ELSŐ KÖTET

ELSŐ FEJEZET
Dombey és Fia

Dombey az elsötétített szoba sarkában ült, a nagy karosszékben, az ágy mellett, míg Fia melegen bebugyolálva feküdt kis Mózes-kosárban, gondosan odahelyezve az alacsony pamlagon a tűz elé, jó közel hozzá, mint valami sütemény, amelynél az a fontos, hogy addig pirítsák szép barnára, amíg friss még.

Dombey körülbelül negyvennyolc évet számlálhatott. Fia vagy negyvennyolc percet. Dombey valamelyest kopasz volt, meglehetősen piros arcú - és noha derék, jól megtermett, sokkal zordabb és tekintélyesebb, semhogy megnyerő lehetett volna. Fia nagyon kopasz volt és nagyon vörös, és bár (természetesen) tagadhatatlanul gyönyörű fickó volt, egészben véve még kissé gyűröttnek és foltosnak látszott. Dombey homlokán az Idő és ennek testvére, a Gond odavésett már néhány jelet, mint a fát jelölik meg, melyet majd a maga idejében ki kell vágni - mert könyörtelenül lépdel ez a két ikertestvér az emberiség erdejében, s osztogatja a rovásokat, ahogy halad -, míg Fia arcát ezer apró ráncocska szőtte, harántolta összevissza, melyeket a csalárd Idő kedvteléssel fog majd elenyészteni és kisimítani kaszája sima lapjával, mintha mélyebb szántásra készítené elő a felületet.

Dombey a régen várt esemény örömujjongásában csörgette-zörgette a kackiás kék kabát alól kilógó nehéz arany óraláncot, kabátgombjai pedig foszforosan szikráztak a távoli tűz gyenge fényénél. Fia, ahogy parányi kezét ökölbe szorította, úgy tűnt fel, mintha a maga erőtlen módján számon akarná kérni a Léttől, miért tört rá ilyen váratlanul.

- A Cég - szólalt meg Dombey -, nemcsak névleg, hanem valóban Dombey és Fia lesz megint; Dom-bey és Fi-a!...

Dombeyt magát is annyira meghatották e szavak, hogy még becézést is vetett utána a "Dombeyné asszony" megszólításnak (noha nem habozás nélkül, mert olyan ember volt, akinek az ilyesmire kevéssé járt rá a nyelve), és azt mondta, hogy: "Dombeyné asszony - drágám."

A beteg asszony arcán a gyenge meglepetés futó pirossága röppent keresztül, mialatt szemét férjére emelte.

- Paul névre kereszteljük, drá... Dombeyné asszony, természetesen.

- Természetesen - visszhangozta erőtlenül az asszony, vagy inkább csak ajka mozdulásával mutatta, és szeme újra lezárult.

- Az atyja neve is az, Dombeyné asszony, a nagyatyjáé is az volt. Bárcsak megérhette volna a nagyatyja ezt a napot! - Majd újra elkezdte: - Dom-bey és Fi-a - ugyanabban a hangnemben, mint előbb.

Dombey életének egyetlen álma ebben a három szóban fejeződött ki. A föld kizárólag arra teremtődött ugyanis, hogy Dombey és Fia kereskedjenek rajta; a nap és a hold azért született, hogy nekik világítson. Folyók és tengerek azért keletkeztek, hogy az ő hajóikat hordozzák; a szivárvány nekik ígért jó időt, a szelek járása az ő vállalataiknak kedvezett vagy ártott; a csillagok és planéták azért kerengtek pályáikon, hogy fenntartsák sértetlenül a Rendszert, amelynek központjában ők álltak. Közönséges rövidítések is már külön jelentőséget nyertek a Dombey szemében és csak ővele függtek össze. A. D. például hogyan is jelenthette volna, hogy Anno Domini? Dehogy! Azt jelentette, hogy Anno Dombey - és Fia.

Életútján, mint atyja is őelőtte, a "Fiá"-ból Dombeyvá vált, és az utóbbi húsz esztendő alatt immár egyedül képviselte a céget. Ebből a húsz esztendőből tízet házasemberként élt le. Voltak, akik azt mondták, hogy felesége nem ajándékozhatta meg szíve melegével; hogy az asszony boldogságát eltemette a múlt, és most megelégedett azzal, hogy megtört lelkét a jelen kötelességtudó és megadó elviselésének szentelje. De nem valószínű, hogy ilyenfajta semmi beszéd eljutott volna a Dombey füléig, akit különben illetett volna; az is bizonyos, hogy senki sem fogadta volna hitetlenebbül, mint ő, ha véletlenül mégis tudomására jut. Dombey és Fia gyakran foglalkozott bőrökkel, de szívekkel soha. Ezt a fényűzési cikket az éretlen fiúknak-lányoknak, a nevelőintézeteknek és a könyveknek hagyta. Dombey bizonyára így okoskodott volna, ha az említett mendemondát hallja: épeszű asszony a világrend minden törvénye szerint örvendetesnek és megtisztelőnek érezheti, hogy vele házasságot köthetett. Továbbá: ama reménynek, hogy valaki egy ilyen Cég új társának adhat életet, okvetlenül a legnagyratörőbb és legdicsőbb becsvágyat kell ébresztenie a női nem bármely képviselőjében, még ha különben nem is volna nagyratörő természetű. Továbbá, hogy mikor Dombeyné asszony megkötötte a házasságnak nevezett társadalmi szerződést - amely majdnem nélkülözhetetlen kelléke az előkelő és módos helyzetnek, még ha az ember a családi cég megújítását figyelmen kívül hagyja is -, nyilván láthatta előnyeit. Hogy Dombeyné asszony ezekről az előnyökről napról napra gyakorlati úton győződhetett meg. Hogy Dombeyné asszony ott ült mindig az asztalfőn, és vérbeli úrihölgyhöz illően és előkelően képviselte a Cég tekintélyét. Hogy Dombeyné asszonynak boldognak kellett lennie. Hogy más nem is lehetett.

Legfeljebb egy dolog hibázhatott a boldogságához. Valóban. Ezt még beismerte volna. Egyetlenegy. Igaz viszont, hogy ez aztán nagy hiba. Bár tíz éve voltak házasok, mégis eddig a napig, hogy most Dombey ott ült az ágy mellett, az öblös karosszékben, nehéz aranyláncát csörgetve, frigyükből nem származott utód.

Mármint említésre méltó utód. Mert hiszen volt egy leányuk, vagy hat évvel ezelőtt született, s éppen most, észrevétlenül belopózván a szobába, félénken kuporgott egy sarokban, ahonnan anyja arcát jól láthatta. De hát mire taksálhatott egy lányt a Dombey és Fia! A Cég nevének és tekintélyének tőkéjében az ilyen gyermek nem más, mint lyukas garas, melyet nem lehet "befektetni"; fekete bárány. Semmi több.

De Dombey úr megelégedésének kelyhe e pillanatban annyira megtelt, hogy úgy érezte, egy-két cseppet odahinthet kislánya életösvényének porába is.

- Florence - szólt hozzá -, ha akarsz, nem bánom, odamehetsz megnézni a kisöcsédet. De hozzá ne nyúlj!

A gyerek sóváran pillantott a kék kabátra és a merev, fehér nyakravalóra, mely a csillogó csizmával és a nagyon hangos ketyegésű órával együtt atyját jelképezte, de tekintete rögtön anyja arcára fordult vissza, és nem mozdult, nem felelt.

A következő pillanatban az anya kinyitotta szemét, és meglátta a gyermeket; a gyermek hozzárohant, és lábujjhegyre állva, hogy jobban keblére bújhasson, oly kitörő szeretettel csüggött rajta, mint ilyen zsenge korú gyermek soha.

- Ugyan, ugyan! - szólalt meg Dombey, és ingerülten felállott. - Az efféle heveskedés igazán nem helyénvaló itt, nem. Megkérem Peps doktort, jöjjön fel talán megint. Lemegyek. Lemegyek. Azt hiszem nem kell kérnem - tette hozzá, megállva egy pillanatra a tűzhöz tolt pamlag előtt -, hogy különös gonddal vigyázzon a fiatalúrra, izéné, hogy is hívják...

- Blockittné, uram? - kockáztatta meg a dajka, ez a mesterkélt mosoly, megrokkant előkelőség, ki saját nevét sem merte tényként odatárni Dombey elé, inkább csak alázattal terjesztette elő, mint valami javaslatot.

- A fiatalúrra, Blockittné.

- Hogyne, uram, hogyne. Emlékszem, mikor Florence kisasszony született...

- Jó, jó, jó - vágott közbe Dombey, s a Mózes-kosár fölé hajolván, kissé összeráncolta homlokát. - Florence kisasszonnyal akkor minden rendben volt, de ez egészen más eset. Ennek a fiatalúrnak hivatást kell betöltenie. Hivatást bizony, kisbarátom! - Ahogy így magyarázott a gyerekről, ajkához emelte egyik parányi kezét és megcsókolta; azután, nyilván attól félve, hogy cselekedetével tekintélyét veszélyezteti, meglehetős félszegen kiment a szobából.

Parker Peps doktor az udvari orvosok egyike, ki előkelő családok szaporulata során tett szert jelenlétével óriási hírnévre, most hátratett kézzel járt fel s alá a szobában, a háziorvos kimondhatatlan bámulata közben. Ez az orvos hat hét óta nagy garral hirdette páciensei, barátai és ismerősei között, hogy mi készül, és óráról órára várja, hogy majd Parker Peps doktorral együtt hívják az esethez.

- Nos, uram - szólalt meg Parker Peps doktor erős, mély, zengő hangján, mely azonban ezúttal mintha ugyanúgy be lett volna burkolva, mint az ajtókopogtató ilyenkor -, látogatása vélhetőleg felrázta egy kissé neje őnagyságát.

- Felélénkítette, hogy úgy mondjuk - vetette közbe a háziorvos; ugyanakkor meghajolt a doktor előtt, mintha azt mondta volna: - Bocsásson meg, hogy közbeszólni bátorkodom, de... ez lényeges helyreigazítás.

Dombey urat megzavarta a kérdés. Olyannyira nem gondolt a betegre, hogy azt sem tudta, mit feleljen. Azért hát csak annyit mondott, hogy megnyugtatására szolgálna, ha Parker Peps doktor úr volna olyan szíves, és ismét felfáradna a beteghez.

- Helyes! Nem hallgathatjuk el azonban ön előtt, hogy erő hiányát észleljük a hercegnőnél... azaz hogy bocsánatot kérek; összekeverem a neveket; akarom mondani, kedves feleségénél. Bizonyos bágyadtságot látok nála és a ruganyosságnak olyan hiányát, amit jobb szeretnék nem, nem...

- ...látni - vetette közbe a háziorvos, és ismét meghajtotta fejét.

- Úgy van - felelt Parker Peps doktor -, amit jobb szeretnék nem látni. Úgy tűnik fel, mintha Lady Concaby szervezete... bocsánat, Dombeyné asszonyt akartam mondani, de néha valósággal összezavarom az eseteket...

- Oly számos eseteit - mormolta a háziorvos - nem is lehet kívánni, az bizonyos. Sőt az volna a csoda, ha másképp lenne a dolog, hiszen Parker Peps doktor praxisa Westendben...

- Köszönöm - felelte a doktor -, valóban úgy van. Úgy tűnik fel, ahogy megítélem, mintha betegünk szervezete valami megrázkódtatást szenvedett volna, melynek legyőzésére csak valami nagy, kemény...

- És erős - kockáztatta meg a háziorvos.

- Úgy van - hagyta helyben a doktor - és erős elszántság fogja képessé tenni. Tehát Pilkins úr, aki a családban betöltött egészségügyi tanácsosságánál fogva... és bizonyos vagyok benne, hogy ezt az állást senki jobban be nem tölthetné...

- Ó! - rebegte a háziorvos. - Dicséretet nyerni Sir Hubert Stanleytől!

- Nagyon kedves öntől - viszonozta Parker Peps doktor -, hogy ezt mondja. Pilkins úr, aki helyzeténél fogva legjobban ismeri betegünk szervezetét a rendes körülmények között (ami igen fontos abból a szempontból, hogy véleményt alkothassunk ilyen esetekben), velem együtt azon a véleményen van, hogy a természethez kell folyamodnunk segítségül, hogy valami hathatós erőfeszítés létrejöhessen; és ha rokonszenves betegünk, Dombey grófnő... ó, bocsánatot kérek... ha Dombeyné asszony nem volna...

- Képes - egészítette ki a háziorvos.

- Arra, hogy az eredményes erőfeszítést megtegye - folytatta Parker Peps doktor -, akkor olyan fordulat következhetne, amelyet őszintén sajnálnánk.

E szónál néhány pillanatig csöndben álltak mindketten, és mereven nézték a padlót. Aztán Parker Peps néma intésére megindultak, hogy felmenjenek az emeletre; a háziorvos kitárta az ajtót kitűnő kartársa előtt, majd a legalázatosabb udvariassággal követte.

Határozott igazságtalanság volna, ha azt állítanánk Dombey úrról, hogy a hír nem hatott rá. Nem volt ugyan az az ember, akiről egykönnyen el lehetett volna mondani, hogy valaha is megrémült vagy megrendült; de bizonyára belesajdult, hogyha felesége állapota súlyosbodik, sőt belehalna betegségébe, őszintén bánkódna, és úgy érezné, a családi ezüstnemű, berendezés és más ingóságok közül olyasmi ment veszendőbe, amit jó volt birtokolni, és nem nélkülözhető igazi sajnálat nélkül. De hogy hűvösen, üzletszerűen, előkelően és önuralommal sajnálkozott, afelől nem lehet semmi kétség.

Elmélkedése hamar félbeszakadt: előbb ruha suhogott a lépcsőn, majd egy pillanat múlva egy hölgy surrant be a szobába. A hölgy több volt, mint középkorú, de öltözéke annál fiatalosabb, különösen ami a feszes mellfűzőt illeti. A jövevény, arcán és testtartásában a megrendülés és elfojtott felindulás jeleivel, karját Dombey nyaka köré fonta, és fuldokolva lihegte:

- Drága Paulom! Igazi Dombey ez a gyerek!

- Hát, hát - felelte a bátyja, mert Dombey úr bátyja volt a hölgynek - azt hiszem, méltó a családhoz. Azért ne izgasd föl magad, Louisa.

- Bolondság valóban - felelte Louisa, miközben leült, és zsebkendőt vett elő -, de... de... mikor olyan tökéletes Dombey! Soha életemben nem láttam még ekkora hasonlatosságot.

- De hát mi van tulajdonképpen Fannyval? - kérdezte Dombey úr. - Hogy érzi most magát?

- Ugyan, édes Paulom - válaszolta Louisa -, semmi az egész. Kimerültség, minden bizonnyal; de mi ez ahhoz képest, amit én álltam ki George és Frederick születésekor. Egy kis erőfeszítés az egész. Ha a mi drága Fannynk is Dombey volna!... Merem remélni azért, hogy ő is megteszi majd a magáét; semmi kétségem efelől. Mivel tudja, hogy elvárjuk tőle, mint kötelességet, természetesen megteszi. Drága Paulom, igazán gyarló és buta dolog, hogy így reszketek és remegek a fejemtől a talpamig, de olyan különösen érzem magam, hogy kénytelen vagyok egy pohár bort kérni, és egy harapást abból a süteményből. Azt hittem, menten kiesem a lépcsőház ablakán, amikor lejöttem szegény Fannytól, és attól a cukros cunci-muncitól. - Az utóbbi szavait a kicsi élénken élő emlékezete ihlette.

A következő percben halk kopogtatás hallatszott az ajtón.

- Chickné asszony - fuvolázott kívülről egy nagyon kedveskedő női hang -, hogy van, drága barátnőm?

- Édes Paulom - suttogta Louisa, miközben a székről felemelkedett -, Tox kisasszony van itt. A legaranyosabb teremtés! Nélküle nem tudtam volna boldogulni... Tox kisasszony, bemutatom önnek bátyámat, Dombey urat. Drága Paulom, legjobb barátnőm, Tox kisasszony.

Az ilyenformán bemutatott hölgy, hosszú, vékony alak, olyan kifakult, mintha eredetileg sem lett volna éppen az a fajta, amit a vászonkereskedők "színtartó"-nak neveznek, és azután mosódott volna fakóra. De ha ettől eltekintünk, úgy lehetne leírni, mint a szelíd kiengesztelődés és finomság mintaképét. Mivel rég megszokta, hogy bámulva hallgasson mindent, amit jelenlétében mondanak, és úgy nézzen a beszélőre közben, mintha szilárdan elhatározta volna, hogy képmását a lelkébe vési, de annyira, hogy attól csak az életével együtt válik meg, fejét állandóan féloldalra hajtva tartotta. Két keze görcsösen emelkedett mindig az égnek, mintegy önkéntelen csodálatában. Szemében ugyanez a hajlandóság mutatkozott. Lágyabb hang még nem hangzott e földi téreken, orrát pedig, ezt a csodálatos sasorrot egy kis bütyök díszítette az orrnyereg közepén, majd egyenesen futott le az arc irányában, mintegy legyőzhetetlen elhatározással, hogy fel nem húzódik a világon semmiért sem.

Tox kisasszony ruházatát, bár tökéletesen finom és választékos volt, mégis némi szögletesség és szegényesség jellemezte. Kalapjain, főkötőin különös, apró, szomorú virágokat viselt, hajában néha furcsa füveket lehetett észrevenni; a figyelmesebb szemlélő azt is megjegyezte, hogy gallérjain, nyakfodrain, vállkendőin, kézelőbodrain és egyéb ruházati holmiján - s egyáltalán mindenen, aminek két vége volt arra szánva, hogy összeérjen - a két vég mindig hadilábon állott egymással, és sohasem ért össze küzdelem nélkül. Prémes holmija volt ugyan neki téli viseletre, vállgallérja, boája, karmantyúja, de ezeknek szőre valahogy mindig megbokrosodva állt föl, és nem simult volna le semmi áron. Szokása szerint kis táskákat viselt csatokkal, és ezek pisztolyként durrogtak, amikor bezáródtak; ha pedig kicsípte magát, nyakában mindig ott lógott az elképzelhető legsivárabb medalion, benne halszerű, meredt szem, melyből semmiféle tekintet nem sugárzott. Ezek és más hasonló jelek azt a véleményt támogatták, hogy Tox kisasszony korlátozott függetlenségben élt, amelyre nézve a legmélyebb elismerést igyekezett kivívni.

- Szívemből beszélek, ha azt mondom - kezdte most Tox kisasszony, mélységes bókkal -, az a szerencse, hogy Dombey úrnak bemutassanak, olyan kitüntetés, melyre régen vágytam, de éppen most alig mertem volna remélni. Drága Chickné asszony, szabad-e Louisának szólítanom?

Chickné asszony kezébe vette Tox kisasszony kezét, borospohara talpát ráállította, visszafojtott egy könnyet, és halkan felelte: - Kedvesem!

- Kedves Louisám - kezdte Tox kisasszony -, édes barátnőm, tehát hogy érzed magad?

- Jobban - felelte Chickné. - Igyál egy kis bort, hisz te is csaknem annyira aggódtál, mint én magam; tudom, rászorulsz egy kis szíverősítőre.

Dombey úr természetesen készséggel szolgált az itallal.

- Paulom - folytatta Chickné, még mindig ott szorongatva kezében barátnője kezét -, Tox kisasszony, tudván, mennyire érdeklődöm a várva várt esemény iránt, egy kis ajándékot készített Fanny számára, én pedig megígértem, hogy átadom neki. Egy tűpárna az egész, az öltözőasztalra szánva, hanem annyit mondok, annyit mondhatok, annyit el kell mondanom, Paulom, hogy Tox kisasszony gyönyörűen választotta meg a jelmondatot. Ami engem illet, én azt tartom, hogy ez a pár szó: "Isten hozott, kis Dombey!" valóságos költemény.

- Ez rajta a jelmondat? - kérdezte Dombey.

- Az - felelte Louisa.

- De engedd meg, hogy emlékeztesselek valamire, drága Louisám - kezdte Tox kisasszony a komoly és meggyőző kérés halk hangján -, hogy csakis az... igazán nehéz a kellő kifejezést megtalálnom... az eredmény kétséges volta bírhatott arra, hogy ilyen nagy szabadsággal éljek. "Isten hozta, Dombey úrfi!" mindenesetre megfelelt volna érzéseimnek, erről, azt hiszem, te is meg vagy győződve. De az a bizonytalanság, mely az ilyen kis mennyből küldött idegenek érkezésével együtt jár, menti azt, ami máskülönben jogosulatlan bizalmatlanságnak látszanék. - Tox kisasszony befejezvén szavait, kecsesen meghajolt Dombey előtt, aki azt kegyesen nyugtázta. A Dombey és Fia elismerésének ez a módja, mint az elhangzott beszélgetésben megnyilatkozott, annyira ínyére volt Dombeynak, hogy húga - akit különben amolyan gyönge, jóindulatú teremtésnek szokott tekinteni - ezúttal nagyobb hatást ért el, mint bárki más.

- Jól van! - szólalt meg most Chickné édes mosollyal. - Ezek után megbocsátok Fannynak mindent.

Ez a kijelentés valódi keresztényi szellemben történt, és Chickné érezte, milyen jót tett lelkületének. Nem mintha valami különös megbocsátanivalója lett volna sógornőjének; ilyesmiről szó sem volt, kivéve azt, hogy az ő testvérbátyjához ment hozzá - ami már magában is elég vakmerőség -, és hogy a dolgok rendje szerint szült, de fiú helyett leányt, amit Chickné, mint gyakran megjegyezte, igazán nem várt volna Fannytól, és szép viszonzás sem volt azért a sok jóindulatért és kitüntetésért, amelyben a Dombey-család részesítette.

Dombeyt e pillanatban sürgősen kihívták a szobából, s a két hölgy egyedül maradt. Tox kisasszonyt azonnal rajongás szállta meg.

- Tudtam, hogy csodálni fogod a bátyámat, kedvesem. Megmondtam ezt, édesem, előre - szólalt meg Louisa.

Tox kisasszonynak csak a szeme és két keze árulta el, mennyire csodálja Dombeyt.

- Nos és ami a vagyonát illeti, kedvesem!

- Ah! - sóhajtott Tox kisasszony mélyről jövő érzéssel.

- Ó-ri-á-si!

- A magatartása, édes Louisám! - folytatta Tox kisasszony. - A megjelenése! Micsoda méltóság! Nincs az a festménye a világnak, amelyik mindezt az ékes tulajdonságot tükrözhetné. Valami olyan tekintélyes, tudod; olyan megalkuvást nem ismerő; olyan vállas, olyan délceg! A pénzarisztokrácia yorki hercege, kedvesem, semmivel sem kevesebb! Így festene, ahogy leírnám! - fejezte be Tox kisasszony.

- Paul, mi történt? - kiáltott fel Louisa, amint bátyja visszatért. - Milyen sápadt vagy! Csak nincs valami baj?

- Fájdalom, Louisa, éppen most hallom, hogy Fanny...

- Nono, édes Paulom - felelte Louisa felállva. - Ne nyugtalankodj. Ha csak valamennyire megbízol tapasztaltságomban, nyugodt lehetsz afelől, hogy Fannynak semmire sincs szüksége, csak egy kis erőfeszítésre. Erre pedig - folytatta Louisa, kalapját levetve, s táskáját és kesztyűjét mintegy munkára készen megigazítva - biztatnunk kell, sőt ha kell, rá is kell szorítanunk. Most pedig, édes bátyám, gyere csak szépen fel velem a beteghez.

Dombey úr, aki a már említett okból, húga befolyása alatt állott, egyszersmind őszintén bízott is benne, mint tapasztalt és tevékeny asszonyban, megfogadta a szavát, és felment vele a betegszobába.

Felesége úgy feküdt az ágyban, mint amikor Dombey kiment; kisleányát szívére ölelve tartotta. A gyermek szorosan hozzátapadt, ugyanolyan odaadón, mint előbb; fejét nem emelte fel, puha arcát sem mozdította anyja arcáról; nem tekintett fel a körülállókra, nem szólt s nem mozdult, még csak egy könnyet sem ejtett.

- Nyugtalan a kislány nélkül - súgta az orvos Dombey fülébe. - Jobbnak láttuk, hogy ismét behívjuk.

Az ágy körül ünnepi csend uralkodott. A két orvos olyan nagy részvéttel és oly kevés reménnyel nézte ezt a mozdulatlan alakot, hogy Chickné asszony is eltérült egy percre szándékától; ám rövidesen visszanyerte bátorságát s azt, amit lélekjelenlétnek szeretett nevezni, odaült az ágy mellé, és az alvókat keltegető, halk, de tiszta hangon megszólalt:

- Fanny, Fanny!

Más válasz nem kelt, mint Dombey úr és Parker Peps órájának ketyegése, az órák mintha valósággal versenyeztek volna egymással a csendben.

- Fanny, édesem - szólt Chickné újra, tettetett könnyedséggel -, nézd, Dombey úr látogatott meg. Nem akarsz szólni hozzá? Nézd, le akarják fektetni a fiadat, a babát, tudod; hiszen alig láttad még, azt hiszem; de addig nem lehet, míg össze nem szeded magad egy kevéssé. Nem gondolod, hogy ideje volna kissé magadhoz térned? Legfőbb ideje már, hogy egy kissé magadhoz térj, hallod?

Odahajolt az ágy fölé s hallgatózott, miközben a körülállókon végigpillantott, és ujjával csöndet intett.

- Hogyan? - ismételte azután. - Mit mondtál, Fanny? Nem hallottam.

Egyetlen szó, hang nem hallatszott. Dombey úr és Parker Peps órája mintha még jobban vágtatott volna a bősz versenyben.

- No de igazán, Fanny drágám - folytatta a sógornő, helyzetét változtatva, akarata ellenére is kevesebb bizakodással és komolyabban -, a végén még megharagszom rád, ha nem embereled meg magad. Kell, hogy megerőltesd magad, s talán nagy és fáradságos erőfeszítésre van szükség, amihez nincs kedved; de az élet csupa megerőltetésből áll, Fanny, és nem szabad engednünk, amikor olyan sok áll rajtunk. Gyerünk! Próbáld csak! Igazán megszidlak, ha nem próbálod meg.

A csendben vaddá és őrjöngővé vált az óraverseny. A két óra mintha egymásba ütközött volna, s most, mintha egymást elgáncsolni igyekeznének.

- Fanny - folytatta Louisa, s növekvő riadalommal nézett körül. - Pillants reám legalább. Csak a szemedet nyisd ki, hogy mutasd, hallasz-e és értesz-e? Nem hallod? Jóságos egek!... Uraim, mit tegyünk?

A két orvos összenézett az ágy fölött; aztán a háziorvos lehajolt, és valamit súgott a gyermek fülébe. A kis teremtés nyilván nem értette meg, mit súgtak neki, mert ölelése meg sem lazult, amint halálsápadtan és mély tekintetű szemével az orvoshoz fordult.

Az orvos újból a fülébe súgott.

- Mama! - szólalt meg ekkor a gyermek.

A gyönge hangocska, melyet a beteg oly jól ismert és úgy szeretett, valami öntudatfélét ébresztett benne, a mélységes hanyatlásban. Lezárt szemhéja megrebbent egy pillanatra, orrcimpája megremegett, és arcán a mosoly halovány árnya suhant keresztül.

- Mama! - zokogta a gyermek hangosan. - Ó, mamám! Édes jó mamám!

Az orvos gyengéden félresimította a gyermek zilált fürtjeit az anya arcáról és ajkáról. Ó, milyen mozdulatlanul pihentek ott a fürtjei. Az anya gyönge pihegése meg sem rezdítette!

Utolsó leheletéig kapaszkodott a keblére tapadó szalmaszálba, s így siklott ki arra a sötét és ismeretlen tengerre, amely körülhömpölygi a világot.

MÁSODIK FEJEZET
Melyben idejekorán készülődés történik egy eshetőségre,
mely néha a legrendezettebb viszonyok között élő családoknál is előfordul

Örökké szerencsémnek fogom tartani - kezdte Chickné asszony -, hogy már akkor kijelentettem, amikor még igazán kevéssé gondolhattam, mi vár reánk... valóban, mintha valami sugallat szállott volna meg... hogy szegény jó Fannynak mindent megbocsátok, történjék bármi, ez mindig vigasztalásomra fog szolgálni.

Chickné asszony ezt a hatásos észrevételt a szalonban tette meg, miután lejött az emeletről, ahol a családi gyászruhákon dolgozó varrónőket nézte meg. Ezt főleg Chick úr épülésére mondta. Chick úr testes, kopasz, széles arcú ember volt, aki a két kezét állandóan a zsebében tartotta, és avval a megcsontosodott szokással áldatott meg, hogy vagy fütyült, vagy dúdolt mindig. Most, amikor érezte, hogy nincs helye a nótázásnak egy gyászoló házban, roppant kínnal igyekezett elnyomni magában ezt a hajlandóságot.

- Ne erőltesd túl magad Loo - szólt Chick úr -, mert már látom előre, hogy görcsökben fogsz feküdni. Tirra-rarra-ram! Szentisten. Egészen elfelejtettem. Hja, ma élünk, holnap halunk.

Chickné megelégedett egy szemrehányó pillantással, aztán újból fölvette beszéde fonalát.

- Bizonyos vagyok benne - folytatta -, hogy ez a szívszaggató esemény intés lesz mindnyájunk számára, hogy idejében összeszedjük magunkat és megfeszítsük erőnket, amikor arra szükség van. Mindenben van valami tanulság, csak tudjuk hasznunkra fordítani. Magunkra vessünk, ha ezt a tanulságot szem elől tévesztjük.

E szavakat követő komor csendet Chick úr azzal a teljesen alkalomszerűtlen dallammal törte meg, hogy: "Volt egyszer egy varga, varga, varga..." Aztán hirtelen észbekapva, zavartan megjegyezte, hogy kétségtelenül a mi hibánk, ha nem okulunk az ilyen szomorú eseményen, mint a mostani.

- Mindenesetre méltóbban is okulhatunk, Chick úr - viszonozta hitvese rövid szünet után -, mintha a kollégiumi dudát keverjük bele, vagy az amolyan hasonlóképpen értelmetlen és érzés nélküli micsodákat, mint ez a ram-ta-ta-ta, tam, bum-bim-bum! - Ugyanis Chick úr valóban tovább csindarattázott magában, felesége azért visszhangozta ilyen öldöklő gúnnyal.

- Puszta megszokás, drágám - védekezett Chick úr.

- Képtelenség! Mi az, hogy megszokás! - válaszolta az asszony. - Értelmes lény létedre ne élj ilyen nevetséges mentségekkel! Szokás! Ha én most például fölvenném azt a szokást (ahogy te nevezed), hogy a mennyezeten mászkáljak, mint a legyek, bezzeg volna mit hallanom!

Annyira valószínűnek tűnt fel csakugyan, hogy ilyen szokás bizonyos hírhedtségre tenne szert, hogy Chick úr világért sem merte volna megkísérelni, hogy az állítást megdöntse.

- Hogy van a gyerek, Loo? - kérdezte hirtelen Chick úr, hogy másra terelje a beszédet.

- Milyen gyerekre gondolsz? - kérdezte Chickné. - Hogy én min mentem keresztül ma reggel, mialatt az egész ebédlő zsúfolva volt szopós gyerekekkel, arra nincs szó!

- Zsúfolva szopós gyerekekkel! - ismételte Chick úr, és megriadtan nézett körül.

- A legtöbb embernek magától is eszébe juthatott volna - folytatta Chickné -, hogy mivel szegény jó Fannynk nincs többé, szükséges lesz dajkáról gondoskodni.

- Ó! Az ám! Tram-ta-ta-tam... - akarom mondani, ilyen az élet. Remélem, drágám, megfelelsz.

- Én? Szó sincs róla! Nem is igen valószínű, hogy valaha is megfeleljek. Közben a gyermeket természetesen...

- ...elviszi az ördög! - egészítette ki Chick úr elgondolkozva. - Persze, hogy persze.

De miután felesége felháborodott tekintetén világosan megmutatkozott, mennyire elszólta magát, mert ilyen hangon merészelte föltenni, hogy egy Dombeyt valaha is elvihetne az ördög, fényes ötlettel akarta jóvátenni vétkét, és így folytatta:

- Ideiglenesen nem felelne meg a célnak egy teáskanna?

Ha ezt a megjegyzést arra szánta volna, hogy a tárgyat egyszer s mindenkorra kimerítse, nem gondolhatott volna ki hatásosabbat. Chickné asszony ugyanis előbb csöndes megadással végignézett férjén, azután fenséges léptekkel az ablakhoz ment, kinézett a függöny mögül, mert kocsizörgést hallott. Chick úr belátta, hogy a sors ez idő szerint ellene fordult, egy szót sem szólt hát többé, s kiment a szobából. Nem mintha mindig így járt volna. Előfordult, hogy ő állt a helyzet magaslatán, s ilyenkor ugyancsak elbánt Louisával. A házassági közelharcban mindenesetre egymáshoz méltó, egyensúlyban levő adok- s kapok-feleknek bizonyultak. Nagyon nehéz lett volna itt biztos kilátásokkal fogadni a nyerőre. Gyakran, mikor Chick már legyőzöttnek látszott, hirtelen új rohamra indult, megpörgette a fütyköst Louisa füle mellett, és fordítván a hadiszerencsén, kamatostul visszafizetett mindent. De mivel maga is mindig elkészülhetett hasonló váratlan tréfákra Chickné asszony részéről, apró csatározásaik nem nélkülözték a bizonytalanságot, ami viszont mindkettőjükre rendkívül élénkítőleg hatott.

Az említett kocsi Tox kisasszonyt hozta. Elfulladva rohant be a szobába.

- Drága Louisám - lihegte -, mondd csak, nincs még betöltve az állás?

- Nincs, drága lelkem - felelte Chickné.

- Hát akkor, édes Louisám - válaszolta Tox kisasszony -, hiszem és remélem... ó... egy pillanat édesem, hadd vezessem be a feleket.

Ezzel ismét leszaladt a lépcsőn, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, s pillanatok múlva, valósággal szabadon elővezetve már hozta is a "feleket".

Ekkor derült ki, hogy nem holmi jogi vagy üzleti értelemben beszélt Tox kisasszony"felek"-ről, hanem valóságos tömegre vonatkoztatva, mert a "felek" itt ugyancsak többesben voltak. Tox kisasszony először is egy kövér, rózsás, egészséges, almaképű menyecskét irányított be, aki egy gyermeket hordott a karján; utánuk egy fiatalabb nő, nem éppen olyan kövér, de szintén almaképű, két kövér és almaképű gyereket vezetett kézen fogva; mögöttük ugyancsak kövér és almaképű fiú haladt, egyedül: a menetet egy hasonlóképpen kövér és almaképű férfi zárta be, aki az ölében hozott kövér s almaképű kisfiút leállította a padlóra, és arra intette rekedt suttogással, hogy "kapaszkodjál Johnny bátyádba!"

- Drága Louisám - kezdte most Tox kisasszony -, tudtam, mennyire aggódsz, és mivel szívből óhajtottam, hogy könnyíthessek helyzeteden, elkocsiztam a Charlotte Királynő Női Otthonba, amelyről te megfeledkeztél, és megkérdeztem, tudnának-e olyan valakit, aki megfelelne? Nem, mondták, senkit sem tudnak. Mikor ezt válaszolták, biztosítlak róla, drágám, hogy a kétségbeesés szélén álltam, a te helyzetedbe képzelvén magamat. De úgy történt, hogy amikor az egyik királyi-otthoni nő meghallotta, mi járatban vagyok, emlékeztette a főápolónőt, hogy volt ott egy asszony, aki már hazament, és aki minden valószínűség szerint beválna. Abban a pillanatban, ahogy ezt hallottam... véleményét a főápolónő is megerősítette, és egyúttal a legjobb ajánlást és erkölcsi bizonyítványt adta az illetőről... elkértem a címet, és máris tovább vágtattam.

- Drága jó Toxom! Igazán rád vall ez a buzgalom! - lelkendezett Louisa.

- Említést sem érdemel - hárította el Tox kisasszony az elismerést. - Ne mondj ilyeneket. Megérkeztem a házhoz (a legtisztább hely, amit csak elképzelhetsz drágám! padlóról ehetnéd az ebédedet!), s az egész családot asztalnál találtam. Mivel gondoltam, hogy semmiféle leírás nem nyugtathatna meg jobban téged és Dombey urat, mintha együtt látjátok őket, elhoztam valamennyit. Ez az úriember - mutatott rá Tox kisasszony az almaképű férfiúra -, az apa. Volna olyan kedves közelebb jönni, uram?

Az almaképű férfi nagy félszegen engedett a kérésnek, és széles mosolyra derült arccal előlépett.

- Ez pedig itt természetesen a felesége - folytatta az elővezetést Tox kisasszony, és a pólyás babát tartó menyecskére mutatott. - Hát hogy vagyunk, Polly, hogy vagyunk?

- Nagyon jól, köszönöm kérdését, asszonyom - felelte Polly.

Tox kisasszony, hogy a menyecskét látható zavarából kisegítse, úgy intézte hozzá ezt a kedélyeskedő kérdést, mintha az asszony valami régi ismerőse volna, akit két hete nem látott.

- Örülök - felelte Tox kisasszony. - A másik fiatal hölgy a menyecske hajadon húga, aki náluk lakik, és gondot visel majd a gyerekekre. Jemimának hívják. Hát maga, hogy van, Jemima?

- Nagyon jól, köszönöm kérdését, asszonyom - felelte Jemima.

- No, ennek igazán rendkívül örülök - folytatta Tox kisasszony. - Remélem, jó egészségben lesz ezután is. A gyerekek öten vannak. A legkisebb hathetes. Az a szép fiúcska ott, akinek hólyag van az orrán, a legidősebb. A hólyag, azt hiszem, nem szervi hiba, hanem csak valami baleset eredménye, ugye? - jártatta körül a szemét a családon Tox kisasszony.

Az almaképű férfi erre mintha olyasmit dörmögött volna magában: - A vasaló.

- Engedelmet, uram - kérdezte Tox kisasszony -, hogy mondta?

- A vasaló - ismételte amaz.

- Ó, igen. Persze. El is felejtettem. A kisfiú, míg anyja nem volt otthon, megszagolta a tüzes vasalót. Igaza van, uram. Éppen azt akarta nekem elmondani, mikor ideérkeztünk a ház elé, hogy a foglalkozása...

- Gépfűtő - mormolta a férfi.

- Léhűtő! - riadt fel őszinte megdöbbenéssel Tox kisasszony.

- Gépfűtő! - ismételte amaz. - A gőzgépnél.

- Óó! Igen, igen! - felelte Tox kisasszony elmélázva, mintha még mindig csak igen ködös sejtelme volna arról, mit is értett ezen a férfi.

- És hogy tetszik önnek, uram?

- Mi, kérem alássan?

- Az - felelte Tox kisasszony -, mármint a foglalkozása.

- Hát megjárja, kérem. Az igaz, hogy a hamu néha megtelepedik az emberben, itt e - folytatta a mellére mutatva - s bereked az ember, mint most én. De ez csak a hamutól van, kérem, nem attól, mintha haragos volnék.

Tox kisasszonyt a válaszok láthatóan oly kevéssé elégítették ki, hogy határozottan nehéznek tartotta a tárgy folytatását. De Chickné hamarosan könnyített a helyzeten; ugyanis szigorú vizsgálat alá vette Pollyt, a gyerekeket, a házassági bizonyítványt és az egyéb iratokat. Miután Polly ép bőrrel úszta meg a nehéz próbát, Chickné a nyert felvilágosításokkal bátyja szobájába sietett, és állításainak nyomatékos bizonysága és megerősítése végett magával vitte a legpirospozsgásabb két Toodle-t is, mert az almaképű család a Toodle névre hallgatott.

Dombey úr felesége halála óta teljesen bezárkózott lakosztályába, ott ült elmerülvén látomásaiba, melyek fia nevelése és hivatása körül forogtak. Valami ott feküdt hideg szívének legmélyén, valami, jegesebb és súlyosabb megszokott terhénél. Inkább a gyermek veszteségét érezte, semmint a magáét, és csaknem dühös fájdalom ébredt a lelkében. Hogy azt az életet és örvendetes szaporodást, melyre oly nagy reményeket épített, mindjárt a kezdetben ilyen alacsony szükség veszélyeztesse. Hogy Dombey és Fia válságba jusson egy dajka hiánya folytán, ez szomorú megaláztatás volt. Büszkeségében és féltékenységében az a gondolat kínozta, hogy szíve reménységének teljesültét egy cselédnek kell majd köszönnie, s hogy ez a cseléd lesz hosszú ideig a fia számára mindaz, amit feleségének is csak a Céggel kötött házasság tett lehetővé. Épp ezért minden újabb jelölt visszavetésénél szinte titkos gyönyörűséget érzett. Az idő eljött azonban, amikor nem ingadozhatott többé a kétféle érzés között. Annál kevésbé, mert úgy látta, Polly Toodle alkalmas lesz a feladatra azok után, amiket Louisa mondott róla, mialatt minduntalan közbeszúrta a Tox kisasszony fáradhatatlan baráti jóindulatának magasztalását.

- A gyermekek egészségeseknek látszanak - szólalt meg Dombey. - De ha arra gondolok, hogy ezek egy napon Paul rokonainak vallják majd magukat! Vidd őket, Louisa! Hadd lássam most az asszonyt meg a férjét.

Chickné kivezette a két Toodle-csemetét, és visszajött a meglett párral, kiket bátyja látni óhajtott.

- Nos, jó asszony - szólalt meg Dombey, mereven megfordulván karosszékében, mintha valami tárgy volna, nem is tagokból, ízületekből fölépült ember -, megértem, hogy maga szegénysorsban van, és szívesen keresne pénzt, mint kisfiam dajkája, ki olyan korán elvesztette azt, aki pótolhatatlan marad. Nincs kifogásom ellene, hogy a családja jólétéhez ilyen módon hozzájáruljon. Amennyire megítélhetem, maga jóravaló személynek látszik. De mielőtt ebben a minőségben betenné a lábát a házamba, egy-két föltételt kell szabnom. Az a kívánságom, hogy amíg itt lesz... lássuk csak, a neve... mondjuk Richards lesz. Egyszerű, testhezálló név. Van valami kifogása a Richards név ellen? Legjobb lesz, ha megtárgyalja a férjével.

A férj azonban egyebet sem tett, csak egyre vigyorgott, és a tenyerét nedvesítette, állandóan a jobb kezét húzogatta szája előtt, hiába böködte meg Toodle-né asszony kétszer, háromszor is a könyökével. Az asszony tehát illedelmesen meghajolt, és azt válaszolta, hogy: ha meg kell változtatnia a nevét, hát talán az uraságnak be tetszeni tudni a bérbe.

- Természetesen! - felelte Dombey úr. - Azt óhajtom, hogy csupán pénzbeli kapcsolat legyen köztünk, semmi egyéb. Nos, Richards, ha az én anyátlan gyermekemnek maga lesz a dajkája, azt akarom, hogy erre mindig emlékezzék. Bőkezűen meg fogom fizetni kötelessége teljesítéséért, de azt óhajtom, hogy ez idő alatt családjával a lehető legritkábban érintkezzék. Mikor pedig a szóban forgó szolgáltatások többé nem kívántatnak és nem nyújtatnak, és amint a fizetés kiutalása megszűnik, közöttünk mindenfajta kapcsolatnak egyszer s mindenkorra vége lesz. Megértette, amit mondtam?

Toodle-né bizonyos homályban volt a dolgok értelme felől, ami pedig Toodle-t magát illeti, egyáltalán nem volt homályos előtte, hogy semmit nem értett meg az elmondottakból.

- Magának is vannak gyermekei - folytatta Dombey úr. - Az egyáltalán nincs benne megállapodásunkban, hogy magának ragaszkodnia is kell a gyermekemhez, vagy hogy gyermekemnek ragaszkodnia kell magához. Semmi ilyesmit nem várok és nem óhajtok. Éppen ellenkezőleg. Mikor távozik innen, egyszerűen teljesítette mindazt, amit ebben az adás-vételi vagy bérleti szerződésben a maga részéről elvállalt, és azután a lábát sem teszi be többé a házba. A gyermek nem fog emlékezni magára, és kérem, maga se emlékezzék a gyermekre.

Toodle-né, miközben arca még szokott színénél is pirosabbá vált, azt válaszolta, hogy reméli, tudni fogja, mi a dolga.

- Én is remélem, Richards - felelte Dombey úr. - Semmi kétségem afelől, hogy nagyon jól tudja. Olyan világos és egyszerű az egész, hogy nem is lehet másképpen. Édes Louisám, kérlek, beszéld meg Richardsszal a dolog pénzügyi részét; úgy és akkor kapja meg a bérét, amint kívánja. Uram... hogy is hívják csak?... Ön maradjon még egy szóra, kérem.

Toodle éppen a küszöbig ért, amint felesége után kifelé iparkodott. E szóra visszafordult, és megállott Dombeyval szemben. Erős, kissé hajlott vállú, tohonya, bozontos, nehézkes ember volt ez a Toodle, ruháját mintha úgy aggatták volna rá. Haja, szakálla sűrű növésű, s a sok füsttől és szénportól kissé sötétebb volt; kemény, csontos keze és négyszögletes homloka akár a cserfa kérge. Minden tekintetben tökéletes ellentéte Dombeynak, aki igazi mintaképe lehetett volna azoknak a kitűnően borotvált, gondosan öltözött, pénzes uraknak, kik olyan simák és ropogósak, mint valami újdonatúj bankjegy; mintha mesterségesen edzették vagy keményítették volna őket valami arany-zuhanyfürdőben.

- Önnek fia is van - kezdte Dombey.

- Négy van, kérem alássan, négy fiú meg egy lány. Mind élnek!

- Nos, éppen elég nehéz lehet őket eltartani! - jegyezte meg Dombey.

- Csak egy dolog van a világon, ami még nehezebb volna, uram.

- Micsoda?

- Ha elveszteném őket.

- Tud maga olvasni?

- Bizony, nem valami különösen, uram.

- Hát írni?

- Krétával, kérem alássan?

- Akármivel.

- Mert hát krétával csak tudnák valamelyest, azt hiszem, ha éppen rászorítanának - felelte Toodle némi gondolkodás után.

- Pedig már meglehet harminckettő-harminchárom, azt hiszem.

- Akörül lehetek, magam is úgy hiszem, uram - válaszolta Toodle, még mélyebb gondolkozás eredményeképpen.

- De hát akkor miért nem tanul írni?

- Igyekszem, uram. Majd az egyik a fiaim közül ráfog a betűvetésre, ha elég nagy lesz ahhoz, hogy iskolába adjuk.

- Na, jól van - szólalt meg Dombey, miután egy ideig figyelemmel, ha nem is éppen nagy elragadtatással nézte ezt az embert, ahogy ott állt előtte, körülbámészkodva a szobában (leginkább a mennyezeten jártatva szemét), miközben nagy buzgalommal törülgette száját a tenyerével. - Hallotta-e, amit az imént a feleségének mondtam?

- Hátiszen hallotta a Polly - felelte Toodle, miközben kalapjával az ajtó felé bökött, jobbik fele iránti teljes bizalommal az arcán. - Az elég, kérem.

- Mivel, úgy látszik, maga mindent ráhagy a feleségére - szólt Dombey, aki látta, hogy minden jó szándéka meghiúsult, hogy a férjnek, mint erősebb jellemnek, még pontosabban lelkére kösse kívánságait -, azt hiszem nincs értelme, hogy magának is elmondjak mindent újból.

- Nincs hát. Polly hallotta. Néki úgyis helyén van az esze.

- Hát akkor nem is tartóztatom tovább - szólt Dombey csalódottan. - Mondja csak még, hol dolgozott eddig?

- Többnyire a föld alatt, uram, míg csak meg nem házasodtam. Akkor aztán fölkerültem a napvilágra. Majd, ha ezek a vasutak már istenigazában munkába állnak, odamegyek dolgozni.

Ahogy a megrakott teve is az utolsó szalmaszál alatt rogy össze, úgy Dombey úr amúgy is csüggedő kedvét ez a "föld alatti" értesülés törte le teljesen. Gyermeke nevelőatyját odaterelte az ajtóhoz, aki viszont nem kis örömmel távozott; majd ráfordítván a kulcsot az ajtóra, magánya nyomorúságában föl és alá sétált a szobában. Kikeményített, áthatolhatatlan méltósága és önuralma ellenére is égető könnyet törölt ki szeméből, miközben oly megindultan, hogy tanúk előtt a világért sem tette volna, felsóhajtott: "Szegény kisfiam!"

Jellemző volt Dombey úr büszkeségére, hogy csak a gyermekén keresztül sajnálgatta önmagát. Nem azt mondta például, hogy: én szegény ember. Vagy: én szegény özvegy, akinek fájdalmas kényszerből egy tudatlan paraszt feleségében kell megbíznom, aki a "föld alatt" dolgozott egész életében, mégsem kopogott ajtaján soha a halál, s négy fiú ül naponta szegényes asztalánál - nem, Dombey csak azt ismételgette: "Szegény kisfiam!"

Alighogy e szavak elhagyták ajkát, az villant keresztül az agyán - s ez is mutatta, mi körül forogtak összes reményei, félelmei, gondolatai -, hogy mennyire nem mindennapi kísértéssel kell majd ennek az asszonynak megküzdenie. Az ő gyermeke is fiú. Nos, nem lehetséges-e, vajon, hogy az asszony kicserélje a két gyermeket?

Bár nemsokára megnyugodott, és a valószínűtlenül vadregényesnek ítélt gondolatot elvetette - ami egyébként, tagadhatatlanul mégsem volt lehetetlenség -, mégsem állhatta meg, hogy tovább ne firtassa magában: ugyan mi történnék, ha ez a csalás megesnék, és ő csak öregkorára jönne rá? Vajon az ember ilyen helyzetben meg tudná-e törni a hosszú évek során belerögződött megszokást, bizalmat és hitet a csaló iránt, hogy mindezekkel aztán egy vadidegent ajándékozzon meg?

Amint e szokatlan érzés elcsitult, balsejtelmei is eloszlottak, de azért mégis megmaradt belőlük annyi, hogy erősen elhatározta, szigorúan szemmel fogja tartani Richardsot, anélkül hogy valaki is sejtené. Mivel most már nyugodtabb volt, úgy látta, hogy az asszony körülményei inkább kedveznek a célnak, mintha a dolog másként állna. Az óriási távolság a dajka és a gyermek között a társadalmi különbség következtében magától is kialakul, és a válás annak idején könnyű és természetes lesz.

Eközben Chickné és Richards között, Tox kisasszony segédletével, létrejött a pénzbeli megállapodás; Richards aztán, kellő szertartások közepette, a Dombey-babával, mint valami nagy érdemrenddel fölékesítve, saját gyermekét csókzápor és forró könnyhullatás között átadta Jemimának. Ezután bort hoztak, hogy a család csüggedésnek indult hangulatát emeljék.

- Egy pohárral ön is megiszik, ugye Toodle úr? - szólt Tox kisasszony a belépő férjhez.

- Köszönöm alássan - felelte Toodle -, ha már rám tukmálja.

- No ugye örül, hogy kedves jó feleségét ilyen kényelmes otthonban hagyja, nemde, uram? - folytatta Tox kisasszony, miközben lopva hunyorgatott, és intett neki.

- Nem, naccsága - felelte Toodle -, azt kívánom inkább, hogy minél előbb hazajöjjön.

Pollyból e szóra még nagyobb erővel tört ki a sírás. Chickné asszony, kit családanyai tapasztalatai arra intettek, hogy a túlságos nekikeseredés még megárthat a kis Dombeynak (- tudod, a sav! - súgta Tox kisasszonynak), mentette a helyzetet.

- A kisfia nagyon jól meglesz Jemimával - szólt Chickné -, magának pedig csak egy kis erőfeszítésre van szüksége, hogy boldog legyen. Mert látja, Richards, az élet csupa erőfeszítésből áll. Ugye már vettek magáról mértéket a gyászruhához.

- I-i-gen, asszonyom - szipogta Polly.

- Tudom, nagyszerűen fog benne festeni, mert az a fiatal varrónő már több ruhát varrt nekem. A legjobb szövetből készül - folytatta Chickné.

- Majd meglátja, milyen csinos lesz benne - tódította Tox kisasszony -, a férje rá sem ismer majd magára. Ugye, Toodle úr?

- Megismerem én akárhol is, meg akármibe is - felelte Toodle mogorván.

Nyilvánvaló volt, hogy Toodle-t nem lehet egykönnyen megvásárolni.

- Ami pedig az ellátást illeti, Richards - folytatta Chickné -, rendelkezésére áll minden jó, amit csak megkíván. Mindennap maga rendeli meg az ebédet: ahogy eszébe jut, rögtön a helyébe fogják hozni, mint valami grófnőnek.

- Igen, ebben aztán bizonyos lehet - kapta fel a szót Tox kisasszony nagy lelkendezve. - No, és ami a sört illeti! Amennyi csak belefér! Ugye Louisám?

- Ó, természetesen - válaszolta Chickné ugyanolyan lelkes hangon. - Mindössze egyben kell magát megtartóztatnia, kedvesem: a zöldségfélékben.

- És a savanyú uborkában - kockáztatta meg Tox kisasszony.

- Ezeken kívül, tudod angyalom - folytatta Louisa -, Richards szabadon követheti az ízlését, és nem fogják korlátozni semmiben.

- Azután, természetesen, hisz tudod, édesem - egészítette ki Tox kisasszony -, bármennyire ragaszkodjék is aranyos kis gyermekeihez... és bizonyos vagyok benne, Louisám, nem hibáztatod érte, hogy annyira ragaszkodik hozzájuk...

- Dehogy! - kiáltott fel Chickné kegyes jóindulattal.

- Mindenesetre - folytatta Tox kisasszony -, föltétlen odaadást kell tanúsítania a rábízott gyermek iránt, és kiváltságnak kell tekintenie, hogy egy ilyen kis angyal, aki a legszorosabb kapcsolatban van a magasabb körökkel, ilyen alantas forrásból táplálkozva fog fejlődni napról napra. Így van-e, Louisám?

- Kétségtelenül! - felelte Chickné. - Látod, angyalom, máris egészen megnyugodott, megvigasztalódott, és teljesen készen áll arra, hogy könnyű szívvel és mosolyogva elköszönjön Jemima húgától, a kedves kicsikéktől és derék jó férjétől... Nemde, kedvesem?

- Hogyne, hogyne! - kiáltott fel Tox kisasszony. - Természetes, hogy úgy van!

A hathatós érvek ellenére azonban szegény Polly bizony nagy keserűséggel ölelgette sorra a gyerekeket, s végül is elrohant, hogy a búcsúnak véget vessen. Csakhogy ez a hadicsel nem sikerült úgy, ahogy szerette volna; a kisfiúk, egynek a kivételével, megsejtve anyjuk szándékát, négykézláb másztak utána a lépcsőn - a legnagyobbik pedig (akinek a gőz tiszteletére Kazán volt a családban megszokott neve) pokoli dörömbölést vitt véghez elkeseredésében csizmájával a padlón, s rövidesen a család többi apró tagja is csatlakozott hozzá.

A személyválogatás nélkül rájuk zúdított narancs- és félgaras-zápor valamennyire mérsékelte aztán keserűségük első kitörését, majd a családot az e célra váratott bérkocsiban sietve hazaszállították. A gyermekek, Jemima felügyelete alatt egy-kettőre eltorlaszolták az ablakokat, narancsokat meg félgarasokat dobálva ki egész úton. Toodle maga kedvérevalóbbnak találta, hogy a kocsis mögé üljön, a rácsba, ez lévén módja a közlekedésnek, amelyhez foglalkozásában szokott.

HARMADIK FEJEZET
Melyben Dombey urat mint férfit és atyát a családi szakosztály élén látjuk

Miután az elhunyt hölgy gyászszertartásának "eleget tettek", teljes megelégedésére a temetkezési vállalkozónak s a szomszédságnak, amely pedig ebben a tekintetben megköveteli a magáét, és igen hajlik arra, hogy személyes sértésnek tekintsen minden hibát vagy hiányosságot a szertartásban, mintha éppen őt rövidítenék meg vele, a Dombey-ház élete ismét a régi kerékvágásba zökkent. A ház kis világa, csakúgy mint a tágasabbik, az ajtón kívüli, könnyen feledte halottját; úgyhogy mikor a szakács elmondta róla, hogy békés természetű asszony volt, a házvezetőnő meg azt, hogy ez mindnyájunk sorsa, a komornyik pedig, hogy ugyan ki gondolta volna, a szobalány meg, hogy ő alig tudja elhinni, és az inas, hogy az egész úgy tűnik fel neki, mint valami álom - úgy érezték, hogy már teljesen kimerítették ezt a tárgykört, sőt nemsokára arra gondoltak, hogy gyászruhájuk kezd viseltes lenni már.

Richardsra ugyancsak hidegen és szürkén köszöntött új életének hajnala. Az első emeletre rakták, mint valami tisztes fogságba. Dombey úr háza terjedelmes épület volt, a Portland és a Bryanstone tér között, egy hosszú, sötét és kietlenül előkelő utca árnyékos oldalán. Roppant sarokház volt, vasrácsos ablakai komoran tekintettek le a pincére és a szemétládákhoz vezető sanda ajtók meresztgették a szemüket. Az egész ház, csupa méltóság, félkörösen végződött, a fogadószobák egész sorával, melyek kavicsos udvarra néztek. Az udvarban két vézna, megfeketedett törzsű és gallyazatú fa állott; lombjaik inkább csörögtek, mint susogtak, úgy megszárította őket a sok füst. A nyári nap soha nem sütött az utcára, csak úgy reggeli-idő körül, amikor mégis bepillantott ide, egy idő tájban a vízhordó kocsival meg az ószeressel, a muskátliárussal, és az esernyőjavítóval s azzal az emberrel, aki a hollandi óra kis csöngettyűjét berregtette, ahogy végigment az utcán. A nap aztán el is tűnt innen, vissza sem tért: az utcai hangászok meg a kóbor mutatványosok csakhamar követték, s martalékául hagyták az utcát a legreménytelenebbül síró kintornának és néhány fehér egérnek; hellyel-közzel egy-egy tüskésdisznó is mutatkozott; míg az inasok, kiknek gazdája történetesen a városban ebédelt, kiálldogáltak a szürkületben a kapu elé, a lámpagyújtogató pedig minden este újra és újra kudarcot vallott igyekezetével, hogy az utcát a gázlángokkal kissé felderítse.

A ház éppen olyan kietlen volt belül, mint kívül. A temetés után Dombey elrendelte, hogy a bútorokat mindenütt huzatokkal vonják be - talán hogy a fia számára kímélje, aki körül terve összpontosult -, és a szobákból szedjék le az összes díszeket, kivéve abból a néhány szobából, amit a maga számára a földszinten fenntartott. Az asztalok és karosszékek furcsa, titokzatos alakokká váltak, ahogy összehalmozták őket a szobák közepén, és nagy szemfedőkkel leborították. A csengettyűhúzókat, ablakfüggönyöket és tükröket napi- és hetilapok lepleibe takargatták, úgyhogy mindenfelől halálesetek és szörnyű gyilkosságok hírei meredtek a szemekbe. A csillárok és karos gyertyatartók, hollandi vászonba rejtve, úgy függtek, mintha a mennyezet szeméből lecsöppenő nehéz könnyek volnának. Kandallókéményekből sírboltok és nyirkos folyosók fojtogató lehelete áradt. A ház elköltözött asszonyának képe iszonyúan festett gyászleplekbe burkoltan. A sarok körül, az istállók táján kavargó szél valamit a ház felé sodort abból a szalmából, amelyet az úrnő betegsége alatt szórtak fel az utcán, s penészedő maradványai még mindig ott tapadoztak a környéken. Mivel ezt a szalmát valami titkos varázs folyton annak a kiadó, piszkos háznak a küszöbére kergette, mely éppen a Dombey-házzal volt szemközt, a szalmaszálak szomorú ékesszólással duruzsoltak Dombey úr ablakai alatt.

Dombey úr fenntartott lakosztályába az előcsarnokon át vezetett az út; ez a lakrész egy nappaliból állott és egy könyvtárszobából, mely a valóságban öltözőszobául szolgált, úgyhogy a merített papiros, pergamen, maroken és szattyánbőr szaga a csizmák szagával versengett benne; ezen a szobán túl valami kis télikertféle vagy üvegfedésű reggeliző szoba volt, mely az előbb leírt két fára és néhány kóbor macskára nyitott kilátást. Az említett három szoba egymásba nyílott. Reggelenként, amikor Dombey úr a két első szoba közül az egyikben vagy a másikban reggelijénél ült, vagy délután, ha ebédre hazajött, csengő szólalt meg, mely Richardsot hívta fel az üvegezett szobába, ott aztán le s fel kellett sétálnia a rábízott gyermekkel. Az asszony ilyenkor futólag rá-rápillantott Dombeyra, amint ott ült a homályos távolban, és a sötét, nehéz bútorok közül fia felé lesett - atyja is ott lakott hosszú évekkel azelőtt már a házban, és sok bútordarab komor volt és ódivatú - lassanként úgy nézett gazdájára fanyar elhagyatottságában, mintha valami magányos rab volna egy cellában, vagy holmi különös jelenés, akit megszólítani vagy megérteni lehetetlen.

A kis Dombey dajkája így élte életét a kis Paullal már jó néhány hete. Egy napon, a szomorú ődöngés után a sivár termekben, éppen fölment a szobájába; a házból ugyanis sohasem mozdult ki Chickné nélkül, aki napfényes délelőttönként meg-megjelent, rendszerint Tox kisasszony kíséretében, hogy a babát levegőzni vigyék, vagyis, hogy ott vonuljanak le s fel az utcán, halálos komolyan, mint valami temetési menet; alighogy az asszony leült, az ajtó lassan és csöndesen kinyílt, és egy fekete szemű kislány tekintett be.

"Bizonyosan Florence kisasszony, aki most jött haza a nagynénjétől" - gondolta Richards, mert a gyermeket még sohasem látta. - Hát hogy tetszik lenni, kisasszonyka?

- Ez az én kisöcsém? - kérdezte a leányka, és a gyermekre mutatott.

- Az, aranyom - felelte Richards -, jöjjön, csókolja meg.

De a kislány, ahelyett, hogy közeledett volna, komolyan a dajkára nézett, és így szólt:

- Mit csinált maga az én mamámmal?

- Ó, az isten áldja meg a szívét, drága kis lelkem! - kiáltott fel Richards. - Micsoda szomorú kérdés! Hogy én mit csináltam a mamájával? Semmit, kisasszonykám.

- Hát ők mit csináltak a mamámmal? - kérdezte ismét a gyermek.

- Jaj, soha még ilyen megható dolgot! - kiáltott föl Richards, aki természetesen mindjárt egyik gyerekét gondolta a kislány helyébe, elképzelve, hogy az kérdezősködnék most őfelőle. - Jöjjön közelebb, drága kisasszonykám. Ne féljen tőlem!

- Én nem félek magától - felelte a gyermek, miközben közelebb húzódott -, de tudni szeretném, mit csináltak azok a mamámmal.

- Drága angyalom - felelte Richards -, ezt a szép fekete ruhát ni, a mamája emlékére viseli a kisasszonyka.

- Én emlékezem a mamámra - szólt a gyermek könnyes szemmel -, akármilyen ruhám van is.

- Igen, de az emberek akkor öltöznek feketébe, ha olyanokra akarnak emlékezni, akik elmentek.

- Hová mentek? - kérdezte a gyermek.

- Jöjjön és üljön le mellém. Mesélek magának valamit - szólt Richards.

A kis Florence megsejtette, hogy kérdésére kap majd választ, letette hát a kalapját, amelyet eddig a kezében tartott, letelepedett egy kis zsámolyra a dajka lábánál, és figyelmesen ránézett.

- Volt egyszer egy asszony - kezdte Richards -, egy angyali jó asszony, akit a kislánya nagyon szeretett.

- Egy angyali jó asszony, akit a kislánya nagyon szeretett - ismételte a gyermek.

- Aztán, amikor a jóisten úgy látta, hogy az ideje betelt, a jó asszony megbetegedett és meghalt.

A gyermek megremegett.

- Meghalt, és soha senki nem látja többet, és eltemették a földbe, ahonnan a fák kinőnek.

- A hideg földbe? - kérdezte a gyermek, és újra összeborzongott.

- Nem! Hanem a meleg földbe - felelte Polly, hirtelen megragadván a kínálkozó alkalmat -, oda, ahol a csúf kis magocskák gyönyörű virággá válnak, meg fűvé és búzakalásszá, s nem tudom, mi mindenné még. Hol a jó emberek fényes angyalokká változnak, és fölrepülnek az égbe.

A gyermek fölemelte lecsüggesztett fejét, és feszült figyelemmel nézett a dajkára.

- Igen, úgy van - folytatta Polly, nem kis izgalommal a gyermek tekintetének komoly, vizsga fényében, és ama törekvésében is, hogy megvigasztalja a gyermeket, mert kezdeti sikere ellenére, egyszerre mégsem bízott a tehetségében. - Így hát, amikor az az asszony meghalt, akárhová vitték és akárhová helyezték is, egyenesen fölment a jóistenhez, és kérte a jóistent - folytatta Polly roppant erőfeszítéssel, mert igazán szívén viselte az ügy sikerét -, tanítsa meg az ő kislányát arra, hogy higgyen abban, és biztos legyen afelől, hogy az ő mamája boldog ott fönn, és éppúgy szereti most is; higgye... remélje egész életén keresztül... hogy találkoznak egy nap megint és soha, soha nem válnak el többé egymástól.

- Az az én mamám! - kiáltott fel ekkor a gyermek, és helyéből felugorva, átölelte a dajka nyakát.

- A kislánynak a szíve - folytatta Polly, magához szorítva a gyermeket -, a kislánynak a szíve pedig úgy megtelt ezzel az igazsággal, hogy még amikor egy idegen dajkától hallotta is, el sem tudta jól mondani, maga is anya volt, szegény volt, de azért a kislány megvigasztalódott ennek hallatára... nem érezte magát olyan elhagyatottnak... kisírta magát a szegény dajka nyakába borulva... s megszerette azt a kis babát is, aki az ölében feküdt és... no, így angyalom, így, így - mondta Polly, a kislányka fürtjeit simogatva, miközben a könnyei rápotyogtak. - Drága, szegény kicsikém!

- No, megálljon csak Flory kisasszony! Nem fél, hogy megharagszik a papa? - csattant ekkor egy csípős hang az ajtóból, ahol egy alacsony, barna, egészen asszonyos, tizennégy éves lányka jelent meg, kicsi, pisze orrú, szeme, mint a fekete gyöngy. - Tudja, milyen szigorúan megparancsolták, hogy nem szabad a dadát gyötörni.

- Igazán nem gyötör - felelte Richards meglepetten -, és nagyon szeretem a gyermekeket.

- Ó, csakhogy engedelmet kérek, Richards asszony, az egészen mindegy, tudja maga jól - vágott vissza a fekete szemű leány, aki olyan félelmetesen szigorúnak és harapósnak látszott, hogy sírhatnékja támadt, aki csak ránézett. - Én nagyon szerethetem, kedves Richards, a friss kalácsot, de azért még nem bizonyos, hogy a teám mellé kapok belőle.

- Hát aztán - mondta Polly.

- Ó, köszönöm, hogy ilyen jó hozzám, Richards asszonyság! - pattogott a szigorú leányzó. - Jusson eszébe, legyen olyan szíves, hogy a Flory kisasszonyt reám bízták, magára Paul úrfit!

- Jó, de azért nem kell veszekednünk - felelte Polly.

- Ó, nem! - parittyázott vissza Méregzsák kisasszony. - A világért sem akarom, ellehetünk mi egymással, hiszen Flory kisasszony állandó foglalkozást kíván, Paul úrfi pedig csak ideigleneset! - Méregzsák kisasszony sohasem szokott megállni a beszédben, legfeljebb egy-egy vessző szünetéig; ami mondanivalója csak volt, egyetlen mondatban, s ha lehetett, egyszuszra szerette kivágni.

- Florence kisasszony most jött haza éppen? - kérdezte Polly.

- Igen, Richards asszonyság, éppen most jött, és tessék, a kisasszonyka alig tette be a lábát a házba egy negyedórája, már azzal kezdi, hogy odakeni a nedves képét a Richards asszonyság drága gyászruhájához, amit a mamájáért visel! - Ezzel a kirohanással az ifjú Méregzsák, akinek különben Susan Nipper volt a neve, egy rándítással úgy kitépte a gyereket új barátnője karjaiból, mintha valami fogat húzott volna ki. S ezt szemmelláthatólag inkább hivatalos kötelességének szigorú gyakorlásaképpen, mint szántszándékos keményszívűségből cselekedte.

- Tudom, boldog lesz most a kisasszonyka, hogy megint hazajött - mondta Polly, és egészséges, piros arca bátorítón ragyogott rá -, és bizonyára örül, hogy megint láthatja ma este a drága papáját.

- Ugyan, Richards asszonyság - kiáltott fel Nipper kisasszony, valósággal kikapva a szót annak a szájából. - Fogja is a kisasszony a drága papáját látni! No hiszen!

- Hát nem fogja? - álmélkodott Polly.

- Bizony nem, Richards asszonyság, mert a papa túlontúl bele van habarodva valaki másba, s mielőtt az a valaki más, akit egyedül szeret, itt lett volna a házban, akkor sem volt Flory a kedvence; hja, mert ebben a házban a lányokat nem sokba veszik, Richards asszonyság, ezt én mondom magának.

A kisleány egyik gondozónőről a másikra pillantott, mintha érezte és értette volna, amit mondtak.

- Ne mondja! - kiáltott fel Polly. - Dombey úr ne látta volna azóta, hogy...

- Nem bizony - vágta rá Susan Nipper -, egyetlenegyszer sem látta azóta, azelőtt meg hónapokon át éppen csak ránézett, és alig hiszem, ha az utcán találkozott volna vele, megismerte volna-e gyermekét, és ha holnap meglátná az utcán, jobban megismerné-e... ami pedig engem illet - folytatta a Méregzsák nevetve -, úgy hiszem, azt sem tudja, hogy a világon vagyok.

- Drága kicsikém! - sóhajtott fel Richards. Ez természetesen nem Nipper kisasszonynak, hanem Florence-nek szólt.

- Hja! Bizony, kőszívű egy tatár ember az, száz mérföldre innen sem találni ilyet, mondhatom magának, Richards asszonyság, a jelenlevők természetesen kivételek; most pedig kívánok magának jó napot, Richards, maga meg, Flory kisasszony, jöjjön azonnal, és ne őgyelegjen itt, mint egy lusta, rossz gyerek, akinek a szép szó nem használ, hallja - lihegte Susan Nipper kisasszony.

Hiába szólt rá, hiába rángatta Susan, hogy a jobb karját majd kitépte a helyéből, a kis Florence még egyszer odaszaladt új barátnőjéhez, és szeretettel megcsókolta.

- Isten áldja meg! - szólt a gyermek. - Isten áldja! Nemsokára megint eljövök magához, és maga is jöjjön meglátogatni engem. Susan megengedi. Ugye, Susan?

Méregzsák alapjában véve jólelkű kis jószágnak látszott, noha annak az új nevelési iránynak követői közé tartozott, akik azt hiszik, hogy a gyermeket, csakúgy mint az új pénzt, jól meg kell rázni, zötykölni és forgatni, hogy a verdefény rajta maradjon. Mert amikor a gyermek néhány kedveskedő mozdulattal és cirógatással is megtoldotta szavait, Susan csak összefonta két kurta karját, megrázta fejét és tűrte, hogy kerekre nyitott fekete szemébe valamivel engedékenyebb kifejezés lopódzék.

- Nem szép dolog magától, bizony, Flory kisasszony, hogy ilyeneket kér, mert tudja jól, hogy nem bírom a kérését megtagadni, de Richards asszonysággal majd meglátjuk, mit tehetünk, ha ő is úgy akarja, csakhogy hát lássa, az ember elhatározhatja, hogy elutazik a szomszéd városba, és a végén nem jut ki az ajtón.

Richards készséggel járult hozzá a javaslathoz.

- Ez a ház nem zeng a nagy vidámságtól éppen - kezdte Susan -, az embernek nincs szüksége rá, hogy a kelleténél is magányosabban éljen. Ezek a maga Toxai és Chickjei szívesen kihúzzák az ember két első fogát is, azt hiszem, de abból még nem következik, hogy az ember az egész fogsorát odaadja a kezükbe.

Richards ezt a megállapítást is elfogadta, mint teljesen nyilvánvaló dolgot.

- Azért hát nyugodt lehet, Richards - felelte Susan Nipper -, én csak örülni fogok, ha békében megférünk, amíg Paul úrfi mellett van, persze, ha megtaláljuk a módját, anélkül hogy beleütköznénk a parancsokba, de szentisten, most látom, hogy maga még le sem vetette a felöltőjét, maga csúnya, rossz gyermek, ezt csinálni, na jöjjön velem gyorsan!

Ezzel Susan Nipper egy rendkívüli lendülettel megkapta a kislányt, és valósággal kisöpörte a szobából.

A gyermek bánatában és elhagyatottságában olyan szelíd volt, olyan csendes, soha egy szó panaszt nem ejtett; oly ragaszkodó, amire azonban mintha senki sem tartott volna igényt; bánatos értelmességét nem volt, aki észrevegye és irányítsa. Polly érző szíve sajogni kezdett, amikor egyedül maradt. A rövidke beszélgetésben, mely közte és az anyátlan leányka között lefolyt, az ő anyai szíve éppúgy megmozdult, mint a kislányé; ő is érezte, akárcsak a gyermek, hogy ettől a pillanattól kezdve kölcsönös bizalom és érdeklődés fűzi őket össze.

Toodle úr hiába tartotta oly sokra Polly képességeit, lelemény dolgában az asszony nem sokkal múlta fölül férjét. Mégis egyszerű, kitűnő példája volt a női természetnek, mely általában véve mindig jobb, ragaszkodóbb, emelkedettebb és nemesebb; gyorsabb megérzésű és állandóbb a gyöngédségben és önmegtagadásban, az önfeláldozásban és részvétben, mint a férfitermészet. És noha nem volt éppen művelt asszony, idejekorán ébreszthetett volna Dombey úrban némi derengő sejtelmet arról, ami később úgy csapott le rá, mint a villám.

De ne borítsuk fel a dolgok rendjét. Polly ez idő szerint még arra gondolt csupán, miképp javíthatna szerencsésen kezdődött jó viszonyán Nipper kisasszonnyal, és miként ejthetné módját, hogy a kis Florence mellette lehessen olykor, anélkül, hogy ez szabályszegésnek, vagy éppen "lázadásnak" számítana. Az alkalom erre még aznap este elérkezett.

A csengő szavára Polly szokása szerint lement az üvegfalú szobába; ott hosszú ideig le s fel járt, karjában a gyermekkel; ekkor legnagyobb meglepetésére és ijedtségére, Dombey úr hirtelen kilépett a szobájából, és megállott előtte.

- Jó estét, Richards!

Ugyanolyan szigorú, merev ember volt, amilyennek az első napon látta. Olyan zordonnak látszott, hogy Polly, ahogy illedelmesen meghajolt, önkéntelenül is lesütötte a szemét.

- Hogy van Paul úrfi, Richards?

- Szépen gyarapszik és jól van, uram.

- Úgy látszik - felelte Dombey úr. Nagy érdeklődéssel pillantott a kis arcra, amint a dajka feltakarta előtte, közben úgy mutatta mégis, mintha csak félig-meddig érdekelné a gyerek.

- Remélem, mindent megkap, amire szüksége van, Richards?

- Ó, igen, köszönöm, uram.

Mégis valami olyan nyilvánvaló bizonytalanság érződött a szavából, hogy Dombey, aki már továbbindult, most hirtelen megállt, és kérdőn visszafordult.

