Egyik nap látogatók jöttek hozzám és megkérdezték:

- Ki énekel bent a házban?

- Égivándor énekel - feleltem nekik. S mivel értetlen-csodálkozva néztek rám, folytattam: - Ő az, aki lejött a földre a csillagok közül, mert meglátott valakit az emberek között, akinek ugyan olyan szíve volt, mint neki.

- Van neki rendes neve is? - kérdezték a látogatók. - Valahogy olyan furcsának, szokatlannak tűnik, ahogy hívod - tették még hozzá magyarázatképpen.

- Furcsa és szokatlan a neve, mert ő maga sem hétköznapi valaki. Onnan fentről sokmindent látott, sokmindent tapasztalt. S ilyen maradt azután is, hogy lejött hozzám: nem evilági, földöntúli, rejtélyes, mindentlátó, mindentértő, mindenttudó és gyönyörű. Ezer neve van, mindenki másképp hívja. Én Égivándornak.

- És miért énekel? - kérdeztek tovább. - Az éneke is szokatlan, sohanemhallott. A dallam mintha ismerős lenne, de mire megragadja az elme, tovaröppen, a semmibe vész, hogy utána újak szökkenjenek a helyébe. Szédítő követni, erős, magával ragadó, de veszélyes is. Más... Megfoghatatlan... Szép, őrjítően szép! Miért énekel pont most?

- Égivándor mindig énekel - feleltem nekik. - Ha szomorú, akkor is, és, ha boldog, akkor is. Ha megpihen, akkor a lelke énekel s aki hallja, megnyugvása lesz. Ha csinál valamit bent a házban vagy a kertben, a bútorok vele énekelnek, s a kert madarai vele táncolnak. A fák bólogatnak, az ágak felé nyúlnak, hogy érintse meg őket, mert az jó nekik. A madarak körberepülik, újra és újra, lelkesen csipogva, követelve a végtelen dalt, a végtelen harmóniát. S ő megsimogatja az izgatottan billegő leveleket, a lassan ringó ágakat, az öreg fák kérges bundáját. Megengedi, hogy a madarak a vállára szálljanak és a fülébe súgják a boldogságukat, hogy a közelében lehetnek. S közben csak énekel, hol hangosan, hol csak a világ által hallhatóan, hol a lelkében legbelül.

Mindig más az éneke, soha nincs két egyforma dallam, egyforma tónus, egyforma hangzás. Megszámlálhatatlan dalt tud, megszámlálhatatlan variációban. Énekének soha nincs vége, még akkor sem, amikor csend van és éjszaka.

- A csendről is tud énekelni? - kérdezték izgatottan.

- Igen, tud - feleltem. - A legszebb énekei a csendről szólnak, mert a csendben benne van az egész világ, az ég és a föld, a nappal és az éjszaka, a fent és a lent, az öröm és a bánat, az élet és a halál. A csillagok születése és az üstökösök menyasszonytánca. Amikor a csendről énekel, a világ is elcsendesedik, minden mozgás megáll, minden hang elhal, mert csak úgy lehet meghallani az énekét. A csendénekek halkabbak a sóhajnál, finomabbak a legvékonyabb porcelánnál, édesebbek a legnagyobb szerelem balzsamainál. Égivándor csendénekeit minden és mindenki hallani akarja, mert az énekek ereje végtelen, szépségük megfoghatatlan.

S amikor vége egy-egy csenddallamnak, felujjong a világ, vad táncba kezd, ünnepelni a szépséget, az erőt és a szeretetet, amit az imént neki adtak. De Égivándor nem várja meg az ünneplést, azonnal új énekbe kezd.

- Kérd meg, hogy énekeljen nekünk is a csendről - mondták a látogatók.

- A csendénekek különleges, ritkán előforduló alkalmak - feleltem.

- Értjük - felelték. - Mikor énekel legközelebb a Tevándorod a csendről? Mondd meg, s akkor eljövünk és meghallgatjuk.

- Akkor énekel, amikor nehéz neki itt a földön. Amikor visszavágyik a csillagok közé, az ösvényre, amelyen haladt, s amelyről letért, hogy eljöjjön ide. Akkor énekel a csendről, amikor egyedül érzi magát, habár tudja, hogy szeretve van és ő is szeret. Amikor a lelke örök harcát vívja a szülőföld és a szerelem között.

