyötöde mindig cseh volt, a Magyar Királyságban a magyarok soha nem érték el a lakosság felét.

A zsidóság

A századfordulóra a zsidóság lett a Monarchia másik gazdag kisebbsége. Ők ebben a térségben megtalálták a maguk Amerikáját, két-három generáció alatt a legszegényebből nemcsak a Monarchia, de egész Közép-Európa leggazdagabb etnikuma lettek. Ez nemcsak nekik volt óriási eredmény, de az itt élő minden nép számára is. Példátlan sikerüket a térség államalkotó népei azonban megirigyelték, és kiirtásukhoz buzgón asszisztáltak a náciknak a kiirtásukhoz. Nem vették tudomásul, hogy a zsidóság bevándorlása és viharos felemelkedése az érintett népek mindegyikén segített. Mára ez a kisebbség szinte eltűnt, leginkább nálunk Magyarországon, és főleg Budapesten, marad meg, de ott is talán csak az ötöde.

A Magyar Királyság népeinek sorsa

Mi a Monarchián belül az átlagot jelentettük. Ma is ennek a térségnek az átlagán vagyunk. De erről majd később. Egyelőre nézzük meg az utódállamok népeinek sorsát.

A szlovákok hozzánk viszonyítva száz éve is szegényebbek voltak, máig is azok maradtak. Valljuk be, hogy ők jobban jártak Trianon után a csehekkel, mint velünk jártak volna. Nekünk nem lett volna velük szemben sem szándékunk, sem pénzünk a hasonló nagyvonalúságra. Számunkra is tanulságos példa az, hogy a szlovákok nem lettek hálásak a nagy segítségért. Mi sokszor tettünk szemrehányást a szlovákoknak azért, hogy tőlünk a csehekhez pártoltak. Valljuk be, hogy Trianon előtt keveset tettünk annak érdekében, hogy velünk szemben a szlovákok hálára legyenek kötelezve. Ez esetben is beigazodódott: az alamizsnáért sem hála, sem siker nem várható.

A Trianon utáni rendezés a horvátok számára is kedvezőtlennek bizonyult. Ez is megkívánja az elemzést.

A nyelv nem bizonyult jó politikai kötőelemnek

A XIX. századi nemzeti romantika és a nemzetközi politika a népek közötti nyelvi rokonságot tartotta elsődlegesnek, a kulturálisát figyelembe sem vette. A Versailles-ban és Trianonban diktált rendezés azon alapult, hogy minden nagyobb népnek legyen önálló nemzeti állama, a kisebbeket, az önmagukban várhatóan életképteleneket pedig a nyelvi rokonság alapján kell közös államba foglalni. Ezt a felfogást az indokolta:

a. A franciák maguk is a közös nyelv megteremtésével hozták létre a nemzeti államukat.

b. Az Egyesült Államoknak a közös nyelv alapján sok-sok kultúrájú népet sikerült egységes nemzetté kovácsolnia.

c. Az angolok azt érezték, hogy az íreket, a skótokat, a walesieket azért tudták államukban tartani, mert elvették a nyelvüket.

d. A megelőző fél század két nagy államszervezési sikere, a német és az olasz egység lényegében nyelvi közösségen, és nem kulturális rokonságon alapult.

Azóta már kiderült, hogy ezek a nyilvánvalónak tűnő tapasztalatok nem jó tanácsadók voltak.

a. A francia nemzeti állam máig nyögi, hogy a közös nyelv több kultúrát takar. A dél-franciák mediterránok, a Párizs környékiek frankok, a keletiek germánok, a bretonok angolszászok. A francia állam beteges egységesítése ellenére az ország vegyes kultúrájú maradt, az egységes kormányzási módszerek nehezen húzhatók rá azokra, akikre nem szabódott.

b. Az Egyesült Államok sok kultúrát összeolvasztó sikere elsősorban azzal magyarázható, hogy az oda vándoroltak elszakadtak eredeti kulturális gyökerüktől, ott a különböző kultúrák népei nem láttak egymásban nemzeti ellenséget. Ilyen helyzetben könnyen elfogadhatóvá vált minden bevándorolt etnikum számára az, hogy az új haza nyelvét vegye fel, és a behozott anyanyelvet könnyen feladja. Bebizonyosodott, hogy a különböző kultúrák békés egymás mellett élése, sőt egymást megtermékenyítése csak ott valósulhat meg, ahol egyformán az új környezetben találkoznak. A jelenkorban élhettük meg, hogy az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Ausztráliában élő balkáni népek egymásban a testvért, a kulturális és nyelvi rokont látják, egymást segítik, az őshazában azonban egymást középkori módon irtják.

c. Az angolok rövidesen a párizsi békék után kénytelenek voltak megadni az íreknek a nemzeti függetlenséget. A skótok és walesiek pedig a közelmúltban léptek a korábbinál nagyobb politikai függetlenség útjára, annak ellenére, hogy a nyelvük szinte elhalt.

d. Ami a német és az olasz egyesülést illeti:

A német egység igazán nem Bismarck alatt, hanem csak Jaltának köszönhetően valósult meg. A poroszok által véghezvitt egyesítés azt jelentette, hogy a közép-európai porosz kultúra politikai és katonai téren ráült a más kultúrkörökhöz tartozó németekre. A nyugat-európai puritán kultúrát képviselő nyugati németség a gazdaságban ugyan továbbra is a motor szerepét játszotta, a déli németek pedig egészen a jelen század közepéig képtelenek voltak a gazdasági lépéstartásra, ők őrizték a humán kultúrát, míg a közigazgatásban, főleg a politikában és a hadseregben a porosz uralom vált jellemzővé. Ennek köszönhetően Németország politikáját a porosz külpolitikai és katonai szempontok határozták meg, a gyarmatszerzésre és az erőszakra épült akkor is, amikor a gyarmatok tartása már nem előny, hanem hátrány volt, és a katonai erőt a gazdasági, majd a tudományos erő határozta meg.

A németek hatékony állami egysége csak akkor valósulhatott meg, amikor a porosz területek nagyobb részét elcsatolták Németországtól, amikor a keleti térségben lakó németek nagyobb hányadát erőszakkal, majd békésen a maradék Németországba telepítették, amikor a tudományos és technikai forradalom hatására felértékelődtek a déli, individuálisabb kultúrát képviselő svábok, bajorok és osztrákok. Németország egyetlen közös kultúrájú állammá csak a XX. század végére lett.

Az olasz egység ma már 150 éves, mégis messze van a közös kultúrájú, azaz egészséges nemzeti államtól. E százötven év alatt az olasz állam erőinek jelentős hányadát emésztette fel a dél-olaszok felemelése. Ennek ellenére viszonylagos lemaradásuk nem csökkent, hanem nőtt. Az Újvilág országaiban az olaszok nem éreznek egymás között különbséget azért, mert délről, vagy északról jöttek. Az őshazában azonban egyre magasabb fal emelkedik közöttük.

e. Az ezredforduló végére aztán szétesett minden olyan állam, amit a nyelvi rokonság alapján hoztak létre, illetve amelyiket az imperializmusból örököltek.

A soknemzetiségű és sokkultúrájú Szovjetunió összeomlása után még az állami életre képtelen, ilyen tapasztalatokkal nem rendelkező népek is önálló államocskákat szerveztek.

A csehek és szlovákok házassága, amit annak idején az érintettek is akartak, a békét diktálók is jó megoldásnak tartottak, azonnal szétesett, amikor erre alkalom kínálkozott. A szlovákok már Hitler megszállását is lelkesen a kínálkozó önállósulási alkalomnak tekintették. A Szovjetunió megszállásának végével ismét megragadták az önállósulás lehetőségét.

Az első világháború után kitalált Jugoszlávia sem állta meg a történelmi próbákat. A nácik megszállása után a horvátok azonnal önálló államot alakítottak. A jugoszláv szocializmus addig tartotta össze őket, amíg Sztálinnal álltak szemben. A szocializmus összeomlása után a szlovének és a horvátok azonnal önálló államot hoztak létre. Bosznia, Hercegovina, Koszovó pedig példátlanul véres, egymást könyörtelenül pusztító háborúk során önállósodik.

A jelenkori történelem tanulsága: a közös vagy a rokon nyelv nem olyan kötőanyag, amivel közös államot lehet összetartani. A közös államiság a jelenkorban csak a közös kultúra alapján maradhat tartós és egészséges.

Erre a cáfolatként Svájcot szokták felhozni. Az igaz, hogy a múltban sem az eltérő kultúra, sem az eltérő nyelv nem akadályozta a közös államiságot. A XVIII. századot megelőzően nem is ismert a történelem egynyelvű államot. Ezt a kor tette nemcsak lehetővé, de indokolttá is:

1. Az ipari forradalmat megelőzően a lakosság többsége esetében a nyelvi kapcsolat még a szomszédos falvak között sem volt szoros. Akár egyetlen falu is századokon keresztül megélhetett a maga külön nyelvén az egészen más nyelvi környezetben is.

2. A katonai biztonság sokkal nagyobb integrációkat követelt meg, mint ami a nyelvi sokszínűség mellett kínálkozott.

A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban egyik feltétel sem áll fent. A közös nyelvre egyre nagyobb integrációkban van elkerülhetetlen szükség. A közös nyelv igénye bizonyos szűk körökre, azaz nem a népre vonatkoztatva már sokkal korábban is felmerült. A nagy politikai és a vallási integrációk, azokban elsősorban a klérus, kezdettől fogva közös nyelvre épültek. A Biblia csak a XVI. században, az egyházi szertarás pedig csak a XX.-ban fogadta el általánosan a közös nyelvet.

A közös nyelv a politikában, a vallásban, és ebből fakadóan a tudományokban egészen az újkorig nem valamely nemzet nyelve, hanem a latin volt. Ezt követte a diplomáciában és az európai arisztokrácia érintkezésében az első nemzeti nyelv, a francia. Ezeknek a közös nyelveknek az ismerete azonban csak egy szűk rétegre, a lakosság pár százalékára terjedt ki. Szélesebb réteg számára a közös nyelv igényét csak a modern gazdaság, a világméretű munkamegosztás támasztotta. Csak a modern társadalom ilyen.

Szinte rejtetten válik minden nyugati társadalom egyre inkább többnyelvűvé. Ez is először Svájcban valósult meg. A többnyelvű ország ugyan ma is tovább él abban az értelemben, hogy minden táj, szinte minden völgy lakossága egymás között a saját különös nyelvét használja, de ezen túl minden svájci tud németül, franciául és egyre többen angolul is. Svájc példájára hivatkozó magyarkodók elfelejtik hangsúlyozni, hogy ott az eredeti nyelv használata csak azért maradhatott fenn, mert mellette elsajátították a közös nyelveket is.

Sokkal újszerűbb az, ami Németországban valósult meg. Mindenki megtartotta az eredeti, törzsi német nyelvét, a szászt, a svábot, a bajort stb., de ez csak azért vált lehetővé, mert minden német megtanulta a közös német nyelvet is. Az utóbbit használják a kommunikációban, a közigazgatásban, az oktatásban, a tudományban, az eredetit pedig egymás közt.

Könnyebben megvalósult ez az Egyesült Államokban, Ausztráliában, ahol a közös angol nyelvet mindenkitől elvárják, de e mellett lehetőség van az eredeti nyelvek használatára is. Ezzel a lehetőséggel azonban egy-két generáció után önként felhagynak.

Lényegében ez a fejlődés iránya minden nyugati országban. A kisebbekben azzal, hogy az angolt, mint a jelenkor világnyelvét szinte mindenkinek beszélnie kell.

Nálunk egyáltalán nem tudatosul, hogy a mi kisebbségi politikánk még ma is az elmúlt századok útján, azaz a jelenkor szükségszerűségével ellentétes irányban jár. A kisebbségi magyarság nyelvét úgy akarja megőrizni, hogy az minden szinten használható legyen. Azaz legyen felsőoktatása, színháza, tudományos fóruma. Nem azt kívánjuk, hogy mindenki otthon használhassa az anyanyelvét, hanem azt, hogy a kisebbség nyelve legyen az ország nyelvével egyenrangú. Azt, hogy ez az igény mennyire irreális, fel sem mérjük. Pedig csak a nemzetközi tapasztalatokra kellene gondolni:

A bajorok, a svábok, a szászok nem azt követelik, hogy legyen saját nyelvű kommunikációs csatornájuk, egyetemük, színházuk. Ezeket az igényeket a közös német nyelven elégítik ki. Ők csak arra büszkék, hogy egymás közt az anyanyelvükön beszélnek.

Az Egyesült Államokban a sok tízmillió spanyol anyanyelvű nem saját nyelvű középfokú és egyetemi oktatást akar. Még alapfokút sem. Megelégszik a maga konyhanyelvével. A piac úgyis alkalmazkodik hozzájuk annyira, mennyire ez gazdasági érdeke. A spanyol nyelvű környezetben a kereskedelem, a közlekedés természetesen kétnyelvű. De ezt nem azért teszi, mert a törvények megkövetelik, hanem azért, mert érdeke.

A két példa azért fog eltérő eredményre vezetni, mert különböző a két kiindulási helyzet. A németek törzsi nyelve sokáig élni fog, mert történelmi gyökerekkel tapad a tájhoz, mert az adott területen történelmi múltja van. Az Egyesült Államokban azonban a harmadik generáció már nem ismeri az eredeti nyelvet, angol anyanyelvűvé válik. Ezt a különbséget a külföldön és a történelmi Magyarország területén élők esetében mi is tapasztaljuk. A Nyugatra kivándoroltak esetében már az is nagyon ritka, hogy a második generáció tud magyarul. Az utódállamokban élő magyarok legalább 90 százaléka Trianon után, azaz mint a negyedik elszakított nemzedék is híven őrzi a nyelvét. De közülük mindenkinek meg kellett tanulni az állam nyelvét, ha fel akart emelkedni.

A kisebbségi nyelvhasználatnak nem az a célja, hogy az anyanyelven lehessen boldogulni, hanem az, hogy az ne haljon el. A boldoguláshoz mindenütt szükség van az állami nyelv tökéletes elsajátítására, sőt egyre inkább a világnyelvre is. Az utóbbi különösen akkor elengedhetetlen, ha az állam nyelve nem világnyelv.

Mikor marad fenn a kisebbség?

Erre a kérdésre is a gyakorlati tapasztalat ad választ.

1. Egy kisebbség csak ott maradhat fenn, ahol történelmi gyökerei vannak. Ez nem elégséges, de szükséges feltétel. Nem találunk példát arra, hogy a bevándorló nép több generáción keresztül megtarthatná a nyelvét. De még az sem fordul elő, hogy ezt az igényt a demokráciák támogatnák.

Gondoljunk arra, hogy ma Németországban mintegy ötmillió török anyanyelvű ember él. Fel sem merül, hogy számukra minden szintű török iskolarendszert építsenek fel. A német nyelv megtanulását mindenkitől elvárják.

Franciaországban is hasonló a helyzet az arabokkal. A franciák különben is több száz éve betegesen türelmetlenek az egységes francia nyelv elvárásában.

Az Egyesült Államokban és Ausztráliában az angol nyelv tudása általános követelmény. Ezekben az országokban két generációnál tovább egyelten bevándorolt etnikum nyelve sem él.

2. A befogadó ország népénél fejlettebb civilizációjú nép gyorsabban elveszti eredeti nyelvét. Ezt a magyar történelem is fényesen igazolja. A zsidók és németek nyelvi elmagyarosodása nagyon gyors volt. Közöttük szinte elő sem fordult, hogy nem tudtak magyarul azok, akik ki akartak emelkedni az elmaradottságból. Ezzel szemben a magyarságnál elmaradottabb, főleg kevésbé iskolázott népek elmagyarosodása mindig csekély mértékű volt. Ez alól csak a sokáig nomádkodó cigányság volt a kivétel. Az ő esetükben életformájuk követelte meg környezetük nyelvének ismeretét.

3. A fejlődésre már megérett népek, ha olyan országban élnek, ahol a környezet náluk is fejlettebb, akkor gyorsan beolvadnak, elvesztik az anyanyelvüket. Ezt bizonyítja a burgenlandi magyarság gyors beolvadása.

4. A reálszakmák képviselői, általában a polgárok többsége még akkor is az állam nyelvén képezze magát, ha ez elkerülhető volna. Az iparos, a kereskedő, a közgazdász, az orvos, a mérnök akkor boldogul jobban, ha az állam nyelvét magas szinten képes használni. Ezért a reálszakmák képzését kisebbségi nyelven erőltetni ostobaság. Márpedig a kisebbségek anyagi felemelkedése érdekében ezek, és nem a humán képzettségek a jobban kamatoztathatók.

A befogadás formái

A fentiekből következik, hogy a mi népesedési gondunk már jó ideje Nyugat-Európáéval azonos: fogyatkozunk. Ezért fontos annak elemzése, milyen népességbefogadás milyen következményekkel jár.

Hogyan védekezett a népessége csökkenése ellen néhány nyugat-európai ország?

a. A volt gyarmattartók hazatelepítették állampolgáraikat. E tekintetben a hollandok jártak az élen. Aligha vitatható, hogy az ilyen hazatelepítéseknek mindig sokkal nagyobb volt a pozitív hatása, mint a költsége. Az ilyen költségek és hasznok szembeállításától úgy fél a kisebbségi sorban élő magyarok ügyét sajátjának tekintő politika, mint az ördög a tömjénfüsttől.

b. Befogadták a kisebbségből kiüldözött honfitársaikat, sőt az ilyenek hazatelepítését jelentős anyagi támogatással is serkentették.

E tekintetben Németország járt az élen. Ennek az országnak ma közel tízmillió olyan német lakosa van, aki és akinek a szülei korábban Közép- és Kelet-Európában éltek kisebbségben. A hazatelepítésnek ez a formája óriási eredményeket hozott. A német gazdasági csodának és az azt követő dinamizmusnak ezek a németek az élharcosaihoz tartoztak.

A másik hazatelepítő nép a zsidó volt. Izrael annak köszönheti stabilizálódását és sikereit, hogy nem rettent vissza a külföldön élő zsidóság hazatelepítésével járó áldozatoktól.

Annál aligha lehet elképzelni jobb befektetést, mint hazahozni az évszázadokkal korábban elvándorolt testvéreket.

c. Dél-Európából, a Balkánról, Törökországból és Észak-Afrikából olcsó munkaerőt importáltak. Ezt a gyakorlatot különösen Németország és Franciaország követte a háborút követő újjáépítés és az ipari fellendülés során. Ma már világos, hogy hibás volt ez a betelepítési politika. A törökök és arabok milliói generációkon keresztül is olyan idegen test maradnak, léte, lassú integrálódása sokkal többe fog kerülni, mint amennyit kezdetben az olcsó munkaerő importja hozott. Ebből a betelepítésből mindmáig nem vonták le a nyilvánvalóvá vált következtetést: Ha egy fejlett ország olyan munkaerőt hoz be, amelynek idegen a kultúrája és alacsony a képzettsége, azaz igénytelen feladatok vállalásával is megelégszik, ezzel kevés haszon ellenében aránytalanul nagy terheket vállal.

A fentiek alapján fel lehet állítani a betelepítések minőségi rangsorát:

1. Még a nagyon fejlett és nagy lakosságsűrűségű ország számára is óriási előnyökkel jár, ha a saját etnikumához tartozó kisebbségben élő honfitársait telepíti haza. Az ilyen hazatelepítés nem lehet olyan drága, hogy ne hozná meg a költségei sokszorosát. Az ebbe a kategóriába tartozó hazatelepítés természetesen akkor a legnagyobb hatékonyságú, ha a hazatelepülők iskolázottsága magas. De a legalacsonyabb képzettség esetén is lényegesen nagyobb a haszon, mint a költség. Erről győz meg a holland, a német és a zsidó gyakorlat. Éppen Izrael példája bizonyítja azt, hogy a hazatelepítés még akkor is hatékony, ha az érintett réteg képzettsége alacsony, a kulturális eltávolodás az évezredes izoláció miatt nagyon nagy. Gondoljunk az Etiópiából, Irakból, Marokkóból hazatelepítettekre.

2. A befogadás akkor is mindig előnyös, ha az érintettek azonos kultúrkörhöz tartoznak, és képzettségük megközelíti a befogadó ország átlagát. Ennek bizonyítéka az Egyesült Államok életében az, hogy a nyugat-európai bevándorlók mindig a nagyon sikeresek közé tartoztak. Egészen addig, amíg a képzettség nem vált a munkaerő minőségének elsődleges tényezőjévé, az európai és főleg a nyugat-európai bevándorlók sikere általánosnak volt tekinthető.

3. Az ezredforduló közeledtével a befogadó ország átlagát meghaladó képzettség a betelepülés hatékonyságának garanciájává vált. Nincs olyan ország, amelyiknek nem származna előnye abból, ha a kiváló minőségű, azaz a magasan képzett munkaerőt befogadja. Ma a szellemi értékek becsalogatása az országba az erősek és gazdagok kizsákmányoló gyakorlatának a legfontosabb formája. Ebben az Egyesült Államok jár az élen. A közgazdászok azon siránkoznak, hogy milyen nagy ennek az országnak a külkereskedelmi deficitje, de elfelejtik hozzátenni, hogy évente ennél nagyobb értéket csalogat be a szellemi elit importja révén. Ezen az alapon vált az Egyesült Államok és Kanada hatékony importjává a Távol-Keletről beengedett magasan képzett és magas képzettségre törekvő munkaerő.

Ezzel be is fejeződött az állam számára kedvező befogadási lehetőségek sora. Ez után következnek azok, amik a jelenkor viszonyainak nem felelnek meg. Ők egyetlen csoportba foglalhatók össze:

Nem előnyös befogadni az olyan munkaerőt és hozzátartozóit, akik más kultúrkörhöz tartoznak, más az anyanyelvük és viszonylag képzetlenek. A kedvezőtlen hatás annál nagyobb, minél idegenebb a kultúra és minél alacsonyabb a képzettség.

Százötven év alatt a Monarchia legfejlettebb népeinek sorsa nagyon eltérően alakult.

Az észak-olaszok voltak a leggazdagabbak, és mára Európa leggazdagabbjai közé emelkedtek.

Az osztrákok voltak a legszegényebb németek, alig voltak gazdagabbak a Monarchián belüli átlagnál, ma ők is a leggazdagabb európaiak közé emelkedtek. Ők lettek az egyedül igazán sikeres közép-európai nép.

A szudétanémetek, a magyarországi szászok és svábok az átlagnál gazdagabbak voltak, az évszázados térségeikből mára szinte eltűntek, többségükben erőszakosan kitelepítették őket, illetve visszavándoroltak az őshazába. Ők is ennek köszönhetően zárkóztak fel a nyugat-európai élvonalba.

A zsidóság megmaradt közép-európai töredéke főleg az Egyesült Államokba vándorolt, és mára egy részük a világ leggazdagabb diaszpórája lett, más részük végre új hazát alapíthatott.

A fejlettek körén belül a csehek bizonyultak a legkevésbé sikeresnek. A századforduló idején az életszínvonaluk közel nyugat-európai, a közép-európai átlag kétszerese volt, Trianon után is tartotta a nyugat-európai szintet. A második világháborút követő rendezés során ők is szovjet gyarmattá süllyedtek. Ennek következtében visszaestek. Ez mutatja, hogy a századforduló idején életszínvonaluk az osztrákok másfélszerese volt, most legfeljebb annak és a nyugat-európainak a negyede.

A revízió lehetőségét mi számoltuk fel

Trianon után még az okos politikus is azt hihette, hogy van lehetőség olyan határrevízióra, ami az ott élő népesség szabad akarata alapján történik, vagyis a többségben magyarok lakta területek visszakerülhetnek az anyaországhoz. Sajnos kevés volt annak idején az ilyen okos politikus. A magyar politikai élet minden, a hatalomhoz közel jutott árnyalata, és sajnos a közvélemény óriási többsége is a vagy mindent, vagy semmit elve alapján állt. Hitler döntőbírói ítéleteit is csak mint ideiglenes félmegoldásokat fogadtuk el. Nem akadt olyan politikus, aki fel merte volna vetni, hogy számunkra nemcsak elfogadható, de a legjobb megoldás is az, ha az etnikai határok mellett húzzák meg a politikai határokat is. Valljuk be, hogy ilyen politikus nemcsak azért nem volt, mert nem akadt olyan okos politikus, aki ezt képes lett volna belátni, mert az ilyen azt is belátta volna, hogy a reális revízió a közvélemény szemében is hazaárulásnak számítana. Ebből fakad: abban, hogy a második világháború után sem az etnikai határok mentén húzódnak az országhatáraink, nemcsak a két háború közötti politika illetékesei a felelősek, hanem a magyar nép szinte egésze is. Erre sovány mentség az, hogy a népet félrevezették, nem tárták fel előtte a reális lehetőségek határait, tehát csak a félrevezetők felelősek. Ezen az alapon a német nép sem volna felelős a nácizmus bűneiért, hiszen az óriási többségével sikerült elhitetni, hogy embertelen rendszerük jó úton jár.

Az etnikai határok alapján húzott határokat nemcsak az utódállamok, de a magyar közvélemény sem fogadta el. Ennek a lehetőségét mi játszottuk el egyrészt azzal, hogy a határrevíziót nem demokratikus úton, népszavazással kívántuk eldönteni, hanem egyrészt követeltük a nem magyarok lakta területek visszacsatolását is, másrészt azzal, hogy nemcsak az utódállamokkal, hanem a nyugati demokráciákkal szemben folyó háborúban Hitlerrel szövetkeztünk. Ma is feléled az a politika, amely a mi háborús részvételünket azzal menti, hogy Sztálin ellen harcoltunk. Arról máig mélyen hallgatunk, hogy a Hitlerrel való szövetség eleve azzal járt, hogy a háború elvesztése esetén szó sem lehet Trianon revíziójáról. Tehát mi nemcsak Sztálin ellen harcoltunk a második világháborúban, hanem minden lapunkat a Hitler győzelmére tettük. Semmit nem tettünk annak érdekében, hogy arra az esetre is maradjon kártyánk, ha esetleg nem Hitler győz. A mi politikánk a nyugati demokráciák pusztulására volt felépítve. Ez alól nincs mentség, ennek a politikának az volt a szükségszerű következménye, hogy Trianon indokolt revíziója fel sem merülhetett.

A revízió érdekében mit és hol rontottunk el?

Mint középiskolás diák tiltakoztam a bécsi döntések ellen, mert az számomra hullagyalázásnak, azaz mélyen erkölcstelennek tűnt.

A nácik fasiszta imperializmusa melletti szövetségesnek szegődtünk a cserbenhagyott, demokratikus Csehországgal szemben. Ha mi akkor nem Hitler kegyeit keressük, hanem arra kérünk a szorongatott helyzetben vergődő cseh kormánytól nyilatkozatot, hogy a háború után a Népszövetség felügyelete alatt népszavazást tartunk az általunk igényelt területeken, akkor ezt még a nyugati, azaz a végül nyertes demokráciák is örömmel elfogadták volna. Azt, hogy betartották volna-e, utólag lehet vitatni, de azt nem, hogy csak akkor lehetett volna érvünk a Csehszlovákiával szembeni revízióra. Ez annál inkább indokolt feltételezés, mivel a szlovákok minket is túllihegve lettek Hitler szellemi és tényleges szövetségesei.

Erdély magyarok lakta részét is megtarthattuk volna, ha nem üzenünk hadat a Szovjetuniónak és a demokratikus nyugati hatalmaknak. Ebben a tekintetben is akkor lett volna érvünk, ha a fasiszta Romániánál kisebb buzgalommal szolgáltuk volna Hitler érdekeit.

Árulást követtünk el Jugoszláviával szemben, mivel a közvetlen előtte velük megkötött örök barátsági szerződést indok nélkül felrúgtuk és a náci csapatok után vonulva "hősiesen" megszálltuk Bácskát. Jugoszláviával szemben nem lehetett volna jó pontokat szerezni a háború során, de ez nem indokolja, hogy nagyon rossz pontokat gyűjtsünk. Bácska visszacsatolására tehát akkor sem lett volna reális lehetőségünk, ha okos politikát folytatunk.

Mindhárom esetben még azon lehet vitatkozni, hogy nekünk jogosan jártak azok a terültek, mert azokat jogtalanul vették el, de azon nem, hogy a revíziót jogosnak érzők ostobán akarták érvényesíteni a jogainkat. Ma is az a meggyőződésem, hogy mi számoltuk fel azt a lehetőséget, hogy a Trianonban elcsatolt azon területek, amelyekben a magyarok voltak többségben, visszakerülhessenek az anyaországhoz. Sajnos a legtöbb politikus ezt ma sem érti meg, és a felelősség vizsgálatának kérdését nem is hajlandó felvetni. A mai politikusok között is sokan vannak azok, akik a Hitlerrel való bűnös szövetségünket azzal akarják menteni, hogy mi már akkor következetes antikommunisták voltunk, akik előre láttuk, hogy eljön majd a hidegháború ideje, hogy mi már akkor is tudtuk, hogy Hitler és Sztálin rendszere között nincs minőségi különbség. Ezek a politikusok ma sem látják, hogy Sztálin nélkül Hitler sem volt legyőzhető, és aki Hitler szövetségeséül szegődött, az a nyugati demokráciáknak üzent hadat. De ne is a két diktatúra minőségének összevetésén vitatkozzunk, hanem azon, hogy a magyarok lakta területek visszaszerzése érdekében mi lett volna az eredményesebb út. Ha ezt valaki tisztességesen végiggondolja, akkor nem vetheti fel azt, hogy okos politika volt-e a bolsevik sátán ellen a náci sátánnal szövetségre lépni és a nyugati demokráciák pusztulása érdekében hadat viselni, százezrek életét odadobni.

Aki még ma sem látja be, hogy a Trianonban bennünket ért igazságtalanság nem az utódállamok létrehozása, hanem a többségében magyarok lakta területek elszakítása, az eleve képtelen az elmúlt század történetének reális elemzésére, és még kevésbé a reálpolitikára. Amennyiben elismerjük, hogy Trianon után csak a többségben magyarok lakta területekre volt jogos igényünk, akkor azt is be kell látni, hogy ennek érvényesítésére lett volna lehetőségünk, csak ezeket a fasisztabarát politikusaink eljátszották.

Ma már minden területi revízió illúzió. Ezt nyíltan még azok a magyar politikusok sem tagadják, akik képtelenek ennek tudomásul vételére. Ők legfeljebb azok rehabilitálásán fáradoznak, akik a kínálkozó alkalmat eljátszották.

Mi a teendőnk?

Ma már nagyon naiv az a politikus, aki a határok megváltoztathatóságát tekinti kiindulási alapnak. Ebből fakadóan a határon túli magyarságot illetően csak két álláspont lehetséges:

1. Helytállás ott, ahol élnek. Ebben az anyaország azzal segít, hogy harcol az ottani kisebbség jogaiért és a fennmaradáshoz kulturális és pénzügyi támogatást nyújt. Ez a politika jó esetben is csak abban reménykedhet, hogy a magyarság fogyását lassítani képes, de a megállítása teljesen reménytelen marad. Minél fejlettebbek lesznek az utódállamok, annál gyorsabb asszimilációra kell számítani. A társadalmi és gazdasági fejlődés ugyanis szükségszerűen a reálgazdasági szakmák térhódításával és a lakosság országon belüli mobilitásával jár.

Ha a kisebbségben élő magyarok egyre nagyobb hányada lesz reálértelmiségi, mérnök, közgazdász, orvos, vállalkozó, azaz a szó jelenkori értelmében polgár, azt fogja jelenteni, hogy képzettsége megszerzéséhez és főleg hasznosításához elsősorban az állam nyelvére lesz szüksége.

Minél fejlettebb egy gazdaság, annál nagyobb a lakosság térbeli és szakmai mobilitása. A helyben maradás csak addig maradhat jellemző, amíg a mezőgazdaság köti le a lakosság munkaerejének többségét. A társadalom gazdasági fejlődésével azonban az jár, hogy a kisebbségi magyarok egyre kisebb hányada, belátható időn belül legfeljebb tizede, lesz képes a mezőgazdaságból megélni. Márpedig a paraszti életforma feladása azzal jár, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada lesz városlakó, illetve városba bejáró dolgozó. Romantikus kisebbségi politikusaink nem merik bevallani, hogy az ő politikájuk csak addig nem válik nyilvános csőddé, ameddig a kisebbségi magyarság elhagyott falvakban, primitív mezőgazdasági művelésből kénytelen megélni. A mai hivatalos kisebbségi politika csak azért működhet, mert az utódállamok hozzánk képest is nagyon lemaradtak, és ez a lemaradás a jövőben is folytatódni fog.

Bármilyen kegyetlen is az igazság, tudomásul kell venni: a jelenkor viszonyai között a kisebbségek mindenütt beolvadásra vannak ítélve, ha a gazdaság egészségesen fejlődik és közeledik a nyugat-európai politikai és gazdasági élvonalhoz. A kisebbségek annál tovább élnek, minél tragikusabb helyzetben vergődik az ország gazdasága. A jelenkor fejlett társadalmainak egyik vastörvénye ugyanis az, hogy növekszik a térbeli és a szakmai mobilitás, hogy egyre kevesebben élik le az életüket a szülőhelyükön. Ezt a kisebbséget helyben maradásra buzdítók is ellenőrizhetik, hiszen Magyarországon a soviniszta, majd szocialista utolsó évszázad után mára a lakosság hány százaléka maradt a szülőhelyén? Arányuk annak ellenére kicsi, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb gazdasági fékje a nagyon alacsony területi és szakmai mobilitás. Ennél is kisebb az utódállamokban és azokon belül még kisebb a magyar kisebbség körében. A szomszéd országokban a magyar kisebbség relatív megmaradása annak köszönhető, hogy az egyrészt hazafiúi kötelességből ragaszkodott a paraszti életformához, értelmisége pedig a humán szakmákhoz, azaz szembefordult a sikert kínáló úttal. Ha egy országban össze akarjuk hasonlítani az ott élő etnikumok gazdasági dinamikáját, nézzük meg azok területi és szakmai mobilitásának a sorrendjét, és nem fogunk tévedni. Ebből azonban az fakad, hogy a miáltalunk sugallt kisebbségi politika a fejlődés kihívásaival ellentétes irány követésére buzdít.

Bármennyire kegyetlen igazság, szembe kell nézni vele: ami jó a soviniszta kisebbségpolitikusoknak, az szemben áll a kisebbségek tagjainak anyagi és kulturális érdekeivel.

Ezt bizonyítja a kisebbségek sorsa a Kárpát-medencében is:

a. A XX. században eltűnt a térségből minden olyan kisebbség, amelyik képes volt a Nyugattal való lépéstartásra. Ennek a következménye az, hogy a tizedénél is kisebbre zsugorodott a zsidó és német etnikum.

b. Trianon után ott olvadt jelentéktelenné a magyar kisebbség, ahol az anyaországuk képesnek bizonyult a Nyugathoz való felzárkózásra. Ez történt a burgenlandi magyarokkal Ausztriában.

c. A kisebbségek viszonylag ott fogyatkoztak meg a legjobban, ahol a Nyugathoz képest fokozódó lemaradás ellenére eleve nagyobb volt, és nőtt a szomszédokhoz viszonyított fejlettség. A Magyar Királyság egykori területén a mai Magyarországon csökkent a legjobban a kisebbségek aránya. A Trianon utáni mintegy 15 százalékos, a cigányság nélküli kisebbség mára a tizedére csökkent. Ehhez képest a szomszéd államokban a magyarság részaránya jól tartottnak tekinthető.

d. Minél elmaradottabb az ország, a kisebbsége annál kevésbé asszimilálódik. Jellemző módon a kisebbségi elnyomás ellenére a magyarság száma Erdélyben és Kárpátalján csökkent kisebb mértékben.

e. A társadalomba legkevésbé beépülni képes, a legkevésbé iskolázott etnikum súlya nő. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a térség minden államában a cigányság részaránya gyorsan növekedett.

A fentiekből fakadóan a határon túli kisebbség fenntartása történelmi távlatban nem reális cél. Ezért a magyar kisebbségnek tervszerűen, fokozatosan fel kell kínálni a lehetőséget az anyaországba való áttelepülésre. Minden más megoldás illúzióra épül.

A szívem és a lelkiismeretem azt diktálja, hogy ne büntessük tovább a határon túli magyarokat azzal, hogy nekik nincs természetes joguk az anyaországba költözni, és ott egyenrangúként élni. Helyben maradásuk ugyanis nemcsak hosszú távon reménytelen, de nagyon kegyetlen büntetés is. Aki Ukrajnában marad, az már nemcsak negyedik generáción keresztül bűnhődött azzal, hogy az életszínvonala, a képzettsége az anyaországinak a felét sem éri el, hanem ráadásul ez a büntetés várhatóan a jövőben egyre súlyosabb lesz.

A hivatalos kisebbségi politika farizeus voltát mi sem bizonyítja jobban annál, ahogyan a nyugati magyarság hazatelepülését megkülönböztetve kezeli. Aki a Nyugatról tér haza, az hazafi, aki a szomszédos országokból: az többé-kevésbé hazaáruló, akinek a magyar bürokrácia mesterséges buktatóival kell megküzdenie. Magyarul: aki pénzt hoz, az hazafi, aki itt akar megélni, az élősdi.

A szívem fiatal koromtól fogva lázad minden olyan kisebbségi politikával szemben, amelyik a határon túliaktól azt várja el, hogy ők fizessenek a mi revizionista politikánkért. Őket az sem menti, hogy azzal nyugtatják saját lelkiismeretüket, hogy ők e kisebbségek boldogulásáért harcolnak, mert a helyben maradás és a siker nem egyeztethetők össze. A helyben maradás az anyaországi léthez képest mindenképen kudarc.

Minél többet foglalkozom társadalomtudománnyal, annál inkább beigazolva látom, hogy a reális elemzések is a szív igazsága mellett szólnak.

Az első érv: minden hazatelepülővel nemcsak népesebb, de gazdagabb is lesz az ország. A nagyon önzők és rövidlátók csak azt veszik figyelembe, hogy a betelepülőknek majd munkahely, lakás kell, azt nem, hogy minden új állampolgár maga is új munkahelyet, új államháztartási bevételt jelent. E század minden ténye azt igazolja, hogy dinamikusabban fejlődtek azok az országok, akik befogadtak, mint azok, akik kiengedtek munkaerőt. A nyugati kultúrkör két legnagyobb és legdinamikusabb országa, az Egyesült Államok és Németország e században a két legnagyobb befogadó. Ez az Egyesült Államokban még azzal magyarázható félre, hogy egy kontinensnyi nagyon ritkán lakott, háborút nyert, az egész világgazdaságból hasznot húzó országban bőven van élettér a befogadottak számára. Németországban azonban semmi alapja nincs ennek az érvelésnek. Termőterületre vetítve háromszor nagyobb a népsűrűsége, mint Magyarországnak.

A népsűrűség a jelenben, és a belátható jövőben még inkább nem hátrány, hanem előny lesz. A népsűrűség addig volt korlátozó tényező, ameddig a külterjes mezőgazdaság, azaz a kenyér és a hús szolgáltatta a lakossági fogyasztás nagyobb felét. Ma a gazdag országokban a fogyasztás értékének a tizedét sem teszik ki a feldolgozott alap-élelmiszerek, ezek megtermelése pedig a munkaerejének a huszadát sem köti le. Ma a nagy népsűrűség sokkal nagyobb előnnyel jár, mint amibe a lakosság élelmezése kerül. Az utóbbi ötven évben azok az országok gazdagodtak az átlagosnál gyorsabban, amelyeknek a klasszikus értelemben kisebb volt az életterük, egy lakosra vetítve kevesebb termőföldjük és ásványi kincsük van. Egy nemzet állampolgárainak a jövőjét már nem az ország nagysága, nem természeti adottságai, nem lakosainak száma, hanem azok kultúrája és műveltsége határozza meg. Ezért ideje volna annak, hogy a politika, a kisebbségi politika is, ezekhez az alapvetően megváltozott követelményekhez igazodjon.

Minden nemzet számára óriási előnyt jelent, ha olyan emberekkel gyarapodik, akiknek a felkészültsége és ambíciója meghaladja az átlagot.

A saját etnikumához tartozók befogadása több okból különösen előnyös:

a. A befogadottak lehetőleg azonos kultúrához tartozók legyenek. Ennek okán minden érintett magyar személy legalább kétszer annyit ér Magyarország számára, mint az azonos képességű, de más kultúrához tartozó. Itt kell arra rámutatni, hogy az idegen kultúrából való bevándorlók értéke negatív, vagyis generációkon keresztül többe kerülnek, mint amennyit hoznak, ha a képzettségük nem haladja meg jelentősen a befogadó ország átlagát. A modern társadalom egyik új jelensége, hogy a kulturális szempontból idegenek értéke csak akkor nem negatív, ha magas a képzettségük és kielégítő a nyelvtudásuk.

A befogadás szempontjából a kultúra nem annyira humán műveltséget, sokkal inkább értékrendet, fegyelmet, tisztaságot, pontosságot, megbízhatóságot, takarékosságot jelent.

b. A zökkenőmentes befogadás mindig pozitív erőket mozgósít. Ezt nevezte Max Weber Amerika-hatásnak. Az új hazájában a bevándorló lényegesen jobban mobilizálja pozitív vonásait, mint otthon tette volna. Az új, fejlettebb körülmények között szorgalmasabb, takarékosabb, minden szempontból rugalmasabb, mint otthon. Ma már ez nemcsak szubjektív megfigyelés, mint Weber esetében volt, hanem az adatok óriási tömegével alátámasztott tény is. Elég nekünk magyaroknak ebből a szempontból arra hivatkozni, hogy milyen sikeresen épültek be az első világháború előtt kivándorolt alig képzett szegényparasztok, akiknek az unokái az Egyesült Államok angolszász, germán és skandináv bevándorlóihoz hasonló teljesítményt értek el. Ennél is frissebb bizonyíték, ahogyan az 56-os fiatalok beváltak, és az átlagosnál is jobb teljesítményt nyújtottak.

Ebből következik: a határon túlról hazatelepülő magyarság már az első generációban is lényegesen többet hoz, mint a beépülésével járó társadalmi költség, ha a képzettsége megközelíti az anyaországi átalagot. Az ennél magasabb képzettségűek és az átlagnál rugalmasabbak betelepülése azonnal nagy előnnyel jár. A kisebb képességű és tudású rétegek betelepítése csak a második generációban hoz nagy hasznot.

A betelepülésre vállalkozó magyarok az ország jövője szempontjából az egyik legnagyobb kincset jelentik. Ezért kellene támogatni a hazajövetelüket. Tehát nemcsak erkölcsi kötelességünk mielőbb véget vetnünk annak az égbe kiáltó igazságtalanságnak, ami abból fakadt, hogy 80 évvel korábban melyik magyar testvérünk a határ melyik oldalára került.

Utószó

A Magyarok Világszövetsége tisztújításra készül. Az előzetes hírek aggasztóak. Eddig is súlyos, nehezen helyrehozható hibák származtak abból, hogy a Szövetség vezetőinek, főleg hangadóinak a többsége olyan humán értelmiségi, akinek a magyarságfelfogása nem nagyon fér bele a gyakorlatba. Ez elsősorban a hangadókra vonatkozik. A Tiszteletbeli elnök Tőkés László, aki mint püspök eleve nem lehet alkalmas arra, hogy akárcsak az erdélyi magyarság érdekeit reálisan képviselje, nem is szólva arról, hogy az új, tényleges elnöknek is sokan őt szeretnék.

Ideje volna végre általában, és különösen a kisebbségi politikában tisztázni, hogy az egyházaknak mi a politikai szerepe. Ebben a tekintetben a hazai politikában is szereptévesztésnek vagyunk a tanúi. Az egyház és az állam szerepét illetően, ellentétben a nyugat-európai gyakorlattal, nálunk nagy a keveredés. Az egyházi vezetőket ki kellene hagyni a politikából. Ez nemcsak az államnak, de az egyháznak is érdeke volna. A jelenlegi gyakorlat ugyanis ismét arra ösztönzi a felső klérust, hogy politikai babérokra pályázzon, ahelyett, hogy az egyházi életet igyekezne a gyakorlati élet követelményeihez igazítani. A hívek és az egyházak kapcsolata helyett a papság figyelme ma ismét a klérus és a politika kapcsolatának építése felé fordul.

Az anyaországbelinél is rosszabb az egyház és a politika kapcsolta a legnagyobb kisebbségű Romániában, ahol az egyház egyes vezetői a kisebbségi politika irányítását szinte a maguk privilégiumának tekintik. Ezt a politikát a legélesebben Tőkés László testesíti meg, akit nemcsak az anyaországi gyakorlat, hanem a jelenlegi kormányzat is erősen támogat. Ezért volna különösen jelentős, ha a Magyarok Világszövetségében végre elválna egymástól a politika és a vallás. Most éppen ezzel ellentétes irányú elképzelések fogalmazódnak meg azáltal, hogy Tőkés Lászlót emlegetik Csoóri Sándor utódjaként. A Világszövetségben a magyar érdekek tisztázása ezért válik egyre sürgősebb kérdéssé.

Ez a tisztázás csak akkor történhet meg, ha végre megfogalmazzuk, hogy a kisebbségi magyarságnak mi az elsődleges érdeke. Ha ezt az életkörülményeitől függetlenül csak a helyben maradására és magyar nyelvének megtartására korlátozzuk, akkor valóban az egyházak klérusainak és a humán értelmiségieknek kell adni a vezetést. Erre nemcsak a reálértelmiség, de az anyaországi politika sem lehet alkalmas. A reálértelmiség ugyanis természeténél fogva az életkörülmények és az ennek megfelelő szakmai képzettség javítását tekinti elsődlegesnek. Az anyaország politikája is kénytelen az állami érdekeket elsődlegesnek tekinteni, és azon belül az életkörülmények javítását. A magyar állam politikája ugyan szavakban támogathatja a kisebbségi magyarság romantikus érdekeit, de otthon reálpolitikára kényszerül.

A Magyarok Világszövetsége sajnos megengedhette, és sajnos továbbra is meg fogja engedni magának, hogy munkájában ne a realitások, hanem a nemzeti romantika vezesse. Ez így is marad mindaddig, amíg vezetése papokból, költőkből, művészekből, néprajzosokból áll, amíg nem lesz a vezetőség többsége mérnök, közgazdász, orvos, vállalkozó, akiktől elsősorban nemcsak az anyaországban, de a kisebbségben élők sorsa is függ. Mivel ilyen fordulat egyelőre nem várható, a Világszövetség továbbra is a magyar nacionalizmus fellegvára marad, s kisebbségi sorsban élő honfitársainkat ugyan melegen vigasztalja, de a helyzetüket inkább rontani, mint javítani fogja.

S ez az írás is csak évtizedek múlva érik majd meg arra, hogy vita tárgya lehessen.

Tíz éves a Szabaddemokraták Szövetsége

Előszó

Tudom, hogy a magyar zsidóság kérdéséről nem lehet úgy írni, hogy ne szakítson fel sebeket, ne gerjesszen indulatokat. Még nehezebb erről a kérdésről hosszú évtizedek után először nyilvánosan megszólalni. Bíbó István előtt és után vagy kerülték, vagy indulatokkal kezeltek ezt a kérdést. Éppen ezért ma sem lehet róla úgy írni, hogy mindkét oldalról megértést találjon, de még úgy sem, hogy sokan ne sejtsenek mögötte elfogultságot, vagy rosszindulatot. Az érzelmek szempontjából megoldhatatlan feladatra vállalkozom, amikor az SZDSZ tízéves jubileumát arra használom fel, ami a zsidókérdéssel kapcsolatban kikívánkozott belőlem.

Nem könnyebb a téma tudományos elemzése sem. Így szövegemben számos fontos fogalom használatának jogossága vitatható.

Ezért bocsánatkéréssel kezdem:

Magam is tisztában vagyok azzal, hogy több szempontból vitatható a magyar zsidóságot etnikumnak tekinteni, hiszen zsidók többsége sok tekintetben nem etnikumként viselkedik. A háború előtt és alatt magam is gyakran találkoztam azzal a tragikus helyzettel, hogy a magyar zsidóság élenjárt a magyarrá válásban, erőnek erejével asszimilálódni akart, és úgy érezhette, hogy ez meg is történt. Aztán nemcsak jogszabályok, de néma kiközösítések is megkérdőjelezték sikeresnek érzett igyekezetét.

Hatvan éve viszonylag ritkán találkoztam azzal, hogy a magyar zsidóság etnikumként viselkedett volna. Ez több okból érthető a holocaust után, a számában töredékére csökkent zsidóságban erősödött fel. Ma, ha egy zsidót támadás ér, azt a zsidóság egésze a maga ellen ért támadásnak, antiszemita jelenségnek fogja fel, tehát etnikumként viselkedik.

Az sem fog meglepni, hogy indulatokat ébresztek azokban is, aki képtelenek a magyar zsidósággal szemben elkövetett bűneinkkel őszintén szembenézni. Ez esetben szemben állok azzal az elég általános farizeus felfogással, ami jeles magyarok jó tetteit nemzeti erényként könyveli el, a bűneit azonban élesen elhárítja a nemzettől. A nemzet joggal osztozik fiai erényeiben, de osztoznia kell azok hibáiban is.

Divat arra hivatkozni, hogy a magyarság a zsidótörvényekért, a deportálásokért nem felelős, mert azt Hitler kényszerítette ránk. Ez hamis védekezés. Először: már jóval Hitler előtt is volt magyar antiszemitizmus. Arra is jól emlékszem, mennyien mohó kapzsisággal vetették magukat az elkobzott zsidók vagyonára, mennyien éltek vissza a zsidók szorult helyzetével. Az is igaz, hogy nem mindenki volt ilyen, de egyrészt sokan voltak, másrészt azt már megtanulhattuk, hogy ha nem vállaljuk a tettekért a kollektív felelőséget, akkor végül csak ártatlanok maradnak, ahogyan a szocialista időben mindenki ellenállónak, a rendszerváltás után mindenki antisztálinistának minősítette át magát.

Abban is biztos vagyok, hogy az alábbiakban nem találok meg minden kérdésre helyes választ, de az első soha nem lesz tökéletes. Ha arra várunk, hogy ezt a kényes kérdést csak akkor bocsássuk vitára, ha már annyira kiérlelődik, hogy nem lehet vita tárgya, akkor az nem kiérlelődni, hanem elfekélyesedni fog. Akár tagadjuk, akár nem, a zsidókérdés itt bujkál közöttünk. Szembe kell vele nézni.

Aki először lép a zsidókérdés nyílt megvitatása érdekében, az ellenségeket is szerez. Abban mégis biztos vagyok, hogy tíz év múlva már nem fogják megérteni, mit találtak sértőnek, miért a sorok között keresték a hibákat, és nem a tartalom egészében értették meg a szándékot.

* * *

Az SZDSZ ugyan csak tízéves, de a mögötte álló társadalmi erő százévesnél is idősebb. A magyar politikában hol többé, hol kevésbé pozitív, mindenképpen karakterisztikus szerepük volt, és remélhetőleg marad is. Ők képviselték és képviselik ma is a magyar társadalmon belül a felső polgári réteg liberalizációs törekvéseit. Vezetőségüket és politikájukat nem lehet elválasztani a magyar zsidóságtól.

Először tehát azt a kérdést kell tisztázni, hogy mennyire jogosult a magyar politikai, kulturális és gazdasági liberalizmus elmúlt száz évét a magyar zsidósággal, ha nem is azonosítani, de legalább párhuzamba állítani.

Kétségtelen, hogy nem mindig és nem minden zsidó volt liberális. Voltak közöttük baloldali forradalmárok és arisztokratikus ambíciójú földesurak is. Bármennyire érthető a jelenlegi zsidóság beteges tiltakozása az ilyen általánosítások ellen, ez az elemző számára nélkülözhetetlen. Amennyire beszélhetünk az arisztokráciáról, a tőkésekről, az úri középosztályról, a munkásságról és a parasztságról, a sváb, illetve a cigány kisebbségről, annak ellenére, hogy mögöttük is különböző politikai csoportok álltak. A zsidóságról, mint karakteres társadalmi csoportról is beszélhetünk. Ezért állításaim cáfolatául azt az érvet nem fogadom el, hogy kivételek voltak. Én sem tekintem magam tipikus magyarnak, zsidó barátaimat sem tipikus zsidókként ismerem. Ahogy engem nem sért, ha népem hibáiról beszélek, a zsidóságnak sem szabad betegesen érzékenyen reagálni arra, ha őket valaki tárgyilagos szándékkal általánosítja.

Azt a szerepet, melyet a zsidóság a Kiegyezés óta a magyar történelemben játszott, egyértelműen pozitívnak ítélem, nélkülük ma kevésbé lennénk nyugat-európaiak. Azonban ez a sommás ítélet sem ment fel az alól, hogy a szerepüket elemezzük. Erre annál inkább szükség van, mert az elmúlt száz év során a viselkedésük meglehetősen változó volt.

A magyar zsidóság szerepe két nagy szakaszra osztható: a Holocaust előttire és az azt követőre. A két szakasz között minden tekintetben tragikus szakadék tátong. A folytonosságot nem lehet és nem szabad feltételezni.

Üldözés előtt a zsidóság számában is jelentős kisebbség volt, a lakosság mintegy 5 százalékát képviselte. Az ő esetükben már a kisebbség szó sem egyértelmű. A magyar nacionalizmus a zsidóságot - önző célokból - múlt századi tömeges megjelenésétől fogva magyarnak számolta el. Az uralkodó politika a gyors és tömeges zsidó bevándorlást a magyar etnikum többségre jutása szempontjából fontos, pozitív eszköznek tekintette. A statisztika eleve minden zsidó bevándorlót magyarnak tekintett, még akkor is, ha nem is beszélt magyarul. Ez a befogadási szándék nem is volt teljesen megalapozatlan, hiszen a gyors asszimiláció vágya a bevándorolt zsidók körében is igen erős volt. A XIX. század nacionalista légkörében a többi, döntően falun élő és évszázados gyökerű nemzetiség esetében ismeretlen volt az az asszimilációs igyekezet, ami a magyarországi zsidóságot jellemezte. Ez jól jött azoknak, akik felismerve az egyre jobban szaporodó kisebbségek túlsúlyba kerülésével járó veszélyeket, az erőszakos magyarosítás mellett örömmel fogadták a bevándorolt zsidók asszimilációs törekvését.

Történetírásunkban kevés szó esik arról, hogy ezer év alatt minden keletről történő betelepítés egyértelműen a magyarság számszerű gyarapítását szolgálta. A kelet-európai sztyeppéről bevándorlók örömmel lettek itt nyelvüket és kultúrájukat feladó földművelő magyarok. Ezek azonban mind a pásztorkodásukat adták fel, és váltak körünkben földművelőkké, parasztokká és magyarokká. Ezt az utat azonban a bevándorló zsidóság nem követhette:

Egyrészt nem voltak pásztorok. Ukrajnában vagy szegényparasztokként, vagy kiskereskedőkként zárt gettókban éltek. Nagy többségük minden bizonnyal szívesen lett volna földművelő paraszt, de ez elől éppen a magyar törvényhozás zárta el az utat azzal, hogy megtiltotta a bevándorolt zsidók földvásárlást. Ez a történelmi bűn a földesúri hatalom érdekét szolgálta. Uraink még arról sem akartak hallani, hogy a magyar parasztság földhöz jusson, nemhogy a bevándorlók számára nyissanak ilyen lehetőséget. Ez azért volt tragikus hiba, mert a bevándorolt zsidóság törvényes eszközzel lett kizárva a fölművelésből. Száz évvel később azt hirdethette az antiszemitizmus, hogy a zsidók eleve alkalmatlanok a földművelésre, mindenáron csak kereskedők és szabadpályás értelmiségiek akarnak lenni. Ezt két tény cáfolja:

A történelem nem ismer olyan spontán folyamatot, hogy a kereskedők vagy a diplomások önszántukból földművelő paraszttá váljanak. A magyar etnikumon belül sem fordult elő, hogy az ilyen parasztnak, vagy még kevésbé, aki bányásznak visszament volna. Ha mi tiltottuk meg akkor, hogy a zsidó paraszt lehessen, amikor még a munkás egyrészt nagyon kevés volt, másrészt mind politikai, mind gazdasági tekintetben még a parasztoknál is hátrább állt, ne csodálkozzunk, hogy a bevándorolt zsidóság új hazájába csak kiskereskedőként tudott boldogulni. A kereskedők előtt akkor nyílt szélesre a fejlődés útja, amikor ezt az alacsony rangú foglalkozást a földdel nem rendelkező paraszt sem választotta. Amikor a gazdasági fejlődés érdekében a korábbinál sokszorta több kereskedőre lett szükség, a földműveléstől eltiltott zsidóság e területre kényszerült. Olyan magyar, aki kereskedővé vált, kevés akadt. Amelyik magyar mégis diplomát szerzett, az egyszerűen megtagadta paraszti múltját. Nem véletlen, hogy ez az úri középosztályba emelkedett réteg jelentős szerepet játszott a magyar antiszemitizmusban.

Azt is szem előtt kell tartani, hogy a kereskedelemben előny a kisebbségi sors, mivel ezek hajlandók egymást segíteni, egymással szoros kapcsolatot tartani. Itt kell röviden kitérni arra az antiszemita vádra, hogy a zsidók azért károsak, mert szorosan összetartanak, egymás útját egyengetik. Ez nem zsidó, hanem általános kisebbségi viselkedés. Különösen erős a kereskedők esetében, akik sokszor kényszerülnek a saját nemzetiségi közösségüktől távol, idegen környezetben dolgozni.

Mielőtt a zsidók egymással való erős szolidaritását felrónánk, érdemes elgondolkodni néhány ezzel kapcsolatos jelenségről:

A határainkon túli magyar kisebbségben sokkal erősebb a szolidaritás, mint itthon, a hazában.

A történelem minden kereskedő népét a zsidóságéhoz hasonlóan az egymást segítés jellemezte. Az örmények ebben a tekintetben a zsidókon is túltettek.

Az iskolában, a katonaságnál is összetartottak az egy faluból, vagy az egy nemzetiségből kikerültek.

2. A zsidó öntudatosodás is felismerte, hogy milyen károk származnak abból, ha egy népnek nincsenek földművesei. Részben ebből a felismerésből, részben a szükségből született a zsidók új-régi hazájában a kibuc-rendszer, ami a társadalmuk fejlődésében gazdasági súlyánál sokkal nagyobb szerepűvé vált. Tegyük hozzá, hogy ma már a földműveléstől idegennek hitt zsidóság a saját hazájában a világ egyik legfejlettebb földművelésére és mutat példát.

Mivel a magyar állam törvényei miatt a zsidóság a gazdasági és az értelmiségi pályákra kényszerült, az egyébként várhatónál eredményesebb utat járhatott. Közép-Európa országaiban, mindenek előtt a Kárpát-medencében, megtalálta a maga Észak-Amerikáját. Két generáció után a magyar társadalom leggazdagabb, legképzettebb és legpolgáriasabb részévé vált. A viharos gazdasági és kulturális siker csak felerősítette azt a deformációt, amely a paraszti és munkásrétegének hiányából fakadt.

Mivel a zsidóság sem a parasztságban, sem a proletárságban nem volt képviselve, tudatából, társadalmi reflexeiből is hiányzott a két réteg politikai és gazdasági ambíciója.

A magyar zsidóság viharos asszimilációja ellenére érzéketlen maradt a népi kultúrával, általában a falusi társadalom elvárásaival szemben. Ez az idegenkedés kétoldalú volt, a népiek a másik oldalon képviselték a társadalmi torzulást, közöttük a gazdasági vállalkozásnak, de még a reáldiplomások kellő képviseletének is alig volt jele. Ez a két torz társadalmi alakulat jelent meg és van jelen máig az urbánus-népi ellentét mögött.

Külön magyarázata van a nép körében megtalálható antiszemitizmusnak: ez soha nem robbant volna erőszakká, ha a magyar úri középosztály nem szítja. A nép félrevezetésén kívül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a Rajnától nyugatra minden európai nép a zsidóüldözés bűnébe esett. Ennek a nyílt feltárásával még adósak vagyunk. Elintézzük azzal, hogy mindez csak náci nyomására történt.

Kezdjük a ténnyel: a század közepén, rövid tíz év alatt Európa középső és keleti, azaz nagyobb felében felszámoltak minden kisebbséget, amelyik életrevalóbbnak bizonyult az államalkotó etnikumnál. Jelentős súllyal csak két kisebbségi nép volt ebben a kategóriában: a német és a zsidó. Ezekből ma mintegy húszmillióval kevesebb él e térségben, mint kisebbség. Így vagy úgy mindkettőt eltávolították. Miért? Mert sikeresek voltak akkor is, amikor az államalkotó többség érezte lemaradását. E térség a XIX. század közepét követően sikeresen közeledett a világgazdaság csúcsa felé. A sikerben, ha nem is arányosan, de a társadalom egésze osztozkodott. E század küszöbén azonban fordult a helyzet, megindult Európa keleti felének relatív lemaradása. E lemaradás nemcsak az államalkotó népet érintette, hanem a kisebbségeket is, de a német és zsidó kisebbség viszonylag rohamosan gazdagodott. Az emberi nem egyik tragikus vonása az, hogy a lemaradó a sikerest gyűlöli, a saját lemaradásáért azt hibáztatja.

