I. Kis magyar kalendáriumtörténet a kezdetektől 1848-ig

1. A műfaj születése - a kalendárium a gyorsuló idő hírnöke

Az időjelző funkciót jogosan tarthatjuk a kalendárium első és alapvető funkciójának. Ez a tény műfajunk egész történetét meghatározza. Az időszámítás problémáival azonban nem kívánunk most a kezdetektől és kimerítően foglalkozni, csak arra emlékeztetünk, hogy az idő érzékelése, szemléletmódja történetileg-szociológiailag meghatározott. Az időszámításra fordított figyelem, az idő számontartásának egész mechanizmusa szorosan összefügg a társadalom fejlődésével. Azok a naptárak, amelyeket már műfajunk első példányainak tarthatunk, a 15-16. század fordulóján jelentek meg. Elegendő tehát, ha a megelőző korszak, a középkor időszemléletét, az idő számontartásának technikáit tekintjük át.

Még az előző korszakból hagyományozódott át a természet ciklikus ritmusának érzékelésén, az évszakok váltakozásán alapuló, ún. agráridő és a nemzetségi vagy genealógiai idő, amely az évnél nagyobb szakaszokat a nemzedékek egymást váltása szerint tartotta számon. Mindkettőt az idő ciklikus és lokális felfogása jellemezte. "Az idő nem képezett önálló, valóságos, konkrét tárgyi tartalmától függetlenül tudatosult kategóriát... Az idő csak annak függvényében létezett, ami az időben végbement és természeti antropomorf fogalmakban tudatosult."

A keresztény kultúra újdonsága a történelmi idő volt, amely a mitológiai és a földi idő kategóriáját egyesítette. Fő támpontjai az emberi nem létének kezdete, csúcspontja a megváltás, beteljesedése az utolsó ítélet. Eszerint a történelem zárt egységet alkot, amely a kezdetektől az isteni terv szerint halad a végkifejlet felé. Ezzel megteremtődött a lineáris időfelfogás, az idő visszafordíthatatlan, történelmi egymásutániságként való felfogásának és egy absztrakt időrendi skálának a lehetősége.

Természetesen ennek voltak előzményei. Már korábban is történtek kísérletek arra, hogy egy kitüntetett időponttól, kezdőponttól mint kronológiai centrumtól kiindulva nagyobb időtávlatokat fogjanak át, s egységes kronológiai sémát, ún. érát dolgozzanak ki. A mindennapok emberének azonban ezekkel az érákkal nem sok dolga volt. Ezt csak a tudósok, jobbára a történetírók használták. A keresztény kultúrában is sokáig csak mint lehetőség volt benne az egységes lineáris időrendi skála. Dionysius csak i. sz. 525-ben javasolta, hogy Krisztus születésétől kiindulva számolják az éveket előre, illetve hátrafelé. Hosszú idő telt el addig, míg a XI. században egész Európában (kivéve a keleti kereszténység régióját) bevezették a Krisztus születése szerinti évszámítást. Mindez azonban még mindig csak a tudós kultúrában vált általánossá. A mindennapi életben a középkor agrártársadalma az időt továbbra is mint természeti és nemzetségi időt érzékelte.

A természeti év artikulálása, tagolása még az ókori civilizációk vívmánya volt. A keresztény világ kis módosításokkal a Julius Caesar tudósai által i. e. 46-ban kidolgozott naptárrendszert, a Julianus-naptárt folytatta. A középkorban az egyház felügyelt az év tagolásának számontartására. A Krisztus életének eseményein alapuló liturgiai időt a természeti ciklushoz igazították, s az egész évet sűrűn kicövekelték egyházi ünnepekkel. A naptár készítéséről maga a pápa gondoskodott, s a korszak naptárai is mind misekönyvekben és klerikusok képzését szolgáló könyvekben maradtak fenn. Így pl. a Halotti Beszédet tartalmazó 12. sz. végi Pray-kódexünkben is van ilyen naptár. Az első magyar nyelvű naptár pedig az 1466-os Müncheni vagy Jászay-kódexben található. E naptárak azonban mind öröknaptárak voltak vagy legalábbis több évre szóltak. Naptárkerékkel voltak ellátva a változó ünnepek kiszámítására. Sokszor "Cisio Janus"-t is tartalmaztak. (A csízió eredetileg azt jelentette, hogy az egymást követő ünnepeknek, a szentek napjainak lerövidített nevét a könnyebb rögzítés céljából huszonnégy sorból álló versecskébe szedték. Az elnevezés onnan ered, hogy a latin nyelvű vers kezdete: "Cisio Janus ...")

A köznép egészétől sem lehet ugyan megtagadni bizonyos naptári ismereteket, de a jeles napok számontartása, a megtartásukról való gondoskodás alapvetően az egyházi szervezet feladata volt. A naptárban való önálló eligazodás, a változó ünnepek kiszámítása pedig kifejezetten magas tudománynak számított. A mohácsi csatában elesett Szalkai László esztergomi érsek fennmaradt sárospataki iskolai jegyzetei szerint ebben az igen jó színvonalú városi plébániai iskolában a nagydiákok tagozatán a tananyag fontos elemét alkották a naptári ismeretek. A "Cisio Janus" ismerete is az értelmes, okos ember ismérve volt. Ezért mondja a magyar szólás az értelmes, furfangos emberre még századok múlva is, hogy "érti a csíziót". A 15. században egyébként a plébániai iskolák a kezdők tagozatán tanították a "Cisio Janus"-t s a naptárverseket a leendő klerikusoknak.

Amikor Gurevics leírja, hogy a tempós agráridővel való szakításban, az időnek az egyházi ellenőrzés alóli felszabadulásában milyen szerepe volt a városoknak, a polgári igényeknek, akkor egy technikai eszköz, a mechanikus óra elterjedésének jelentőségét hangsúlyozza. Véleményünk szerint ennek a folyamatnak hasonlóan fontos eleme az évenként megjelenő, nyomtatott, az olvasni tudó laikusok széles köre számára hozzáférhető kalendárium. Abban, hogy a lineáris idő lassan dominánssá vált, hogy az idő kezdett kiegyenesedni, folytonossá válni, általános időrendi skálát adva, s hogy az időészlelés konkrétan tárgyi jellegével szemben az idő szabadon helyettesíthető, szakaszokra tagolható, összemérhető lett, a mechanikus órához hasonló szerepet játszott az egymást követő évekre szóló kalendárium elterjedése. (Mindamellett az idő ciklikus szemlélete nem tűnt el egyik napról a másikra, sőt napjainkig is érvényesül az idő érzékelésében. Egyébként maga a kalendárium is e kétféle időszemlélet szoros összefonódását reprezentálta. Hiszen az évente megjelenő naptár amellett, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy Krisztus születésétől számítva hányadik esztendő következik, egyszersmind eszközt adott az éves ciklusok jobb tagolásához is, megkönnyítve az évosztás liturgiáját.)

Természetesen nem a kalendárium hozta az új időszemléletet, s maga is csak válasz volt egy mélyebbről induló szükségletre. A szükséglet megjelenése összefügg a korakapitalista fejlődéssel, az időritmus felgyorsulásával s általában a polgárság igényeivel. Ezzel magyarázható, hogy az első kalendáriumok észak-olasz és dél-német területeken terjedtek. A "kalmárok idejét", az idő megnövekedett értékét nemcsak az jellemezte, hogy a napot a mechanikus órával mérhető szakaszokra tagolták. A gazdasági ügyleteknél megnövekedett az időpontok jelentősége, s ehhez hozzáférhető, könnyen kezelhető egységes naptárakra is szükség volt. Nagyon jellemző, hogy a naptárakhoz hamarosan mindenütt vásárjegyzéket csatoltak, a hajós kereskedők Angliájában pedig apály-dagályt jelző naptárt. A születő igény polgári jellegének nem mond ellent, inkább csak ugyanannak a folyamatnak a másik oldalát mutatja, hogy a polgárság felemelkedésével együtt erősödő központi hatalomnak, a modernizálódó államszervezetnek is egységes, könnyen kezelhető naptárakra volt szüksége.

Az időjelző funkció segítségével nemcsak a kalendárium megszületésének időpontját tudjuk megmagyarázni. Jóllehet a naptár később újabb anyagokkal egészült ki, mégis fokozatos terjedésének során mindvégig ennek a funkciónak a segítségével jutott el a fogyasztók újabb csoportjaihoz. Azokhoz, akiknek szükségük lett ilyen időjelző eszközre. Tehát nem csupán az írni-olvasni tudás terjedése miatt esik a kalendárium magyarországi fénykora a 19-20. század fordulójára, hanem azért, mert ekkor valóságos és tömeges szükségletet elégített ki. Ez a szükséglet pedig azért vált tömegessé, mert ekkor kezdte átgyúrni a kapitalizmus a magyar parasztságot. Egy alapos nemzetközi összehasonlítás megmutathatná, hogy miként függ össze a társadalomfejlődéssel a kalendáriumok nyugat- és kelet-európai virágzása közötti fáziskülönbség. Természetesen megmutatná a társadalmi kommunikációs rendszerekben elfoglalt hely különbözőségét is, aminek műfaji, szerkezeti stb. következményei is voltak.

Egyébként a kalendárium későbbi hanyatlásában is szerepe lesz az időjelző alapfunkciónak. Oly módon, hogy az időritmus általánossá vált további felgyorsulása miatt a rátapadt egyéb tartalmak már gátjaivá lettek az alapfunkció gyors szolgálatának. Így lett a kalendáriumból lecsupaszodva fali-, asztali-, tárca- és zsebnaptár.

Az eddigiekből is kitűnik, hogy a kalendárium műfajának születésében döntő feltételnek tartjuk a naptár egy évre szóló és nyomtatott voltát.

2. A 16-17. század magyar kalendáriumai - a műfaj kialakulása

a) Világkép, szerkezet és műfaji jellemzők

A maihoz hasonló naptárlapokat nyomtatásban legelőször a Mátyás udvarában is megfordult jeles csillagász, Regiomontanus adott ki 1474-ben, Nürnbergben. Ez a latin és német nyelven egyaránt kiadott naptár még öröknaptár. Az első egy évre szólót 1513-ban adták ki. Ezután a német területeken a reformáció hatására is nagyobb lendületet vett a nemzeti nyelvű (vulgare) naptárak kiadása.

Az első nyugati kalendáriumokat kis fáziskéséssel követték az elsősorban német mintákat követő magyar kiadványok. Az első nyomtatott magyar nyelvű naptárt 1545 és 1550 között Székely István adta ki Krakkóban. A humanista műveltségű reformátor a műve előszavában ezt írta: "Mikoron minden nemzetet látnék, hogy az ü nyelvén Calendáriomot szerezne, kiből esztendőnek innepeit megtudhatná, igen jónak vélém én is, hogy az magyar nyelvre a Calendáriomot fordítanám, kiből megtudhatnák a gyermekek nem csak az innepeket, hanem hány hét lenne minden esztendőbe az hushagyat, mely nap lenne meg az ujság, hány órán támadna fel minden napon az nap, mikor kezdetnék el az tavasz, nyár, ősz, tél, kibe ennek felette becsináltam az magyar Cisiot, hogy könyv nélkül is az innepeket megvethetnék, kivel vélém, hogy valamit használnék az magyarul olvasó gyerekeknek, kit jó néven ha veendnek, többre és nagyobbra ennek utánna igyeközünk."

Ez tehát még öröknaptár volt csízióval, valószínűleg iskolai használatra. A legrégibb egy évre szóló naptárt, amelynek csak az emléke maradt fenn, Bécsben adták ki az 1558. évre. Az első ránk maradt magyar naptárt szintén Bécsben nyomták az 1572. évre. Az első itthon, Kolozsváron nyomtatott, 1569-re szóló naptárról egy múlt századi írás tanúskodik. Az első Magyarországon, magyar nyelven nyomott, egy évre szóló megmaradt kalendárium az 1573-as évre készült Kolozsváron. A 16. századból összesen kb. hatvan darab magyar kalendáriumot ismerünk.

A kalendárium egy vagy két oldalán egy-egy hónap napjai függőleges oszlopban következtek egymás után arab számokkal ellátva. Mellettük a hét napjainak betűjelei, majd a szentek, vallási ünnepek megnevezései, végül a csillagok állásának, a Nap és a Hold járásának jelei következtek.

A 16. századi naptárakhoz az időszámítási részen túl kivétel nélkül olyan anyagokat csatoltak, amelyek valamilyen módon kapcsolatban voltak az idővel, s egy kivételével gyakorlati igényeket elégítettek ki. Már a Regiomontanus-féle naptárakat is kiegészítették egészségügyi tudnivalókkal. Ez még középkori örökség volt. A misekönyvek, iskolai könyvek naptárai mellett is találunk egészségügyi utasításokat, érvágásra vonatkozó szabályokat, amelyek a természeti év ciklusaival vannak kapcsolatban. Szalkai 1489/90-es sárospataki iskolai jegyzeteiben is együtt szerepel az első füzetben a naptárszámítás, a csillagászat és az egészségügyi tudnivalók.

Tudós szerzők az eddig ismert kb. ötven egészségügyi szabályzatról kimutatták, hogy azok az i. sz. 700 körüli évek nagy angolszász tudósának, Beda Venerabilisnek Computusára mennek vissza mint ősforrásra. Beda pedig ókori szerzőre, Pliniusra támaszkodott. A középkori egészségügyi szabályoknál többnyire nincs kifejtve, de az ókori eredetnél a tanácsok tudományos alapját az emberi test állapotának nem egyszerűen csak a természeti év ciklusaitól, hanem a csillagos ég változásaitól való függése adja. A ptolemaioszi világkép alapján álló hellenisztikus tudománynak ez a földi és égi dolgok közötti összefüggésről, a "kozmikus szimpátiáról" szóló elgondolása épült tovább a reneszánsz természetfilozófiában. Ez az asztrológiai világkép, illetve ennek vulgarizáló elágazásai adják a kalendárium sok új anyagának elvi alapját is.

E világkép szerint mind az ember, mind a természet, mind az égitestek ugyanabból a négy elemből épülnek fel. A különböző elemek tulajdonságaival felruházott égitestek titokzatos módon összefüggnek a földi, emberi jelenségekkel. A csillagok mozgása meghatározza a történéseket, befolyásolja az élőlények állapotát, s így a planéták kalkulálható konstellációiból kiolvasható a jövendő, meghatározható, hogy mit mikor tanácsos tenni. A Hold fázisaitól, s melyik csillagjegyben járnak a bolygók és a Hold, függ az, hogy mikor kedvező az idő érvágásra, köpölyözésre, purgációra. De ettől függ az is, hogy mikor jó hajat nyírni, plántálni, vadászni, halászni, tyúkot ültetni, mikor jó télire való s mikor épülethez való fát vágni. A csillagok mozgása alapján kiszámítható, hogy milyenek lesznek az egyes évszakok, hogyan változik az időjárás, milyen lesz a föld gyümölcse, mit várhatunk a csúszómászóktól, egerektől, mindenféle kártevőktől, s lesz-é döghalál. Sőt, ennél bonyolultabb dolgokat is megtudhatunk békességről, hadak járásáról az államok belviszonyairól, s egymáshoz való indulatukról.

Természetesen mindezek a jövendölések nem egyszerre jelennek meg, s nincsenek is meg valamennyi kalendáriumban, de mind ugyanannak a világképnek a sarjadzásai. Míg a középkori naptárak egészségügyi előírásai minden évben érvényesek voltak, addig a jóslások nagy részét évente kellett kalkulálni, mert az égi jelenések, hogy melyik csillagkép mikor melyik másiknak hányadik grádicsára hág, nem ismétlődtek változatlanul még ugyanazon planéta égi regnálása alatt sem. Ezek kiszámítása igen nagy tudomány volt. Mai tudásunk alapján történetietlen lenne mindezt egyszerűen babonának minősíteni. Ízig-vérig a korabeli tudós kultúra találmánya volt ez, ha a kalendáriumokban vulgarizálódott is valamelyest. Ezt adta a 16. századi tudomány mintegy felvilágosításképpen, hogy az olvasókat a tanácsokkal a boldogság útjára vezesse. Ezek a kalendáriumok mindig híres egyetemek híres tudósaira, matematikusra, asztronómusra hivatkoztak, s a 16-17. században nem is alaptalanul. A magyar naptárakba a krakkói és a bécsi egyetem tudósai dolgoztak. A lőcsei naptár számára pedig előbb Frölich Dávid késmárki asztronómus végezte el a számításokat, majd pedig majdnem egy évszázadig a Neubart család tagjai.

Az a mentalitás és világkép, amelyet ezek a kalendáriumok sugalltak, mint láttuk, ókori elemekből s a középkorra jellemző technikával épült fel, de bizonyos újkori polgárias igényeket is szolgált. Alapos társadalomtörténeti okai vannak, hogy az ókori előzményekből ebben az átmeneti korban fejlődött ki s terjedt el - a kalendáriumok révén is - viszonylag szélesebb körben az asztrológiai világszemlélet. A kor embere, az iparos és kereskedő polgár, az árutermelő nagybirtokos stb. szerette volna kiszámítani cselekedetei következményeit, kalkulációi helyességét. Születőben volt, illetve kezdett elterjedni az igény a dolgok racionális kiszámíthatóságára.

A kor ingatag viszonyai, a kereskedelem bizonytalanságai, az információterjedés lassúsága, a tudományok állása, az ismeretek szintje stb. azonban még nem nagyon tették lehetővé a racionális számítást, a világ és a társadalom működésének, összefüggéseinek racionális feltárását. Ezért érezhette a kor embere fokozottabban, hogy a sors kiszámíthatatlan erőinek kezében van. A kiszámíthatóság igénye s ennek lehetetlensége közötti ellentmondás miatt hagyatkozott a kor polgára pl. a kálvini predesztináció-tanra is. De ezért próbált az asztrológia tudományába is kapaszkodni. Az asztrológiai előrebecslések, előrejelzések, a racionális kiszámíthatóság látszatát keltették. A kalendáriumok asztrológiai alapú jóslásai, tanácsai az átmeneti kor, a 16-17. század viszonylag szélesebb közönsége számára tették hozzáférhetővé ezt a kvázi-racionalitást. Horoszkópkészítés, csillagjóslás korábban is volt, de csak az uralkodók s más hatalmasok engedhették meg maguknak ezt a fényűzést. Most viszont a kalendáriumok révén ennek bizonyos elemei vulgarizálódva szétáradhattak.

A 17. század utolsó harmadáig még a tudomány világában is éltek e világkép elemei. Magyar vonatkozásban elegendő Apáczai Magyar encyklopaediája VI. fejezetére vagy a kertészkedő tudós püspök, Lippai János gazdasági kalendáriumára gondolnunk. A probléma akkor jelentkezik, amikor a newtoni világkép megszületése, lassú terjedése után a magasabb kulturális szinteken a 18. század közepén már tarthatatlan az asztrológiai magyarázat, s a kalendáriumok még ekkor is ezt mondják, és közönségük jó része is ragaszkodik ehhez. Csak Mária Terézia rendeletére hagyják majd el a naptárból az érvágási szabályokat s egyéb asztrológiai előírásokat.

A jövendölések közül a kalendáriumi időjóslás tudta befutni a legnagyobb pályát, mert már a kezdeteknél sem csak az asztrológiára támaszkodott, hanem a több évszázados megfigyelésre, felhalmozódott tapasztalatra. Ezért az asztrológiai alapok megdőlése után a hangsúlyt könnyen lehetett áthelyezni a tapasztalásra. A meteorológiai előrejelzés egyébként a 16. században rögtön az egészségügyi szabályok után jelent meg. Néha a hónapok, sőt a hetek mellett, néha külön cím alatt találjuk. Igen gyakran a hónapok alá nyomtatott naptárversekben, kalendáriumi rigmusokban olvashatjuk az elvégzendő gazdasági munkákra vonatkozó tanácsokkal s néha egészségügyi, táplálkozási szabályokkal együtt. Az ilyen típusú időjárási előrejelzések s összekapcsolódásuk a gazdasági munkákkal régi római hagyományra, egészen Catóig vezethetők vissza. A rigmusok ősforrása pedig a római Philocalus 354-ben írt költeménye. Néha az ilyen versbe foglalt tudnivalók nem a hónaptáblákra kerültek, hanem külön cím alatt szerepeltek, mint parasztkalendárium. Ennek egy változatát Apáczai is közli 1655-ben megjelent Magyar encyclopaediájában "házi, paraszti és örökkévaló kalendárium" cím alatt.

Hamar megjelentek a hónapábrázolások, amelyek a hónaptáblák fejlécén, az egyes időszakok, hónapok természeti, gazdasági, vallási szimbólumait ábrázolták. A hónapok ilyen ábrázolása is antik előzményekből származik, s középkori minták is ismertek. (A legismertebbek közül valók Jean de Berry burgund herceg hóráskönyvének gyönyörű illusztrációi.) A korai magyar kalendáriumok hónap- és évszakábrázolásainak, a bolygók és az állatövi jelek rajzának közvetlen mintái a német kalendáriumok s más asztronómiai népkönyvek fametszetei voltak. Ezek az illusztrációk, kivált a hónapábrázolások végigkísérik a kalendárium-műfaj egész történetét.

Milyen új anyagok jelentek meg még a kalendáriumokban? Utaltunk már rá, hogy polgári jellegű igényeket elégített ki a sokadalmak, vásárok jegyzékének csatolása. Ha megnézzük, hogy hol nyomtak magyar kalendáriumot a 16-17. században (külföldön a legtöbbet Bécsben), akkor azt látjuk, hogy azok egyrészt a nyugat dunántúli árutermelő s élénk kereskedelmi tevékenységet is űző nagybirtokosok védnöksége alatt működő nyomdákban jelentek meg (Keresztúr és Csepreg, de a bécsi kiadásokat is részben ezek a nagybirtokosok támogatták), másrészt Bártfán, Lőcsén, Kassán, Debrecenben, Kolozsváron, Nagyszombatban, tehát olyan városokban, amelyekben virágzott a kereskedelem. Debrecen gazdasága, kereskedelmi élete virágzik, sőt a korakapitalista világpiaccal is kapcsolatba kerül. A szepességi városok és Kassa több ország s kereskedelmi utak találkozásánál, a bor világkereskedelmi útvonala mentén s a bortermelő mezővárosok hátterére is támaszkodva a fénykorukat élik. Ezek a kereskedő városok adják ki a legtartósabban megjelenő naptársorozatokat a 17. században. A pontos, részletes és megbízható vásárnaptár e városok - s más városok - kereskedő és iparos polgárságának, a mezővárosok paraszt polgárságának és az árutermelő nemességnek az igényeit elégítette ki. A század leghíresebb s legelterjedtebb naptára a lőcsei volt (Brewer nyomda). Közkedveltségét éppen megbízható és kimerítő vásárjegyzékének köszönhette. Nemcsak a felső-magyarországi, hanem az erdélyi s néha a szomszédos országok fontosabb vásárait is hozta. Német változata révén elterjedt volt Magyar- és Erdélyországon kívül Sziléziában és Lengyelországban is. (Ezért mondják a nevezetes dolgokra, hogy "hét országra szól, mint a lőcsei kalendárium"). Ez is világosan mutatja a kalendárium terjedésének összefüggését a társadalmi, gazdasági folyamatokkal. A kalendáriumok ott jöttek létre, ott terjedtek, ahol a munkamegosztás és a csere fejlődése túllépett az önellátó tradicionális gazdálkodáson, a helyi piacok köré szerveződő kereskedelmen.

A lőcsei s más kalendáriumok is közölték a postajáratokat is. A társadalom kommunikációs rendszerének újkori alakulásában fontos tényező a posta intézményének kialakulása és fejlődése. A kalendárium úgy is részese lett a kommunikációs rendszer változásának, hogy igyekezett kielégíteni az információáramlás és -közlés ezen új formájához kapcsolódó információszükségletet. Ez egyben a kalendárium terjedésének újabb serkentőjévé vált. Egyébként a legmegbízhatóbban, legpontosabban a postajáratokat is a lőcsei kalendárium közölte. Ez a másik ok, amiért ezt kedvelték a legjobban a kereskedők s más, ügyeiket intéző útonjárók.

Itt utalunk vissza arra, hogy miként függött össze a kalendáriumnak egy korábban említett információja a fejlődő árucserével, közlekedéssel, általában az érintkezés élénkülésével. A Nap és Hold keltének, nyugtának, a Hold változásának rendszeres közlésére gondolunk. Ezekre az adatokra legelsősorban az útonjáró embereknek volt szükségük. A korabeli útviszonyok mellett a hosszabb utak, szállítások tervezésekor, beosztásában, de a rövidebb utak megtételekor is nagy fontossága volt annak, hogy mikortól meddig lehet a Nap vagy a Hold világára számítani. Ezért is nő az érintkezés élénkülésével párhuzamosan a kalendárium szerepe. A napok között való könnyebb eligazodás mellett ezért is volt fokozottabban szüksége rá az útonjáró embernek.

