A kilencvenes éveket az amerikai kormányzat hatalmas hírverés mellett "az agy évtizedének" nyilvánította. Kevésbé ismert, hogy ezt megelőzően Japán 30 milliárd márkányi összeggel támogatott agykutatási programba kezdett. A rivális hatalmak ezen lépései, valamint a kutatásra szánt összegek nagyságrendje nem azt mutatja, hogy a tiszta tudásvágy vagy az "értékmentes" megismerés munkájához elengedhetetlen feltételek megteremtése történik. Másról van szó: az agykutatásba beruházók mindettől a computertechnológiában, az információfeldolgozásban hasznosítható eredményeket remélnek, nem is pusztán csak gazdasági elvárásból. Az agykutatás egyik nagy tétje a kommunikációs és computertechnológia révén elérhető világuralom.

Amióta a Föld "felfedezése", térségeinek és kultúráinak Európából kiinduló feltárása lezárult, az emberi fej maradt az egyedüli terra incognita. Az emberi testbe juttatható mikromechanizmusok fejlesztése lehetővé teszi, hogy egyre beljebb lehessen nyomulni ebbe az eddig érinthetetlennek tűnő tájékba. Eddig a berendezések mindig az emberi testtől távol helyezkedtek el, most azonban már nem a testen kívül terjed a technológia, hanem a test belsejébe terjeszkedik - írja Marvin Minsky, az MIT mesterséges inteligencia-kutatója. Ez nagyon fontos, talán történelmünk döntő eseménye: a technológiákat már nem más bolygókra küldjük, hanem saját testünk mélyébe bocsátjuk.

A mikrotechnológia mellett az agykutatás és az idegsebészet is további felfedezéseket ígér. A gondolkodó elme kutatásának minden szintjén egyre gyorsabb haladás várható - írja G.D. Fischbach, a Harvard egyetem neurobiológusa. Az új földrészek felfedezését azonban többnyire megszállás követi. De mi történik a fejjel, ha bármilyen módon megszállottá válik?

A fej megszállása

Már az eddigi eredmények alapján is úgy tűnik, hogy mindez felmérhetetlen következményekkel jár. Az idegsebészet az elmúlt évtizedek során már olyan beavatkozásokat hajtott végre az emberen, amelyeknek, Detlef Linke agykutató szerint jelentőségüket tekintve az anyag világában az atomhasadás és a magfúzió felel meg. Az 1982 óta sikerrel végzett agyszövet-átültetések kétségtelenül erre a nagyságrendre utalnak: az ilyen műtétek ui. lényegesen különböznek minden eddigi szervátültetéstől. A magzatok növekedésben lévő agyából vett szövet a befogadó, kifejlett agyba ültetve nem csupán kötődik új környezetéhez, hanem ott tovább is növekszik. Neuronjai új kapcsolatrendszerek szövedékét hozzák létre, tevékenységük - más agyi részekhez hasonlóan - nem korlátozódik egyetlen területre, hanem részt vesz az egész működésében.

(Egy húsz év körüli nő, akinek fejébe agyszövetet ültettek, a műtét után annak a benyomásának adott hangot, hogy gyereke született - a fejében. A személycsíra, a másik így jelentette be létét a másik tudatában. Ezzel a fejben való /újjá?/születésről szóló híradással összecsendül egy másik beszámoló: a computer új virtuális "kontinensén" egy nagy szülőcsatornán keresztül utazik és születik meg az ember - mondja Jaron Lanier -, hogy rájöjjön: ő maga a virtuális nő, mely magát szüli újra és újra, magamagából.)

A fejre irányuló kutatások azonban nem állnak meg kísérleti szövetátültetéseknél és az autogenezis metaforáinál. Művelőinek kijelentéseiből legalábbis erre lehet következtetni. Mi a következő lépés? - kérdezi Marvin Minsky - Egyszerű operációval el lehetne távolítani a koponyacsont egy darabkáját és be lehetne ültetni egy pár millió szenzorral ellátott hajlékony lemezt. Ezt már ma is meg lehetne tenni, ha bizonyos előítéletek és az ügyvédek sokasága nem nehezítené az emberi agy kutatását...