- Úgy gondolnám, tudniillik, semmi sem olyan alkalmas arra, hogy a gyereket elevenné és vidámmá tegye, mintha más gyereket lát maga körül - jegyezte meg Polly, óriási nekibátorodással.

- Ha jól tudom, mondtam már magának, Richards - felelte Dombey úr, összehúzva a szemöldökét -, hogy a családját a lehető legritkábban látogassa. Folytassa a sétáját, kérem.

Ezzel visszavonult belső szobájába; Polly pedig hánykolódhatott érzései örvényében, mennyire félreértette a szándékát Dombey úr, ő pedig eljátszotta jóakaratát, anélkül hogy közelebb jutott volna céljához.

Másnap este, amikor újra lement a gyerekkel, meglepetéssel látta, hogy Dombey úr már ott sétál az üvegfalú szobában. Az asszonyt annyira meglepte a szokatlan látvány, hogy megállt a küszöbön és habozott, belépjen-e vagy sem, amikor Dombey behívta.

- Ha valóban úgy gondolja, hogy a gyerektársaság hasznára válik a kicsinek - kezdte olyan hangon, mintha egyetlen óra sem telt volna el azóta, hogy utoljára beszéltek -, hol van hát Florence kisasszony?

- Senki sem volna társaságnak alkalmasabb, mint ő - kapta fel a szót nagy mohón Polly -, de a kisasszony kis szobalányától azt hallottam, hogy nem szabad...

Dombey csöngetett, majd várakozón sétált fel s alá.

- Mondják meg ott fönn - adta ki a csengetésre jelentkező alkalmazottnak az utasítást -, hogy Florence kisasszony mindig ott időzhet Richardsnál, amikor akar; kimehet vele sétálni és így tovább. Mondja meg nekik, hogy a két gyermek együtt lehet, amikor Richards úgy kívánja.

A vas forró volt, és Richards ütötte is bátran - becsületes ügy és bátorság találkozott itt össze -, nem mintha nem félt volna gazdájától. Azt mondta hát neki, hogy legjobb lenne, ha Florence kisasszonyt most rögtön lehívnák, hogy a kis öcsikéjével megbarátkozzanak.

Míg az inas a kiadott parancs dolgában eljárt, Polly úgy tett, mintha egészen elmerülne a gyermek csicsijgatásába; azonban nem kerülte el figyelmét, hogy Dombey úrnak az arca mintha egyszerre teljesen elfakult, megváltozott volna; s most hirtelen az ajtó felé fordult, talán azért, hogy visszavonja parancsát, vagy amit Richards mondott, vagy talán mind a kettőt; és bizonyára csak a szégyenkezés tartotta vissza attól, hogy tüstént meg is tegye.

Pollynak igaza volt. Dombey akkor látta semmibe vett kislányát utoljára, amikor a gyermek oly kétségbeesett bánattal ölelte át haldokló anyját - és ez a perc meglepetést és szemrehányást tartogatott számára. Ha megannyira elmerült is fia iránti odaadásában, akire oly nagy reményeket épített, azt az utolsó jelenetet nem tudta elfeledni mégsem. Nem feledhette, hogy abból neki semmi nem jutott. Hogy ama gyöngéd jelenet során ott pihent egymás karjában a két alak, miközben ő mintha valami parton állt volna fölöttük, puszta néző gyanánt bámult rájuk, mint aki nem részes velük, sőt kirekesztődött közülük tökéletesen.

Mivel ezt a jelenetet nem tudta kitörölni emlékezetéből és szellemét fogva tartották alaktalan árnyai, atyai szeretete, melyet bár büszkesége ködén keresztül a kis Florence iránt érzett, most valami rendkívül kényelmetlen érzéssé változott. Szinte úgy érezte, mintha a gyermek folyton bizalmatlanul figyelné őt. Mintha valami rejtély kulcsát őrizné, ami itt van az ő lelkében. Mintha a gyermeknek ösztönös tudomása lenne valami hazug és hamis húrról, ott az apai lélek legmélyén, és megrezdíthetné egyetlen leheletével.

Dombey, mióta csak leánya megszületett, közömbös volt iránta. Ellenséges érzést nem táplált vele szemben, sem érdemesnek nem látszott rá, sem a természetének nem felelt meg. Florence sohasem volt határozottan kellemetlen a számára, most azonban kényelmetlenül érezte magát a közelében. A békességét zavarta! Legjobban szerette volna elfelejteni a létezését, ha tudta volna, hogyan. Talán - ki irányítja az ilyen titokzatos érzéseket - még meg is gyűlölheti a végén! Mikor a kis Florence megjelent, Dombey abbahagyta a sétáját, és ránézett a lánykára. Ha mélyrehatóbb érdeklődéssel és valóban atyai szemmel figyeli, észrevette volna a gyermek sóvár tekintetében, miféle érzések és félelmek remegtetik; a szenvedélyes vágyakozást, hogy odarohanjon apjához, nyakába ugorjon, s azt kiáltsa, miközben arcát ölelésébe rejti: "Ó, apám, próbálj szeretni engem! Hisz nincs rajtad kívül senkim!" Észrevette volna a visszautasítástól való félelmét; a rettegését, hogy nem volna-e mindez vakmerőség, és nem bántaná-e meg vele az apját? Meglátta volna benne a bátorság és önbizalom szánalmas hiányát - és hogy a csordultig telt gyermeki szív mennyire kutat valami után, ahol bánatával és szeretetével megnyugodhatna.

Mindezekből azonban Dombey semmit sem látott. Annyit mindenesetre, hogy a kislány ott áll az ajtóban bizonytalanul, és feléje tekint; csak ennyit, de többet nem.

- Jöjj be - szólt hozzá -, jöjj be. Mitől fél ez a gyermek?

A kislány belépett a szobába. Előbb egy pillanatig körülnézett, aztán közel az ajtóhoz határozatlanul megállt, és két kis kezét tanácstalanul összeszorította.

- Jer ide, Florence! - szólította az apa ismét hidegen. - Tudod, ugye, ki vagyok?

- Akarsz valamit mondani?

A gyermek hirtelen felnézett, s a szemében csillogó könnyek megfagytak apja tekintetének fagyos fényében. Szemét megint lesütötte, miközben kezét reszketően nyújtotta apja felé.

Dombey lazán megfogta, és egy pillanatig ott állt, s ránézett, mintha éppoly kevéssé tudná, mit mondjon, vagy tegyen, akár a gyermek.

- Úgy ni! Légy jó lány! - mondta aztán, kezével gyengéden meglegyintve a gyermek fejét, s szinte lopva, zavart és kétkedő pillantást vetett rá. - Menj oda Richardshoz. Eredj!

A kislány habozott, mintha még mindig odasimult volna atyjához, vagy lappangó remény élt volna benne, hogy felemeli talán, és megcsókolja. Még egyszer apjára pillantott, Dombey úr arra gondolt közben, mennyire olyan most a tekintete, mint amikor a doktorra nézett azon az estén. Önkéntelen mozdulattal elengedte a gyermek kezét és elfordult.

Nem volt nehéz észrevenni másnak sem, hogy mennyire elbátortalanodik Florence apja jelenlétében. Nemcsak lelkére hatott bénítólag, de még mozdulatainak természetes báját és keresetlenségét is megváltoztatta. Ám Polly mindezek láttán is állhatatosan kitartott, és szíve szerint ítélvén meg Dombeyt, bizonyosra vette, hogy a kislány gyászruhája is bizonyára szívére hat majd apjának. Bizony, nem rendes dolog - gondolta Polly -, hogy csak az egyik anyátlan gyermekéhez ragaszkodik, mikor pedig másik is van neki, méghozzá ilyen szép kislány... no, csak nyissa ki a szemét.

Polly ameddig csak tudta, igyekezett ott tartani a kislányt atyja szeme előtt; Pault pedig olyan ügyesen forgatta, hogy sokkal elevenebbnek látszott olyankor, mikor nénje mellette volt. Mikor aztán eljött az ideje, hogy felmenjenek, Polly szerette volna beküldeni Florence-t a szomszéd szobába, hogy jó éjszakát kívánjon atyjának, de a gyermek félt, és visszahúzódott. Mikor pedig a dajka egyszer ösztönözni kezdte, hogy menjen csak, a gyermek eltakarta két kezével arcát, mintha a maga érdemtelen mivoltát rejtené a szeme elől, és sírva felelte:

- Ó, nem, nem! Nincs szüksége rám! Nincs!

Ez a kis szóváltás Dombey úr figyelmét is magára vonta, aki ott ült az asztalánál bora mellett, és megkérdezte, mi történik.

- Florence kisasszony attól fél, uram, hogy zavarná önt, ha bemenne jó éjszakát kívánni.

- Nem is fontos, hogy bejöjjön - válaszolta Dombey -, maga hívhatja és elengedheti anélkül, hogy bejönne hozzám.

A gyermek hallotta e szavakat. Ijedten visszahúzódott, és mielőtt szerény pártfogója körülpillantott volna, eltűnt a szobából.

Polly egyébként mérhetetlenül örült jó szándékú terve ügyes megvalósításának, és teljes biztonságban volt fönn nála, mikor legközelebb közölte Méregzsák kisasszonnyal is. Susan azonban mind a bizalom jeleit, mind a jövőben való szabad együttléteik jó hírét meglehetős tartózkodással fogadta, és minden volt inkább, mint buzgó az elragadtatás kimutatásában.

- Azt hittem, örülni fog neki - jegyezte meg Polly.

- Ó, hogyne, Richards asszony, nagyon örülök - válaszolta Susan, miközben olyan peckesen ült a helyén, mintha a fűzőjébe pótcsontokat helyezett volna.

- Nem nagyon mutatja, hogy örül - állapította meg Polly.

- Ó, mivel én csak állandó alkalmazott vagyok, nem várhatja, hogy annyira mutassam, mint aki itt ideiglenes. Mert ebben a házban, úgy látszik, az ideiglenesek vannak fönn; hanem hát annyit mondok, hogy a mi házunk meg a másik ház között ugyan nagyon erős fal lehet, hanem azért én még nem megyek neki fejjel.

NEGYEDIK FEJEZET
Melyben az események színpadán mások is fellépnek

Noha a Dombey és Fia hivatalos helyiségei a londoni City határvonalán belül estek, ha csak az utcák zenebonája el nem nyelte a zengő hangokat, a cég irodájához közel olyan dolgokat is lehetett látni, melyekben ugyancsak bőven akadt kalandos és vadregényes elem. Góg és Magóg^[1] ott büszkélkedett tízpercnyi közelben; ott volt a királyi pénzváltó is néhány lépésnyire; az Angol Bank arannyal és ezüsttel duzzadó föld alatti boltozataival "lent a halottak birodalmában", előkelő szomszédja volt a cégnek. Mindjárt a sarkon ott pompázott a Kelet-Indiai Csarnok, amely az emberben a ritka kelmék és drágakövek, tigrisek, elefántok és elefánt ülések, napernyők, pálmafák és gyaloghintók emlékét idézte fel, azokkal a barna arcú, fényes hercegekkel együtt, kik felkunkorodott orrú cipőben ülnek a szőnyegeken. A közvetlen szomszédságban mindenfelé hajók képmásait lehetett látni, ahogy duzzadó vitorlákkal szelték a vizeket a világ minden része iránt; áruházakat, melyekből az ember egy félóra alatt tetőtől talpig felszerelve lépett ki: akárkit azonnal alkalmassá tettek arra, hogy akárhová utazzék. A hajózási műszerészek boltjai előtt pedig fából faragott kis tengerészkadétok feszelegtek elavult tengerészruhákban, és törhetetlen buzgalommal figyelték a bérkocsikat.

Az egyik ilyen fa-kadét, amelyről azt lehetett volna mondani, hogy a "legfábólvalóbb", ott állt merészen előrevetett fél lábbal, messzi a kövezet fölött. Az édeskés mosoly talán ennek arcán ült a legelviselhetetlenebbül; cipőcsatja és kihajtott gallérja lehetetlenebb volt még a többiekénél is; ez szögezte a világnak, jobb szeméhez illesztve, a legaránytalanabb távcsövet. Ennek a tengerésznek egyedüli ura és tulajdonosa egy walesi parókás öregúr volt, és ugyancsak büszkélkedett vele. Bizony már több esztendeje fizette a házbérét, adóját és egyéb járulékait, mint ahány esztendőt sok igazi húsból és vérből való tengerészkadét számlál; márpedig az angol flotta ugyancsak nem szűkölködik olyan kadétokban, akik elég tiszteletre méltó kort értek meg ebben a rangban.

Az öregúr árukészlete tengerészeti műszerekből állott; kronométerek, barométerek, távcsövek, iránytűk, hajózási és szárazföldi térképek, szextánsok, kvadránsok és más olyanfajta szerszámok sorakoztak ott, amelyeknek használata egyáltalán előfordulhat rendes hajójáratokkal vagy felfedező utakkal kapcsolatban. Réz- és üvegtárgyak zsúfolódtak a fiókokban és polcokon; a beavatottakon kívül senki sem igazodott volna el köztük, senki sem sejtette volna rendeltetésüket; vagy ha egyszer valaki kivette mahagóni fészkükből, ugyan vissza nem tudta volna rakni segítség nélkül. Minden tárgy a legszűkebb tartókba, a legkeskenyebb sarkokba szorult, olyan lehetetlen párnázatok közé sáncolódott és hegyes szögekbe csavarodott, hogy a háborgó tenger sem zökkenthette ki a mélységes filozófiai nyugalomból. Rendkívüli elővigyázatosság mutatkozott itt a hely kihasználása tekintetében, de abban is, hogy a tárgyak szigorúan a kijelölt helyükön maradjanak; így aztán minden dobozba rengeteg eszközt nyomkodtak, erőszakoltak bele, akár egyszerűen összeillesztett deszkából készült a doboz, akár a háromszögletű kalap, meg az ötágú tengericsillag között ingadozott az alakja, s még ez is egészen szerény és igénytelen formájú volt a többi dobozhoz képest. Mintha a boltra magára is átragadt volna ez az általános tenger-láz, és olyan lett, mint valami kedélyes tengerihajó, amely csak arra vár, hogy vízre jusson, s biztonsággal vágjon neki az útnak a világ valamely elhagyott szigete felé.

A kadétjára oly büszke öreg hajóműszer-árus életében még számos mellékes dolog volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szemlélőt a fönt leírt elképzelésbe ringassa. Mivel ismerősei többnyire hajóélelmezők és hasonlók voltak, asztala mindig a legvalódibb tengerész-kétszersültekben bővelkedett. Gyakran kerültek rá szárított húsok és nyelvek, amelyeken rendszerint valami sajátságos kenderkötél-íz érződött. Savanyúságot lehetett látni ott hatalmas bödönökben, amilyenek csak a nagykereskedelmi forgalomban ismeretesek: "Hajózási cikkek szállítója" felírással a címkéjükön; szeszesitalok kerültek elő szalmafonatos, nyakatlan üvegekben. A falakat hajósképek díszítették; mellettük ábécésorrendben voltak felsorolva a hajó körüli összes rejtelmek; a tányérokon a "Tatár" fregatte-ot lehetett látni, amint éppen felszedte a horgonyt; a kandallót kagylók, tengerifüvek, moszatok cifrázták; a faburkolatú kis társalgó pedig, akárcsak egy hajó kabinja, a mennyezetről kapta a világítást.

Itt élt az öregúr, mint valami hajóskapitány, unokaöccsével, a tizennégy éves Walterrel, aki éppen olyan volt, mintha csak róla mintázták volna a tengerészkadétot, hogy az egész kép jellegét még jobban kiemelje. De ezzel aztán végére is értünk a felsorolásnak, mert Solomon Gills maga (akit sokkal inkább apó néven ismertek) távol állott a tengerészi megjelenéstől. Nem beszélve a walesi divatú parókájáról, melynél simábbat és merevebbet még nem viselt halandó, és tengeri rablóra éppenséggel nem vallott, egyébként is csöndes, nyugodt beszédű, elmélázgató öreg legény volt. Szeme mindig vörös fényben égett, mintha sűrű ködön keresztül két apró nap tekintett volna az emberre; s egészben véve olyan most-ébredt tekintete volt, mintha három vagy négy napon át az üzletében lelhető valamennyi távcsövön át felváltva bámult volna a világba, majd megint puszta szemmel nézve szét, véges-végig zöldnek látna mindent. Az egyedüli változás, amit a külsején szem valaha is észlelt, az volt, hogy egy ideig tetőtől talpig kávészínű öltözetet viselt, nagyon merev szabásút és rajta fényes gombokat, később egyszerre sárga nankingnadrágban tűnt fel. Ingfodrai hibátlanok voltak, kitűnő minőségű szemüveget hordott, rendszerint a homlokára tolva, zsebében hatalmas kronométer-órát. Ami az óra pontosságát illeti, előbb vádolta volna összeesküvéssel a City összes óráit és a napot, mintsem abban kételkedett volna. Amilyen mostanában az öregúr volt, olyannak látták ott, a tengerészkadét háta mögött levő társalgóban már hosszú évek óta. Nap nap után szabályos időben ment lefeküdni abba a padlásszobába, ahol a szél úgy zúgott, mint a tengeren, míg más uraságoknak, akik kényelmesen laktak valamivel alantabb, fogalmuk sem volt az idő járásáról.

Úgy fél hatra járhat az idő, őszi délután, amikor az olvasó és Gills először találkoznak. Solomon Gills éppen a csalhatatlan kronométert nézi. A Cityben aznapra már vagy egy órával ezelőtt lerázták a munkát, és az emberáradat csendesen nyugat felé hömpölyög. "Az utca népe ugyancsak megritkult - állapítja meg Gills. - Esős éjszaka fenyeget." A boltban a légsúlymérők hangulata mélyen nyomott; az eső néhány cseppje már ott villog a fa-tengerészkadét kackiásan félrecsapott sapkáján.

- Hol késik Walter, nem értem! - mormogja Solomon Gills, és elgondolkodván teszi ismét zsebre az órát. - Az ebéd már másfél órája kész, és Walter sehol.

Csavarlábú székén megfordulva kinézett a szerszámok között az ablakon; hátha Walter éppen most jön keresztül az utcán. Nem látta ott a gyorsan fel s alá táncoló esernyők között, és az újságárus fiú sem azonos vele bizonyára, abban a viaszosvászon sapkában, amint lassan elődöng a bolt réztáblája előtt, s mutatóujjával odaírja a nevét a Solomon Gills neve mellé.

"Ha nem tudnám, hogy sokkal jobban ragaszkodik hozzám, mintsem egyszerűen megszökjék, és szolgálatba lépjen valami hajón, a végén még komolyan nyugtalankodnék" - mondta magában Solomon Gills, közben ujja bütykével két-három légsúlymérőt is végigkopogtatott.

- Bizony nyugtalankodnék. Mindegyik a mélyponton, ejnye! Nedves a levegő. Hja, szükség van esőre.

- Azt hiszem - folytatta aztán magában, s az egyik iránytű rekeszéről lefújta a port -, hogy te sem hajlasz hűségesebben és pontosabban az én szobám felé, mint a fiú ragaszkodása. Ez a kis otthon bizony viszonozta is a ragaszkodást. Egyenesen észak. Egy huszad fokkal sem jobbra vagy balra.

- Hahó, Solomon bácsi!

- Szervusz, fiam! - kiáltott a műszerkészítő, s fürgén megfordult. - Na, csakhogy megjöttél végre!

Üde képű volt, vidám fiú és futástól friss, ahogy az eső elől menekült; szép arcú, ragyogó szemű és göndör hajú.

- Nos, bácsikám, hát hogy érezte magát nélkülem egész nap? Kész már az ebéd? Csoda éhes vagyok.

- Hát ami azt illeti, csak megvoltam valahogy - válaszolt Solomon jóakaratú gonoszkodással -, szép is volna, ha nem érezném jól magam az ilyen magadfajta kutyakölyök nélkül. Az ebéd pedig készen van már egy félórája, és rád vár. Éhesnek meg magam is elég éhes vagyok.

- Hát akkor rajta, bátyám - kiáltott fel a fiú. - Hurrá! Éljen a tengernagy!

- Ördög a tengernagyodba! - mordult fel az öreg. - Bizonyára a Lord Mayort gondolod.

- Nem én! - válaszolt a fiú. - Éljen a tengernagy! Éljen a tengernagy! Előre!

E vezényszavakra a walesi parókát, viselőjével együtt, ellenállás nélkül röpítette a hátsó kis nappali felé, oly lendülettel, mintha legalább egy ötszáz főből álló társaság élén vonulna a lakomához; és Solomon apó meg az öccse gyorsan neki is látott a rántott tengeri halnak, azzal a megnyugtató tudattal, hogy utána még marhaszelet következik.

- A Lord Mayor, fiam, az éljen! - kezdte újból Solomon apó. - Semmi tengernagy, fiam. A te tengernagyod a Lord Mayor.

- Ó, hogyisne! - felelte a fiú és megrázta a fejét. - Hiszen még a kardhordozója is különb, mint ő. Az legalább néha kihúzza a kardját.

- No, aztán jól is fest, ahogy a karddal kínlódik. De figyelj csak ide, Walter, figyelj csak. Nézz oda a kandallópárkányra.

- Nini! Ki akasztotta oda a szögre az ezüst bögrécskémet? - kiáltott fel a fiú.

- Én - felelte a nagybátyja. - Semmi bögrécske többé! Mától fogva felnőtt emberhez illő üvegpohár jár neked! Most már üzletember vagy: a Cityhez tartozol. Ma reggel kiléptél az életbe.

- Jól van, bátyám. Iszom én, amiből csak akarja, ha a maga egészségére ihatom. Ezért hát isten éltesse, bátyám, és éljen a...

- Lord Mayor - végezte be az öregúr.

- A Lord Mayor, a bírák, a városi tanács és az összes céhek! Soká éljenek!

A bátyja elégedetten bólogatott.

- No, most pedig halljunk a Cégről valamit.

- Ó, a cégről igazán nincs sok mondanivalóm - felelt a fiú, miközben alaposan működött a késsel és a villával. - Egy csomó sötét irodából áll az egész; a szobában, ahol én vagyok, van egy magas kandallórács, egy tűzálló vasszekrény, néhány hajót ábrázoló kép, ahogy éppen útnak indulnak, egy naptár, néhány íróasztal és szék; aztán egy tintatartó, néhány könyv, egypár láda, és egy csomó pókháló; azok közül egyikben, éppen a fejem felett, egy összeszáradt kék virág; olyan, mintha a világ teremtése óta volna ott.

- Semmi egyéb? - kérdezte Solomon.

- Semmi, egy régi madárkalitkán kívül (nem tudom, hogyan kerülhetett oda), és ne feledjük a széntartót.

- S a bankkönyvek, csekk-könyvek, számlák vagy egyéb jelei a pénztengernek, mely napról napra ömlik a Cég zsebébe? - kérdezte Solomon apó kenetes hangsúllyal, és elmerengve nézett unokaöccsére a ködön keresztül, mely mintha folytonosan ott lebegett volna körülötte.

- Ó, van ott olyasmi bőséggel, persze - felelte öccse szórakozottan -, hanem az ilyesmik Carker úr, Morfin úr meg Dombey úr szobájában vannak.

- Dombey úr bent volt ma? - kérdezte Solomon.

- Hogyne. Jött, ment egész nap.

- Rólad nyilván nem nagyon vett tudomást.

- Dehogynem. Odajött az asztalomhoz... jaj, bátyám, csak olyan ünnepélyes és merev ne volna... és azt mondta: "Ugye ön a hajóműszer-árus Gills úr fia?" "Az unokaöccse vagyok, uram", feleltem. "Unokaöccsét mondtam, fiú!", válaszolta erre Dombey úr. Meg mernék rá esküdni pedig, hogy azt mondta: "A fia."

- Lehet, hogy tévedsz. De nem számít.

- Hiszen nem számít, de arra gondoltam közben, mégsem kellene olyan szigorúnak lennie hozzám. Utóvégre mindegy, ha azt mondta is: a fia! Aztán említette, hogy Solomon bácsi beszélt neki felőlem, ennek alapján alkalmazott is a Cégnél; elvárják tőlem, hogy szorgalmas legyek, és pontos, és ezzel tovább ment. Az az érzésem, hogy nem nagyon tetszettem meg neki.

- Azt hiszem, úgy érted - jegyezte meg a műszerkészítő -, hogy ő nem nagyon tetszett neked.

- Hát bátyám - felelte a fiú nevetve -, úgy is lehet. Erre nem gondoltam.

Mikor az ebédnek vége volt, Solomon mintha kissé elkomolyodott volna; időnként a fiú derült arcára pillantott. Amint az asztalt leszedték (az ebédet a szomszéd vendéglőből hozták), Solomon gyertyát gyújtott és lement a kis pincébe; öccse ezalatt szolgálatkészen tartotta a gyertyát a dohos lépcsőn. Néhány percnyi keresgélés után az öreg visszatért, kezében egy nagyon régi, poros, pókhálós palack.

- De Solomon bácsi! - kiáltott fel a fiú. - Miben töri a fejét? Hiszen ez a csodálatos Madeira! Ezen kívül már csak egyetlen üveg van.

Solomon apó azonban csak intett, jelezvén, hogy tudja ő nagyon is, mit csinál; aztán ünnepélyes csendben kihúzta a dugót, töltött a borból két pohárral, majd letette az üveget az asztalra s mellé még egy harmadik poharat.

- A másik üveggel akkor isszuk meg, Walter - mondta közben -, ha majd megalapoztad a szerencsédet; ha már jómódú, becsült, boldog ember leszel; ha életutadon tett mai első lépésed simán folytatódik... és kérem az egek urát, hogy úgy legyen. Isten megáldjon, gyermekem!

A Solomon apó körül terjengő ködből valami hirtelen belejuthatott a torkába is, mert hangja rekedt volt, és a keze is remegett, ahogy poharát odakoccintotta az öccse poharához. De azért, mikor az ajkához emelte a bort, férfiasan lecsurgatta torkán, s még csettintett is utána a nyelvével.

- Drága bátyám - szólalt meg a fiú, könnyedséget erőltetve, habár a szeme csordultig telt könnyel -, a megbecsülésre, melyben részesít, és a többi, és a többi. Emelem poharam Solomon Gills úrra háromszor három éljennel és még egy ráadással! Hurrá! Engem akkor köszönt majd fel, Solomon bácsi, mikor az utolsó üveggel isszuk meg együtt. Rendben van?

Újból koccintottak; Walter, aki takarékoskodott a borával, éppen egyet-egyet szörpölt, aztán odatartotta poharát a világosság felé, s olyan vizsga hunyorgatással nézte, amilyet csak arcára erőltethetett.

Bátyja pedig ott ült vele szemben, és egy ideig szótlanul figyelte. De mikor tekintetük összetalálkozott, az öreg újra belekezdett a tárgyba, amely annyira foglalkoztatta gondolatait és úgy folytatta, mintha abba sem hagyta volna.

- Látod, Walter - kezdte -, az igazság az, hogy ez az üzlet csupán csak megszokás már nekem. Olyan megrögzött szokás, hogy tán élni sem tudnék nélküle, bár semmi tennivalóm nincs itt, semmi. Mikor még ezt az egyenruhát viselték - s kifelé mutatott a kis tengerészkadét felé -, akkor még vagyonokat lehetett szerezni, és szereztek is. De hát a verseny, a verseny... az új meg új találmányok... a változás, a változás: a világ bizony eliramodott mellettem. Azt se tudom jóformán, hol vagyok; s hogy a vevőim hol vannak, még kevésbé.

- Oda se neki, Solomon bácsi!

- Amióta te hazajöttél Peckhamból, az intézetből, annak pedig tíz napja már, nem emlékszem egyetlenegy embernél többre, aki bejött volna az üzletbe.

- Kettő is bejött, bátyám, emlékezz csak. Az egyik, aki azt kérdezte, fel tudna-e váltani egy aranyat?

- Tehát ez az egy - szólt Solomon.

- Ugyan, bátyám! Hát azt az asszonyt nem nevezed embernek, aki bejött és megkérdezte, merre van a Mile-End-i sorompó?

- Igazad van, elfeledkeztem róla. Akkor hát ketten jártak itt.

- De venni ugye nem vettek semmit? - kiáltott fel a fiú.

- Semmit sem vettek - felelte Solomon nyugodtan.

- Nem is óhajtottak valamit?

- Nem. Ha akartak volna valamit venni, egész bizonyos, hogy a másik boltba mentek volna - felelt Solomon változatlan nyugalommal.

- De mégis ketten voltak, bátyám! - kiáltott fel a fiú, mintha valami nagy győzelmet jelentett volna. - Maga pedig egyet mondott csak.

- Rendben van, Walter - szólalt meg az öreg némi szünet után. - De mivel nem vagyunk olyanok, mint a vadak Robinson Crusoe szigetén, nem élhetünk meg abból, hogy valaki szeretne egy aranyat felváltani, vagy abból, hogy egy asszony a Mile-End-i sorompó után érdeklődik. Amint az előbb mondtam, a világ maga mögött hagyott már engem. Nem szidom a világot, de nem is értem már többé. A kereskedők nem a régiek, az inasok sem, az üzlet sem, az üzleti szokások is megváltoztak. Az árukészletem hétnyolcad része semmirevaló vicikvacak. Divatból kiment ember vagyok én már ebben az ódivatú boltban, ebben a megváltozott arculatú utcában. Elmaradtam az élettől, és vén vagyok ahhoz, hogy utolérjem. Már a zaja is zavar, pedig csak messziről hallik ide.

Walter közbeszólt volna, de az öregúr felemelt kezével intett.

- Ezért hordom annyira szívemen, Wally, hogy belekerülj a tevékeny világba, és lépést tarts az élettel. Én már csak a hazajáró szelleme vagyok ennek az üzletnek, a valóságos élet rég elköltözött innen, és ha meghaltam, a kísértet is pihenni tér majd. Mivel ez az üzlet nem hoz örökséget számodra, úgy gondoltam, legjobb lesz, ha előnyödre használom föl egykori kapcsolataimnak csekély töredékét. Vannak, akik azt hiszik, hogy gazdag vagyok. Kívánom, temiattad, bárha igazuk volna. De akármit hagyok hátra, és bármit adhatnék is neked, a Dombey Cégnél olyan helyen vagy, ahol a legtöbbre viheted. Légy szorgalmas, iparkodj megszeretni a munkádat, törekedj tántoríthatatlan függetlenségre, és légy boldog.

- Becsületemre, mindent elkövetek, édes bátyám, hogy jóságát megérdemeljem, igazán mondom - felelte a fiú komolyan.

- Tudom, bizonyos vagyok benne - szólt Solomon apó, miközben növekvő élvezettel látott neki a második pohár madeirának. - Ami pedig a tengert illeti, fiam - folytatta -, szép, szép képzeletben, de egészen más a valóságban. Természetes, hogy foglalkoztatja az eszedet, mert gondolatban jól ismert dolgokkal kapcsolod össze, de nem célszerű, egyáltalában nem.

Hanem azért Solomon apó mintha mégis valami titkos gyönyörűséggel dörzsölte volna a kezét, míg a tengerről beszélt, és leírhatatlan élvezettel legeltette szemét a tengerészeti tárgyak tömegén.

- Gondolj erre a borra például - folytatta Solomon apó -, mely már megjárta Kelet-Indiát és visszakerült ismét, körülutazván a világot. Gondolj csak a koromsötét éjszakára, a harsogó szelekre, a háborgó tengerekre...

- A villámlásra, a mennydörgésre, a záporra, a jégesőre, a hatalmas viharokra - vágott közbe a fiú.

- Az bizonyos - felelte Solomon -, hogy ez a bor mindezeken keresztülment. Próbáld csak elgondolni, hogy recseg a bordázat, s mekkora az árboccsikorgás, hogy fütyül és bömböl a szél fönt a kötélzet meg a vitorlák között...

- ...miközben az emberek fölfelé kúsztak, egymáson túltéve, versenyezve, ki hajol ki előbb a vitorlarúdon, hogy a jéggé fagyott vitorlát felgöngyölítse, a hajó pedig égnek emelkedett és táncolt, mintha megőrült volna - harsogta a fiú.

- Szakasztott így - vágott közbe Solomon -, mindez ott viharzott a dohos hordó fölött, melyben ez a bor pihent. Bizony... és hát mikor a "Tündérleány" elsüllyedt a...

- ...a Balti-tengerben, éjnek éjszakáján, huszonöt perccel éjfél után, amikor a kapitány órája hirtelen megállt; ő maga pedig ott hevert holtan, a főárboc tövénél, ezerhétszáznegyvenkilenc február tizennegyedikén - kiáltotta Walter szinte önkívületben.

- Így volt szóról szóra - felelte Solomon apó. - Ötszáz hordóval volt a hajón ebből a borból. A hajón levők (kivéve a másodkapitányt, az első hadnagyot, két matrózt és egy hölgyet, kik ott ültek egy repedt csónakban) beverték a hordókat, leitták magukat és úgy haltak meg, miközben a Rule Britanniát harsogták; a hajó ezalatt süllyedt, s egyszerre elmerült, ők pedig egy félelmetes végső akkorddal fejezték be a kórust.

- Hát mikor a "György Király"-t vetette partra a vihar, bátyám, Cornwallban, a rettentő orkánban, két órával napfölkelte előtt, ezerhétszázhetvenegy március negyedikén? Kétszáz ló volt a hajón; vihar közben kiszabadultak a hajófenékről és vadul vágtattak összevissza, agyontaposták egymást, s mintha valósággal emberi hangon nyerítettek volna, úgyhogy a legénység azt hitte, a hajó ördögökkel van tele; a legbátrabbak közül nem egy teljesen fejét vesztette, és kétségbeesetten ugrott a tengerbe; csak kettő maradt életben, akik aztán elmondották a történetet.

- És amikor - kapta fel a szót Solomon - a "Polyphemus"...

- ...nyugat-indiai kereskedelmi hajó, háromszázötven tonna hajóteher, kapitánya John Brown Deptfordból. Tulajdonosa Wiggs és Társai - egészítette ki Walter.

- Úgy van - helyeselt Solomon apó. - Mikor kigyulladt éjnek idején, a jamaikai parttól négynapi járásra, kedvező szélben...

- ...két testvér volt a hajón - vágott közbe Walter szinte hadarva, erős hangon -, nem jutott hely mindkettőjük számára az egyetlen csónakban, és egyikük sem akart belelépni a hajóról; végül az öregebbik derékon kapta az öccsét, és belelökte a csónakba. Ekkor a fiatalabbik talpra szökött és ezt kiáltotta: "Drága Edward, gondolj a menyasszonyodra. Én gyerek vagyok még, engem senki sem vár. Ugorj a helyembe." Ezzel belevetette magát a hullámokba.

A fiú lángoló szeme és kipirult arca, ahogy a helyéről felemelkedett és átélte mindazt, amit mondott, hirtelen eszébe juttatta Solomonnak, amiről megfeledkezett, vagy amit a körülötte derengő köd mintha közben eltakart volna. Ahelyett hát, hogy több tengeri történetet vett volna sorra, amint szándékában volt, kurtán, józanon elnevette magát és így szólt:

- No, most aztán beszéljünk másról.

Az igazság az volt, hogy a jámbor nagybácsi titkos vonzódása, amelyet minden kalandos és csodálatos dolog iránt érzett - és foglalkozásánál fogva bizonyos távoli rokonságban is állott vele -, fölébresztette öccsében ugyanezt a vonzódást; úgyhogy végül is minden, amit csak elébe tárt a fiúnak azzal a céllal, hogy a kalandos hajósélettől elidegenítse, ahhoz a szokott, de megmagyarázhatatlan eredményhez vezetett, hogy még jobban fölserkentette benne a különös mesterség utáni vágyat. Ez mindig így történik. Az embernek az az érzése, sohasem írtak könyvet vagy meséltek el szörnyű történeteket azzal a határozott céllal, hogy a fiúkat otthon tartsák, amelyekkel ne azt érték volna el, természetesen, hogy hanyatt-homlok rohantak a tengerre, éppen a hallottak hatása alatt.

Ebben a percben egy harmadik alak jelent meg, hogy a kis társaságot növelje; bő, kék ruhába öltözött férfi, kinek a jobb csuklója kis vaskampóban folytatódott. Sűrű, bozontos, fekete szemöldöke első pillanatra feltűnt, hasonlóképpen a bal kezében tartott vastag bot, mely éppúgy bővelkedett a bibircsókban, akárcsak a jövevény orra. Nyaka körül laza, fekete selyemnyakkendőt hordott és hozzá erős vászonból akkora gallért, hogy kisebbfajta vitorlának beillett volna. Nyilvánvalóan neki szánták a harmadik poharat, s ő ezzel tisztában is lehetett. Amint ugyanis durva posztóból készült felsőkabátját levetette, s odaakasztotta az ajtó mögötti szögre, melléje függesztve kemény, fényes kalapját - puszta látására is belényilallott az együttérző ember fejébe a fájás, mert olyan vörös karikát hagyott gazdája homloka körül, mintha valami szűk vasfazekat viselt volna a fején - odahúzott egy széket az asztal mellé, ahol a pohár állott és leült. A látogatót kapitánynak szólították; kormányos, hajóskapitány vagy jobbfajta tengeri kalandor lehetett valaha, talán mind a három egyszerre; az bizonyos, hogy határozottan tengerész külsejű embernek látszott.

Sötét és kemény vonású arca egyszerre felderült, amint kezet szorított a gazdával meg az öccsével; de csak ennyit kérdezett:

- Na, hogy s mint?

- Rendben - felelte Gills, miközben odatolta az üveget a vendég elé.

Ez fölemelte elébb, aztán megszemlélte, megszagolta; utána rendkívüli hangsúllyal ennyit kérdezett:

- Az?

- Az - válaszolta a műszerárus.

A vendég egyet füttyentett, megtöltötte poharát, miközben szemmelláthatólag azt gondolta magában, hogy no, ez már aztán valódi ünnep.

- Wally! - szólalt meg végre a vendég, és vaskampójával végigsimította meglehetősen gyér haját, majd odamutatott a vassal a műszerárusra. - Nézz csak rá! Szeresd őt! Tiszteld! És engedelmeskedj neki! Lapozd fel a kátét, míg megtalálod benne a kellő fejezetet s ha rálelsz, hajtsd be a lap sarkát. Sok szerencsét, fiam!

Annyira megelégedettnek látszott, mind az idézettel, mind az idézésével, hogy még egyszer elismételte halkan és hozzátette, hogy negyven év alatt bizony már kétszer is elfelejtette.

- De sohasem voltam híjával két-három olyan szónak, Gills, amire tüstént rá ne találtam volna. Ez onnan ered, hogy az ember nem koptatja folyton a száját, mint némelyik - jelentette ki a kapitány.

Ezután nyilván eszébe jutott, hogy jobb lesz most, ha "mint az ifjú Norval atyja^[2], kincsét gyűjti csendesen", mert újra elnémult és meg sem szólalt addig, amíg az öreg Gills ki nem ment, hogy a bolti lámpát meggyújtsa. Ekkor odafordult Walterhez és váratlanul így szólt:

- Még órát is tudna ez csinálni, ha megpróbálná! Esküszöm!

- Én is azt hiszem, Cuttle kapitány - felelte a fiú.

- Méghozzá járna is az óra - folytatta Cuttle kapitány, valami kígyó formájú vonalat írva le kampójával a levegőben. - Teremtőm! És hogy járna!

Egy pillanatra mintha teljesen elmerült volna abba a gondolatba, miként is járna az az eszményi óra, s közben úgy ült ott, a fiúra szegezett szemmel, mintha annak az arca lett volna a számlap.

- Majd szétreped a sok tudománytól - folytatta, s odamutatott kampójával az árukészlet felé. - Nézz oda! Micsoda gyűjtemény! Föld, levegő, víz, neki mindegy. Csak mondd meg neki, hová akarsz jutni. Fel, egy léghajóba? Máris ott vagy. Egy búvárharangba? Máris ott vagy. Szeretnéd a sarkcsillagot mérlegre rakni, hogy megmérd? Megméri ő azt is, ha akarod.

Ezekből a megjegyzésekből látható volt, milyen mély tiszteletet érzett Cuttle kapitány Gills műszerei iránt, és mennyire nem tesz különbséget a műszerek árusa és feltalálója közt.

- Hej - sóhajtott fel -, bizony szép dolog ennyi mindenhez érteni. Viszont az is szép, ha nem értesz. Alig tudom, melyik szebb. Mégis kényelmes dolog csak úgy ülni itt és elgondolni, hogy az embernek mérhetik magasságát, súlyát, nagyíthatják, villanyozhatják, delejezhetik, mindenféle ördöngösséget csinálhatnak vele, és az ember azt se tudja, hogyan.

Csakis a csodálatos madeirának és az ünnepélyes alkalomnak köszönhető - mely alkalom kívánatossá tette, hogy Walter szelleme is csiszolódjék és táguljon valamit -, hogy Cuttle kapitánynak így megoldódott a nyelve, és rászánta magát e roppant szónoklatra. Maga is meglepetéssel vette észre, mint jön rá, a szavak csatornái fölszakadozván, miért is volt olyan kellemes tíz esztendőn keresztül szótlan örömben elkölteni a vasárnapi ebédeket ebben a nappaliban. Komoly és bölcs emberhez méltóan, hangtalanul magába mélyedve ült egy ideig.

- Hanem Ned - szólalt meg csodálatának tárgya, Solomon most, hogy újra visszatért a szobába -, mielőtt rátérnél a pohár grogra, ennek az üvegnek végére kell ám járnunk.

- Állok rendelkezésedre - felelte Ned, megtöltötte poharát. - Tölts a fiúnak is.

- Köszönöm, bátyám, nem kérek többet - szabadkozott Walter.

- Jó, jó - felelte Gills -, no azért még egy kicsit. Ezt az üveget igyuk ki a Cég boldogulására, Walter cégének boldogulására. Hátha még az övé lesz egyszer a Cég fele. Ki tudja? Sir Richard Whittington is a Cég főnökének a lányát vette feleségül.

- "Térj haza Whittington, London Lord Mayorja, s ha öreg kort érsz meg, sem fogsz eltávozni soha" - idézett megint Cuttle kapitány. - Wally, lapozd csak fel azt a könyvet, fiam!

- Hátha Dombey úrnak nincs leánya? - kezdte Solomon apó.

- De van, bátyám, van - vágott közbe Walter, aztán elpirult és elnevette magát.

- Van? - kiáltott fel az öreg. - Valóban, úgy rémlik nekem is.

- Ó, persze hogy van - felelte a fiú. - Beszélgettek is ma róla az irodában. Azt mondják, kedves bátyám és Cuttle kapitány - folytatta a fiú halkabb hangon -, hogy Dombey úr nem szenvedheti a lányt. Úgy él a cselédek közt, hogy apja tudomást sem vesz róla. Annyira betölti lelkét a fia és örököse a Cégben, hogy, ámbár az még csak pólyás baba, Dombey úr egyre-másra készítteti a Cég vagyonáról a mérlegeket, és szigorúbb rendben tartja a könyveket is, mint azelőtt; sőt azt is látták (mikor azt gondolta, hogy senki sem figyeli), hogy lement a kikötőbe, és hajóit és áruit nézegette, mintha abban gyönyörködött volna, mi mindenük lesz majd kettejüknek. Ezeket mondják. Én természetesen nem tudom, mi az igazság az egészből.

- Látod, már mindent tud a leányról - szólt a műszerárus.

- Ugyan, bátyám, hová gondolsz! - pironkodott és mosolygott szemérmesen Walter. - Tehetek róla, ha meghallom, mit beszélnek?

- Attól félek, a Dombey-fiú egy kicsit utunkban áll, nem? - tréfálkozott az öreg Gills.

- Határozottan - felelte a kapitány.

- No de azért igyunk az egészségére! - folytatta Gills. - Éljen Dombey és Fia!

- Nagyon helyes, Sol bácsi - vágott közbe a fiú vidáman. - De ha már a Dombey úr lányának a nevét is ide keverték a társalgásba, s még velem is összekapcsolták, s azt állították, hogy mindent tudok róla, hát leszek olyan bátor és javítok valamit a maga pohárköszöntőjén. Kiáltsuk tehát úgy, hogy: Éljen Dombey és Fia - meg a Leánya!

ÖTÖDIK FEJEZET
Paul növekedése és keresztelője

A kis Paul, mivel a jelek szerint semmiféle fertőzést nem szedett össze, napról napra növekedett és erősödött. Tox kisasszony lelkesedése a gyermek iránt ugyancsak egyre nőtt, s ez a nagy odaadás annyira kivívta Dombey úr elismerését is, hogy helyes, jóravaló gondolkodású nőnek kezdte tartani, kinek ezek az érzelmek igazán becsületére válnak, és bátorítást érdemelnek. Dombey úr annyira pazarló volt leereszkedésében, hogy nemcsak több ízben meghajolt Tox kisasszony előtt, de a húgát is megbízta efféle gyönyörű, elismerését kifejező szavak tolmácsolásával, mint: "Kérlek, mondd meg a barátnődnek, hogy igazán nagyon szíves", vagy: "Említsd meg Tox kisasszonynak, Louisa, hogy igen lekötelezett." Mindez természetesen mély benyomást tett a rendkívüli módon kitüntetett hölgyre.

Tox kisasszony számtalanszor igyekezett hangsúlyozni Chickné előtt, hogy: "Semmi sincs, ami jobban érdekelne e drága gyermeknek fejlődésénél"; és ha valaki Tox kisasszonyt megfigyeli, meg kell vallania, magától is rájött volna erre, minden ékesszóló bizonygatás nélkül. A ház ifjú örökösének ártatlan étkezéseinél olyan leírhatatlan lelkesedéssel elnökölt, mintha valóságos cégtársak lettek volna Richardsszal az ellátás szolgálatában. A fürösztés és öltöztetés apró szertartásainál az ájulatig segítségre késznek bizonyult. Ha a gyermeknek itt-ott egy-egy pici adagocska orvosságot adtak be, ez mindjárt a legtevékenyebb együttérzésre bírta Tox kisasszony részvevő szívét. Egyszer pedig faliszekrénybe bújt szemérmességében - mivel Chickné behívta Dombey urat a gyermekszobába, hogy lássa a fiát, amint lefekvéshez készülőben, kurta, szellős kis ujjasba öltözve éppen egy rövidkét sétált Richards ölében - Tox kisasszonyt úgy elkapta a lelkendezés, hogy mindenről elfeledkezve, nem bírta megállani, hogy ki ne kiáltson a szekrényből: "Hát nem gyönyörű, Dombey úr? Nem olyan, mint egy icipici Cupido?" Utána természetesen majdnem elájult búvóhelyén nagy zavarában és szégyenkezésében.

- Louisa - szólt egy nap Dombey a húgához -, azt hiszem, Paul keresztelője alkalmából igazán illenék valamivel megajándékoznom a barátnődet. Annyi érdeklődést tanúsított már elejétől fogva a gyermek iránt, és úgy látszik, annyira jól tudja, hol a helye (szomorúan meg kell jegyeznem, ez manapság bizony ritka tulajdonság), hogy valóban jólesne, ha egy kis figyelmet tanúsíthatnék iránta.

Tox kisasszony érdemeiből természetesen semmit se vonjon le az, hogy Dombey úr szemében ő is éppen úgy, mint más hasonlók, azáltal tett szert az elismerésre, hogy "tudta, hol a helye". Úgy látszott, éppen Dombey úrral kapcsolatban tudta nagyon jól, és a Dombey úr helyét ismerte el a magáénál sokkal magasabbnak, hogy ilyen módon teljes hódolattal adózzék neki.

- Drága Paulom - válaszolta Chickné -, valóban érdeme szerint méltatod Tox kisasszonyt, s hogy ez így fog történni, olyan mély belátású ember részéről, mint te vagy, abban nem is kételkedtem. Azt hiszem, három szó van az angol nyelvben, amely iránt Tox kisasszony a legmélyebb hódolattal teljes tiszteletet érez, és ez a három szó: Dombey és Fia.

- Helyes - felelte Dombey -, elhiszem. Valóban becsületére válik Tox kisasszonynak.

- Ami pedig a megemlékezést illeti, drága Paulom - folytatta Chickné -, bármit szántál is Tox kisasszonynak, bizonyos vagyok benne, hogy úgy fogja becsülni és őrizni, mint egy ereklyét. De azt hiszem, Paulom, van egy mód, amely leghízelgőbben és megtisztelőbben mutatná meg Tox kisasszony iránti barátságos érzületedet, ha te is helyesnek látod.

- Mi volna az? - kérdezte Dombey.

- A keresztapák kérdése - felelte Chickné - az összeköttetések és a befolyás szempontjából, tudom, igen fontos.

- Az én fiam esetében nem tudom miért volna? - jegyezte meg fagyosan Dombey.

- Tökéletesen igazad van, Paul - válaszolta Chickné, miközben rendkívüli erőfeszítést fejtett ki, hogy az átcsapás hirtelenségét fedezze -, magadhoz méltón beszéltél. Nem is várhattam volna egyebet tőled. Tudhattam volna előre, hogy ez lesz a véleményed. Talán - folytatta Chickné kissé izgatottan, nem találván meg könnyen a legcélszerűbb utat -, talán éppen eme meggyőződésed alapján nem kifogásolnád, hogy Tox kisasszony legyen a keresztanyja ennek az édes kis jószágnak, ha csak amolyan megbízottféle, helyettes keresztanya is, mondjuk valaki másnak a nevében. Hogy ezt rendkívüli megtiszteltetésnek és kitüntetésnek venné, azt, ugye, mondanom sem kell?

- Louisa - szólalt meg Dombey rövid szünet után -, nem föltételezhető...

- Ó, bizonyára nem! - vágott közbe most ijedten Chickné, hogy megelőzze a várt visszautasítást. - Meg sem fordulna a fejemben!

Dombey türelmetlenül tekintett rá.

- Kérlek, édes Paulom - hadarta tovább Chickné -, ne riassz úgy rám, mert akkor végem van. Igazán, nem állok valami jól a lábamon. Nem tértem még magamhoz, mióta drága jó Fannynk eltávozott.

Dombey rápillantott a zsebkendőre, melyet húga most a szeméhez szorított és újból rákezdte:

- Nem föltételezhető, mondom...

- Én pedig ismétlem, hogy meg sem fordulna a fejemben - vágott bele Chickné.

- Az istenért, Louisa kérlek!

- Nem, drága Paulom - tiltakozott Chickné könnyben úszó méltósággal -, valóban nem tilthatod meg, hogy beszéljek. Igaz, hogy én nem vagyok olyan éles eszű, olyan tanult, olyan ékesszóló, meg olyan minden egyéb, mint te vagy. Tudom jól. Nem az én hibám. De ha ezek volnának utolsó szavaim a halálom előtt... és szegény Fanny halála óta bizonyára előtted is, előttem is elég szent az utolsó szó... akkor is azt mondanám, hogy meg sem fordulna a fejemben. Sőt, ami még ennél is több - fűzte hozzá Chickné dagadó méltósággal, mintha utoljára tartogatta volna ezt a mindent szétzúzó érvét - soha még csak meg sem fordulhatna a fejemben.

Dombey úr az ablakig sétált és vissza.

- Nem feltételezhető, Louisa - kezdte harmadszor - (Chickné közben erőnek erejével kötötte az ebet a karóhoz és egyre hajtogatta: "hiszen úgyis tudtam, hogy nem", de Dombey oda sem figyelt) -, nem feltételezhető, hogy ne lennének emberek, akiknek velem szemben több igényük lehetne, mint amennyi Tox kisasszonynak van, ha ugyan hajlandó volnék ebben a dologban bárki igényét is elismerni. Nem vagyok hajlandó. Paul meg én megálljuk a helyünket, ha az idő eljön... jobban mondva, a Cég mindig megállja helyét, és minden ilyenfajta, mondvacsinált, külső segítség nélkül, önmagától érvényesítheti erejét. Az idegen támogatásnak ezt a fajtáját, melyet sokan ilyen módon szeretnének gyermekeik számára biztosítani, én megvetem és remélem, nyugodtan elmondhatom, fölötte állok. Ha Paul szerencsésen túl lesz gyermekévein és látom, hogy időveszteség nélkül készül a pályára, amelyre a sors szánta, nekem az elég. Ha majd felnőtt, és már mindenestül a kezében tartja, sőt... ha egyáltalán lehetséges... öregbíti a Cég méltóságát és hitelét, olyan hatalmas barátokat szerezhet magának, amilyeneket csak akar. Addig azonban, úgy vélem, beérheti velem... És talán mindene lehetek egy személyben. Nem óhajtom tehát, hogy bárki is közénk álljon. Sokkal inkább azt választom, hogy az általad említett módon fejezzem ki elismerésemet egy olyan érdemes egyén lekötelező viselkedéséért, amilyen a te barátnőd. Legyen hát ő a keresztanya; ami pedig az egyéb segédletet illeti, férjed meg én, azt hiszem, elegendők leszünk.

Ebben a nagy fenséggel és nagyszerűséggel elhangzott nyilatkozatban Dombey úr őszintén fejezte ki érzelmeit. Azt a leírhatatlan bizalmatlanságot, melyet mindenki iránt érzett, aki a fia és közéje mert volna lépni; a gőgös félelmet, nehogy valaki vetélytársa lehessen fia tiszteletében és ragaszkodásában; valami újonnan ébredt éles, kínzó sejtelmet, hogy talán mégsem olyan mindenható ő az emberi akarat irányításában és meghajlításában, mint hitte - és valami éppen ilyen gyötrő gyanút, hátha másodízben is valamilyen akadály áll elébe. Soha nem volt egyetlen barátja. Hideg, visszahúzódó természetével nem keresett, de nem is talált barátot. És most, amikor teljes erejét erre az egy dologra, az apai érzésre és nagyravágyásra összpontosította, úgy látszott, mintha belső lényének egész megfagyott árama, ahelyett, hogy az új befolyás alatt felengedne, szabadon duzzadna és szétáradna, csak azért olvad fel egy pillanatra, hogy új tartalmát magába ömlesztve, még keményebb jégtömbbé meredjen.

Tox kisasszonyt tehát, miután jelentéktelenségénél fogva a keresztanyai méltóságra érdemesítették, ki is nevezték mindjárt; Dombey úr pedig azt a halaszthatatlan óhaját fejezte ki, hogy a soká halogatott keresztelési szertartást azonnal tartsák meg. Chickné, ki álmában sem mert volna ekkora sikerre gondolni, mihelyt lehetett, visszavonult, hogy legjobb barátnőjének megvigye a hírt, Dombey úr pedig a könyvtárszobában maradt, egyedül.

A gyerekszobában ezalatt ugyancsak zajlott az élet: Chickné és Tox kisasszony ugyanis társas összejövetelüket élvezték ma ott, ami Susan Nipper kisasszonyt annyira bosszantotta, hogy szörnyű grimaszokat vágott rájuk. Érzései annyira túlfeszültek, hogy meg kellett szereznie magának ezt a megkönnyebbülést, még ha közönséget nem is verbuválhatott hozzá. Mint ahogy réges-régen a kóbor lovagok azzal könnyítettek a szívükön, hogy imádott hölgyük nevét a sivatagok, puszták és más sivár helyek rejtekeibe vésegették, ahol minden valószínűség szerint senki sem olvashatta el, azonképpen Susan is fiókokba és ruhaszekrényekbe fintorgatta bele a kis pisze orrát; felháborodott pillantásait a faliszekrényekbe vetette, csúfondáros pillantásokat nyilazott a kőkorsókba és dühös megjegyzéseket és csúfneveket kiáltott a folyosóra.

A két tolakodó azonban, boldog tudatlanságban a fiatal hölgy érzelmeit illetően, végigkísérte a kis Pault a vetkőztetés, a levegőzés, a vacsora és a lefekvés minden mozzanatán; azután pedig teához ültek a kandalló tüze elé. Polly közbenjárása folytán a két gyermek most már közös szobában aludt; a két hölgynek csak akkor jutott eszébe Florence, amikor a teaasztal mellé telepedve, véletlenül a két kis ágy felé néztek.

- Milyen édesen alszik - szólalt meg Tox kisasszony.

- Hogyne, hisz tudod, kedvesem, éppen eleget mozog egész nap, a kisbabával játszik.

- Különös gyermek - jegyezte meg Tox kisasszony.

- Drágám - felelte Chickné fojtott hangon -, szakasztott az anyja.

- Valóban? - kérdezte Tox kisasszony. - Ó, szegénykém!

Tox kisasszony hangja igen nagy részvétet fejezett ki, bár maga sem tudta, miért; annyit tudott csupán, hogy ezt elvárják tőle.

- Florence-ből soha, soha nem lesz igazi Dombey! - szólt Chickné. - Soha, ha ezer évig él sem.

Tox kisasszony csak a szemöldökét vonta föl, de látszott rajta, hogy most is csordultig van a szánakozással.

- Igazán sokat aggódom és gyötrődöm miatta - folytatta Chickné, a szerény érdem sóhajával kísérve szavait. - El sem tudom képzelni, mi lesz belőle, ha felnő, és milyen helyet foglal el majd a családban. Sehogyan sem tud közel férkőzni atyja szívéhez. De hát hogy is volna ez lehetséges, mikor igazán semmi, de semmi sincs benne a Dombeykból.

Tox kisasszony arca beszédesen mutatta, hogy ezzel a meggyőző érvvel szemben fellebbezésnek helye nincs.

- És látod, drágám - folytatta Chickné bizalmasan -, a gyermek szakasztott szegény Fanny természetét örökölte. Meg vagyok győződve róla, hogy sohasem lesz képes semmiféle erőfeszítésre. Soha! Sohasem fog tudni atyja szívére simulni és fonódni, mint a...

- Mint a repkény - súgta Tox kisasszony.

- Mint a repkény - helyeselt Chickné.

- És sohasem fog atyja szívébe férkőzni, belefészkelve magát, mint a...

- Félénk őz - súgta tovább Tox kisasszony.

- Félénk őz - hagyta helyben Chickné. - Soha! Szegény Fanny! Mégis mennyire szerettem!

- Ó, édesem, nem szabad a dolgot úgy a szívedre venned - szólt Tox kisasszony vigasztalón. - Nem, igazán! Túlságosan érző szíved van, angyalom!

- Mindegyikünknek megvan a hibája - állapította meg Louisa és könnyezve bólogatott. - Bizonyára úgy van. Sohasem hunyhattam szemet Fanny hibái előtt. Nem is áltattam ezzel soha. Ellenkezőleg! Mégis mennyire szerettem!

Mekkora megelégedésre szolgált Chicknének, aki egyébként a közhelyek és ostobaságok valóságos tárháza volt, és akihez képest szegény elhalt sógornője angyal lehetett nőies gyöngédségével és értelmével, hogy most, "elnéző szeretettel" idézhette az emlékét, és elhitethette magával azt a rendkívül kellemes gondolatot, hogy íme, milyen nagy is az ő türelme mások iránt. Ó, milyen jóleső erény is lehet hát a türelmes elnézés, ha nekünk van igazunk, amikor még akkor is élvezetes, mikor az igazság nem a mi részünkön van és semmi jogunk, hogy ezt az erényt gyakoroljuk.

Chickné még mindig törülgette a szemét és rázogatta a fejét, amikor Richards arra bátorkodott figyelmeztetni, hogy Florence kisasszony ébren van, és felült az ágyban. A gyermek csakugyan felemelkedett, a szemében könnyek. De csillogásukat Pollyn kívül nem látta senki. Senki sem hajolt föléje, hogy csillapító szavakat súgjon a fülébe; senki sem volt hozzá elég közel, hogy szíve nyugtalan dobogását meghallja.

- Ó, drága dada - szólalt meg a gyermek s komolyan tekintett fel Pollyra. - Hadd feküdjek a kisöcsém ágyába.

- Miért, édesem? - kérdezte Richards.

- Mert azt hiszem, hogy szeret engem! - kiáltott fel a gyermek kitörő zokogással. - Hadd feküdjek át a kiságyába! Kérem, engedje meg!

Chickné ekkor közbelépett, néhány anyáskodó szót mondott a gyereknek arról, hogy a kisleányok ilyenkor már szépen aludni szoktak, de Florence egyre könyörgött, tekintete ijedt volt, és a zokogástól elfúlt a hangja.

- Nem fogom felébreszteni - folytatta arcát két kezébe temetve. - Csak megérintem a kezemmel, és aztán aludni fogok. Kérem, kérem, engedje meg, hogy ma nála aludjak, mert azt hiszem, szeret engem.

Richards szó nélkül felvette a gyermeket, odavitte az ágyhoz, amelyben a kis Paul aludt, és letette szépen melléje. Florence odahúzódott hozzá, olyan közel, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy álmából felzavarta volna; és egyik karját kinyújtva, annyira, hogy félénken átfoghatta a kisfiú nyakát, lehajtotta a fejét a másik karjára, melyet könnyektől zilált, nedves haja sűrű tömegben borított el, azután meg sem moccant.

- Szegény kis teremtés - szólalt meg Tox kisasszony. - Bizonyára rosszat álmodott.

Ez a semmitmondó esemény annyira megzavarta a társalgást, hogy nehéz volt újra elkezdeni; aztán meg Chickné olyan mélyen meghatódott türelmes lelke szemléletében, hogy teljesen megnémult. A két barátnő így hát hamarosan befejezte a teázást, és elküldték az egyik cselédet, hogy Tox kisasszonynak kocsit hozzon. Tox kisasszony óriási tapasztalattal dicsekedett a bérkocsik körül, és rendszerint tetemes időbe került, míg útnak indult; előkészületei ugyanis rendszerint igen körülményesek voltak.

- Kérem, Towlinson - szólt Tox kisasszony, a belépő inashoz -, mindenekelőtt vigyen ki tollat és tintát, és jegyezze föl olvashatóan a kocsi számát.

- Igenis, kisasszony - felelte Towlinson.

- Azután pedig kérem, legyen olyan szíves és fordítsa meg a kocsipárnát. Mert, tudod, kedvesem - fordult oda Chicknéhez -, rendszerint nyirkos.

- Igenis, kisasszony - szólt Towlinson.

- Még arra kérem aztán, hogy adja oda a kocsisnak a névjegyemet és ezt a shillinget. A névjegyen rajta van a cím, ahova hajtani kell, ami pedig a shillinget illeti, kérem értesse meg vele, hogy ennél többet semmi esetre sem kap.

- Nem, kisasszony - erősítette meg Towlinson.

- Aztán meg... - ó, úgy sajnálom, hogy ennyi mindennel terhelem meg, Towlinson - folytatta Tox kisasszony, miközben elmélázva nézett az inasra.

- Dehogy kérem, dehogy, kisasszony.

- Említse meg kérem a kocsisnak, hogy a hölgynek, akit visz, a nagybátyja városi tanácsos, és ha szemtelenkedik vele, ráhúzzák a vizeslepedőt. Tudja, Towlinson kérem, ezt olyanformán csinálja, mintha csak úgy barátságosan figyelmeztetni akarná, hiszen tudja, hogy ilyen eset már előfordult egy kocsissal, aki azóta meghalt.

- Igenis, kisasszony.

- Most pedig hadd mondjak jó éjszakát az én édes, cukros, pici keresztfiamnak - fejezte be Tox kisasszony, valóságos csókzáport árasztva minden szava után a gyerekre: - Te pedig Louisám, drága jó barátnőm, ígérd meg, hogy valami jó forrót iszol, mielőtt lefekszel, és nem gyötröd magad.

A bogárszemű Nipper, aki egy pillanatra sem vette le róluk a tekintetét, ugyancsak nehezen uralkodott magán, amíg Chickné ki nem ment a szobából. De aztán, amint megszabadult mindkét látogatótól, bőségesen kárpótolta magát az önfegyelemért.

- Hiszen tarthatnak engem hat hétig kényszerzubbonyban - tört ki belőle a szóvihar -, ha kiszabadulok, csak dühösebb leszek utána; de hát látott-e már valaki ezeknél szörnyűbb két griffmadarat, Richards asszonyság?

- És akkor még azt mondják, hogy bizonyosan álmodott valamit, szegény kicsikém - felelte Polly.

- Ó, a két szépség! - kiáltott Susan, gúnyos bókot vetve az ajtó felé, melyen át eltávoztak. - Sohasem lesz belőle igazi Dombey? Remélem, nincs szükség többre, elég belőlük egy is.

- Föl ne verje a gyereket, Susan lelkem - aggodalmaskodott Polly.

- Köszönöm alássan a szíves figyelmeztetést, Richards asszonyság - vágott vissza Susan, aki egyáltalán nem válogatott a szavakban, ha felpaprikázták -, igazán megtiszteltetésnek érzem a parancsait, mert hiszen én csak egy amolyan fekete rabszolga vagy mulatt, vagy micsoda vagyok itt. És ha talán még egyéb parancsai is volnának, Richards asszonyság, lelkem, csak rajta, hadd halljam.

- Parancsaim? Bolond beszéd! - csitította Polly.

- Ó, kérem, Richards asszonyság - kiáltott újra Susan -, hiszen ebben a házban az ideiglenesek parancsolnak az állandóaknak, maga azt nem tudja? Hát ugyan honnan jött maga? No de akárhol született is, Richards asszonyság, s hogy hol, maga tudja legjobban, azért kérem, jegyezze meg, hogy parancsokat osztogatni még a bolond is tud, csak nem teljesítik. Mert megparancsolhatja valakinek, hogy nosza, ugorjék fejest a hídról a negyvenöt lábnyi mélybe, Richards asszonyság, de azért meglehet, hogy annak a valakinek esze ágában sincs leugrani.

- No lássa, Susan, maga csak azért pattog így, mert kedves, jószívű kis teremtés, nagyon szereti Florence kisasszonyt, és azért támad így reám, mert nincs kin kitöltse a mérgét.

- Igazán könnyű némelyiknek megőrizni a nyugalmát és a finom viselkedést - felelt Susan, és láthatóan megkönnyebbült -, mikor az ő gyerekéből olyan csuda dolgot csinálnak, mintha királyfi volna és addig cirókálják-marókálják, míg a pokolra kívánja őket; de amikor egy édes, gyönyörű, ártatlan angyalt, akiről egy rossz szót sem volna szabad szólni, s csak finoman kellene vele beszélni, így lecsepülnek, az aztán egészen másképp esik ám az embernek. De uramteremtőm, Flory kisasszony, maga semmirevaló, haszontalan kis gyerek, ha nem csukja be rögtön a szemét, akármi legyek, ha le nem hívom a manót a padlásról, hogy elevenen falja fel magát.

Susan félelmetes bőgésbe kezdett, valami igen buzgó mumus nevében, aki hangja szerint nyilván a szarvasmarhák családjába tartozott, és bizonyára türelmetlenül várta, hogy teljesíthesse az állásával járó szigorú kötelességeket. Miután Susan a rábízott gyermek megnyugtatásához még azzal is hozzájárult, hogy betakarta a fejét a paplannal és háromszor-négyszer rápaskolt a párnára, összefonta karját, elbiggyesztette száját, és mukkanás nélkül ült egész este a tűz előtt.

Bár megegyeztek abban, hogy a kis Paul, a dadák nyelvén szólva, "korához képest már sok mindent észrevesz", ő mindazonáltal éppen olyan keveset vett észre mindebből, mint keresztelője előkészületeiből, melynek harmadnapra kellett megtörténnie. Folyt körülötte a készülődés, nagy sietséggel varrták keresztelői öltözékén kívül a Florence-ét, meg a gyerekszoba személyzetének ruháit is. A nap hőse még a nevezetes reggelen sem mutatta a legkisebb jelét, mintha a perc fontosságát érezné, ellenkezőleg, szokatlanul álmosnak látszott, és nyilvánvalóan rossznéven vette ajnározóitól, hogy kimenőre öltöztetik.

Rideg, acélszürke őszi nap volt, csípős keleti szél fújt; az időjárás mintha összhangot keresett volna a ház eseményével. Dombey úr a keresztelő napján egymagában egyesítette a szelet, a borút és az őszt. A könyvtárban fogadta vendégeit; ott állt olyan komoran és hidegen, mint maga az Idő; mikor pedig az üvegfalú szobából ki-kinézett a kert fáira - rozsdabarna és sárga leveleik pillangózva hulltak alá a földre - mintha tekintetével hervasztotta volna meg őket.

Huh! be hidegek voltak a szobák is; mintha gyászoltak volna, akárcsak a ház lakói. A könyvek glédában álltak, katonás hideg, kemény, síkos egyenruhájukba öltözötten, mintha valamennyien egyetlen eszmét képviseltek volna: a fagyos hidegség eszméjét. A könyvszekrény tükörsima oldala és bezárt ajtaja elutasított minden bizalmaskodást. A bronz Pitt-szobor a szekrény tetején, magas származásának minden nyoma nélkül úgy strázsált a hozzáférhetetlen kincsek fölött, mint valami elvarázsolt szerecsen. A könyvszekrény két sarkán a poros hamvvedrek, valami régi sírból ásták ki, mintha külön-külön szószékről kiáltozták volna a sivárságot és pusztulást; a nagy tükör pedig, mely Dombey urat és falon függő arcképét egyszerre verte vissza, mintha búskomor elmélkedésbe zuhant volna.

A merev és hajlíthatatlan tűzszerszámok pedig mintha minden másnál közelebbi rokonságot tartottak volna Dombey úr egyéniségével, feszesen végiggombolt kabátjával, fehér nyakkendőjével, a nehéz arany óralánccal és csikorgó csizmájával. De a csend csak addig tartott, míg Dombey úr vér szerinti rokonai, Chick úr és neje hamarosan meg nem jelentek.

- Drága Paulom! - lelkendezett Chickné, s bátyja nyakába esett. - Remélem, hogy ez a nap hosszú, hosszú, boldog élet első napja lesz.

- Köszönöm, Louisa - felelte Dombey úr fanyalogva. - Hát ön hogy van, John úr?

- Köszönöm kérdését, Dombey úr, hát ön? - viszonozta a kérdést Chick úr.

Üdvözlésül úgy nyújtotta Dombey úrnak a kezét, mintha attól félne, hogy megvillanyozza. Dombey úr viszont olyanformán fogta meg a kezét, mintha valami hal, tengeri moszat, vagy más ragadós holmi lett volna, s alighogy megfogta, a lehető legkifogástalanabb udvariassággal, menten vissza is szolgáltatta tulajdonosának.

- Louisa - szólt Dombey a húgához, feléje fordítva kissé fejét a csikorgó, feszes gallérban, mintha csavart forgatott volna a csavaranyában -, be kellett volna fűteni talán?

- Ó, dehogy, kedves Paulom! Ugyan - bizonykodott Chickné, miközben minden erejét megfeszítette, hogy a fogai ne vacogjanak -, miattam egyáltalán nem szükséges.

- Hát ön, John úr? - fordult Dombey Chickhez. - Nem fázik?

A sógor mind a két kezét csuklóig gyúrta be a zsebébe, és erőnek erejével türtőztette magát, hogy rá ne zendítsen arra a kutyakantátára, amellyel már nem egy ízben megbotránkoztatta feleségét. Mindazáltal Dombey érdeklődésére kijelentette, hogy tökéletesen érzi magát.

Halk hangon éppen utána vetette még, hogy "Sej, haj, till-till-tillárom!" - amikor Towlinson érkezése gondviselésszerűen megállította.

- Tox kisasszony! - jelentette az inas.

A szívrabló szépség rövidesen belibbent; orra hupikék volt, arca leírhatatlanul fagyos, szederjes; az alkalom tiszteletére ugyanis csak néhány légies, libegő, ködfátyolszerű holmit öltött magára.

- Hozta isten, Tox kisasszony! - üdvözölte Dombey.

A keresztanya szétterülő ködfátyla közepette, egyszerre úgy összement, mint az összecsukható színházi látcső; olyan mély meghajlással hódolt Dombey úr leereszkedő közeledésének.

- Sohasem fogom elfelejteni ezt a napot - susogta lágyan Tox kisasszony. - Szinte hihetetlen. Édes Louisám, mondhatom neked, alig hiszek az érzékeimnek.

Ha Tox kisasszony érzékei közül legalább egynek hihetett, az mindenesetre azt tudatta vele, hogy pokolian hideg van. Ez nem volt vitás. Meg is ragadta titokban az első kínálkozó alkalmat, hogy a vérkeringés felfokozása végett, zsebkendőjével megdörzsölje az orra hegyét, már csak azért is, nehogy fagypontot verdeső hidegével kellemetlenül lepje meg a kisbabát, ha majd csókra járul hozzá.

A kisbaba csakhamar megjelent; Richards hozta teljes parádéban; Florence, a fáradhatatlan ifjú porkoláb, Susan kíséretében zárta be a diadalmenetet. Noha a gyermekszobához tartozók csak félgyászt viseltek már, a kis árvák megjelenése nem derítette fel a komor képet. A kisbaba ráadásul hirtelen sírni kezdett; lehetséges, hogy ennek oka csakugyan Tox kisasszony orra volt.

A kis Paul sírása egyébként szerencsésen megakadályozta Chick urat dicséretes szándékának félszeg megvalósításában, abban ugyanis, hogy Florence-et figyelmességével tüntesse ki. A derék úriembernek nyilvánvalóan nem volt kellő érzéke a kizárólagos megkülönböztetés iránt, amire egy tökéletes fiú-Dombey számot tarthat (talán mert abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy maga is egy Dombeyhoz tartozott, és így közelebbről ismerte kiválóságaikat), igen kedvelte tehát a kis Florence-et és ezt nemegyszer ki is mutatta. Jelét is adja újból, ha a kis Paul sírva nem fakad, és az éber Chickné útját nem vágja minden kísérletnek.

- Ejnye, Florence, gyermekem! - szólalt meg Chickné nagy izgalommal. - Mit csinálsz itt, angyalom! Gyorsan állj ide a baba mellé. Mulattasd egy kicsit, szívem!

A légkör egyre hidegebbé vált és válhatott volna még, amikor Dombey úr odaállt, és fagyos merevséggel figyelte a kislányt, amint tapsikolt, majd lábujjhegyre emelkedett a fiú és örökös trónja előtt, és arra csábította, hogy a maga királyi magasságából lehajoljon, és lenézzen szegény kis nővérére. Valószínű, a jó szándékú Richards is elősegítette az eredményt, annyi bizonyos, hogy a kisfiú csakugyan letekintett, és abbahagyta a sírást. Majd, amikor kis nénje elbújt a dada háta mögé; követte szemével; amint pedig ki-kikukkantott és vidáman rákiáltott, a kisfiú lelkesen szökdösni kezdett, és boldogan feléje gőgicsélt; s mikor aztán Florence odaszaladt hozzá, a pici elragadtatásában hangosan felnevetett, és parányi kezével Florence fürtös haját próbálta simogatni, miközben a kisleány majd megfullasztotta csókjaival.

Dombey úr örült-e vajon, amikor ezt látta? Egyetlen arcizmával sem mutatta, hogy örül; amint hogy sohasem látták nála semmifajta érzésnek külső jeleit. Ha bepillantott is olykor a szobába néhány napsugár, hogy a játszó gyermekeket végigcirógassa fényével, sohasem érték el az ő arcát. Most is olyan mereven és hidegen állt ott, hogy amikor a kis Florence szeme véletlenül összetalálkozott az övével, a meleg sugár egyszerre eltűnt a kislány szeméből.

Borús, komor, szürke őszi nap volt ez, valóban; a pillanatnyi csendben hallani lehetett a levelek bús hullását a kertben.

- John úr kérem - szólalt meg végül Dombey, miközben órájára nézett és kesztyűjét, kalapját vette -, legyen szíves, nyújtsa a karját húgomnak. Karom ma Tox kisasszonyé. Legjobb lesz, ha maga megy elöl Paul úrfival, Richards. De nagyon vigyázzon ám, kérem!

Dombey úr hintójában ott ült Dombey és Fia, Tox kisasszony, Chickné, Richards és Florence; a mögöttük haladó kis kocsiban pedig Susan és a kocsi tulajdonosa, Chick úr foglalt helyet. Susan szeme kitartóan az ablakra tapadt, így igyekezett menekülni zavarából, hogy ott kell ülnie Chick úr tányérképével szemben; valahányszor valami csörrenést hallott, arra gondolt, hogy Chick úr bizonyosan most takar papirosba valami neki szánt megfelelő pénzbeli bókot.