A Nap keltének-nyugtának közlése még egy további szempontból is fontos. Erre nézve azonban sajnos csak reformkori adatunk van. Waltherr László - Kölcsey barátja, a Károlyiak levéltárosa - írta 1840-ben: "Nem kevés hasznát veszik ezeknek a mezei gazdák és a falusi lakosok, de leginkább a lelkipásztorok, kik déli vonalak hiányában a Nap költéről, nyugtáról a névnaptárhoz kapcsoltatni szokott jegyzetek után szokták igazítani óráikat." Az 1850-es években ugyanerről hosszan értekezik Brassai Sámuel is.

Feltételezhetjük, hogy a Nap-járás kalendáriumi közlésének korábban is volt ilyen szerepe. Miért van ennek jelentősége? Tudjuk, hogy az időszámítás egységes rendszerét, a zónaidőket csak 1884-ben alakították ki, s még az ennél kisebb területek időszámításának egységesítése s a középnapidő bevezetése is elég kései fejlemény. (A teljes rendezést egyébként a vasút kényszerítette ki.) Hiába találták fel a mechanikus órát és használták a városháza tornyán s a kisebb-nagyobb települések templomainak tornyain, majd jórészt ezekhez igazodva a lakásokban is, az órák a helyi időt mutatták, igazodva a Nap helyi járásához. "Minden városnak saját ideje volt." Az idő pontos meghatározását azonban csak kevés helyen végezték, ahol erre volt szellemi és technikai lehetőség. Így viszont az idő, az órák dolgában igen nagy anarchia uralkodott. Ezen segíthetett a kalendárium közléseihez való igazodás. Az ennek alapján beállított óra is a helyi időt mutatta ugyan, mégis az anarchiához képest ez az idő egységesülése felé mutatott. Az így elért egyezés és pontosság megfelelt a korabeli közlekedési gyorsaságnak, kommunikációs viszonyoknak s általában az időbeli pontosság iránti igény fokának. A kalendáriumnak ez a funkciója a rádió pontos időjelzésével rokonnak tekinthető. Egy-egy elterjedtebb kalendárium, mint a lőcsei, nagy területeken határozta meg az idő kezelését.

A kalendáriumok eddig bemutatott teljes anyaga a mindennapi élet gyakorlati szükségleteit elégítette ki. A magyar kalendáriumoknak volt még egy elmaradhatatlan tartozéka, a krónika. Ez a tartalom első olyan összetevője, amely nem szolgált közvetlen gyakorlati igényeket. Legelőször az 1592-ben Debrecenben kiadott csízióban jelent meg "Ez világ teremtésétől fogván való rövid chronika, avagy Némely meglett dolgoknak kijegyzése" címen.

A kalendáriumbéli krónika nem speciálisan magyar elem. Az viszont már valószínűleg magyar sajátosság, hogy az 1601-1711 között megjelent s ismert, mintegy 300 naptár nagy részéből nem hiányzik. Az első a debreceniek 1613-as kalendáriumában maradt fenn. A krónika Ádámtól Éváig, a magyarok Szkítiából való kijövetelén át a mindenkori jelenig a teljes időskálát bemutatta. E krónikáknak szűkszavú krónikás jellegük ellenére igen fontos szerepük lehetett a nemzet, a nemesi nemzet történeti tudatának alakulásában. Sőt, talán éppen e nemzettudat szükségletei, sajátosságai magyarázzák, hogy a magyar kalendáriumoknak olyannyira jellemző tartozéka lett a Szkítiától végig vezetett krónika. Hogy közelebbről milyen volt a kalendáriumbéli krónikának a szerepe, azt csak a teljes anyag alapos elemzése mutathatná meg. Meg kellene gondolni azt is, hogy vajon mi a jelentősége annak, hogy épp a debreceni városi közösség, a református egyház és a kollégium által fenntartott nyomda volt a kezdeményezője ennek a voltaképpen ideológiai töltetű kalendáriumi matériának, s éppen a 17. századi függetlenségi harcok kezdetén.

A krónikákról fontos még megemlíteni, hogy legtöbbször a megjelenés előtti évekig elvezették, s a jelenhez közeledve egyre jobban részletezték az eseményeket. Ezt tulajdonképpen aktuális híradásként is értelmezhetjük. A 17. század végén pedig már a krónikától elkülönülten is jelentek meg aktuális hírek a kalendáriumokban, s ezek az 1730-as évekig fokozatosan szaporodtak, és rendszeresebbé váltak.

Mi a jelentősége annak, hogy ezek az "újdonságokra" vonatkozó, nem szocializálható ismeretek megjelentek a kalendáriumokban? "Minél dinamikusabb egy társadalom fejlődése, mennél bonyolultabbak és szerteágazóbbak a környező világgal való kapcsolatai, annál inkább megnő az új ismeretek jelentősége." A nem szocializálható ismeretek, az "újdonságok" jelentőségének növekedése, olyan aktualitássá válása, amely tömeges információszükségletet elégít ki, hosszú s történetileg is előremozgó folyamat. Angelusz az aktualitás, a tömeges információszükséglet keletkezésének, alakulásának tényezőjeként négy feltételt elemez: az újszerűséget, az ember és környezet viszonyának változását, a váratlanságot és az érintettséget. E feltételeket úgy is vizsgálhatnánk, hogy az újkori történelem folyamán hogyan változtak. Valószínűleg így is azt kapnánk, hogy mindegyik tényező szerepe történetileg növekvő, előremozgó.

Az információszükséglet, az aktualitás formálódása tehát szorosan összefügg, együtt halad a társadalom újkori változásaival. Angelusz azonban hangsúlyozza azt is, hogy ez a formálódás, "... a folyamatok alakulása a modern társadalmakban nem független a kommunikációs rendszer jellegétől, működésétől. A kommunikációs eszközök - különösen a sajtó - jelentős szerepet töltenek be az információszükségletek kialakításában, tudatosításában, mobilizálásában, tömegesítésében, és befolyásolják az aktualitás formálódásának, kialakulásának mechanizmusait is." Ehhez azt fűzzük hozzá, hogy a kommunikációs rendszer, a kommunikációs eszközök úgy befolyásolják az aktualitás, az információszükséglet és az informáltságszükséglet formálódását, hogy mindezek történeti kialakulásfolyamatában is szerepük van. A rendszeresen megjelenő első újságok előtti korszakból a levelezést, a röplapokat, a levélújságokat, a hírverseket szokták emlegetni mint a sajtót előkészítő kezdetlegesebb kommunikációs formákat. Véleményünk szerint a sajtó előzményei között s így az információ- és informáltságszükséglet s az aktualitás történeti kialakításának folyamatában az említettekhez hasonlóan számításba kell venni a kalendáriumok szerepét is.

Itt nemcsak a krónikáknak a mindenkori jelenhez közelítő adataira s a szaporodó önálló híradásokra gondolunk, hanem az ország állapotjárót, más országokról, a békességről és a hadakozásról szóló prognosztizálásaira is. Nem megtörtént eseményekről szóltak ezek, mégis a valóság keretei között mozogva arról adtak hírt. A jóslások az adott világ, a korabeli ország és Európa országainak valóságos körülményeiből, viszonylataiból építkeztek, s olyan fogalmakat használtak, amelyek ezekre a valóságos viszonyokra vonatkoztak.

Azért is fontos a kalendárium híranyagának szerepe, mert a publicitás és aktualitás mellett - szemben pl. a levélújságokkal - a kalendárium rendelkezik a periodicitás ismérvével is. A kalendárium tulajdonképpen a legelső periodika. Kétségtelen, hogy elég ritkán, csak évente jelent meg, de hát az objektív folyamatok is lassú ritmusúak voltak: Az évenkénti tájékoztatás mellett pedig tovább tartott a hírek aktualitása is. "Az információ lassúsága az aktualitást erősíti, minél ritkábbak a hírközlések, annál tovább tart a hír aktualitása" - idézi Angelusz De Voldert s példáját a grönlandi újságról, amelynek megjelenése a havonta közlekedő postai gőzös érkezéséhez igazodott. Történetileg, az objektív folyamatok gyorsulása mellett éppen a kalendáriumi hírközlésnek ez a lassú ritmusú, de mégiscsak meglévő periodicitása is hozzájárult az információszükséglet mobilizálásához és az informáltságszükséglet kialakulásához.

A 17. század folyamán még két újabb közleménytípussal bővül a kalendáriumok tartalma. Elszórtan ekkor jelennek meg az irodalmi jellegű közlések, trufák, példák, moralizáló történetek, anekdoták. A debreceni kalendáriumban már 1619-ben szerepelnek "Békességre intő példák". A lőcsei kalendáriumban pedig 1678-tól tűnnek fel az anekdoták. Ezekben eleinte erősebb a moralizálás, a barokkos tanító célzat. Gyakorlati példák révén a helyes, erényes életre akarnak oktatni. Lassan azonban, főleg a lőcsei naptár történeteiben erősödik a szórakoztató cél. A kalendáriumnak ez a nagy jövőjű, szórakoztató funkciójú közleménytípusa a 18. század folyamán bontakozik ki majd igazán.

Megjelentek az ismeretterjesztő jellegű írások is. Szentiványi Márton, a szorgalmas jezsuita atya 1675-től 1705-ig szerkesztette a nagyszombati latin nyelvű kalendáriumot, amelyben nagy mennyiségű tudós értekezést közölt különböző témákról. A puritán indíttatású jeles nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós ismeretterjesztő törekvései a kolozsvári magyar nyelvű naptárban kaptak teret. A korábbi egészségügyi, állategészségügyi, gazdálkodási tanácsokat, a parasztkalendáriumot nem tekinthetjük a szó modern értelmében ismeretterjesztésnek. Ezek valójában nem új ismereteket közöltek. Bár egy részüknek kezdetben az olvasók bizonyos köre számára volt némi újdonság jellege is, mégis fő jellemzőjükké inkább a megszokottság, szabályozottság, változatlanság lett. Ezek az anyagok újra és újra csak a hagyományos tudást erősítették meg. Az a fajta ismeretterjesztés, amelyre inkább az újdonságok jellemzőek - nagyrészt szembefordulva a hagyományos tudással -, csak a felvilágosodás idején kap majd elméleti megalapozást.

Már a 16. századi naptárak is tartalmaztak néhány üres lapot a feljegyzések számára, s a lapszélre is lehetett vetni fontos emlékeztetőket. A mintát a Bécsben kiadott Krakauer Schreibkalender adta. (Bár teljesen ilyen típusú naptárak nálunk csak német nyelven jelentek meg.) Az emberek elég nagy számban élhettek azzal a lehetőséggel, hogy időhöz kötött feljegyzéseket tegyenek, az időpontokat elhelyezve az abszolút időskálán. Ez is hozzájárult az időtudat változásához, a lineáris időszemlélet terjedéséhez. Ennek a használati funkciónak egyébként óriási szerepe volt később abban, hogy a parasztok széles körben forgatták a kalendáriumot.

A 16-17. században tehát alapvetően kialakult és megszilárdult a magyar kalendárium műfaja. Rendszerezzük az eddig, a történeti megjelenés rendjében felsorolt kalendáriumi tartalmakat! A kalendárium alapvetően két részből állt. Első felében voltak a hónapok táblái, fejlécükön a hónapábrázolásokkal. Ez a szorosabban vett naptárrész a napok és a hozzátartozó ünnepek, szentek jegyzékével, a Hold változásaival, járásával, a Nap járásával, a napok különböző tevékenységekre való alkalmasságának jeleivel, időjárási előrejelzésekkel, heti igével, esetleg kalendáriumi rigmusokkal, parasztkalendáriummal.

A naptárrésztől sokszor külön címlappal is elkülönült a második rész: Prognosticon, Judicum, Practica, Prognocticon Astrologicum, Judicum Astrologicum vagy magyarul Ítélet. Végül leggyakrabban Toldaléknak címezték. Ez volt a jövendölési, oktató vagy olvasó rész. Ez tartalmazta a tulajdonképpeni Prognosticont a legkülönfélébb jóslásokkal, előrejelzésekkel, az időjárástól a terméskilátásokon át a háborúkig. Tartalmazta a következő évre érvényes követendő egészségügyi szabályokat, táplálkozási, gazdasági tanácsokat. Itt szerepelt a magyar és a világkrónika. A 17. század végén a toldalék már néha kisprózai anyagot is hozott - példát, tanítást, anekdotát - s ennél is ritkábban ismeretterjesztő közléseket s a krónikától különállóan aktuális híranyagot is. Mindig tartalmazta végül a vásárok jegyzékét s nagyon sokszor a postajáratokat. Az 1730-as évekig ez a szerkezet és ezek a gyakoriságok jellemezték a magyar kalendáriumokat. Ennek alapján - természetesen a későbbi fejleményeket is ismerve - már leírhatjuk a kalendárium műfaját.

A kalendárium egy évre szóló nyomtatott naptár. A szorosabb értelemben vett naptárrészben a napok rendjén kívül megtalálhatók a naponkénti csillagászati változások is. A kalendárium a naptár-részen kívül tartalmai a mindennapi gyakorlati életvitelhez szükséges egyéb információkat, tanácsokat s változó arányban valamiféle szórakoztató és általános jellegű ismeretterjesztő, illetve általános jellegű aktuális tájékoztató olvasmányanyagot. Ha csak a magyar kalendáriumirodalmat tekintjük, akkor ehhez hozzáfűzhetjük, hogy az egyéb információk között mindig szerepelnie kell a vásárnaptárnak. Általánosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a kalendárium olyan történetileg változó, átmeneti kommunikációs eszköz a hagyományos kommunikációs formák és a modern sajtó között, amely hagyományos, szocializálható ismereteket, tudást, világképet stb. tartalmaz és közvetít, de újdonságokat, újdonság-ismereteket is. A kettő aránya változó. Egyrészt van egy többé-kevésbé folytonos, történetileg előrehaladó mozgás az újdonságok javára. Másrészt az arányok függnek attól is, hogy a kalendárium szerepe hogyan módosul a változó társadalmi kommunikációs rendszerben. Ezen belül döntő az, hogy a kalendárium olvasóközönségét elsősorban milyen társadalmi-kulturális rétegek adják.

b) Kiadók, példányszámok, terjesztés, árak és olvasók

Visszatérve a kiadástörténethez, az első magyar nyelvű naptárak kiadásánál hangsúlyozni kell a reformáció szellemi áramlatának nagy szerepét. Ezen kívül az is serkentette a kalendáriumok kiadását, hogy XIII. Gergely pápa 1582-ben naptárreformot vezetett be, amely nem kis ellenállás után a 16. század végére Magyarországon is általánossá lett. Az új, Gergely-naptárra való áttérés megnövelte az igényeket a kalendárium iránt. Az egyházaknak általában fontos szerepük volt a kalendáriumkiadás kezdeményezésében, támogatásában, de a 17. században emellett megnövekedett a magánvállakozások jelentősége. Nem elhanyagolható a municípiumok, az egyes városi közösségek nyomdáinak szerepe sem. Végeredményben megszűnt az egyház monopóliuma az idő kezelésében.

A 16-17. századi példányszámokról nem rendelkezünk egyetlen pontos adattal sem, de azt tudjuk, hogy a kalendárium már ekkor a legnagyobb, néha több ezres példányszámú kiadványok közé tartozott, s kiadása a nyomdászoknak a legbiztosabb bevételi forrást jelentette. Tótfalusi Kis Miklós Mentségében 1698-ban ezt írja: "Tiszteletes Csepregi uram is, azt hallom, hántorgatta: Ennyi és ennyi ezer kalendáriumot nyomtatnak, csak abból mennyi haszon... Felelet: 1. Ugyan ez egy mi hasznot hajt Erdélyben."

A Csepregi uram vádjára adott válasz második pontjából értesülhetünk a terjesztés módozatairól is. "Vajki sokat kell abban nékem elajándékoznom!... Magunktól pedig kötve nem sok kél el, kötetlen adjuk tovább a compactoroknak." Egy részét tehát a nyomdászok elajándékozták főúri pártfogóknak, egyháziaknak, állami tisztségviselőknek. Erre a 17. századból is van adatunk, de még a 19. században is divatban volt. A naptárakat maguk a nyomdászok is árulták, de a legnagyobb részt a könyvkötők hozták forgalomba, akik nyilván a vásári ponyvára is kivitték.

Összegyűjtöttük a kalendáriumok árára vonatkozó, elérhető adatokat. Ezek szerint az árak a 16. század közepétől a 17. század végéig 7 és 80 dénár között váltakoztak. Az adatokat igen nehéz értékelni, mert az árak függtek a formátumtól és a kötés mikéntjétől is. Annyit azonban mindenképpen megállapíthatunk, hogy a kalendáriumok már a 16-17. században is az olcsó könyvek közé tartoztak. Tehát a viszonylag kisebb pénzűek is megvásárolhatták. A kötések sokfélesége, olykor pazar kiállítása viszont mutatja, hogy az olvasók köre nem volt egységes.

Az olvasók körére vonatkozóan - csak jelzésképpen - felsorolunk néhány adatot. A kalendáriumolvasók között ott találjuk 1557-ben Nádasdy Tamást, 1597-ben Thurzó György nádort, 1639-ben a győri püspököt, a 17. század második felében Bethlen Elek fejedelmi tanácsost. A magyar királyi udvari kamara elszámolásaiban minden évben több kalendárium vásárlása szerepel. Fennmaradt a Komárom megyei Pázmándy Gergely kisnemes "naplószerű feljegyzésekkel is érdekesített" 25 darab lőcsei és komáromi kalendáriuma, az 1683 és 1719 közötti évekből. Még Rákóczi művelt hadvezére, Károlyi Sándor is a "Maga életének emlékezeti" című önéletírásához az anyagot a kalendáriumaiba bejegyzett adatokból gyűjtötte. A szabadságharc bukása után Rákóczi volt kancellárjának, Ráday Pálnak a felesége, Kajali Klára, akire a birtok igazgatásának terhei hárultak, minden ügyletét kalendáriumokba jegyezte be. E példák számát tovább lehetne szaporítani olyan adatokkal, amelyek azt mutatják, hogy kisebb és nagyobb nemességünk e korban igen gyakran kalendáriumokba jegyezte - sokszor naplószerűen - életének, környezetének nevezetes vagy kevésbé nevezetes dolgait. Vásárolták a naptárakat a kereskedők és a különböző tisztségviselők is. A legmagasabb rangúaktól a kisebb nemesekig, az értelmiségig, a városi iparos és kereskedő polgárságig, a mezővárosok elitjéig terjedt a vásárlók köre, de a társadalmi hierarchia csúcsán lévők ekkor, a 18. század elejéig a kalendáriumvásárlók nagy hányadát adták. Hangsúlyozni szeretnénk még azt, hogy a vásárlók teljes köre lényegében ugyanolyan szemléletű és ugyanolyan tartalmú kalendáriumot olvasott.

3. Új funkciók, korlátozott korszerűsítés, szaporodó közönség (1730-1820)

A 18. század első évtizedeiben a magyar kalendáriumok világképe, tartalma, közönsége lényegesen nem változik. A lassú módosulások csak az 1730-as évek tájékán alakítanak ki olyan kalendáriumszerkezetet, amelynek a hangsúlyai már érzékelhetően mások. A korábban egyértelműen túlnyomó asztrológiai alapú jóslások, tanácsok részarányának kárára megnő egyrészt a szépirodalom, a kispróza részesedése - amely egyre inkább szórakoztató célzatú -, másrészt az aktuális híranyag terjedelme is.

A szórakoztató célú kisprózai anyag lassú növekedése összefüggött a művelődés általánosabb változásával, azzal, hogy a kalendáriumvásárló közönség körében megkezdődött a barokk világkép fellazulása, s a világiasabb rokokó ízlés és életérzés felé történő elmozdulás. Ezzel járt, hogy a kiadók versenye erre az új, növekvő kalendáriumi matériára is átterjedt, hiszen a vásárlókat a szórakoztató irodalmi anyag révén is meg lehetett nyerni.

a) A központi hatalom beavatkozása s a felvilágosodás kalendáriumideálja

Mielőtt azonban a tartalmi változásokat részletesen taglalnánk, szólnunk kell a kiadás körülményeinek s a kalendáriummal kapcsolatos vélekedéseknek alakulásáról, mert ezek is befolyással voltak a tartalom módosulására. A 18. században egyre inkább magánvállalkozássá kezdett válni a kalendáriumkiadás. Ugyanakkor az abszolutizmusra törekvő államhatalom is azon igyekezett, hogy növelje befolyását ezen a téren is. Legelőször azt próbálta meghatározni, hogy egyáltalán ki adhasson ki naptárakat. Arra törekedett, hogy a király által adományozott privilégiummá tegye a kalendáriumkiadást. (Ez egyébként Franciaországban és Angliában már a 17. század kezdetétől királyi szabadalom tárgya volt.)

Magyarországon az első kalendáriumkiadási szabadalmat még 1705 novemberében adták a Debrecenből Komáromba települt Töltésy István nyomdásznak. A régebbi kiadók közül egyedül a rebellisnek minősülő Debrecen város nyomdáját tiltották el 1713-ban a kalendárium kiadásától. A többiek - például Lőcse, Nagyszombat, Kassa - továbbra is adtak ki kalendáriumot. Sőt, az újabb kalendáriumkiadók sem rendelkeztek valamennyien szabadalommal. Szabadalmat kapott viszont a később nagy pályát befutó győri kalendárium kiadója, Streibig József Antal. A Sopronból Győrbe költöző nyomdásznak 1731-ben megadott privilégium újdonsága az volt, hogy tiszti címtáras kalendárium kiadására szólt.

Az első címtárak még csak a legfontosabb állami és egyházi tisztségviselők neveit közölték. A címtár fokozatosan bővült odáig, hogy a 19. században már a tisztviselői kategória képviselőin kívül a segédszemélyzetet s a megyei és városi tisztségviselők nevét is közölte. Rendszeresen Spaiser 1737-től, Streibig 1740-től adott ki tiszti címtáras kalendáriumot. Mellettük még a nagyszombati nyomdának indult ilyen sorozata 1740-ben latin nyelven. A tiszti címtárakra a professzionalizálódó államgépezetnek és a megerősödő, modernizáló rendiségnek egyaránt szüksége volt. Francia és német példa nyomán Grassalkovich Antal kamarai elnök szorgalmazta kiadásukat. Egyelőre azonban csak a kalendáriumokhoz kapcsolva tudták évente megjelentetni.

Említettük, hogy a 16-17. században a különböző rangú olvasók ugyan igen eltérő kötésben vették kézhez a szükséges kalendáriumot, a naptárak belső tartalmában azonban nem volt lényeges eltérés. (Kivéve talán a latin nyelvű nagyszombatit.) A külső különbség a 18. században is megmaradt. Bekövetkezett viszont a belső tartalom bizonyos differenciálódása is. A címtáras naptárak - legalább részben - eleve a kalendáriumvásárlók igényesebb, egy árnyalattal műveltebb, érdeklődőbb részének készültek. Ezért több bennük valamicskével a tudományosabb alapozottságú ismeretterjesztés és az aktuális híranyag. (Egy részük latin nyelvű is. Maga a címtár pedig sokáig latin nyelvű a magyar nyelvű naptárakban is.)

A kalendáriumprivilégiumok egyike olyan kalendárium kiadására szólt, amelyik a magyar és a külföldi uralkodók családfáját, címeit közölte. Olyan kalendárium is akadt, amelyik a magyarországi grófok, bárók, püspökök stb. születésnapjait tartalmazta. Ekkor, a 18. században vált a magyar kalendáriumok majdnem elmaradhatatlan tartozékává a mindenkori magyar uralkodó címeinek s családjának leírása. Ez a kultikus színezetű bemutatás, a hatalom reprezentációja kifejezetten a feudális jellegű reprezentatív nyilvánosság része volt.

Az eddig bemutatott központi állami beavatkozásnál, támogatásnál, igénybevételnél lényegesebbek azok az intézkedések, amelyekkel az abszolutista, majd a felvilágosult abszolutista hatalom a kalendáriumok tartalmát is befolyásolni szándékozott. A Helytartótanács 1775-ben összeíratta a magyarországi nyomdákban kiadott kalendáriumokat példányszám szerint. A kimutatás szerint ekkor közel 70 ezer kalendáriumot nyomtak Magyarországon. Az államhatalom, amelynek a szintemeléshez engedelmes, hasznos, egészséges és hatékonyan dolgozó állampolgárokra volt szüksége, nem lehetett közömbös az iránt, hogy évente sok tízezer példányban milyen tartalommal kerülnek az olvasók kezébe a népszerű könyvecskék.

A 16-17 századi kalendáriumban a jövendölések és tanácsok legnagyobb része az asztrológiai szemlélet alapján a csillagzatok forgását vizsgáló kalkulusokból következett. A helyzet a 18. században sem változott lényegesen. Például még az 1755-ös címtáras, tehát emeltebb szintű pozsonyi naptár is ezeken az alapokon állt. Ugyanúgy jelezte a napok mellett, hogy mikor jó eret vágni, köpölyözni, purgálni, plántálni, hajat vágni, körmöt vágni, télire való, épületre való fát vágni, vadászni, halászni stb. Ismertette a csillagjegyek és a planéták természetét. Ugyanúgy jósolt s osztott tanácsokat az "égi figurák" különböző "aspektusai" szerint az esztendő négy részéről, a békességről és a hadakozásról, egészségről és betegségről, a földnek termékenységéről, a gyulladásról, a bányákról és végül Magyarországról. Részletes regulákat közölt az érvágásról, "mellyek a leghíresebb asztrológusok által obszerváltattak". Ehhez mellékelte az ember ábráját, amelyen a különböző testrészek az egyes csillagjegyekkel vannak összeköttetésben (érvágó figura - Aderlassmännchen).