Nekünk, magyaroknak is be kell vallanunk: a németeket és a zsidókat a saját hibánkból fakadó szűkös eredményünk miatt tettük felelőssé. A svábot azért, mert szorgalmas, takarékos volt, a zsidót azért, mert tanult és a gazdaság felé fordult.

Ez a hamis indulat önpusztítóvá vált, bűnhődnünk kell érte.

Európa keleti fele soha nem volt olyan szegény a kontinens nyugati feléhez képest, mint jelenleg. E térség elszegényedésében a külső, számára objektív, azaz világpolitikai és világgazdasági hatás, mindenekelőtt Jalta mellett nagy szerepet játszott az, hogy e század közepén kiüldöztünk innen 20 millió olyan németet és zsidót, akik a leginkább nyugat-európaiak voltak, akik sokat emelhettek volna az érintett országok politikai, kulturális és gazdasági színvonalán.

Most, amikor felcsillan Csehország, Lengyelország és Magyarország számára az Európai Unióhoz való csatlakozás, nem teszünk említést arról, hogy ezek az országok, köztük mi is, a közelmúltjukban éppen azokat taszították ki magukból, akik a leginkább nyugat-európaiak voltak. Ők voltak az iskolázottabbak, a képzettebbek, a legtöbb nyugati nyelvet ismerők. Ma nagyon hiányoznak.

A német kisebbség, amelyik sok évszázadon keresztül a nyugat-európaiság legerősebb bástyája volt, mára gyakorlatilag megszűnt. Nagy többségüket mint földművelőket, jórészt szabad parasztokat telepítették be a török uralom után. Ők alulról felemelkedő réteget alkottak. Felemelkedésüket a magyarokénál puritánabb kultúrájuk táplálta. Szorgalmasabbak, takarékosabbak, tanulásszeretőbbek, iparra fogékonyabbak, tisztaságszeretőbbek voltak, mint a magyarság. Belőlük arányosan sokkal többen indultak el mint szakmunkások, iparosok, reálszakos diplomások felfelé a polgárosodás irányában, mint a magyarságból. Az ő polgárosodásuk egészséges, szerves úton haladt a magyarság előtt.

A németeknél sokkal később bevándorolt zsidóság ezzel szemben nemcsak ingyen földet, telket nem kapott, hanem a törvény még annak a vásárlásától is eltiltotta. Ezért kényszerült a kereskedelemre és a szellemi szabad pályákra. Ebből fakadóan a magyar zsidóság társadalmi felemelkedése, polgárosodása nem lehetett szerves, azaz az államalkotó magyarságéhoz hasonló, csupán sebességében gyorsabb. Tegyük hozzá, hogy ez nem valamiféle speciális magyarországi jelenség volt, mert a térség minden országában ez jellemezte a zsidó kisebbséget.

Már a Kiegyezés és az első világháború között jellemző volt e két, az átlagosnál életrevalóbb kisebbséggel szembeni általános ellenérzés. Nem a gyűlölet, csak az ellenérzés. Az első világháborút követően, ahogy az ország gazdasági lemaradása a Nyugathoz képest nyilvánvalóvá vált, e két, jól boldoguló kisebbséggel szembeni irigység leplezéseként a lemaradók ezeket tekintették bűnbaknak. A végeredmény mindkét kisebbség kiűzése lett, azonban a jelentős különbségeket is látni kell.

a. A német kisebbségnek erősebb volt az úri Magyarország hatalmi elitjébe való beépülése.

Ezt részben a nagyobb történelmi múltjuk, korábban megindult asszimilációjuk és a Monarchiában jellemző erős német kulturális hatás indokolja. Arányukhoz képest erős volt a német származásúak részvétele a hadseregben és a reálgazdaságban. Az előbbinek a háború alatti politikai viszonyokban, a utóbbinak a hadigazdálkodás felerősödése következtében lett nagyobb jelentősége.

Trianon után a hatalmi körökben addig erős németellenességet a fokozódó német orientáció váltotta fel. Ez a nácik hatalomra kerülése után rohamosan erősödött. A hazai németség a háború végére egyértelműen a nácizmus ötödik hadoszlopa lett. Az úri középosztályba beépült németség többsége, ha nem volksbundos, akkor nyilas lett. A német kisebbségnek falvakban parasztként élő nagy többsége is a nácik befolyása alá került, volksbundos, sőt SS-katona lett. Ezért jelentős mértékben a magyar hatalom is felelős volt, hiszen nemcsak törvényesen tette lehetővé a nyíltan magyarellenes politikai agitációt, a Német Birodalommal való politikai egyesülés hirdetését, de még a német fegyveres testületekbe való belépést is megengedte.

A német nemzetiségű parasztok esetében a magyar állampolgársággal járó kötelességeik megtagadását nem lett volna szabad kitelepítéssel büntetni. Ezért elsősorban az a kormányzati politika volt felelős, amelyik a revízió érdekében a náciknak szabad kezet adott az országon belül. Két dologról máig is hallgatunk:

a. A németek kitelepítésében szerepet játszott a vagyonukra számító mohó éhség.

b. A németek kollektív büntetésével és kitelepítésével jogi alapot adtunk arra, hogy a szlovákok a magyar kisebbséget ugyanúgy kezeljék, mint ők és mi a németet.

Máig nem valljuk be nyíltan, hogy Magyarországon a német befolyás előtt is létezett antiszemitizmus. Ez leginkább az úri középosztályban volt erős, de jelen volt minden társadalmi rétegben. Bőven voltak antiszemiták az arisztokraták, a dzsentrik, a katonatisztek, a tanárok, a költők, a munkások és a parasztok körében is. Az antiszemiták felelőssége annál nagyobb, minél nagyobb volt társadalmi rangjuk, vagyonuk és képzettségük.

Az antiszemitizmusban, főleg pedig annak elvadulásában a zsidóság elsősorban áldozat, míg a magyarság általában, a hatalom pedig különösképpen bűnös volt. Ezért szinte tabu mind a magyarság, mind a zsidóság oldaláról elemezni a felelősséget. A magyarok azt mondják, hogy őket a nácik kényszerítették. A zsidók pedig arra hivatkoznak, hogy a szörnyű sérelmeik után a tárgyilagosságot nem lehet elvárni a szörnyű sérelmeik után. Az elfogulatlan önvizsgálat elutasítása ugyan sok szempontból érthető, de a zsidókérdés megoldása érdekében elengedhetetlen.

A magyarok felelősségét nekünk, a zsidóságét nekik kellett volna felvetni. Az nem érv, hogy csak az beszéljen az okokról, aki többet vétett. Minél inkább csak a magyarság e téren elkövetett bűnösségét hangsúlyozzák, annál inkább felerősödnek az önmentés egyébként is természetes reflexei. Szerencsére ma már nem attól kell félni, hogy a múlt szörnyű zsidóüldözése felelevenedhet, hanem attól, hogy az antiszemitizmus nem hal el elég gyorsan, sőt időlegesen egyre több irritáló jele is tapasztalható.

Be kellene látni, hogy a történelem nem ismer példát arra, hogy egy nép eltűrte volna egy kisebbség tartós uralmát akár a gazdaságban, akár a kultúrában. Ezt nem tűrte el akkor sem, ha ennek a saját tunyasága, tehetetlensége volt az oka. Azt a magyar zsidóságnak kell belátnia, hogy ez az ország olyan kedvező feltételeket teremtett a számukra, melynek következtében a 30-as évek végére olyan arányban részesültek a gazdasági hatalomból, a humán kultúra, mindenekelőtt a sajtó irányításából, a szabad pályás értelmiségi szakmákból, hogy az még azok számára is elfogadhatatlanná vált, akikben nem voltak antiszemita indulatok. Ez volt a reális oka annak, hogy a magyar szellemi elitből is olyan sokan támogatták a zsidóellenes törvényeket, különösen az elsőt. Az államalkotó magyarságnak joga, sőt kötelessége volt a magyar etnikum védelme. Az állam egyik szent kötelessége védeni a nemzeti érdekeket a hatalmon, a gazdaságon és kultúrán belül. Ez a védelem azonban nem alkalmazhat a másik felet emberi, kisebbségi és kulturális jogaiban sértő adminisztratív eszközöket. Amennyire a zsidótörvények eszközei bűnösek voltak, annyira indokolt volt a szándékuk. A zsidóság térnyerésének megfékezését nem az ellenük hozott középkori természetű törvényekkel, hanem a magyar etnikumból való felemelkedés támogatásával kellett volna elérni.

Nem a zsidókat kellett volna kitiltani az egyetemekről, hanem a magyar paraszti és munkásrétegek tehetséges fiait kellett volna egyetemre vinni. Nekik kellett volna kollégiumokat építeni, ösztöndíjakat adni. E tekintetben ezer év alatt a nagyrészt zsidókból álló sztálinista vezetés tett a legtöbbet.

Nem a zsidókat kellett volna eltiltani a gazdasági tevékenységektől, hanem a magyarok számára megnyitni ezeket a pályákat.

Természetesen ez az egészséges védekezés már elkésett akkor, amikor a durva antiszemitizmus elszabadult, amikor már el voltak foglalva az akkor még szűkös számú gazdasági és kulturális pozíciók. Az antiszemitizmus eldurvulása csak a két generációval korábban elindított intézkedések sorával lett volna megelőzhető.

Az Európa egész keleti felében elszabadult antiszemitizmus alapvető oka az államalkotó etnikumok társadalmi és gazdasági lemaradása. Megismételve a szakaszolást: a vasút megjelenése és az első világháború között azért nem vált erőssé az antiszemitizmus, mert a társadalom egésze számára eredményesnek ígérkezett a gazdasági utolérés. Ahogyan ez a remény megszűnt, sőt a lemaradás fokozódása vált nyilvánvalóvá, felerősödött, majd elszabadult a bűnbakkeresés. Az első világháborúig a közép-európai félperifériák sikerei mellett a zsidóság példátlan előretörése volt tapasztalható. A két háború között már egyre inkább lemaradó környezetben még tovább erősödött a zsidóság relatív térnyerése, majd ez a példátlan méretű és kegyetlenségű felszámolásukkal zárult.

A második világháború végével új korszak kezdődött a számában törtrészére csökkent zsidóság számára. A Holocaust után megmaradtak elvesztették a térség népeivel szembeni bizalmukat. Egy részük Nyugatra és Izraelbe vándorolt. A megmaradtak pedig félelemben éltek. E félelem ugyan túlzott, de érthető. Hibáznak azok, akik a zsidóságnak az antiszemitizmustól való félelemén botránkoznak. Az is baj, hogy a zsidóság nem ismeri el, hogy az antiszemita jelenségeket felnagyítják, és ez irányú félelmeik betegesen nagyok. A magyar-zsidó probléma megoldásának egyik feltétele a másik fél jobb megértése. Az ugyan vitathatatlan, hogy a múltért sokszorta felelősebbek mi vagyunk, de az sem tartható, ha nem ismeri el a zsidóság, hogy milyen tényezők enyhítik a magyarság felelősségét. Nem vitatható, hogy a magyarság eddig nem volt hajlandó nyíltan vállalni a zsidósággal szemben elkövetettekért a felelősséget és a bűntudatot. Azt meg a zsidók sem próbálják megérteni, hogy mi általában nem vagyunk erősek a nemzeti felelősségtudatban, az önkritikában. Erre a legjobb példa történelmünk, amelynek az önkritikai oldala nagyon gyenge, még akkor is, ha azt zsidók is írták. Marczali Henriktől Hanák Péterig nálam mindenesetre lényegesen elfogultabbak.

A Jaltában ránk szabott sors a zsidókérdésben is alapvető változást hozott. A korábbi magyar vezető réteg nem tudta elfogadni a nemzetre kiszabott sorsot, ezért nem is igyekezett a szerepvállalásra. Ezzel aránytalanul nagy teret engedett mind a zsidóság, mind azok számára, akik elve nem voltak alkalmasak a vezetésre. A magukat előkelően távoltartók mentségére legyen mondva: rövidesen olyan helyzet alakult ki, amelyben már azokat is kizárták a szerepvállalásból, akik azt vállalták volna.

Ahogy a Kiegyezés után elsősorban a magyar uralkodó rétegnek a gazdasági pályáktól való idegenkedése volt a zsidóság gyors térhódításának oka, úgy Jalta után a politikában is hasonló távolságtartás tette lehetővé a zsidóság számára az indokoltnál több hatalmi pozíció megszerzését. Amennyire hiba volt a magyar értelmiség részéről az önkéntes politikai visszavonulás, annyira hiba volt az is, hogy a számában töredékére zsugorodott zsidóság rávetette magát a bolsevik hatalomra. Ezzel széles rétegekben újra felerősödtek az antiszemita érzelmek. Valljuk be, hogy ebben nemcsak a sztálinizmus elleni gyűlölet, hanem sokakban a rossz lelkiismeretük előli menekülés is közrejátszott.

A holocaust hatása alatt a magyar zsidóság a térségben élő kisebbségi társaihoz hasonlóan a sztálinizmus ügybuzgó hívévé vált. A mintegy 70 ezerre csökkent számuk ellenére a hatalmi pozíciók többsége a kezükbe került. A magyar zsidóság politikai ambícióit nem a saját kultúrája, nem a saját liberális múltja, hanem az életösztöne alakította. Az indokoltnál jobban féltek a magyar társadalmi restaurációtól és az azzal járó esetleges antiszemitizmustól, mint a mentalitásuknak meg nem felelő sztálinista diktatúrától. Az úttévesztésüket csak megkönnyítette, hogy először lehettek a magyar társadalomban a hivatalos hatalom közvetlen birtokosai. A hatalom felső szintjein lévők között ugyan egyre gyarapodó számban voltak nem zsidók is, de ezek képességük és összefogásuk hiányában nem játszottak jelentős szerepet, többségükben csupán statiszták voltak.

Az 50-es évek közepére felerősödött a magyar társadalomban az a Horthy-rendszerben belesulykolt tudat, hogy a hazai kommunizmus, illetve annak hazai sztálinista torzulása a zsidók műve. Nem számoltak reálisan azzal, hogy a sztálinizmust ott is barbár módon gyakorolták, ahol a zsidók nem voltak annak részesei. Nem a csatlós vezetők alakították az arculatát, hanem az arculata deformálta a csatlós államok és pártok vezetőit.

Pár év után a magyar zsidóságból egyre többen felismerték, hogy a sztálinizmus az ő természetüknek sem felel meg, hogy az sem kerüli el az antiszemitizmust. Ezért aztán 1953 után már sokan Nagy Imre és a reformok támogatóivá váltak. Talán azért nem többen, mert a sztálinizmus kompromittáló szolgálatából egyrészt nem volt könnyű kihátrálni, másrészt az anyagi hátrányokkal is járt. Csak a kisebbségük, és az is megkésve vált az 56-os forradalom előkészítőjévé.

Az 56-os forradalom fejlődése, majd annak szovjet elfojtása ismét nagyon visszavetette a zsidóságnak a nemzet iránti szolidaritását. A forradalom kétségtelen antiszemita kilengései ijedelmet szültek. A zsidóság nagy többsége ismét a kommunista hűség oldalára állt. Aránytalanul sokan vállaltak szerepet az ellenforradalom elnyomó és megtorló intézményeiben.

Az ellenforradalom külső és belső erői által kialakított rendszer hibáit a magyar zsidóság jelentős többsége hamar megérezte, a 60-as évek közepétől kezdve egyre többen álltak a politikai és gazdasági reformok és a nyugati befolyást erősítők oldalára. A 68-as gazdasági reformokban, azok életben tartásában nagy érdemei vannak a zsidóságnak.

Ahogy a 60-as években a zsidóság az új gazdasági mechanizmus mellé állt, a 80-as években már ezen is messze túlhaladt, mind a politikában, mind a kultúrában, mind a gazdaságban polgári demokratikus átalakulást feszegetett. Abban, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk, hogy itt volt a rendszerváltás a legsimább, történelmi szerepet vállalt a zsidó értelmiség, ezzel vetette meg az alapját annak a politikai pártnak, amelynek most a tíz éves fennállását ünnepelhetjük.

Az ünneplés ugyan nem szerencsés kifejezés, hiszen a legutóbbi választás az SZDSZ súlyos vereségét hozta. Ezzel érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz, az SZDSZ tízéves múltjának elemzéséhez. Bármennyire hosszú volt is a kitérő, nélküle sok kérdésre nem lenne érthető a válasz.

Az SZDSZ tíz évét is az jellemezte, mint ami az előző százötven esztendőt: a zsidóság hangadó szervezetei más sebességgel működtek, nagyobb tempót követeltek a magyar társadalomtól, mint amire annak kultúrája, társadalmi és gazdasági fejlettsége képes.

A század 30-as éveiig gyorsabb polgárosodást, több politikai és gazdasági liberalizmust akartak, mint amennyi a magyar társadalmi és politikai viszonyok között reális, azaz megemészthető volt. Mindig szomorú sors várt arra a kisebbségre, mely az államalkotó kisebbségtől azért szakadt el, mert előre szaladt akkor, amikor az arra nem volt képes.

A társadalmi és gazdasági fejlődést felülről akarták építeni, nem pedig az alapokkal kezdeni. Nem keresték a kapcsolatot a falvakkal és a parasztsággal, holott akkor még ezek jelentették a lakosság többségét. Jellemző módon, ha nem is több, de annál inkább befolyásos zsidó akart nagybirtokos, arisztokrata cím tulajdonosa lenni, mintsem hirdette volna ennek az idejétmúlt formának a felszámolását, a címek eltörlését, a következetes földreformot.

Nem tettek semmit annak érdekében, hogy a nagyvállalati szektorba, a szabadpályákra való jutás lehetősége az alsóbb társadalmi rétegek számára is nyitva álljon, és arra sem mutattak hajlandóságot, hogy a sajtóban megelégedjenek kisebb részesedéssel. Elgondolkoztató, hogy a magyar etnikumból való felkerülés érdekében a jobboldaliak többet tettek, mint a nagyon gazdag zsidóság.

A fenti három igény ugyan nem várható el egy kisebbségtől, de azt is tudom, hogy ezt legalább utólag a zsidóságnak is el kellene ismernie.

Egyértelműbb és jogosabb velük szemben annak a felvetése, hogy a háborút követően a sztálinizmus kiszolgálásában messze az élen jártak. E téren az övékéhez hasonló buzgalom csak a nagyon ostoba népi káderekkel szemben vethető fel. Ez esetben azonban az ostobaság nem súlyosbító, hanem mentő körülmény. A zsidóság túlbuzgóságát ma is felrója a közvélemény. Teszi ezt azért, mert többségében ugyanazoknak a családoknak a képviselői hajszolták a túlzott liberalizmust a rendszerváltás után, amelyek annak idején a sztálinizmust illetően is túlbuzgóak voltak. Ezzel bizonyos mértékig alapot adtak az évszázados vádhoz, hogy a magyar zsidóság mindig a magyar társadalom fejlettségéhez és kultúrájához képest szélsőséges erőt jelentett. Ez a vád különösen erős volt 1919-re, az 50-es és a rendszerváltást követő évekre vonatkoztatva.

Azt, hogy nincs Magyarországon az antiszemitizmusnak a nyugati világban is általánosnál nagyobb ereje, bizonyította az a tény, hogy az SZDSZ, melyet a zsidóság képviselőjének tartottak, sokszorosan több szavazatot kapott, mint amennyi zsidó él az országban. Az SZDSZ népszerűsége akkor kezdett el csökkenni, amikor a lakossági támogatásánál sokkal nagyobb befolyásra tartott igényt. Amennyire érthető, hogy egy párt minden területen érvényesíteni akarja az általa képviselt elveket, annyira hiba, ha egy politika nem ismeri fel a saját korlátait, és olyan messze megy, ami aztán vereségét hozza. Az elmúlt négy év során többször leírtam: ha a magyar zsidóság nem elégszik meg a gazdasági, különösképpen a pénzügyi és a kommunikációs hatalom felével, a tizedét sem fogja tudni megtartani.

Az elmúlt száz évben a magyar zsidóság minden jogos sérelme abból származott, hogy a többség soknak tartotta azt a befolyást, amit maguknak megszereztek. Az SZDSZ-nek fel kell ismernie, hogy nem az elveivel szemben volt a választóknak kifogásuk, hanem a stílusukkal. Ma már csak a stílus tekintetében van a többségi magyar és a kisebbségi zsidó etnikum között különbség. Ma már van a zsidókkal egyenrangú magyar humán és reálértelmiségünk.

A stíluskülönbség jelentősége nehezen érthető, pedig kemény tények tanúsítják. Bármennyire nehezen érthető, mindig szerepet játszott a népek közötti megértésben. Szerencsére ez a civilizáció fejlődésével, ha meg nem is szűnik, de kopik. Az egymástól eltérő viselkedés módjával szembeni türelmetlenséget mindkét oldalról tapintattal kellene kezelni. Ebben az SZDSZ sem jeleskedett.

Nekünk kötelességünk jobban megérteni a magyar zsidóság kozmopolitizmusát, Izraelhez való kötődését, politikai és gazdasági liberalizmusát, gyors nyugatosodási ambícióit, nekik jobban meg kell érteni a mi nemzeti érzékenységünket, karakterünk feletti őrködésünket, társadalmi és gazdasági fejlettségünknek megfelelőbb tempóra való törekvésünket.

Meg kell vallani, hogy ebben az irányban az SZDSZ is tett lépéseket, de nem annyira a tartalmat illetően, mint sokkal inkább az előtérbe állított személycserékkel. Ez azonban csak akkor hiteles, ha a személy súlya a korábbi zsidó vezetőkkel szemben is hiteles. Jó példa erre, hogy Kunczét sikerrel lehetett indítani helyi jelöltként. Még sokkal jobb bizonyíték Demszky Gábor sikere. Ez esetben sem a párt, hanem a képviselője győzött. Az az SZDSZ, amelyik minden pártnál jobban van ellátva káderekkel, e téren sokkal többet tehetett volna. Különösen hibázott azzal, hogy a vidéki képviselőkkel úgy bánt, hogy azok legyenek hálásak, hogy a párt a hátán bevitte őket a parlamentbe.

Ezzel függ össze az SZDSZ Budapest-centrikussága. Erre ugyan magyarázat az, hogy jelenleg a zsidóság nagy többsége, különösen a véleményformálók Budapesten élnek. A legutóbbi választás azonban világosan azt mutatta, hogy a magyar népnek elege van az egyre jobban elrákosodott Budapest-centrikusságból.

Miért van szükség az SZDSZ-re? Azért, mert a magyar társadalmat, ha nem is annyira, mint a múltban, továbbra is a liberalizmus és a puritanizmus hiánya jellemzi. Mindkét irányban hálásan kell fogadni a segítséget. De csak a segítséget, nem a kisajátítást. Bármi is történjen, bármilyen külső és belső erők fogjanak is össze, mi nem leszünk sem puritánok, sem a liberalizmusban élenjárók. Ezt ezeréves múltunk, kultúránk garantálja.

Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, az nemcsak jogos ellenállással, de kirekesztéssel is kénytelen lesz szembenézni.

Egy olyan SZDSZ-re volt és lesz szükség, amelyik fő képviselője lesz a liberalizmusnak, bástya lesz a nacionalizmus ellen, ugyanakkor nem támaszt olyan követeléseket, nem alkalmaz olyan stílust, ami a magyar nép kultúrájával, az ország gazdasági fejlettségével nem összehangolható.

ÖSSZEGZÉS: A holocaust előtt a magyar zsidóság lelkesen akart asszimilálódni, olyan lenni, mint az államalkotó magyarság. Ebben a lelkes igyekeztében érte a zsidóüldözés, a nemzetből való durva kitaszítás. Azóta a törtrészére zsugorított zsidóság a jogosnál is bizalmatlanabb a magyarsággal szemben. Azon munkálkodik, hogy a magyar társadalomban alakítson ki az ő kultúrájának megfelelő viszonyokat. Az ezzel szemben kialakuló ellenállást antiszemitizmusnak éli meg.

 

Napjaink világa

Az infláció két oka
növekedés - takarékosság

Nem a politika az elsődleges

Azok közé tartozom, akik örülnek annak, hogy elérkezett a gazdaságpolitika fokozatos változtatásának az ideje. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy kezdjük kinőni a rendszerváltás után folytatott túlzottan liberális és a klasszikus kapitalista közgazdaság elveire épített gazdaságpolitika hibáit. Szerencsére, a gazdasági növekedést hosszabb távon a hibás politika sem képes tartósan lefojtani. Ha a társadalomban léteznek a növekedés kulturális feltételei, akkor az a gazdaságpolitikától függetlenül is eléri a képességeinek megfelelő teljesítményt. Ez az állítás a mindent túlpolitizálás századában, különösen a jelenkor politikai csatározásai közepette, megkívánja a bizonyítást. Különösen indokolt nekünk magyaroknak végre tudomásul venni, hogy az ország sorsa megközelítőleg sem annyira függ a kormányzatunk minőségétől, mint saját magunktól. Móricz Zsigmond ezt zseniálisan felismerte már egy olyan korban is, amikor a politika megtett mindent annak érdekében, hogy fékezze a Nyugathoz képest egyébként is nagyon elmaradt társadalmi fejlődést és megtett mindent annak érdekében, hogy a háború végén a vesztesek oldalán álljunk. Ő ebben a helyzetben is azt parancsolta: "Ne politizálj, építkezz!"

De bizonyítsuk a politika másodlagosságát a mienkénél szélesebb horizonton.

a. A most befejezett század közepéig csak a puritán nyugat-európai kultúrkörön belül vált lehetségessé az iparosítás. Ebből a körből csak az angol elnyomás zárta ki az íreket, az orosz pedig a finneket. Mára mindkét nép felzárkózott. A politika tehát csak két nemzedékre tudta visszatartani őket.

b. Az Alpok terméketlen hegyei között élő svájciak, tiroliak, szlovének alapvetően eltérő politikai viszonyok között mára szinte egyformán gazdagok lettek. Kiderült, hogy alig érezhető a nagyon eltérő politikai útjuk és helyzetük következménye.

- A svájciaknak sok évszázad óta önálló államuk volt, hogy politikailag semlegesek, nemcsak az EU-ba, de még az ENSZ-be sem lépnek be.

- A dél-tiroliak Olaszországhoz lettek csatolva, ott mint kisebbség élnek, de kezdettől fogva tagjai a nyugat-európai integrációnak.

- Az észak-tiroliak a közös nyelvet beszélő osztrákokkal egy államban vannak, az ország csak pár éve tagja az EU-nak.

- A szlovének negyven éven keresztül a kommunista Jugoszlávia legkisebb politikai egységeként éltek. Alig pár éve függetlenek. Nem tagjai az EU-nak.

A különböző államiságuk és politikai sorsuk ellenére alig lehet találni eredményeik között különbséget. Miért? Mert kulturális tekintetben rokonok.

b. A szocialista évtizedek végére miért mi lettünk a legvidámabb barakk? Ha ismeri a történelem a népekre húzott kényszerzubbonyt, akkor a sztálinizmus az volt. Mindenki, akire ráhúzták, azt hitte, sőt érezte, hogy ebbe aztán nem fér bele a másság. Aztán az 1956-os forradalom elnyomását vállaló, az egyáltalán nem másságra törekvő, távolról sem individualista Kádár uralma alatt a gazdasági individualizmus, a vállalkozással minden másik államalkotó népnél kísérletezőbbek társadalma lettünk.

c. Talán meggyőzőbb az ellenpélda. Ma már nincs olyan nép Európában, amelyik kilóg abból a sorrendből, amiben a Nyugat-Európához való kulturális közelsége és a gazdasági fejlettsége fennáll. De ez az egybeesés nem úgy jön létre, hogy előbb kell integrálódni, a jogrendszert harmonizálni, aztán jön a felzárkózás, hanem az az egészséges, ha az előbbiektől független felzárkózás hozza magával a tagságot. A Lisszabon-Madrid-Róma-Athén tengelytől délre már megtörtént az EU-tagság elismerése, de az ott élő népek a felzárkózásban mégis hátrébb állnak, mint a három közép-európai tagjelölt.

Azt, hogy a népek gazdasági teljesítménye hosszú távon alig függ a politikától, nem jelenti azt, hogy nem kell a minél megfelelőbb politikára törekedni. A rossz politika ugyan nem befolyásolja a végeredményt, de az addig vezető út szenvedései annál inkább attól függnek.

A rendszerváltást követő években a magyar gazdaságpolitikát az jellemezte, hogy a nagyon magas infláció ellen a takarékosságot tekintette az egyetlen hatékony eszköznek. Ez a liberális gazdaságpolitikai stratégia jelentős mértékben megnehezítette nem csak a gazdasági növekedést, azaz az elsődleges célt, de magát az inflációt is tartósabbá tette. A politikusaink nem voltak képesek megérteni, hogy a rendszerváltás okozta átállási nehézségeket csak fokozta a pénzügyi egyensúly érdekében történő durva termeléscsökkentés és az erőltetett takarékosság. Ma e gazdaságpolitika megvalósítói azzal büszkélkednek, hogy lám, a bölcs gazdaságpolitikájuk következtében ma már, vagyis közel tíz év után, csak egyjegyű az infláció. Ezzel szemben az az igazság, hogy a magyar társadalom szorgalma, leleményessége kezdi legyőzni azokat a mesterséges akadályokat, amelyeket a liberális gazdaságpolitika állított a fejlődése útjába. Az a tény, hogy a rendszerváltás óta először egyszámjegyű az infláció, nem büszkeségre, hanem szégyenre ad okot.

Meggyőződésem szerint a magyar nép szorgalmának, a gazdaság érdekeinek megfelelő figyelembevétele mellett a rendszerváltás óta átélt magas infláció eleve elkerülhető lett volna. Ezt annak idején ugyan még könyvben is kifejtettem, de az még elolvasásra sem talált. Ezért fogadtam örömmel, hogy a FIDESZ a választási programjába végre a takarékosság mellé felvette a növekedést.

Tudtam, hogy a gazdaságban gyorsan nem szabad, nem is lehet semmiféle fordulatot erőltetni, mert az több kárral, mint haszonnal jár. Ezért türelmesen vártam, hogy a gazdaságpolitikai fordulatra is megérjen az idő.

Most érkezett el az ideje annak, hogy óvatosan változtassunk az inflációellenes harcunk politikáján. Ezentúl jobban kell mérlegelni azt, hogy a takarékosság és a növekedés milyen aránya biztosítja jobban az infláció csökkentését.

A tények tanulsága szerint korunkban már a kulturális adottság a gazdasági siker legfontosabb feltétele. A fenti állításhoz azt kell hozzátenni, hogy a XX. században csak két civilizáció biztosíthatta a gazdasági élvonalba kerülést: a nyugat-európai puritán és a kelet-ázsiai konfuciánus. A zsidó népen kívül nincs példa arra, hogy az ettől eltérő kultúra körülményei között élő nép sikert érhetett volna el. A zsidóságnál is azt kell tudni, hogy ez a nép kultúráját ugyan sok vonatkozásban ugyan megtartotta, mégis csak a nyugati kultúrába beépülve, annak gazdasági módszereit elsajátítva válhatott kirobbanó sikerűvé.

Más kultúrkörökben nem beszélhetünk felzárkózási sikerről, ezeknél, az inflációjuk mértékétől függetlenül, csak vészes lemaradás tapasztalható. A latin-amerikai népek lemaradása magas infláció mellett történt, számos arab ország pedig a nyugati országokénál is kisebb infláció mellett maradt le.

Az infláció világtörténelmi jelentősége

Néhány adat az infláció és a gazdasági növekedés viszonyáról:

A világ motorját jelentő Nyugat-Európában az egy lakosra jutó nemzeti termék a vásárlóerő-paritás alapján 1000 és 1500 között 0,1 százalékkal nőtt. Ez a mutató 1500 és 1820 között közel a kétszerese, 0,19 lett. Ellenben az ipari forradalomtól napjainkig hatszor gyorsabb, évi 1,65 százalékos növekedésnek lehetünk a tanúi. Ezen belül is nagyon gyors gyorsulást láthatunk. Ezt mutatja az a tény, hogy a reálbérek növekedése az elmúlt 150 év mindegyik harmadában megkétszereződött.

A reálgazdaság teljesítményének az a gyorsulása az infláció megjelenésével fonódik össze.

Nyugat-Európa országaiban 1800 és 1850 között inkább bércsökkenés volt jellemző, mint áremelkedés. 1850 és 1900 között az átlagos árindex átlaga országonként -1,3 és + 1,3 között ingadozott. 1900 és 1950 között már csak átlagos áremelkedés fordult elő és az a 2,2 és a 11,6 között szóródott az érintett országok között. Lényegében ez marad jellemző az utóbbi ötven év átlagára is, csak az országos maximum csökkent 8,7 százalékra. A legmegbízhatóbb támpont mégis az elmúlt 200 év sikerországa, az Egyesült Államok, ahol az árindex átlaga 50 évenként így alakult: -0,9, -0,1, +2,3 és + 3,2.

Jelenleg az elméleti közgazdászok csak az infláció veszélyeivel rémisztik a közvéleményt, az áldásairól azonban mélyen hallgatnak.

Először az infláció tényleges világtörténelmi szerepét kell helyére tenni. A jelenszázadi inflációk abból származtak, hogy törvényesült az állam pénzteremtő joga. Ennek köszönhetjük, hogy a történelemben először a gazdaság indokolt pénzellátása a társadalom, ezen keresztül a gazdaság igényeihez igazítható állami feladat lett. Márpedig e nélkül nem képzelhető el a most befejezett század során megélt, példátlanul gyors növekedés, az ezzel járó struktúraváltás, különösképpen pedig a megfelelő foglalkoztatási szint, hogy létrejöhetett a társadalmi stabilitást biztosító jövedelemarányok kialakítása.

Az infláció az alapja annak, hogy az elmúlt század volt az emberiség életében az első olyan kor, amiben a kincsképzés már viszonylag jelentéktelenné vált. Az inflációnak köszönhetjük, hogy a pénz először nem kincs, hanem csak forgalmi eszköz, ezért a forgalomból kivont, azaz az otthon őrzött pénz mennyisége jelentéktelenné vált. A pénz rendszeres romlásának köszönhető, hogy a képződő jövedelmek nagy többsége nem került befagyasztásra, kincsképzésre. Ezt megelőzően a megtakarított jövedelmek jelentős hányadát mint fémpénzt igyekeztek tárolni, illetve azon kincseket vásároltak, hozhattak létre. Amióta a pénz az inflációnak köszönhetően rendszeresen veszít az értékéből, a jövedelmeket tőkésítik, azaz visszaforgatják a gazdaságba.

A modern társadalmat el sem lehet képzelni értékálló pénz mellett. Az elmúlt század viharos növekedése annak köszönhető, hogy a pénzben jelentkező jövedelmeket nem érdemes kincsben őrizni, hanem vissza kell forgatni a gazdaságba. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a XX. század legnagyobb gazdasági vívmánya az állam pénzteremtő szerepének általánossá válása.

Annak a nélkülözhetetlen közgazdasági alapját, hogy ebben a században a világgazdaság, különösen annak a fejlett ötöde többel növekedett, mint előtte évezredek alatt összesen, az infláció teremtette meg.

Mint minden zseniális eszköz, az infláció is közveszélyes lehet azok kezében, akik akár nem ismerik felhasználhatósága határait, akár tudatosan visszaélnek vele. Mind a kívánatosnál kisebb, mind a nagyobb mértékű pénzrontás káros. Az a tény, hogy az infláció nélkül lehetetlen a gyors gazdasági fejlődés, még kevésbé a gazdaság belső arányainak a gyorsan változó követelményekhez való folyamatos igazítása, messze nem azt jelenti, hogy minél nagyobb az infláció, annál jobb. Minél nagyobb az optimálistól való mindkét irányú eltérés, annál nagyobb az okozott kár.

Arra, hogy az infláció kisebb volt a kívánatosnál, kevés meggyőző példát találunk. Ezzel szemben szinte általános volt az optimálisnál nagyobb infláció. Ez alól csak a jelenkori fejlett világ jelent bizonyos mértékű kivételt. A kívánatosnál gyorsabb pénzszaporításnak az az oka, hogy a demokráciában csak választástól választásig garantált életű politikusok szívesen növelik az inflációt, mert az indoktalan pénzkibocsátás rövidtávon a népszerűségüket szolgálja, ennek a hosszú távú hatása, a magas infláció és annak kára viszont csak a következő ciklus politikusainak lesz a gondja.

Abból a tényből, hogy az infláció sokkal többször van az optimuma felett, mint alatta, következik, hogy nemcsak a közgazdászok, de az általuk befolyásolt közvélemény is az inflációban csak a rosszat látja. Így lett a század legnagyobb közgazdasági áldásából a hibás gazdaságpolitika szimbóluma annak ellenére, hogy nem volt és nincs olyan kormányzat, ami nem élt vele. Ez olyan, mint az volna, ha a gyógyszerek túlfogyasztásából arra következtetnénk, hogy az egészségügy legnagyobb csapása a gyógyszerek túlfogyasztása. Többségünk csak annak köszönheti a jobb egészségét, a kevesebb betegeskedését, sokunk az életét, hogy szedi a gyógyszereket. A gyógyszerek áldásos hatását nem semmisíti meg az a tény, hogy gyakran előfordul a gyógyszerek túladagolása, ritkábban a velük történő öngyilkosság is, sőt az is tény, hogy minden gyógyszernek káros hatása is van. A modern gazdaság is állandóan beteg volna, válságból válságba zuhanna, ha az állam nem szaporítaná, azaz rontaná a pénzt. A fémpénzek viszonyai között mindnyájan sokkal szegényebbek lennénk. Mégis csak az infláció kártékony hatását látjuk. Az utókor nevetni fog azon a naivságon, hogy korunk a legnagyobb közgazdasági vívmányát kártékony jelenségként fogta fel.

Nem csak az ostobaság, hogy az inflációt eleve károsnak ítélik meg, hanem még az sem igaz, hogy a kívánatosnál nagyobb infláció nagyobb csapás, mint az annál kisebb. Az elmúlt ötven év tapasztalatai azt mutatják, hogy a gyorsan növekvő, a fejlettek közé sikerrel felzárkózott országok átlagos inflációja nagyobb volt, mint az alacsony inflációval élőké. Természetesen ezt elhallgatják azok, akik az inflációminimalizálást tekintik a növekedést befolyásoló egyetlen fontos gazdaságpolitikai feladatnak.

A fentiekből nemcsak az következik, hogy az állami pénzteremtés, az infláció csak a fejődésre érett népeknél válik az utolérést biztosító eszközzé, hanem az is, hogy az infláció optimális mértéke is kultúrától függ. Minél puritánabb egy nép, annál kisebb infláció mellett lehet elérni a legjobb eredményt. Vagyis a puritán németek és svájciak számára kisebb infláció az optimális, mint a franciáknak vagy az észak-olaszoknak. Ez a magyarázata annak, hogy az észak-olaszok lényegesen nagyobb inflációjuk ellenére még a németeknél is gyorsabban növekedtek.

Az infláció optimális mértéke a fentiektől függetlenül is állandóan változik. Ha hátrábbról indul a gazdasági felzárkózás, ha magas a munkanélküliség, ha gyorsan kell változtatni a gazdasági struktúrán, ha történetesen nagy természeti csapást kell kiheverni, ha a kialakult jövedelemarányokon jelentősen változtatni kell, akkor az átlagosnál nagyobb inflációra van szükség. Ezzel szemben a már élvonalba tartozó országban a kiegyensúlyozott viszonyok között a kisebb infláció a legjobb megoldás.

A fentiekből fakad, hogy semmi elméleti és tapasztalati alapja nincs annak a közgazdasági elvárásnak, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb, hogy ez az elvárás minden kultúrkörben, minden fejlettségi szinten azonos, és a változó körülményektől független.

Az infláció két oka

Az inflációnak két oka lehet: vagy a kínálatot meghaladó kereslet veri fel az árakat, vagy a nagyobb termelési költség.

A termelést meghaladó kereslet okozta inflációt nem kell bemutatni. A háborúk okozta inflációk sokkal régebbiek, mint a modern pénz. Sajnos a közgazdászok csak ezt az inflációs okot látják, holott a másik is évezredes múltú. Azt minden parasztember tudta és tudja, hogy a kedvezőtlen időjárás után emelkedni fognak az élelmiszerárak, mert

- a kínálat csökken,

- a kereslet nem csökken,

- megnő a termékegységre jutó költség.

Azt a mai politikusok is tudják, hogy az emelkedő olajárak növelik az inflációt. Az ebből fakadó következtetéstől azonban tartózkodnak. Ez is olyan inflációt fokozó ok, amit nem a keresletnövekedés, hanem a költségek emelkedése okoz. A mi inflációnkat sem a kereslet elfutása, hanem a termelési költségek emelkedése váltotta ki. Tegyük hozzá: nem a munkabér drágult meg, hanem az alacsony kapacitáskihasználás miatt nőtt meg a termékegységre jutó költsége.

Azt is minden gazdasági szakember tudja, hogy a termelés csökkenése annál nagyobb termékegységre vetített költségemelkedést okoz, minél nagyobb a termelés állandó költsége. Márpedig a modern gazdaságot, ezen keresztül az ország gazdaságát is az jellemzi, hogy a működési költsége alig változik, azaz az állam is az olyan vállalkozás módjára működik, aminek a költsége alig függ attól, hogy mennyit termel. Ebből fakadóan a termelésegységére vetített költség alapvetően a kapacitásának a kihasználásától függ. Ez a tény a klasszikus kapitalizmus viszonyai között rejtett maradt, a modern, fejlett társadalmakban azonban egyértelművé vált.

Azt, hogy az infláció melyik típusával állunk szemben, megtudjuk, ha ismerjük a kapacitáskihasználás mértékét.

- Ha a kapacitások kihasználtsága nagyon magas, akkor a kereslet csökkentése az eredményes megoldás. Az ilyen inflációt a túlzott kereslet váltotta ki. Ez volt a szocialista évtizedekben megélt infláció oka. Erre mutatott rá Kornai János.

- Ha kapacitás kihasználás alacsony, akkor az infláció ellen a keresletet kell növelni. Az ilyen inflációt a kereslet hiánya gerjesztette fel. Ezt éltük meg a rendszerváltás óta, mégis úgy védekeztünk ellene, mintha a túlzott kereslet váltotta volna ki.

Vagyis a kétféle, egymással éppen ellentétes okokból keletkező infláció ellen egymástól alapvetően eltérő védekezési mód indokolt. A két módszer annál inkább eltérő, minél inkább állandóak a népgazdaság költségei.

A liberális közgazdászok a fogyasztást tekintik olyan "kiadásnak", ami büntetlenül csökkenthető. Ez, mint később látni fogjuk, csak a klasszikus kapitalizmus viszonyai között volt igaz. A jelenkori fejlett társadalomban a munkaerő minősége mindig a kereslete alatt marad. Ezen csak a fogyasztás növelése képes segíteni, mert a munkaerő jelen és jövőbeli hatékonysága a fogyasztás színvonalától függ.

Azt könnyű belátni, hogy a felhalmozások visszafogása csak akkor indokolt, amikor a meglévő kapacitások nincsenek kihasználva. Az állam elsődleges gazdasági feladata a meglévő kapacitások, a reáltőke és a munkaerő kellő hasznosítása. Ennek érdekében, ha kell, jövedelmet kell teremtenie.

A jelenkor nagy találmánya, hogy az állam legális eszközökkel tudja szaporítani a pénzt, növelni a lakosság vásárlóerejét, ezzel javítani a kapacitások kihasználását. Az állam pénzkibocsátási joga tehát csak arra az esetre indokolt, amikor a kapacitások kihasználása a kívánatosnál alacsonyabb, ráadásul a jövedelemarányokat is módosítani kell. Arról, hogy ennek a legjobb eszköze az infláció, kevés szó esik. A pénzteremtésből ugyanis az állam a vállalkozók és a lakosság rovására gazdagodik. Ez ellen tehát érthető okból tiltakoznak a pénztulajdonosok. Az érdemi kár azonban attól függ, hova kerül az állam megnövekedett pénzjövedelme.

- Ha a többletpénz azt eredményezi, hogy az állami elvonások ennek megfelelően kisebbek lesznek, mint e nélkül volnának, akkor az infláció az adófizetők átlagát nem érinti.

- Ha az állam a többletjövedelmét elpocsékolja, akkor az infláció árát a lakosság egésze viseli.

- Ha az állam a keletkező többletjövedelmét valamelyik osztály, vagy réteg támogatására fordítja, akkor annak a haszonélvezői a kedvezményezettek.

- Ha az állam azért rontja a pénzt, hogy ingyenessé tegye a felsőoktatást, növelje a családi pótlékot, akkor a gyermekes családok élvezik az infláció következményeit.

- Ha az állam a többletpénzét az autópályák építésére fordítja, akkor annak haszonélvezői elsősorban azok, akiket a fejlesztés konkrétabban érint.

A felsorolást sokáig lehetne folytatni.

Az mindenesetre demagógia, amivel a liberális közgazdászok rémítgetik a lakosságot, hogy ők az infláció legfőbb áldozatai. A tények tanulsága szerint alig találunk arra példát, hogy a lakosság jövedelme, a reálbérek emelkedése ott lett volna nagyobb, ahol kisebb volt az infláció. Sokkal inkább jellemző ennek az ellenkezője. Az infláció közvetlenül azokat károsítja meg, akik ládában őrzik a pénzüket. A gyakorlatban ilyen azonban kevés van. Az sem jellemző, hogy a betétesek károsodnának az inflációból, ugyanis az sem jellemző, hogy a reálkamat ott kisebb, ahol az infláció nagyobb. Ennek is inkább az ellenkezője fordult elő.

Takarékosság - növekedés

Tekintettel arra, hogy a kívánatosnál nagyobb infláció jellemző kortünet, meg kell találni az ellene való védekezés módszereit.

Az infláció elleni legkézenfekvőbb módszernek a takarékosság látszik. Ha kevesebbet költ a társadalom, a csökkentett kereslet lenyomja az árakat, azaz az inflációt. Ez a módszer soha nem lesz nélkülözhető. Egyrészt a pocsékolás viszonyai között nem képzelhető el gyors gazdasági fejlődés, másrészt sokkal könnyebb meglátni a pocsékolást, mint az elérhető eredményeket. A lakosság, különösen annak szegényebb fele, minél fejlettebb a gazdaság, annál inkább botránkozni fog a pocsékoláson. Kevesen figyeltek fel arra a történelem során, de a napjainkban is tapasztalható jelenségre sem, hogy a gazdagok költekezését, a kárba veszett értékeket a nagyon szegény népek közvéleménye sokkal inkább eltűri, mint a gazdag népeké. A nagyon elmaradt társadalomban az uralkodók, az egyházi és világi vezetők, általában a gazdagok fényűző fogyasztása a nép körében sokkal kevésbé okozott felháborodást, mint napjainkban az állam és a gazdagok arányaiban sokkal kisebb pazarlás.

Korábban az értéktermelő gazdaságban, ami lényegében a nép feladata volt, sokkal kisebb volt a működés során elkerülhető veszteség. A nagyon szegények terhelését és fogyasztását ugyanis az évszázadok nyomora csiszolta tökéletessé. Ma viszont a gyorsan fejlődő technika, az azzal együtt változó gazdasági munkamegosztás és fogyasztói magatartások tele vannak kialakulatlansággal, útkereséssel, ebből fakadóan hibákkal.

Minél fejlettebb ugyanis a gazdaság, annál több veszteséggel működik. Sajnos azt az általános gazdasági törvényt, hogy a fejlettebb munkamegosztás, a gyorsabb gazdasági növekedés egyúttal a veszteségforrásokat is növeli. Ezt még az elméleti közgazdászok sem akarják tudomásul venni. Még kevésbé a közvélemény. Pedig a gyakorlatban szinte mindenki ennek alapján él. Minél kisebb valakinek a jövedelme, aránylag annál kevesebb a felesleges kiadása. Az ilyennek ugyanis minden fillért meg kell néznie. Ezzel szemben a gazdagok szórják a pénzt, azok nem a minél kevesebb kiadásra, hanem a minél nagyobb jövedelemre koncentrálnak. Ami érvényes a társadalom tagjaira általában, az érvényes a társadalom egészére is. A szegény, a lét határán élő társadalomnak szükségszerűen a takarékosság a fő erénye. Csak így élhet meg. A gazdag társadalom azonban nem a minél kevesebbet költésre, hanem a minél nagyobb jövedelemre koncentrál. Jól teszi. Szinte érthetetlen, hogy a főleg gazdagokat képviselő liberális pártok mennyire a saját életük gyakorlatával ellentétesen politizálnak. Mint egyének tudják, hogy nem kevesebbet kell költeni, hanem többet kell keresni. A társadalmat, főleg annak a náluk szegényebb többségét mégis a kevesebbet költésre akarták kényszeríteni. Ez jellemzi a rendszerváltás óta folytatott magyar gazdaságpolitikát is, az ennek csúcsát jelentő Bokros-csomagot. A lakosságot nem a minél többet termelésre, hanem a minél kevesebbet költéssel akarta boldogítani.

A modern vállalkozásnak is mindig szem előtt kell tartania a takarékosságot, de ez csak azután válik elsődlegessé, ha a kapacitáskihasználás már magas. Amíg ezt el nem éri, addig nem a költségekkel való takarékosság, hanem az értékesítési feltétellel alátámasztott termelés növelése az elsődleges. Ha ez igaz a vállalkozásokra, akkor a népgazdaságra is. Amíg alacsony a kapacitások, mindenekelőtt a munkaerő kihasználtsága, addig a takarékosságnál fontosabb a növekedés. A népgazdaságban ugyanis az értékesítés nem probléma, hiszen az államnak lehetősége van arra, hogy a vásárlóerőt növelje.

Miért fontos a kapacitások magas kihasználása?

Mi a magyarázata annak, hogy a fejlett társadalomnak a figyelmét elsősorban nem a takarékosságra, hanem a növekedésre kellene fordítania?

Ezt könnyű megmagyarázni a gyakorlati embereknek, annál nehezebb a politikusoknak és az elmélet élharcosainak. Köztudott, hogy minden olyan vállalkozás, amelyiknek a költségei kevéssé függnek a termelés volumenétől, a termékegységre jutó költséget elsősorban a kapacitás jobb kihasználásával lehet csökkenteni. Az ilyen körülmények között a hatékonyság elsősorban a kapacitások jó kihasználásán múlik. Amíg a kapacitás nincs megfelelően kihasználva, addig a takarékosság másodlagos, a keresletet nem csökkenteni, hanem akár mesterségesen is, de növelni kell.

Tegnap a taxis azon panaszkodott, hogy drága a benzin. Pár perc alatt meggyőztem arról, hogy az ő jövedelme nem azért kicsi, mert valóban drága a benzin, hanem azért, mert sokan vannak, ezért kevés a fuvarja, az ideje botrányosan rosszul van kihasználva. A saját bevallása szerint napi tíz órát ül a kocsiban, de jó napja van, ha ebből kettőt tölt fuvarral. Belátta, hogy ezért keres keveset. Ha napi hat órát tölthetne fuvarral, elfelejtené, hogy drága a benzin, nem azon álmodozna, hogy volna olyan autó is, ami az övénél húsz százalékkal kevesebb drága benzint fogyaszt. A rövid fuvar végére megállapodtunk, hogy az a baj, hogy nem tud eleget fuvarozni, hogy sem ő, sem az autója nincs kihasználva. Számára sem a takarékosság, hanem a forgalmának a növekedése volna a jobb megoldás. Ha sok a taxi és kevés a lakossági igény, akkor hiába lenne olcsóbb az üzemanyag és jobb a kocsi, ő szegény maradna.

Terjesszük ki a példát a magyar kis- és középvállalkozásokra. Ezek is a magas adók miatt sírnak, holott azt a gyakorlatban csak részben fizetik meg, de azt nem veszik tudomásul, hogy még egyszer annyian vannak, mint amennyi ki tudná elégíteni a jelenlegi keresletet. Ha kétszerese volna a forgalmuk, azt még fejlesztés nélkül ki tudnák elégíteni, az adót is meg tudnák fizetni, és a jövedelmük a jelenleginek többszöröse lenne.

A kisvállalkozásokat tehát csak két módon lehet eredményesen támogatni:

1. A számukat kell csökkenteni. A versenyt nem bíróknak munkaalkalmat kell biztosítani. A kívánatosnál sokkal több kisvállalkozás nem azért jött létre, mert sokan akartak vállalkozók lenni, hanem azért, mert számukra megszűnt az állás lehetősége.

2. A lakosság keresetét kell növelni. A kisvállalkozások adócsalása ugyanis ma a szegényebb rétegek alacsony vásárlóerején is múlik. Ezek maguk is kérik az ÁFA nélküli számlát. A versenyt még bíró kisvállalkozók pedig azért kényszerülnek az adócsalásra, mert az erkölcsi és gazdasági tekintetben kevésbé erős versenytársaik adócsalása miatt volnának hátrányos helyzetben. Vagyis nem a jobb vállalkozó, hanem az ügyesebb adócsaló győzne.

Lépjünk tovább. Ma a magyar gazdaság kapacitása alacsonyan van kihasználva. Semmivel nem lehetne olyan mértékben csökkenteni a termékegységre jutó költséget, azaz a kínálati árat, mint a kapacitások jobb kihasználásával.

Itt kell tisztázni a gazdaságpolitika azon ellentmondását, hogy egyrészt igyekszik visszafogni a vásárlóerőt, másrészt idegen tőkétől várja az újabb kapacitások létrehozását. Nem veszi tudomásul, hogy ezzel csak rontja a meglévő kapacitások kihasználtságát, azaz növeli azokban a termékegységre jutó költséget.

Minden közgazdásznak tudni kellene, hogy újabb kapacitások belépése csak akkor indokolt, ha a meglévők már ki vannak használva, illetve az új olcsóbban termel, mint az ezzel kiszorítottak amortizáció nélküli költsége.

Az infrastruktúra csak részben piacosítható

Az infrastruktúra fejlesztésének lassítása hosszú távon mindig növeli az inflációt. A gazdaság hatékonysága egyre jobban az infrastruktúrától függ. Ennek a fejlettsége pedig mindig az igények mögött kullog.

Tekintettel arra, hogy a szocialista gazdaságban az infrastruktúra fejlesztését elhanyagolták, nálunk a hatékonyság fokozásának fő, a korszerűbb új kapacitások kiépítésénél is fontosabb eszköze az infrastruktúra fejlesztése. Erre a célra érdemes fedezet nélküli pénzt teremteni.

Az infrastruktúrának egyre jelentősebb területei piacosíthatók. Az ilyeneket nem is szabad az államnak magának kiépítenie, még kevésbé működtetnie. Ennek klasszikus példája korunkban a telefon. Nem ilyen viszont az autópálya. Még a gazdag országokban is vitatható az autópályák magánvállalkozásba adása. Ez annál nagyobb hiba, minél alacsonyabb a lakosság viszonylagos jövedelme. Az autópályát nem ott kell építeni, ahol annak használatáért már van kellő vásárlóerő, hanem ott, ahol az közvetve a legnagyobb értékgyarapodást hozza. Az autópályák okozta vagyongyarapodás nagy többsége olyan, ami vállalkozási formában nem realizálható, az a társadalmat ugyan gazdagabbá teszi, de az üzemeltető jövedelmeként csak töredékében realizálható. Az autópályákat akkor is az államnak kell építenie, ha arra csak akkor van pénz, ha az állam ezt többletként bocsátja ki. Az autópályák üzemeltetése pedig azért maradjon állami feladat, mert ahhoz nincs szükség vállalkozási érdekeltségre. Az autópálya akkor ér többet a társadalom számára, ha többen használják, a magántulajdonos számára pedig akkor, ha maximális a profitja. E két érdekeltség pedig ez esetben nagyon messze esik egymástól.

Még ostobább dolog az oktatás piacosítása. A piac abban érdekelt, hogy azokat tanítsa, akik ezért a legtöbbet fizetnek. A társadalom érdeke pedig az, hogy azok tanuljanak, akik tehetségesek. E kettő pedig köszönőviszonyban sincs egymással.

Az egészségügy piacosítása még közveszélyesebb és inflációgerjesztőbb. Minden nemzetközi tapasztalat azt bizonyítja, hogy az egészségügy piacosítása csak a nagyon gazdag országokban megengedhető luxus. Még ott is igaz, hogy minél piacosabb, annál drágább. A kevésbé gazdag országokban az egészségügyi ellátás azért állami feladat, mert a társadalomnak ezen a téren az a legnagyobb veszteség, ha nagy azoknak a száma, akik azért nem mennek orvoshoz, mert drága. Nincs azonban drágább dolog annál, ha a lakosság anyagi és azzal párosult tudati okból nem megy időben orvoshoz, nem vállalja a kezelést. Ez ellen csak a magasabb jövedelem és a magasabb iskolázottság jelent védelmet. Amelyik társadalomban már egyikkel sincs gond, az eljátszhat az egészségügy privatizációjával is. Annak is sokkal drágább luxus, mint az ellenfelei összességét nagyságrenddel meghaladó hadsereg.

Az infrastruktúrával takarékoskodó, illetve az azt elsietve piacosító állam számítson arra, hogy a nemzetközi gazdasági versenyben lemarad.

A fogyasztással való takarékoskodás

A fogyasztás visszafogása a modern társadalmakban nemcsak politikai szempontokból veszélyes szinte mindig, de gazdasági téren többnyire kártékony módszer is. Ez csak akkor indokolt, ha a gazdaság túlfűtött, ha a kapacitások már kimerültek, a keresletet képtelenek kielégíteni.

A fogyasztás visszafogása a politikai támogatottságot csökkenti, amitől, szerencsére, félnek a politikusok; rontja a lakosság termelési kedvét is, ami a hatékonyságnak egyre fontosabb feltétele; hosszú távon rontja a munkaerő minőségének javítását, ami egyébként is állandóan az igények mögött kullog.

A fogyasztást a modern közgazdaságtan is úgy értékeli, mintha még mindig a számában és minőségében munkaerő felesleges klasszikus kapitalizmusában volnánk. Abban indokolt volt a fogyasztást, mint a megtermelt érték elfogyasztását kezelni. Ez ugyan még akkor sem volt hosszú távon igaz, mert a társadalom végső célja mindig is a fogyasztás növelése volt, és egyre inkább az marad, de ennél fontosabb volt a tőkeképzés maximalizálása. A jelen társadalomban azonban már a munkaerő minőségének a javítása a legfontosabb, ezt pedig csak a fogyasztásán keresztül lehet megoldani.

Itt kell kitérni arra, hogy a fogyasztói társadalom deformációit látva, fogyasztásellenesek lettek. Az igaz, hogy a jólét növekedésével együtt nő a veszélye annak, hogy a fogyasztás struktúrája deformálódik, hogy az rontja az erkölcsöket, felerősíti az anyagiasságot, lehetővé teszi a deviáns magatartást, rombolja a természetet. Ezek azonban csak a jóléttel járó hibák, a fejlődés egyik oldala.

Mi is a reális kép?

1. Szerte a világban ott jobbak az erkölcsök, ahol magasabb az életszínvonal. A tények világában ott valósulnak meg a leginkább a keresztényi erkölcsök, ahol magasabb az életszínvonal. Európában a skandinávok élnek leginkább keresztényi életet, ha azt nem az egyházi szertartásokon való részvétellel, nem a klérus hatalmával, hanem a tízparancsolat betartásával mérjük. Sokkal inkább általánosítható az a jelenség, hogy a keresztény erkölcsök ott szenvednek több csorbát, ahol nagy az egyházi szertartásokon való részvétel aránya, ahol nagy a klérus befolyása. Természetesen ebből sem azt kell levonni, hogy ott rosszabbak az erkölcsök, ahol nagyobb az egyház befolyása, hanem azt, hogy az egyházhoz azért fordulnak gyakrabban az emberek, mert hiányolják a kereszténységet a gyakorlatban.

2. Az önzetlenség ott nagyobb, az anyagiasság ott kisebb, ahol nagyobb a jólét. Elég megnézni azt, hogy melyik ország fordít a nemzeti jövedelméből többet a szegyének megsegítésére. Ebben is toronymagasan a skandináv országok vezetnek. A szegény országok gazdagjai természetes jelenségnek tekintik a szegénységet, és keveset áldoznak annak a mérséklésére, a gazdag országok gazdagjait jobban felháborítja a szegénység, és többet adnak annak enyhítésére.

3. A gazdagok körében minden deviancia kisebb. Az ugyan tény, hogy bizonyos devianciához jövedelemre van szükség, ezért aztán a drága drogok fogyasztása a szegény országokban nem lehet széleskörű, ott ezt csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, de ez csak a felszín. A devianciák a gazdag társadalmakon belül a szegény rétegekben magas arányúak.

- Az alkoholizmus a jövedelemmel és a képzettséggel fordítottan arányos.

- A dohányzás szinte eltűnőben van a magasan képzettek és nagykeresetűek körében.