Ezek a beavatkozások az ember testi-szellemi integritásába olyan súlyos etikai és jogi problémákat vetnek fel, melyek hagyományos módon meg sem fogalmazhatók. A megoldásukat pedig éppen az a kulturális környezet nehezíti meg, melyben felvetődnek. Tudományos szempontból - írja a jogász Bernard Edelman - már semmi sem köt bennünket a földhöz, semmi nem köt szükségképpen a fajtánkhoz. Éppen ebben a kontextusban kell elhelyezni a biomedicina rendkívüli sikerét, ami egyébként folytatódik a piacgazdaságban, és amivel szemben teljesen védtelenek vagyunk, mivel feladtuk "földi" és "fajtaszerű" viszonyítási pontjainkat. Végkövetkeztetése szerint a tudományos haladásnak köszönhetően teljesen fölöslegessé váltunk, s ez egyébként összhangban van a szociológus Jean Baudrillardnak a gazdasági környezetről tett megállapításával, miszerint ha a kapitalizmus fehér egerekkel is működne, úgy egészen eltekintene az embertől...

Ám nemcsak a fejbe történő beavatkozások vetik fel példátlan élességgel agy és tudat, test és szellem kapcsolatának, valamint a személy és az ő identitásának kérdéseit, hanem a virtuális valóság új világa is. Nem úgy néz ki, mintha valóban volnék valahol - mondja első "merülési" tapasztalatairól John P. Barlow, a computerhálózat kisprófétája, a Greatful Dead egykori szövegírója. - Ebben a pulzáló tájban egyetlen álláspontra vagyok redukálva. Az "én" egész szubjektivitása körül kérdésekkel teli szakadék tátong.

Dekarnáció, paganizmus, gnózis

Az ember testi-szellemi egységét megkérdőjelező értelmezés nem a mai testi beavatkozások kapcsán merült fel először. A test és szellem éles szétválasztása, a szellemnek a gondolkodó, pontszerű énben történő lokalizálása, majd leválasztása hordozójáról a 17. századból, Descartes munkásságából eredeztethető. A test-szellem dualizmusával és a kartezianizmussal elkezdődött egy dekarnáció, egy testetlenítés, mely a mostani funkcionalizmussal ért virágkorába - írja Detlef Linke. Megállapítása a testápolástól a plasztikai sebészeten át a testépítészetig terjedő és úton-útfélen tapasztalható különféle gyakorlatok közepette meglepőnek tűnhet. Ám beláthatóvá válik, ha figyelembe vesszük a modernitás egészét, így a test mai koncepcióit is meghatározó metakultúrákat. Edward A. Tiryakian szerint az a három metakultúra, mely a civilizációs változások dinamikájában különös jelentőséggel bír, jobb híján így nevezhető: keresztény, gnosztikus, pogány.

Ezek közül a testet a szellem valamiféle tartályának vagy burkának tekintő pogány metakultúra kétségkívül a legszembetűnőbb. Platón klasszikus megfogalmazása szerint: a lélek igaz mivoltát nem a testtel való közösségtől és egyéb bajoktól elcsúfítva kell meglátnunk (hanem csak akkor látnánk igazán), ha kiemelkedne abból a tengerből, amelyben most van (Állam 611 c - 612 a). A szellemétől elválasztott és bizonyos tekintetben megszabadított test kultuszát ma tömegesen űzik és egész iparágak állnak szolgálatában - a kozmetikumokat előállító vegyipartól a médiumokon át a hirdetésiparig. A sport négyévenként celebrált kultikus eseménye, az olimpia pedig nemcsak ennek a "metakultúrának", hanem a globális világkultúrának is a legnagyobb rendezvénye. Ebben a sajátos polgári civilvallásban (Robert B. Bellah) antik és újkori paganizmus találkozik: A régi és az új olimpizmusnak egyaránt legfőbb ismérve az, hogy vallás - jelentette ki Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok alapítója, aki azt is szerette mondogatni, hogy az atléták az izomerő vallásának papjai.

Technognózis

A gnosztikus metakultúra jelenléte kevésbé szembetűnő. A gnoszticizmusnak volt egy hosszú lappangó periódusa - írja Tiryakian -, ahonnan a felvilágosodás idején tört felszínre, a tudományos kutatásban, a tudományos intézményekben és a 19. század megújuló egyetemein talált rá legitimitásának új bástyáira, ahol a gnózis keresése gyakorlatilag minden korlátozás nélkül teret kaphatott. A gnózis, "a fogalom mitológiája" (Bíró Dániel) szellem és test kettősségén és végsőkig kiélezett ellentétén alapul. A gnoszticizmus olyan irányzat, amely rendkívül ambivalensen viszonyul a teremtett világhoz. A gnoszticimussal foglalkozó hagyományos vallástörténet ezt az ambivalenciát abból származtatja, hogy a gnosztikusok mindig is elutasították az anyagi teremtett világot (Tiryakian).