Mindezt még mindig értelmiségiek, tudós férfiak, asztrológusok, matematikusok írták évről évre. Francia történészek munkáiból is tudjuk, hogy a mentalitások világa milyen lassan változik, s hogy a babonás-empirikus világkép milyen lassan adta át a helyét, s a magas kultúra csúcsairól induló felvilágosodás világképe milyen lassan szivárgott le, áradt szét a népi kultúrában. A newtoni mechanika, a newtoni világkép lassú áttörése nálunk a tudósok világában a 18. század közepén bontakozott ki. A felvilágosodás gondolati elemeinek, a racionális, kritikai módszereknek a lassú terjedésével a magas kultúrákban élők fokozatosan szélesedő köre ismerte fel az asztrológiai világkép tarthatatlanságát. Az első tiltó lépés a kalendáriumi asztrológiával kapcsolatban felülről, az abszolutista kormányzattól indult. Mária Terézia 1756 januári rendelkezésével, hatalmi szóval érvényesítette a kor követelményeit.

A győri kalendárium a "Kegyes Olvasóhoz" címzett 1758-as előszavában így ír az intézkedésről: "Mária Theresia kegyes akaratából ... parancsokat adatott ki, hogy jövendőben érvágás, köpölyözés, orvosságvétel, ártalmas napok, haj- és körömmetszések felől semmise írassék a kalendáriumokban. Annak okára tudtára adom a Kegyes Olvasónak, hogy én a kegyes parantsolat alá vetvén magamat, mindezeket elhagytam." Ez a rendelkezés tehát csak az egészségre káros, téves előítéleteket tápláló egészségügyi, higiéniai szabályokat tiltotta ki a kalendáriumokból. Ezek szinte azonnal teljesen el is tűntek. Ez azonban nem jelentette az asztrológia teljes eltűnését a kalendáriumokból. Annak ellenére sem, hogy az 1777-ben kiadott norma újra sürgette mindennemű jóslások, babonás előítéletek elhagyását.

Ezt eleinte úgy kerülték meg, hogy a naptárlapokon a napok mellett közölték, hogy mikor milyen csillagjegyben jár a Hold. Tehát ha valakinek volt hozzá kellő tudománya, akkor kisilabizálhatta, hogy melyik nap mit szabad tenni. Még a budai királyi akadémiai nyomdában készült 1780-as Régi és új kalendárium is élt ezzel a csalafintasággal. A "Reá-intés" című előszóban ezt olvashatjuk: "A felvett szokást elhagyván semminemű uralkodó Planétát fel nem jegyzünk ... haszontalan cikkelyek eltávoztassanak és helyettek a kegyes olvasóinknak több idő hagyassék a következő tudósabb és hasznosabb Matériáknak elolvasására... Mindazonáltal ha valaki jövendőfélékhez hogy annyira ragaszkodik olvassa el előljáró Kalendáriumnak levelét, látni fogja Venusnak (ki ezen jelen való esztendőre Fő régensnek állíttatik) és egyéb Planétáknak naponként feljegyzett állapotját." Amikor majd a reformkori naptárak kezdik elhagyni ezeket a jeleket is, akkor egy tudós bíráló megrója őket, mert úgymond e szabályok figyelembevételét "nevezetes könyvek is ajánlják". Az idő haladtával az állandó kritika hatására végül is az 1840-es évekre végképpen kikoptak a naptárakból az asztrológiai alapú jóslások és tanácsok. (Maradt az időjóslás és a négy évszak általános jellemzése, de csillagokra való hivatkozások nélkül.)

A felvilágosult abszolutizmus már nemcsak a tiltás eszközével élt. A német felvilágosodás gondolkodói felfedezték a kalendáriumot mint a népfelvilágosítás eszközét, amelyet közhasznú ismeretek terjesztésére lehet felhasználni. A pedagógiai beállítottságú, közhaszonra törekedő felvilágosodás eszmerendszeréből elég szükségszerűen következett ez a felismerés. Ehhez járult az a ma már naivnak tűnő, erős meggyőződés, amely hitt a ráció, a világos ismeretek, a nyomtatott betű puszta erejében. Ez ragadtatta a német Pektor Fischert olyan magabiztos kijelentésre, amit a modern tömegmanipuláció szakemberei is megirigyelhetnek. 1783-ban a berlini akadémiának írva kijelentette: "a népből a kalendárium segítségével azt csinálok, amit akarok. Ostobává vagy okossá, babonássá vagy felvilágosulttá, merésszé vagy gyávává, patriótává vagy hazafiatlanná kelt válnia vagy maradnia? Csak adjanak hatalmat a kalendárium felett."

A népi olvasmányok német kutatója, Rudolf Schenda jó néhány olyan megfogalmazást gyűjtött össze az 1770 és 1800 közötti időszakból, amelyek különböző változatokban mind azt a javaslatot ismétlik, hogy a "kalendáriumot hasznosan és célszerűen úgy kell berendezni, hogy az a közhasznú ismereteket vigye a nép közé". Poroszországban II. Frigyes felvilágosult abszolutizmusa idején a Berlini Tudományos Akadémia hozzá is fogott egy ilyen program megvalósításához. Azt tapasztalták, hogy a jóslatoktól teljesen megszabadított, "kipurgált" kalendáriumot nem vásárolták, s így 1780-ban vissza kellett rakni az irracionális elemek egy részét. Heinrich Zschokke kalendáriumszerkesztő is azt írja le, hogy csak lassú javítgatásokkal, módosításokkal tudott célt érni. A Schweizerboter-Kalender eleinte megtartotta a parasztszabályokat, az érvágó figurát, az időjóslásokat, a csillagászati előjeleket stb., s csak apránként, pajkos tréfák között kérdőjelezte meg ezeket. A többi kalendáriumszerkesztő pedig becsületérzésből vagy kenyérféltésből versenyt buzgólkodott, hogy mint korábban a babonából, most pedig a felvilágosodásból csináljon mesterséget.

Mint Schenda írja, a kalendárium csillagjósdából szórakoztató tanteremmé alakult. Így jött létre az a helyzet, amelyről egy német literátor 1852-ben azt állapította meg, hogy "míg a régi naptárak azt mutatták, ami a nép akkor valójában volt, addig a legtöbb mai kalendárium azt mutatja, amit a művelt világ szeretne csinálni a népből". Persze jól tudjuk, hogy ez sem ment olyan könnyen, az eredmény nem mutatkozott meg olyan gyorsan. A mentalitások lassú változásával, a felvilágosodás gondolati elemeinek lassú terjedésével kapcsolatban idéztük a francia Mandrou-t és Morazé-t, de német szerző, Reinhard Wittmann tanulmányára is hivatkozhatunk. Mindenesetre a német aufkléristák komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a kalendáriumot felvilágosító, közhasznú célra alkalmassá tegyék. A 19. század elejétől a törekvések már a magyarországi német naptárakra is hatással voltak.

Magyarországon azonban a 18. században még nem alakultak ki a kalendáriummal kapcsolatban szélesebb körben megvitatott, aufklérista reformtervek. Egyedül a felvilágosult abszolutizmus garnitúrája köréből indult el kezdeményezés. Mária Terézia közművelődési reformja kapcsán, 1774-ben Hell Miksa, a nagy polihisztorok fajtájából való, derék jezsuita készített tervezetet a kalendárium reformjára. Véleménye szerint a "közművelődés emelése szempontjából rendkívüli jelentősége van a kalendáriumnak". Hangsúlyozta, hogy a kalendáriumokban mindaddig nagyon sok babonás, érdektelen dolog fog maradni, amíg kiadása a pusztán üzleti haszonra néző kiadók kezén marad. Javasolta, hogy a felállítandó bécsi akadémia vegye kézbe monopóliumként a kalendáriumok kiadását.

A terv ellen Magyarországról nemzeti szempontból is tiltakoztak, de fő bevételi forrásuk elvételét az ausztriai nyomdászok szintén ellenezték. Végül csak annyi valósult meg, hogy 1775-ben összeírás készült a Magyarországon megjelenő naptárakról, s 1777-ben normát adtak ki a kalendáriumokról, amelyben általában tiltották a népies, babonás közleményeket, s előírták, hogy a tudományos cikkeket egyetemi tanárokkal kell íratni, s az egyetemi tanácsnak, illetve a Helytartótanácsnak be kell mutatni. Egyszerűsítés volna a Hell tervezete körüli vitát csak mint Bécs kalendárium-monopóliumra való törekvésének szerencsés elhárítását értékelni. Hiszen többről volt itt szó. A felvilágosult abszolutizmus olyan tipikus akciója lett volna ez, amely a hatalom érdekeit szem előtt tartva, valóban szolgálni akarta a felvilágosodás terjesztését, a népjólét emelését is.

A kalendárium ilyen, magasabb célokra történő felhasználásának gondolata nálunk sem volt minden előzmény nélküli. A puritánok közművelődési elképzeléseiben s Tótfalusinál is megtaláljuk ennek csíráit. Új minőséget jelent azonban a határozottan programszerű megfogalmazás s az, hogy a tervek szervesen illeszkednek egy átfogó eszmerendszerbe. A kalendárium történetében itt nagy fordulópont lehetősége van. Ezt a kiadványtípust eredetileg egyértelműen gyakorlati szükségletek hívták életre, s mind ez idáig a közönség szükségletei, igényei, érdeklődése határozták meg a kalendárium tartalmát. A kiadók nem akartak egyebet, mint a közönség elvárásait az üzleti siker érdekében minél jobban kielégíteni. Mostantól azonban új kiadói cél jelenik meg: a kalendáriumot - mai szóval - művelődéspolitikai célra is fel akarják használni. A kalendárium további sorsát most már jelentősen befolyásolja majd az, hogy miként alakul a tisztán üzleti szempontok és a tudatosabb művelődéspolitikai törekvések viszonya. Mind a kettőnek a siker érdekében a közönség szükségleteire, érdekeire, igényeire és érdeklődésére kell építeni. E három pólus erőterében formálódik majd a kalendárium.

A valóságban a kalendárium korszerűsítési kísérletének egyelőre nem sok eredménye lett. A ferenci abszolutizmus idejében pedig a kormányszervek már csak mint a cenzúra körébe tartozó problémával foglalkoztak a kalendáriummal. Fő gondjuk a "bomlasztó, az elégedetlenséget növelő és forradalomra vezethető elvek távoltartása volt".

A felvilágosult abszolutizmus tehát nem jutott messzire a kalendárium felhasználásának, megreformálásának útján. Igazából persze nem is fordított túl sok figyelmet erre az ügyre. Művelődéspolitikájának tulajdonképpen alapvetőbb és előbbrevaló feladata volt a tanügyi reform, az új iskolapolitika és a valláspolitika kidolgozása és keresztülvitele. Megelégedett azzal, hogy az iskolai könyvek segítségével alapvetően beszabályozhatja az egyes rétegek által elsajátítható ismeretanyagot. A felvilágosodás másik két változata, a felvilágosult rendiség és a jozefinisták a kalendáriummal kapcsolatban még a kérdések felvetéséig sem jutottak el. Ennek magyarázata részben a társadalom kevésbé fejlett voltában van. Az árutermelő fő- és köznemesség bázisán formálódó felvilágosult rendiségnek a nemesi osztály felsőbb régióiban is lettek volna még felvilágosító tennivalói. Egész közművelődési programja (tengelyében a nemzeti nyelvi, irodalmi programmal) magasabb szférában mozgott annál, ahogyan ekkor a kalendárium a művelődés struktúrájában elhelyezkedett.

A jozefinista értelmiség figyelmét is inkább a jobb, közhasznúbb iskola megteremtése kötötte le, s éppen csak felbukkan náluk az a gondolat, hogy a falusi népből szélesebb körű olvasóközönséget is kellene szervezni. (A sorrend nyilvánvalóan helyes, hiszen első az írni-olvasni tudás terjesztése.) Csak Kováts Ferenc pápai mérnök pendíti meg a Mindenes Gyűjteményben 1789-ben, hogy a falusi nép között az ismereteket "jó magokat kedveltető és hasznos könyvek" révén lehetne gyarapítani. Még a falusi népet komolyan nevelni, felvilágosítani akaró, igen sokféle eszközre gondoló Tessedik figyelme sem terjedt ki a kalendáriumra. Berzeviczy Gergely is inkább általánosságban ír arról, hogy a nemzet egésze között kívánatos terjeszteni a felvilágosult tudományt és műveltséget. Az 1795-ös pusztító vereség után búvópatakká váló felvilágosodás szellemében írók a kalendáriummal kapcsolatban nem gondoltak arra, hogy a felvilágosítás eszközeként, a közhasznú ismeretek terjesztőjeként kellene használni. A kezdődő nyelvújításnak köszönheti viszont a kalendárium új magyar nevét. Barczafalvi Szabó Dávid 1787-ben alkotta meg a "naptár" szót. (Nagyon lassan ment át a közhasználatba. Az 1840-ben induló Mezei Naptár az első, amely már nem kalendáriumnak nevezte magát.)

A felvilágosult értelmiségiek, ha a kalendáriumról írtak, akkor elsősorban csak azt kárhoztatták, hogy a nemesség műveletlen tömegei jóformán csak ezt az alacsony szellemi színvonalú, ritkán megjelenő kiadványtípust olvassák. Nem volt erejük, lehetőségük hozzá, vagy a célhoz vezető módszer, rugalmasság hiányzott, vagy fel sem ismerték, hogy saját céljaikra is használhatnák. Egyedül a Kazinczy köréhez tartozó fiatal Kis János kísérelte meg megnemesíteni a kalendáriumot, de 1799-ben Pozsonyban kiadott naptárának irodalmi anyaga (például Schiller-, Pope- és Samuel Johnson-fordítások) túlságosan színvonalas volt, s olyan messzire esett a hagyományos kalendáriumolvasók ízlésétől, hogy nem is lehetett sikere.

Majd Fazekas Mihály, a debreceni felvilágosodás neveltje, az erősen gyakorlati irányú parasztpolgár az első, aki 1819-ben induló debreceni kalendáriumát komolyan népfelvilágosító célra szánta. Bizonyára nem véletlen, hogy az a Fazekas használja fel először sikeresen népfelvilágosításra ezt a szélesen elterjedt s a magasabb művelődés világában ekkor már erősen lenézett kiadványfajtát, aki a felvilágosodás antifeudális szárnyához tartozott, de emellett a fentebb stílű, klasszicizáló Kazinczy-körrel, az induló nemesi romantikával szemben a népiesség irányzatához is kapcsolódott. A sikerhez azonban szükség volt a felvilágosodás hazai kezdetétől eltelt évek társadalmi változásaira is.

b) A tartalom átrendeződése

Az aufklérizmus elvei tehát, mint láttuk, csak elég sokára hatottak közvetlenül a magyar kalendárium tartalmára. Térjünk vissza a 18. századi kalendárium változásainak részletesebb taglalásához, amelyet azért szakítottunk meg, hogy a tartalmat befolyásoló, új kiadói körülményeket és az új eszmeáramlatokat bemutassuk. A kiadói körülmények változásának egyenes következménye volt két új kalendáriumi matéria megjelenése: tiszti címtár és az uralkodóház genealógiája.

Az új eszmék jegyében végrehajtott központi beavatkozás, az egészségre káros tanácsok, jövendölések eltiltása, illetve a további tiltások közvetve is befolyásolták a kalendárium szerkezeti átalakulását. A már korábban megindult fokozatos tartalmi módosulásokat ugyanis felgyorsította, hogy az eltiltással a kalendáriumi toldalék terjedelméhez képest igen jelentős oldalszám (5-10 oldal) szabadult fel. Így növekedhetett meg igazán a kisepikai anyag s kisebb részben az aktuális hírek terjedelme. Helyet kaphatott a gyakorlati tanácsok több típusa is.

A híranyag jelentőségéről már a 17. századi kalendárium bemutatásánál szóltunk. Úgy véltük, hogy a kalendárium híreinek szerepe volt az információszükséglet kialakításában. Előreutaltunk a 18. század magyar kalendáriumára, mint amelynek különösen fontos szerepe volt ebben a tekintetben. Valóban, a 18. században egyre rendszeresebbé váltak a hírek a kalendáriumokban. A Lőcsei kalendárium 1718 és 1729 között meglehetős gyakorisággal közölt híreket. Az 1730-as évektől Pozsonyban megjelenő Spaiser-féle Magyarországi statusok titulusaival bővítet uj kalendárium pedig már minden évben rendszeresen hozott egy csokor hazai és külföldi hírt. Az 1755-ös évfolyamban például ilyen cím alatt: "Rövid summája némely jeles ujságoknak, mellyek az elmult és jelen való esztendőkben megtörténtek". A hazai események közül hírt adott arról, hogy Mária Terézia milyen pénzügyi rendelkezéseket hozott, s Pozsonyban részt vett egy ünnepségen. A hódmezővásárhelyi parasztmozgalomról azt tudatja a naptár, hogy a "Tisza körül az elmult esztendőben zenebonát indító Törő, Pető és Bujdosó személyek törvény tétel által halálra szentenciáltattak ... A többi azokkal egyet értők rész szerént tömlöcre hányattattak, rész szerént a királyi regementhez elosztattak". A kalendárium ezután sorra szemlézi a fontosabb európai országokat, sőt a többi világrészt is. Van itt hír egy különös portugáliai végrendeletről s a moszkvai hóházakról, de szó van a francia parlament összehívásáról, a janzenistákról, a nemzetközi viszonyokról, pl. arról, hogy Törökország békére törekszik. Sőt a gyarmatosítók ellentéteiről is szó esik: Anglia hadihajókat küldött, "hogy a franciák előmenetelének a külső tartományokban jó idején szárnyát szegje". Némileg értelmezik is a híreket, de lényegében inkább a korai sajtóhoz hasonlóan a referáló stílus a jellemző. A közölt hírek nagy részét a bécsi s más külföldi lapokból szemezgették. Ezekben az években Magyarországon magyar nyelvű újság még egyáltalán nem volt (csak 1780-ban indul majd a Magyar Hírmondó), s a Pressburger Zeitung 1764-es megindulásáig német nyelvű újság is csak néhány évig jelent meg nagy megszakításokkal.

1780-ig tehát a magyar nyelvű újság nélküli Magyarországon egyedül a kalendáriumok közöltek rendszeresen, magyar nyelven aktuális híreket. Nem is akármilyen példányszámban, hiszen, mint már említettük, az 1775-ös összeírás szerint évente 70 ezer körüli példányszámban jelentek meg kalendáriumok, s ezeknek kb. egyharmada közölt rendszeresen híreket. Ez a magas, sőt növekvő példányszám figyelemre méltóvá teszi a kalendárium aktuális anyagát az első magyar nyelvű hetilapok megjelenése után is. Hiszen a magyar lapok egészen az 1820-as évekig nem haladták meg lényegesen az ezer körüli példányszámot. Ezzel is magyarázható, hogy a kalendáriumi hírközlés jelentősége kb. 1800-ig, sőt némileg azon túl, 1820 tájáig is megmaradt. Például a budai Landererek kalendáriumában az 1810-es években Ruttkay Gábor folytatásokban közölte a "Francia háború históriáját". Meglehetősen széles olvasókörnek tehát ebben az időszakban a kalendáriumi hírközlés vitte el rendszeresen az aktualitásokat. Bár a híranyag jórészt külföldi és hazai újságokból származott, az olvasók szempontjából ez az évenkénti tájékozódás az újságolvasás előzménye, előkészítő fázisa. Ezért nem értünk egyet a Magyar sajtó történetének I. kötetében megfogalmazott állásponttal, amely mindenestől kirekeszti a kalendáriumot a sajtó történetéből többek között az időszakosság nagyon tág határai s az aktualitás csekély volta miatt. Az aktualitásról már korábban megállapítottuk, hogy viszonylagos fogalom, s bizonyos körülmények között, az adott társadalmi kommunikációs rendszerben az évenkénti hírközlésnek is lehet aktualitása az olvasók bizonyos köre számára. 1730-tól 1820-ig ilyennek látjuk a kalendárium hírközlését. A szatmári béke után az írni-olvasni tudásig eljutó kisnemesség tömegeinek, a kisértelmiség jó részének és a mezővárosi parasztpolgári elitnek az elzárt vidéki életben - a nagyobb integrációkhoz igen laza szálakon kötődve - aktualitást jelentett a kalendárium évenkénti híranyaga. Az érintkezés élénkülésével, az újságok szaporodásával párhuzamosan a reformkor kezdetére megszűnt a kalendáriumi hírközlésnek ez a kitüntetett jelentősége, sőt a közlés rendszeressége is.

Lesz azonban a kalendárium-műfaj történetében még egy hasonló szakasz, amikor a hírek közlése az itt elmondotthoz hasonlóan újságolvasást előkészítő szerepet fog játszani. A 19. század utolsó negyedében a kalendáriumok híranyaga ugyanúgy közrejátszik majd a parasztságnál az információszükséglet kialakításában, tudatosításában, mobilizálásában, az aktualitás formálódásában, mint a 18. századi kalendárium hírei a kisnemesség vonatkozásában.

Valamiképpen analóg a kalendárium itt bemutatott szerepével az, ahogyan a különböző okokból fejletlen vagy lazán integrált, esetleg szétszórt közösségek, embercsoportok, kisebb közösségek életében később is felértékelődik, fontossá válik a kalendárium. A nemzetté formálódás korai szakaszában, a 19. század első két évtizedében a budai Egyetemi Nyomdában megjelenő román nyelvű kalendáriumokban tette közzé az ún. "erdélyi triász" (Samuil Micu-Clein, Georghe Sincai és Petru Major) a román nemzeti identitást megalapozó munkákat, a dákoromán elmélet első megfogalmazásait. A gyengén integrált, többnyire paraszti sorban élő bunyevácok pedig kulturális ébredésük kezdetén az újságot megelőzve először bunyevác kalendáriumot hoztak létre 1884-ben. A kulturális integráció alacsony fokán élő vendeknél még a 20. század elején is az új nemzeti nyelvi programot kalendáriumban hirdették meg. A világ különböző tájain szétszóródott, diaszpórában élő, egymáshoz lazán kötődő magyarság körében máig prolongálódott a naptár, az évkönyv szerepe. Gondoljunk csak az elég nagyszámú amerikai magyar naptárra.

Visszatérve a 18. századi kalendáriumhoz, azt mondhatjuk, hogy ebben az időszakban elég határozottan kiformálódott ennek a kiadványfajtának egy új funkciója, a tájékoztató funkció, amely a kalendárium további történetében váltakozva hol visszaszorul majd, hol erősödik, attól függően, hogy a kalendárium hogyan helyezkedik el a társadalom kommunikációs rendszerében.

A 18. század közepétől a híreknél is jobban nő a kalendáriumokban a kisprózai anyag. Ezt többnyire külön cím alatt gyűjtötték össze. Kis mustra a címekből: Az olvasó kedviért némelly furtsa történetek; Elegy-belegy mulattató históriácskák; Időt töltő szép világi tréfa beszédek; Tréfás történetek - elmés mondások; Elegyes dolgok és történetek; Elmét vidító elegy-belegy dolgok; Idő-töltésre való furtsa hólmik; Unalmas órákon való időtöltés. A század végétől: Anekdóták, Anekdótás szekrény stb. E változatos címek alatt az elbeszéléstípusok tarka egyvelegét találjuk, s kevert műfajokat is. A megelőző időszakok minden prózai elbeszélő műfaja előfordul itt: "elmélkedés, maxima, példa, trufa, sokféle mese, anekdoták, adomák, novellisztikus elbeszélések, sőt folytatásos elbeszélések is. A tarkaságon belül azonban jól megfigyelhető a változás tendenciája. Kezdetben a barokkos moralizálás, a tanító célzat az elsődleges, s az ennek megfelelő műfajok vannak többségben: az elmélkedés, az oktató mesék (ezópusi mesék), az életbölcsességre tanító, nagyrészt a több évszázados, sőt évezredes irodalmi hagyományból származó anekdoták.

A tanító célzat később sem tűnik el teljesen. Sőt, a felvilágosodás évtizedeiben más világnézeti alapról újra mutatkozik ilyen törekvés. A hangsúly azonban már egyre inkább a szórakoztatáson, mulattatáson van. Megjelennek a tündérmesék, a gyönyörködtető irodalmi mesék. Kibontakozik a mulattatást szolgáló, unaloműzésre, időtöltésre szánt anekdota is. A magyar anekdota történetének első monografikus feldolgozója, György Lajos úgy látta, hogy Kónyi János és Andrád Sámuel anekdotagyűjteményének megjelenése (1782-84, illetve 1789-90) után kezdődik csak a moralizáló antik és középkori vándorelemek kiszorulása, az anekdota magyarosodása, s ekkor öntik el a kalendáriumokat az anekdoták. Nekünk az a benyomásunk, hogy már ezt megelőzőleg szaporodnak a közszájon forgó, megtörtént, tréfás, furcsa eseteket feldolgozó anekdoták. A kalendáriumokban fokozatosan halmozódnak fel az unaloműző, eredeti magyar anekdoták. A kalendáriumbéli anekdoták, történetek célja bevallottan a szórakoztatás lesz. Az 1759-es győri kalendárium szerkesztője a Toldalék bevezetőjében így szólítja meg olvasóit: "Régi bevett szokásom szerint ismét valami mulatságos kalendáriumi materiával akartam tenéked mostan is udvarolni." 1761-ben pedig azt írja a szerkesztő, hogy "mivel a kalendárium nem imádkozó, hanem napokat, időket múlató könyvetske, én is tenéked ebben idődet múlató dolgokat írok".

