Hogy mi válik jellé,
érzékenységünk nívójától függ.

Szabó Lajos

Amióta az Intermédia tanszéken órákat tartok, azóta tűnődöm ezen az elnevezésen. Először más fogalmakkal alkotott kapcsolatrendszerén, utóbb a szó eredeti jelentéséből következő kérdéseken: hogy mit is jelent valójában médiumok között lenni? Hol van az a képletes vagy valóságos hely, melyre ez a szó utal? Mivel jár a médiumok közötti mozgás, a használatukból adódó képletes helyváltoztatás? Milyen megközelítések következnek az intermediális pozícióból? Milyen távolságtartás kívánatos? Egyáltalán kijelölhető-e az a körzet e technikai médiumok univerzumában, amely közöttük helyezkedik el?

A mai mediatizáltság közepette ezek a kérdések szinte mindent és mindenkit érintenek. A technikai médiumok egyre sűrűbbé váló világhálózata ugyanis nemcsak kezelőiket vagy a közegeikben alkotókat, hanem mindannyiunkat érinti. (Ha ez az érintkezés egyelőre még nem is megy a bőrünkre - ami a mikrotechnológiák fejlesztése folytán csak idő kérdése - máris fölöttébb nagy befolyása van a fejekben zajló folyamatokra.) A művészet példája e tekintetben közvetlen körzetein túlmutató tanulságokkal szolgál:

Az új technológiák nem egzisztenciálisan fenyegetik a képzőművészetet - mondja Hannes Böhringer -, de komoly kihívást jelentenek, ami csak a javára válhat. A művészetnek végül nem is maradt komolyan veendő ellenfele. Az új technológiák arra kényszerítik a művészetet, hogy reflektáljon önmagára, tulajdon erősségére, arra, hogy mire képes és mire nem. A művészet mondhatni a technika filozófikus stádiuma; a technológia, ami végpontra jutott és felismeri határait. A művészet bizonyos tekintetben trójai faló, amely minden új technológiában benne rejlik.

Az új technológiákkal való szembesülés, az intermedialitás kihívása megkerülhetetlen feladvány.

Az inter média számomra képletesen azt a helyet nevezi meg, ahonnan a reflexív és alkotó szellem kiindul és ahová minduntalan visszatér. Problémái ezért éppúgy érintik a művészet, mint minden más szellemi terület helyét és mibenlétét. Ezáltal az intermedialitás egyszersmind a magasabb összetettségű szellemi tevékenységek paradigmájának tekinthető. Egyaránt felveti a médiumokhoz való közeledés, a közegeikben való közlekedés és a tőlük történő eltávolodás kérdését.



Találkozás a technológiákkal

A találkozás az új technológiákkal előbb-utóbb elkerülhetetlen, még akkor is, ha netán nem akarnánk. Már csak ezért is érdemes ennek elébe menni. Egyrészt megismerésük végett. (A meglepetések elkerülése mellett ez a technikai képalkotás eljárásainak és esztétikájának tudatosításával, továbbá más területeken is hasznosítható késztetésekkel jár együtt.) Másrészt azért is, mert elterjedésüknek köszönhetően máris alapjában kezdett átalakulni a képvilág, ezáltal pedig az érzékelés, a nyelv, a metaforika, a valószínűségek, a mozgásformák megannyi területe - ami nem marad következmények nélkül a "hagyományos technológiákra" és médiumokra nézve sem.

(Az átalakulás jelenségeinek és mibenlétének leírásában már egy új szótár körvonalai kezdenek kirajzolódni. Az alapszavak mozgás- és folyamatformák mentén alakulnak.)

Az új technológiákat velejükig átható mozgásforma az áramlás. Nemcsak a berendezéseket működtető elektronáramlatok, hanem az általuk hordozott jel- és képtömegek is áramlanak. A kép két közegből ismerős: szemünk a levegő és a víz áramlásához van szokva. Talán ezért is uralják e képek az új technológiák univerzumát, ahol mintha folyvást fúvó szintetikus szelek és az áramló folyékonyság összjátéka alakítaná a morfológiát. A földfelszín felett megszokott szilárd, behatárolt, súlyos és szegélyezett alakzatok helyett a likviditás lágy, súlytalan és változékony amorfiája jellemző. A más közegekhez képest korlátlannak tűnő (csak memóriakapacitás, műveleti sebesség és program korlátozta) kozmoszban nincsenek közeg- és anyaghatárok, ezért a bennük végbemenő változások is tetszőlegesek. Az átalakulás bármilyen ponton megkezdődhet, a változás struktúrája és lefolyása tetszés szerint alakítható. Formák és alakzatok átmenet nélkül áradnak egymásba és (látszólag) teljesen áthathatják egymást. A metamorfózisokban a sejtbiológia és a turbulencia mintái munkálnak: alakzatamőbák, formafolyamok, örvényvákuum.