- A bűnözés a képzettségükben és anyagi helyzetükben leszakadt rétegekre koncentrálódik.

4. A gazdag társadalmak vigyáznak jobban a természetre. Az ugyan igaz, hogy a klasszikus iparosítás még napjainkban is óriási természetrombolással jár, de a fogyasztói társadalmakban már annyira felértékelődik a természeti környezet, hogy a kímélésére áldoznak, és a környezet javulása minden fejlett társadalomra jellemző. Ezzel szemben a természet az elmaradt, szegény társadalmakban az iparosítás és a népszaporulat elszabadulása következtében katasztrofális károkat szenved. Ennek lehetünk tanúi Kínában, a Szovjetunió, valamint a latin-amerikai országok urbanizált körzeteiben, de Indiában és Afrikában is.

Abból a tényből, hogy a munkaerő minősége soha nem éri utol a vele szemben támasztott igényt, fakad, hogy a fogyasztása is a kívánatosnál alacsonyabb szinten áll. Ezt a tényt a mennyisége tekintetében tudomásul kell venni, hiszen csak azt lehet elfogyasztani, amit a társadalom megtermel. Ezzel szemben a fogyasztás struktúráján bőven van javítani való.

A fogyasztás struktúráját két szempontból kell optimalizálni:

1. A jövedelmek elosztásában.

2. A jövedelmek felhasználási szerkezetében.

Az optimális, a munkaerő minőségi javulása szempontból kívánatos jövedelemarányok lényegesen kevésbé differenciáltak, mint amit a piac létrehoz. Ezt az élet igazolja. Jelenleg nincs olyan társadalom, ahol a jövedelmek jelentős hányadát ne kellene az államnak úgy elosztania, hogy az csökkentse a piacon kialakult arányokat.

Mi ennek a jelenkorban általánossá vált jelenségnek az oka?

A piac csak a jelen érdekeltsége alapján optimalizálja a jövedelmek elosztását, vagyis annak alapján képezi a munkaerő árát, ahogyan az a folyó gazdálkodás érdekei szempontjából megfelelő. Ezzel szemben a jövőbeli munkaerő milyensége a fogyasztás mennyiségétől, még inkább módjától függ.

Miért nem áru a munkaerő?

A kapacitások kihasználása annál fontosabb, minél függetlenebb a költségek összege a termelés mennyiségétől. Ezért azt vizsgáljuk meg, mennyire állandóak, vagyis a termelés volumenétől függetlenek a gazdaság működési költségei.

A tőkés osztálytársadalom a gyakorlatban súlyos következmények nélkül kezelhette a munkaerőt úgy, mint ugyancsak az olyan árut, ami olcsóbb lesz akkor, ha a kínálata meghaladja a keresletét. Ki lehetett mondani, hogy a munkaerő árát a kereslete és a kínálata közötti viszony szabályozza. A vállalkozások szintjén ez látszólag így is működött, hiszen, ha csökkent a munkaerővel szembeni kereslet, csökkentek a bérek, azaz a munkaerő jövedelme. Következményként a munkaerő még nyomorultabban élt, tovább nőtt a halandósága, csökkentek a születések, többen vándoroltak ki. Azaz a munkaerő túlkínálata esetén a jövedelme nem biztosította a mennyiségi és minőségi újratermelését. Ez jó ideig nem is okozott bajt, mert a klasszikus iparosítás mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben csökkenő munkaerőigénnyel járt. Bizonyos idő után azonban válságot okozott, mivel a bérekkel való takarékosság következtében romlott a munkaerő minősége. Ez látszólag és közvetlenül nem is okozott problémát. Csökkent ugyan a vásárlóerő, ezért a munkaerő kereslete, még jobban az ára is. Ezért aztán a kapacitásokat még rosszabb hatásfokkal lehetett kihasználni. Azaz a munkaerő fogyasztásának csökkenése még a lényegében minimális állandó költséggel működő tőkés társadalomban is időről időre visszatérő válságokat okozott. Azt, hogy ennek oka a munkaerő árának a kereslet-kínálat viszonyaihoz való igazítása, mégis rejtve maradt.

A munkaerő áruként kezelése makroszinten csak azért maradhatott fenn, mert az azzal szemben jelentkező mennyiségi és minőségi igények bőven ki voltak elégítve. Az, hogy a csökkenő fogyasztás csökkenő hatékonyságú munkaerőt termel, nem okozott közvetlen gazdasági problémát. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a tőkés társadalmak felesleges munkaerejét felszívta a kivándorlás, a viszonylag nagy létszámú hadsereg és a tőkéseket kiszolgáló cselédség.

Ahogy azonban a tudományos és technikai forradalom következtében nőtt a munkaerővel szembeni minőségi igény, kiderült, hogy nem lehet annak árát, még kevésbé a fogyasztását a klasszikus értelemben vett olyan áruként kezelni, aminek a piacon kialakult ára az értékét tükrözi. Ez egyébként is csak az olyan árukra vonatkozik, amelyek változó mennyiségű és minőségű újratermelése vállalati szinten viszonylag gyorsan és könnyen megoldható. A társadalom textíliákkal való ellátást a kereslet-kínálat alakította árakra lehet bízni. A munkaerő azonban nem ilyen áru. Az újratermelési folyamata hosszú, minden változtatása generációkra nyúló. Ha a munkaerőből többre, vagy jobbra van szükség, akkor olyan jövedelmi viszonyokat kell teremteni, ami ezt évtizedek, esetleg generációk múlva biztosítani fogja. Ráadásul a munkaerő olyan áru, amelyik önmagát csak nagyon lassan igazítja a társadalmi igényekhez, még akkor is, ha a jövedelmének nagysága már ennek megfelelő.

A társadalom csak akkor képes az igényeinek megfelelő munkaerő biztosítására, ha egyrészt már évtizedekkel előbb megelőlegezi azt a jövedelmet, amire majd szüksége lesz, másrészt annak felhasználását tudatosan nem a meglévő, hanem a várható tudatához igazítja. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva két elvárást jelent:

1. A lakosság fogyasztását nem a meglévő, hanem a várható munkaerőigényhez kell igazítani.

2. A fogyasztás struktúráját nem a meglévő tudathoz, hanem az elvárt igényekhez kell igazítani.

A fenti kettős okból nem szabad a piacra, a munkaadókra bízni a kívánatos lakossági fogyasztás finanszírozását, hanem abból egyre nagyobb hányadot kell a társadalomra bízni. A bérként kifizetett jövedelem messze nem volna elegendő a lakosság fogyasztási igényének a fedezésére. Egyrészt nagyon kevés volna, másrészt nagyon rossz jövedelemarányokat teremtene.

Mit értünk a lakosság mennyiségi fogyasztási igénye alatt?

Annyit, amennyi a várható munkaerőigénye eléréséhez elegendő. Amíg a munkaadók mindig csak annyi bért fizetnek, amennyi az adott munkaerőigénynek megfelel, addig a társadalom igénye az a fogyasztás, amire akkor lesz szükség, amikor a jelen fogyasztása már munkaerőben realizálódik. Tekintettel arra, hogy a mai fogyasztásból csak évtizedekkel később lesz annak megfelelő munkaerő, a fogyasztásnak mindig az évtizedek múlva várható munkaerőigényhez kell igazodnia.

A várható munkaerőigénynek megfelelő fogyasztás mennyisége azonban nagyon függ attól, milyen a fogyasztás struktúrája. Azt könnyű belátni, hogy az alkoholra, a dohányzásra, a szerencsejátékokra fordított jövedelem nemhogy javítaná, de rontja a munkaerő várható minőségét. Ezzel szemben a kulturális célokra, a tanulásra, a lakásépítésekre fordított jövedelem olyan fogyasztás, ami nagyban szolgálja a munkaerő minőségének javítását.

A fogyasztói szokásokra az jellemző, hogy nem a jövőbeli, hanem a múltbeli tudatnak felel meg. Ebből fakad, hogy minél gyorsabban nő a jövedelem, a piac és a tudat által alakított fogyasztói magatartás annál kevésbé felel meg a társadalom által támasztott igényeknek. Ezt fejezi ki a jövedelmek növekedésekor az, hogy aránytalanul megnő az alkohollal, a dohányzással, a szerencsejátékokkal szembeni kereslet, hasonlóan az újgazdagok pocsékoló fogyasztása. Az adott mennyiségű fogyasztási lehetőség annál hatékonyabban hasznosul, minél jobban megfelel a fogyasztás struktúrája a jövőbeli igényeknek, azaz abból minél kevesebb szolgálja a deviáns igényeket, minél több az, ami a kulturált életviszonyok kiszélesedését szolgálja. Ezt a cél azonban sem a liberalizált jövedelmi arányokkal, sem a fogyasztói piaccal nem lehet elérni. Az államnak a jövedelmek egyre nagyobb hányadát kell elvonni és újra elosztani, továbbá a fogyasztói árakat úgy módosítani, hogy azok jobban szolgálják a munkaerő minőségi javítását.

A piac arra jó, hogy a meglévő munkaerőt minél jobban hasznosítsák, az állam pedig arra való, hogy olyan elvonást és újraelosztást, továbbá fogyasztói árakat teremtsen, ami a jövő munkaerőigényeit szolgálja.

A jóléti állam előnye

Ideje volna csendre inteni azokat a liberálisokat, akik csak az államháztartás magassága ellen lázadoznak, de nem teszik hozzá, hogy minden adókedvezményt, amit a gazdagoknak adnak, azt a lakosság szegényebb és törekvőbb részétől veszik el. Csak a nagyon ostoba és a gonosz érvelhet azzal, hogy sok az adó, ha nem teszi hozzá: a kisebb adó azt jelentené, hogy kevesebb jut majd nyugdíjra, oktatásra, egészségügyre, családtámogatásra.

Nem véletlen, hogy a magas adózású országokban jobb a közhangulat, leginkább oda vágynak a szegényebb országok népei. Ráadásul azt is hozzá kellene tenni, hogy még a tőke is inkább oda megy, és ott gyorsabb a gazdasági növekedés. A tőke hatékonysága ugyanis sokkal jobban függ az oktatástól, az infrastruktúrától, a közhangulattól, az erkölcsi viszonyoktól, mint a bérek és az adók nagyságától.

A takarékosságot célzó gazdaságpolitika azért is tarthatott a klasszikus kapitalista viszonyok között generációkon keresztül, mert a társadalom működtetésének állandó költségei között a vállalkozások adója és állami elvonása nem volt nagy. Ezt lehetővé tette az, hogy az állam adminisztrációja és az állami jövedelmek újraelosztása még nem volt jelentős. Az államháztartás a nemzeti jövedelemnek alig tizede volt. Ezen belül is a hadsereg és a belső erőszakszervezetek fenntartása emésztette fel a többségét. Ennek az aránylag kis államháztartásnak a költségeihez a vállalkozók alig járultak hozzá, a többsége a fogyasztókra hárult az állami monopóliumok adója formájában.

A tőkés vállalatok takarékossági igyekezete addig gyorsult, amíg be nem következett a társadalmi és gazdasági lehetetlenülés. A termelés növekedett, de a lakosság óriási többségének a fogyasztása ezzel nem tartott lépést. Ráadásul beszűkültek a kivándorlási lehetőségek is.

A század első harmadának végén már olyan súlyos politikai és gazdasági válság következett be, aminek kezelése során az Egyesült Államokban nem csak a tőkések, a vállalkozók közvetlen gazdasági érdeke, hanem még inkább a szociális feszültségek diktálták a gazdaságpolitikát. A társadalom már fontosabb feladatának tekintette a munkaerő foglalkoztatását, a nyomor csökkentését, mint a vállalkozások profitmaximalizálását. A második világháború a nyugati államokban is kikényszerítette a piac liberalizálásának szűkítését, megnövelte az állam gazdasági szerepét, valamint a tömegek szociális igényeinek jobb figyelembevételét. Ezért a háború után a nyugat-európai térségben is a jóléti államok alakultak ki.

Ezt a gazdasági fordulatot két tény sietette:

1. A tudományos és technikai forradalom alapvetően megváltoztatta a társadalom, még inkább a gazdaság munkaerőigényét. A korábbinál sokkal képzettebb és motiváltabb munkaerő vált szükségessé. A képzettségi igényt azonban még az emelkedő bérek sem lettek volna képesek biztosítani, az államnak kellett magára vállalnia a minőségi munkaerő biztosításának a feltételeit. Ennek következtében az államnak az ezzel járó feladatok költségeit fedező összeget is be kellett gyűjtenie. A háborút követő újjáépítés és évekre elfojtott fogyasztási igény felszabadulása a fejlett tőkés országokban a munkaerővel szemben akkora mennyiségi munkaerőigényt támasztott, amit csak az európai történelemben példátlan mértékű munkaerőimporttal tudtak biztosítani.

Az újjáépítés befejeződése és a háború alatt bekövetkezett technikai váltásnak megfelelő termelő bázis kiépítése után a munkaerővel szembeni mennyiségi igény lecsökkent. Ezt fokozta:

- a minőségi igénynek már nem megfelelő munkaerő munkanélkülivé vált, a minimális ellátásáról gondoskodni kellett;

- az oktatás egyre magasabb szintjét kellett egyre több fiatal számára az államnak biztosítani;

- az egészségügyi ellátásról az államnak kellett gondoskodnia;

- sokszorosára nőtt a munkából kikerülő öregek száma, akiknek az államháztartásból kellett nyugdíjat folyósítani;

- a kívánatos gyermekvállalás támogatása állami feladat lett;

- a piacon kialakuló jövedelmeket az államnak kellett újraelosztással nivellálnia;

- Az államnak egyre több feladatot kellett törvényesen szabályoznia, és ezek végrehajtására, ellenőrzésére újabb és újabb állami szervezeteket létrehoznia.

E feladatok ellátása érdekében a nemzeti jövedelemhez viszonyítva kétszeresére, háromszorosára kellett növelni az állami elvonásokat. Ma már a jóléti államokban az adóknak és egyéb állami elvonásoknak csak kisebb hányada, harmada, negyede szükséges ahhoz, hogy az állam klasszikus feladatait fedezze, a többsége a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény kielégítését és a társadalmi feszültségek enyhítését szolgálja. Erre is egyre kevésbé elég. Márpedig abból, hogy a munkaerő olyan áruvá vált, aminek újratermelését csak kisebb részben fedezik a kifizetett bérek, a nagyobb hányada már az államháztartásból történik, az következik, hogy a munkaerő újratermelése nem piaci feladat.

Miből fedezi az állam a nemzeti jövedelem hányadában is megsokszorozódott kiadásait?

Az alig vitatható, hogy az állami elvonások nem tudtak lépést tartani a fellépő kiadási igényekkel. A modern állam bevételi hiányának forrása eleinte csak a fedezet nélküli pénzkibocsátás volt, az utóbbi évtizedekben azonban már egyre inkább az állam belső eladósodása lett.

Annak ellenére, hogy a munkaerő újratermelésének kívánatos színvonalát egyre nagyobb hányadában már nem a munkabér, hanem az állami gondoskodás biztosítja, a munkaadók érdeke is emeli a bérek színvonalát. Látszólag a vállalkozó továbbra is a minél alacsonyabb bérben érdekelt, de csak látszólag, mert a bérköltségeket egyre kevésbé lehet a bérszínvonallal csökkenteni. A vállalkozót nem az átlagbér, hanem a kifizetett bérek összege érdekli, azt akarja minimalizálni. Ezt pedig úgy tudja a jobban elérni, ha a munkaerő minőségét javítja, azaz kevesebb, de jobb munkaerőt alkalmaz. A gazdaságpolitikusok még mindig ott tartanak, ahol száz éve: a tőkést a munkaerő árának olcsósága vonzza. Ezzel szemben ennél már sokkal fontosabb számára a munkaerő minősége. Korunkban a jó munkaerő drágán is olcsó, a rossz olcsón is drága.

A munkaadók a jobb motiváció érdekében egyre inkább a bérek emelésére kényszerülnek. Kiderült, hogy a munkaerő jobb motivációja a hatékonyság emelésének legolcsóbb eszköze. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a szakszervezetek erejének köszönhető a bérek emelkedése. Száz évvel korábban sokkal erősebbek voltak a szakszervezetek, a bérek mégsem emelkedtek, ugyanakkor száz éve nem voltak olyan gyengék, mint ma, a bérek mégis emelkednek. A vállalkozó érdeke az, hogy emelje a jó munkaerő bérét, ugyanakkor építse le a gyenge minőségűt. A munkanélküliek szinte kizárólag a munkaerő leggyengébb minőségű ötödéből kerülnek ki. Ezzel szemben a munkaerő legjobb harmadáért még magas munkanélküliség esetén is verseny folyik, amiben a munkaadók egymással szemben ráígérnek a korábbi bérekre.

Tekintettel arra, hogy a munkaerő minősége nem képes lépést tartani a vele szemben jelentkező igénnyel, a munkaerő piaci ára, a bér a minőségtől függően egyre jobban differenciálódik. Ma a vállalkozások a jó munkaerőt egyre jobban megfizetik, a rosszat pedig olcsón sem hajlandók alkalmazni. Azt kellene a gazdaságpolitikusoknak látniuk, hogy a munkaadó a munkásait mint árut fizeti meg, azaz a béreket a kereslet és a kínálat viszonya alakítja, de a bérek összege és belső aránya egyre kevésbé alkalmas arra, hogy a társadalom munkaerőigényét kielégítse.

A piacon kialakuló bérarányok elviselhetetlen társadalmi feszültségeket váltanak ki, amit az államnak progresszív adózással és degresszív visszaosztással kell mérsékelnie. Ezt a liberális közgazdászok és a gazdagok nem akarják tudomásul venni, pedig ma már nincsen olyan állam, még a szuper liberális sem, amelyik el tudná kerülni a progresszív adóztatást és jövedelmekkel fordítottan arányos visszaosztást. A politikai harc csak ezek mértéke felett folyhat.

Mire figyel a modern vállalat?

A fejlett társadalmakban a bérnek a vállalkozások szintjén mért költségen belüli súlya jelentősen lecsökkent. Ez két okból következett be, és várhatóan továbbra is tartani fog:

1. Többszörösére nőtt a beszállítók részesedése.

2. A vállalkozások adója és járuléka a száz év előttinek tízszeresére emelkedett.

Ma a tipikus vállalkozás számára a beszállítók árai és azok megbízhatósága, valamint az állammal szembeni kötelezettség sokkal fontosabb, mint a munkabér. Ezt semmi sem jellemzi jobban, mint a nemzetközi tőkemozgás. A tőke abba az országba megy, ahol jobbak a beszállítói és az adózási feltételek, de az nem nagyon befolyásolja, hogy a munkaerő drága, ha jó. Ma a nemzetközi tőkepiacon mozgó befektetési tőke kilenctizede ugyan a drága bérű országokból származik, de azok körén belül is marad. A kommunikációs csatornákon keresztül ugyan az árad, hogy a tőke az olcsó munkaerőt keresi, de ez nem igaz. Az ugyan tény, hogy a fejlett gazdaságú országokból bizonyos célra oda is megy tőke, ahol olcsó a munkaerő, de liberalizált tőkepiaci viszonyok között, vagyis, ha a tőkemozgás mindkét irányban szabad, az olcsó munkaerővel dolgozó országokból legalább ennyi áramlik oda, ahol az drága. Ezt bizonyítják a latin-amerikai országok, ahova húsz év óta megy a fejlett országok bankjaiból származó, nagyrészt állami garanciával fedezett hitel, de ez az összeg az ellenkező irányban vissza is áramlik, mint a gazdagok bankbetéte, részvényvásárlása. A nemzetközi piacon mozgó tőke óriási többsége azonban a drága munkaerővel dolgozó országok körén belül vándorol. Erről nemcsak a tőkepiaci statisztikák győznek meg, amelyekben nem minden tőkemozgás szerepel, hanem az a tény, hogy szinte mindent ott termelnek olcsóbban, ahol drágább a munkaerő.

- A legolcsóbb gabonát, húst ott termelik, ahol a farmer jövedelme az elmaradott országokénak ötvenszerese. Nem véletlen, hogy ezért aztán ott szorul a mezőgazdaság a legkisebb dotációra is.

- A legolcsóbb gépkocsit ott gyártják, ahol a legdrágább a munkaerő, Németországban és Japánban. Az olcsó munkaerővel dolgozó autógyárak csak olyan gépkocsit tudnak csinálni, amit a módosabbak olcsóbban sem vesznek meg.

- Még általánosabban: azoknak az országoknak van aktív külkereskedelmi mérlegük, amelyekben magas bérrel kénytelenek dolgozni.

Az olcsó munkaerőre vágyakozók arra hivatkoznak, hogy a távol-keleti országokba, ahol olcsó a munkaerő, oda sok tőke ment és megy. Egyet tegyenek hozzá: azért, mert ott nemcsak olcsó, hanem jó is. Az kézenfekvő, hogy a jó munkaerőből az a kívánatosabb, amelyik olcsóbb. Indonéziában és Indiában ugyan olcsóbb a munkaerő, Afrikában pedig még annál is olcsóbb, mint Kínában, ezekbe az országokba mégsem megy annyi tőke. Finnországba pedig, ahol a munkaerő hússzor drágább, mint Kínában, oda egy lakosra vetítve mégis hússzor több tőke áramlik. Ez a finn lecke nekünk, a rokonaiknak is szólhatna: ahol négyszer drágább a munkaerő, magasabb az adó, mint nálunk, oda mégis egy lakosra vetítve hatszor több tőke megy.

A vállalkozók tudják, hogy a hatékonyság nem a munkaerő olcsóságán, nem a kutatásra, hirdetésre fordított költségek alacsony szintjén múlik. Ők tudják, hogy csak az maradhat versenyképes, aki a munkaerő minőségét, motivációját fontosabbnak tarja, mint a bérek összegét, aki bátran kutat, hirdet.

Miért nem tudják ezt a gazdaságpolitikusok és tanácsadóik, az elméleti közgazdászok?

a. A politikusok azért nem veszik tudomásul a fenti tényeket, mert ők nagyon rövid távra kénytelenek optimalizálni.

b. A tudósok pedig azért, mert az ő szellemi vagyonuk elavulásától rettennek vissza.

Napjainkban mind a tudós közgazdászaink, mind a gyakorlati politikusaink, mind a vállalkozóink azon keseregnek, hogy magas az államháztartás részesedése, ezért aztán sok az adó. Ideje volna felszámolni ezt a tudatos demagógiát. Ha azt nézzük, hogy e században, különösen a második felében hol növekedett jobban a jólét és a gazdaság, azt látjuk, hogy sokkal jellemzőbb a sikeresek országok esetében a magas államháztartás és adó, mint az alacsony. Az adóteher a skandináv országokban a legmagasabb, mégis ők a század jóléti bajnokai. Az utóbbi ötven év legsikeresebb európai gazdasága a finn, annak ellenére, hogy nem a chilei, hanem a svéd példát követik. Természetesen a modern gazdaság sikerének nem a magas adóból fakadó nagy állami visszaosztás az egyedüli oka, annak más fontos okai is vannak.

Miért kell növekedni?

Térjünk ki arra, hogy miért kell a makrogazdaságot olyan gazdasági egységként felfogni, aminek a költségei alig függnek attól, mennyi a termelése.

A lakosság jövedelmének nagyságát nem minimalizálni, hanem maximalizálni kell. A társadalom végső gazdasági célja ugyanis a minél nagyobb lakossági jövedelem. Természetesen ez csak addig a mértékig lehet növelhető, ameddig ennek a termelési oldala biztosítható. Az a tény, hogy a jelenkor nem ismer olyan sikeres gazdaságot, amelyikben nem lett volna kisebb-nagyobb infláció, azt jelenti, hogy a gazdaságban mindig és mindenütt több pénzjövedelmet osztottak el, mint amennyire a termelés fedezetet nyújtott, vagyis a felhasználási szándék mindig a termelés előtt járt. Ennek objektív szükségszerűségét az elmélet ugyan nem ismerte el, de a gyakorlat mégis ezt bizonyítja. Nem a termelés teremtett alapot a kereslet növelésére, hanem a kereslet növelése váltotta ki a termelés növekedését. Ennek a klasszikus kapitalista közgazdaságtannal és a jelenkori liberális gazdaságpolitikával ellentétes logikának az az alapja, hogy a tudományos és technikai fejlődés tempója a meglévőnél magasabb munkaerőigényt támaszt. Ezt csak a jövedelmek növekedése képes előteremteni. Márpedig a munkaerő javuló minősége csak a fogyasztás mennyiségi növelésével és összetételének javításával érhető el. A munkaerő az egyetlen olyan áru, aminek a minősége, azaz használati értéke csak a termelési költségeinek növelésével fokozható. Amíg a többi áru esetében a technikai fejlődés a költségek csökkentésével jár, azaz egyre több használati értéket lehet egyre kevesebb költséggel biztosítani, a munkaerő olyan áru, aminek a minősége csak a fogyasztás növelése árán javítható. Márpedig a jelenkor világában egyetlen áruval szemben sem nő olyan kielégíthetetlen mértékben az igény, mint a munkaerővel. Ebből fakad, hogy a modern társadalomnak nem profit-, hanem fogyasztásorientáltnak kell lennie. Ezért nevezem a jelenkor fejlett társadalmait fogyasztói társadalomnak. A közgazdászok máig nem veszik tudomásul, hogy a klasszikus kapitalizmus és a jelenlegi gazdaság között minőségi különbség van. Az profitorientált volt, ez fogyasztásorientált.

Még inkább jelzi a két társadalom közötti minőségi különbséget az a tény, hogy a klasszikus kapitalizmusban a tőkehiány mellett mind mennyiségi, mind minőségi munkaerő-felesleg volt. A jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerőhiány a szűk keresztmetszet. Márpedig minden társadalom orientációját az határozza meg, milyen mértékben képes a szűk keresztmetszetét bővíteni. Ezért kellett az ipari forradalom után olyan társadalmi viszonyokat teremteni, amiben a profitmaximalizálás volt a fő rendező elv. Tekintettel arra, hogy a jelenkori fejlett társadalomban a minőségi munkaerő a szűk keresztmetszet, ennek bővítése az elsődleges. Ennek a társadalomnak az orientációját az jelenti, hogyan lehet minél jobban javítani a munkaerő minőségén. Tekintettel arra, hogy a munkaerő minőségén csak a fogyasztásával lehet javítani, a jelen társadalom fogyasztásorientált. Amilyen joggal az előzőt tőkés társadalomnak neveztük, úgy annyira indokolt a jelenlegit fogyasztói társadalomnak tekinteni.

Arra csak röviden kívánok utalni, hogy nemcsak a fogyasztás mennyisége, de a struktúrája is alapvetően hat a munkaerő minőségére. Minél képzetlenebb a munkaerő, annál kevésbé lehet a közvetlen pénzjövedelmén keresztül javítani a minőségén. A képzetlen, a szegénységben felnőtt emberek a nagyobb jövedelemből a kívánatosnál sokkal kevesebbet fordítanának oktatásra, egészségügyre, önképzésre, kultúrára és sokkal többet deviáns élvezetekre. Ezért kellett létrehozni és fenntartani a jóléti államot.

A vállalkozások számára is elengedhetetlenül szükséges infrastruktúrát és alapkutatásokat sem képes a piac biztosítani, ezek kiépítését és működtetését is az államnak kell magára vállalnia.

A modern államnak nemcsak a klasszikus államhatalmi feladatokat kell ellátnia, hanem az újraelosztásról és az infrastruktúra számos területéről is gondoskodnia kell. Ez az igény vezetett oda, hogy mind a lakosságnak, mind a vállalkozásoknak az adók és az állami elvonások igen magas költséghányadot jelentenek.

A lakosságtól közvetlenül beszedett adókkal állnak szemben a számára visszaosztott jövedelmek és juttatások. Ezeknek az összege, a leggazdagabb kisebbségtől eltekintve, meghaladja a tőle elvontak összegét. A közhiedelemmel szemben a lakosság többsége az állammal szemben nettó jövedelemélvező, vagyis többet kap, mint fizet. Ez az arány természetesen a jóléti államokban, ahol nagy az adó magasabb, a kis adókkal gazdálkodó liberális társadalmakban kisebb.

A klasszikus közgazdasági szemlélet csak az adók nagyságára irányította a közvélemény figyelmét, a visszaosztott kedvezményeket nem számszerűsíti. Azt mindenki többé-kevésbé tudja, hogy mennyi adót fizet, de arról fogalma sincs, mennyit kap vissza az államtól. E téren az teremtene tisztánlátást, ha az állampolgárok nemcsak azt tartanák nyilván, mennyit adnak az államnak, hanem azt is, mennyit kapnak vissza. A visszakapott összegek nagy része könnyen számon tartható, hiszen mindenki tudja, hogy mennyi nyugdíjat, családtámogatást kap. Azt, hogy a gyerekek tanulása mennyibe kerül az államnak, nem tudatosul, de könnyű volna ismertetni. A gyógyszertámogatás összege rajta van a blokkon. Az orvosi, kórházi ellátás költségét is nyilvánossá kellene tenni. Azt is publikálni kellene, hogy egy állampolgárra mekkora klasszikus államfenntartási költség jut, vagyis mennyibe kerül, hogy van közigazgatás, bíróság, rendőrség, hadsereg, hogy ingyen használhatjuk az utakat stb. Az ilyen nyilvántartásokból kiderülne, hogy a lakosság hány százaléka, milyen rétege kap többet az államtól, mint amennyit annak fizet. Ezt a statisztika is elkészíthetné a mért és feldolgozott háztartási adatok alapján.

Az tény, hogy a nemzeti jövedelem felét, harmadát sem beszedni, sem elosztani nem lehet úgy, hogy ne történjenek hibák. Ezeket minimalizálni kell, de nem ez az elsődleges feladat. Arra kell törekedni, hogy mind az adóztatás, mind a felhasználás elvei legyenek jók, és a súlya feleljen meg a társadalom érdekeinek.

A liberális közgazdászok csak azt látják, hogy a beszedés és a visszaosztás során sok a veszteség, de azt nem veszik tudomásul, hogy általában a modern gazdaság, a fejlett társadalmi munkamegosztás nem azért hatékonyabb nagyságrenddel az előzőknél, mert kevesebb hibával működik, hanem azért mert az eredmények és a hibák egyenlege nagyobb lett. A modern termelés során is hibák tömege történik. Ha valaki nyilvántartaná a vállalatóriások által elkövetett hibákat, azok csillagászati számokat érnének el. De a vállalati szektor azért hasznos, mert nem fél a tévedésektől. A béreken keresztül elosztott jövedelem felhasználása még az államnál és a vállalkozásoknál is sokkal pocsékolóbb. Minél nagyobb a jövedelem, annál inkább.

Aligha vitatható, hogy azonos lakossági jövedelemből a kívánatosnál sokkal kevesebbet költenének tanulásra, kultúrára, egészségügyre, gyermeknevelésre, és sokkal többet devianciákra. A lakossági jövedelemnek a liberális piacon keresztül történő felhasználása az állami elosztásnál sokkal kevésbé valósítja meg a minőségi munkaerő újratermelését. Tekintettel arra, hogy a lakossági jövedelmek célja a minél jobb munkaerő elérése, azt sokkal jobban szolgálják a magas államháztartással dolgozó, úgynevezett jóléti társadalmak, mint az ezeknél kisebbel gazdálkodó liberális társadalmak. Azt, hogy a fogyasztást mi tudja jobban a társadalom munkaerőigénye alá rendelni, a tények bizonyítják. A jóléti társadalmakban a lakosság sokkal jobban képzett, sokkal egészségesebben él, ott sokkal kevesebb a deviancia, mint a liberálisabbakban.

Az igaz, hogy rövidtávon a munkaerő motivációját jobban javítja a bér formájában megkapott jövedelem, mint a társadalom által visszaosztott, de ez csak a rövidtávú, azon belül is csak a közvetlen hatás. A jóléti társadalmakban lényegesen nagyobb a társadalommal szembeni felelősség, kisebb a devianciák elleni védekezés társadalmi költsége, és az azokból fakadó társadalmi kár. Az is tény, hogy minél képzettebb és magasabb életszínvonalon él egy réteg, annál inkább megfelel a fogyasztása a társadalmi érdeknek. A képzettséget és a magas jövedelmet csak együtt szabad említeni, mert a képzetlen gazdagok fogyasztása még a szegényekénél is rosszabb összetételben valósul meg. A kevésbé képzett és szegény rétegekben a közvetlen jövedelemmel való gazdálkodás azt jelenti, hogy sokat költenek alkoholra, dohányzásra, keveset oktatásra, önképzésre, egészségügyre. Megint hangsúlyozni kell, hogy a szegénység csak a képzetlen rétegekben okoz deformált fogyasztást. A képzett szegények jövedelem-felhasználása példásan hatékony. Ebből fakad az, hogy minél képzettebb egy társadalom és minél magasabb abban az életszínvonal, annál messzebb lehet menni a liberalizálásban. Ehhez csak azt kell hozzátenni, hogy azonos képzettség és életszínvonal mellett is lényegesen kedvezőbb a fogyasztás spontán struktúrája a puritán kultúrájú társadalmakban. Ez a magyarázat arra, hogy a világ élvonalába eddig csak e két kultúrkörhöz tartozó népek tudtak az élvonalba kerülni. Ennek ismeretében még meglepőbb, hogy éppen a puritánabb népek választották a magasabb újraelosztást, a kevésbé azok pedig a nagyobb liberalizmust.

A kapacitásokat ki kell használni

A kapacitásokat növelő és a költségeket csökkentő befektetéseket két feltétel serkenti: a meglévő kapacitások magas kihasználtsága, és a kellő kereslet. Ezzel egyúttal rá is mutattunk az inflációnak a fejlesztést serkentő hatására. Az állam kívánatos pénzteremtésének, vagyis a korábbinál nagyobb inflációnak köszönhetően megnő a kereslet, ennek következtében javul a korábban alacsony kapacitáskihasználás, vagyis előáll a fejlesztési célokat szolgáló befektetések növekedése.

Természetesen erre csak akkor van szükség, ha a kapacitások nincsenek kellően kihasználva. Ezzel el is jutottunk az infláció kívánatosságát meghatározó feltételekhez: az inflációt tovább kell növelni, ha a kapacitások nincsenek eléggé kihasználva, vagyis a meglévő kereslet nem elegendő. Ezzel szemben az inflációt mindig fékezni, csökkenteni kell akkor, amikor a kapacitások kihasználtsága már magas, mert a kereslet nagyobb a kívánatosnál. Amíg az állam nem idézhetett elő pénzromlást, nem volt védekezési mód a gazdasági válságok ellen. A válságok elleni egyetlen hatékony védekezési mód a tudatos állami pénzszaporítás. Ebben az értelemben áldás az infláció.

A gyakorlat azt mutatja, hogy csak azóta van gyors gazdasági növekedés, amióta infláció van. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az infláció minden körülmények között üdvös. Ha akkor is van infláció, amikor már a gazdaság túlfűtött, azaz a kapacitások nem képesek kielégíteni a keresletet, akkor már az infláció sokkal több kárral, mint haszonnal jár. Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, hogy az adott infláció nagy vagy kicsi, nem annak százalékát kell megnézni, hanem a kapacitások kihasználásáét.

Ha a kapacitások, akár a műszaki, akár a munkaerő, kihasználása nagyon alacsony, akkor akár még a kétszámjegyű infláció is kevés, azt sem szabad a fogyasztás korlátozásával fékezni, ha túlságosan magas a kapacitások kihasználása, akkor az egy számjegyű infláció is sok.

Az inflációval csak azok tudnak bánni, akik tudják, hogy nemcsak egy, hanem két oka lehet az inflációnak. Inflációt okozhat egyrészt a túlzott kereset, másrészt a kereslet hiánya. Amennyire az első ismerete általános, a második típusú inflációt a liberális közgazdászok nem veszik tudomásul, és az ellen is úgy védekeznek, mintha a túlkereslet idézte volna elő. Ezért aztán mindennél jobban védekeznek ellene, annál jobban felerősödik.

Azt már régen felismerték, hogy a túlzott kereslet okozta inflációban a jövedelmek, mindenekelőtt a bérek emelkedése is fokozza a termelési költségek növekedését, de azt mindmáig nem, hogy ennél sokkal jobban emeli a költségeket a kapacitások alacsony kihasználása. Tekintettel arra, hogy a modern gazdaságban nagyon magasak az általános, azaz a termelés volumenétől független költségek, a termékegységre jutó költség nő, ha a kapacitások kihasználása csökken, és csökken, ha nő a kapacitások kihasználása. Csak az érti meg a költségnövekedés okozta áremelkedések, azaz infláció természetét, aki belátja, hogy a fejlett gazdaságban semmi sem okoz akkora költségnövekedést, mint a kapacitások alacsony kihasználása. Az utóbbi esetben csak a kereslet növelésével lehet leküzdeni a magas inflációt. Az ilyen lépés előtt azt kell mérlegelni, hogy mennyi az a vásárlóerő, amivel sikerül a kapacitások kihasználtságát fokozatosan a kívánt szintre emelni. Ha ez a végső felhasználásnak kisebb százaléka, mint amekkora költségszint-csökkenést okoz a jobb kapacitáskihasználás, akkor az ekkora vásárlóerő-növelés csökkenti a meglévő infláció mértékét.

Minél nagyobbak a gazdaságnak, szélesebben a társadalomnak az állandó költségei, annál valószínűbb, hogy az inflációt nem a kereslet elfutása, hanem annak elégtelensége okozza. A társadalom állandó költségei két okból lehetnek nagyon magasak:

1. Minél fejlettebb a társadalom, annál magasabbak az állam működtetésével járó állandó költségek. Ez olyan objektív jelenség, ami elől a század egyetlen társadalma nem tudott kitérni. Ennek két kiváltó oka van:

- Egyrészt ma minden fejlett társadalomban az államháztartás kiadásai a nemzeti jövedelem százalékában is többszörösét teszik ki annak, ami a 30-as évek előtt volt.

- Másrészt a társadalom lehet túlszocializált. Ilyenek voltak az úgynevezett szocialista társadalmak.

2. Minél fejlettebb a gazdaság, annál magasabbak vállalati szinten a termelés állandó költségei. Az amortizáció, a vállalati adminisztráció, a kutatás, fejlesztés, a reklám, de még az adók bizonyos része is olyan költség, aminek a súlya egyre nő, és a nagysága nem, vagy legalábbis alig függ a termelés volumenétől.

3. A fogyasztás csökkentése két okból nagyon veszélyes:

a. A fogyasztás visszafogása rontja a munkaerő termelési kedvét, motivációját, ezzel rövidtávon is többet árt, mint használ. Ezt voltak képtelenek megérteni Bokros Lajos és társai.

b. Korunkban a társadalomnak a munkaerővel szembeni igényei adottak, ez mindig adottnál nagyobb fogyasztást követel. Hosszú távon a fogyasztás visszafogása szükségszerűen gazdasági lemaradást hoz maga után.

Tekintettel arra, hogy a rendszerváltás előtti magyar társadalom is sok tekintetben túlszocializált volt, nálunk a hozzánk hasonló fejlettségű tőkés társadalmaknál is nagyobb volt az államháztartás súlya. Ezért a magyar gazdaságban a termékek költsége nagyon függött a kapacitáskihasználás mértékétől. Ezt azonban az ekkor ránk szabadult liberális gazdaságpolitika nem vette tudomásul, hanem a rendszerváltás okozta objektív termeléscsökkenést fokozta a túlhajszolt leállításokkal, csődökkel. A beteges liberalizálás okozta csődhullám közepette nem találtam egyetlen olyan vállalatot sem, aminek a leállítása nem fokozta volna mind az államháztartási hiányt, mind az inflációt. Minden leállított vállalat többel rontott az államháztartás bevételein, mint amennyit megtakarított a veszteségtérítés elmaradásával. Már az elsődleges hatások ezt bizonyították, pedig a másodlagos veszteségek voltak a nagyobbak.

Mi volt a leállítás elsődleges hatása?

Pozitív: Megszűnt az állam veszteségtérítési kötelezettsége.

Negatívak:

a. A korábban kifizetett bérek helyett az államháztartásnak kellett fizetnie a munkanélküli segélyeket.

b. Kiesett a vállalat által fizetett bérjárulék, ezzel nőtt a társadalombiztosítás vesztesége, azaz állami támogatása.

c. Elmaradtak a vállalat által fizetett vámok, forgalmi adók. A pozitív és a negatív hatás egyenlege mindig erősen negatív volt. Ezért a leállítások következtében mindig és kivétel nélkül nőtt az államháztartás hiánya.

Mi volt a leállítás közvetett hatása?

a. Csökkent a kínálat, azaz nőtt az inflációs nyomás.

b. A beszállító vállalatoknál csökkent az állami befizetés, az ott képződő nyereség, ott is nőtt az elbocsátások száma, újabb állami befizetések maradtak el, mindez tovább növelte az államháztartás hiányát.

c. Végső soron elveszett másfélmillió munkahely. Ennek a kártékony hatása fel sem mérhető.

- A bűnözés fellobbanását idézte elő.

- Fokozta a társadalmi devianciákat.

- Több százezer olyan felesleges kisvállalkozást hozott létre, melyek működése csak az adócsalások általánossá tételével volt biztosítható. Óriási károkat okoztak a társadalom, és azon belül a gazdaság erkölcsi viszonyaiban.

Min múlik a nép sikere?

Mindenekelőtt a kulturális és a gazdaságföldrajzi adottságokon. A népek jelen századi sikere elsősorban nem a közgazdászoknak, nem a követett gazdaságpolitikának, hanem a szerencsének köszönhető. Az, hogy egy nép az átlagosnál jobban fejlődjön, egyrészt attól függ, milyen helyre települt, másrészt ott milyen kultúra alakult ki. Az, hogy egy nép milyen szorgalmas, milyen fegyelmezett, milyen erkölcsös, mennyire értékeli a tanulást, nem az alkalmazott politikai és gazdaságpolitikai módszerektől függ, hanem az kulturális örökség. Ez évszázadok során alakul ilyenné, azon a politika sem tud változtatni.

1. Annak a ténynek, hogy a mediterrán népek nem kellő mértékben, az észak-nyugati népek annál inkább rendelkeznek a fenti erényekkel, ezer évnél messzebbre vezetnek vissza az okai.

2. Annak, hogy az elsősorban angolszász, germán, skandináv népekkel betelepült Észak-Amerika ma világelső, a mediterrán népektől betelepült Latin-Amerika pedig lemaradó, nem csak az az oka, hogy oda eltérő kultúrát hordozó népek települtek, hanem az is, hogy Észak-Amerikába a munkára vágyó szegények vándoroltak, Latin-Amerikába viszont a latin társadalmakból a kalandor dzsentrik a munkanélküli meggazdagodás reményében.

3. A távol-keleti népek gazdasági csodáit a puritanizmus mellett az oktatás példátlan rangja magyarázza. Vagyis az, hogy ott évezredes hagyománya van annak, hogy a társadalmi érvényesülés alapja a képzettség.

Ezen túl azonban azonos viszonyok között a magas adó jobban serkenti a gazdaságot, mint az alacsony.

Mi ennek az oka? Az, hogy a magas adóból arányosan is sokkal több kerül visszaosztásra. Általában a nemzeti jövedelemnek mintegy 15 százaléka kell a klasszikus állami feladatok ellátásához, a többi pedig valamilyen célra visszaosztásra kerül. Ezért aztán az olyan országban, ahol az államháztartás csupán a nemzeti jövedelem 25 százaléka, ennél kisebb ugyanis ma már nincsen, ott csak a nemzeti jövedelem 10 százalékát kapja vissza a lakosság, mint nyugdíjat, oktatást, egészségi ellátást, családtámogatást, a szegények segélyezését. Az ilyen országokban a lakosság jelentős hányada leszakad, az egészségügy, az oktatás és a deviancia szégyenletes állapotú. Ezzel szemben a jóléti államokban az államháztartás a nemzeti jövedelem 60 százalékát is eléri. Ott a nemzeti jövedelem 45 százaléka, vagyis háromszor nagyobb hányad kerül vissza a lakossághoz. Az ilyen országokban a lakosság 80 százaléka kevesebb adót fizet, mint amennyit visszakap.

Tegyük hozzá: a skandináv államokban azért magas az adó, mert a kultúrájukhoz tartozik a társadalmi szolidaritás, és az is, hogy a befizetett adók nem a korruptak zsebébe vándorolnak, hanem a rászorultakhoz.

A kultúra és a foglalkoztatottság

A klasszikus közgazdaságtan egyik indokoltan napirenden tartott témája a foglalkoztatottság. Ezt általában a munkanélküliséggel mérik. A jelenkori világban ez a mutató azonban egészen mást takar, mint amire a társadalomnak szüksége lenne.

A munkanélküliség csak azt mutatja, hogy az adott viszonyok között a munkát vállalni akaróknak hány százaléka nem talál munkát, vagyis hogyan aránylik a munkaerő kínálatához annak a kereslete. Ez a megközelítési mód megfelel a klasszikus tőkés társadalom igényeinek, amiben a munkaerő olyan áru volt, amiből mind minőségét, mind mennyiségét illetően rendszeresen több volt a kelleténél. Ez a társadalom nem ismerte azt a helyzetet, amiben a munkaerővel szembeni kereslet meghaladja a kínálatát. Munkaerőhiány csak a háborúk alatt jelentkezett.

Minőségi fordulat állt be a második világháború után Nyugat-Európában, amikor az újjáépítés és a szociális piacgazdaság körülményei között jellemzővé vált a munkaerőhiány. Több munkaerőre volt szükség, mint amennyi rendelkezésre állt. A piacgazdaság viszonyai között, azaz amikor a munkaerő többsége is áruként jelenik meg, először jelentkezett a munkaerő importja, és először fordult elő az, hogy a munkaerő ára, azaz reálbére és a vele járó költség emelkedett. Ez a speciális helyzet vetette fel először azt is, hogy az államnak a munkaadókat kellett törvényileg kötelezni arra, hogy a piaci viszonyok által megköveteltnél kisebb mértékben emeljék a béreket. Természetesen a munkaerő piaci viszonyába való ilyen adminisztratív beavatkozás nem lehetett tartósan eredményes. Elsősorban ezért vált elkerülhetetlenné és általánossá az infláció.

A társadalomnak azonban nem arra van szüksége, hogy a munkaerő kereslete ne haladja meg a kínálatát, és hogy ezek aránya alakítsa a béreket, hanem arra, hogy a társadalom munkaerő-kapacitása minél jobban ki legyen használva. Ezt azonban a munkanélküliség aránya nagyon rosszul mutatja, erre csak a munkaképes korúak foglalkoztatási aránya és intenzitása a megfelelő. Ezért a makrogazdaságnak elsősorban erre kellene figyelemmel lennie. Arról, hogyan használja ki az adott társadalom a munkaerő-kapacitását, azonban az derül ki, hogy az alakulása elsősorban nem a klasszikus közgazdaságban használatos gazdasági tényezőktől, hanem az adott társadalom kulturális örökségétől függ.

Ennek jó bizonyítéka az a statisztika, ami a 15-64 év közöttiek foglalkoztatását mutatja. (Csak megjegyzem, hogy a 20-64 évek kimutatása jobb volna, mert a fejlett társadalmakban már hiba az, ha a 15-20 évesek az iskola helyett a munkahelyen dolgoznának. Még jobb volna, ha a tanulókat eleve levonnák a vetítési alapból.)

A fenti korcsoport 80 százaléknál magasabb aránya csak négy országban dolgozik. Ezek: Svájc, Norvégia, Dánia és Japán. Aligha vitatható, hogy mind a négy ország lakosságát, évszázadokra visszamenő gyökerű kulturális örökségként, a magas munkamorál jellemzi. Ezzel szemben a 70 százalékos munkaerő-kihasználást sem érik el, visszafelé sorrendben, Spanyolország, Olaszország, Franciaország és Belgium. Mind a négy ország lényegében latin kultúrájú, ráadásul a két sereghajtó karakterisztikusan mediterrán is. Már ebből kiderül, hogy a munkaerő-kapacitás jó hatásfokú munkába állítása nem annyira a közgazdasági feltételektől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy a kulturális öröksége hogyan felel meg a gazdaság által támasztott igényeknek.

Még jellemzőbb azonban az, ha ugyanezt a mutatót a nőknél vizsgáljuk. Négy országban a nők kétharmadánál is magasabb a munkába vontak aránya. Ezek: Norvégia, Svájc, Dánia és Svédország. Azaz a négy legpuritánabb nyugat-európai országban a legmagasabb a nők bevonása a társadalmi munkamegosztásba. Ezzel szemben a nők alig egyharmada vállal munkát a mediterrán kultúrájú Spanyolországban és Olaszországban. Még nagyobb volna az eltérés, ha a két mediterrán országnak külön számolnánk a déli felét, mivel kétségkívül az északi részben lényegesen magasabb, déliben pedig még alacsonyabb volna ez a mutató.

Ha a fenti korosztály munkavállalásra fogását összevonnánk, akkor az derülne ki, hogy munkaerő kapacitásának a gazdaságban való kihasználási foka 75 százalék felett van a négy skandináv országban, viszont csak 50 százalék a két mediterrán országban. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a skandináv országok 50 százalékkal jobban kihasználják a munkaerejüket, mint a mediterrán térség országai. Ehhez képes a munkanélküliségre vonatkozó statisztikai adatok elmossák a lényeget, hiszen abban még tíz százalékpontnyi különbség sincsen. A munkaerő ekkora pocsékolását a legfejlettebb technika sem volna képes ellensúlyozni.

Az Egyesült Államok növekvő gazdasági fölénye is elsősorban a munkaerejének jobb kihasználásán alapul. Ott a század utolsó negyedében 30 millióval nőtt a munkába fogottak száma. Ennek forrása részben a bevándorlás volt, de legalább ilyen mértékben az is, hogy felére csökkent a munkanélküliség is. Amíg az EU országaiban ma mintegy húszmillióval kevesebben dolgoznak, mint a 70-es évek közepén, addig az USA-ban 30 millióval többen. Vagyis a világgazdaság két nagy nyugati agglomerációja között 25 év alatt 50 millió munkába fogott fővel változott az arány. Ez a két legnagyobb EU-ország teljes munkaerejével egyenlő. Ez nem is a teljes hatás, hiszen az Egyesült Államokban felére csökkent a munkanélküliség, vagyis a társadalom eltartására szorultak aránya, az EU-országokban pedig kétszeresére nőtt. Ez nemcsak iszonyúan sok pénz, hanem ez ennél is drágább erkölcsi romlással, devianciák felerősödésével járt. A politikusok arról beszélnek, hogy növelik az EU-tagországok számát, ettől lesz nagyobb a nyugat-európai integrált gazdaság. A három soron lévő tagország belépése feleakkora többletkapacitást sem jelent, mint amit 25 év alatt a nyugat-európai munkanélküliség megkétszereződése következtében az Egyesült Államokkal szemben elvesztett.

Az, hogy hogyan használja ki a társadalom a legfontosabb erőforrását, a munkaerőt, alig függ a közgazdasági és a munkajogi szabályoktól, azaz a gazdaságpolitikától, viszont alapvetően meghatározza azt a lakosság civilizációs karaktere.

Nem szükséges bizonyítani, hogy egy-egy ország gazdasági teljesítménye alapvetően függ attól, hogyan képes a munkaerő- kapacitását a gazdaságban hasznosítani. Ez sokkal fontosabb, mint bármely más közgazdasági mutató.

De eddig csak a munkaerő kihasználásnak a mennyiségi oldalát vizsgáltuk, az intenzitását nem. Ennek is két oldala van: egyrészt a ledolgozott munkaidő, másrészt annak intenzitása.

Ami a ledolgozott munkaidőt illeti: a statisztika e tekintetben is csak azt veszi figyelembe, hogy egy átlagos munkás hány órát tölt évente a munkahelyén. E téren is nagyok a különbségek az Egyesült Államok és az EU között. Az észak-amerikai munkás évente közel 200 órával, közel 15 százalékkal többet tölt el a munkaviszonyban, mint a nyugat-európai társa. Az EU semmilyen gazdasági tekintetben nincs olyan mértékben lemaradva az Egyesült Államokhoz képest, mint a munkaerő-kapacitás kihasználásában. Ez az egyetlen tényező elegendő ahhoz, hogy a következő évtizedeken a lemaradás tovább növekedjen.

Kiegészítést kíván annak a ténynek a megemlítése is, hogy az Egyesült Államokban a munkaképes korban tanulók, azaz gyakorlatilag a főiskolát, egyetemet és posztgraduális képzést végzők aránya jó harmadával magasabb, mint az EU-országokban. Ez azért fontos, mert a munkaerő értékét ennél jobban semmivel nem lehet növelni, azaz a továbbtanuló munkaerő az elképzelhető legjobb beruházás.

Eddig még mindig csak munkaképes korúaknak a munkaviszonyban és a főfoglalkozású vállalkozásban lekötött munkaidejét vizsgáltuk. Ezzel egyre inkább azonos fontosságot nyer az az idő, amit a közgazdaságtan szabadidőként tart ugyan nyilván, de lényegében értéktermelő munkára használják fel. Ezzel külön fejezetben kívánok foglalkozni.

A fenti néhány szám is egyértelműen bizonyítja, hogy milyen anakronisztikus az a közgazdaságtudomány, amelyik egy-egy ország gazdasági teljesítményét nem a kulturális karakterére, hanem kizárólag, jobb esetben is elsősorban, a klasszikus közgazdasági paraméterekre építi.

A szabadidő egyre fontosabbá válik

Az a tény is, hogy a foglalkoztatottak a munkaidejük után is jelentős időt töltenek munkával, a gazdaságpolitika céljait erre a területre is irányítja. Az, hogy mire megy egy társadalom a környezetéhez viszonyítva, egyre inkább azon múlik, hogyan használja fel a szabadidejét.

Maga a fogalom is magyarázatra szorul. Az, hogy a közgazdaságtan az emberek munkával tölthető idejét, azaz a munkaidő-kapacitását mereven elválasztották a munkaviszonyban és az azon túl töltött időre, abból következett, hogy a klasszikus kapitalizmus viszonyai között a munkások potenciális munkaidejüket a munkaviszonyban, azaz a munkahelyen töltötték. Ezt a kort nemcsak az jellemezte, hogy a munkaerőnek legalább 90 százaléka munkaviszonyban volt, hanem az is, hogy ott évi mintegy 3000 órát töltött. Ehhez még hozzá kell számolni a munkába és az onnan való hazautazást, ami még további több száz óra. Ezt tette a többség gyermekkorától haláláig és olyan fizikai igénybevétel mellett, hogy ezen túl már nem is maradt munkával tölthetett szabadidő. Ha a társadalom teljes munkaképes korú lakosságának a munkával tölthető idejét vesszük, azaz a társadalom munkaidő-kapacitását, akkor azt látjuk, hogy annak óriási többségét a munkaviszonyban és a munkahelyen töltötték.

A klasszikus közgazdaságtan tehát nem tévedett nagyon, amikor a munkaviszonyban töltött idővel azonosította a munkaidőt, azon túl, ami az alvás, étkezés és tisztálkodás után még maradt, szabadidőnek tekintette. Ezen az elvi és gyakorlati alapon múlott a munkásmozgalom korabeli követelése is: nyolc óra munka, nyolc óra alvás és nyolc óra pihenés. Azóta azonban nagyot változott a világ.

- A munkaképesnek minősített korú lakosságból egyre kevesebben vannak munkaviszonyban. Sokszorosára nőtt az a munkaképes korú fiatalság, amelyik még az iskolák padjait koptatja. Az utóbbi években nagyon megnőtt az önfoglalkoztatók aránya. A nyugdíjkorhatár felett élők száma sokszorosa a korábbinak, és ezek egyre nagyobb hányada maradt munkaképes. Ezek munkája, tapasztalata egyre fontosabb forrása lehet a társadalom gazdasági teljesítményének.

- A munkaviszonyban ma már évente legfeljebb 1500-1800 órát dolgoznak le. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy ez sokkal kevesebb fizikai igénybevételt jelent, azaz sokkal kevésbé fárasztó, akkor azt mondhatjuk, hogy a munkaviszonyban lévők is csak idejük felét töltik a munkahelyen.

A jelenkori fejlett társadalmakban tehát nem engedhető meg az, hogy a gazdaságpolitika csak a munkaviszonyban töltött idővel számoljon, hiszen ez egyre inkább a társadalom potenciális munkaerő-kapacitásának a kisebbik fele lesz.

A szabadidő fogalma ma már csak úgy értelmezhető, hogy az egyén ezt az időt a saját akarata szerint használhatja fel. Abban a társadalomban, amelyik nem akar lemaradni, vagy éppen a felzárkózás a feladata, ennek az óriási munkaidő-tartaléknak a jobb kihasználása elsődleges társadalmi érdeke.

Mit szolgálhat ez a "szabadidő"?

Ez vagy önképzést, vagy jövedelem-kiegészítést, vagy költségmegtakarítást jelenthet.

Ezen belül:

- A tanulással töltött idő minden bizonnyal a munkaidőnél is hasznosabb, különösen hosszabb távon. De erről fentebb már volt szó.

- A hivatalos munkaidő után végzett munka. Főleg a felzárkózással birkózó társadalmakban jelentős időt tölthetnek az emberek kiegészítő jövedelemszerzéssel, illetve közvetlen fogyasztói szükségleteik kielégítésével. Erre jobb példát még aligha adott a történelem azzal, ami nálunk a 80-as években történt. Nem túlzás azt állítani, hogy az emberek többsége közel ilyen célból szabad idejében annyit dolgozott, mint a munkaviszonyban. A családi házak építése, a háztáji gazdaság, a vállalati munkaközösség, a barkácsolás, a fekete munkavégzés, mind ebbe a fontos csoportba tartoznak.

- A nem foglalkoztatott munkaképes lakosság munkája. A felsőoktatásban résztvevő fiatalok, a háztartásban maradt nők, a részben vagy egészben munkaképes nyugdíjasok és a munkanélküliek száma körülbelül akkora, mint a nyilvánított keresőké. Ebből következően az általuk ledolgozott munkaidő önmagában annyi, mint a nyilvántartott keresők munkaideje.

A makro-közgazdászok által nem, vagy nem kellő súllyal figyelembe vett szabadidő jobb kihasználása azonban nem csak szűken vett gazdasági kérdés, hanem nagyon fontos társadalmi hatású is.

a. Ezek a munkák általában több sikerélményt jelentenek, mint a munkaviszonyban elérhető eredmények. A kert, a műhely, a saját rezsiben épített lakás, a saját kezűleg elvégzett tatarozás, autójavítás igazi sikerélmény a legtöbb munkahelyi lehetőséghez képest.

b. Ezek a munkák jobban hozzájárulnak a családok, a rokonság, a barátság erősítéséhez, mint a társadalmilag szervezett munka. A közös házépítés volt a század legeredményesebb családot és kollektívát erősítő eseménye.

c. Ezek a munkák a leghatékonyabb eszközei a munkanélküliség, az alacsony nyugdíj viszonyai között a leszakadás megakadályozására. A még ma is tragikus mértékű falusi munkanélküliség csak azért nem okozott nagyobb társadalmi feszültséget, mert a lakosság otthon is talált magának valami munkát.

d. Ezek a munkák lényegesen több sikerélményt biztosítanak, mint a munkaviszonyban töltöttek többsége. Abban Marxnak igaza volt, hogy klasszikus kapitalizmusra az volt a jellemző, hogy a társadalmi munkamegosztásban végzett munka elidegenített. E tekintetben a feudális társadalomhoz képest is embertelenebb lett. Azt azonban nem ismerte fel, hogy a gazdasági fejlődéssel együtt jár a munkaidő csökkenése a munkahelyen, ezzel megnő a szabadidő, ami jobban hat a tudatra, mint a fejlett munkamegosztásban végzett nagyüzemi munkával töltött idő.

A korábbi sokszorosára megnőtt szabadidőnek a gazdasági célokra való közvetlen vagy közvetett felhasználási lehetősége.

e. A nyugdíjas korban végzett, az egészségi állapotnak megfelelő munka az öregkori egészséget szolgálja. A munkátlan öregség mellett az orvosi ellátás sokszor tehetetlen.

f. A modern világra jellemző túlzott szakosodás ellen is a szabadidőben végzett munkák biztosítják a legjobb védelmet. A háztartás, a gépkocsi, a lakás szinte folyamatos karbantartást és javításokat követel. Ezek nagyobb hányada olyan természetű, amit otthon, saját kezűleg is el lehet végezni, ha valaki érdeklődik ebben az irányban.

Minél fejlettebb a társadalom, annak munkamegosztása, annál több technikai lehetőség kínálkozik a szabadidő hasznosítására. Ezzel a lehetőséggel minden társadalom a kulturális örökségének megfelelően él. A puritán társadalomban ennek az időnek a nagyobb hányadát hasznosítják, a legtöbb kultúrában azonban ez nem válik spontán módon jellemzővé. Az ilyenek elmaradásának egyik fontos oka: sem a munkaidő rövidülésével, sem a technika nyújtotta lehetőségekkel nem tartott lépést az a kulturális fejlődés, ami biztosította volna a szabadidő megfelelő hasznosítását.