A szórakoztatás ekkor válik szinte egyenrangúvá a kalendárium eredeti használati, közvetlen gyakorlati célokat szolgáló funkcióival. Mint ahogy a kialakuló magyar kalendárium szerkezete, tartalma a 16-17. században egyetemes európai mintákat követett, de közvetlenül a német kalendáriumformák voltak rá hatással, úgy a szórakoztató funkció kiformálódása sem független a német kalendáriumfejlődéstől, a grimmelshauseni hatástól. Mégis, a 18. század második felében a magyar naptárak szaporodó anekdotái bizonyos fokig önálló alakulást jelentenek, sajátos színeket mutatnak, eltérnek a német Kalendergeschichte-Dorfgeschichte fejlődési vonalától. A 18. század középső harmadától az 1820-as évekig ez a sajátos szórakoztató kisprózai anyag lett a kalendáriumi toldalék legfontosabb, jellegadó része. Hírek, gyakorlati tanácsok, ismeretterjesztő cikkek ki-kimaradnak egy-egy naptárból, de anekdoták, rövid történetek nélkül a kalendárium elképzelhetetlen ebben az időszakban.

Hogyan helyezhető el ez az irodalmi anyag a történeti fejlődésben a korabeli magyar társadalom művelődési térképén? Említettük, hogy korábban az írásbeli kultúrával élők teljes köre - beleértve a legműveltebbeket is - mondhatta magáénak a tartalmában is egységes kalendáriumot. A tartalom kismértékben differenciálódott a címtáras kiadványok megjelenésével. Ennél lényegesebb volt azonban, hogy a kalendáriumolvasó közönség - amelyen belül ugyan eddig is voltak eltérések, kisebb szintkülönbségek - most erőteljesen megoszlik, s karakterisztikus szintkülönbség, szétválás fejlődik ki. Kosáry Domokos hatalmas művelődéstörténeti monográfiájában a társadalmi modellből kiindulva az alapvetően nemesi ideológiájú írásbeli kultúrán belül két szintet különböztet meg. Fokozatosan elkülönül a magasabb szint, amely szűkebb bázisú (a főnemességre és a középnemesség felső részére terjed ki), s az 1740-es évektől a barokk világkép felbomlásával a rokokó világiasság, majd 1765 után a felvilágosodás felé hajlik, kialakítva a felvilágosodott rendiséget és a jozefinizmust. A polgári művelődés magasabb színvonalú jelenségeit is ide sorolja Kosáry, amivel nem tudunk egyetérteni, s inkább hajlunk az irodalomtörténeti kézikönyv álláspontjának elfogadására, ahol is a polgári törekvéseket külön rétegként kezelik. Ezeknek a felső szinteknek az életéből kihullik a kalendárium mint művelődési tényező. (Még ha vesznek is kalendáriumot a naptárrész miatt.)

Az alacsonyabb alsó vagy második szintre a régi nemesi későbarokk provinciális szemléletmód továbbélése jellemző széles köznemesi bázison. E második szintnek a hatóköre az írásbeli kultúra fejlődésével jelentősen bővült, s kiterjedt a népes köznemesi, kisértelmiségi, mezővárosi parasztpolgári, kézműves s némileg a módosabb falusi paraszti rétegekre is. Ez a szint magára vett bizonyos "népies" vagy annak tűnő falusias vonásokat is. Úgy véljük, hogy Kosáry szuggesztív argumentációja ellenére ezt a szintet mégsem lehet szőröstül-bőröstül masszív, mozdulatlan rendies barokkos alakulatnak tekinteni, hiszen a kétségtelen rendies-barokkos gyökerek ellenére erre a szintre is egyfajta modernizáció s meglehetős tagoltság a jellemző.

Kosárytól eltérően ítélik meg a második szint jelenségeit az irodalomtörténészek is, de abban egyetértenek vele, hogy a kalendárium irodalmi anyaga ehhez a műveltségi szinthez köthető, e szint ízlésének felel meg. Nemcsak a próza, hanem a kalendáriumi rigmusok, köszöntők s az időnként közölt "világi dalok" is. Sőt, a magyar kalendárium egész intézménye ebben az időszakban, az 1730-as évektől az 1820-as évekig ebben a társadalmi-művelődési közegben helyezhető el a ponyvairodalom, a kollégiumi diákköltészet, a románirodalom és a nemesi hagyományőrző írók műveinek társaságában.

Alapvetően ugyanis ehhez a szinthez köthető a hatalmasan felduzzadó, gazdag irodalmi hagyományt hömpölyögtető, de új színeket is hozó ponyvairodalom egész létezésmódjával, íróival, forgalmazásával, témáival, forma- és ízlésvilágával, olvasóival együtt. Ide tartozik - kéziratos, ponyvai és szóbeliségben terjedő formájában egyaránt - az a kollégiumi diákköltészet, amely a hagyományból is merített, rokokó jegyeket is mutatott, s a falusi-mezővárosi, kisnemesi-kisértelmiségi rétegekben szétáradva ünnepi, névnapi köszöntők, halotti búcsúztatók, lakodalmi versek, szóval az alkalmi költészet gyakorlatában is tovább élt, s hatott a parasztságra is. Sőt, idetartozik a 18. század végén, 19. század elején virágzó, nagyrészt idegenből fordított, magyarított románirodalom is a lélek- és társadalomrajz nélküli izgalmas meseszövéssel, kalandokkal, képtelen fordulatokkal dolgozó technikájával, évi 4-5 román megjelenésével, sőt románsorozatokkal, a románok lelkes műkedvelő szerzőivel (táblabírák, papok, tanárok, strázsamesterek, intézők, orvosok, ügyvédek, földmérők), nagy példányszámokkal, zajos könyvsikerekkel, óriási népszerűséggel. Ehhez a szinthez sorolható az a jelenségkör is, amit az irodalomtörténészek a 18. század végi, 19. század eleji nemesi, patriarchális népiesség címszava alatt tárgyalnak.

A bemutatott társadalmi-művelődési szintek többféle színét, jelenségét azért futottuk végig, mert jó két emberöltő múlva, már a polgári korszak elején, a legerőteljesebben, sok százezres példányban terjedő tömegkultúrás jegyeket is mutató kalendáriumtípus ehhez a művelődési hagyományhoz, ennek egészéhez hajlik majd vissza. Sőt, úgy tűnik, hogy a magyarországi tömegkultúra gyökerei is valahol itt, az írásbeli kultúra első nagy megoszlásából eredtek.

Az írásbeli kultúra reformációkori első nekilendülése után, észrevehetőbben a szatmári egyezséget követő konszolidálódott, békés évtizedekben terjedt ki ismét az írni és olvasni tudás. Mária Terézia rendelete alapján a Helytartótanács 1770-71-ben készített összeírást a népiskolákról. Az összeírás egy részének feldolgozása alapján Kosáry Domokos azt állapította meg, hogy országos átlagban a 6-10 éves korosztályok majdnem egynegyede valamennyi ideig megfordult valaminő akófokú iskolában. Sok forrás tanúsítja, hogy a kisnemesség tömegei a század középső harmadára jutnak el az írásbeliségig, s ekkor emelődnek be az olvasóközönség körébe. Már Dankanits Ádám, jeles erdélyi művelődéstörténészünk megfigyelte, hogy Erdélyben is a 18. században elsősorban olyan helységekben tudunk iskoláról, ahol kisnemesi vagy szabad paraszti rétegek laktak. A kisnemesség olvasókká emelésében a kiterjedő középfokú oktatásnak is szerepe volt, hiszen nagyon sokan közülük - ha nem is jutottak befejezett tanulmányokig - a középfokú oktatás alacsonyabb-magasabb osztályait végigjárták. Mária Terézia és II. József oktatási reformtörekvéseinek hatására lendületesen növekedett mind az állami, mind az egyházi iskolahálózat, s emelkedett az oktatás színvonala is. A kisnemességgel együtt haladó kiváltságos csoportok, a mezővárosi parasztpolgári és kézműves réteg mellett az alfabetizáció hatásai elérték a jobbágyparasztság legfelső szintjét is. Bár pontos százalékarányokat nem tudunk mondani, bizonyos, hogy a 18. század második felére, de főleg a század végére az írni-olvasni tudók száma jelentősen megnőtt, s a műveltek szűk körén túlmutató olvasóközönség jöhetett létre.

Ezt bizonyítja, tükrözi - s ezt elő is segítette - a nyomdászat és a könyvkiadás fejlődése. 1760-ban már 16 nyomda volt Magyarországon, s 1790-re ez a szám megháromszorozódott. 1712 és 1720 között 459 darab az összes könyvtermés, 1731 és 1740 között 1272 darab, az 1791-gyel kezdődő évtizedben pedig 4187 darab. Ezen belül a század utolsó negyedére lényegesen nőtt a magyar nyelvű kiadványok száma. Jelentősen nőttek a példányszámok is. Végeredményben a kommunikációs eszközváltás kezdeteiről, lassú kibontakozásáról beszélhetünk 1730 és 1820 között. Az új kommunikációs formák terjedése új társadalmi-gazdasági folyamatok talaján bontakozott ki. Az ország 18. századi fejlődéséről, gazdasági emelkedéséről van szó. Ennek része volt a nemesség, közte a köznemesség gazdasági megerősödése, önbizalmának, politikai biztonságérzetének növekedése. A török kiűzése s a szatmári kompromisszum után konszolidálódó országban nyugalomba jutott, gazdaságilag emelkedett a nemesség, a századvégre élénkült az árutermelő tevékenysége, sőt egy részük különféle vállakozásokba fogott. Ezzel együtt járt a kulturális emelkedés is. Még a nyomdák is azokon a vidékeken sűrűsödtek, amely vidékek a gazdasági fejlődésben, árutermelésben, vállakozásokban élen jártak. Elsősorban az ország északnyugati, nyugati részén s a Duna mentén (Nagyszombattól, Pozsonytól Pestig), illetve azon az északkeleti részen (Kassa), ahol a bor termelése, kereskedelme változatlanul fontos szerepet játszott. Benda Kálmán kimutatta, hogy az iskolahálózat is ott sűrűsödött, a paraszti alfabetizmus ott emelkedett a nyugati határszélen és a Duna mentén, ahol elevenebb volt az árutermelés. Ahogyan az ország gazdasági súlypontja eltolódott az ország közepe felé s az Alföldre, úgy tevődött át a nyomdászat súlypontja Nagyszombatról, Pozsonyról Pestre és Budára. S úgy jelentek meg a 19. század elején a régi debreceni nyomda mellett az újabb nyomdák az Alföldön, illetve az Alföld peremén: Szeged, Temesvár, Nagyvárad, Eger, Miskolc.

A gazdaságilag élen járó vidékeken voltak a fejlődő magas kultúra, a felvilágosodás bázisai, de ugyanakkor e vidékek gazdasági, művelődési fejlődése nem hagyta érintetlenül az alacsonyabb műveltségű, régi életformájában, mentalitásában, ízlésében megmaradó vagy abból lassabban kimozduló köz- és kisnemességet s a hozzá kapcsolódó kisértelmiségi, mezővárosi parasztpolgári, kézműves, sőt módosabb jobbágyparaszti rétegeket sem. Gazdasági erőben, öntudatban is megerősödve éltek az új kommunikációs eszközökkel, s ez hatással volt az elmaradottabb vidékek konzervatívabb kisnemességére is. Az új kommunikációs formán belül a nagyobb rész éppen e második szint produktuma és olvasmánya volt. A kiadványok nagyobbik része valaminő ponyvairodalmi műfajhoz tartozott - közte a kollégiumi diákköltészet hajtásaival -, vagy kalendárium, utóbb pedig valamilyen román volt. Elsősorban a ponyva, a kalendárium, a román s a hagyományőrzők könyveinek példányszáma nőtt.

Azzal a sajátos jelenséggel állunk szemben, hogy az új, modernebb kommunikációs forma, az írásbeliség, a nyomtatott könyv hagyományosabb ízlést, konzervatív nézeteket, ellentmondásos ideológiákat, tartalmakat is napvilágra hozott, sőt segített terjeszteni, megerősíteni. Az új eszközök használatának terjedése gyorsabb volt, mint a mentalitások tartalmi változása. A gazdasági növekedés, a civilizációs fejlődés - éppen e folyamatok kevéssé átütő volta miatt s bizonyos társadalmi, politikai, hatalmi stb. feltételek közrejátszása folytán - átmenetileg megerősítette a tradicionálisabb módon élő, termelő, gondolkodó rétegeket is. Sőt, azt mondhatjuk, hogy ez a tradicionális köz- és kisnemesi életforma, a rendies későbarokkos, rokokós gyökerű életszemlélet bizonyos érettebben kiképzett, megállapodott formáját érte el a XVIII. század második felében. Ennek a szélesen elterjedt életmódnak, életformának, kultúrának a talaján, ennek mintegy ideologikus megformálását s bizonyos fokú modernizálását végezték el műveikben a második szintnek a századvégre kibontakozó, ún. "hagyományőrző", "patriarchális, népies írói" a hagyományos vidéki kisnemesi életforma, a kedélyes udvarházak nyájasságának a dicsőítésével, a nemesi magyar szokások, öltözködés stb. szépségének hangsúlyozásával, a rendi szabadságok, a rendies magyar öntudat glorifikálásával, patriarchális népszemléletükkel.

Ennek a klasszikusan kiformált kisnemesi létezésmódnak és kultúrának lett szerves tartozéka a kalendárium intézménye. Mint ahogy azonban a második szint egész mindennapos működését sem jellemezte az az ideologikus tudatosság, amiről az imént szóltunk, úgy a kalendáriumról sem mondhatjuk ezt. A kalendárium megfelelt ugyan a hordozó, létrehozó és használó kisnemesi jellegű rétegek tradicionális, vidékies életmódjának, differenciálatlan, populáris ízlésének, mindennek azonban inkább öntudatlan kifejezője, kiszolgálója, megfelelője volt. Ennek a biztonságos, sőt emelkedő, de mégiscsak tradicionális életformának felelt meg az éves megjelenésű kommunikációs eszköz, a kalendárium, s annak szinte minden részlete: a megmaradt jóslások, a kalendáriumi rigmusok, az évenkénti periodicitású hírközlés, az anekdoták, adomák, bölcsességek, csattanós történetek, amelyek ide s vissza áramlottak a kisnemesi porták, a diákélet, a szétszórtan élő kisértelmiség, a disznótorok és esküvők, névnapok és főispáni beiktatások, a lassú folyású vidéki társasélet kedélyes és vaskos humorú világából. Ennek az emelkedő, de tradicionális alapjait őrző életmódnak felelt meg néhány most kiformálódó újabb tartalmi elem is.

Az újabb tartalmi elemeknek két csoportja volt. Az egyik a gyakorlati tanácsok jól körülhatárolható köre. Természetesen régebben is voltak a kalendáriumban egészségügyi, az életmódra és a mezőgazdasági termelésre vonatkozó s néha állatgyógyászati tanácsok. Ezek azonban lényegében mind részben asztrológiai alapú, részben nagyon tradicionális, évezredes tudást továbbadó tanácsok voltak. Most azonban ennél frissebb, de mégis tradicionális tudás jelent meg a kalendáriumokban. A házi, ház körüli munkák köréből nagyon sok olyan gyakorlati tudnivalót, tudást, fogást, technikát közöltek, ami az utolsó 100-200 év köznemesi, kisnemesi szintű életmódjában, mindennapi életvitelében, kiérlelt életkultúrájában mint közkeletű tudás, technika felhalmozódott. Csak a példa kedvéért említjük meg, hogy a tanácsok a hús eltartási módjától, a köményes pálinka készítésétől, kenyérsütési fogásoktól és az ecet kezelésétől a csizma vízhatlanításán, a rágcsálók távoltartási módján, a viaszgyertya öntésén és molyirtáson át a serfőzésig, a gyümölcsök eltevési módjáig és különféle receptekig terjedt. A tanácsoknak ez a csoportja nem hozható összefüggésbe a korábban tárgyalt felvilágosító törekvésekkel, attól független spontán alakulás.

Ugyanez nem állítható ilyen kategorikusan az egészségügyi és mezőgazdasági tanácsokról. A gazdálkodási tanácsok is sok, a megelőző 100-200 évben felgyűlt új tapasztalatot, megfigyelést, a hagyományosba beépíthető új technikát közvetítettek például a méhészkedésről, gyümölcstermesztésről -, de emellett a századvégre megjelentek a modern racionális agrikultúra bizonyos elemeit s az új kultúrákat propagáló cikkek is. Az ipari növények, kender, len, dohány, a pillangós takarmányok, répafélék, a burgonya és kukorica termesztéséről, a trágyázásról, az istállózó takarmányozó állattartásról, a marhavészről szóló újszerű cikkek nyilván összefüggésben voltak a felvilágosult abszolutizmus agrárirodalmával s a felvilágosult rendiség kibontakozó mezőgazdálkodási törekvéseivel. Az említett cikkek azonban 40-50 év alatt (1770-1820) olyan elszórtan jelentek meg, s olyan töredékesen tárgyalták témájukat, a gazdálkodás alapvető rendjét nem is érintve, hogy nem álltak össze hatékony felvilágosító programmá. Az új elvek legfeljebb csak az árutermelő fő- és köznemesség majorsági gazdálkodásában hatottak, a második szinten még nem nagyon.

Az egészségügyi tanácsok között is zömmel a tradicionális kisnemesi kultúrában használatos házikúrák, gyógyító főzetek stb. leírását találjuk, de megjelennek a felvilágosodás szaporodó egészségügyi irodalmának járványvédelmi, higiéniai stb. gondolatai is.

Ha összességében nézzük a kalendáriumok tanácsadását, akkor az új elemek megjelenése ellenére az egészet inkább egyfajta "új tradicionalizmus" jellemzi. Az új elemek nem jelentek meg olyan erővel, hogy képesek lettek volna a tradicionalizmus szerkezetét, alapjait megbontani. Az asztrologikus-mágikus világképhez képest viszont történelmileg előrelépés ez a fajta tradicionalizmus is. Az ilyenfajta tradicionális gyakorlati tanácsadás klasszikus korszaka a kalendáriumban az 1730 és 1820 közötti időszak. (Hangsúlyosabban inkább a korszak második fele.)

Az újabb tartalmak második csoportja a pénzviszonyok bővülésével, a pénzforgalom élénkülésével függött össze. A vásárnaptár és postajáratok közlése mellett ekkor váltak állandóan közölt információvá a pénznemek átváltását, a kamatokat és a cselédbéreket mutató táblák. Például az 1784-es váci naptár alcímében is hangsúlyozza, hogy az olvasók hasznáért közli a "mostani aranyok, petákok, máriások, interesek és szolgálati bérek tabelláit". Az 1805-ös budai kalendárium is felhívja a figyelmet a "Folyó pénzek külső érdemét és a szokott uzsorát" mutató táblákra. A kalendárium terjedésének az érintkezés általános élénkülésével való összefüggésére mutat, hogy a kalendáriumok címében ekkor tűnik fel az "uti" jelző. Először az 1749-ben induló győri kalendáriumot címezik "házi és uti kalendáriumnak", majd például a kassait és a vácit is. A 18. század második felében ez volt az egyik legdivatosabb kalendáriumcím.

c) "Kalendáriumok ezen szép könyvtárom" - az olvasók

Ha az olvasók szempontjából summázzuk a tartalmi változásokat, akkor ismételten csak a változások sajátos kétarcúságát kell hangsúlyoznunk. Egyfelől kétségtelenül érzékelhető a fejlődés sok jele. Így elsősorban az asztrologikus jóslások csökkenése, bizonyos típusainak eltűnése, a tájékoztató és a szórakoztató anyag gyarapodásával a tájékoztató és a szórakoztató funkció határozott kialakulása, a mindennapi gyakorlati tanácsok körének átformálódása, a pénzforgalom növekedésével, a bérmunka terjedésével kapcsolatos újabb információk megjelenése.

A változások azonban a korlátozott fejlődés bélyegét viselték. Az asztrológiai elemek nem tűntek el teljesen. A tájékoztatás megmaradt a referálás szintjén, mennyisége is kevés, s egyébként is csak évenkénti periodicitású volt. A szórakoztató irodalmi anyag ízes magyar nyelven íródott, de nem emelkedett magas színvonalra. Az alacsonyabb művelődési szint ízlésének felelt meg, s a felvilágosodás eszméinek csak roppant halvány nyomai fedezhetőek fel benne. A mindennapi gyakorlati tanácsokra is inkább valamiféle kiteljesedő tradicionalizmus a jellemző, s nem a racionális felvilágosítás. Végül csaknem teljesen hiányzott a felvilágosító célzatú ismeretterjesztés.

A tartalom kétarcúsága mögött a kalendáriumot hordozó, használó rétegek kétarcúsága s az egész gazdasági-társadalmi fejlődés korlátozottsága húzódik meg. A szatmári béke utáni konszolidáció, gyarapodás, a 18. század második felére kibontakozó gazdasági konjunktúra, a napóleoni háborús konjunktúra, a gyapjúkonjunktúra, az árutermelés élénkülése, majd a tömeges árutermelés kifejlődése magával hozta a nemesség jelentős rétegeinek megerősödését, felemelkedését. Elősegítette a mezővárosi parasztpolgárság megerősödését s áttételesen a mezővárosi kézművesrétegek gyarapodását is. Sőt megérintette a jobbágyparasztság kedvező körzetekben élő felső rétegeit is. Azt mondhatjuk, hogy korszakunk végére az egész magyar társadalom mozgásba jött. Új szükségletek születtek, új igények alakultak ki, s az életmód külsőségeiben, az életvitelben megjelentek polgárias vonások is. Egészében azonban időszakunk nagyobb részében a fejlődés dinamikája csekély volt, a gazdasági-társadalmi mozgás nem volt eléggé lendületes. A gazdaság és a társadalom még a feudalizmus béklyóiban szenvedett, alapjában véve a termelési mód továbbra is a feudális járadékra és a robotra épült.

Az abszolutizmus bénító súlya alatt az ideológiai és a politikai mozgások sem tudatosíthatták széles körben az ellentmondást. Így a kulturális, művelődési és kommunikációs fejlődés sem lehetett igazán dinamikus. Nem volt nagyszámú értelmiség, nem jöhettek létre a szellemi élet új központjai, életerős, meghatározó intézményei s a modernebb kommunikációs formák. Nem történt igazán radikális kommunikációs eszközváltás, a sajtó csatornái csak éppen hogy kezdtek kialakulni. Ennek a helyzetnek egyik, sőt vezető kommunikációs eszköze a szélesen elterjedt, évenkénti periodicitású kalendárium. Tipikus olvasói olyan rétegekből kerülnek ki, amelyek emelkednek, megerősödnek, életmódjuk új elemekkel gazdagodik, beemelődnek az írásbeli kultúrába, az olvasóközönség soraiba, de nagy többségük a tradicionális termelési módból, technikából, a hagyományos életmódból nem lép ki, s inkább a tradicionális alapokon következik be valaminő kiteljesedettségük. Ennek az olvasói állapotnak adekvát kommunikációs eszköze a kalendárium az újságok széles elterjedése előtti időszakban. A kalendárium annyira sajátja ennek a tradicionális életformának az évosztás liturgiájával, egész tartalmával, ízlésvilágával, a megvásárlás szertartásával, a használat és az olvasás módjával, a bejegyzések menetrendjével, az olvasottak idézgetésével, gyakori felemlegetésével, hogy szinte az életforma rituális velejárójának, mintegy liturgikus könyvnek kell tartanunk.

A kalendárium nagyarányú terjedése (1775-1822-ig több mint megháromszorozódott az évi példányszám, lásd II. számú melléklet), rendszeres használata ennél a társadalmi-művelődési blokknál kétségtelenül előrelépés volt, s jelentős művelődési fejlődésként is felfogható. A századforduló tájától azonban már egyre többen inkább azt veszik észre és teszik szóvá, hogy akik a kalendáriumig eljutottak, egyben meg is rekedtek ott, főleg az elmaradottabb vidékeken. A kalendárium lassú periodicitásának, tartalmának, színvonalának ismeretében érthető, hogy akik a felvilágosodás, a művelődési emelkedés szószólói voltak, inkább ezt a megrekedést hangsúlyozták és bírálták. Szerették volna, ha a kalendárium olvasói eljutnak a komolyabb, színvonalasabb olvasmányokig s a rendszeresebb újságolvasásig.