Útban a templom felé, Dombey úr a fia mulattatására egyszer összeütötte a tenyerét. Az apai érzésnek ez a túláradó megnyilatkozása természetesen valósággal elbűvölte Tox kisasszonyt. De ha ezt a kis eseményt nem számítjuk, a keresztelőre kocsizó csoport meg egy gyászhintó között csupán a kocsi meg a lovak színében rejlett szembeszökőbb különbség.

A templom bejárata előtt, a lépcsőnél méltóságteljes egyházfi fogadta a társaságot. Amint Dombey úr kiszállt, hogy a hölgyeket lesegítse, majd ott állt a templom ajtajában, a felügyelő mellett olyan volt, mintha felügyelő lett volna maga is. Talán kevésbé cifrázatos ruhájú, de sokkal zordonabb; üzleti és lelki ügyek felügyelője.

Tox kisasszony keze ugyancsak remegett, amikor Dombey úr karjára helyezte és érezte, hogyan vezeti föl a lépcsőn, míg a sujtásos kalap és a keleti pompájú felügyelői gallér ott haladt előttük. Egy pillanatra Tox kisasszony eszében mintha egészen más szertartás kísértett volna. "Óhajtod e melletted álló férfiúval a házasságot, Lukrécia?" - "Igen, óhajtom."

- Kérem, szíveskedjék a gyermeket gyorsan behozni a léghuzatból - súgta a templomfelügyelő, mialatt nyitva tartotta a belső ajtót.

- Hová? A sírba? - kérdezhette volna a kis Paul, Hamlettel, mert az egész hely valóban olyan nyirkos és dohos volt. A letakart magas szószék és olvasóasztal, a tátongó padsorok sivár látványa, hosszú vonalban a kórusig, és az ugyanolyan üres lócák, amelyek ott sorakoztak fel a tető felé, s elvesztek a félelmetes, nagy orgona árnyékában; a poros gyékények és a fagyos kockakövek; a mogorva szabad helyek a templom két mellékhajójában; a dohos sarok, ahol a harangkötél közelében a ravatalozáshoz szükséges kecskelábakat tartották, néhány ásóval, kosárral és hátborzongató kötéllel együtt: - ez mind, mind olyan síri összhangban állott a furcsa, nehéz és kellemetlen hangulatot ébresztő szaggal és a ravatalos világítással. Hideg és vigasztalan környezet volt.

- Esküvő folyik bent éppen - szólt a felügyelő -, mindjárt befejezik; addig tessék talán besétálni a sekrestyébe.

Mielőtt ismét megindult volna, hogy a menetet vezesse, előbb meghajolt kissé Dombey előtt, emlékeztetőül, hogy hiszen volt szerencséje szolgálatára lenni, mégpedig boldogult felesége temetésekor és reméli, azóta is jól méltóztatik lenni.

Az említett esküvői szertartás elég siralmasan festett, ahogy az oltár előtt elhaladva látták. A menyasszony a kelleténél öregebb, a vőlegény meg a kelleténél fiatalabb volt; a férjhez adó násznagy kimustrált, vén arszlán, félszemű, a vak szemén monoklival; a násznép didergett.

A sekrestyében a kandalló kegyetlenül füstölt; egy kivénhedt és agyonrobotolt, éhbéren tengődő írnok "adatkeresésben", rettentő szaporán lapozott mutatóujjával egy iszonyatos nagy anyakönyv pergamen lapjain - hány ilyen könyv volt itt még ezenkívül! - teli temetési adatokkal. A kandalló fölött a templom kriptájának tervrajza függött; Chick úr a társaság szórakoztatására hangosan olvasni kezdte a szöveget, s egyszerre azon vette észre magát, hogy mindnyájuk füle hallatára a Dombeyné sírjára vonatkozó adatokat is végigolvasta, mielőtt az olvasásban megállott volna.

Újabb fagyos szünet után ziháló, asztmás, töpörödött női templomszolga lépett hozzájuk, ki a kinti temetőbe bizony jobban illett volna, mint ide a templomba és a keresztelőmedencéhez hívta őket. Várniuk kellett kissé, míg a lakodalmas nép beírta nevét a könyvbe; az asztmás kis templomi alkalmazott eközben - részint egészségi állapotánál fogva, részint meg, hogy a lakodalmas nép meg ne feledkezzék róla - borzalmas köhögési rohamok között vánszorgott körül a templomban.

Végre a sekrestyés (az egyetlen vidám jelenség a környezetben, pedig temetésrendező is volt) odalépett egy korsó meleg vízzel, és miközben a keresztelőmedencébe öntötte, megjegyezte, hogy ez majd élét veszi a hidegnek; pedig bizony ahhoz millió akó forró víz sem lett volna elég ebben a pillanatban. Azután a pap, szeretetre méltó, szelíd arcú, fiatal káplán lépett be, aki szemmelláthatóan félt a babától, s úgy jelent meg hirtelen, mint a kísértettörténetek főszereplője szokott; "nagy, magas alak, tetőtől talpig fehérben". A pap láttára Paul fülszaggató sírásban tört ki, és nem is hagyta abba, amíg ki nem vitték, arca pedig egészen elkékült nagy keserűségében.

Sőt, miután mindenki nagy megkönnyebbülésére kivitték, a szertartás hátralevő részében még behallatszott a kapu alól, hol halkabban, hol hangosabban, hol elnyomottan, hol ismét kitörve, a visszafojthatatlan panasz, mellyel a kis Paul a rajta esett méltatlanságot tudtul adta a világnak. Ez aztán annyira megzavarta a két hölgyet, hogy Chickné egyre-másra odanyomult a főhajóba, hogy üzeneteket küldözgessen ki a templomszolgával, Tox kisasszony pedig imakönyvét a Lőporösszeesküvésről szóló lapra nyitva, olvasgatta a választ a szertartás menete közben.

Dombey úr az egész szertartás alatt a tőle megszokott előkelő egykedvűséggel viselkedett, s ez talán szintén hozzájárult a légkör megfagyasztásához, olyannyira, hogy a fiatal káplán szája valósággal füstöt vetett, miközben a szöveget olvasta. Csupán akkor látszott Dombey úr arcán némi ellágyulás, amikor a lelkész (mesterkéletlenül és egyszerűen), azt a berekesztő intelmet kötötte a keresztszülők lelkére, hogy a jövőben se mulasszák el a gyermek fölötti felügyeletet, s ezalatt szeme véletlenül Chick úron pihent meg; ekkor Dombey úr tekintetéből azt a fenséget, sugárzó fenyegetést lehetett kiolvasni, hogy csak azt adja az isten, hogy ilyesmin kapja egyszer Chick urat!

Egyébként talán csak használt volna Dombey úrnak, ha valamivel kevesebbet gondol saját méltóságára és kissé többet annak a szertartásnak az eredetére és céljára, amelyet most olyan részvétlenül és mereven nézett végig. Milyen ellentétben állott a szertartás igazi mivoltával ez az önteltség!

A szertartás végeztével Dombey ismét karját nyújtotta Tox kisasszonynak, és odavezette a sekrestyébe, ahol értésére adta a papnak, mennyire örült volna, ha ma ebéden tisztelhette volna a házánál, de háztartása szomorú körülményei, sajnos nem engedik meg. Miután az anyakönyvet is aláírták, a költségeket megfizették, a templomszolgát (akin borzasztó köhögés vett megint erőt) megjutalmazták, a templomfelügyelőt kielégítették, s nem feledkeztek meg a sekrestyésről sem (aki véletlenül éppen ott állott a kijáratnál, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta az időjárást), ismét kocsiba ültek, és az előbbi sivár csoportosítás szerint hazahajtattak.

Otthon hideg lakoma várta őket, amelyre Pitt, a szekrény tetejéről úgy nézett le, mintha az orrát fintorgatta volna; a lakoma ugyanis a kristályok és ezüstök hűvös pompájában inkább hasonlított halotti, mint vidám keresztelői ebédhez. Tox kisasszony ekkor elővette a keresztfiának szánt ajándékot, egy kis ezüstserleget; Chick úr tokba zárt késsel, kanállal és villával kedveskedett. Dombey úr viszont karpereccel ajándékozta meg Tox kisasszonyt, aki az ajándék láttán rendkívüli módon elérzékenyült.

- John úr - szólt ekkor Dombey Chickhez -, legyen oly kedves, és foglaljon helyet az asztal végén. Mi jó van ön előtt?

- Hideg borjúsült - felelte Chick, miközben dermedt kezeit dörzsölgette. - Hát önnek mi jóval szolgáltak?

- Ez itt - felelt Dombey -, azt hiszem, valami hideg borjúfej-készítmény, aztán hideg csirke van; látom, sonka, pástétom, saláta, tengeri-rák. Tox kisasszony, megtisztelne-e azzal, hogy inna egy kis bort? Pezsgőt Tox kisasszonynak!

A lakomázóknak nyilallás állott a fogába, olyan fagyasztóan hideg volt minden. A bort úgy behűtötték, hogy Tox kisasszonynak, amint kortyolgatott egyet, apró sikoly szakadt fel torkából, és csak nagy nehézség árán tudta egy "hm"-re áthangszerelni. A borjúsült valami olyan rendkívül levegős kamrából jöhetett, hogy Chick úr az első falásnál úgy érezte, mintha hideg ólmot nyelt volna. Egyedül Dombey őrizte meg rendületlenségét. Valami messzi orosz vásáron nyugodtan kiakaszthatták volna ezzel a felírással: "Fagyott úriember eladó."

Az uralkodó hangulat még Chicknére is ráragadt. A csevegést vagy hízelkedést meg sem próbálta, csupán meg akarta mutatni mindenáron, hogy nem fázik, azért sem.

- Tisztelt sógor uram - szólalt meg most Chick, a fejest ugró elszántságával, és egy pohár sherryt töltött magának -, szíves engedelmével ezt a poharat a kis Paulra ürítem!

- Isten éltesse! - susogta Tox kisasszony, megízlelvén borát.

- Édes kis Dombeym! - felelte Chickné.

- Nem kétséges - válaszolt Dombey szigorú méltósággal -, hogyha fiam méltányolhatná a megtiszteltetést, melyben ön részesítette, bizonyára hálás volna, és háláját ki is fejezné ön előtt. Bízom benne viszont, hogy annak idején meg fog felelni mindannak a követelménynek, amit magánéletében rokonainak és barátainak lekötelező magatartása, a közéletben pedig terhes felelősséggel járó szerepünk támaszt irányunkban.

Dombey úr végérvényes szavaihoz nem volt mit hozzáfűzni, Chick úr tehát megint belesüllyedt a hallgatásba. Nem úgy Tox kisasszony; ma talán még lelkesebb figyelemmel és még kifejezőbben féloldalra billent fejjel hallgatta Dombeyt, mint máskor, majd áthajolt az asztalon s úgy suttogta:

- Louisám!

- Tessék, kedvesem!

- Terhes felelősséggel járó szerepünk... Hogy is volt csak tovább?

- Ránk rónak - felelte Chickné.

- Bocsáss meg, drágám, de azt hiszem, nem így volt. Kerekebben, szebben folyt a mondat... - A magánéletében rokonainak és barátainak lekötelező magatartása, a közéletben pedig terhes felelősséggel járó szerepünk támaszt irányunkban.

- Irányában támasztott követelményeinek... igazad van - hagyta helyben Chickné.

Tox kisasszony diadalittasan csapta össze gyöngéd kezeit, majd égre emelve szemét, felkiáltott: - Micsoda ékesszólás! Istenem!

Dombey eközben Richardsot hívatta, aki tisztelettel meghajolván be is jött, de a gyermek nélkül; Paul ugyanis a nap fáradalmai után mélyen aludt. Dombey úr egy pohár bort töltetett színe elé idézett vazallusának, majd a következőket mondta (Tox kisasszony már jó előre félrehajtotta nyakát és egyéb apró előkészületeket végzett, hogy jobban szívébe véshesse szavait):

- Körülbelül fél esztendeje, Richards, mióta a házamban tartózkodik, híven teljesítette kötelességét. Mivel a jelen alkalommal kapcsolatban magáról is meg szeretnék emlékezni, gondolkoztam, milyen módon tehetném; megbeszéltem ezt húgommal is, név szerint...

- Chicknével - szólt közbe Chick úr.

- Hallgasson, könyörgöm! - nyöszörgött Tox kisasszony.

- Azt akartam mondani, Richards - folytatta Dombey, miközben megsemmisítő pillantással sújtotta sógorát -, hogy elhatározásomban annak a beszélgetésnek az emléke segített, mely köztem és a maga férje között folyt ebben a szobában, mikor magát felfogadtuk. Férje ugyanis feltárta előttem azt a szomorú tényt, hogy családjuk, saját magával az élen, mélyen elmerült a tudatlanságban.

Richards meggörnyedt a szemrehányás fenséges ereje alatt.

- Távol állok attól - folytatta Dombey -, hogy barátja legyek olyasminek, amit holmi egyenlőségről álmodozók általános iskolakötelezettségnek neveznek. De azért szükséges, hogy az alsóbb osztályokat is megtanítsák helyzetük ismeretére, és tudják, miként viselkedjenek illendően. Ilyen értelemben tehát én is pártolom az iskolázást. Módomban áll, hogy egy régen alapított intézetben, melyet (a tiszteletre méltó alapító testületről) Jótékony Köszörűsök Intézetének neveznek, egyik alapítványi helyre én jelöljek ki egy növendéket. Abban az intézetben nemcsak egészséges nevelést, de ruhát és iskolai jelvényt is díjmentesen kapnak. Miután Chickné asszony révén érintkezésbe léptem családjával, úgy határoztam, hogy az üresedésben levő helyre a maga fiát jelölöm. Most értesültem, hogy a mai napon már fel is öltötte az intézeti ruhát. A fiú száma - folytatta Dombey a húgához fordulva, mintha nem egy fiúról, hanem valami bérkocsiról lenne szó -, azt hiszem, száznegyvenhét. Louisa, megmondhatod az anyjának.

- Száznegyvenhét - közölte tehát Chickné. - Az egyenruha, Richards, csinos, meleg, hosszú, sötétkék posztóból készült, fecskefarkú kabát, és sapka, narancssárga sujtással, vörös gyapjúharisnya és igen erős bőrből készült térdnadrág. Az ember igazán maga is örömest és hálás szívvel eljárna ilyen öltözetben - tódította Chickné lelkesen.

- Nos, Richards - szólalt meg Tox kisasszony -, maga aztán igazán büszke lehet! A Jótékony Köszörűsök!

- Igazán nagyon hálás vagyok a nagyságos úrnak, és nagyon köszönöm, hogy még az én szegény kicsinyeimre is gondolni tetszett - szólt bágyadtan Richards. Lélekben ott lebegett előtte a kis "Kazán", mint Jótékony Köszörűs, igen-igen kurta lábszáracskáival, az imént leírt célszerű öltözetben, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Örülök, hogy ilyen sok érzés van magában, Richards - szólt Tox kisasszony.

- Az ember szinte azt reméli ilyenkor, valóban - szólt Chickné, szerfölött büszkén arra, mennyi jót tesz fel az emberi természetről -, hogy a hálának és becsületérzésnek némi halvány szikrája maradt még ebben a világban.

Richards a hízelgő nyilatkozat hallatán újra meghajolt és köszönetet mormogott; mivel azonban teljesen lehetetlennek érezte, hogy összeszedheti magát fia újdonatúj nadrágos látományának fölidézése után, lassan az ajtó felé húzódott, és megkönnyebbült a szíve, mihelyt elmenekülhetett.

Az ideiglenes olvadás, mely a társaság hangulatában Richards megjelenésével mutatkozott, távozásával véget is ért, és a légkör újra fagyosra vált, sőt, ha lehet, még keményebben, mint az előbb; Chick úr az asztal legvégén két ízben is jól hallhatóan dúdolta el a gyászindulót a Saulból. A hőfok egyre alább és alább szállott, mintha a társaság tagjai eltökélték volna magukban, hogy ugyanolyan állapotba jutnak, mint a jéghideg húsok, melyeket körülültek. Chickné végül is Tox kisasszonyra nézett, Tox kisasszony meg Chicknére, aztán mindketten felálltak és kijelentették, ideje már, hogy hazamenjenek. Miután Dombey úr ezt a bejelentést is tökéletes nyugalommal fogadta, a hölgyek búcsúztak, és Chick úr kíséretében távoztak. Alighogy hátat fordítottak a háznak, otthagyván a gazdát magányos méltóságában, Chick úr zsebre dugta mind a két kezét, hátravágta magát a kocsi ülésén, és teljes erőből fütyülni kezdte azt a nótát, hogy "Tyúkra vadászik a róka, haj-haj-haj!", miközben arcán olyan félelmetes elszántság tükröződött, hogy felesége a világért sem mert volna tiltakozni, vagy megkockáztatni akár egyetlen megjegyzést.

Richards, ölében a kis Paullal, még mindig elsőszülöttje dolgán töprengett. Érezte ugyan, hogy ez hálátlanság, de a nap rossz hangulata mintha a Jótékony Köszörűsöket is beárnyékolta volna; akaratlanul is arra gondolt, hogy a száznegyvenhetes bádog jelzőtáblának valahogyan része van a mai nap zordságában és kimértségében. A gyermekszobában is szóba hozta a "kis lábszárát a lelkemnek", és az az egyenruhás látvány szüntelenül nyugtalanította.

- Mit nem adnék, ha láthatnám szegény kis lelkemet, mielőtt teljesen beleszokik abba az új viseletbe!

- No, mondok magának valamit - felelte Susan, akit Richards már egészen a bizalmába fogadott -, hát nézze meg, és könnyítsen a lelkén.

- Dombey úrnak nem volna kedvére - válaszolta Polly.

- Hogy nem volna kedvére, Richards? Azt hiszem, kedvére volna, ha megkérdenék.

- Maga ugye nem kérdezné meg a helyemben? - kockáztatta meg Polly.

- Nem én; egyébként a két bakter, Tox és Chick, mint hallom, nem óhajt itt őrködni holnap; azért hát a Flory kisasszony meg én, reggel szépen elmegyünk magával sétálni, s akkor élhet az alkalommal, ha úgy tetszik, mert hiszen éppen úgy elnézhetünk maguk felé is, mintha csak itt az utcán járnánk fel és alá.

Polly először határozottan visszautasította a tervet, hanem aztán kezdett megbarátkozni vele, amint egyre élénkebben látta maga előtt gyerekeit és otthonát. Végül is úgy okoskodott, hogy csakugyan nem származhatik semmi rossz abból, ha egy percre beszólnak otthon, így hát elfogadta Susan javaslatát.

Abban a pillanatban, mikor ezt elhatározták, a kis Paul keserves sírásra fakadt, mintha csak sejtelme lett volna arról, hogy nem jó vége lesz a dolognak.

- Mi a baja a kicsinek? - kérdezte Susan.

- Fázik talán - felelte Polly, miközben föl s alá kezdett járni vele, hogy elcsendesítse.

Rideg, mogorva őszi délután volt valóban; Richards ott járkált, csitította a gyermeket, erősebben szorította kebléhez, aztán kitekintett a komor ablakon, és látta, hogy a hervadt falevelek záporozva hullnak alá a fákról.

HATODIK FEJEZET
Paul második vesztesége

Pollyt olyan erős balsejtelem szállotta meg reggel, hogyha bogárszemű társa nem ösztönzi, bizonyára felhagyott volna a kirándulás tervével, és szabályszerűen kérte volna, engedjék meg, hadd láthassa a száznegyvenhetest Dombey úr tiszteletre méltó födele alatt.

Ellenben Susannak igen nagy kedve szottyant a kirándulásra. A mások csalódásait tűrhetően elviselte, de kikérte magának, hogy ő maga is csalódjék, olyan ügyesen hárította el tehát Richards második tervét, és olyan leleményes módon védte meg az elsőt, hogy másnap, Dombey úr alig fordított hátat a háznak, hogy a City felé induljon, kisfia már útban volt Staggs' Gardens felé.

Ez a szép nevű utca abban a külvárosban húzódott, melyet lakói Camberling Townnak hívtak, de az Idegenek Londoni Térképe (a kényelem szempontjából zsebkendőkre nyomtatva) Camden Townra keresztelt. A két nő ide indult a gyerekekkel; Richards a kis Pault vitte, Susan meg kézen fogva vezette Florence-t, nem feledkezve meg időnként egy-egy üdvösnek vélt rángatásról vagy taszigálásról sem.

Óriási földrengés első lökései tépték fel, és forgatták keresztül-kasul akkoriban a tájat. Minden a nyomát viselte körös-körül. Házak hevertek romban; utcák felszakítva és eltorlaszolva; a föld mély tátongó árkokat tárt a szemlélő elé; homok és agyag, roppant halomra hányva; az aláásott és tántorgó házakat hatalmas gerendák, cölöpök támogatták. Az egyik meredek, nem természetes domb tövében felfordult, egymásra dobált szekerek hevertek összevissza; amott pedig a vas halomszám fuldokolt és rozsdásodott egy földmélyedésben, mely valahogyan pocsolyává változott. Lépten-nyomon sehová sem vezető hidak, járhatatlan keresztutak. Kémények bábeltornyai emelkedtek, melyeknek a fele hiányzott, ideiglenesen összetákolt faházikók, ahol az ember a legkevésbé várta volna. Hevenyén összeeszkábált épületek favázai, félbemaradt falak, építőállványok, egymás hegyén-hátán; közben téglarakások, iszonyú rendetlenségben, emelődaruk óriásra nyúlt alakja, háromlábak, ott terpeszkedve a semmi fölött. Százezer forma és anyag, valamennyi befejezetlen és tökéletlen; mindegyik ott, ahová nem való, fejjel lefelé, lábbal az égnek, a földet túrva, felnyúlva a levegőbe, s ott rozsdásodva a vízben, érthetetlenül és kuszán, mint valami vad álom.

Hőforrások és tüzes kitörések, a földrengésnek ezek az ősi kísérői, szintén növelték az összevisszaságot. A romba dőlt falak között forró víz sziszegett és dagadt; lobogó lángok törtek elő; a hamu hegyei elzárták az utakat, és teljesen megváltoztatták a környék szokásait és törvényeit.

Röviden: a vasút építése volt itt erősen előrehaladóban; a rendkívüli zűrzavar e kellős közepéből indul ki majd sima kanyarjaival roppant útjára, haladást és művelődést terjesztvén.

De a környék ez idő szerint még nem nagyon bízott a vasútban. Egy-két vakmerő vállalkozó tervezett ugyan egy-egy utcát, egyikük még építeni is kezdett, de úgy megtorpant a sárban és a hamuban, hogy a továbbiakra nézve gondolkodni kezdett. Egy vadonatúj kocsma, amely messze illatozott a friss vakolattól, az olajfestéktől és nem nézett sem jobbra, sem balra, a vasutat választotta címernek; elhamarkodott dolognak látszott ez a vállalkozás, mindenesetre arra alapozták, hogy itallal lássa el a munkásokat. A Kubikosok Betérője sörmérésből keletkezett; egy igen régi hentesboltból Vasúti Étkező lett, naponta meleg disznópecsenye készült itt; s ugyanazon ok működött közre az átalakulásban, amely a többi változást is szülte.

A háziurak helyesléssel nézték a vasút előretörését, a közvélemény éppen azért nem bízott bennük. A vasút iránt lassan terjedezett a bizalom. Bitangjába hagyott mezők, tehénistállók, trágyadombok, szemétkupacok, árkok, kertek, lugasok és szőnyegporoló térségek feküdtek a vasút vonala mentén. Osztrigahéjak az osztriga idényben, tengerirák-héjak a tengerirák idényben, edénycserepek és megfakult káposztalevelek ott hevertek minden évszakban a közelben, és dacoltak a vasúttal. Póznák, léckerítések, régi intő- és jelzőtáblák, toprongyos házakon éktelenkedő tűzfalak, nyomorúságos növényzetek csip-csup foltjai még mindig farkasszemet néztek az épülő pályával. Semmi sem javult azzal, hogy a vasút ott volt, és senki nem gondolt a csinosítással. Ha az a parlagon hagyott sivár, nyomorúságos sok földszelet, amely körülötte elterült, nevetni tudott volna, bizonyára az is éppen olyan gúnyosan neveti ki a vasutat, mint a többi nyomorult szomszéd.

Staggs' Gardens maga rendkívül bizalmatlan volt. Ez a hely egyébként egyetlen rövid házsorból állott; a házak előtt elterülő köpésnyi kertek kerítését régi ajtók, hordódongák, kátrányos ponyvadarabok és sivár bokrok szolgáltatták; a résekbe pedig feneketlen bádogforralókat, kiszolgált tűzhelyrácsokat tömködtek. A kertészek futóbabot termeltek itt, baromfit és házinyulat tartottak, roskatag, furcsa lugasokat emeltek (az egyiket régi csónak alkotta), ruhákat szárítottak és pipáztak.

Sokak vélekedése szerint a Staggs' Gardens elnevezés egy néhai tőkepénzestől eredt, aki az egészet a saját gyönyörűségére építtette volna. Voltak, akiket a romlatlan természet iránti tisztelet arra vezetett, hogy azt képzeljék, itt valaha, a vadregényesebb időkben, szarvasok tanyáztak az árnyas határban. De akár így, akár úgy volt, a Staggs' Gardenst gyermekei holmi megszentelt berekfélének tekintették, melyet nem szabad a vasútnak feldúlnia. Annyira bíztak valamennyien abban, hogy az ilyenfajta nevetséges újításokat majd csak túlélik, hogy a kéményseprőmester, aki a helyi politikában is vezérszerepet játszott, a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy a vasútvonal megnyitásának napján - ha ugyan valaha is megnyílik - két fiát felküldi a kéménybe, hogy onnan éljenezzenek nagy csúfondárosan, amikor majd a kísérlet előrelátható kudarca bekövetkezik.

Erre az istentelen helyre, amelynek mind ez ideig még a nevét is eltitkolta a húga Dombey előtt, ragadta most a kis Pault Richards meg a sors.

- Az a mi házunk, Susan! - mutatott oda Polly az egyik házra.

- Valóban? - érdeklődött Susan némi leereszkedéssel.

- Húgom, Jemima pedig ott áll az ajtóban, s a drága kisfiam a karján! - lelkendezett Polly.

Ez a látvány szárnyra kapta a türelmetlen Pollyt. Valósággal végigrepült az utcán, ott termett Jemimánál, s egy szempillantás alatt kicserélte a két gyereket, az ifjú hölgy legnagyobb elképedésére, kinek a Dombey-ház örököse mintha az égből hullott volna hirtelen a karjába.

- Teremtőm, Polly! Igazán te vagy? Ez azután a meglepetés! Ki álmodta volna? Gyere be gyorsan! És milyen nagyszerű színben vagy! A gyermekek megőrülnek, ha meglátnak!

Majdnem így is történt, ha a fülsiketítő zsivajból ítélni lehet, és az eszeveszett rohanásból, mellyel nekiestek anyjuknak, és odavonszolták a tűzhely mellett álló alacsony székhez; és Polly becsületes almaképe egyszerre egész sereg kisebb piros alma közé keveredett, mert valamennyi gyerek odaszorította rózsás arcát az övéhez, mint szemmelláthatóan egyazon fának gyümölcse. Polly maga is éppen olyan hangos és féktelen volt, mint a többi, s amíg csak egészen ki nem fogyott a lélegzetből, s a haja szétbomlottan nem röpködött kipirult arca körül, és új keresztelői ruhája alaposan össze nem gyűrődött a játékban, egy pillanatra meg nem állott. De az utolsó előtti kis Toodle még akkor is ott maradt az ölében, erősen a nyakába csimpaszkodva, miközben az egy számmal még nagyobb Toodle Polly székének hátára kúszott fel, és onnan erőlködött kétségbeesetten, fél lábbal a levegőben, hogy anyját megcsókolhassa.

- Nézd csak, milyen szép kicsi kisasszonyka jött el meglátogatni titeket - szólt most Polly. - És nézzétek, milyen csöndes. Szép kicsi kisasszony, ugye?

Mindez Florence-re vonatkozott, aki az ajtóban állva nézte a jelenetet. Az apróságok figyelme azonnal ráterelődött, nem kevésbé Nipper kisasszonyra, akit olyanfajta érzések környékeztek közben, mintha őt is lekicsinyelnék.

- Ugyan jöjjön már be, üljön le egy percre, Susan - szólt Polly. - Ez itt a húgom, Jemima. Jaj, Jemima, tudod, igazán nem bírom elgondolni, mit csinálnék egyedül, ha Susan nem volna; nélküle nem volnék ma itt, az bizonyos.

- Kérem, Nipper kisasszony, tessék már leülni, no - biztatta Jemima.

Susan méltósággal és szertartásosan ereszkedett le az egyik szék sarkára.

- Soha életemben nem örültem még úgy vendégnek, mint most a kisasszonynak, igazán mondom, hogy nem - folytatta Jemima.

Susan mintha fölengedett volna valamelyest, mert egy parányit beljebb ült a széken, és kegyesen mosolygott.

- Ugyan, Nipper kisasszony, oldja meg a kalapja pántlikáját, és érezze magát itthon. Hiszen tudom én jól, hogy nem ilyen szegényes helyhez van szokva, de azért talán nem veti meg a mi házunkat.

A fekete szemű látogatót ez az alázatos beszéd annyira meglágyította, hogy menten felkapta Toodle kisasszonyt, és térdére ültetve, lovacskát játszott vele.

- De hol a Kazán? Az én szegény szép kis fiam? - kérdezte Polly. - Hiszen azért jöttem messziről, hogy lássam új ruhájában.

- Jaj, be sajnálom! - kiáltott fel Jemima. - Megszakad a szíve szegénynek, ha hallja, hogy az anyja itthon volt. Iskolában van, Polly.

- Hát már elment?

- El. Tegnap ment be először, hogy el ne mulasszon semmit a tanulásból. De ma félünnep, Polly; ha várni tudnál, amíg hazajön... Nipper kisasszony is természetesen - tette hozzá, idejében megemlékezvén a bogárszeműt megillető tiszteletről.

- Aztán mondd csak, Jemima, hogy mutat a lelkem abban a ruhában? - kérdezte Polly elfogódott hangon.

- No, sokkal jobban, mint az ember gondolná - válaszolta Jemima.

- Azért tudom, hogy a lábaszára nagyon kurtának látszik benne - folytatta Polly mély aggodalommal.

- No, hisz kurtának kurta, különösen ha hátulról nézed - felelt Jemima -, hanem hát csak nő mindennap a gyerek valamit, Polly.

A vigasztalás bizony a messzi jövőre épített, Jemima azonban oly vidáman és szívesen mondta ki, hogy értéke mindjárt megkettőződött. Néhány percnyi szünet után Polly már kissé felvidulva kérdezte:

- Hát apa hol van, Jemima lelkem? - Toodle urat ugyanis mindenki ezen a családias néven hívta itthon.

- Ó, még egy csalódás! - kiáltott fel Jemima. - Hogy sajnálom! Apa magával vitte ma reggel az ebédjét, mert csak este jön haza. Állandóan rólad beszél, Polly; a gyerekeknek rengeteget mesél rólad. Olyan, mint mindig; a legbékésebb, legtürelmesebb, legjobb lelkű ember a világon.

- Köszönöm, Jemima - felelte a derék Polly, és legalább úgy örült e szavaknak, mint amennyire búsult, hogy férjét nem láthatja.

- Nincs mit köszönni Polly - mondta Jemima és csattanós csókot nyomott nénje piros arcára, majd a kis Pault kezdte táncoltatni a térdén. - Terólad is ugyanezeket mondom sokszor, és hidd el, úgy is gondolom.

A kettős csalódás ellenére, ilyen fogadtatás után Polly mégsem mondhatta, hogy hiába jött el. A testvérek aztán jókedvűen elbeszélgettek a különféle családi dolgokról, a kis Kazánról meg valamennyi öccséről és húgáról. A bogárszemű közben különféle utazásokat tett már a kis Toodle-okkal a szobában, most pedig sorra szemügyre vette a bútorzat egyes darabjait, a faliórát, a pohárszéket, a kandalló párkányán levő játékkastélyt, melynek zöld és vörös üvegű ablakai rögtön kivilágosodtak, ha az ember egy gyertyavéget helyezett el benne; és végül a két kis fekete bársonymacskát, a szájában tartott kis kézitáskával, amelyek a Staggs' Gardens-beli igények számára az utánzó művészet netovábbját képviselték. Miután a társalgás nemsokára általánosabb tárgyakra tért át, nehogy a bogárszemű megorroljon és csipkelődni kezdjen, az ifjú hölgy rövidesen mesélni kezdett Jemimának mindenről, amit Dombey úrról, családjáról, jelleméről tudott. Majd pontos leírással szolgált saját ruhatáráról, végül pedig legszámottevőbb rokonainak és barátainak felsorolására tért át. Mikor aztán mindennek az elmondásával könnyített a lelkén, jóízűen nekilátott a törperáknak és a Porter-sörnek, és hamarosan késznek mutatkozott arra, hogy a háziaknak sírig tartó barátságot fogadjon.

Ami pedig a kis Florence-et illeti, szintúgy nem rontotta a barátságos hangulatot ő sem; amint ugyanis az ifjú Toodle-ok kivezették, hogy megmutassanak neki néhány mérgesgombát, s megbámulja a Staggs' Gardens egyéb érdekességeit, szívvel-lélekkel nekilátott a többiekkel együtt, hogy gátat építsen a zöld békanyálas pocsolyán keresztül, mely ott képződött a kert sarkában. Egészen elmerült ebben a lázas tevékenységben, amikor Susan, aki keresésére indult, megtalálta. A bogárszemű kötelességérzete annyira rendíthetetlen volt, hogy még a törperák és sör szelídítő hatása sem tudta annyira meglágyítani, hogy ráncigálás és lökdösés kíséretében ne rögtönözzön erkölcsi prédikációt a kislánynak szörnyű elfajulásáról, miközben megmosta kezét és arcát; egyben pedig megjósolta, hogy Florence elszomorító magaviseletével valamennyi ősz családtagját előbb-utóbb a sírba viszi. Polly és Jemima a felső szobában bizalmas pénzügyeket tárgyaltak meg, aztán a gyerekcsere ismét megtörtént - mert Polly mindvégig a maga kisfiát tartotta a kezében, Jemima pedig a kis Pault - mindezek után a vendégek útnak indultak.

Előbb azonban az ifjú Toodle-ok valamennyien áldozatául estek egy kegyes csalásnak; rávették ugyanis őket, hogy testületileg vonuljanak át a szomszédságban levő boltba s ott egy penny erejéig költekezzenek; amikor aztán a terep ilyen módon megtisztult, Polly megszökött. Jemima még utána kiáltott, hogyha egy kis kerülővel a City Road felé mennének, bizonyosan találkoznának a növendékkel, arra jön haza az iskolából.

- Mit gondol, Susan, kifutná az időből, hogy arrafelé kerüljünk? - kérdezte Polly, amint megálltak, hogy kissé lélegzethez jussanak.

- Miért ne, Richards? - felelte Susan.

- Közel az ebédidő - válaszolta Polly.

Csakhogy Susant az előbb elköltött villásreggeli után teljesen hidegen hagyta az ebédidő gondolata; így hát elhatározták, hogy arrafelé kerülnek.

Hanem hát úgy fordult, hogy a szegény Kazán élete tegnap óta valósággal siralommá vált a Jótékony Köszörűsök egyenruhája miatt. Az utca aranyifjúsága egyszerűen nem bírta látni ezt a ruhát. Nem ténfergett útjában olyan fiatal tekergő, aki ezt az öltözetet egy percig is elnézte volna, anélkül hogy ártatlan gazdájára rögtön rá ne vetette volna magát. A szegény gyerek helyzete inkább olyan volt, mint a korai kereszténység valamely üldözött tagjáé, semmint egy ártatlan gyermeké a tizenkilencedik században. Kövekkel dobálták. Belökték az utcacsatornába, meghajigálták sárral, odalapították a lámpaoszlopokhoz. Vadidegen emberek lekapták a fejéről a sárga sipkát, és felrepítették a levegőbe. Ami pedig a lábszárát illeti, nem elégedtek meg az egyszerű csúfolódással, hanem nagyokat markoltak és csíptek rajta. Éppen anyja látogatásának reggelén történt, hogy iskolába menet a gyerek, teljesen ártatlanul, kék foltot szerzett a szeme alá; az iskolában aztán meg is fenyítette érte a tanító, egy semmirevaló, goromba, kivénhedt "köszörűs", akit csupán azért osztottak be iskolamesternek, mert tökfej volt, és semmire a világon nem alkalmas, nádpálcáját pedig minden jó húsban levő kisfiú ellenállhatatlanul vonzotta.

Így történt aztán, hogy a kis Kazán, mikor hazafelé tartott, azon igyekezett, hogy járatlan mellékutcákon és szűk sikátorokon osonjon végig, s egérutat nyerjen üldözői elől. Végre, amikor aztán mégis a főutcába kellett befordulnia, balszerencséje egy utcai kölyökcsapat kellős közepébe vetette; ezek, egy vad mészárosinas vezérletével éppen arra lestek, hol kínálkozik alkalom valami kellemes izgalmakat szerző csínyre. Amikor észrevették a Jótékony Köszörűst, általános üvöltözés közepette rávetették magukat, mintha egyenesen az ő kedvükért csöppent volna közéjük.

Jóformán ebben a pillanatban történt, hogy Polly, egy jó órai járás után, reménytelenül nézett a további út elébe, éppen kijelentette, hogy nincs értelme az egésznek, amikor hirtelen meglátta, mi történik. Elkiáltotta magát, s a kis Pault Susan karjába rakva, rohamra indult, hogy szerencsétlen kisfiát kiszabadítsa.

A meglepetés, éppúgy, mint a baj, ritkán jár egyedül. A következő percben az elképedt Susant meg a két gyereket valósággal a járókelők rántották ki egy kocsi kerekei közül, mielőtt ráeszméltek volna, mi történik; s ugyanakkor (vásár volt éppen) mennydörgő riadalom szaladt végig az utcán: "Megvadult bika!"

Florence a vad zűrzavarban, a rohanó és kiabáló tömeg, a népségen átvágtató kocsik, a verekedő suhancok és a megvadult bika láttán és abban a hitben, hogy a dajka végleg elveszett, sikoltozva futni kezdett. Rohant, amíg csak lélegzete bírta, közben egyre biztatta Susant, hogy szaladjon ő is; végre, amikor kifulladva megállott és kezét tördelve riadozott, hogy a dajkát hátrahagyták, leírhatatlan rémülettel ébredt rá, hogy egyedül van.

- Susan! Susan! - kiáltotta kezét összecsapva, s remegett az ijedségtől. - Jaj, hová lettek, hová lettek?

- Hogy hová lettek? - szólalt meg most egy öregasszony, aki az utca másik oldaláról bicegett át, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. - Hát miért szaladtál el tőlük?

- Megijedtem - felelt vissza a kislány. - Nem tudtam, mit csinálok, azt hittem, ők is jönnek. De hát hol vannak?

A vénasszony megfogta a kislány kezét és így szólt: - Gyere, majd megmutatom.

Rút öregasszony volt nagyon, a szemehéja vörös, a szája meg akkor is folyton nyammogott, ha nem beszélt. Nyomorúságosan volt öltözve, és néhány nyúlbőrt vitt a karján. Jó ideje követhette már a szaladó gyermeket, mert igen nehezen szedte a levegőt, s ettől még visszataszítóbb lett, mert összeaszott sárga képe és fonnyadt nyaka elképzelhetetlenül torz formába csavarodott.

Florence félt tőle, és habozva nézett végig az utcán, melynek közben már a végén jártak. Elhagyott hely volt, inkább mellékutca, mint út, nem járt már azon senki, az öregasszonyon és rajta kívül.

- Most már nincs mitől félned - szólt az öregasszony, és szorosan fogta a lány csuklóját. - Csak gyere velem.

- De én, én nem tudom, kicsoda maga? Hogy hívják? - kérdezte Florence.

- Brown néni vagyok - felelte az öregasszony. - A jó Brown néni.

- Közel vannak ide? - kérdezte Florence, elindulva vezetőjével.

- Susan közel van - felelte a jó Brown néni - és a többiek is.

- Nem történt valami bajuk?

- Kutyabajuk sem történt - felelte az öregasszony.

A gyermek ennek hallatára sírni kezdett az örömtől, és készségesen követte az öregasszonyt; közben azért meg nem állhatta, hogy lopva rá ne nézzen - kivált fáradhatatlanul mozgó szájára, és arra gondolt, hogy a rossz Brown néni, ha olyan is van, vajon hasonlít-e hozzá?

Nem mentek messzire, de nagyon furcsa helyeken haladtak át, téglaégetők, cserépfedők üres telkein, aztán az öregasszony egy piszkos közbe fordult be, hol a sár mély, fekete barázdákban feketedett az utca közepén. Végre megálltak egy nyomorúságos kis ház előtt, melyet oly szorosan zártak, ahogyan csak egy ilyen csupa-rés-repedés házacskát lehet. Az öregasszony kulcsot piszkált ki a fejkötője mögül, ajtót nyitott, és betolta a gyermeket maga előtt a szobába. Padlóján minden elképzelhető színű rongy hevert egy halomban; mellette egy rakás csont és egy kupacban rostált hamu vagy pernye; bútor semmi, a falak és a mennyezet valósággal feketék voltak.

A gyermek az ijedségtől teljesen megnémult; úgy állt ott, mintha ájulás környékezné.

- No, ne állj úgy itt, mint valami kis szamár - szólalt meg a jó Brown néni s megrázta, hogy magához térítse a gyermeket. - Hiszen nem bántalak. Ülj oda a rongyokra.

Florence engedelmeskedett, miközben összekulcsolt két kezét néma könyörgésre emelte.

- Egy óra hosszáig sem tartalak itt - folytatta Brown néni. - Értetted, mit mondtam?

- Értettem - nyögte ki nehezen a gyermek.

- Akkor hát jól vigyázz, hogy fel ne mérgesíts! - kezdte ismét a jó Brown néni, miközben odatelepedett a csontokra. - Ha nem haragítasz meg, nem bántalak. De ha fölmérgesítesz, megöllek. Megölhettelek volna akárhányszor, akkor is, mikor otthon feküdtél az ágyadban. Most pedig hadd halljam, ki vagy, mi vagy? Mondj el nekem mindent.

Az öregasszony fenyegetésére és ígéretére, félelmében, hogy megharagítja, és mivel úgyis megszokta, ami más gyereknek oly szokatlan: hogy érzéseit, reményét, félelmét magába zárja - most mind hozzájárult ahhoz, hogy az öregasszony parancsa szerint elmondja kis történetét, vagy legalábbis amennyit tudott. Brown néni figyelmesen hallgatta végig.

- Úgy! Szóval Dombey a neved, mi? - kérdezte azután.

- Igenis, kérem szépen.

- No hát, Dombey kisasszony, add csak ide azt a csinos ruhácskát, ami rajtad van - szólt most a jó Brown néni -, aztán azt a kis kalapot is add ide, meg az alsószoknyádat és minden egyebet, ami nélkül el lehetsz. Gyerünk! Vesd le egy-kettőre!

Florence oly gyorsan engedelmeskedett, amilyen gyorsan csak remegő kezei engedték, de ijedt tekintetét közben egy percre sem vette le Brown néni arcáról. Mikor a ruháját levetette, Brown néni minden egyes ruhadarabot gondosan megvizsgált, és láthatóan megelégedett azok minőségével és értékével.

- Hm - szólalt meg aztán, miközben végigmustrálta a gyermek törékeny alakját -, egyebet nem látok... de még a cipő. Ide azzal a cipővel is, Dombey kisasszony.

Szegény kis Florence hasonló fürgeséggel vetette le ezt is, s még örült, hogy akad rajta olyasmi, amit odaadhat engesztelésül. Ekkor az öregasszony, cserébe a ruhákért, néhány silány, csupalyuk holmit ráncigált elő a rongyhalom legaljáról, amelyet e célból a fenekéig felforgatott; adott hozzá egy keshedt, régi köpönyeget, és valami olyan összenyomorított, özönvíz előtti kalapot, amit bizonyára árokból vagy szemétdombról szedett föl. Aztán megparancsolta Florence-nek, hogy öltözzék ezekbe a gyönyörű holmikba, s a gyermek kész örömmel engedelmeskedett, mert sejtette, hogy ez a készülődés nyilván a szabadulását jelenti.

Amint éppen azon iparkodott, hogy a kalapot a fejére illessze, bár inkább lapos fejvédőnek lett volna nevezhető, amilyent a fejen viselt terhek alá raknak az asszonyok - mikor a kalap beleakadt gyönyörű, dús hajába, és nem tudta hamarjában kiszabadítani. Látta ezt a jó Brown néni, felkapott egy ollót és egészen érthetetlenül felindulva kiáltotta:

- Látod, miért nem hagysz békémet, amikor beértem azzal, amit kaptam! Te kis őrült!

- Bocsánatot kérek - rebegte Florence -, nem tudom, mit vétettem. Igazán nem tehetek róla.

- Nem tehetsz róla! Hát akkor én hogyan tehetnék róla! Lám - mondta, miközben dühös gyönyörűséggel túrt bele a kislány hajába -, akárki más ezt vágta volna le először!

Florence annyira megkönnyebbült, mikor hallotta, hogy a jó Brown néni csupán a haját akarja levágni, nem pedig a fejét, hogy nem vonakodott, nem könyörgött, csak nézett szelíden erre a jó lélekre.

- Ne lett volna csak nekem is egy lányom... ott van most a tengeren túl... olyan büszke volt a hajára, de le is vágnám én most az utolsó szálig! Be messze van, be messze van! Jaj, jaj, jaj!

Brown néni sírása nem volt valami dallamos; s ahogy most sovány karjait vadul az ég felé emelte, valami olyan szenvedélyes fájdalom nyilatkozott meg a lényében, hogy Florence-et a szívéig megrázta, és jobban is félt tőle, mint eddig. Talán e félelemmel teli részvét tette, hogy a lány haja megmenekült; Brown néni ugyanis, aki úgy kerengett egy ideig az ollóval körülötte, mint valami újfajta boszorkánypillangó, egyszerre rákiáltott, hogy rejtse a haját a kalap alá azonnal, nyoma se lássék, mert meg találja kísérteni. Miután Brown néni ezt az erkölcsi győzelmet kivívta maga fölött, visszaült a csonthalmazra, és nagy buzgón elkezdett szívni egy kurta fekete pipát, s a szája úgy mozgott, csámcsogott szüntelenül, mintha meg akarta volna enni a pipa szárát.

Amint a pipázást befejezte, odaadott a kislánynak egy nyúlbőrt, hogy hozzátartozónak lássék, majd azt mondta neki, hogy most elvezeti egy olyan utcáig, ahonnan némi kérdezősködés után könnyen hazatalál. Hanem arra figyelmeztette, hogy idegenekhez az úton ne merjen szólni ám, s egyenesen hazamennie sem szabad (mert az nyilván túl közel volna Brown néni szempontjából), hanem menjen apja üzletébe, a Citybe; végül pedig, hogy addig várjon az utcasarkon, ahol Brown néni hagyja majd, míg az óra elüti a hármat, s csak azután induljon. Mindezt azzal kötötte a kislány lelkére, hogy vigyázzon, mert az ő szeme és füle mindenütt látja és hallja, amit csinál.

Florence megígérte, hogy hűségesen és komolyan teljesíti a parancsokat.

Végre aztán Brown néni tetőtől talpig megváltozott, madárijesztőnek beöltöztetett kísérőjével útnak indult és szűk utcák, sikátorok zeg-zugain át, hosszú loholás után egy istállóudvarba értek; a túlsó oldalán levő nagy kapun keresztül forgalmas utca dübörgő robaja hallatszott be. Az öregasszony ekkor a kapura mutatott, és azt mondta Florence-nek, ha majd az óra elütötte a hármat, menjen ki a kapun, és forduljon balra. Aztán búcsúzóul akaratlan, s mintegy ellenállhatatlan parancsnak engedelmeskedő mozdulattal újra belemarkolt a gyermek hajába, még egyszer figyelmeztette, hogy most már tudja, mit kell tennie, menjen át, de vigyázzon, mert minden sarokból figyelik.

Florence némileg megkönnyebbült, hogy szabadságát visszanyerte, s bár félelme még nem szállt el egészen, odament a sarokra. Amint visszatekintett, látta, hogy a jó Brown néni ott lesi az alacsony léckerítés mögül, hol utolsó parancsaival ellátta, sőt a jó Brown néni öklét is látta, amint megfenyegette. De később, ahogy félelmében többször - sőt úgyszólván minden percben - visszanézett, már nem látta ott.

Florence csak várt, és nézte az utcai sürgést-forgást, ami percről percre jobban elszédítette: az órák meg közben mintha elhatározták volna magukban, hogy sohasem ütik el a hármat.

Végre hármat kondítottak; az egyik torony olyan közel volt Florence-hez, hogy nem lehetett tévedés a dologban. Még egyszer visszanézett; majd megindult, de aztán megint visszajött, s még így tett néhányszor, nehogy Brown néni mindenható kémeit magára haragítsa; aztán egyszerre futásnak eredt, vágtatott, ahogy csak bírt a kitaposott, rongyos cipőben, és a nyúlbőrt keményen markolta a kezében.

Atyja üzletéről mindössze annyit tudott, hogy Dombey és Fia a neve, és hogy valami nagy hatalom a Cityben. Így aztán csak annyit kérdezhetett, merre van az út a Dombey és Fia ház felé; mivel ezzel a kérdezéssel mindig csak gyerekekhez fordult - mert félt attól, hogy a felnőtteket megszólítsa -, nem ment sokra az útbaigazításokkal. De amint a kérdés többi részét egyelőre elhagyta, s csupán aziránt érdeklődött, miként juthat a Citybe, lassanként mégis előrehaladt a nagy tekintélyű hely szíve felé, ahol a félelmetes Lord Mayor uralkodik.

A gyermek fáradt volt a hosszú gyaloglástól, az ide-oda lökdöséstől, taszigálástól, feje szédült a tömegben és az utcazajban; aggódott is nagyon, mi lett az öccsével és két kísérőjükkel. Már az is feldúlta, ami vele történt, hát még ha arra gondolt, hogy ingerült atyja ilyen állapotban meglátja. Döbbenten és zavarodottan attól, amin keresztülment, éppen úgy attól is, ami még ott állott előtte, a gyermek könnyes szemmel haladt tovább fáradalmas útján, sőt, egyszer-kétszer nem állhatta meg, hogy keserű sírással ne könnyítsen már-már megszakadó szívén. Kevesen vetettek rá ügyet ebben az öltözetben; akik pedig látták, hogy sír, vélték, betanult fogás ez bizonyára, abból a célból, hogy szánalmat ébresszen. Florence viszont segítségül hívta magában mindazt a szilárdságot és önbizalmat, amit jellemében a keserű élmények és tapasztalatok idő előtt kifejlesztettek, és szem előtt tartva állhatatosan a célt, csak ment tovább törhetetlenül.

Már két órája is elmúlt, hogy e különös kalandba keveredett, amikor kiérvén egy szűk utcából, hol a teherkocsik, kisebb szekerek süketítő zenebonát csaptak, egyszerre valami folyóparti rakodóhely tárult eléje. Hordók, csomagok, ládák tömege hevert ott szanaszét: mellettük két hatalmas famérleg, meg egy keréken gördülő faház. A faház előtt jól megtermett ember, tollszárral a füle mögött, nézegetett ki az árbocos hajókra, miközben zsebre dugott kézzel fütyörészett, mint aki munkája végén tart.

- No, mi az? - kiáltott rá Florence-re, amint véletlenül éppen feléje fordult. - Semmi sincs a számodra, kislány! Eredj csak!

- Kérem szépen, ez itt a City? - kérdezte a Dombey-ház reszkető leánysarja.

- Ez hát! Tudod te nagyon jól. Kotródj! Itt nem kapsz semmit!

- Én nem is akarok semmit, köszönöm szépen - hangzott a félénk válasz. - Csak azt szeretném tudni, merre van a Dombey és Fia cég.

A férfit, amint fel és le jártában közelebb jött a gyermekhez, láthatólag meglepte a válasz, és figyelmesebben kezdte nézni, majd így felelt:

- Ej és mit akarsz te a Dombey és Fiától?

- Csak az utat szeretném tudni oda, kérem szépen.

A férfi erre még kíváncsibban vette szemügyre a kislányt, aztán töprengésében úgy elkezdte a fejét vakarni, hogy a kalapját is leütötte.

- Joe! - kiáltott oda egy emberre, nyilvánvalóan munkás lehetett, miközben lehajolt a kalapjáért.

- Itt vagyok! - felelte Joe.

- Hol az a fickó a Dombeyéktől, aki az előbb itt állt, s a kirakodást nézte?

- Most ment ki a másik kapun.

- Hívják vissza!

Joe beszaladt egy kapubolt alá, torkaszakadtából kiabált, s hamarosan visszatért egy vidám arcú fiúval.

- Maga a Dombey úr hátramozdítója? - kérdezte az első férfi.

- A Dombey-cégnél vagyok, Clark úr - felelte a fiú.

- Nézzen csak ide!

A fiú Clark úr kezének irányát követve, Florence felé közeledett, miközben rendkívül csodálkozott, hogy ugyan mi köze neki ehhez a kislányhoz? De a gyermek, aki hallotta, amit amazok beszéltek, és akit nemcsak az nyugtatott meg, hogy útjának vége, s egyszerre biztonságban érezhette magát, de mindenekfölött a fiú derűs, fiatal arca és nyílt fellépése is felbátorította, most lelkendezve odaszaladt hozzá, hogy futás közben egyik rongyos cipője is lemaradt a lábáról, és mind a két kezével megragadta a fiú kezét.

- Kérem szépen, én elvesztem! - kiáltotta.

- Elveszett! - csodálkozott a fiú.

- Igen, elvesztem ma délelőtt, messze innen... a ruhámat is elvették... és most nem a magam ruhájában vagyok... és kérem én Florence Dombey vagyok, a kisöcsém egyetlen testvére... és ó, istenem! Kérem szépen, vigyázzon reám! - zokogta Florence, hirtelen szabad folyást engedve oly sokáig elfojtott gyermekes érzéseinek. A nyomorúságos kalap is leesett a fejéről, úgyhogy haja elszabadultan omlott végig az arcán, néma csodálkozásra és szánalomra késztetve a fiút, aki nem volt más, mint Walter, a hajóműszer-árus, Solomon Gills öccse.

Clark úr a bámulattól szinte kővé meredten állott: "Még ilyet se láttam életemben ezen a rakodóparton" - mormogta magában. Walter közben felvette a cipőt, és olyanformán húzta föl a kis lábra, ahogy a mesebeli királyfi húzhatta föl a Hamupipőke lábára a cipőt. Aztán a nyúlbőrt a bal karjára véve, jobb karját Florence-nek nyújtotta, és úgy érezte magát - nem mint Whittington Richard, mert ez gyenge hasonlat, hanem mint Szent György lovag, amikor a sárkány holtan hevert előtte.

- Ne sírjon, Dombey kisasszony - szólalt meg Walter rendkívüli lelkesedéssel. - Micsoda véletlen, hogy éppen itt voltam. Most már olyan biztonságban van, mintha egy egész hadihajó válogatott legénysége vigyázna kegyedre. Ne sírjon.

- Nem sírok többet - felelte Florence. - Most is csak örömömben sírtam.

"Örömében sír! - gondolta Walter. - És ezt én okoztam!"

- Jöjjön, Dombey kisasszony!... Most meg a másik cipője esett le. Húzza fel az enyémet!

- Nem, nem! - kiáltotta Florence, megakadályozva a fiút, amint az a saját cipőjét rángatta le éppen nagy gyorsasággal a lábáról. - Ez jobb. Egészen jól megfelel.

- Hát persze! - felelte Walter, a kislány lábára tekintve. - Hiszen az enyém nagyobb egy mérfölddel. Hova gondolok! Egyet sem tudna lépni az enyémben. Menjünk, Dombey kisasszony! Hadd lássam azt a gazembert, aki most bántani merné.

Walter rettentő vad tekintetet vetett körös-körül, és megindult a boldog Florence-szel. Karonfogva mentek az utcákon végig, teljes közönnyel a feltűnés iránt, amit megjelenésük kelthetett.

Esteledett és köd ereszkedett le, majd megeredt az eső. Ők ketten azonban nem törődtek a köddel és esővel, annyira elmerültek az imént átélt viszontagságokban, amelyeket Florence a korához illő nyíltsággal és bizalommal mondott el; Walter pedig úgy hallgatta, mintha messze a Thames utca olajos sarától, ott lépkednének valahol, egy magányos délövi sziget széles levelű, magas fái alatt.

- Messze vagyunk még? - kérdezte most Florence, és kísérőjére tekintett.

- Hát várjunk csak - felelte Walter s megállott -, hol is vagyunk most? Ó, tudom már. Csakhogy az iroda csukva van ám ilyenkor, Dombey kisasszony. Senki sincs most ott. Dombey úr régen hazament. Azt hiszem, haza fogom kísérni, jó? Vagy várjunk! Hátha a nagybátyámhoz vezetném, én is ott lakom, itt van egészen közelben. Onnan én elszaladnék a kisasszonyékhoz, megmondanám, hogy biztonságban van, és ruhát is hoznék. Nem így lesz a legjobb?

- Azt hiszem, így - felelte Florence. - Mit gondol?

Miközben tanakodtak, egy férfi ment el mellettük, aki futólag Walterre pillantott, aztán, mintha úgy látta volna, hogy tévedett, szó nélkül tovább haladt.

- Carker úr! Ha jól látok! - kiáltott utána Walter. - Carker, a mi cégünktől. Nem a cégvezető, Dombey kisasszony, hanem a másik Carker, a fiatalabbik. Halló! Carker úr!

- Walter Gay, hát csakugyan? - kérdezte amaz, miközben megállt és visszafordult. - Nem hittem el, hogy tényleg ön az, ilyen különös társaságban.

Carker ott állt egy lámpa alatt, és meglepetten hallgatta Walter sietős magyarázatát. Egész lénye sajátságos ellentétét alkotta az egymásba karoló két fiatal teremtésnek. Nem volt még öreg, de a haja egészen dérbe borult; görnyedt alakját mintha valami roppant teher nyomta volna; szomorú arcán mély barázdák húzódtak. Szemének parazsa, arca, hangjának csengése olyan bágyadt volt, mintha a lélek is teljesen elhamvadt volna benne. Feketébe volt öltözve, tisztességesen s nagyon egyszerűen; de az egész ember magatartásához hasonulván - mintha még ruhája is össze akart volna húzódni, meg akart volna alázkodni rajta, és csatlakozni gazdájának alázatos kérelméhez, hogy hagyják magára szerénységében, észrevétlenül.

Pedig a fiatalság és reménye iránti meleg érdeklődés nem pusztult ki belőle még, lelkének többi szenvedélyével együtt, mert a fiú komoly arcát rendkívüli jóakarattal figyelte, miközben az beszélt. Azonban valami olyan kifejezhetetlen aggodalommal és részvéttel nézte, hogy bármiképp is parancsolni akart magának, tekintetével mégiscsak elárulta. Mikor Walter végül hozzá is ugyanazt a kérdést intézte, mint az imént Florence-hez, csak nézett rá, mintha valami végzetes dolgot olvasott volna a fiú arcáról, ami gyászos ellentétben áll derűjével.

- Mit tanácsol, Carker úr? - kérdezte Walter mosolyogva. - Ön mindig jó tanácsokat szokott adni nekem, mikor egyáltalán szóra méltat. Bár ez, sajnos, elég ritkán történik.

- Azt hiszem, az ön elgondolása a legjobb - válaszolt Carker, Florence-ről Walterre, erről ismét a kislányra tekintve.

- Carker úr! - kiáltott föl most Walter egészen fölindulva egy hirtelen gondolat hatása alatt. - Nézze csak! Micsoda lehetőség az ön számára! Menjen ön Dombey úrhoz, megvinni a jó hírt! Talán javára válik! Én otthon maradok. Menjen el ön!

- Én! - kiáltott föl a másik.

- Ön! Miért ne, Carker úr? - kérdezte a fiú.

Amaz válaszul megrázta a fiú kezét, szinte félénken és szégyenkezve, aztán jó éjszakát kívánt, és azt tanácsolta a fiúnak, hogy siessen, azzal már ment is tovább.

- Jöjjön, kisasszony! - szólalt meg Walter, utána nézve még a távozónak, mielőtt nekiindultak. - Gyerünk a nagybátyámhoz, amilyen gyorsan csak lépni tudunk. Hallott már valaha Dombey úrtól az ifjabbik Carkerről, Florence kisasszony?

- Nem - felelte a gyermek szelíden. - Én ritkán hallom szólni a papát.

"Igaz! Elég szégyen" - gondolta a fiú magában.

Pillanatnyi szünet után a gyöngéd, türelmes kis arcra pillantván, Walter szokott élénkségével és rugalmasságával gyorsan beszédtárgyat változtatott; mivel pedig a szerencsétlen cipő most az egyszer éppen alkalmas időben maradt le a kislány lábáról, felajánlotta neki, hogy karjában viszi haza a nagybátyjáig. Florence halálosan fáradt volt ugyan, de azért nevetve hárította el az ajánlatot azzal, hátha Walter le találná ejteni. A fa-tengerészkadéthoz egyébként egészen közel voltak már, és Walter közben nekilelkesedve mesélte egyik hajótörési esetet a másik után; valamennyiben őnála sokkal fiatalabb fiúk mentettek ki - karjukban - Florence-nél nagyobb leányokat. A beszédben elmerülten értek a műszerárus ajtajához.

- Hahó, Solomon bácsi! - kiáltotta ekkor a boltba berohanva Walter, aki ettől a pillanattól fogva az egész este folyamán összefüggés nélkül és elakadó lélegzettel, egyre beszélt. - Ez aztán a csodálatos kaland! - zúgta az öreg fülébe. - Dombey úr lánya itt van; elveszett az utcán, valami vén boszorkány a ruháját is elvette... én megtaláltam... hazahoztam... ide, a mi nappalinkba, pihenni... ide nézzen!

- Szentséges egek! - kiáltott fel Sol apó s visszatántorodván kedvenc iránytűtartójába fogódzott. - Lehetetlen! Nem...

- Nem, bácsi, soha, senki! - kiáltott közbe Walter, elébe vágva gyorsan az öregúr mondanivalójának. - Senki nem merne, nem tudna elképzelni ilyet. Így ni! Segítsen csak bácsi, húzzuk a kis pamlagot közelebb a tűzhöz. Úgy! Vigyázzon a tányérokra! Csapjon össze gyorsan egy kis ebédet! Nézze, tegye csak ezt a cipőt a kandallórácsra. Florence kisasszony, tessék csak a lábát ide tenni a kandallóhoz, hogy megmelegedjék. Nagyon átnedvesedett!... Ez aztán a kaland, Solomon bácsi, mi? A teremburáját, de kimelegedtem!

Ami Solomon bácsit illeti, részint együttérzésében, részint az izgalom miatt éppúgy kimelegedett, mint Walter. Egyre Florence haját simogatta, ösztökélte, hogy egyék, igyék, s a lábát dörzsölgette a tűznél megmelegített zsebkendőjével. Majd rohangáló öccsét követte szemmel és füllel, miközben fogalma sem volt arról, mit akar, csak annyit látott, hogy a fölindult fiatalember lépten-nyomon beleütközik, és majd fellöki, amint ide-oda vágtat a szobában, húszféle dolgot akar csinálni egyszerre, éppen azért nem végez semmit.

- Várjon csak egy percig, bácsi! - szólalt meg most Walter, miközben felkapott egy gyertyát. - Csak felszaladok és egy másik kabátot húzok fel, aztán megyek. Ez aztán a kaland, bácsi, hát nem?

- Bizony, édes fiam - felelte az öregúr, aki homlokára tolt pápaszemével és a zsebében ketyegő hatalmas kronométerrel szüntelenül ide-oda táncolt a pamlagon ülő Florence és unokaöccse közt, a szoba különféle részein -, bizony, ez a legrendkívülibb...

- Jó, jó, de bácsi kérem... igenis, Florence kisasszony... az ebéd, tudja, kedves bácsi!

- Ó, hogyne, hogyne, hogyne - mondta sebesen Solomon bácsi, sürgős kezelésbe véve egy roppant ürücombot, mintha legalábbis óriásoknak készítene ebédet. - Majd én gondoskodom róla, Walter! Tudom én, mint s hogy! Ó! Drága lelkem! Jó éhes lehet, persze! No, te csak készülj, fiam és eredj! Uramteremtőm! Hej, hej! Térj haza Whittington nyomban, Lord Mayor lész te még Londonban!

Walternek nem sok idejébe került, hogy padlásszobájába felrohanjon s onnan visszatérjen; mire azonban lejött, a fáradtságtól legyőzött Florence már elszunnyadt a tűz előtt. Míg Walter nem volt a szobában, Solomon Gills időt nyert, hogy kissé összeszedje az eszét és Florence kényelmére egyet-mást valamennyire elrendezzen: elsötétítse a szobát, s a tűz elé ellenzőt húzzon. Mire a fiú visszatért a szobába, Florence békésen aludt.

- Nagyszerű! - súgta Walter, örömében úgy átnyalábolva az öreget, hogy a szorítástól felismerhetetlenné facsarodott az arca. - Már itt sem vagyok, Solomon bácsi, csak egy darab kenyeret viszek magammal, majd megveszek az éhségtől... és aztán fel ne ébressze, Solomon bácsi!

- Dehogy, dehogy - felelte az öreg. - Milyen szép ez a kislány!

- Gyönyörű! Életemben nem láttam még ilyen arcot! Már megyek.

- Azt bizony jól teszed - mondta Solomon megkönnyebbülten.

- Hahó, Solomon bácsi - a fiú ismét bedugta fejét az ajtón.

- Még mindig itt vagy! - kiáltott fel Solomon. - Mit gondol, vajon jól érzi itt magát?

- Kitűnően!

- No, ez remek! Most aztán igazán megyek.

- Remélem is - mondta Solomon magában.

- Jaj, igaz, Solomon bácsi! - megint megjelent az ajtóban.

- Hát már megint!

- Találkoztunk az utcán Carker úrral, az ifjabbikkal - hadarta Walter. - Furcsább volt, mint valaha. Elköszönt tőlünk, de azért utánunk jött... nagyon különös dolog... mert mikor a boltajtóhoz értünk, körülnéztem, láttam, hogy csendesen továbbment; hazakísért bennünket, mint valami szolga, vagy mint egy hűséges kutya. Solomon bácsi, hogy érzi most vajon magát Dombey kisasszony?

- Tökéletesen úgy, mint az előbb, Walter.

- Nagyszerű! Nos, már itt se vagyok!

Ezúttal valóban így is történt. Solomon Gills pedig odatelepedett a kandalló másik sarkába és Florence álmát őrizve, légvárak tömegeit kezdte építeni a legszeszélyesebb művészettel; s miközben, ott ült az árnyékok mélyében, a sokféle szerszám közepette, olyan volt, mint valami walesi parókát és kávébarna ruhát öltött varázsló, ki bűvös álomban tartja ott azt a szunnyadó kislányt.

Walter eközben Dombeyék háza felé hajtatott, mégpedig nyargalvást, ahogy a bérkocsisok lovától ritkán telik. Mindazonáltal a feje percenként kukkant ki az ablakon, és még nagyobb sietésre ösztökélte a kocsist.

Utazása céljához érve, egyetlen szökkenéssel kiugrott a kocsiból, és elfulladó lélegzettel adván tudtára az inasnak, mi járatban van, nyomon követte a könyvtárszobába, ahonnan izgatott beszélgetés zaja hangzott ki. Valamennyien együtt voltak ott, Dombey úr, Chickné, Tox kisasszony, Richards és Susan.

- Ó, bocsánatot kérek, uram! - kezdte Walter, Dombey úr elé sietve egyenesen. - De boldogan jelenthetem, hogy minden rendben van, Dombey kisasszony megkerült!

Dombey úr ott ült a könyvtárszoba karosszékében. Ahogy a nyílt arcú, hullámos hajú fiú örömtől sugárzó arccal megállt előtte, akkor látszott meg csak, mekkora az ellentét közöttük.

- Mondtam ugye, Louisa, hogy biztosan megkerül - szólalt meg ekkor Dombey, félvállról odapillantva húgára, aki versenyt sírdogált Tox kisasszonnyal. - Tudasd a cselédséggel, kérlek, hogy szükségtelenek a további lépések. A hírhozó az ifjú Gay az irodából. Nos, hogy került meg a lányom, fiatalember? Mert hogy miként veszett el, azt tudom. - E szónál fenségesen lesújtó pillantást vetett Richardsra. - Hogy leltek rá? Ki találta meg?

- Hát azt hiszem, én találtam meg Dombey kisasszonyt - felelte Walter szerényen -, azaz hogy nem tudom, igényt tarthatok-e arra az érdemre, hogy én, mert hogy tulajdonképpen szerencsés eszköze voltam a...

- Mit ért ezen, kérem? - vágott közbe Dombey, aki valami ösztönszerű idegenkedéssel nézte, hogy a fiú milyen boldog és büszke a történtekben való szerepére. - Mi az, hogy nem ön találta meg tulajdonképpen, de azért mégis ön volt az eszköz? Feleljen világosan és összefüggően, arra kérem.

Walternek ebben a pillanatban meghaladta erejét az összefüggő beszéd; mindazonáltal igyekezett legalább világosan elmondani, mi történt, és azt is, miért jött egyedül.

- Hallja ezt? - riadt rá most Dombey a bogárszeműre. - Vigyen magával mindent, ami szükséges és menjen el azonnal ezzel a fiatalemberrel, és hozza haza Florence kisasszonyt! Gay, ön holnap megkapja a jutalmát.

- Ó, nagyon köszönöm, uram - felelte Walter. - Ön nagyon kegyes, de én semmiféle jutalomra nem tartok igényt.

- Ön még gyerek! - vágott közbe Dombey csaknem haragosan. - Mire számít, mire nem, az éppen nem számít semmit. Helyesen cselekedett. Kérem, ne rontsa le hát. Louisa, kérlek, adass a fiúnak egy pohár bort.

Dombey tekintete határozott rosszallással kísérte Waltert, mikor Chickné nyomában elhagyta a szobát; meglehet, hogy lelki szemével is ugyanilyen érzések közt követte, amint Susannal együtt visszakocsizott nagybátyjához.

Florence-et közben felfrissítette a mély álom, meg is ebédelt, Solomon Gillsszel pedig egészen bizalmas barátságba keveredett.

A bogárszemű annyit pityergett közben, hogy nyugodtan el lehetett volna nevezni vörös szeműnek, de most igen csöndes volt és lehangolt. Egy szó ellentmondás vagy szemrehányás nélkül karjába kapta Florence-et, és rendkívül szívszaggató jelenetet rögtönzött. Aztán hirtelen öltözővé alakítva át a társalgót, gondosan felöltöztette, majd elvezetni készült az újra Dombey kisasszonnyá lett kislányt, már amennyire a természet megengedte Florence-nek, hogy valódi Dombey lehessen.

- Jó éjszakát kívánok! - szólt Florence, és odaszaladt az öreg Solomonhoz. - Ön nagyon jó volt hozzám.

Az öregúr elragadtatásában úgy csókolta meg a gyermeket, mintha a nagyapja lett volna.

- Jó éjszakát, Walter! - folytatta a búcsúzást Florence. - Isten vele, Walter!

- Isten önnel, kisasszony - szólt Walter, és mind a két kezét odanyújtotta a kislánynak.

- Sohasem fogom elfelejteni önt! - mondta Florence. - Nem akarom soha elfelejteni! Walter, isten önnel!

Florence harmattiszta, ártatlan szívének hálás megindultságában Walterhez emelte arcocskáját, Walter lehajolt, és amint felegyenesedett, arca lángvörösen izzott, és zavartan nézett az öreg Solomonra.

- Hol van, Walter? Jó éjszakát, Walter! Isten önnel, Walter! Adjon még egyszer kezet, Walter! - kiáltotta Florence, mikor a kicsi komornájával már benn ült a kocsiban. És amint a kocsi végre elindult, Walter a küszöbről vidáman viszonozta a kislány zsebkendő lengetését, és mögötte a tengerészkadét, akárcsak maga Walter, mintha arra az egyetlen kocsira szegezte volna tekintetét, figyelemre sem méltatva a többit. A kocsi egy-kettőre ott állt Dombey úr háza előtt, és a könyvtárban újra megindult az izgatott beszéd. A kocsisnak azt a rendelkezést adták, hogy várjon - "míg Richardsot viszi" -, susogta oda vészterhesen egyik cselédtársa Susannak, amint Florence kíséretében elhaladt mellette.

Az elveszett gyermek belépése némi kis izgalmat keltett ugyan, de nem különösebbet. Dombey úr, aki a lányát voltaképpen sohasem találta meg, egyszer homlokon csókolta és megintette, hogy máskor ne szaladjon el, és ne induljon el sehová holmi hűtlen cselédekkel. Chickné abbahagyván a romlott emberi természet siratását - bárha a Jótékony Köszörűs vezérelné igaz útra valahányat! - és olyan fogadtatásban részesítette Florence-et, amely csak igen kevéssé maradt el egy igazi Dombeynek kijáró fogadtatás mögött. Ami Tox kisasszonyt illeti, ő a példa nyomán szabályozta érzéseit. Csupán Richards, a bűnös Richards öntötte ki szívét őszintén az üdvözlet szaggatott szavaiban, és igaz szeretettel szorította szívéhez Florence-et.

- Látja, Richards - szólt Chickné, mély sóhaj kíséretében - sokkal inkább kedvében járt volna azoknak, akik szeretnek jól vélekedni embertársaikról, és sokkal inkább illett volna magához is, ha a kellő időben tanúsít egy kis tisztességet az iránt a szegény gyerek iránt, akit most ily korán meg kell fosztanunk természetes táplálékától.

- És el kell tépni szegényt - toldotta meg Tox kisasszony panaszos suttogással - a csecsemőélet közös forrásától.

- Ha én követtem volna el ezt a hálátlanságot, Richards - folytatta Chickné ünnepélyesen -, és nekem kellene most a maga lelkifurdalását elviselnem, akkor azt érezném, hogy a Jótékony Köszörűsök egyenruhája átokká válik gyermekemen, és az ott nyert nevelés végzetét okozza.

Valóban, bár Chickné erről nem is tudhatott, éppen elég átok volt bizony az a ruha a gyermeken; s hogy a nevelésről beszéljünk, üdvös mivolta idejében megmutatkozott az elszenvedett ütlegek és a gyermek elsírta könnyek záporában.

- Louisa - szólalt meg Dombey úr -, nem szükséges tovább nyújtanod észrevételeidet. Az asszonyt kifizettük, és menni fog. Azonnal távozik a házból, Richards, mert az én fiamat, az én fiamat - ismételte rendkívüli hangsúllyal - olyan környezetbe, olyan társaságba hurcolta, melyre gondolni sem lehet borzongás nélkül. Ami pedig Florence kisasszonnyal történt ma reggel, azt úgy tekintem, mint bizonyos szempontból még szerencsés eseményt, mert anélkül sohasem tudtam volna meg magáról, hogy miben vétkezett. Azt hiszem, Louisa, hogy a másik cseléd, ez a fiatal személy - folytatta Dombey -, mivel sokkal fiatalabb, tehát nyilvánvalóan a dajka befolyásolta rossz irányban, megmaradhat a szolgálatban. Kérlek, légy szíves intézkedni, hogy a kocsist, aki ezt az asszonyt viszi, kifizessék a... - itt Dombey úr megállt egy percre, és szinte összerázkódott - Staggs' Gardensig.