Külön kell arról szólni, hogyan nő meg a modern társadalmakban a szabadidőnek a kihasználásában való érdekeltsége. Előbb lássuk a közvetlen anyagi oldalt.

A szabadidő munkával történő kihasználásának a költségkihatása is egyre nagyobb lesz, mivel a vállalkozásokban végzett ilyen jellegű munkák annál drágábbak, minél nagyobbak az adók és a vállalkozások állandó költségei. Ma egy fejlett társadalomban a vállalkozásban végzett szolgáltatások és javítási munkák költsége az igénybevett dolgozó nettó jövedelmének ötszöröse. Ezzel szemben az érintett ezt a saját nettó béréből fizeti meg, azaz a saját rezsiben végzett munka esetén az érintett a szakmunkásbér ötszörösét takarítja meg. Az ugyan tény, hogy az ilyen munkát a szakember harmad idő alatt is megcsinálhatja, de neki ki kell szállni, vissza kell menni, és az az idő is felszámítódik. Vagyis a ház körüli barkácsolás, javítás, szerelés még azoknak sem rossz üzlet, akiknek a jövedelme az átlagosnak ötszöröse, és sokkal lassabban végzi el a munkát, azaz a lakosság mintegy 95 százaléka akkor jár jobban, ha igyekszik az ilyen munkákat maga elvégezni. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy az ilyen munkára még az is büszke, akinek a munkáját a szakmájában nagyon magasan megfizetik.

Egyértelművé vált, hogy a kevésbé képzett és szegényebb rétegekben a szabadidő nagy hányadát jövedelempótló, illetve kiadáscsökkentő munkára fordítják. Ahol erre sem ösztönzés, sem lehetőség nem kínálkozik, ott a nagyobb szabadidő a devianciákat erősíti fel.

A szabadidő az önképzés széles lehetőségeit biztosítja. Márpedig a modern világ szellemi vagyonának többsége az iskolában töltött évek után képződik. Az iskolában szerzett tudás egyre gyorsabban elavul, ha nem újítja fel az állandó önképzés. Szerencsére, erre bőven áll rendelkezésre idő. Ma már, ha valaki 30 évén túl nem elég képzett, akkor elsősorban magára vessen. Ez különösen igaz a jelenkori technikai viszonyok között. Általában biztosított a különböző tanfolyamok elérhetősége. A jelenkori kommunikáció az ismeretek széles körét hozza a házhoz. A számítógép pedig olyan lehetőségeket tárt fel, ami az egy generációval korábban még a legkedvezőbb viszonyok között sem volt megálmodható. Ezeknek az ismeretszerzési csatornáknak az elérhetősége a gazdag társadalmakban nem jelent különösebb gondot, sőt egyre inkább adottnak tekinthető.

A fentiekből fakadóan a közgazdaságtannak ma már legalább annyit kellene foglalkoznia a szabadidő racionális kihasználásával, mint a szervezett munkaidőével.

Az állami elvonás - adócsalás

A nemzeti jövedelem termelése során jelentkező egyre nagyobb költségelem az állami elvonás. Ez nemcsak a termelés nagyságától lényegében független állandó igényt jelent, hanem még inkább azzal fordítottan arányosat is, hiszen a termelés csökkentése esetében nő a munkanélküliség, az azzal járó segélyek többletkiadást jelentenek.

Tekintettel arra, hogy a termelés csökkenése esetén a termék egységére jutó adó nő, az adóterhet reálisan csak a termelés növelésével lehet csökkenteni.

A rendszerváltást követő években a feketegazdaság elburjánzását két tényező váltotta ki:

1. A termelés jelentős csökkentése következtében megnőtt a termékegységre jutó adó.

2. A munkanélküliek eldugása érdekében, illetve a munkaalkalom hiányában sokkal több kisvállalkozás jött létre, mint amennyi az adott kereslet kielégítéséhez kívánatos lett volna.

A fenti két körülmény azt kényszerítette ki, hogy a vállalkozások, különösen a kicsinyek kitérjenek az adókötelezettségek kisebb-nagyobb hányada alól. Az elmúlt közel tíz évben működő kisvállalatok harmada sem maradhatott volna fenn, ha szabályosan megfizeti az adóját. Márpedig, ha nemcsak a vállalkozás tulajdonosának a megélhetése, de a vállalkozás léte is kockán forog, akkor elkerülhetetlen az adócsalás, az semmiféle hatósági szigorral nem akadályozható meg. Tehát a munkanélküliek százezreit kisvállalkozásba kényszerítő gazdaságpolitikánk következménye az, hogy a kisvállalatok adót csalnak. Ez aztán elindította az adócsalás általánossá válását.

a. Az erős és életképes kisvállalkozás is adócsalásra kényszerült, mivel az adócsaló versenytársaival csak így állhatta a versenyt. A léte függött attól, hogy ő is kevesebb adót fizessen.

b. Még a nagyobb és egyébként életrevaló vállalkozásokat is magával sodorta az adócsalás. Részben az adócsaló kisvállalkozásoknál kiesett adókat rájuk vetették ki, részben a keresletkorlátozó gazdaságpolitika következtében romlott a kapacitásuk kihasználtsága, azaz nem csak a termékegységre jutó költségük, de az arra jutó adójuk is nőtt.

Ma már ott tartunk, hogy mintegy harmadával több adót kell kivetni, mint amennyinek a behajtására számíthatunk. Vagyis ennyivel nagyobb az adót szabályosan fizetők adója, mert mások csalnak. Ez a nagyobb adó aztán azokat is csalásra kényszeríti, akik a harmadával kisebbet be tudnák fizetni. Így gyorsul fel az elviselhetetlen adóztatás mechanizmusa. Általában a nagy adó sem elviselhetetlen, és nem zavarja a gazdasági verseny tisztaságát, ha mindenki fizeti. A kisebb adó is általánossá teszi az adócsalást, ha a versenytársak az alól is ki tudnak bújni.

Az adócsalást ma a társadalom általánosan megengedhetőnek tartja. Minden valószínűség szerint ebben a közvélemény nem is téved, mert az elmúlt évek gazdaságpolitikája még több szenvedéssel járt volna, ha nem vált volna lehetővé az adócsalás.

Mi lett volna a következménye annak, ha nincs adócsalás?

1. A munkanélküliség nagyságrenddel nagyobb lett volna, hiszen nemcsak legfeljebb fele ennyi kisvállalkozás lehetősége jött volna létre, illetve lenne fenntartható.

2. A lakossági jövedelem mintegy ötödével lett volna kisebb. Ebből fakadóan a kapacitások kihasználtsága még rosszabb, a termékek termelési költsége még magasabb, azaz az inflációt nem a költségvetési hiány, hanem a termelési költségek növelték volna.

3. A lakosság legszegényebb harmada nem lett volna képes ÁFA-mentes vásárlásokra és nem jutott volna ilyen szolgáltatásokhoz, azaz még jobban csökkent volna a relatív jövedelme.

Nálunk a politika még azt sem ismeri el, hogy a lakosság a választások során bölcsen dönt, nemhogy azt, hogy a rossz gazdaságpolitikával szemben még akkor is a lakosságnak van igaza, ha ezt törvényszegően teszi. A lakosságnak a törvénytiszteletnél is szentebb kötelessége az érdekeit szolgálni. Aki nem élhetne meg másként, mint a törvények kijátszásával, annak joga van a törvényeket kijátszani. De ez nem jelenti azt, hogy szabad lopni, adót csalni annak, aki a munkájából meg tudna élni. Az ilyet a társadalom is elítéli. De nem botránkozik azokon,

- akik a sok munkájuk ellenére tönkremennének, ha nem ügyeskednének az adóhivatal hatalmával szemben,

- azokon a már munkaképtelen nyugdíjasokon, akik ÁFA nélkül vásárolnak, ha tudnak.

Ha az ilyen jelenségek általánossá és jellemzővé válnak azoknak a körében is, akik ezen az úton nagy jövedelmet élvezhetnek, nem a nép igazságérzete, hanem a politikusok módszere a hibás.

Munkaerőigény

Amíg a gazdaság munkaerő-igénye sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem haladta meg a meglévőt, és az várhatóan sem változott, a piacon kialakult jövedelmek nem nagyon igényeltek állami újraelosztást. A klasszikus kapitalizmus olyan társadalom volt. Az államra tehát alig hárult újraelosztási feladat, elég volt, ha a gazdaságból annyi adót vont ki, amennyi a klasszikus államhatalmi feladatok ellátáshoz szükséges volt. Ezért a klasszikus kapitalizmusban elfogadható volt az, hogy a jövedelmek arányait a piac alakítsa ki. Ezt a társadalmat a tőkehiány és a munkaerő-felesleg jellemezte.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerőigényt illetően alapvető minőségi változást hozott. A munkaerő minőségével szembeni igény egyre inkább meghaladta a rendelkezésre állót. A társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő lett. Ez a helyzet eredményezte azt, hogy a piac a minőségétől függően egyre inkább differenciálta a jövedelmeket. Ezt követelte meg a gazdaság rövid távú érdeke. Ezzel szemben a munkaerő minőségi értéke csak akkor tárulhat fel, ha a jövedelmek viszonylag kevéssé differenciáltak. Ez a jelen és a jövőre vonatkozó érdeke közötti ellentét a modern társadalom fő problémája. A napi érdekeltség az egyre jobban differenciált jövedelemarányokat hozza létre, a távlati érdek azonban az egyre kevésbé differenciáltakat követeli meg. A kompromisszumot az élet alakította ki. Korunk fejlett társadalmaiban a piacon a munkaerő elitje egyre kiemelkedőbb jövedelmet kap, ugyanakkor az állam a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát vonja el progresszív módon annak érdekében, hogy annak jelentős részét úgy ossza vissza, hogy ezáltal csökkenjenek a jövedelemarányok.

Az nem járható út, hogy a piac jövedelemdifferenciáló hatását az állam fékezze, mert ezzel csökkenti a legértékesebb elemek motivációját. Ennek elfogadása nem jelenti azt, hogy a differenciáltabb jövedelemarányok jelentősen nagyobb hatékonyságot hoznak, mint a viszonylag kisebbek. Ezt jól igazolja az a tény, hogy a gazdasági vezetők jövedelme a liberális Egyesült Államokban többszöröse annak, ami a hasonló beosztásban a jóléti államokban jellemző, mégse lehet kimutatni, hogy a vezetés ott jobb, ahol több a fizetés.

Mi ennek az oka? Egyrészt a vezetők már régen sokkal nagyobb jövedelmet kapnak, mint amennyit képesek elkölteni, másrészt a túlságos fizetések rontják a társadalom közérzetét. Az ilyen vezetők a közvélemény felé nem is dicsekednek a jövedelmük nagyságával, sokkal inkább a vállalatuk eredményeivel. A liberális gazdaságpolitikai viszonyok között kialakult jövedelmek már nem a kiemeltek fogyasztását növelik, hanem csupán a vezetők presztízsét szolgálják. A vezetők egymást a fizetésük alapján rangsorolják.

Jelenleg a liberális közgazdászok mélyen hallgatnak arról, hogy a háború utáni évtizedek viharos növekedése idején a nagy jövedelmeket ma szinte elképzelhetetlen mértékben adókkal sújtották. Ennek ellenére viharos gyorsasággal nőtt a gazdaság. Az mégis igaz, hogy a túlságosan progresszív jövedelemadók sem jók, de a túlságosan alacsonyak még sokkal kártékonyabbak. Most az utóbbi divatját éljük.

A tények tanulsága szerint hosszabb távon az a társadalom fejlődik jobban, amelyik az átlagosnál jobban nivellálja a jövedelmeket.

A piac nem csak abban téved, hogy a munkaerő javát túlságosan megfizeti, hanem abban is, hogy a nem megfelelőről nem gondoskodik. Minél liberalizáltabb a gazdaság, a munkaerő gyengébb ötöde, különösen pedig a tizede, annál jobban leszakad. Ez a leszakadó réteg azonban egyre többe kerül.

A társadalom jelentős hányadának leszakadása nemcsak rövid, de hosszú távon is nagy veszteségekkel jár. Sokkal nagyobbakkal, mint amennyi a leszakadás megakadályozásához kellene.

A rendszerváltás után

Tekintettel arra, hogy a rendszerváltást úgy hajtottuk végre, hogy másfélmillió ember elvesztette a munkáját, ezek így vagy úgy munkanélkülivé váltak. A helyes gazdaságpolitika nem a mindenáron való takarékosságé, hanem a kapacitások jobb kihasználását biztosító kereslet teremtése lett volna. A magyar gazdaság kapacitáskihasználása ugyan azóta lassan javult, de még mindig messze van a kívánatostól. A nyilvántartott munkanélküliek száma ugyan már a nagyon magas nyugat-európaihoz mérve nem nagyon magas, de nálunk sokkal több az elrejtett munkanélküliség.

- Egyes vidékeken katasztrofális a munkanélküliség. Ennek csökkentése érdekében 2-300 ezer új munkahelyre volna szükség.

- Még egyszer annyi kisvállalkozás működik, mint amennyi el tudná látni a feladatokat. Ezek ma olyan alacsony kapacitáskihasználással dolgoznak, hogy kívánatos jövedelmüket csak áremeléssel és adócsalással tudják biztosítani. A kisvállalkozások számát is legalább 2-300 ezerrel kellene csökkenteni. Ehhez azonban az kell, hogy számukra munkaalkalmat biztosítsanak. Minden olyan gazdaságpolitika, amelyik a kisvállalatokat támogatni akarja, vagy naiv, vagy politikai propaganda. Ennyit nem lehet és nem is szabad támogatni.

- A 80-as évek tanulsága szerint a magyar nép nagy többsége boldogan vállalna a hivatalos munkaideje után is jövedelemtermelő munkát. Ennek volt bizonyítéka az, hogy évente 40-50 ezer családi ház épült a munkaviszonyban ledolgozott munkaidőn túli munkával. Ezt is vissza kellene állítani.

Visszatérve a hibák kiküszöbölésének elsődlegességét hirdető gazdaságpolitika bírálatára.

A jelenkor viszonyai között, vagyis a gyors technikai, tudati és fogyasztási változások világában nemcsak az egyéneknek, de a népeknek sem lehet a takarékosságból meggazdagodni.

Ezt az általános igazságot a szocialista évtizedek után különösen szem előtt kellett volna tartanunk. A bolsevik szocializmus abba bukott bele, hogy minden társadalmi pocsékolást ki akart küszöböni, hibátlan akart lenni. Mi lett ennek a következménye? Jó volna tanulni abból a tapasztalatból, amire a bolsevik évtizedek tanítanak. Ők addig értek el eredményeket, amíg mániákusan a termelés fokozására koncentráltak. Ahogy azonban ebben kifulladtak, elkezdtek a hibák leküzdésében jeleskedni, ami aztán a végüket jelentette. Így lettek a piacgazdaságoknál sokkal nagyobb veszteséggel, pocsékolással működő társadalom. Ebben a hibátlanságra törekvő mániában az antikommunistává vedlett liberálisok a bolsevik szocializmussal rokon politikát folytatnak, mindkettő a szegények számára felháborító pazarlást süti, mint politikai pecsenyéjét.

A leszakadás ára

A rövidebb távon is jelentkező veszteséget a devianciák okozzák. A hosszú távút az, hogy a leszakadó rétegből elvesznek a tehetségek.

Minél fejlettebb a társadalom, minél nagyobb az urbanizáció és a munkamegosztás, hatványozottan annál több kár származik a társadalmi leszakadásokból és az abból fakadó devianciákból. A fejlett társadalmakban az alkoholizmus, az erős dohányzás, a drogfogyasztás elsősorban a társadalom alsó ötödében pusztít. Az ezekből fakadó költségek és veszteségek a modern államokban nagyobb hányadát emésztik fel a nemzeti jövedelemnek, mint az oktatás, vagy a hadsereg. Legalább ennyibe kerül a társadalomnak a bűnözés. Ez is döntően a leszakadt rétegekben koncentrálódik.

A viszonylag széles társadalmi réteg leszakadása azonban a legnagyobb kárt hosszú távon az által okozza, hogy az ebben a rétegben született tehetségek a társadalom számára nemcsak elvesznek, hanem az átlagosnál is károsabbá válnak. Hosszú távon minden anyagi veszteségnél nagyobb kiesést jelent a társadalom számára az, ha a tehetségeknek akárcsak a tizede nem bontakozhat ki, illetve azokból kerülnek ki a legkárosabb bűnözők. A közgazdászok figyelembe sem veszik azt a tényt, hogy mibe kerül a társadalom tizedének leszakadása, pedig sok társadalomban ennek többszöröse is leszakad.

A fejlett társadalmakban a legtehetségesebb és legképzettebb tized adja közvetlenül vagy közvetve a nemzeti jövedelem harmadát, távlatban pedig a motorját. Ha a tehetségek tizede feltáratlan marad, akkor a társadalom elveszti a nemzeti jövedelmének három százalékát. Ez önmagában bőven elegendő lenne arra, hogy megakadályozzák a tizednyi lakosság leszakadását. De ez a kalkuláció nem vette figyelembe a leszakadók további reményteli képességű négyötödét és a leszakadásból fakadó társadalmi kiadásokat. Ez sokszorta nagyobb kárt okoz, mint amibe e kár elhárítása kerülne.

Ha valaki meg akarja nézni, milyen jövő vár egy adott társadalomra, tegyen fel néhány kérdést:

- A lakosság hány százaléka él az átlagos jövedelmi szint fele alatt?

- A fiatalok hány százaléka nem végzi el az általános iskolát?

- Hány százalék azért nem tanul tovább, mert az anyagi és társadalmi környezete ezt nem teszi lehetővé?

- Mekkora a börtönlakók száma? Ezen belül mekkora a leszakadt tizedből kikerültek aránya?

Az ilyen kérdésre adott válaszokból jobban meg lehet ítélni a társadalomra váró jövőt, mint bármiféle gazdasági statisztikából.

Miután beláttuk, hogy a modern társadalomban a lakosság fogyasztása büntetlenül nem csökkenthető, de még nem is fékezhető, mert ezzel a legfontosabb feladata a minőségi munkaerőigény kielégítése hiúsul meg, vonjuk le az ebből fakadó következtetéseket. Abból fakadóan, hogy a fogyasztás lényegében adott, a társadalom kötelezettsége kettős:

1. A jövedelmeket úgy kell elosztani, ahogyan azt a társadalom hosszú távú érdeke megköveteli. Ez csak az egyre növekvő súlyú újraelosztáson keresztül valósítható meg.

2. A meglévő munkaerő-kapacitást magas fokon kell hasznosítani. Csak az a társadalom marad versenyképes, amelyik magas fokon használja ki a munkaerejét. A közgazdaságtudomány azonban éppen a munkaerő-kihasználásban avult el a legjobban. Lényegében megelégszik annak a munkaerőnek a hasznosításával, amelyikre a vállalkozásoknak szükségük van. Ehhez viszonyítja azokat, akik folyamatosan keresik a munkaalkalmat, de nem találnak lehetőséget. Ugyan méri, de másodlagosként kezeli azt a munkaerőt, ami nem a fenti két kategória keretei között hasznosul.

A gazdaságpolitikusok főleg a nyilvántartott munkanélküliek arányát figyelik. Azt ugyan időnként mérik, még ritkábban publikálják, hogy a munkaképes lakosság mekkora hányada aktív a fenti értelemben. Az pedig szinte teljesen kimarad az érdeklődési köréből, hogyan hasznosul a lakosság munkaviszonyon kívüli ideje, holott az utóbbi jelenti a társadalom munkaidő- kapacitásának a nagyobbik felét.

A klasszikus kapitalizmus és a fogyasztói társadalom közötti minőségi különbségek egyike az, hogy abban a munkaviszonyban telt el a potenciális munkaidő szinte egésze, ezzel szemben ma legfeljebb a fele. Ez az éves munkaidő kapacitásának legfeljebb felét öleli fel, és munkaképes korának legfeljebb kétharmadát öleli fel, mert az nemcsak 6-10 évvel korábban kezdődik, de a nyugdíjazás után még 6-10 évig munkaképes marad. Tegyük hozzá, hogy még nem vagyunk a fenti folyamat végén, mert mind a tanulással töltött, mind a munkaviszony utáni évek száma tovább növekszik. Egyrészt javul a lakosság egészségi állapota, a munkaképesség egyre kitoldódik, másrészt a munkaerőtől már nem a fizikai erejét, hanem a szaktudását kérik számon.

A fejlődéssel együtt jár, hogy egyrészt a lakosság egyre kisebb hányada van munkaviszonyban, illetve űz önálló vállalkozást, másrészt az abban évente ledolgozott órák száma is csökken. Ma már a társadalom egésze a munkaképes idejének harmadát sem tölti ki a társadalmi méretekben szervezett munkavégzéssel.

A fogyasztói társadalom hatékonyságában tehát egyre nagyobb szerepet játszik az, hogy mit csinálnak az emberek a munkahelyükön kívül.

a. A tanulással töltött munkaképes évek száma ma már eléri a munkában töltött évekének hatodát, és egyre tovább növekszik. A közgazdaságtan egyik alapvető hibája az, hogy a szellemi vagyon döntő fontosságát szavakban ugyan elismeri, de a munkaképes korban folyó tanulást nemcsak nem tekinti értéktermelő munkának, hanem egyszerűen mint fogyasztást tartja számon. Ha valaki házat épít, az a nemzeti vagyont növeli, tehát értéket termel, ha valaki a szellemi vagyonát növeli munkaképes korban, akkor ugyan növeli a társadalom szellemi vagyonát, de ezt a vagyonnövekedést a közgazdaságtudomány fogyasztásnak fogja fel. Ugyan ennél is abszurdabb elméleti melléfogások is vannak: az elszaporodó bűnözés elleni védekezés minden költsége fogyasztás, vagyis az életszínvonal része, a több tudás megszerzése csak abban a mértékben, amiért mint fogyasztók fizetnek. Az, hogy többen járnak felnőtt fejjel is egyetemre, az nem az életszínvonal javulása, de az életszínvonalunk többlete az, hogy sokkal több a rács, lakat, zár, biztosító és riasztóberendezés, sokkal magasabb biztosítási díjak válnak szükségessé.

Azt ugyan még a közgazdászok sem vitatják, hogy a jövő szempontjából áldás, a leggyümölcsözőbb áldozat, hogy sokan és sokat tanulnak a munkaképes korukban is, de ezt nem tekintik a munkaerő jobb kihasználásának. Legfeljebb az ilyeneket munkanélkülieknek sem számolják el.

Gondolatok a részvényvagyonról

A részvényekben lévő vagyon egyre nagyobb hányada nem realizálható, azaz fiktív vagyon. A magas részvényárak annak köszönhetők, hogy a pénztulajdonosok befektetéseikből aránytalanul sokat fektetnek részvényekbe. Ennek következtében a részvények ára sokkal magasabb annál, amit a hozadékuk indokolna. Az volna a reális részvényárfolyam, ha az árösszegük olyan profit tőkésítésének felelne meg, ami a kamatoknál nem nagyobb ráta alapján történik. Példával élve: ha a középtávra lekötött betétek utáni kamat 5 százalék, akkor a tőzsdei vállalatok profitjának hússzorosa volna az összes részvény árcentruma. Ennél inkább kissé kevesebb, mint több, mert nagyobb kockázatú befektetés. Ezzel szemben ma a részvények ára a kamatlábbal tőkésített profitjánál kétszer, háromszor magasabb. Ennek az okait kívánom röviden elemezni.

A probléma rejtettsége elméleti okokra vezethető vissza.

A közgazdaságtan nem tett elméleti különbséget a nem növelhető és a növelhető vagyon között, illetve nem mutatott rá a tőkepiaci infláció jelentőségre és veszélyeire.

A klasszikus közgazdaságtan alaposan elemezte a fogyasztási javak túlkeresletéből fakadó áremelkedést, amit helyesen inflációnak, azaz nem a pénz-jövedelem növekedésének, hanem pénzromlásnak, inflációnak nevez. Ezzel szemben a tőkehavak áremelkedését vagyonnövekedésnek tekinti. Nem veti fel annak lehetőségét, hogy a vagyon pénzben kifejeződő értéknövekedése nemcsak a pénzromlásnak lehet a következménye, hanem a vagyonhiánynak is. Ezt a problémát egyrészt azért kerülhette meg, mert az egyén, a gazdálkodó egység szempontjából nincs különbség a vagyon értéknövekedésének okai alapján. A tulajdonos csak azt érzékeli, hogy a vagyonáért több pénzt kapna, de azt nem, hogy ez minek lett a következménye. Viszont a nagy egységek, a makrogazdaság szempontjából nagy a különbség a tényleges vagyongyarapodás és a hiányból fakadó vagyon árának inflációja között. E probléma mellőzésének a másik oka, hogy a közgazdaságtan makrogazdasági modelljei számára nem a vagyon, hanem csak annak a tőkeként működő része volt fontos.

Azt Adam Smith is felismerte, amiből korlátlanul sok van, például a levegő, annak nincs értéke, annak ellenére, hogy alapvető életszükséglet. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy amiből ki nem elégíthető hiány van, annak az ára is elszakad az értékétől. Pedig, ha az egyik igaz, akkor a másik is. Mára már kiderült, hogy még a jó levegőnek is ára van, hiszen minden, termeléssel nem bővíthető igény egyre jobban drágul.

A termeléssel viszonylag gyorsan bővíthető áruk és szolgáltatások világában a hiányból fakadó fölértékelődés azért nem okozott zavart, mert gyorsan leépíthető volt, és ebben a korban ugyanúgy volt jellemző a keresletet meghaladó kínálat, mint a kínálatot meghaladó kereslet. Az árak centruma tehát az értéket fejezte ki.

E problémára először agrárgazdasági elemzéseim között figyeltem fel. Gyermekkorom falvaiban, ahol még szó sem volt tőkés gazdálkodásról, azokban az egyén, a család gazdagságát teljes joggal a föld nagyságával mérték. Az egyik család csak annak árán lehetett gazdagabb, ha a faluban valaki ugyanannyival szegényebb lett. Csak a falu határában lévő föld felett lehetett osztozkodni. A falu összes vagyona adott volt, ebből fakadóan az összes gazdagsága is. Ha a létszám növekedett, akkor az egy lakosra jutó vagyon csökkent, ha a létszám csökkent, akkor az átlag gazdagabb lett. Ezt sokkal előbb észrevették a falvak lakói, mint az elméleti közgazdászok. Ebből a felismerésből fakadt körükben az egyke, a minél kevesebb örökösre való törekvés.

Ami igaz volt a múlt falvaira, az igaz volt a nagyobb társadalmi egységek, a nagybirtokok és az államok esetében is. Az adott államhatárok között csak úgy gazdagodhatott az egyik földesúri család, ha szegényebb lett a másik. Ebből fakadt aztán az, amit a történészek máig nem veszek tudomásul: az ipari forradalom előtti államokon belül csak egymás rovásra lehetett gazdagodni. Az igazán éles társadalmi harc nem a rabszolgatartók és a rabszolgák, nem a földesurak és a jobbágyok, azaz az osztályok között folyt, hanem a rabszolgatartók, illetve a földesurak, azaz az uralkodó osztály tagjai harcoltak egymás ellen. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy nem volt érdekellentét az osztályok között és bizonyos érdekazonosság az osztályokon belül, de a gyakorlatban érvényesülő, a társadalom életére jellemző harc nem az osztályok között, hanem az uralkodó osztályokon belül folyt. Ez alól csak abban a két ritka esetben volt kivétel:

a. Amikor az elnyomott osztályok fellázadtak.

b. Amikor az előző uralkodó osztály ideje már lejárt, és már az új osztály tört a hatalomra.

Ennek az okát a marxista közgazdaságtan fogalmai szerint azzal lehet kifejezni, hogy a társadalmat még az egyszerűen újratermelés jellemezte, tehát csak az adott mennyiséget lehetett másként elosztani. De éppen ez mond ellent az osztályharc elméletének: az adottból, a nem növelhetőből nemcsak nem lehet többet elosztani, de nem is nagyon érdemes. Ezt bizonyította az a tény, hogy az osztályok közötti jövedelmi arányok viszonylag stabilak voltak, az újraelosztás után hamarosan visszaálltak a korábbi arányok. Mivel a vagyon is csak egyszerűen volt újratermelhető, az egyének vagyona csak a mások vagyona rovására volt növelhető. Természetesen soha nem volt fizikai értelemben változatlan sem a termelés mennyisége, sem a vagyon nagysága, de ez sokkal inkább ingadozott, mintsem növekedett. Legalábbis a növekedés generációs mértékkel nem volt mérhető, tehát az egyének életében csak a mások rovására szerezhető hatalom és vagyon játszott szerepet.

Az ipari forradalommal azonban minőségi változás következett be. A termelés és a vagyon növekedése már az egyének életében, sőt éves szinten is mérhetővé vált. Ez a változás azonban nem tudatosult a közgazdasági elméletben. Fel sem merült a makroszinten növelhető és a nem növelhető vagyon közötti minőségi különbség. Ezt is a falu életében észleltem először. Ahogyan megjelentek az új termelési eljárások, az intenzívebb növények termelése és állatok tartása, kiderült, hogy ezekből olyan jövedelem- és vagyonnövekedés származhat, amivel nem járt mások jövedelmének és vagyonának csökkenése, sőt azoké is csak így növekedhetett.

Oda később jutottam el, hogy a modern világ már olyan, amiben az egyén abból is hasznot húz, attól is nagyobb lesz a jövedelme és a vagyonának az értéke, ha mások gazdagodnak. Vagyis a modern társadalom közgazdaságtana már nem kezelheti a növelhető és a nem növelhető vagyont összevontan. A kettő között minőségi különbség van. Erre is a tények hívták fel a figyelmemet. A nemzeti vagyonról készült kimutatásokból az derült ki, hogy a hasonlóan fejlett országok között valamiben az tűnik gazdagabbnak, annak nagyobb az egy lakosra jutó kimutatott nemzeti vagyona, amelyik valójában szegényebb. Japán egy lakosra jutó nemzeti vagyona azért nagyobb, mint az Egyesült Államoké, mert kevesebb a vagyona. Ott az egy lakosra jutó ingatlanok értéke négyszer nagyobb, mint az Egyesült Államokban. Az ingatlanvagyonon belül a telekérték tekintetében a legnagyobb a különbség. Vagyis Japán azért vagyonosabb, mert szegényebb. Az Egyesült Államok azért kisebb vagyonú, mert gazdagabb. Baj van azzal az elmélettel, ami ilyen abszurditásokat mutat.

Mindezt elintézhettem azzal, hogy ezt úgy sem veszi senki komolyan, hiszen ettől az elvi tévedéstől, mint annyi más esetben is, az élet még folyik tovább. Az azonban már életbevágó bajok forrása, amit a részvényeknek a túlkeresletéből fakadó áremelkedése okozhat.

A tőzsdei szereplés a vállalkozások számára nagyon fontos, mert a tulajdonost a csak tőzsde tájékoztatja a vagyona állapotáról, és amelyik vállalt jól szerepel a tőzsdén, az könnyebben és olcsóbban kap hitelt. A vállalatnak az áltagnál jobban kell szerepelnie a tőzsdén ahhoz, hogy könnyebben jusson forrásokhoz. De nem jelenti azt, hogy a vállalatok tulajdonosai akkor járnak jobban, ha nagyobb a részvények tőzsdei összértéke. Hiába emelkednek háromszorosára a tőzsdén a részvényárak, ha ez minden vállalatot egyformán érint. Ettől egyetlen vállalat sem lesz gazdagabb, vagy szegényebb.

A vállalatnak nem az abszolút, hanem a viszonylagos helyzetét kell javítani. Az, hogy ez milyen szinten történik, a vállalat szempontjából másodlagos.

A vállalatok vezetői számára azért vált fontossá a részvények ára, mert a jövedelmük mozgó és egyre nagyobb hányadú részét ahhoz kötik. A vezető menedzserek jövedelme tehát nem attól függ, hogy másokhoz viszonyítva miként alakul az általuk vezetett vállalat részvényeinek az ára, hanem attól, hogy az mennyire emelkedik. Ez az érdekeltségi rendszer azonban teljesen hibás elvi alapon áll. A vállalatvezetés teljesítménye nem attól függ, hogyan alakul a tőzsdén a részvények árszínvonala, hanem attól, hogyan alakul a saját részvények ára az átlaghoz viszonyítva. Még ez is nagyon durva megközelítés, mert az ágazatok jövedelmezősége sem elsősorban és gyakran a vállalatok vezetésétől, hanem az ágazat súlyának a változásától és az ágazatot érintő konjunktúra fázisától függ. Egy példával élve: ha a gépkocsi-iparban konjunktúra van, és az ágazat részvényei 10 százalékkal emelkednek, akkor ebben az ágazatban a jó vállalti teljesítmény csak a 10 százalékosnál nagyobb emelkedés, a gyenge pedig a 10 alattinál van. Ezzel szemben, ha az ágazatban konjunkturális visszaesés van, és a részvények ára 20 százalékkal csökken, akkor a teljesítményt ehhez kell viszonyítani, vagyis ott dolgozik a vezetés jól, ahol a részvények áresése 20 százaléknál kisebb, és ott rosszul, ahol ennél nagyobb.

Tekintettel arra, hogy évek óta a részvények átlagára emelkedik, a menedzserek nem leplezik le, hogy aránytalan jutalomban részesülnek, hogy még azok is jutalmat kapnak, akik jelentősen az átlagos alatt teljesítenek. Bezzeg, amikor majd elérkezik a részvényárak általános csökkenése, akkor ők fogják kérni, hogy a teljesítményüket az átlaghoz viszonyítsák.

A részvények abszolút árához kötött menedzseri érdekeltség azonban nemcsak meg nem érdemelt jövedelmet biztosít, hanem deformálta a tulajdonosi érdeket is. A menedzserek a napi és éves tőzsdei árakra koncentráltak, ami nem mindig egyezik meg a tulajdonosok távlati érdekeivel. A menedzser ne a tőzsde napi árfolyamait kövesse, hanem a vállalat munkáját javítsa. Ez ugyan hosszú távon a tőzsdén mérhető le a legjobban, de az éves, sőt ennél is rövidebb távú árfolyamra való optimalizálás nem tükrözi a tulajdonosi érdeket. Ezt ugyan még a tulajdonosok többsége sem vette tudomásul.

A menedzseri érdekeltségből fakad az is, hogy a vállalatok vezetői a tulajdonosak felé egyre inkább részvényvásárlási javaslatokkal állnak elő. Ezzel ugyanis felverik a részvények árát, és így növelik a személyi jövedelmüket. Elég arra gondolni, hogy az utóbbi években mennyi százmilliárd dollárnyi vállalati nyereség jelent meg a saját részvényekkel szembeni vásárlóerőként. Arra nem gondolnak, hogy ezeket a részvényeket egyszer majd esetleg el kell adni, és akkor leverik a részvények árát. Ennél is nagyobb kárt okoz az, hogy a menedzserek nem a saját vállalatvezetési munkájukkal, hanem a tőzsde manipulálásával foglalkoznak, a figyelmüket arra irányítják.

Eddig még csak azokról a veszélyekről szóltam, amik a vállalatok szintjén jelentkeznek. Ennél azonban sokkal nagyobbak azok a veszélyek, amelyek makroszinten a nem reális, azaz lényegében fiktív vagyonnövekedésből fakadnak.

Mi történik ugyanis a fejlett világban?

A részvényekben megjelenő vagyon lényegesen gyorsabban nő, mint annak a profitja. Ezt egyszerűen kifejezhetjük azzal, hogy a részvények ára az osztalékhoz képest ma többszöröse annak, ami előtte évszázadokon keresztül volt. Az ezt kifejező e/p mutató korábban valahol az 1/13 és 1/17 körül mozgott. Ma a nagy tőzsdéken 1/30, sőt számos helyen és iparágban ennél is sokkal nagyobb. Tekintettel arra, hogy sem a reálkamatok, sem a profitok nem nőttek, ez csak azzal magyarázható, hogy a részvényvásárlók már elsősorban nem a nagyobb osztalékra, hanem a részvények áremelkedésére számítanak. Ennek azonban nincs reális alapja azon a tapasztalaton túl, hogy a részvényárak emelkedése évek óta sokkal nagyobb vagyonnövekedést eredményez, mint az osztalék.

Érdemes megvizsgálni a tőzsdei árak eddigi három csúcsa és az érintett korok technikai forradalmai közötti összefüggést.

A három csúcsot 1901, 1966 és az ezredforduló jelentette. Az első két esetben az árak e/p értéke a megelőző tíz év részvénykosara alapján elérte a korábban soha nem tapasztalt 1/33-as rekordot. Ez a mutató januárban már 1/44 volt. Vagyis abszolút történelmi rekord.

Mindhárom tőzsdei rekord időszakát a technikai forradalom eredményeinek a gyors elterjedése jellemezte.

Az 1920-as években számos technikai újítás került bevezetésre, ekkor indult meg a tömeges autógyártás, rohamos ütemben épültek az autópályák, újultak meg a vezetési módszerek a nagyvállalatokban.

Az 1950-es években jelent meg a televízió, a tudomány megoldotta az atomenergia békés célú felhasználását és újabb módszerek jelentek meg a vállaltvezetésben, kezdődött el a menedzserek befolyásának növekedése, nőtt meg a tehetségek szerepe és alacsony volt az infláció.

Az 1990-es évekre a számítógépek, mindenekelőtt az Internet megjelenése, a technikai tudományosnak a gazdaság egészére való kiterjeszkedése és az infláció megfékezése volt a jellemző.

Mindhárom korban az új módszerektől a korábbi gazdasági problémák végleges megoldását várták. Hitték, hogy az új gazdaság kora köszöntött be. Kétszer már kiderült, hogy a korokban túlértékelték a jövő kínálta lehetőségeket, és a tőzsdéken is meg kellett jelennie a kijózanodásnak. A tőzsdei árak, ha nem is a korábbi e/p szintre, hanem annál egy kissé magasabbra, de nagyon jelentősen visszaestek.

Arról kevés szó esik, hogy fejlett gazdaság viszonyai között, ha a könyv szerinti értéket, az elért profitot, vagy a foglalkoztatottak arányát nézzük, a nemzeti vagyonnak egyre kisebb hányada működik a tőzsdén jegyzett részvénytársaságok formájában. Ezt azért nem látjuk, mert ma a tőzsdén szereplő vállaltok piaci értéke irreálisan magas. A valóságban a nagyoknál lényegesen gyorsabban nő a kis- és középvállalatok vagyona, és az ott foglalkoztatottak száma. De amíg a tőzsdei részvények árfolyama gyorsan nő, a nemzeti vagyon egyéb kategóriáiban ennél sokkal kisebb mértékben emelkednek a statisztikában szereplő árak. Ugyanis a tőzsdén nem szereplő vállalkozások vagyonát a hozadékuk alapján mérik. A kisvállalkozások vagyonértékelése még az inflációt sem követi, a részvények ára ellenben annál többszörösen jobban nő. Az utóbbi öt évben a részvények tőzsdei ára az infláció tízszeresénél is jobban nőtt!

Amíg az Egyesült Államokban a tőzsdén jegyzett nagyvállalatokban egye kevesebb ember dolgozik, azaz termel új értéket, addig a kisvállalkozásokban gyorsan nő mind a foglalkoztatottak, mind a lekötött tőke mennyisége. Az utóbbi 30 évben az 500 fő feletti létszámmal dolgozó vállalkozásokban a létszám 5 százalékkal csökkent, a tíz főnél kevesebbet foglalkoztatóknál 35 millióval nőtt.

Minek köszönhető a részvényárak mind a nemzeti vagyonnál, mind az általuk képviselt vagyon értékénél sokkal gyorsabb emelkedése?

a. A részvények iránti keresletet az elmúlt évtizedekben nagyon megnövelte az a tény, hogy a szociális biztosítási alapok vagyona sokszorosára nőtt. Ez által egy olyan tulajdonos keletkezett, amelyik természeténél és a törvényes előírásoknál fogva vagyonának nagy többségét értékpapírokban, tőzsdei vállalatok részvényeiben és államkötvényekben kénytelen tartani. Ma a tőzsdei részvénytársaságok vagyonának nagy része, az Egyesült Államokban már a nagyobbik fele, a nyugdíjpénztárak, egészségügyi pénztárak és a biztosítók kezében van. Márpedig a részvények értékének annyira kellett emelkedni, hogy ezt az óriási vagyonértéket be tudja fogadni.

b. Az utóbbi években lelassult az államadósság növekedése, sőt számos országban annak már a törlesztése folyik, egyre nagyobb összeg kényszerül arra, hogy a tőzsdén részvényeket vásároljon. Könnyű belátni, hogy a jelenlegi tőzsdei árfolyamok nagyobbik fele nem a vállalatok munkáján, hanem a politika által támasztott keresleten alapul.

c. A tőzsdei áraknak az előbbi pontban említett okból történő emelkedése aztán egy folyamatot indított be abba az irányba, hogy a lakosság egyre szélesebb rétege számára vonzóvá vált a részvényvásárlás. Az utóbbi évek tőzsdei áremelkedésének jelentős gyorsítója az volt, hogy az a lakossági megtakarítás, ami korábban többségében bankbetét vagy államkötvény formájában került befektetésre, ma azon többségében részvényeket vásárolnak. Ez önmagában néhány tíz százalékos áremelkedést okozott.

d. A vezető menedzserek érdekeltsége és a vállalatok által történő saját-részvény vásárlások ugyancsak jelenősen hozzájárultak az irreális áremelkedéshez. Ma a gazdasági elit, mindenekelőtt a menedzserek jelentős hányada azon ügyeskedik, hogy minél magasabbak legyenek a részvényárak. Ez a szellemi és gazdasági erő sem lebecsülendő.

e. A részvények tőzsdei forgalma nagyon meggyorsult. Korábban, évtizedeken keresztül, néhány tőzsdei válságtól eltekintve, az átlagrészvényes három évig tartotta meg a részvényét, vagyis az éves tőzsdei forgalom darabszáma harmada volt a teljesnek. Ma már évente fordulnak meg a részvények. Ezen belül azok fele van olyanok kezében, akik évente kettőnél többször adják el és vesznek másikat. Ezért lett idegesebb a tőzsdei ármozgás, hiszen megsokszorozódott azoknak a száma, akik napi hírek alapján adják és veszik a részvényeket. Ennek következtében az a tőzsde, ami konszolidált viszonyok között a gazdasági barométer szerepét töltötte be, ma sokkal inkább játékkaszinó.

A jelenleg viharos mértékben emelkedő részvényáraknak tehát nagyon kevés köze van a tőzsdén jegyzett részvénytársaságok gazdasági teljesítményéhez, annak az okát alapvetően a modern pénzpiaci viszonyokban kell keresni. Márpedig ezek az okok egyre inkább megszűnőben vannak.

a. Tekintettel arra, hogy a lakosság elöregedik, és a kifizetendő nyugdíjak összege meg fogja haladni a pénztárak bevételeit, azok a tőzsdén nem annyira nettó vevők, mint sokkal inkább nettó eladók lesznek. Vagyis a nagy alapok és pénztárak nem árfelhajtók, hanem árletörők lesznek.

b. A gazdaság súlypontjának a kis- és középvállalkozások felé való eltolódása végül a tőkepiacon is érvényesülni fog. Ma még a látványos globalizáció mögött nem veszik észre azt, hogy a munkaerő és a jövedelem egyre inkább elvándorolt a nagyoktól a sokkal rugalmasabb kisebbek felé.

c. A menedzsment is észlelni fogja, hogy a mai részvényopció csak addig jó, ameddig a tőzsdei átlagárak emelkednek. Vissza fog térni a bér és a prémium korábbi egészséges aránya. Ezzel meg fog szűnni a részvények visszavásárlásban való érdekeltségük.

d. Ahogy lelassul a részvényárak hektikus növekedése, a lakossági megtakarítások egyre kisebb hányada megy majd a részvénypiacra. Márpedig, ha a lakosság rá fog döbbenni arra, hogy a részvények áremelkedése számára nem realizálható vagyont jelent, elkezdi eladni, és ezzel maga is hozzá fog járulni ahhoz, hogy a vagyona ára csökkenjen. Ki fog derülni, hogy a képzelt gazdagsága csak addig tartott, ameddig a többség ült a részvényekbe fektetett vagyonán, azaz nem akarja azt eladni. Márpedig arra nem szabad építeni, hogy a lakosság soha nem fog hozzányúlni a vagyonához.

Az utóbbi problémára, vagyis, hogy a lakosság részvényekben lévő vagyona nem reálvagyon, kissé részletesebben kell kitérni.

A fejlett tőkés országokban az utóbbi néhány évben a lakosság részvényekben lévő vagyona megtöbbszöröződött. A részvényárak gyors emelkedése a kamatoknál többszörösen magasabb hozamot jelentett, ezért a hozzá nem értők is tömegesen kezdtek részvényeket vásárolni. Tehát nemcsak a birtokában lévő részvények ára többszöröződött meg, hanem a mennyisége is. A lakosság tehát azt érzi, hogy megnőtt a vagyona, gazdagabb lett, többet költhet. Ezt a hitelezők is így ítélik meg, hiszen a hitelükre van értékpapírban lévő fedezet, ezért aztán sokkal könnyebbé vált a lakosság számára a hitelekhez való hozzájutás. Nőtt ugyan a lakosság hitelállománya, de mivel ennél sokkal gyorsabban nőtt e hitelek fedezetét jelentő lakossági értékpapír-tulajdon, az eladósodás mértéke papíron nem nőtt, hanem csökkent. De ez csak addig lesz így, amíg a lakosság nem akarja tömegesen eladni a részvényeit. Ez esetben is csapdahelyzet alakult ki: minden lakosnak lehet sokkal több vagyona, mint hitele, de a lakosság, mint egész, mégsem rendelkezik a hitelének megfelelő összegű fedezettel. Minden egyes család úgy érezheti, hogy költekezhet, hiszen nagy vagyona van, de a lakosságnak még nincs elegendő vagyonfedezete a hiteleire. A részvényárak jelentős csökkenése esetén ugyanis kiderül, hogy a fedezet elvesztette értékének jelentős részét, a tartozás azonban változatlan szinten maradt.

Külön hangsúlyozni kívánom azt, hogy a tőzsdei szakma tisztességtelen a lakossággal szemben, amikor őket részvényvásárlásra, a tőzsdén való szereplése biztatja. Ma a tőzsdei forgalom óriási többségét olyan profi szakemberek bonyolítják, akik tájékozottság tekintetében 1:1000 aránynál is nagyobb fölényben vannak a lakossági részvénytulajdonosokkal szemben. Ezerszer nagyobb szakmai apparátussal rendelkeznek, ezerszer inkább jutnak belső információkhoz, csak ők tudnak szinte perceken belül a tőzsdét érintő hírekre, jelenségekre reagálni. Ezért, amikor arra biztatják az állampolgárokat, hogy vásároljanak részvényeket, akkor az a céljuk, hogy minél több olyan laikus legyen a részvénytulajdonosok között, akikhez képest óriási szakmai előnyben vannak, akik hozzá nem értésük miatt kijátszhatók, akiknek a relatív, esetleges veszteségei az ő nyereségüket növelik. Azt is tisztességtelennek tartom, hogy a lóversenypályákon fogadásra biztassák a hozzá nem értőket azok, akik sokkal jobban ismerik az esélyeseket, de ennél sokkal nagyobb lakossági megkárosítást jelent a tőzsdére való csábítás. Sajnos a laikusok a tőzsdei árak emelkedésekor elhiszik, hogy erre a nagy szakmai felkészültséget és óriási apparátust igénylő befektetéshez ők is alkalmasak. A lakossági részvényes ahhoz hasonlítható, akinek egyenlő versenyfogadási díjjal kell fogadnia, hogy a személygépkocsijával gyorsabban tud menni az autópályán, mint a Formula 1 versenyzői, vagy fogad a profi maratoni versenyzőkkel, hogy gyorsabb lesz náluk.

Jellemző módon nincs nyilvánossága annak, hogyan aránylik a laikus tőzsdei befektetők és a profi alapok tényleges hozadéka. Ha nem volna óriási különbség köztük, nem hoznának létre ennek bonyolítására igen költséges apparátust, nem áldoznának óriási összegeket az adatok gyűjtésére, azok rendezésére és nem fizetnének mesés összegeket az értékpapírt forgalmazóknak.

Ez a csapdahelyzet azonban nemcsak a lakosságra igaz, hanem a gazdaság egészére is.

Az alapoknak sokkal kisebb a mobilizálható vagyonuk, mint amekkora a mérlegeikben szerepel, mivel azt csak addig képesek a nyilvántartott értékükön mobilizálni, ameddig az eladókkal szemben legalább annyi vevő is jelentkezik. Ha az alapok többsége el akarná adni a részvényeit, azok értéke katasztrofálisan csökkenne. Tehát csak addig van az alapoknak elkötelezettségüknek megfelelő vagyonfedezetük, ameddig nem válik többségük számára szükségessé a vagyonukhoz való hozzányúlás. Vagyis olyan vagyonuk van, amit kötelezettségeik fedezésére csak abban az esetben használhatnak fel, amikor még a többségük legalább annyi vagyont gyarapít, mint amennyit felhasznál.

A részvénytársaságok által visszavásárolt részvények is folyóáron, azaz irreális áron szerepelnek a mérlegekben. Azok csak addig értékesek, ameddig többet vásárolnak, mint eladnak. Ha az elkövetkező években a vállalatok érékesíteni akarnák a birtokukban lévő részvényeket, azok ára drámaian csökkenne, vagyis kiderülne, hogy nem ér annyit, amennyivel könyveikben nyilvántartják.

Mi bizonyítja azt, hogy a részvények jelenlegi árfolyama irreális?

Mindenekelőtt az, hogy mintegy tíz éve a részvényekben megjelenő vagyon ára többszörösen gyorsabban emelkedett, mint akár a fogyasztói, akár a termelői árak. A liberális közgazdászok még az indokoltnál is jobban félnek az árupiacon jelentkező inflációtól, de a tőkepiaci inflációban nem látnak semmiféle veszélyt, holott ennek a fordítottja volna az indokoltabb. Az áruk piacán jelentkező infláció azért jelent kisebb veszélyt, mert automatikusan levezeti a hatását, tehát az emelkedő árak következtében mindig megnő az ösztönzés arra, hogy létrejöjjön a kereslet és a kínálat közötti egyensúly. A vevő takarékosabb lesz, az eladó, azaz végső soron a termelő pedig bátrabb. A fogyasztó napról-napra világosan látja, hogy a pénze egyre kevesebbet ér.

A tőkék, különben az ingatlanok és az értékpapírok piacán az infláció azonban rejtett marad, hiszen mindenki úgy érzi, hogy gazdagabb lett, holott csak a korábbi gazdagság jelenik meg magasabb áron.

Mi az oka annak, hogy ennyire másként érzékelik az inflációt az áruk, mint a tőkejavak piacán?

Az árupiaci inflációt az érintettek egyedileg is úgy élik meg, mint a pénzük elértéktelenedését, a tőkepiaci inflációt pedig úgy, mint a vagyonuk növekedését. Mindkét esetben ugyanaz történik, mégis alapvetően más módon élik meg. Aki a piacon kenyeret vásárol az infláció alatt, azt tapasztalja, hogy a pénzéért egyre kevesebb kenyeret vehet, vagyis a pénze elértéktelenedik. Ez esetben a kenyér eladója sem érzi, hogy gazdagabb lett azáltal, hogy drágábban tudta eladni a kenyeret, hiszen tudja, hogy ezt csak azért tehette, mert romlott az a pénz, amit érte kapott. Ezzel szemben, aki a tőzsdei árak emelkedése előtt vásárolt részvényeket, úgy érzi, hogy árán vette, és az ahhoz képest bekövetkező áremelkedés nem a pénz romlását, hanem az ő gazdagodását jelenti. Még kevésbé jut az infláció az eszébe annak, aki értékpapírokat ad el. Eszébe sem jut, hogy azért kap érte magasabb árat, mert közben romlott a pénz.

Még könnyebben volna megérthető az infláció a telekárak esetében. Ha a telekárak emelkednek, azt mindenki a telkek értéknövekedésének tekinti, annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy nem lett több telek, azok csak azért lettek drágábbak, mert velük szemben megnőtt a kereslet. Ha újabb területeket közművesítenek, vonnak be az infrastruktúrába, a telkek ára relatíve csökken, azaz az egységnyi telek viszonylag értéktelenebbek lesz. Senkinek sem jut az eszébe, hogy a változatlan ingatlanállomány áremelkedése ugyanúgy nem értéknövekedés, mint az, ha a lakosság változatlan kenyérfogyasztása kerül egyre többe. Az elsőt mégis vagyonnövekedésnek, a másodikat pedig pénzromlásnak minősítik.

Itt jutunk el a bevezetőben említett kívánalomhoz: megkülönböztetést kell tenni a bővíthető és valóban bővülő, és a nem bővíthető vagyon között.

Ha a kenyér ára emelkedik, az arra ösztönöz, hogy több, vagy olcsóbb kenyeret gyártsanak. Az infláció ez esetben tehát olyan láz, ami elősegíti a gyógyulást. Ezzel szemben, ha a részvények ára emelkedik, akkor a tulajdonos ugyan gazdagabbnak érzi magát, de ettől nem fog javulni az érintett műszaki kapacitás kihasználása, ez nem ösztönöz a bővítésére, ettől nem fog nőni a profit, csak ugyanaz a használati érték lesz pénzben kifejezve drágább. A tőzsdei árak emelkedése tehát olyan infláció, ami nemcsak nem korrigálja a kiváltó okát, hanem még növeli is a későbbi összeomlás veszélyét.

Aki tudni akarja, hogy mivel fog járni, ha kiderül, hogy a tőzsdei árak minimum kétszer magasabbak, mint a mögöttük lévő tényleges vagyon értéke, könnyen elképzelheti.

Először azt kell belátni, hogy a tőzsde olyan piac, amin a hatások mindig öngyorsítók. Azaz minden áremelkedés gyorsítja a további emelkedést, és minden árcsökkenés ugyancsak önmagát fokozza.

Ha a tőzsdei árak emelkednek, illetve az emelkedésük várható, akkor a gazdaság minden szektorából több tőke áramlik oda, és még jobban felveri az árakat. Ez folyik évek óta.

Ha a tőzsdei árak csökkennek, vagy a csökkenésüket várják, akkor kivonul onnan a tőke, ezzel gyorsítja az árak csökkenését. Ennek kell előbb-utóbb bekövetkeznie.

A fentiek alapján van alapja annak a felfogásnak, hogy az árupiacon elsősorban a tények hatnak és uralkodnak, a tőkepiacon azonban csak a feltételezések és a hangulat. Ezen az sem változtat, hogy a tőkepiac viselkedését a szakértők tízezrei, a laikusok milliói elemzik, a fogyasztási cikkeket pedig több milliárd ember ösztönösen vásárolja.

Mit eredményez majd az, ha a tőkepiaci árak jelenlegi túlértékeltsége egyszer kiderül? Akkor a részvények ára nem a reális szintre, a mai felére, harmadára zuhan, hanem ennél is sokkal mélyebbre. A liberális közgazdászok, akik ugyan elvileg minden állami beavatkozást elutasítanak, abban reménykednek, hogy az állam majd beavatkozik, és elkerülhetővé teszi a teljes gazdasági összeomlást. De ma már az állam nem rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. Az államoknak, a jegybankoknak tizedannyi forrásuk és hatáskörük sincsen, ami szükséges volna ahhoz, hogy a tőkepiac összeomlását megakadályozzák. A tőkepiacon ugyanis ma már akkora összegek forognak, amihez képest az állam forrásai elhanyagolhatók.

Az azonban megnyugtató, hogy a modern gazdaságban a tőkepiac összeomlása nem fogja maga után vonni az árupiac összeomlását, mert a lakosság és az állam fogyasztása, azaz a keresletük nagyon merev, szinte független a tőkepiaci eseményektől. Ez a minőségi különbség a klasszikus kapitalizmus válságai és a fogyasztói társadalom tőkepiaci válsága között. Az előbbiben a tőkepiac összeomlása a munkahelyek jelentős hányadának az elvesztésével, az pedig a vásárlóerő gyors és nagyarányú visszaesésével járt. A modern gazdaságban a fogyasztói vásárlőerő alig függ a foglalkoztatástól, tehát a fogyasztás még a munkanélküliség növekedése mellett sem csökkenne. Erre azért sem kerül sor, mert a vásárlóerő alig csökkenthető, hiszen a munkanélküliek közel akkora jövedelmet kapnak, mint a dolgozók. Ráadásul az állam a legnagyobb munkaadó, ahol nem gazdasági szempontok alapján alakul a foglalkoztatás. Márpedig, ha nem csökken a lakossági vásárlóerő, akkor nem csökken jelentősen a termelés sem, ebből kifolyólag nem is lesz nagy a munkanélküliség.

A jelenkori munkanélküliség nem abból fakad, hogy nincs elég kereslet a kapacitások kihasználására, hanem abból, hogy a kapacitások nem igénylik a gyenge minőségű munkaerőt.

A lakosság tulajdonában lévő részvények számának növekedése és az áremelkedése azt a látszatot kelti, hogy a lakosság gazdagabb lett, bátrabban költekezhetne, vehet fel hiteleket. Ennek az a következménye, hogy lecsökken, szinte elolvad a lakosság pénzmegtakarítása.

Ezt meggyőzően mutatják a tények:

A 90-es években az OECD-országokban, amikor abnormálisan gyorssá vált a tőzsdei árak emelkedése, amikor a lakosság tulajdonában lévő részvények árösszege háromszorosára nőtt, a megtakarítási hányad közel 5 százalékponttal csökkent. A hat angolszász típusú, azaz viszonylag magas tőzsdei értékkel rendelkező országban, Angliában, Hollandiában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon a megtakarítási hányad 2-5 százalékra, azaz a tíz évvel korábbi negyedére zsugorodott.

A legnagyobb mértékű csökkenés abban a két mediterrán országban, Itáliában (17-ről 11-re) és Portugáliában (16-ról 8-ra) történt, ahol a magtakarítás 1990-ben Európában még a legmagasabb volt. Az okát jól mutatja az a tény, hogy például Olaszországban a tőzsdén szereplő részvények ára az utóbbi öt évben a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya a korábbi ötszöröse lett.

A tőzsdézés mániája a legmagasabbra az Egyesült Államokban emelkedett. Ott a megtakarítási hányad tíz év alatt 8-ról 2,5 százalékra zuhant. Ezzel szemben a lakossági tulajdonú részvények tekintetében sokkal kisebb szintű EU-országokban ugyan csökkent, de még mindig 5 és 15 százalék között van a megtakarítási hányad.

* * *

Kiegészítő gondolat:

A részvények irreális árában nagy szerepe van a kommunikációnak. A tőzsdék nagy játékosai, akik nehezen nyernek egymás rovására, kívánatosnak tartják a laikus részvénytulajdonosok minél nagyobb számát. Különösen akkor kaszálnak könnyen, ha nő a lakossági részvényvagyon. Ezért aztán megtesznek mindent annak érdekében, hogy a tőzsdén való szereplést a ténylegesnél is jobbnak mutassák a hírközlés különböző csatornáin.

Azzal, hogy a hírközlési vállalkozásokat jelentős hányadában az a gazdaság, azaz a nagyvállalati szektor tartja el, a sajtónak nem érdeke, hogy rámutasson a lakosság érdekeire. Sok, ha 1:100 arányban szerepel a sajtóban a befektetésre buzdító, és annak a veszélyeire felhívó anyag.

Tekintettel arra, hogy a kormányok is érdekeltek a minél nagyobb tőzsdei áremelkedésben, nem leplezik le a közvélemény félrevezetését. Azonos a helyzet, mint a szerencsejátékok esetében. Tekintettel arra, hogy a szerencsejátékokból az állam nagy arányban részesedik, inkább támogatja, mint ellenzi ezt a káros lakossági szenvedélyt.

A problémára jól rávilágít az a tény, hogy e század során a három nagy tőzsdei áremelkedés a telekommunikáció egy-egy forradalmához kötődik. Az elsőt a rádió terjedése, a másodikat a televízió, a harmadikat a számítógépeké váltotta ki.

Mit üzen a gazdaság az oktatáspolitikának?

