Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását
elhozta a jázmin illatát
a madarak dalát és a csendet.

Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét
a források habjait
a gyerekek énekét
az avar pihenését
az óvatos lépteket
a reményt és a szeretetet.

Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.

Az öreg Hegy sokat mesélt nekem
erőssé tett és bölccsé
mert a tudás erő
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem
és néha képeket is mutatott
eleveneket, szépeket
illatokkal, dalokkal teli képeket.

Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak
énekelt a dalaikból
amelyek az Életről szóltak
elmondta a vágyaikat
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.

Mutatott árnyakat
mutatott fényt
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.

S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet
felült a hátára és énekelt neki:

„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”

A Szél pedig elmosolyodott,
kitártra szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.

Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.