Polly az ajtó felé indult, Florence-szel, aki a ruhájába fogózva követte, szenvedélyes könyörgések közepette, hogy ne menjen el. Tőrszúrás lehetett a büszke atya szívébe és nyíllövés a büszke agyába, azt látni, hogy húsa és vére, akit meg nem tagadhatott, szeme láttára mennyire ragaszkodik egy alacsony származású idegenhez. Nem mintha sokat törődött volna lánya vonzalmával. A gyors, éles fájdalom arra a gondolatra szúrta át a szívét, hogy ki tudja, hátha fiával is így jár egy szép napon.

Fia mindenesetre bőséggel ontotta könnyeit aznap éjjel dajkája után. A szegény kis Paulnak valóban több oka is volt a könnyekre, mint a korabeli gyermekeknek rendesen lenni szokott; második anyját - akit természetesen elsőnek érezhetett - ugyanolyan hirtelen vesztette el, mint amilyen váratlan volt az első szerencsétlenség, mely élete hajnalát elsötétítette. Ugyanaz a csapás fosztotta meg Florence-et is derék, hű barátjától, és a gyermek szemére keserű könnyek között szállt álom aznap este. Hanem ez már nem tartozik a tárgyhoz, ne is vesztegessünk rá több szót.

HETEDIK FEJEZET
Tox kisasszony hajléka madártávlatból; Tox kisasszony lelkivilága,
ha ugyanonnan tekintjük

Tox kisasszony sötét kis házban lakott, mely az angol történelem valamely régi korszakában beszorult a Westend egyik előkelő negyedébe, aztán úgy állt ott az egyik fényes utca árnyékában egy telekkel befelé, mint valamely gazdag család szegény rokona, akire a hatalmas úri házak büszke leereszkedéssel tekintettek le. Nem éppen téren vagy határozottan udvarban állt ez a ház, hanem az elképzelhető legbutább zsákutcában, hová a zárt oldalról hangzó kopogtatások is ijesztően és kísértetiesen hallatszottak. Ezt a magányos helyet, hol a kövezet hasadékai között vígan zöldellt a fű, Princess' Place-nek nevezték. Ezen a téren emelkedett a hercegnőről elnevezett kápolna is, egyetlen csilingelő kis harangjával, ahol vasárnaponként néha huszonöten is részt vettek az istentiszteleten. A Princess' Arms nevű sörház szintén ott állt. Közönsége az előkelő házak inasaiból verbuválódott. Egy gyaloghintót is lehetett látni a vasrácson belül, bár emberemlékezet óta ki nem mozdították onnan; napsugaras reggeleken pedig a vasrács mindegyik rúdján (negyvennyolc rúdja volt, mint Tox kisasszony jó régen megszámolta) egy-egy lefordított ónkupa díszelgett.

A Tox kisasszony-féle házon kívül állt egy ház még ott a Princess' Place-en, két óriási szárnyas kapun át vitt be az út rendkívüli méretű, oroszlánfejű kopogtatókkal. Ezt a kaput, mely általános hiedelem szerint valamikor istállóhoz szolgált, most nem nyitották ki sohasem. A Princess' Place levegőjében valóban istállószag érződött mindig; Tox kisasszony hálószobája (a ház túlsó részében) lóistállókra nyílt, s jól lehetett hallani onnan a lovászokat, amint szakműveleteiket szakadatlanul pergő lármával kísérték. Ugyanott szoktak a kocsisoknak, feleségüknek és gyermekeiknek legbizalmasabb jellegű ruhadarabjai lógni, mint Macbeth zászlói, a külső falakon.

A másik házat a Princess' Place-en valami nyugalombavonult urasági inas bérelte, aki egy házvezetőnőt vett feleségül. Bútorozott lakást adtak ki egy magányos úrnak, egy merev vonású, szederjes arcszínű, kiugró dúvad szemű őrnagynak, akiben Tox kisasszony szerint "volt valami igazán katonás" - kettejük között alkalmi könyv-, újságkölcsönzés és más hasonlók révén, bizonyos plátói enyelgés folyt, az őrnagy fekete inasának közbenjárásával. Az inast Tox kisasszony a "bennszülött"-nek szokta nevezni, beérve ezzel a névvel, anélkül hogy bármiféle földrajzi fogalommal is kapcsolatba hozta volna.

Talán sohasem volt még a világon szűkebb bejárat és lépcsőház, mint amilyent Tox kisasszony házában talált az ember. A tetejétől az aljáig nézve talán ez volt a legkényelmetlenebb és legsutábban épült kis ház egész Angliában, azonban mint Tox kisasszony jellemezte: "kies fekvésű!" Télen világosság vajmi gyéren jutott oda, napsugár még a legszebb napokon sem; levegőről pedig szó sem lehetett; a közlekedéstől ugyanakkor el volt falazva teljesen. De hát Tox kisasszony megint csak azt mondta: a fekvésre gondoljunk csak! Ugyanezt mondta a szederjes arcú, dúvad szemű őrnagy is; valósággal úszott a dicsőségben, hogy a Princess' Place-en lakhatik és boldog volt, ha a klubjában olyasmire terelhette a beszédet, ami a sarkon túl kezdődő előkelő utca nagyúri népével függött össze; olyankor ugyanis öntelten mondhatta: igen, a szomszédaim.

Tox kisasszonynak sajátja volt a sötét kis házacska, melyben lakott; örökségképpen hagyta rá a halszem tulajdonosa, melyet medalionjában hordott. Az örökhagyó miniatűr arcképe, hajporos fejjel és varkocsba font hajjal ott függött a nappali szoba kandallópárkánya fölött, a teaüstállvány ellenpárja gyanánt, mely a párkány másik végén lógott. A bútor nagyobb része szintén a hajpor- és varkocskorszakból származott; ideértve a tányérmelegítőt, mely elmélázván, mindig valakinek az útjába nyújtotta vékony, meghajlított lábait; úgyszintén azt az ódivatú spinétet, amelyen borsóvirág koszorú övezte a készítő nevét.

Bár Bagstock őrnagy elérkezett arra a magaslatra már, melyet irodalmi nyelven az élet delelőpontjának neveznek, és a lankán immár lefelé haladt; s bár nyaka jóformán alig volt, viszont karimás elefántfüle annál kiadósabban pompázott, merev állkapcsa előrenyúlt, s szeme, mint már erre kitértünk, mindig mesterségesen feltüzelt állapotban izzott - mindazonáltal büszkén érezte, hogy Tox kisasszonyban érdeklődést keltett, és csiklandozta hiúságát az elképzelés, hogy szomszédja ragyogó nő, és íme, szemet vetett rá. Erre nézve nemegyszer kockáztatott meg célzásokat a klubjában, holmi szellemeskedő szójáték formájában, amelynek állandó tárgyaképpen Joe Bagstock, Joey Bagstock, J., Bagstock, Josh Bagstock szerepelt; az öregnek ugyanis legerősebb bástyája és mentsvára a humorizálásban az volt, hogy nevével a legbizalmasabb lábon állott.

- Joey B. - vágta ki ilyenformán egyszer-másszor, miközben sétabotját forgatta - felér egy tucattal közületek, uraim. Ha volna még egynéhány a Bagstock-fajtából közöttetek, csak jól járnátok, bizony! Az öreg Joe-nak, urak, ma sem kellene még messzire fáradnia azért, hogy feleséget találjon, ha ugyan keresne; hanem hát kőszívű az öreg Joe, kemény fiú, uraim, kemény és ördöngösen ravasz! - Az ilyen kijelentések azután rendszerint ziháló, sípoló lélegzésbe fúltak, az őrnagy kékes arca bíborlilába borult, szeme pedig még jobban kidülledt üregéből.

A magára szórt bőkezű dicséretek ellenére az őrnagy meglehetősen önző volt. Egyáltalán kétségbe lehetne vonni, volt-e valaha önzőbb lelkű, vagy találóbb szóval, önzőbb hasú ember a világon, tekintve, hogy az utóbbi szervvel sokkal gazdagabban áldatott meg, mint az előbbivel. Olyasmi eszébe sem jutott, hogy valaki fölötte állhat, vagy éppen mellőzhetné; legkevésbé képzelhette, hogy ilyesmi Tox kisasszony részéről érje.

Mégis úgy látszott, Tox kisasszony elfeledte az őrnagyot - szép lassan elfeledte. A felejtés röviddel azután kezdődött, hogy Tox kisasszony megismerkedett a Toodle-családdal. Folytatódott a feledés a keresztelő napján. Utána pedig egyenesen kamatos kamattal felejtett. Valami vagy valaki teljesen kitúrta Tox kisasszony elméjéből az őrnagyot.

- Jó reggelt kívánok, nagysádkám! - szólította meg az őrnagy Tox kisasszonyt egy reggel a Princess' Place-en, nem sokkal azután, hogy az előbbi fejezetben elmondottak történtek.

- Jó reggelt - felelte Tox kisasszony hűvösen.

- Joe Bagstocknak, kicsi nagysád - folytatta az őrnagy megszokott udvariasságával -, már régóta nincs szerencséje, hogy az ablakán beköszönhessen. Szegény Joe-val kegyetlenül bánnak, ó, nagysád! Napjára sötét felhő ereszkedett.

Tox kisasszony nagyon hidegen bólintott.

- Joe ragyogó csillaga talán távol volt Londontól? - érdeklődött az őrnagy.

- Én, Londontól távol? Ó nem, itthon voltam. Csakhogy nagyon elfoglalt vagyok újabban. Jóformán egész időmet meghitt barátaimnak szentelem. És igazán sajnálom, de e percben nincs időm. Isten vele, őrnagy úr!

Tox kisasszony legigézőbb járásával tovalibegett a térről; az őrnagy meg csak bámult utána. Arca a szokottnál is lilábbra vált, s nem éppen hízelgő megjegyzéseket mormolt magában.

- Kutya legyek, uram - szólt aztán, főtt rák szemét vadul forgatva, és csak úgy általában a Princess' Place illatos levegőjéhez intézte szavait -, ha fél évvel ezelőtt ez a nő nem csókolta volna meg a földet is, amelyen Josh Bagstock járt. Most pedig... mi ez?

Rövid morfondírozás után abban állapodott meg, hogy egyszerű cselfogás az egész; csapda és háló; Tox kisasszony vermet akar neki ásni. "Csakhogy Joe-t nem tudja ám megfogni a kisasszony! Nehéz fiú ám ez a J. B., igen nehéz. És ör-dön-gö-sen ravasz!" - Ezen aztán egész napon át kuncogott magában.

Hanem amint a napok múltak, egyre múltak, bizony úgy látszott, hogy Tox kisasszony csakugyan fittyet hány az őrnagynak. Azelőtt az volt a szokása, hogy véletlenül ki-kinézett az egyik sötét kis ablakon, és pirulva viszonozta az őrnagy köszönését; mostanában viszont sohasem adott alkalmat, hogy köszönhessen, és nem is törődött azzal, hogy átnéz-e a szomszéd házból vagy sem.

Más változások is történtek. Amint az őrnagy ott álldogált lakása homályában, nem kerülte el figyelmét Tox kisasszony házatájának csinosodása sem. Az elaggott kis kanárimadár vadonatúj, aranyozott sodronykalitkát kapott; az asztalokon és kandallópárkányon színes kéregpapírból és selyempapírból kivágott holmik díszelegtek; egy-két friss cserépvirág is kivirult az ablakokban. Tox kisasszony pedig egyre sűrűbben gyakorolt a spinéten, fölötte feltűnően virított a borsóvirág koszorú és a Koppenhágai meg a Madárkeringő, melyet Tox kisasszony maga másolt le egy kottafüzetbe. Mindezekhez hozzájárult még, hogy Tox kisasszony újabban szokatlan gonddal és eleganciával, és mindig félgyászban járt. Éppen ez segítette ki az őrnagyot a rejtélyek útvesztőjéből; arra következtetett ugyanis, hogy szomszédnője valami kis örökségre tehetett szert, és ezért most, íme, felveti a büszkeség.

Rákövetkező reggelen az őrnagy ezzel a magyarázattal könnyített a lelkén, ott ült a reggelijénél, és az átelleni ház nappalijában egyszerre csak olyan hihetetlen és csodálatos látvány tárult elébe, hogy egy pillanatig valósággal odaragadt a székhez; aztán felugrott, átrohant a másik szobába, és duplacsövű messzelátóval tért vissza, percekig lázasan figyelte a terepet.

- Szavamra, uram, egy gyerek van odaát! - kiáltott fel aztán, becsappantva a messzelátót. - ötvenezer fontba fogadok, hogy egy gyerek!

Az őrnagynak semmiképpen sem ment ki a fejéből ez a dolog. Egész nap nem csinált egyebet, csak fütyült szakadatlanul és düllesztette a szemét, úgyhogy akármilyen dülledt volt, azt mondhatta volna valaki, hogy eleddig mélyen ült üregében. A gyerek pedig nap nap után, de hetenként kétszer, háromszor, négyszer pontosan megjelent. Az őrnagy pedig bámult és fütyült. Teljesen egyedül maradt tehát, Tox kisasszony nem bánta már, akármit csinál is. Még ha koromfeketére vált volna is a szederjes lila szín arca, Tox kisasszony tán azt sem vette volna észre.

Tox kisasszony oly kitartóan járt el hazulról, hogy elhozza a gyereket és dajkáját, majd oly kitartóan kísérgette vissza, s közben oly éberen őrködött fölöttük, oly türelmesen dajkálta a kisfiút, etette, játszott vele és gyermeki vérét dermesztve, olykor futamokat vert ki gyönyörködtetésére a zongorán, hogy az már valóban nem volt mindennapi. Ez idő tájt Tox kisasszony szenvedélyesen nézegetett egy karperecet, valamint elmerengve nézegette a holdat hálószobája ablakából. De bármire nézett is, napra, holdra, csillagokra, vagy karperecre - az az egy bizonyos volt, hogy az őrnagyra nem nézett többé. Az pedig fütyült, ámult-bámult, járt a szobájában le s fel, s nem értett az egészből semmit.

- Még a végén teljesen meghódítod a bátyám szívét, kedvesem - szólt Chickné egy napon Tox kisasszonyhoz. Tox kisasszony egészen elfehéredett.

- Hogy hasonlít napról napra jobban Paulhoz ez a gyerek - folytatta Chickné. Tox kisasszony válaszként karjaiba kapta a kis Pault, és tökéletesen tönkrelapította fejkötője szalagcsokrát ölelésével és csókjaival.

- Hát az édesanyjához hasonlít-e, drágám, akivel a te réveden kellett volna megismerkednem.

- Egyáltalán nem - felelte Louisa.

- Anyja... anyja... szép volt, azt hiszem - rebegte Tox kisasszony.

- Hát hogyne, szegény Fanny mindenesetre érdekes nő volt - felelte Chickné mérlegelő megfontolás után. - Határozottan érdekes. Igaz, hogy nem rendelkezett azzal a parancsoló fensőbbséggel, melyet az ember a bátyám feleségétől természetszerűleg elvárt volna; az a lelkierő és szilárdság nem volt meg benne, amit a bátyámhoz hasonló ember érthetően megkíván.

Tox kisasszony keblét mély sóhaj dagasztotta.

- Mégis kellemes asszony volt - folytatta Chickné. - Határozottan kellemes. És milyen jóindulatú! Ó, istenem, milyen jóindulatú is volt szegény Fanny!

- Te angyal! - tört rá most Tox kisasszony egyszerre a kis Paulra. - Papád igazi képmása, te!

Ha az őrnagy tudhatta volna, mennyi remény és számítás, mekkora tömegű terv és szándék kavargott a gyerek feje körül; ha láthatta volna, mint repkednek dongó mód a mit sem sejtő kis Paul ráncos főkötője táján, akkor meresztette volna még csak igazán a szemét. És ott, a gomolygó tömegben, néhány nagyra törő porszemet és szikrácskát bizonyára a Tox kisasszony terveként ismerhetett volna fel és ezeket látván, a buzgó hölgynek a Dombey-házat illető, remegve eszközölt befektetéseit is megértette volna.

Ha pedig a gyermek, felébredvén egy éjszaka, bölcsője függönye körül csak halvány visszfényét is láthatja azoknak az álmoknak, bizonyára megriadt volna, s valljuk meg, nem minden ok nélkül. De csak aludt nyugodtan, egyenletesen és sem Tox kisasszony szándékairól, sem az őrnagy döbbeneteiről, sem nővére korai bánatairól, sem atyja nagyra látó céljairól nem sejtett semmit, sőt még arról sem tudott, hogy a Dombey és Fia cég létezik a világon.

NYOLCADIK FEJEZET
Paul további élete, fejlődése és jelleme

Az idő figyelmes vigyázó tekintete alatt, mely második őrnagyként kísérte Pault, a kisfiú álmai lassan átváltoztak. Egyre több és több világosság derült rájuk, egyre határozottabb álomképek kezdték alvását tarkítani, álmát egyre több tárgy és tapasztalat népesítette be. Így jutott át fokozatosan a csecsemőkorból a gyermekkorba, és végül beszélő, járó, elmélkedő Dombey vált belőle.

Richards bukása és száműzetése óta a gyermekszoba, mondhatni, nyilvános bizottság felügyelete alá került, ahogy ez közintézményeknél előfordul néha, ha hirtelenében nem akad igazi Atlasz, aki elbírná vállán az egészet. A bizottságot természetesen Chickné és Tox kisasszony alkották, s oly bámulatos buzgalommal estek neki feladatuknak, hogy Bagstock őrnagynak nap nap után egyre újabb alkalma nyílt látni, mennyire nem törődik vele az ördög sem. Chick úr viszont, a családi gondviseléstől megfosztva, valósággal belevetette magát a világi élvezetek árjába; klubokban és kávéházakban ebédelt, három ízben határozottan dohánytól szaglott; egyedül járt színházba; vagyis, mint Chickné egyszer szemére vetette, egyszerűen minden társadalmi és erkölcsi köteléket levetett magáról.

A korai ígéretek ellenére a rendkívüli őrködés és gondosság sem mozdította előbbre a gyerek fejlődését. Természettől fogva gyönge alkatú volt; dajkája elmenetele után egyre fogyott és satnyult. Hosszú ideig éppenséggel úgy látszott, mintha csupán az alkalomra várna, hogy a sok bába közül kicsúszva, korán elvesztett édesanyjához költözzék. A férfikor felé haladó akadályversenyben, ha ezen a veszélyes területen túljutott is, az utat nehezen bírta az elébe meredő további akadályok tömkelegében. Minden fogának megjötte egy-egy nyaktörő sövénygát; a bárányhimlő minden foltja áthághatatlan kőfal. A szamárköhögés minden rohama földre teperte; egyik betegség a másik sarkába hágott, hogy a fejlődésben meggátolja. Torokgyík helyett valóságos torokkrokodilus támadta meg, a bárányhimlő meg úgy lépett fel nála, mintha nem "bárány", de legalábbis "farkas" himlő lett volna.

Talán a keresztelő hidege is beleette magát a gyermek lényének valamely érzékeny pontjába, és azután sem melegedhetett fel atyja árnyékában, ugyanis attól a naptól fogva szerencsétlen maradt mindvégig. Wickamné legalábbis azt mondta gyakran, hogy ő életében nem látott még a sors által ennyire megcibált drága kis szentet.

Wickamné pincér felesége volt, ami körülbelül annyit jelentett, mintha valaki másnak az özvegye lett volna. Folyamodását a megüresedett helyre kedvezően fogadták a Dombey-házban, figyelembe véve azt a körülményt, hogy minden valószínűség szerint senki sem következhet már utána. Így egy-két nappal később, hogy Pault olyan hirtelen elválasztották, Wickamnét fogadták melléje dajkának. Wickamné szelíd, szőke, halvány arcú volt; szemöldökét mindig magasra húzta föl, a feje pedig mélyen lecsüggedt, naphosszat szívesen sajnálta magát vagy másvalakit. Meglepő tehetsége volt ahhoz, hogy mindent tökéletesen reménytelen és siralmas színben lásson, s a legszörnyűbb történetekkel szokta igazolni állításait, miközben különös élvezetet merített abból, ha tehetségét sikerrel gyakorolhatta.

Alig szükséges megjegyezni talán, hogy Wickamné tehetsége sohasem jutott el Dombey úr fenséges tudomásáig. Sőt az lett volna a különös éppen, ha Dombey úr tudomást szerzett volna róla, tekintve, hogy a háznép - Chicknét és Tox kisasszonyt is beleértve - még suttogni sem merte, hogy a kis Paullal kapcsolatban bármilyen tekintetben is, aggodalomra ok lehet.

Dombey úr viszont elvégezte magában, hogy a gyermeknek szükségszerűen keresztül kell esnie bizonyos számú kisebb betegségen, és annál jobb, minél hamarább megtörténik. Ha pénzen megválthatta volna Pault, vagy mást állíthatott volna oda helyette, mint a katonaságnál szokták, ha balul üt ki a sorozás, bizonyára nem kímélte volna a pénzt. Mivel ezt nem tehette, hát beérte azzal, hogy büszke megütközéssel gondolja el egyszer-másszor, mit is akar tulajdonképpen a természet; aztán meg azzal vigasztalódott, ha már mind ennek meg kell lennie, fia legalább megint maga mögött hagyott egy mérföldkövet, és így élete nagy céljához ismét közelebb jutott. Mert ahogy nőtt, erősödött, gyarapodott Paul, úgy nőtt, erősödött, gyarapodott Dombey úr türelmetlensége. Türelmetlenül várta az időt, mikor majd a kettejük közös hatalmáról szőtt álmok valóra válnak.

Egyes filozófusok azt mondják, hogy legszebb vonzalmunk és szeretetünk is az önzésben gyökerezik. Dombey számára a kisfiú kezdettől fogva a saját, vagy (ami ezzel egyértelmű) a Dombey és Fia cég nagyságának fontos részét jelentette; így hát semmi kétség, hogy apai szeretete éppúgy, mint sok más, őbenne talán kitűnőnek látszó vonás, meglehetősen alacsony gyökerekből táplálkozott. Viszont szíve minden melegével szerette a kisfiút. Ha volt abban a fagyos szívben egy meleg sarok, bizonyára a fia foglalta el; ha megkeményedett felülete valakinek a képét befogadta, másét nem, csak a fiáét, bár a kép inkább mint felnőtt embert mutatta Pault, a "Fiá"-t a cégben. Ezért volt olyan türelmetlen, és szeretett volna belerohanni a jövőbe, átsietve a kisfiú életének közbeeső fejezetein. Minden iránta érzett szeretete ellenére ezért nem fordított a közbeeső bajokra különösebb figyelmet. Úgy érezte, mintha valami varázshatalom óvná a fiú életét, és azzá a férfivá kell felnőnie, bármi történik is, akivel gondolatban már most is olyan fontos érintkezést tart fönn, és akinek kedvéért naponta szőtte-fonta terveit, koholta ábrándjait, mintha máris minden megért valóság volna.

Paul lassanként az ötödik évébe lépett.

Jóképű kis legény volt, tagadhatatlan, noha fáradt, méla arca Wickamnénak sokat jelentő fejcsóválásokra és keserves, hosszú sóhajtásokra adott alkalmat. Úgy tetszett, ha majd felnő, parancsoló természetű ember lesz; a maga fontosságáról és a mások kötelességeit illetően annyira tisztán látott, amennyire azt csak kívánni lehetett. Olykor játékosan és vidáman viselkedett, és nem volt durcás természetű; mégis valahogy öregesen, elgondolkodón viselkedett, kivált mikor ott ült kis karosszékében, s mélán maga elé nézett, vagy beszélt: mint azok a félelmetes, apró lények a tündérmesékben, akik lehetnek ugyan már százötven vagy kétszáz évesek is, mégis megmaradtak gyerekeknek, akikkel egykor kicserélték őket.

Ez a koraérett kedélyállapot gyakran eluralkodott benne fenn a gyerekszobában; sokszor csak úgy hirtelenül meglepte, és ilyenkor egyszerre felkiáltott, hogy fáradt, még ha éppen Florence-szel játszott is, vagy Tox kisasszonyt fogta be lovacskázni. De sohasem borult el kedélye biztosabban, mint esténként, amikor kis karosszékét az atyja szobájába vitték, s ott üldögéltek ketten a kandalló előtt. A legkülönösebb pár voltak ők ilyenkor, amelyre valaha is tűz sütött. Dombey úr merev ünnepélyességgel ült ott, belebámulva a tűzbe; kis képmása pedig olyan öreges arccal és elmélyedt, gondolkodó tekintettel nézte a tűz piros ragyogását, mint valami agg bölcs. Dombey agyában bonyolult üzleti tervek és elgondolások nyüzsögtek; kis képmásának fejében pedig az ég tudja, micsoda szeszélyes elképzelések, félig kész gondolatok és egymást váltó, kergető álmok. Dombey urat szinte bálványszerűvé merevítette a keményített ingmell, meg a dölyf; kis képmását pedig az öröklött hajlam vagy az öntudatlan utánzás. Mennyire hasonlítottak ketten egymáshoz, és mégis milyen óriási volt köztük az ellentét!

Egy ilyen alkalommal, mikor már jó ideje ültek tökéletes csendben egymás mellett, és Dombey csak onnan tudta, hogy a gyerek ébren van, hogy néha-néha rávetette tekintetét, amelyben a tűz visszfénye úgy szikrázott, mint a drágakő, a kis Paul egyszerre csak ezzel a kérdéssel törte meg a csendet:

- Papa, mi a pénz?

E váratlan kérdés annyira telibe találta Dombey úr gondolatait, hogy egészen megzavarodott.

- Hogy mi a pénz, Paul? - kérdezte ámultan. - A pénz?

- Igen - felelte a gyermek, miközben parányi karosszéke karjára könyökölt és kicsi, öreges arcát atyja felé fordította. - Mi a pénz?

Dombey úr ezúttal igen megakadt. Szeretett volna magyarázni neki az árfolyamról, az áremelkedésről, és csökkenésről, a bankjegyekről, ércfedezetről, leszámítolási értékről és a nemesfémek értékhullámzásáról, de amint lenézett arra a kis székre és eszébe jutott, milyen mélyen le kell még a fiúig hajolnia, mindössze erre a válaszra szorítkozott:

- Hát arany, ezüst és réz. Guineák, shillingek, félpennyk. Azt csak tudod, hogy ezek micsodák.

- Tudom - felelte Paul. - Nem is így értem, papa, hanem, hogy mi a pénz tulajdonképpen?

Teremtő isten! Milyen öreg is volt ez az arc, ahogy most ismét atyja felé fordította!

- Hogy mi tulajdonképpen a pénz? - ismételte Dombey úr, hátrább lökve székét, hogy őszinte meghökkenésében jobban megnézze azt a vakmerő emberparányt, aki ilyen kérdést mer megkockáztatni.

- Úgy gondolom, papa, hogy mit tehet a pénz? - folytatta most Paul, karját összefonva (még összefonni is alig tudta, oly rövid volt), miközben tekintetét hol a tűzre, hol atyjára szegezte.

Dombey úr helyére húzta a széket, aztán megsimogatta a fia haját. - Majd jobban megtudod lassanként, emberkém - felelte. - A pénz, Paul, mindent megtehet. - Kezébe fogta a fia kis kezét, és gyöngéden megveregette.

De Paul, amint lehetett, kiszabadította kezét, aztán csöndesen dörzsölgetni kezdte a szék karfáját, mintha az esze ott volna a tenyerében és azt akarná éleszteni; majd ismét a tűzbe nézett, mintha tanácsadója vagy súgója volna, és rövid hallgatás után így folytatta:

- Mindent megtehet, papa?

- Mindent. Jóformán mindent - felelte Dombey.

- Mindent, vagyis akármit, ugye, papa? - kérdezte újra a gyermek, mintha nem értené teljesen a szavak közti különbséget.

- Úgy van - felelte Dombey.

- Hát akkor miért nem mentette meg nekem a pénz a mamát? - kérdezte a gyermek. - Kegyetlen a pénz, papa?

- Kegyetlen? - visszhangozta Dombey, miközben megigazította nyakkendőjét, és csaknem neheztelni látszott a gondolat miatt. - Nem. Ami jó, az nem lehet kegyetlen.

- Ha a pénz jó és mindent megtehet - szólt a kisfiú elgondolkozva és merően nézve megint a tűzbe -, akkor nem értem, miért nem mentette meg a mamámat?

Ezt a megjegyzést ezúttal nem is kérdő formában intézte atyjához. A gyermek gyors megfigyelésével észrevette talán, hogy atyjának kényelmetlen ez a tárgy. Csak hangosan ismételte ezt a gondolatot, mintha valami régi gondolata volna, amely gyakran háborgatja; aztán tenyerébe támasztott állal csendesen ült ott, és nézett töprengve a tűzbe, mintha attól várna felvilágosítást.

Dombey úr meglepetéséből, hogy ne mondjuk, riadalmából magához térvén (mert ma volt az első eset, hogy a gyermek anyjáról beszélt, noha így ültek együtt minden este), kifejtette a gyermeknek, hogy jóllehet a pénz igen nagy hatalom, és lekicsinyelni semmi körülmények között sem szabad, mégsem tarthatja életben azt, akinek meg kell halnia. Mert hát, sajnos, valamennyien meghalunk egyszer, még ha a Cityhez tartozunk és nagyon gazdagok vagyunk is. A pénznek köszönhetjük viszont, hogy tisztelnek, becsülnek, körüludvarolnak bennünket, és félnek tőlünk, és hogy hatalmasak, dicsők vagyunk az emberek szemében; sőt számtalanszor késleltetni tudja a pénz még a halált is. A pénz szerezte meg például mamának Pilkins doktor bácsi szolgálatait, aki rajta, Paulon is olyan sokszor segített; hasonlóképpen megszerezte a nagy Parker Peps doktor szolgálatait is, akit Paul még sohasem látott. A pénz tehát megteszi értünk mindazt, ami emberileg csak megtehető. Dombey úr elmondta a fiának ezeket, és még sok más, hasonló értelmű dolgot elmondott; a gyermek pedig csak hallgatta figyelemmel, és úgy látszott, mintha meg is értette volna.

- Meg aztán engem sem tehet a pénz egészen erőssé és egészségessé, ugye, papa? - kérdezte Paul rövid szünet után, vékony kis kezeit dörzsölve.

- Ugyan! Hiszen te erős és egészséges vagy, Paul! - kiáltotta Dombey úr. - Vagy talán nem?

Ó, milyen furcsán, öregesen, milyen mélabúsan tekintett fel ismét a gyermek!

- Éppen olyan erős és egészséges vagy, mint a többi magadformájú kis fiúk. Nem igaz?

- Florence nagyobb mint én, már csak azért sem lehetek olyan erős és egészséges mint ő; de azt hiszem, hogy amikor Florence csak akkora volt, mint én, sokkal tovább tudott egyfolytában játszani, anélkül hogy kifáradt volna. Én sokszor olyan fáradt vagyok! - fűzte hozzá, kezét melengetve a tűznél, miközben olyan elmélyedve meredt a kályha rácsai közé, mintha valami kísérteties bábjáték zajlott volna ott, a szeme előtt. - Meg aztán a csontjaim is úgy fájnak (Wickam azt mondja, a csontjaim), hogy néha azt sem tudom, mit csináljak.

- Jó, jó, de csak esténként - felelte Dombey, miközben közelebb húzta székét a fiához, és gyöngéden rátette a kezét a kisfiú hátára. - A kisfiúk fáradtak szoktak lenni este, azért alszanak oly jól éjjel.

- Ó, de ez nemcsak este van így, papa - felelte a gyermek -, hanem nappal is. Olyankor Florence ölébe hajtom a fejemet, és ő énekel nekem. Éjszaka olyan különös dolgokról szoktam álmodni.

Aztán melengette tovább a kezét és gondolkodott, töprengett, mint valami öregember vagy valami ifjú manó.

Dombey úr megdöbbent, kényelmetlenül érezte magát, s nem tudta, miként folytassa tovább a beszélgetést. Csak ült ott némán és nézett a fiára a tűz világánál, kezét ott pihentetve még a kisfiú hátán, mintha valami delejes erő odaszegezte volna. Egyszer aztán a másik kezével felemelte a gyerek fejét, és maga felé fordította a kis gondolkodó arcot. De mihelyt elbocsátotta, a gyerek megint csak a tüzet kereste tekintetével és úgy maradt, odafordulva a lobogó parázs felé, míg a dada meg nem jelent, hogy aludni hívja.

- Azt akarom, hogy Florence jöjjön le értem - felelt Paul.

- Hát nem jön föl a szegény Wickamnéval, Paul úrfi? - kérdezte a dada megható lendülettel.

- Nem - felelte Paul, hátrább dőlve karosszékében, mintha ő lett volna a parancsoló a házban.

- Isten megáldja az ártatlan kis lelkét - fohászkodott neki Wickamné, aztán visszavonult, és csakhamar Florence jelent meg helyette. A kisfiú egyszerre nagy készséggel és élénken ugrott fel, és amint tekintetét atyjára emelte, hogy jó éjszakát mondjon, az öreges kis arcocska derültebb, fiatalabb, gyermekesebb lett: Dombey részint megnyugvással nézte, részint egészen meghökkentette ez a változás.

Alighogy a két gyermek elhagyta a szobát, Dombey mintha lágy énekhangot hallott volna, és mivel eszébe jutott, amit Paul mondott, hogy Florence énekelni szokott neki, nem bírva kíváncsiságával, kinyitotta az ajtót és utánuk nézett. Florence igen lassan haladt fölfelé a roppant üres és tágas lépcsőházban, karjai közt a kisfiúval, akinek a feje ott pihent nénje vállán, s egyik karját nyaka köré kulcsolta. Így mentek fölfelé a lépcsőn, miközben Florence egyre énekelt és gyönge kíséretképpen Paul is belezümmögött. Dombey addig nézett utánuk, míg kis pihenők után a lépcső végére nem értek, s a szeme elől el nem tűntek. Jó ideig ott állt még s bámult fölfelé, míg végre a hold gyönge világa, mely mélabúsan csillogott át a magas üvegtetőn, vissza nem térítette szobájába.

Chickné és Tox kisasszony másnap, tanácskozás céljából, ebédre voltak hivatalosak Dombey úrhoz. Asztalbontás után Dombey azzal nyitotta meg a tárgyalást, hogy tudassák vele, de minden szépítés vagy kendőzés nélkül, van-e Pault illetően valami aggodalomra ok, és mi a véleménye Pilkins doktornak. - Mert a gyermek korántsem olyan erős, mint amilyennek látni szeretném - tette hozzá Dombey úr.

- Kitűnő ítélőképességeddel, édes Paulom - válaszolta Chickné -, most is fején találtad a szöget. A mi kedvencünk valóban nem olyan erős, mint amilyennek látni kívánnánk. De azt vélem, hogy elméje nagyon is korán fejlődik, és ez egyszerűen sok neki. Szelleme túlságosan kifejlett alkatához képest. Amiket ez a kisgyermek néha mond - folytatta Chickné fejét rázva -, el sem hinné, aki nem hallja. Tegnap is például, ugye Lukrecia, amit a temetésekről beszélt...

- Attól tartok - szakította félbe Dombey ingerülten -, hogy valaki a gyerekszobában helytelen dolgokkal traktálja a fiamat. Az este például a csontjairól kezdett nekem beszélni. Mi köze a világon valakinek is az én fiam... csontjaihoz! Elvégre nem élő csontváz ez a gyerek, azt hiszem.

- Ó, hogy is mondhatsz ilyet! - felelte Chickné, leírhatatlan képpel.

- Aztán meg a temetések! Ki mesél a fiamnak temetésekről? Temetésrendezők, halottkísérők vagy sírásók vagyunk talán?

- Isten ments! - felelte Chickné az előbbi riadalmas arckifejezéssel.

- Ki ültet ilyesmit a gyermekem fejébe? Valóban, tegnap este nemcsak megijedtem, hanem őszintén meg is botránkoztam. Ki beszéli tele a fejét ilyen dolgokkal, Louisa?

- Édes Paulom - felelte Chickné, kissé elgondolkozva -, erről felesleges kérdezősködni. Nem gondolom... őszintén meg kell mondanom... hogy Wickamné vidám természetű nő, éppen olyan, akit úgy nevezhetnénk, hogy...

- Vészmadár - sugalmazta halkan Tox kisasszony.

- Úgy van! - felelte Chickné. - Viszont az is igaz, hogy rendkívül figyelmes, használható és egyáltalán nem öntelt; igazán, nem is láttam még hozzá hasonlóan engedelmes cselédet. Ha a drága gyermek - folytatta Chickné, olyan hangon, mint amikor valaki azt foglalja össze, amiben már előzőleg megegyeztek, s nem most említi először - kissé meggyöngült a legutolsó betegség következtében; ha egészsége nem áll oly szilárdan a lábára, mint kívánnánk; ha szervezetében van is bizonyos átmeneti gyengeség... és ha néha, egy-egy pillanatra nem is tudja használni az...

Chickné félt azt mondani: "izmait", mivel eszébe jutott, hogy Dombey az előbb a "csontok" ellen is mennyire kirohant, így hát megint sugallatra várt Tox kisasszony részéről, aki tisztségéhez híven, most azt súgta: "tagjait".

- A tagjait! - kiáltott fel Dombey.

- Azt hiszem, a doktor úgy mondta ma reggel, hogy a lábszárait... igaz, édes Louisám? - lehelte Tox kisasszony.

- Hát persze hogy úgy mondta, drágám, minek kérdezed tőlem? - válaszolta Chickné szelíd szemrehányással. - Hiszen hallottad. Az a véleményem, hogy ha a mi kis Paulunk ideig-óráig nem is tudná használni a "lábszárait", ez olyanfajta kellemetlenség csupán, ami az ő korabeli gyermekeknél nem éppen ritkaság s néha nem segít a legnagyobb gond vagy elővigyázatosság sem. Mennél hamarabb megérted ezt, Paulom, annál jobb.

- Bizonyára jól tudod, Louisa, hogy egy pillanatra sem vonom kétségbe szívből fakadó odaadásodat és gondoskodásodat házam jövendőbeli feje iránt. Remélem Pilkins úr ma reggel megvizsgálta Pault.

- Meg! Hogyne! - válaszolta Chickné. - Tox kisasszonnyal jelen voltunk, mint ahogy olyankor egyáltalán mindig jelen vagyunk. Elvből Pilkins úr mostanában minden áldott nap megnézte a gyermeket, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tanult ember. Azt mondja, hogy az egész gyöngeség említésre sem méltó, és én is megerősíthetem, ha ezzel megvigasztalhatlak. Azonban ma tengeri levegőt ajánlott a gyermeknek, és én meg vagyok róla győződve, édes Paulom, hogy nagyon bölcsen.

- Tengeri levegőt! - ismételte Dombey úr, húgára tekintve.

- Semmi nyugtalanító nincs ebben, Paul. George-omnak és Frederickemnek is tengeri levegőt ajánlottak, amikor annyi idősek voltak, mint Paul; nekem magamnak is nemegyszer. Teljesen egyetértek abban veled, hogy bizonyos tárgyakat nem kellene talán olyan meggondolatlanul szóba hozni ott fenn, a gyermekszobában, hogy aztán a kis agyával úgy eltöprengjen rajtuk; viszont nem tudom, hogy lehetne ezt megakadályozni olyan villámgyors felfogású gyermeknél, mint a mi kis Paulunk. De annyit mondhatok, és Tox kisasszony is egyetért velem, hogy ha egy rövidke időre elhagyná Paul a házat, és elmenne például Brightonba, kis levegőváltozásra, ahol olyan okos, nagyszerű nő gondozná testileg-lelkileg mint Pipchinné asszony...

- Ki az a Pipchinné, Louisa? - kérdezte Dombey, valósággal rémülten, hogy olyan nevet vetnek fel egyszerre bizalmasan előtte, amelyről még sohasem hallott.

- Pipchinné, kedves Paulom - válaszolta Chickné -, idősebb hölgy; Tox kisasszony jól ismeri az élettörténetét. Ez a hölgy egy idő óta annak szentelte szelleme minden erejét... és meg kell mondanom, a legnagyobb eredménnyel... hogy a kiskorúak természetét, nevelésük módjait és a velük való bánásmódot tanulmányozza; egyébként a legjobb körökkel áll összeköttetésben. A férje meghalt; ugyanis megszakadt a szíve... mit is mondtál, miben is szakadt meg a szíve, angyalom? Nem emlékszem pontosan a körülményekre.

- Valami perui bányából vizet akart kipumpálni - felelte Tox kisasszony.

- Természetesen nem saját kezűleg akart pumpálni - magyarázta Chickné, a bátyjára pillantva; és ez a magyarázat valóban szükséges volt, mert Tox kisasszony mondatából arra lehetett következtetni, mintha Pipchin úr ott esett volna össze holtan, a szivattyú rúdja mellett. - Ugyanis, édes Paulom - folytatta Chickné -, Pipchin úr pénzt fektetett bele a vállalatba és csődbe jutott. Viszont ami Pipchinné asszonynak a gyerekekkel való bánásmódját illeti, azt hiszem, hogy az egyszerűen bámulatos. Már akkor hallottam, mennyire dicsérik a magunk köréből valók, amikor még csak akkora voltam ni... ugyan hogy is mutassam csak - lelkendezett Chickné, miközben szemét a könyvszekrényen, a Pitt mellszobrán járatta, mely mintegy tíz lábnyira lehetett a földtől.

- Talán szabad lesz annyit hozzátennem, kedves Dombey úr - fuvolázta Tox kisasszony és szendén elpirult -, mivel egyenesen az én szavaimra történt hivatkozás, hogy azt az elismerést, melyben az imént a kedves húga részesítette, Pipchinné valóban meg is érdemli. Sok előkelő tagja a társaságnak tartozik neki hálával mintaszerű neveléséért. Az a szerény személy, akinek most szerencséje van mindezt elmondani önnek, szintén az ő gondjaira volt bízva egykor. Sőt azt hiszem, hogy még a főúri körök is kedvelik intézetét.

- Úgy értsem, hogy ez a tiszteletre méltó hölgy intézetet tart fenn? - kérdezte Dombey leereszkedőleg.

- Nos, én igazán nem tudom, vajon szabad-e egyszerűen intézetnek neveznem. Előkészítő iskolának semmi esetre sem mondhatom. Nem tudom, eleget mondanék-e - folytatta Tox kisasszony ellenállhatatlan varázzsal -, ha úgy határoznám meg, hogy afféle igen választékos és előkelő gyermekpenzió.

- Rendkívül zártkörű és igen előkelő - tette hozzá Chickné és bátyjára pillantott.

- Maga a zártkörűség! - toldotta meg Tox kisasszony.

Ez csakugyan jól hangzott. Hogy Pipchinné asszony férjének a perui bányák miatt hasadt meg a szíve, az nem volt éppen utolsó dolog. Ennek pénzes, gazdag hangzása volt, az bizonyos. Azonkívül Dombey úr szinte megbotránkozást érzett már a puszta gondolatára is, hogy Paul akár egy óráig ott maradjon, ahonnan orvosi tanácsra távoznia kellett. Megállás és késlekedés nélkül ment volna azon az úton, melyet a gyereknek meg kell tennie, s amely, ha néha lassan, de végül is célhoz vezet. A két nőnek Pipchinnére vonatkozó ajánlata nagy súllyal esett Dombeynál a latba: jól tudta, milyen féltékenyen vigyáznak, hogy a gyermeken való gyámkodásuk dolgába senki bele ne avatkozzék; egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy ezek most buzgólkodnak talán, hiszen a felelősség szentséges voltáról, mint az előbb is kinyilvánult, Dombey úr igen határozott véleményt formált.

- Pipchin úr szíve tehát a perui bányák miatt szakadt meg - elmélkedett Dombey. - Mindenesetre igen tiszteletre méltó és úrias módja a halálnak.

- Föltéve, hogy holnap, megfelelő tudakozódás után úgy határozunk, hogy Pault Brightonba küldjük a szóban forgó hölgyhöz, ki menne vele? - kérdezte kissé elgondolkozva Dombey úr.

- Nem hinném, édes Paulom - felelte habozva Chickné -, hogy egyelőre Florence nélkül bárhova is elküldhetnéd. Csügg a nővérén. Még nagyon fiatal, tudod, és megvannak a maga gyerekszeszélyei.

Dombey úr elfordította fejét nővérétől, fölkelt, lassan odalépett a könyvszekrényhez, kinyitotta és kivett belőle egy könyvet.

- Még ki menjen azonkívül, Louisa? - kérdezte aztán, anélkül hogy fölnézett volna, miközben a könyvben lapozgatott.

- Természetesen Wickamné. Rajta kívül senki - felelte Chickné. - Ha Paul olyan kézben lesz, mint Pipchinné asszonynál, igazán aligha lehet szükség más felügyeletre. Magad is lenéznél hetenként egyszer; ugye?

- Természetesen - felelte Dombey; aztán csak ült ott, és egy álló óra hosszáig nézett ugyanarra az oldalra; anélkül hogy egyetlen szót is olvasott volna.

Ez a nevezetes Pipchinné egyébként rendkívül csúnya és rossz tulajdonságokban bővelkedő asszonyság volt; termete hajlott, arca pöttyözött tarka, amilyen a silány fajtájú márvány; horgas orra volt és kemény, szürke szeme, akár üllőn kalapálhatták volna, meg nem árt neki. Legalább negyven éve múlt, hogy a perui bányák Pipchin úr halálát okozták; özvegye azonban még ma is fekete selyemben járt, méghozzá olyan fénytelen, tömött, tompa, halálosan komor feketében, amelyet még a gázlámpa sem bírt megvilágítani naplemente után, és ha Pipchinné asszonyság megjelent a szobában, menten elnyelte valamennyi gyertya fényét, akárhány lett is volna. Általánosságban úgy emlegették, mint a gyermekek "nagy nevelőjé"-t; ennek a "nevelésnek" abból állott a titka, hogy mindent megadott a gyermekeknek, amit nem óhajtottak, viszont semmi olyasmit nem kaptak tőle, amit szerettek volna; ez az eljárás aztán rendkívül megszelídítette a természetüket. Olyan keserű öregasszony volt ez a Pipchinné, hogy aki látta, szívesen megkérdezte volna, vajon nem történt-e valami tévedés a perui gépezetek alkalmazása körül, mert úgy látszott, mintha a bányák talajvize helyett Pipchinné asszony lelkéből szivattyúzták volna ki a vidámság összes nedveit és az emberszeretet tejét.

Ennek a női szörnyetegnek és gyermeknyomorítónak a vára ott emelkedett Brighton egyik meredek mellékutcájában, ahol a talaj még meszesebb, kavicsosabb és terméketlenebb volt, mint Brighton többi részében, és a házak is törékenyebbek. A szűk kis homokkertekben furcsa módon csupa sárga peremér-virág termett, akármit is vetettek; jobbra-balra pedig minduntalan csigák tűntek föl, amint a köpölyöző szerszámok szívósságával tapadtak az utcai ajtókra és egyéb helyekre, melyeknek ilyenfajta díszítését egyáltalán nem kérte tőlük senki.

Télidőben a zord léghuzam átjárta a házat, nyáron viszont messzi elkerülték a friss szellők. A szél sokszor úgy táncolt és forgott benne, amikor nem kellett, hogy csak úgy zengett a ház, mint valami zúgó tengeri kagyló, amelyet a bentlakóknak éjjel-nappal a fülükhöz tartva kellett élvezniük, akár tetszik, akár nem. Nem volt valami friss és illatozó ház, az bizonyos; a nappali szoba ablakában, melyet soha ki nem nyitottak, Pipchinné cserepes növények gyűjteményét tartotta, ezek valami sajátságos földszaggal töltötték meg az egész lakást. Hiába voltak fajtájuk válogatott példányai ezek a növények, furcsa módon éppen beleillettek Pipchinné egész környezetébe. Volt ott egy fél tucat kaktuszfajta, amelyek szőrös kígyók módján tekergőztek a gyámvessző köré; egy másik növény törzséből kampós ollók hajtottak ki, mintha valami zöld tengeri rák lett volna, némelyik kúszó növény meg csupa enyves, ragadós levelet hozott. A mennyezetről kellemetlen virágkosár lógott le; növények csüngtek rajta körös-körül, mintha hab öntött volna ki a fazékból. E növények hosszan lenyúló zöld indavégeikkel lépten-nyomon csiklandozván az arrajárót, a pókot juttatták az eszébe, mely állatfaj Pipchinné házatáján bőven tenyészett, bár bizonyos évszakban a rengeteg fülbemászó diadalmasan versenghetett a pókokkal szaporulat dolgában.

Mivel Pipchinné igen drágán tartotta intézetét, fizetni hajlandó ügyfelei közt tehát (pedig igen ritkán cukrozott valamit természete maró savanyúságán bárkinek a kedvéért is) az volt az általános vélemény, hogy rendkívül erőteljes jellemű hölgy, akiben a gyermekismeret valósággal tudományos színvonalra emelkedett. Az özvegy, férje halála óta évről évre egészen csinos jövedelmet bányászott ki e hírnévből és Pipchin megrepedt szívéből. Harmadnapra rá, hogy Chickné először hozta szóba Pipchinné nevét Dombey úr előtt, az idős asszonyságot az az öröm érte, hogy jövedelmének jelentős gyarapodását könyvelhette el máris a Dombey úr erszénye révén, hogy Florence-et és a kis Pault új lakók gyanánt üdvözölhette várában.

Chickné és Tox kisasszony, akik előtte való este a gyerekeket lehozták (az éjszakát szállodában töltötték), éppen az előbb hajtattak haza; Pipchinné pedig, háttal a kandallónak, az újonnan jötteket kezdte mustrálni, mint valami vén strázsamester. Pipchinné jobbkeze: unokahúga, ez a középkorú, jólelkű és hűséges rabszolga, szikár alakú és olyan merev arcú hölgy volt, mintha vassal pántolták volna meg, orrát pedig szinte elképzelni sem lehetett örökös pattanások nélkül. Éppen most vettette le Bitherstone úrfival a sétához ráadott tiszta gallért. A kis Pankey kisasszonyt pedig, aki az említetteken kívül az egyetlen vendég volt a házban, most vezették éppen a várbörtönbe (javító célokra fenntartott üres szoba a ház másik oldalán), mert háromszor szipogott látogatók jelenlétében.

- Nos - fordult most Pipchinné Paulhoz -, mit gondol, fog-e szeretni engem?

- Nem hinném - felelte Paul. - Haza akarok menni. Ez nem az én házam.

- Nem, hanem az enyém - felelte Pipchinné.

- Nagyon csúnya ház - állapította meg Paul.

- Van még csúnyább hely is ám benne - szólt Pipchinné -, ahová a rossz fiúkat zárjuk.

- Ő volt már benne? - mutatott rá Paul Bitherstone úrfira.

Pipchinné rábólintott, hogy volt bizony. Paulnak ezután éppen elég tennivalója akadt a nap hátralevő részében azzal, hogy Bitherstone úrfit vizsgálgassa tetőtől talpig, és minden arcmozdulatát lesse, olyan érdeklődéssel, amely joggal megillette a titokzatos és borzalmas tapasztalatokban bővelkedő fiatalurat.

Egy órakor tálalták az ebédet, mely főleg tészta- és zöldségfélékből állott. Az ebédnél a kis Pankey kisasszony is megjelent, ez a szelíd, kék szemű, morzsányi gyermek, aki az állandó reggeli fejmosásoktól már abban a komoly veszélyben forgott, hogy egy napon teljesen semmivé dörgölődik. A szörnyeteg várúrnő személyesen vezette fel az ebédhez a várfogságból, miközben kioktatta, hogy senki, aki a vendégek előtt szipog, nem megy fel a mennyországba. Miután ezt a mély igazságot a csöppség kellően a lelkébe véste, kapott a rizskásából; utána pedig elmondta a Pipchin-erődben megfogalmazott könyörgést, melyben olyan záradék is volt, hogy hála adassák Pipchinnének a jó ebédért. Berinthia kisasszony, Pipchinné húga, hideg disznóhúst kapott. Pipchinné szervezete azonban kiadós meleget kívánt, épp ezért külön bordaszeletet evett, s ezt gőzölgő melegen hozták be neki, két meleg tányér között és igen csábítóan illatozott.

Mivel ebéd után esett, és nem mehettek sétálni a tengerpartra, azonkívül Pipchinné szervezete az ürüszeletek után mindig megkívánta a pihenést, a gyerekek Berryvel (ez a Berinthia rövidített neve volt) elvonultak a várbörtönbe. Ez az üres szoba egy mészkőfalra és egy húzókútra nézett, s a repedezett kandalló miatt, mely a tüzet végképp nem állta, visszataszítóan rideg volt. A vidám társaság tette talán, hogy mégis ez volt a ház legvonzóbb része, mert Berry itt legalább játszott velük, és ilyenkor úgy tetszett, mintha a hancúrozást ő maga is éppen úgy élvezné, mint a gyerekek. Egy idő múlva aztán Pipchinné mérgesen átkopogott a falon, mintha a Cock Lane nevű utca megelevenült kopogó szelleme volna, mire abbahagyták a játékot, és Berry suttogó hangon mesélt nekik lámpagyújtásig.

Uzsonnára felvizezett meleg tejet kaptak, jó bőven hozzá vajaskenyeret, Pipchinné és Berry számára egy kis fekete teáskanna is ott állt az asztalon, Pipchinné részére azonkívül még óriási mennyiségű vajas pirítós is, s ezt éppen olyan forrón hozták be, mint az ürüszeletet. Noha Pipchinné külsejére nézvést elhájasodott ezektől a zsíros dolgoktól, úgy látszik azonban, belül kevésbé zsírozták meg, mert változatlanul csikorgós és rozsdás maradt, és acélszürke szeme nem ismert semmiféle ellágyulást.

Uzsonna után Berry kis varrókészletet hozott ki a Királyi Pavilonnal a tetején, és szorgalmasan dolgozni kezdett; Pipchinné pedig felrakta a pápaszemét, elővett egy zöld posztóborítású, nagy könyvet, s azzal szunyókálni kezdett. De valahányszor rajtakapta magát, hogy fejjel majdnem beleesik a tűzbe, hirtelen fölegyenesedett, és orron fricskázta Bitherstone úrfit, amiért elbóbiskolt.

Végre elérkezett a lefekvés ideje: a gyermekek imádkoztak és aludni mentek. Mivel a kis Pankey nagyon félt egyedül a sötétben, Pipchinné különös gondot fordított arra, hogy maga terelje föl a lépcsőn mint valami kis birkát; és rendkívül szívderítő dolog volt hallani aztán, mint nyöszörög a kis Pankey hosszú, hosszú ideig a legbarátságtalanabb szoba sötétjében, Pipchinné pedig koronként felmegy hozzá, hogy alaposan megrázza.

Fél tíz óra tájt a frissen párolt borjúhús illata (Pipchinné szervezete ugyanis nem nélkülözhette alvás előtt a borjúhúst) élénkítette fel a házban állandóan uralkodó szagot, amelyről Wickamné azt mondta: "Olyan szag, mintha építenének"; aztán nemsokára általános álom borult az erődre.

A reggeli másnap körülbelül ugyanolyan volt megint, mint az uzsonna, azzal a különbséggel, hogy Pipchinné most zsemlét evett pirítós helyett, és a rendesnél kissé harapósabbnak látszott. Bitherstone aztán egy származási táblát olvasott fel Mózes első könyvéből (a szerencsés választás Pipchinnétől eredt) olyanformán bukdácsolva át a neveken, ahogy a taposómalomban vánszorognak a befogott boldogtalanok.

Aztán Pankey kisasszonyt elvitték fejmosásra, Bitherstone-t pedig valami sós vizes kezelésre, amely után rendszerint szederjesen és lehangoltan került vissza.

Paul meg Florence közben kisétáltak a tengerpartra, Wickamné kíséretében - aki állandóan könnyekben úszott; - tizenkét óra tájban pedig Pipchinné elnökletével közös olvasási óra volt. Mivel Pipchinné módszerének egyik sarkalatos tételét az alkotta, hogy a gyermek szellemét nem szabad bátorítani, nehogy fejlődni és nyílni találjon, mint a tavaszi virág, hanem úgy kell erőszakkal fölfeszíteni, mint az osztrigát - a leckék tartalma lehetőleg mindig véres és megrázó volt; a hős - valami "semmirevaló" gyermek - soha, a legenyhébb bonyodalom során sem ért a történetekben jobb véget, mint hogy egy oroszlán vagy medve széjjeltépte.

Ekképpen folyt az élet Pipchinéknél. Szombatonként Dombey úr jött látogatóba; ilyenkor Florence és Paul elmentek hozzá a szállodába teára. Együtt töltötték a vasárnapot, és délelőttönként rendszerint kikocsiztak; ilyenkor Dombey úr úgy megnőtt, akárcsak Falstaff támadóinak száma: egyetlen páncélos emberből egyszerre tizenkettőre. Az egész hétből a vasárnap este volt a legszomorúbb. Pipchinné ugyanis valósággal elvet kovácsolt abból, hogy a vasárnap este különösen kellemetlen legyen. A kis Pankey lányt ilyenkor rendszerint leverten hozták vissza Rottingdeanben lakó nagynénjétől; Bitherstone úrfitól pedig, akinek a hozzátartozói Indiában voltak, vasárnaponként azt kívánta a várúrnő, hogy a két istentisztelet közötti időben mozdulatlanul üljön, fejét a nappali szoba falának támasztva, s kezét vagy lábát mozdítani se merje, ami úgy megviselte a fiatal gyermek lelkét, hogy egy vasárnap este azt kérdezte Florence-től, nem tudná-e megmondani, merre visz az út Bengáliába?

Mindamellett mégis az volt az általános vélemény, hogy Pipchinnének megvan a módszere a gyerekekkel, és ekörül nem is foroghatott fenn semmi kétség. Annyi bizonyos, hogy a legszilajabbak is eléggé megszelídülten mentek haza, miután néhány hónapot Pipchinné barátságos fedele alatt töltöttek. Abban is nagyon sokan egyetértettek, mennyire becsületére válik a tiszteletre méltó hölgynek, hogy ennek a célnak szentelte egész életét, miközben érzéseit feláldozta, és oly szilárdan szembeszállt a rászakadó gondokkal, mikor Pipchin úrnak a bányák miatt megszakadt a szíve.

Ezt a mintaszerű öreg hölgyet Paul akármeddig elnézte volna, amint ott ült kis karosszékében a tűz előtt. Mikor Pipchinnét nézhette, mintha azt sem tudta volna, mi a fáradtság. Nem szerette az öregasszonyt, nem is félt tőle; hanem a maga öreges módján mintha valami furcsán vonzót talált volna benne. Csak ült itt a tűz előtt, s hol az öregasszonyra bámult, hol a kezét melengette, majd megint rámeredt, úgyhogy néha még ezt a szörnyeteget is zavarba hozta. Egyszer, amikor egyedül voltak, Pipchinné meg is kérdezte, miről gondolkozik.

- Magáról - felelte Paul, a legkisebb tartózkodás nélkül.

- No és mit gondol énrólam?

- Azt, hogy milyen rettenetesen öreg lehet már maga.

- Csakhogy ilyesmit nem szabad ám mondani, fiatalúr! - szólt az öreg asszonyság. - Az nem való.

- Miért nem való? - kérdezte Paul.

- Mert az nem finom dolog - felelte Pipchinné csípősen.

- Nem finom?

- Nem.

- Wickam meg azt mondja, hogy az nem finom, ha valaki maga eszi meg az egész pecsenyét meg a pirított kenyeret - felelte Paul ártatlanul.

- Wickam pedig egy rossz, szégyentelen, arcátlan perszóna - felelte Pipchinné elvörösödve.

- Mi az? - kérdezte Paul.

- Magát az ne érdekelje. Gondoljon inkább a kisfiú történetére, akit a megvadult bika halálra tiport, azért, mert folyton mindenféléket kérdezett.

- Ha a bika megvadult, akkor miből tudhatta, hogy a kisfiú folyton kérdez? Aztán a megvadult bikához senki sem megy oda, hogy titkokat suttogjon neki. Én nem hiszek el ilyen meséket.

- Nem? - kérdezte Pipchinné elképedve.

- Nem bizony.

- Akkor sem, ha véletlenül nem vad, hanem szelíd lett volna az a bika, maga kis hitetlen?

Mivel Paul ebben a formában még nem vizsgálta meg a kérdést, és mivel álláspontját a bika vadságára alapította, belenyugodott abba, hogy most az egyszer alul maradt. Hanem azért, amint ott ült, tovább forgatta fejében a dolgot, nyilván azzal a szándékkal, hogy majd visszaadja a kölcsönt. A harcedzett Pipchinné tehát ajánlatosnak látta, ha visszavonul a harctérről, míg Paul elfelejti az egészet.

Ez időtől fogva mintha Pipchinné is valami hasonlóképpen furcsa, sajátságos érdeklődést vagy vonzódást érzett volna Paul iránt. Gyakran húzatta oda a gyerekkel a székét maga mellé, hogy ne üljön vele szemben; ilyenkor aztán Paul ott üldögélt a sarokban, a kandalló rácsa meg Pipchinné között, miközben kis arcának egész fényét elnyelte a fekete selyemruha éjszakai homálya. Ott ült és buzgón tanulmányozta az öregasszony arcának minden kis ráncát-vonalát, és merően belebámult abba a kemény, szürke szempárba, úgyhogy Pipchinné gyakran jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha szundikálna. Volt Pipchinnének egy vén, fekete macskája, rendszerint ott feküdt összegomolyodva a kandallórács mellett, s nagy önelégültséggel dorombolt és meresztette szemét a tűzbe, miközben összeszűkült szembogara olyan lett, mint a felkiáltójel. A derék öreg asszonyság - tisztesség ne essék, szólván! - akár valami boszorkány is lehetett volna, Paul és a macska pedig a két szolgáló szellem, amint ott ültek együtt a tűz körül. Tökéletesen megfelelt volna ennek a képnek, ha egy viharos éjszakán egyszerre kiröpülnek a kémény kürtőjén, és senki sem hall többé felőlük.

No de ilyesmi nem történt mégsem. A macska, Paul és Pipchinné tovább is ott ültek szokásos helyükön, mihelyt beesteledett; Paul Bitherstone társaságát is elkerülte, hogy estéről estére Pipchinnét tanulmányozhassa, a macskát meg a tüzet, mint valami háromkötetes álmoskönyvet.

Wickamné természetesen hamar kiokoskodta a magyarázatot Paul furcsaságait illetően. Mivel a benne uralkodó nyomott hangulatot az is fokozta még, hogy szobájából csak a kémények kusza látványa tárult eléje, s ehhez még a szél állandó jajgatása és a hely egész komorsága (vagy, Wickamné szavához híven, kísértetiessége) is hozzájárult, az előbb felsoroltakból Wickamné a lehető legsötétebb következtetéseket vonta le.

Az is hozzátartozott Pipchinné rendszeréhez, hogy "azt az ifjú perszónát", aki nála szolgált (mert Pipchinné minden nőcselédet így nevezett), eltiltotta Wickamnétől. Nem sajnálta az időt, hogy kitartóan ott rejtőzködjék az ajtók mögött és váratlanul rárontson a lányra, ha történetesen éppen Wickamné ajtaja felé közeledett. Berrynek viszont reggeltől estig tartó tennivalói közben módjában állott, hogy beszédbe elegyedjék Wickammel, így aztán Wickam Berry előtt könnyített a szívén.

- Milyen szép, ahogy alszik! - szólalt meg egy este Berry, Paul ágya mellett megállva, mikor a vacsorát vitte be Wickamnének.

- Hát legalább akkor legyen - sóhajtott Wickamné válaszképpen.

- Hiszen ébren sem csúnya - jegyezte meg Berry.

- Nem, kisasszony, dehogy is csúnya. A nagybátyám lánya, Betsy Jane sem volt csúnya.

Berry most úgy nézett, mintha a gondolatok összefüggését kutatná az ifjú Dombey és Wickamné nagybátyjának a lánya, Betsy Jane között.

- A nagybátyám felesége - kapta föl a szót megint Wickamné - éppen úgy halt meg, mint Paul úrfi mamája. Aztán a kislány is szakasztott olyan lett, mint ez a kisfiú. Az emberben néha majd megfagyasztotta a vért, bizony.

- Hogyan? - kérdezte Berry.

- Nem virrasztottam volna Betsy Jane mellett egy egész éjen át, nem én, ha egy egész boltot kapott volna is érte másnap az uram. Nem, még akkor sem maradtam volna, Berry kisasszony.

Berry természetesen megkérdezte, hogy miért nem? De Wickamné a maga fajtájú asszonyok szokása szerint csak a magáét mondta konokul, más nem is érdekelte.

- Betsy Jane olyan szép gyermek volt, hogy nem egykönnyen látni még egy olyat. Nem, kívánni sem lehet szebbet. Ami betegség viszont egy gyereket csak érhet, Betsy Jane mindenen keresztülment. A görcsök olyan mindennaposak voltak nála, akár a kisasszony orrán a pattanások - fejezte be Wickamné a szót, mire Berry akaratlanul is összeráncolta az orrát.

- Betsy Jane fölött, mikor még a bölcsőben feküdt - folytatta Wickamné, miközben lehalkította a hangját, és a kis Paul ágya felé nézett -, halott anyja őrködött. Nem tudom megmondani, hogyan, mikor, azt sem, hogy a drága kisgyermek tudott-e róla, vagy sem; elég az hozzá, hogy elhalt anyja virrasztott a bölcsője fölött, Berry kisasszony! Kegyed azt mondhatja erre, hogy honnan veszem! Én nem sértődöm meg, kisasszony! Remélem is, hogy magában azt hiszi minderről, hogy lehetetlen; legalább nyugodtabb lélekkel él itt tovább, ebben a... bocsásson meg, hogy őszinte vagyok... ebben a temetőnek is beillő házban, amely engem tönkretesz. Paul úrfi nyugtalankodik álmában. Legyen szíves veregesse meg egy kissé a hátát.

- Maga persze azt hiszi - szólt Berry, miközben gyöngéden teljesítette a kérést -, hogy őrá szintén az anyja vigyáz.

- Betsy Jane-t - felelte Wickamné rendkívül ünnepélyesen - éppen úgy megtámadta minden betegség, éppen úgy megváltozott, akárcsak ez. Hányszor elnéztem, ahogy ott ült, sokszor, sokszor és csak töprengett, töprengett, töprengett, mint ő. Hányszor figyeltem, ahogy csak nézett, nézett olyan öregesen, akárcsak ő. Egészen egyforma a két gyermek, Berry kisasszony!

- És a bátyja gyermeke él még?

- Ó, él, hogyne - válaszolta Wickamné diadalmasan, mert nyilvánvaló volt, hogy Berry nem várta. - Él, férjhez is ment egy ezüstműveshez. Ó, igen, kisasszony, ő még él - fejezte be Wickamné, jó erősen megnyomván az ő-t.

Mivel ebből nyilvánvaló volt, hogy valaki mégiscsak meghalt, Pipchin húga mindjárt meg is kérdezte, kicsoda.

- Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát - szólt Wickamné, miközben vacsoráját folytatta. - Ne is kérdezze.

Ez volt a legbizonyosabb módja ugyanis, hogy újból megkérdezzék. Berry kisasszony megismételte a kérdést, Wickamné pedig vonakodás, habozás után letette a kését, azután még egyszer körüllegeltetve szemét a szobán, és a kis Paul ágyán, így felelt:

- A kisleány néha különös módon vonzódott egyes emberekhez. Néha egészen személyesen, máskor viszont érthető módon, csak éppen erősebben, mint más. Nos, azok, akiket így szeretett, egytől-egyig... meghaltak.

Pipchinné húga számára annyira váratlan és félelmetes volt az, amit hallott, hogy oly hirtelen egyenesedett föl az ágylábánál, mintha nyársat nyelt volna. Sebesen lélegzett, és leplezetlen rémülettel bámult a beszélőre.

Ekkor Wickamné titokzatosan Florence ágya felé irányította mutatóujját, utána pedig lefelé fordítva a padló irányában, többször odabökött Pipchinné nappalija felé, ahol a vajas pirítósokat szokta elfogyasztani.

- Emlékezzék majd vissza a szavamra, és adjon hálát az istennek, hogy Paul úrfi nem rajong magáért. Biztosíthatom, én is örülök, hogy engem sem szeret valami nagyon; ámbár, ami az életet illeti... már ne tessék megneheztelni érte... nem nagyon akad, amiért élni érdemes itt, ebben a börtönben.

Lehetséges talán, hogy Berry kisasszony felindulásában túl nagyokat paskolt a kis Paul hátára, vagy az is lehet, hogy önkéntelenül abbahagyhatta itt-ott a csitító veregetést, elég az hozzá, hogy a kisfiú hirtelen megfordult ágyában, aztán felébredt és felült. Feje forró volt, haja meg csuromvíz, nyilván valami gyerekeset álmodhatott, és amint felébredt, rögtön Florence-et hívta.

A kislány, amint hangját hallotta, rögtön kiugrott ágyából, odafutott hozzá, és vánkosa fölé hajolva újra álomba énekelte. Wickamné fejét rázogatta, és néhány könnyet is ejtett, aztán odamutatott a kis csoportra, majd szemét sokat jelentőn fordította a szoba mennyezetének.

- Jó éjszakát, kisasszony - mondta halkan. - Jó éjszakát. Az ön nagynénje idős hölgy már, Berry kisasszony, és úgysem élhet örökké; a kisasszony mindenre elkészülhet.

Wickamné őszinte fájdalomtól áthatott tekintettel kísérte e búcsúszavakat; amint aztán újból egyedül maradt a két gyermekkel, és a szomorú szélzúgást hallgatta, nekiengedte magát a bánatnak, ennek a legolcsóbb és legkönnyebben megszerezhető gyönyörűségnek, míg csak el nem nyomta az álom.

Berry kisasszony nem képzelte ugyan, hogy mire leér, a példaszerű vén sárkányt holtan találja a kandalló előtti szőnyegen, mégis megkönnyebbült némileg, amint ott ült, házsártosabban és szigorúbban, mint valaha, és semmi jelét nem adta, hogy hozzátartozóinak örömére hosszú életű ne lenne a földön. A rákövetkező héten sem mutatkozott nála a hanyatló egészség legkisebb jele sem, a szervezetéhez szükséges tápszerek tovább is a szokott rendben és időközben tűntek el a szájában, jóllehet Paul most is ugyanoly figyelmesen tanulmányozta, és ugyanoly tántoríthatatlan kitartással ült a helyén, a fekete ruha meg a kandallórács között.

Mivel Paul egészségesebb színe ellenére, ennek az időnek elteltével sem erősödött, egy kis tolókocsit szereztek be számára, melyben kényelmesen fekhetett az ábécéskönyvvel és más alapvető munkákkal az ölében, míg a tengerpartra kigurították. Paul, különös ízléséhez hűen, a kocsitolójának kijelölt pirospozsgás suhancot mellőzve, a nagyapját választotta. Az aszott képű, töpörödött, mogorva öregember viharvert viaszos zubbonyt hordott, maga pedig kemény és nyálkás volt a sós vízben való állandó áztatástól, s szaga olyan, mint a moszatos tengerpartnak, mikor a dagály visszahúzódik.

Ezzel a nevezetes kocsitolóval, Florence-szel, hátul pedig a kétségbeesett Wickamnéval ment le a tengerpartra mindennap. Odakinn órákon keresztül ült vagy feküdt kocsijában, és semmi sem kedvetlenítette el annyira, mint ha gyermekek jöttek a közelébe, természetesen az egyetlenegy Florence kivételével.

- Kérem, menjen el - szokta mondani, ha egy gyermek közeledett, hogy társaságát keresse. - Köszönöm, de nem akarok magával lenni.

Néha egy-egy félénk kis hang megszólította, hogyan érzi magát?

- Köszönöm szépen, nagyon jól - felelt ilyenkor Paul. - Kérem, jobban teszi, ha elmegy játszani.

Aztán utána nézett, csakugyan elmegy-e a gyermek, majd odafordult Florence-hez: - Nekünk senkire sincs szükségünk, ugye Floy? Csókolj meg.

Wickamné társaságát sem bírta ilyenkor és boldog volt, ha szokása szerint elcsatangolt kagylók meg más furcsaságok után a parton. Egy teljesen elhagyott partszakasz volt Paul kedvenc helye, messze, messze, a sétálóktól; ha Florence ott ült mellette a kézimunkájával, olvasott vagy mesélt neki, a szél lélegzete szabadon hatolt arcába, s az előrenyomuló tengerár föllebb, föllebb vonult kocsija kerekei közé, a kisfiú nem kívánt semmi egyebet.

- Floy - kérdezte egy napon -, merre van India, ahol annak a fiúnak a szülei laknak?

- Ó, messze, nagyon messze van innen - felelte Florence, felemelve kézimunkájáról a fejét.

- Hetekig is eltart az út odáig?

- El, szívem. Hetekig kell menni, éjjel, nappal folytonosan.

- Ha te Indiában volnál, Floy - folytatta Paul rövid hallgatás után -, én is azt tenném... mit is tett a mama? Már elfelejtettem.

- Szeretett engem - válaszolta Florence.

- Nem az, nem. És én nem szeretlek, Floy? De mi is az? Aha. Meghalt. Ha te Indiában volnál, Floy, én meghalnék.

A kislány hirtelen félrerakta kézimunkáját, és odahajtva fejét a fiú vánkosára, gyöngéden megsimogatta arcát. Aztán azt mondta, hogy ha Paul volna olyan messze tőle, ő halna meg. Paul azonban nemsokára nagyon egészséges lesz ám.

- Ó, hiszen én már most is sokkal egészségesebb vagyok - felelte a gyermek. - Nem így gondoltam, Floy. Hanem, hogy meghalnék bánatomban, ha magamra maradnék.

Egy másik alkalommal ugyanazon a helyen elszunnyadt, és nyugodtan aludt egy ideig. Egyszerre felriadt, hallgatózni kezdett, felült a kocsijában és figyelt.

Florence megkérdezte, mit figyel.

- Azt szeretném tudni, mit mond mindig - felelte merően Florence szemébe nézve. - Mit beszél a tenger folyton, Floy?

A leányka azt felelte, hogy amit hall, a hömpölygő hullámok zaja csupán.

- Igen, igen - válaszolta a gyermek -, de én tudom, hogy mindig mondanak valamit. És mindig ugyanazt. Miféle hely az, amarra túl? - A gyermek felemelkedett, és mohón meredt a távoli szemhatárra.

Florence megmagyarázta neki, hogy egy másik ország van ott, vele szemben, Paul azt felelte, hogy ő nem arra gondolt, hanem valamire, ami messzebb van, sokkal messzebb.

Nagyon gyakran megtörtént, hogy beszéd közben Paul egyszerre félbeszakította a szót és fülelni kezdett, hogy megértse, mit beszélnek a hullámok, vagy hirtelen felemelkedett kocsijában, és tekintete elveszett amott, a láthatatlan távoli part irányában.

KILENCEDIK FEJEZET
A tengerészapród fölött beborult az ég

Walter Gay természetében meglehetősen sok volt a rajongás minden iránt, ami vadregényes és csodálatos, és ezt a természetes hajlamát az öreg Solomon Gills nem nagyon gyengíthette holmi gyakorlati elvek révén, ilyenformán érthető is, hogyan foglalkoztathatta Walter képzeletét annyira Florence-nek a jó Brown nénivel esett kalandja. Addig forgatta az emlékében, különösen az eseménynek azt a részét, amelyben maga is szerepet játszott, hogy a történet lassanként Walter képzeletének elkényeztetett gyermekévé vált, és tetszés szerint követte a maga útjait, szárnyalt, ahogy akart.