A jelenkor tehetségvadász

A társadalomfejlődés típusát a gazdaságtörténész legjobban annak alapján állapíthatja meg, hogy mi volt abban a korban a szűk keresztmetszet.

a. Kezdetben a kedvező természeti környezet határozta meg, hogy hol élhet meg a gyűjtögető ember. Ebben a korban csak ott találjuk meg az emberek nyomait, ahol jók voltak a talajadottságok, elegendő a csapadék, és nem kemény a tél, vagyis, ahol a gyűjtögetésből négyzetkilométerekként legalább egy ember meg tudott élni.

b. Az első magaskultúrák ott alakultak ki, ahol egy-egy nagy folyó völgye viszonylag könnyen volt öntözhető, és nem ismerték a kemény telet. Ahol ez hiányzott, ott nem is jött létre önerőből magas kultúra.

c. Ahol hiány volt az ember fizikai erejében, azaz munkaerőben, ott az lett a gazdagság forrása, a hatalom részeseinek tulajdona. Minden ilyen helyzetben rabszolgatársadalmak alakultak ki. Ez történt még az újkor Amerikájában is.

d. Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott annak a tulajdonlására rendelkeztek be a társadalmak. Ennek volt klasszikus példája az európai feudalizmus.

e. Amikor a gyáripar felépítéséhez tőkére, pénzre volt szükség, és a közelben fellelhető volt a szén és a vasérc, ott jött létre a klasszikus kapitalizmus, ott lett a tőkés a társadalom ura. A XX. századra minden ilyen környezetben kiépült a gyáripar, és a tőke lett az úr.

f. A jövő társadalmában a tehetségben lesz a hiány. Ezért a fejlődés ott jut a legmesszebb, ahol a legtöbb tehetséget sikerül feltárni, valamint máshonnan oda koncentrálni.

A jelenkor gyakorlata már jelzi, hogy a tehetségfeltárás lesz a fejlődés kulcsa. Az elmélet, mindenekelőtt a közgazdaságtan és az oktatás tudománya azonban még messze van a jövő élenjáró társadalmát formáló lényegre való építéstől.

A közgazdaságtanban még nem kapott méltó helyet a szellemi vagyon szerepe, még ma is a klasszikus kapitalizmus pénzügyi és gazdasági tényezőivel operál. Ez a közgazdászok baja.

Az oktatás tudománya sem ismerte fel a tehetségfeltárás jelentőségét, még mind csak a mennyiségi növelésre és az ismeretek átadására koncentrál. Nem veszi kellő súllyal tudomásul, hogy a képzés hatékonysága elsősorban a befogadó képességétől függ.

A tehetségfeltárás társadalmi jelentőségének fel nem ismerése annál meglepőbb, mivel a tények már egyértelműen ezt bizonyítják.

Mit bizonyítanak a tények?

1. A fejlett társadalmak gazdasági és katonai erejüket sem kímélik annak kikényszerítésében, hogy a világban szabadon áramoljon a tőke, az áruk és a szolgáltatások, de soha nem tapasztalt keménységgel korlátozzák az emberek, a munkaerő szabad áramlását. A tehetséget azonban minden eszközzel igyekeznek magukhoz vonzani. Ennek következtében a világban a legliberalizáltabb áru a tehetség. Ennek ellenére éppen a leggazdagabb országokban a legnyilvánvalóbb a tehetségek hiánya.

2. A jelenkor egyetlen szuperhatalma, az Egyesült Államok évtizedek óta, de egyre gyorsuló ütemben gyűjti össze a világ egészéből a legkiválóbb elméket. Oda csábítják a tudományok és művészetek javát. Az elmúlt évek Nobel-díjasainak abszolút többsége amerikai, de nem ott született, hanem mint már sikereket ígérő tudós vándorolt oda.

3. A jelenkor világpolgára a szakmai kiválóság. Az ilyen embereket minden ország örömmel fogadja. A fejlett országok kiválóságainak növekvő hányada bevándorló. Ez nemcsak a tudományokban, de a művészetekben és a sportokban is jellemzővé vált. A nagy operaházak művészeinek többségét külföldről szedik össze. A nagy sportegyesületek tele vannak a szegényebb országokból odacsábított sportolókkal.

4. Most jelentette be a német kormány, hogy több tízezer számítástechnikusra volna szükségük, akiket csak a náluk szegényebb országokból tudnak elcsábítani. Erre annak ellenére kényszerült, hogy az országban, különösen annak keleti részében még mindig nagyon magas a munkanélküliség.

5. Az Egyesült Államok legjobb közgazdasági egyetemein a diákok egyre nagyobb hányadát már a diploma előtt elcsábítják az elektronika dinamikus kezdő, viszonylag kis, de nagy jövővel és jövedelemmel kecsegtető vállalatai. Ez azt bizonyítja:

a. A diplománál is fontosabb lett a kiemelkedő tehetség, aki majd úgyis tanul tovább a munkája közben. Egyre gyakoribb jelenség, hogy az elit egyetemeken az elittanulók idő előtt elhagyják az egyetemeket és elmennek a sokat ígérő vállalkozásokba.

b. Ezekről az elit egyetemekről korábban döntően a nagy, világhírű pénzügyi intézmények vitték el a kádereket, utánuk a nagy nemzetközi vállalatok következtek. Jelenleg már a többséget az új ágazatok kezdő vállalkozási csábítják el. Ezek tudnak többet ígérni, ezeknél nagyobb a gyors karrier lehetősége. A kialakult nagy intézmények képtelenek azokkal a nagyon nagy jövőt ígérő, de ma még nagyon keveset bizonyított vállalkozásokkal, amelyek tőzsdei árai rakétaszerűen emelkednek. Ezek olyan opciós programokat tudnak ígérni, amivel a nagyok képtelenek versenyezni. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a legtöbb új nem a nagyoknál, hanem a kisebb vállalatoknál születik.

5. A Silicon Valley-ban ezernél több fejvadász cég kutatja a tehetségeket a világon. Ma a kutatások területén az egyik legnagyobb iparág a fejvadászat, azaz a tehetségek felkutatása. Erre a célra minden bizonnyal többet fordítanak, mint bármelyik műszaki kutatási területre. Egy divatos kisebb egyetemen, a Truck School of Business-en (Dartmouth) a tavasszal végzők 85 százaléka már elszerződött 131 ezer dolláros éves fizetéssel. A még nem szerződöttek éppen a legjobbak, akik kivárnak.

Mindez azt a tendenciát bizonyítja, hogy a tehetségekben van a legnagyobb hiány, és ezek mindenáron való megszerzéséért folyik a verseny. Ennek következménye, hogy a tehetségeket korábban felfedezik, mintsem igazán beérnének. Egyre fiatalabban olyan karrierlehetőségek állnak előttük, amikkel a társadalom konszolidált szektorai képtelenek versenyezni.

A szellemi vagyon lesz a legfontosabb

Tekintettel arra, hogy a szellemi vagyon építése, gyarapítása évtizedes távlatban megtérülő befektetés, az oktatáspolitika legalább ekkora előrelátást igényel. Annak a stratégiáját csak ennek megfelelő előrelátással lehet helyesen alakítani. Márpedig az ilyen előrelátás a jelenkor gyorsan változó világában csak akkor érhető el, ha egyrészt a társadalom életének egész horizontjára kiterjed, másrészt a kulturális múlt tapasztalataira támaszkodik.

A fogyasztói társadalom minden előzőtől különbözik

Ez azt jelenti, hogy az arisztokraták, majd a tőkések után a tehetségek uralma következik. Mindig az a társadalom volt fölényben, amelyik sikeresebben oldotta meg az uralkodó osztály érdekérvényesítését. Ez alatt az érintetteknek nem az önző, napi érdekeit, hanem a hosszú távon alapuló érdekét kell szolgálni, ami mindig sokkal inkább szolgálta a társadalmi stabilitást és dinamikát, mint az uralkodó osztály önző érdekeit. Ezért a jelen és a belátható jövő fejlett és felzárkózásra érett társadalmának elsősorban a tehetség érvényesítésére kell koncentrálnia. Az a társadalom lesz fölényben a többivel szemben, amelyik hatékonyabban meg tudja oldani a lakossága körében lévő tehetségek kiválasztását és kifejlesztését.

A tehetségekben rejlő gazdasági potenciál a világ fejlettebb ötödén már ma is sokkal nagyobb gazdasági erőforrást jelent, mint akár a természeti, akár a szorosan vett közgazdasági, pénzügyi adottságok és lehetőségek. A közgazdaságtan ugyan még ma is a természeti és a tőkepiaci adottságokat tartja elsődlegesnek, de ezeknek a társadalom szellemi vagyonához mért jelentősége egyre inkább másodlagos lett. Semmi sem értékeli úgy fel a természeti erőforrásokat, a jó éghajlatot, a termékeny földet, a sok bányakincset, a kedvező térbeli elhelyezkedést, mint a kiművelt tehetségek magas aránya.

Széchenyi István ezt már 170 éve világosan megfogalmazta, holott akkor még a gazdaságföldrajzi adottságok fölénye érvényesült. A múlt századi iparosításban a fő előnyt látszólag a tenger, a szén és vasérc elérhetősége jelentette. E század közepére az a meggyőződés alakult ki, hogy az infrastruktúra fejlettsége az elsődleges feltétel.

Széchenyi tanítását azonban nem fogadtuk meg, holott azóta az akkori tényleges és vélt előnyök mindegyike megszűnt, és csak a kiművelt emberfő maradt a porondon.

Azt, hogy az adott korban mi jelenti a legfontosabb értéket, semmi sem bizonyítja jobban annál, minthogy az adott korban kit kényeztetett a társadalom, ki lehetett otthon bármely részén a világban. A középkorban a nagybirtokos arisztokrácia élt gazdagon és volt világpolgár. A klasszikus kapitalizmus viszonyai között a nagytőkés lett a leggazdagabb és vált világpolgárrá. A jelen korban, még inkább a jövőben, a kiemelkedő tehetséget kényezteti a társadalom és fogadják örömmel a világ fejlett társadalmai. E szerepváltás oka, hogy a feudális társadalomban a termőföld, a kapitalizmusban a tőke, a jelen világában a kiművelt tehetség a társadalmak szűk keresztmetszete. Márpedig mindig az volt és az lesz az úr, aki abban gazdag, amiben a társadalom szegény. Ez egyénre, régióra, országra egyaránt vonatkozik.

Az egyén esetében ez olyan világos, hogy nem is szorul bővebb bizonyításra. Ma már, aki az élet szinte bármelyik területén kiművelt zseni, azt a világ leggazdagabb társadalmaiban is tárt karokkal fogadják, az ismertebb, híresebb, jobban megfizetett, mint a politika és a gazdaság hatalmasai. Ma még csak a legkiválóbbakra igaz ez, de az a réteg, amelyik a szó eredeti értelmében is gazdag és világpolgár, akit mindenütt jól megfizetnek és örömmel fogadnak, egyre szélesedő réteg. Aki a szellemi tőkéjét tekintve gazdag, az bárhova mehet a világon, pénzzel és tisztelettel fogadják.

Ezt hívják agyelszívásnak.

Egyelőre a szellemi vagyon képzése elsősorban a kedvező kulturális örökségből fakadó adottság. E téren társadalmi méretű és a gazdasági növekedést jelentő sikereket csak a nyugat-európai és a távol-keleti kultúrkörhöz tartozó népek értek el.

Azt, hogy a kultúra alkalmassága milyen fontos a gazdasági feladatok megoldásában, már száz éve Max Weber észrevette, amikor a puritanizmus és az ipari kapitalizmus felépíthetősége közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozta. Amit ő protestáns etika, értékrend alatt értett, az mai szóval a kor szellemi vagyona volt. Aminek akkor még nem volt annyira fontos eleme a tudás, mint ma, de annál nélkülözhetetlenebb részét képezte a szorgalom, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság.

Ezzel kapcsolatban nekünk érdemes rámutatni arra, hogy az arisztokrata zseni Széchenyi István már akkor a szellemi elit fontosságát hangsúlyozta, amikor még csak a nép puritanizmusa, takarékossága, rendszeressége, fegyelme, tisztaságigénye volt a mindennél fontosabb. Akkor a társadalmi és gazdasági fejlődéshez, az iparosításhoz ezek az erények voltak a nélkülözhetetlenek. Nekünk magyaroknak ugyan Széchenyi Istvánnál senki nem adott több jó tanácsot, de a kora legfőbb jó tanácsát ő sem érezte át. Arisztokrata voltánál fogva ez érthető is. Akkor azt kellett volna mondania, hogy mi, magyarok is olyanok legyünk egyrészt, mint a korabeli angolok és hollandok, azaz a fenti értelemben puritánok, másrészt legyen vállalkozó szellemű polgárságunk. A nép legyen olyan, amilyen a svábság, a magyar etnikumú polgárság pedig a zsidókról vegyen példát. Az a kor ugyanis még nem a kiművelt emberfők sokaságát igényelte, abból még nagyon kevés is elég volt. A magyar népnek a Nyugathoz való kulturális és gazdasági közeledésére volt szükség. Ez azt kívánta meg, hogy egyrészt a nép legyen életmódjában puritán, másrészt alulról polgárosodjon, legyen vállalkozóbb szellemű.

A puritán erények ugyan ma is nélkülözhetetlenek, de azóta a legfontosabb rangjára a vállalkozói szellem kiszélesedése és a széles rétegek szellemi vagyonának a növelése, a tudással felnövelt képesség kiképzése lépett.

Mindmáig kevés hangsúlyt kapott az a tény, hogy a klasszikus kapitalizmus is, mint minden elődje, tudás-felesleges társadalom volt. A történelem során a fogyasztói társadalom az első tudás- és tehetség-hiányos társadalom. Márpedig ennek a ténynek a szem előtt tartása nélkül nem lehet egészséges politikát, de még hatékony gazdaságpolitikát sem folytatni. Ezért lettek a modern társadalomban fontosabbak az iskolák, mint a bankok és a gyárak, fontosabb minisztérium az oktatásé, mint a pénzügyeké.

Napjainkban már nem lehet jobb tanácsot adni a szülőknek és fiataloknak, a pedagógusoknak és a politikusoknak, mint a minél magasabb szintű és jobb minőségű oktatást, a tehetségek feltárását és kiművelését. A szülők azzal adnak a gyermekeinek a legtöbbet, ha képességüknek megfelelő jó képzésükről gondoskodnak, a társadalom pedig a jövője érekében azzal tesz a legtöbbet, ha minden mást megelőző céljának az oktatás fejlesztését, a tehetségek feltárását tekinti.

Ma joggal csodáljuk azt a viharos technikai fejlődést, amit az előző század hozott, és azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a belátható jövőben csak gyorsulni és szélesedni fog, de azt nem mérjük fel, hogy a legnagyobb társadalmi változást az hozta, hogy a tőke helyett a képességekkel társult tudás lett az úr.

Gyermekkorom falujában minden szülő arra törekedett, hogy a gyermeke minél nagyobb föld tulajdonosa legyen. Ezért volt egyke, ezért a szülők választottak párt a fiatalok számára, ezért égtek el idő előtt a vagyongyarapító munkában. Az iskolázottság a nép körében a föld a nagyságához képest másodlagosnak számított. Hiába prédikálta az egyház a tanulás jelentőségét, a nép az első, a legalkalmasabb gyermeket nem magasabb iskolába küldte, hanem a föld örökösének szánta. Leginkább az tanult tovább papnak, tanítónak, akinek a fizikai erejét a szülők kevésnek ítélték.

Ahol pedig a tőke vált az úrrá, ott már a több pénz, a nagyobb tőke öröklése lett a már polgárosodás útján elindult szülők gyermekszeretetének célja. Azt látták ugyanis, hogy az érvényesüléséhez csak a több pénz, a nagyobb anyagi vagyon jelent útlevelet. A tőkésnek azonban már fontossá vált a gyerekeinek iskoláztatása is. Még ebben a törekvésükben sem a nagyobb hatékonyság, hanem a könnyebb társadalmi felemelkedés volt a fontosabb. Iskola nélkül is lehetett valaki sikeres tőkés, legfeljebb megfelelő szakembereket fogadott maga mellé, de társadalmi befogadásra a műveletlen gazdag sem számíthatott, ahhoz csak akkor volt elegendő a tőkéje, ha ahhoz műveltség, diploma, nyelvtudás is társult. Ezért vált jellemzővé, hogy a tőkések nagy gondot fordítottak a gyermekeik iskoláztatására. Ezt annál is inkább megtehették, mert a tőke működtetése akkor még nem igényelt sok képzettséget, de annál több tapasztalatot. Ezért a tőkés szülők öregkorukig a család gazdasági csúcspozíciójában maradhattak. Ez volt az oka annak, hogy a már iskolázott gyermekeik fiatalságukat távol tölthették a gazdaságtól, hogy egyre többjük figyelme elterelődött a tőke működtetéséről, hiszen megengedhették maguknak, hogy pénzt nem, vagy csak keveset hozó humán értelmiségiek legyenek. A harmadik generáció pedig még eddig sem vitte. Ezt a jelenséget tükrözik a regényirodalom családregényei. Nálunk is ez jellemezte a zsidó polgárság anyagi sikeres felemelkedését követő megnövekedett kulturális szerepüket.

A társadalom szellemi vagyona elsősorban kultúrfüggő

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan új helyzetet teremtett, amiben a szellemi vagyon lett a társadalom fejlődésének a szűk keresztmetszete. Ebből fakad, hogy az új társadalom már azokat kényezteti, akiknek nagy a szellemi vagyonuk. A jelenkorban a család és az állam legfőbb feladata az lett, hogy az új nemzedéken belül a tehetségeket minél jobban kiszelektálja és kiképezze. Ennek az igénynek a mennyiségi és minőségi kielégítése elsősorban ugyan az oktatás feladata, de ezen túl az egész társadalomé és politikáé is. A társadalom ennek a feladatnak csak bizonyos feltételek mellett képes megfelelni. Mielőtt ennek a kifejtésébe fognék, definiálni kívánom a szellemi vagyon fogalmát.

Elsősorban lássuk be azt, hogy a szellemi téren sem tőkéről, hanem vagyonról kell beszélni, mert annak egyre nagyobb hányada nem tőkeként, hanem vagyonként hasznosul.

A társadalom a szellemi vagyonának növelését elsősorban az oktatáspolitikán keresztül valósítja meg. Azt azonban mindmáig nem vette tudomásul, hogy az oktatás átlagos eredménye alapvetően kultúrfüggő. Igaz ez nemcsak az átadható tudás mennyiségét, hanem még inkább annak a hasznosulását illetően. Minden nemzetközi felmérés azt mutatja, hogy azonos oktatási feltételek mellett az eredmény elsősorban a kultúra megfelelésétől függ. Ez a magyarázata annak, hogy minden, a tanulók tudására vonatozó felmérésben a távol-keleti konfuciánus kultúrkörhöz tartozó országok állnak az élen. A nyugati kultúrkörön belül pedig az észak-nyugat-európai puritán kultúrkörhöz tartozók, a germánok, az angolszászok és a skandinávok állnak az élen. Az európai kultúrkörön belül a mediterrán népek a sereghajtók, őket még az ortodox keresztény kultúrához tartozó keleti-szlávok is megelőzik. E kultúrkörhöz tartozás olyan fontos, hogy még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1:10 szóródása esetén sem törik meg, pedig az hasonló szóródást jelent a pedagógusok megfizetésében és az iskolák technikai felszereltségében is.

Bármennyire keserű is, ki kell mondai, hogy az ismeretek átadásának hatékonysága elsősorban kultúrától függ. Európában a diákok ismeretvagyonának nagysága ma is alapvetően a reformáció és az ellenreformáció közel ötszáz éve elindított hatásától függ. A távol-keleti népek pedig azzal büszkélkedhetnek, hogy a fiatalok tanulásban napjainkban elért eredményeit még sokkal korábbra, Konfucius hatására vezethetik vissza.

Szerencsére, a szellemi vagyon egyre inkább nem csupán ismeretekből áll, hanem az azokkal való élés képességéből is. E tekintetben ma a világ élvonalában a nyugat-európai puritanizmustól megfertőzött, de individualistább népek állnak. Európában az utolsó ötven év sikeres népei a nyugat-európai puritánok közvetlen déli szomszédai. Az Alpok és a Pireneusok két oldalán élő népek emelkedtek az élvonalba. Hasonló jelenséget tapasztalhattunk az Egyesült Álalmokban is, ahol az előző száz évben az élvonalat jelentő, puritán lakosságú észak-keleti államokhoz felzárkóztak a déli és nyugati, individualistább kultúrát hordozó lakosságú államok. Ezeknél a legutóbb felzárkózóknál a bizonyos mértékű puritán erények mellé társul a nagyobb individualizmus, sokoldalúság és kezdeményezőkészség. Mi magyarok is csak erre építhetünk.

A szellemi vagyon elemei

A szellemi vagyon három elemből áll: a tárgyi tudásból, a tehetségből és az erkölcsből. A nagysága nem is e három összege, hanem a szorzata. Az összegzés és a szorzás között az adja a minőségi különbséget, hogy amíg az összegzés esetén az egyik tényező nagysága pótolhatja a másik hiányát, de egyik tényező sem növelheti a másik értékét, addig a szorzás esetében az egyik tényező növekedése felnagyítja a másikak értékét, és fordítva. Ezért minden oktatási politika abból induljon ki, hogy a három elem mindegyikére súlyt kell helyezni.

Az nagyon könnyen belátható, hogy mind a tudás, mind a tehetség csak pozitív lehet, és e kettő minden esetben egymást felnagyítja. A tudás értékét a tehetség, a tehetség értékét pedig a tudás sokszorozza meg. Ez az oktatáspolitika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ma már az oktatás hatékonysága elsősorban nem az oktatás módszerétől, és nem az oktatott anyag minőségtől, hanem mindennél inkább a tudást befogadók tehetségétől függ.

Amennyire felismerte a pedagógia elmélete, sőt még a gyakorlata is az oktatás mennyiségi növelésének, azaz időtartamának szükségességét, annyira másodlagosan kezeli a tehetségek feltárásának fontosságát. Nem elméletileg vonja kétségbe ennek a jelentőségét, hanem a gyakorlatban nem számol azzal annak megfelelően. Az oktatóktól továbbra is azt követeli meg, hogy lehetőleg minden diáknál érjék el a megkövetelt tudást. Nem számol azzal, hogy ez az igény csak közel azonos képességű kollektíva esetében tartható. Az még úgy-ahogy elvárható, hogy történelemből, földrajzból minden diák ismeretanyaga közel azonos legyen, de ezt elvárni a matematikában, a zenében, a nyelvben és a sportban naivság. Azaz éppen a legfontosabb tantárgyakban az elérhető eredmény elsősorban a tehetség függvénye. Ezeket a tárgyakat tehát csak közel azonos tehetségűekből álló csoportokban, osztályokban lehet eredményesen tanítani. Ez amennyire világos minden gyakorló pedagógus előtt, annyira elzárkóznak ennek a megvalósításától. Az ilyen képzést antiszociálisnak tekintik. Pedig minden társadalom szociális teljesítőképessége elsősorban a gazdagságától, az pedig a tehetségek hasznosítástól függ. Aki meg akarja oldani a nyomasztó szociális problémát, az a tehetségek hasznosításával kezdje. Csak ez fogja feltárni azokat a forrásokat, amelyek nélkül a társadalom szociális feladatai nem oldhatók meg.

A tehetségorientált képzés nem azonos az elitképzéssel. Annál sokszorta szélesebb. A klasszikus értelmében vett elitképzés a társadalom legtehetségesebb fiataljaiból alakít kollégiumi közösséget. A tehetséget azonban nem specializálja, hanem a kultúra egész területére értelmezi. Ezzel szemben a modern társadalom a tehetséget olyan szélesen értelmezi és hasznosítja, amibe a korosztály nagyobbik felének bele kell férnie.

Az elitképzésnek a művészetek és sportok területén valósult meg az a formája, amit a társadalmi igények minden más területén tovább kell fejleszteni. Annak már évezredes múltja van, hogy a művészetekre csak azokat tanították, akiknek tehetségük volt hozzá.

- Csak abból képeztek énekest, akinek hallása és hangja is volt. Aki ráadásul színészi képességekkel is rendelkezett, azt énekes színésznek szánták. Akinek csak jó hallása volt, azokat fordították a hangszeres művészetek felé. A különböző művészeti ágaknak már régen elkülönült főiskoláik vannak, újabban már azt is felismerték, hogy ezt a szakosodást sokkal korábban kell kezdeni.

- A hivatásos sportolók képzésének csak rövid múltja, de annál több tapasztalata van. Ma már a szakemberek az óvodáskorban meg tudják állapítani, hogy kinek vannak valamelyik sporthoz jó adottságai. Ezekkel korán kezdenek el a kiszemelt sportágban foglalkozni. Eszükbe sem jut, hogy a labdajátékokra kiszemelteket, a nehézatlétákat, a vívókat, az úszókat stb. közös képzésben részesítsék.

Joggal vetődik fel a kérdés: Miért nem alkalmazzák ezt a korai tehetség alapján való szelekciót a társadalmi élet ezeknél sokkal fontosabb területein?

Azért, mert a művészetekben és a sportokban már jóval a piaci értékítéletek megkezdése előtt nyilvánvaló volt a képzésben a tehetség alapvető szerepe. Évezredeken keresztül a legtöbb szakmában a tehetség szerepe nem volt döntő. Elég volt az el nem avuló ismeret és a gyakorlatban megszerzett tapasztalat. Az orvos, a mérnök, a tanár, az agronómus élete végégig megélt abból, amit az egyemen megtanult. A gyakorlatban nem találkozott olyan feladatokkal, amelyek újabb ismereteket és kiemelkedő tehetséget igényeltek volna. Ezt jelezte a piac is azzal, hogy a nagyobb képzettséggel lényegesen nagyobb javadalmazás is járt, de azon belül viszonylag kicsi volt a szóródás. A megváltozott igényeket azzal jelzi a munkaerőpiac, hogy önmagáért a magasabb képzettségért egyre kevésbé jár nagyobb jövedelem, azonban minél magasabb a képesség, az annál jobban szóródik azon belül. Vagyis: a fejlett társadalom egyre kevésbé honorálja a képzettséget, de egyre inkább az azon belüli képességet.

Ebből a munkaerő-piaci jelzésből azonban azt kellene levonnia az oktatáspolitikának, hogy nem elég az egyre magasabb képzettség, a képzésnek egyre inkább tehetségorientáltnak kell lennie.

Az iskola minősítése egyre jobban elavul

Nem jutott el az oktatási tudomány odáig, hogy bevallotta volna: az iskolák minősítése nagyon távol áll az élettől. Ennek a belátásához ugyan nem kellene más, mint szembeállítani az iskolák és az élet minősítését. Az iskola továbbra is a tradíciók alapján az elsajátított anyag mennyisége, a szorgalom és az engedelmesség alapján minősít, az élet azonban a tehetséggel párosult tudást, annak a gyakorlati alkalmazását értékeli. Elég elmenni egy iskolai találkozóra, ahol a pedagógusok azon botránkoznak, hogy az élet milyen rosszul vizsgáztat, hiszen nem akarja igazolni az ő iskolai minősítésüket. Az fel sem merül, hogy esetleg nem nekik, hanem a gyakorlatnak van igaza. Még mindig általánosan elfogadott az a pedagógusi kritika a gyakorlattal szemben, hogy nem az iskolákban megszerzett tudás mennyisége alapján értékel. Pedig a latinok már kétezer éve tudták, és az érintettek azóta is tudják, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.

Az oktatáspolitika egyik első feladata az lenne, hogy igyekezzenek a tanulókról alkotott ítéletüket az élet későbbi minősítéséhez igazítani.

Mit jelentene ez?

1. Sokkal jobban kellene figyelni az oktatásban a tehetségre, mint a szorgalomra, a megszerzett ismeretek mennyiségére. Az élet nem azokat jutalmazza, akik a legtöbb órán keresztül dolgoznak, hanem azokat, akik jobban tudják alkalmazni a tudásukat a gyakorlatban, és a változó igényekhez bővíteni, alakítani azt.

2. Nem volna szabad az összes tantárgy eredményét a rangsorolás alapjának tekinteni. Ma az a jobb tanuló, akinek kevesebb gyenge osztályzata van. Egyetlen tantárgy gyengébb eredménye már kizárja az élvonalba kerülést. Az élet az ilyen rangsort figyelembe sem veszi. Nem kell valakinek egy közgazdasági technikumban jó tornásznak lenni, jól énekelni, jelesre tudnia a történelmet, ahhoz, hogy kiváló vállalkozó legyen. Ezt a közgazdasági egyetemen már nem is veszik komolyan. Nem baj-e az, ha a középiskola ítélete alapvetően más, mint akár már a felsőoktatásé, nem beszélve az életé? Mi volna akkor, ha az élet minősítését már az iskolában is komolyan vennénk? Abban ugyanis még az egyetemi minősítés is rosszul vizsgázna. Ezt csak azért nem tudjuk számokkal, adatokkal kimutatni, mert nem is vagyunk hajlandók a két értékítéletet összevetni.

Az iskola ugyanis még ma is polihisztorokat akar nevelni, mindenkinek minden szakterületen felkészültnek kell lennie, ahhoz, hogy jó tanuló legyen. Holott a polihisztorok kora még a zsenik esetében is lejárt. Az élet nem várja el, hogy valaki egyszerre legyen jó matematikus, történész, földrajzos, tornász és énekes. Elég, ha abban kiváló, ami a hivatása. Az iskola azonban hat éves kortól ezt várja el a gyerekektől, hogy mindenben egyformán szerepeljenek. Tisztában vagyok azzal, hogy az említett tantárgyak mindegyikét tanítani kell fiatalkorban, de nem volna szabad az iskolai minősítést kizárólag a minden téren való megfelelés mértékéhez kötni.

Mint már említettem, a sport és a művészetek területén már gyakorlat, hogy ebben a korban lehetővé kell tenni a szakosodást, mert nem lehet jó úszó az, akinek nem ez válik kora gyermekkorától mindennél fontosabbá. Még szerencsésebb a példa, ha ezt a zenei tehetségről vagy a leendő balett-művészekről mondjuk el. De áll ez szinte minden más szakmára is. A matematikában tehetségesnek arra van szüksége, hogy már ebben a korban ezt a képességét fejlesszék. Ezt azonban nem lehet a mai osztály átlaga által is elviselhető szinten megtenni.

Ez ma már az élet minden területén igaz. Ráadásul a társadalom számára a művészeteknél és sportoknál sokkal fontosabb. Tapasztalataim szerint még vállalkozónak is születni kell. Ezek a képességek is elsősorban csak korai korban fejleszthetők a legeredményesebben.

Erre a pedagógusok válasza: mindenkinek szüksége van a széleskörű műveltségre. A szakterület választását későbbre kell halasztani. Az élet azonban azt igazolja, hogy a szakterület választása később már sokkal kevésbé hatékony. A közvélemény csodálja, a piac pedig megfizeti azt az úszót, azt a labdarugót, akinek esetleg alig vannak matematikai és történelmi ismeretei. Nem kéri számon a sikeres vállalkozótól, hogy mit tud a történelemből, vagy hogyan tornászik, énekel, ismeri-e a zene klasszikusait.

A saját felméréseim szerint az érettségin megkövetelt tudás a nem gyakorolt szakterületeken szinte nyom nélkül eltűnik. Ami miatt az érettségin el lehet bukni, azt tíz év múlva már a kiváló tanulók óriási többsége sem tudja. Ajánlom a pedagógusoknak, hogy ne csak vizsgáztassanak, hanem néha azt is nézzék meg, hogy a megkövetelt anyagból mi marad tartós. E kettő között ugyanis egyre nagyobb a szakadék.

Mindezzel nem azt akartam elérni, hogy csökkentsék a kötelező tantárgyak számát, csak azt, hogy nem volna szabad az iskolai minősítés során mindenkivel szemben minden tantárgyat egyforma súllyal kezelni. Az élet egyre inkább egyirányú képzettséget kíván, az iskola azonban a polihisztorságra ösztönöz. Az iskola átlagpolgárokat akar képezni, az élet pedig a különcöket jutalmazza.

A munkaerőpiac értékelése

Azt, hogy az élet elsősorban a tehetséget minősíti, a legjobban akkor látjuk, ha a munkaerőpiac ítéletét vizsgáljuk.

Évezredeken keresztül szinte csak az ismeretek mennyiségét jutalmazta a társadalom. Ez a jutalmazás volt az alsó társadalmi rétegekből való felemelkedés kivételes, szinte egyedüli útja. Nagyon kevéssé hangsúlyozza a történelemoktatás, hogy néhány más kultúrában az ismeretelsajátítás már a kapitalizmust jóval megelőzően nagyobb szerepet játszott, mint Nyugat-Európában, ahol csak az egyházi klérus biztosította a tanuláson alapuló karrier lehetőségét.

- A kínai társadalomban a hatalomhoz való jutás két és fél ezer éve a mandarin-rendszer vizsgái alapján történt. Ez azt jelentette, hogy az iskolai szereplés volt a hatalomhoz és a nagyobb jövedelemhez jutás egyetlen, de lényegében nagyon széles réteg tehetségei számára a nyitott út. Bármennyire skolasztikus volt is a kínai iskolarendszer, mégis előnyt jelentett, hogy nem a vérségi származást, nem a vagyont, hanem a szorgalmat, a memorizálást tekintette a társadalmi szelekció alapjának.

- A török társadalom is rokon volt a kínaival abban a tekintetben, hogy az iskola jelentette a hatalomhoz jutást. A katonai és a közigazgatási hatalmat csak a janicsáriskolán, a papit és a bíróit pedig csak a dervisképzőkön keresztül lehetett elérni. Tegyük hozzá, hogy az írás-olvasás tekintetében jelenősen megelőzték a Nyugatot.

- A kelet-európai, azaz bolsevik marxizmus is elvetette mind a vérségi, mind a vagyoni szelekciót, az iskola, mindenekelőtt a pártiskola volt az érvényesülést biztosító út. Ebben a keresztény klérus és a bolsevik rendszer rokon volt.

E három ortodox diktatúra ugyan nem lett az által fejlettebb, hogy a már bizonyos társadalmi fejlődési szint előtt kiküszöbölte vérségi és a vagyoni szelekciót, és az oktatást helyezte előtérbe, mert a kínai és a török társadalom még nem igényelte olyan mértékben a tudást, hogy az által a jobb szelekciós rendszerének köszönhetően a nyugati társadalmakkal szemben fölényt élvezhessen. Az elmúlt ötven évben azonban a konfuciánus kultúrkörben nagyon jól érvényesül a tanulás nagy kulturális és társadalmi rangja.

Bár a távol-keleti országokban az iskolarendszer az elmúlt ötven év során kiválóan vizsgázik a tudásmennyiség elsajátításában és a tanulás rangjának érékelésében, hátrányban van azonban a nyugati puritán kultúrák nagyobb individualizmusával, szakmai rugalmasságával, vállalkozói kedvével szemben.

Nem lehet vita tárgya, hogy a korábbi társadalmak mindegyike, még a klasszikus kapitalizmus is, a munkaerő szakmai elitjét alapvetően az iskoláztatottsága alapján fizette meg. A klasszikus kapitalizmus abban rokon volt az elődjeivel abban, hogy a képzettségi szintektől jobban függött a munkaerő jövedelme, mint a tehetségtől. A munkajövedelmek egészen az elmúlt század közepéig elsősorban a képzettségi színvonaltól függtek. A klasszikus kapitalizmusra lényegében három kereseti lépcső volt a jellemző:

- A képzetlen munkásoké.

- A szakmunkásoké.

- A diplomásoké.

A fenti három lépcsőn belül viszonylag kicsi volt a jövedelem szóródása. A képzetlen munkaerő kétszeresét kapták a szakmunkások, és annak a kétszeresét a diplomások. Az elmúlt ötven évben aztán két tendencia indult meg:

- A képzetlen munkaerőt már nem igényli a piac.

- A képzettségtől függő kereseti lépcsők szinte eltűntek.

Az olcsó, képzetlen munkaerő, amelyik száz éve még a tőkefelhalmozás fő kitermelője volt, mára feleslegessé, sőt társadalmi teherré vált. A társadalom számára egyre nagyobb gondot jelent a képzetlen munkaerőnek a szociális gondoskodás formájában történő eltartása, és a körükből kiinduló devianciáinak fékezése. Ez a réteg az értéktermelésben nem vesz részt, ugyanakkor egyre többe kerül. Nem is annyira a munkanélküliek eltartása, mint a közöttük burjánzó devianciák okozta kár elhárítása kerül sokba. A társadalom alapvető érdekévé vált, hogy ne alakuljon ki képzetlen réteg. A képzetlen munkaerő létrejöttét eleve akadályozza meg.

Az egészségügyi ellátás és a társadalmi gondoskodás oda vezetett, hogy a természetes népszaporulat ott nagy, ahol az utódok hatékony felnevelése a legkevésbé megoldott, és ott nem elegendő a gyermek, ahol azokból a leghasznosabb állampolgárok nevelése várható. Ez ellen a jövő szempontjából felmérhetetlen károkat okozó népesedési struktúra ellen két fronton kell védekezni:

1. A legjobb és leghatékonyabb kárelhárítási módszer a leszakadó társadalmi rétegek gyermekeinek a kiemelése és az oktatásba való aktív bevonása. Ez azonban nem történhet az oktatás normatív támogatási viszonyai között. A legtöbb esetben a gyerekeket ki kell emelni a leszakadt réteg környezetéből. Például olcsóbb a cigányok, általában a lumpen elemek gyermekeinek kollégiumi nevelése, mint az adott szülői körülmények között tartása.

2. A családtámogatást nem szabad csak a gyermekek számához kötni. A magas családi pótlékkal csak fokozzák azt a káros jelenséget, hogy ott lesz sok gyerek, ahol azok nevelésére nagyon keveset adnak. Ezért keresni kell azokat a megoldásokat, amikkel a támogatás a gyermeknevelés hatékonyságával arányos. Nem a szülőket, hanem a tanuló gyerekeket kell támogatni.

Be kellene végre látni, hogy ott születik aránytalanul sok gyermek, ahol a családi pótlékból a szülők élnek jobban, és ott nagyon kevés a gyerek, ahol azok felnevelésére a szülők sokkal többet költenek, mint amennyit állami támogatásként kapnak. Bármenyire keresztényietlennek tűnik, a társadalom legfontosabb gazdasági tényezőjét nem szabad csupán erkölcsi alapon kezelni, abban elsődleges szerepet kell biztosítani a hatékonyságnak. Márpedig sokszorosan nagyobb hatékonysággal nevelik a gyermekeiket azok a szülők, akik iskolázottak, magas szellemi igényűek. Ennek bizonyítására elég volna felmérni, hogy a 8 osztályt sem elvégzett szülők gyerekeiből hány százalék jut egyetemre, és ezzel szemben mekkora ez az arány az ugyancsak keveset kereső pedagógus szülők esetében. Pedig a gyerekeknek a születéssel hozott tehetsége azonos.

A munkaerő-piacon az első változást azzal összegezhetjük, hogy gyorsan emelkedik a munkaerő minőségével szembeni társadalmi igény, de a gyenge minőség nemcsak felesleges, de egyre károkozóbb is lesz.

A társadalomnak a munkaerő minőségével szemben egyre növekvő igényét mutatja a képzettségi szinteken belüli jövedelemarányok fokozódó differenciálódása. Minél magasabb a képzettségi színvonal, annál nagyobb azon belül a piacon kialakult jövedelemkülönbség. Az alapképzettséget jelenő 8-10 osztályos végzettségű felnőttek körében a jövedelemarányok maximuma 1:3, a középszintű képzetségeknél 1:10, a felső szinten képzettek között 1:100. Azaz a képességek értéke a képzettségi szinttel hatványozottan növekszik.

De nemcsak a képességtől függő szóródás nő exponenciálisan, hanem a munkaerő hatékonysága is. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a fejlett társadalomban a képzetlen munkaerő átlagos gazdasági értéke negatív, a szakmunkás szintűé még mindig az átlag alatt van, a középszintűé már ennél nagyobb, a diplomásoké pedig ennek a többszöröse. Ezért aztán a nemzeti jövedelem növelésének alapvető feltétele a képzettségi szint emelése.

A képzés hatékonysága azonban egyre inkább attól függ, milyen képességűek kerülnek kiképzésre. Minél magasabb a képzettségi szint, annál fontosabbá válik a képességek alapján történő előzetes szelekció. Amennyire a magasabb képzés általában nagyon hatékony, annyira igaz az, hogy annak még a költségei sem térülnek meg, ha az gyenge képességgel párosul. Ezzel szemben a kiemelt képességűek képzése mindig olyan beruházás, ami az életük során sokszorosan, számos esetben évente, néha havonta megtérül. A tehetségek képzésénél nem képzelhető el hatékonyabb befektetés.

Igaz az, hogy ma már a fejlett társadalomban az érintett korosztály fele felső képzésben részesül. Ennyi, a korábbi értelemben vett kiemelkedő tehetség azonban nincs, hiszen annak megoszlása a Gauss-görbe alapján történik, és lényegében állandó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezzel csökkenne a tehetség szelekciójának a szerepe, sőt. Minél fejlettebb a gazdaság, az adott természetes tehetségek közötti különbségek annál jobban nőnek. Amennyiben a tehetségeket a társadalmi értékük alapján rangsoroljuk, ennek a görbének a magassága és meredeksége az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemtől függ. Azaz átlagos tehetség képzése esetén nyerhető előny annál nagyobb, minél nagyobb a gazdasági fejlettség. Vagyis a tehetségek legfelső tizede nem ér annyit egy elmaradt társadalomban, mint a fejlettben az átlaga. Ezzel szemben a legalsó réteg értéke a fejlett társadalomban csak akkor nem válik negatívvá, ha kellő képzésben és nevelésben részesül. A tehetségek megoszlása ugyan állandó, de annak a magassága és a görbülete a gazdasági fejlettségtől függ. Ezt is az élet bizonyítja egyrészt azzal, hogy minél fejlettebb a társadalom, a szakmai tehetségeket annál jobban megfizetik, az elmaradt társadalmakban még a kiválóak nagy többsége is elveszik. A fejlett, azaz gazdag társadalomban minden tehetség nagy érték, amivel ennek megfelelően kell gazdálkodni. Az elmaradottakban a tehetségek óriási többsége értéktelen marad.

Ez a legmarkánsabban a reáltudományok tudósainál, a menedzsereknél, a művészeknél és a sportolóknál jelenik meg.

- A legjobb kutatók a gazdag társadalmakban tízmillió dollárokat keresnek, a leggyengébbek meg alig lépik túl az átlagos képzettségűek keresetét. Egy elmaradt afrikai országban pedig még hasznukat sem veszik.

- A legjobb vezető menedzserek jövedelme az átlagos munkásfizetés százszorosát is eléri. Ezzel szemben a hasonló képzettségű diplomás közgazdászok átlaga sem számíthat arra, hogy valaha vezető menedzser legyen. Egy paraszti társadalomban a mások munkáját megszervező zseniális képesség értéktelen marad. A modern farmerek világában azonban nagyobb a jövedelmük, mint a minisztereknek.

- A művészek legjobbjai is százszoros jövedelmet érnek el a szakmájukon belül. Ugyanakkor a közepes szintű művész még a szakmunkás jövedelmét sem éri el. A szegény társadalmakban ezek a művésztehetségek ingyen szórakoztatták a közösséget, legalábbis a szegények között volt a helyük.

- A fentiektől nem maradnak el a sportok legjobbjai sem. A sport az a szakterület, ahol a közepes tehetség lényegében ingyen dolgozik, végül arra kényszerül, hogy más területen keresse a megélhetését. A sporttehetségek csak az olyan társadalomban vannak nagyon megfizetve, ahol sportra a lakosság már sokat költ.

Az utóbbi két szakterület jövedelmi viszonyainak az elemzése azért különösen érdekes, mert ott már az a jellemző, ami a többi szakmában csak évtizedek múlva várható. A nem tehetséges művész vagy sportoló meg sem tud a választott szakmájából élni. Vagyis e két területen eleve reménytelen helyzetben van az, aki ugyan nagyon szorgalmas, de nem kiemelkedő tehetségű. Nem véletlenül ezeken a pályákon a nagy többség bizonyos idő és kudarcok után abba is hagyja a próbálkozását. Az érintettek előbb rájönnek a szakma tehetségtől nagyban függő értékrendjére, mint az oktatás hatékonyságának a kutatói. A pedagógia sokat tanulhatna a művészi szakterületek és az élsportolók nevelési módszereiből.

Az erkölcs megnövekedett szerepe

Az erkölcs megnövekedett társadalmi és gazdasági jelentőségét nagyobb súllyal kellene az oktatási rendszerben kezelni. A pedagógia máig is erkölcs alatt elsősorban a valláserkölcsi problémákat érti, és azt az egyházi szervezetek fő feladatának tekinti. Az iskola tanítson, a vallás neveljen elve a modern társadalomban nem alkalmazható eredménnyel. A vallásokra azért sem szabad az erkölcsi nevelést bízni, mert a vallásoknak egészen más erkölcsi elvárásai vannak, mint a modern társadalomnak. Az erkölcsi nevelésben az iskolának kell a jelenleginél sokkal fontosabb, a múltbelinél sokkal másabb szerepet játszania.

Két tényből kell kiindulni:

1. Az ipari forradalom óta a gazdaságilag fejlett társadalmakban a vallási szervezetek és az általuk alakított vallási élet nem találta meg a feladatát. Ezt nem lehet azzal elintézni, hogy az állam igyekszik a klérusoknak minél nagyobb tekintélyt és befolyást teremteni. Hiába jó az állam és a vallások klérusainak kapcsolata, ha az utóbbiaknak éppen a társadalmi, főleg gazdasági téren aktív rétegekkel nincs szoros kapcsolata. Valamikor a klérusok a társadalom legerősebb elemeivel voltak összefonódva, ma elsősorban az elesett öregekkel és a gyerekekkel, azaz a passzív rétegekkel foglalkoznak. Nem beszélve arról, hogy a modern világban számos vallási törvény társadalmi súlyát vesztette. Ezzel szemben, ami fontos a társadalom számára, a szorgalom, a tanulás, a tisztaság, a rendszeresség, a pontosság, a takarékosság, arra nem terjed ki a vallások figyelme.

2. A társadalom, azon belül a gazdaság erkölcsi állapota jelenleg fordítva arányos a klérusok befolyásával. Jellemző, ahol a klérusnak megmaradt az a befolyása, hogy a szertartásokon, az egyházi rendezvényeken a tömegek részt vesznek, ott rosszak, ahol a klérus és az állam szerepe egyértelműen szétvált, ott jók az erkölcsök. Elég, ha a latin-amerikai és a skandináv országok erkölcsi állapotait vetjük össze.

A klasszikus kapitalizmus megelégedhetett azzal, hogy a társadalom anyagi érdekeit sértő cselekedetek büntetését, megtorlását magára vállalta. A fejlett társadalomnak azonban a büntetésnél sokszorta fontosabb feladata a megelőzés, mint a megtorlás.

Miért kell a fejlett társadalmakban az államnak magára vállalnia az erkölcsi nevelést?

Azért, mert a társadalom erkölcsi vagyonának értéke, sőt az előjele is az erkölcsöktől vált függővé. Minél fejlettebb a társadalom, ez annál inkább igaz.

Abból a fenti definícióból, hogy az erkölcsi vagyon a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata, következik, hogy az erkölcsi nevelést nem adhatja albérletbe az állam. E szorzat két első tagja ugyanis abszolút szám, a nullától fölfelé van. A harmadik azonban lehet negatív is. Ugyanis nemcsak jó erkölcs van, hanem rossz, azaz negatív is. A közvélemény ezt sokkal előbb és sokkal jobban megérti, mint a társadalomtudományok. A közvélemény számára világos, hogy az a legkártékonyabb ember, aki sokat tud, nagyon tehetséges, de erkölcstelen.

De nemcsak a közvélemény minősíti az erkölcsöt érték-meghatározónak, hanem a gazdaság is. Ezt a témát már a korábbiakban is érintettük akkor, amikor a kultúrák milyenségének a gazdaság hatékonyságában játszott döntő szerepét vizsgáltuk. Akkor nem hangsúlyoztuk, hogy a társadalom számára a kultúra elsősorban nem humán műveltséget és nem vallási elkötelezettséget, hanem a gazdaságban is érvényesülő értékrendet jelent.

Az erkölcsi értékrendnek a minőségét semmi sem tükrözi jobban, mint a tőkepiac. Minél fejlettebb technika alkalmazására van szükség, annál inkább igaz az, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, ahol nagyobb a vallás befolyása, hanem oda, ahol a gazdasági erkölcsök összhangban vannak a technikai követelményekkel. Ez ma már statisztikailag is bizonyított. Egy berlini kutatóintézet évek óta 17 mutató alapján vizsgálja a gazdaságban az erkölcsöket. Ennek alapján rangsorolja az országokat. Ebből egyértelmű, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsó a munkaerő, ahol kisebbek az adók, hanem oda, ahol a gazdaságban jobbak az erkölcsi viszonyok. A tények tanulsága szerint a lakosság számához viszonyítva évek óta a legtöbb tőke a skandináv országokba megy, ahol a világon a legdrágább a munkabér és a legnagyobb az adó, de jók az erkölcsök.

Mi a teendő?

Amíg a neveléstudomány a gazdaságban tapasztalt tényeket nem veszi figyelembe, nem találhatja meg a jelenkor társadalmának a képzéssel szemben támasztott igényeit legjobban kielégítő oktatási módszereket.

Ennek érdekében az alábbiakat kellene jobban mérlegelni:

1. A tapasztalatok azt mutatják, hogy csökkenteni kell a pedagógusok és a diákok között még ma is meglévő merev alárendeltségi viszonyt. A tanár fölénye csak abban kapjon szerepet, hogy leginkább ő rendelkezik az elsajátítandó tudással. Ezzel szemben tudomásul kell venni három tényt:

a. Az átlagos pedagógus tehetség dolgában nem ütheti meg a tanulók legjobbjainak, még a jobbik felének a mértékét sem. A pedagógusok szellemi fölénye a múltban, kevés kivételtől eltekintve, igaz volt, mert a pedagógusok a társadalom legtehetségesebb egy százalékából szelektálódtak. Ma ez még az egyetemi oktatókról sem mondható el. Ezen nem is lehet segíteni, mert a tehetségek javát elszívják a sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést élvező szakmák tucatjai. Az átlagos pedagógus képessége nem éri el a tanulók átlagát sem. Sehol nem találunk példát arra, hogy a pedagógusokat megfizetnék annyira, amekkora tekintélyt akarnak képviselni az iskolákban. A pedagógusi pálya szükségszerűen alacsonyan megfizetett marad, akkor is, ha nálunk indokolt a relatív jövedelmüket lényegesen emelni. Ezért sem lehet az anyagi megbecsülést arra a szintre emelni, ami megfelelne a képzés igényeinek.

Ezért az oktatáspolitika alakítóinak abból a tényből kell kiindulniuk, hogy az oktatók tehetsége nem ütheti meg a tanulók jelentős hányadáét.

b. A tanulók jelentős hányada ma szellemi téren sokkal érettebb, fejlettebb, mint amit a pedagógia feltételez. Valamikor az iskolában a pedagógusok voltak a leginkább tájékozottak a világban, nekik volt az élet több területére rálátásuk. Ma a diákok jelentős hányada sok területen nagyobb tapasztalattal, több tényleges élménnyel érkezik az iskolába, mint amivel a tanítóik rendelkezhetnek.

- Többet utaztak a világban. A pedagógusoknak erre nincs pénzük.

- Jobban ismerik a modern technikai eszközöket. A családban modern gépkocsi, számítógép van. Ezeket gyermekfejjel könnyen sajátjuknak, magukhoz közel állóknak érzik. A pedagógusok ezekről csak álmodozhatnak. E tekintetben a legjobb példa az elektronika, amit csak fiatalon, szinte gyermekkorban lehet természetes eszközként kezelni.

- A szülők révén magasabb társaságban forogtak és forognak, mint akik tanítják őket.

Bármennyire szomorú ez, tudomásul kell venni, és nem is lehet rajta segíteni. Az oktatási rendszer nem mehet el a tények mellett. Fel kell számolnia azt a felfogást, hogy a minden tekintetben magasabb rendű képezi, oktatja és neveli a még éretlen és tudatlan gyerekeket.

2. A tanulóknak sokkal több önállóságot kell biztosítani.

Ennek az irányát az osztályzásban kívánom illusztrálni. Az iskolai minősítésnek azt a hibáját, hogy mindenáron polihisztorokként minősít, már említettem. De gyengén vizsgázik a pedagógia a tanulók tantárgyak szerinti értékelésében is. Ennek bizonyítására ajánlom a következő kísérletet:

A tanulók tantárgyanként és integráltan rangsorolják egymást. Ez úgy történne, hogy a tanár mellett minden tanuló az osztály minden tagját a saját értékelése alapján sorrendbe állítja. Ezek összesítése adja aztán az adott tantárgyban és az éves összesített eredmény tekintetében a sorrendet. A tanár csak azt állapítja ennek alapján meg, hogy hány legyen a jeles, a jó, a közepes és a bukott. Ezen túl a tanárnak értékelni kell a társai felé, hogy miben tért el a tanulók döntése az ő javaslatától. Az ilyen értékelés nagyon tanulságos mind a tanárok, mind a diákok számára. Ennek alapján a tanuló nem érezheti úgy, hogy a tanár őt nem szereti, vagy nem érti meg. A tanár pedig kontrollálhatja a saját értékelési szempontjait. Azt nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy a közösségnél nincsen jobb ítélőszék. Ez a módszer a tekintélyelvűség leépülését, a demokrácia gyakorlását is jelentené, azaz nevelő haszna is több volna. Az életben is a környezet értékel a legjobban, nem az illetékes hatóság. (Ezt a módszert én éveken keresztül a premizálásnál nagy sikerrel alkalmaztam.)

A diákok önszerveződéseit jobban kell támogatni.

Az erkölcsi nevelés fő eszközét a diákközösségek erősítésében, azok jelentős állami támogatásában látom. E tekintetben a cserkészet volt az úttörő. Az ilyen kollektívák kialakítását támogatni kell, de támogatni kell más, hasonló közösségek alakítását is. A sportot tartom a legjobb erkölcsi nevelőnek.

A tapasztalatok alapján a legeredményesebb iskola a tehetséges tanulók közössége. A fiatalokra nem a rábeszélés, nem a fegyelmezés hat elsősorban, hanem a baráti kör. Ezért kellene a rokon területű tehetségeket oktatási egységekbe szervezni. Fel kellene adni azt az elvet, hogy a tehetségfüggő tantárgyakból mindenkitől azonos anyag elsajátítását akarjuk megkövetelni. Zenét, sportot, matematikát, nyelvet nem szabad vegyes tehetségűek kollektívájában tanítani. Ez visszahúzza a tehetségeseket, és elkeseríti a tárgyban tehetségteleneket. A modern világ olyan széles skáláját kínálja az érvényesülésének, hogy a nagy többség valamire tehetségesnek bizonyul. A különböző irányú tehetségek nem értéket jelentenek, hanem csak nagyon eltérő érvényesülési irányokat. Aki valaha matematikát, vagy zenét tanított, az tudja, hogy e téren a tehetséggel százszor annyit lehet elérni, mint azokkal, akiknek nincs érzékük hozzá. De az életben az is kiderül, hogy az iskolában bukdácsolók zseniális állattenyésztők, vagy éppen kofák lehetnek, akik többre viszik, mint a pedagógusok kedvencei. Bármilyen irányú tehetség oktatása nagy élvezet, az oktatott tárgyban tehetségteleneké pedig kudarcra ítélt szenvedés.

Az iskola ne kaszárnya legyen, hanem egyenjogú polgárok demokratikus köztársasága.

A társadalmi újratermelés kérdései

Minden helyes stratégiának a múlt és a jelen tárgyilagos felmérésen kell alapulnia. Ezért elengedhetetlen, hogy az elmúlt ötven év eredményeire ne építsünk, a rendszerváltás utáni politika hibáit ne korrigáljuk. Egyelőre mind a rendszerváltás előtti, mind az azt követő időszakról egyoldalú és torz képünk van.

A szocialista évtizedeket csak a nemzeti politikai szuverenitása és az állampolgárokat ért sérelmek oldaláról ábrázoljuk, nem vesszük tudomásul azokat a történelmi jelentőségű pozitív változásokat, amik az alatt a negyven év alatt történtek. Ezért aztán okosan nem is építhetünk azokra. Ma sem akarjuk tudomásul venni, hogy a Jaltában a világpolitikai demokratikus erői által is jóváhagyott szovjet megszállás ideje alatt jól vizsgáztunk, hogy a szűk lehetőségekkel bölcsen éltünk, hogy nem rajtunk, nem is e kor vezetőinek javán múlott, hogy a bolsevik utat jártuk.

1949-90 között egy ránk kényszerített rossz rendszerben jól vizsgáztunk. Amíg ezt nem látjuk be, e korszak politikai életének szereplőiről egyoldalúan negatív lesz az ítélet, és képtelenek leszünk a keserves tapasztalatokból tanulni.

Nem kevésbé egyoldalú a rendszerváltást követő évekről mesterségesen alakított kép. Annak ugyanis csak a pozitív oldalait látjuk.

- Csak azt látjuk, hogy nőtt az ország politikai szuverenitása, de azt nem, hogy a gazdasági csökkent. Csak azt látjuk, hogy a szocialista KGST rendszer megbénította a technikai fejlődést, de azt nem látjuk be, hogy a világpiacnak való gyors kiszolgáltatás viszonyai között még közel fél évszázaddal később is iparunk többsége versenyképtelenné vált.

- Csak azt látjuk, hogy kialakult a politikai demokrácia, és szabadabb lett a sajtó, megszűnt a cenzúra, de azt nem, hogy a kommunikáció felett úrrá vált a hirdetésekkel eltartó gazdaság. Eddig az emberek, a sajtó képviselői azt mondták, amit a hatalom megengedett, ma azt mondják, amiért közvetlenül, vagy közvetve pénz jár.

- Csak azt látjuk, hogy a lakosság képzettebb és egyúttal ügyesebb harmada ma lényegesen jobban él, mint a 80-as években, de azt nem, hogy a lakosság nagyobbik fele számára ma nehezebb és főleg sokkal bizonytalanabb lett az élet. Márpedig az adott alacsony átlagos életszínvonal mellett még fontosabb a lakosság biztonságérzete, mint az erősek gazdagodása.

- Csak azt látjuk, hogy a szocializmus alatt a kultúrában csak annak volt helye, amit az állam megengedett és megtűrt, de azt nem, hogy a kultúra akkor sokkal bőkezűbb támogatást kapott, mint a rendszerváltás óta. Az igaz, hogy a kultúrába is be kell vinni a gazdaság igényeihez való alkalmazkodást, de az súlyos hiba volt, hogy a kultúrára hirtelen és teljes erővel ráengedtük a piacot.

- Csak azt látjuk, hogy nem kell szovjet parancsra bevonulni és asszisztálni a cseh forradalom leverésében, de azt nem, hogy most NATO parancsra évtizedes gyűlöletet kell kihívnunk a szerbek oldaláról. 1848 nóta nincs fontosabb nemzeti feladatunk, mint a szomszéd népekkel való békés, egymást megértő kapcsolat. A hivatalos politika mégis csupán a NATO-hoz illetve az EU-hoz való csatlakozást látja, ennek érdekében hajlandó elrontani a szomszédokkal való viszonyt.

- Csak azt látjuk, hogy a bajba jutott szocializmus gátlástalanul eladósodott, de azt nem, hogy mi a privatizáció címén eladtuk az ország gazdasági szuverenitásához szükséges nemzeti vagyonunkat, és elviselhetetlen terhekkel járó belső adósságot halmoztunk fel és cipelünk magunkkal. Máig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy kisebb baj a külső eladósodás, mint az ország eladása, kisebb baj a lassabb fejlődés, mint a fejlődésünket megbénító belső adósság terhe.

A fentiekkel nem azt mondom, hogy nem kell örülni a rendszerváltozásnak, hiszen az növelte meg a sorsunkat alakító lehetőségeket, csak azt, hogy a politikusok által a szocialista múltról és a jelenről alakított kép nagyon egyoldalú. Nemcsak a tényekkel, de a lakosság többségének élményével sem egyezik meg. Minél több hiba lesz a folyó politikában, annál jobban felértékelődnek a lakosság szemében a 80-as évek.

A következő évezredet indító stratégia csak azon az alapon lehet helyes, ha belátjuk, hogy a rendszerváltás előtt egy rosszabb rendszer szűk lehetőségeit viszonylag jól kihasználtuk, a rendszerváltás után pedig egy sokkal jobb rendszerben eddig rosszul vizsgáztunk.

* * *

A kormányzat számára készülő stratégiai tervezetben még számos olyan kérdést tekintenek a szerzők fontosnak, ami évek múlva biztosan a jelentéktelenségbe merül, azaz semmiképpen nem stratégiai. Ki gondol ma arra, hogy fontos volt egy-egy év, vagy akár egy-egy választási ciklus során jóváhagyott költségvetés, az adott évek külkereskedelmi egyensúlya, de akár az is, hogy mi volt az adott kormány elképzelése a térségek közötti arányokról, vagy a természeti környezetről.

Ha látni akarjuk, hogy mik a jövő szempontjából fontosak, azaz stratégiai kérdések, akkor meg kell nézni, hogy mik voltak a múltban ilyenek. Meg kell barátkozni a ténnyel, hogy száz éve nem az a fontos a magyar társadalmi fejlődés szempontjából, amit a napi politika fontosnak tart. Ennek bizonyítása érdekében nem volna haszontalan elővenni az elmúlt száz esztendő újságait, rádió- és televízió-programjait, a hatalom képviselőinek a beszédeit, de akár az országgyűlések naplóit, meg kellene állapítanunk, hogy azokban csak apró részleteket találunk mindarról, aminek a következő évtizedek mérlegén jelentősége maradt.