- Akkor ugye nem lehet tudni, mikor fog énekelni a csendről? - kérdezték lemondóan, kis szomorúsággal a hangjukban.

- Előre nem lehet tudni, de én megérzem, ha közeleg az óra. Olyankor a dallamok hosszabbá válnak, a hullámok kiegyenlítődnek, a hangzás meleg takarója beburkolja az ember lelkét. Minden éneksor egy-egy simogatás, egy-egy becézés, egy-egy ölelés. Ha legközelebb éneke ilyenné válik, üzenek nektek, s akkor gyertek és hallgassátok őt.

- Így legyen! - felelték megkönnyebbülten és elmosolyodtak.

- És miért pont hozzád jött le az égből? - folytatták a kérdezősködést az előbbi ígéreten felvidámodva.

- Azért, mert meglátta a szememet, amely olyan kék, mint az ő ege, és én megláttam az ő szemét, amely smaragdszín csillog, mint a távoli hegyek forrásainak vize. Amikor tekintetünk egybekapcsolódott, Égivándor megállt az útján és lekiáltott a földre: "Várj! Megyek!, mert amint megláttalak, megszerettelek. Ne menj tovább utadon, én sem megyek, érted emberré leszek, szerelmünkért a földre lemegyek. Hozzád, érted, miattad olyat teszek, mint még soha. Már nem otthonom a csillagok hona, mert rádtaláltam, kék egem szemedben láttam, s az elég nekem. Várj rám, mert eljövök, életedbe költözök, mert akarom, s tudom, te is. Gyere el éjjel, amikor a hold az ég tetejére ér, s én fénylétrán jövök, mely az égből a földre tér." Ezt kiáltotta, és én elmentem éjjel a kert végébe, ahol a fák között tisztást hagyott az élet, s amikor a hold nappalfénnyel fonta be a világot, fénye könnyű létrává változott, amelyen lassan lépkedve egy fényalak jött felém. S amikor a létra legalsó fokáról leugrott a földre, fénye elhalványult, s a dús holdfényben egészen emberi lett. Egymás felé léptünk, megfogtuk egymás emberkezét és bementünk a Miházunkba. Égivándor rám mosolygott és boldog énekbe kezdett.

Így történt minden, időkkel ezelőtt. Azóta napok múltak és évek, s ki nem fogytunk egymásból, mert ő végtelen.

- Szerencsés ember vagy - mondták a látogatók. - Kevesen vannak az égben, akik vándorolnak, még kevesebben, akik eljönnek ide és emberré lesznek ember miatt. Szerencsés vagy és boldog. Ezt látjuk rajtad.

- Igen, boldog vagyok, mert csak éltem életem, szüntelen kísérőm a félelem volt, kerestem és nem találtam, kerestem és csak vártam. Utakon mentem, tévutakra fordultam, tüskén, bozóton verekedtem át magam. Sokáig csak lefele néztem, mert a göröngyök lábom alatt voltak. Azután egyszer összedőlt a világ, rám omlottak a falak, betemettek és vad erejükkel átpréseltek egy másik világba.

- Te jártál másik világokban? - kérdezték csodálkozva.

- Jártam, bár nem akartam. De amikor odébblöktek a tonnányi szenvedéssziklák és kinyitottam a szemem, nagyon meglepődtem, mert olyan gyönyörűséget találtam ott, amire nincsen földi szó. Az utak puhán simultak a lábom alá, a fák átöleltek és árnyékot adtak, az égben tündérek táncoltak és nekem énekeltek. S akkor elkezdtem csak felfele nézni. Így találkozott a szemünk és mi. Boldog vagyok, mert találtam, mert megtaláltam.

- És gondolod, hogy Égivándor is boldog? - kérdezték gyanakodva, kissé komor arckifejezéssel. - Ez itt idegen világ neki, hangos, durva, kegyetlen, sokszor kíméletlen. Nem az ő világa. És a szerelem sem tart örökké. Legalábbis mindenki ezt mondja. - Várakozva néztek rám, szemöldöküket kérdőn felvonták, mintha ez lenne a legfontosabb kérdés. S valahogy éreztem: ez a legfontosabb kérdés.

- Igen, ő is boldog, mert ha nem lenne az, azonnal megérezném. Amikor a szemünk találkozott, lelket cseréltünk: ő nekem adta az ő lelkét, én nekiadtam az enyémet. Teljességgel egymásban élünk, egymásban érzünk. Ő ismeri az én bensőmet, én az övét. A legkisebb rezdülés, a legnagyobb öröm vagy a legsötétebb félelem legyen is valamelyikőnkben, a másik azonnal ugyanazt érzi. Ha ő úgy érezné, hogy már nem boldog itt, már nem boldog velem, azt tudnám, mert érzeném. S akkor elmennénk együtt vissza az ő világába, a csillagok közé.

Amikor eljött hozzám, sokat beszéltünk a földi dolgokról, azokról, amiket említettetek. Aggályaimra mindig azt felelte: "Eljöttem hozzád, mert szeretlek és te is szeretsz. Ebben a világban élek veled, mert te ennek a világnak a szülötte vagy. Habár tudom, hogy a földi élet sokszor durvaság, erőszak és kényszer, ez engem nem érint, mert az én világom te vagy, nem a föld! S te jó vagy, kedves és puha, mint az égi ösvények, amelyeken jártam. Nekem csak te létezel és a csillagok."

- Értjük és hisszük, hogy így van. Örülünk, hogy Égivándor hozzád jött és nem máshoz. De, mondd csak: ő soha nem jön ki a házból? Sohasem láthatjuk őt? - s ahogy kérdezték, nyakukat diszkréten előre nyújtották, hogy rálássanak a ház ajtajára, amely mögül az énekszó hallatszott.

- Dehogynem jön ki! - feleltem. - Mindjárt jön, csak készít valami finomat nektek, ugyanis tudja, hogy jöttetek. Ő mindent tud. De azért én is szólok neki, hogy jöjjön.

- Szóljál, mi itt várunk - felelték egyszerre.

Akkor bementem a házba, Énvándoromra néztem, ő bólintott és egy megrakott tálcával a kezében elindult ki az udvarra. Kiléptem utána és megálltam a lépcső tetején. Ahogy Égivándor leért a lépcsőn és meglátta a látogatókat, hirtelen megállt és egész testében megvonaglott. Már indultam volna, hogy segítsek neki, de akkor látogatóim rámvillantották a szemüket, s ez megállásra késztetett. Égivándor csak nézte őket, majd letette a tálcát a kerti asztalra és elindult feléjük. A látogatók Énvándorom felé nyújtották kezüket s amikor egymáshoz értek, összeölelkeztek. Innen fentről nem láttam, de tudtam, hogy szemük könnyes, szívük kétségbeesetten ver egymás felé, s lelkük kérdez és felel, végtelensok kérdést, végtelensok választ.

Sokáig álltak hárman, együtt, egyként, majd az egyből újra három lett, s akkor megéreztem: a varázslat véget ért, mehetek. Lassan elindultam feléjük. Égivándor csillogó szemekkel rám mosolygott és elindult a kerti asztal felé. Mindannyian leültünk és ettünk egy keveset. Senki nem szólt, mert mindenki tudott mindent - kivéve engem. Amikor a látogatók elköszöntek és ketten maradtunk az elárvult kertben, megkérdeztem:

- Kik voltak ők, Kedves?

- A szüleim. Eljöttek az égből, hogy lássák, hogy megy a sorom. S amikor arcunkkal érintettük egymást, mindent elmondtam nekik, és ők megnyugodva és boldogan mentek vissza a csillagok közé. Majd beszélgetünk velük, ha eljön az éj. Megkeressük a két legfényesebb csillagot, rájuk emeljük tekintetünket, s akkor hallani fogják a szavunkat és mi is az övékét.

- Így lesz, Kedves! - feleltem, majd megfogtam a kezét és visszamentünk a Miházunkba.

 

ELŐZŐ OLDAL - KÖVETKEZŐ OLDAL