A gnózis legfőbb terepe ma a tudományos-technikai magaskultúra. A tudományos világkép gnosztikus jellegű - írja Peter Koslowski filozófus -, a természettudományokban a kutatás "anyagtalanodása" megy végbe. Ez a távolodás az anyagtól és a testektől nemcsak a tudományokban figyelhető meg. Az immaterializálódás széleskörűen a computertechnológia révén terjed. A számítógépek virtuális valóságában egyre inkább a hordozójától - és tartalmi differenciáitól - egyaránt megszabaduló mitikus szellem, az információ válik uralkodóvá.

A szellem és test szétválasztása a felvilágosodás világnézetének kulcsmozzanata, és meghatározza azt, ahogyan magunkról és a világról gondolkodunk - írja Simon Penny. - A computer-diskurzus közvetlen és messzemenően konzervatív leszármazottja ennek a világnézetnek, mely a technika pragmatizmusa révén még szélsőségesebbé vált. A közvetítő közegektől és az anyagtól való függetlenedés a technognózis képviselőiben a testtől való megszabadulás reményét kelti. Peter Weibel művész, kurátor és teoretikus, az európai technodiskurzus egyik meghatározó személyisége például egy beszélgetés során annak a reményének adott hangot, hogy a technológiai fejlődés előbb-utóbb megszabadítja őt a testétől. A robotikát művelő Hans Moravec pedig írásaiban olyan jövőt jósol, melyben az ember leválik biológiai bázisáról, a személyiség szoftverre helyezhetővé és tetszőlegesen másolhatóvá lesz, ami mellesleg a halhatatlanságát is garantálja. Moravec jövendölései nem maradnak meg a technológia határain belül. A küszöbönálló fejlődés technikai esélyeinek felvázolása mellett különösen érdekes az a realizmus, amellyel a várható gazdasági és a szociális összetevőket is tekintetbe veszi. Leírásában a fantasztikus irodalomra jellemző toposzok éles kontúrokat kapnak és olyan részletkérdések is felmerülnek, mint a konkurenciaharc várható hatása, valamint mindezek adózással történő szabályozása stb.

Fejtegetéseiben centrális szerepet kap a mátrix, melyet William Gibson Neurománcában, a computer-kultúra klasszikussá vált szövegében a következőképpen ír le: Cybertér. Akarattól független hallucináció, melyet minden nemzetből törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak naponta, egészen a matematika alapfogalmait tanuló gyermekekig (...) Az emberi rendszer összes számítógépének bankjaiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatok nyalábjai és csoportjai...

Abban a jövőben, melyet Moravec az évtizedenként nagyságrendekkel növekvő computer-kapacitás alapján elképzel, az utolsó testtel bíró emberpéldányok már csak természetvédelmi övezetekben fognak élni. A többiek, a cybertér mátrixa számára megnemesített öreg testek egymással lesznek összekötve, és a tiszta szoftverré átalakult szellem tetszőlegesen vándorolhat köztük. Ha a cybertér hatalmasabbá válik, akkor fölénye az anyagi testekkel szemben a nyers kiterjedés frontján is átütő erejű lesz - állítja Moravec, akit mindennek ellenére mégsem lehet fantasztának tekinteni, lévén a legnagyobb amerikai robotlaboratórium alapítója és ma is tevékeny munkatársa Pittsburgh-ben.

A computertechnológia fejlődési iránya és sebessége láttán máris úgy tűnik, hogy látomása kezd valóra válni. Így például az "általános átszellemülésről" szóló jóslata - miszerint a nyers anyag átalakulásának expanzív hullámfrontját egy sokkal gyorsabb hullám követi, ami mindent cybertérré alakít és végül egyetlen áramló szellemmé válik minden - egy területen máris megvalósult: miután a 80-as évek második felében a nagy tőzsdék számítógépeit összekapcsolták, kialakult a globális elektronikus pénzpiac és az ott forgatott virtuális pénz "a mennyekbe ment" (Peter L. Wilson). Azóta a virtuális pénznek ez az "áramló szelleme", likvid "hullámfrontja" egyre erőteljesebben befolyásolja a "reálszférát": a pénzmozgás révén közvetlenül hat a gazdaság folyamataira, a "nyers anyag átalakulásaira".

A keresztény test

Hans Moravec, akárcsak Peter Weibel, Ausztriában született, ahol a testmegvetés hagyományából, illetve annak elutasításából sajátos kultúra alakult ki. Azok az esetek, amelyek Freudot mélylélektanának kidolgozására késztették, éppúgy erre utalnak, mint korábban Krafft-Ebing Psychopathia sexualisának kór-körképe, vagy később, a Bécsi akcionizmus testművészete. (A Bécsi akcionizmus névadója egyébként a csoporthoz tartozó Peter Weibel volt.)