Amit a kormányzat stratégiai céljának tekintett, amit beépített középtávú terveibe, az szinte maradéktalanul hatástalan, jelentéktelen maradt. E tekintetben a mai kormányzati elképzeléseket illetően sem nagyon más a helyzet.

Az elmúlt ötven év stratégiai eredményei

I. a magyar etnikumú reálértelmiség megteremtése.

A magyar társadalom ezer éves deformációját jelentette az a tény, hogy soha nem volt jelentős magyar etnikumú polgársága. A nyugati társadalmakhoz képest kevés polgár élt a magyar királyságban, az is szinte mindig döntően idegen etnikumból került ki. Ezért aztán minél erősebb volt a nemzeti érzés, annál erősebb a polgárellenesség is. Ezt használta ki mindig a feudális uralkodó osztály. A nép fiaiból nagyon kevés tehetség emelkedhetett fel, azok is szinte kivétel nélkül humán pályákra, pedagógusnak, tanárnak, köztisztviselőnek, azaz az állam szolgáinak mentek. A polgárosodástól, azaz a gazdasági pályáktól a nép tehetséges fiainál is jobban távol tartotta magát a nemesi réteg.

1945 után a magyar demokrácia felismerte a népi származású reálértelmiség hiányát. Minden párt egységesen támogatta a paraszt és munkás fiatalok egyetemekre kerülését. E századi történelmünk legfényesebb lapjai a NÉKOSZ-ról szólnak.

A rövid életű demokráciát ugyan gyorsan elnyomta a sztálini önkény. A moszkovita idegenjeinek joggal féltek a népi értelmiségtől. A NÉKOSZ-t ugyan gyorsan felszámolhatták, de a nép fiainak tömeges értelmiséggé képzését nem. Ezekből a fiatalokból janicsárokat, a rendszerük kiszolgálóit akarták nevelni. Ez a szándékuk azonban csúfos kudarcba fulladt.

a. Ezekből a fiatalokból lett az 1956-os forradalom lelke, motorja. Belőlük került ki a Petőfi Kör, ők voltak a Munkástanácsok és a Forradalmi Bizottságok hangadói, majd a fegyveres harc tisztikara.

b. Ez a népi származású értelmiség tette ki a többségét azoknak, akik jellemző módon először szereztek igazán becsületet, nemzetközi elismerést, mint magyar kivándorlók. Az Egyesült Államok folyamatosan figyelemmel kíséri a század során bevándorló etnikumok teljesítményét. Ebben a században csak három olyan bevándorló csoport akadt, amelyik pár évtized után megelőzte az angolszász eredetű korábbi bevándorlók utódait:

- Az antiszemitizmus elől menekülő európai zsidóság.

- A koreai, kínai bevándorlók.

- Az 56-os magyarok.

c. A népi származású értelmiség tette lehetővé, hogy végrehajtsuk és megvédjük az 1968-as gazdasági reformot. Az, hogy a gazdasági reform lement a vállalati, a szövetkezeti élet mindennapjaiba, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, annak köszönhetjük, hogy a magyar reálértelmiség lelkében népi maradt.

d. A népi származású értelmiség érdeme, hogy a háztáji, a másodgazdaság a termelőszövetkezeti, a vállalati vezetőktől jövedelemteremtő igyekezetéhez segítséget kapott. Mi még mindig nem szoktunk le arról, hogy az események alakulását a felső vezetés kezdeményezésének tulajdonítjuk. Hiába találta volna ki a pártvezetés a háztájit és a másodgazdálkodást, ahhoz két alapvető feltételre volt szükség:

- Támogassák a vállalatok és termelőszövetkezetek.

- Erős legyen a lakosságban az a hajlam, hogy a jobb élete érdekében hajlandó lényegesen többet dolgozni.

e. A többi szocialista országénál lényegesen szabadabb kulturális élet elsősorban azoknak a népi származású értelmiségieknek köszönhető, akik 1945 után kerültek be a magyar humánkultúrába. Mindmáig elhallgatjuk, hogy az elmúlt ötven év kulturális életének derékhadát azok az írók, zenészek, művészek, színészek, filmrendezők jelentették, akik a háború előtti viszonyok között nem is álmodhattak volna arról, hogy kiemelkedhessenek.

f. A népi származású értelmiség érdeme a békés és gyors rendszerváltás. 1990-ben a magyar politikai élet dinamikáját azok adták, akik az előző rendszerben végeztek egyetemet, válhattak értelmiséggé. Ennek a rétegnek a végső győzelmét ugyan csak a legutóbbi választás hozta meg. De ez már csak a pont volt a mondat végén.

A legnagyobb nemzeti kincsünk, az erős magyar értelmiség lényegében egy embertelen politikai rendszer gonosz szándékának köszönhetően jött létre. Nemcsak az igaz, hogy a pokolba vezető út is jó szándékokkal van kikövezve, hanem az is, hogy a boldoguláshoz vezető úton is szép számmal vannak gonosz szándékból lerakott kövek.

II. a magyar falu átalakulása.

Szinte nyomát sem találjuk annak a felismerésnek, hogy ma a magyar falvak társadalma modernebb, mint a nyugat-európai falvaké, holott ötven éve még sokkal elmaradottabb volt. Pedig erre joggal lehetnénk büszkék.

Annak ellenére, hogy a magyar falusi nép a nyugat-európai testvéreihez viszonyítva soha nem volt szegényebb, mint ma, és az elmúlt ötven évben valóságos poklot járt, ma Európában a legmodernebb falusi társadalma Magyarországnak van. A falusi társadalom fejlettségét ugyanis elsősorban az fejezi ki, hogy mennyire sikerült megszabadulni a tradicionális vagyoni, vallásfelekezeti, nemzetiségi különbségek szinte áthághatatlan korlátaitól, és mennyire szűnt meg a falvakban a mezőgazdaság szinte mindent kitöltő szerepe. Ezt csak az látja be, aki vagy még emlékszik az öven év előtti magyar falvak világára, vagy módja volt a gazdag nyugat-európai falvak mai életével közelebbről megismerkedni.

A magyar falusi társadalom modernizációja három események köszönhető. Ebből egy igazi ünnep, egy igazi pokol, egy pedig a purgatórium volt.

1. A földreformmal a parasztság, azaz a magyarság 90 százalékának sok évszázados álma vált valóra. A magyar kultúra egyik szégyene, hogy erről a népünk legnagyobb ünnepéről csak azok emlékeztek meg, akik röviddel utána szét is verték. Az 1945-ös földreform megérdemelné, hogy 56-tal azonos rangot kapjon, hiszen a nép 56-ban is a földreform viszonyait akarta visszaállítani.

2. A kollektivizálás a magyar nép számára nagyobb katarzis volt, mint a szovjet megszállás. A 45-ben megkapott és még alig meghódított földtulajdonosi rangját verte szét a sztálinista önkény. Azt, hogy a törpebirtok nem jelentett volna megoldást, akkor még nem tudta a parasztság. Azokat, akik már korábban módos parasztok voltak, akik generációkon keresztül megélhették a gazdasági és társadalmi téren önálló paraszti sorsot, nemcsak ősi tulajdonuktól fosztották meg, hanem ázsiai kegyetlenséggel üldözték is.

A parasztság felszámolását célzó kollektivizálás is visszafelé sült el: alig telt el tíz-húsz esztendő, a falu népe a városiakhoz képest jobban élt, mint bárhol a világon. Igaz, többet is dolgozott ezért.

A kollektivizálással járt az is, hogy a falusi nép számos szakmát megtanulhatott. Ebben nem csak a világszintű oktatási rendszerünk, hanem az egyre több ipari és szolgáltatási ággal kísérletező termelőszövetkezet és a korlátlan lehetőkésű városi munkaalkalom is segített.

3. A kollektivizált falusi társadalom relatíve, a városi lakossághoz képest anyagi téren jobban boldogulhatott. Ráadásul még nyugodtan is élhetett, hiszen megszabadult a paraszti életforma állandó létbizonytalanságától. Az egész falu "bakter" lett abban az értelemben, hogy az államtól megkapta a biztos létminimumot, a nyugdíj reményét, a szabadidejében pedig építhette a korábban elképzelhetetlen méretű és berendezésű házát, amit meg a hivatalos munkaidő után a kertjében termelt, azt könnyen eladhatta az államtól csak nyomorúságos élelmiszer-ellátást kapó városiaknak.

A falusi társadalom boldogulásához vezető út szinte csak gonosz szándékokkal volt kikövezve. A parasztok mégis kevésbé jártak rosszul, mint azok a városi munkások, akiket a rendszer uralkodó osztálynak titulált, akik nevében a politikai eszközökben sem válogatott.

III. a vállalkozók népe lettünk.

Ma nincs még egy olyan államalkotó nép, amelyiknek olyan széles vállalkozói rétege volna, mint nekünk. Ez két okból nem várt fejlemény:

1. A magyar népet, mind a nemességet, mind a parasztságot, az jellemezte, hogy ezer éven keresztül nem volt magyar etnikumú polgársága. Ami kevés volt, az is más etnikumokból került ki. Ma a magyar családok 40 százalékban van jelen a vállalkozás. Ennek legfeljebb a fele, de sokkal inkább a negyede a jellemző a gazdag nyugat-európai társadalmakban. Márpedig az elmúlt száz, de különösen az utóbbi negyven év elsősorban olyan népeknek kedvez, ahol nagyon szélesen volt jelen a vállalkozás.

a. Az elmúlt százötven év európai történelmében a legsikeresebb nép a zsidó volt. Minek köszönhette a zsidóság e páratlan sikerét? Elsősorban annak, hogy a klasszikus nyugati fejlődés útja, a földművelés el volt zárva előtte. Az orosz gettókból menekült zsidóknak egyetlen nyugati országban nem engedték meg a földbirtoklást, azaz a földművelést. A hatalom kényszerítette őket a gazdasági és az értelmiségi pályák felé. Ennek az őket megnyomorítani, szegényen tartani akaró rossz szándéknak köszönhetik a viharos felemelkedésüket.

A politikai életből és a földbirtoklásból kizárt minden diaszpóra ezért gazdagodhatott meg. Tegyük hozzá, ha nem volt mögöttük valahol a saját államuk, előbb utóbb a többségükre pusztulás várt, mert a sikereit irigylő államalkotó népek írottak, kiüldözték őket. Ma csak két jelentős ilyen diaszpóra él, a zsidó és az annál tízszer nagyobb kínai. Az utóbbi is számára mindenütt hátrányos helyzetéből emelkedhetett a gazdasági hatalomra.

b. Az elmúlt száz, még inkább ötven év sikernépei azok, amelyek évszázadok óta mostoha természeti adottságok között éltek, nyomorogtak, éheztek. A nép kénytelen volt mellékkeresethez folyamodni, el kellett mennie hajósnak, fuvarosnak, zsoldosnak, szolgálónak, vándoriparosnak, illetve körükben általános volt a jövedelemforrást jelentő háziipar.

Tény, hogy ezek a volt szegények, ma Európa leggazdagabb népei, nálunk sokszorta gazdagabbak. Nem árt őket felsorolni: svédek, norvégok, dánok, finnek, izlandiak, írek, svájciak, tiroliak, osztrákok, szlovének. Az is mondhatnánk, ahol a természet kegyéből a mezőgazdaság szinte egyedül is eltartó ágazat lehetett, ott ma szegénység van, ahol a nép évszázadok óta szenvedte a mostoha mezőgazdasági adottságokat, ahol abból képtelen volt megélni, ma ott élnek gazdagon.

A magyarokat a szocializmus csődje tette a vállalkozások népévé.

A vállalkozások minden formájától idegenkedő magyar népet a vállalkozások minden formáját kiirtani akaró bolsevik rendszer tette vállalkozások népévé. Az egyre jobban válságba került, ígéreteit betartani képtelen hatalom eltűrte, hogy mindenki úgy próbáljon megélni, ahogyan tud. A reálbérek csökkenésének nyomása alatt kénytelenek voltak megengedni, eltűrni, hogy a nép maga keresse meg a jobban élés forrásait.

Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy a bolsevik hatalom gyengülésére a hatalom szándékait elseprő erővel úgy reagáltunk, hogy az alacsony béreket mellékkeresetekkel elégítettük ki.

Ebben az irányban is a falusi nép mutatott példát: a háztáji gazdaság nemcsak fontos bevételi forrássá vált, hanem biztosította azokkal a termékekkel való ellátást, amelyeket a szocialista nagyüzemek képtelenek voltak gazdaságosan megtermelni. A városi lakosság örült, hogy a többi szocialista országgal ellentétben zöldséget, gyümölcsöt, bort nemcsak venni tudott, hanem még a minőségében is válogathatott.

A magyar paraszti leleményesség annyira átragadt a munkásokra, sőt még az alkalmazottakra is, hogy a 80-as évek közepén már a magyar családok négyötöde valamilyen mellékjövedelmet is szerzett. Ebből származott az elért életszínvonal legalább harmada. Arra aligha volt példa a történelemben, hogy egy nép szinte egésze néhány éven belül vállalkozásokba fog. Ez különösen váratlan esemény volt abban az ezer éven keresztül nemesi országban, ahol a parasztság a kedvező adottságok között viszonylag jól megélt a mezőgazdaságból. A magyar nemes, és őket majmolva még az úri középosztály is megvetett minden vállalkozást, azt lealázónak tartotta. A parasztság is csak az ország szegény, főleg a Trianon után elcsatolt részein űzött rendszeresen háziipart, járt el idénymunkákra. A 70-es évek után, a szorult helyzetben az ország egésze az alacsony jövedelem mellett lelkesen próbálkozott a vállalkozás valamilyen kezdetleges formájával.

A szocialista úttévesztés során kevés nép találta meg a gazdag jövő felé vezető utat. Jellemző erre, hogy a Szovjetunió tucatnyi népe közül csak a grúzok éltek lelkesen nemcsak a háztáji gazdaság lehetőségével, de a vállalkozások lehetséges formáival is. Ők azonban a történelmi tradícióik, a környezetük szegénysége és elmaradottsága, a földrajzi helyzetük miatt kénytelenek voltak megállni a bazárok világánál. Mi itt az ezer éves nyugati befolyással, az alig húsz év alatt szerzett kezdetleges vállalkozói tapasztalatokkal, végül a rendszerváltás után a Nyugathoz való tartozás ígéretével nagy reményekre hivatottak lettünk.

Ezt a példátlanul széleskörű vállalkozási próbálkozást nevezem én a vállalkozások óvodájának. A magyar családok szinte egésze megmérte magát abban, hogy képes-e a vállalkozásra. Ráadásul nem is válogatott annak a formáiban, mert még az értelmiség is szívesen végzett fizikai, kisipari munkákat. A drága és rossz minőséget jelentő szocialista ipari és szolgáltatási munkákat még az értelmiségiek is egyre inkább maguk végezték. Senki sem restellte, sőt dicsekedett vele, ha maga festette a lakást, megjavította a vízvezetéket, a villamos berendezéseket, a gépkocsiját, dolgozott a kertjében és a háza körül. Aki nem élt a régi úri Magyarországon, fel sem tudja mérni, mekkora változást jelentett mindez a sokoldalúságban, a fizikai munka megbecsülésében. Ezzel lettük bizonyos tekintetben nagykorúak, érettek a demokráciára.

A vállalkozással való ilyen példátlanul széles megismerkedés azért is történelmi jelentőségűvé vált, mert a vállalkozásra legfeljebb minden ötödik ember alkalmas, mégis mindenki azt hiszi, hogy ő, ha pénze volna, jó vállalkozó lenne. Erről mindenkinek a maga kárán kell bebizonyosodnia.

Ezt jól példázza a magyarországi zsidóság múltja: szinte minden zsidónak meg kellett próbálkoznia a vállalkozással, pedig elég nagy hányaduk alkalmatlan volt ehhez, annak ellenére, hogy száz éve még nem sok képesség kellett a vállalkozáshoz, ha volt elég tőke. A vállalkozásra kevésbé alkalmas zsidókból lettek a magyar humán kultúra jelentős egyéniségei, művészek, tudósok. Akik erre sem feleltek meg, lettek beosztott tisztviselők.

A rendszerváltás idejére már a magyar társadalom szinte egésze megismerkedett valamiféle kezdetleges vállalkozással. Ez is közrejátszott abban, hogy a rendszerváltás után uralomra került gazdaságpolitika abból a hitéből indulhatott ki, hogy nálunk szinte mindenki megél valahogy a vállalkozásból, akkor is, ha elveszti a munkáját. Volt is ebben némi igazság, mert a magyar társadalom pár év alatt képesnek bizonyult valahogy megbirkózni azzal a társadalmi csapással, amit az jelentett, hogy a munkaerő negyede elvesztette az évtizedeken keresztül biztosnak érzett munkaviszonyát. A liberális politikusok rövidlátása és erkölcsi felelőtlensége azt jelentette, hogy máról holnapra felszámoltak minden olyan vállalkozást, amelyik az alapvetően megváltozott makrogazdasági viszonyok között képtelen volt nyerseségesen működni.

Sajnos még mindig nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy megbocsáthatatlan bűn volt a veszteséges vállalatok gyors leállítása anélkül, hogy a munkaerő másutt történő hasznosításáról gondoskodtunk volna. Máig nem találtam olyan leállított veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem több államháztartási veszteséggel, mint megtakarítással járt. Ehhez járul az az iszonyú erkölcsi kár, amit sok százezer ember tartós, gyakorlatilag reménytelen munkanélkülisége okoz. Csak a jövőben végzett tárgyilagos elemzések fogják bebizonyítani, hogy a veszteséges vállalatok előkészítés nélküli leállítása sokszorta több kárt okozott az országnak, mint amennyi előnyt a külföldi tőke szerepétől várhatunk. Az elhamarkodott leállítások okozták és okozzák még sokáig a kétszámjegyű inflációt, az államháztartási hiányt, vették el a lakosság szegényebb felétől az ezer év után az előző évtizedekben először élvezett biztonságérzetet. Ha egy ország pár év alatt leépíti a reálgazdaságban dolgozók közel felét, csak a legrosszabbakra számíthat. Márpedig ez történt a rendszerváltás után. A nagyobb gazdasági és társadalmi katasztrófa csak azért nem következett be, mert e kilátástalan helyzetben a magyar nép többsége ilyen vagy olyan mértékben a feketegazdaságba menekült.

Ma azok szidják a feketegazdaságot, akiknek a bűnös politikája szülte azokat a viszonyokat, amelyekben több millió ember csak azért tud megélni, mert többé-kevésbé ki tudja játszani az adózás normatív szabályait. Ez nem jelenti azt, hogy csak azok csalnak adót, aki e nélkül nem élnének meg. Sajnos minden olyan társadalomban, amelyben az állam által készített adózási szabályok betartása a lakosság jelentős hányadának nem biztosítja a megélhetését, az államot elsősorban azok rövidítik meg, akik a gyors meggazdagodásuk érdekében halásznak a zavarosban.

A rendszerváltás után gyorsan megszűnt másfélmillió "bakteri" státusz. Elveszett a biztos minimumot jelentő munkaviszony. Ezekből 600 ezer munkanélküli, 300 ezer korkedvezményes, azaz kényszernyugdíjas, 200 ezer rokkantnyugdíjas és 400 ezer felesleges, azaz kényszervállalkozó lett. Így állt mára elő az a helyzet, hogy a modern állam számára kötelező társadalmi feladatok ellátása mögött másfélmillióval kevesebb ember munkájának fedezete áll.

Külön kell szólni a bajba jutott vállalkozókról: a rendszerváltás óta minden kormány tervei között szerepel a vállalkozók segítése. Ez azonban mindaddig megoldhatatlan feladat, amíg még egyszer annyi vállalkozó van, mint amennyire jó esetben is szükség volna. Most ezt a sok vállalkozót akarja valamiféle naiv politika olyan helyzetbe hozni, hogy adócsalás nélkül is megélhessen, sőt fejlődhessen. Ez eleve lehetetlen.

Annak következményeit később fogjuk vizsgálni, hogy mit jelent egy szorgalmas nép számára az a helyzet, hogy a munkaképes lakosságnak alig több mint fele dolgozik a makrogazdasági szinten szervezett keretek által megszabott feltételek rendszerében. A munkaerő-kapacitás ilyen alacsony kihasználása mellett egy ország gazdasága eleve képtelen a fejlődésre. Amíg ezen nem változtatunk, nincs dinamikus fejlődés. Egyelőre azonban most és itt, ennek az ostoba és embertelen politikának csak azt az oldalát vizsgáljuk, hogy jelenleg a magyar családok negyven százalékában jelen van a vállalkozás. Kétszerese a kívánatosnak, négyszerese a fejlett nyugat-európai társadalmakban jellemzőnek. Ez ugyan egyrészt megoldhatatlan gazdasági feladat, másrészt azonban óriási érték a jövő számára. A következő években ennek a sok vállalkozónak a jobbik fele lesz törvényben megszabott adók fizetésére képes vállalkozó, majd azok negyede már néhány tucat munkásnak is munkát fog tudni adni. Ők lesznek majd képesek felszámolni a tragikus alulfoglalkoztatást.

A jelen téma szempontjából maradjunk annyiban, hogy nincs a jövő számára nagyobb érték annál, ha egy nép egésze kijárta a vállalkozások óvodáját, most pedig annak a fele az elemijét járja. Ennek tizedéből szelektálódnak majd ki a középvállalkozók, és annak tizede lesz nagyvállalkozó.

Azt, hogy a vállalkozásra egyrészt születni kell, másrészt az esetek óriási többségében lent, kicsiben kell kezdeni, akárcsak az iskolák kijárását, bizonyítja az a tény, hogy a fejlett nyugat-európai országokban a családok tizedében van jelen a vállalkozás, mégis a kezdő vállalkozók közel fele az első évben elbukik. A végül befutók többsége is túl van néhány bukáson. Nálunk az illetékesek botránkoznak, az érintettek sírnak azért, mert a vállalkozások tizede évente megbukik. Azt nem teszik hozzá, hogy ezeknek csak tizede, azaz száz közül egy vonul vissza a vállalkozástól, a többiek munkaalkalom hiányában újabb kísérletbe kezdenek.

A vállalkozóképesség ilyen szelekcióját a nyugati kultúrában csak a zsidóság élte át. Ők mutatják meg, hogy mire képes az a nép, amelyikkel a felelőtlen, szívtelen és ostoba vezetés végigjáratta a poklokat. Ennél nagyobb tőkét még nem vitt át államalkotó nép a következő évezredre. Ennek alapján mondhatjuk: szerencsés nép vagyunk, mert kiálltuk a gonoszság és a butaság ránk szakadt próbáját.

IV. a családi házat választottuk

Évszázados jelentősége lesz annak, hogy a magyar nép nemet mondott a sokszintes, gyárakban készített házakból álló városi lakótelepeken való élére, és a kertes családi házakat választotta.

Az alábbiakban csak a kertes családi házak társadalmi jelentőségével foglalkozunk.

A jövő században a fejlett világ számára a legszűkebb keresztmetszetet a természet és az erkölcs fogja jelenteni.

1. A természet hiánycikk lesz.

Minél magasabb lesz az életszínvonal és a képzettség, az emberek annál többet fognak áldozni annak érdekében, hogy természeti környezetben élhessenek. A múltban és általában a szegénység viszonyai között a létszükségletek kielégítése állt az első helyen. Ennek érdekében hajlandók voltak lemondani a természeti környezetről, ami korábban az emberek számára adottság volt. Az emberek a fejlődésük százezer évei alatt a természetben és a természetből éltek. A technikai fejlődés nemcsak lehetővé tette, hanem meg is kívánta azt, hogy az ember létszükségleteinek kielégítése és életmódja egyre jobban függetlenedjen a természettől. Ez a folyamat e század második felében viharosan felgyorsult.

Ez előtt kétszáz éve, vagyis az ipari forradalom hajnalán a világ fejlett tizedében is alacsony volt, nem érte el a lakosság huszadát a természettől megfosztott nagyvárosokban lakók száma. A nagy többség tanyákon, falvakban, kisvárosokban, illetve a nagyvárosok falusias övezetében élt. A milliós, alapvetően sokszintes házakból álló nagyváros ritkaságnak számított. Ma már a milliósnál nagyobb városokban élők száma több országban eléri a lakosság felét. Ez a megapoliszokba való költözés a szegényebb társadalmakban valóságosan rákos folyamat lett. Amíg a gazdag társadalmak lakossága képes volt arra, hogy a városközpontokból a kertes házakból álló alvóvárosokba meneküljön, ahol szép és egészséges, természeti és fejlett infrastruktúrával ellátott környezetet teremthetett. A szegénység viszonyai között a lakosság óriási többsége ezt nem engedheti meg magának, és nemcsak az infrastruktúrát, az elemi higiéniát kénytelen nélkülözni, de a természetet is úgy kipusztítja maga körül, amit korábban elképzelni sem tudtunk.

A gazdag világ városaiban ma sokkal tisztább a levegő és a víz, több a zöld, mint száz évvel korábban volt. A szegény világ nagyvárosaiban pedig a múlt néhány nagyvárosánál is sokkal jobban kipusztult a természet. Ez a polarizáció is tovább fog erősödni, mert a természeti környezet egyre többe fog kerülni, egyre inkább a gazdagok luxusa lesz. Ezt a folyamatot két tényező okozza:

a. Minél fejlettebb a technika és minél magasabb a fogyasztás színvonala, az annál több szennyezési problémát hoz magával. Gondoljunk a nehezen lebomló anyagokra, a mérgező ipari melléktermékekre.

b. A természetet szennyezők száma a népességrobbanás következtében megtöbbszöröződött. Ez a szaporulat szinte csak az elmaradt világban jelentkezik, ott, ahol a szennyezés elleni védekezés technikai és pénzügyi feltételei teljesen hiányoznak.

2. Az erkölcs a legfontosabb gazdasági tényező.

A közgazdaságtudomány a nyugat-európai puritán erkölcsöt adott tényezőnek tekintette, nem vette tudomásul, hogy minden gazdasági eredménynek az erkölcsi értékrend az elsődleges feltétele. A klasszikus kapitalizmusban azért nem okozott az erkölcs szerepének elhallgatása problémát, mert egyrészt adva volt, másrészt a lakosság nagy többségére a nyomor kényszerítette rá a puritanizmust.

A tőkés puritanizmusa a nyugati kultúrában évszázados kulturális örökség volt. Az máig nem került kimondásra, hogy a kapitalizmust csak a takarékos tőkésekkel lehet felépíteni, és eredményesen működtetni. A magántulajdon szentsége csak ott szolgálta a tőkés demokráciák kialakulását, ahol a tőkés maga is puritán, takarékos, egyszerűen élő volt.

A nyugat-európai népek esetében a gyáripari munkások puritanizmusa is kulturális örökség volt. Annak megőrzéséről a nyomor, a munkanélküliségtől való félelem, a kor gyáripari technikája és az állam erőszakszervei gondoskodtak.

A puritanizmust azonban a jólét, a képzettség és a nagyvárosi élet gyorsan elpusztítja.

E lepusztulás elleni védekezés fogja jelenteni a jövő legnagyobb társadalmi feladatát. A jövő társadalmának erőfeszítéseit elsősorban az erkölcsök erősítésére kell fordítania. E küzdelem érdekében fel kell ismerni, hogy az erkölcs romlása ellen csak a képzés és a településforma jelent védelmet.

- Minden társadalomban a bűnözés gyakorisága fordítottan arányos a képzettséggel. Igaz, hogy a képzettebb bűnözők veszélyesebbek, de sokkal ritkábbak, az ellenük való védekezés inkább megoldható. Ha milliók lépnek a bűnözés útjára, azzal szemben a bűnüldözés minden formája tehetetlennek bizonyul. A bűnözés és a munkanélküliség ellen az oktatás színvonalának emelése az egyetlen hatékony fegyver.

Itt csak utalunk arra, hogy a jövő oktatási rendszerében az erkölcsi nevelésnek a mainál sokkal nagyobb súlyt kell kapnia. Minden olyan tudás, amelyik nem megfelelő erkölccsel párosul, a gyakorlatban károsnak fog bizonyulni. (Az oktatás reformjával másutt fogunk részletesen foglalkozni.)

- Az erkölcs legfőbb őre mindig a lakóhelyi közösség volt, és a jövőben is az marad. Ezt a tényt éppen az erkölcsök őrzésében a múltban alapvető szerepet játszó vallások hajlandók a legkevésbé tudomásul venni. Pedig általános tapasztalat, hogy az erkölcsök terén mindig a kis közösségek lakossága járt az élen. Velük szemben a város mindig bűnös volt. Minél nagyobb, annál inkább.

Az erkölcsök legrosszabb állapotával minden korban a közösségükből kiragadtak körében találkoztunk. A vándorkereskedők, a fuvarosok, a zsoldosok, még inkább az alkalmilag hadra fogottak, a szegénységtől a városba hajtottak erkölcse minden korban panaszra adott okot.

Az erkölcs csak ott őrizhető meg, ahol a közösségen belül mindenki mindenkit, minden oldaláról ismer.

Ilyen közösség a szó klasszikus értelmében vett falu. A nyugat-európai puritanizmus alapját az jelentette, hogy az kezdettől fogva alapvetően falusi, mezőgazdasági kultúra volt. A jelenkor viszonyai között ehhez közelít a kertvárosi szomszédság is.

Itt jutottunk el a kertes házak, a vidéken élés társadalmi hasznához.

A szocialista évtizedek talán legnagyobb és legnehezebben leküzdhető kárát a házgyárakban készített, sokszintes házakból álló városi lakótelepek építése jelentette. Ezek erkölcsromboló hatását még évtizedek múlva is érezni fogjuk. Ezek lettek az ipari munkahelyek tömeges felszámolásának az áldozatai, és súllyal éppen ezt a téreget érinti jobban a reménytelen munkanélküliség, lettek és maradtak a bűnözés és a devianciák melegágyai. Ezek ellen minden bűnüldözési forma eredménytelennek fog bizonyulni. Az ország lakosságának negyede él ezekben a társadalmat fertőző, műszakilag egyre jobban lerobbanó, drágán üzemeltethető gócokban.

Minden távlati politikai stratégiának kiemelten kell foglalkoznia a házgyári lakótelepek problémájának megoldásával.

Amennyire ostoba volt a hatalom az egyre jobban feszítő lakásigények kielégítési módjában, annyira bölcs volt a lakosság ezzel szembeni ellenállása.

a. A házgyárak fénykorában szinte lázas jelenséggé vált, hogy a kis keresetű emberek apró kertecskéken apró házacskákat építettek. A meccsek és a kocsmák helyet ide mentek szabad idejükben.

b. Akiknek jobban ment, nyaralót építettek. Aligha volt még egy ország a világon, ahol ilyen alacsony életszínvonal mellett jobban fellendült volna a nyaralók, hétvégi házak építése. Ez a mánia még ma is tovább él. Alig akad olyan vállalkozó, amelyik eladná az idő hiányában szinte soha nem használt nyaralóját, ha tőkére van szüksége, inkább állami támogatást kíván.

c. A leggazdagabbak már ekkor lakás céljára is kertes házat építettek. Ők indították el a kertes házak építési rohamát, amit a kormányzat ereje fogytán nemcsak eltűrt, de kedvező hitelekkel támogatott is.

A szocializmus utolsó tizenöt éve során sok lakás épült, főleg saját kivitelezésben. Szerencsére a kormányzat felismerte, hogy még a nagyon kedvező hitelek és szociális támogatások mellett is olcsóbbak így a lakások, mint a házgyári megoldások esetében. Tekintettel arra, hogy egyrészt a betegesen koncentrált szocialista építőipar a kertes családi házak építésére eleve nem volt hasznosítható, és nem is akarták annak a kapacitását erre fordítani, másrészt a lakosságnak az idegen kivitelezéshez nem volt pénze.

A kertes házak nagy többsége saját kivitelezésben készült.

Tekintettel arra, hogy a saját kivitelezéséhez rokoni, lakóhelyi összefogás is kellett, az új házak nagy része vidéken, kis településékben, alvóvárosokban, munkások és parasztok számára épült fel. Ehhez járult az is, hogy ezekben az évtizedekben a falusi nép viszonylag jobban élt, már hasznosítani tudta a hivatalos munkája utáni idejét a háztáji gazdaságokban. (Máig kevés elismerést kap az a tény, hogy a 70-es és a 80-as években a magyar falu népe a városi lakossághoz viszonyítva jobban élt, mint bárhol a világon. Igaz, hogy többet is dolgozott ennek érdekében.)

A saját rezsis lakásépítés tucatnyi előnnyel járt. Közvetve egy sor olyan feladatot oldott meg, amit más eszközökkel vagy nem lehet, vagy sokkal többe kerül.

a. A közös lakásépítés megteremti a családi, baráti összefogást, azaz olyan társadalmi kapcsolatokat, amelyek a modern világban nagyon leromlanak.

b. Nagyobb munkateljesítményre ösztönöz. Felmérések igazolják, hogy azonos szakmákon belül nagyobb volt a teljesítményük azoknak, akik családi ház építésébe fogtak, illetve már abban lakhatnak.

c. Semmi nem ösztönöz jobban a megtakarításra, mint a családi ház megszerzése. Ez pedig a modern világban nagyon fontos.

d. A családi házas életmód jól szolgálja az egészséget. Az ilyen életforma mellett kisebb a halandóság, kevesebb az állam egészségügyi kiadása.

e. Nagyobb az azonos képzettségi szinten a gyermekszám. Ráadásul a gyerekek felnevelése számára sokkal kedvezőbb forma a kertes ház, mint a bérlakás.

f. Kisebb mértékű a deviancia, a bűnözés.

g. Sokkal jobb a szabadidő-kihasználás. A kert a ház melletti műhely hasznos egészséges és sikerélményt adó.

Könnyebben megoldható a három generáció együttélése, ha ez kívánatos.

h. A családi ház a növekvő igényekhez könnyen igazítható.

A rendszerváltás utáni politika a lakáskérdést bűnös módon elhanyagolta. Ma harmad annyi lakás épül évente, mint tizenöt évvel korábban. Ezekből is csak legfeljebb közvetve részesülnek azok a szegényebb rétegek, amelyek lakásproblémáit a világon mindenütt csak komoly társadalmi, állami támogatással lehet megoldani. Nemcsak botrányosan kevés lakás épül, hanem annak példátlanul magas aránya a lakosság felső jövedelmű rétegének elszabadult lakásigényét elégíti ki. Nincs, és talán nem is volt a világon, még a liberális szabad kapitalizmusban sem példa arra, hogy az épülő lakásokból ilyen mértében kihagyták volna a lakosság alsó négyötödét, esetleg kilenc tizedét.

A magyar lakásépítés jelenlegi botrányos helyzete abból a rövidlátó, csak a pénzügyeket látó politikából fakadt, amelyik a társadalom lakásproblémájának kezeléséből csak a hiteltámogatásból fakadó terhet látta. Pedig ez a kamattámogatás még a nagy pénzügyi feszültségek közepette is legfeljebb tizedét jelenthette volna a ténylegesen okozott problémának. Nálunk a lakáskérdést a pénzügyi bürokráciára bízták.

Az elmúlt tíz év eredményei és kudarcai

I. az eladósodás helyett kiárusítás

Máig a szocializmus utolsó tíz évében az egyik nagy bűnének tekintik a nagyarányú eladósítást. Magam is azok közé tartoztam, akik ezt annak idején bűnnek tartották. Az idő azonban arra kényszerített, hogy megváltoztassam a véleményem:

a. A Nyugattal szembeni eladósítás nagy szolgálatot tett abban, hogy a 80-as években a rendszert bizonyos mértékig fel lehetett puhítani. A szocialista hatalom a szorongatott adós helyzetében engedélyezett olyan reformokat, amelyekről szó sem lehetett volna, ha nincs adóssággondja. Ezt ugyan a múlt negatívumainak hangsúlyozásával karriert csináló politikusok és liberális közgazdászok máig nem hajlandók elfogadni, de annak idején még a legostobább sztálinisták is megértették. Elég arra gondolni, hogy egyrészt a belső sztálinista erők hevesen ellenezték a nyugati hitelek felvételét, másrészt a legsztálinistább szomszédaink eleve kevés hitelt vettek fel, majd azt is hisztérikus gyorsasággal és embertelen áldoztok árán visszafizették. Nem volna nehéz belátni, hogy ami nem tetszett Komócsinnak és Biszkunak itthon, Honeckernek és Ceausescunak külföldön, az nem lehetett rossz a reformok híveinek.

A másik meggyőző érv az, hogy csak azok a csatlós országok értek el reformokat, készítették elő a sima rendszerváltást, amelyek bátran eladósodtak.

Más kérdés az, hogy a szocialista rendszer összeomlása után kérni kellett volna a hitelek egészének, vagy legalábbis a hitelt nyújtó államok által garantáltaknak az elengedését, illetve az eredeti kamatokhoz való ragaszkodást. Ettől az Antall-kormány tartózkodott, mert egyrészt büszkén vállalata az adóssággal járó kötelezettségeket, másrészt az elengedést, vagy a jelentős mérséklést a számára nem szimpatikus belső erők a saját győzelmükként értékelték volna.

A szocialista rendszernek adott hitelek elengedését az indokolta volna, hogy azokat annak idején nem azért adták, mert számítottak a visszafizetésre. Nem azért adtak mögéjük állami garanciát, mert valaha remélhették a visszafizetést, hanem azért, hogy ezzel lazítsák fel a szocialista rendszert. Ezt a céljukat maradéktalanul elérték. Ilyen olcsón semmi mással nem jutottak volna ilyen jelentős eredményre.

Különösen tragikussá tette a nagy eladósodásunkat az, hogy a rendszerváltással esett egybe a hitelek reálkamatainak gyors emelkedése. Olcsó hitelt vettünk fel, és nagyon drága hitelt fizettünk vissza. Ennél is nagyobb nemzeti tragédia származott abból, hogy a hiteleket a magyar állami tulajdon javának eladásával egyenlítettük ki.

Vagy nagyon ostobák, vagy hazaárulók voltak azok, akik azt hangoztatták, hogy számunkra előnyös, ha a magyar állam tulajdonának a java külföldi kézbe kerül, és az így szerzett valutával az adósságunkat csökkentjük. Nem kell különösebb szakértelem annak belátásához, hogy az elég kockázatos befektetéstől nagyobb jövedelmet várnak a vevők, mint amennyit a hitelek kamatjaként kapnának. Különösen vonatkozik ez a közművekre, amelyeknél nincs mentség az elherdálásra. A Nyugat felé privatizálók ugyanis azzal érveltek, hogy a külföldi tulajdonos majd biztosítja a hatékonyabb működtetést. Ez ugyan néhány esetben igaz, de a külföld felé privatizált vagyon 90 százalékában nem. Ki gondolja azt, hogy a magyar víz- és csatornázási műveket jobban tudja üzemeltetni, a villamos energiát jobban tudja elosztani, a meglévő erőműveket hatékonyabban tudja működtetni az a nyugati cég, amelynek a magyar viszonyokról fogalma sincs, mint a beletanult magyar menedzseri gárda? Ezt a nyugati vevők nagyon jól tudták. Ezért béreltek magyar üzemeltetőket, és ezért rúgták ki gyorsan azokat, akik nem az ő kedvük szerint táncoltak.

Amennyire örvendetes a nyugati tőke minden zöldberuházása, és néhány olyan ágazatba való behozatala, ahol a technikai fejlődés nagyon gyors, ahol a kutatási költségeket csak a világ néhány legnagyobb vállalata képes elviselni, annyira gazdaságtörténetünk egyik legnagyobb nemzeti bűne volt a külföld felé történő magyar privatizáció nagy többsége.

Ha a rendszerváltást követő kormányainknak lett volna erkölcsi felelősége, akkor a privatizációval azokat kárpótolja, akik ezért keményen megfizettek. A Nyugat felé eladott állami vagyon óriási többsége a szocialista évtizedek alatt jött létre, annak költségeit, terheit a magyar dolgozó nép fizette meg, tehát a későn érkezett politikusoknak nem lett volna erkölcsi alapjuk arra, hogy ezt a vagyont szinte kizárólag az ő napi problémáik csökkentése érdekében elherdálják.

Jellemző módon néhány ügyes kisgazda politikus megnyugtatására a földtulajdon esetében olyan kártalanítást rendeltek el, amely során általában nem visszaadták az elvett földet azoknak, akik hajlandóak voltak arra, hogy megműveljék, hanem a kárpótlási jegyükért vehettek maguknak városi lakást, részvényt azok is, akik a legdemokratikusabb rendszerben is cserbenhagyták volna nemcsak a földművelést, de még a falujukat is. Ezzel szemben azok a dolgozók, akik az előző évtizedek alatt felépítették az állami tulajdont, kisemmizettek maradtak.

Ehhez még hozzá kell tenni két tényt:

- A szocializmus utolsó húsz évében jobban éltek a kollektivizált mezőgazdaságban maradtak, mint az ipari munkások.

- A privatizációban legjobban éppen az a termelőszövetkezeti vezető réteg járt, amelyik a kollektivizált mezőgazdaságban is kivételezett helyzetet élvezhetett.

Mikor érkezik el annak az ideje, amikor bevalljuk:

- Az ország gazdasági szuverenitása a rendszerváltást követő liberális gazdaságpolitika bűneként a tört részére csökkent annak, ami a szocialista rendszer végén már megvolt. E tények felismerését elködösítik a felelősek azzal, hogy a gazdasági szuverenitás csökkenése korunk objektív jelensége. Ez ugyan tény, de nem dicsőség, hanem szégyen, talán hazaárulás ennek a tendenciának a túlhajszolása.

- A magyar kézben maradt nemzeti vagyon ma sokkal kisebb, mint a szocializmus végén volt. A század során sikereket elérő országok között nincs példa arra, hogy a gazdaságuk növelése érdekében ilyen egyoldalúan árusították volna ki az országot, hogy az országukban ilyen nagy volna a külföldi tulajdon aránya. Ugyanakkor magyar tulajdonú tőke szinte nincs is befektetve a fejlett világban. Az az ország, amelyikben a kormányzat nem a nála befektetett külföldi tőke és a saját tőkéjének a külföldön történt befektetése közötti egyenleget nézi, hanem azon ujjong, hogy hozzá mennyi külföldi tőke jön, nem számíthat felemelkedésre. Az ilyen nézeteket szuggeráló politikusok pedig vagy nagyon ostobák, vagy hazaárulók.

Mikor jön sok tőke egy országba?

Ha nagy jövedelmet vár. Ennek két oka lehet:

a. Ha az ország gazdasága nagyon hatékony.

b. Ha ott kiválóak a kizsákmányolásai lehetőségek.

Az első esetben az ilyen országban a belföldi tőke is hatékony, tehát nem az ostobákkal kell versenyezniük, ezért nem olcsó ott a tőke. Ha nagy profitok keletkeznek, abból bőven visznek külföldre is. Az ilyen országokban több saját tőke van külföldön, mint amennyi külföldi tőke ott.

A második esetben beteg a hazai gazdaság és a hatalom áron alul árusítja ki a vagyonát. A beteg gazdaságban azonban rövid idő után a külföldi tőke is beteg lesz, ezért a kizsákmányolással szerzett profitját mielőbb kimenti onnan. Ez történt és történik például nálunk.

Ideje volna, hogy a kormányzat az új gazdasági stratégiáját azzal kezdje, hogy milyen érdekünk fűződik az ország kiárusításához, milyen felelősség terheli azokat, akik ebben élen jártak.

II. A liberalizáció kívánatos szintje

Aligha képezheti vita tárgyát az, hogy a rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitikát a világgazdaságban eluralkodó liberális politikai és gazdasági szemlélethez való szolgai alkalmazkodás jellemezte.

A magyar liberális gazdaságpolitikának is tudomásul kellett vennie, hogy mi akkor léptünk be a demokráciák politikai és gazdasági világrendszerébe, amikor abban már jó húsz éve a liberalizmus uralkodott. A háború után a nyugati hatalmak által megszállt országoknak az volt a szerencséjük, hogy akkor az Egyesült Államok által egyedül uralt világgazdaságban nem a liberalizmus, hanem annak éppen az ellenkezője, a jóléti állam építése volt az elfogadott politikai koncepció.

A 70-es évek közepén azonban fordult a széljárás, a két háború közötti liberalizmus reneszánsza köszöntött be. Ezt mintegy tizenöt évvel követte az európai szocialista rendszerek összeomlása. A szovjet befolyástól való megszabadulás idején már a meggyökeresedett liberalizmus uralkodott, ahhoz kellett igazodni, már nem volt erős nemzetközi támogatása annak, hogy a jóléti államot kell előbb felépíteni, csak aztán lehet majd liberalizálni. Nálunk pedig azok kerültek hatalomra a gazdaságpolitikában, akik nem csak szükségszerűen alkalmazkodtak a fejlett világban adott liberalizált viszonyokhoz, hanem neofita hittel túl is lihegték azt.

A háború után a demokratikus útra terelt országok között a jóléti állam építése is csak ott vizsgázott sikeresen, ahol annak a kulturális és gazdasági feltételei eleve adottak voltak.

Mik voltak ezek a feltételek?

a. A puritán kultúra. Azt a tanulás fontosságának társadalmi elismerése, a fegyelem, a takarékosság, a tisztaság, az idővel való racionális gazdálkodás, az erős szociális elkötelezettség jellemzi. Ahol nem volt megfelelő a kulturális örökség, ott nemcsak a bolsevik szocializmus, de a polgári demokrácia és a piacgazdaság sem volt eredményes. Teljesen hamis, veszélyesen félrevezető az a beállítás, hogy minden nép számára adva lett volna a politikai és a gazdasági siker, ha a politikai és gazdasági demokrácia útját választja. Aki lemaradt, az rossz módszert választott. Ezzel szemben csak arra találunk példát, hogy a demokrácia és a gazdasági felzárkózás csak ott sikerült, ahol annak a kulturális és politikai feltételei adottak voltak. Vagyis csak az a nép élte meg tragédiaként a szovjet megszállást, de akár a diktatúra más formáját is, amelyik demokratikus viszonyok között fejlődött volna, azaz amelyik népnek a modern gazdaság számára kedvező volt a kultúrája.

Arra sincs példa, hogy a demokrácia és a demokratikus világ politikai és gazdasági támogatása mellett egyetlen nép is képes lett volna a felzárkózásra, ha a kultúrája nem felelt meg a kor által támasztott feltételeknek.

Először nézzük azt, hogy a demokráciában kik értek el, sikereket, kik vallottak kudarcot:

Sikert ért el minden puritán kultúrájú ország. Lehetett az akár a nyugati, akár a távol-keleti kultúra részese. Ezen országok mindegyikében már előzőleg nagyon fejlett volt az iskolarendszer, a tanulás társadalmi rangja, jellemző a szorgalom, a takarékosság, a tisztaság, a szociális elkötelezettség. Ilyenek voltak a skandinávok, azaz a finnek és az izlandiak; a nyugat-európai puritánoktól délre élők, az azokkal sok tekintetben rokon kultúrájúak, azaz a bajorok, a svábok, az osztrákok, az észak-olaszok, a katalánok, az írek és legutóbb a szlovének; végül a távol-keleti kis tigrisek.

Kudarcot vallott országok két csoportba oszthatók:

a. Amelyek ugyan kulturálisan megfeleltek volna a felzárkózás feltételeinek, de nem választhatták a demokratikus utat. Ilyenek elsősorban a kelet-németek a csehek és a szlovének, valamint az észak-koreaiak. Nem ennyire egyértelműen, de mégis ebbe a csoportba sorolhatók a lengyelek, a magyarok és az észtek.

Arra viszont nem találunk példát, hogy a demokrácia és a piacgazdaság győzött volna ott, ahol a kultúrát nem a fenti erények jellemezték. Kudarcot vallott a demokrácia és a piacgazdaság is minden mediterrán népnél, így a dél-olaszok, a dél-spanyolok, a portugálok és a görögök, valamint a latin-amerikai népek esetében. Nyomát sem látjuk annak, hogy ezeknél a népeknél jobb eredményt hozott volna a demokrácia, mint akár az antikommunista, akár a bolsevik szocializmus diktatúrája.

Semmiféle tudományos alapja nincs annak a vélemények, hogy Kelet-Európa népei azért maradtak le, mert a bolsevik utat választották, vagy arra kényszerültek. A tények sokkal inkább igazolják ennek az ellenkezőjét: a demokrácia a szocializmussal szemben annál gyengébben vizsgázott, minél jobban hiányoztak a megkívánt kulturális feltételek.

Az a tény, hogy Jaltában számos népet, illetve országot a Szovjetuniónak adtak, csak azon kevesek számára jelentett tragédiát, amelyek eleve puritánok és polgárosultak voltak. Ma bármennyire megdöbbentőnek tűnik, a balti, a lengyel és a magyar határtól keletre a demokrácia és a piacgazdaság még annyi sikerre sem számíthatott volna, mint a bolsevik szocialista rendszer. E térség népei számára nemcsak a háború után, de ma sincs adva a gazdasági felzárkózás lehetősége. Ezek számára a bolsevik rendszer óvatos liberalizálása, ahogyan az például Kínában történik, sokkal eredményesebb lett volna, mint a Nyugat liberális politikai és gazdasági módszerei. Ezt mindennél meggyőzőbben bizonyítja az a tragédia, amit ott a politikai demokrácia és a piacgazdaság bevezetése okozott. Ezek a népek ma sokkal szegényebbek, sokkal nagyobb létbizonytalanságban élnek, mint ahogyan a szocializmusukban éltek. Ezzel szemben a szocialista diktatúrájukat lassan liberalizáló Kína a világtörténelemben páratlan sikert ér el.

A fentiek nem jelentik azt, hogy nekünk nem jelentett pozitív fordulatot a rendszerváltás, csak azt, hogy annak lehetőségeit botrányosan rosszul hasznosítottuk.

Miért?

Mert túllihegtük a liberalizálást. Nem vettük tudomásul, hogy a liberalizálás optimális mértékét az adott ország puritanizmusának és gazdasági fejlettségének relatív mértéke határozza meg.

- Minél kevésbé puritán a nép kultúrája, annál óvatosabban kell ott a liberalizmussal bánni. Ehhez még azt kell hozzátenni, hogy a kívánatosnál sokkal kevesebb liberalizáltság, azaz a szocializmus után fokozott óvatosságra van szükség. Ezért mind a sietség, mind a fejlettek majmolása katasztrofális károkat okoz.

- Minél nagyobb a legfejlettebbekhez mért lemaradás, annál kevesebb az optimális liberalizáció. Ezzel szemben mi és a nyugati tanácsadóink azt akarták, hogy a liberalizációban tapasztalt negyven éves lemaradást pár év alatt tegyük jóvá.

Lényegében a latin-amerikai országokat tekintették a hazai és a külföldi illetékesek modellnek. Nem vettük tudomásul, hogy azok a kultúrájuk és a tényleges gazdasági színvonaluk által megkívántnál sokkal messzebb mentek a liberalizációban. Ennek következtében ott a társadalom nagyobbik fele mind jövedelmi, mind képzettségi, mind erkölcsi tekintetben katasztrofálisan leszakadt.

A fentiekből következően a korábbi szocialista országok társadalmaiban mindenütt elsiették a liberalizálást, ennek következtében nyugatról kelet felé haladva egyre nagyobb erkölcsi és gazdasági zuhanásnak vagyunk a tanúi. Minél messzebb volt egy nép a nyugati kultúrától, és minél nagyobb volt a gazdasági lemaradása, annál katasztrofálisabb helyzet vált ott jellemzővé.

A fentiekből fakadóan a rendszerváltás során annál nagyobb óvatosságra lett volna szükség, minél keletebbre van egy nép a nyugat-európai kultúrától és gazdasági színvonaltól, ott annál óvatosabban kellett volna kezelni a fejlett, puritán népek bevált gyakorlatát. A rendszerváltás óta folytatott politikáról elmondható: lassabban sokkal előbbre jutottunk volna. A jelenlegi nehézségek alapvetően a kívánatosnál gyorsabb liberalizáció következményei.

- Ezért van nagy és tartós munkanélküliség.

- Ezért van kétszer annyi vállalkozó, mint amennyi indokolt volna.

- Ezért van tíz éve kétszámjegyű infláció.

- Ezért szakadt ránk elviselhetetlen teherrel a belső eladósodásunk.

- Ezért adtuk el az állami vagyon aránytalanul nagy hányadát a nyugati tőkének.

- Ezért vált jellemzővé a jelentős külkereskedelmi hiány.

- Ezért deformálódott tovább a demográfiai és egészségügyi helyzetünk.

- Ezért váltak aggasztóvá az erkölcsi viszonyaink, szabadult el a bűnözés.

- Ezért él a szocialista múlttal szemben nosztalgia a lakosság szegényebb felében.

III. Milyen külkereskedelmi szerkezetre volna szükség?

A szovjet politika belátva, de be nem vallva versenyképtelenségét a tőkés világpiacon, a szocialista országok számára külön, védett piacot, a KGST-t hozta létre. Ennek az alapötlete, a még gyenge gazdaságok megfelelő védettsége, nem volt új. A felzárkózni akaró ország belső gazdaságának a fejlettebbek szabad versenyétől való védelme az egész világpiacra ható jelentőséggel először a Bismarck-i Németországban valósult meg. A liberális világkereskedelem megszállott hívei nem akarják bevallani, hogy ez a védekezési politikai ott és akkor teljes sikert aratott. Aligha kerülhetett volna sor a német iparosításra, ha nincs több évtizedes szigorú védekezés az angol és belga iparral szemben.

Japán iparosítása ugyancsak szigorú vámvédelmen alapult. Ezt ugyan a megszálló amerikai hatóságok ellenezték, ezért bizonyos esetekben nem is annyira jogi eszközökkel, mint sokkal inkább lakossági összefogással valósították meg. A japán piac ma is sokkal nagyobb védelmet élvez, mint a hatodnyi egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és tizednyi lakosságszám mellett hazánk. Elég arra gondolni, hogy Japánban a mezőgazdasági termékek esetében olyan szigorú kvóták és vámok vannak, amivel az alapélelmiszerek árát ötven éve a világpiaci ár többszörösén tudják tartani. Lényegében a japán utat járták és járják a kis tigrisek is. Elég arra utalni, hogy Dél-Koreában a gépkocsi import ma sem éri el az új beszerzések egyetlen százalékát. A lakosság egyszerűen nem tűri el a külföldön gyártott gépkocsikat. Ott fel sem merülhet politikai vita tárgyaként, hogy külföldiek termőföldet vásárolhassanak. Nálunk ezt a politikai megfontolások ragjára emelték.

A KGST létrehozásának ötlete tehát indokolt volt. A megoldás azért okozott a tábor kevésbé elmaradt tagjai számára több kárt, mint hasznot, mert a védelem túlságosan nagy, az alkalmazott módszer pedig bizánci módon bürokratikus volt, az árucsere keretei pedig az államvezetés által operatív szinten megállapítottak és ellenőrzöttek voltak. Ezzel szemben az érintett országok nagy többsége számára a KGST sokszorta megfelelőbb módszer volt, mint a rájuk szabadított világpiaci szabad verseny. Nekünk magyaroknak, a mi kultúránknak, gazdasági fejlettségünknek is sokkal kedvezőbb megoldás lett volna egy fokozatosan liberalizált KGST, mint a teljesen szabad külkereskedelem.

Ebből következett: A KGST jelentősen segítette a szocialista tábor átlagánál is elmaradottabb országokat és térségeket. A kelet-európai és a balkáni országokban a szerepe egyértelműen pozitív volt. Ezek az országok és népek csak sajnálhatják, hogy előbb összedőlt a szocialista rendszer, mintsem gazdasági fejlettségük elérte volna a nemzetközi versenyképességnek azt a határát, ami már elbírta volna a fokozatos liberalizálást, a világpiacnak való kitettséget. Jellemző módon tőlünk keletre a KGST megszűnése gazdasági katasztrófát okozott.

A KGST egyenlegében negatív hatású volt a fejlettebb szocialista országok számára. A közép-európai térség tagországaiban lelassította a technikai fejlődését, de még ott is pozitívan hatott az új ágazatok kiépítésére, az elmaradt térségek iparosítására. Elég arra gondolni, hogy minden olyan nagyvállalat, amelyik ma is a gazdaság erődítményének számít, csak a KGST viszonyok között jöhetett létre. A Rába, a Richter, a TVK, a Bábolna, a Videoton, a Dunaferr a KGST gyermekei. Természetesen voltak olyan gyermekei a KGST-nek, amelyekre nem lehetünk büszkék, melyek a rendszerváltás után reménytelenül életképtelennek bizonyultak. Tegyük hozzá, hogy ebben sok esetben az elsietett liberalizáció is bűnös volt. Számos olyan nagyvállalat, sőt egész ágazat ment tönkre, tűnt el, amelyek képesek lettek volna az átállásra, ha ehhez pár év türelmet, állami támogatást kapnak. Ennek legjellemzőbb példája az Ikarus. Minden ilyen, az életképességre reményt adó vállalat és iparág vádló tanúja marad annak a liberális gazdaságpolitikánknak, amely talán több gazdasági kárt okozott, mint a 80-as évekre megenyhült szovjet megszállás.

Éppen a mi esetünkben vált egyértelművé, hogy nekünk ugyan egy lényegesen liberálisabb KGST felelt volna meg jobban, de számos ágazatunk, az iparban foglalkoztatott munkaerő mintegy harmada számára a világpiacnak való könnyelmű, elsietett kitettség elviselhetetlen feltételeket jelentett.

Mi a gazdaságunk túlzott védelméből a rendszerváltás után gyorsan és következetesen a teljes nemzetközi kitettség másik végletébe kergettük. Az idő fogja eldönteni, hogy melyik volt a nagyobb hiba. Most már sokkal nehezebb a nemzeti érdekeinknek jobban megfelelő liberalizáltságra ráállni, de azért a tárgyilagos elemzésre ma is szükség volna.

Jó példa erre: a leértékeléstől való beteges irtózás, ami a jelenlegi kormány politikáját jellemzi. Ha egy félig fejlett ország, aminek nemzeti jövedelmi szintje ötöde az élenjárókénak, valamilyen okból abba a helyzetbe kényszerült, hogy liberalizálnia kellett a külgazdaságát, akkor legalább értékelte volna le a valutáját arra a szintre, ami mellett közel egyensúlyban tartható a külkereskedelmi mérlege. Ma ugyanis a világgazdaságra erőltetett túlzott liberalizáció ezt az önvédelmi eszközt még megengedhetőnek tartja. Különben is ezt a gyakorlat, a gazdasági kényszer is igazolja. Ha a tőkés országok nemzeti valutájának a belföldi vásárlóerejét és a hivatalos átváltási kulcsát hasonlítjuk össze, akkor kiderül a tendencia: minél elmaradottabb egy ország, a pénzpiaci árfolyamához képest annál jobb a belső piacon a pénze. Kínában, amelyet az utóbbi húsz év legsikeresebb országának tekinthetünk, ahol sok tízmilliárd dollár az éves külkereskedelmi aktívum, a belső vásárlóerő négyszer nagyobb, mint a hivatalos árfolyam alapján. Kína egy lakosra jutó nemzeti jövedelme alig huszada az Egyesült Államokénak. A mienk az ötöde. Nálunk is jelenleg a forint belső vásárlóereje 40-50 százalékkal nagyobb, mint a külső. Ez az arány korábban is nagyobb volt. De az utóbbi időben, éppen a közüzemi költségek emelkedése, és a tartós fogyasztási cikkek relatív olcsóbbodása következtében egyre csökken. Jó volna, ha a leértékelést ellenző közgazdászok felismernék, hogy a forint leértékeltségét nem a nagy jövedelmű rétegek fogyasztási kosarához, hanem a lakosság szegényebb kétharmadáéhoz és a tényleges külkereskedelmi mérleghez kellene igazítani. Ebben az esetben minimálisan a forint hazai vásárlóereje a hivatalos átváltási kulcs kétszerese lenne. A forintot tehát nem az inflációnál lassabban, hanem egy ideig annál gyorsabban kellene leértékelni.

Az igaz, hogy a gyors leértékelés rövidtávon növeli az inflációt, de a magyar infláció fő oka nem a forint leértékelése, hanem a nagy hiányt mutató külkereskedelmi egyensúly, a munkaerő-kapacitás botrányos kihasználatlansága. Különben is indokolt volna, ha a magyar népnek a sorsát nem egyedül az infláció elleni harc szempontja alapján, hanem a lakosság érdekeit szem előtt tartva alakítanák. Ha az infláció elleni harc ürügyén egyre jobban eladjuk az országot, egyre jobban leszorítjuk a belső fogyasztást, akkor lehet talán egy ideig a forint értékállóbb, de egyre kevésbé a mienk lesz az ország. Márpedig a magyar pénz funkciója nem öncél, hanem az ország gazdasági szuverenitása.