Távolságtartás

Az új technológiák és médiumok megismerése azért is elengedhetetlen, hogy az ember megtanulhasson távolságot tartani tőlük, hogy kihívásaikkal szemben hathatósan léphessen fel. Esetleg úgy, mint a multimédiaművésznek számító Laurie Anderson, aki a kép- és hangkeltés high-tech vonulatának használatát mindig kellően ellenpontozza eleven és esendő lényével, a mediatizáltságot kikerülő gesztusokkal, lélektől lélekig vezető légihidakkal. A technika rajongójának számítok - mondja -; képes vagyok beleszeretni a komputerbe és a gépekbe, hogy a hangzásokkal kísérletezhessem... és órákon át beszélni is tudnék erről... ám ez egyfajta gyűlöletszerelem. Ugyanis ezek a gépezetek, számtalan gombjukkal és szabályozóikkal egyúttal taszítanak is. Természetesen fontos, hogy az ember kiismerje magát a munkaeszközei között. A technika nevű anyaggal történő foglalatoskodásom révén sok olyan spontán ötletem támadt, amely a készülékekkel való gyermeki játszadozásból adódott. Alapjában érdekel az a temérdek lehetőség, ami ezekben a berendezésekben rejlik, és mivel mindent meg akartam tudni róluk, a múltban gyakran használtam őket. Ma már sokkal többet tudok ezekről a gépekről - egyebek mellett azt is, hogy kevesebbet kell használni őket.

A távolságtartás megvalósítható úgy is, ahogy azt Vilém Flusser, a technikai képek univerzumának teoretikusa tette, aki sosem került túl közel az "új technológiákhoz". Vagy végbevihető úgy is, ahogyan azt William Gibson, a cyberpunk mítoszát megteremtő sci-fi író tette, aki - noha regényei jórészt leendő virtuális valóságokban játszódnak -, mégis kívülmaradt az általa leírt computervilágon.

A hierarchiák áthelyeződtek az időbe

Némi távolságtartásra indítja az embert az is, ha egy pillantást vet a század "új technológiáinak" korábbi vonulatára. Ekkor szembetűnővé válik e médiumok hihetetlen mérvű és elképesztő gyorsaságú avulékonysága. Tanulságos eltűnődni azon, ahogy például a hangos és színes ("művész-")filmek öregednek. Nem is annyira anyagi hordozóik révén, mint inkább a korabeli technikai lehetőségmezőben mozgó, sőt, mondhatni lubickoló képzeteknek és szándékoknak köszönhetően. A példák száma szinte végeérhetetlen, ha a nosztalgia párájától mentesen nézzük végig a filmtörténet e hosszú és még távolról sem lezárult fejezetének "fénypontjait". Hasonló tünetcsoporttal lehet találkozni az ún. elektronikus zene vagy a computerképek múltjában.

Az ellenpéldák száma jószerivel elenyésző. Közös jellemzőjük az, hogy különböző okokból, akár teoretikus vagy éppen aszketikus megfontolásokból, esetleg a szükségből erényt formálás esztétikai elvét követve kellő távolságot tartanak az éppen érvényesnek tetsző High Tech haladványától. Sőt, alkalmasint visszanyúlnak korábbi, "túlhaladott" (pl. kézműves) technikákhoz.

Az "új technológiákra" alapozó művészet szempontjából ez nem éppen elhanyagolható következményekkel jár: művelője szellemi és egzisztenciális értelemben egyaránt kiszolgáltatja magát a technikai fejlesztések üzleti-hatalmi logikájának. Azaz a mecénás, a galerista, a hivatalnok, a művészetipar működtetői után/mellett a katonai korporációk fejlesztőmérnökeinek és transznacionális cégvilág menedzsereinek rendeli alá magát. Az önjáróvá és öntörvényűvé vált technikai rendszer ugyanis egyebek mellett növekvő sebességkényszert is termel - az élet minden területén. Autonómiája és automatizmusa folytán a fejlesztések sebességét, azon keresztül pedig az értékek hierarchiáját is meghatározza: szebb és jobb lesz az, ami a holnap tökéletesebb technológiájával készül. Ideológusai szerint legalábbis egyértelműen erre megy ki a játék: A művészet fő funkciója - írja Derrick De Kerckhove - a valóság pszichológiai sztenderd-értelmezésének a tényleges technikai innovációkhoz történő hozzáigazítása. Ami azt jelenti, hogy a művészet értékhierarchiája is áthelyeződik az időbe, a technikailag átértelmezett temporalitásba. Ám nem árt tudatosítani, hogy az ilyen művészet megszakítja eredendő és inspiratív kapcsolatát más időalakzatokkal: az idő szakadásaival, az időtlennel.