Az osztrák kultúrában megnyilvánuló szélsőséges testfelfogás kialakításában azonban nemcsak, és nem is elsősorban a gnózisnak, hanem a modernséget meghatározó harmadik "metakultúrának", a kereszténységnek van döntő szerepe. A kereszténység ugyan eredendően nem népi használatra szánt platonizmus, mint Nietzsche vélte, a test-szellem szembeállításától mégsem maradt mentes. Kétezer éves története során olykor a test mortifikálásának, a meghalasztása kívánalmáig menő szélsőséges dualizmust mutatnak. Noha ezek hatása máig érvényesül, a kereszténység kezdettől fogva a megtestesült és feltámadott Krisztus követését jelenti: a korakeresztény időktől kezdődően az keresztény, aki vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el (János 1. levele 4, 2.). János evangéliuma pedig azt tudatja, hogy az Ige testté lett, itt élt közöttünk (1, 14.) Később - a 3. és 4. század teológiai vitái nyomán, a nikaiai és konstantinápolyi zsinatok óta - a kereszténység hitvallása a megtestesüléssel együtt járó teljes emberi természetről is szól. A credóban külön hangsúlyozott, hogy Krisztus nem felölthető és levethető látszattestben élt, hanem valóságos ember is volt. Ez a feltámadása utáni megjelenéseiről szóló tudósításokon alapul. A legrészletesebben leírt esetben, a Tibériás tavánál történt találkozás során sem testetlenül mutatkozott meg tanítványainak. (Mi több, tűz mellett, hallal és kenyérrel várta őket.) Jóllehet teste ekkor már a felismerhetőség határáig transzformálódott, de mégiscsak identikus test volt. (János ev. 20, 21.)

Az átszellemült test ténye és értelmezése későbbi követői számára gyakran megoldhatatlan nehézséget jelentett. Bár Pál apostol a testről mint a szellem templomáról (hagion pneumatosz) beszél a Korinthusiakhoz írott 1. levelében (6,19), a hangsúlyáthelyeződés első jelei szellem és test kapcsolatának megítélésében nála mutatkoznak meg, aki csak később csatlakozik a tanítványokhoz, és nem szemtanúja a Feltámadott testének. (Figyelemre méltó e tekintetben Wittgenstein észrevétele: A forrás, amely az evangéliumokban oly nyugodtan, tisztán csörgedez, mintha habot vetne Szent Pál leveleiben.)

A korai kereszténység évszázadaiban a test teológiájában fokozatosan a sivatagi szerzetesség, valamint a (neo)platonizmus dualizmusa és testmegvetése jutott érvényre. Ebben döntő hatásúvá a 4. század végének ún. órigeniánus vitája vált. A test szerepéről folytatott éles és súlyos, de jelentőségéhez képest alig vizsgált teológiai vitának azonban nem annyira az alexandriai Origenészhez volt köze - írja a test teológiájának történetéről Geréby György -, mint Evagriosz Pontikoszhoz, az egyiptomi sivatagok közösségeinek felmérhetetlen hatású teológusához. Evagriosz radikális eszméit az ortodoxia elvetette, de a gyökér, amelyből kisarjadt, megmaradt (...); változatos formában továbbélő hagyományként még ma is zavart kelt.

A megtestesülésnek a szellem-test törésvonalon felülemelkedő és a legtágasabb távlatot nyitó értelmezését Szent Athanasziosz fogalmazta meg, ugyancsak a 4. században: Az Ige testté lett, hogy az embert az istenség befogadására képessé tegye. A megváltásnak ez az értelmezése a test "felemelését", "emancipálását", átszellemülési képességének a végsőkig menő kiterjesztését jelenti. Ez szellem és test szétválasztásának, alá és fölérendeltségi viszonyának, addigi hierarchiájának felszámolása, ami a keresztény testkoncepción túlmenően a mai szellemi folyamatok szempontjából is meghatározó. Erre Hannes Böhringer filozófus mutat rá: A megtestesülés, a szolgai alakot öltött Isten a spirituális igazgatás lehetőségének alapfigurája és feltétele: áthatása uralásnak és szolgálásnak, fentnek és lentnek, telítettségnek és ürességnek, gazdagságnak és szegénységnek, végtelennek és végesnek. Azzal, hogy a magas és mély hierarchiáját megfordítja, lehetővé teszi modern művészet számára, hogy a magasztost az alacsonyban, az összetettséget egy egészen szokványos és észrevétlen dologra történő redukció révén érzékelje és ábrázolja.

A képmás

A test elvetésének eszméje a kereszténységben, a különféle ezoterikus és filozofikus dualizmusok mellett, abból merítette erejét, hogy a kereszténység spiritualizálta a megváltás értelmét. - írja Geréby. (A szélsőségesen evilági, praktikus zsidó messiásfogalomhoz képest az Újszövetség messiása nem evilágról valónak mondta országát.) Ha pedig a megváltás a szellem világában történt, akkor az a világ érthetően fontosabbnak látszhat, mint ez a világ.

A látszat mozzanata egy másik alapprobléma esetében, az embernek mint Isten képmásának (Teremtés 1, 26) kérdésében is felmerül. A hagyományos metafizikai értelmezések többnyire nem tudtak mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Csak a keresztény misztikában találkozhatunk olyan megoldással, mint amire a 12. században a profetissa teutonica, Hildegard von Bingen jutott: Homo est closura mirabilium Dei. - Az ember Isten végső csodája.

Isten végső csodájának, az ember képmás voltának értelmezéséhez részint a 20. század keresztény és zsidó gondolkodása, részint természettudományos felismerései vittek közelebb. Az előbbiek közül talán a legmesszebb menően a zsidó Emmanuel Lévinas filozófiájában fogalmazódott meg, aki szerint az ember képmás mivolta magában az arcban, az arc mezítelenségében mutatkozik meg.

Az utóbbiak esetében, nem is elsősorban az egyes tudományterületeken elért eredmények, hanem maga a komplexitás, az összetettség fogalmának felmerülése tűnik számomra a legfontosabbnak. Ennek nyomvonalán Kotányi Attila nemrégiben a filozófiai istenfogalmak egyikének - Isten "a legnagyobb elgondolható" - analógiájára "a legkomplexebb elgondolható" megfogalmazásra jutott. Amennyiben az ember "a legkomplexebb elgondolható" képmása, akkor ő a "második legkomplexebb elgondolható". Mindazonáltal még így értelmezett képmásként is meglehetősen komplex lények vagyunk.

Mindez számszerűen is megmutatkozik: agyunk mai becslések szerint százmilliárd sejt kapcsolatának szövedéke. Ez a kozmosz általunk ismert legnagyobb komplexitása és "kapacitását" tekintve - S. Brunak és B. Lautrop dán kutatók számításai szerint - százmilliószor gyorsabb bármely mai computernél. Az ilyen adatok persze óvatossággal kezelendők, hiszen az emberi agyműködést nem lehet modellezni - mondja Vizy F. Szilveszter agykutató -, mert térben és időben hatalmas ugrásokra képes. Továbbá az emberi agyban különböző szinteken, különbözőképpen osztályozva kész információhalmazok, döntések állnak rendelkezésre, működése során nem az elemi lépéseket járja végig, hanem az elrendezett döntési halmazokból adott esetben egyszerűen csak a legmagasabbrendűeket integrálja.

Erre való tekintettel Nietzsche Zarathustrája nem egészen alaptalanul mondja a test megvetőinek, hogy testedben több ész található, mint legjobb bölcsességedben.

A test denaturálásának kezdetei

A szellem/test egységének és különválasztott értelmezései közt mozgó keresztény testfelfogást a koraújkorban az éles kartéziánus szétválasztás cezúrája követte. Descartes metaforikus borotvája akkor még csak a testet és szellemet széthasító koncepciójában, majd pedig (művészeti, főként irodalmi) kánonjának kialakításában bizonyult metszőnek. Máig terjedő következményei azonban már túlmennek a képletességen, szó szerint húsba vágóak. Annak lehetősége - írja Simon Penny a testtudásról szóló tanulmányában -, hogy a testet, mint egy szabható ruhadarabot szemléljük, mely jóakaratú kozmetikai változtatásoknak, vagy a kozmetikai sebészet rosszindulatú beavatkozásainak van kitéve, zsírleszívás, vagy mellmegnagyobbítás végezhető rajta, a test eltárgyiasítását mutatja. Ez csak a test és szellem kartéziánus szétválasztása nyomán keletkező kulturális környezetben válhatott lehetővé. Descartes persze nem kizárólagos, de nagy hatású előmozdítója e fordulatnak. Nem elhanyagolható azonban azoknak a technikai találmányoknak a hatása sem, melyek a fordulat szemléleti feltételeit megalapozták. Ezek köre a különféle optikai berendezésektől - egy korabeli könyv címével szólva - A matematika és mechanika instrumentumainak teátrumáig (Besson, 1594) terjed. A reneszánsz perspektíva és az emberi tudat 17. századból eredő tükör-metaforái egyaránt meghatározóak a modern látásmódban. A koraújkori spekulációk és technikák együttesen vezettek a pontszerű önérzékelés és öntudat kialakulásához. Ennek köszönhetően bizonyos tekintetben önmagunk mellett állunk és magunkat egy olyan pontnak tekintjük, amely valami kívülről jövőt észlel - mondja egy beszélgetésben Detlef Linke.

