Kertlaboratóriumi kontempláció

A távkertben - eltekintve a közepéből kinyúló robotkartól - nincs semmi különös; egy asztalon terül el, talaján apróbb-nagyobb növények élnek. Ezt a TeleGardent Ken Goldberg és munkatársai 1995-ben Kaliforniában alakították ki, és a Hálózaton keresztül a becsatlakozottak bárhonnan fel tudják keresni. Az installációba a résztvevők magvakat ültethetnek, locsolhatják azokat és követhetik fejlődésüket - mindezt egy ipari robotkar finom mozgásainak segítségével. A számos, mintegy napi ötezer "látogató" között sok a távkertész, ők sajátjuknak tekintik ezt a különös létesítményt; naponta felkeresik és gondozzák. A kertészkedés kérdéseit megbeszélendő "falugyűléseket" is tartanak, sajátos közösséget képeznek. E bio/technológiai mű - alkotói és méltatói szerint - ezáltal nemcsak a kert(észet)nek, hanem e világméretű közösségnek is tükörképe. Tekintettel arra, hogy eddig közel kétmillióan érdeklődtek e kert iránt, a megállapítás helytálló. A körülötte kibontakozó lelkesedés pedig híven mutatja e tükörképnek a sajátos színárnyalatait: a kertnek a World Wide Web révén történő elérhetősége, valamint a kart és a kamerát ellenőrző intuitív interface megalkotása révén a művészeknek sikerült a művet a közösség természetére vonatkozó éleselméjű reflexióvá változtatni - írja Peter Lunenfeld (Flash Art 96/3). A Wired, a technokultusz vezető lapjának cikkírója szerint a TeleGarden a művészek ama töretlen fáradozásának része, hogy a cyberspace-metafora segítségével feltárják az emberiség fejlődésének fokozatait (95/10). Warren Schultz, a Garden Design szerzője pedig arról ír, hogy lehetőséget nyújt a tapasztalt kertész számára a kertészkedés szellemének kutatására és a növekedés alapvető folyamatának megértésére... (96/12)

Mindebből számomra, mint az interneten innenről szemlélődő és valamelyest tapasztalt kertész számára az előbbiektől eltérő következtetések adódnak. Ez a távkert kétségkívül a "világméretű közösség tükörképe", amennyiben híven mutatja az élet látszatával felruházott kultikus technológia mítoszának kiterjedését, hatását és működését. No meg felhasználóinak mentalitását, akik már csak közvetítőrendszereken keresztül igénylik az elemi és szerves érzékelését. Ehhez máskülönben elég kilépni a szabad ég alá vagy ültetni egy cserépnyi kertet. Persze, ami mesterséges, az zárt teret kíván, ezt már Goethe megállapította a maga korában, azóta pedig nagyot haladt előre - a bezáródás felé - a haladó világ. A kert és a kertészet ellenben valami egészen más. Ehhez nem is kell különösebben tevékeny kertésznek lenni, elég csak a körülöttünk lévő kerteket szemügyre venni.

Kertkozmosz

Mindenütt kertek vesznek körül bennünket. A szabadban, a földön és az égen: táj-kertek, város-kertek, felhő-kertek. Szülő Földünk, földönkívüli távlatból szemlélve, a tengerek kékjétől keretezett kontinentális kertek együttesének mutatkozik. Akárcsak a földek és a vizek szabad szemmel már nem látható elemei, az érzékelhetetlenbe vesző legapróbb szegmensei: az anyag minden egyes részét tekinthetjük dús növényzetű kertnek és halakkal teli tónak. De a növény mindegyik ága, az állat mindegyik tagja, nedveinek mindegyik cseppje ismét ilyen kert és ilyen tó. - írja Leibniz a Monadologiában (§ 67.), majd így folytatja: S jóllehet a kert növényei közti föld és levegő nem növény, valamint a tó halai közti víz nem hal, mindazonáltal bennük is van növény is, hal is, de többnyire oly parányiak, hogy mi már nem észlelhetjük őket. (§ 68.)

Amennyire bejárhatatlan a valóságos kertek sokasága, olyannyira kimeríthetetlen a metaforikus mezőkön kirajzolódó képletes kertek köre és vonatkozásgazdagsága. A kert toposza a Biblia eredetelbeszélésének Édenkertjétől (ahol ültete az Ur Isten egy kertet... És nevele az Ur Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót) az Énekek Énekének berekesztett kertjén át a Jelenések Mennyei Jeruzsálemének kertjéig terjed, ahol az élet vize áramlik (fluvium aqua vitae) és az életnek fája sarjad.

A kert a legteljesebb életmetafora: a sarjadás és kibomlás, a növekedés és gyümölcsözés, a hervadás és elenyészés foglalata. A kert mindennemű kultiválásnak, képzésnek és művelésnek, alakításnak és alkotásnak is alapképe. Metaforája még a "halott betűk" kertjét is képes megeleveníteni: egy arab közmondás szerint a könyv olyan, mint egy kert, melyet az ember a tarsolyában hord ...

A kert egyszersmind a teremtő és megtartó folyamatokkal való együttmunkálkodás színtere. Talán ennek nehézségeire utalt Francis Bacon, amikor azt írta, hogy az emberek hamarabb tanulnak meg pompázatosan építkezni, mint szépen kertészkedni: mintha csak a kertészkedés jelentené a nagyobb tökélyt (A kertekről, 1625.).

Visszahúzódáskert

A kert elkülönített hely: a természetből "kikerített" terület. (A kert szabályosan elkerített - olvasható a 13. századi Rózsaregényben.) Keretek közé szorított kiterjedése a megművelés lehetőségeire és határaira mutat rá. Arra, hogy nem minden művelhető meg. A tervezés, alakítás és gondozás nem terjeszthető ki a természet egészére. A kert bekerítettsége ezáltal élő és holt természet, és a magasabbfokú összetettség felé tartó rendeződés és felbomlás, az eleven lét arányaira és ütemezettségére utal, arra, hogy jelenléte az élettelen tengerében szigetszerű.

A kert keretek közé szorítottsága, beágyazottsága és elkülönülése a kerítésén jóval túlmenő belátásokra indítja az embert. Az elemi mértékek megismerését, a mindenség ritmusainak és arányainak megújuló észlelését éppúgy elősegíti, mint a rügyek és hajtások apró moccanásai mellett a napok és hónapok, évek és évszakok kozmikus léptékű körforgásának követését. És közöttük önnön helyének változandó voltát: a növény hozza sejtésszerűen az ember tudomására saját sorsa ciklikusságát" (Heidi Paris).

Mindemellett a kert kerítettségéből és behatároltságából adódó kétirányú határtapasztalat önismeretre is vezet. A kert művelője mindegyre létalapjával, lehetőségei mezőivel és benne képességei korlátaival szembesül: azzal, hogy mire futja az erejéből, mire és mikor indokolt ráirányítania figyelmét, hogyan tervezze meg tevékenységét, meddig terjesztheti ki hatókörét; honnan és hová indokolt a visszavonulás, mikor és mihez elengedhetetlen a hátrahúzódás.

A kert korlátozott kiterjedése így az összpontosítás és önkorlátozás gyakorlópályája is.

Kerítettkert

Kezdetben áll a kerítés - írja az etimológus Jost Trier. A kert szó eredete szinte valamennyi európai nyelvben az elkerítésre, a bezártságra utal. A kert kialakítása elkerítéssel és bekerítéssel kezdődik, mivel csak az elhatárolással határok közé vont terület művelhető és védhető meg. A perzsa eredetű Paradicsom (pardesz) szó eredeti jelentése is erre utal: körülkerített liget. Az elkerítés a világ vadságának és a vegetáció kaotikus burjánzásának távoltartását, a külső és a belső természet elkülönítését és elrendezését, a kultúra védelmét szolgálja. (A kert héber neve: gan a gánan - megóvni - szóból ered.)

A kerítés lehet kézzelfogható, áthatolhatatlannak tetsző, de lehet jelzésszerű is. A képletes kerítés azonban rendelkezhet a kőkerítésnél is szilárdabb rendezőerővel. Ezt mutatja a görög törvény (nomosz) szó eredete, ami a legelők elkerítéséből, a legeltetés szabályozásából és rendjének kialakításából ered. Egyébként nemcsak a nomád szóval áll etimológiai összefüggésben, hanem a nemein (legeltetni, legelőt osztani) és a nemus (/szent/liget) szavakkal is.

Kerítés emelhető építéssel és készíthető különféle fonatokból. Sok türelmet kívánó, ám a természettel leginkább összhangban álló (egyszersmind legtartósabb és legnehezebben áttörhető) az élő kerítés: a sűrűn ültetett fák, bokrok és cserjék együtteséből álló sövény. (Ennek kimerítő leírását Pietro de Crescenzi bolognai tudós adja a 14 században Ruralia Commodora című művében.) De még a legáthatolhatatlanabbnak tetsző kerítés sem képes kirekeszteni a kertből a környezetet, látható vagy éppen nem látható külvilágát. Nem pusztán azért, mert nem készíthető áthatolhatatlan kerítés, áttörhetetlen fal, hanem mert a kert eredendően nyitott. Növényei a Nap fényére és melegére, a Föld tápanyagaira és éltető vizére szorulnak. (A zárt belterek kertjei nem kevésbé, mint a szabad ég alattiak, legfeljebb közvetve, áttételesen.)

A szabadban kialakított kertbe a föld mélye felől éppúgy érkezhetnek betolakodók, miként az égből is leereszkedhetnek váratlan látogatók. Az előbbi lehet egy vízáram, mely alámossa az ágyásokat, lehetnek hosszú gyökérzetükkel a kerítés alatt átnyúló liánok, szívós gazok vagy akár apróbb rágcsálók. Igaz, hogy például a vakondok kertalakító tevékenységének vannak kedvelői is; esszéjében Bacon arról is szót ejt, hogy kedvére valók a vakondtúrásra emlékeztető parányi halmocskák. Amiből mellesleg arra lehet következtetni, hogy a kertekhez fűződő kapcsolata, legtöbb kert-író társához hasonlóan, a puszta szemlélődésre szorítkozott és nélkülözte a tevőlegességből adódó tapasztalatok megvilágító erejét...

Kolostorkert

A kert különös kettősségének, környezetétől való elzártságának és koncentráltságának, valamint kozmikus nyitottságának egyszerre kézzelfogható és képletes, fáradságos és kontemplatív vetületeinek kidolgozása és összegzése a nyugati kolostorkertben jelenik meg.

A kolostori világ alapjában véve bensőséges és zárt - írja George Duby. A kolostor a világgal való szakítás - vallásos életre jellemző - szimbolikus ábrázolása. A természet egy szöglete, de elszigetelt szöglete. Építészeti alakja azt mutatja, hogy olyan tökéletességre törekszik, melyet a világ már nem ismer.

A szigetszerűség, az elszigeteltség kezdettől hangsúlyozott alapvonása a kolostor kertjének is: De natura rerum című munkájában Isidorius Hispanensis (600 körül Sevilla püspöke) ama kívánalmának ad hangot, hogy a kolostorkertet csak egy épületen keresztül lehessen megközelíteni.

Ugyanilyen hangsúlyos a kerttel kapcsolatos tevékenységeknek, valamint a kert és a kerti növények különféle aspektusainak szimbolikus szemlélete. A kolostorkert megmunkálásának és szemlélésének ritmikus fázisaiban a nyugati szerzetesség Szent Benedek megfogalmazta alapelve - Ora et labora, ima és munka - valósult meg.

A munka és a kontempláció egymást váltogató és kiegészítő gyakorlata olyan természetszemlélettel járt együtt, mely nem szabdalta szét a természetes teljességet a felhasználás szempontjai és területei szerint. A kolostorkertekben a díszkert nem különült el a haszonkerttől. A növények felhasználása, szimbolikája és "esztétikája" nem vált szét. A rózsákat és liliomokat gyógyerejük és illatuk, mágikus erejük és szépségük miatt ültették - írja kerttörténeti munkájában Dieter Hennebo.

A kerti növények kultiválásáról és kontemplálásáról korai dokumentumok tudósítanak. Például Tour-i Szt. Gergely 580-ban íródott Vitae Patrum című munkájában Szt. Monegundisszal kapcsolatosan említi, hogy a cellája melletti kert szemlélésébe merült. A kolostorkert - antik előzményeivel ellentétben - még a kézműves tevékenységre és mindenkor a kontemplációra szolgál. A kert iránti vonzalom szorgos munkával kötődik össze, sőt majdhogynem ennek révén nyer bocsánatot (Hennebo).