A történetre való visszaemlékezés, benne a saját epizódjával, még csak szebbé színeződhetett ki mindazzal, amit Solomon Gills és Cuttle kapitány vasárnaponként összeálmodoztak. Alig múlt el ugyanis vasárnap, hogy hol az egyik, hol a másik derék cimbora titokzatosan el ne kezdett volna célozgatni Richard Whittingtonra, a gazdag kereskedőre, akinek lányát az inasa vette feleségül, sőt Cuttle kapitány odáig merészkedett, hogy egyszer egy meglehetősen ócska balladával állított be, mely rengeteg hasonló, leginkább tengerész-tárgyú művel együtt jó ideig ott lengedezett a Commercial Road egyik tűzfalán, valamelyik könyvárus zsinegén. Ez a "költői" alkotás egy szépreményű fiatal szeneslegénynek és a "bájos Peg"-nek, a newcastle-i szénbányatulajdonos gyönyörű lányának szerelmét zengte. Az érzelmes történetben Cuttle kapitány valami mély és titokzatos azonosságot fedezett fel a Walter és Florence esetével. Az öreg kapitányt annyira magával ragadta ez a gondolat, hogy minden születésnapon és egyéb világi ünnepeken tele torokból elharsogta nekik a balladát a kis nappaliban, és megdöbbentő módon megreszkettette a hangját ennél a szónál, hogy Pe-e-eg, minden versszak végén.

Hanem egy őszinte, nyílt szívű, tiszta lelkű gyermek nem nagyon szálazgatja, boncolgatja bizony a maga érzéseit, bármilyen erősen hatalmukban tartják is, és Walternek bizony nehéz lett volna elemezni mindazt, amit érzett. Az bizonyos, hogy nagy szeretetet táplált a sivár rakodópart iránt, ahol Florence-re reábukkant, valamint az utcák iránt (bár nem voltak éppen elbűvölőek), amerre hazajöttek. Azt a pár cipőt, amely Florence lábán kaffogott, ott őrizte ereklyeként a szobájában; egy este pedig, a hátulsó kis nappaliban valóságos képtárat állított össze képzeletben a jó Brown néniről. Mintha kissé gondosabban is öltözködött volna ama emlékezetes alkalom óta. Az sem tagadható, hogy szabad idejében szívesen elsétált a felé a városnegyed felé, ahol Dombey úr háza emelkedett, mert azt remélte, hátha az utcán találkozik a kisleánnyal. Az egész érzés azonban oly gyerekes volt és olyan ártatlan, amilyen csak lehetett. Florence gyönyörű volt, és gyönyörű arcot látni mindig öröm. Florence védtelen volt és gyenge; Walter viszont büszke, hogy szolgálatára és védelmére kelhetett. És Florence a világ leghálásabb teremtése is; milyen gyönyörűség volt látni, ahogy a fényes hála sugárzott az arcán. Florence-et mellőzték, ridegen bántak vele otthon, a fiú szíve pedig megtelt fiatalos, meleg érdeklődéssel a pompás és rideg otthonban semmibe vett gyermek iránt.

Így történt aztán, hogy egy év leforgása alatt legalább hatszor ejtette módját, hogy lekaphassa a kalapját Florence előtt, s ilyenkor a lányka mindig megállt az utcán egy kézfogásra. Wickamné, aki jellemző módon mindig mint a Graves-fiúról beszélt róla, a két gyermek első találkozásáról tudván, már hozzászokott az utcai beszélgetésekhez, és egyáltalán nem törődött vele. Nipper kisasszony viszont már várta is, mert érzelmes ifjú szívére hatott a csinos Walter, sőt arról álmodozott, hogy érzései nem maradnak viszonzatlanok.

Ilyen módon Walter előtt nemhogy elhomályosodott volna a Florence emléke, hanem mindig újabb és újabb mozzanatok tartották ébren. Ami egyébként az ismeretség regényes kezdetét és mindazokat a különös jellegű és ízű apró körülményeket illeti, Walter úgy gondolt az egészre inkább, mint valami szép történetre, mellyel a képzeletnek jólesik eljátszani, semmint vele kapcsolatos valóságos tényre. Mindezek csak Florence-et emelték magasra a szemében, ő maga pedig lent maradt. Néha elgondolta (és ilyenkor gyorsan kezdett lépkedni) milyen nagyszerű lett volna, ha mindjárt az első találkozást követő napon tengerre száll, elmegy és csodákat művel; sokáig távol marad, majd hazajön, mint admirális, a delfinek változatos színében; vagy legalábbis mint hadihajóparancsnok, elviselhetetlen ragyogású vállrojtokkal, és azután feleségül veszi Florence-et (szép felnőtt kisasszony már akkor, szembeszáll Dombey úrral, kemény gallérjával, nyakkendőjével, virító fogaival és óraláncával), és elviszi őt messzi kék partokra, valamerre győzedelmesen. Efféle képzelgések azonban ritkán ragyogtatták meg a Dombey és Fia réztábláját a remény aranyszínében, és ritkán hintettek csillogó fényt az üvegtetők homályos kockáira; ha pedig a kapitány és Sol bácsi Whittington Richardról, meg a főnökök leányairól beszéltek, Walter érezte, hogy ő jobban tudja, mint ezek ketten, hol az ő helye a Dombey és Fia cégnél.

Így hát csak végezte napi tennivalóját a tőle megszokott jókedvvel és iparkodással, derülten keresztülnézvén Sol bácsi meg a kapitány vérmes reményein, de lelke olyan határozatlan, merész elképzelésekkel telt meg, hogy a két öregember álmait könnyedén lepipálták. Így álltak a dolgok a Pipchinné-féle időszakban; Walter ebben az időben már felnőttebbnek számított, mint azelőtt, bár nem sokkal, megmaradt mégis könnyű szívű, élénk eszű fiúnak, aki akkor volt, mikor Sol bácsi előtt lépett be a nappaliba, és világított az öregúrnak, miközben felhozta a madeirát.

- Bácsi - szólalt meg egyszerre Walter -, maga nincs ám valami jó színben. Reggelire sem eszik semmit. Ha ez így megy, orvost hívok.

- Csakhogy az orvostól sem kaphatom meg, ami most nekem kellene - felelte Sol bácsi. - Legfeljebb, ha sokan keresik fel, de nem adna át akkor sem.

- Ugyan mit, Sol bácsi? Vevőket talán?

- Hát - felelte az öreg nekifohászkodva -, vevők is megtennék.

- A teremtésüket! - kiáltott fel Walter, s nagy csörrenéssel lerakva csészéjét, nagyot ütött az asztalra. - Mikor látom a nyüzsgő népet az utcán egész nap, itt a bolt előtt, kísértést érzek, hogy kirohanjak, galléron ragadjak egyet, és addig szorongassam, míg ötven fontot el nem vásárol. Hát te meg mit bámulsz az ajtóra - folytatta a fiú, amint az üvegajtón túl egy hajporos öregurat pillantott meg, aki rendkívüli figyelemmel tanulmányozott egy nagy távcsövet, és Walter szavait természetesen nem hallotta. - Ne meressze úgy a szemét arra a távcsőre, annyit a bolond is tud. Jöjjön be és vegye meg.

A szózat nem használt: az öregúr, miután kíváncsiságát kielégítette, továbbment.

- Na tessék! Már megy is! - méltatlankodott Walter. - És így tesz valamennyi. De azért Sol bácsi... hallja, Sol bácsi!... - szólt, mert az öreg mélyen eltöprengett és az első megszólításra nem válaszolt. - Ettől ne veszítse még el a kedvét. Ha egyszer nekiindulnak a megrendelések, majd meglátja, olyan tömegesen jönnek, hogy nem győzi.

- Akkor már késő lesz - felelt Solomon. - Addig nem jönnek, amíg én itt vagyok.

- No de igazán, bácsi! Ne, kérem, az istenért! - kiáltotta Walter.

Az öreg igyekezett tőle telhetőleg vidám arcot vágni, s a kis asztal fölött Walterre mosolygott.

- De hiszen nincs különösebb... vagy talán? - kérdezte most Walter, s a teástálcára könyökölve odahajolt, hogy meghittebben beszélhessen hozzá. - Legyen őszinte hozzám, s ha valami nagy baj van, mondjon csak el mindent.

- Dehogy - felelte az öregúr. - Nagyobb baj a rendesnél? Hát ugyan mi volna, a mindennapi bajokon kívül?

Walter hitetlenül rázta a fejét.

- Hát éppen ez az, amit tudni szeretnék, és a bácsi még én tőlem kérdezi. Tudja mit, Sol bácsi? Mikor azt látom, hogy ilyen kedvében van, igazán sajnálom, hogy itt élősködöm a nyakán.

Az öregúr csak a szemét meresztette.

- Így van! - folytatta Walter. - Bár senki se boldogabb mint én, hogy a bácsinál élhetek, mégis sajnálom, hogy itt vagyok, amikor látom, hogy valami annyira nyomja a lelkét.

- Kissé kellemetlen ember vagyok ilyenkor, tudom - felelte Solomon, s nyájasan dörzsölgette a kezét.

- Amit mondani akartam, Sol bácsi - felelte Walter s még közelebb hajolt, hogy kezét az öregúr vállára tehesse -, annyi, hogy ilyenkor azt érzem, sokkal jobb volna magának, ha valami kedves, nyájas, gömbölyű kis asszonyka ülne itt énhelyettem, és töltögetné a teát magának; amolyan barátságos, derék, jó kedélyű nénike, magához való, aki tudná, hogy kell bánni magával, és mindig jó kedvében tartaná. Ahelyett itt vagyok én, igaz, olyan szerető unokaöcs, amilyen még nem volt (de hiszen nem is lehetnék más), de azért mégiscsak unokaöcs, és így sohasem lehetek magának olyan társa a rosszkedvében, mint egy asszony lehetne már hosszú évtizedek óta. Ámbár nincs az a pénz, amit meg nem adnék, ha kissé jobb kedvre hangolhatnám. Amikor látom, hogy valami nyomja a szívét, egészen elszomorít, miért nincs jobb társasága egy ilyen balkezes, bárdolatlan, ifjú gyerkőcnél, akiben megvolna ugyan a jóakarat, hogy felvidítsa, de nincs módja, nincs módja - folytatta Walter, még közelebb hajolva, hogy megszoríthassa bátyja kezét.

- Wally, drága gyermekem - felelte Solomon -, ha az a kedélyes, jó öreg nénike el is foglalta volna a helyét ebben a nappaliban vagy negyvenöt évvel ezelőtt, annyi bizonyos, hogy hozzá sem ragaszkodnék jobban, mint tehozzád ragaszkodom.

- Tudom, Sol bácsi - válaszolta Walter -, tudom jól, az isten is megáldja érte. De ha a nénike volna, nem kellene a magára nehezedő titkok egész súlyát egyedül hordania, mert ő értené a módját, hogyan könnyítsen a terhén.

- Te is érted - válaszolta az öreg műszerárus.

- Nos, hát akkor mondja meg, mi a baj? - sürgette Walter hízelgőn. - Ki vele! Gyorsan!

Solomon Gills azonban szívósan kitartott amellett, hogy említésre sem méltó az egész, és a végén az öccse úgy tett, mintha el is hinné neki, amit mond.

- Csak még annyit, Sol bácsi, ha mégis volna...

- De ha nincs - erősítette Solomon.

- Jól van - mondta Walter -, ezzel be is fejeztem mondanivalómat, és éppen ideje, mert indulnom kell már. Ha kimegyek a városba, még beszaladok megnézni, hogy van. És jól jegyezze meg, Sol bácsi, sohasem fogok hinni magának többet, és Carkerről, az írnokról sem mesélek, ha kiderül, hogy most rászedett.

Solomon Gills nevetve biztosította, hogy azt ugyan várhatja, míg őt rajtakapja ilyesmin. Walter pedig útnak indult, s közben kigondolt tücsköt-bogarat, miképpen is lehetne gyorsan vagyont szerezni és gondtalan helyzetbe juttatni azt a tengerészkadétot ott a boltajtó fölött. Efféle gondolatokba merülten, komolyabb arccal érkezett a Dombey és Fia irodájába, mint máskor.

Volt akkoriban a közeli sarkon, a külső Bishopsgate Streeten, egy Brogley nevű esküdt becsüs és üzletközvetítő; boltját bizományi bútorok foglalták el, mégpedig a szemnek legkellemetlenebb módon és az elképzelhető legcélszerűtlenebb összeállításban. Székek tucatja függött mosdókon, ezek viszont a legnagyobb nehézséggel egyensúlyoztak egy pohárszék vállán. A pohárszék pedig egy felfordított ebédlőasztalon bűvészkedett, amely viszont égre emelt lábaival tornamutatványokat végzett s egy másik ebédlőasztalra nehézkedett - ez a csoportozat még egyszerű volt a többihez képest. Egy lakodalomra való tálfödő, borospohár és boroskancsó parádézott a mennyezetes ágy ölében, talán hogy a hat tűzpiszkálóvasból és egy függőlámpából alakult jókedvű társaságot mulattassák. Egy sor függöny - ablak nélkül - kecses redőkbe szedve díszítette a fiókosszekrényből emelt barikádot, mely egy kimúlt gyógyszertárból származó tégelyecskékkel volt megrakva. A hazátlan kandallószőnyeg keményen dacolt az ellenséges keleti széllel, és panaszos összhangban reszketett együtt a zongora éles sirámaival, amiért nap nap után elvesztette egy-egy húrját, és mind aléltabban felelt vissza az utca zajára hamisan zengő bolond hangján. Elnémult órákból mindig bő választék volt Brogley boltjában, melyek sohasem moccantották meg egyetlen mutatójukat sem, és éppen olyan nehéz lett volna megjavítani őket, mint előbbi gazdáik romlott pénzügyi helyzetét. A különböző tükrök merő véletlenségből olyan módon függtek egymással szemben, hogy egymásban visszaverődve a csőd és a nyomor végtelen távlatát tárták a szemlélő elé.

Brogley úr lágy tekintetű, rózsás arcú, göndörkés hajú ember volt, tagbaszakadt és mindig jókedvű; mert az olyan fajtájú Mariusok, akik a mások Karthágójának romjain ülnek, állandóan meg tudják őrizni jó kedélyüket. Ez az ember be-benézett néha az öreg Solomon boltjába, amikor az öreg szakmájába vágó tárgyak iránt érdeklődött. Walter köszönő viszonyban volt Brogleyval, mivel azonban Solomon Gills és Brogley ismeretsége sem terjedt ennél tovább, Walter meglepetve látta, amikor délelőtt, ígéretéhez híven, visszaugrott egy kicsit a boltba, hogy Brogley úr zsebre tett kézzel ott kényelmeskedik a hátsó nappaliban, a kalapja meg fönn függ a fogason.

- Nos, Sol bácsi! - kiáltott Walter. Az öreg ott ült leverten. Brogleyval szemben, szemüvege csodálatosképpen nem fönn a homlokán volt a szokásos módon, hanem a szemén. - Mi újság? - fordult oda a fiú az öreghez.

Az öregúr megrázta a fejét, és szótlanul intett a vendég felé, mintha be akarná mutatni.

- Baj van talán? - kérdezte Walter elakadó lélegzettel.

- Dehogy, dehogy. Semmi különös - felelte Brogley úr. - Azért nem kell mindjárt úgy odalenni.

Walter néma megdöbbenéssel tekintett a becsüsre, majd a bátyjára.

- Hát úgy áll a dolog - folytatta Brogley -, hogy egy kis fizetni való lenne itt; egy lejárt váltó háromszázhetven és néhány fontról; a váltó pedig most az én birtokomban van.

- Az ön birtokában! - kiáltotta Walter, és körülnézett a boltban.

- Úgy ám - helyeselt Brogley úr bizalmasan, és olyanformán bólintott a fejével, mintha hangsúlyozni akarná, hogy mindenesetre jó lesz, ha ilyen kedélyesen tárgyalnak tovább is. - Végrehajtásról van szó ugyanis. Ennyi az egész. Semmi izgalom. Magam jöttem, csöndesen és kedélyesen a lebonyolítás érdekében. Hiszen ismernek. Magunk között marad az ügy.

- Sol bácsi! - hebegte Walter.

- Wally fiam - felelte az öreg -, először történik velem ilyesmi. Sohasem ért ilyenféle kellemetlenség, öreg vagyok már ahhoz, hogy most kezdjem.

Ezzel szemüvegét megint feltolta a homlokára (mert nem volt már rá szüksége, hogy elrejtse felindulását), és arcát két kezébe temetve hangosan zokogott, a könnyek csak úgy potyogtak kávébarna mellényére.

- Sol bácsi! Az istenre kérem! - kiáltotta Walter. Reszketett a felindulástól, hogy az öregembert sírni látta. - Brogley úr kérem, mondja, mit csináljak?

- Azt ajánlom, keressen fel egy-két jó barátot - felelte Brogley -, és beszéljék meg a dolgot.

- Igaza van - kiáltotta Walter, belekapva a szalmaszálba. - Kétségtelenül igaza van. Köszönöm. Cuttle kapitány kell ide, bátyám! Várjon csak, mindjárt elfutok hozzá. Tartsa szemét addig a bátyámon, Brogley úr, és próbálja megnyugtatni, amíg én visszajövök. Ne búsuljon, Sol bácsi. Csak szedje össze magát, legyen erős, drága öreg barátom!

A nagy hévvel elmondott szónoklat után az öreg tiltakozását semmibe sem véve, Walter egyszeriben kint termett a boltból. Először is visszaszaladt az irodába, hogy bátyja hirtelen megbetegedésével kimentse magát; onnan azután inaszakadtából rohant Cuttle kapitány felkeresésére.

A jól ismert utcákon mintha minden megváltozott volna. A szekerek és omnibuszok, teherkocsik, hintók meg gyalogjárók forgataga csak olyan volt, mint eddig, azonban a tengerészkadétot ért szerencsétlenség mintha valahogy mássá, idegenszerűvé varázsolta volna őket. Mintha a házak és boltok homlokzatára roppant betűkkel a Brogley követelése lett volna fölírva. Sőt, mintha még a templomokat is hatalmába kerítette volna ez a becsüs, mert a tornyuk valami különös, szokatlan módon emelkedett az égbe. Az ég maga is megváltozott, a végrehajtás sötétjébe borult.

Cuttle kapitány egy kis csatorna torkolatánál lakott, az Indiai Dokk mellett; egy forgatható híd tövében, mely néha elmozdult, és átengedett egy-egy vándorló hajószörnyet, hogy eltekeregjen az utca mentén, mint valami partra vetett leviathan. Ahogy az ember Cuttle kapitány lakásához közeledett, meglepetten vette észre, hogy a szárazföldi világból fokozatosan átjut a vízi világba. Az út a kocsmák cégérét tartó zászlós póznákkal kezdődött; utánuk jöttek a készruha üzletek, hol Guernsey-matrózingeket, vízhatlan kalapokat, meg vitorlavászon pantallókat lehetett vásárolni, ott függtek a legbővebb és legkisebb nagyságban a boltajtón kívül. Ezek után sorakoztak a horgonykovácsok és sodronykötél-húzók, hol a nagy pörölyök nyomán döngött a vas egész napon keresztül. Aztán jöttek a házsorok, hol a piros futóbab közül apró szélvitorlákkal ellátott árbocok emelkedtek. Majd árkok. Utánuk megnyesett fűzfák. Megint árkok. Azután megmagyarázhatatlan célú és eredetű tavacskák, melyeket a bennük rostokoló hajók miatt alig lehetett látni. Majd jött a fahulladék-szag, mert ezen a tájon minden egyéb foglalkozást kizárt az árboc-, evező-, dongafaragás és a hajóépítés. Ezután süppedékessé és bizonytalanná kezdett válni a talaj. Majd jött egy szakasz, hol csak rum és cukor szagát lehetett érezni. A végén aztán ott állott Cuttle kapitány lakása, az egyben első és utolsó emeleten.

A kapitány afféle kemény arcú ember volt: mintha a ruháját és a szívét egyformán tölgyfából faragták volna, és a legjelentéktelenebb ruházati darabjától sem választhatta el a legélénkebb képzelet sem. Amint Walter bekopogtatott az ajtón, a kapitány azonnal kidugta a fejét az egyik kis ablakon és jelt adott neki a kemény, fénymázas kalappal - a vitorla inggallér éppúgy állt rajta most is, mint máskor - és Walter szilárdan hitte, hogy a kapitány mindig ebben az öltözetében látható, mintha valami nagy madár lett volna, a ruhája pedig a tollazata.

- Wally, gyermekem! - szólt le a kapitány az ablakból. - Tarts ki csak, és kopogtass még egyszer. De jó erősen, mert nagymosás van.

Walter erre türelmetlenségében borzalmas ütést mért a kopogtatóval az ajtóra.

- Ez már igen! - szólt le a kapitány megint, de ebben a pillanatban be is kapta a fejét, mintha mennykő csapott volna le.

Le is csapott. A kopogtatásra ugyanis meglepő gyorsasággal kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent a háziasszony. Ruhaujja vállig felgyűrve, a két karja csupa szappanhab és szinte gőzölgött a forró víztől. A hölgy, mielőtt egy pillantást is vetett volna Walterre, ránézett a kopogtatóra, majd tetőtől talpig végigmérve szemével a fiút, kijelentette, hogy igazán szép tőle, hogy legalább egy darabkát még meghagyott belőle.

- Cuttle kapitány úgy látom, itthon van - felelt Walter tigrisszelídítő mosollyal.

- Valóban? No, ne mondja! - felelt az özvegy.

- Éppen az előbb szólt le - magyarázta a fiú hebegve.

- Úgy? Hát akkor talán mondja meg neki, hogy MacStingerné tisztelteti, és adja értésére, ha a kapitány úr legközelebb is annyira lealacsonyítja magát és a lakását, hogy az ablakon át beszélget ki az utcára, úgy a hölgy nagyon megköszönné neki, ha mindjárt le is jönne, és kinyitná az ajtót. - MacStingerné jól nekieresztette a hangját, majd fülelt, hogy az első emeletről nem hallatszik-e valami észrevétel?

- Megmondom neki - felelte Walter -, ha lesz olyan szíves és beenged, asszonyom.

A bejáratot ugyanis teljesen eltorlaszolta valami fa-barikád, amely a MacStinger-sarjakat megakadályozta abban a szórakozásukban, hogy nagyokat bukfencezzenek lefelé a lépcsőn.

- Ha az ajtómat be tudja törni - felelte MacStingerné megvetően -, remélem majd csak átgázol ezen is! - Walter ezt engedelemnek vette, és átlépett a torlaszon. Mire MacStingerné azt kérdezte, egy angol asszonynak a háza vajon az ő vára-e vagy nem, és vajon szótlanul kell-e tűrnie, hogy csak úgy rátörjenek. Kívánsága, hogy erre a kérdésre felvilágosítást kapjon, még akkor is erősen gyötörte az asszonyt, amikor Walter a kis lépcsőházban már az emeletre ért, átgázolva a nagymosás okozta mesterséges köd gőzkörén, mely a lépcső karjait is ragadós nyirokkal lepte be. Mikor a fiú a kapitány szobájába lépett, éppen lesben találta az ajtó mögött.

- Soha egy pennyvel sem maradtam adósa, Wally - magyarázkodott Cuttle kapitány halk hangon, és arcán rémület tükröződött. - És mennyi jót tettem vele, meg a gyermekeivel. De néha úgy rájön a bolondja. Phű!

- Én itt hagynám azonnal - felelte Walter.

- Nem merek elmenni. Megtalálna ez, akárhova mennék. No, ülj le csak. Bátyád hogy van?

A kapitány éppen ebédjét ette (kalappal a fején); az ebédje hideg ürügerinc, porter sör, és gőzölgő-forró, főtt burgonya volt; a burgonyát maga főzte, és egyenként szedte ki a tűzön tartott kis lábasból. Ebéd idejére műkarjából kicsavarta a kampót és kést erősített helyébe, ezzel a késsel aztán mindjárt elkezdett hámozni egy burgonyát Walter-nek. A kapitány lakása nagyon szűk volt, és a dohányfüst egészen átpácolta, de elég kényelmes; minden úgy össze volt benne csomagolva, mintha a földrengés szabályszerűen ismétlődött volna itt, félórai időközökben.

- Hogy van Gills? - kérdezte megint a kapitány.

Walter közben visszanyerte lélegzetét, bátorságát viszont elvesztette - mármint azt az ideiglenes bátorságot, amit a gyors mozgás felserkentett benne - egy pillanatig rámeredt a kérdezőre, aztán e szavakkal: "Ó, kapitány!", zokogásban tört ki.

Emberi szó le nem írhatja Cuttle kapitány elképedését. MacStingerné rögtön a semmibe tűnt. A burgonyát és a villát egyszerre kiejtette kezéből, és földre hullatta volna kését is, ha lehetett volna; aztán csak nézett meredten a fiúra, mint aki elkészült arra is, hogy a következő pillanatban olyasmit hall, hogy a City kellős közepén örvény nyílt meg, és kávé színű kabátostul, gombostul, kronométerestül, szemüvegestül elnyelte az ő vén cimboráját.

Hanem amikor aztán Walter elmondta neki, hogy mi a baj, pillanatnyi gondolkodás után talpra szökött, és azonnal dologhoz látott. Először is a fiókosszekrény legfelső rekeszében levő kis bádogdobozból kiborította egész készpénzkészletét (tizenhárom fontot meg egy félkoronát), s berakta kék kabátja egyik zsebébe; majd raktárát ezüstkészletével gazdagította, mely két kopott teáskanálból és egy csámpás, öreg cukorcsípőből állott; azután kihúzta mélységes rejtekhelyéről óriási, dupla födelű zsebóráját, tenyerén megtaksálta, utána ismét belecsavarta műkarjába a kampót, és felkapva görcsös botját a sarokból, odaszólt Walternek, hogy indulhatnak.

A derék nekibuzdulás közepette hirtelen eszébe jutott, hátha MacStingerné lesben áll odalent, és habozni kezdett. Oda-odapislantott az ablakra, mintha arra gondolt volna, hogy errefelé nyer egérutat inkább, mintsem félelmetes ellenségével találkozzék. Végül is elhatározta, hogy hadicselhez folyamodik.

- Wally - kezdte most, félénken hunyorítva -, te menj előre, fiam. Ha kiérsz a lépcsőházba, kiálts: "Viszontlátásra, Cuttle kapitány!", aztán csukd be az ajtót. Kint, az utcasarkon várj aztán, amíg jövök.

Ezek az utasítások, amint kiderült, az ellenség hadmozdulatainak teljes ismeretén alapultak; ugyanis, alighogy Walter leért a földszintre, MacStingerné mint valami bosszúálló szellem, suhant elő a konyhából. Mivel azonban nem sikerült a kapitányt meglepnie, mint szerette volna, megelégedett egy célzással a kopogtatásra vonatkozóan, aztán továbbállt.

Legalább öt perc telt el, míg Cuttle kapitány össze tudta szedni bátorságát a menekülésre; Walter ennyi ideig várt az utcasarkon, és hiába nézegetett vissza a ház felé, mert a fényes kalap nem mutatkozott. Egyszerre aztán a kapitány, mint a puskagolyó, kipattant a házból, és rohant végig az utcán, hátra sem nézve közben. Mikor kiértek az utcából, a kapitány hirtelen fütyörészésbe csapott, mint akinek semmi gondja a világon.

- A bátyád odavan, Wally? - kérdezte aztán egyszerre menet közben a fiútól.

- De még mennyire! Ha ma reggel látta volna, sohasem felejtené el azt a látványt.

- Csak szaporán, Wally fiam - felelte a kapitány, meggyorsítva a lépteit -, és így cselekedj egész életeden át. Lapozd föl majd a kátéban ezt a tanácsot, hasznodra válik.

A kapitányt túlontúl eltöltötték Solomon Gillsre vonatkozó gondolatai, amibe nyilván a MacStingernétől való menekülésének friss izgalma is vegyült, semhogy Walter épülésére ennél több idézetet pazarolhatott volna. Szótlanul haladtak, míg csak oda nem értek a boltajtóhoz, hol a szerencsétlen tengerészkadét kitartóan szorította a távcsövet a szeméhez, mintha az egész szemhatárt át akarná kutatni egy jó barátért, aki ebből a nehézségből kisegíthetné.

- Gills! - kiáltotta a kapitány, amint berohant a kis nappaliba és gyöngéden megragadta barátja kezét. - Csak bátran neki a szélnek, és keresztülvágjuk magunkat. Minden, amit tenned kell itt - folytatta a kapitány olyan ünnepélyesen, mintha a legértékesebb gyakorlati igazságot mondaná, amit emberi elme valaha kieszelt -, mást nem kell most tenned, csak bátran arccal neki a szélnek, és keresztülvágjuk magunkat.

Az öreg Sol hálásan viszonozta a kézszorítást, és köszönte a tanácsot.

Cuttle kapitány ekkor a helyzethez illő komolysággal rakta ki az asztalra a két kanalat, a cukorfogót, az ezüstórát meg a készpénzt. Megkérdezte Brogleytól, mennyire rúg az összeg, aztán így szólt:

- Ide nézzen! Mire becsüli ezt?

- Ugyan, az isten megáldja - felelte a becsüs. - Csak nem képzeli, hogy ez itt számításba jöhet?

- Miért ne? - kérdezte a kapitány.

- Hogy miért? Az adósság összege háromszázhetven és egynéhány font!

- No és aztán? - válaszolta a kapitány, bár az összegtől bizony elképedt. - A legkisebb hal is hal, ami az ember hálójába akad, hát nem?

- Halnak hal - felelte Brogley -, csakhogy a keszeg viszont nem cethal, azt tudja ön is.

E megjegyzés tagadhatatlanul mély bölcsessége levette a lábáról a kapitányt. Egy percig még hányta-vetette magában a dolgot, miközben szeme sarkából méregette a becsüst, mintha valami nagy lángész került volna eléje, majd félrevonta a műszerárust.

- Gills! Mondd csak, mi is ez az egész tulajdonképpen? Ki a hitelező?

- Pszt! - szólt az öregúr. - Gyere csak erre. Szót se erről Wally előtt! Régi kötelezvény; Wally apjáért vállaltam egyszer kezességet. Letörlesztettem belőle egy részt, Ned, de olyan mostoha idők jártak rám, hogy nem fizethettem többet. Láttam a bajt előre, de nem segíthettem rajta. Egy szót se Wally előtt, a világért sem!

- Valami pénzed van-e? - súgta a kapitány.

- Van, van... hogyne... van - felelte az öregúr, miközben üres zsebébe mélyesztette mind a két kezét, majd meg a parókáját szorította a két tenyere közé, mintha abból akarná kipréselni a pénzt -, de az a kevés pénzem, ami van, nem forgatható. Ned, nem lehet hozzáférni. Megkíséreltem, hogy tegyek vele valamit a Wally érdekében... ó, de én nagyon ódivatú vagyok, és elmaradtam a világtól. A pénz itt van... ott van... egyszóval, mintha sehol se volna - fejezte be az öregúr, és zavartan nézett körül.

Olyan volt most, mint az eszelős, aki a pénzét valamikor különféle rejtekhelyekre rakosgatta el s elfelejtette, hová. A kapitány önkéntelenül is figyelemmel követte tekintetét, mintha azt remélte volna, hogy majd csak eszébe jut, hol is van hát az a párszáz font, a pincében-e vagy a padláson? De Solomon Gills jobban tudta, hogy az bizony sehol sincsen.

- Nagyon elmaradtam a világtól, Ned, drága barátom - szólt az öreg ádáz keserűséggel. - Semmi értelme annak, hogy ilyen messziről kullogjak utána. Legjobb lenne mindent pénzzé tenni... többet ér, mint amennyi az adósság, és elmenni valahová, aztán meghalni, miután lezártam a számadást. Semmi erőm sincs már. Nem értem a világot. Jobb, ha vége lesz az egésznek. Adjanak el mindent, őt pedig - folytatta s a tengerészkadétra mutatott remegő, gyönge kezével - vegyék le onnan, aztán tűnjünk el e világból mindketten.

- És mi lesz Wallyval? - kérdezte a kapitány. - Ugyan, ugyan! Ülj csak le, Gills, ülj le, hadd gondolkozzam a dolgon. Ha nem volna olyan kicsi évjáradékom... bár nekem elég volt eddig... nem törném a fejemet. Csak feszítsd arcodat a szélnek - ismételte az előbbi, megdönthetetlen bölcsességet -, és rendben lesz minden!

Az öreg Sol megint örömest megköszönte a tanácsot, de egyelőre inkább a kandalló párkányának támasztotta a fejét, ahelyett, hogy nekifeszítette volna a szélnek.

Cuttle kapitány egy ideig mélyen elgondolkozva járkált föl és le a boltban, miközben lehúzott bokros szemöldöke oly mélyen ránehezedett az orrára, mint valami sötét felhő, mely hegy ormára ül. Walter látván, hogy mélyen elmerült gondolataiban, a világért sem merte háborgatni.

Brogley úr viszont semmiképpen sem vette volna a lelkére, hogy a társaságot zavarja, és egyébként is könnyed ember volt, ide-oda járt az üzletben és halkan fütyörészett; megkopogtatta a légsúlymérőket, megrázta az iránytűket, mintha csak holmi orvosságos üvegek lettek volna; mágnespatkókkal kulcsokat csippentett föl, keresztülnézett a távcsöveken, igyekezett megismerkedni a különböző földgömbök használatával, délkörmérőket lovagoltatott az orrán és egyéb ilyen tudományos kísérletekkel szórakozott.

- Wally! - szólalt meg hirtelen a kapitány. - Megvan!

- Igazán? - kiáltott Walter rendkívül élénken.

- Gyere csak ide, fiam. A bolt felszerelése az egyik biztosíték, én vagyok a másik. Aki pedig a pénzt kölcsönözni fogja, az a te gazdád lesz.

- Dombey úr! - hebegte Walter.

A kapitány komolyan bólintott.

- Oda nézz! Nézz rá Gillsre. Ha eladnánk itt mindent, nem élné túl. Tudod. Nem hagyhatunk egyetlen követ sem megmozdítatlan... egyet pedig neked kell megmozdítanod.

- Kő? Dombey úr! - ismételte Walter csüggedten.

- Mindenekelőtt elszaladsz az irodába és megnézed, ott van-e - folytatta a kapitány, a fiú hátát megveregetve. - Csak gyorsan.

Walter érezte, hogy nem tagadhatja meg ezt az utasítást; és ha érzett volna is valami habozást, egyetlen bátyjára vetett pillantástól újra nekiszánta volna magát; így hát elindult, a parancs szerint. A sietségtől lélekszakadva jött vissza hamarosan azzal, hogy Dombey úr nincs otthon. Szombat van, Brightonba ment.

- Mondok valamit, Wally - szólt a kapitány, aki a fiú távollétében, úgy látszik, erre az eshetőségre is felkészült. - Elmegyünk Brightonba. Én is megyek veled, fiam. Veled megyek, Wally. A délutáni postakocsival indulunk.

Walter úgy érezte, ha már okvetlenül Dombey úrhoz kell folyamodniuk, amire egyébként rettegéssel gondolt, szívesebben elintézné egyedül, mint a kapitány támogatásával, akiről nemigen tette volna föl, hogy Dombey úr tetszésével találkozik. Mivel azonban a kapitány egészen másként vélekedett, és el volt szánva a dologra, azonkívül sokkal lelkesebb és komolyabb volt a barátság, mely őt Gillshez fűzte, semhogy ilyenfajta szolgálatát Walter, fiatalember létére lekicsinyelhette volna, nem is tett ellenvetést. Így hát Cuttle gyorsan elbúcsúzott Gillstől, de előbb visszarakta zsebébe a készpénzt, a teáskanalakat, a cukorfogót, meg az órát - nyilván azzal a szándékkal, mint Walter borzalommal elgondolta, hogy Dombeyra majd pompás hatást tesznek -, azután szélsebesen magával ragadta Waltert, egyenesen a postakocsi-állomásra, miközben több ízben biztosította a fiút, hogy körömszakadtáig kitart mellette.

TIZEDIK FEJEZET
A tengerészkadét szerencsétlenségének fejleményei

Bagstock őrnagy, miután hosszan és szorgalmasan vizsgálgatta a kis Pault dupla látcsövén keresztül a Princess' Place átelleni házában, és ugyancsak figyelmesen meghallgatta a kimerítő napi, heti és havi jelentéseket bennszülött szolgájától, aki e célból állandó kapcsolatot tartott fenn Tox kisasszony szobalányával, végül is arra az elhatározásra jutott, hogy Dombey - barátom! - olyan ember, akivel meg kell ismerkednie. J. B. pedig nem olyan fiú, hogy meg ne ismerkedne akárkivel, ha kell.

Tox kisasszony szigorúan megőrizte ridegségét, és fagyosan elhárította magától az őrnagyot, mikor az nyomozó célzatú röpke eszmecserékkel próbálkozva (elég gyakran) felvilágosítások után horgászott. Így aztán az őrnagynak, keménylegény-mivolta és körmönfontsága ellenére is rá kellett bíznia a sorsra kívánsága teljesítését; a sors viszont - mint sokszor kuncogva mondogatta klubjában - ötven az egy ellen bizonyossággal mindig hű barátjának mutatkozott, mióta csak testvérbátyját Nyugat-Indiában elvitte a sárgaláz.

Ezúttal elég hosszú idő telt el, amíg a sors Bagstock őrnagy segítségére sietett, de végül is megtette. Egyszer ugyanis, mikor a fekete képű inas bő körülményességgel azt jelentette, hogy Tox kisasszony szolgálattételre Brightonba távozott, az őrnagyon úrrá lett a barátjára: Bill Bitherstone-ra való emlékezés, akivel Bengáliában melegedett össze. Barátja azt írta neki, ha az útja arra vezet, látogassa meg egyetlen fiát Brightonban. De mikor a sötét bőrű szolga azt a hírt hozta, hogy Dombey úr fia is ugyanott tartózkodik Pipchinné házában, és az öreg Bitherstone leveléből, amelyet az ifjú Bitherstone Angliába való érkezésekor hozott az őrnagynak - egyébként rá sem hederített eddig - kiderült, hogy itt a várva várt megismerkedési alkalom, az őrnagyra oly erővel tört rá egy átkozott köszvényroham, hogy kénytelen volt lefeküdni. Ilyenformán az inason töltötte ki a mérgét; hozzávágott egy zsámolyt, amiért a hírt hozta és megesküdött rá, hogy kiirtja a világból ezt a gazembert, mielőtt teljesen tönkretenné őt, amit a szegény fekete készpénznek is vett.

Végre, köszvényrohamai múltán, egy szombaton, nagy zsémbelések közepette leutazott Brightonba, szolgájával együtt. Egész úton Tox kisasszonyt emlegette, előre latolgatta kilátásait és élvezte magában, miként hódítja meg majd egyetlen rohammal az előkelő úriembert, akit Tox kisasszony olyan titokzatossággal vett körül, s aki miatt őt faképnél hagyta.

- Hát szeretné, hölgyem, szeretné? - dörmögte magában az őrnagy, lángolva a bosszútól, hogy dagadó erei még jobban kiduzzadtak. - Hát Joey B.-nak csak úgy kurtán kiadnák az útját, mi? Hohó, hölgyecském, annyira nem vagyunk! De nem ám, a keservit neki! Résen van ám Josh! Bagstock nem fabábu ám! J. B. tud ám még egynéhány jó harci mozdulatocskát. Joey kinyitja az éles sasszemét, barátom! Majd meglátja, hölgyem, hogy legény ő még a talpán! Kemény legény a Joseph, kemény! Kemény és ör-dön-gö-sen ravasz!

Bitherstone valóban kemény legénynek tartotta, amikor Bagstock kivitte sétálni. Az őrnagy a Stilton-sajthoz hasonló arcával és főtt rák szemével csak rohant megállás nélkül, és mit sem törődött azzal, hogy az ifjú Bitherstone-nak mekkora szórakozás ez, csak rohant és ragadta magával a szerencsétlent, miközben jobbra-balra tekingetett, hogy Dombeyt és gyermekeit felfedezze.

Pipchinné útmutatásai alapján az őrnagy csakhamar kinyomozta Paul és Florence hollétét, és rögtön rájuk csapott, különösen, mikor látta, hogy egy méltóságteljes úriember is van (Dombey úr nyilván) a társaságukban. Mivel az őrnagy a Bitherstone-fiúval egyenesen a közepébe robbant a kis csoportnak, a fiú természetesen megszólította szenvedő sorstársait. Ekkor az őrnagy megállott, hogy a Dombey gyermekeket megcsodálja, majd elámulva kezdett visszaemlékezni, hogy ejnye, hiszen már látta őket Tox kisasszonnyal, és beszélt is velük. Azután azt a véleményét nyilvánította, hogy Paul pokolian csinos fickó, és hogy ők ketten máris jó barátok; megkérdezte tőle, emlékszik-e még Joey B. bácsira, az őrnagyra; aztán hirtelen ráeszmélt a társadalmi formaságokra, s mentegetőzve Dombeyhoz fordult.

- De ez az én kis barátom, uram - szólt s Paulra mutatott -, valóságos gyermeket varázsol belőlem. Vén katona vagyok, uram... Bagstock őrnagy, szolgálatjára... mégsem röstellem bevallani. - Ezzel az őrnagy megemelte kalapját.

- Teringettét! - kiáltott fel aztán, hirtelen nekimelegedve. - Irigylem önt! Irigylem! - Aztán ismét ráeszmélt a helyzetre és hozzátette: - Bocsásson meg közvetlenségemért, uram.

Dombey biztosította, hogy a mentegetőzésre semmi ok.

- Öreg harcost lát maga előtt, uram - folytatta az őrnagy -, afféle füst szárította, nap szikkasztotta, hányt-vetett, rokkant vén kutyát, uram, mindamellett nem fél, hogy egy olyan valaki, mint Dombey úr, elítélné nekihevüléséért. Azt hiszem, Dombey urat van szerencsém tisztelni önben?

- E név jelenlegi érdemtelen viselője vagyok, uram.

- Becsületemre, uram - buzgott fel most az őrnagy -, nagy név ez! Nagy név, uram! - jelentette ki olyan határozottan, mintha kész volna az ellentmondást visszautasítani, és kínos kötelességének érezné Dombeyt keményen megleckéztetni érte -, ismerik szerte a brit birodalomban, uram! Olyan név, uram, melyet büszkén ismerünk el mindnyájan. Joseph Bagstock távol áll a hízelgéstől, uram. Őfensége, a yorki herceg nemegyszer jegyezte meg, hogy "Joey Bagstock nem tud csúszni-mászni!" Egyszerű, öreg katona a Joe. Kemény legény, szinte a túlzásig, a Joseph. De azt meg kell mondania, hogy hiába, a Dombey név nagy név! - fejezte be az őrnagy ünnepélyesen.

- Őrnagy úr nagyon kedves, de érdemén felül becsüli talán a nevemet - felelte Dombey.

- Tagadom, uram. Kis barátom itt szintén bizonyítani fogja, hogy Joseph Bagstock ízig-vérig becsületes, egyszerű, szókimondó öreg fickó, az uram, semmi egyéb. Ez a fiú - folytatta az őrnagy halkabban - élni fog a történelemben. Ez a fiú, uram, nem mindennapi teremtmény. Annyit mondok, uram, hogy erre a fiúra jól vigyázzon.

Dombey úr jelezte, hogy elkövet mindent, ami tőle telik.

- Mert itt van például ez a másik gyerek - folytatta az őrnagy bizalmasan, miközben a Bitherstone-fiút megbökte pálcájával -, a Bitherstone barátom fia, Bengáliából. Bill Bitherstone-é, aki a mi ezredünkben szolgált. Ennek a fiúnak az apja meg én testi-lelki jó barátok voltunk. Amerre ment az ember, uram, másról sem hallott, mint Bill Bitherstone-ról meg Joe Bagstockról. Mindamellett szemet hunyok talán a fiú fogyatkozásai láttán? Szó sincs róla. Mert ez a fiú tökfej, uram.

Dombey odapillantott az ilyeténképpen lepocsékolt Bitherstone-fiúra, akiről legalább annyit tudott, mint az őrnagy, majd nyájasan megkérdezte:

- Valóban?

- Ahogy mondom, uram. Igazi tökfej, Joe Bagstock, uram, nem szokta szépíteni a dolgokat. Az én bengáli öreg barátom, Bill Bitherstone fia született tökfej, uram! - Az őrnagy e szónál olyan hahotában tört ki, hogy egészen belefeketedett.

- Az én kis barátom - folytatta, amint a nevetési rohamból kissé felocsúdott -, nyilvános iskolába kerül nemsokára, nemde, Dombey úr?

- Még nem határoztam végleg a dologban - felelte Dombey. - De azt hiszem, nem kerül oda. Gyönge egy kicsit.

- Ha gyönge, uram, akkor jó lesz, ha nem adja nyilvános iskolába. Sandhurstben például csak a legszívósabb gyerekek állták ki a próbát. Mert ott alaposan megkínoztuk egymást, annyi szent. Az újonnan érkezetteket lassú tűzön sütögettük, és a harmadik emeleti ablakból lógattuk ki őket fejjel lefelé. Joseph Bagstockot például, a kollégium órája szerint számítva, tizenhárom álló percig lógatták ki a cipője sarkánál fogva az ablakból.

Az őrnagynak elég lett volna, ha egyszerűen az arcára hivatkozik, hogy a mondottakat megerősítse. Határozottan úgy látszott, mintha egy kicsit tovább lógatták volna a kelleténél.

- De hát uram, így lettünk azokká, akik vagyunk - folytatta az őrnagy, miközben az ingeleje fodrait igazgatta. - Vasból voltunk, uram, a próbák pedig acéllá edzettek bennünket. Itt méltóztatik maradni most?

- Egyszer jövök le hetenként - felelte Dombey. - A Bedford-szállóban lakom.

- Ha megengedi, uram, bátorkodom majd tiszteletemet tenni Bedfordban. Joey Bagstock nem valami nagy híve a látogatásoknak, az igaz, de a Dombey név sem mindennapi név, uram. Igazán hálás vagyok az én kis barátomnak, hogy az ő révén a bemutatkozás szerencséjében részesülhettem.

Dombey úr rendkívül kegyesen válaszolt; aztán az őrnagy megsimogatta Paul fejét, Florence-re meg azt mondta, hogy a szeme rövid idő múlva meg fogja bolondítani a fiatalokat - de még az öregeket is, uram, hogy őszinték legyünk -, tette hozzá nagy hahotázással; majd sétapálcájával mozgásra ösztökélte Bitherstone úrfit, és fél ügető lépésben távozott, nagy nyakcsavargatások és méltósággal teli köhögések közepette, két lábát pedig erősen szétvetette menet közben.

Az őrnagy ígéretéhez híven, csakhamar meglátogatta Dombeyt; ez pedig, miután figyelmesen megnézte a katonai címtárt, visszaadta a látogatást. Utána Bagstock otthon, a városban is látogatást tett Dombeynál, és a következő héten már együtt mentek le Brightonba a postakocsin. Egyszóval Dombey és az őrnagy rendkívüli módon és gyorsan összebarátkoztak. Dombey azt a megjegyzést tette húga előtt az őrnagyról, hogy bár ízig-vérig katonaember, valójában több annál, mert csodálatos módon nagyra tartja a más pályán kitűnteket is.

Egy alkalommal aztán, mikor Dombey úr Tox kisasszonyt és Chicknét is levitte Brightonba, hogy a gyermekeket megnézzék, és mivel az őrnagy szintén lenn volt, Dombey úr meghívta ebédre a Bedford-szállóba; de már előzőleg gratulált Tox kisasszonynak szomszédjához és ismerőséhez. A szerencsekívánatok okozta szívdobogások a legtávolabbról sem érintették Tox kisasszonyt kellemetlenül, mivel módot nyújtottak neki, hogy rendkívül érdekes színben tetszelegjék, és koronként igen szívesen mutatott szórakozottságot és elmélázást áruljon el. Az őrnagy viszont kezére dolgozott Tox kisasszonynak az ebédnél, mert nem győzött panaszkodni amiatt, hogy faképnél hagyta őt és a Princess' Place-t - és mivel az őrnagy nyilván igen nagy örömét lelte a panaszban, mindnyájan kitűnően mulattak.

A társaságnak csak hasznára vált, hogy a beszélgetés fonalát az őrnagy vette a kezébe: éppen olyan mohón kezelte, mint az asztalon levő különféle finomságokat, melyekben, mondhatni, valósággal megfetrengett, vértolulási hajlamaira nem éppen előnyösen. Mivel Dombey a tőle megszokott tartózkodással és hallgatagsággal készségesen átengedte az őrnagynak ezt a szerepet, Bagstock úgy érezte, hogy igazi elemében van ma, és valósággal ragyog. Emelkedett hangulatában neve új meg új változatainak olyan végtelen sorát rögtönözte, hogy maga is elámult.

Szóval, az egész társaság kitűnően szórakozott. Az őrnagyról egyhangúlag megállapították, hogy a társalgási készségnek valóságos kincsesbányája; amikor aztán nagy kézrázogatás után elköszönt, Dombey úr újból bókokkal tisztelte meg Tox kisasszonyt azért, hogy ilyen kitűnő szomszédja és ismerőse van.

Az őrnagy viszont, amint szállodája felé tartott, egyre csak azt hajtogatta: "Ravasz, uram, ravasz, uram, ör-dön-gö-sen ravasz!" Amint aztán hazaért, egy karosszékbe vetette magát, és csöndes nevetési roham lett úrrá rajta. Ilyen rohamok gyakran lepték meg az őrnagyot, és egészen félelmetessé növekedtek nemegyszer. Ez alkalommal olyan sokáig tartotta hatalmában a nevetési görcs, hogy a sötét bőrű inas, aki a közelből nézte, de a világért sem mert volna odamenni, kétszer-háromszor azt hitte már, hogy gazdája szörnyet hal. Egész alakja, különösen a feje meg az arca annyira megduzzadt, hogy a sötét szolga az egész embert egyetlen indigószínű tömegnek látta. Végül aztán a nevetés iszonyú köhögésre vált, s amikor az őrnagy valamennyire magához tért, ilyesforma magánbeszédet rögtönzött:

- Szeretnéd, ugye, szeretnéd? Dombeyné asszony, ugye hölgyem? De nem hiszem, drága kisasszony. Nem ám, amíg Joe Bagstock meg tudja állítani a kocsit, asszonyom! J. B. átlát kegyeden, hölgyem. Bagstock résen van, de résen ám! Ravasz a hölgy, ravasz Josh még ravaszabb, bizony! Nyitva a Joe szeme, ugyancsak nyitva, úgy ám! - Az őrnagy csakugyan igazat mondott, félelmetesen igazat. Szeme valóban nyitva volt az éjszaka legnagyobb részén keresztül, melyet hasonló felkiáltások között töltött el, köhögési és fuldoklási rohamokkal vegyítve, annyira, hogy felverte az egész házat.

A következő napon (vasárnap) Dombey úr, Chickné és Tox kisasszony éppen együtt ültek a reggelinél, és egyre az őrnagyot magasztalták, amikor rózsás-pirosan, csillogó szemmel egyszerre Florence rohant be a szobába és azt kiáltotta:

- Papa, papa! Walter van itt! És nem akar bejönni.

- Kicsoda? Mit gondol ez a gyermek? Ki az? - fakadt ki Dombey úr.

- Walter, papa! - felelte Florence félénken, ráeszmélve, hogy nagyon is bizalmasan merészelt atyja színe elé járulni. - Ő, aki megtalált, amikor elvesztem!

- A Gay-fiút gondolja talán, Louisa? - kérdezte Dombey úr, s összeráncolta szemöldökét. - Igazán nagyon féktelen modorú kezd lenni ez a gyermek. Lehetetlen, hogy a Gay-fiút gondolja. Nézz utána, Louisa, miről van szó, kérlek.

Chickné kisietett az előszobába, majd visszatért azzal, hogy csakugyan Gay van kint, egy rendkívül furcsa külsejű ember társaságában. Azt mondja, hogy nem akar betolakodni, mert hallja, hogy Dombey úr reggelizik, azonban vár, míg Dombey úr engedelmet ad, hogy bejöhessen.

- Szólj neki, hogy jöjjön be... Nos, Gay, mi újság? Ki küldte magát ide? Nem akadt más, aki lejöhetett volna?

- Bocsánatot kérek, uram - felelte Walter. - Senki sem küldött. Magamtól bátorkodtam lejönni, amiért talán megbocsát, uram, ha elmondom az okát.

Dombey azonban jóformán oda sem figyelt, hanem jobbról is, balról is türelmetlenül nézegetett a fiú háta mögé, mintha Walter oszlop módjára eltakarna valakit.

- Mi az? - szólalt meg végre Dombey. - Ki az ott? Azt hiszem, uram, ön eltévesztette az ajtót.

- Ó, bocsánatot kérek, hogy ketten is zavarni merészeljük - szólalt meg hirtelen Walter -, de ez... ez itt Cuttle kapitány úr.

- Wally fiam - szólalt meg ekkor egy mély hang a fiú mögött: - Csak bátran!

Ebben a pillanatban a kapitány előbbre lépett a háttérből, közszemlére bocsátva a nagy, bütykös orral együtt bő szabású kék öltözékét, hatalmas vitorla-gallérját. Meghajolt Dombey úr előtt, és a műkarjába akasztott kampóval udvariasan intett a hölgyeknek. A kezében ott volt a fényes keménykalap, homloka körül pedig az egyenlítő, mely a levett kalap nyomán piroslott.

Dombey úr meglepetéssel és méltatlankodva meredt rá e jelenségre, és pillantásával mintha Chicknéhez és Tox kisasszonyhoz fordult volna segítségért. A kis Paul, aki Florence után beosont, Tox kisasszony felé hátrált, amint a kapitányt a kampóval integetni látta, és ott védelmi állásba helyezkedett.

- Nos, Gay - szólalt meg újra Dombey úr -, miről van szó tulajdonképpen?

A kapitány, mintegy nyitányául a tárgyalásnak, amely szerinte természetesen csak kedvezően végződhetett mindegyik félre, ismét megszólalt:

- Csak rajta, Wally!

- Attól tartok, uram - kezdte most a fiú remegve és szemét lesütve -, hogy vakmerőségem vezetett önhöz. Talán nem is lett volna bátorságom, hogy bebocsátást kérjek, ha nem találkozom véletlenül Dombey kisasszonnyal és...

- Nos - vágott közbe Dombey, szemével követve a fiú pillantását a figyelő Florence-re, és akaratlanul is összeráncolta a homlokát, ahogy az bátorítóan rámosolygott Walterre. - Folytassa, kérem.

- Csak rajta, folytasd! - jegyezte meg a kapitány, mert illendőnek tartotta, hogy Dombeyt támogassa. - Helyes! Folytasd, Wally!

Cuttle kapitánynak most tulajdonképpen meg kellett volna semmisülnie attól a tekintettől, amelyet Dombey úr a pártfogás elismerése gyanánt feléje villantott. A mit sem sejtő kapitány azonban válaszul még Dombeyre hunyorított, miközben a kampó néhány mozdulatával azt jelezte, hogy Walter bizony félénk egy kicsit, no de nekibátorodik mindjárt.

- Egy teljesen személyes és magánjellegű ügy hozott ide, uram - folytatta Walter bizonytalanul - és Cuttle kapitány...

- Jelen! - csattant bele a kapitány hangja, megnyugtatásul, hogy nem kell félni, őrá számítani lehet.

- Aki nagyon régi jó barátja nagybátyámnak és rendkívül derék ember, uram - folytatta Walter, és szemét olyan tekintettel vetette Dombeyra, mintha bocsánatért könyörgött volna a Cuttle kapitány számára -, volt olyan szíves és felajánlotta, hogy eljön velem, amit én nem utasíthattam vissza.

- Nem, nem - vágott közbe a kapitány nagylelkűen. - Természetes, hogy nem. Csak folytasd, Wally.

- Ezért, uram - folytatta a fiú, megpróbálva végre, hogy Dombey úr szeme közé nézzen, és mivel visszalépnie már úgysem lehetett, a kétségbeesés fűtötte bátorsággal előadja a dolgot -, eljöttem vele együtt, hogy elmondjam, szegény bátyám milyen nagy bajba került. Üzlete már régóta egyre rosszabbul megy, és mivel fizetési kötelezettségeit nem teljesíthette... az aggodalom hónapról hónapra mind jobban rásúlyosodott a lelkére, s ezt én is észrevettem rajta... most végrehajtás történik nála, s nemcsak abban a veszélyben forog, hogy mindenét elveszíti, de üzlete pusztulását talán nem is éli túl. Ha ön, uram, aki olyan régóta ismeri őt, mint derék, becsületes embert, volna olyan kegyes, hogy kisegítse őt ebből a súlyos helyzetéből, sohasem hálálhatnánk meg eléggé önnek.

Walter szeme, miközben beszélt, megtelt könnyel, Florence-é hasonlóképpen. Atyja észrevette a kislány könnyeinek csillogását, noha úgy tett, mintha csak Waltert figyelné.

- Az összeg igen jelentős, uram. Több mint háromszáz font. Nagybátyámat teljesen összetörte ez a szerencsétlenség, és a maga erejéből nem tud könnyíteni nehéz helyzetén. Még azt sem tudja, hogy felkerestem önt. De most már bizonyára azt szeretné tudni, uram, mi az, amire tulajdonképpen kérni bátorkodom - folytatta Walter, egy pillanatnyi habozás után. - Valójában magam sem tudom. Ott a nagybátyám bolti felszerelése, amelyre azt hiszem, nyugodtan mondhatom, más hitelezői igény nincs, és itt van Cuttle kapitány, aki szintén hozzá akar járulni a biztosítékhoz. És... és... alig merem említeni... az én keresetem... ha megengedné... összegyűlik... a fizetés... előleg... kölcsön... nagybátyám... önmegtagadás... becsületes öregember. - Walter e töredezett szavak után elhallgatott, és úgy állt ott lesütött szemmel gazdája előtt. Cuttle kapitány úgy látta, hogy itt az értéktárgyak felvonultatására alkalmas pillanat, most tehát odalépett az asztalhoz és helyet takarítva magának a teáscsészék között, előszedte az ezüstórát, a készpénzt, a teáskanalakat, meg a cukorfogót és a hatás kedvéért kupacba rakta, a következő szavak kíséretében:

- Egy fél kenyér is jobb, mint semmi, a morzsa is jobb a semminél. Íme hát, itt ez a kevés. Száz font évi járulékom szintén rendelkezésére áll. Az bizonyos, ha van ember, akinek alig fér a fejébe a sok tudomány, az öreg Solomon Gills az, ha pedig van reményekre jogosító fiatalember, akinek tehetsége tejjel-mézzel árad - folytatta a kapitány, egyik sikeres idézetének felhasználásával -, az öccse az, itt ni, uram!

A kapitány ezután visszahúzódott s úgy állt meg, miközben zilált haját igazgatta, mint aki igen fogas kérdés nyitjára talált.

Amint Walter elhallgatott, Dombey a kis Pault kereste. A kisfiú, látva, hogy nővére lecsüggeszti fejét, és csendesen sír a nagy nyomorúság hallatán, odament hozzá és vigasztalni próbálta, miközben sokatmondóan pillantgatott atyjára és Walterre. A Cuttle kapitány beszéde nyomán támadt pillanatnyi zavar után, melyet Dombey úr felséges közönye okozott, Dombey ismét fia felé fordult, és néhány percig csendben, kitartóan figyelte a gyermeket.

- Hogyan jött létre ez az adósság? - kérdezte végre Dombey úr. - Ki a hitelező?

- Ő nem tudja - felelt a kapitány, rátéve a kezét Walter vállára. - Én tudom csak. Az adósság úgy keletkezett, hogy Gills segített valakin, aki már nem él, s jó néhány száz fontjába került. Részleteket négyszemközt, ha parancsolja.

- Az olyanok, akik örülhetnek, ha magukat fenntartják - szólt Dombey, ügyet sem vetve arra, hogy a kapitány titokzatosan integet Walter háta mögött, csak egyre a fiát nézte -, jobban tennék, ha beérnék a maguk kötelezettségeivel és bajaival, és nem gyarapítanák más bajának átvállalásával. Ez némiképpen kifogásolható cselekedet és elbizakodottság is - folytatta Dombey szigorúan -, nagy elbizakodottság; ilyet még gazdag ember sem merne megtenni. Paul, gyere csak ide.

Paul odament, Dombey pedig térdére ültette a gyermeket.

- Ha neked most pénzed volna... - mondta neki. - Nézz csak rám!

Paul, kinek tekintete Florence és Walter közt csapongott, most atyjára nézett.

- Ha most pénzed volna - kezdte újra Dombey -, annyi pénzed, amennyiről Gay beszélt az imént, mit csinálnál?

- Odaadnám az öreg nagybátyjának - válaszolta Paul.

- Kölcsönöznéd a nagybátyjának, valóban? Jól van. Nos, ha majd megnőttél, osztozni fogsz a vagyonomban, és együtt forgatjuk a pénzünket, te meg én.

- Dombey és Fia - vágott közbe Paul, akit erre a három szóra jó korán megtanítottak.

- Dombey és Fia - bólintott atyja. - Szeretnéd most megkezdeni pályádat a Dombey és Fia-cégnél, és kölcsönadni a pénzt Gay nagybátyjának?

- Ó, papa kérem, nagyon szeretném! - kiáltotta Paul. - És Florence is szeretné.

- Leányoknak semmi közük a Dombey és Fia céghez. Az a kérdés, hogy te szeretnéd-e?

- Nagyon szeretném, papa!

- Akkor hát kölcsönözd. És ebből láthatod, Paul - folytatta halkabban Dombey -, milyen hatalom a pénz, és milyen fontos mindenkinek, hogy megszerezze. Látod, Walter milyen messzire eljött, hogy pénzt kérhessen, te pedig, aki hatalmas vagy, most teljesítheted kérését, és nagy jótéteményeddel lekötelezed.

Paul egy pillanatra megint öregesen nézett maga elé, mintha mindent világosan megértett volna, amit csak atyja mondott; utána ismét friss és gyermekes lett az arca, amint atyja térdéről hirtelen lesiklott, és odaszaladt Florence-hez, hogy arra kérje, ne sírjon, mert ő odaadja azt a pénzt Walternek.

Dombey úr átült egy másik asztalhoz, néhány sort írt egy darab papírra és borítékba zárta. Ezalatt Paul és Florence suttogó beszélgetésbe kezdtek Walterrel. Cuttle kapitány pedig olyan nagyra törő és kimondhatatlanul fellengős gondolatok között mosolygott rá a kis csoportra, hogy Dombey úr még álmában sem hitte volna. Mikor a levél elkészült, Dombey úr visszaült előbbi helyére, és odanyújtotta a levelet Walternek.

- Ezt holnap reggel jó korán átadja Carker úrnak. Majd ő gondoskodik róla, hogy egyik emberem azonnal kisegítse az ön nagybátyját mostani helyzetéből, kifizesse az összeget, és a törlesztésre vonatkozólag olyan megállapodás jöjjön létre, mely nagybátyjának megfelel. Tekintse ezt Paul úrfi cselekedetének.

Walter roppantul megindultan tartotta kezében az írást, amellyel bátyját kimentheti a bajból, és igen szeretett volna kifejezni valamit hálájából és öröméből, de Dombey úr röviden útját vágta.

- Vegye úgy, hogy ezt Paul tette önért - hangoztatta. - Én megmagyaráztam neki a helyzetet, ő pedig megértette. Nem óhajtom, hogy többet beszéljünk a dologról.

Mivel Dombey úr felállt, és az ajtó felé lépett, Walter sem tehetett egyebet, mint hogy meghajolt, és távozni készült. Tox kisasszony ekkor látván, hogy a kapitány is indul, hirtelen közbelépett.

- Drága jó Dombey úr - szólt a házigazdához, akinek nagylelkűsége láttán sűrű könnyeket hullatott Chicknével együtt -, bocsánat, de azt hiszem, elfeledkezett valamiről; igen, nagylelkűsége nemes gyakorlása közben elkerülte a figyelmét egy kis semmiség.

- Hogyan, Tox kisasszony? - kérdezte Dombey.

- Az az úr, azzal a szerszámmal... - folytatta Tox kisasszony s Cuttle kapitányra tekintett - ott hagyott az asztalon...

- Szentséges ég! - kiáltott fel Dombey, s úgy seperte félre a kapitány ingóságait, mint a kenyérmorzsát. - Kérem, vigye innen. Nagyon köszönöm a figyelmeztetést, Tox kisasszony, a kegyed gondosságára vall, valóban. Kérem, uram, legyen olyan szíves, és vigye el innen a holmiját.

Cuttle kapitány belátta, hogy nem tehet mást, bele kell nyugodnia a dologba. Mégis, annyira meghatotta Dombey nagylelkűsége, amellyel az elébe halmozott kincseket visszautasította, hogy miután a kanalakat és cukorfogót az egyik zsebébe, a készpénzt a másikba rakta, a hatalmas órát pedig lassan elsüllyesztette, ép bal kezével megragadta a nagylelkű férfi jobbját, és míg ott tartotta hatalmas markában, elragadtatásában odanyomta nyitott tenyerébe a vaskampót. Dombey úr, a feléje áradó meleg érzés és a hideg vas érintésére tetőtől talpig összerázkódott.

Cuttle kapitány aztán rendkívül elegáns és lovagi módon többször csókot intett a hölgyek felé a vaskampóval, majd melegen elbúcsúzva Paultól és Florence-től, kiment Walter után a szobából. Florence, megindult szívének szavától ösztönözve, utánuk futott, hogy üzenetet küldjön az öreg Sol bácsinak, Dombey úr azonban visszahívta, és megparancsolta neki, hogy maradjon ott, ahol van.

- Hát sohasem lesz már igazi Dombey belőled? - kérdezte Chickné szenvedélyes szemrehányással.

- Drága néni, ne haragudjék, kérem, de olyan hálás vagyok a papának!

Ha nem félt volna, bizonyára odafut, és karját nyaka köré fonja; de mivel nem merte, csupán hálásan pillantgatott arrafelé, ahol atyja ült, elgondolkozva. Dombey egyszer-egyszer kelletlenül rápillantott, de inkább Pault nézte, aki újsütetű büszkeséggel járkált föl s alá a szobában, mivel a pénzt ő adta kölcsön Gaynak.

Hát az ifjú Gay mit érzett?

Végtelenül boldog volt, természetesen, hogy megtisztíthatja nagybátyja házatáját a becsüsöktől és végrehajtóktól, és hogy kellemes hírrel rohanhat most hozzá. Boldogan gondolta el, hogy az egész dolog rendben lesz már holnap délelőtt; holnap este már ott ülhetnek a kis nappaliban, Sol bácsival meg Cuttle kapitánnyal együtt, s milyen jó lesz látni, amint a műszerárus megint felélénkül, bízik a jövőben és örül, hogy a tengerészkadét mégiscsak az övé maradt. Meg kell vallanunk mégis, jóllehet a világért sem kisebbítenők Dombey úr iránti háláját, hogy Walter összetörtnek és megalázottnak érezte magát. Mikor rügyező reményeinket lecsippenti a fagyos szél, akkor szoktuk legszínesebben magunk elé festeni, milyen virágok nyílhattak volna belőlük. Most Walter is érezte, hogy roppant zuhanásának a mélypontján messzi került a Dombey-ház magasságaitól, és hogy vakmerő álma szétszóródott a szélbe. Most kezdte csak igazán gyanítani, hogy ezekből az álmokból később Florence-hez fűződő vakmerő remények lehettek volna.

A kapitány persze egészen másként látta a helyzetet. Kettőjük látogatása szerinte kielégítően és bátorítóan végződött, hogy egy-két lépés volt hátra csupán Florence és Walter szabályszerű eljegyzéséig és a whittingtoni álmok megvalósulását a mai események rendkívüli módon előmozdították, ha ugyan be nem tetőzték. Ez a meggyőződés, valamint öreg barátja kedvének felderülte együtt úgy feltüzelte a kapitányt, hogy az este folyamán háromszor egymás után elbömbölte nekik a "Bájos Peg" balladáját, miközben a Peg nevét a Florence nevével próbálta helyettesíteni. Mivel a visszatérő rím miatt ez nem sikerült, az a szerencsés ötlete támadt, hogy a Peg nevet Fle-e-egre változtatta, s így énekelte el nekik, rendkívül ravaszul és mennydörgő hangon. Széles jókedvében még arról is megfeledkezett, hogy erősen közeledik az idő, amikor ismét vissza kell térnie a rettenetes MacStingerné hajlékába.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Paul új világba lép

Pipchinné asszony szervezetét olyan fából faragták, hogy noha afféle gyengeségtől, mely az ürüpecsenye élvezete után a pihenést kívánta, nem volt egészen mentes, álomba pedig csak a borjúszegy andalíthatta, Wickamné minden jóslatát meghazudtolta mégis, mert ez ideig nem mutatta a hanyatlás legkisebb jelét sem. Mivel Paul furcsa érdeklődése egy csöppet sem csökkent az öregasszony iránt, Wickamné említett álláspontjából nem engedett egy jottányit sem. Valósággal elsáncolódott álláspontjai mögött, és Betsy Jane esete kapcsán barátilag azt tanácsolta Berry kisasszonynak, hogy készüljön a legrosszabbra; figyelmeztette, hogy Pipchinné élete bármely pillanatban oly váratlan érhet véget, mint ahogy a puskaporos torony is egyszerre robban.

Szegény Berry rendszerint jólelkűen hallgatta végig mindezt, s utána robotolt és alázatoskodott tovább. Szentül hitte ugyanis, hogy Pipchinné a világ egyik legjelesebb asszonya, s naponta százszor meg százszor feláldozta magát a tiszteletre méltó öreg szörnyeteg oltárán. Pipchinné és bámulói különös módon Berry minden áldozatát Pipchinné javára könyvelték el mégis: valamennyi áldozat csupán azt a szomorú tényt támogatta, hogy a boldogult Pipchin úr szíve a perui bányák miatt hasadt meg.

Volt a közelben egy derék fűszer- és rövidáru-kereskedő. Közte és Pipchinné között állandó vita tárgyát alkotta egy erősen zsírfoltos, vörös borítékú bevásárlási könyvecske; az ebben foglalt bejegyzésekre nézve gyakori eszmecsaták folytak a felek között a küszöbön, vagy zárt ajtók mögött a társalgóban. Sőt Bitherstone úrfi (kinek vérében India lángoló heve kifejlesztette a bosszúvágyat) nemegyszer sötét célzásokat tett holmi kifizetetlen számlákat illetően; arra is emlékezett, hogy egy alkalommal a cukor hiányzott az uzsonnaasztalról. A fűszeres egyébként legényember volt, és nem olyan valaki, aki az arcon a szépséget kereste; így hát egy ízben tisztességes házassági ajánlatot tett Berrynek, melyet Pipchinné gúnyos felháborodással utasított vissza. Mindenki megegyezett abban, milyen dicséretre méltón viselkedett Pipchinné, a védtelen özvegy, kinek férjét a perui bányák miatt vitte el a szíve; milyen állhatatos, büszke, megvesztegethetetlen lélekkel óvta meg a család becsületét. Csupán szegény Berryről feledkeztek el, aki hat álló hétig sírdogált a dolog miatt (szeretett nénje pedig úgy szidta, mint a bokrot), és lassan a keserű aggszüzek reménytelen sorába süllyedt.

- Berry nagyon szereti magát, ugye? - kérdezte Paul egyszer Pipchinnétől, amint ott ültek a tűz előtt, a macska társaságában.

- Hogyne - felelt az öregasszony.

- És miért? - kérdezte Paul.

- Hogy miért? - pattant fel az öreg hölgy, egészen kikelve magából. - Hogy kérdezhet ilyet, fiatalember? Hát maga miért szereti a nővérét, Florence-et?

- Mert nagyon jó - felelte Paul -, mert a világon senki sem olyan jó, mint Florence.

- Helyes - vágott vissza Pipchinné kurtán -, de hát valószínűleg olyan jó sincs több, mint én.

- Igazán nincs? - kérdezte Paul, miközben előrehajolt, és erősen ránézett Pipchinnére.

- Nincs - ismételte az öregasszony.

- No, ennek igazán örülök - felelte Paul és elgondolkozva dörzsölgette a kezét. - Derék dolog.

Pipchinné nem merte megkérdezni tőle, hogy miért olyan derék dolog ez, nehogy valami megsemmisítő választ kapjon. Kielégületlen kíváncsiságában viszont úgy meggyötörte aznap este az ifjú Bitherstone-t, hogy az mindjárt megtette előkészületeit az Indiába való visszatérésre: eldugta a vacsorájából egy karéj kenyér negyedrészét, hozzárakott még egy darabka nyirkos hollandi sajtot útravalónak.

Paul és Florence már körülbelül egy esztendeje épültek Pipchinné pedagógiáján. Kétszer jártak otthon, de mindössze néhány napig, s atyjukat hetenként meglátogatták a szállóban. Paul lassan-lassan megerősödött, s már nem használta a kis kocsit, de azért még vékonyka és törékeny volt bizony, és megmaradt öreges, csöndes, álmodozó gyermeknek.

Egy szombat délután, szürkülettájban hirtelen nagy riadalom támadt a Pipchin-erődben arra a váratlan hírre, hogy Dombey úr látogatóba érkezik. A társalgóból az összes jelenlevőket hirtelen úgy kiseprűzték, föl az emeletre, mintha a forgószél kapta volna el őket; aztán a hálószobaajtók sűrű csapkodása, dobogó lótás-futás, sürgölődés, meg a Bitherstone úrfira rámért izgalomlevezető ütleg után, a fekete selyemruha egyszer csak megjelent, sötétségbe borítva a társalgót, ahol Dombey úr várakozott, és elmerülten nézte fiának és örökösének kis karszékét.

- Jó napot kívánok, Pipchinné asszony - kezdte Dombey úr -, hogy van?

- Köszönöm, uram, elég jól, a tekintendőket tekintve.

Pipchinné erre a kérdésre mindig így felelt. A tekintendőkön természetesen önmegtagadása, érdemei és önfeláldozása voltak tekintendők.

- Én nem várhatom a sorstól, hogy különösebben jól legyek, uram - folytatta Pipchinné, amint letelepedve egy székbe, a nagy sietség után lélegzethez jutott. - De hálás vagyok azért a kis egészségért is, amelyben részem van.

Dombey úr elégedetten bólintott rá, mert közben arra gondolt, hogy nyilván ez teszi érthetővé a negyedévenkénti súlyos számlát. Pillanatnyi szünet után így szólt:

- Azért bátorkodtam meglátogatni kegyedet, asszonyom, hogy fiamra vonatkozólag meghallgassam tanácsát. Már régebben szándékom, de időről időre halogattam, míg a gyerek egészen visszanyeri egészségét. Azt hiszem, megnyugtathat ebben a tekintetben, asszonyom?

- Brighton nagyon hasznosnak bizonyult, uram - felelte Pipchinné. - Valóban, rendkívül hasznosnak!

- Az a szándékom, hogy továbbra is Brightonban hagyom.

Pipchinné kezeit dörzsölte és szürke szemével merően belebámult a tűzbe.

- Azonban - folytatta Dombey, mutatóujját felemelve - lehet, hogy a gyerek életmódján változtatunk majd valamit. Röviden, asszonyom, ez a célja jövetelemnek. A fiam, látom, gyarapszik. Határozottan gyarapszik.

Dombey úr diadalmas hangjába mindenesetre vegyült valami mélabú. Benne volt ebben a hangban, milyen hosszúnak tartja Paul gyermekségének idejét, és hogy reményei a gyermek életének későbbi korszaka körül rajzanak. A szánalom fogalma furcsának tűnik, ha valaki ilyen fennhéjázó és rideg emberrel hozza kapcsolatba, viszont ebben a pillanatban Dombey úr határozottan szánalomra méltónak látszott.

- Hatéves már! - szólalt meg most Dombey, elrejtve azt az akaratlan mosolyt, mely éppen csak odaröppent az arcára, és menten tovaillant, mert nem talált alkalmas helyet, ahol egy pillanatra megpihenhet. - És jóformán körül sem nézhetünk, a hatból egyszerre tizenhat lesz.

- Tíz év - károgott a részvétlen Pipchinné, s kemény, szürke szemének fagyos tekintete Dombeyn állapodott meg, miközben baljóslatúan rázta lehajlott fejét -, tíz év azért nagy idő.