A későújkori következmények szemrevételezése előtt érdemes visszatérni a koraújkori kulturális környezet változásaira. Ennek nagyszabású körképét Mihail Bahtyin irodalomteoretikus alkotta meg Rabelais-monográfiájában. Könyvében kimutatja, hogy rövid idő alatt, finom fogalmi eltolódások sorozatán keresztül, a test vérbő rabelais-i ábrázolása hogyan adja át a helyét egy attól meglehetősen elütő felfogásnak: Az újabb kori kánon legfőbb jellemzője, hogy a test benne mindig tökéletesen zárt, kész, befejezett, éles körvonalaktól határolt, legömbölyítettként jelenik meg, a pillantás mindig kívülről esik rá. Ezzel egyidejűleg hasonlóan élesen határolódnak el a test belsejétől is: bezárulnak a test belsejébe vezető nyílások is. Ennek a zárt, egyenletes testfelületnek az a lényege, hogy határt képez az egyén teste és a többi test, illetve a külvilág között. Az így elhatárolódott, pontszerű test és életfolyamata önmaga számára "természetellenessé", távoli vált és elveszítette közvetlen összefüggését a társadalmi élettel és a kozmosz teljességével.

A természet eltávolítása

A test denaturálásának szándéka része a természetet denaturáló kísérletnek. Ez alapjában jellemző az újkorra, s ennek során a természet-tapasztalatot és a korábbi természet-teóriákat a modern tudomány természet-képe váltotta fel. A természet- és társadalomtudományos tudás - mondja Fehér Márta tudományfilozófus - olyan világleírásra törekszik 300 éve, amelyből a megfigyelő ki van zárva; olyan világkép kialakítására, amelyben a látó szem nincs benne.

A kvantummechanika megszületéséig a megismerés eltárgyiasító-távolságteremtő (objektiváló) és elemző-behatoló (analitikus) tevékenysége, valamint a megismerő kívülrekedése és elkülönülése a modern tudományosság örök előfeltételének látszott. (Jóllehet alapvető ellentmondását már John Locke megfogalmazta, aki a modern ismeretelmélet egyik megalapozójának számít: még ha a belsőbe metszünk bele, akkor is csak a dolgok külséjét látjuk és ezáltal éppenséggel egy új, szemlélhető felületet teremtünk. Igaz, Locke erre a megállapításra azután jutott, hogy belenézett egy mikroszkópba. Egyébként ennek 17. századi feltalálása jóval megelőzte az általa láthatóvá tett jelenségek tudományos magyarázatát; erre csak a 19. század második felében került sor.)

Hogy mennyire mélyen átitatta a természettel kapcsolatos képzeteinket, egész természetképünket a természet tudományos felfogása, azt számomra egy gyermeki kérdés tette nyilvánvalóvá: nyolc éves lányom egy alkalommal léggömböt fújt fel, majd megdörzsölte felületét (sztatikus elektromossággal töltötte fel) a mennyezet felé dobta. Aztán, az ottragadó és minden (nehézkedés)tapasztalatnak ellentmondó léggömb "csodája" láttán megkérdezte: "Ez benne van-e a fizikában?"

Kérdése nyilvánvalóan nem a fizika eredendő értelmére irányult: a görögök phüszisz szava ugyanis - az emberi alkotótevékenység, a poiézisz és a techné révén előállított dolgokkal és jelenségekkel szemben - azt nevezte meg, ami "magamagától áll elő" (Heidegger). A kérdés az volt, vajon a különös jelenségnek mai phüszisz-felfogásunkban helye van-e? Benne rejlik-e természetképünkben és megfér-e vele? Vagy csak általunk végbevitt átalakításáról, alkalmi felfüggesztéséről, valamiféle varázslatról van szó.

A természet "természetessége" azonban korántsem csak egy gyerek számára kérdés. A természet - írja a tudományfilozófus Paul Feyerabend egyik utolsó munkájában -, miként azt tudósaink leírják, olyan műalkotás, mely általuk folyamatosan bővül és átalakul. Vagyis egy olyan artefaktum, melyet tudósművészek generációi alkottak egy ismeretlen tulajdonságú, hol engedékeny, hol pedig ellenálló anyagból. A világnak ez a "varázstalanítása", racionális értelmezési rendszerekbe fogása és funkcionális kezelése révén a természet egyre távolabbra kerül. Paul Virilio az új technológiák kapcsán arról beszél, hogy a realitás egésze vált művészetté. Egy virtuális valósággal dolgozó villamosmérnök számára a teljes valóság művészetté vált. Lehetősége van arra, hogy a realitást alávesse a virtuálisnak.

Hogy a természeti realitás leválasztása és eltávolítása mára milyen sikeresnek bizonyult, azt az alábbi példa is alátámaszthatja: egyes német biztosítótársaságok gyakorlata mutatja: újabban olyan nyári gyerektáborokat támogatnak, melyekben a résztvevőket alapvető természeti tényekkel ismertetik meg; például azzal, hogy a lábasból kijövő gőz forró, vagy hogy a vörösen izzó tárgyak, akárcsak a nyílt láng, fájdalmat és égési sebeket okozhatnak.

Ám a természet ilyen biztonságtechnikai megközelítése éppoly kevéssé vezet az ember természetbe ágyazottságának megértésére, mint más közkeletű technikai módozatai. Mi, mai emberek - írja Paul Olchváry amerikai író -, mindnyájan, akik nem szálltunk ki a technikai és gazdasági fejlődés, az egyre hatékonyabb kommunikáció stb. mókuskerekéből - tudatosan és természetellenesen abban a reményben igyekszünk megérteni a természetet, hogy megkülönböztethessük magunkat tőle(...), azt képzeljük, hogy a természet a miénk. A tulajdonunk.

A természet csodája

A műtárgyként felfogott természet és a természetesnek tekintett műtárgyak összemosása korántsem újkeletű. Leibniz írja kortársairól. Új rendszer című munkájában, hogy összekeverték a természetes dolgokat a mesterségesekkel, mert nem voltak eléggé fennkölt fogalmaik a természet fenségéről. Az utóbbi évek diskurzusaiban újra felbukkant ugyan a fenséges fogalma, a megkülönböztetéshez azonban ma mégoly fennkölt változata sem elegendő, mivel a mesterséges is a fenséges jegyeit mutatja. A technika most magára öltötte az üresség köpenyét és így méginkább képes a fenségest magához kötni és bekebelezni. (Jeremy Gilbert-Rolfe)

A megkülönböztetésre számomra e pontban alkalmasabbnak tűnik a másik ellentétes fogalom, a természetellenes fogalma. Amennyiben ui. nem elhasználódott összefüggésében, az emberi magatartásokkal kapcsolatban vesszük tekintetbe, hanem egyenesen a természetessel vetjük össze, akkor egy meglepő alapvonást tesz nyilvánvalóvá: a természet "természetellenességét". Azt, hogy a természet léte egyáltalán nem magától értetődő, azaz nem "természetes". Ezt a problémát hagyományosabb filozófiai formában már Leibniz, majd pedig Heidegger is felvetette: Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi? A kérdéssel azonban súlyos ontológiai kiélezettség nélkül is találkozhatunk olykor; lételmélet helyett a közvetlen tapasztalat élményszerű talaján: a rácsodálkozás során. Csodálkozás - csoda nyomán támad. Csodáról rendszerint akkor esik szó, amikor a "természetes"-ként tapasztalt váratlanul és megmagyarázhatatlan módon kibillen és valamiképpen a visszájáról mutatkozik meg megtapasztalója számára. Ezek az alkalmi csodák, mint minden egyéb, egyetlen csodán alapulnak: a világ létén. Nincs ugyanis olyan szükségszerűség - írja Hans Jonas a halhatatlanságról és a mai egzisztenciáról szóló írásában -, mely szerint világnak egyáltalán lennie kell. A lét ténye a misztériumok misztériuma, az egyetlen misztérium, az egyetlen "csoda". Egyik töredékében Wittgenstein is erről beszél: A természet csodája. Mondhatnánk: a művészet megmutatja nekünk a természet csodáját.

A poszthumán és más perspektívák

A 90-es évek első felében Európa és Észak-Amerika néhány nagyvárosában Post Human címen bemutattak egy nagyszabású kiállítást. A kiállított tárgyakból és a közreadott dokumentációból rendkívül élesen rajzolódott ki az emberi test és a kulturális környezet kölcsönhatásának, a test megjelenésének és identitásának mai problematikája. A kontrasztot a testnek a művészeten kívüli megjelenítéséről adott körkép is felerősítette. Ebben az esendő, sebészeti beavatkozásoknak kitett, esetenként komikus helyzetekbe hozott vagy felstilizált, mediálisan megcsillogtatott testek egy technikai közeg mellékszereplőiként jelennek meg. A poszthumánum főszereplője ugyanis a technika. A technika alapjában véve akkor válik poszthumánná - írja J. Gilbert-Rolfe festő és művészetteoretikus -, amikor bizonyos távolságba kerül önnön eredeti identitásától, a test meghosszabbításától és ténylegesen egy új testet talál fel, mely viszont az emberi test számára válik példaképpé.