Visszatérve a külkereskedelem liberalizációjának kívánatos mértékére:

Abból kell kiindulni, mekkora a világgazdaság élén állókéhoz viszonyítva az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmünk. Ez jelenleg legfeljebb az ötöde. Márpedig, ha ötödnyi, akkor a mi számunkra nem az az optimális, ami az ötször gazdagabbnak kedvezőbb. A rendszerváltás előtt olyan külkereskedelmi rendszert kényszerítettek ránk, ami azokra lett szabva, akik nálunk is elmaradottabbak. Ettől végre megszabadultunk. Azóta a gazdagok arra bíztattak bennünket, és mi a túlbuzgó tanítványként ezt azonnal be is vezettük, hogy a külkereskedelmünk rendszerét azok igényeihez szabjuk, akik ötször gazdagabbak. Könnyű belátni, hogy a nemzeti érdek valahol a kettő között van. Ennek ellenére a jelenlegi kormány ugyan sok tekintetben az előzőnél nemzetibb politikát folytat, de a leértékelést érzelmi és politikai okokból, valamint a szakszerűtlensége következtében még jobban lelassította. Ezzel a gazdaságunk külkereskedelmi versenyképességét tovább rontotta, növelte a külföldi pénzforrásokra való utaltságunkat.

Mi volna a megoldás?

a. Egyelőre a forintot az inflációnál valamivel gyorsabban kell leértékelni. Ezt addig kell folytatni, amíg a külkereskedelmi mérlegünk közel egyensúlyba nem kerül.

b. Bizonyos ágazatokat importvédelemben kell részesíteni. E tekintetben le kell leleplezni a gazdag országok hazug liberális szólamait. Ők is védik, méghozzá nagyon drasztikus eszközökkel mindazt, amiben gyengék: a munkaerő és a mezőgazdaságuk piacát. Ezen a két területen nem ismernek liberalizációt, sőt a történelemben soha nem tapasztalt korlátozásokat tartanak életben. Nekünk a gazdaságunk nagy többsége gyenge, azt kellene védenünk.

Mire építhetünk?

I. A magyar nép szorgalma az alap

A jelenkor viszonyai között a gazdasági utolérés legfontosabb feltétele az, hogy a nép a jobb élet érdekében többet dolgozzon azoknál, akik már jobban élnek. Ez az erény a világ népei között ritkaság. Nekünk megvan. Ezzel érdemes volna többet és alaposabban foglalkozni.

Eddig az emberiség történetében csak a létért való küzdelem serkentett a sok munkára. A múltban egyes népek csak azért voltak a másikaknál szorgalmasabbak, mert csak másoknál több munkával lehetett megélniük. Nem véletlen, hogy a szorgalom csak ott jellemezte a népeket, ahol anélkül meg sem lehetett volna élni. Nem találunk a múltban példát arra, hogy egy nép hajlandó lett volna többet dolgozni azért, hogy jobban éljen. Ahol kedvezőbbek voltak a körülmények, ott kényelmesebb életforma alakult ki. Az ipari forradalom előtt a leggazdagabb és a legszegényebb kultúra között az átlagos életszínvonal legfeljebb néhány tíz százalékkal tért el. A szegényebb adottságú kultúrában közel úgy fogyasztottak az emberek, mint a leggazdagabban, legfeljebb azért többet kellett dolgozniuk.

Ahol kedvező volt az éghajlat, ahol nem kellett a lakásért, a ruházkodásért, az élelmiszer termeléséért keményen megharcolni, ott soha és sehol nem vált jellemzővé a szorgalom. Hosszabb távon éppen a nagyon kedvező megélhetési feltételek között maradtak a társadalmak a legszegényebbek. A csapadékos trópusokon sehol nem vált jellemzővé a szorgalom, sőt mindenütt elmaradottság szegénység maradt. Ott ma sem lehet az embereket annak ígéretével, hogy gazdagabbak lehetnek, több munkára serkenteni.

A nyugati kultúrán belül a mediterrán viszonyok között, ahol egész évben terem a föld, szinte folyamatosan adja a gyümölcseit, sehol nem vált jellemzővé a szorgalom, annál inkább a sok ünnep, azok pazarló megtartása.

Ez a mediterrán kulturális vonás csak megerősödött a természet még kedvezőbb adottságai közepette a latin-amerikai népek esetében.

Ötezer éve a kultúra csúcspontjai mindenütt északabbra, a nehezebb megélhetést nyújtó tájak felé vándoroltak. Azóta rendszeresen azok a népek lettek a fejlettebbek, akiknek keményebben kellett a puszta létért megdolgozniuk. A kulturális és gazdasági fejlettség ugyan egyre északabbra vándorolt, de a jobb, kényelmesebb élet nem.

Európai példáknál maradva: a középkorban Franciaországban voltak a legkedvezőbbek az életfeltételek, a skandináv országokban és a nagyobb hegyek között pedig a legkevésbé. Ennek lett a következménye az, hogy a franciák máig szeretnek könnyebben élni, a skandinávok, vagy a tiroliak akkor is keményen dolgoznak, ha az már nem létszükséglet.

Az ipari forradalom indította el azt a változást, hogy a szorgalmasabbak egyre jobban is élnek. E század közepére, a végére még inkább, jelentkezni kezdett az ötezer éves emberi viselkedési norma: ha már elég jól élünk, nem kell sokat dolgozni. Ma a nyugati puritán népeknél egyre jobban hanyatlik a szorgalom. Egyre kevesebben vállalják a még jobb élet érdekében való sok munkát. Kezdik úgy érezni, hogy már eléggé jól élnek ahhoz, hogy kényelmesebben is élhessenek. Körükben is kezd jellemzővé válni, hogy egyre többen vállalják a kényelmes munkanélküliséget, azaz a kisebb jövedelemből való kényelmes életet, hogy egyre többen nem akarnak túlórázni, hogy sokan a nagyobb fizetésért sem vállalják el a fárasztóbb munkákat. Ez a nyugat-európai jelenség a magyarázata annak, hogy már nem a nyugati, hanem a távol-keleti puritánok lettek a gyors gazdasági növekedés motorjai.

Ma a nyugati kultúrkörön belül ott élnek a legjobban az emberek, ahol e század elejéig a legszegényebbek voltak. Azért, mert a szükség megtanította őket azokra az erényekre, amelyek a jelenkor boldogulásának az alapjai.

A történészek sem veszik tudomásul, hogy a jövő évezred többek között abban is minőségi változást hoz, hogy az ember élete már nem a külső körülményektől, hanem az ember milyenségétől függ.

Mi magyarok a szocializmus harmadik évtizedében kiválóan vizsgáztunk abban a tekintetben, hogy a jobban élést a kényelemmel szemben minden nyugati népnél jobban értékeljük. A 80-as években az egy lakosra jutó ledolgozott munkaidő nálunk hosszabb volt, mint a Nyugat bármelyik másik népénél. Ennyi órát a nyugati kultúrkörünkön belül egyetlen más nép sem dolgozott. Minket ebben a tekintetben csak a távol-keleti népek előztek meg, de ezek többségét még a szegénység, illetve annak sok ezer éves emléke hajtotta, nem az igényesség.

A magyar nép ezer éven keresztül viszonylag jól élt, nálunk jobban csak a franciák éltek. Jellemző módon ezer éve csak ők és mi ehettünk fehér búzakenyeret. Nem véletlenül a nyugati utazók mindig azt állapították meg, hogy a mi népünk gazdag. Gazdag a legtöbb korabeli nyugati néphez viszonyítva. Tehát a mi szorgalmunkat nem az éhhaláltól való félelem mozgatta.

Mi a szocialista táboron belül eleve a legszorgalmasabbak közé tartoztunk. Ehhez további lendületet adott az 1945-ös földreform, ami a falusi nép egészének munkalehetőséget adott. Kevés példát találunk Európa történelmében arra, hogy egy mezőgazdasági és technikai szempontból elaprózott birtokrendszerben, megfelelő tapasztalatok és gazdasági feltételek nélkül 3-4 év alatt túlhaladta a háború előtti termelési szintet.

Ez a szorgalmas nép nem is fért meg a kelet-európai munkatempóra épített szocializmusban. Előbb forradalommal és szabadságharccal igyekeztünk megdönteni. Az nem sikerült. Aztán sok munkával. Az sikerült.

Ahogyan felerősödtek a bolsevik szocializmus nehézségei, ahogyan már csupán mennyiségi növekedéssel nem tudták a lakosság igényeit kielégíteni, ahogyan megindult a reálbérek csökkenése, a magyar nép munkalehetőséget követelt. A hatalom kénytelen volt megengedni a hivatalos munkaidő utáni munkát. Erre a kicsikart engedményre a magyar nép szinte egésze elsöprő lelkesedéssel reagált. Egyetlen évtizeden belül a lakosság jövedelmének harmada a hivatalos munkaidő utáni munkából származott. A másodjövedelmek termelésében a magyar családok négyötöde vett részt. Az életszínvonal, elsősorban ennek köszönhetően a korábban nálunk fejlettebb és gazdagabb németekénél és csehekénél magasabb lett. A tőlünk keletre, délre és északra élő, ugyancsak szocialista népek fiai hozzánk érkezve Nyugaton érezték magukat.

Annak a ténynek, hogy kiemelkedően jól használta ki a munkaidejét a magyar társadalom, három alapja volt:

1. A teljes foglalkoztatás szocialista mániája következtében minden tőkés demokráciánál magasabb volt a foglalkoztatási szint, vagyis a munkaképes lakosság nagyobb hányada volt munkában. Igaz, hogy a munkára fogottak munkateljesítménye alacsony maradt, nemcsak a technikai feltételek voltak gyengék, hanem a munkaintenzitás is. Ráadásul nagyon rossz volt a motiváció.

Ezt az oldalát a munkaerő-kapacitás kihasználásának teljesen elfelejtették a közgazdászaink és azok nyugati súgói. A rendszerváltást követő pár év alatt botrányosan alacsony szintre ment le a munkaképes lakosság munkára fogása. Ezt szemérmetlenül leplezik azzal, hogy csak a "nyilvántartott munkanélküliek" arányával manipulálnak. Nem veszik figyelembe a háztartásba, a korkedvezményes nyugdíjba, a rokkantságba, a reménytelen vállalkozásokba kényszerültek, a már nyilván sem tartott munkanélküliségbe kerültek nagy számát, pedig az többszöröse a "nyilvántartottakénak".

Ma nincs fontosabb gazdasági, sőt társadalmi és erkölcsi feladat, mint a szorgalmas népünk számára kellő mértékű munkaalkalom biztosítása. Ezt Kádárék ideológiájuk ellenére százszor jobban megtették, mint a rendszerváltás utáni szabad kormányok.

2. A válságával küszködő szocializmus sokkal kedvezőbb feltételeket biztosított a másodgazdaságok számára, mint a liberális piacgazdaság.

A szocialista gazdaság nem tudta megoldani azokat a feladatokat, amelyek viszont kedvezők voltak a másodgazdaságok számára. A nagyüzemekbe kényszerített mezőgazdaság nem tudott hatékonyan gondoskodni a kerti és háztáji gazdaság számára termelhető termékekről. A zöldséggel, a gyümölccsel, a baromfival, általában a vidéki lakosság hússal való ellátása terén a másodgazdaságok fölényben voltak. Ráadásul, mivel mindezt drágán sem, vagy egyáltalán nem biztosította a nagyüzemi szektor, jó áron is könnyen eladható volt. A 80-as évek a falusi lakosság aranykorát jelentették mindabban, ami túl volt az elmaradt infrastruktúrán. A falvak népe békeidőben sehol és soha nem élt jobban a városiakhoz viszonyítva, mint ekkor.

A szocialista ipar képtelen volt a lakosság apró ipari és szolgáltatási igényeit kielégíteni. Ezt vállalta a nem mezőgazdasági lakosság.

3. A magyar nép találékonysága nem ismert határt. A jelenkor gazdaságának már nemcsak a szorgalomra van szüksége, de a fantáziára, a találékonyságra, a rugalmasságra, az ízlésre is. Sőt ezek hiányában egyre kevésbé lehet csupán a szorgalommal meggazdagodni.

Máig nem ismerték fel a másodgazdálkodás tudatformáló szerepét. A marxisták évtizedeken keresztül azért üldözték a tőkéseket, a kisiparosokat, a kispolgárokat, a parasztokat, a vállalkozások minden formáját, mert hitük szerint az hamis tudatot termel. Szerintük a jövő társadalmában csak a proletár tudatnak lesz pozitív szerepe. Ezzel szemben a fejlett, már valójában fogyasztói társadalomban a vállalkozási tudat a legfontosabb. Ez hasznosult a másodgazdaságok millióiban. Az is kiderült, hogy a munkavállalói tudat rövid életű és csak ott él, ahol nem kap szerepet a vállalkozás. Ahol szerepet kap, a munkavállalói tudat gyorsan eltűnik. Ez az állítás egyértelműen akkor bizonyosodik be, ha valaki egyszerre munkavállaló és vállalkozó. A század első felének magyar társadalmában a falusi bakter, postás, harangozó élt ilyen kettős életformát. Nemcsak a falusi nép, de ők is parasztnak tartották magukat.

A szocializmus utolsó tíz évében már "bakterként" élt szinte az egész ország: mindenkinek volt nyugdíjas állása, és ugyankkor szabadidejében vállalkozó lett. Amennyire negyven éven keresztül a munkavállalói státusz szinte nyomot sem hagyott a lakosság tudatán, annyira formálta azt az alig tíz éven keresztül élvezett mellékkeresete. A 80-as évek a vállalkozási tudatébresztésnek köszönhetjük azt, hogy a piacgazdaság viszonyai között bármelyik volt szocialista népnél jobban vizsgáztunk vállalkozásból.

A magyar nép vállalkozó szellemét, szorgalmát, ízlését, találékonyságát, mindennél jobban kifejezik azok a házak és nyaralók, amiket a falvak népe épített. Ezek formája, mérete, stílusa harminc év, azaz egyetlen generáció alatt évszázadokat lépett előre. Ezt bizonyítják azok a házak, amelyek a szocialista évtizedek alatt épültek.

a. Az 50-es években kezdődött a múlt és a szegénység diktálta házainak utánzásával. Olyanok voltak, akárcsak évszázadokkal korábban, azzal a különbséggel, hogy már cseréppel fedték.

b. A 60-as években kockaházakat épített, aki tehette. Ebben már bent volt a villany és a víz, sőt a még alig használt fürdőszoba is.

c. A 70-es években már kétszintes lett és kockaház. A padlástérbe is szobákat építettek. Garázs már annak is kellett, akinek még nem volt Trabantja.

d. A 80-as években már a nyugati tagolt, boltíves házak épültek. A faluban még nem volt vízvezeték és csatorna, telefonról ne is beszéljünk, de a házak olyanok, mintha tőlünk nyugatra a gazdag országokban lennének.

Melyik nép mutatott rajtunk kívül példát arra, hogy tízévenként évszázados léptékben változott a lakásigénye?

A magyar nép tehát szorgalmával, igényességével, tudatával már a szocializmus évtizedei alatt belépett a fejlett világ élvonalába. Tegyük hozzá, hogy a képzettségével is ott tart, sőt. De ezzel a következő fejezetben foglalkozunk.

Ez után már csak azt kell mondanunk: akármilyen legyen is a jövő kormánya, ez a nép sikerrel fog vizsgázni.

A jelen rendszer egyik súlyos bűne, hogy a társadalmi kérdések iránt süket közgazdászok politikája megölte mind az erkölcsös vállalkozások, mind a családi házépítési láz virágzásának a feltételeit.

II. A tudásban már gazdagok vagyunk

A közgazdászok azt már elismerik, hogy a szellemi tőke a jövő társadalmának legfontosabb tényezője. Ennek ellenére az elméletük alapja továbbra is a tőkehiány, pedig az egyre kevésbé lesz az. A szellemi tőkét pedig az iskolázottsággal azonosítják. Maga a tudás azonban csak egyik tényezője a szellemi tőkének.

A szellemi tőke a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata.

A vállalkozói tehetség tekintetében máris nagyhatalom vagyunk. Ezzel az előző fejezetben foglalkoztam. Az erkölcsről később lesz szó. Most a tudást illetőleg mérjük fel a helyzetünket. A fejlett világban tudás nélkül nem sokat ér sem a tehetség, sem a jó erkölcs. Ezért a tudás a szellemi tőke alapja.

A magyar társadalmi valóság egyik csodája, hogy gyengén felszerelt iskolákban, rosszul fizetett pedagógusokkal, sok tekintetben korszerűtlen tananyag és módszer alapján is a tudás területén az elsők között vagyunk a világon. Még nagyobb érdemünk, hogy a nyugati kultúra gazdag országai között is.

(Ide jön az UNESCO felmérése alapján készült anyag rövid formában.)

Mi magyarok abban is kiválóak vagyunk, hogy könnyen megtanuljuk azt, aminek értelmét látjuk, de nem lehet a fejünkbe verni, aminek nem látjuk a hasznát.

Ennek bizonyítására elég röviden végigfutnunk oktatásuk történetének néhány lépcsőjét:

- A múltban a magyar nép előtt az iskolának, a tanulásnak nem volt nagy becsülete. A praktikus parasztságunk számára mindig nagyobb becsülete volt a gyakorlati munkának és függetlenségnek, mint az iskoláztatásnak. Nem a legokosabb gyermeküket taníttatták a szülők, hanem a testi adottságaiban gyengét, vagy a későbbit, akinek már nem jutna kellő örökség. Sok nagy tudósunk köszönheti az iskoláztatását annak, hogy a szülők felismerték, a nehéz fizikai munkában nem állná meg a helyét.

- A Kiegyezés után kialakult politikai stratégia úri középosztályt, azaz képzett és engedelmes bürokráciát akart képeztetni magának. Ezt a szándékot a parasztság megértette, a fiaiból urat, az íróasztal mellett megélő és ezért megsüvegelt nadrágos embert akart nevelni. Ezért aztán, aki megtehette, iskolázatta a gyermekét, papot, tanítót, tanárt, állami tisztviselőt nevelt belőle.

- A szocialista rendszernek az erőltetett iparosításhoz már nemcsak bürokratákra, hanem sok reálértelmiségire is szüksége volt. Ennek érdekében ezeket képezte, fizette meg jobban. A nép fiai, méghozzá az átlagosnál jobbak, tízezrével mentek mérnöknek, agronómusnak, orvosnak, közgazdásznak. Ennek köszönhetően rendelkezünk már elegendő olyan népi származású reálértelmiséggel, akikben még benne rejlik a szülők társadalmi felemelkedésének a dinamikája.

- A rendszerváltás után kiderült, hogy nem mérnökből és orvosból, hanem jogászból és közgazdászból, ezek között is a nyugati nyelveket tudókban van a nagyobb hiány. Meg is indult e szakmák és a nyugati nyelvek tanulása felé a tehetségek áramlása. Ma az egyetemek e három szakmában tudnak a leginkább válogatni a jelentkezők közül.

Azt is az élet bizonyította, hogy a magyar nép mindent megtanul, aminek értelmét látja, de nem fogadja be, amit felső erőszaknak érez. A szocialista rendszerben kitűzött cél volt, hogy a következő generáció tudjon oroszul. Ezért aztán korán kezdték, és minden szinten tanították. Ennek ellenére csak egy elenyésző kisebbség tanult meg oroszul. Ezzel szemben már a szocialista évek alatt megindult a nyugati nyelvek, mindenekelőtt az angol tanulása. Az oroszt ingyen sem tanulták, az angolért fizettek és megtanulták.

A rendszerváltás óta eltelt néhány év alatt olyan mértékben terjedt el a nyugati nyelvek tanulása, amire talán még a legoptimistábbak sem számíthattak.

A másik példa: minden olyan tantárgyban kiválóak az oktatási eredmények, amit a tanulók politikamentesnek éreztek. Nemcsak az oroszt, de az ideológiával tömött, meghamisított történelmet sem tanulták. Ezzel szemben az elsők közé emelkedtünk a világon a természettudományokban, különösen a matematikában és a fizikában.

Mindez nem speciálisan magyar jelenség. A praktikus Egyesült Államokban siralmas az oktatás eredménye az elvont tárgyakban, de kiváló a gyakorlati tárgyakban. Ezzel szemben Oroszországban a gyakorlati képzés színvonala alacsony, az elméleti matematikában viszont a világ élén járnak.

A fentiekből levonhatjuk a tanulságot: az oktatás hatékonysága elsősorban attól függ, mire motivál a gyakorlat. Ehhez képest másodlagos, de azért mégis fontosabb sok, a politikusok által fontosnak tartott tényezőnél az iskolák felszereltsége, a pedagógusok szelekciója, megfizetése, a jó módszer és tananyag. Az illetékeseknek meg kellene tanulniuk: minden nép elsősorban azzal iparkodjon, amiben az elsők közé kerülhet. Ezért nálunk a tanítás feltételeit kellene magas szinten biztosítani. De motiváció hiányában mindez együtt sem hozhat eredményt.

III. "minden nemzet támasza és talpköve a tiszta erkölcs..."

Az erkölcs szerepe korábban is sokkal fontosabb volt annál, ahogyan azt a közgazdaságtan kezelte. Mára pedig a társadalmi fejlődés vitathatatlanul elsődleges feltételévé vált.

Már a klasszikus kapitalizmus viszonyai között fontosabb feltétele volt a fejlődésnek, mint a tőke. Nemcsak a polgári közgazdászok, de a kritikusai is, élükön Marxszal, a kapitalista társadalomban a tőke elsődlegességét hirdették. A polgáriak mint a megváltást biztosítót, a marxisták mint minden bajnak az okát látták a tőkében.

Az erkölcs elsődlegességét a szellemi tőke elsődlegessége bizonyítja. Minél fontosabb a szellemi tőke, annál fontosabb az erkölcs. Egyelőre csak azok a társadalmak képesek hatékonyan hasznosítani a tudományos és technikai forradalom eredményeit, amelyek szellemi tőkéje a többiekénél jobban megfelelt a követelményeknek.

Mint már korábban leírtuk: a szellemi tőke a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata.

Azt már a polgári közgazdászok is elismerik, hogy képzettség, azaz ismeretvagyon, a tudás, azaz tudásvagyon nélkül nincs sikeres gazdaság. Minden tény azt bizonyítja, hogy az iskolarendszer fejlesztése sokkal inkább biztosítja a gazdasági sikert, mint bármilyen politikai és közgazdasági módszer. Az ugyan igaz, hogy a jó, a gazdasági élvonal által támasztott követelményeknek megfelelő oktatási rendszer csak a piacgazdálkodó demokráciákban épülhet fel. De még ez sem jelenti azt, hogy a kevésbé fejlett társadalmak tudásvagyona akkor nő jobban, ha a politikában a demokrácia, a gazdaságban a piac az úr. Mind a demokráciára, mind a piacgazdaságra meg kell érni, ahol előbb bevezetik, mint megértek volna arra a feltételek, ott többet árt, mint használ.

A mai kor imperializmusának egyik jellemzője, hogy ott is erőltetik a demokráciát és a piacgazdaságot, ahol annak még nincsenek meg a társadalmi és kulturális feltételei. Az előrehozott demokrácia és piacgazdaság anarchiát szül, tovább rontja a társadalom fejlődésének gazdasági és erkölcsi feltételeit.

Az elmúlt százötven év azt igazolja, hogy a félig fejlett társadalmak közül az oktatásában jobban szerepeltek a diktatúrák, mint a liberális piacgazdaságot folytató demokráciák.

1. Bismarck Németországára már korábban, a vámvédelemmel kapcsolatban hivatkoztam. Ott még a múlt században kialakított iskolarendszer máig megőrizte a fölényét. A lényege, hogy az erkölcsöt és a technikai ismereteket állította előtérbe.

2. Japán előbb érte el a fejletteket oktatásban, mint a gazdaságban. Pedig az oktatási rendszere nem volt modern, mert a fegyelmet, a lexikális tudást, az erkölcsi elkötelezettséget többre értékelte, mint a találékonyságot és a gyakorlatiasságot.

3. A Szovjetunió oktatási rendszere sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint a hozzá hasonló szintről induló Törökországé, vagy a latin-amerikai országoké. Ez is megérdemli a bizonyítást, mivel ma divat a szovjet oktatási rendszernek is csak a hibáit hangoztatni.

Ezzel kapcsolatban csak két kérdés:

- Hol állnak a hatod akkora népességű Törökország tudományos és technikai eredményei a FÁK országaiban elérthez képest? Nem hatodnyi, de még hatvanadnyi eredményt sem tudnak felmutatni. Pedig a szovjet oktatási rendszer szinte középkori értelemben skolasztikus volt, a legfontosabb tantárgynak a saját ideológiáját tartotta.

- Hol áll a lényegesen nagyobb létszámú latin-amerikai népek képzettsége a FÁK országokéhoz képest? Legfeljebb a tizedénél.

4. A mohamedán népek között a képzettségben magasan a volt szovjet tagállamok vezetnek, holott 1917-ben messze a legelmaradottabbak voltak.

5 Kuba gazdasági csődje ellenére az oktatásban a latin-amerikai élvonalba emelkedett.

6. A Kis Tigrisek egyike sem nevezhető klasszikus értelemben demokráciának, az oktatásban mégis a nyugati világ minden országát megelőzik.

A fentiekből nem az következik, hogy a jobb oktatás érdekében politikai diktatúrát kell bevezetni, csak az, hogy az oktatás terén sem szabad a demokráciával és a piacgazdaság liberalizálásával a társadalom kulturális fejlettsége elé szaladni. Az oktatásban egyre inkább az bizonyosodott be, hogy az iskolában az erkölcs és a tanulási készség elsajátítása fontosabb, mint a fantázia és a vállalkozói szellem fejlesztése.

Az oktatáspolitikusoknak azt kellene szem előtt tartaniuk, hogy a modern társadalomban az erkölcs leromlásának megakadályozása a legnehezebb feladat. Az erkölcs azért romlik gyorsan, mert annak a korábbi két fő pillére összeomlott:

1. A kis lakóközösségekben való élet. Az erkölcs csak olyan településformában, életközösségben bizonyul több generáción keresztül tartó értéknek, ahol az emberek szinte mindegyike mindenkit, minden oldalról ismerhet. Tekintettel arra, hogy korábban az emberek 90 százaléka tanyákon, falvakban és legfeljebb néhány ezer lakosú kis városokban élt, az erkölcs feletti szigorú társadalmi felügyelet biztosítva volt. Ezzel szemben ma a lakosság abszolút többsége olyan nagyvárosokban él, ahol ismeretlen fogalom a szomszédsági ellenőrzés. A múltban még az alacsony urbanizáció mellett is általános volt a bűnös városról alkotott vélemény. Ma ez százszor inkább igaz. Azt, hogy az erkölcsök feletti hatásos ellenőrzésre csak a zárt és kis közösségek képesek, a katolikus egyház ismerte fel azzal, hogy erkölcsi támaszát a szigorú szabályok között működő szerzetesrendekben őrizte.

2. A viszonylag változatlan életviszonyok. A múltban indokolt volt az elődök példájának követését, mint erkölcsi iránytűt elfogadni. Ez addig volt megoldás, amíg az életviszonyok több generáción keresztül nem változtak. A jelenkor világában nemcsak az ismeretek évülnek el gyorsan, hanem nagy a lakóhelyi és a szakmai mobilitás is. Az egyén élete sem alakulhat egyetlen minta, a tradíció alapján. A folytonos változtatásra van szükség.

A jövő fejlett társadalmában a legnehezebben megoldható feladat az erkölccsel szembeni igények kielégítése lesz. Ennek a feladatnak a megoldása egyelőre nem ismert. A módszereit a szükség fogja kialakítani. Azt azonban látni kell, hogy a túlzott liberalizmus rombolja az erkölcsöket. Annál jobban, minél elmaradtabb kultúrára és gazdaságra szabadítják rá. Ezt mindennél jobban bizonyítja az a tény, hogy az elmaradott kelet-európai szocialista országokra rászabadított liberalizmus erkölcsi összeomlást váltott ki.

Az idő előtti liberalizálás tragikus példája minden latin-amerikai társadalom. Az ordító tények azonban nem hatják meg azokat az erőseket, akik mindenkire a maguk liberalizmusát akarják ráerőltetni.

Valljuk be, hogy nálunk a rendszerváltás óta folytatott politika rontott az erkölcsökön. A bolsevik szocialista rendszer sem lehetett büszke az erkölcsi állapotokra, de abban a nagyfokú dogmatizmus és a gazdaság állami kézbentartása nem engedte meg a közerkölcsök elszabadulását a gazdaságban. A legnagyobb politikai hatalom is esendő volt, azon belül volt mindig a legnagyobb mértékű a tisztogatás. Ráadásul komoly vagyont sem lehetett az erkölcstelenséggel felhalmozni. Nem úgy, mint napjainkban.

Jó volna belátni, hogy semmi sem rombol egy társadalomban annyit, mint az, ha azok is megkapják az erkölcsi szabadságot, akik még nem értek meg arra, hogy élni tudjanak vele.

Ránk is több erkölcsi szabadság zúdult, mint amennyire népünk egésze megértett. Ezt jól lehet követni azon a jelenségen, hogy az erkölcsi romlás különösen az alsó rétegekben vált tragikussá.

Ma a politikai és gazdasági liberalizáció következtében a leggazdagabb társadalmakban is szélesedik az a réteg, amelyik a liberális piacgazdaságban nemcsak hasznosítatlan munkaerő, de a kártékony erkölcsök tenyészterülete is. Ma ez már ott is sokkal több gazdasági és erkölcsi kár forrása, mint amennyit bármilyen gazdaságpolitikai ügyeskedés ellensúlyozni képes, ahol a társadalom elég gazdag ahhoz, hogy ezt a réteget jól eltarthatja. Az erkölcsi romlás azonban ott a legnagyobb, ahol a liberalizálás bevezetésének a feltételei még inkább hiányoztak.

- Latin-Amerikában az eredménytelen bűnüldözés költségei az oktatási vagy a nemzetvédelmi költségek sokszorosát teszik ki.

- Afrika népeit ma az erkölcsi katasztrófa állapota jellemzi.

Mindezt a liberális közgazdászoknak kellene a legjobban látniuk, hiszen a tőke nem megy oda, ahol az erkölcsök gyenge lábakon állnak.

(Ide kell beírni azt a rövid cikket, amit egy berlini kutatóintézet tanulmánya alapján az egyes országok gazdaságaiban jellemző erkölcsi állapotokról írtam.)

Még hangosabban beszélnek a szabadságfok és az arra való érettség viszonyáról azok az általános nemzetközi tapasztalatok, amelyek a kulturálisan és képzettségben elmaradt kisebbségek, rétegek sorsának alakulásáról gyűlnek.

- Ennek klasszikus példája a négerek sorsa az Egyesült Államokban. Minél több jogot és állami támogatást kapnak, annál inkább parazita életmódra rendelkeznek be.

- Nálunk a cigányság helyzetét hozták válságba azok a demokraták, akik az iskolázatlan, civilizálatlan cigányoknak is biztosították a gyakorlatban szinte végtelenségig nyújtható munkanélküliségi segélyt, a gyermekszámot nem korlátozó családi pótlékot. Ezt a cigányság nagy többsége úgy reagálta le, hogy nem is kíván munkaviszonyba kerülni, hanem berendezkedik arra, hogy az államtól kapott munkanélküli segélyből, a sok gyermek utáni családi pótlékból, a feketegazdaságból és a bűnözésből éljen meg. Tíz év alatt elképesztő mértékben megnőtt a cigányság körében a népszaporulat, a munkanélküliség és a bűnözés. Ennek következtében felerősödött a lakosság cigányellenessége, az már a faji gyűlölet határát súrolja. A rendszerváltás óta egyetlen kormánynak sem volt bátorsága ahhoz, hogy tárgyilagosan megvizsgálja a magyar cigányság helyzetét, jövőjének várható alakulását. Pedig ez a probléma előli megbúvás az utókor számára történelmi bűnnek fog minősülni.

Aki azt hiszi, hogy az erkölcsökre képes a jól megfizetett és jól képzett rendőrség vigyázni, naiv. Ennek érdekében megalapozott társadalmi reformok sorára, mindenekelőtt a mainál sokkal magasabb szintű foglalkoztatásra lesz szükség.

IV. A tehetségfeltárás a jövő kulcsa

A jövő társadalmának hatékonysága döntően azon fog múlni, mennyire valósul meg a tehetségek feltárása. Minél fejlettebb egy társadalom, abban minél magasabb a munkaerő képzettsége, a teljesítmény egyre inkább az érintettek képességén fog eldőlni. Ezen összefüggés érdekében fejleszteni kell a szellemi tőke nagyságát kifejező szorzatot abban az irányban, hogy a tehetség hatványozottan értékesül a képzettség függvényében. Vagyis a kétszeres képzettség mellett a tehetség négyzetén érvényesül.

Illusztrációképpen a képzettséget soroljuk az alábbi fokozatokba:

1. Képzetlenség = 1

2. Az írás olvasás elsajátítása = 2

3. Az alapfokú iskola elvégzése = 3

4. Szakmunkás képzettség = 4

5. Középfokú képzettség, érettségi = 5

6. Főiskolai diploma = 6

7. Egyetemi diploma = 7

8. Az előző rangos egyetemen = 8

9. Posztgraduális képzés = 9

10. Ugyanaz rangos egyetemen = 10

A tehetséget pedig 1-től 5-ig fokozatra osztjuk. Ebből kiderül:

1. Az ostobák képzése nem hoz gazdasági eredményt, az csak a társadalom számára kötelező szociális feladat. Ezek nem teszik ki a diákok tizedét.

2. A 2-vel rangsorolt szerény képesség esetén az oktatás a gazdasági hatékonyságon keresztül már bőven megtérül. A diákok harmada sorolható ebbe a kategóriába.

3. Az átlag körüli képesség 3-as értéket kap. Ezek képzése a háromnak a négyzetes hatványai szerint érvényesül. Ebbe a rangsorba a diákok fele kerül.

4. A kiváló képességűek 4-es értéket kapnak, ezek képzése a négy négyzete alapján hasznosul. Ebbe a kategóriába száz diák közül legfeljebb hét kerül.

5. A zseniális képességűek 5-ös értéket kapnak Náluk a képzettség az öt négyzetei alapján érvényesül. Ebbe a kategóriába ezer közül legfeljebb egy kerül.

A fenti illusztrációnak szánt modell sugallata:

a. A zseniális gyerekek mindegyike olyan óriási nemzeti kincs a jövő számára, amit kormányzati szinten kell minden eszközzel megbecsülni, számukra a világ legjobb egyetemein, kutatóintézeteiben való képzést kell biztosítani. Ha minden évjáratban ezer közül egy zseniális képességű akad, akkor évente maximum száz fiatallal nő azok száma, akiket a társadalomnak a tenyerén kell hordania. De ezek húsz év múlva többet fognak hozni, mint amennyivel a napi politika ma gazdálkodhat.

b. A kiváló képességűek száma már eléri az évfolyamonkénti 5-8 ezret. Ezek számára biztosítani kell a legjobb magyar egyetemeket, hazai továbbképzési lehetőségeket. Ezek is képesek lesznek arra, hogy a hátukon elvigyék a tízmilliós magyar társadalmat.

c. A közepes képességűek, vagyis a korosztály fele számára biztosítani kell a főiskolai, egyetemi képzést. Az ő esetükben is sokszorta hatékonyabb a képzésükre fordított kiadás, mint a legjobb hatékonyságú reálberuházás.

Nem tartok arra igényt, hogy a fenti besorolás tökéletes, de a magasabb képzési szintre történő beiskolázás során a képességre épülő szelekció elsődlegességét megmutatja. Ami a modellből következő hatékonysági arányok óriási szóródását mutatja, az az életben ma már széleskörűen igazolt.

- A legkorábban ez a tőkés gazdaságban jelentkezett. A legtehetségesebb vállalkozó sok ezerszer nagyobb vagyont hozott létre, mint az átlagosak. A többség pedig nem lett tőkés, azaz a versenyben elbukott.

- A művészetekben a jövedelmi arányok már csak százezerszeresekben fejezhetők ki. Mit keres a legelső énekes és mit az, aki köztük az átlagot sem érte el?

- A differenciálódás sehol nem olyan közismert, mint a sportban. A világelsők közé kerültek dollármilliókat keresnek, a többség pedig fizet azért, hogy sportolhasson.

- A gazdaságban a világszínvonalon is kiemelkedő vállalkozói képesség dollármilliárdokat is hozhat.

- A tudomány legjobbjai vannak a leginkább lemaradva, mégis számosan a legjobban keresők sorába kerülnek. Főleg akkor, ha a tudományos eredményeik hasznosíthatók.

A tehetségfeltárás társadalmi jelentőségét a tények olyan egyértelműen mutatják, hogy csak csodálkozni lehet azon, hogy a politika alakítói nem hajlandók tudomásul venni.

V. Területfejlesztés

Száz éve divat az állam szociális feladatai közé sorolni a területek között meglévő fejlettségbeli különbségek csökkentését. Erre a célra sok állam óriási összegeket költ. Ez lett az irányított tőkeáramlás legnagyobb forrása. A sok pénz elosztása látszólag nem hozott eredményt, sőt. Az általános kudarc sem a népszerűségre vágyó politikusokat, sem a széplelkű társadalomtudósokat nem készteti arra, hogy az okokat megvizsgálják. Még addig sem jutnak el, hogy a sikerek, nemhogy a kudarcok okait keresnék.

Először lássuk röviden a tényeket:

Egyértelmű, hogy ott válnak tartóssá egy-egy országon belül a térségek közötti különbségek, ahol annak megszüntetése érdekében a legtöbb áldozatot hozzák.

Az emberiség történetében a legnagyobb pénzügyi támogatást Dél-Olaszország kapta. Ötven éve az ország északi felétől elvont forrásokból évente az egy főre jutó Marshall-segélynél nagyobb támogatást kapnak. Azaz ötven év alatt ötvennél több Marshall-segélyt. Ennek ellenére az ország északi fele sikert sikerre halmoz, a déli fele pedig katasztrofálisan lemarad. Az Olaszország két fele közötti különbség tartóssága, a növekedés nagy különbsége felhívta két nagy egyetem figyelmét. A tényezők tucatjainak vizsgálata során az derült ki, hogy egyetlen olyan tényező nem játszott szerepet, amit a politikusok és a közgazdászok fontosnak tartanak. A két alapvetően eltérő fejlődési dinamika okát abban a 600 évvel korábbi eseményben vélik felfedezni, hogy akkor az ország északi felén a legtöbb tartomány, város elzavarta a pápai, illetve a császári közigazgatást, kialakította a saját önkormányzatát, és ettől kedve maga választotta meg a vezetőit. Azaz azok az országrészek, városok boldogulnak a jelen század második felében, amelyek hatszáz éve tudják, hogy a segítséget nem felűről kell várni, hanem nekik kell kialakítani a boldogulásuk feltételeit.

Az államtól kapott területfejlesztési támogatásban a világrekordot Kelet-Németország éri el. Az egyesülés óta évente az egy lakosra jutó Marsall-segély tízszeresét kapják. A felzárkózás mégis lassan halad, az elégedetlenség pedig nő.

Már a két példából is le lehetne vonni a sok száz éves népi tanulságot: az ebül szerzett jószág ebül vész. Mai szóhasználattal: aki egyszer segélyekre rendelkezik be, az örökre koldus marad. Ezt nem ártana az EU-támogatásra spekuláló politikusainknak is megjegyezni.

Ezzel szemben nézzük meg, mi történik ott, ahol nem tekintik állami feladatnak a térségbeli különbségek csökkentését?

E tekintetben két sikerországról beszélhetünk: az Egyesült Államokról és az egyesülés előtti Német Szövetségi Köztársaságról.

Az Egyesült Államokban a század elején még európai méretekben is szinte példátlanul nagyok voltak az egyes államok közötti kulturális és gazdasági különbségek. Az ország számos állama szinte latin-amerikai szinten volt. Elég Texasra gondolnunk, amelyik száz éve alig különbözött Mexikótól, ma az ország egyik legfejlettebb állama. Nem sokkal kevésbé volt elmaradott száz éve Kalifornia, ma az egész világ csúcsa.

A századforduló idején még a legszegényebb németek a bajorok és az osztrákok voltak, azon belül is az Alpok hegyei között élők. Ma ezek a leggazdagabb németek, annak ellenére, hogy ehhez a fellendüléshez megkülönböztetett támogatást kaptak volna. Az állam szerepének másodlagosságát ezen belül semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a tiroliak azonos sikert értek el attól függetlenül, hogy Ausztriához vagy Olaszországhoz tartoztak.

Ez is elég lehetne a következtetés levonáshoz: egy-egy térség felemelkedése független az állami segítségtől, sőt azzal fordítva arányos.

Nem árt a világviszonylatban nagyon homogén kultúrájú és fejlettségű hazánk e téren szerzett tapasztalatait is megvizsgálni:

- Ma az ország leggazdagabb vidéke a nyugati határon van, vagyis ott, ahova a kormányzatok ötven éven keresztül a legkevesebbet adtak.

- Az elmúlt években két olyan városban találkoztam viharos fejlődéssel, amelyek Trianon óta mostoha gyermekek voltak. Nyíregyháza úgy virágzik, mint kevés másik magyar város, pedig az iparosítás mostoha gyermeke volt, és a külföldi tőke sem oda ment.

A kis Barcsot öröm nézni, pedig ötven éven keresztül szinte tiltott övezetnek számított.

Számomra öröm a Duna-Tisza-közben járni, ahol az ország legdinamikusabb parasztsága virágzik. Ők sem voltak soha a szocializmus kedvencei, legfeljebb szerencséjük volt a megyei és városi vezetőkkel. Ez a szerencse sem csupán véletlen volt. Gondoljunk a korábban említett olasz példára: azok a térségek gazdagodnak, akik hatszáz éve maguk választanak önkormányzatot, akiknek nem volt sem kegyuruk, sem püspökük. A Duna-Tisza-közének falvai a török megszállás óta önkormányzatok. Már akkor megtanulták, hogy a felső hatalomra nem szabad számítani. Ebből éltek és gazdagodtak a szocializmus évei alatt is, amikor álszövetkezeteket alakítottak, amikor állami segítség nélkül elkezdtek fóliázni.

Ma azok a városok, városrészek, üdülőövezetek a leggazdagabbak és a legszebbek, ahova az állam nem ajándékozott lakótelepeket, ahol nem épített óriási szállodákat.

De vegyük az ellenpéldákat is:

Ma az ország legszegényebb területei azok, amelyek az elmúlt ötven évben a legtöbbet kaptak az államtól.

A legdrágább iparfejlesztések többsége ma a munkanélküliség, a deviancia központja.

Húsz éve örült egy-egy város, amikor házgyári lakótelepet kapott, ma ezért sírhat.

Sajnos hiába beszélnek a tények arról, hogy az állam segítsége többet árt, mint használ, ezt sem az adakozó állam, sem az adományt elfogadó nem hiszi el. Az állam azt hiszi, ő sokkal okosabb, mint minden ostoba elődje, ő tudja, kinek és mit kell adni. A segítségre vágyó sem hiszi el, hogy ő sem lesz képes okosan élni az alamizsnákkal. Csak azt látja, hogy most bajban van, jól jön minden adomány. Azt még soha nem hitték el sem az adakozók, sem a megajándékozottak, hogy a problémát mindenkinek magának kell megoldania.

A területfejlesztés csődjét az a politikai filozófia okozta, hogy ebben a tekintetben is csak a tőkének, a pénznek tulajdonítanak jelentőséget. Pedig ezen a téren is a pénz az emberhez képest nagyon másodlagos.

Az emberi tényező elsődlegességt bizonyítja az észak-amerikai és a német siker.

Az Egyesült Államok minden sikerének az az alapja, hogy ott a más kontinensről és más kultúrából jött embereknek kellett megbirkózni a helyi feladatokkal. Max Weber ezt a jelenséget Amerika-hatásnak nevezte. Észrevette, hogy az új környezetbe került ember életében minőségi ugrás következik be, ha oda nem úrnak, hanem munkájával boldogulni megy. Ő ezt először a szülővárosába bekötözött lengyel parasztlányoknál vette észre. Azok igyekeztek tisztaságban, szorgalomban túltenni a városi polgárok lányain. Aztán Amerikában látta, hogy az európai konzervatív parasztok ott mennyire megváltoznak, mennyire kezdeményezők, az új iránti fogékonyak lesznek.

Azóta az amerikai betelepítési hatóságok alkalmazzák ezt a felismerést: a mediterrán betelepülőket angolszász környezetbe helyezik el. Ott azok évek alatt a befogadó környezethez idomulnak. Ezzel szemben, ha mediterrán környezetbe mennek, generációkon keresztül megőrzik a hozott konzervativizmusukat.

Erre magyar példának szolgál a már említett tolnai és baranyai csángó-székelyek gyors felemelkedése. De az utóbbi években áttelepült erdélyiek is nagyon gyorsan elvetik a hozott negatív vonásokat, és a befogadó környezet javához csatlakoznak.

A 60-as évek elején találkoztam azzal, hogy a Csepelre betelepített szabolcsiak jobban, magasabb szinten iskoláztatják a gyermekeiket, mint a régi csepeli lakosok.

Talán ennyi is elég a tanulsághoz: nem az emberekhez kell vinni a felemelkedésük technikai, anyagi feltételeit, hanem az embereket kell odavinni, ahol a feltételek jobbak.

A jövő társadalmának egyik fontos motorja lesz az emberek térbeli mobilitása. Sokkal fontosabb, mint az erőforrások állami átcsoportosítása. Ezt kellene szorgalmazni, akkor valóban csökkennének a területek közötti különbségek.

 

Madách ürügyén

Érdemes volt-e enni a tudás fájáról?

Az mindenki előtt világos, hogy az arra a kérdésre, hogy mi a nagy nemzeti drámánk? - a válasz: Az ember tragédiája. Ezt annyiszor és annyian tanították, hogy fel sem merül a nagyságával szembeni kétség. Pedig erre alapos okunk volna.

Tradíciót törni csak meggondoltan és óvatosan szabad, mégis felvetem Az ember tragédiájával kapcsolatos kétségeimet és kételyeimet.

Madách erejét meghaladó vállalás

Kiváló képességéhez ugyan nem fér kétség, de azért tehetsége és főleg helyzete aligha tette erre képessé. Nagy tehetség volt, de abban az értelemben nem zseni, ahogy az irodalom legnagyobbjai azok voltak. Goethétől senki sem tagadja meg, hogy ha a nyugati kultúra öt legnagyobb szellemi alakját meg kell nevezni, ő köztük van. Leonardo óta nem volt hozzá hasonló sokoldalú, és már életében is elismert zseni. Szinte minden tudományban otthon volt, ráadásul módja volt a kor legjobb intellektuális környezetében, zsenik között élni. Kora Weimarjában a kor nagyjainak hasonló talán azóta sem jött össze. Goethének sikere volt a politikában, éppen úgy, mint a nők között, pénzgondja soha nem volt, sokat utazhatott Németországban, járhatott Itáliában, értekezhetett, eszmét cserélhetett a kor nagyjaival. A német irodalomban már korszakost alkotott, amikor végre élete legnagyobb vállalkozásaként megírta a Faustot. De még ebben sem az emberiség, hanem "csak" az ember örök drámáját fogalmazta meg.

Ugyanakkor Madách Imre vidéki magyar kisnemes, akinek képességei kibontakoztatásához szinte minden hiányzott. Szegényen, mellőzötten, csalódások közepette vette a bátorságot - és megírta az emberiség tragédiáját. Nem volt sikere sem a társaságban, sem a pénzzel, sem a nők között. Nem volt, mivel nem is lehetett sokoldalú műveltsége sem. A világból szinte semmit sem látott, azon túl, mint amit a szegényes vidéki könyvtár e tekintetben nyújthatott. Ennek ellenére Goethénél sokkal fiatalabban nekifogott, és megírta nem az ember, hanem az emberiség tragédiáját. Madáchnak ez a bátorsága a magyarság számára mégis a legnagyobb dráma megszületését eredményezte. Ez egyrészt Madách tagadhatatlan érdeme, másrészt a magyar középszerűség és a nemzeti elfogultság gyümölcse is. Madách érdeme, hogy ilyen üres tarisznyából is futotta egy magyar viszonylatban jelentős drámára. Az már a korabeli magyarság provincializmusának és határtalan önbizalmának következménye, hogy ezt a drámát a Fausttal mérte össze, hogy máig mind drámaírásunk nemzetközi mértékkel is jelentős csúcsaként tanítjuk az iskolákban, és nemzeti nagylétünk egyik tanúságát láttuk ebben a drámában. Azóta sem mertük bevallani, hogy nagy dráma - a sok nem nagyon nagy magyar dráma sorában, de közel sem akkora, amekkorának láttatjuk.

Az ember tragédiája azért sem lehet az emberiség sorsának klasszikus, azaz realista arányú ábrázolása, mert egy betegesen pesszimista költő tálalása. Ez a pesszimizmus különösen anakronizmus ma, abban a században, amikor az emberiség sorsa többet javult, mint sok ezer év alatt összesen, amikor éppen az ellenkező irányba rohanunk.

Ma a magyarságot azzal bíztatni, hogy a sorsa ugyan reménytelen, de azért bízva bízzon, enyhén szólva anakronizmus. Ezt hirdetni akkor, amikor Madách korához képest a várható élettartam kétszeres, amikor a lakosság nagyobb hányada már diplomás, mint a dráma születésekor az írni-olvasni tudó, amikor kis országunkban hússzor annyi színház van, mint akkor a nagyban.

A dráma alapvető gyengesége azonban a paradicsomi bűnbeesés.

A tudásvágy bűn vagy erény?

Madách az Ember tragédiájában elfogadja és indíttatásának tekinti az eredendő bűn zsidó-keresztény-mohamedán dogmáját. A dráma alapvető hibája tehát lényegében a Bibliáé. Nem az a hiba, hogy az ember tudásvágyát a zsidó enciklopédia az emberiség eredendő bűnének tekintette, hanem az, hogy Madách is annak tartotta.

A Biblia születésének korában a tudásvágy kárhoztatása érthető és logikus volt, hiszen az Ószövetség egy olyan elmaradott társadalom enciklopédiája, vallásának alapja, amiben az új keresése valóban eredendő bűnnek számíthatott, azóta azonban alapvetően mássá fejlődött a társadalom, és a régi bűn a kor legfőbb erényévé emelkedett.

Az, hogy az emberiség eredeti bűne a tudásvágya, akkor érthető volt, mert a kor társadalmai, egészen az újkori Nyugatig, a tradíciók tiszteletére épültek. Minden újítás a társadalom stabilitását, létét veszélyeztette. A dogmatizmus, vagyis az újítástól való elrettentés nemcsak a Bibliában, hanem minden ókori vallásban uralkodó tétel és gyakorlat volt. A történelmi materializmus máig sem jutott el annak belátáshoz, hogy milyen alapvető társadalmi és gazdasági szükségszerűség követelte meg a régi tanokhoz, erkölcsökhöz, ismeretekhez való merev alkalmazkodást. A tudásigény bűnként való felfogása tehát a múlt minden vallásának fontos alapja volt.

Madách elfogadta a Biblia leginkább elévült kiindulási pontját, hogy az emberiség eredendő bűne a tudásra való törekvés. Ez talán nem is tudatosult nála, hiszen őt igazán nem lehet azzal vádolni, hogy a tudás gyarapítását bűnnek tekintette volna. Azt, hogy a tudásra való törekvés az emberiség sorsát végigkísérő eredeti, azaz legnagyobb bűn, az értelmiségi ember soha, még a nagyon távoli múltban sem fogadta el. Madách azon, hogy a vallása ezt tekinti az eredeti bűnnek, amit ő maga is erénynek tartott, nem akadt fel.

Különös ellentmondás: a zsidó-keresztény-mohamedán kultúrát ugyan minden más kultúránál jobban jellemezte a tudásra való törekvés a gyakorlatban, vallása mégis minden más vallásnál súlyosabban elítélte a tudásra való törekvést. Mára azonban egyenesen abszurddá vált a tudásra törekvést bűnnek minősíteni. Ma a társadalom vitathatatlan legnagyobb kincse, fejlődésének motorja a tudás, az azt tápláló kíváncsiság.

Közel hatvan éve vetődött fel bennem a kérdés: Mi abban az eredendő bűn, mi abban Lucifernek az Úr elleni lázadása, hogy az első ember, Ádám, gyümölcsöt szakított a tudás fájáról?

A legszebb, a valóan isteni ajándék éppen az, hogy az ember vágyik a tudásra. Ez adja minden más teremtménnyel szemben az emberi lényének a lényegét. Az embert a tudás vágya vezette olyan sikeres útra, ami a szerves világban egyedülálló.

Azt korábban, az egyén számára szinte stagnáló világban, a vallások alapítása idején, az elmaradottság és a szegénység évezredeiben ugyan a tömegekkel el kellett, és el is lehetett hitetni. Az egyén számára stagnálónak megélt korok embere számára elfogadható volt, hogy a tudás útja reménytelen, hogy az balga emberi törekvés, ami megmérgezi, megrontja az élet boldog és naiv élvezetét. Ez elfogadható volt, mert a tudás útja nagyon hosszú és olyan lassú volt, hogy nem érezhette az egyén haladásnak. Tele volt kudarccal, fájdalommal.

A kezdeti korok lényegéhez tartozott, hogy nem szabad keresni az újat, hiszen az a jó, ha semmi sem változik, ha minden a tradíciók alapján folyik tovább. Azt azonban az emberiség legjobbjai még akkor sem fogadták el, hogy az emberi nem útja, a tradíciók követése is hátrafelé vezet. Nemcsak elfogadták a változatlanságot, hanem örültek is annak. Az elmaradt korok kívánsága, hogy legalább úgy maradjon, ahogyan van. Ebből fakadt, hogy minden vallás a tradíciók vak tiszteletére épült, az új keresését, a nagyobb tudásra való törekvést az ember eredendő bűnének tekintették.

Azt, hogy a Biblia a tudás almájának leszakítását deklarálta az eredendő bűnnek, a maga korában logikusnak kell tartani. De ami sok ezer éve logikus volt, ma logikátlan. Tegyük hozzá, hogy akkor is elég lett volna a tudásra való törekvést háttérbe szorítani, nem kellett volna azt az eredendő bűnnek deklarálni. Ebben a tekintetben még csak fokozza e logikai hibát a kereszténység azzal, hogy a megváltás indokát is az eredendő bűntől való megszabadításban látja. A keresztény tan szerint az emberiség egyetlen megbocsáthatatlan bűne a tudás fájáról való gyümölcs leszakítása. Ez akkora bűn, hogy csak az isten fiának a földi halálával váltható meg.

A kereszténység nem érezte az ellentmondást az eredendő bűntől, a tudásra való törekvéstől való megváltás és Krisztus élete és tanításai között. Ha a tudásra való törekvéstől való megszabadítás volt a Megváltó rendeltetése, miért nem szólt az élete során arról, hogy szűnjön meg a jobb megoldások keresése? Miért nem hirdette azt, hogy ne legyetek kíváncsiak, fogadjátok el a világot úgy, ahogyan van?

Hogyan mérjük a fejlődést?

Madách az emberiség tragédiájáról beszél, de csak az egyén idejével mérve illusztrál.

Az emberiség fejlődése csak a fajok biológiai korával mérhető. Nemcsak az egyén életével, de generációk tucatnyi sorával mérve is eltévedünk. Ha valaki a világ teremtésébe ágyazza az ember sorsát, akkor abban a teremtése szinte jelenkori. Ha a teremtést a bibliai értelemben hat naposnak vesszük, akkor az első teremtési napok évmilliárdokban, az élőlényeké sok tízmillió években mérhetők. Az ember teremtése pedig maximálisan millió éves múltba nyúlik vissza. A homo sapiensé pedig csak pár tízezer éves. Azaz az előző teremtési napokhoz képest az emberiség eddigi élete legfeljebb percnek, az egyén élete pedig pillanatnak számít.

Az Úr nem az egyén, hanem az emberi faj életét szemléli, aminek az időhorizontja legfeljebb a fajfejlődés időmértékével mérhető. Az ember sorsának drámájában éppen arról kellene szólni, hogy az Úrnak más az időmértéke, mint az Ádámoké és Éváké. Az előbbiek számára a tudás fájáról való alma szakítása viharos fejlődés kezdetét jelenti. Harmincezer éve az ember még szinte állat volt, aztán röpke huszonötezer év után már Egyiptomban piramisokat tud építeni. Az azóta eltelt ötezer év alatt pedig minden fantáziát meghaladó tudásra, a természet feletti hatalomra tett szert. Ez idő alatt egyetlen teremtény világában nem történt változás, azaz a teremtett világban csak az ember változott. Méghozzá elképesztően nagyot.

Az emberiség fejlődése korábban a saját mértékéhez mérve ugyan nagyon lassú volt, de a biológiai óra szerint mérve már akkor is elképesztően gyors, a természet világához képest pedig robbanás volt. A tudomány az előembernek, azaz mint fajnak az életét mintegy hárommillió évre, alig több mint százezer generációra teszi. A mai emberi faj, a homo sapiens ennek az időnek csak a százada óta él. A mitológiák és vallások, maga a Biblia is, az első embert, vagyis az ember teremtését ennek is alig negyedére datálják. Ez az idő a fajok óráján pillanat. Vannak fajok, amelyek több százmillió éve szinte változtathatatlan formában és állapotban élnek.

A gyorsuló időt Madách is mutatja, hiszen az Egyiptomi szín a homo sapiens-t már mintegy huszonötezer éves korában mutatja be. Az ezt követő Athéni színig további kétezer-ötszáz év telik el. Az ezt követő hasonló hosszú időben zajlik le a következő nyolc szín a jelenkorig. A Tragédia időmértéke is exponenciálisan gyorsuló időt mutat.

Az emberi faj fejlődése minden tekintetben példátlan siker. Isteni adomány. Ennek a sikernek a kulcsa a tudás, az emberi faj óriási fölénye minden más fajjal szemben ebben a tekintetben a legnagyobb. Az embert a tudomány jogosan mindenekelőtt gondolkodó állatnak tekinti. Az ember legnagyobb, legemberibb erénye, hogy gondolkodik, azaz keresi az okokat. Ennek következtében lesz a fejlődése nemcsak eleve nagyon gyors, de az időben gyorsuló. Az ember teremtésének a lényege tehát az, hogy az ember rendelkezik a gondolkodás, az okok keresésének képességével. Az ember teremtése csak a tudás almájának leszakításával fejeződik be. Ezért súlyos logikai hiba az ember teremtésében az ember saját akaratából történő eltévelyedésének felfogni a tudásra való törekvést. A tudásra való törekvés az emberteremtésnek a lényege, koronája. Az ember teremtése nem abból áll, hogy két lábon jár, hogy az agyveleje viszonylag nagyobb, hanem az, hogy az agyát a tudása gyors gyarapítására képes felhasználni.

A tudásra törekvés tehát a legnagyobb isteni ajándék. Ezt az isteni ajándékot minősíti a zsidó-keresztény-mohamedán vallás eredendő bűnnek. Ennek a súlyos logikai hibának az okát sokáig nem tudtam megmagyarázni. Ma már talán tudom.

Lucifer előtérbe állítása

Madách felfogása antikeresztény, mivel a világ dolgainak intézésében nagyobb szerepet ad a gonosznak, Lucifernek, mint a jónak, az Úrnak. Úgy elfogadni az Isten emberteremtését, hogy annak a célja esetleg rossz, reménytelen, ellenkezik az Isten jóságával, az ember teremtését isteni szeszélynek tekinti, aminek az ember nemcsak tárgya, de áldozati báránya is.

Vagy az Istennek nemes célja volt az emberrel, vagy az Isten rosszabb Lucifernél, és az embert szeszélyesen kísérleti egérnek szánta. Ez Madách legnagyobb ellentmondása annak ellenére, hogy maga sem gondolta ezt és így végig.

Maga az a felfogás, hogy az Úr és Lucifer játszik az emberrel, mint valamiféle kísérlete tárgyával, a görög vallási kultúra jellemvonása, ahol az istenek belső vitájuk eszközeként felhasználják az embereket. Ez nemcsak az egyistenhittel, hanem a keresztényi felfogással sem egyeztethető össze, annak ellenére, hogy a katolikus vallásban végig fellelhetők a nyomai, de mára abban is idejét múlta.

Madách beteges pesszimizmusa abban is jelentkezik, hogy a tagadás szelleme, Lucifer nemcsak minden színben jelen van, hanem lényegében ő a főszereplő, az események tálalója. Az Úr csak a dráma elején és végén deklarál, de szerepe nincsen.

Az ördög jelenléte és az isten távoltartása a nyugati kultúra karakteréből fakad. A zsidó és mohamedán vallással szemben ez keresztény vonás. Az okát még nem fejtette meg senki. Goethe is ezt a tradíciót követi. Én, a jelenkor embereként, az emberiség történetének ábrázolásában az ördögnek nem adnék nagyobb, vagy akárcsak aktívabb szerepet, mint az Istennek.

A kereszténység lényegéből az fakad, hogy az Úr mindig az emberiség jövőjét tartja szem előtt, annak szolgálatát kéri az egyéntől számon, vele szemben az ördög mindig a jelent és az egyén érdekét játssza ki a maga érdekében. Az Úr és Lucifer harcát abban kellene minden színben megjeleníteni, hogy az ördög a jelen visszásságait és az egyén önzését akarja hasznosítani az Úr ellenében. Ezzel szemben az Úr mindig az emberi faj sorsát, távoli jövőjét tekinti mércéjének. A kétféle cél alapján kétféle megítélés jön mindig létre. Hogyan jelentkezik e kétféle orientáció a nyugati történelem jelentős szakaszaiban? Ennek bemutatása volna a színek feladata.

A jövőbe nézés igényét nem Ádám, hanem Lucifer veti fel. Előre ugyanis csak az Úr lát. Lucifer alsóbbrendűsége nemcsak erkölcsi, hanem abban is fennáll, hogy nem lát előre, akárcsak az ember. Az előrelátás isteni monopólium.

A dráma egyik vezérvonala: az, hogy mit hoz ki múltból és a jelenből a jövő, az mindig rejtett. Az emberiségnek mindig a jelenét, azaz a saját horizontját kell formálnia, a jövő csak vezérlő csillag, ami irányt, de nem célt mutat.

A tudás gyarapítása társadalmi érték

Az emberiség történetét a jelenkorig az az ellentmondás jellemezte, hogy a társadalom stabilitása a tudásellenességet követeli meg, az ember tudásvágya azonban mindig ki akar törni ebből a tilalomból. A jelenkorra azonban a tudás gyarapítása lett a mindennél fontosabb társadalmi érdek.

Az ipari forradalmat megelőző minden társadalmi formában az egyszer már elért, a korábbinál jobb viszonyokat csak a tradíció tartotta fent. Ezekben a korokban szinte minden, a társadalmat jobbító szándék, újítás és kritika bomlasztó erőnek bizonyult. Ezért a társadalom alapvető érdeke volt a tradíciók feletti őrködés. Márpedig ez azt jelentette, hogy mindig csak azt, és csak úgy kell csinálni, amit és ahogyan az ősök csinálták. Ehhez képest jelentéktelen volt az az új tudás, illetve változtatás, amit a társadalom igényelt. Az újkor előtti társadalmakat a mai közgazdaságtan fogalmaival úgy kell kifejezni, hogy azokban több volt az emberi tudás, mint amennyit hasznosítani lehetett. Ezért nem a tudás gyarapítása, hanem a meglévő tisztelete volt az alapvető társadalmi érdek.

Ezért aztán az ipari forradalmat megelőzően minden társadalomnak, minden vallásnak a tradíciók feletti őrködés volt az elsődleges feladata. A társadalom hatalmi szervezete és vallása azonban hiába vigyázott a tradíciók tiszteletére, az ember a paradicsomi alma leszakítása óta folyamatosan kereste az újat, igyekezett gyarapítani a tudását. Az emberiség utolsó ötezer évét az az ellentmondás jellemezte, hogy a társadalom, mindenekelőtt a vallás, azon igyekezett, hogy az ember tudásvágyát elfojtsa, azt eredendő bűnének fogadtassa el. Az ember azonban a Paradicsomból hozott tudásvágyát végig magában hordozza. A legjobbak legnagyobb öröme, ha többet tud, ha valaminek megtalálja az okát. De nemcsak a kiváló egyén értékelte ösztönösen nagyra a tudást, hanem a közvélemény is. Tisztelte és tiszteli azokat, akik többet tudnak.

A tudásra való törekvés és az emberbe oltott tudásvágy közötti ellentmondás a nyugati kereszténységben a legerősebb. Az egyik oldalon eredendő bűnnek tekinti a tudásvágyat, a másik oldalon e vallás klérusa szinte a kezdettől fogva, legalábbis jó ezerötszáz éve, a nyugati kultúra és tudomány legfőbb hordozója. A nyugati keresztény egyház történészei mindmáig nem veszik tudomásul, hogyan változik az egyház emberideálja. Az első századokban a balga hívő a keresztény eszmény, aztán egyre inkább a kor legnagyobb tudósainak számító egyházatyák válnak azzá. Ezt jól jellemzi az a tény, hogy a kora középkorban a nyugat-európai népek számára a balga, de hívő Parsifal az ideál, a klérus azonban már a tudós Szent Ágostont tekinti mintaképnek. A kereszténységnek ez a belső ellentmondása végigkíséri a történetét, és soha nem lesz olyan erős, mint napjainkban, a tudás diadalának korában. A keresztény klérusok ma is sokkal többet foglalkoznak a balga hívőkkel, a még, vagy a már tehetetlenekkel, mint a tudás, a gyakorlat, az újítás legnagyobbjaival. Abban a világban is őrködnek az idejétmúlt dogmák felett, amiben az ismeretek egyre nagyobb hányada már az egyén életében is elavult.

A mai társadalom ugyan ezerszer több tudással működik, mint a korábbiak, mégis abból van a legnagyobb hiánya. Ebben a tudáshiányos világban azon sírni, hogy az ember azért bűnös eredendően, mert tudásra vágyik, és állandóan annak gyarapításán munkálkodik, enyhén szólva alapvető drámai hiba.

A tudás ugyan az ember teremtése óta gyarapodik, ezt az Ördög sem tudta megállítani, de az ezzel szembeni társadalmi igény ehhez képest mégis egyre jobban lemaradt.

Az emberiség múltjának időben 99 százalékát az jellemezte, hogy a kevés tudása is több volt annál, amennyit a társadalmak meg tudtak emészteni. Az utolsó pár száz évben vált a fejlett társadalom olyanná, hogy az egyre gyorsabban gyarapodó tudása ellenére egyre nagyobb tudáshiányban szenved.

Mi az ember tragédiája?

Ha valaki az emberiség tragédiáját meg akarná írni, annak két szempontot kellene szem előtt tartania:

1. Az emberiség keserves, de egyre eredményesebb fejlődésének tragédiája csupán abban áll, hogy a természet világában egyedülálló, szédületes iramú fejlődése az egyén számára sok és nagy hibával, úttévesztéssel és szenvedéssel jár, amelyeket jórészt el lehetett volna kerülni, és melyeket a jövőbe nem látó ember képtelen megérteni. Az erről szóló drámának egyik fő mondanivalója az lenne, hogy ami az egyén szempontjából tragédia, az az emberiség szempontjából az előremenetel útja.

A jövő tehát az egyén számára mindig rejtett. Ezt csak az Úr látja, még Lucifer sem. Madách is akkor válik különösen nevetségessé, amikor a jövőbe téved. Az ilyen jövőbelátás még senkinek nem sikerült.

Az Úr az emberiségben, annak sorsában és jövőjében gondolkodik. A jövőt Lucifer sem látja. Az Úrral való harcában a jelen fonákságaiba és az egyén kudarcaiba kapaszkodik bele. Az egyes színekben Ádám és Éva tragikus helyzetei is abból adódnak, hogy csak a jelen viszonyait ismerik, az abból folyó kibontakozást nem.

2. Az emberiség sikersorozata csak annak köszönhető, hogy az Isten olyan lényt teremtett, amelyik a tudás almájának leszakításából származó, tehát eredendő erényeként vágyik a tudásra. A dráma lényegét éppen a kiinduló jelenetnek kell megadnia. A teremtés befejeződött, az ember él. Ádám és Éva már csak a két kielégítetlen vágya, az öröklét és a tudás között az egyiket választhatta. A tudás választása azért volt helyes, mert ez emeli ki az embert a teremtés viszonyai közül. A jelenkor legfőbb mondanivalója ugyanis az, hogy a teremtett ember kezdetben milyen primitív, elmaradott, tudatlan volt ahhoz képest, amivé a tudás emelte, és egyre inkább emeli.

A vallások jelenkorra kiérlelődött ellentmondása éppen az, hogy nem tesz a teremtett és a leendő ember között különbséget, nem hisz a tudás embert formáló jelentőségében, még ma is tagadja, hogy a tudás az egyedüli eszköz arra, hogy az ember egyre közelebb kerülhessen a természetet létrehozó teremtőhöz.

Mikor veszélyes a tudás gyarapítása?

Csak a tudás gyarapodása hozhatott létre a korábbinál fejlettebb termelési módot, az emberiségnek megfelelőbb társadalmi szervezetet. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva a tudás volt az egyedüli eredményt hozó eszköz, a múltban sokkal többször rombolt, mint épített. Mivel az elmaradt technikai viszonyok között a tradíció jelentette a társadalom stabilitását, a változtatás pedig az esetek többségében összeomlást, visszaesést okozott, különösen a hatalom oldaláról általánossá vált a változtatásoktól való félelem. Ez volt az oka annak, hogy minden vallás a tradíciók sérthetetlenségére épült. Az soha nem vált tudatossá, hogy a változtatással járó veszély ugyan nagyon nagy, de eredményt, fejlődést mégis csak az új ismeretek hozhatnak. Minél elmaradottabb a társadalom, az újnak annál nagyobb hányada válik bomlasztóvá, de már akkor is csak az új hozhat előrelépést.

Csak a nagyobb ismeretre, tudásra épülő változások hoztak fejlődést. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy az újra épített alapokat évszázadokra, évezredekre meg kellett merevíteni. Ezt a megmerevedést szolgálta a hatalom és a vallások babonás tradíciótisztelete.

Ezekben a korokban a lakosság óriási többségétől azt kellett elvárni, sőt megkövetelni, hogy ne gondolkodjon, hanem cselekedje azt, amit elődei cselekedtek.

Érthető tehát, hogy az uralkodó réteg által támogatott vallás a tudást, a gondolkodást ellenezte. Minden vallás csak azt a tudást fogadta el, amit már a tradíció szentesített. Ez a vallási feladat szinte minden kultúrában jellemzővé vált. Maguk a papok sem elsősorban új tudásra törekedtek, hanem mindenekelőtt a régit őrizték, rögzítették. Jellemző módon a vallások szerint a tudás alapja nem a gondolkodás, hanem a szentírás, a korábbi, isteni eredetűnek minősített tudás volt. Ezt az a tény indokolta, hogy az elmaradott társadalmaknak elsődlegesen nem új ismeretekre, hanem a régi ismeretekhez való ragaszkodásra volt szüksége. Ennek a társadalmi igénynek felelt meg az a vallási alaptétel, hogy az ember által elkövethető legnagyobb bűn a tudásra való törekvés. Tudás alatt értve mindent, ami a korábbi ismereteknél többet, azokkal szemben újabbat jelent. Minden vallás erre épített. A már ismertet tudni nemcsak szabad, de jó is, a gondolkodás, az új ismeretek megszerzésére való törekvés azonban bűn.

Jellemző módon minden olyan technikai ismeretet, amire az ókori társadalmak épültek, nem ember, hanem valamelyik isten találta ki. Nemcsak a vallások tételei váltak szent dogmákká, hanem a technikai ismeretek is. Ez még a középkori céhek esetében is tovább élt.

Az eredendő bűn tehát nem a tudás, nem a kíváncsiság, a gondolkodás almájának a leszakítása volt, hanem amire Lucifer építhetett, az önzés, a jelen érdekeinek a szolgálata. Lucifer csak arra építhetett, hogy a már gondolkodásra ítélt ember egyéni sorsa és az emberiség érdeke között ellentmondás van. Az egyén, de még a kor társadalma sem láthatja, hogy a jelen milyen ügyet szolgál, hogy mit hoz a jövő. Sem az egyén, sem a kor nem láthatja, hogy az emberiség sorsát javító egyetlen eszköz a tudás gyarapítása.

Az újkor előtt nemcsak elfogadható, de a gyakorlatban kívánatos, legalábbis alkalmazható volt a gondolkodás bűnként való kezelése. Csak azt kellett megtűrni, hogy a legjobbak azért valami gyakorlati újat, a vallás dogmáitól függetlent kigondolhassanak. A vallás logikája feletti gondolkodás azonban mindig az elképzelhető legnagyobb bűn maradt.

Az újnak a korábbi társadalmak életében nem volt akkora jelentősége, mint a tradíciókhoz való gondolkodás nélküli alkalmazkodásnak. Ezt szolgálta minden vallás. Az emberiség fejlődésének későbbi szakaszában, az újkortól kezdve egyre inkább, a jövő alakításában az új keresése vált a legfontosabb társadalmi érdekké.

Amit minden ókori vallás az eredendő bűnnek tekintett, az vált az emberiség fő erényévé.

Az emberiség korábbi története

A fejlődés társadalmi ugrásokból, és azt követő stagnálásokból állt. Az ugrást mindig az új megjelenése és annak gyors elterjedése jellemezte.

Mint az első magaskultúra hordozója, megjelent a nagy folyókra épülő öntözéses gazdálkodás, amelyhez sok-sok új ismeret kellett. Ezek az új ismeretek gyorsan elterjedtek, a korábbinál ugyan jobb életviszonyokat teremtettek, de aztán évezredekre megmerevedtek, és azóta belső erőiknek köszönhetően alig változtak, kultúrájukban a továbbiakban az új ismereteknek nem volt szerepük, sőt minden kívülről jövő új a fennállónak a stabilitását veszélyeztette. Bizonyságként elég Kína vagy Egyiptom ötezer éves múltjára gondolni.

A tanulás és a gondolkodás fogalma közötti különbség az emberiség újkor előtti történetében nem volt jelentős, még kevésbé hangsúlyozott. Korábban a tanulás alatt a meglévő ismeretek átvételét értették. A társadalom meglévő ismereteihez képest az elérhető új elenyészően kevés volt. Nem véletlen, hogy még a középkorban is az iskolák a meglévő ismereteket magoltatták, nem tanítottak a gondolkodásra. A jelenkorra azonban égbekiáltó logikai hibává vált az, hogy még a legmodernebb kultúra vallása is a gondolkodást, az új ismeretek szerzését az emberiség legnagyobb bűnének tekintheti. Konkrétan még az a zsidó-keresztény-mohamedán vallás is, amelynek területén a legmagasabbra nőtt a tudás, még inkább a gondolkodás és a kezdeményezés, a tudásra való emberi törekvést a legnagyobb, azaz az eredendő bűnnek tekinthette.

Az eredendő bűn dogmájában az a tragikus, hogy a jelenkor legnagyobb emberi erénye még mindig a legnagyobb bűnnek minősül. Ez a nyilvánvaló, és hatásában pusztító ellentmondás a legnagyobb magyar dráma témája.

A dráma kiindulási pontja

Madách élete fő művében nem vette tudomásul, hogy a tudás a legfontosabb és legforradalmibb emberi erény, és úgy építette fel az Ember tragédiáját, hogy a tudás almája rontotta el, tette reménytelenné az emberiség tudatlanul boldog sorsát. Ezt a kiinduló álláspontot abban a korban fogadta el, amikor az már anakronisztikussá vált. Emiatt sem lehetett a drámája igazi dráma. Ennél is sokkal nagyobb hiba az, amit a magyar társadalom az által követett le, hogy e drámát tekinti nemzeti drámájának a tudás, a remények korában. Nemzeti drámánk a tudás tagadásának, a reménytelenségnek az apoteózisa.

Minden színben közel egyenlő súllyal mond véleményt az Úr és Lucifer, de ők csak egymással folytatnak párbeszédet, az emberek azt nem hallhatják.

Minden színben ne csak a társadalom csúcsa kapjon aktív szerepet, de az átlaga is! Ez a szerep soha ne statisztéria legyen, hanem érdemi. Az Úr azt bizonyítsa, hogy a cél az átlag felemelése, nem a hatalmi vagy a szellemi elité.

A paradicsomi szín

A paradicsomi "bűnbeesést" azzal lehetne drámaivá tenni, hogy Ádám és Éva számára már csak két tiltott fa van, az örök életé és a tudásé.

Lucifer áll elő a javaslattal: "Mindent azért ne kapjon meg a teremtményed, tagadd meg tőle a tudást és az öröklétet, azaz tüntesd el azt a két fát, a Tudásét és a Halhatatlanságét." Az Úr azonban csak részben enged a követelésnek, a két fát ugyan nem tünteti el, de Ádám és Éva számára megszabja, hogy csak az egyik gyümölcse lehet az emberé. Vagyis az ember csak e kettő egyikéből vehet, vagy tudni akar, vagy örökkön élni. Mindkét fa azonnal elpusztul, ha az egyik gyümölcséből esznek. Mind a tudás, mind az öröklét ugyan az embernek örök célja marad, de csak az egyik válik a földi élet során elérhetővé.

Ádám és Éva azon vitázik, hogy melyik fáról egyenek. Ádám sokat tudni, Éva örökkön élni szeretne. Ezért különböző fa felé mennek. Ádám lesz az, aki előbb szakít és harap.

Az ember sorsa ezzel megpecsételődik.

Már ebben a jelenetben világossá kell tenni, hogy a jövőt csak az Úr láthatja előre, még Lucifer sem. Ez adja a későbbi jelenetben a kettejük közötti ellentétet, Lucifer csak a jelent látja, ő sem tudhatja, hogy abból mit hoz a tudását gyarapító ember számára a jövő.

Ekkor még csak az világos, hogy az ember örök vágya marad a halhatatlanságra való törekvés, ez lesz a cselekedetek egyik fő mozgatója. Lucifer ebben látja az emberteremtés kudarcát. Az Úr azonban már ekkor megjósolja, hogy "az embert az elérhető tudás utáni és az elérhetetlen örök életre való vágya fogja előre vinni". E kettős motiváció szerepe minden jelenetben fontos szerepet játsszon!

Mind az Úr, mind a Lucifer tudja, hogy Éva vágya is örökké fog élni az emberekben, csakhogy az soha nem teljesülhet. Sem Ádám és Éva, sem utódaik soha nem fognak belenyugodni a halandóságukba. Lucifer ezzel ki is gúnyolja az Urat: "Azzal, hogy felkínáltad nekik a halhatatlanságot, örökkön tartó lépre csaltad őket". Az Úr azonban közli vele: "A soha el nem érhető örökéletre való törekvés lesz a tudás növelésének is a legerősebb motorja. A két fa rokonsága, e kettős emberi cél szolgálata örök". Ezt Lucifer nem akarja elhinni. Ezért az Úr felajánlja neki, hogy megmutatja Ádám és Éva, azaz az emberiség sorsát. Vagyis a jövőre nem Ádám és Éva, hanem az ördög kíváncsi. Madáchnál Ádám kérésére vezetik őket végig a történelmen, de jobb megoldás, ha ez az Úr és Lucifer örök vitája marad.

Tehát az Úr is jelen van minden következő színben.

A dráma ajánlott koncepciója

Az Úr és Lucifer szembeállítása nem maradhat meg csak azon az alapon, hogy az egyik a Jó, a másik a Rossz. Az Úr mindig a Jövőt, annak érdekeit, Lucifer a Jelent, annak motivációit értékeli, abból von le számára a teremtés kudarcát igazoló következtetéseket.

Az Úr soha nem az egyes emberrel, hanem mindig az emberi faj sorsával törődő Isten. Az Úr előtt az egyes ember értékét az határozza meg, hogyan szolgálja az emberiség ügyét. Az Úr soha nem a jelen céljait, szándékait minősíti, hanem azt, ami annak a gyümölcse lesz. Az egyes embernek, a kornak nem csak a tényeit, hanem annak a gyümölcsét is látja. Ezért türelmet kell hirdetnie, azt, hogy a jövőbe vezető út ugyan sok szenvedéssel és igazságtalansággal jár, de eredményes. József Attilával mondva: Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni.

A Lucifer pedig mindig az egyént akarja elcsábítani, szembe fordítani az Úrral. Számára mindig az egyén elcsábítása, kétségbe ejtése a cél. Vagyis, aki a napi igazságot, a napi érdeket keresi, és nem az emberi fajét, az az ördög cimborája, az végső soron mindig zsákutcába jut. A cél sokkal rejtettebb, mintsem látni lehetne. Mindig hinni kell a célban, de az soha nem az, amit előzőleg okosan látni vagy hinni vélünk.

Lucifer mindig a mát magyarázza, annak céljairól, motivációiról bizonygatja a hibásságot. A jelen látszólag ellentmond az Úr optimista céljának. Minden kor tele van hibával, sőt azok száma, mértéke az emberiség fejlődése során egyre nő. Az Úr célja úgy valósul meg, hogy a haladás során egyre több jogos kétség merül fel annak elérhetőségével szemben. Ez a dráma kulcsa.

A világ nem a hibátlanság felé halad, hanem a hibákat egyre jobban meghaladó előnyök felé. Ez az oka annak, hogy minden korban reálisnak tűnnek Lucifer ellenvetései, azokhoz mindig sokan lesznek könnyen megnyerhetők.

Az Úr és Lucifer közötti harc a haladás és a konzervativizmus harca. A színekben soha nem látszik igazolva az isteni cél, az emberiség felemelkedése. Minden korban csak az Úr látja a jövőt. Lucifer a jelen, a tényleges cél látszólagos irrealitását, az azt mozgató erők alantasságát igyekszik bizonyítani. Ezért Lucifer érvei minden színben meggyőzőek, hiszen a bizonyíték, a majdani következmény nemcsak mindig ismeretlen, de soha sem tűnik valószínűnek. A néző azonban már tudja, hogy a hibákkal és bűnökkel teli jelen eredménye azóta tény, tehát az Úrnak hisz, és ezért optimista marad.

A mindenkori jelen és annak gyümölcse közötti ellentmondás a dráma lényege, nem pedig a tudás almájának leszakítása, ami nem bűn, hanem erény, az emberibb élet választása a monoton, fel nem fogható örökléttel szemben. Az ember tudásvágya nem bűn, hanem, mint minden, isteni ajándék.

Az Úr és Lucifer harca arról szól, hogy az Úr rejtett célokat tűz ki, Lucifer pedig a mindennapok logikája alapján folyvást bízhat a kudarcban. A jelen tényei alapján újra és újra joggal várhatja Lucifer, hogy most igazán bekövetkezik az ember teremtésének a kudarca. Ő arra épít, hogy a tudás gyarapítása olyan célt szolgál, ami racionálisan nézve soha nem érhető el. A tényleges eredmény mindig nagyon rejtett és nagyon távoli, az ember pedig mindig azonnali sikert akar. Lucifer az ember önzésében, érdekei hajszolásában látja a garanciát arra, hogy az emberiség elé tűzött isteni cél, a tudáson keresztüli boldogulás soha nem lesz elérhető. Az Úr azonban tudja, hogy egyrészt az eredmény soha nem a célból következik, másrészt mindig lesznek olyan kevesek, akik az egyéni érdeken, a napi kocsmákon túl fognak látni. Ugyan még ezek sem látják a végeredményt, de van céljuk. Nem a cél realitása (amit Lucifer állandóan kétségbe von) a fontos, hanem az annak lelkes szolgálatából fakadó eredmény.

A piramis-szín

Az emberi haladás első lépcsőjéül Madách helyesen választotta a piramisok építését. Ez nagyon szerencsés választás lehetett volna, ha Madáchnak nem lettek volna hamisak az erre vonatkozó ismeretei. Ő itt a piramis építését mint az embert megalázó, öncélú zsarnokságot mutatja be. Ez nem igaz. A piramisok építése tipikus, máig lenyűgöző példája annak az emberbe oltott vágynak, hogy valami nagyon maradandó maradjon utána.

Ha már nem élhet örökké az egyén, legalább hagyjon valami maradandót maga után. Ennek két formája létezett:

1. A korábbi és sokkal látványosabb, hogy a halhatatlanságukat, illetve a haláluk utáni életüket akarták biztosítani maradandó emlékművekkel.

2. Az értelmiség legjobbjai tudásuk maradandóságában hittek. Ez bizonyult sokkal eredményesebbnek. Sokkal több zseni él sokáig az emberiség tudatában, mint ahány monumentális építkezés építtetője maradt ismert.

Lucifer az előbbi halhatatlanság utáni gyermeteg, de legyőzhetetlen vágyra építhetett: "Látod Úr, hova vezet a munkamegosztással kialakuló hatalom! Emberek tízezrei hordják a követ csak azért, hogy a fáraónak síremléke legyen."

Madách nem látta, hogy mi lett ennek a síremléképítő mániának az eredménye. Ez a gigantikus építkezés csak azért valósulhatott meg, mert a Nílus több hónapos áradása a korábbi koroknál jobban élő, első földművelőket tétlenségre kényszerítette. Semmittevésre voltak kárhoztatva. Ebben a helyzetben néhány okos pap felismerte a fáraó beteges síremléképítő mániájának a megvalósíthatóságát. A semmittevésre kárhoztatott embereket először viszonylag egyszerű és reális méretű piramis építésére szervezte meg a papság.

Köztudott, hogy az emberiség már előtte is sok ezer, abban a korban elért képességéhez viszonyítva monumentális építkezést hajtott végre. Az emberek ezeket is mindig önként, vallásos célokra megnyerve hozták létre. Mindig vallásos, a nép számára érthetetlen, de lelkesen elfogadott célokra. Most is ez történt.

Az első piramis építése nem várt eredményeket hozott:

- Az emberek e közmunkára szívesen jöttek, mert végre társak között lehettek, énekelhettek, örülhettek az eredménynek. Élvezhették a munka és az együttlét örömét. Ma már köztudott, hogy a piramisok építésével járó tömegmunkát nem rabszolgák, hanem a kor viszonyai között szabadnak számító földművesek, fellahok végezték. Sokáig azt hitték, hogy a piramisokat oda kényszerített tömeg építette. Nem vették figyelembe azt, hogy a monumentális építkezések egész sora valósult meg még ennél is korábban, és ott is, ahol az erőszak már olyan szervezetté vált volna, hogy az emberek tömegét akaratuk ellenére nehéz munkára lehetett volna kényszeríteni. Ez csak jóval a piramisok építése után alakult, vált elérhetővé.

Az Úr joggal említi fel, hogy az ember már korábban is óriási építményeket hozott létre csak azért, mert halhatatlan akart lenni. Itt érdemes utalni a korábbi és későbbi korok sokkal kezdetlegesebb eszközökkel épített csodáira, Stonehenge-től a maják piramisaiig.

- A műszaki vezetők mindig papok voltak. Ők egyrészt élvezhették, hogy a nép milyen lelkesen áll céljaik szolgálatába, másrészt az építés során ők tanultak a legtöbbet. Mérnöki, csillagászati tudásuk nagyot növekedett. Még inkább a tömegek szervezését, élelmeztetését, szórakoztatását szolgáló ismereteik alakultak ki ennek során.

- A szakmunkások, a művészek valóban rabszolgák voltak. Az ő értékük tovább növekedett egyrészt annak következtében, hogy egyre több munkát bíztak rájuk, másrészt ők azt egyre igényesebben tudták elvégezni. Ezt megelőzően, de utána is, csak azt a munkaerőt tették rabszolgává, melyikből hiány volt. A mai szóval a belsőépítészek munkájának az értéke a piramisok építése okán lett nagy. Tegyük hozzá, hogy ezek a szakiparos rabszolgák a tömegmunkát végző, szabad fellahoknál sokkal jobban élő és rangosabb sorsú emberek voltak.

Az építkezések során óriásit fejlődtek az ezzel kapcsolatos művészetek és tudományok. Ezt ma is csodálhatjuk, mert az egymást időben alig ötven, száz évvel követő piramisok egyrészt egyre nagyobbak, másrészt kívül-belül egyre igényesebbek lettek. Talán még ennél is fontosabb eredményt jelentettek a szervezési tapasztalatok.

Túlzás nélkül mondhatjuk: Az az egyiptomi társadalom, amelyik aztán a kultúra egyik első nagy úttörője volt, a piramisok építése közben nőtt nagykorúvá, olyanná, ami aztán közel ötezer éven át a világ leghatékonyabb agrárművelését jelentette.

Ez a szín kiválóan alkalmas lett volna arra, hogy Lucifert az Úrral szembeállítsa. Lucifer gúnyosan állapíthatta meg: "Nézd, hova vezet a hatalmasok örökéletre vágyó álma?" Az Úr ellenben felelhetné: "Majd meglátod, hogy ennek a hóbortnak lesz köszönhető, hogy megtörténik az emberiség első nagy lépése a nagykorúsága felé. Ez a mai mánia lesz az alapja sok százmilliók jobb jövőjének. A szándék és az eredmény többnyire eltérnek egymástól. Jön majd kor, amikor a gazdag népek milliói sok ezer kilométerről repülnek ide csak azért, hogy lássák e hóbortból épített csodákat, és ezek tövében költik a pénzüket a mai építőknél akkor szegénynek számító, de ezeknél gazdagabb utódai között. Ami ebből a korból évezredek múlva is csodálat tárgya lesz, az mind a halhatatlanságra való balga vágynak volt köszönhető." Ádámhoz: "A halhatatlanság fájáról ugyan nem szakíthattatok, de az arra irányuló vágyatok, bármilyen ostoba formában jelenik is meg, lassan érlelődő gyümölcsöket terem."

A jelenet végén az Úr Luciferhez: "Ha majd visszanézel, e kort fogod minden előzőhöz képest a csúcsnak tekinteni. Most csak a fonákját láttad, akkor meg majd az erényeit."

Athéni szín

Az öntözéses kultúrák eredményei igazán csak a görögök körében termékenyültek meg és fejlődtek tovább. Ezért lehetett volna jó választás Madáchtól az athéni szín. Csak a dráma mondanivalója hibás: lám, hova vezet, ha a műveletlen nép kerül a hatalomra.

Athénre és az ott először megvalósult demokráciára joggal úgy nézett vissza a nyugati értelmiség, mint kultúrájának bölcsőjére. Ezért aztán nincs alapja Madáchnak arra, hogy a kulturális fejlődés egyik fontos, megcsodált lépcsőjét mint a demagóg nép hatalmát, mint a jó szándékok és lelkesedés csődjét mutassa be. Ekkora még soha és sehol nem volt az a kör, amin belül ma is az első demokráciáról beszélhetünk. Ez előtt ennél csak sokkal rosszabb és kegyetlenebb rendszerek voltak.

Lucifer mégis megpróbálja ennek a demokráciának kétségtelenül meglévő számos negatí-vumát felnagyítani. Az Úr azonban rámutat, hogy ezt megelőzően minden hatalom a korlátlan zsarnokságon alapult. Az igaz, hogy a nép is tévedhet, de annak a tévedése ezerszer jobb annál, amikor senkinek nem volt joga a hatalom gaz és ostoba képviselőit bírálni.

Az Úr csak két jövőbeni tényre hívja fel Lucifer figyelmét:

a. Alig kétszáz év múlva a keleti zsarnokság alatt nyögő népek és uraik határtalan lelkesedéssel fogadják Nagy Sándort és görög harcosait, mert azok olyan rendszert képviselnek, amelyben meg lehet kérdőjelezni a hatalmasok tetteit. Nagy Sándor ugyan nem volt még annyira sem demokrata, mint a színben szereplő athéniak, de mégis annyira görög, hogy demokrataként fogadják.

b. Két és félezer év múlva az élenjárók meg fognak vetni minden olyan rendszert, amelyikben olyan a vélemény a nép hatalmáról, mint Madáchnak.

Nem baj, ha a szereplők azt mondják el, amit Madách elmondat velük. De el kellene mondani akár az Úr válaszát, akár Ádám hivatkozhatna emlékeire, és mondaná: "Nem csak azt látom, amit te, Lucifer láttatsz velem, hanem emlékezem. Utunk eddigi során csak ennél sokkal nagyobb zsarnokságokkal találkoztam. Ott egy személy volt a korlátlan úr mindenki felett. Itt legalább az emberek tizede már polgár, aki kimondhatja a véleményét, megvásárolhatja a szegény tömeget, és ezáltal beleszólhat a hatalomba." Az Úr hozzáteszi: "Ádám, itt láthattál először szabadon gondolkodó tudósokat, akikben azokat láthatod, akik élvezik annak a gyümölcseit, hogy a tudás fáját választottad, akik valóban majdnem halhatatlanok, hiszen nemcsak a nevükre, de alkotásaikra, gondolataikra is mindenki másnál tovább fognak emlékezni. Ennyi halhatatlan, azaz akinek a híre ezer évnél is tovább él, még egyetlen korban nem élt, és évezredek fognak eltelni, amíg olyan várost találsz, ahol a szellem nagysága így összesűrűsödött volna"

Az Úr Luciferhez: "Ha majd későbbi korokból visszanézel, akkor Athént mint a minden előzőnél emberibb társadalmat fogod látni. Nem csak a tényleges hibáit, hanem azok kezdeményeit, amikből a jövő társadalma kivirágzik."

Római szín

A hanyatló Rómában Madách csak arra figyelt, amiben a magánéletében csalódott, illetve amiben Lucifer örömet talált. Csak azt vette tudomásul ebben a sokrétű és minden korábbinál emberibb világban, ami ebben az akkor végét járó birodalomban a rossz erkölcsök és élvezetek terén volt jellemző. Azt a Rómát, ahova kétezer éven keresztül minden út vezetett, nem is vette tudomásul. Az Úr megmutathatná, hogy mit mondott róla ezerötszáz évvel később a halhatatlan Goethe.

Madách ezzel a színnel is jól választott volna, ha ismeri a birodalom felemelkedésének és bukásának tényleges okait, vagyis nemcsak hibáit, hanem erényeit, várható hatásának gyümölcseit akarta volna megmutatni. A téma is kínálta volna a drámai lehetőségeket.

- Itt lehetett volna megmutatni, hogy semmi sem marad sehol örökké az élen. Ne legyen túlságosan magabiztos a szuperhatalom. A nagy hatalom sokkal törékenyebb, mint a kicsi.

- Róma óriásit adott az emberiségnek, neki köszönhető, hogy kialakulhatnak majd a jogállamok. Utána közel kétezer évig a nyugati kultúra a római jogrendszerre alapozva teljesítette ki önmagát.

- A tényleges válságát azonban az okozta, hogy nem volt képes megoldani a birodalom európai kétharmadában a nagyvárosi élet feltételeit. Különösen állt ez Rómára. A nyugati kultúrának ezer évre van szüksége, hogy városai legyenek, és közel kétezerre, hogy nagyvárosok sorával rendelkező városi kultúra is lehessen.

- Róma problémái a birodalom létét veszélyeztetik, sőt semmisítik meg.

a. Róma gigantikus feladatot jelentő gabonaellátását kellett megoldani. Ezzel az óriási feladattal a császároknak még sikerült megbirkózni. Ezért a javasolt szín Ostia kikötője és egy nagy vízvezeték kiépítése legyen. A római volt az első olyan nagy birodalom, aminek más kultúrákból kellett ellátnia magát gabonával. Ez még soha nem ismert nagyvállalkozást követelt meg, sokkal nagyobbat, mint a piramisok építése. Egyiptomból, Észak-Afrikából és Szíriából naponta 300 hajót kellett fogadni a kikötőben, azaz tízezer evezős rabszolgát kellett az evezők és a vitorlák mellé állítani. Ezen botránkoztatja Lucifer Ádámot és Évát.

b. A sok kis vízrendszerre épülő, lényegében kontinentális világbirodalmát kellett utakkal összekötnie.

Érdeklődésükre egy római szenátor mondja el: "Cirkusszal és kenyérrel ugyan el tudnánk látni Róma népét, de a kellő mennyiségű egészséges vízről minden erőfeszítésünk ellenére sem tudunk gondoskodni. Katonáink Észak-Afrikában, Egyiptomban és Szíriában ugyan meghódították a nagy gabonatermő vidékeket. A szenátus képes volt megszervezni a gabona távolról történő szállítását. Kenyerünk ugyan van, de nincs egészséges vizünk. A távolról forrásvizet szállító vízvezetékekbe több követ, sokkal több munkát kellett beépíteni, mint a piramisokba. Az egészséges ivóvíz hiányát csak részben lehetett borral pótolni. A bortermelésben tízszer többen dolgoznak, mint ahányan katonaként védik a határokat."

Róma a szárazföldi utak kiépítésével, a nyugati provinciákban városok alapításával, a tengeri szállítás megszervezésével, a vízrendszerek kiépítésével és a nagyarányú bortermelés megszervezésével sokszorta nagyobbat alkotott, mint a birodalom terjeszkedését biztosító politikai és katonai sikereivel. Ezek a Római birodalom maradandó alkotásai, erről kellene szólnia a Római színnek.

Nem csoda, hogy terjed az a vallás, ami szentként tiszteli a kenyeret és bort, ráadásul a túlvilági boldogságot is ígéri."

Lucifer mégis a megromlott erkölcsökre akarja terelni a figyelmet. Erre mondja a szenátor: "Ahol így kaszál a halál, ott vagy az élvezeteket megtagadó hit ver gyökeret, vagy az élvezetek hajszolása terjed el. Ma Rómában mindkettő megtalálható." Lucifer az Úrhoz: "A nép fele ugyan hozzád fordul, de a másik fele az enyém lesz." Az Úr: "A te híveidnek nyoma sem marad, az én híveimből a világ legnagyobb és leghatásosabb vallása lesz."

Rómáról az utókor jó bizonyítványt állított ki. Ahol a rómaiak jártak, ott ma is érezhetők annak pozitív nyomai.

Az Úr: "Róma is úgy fog megmaradni az utókor számára, mint a minden korábbinál magasabb csúcs."

A gótika kora

A konstantinápolyi szín helyett a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulásának és a gótikus templomok építésének kora volna a szerencsésebb választás. Konstantinápoly ugyan még messze a legnagyobb európai város, de visszaesésre van ítélve. A jövő felé vezető újabb lépcsőt ekkor Franciaország jelenti.

Szubjektív, irodalmi szempontból ezt a színt tekintem a Tragédia legjobb részének, annak ellenére, hogy ebben van a legkevésbé szó az emberiség sorsában beálló változásról, sokkal inkább Madách személyes sérelmeiről.

Okos, szellemes és a korra találó kritika jelenik meg a vallási dogmatizmusról. Ez drámai keretbefoglalása a felvilágosodás szellemétől megérintett szerző őszinte okfejtésének. Ennek ellenére hamis abban a tekintetben, hogy a XIX. század derekán már sokkal jellemzőbb volt a vallás szerepének háttérbe szorulása, mint a dogmáinak túlságosan komolyan vétele. A vallási közömbösség korában nem lehet jellemzőnek elfogadni a vallási türelmetlenség túlburjánzásának ostorozását. Maga Madách is érzi, hogy a keresztes hadjáratok korában is sokkal több volt a formai vallásosság, mint a lényegi, a hadjáratok alatt pedig sokkal jellemzőbb volt a vallás erkölcsi törvényeinek durva mellőzése, mint azoknak túlságosan komolyan vétele.

Ebből a színből azt lehet kiolvasni, hogy a nyugat-európai puritán erkölcsök tiltakozása a mediterrán katolicizmus és a kelet-európai ortodoxia ellen már jóval a reformáció előtt megindult.

E témában az lett volna az Úr véleménye: "A vallások formai elemeit egyes korokban a tömegek a kelleténél, a tényleges tartalmánál komolyabban veszik, aztán más korokban meg szinte teljesen mellőzik. Így leng évszázadok során az inga ebben a tekintetben is."

A nő és férfi kapcsolatáról ebben a színben Madách az egyéni véleményét mondja el. Ez nem az emberiség egészére jellemző, hanem rá, aki nem értett a nők nyelvén. Aki képtelen volt belátni, hogy az e téren elszenvedett kudarcaiért maga is felelős, benne is volt hiba. Igazságtalan a női nemmel szemben, amikor az ördögnek van női partnere az emberek világában, holott a gyakorlatban mindig inkább jellemző volt az, hogy a nő-féri viszonyban a férfiak követnek el több hibát.

A konstantinápolyi szín elhibázott választás volt azért is, mert az előző és a következő színekben mindig a kor csúcsát, ebben az esetben azt a hanyatló ortodox-keresztény kultúrát mutatja be, aminek romjaiból aztán a kelet-európai sztyeppén az ortodox-keresztény, Anatóliában pedig a török kultúra lesz. Konstantinápoly tehát nem a nyugati kultúra nagy állomása, ahogyan az előző és az utána következő három színek azok.

A mához vezető út nem ezen a városon, hanem Nyugat-Európán, a jobbágyrendszer kialakulásán és a gótikus katedrálisok építésén keresztül vezetett. A francia középkor lett volna a következő megfelelő szín.

A nyugati kultúra az első ezredforduló után emelkedik a magas kultúrák sorába. Ennek gazdasági alapját a természetes csapadékra épülő mezőgazdaság és a kiscsaládos jobbágyrendszer jellemzi.

A mezopotámiai paradicsomból egyenes út vezet Egyiptomon, Athénen, majd Rómán keresztül abba a Nyugat-Európába, ahol a következő színek játszódnak. Ettől kezdve lesz a nyugat-európai keresztény kultúra az emberiség fejlődésének motorja és élcsapata.

A nagykorúvá váló Nyugat Franciaországban születik. A mérsékelt éghajlatnak és a csapadékos időjárásnak, azaz a Golf-áramlatnak köszönhetően itt alakul ki először az a földművelés, ami már alkalmas a magaskultúra létrehozása számára, lehetővé teszi a kellő sűrűségű lakosságot és urbanizációt. Mivel ez a kultúra alapvetően a vidéki mezőgazdaságra épül, ennek újszerű alapját, a kiscsaládos jobbágyrendszert kell bemutatni.

A kiscsalád forradalmat jelent az emberiség történetében. Ez lesz a gazdasági alapja azoknak a puritán erényeknek, amelyeken a nyugat-európai feudalizmus fölénybe kerül a többi kultúrával szemben, és lassan megszülheti azt a kapitalizmust, aminek létfeltétele a puritán közerkölcs. A kiscsaládos társadalom a Nyugat minden további sikerének alapja. Tegyük hozzá, hogy ebben a korban egyrészt megháromszorozódik a lakosság, másrészt keresztény lesz az Alpoktól északra élő lakosság korábban pogány kilencven százaléka.

E szín másik nagy témája a gótikus katedrálisok korának bemutatása. Ebben az esetben nem a hatalom halhatatlanságra törekvő mániája, hanem a nép túlvilágban való hite emelt ma is megcsodált katedrálisokat. Itt Lucifer ismét örvendezhet: "Ezek az emberek szegények, éheznek, fáznak, mégis olyan pompás és díszes katedrálisokat építenek, amiben több kő és sok százszor annyi munka van, mint a város minden házában együttvéve." Lucifer joggal gúnyolódik a lovagok képmutató világa felett is, de a naiv hit és formaság alatt ott van a nép mélységes istenhite. Ez emeli feljebb az emberiséget Nyugat-Európában a többi kultúra fölé.

Az Úr: "Ádám, gondolj vissza a piramisok építésére. Ott minden szép és értékes gondosan rejtve maradt a nép, a külső szemlélő előtt, itt már a külső is elnyeri a belsővel azonos fontosságát. Ezek a katedrálisok mindenki számára elérhetők, felemelő látványt és belső áhítatot nyújtók, ízlést javítók. Ott egy ember mániája érdekében dolgoztak a kor legnagyobb birodalmának százezrei, itt szinte minden párezer lakosú város közössége az istenhitnek áldozva gyönyörű katedrálisokat emel. Ott minden kincs rejtve volt szinte mindenki előtt, az csak magának a halott fáraónak szólt. Itt a fényűző katedrálisban minden héten mindenki jelen van, és megélheti a maguk alkotta csoda gyönyörűségét. Majd ezekre épül a nyugat-európai, azaz a mindent a sarkából kiforgató, helyesebben kiemelő kultúra." Lucifer felvetheti közben: "Nem sok idő telik el, amikor ezen a vidéken sem az istennek emelnek templomot, hanem a királynak és főuraknak palotákat. Aztán meg a színházak, a sportcsarnokok és a bankok lesznek a lakóházakból kiemelkedő monumentális építmények."

Ennek a nyugat-európai erkölcsnek és tudásnak a talaján jött létre az a többi kultúráénál korszerűbb nyugati keresztény vallás is, amelyiknek dogmarendszere továbbra is eredendő bűnnek tekinti a tudásra való törekvést.

A viszonylag rövid, pár évszázad után megjelenő újabb és újabb termelési módok csak az európai civilizáció előtörténetét jellemezték. Erre mondhatjuk, hogy a mai nyugati civilizáció nem más, mint az emberiség első civilizációjának, a mezopotámiainak az észak-nyugat felé történő ötezer éves vándorlása, és e vándorlása során minden lépésnél a minőségi megújulása. Az előző színek az idevezető utat mutatták be, a következő színek már mind ebben a kis térségben lesznek.

A jelenetet az Úr összegezése zárja: "Ebben a korban is sok a hiba, de mégis úgy fognak visszanézni rá, mint annak a kultúrának a megalapozójára, aminek alapján az emberiség fergeteges tudományos és gazdasági fejlődése kialakulhatott."

A prágai szín

Ez is szerencsés választás, hiszen ekkor Közép-Európa, történetesen Prága valóban a kor nyugati világának a közepe. Itt is egészen más lenne a mondanivaló, mint Madáchnál, aki Prágában csak a negatívumokat láttatja akkor, amikor az új minden más helynél jobban itt forrta ki magát.

Hibás az a megoldás is, hogy a Párizsi szín csak a prágai színbe ékelt állom. A Tragédia logikája, hogy Ádámot végigvezetik az emberiség történelmének főbb állomásain. Ebben nem szabad felrúgni az időrendet. A párizsi forradalom valóban külön színt igénylő esemény, de csak Prága után. A Kepler álmaként bemutatott párizsi szín a prágai szín után folytatása annak, visszarakandó a maga idejébe, és nem Prágába.

Prága az ébredő Nyugat első nagy központja, aminek fényét aztán gyorsan eloltja, hogy mind a mediterrán, azaz római kereszténység reformációja, mind a világgazdaság súlypontja a kontinensek felfedezése után nyugatra tevődik át.

- Itt jön létre az első, az egész népet magával ragadó reformáció, a huszitizmus. A reformáció nélkül nem történhetett volna meg a kereszténységnek a korszerűsödése. Itt is arról volt szó, hogy Rómának, különösképpen a pápaságnak le kellett zülleni ahhoz, akárcsak annak idején a birodalmi Rómának, hogy helyet adjon az újnak. A kereszténység megtisztulása annak köszönhető, hogy az Rómában lezüllött.

Azt, hogy Keplerrel válik igazán nyugativá a tudományos gondolkodás, fontos esemény, de ezt a lényegét megragadva kell elmondani. Új világot jelent a gondolkodásban az, hogy a világ központja nem a Föld, hogy az maga is csak egy kis bolygó, ami az Úr számára ugyan porszem, de az emberiség számára ez a csöppnyi bolygója a Napnak a tényleges szintér. Ezt tudomásul véve alakulnak másként a jövőben a tudományok.

- Kepler férji sorsában Madách magát sajnálja elhibázott nőügyei miatt. Nem látja be, hogy a zseni ritkán ért a nők nyelvén, még általánosabb hibája, hogy magasztos céljai mellett alantasnak, elfecsérelt időnek tartja a nőjével való foglalkozást, gondoskodást. Aztán meg van sértve, ha a nője benne nem a férfiideált látja, hanem az unalmas tudóst. A zseni férji sorsával gúnyolódó Lucifernek azt mondja az Úr: "Eddig is láthattad volna, a jövőben még inkább látni fogod, hogy az apró önzés hányszor késztet nagy tettekre. A nő, mint a tudás és szépség múzsája, néha kicsinyes célokra lelkesítve is szolgálhat hatalmas célokat. Azért a nagy tettek múzsája a nő marad."

A sevillai szín

A prágai után hiányzik egy fontos szín, az óceánokat meghódító bátorságot bemutató szín. Ebben kellene először dicsőíteni az arra irányuló szinte korlátlan bátorságot, hogy ne csak új ismereteket, de új világokat is megismerhessünk. A végtelennek tűnő óceánok meghódítására indulók bátorsága a paradicsomi alma leszakításból született. Korábban még soha nem igazolódott ennyire az, hogy a tudás nem sokat ér a bátorság nélkül. Ebben a színben kellene bemutatni a tudásvágynak, az ismeretlen megismerésének első nagy diadalait. Nemcsak új tanokat, de új világot keresett a kor embere. Amit ez az ismeretlent megismerni akaró bátorság megtalált, az lett a következő ötszáz év motorja. Kolumbusz nemcsak egy eddig ismeretlen földrészt fedez fel, hanem a világ leendő központját is. Ez a bátorság teremti meg az alapját annak, hogy a nyugati kultúra meghódíthassa a világot, hogy a kis, alig hárommillió négyzetkilométernyi Nyugat-Európa népesítse be a két Amerikát és Ausztráliát, azaz a magáénál tízszer nagyobb területet. Prága fejlődése évszázadokra visszaesett azzal, hogy a bátor hajósok meghódították az óceánokat.

Lucifer joggal jegyzi meg: "Ezzel a nyugati sikerrel jár majd a kalandorok gyors meggazdagodása, az indiánok szinte teljes kipusztulása, a kereszténység erőszakos terjesztése, a néger rabszolgák millióinak az áttelepítése Amerikába." Az Úr kioktatja Lucifert: "A természet nem ismeri az áldozatok nélküli fejlődést. Végső soron az indiánok utódai csak azért sokasodhatnak meg, és élhetnek majd ötszáz év múlva (ami a természet világában még jelen idő) sokkal jobban, mert az európai ember kiterjesztette hatalmát Amerikára."

Ebben a színben kell elmondani:

- A római pápa elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy két nép, a spanyol és a portugál között felossza az egész világot, holott éppen az egyházát ért legnagyobb szakadás áll a küszöbön.

- A spanyolok azt hitték, ők lesznek a világ urai azzal, hogy elrabolják és kiaknázzák az újvilág kincseit. Potosiban olyan bányászati nagyvállalkozás alakul ki, ami mellett eltörpül az egyiptomi piramisok, a római akvaduktok, a francia katedrálisok építése. A sevillai kikötőbe évente több arany, ezüst és réz érkezik, mint amennyit előtte ezer év alatt bányásztak. Az, hogy a nyugati kultúra sok nemes- és színesfémhez jutott, lett az alapja annak a tőkés kereskedelemnek, amire felépülhetett a kapitalizmus születése.

Spanyolországnak ez a látványos gazdagsága azonban semmivé válik, mert nem a munkájuk gyümölcse, hanem csapán a másoktól elrabolt, illetve az ölükbe hullott ajándék. Az igazi gazdagság a spanyol király egyik viszonylag kis hódoltsági területén, a Németalföldön, annak is csak néhány városában gyűlik össze, és terjeszkedik el a világban. Az Úr: "Nem a katonák hódításai, hanem a polgárok szorgalma és takarékossága teremti meg az új világ gazdagságát."

Lucifer Sevillában csak a fényt, a parazitaságot, az indiánokat pusztító megszállást, az erőszakos térítést látatja. Nem veszi tudomásul, hogy Amerika felfedezése és Afrika megkerülése az alapja annak, hogy a Nyugat a következő ötszáz évben a sarkaiból kiforgathatja a világot.

* * *

Ez és a következő két szín a Nyugat felemelkedésének három feltételét mutatja be:

1. Az óceánok meghódítása

2. Az arisztokrácia megdöntése és a polgárok uralma

3. A tőkés ipari forradalom

A párizsi szín

A párizsi szín ugyan szerencsés választás, de teljesen elhibázott, egyoldalú és pesszimista felfogású. Madách abban csak a forradalmakban, akár a legsikeresebben is csak a negatív vonásokat, a színvonal ideiglenes esését, az elszabadult kegyetlenséget, a túlzásokat, az önpusztításokat látja, és tartja jellemzőnek, de azt nem, hogy a lakosság egyetlen százalékát sem kitevő, értéket nem termelő arisztokraták uralmát a hatszor számosabb, minden tekintetben hasznosabb funkciót betöltő polgárság váltja fel. Az Úr: "Minden szülés fájdalommal jár. Ez a természet örök törvénye. Fájdalommentesen csak haszontalanság születhet. A polgárok uralma magasabb rendű világ megszületését jelenti."

Ez az első olyan uralkodó osztály, aminek a lakosságon belüli aránya aztán fokozatosan tovább nő. Az arisztokraták számát ugyanis nem lehetett növelni, mert egyrészt a föld nagysága volt adott, másrészt azon csak nagyon lassan lehetett növelni a termelést. A polgárok száma azonban a kereskedelem és az ipar gyors bővülésével gyarapodik. Egy szűk és már csak parazita osztály uralmát egy tágabb és bővülő osztály uralma váltja fel. Az előbbi csak fogyasztott és őrködött a tradíciók felett, az utóbbi maga teremti meg a saját, és ezzel a társadalom gazdagodásának feltételeit.

Ez a forradalom évszázadokon keresztül a haladás fáklyája, ugyanakkor a reakció, a konzervativizmus számára az elijesztő példa lett. Madách is csak az utóbbiak szemével látja a párizsi forradalmat. Nem véletlenül a Nyugathoz képest egyre jobban lemaradó magyar társadalom is örömmel fogadta e forradalom negatív tálalását.

A forradalommal járó vérontásnak és árulások sorának kettős oka volt:

a. A francia arisztokrácia és nemesség nem akarta tudomásul venni az idők szavát. Márpedig a megkésett forradalom különösen kegyetlen és piszkos, de ennek ellenére megtisztító. Közelről csak a piszok látszik, de minél több idő múlik el, annál inkább kifényesedik eredménye.

b. A forradalom ellenségei nem veszik tudomásul, hogy a forradalmak mindig tapasztalatlan elemeket állítanak a hatalomra. A durva tapasztalatlanság győzi le a kifinomult vezetésű múltat. Éppen ez a tény adhat alapot e szín bemutatására. A múltnak ugyan látványos érvei vannak az új ellen, mégis az új hoz minden tekintetben, erkölcsben, humanizmusban is jobbat.

Az Úr mondja: "A forradalmaknak nem a módszereit, nem az eszközeit, nem az azokban felszínre csapódott szemetet kell látni, hanem azok következményeit."

A londoni szín

E szín madáchi felfogása is teljesen elhibázott. Ebben a színben különösen felerősödik a korábbi hiba: az újban csak a vele járó rosszat látja. Nincs nagyobb hiba a történelmi ítéletek között, mint a forradalmilag újban csak a vele járó hibákat látni. Az egész világot ez a Londonban bemutatott kapitalizmus forgatja ki a sarkaiból, és emeli röpke kétszáz év alatt jobban fel, mint amennyit előtte az évezredek sora hozhatott.

A korai kapitalizmus a többség számára valóban pokoljárás volt, de ezt a poklot meg kellett járni ahhoz, hogy majd kétszáz évvel később az emberek életkora kétszeresére nőjön, hogy az óriási többség számára eltűnjön az éhezés, a fázás, az állandó halálfélelem, a tudás mennyisége pedig már évtizedenként megsokszorozódhasson. A Londoni jelenet után kétszáz évvel a lakosság többségének hosszabb, jobb és biztosabb élete lett, mint korábban a kis számú gazdagnak volt.

Ezt a színt is az Úr foglalja össze: "Ez a kor volt az emberiség számára az előző évezredek bűneiért a purgatórium, hogy aztán eljöhessen az olyan földi mennyország, amit Ádám és Éva a paradicsomban elképzelni sem tudott."

Erre Lucifer gúnyosan jegyzi meg: "Az embert nem olyannak teremtetted, aki megelégedettebb lesz, ha jobban megy a sorsa. Csak a gazdagnak van sok kielégítetlen vágya. Csak a tudás legjobbjai érzik igazán a tudatlanságukat."

Ennek a kornak számos fontos eseményét kell elmondani ebben a színben:

a. A gyáripar először jelent a lakosság széles rétegei számára elérhető tömegárut. Ez ugyan megöli a háziipart, de ugyanakkor sok szabadidőt teremt. Ez is jó téma arra, hogy Lucifer kötekedjen a tömegtermelés silányságán, a szabadidő erkölcsromboló kihasználásán.

b. A gyakorlatban alkalmazott tudományok sora jön létre. Ezek között kiemelendők:

- A darwinizmus. E drámában jó poén a teremtés elméletének cáfolata.

- Az elméleti matematika, fizika és kémia. Ezek gyakorlati alkalmazása fogja jelenteni a legnagyobb technikai forradalmat.

- A közgazdaságtan. Első klasszikusai csak a gazdaságnak adnak útmutatást, de az utánuk jövők alapozzák meg a nagy társadalmi forradalmakat, mozgalmakat, formálják át a gyakorlatot.

- Az egészségügy. Az emberek várható élettartama meghosszabbodik, nem lesz jelen mindig és mindenütt a halál. Lám az örök élet almáját nem ízlelhette meg az ember, de a tudás mégis visszaszorította a halál uralmát.

Az Úr: "Elfelejted, hogy az ember feletti befolyásod megszűnne, ha az ember egyszer megelégedne a sorsával. Ez már olyan kor, amiben nem a tradíciók tisztelete ad stabilitást, hanem az elégedetlenség lett a fejlődés motorja."

Az elhagyandó színek

A falanszter beteges pesszimista jóslatnak bizonyul. A gyáripar ugyan ideiglenesen csökkentette a munkással szembeni igényt, de ez átmeneti volt, hiszen a tudományos és technikai forradalom korábban elképesztő módon megsokszorozta a munkaerő képzettségével szembeni igényt. Nem Michelangelo farag széklábat, hanem a bútorok gyártásához olyan automata gépek kellenek, amikkel el lehet végeztetni minden olyan munkát, amihez nem kell magasan képzett ember. Ezeknek a gépeknek a kitalálása, tervezése, megépítése, javítása pedig szinte csak magasan képzett értelmiségi munkát igényel. Ráadásul a jelenkor világában az emberek sokkal nagyobb százaléka válik önállóvá a tudása révén, mint valaha. A függetlenség végre nem a származáson, nem a vagyonon, hanem a tudáson múlik.

Az a kor, amit Madách jövendölt, a tudással, a képzettséggel szemben olyan igényeket támasztott, amiben a munkaerő felének egyetemet kell már végeznie ahhoz, hogy szükség legyen rá.

Az űrutazás ugyan megvalósult, de ez csak százmilliókból egyet érint. Az emberek azonban ezerszer nagyobb távolságokat utaznak be már ma is, mint korábban.

A Föld kihűlése ostoba jóslat akkor is, ha Madách korában nem tűnt annak. Ma azzal keltenek a tudósok pánikot, hogy felmelegedés folyik.

Az ember elkorcsosulása is beteges fantázia szüleménye.

A jelen szín

Ezt a szint az idők során, szinte évtizedekként a rendezőnek újra kell írnia, hiszen a várható fejlődés útját nem lehet előre látni. Ami ma újszerű, az tíz év múlva elavult lesz.

Ebben a színben, a tények világában mutatja meg az Úr, hogy a tudás sokkal többre vitte az emberiséget, mint amit Ádám álmodhatott volna. Tovább élnek az emberek, a halál sokat vesztett hatalmából, a többség öregen hal meg. A mai átlagember a fejlett világban többet láthat, utazhat, ismerhet meg, mint száz éve a nagyon kiválasztottak. Az emberi tudás mára messze meghaladta a legmerészebb fantáziát is.

A történészek az újkor kezdetét Amerika felfedezésével datálják. Az igazi minőségi változást azonban az, hogy ezt megelőzően a korábbi kevés tudás megőrzése volt a fő társadalmi erény, ezután viszont az óriási új, az egyre gyorsabban bővülő tudás lett azzá. Ettől kezdve még anakronisztikusabbá vált azt állítani, hogy az emberiséget elsősorban a gondolkodás, az új ismeretek veszélyeztetik, hogy az emberiség azért szenved, mert őse evett a tudás almájából.

A dráma optimizmusát a jelenkort bemutató színnek kell bizonyítania. Ezzel záródna a dráma. Ádám kérdezné a jövőt, de az Úr lezárja az utazást: "Az emelkedésed kulcsa továbbra is a jövő ismeretlensége marad. Csak ott lehet biztató a jövő, ahol arról képek élnek benned, ahol e jövőkép után mentek, de az elért jövő soha nem lesz hasonló a remélthez. Az ember sorsa az, hogy mindig a jövőt építi, ami azonban soha nem az lesz, amit építeni akart. A fejlődésben az ördög, a rosszindulat, a beteges pesszimizmus csak a hibákat látja, nem veszi észre, hogy az emberiség története során a jó a hibáknál sokkal gyorsabban növekszik."

A mai világ fejlett részében az ember képességei messze meghaladják nemcsak a paradicsomi, hanem még a száz év előtti ember legmerészebb fantáziáját is. Ezt kell ebben a színben illusztrálni.

- Nagyobb távolságokat képes könnyűszerrel legyőzni, mint álmodhatta.

- A hangja és szeme szinte nem ismeri a távolságokat.

- Ma már 99 százalékban a más tudásából él, mégis egyre hiányosabbnak érezheti a saját tudását.

- Ugyan nem lett örök életű, de a nagy többség egyre közelebb jut ahhoz a korhoz, amiben már maga sem akar élni.

- A nők most kezdik elérni az egyenjogúságot.

- Vetített képeken kell illusztrálni a világ mai technikai eredményeit.

Mindez a mindenkori rendező feladata.

A záró szín

A zárszóban Lucifer kénytelen elismerni, hogy Ádám és Éva jól választott, amikor a tudás almáját szakította le.

* * *

Miért írtam le a fentieket?

Mert én is ettem az almából.




Hátra Kezdőlap