- A körülményektől függ - állapította meg Dombey. - Mindenesetre Paul hatesztendős már, és fájdalom, nem kétséges, hogy a tanulásban mögötte maradt sok másnak, aki éppen olyan idős, mint ő, azaz, hogy olyan fiatal - javította ki szavát Dombey, gyorsan megfelelve a fagyos, szürke szem gúnyoros pillantására. - Mondjuk inkább, mint aki ugyanolyan fiatal. Nos, Pipchinné asszony, az én fiamnak meg kellene előznie kortársait, nem pedig mögöttük kullogni. Számára már készen áll a magaslat, melyre csak fel kell állnia. Az én fiam életpályáján nincs nehézség vagy akadály. Az ő útja elkészült, és simán várta őt, mielőtt a világra jött volna. Az ilyenfajta fiatalurak nevelésével nem szabad késlekednünk. Nagyon szilárdan és komolyan kell ezt az embernek kezébe vennie, Pipchinné asszony.

- Így van, uram, egy szóval sem állíthatom az ellenkezőjét - felelt Pipchinné.

- Bizonyos voltam benne, asszonyom - felelt Dombey helyeslően -, hogy olyan józan gondolkodású valaki, mint kegyed, nem vélekedhetik másképpen.

- Az emberek annyi sületlenséget beszélnek össze arról, hogy jaj, csak túl ne erőltessük valahogy a gyerekeket eleinte, hogy csak szép, lassú fokozatossággal vigyük bele a tanulásba - mondta Pipchinné, türelmetlenül dörgölve meg horgas orrát. - Az én időmben bezzeg nem így gondolkodtak, és nem volna szabad ma sem így vélekedni. Az én véleményem az: szorosra kell fognunk a gyeplőt.

- Asszonyom, annyi bizonyos, hogy kegyed nem érdemtelenül tett szert hírnevére: kérem, higgye el hát, ha azt mondom, igen megelégedett vagyok a kegyed nevelési módszerével, s a legnagyobb örömmel ajánlom másoknak is, ha az én szerény ajánlásom - (Dombey úr fensége épp a kisebbítéssel magasodott az égig) - némiképpen hasznára válhat kegyednek. Én Blimber úr intézetére gondoltam.

- A szomszédoméra? - kérdezte Pipchinné. - Amennyire én ismerem, Blimber doktor iskolája kitűnő. Hallottam, igen szigorúan vezetik, és reggeltől estig szakadatlanul folyik ott a tanulás.

- És nagyon költséges - tette hozzá Dombey.

- Nagyon költséges - hagyta helyben Pipchinné, mintha azzal, hogy ezt nem említette előbb, az intézet egyik legnagyobb érdeméről felejtkezett volna meg.

- Már érintkeztem is Blimber úrral a dologban - folytatta Dombey úr, és kissé gondterhelten húzta székét közelebb a tűzhöz. - Véleménye szerint Paul nem túl fiatal ahhoz, hogy belépjen. Többeket említett példa gyanánt, akik egyidősek Paullal, és már benne vannak a görögben. Ami a változást illeti, ha érzek is némi aggodalmat, az egyéb miatt van. Fiam, mivel nem ismerte az édesanyját, nagyon heves, túlságosan is heves odaadással csügg a nővérén. Most már nem tudom, vajon a válás...

- Lárifári! - kiáltott fel Pipchinné, s megrázta a fekete selyemruha redőit, felszínre hozván természetének minden kegyetlen elemét. - Ha a leánykának nincs ínyére a válás, meg kell őt tanítani arra, hogy vágja zsebre. - A kitűnő hölgy rögtön mentegetőzni kezdett a közönséges kifejezés miatt, de hát az igazság az, mondta, és úgy is volt, hogy ő maga így szokott elbánni a gyerekekkel.

Dombey kivárta, míg Pipchinné végzett a mondókájával együtt járó fejrázással és haragos nézéssel, mely a Bitherstone-ok és Pankeyk egész légiója számára elegendő lett volna, azután csendesen, de helyreigazítóan így szólt:

- A fiúról van szó, asszonyom, a fiúról.

Pipchinné módszere ugyan alkalmazhatónak bizonyult volna Paul esetében is, de mivel a zordon acél-szem éppen eléggé átlátta, hogy Dombey úr talán hatásosnak ismeri el az effajta módszert a lány esetében, a fiú számára bizonyára mégsem fogadná el csalhatatlan orvosságul. Ennélfogva aztán nagy óvatosan csak annyit mondott, hogy ami a fiút illeti, a változás, az új társaság és Blimberék másfajta életformája, valamint a tanulmányok kitűnő elvonó eszközöknek bizonyulnak. Mivel ez a gondolatmenet teljesen megegyezett Dombey úr óhajtásával és reményeivel, mi sem természetesebb, mint hogy még kedvezőbb véleményt formált Pipchinné éleselméjűségéről; mivel pedig az öregasszony egyszersmind mély sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy drága kis barátjától meg kell válnia (ami különben nem jelenthetett megrendítő csapást ránézve, hiszen már régen várhatta ezt, sőt eleinte nem is remélte, hogy Paul három hónapnál tovább ott marad), Dombey úr Pipchinné önzetlenségéről is egyre jobban vélekedett.

Dombey úr kétségkívül alaposan megfontolhatta a dolgot, mert kész terve volt, melyet mindjárt ki is fejtett a női szörnyetegnek. A terv szerint Pault beadja Blimber intézetébe egy fél évre mint bentlakó növendéket; ez idő alatt Florence ott marad az erődben, és szombatonként találkoznak, így a kisfiú fokozatosan elszokik majd nővérétől, mondta Dombey úr, arra emlékezve vissza talán, hogy Pault életének egy előbbi korszakában korántsem választották el fokozatosan.

Dombey úr ezzel be is fejezte látogatását. Pipchinné előtt még azt a reményét nyilvánította, hogy a derék hölgy ezután is megmarad hivatalában, mint fiának főfelügyelője és gondozónője, mialatt az tanulmányait végzi Brightonban; majd, miután Pault megcsókolta, lányával kezet fogott, Bitherstone úrfit megnézte új ünneplő gallérjában, a kis Pankeyt megríkatta azzal, hogy megcirógatta fejét (ezen a testrészén, szegényke, rendkívül érzékeny volt, Pipchin néni ugyanis bütykös ujjaival ott kopogtatta gyakran, mint valami hordót), visszavonult a szállodájába ebédelni. Nyilvánvaló volt előtte, mivel Paul már ilyen idős és erős, azonnal a legerélyesebben meg kell kezdeni nevelését, hogy ilyen módon elkészüljön arra a pályára, melyen tündökölnie kell majd - és Blimber tanár úrnak azonnal kezébe kell vennie a fiút.

Azok az ifjú urak, akik Blimber doktor kezébe kerültek, elkészülhettek arra, hogy ugyancsak szorosra fogják a gyeplőjüket. A doktor csak tíz növendéket vállalt, de tanulnivalóból a legszerényebb számítás szerint is legalább száz számára volt készlete. Fő gyönyörűségének és élete céljának azt tekintette, hogy ezt a száznak való anyagot a szerencsétlen tízbe beletömje.

Blimber doktor intézete valójában afféle nagy melegház volt, ahol a fűtés szüntelenül működött. A növendékek valamennyien idő előtt nyíltak ki itten. Szellemi zöldborsó volt már karácsonyra, szellemi spárga pedig egész éven keresztül. Matematikai egres (s milyen savanyú!) termett ott a legszokatlanabb időszakban, a legsatnyább bokor-korcsokon, Blimber doktor kertészkése alatt. Latin és görög zöldségfélékből minden fajtát sarjasztottak a legcsenevészebb gyermekágak is, a legzordonabb időben. A természet itt egyszerűen nem számított semmit. Mellékes dolog volt, hogy a zsendülő embersarjak milyen teherbírásra születtek. Blimber doktor tett róla vagy így, vagy úgy, hogy amit rájuk rakott, szabályszerűen elviseljék.

Ez mind szép és kitűnő dolog valóban, ám a gyorskeltető módszernek ugyancsak megmutatkoztak a hátrányai. Először is ezeknek a koraérett terményeknek hiányzott az igazi ízük és tartósak sem voltak. Sőt az is megtörtént, hogy az ifjú urak közül az egyik, egy dagadt orrú és igen nagy fejű fiú (a legidősebb a tíz közül, aki mindenen keresztülment már), hirtelen abbahagyta a fejlődést, kóróként tengett-lengett tovább az intézetben. Azt beszélték, hogy a doktor túllőtt a célon a Toots-fiú dolgában: mire a szakálla kiserkent, agyműködése már teljesen megállt.

Az ifjú Toots, a világ legvastagabb hangjával és legvékonyabb eszével, mindenesetre ott volt még az intézetben. Fodros ingelejébe ékköves tűket tűzködött, a mellényzsebében pedig gyűrűt rejtegetett, s amikor a többiek sétálni mentek, titokban az ujjára húzta; első látásra beleszeretett minden pesztonkába; esténként pedig a harmadik emeleti bal sarokablakból, a vasrácsok mögül olyanformán nézegetett ki, lefekvési idő után, a gázlámpákkal kivilágított világba, mint valami túl nagyra nőtt kerub, aki a kelleténél egy kicsit tovább talált fennmaradni.

A doktor tekintélyes külsejű ember volt, állandóan feketében járt; térdnadrágot és hosszú harisnyát hordott. Feje csillogó kopasz volt, hangja mély, s olyan dupla tokája, hogy az embert elfogta a csodálkozás, ha arra gondolt, hogyan borotválhatja ki a szakállát azokból a mélyedésekből. Szeme rendkívül apró és félig mindig csukva, szája ellenben állandó vigyorra húzódott szét, mintha egyik fiúhoz valami fogas kérdést intézett volna, és most éppen az ítéletét készülne rá kimondani. Mikor a doktor a jobb kezét mellénye nyílásába rejtette, a másikat meg odarakta a háta mögé, aztán fejének alig észrevehető mozgása közben a legjelentéktelenebb megjegyzést eresztette meg valami gyöngébb idegzetű idegen előtt, az valóban azt hihette, hogy a szfinx valamelyik kijelentését hallja, és feleletet kapott életének sarkalatos kérdésére.

Hatalmas, szép ház volt a doktor háza, homlokzata a tengerre nyílt. A világért sem lehetett volna azt mondani, hogy belülről valami vidám ház, éppen ellenkezőleg. A szűkösen méretezett, komor színű függönyök csüggedten állták el az ablakok fényét. Az asztalok és székek szigorúan sorakoztak, mint a számjegyek az összeadásban. A fogadótermek oly ritkán láttak tüzet, hogy ridegek és nedvesek voltak, mint valami kút belseje, melyben a látogató a leeresztett vödör; ha az ebédlőt látta, azt érezte az ember, hogy talán ez a legutolsó hely a világon, ahol evést-ivást el tudna képzelni. Hang semmi más nem hallatszott az egész házban az előcsarnok nagy állóórájának ketyegésén kívül, azt viszont hallani lehetett még a padláson is. Néha egy-két leckéjével kínlódó fiúcska sírdogálása szűrődött át a csenden, mintha az ember egy sereg mélabús galamb búgását hallaná.

Blimber kisasszony, Blimber úr leánya, karcsú és kellemes külsejű lány volt, de ő sem követte el a legcsekélyebb szelíd erőszakot sem a ház komorságán. Holmi felületesség vagy bohóság hozzá sem fért Blimber kisasszony lényéhez. A haját rövidre nyírva, bodrosan viselte, és szemüveget hordott. A régholt nyelvek sírkamráiban való állandó turkálás, búvárkodás folytán bizony maga is száraz és homokszínű lett valamelyest. Élő nyelvekről Blimber kisasszony hallani sem akart. A nyelvnek halottnak - csonttá aszottan halottnak - kellett lennie, s akkor Blimber kisasszony, mint valami vámpír, nekilátott, hogy kiássa.

Blimberné asszony, a mama, nem volt ugyan valami tanult fej, de olyannak mutatta magát, és ez csakúgy megtette. A fogadóestéken azt szokta mondogatni, hogy ha Cicerót ismerhette volna, boldogan halna meg. Életének legfőbb öröme az volt, hogy látta, amint Blimber úr intézetéből az ifjacskák sétálni mennek a világ legszélesebb inggallérjában és legfeszesebb nyakkendőjében, s a világért sem lehetett máshová való ifjakkal összetéveszteni őket. - Valódi klasszikus jelenségek - szokta Blimberné asszony ilyenkor mondani.

Ami pedig Feeder urat, Blimber úr helyettesét illeti, ki neve mellé a filozopterek B. A. betűit biggyesztette, afféle élő kintorna volt tulajdonképpen, szerényke számú nótával s csak ezeket nyűtte-nyúzta újra meg újra változatlanul. Ha pályája kezdetén a sors pártolta volna, talán megszínesíthette volna dallamkincsét, de hát nem ez történt; így aztán egyre csak a régit fújta, feladatszerű ismétlésével valósággal megőrjítvén a rábízott Blimber-ifjakat. A fiatalemberek ilyen módon már idő előtt megismerték az élet őrlő gondjait. Sohasem találtak nyugtot a kőszívű igéktől, a fenevad főnevektől, a szigorú mondatszerkezetektől és a gyakorlatok gyötrelmes kísérteteitől, melyek még álmukban is megjelentek. A gyorsan okosító módszer folytán három hét leforgásával a jókedvnek rendszerint minden ifjú búcsút mondott. Három hónap alatt a világ összes gondjai a fejébe költöztek. Négy hónap elteltével izzó elkeseredés ütött tanyát szívében szülei vagy gyámolítói ellen; öt hónap alatt megrögzött, vén embergyűlölővé vált, hat hónap - és irigységgel gondolt Curtiusra, aki menedékhelyet keresett a föld mélyében. A tanév végén pedig eljutott ahhoz a következtetéshez, melytől aztán soha, soha nem állott el többé, hogy a költők minden alkotása és a bölcsek oktatása nem egyéb, mint a szavak és nyelvtani szabályok csapni való gyűjteménye, és nincsen semmi értelme a világon.

De azért az ifjú ember csak nyílt, nyílt, nyíldogált tovább a doktor melegházában; és nagy volt a doktor dicsősége és becsülete, amikor az ifjú hazatakarította rokonai és barátai közé üvegházának téli termését.

Egy napon aztán Paul is ott állt a doktor háza lépcsőjén. Ott állt, nyugtalanul dobogó szívvel, kis keze atyja kezében. A másikkal Florence kezét fogta. Milyen melegen és szorosan tartotta ezt a kezet, a másikat pedig milyen petyhüdten és hidegen!

Az áldozat mögött ott kerengett a gyász tollazata és horgas csőre, Pipchinné is, mint valami vészjós madár. Kihagyott a lélegzete, mert Dombey úr, akinek a lelkét igen nagy gondolatok emelték ebben az órában, ugyancsak szaporán lépkedett; Pipchinné tehát valósággal berekedve károgott az ajtónyitás előtt.

- Nos, Paul - szólt lelkesülten Dombey -, most már igazán azon az úton vagy, mely a Dombey és Fia, a vagyonszerzés felé vezet. Most már majdnem ember vagy, fiam.

- Majdnem - felelt a gyermek.

Paul még gyermekes izgalmában sem parancsolhatott a szavait kísérő ravaszkás és furcsa, de mégis oly megható tekintetnek.

Ez a felelet és tekintet mintha az elégedetlenség árnyékát borította volna Dombey úr arcára, mivel azonban már éppen nyitották az ajtót, az árnyék csakhamar eltűnt.

- Itthon van Blimber doktor úr? - kérdezte Dombey.

Az inas azt mondta, hogy otthon van; s ahogy beléptek, olyanformán nézett Paulra, mintha valami egérke lett volna, a ház meg egérfogó. Az inas gyönge szemű fiatalember volt, arcán mintha valami nyílóban levő vigyorgás első sugarai derengtek volna. Az együgyűség mosolya volt ez, kétségtelenül, semmi más; Pipchinné azonban szemtelenkedést látott benne, s menten ráförmedt a fiatalemberre:

- Hogy mer maga ennek az úrnak a háta mögött röhögni, hallja? És minek néz maga engem?

- Én nem nevettem, kérem, senki háta megett, s az asszonyságot sem néztem semminek - felelte az elképedt fiatalember.

- Hitvány naplopók! - kiáltotta Pipchinné. - Csak szemtelenkedésen jár az eszük, nem egyében. Menjen és jelentse, hogy Dombey úr van itt, de szedje a lábát, különben jaj lesz!

A gyönge szemű nagyon szelíden eloldalgott, hogy az üzenetet átadja, és hamarosan visszatért azzal, hogy a doktor úr dolgozószobájában várja őket.

- Maga már megint röhög, hallja! - rivallt rá Pipchinné az inasra, mikor elhaladt előtte.

- Dehogy, asszonyom - felelte az mélységes méltatlankodással. - Ilyet sem láttam még életemben!

- Mi az, kérem? - fordult vissza Dombey úr. - Legyenek csendben.

Pipchinné valamelyest meghunyászkodott, és tovább menvén ennyit mondott még fojtott hangon, hogy: "Drágalátos akasztófavirág!", azzal otthagyta a csupa szelíd, tehetetlen fiatalembert, akit könnyekig feldúlt ez a szörnyű eset. De hát Pipchinnének az volt már a szokása, hogy ha jámbor embert látott, mindjárt a képére mászott, ha lehetett; ismerősei viszont azt mondták erre, hogy ki is csodálkozhatik a perui bányákban történtek után!

A doktor ott ült félelmetesen nagy dolgozószobájában íróasztalánál, mindkét térde felől egy-egy földgömb, körös-körül meg mindenütt könyvek; az ajtó fölött Homérosz, a kandallópárkányon Minerva.

- Hogy van, uram? - szólította meg a doktor Dombeyt. - Hogy van a mi kis barátunk?

A doktor szava oly komoly volt, mint az orgona hangja; amikor elhallgatott (Paulnak legalábbis úgy tűnt fel), mintha az előcsarnok nagy órája hirtelen átvette volna tőle a szót, és most az hajtogatta volna szüntelenül: Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk? Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk?

Mivel a mi kis barátunk csakugyan kicsi volt ahhoz, hogy látni lehessen a doktor asztalára felhalmozott könyvek közül, jóllehet a doktor több ízben kísérletezett, Dombey úr úgy segített a helyzeten, hogy felkapta az ölébe Pault, aztán felültette egy kis asztal tetejére, a szoba közepén, éppen a doktorral szemben.

- Ahá! - szólt a doktor, s székében hátradőlve, jobb kezét mellénye nyílásába mélyesztette. - Úgy ni, most már látom az én kis barátomat. Hogy van, kis barátom?

Az előcsarnok órája nyilván nem akart beleegyezni a szavak ilyetén rendjébe, hanem egyre azt ketyegte: Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk? Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk?

- Köszönöm kérdését, nagyon jól - felelte Paul, mintha egyszerre válaszolna az óra s a doktor kérdésére.

- Nos, mi majd embert faragunk belőle, jó?

- Hallottad, Paul? - kérdezte Dombey a gyermektől, aki néma maradt.

- Embert faragunk a mi kis barátunkból, jó lesz? - ismételte a doktor.

- Inkább szeretnék gyermek maradni - felelte Paul.

- Valóban? - csodálkozott a doktor. - Miért?

A gyermek ott ült az asztalon és arcán ott tükröződtek elnyomott érzései, amint a doktort nézte, aztán egyik kezével büszkén és keményen rácsapott a térdére, férfiasan, mintha a feltörő könnyeit akarná szétmorzsolni. Másik keze tovább kalandozott messzibb és messzibb, míg végre megpihent Florence nyakán. Mintha azt mondta volna ezzel a mozdulattal: "Hát ezért, ni!" - szeméből egyszerre eltűnt a határozottság, az idegesen rángatózó száj vonala megenyhült, és a gyermek könnyei egyszerre áradva kitörtek.

- Pipchinné asszony - szólalt meg ekkor Dombey úr bosszúsan -, ezt igazán nem szeretem.

- Dombey kisasszony, jöjjön onnan - kiáltott rá az öregasszony.

- Nem tesz semmit - szólt közbe a doktor, s szelíden intett a fejével, hogy Pipchinnét visszatartsa. - Nem tesz semmit! Nemsokára új benyomások, új gondok foglalják el mind ennek a helyét, Dombey úr. Ön tehát azt kívánja, ugye, hogy a mi kis barátunk megtanuljon...

- Mindent, doktor úr, mindent! - felelte Dombey határozottan.

- Helyes - szólt a doktor, ki félig lecsukott szemével és szokásos mosolyával olyanforma érdeklődéssel vizsgálgatta Pault, mintha valami kitömni való különleges állatka volna. - Igen, pontosan így lesz. A tudás nagy változatosságát fogjuk nyújtani a mi kis barátunknak, és gyorsan haladunk majd, meg vagyok róla győződve. Egészen szűz talaj még, ugye, így mondta, Dombey úr?

- Némi kis otthoni előkészületet kivéve, meg azt, amit e hölgynél tanult - egészítette ki Dombey, és rámutatott Pipchinné asszonyra. Az özvegy pedagógus tüstént valami szigorú merevséget parancsolt magára, és szinte felhorkant a dacos ellenállásban már előre is, ha a doktor esetleg lekicsinyelné. - Egyébként - fejezte be Dombey - még nem foglalkozott semmiféle tanulmánnyal.

Blimber doktor bólintott egyet, mintegy gyöngéd elnézéseképpen annak a jelentéktelen tudományos cserkészésnek, amit Pipchinné művelt, majd azt felelte, nagyon örül, hogy ezt hallja. - Sokkal megnyugtatóbb - folytatta aztán, kezét dörzsölve -, ha alapjánál kezdjük a dolgot. - S megint úgy nézett Paulra, mintha tüstént meg akarná ragadni, hogy a görög ábécét azonnal beletömje.

- Ez a körülmény - kezdte most Dombey a kisfiúra pillantva -, valamint az az eszmecsere, amelyet már volt szerencsém folytatni önnel, annyira szükségtelenné teszi a további tárgyalást és az ön idejének további igénybevételét, hogy...

- No de, Dombey kisasszony! - szólalt meg most a savanyú Pipchinné.

- Bocsásson meg, uram, egy pillanatra még! - vágott közbe Blimber. - Engedje meg, hogy bemutassam feleségemet és leányomat, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak majd a mi zarándokunkkal a Parnasszusra vezető útján. Blimberné asszony - folytatta a doktor, mert az említett hölgy, aki talán csak az alkalomra várt, éppen végszóra érkezett, leánya, e szemüveges, csinos segédlelkész kíséretében; - Dombey úr, kedvesem - folytatta a doktor feleségéhez fordulva -, bizalmával tisztelt meg bennünket... de hiszen látod a mi kis barátunkat!

Blimberné asszony Dombey iránti szertelen udvariasságában nyilván nem is látta a kisfiút, akinek háttal állt, és egyre közeledett feléje, annyira, hogy komolyan veszélyeztette ott az asztal tetején. A figyelmeztetésre aztán hirtelen megfordult, hogy megbámulja a gyermek klasszikus és értelmes vonásait; aztán ismét Dombey úrhoz intézvén szavait, sóhajtva elmondta, mennyire irigyli ezt a drága gyermeket.

- Mint a méh, mely éppen a legritkább virágokkal teli kertbe készül, hogy első ízben szívja édes mézüket! - folytatta Blimberné, s égre emelte tekintetét. - Vergilius, Horatius, Ovidius, Terentius, Plautus, Cicero! Mekkora tengere a méznek van itt nálunk raktáron! Talán furcsának is tetszik, Dombey úr előtt, hogy én a feleség... ilyen ember felesége...

- Csend, csend! - vágott közbe Blimber doktor. - Ejnye, ejnye!

- Dombey úr bizonyára megbocsátja, ha a feleség elfogult - szólt Blimberné, s lekötelezően mosolygott.

Dombey úr azt felelte, hogy "szó sincs róla", ami föltételezhetően az elfogultságra vonatkozott, nem pedig a megbocsátásra.

- És sajátságosnak tetszhetik, ha ráadásul anya is - folytatta Blimberné.

- És milyen anya! - bókolt Dombey és sejtette, hogy most Corneliának mondott valami lekötelezőt.

- De igazán - kapta föl ismét a szót Blimberné -, azt hiszem, ha Cicerót ismerhettem volna, ha barátságban lehettem volna és társaloghattam volna vele tusculumi magányában (ó, gyönyörű Tusculum!), akkor boldogan halnék meg.

Ez a tudományos lelkesedés oly ragályos volt, hogy Dombey félig-meddig úgy érezte, mintha szakasztott ez volna az ő esete is; Pipchinné pedig, aki mint már meggyőződhettünk róla, nem volt éppen alkalmazkodó természetű, valami nyögésre és sóhajtásra emlékeztető hangot hallatott, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy egyedül Cicero személyes barátsága vigasztalhatta volna meg a perui bányákban történt szerencsétlenség után, s a nyugalomnak valóságos Davy-lámpája lett volna ez a római még az ő részére is.

Cornelia pedig olyanformán nézett Dombeyra a szemüvegén keresztül, mintha rögtön versenyre szeretett volna kiállni vele néhány idézet erejéig a szóban forgó kitűnőség műveiből. De ha ez is lehetett a szándéka, meg nem valósulhatott; ugyanis e pillanatban valaki kopogott az ajtón.

- Ki az? - kiáltott a doktor. - Ó, jöjjön csak be, Toots, jöjjön csak be. Ez itt Dombey úr. - Toots meghajolt. - Lám, micsoda találkozás. A kezdet és a befejezés. Alfa és omega. Toots az ifjak feje, Dombey úr.

A doktor nevezhette volna az ifjak fejének és vállának is egyben, Toots annyival magasabb volt, mint a többi. A fiú fülig pirult, hogy egyszerre idegenek közt találta magát, és hangosan kuncogott.

- Új vendég a mi kis Porticónkban, Toots - folytatta a doktor. - Ez itt Dombey úr fia.

Az ifjú Toots újra elpirosodott, és mivel az ünnepélyes csendben úgy érezte, most tőle várják, hogy mondjon valamit, odalépett Paulhoz s megkérdezte, hogy van. Olyan mély hangon és olyan félszegen beszélt, hogy ha egy bárány egyszerre ordítani kezd, az sem lett volna meglepőbb.

- Toots, legyen szíves, kérje meg Feeder urat, hogy készítsen elő néhány alapvető kötetet a Dombey úr fia részére, és jelöljön ki számára megfelelő helyet a tanuláshoz. Drágám, azt hiszem, Dombey úr nem látta még a hálótermeket.

- Ha Dombey úr lesz olyan szíves és felfárad velem az emeletre - szólt Blimberné -, rendkívül büszke leszek, ha megmutathatom neki az álom istenének birodalmát.

Ezzel Blimberné, aki rendkívül finom, bár keménykötésű asszony volt, és égszínkék szalagokból összeállított főkötőt viselt, megindult fölfelé a lépcsőn, Dombey úr előtt, aki Corneliával együtt követte; Pipchinné pedig ugyancsak erőltette a szemét mögöttük, vajon ellenfele, a gyönge szemű fiatalember nem kerül-e útjába megint?

Miközben a többiek fennjártak az emeleten, Paul csak ült ott az asztalon, erősen szorította Florence kezét, és félénken nézegetett hol a doktorra, hol a szobában körös-körül; a doktor pedig, székén hátradőlve, kezét szokása szerint mellényébe mélyesztette, s egy könyvet olvasott, kartávolságnyira magától. Volt ebben az olvasásban valami roppantul félelmetes elrendeltetésszerű, szenvedélytelen, konok munka. A doktor arca elárulta gondolatait: sokatmondóan lemosolygott a könyv szerzőjére, a szemöldökét ráncolta rá, vagy a fejét rázta és néha elfintorodott, mintha azt akarná mondani: "Ugyan, ne magyarázzon nekem, uram! Én jobban tudom." Valóban félelmetes volt a doktor.

Tootsnak nyilván semmi keresnivalója nem lehetett ott a küszöbön, ahol állott, így hát más dolga nem lévén, feltűnően vizsgálgatta órája kerekeit, majd a pénzét számolgatta. Nem sokáig, mert amint Blimber, vastag lábai helyzetén változtatván úgy tett, mintha hirtelen fel akarna állni, Toots gyorsan elszelelt, és nem is mutatkozott többet.

A lépcsőház felől rövidesen behallatszott Dombey úrnak és vezetőjének beszélgetése; nemsokára beléptek a dolgozószobába.

- Remélem, Dombey úr - szólt a doktor, könyvét félretéve -, hogy a helyiségek megnyerték tetszését?

- Kitűnőek, uram - felelte Dombey.

- Nagyon szépek, valóban - szólt halkan Pipchinné, aki sohasem szeretett túlságos bátorítóan nyilatkozni.

- Pipchinné asszony - szólt Dombey úr, feléje fordulva -, szíves engedelmükkel néha majd eljön megnézni Pault.

- Amikor csak tetszik Pipchinné asszonynak - felelt a doktor.

- Mindig szívesen látjuk - tette hozzá Blimberné.

- Azt hiszem, éppen eléggé igénybe vettem szíves türelmüket és most búcsúzom. Paul, kedves fiam - szólt s odalépett az asztalon ülő gyermek mellé -, a viszontlátásra.

- A viszontlátásra, papa - mondta Paul.

Mintha Paul közönyös és petyhüdt kis kezének bús arcához semmi köze nem is lett volna. Paul bánatát nem is atyja távozása okozta, nem, nem. Egyedül Florence-ért búsult a fiú, egyedül Florence-ért!

Ha Dombey gazdagsága gőgjében valaha engesztelhetetlen, bosszúra szomjas ellenséget szerzett magának, az is megelégedett volna azzal a gyötrelemmel, mely most Dombey büszke szívét marcangolta.

Lehajolt, hogy a kisfiút megcsókolja. Ha ebben a percben el is homályosodott a szeme, s a kis arc elmosódott előtte, lelki látása annál erősebb volt e rövid idő alatt.

- Nemsokára megint látjuk egymást, Paul. Szombaton és vasárnap szabad vagy, tudod?

- Tudom, papa - felelt Paul és nénjére tekintett. - Szombaton és vasárnap.

- És ugye igyekezni fogsz, hogy nagyon sokat tanulj, és okos ember legyen belőled?

- Majd megpróbálom - felelt a gyermek fáradtan.

- Már nemsokára felnőtt leszel.

- Ó, nagyon hamar! - felelt a gyermek. Ismét az az öreges tekintet ült ki szemébe, mint valami furcsa fény, mely Pipchinnére hullott aztán, és kialudt fekete selyemruháján. A rendkívüli szörnyeteg előlépett, hogy elbúcsúzzon, és magával ragadja Florence-et, amit már rég óhajtott. Pipchinné megmozdulása felriasztotta Dombeyt is, aki elmerülten nézte Pault. Ekkor odalépett a kisfiúhoz, megsimogatta fejét, majd vézna kis kezét újra megszorította, aztán Blimber doktortól, Blimberné asszonytól és Blimber kisasszonytól a megszokott fagyosan udvarias búcsút véve, kilépett a dolgozószobából.

Kérése ellenére, hogy ne zavartassák magukat a világért sem, Blimber doktor és az egész család ott tolongott, hogy az előszobába kikísérje. A sokadalomban Pipchinné úgy összekeveredett a Blimber-családdal, hogy valósággal kinyomták a szobából, mielőtt Florence kezét megragadhatta volna. Ennek a véletlennek lett aztán adósa Paul azért a drága emlékért, hogy Florence visszaszaladt hozzá, karját nyaka köré fűzte. A kislány pillantott rá utolsónak a küszöbről, és bátorító mosolya ragyogóbbra vált a könnyektől, melyeken keresztülsugárzott.

Még azután is emelkedett és süllyedt a gyermek keble ettől az örömtől, miután a kislány már eltűnt; a gömbök, a könyvek, a világtalan Homérosz meg Minerva, mintha mind-mind körülötte úsztak volna a szobában. De aztán egyszerre megálltak, és Paul tisztán hallotta, amint a hangos óra a hallban éppen olyan komolyan kérdezi, mint az előbb: Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk? Hogy, van, a, mi, kis, ba, rá, tunk?

Paul pedig csak ült összekulcsolt kézzel magas ülőhelyén, és hallgatta csöndesen. Akár azt is felelhette volna az órának: Fáradt vagyok! Fáradt vagyok! Nagyon elhagyatott, nagyon szomorú! És ifjú szívében a fájó űrrel és kívül a hideg, sivár és idegen világgal, csak ült, ült a kis Paul magában, mintha bútorozatlanul bérelte volna ki a maga életét, és most hiába várna a kárpitosra és díszítőre.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Paul nevelése

Néhány perc elteltével, amely a kis Paul Dombey előtt, ott az asztal tetején, örökkévalóságnak tetszett, Blimber doktor visszajött. A doktor igen nagy méltósággal járt-kelt, s lépteit úgy számította ki, hogy az ifjakban ünnepélyes gondolatokat ébresszen. Amolyan díszlépésféle volt ez; mert mikor a doktor jobb lábát előre vetette, nagy komolyan félig megfordult a saját tengelye körül, balra kanyarodó félkörívben, viszont, mikor a bal lábát nyújtotta előre, a félkörívet jobb felé írta le testével a levegőben. Az egész olyanformán hatott, mintha a doktor minden lépésnél körülnézett volna, a következő kérdés kíséretében: "Ugyan, tud-e valaki olyan tárgyat találni nekem, bármilyen körből valót is, amelyről én is értesülve ne volnék? Bajosan hiszem!"

Blimberné és leánya szintén visszatértek a doktorral. Blimber most leemelte Pault az asztalról, és átadta Corneliának.

- Cornelia - szólt a doktor -, Dombeyt eleinte a te gondjaidra bízom. Aztán gyors haladás, Cornelia, gyors haladás!

Cornelia átvette kis tanítványát a doktor kezéből, Paul pedig, aki érezte, hogy a szemüveg most rászegeződik, lesütötte a szemét.

- Hány éves maga, Dombey? - kérdezte Blimber kisasszony.

- Hat - felelte Paul, s mialatt lopva feltekintett a kisasszonyra, arra gondolt, vajon miért nem nő ennek is olyan szép hosszúra a haja, mint Florence-nek, és miért olyan a külseje, mint egy fiúé?

- Mennyit tud már a latin nyelvtanból, Dombey?

- Semmit sem tudok - felelte Paul. Mivel érezte, hogy Blimber kisasszony érzékenységére valóságos csapás lehet az ilyen válasz, feltekintett a három ránéző arcra és így folytatta:

- Nem vagyok valami egészséges. Én mindig gyenge gyermek voltam. Azért is nem tanulhattam latinul, mert kint sétáltam mindennap az öreg Glubb-bal. És kérem, én nagyon szeretném, ha megmondanák az öreg Glubbnak, hogy látogasson meg.

- Micsoda rettentő közönséges név! - szólalt meg Blimberné. - Semmi klasszikus hangzás nincs benne! Ki az a szörnyeteg, gyermekem?

- Miféle szörnyeteg?

- Az a Glubb! - felelte Blimberné undorral.

- Nem nagyobb szörnyeteg, mint kegyed - jelentette ki Paul.

- Micsoda? - kiáltott fel a doktor félelmetes hangon. - Ej, ej! Hát ez meg mi?

Paul meglehetősen megijedt ettől a hangtól, de azért helytállott az öreg Glubbért, még ha közben remegett is.

- Glubb nagyon derék öreg ember, asszonyom. Ő szokta mindennap tolni a kocsimat. Mindent tud ő a mély tengerről és a halakról, meg a nagy szörnyetegekről, melyek kijönnek a vízből, kifeküsznek a sziklára, a napra, aztán, ha valaki megijeszti őket, megint belevetik magukat a vízbe és olyan csapkodást és lubickolást visznek végbe, hogy mérföldekről is hallani lehet. Meg aztán vannak olyan állatok is - folytatta Paul, egészen belemelegedve a tárgyba -, már nem is tudom, hány rőf hosszúak, és a nevüket is elfelejtettem (Florence tudja), amelyek nagy szomorúságot színlelnek; de ha aztán valaki megsajnálja őket, és közel megy hozzájuk, kitátják a roppant szájukat és nekitámadnak. Hanem olyankor azt kell tenni - folytatta Paul, vakmerő módon magát a doktort részesítve ebben a felvilágosításban -, hogy az ember folyton jobbra-balra fordul, amint szalad, mert ezek az állatok olyan irtózatosan hosszúak, hogy csak lassan bírnak fordulni, ezért aztán az ember legyőzi őket. És bár az öreg Glubb nem tudja, miért van az, hogy a tenger mindig a mamámat juttatja eszembe, aki meghalt, és azt sem tudja, mi az, amit a tenger mindig mond, azért mégis sok mindent tud róla. És én úgy szeretném - folytatta a gyermek hirtelen elszomorodó arccal és lehűlt lelkesedéssel, ahogy mint egy kis elhagyatott, a három idegen arcra tekintett -, nagyon szeretném, ha megengednék, hogy az öreg Glubb eljöjjön hozzám, mert nagyon jól ismerem, és ő is nagyon jól ismer engem.

- Hű! - kiáltott fel a doktor s fejét csóválta. - Rosszul állunk, nagyon rosszul állunk, de hát a tanulás sokat tehet.

Blimberné úgy vélekedett, miközben szinte összeborzongott, hogy Paul egészen megfoghatatlan gyermek; aztán pedig, leszámítva a két arc közötti különbséget, olyanformán nézett Paulra, ahogy Pipchinné szokta nézegetni őt.

- Vezesd körül a házban, Cornelia - szólt a doktor -, és ismertesd meg az új környezettel. Dombey, menjen a kisasszonnyal.

Paul engedelmeskedett, odanyújtotta kezét a rejtélyes Corneliának, és szeme sarkából félénk kíváncsisággal nézegetett rá, ahogy mentek. Mert szemüvege, tán az üveg csillogása miatt, oly titokzatos volt, hogy Paul sohasem tudta, merre néz, sőt voltaképp azt sem, van-e egyáltalán szeme a szemüveg mögött.

Cornelia először is a tanterembe vezette Pault. Ez ott volt a ház túlsó végében, és két párnázott ajtón át lehetett bejutni. Az ajtókon át tompán hangzott ki a fiatalurak hangja. A teremben jelenleg nyolc fiú volt, a szellemi kimerülés különböző állapotában; valamennyien nagyon kemény munkában és halálos komolyan. Toots, mint amolyan régi bútordarab, külön asztalnál ült egy sarokban; Paul gyermekszeme tekintélyesnek és végtelenül idősnek látta.

Egy másik kis asztalnál Feeder filozopter úr trónolt, előtte a nyitott Vergilius; mert a kintorna, négy ifjú épülésére, most éppen ezt a nótát nyekeregte. A másik négy fiú közül ketten számtanpéldákkal vesződtek, miközben görcsösen markolgatták tenyerükkel a homlokukat; egy, akinek arca olyan volt már a sok sírástól, mint valami esőverte piszkos ablak, azon iparkodott, hogy még ebéd előtt egy reménytelen tömegű soron gázoljon keresztül; mozdulatlanul rámeredve feladatára, megkövesült kétségbeeséssel ült ott, nyilván reggel óta már.

Az új ifjú megjelenése nem keltett különösebb feltűnést. Feeder filozopter úr (aki rendesen borotválni szokta a fejét, úgyhogy sörtének is alig lehetett mondani a haját) odanyújtotta csontos kezét a kisfiúnak, és azt mondta neki, nagyon örül, hogy láthatja. Paul viszont örült volna, ha ugyanezt a legkisebb őszinteséggel elmondhatja Feeder úrral kapcsolatban. Paul Cornelia utasítása szerint a Feeder úr asztala körül ülő négy fiúval fogott kezet, majd a másik kettővel, aki matematikai problémákkal gyötrődött, annyira, hogy valósággal belelázasodtak a nagy munkába; azután azzal a fiatalemberrel, akinek szabott időre kellett készen lennie a feladattal, és a feje búbjáig csupa tinta volt; legvégül pedig annak nyújtott kezet, aki megkövült kétségbeeséssel meredt az irkájára, és egészen ernyedt volt már és hideg.

Mivel Paul és Toots már ismerősök voltak, ez szokása szerint csak nagyokat kuncogott és szuszogott magában, és folytatta munkáját. Munkáját nem lehetett valami nehéz munkának mondani éppen; ugyanis Tootsnak, aki mindenen keresztülment már (többféle értelemben is), és a legszebb tavaszkorban abbahagyta a virágzást, szabadságában volt, hogy a maga feje szerint tanuljon; ez pedig főleg abból állott, hogy előkelő emberek nevében szép, hosszú leveleket írogatott saját magának. A leveleket így címezte: Nagyságos Toots P. úrnak, Brighton, Sussex, s a leveleket aztán nagy gonddal őrizte fiókjában.

Az udvariassági szertartások befejezése után Cornelia felvezette Pault a ház legfelső emeletére; valóságos kis utazást tettek, mert Paulnak előbb mindkét lábával föl kellett lépnie egy-egy lépcsőfokra, hogy a következőnek nekivághasson. Végre mégis csak elértek útjuk céljához; fönt, a vad tengerre néző szobában Cornelia egy szép, fehér függönyös kis ágyat mutatott Paulnak, közel az ablakhoz. Az ágyra tűzött kártyán gyönyörű, szabályos, kerek betűkkel - nagyon vastag lemenő és nagyon vékony fölmenő vonásokkal - már ott ékeskedett a Dombey név, a másik két kis ágy ugyanabban a szobában, ugyanazon a módon a következő nevekkel volt jelölve: Briggs és Tozer.

Amint az emeletről ismét lejutottak az előcsarnokba, Paulnak szemébe tűnt, hogy a gyönge szemű inas, aki Pipchinnét olyan halálosan megsértette, hirtelen felkapott egy hatalmas kalapácsot, és olyan vadul nekiesett a felakasztott gongnak, mint aki hirtelen megőrült, vagy mintha bosszút akarna állni valami miatt. Meg sem intették, be sem csukták érte. A fiatalember, miután bevégezte a pokoli zenebonát, nyugodtan továbbment. Ekkor Cornelia azt mondta Dombeynak, hogy negyedóra múlva készen lesz az ebéd; addig a legjobb talán, ha visszamegy a tanterembe, "barátai" közé.

Dombey tehát kellő tisztelettel haladva el a nagy óra mellett, amely most is éppen olyan kíváncsi volt arra, hogyan érzi magát, mint előbb, kinyitotta kissé a tanterem ajtaját, aztán, mint valami eltévedt kisfiú, beosont a szobába, majd némi nehézség után becsukta maga mögött az ajtót. Barátai már szerteszéledtek a teremben, kivéve a kővé vált gyereket, aki most is mozdulatlanul ült a helyén. Feeder úr pedig akkorákat nyújtózott szürke kabátjában, mintha elhatározta volna, hogy kitépi a kabát ujját, mit bánja ő, bármibe kerül is.

- Hé-hu! - kiáltott Feeder megrázkódva, mint az igáslovak szoktak. - Ja-ha-ha-haj! Haáh!

Paul valósággal megrémült a Feeder úr hatalmas és olyan félelmetesen elszánt ásításaitól. A fiúk (Toots kivételével) valamennyien letörteknek látszottak, és csöndben készültek az ebédhez. Néhányan a nyakkendőjüket kötözgették, pedig amúgy is elég feszesen állt, mások pedig a kezüket mosták meg a szomszédos mellékhelyiségben, vagy a hajukat kefélték szótlanul, mint akik nem várnak az ebédtől sem valami nagy örömet.

A Toots-fiú, aki már előbb elkészült, s most nem volt különösebb tennivalója, Paulnak szánhatott néhány percet, s így szólt most hozzá, nehézkes jóindulattal:

- Ülj le, Dombey.

- Köszönöm, uram - felelte Paul.

Paulnak ama fáradozása, hogy felemelkedjék egy meglehetősen magas pamlagra és folytonos visszacsúszása lassan, a következő felfedezést villantotta meg Toots elméjében:

- Te még nagyon kicsi fiú vagy!

- Úgy van, uram, nagyon kicsi vagyok - felelt Paul. - Köszönöm, uram.

Toots közben felültette őt, mégpedig igen szolgálatkészen.

- Ki a szabód? - kérdezte aztán Toots, pillanatnyi vizsgálódás után.

- Eddig mindig egy asszony varrt nekem - felelt Paul -, a testvérem varrónője.

- Az én szabóm Burgess és Társa - szólt Toots. - Divatos cég. De nagyon drága.

Paulnak volt annyi esze, hogy bólogasson, mintha azt mondaná: na, ezt mindjárt látni is a ruhán, de ő úgy is vélte csakugyan.

- Ugye, a te apád szörnyű gazdag? - kérdezte aztán Toots.

- Igenis, uram. Az én édesapám a Dombey és Fia.

- És ki?

- És Fia, uram - felelte Paul.

Toots halk hangon egy-két kísérletet tett, hogy a nevet jól elméjébe vésse; mivel azonban nem sikerült, azt mondta, holnap majd megkéri Pault, hogy ismételje meg a nevet még egyszer, mivel nagyon fontos neki a dolog. És valóban, Tootsnak az volt a szándéka, hogy önmagához rögtön bizalmas természetű levelet intézzen a Dombey és Fia nevében.

Közben a többiek is odagyülekeztek köréjük (természetesen a megkövesedett fiú kivételével). Udvariasak voltak és sápadtak; nagyon halkan beszéltek. Olyan kedvetlenség uralkodott közöttük, hogy e társaság hangulatához képest a Bitherstone-gyerek a Kacagtató Adomák Tára volt, pedig akadt benne is éppen elég keserűség.

- Ugye, te az én szobámban alszol? - kérdezte most egy feszes tartású fiatalember, akinek az inggallérja a füle cimpájáig kunkorodott fel.

- Ön a Briggs úrfi? - kérdezte Paul.

- Tozer - felelt amaz.

Paul elmondta, hogy ő is abban a szobában alszik, Tozer pedig odamutatott a megkövesedett fiúra, jelezvén, hogy az ott Briggs. Paul már az előbb bizonyosra vette, hogy az a fiú vagy Briggs lesz, vagy Tozer, maga sem tudta, miért.

- Erős a szervezeted? - kérdezte Tozer.

Paul úgy vélte, hogy nem. Tozer meg hozzáfűzte, hogy Paul külsejéről ítélve, ő sem hiszi, pedig kár, mert itt szükség van ám erős szervezetre. Még megkérdezte Paultól, hogy Corneliával kezdi-e? Mikor azt felelte, hogy vele, az összes fiatalemberek (Briggs kivételével) hangosan felnyögtek.

De ez a nyögés egyszerre a gong hangjába fulladt, amely most teljes dühvel megszólalt, mire általános mozgás indult meg az ebédlő felé; Briggs, a megkövesedett gyermek természetesen most sem mozdult, ott maradt, ahol volt, úgy ahogy volt. Mikor Paul elhaladt mellette, látta, amint egy darab kenyeret hoztak neki, tányérra téve szépen, asztalkendővel s ezüstvillával.

Blimber doktor már helyén ült az asztalnál; tőle jobbra, balra Blimberné és Cornelia. Az asztal végén Feeder úr, fekete kabátban. Paul széke Blimber kisasszonyé mellett volt, mivel pedig megállapították, hogy szemöldöke alig ér magasabbra az abrosz vonalánál, néhány nagy könyvet hoztak be a doktor dolgozószobájából, és a tetejére ültették. Azontúl is mindig a könyveken ült, és minden alkalommal be- és kihordozgatta, mint valami málhás öszvér.

A doktor asztali áldást mondott, és ezzel megkezdődött az ebéd. Kitűnő levest tálaltak fel, utána sültet és párolt húst, főzeléket, édestésztát, sajtot. Mindenik fiatalúr nehéz ezüstvillát és fehér asztalkendőt kapott, pompás és csinos volt az egész teríték. A kékfrakkos, fényes gombos pincemester bor-zamatot varázsolt az egyszerű sörbe is, olyan előkelően töltötte ki.

Senki sem beszélt, ha nem szóltak hozzá, kivéve természetesen Blimber doktort, feleségét, meg a leányát, akik olykor egy-egy szót váltottak egymással. A fiúk szeme, ha nem voltak éppen a késsel, villával elfoglalva, ellenállhatatlan vonzódással kereste Blimber doktort, Blimberné, vagy Blimber kisasszony arcát, s ott csüggött rajta szerényen. E szabályt egyedül Toots törte meg. Toots Feeder úr mellett ült, ugyanazon az oldalon, ahol Paul és hol kidugta, hol hátrafeszítette fejét a közöttük ülő fiúk miatt, hogy Pault megpillanthassa.

Mindössze egyszer történt az ebéd folyamán, hogy a fiúk is belekeveredtek a társalgásba. Méghozzá a sajtevés közben, amikor a doktor egy pohár oportói és két-három hümmögés után így szólt:

- Érdekes dolog, Feeder úr, hogy a rómaiak...

Ennek a szörnyűséges népnek, az ő kérlelhetetlen ellenségüknek említésekor a fiatal urak szeme egyszerre feszült figyelemmel tapadt Blimber doktor szájára. Egy fiú azonban, akit éppen ivás közben értek a rómaiak, és a pohara üvegén át meglátta, hogy a doktor szeme szúrósan rámered, oly ijedten kapta el szájától a poharat, hogy percekig tartó fuldoklási roham tört rá, és teljesen tönkretette Blimber doktor megkezdett mondatát.

- Érdekes dolog, Feeder úr - kezdte azután ismét a doktor megfontoltan -, hogy a rómaiak a császárság korában ama pompás és pazar ünnepélyek alkalmával, amikor a fényűzés azelőtt és azóta nem ismert mértéket öltött, és néha egész tartományokat kifosztogattak egy-egy ragyogó császári lakoma kedvéért...

E szónál azonban a tettes, aki eddig csak csendben dagadozott és erőlködött, és hiába várta, hogy a doktor végre ponthoz érjen körmondatában, egyszerre irtózatos köhögésben tört ki.

- Johnson - szólalt meg Feeder úr halk, szemrehányó hangon -, igyék egy kis vizet.

A doktor rendkívül szigorú képet vágott és elhallgatott, amíg a vizet hozták, aztán folytatta:

- És amikor, Feeder úr...

Feeder úr látta, hogy Johnsonnak okvetlenül ki kell törnie megint, és mivel tudta jól, hogy a doktor nem ismer kíméletet, míg a fiatalok előtt minden mondanivalóját le nem darálta, egyre Johnsont figyelte. A doktor rajta is csípte, hogy nem rá néz, és azonnal elhallgatott.

- Bocsánatot kérek, uram - szólt Feeder és elvörösödött -, bocsánatot kérek, doktor úr.

- És amikor - folytatta a doktor emelt hangon -, amikor azt olvassuk, és semmi okunk nincs a kételkedésre, bármilyen hihetetlennek is tűnik föl a mai kor közönséges elméi előtt, hogy Vitellius számára bátyja olyan lakomát rendezett, hogy csupán halból kétezer tállal...

- Igyék vizet, Johnson... igenis, tállal, uram - szólalt meg Feeder úr.

- Különféle szárnyasokból pedig ötezer tállal...

- Vagy próbáljon egy darab kenyérhéjat...

- És az egyik tál étel - folytatta Blimber doktor, és hangját még magasabbra emelve körülhordozta tekintetét a társaságon -, melyet a tál rendkívüli méretei miatt Minerva pajzsának neveztek s egyéb drága hozzávalókon kívül csupa fácánvelőből készült.

- Kuc, kuc, kuc! (Ez Johnson volt.)

- Fajdkakas velőből...

- Kuc, kuc, kuc!

- Egy scari nevű hal hólyagjából...

- Még megreped a fejében valami ér! Inkább ne tartsa vissza! - súgta Feeder úr.

- És egy lampri nevű hal ikrájából, mely az Adriai-tengerben tenyészik.

- Mit szólna a mamája, ha magát itt most megütné a guta! - szólt fojtott hangon Feeder.

- Egy Domitianus...

- Már egészen belekékült! - folytatta Feeder.

- Egy Nero, egy Tiberius, egy Caligula, egy Heliogabalus szintén ott éltek abban a világban, és kívülük még annyian... az, Feeder úr... ha lesz szíves megtisztelni azzal, hogy rám figyel... sajátságos dolog. Nagy-gyon sajátságos, uram...

Johnson már végleg nem bírt a köhögéssel, és hirtelen olyan rettenetes erővel kezdte rá, hogy noha mind a két szomszédja versenyt püfölte a hátát, Feeder úr pedig egy pohár vizet tartott a szájához, s a pincemester többször is föl s alá sétáltatta az asztal és a pohárszék között, mint rabot a börtön udvarán, mégis beletelt jó öt perc, míg valamennyire magához tért. Ekkor mélységes csend szállt a társaságra.

- Uraim - szólalt meg Blimber -, álljunk föl az imához! Cornelia, emeld le Dombeyt.

Mikor ez megtörtént, a kisfiúból nem látszott más az abrosz fölött, csak a feje búbja.

- Johnson pedig holnap reggeli előtt elmondja nekem könyv nélkül a görög újtestamentumból Szent Pál Ephesusbeliekhez írt levele első részét. Feeder úr, félóra múlva folytatjuk a tanulást.

A fiatalurak meghajoltak és visszavonultak. Feeder úr szintén. A félórai szünetben az ifjú növendékek párokra szakadozva s egymásba karolva ődöngtek egy szűk kis téren a ház mögött, vagy pedig megkísérelték, hogy némi életet gerjesszenek a megkövesedett Briggsben. De olyan közönséges valamiről, mint a játék, szó sem volt. A meghatározott időben pontosan megszólalt a gong, és a tanulás újból megkezdődött, Blimber doktor és Feeder úr közös felügyeletével.

Mivel az ődöngés olimpiai játékának ideje ma Johnson miatt megrövidült, uzsonna előtt mindnyájan sétálni mentek. Még Briggs is részt vett ebben a mulatságban, melynek örömei közben kétszer-háromszor sötét tekintettel nézett le a sziklák fölött a tengerbe. Blimber doktor elkísérte őket, és Paul abban a szerencsében részesült, hogy a doktor személyesen vontatta maga után; kitüntetett helyzetében a szegény Paul olyan gyöngének és kicsinek látszott!

Az uzsonnát hasonlóan előkelő külsőségek között szolgálták fel; utána a fiatalurak, az asztaltól felemelkedve, meghajoltak és visszavonultak, hogy elvégezzék a félbemaradt aznapi feladatokat, vagy megmérkőzzenek a holnapiakkal, melyek már ott mutatkoztak a láthatáron. Feeder úr visszahúzódott szobájába, Paul pedig leült egy sarokba, és azon merengett, vajon Florence gondol-e most reá, és mit csinálnak ilyenkor Pipchin néniéknél odaát.

Toots úr, akit eddig nagyon elfoglalt Wellington herceg fontos levele, némi keresés után rátalált Paulra; egy ideig szótlanul nézte, aztán hirtelen a következő kérdéssel fordult hozzá:

- Szereted a szép mellényeket?

- Szeretem, uram - felelte Paul.

- Én is - állapította meg Toots.

Egyetlen szót sem szólt aztán egész este, csak Pault nézte egyre. Nagyon megnyerte a tetszését. Mivel Toots így is társaságot szolgáltatott, és Paulnak amúgy sem volt nagy kedve a beszélgetéshez, a hallgatás akármilyen eszmecserénél is jobban megfelelt mindkettőjüknek.

Nyolc órakor ismét megkondult a gong, hogy esti imára hívja az ifjakat az ebédlőbe; utána a kis asztalnál tevékenykedő pincemester sajttal, kenyérrel meg sörrel szolgálta ki azokat, akik óhajtották. A szertartás a doktor megszokott szavaival végződött: "Uraim, holnap reggel hétkor folytatjuk tanulmányainkat." Paul ekkor észrevette, hogy Blimber kisasszony szeme rászegeződik. Mikor pedig a doktor bevégezte ekképpen hangzó szózatát: - Uraim, holnap reggel hétkor folytatjuk tanulmányainkat - a tanítványok ismét meghajoltak és aludni tértek.

Szobájuk meghittségében, fönt az emeleten, a megkövült Briggs kijelentette, hogy úgy fáj a feje, majd szétszakad, és legszívesebben rögtön meghalna, ha nem gondolna az édesanyjára, meg arra a feketerigóra, amely otthon várja. Tozer nem sokat beszélt, annál keservesebbeket sóhajtott, és figyelmeztette Pault, hogy készüljön föl a legrosszabbra, mert holnap rajta a sor. E sötét prófécia után igen komoran levetkőzött, és lefeküdt. Briggs is ágyban volt már és Paul is, mielőtt a gyönge szemű fiatalember bejött, hogy a gyertyát kivigye, miközben jó éjszakát kívánt nekik és szép álmokat. Ami Briggset és Tozert illeti, a jókívánság hiábavalónak bizonyult; Paulnak ugyanis, aki jó hosszú ideig álmatlanul feküdt, és azután is többször felébredt, úgy tetszett, hogy Briggset még most is lidérc módjára gyötri a leckéje, Tozert pedig szintén ilyesmi nyugtalanította, ismeretlen nyelveken beszélt álmában, görög és latin töredékeket hadart (Paulnak mindegy volt, melyik), ami az éjszaka csendjében rendkívül ármányosan és titokzatosan hangzott.

Paul aztán lassan édes álomba süllyedt; azt álmodta, hogy Florence-szel kéz a kézben gyönyörű kerten sétálnak keresztül, s egyszer csak odaértek egy roppant napraforgóhoz, mely hirtelen rézgonggá változott és iszonyúan kongani kezdett. Mikor a gyermek kinyitotta szemét, látta, hogy sötét, szeles reggel van, eső szitál, és odalent az előcsarnokban valóban a gong hirdeti rémes hangon a felkelés idejét.

Paul gyorsan kiugrott az ágyból; Briggs éppen a cipőjét húzta fel. A szeme jóformán alig látszott, annyira bedagadt az éjszakai szörnyűségektől és a sírástól. Tozer fogvacogva, vállát dörzsölve állt ott, cefetül rossz kedvében. Szegény Paulnak nem ment könnyen az öltözködés egyedül, nem szokott még hozzá; kérte hát a fiúkat, hogy legyenek szívesek, kössék meg valami zsinórját. De mivel Briggs azt felelte, hogy most más dolga van, Tozer meg azt: "ó, hogyne", amúgy felébe-harmadába felöltözötten ment le a földszintre. Ott csinos fiatal lányra akadt, a kályhát tisztította bőrkesztyűs kézzel. Nagyon meglepődött, mikor a kisfiút megpillantotta, és azt kérdezte tőle, hol van a mamája. Paul azt mondta, hogy a mamája már meghalt, a leány lehúzta a kesztyűjét és nagy készséggel teljesítette, amire Paul kérte, sőt aztán a két keze között dörzsölni és melengetni kezdte a kisfiú kezét. Utána megcsókolta a gyermeket és azt mondta, ha máskor is szüksége van ilyesmire - mármint az öltözködéssel kapcsolatban -, keresse csak Meliát. Paul nagyon szépen megköszönte és megígérte, hogy keresni fogja.

Aztán szép lassan folytatta útját a terem irányában, ahol társai újra elkezdték tanulmányaikat. Félig nyitott ajtó mellett haladt el és egy hang szólt ki bentről: - Ön az, Dombey? - Én vagyok, kisasszony - felelt Paul, mert mindjárt megismerte Blimber kisasszony hangját. Ekkor megint kiszólt: - Jöjjön be, Dombey. - Paul bement a szobába.

Blimber kisasszony megjelenése szakasztott azt a látványt nyújtotta ma is, mint tegnap, azzal a különbséggel, hogy most nagykendő is volt rajta. Göndörödő, rövidke fürtjei éppúgy bodrozódtak, mint mindig, és már a szemüvege is rajta volt, melynek láttára Paul azon kezdett tűnődni, vajon Blimber kisasszony szemüveggel alszik-e? Hideg kis nappalijában könyvek voltak ugyan bőven, de tűz annál kevésbé. De Blimber kisasszony nem fázott, és álmos sem volt sohasem.

- Nézze, Dombey - szólalt meg Blimber kisasszony -, én most kimegyek egy kis gimnasztikára.

Paul eltűnődött, mi lehet az, és miért nem küldi a kisasszony az inast ilyen rossz időben. De nem fűzött megjegyzést a dologhoz, figyelmét ugyanis egy halom vadonatúj könyv vonta magára, melyekkel, úgy látszott, Blimber kisasszony éppen most foglalkozott.

- Ezek az ön könyvei, Dombey - szólt Cornelia.

- Valamennyi, kisasszony?

- Valamennyi. És Feeder úr rövidesen még többet is kiválaszt az ön számára, ha olyan szorgalmas lesz, Dombey, amennyire én remélem.

- Köszönöm szépen - felelt Paul.

- Én most kimegyek egy kis edzésre - ismételte Blimber kisasszony -, s míg odavagyok, vagyis mostantól reggeli idejéig, ön elolvassa, amit kijegyeztem ezekben a könyvekben, és majd megmondja nekem, érti-e, amit tanulnia kell. Igyekezzék, Dombey, mert nincs sok vesztegetni való ideje; vigye le a könyveket, és lásson neki azonnal.

- Igenis, kisasszony - felelte Paul.

Csakhogy oly szép számmal voltak ám ezek a könyvek, hogy noha Paul kezét odatolta a legalsó alá, a másikat és az állát pedig a legfelsőre tette, és úgy szorította magához valamennyit, a középső mégis kisiklott, mielőtt az ajtóhoz ért volna, és az egész rakás lezuhant a padlóra. Blimber kisasszony szemrehányó hangon mondta: - Ó, Dombey, Dombey, ez igazán nagy vigyázatlanság volt - azzal megint halomba rakta a könyveket a fiú számára. Ez alkalommal, nagy erőfeszítéssel egyensúlyban tartva őket, Paul csakugyan kijutott a szobából, sőt még néhány lépcsőfokon is felment, amikor két könyv újra kicsúszott a halomból. De a többit oly szorosra fogta, hogy csak egy maradt el az emeleten és egy az előszobában. Mikor aztán könyvtára zömével megérkezett a tanulóterembe, visszasietett a szökevényekért. Végre egész könyvtárát összegyűjtötte, felkapaszkodott a helyére, és munkához is látott azonnal. A buzdítást Tozer megjegyzéséből merítette: "Na, te is belekerültél a kutyaszorítóba." Más szót nem is hallott reggeli idejéig. A reggelinél, bár Paul nem sok étvágyat érzett, szintén olyan szép és ünnepélyes volt minden, mint a többi étkezéseknél; mikor pedig ez is véget ért, Blimber kisasszony felhívta Pault nappalijába.

- Nos, Dombey - kérdezte aztán -, hát hogy állunk a könyvekkel?

A könyvekben egy kevéske angol lecke volt, viszont annál több latin; tárgynevek, főnevek deklinációi, gyakorlatok és szabályok; egy kevés helyesírás, egy pillantás az ókori történelemre, egy-két kacsintás az újkorira, aztán néhány számtani táblázat, a súly- és mértékrendszer és rövid általános tájékoztató. Mire Paul kibetűzte a második tételt, rájött, hogy fogalma sincs az elsőről; ennek néhány töredéke aztán még belopakodott valahogyan a harmadik sorai közé, az előzők a negyedik könyv állításai közt tünedeztek föl, és az egész együtt a második tételbe olvadt. Így aztán, hogy vajon húsz Romulusz egyenlő-e egy Remusszal, vagy ez a hic-heac-hoc valami mértékegység-e, és az ige mindig azonos-e a régi britekkel, és háromszor négy annyi-e, mint Taurus, a Bika - Paul számára egyaránt eldöntetlen kérdés maradt.

- Ó, Dombey - méltatlankodott Blimber kisasszony -, ez megdöbbentő.

- Kérem szépen - felelt Paul -, én azt hiszem, ha néha beszélhetnék egy kicsit az öreg Glubb-bal, jobban haladnék.

- Hát ez meg micsoda őrültség, Dombey! Hallani sem akarok ilyesmiről többé! Nem holmi Glubboknak való hely ez, kérem! Azt hiszem, legjobb lesz, ha egyenként viszi fel magával a könyveket, és mindennap egy részletet vesz át, előbb az A-tárgyból, majd ha azzal végzett, úgy megy át a B-re. Most pedig, kérem, fogja a legtetején levő könyvet, aztán ha megtanulta a leckéjét, jöjjön vissza.

Blimber kisasszony valami különös és sötét gyönyörrel beszélt Paul tudatlanságáról. Mintha várta volna ezt az eredményt, és most örülne, hogy állandó összeköttetésben kell lenniük. Paul az utasításnak megfelelően visszavonult tehát a halom legtetején levő könyvvel, és nekilátott a biflázásnak. Néha minden szóra tisztán emlékezett, néha meg elfelejtette az egészet, még a világot is maga körül. Végre felmerészkedett a lépcsőn, hogy felmondja leckéjét, de abban a percben, hogy Blimber kisasszony becsukta a könyvet és így szólt: "Kezdje el, Dombey", azonnal kirepült a fejéből minden. A látvány csak azt juttatta eszébe, milyen rettentően jól tudhatja a leckét maga Blimber kisasszony, és Paul elképedten meredt rá, mint valami tudós Guy Fawkesra^[3], vagy valamely természetellenes szörnyre, melyet repedésig tömtek a tudomány szalmájával.

Paul mindazonáltal valahogy mégis kiállta a tűzpróbát, sőt Blimber kisasszony meg is dicsérte, mint biztató ígéretet; s utána nyomban ellátta a B. tantárgyra vonatkozó könyvvel, erről viszont a C.-re, sőt a D.-re is átment még ebéd előtt. Ebéd után rövidesen újból megkezdődött a kemény munka; Paul szédült, feje zűrzavaros volt, nehéz, tompa és kábult. De hát a többi tanuló sem állt különben; folytatniuk kellett a magolást azoknak is, ha ugyan Pault ez vigasztalhatta; igazán csoda volt, hogy a nagy álló óra a csarnokban, ahelyett hogy szívósan az első kérdéshez tartotta volna magát, nem beszélt inkább így: "Uraim, most folytatjuk tanulmányainkat" - mert hiszen eleget ismételték ezt a közelében. A tanulás pedig ment szünös-szüntelenül, mint valami óriási forgókerék, közte az ízekbe tört szerencsétlen fiúk.

Uzsonna után megint gyakorlatok jöttek, majd a következő napra való előkészülés gyertyafénynél. Végre elérkezett a lefekvés ideje, ami, ha nem riasztott rájuk még álomban is a tanulmányok folytatása, legalább nyugalmat hozott, és az édes felejtést.

De a szombatok! Ó! A boldog szombatok, amikor Florence ott termett már délben, el nem maradt volna semmiképpen, még ha fejszék hullottak volna is az égből, és ha még úgy vicsorgott és morgott Pipchinné asszony, pokollá téve a leányka életét. Azok a szombatok igazi "Sabbath" napok voltak, a zsidókon kívül két kis keresztény számára is, és igazán a szent Sabbath hivatását töltötték be, és még szorosabbra forrasztották - ha ugyan lehetett - egy fiú és a nénje között a szeretet kapcsait.

Még a vasárnap esték - a nyomasztó vasárnap esték, melyeknek árnya már ott komorlott a vasárnap reggelek első perce fölött is - még azok sem szeghették kedvét ezeknek a szombatoknak. Akár a nagy tenger partján ültek vagy bolyongtak együtt, akár Pipchinné kietlen nappalijában énekelgetett Florence öccsének, s a fiú odahajtotta kábult fejét Florence vállára - Paul nem bánta, csak Florence legyen mellette. Ez a tudat teljesen betöltötte. Vasárnap este pedig, amikor a doktor sötét kapuja kitátotta nagy száját, és ismét elnyelte Pault egy hétre, csak Florence-nek szólt a búcsú, senki másnak.

Wickamnét időközben visszarendelték Brightonból a londoni házba, helyette Nipper kisasszony érkezett le, aki azóta már csinos fehérnéppé serdült. Nipper kisasszony megérkezése percétől kezdve, vitézi módon állott sorompóba Pipchinné asszony ellen; és a szörnyeteg várúrnő életében először méltó ellenfélre talált. Nipper kisasszony kardot rántott már az első reggelen, amikor Pipchinné házában felébredt. A kis hölgy nem kért és nem ismert kegyelmet. Kimondta, hogyha harc, hát legyen harc! Pipchinné ettől fogva a meglepetések, gyötrelmek, odamondások és viharzó csatározások közepette élt, mert az ellenfél mindig váratlanul bukkant fel előtte, hol a folyosón, hol egyebütt, még az ürüszeletek fogyasztásának ellenőrizhetetlen pillanatában is ott termett, és a vajas pirítós élvezetét is megkeserítette. Egy vasárnap este Florence és Susan visszakísérték Pault az iskolába. Visszafelé Florence papírszeletet vett elő, amelyre az előbb feljegyezhetett valamit.

- Nézd csak, Susan - szólt a leányhoz -, itt van a könyvek címe, melyeket Paul haza szokott hozni, hogy megcsinálja a hosszú feladatait, holott oly fáradt. Tegnap este kijegyeztem a címüket, míg Paul dolgozott.

- Ne mutassa nekem ezeket, Floy kisasszony, arra kérem. Akár Pipchinnét látnám, az sem rosszabb.

- Szeretném, Susan, ha megvennéd nekem holnap ezeket a könyveket. Pénzem van elég.

- Szentisten, Floy kisasszony! - tört ki Susan. - Hogy kérhet tőlem ilyesmit, amikor rakásszám hevernek a könyvei, annyi van, meg aztán azok a tanárok és tanárnők, állandóan, egyik ki, a másik be, se vége, se hossza, bár azt hiszem, a papájának soha eszébe nem jutott volna, hogy a kisasszonyt taníttassa, ha a kisasszony maga nem kéri, amikor már persze meg sem tagadhatta; de beleegyezni valamibe, ha az embert kérik, vagy felajánlani valamit magunktól, ha az embert nem kérik, az két különböző dolog; mert nekem, mondjuk, nincs kifogásom az ellen, hogy egy fiatalember utánam járjon, és ha kéri, elfogadom, mondhatom rá, hogy igen, de az azért még nem annyi, mintha én mondanám: "Nagyon kérem, legyen olyan szíves, és szeressen engem."

- De a könyveket azért megveheted, Susan, és meg is veszed, biztosan tudom, ha szépen megkérlek.

- De hát mire jók azok a kisasszonynak? - kérdezte Susan, majd halkabban hozzátette: - No mert ha arra kellenének, hogy a Pipchinné fejéhez vagdossuk őket, vennék én egy egész szekérderékkal.

- Arra gondolok, hogy talán segíthetnék valamit Paulnak, ha nekem is megvolnának a könyveim, és megkönnyíthetném neki a következő heti leckéket. Mindenesetre megpróbálom. Szerezd meg hát, kedves Susan, nem fogom elfelejteni soha a szívességedet.

Susanénál keményebb szív kellett volna ahhoz, hogy visszautasítsa azt a pici erszénykét, melyet Florence feléje nyújtott, e szavak kíséretében, vagy könyörgő tekintetének ellenálljon. Susan tehát szó nélkül eltette a kis erszényt és elindult, hogy a megbízást teljesítse.

A könyveket viszont nem volt könnyű megszerezni; egyik boltban azt mondták, hogy éppen most fogytak el; a másikban, hogy soha nem voltak náluk kaphatók, a harmadikban pedig, hogy a múlt héten egész csomó volt belőlük, vagy a jövő hétre várnak egy küldeményt. Csakhogy Susan nem engedett egykönnyen, ha már valamire vállalkozott. Sikerült behálóznia egy fekete vászonkötényes, világosszőke ifjút - abban a könyvtárban dolgozott, ahol Susant ismerték - és elkísérte Susant könyvnyomozó útján. Olyan nagy lendülettel hurcolta aztán boltból ki, boltba be, hogy a fiú elkövetett mindent, csak megszabaduljon már tőle, így aztán Susan is diadallal tért haza a végén.

Florence e kincsek birtokában, miután a maga leckéivel végzett, leült esténként Paul könyvei mellé, hogy kövesse kisöccse lépteit a tanulmányok tövises útjain. Élénk eszejárásával, meg aztán, hogy a mesterek legcsodálatosabbja irányította, a szeretet: nem telt bele sok idő, mire Pault utolérte, sőt túl is haladta.

Pipchinnének természetesen mindezekről egy szót sem szóltak; és esténként, mikor már ágyban volt mindenki, és Susan göndörítő papirosokba tekert hajával ott szunyókált a lehető legkényelmetlenebb helyzetben Florence mellett; mikor a kandallóban a zizegő hamu is hidegre és szürkére vált már, a gyertyák pedig csonkig égtek, és lecsöpögtek az asztalra, Florence oly erővel próbálgatta, miként helyettesíthetne egy igazi kis Dombeyt, hogy szilárdságával és kitartásával csaknem teljes jogot szerzett magának a Dombey névhez.

És milyen nagy volt a jutalma aztán egyik szombat este, amikor a kis Paul hozzálátott, hogy szokása szerint "tanulmányait folytassa", ő pedig melléje ült, és megmutatta a kisfiúnak: ami eddig rögösnek tűnt előtte, az egészen sima, és ami homályos volt, az világos. Paul halovány arcán először csak ámulat és meglepetés tükröződött, azután vidám pirulás - mosoly, majd szoros ölelés következett -, és csak az isten a megmondhatója, mint táncolt vidáman Florence szíve fáradozásának gazdag jutalmától.

- Ó, Floy! - kiáltotta a gyermek. - Hogy szeretlek! Hogy szeretlek!

- Én meg téged, drágám!

- Ó, tudom biztosan, Floy!

A gyermek nem is mondott többet, hanem egész este csendesen és szomorúan ült ott Florence mellett; amikor pedig lefeküdtek, háromszor, négyszer is kikiáltott Florence szobájának kis fülkéjéből, mennyire szereti.

Ezután Florence minden szombat este odaült vele a könyvek mellé, és türelmesen előkészítette annyi leckére, amennyire a következő héten sor kerülhetett. Az a vidámító gondolat, hogy Florence-szel együtt halad, megegyengette előtte az utat, és magában is ösztönző lehetett; de megkettőzte még az a könnyebbség is, amit a segítség nyújtott neki, és megóvta attól, hogy összerogyjon a teher alatt, amelyet a szép Cornelia Blimber ugyancsak tetézetten rakott a vállára.

Nem mintha Blimber kisasszony szántszándékkal bánt volna keményen Paullal, vagy mintha Blimber doktor egyáltalán rosszat akart volna a fiúnak, Cornelia csupán azt a felfogást követte, amelyben felnevelkedett; a doktor elképzeléseinek zűrzavarában úgy tekintette a fiúkat, mintha egytől egyig legalábbis doktorok volnának, és hosszú szakállal jöttek volna a világra. A fiúk hozzátartozói pedig vak hiúságukban és megfontolatlan nevelési sietségükben annyira helyeselték ezt a rendszert, hogy csoda lett volna, ha a doktor valaha is rájön tévedéseire, és kissé másképpen forgatja a tanítás dagadó vitorláit.

Paul is így járt. Mikor a doktor azt emlegette, hogy kitűnően halad és tehetséges gyerek, Dombey úrnak több se kellett, még gyorsabb ütemet parancsolt fia amúgy is erőszakolt tudományos tömésének. Briggs esetében pedig, mikor a doktor azt jelentette, hogy a fiú nem halad, és nem különösebben okos, az idősebb Briggs úr éppen ezért csikarta ki ugyanazt, amit Dombey úr is követelt. Röviden, bármilyen helytelenül magas volt is a hőfok, amit a doktor melegházában állandósított, a tenyésző zsengék gazdái mindig készen álltak arra, hogy segítsenek a fúvónál, és szítsák a tüzet.

Paul természetesen nagyon hamar elvesztette még kezdeti kedvét is. Viszont megmaradt öregesnek és elgondolkozónak; mivel pedig a körülmények is összejátszottak, hogy e sajátságait egyre jobban kimélyítsék, lassanként még furcsább, öregesebb és mélázóbb lett, mint valaha.