Az egyes kiállított művek esetében a poszthumán jelleg eltérő hangsúlyokkal, az ironikustól a tragikusig terjedő értelmezésekben jelentkezett. Csaknem egyöntetűen képviselték azonban a példaképszerűvé vált technikai-funkcionális testfelfogással ellentétes álláspontokat: visszanyúltak a test természeti referenciáihoz, életfolyamatainak tényeihez, a testtapasztalat töredékességéhez és a test hely-telenségére a technokultúra tárgyrendszerei közepette.

A 80-as évek második felétől kezdődően a képzőművészetben újra hangsúlyossá vált a test váladékainak ábrázolása ill. megjelenítése, a 90-es években pedig maga a test lett kitüntetett tárgyává - méghozzá sérülékenységében, töredezettségében, elesettségében. Különösen néhány nőművész munkássága kiemelkedő e téren: Cindy Shermant korábbi munkáiban főként az identitás ill. annak megváltoztathatósága foglalkoztatta, újabban a test különféle torzóit, fragmentumait ábrázolja. A test töredékessége Kiki Smith több művének is témája, ebben az összefüggésben mégis a test természeti folyamatait felmutató művei figyelemreméltóak. Történet című plasztikájában például egy négykézlábra ereszkedett emberalakot ábrázol, aki mintha kötélszerűen elnyúló ürülékét húzná maga mögött.) A művésznő munkái a testből kiváló, elszakadó, lenövő partikulumokra, közvetve pedig az önazonosságra kérdeznek rá. Orlan francia művésznő magát a testet, a tulajdon testét tekinti alakítható műnek: időről időre sebészeti műtétek sorozatain keresztül alakíttatja át az arcát. Olyan tárgyként kezeli saját testét, amelyen bármiféle formáló műveletet el lehet végezni. (Az egyébként egyetemi tanárként működő Orlannak ez a művészi reflexiója, alkotó-alakító reakciója arra a folyamatra, melynek során a test kozmikus dimenziója helyébe a kozmetikus dimenzió került.) A művészet ezekben az esetekben mondhatni a visszájáról mutatja meg nekünk " a természet csodáját." A technika kialakította - és az emberi testre is kiterjesztett - tökéletesség- és szépségeszménnyel szemben a nyers, torz, megütköztető jellemzőket helyezi előtérbe. Az ember szociális és természeti környezetének kiszolgáltatottságán keresztül mutat rá a korántsem nyilvánvaló tényre: természetes létére, "a természet csodájára".

Esendő test

Testem, miként mindannyiunké, a külvilágnak és belső világának kitett, kiszolgáltatott test. Ha mégannyira urának hiszem is magam, hajlamos a cserbenhagyásra: bármikor fölmondhatja a szolgálatot. Hiába vélem úgy, hogy hatalmam van legkisebb rezdülései felett, magas komplexitású belső rendszerei éppoly sérülékenyek, mint amilyen mértékben a külső környezet veszélyezteti integritását.

A test sebezhetősége, fájdalmai és halála az, ami az eltávolítására irányuló törekvések hátterében áll. Ma sokak számára mindezek felszámolása és meghaladása a technikai fejlesztés reális távlataként jelenik meg. Az élet rejtélye tudományosan megoldódni látszik, holott a földszerte zajló folyamatok éppen ennek ellenkezője, feltételeinek felszámolása irányába mutatnak. A technika az élet egészére válik veszélyessé itt a Földön, az élet lakóhelyén - állapította meg Hans Jonas Szellem, természet és teremtés című tanulmányában, az élettudományok művelőinek sokaságával összhangban. A Phenomenon of Life filozófusa azonban nem is ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet, hanem a test-szellem kettősségén túlmenő élet-értelmezése miatt: nincs olyan közös nevező, amely megengedné a "kiterjedés", a "tudat" egyesítését egy homogén térelméletben, hiába mutathatók fel hozzárendelések. És mégis együtt léteznek, nem csupán egymás mellett, hanem egymással; kölcsönösen befolyásolva egymást, méghozzá kétségkívül a "matérián" és - legalábbis ami az egyik oldalt, a bensőt illeti - a másiktól elválaszthatatlanul. A vallásban és a metafizikában e kérdésben sokáig a dualisztikus válaszok domináltak. De a rejtélynek mégiscsak monisztikus megoldása keresendő, minthogy az alanyiság szólama az állatban és az emberben az anyag néma örvényéből emelkedett ki és továbbra is ehhez van kötve.