Felhasználói felületen

Az "új technológiák" művészi megközelítése során elkerülhetetlenül felvetődik olyasmi is, ami mindeddig nem volt kérdéses. A computer közegében határtalannak tetsző lehetőségmezők nyílnak meg. Ugyanakkor a "régi technológiák" használatából természetesen adódik egy olyan eredendő interaktivitás, amely az alkotó és alkotás anyaga közti közvetlen kapcsolat során keletkezik, és aminek az új, mégannyira interaktív médiumok híján vannak. A (kézműves) művész mozdulatával "megszólít" egy anyagot, alkotó gesztusával párbeszédet kezdeményez egy közeggel, amely válaszol. Mi több: "visszabeszél". A dialógusnak ez utóbbi eleme elengedhetetlen minden alkotóművészet számára. A természettel folytatott párbeszéd a művész számára mindenkor conditio sine qua non - írja Paul Klee A természet tanulmányozásának útjaiban.

Ezért is több egy mű a konceptusának puszta kivitelezésénél, alkotója számára pedig ezért érdekes a megvalósítása: a közben keletkező ellenállás, a rejtélyes és esetleges késztetések érkezése, a folyamatosan nyíló elágazások kibontakozása és a kezdeti szándékokkal kialakított kölcsönhatásai miatt. Az "új technológiák" használója kénytelen nélkülözni ezt a közvetlen kapcsolatot, ezzel együtt pedig ezer (ellen)hatás és esetlegesség összjátékának erejét.

Ugyan a computerszimuláció története - Derrick de Kerckhove szerint - valóban a taktilis környezetbe való fokozatos behatolás: a kétdimenziótól a háromdimenzión át a taktilis és erő-visszacsatolás-szimuláció rohamos fejlődéséig menően egy elektronikus örvény, mely mint egy gazdagon strukturált mátrix szív magába. A taktilis technológiák hívása Odüsszeusz szirénjeire emlékeztet, mindahány erotikus vonatkozásával egyetemben.

Ennek ellenére az érintés közvetlenségét a mégoly tökéletes (virtuális) valóságmegragadásra képes adatkesztyűk vagy a térmátrixban végzett testmozdulatok éppoly kevéssé lesznek képesek pótolni, mint a computerkreatúrák egyediségét elősegíteni hivatott véletlengenerátorok sokadik nemzedékének bevetése. Jelenleg az egész testre érvényes erő-feedback-en dolgoznak a legtöbbet - mondja Scott Fischer, a NASA fejlesztőmérnöke -, de ez feltehetőleg már olyan probléma, melyre nincs megoldás. Így aztán felhasználójáról egy ideig még feltételezhető, hogy a felületen fog mozogni. Mondhatni a hajósnál jobban fog az űrhajósra hasonlítani: csak űrruhájának felületén keresztül kerülhet érintkezésbe a külvilággal.

Minden médium

A mediatizáltság már szinte mindenütt megjelent: a képzetek, minták, kapcsolatok, hierarchiák, hétköznapok, vágyak és álmok majd minden körében. A médium metaforája ezáltal mindenhatóvá vált: mindent áthat és mindenen áthatol. Ennek következtében pedig minden médiumként ismerszik fel. Ez pedig, mindennemű modernitása ellenére, visszavezet egy ősrégi felismeréshez: a világ kimeríthetetlen gazdagságának és komplexitásának belátásához. Az új technológiák révén azonban eddig ismeretlen vetületeiben, új összetevők fényében más metszésvonalak mentén pillanthatjuk meg mindazt, ami mindig is körülöttünk volt. Paradox módon ebben rejlik a médiumok abszolút újdonsága. Így szemlélve mutatkozik minden médiumnak. (Beleértve magánkozmoszunkat: tulajdon testünket is.) Amivel egyszersmind a mindenség mibenlétét illető legszövevényesebb filozófiai, teológiai és kozmológiai kérdések sokaságához jutunk. Ekkor ugyanis nemcsak az lesz a kérdés, hogy vajon a természet nevű tüneménynek mi az üzenete és hogyan fejtendő meg, hanem az is, hogy kinek vagy minek a médiumai vagyunk mi magunk? És ki üzen nekünk a márvány erezete vagy a csillagképek által? Miről szólnak a fák, és hogyan értsük a felettünk elhúzó felhőfoszlányokat...?

A kérdések egy része vég nélkül folytatható, mások pedig paradoxonokba torkollnak. Ezért közülük csak egyet emelnék ki: a mindenség mediatizálhatatlanságát. Ennek kontemplálásakor érdemes Antoni Tápies katalán képzőművész tanácsára hallgatni: Azt kívánom, hogy egyre inkább elveszítsük bizalmunkat mindabban, amiben hinni szeretnénk és amit biztosnak tartunk - hogy ezáltal újra és újra emlékeztetnünk kelljen magunkat arra, hogy még egy végtelen felfedezése áll előttünk.