A különbség mindössze annyi volt, hogy különösségeit most már erősebben zárta magába. Napról napra mindjobban magába vonult, merengőbb lett, és a doktor házatáján már senki iránt nem árult el olyan kíváncsi érdeklődést, mint amilyennel annak idején Pipchinnét figyelte. Szívesen volt egyedül, és azokban a rövid időközökben, mikor nem foglalták el a könyvek, az volt a legkedvesebb mulatsága, ha bebolyonghatta az egész házat, vagy leülhetett a lépcsőre, és hallgathatta a nagy állóórát az előcsarnokban. Meghitt barátságban volt a ház összes falikárpitjával és mintáikban olyan dolgokat látott, mint rajta kívül senki sem; parányi tigriseket meg oroszlánokat fedezett fel, ahogy felrohannak a hálószoba falain, a padlót borító posztó kockáiból pedig kancsali, furcsa alakok vigyorogtak a szemébe.

Így élt a magányos gyermek, eleven képzeletének arabeszkes világában, és mindenki értetlenül nézte. Blimberné csak annyit látott benne, hogy "különös" gyermek, a cselédek meg néha azt mondták maguk között, hogy a kis Dombey "ábrándozik", de ennyi volt az egész.

Legfeljebb az ifjú Toots sejtett valamit felőle, de amit sejtett, szavakba foglalni már nem tudta. Az eszmék is olyanok, mint a kísértetek (mármint az általános fogalmak szerint való kísértetek) -, szólni kell hozzájuk valamit, ha szóra akarjuk bírni őket; de Toots régen felhagyott azzal, hogy a saját elméjéhez kérdéseket intézzen. Toots koponyájának ólomszelencéjéből néha felgomolygott valami ködféle, ami ha megfogható alakot ölt, zseniálisnak lett volna nevezhető. De hát ez nem sikerült soha; így csak annyiban követhette az Ezeregyéjszaka dzsinjének példáját, hogy szintúgy sűrű felhő alakjában gomolygott elő, de aztán alaktalanul lebegett. Mindazáltal Toots a felleg magasából oly szívesen elnézte azt a parton álldigáló csöppnyi alakot!

- Hogy vagy? - kérdezte Paultól ötvenszer is napjában.

- Köszönöm, uram, nagyon jól - felelte ilyenkor Paul.

- Fogjunk hát kezet! - volt a következő közeledési javaslat Toots részéről.

Paul természetesen sietett eleget tenni a felszólításnak. Toots jó ideig némán nézte, nagyokat fújt, aztán újra megszólalt: - Hogy vagy, Dombey? - És Paul megint azt felelte: - Nagyon jól, uram, köszönöm.

Egy este, amikor Toots ismét ott ült íróasztala mellett, kiterjedt levelezésének bonyolítása közben, egyszerre mintha valami nagy elhatározás ragadta volna meg a lelkét. Letette a tollat és elindult, hogy Pault felkeresse. Hosszas kutatás után megtalálta végre; a kis hálószoba ablakán nézegetett éppen kifelé.

- Hallod-e - szólalt meg Toots rögtön, amint belépett, nehogy kiröppenjen a fejéből, amit mondani akar -, miről gondolkozol?

- Ó, nagyon sok mindenféléről gondolkozom - válaszolta Paul.

- Igazán? Ne mondd - szólt Toots, rendkívül meglepőnek találván a dolgot.

- Mondja kérem, ha önnek meg kellene halnia... - kezdte Paul, miközben föltekintett Tootsra.

Toots úr összerezzent a kérdésre, és meglehetősen zavartnak látszott.

- Nem volna jobb egy holdas estén meghalni, mikor az ég egészen tiszta, és a szél úgy fúj, mint tegnap este is?

Toots határozatlanul nézett Paulra, aztán megrázta a fejét és azt felelte, hogy ő ezt nem tudja.

- Vagyis nem éppen, hogy csak úgy fúj, hanem zúg is, mint a tenger a kagylóban. Ó, nagyon szép éjszaka volt! Hosszú ideig hallgattam az ágyból a tengert, aztán egyszer csak felkeltem és kinéztem. Messze a telihold fényében egy hajót láttam, vitorláshajót.

A gyermek közben oly erősen nézett Tootsra és oly komolyan beszélt, hogy ez úgy érezte, neki is illenék mondania valamit erről a hajóról; így szólt tehát: - Csempészek! - Majd, miután tárgyilagosan eldöntötte magában, hogy elvégre minden dolognak két oldala van, hozzátette még: - Vagy őrhajó!

- Vitorláshajó, teljes holdfényben - folytatta Paul. - Az árboc, mint valami kar, tiszta ezüst. Elsiklott, bele a messzeségbe és mit gondol, mit művelt a hajó, míg ott ingott a hullámok tetején?

- Bukdácsolt - felelte Toots.

- Úgy látszott, mintha intene, intene nekem, hogy menjek. Ni, ott van, ott van!

Toots majdnem összeesett a rémülettől a Paul meséjét követő hirtelen felkiáltásra, és csak annyit hebegett: - Kicsoda?

- Florence! A néném! - lelkendezett Paul. - Most felnéz ide... integet! Meglátott! Jó éjszakát, drága! Jó éjszakát! Jó éjszakát!

Hirtelen átugrása a határtalan örömbe, amint a gyermek ott állt az ablakban, és csókokat dobált, tapsolt, utána pedig a fénylő öröm visszahúzódott arcáról, amint Florence lassan eltűnt a szeme elől, és a türelmes megadás, mely a lelkes öröm helyén maradt, mind, mind olyan szembetűnő volt, hogy még Toots figyelmét sem kerülhette el.

Együttlétüket Pipchinné szakította félbe, ki éppen most jött meglátogatni Pault; hetenként legalább kétszer lobogtatta meg sötét selyemlobogóját Paul előtt, szürkület táján. Így aztán Toots nem folytathatta a közeledést, hisz az előbbi jelenet annyira megrázta, hogy a szokásos üdvözlés után kétszer is visszatért, hogy megkérdezze Pipchinnét, hogy van? A könnyen dühödő öregasszony ebben viszont valami furfangos sértést látott, mely bizonyosan csak annak a gyönge szemű inasnak ördögi elmeszüleménye lehet, és aki ellen Blimber doktor úrnál még aznap este szabályos feljelentést tett, úgyhogy a doktor tudtára is adta a gyönge szeműnek, ha ez még egyszer előfordul, kénytelen lesz lemondani szolgálatáról.

Mivel az esték már meghosszabbodtak, Paul minden este fellopódzott szobájába, hogy az ablakon át láthassa Florence-et. Florence pedig odaát föl s alá sétált egy bizonyos időben, addig, amíg Pault megpillantotta. Ó, az a perc, mikor egymást megláthatták! Napfény csillant meg Paul mindennapi életében. Amint besötétedett, gyakran egy másik alakot is lehetett látni ott lent, amint föl s alá sétált a doktor háza előtt. Ez a valaki most már ritkán volt együtt szombatonként a két gyermekkel. Úgy érezte, hogy nem bírná ki. Inkább észrevétlenül jött ide, és lopva nézett fel azokra az ablakokra, amelyek mögött a fia válik emberré, és csak várt, őrködött, tervezett és remélt.

Ó, bárcsak láthatta volna ő is azt a gyenge, vékonyka kisfiút ott fönn, amint a hullámokat és a felhőket figyeli komoly szemével a szürkületben, s aztán nekitámaszkodik magányos kalitkája rácsának, amikor a madarak arra szálltak, mintha versenyezni szeretne velük, és elszállni messzire.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Hajózási hírek és hivatalos ügyek

Dombey úr hivatala egy udvarban állt, a sarkán régen épült bódéban finom gyümölcsöt árultak; körül pedig mindkét nembeli kereskedők kínáltak tíz és öt között bármely időben papucsot, jegyzőkönyvet, szivacsot, kutyaörvet, Windsor-szappant, s néha vizslát vagy olajfestményt.

A vizsla mindig a börze felé irányította sanda lépteit, mert nyilván számított az ott uralkodó játékszenvedélyre, ami rendesen az új kalapban való fogadásokban nyilvánult meg. A többi holmi a nagyközönség szükségletét szolgálta, bár az is bizonyos, hogy Dombey urat nem kínálgatta soha senki. Ha feltűnt a láthatáron, a mosolygó kalmárok tisztelettel somfordáltak félre útjából. A fő papucs- és kutyaörv-árus - afféle közéleti nagyságnak érezte magát, mert arcképét egy cheapside-i művész kiszögezte az ajtajára - mutatóujját a kalapja szélére illesztette, ha Dombey úr elhaladt mellette. A sarki hordár, ha valamilyen dolga el nem szólította, szolgálatkészen előreugrott, hogy az érkező előtt oly tágasra tárja az iroda ajtaját, amennyire csak lehet, és nyitva tartotta, levett kalappal, míg Dombey úr be nem lépett.

A bent ülő hivatalnokok egy szikrányit sem maradtak el a tiszteletadásban a sarki hordár mögött. Ha Dombey úr keresztülment a szobán, ünnepélyes némaság uralkodott mindenfelé. A pénztárszoba hangos tréfamestere egy pillanat alatt olyan csöndes lett, akárcsak a tűzoltásra szolgáló vödrök a háta mögött. Az erejefogyott, sápkóros napfény végigcsorgott a tejüvegablakokon meg az üvegtetőn, melynek tábláin mintha éppen a napfény hagyott volna fekete üledéket, és az egész látványt úgy színezte, a könyvek, papirosok, meg a szorgalmas elmélyedéssel föléjük hajló alakok látványát, mintha távol a világtól mind ott lennének valahol a tenger fenekén. A homályos messzeségben pedig egy penészes kis páncélszoba, ernyős lámpa világította meg, s úgy tetszett, mintha valamely tengeri szörnyeteg barlangja volna, ahonnan a szörny a mélység titkait méregeti egyetlen vörös szemével.

Perch, a hivatalszolga - úgy ült ott kis üvegkalitkájában, mint egy falióra -, ha Dombey urat jönni látta, vagy jobban mondva, ha érezte hogy jön, mert ebben a tekintetben ösztönös megérzései voltak, a legnagyobb sietséggel vágtatott be Dombey úr szobájába, felpiszkálta a tüzet, a széntartó mélyéből szenet bányászott ki, a nyirkos újságot odatette a rácsra száradni, helyére tolta a karosszéket, és a fényellenzőt a kandalló elé húzta. Abban a pillanatban pedig, amint Dombey úr belépett, sarkon fordult, és már ott állt, készen arra, hogy elvegye a gazdája kalapját és felöltőjét. Ezután felkapta az újságot, egyszer-kétszer meglobogtatta a tűz előtt, majd hódolattal odatette Dombey úr keze ügyébe. Perch szívesen túlozta hódolatát a legvégsőkig: akár leborult volna, s oly mértéktelen alázattal szólította volna meg, mint Harun-al-Rasid kalifát az alattvalói, mert bizonyára akkor lett volna a legboldogabb.

De mivel ez mégiscsak vakmerő újítás lett volna, Perch beérte azzal, hogy viselkedése módjával fejezze ki ilyenfajta érzéseit: "Te vagy a szemem világa! Te vagy lelkemnek éltetője! Te vagy a Te hűséges Perched Ura és Parancsolója!" Szolgalelkének óhaja kielégítetlen maradván, halkan becsukta az ajtót, és lábujjhegyen távozott a szobából. Otthagyta magára a főnököt, azontúl már csak a boltozatos tetőbe helyezett ablakon keresztül bámulták Dombey urat a tűzfalak meg az ocsmány kémények, különösen pedig az egyik fodrászüzlet vakmerő ablaka az emeleten, ahol reggelenként olyan kopaszon állt egy viaszfigura, mint valami muzulmán, de tizenegy óra után már a legfrissebb keresztény divatnak megfelelő dús hajzattal és szakállal pompázott, és mindig a tarkóját mutatta.

Dombey szobájába az út a külső hivatalos szobán át vezetett; valahányszor bent tartózkodott a szobájában, a hivatalbeliek úgy érezték, mintha nyirkos légáramlat csapta volna meg őket. A főnököt és a külvilágot két lépcsőfok választotta el. Carker úr volt az első, hivatalos szobájában. Morfin úr, a maga szobájában, a második. Mindkét úr helyisége akkora volt csak, mint egy-egy fürdőszoba; mindkét szoba a Dombey úr szobája előtti folyosóról nyílt. Carker úr, mint afféle "nagyvezér", azt a szobát lakta, amely Dombey "kalifátusához" közelebb esett, Morfin úr pedig, Carker legfelső alantasa, a hivatalokhoz közelebb esőt.

Morfin úr vidám arcú, dióbarna szemű, javakorbeli legényember volt. Mindig komolyan öltözködött, rendszerint fekete kabátot öltött, mint főnöke, és mákszürke nadrágot, mint beosztottjai. Sötét haját éppen csak hogy megpettyezték itt-ott a szürke foltok, mintha az idő robogó kereke fröcskölte volna be, de oldalszakálla egészen ősz volt. Dombey urat rendkívül tisztelte, és tiszteletét mindig a kellő módon kinyilvánította, de jókedélyű ember lévén, sohasem érezte magát fesztelenül gazdája jelenlétében, s nem nagyon nyugtalanította a féltékenység amiatt, hogy Carker tárgyalhatott Dombey úrral négyszemközt; sőt titokban éppenséggel örült, hogy az ő kötelességei nem járnak együtt ezzel a kitüntetéssel. Morfin úr nagyon kedvelte a zenét, és örömmel áldozott e kedvtelésének a hivatalos órák után; valóságos atyai szeretetet táplált gordonkája iránt, és hetenként egyszer mindig elhozta islingtoni otthonából a klubjába. A klub ott a Bank of England szomszédságában volt, társasága szerdánként a legfülgyötrőbb és legkeservesebb kvartetteket szokta játszani.

Ami Carker urat illeti, a cégvezető úr piros arcú, harmincnyolc-negyven körüli ember volt. Első látásra teljesen ép, vakító fehér fogsora tűnt fel mindenkinek. Tökéletességét és fehérségét nem győzték csodálni. Ezt a fogsort észre nem venni egyszerűen lehetetlen lett volna, mert Carker úr ugyancsak kimutatta, valahányszor megszólalt, és széles mosolygás húzódott végig az arcán (sajátságos módon ritkán terjedt a száján túl), mintha kandúrmacska vicsorítana. Kedvelte a merev, fehér nyakkendőt, amellyel gazdáját utánozta, továbbá szigorúan testhez álló, feszes ruházatot hordott, és mindig nyakig begombolkozott. Viselkedését Dombey úrral mélységes megfontoltság jellemezte. Mondhatni, szinte bizalmas viszonyban volt vele, éppen mert tudta, micsoda óriási a távolság kettőjük között. "Részemről, Dombey úr, ha rangunk különbségét tekintjük, nincs az a hódolat és alázat, amely felfogásom szerint, önnek ki ne járna. Őszintén bevallom, uram, én már nem is próbálkozom tovább. Érzem, hogy lelkem vágyát úgysem elégíthetném ki, az pedig világos, hogyha valaki, hát ön ellehet enélkül." Ha Carker úr ezeket a mondatokat táblán viseli, a nyakába akasztva, hogy Dombey úr állandóan láthassa, akkor sem fejezhette volna ki magát világosabban, mint viselkedésével.

Ez volt Carker, a cégvezető. A másik Carker, az "írnok", Walter barátja, testvérbátyja a cégvezetőnek, két vagy három évvel idősebb nála; de rangfokozatban nagyobb volt a különbség. A fiatalabbik ott állott a hivatali ranglétra legtetején; az idősebb meg a legalján; viszont az is igaz, hogy soha a kisujját sem mozdította előbbre jutásáért. Fiatalemberek léptek el mellette, és emelkedtek egyre feljebb, ő mindig ott maradt legalul. Úgy látszik, egészen bele is törődött helyzetébe; sohasem panaszkodott, és bizonyára nem remélte, hogy másképpen is lehetne.

- Jó reggelt, Dombey úr, hogy érzi magát? - szólt Carker, a cégvezető, egy reggel, amint belépett főnökéhez, mindjárt megérkezése után, nagy csomó írással a kezében.

- Jó reggelt, Carker, hát maga? - kérdezte Dombey, és felemelkedett székéről, majd háttal nekitámaszkodott a kandallónak. - Van valami újsága számomra?

- Nem hiszem, hogy fárasztanom kellene - felelte Carker, iratai közt lapozván. - Bizonyára emlékezni tetszik, hogy ma háromkor bizottsági ülés van?

- Egy másik pedig háromnegyed négykor.

- A főnök urat kapja valaki rajta, hogy elfelejt valamit! Ha Paul úr az ön emlékezőtehetségét örökli, ugyancsak megtáncoltatja a Céget. Önökből egy is elég.

- Ön sem panaszkodhatik emlékezőtehetségére - vetette közbe Dombey.

- Ó, hogy én! - felelte a cégvezető. - A magamfajtának ez az egyedüli tőkéje.

Dombey úr mit sem vesztett öntelt magatartásából, sem egykedvűségéből, amint a kandallónak támaszkodva tetőtől talpig figyelmesen végignézte hivatalnokát (természetesen anélkül, hogy az észrevette volna). Carker hibátlan, kissé feszes öltözködése, fennhéjázó modora, amely éppúgy lehetett vele született sajátság, mint egy hozzá közel álló példa utánzata, csak fokozta a Dombey iránti hódolat hatását. Szinte úgy tetszett, mintha a cégvezető szívesen leküzdené Dombey úr hatalmát, de nem bír vele: nagysága és fensőbbsége teljesen leigázza.

- Morfin itt van? - kérdezte Dombey, miközben Carker még egyre írásait lapozgatta, egy-egy szót mormogva a tartalmukból.

- Itt van - felelte Carker, és az iratokból feltekintve egyszerre legszélesebb mosolyát öltötte fel -, éppen javában dúdol, bizonyosan a tegnapi kvartett-est maradványai... ó, ha csak a falon keresztül hallom is, majd beleőrülök. Legjobb volna, ha máglyát rakna a gordonkájának, és mind egy szálig a tűzbe vetné a kottáit.

- Maga senkit sem becsül, Carker - szólt közbe Dombey.

- Nem? - kérdezte a cégvezető, és macska módjára kimutogatta a fogait. - Nos, sok embert nem, az bizonyos. Sőt, nem állok jót, hogy van egynél több, akit sokra tartok - fejezte be mormoló hangon, mintha magának beszélne.

Veszedelmes sajátság az ilyen, ha őszinte, és nem kevésbé veszélyes akkor sem, ha játszott. Dombey úr pedig aligha gondolta ilyennek, ahogy ott állt, háttal a tűznek, teljes magasságában kiegyenesedve, és dölyfösen letekintett legfőbb alantasára, akiben mintha ma több hatalmi vágy gerjedezett volna, mint máskor.

- Morfinról jut eszembe - szólalt meg Carker, és egy iratot kihúzott a többi közül. - Jelenti, hogy éppen most halt meg egy írnok a cég barbadosi ügynökségénél. Morfin azt ajánlja, hogy tartsunk fenn egy helyet a "Fiam és Örökösöm" fedélzetén, a hajó egy hónap múlva indul, az új írnok részére. Azt hiszem, önnek teljesen mindegy, ki megy oda. Én magam nem nagyon ismerek olyat, akit odaküldhetnénk.

Dombey úr fenséges közönnyel ingatta fejét.

- Nem valami fényes beosztás - folytatta Carker, miközben tollat fogott, hogy valami megjegyzést iktasson az irat hátára. - Morfin majd csak rásózza valamelyik zenekedvelő barátjának az unokaöccsére. Legalább nem muzsikál itt a közelben, ha netán abban is a zenei szenvedély tombol. Ki az? Szabad!

- Bocsánatot kérek, Carker úr - szólalt meg a küszöbön Walter, aki néhány éppen most érkezett levelet hozott -, nem tudtam, hogy itt van, uram... Carker, az írnok...

E név hallatára Carker cégvezető önkéntelenül vagy készakarva úgy összerezzent, mintha valami szégyen és lealázás ütötte volna szíven. Szemét bocsánatkérővé vált tekintettel szegezte Dombeyra, azután a földre sütötte, és pillanatokig némán állott.

- Én úgy tudom, fiatalember - fordult azután Walter felé hirtelen indulattal -, hogy már egy ízben kértem önt, ne keverje a beszédébe Carker írnok urat.

- Bocsánatot kérek - felelte Walter -, csak azt akartam mondani, hogy Carker írnok úr állítása szerint ön elment; nem kopogtam volna, ha tudom, hogy Dombey úrral tárgyal. Ezek itt Dombey úr levelei, uram.

- Jól van, fiatalember - mondta Carker és valósággal kitépte a leveleket Walter kezéből. - Menjen a dolgára.

Hanem ahogy a leveleket ilyen durván kiragadta Walter kezéből, nem vette észre, hogy egyet leejtett, és Dombey sem látta, hogy a levél ott hever a lábánál. Walter egy pillanatig habozott, mert azt hitte, majd csak észreveszik, de mivel nem látták meg, visszalépett, fölvette és Dombey íróasztalára tette. Postán érkeztek; és úgy esett, hogy az az egy, amit fölvett, éppen Pipchinné szokásos jelentése volt, melynek címzését - mivel Pipchinné meglehetősen hadilábon állt a tollforgatással - most is Florence írta, mint rendesen. Dombey úr, amint Walter némán ráterelte a figyelmet erre a levélre, kissé megrezzent, aztán vad szemeket vetett Walterre, mintha szántszándékkal szemelte volna ki a többi közül éppen ezt.

- Mehet, fiatalember - szólt dölyfösen. Majd összegyűrte a levelet, aztán mikor látta, hogy Walter már becsukta maga mögött az ajtót, bedugta a zsebébe, fel sem bontotta.

- Önnek tehát szüksége van valakire, akit a Nyugat-indiai Szigetekre küldhet? - szólalt meg most hirtelen Dombey.

- Úgy van.

- Küldje a Gay-fiút.

- Kitűnő, valóban nagyon jó! - vágta rá Carker a meglepetés legkisebb jele nélkül, és tollat ragadott, hogy az előbbi megjegyzés helyére odaírja: "Küldje Gayt!"

- Hívja csak vissza - szólt Dombey.

Carker gyorsan engedelmeskedett a parancsnak, és Walter azonnal visszajött.

- Nézze Gay - szólt ekkor Dombey, fél fordulat kíséretében, és a válla fölött rápillantott - itt van egy...

- Egy jó alkalom - segítette ki Carker, és szája mosolyra húzódott.

- A nyugat-indiai Barbadosban. Önt küldöm oda - folytatta Dombey, mert utálta, hogy sokat szépítgessen az igazságon -, írnoki állást fog betölteni barbadosi fiókunknál. Adja értésére nagybátyjának, hogy önt jelöltem a nyugat-indiai útra.

Walter lélegzete elakadt a meglepetéstől. Kinyögni is alig bírta: a Nyugat-Indiai Szigetekre.

- Valakinek mennie kell, ön pedig egészséges és fiatal, a nagybátyja viszont rossz körülmények között él. Mondja meg a nagybátyjának, hogy kineveztük. Azért nem indul azonnal. Beletelhetik egy hónap vagy kettő is.

- És ott is maradok, uram?

- Hogy ott marad-e? - visszhangozta Dombey, és feléje fordult. - Hogy érti ezt? Mit gondol ez a fiú, Carker?

- Állandóan ott fogok-e élni?

- Természetesen - válaszolta Dombey.

Walter meghajolt.

- Ez minden, amit mondani akartam - folytatta Dombey. - Ami a felszerelést és az egyéb dolgokat illeti, ön, Carker, majd kellő időben megmagyaráz neki mindent. A fiú távozhat, Carker.

- Mehet, Gay - szólt Carker, és összes fogait újból kimutatta.

- Ha ugyan - vetette közbe Dombey, abbahagyva levele olvasását, s látszólag figyelve, anélkül hogy felnézett volna -, ha ugyan nincsen más mondanivalója.

- Nincs uram - felelte Walter izgatottan, zavartan és csaknem kábultan, miközben végtelenül változatos képek valóságos fergetege kavargott a lelkében, amelyek között kettő foglalta el a legkimagaslóbb helyet: Cuttle kapitány, tükörfényes kalapjában, amint ott áll MacStingernénél, és lába valósággal gyökeret ver az elképedéstől; és Sol bácsi, aki a bolt mögötti kis nappaliban kesereg majd veszteségén. - Én... nem is tudom... nagyon hálás vagyok, uram.

- A fiú ne várjon tovább, Carker - vágott közbe Dombey.

Carker úr főnöke szavát visszhangozta, és írásait összeszedte közben, mint aki menni akar. Walter érezte, ha még tovább marad, tolakodónak tetszik feljebbvalói szemében, különösen, mivel már semmi mondanivalója sincs, így hát zavartan távozott.

Ahogy az előszobában alvajáró módjára, kábán végigment, hallotta, amint a Dombey úr ajtaja megint becsukódik, és Carker úr kijön, utána mindjárt hallatszik is a kiáltása:

- Kérem, legyen szíves, és hívja a barátját, Carker írnok urat a szobámba.

Walter kiment a külső irodába, és átadta az üzenetet az írnoknak, Carker kijött a hátsó helyiségből, ahol egymaga gunnyasztott a sarokban, aztán Walterrel együtt ő is bement öccséhez, a cégvezetőhöz.

Az ott állt, háttal a kandallónak, két kezét a kabátja szárnya alá dugva, és olyan szilárdan és hajthatatlanul nézett fehér nyakravalója mögül, hogy maga Dombey úr sem tehetett volna túl rajta. Mikor két alantasa bejött, semmit sem változtatott az állásán, sötét és kegyetlen arcvonásain sem enyhített, annyit tett csupán, hogy intett Walternak, csukja be az ajtót.

- John Carker - szólalt meg a cégvezető, majd hirtelen bátyjához fordult, és két fogsorát úgy rávicsorította, mintha meg akarná harapni -, mi a megegyezés közötted és e fiatalember között, melynek alapján állandóan üldöznek és kísértenek a te neveddel? Nem elég neked, John Carker, hogy rokonok vagyunk, és úgysem tudok szabadulni ettől a...

- Ettől a szégyentől, James, mondd csak nyugodtan - szólt közbe a másik, mikor észrevette, hogy amaz a szót keresi. - Te úgy érzed és okod van rá; mondd hát csak nyugodtan, hogy ettől a szégyentől.

- Ettől a szégyentől tehát - visszhangozta amaz élesen -, de olyan valami ez elvégre, amit állandóan trombitálni és hirdetni kell, még a Cég jelenlétében is? Hozzá még a bizalmas eszmecserék pillanatában? Azt gondolod, John Carker, hogy a te neved ebben a házban felkelti a bizalmat?

- Nem, James. Isten látja a lelkemet, nem gondoltam ilyesmit.

- Mit akarsz hát tulajdonképpen? És miért tolakodsz az utamba folyton? Nem ártottál már éppen eleget nekem?

- Szántszándékkal soha, James!

- De a bátyám vagy - felelte a cégvezető. - Nekem éppen elég ártalom.

- Bár segíthetnék ezen, James.

- Szeretném, ha módod volna rá, és megtennéd.

Az egész beszélgetés alatt Walter kínos meglepetéssel nézett hol az egyik testvérre, hol a másikra. Az idősebbik, de rangban annyira alacsonyabb csak állt ott lehajtott fejjel és hallgatta a másik vádjait. Bár ezek a vádak, a velük járó hang és tekintet miatt, és a rendkívül meglepett és megdöbbent Walter jelenléte miatt is mélyre hasítottak, az írnok mégsem tiltakozott, csak olykor félénken és könyörgőn fel-felemelte a kezét, mintha azt mondaná: "Irgalom!" Éppen ilyen alázatosan állhatott volna ott akkor is, ha a szavak helyett ostorcsapások hullanak rá, és ő, lélekben erős, de testben megroncsolt ember, hóhérával néz szembe.

A nagylelkű és érzékeny Walter arra gondolt, ha ártatlanul is, ő lehet az oka ezeknek a szemrehányásoknak és ezért egyszerre komolyan közbevágott.

- Carker úr kérem - fordult a cégvezetőhöz -, valóban az én hibám mindez, csak az enyém. Meggondolatlanságból, amelyért nem vádolhatom magam eléggé, kétségtelenül gyakrabban említettem Carker írnok úr nevét, mint szükséges lett volna, és neve kicsúszott a számon, pedig ellenkezett az ön kívánságával. De ez egyedül az én bűnöm, uram. Igaz, erről soha nem esett közöttünk egyetlen szó sem... hiszen még nagyon keveset beszéltünk egymással... Aztán meg - folytatta Walter pillanatnyi szünet után -, talán nem is csupán meggondolatlanságból beszéltem, uram; mert mióta itt vagyok, mindig nagy érdeklődést éreztem Carker írnok úr iránt, s nem állhattam meg, hogy ne beszéljek néha róla, mikor oly nagyra tartottam.

Walter őszintén, a lelkéből mondta mindezeket, és nem vezette más, mint a becsületérzés. Mert ott látta az írnok lehajtott fejét, a csüggedten lesütött tekintetét, a könyörgésre emelt kezét, és azt gondolta magában: "Úgy érzek, ahogy beszéltem, miért ne mondanám meg az igazat ennek az elhagyatott, megtört embernek a védelmében?"

- Az igazság az, hogy ön, Carker írnok úr, került engem - folytatta Walter, gyülekező könnyekkel a szemében, oly őszinte részvétet érzett a másik iránt. - Sajnálattal és csalódással vettem ezt észre. Mikor idekerültem és azóta is, higgye el nekem, barátja akartam lenni, már amennyire magamkorabeli barátja lehet egy idősebb férfiúnak; de hát mindez hasztalan volt.

- És jegyezze meg, Gay - vágott közbe most a cégvezető -, hogy még inkább hasztalan lesz, ha ön makacsul kitart amellett, hogy Carker írnok úrra terelje a figyelmemet. Nem ez a John Carker barátságához vezető út. Kérdezze csak meg tőle, ő maga nem így gondolja-e?

- Valóban, ilyesmivel nem tesz jó szolgálatot nekem - felelt az öregebbik. - Ez csak a mostanihoz hasonló szóváltásokhoz vezet, s amilyeneket, mondanom sem kell, nyugodtan nélkülöznék. Senki sem jobb barátom - folytatta, nagyon tagoltan, hogy mintegy emlékezetébe vésse Walternek - mint az, aki elfelejt engem, és tovább enged a magam útján, észrevétlenül.

- Mivel úgy látszik, Gay, hogy az ön emlékezetében nem nagyon marad meg, amit mások mondanak - szólt megint Carker cégvezető, egyre növekvő kedvteléssel melengetve hátát a tűz előtt -, azt gondoltam, jó lesz, ha a legilletékesebb helyről hallja hát mindezeket - folytatta a bátyja felé intve a fejével. - Valószínű, hogy most már nem felejti el, és remélem is. Ez minden, amit mondani akartam. Távozhat, kérem.

Walter kiment, és éppen be akarta csukni maga mögött az ajtót, mikor a két testvér hangját hallotta megint, sőt azt is, hogy az ő nevét említik. Egyik keze a kilincsen határozatlanul megállott a félig nyitott ajtóban, s nem tudta, menjen-e vagy visszatérjen. Ilyenformán akaratlanul is tanúja lett a következő beszélgetésnek:

- Légy egy kicsit elnézéssel irántam, James, ha tudsz, hiszen mondom, hogy nem tehetek róla; hogyan is ne fordultam volna az ide bevésett történethez híven - s itt szívére ütött -, hogy egész szívemmel, érdeklődésemmel a fiatal Gay Walter felé, amikor ide került. A magam mását láttam benne, első pillantásra; azt, aki valaha én voltam.

- A magad mását! - ismételte a másik megvetően.

- Nem a mostani magamat, hanem hajdani énemet, mikor ide kerültem. Azt az élénk, könnyed, tapasztalatlan fiatalembert; tele nyugtalan, messze kalandozó álmokkal. Benne is ugyanazokat a tulajdonságokat és képességeket látom, melyek egyaránt vihetik jóra-rosszra.

- Remélem, nem - felelt amaz, rejtett és gúnyos értelemmel a hangjában.

- Fájdalmasan sújtasz; kezed nagyon is biztos, és a vágás mélyre hatol - felelt az írnok, olyan hangon (Walternek legalábbis úgy tűnt fel), mintha csakugyan valami éles fegyver sújtotta volna abban a percben. - Mindezt végiggondoltam, amikor legényke korában ide került. Tudtam. Biztosan. Láttam ezt a fiút, amint könnyed léptekkel halad a nem látott örvény szélén, ott, ahol mások is jártak előtte, ugyanolyan vidám lélekkel és ahonnan...

- Ej, a régi mentség! - szakította félbe az öccse, miközben a tüzet piszkálta. - Olyan sokan... Nos, rajta, folytasd. Olyan sokan lezuhannak...

- Ahonnan egyik valóban lezuhant - folytatta a másik. - Egy vándor, aki ugyanolyan vidám ifjúként vágott neki ennek az útnak, mint ez a fiú most; aztán egyszer csak megbotlott és csúszni kezdett, kissé lejjebb, egyre lejjebb, majd egyszerre... hanyatt-homlok bukfencezett alá, míg végül összezúzva hevert lenn a mélyben. Gondold csak el, mennyit szenvedtem, mikor ezt a fiút megláttam.

- Csak magadnak köszönheted.

- Csak magamnak - helyeselt az írnok és felsóhajtott. - Nem is óhajtom megosztani a szégyent senki mással.

- Pedig mégiscsak megosztottad - sziszegte James összeszorított fogai közt. És pazar fogsora közt ugyancsak hatásosan sziszegett.

- Ó, James - folytatta az írnok, most vegyítve először szavaiba valami szemrehányásfélét, és a hangjáról ítélve, mintha arcát a két kezébe temette volna. - Azóta, hogy ez történt, hasznos lépcsőül szolgáltam a te érvényesülésedhez. Tetszésed szerint tapostál rajtam fölfelé vivő utadon. De legalább ne rúgj a sarkaddal.

Csend következett.

Egy idő múlva úgy tetszett, mintha a cégvezető írásai között kotorászna, nyilván végét akarván vetni a beszélgetésnek. Bátyja lassan az ajtó felé húzódott.

- Ennyi az egész - szólalt meg aztán. - Annyi remegéssel és félelemmel figyeltem ezt a fiút, hogy az már magában is valóságos büntetés volt a számomra, míg át nem lépett ama hely fölött, hol én alábuktam; s utána pedig, még ha atyja lettem volna, sem adhattam volna istennek áhítatosabb szívvel hálát. Figyelmeztetni, tanácsot adni nem mertem, de ha okát láttam volna, bizonyára feltártam volna előtte a magam esetét. Kerültem, hogy sokat lássanak bennünket együtt, nehogy azt higgyék, ártalmára vagyok talán, rosszra csábítom és tönkreteszem; máskülönben többet érintkeztem volna vele. Lehet, hogy valamilyen fertőző, rossz elem van bennem, ki tudja? Gondold végig történetemet, kapcsold össze a fiatal Gay Walterével, és azután, ha teheted, James, ítélj felőlem kicsit türelmesebben.

Amikor befejezte, már kint állt az előszobában, Walter mellett. Hirtelen meglátta a fiút, és kissé elsápadt; de még sápadtabb lett, amikor Walter megragadta a kezét, és suttogó hangon így szólt hozzá:

- Carker úr, engedje meg, hogy köszönetet mondjak önnek. Hogy megmondjam, mennyire önnel érzek! És mennyire sajnálom, hogy e kellemetlenség okozója én voltam. Mennyire úgy tekintem önt, mint gyámomat és pártfogómat! Mennyire hálás vagyok, és hogy fáj a szívem önért! - tört ki Walterből a szó, miközben az írnok mindkét kezét megszorította, s jóformán azt sem tudta, mit mond, vagy mit tesz felindulásában.

Morfin úr szobája ott volt a közelben, és a nyitott ajtón keresztül láthatták, hogy üres. Szinte közös elhatározásból léptek be, mivel az előszobán sokan jártak keresztül. Már bent voltak, mikor Walter Carker arcán a felindulás jeleit megpillantotta, és annyira megváltozott, hogy úgy tűnt fel neki, mintha eddig sohasem látta volna ezt az arcot.

- Walter - szólalt meg ekkor Carker s kezét a fiú vállára tette -, én távol állok öntől, és távol is akarok maradni. Tudja, mi vagyok én?

- Hogy ön mi! - formálta némán a szavakat Walter ajka, amint figyelmesen Carkerre nézett.

- Akkor kezdődött a dolog, huszonegyedik születésnapom előtt; talán már előbb is készülődött, de valójában akkor kezdődött. Mielőtt nagykorúvá lettem, megloptam őket. Megloptam azután is. A huszonkettedik születésnapom előtt aztán minden kiderült; azóta, Walter, az emberi társadalomban én halott vagyok.

Walter ajkán megint ott lebegett az utolsó néhány szó, de nem tudta sem elismételni, sem felelni rá.

- A Cég rendkívül jó volt hozzám. Az ég áldja meg az öreg Dombeyt irgalmasságáért. És ezt is, a fiát, aki akkoriban került társnak a céghez, ahol én azelőtt olyan nagy bizalmat élveztem. Behívtak abba a szobába, amely most az övé... azóta sem léptem át még azt a küszöböt... és akként jöttem ki, amilyen most vagyok. Évek hosszú során ültem aztán a mostani helyemen, egyedül, mint most ülök: ismert és elrettentő példa a többiek számára. Mindnyájan könyörületesek voltak hozzám és én életben maradtam. Az idő aztán enyhített büntetésemen; azt hiszem, a cég három főnökén kívül ma már senki sem ismeri történetemet. Mire a kis Dombey felnő, és elmondják neki, az én helyem ott a sarokban, talán már régen üres lesz. Kívánom is, hogy üres legyen! És ez lesz az egyedüli változás életemben, ama nap óta, mióta magam mögött hagytam az ifjúságot, a reményt, a jó emberek társaságát, mindent, mindent, akkor, abban a szobában. Isten áldja meg, Walter! Tartsa meg önt és szeretteit becsületben, vagy ha nem, inkább azonnali halállal sújtsa.

Walternek úgy tetszett, mintha Carker egész testében remegne, mintha erősen rázná a hideg, majd hirtelen könnyekben tört ki. Walter csupán erre emlékezett vissza, amikor később arra gondolt, mi is történt kettejük között voltaképpen?

Walter legközelebb megint öregesen, csöndesen, alázatosan látta íróasztala fölé görnyedni. És amint elnézte az írnokot ott, a munkája mellett és érezte, mennyire nyilvánvalóan óvakodik attól, hogy alkalom nyíljon közöttük bármilyen további érintkezésre, és végiggondolta újra meg újra mindazt, amit ma reggel a két Carker történetével kapcsolatban oly rövid idő alatt látott és hallott, Walter csak nagy nehezen vette tudomásul, hogy ő tulajdonképpen indul. Hogy nemsokára elvész a Sol bácsi és Cuttle kapitány számára; hogy vége lesz azoknak az oly rövid és ritka pillanatoknak is, amikor Florence Dombeyt - ó, dehogyis, Pault gondolta! - láthatja és elszakad mindentől, amit életében szeretett és remélt.

Pedig nemsokára indul, mert a híre eljutott már a külső helyiségbe is; míg Walter ott ült, és nehéz szívvel, fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, Perch, az altiszt, egyszerre lekászolódott magas mahagóni pulpitusáról, és egy kicsit oldalba taszítva Waltert a könyökével, engedelmet kért tőle, vajon nem küldene-e egy cserépedényke cukorban eltett gyömbért, olcsón, Perchné asszony részére, arra az időre, mikor majd gyógyulófélben lesz a legközelebbi gyermekágyból?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Paul egyre régimódibb lesz, és nyári szünetre hazamegy

A Blimber doktor házában összegyűlt ólmos tekintetű ifjak körében az öröm nem nyilatkozott meg még a nyári szünet közeledtével sem. Afféle erőszakolt szó, mint a "záróünnepély", teljesen helytelen lett volna ebben az illedelmes intézetben. Az ifjak fél évenként elszivárogtak, ki-ki a maga otthonába, de ünnepelni nem ünnepeltek. Ezt igazán nem tartották volna illő cselekedetnek.

Tozer - kit szerető szülője, idősb Tozerné asszony azzal gyötört és keserített állandóan, hogy egy ménkű nagy, otthon keményített fehér nyakravalót hordatott vele, mivelhogy lelkipásztornak szánta a fiút, és ennélfogva úgy vélekedett, hogy az előkészületek sohasem lehetnek eléggé koraiak. - Tozer azt mondta, hogy ha már mindenáron két rossz közül kell választania, üsse kő, inkább marad ott, ahol van, mintsem hazamenjen. Bármennyire is ellentétben állott ez a kijelentés Tozer egyik iskolai dolgozatában található fejezettel, ahol azt írta, hogy "az otthon gondolata és az arra való egyszerű emlékezés a remény és boldogság leggyönyörűségesebb érzéseit ébreszti fel" - s ugyanabban az elmefuttatásban egy római generálishoz is hasonlította magát, aki az icenieken aratott legújabb győzelmétől részegen, avagy karthágói zsákmánnyal megrakottan menetel a már csak néhány órányi távolságra levő Capitolium felé, amely Capitolium alatt egyébként természetesen a fent említett Tozerné asszonyság otthona volt értendő - szóval bármennyire ellentétben is állott mindezekkel az előbb említett keserű kijelentés, mindazonáltal teljesen őszinte volt. Annál is inkább hinni lehetett neki, mert volt egy szörnyeteg nagybátyja, aki nemcsak a legképtelenebb dolgokból vizsgáztatta állandóan a szünidőben, hanem a legártatlanabb eseményeket és beszédtárgyakat is úgy csűrte-csavarta, hogy vizsgakérdések váljanak belőlük. Ha ez a nagybácsi például néha színházba, vagy hasonló kedveskedés ürügyén valami óriást, törpét, bűvészt vagy más hasonló látványosságot megnézni vitte el a fiút, Tozer már tudta, hogy a bácsi előbb alkalmatos klasszikus idézetet vágott be, és a fiú állandóan szörnyű félelemben élt, mert sohasem tudhatta, mikor tör ki az öregből a buzgalom, és micsoda őskori tekintélyt fog majd megint előráncigálni vele szemben.

Ami pedig Briggset illeti, atyja még csak nem is kendőzgette ehhez hasonló szándékait. A világért sem hagyta volna a fiút egy percre egyedül. Oly tömegesen és oly szigorúan érték a szellemi megpróbáltatások a szünidő folyamán a szerencsétlen fiút, hogy a család barátai (Briggsék Bayswaterben laktak) ritkán közeledhettek a Kensington-kert festőien szép tavához úgy, hogy ott ne lássák a tó színén a Briggs fiú kalapját, a parton pedig egy befejezetlen iskolai dolgozatot. Így azután Briggs szintén nem ment neki valami vérmes reményekkel a nagy szünetnek; Paulnak ez a két szobatársa csupán jellemző mutatványpéldány volt a fiatalurakból, akik közül a legrugalmasabb is bizonyos szelíd megadással várta a szünidőt.

Egészen másképpen állt a dolog a kis Paullal. Első nagy szünetjének végén újból el kell válnia ugyan Florence-től, de hát ki gondol a végére egy olyan szünidőnek, amely még meg sem kezdődött! Paul semmi esetre sem. Amint a várva várt időszak közeledett, a tigrisek és oroszlánok is mintha szelídebbek és játékosabbak lettek volna ott fenn a hálószoba falán. A mérges, ármányos arcok a padló viaszosvásznán nem méregették sanda szemmel Pault. A komoly, nagy óra mintha bensőbb személyes érdeklődéssel ismételgette volna a szokásos kérdést. A nyugtalan tenger csak úgy hömpölyögtette a habjait, ugyanarra a régi, mélabús dallamra, minden éjjel, de ez a hang is kellemesebb volt most, amint emelkedett és szállt a hullámokkal, miközben álomba ringatta a gyermeket.

Feeder úr biztosan tudta, hogy rendkívüli módon élvezni fogja a nagy szünetet. Toots úr pedig éppenséggel egész életére terjedő nagy vakációt tervezett; mert ahogy rendszeresen elismételte Paul előtt minden áldott nap, ez az ő utolsó "tele" Blimber doktoréknál, és amint innen kilép, azonnal kézhez kapja a vagyonát.

Paul és Toots tökéletesen megegyeztek egymás közt abban, hogy ők most már, a köztük levő helyzet- és korkülönbség ellenére is jó barátok. Amint a nagy szünet közeledett, és Toots úr egyre nagyobbakat fújt, és egyre gyakrabban meresztgette Paulra a szemét, ha együtt voltak, Paul megértette, hogy Toots azt akarja jelezni, mennyire sajnálja, hogy szem elől kell egymást veszíteniük, és Paul igen hálás volt neki pártfogásáért és jóindulatáért.

Blimberék előtt éppúgy, mint a fiúk előtt is nyilvánvaló volt, hogy Toots afféle gyámjává vagy pártfogójává vált Paulnak; ez a körülmény annyira köztudomású lett, s még Pipchinné előtt sem maradt titok, hogy a "jóságos" öreg teremtés valósággal keserű féltékenységet érzett Toots iránt; saját otthona szentélyében pedig többször mint "vigyori mamlasz"-t emlegette az ifjú úriembert. Az ártatlan Tootsnak pedig esze ágában sem volt, hogy Pipchinné méltatlankodását felkeltse, mint ahogy egyáltalán nem szőtt határozott terveket semmiféle irányban sem. Éppen ellenkezőleg, Toots igen figyelemreméltó egyéniségnek tekintette Pipchinnét, olyasvalakinek, akiben igen sok az érdekes egyéni vonás. Rendkívüli udvariassággal mosolygott rá és kérdezgette tőle, hogyan érzi magát, valahányszor az asszonyság a kis Pault meglátogatta, míg aztán egy este Pipchinné kereken tudtára adta neki, hogy ilyesmihez nincs hozzászokva, akármit gondoljon is Toots úr magában, s ő nem képes és nem is hajlandó az ilyesmit elviselni sem tőle, sem más hozzá hasonló kölyöktől. Toots előzékenységének nem várt viszonzásán annyira megrökönyödött, hogy azonnal elvonult egy félreeső sarokba, és ki sem mozdult onnan, míg Pipchinné el nem távozott. Nem is került Pipchinné szeme elé többet Blimber úr fedele alatt.

Már csak két-három hét választotta el őket a nagy szünettől; egy napon Cornelia Blimber behívta Pault szobájába és azt mondta neki: - Dombey, holnap hazaküldöm az ön analízisét.

- Köszönöm szépen, kisasszony - felelte Paul.

- Tudja, mit értek ezen? - kérdezte Blimber kisasszony, miközben szigorúan nézett rá a szemüvegén keresztül.

- Nem tudom, kisasszony, kérem.

- Dombey, Dombey, attól tartok, hogy maga haszontalan gyerek. Ha nem tudja, mit jelent, miért nem kérdezi meg?

- Pipchin néni azt mondta, hogy nem illik kérdezgetni.

- Nos, arra kérem, Dombey, hogy Pipchinné asszonyt semmi körülmények között ne emlegesse előttem. Nem engedhetem. Az itt folytatott tanulmányok messze esnek mindentől, ami vele kapcsolatba hozható. Ha még egyszer ilyesmit hallok, kénytelen leszek arra kérni, hogy holnap reggeli előtt egy szó hiba nélkül elmondja nekem onnan, hogy Verbum personale, addig, hogy simillima cygno.

- Én nem gondoltam, kisasszony...

- Arra kell kérnem, Dombey, ne mondja nekem, hogy mit gondolt s mit nem - szólt újból Blimber kisasszony, ki szigorú dorgálásai közben is megőrzött bizonyos nyomasztó udvariasságot. - Az érvelésnek ezt a módját a világért sem engedem meg.

Paul tehát a legbiztonságosabbnak azt látta, ha egy árva szót sem szól. Némán Blimber kisasszony szemüvegére meredt. Ez pedig, miután néhányszor komolyan bólintott, felvette az előtte levő papírlapot az asztalról.

- Paul Dombey jellemének analízise. Ha emlékezetem nem csal - szólt Blimber kisasszony, félbeszakítva az olvasást - az analízis szót, ellentétben a szintézissel, Walker a következőképpen határozza meg: "Valamely akár érzékelhető, akár elvont dolognak elemeire való felbontása." Igen, ellentétben a szintézissel, láthatja. Most aztán remélem, Dombey, tudja, mi az analízis.

Dombeyn ugyan nem látszott, mintha teljesen megvakult volna a világosságtól, de azért szépen meghajolt Blimber kisasszony előtt.

- Paul Dombey jellemének analízise - kezdte újból Blimber kisasszony. - Véleményem az, hogy Paul természetes felfogóképessége kitűnő; tanulásra való hajlama hasonlóképpen megfelelő. Tekintettel tehát arra, hogy intézetünkben a legmagasabb osztályzati fok a nyolcas, én úgy találom, hogy a fent említett jellemzés alapján Dombey hat és háromnegyedre érdemes.

Blimber kisasszony itt szünetet tartott, hogy lássa, mint fogadja Paul ezt a minősítést. Paul viszont - mivel nem volt benne bizonyos, hogy ez a hat és a háromnegyed hat egész és háromnegyed fontot jelent-e, vagy hat pennyt és három farthingot, hat láb három hüvelyket, avagy háromnegyed hatot, vagy talán hat olyan valamit, amiről eddig még sohasem hallott és még háromnegyed ismeretlent hozzá - Paul csak a kezét dörzsölte, amint ott állt, és nézett merően Blimber kisasszonyra. Ez az álláspont mindenesetre éppen olyan célszerűnek látszott, mint bármely más, amire a hallottakkal kapcsolatban helyezkedett volna.

Cornelia pedig így folytatta:

- Hevesség kettes. Önzés kettes. Az alacsonyrendű társasághoz való hajlandóság, amelyre valami Glubb nevű egyén sűrű emlegetése a példa, eredetileg hetes volt, de azóta csökkent. Úri viselkedés négyes, és ebben a jövőre nézve javulás várható. Most pedig, amire különösen fel akarom hívni a figyelmét, Dombey, az, amit általános megjegyzés gyanánt az analízis végére függesztettem.

Paul mindenesetre egész erejével azon volt, hogy legteljesebb figyelemmel kísérje a dolgot.

- Dombeyról általánosságban megjegyezhető - folytatta Blimber kisasszony, miközben hangját felemelte, és minden második szó után odaszögezte szemüvegét az előtte álló kis alakra -, hogy képessége és hajlamai jók, a haladás pedig, melyet tanúsított, megfelel annak, amit az adott körülmények között tőle várni lehetett. Megállapítható viszont ennél a fiatal úriembernél az a sajnálatos tényállás, hogy jelleme és viselkedése nagymértékben sajátságos (leginkább a régimódi szóval jelölhető), és anélkül hogy olyasmi volna benne föllelhető, ami határozott megrovást érdemel, mégis igen gyakran teljesen különbözik a hozzá hasonló életkorú és ugyanazon körökhöz tartozó fiatal úriemberektől. Nos, Dombey - fűzte hozzá Blimber kisasszony, miután a papirost letette az asztalra -, megértette mindezt?

- Azt hiszem, kisasszony, meg.

- Mert látja, Dombey, ezt az analízist tisztelt atyjának fogjuk elküldeni. Bizonyára kínosan érinti majd, hogy ön jellemében és magatartásában kissé sajátságos. Ez természetesen nekünk sem kellemes, tudja, Dombey, mert emiatt nem szerethetjük annyira, mint óhajtanánk.

Blimber kisasszony ezúttal elevenébe talált a gyermeknek. Mert ahogy a szünidei távozás közeledett, Paul titokban arra törekedett, hogy napról napra jobban szeresse őt a házban mindenki. Valamely rejtett okból - mellyel maga sem volt egészen tisztában - szeretete nőttön-nőtt jóformán minden és mindenki iránt Blimber doktor házatája körül. Elviselhetetlen lett volna számára, hogy közönnyel gondoljanak rá, ha elment. Azt akarta, hogy szeretettel emlékezzenek rá vissza; sőt, mint lelkiismereti kérdést tekintette, hogy megbarátkoztassa magával azt a rekedt hangú, nagy, bozontos kutyát is, amelyet ott tartottak láncon a ház mellett, s eddig életének réme volt; azt szerette volna, ha ennek a kutyának is hiányozna.

Szegény kis Paul, nem gondolta, hogy az ilyesmivel csak jobban kimutatja a különbséget maga és társai között, és most előterjesztette Blimber kisasszonynak azt a kérelmét, hogy legyen olyan szíves, a hivatalos analízis ellenére is szeresse őt. Blimberné asszonyt, aki éppen odajött, szintén megkérte. Blimberné nem állhatta meg, hogy ott a gyermek jelenlétében meg ne ismételje sokszor hangoztatott véleményét, hogy Paul milyen, de milyen furcsa gyermek, Paul azt felelte rá, hogy Blimberné asszonynak biztosan igaza van, és ő azt hiszi, a csontjai miatt ilyen sajátságos, bár tulajdonképpen maga sem tudja, de mindenesetre arra kéri mindnyájukat, nézzék el neki, mert ő nagyon, de nagyon szereti valamennyiüket.

- Nem annyira éppen - folytatta Paul a félénkségnek és a tökéletes őszinteségnek azzal a furcsa keverékével, amely egyik legsajátságosabb és legmegnyerőbb vonása volt -, mint amennyire Florence-et szeretem, mert az nem lehetséges. De hiszen azt nem is várhatja senki, ugye, kérem szépen?

- Ó, a régimódi kis öreg! - tört ki Blimbernéből a sóhajtás.

- Azért nagyon szeretek itt mindenkit - folytatta Paul -, és szomorú lennék, ha úgy mennék el, hogy örülnének neki, vagy egyáltalán nem fájna senkinek.

Blimberné most aztán végképp megbizonyosodott, hogy Paul a legfurcsább gyermek a világon; amikor pedig elmondta a dolgot a doktornak, az sem mondott ellent, egyetlen szóval sem a felesége véleményének. Azért most is megjegyzett annyit, mint először, amikor Paul az intézetbe lépett, hogy a tanulás igen sokat segíthet, s hozzátette még, amit ugyancsak akkor mondott: "Csak segítsd előbbre, Cornelia, csak segítsd előbbre!"

Cornelia pedig segítette is, mégpedig a tőle telhető legnagyobb buzgalommal, és a kis Paulnak bizony nehéz élete volt a kisasszony keze alatt. De feladatainak elvégzésén túl, a gyermek szeme előtt most már régóta más cél is lebegett, amely mellett erősen kitartott. Azt határozta el ugyanis, hogy béketűrő, hasznavehető, nyugodt kisfiúvá válik, s folyton arra igyekezett, hogy a többiek ragaszkodását és jóindulatát megnyerje. Ezért aztán, noha még mindig ott ült régi helyén a lépcsőn, vagy a felhőket és a hullámokat nézte magányos ablakából, most már mind gyakrabban mutatkozott a többi fiú között, és szerény, önkéntes szolgálatokat igyekezett tenni nekik. Így történt, hogy Paul még azok közt a rideg és elrévedt remeték között is, akik Blimber doktor fedele alatt gyötörték magukat halálra, általános rokonszenvnek örvendett; a törékeny kis játékszert mindnyájan szerették, és senkinek sem jutott volna eszébe a világért sem, hogy durván bánjon vele. De a természetét nem tagadhatta meg, sem az analízist nem írathatta újra, így hát mindnyájan megegyeztek abban, hogy Paul bizony régimódi gyermek.

Mindazonáltal volt néhány olyan kiváltság is, mely vele járt ezzel a sajátsággal, s amelyben mások nem részesültek. Holmi mindennapibb, átlagos természetű fiút sokkal könnyebben nélkülöztek volna mindnyájan, és ez már egymagában sem volt kevés. Aztán amikor a többiek lefekvés előtt egyszerűen meghajoltak Blimber és családja előtt, Paul nagy bátran odanyújtotta morzsányi kis kezét a doktornak, Blimbernének és Corneliának. Ha valakiért közben kellett járni, hogy engedjék el a rá váró büntetést, rendszerint Paul vállalkozott. A gyönge szemű inas is kikérte egyszer a tanácsát, amikor némi törést-zúzást eszközölt az üveg és porcelán holmik között. Sőt, nagy titokzatosan még arról suttogtak, hogy a pincemester, aki Paullal olyan jóakaratú, mit e zordon ember részéről halandó irányában nem nagyon tapasztaltak még, néha sűrű barna sört kevert a könnyű sörbe, hogy Paul erőre kapjon.

E messze terjedő kiváltságokon túlmenően Paulnak szabad bejárása volt Feeder úr szobájába is, ahonnan egyébként két ízben vezette ki Toots urat félájultan a szabad levegőre; Toots rosszul sikerült kísérletének következtében, melynek során egy igen vastag szivart próbált elszívni - egyik szép példányt abból a csomóból, melyet titokban vásárolt egy mindenre elszánt csempésztől a parton; ez a csempész különben bizalmaskodva elmondta Toots úrnak, hogy kétszáz fontot tűzött fejére a vámhivatal, ha élve, halva kézre kerül. Feeder úr szobája csinos kis szoba volt, benyílójában kis ágy, a kandalló fölött fuvola, melyen Feeder úr még nem tudott játszani éppen, de erősen feltette magában, mint mondta, hogy mielőbb megtanul. Néhány könyv is volt a szobában, azonkívül egy horgászbot; Feeder úr ugyanis kijelentette, hogy mihelyt egy kis ideje lesz, megtanul horgászni is. Feeder úr hasonló szándékkal raktározott még szobájában egy szépen tekeredő vadászkürtöt, egy sakktáblát, figurákkal, egy spanyol nyelvtant meg egy pár ökölvívó kesztyűt. Az önvédelem művészetét, mondta Feeder úr, szintén a föltétlenül megtanulandók sorába iktatja, amint ez minden férfi kötelessége, mert védelmére siethet az utcán vagy bárhol egy nőnek, aki esetleg veszélyes helyzetbe kerül.

Mindamellett Feeder úr ingóságai közt a legelőkelőbb helyet mégis az a jóféle burnóttal megtöltött testes agyagcsupor foglalta el, amelyet Toots hozott neki ajándékba a tavalyi szünet végén. Toots úr ugyancsak csinos összeget fizetett érte, mivel azelőtt állítólag a régensherceg tulajdona volt. Viszont sem Toots, sem Feeder úr nem volt kellően edzett ahhoz, hogy akár ebből, akár más burnótból egyetlenegyet is szippantson, anélkül hogy rögtön dühös tüsszögési rohamokat ne kapjanak. Mégis igen nagy gyönyörűségük telt benne, ha egy-egy szelencére valót hideg teával feláztathattak, azután egy darab pergamenre téve, papírvágó késsel megkeverték, és így vetették magukat a mohó élvezetre. Valósággal a nagy mártírok állhatatosságával viselték el a nem mindennapi kínokat, miközben orrukat jól meggyömöszölték a becses péppel, de mivel ezalatt asztali sört is fogyasztottak, a dőzsölés minden nagyszerűségében részük lehetett.

A kis Paulra, aki ilyenkor csendesen ült fővédnöke, Toots mellett, szinte félelmetes hatást tettek az ilyen szilaj dorbézolások. Mikor pedig Feeder úr izgalmas előadásba kezdett London sötét rejtelmeiről, és azt mondta Tootsnak, hogy a nyári nagy szünet folyamán most már személyes megfigyeléseket is fog eszközölhetni a rejtélyek eme világában és e célból hónaposszobát bérelt két öreg kisasszonynál Peckhamben - Paul úgy nézett Feeder úrra, mintha valami fantasztikus utazási könyv, vagy rendkívüli kaland hőse volna és szinte remegett e veszedelmes személy közelében.

A szünidő már közeledett, mikor egy este Paul megint lement közéjük és azt látta, hogy Feeder úr üres sorokat töltöget ki egy csomó nyomtatott levélben és közben a többit, amelyeket már kitöltött, és ott hevertek előtte az asztalon, Toots úr szorgalmasan összehajtogatja és leragasztja. Mikor Paul belépett, Feeder úr felkiáltott: "Ahá, Dombey, maga az? No, jöjjön csak!" - (Feeder úrék ugyanis mindig nagyon örültek, ha Pault látták.) Feeder úr odaröpített neki egyet a levelek közül és így folytatta: "És itt is egy Dombey! A magáé, fogja!"

- Az enyém, uram?

- A meghívója - válaszolta Feeder úr.

Paul beletekintett a meghívóba és látta, hogy metszett betűs írás, a nevét meg egy dátumot kivéve, amit Feeder úr kézzel írt bele; a levél szerint Blimber doktor úr és neje tisztelettel kérik P. Dombey urat, hogy legyen szerencséjük becses személyéhez folyó hó tizenhetedikén, szerdán este tartandó összejövetelükön; az időpont fél nyolc, a műsor pedig: "Francia négyesek." Toots is felmutatott egy hasonló levelet, melyben csak annyi eltérés mutatkozott a Paulétól, hogy Blimber doktor és neje Toots urat kérték tisztelettel, hogy legyen szerencséjük becses személyéhez folyó hó tizenhetedikén, szerdán, az időpont este fél nyolc, a műsor pedig francia négyesek. Mikor Paul Feeder úr asztalára pillantott, látta, hogy Blimber úr és neje Briggs urat is tisztelettel kérték, úgyszintén Tozer urat, s a többi urat nemkülönben, hogy legyen szerencséjük mindegyikükhöz.

Feeder úr aztán tudatta vele - hogy örült ennek Paul! -, hogy Florence is meghívást kapott a mulatságra, mivel pedig az összejövetel a félév utolsó napján lesz, és a nyári szünet még aznap megkezdődik, rögtön utána hazautazhat nénjével, ha úgy tetszik; Paul pedig rögtön kijelentette, de mennyire úgy tetszik! Feeder úr azt is tudtára adta Paulnak, hogy most elvárják tőle, hogy szép, finom hajszálírással tudassa Blimber doktorral és nejével, miszerint megtisztelő meghívásuk értelmében szerencséjének tartja estjükön megjelenni. Végül Feeder úr Paul lelkére kötötte, hogy világért se ejtsen egy árva szót sem Blimberék előtt a tizenhetedikére vonatkozólag, mivel az előkészület és a mulatság rendezése a klasszikus és a magas nevelési szempontok tekintetbevételével történik - és úgy kell tenni, mintha Blimberéknek, éppúgy, mint a tudományos teendőikben mélyen elmerült ifjaknak a leghomályosabb sejtelmük sem lenne arról, mi van készülőben.

Paul megköszönte az utasításokat, azután zsebre rakta a meghívóját és odaült, mint máskor, Toots úr lábához. De feje, melyben az utóbbi időben hol erősebben, hol gyengébben, egyre bujkált a fájás, néha pedig oly nehéz volt és nyomott, ma hirtelen olyan furcsa módon elsúlyosodott, hogy tenyerébe kellett támasztania. Onnan aztán hanyatlott, egyre lejjebb és lejjebb, míg lassan odacsúszott a Toots térdére és úgy feküdt ott, mintha soha többé nem akart volna felemelkedni onnan.

Bár ettől megsüketülnie még nem kellett volna, nyilván ez történt mégis, mert időközben mintha Feeder úr hangját hallotta volna, amint a fülébe kiáltott, és érezte is, hogy gyöngéden rázogatja. Mikor aztán ijedten felemelte a fejét és körülnézett, azt látta, hogy Blimber doktor úr is ott van a szobában, az ablak tárva-nyitva, homloka pedig nedves, mintha vízzel locsolták volna. Furcsállotta, hogyan történhetett mindez az ő tudta nélkül.

- Úgy ni! Lám, lám. Most már rendben vagyunk. Nos, hogy van a mi kis barátunk? - kérdezte Blimber doktor úr bátorítóan.

- Ó, nagyon jól, köszönöm szépen, uram - felelte Paul.

De valaminek nyilván történnie kellett a padlóval is, mert nem tudott rajta szilárdan megállni; meg a falakkal is, mert mintha folyton körbe-körbe forogtak volna, és nagyon keményen kellett rájuk néznie, hogy egy helyben megálljanak. Toots úr feje pedig mintha egyszerre megnőtt és messzebb került volna tőle; és mikor karjába vette, hogy a szobájába fölvigye, Paul meglepetéssel vette észre, hogy az ajtó egészen más helyen van, mint lenni szokott, és először úgy rémlett, mintha Toots egyenesen a kandallón keresztül akarna kimenni.

Toots úrtól mindenesetre nagyon kedves volt, hogy olyan gyöngéden felvitte az emeletre; Paul mindjárt ki is fejezte ezt a véleményét. Toots azt felelte, hogy ő sokkal többet is megtenne, ha tudna. És csakugyan megtett még többet is; segítette Pault a vetkőzésben, feltámogatta az ágyába, a lehető legnagyobb gyöngédséggel, azután leült az ágy mellé, miközben igen szorgalmasan kuncogott. Feeder úr pedig odatámaszkodott az ágy lábához, és mialatt csontos kezével úgy felborzolta fején a kurta sörtét, hogy minden szála égnek meredt, meglepő szakértelemről árulkodó ökölvívási mozdulatokat tett Paul irányában, annak bizonyságául, hogy Paulnak már kutyabaja sincs. Az egész jelenet mókás volt, és oly kedvességre vallott, hogy Paul nem tudván, mit csináljon, sírjon-e vagy nevessen, egyszerre sírt és nevetett.

Hogy aztán Toots hirtelen hogyan olvadt el a semmibe, Feeder úrból pedig miként lett egyszerre Pipchinné, Paulnak eszébe sem jutott megkérdezni, nem is foglalkoztatta különösebben, de amikor Feeder úr helyett egyszerre Pipchinnét látta ott állni az ágy lábánál, odaszólt az asszonynak: - Pipchin néni! Meg ne mondja ám Florence-nek!

- Mit ne mondjak meg Florence-nek, Paul? - kérdezte Pipchinné, míg odalépett az ágyhoz, és leült a mellette levő székre.

- Hát ezt, énrólam - felelt Paul.

- Nem, nem - nyugtatta meg Pipchinné.

- Mit gondol, Pipchin néni, mit teszek én, ha majd felnövök? - kérdezte Paul, miközben az öreg hölgy felé fordította arcát a párnán, és állát mélázva ráfektette összekulcsolt kezére.

Pipchinné persze nem is sejtette.

- Arra gondolok, hogy összegyűjtöm minden pénzemet egy bankban, és nem próbálok többet szerezni hozzá, hanem elmegyek vidékre az én drága Florence-szemmel, lesz nekünk ott szép kertünk, lesz ott erdő, mező és együtt lakunk majd, amíg élünk.

- Igazán? - kérdezte Pipchinné.

- Bizony. Azt fogom tenni, ha... - Megállt és elgondolkodott egy percig.

Pipchinné szürke szeme merőn figyelte az elgondolkodó kis arcot.

- Ha majd nagy leszek - fejezte be Paul a mondatot. Azután hirtelen a készülő összejövetelről kezdett beszélni Pipchinnének s arról, hogy Florence-et is meghívták, büszkeségéről, amely eltölti majd a fiúk csodálata miatt, azután arról is beszélt, milyen kedvesek hozzá ezek a fiúk, hogy szeretik őt, és ő mennyire örül ennek. Aztán az analízisről beszélt még Pipchinnének és arról, hogy ő bizonyára valóban régimódi gyerek, s mindjárt meg is kérdezte Pipchinnétől, mit gondol, miért van ez, és mit is jelent ez tulajdonképpen? Pipchinné szamárságnak minősítette az egészet, annál is inkább, mivel ilyen módon kerülhette ki legbiztosabban a fogas kérdést. Paul azonban nem az az ember volt, aki ilyenfajta válasszal beérte, ezért oly fürkésző tekintettel várta a kielégítőbb magyarázatot, hogy az öregasszony kénytelen volt felállni, és az ablakon kinézni, csak hogy a fiú tekintetét kikerülje.

Lakott a közelben egy csöndes, szelíd orvos, aki mihelyt valamelyik fiatalember megbetegedett, megjelent az intézetben; ez az orvos most valahogyan egyszerre csak ott termett a szobában, és odament Paul ágyához, Blimberné kíséretében. Hogyan kerülnek ide, s mióta lehetnek itt már, Paul nem is sejtette. Amikor meglátta őket, felült ágyában, és körülményesen megfelelt az orvos minden kérdésére; utána pedig arra kérte az orvost is, súgva, legyen olyan jó, és tartsa titokban az egészet Florence előtt; azt is elmondta neki, mennyire örül, hogy Florence ott lesz a mulatságon. Paul nagyon jól elbeszélgetett az orvossal, és igen jó barátokként váltak el. Miután ismét ott feküdt csukott szemmel az ágyában, hallotta, amint az orvos azt mondja - már a szobán kívül, messze vagy talán csak álmodta -, hogy a vitalitásnak (ugyan mi lehet ez? - tűnődött Paul) hiányát látja, és nagy szervezetbeli gyöngeség állapítható meg. Mivel a kisfiú elhatározta, hogy tizenhetedikén megválik iskolatársaitól, hát jobb lesz most kedvét tölteni, ha állapota nem rosszabbodik addig. Egyébként örömmel hallja Pipchinné asszonytól - mondta még az orvos -, hogy a kisfiú tizennyolcadikán hazatér övéihez, Londonba. Mindenesetre írni fog Dombey úrnak, ha majd az eset világosabban áll előtte. Jelenleg semmi ok sem forog fenn azonnali... Paul a továbbiakat nem hallotta tisztán. Az orvos azzal fejezte be, hogy finom lelkületű, de valahogyan olyan régimódi gyermek.

Ugyan miben állhat ez a régimódiság, ami ennyire nyilvánvalóvá lesz egyszerre mindenki előtt - töprengett Paul, miközben szíve erősen dobogott.

Mivel ki nem találhatta, mi lehet az, nem sokáig vesződött a kérdéssel. Pipchinné ugyanis újból ott termett ágya mellett, ha ugyan egyáltalán eltávozott közben (Paul azt hitte, hogy ő is kiment az orvossal, vagy talán ezt is álmodta), és valami varázslat folytán üveg meg pohár volt a kezében; az üvegből aztán töltött Paulnak. Majd valami nagyon jó gyümölcsízt kapott, amit Blimberné maga hozott be neki, s egyszerre olyan jól érezte magát, hogy Pipchinné hazament sürgető kérésére, és Briggs meg Tozer bejött lefeküdni. Szegény Briggs rettentően elkámpicsorodott az analízise miatt, amely akkor sem sújtotta volna le jobban, ha megoldandó kémiai képlet lett volna, de azért Paulhoz nagyon szíves volt; úgyszintén Tozer és valamennyien, mert mindegyik benézett hozzá lefekvés előtt és megkérdezte tőle: "Nos, hogy vagyunk, Dombey?" - vagy azt mondták neki: "Ne hagyd magad, kis Dombey!"

Briggs az ágyban még sokáig forgott álmatlanul a párnák közt, és analízise miatt gyötrődött; azt forgatta magában, hogy az egész rosszul van így, s rosszabb analízist egy apagyilkosról sem adhattak volna; és ugyan mit szólna Blimber doktor az ilyen analízishez, ha a zsebpénze függene tőle? Nagyon könnyű - morgott Briggs - gályarabbá tenni valakit egy fél éven át, majd azt írni róla, hogy lusta; hetenként két ebédet lehúzni a kosztjából, és azt írni róla, hogy falánk; de hát ebbe, azt hiszi, mégsem lehet olyan egyszerűen belenyugodni, vagy talán...? Ó, jaj!

A gyönge szemű inas másnap reggel, mielőtt elkezdte volna zörgetni a gongot, felszaladt Paulhoz, és azt mondta neki: ma ágyban kell maradnia. Paul igen szívesen ágyban maradt. Pipchinné is megérkezett, még az orvos előtt, alighogy az a fiatal és jó asszony, akit Paul első reggel a kandallótisztításnál látott (milyen távolinak tűnt fel az az idő!) felhozta neki a reggelijét.

Aztán újabb tanácskozás folyt, valahol messze tőle (vagy ezt megint csak álmodta?), utána az orvos visszajött, Blimber úrral és Blimbernével együtt és így szólt:

- Igen, azt hiszem, hogy egyelőre felmenthetjük tanulmányai alól, mivel a szünet úgyis közel van.

- Okvetlenül - felelte Blimber úr. - Kérlek, édesem, ugye majd leszel szíves Corneliának értésére adni.

- Hogyne - felelt Blimberné.

Az orvos ekkor Paul fölé hajolva, vizsgálóan a szemébe nézett, megfogta a fejét, megtapogatta az ütőerét, meghallgatta a szívverését, s mindezt oly mély érdeklődéssel és gonddal végezte, hogy a kisfiú azt mondta a végén: "Köszönöm szépen, doktor úr!"

- A mi kis barátunk még sohasem panaszkodott - szólt most Blimber úr.

- Ó, nem! - mondta az orvos. - Nem olyan ő, aki panaszkodik.

- Jobb erőben találja most, uram? - kérdezte Blimber úr.

- Ó, sokkal, sokkal - felelte az orvos.

Paul egyszerre azon kezdett töprengeni, vajon mi foglalkoztathatja az orvost ebben a pillanatban, hogy olyan elgondolkozón felelt Blimber doktor kérdésére. De mivel az orvos véletlenül éppen akkor nézett rá a kis betegre, mikor az erre a szellemi kirándulásra indult, és hirtelen magához térve előbbi érveléséből, rendkívül barátságosan rámosolygott Paulra, Paul kénytelen volt visszamosolyogni az orvosra, elejtve az előbbi gondolatot.

Egész nap ágyban maradt, néha szunyókált, néha ébren álmodozott, meg Tootsot figyelte, de másnap már fölkelt, és lement a földszintre. És lám csak! Valami baj lehetett a nagy óra körül; egy mesterember ugyanis létrán ágaskodott előtte, levette a számlapját, és mindenféle szerszámmal turkált az óra gyomrában. Roppant esemény volt ez Paul számára; így hát leült a lépcsőre, szemben az órával, és érdeklődéssel figyelte a munkát. Közben-közben odapillantott az óra számlapjára, mely a falnak támaszkodott, s ahogy azt így ferde helyzetben, mintegy félrehúzott arccal látta, kissé meg is ijedt, vajon nem mereszti-e rá a szemét?

Az órásmester ott a létrán nagyon nyájas volt Paulhoz; amint meglátta, mindjárt megkérdezte tőle, hogy van? Paul beszélgetésbe elegyedett vele és elmondta neki, hogy az utóbbi időben nem érezte magát valami nagyon jól. Miután így megtört közöttük a jég, Paul rengeteg mindent kérdezett tőle a toronyórákról, meg az ütéseikről; s vajon az óra úgy szól-e, hogy az emberek éjszaka fölmennek a magányos tornyokba és ütik? - Meg aztán, mikor valaki meghal, hogyan húzzák a harangot, és azok a harangok mások-e, mint a menyegzői harangok, vagy csak az emberek füle számára hangzanak olyan szomorúan? Mikor pedig Paul úgy látta, hogy új ismerőse nem valami jól tájékozott az estharang tekintetében, felvilágosította őt erről a dologról. Azután megkérdezte tőle, mint gyakorlati embernek, mi a véleménye Alfred király elgondolásáról, hogy az időt a gyertyák leégésének alapján számítsák; a mester pedig azt válaszolta, hogy úgy gondolja, ha ez a régi szokás megint divatba jönne, teljesen tönkretenné az órásipart. Paul aztán ott ült, mindaddig, míg csak az óra vissza nem nyerte megszokott külsejét, és Paulhoz intézett régi kérdezősködését el nem kezdte; ekkor az órásmester berakta szerszámait egy hosszúkás kosárba, elköszönt Paultól és hazaindult. De a küszöbön, elmenőben, odasúgott még valamit az inasnak, amiben benne volt ez a szó is, hogy: "régimódi" - Paul egészen tisztán hallotta.

Mi lehet hát az a régimódi, ami miatt az emberek mintha sajnálkoznának rajta? Ugyan mi lehet? - töprengett Paul.

Mivel most már semmi tennivalója nem volt, gyakran elgondolkozott ezen, bár mégsem olyan gyakran, mintha nem lett volna annyi más átgondolni valója. De hát volt elég, és Paul töprengett is mindenfélén, egész nap, szüntelenül.

Először is azon, hogy Florence részt vesz a mulatságon. Florence látja majd, hogy a fiúk mennyire szeretik őt, és milyen boldog lesz akkor. Legfőképpen ez foglalkoztatta Pault. Csak megbizonyosodjék Florence egyszer affelől, mennyire nyájas és jó volt hozzá mindenki, és lassanként valamennyinek kedvencévé lett, nénje akkor bizonyosan szomorúság nélkül fog arra az időre gondolni, melyet Paul itt töltött. Így aztán Florence sokkal könnyebb szívvel fog megint elszakadni tőle, amikor talán ismét visszajön az intézetbe.

Amikor visszajön! Naponta legalább ötvenszer lépkedett kis lába hangtalanul a lépcsőn föl, a szobájába, ahol gondosan összegyűjtött minden könyvet, papírszeletet, apró semmiséget, ami az övé volt, és a legkisebb tárgyig összerakta, hazavitelre készen. Paulban különben még árnyéka sem merült fel a visszajövetel gondolatának; sem amit tett, sem amit mondott, nem árult el ilyesmit, azt az egy gondolatot kivéve, mely a nénjével függött össze. Ellenkezőleg, elmélyedő hangulatában és míg a ház körül vándorolt, minden megszokott dologra úgy gondolt itt, mint amitől most rövidesen megválik; ez foglalkoztatta egész napon át gondolatait.

Sorra benézett a szobákba, ott az emeleten, és arra kellett gondolnia, milyen elhagyatottak is lesznek majd, ha ő elmegy; elgondolkozni, hány csendes napon, héten, hónapon és esztendőn keresztül állnak majd ott, éppen olyan komolyan, csöndesen és zavartalanul. Aztán még azon is el kellett gondolkoznia, vajon fog-e majd itt más fiú is bolyongani egyszer (éppen olyan régimódi, mint ő), akinek számára a bútorokban és falimintákban ugyanazok a furcsa különlegességek nyilatkoznak meg, mint neki; és vajon fog-e annak a fiúnak valaki beszélni a kis Dombeyról, aki valaha itt lakott?

Azonkívül el kellett töprengenie még azon az arcképen is, ott a lépcsőházban, amely mindig olyan komolyan nézett utána, ha elment előtte, és visszanézegetett rá a vállán keresztül; még ha akárki társaságában ment is ott el, mintha mindig csupán rá nézett volna és senki másra. Úgyszintén sokat kellett gondolkoznia egy metszettel kapcsolatban is, amely másutt függött: álmélkodó csoport közepén egy alak, akit jól ismert nagyon, a feje körül fénykoszorú, áldó és könyörületes, fölfelé mutatott a magasba.

A hálószobája ablaka körül csak úgy rajzottak a gondolatok, és úgy torlódtak egymásra, mint a hömpölygő hullámok. Vajon hol laknak azok a vadmadarak, amelyek mindig ott lebegnek a tenger fölött viharos időben. Hol keletkeznek, és honnan jönnek a felhők? Honnan indul el a szél száguldó útjára, és ugyan hol áll meg? Vajon az a hely, ahol Florence meg ő oly gyakran üldögélt, figyelt és ezekről a dolgokról beszélgetett, olyan lesz-e majd őnélkülük is, amilyen akkor volt? És vajon ugyanolyan lenne-e az a hely Florence számára, ha ő messze lenne valahol, és nénje ülne ott csak egyedül?

Aztán még mennyi mindent el kellett gondolnia Tootsszal, Feeder úrral, meg a fiúkkal kapcsolatban! Mi mindent el kellett gondolnia Blimber úrról, Blimbernéről és Blimber kisasszonyról; aztán az otthonról, nagynénjéről és Tox kisasszonyról! Atyja is foglalkoztatta, meg a Dombey és Fia, úgyszintén Walter és szegény öreg nagybátyja, aki megkapta a szükséges pénzt, valamint a reszelős hangú kapitány, akinek vaskeze volt. Még egy sereg látogatást is le kellett bonyolítania a nap folyamán; be kellett néznie a tanterembe, Blimber dolgozószobájába, Blimberné asszony lakosztályába, Blimber kisasszonyéba úgyszintén; és meg kellett látogatnia a kutyát is. Mert most szabadon járhatott-kelhetett a házban. Kóborolhatott amennyit csak akart; mivel pedig azt kívánta, hogy mindenkitől jó barátságban váljon meg, mindenki irányában figyelemmel kellett lennie. Előfordult, hogy Briggsnek megkereste a könyvben a helyeket, melyeket folyton elvesztett szem elől; máskor szavakat keresett ki a szótárból ifjú növendékek számára, akik nagy bajban voltak; Blimberné asszonynak gombolyításnál tartotta a selyemgombolyagot, Cornelia íróasztalán rendet tett; sőt olykor még a doktor dolgozószobájába is besompolygott, és a tudós férfi lába előtt a szőnyegen lassan forgatta a földgömböt, körutazást tett a világon, vagy szárnyra kelt egyenesen a messzi csillagok honába.

Azokban a napokban, közvetlenül a szünet előtt, miközben a többiek életre, halálra dolgoztak, hogy a félév teljes anyagát átismételjék, Paul olyan kiváltságokat élvezett, amilyenekre még nem volt példa e házban. Jóformán maga sem hitte, hogy szabadsága óráról órára, és napról napra tart. A kis Dombeyt kivétel nélkül mindenki kényeztette. Blimber doktor annyira figyelmes volt irányában, hogy egy nap Johnsont arra kérte, vonuljon vissza az ebédtől, mivel azt találta kiejteni a száján, hogy "szegény kis Dombey". Paul ezt az eljárást nagyon is szigorúnak találta, bár elpirult abban a pillanatban, ha nem is értette, miért használta Johnson vele kapcsolatban ezt a szót. Annál is vitathatóbbnak látszott a doktor szigorú ítélete, mivel Paul éppen az előző estén hallotta meg véletlenül, hogy ez a roppant tekintély helyeslően csatlakozott Blimberné azon állításához, hogy szegény, kedves kis Dombey régimódibb, mint valaha. Ettől kezdve Paul kezdte azt hinni, hogy ha valaki nagyon vékonyka, könnyű, hamar kifárad, és mindig szívesen ledőlne pihenni, akkor régimódi. Paul valóban érezte, hogy ez a szokása napról napra jobban elhatalmasodik rajta.

Végre elérkezett a mulatság napja; Blimber úr a reggelinél így szólt: "Uraim, jövő hó huszonötödikén folytatjuk tanulmányainkat." Toots rögtön sutba dobta alattvalói hűségét, és felhúzta gyűrűjét; ettől a pillanattól kezdve, ha a doktor szóba került, csak úgy emlegette, hogy "Blimber". Az effajta szabadosság bámulatot és irigységet keltett a régebbi növendékekben, a legkisebbek viszont valósággal megdöbbentek, és már azon csodálkoztak, hogy nem szakad le egyetlen gerenda sem, és nem zúzza agyon a vakmerőt.

Az esti mulatságra reggeli vagy ebéd közben senki sem tette a legkisebb célzást sem; de a házban élénk sürgés-forgás volt egész nap, és Paul vándorlásai közben sok eddig nem látott paddal és gyertyatartóval ismerkedett meg, és egy hárfát is felfedezett, mely zöld köpenyegében ott támaszkodott a lépcsőház egyik fordulójánál, a nappali ajtaja közelében. Az ebédnél valami furcsaság tűnt fel neki a Blimberné haja körül is, mintha valahogy nagyon szorosan csavarta volna össze. Blimber kisasszonynak nagyon szép csomó fonott haj tekeredett a halántékára, a saját göndör kis fürtjei alája voltak rejtve, papirosba csavargatva, hozzá egy színlap papírjába; Paul ugyanis azt olvasta le az egyik papirosról a pápaszem szikrázó üvege fölött, hogy "Királyi Színház", a másikról pedig: "Brighton."

Estefelé a fiatalurak hálószobáiban valóságos kiállítás nyílt fehér mellényekből és nyakkendőkből; szerteszét pedig a pörkölt haj szaga terjengett, annyira, hogy Blimber doktor egy ízben üdvözletét küldte a fiataluraknak az inas által és azt kérdeztette, vajon nem ütött-e ki tűz valahol a házban? Mindössze annyi történt, hogy a fodrász, aki a fiatalurak haját göndörítette, rendkívüli buzgalmában túlontúl megtüzesítette a fodorító vasat.

Paul, miután elkészült - és ez hamar megtörtént, mert nem érezte magát egészen jól, meg kissé álmos is volt bizony, és nem volt türelme hosszan elbíbelődni az öltözködéssel - lement a fogadóterembe. Blimber doktor urat már ott találta, teljes díszben sétált fel s alá a szobában, olyan méltóságteljes, mindamellett egykedvű arckifejezéssel, mint aki éppen csak valószínűnek tartja, hogy egy-két jó embere bekukkant. Rövidesen Blimberné is megjelent, és Paul úgy látta, hogy ma éppenséggel gyönyörű. Annyi szoknya volt rajta, hogy kirándulásszámba ment, amíg az ember körüljárta. A mama után csakhamar Blimber kisasszony is ott termett; kissé agyonpréseltnek látszott ugyan, mégis határozottan bájos volt.

Ezután Toots és Feeder érkezett meg. Mindkettő kalappal a kezében jött, mintha máshol laktak volna, és amikor a pincemester bejelentette őket, Blimber úr felkiáltott: - Nini, kit látok! Ah, ah! Nagyon örvendek! - Toots úr csupa csillogás volt az ékszereivel és gombjaival; annyira tudta ő maga is, hogy miután kezet fogott a doktorral, Blimberné és Blimber kisasszony előtt meghajolt, félrehívta Pault és megkérdezte tőle: - Nos, Dombey, hát ehhez mit szólsz, mi?

Zsendülő önbizalma ellenére Toots nagy bizonytalanságok közepette élt; elsősorban mert nem tudta, mi a helyesebb, ha a mellénye legalsó gombja be van-e gombolva, vagy ha nincs; aztán meg mi az igazán illendő: ha az ember a kézelőcsíkját lehajtja, vagy fölhajtja? Mikor azt látta, hogy Feeder úr felhajtotta, menten felhajtotta ő is. De mivel a legközelebbi érkező már lehajtva viselte, Toots is egy szempillantás alatt lehajtotta. Azonkívül a mellény begombolása körüli felfogások nemcsak a legalsó gomb, hanem a felső gombok tekintetében is oly sokféléknek és bonyolultaknak mutatkoztak, mint az egyre sűrűbben érkező vendegek viseletéből ítélni lehetett, hogy Toots kénytelen volt állandóan le s fel billegetni ujjait a fent említett ruhadarabon, akárcsak valami hangszeren, miközben valósággal beleőrült a szakadatlan kézmozdulatokba, amelyeket ez a hangszer kívánt.

A fiatalurak feszes nyakravalóban, bodrosan és tánccipőben, kezükben a legjobb kalapjukat szorongatva, lassanként mind megérkeztek - s természetesen külön-külön bejelentették őket - amikor Baps úr, a táncmester is megjött a feleségével együtt, akihez Blimberné odaadóan kegyes és leereszkedő volt. Baps úr, ez a nagyon komoly férfiú lassan és vontatottan beszélt. Öt perce sem állt még ott a lámpa alatt, beszélgetésbe elegyedett Tootsszal (aki közben a tánccipőjét hasonlította össze az övével); és megkérdezte tőle, mi a legokosabb, amit az ember az arany ellenében behozott külföldi nyersanyagokkal tehet. A némileg megzavart Toots így vélekedett: "Süsse meg!" Baps úr, látszott, nincs föltétlenül ezen a véleményen.

Paul most kiosont a kipárnázott díványsarokból, amely eddig megfigyelőhelye volt, és lement a teázószobába, hogy ott várjon Florence-re, akit már két hete nem látott; a múlt szombaton és vasárnap ugyanis itt maradt Blimberéknél, nehogy meghűljön. Florence rövidesen meg is érkezett; egyszerű kis estélyi ruhájában, kezében friss virágbokrétával, olyan, de olyan szép volt, hogy amikor letérdelt Paul mellé, hogy átkarolja kisöccse nyakát és megcsókolja (mert senki sem volt a szobában, csak a barátságos szobalány s egy másik fiatal nő, aki a teával foglalkozott), Paul alig akarta elengedni, nehogy tovább menjen, nehogy ragyogó és szeretettől sugárzó szemét levegye az arcáról.

- Mi van veled, Floy? - kérdezte Paul hirtelen, mert majdnem bizonyos volt benne, hogy könnyet látott nénje szemében.

- Semmi szívem, semmi - felelte Florence.

Paul ekkor gyöngéden odanyúlt ujjaival az arcához és lám - csakugyan könny volt az, amit látott!

- Floy! - kiáltott föl a gyermek.

- Hazamegyünk, szívem, még ma este és én magam ápollak - szólt Florence.

- Ápolsz! - ismételte Paul.

Nem értette, miért ápolná őt a nénje, sem azt, hogy a két szobalány miért néz rájuk olyan komolyan, és Florence miért fordítja el arcát egy pillanatra, s miért kell egy pillanatig várnia a régi, ragyogó mosolyt.

- Floy - szólalt meg most Paul, miközben Florence hajának egy sötét fürtjét ott tartotta a kezében -, felelj nekem őszintén. Azt hiszed, hogy régimódi lettem?

Nénje nevetett, megsimogatta az arcát: - Dehogy, dehogy!

- Mert én tudom, hogy itt mind azt mondják rólam, és én úgy szeretném tudni, mit jelent?

Ebben a pillanatban erős kopogás hallatszott az ajtón, mire Florence az asztalhoz sietett, és a beszélgetésnek vége szakadt, Paul ismét elcsodálkozott, hogy a barátságos szobalány miért suttog Florence-nek valamit, úgy mintha vigasztalni próbálná, de az újabb vendég kizavarta fejéből ezeket a gondolatokat.

Az új vendég, Barnet Skettles báró, feleségével meg a fiával érkezett. Szünet után az ifjú Skettlest is be akarták adni ide az intézetbe. Az utóbbi időben ugyancsak sokat foglalkozott a fáma Feeder úr szobájában Barnet Skettles báró úr személyével, aki az alsóház tagja volt. Feeder úr azt szokta mondogatni, hogy ha a képviselőházi elnök szeme egyszer megakad a bárón (amire már három-négy esztendeje vártak a báró hívei), akkor jön aztán a nemulass a radikálisoknak.

- Miféle szoba ez például? - kérdezte a bárónő Méliától, attól a szobalánytól, aki olyan barátságos volt Paulhoz.

- Blimber doktor dolgozószobája - hangzott a felelet.

A báróné lornyonján keresztül megszemlélte a szobát, mint valami panorámát, aztán helyeslő bólintással fordult a báró felé: - Nagyon jó. - A báró egyetértett vele, Skettles úrfi viszont gyanakodónak és kétkedőnek látszott.

- És ez a kicsike itt - fordult most a báróné Paul felé. - Ez is egyike...

- A fiataluraknak? Igenis - felelte Mélia.

- És önnek mi a neve, halvány kis gyermekem? - kérdezte Lady Skettles.

- Dombey - felelte a kisfiú.

A báró rögtön belekapcsolódott a beszélgetésbe és elmondta, hogy egy hivatalos ebéden volt szerencséje Paul atyjával találkozni és reméli, hogy Dombey úr jól érzi magát. Paul azt is hallotta, hogy a báró ilyesvalamit mondott a feleségének: City... nagyon gazdag... igen jó család... a doktor mondta. A báró aztán ismét Paul felé fordult és így szólt: - Megmondja majd az édespapának, ugye, hogy Barnet Skettles báró örült a hírnek, hogy jól érzi magát, és üdvözletét küldi?

- Igenis, uram - felelt Paul.

- És itt az én derék kisfiam - folytatta a báró. - Barnet - fordult fiához, aki az elkövetkezendő leckék miatt már előre is alaposan megbosszulta magát a mazsolás kalácson -, íme egy fiatal úr, akivel meg kell ismerkedned. Egy fiatal úr, akivel szabad megismerkedned - tette hozzá a báró, erősen hangsúlyozva az engedelmet.

- Micsoda szem! Micsoda haj! És milyen bájos arc! - fejezte ki halkan Lady Skettles az elragadtatását, miközben Florence-et nézte üvegén keresztül.

- A nővérem - szólt Paul bemutatva a leánykát.

Skettlesék megelégedése most már teljes volt. És mivel Paul már az első percben megnyerte a báróné tetszését, együtt mentek fel; Skettles báró Florence-et vette pártfogásába, az ifjú Skettles pedig egyedül ballagott utánuk.

Az ifjú azonban, ahogy felértek az ebédlőterembe, nem maradhatott sokáig háttérben, Blimber doktor arra szemelte ki ugyanis, hogy Florence táncosa legyen. Paulnak nem tűnt fel éppen, mintha az ifjú báró különösebben boldog volna, sőt egyenesen durcásnak látszott; de miután Paul meghallotta, hogy Lady Skettles, aki csendesen verte a tánc ütemét a legyezőjével, azt mondta Blimbernének, hogy drága fiacskája nyilván egészen oda van azért az angyali Dombey kisasszonyért, ezek után nyilvánvaló volt, hogy az ifjú Skettles csakugyan földöntúli boldogságban úszik, csak éppen nem látszik rajta.

A kis Paul különös véletlennek érezte, hogy az ő kipárnázott helyét a díványon senki sem foglalta el, mikor pedig visszament a szobába, mindenki készségesen utat engedett neki, hogy megint odajuthasson a helyére. Elébe sem állott senki, mikor észrevették, hogy szereti Florence-et nézni, amint táncol, sőt mindenki eltisztult előle, hadd követhesse szabadon a szemével. Annyira kedvesek voltak még az idegenek is, akik csakhamar egészen szép számban egybegyűltek, hogy sorra odajöttek hozzá, megkérdezték, mint érzi magát, nem fáj-e a feje, és vajon nem fáradt-e már? Paul nagyon szépen megköszönte mindenkinek, hogy olyan jók hozzá és figyelmesek. Ott ült hátradőlve a sarokban, vánkosokkal feltámasztva, Lady Skettles és Blimberné mellette, ugyanazon a pamlagon, Florence pedig, valahányszor egy-egy tánc véget ért, odament hozzá és mellé ült - Paul nagyon boldognak érezte magát.

Florence szívesen ott ült volna mellette egész éjszakán át, és nem táncolt volna a maga jószántából egy lépést sem, ha Paul nem küldi, azzal, hogy nagyon szereti nézni. És az igazat mondta csakugyan, mert kis szíve csak úgy dagadt a büszkeségtől, arca pedig kipirosodott, amikor látta, hogyan bámulja mindenki Florence-et és ő gyönyörű feslő rózsabimbója az egész teremnek.

Fészkéből, a párnák közül, Paul jóformán mindent látott és hallott, mintha az ő mulatságára rendezték volna az egész estét. Sok egyéb apró mozzanat között azt is megfigyelte, hogy amint a táncmester beszédbe elegyedett Skettles báróval, mindjárt attól is megkérdezte, akárcsak Tootstól, ugyan mit is tegyen az ember a nyersanyagokkal, amikor azok a kikötőinkbe érkeznek a külföldre szállított arany ellenében. Olyan rejtelmes dolognak látszott ez Paul előtt is, hogy igazán kíváncsian várta, vajon mit is kellene hát tenni? Skettles báró úrnak elég sok mondanivalója volt a dologról, el is mondta, de úgy látszik, amit ő mondott, az sem oldotta meg a kérdést teljesen, mert Baps úr azt válaszolta, hogy igen, de tegyük fel, hogy Oroszország meg hirtelen a faggyújával áll elő. Ez azután csaknem elnémította a bárót, mert egy ideig a fejét rázta, aztán annyit mondott, hogy nos, nekünk még mindig ott a gyapotunk, amivel válaszolhatunk.

Barnet Skettles báró olyanformán nézett Baps úr után, mikor az odament a feleségéhez, hogy egy kicsit felélénkítse (mert Bapsné közben, teljesen magára hagyatva, úgy tett, mintha a hárfázó úriember kottáját kísérné igen odaadó figyelemmel), mint aki azt gondolja magában, hogy nem éppen mindennapi emberrel akadt dolga, mindjárt meg is mondta ezt Blimber doktornak, s még hozzátette, szabad-e megkérdeznie, ki az az úr, és vajon nem tartozott-e valamikor a Kereskedelmi Kamarához? Blimber doktor azt felelte, hogy nem, vagy legalábbis nem hinné, mert a dolog úgy állt, hogy az illető tulajdonképpen tanár, mégpedig...

- Fogadni mernék, hogy a statisztika, vagy holmi hasonló tanára - vágott közbe Skettles báró.

- Nos, nem éppen, báró úr - szólt Blimber doktor az állát dörzsölve. - Hát nem éppen.

- Akkor meg fogadok, hogy valami olyan helyen, ahol sokat kell számolni.

- Úgy van, igen - felelte Blimber úr -, ha nem is olyan formában, ahogy a báró gondolja. Baps úr igen kitűnő ember valóban és... ami a hivatását illeti, ő a mi tánctanárunk.

Paul elámult, amikor látta, hogy a nyert felvilágosítás milyen hirtelen megváltoztatta Barnet Skettles báró úr Bapsról alkotott véleményét, s a báró mennyire dühbe jött, és milyen haragos pillantásokat lövellt Baps úr felé, a szoba másik sarkába. Lady Skettlesnek meg éppenséggel azt mondta, hogy Bapsot vigye el az ördög, miközben felvilágosította őt a helyzetről, s még hozzátette, hogy ez aztán mégiscsak a legnagyobb, leghitványabb szemtelenség.

Paul ezenkívül még mást is megfigyelt. Feeder úr, miután több csészére valót bekebelezett a négusnak nevezett kitűnő italból, a szó igaz értelmében mulatni kezdett. A tánc eddig általában igen szertartásosan folyt, a zene is ünnepélyes volt, s kissé az egyházi zenére emlékeztetett. A csészék többszöri kiürítése után Feeder úr egyszerre kijelentette Tootsnak, hogy ideje lesz egy kis lelket verni végre ebbe az unott társaságba. Feeder úr aztán úgy rákezdett a táncra, ahogy igazi mulatságban járja, és titokban a zenészeket is szutyongatni kezdte, hogy húzzanak most aztán valami jó talp alá valót. Feeder úr még nagyobb figyelemben kezdte részesíteni a nőket, és amikor Blimber kisasszonnyal táncolt, ezt súgta neki, bár nem olyan halkan, hogy Paul meg ne hallja, a csodálatos sorokat:

Ha csalfa lenne is szívem,
Mindig hű lenne Hozzád!

Paul azt is hallotta, hogy még négy kisasszonynak ismételte el ezt egymás után. Nem csoda, ha Feeder úr később olyasmit mondott Tootsnak, hogy aztán csak rosszra ne forduljon a nagy jókedv holnap!

Blimberné asszony bizony egy kissé megijedt ettől a ledér magaviselettől; még jobban a zene hirtelen megváltozásától, amely egyszerre közönséges, utcán dúdolt dallamokra kezdett emlékeztetni, s így könnyen föltételezhető volt, hogy Lady Skettles megbotránkozik. De a báróné olyan kedves volt, hogy arra kérte Blimberné asszonyt, ugyan, ne is említse, szót sem érdemel az egész; mikor pedig Blimberné azt kezdte magyarázni, hogy Feeder urat hasonló alkalmakkor a kedélye sajnos el-elragadja, a báróné a legnagyobb nyájassággal és udvariassággal válaszolt. Külön megjegyezte még, hogy Feeder úr, társadalmi állásának megfelelően, igen derék fiatalembernek látszik, s hogy különösen keresetlen hajviseleti módja tetszik neki; Feeder úr haja ugyanis (mint említettük) éppen negyed hüvelyknyire volt levágva.

Egy alkalommal, a tánc szünetében, Lady Skettles azt mondta Paulnak, hogy úgy látszik, nagyon szereti a zenét. Paul azt válaszolta, hogy úgy van, és ha a báróné szintén szereti, akkor Florence-et kellene meghallgatnia, mikor énekel. Lady Skettlest nyomban epeszteni kezdte a vágy, hogy ebben a gyönyörűségben részesüljön. Florence, mikor kérték, hogy énekeljen, először nagyon megijedt ennyi ember előtt és könyörgött, ne kívánják ezt tőle; mégis, amint Paul odahívta, és azt mondta neki: - Énekelj, Floy! Kérlek! A kedvemért, drágám! - Florence odament a zongorához, és megzendítette a billentyűket.

Mind félrehúzódtak kissé, hogy Paul láthassa nővérét, és Paul nézte, amint a leányka ott ül egyedül, csupa fiatalság, jóság, szépség és hozzá való kedvesség, és hallotta aztán, hogyan csendül fel a némaság közepette átható, édes és tiszta hangja, ez a valóságos aranylánc közötte és élete minden boldogsága között - a gyermek elfordította arcát, hogy elrejthesse könnyeit. Nem azért, mert a zene oly panaszos volt és szomorú, mint ő mondta a vendégeknek aztán, mikor vigasztalni kezdték, csupán azért, mert neki olyan nagyon kedves volt Florence éneke.

Mindnyájan szerették Florence-et! Hogyan is lehetett volna másképp! Paul tudta jó előre, hogy mindnyájan szeretni fogják, mert másképp nem is tehetnek, és amint ott ült a kipárnázott sarokban, kezét összetéve, fél lábát lazán maga alá húzva, senki sem gondolta volna, mekkora diadal és boldogság duzzasztotta kicsiny gyermekkeblét, és micsoda édes nyugalom szállt a szívére, míg nénjében gyönyörködött. Minden oldalról a "Dombey nővéréről" szóló pazar dicséretek érték a fülét; a nyugodt és szerény kis bálkirálynő magasztalása ott lebegett minden szájon; okosságáról és tehetségéről valló nyilatkozatok röpködtek körülötte szüntelenül. Mintha a nyári éjszakában a levegő szárnyain szállt volna, úgy áradt körülötte valami rejtelmes, alig érthető érzés, mely Florence-re meg reá vonatkozott, és szeretetet sugárzott annyira, hogy Paul szinte a simítását érezte.

Maga sem tudta, hogyan történik mindez. Mert minden, amit csak érzett, észlelt és gondolt ezen az estén - a jelen, meg a múlt, az, ami csak most történt, s ami régen ezelőtt -, összevegyült, mint a színek a szivárványban, vagy a gazdag színű madarak tollazatában, mikor a nap visszafénylik rajtuk, vagy az alkonyuló égen, a sugárzó nap nyugtával.

Minden, ami legutóbb foglalkoztatta, elvonult előtte ebben a zenében; nem mintha gondolatai újból feltámadtak volna, és foglalkoztatni akarnák még ezentúl; nem: békésen elvégzett és csöndben tovaröppenő gondolatok voltak ezek.

Egy óceánra nyíló magányos ablak, amelyen évekkel ezelőtt kinézett a mérföldnyi és mérföldnyi messzire; a képek és látomások, melyekkel még tegnapelőtt foglalkozott, elcsendesedtek az óceán színén és nyugalomba aléltak, mint a megtört hullámok. Mintha testvére dalából ugyanazt a titokzatos mormolást hallotta volna ki, melyet kinn a tengerparton, kocsijában fekve, oly sokszor hallgatott; ezt hallotta a körülötte levők hangjában, lépéseik neszében, sőt, mintha az előtte elsuhanó arcok mind részei lettek volna egy-egy távoli képnek; de beletartozott még a Toots nehézkes, esetlen jólelkűsége is, ahogy oda-odajött hozzá, és megszorította a kezét. A feléje áramló általános nyájasságon keresztül is mintha a tenger mormogását hallotta volna, sőt, érthetetlen módon mintha az ő régimódiságának gondolata is a tengermorajhoz kapcsolódott volna. Így ült ott a kis Paul, mélázott, hallgatott, nézelődött, álmodozott és nagyon boldog volt.

Amíg aztán el nem jött a búcsúzás ideje; ekkor valóban nagyon figyelemre méltó dolog történt. Skettles báró úr odament Paulhoz, magával vitte az ifjabb Barnetet, hogy ő is kezet fogjon vele; és arra kérte Pault, ne felejtse el megemlíteni a kedves papájának, hogy Sir Barnet Skettles tisztelteti és reméli, hogy az ő fia meg Paul jó barátok lesznek. A bárónő megcsókolta a kisfiút, haját kétfelé simította a homlokán és szeretettel magához ölelte. Még Bapsné asszony - szegény Bapsné! - is odajött, és ennek Paul igazán nagyon örült, otthagyva a hárfázó úr kottáit, és éppen olyan melegen búcsúzott el tőle, mint mindenki más a teremben.

- Isten önnel, doktor úr - szólt ekkor Paul, s kinyújtotta a kezét Blimber felé.

- Isten önnel, kis barátom - felelte Blimber doktor.

- Nagyon szépen köszönöm minden jóságát, doktor úr - folytatta Paul és elfogulatlanul nézett a rettegett arcba -, és kérem szépen, tessék megmondani mindenkinek, hogy vigyázzanak Diogenészre.

Diogenész a kutya volt; ez a kutya még soha életében a bizalmába és barátságába nem fogadott Paulon kívül senkit. A doktor úr megígérte Paulnak, hogy távollétében gondját viseli Diogenésznek. Paul megköszönte, azután még egyszer kezet szorítottak. Majd Blimberné asszonytól és Corneliától búcsúzott el szívből fakadó komolysággal, hogy Blimberné még Ciceróra is elfelejtette ráterelni a szót Lady Skettles előtt, noha egész este készült rá. Cornelia a kezébe fogta Paul kezét, s így szólt hozzá: "Dombey, Dombey, ön mindig kedvenc növendékem volt. Isten önnel." És ezek a szavak megmutatták - gondolta Paul -, milyen könnyen lehet igazságtalan az ember valakihez; mert Blimber kisasszony a szíve mélyén lám így érzett, ha melegházi fűtőberendezés módjára viselkedett is.

Aztán egyszerre mozgás támadt a fiatalurak között: "Dombey indul!" - "Megy a kis Dombey!" Megindult az áradat Paul és Florence után lefelé a lépcsőházba, s a menetből nem maradtak ki Blimberék sem. Mint Feeder úr megjegyezte, ilyesmi még soha nem történt, amennyire csak visszaemlékezik egyetlenegy fiatalúr távozásakor sem; viszont azt természetesen nehéz lett volna ellenőrizni, hogy ez az állítás csakugyan tényeken vagy a kiürített csészéken alapult? A cselédek - élükön a pincemesterrel - valamennyien ott álltak az előcsarnokban, hogy láthassák az induló kis Dombeyt; még a gyönge szemű fiatalember is, amikor levitte Paul könyveit és ládáját a kocsihoz, amelynek Pault és Florence-et Pipchinnéhez kellett vinnie, valósággal elolvadt a meghatottságtól.

A fiatalurakat még a bennük eluralkodott gyöngéd érzelmek sem gátolták abban - mert természetesen egytől egyig lángra gyúltak Florence irányában -, hogy rendkívül lármás búcsúzást ne rögtönözzenek Paul körül; a kalapjukat lengették utána, lenyargaltak a lépcsőn, ott tolongtak, hogy még egyszer megszoríthassák a kezét, miközben mindegyik elmondta: - Aztán el ne felejts, Dombey! - és még egyéb különféle érzésnyilvánulásokban törtek ki, amelyek különben igen szokatlanok voltak ezek közt az ifjú óriások között. Paul odasúgta Florence-nek, aki eközben gondosan bebugyolálta, mielőtt kinyitották volna az ajtót, hogy hallja-e őket? El tudja-e valaha is felejteni ezt? Ugye, örül? És miközben ezeket kérdezte, az ő arca is csak úgy sugárzott az örömtől.

Megfordult, hogy még egyszer utoljára visszanézzen utána bámuló társai arcára, és meglepetve látta, milyen ragyogók, milyen nyájasak és annyian vannak, mintha valami zsúfolt színházat látna maga előtt. S ahogy nézte, úgy lebegtek ezek az arcok ott előtte, mint egy megmozgatott tükörben; a következő pillanatban már benn ült a sötét kocsiban, és szorosan odasimult Florence-hez. Valahányszor csak visszagondolt Blimber doktorékra, mindig úgy állt ez a kép előtte, mint abban az utolsó pillanatban; sohasem úgy, mint valóság, inkább álomszerűen, a szemek sokaságával telve.

Azért mégsem búcsúzott el végleg a nagy Blimber-családtól. Valaki hátra volt még. Mégpedig Toots úr. Toots úr ugyanis egyszerre csak, egészen váratlanul, leeresztette az egyik kocsiablakot, és fejét bedugva, rendkívüli kuncogás közepette megkérdezte: "Dombey itt van?" Aztán rögtön be is csapta az ablakot, nem várta meg a feleletet. Ám Toots úr még nem fejezte be a búcsúzást; ugyanis, mielőtt a kocsi tovarobogott volna, hirtelen újból leeresztette az ablakot, ezúttal a másik oldalon, megjelent az ablakban kuncogva, mint az előbb és megint azt kérdezte: "Dombey itt van?" - aztán gyorsan eltűnt, éppen úgy, mint az előbb.

Hogy mulatott Florence! Paul sokszor visszaemlékezett erre, és mindig nevetett, valahányszor csak eszébe jutott.

Másnap és azután sok minden történt, amire Paul csak zavarosan emlékezett. Miért időztek például Pipchin néninél napokon és éjeken át, nemhogy hazautaztak volna; miért feküdt ágyban, miközben Florence állandóan ott ült mellette; s vajon az apját látta-e a szobában, vagy csak egy hosszú árnyékot a falon; vajon valóban hallotta-e, hogy az orvos azt mondja valakiről, ha előbb hozták volna el, s nem várták volna be az alkalmat, amelyre a fiú annyi mindent épített képzeletben - és ez a képzelet gyöngeségéhez képest olyan erős volt - könnyen meglehet, hogy talán már túl sem élte volna.

Még arra sem tudott visszaemlékezni, hogy igazán oly sokszor mondta-e Florence-nek: - Ó, Floy! Vigyél haza innen, és ne hagyj el soha! - de úgy rémlett neki mégis, mintha mondott volna ilyesmit. Néha azt képzelte, hogy a saját hangját hallja, amint ezt ismétli: "Vigyél engem haza, Floy, vigyél haza!"

De aztán jól emlékezett, mielőtt hazaértek volna s felvitték volna a jól ismert lépcsőkön a régi szobájába, útközben órákon keresztül hallotta a kocsi robogását; ő maga ott ült a kocsi ülésén, Florence mellette, az öreg Pipchin néni pedig vele szemben. Visszaemlékezett arra is, mikor régi ágyába lefektették; úgyszintén nagynénjére, Tox kisasszonyra meg Susanra; de volt itt valami egészen új, és nagyon nyugtalanította.

- Kérem szépen, szeretnék valamit mondani Florence-nek - szólalt meg most, miközben ott feküdt. - Csak Florence-nek, egy pillanatra.

Florence föléje hajolt, a többiek pedig hátrább húzódtak.

- Floy, kedvesem, nem a papa volt ott a lépcsőházban, mikor engem a kocsiból behoztak?

- Ő volt, szívem.

- Nem sírt, amint besietett a szobájába, mondd csak, Floy, amikor engem behoztak?

Florence válaszul a fejét rázta, azután ajkát a gyermek arcára tapasztotta.

- Nagyon örülök, hogy nem sírt - szólt a kis Paul. - Azt hittem, sírt. De ne mondd meg neki, hogy kérdeztem.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Cuttle kapitány meglepő csalafintasága és Walter Gay új pályája

Nap nap után múlt, és Walter még mindig nem döntött, hogy a barbadosi ügyben mitévő legyen. Valamennyire abban is reménykedett, hogy Dombey úr talán nem is gondolta komolyan, amit mondott, vagy megváltoztatja a szándékát, és értésére adja, hogy mégsem kell elutaznia. Mivel azonban csak nem történt semmi, ami ezt a valószínűtlen elképzelést megerősítette volna, az idő pedig ugyancsak repült, úgy érezte, most már habozás nélkül cselekednie kell.

A legfőbb nehézséget az okozta, miképp tudassa a küszöbönálló változást Sol bácsival; tudta jól, hogy az öregurat lesújtja majd ez a hír. Rendkívül kínos volt Walternek, hogy Sol bácsi kedvét ilyen megdöbbentő hírrel tönkretegye, már csak azért is, mert az utóbbi időben az öregúr szépen visszanyerte régi jó kedélyét, és a bolt mögött a kis nappali egykori arcát mutatta. Adósságából az első részt már letörlesztette Dombeynak, és reménye nyílt arra, hogy majd csak lefizeti a többit is. Walter számára még gondolatnak is szörnyű volt, hogy újból letörni lássa, amikor oly férfiasan ugrott talpra.

Viszont az öregúr tudomása nélkül, csak úgy egyszerűen, mégsem mehet el. Sol bácsinak előre tudnia kell, de hogyan adja értésére, éppen ez a kérdés. Ami az ügy érdemét illeti, menjen-e, ne menjen - Walter nem is álmodozhatott arról, hogy választania lehet. Dombey úrnak igaza volt, amikor azt mondta neki, hogy még fiatal, s nagybátyja életkörülményei nem ragyogóak; Dombey úr tekintete, amellyel mondanivalóját kísérte, meg éppen tudtára adta, hogyha vonakodik, hát nyugodtan otthon maradhat, de az ő irodájában nincs helye többé. Nagybátyja lekötelezettje Dombeynak, hozzá olyan szívesség révén, amelyre ő maga, Walter kérte Dombeyt. Foglalkozhatott aztán titokban azzal a csüggesztő gondolattal, hogy sohasem nyerheti meg Dombey úr jóindulatát, és eszébe juthatott az is, hogy Dombey néha úgy bánt vele, mintha szántszándékkal meg akarta volna alázni, ami aligha igazságos dolog, de kötelesség, s kötelesség ilyen körülmények között is - Walter ezt mindenesetre így fogta fel -, a kötelességet pedig teljesíteni kell.

Mikor Dombey rátekintett és azt mondta, hogy még fiatal, a nagybátyja pedig mostoha körülmények között él, mintha lenézést látott volna Dombey arcán; lekicsinylő és megvető föltételezését, hogy ő, Walter, nyugodtan és henye módon ott élősködne egy tönkrement aggastyán nyakán - s ez mély sebet hagyott a fiú nemes lelkében. Elhatározta, hogy lehetőség szerint magyarázat nélkül megmutatja Dombey úrnak, mennyire félreismerte, így aztán arra törekedett a nyugat-indiai útra vonatkozó beszélgetés óta, hogy még jobbkedvűnek és tevékenyebbnek lássék, ha a serény és iparkodó Walter egyáltalán fokozhatta efféle jó tulajdonságait. Nagyon ifjú volt még és túlontúl tapasztalatlan ahhoz, hogy az is eszébe jutott volna, hátha talán éppen ez a tulajdonsága nem kellemes Dombey úrnak; és rugalmassága, jókedve, derűlátása még nem föltétlenül biztos lépcső Dombey úr bizalmához, akár igazságosan ítéli meg, akár igazságtalanul. Az is lehetséges - nagyon is -, hogy a hatalmas ember éppen kihívást látott abban, ahogy ő legutóbb becsületes mivoltában megmutatkozott, és elhatározta, hogy letöri őt.

"Mindegy, Sol bácsinak mégiscsak tudtára kell adnom, miről van szó"- gondolta Walter és nagyot sóhajtott. Mivel attól tartott, hogy hangja talán kissé remegni fog, és arca sem lesz olyan bizakodó, amilyennek látszani szeretne, ha ő maga mondja el az öregembernek a dolgot, s a közöltek első hatását leolvassa a ráncos arcról, úgy határozott, hogy hatalmas közvetítőt fog felkérni, mégpedig Cuttle kapitányt. Amint a vasárnap elérkezett, Walter mindjárt reggeli után nekiindult, hogy a kapitányt felkeresse szállásán.

Útközben nem érintette éppen kellemetlenül, amikor eszébe jutott, hogy MacStingerné minden vasárnap reggel messze el szokott zarándokolni hazulról, hogy a tisztelendő Howler Melchisedech prédikációját meghallgassa. A tisztelendő urat ama alaptalan gyanú folytán csapták el egy napon a nyugat-indiai dokkoktól (s ezt a gyanút az emberiség fő ellensége, maga az ördög sugallta!), hogy megfúrta a szeszt tartalmazó hordókat, és a folytonossági hiány pótlása céljából saját száját tapasztotta oda a nyílásra. A prédikátor viszont kinyilatkoztatta, hogy a világnak hamarosan vége lesz, mégpedig az ő elcsapatása után két évre, pontosan délelőtt tíz órakor; és egy utcai helyiséget bérelt az Őrjöngők meggyőződését valló urak és hölgyek számára. Az első összejövetel alkalmával a tisztelendő Howler mennydörgő próféciái olyan rendkívüli hatást gyakoroltak a hívekre, hogy a szent tánc tomboló viharában, mellyel a szertartást befejezték, a beszakadt padlón keresztül az egész nyáj bezuhant az alattuk levő konyhába, s pozdorjává zúzott egy mángorlót, mely a gyülekezet egyik tagjának tulajdona volt.

Ezt a történetet a kapitány mesélte el Walternek és nagybátyjának, amikor Brogley kifizetése után igen emelkedett hangulatban ültek együtt és a "Bájos Peg"-et énekelték. A kapitány maga minden vasárnap igen pontosan ellátogatott egy közeli templomba, amely vasárnap reggelenként az angol lobogót vonta föl az árbocra. Mivel az egyházfi beteges ember volt, szívességből azt is megtette, hogy szemmel tartotta a fiúkat, akik előtt igen nagy tekintélynek örvendett a titokzatos vaskampó miatt. Walter tudta, hogy a kapitány szokásai milyen szigorúan következetesek, ezért ugyancsak szedte a lábát, hogy még otthon találja. Szerencsével járt, mert amint a Brig Place-ra befordult, megpillantotta a kapitány terjedelmes sötétkék kabátját és mellényét, ott szellőzött a nyitott ablakban.

Szinte hihetetlennek látszott, hogy ezt a kabátot és mellényt halandó szem a kapitány nélkül is megpillanthassa, pedig most ez történt, különben a kapitány két lába okvetlenül ott kalimpált volna az utcaajtó előtt, és teljesen eltorlaszolta volna, az utcaajtót azonban semmi akadály sem zárta el. Felfedezésén valósággal elcsodálkozott Walter, s egyet koppintott az ajtón.

- Stinger! - hallotta Walter a kapitány szavát egészen tisztán, föntről a szobájából. Jelezte, hogy az egyszeri kopogtatás nem neki szól. Walter kétszer kopogott.

- Cuttle! - hallotta újból a kapitány hangját; utána mindjárt tiszta ingben, nadrágtartóstul maga is megjelent az ablakban. Nyakravalója lazán tekeredett a nyaka köré, mint egy kötéltekercs; a kemény, fényes kalap pedig már ott ült a fején.

- Walter! - kiáltott a kapitány meglepetéssel, amint lenézett az ablakból.

- Valóban, Cuttle kapitány, csak én vagyok.

- Mi a baj, fiam? - szólt le most a kapitány rendkívüli érdeklődéssel. - Csak nem töri Gills megint valami rosszban a fejét?

- Nem, nem, a bácsi kitűnően érzi magát.

A kapitány, miután nagy megkönnyebbülését fejezte ki a hallottakon, lekiáltott, hogy azonnal jön, ajtót nyit, és ezt rövidesen meg is cselekedte.

- Azért gondoltam rosszra, mivel olyan korán jöttél - szólt s még mindig gyanakodva nézett Walterre, ahogy fölfelé mentek a lépcsőn.

- Attól tartottam, ha később jövök, nem találom itthon, pedig baráti tanácsra van szükségem - felelte Walter, miután leült.

- Meg is kapod - szólt a kapitány -, különben pedig mit adhatok neked?

- Csak a véleményére van szükségem, Cuttle kapitány - szólt mosolyogva Walter. - Ez az egyetlen dolog, amire most szükségem van.

- Nos, hát halljuk. Tanács az majd csak akad.

Walter elmondta neki, mi történt, milyen nehéz helyzetbe került a bátyjával, és mennyire megkönnyítené a dolgát, ha Cuttle kapitány volna olyan szíves és segítene. Cuttle kapitány az eset hallatára elképedt. A fiú kilátásai elborzasztották. A megdöbbenés mintha egészen elnyelte volna a derék férfiút, csaknem teljesen üresen hagyva az arcát, s a kék kabát, a fényes kalap, meg a vaskampó mintha tökéletesen gazda nélkül maradt volna.

- Látja, Cuttle kapitány, mint Dombey úr is mondta, én fiatal vagyok még és nem számítok. Nekem keresztül kell vágnom magam az életen, tudom; de két dolog van itt, amiről idejövet gondolkoztam, és erre különösen tekintettel kell lennem, a nagybátyámmal kapcsolatban. Nem gondolom, hogy érdemes vagyok rá, hogy életének öröme és büszkesége legyek - higgye el, ezt jól tudom, pedig mégis én vagyok. Nos, nem gondolja, hogy valóban így van?

A kapitány ugyan szemmelláthatólag erőlködött, hogy megdöbbenésének mélységéből felmerüljön valahogy, és visszanyerje régi képét, de mivel erőfeszítése eredménytelen maradt, a fényes kalap, kimondhatatlan jelentőséggel, csupán bólintott egyet.

- Ha élek és egészségben maradok is - folytatta Walter -, amire nézve ugyan nincsenek aggályaim... mégis, ha egyszer Angliát elhagyom, ki tudja, látom-e még a bátyámat? Már öregember ő, Cuttle kapitány, a megszokás embere is, és nem tudom, könnyű lesz-e neki bevennie...

- Ez a baj, hogy nem könnyű neki a pénzt sem bevennie, fiam - jegyezte meg Cuttle kapitány.

- Nagyon is igaz - bólintott Walter -, azonban úgy értettem, hogy könnyű lesz-e bevennie ezt a hírt? És ha (mint ön annak idején nagyon helyesen mondta) attól kellett tartanunk, hogy bolti felszerelésének és mindannak elvesztése, amit hosszú éveken át megszokott, halálát siettette volna, nem gondolja-e, Cuttle kapitány, hogy még bizonyosabban bekövetkezhetik ez a rossz, ha elveszti az...

- Az öccsét! - vágott közbe a kapitány. - Úgy van!

- Nos hát - folytatta Walter, vidámságot erőltetve -, minden erőnkkel rajta kell lennünk, hogy elhiggye: a válás csak ideiglenes. De mivel én jobban tudom, miként áll a dolog, és olyan sok okom van, hogy szegény jó bátyámat szeretettel, hálával és tisztelettel övezzem, tudom előre, kísérletem balul ütne ki, ha olyasmiről akarnám őt meggyőzni, amiben magam sem hiszek. Ez az a nagy ok, amiért azt kívánom, hogy ön tudassa vele; a legelső.

- Kormányos, irány egy ponttal tovább! - szólt a kapitány halkan és tűnődőn.

- Mit mond, Cuttle kapitány? - kérdezte Walter.

- Rajta, fiam! - ismételte a kapitány elrévülten.

Walter még várt egy kicsit, nincs-e a kapitánynak még valami hozzátennivalója ehhez, de mivel az hallgatott, folytatta:

- Most pedig jön a második kérdés, Cuttle kapitány. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de az az igazság, hogy nem vagyok a kedvence Dombey úrnak. Mindent elkövettem, ami csak tőlem tellett, de hiába, nem kedvel. Nyilván nem szabályozhatja tetszését vagy nemtetszését. Erről kár is többet mondanom. Elég az hozzá, hogy úgy látszik, szálka vagyok a szemében. Erre a helyre nem azért küld, ne higgyük, mintha az valami kitűnő hely volna; annál viszont büszkébb, hogy dicsérje. Nagyon kétlem, hogy ez a hely előmenetelemet biztosítaná a cégnél; éppen ellenkezőleg, bizonyára azért rendelkezik így felőlem, hogy örökre félretegyen az útból. Erről természetesen egy szót sem szabad szólnunk a bácsinak, sőt olyan kedvezőnek és szerencsésnek kell feltüntetnünk a dolgot, amennyire csak tudjuk. Ha pedig önnek úgy mondok el mindent, ahogy van, azért teszem csupán, ha onnan a messze távolból valaha is segítő kézre van szükségem, legyen legalább egy igaz barátom itthon, aki ismeri valóságos helyzetemet.

- Wally öcsém - felelt a kapitány -, Salamon példabeszédeiben megtalálod a következő szavakat: "Ne legyünk soha híjával egy szűkölködő jó barátnak s egy pohár bornak, amivel megkínáljuk." Fiam, üsd fel a könyvet, és ha megtalálod a helyet, jelöld meg.

Miközben a kapitány őszinte jóindulattal Walter felé nyújtotta a kezét, még egyszer elmondta (mert az idézet szabatosságára és pontos alkalmazására igen büszke volt): - Ha megtalálod a helyet, jelöld meg.

- Cuttle kapitány - szólt Walter, és két kezébe fogta a kapitány odanyújtott hatalmas öklét, amellyel meg is telt mind a kettő -, önt szeretem a világon legjobban, a bácsi után. Bizonyos vagyok benne, nincs senki, akiben jobban megbízhatnék, mint önben. A távozással egymagában nem sokat törődöm; miért volna az nekem rossz? Ha a sorsomra hagynának, hogy keressem meg a szerencsémet, és egyszerű matrózként kellene elmennem szerencsét próbálni akár a világ túlsó sarkán is - elmennék örömest. Elmentem volna szívesen már évekkel ezelőtt szerencsét próbálni, bármi lett volna is a sorsom. De ez ellenkezett a bácsi kívánságával, meg felőlem kovácsolt terveivel; így aztán szó sem lehetett az egészről. Ma már biztosan tudom, Cuttle kapitány, hogy nagyot tévedtünk, és ami az én előrehaladásomat és reményeimet illeti, nem vagyok előbb most sem, mint amikor beléptem a Dombey céghez, sőt talán még annyira sem, mert akkor a cég talán még jóindulattal volt irányomban, most pedig bizonyára nincs.

- "Térj vissza, Whittington!" - mormolta a levert kapitány, miután egy ideig némán nézte Waltert.

- Úgy van! - nevetett Walter. - Csak attól félek, sok idő fordul, térül, Cuttle kapitány, míg visszatér! De isten ments, hogy panaszkodjak - tette hozzá élénk, lelkes derűlátó módján. - Igazában nincs mit panaszkodnom. Nem mondhatom, hogy nem gondoskodtak rólam. Meg tudok élni. Ha a nagybátyámat el kell hagynom, az ön gondjaira bízom, Cuttle kapitány, és jobb kézben igazán nem hagyhatnám. Mindezt nem azért mondom el, mintha kétségbe volnék esve, ó nem! Csak azért, hogy megértessem önnel, nem nagyon lehet válogatnom, s ahová küldenek, mennem kell, s amit ajánlanak, el kell fogadnom. Nagybátyámra nézve még sokkal jobb, ha engem elküldenek, hiszen Dombey úr nagyon jó barátjának bizonyult, hogy mikor, azt ön is tudja, éppen olyan jól, mint én. Bizonyos vagyok benne, hogy nem kevésbé lesz jó barátja a bátyámnak, ha én már nem leszek itt, hogy naponta felkeltsem az ellenszenvét. Ezért hát előre, hurrá! Utazunk, Cuttle kapitány. Hogy is hangzik az a matrózdal?

El Barbadosba hát, fiúk,
                            Vígan!
Hagyjuk vén Angliát, fiúk,
                            Vígan!

A kapitány rásüvöltötte a kórust:

Ví-í-í-gan!

Az utolsó sor valahogy megkapta a fülét egy lelkes és nem egészen józan hajóskapitánynak, aki ott lakott szemben; rögtön kiugrott az ágyból, kivágta ablaka szárnyait, és az utcán keresztül torkaszakadtából belevágott a dalba, ami természetesen rendkívüli hatást keltett. Mikor aztán már lehetetlen volt az utolsó sort tovább kanyarítani, húzni, a hajóskapitány még egy félelmetes "hahó"-t bőgött bele a világba, melyet részint barátságos üdvözletnek szánt, részint hogy megmutassa, ő még bírja ám hanggal, úgy bizony. Azután becsapta az ablakot és visszafeküdt.

- Most pedig, Cuttle kapitány - szólt Walter, miközben nagy sietséggel odanyújtotta neki a sötétkék kabátot és a mellényt -, ha velem jön, hogy elmondja az újságot Sol bácsinak (már régen értesülnie kellett volna), én önt otthagyom az ajtó előtt, és délutánig sétálni megyek.

A kapitánynak láthatóan nem nagyon volt ínyére ez a szerep, abban sem bízott túlságosan, hogy meg is felel majd. Aztán meg olyan másképpen rendezte el magában Walter jövőbeli útjait és dolgait, annyira saját elképzelései szerint! Hányszor dicsérte meg saját magát azért az okosságáért és előrelátásáért, amellyel a jövőjét elrendezte; olyan tökéletesnek és kerek egésznek látta tervét minden részletében, hogy most nem mindennapi erőfeszítést követelt tőle, végignézni, miként foszlik darabokra, sőt még segítsen is megsemmisítésében. Mindenekfölött pedig azt érezte a legnehezebbnek, hogy az összes régi elképzeléseket kivesse magából, és újakat vegyen fel a hajójába, mégpedig olyan gyorsan, ahogy a körülmények kívánják, de úgy is, hogy a régit ne keverje össze az újjal. Ezért aztán nemhogy a kabátját kapta volna magára eszeveszett sietséggel, lépést tartandó Walter lázas türelmetlenségével, hanem egyszerűen megtagadta az említett ruhadarabot. Egyelőre, mondotta Walternek, mielőtt ilyen fogas kérdés megoldásához látna, "hadd rágja kicsit a körmét".

- Régi szokásom ez, Wally - mondta a kapitány -, van vagy ötven esztendős. Ha azt látod, hogy Edward Cuttle a körmét rágja, akkor mérget vehetsz rá, hogy Edward Cuttle hajója zátonyra futott.

A kapitány ezután foga közé vette vaskampóját, mintha a keze lett volna, aztán komolyságot és elmélyedést tükröző arccal minden oldalról vizsgálni kezdte a kérdést.

- Van nekem egy barátom - mormolta a kapitány síri hangon -, csakhogy jelenleg éppen Whitby körül horgonyoz; olyan tanácsot tudna ő adni ebben a dologban, éppúgy, mint akármiben, amit csak elébe tárnánk, hogy lefőzné az egész Parlamentet. Kétszer dobták a hajóból a tengerbe; kétszer, de meg se kottyant neki. Hajósinas korában három héten át állandóan fejbe verték egy óriási csavarszöggel. Mégsem jár nála tisztább fejű férfiú a földön.

Bármilyen tiszteletet érzett is Cuttle kapitány irányában, nem tagadhatta le magában azt az őszinte benső örömöt, amellyel ama kitűnő bölcs távolléte eltöltötte, és komolyan remélte, hogy az, tükörtiszta értelmével, nem avatkozik az ő dolgába, amíg valahogy maguk el nem igazítják.

- Ha ezt az embert oda vinnéd a Temze torkolatához, a Nornál úszó bója elé, és megkérdeznéd tőle, mi a véleménye róla, hát mondana neked véleményt, amely éppen úgy vonatkozna a bójára, mint a bátyád kabátjára. Olyan ember nem járt még a föld hátán (két lábon legalább nem), aki versenyezhetne vele. Egy napon nem is említhető senki emberfiával.

- Aztán mi a neve ennek az embernek? - kérdezte Walter, mert elhatározta, hogy érdeklődik a kapitány barátja iránt.

- Bunsbynak hívják, de hát mindegy, akármi is a neve, ha már egyszer olyan esze van.

A pontos gondolatot, amit a kapitány e dicsérethez fűzött, nem bontotta ki világosabban, de Walter sem firtatta tovább. Természettől fogva élénk figyelmét nem kerülhette el, különösképpen nem kényes helyzetében, hogy a kapitány ismét visszasüllyedt mélységes elmélkedésébe, és bár bokros szemöldökei mögül állandóan kilesett, nyilvánvalóan sem nem látott, sem nem hallott.

Cuttle kapitány hatalmas eszmékkel vajúdott. Messzi elkerülvén a zátonyokat, hamarosan ott siklott a legmélyebb vizek felett, és gondolatainak mérőónja nem ért feneket. Fokonként egyre jobban megvilágosodott előtte, hogy valami tévedésnek kell lennie itten, s a tévedés inkább Walteré, mint az övé. Mert a nyugat-indiai terv teljesen különbözik attól, amilyennek Walter ifjúi mivoltában és elhamarkodottságában ítélte, és tulajdonképpen az egész új elgondolás arra irányul, hogy Walter boldogulását siettesse. Vagy ha éppenséggel van is köztük valami kis egyenetlenség - elmélkedett a kapitány -, mármint Dombey és Walter között, csak néhány kellő időben ejtett szót szóljon mindkettőjük barátja, aztán megint a rendes kerékvágásba térül minden és úgy megy, mint a karikacsapás. Cuttle kapitány aztán arra a következtetésre jutott, hogy hiszen ő abban a szerencsében részesült, hogy megismerhette Dombeyt, sőt, egy nagyon kellemes fél órát is töltött vele Brightonban (azon a reggelen, amikor a pénzt kölcsönkérték); így hát Dombey meg ő, mint afféle magukfajta világlátott emberek megértik egymást, és hozzászoktak ahhoz, hogy kellemes dolgokat cselekedjenek, csakhamar megegyeznek most is, együttes erővel elhárítják a nehézségeket, és megnyugtató megoldáshoz jutnak.

A baráti lépés most az lesz, ha ő, anélkül hogy Walternek egy szót is szólna, felugrik a Dombey-házba, megmondja a szolgának: "Volna olyan szíves, fiam, jelenteni, hogy Cuttle kapitány van itt", aztán bizalmasan galléron fogja Dombey urat a vaskampó segítségével, meghányja-veti vele az ügyet, rendbehoz mindent, és nagy diadallal hazatér.

Amint ezek a dolgok a kapitánynak sorra eszébe ötlöttek, és lassanként ilyen kézzelfogható alakot kezdtek ölteni, fokról fokra úgy felderült az arca is, mint amikor a bizonytalan reggel fényes délidőre változik át. Szemöldökei, melyek az előbb még a legvészjóslóbban bokrosodtak, zordon, fenyegető mivoltukból régi, derűs formájukba simultak; a szigorú szellemi erőfeszítésben félig lezárt szeme újra kinyílt most; mosolya pedig, mely eddig csak három foltocskában tűnt fel - szája jobb sarkán meg a két szeme szögletében - fokonként belepte a teljes arcát, és felfodrosodva a homlokáig, még a fényes kalapot is feljebb emelte; mintha eddig Cuttle kapitánnyal együtt a kalap is megfeneklett volna, most viszont mind a ketten boldogan lebegnének fönn a víz tetején.

A kapitány végül abbahagyta a körömrágást és így szólt: - Wally, kedves fiam, segítsd csak rám ezt a hacukát. - Ezzel a szóval a kapitány a kabátra meg a mellényre célzott.

Walter igazán kevéssé sejthette, miért fordít a kapitány most olyan különös gondot a nyakkendőjére; miért pödörgeti ki a két végét olyan malacfark formájúan, és miért húzza át aztán egy tömör aranygyűrűn, melybe vasráccsal körülkerített sírkövet metszettek, meg egy szomorúfüzet, valami elhalt jó barát emlékére. Azt sem tudhatta Walter, miért rángatja a kapitány a gallérját olyan magasra, amennyire csak az alul levő irlandi vászon tartaléklap engedi, mintha kétoldalt valóságos szemellenzője lenne. Nem is sejthette, miért váltott lábbelit, és húzta fel azt a parádés tengerészcsizmáját, melyet csak rendkívüli alkalmakkor viselt. Mikor aztán teljes megelégedésére felöltözött, és tetőtől talpig végignézte magát a szegről leakasztott borotválkozó tükörben, kezébe kapta görcsös botját és kijelentette, hogy készen van.

A kapitány az utcán ezúttal sokkal nagyobb önelégültséggel lépkedett, mint máskor, de Walter ezt a parádés csizmának tulajdonította, és kevés ügyet vetett rá. Nem messzi a háztól virágárus asszonnyal találkoztak; a kapitány ekkor, mint akinek szerencsés gondolata támadt, megállt és megvette a kosárban található legnagyobb bokrétát. Gyönyörű, legyező alakú bokréta volt, vagy harmadfélláb kerületű, s az elképzelhető legvidámabb színű virágok alkották.

Figyelme Dombey úrnak szánt jelével felszerelve végre megérkeztek Gills boltja elé s ott megálltak az ajtóban.

- Bemegy? - kérdezte Walter.

- Be - felelte a kapitány, aki úgy gondolta, hogy előbb Waltertől kell megszabadulnia, mielőbb tovább halad a cselekvésben, és a tervezett látogatást valamivel későbbre halasztja.

- Nem felejt el semmit?

- Nem - válaszolt a kapitány.

- Én pedig sétálok egyet, legalább nem leszek útban, Cuttle kapitány.

- De jó nagyot fordulj, fiam - kiáltott utána a kapitány. Walter visszaintett neki, azután elsietett.

Útjának természetesen semmi célja nem volt; arra gondolt, kimegy a mezőkre, ahol elgondolkozhat egy előtte álló ismeretlen életen, és valami fa alatt békében elmerenghet. Alkalmasabb mezőt nem ismert, mint azt ott, Hampstead mellett, jobb utat pedig nem talált annál, mint amelyik a Dombey úr háza előtt vezetett el.

A ház most is éppen olyan méltóságteljesen és sötéten állt ott, mint máskor, ha elment előtte, és fenyegető homlokzatára feltekintett. A függönyöket mindenütt leeresztették, de a felső emelet ablakai tárva-nyitva állottak és az élet egyedüli jele volt az egész házban, hogy az üde levegő meglengette-mozgatta a függönyöket. Walter lábujjhegyen haladt el előtte, és örült, amikor már két-három házzal odább jutott.

Visszanézett. Azóta is változatlanul érdeklődött a ház iránt, mióta évekkel ezelőtt, az elveszett gyermeket megtalálta; különösen a felső ablakokra tekintett. Közben kocsi gördült a ház elé, és tekintélyes külsejű, feketébe öltözött úriember lépett ki belőle. Nehéz óraláncot viselt, és bement a házba. Kis idő múlva, mikor Walter visszagondolt az úriemberre és a kocsira, bizonyosra vette, hogy csakis orvos lehetett; aztán gondolkozni kezdett, vajon ki lehet beteg, de mindez csak akkor fordult meg az eszében, mikor jó darabot elment már, s közben más egyebeken is eltöprengett.

Töprengésének középpontjában mégiscsak a ház állott, mert Walter tetszelgett abban a gondolatban, hogy talán eljön az ideje, amikor a szép gyermek, aki neki oly régi barátja, és mindig olyan hálás volt irányában, és úgy örült neki, ha meglátta, talán latba veti majd a befolyását öccsénél az ő javára, és lendít valamit a sorsán. Szeretett erről elábrándozni Walter, s inkább az a gondolat vonzotta, hogy az a szép gyermek még emlékében tartja, mintsem az, micsoda haszna származhatna befolyásából. Józanabbik esze azt súgta neki, hogy addigra, ha életben marad is, messze lesz, túl a tengeren és elfelejtik; a leány pedig férjhez megy, gazdag és boldog lesz. Nincs rá semmi oka, hogy Waltert jobban az emlékében tartsa, mint bármi más gyermekkori játékszerét, vagy talán még annyira sem.

De Walter annyira eszményítette lelkében azt a bájos gyermeket, akit ott talált bolyongása közben a zordon utcákon, és annyira azonosította a kislánynak azon este egyszerűen és őszintén kimondott, ártatlanul hálás szavaival, hogy szinte elpirult, mintha gondolatban megrágalmazta volna azzal, hogy talán büszke lesz majd, ha megnő. Ábrándképei viszont olyan rendkívüli módon csapongtak, hogy az sem tűnt fel a szemében kisebb rágalomnak, ha Florence-et felnőtt nőnek képzelte el; ha bármi másnak is látta gondolatban, mint annak a keresetlen, gyöngéd, megnyerő kis teremtésnek, aki akkor volt, amikor a "jó Brown néni" rátalált az utcán. Szóval Walter úgy érezte, hogy amint Florence-ről kezd ábrándozni, értelmetlen dolgot művel, és nem cselekedhetik jobbat, mintha úgy őrzi meg lelkében az arcát, akár egy drága, elérhetetlen, változhatatlan és meghatározhatatlan álomképet - mindenben meghatározhatatlant, csupán abban a hatalmában nem, hogy örök gyönyörűséget áraszt a lelkében, és mint egy angyalkéz, visszatartja mindentől, ami hozzá méltatlan.

Walter hosszú utat tett meg a mezőkön aznap, miközben a madarak énekét hallgatta, a vasárnapi harangszót meg a város halk, távoli moraját; szívta az édes illatokat, s néha el-elnézett a homályos láthatár felé, amelyen túl új útja s a sorstól neki rendelt új föld feküdt; és elgyönyörködött a zöld pázsiton körös-körül és a hazai tájon. Az elutazásra alig gondolt egyetlenegyszer is határozottan; mintha könnyelműen halasztgatta volna óráról órára és percről percre, pedig tulajdonképpen mindvégig ott élt a lelkében.

Walter lassan már elhagyta a mezőt, és elmerülten baktatott hazafelé, amikor egyszerre férfikiáltást hallott, utána meg egy női hang szólította hangosan a nevén. Meglepetésében gyorsan megfordult és azt látta, hogy egy bérkocsi, amely ellenkező irányba haladt, ott állt meg, nem messze tőle; a kocsis visszafordult a bakról, és ostorával erősen integetett; a kocsiablakból pedig egy fiatal nő hajol ki, és szintén rendkívüli buzgalommal int neki.

Walter odasietett és látta, hogy a lány nem más, mint Nipper kisasszony, és a rendkívüli izgalomtól egészen magánkívül van.

- Staggs' Gardens, Walter úr! Ó, kérem, hogy juthatunk oda?

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte Walter.

- Ó, Walter úr! A Staggs' Gardensbe, legyen szíves! - kiáltotta megint Susan.

- Na tessék! - fordult a kocsis Walterhez kitörő kétségbeeséssel. - Mán egy álló órája, hogy a kisasszony egyre csak ezt hajtja. Ahány zsákutca, ahány kutyaszorító, abba mán mind bekanyarodtam, mer egyre sarkallt, hogy csak gyía, oszt gyöhettem ki hátrálva egyikbül a másik után. No, mán elég utasom volt az életben, de ilyen még egy se.

- A Staggs' Gardensbe akar menni, Susan, kérem? - kérdezte Walter.

- Ó! Akar menni, akar! De hun van? - zsörtölődött a kocsis.

- Az ördög tudja, hol van! - fakadt ki Susan vadul. - Ó, Walter úr, hiszen voltam én ott egyszer Floy kisasszonnyal, meg a mi drága szegény kis úrfinkkal, éppen azon a szent napon, amikor aztán a Cityben meg tetszett találni a kisasszonyt, mert elvesztettük szegényt, Richards asszonyság, meg én, meg egy megvadult bika, meg a Richards legnagyobb fia, és én ugyan voltam ott azóta is, de most nem emlékszem, hol van, mintha a föld nyelte volna el. Ó, Walter úr, ne hagyjon el! Staggs' Gardens, kérem, Staggs' Gardens! Floy kisasszony szemefénye, a mi szegény, szelíd kis Paul úrfink. Walter úr, kérem!

- Jóságos isten! - kiáltott Walter. - Csak nem beteg?

- A drága kis virágom! - kiáltott Susan kezét tördelve. - A fejébe vette, hogy mindenáron látni akarja a régi dajkáját, és én azért jöttem, hogy elvigyem a beteg ágyához. Staggsné asszony, a Polly Toodle Gardens utcából, jaj, hogy találok oda, ó, jaj!

Walter rendkívül megdöbbent attól, amit hallott. Most, hogy már értette, miről van szó, nekivágott az útnak, mégpedig olyan buzgósággal, hogy a kocsis alig győzte követni, amint előre rohant, s jobbra-balra, mindenfelé kérdezősködött, hogy merre is lehet az a Staggs' Gardens?

Csakhogy az a hely nem létezett már. Egyszerűen eltűnt a föld színéről. A kivénhedt nyaralók helyén most paloták emelték égnek a fejüket, és hatalmas gránitoszlopok sora nyitott kilátást a vasút világa felé. A nyomorúságos pusztaság, ahol régen a hulladékanyag halmozódott, eltűnt, és a rossz szagú szennyhalmaz helyén áruházak sorakoztak, töméntelen és nagy értékű áruval zsúfoltan. A régi kis sikátorok helyén most csak úgy nyüzsgött a rengeteg járókelő meg mindenfajta kocsi; az új utcák, melyek annak idején olyan elbátortalanodva akadtak el a keréknyomokban és sárban, valóságos várossá nőttek, s a kényelemnek és szükségleteknek annyiféle alkalmas eszközeit kínálták, amilyenekre régen nem is gondolt senki. Sehová sem vezető hidak, most villákhoz, kertekhez, templomokhoz, egészséges, nyilvános sétahelyekhez vitték át az embert. Az új házak csontvázai meg az új utcák kezdetei gőzerővel fejlődtek, és úgy nyilaltak befelé az országba, mint egy roppant vasútvonal.

A környék, jóllehet az első vesződségek napjaiban vonakodott elismerni a vasút jogosultságát, azóta megokosodott és megbánta bűnét, mint a jó keresztény ilyen esetben, és a hatalmas és szerencsés tőszomszéddal most ő dicsekedett a legjobban. A vasútról elnevezett minták szerepeltek a ruhásboltokban, és vasúti újságok függtek az újságos bódék ablakában. Vasúti szállókat, kávéházakat, vendéglőket, vasúti térképeket, borítékokat, üvegeket, útra való dobozokat, menetrendeket lehetett látni mindenfelé; vasúti bérkocsikat, meg kocsiállomásokat, vasúti társaskocsikat, vonatról elnevezett utcákat és épületeket, vasút körüli naplopókat, ingyenélőket és minden néven nevezendő haszonlesőket. Sőt még vasúti idő is volt, amely szerint az órákat igazították, de meg mintha a nap maga is beadta volna a derekát a vasútnak. A legyőzöttek között ott volt a kéményseprőmester is, az egykori nagy hitetlenkedő Staggs' Gardensből, most azonban gipszdíszítményű háromemeletes házban élte világát, és aranybetűs, fényesre lakkozott táblán hirdette, hogy ő a vasúti kémények gépkotró vállalkozója.

E nagy változások központjából pedig éjjel-nappal lüktető áramok rohantak ki és tértek vissza, mint a szívbe a vér. Emberek tömegei és áruk hegyei érkeztek-indultak egyre-másra a nap huszonnégy órájában, és egy percre sem lankadó forrongást teremtettek itt. A házak maguk is olyanoknak látszottak, mintha csak úgy felkaphatnák és vihetnék őket. Tiszteletre méltó parlamenti tagok, akik alig húsz esztendővel ezelőtt még olyan jókat mulattak a mérnökök bolondos vasúttervein, és szigorú keresztkérdéseikkel ugyancsak igyekeztek sarokba szorítani őket, északra rándultak ki, órával a kezükben, és üzeneteket küldtek előre sürgöny útján, hogy ekkor meg ekkor érkeznek vasúton. Éjjel-nappal robogtak a diadalmas vonatok messzi céljaik felé, vagy pedig, miután simán begördültek útjuk végállomására, s mint szelídített sárkányok siklottak helyükre, amelyet íznyi pontossággal vájtak ki számukra, reszketve-fújtatva megálltak, és megremegtették a falakat maguk körül, mintha csak úgy feszülnének a hatalmas és még nem is gyanított erőik titkos érzésétől és a roppant céloktól, melyeket még el nem értek.

A Staggs' Gardenst mindenesetre gyökerestül kigyomlálták. Ó, hogy az a nap is eljött, amikor "egy árva hold angol föld" sem volt biztonságban - már természetesen, ha az a föld a Staggs' Gardensen volt.

Végre, a rengeteg hiábavaló kérdezősködés során a kocsi és Susan előtt nyargaló Walter olyan emberre akadt, aki azon az eltűnt földrészen lakott azelőtt. Ez pedig nem volt más, mint az előbb említett kéményseprőmester, aki azóta testben is igen megterebélyesedett; a kitűnő mester éppen saját ajtaján kopogtatott, és azt mondta, hogy ismeri Toodle-t.

- A vasútnál dolgozik, ugye? - kérdezte.

- Ott, uram, ott - kiáltott ki Susan a kocsiból.

- Hol lakik most? - faggatta lázasan Walter.

- Toodle-ék - hangzott a felvilágosítás - ott laknak a vasúti társaság épületében; a második sarkon jobbra kell befordulni, utána végigmenni az udvaron, a következő sarkig, ott megint jobbra fordulni; a tizenegy szám alatt laknak, nem lehet eltéveszteni, de ha mégis, csak kérdezősködjenek Toodle kazánfűtő után, akárki megmutatja, hol laknak.

A váratlan szerencsén felbuzdult Susan kiperdült a kocsiból, karonfogta Waltert és lélekszakadva, ahogy csak lábai bírták, nekivágott az útnak. A kocsit otthagyták, hadd várjon.

- Régóta beteg már a kisfiú, Susan? - kérdezte Walter rohanás közben.

- Nagyon rég gyöngélkedik már, de senki sem tudta eddig, milyen beteg - felelte Susan. Majd nagyon mérgesen hozzáfűzte: - Ó, azok a Blimberék!

- Blimberék? - kérdezte Walter.

- Sohasem bocsátanám meg magamnak, Walter úr, ha most, amikor annyi szomorú dolog foglalkoztatja az embert, ócsárolni kezdeném az embereket, különösen olyanokat, akikről a drága kicsi Paul olyan jóindulatúan beszél, de mégis, szinte azt kívánom, hogy az egész családot jó köves földre vezényeljék utat építeni, legelöl Blimber kisasszonyt, csákánnyal a kezében.

Susan nagy lélegzetet vett, aztán még gyorsabban nekiindult, mintha hatalmas kitöréséből erőt merített volna. Walter pedig, aki már kapkodva szedte a lélegzetet, rohant vele, s egy szót sem kérdezett tovább. Lázas sietségükben nemsokára valósággal betörtek egy kis ajtón, és ott álltak egy tiszta, gyerekekkel teli szobában.

- Hol van Richards? - kiáltott fel Susan, és körülpillantott. - Jaj, Richards, Richards, jöjjön velem gyorsan, drága teremtés!

- Akármi legyek, ha ez nem Susan! - kiáltott fel Polly, és becsületes arca, anyás termete rendkívül meglepetten emelkedett ki a gyermekcsoportból.

- Az ám, Richards, én vagyok itt - hadarta Susan -, bár ne lennék, igaz, ez nem valami hízelgő, ha így mondom, de a kis Paul úrfi nagyon beteg, és azt mondta a papájának ma, hogy szeretné látni a régi dajkájának az arcát, ezért aztán az úr és Floy kisasszony arra kérik, jöjjön el velem és... Walter úr... Richards asszony... felejtse el, mi történt, és tegye meg ezt a szívességet a drága édesnek, mert egyre jobban pusztul szegény. Ó, Richards, egészen odavan! - Susan szavai sírásba fúltak, Polly szintúgy könnyezni kezdett. A gyerekek mind köréjük gyűltek (sok új apróság is volt, mióta Susan utoljára itt járt); Toodle úr pedig, aki éppen nemrégiben jött meg Birminghamből, és az imént még az ebédjét ette, most letette a kést meg a villát, leakasztotta a felesége kalapját, meg a nagykendőjét az ajtószegről és odavitte, aztán a hátára veregetett, és több atyai érzéssel, mint ékesszólással így szólt: - