Gyere! – rámkiált a rét,
néhol már mérgeszöldesen,
haragvón, mégis édesen,
mint táncoska feleség,

ha meghallja a zenét;
szeme nevet, csípővel int,
már lép is a ritmus szerint
rántva szinte emberét,

ki a táncosok között
– bár tenger vizes már az ing –
egyre megbékültebben ring,
mint hajó, ha kikötött.

Itt a föld – kultúrvetés;
vékony növényi torkokon
glialka féldeci csorog,
s az iszonyú tévedést

csak elnyelik szótlanul,
összecsuklott lábakkal is
józanul, s tartalékaik
fosztják lassan már alul;

egészükben teljesen
mindnyájan így száradnak el,
föléjük felhő térdepel,
de csak temet, nem nevel,

itt imát sem érdemel,
kit dajkáltak a mindenek –
már Napcsecsre holt kisgyerek
csupán – bomló vegyszerek.

De ott! rámkiált a rét,
néhol már mérgeszöldesen,
haragvón, mégis édesen,
hív a tarka-barka lét;

már hallom is a zenét,
érzem a táncok ütemét,
májusi szellő melegét,
virágok szép örömét,

mégis, mint a kikötött,
maradok tenger rög között,
makacs újravetők között –
szívem ideköltözött.