Küzdelemkert

A kert kialakítása és fenntartása küzdelmes folyamat. Vagy a vad vegetációból vagy a pusztaságból kell kialakítani és minden egyes pontja képes újra elvadulni. A kertképző fáradozás ugyanakkor olyan tapasztalatokkal és felismerésekkel is jár, melyekre másutt nem nyílik mód. Az évszakok változása és az évek múlása az idő más-más metszetét mutatja meg a kertben. A növekedés fázisai, a rügyek és a bimbók napról napra követhető fakadása, az évről-évre bontakozó majd lehulló lombok, az ágak növekedése és a törzsek évtizedeken át tartó vastagodása nem pusztán megjeleníti, hanem tapinthatóvá teszi a múló idő különböző szakaszait, rövidebb-hosszabb ritmusait, természetes tagoltságát: az idő rendjét.

Az évszakok és az időjárás üteméhez igazodó teendők minden másnál intenzívebb kapcsolatot alakítanak ki a természet folyamataival. Az így végzett munka test és lélek terápiája. A fáradozás során átélhetőbbé válik a test földhöz tartozása, és ennek köszönhetően elmélyültebbé válhat a megpihenés nyugalma is. A kertművelés művészete megmunkálás és szemlélődés, kultiválás és kontemplálás kettősségében és kiegyensúlyozottságában áll. A kertész mondhatni első és legavatottabb szemlélője kertjének, miként a művész az ő művének.

E kettős, komplementer megközelítés hiányában a kert egyfelől szorgoskodó díszítgetés vagy termelés, másfelől széplelkű merengés vagy funkcionalista "rekreáció" tárgya csupán.

Egy hászid történetben a szabbatot ünneplő, kertjében sétáló ember egyik gyümölcsfáját szemlélvén arra a gondolatra jut, hogy a következő napon meg kell metszenie. A fa azonban másnapra kiszárad. Az elbeszélés a szombat megszenteltségéről és a ténykedéstől tartózkodó kontempláció kibillenéséről szól. Arról a pontról, ahol a szemlélődés célelvű mérlegeléssé, racionális tervezéssé, gyakorlati teendők kiindulópontjává válik. E helyzet elkerülésének szándéka feltehetően közrejátszhatott a kolostori munkamegosztás kialakulásában, melynek során a szemlélődés (és a szellemi munka) különvált a kertműveléstől (és a fizikai munkától), és végzése is másokra hárult át.

Díszletkert

A később kibontakozó, kolostorokon kívüli - nemesi és polgári - kertkultúra esetében a megmunkálás és a szemlélődés eredendő összetartozása többnyire fel sem merül. A kert kialakítása és kultiválása elválik annak kontemplációjától és teóriájától. (Ez leginkább abból látható, hogy a kert - mára könyvtárnyi terjedelmű - irodalma a középkortól kezdve fokozatosan kettévált: az egyik vonulat a kert különféle botanikai és technikai leírásaira szorítkozik, a másik a kert terveit, irodalmi leírásait, és elméleteit tartalmazza.) A kertek tervezőit (továbbá majdani látogatóit) és megmunkáló-kivitelezőit (későbbi gondozóit, kertészeit) világok választják el egymástól.

A reneszánsszal színre lépő újpaganizmussal együtt visszatér az antik ideális tájak koncepciója. Az antikizáló eklektikát a természetalakítás önkénye követi. A "magasabb nézőpontból" szemlélt és tervezett franciakertek racionalitása a természet szerves összetevőin megtörik, puszta dekorációvá és abszurd paródiává válik. Versailles és Schönbrunn geometrikusan alakított, merőlegesre metszett fái egy szürrealista színjáték architektonikus díszleteivé, tervezőik és megrendelőik belvilágának kivetített kulisszáivá váltak.

A 18. századtól kezdődően az éles határvonalú kertek mértanát a lágy feloldódás tájkertjei váltják fel. A korai romantika nosztalgikus természetszemlélete a távoli és romlatlan múlt képeiben keresett kiutat. Robinzonádjának sajátos emlékműveként Rousseau-sziget emelkedik ki a Wörlitz-i angolkert tavából. Az ilyen tájkertek abban különböznek a korábbiaktól, hogy bennük a határok összemosódnak. Építtetőik természetes és mesterséges, rom és műrom, múlt és jelen, kert és környezet különbségeinek kiküszöbölésére törekedtek. A kert nem válik ki, hanem beleolvad a környező tájba. Nincsenek éles határok, egyenesek, végtelenbevesző sétányok, csak tavak, ligetek, grották, remetelakok, Vénusz-templomocskák, egzotikus növények, elvágyodáshelyek és -alkalmak vannak.

Szigetkert

Az angolkert minden szépsége ellenére megtévesztő. A benne megnyilatkozó esztéticizmus, mely az egész világot szeretné saját eszményei szerint megszépíteni, éppen a kert mibenlétét illetően téveszt meg: a kert és környezete között húzódó határ látszólagos elfedésével azt az illúziót kelti, mintha az mindenre kiterjedne. Pedig minden kert sziget a természet tengerében. (E felismerés legradikálisabb konzekvenciáját Francesco Colonna vonta le, aki eszményi reneszánsz kertjét inzuláris utópiává fejlesztette és Küthéra elképzelt szigetére helyezte.)

A kilométerekre kiterjedő kerteket, miként az arasznyiakat is, a világ tengere veszi körül. Paradox módon ezt jeleníti meg a kolostorkertek forrása vagy kútja, és a kertek legtöbbjében létesített tó is: kívülre utaló jelként a szigetszerűség inverz arányára és jelenlétére mutat rá.

A kert elszigeteltsége egyszersmind előfeltétele kialakításának és fenntartásának: a kert rendjének. Csak az elkülönítés és elrendezés teremti meg a kiválasztott növénytársulás növekedésének és fennmaradásának feltételeit. Ennek köszönhetően a megfigyelés és rendezés, a gondozás és művelés hosszú fejlődéstörténete során nemesítették azokat a növényeket, melyek a mai kertekben nőnek.

A kert szigetszerűségéből adódó körülhatároltság és áttekinthetőség a növények növekedésének rendje révén másfajta rend felismerésére is módot ad: bekerítve és e határok között leegyszerűsítve és felfokozva az általános rend válik láthatóvá, mely mindig is jelenvaló. A rend univerzális, ám szükségből korlátozott, vagyis csak bekerítve és behatárolva ismerhető fel és tartható fenn. - írja Böhringer az építészet kapcsán. Megállapítása a kertre méginkább érvényes.

Komputerkert

Az agrártechnika terjedésével elkezdődik a Föld eddig megművelhetetlennek tartott területeinek, a mocsaraknak, sivatagoknak, és esőerdőknek a megművelése is. Az újonnan meghódított termőterületeken monokultúrákat alakítanak ki. Ezzel egyidejűleg a tájvédelem "kertesíti" a fenségesnek a különösen koncentrált térségeit. Ennek jegyében egész tájegységeket kerítenek be, alakítanak "természetvédelmi terület"-té, "nemzeti park"-ká. Az addig érintetlen természet, a phüszisz, akárcsak korábban nem egy "természeti nép", rezervátumokba szorul. Ezáltal látogathatóvá válik, akárcsak egy állatkert. Az ilymódon izolált helyeket nem pusztán kerítésük választja el a későújkor világától, hanem egy roppant kiterjedésű, nem egykönnyen látható és áthatolható képződmény: ami ma számunkra a világot jelenti - írja Heidegger az Állomások című útinaplójában -, információk technikai eszköztárának áttekinthetetlen kuszasága, amely az érintetlen fűzisz elé került és elfoglalta ennek helyét, működésében pedig már csak számításokkal hozzáférhető és irányítható.

Ennek a folyamatnak a legkövetkezetesebb kiterjesztését a komputergenerált képvilág kertjei jelentik. A monitorok más-világi kertjeiben fantasztikus virtuális vegetációk virulnak. Füvek fakadnak, lombok hajladoznak, virágok nyílnak és csukódnak össze, közöttük szitakötők és pillangók szálldosnak. A megszólalásig hű művirágok mellett ezek a digitális díszletek már a való világban csökkenő biodiverzitás, az életsokféleség lebomló folyamatának végpontja felé mutatnak, ahol az élet hűlt helyét hézagmentesen kitölti majd a computált más-világ.

Kiállításkert

A közelmúltban Tsukubában megrendezett világkiállítás technológiai kertje kilépett a kétértékű képvilágból: a természet zsugorításában eddig is élenjáró japánok ezúttal még egy lépéssel tovább mentek: a műnövények között, a fákon már daloltak is a műmadarak. Mint az elektronikus Eldorádó egyik európai nézője, Jean Baudrillard megjegyezte: Tsukuba Heidegger álmának dialektikus átfordulását materializálta és tette közszemlére, némi túlzással Heidegger álma jelent meg Walt Disney adaptációjában.

Az így megvalósult álom persze rémlátomás: Heidegger tudomány- és technofilozófiájában felvetett lehetőségek legrosszabb változata, amikor is a technoszféra teljesen összezárul az ember körül és a (természetes) lét(feltételek) egész konstellációja eltűnik az elényomuló "állomány" létesítményei mögött. Maga Baudrillard sem gondolja ezt egészen másként, mivel folytatólag arról ír, hogy a technika mindent átfogó ellenőrzése alá vetette az embert, ám egyúttal szeretnénk azt is hinni, hogy mindez nem oly borzasztó, és hogy ezzel az ellenőrzéssel el lehet boldogulni.

A technika fejlesztéstörténete és az ember fejlődéstörténete valóban ezt mutatja. Akár elborzad, akár elégedett valaki e körülmények közepette, egyelőre elboldogul velük. Ám az emberi létfeltételeket (egészen a létérzékelésig menően) egyre komplexebb módon kikezdő alkotmányok kihívása nőttön nő. Így aztán a technológiák burkában való boldogulás aligha lehet önfeledt, boldog technofil játszadozás. Ellenkezőleg, nagyon is nagyfokú józanságot, távolságtartást és ellenállást kíván. Ehhez Paul Virilio, a technológia egyik legéberebb elemzője szerint az kell, hogy a technológiától a lehető legnagyobb mértékben eltávolodjunk. Kérdezzünk rá mindenre, mígnem az egyre lényegbevágóbb kérdéseinken keresztül visszatalálunk halandóságunk tudatához: felismerjük, hogy az idő lakói vagyunk és túllépünk a gazdaság, a hely és a tér megszokott gondolatkörén.

Ilyen kérdések felvetéséhez és kilátásaink kontemplálásához éppen a - technológiák által eddig még ki nem kezdett - kertek kínálnak kedvező helyet.

Kőkert

Jó pár éve van nekem egy nagy belső kertem New Yorkban - írja tokiói előadásában John Cage. - Ma már több mint kétszáz különféle növényem van, köztük kicsi és nagy kövek, melyeke vagy az utazásaimról hoztam, vagy in situ kiválasztás után autóval cipeltem magammal a virginiai New Riverből. Jóllehet fiatal koromban képtelen voltam szobrokkal együtt élni, ma már azt veszem észre, hogy szeretem az elhelyezett kő mozdulatlanságát és nyugalmát. Cage-et belső kertjének kialakításában, buddhizmusa mellett, a japán zen-kertekben tett látogatása is inspirálta. A szigetországi zen-buddhista kőkert a keresztény kolostorkert komplementumának tekinthető. Magas kőfallal körülkerített keretei közt javarészt az élettelen természet van jelen: felületét többnyire hullámokba rendezett apró kövek borítják. A kőtenger néhány helyen örvényt vet: a körkörösen elrendezett kőhullámok közül sziklák emelkednek ki. Ezeken zöldellnek a zen-kertek növényei: a mohák és zuzmók.

Az üres, egynemű hullámokkal barázdált síkon a kontempláció kozmikus kifutópályái nyílnak meg. A koncentrikus görbületek mintegy a csillagrendszerek és spirálködök, a sziklák az égi testek képét jelenítik meg. A kőkert négyzetesre kiépített keretei között a mindenség arányrendszere válik szemlélhetővé: a szerves élet elenyésző zöldje az élettelen kőtengerében.

Belkert

Belső kertek más inspirációból is készülhetnek. A kert, amellyel nap mint nap találkozom, hüvelykujjnyi alapterületű. Lányom egy üveg kupakjában alakította ki. Földjéből csigaházak merednek elő, közöttük egy szárára és bolyhos magjaira száradt, valaha volt virág. Ugyanaz a fajta, mint amit egy éve a közeli tó partján szedtünk. Így ez a kert a személyes emlékek és az összetartozás kertje is. Igaz, hogy eső nem éri és a nap sem fakaszt újabb virágokat benne. Változás csak a változó megvilágítás és környezetének átalakulása révén éri. Ugyanis része az íróasztalomon elhelyezkedő nagyobb, mintegy kétszer két arasznyi kertnek, melynek állandó "művelésében", átrendezésében és növelésében másik lányom is részt vesz. Ez már valóságos vad-kert: a kövek és termések között itt-ott állatok hevernek. Összeomlásáig egy pettyes gyurmazsiráf magaslott ki közülük. A nagyobb marokkőből, hínár-rajzolatú mészkőből, kőzetekből és kavicsokból álló kőkertben gesztenye, dióhéj, gyertyacsonk, nyírfakéreg, fészek, fűzfakoszorú, benne egy kicsiny horpadt földgömb, továbbá csiga- és kagylóhéjak kaptak helyet. Kertészi teendőim itt a "gyomlálásra" korlátozódnak: az időről időre újabb állatokkal, kövekkel vagy termésekkel bővülő együttest olykor ritkítani kell, kiterjedését "keretek között" kell tartani, s meg kell szabadítani széteső, elbomló vagy összetört elemeitől.

Ez a belkert utal az ablakomon túli kertre is, amelynek kialakítása, szemlélése és művelése indított e sorok írására. A kinti kerttel összevetve a belkert inkább képletes, míg az előbbi élő: a földjéből kinövő, az ég felé törő növényeivel olyan szerves alkotás és alakulás, aminek minden egyes része magában is teljes, és olykor a tökéletesség túl nem szárnyalható virágait fakasztja.

Teremtéskert

A kert eredendően a teremtés, a növekedés és a termés kertje. Minden alakulás és alkotás alapképe. A művelés és a művészet metaforája, melyben az emberi kreáció és a világteremtő kreativitás találkozik: ahonnan kiágazik és amivel egyvégtében össze is ér. Ahol az egyik alkotó a másik alkotásának alakulását tanulmányozhatja, előmozdíthatja és követheti. Ahol nehéz megfeledkezni arról, hogy a kertben a természet a mester és a tulajdonos a tanítvány - mint Luis G. Le Roy holland művész írja. És ahol mellesleg az is nyilvánvaló, hogy egyikőjük mindig "hozott" anyagból dolgozik. Miként a művész is a világ talaján, önteste és idegbibliája bázisán bontakoztatja ki a maga kertjének képletes virágait: a világait.

Erről a nem éppen elhanyagolható különbségről, és az ezzel kapcsolatos tévedékenységről ír Wittgenstein az észrevételeiben: Gyakran kapom magam rajta, hogy ha sikerül egy képet szépen bekereteztetnem vagy a megfelelő helyre felakasztanom, olyan büszkeség fog el, mintha a kép egy piciny részletét én festettem volna. Mintha a gyepszőnyeg egy kivételesen ügyes elrendezője végül azt gondolná, hogy legalább egy icipici fűszálat mégiscsak ő maga állított elő. Miközben azért tökéletesen tisztában kell lennie vele, hogy még a legparányibb, a legsilányabb fűszál keletkezésének mikéntje is tökéletesen idegen és ismeretlen az ő számára.

Az ég kertje

A kert vendégszerető: belefáradva művelésébe vagy nézésébe, le lehet heveredni fűvére. Hason vagy háton fekve pedig újabb kertekre nyílik kilátás: ilyen közelségből a dús növényzetű kerteknek és a harmatcseppek tavainak új nagyságrendje nyílik meg. (Ez a léptékváltás mellesleg személyes kezdeteinkhez is visszavezethet: első éveinkhez, amikor eleve közelebb voltunk vagy könnyebben ereszkedtünk le a földhöz, mint felnőve...)

Hanyatt fektünkben az égre, kimeríthetetlen nappali kékjére, felhőkertjeire vagy az alkonnyal kinyíló csillagvirágaira látunk. Ekkor a földvonulatok, a növények, a fák koronái vagy az építmények fogják keretek közé látómezőnket. A földi formák így kerítik körül az ég szemünk előtt nyíló végtelenjét.

Egyszer családommal a közeli réten, ami egyébként vitorlázógépek fel- és leszállására szolgál, fej-fej mellett leheveredtünk a fűbe. Azóta családi csillagnak nevezzük, és időről időre megismételjük ezt az elheveredést. Így fekve és az eget elnézve méginkább nyilvánvaló, hogy mindig is a világ kertjében vagyunk: egymáshoz közel, mégis minden messzeségre nyíltan és meghívottan.