Kulcsár Adorján összegyűjtött jó néhányat azokból a megnyilatkozásokból, amelyek 1800 táján a csak kalendáriumot olvasó maradi nemest, kisértelmiségit mutatják be. Az 1792-ben született Újfalvy Sándor, erdélyi reformkori politikus - aki emlékiratában életteljes képét festett a 19. sz. eleji tradicionális köz- és kisnemesi életformáról - leírja, hogy atyja birtokos nemes és megyei tiszt volt, de házukban a kalendáriumon kívül más könyv nem volt. Egy idős táblabíró atyafi, a hagyományokhoz erősen ragaszkodó Keczeli István (1815 körül 80 éves volt) könyvtára Bibliából, Hármaskönyvből és kalendáriumokból állott. Gvadányi nótáriusa az 1796-ban megjelent "Egy falusi nótáriusnak testamentoma" c. műben így végrendelkezett:

"Hagyom a falusi Nótáriusoknak,
.....
Régtől fogva gyűjtött Bibliothecamat...
Kalendáriumok ezen szép könyvtárom
Szépen összekötve vagyon ötvenhárom.
Ennyi esztendőkig viseltem Tisztségem..."

A fiatal Kármán József művelődési programjában, a Nemzet csinosodásában 1794-ben szenvedéllyel mutat rá irodalmi és tudományos hátramaradásunk egyik okára, a "mezei életre", amelyben "a telekjeiken vegetáló cimmel és cim nélkül való földmüvelők" sokaságánál "az egész könyvtár egy házi és uti kalendáriumból állott". A Tudományos Gyűjteményben 1821-ből olvashatunk a parlagi nemeshez címzett szemrehányó sorokat: "Nem érdemli meg a magyar föld birtokát az, aki soha magyar könyvet venni nem szokott, kinél egyedül kalendáriumok állonganak, a dohányos asztalon ... ellenben tele a fogas czifra ostorokkal, réz, ezüst fokosokkal. Nem így tartatik fenn a Nemzeti Dísz, nem így a Hazai Fény". A Hazai és Külföldi Tudósítások cikkírója 1809-ben ingerülten állapítja meg: "Nevezetesen tünemény a magyar literaturában, hogy szörnyű nagy számú kalendáriumok jelennek meg és szerencsésen el is kelnek... De éppen ezen tapasztalás méltán azon kérdésre adhat alkalmatosságot: hogyan lehet, hogy az a nemzet melly Magyarországban és Erdélyben öt milliomra számlálhatja magát, mégis mindenestől a két magyar ujságokból meg nem veszen 2000 exemplárt, más fontos könyvekből pedig alig veszen meg 500-at???"

Példáink, idézeteink megmutatják a kalendárium funkcionálásának negatív oldalát is. Azt, hogy a köz- és kisnemesi stb. rétegek tömegei, beemelődve az olvasóközönség soraiba, nem jutottak túl a kalendáriumokon. (S tegyük hozzá, hogy a kor ponyvairodalmi termékein.) Így látja ezt a felvilágosodás- és reformkori olvasóközönségről szép monográfiát író Fülöp Géza is: "A többség a XIX. sz. első felében is legfeljebb a XVIII. századból tovább élő ponyvairodalom és kalendáriumok olvasója." Ezt az olvasói típust, amely még az 1840-es években is élt, Petőfi tömören így jellemezte: "Mint szamár a gazt, zabálja a kalendáriumot."

Felmerül azonban, hogy a kalendárium esetleg eljutott a legalsó, a paraszti szintre is. Gyakran találkozunk olyan megfogalmazásokkal, amelyek már igen korai időkben a kalendáriumot mint "népi", paraszti olvasmányt emlegetik, ezért ezzel az itt egyébként szükségesnél kicsit részletesebben foglalkozunk. A "nép" nehezen kezelhető fogalmát most tegyük zárójelbe, s nézzük, hogy a parasztság alatt kiket érthetünk. A paraszti sorban vagy ahhoz közeli szinten élő kisnemesség körében csaknem időszakunk elejétől akadtak kalendáriumolvasók. Ezek száma idővel szaporodott. A mezővárosi parasztpolgárság elitjénél szintén számolhatunk kalendáriumhasználattal. (Ezekben a városokban jobb iskolák, sőt nagyobbrészt a protestáns iskolák partikuláinak jóvoltából kisgimnáziumok is voltak.) Több olyan fennmaradt kalendáriumot ismerünk, amelyet parasztpolgárok használtak. Sőt, egy kortárs szerzőtől is van bizonyítékunk. Kis Bálint szentesi református lelkész, amikor 1829-ben leírta a szentesi polgárparasztok századeleji életmódját, többek között ezt jegyezte fel: "Függött a falon a gerenda alatt egy kis tükröcske, rendszerént abban a tokban, melyben a zsidótól megvevődött, ez alatt függött a kefe, csörgemetsző, olló és kalendárium."

Ami a jobbágyparasztságot illeti, legelőször is azt kell tekintetbe venni, hogy milyen fokú volt írni-olvasni tudása. Benda Kálmán megvizsgálta több megyében, hogy a Mária Terézia-féle 1768-as felmérésnél a falusi elöljáróság milyen arányban tudta aláírni a nevét. Becslése szerint "országos átlagban a községi elöljárók (tehát a paraszti elit) legfeljebb 12-15%-a tudott írni." Ebben sok mezőváros elöljárósága is benne van. Másrészt viszont igaz az, hogy az írni tudást sokszor megelőzte a betűzés, a silabizáló olvasás tudománya. Ezen kívül a falusi elöljárók az idősebb nemzedékhez tartoztak, s a fiatalabbak közül bizonyára többen ismerték a betűket. Az első s kivált a második Ratio Educationis után sok tekintetben javult a népoktatás hatékonysága. Valószínű viszont az is, hogy az írni-olvasni tudás terjedése az olvasnivalók piacán mindig csak később, 15-20 év múlva érezteti hatását. A kalendárium használatához, kezeléséhez is több tudás, készség kívántatik, mint az egyszerű betűzéshez. Az olvasás technikáját lassan elsajátítók s még lassabban készséggé fejlesztők hamarabb vesznek egy életre szóló, mindig újra olvasandó Bibliát, imádságos- és énekeskönyvet, ájtatos irodalmat, sőt még időnként a vásáron egy-két krajcáros ponyvát, históriát, hírverset is, mintsem hogy évenként rendszeresen megvegyenek egy évente nagyrészt el is avuló kiadványt.

Több nagyon részletes - egyébként polgárparaszti, szabad paraszti - hagyatéki leltárt ismerünk, amelyben van szó "ócska Bibliáról", "öreg Soltárról", "Szikszai Pietét könyörgéseiről", "Szentek hegedűjéről", "Chatekizmusról", de nincs adat kalendáriumról. Kis János evangélikus szuperintendens emlékezése is feltevésünk mellett szól. Ő az ország egyik legfejlettebb vidékén, a Kisalföldön született 1770-ben, jómódú telkes jobbágyok fiaként. Szülei olvasó emberek voltak. Emlékezésében tételesen is felsorolja azokat a könyveket, melyek egy kis alacsony polcot ékesítettek, s melyeket szülei által kivált ünnepi napokon használtatni látott. Kalendáriumokról azonban nem szól. A századforduló után gyerekeskedő jobbágyszármazású értelmiségiek sem írnak a kalendáriumról. Pl. a telkes jobbágy gyermekeként 1799-ben született Táncsics sem, aki pedig 1820-ig élt falujában, s a Pályám emlékezetében aprólékos gonddal rajzolta meg gyermek- és ifjúkora szellemi környezetét. Említi Árgyélus király, Stielfried és Brunczwik históriáját s egy ájtatos könyvet, de kalendáriumról nem tesz említést. Pedig azt sem lehet mondani, hogy nem tartotta fontosnak a kalendáriumot, hiszen idősebb korában sokat foglalkozott a parasztnépet oktató, emelő naptár gondjával. A hallgatás nem lehet véletlen, hiszen amikor a 19. század végén valóban általánossá válik a parasztság körében a kalendárium, az akkor felnövő Veres Péter, Szabó Pál, Tamási Áron, Sinka István stb. nem felejtik ki gyermekkoruk leírásából.

Még egy, tételünket bizonyító adalék: Táncsics az 1820-as években Izsákon tanítóskodott, s erről azt írja, hogy előtte a gyerekeknek nem volt olvasókönyvük, "hanem ki-ki hozott magával olyat, amilyen éppen a háznál a mestergerendán volt, többnyire különféle kisebb, nagyobb imakönyv...". A 20. század elején Móra szintén az Izsáki gyerekekről írta, hogy nem volt tankönyvük, de ekkor már kalendáriumot vittek otthonról.

Ha az 1775-ös példányszámokat egybevetjük a kalendáriumfogyasztóként elismert rétegek számával, akkor is valószínű, hogy ilyen példányszámból nem is nagyon juthatott jobbágyparaszti kezekbe. A könyvtárakban, múzeumokban, magángyűjteményekben fennmaradt kalendáriumok használói között található református pap, tanító, kajári plébános, debreceni parasztpolgár, miskolci csizmadia, szabó, sátoraljaújhelyi asztalos, tibai és tapolcafői kisnemes, selyemteleki nemesi birtokos, veszprémi polgár stb., de jobbágyparaszti használat nyomát az 1800-as évekig semmiképpen nem sikerült kimutatni. Joggal ellene lehet vetni, hogy a jobbágyok által használt kalendáriumoknak volt a legcsekélyebb esélyük, hogy fennmaradva bekerüljenek közgyűjteményeinkbe, tehát ez a hiány még önmagában nem zárja ki a jobbágyparaszti olvasást. Figyelembe véve azonban egyéb érveinket is, nem valószínű, hogy az 1830-as évek előtt számottevőbb jobbágyparaszti kalendáriumhasználattal kellene számolni. Bár a századfordulótól már elképzelhető a parasztság fokozatos ismerkedése a kalendáriummal.

A kalendáriumok anyaga természetesen már korábban is hatással lehetett a népi kultúrára, a folklórra. Hiszen a kalendáriumot használók egy része átmeneti helyzetben volt az írásbeli kultúra és a szóbeli kultúra folklór változata között. Gondolunk itt a szabad parasztságra, a mezővárosiakra s a paraszti sorban élő kisnemesség egy részére. Köztes, sőt közvetítő helyzetben volt a kalendárium használók egy másik csoportja is. Így a nép között élő, vele intenzívebben érintkező kisnemesség, kisértelmiség (papok, tanítók, kántorok, nótáriusok stb.). A kalendáriumok s vele együtt a ponyvák olvasói az írásbeli kultúra bizonyos elemeit továbbadták a népi, paraszti szintnek, a harmadik szintnek. Akár közvetlenül felolvasás útján is. (A közvetítés az ellenkező irányban is működött.) Sőt, mint erről már volt szó, a kalendáriummal bizonyos rokonságban lévő ponyvairodalom korábban is eljutott a paraszti nép kezébe.

A kalendáriumot használók körének taglalásakor meg kell még említenünk, hogy a szabad királyi városok és polgárvárosok polgárságát is számba vehetjük a rendszeres vásárlók között. E városok polgársága viszont jelentős részben német volt, vagy legalábbis ebben a korszakban még erősen kötődött a német kultúrához. Ezzel magyarázható, hogy az 1822-es év csaknem 300 ezer magyarországi kalendáriumából a statisztikai kimutatás szerint 117 ezret német nyelven adtak ki. A nem magyar nyelvű naptárakkal most nem tudunk foglalkozni, így csak annyit jegyzünk meg, hogy a német naptárak negyedrét alakúak voltak, szemben a kisebb alakú, többnyire nyolcadrét, lőcsei formájú magyar nyelvű naptárakkal. A német naptárak egyébként is polgáribb jellegűek voltak. Többségükben a Schreibkalenderek típusába tartoztak, sok üresen hagyott írólappal.

A német nyelvű parasztság körében a legnépszerűbb a győri német naptár volt. Erről a kalendáriumról azt írta ifj. Trattner János Tamás 1817-ben: "Mivelhogy legelső is volt, annyira megkedvelte a köznép, hogy még mai napig is a német parasztság csak győri kalendáriumot vesz." Az 1822-es statisztika szerint ebből a naptárból évente 70 ezret nyomtak. A fennmaradt példányok bejegyzései szerint ezt azért nem mind a német parasztság vásárolta meg. Bár egyébként a kiváltságos szabad telepesek kategóriájából kikerült német nemzetiségű parasztság sok okból valóban előbbre járt a kalendáriummal való ismerkedésben, mint magyar sorstársai.

d) Kiadók, szerkesztők, példányszámok és terjesztés

Ha a kalendáriumok kiadóiról, szerkesztőiről, a példányszámokról és a terjesztésről ejtünk szót, akkor is azt látjuk, hogy korszakunkban a kalendárium intézménye kétarcú jelenség.

A 17. század nevezetesebb, folyamatosan megjelenő kalendáriumai közül csak a nagyszombati (ill. jogutódja) és a kolozsvári érte meg időszakunkat. Öt másik, a bártfai, a bécsi, a debreceni, a kassai és a lőcsei vagy még a 17. században, vagy a 18. század első harmadában megszűnt. A megszűnő sorozatok helyett több indult, így a sorozatok száma jelentősen meg is nőtt. A 17. század legfeljebb 5-6 párhuzamosan megjelenő kalendáriumával szemben 1775-ben 11 nyomdában legkevesebb 21-féle kalendáriumot adtak ki. A jelentősebb nyomdák szinte mind törekedtek arra, hogy kalendáriumot hozhassanak piacra. Gárdonyi több 18. századi nyomdász olyan megnyilatkozását idézi, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az összes nyomdatermékek közül még mindig a kalendáriumok örvendtek a legnagyobb kelendőségnek, s a könyvnyomtatók életfenntartásának ez volt a legerősebb támasza.

A kiadók maguk a nyomdák voltak. Egy kivételével magánvállalkozásként működtek. A kalendáriumkiadás privilégiummá válásának tendenciája (amit egyébként az 1777-es norma lényegében megszüntetett) ellenére időszakunkban tovább erősödött a naptárkiadás magánvállalkozás jellege. E kiadóknál tudatos "művelődéspolitikai" elgondolásokról, felvilágosító célok közvetítéséről - az elv megszületése ellenére - nem beszélhetünk.

A szerkesztőkről sajnos nagyon keveset tudunk. A naptárrészt továbbra is s ezután is mindig tudós csillagászok szerkesztették. A vásárnaptárt többnyire közhivatalnokok állították össze, s adták el esetleg több kiadónak is. A naptárak toldalékának legnagyobb része még korszakunkban sem eredeti, hanem innen-onnan, már megjelent munkákból, kalendáriumból stb. összeollózott, utánnyomott, fordított, a szerzők neve nélkül felhasznált matéria. Ezt a kompilálást alkalmasint sokszor maguk a nyomdászok végezték, akik többnyire tanult, valamennyire iskolázott emberek voltak. Esetleg lehetett egyszer-egyszer alkalmilag felkért más értelmiségi segítőjük is, de biztosan csak egyetlen nevet ismerünk. A budai Landererek kalendáriumába a nyomda művezetője, Ruttkay Gábor szerkesztette a mulatságos történeteket, s a francia háborúk történetét bemutató híradásokat 1800-tól 1823-ig. Ugyanő pár évig a váci naptárt is szerkesztette. "Az érdemes olvasóhoz" szóló felhívást így írta alá 1823-ban: "Ruttkay Gábor a Typographiának Kompanistája."

Esetenként írtak is a nyomdászok a kalendáriumba verset, beköszöntőt, anekdotát, mint azt a tudós váci nyomdászról, Gottliebról Holl Béla kimutatta. Pogány Péter azt feltételezi, hogy a váci naptárban több Gvadányi vers is jelent meg névtelenül. Szilágyi Ferenc sejtése szerint a győri és a komáromi naptárba az ott lakó ismertebb literátorok is dolgoztak. Győrben például a lapszerkesztő Ráth Mátyás, Torkos József evangélikus lelkész, Szerencsi Nagy István kálvinista prédikátor stb., Komáromban pedig a Voltaire-t fordító Péczeli József prédikátor. A felsoroltak között vannak ugyan, akik hajlottak a felvilágosodás felé, de a felvilágosodás hatása kevéssé mutatható ki a kalendáriumok anyagában. Talán még leginkább az egészségügyi és mezőgazdasági tanácsokban érhető tetten. Landerer Anna 1806. évi kalendáriumában fedeztük fel a Dugonics-tanítvány és népmesegyűjtő Gaál György diákkori, füzetes sorozatban is sikert aratott írásait: Furkáts Tamás sógor urához írogatott leveleit, melyekben csípős humorral, ízes nyelvezettel számol be a pesti életről, szokásokról.

Összességében mindenképpen azt lehet feltételezni, hogy a kalendáriumok szerkesztői, írói többnyire kevésbé ismert tollforgatók voltak, s jobbára a második szintnek nevezett kulturális blokkhoz tartoztak szemléletben, színvonalban és stílusban egyaránt. Lehetett köztük egy-egy ismertebb literátor is, de többségében alkalmi írogatók voltak, mint a kollégiumi diákköltészet, a ponyvairodalom és a románok szerzőinek java része. Céltudatos felvilágosító programot részükről sem feltételezhetünk. A szerkesztés esetlegességei mindenképpen a kalendárium elmaradottságát mutatják.

A kalendáriumkiadók területi elhelyezkedése viszont arra utal, hogy a naptár terjedése összefügg a gazdasági-társadalmi emelkedéssel, a tömeges árutermelés kialakulásával, a pénzforgalom élénkülésével, a bérmunka terjedésével. Szinte valamennyi kalendáriumot az ország fejlettebb vidékein, forgalmi központjaiban adták ki. A sort a fejlett északnyugati részen kezdhetjük: Pozsony több kalendáriumával, Nagyszombattal, s folytathatjuk végig a Duna mentén a híres győri, komáromi, váci kalendáriummal, a kicsit később induló esztergomival, végül Pest és Buda több naptárával fejezhetjük be. Az északkeleti kereskedelmi útvonal mentén Kassán jelent meg több kalendárium. Az ország gazdasági súlypontjának áthelyeződésével párhuzamosan részben már a 18. sz. végén, részben a 19. sz. elején az ország középső és délebbi részein, az Alföldön és az Alföld peremén indulnak naptársorozatok. Tovább szaporodik a pesti naptárak száma, jelentősége, s Pécsen, Szegeden. Temesváron, Nagyváradon, Debrecenben és Miskolcon is adnak ki naptárakat. (Erdélyben Kolozsvár és Nagyszeben a kalendáriumkiadás központja.)

Így igen gyorsan nőtt az évente kiadott naptárak példányszáma. Időszakunk az első, amelyre vonatkozóan országos összpéldányszámokra s az egyes kalendáriumok példányszámaira is vannak adataink. (Az adatok teljes közlését lásd III. sz. mellékletünk 1., 2., 3. és 4. pontja alatt.) Már említettük, hogy 1775-ben a Helytartótanács összeíratta a Magyarország területén kiadott kalendáriumokat a példányszámokkal együtt. Az összeírást Gárdonyi Albert dolgozta fel. A nyomdák 62.700 kalendárium kinyomtatásáról küldtek jelentést. Ez a 6 nyomda 16 különböző formátumú kalendáriuma között oszlott meg. Kiadónként tehát tízezer példány az átlag, kalendáriumfajtánként pedig majdnem négyezer. Három kiadó nem jelölt meg példányszámot. Ezek naptáraival együtt Gárdonyi 70 ezerre becsüli a teljes évi termést. Azóta tudunk még két további kalendáriumról. Figyelembe véve az így összesen öt, példányszám nélküli kiadót, tekintettel az átlagos példányszámokra, 80 ezerre becsüljük egy esztendő kalendáriumainak összpéldányszámát, sőt hajlunk arra, hogy talán még ennél is több lehetett.

A következő adatsor 1809-ből való. Trócsányi Zoltán hívta fel először a figyelmet a Hazai és Külföldi Tudósítások közlésére. Ez nyolc kiadót említ s összesen 170 ezer kalendáriumot. Gyakran szokták idézni, s mindig úgy, mintha ez a Magyarországon kiadott összes kalendáriumot jelentené. Még senki sem figyelt fel rá, hogy a cikk csupa olyan kiadót sorol fel, amelyek magyar nyelvű naptárt is adtak ki, s egy olyan kiadót sem említ, amelyek csak nem magyar nyelvű kalendáriumot jelentettek meg. A folytatásból bizonyos, hogy itt csak a magyar nyelvű naptárakról van szó. A kalendáriumok példányszámát ugyanis a magyar nyelvű népesség - kicsit túlbecsült - lélekszámával veti egybe, arra vonatkoztatja. Vajon megbízható-e ez a publicisztikai becslés? Ha az egyes kiadók 1809-ben közölt példányszámait az 1822. évi megbízhatóbb adatokkal vetjük össze, akkor kitűnik, hogy 1809-ben jó néhány kiadónál valószínűleg felfelé kerekített, túlzó számot tételeztek fel. Ha az egy naptárfajtára eső átlagpéldányszámokat hasonlítjuk össze, akkor is ellentmondásokra bukkanunk. Úgy véljük, hogy az 1809. évi magyar nyelvű naptárakra vonatkozó adatok túlzóak, s mind a részadatokat, mind a végeredményt le kell szállítani.

Következő forrásunk 1817-ből származik. A magyar irodalom hathatós pártfogója, ifj. Trattner János Tamás tudós pesti nyomdász az általa kiadott Tudományos Gyűjteményben bemutatta a magyarországi nyomdákat, s ennek részeként leírta azt is, melyek adtak ki kalendáriumot, milyen nyelven és milyen formátumban. 13 nyomdánál összesen 22-féle naptár jelent meg. Ebből 10 magyar, 7 német, 2 szlovák és egy-egy román, ill. horvát nyelven. A példányszámokról nincsenek adatok.

A múlt század végén Kovács László a Magyar Nemzeti Múzeumban talált egy, a magyarországi nyomdákat bemutató kéziratot, amely valószínűleg szintén ifj. Trattner János Tamástól származik. Nincs keltezve, de csak 1822-ben vethették papírra, mert már szerepel benne az esztergomi Bäumel nyomda, amit 1821-ben alapítottak, a váci nyomda tulajdonosaként pedig Gottliebet említi, aki viszont 1823 tavaszán meghalt.

1822-ben 19 nyomdában összesen 29-féle kalendárium jelent meg Magyarországon. (Erdély és Horvátország nélkül.) Ebből 13 volt magyar, 11 német. 2 szlovák, 1 román, 1 szerb, 1 horvát nyelvű. Évi össszpéldányszámként 301 ezer van megadva, amiből 167 ezer magyar, 117 ezer német, 10 ezer szlovák, 5500 délszláv, 1500 román volt. Az egy naptárfajtára eső átlagos példányszám 10 ezer körül mozgott. Ezeket az adatokat, ismerve ifi. Trattner lelkiismeretességét, többé-kevésbé hitelesnek fogadhatjuk el. Végeredményben úgy látjuk, hogy 1822 táján kb. 250-300 ezer kalendárium jelent meg Magyarországon.

Nagy gondot jelentett ennek az óriási kalendáriumtömegnek az időben való eljuttatása a fogyasztókhoz. A terjesztést részben ugyanazok a módszerek jellemzik, amelyekről már az előző század kapcsán írtunk. Tehát kisebb részben maga a nyomdász, nagyobb részben a nyomdák bizományosai, a könyvkötők forgalmazták a kalendáriumokat. A 18. században megjelentek s lassan szaporodtak a könyvkötők konkurensei, a könyvkereskedők is, de a teljes könyvforgalmazásban s kivált a kalendárium árusításában még elég csekély részük lehetett. A 18. században hallunk házaló képszatócsokról is (hausierende Bilderkramer), s velük kapcsolatban is felmerülhet, hogy mindenféle vegyes cikkek mellett esetleg kalendáriumokkal is házaltak. Erre azonban nincs bizonyíték.

A nyomdászok és a könyvkötők egyformán, főleg az országos és heti vásárokon árulták portékájukat, s ez még fokozottabban érvényes a kalendáriumok terjesztésé re. A Hazai és Külföldi Tudósítások már idézett 1809-es cikkében erről ezt olvashatjuk: "... Magyarországon el kel több 150.000 kalendáriumnál. Ennek bizonysága a pesti augusztusi vásár, mellyet a könyvnyomtatók és kötők méltán kalendárium vásárnak nevezhetnek." Több forrásunk van az ezernyolcszázötvenes évekből is, amelyek azt bizonyítják, hogy a legtöbb kalendárium akkor is az augusztusi pesti vásáron talált gazdára. A reformkor és az önkényuralom korának naptárkritikái sokszor bírálták a naptárak "tul korai pengetését", megjelentetését. Úgy látszik azonban, hogy ez régebbi keletű jelenség volt, s oka a kiadók versenyén kívül a kor nehézkes közlekedésében, a forgalom lassúságában rejlett. A kalendáriumokat kb. augusztusra ki kellett nyomni, hogy aztán szerteszállíthassák, s a bizományos könyvkötők révén az ország távolabbi vidékeire is időben eljuttathassák. Az árusítás ezért a kiadói központokban, így Pesten kezdődött, s lassan haladt a távolabbi részek felé. Az egy évszázadon át rendszeresen komáromi vagy győri kalendáriumot vásárló tapolcafői kisnemes família tagja, tapolcafői nemes Bán Imre a 19. sz. elején rendszerint szeptemberben vagy októberben vette meg, s látta el kézjegyével a kalendáriumot. A szatmári végekre még később ért el a kalendárium. Gvadányi peleskei nótáriusának a felesége az év végén vásárolta meg:

"Lutza vásárra menvén feleségem,
Minden esztendőben ujjat vett ő Tarpán,
Mellyel kedveskedett uj esztendő napján."

Tudjuk, hogy Gvadányi a részletekben mindig realisztikusan pontos, s ezrede hosszabb ideig feküdt is Szatmárban, tehát ismerte az ottani viszonyokat. Elhihetjük tehát neki, hogy a kalendáriumos vásár ott december elejére esett, szemben az augusztusi pestivel.

Összefoglalóan: a magyar kalendárium történetének 1730 és 1820 közötti szakaszáról azt mondhatjuk, hogy a naptárakban nőtt az újdonságok részaránya a hagyományos, szocializálható ismeretek rovására, de a tradicionális tartalmi elemek továbbra is túlsúlyban maradtak. A régi kalendáriumok asztrologikus világképének koherens rendszere felbomlott, de egyes elemei tovább éltek, s a mágikus világkép helyét nem foglalta el egyértelműen a racionális világszemlélet. Megszületett a felvilágosító, racionális ismereteket tudatosan terjesztő kalendárium gondolata, de ebből alig valami valósult meg. Jelentős társadalmi-kulturális rétegek emelkedtek ki a tiszta szóbeliségből, de az igazán korszerű kommunikációs formákig nem jutottak el, csak az éves periodicitású kalendáriumig, ponyváig és kéziratos költészetig. Ez a kettősség, a fejlődés, ill. annak korlátozott volta jellemzi korszakunkban a kalendárium egész létezésmódját, akár létrehozásának mikéntjét, akár tartalmát, világképét, terjedését, terjesztését vagy funkcionálását és használatát tekintjük. Ez a kalendárium felelt meg a használók fejlettségének, életritmusának, szükségleteinek és igényeinek, a társadalmi kommunikációs rendszer szerkezetének. Ezzel magyarázható, hogy a leírt módon formálódott ki a kalendárium két új funkciója, a hírközlés és a szórakoztatás.

4. A kalendárium eszköz a nemzet haladásához (1820-1848)

a) "A debreceni első kalendáriom..., melyből az időjövendölés kimaradt"

Az ismeretterjesztő, népfelvilágosító kalendárium eszméjének megszületése még előző korszakunk hozadéka volt. Az eszmét azonban csak a reformkor küszöbén valósította meg a debreceni felvilágosodás neveltje, Fazekas Mihály, amikor 1819-ben elindította a Debreceni Magyar Kalendáriumot a debreceni városi nyomda kiadásában. Mint Fazekas monográfusa, Julow Viktor írja: "Mennyire kínálkozó gondolat, hogy ezt (ti. a kalendáriumot K.I.G.) használják fel az írók, hagyományos tartalmát megnemesítve, a színvonalasabb irodalom megszerettetésére, a tudomány népszerűsítésére, felvilágosult eszmék hirdetésére." Ahhoz azonban, hogy ezt felismerje és sikeresen meg is oldja, az is kellett, hogy Fazekas sok felvilágosult társánál reálisabban, gyakorlatias módon számolt az elmaradottabb magyar kommunikációs viszonyokkal, s ezekhez alkalmazkodva keresett előrevivő megoldást. Nem csupán bírálta és elvetette az alacsony színvonalú naptárirodalmat, hanem megpróbálta megnemesítve felhasználni. A megszokott formát igyekezett megtölteni új tartalommal.

Felvilágosult programját Fazekas az első évfolyamban így fogalmazta meg: "Kalendáriomunkat pedig, az üres levegőből merített jövendőmondások helyett, gyönyörködtető, szívet nemesítő, tanító és közhasznú toldalékokkal kívánjuk kedvessé és érdemessé tenni." A "tanító és közhasznú" célkitűzés itt olvasható először magyar kalendáriumban. Ettől kezdve viszont többé-kevésbé komolyan vett intencióként feltűnik a naptárak címében is. Trattner 1815-ben indított naptárának címébe 1820-tól iktatja be a "közhasznú és mulattató" jelzőket. Megalkotva ezzel a felvilágosodásra visszautaló legsikeresebb reformkori jelszó egyik változatát, amelyet kalendáriumok sora hirdetett, s amelynek valóra váltását a közgondolkodás egyre inkább elvárta a "korszerű" kalendáriumtól. A jelszó másik változata: "oktató és mulattató".

Fazekas nemcsak cégérnek használta, hanem komolyan is gondolta az ismeretek terjesztését és a népfelvilágosítást. Jó megoldást választott, amikor végképpen elhagyta ugyan a hagyományos csillagjóslást, de a kalendárium műfajához, tradícióihoz simulva csillagászati ismeretterjesztő cikkeket írt a bolygókról, évszakokról, Napról, Holdról, fogyatkozásokról. Fokozatosan megtalálta a tudománynépszerűsítés megfelelő módszerét és stílusát is.

A debreceni naptár szórakoztató irodalmi anyaga részben hagyományos kalendáriumi matéria: anekdoták, novellácskák, "elegy-belegy históriák". Többnyire erkölcsi mondandójuk van a felvilágosodás moráljának didaktikus terjesztésére. Egyébként ugyanebben az időben a hagyományos naptárak kisprózájában is megfigyelhető ennek az irányzatnak a halvány megjelenése. Sőt talán a kalendáriumi anekdoták tekintélyeket kikezdő tendenciái is hozzájárulhattak a felvilágosodás gondolati elemeinek lassú térhódításához, könnyebb befogadásához.

A debreceni kalendárium irodalmi anyagának másik része színvonalas irodalom. Magának Fazekasnak élete alkonyán írott versei, melyek terjedelmileg kicsiny lírai életművének legérettebb alkotásai. Teljesen új volt a magyar kalendárium történetében, hogy egy nevesebb író rendszeresen kalendáriumokban közölte műveit. A hagyomány erejét mutatja viszont, hogy a közlés Fazekas esetében is név nélkül történt. (Mint szerkesztő sem volt feltüntetve.) A versek legerősebb szólamát a felvilágosodás eszméi adják. A múlt: a "setétben ült babonás világ", a "tehetetlen gyermeki kor", ahol a tél babonái, hazug lélek, boszorkány, levegői sárkány, táltos, tündér uralkodtak, félistenei a szerencse- és jövendőmondók voltak. Ezzel szemben eljött a "világosság kiderült kora", "zsendül a józan okosság", s "szent hevétől a szabad értelemnek" tűnnek a babonák, "munka és gondosság" által, szorgalommal elérhető a független jólét (a polgárosodás útja).

Mennyire volt sikeres, eredményes Fazekas tízéves kalendáriumszerkesztői tevékenysége? A sikernek kétségtelenül egyik mutatója a példányszám alakulása. Az első évfolyamból hatezer példányt nyomtak, de nem kelt el mind, s ezért az évi példányszám visszaesett négyezerre. Majd lassan emelkedni kezdett: 1822-től ötezer, 1827-28-ban pedig újra hatezer. Szögezzük le rögtön, hogy színvonalas szépirodalommal, ismeretterjesztő cikkekkel, a felvilágosodás propagandájával ilyen nagy publicitást ezelőtt még senkinek sem sikerült magyar földön elérni. Ismerve azonban a kalendáriumok példányszámait (kettő kivételével mind magasabb), az szorul magyarázatra, hogy a debreceni miért nem ért el nagyobb elterjedtséget, s az első év után miért esett a példányszám? A debreceni nyomda monográfusa úgy látja, "csak a terjesztésben való élhetetlenség lehet az oka, hogy míg a győri Streibig-féle kalendáriumból évi húszezer példányt is eladtak, a jobban szerkesztett debreceni kalendáriumból mindössze ötezer kelt el". Nem rekesztve ki annak a lehetőségét sem. hogy a terjesztésben is lehettek ügyetlenségek, úgy látjuk, hogy a hagyományos naptárakkal szemben éppen az újszerű szerkesztés, kivált az időjárási előrejelzések teljes elhagyása jelentett hátrányt.

Egy debreceni kollégiumi professzor iskolázott kunszentmiklósi levelezőtársa 1823-ban ezt írta: "... mivel a Debreceni Kalendáriomból kihagyattak a babonákkal teljes haszontalan jövendölések, amejért is az azokban gyönyörködö közrendtől meg vettetik, nem vétetik, ha történetből valamelyik meg vészi is, menten eltserélli másikért ojanért amejbe a Napok mellett időkről való jövendölés is van... ez hát nem a közönséges nép hanem a Tudósabb, okosabb gondolkozásu Nép Kalendáriuma fog lenni." Írtunk már róla, hogy talán a mentalitások világa változott a leglassabban, s a felvilágosodás racionális világképe csak apránként terjedt. Így a kalendáriumokból is csak vontatottan koptak ki a jóslások. Az időjárási előrejelzések pedig szinte soha nem tűntek el teljesen, csak formát váltottak. A hagyományos kalendáriumformához realista módon alkalmazkodó népfelvilágosító Fazekas ebben a kérdésben radikális volt és következetes. Végül is nagy eredményként nyugtázhatta, hogy ez a jövőbe látás hatalmától megfosztott kalendárium évente négy-hat ezer példányban kelt el. A töméntelen példányszámban megjelenő kalendáriumokhoz képest ugyan kicsiny ez a szám, mégis nagy dolog volt, hogy a debreceni kollégium és partikulái vonzásában megrögződött debreceni későfelvilágosodás hatása alatt felnőtt egy olyan jelentős olvasóközönség a debreceni kispolgárság, a részben paraszti származású mezővárosi és falusi kisértelmiség s az iskolázottabb mezővárosi parasztpolgárság köréből, amely rentábilissá tette ezt a felvilágosító vállalkozást. A korábbi "második szint" határterületén keletkezett ez az aufklérizmus bizonyos elemeit továbbvivő, feltörekvő, a kispolgárosodás sajátos útjait kereső társadalmi-kulturális réteg. A soraikból kikerülő olvasóközönség száma még növekedett is. Ezért írhatta Fazekas "A Debreceni Magyar Kalendáriom tisztelt kedvellőihez" című írásában mégiscsak a siker csendes örömével: "a nemes magyar nemzetet érdeklő dicsekedéssel s tartozó háládatossággal megvalljuk, hogy... azólta mindég... hogy ezen Kalendáriom a két magyar haza előtt megjelent... reménységünket felyülhaladó kedvességgel is fogadtatott."

Fazekas tettének mindamellett még nagyon sokáig nem akadtak követői. A csak üzleti haszonra dolgozó kiadóknál fel sem merült ennek a gondolata. A sárospataki református főiskola egyébként nemes célkitűzésű kalendáriumánál pedig kompromisszumos megoldást kerestek. A naptár tartalmának körvonalazására 1827-ben kiküldött bizottság az időjárási előrejelzésről megállapította, hogy a tudósok letettek ugyan róla, hogy ez valaha is tökéletes legyen, mégis Mannheimban tudós társaság alakult ennek tanulmányozására. Majd így folytatták: "mindazáltal minthogy a köznép erősen ragaszkodik a kalendáriumi jövendölésekhez, ezeket a kalendáriumunkból sem kellene kihagyni, sőt különösen meg kellene említeni, hogy az időjárásról szóló jövendölések a mannheimi Tudós Társaság munkájából vétettek." Ez a ravasz megoldás - számolva az egyébként máig meglévő igényekkel - ezt követően elég gyakorivá vált. Akik nem hagyták el a meteorológiai előrejelzést, a tapasztalatra való utalás mellett, hallgatva az idők szavára, a leggyakrabban valamilyen tudósi tekintélyre hivatkoztak (pl. Herschelre).

A debreceni kalendárium első követői a pápai kollégium nyomdájában 1839-től kiadott Pápai Közhasznú Kalendárium és a Magyar Gazdasági Egyesület által 1840-től nagy sikerrel kiadott Mezei Naptár voltak. Mindkettőnek a szerkesztője a pápai kollégium egyik legfényesebb csillaga, az első magyar hegeliánus, a nagy tudományú fiatal professzor, Tarczy Lajos volt. A Mezei Naptárt méltató Waltherr László még azt írhatta 1840-ben: "a debreceni és a pápai kalendáriumokon kívül minden egyéb kalendáriumaink a chinai ostobaság kaptájára vannak... készítve."

Az időjóslásnak egyébként még 1855-ben is akadt védelmezője a tollforgatók közül (igaz taktikai okokból), mondván: "az ember a jövendő titkai iránt átalján igen kandi ... hagyjuk a népnek ezt az ártatlan szükségletét, kivált mikor a cél, hogy azt olvasásra szoktassuk". Az Erdélyi Gazda című lap szerkesztője pedig 1871-ben írta: "Tudunk mi olyan naptár szerkesztőt, kinek arról az évről nyakán maradt a kalendáriuma, amelyikben az időjóslatot kihagyta belőle, s más évben ő is visszatért azokhoz, kiknek jelszavuk: mundus vult decipi" (ergo decipiatur).

b) "Oktatva mulattató" és "közhasznú" naptárak

Fazekas újító naptára mellett nagy számban jelentek meg továbbra is a hagyományos kalendáriumok. Ezek formája és tartalma apró elmozdulásokkal ugyan, de nagyjából az előző korszaknál bemutatott keretek között mozgott. Ugyanakkor már a korábbi időszak vége felé megkezdődött egy új kalendáriumtípus kialakulása is. Megszaporodtak az olyan magyar naptárak, amelyek a hagyományos nyolcadrét lőcsei formánál nagyobb alakúak voltak, s a német Schreib-Kalenderekre hasonlítottak. Elsőként említhetjük a magyar irodalom nagy pártfogójának, ifj. Trattner Jánosnak 1815-ben induló Újdonnanúj gazdaságbeli hazai kalendáriumát. Ennek címe 1820-tól: Legújabb statisztikai, gazdaságbeli, közhasznú és mulattató magyar hazai kalendáriom. (Borítékcíme 1826-tól: Trattner Mátyás magyar nemzeti kalendáriuma.) A másik negyedrét alakú naptárt Landerer adta ki Pesten (időrendben ez az első, de kevésbé nevezetes), a harmadikat pedig Ellinger István Kassán. Utóbbinál 1818-tól jelent meg a Kassai magyar vándor azaz nemzeti kalendárium. (A nemzeti érzés megújuló hulláma egyébként a kalendáriumok címzésén is nyomot hagyott.)

Az új negyedrét alakú naptárak nagyobb terjedelműek voltak, s tartalmuk is változott. Mindebben a későfelvilágosodás hatására átformálódó német naptárirodalomnak mintaadó szerepe volt. Bizonyítja ezt, többek között, az 1820-ban megújuló Trattner-féle kalendárium előszava, amelyet maga a kiadó írt: "Európának többi nemzetei, legközelebb pedig a mi szomszédaink a németek nemcsak a tudományokban igyekeznek napról-napra előbb menni, hanem minden legkisebb alkalmatosságot is hasznokra fordítanak, hogy a szépet, a jót, a hasznost terjeszthessék. Ilyen csekélységnek látszó intézet a kalendárium, de azt is olyan tökéletességre vitték, hogy a számtalan Dáma Kalendáriumokon kívül, a közönséges Házi Kalendáriumokat szép, jó és hasznos esméretekkel megtöltik s annyira megbővítik, hogy egy ollyan kalendáriumnak ára 4-5 forintra is megyen. Én is ohajtottam volna már régen kedves Nemzetemnek egy illyen kalendáriummal szolgálni, de ollyan áron vevőt még most, fájdalom! nem kaptam volna, azért a középutat választottam."

Ezekben a nagyobb alakú naptárakban valóban gyarapodott s átalakulóban volt a hasznos gyakorlati közlemények köre. Több lett a modernebb racionális ismeretterjesztés is. Főleg a történeti leíró cikkek száma gyarapodott. (Ez utóbbi a 18. század óta erősödő folyamat.) A húszas évek második felében a romantikán belüli népies áramlat kialakulásával párhuzamosan feltűntek e naptárakban a magasabb irodalom alkotásai is. A negyedrét alakú kalendáriumok megjelenése a magyar naptártermés erősödő megoszlását jelezte. A nagyobb és drágább kiadványok a közönség igényesebb részének készültek. Mutatja ezt a Trattner nemzeti kalendáriumában 1820-tól rendszeresen közölt tiszti címtár is. Ez nem hivatalos, állami, latin nyelvű címtár volt, hanem a közönségnek szóló magyar nyelvű, gyakorlati célú munka. ("Különösen földes urak s cselédes gazdák számára".) A rendi nemzeti tudat szolgálatában állva első helyen hozta a vármegyék tisztikarát, s csak utána a királyi hivatalnokokat. A rendi nemzeti tudat lassú átfejlődését jelezte, hogy idővel a mezővárosok tisztségviselőit s a pesti ügyvédek jegyzékét is közölte.

Ilyen kezdeményekből alakult ki a harmincas években a reformkor pezsgő áramában a kalendáriumok egészen új típusa. A kisalakú, soványka, 10-20 krajcáros naptárakkal szemben sorra indultak a nagyalakú, 1 forintos, 150-250 lap terjedelmű naptárak. A sort most is a Trattner-Károlyi cég indította, amikor 1831-től kiadta a Magyar Hazai Vándort (negyedrét, kb. 160 oldal, 1 Ft). Aztán jöttek a többiek: Landerer Lajosnál 1832-től a Közhasznú Honni Vezér (4 r. 205-300 o., 1 Ft 36 kr.), Kassán Werfernél 1834-től a Magyar házi barát (200-220 o., 1 Ft). De szaporodott a 10 krajcáros és a pengőforintos naptárak között átmenetet képező, a Trattner Magyar Nemzeti Kalendáriumához hasonlóan 30-50 krajcáros naptárak csoportja is.

Ezzel kezdődött a magyar kalendáriumirodalom hármas tagolódásának a kialakulása. Ez a tagoltság lényegében kb. a huszadik század elejéig meghatározó volt, bár természetes módon nem változatlan jelentéssel. A naptárak e három alaptípusát egyszerűen "nagy", "közepes" és "kis" naptáraknak nevezhetjük. A kissé butának tűnő megjelölés oka nem a képzelőerő hiánya, hanem az, hogy a különbségtevésnek ez a legbiztosabb alapja.

Az új típusú nagy naptárról a Honni Vezér 1832-ben így fogalmazott: kitűzött célja az, "hogy Publikumát a század lelkéhez és a dicső Magyar Nemzet hatalmasan emelkedő kultúrája szelleméhez módosítva vezérelje", hogy "oktatva mulattasson", bemutassa "mindazt mit előrehaladó századunk hazánkat bármi szempontból érdeklő újat szül". Törekedni fog arra, hogy számos kútfőből minden szükséges munkát összeválogasson, sőt arra is, hogy az ország tudósainak eredeti munkáival kedveskedhessen s "nemcsak a középrangúak szobáiban, hanem a fényes palotákban is, mint a jámbor földműves csendes hajlékába járulván, mindenütt hasznos ismereteket terjesszen s így a nemzet kultúrája emelkedésének általános és köz előmozdítója legyen".

A hasznos, újdonság jellegű ismeretek terjesztése, a gondolat aufklérista megfoganása s Fazekas kezdeményezése után az ezernyolcszázharmincas években immáron a kibontakozó liberális ideológia alapján nagy arányokban indult meg a Honni Vezérben és a többi nagy és közepes naptárban. A korszak meghatározó, mozgató eszmerendszerévé a felvilágosodásnál szélesebb körű s erősebb hazai honosságú nemzeti-romantikus liberalizmus vált. Ennek, a folytonos evolúciós haladásban, a józan észben, a technikában és a tudományban hívő teóriának központi magva az emberi egyéniség autonómiája, szabad és egyenlő önmegvalósítási lehetősége az élet minden területén. Kelet-Európában az elmélet sarkalatos eleme a nemzet autonómiája, szabadsága, önmegvalósítási lehetősége is. Mindez elvben magába foglalta az emberi-erkölcsi stb. önmegvalósításhoz, előrehaladáshoz szükséges új ismeretek, tudás hozzáférhetőségét, nyilvánosságát is mind a nemzet egyeteme, mind a minél nagyobb számú egyén számára. A reformkori közgondolkodás elvárási horizontján a nemzet társadalmi-kulturális emelkedésének minden lehetséges eszközzel való szolgálata központi követelménnyé emelkedett.

A Honni Vezér idézett programja már ebbe az irányba mutat, s jóllehet a nagy és közepes naptárak a nagyobb nyomdász-kiadók magánvállakozásai voltak, többé-kevésbé tudatosan e program szerint szerkesztették valamennyit. Sok kortársi megnyilatkozásból tudjuk, hogy ezeket a naptárakat többnyire elismert, céhbeli írók, tollforgatók szerkesztették, de a hagyomány ereje folytán nyíltan nem adták nevüket még e rangos naptárakhoz sem. (Csupán egyetlen jelentékenyebb szerkesztő nevét ismerjük.)

Példaként nézzük meg, hogy a Honni Vezér sok-sok rovatában az első évben, 1832-ben mennyi és milyen jellegű ismeretterjesztő anyag jelent meg! A "Történetírás" rovatban olvashatunk a Gracchusokról, Attiláról és Csabáról, a régi magyarok szokásairól, Nagy Péterről és II. Józsefről. A "Földleírás" rovatban szó esik geográfiai nevezetességekről, emlékezetre méltó vidékekről, szép és igéző tájakról, nevezetes városokról. (Ararát, Kárpátok, Moszkva, Párizs, Koppenhága, Brazília.) A "Politechnika vagyis a mesterségek, polgári szorgalom s magasabb ízlésű művészet" című rovatban megtalálható a "mesterségi és művészeti intézetek, manufaktúrák és kereskedések statisztikája", "az emberi találós elmének szüleményei", mesterségi erőművek, eszközök, új találmányok stb. leírása (kenyérdagasztó műszer, földfúró, kötélhidak, telegráf, országútcsinálás, újságnyomtatás Angliában, kukoricamorzsoló szerkezet). "Természethistória" cím alatt írnak a természet némely nagy játékairól, nevezetes földindulásokról, vízmosásokról, vadállatokról, nevezetes növényekről. Az "Antropológia" rovat summája: "Kiváltképp való nevezetes emberek, emlékezetre méltó nagy öregek és matrónák, házassági áldás, jeles elmebeli s testi tehetség, ügyesség és erő, óriások és törpék, különcök sat".

Az új naptáraknak ez a sokszínű, bár sokszor inkább csak kuriózum jellegű ismeretterjesztő tartalma feltűnő rokonságot mutat az 1834-ben keletkezett rövid életű, ismeretterjesztő hetilapokkal, a Fillértárral és a Garasos Tárral. A rokonság tudatosan vállalt jellegét mutatják a közepes naptárak címeinek "filléres" és "garasos" jelzői. Sőt forrásszerűen megállapítható, hogy a tartalom jelentős részét is a hazai, de főleg a külföldi filléres magazinokból vették át a naptárak. A hazai hetilapok egészen frissen próbálták követni azoknak a több százezer példányos nyugati filléres, képes ismeretterjesztő magazinoknak a példáját, amelyek az első igazi tömeglapok voltak, s kihasználva az új technikai nyomdai lehetőségeket szerettek volna bő ismeretanyagot eljuttatni könnyed formában, képekkel illusztrálva az olvasni tudók megszaporodott legszélesebb köréhez. Az ismeretközlés, ismeretterjesztés demokratizálódásának fontos lépcsője volt ez a nem tudományos színvonalú, de tartalmas és változatos láptípus. Megteremtése az ipari forradalom sodrában a természettudomány és a technika fontosságának s az ehhez kapcsolódó általános ismeretminimum szükségességének felismerésén alapult.

Az új naptárak rokonságot mutatnak az 1833-ban induló Regélő című divatlap néhány olyan rovatával is, amelyek szintén az ismeretterjesztő magazinokhoz hasonlók. Monográfusa, T. Erdélyi Ilona a Regélő szerepét abban látja, hogy mivel az nem távolodott el a hagyományos közízléstől és igényektől, könnyebben elősegíthette az olvasók körének kiszélesítését, az átlagolvasó ízlésének fejlesztését. Érdeme, hogy a polgárosodó rétegek olvasmányigényét kielégítette. Hozzátehetnénk, hogy részben az ismeretterjesztő magazinokat s más, a fejlődésből egyelőre kimaradt laptípusokat is pótolt.

Sajtó- és művelődéstörténetünk még nem vett tudomást arról, hogy a harmincas évek új típusú kalendáriumai ebben a folyamatban, az olvasóközönség kiterjésztésében, ízlésének emelésében, az ismeretterjesztés szolgálatában, a polgárosodás bizonyos gondolati elemeinek a terjesztésében közvetlenül a megelőző lépcsőt jelentik. A kalendáriumok ugyan csak évente jelentek meg, de nagy terjedelemben, s míg a filléres magazinok pár százas példányszámmal életképtelennek bizonyultak, s a Regélő is csak 6-800 példányban jelent meg, addig a Honni Vezér és társai a műfaji keretek megszokottságának a segítségével sokezres példányszámot értek el. A társadalmi kommunikációs rendszert markánsan jellemzi, hogy a fejlettebb polgári társadalmak hetente megjelenő, százezres, filléres magazinjainak a szerepét nálunk az évenkénti kalendáriumokkal is próbálták betölteni. Ráadásul nem is az olvasás szinte legalsó lépcsőfokán, a legszélesebb olvasóközönség körében, mint ott. Olyannyira hiányzott az a nagy tömegű, művelődni, olvasni kezdő kispolgárosodó réteg, amely nyugaton a filléres lapokat fogyasztotta, hogy még ezek a jobb naptárak sem jelenhettek meg igazán nagy tömegben.

A Honni Vezér idézett programjának az a része, hogy ez a naptár a fényes palotáktól a jámbor földműves csendes hajlékáig mindenhová eljusson, valójában csak jámbor óhaj volt. A földműves még ha tudott is olvasni, s esetleg már a kalendáriumvásárlás szokását is ízlelgette, sok okból akkor sem ezeket a naptárakat vásárolta. Egyik ilyen ok, hogy az áruk a hagyományos naptárakénak sokszorosa volt. Ilyen fokú árkülönbség mindig erősen differenciálta a vásárlók körét. Hogy mennyire körülhatárolt, szűkebb közönségnek készültek a közepes, de kivált a nagy naptárak, azt a terjesztés új módja is mutatja. Az eddigi, alapvetően vásári terjesztéssel szemben ugyanis a reformkori nagy naptárakra jó előre előfizetőket gyűjtöttek. Márpedig a prenumeráció révén az olvasóknak inkább csak a felső rétege érhető el. A naptárak többnyire alcímükben is hirdették, hogy "minden rendű és rangú olvasó számára" készültek, mégis pl. a Magyar Házi Barát is kiemel néhány társadalmi csoportot "földesurak, cameralisták, ügyészek, uradalmi tisztviselők, házigazdák, gazdaasszonyok, kereskedők, gyárnokok".

A tényleges közönségre a naptárak bizonyos tartalmi elemei is utalnak. A Honni Vezér tiszti címtára olyan terjedelmes és részletező volt, amilyenre csak a közéletben s az általános érintkezésben intenzíven résztvevő csoportoknak volt szükségük. A kereskedők és a kereskedéssel kapcsolatban állók - így az árutermelő birtokosok - szükségleteire utal, hogy a Honni Vezér közölte a birodalom más részeinek vásárait, Pest és a nagyobb városok kereskedőinek névsorát s az ausztriai kereskedési törvényeket is. Ezek az első naptárak Magyarországon, amelyek zsidó naptárt is közöltek. (Az első önálló magyar nyelvű zsidó naptár 1848-ban jelent meg.) A magyarosodó kézműiparosok igényeinek kielégítésére pedig 1846-tól a Magyar Ipartestület támogatásával adtak ki egy pengőforintos nagy naptárt. A felsorolt tartalmi elemek mindenképpen polgárias jellegű vásárlóközönségre mutatnak.

A használatban volt s megmaradt példányok tanúsága szerint egyet-egyet ugyan hazafias érzésű főrangúak is megvásároltak, de valójában ezek a naptárak elsősorban a "középrangúak szobáiba" kerültek. A használók között találunk köznemesi birtokost, megyei levéltárost, gazdatisztet, állami tisztviselőt, ügyvédet, orvost, esperest, papokat, orgonakészítőt, festék- és lakk-kereskedőt s jómódú molnárt is. A példányszámok ugyan meg sem közelítették a nyugati filléres magazinok elterjedtségét, hazai viszonylatban mégis magasnak mondhatók. A nagy és közepes naptárak példányai - a magas kultúrával élők legszűkebb körén túl - a köznemesség, a tehetősebb honorácior rétegek, a magyar nyelvű kereskedők és a jobb módú iparosság egyre számosabb csoportjaihoz juttatták el - kicsit egyszerűsítve, de mégis szintemelő hatással - a magasabb kultúra és a tudomány bizonyos eredményeit. A kaszinók, társalkodóegyletek, olvasóegyesületek is rendre meghozatták a nagy naptárakat, s így azokat a társadalmi nyilvánosság ezen új intézményeiben is nagyon sokan forgathatták.

Tudjuk, hogy a társadalmi-művelődési színkép ebben az időszakban már a korábbiaknál is bonyolultabb, tagoltabb. Ha azonban puszta viszonyítási pontként felhasználjuk a 18. századi háromszintes modellt, hogy visszautalhassunk az előzményekre, akkor azt mondhatjuk, hogy a nagy és közepes naptárakat használók köre nagyobb részben a második szint felső határmezsgyéjén, a polgáriasabb csoportokból formálódott ki. Oly módon, hogy ez a réteg a polgári irányba mozdult tovább, új elemeket, olvasói csoportokat is magába vett, közeledett a magas kultúrához, s annak bizonyos elemeit egyszerűsített, népszerűbb formájában igyekezett befogadni. Az ennek megfelelő naptárak iránt tényleges igény támadt, vagy legalábbis ilyen igény elég nagy mértékben felkelthető volt. Így ezek a naptárak folyamatosan és tartósan jelenhettek meg. (A Honni Vezér 13 évet élt 1844-ig, a többiek 1848-ig.) A fogyasztók köréről összefoglalóan még azt mondhatjuk, hogy jó részük nem tartozott sem a hagyományosan művelt, sem az alsó társadalmi rétegekhez. Ez a művelődési réteg egyébként nem azonosítható sem egy, sem több társadalmi réteg vagy csoport egészével. Ebben a társadalmi, politikai és kulturális tekintetben egyaránt gyorsan változó időszakban a művelődési szintek és rétegek határai az eddigieknél jellemzőbb módon a társadalmi osztályokon, rétegeken, csoportokon belül húzódtak (miként egyébként az ideológiában és politikában is).

Figyelemre méltó még, hogy az új típusú naptárakban szinte nem találunk aktuális politikai híranyagot. (Kivétel az Iparosok naptára.) Ennek csakis az lehet a magyarázata ebben a politizáló korban, hogy a politikai élet ritmusa úgy felgyorsult, hogy a ténylegesen politizáló közönséget az éves periodicitású kalendáriumi hírközlés semmiképpen sem elégítette ki. A nagy naptárakat vásárlók többsége pedig a politizáló közönség köréből került ki, akik ha nem is forgolódtak valamennyien a közélet fórumain, de a megnövekedett példányszámú sajtót olvasták vagy otthon, vagy a kaszinóban, az egyletben stb.

A harmincas évek elején indult nagy és közepes naptárak többnyire az eredeti célkitűzések szerint fejlődtek. A liberális irányba haladó közgondolkodás, a közköltészet és a mindenkihez szóló irodalom megszületésénél bábáskodó, kiformálódó kritika is ezek fényében elemezte a naptárakat. Egyre inkább ezeknek az eszményeknek a teljesítését kérte számon. Az Athenaeum kritikai melléklapjában, a reformeszmék terjesztésén sikeresen buzgólkodó, az egész szellemi életet frissen szemléző Figyelmezőben 1838-ban és 1839-ben is alapos elemző kritika jelent meg az új típusú naptárakról. Az ismeretterjesztő célú kalendárium rangjának növekedését jól mutatta, hogy maga Toldy Ferenc, az új magyar irodalom nagy szervezője írt értékelést e naptárakról, egyúttal kifejtve nézeteit az eszményi kalendáriumról és annak feladatairól.

Átgondolt, magvas eszmefuttatását érdemes hosszabban idézni. "Mióta a kalendárium nálunk is ... a külföld példájára hasznos toldalékok által valódi népkönyvvé lett, azóta annál inkább esik az a kritika birtokába, minél szentebb cél a tömegek vezetése s felvilágosítása s minél ritkábbak s kevesebbek ennek elérésére eszközeink ... Annyi bizonyos, hogy azon ismereteken kívül, mellyek a közműveltség elmellőzhetetlen alapkövei, milyenek a földleírás, statisztika, természettan és történetek, leginkább oly közléseket követelhetünk, melyek a tömegek mindennapi s anyagi szükségeit tárgyazzák, tehát ... kereskedési s gazdasági vázlatokat, és mi szintoly érezhető szükség, erkölcsi s diaetetikai útmutatásokat s intéseket." Az 1839-es kritika is a kor szükségeihez alkalmazott népkönyvről s a tömegek mindenoldalú kiműveltetéséről beszél. A kalendárium eszköz a haladáshoz, a nyugati polgárosultabb népek tanításának, példájának követéséhez.

Ennek az ideálnak egyik naptár sem felelt meg teljesen. Ez az ismeretterjesztés nem volt eléggé gyakorlati irányú, és sokszor kuriózum jellegű maradt. Toldy kritikái a megtett, közel tízéves út eredményeit összegezték, de már előre is utaltak a jövő követelményeire, a negyvenes évek érettebb, érdekegyesítő, polgárosító liberalizmusának jellegzetes kalendáriumvállalkozására, a Mezei naptárra. Azt már valóban eljuttatták az olvasni tudó köznép szélesebb rétegeihez, s nagyobb súlyt fektettek benne a tömegek mindennapi anyagi szükségleteinek a kielégítésére. Sőt igyekeztek figyelembe venni azt is, amit Toldy 1838-ban a kalendáriumi ismeretterjesztés módszereiről hosszú időre szóló érvénnyel mondott. A helyes módszer alapelve a már húsz éve hangoztatott "oktatva mulattatás", hol "szükséges, hasznos s érdekes" tárgyakat vesznek fel, s "a szükségeset netaláni szárazságából kivetkeztetik, illetve azt ott is szem előtt tartják, hol csupán mulattatni látszanak".

A szükségesnek vélt ismeretkörök felsorolása után így folytatja Toldy: "Nem követelhetjük, hogy mindez rendszeresen adassék elő, de azt igen, nehogy igen eldaraboltan, vagy éppen csak úgy odaállítva, mint az olvasó kíváncsiságát ébreszteni s kielégíteni reményljük. A világ csodái, a népek különösségei például a tömegekre oly hatással lehetnek, mint a tündérregék a gyermeki korra, mert ha a nép agyában nem is olvad egybe Green léggömbje a garabonciás diák sárkányával, mégis azon csodatájakat s népeket felsőbb lényeknek nézvén, soha előre nem buzdulunk. Pedig minden tanítás fő célja a követés, és átok azon tanításon, mely bennünket a haladás pályáján akadályoztat vagy visszalök. Mindezekből kitetszik, hogy ily népkönyvek szerkesztése nem minden himpellér dolga. Ismerni kell a nép szükségeit, ismerni azon forrásokat is, melyekből a szükségeit pótolhatni. S valaki ezt nem tekinti, az a nép méltóságát sértvén kemény feddést érdemel."

A Toldy által kitűzött magas céloknak és helyes módszereknek az elkövetkező 100 évben bizony vajmi kevés szerkesztő akart vagy tudott eleget tenni. Annál több himpellérrel lesz dolgunk, akik kemény feddést érdemelhetnének, ha a megítélés s nem a megértés lenne feladatunk. Ha azonban Toldy viszonylag egyszerűnek tűnő szövegétől magasabb absztrakciókig rugaszkodunk el, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy Toldy még annak a hosszú történeti folyamatnak a magyarországi kezdőpontjánál nyilatkozott, amely Habermas szerint elvezet a "kultúrán elmélkedő közönségtől a kultúrát fogyasztó közönségig". E folyamat szakaszai azonban nálunk összetorlódtak. Hiszen felvilágosodáskori kezdemények után alig volt kialakulóban az irodalmi nyilvánosság a kultúrán elmélkedő, okoskodó közönséggel, s máris átfejlődőben politikai nyilvánossággá, amikor megjelentek (részben mintakövetés révén) a kultúrát fogyasztó tömegközönségre jellemző első jegyek is, a tömegsajtó bizonyos kezdeti jelenségeivel. Mindezek az új jelenségek sajátosan ölelkeztek archaikus kommunikációs formákkal, mint amilyen maga a kalendárium is.

Milyen célokat olvashatunk ki Toldy kritikájából? Jóllehet megengedett, sőt szükségesnek tartott a kultúrjavak hozzáférhetősége érdekében bizonyos "pszichológiai könnyítéseket" (a szükségest netaláni szárazságából ki kell vetkeztetni), mégis alapjában véve még azok közé tartozott, akik - habermasi kifejezésekkel élve - "ódivatú módon", "a művelődést teljesen a felvilágosodás modorában el akarták juttatni az úgynevezett alacsony rétegekhez". Azok közé tartozott, akik "a népet nevelik a kultúrára, nem pedig a kultúrát szállítják le a néphez". "A megnövekedett közönséget egy sértetlen szubsztanciájú kultúrához" akarta felemelni. Ezzel szemben a piac törvényei már akkor kezdtek behatolni maguknak a műveknek a szubsztanciájába. A nagy és a közepes naptárakban a szerkesztő újdondászok a könnyebb eladás végett megkezdték azoknak a pszichológiai könnyítéseknek a sorozatát, amelyek a nyugati filléres magazinokat jellemezték. A negyvenes évek fő vonala a nem pusztán üzleti vállakozásként induló Mezei Naptár révén eltér ettől az iránytól. Az ezernyolcszázötvenes években kibontakozó Bucsánszky-féle váltakozás több százezer példányban piacra zúduló naptárai viszont már kifejezetten ezt a tendenciát követik. A nyomtatott kultúrában a Bucsánszky-féle sajtótermékek tulajdonképpen a legelső tömegkultúrás jegyeket is felmutató kiadványok lesznek. Ebben az elmélyülő történelmi folyamatban természetes módon ritkán születtek Toldy Ferenc "ódivatú" ideáljai szerinti igazi népkönyvek. Ilyen ritka produktum volt a már emlegetett Mezei naptár.

Mielőtt azonban még a Mezei naptár problémájára rátérnénk, a nagy naptáraknak eddig nem érintett tartalmi eleméről, a közvetlenül gyakorlati célú információkról, későbbi kifejezéssel az ún. "kalauzoló" részről kell szólnunk. Felhasználunk egy jellegzetes korabeli kalendáriumkritikát is, amelyet a gyakorlati férfiú, Koltai és Enessei Horváth József, gróf Bethlen Józsefné jószágkormányzója írt. Különböző gyakorlati igények kielégítése a kalendárium legősibb funkciója. Ezt a funkciónyalábot azonban csak most kezdik tudatosan szerbe-számba venni. Már idéztük azt a reformkori megállapítást, hogy a Nap keltéről és nyugtáról közölt információ segített az órák beállításában. Horváth a Hold járásáról jegyzi meg, hogy az utasnak azt ismerni "s a szerint indulását vagy érkezhetési plánumát intézni nem kis fontosságú". E régi, csak éppen most tudatosított funkciók mellett Horváth felsorakoztat egy egész sor olyan új információt vagy régen is közölt, de most kibővítendő információegyüttest, amelyeket szerinte a kalendáriumoknak hoznia kellene. A tiszti címtárat - amely a Honni Vezérben minden addiginál bővebb és részletezőbb volt - ő még tovább bővítené tanítók, falusi elöljárók, kereskedők, iparosok stb. neveivel. Jónak látta volna, ha a kalendárium nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb heti vásárok időpontját is közölné. A zsidók úgymond ügyesebbek, "kalendárium nélkül is tudják sok járásból, apjok mondásából hol, mikor, milyen vámmal van vásár ... az együgyűbbek csak igen közel, ahol bizonyosak a vásár napjában". Ha minden vásár benne lenne a kalendáriumban, akkor "több kereskedő támadna, az utazástól nem ijedne". (A Honni Vezér az örökös tartományok vásárainak lajstromát is közölte.) Horváth a kalendáriumot a gazdasági és társadalmi érintkezés és integrálódás fontos tényezőjének fogta fel. Úgy vélte, a gazdasági kapcsolatok élénkítéséhez az is hozzájárulna, ha a kalendárium közölné az iparosok és kereskedők neveit, valamint azt is, hogy hol milyen birtokok vannak, hol van a központjuk, ki kezeli, ki a tulajdonos, a bérlő, tiszttartó, ispán. "A kereskedők vagy az országot ismerni kívánók is hamarabb megindulnának, ha tudnák, hogy hol mit találnak, s kivel értekeződhetnek."

A Honni Vezér még a következő, az érintkezést és a forgalmat segítő újabb információkat közölte: "Postabeli tárgyak" címszó alatt nemcsak a postajáratokat, hanem a postai tarifák, taksák rendszerét is; "Összehasonlítása több országok és városok mértékeinek a budai kereskedői mértékkel"; "Különféle pénzek tabellája"; "Bankócédula scala tabella".

c) Naptárt az "adózó nép" kezébe - a Mezei naptár

A negyvenes években egyre gazdagabb tartalommal telítődött a liberálisok érdekegyesítő programja. A polgárosító liberalizmus azon munkálkodott, hogy a rendi nemzet kereteit kiterjessze, az adózó népet az alkotmány sáncai közé emelje. A "szabadság és tulajdon" kettős jelszavának vezérszólama mellett megerősödött - bár mindvégig csak szolid kíséretként hangzott - a népnevelés és a népművelés programja. Az eszme első pengetői közé tartozott már a harmincas évek elején a jobbágyszármazású, plebejus indulatú Vajda Péter, a Garasos Tár alapítója. A következő évtizedből már nagy számban lehetne idézni a nép művelésével kapcsolatos különféle hangsúlyú megnyilatkozásokat az ideológiai paletta konzervatívabb árnyalatú képviselőitől egészen Táncsics Népkönyvéig. A széles értelemben felfogott népnevelés (nem egyszerűen az iskolai nevelést értették rajta) fontosságát, szükségességét a liberálisokon túlmenően a gondolkodó közírók széles köre elismerte, lehetőségeit kereste. A legmélyebben, legmesszetekintőbben talán Eötvös József gondolta végig a művelődés problémáját. A nép művelését a legszélesebb körű társadalmi feladatnak tartotta. "A legdicsőbb forradalom alkotmányok alapítására nem oly biztos eszköz, mint az, melyet jól rendezett népművelési eszközök nyújtanak." Eötvös a legtöbb liberális gondolkodónál nagyobb szerepet tulajdonított a társadalmi, gazdasági, politikai reformokkal szoros összefüggésben végrehajtott művelődési reformnak. A reformkor sodrában élve osztozott azoknak a liberálisoknak az illúzióiban, akik hittek a szabadság-tulajdon-népnevelés szentháromságának mindent megváltó erejében.

A népnevelés lehetséges eszközeit számba véve közíróink sort kerítettek a könyvek s más nyomdatermékek felhasználhatóságának taglalására is. A felvilágosodás örököseként nagyon erősen hittek a nyomtatott betű erejében. Az 1840-ben alakult Népkönyvkiadó Egyesület - amelynek Eötvös egyik vezetője volt - például pályázatot hirdetett a köznép számára kiadandó természettani könyvre "különös tekintettel a földmívelésre s a nép közt uralkodó babonás balhiedelmek kiirtására", majd "apró népszerű elbeszélésekre", amelyek alkalmasak "erkölcsi, hazafiúi, gazdálkodási és közgazdálkodási elvek s érzelmek terjesztésére". Ezen kívül is számos terv született arról, miként lehetne jó és hasznos könyveket kiadni, s azokat ingyen vagy olcsón "az alsóbb köznépnek mintegy kezébe játszani".

A kezdeményezések közül az egyetlen, igazán sikert hozó vállalkozás a Mezei Naptár kiadása volt. Célszerűnek bizonyult a kalendárium műfajának felhasználása. Előzményei közül meg kell említenünk a Sárospataki Nemzeti Kalendáriumot (1829-ben indult) és a Pápai Közhasznú Kalendáriumot (1839-től, később Népbarátnak címezték). A sárospataki főiskola 1827-es tervezetében már azt a célt tűzték ki, hogy a naptár "a köznépet pallérozza és tanítsa". Mintának a Göttingában kiadott naptárt tekintették. Ennek ellenére a 3-4 ezer példányban megjelenő kalendárium még kicsit régimódi lett, s a neves mezőgazda, Magda Pál pataki tanárkodása ellenére az okszerű mezőgazdálkodási ismeretek csaknem teljesen hiányoztak belőle. A pápai kezdeményezés Tarczy Lajos szerkesztésével már korszerűbb volt és sikeresebb. (1839: 12.000 példány; 1840: 20.000 példány.) A kisebb naptárak közül ezeken kívül még az újonnan alapított Nagyváradi kalendáriumban (1833-1848) és kismértékben a komáromi kalendáriumban figyelhetők meg ismeretterjesztő törekvések.

Toldy Ferenc bemutatott programadása után, közvetlenül a Mezei Naptár megjelenése előtt Erdélyi János, a liberális Károlyi grófok jószágigazgatója vetette fel, hogy a szántóvető néphez és az alsóbb mesteremberekhez a hasznos gazdasági ismereteket, erkölcsnemesítő olvasmányokat olcsó kalendárium formájában lenne célszerű eljuttatni. Arra hivatkozott, hogy "mind Ausztriában és Stajerban mind Csehországban a népkalendáriumok nagy befolyással voltak a köznép műveltségére és felvilágosítására".

Az ideális elképzeléseknek sok tekintetben megfelelő nevezetes Mezei Naptár az 1840-es évben jelent meg először. Kiadója a Széchenyi által 1835-ben alapított Magyar Gazdasági Egyesület volt. A fejlődő, erősödő egyesület a negyvenes években társadalmi támogatásra számíthatott a részvényesek (arisztokraták, nemesi birtokosok, honoráciorok, gazdatisztek, papok, tanítók), a részvényt vásárló megyék, a gyakori szakosztályi viták, népes közgyűlések s a kiépülő országos hálózat révén. Anyagiakban is támaszkodhatott a társadalmi közerőre.

Az egyesületen belül a naptárszerkesztés felügyelője s a terjesztés szervezője az ismeretterjesztő szakosztály volt. Az indulás idején az egyesület illetékes titoknoka a liberális Kacskovics Lajos (később Pest főjegyzője, Rottenbiller Lipót köréhez tartozott). Helyettese a Széchenyihez húzó Török János, aki gyakorló gazdatisztből vált ismert közíróvá. 1843-tól Török lesz a titkár, helyettese pedig a statisztikus és közgazdász Fényes Elek, az ország gazdasági és egyéb viszonyait bemutató enciklopédikus művek szerzője, aki ekkor már ellenzéki vezető s Kossuth egyik bizalmi embere.

Az egyesületnek ez a szakosztálya a racionális gazdálkodás elveinek, elemeinek, technikáinak terjesztésében nagyon változatos, ötletes és dinamikus munkát végzett. A húszas évektől az örökös tartományokban kibontakozó ipari forradalom állandósuló szívóhatást fejtett ki Magyarországon a tömeges mezőgazdasági árutermelésre. Az ismeretterjesztő szakosztály a nagyobb árutömeget adó, kapitalizálódó nagy- és középbirtokok mellett - az érdekegyesítés jegyében - elő kívánta segíteni a termesztői tudat fejlesztésével a még hagyományosan termelő, de az árutermelésbe lassan bekapcsolódó kisebb gazdaságok, jobbágyparaszti birtokok modernizálását is. A szakosztály felügyelete alatt Kacskovics és Török szerkesztésével meginduló első hazai gazdasági szaklap, a Magyar Gazda 1841. július 1-i beköszöntő cikkében is ezt olvashatjuk: "A nyilvános lapok hivatása: a nép minden osztályaira hatni, országszerte minél egyenlőbb míveltség s szellemi köztársaság létesültén munkálkodni s ezen állapotra azokat is előkészíteni s nevelni, kik e ponttól ezelőtt távolabb állottak." A Magyar Gazda azonban ezt a hatást nem fejthette ki, mert legnagyobb példányszáma 1200 volt, s előfizetői elsősorban földbirtokosok, gazdatisztek, kaszinók voltak, s lelkészekhez, tanítókhoz is csak igen kis számban jutott el.

A Mezei Naptár szerkesztőinek meghirdetett célja is az volt, hogy naptáruk a "földműves osztály", a "földművelő nagyközönség", a "szegényebb sorsú nép", az "adózó nép" kezébe jusson. A megyékhez intézett körleveleik szerint így lehet némileg a hiányos népnevelést pótolni, az "okszerű gazdálkodást s egyéb közhasznú ismereteket" terjeszteni, a "tudatlanságot, balítéleteket ... ismeretekkel s felvilágosodással felváltani". A Mezei Naptárt már valóban sikerült eljuttatni a "földművelő nagyközönséghez". Ezt sejtetik a példányszámadatok is. A naptár 1840-ben 5000 exemplárral indult. 1841-re 15.000, más forrás szerint 25.000 jelent meg. 1842-ben 40 ezerre, majd 1843-44-ben 60 ezerre nőtt a példányszám. Végül 1845-től elérte a 80 ezret.

Ahhoz, hogy e nagy példányszámú naptár valóban eljusson az "adózó nép kezébe", nem volt elegendő a tartalom gondos megválogatása. Meg kellett oldani a terjesztést is, hogy a naptárak legalább részben oda jussanak, ahová szánták őket. A legfontosabb tényező az olcsó ár volt. Ennek a negyedrét alakú naptárnak minden eddiginél - a nyolcadrét alakú, néhány lapos toldalékú kis kalendáriumoknál is - alacsonyabb volt az ára, mindössze két ezüst garas vagy 8 p. krajcár. Ebben nemcsak annak volt szerepe, hogy a nagy példányszám miatt kedvezőbb volt az előállítási költség, hanem annak is, hogy a társadalmi támogatásra, a részvényesek anyagi erejére alapozva az egyesület nem csupán anyagi haszonra törekedett, s az indulás időszakában még áldozni is tudott az ügyre. (A példányszám felfutása után az olcsó ár mellett is nyereséges volt a naptár kiadása.) A terjesztőknek arra is volt gondjuk, hogy senki se adhassa drágábban a naptárt. Rányomtatták az árát, s 1841-ben még ezt a figyelmeztetést is: "Ki ennél drágábban árulja, az emberiség ellen vétkezik." Később csak olyan könyvárusok, könyvkötők kaptak eladásra naptárt, akik reverzálist adtak, hogy nem fogják drágábban árulni. A megyékhez küldött körlevelekben pedig arra kérték a főszolgabíró urakat, hogy akik a kötelezvény ellenére drágábban árulnák, azoktól kobozzák el a példányokat.

A Gazdasági Egyesület korifeusai nem hagyatkoztak egyedül az olcsó árra. Tudhatták, hogy a jobbágynép, amely eddig nem használt kalendáriumot, nagyon olcsón sem fogja megvásárolni azt. Ezért energikus propagandamunkát is folytattak. Évente újra és újra körleveleket küldtek a megyéknek, egyháziaknak, hogy a "naptárt az adózó nép között minden kitelhető módon terjeszteni iparkodjanak", "a köznépnek a megyei földesurak, a községi elöljárók, a köztisztviselő és lelkész urak által ajánltatni méltóztassanak". Kérték a megyéket, hogy maguk is vásároljanak s osszanak szét a nép között naptárakat. Komárom megyében 1843-ban járásonként 150 darabot osztottak ki. Győr megyében 1842-ben egy névtelen adakozó 120 példányt adott át a főszolgabíróknak szétosztásra. Az 1847-es rossz termésű évben a szakosztályelnök felkérésére Kopácsy hercegprímás 1000 példányt vásárolt. A megyék buzgólkodásának egyik formája volt az is, hogy pl. Komárom megyében elrendelték: a jegyzők hetente bizonyos órákban olvassanak fel a kalendáriumból. A terjesztésnek ez a megszervezett módja csaknem teljesen új volt. (Meg kell azonban jegyezni, hogy a Mezei Naptár példányszámainak legalább 90 százaléka alapvetően a piaci forgalom révén jutott el az olvasókhoz.)

Milyen eredményekkel járt végül is ez az intenzív és rámenős terjesztő munka, amelynek fő szervezője saját állítása szerint Török János volt, de nyilván Fényesnek is része volt benne? Maguk a terjesztők az elért sikernél is nagyobb célokat tűztek ki. Először jelent meg a naptár 60 ezer példányban, amikor egyik körlevelükben ezt írták: "Mégsem elégedhetünk meg a jövendőre ilyen mennyiség kiadhatásával, mert hazánk magyar ajkú népességét tekintve a tízszerese sem volna felette sok. Célját pedig csak akkor érhetné el tökéletesen, ha azt minden magyar földmívelő olvasná". Ez a cél nyilvánvalóan egyelőre elérhetetlen volt, már csak az olvasni tudás alacsony foka miatt is. Az elért 60-80 ezer példányszám azonban mégis azt jelentette, hogy minden negyedik-hatodik magyarországi naptárvásárló Mezei Naptárt vett. Ha pedig csak a magyar nyelvű naptárak vásárlóit tekintjük, akkor minden harmadik-negyediknek jutott Mezei Naptár.

Ezek a vásárlók természetesen nem voltak mind új vásárlók, s kiváltképpen nem mind az adózó népből kerültek ki. A fennmaradt példányok s a debreceni Telegdi-Kovács könyvkereskedő cég üzleti könyveinek adatai szerint a korábbi naptárvásárlók minden rétegét megtaláljuk a Mezei Naptár használói között, így igen szép számmal az igényesebb olvasókat is. (Pl. kollégiumi professzort, plébánost, lelkészt, a veszprémi kaszinót, ügyvédet, birtokost, megyei levéltárnokot stb.) Ennek a régi vásárlórétegnek a szükségleteire ügyelve gyarapodott idővel a Mezei Naptár címtára s egyéb kalauzoló tartalma.

A bemutatott erőteljes propaganda nem maradt azonban hatástalan azokra sem, akik korábban nem nagyon vásároltak naptárt. Nem lehet ugyan a negyvenes évek Mezei Naptárához kötni a jobbágyparaszti kalendáriumvásárlás kezdeteit, de bizonyára nem véletlen, hogy jó néhány olyan Mezei Naptár maradt fenn, amely jobbágyparaszti használatban volt. Az ingyen szétosztott, propagált, olcsó kalendárium minden kétséget kizáróan eljutott a jobbágyparasztság kezébe is. Az olcsó áron s a propagáláson túl azért is, mert a naptár e réteg születőben levő szükségleteit, igényeit, érdeklődését elégítette ki. Szükségük lett ilyen időjelző eszközre.

Vörös Károly szépen leírta a forradalom felé haladó magyar parasztság életében mutatkozó új jelenségeket. Hogyan keresik az emelkedés lehetőségeit, hogyan kapcsolódnak be az árutermelésbe, miként üzletelnek vándorkereskedőkkel, vásárra járnak, fuvaroznak, kupeckednek stb. Amint az a néhány fennmaradt paraszti emlékiratból, krónikából is kiderül, minden lehető módon ügyeskedtek, figyelemmel kísérték az árak változásait, a pénz értékének alakulását, a "bankók folyását". Növekedett életükben az időpontok jelentősége. Szemléletük is azt mutatja, hogy már nem csupán a természeti időben éltek, hanem érzékelték a "történeti idő " múlását, változásait is. A sárospataki kollégium könyvtárában található napló soraiból különösen érzékletesen bontakozik ki egy érdekes paraszti egyéniség. Az 1799-ben született bőcsi öreg Gyükér József; aki élete végén írta meg emlékiratát, jól eligazodott a lineáris történeti időben, az évszámok rendjében. Ő már minden bizonnyal kalendáriumhasználó volt.

Mielőtt megnéznénk, milyen is volt a tartalma naptárunknak, amely a debreceni professzortól a jobbágyparasztig terjedő heterogén közönséghez jutott el, röviden bemutatjuk a szerkesztőket. Az első évfolyam szerkesztőjeként Kacskovics Lajos volt feltüntetve, de tudjuk, hogy Tarczy Lajossal együtt dolgoztak. Az 1844-es naptárig Kacskovics maradt a szerkesztő (1842-ben Török Jánossal), majd az 1845-ös évfolyamtól Fényes Elek vette át a szerkesztést. (Már az 1844-es beköszöntőjét is ő írta.)

A naptár első évfolyama körül nagy sajtópolémia bontakozott ki. Bírálták a naptár nem elég népszerűnek tartott nyelvezetét, a sok nyelvújítási szót, a bujdosók (bolygók) és a hónapok új magyar neveit. Waltherr hiányolta a képeket is, mondván, hogy más kalendáriumok kapósságát "leginkább a közbevetett fametszetű képek eszközlék, melyekkel igyekeznek legújabb időkben az angolok után más nemzetbeliek is az olvasást megkedveltetni és terjeszteni a szükséges, hasznos ismereteket". (Íme a "pszichológiai könnyítés" egyik módjának igénye nemes cél érdekében.)

A naptár nyelvezete valóban nehézkes volt, s lapjai, a képek s a szórakoztató anyagok híján, túlzsúfoltak Tarczynak Fazekas nyomdokain haladó csillagászati cikkeivel s szakszerű mezőgazdálkodási tanácsokkal. A naptár a későbbiekben sokat változott. Kevésbé zsúfolt, tetszetősebb elrendezésű lett, s képeket is hozott. (Bár mindvégig elég keveset.) Nyelve közérthetőbb, világosabb lett. Tartalmát gondosan megszerkesztett, kiegyensúlyozott gazdagság jellemezte. Alapvetően megtartotta gazdasági jellegét. Az új, racionális gazdálkodás alapelemeit, módszereit igyekezett kultiválni. A legjobb gazdasági szakemberek írtak a művelési rendszerekről (miképp kell tagosított kisbirtokon gazdálkodni), új termelési ágakról, növényekről (melegágy, dohány, istállózó állattenyésztés, takarmánytermelés), az új gazdasági eszközökről stb. Mindezt nem elaprózva, töredékesen hozta a naptár, hanem mindig körültekintően összefüggésekbe ágyazva.

Ugyanez jellemezte a többi ismeretterjesztő anyagot is. A Mezei Naptár nem érdekességek laza halmazát közölte, hanem rendszerezett ismeretanyagot. Folytatásokban jelent meg a Magyarok krónikája és Magyarország földleírása. Mindkettő felvilágosodáskori előzményekig vezethető vissza. A felvilágosodás statisztikai államismerete két irányban fejlődött. Egyrészt a nemzeti múlt kutatása, birtokba vétele, másrészt a haza természeti adottságainak, társadalmi lehetőségeinek a számbavétele irányába. Az utóbbinak másik előzménye irodalmi vonalon a népleírás, amely a húszas évektől az érdekegyesítés irányába mutató népiesség eszmei alapján bontakozott ki. A népleírás ideológiai célzata szerint a "polgári nemzetté válás tendenciáját, az irodalom keretében a nép nemzetbe emelését" fejezte ki. A Tudományos Gyűjteményben, illetve az Athenaeumban megjelenő leírások még csak szűk körben hatottak. Viszont a reformkor egész politizáló közvéleményében nagy visszhangot váltottak ki Fényes Elek művei. Az előzményeket összefoglalva és meg is haladva, 1848-ig három hatalmas könyvsorozatban gyűjtötte össze, rendszerezte, elemezte és fejlődésében mutatta be az ország gazdasági, gazdaságföldrajzi, népességi, statisztikai stb. viszonyait, a nemzeti önismeret, a nemesi polgárosító liberalizmus és a polgárosodás lehetőségei keresésének jegyében. S most a Mezei Naptárban Fényes Elek e korszerű munkájának friss eredményeit foglalta össze. A közérthető stílusban megírt földleírással 1843-49-ig évente 60-80 ezer főnyi közönség ismerkedhetett meg. Ez a nagy, heterogén közönség, amelybe a parasztság kalendáriumolvasó része is beletartozott, a partikuláris tudat helyett "országos, nemzeti érvényű honismereti szemléletet, magyarság tudatot" szívhatott magába. A sokféle társadalmi rétegből verbuválódó, nemzetivé alakuló közönség birtokába vehette a haza földjét, megismerhette a nemzet múltját s a jövendő fejlődési lehetőségeit, feladatait is.

A Mezei Naptárban megjelent az aktuális híranyag is. Valószínűleg tekintettel az új olvasórétegekre, akik még nem olvastak egyéb sajtótermékeket. Az aktualitás nem a politika napi, felszíni hullámzásával jelent meg, hanem pl. az új, nagy fontosságú gazdasági, társadalmi törvények közlésével, körültekintő magyarázatával, a takarékpénztárak és biztosítótársaságok propagálásával, egyesületek, intézmények ismertetésével.

A sok hasznos célú közlemény mellett a Mezei Naptárban volt szórakoztató irodalmi anyag is. Igaz, hogy Toldy Ferenc intésének megfelelően itt is szem előtt tartották a hasznosságot. Ami a színvonalat illeti, néha csupán "Mulattató példabeszédes aprólékok" voltak benne, máskor viszont jeles költők, pl. Vörösmarty, Bajza verseit hozta. Az egész vállalkozásra legjellemzőbb irodalmi anyagot azonban Czuczor Gergely ún. "Paprikás versei" jelentették. Czuczor e népies versek közlését még a komáromi kalendáriumban kezdte meg (amelyet néhány évig szerkesztett is). Összesen nyolc ilyen költeménye jelent meg. Ezekben a versekben a lustaság, hanyag gazdálkodás, a haszontalan fonóházi időtöltés, az iszákosság, a korai házasodás stb. miatt atyai szigorral tanítgatta a falu népét.

d) A hagyományos kis naptárak

Az újszerű vállalkozások, a nagy és közepes naptárak, valamint a Mezei Naptár mellett a reformkorban megjelent naptárak nagyobbik fele hagyományos, nyolcadrét alakú, kurta toldalékokkal ellátott olcsó kis naptár volt. Ezek pontos számáról az 1822-es forrásunk utáni időből összesítő adatunk nincsen. Figyelembe véve az ezernyolcszázötvenes évek elejére számított, 400 ezret valamivel meghaladó országos összpéldányszámot, a reformkorban a példányszám-növekedés nem volt túlságosan dinamikus. Harminc év alatt 30-35 százalékkal nőtt a kiadott naptárak száma. Az egyes kis naptárak példányszámairól csak néhány, kevéssé megbízható adatunk van. Ezek szerint Grün János szegedi naptárából a harmincas években 50 ezer jelent meg. A budai Bagó-féle nyomda naptárából a harmincas években 15 ezret, a temesvári naptárból 4 ezret adtak ki. A magyaróvári naptárból 1839-ben háromezret, 1848-ban állítólag 60 ezret nyomtak. A győri Streibignek 1840-ben 11 ezer darab kalendárium maradt a nyakán. Egy jóval későbbi adatközlés szerint a miskolci Szigethy nyomdából a reformkorban néha 30 ezer példány került ki. A komáromi naptár példányszámáról kétféle adatunk van. Az egyik forrás szerint 1836-ban 84 ezer komáromi kalendárium jelent meg. Egy másik adat szerint a nevezetes naptár a 120 ezres példányszámot is elérte volna. Bizonyosat nem állíthatunk, de ez nem látszik valószínűnek. A 80 ezer körüli mennyiség azonban elképzelhető. A kortársak egybehangzóan a komáromi kalendáriumot tartották a kor legelterjedtebb sajtótermékének. (Egy tréfás megjegyzés szerint annyira elhíresült volt, hogy ha a cselédlányt koriandrumért küldték, akkor is komáromi kalendáriumot vitt haza.)

Az új típusú naptárak bizonyos tematikai és egyéb újításai hatással voltak a hagyományos kis naptárakra is, anélkül azonban, hogy azok alapstruktúráját megváltoztatták volna. A komáromi kalendárium sikerének azonban - az egészen kiváló terjesztő munka mellett - tartalmi oka is volt. Nevezetesen az az újszerűség, hogy gyakorta jelentek meg benne dalok, népdalok, ill. műnépdalok. Ez persze jobbára csak a rendszeresség miatt volt új jelenség, mert a 18. század végétől elvétve kalendáriumban is megjelentek az egyébként önálló ponyvafüzetekben forgalmazott új "világi énekek", "világi dalok". Ezek a patriarchális, nemesi népiesség, a köznemesi-parasztpolgári-honorácior művelődés tipikus megnyilvánulásai voltak. Fenyő István kritikatörténeti munkájában finom elemzéssel mutatja ki, hogy a 19. század második-harmadik évtizedében e konzervatív nemesi népiesség, a rendi nacionalizmus néhány tudatosabb elmélkedőjének, a nemesi eredetiség hagyományvédő szószólóinak munkáiban a hagyománymentés, a régiként értelmezett népiesség hogyan fordult át az igazi népiesség megjelenésévé. Hogyan adta át a helyét a népköltészet kultusza perspektivikusabb, tágasabb nemzetszemléletére törekvő liberális változatainak, így a romantikus irányon belül kibontakozó Auróra-népiességnek. Fenyő bemutatja, hogy ebben a folyamatban, az érdekegyesítést irodalmi téren reprezentáló népiesség kialakításában hogyan törekedtek a mindenkihez szóló irodalom létrehozására, a szélesebb közönség megteremtésére. E törekvések legtipikusabb műfaja a műköltők által széles közönség számára alkotott populáris műforma, az új népdal. Ezek szinte azonnal meg is jelentek a nagyszámú közönséghez szóló kalendáriumokban. Vörösmartynak 1829-től szinte minden évben jelenik meg népdala a Trattner-féle Nemzeti Kalendáriumban vagy a komáromi kalendáriumban. Még nagyobb számban jelentek meg Czuczor Gergely versei a komáromi naptárban és a Mezei Naptárban. A negyvenes években már a valódi, gyűjtött népdalok is megjelentek a naptárakban. Ízléstörténeti szempontból mindez azt jelenti, hogy sajátságos kapcsolat van a volt "második szint" köznemesi-középosztályi-gazdaparaszti s honorácior közönsége, e közönség ízlése és a reformkorban kibontakozó népiesség szélesebb olvasóközönségének ízlésvilága között. Jellemző, hogy a romantikus irodalmi irányból ebben a legszélesebb közönségkörben csak a népies összetevő elem jelent meg.

A hagyományos kis naptárak alapstruktúrájának viszonylagos változatlansága a "második szint" művelődési hagyományának továbbélését, további hatását mutatja. A bemutatott változások viszont e hagyomány bizonyos átformálódására, illetve a régi típusú kis naptárt vásárló közönség összetételének a módosulására utalnak. Ezeket a naptárakat ugyanis nagyobb részben a régi "második szintet" hordozó rétegek utódai, e szint hagyományának a folytatói használták. Kisebb részben azonban az új vásárlók, a paraszti elit vagy a paraszti sorból kikerülő, esetleg városba jutó kispolgárosodó közönségelemek is vették ezeket.

e) Az új jelenségek összefoglalása

Összefoglalva eddigi közléseink néhány lényegesebb eredményét, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a reformkor naptárirodalmának egyik legfontosabb jellemzője, hogy a liberalizmustól egyre jobban áthatott közgondolkodásban meggyökeresedett a gondolat, mely szerint a kalendáriumot az új racionális ismeretek, a hasznos információk terjesztése révén fel lehet s fel is kell használni az egész nemzet társadalmi és kulturális emelkedésének segítésére. A felemelendő nemzetbe az érdekegyesítés jegyében egyre inkább beleértették a parasztságot, az adózó népet is. Széles társadalmi támogatás eredményeként meg is született az a nagy példányszámú naptár: a Mezei Naptár, amely jól szolgálta e célkitűzéseket. A magyar kalendárium történetében felvilágosodáskori elszigetelt elgondolások után most megerősödött az az igény, hogy a naptár a tudatos művelődéspolitika eszközévé váljon. Ettől kezdve változó erősséggel mindig felbukkan majd ez a követelmény. Legjobban azonban 1820 és 1870 között érvényesült.

Ezzel párhuzamos jelenség a kiadók oldaláról, hogy a sok kis nyomda naptárvállalkozása közül kezdenek kiemelkedni a nagyobb pesti kiadók. Az újszerű vállalkozások egyre nagyobb része itt indul. Sőt, itt jelenik meg az első olyan naptársorozat, amelyet egy nagyobb formális szervezet (a Magyar Gazdasági Egyesület) hozott létre.

A műfaji fejlődést vizsgálva a kalendárium két funkciójánál figyelhetünk meg új fejleményeket. A közvetlen gyakorlati igényt kielégítő funkció egyrészt tudatossá vált, s a felvilágosodásra visszautaló "közhasznúság" követelményének hangoztatásával elméleti alátámasztást kapott. Másrészt a funkciót szolgáló tartalom differenciáltabb lett, sok új, korszerű szükségletet kielégítő elemmel gazdagodott. Az ismeretterjesztés funkciója pedig korábbi kezdemények után csak ekkor formálódott ki határozottan önálló, jól megkülönböztethető funkcióvá. A szórakoztató funkciót szolgáló terjedelem nem nagyon nőtt, az aktualitásokról tájékoztató funkció pedig, a Mezei Naptár kivételével, átmenetileg vissza is szorult.

Az új funkciók megjelenésével együtt az egész magyar kalendáriumirodalom differenciálódott. Ár, formátum, terjedelem, tartalom szerint a reformkor naptárai a korábbi viszonylagos egyneműséggel szemben nagyjából három csoportra oszthatók: új jellegű, ismeretterjesztő s gazdag információs tartalommal megjelenő nagy és közepes naptárakra, továbbá a többnyire hagyományos tartalmú kis naptárakra. Ezzel együtt a közönség is sokrétűbb lett. Korábban jobbára - az egyébként addig is tagolódó - ún. "második szinthez" kötöttük szinte az egész kalendáriumirodalmat. Most a többszólamúvá vált kalendáriumválaszték olvasói között ott találjuk a második szint hagyományait továbbvivő rétegek mellett a második szint sokféle irányban változott, a polgárosodás különféle szintjei és változatai felé elmozdult rétegeit, a polgári csoportokat, a parasztságból kiemelkedő kispolgárosodó elemeket, sőt a harmadik szintnek, a parasztságnak a tiszta szóbeliségből kiváló részét is.

Az egész mozgásban érvényesült az a tendencia, hogy egyre szélesebb rétegek, csoportok kerültek kapcsolatba a kalendáriumon keresztül is a magas kultúrával, ill. annak bizonyos új eredményeivel, népszerűsített változataival, népszerűsíthető részével. Az első vonalbeli kultúrához tartozó, abban otthonosan mozgó írók, újdondászok s más elismert tollforgatók ügyködtek immár a kalendáriumok körül. Bár még többnyire név nélkül.

Már az előző korszakban hatalmasan kiterjedt az írásbeli kultúra hatóköre. Az írásos kultúra kiterjesztésével szélesebb társadalmi rétegekre egyben meg is oszlott ez a kultúra. (Erre a megoszlásra gondolva írtuk korábban, hogy a magyarországi tömegkultúra legtávolabbi gyökerei valahol itt keresendők.) Európa-szerte a 18. század végétől, a felvilágosodás korától, illetve az ipari forradalom elterjedésétől kezd karakterisztikusan különbözni a folklór feletti kultúra magasabb szintje az alatta elhelyezkedő, egyre szélesedő, alsóbb, de szintén az írásbeli kultúrához tartozó szinttől. A fejlettebb országok kultúrájának ez a megoszlása ugyan elég lényegesen és sok mindenben eltért a magyar művelődés első és második szintje közötti különbségtől, a hasonló kommunikációs formák miatt azonban mégis van némi analógia. A reformkorban pedig ezt az analógiát tovább erősítette a kommunikációs formák terén megmutatkozó fokozottabb mintakövetés. Mindezen kétségtelenül meglévő tendenciák ellenére úgy tűnik, hogy a reformkorban mégsem annyira a megoszlás erősödött, hanem inkább arra történt kísérlet, hogy a kiszélesedő írásbeli közkultúrát közelítsék a magas kultúrához, s a magas kultúrát a lehető legkisebb csorbítással vigyék el a nép széles rétegeihez. (Ugyanakkor, amikor a magas kultúra is merített, sőt programszerűen építkezett a népi kultúra elemeiből.)

Maguk a kommunikációs eszközök azonban - mint már említettük - bizonyos módosulásokkal már ekkor követték a fejlettebb országok kommunikációs eszközeinek fejlődését. Ez megfigyelhető volt a nagy és közepes naptárakban, s részben a Mezei Naptárban is. Nyugaton kezdtek már határozottabban kialakulni a tömegkommunikációs közlésformák. Egyik régebbi munkánkban felvetettük, hogy bizonyos megszorításokkal a kalendáriumot is tömegkommunikációs eszköznek tekinthetjük. Ezt most korrigálandónak tartjuk, mert története során a kalendárium sokat változott. A magyar kalendáriumok elemzése során a reformkor az az időszak, amikortól ezt a problémát joggal vethetjük fel.

Ha a tömegkommunikáció sokféle meghatározása közül Maletzke tág definíciójából indulunk ki, akkor a kalendárium minden gond nélkül tömegkommunikációnak tekinthető. C. H. Wright Szecskő Tamás által is idézett meghatározásából figyelembe kell azonban még vennünk a következő feltételeket: "nagy és heterogén közönség felé irányul", "a közlő általában egy komplex formális szervezet", az üzenetek "igen gyorsan, gyakran egyidejűleg jutnak a közönséghez". Az utóbbi kritériumnak a kalendárium mindenkor csak erős megszorításokkal - a gyorsaságot és az egyidejűséget viszonylagos fogalomként kezelve - felel meg. Angelusz Róbert a tömegkommunikáció történeti kialakulásának folyamatában fontos feltételnek tartja még a médiumok univerzialitását. Azt, hogy a közlő eszközök változatos témastruktúrájúak legyenek, s sokféle szükséglet kielégítésére, gratifikációjára nyújtsanak lehetőséget. Angelusz a témák sokrétűvé válásához köti a közönség heterogenizálódását is. Ezek megvalósulását a kommunikációs eszközök koncentrációjával és centralizációjával is összekapcsolja. Az eszközök univerzalitása, sokfunkciós volta és a közönség sokrétűvé válása olyan feltételek, amelyeknek a reformkori kalendáriumok már megfeleltek. Sőt a közönség nagysága, tömegessége s a közlés centralizációja tekintetében is ekkor következett nagyobb mérvű változás. Az ezernyolcszáznegyvenes évektől tehát a magyar kalendárium már tömegkommunikációs eszköznek tekinthető.




Hátra Kezdőlap Előre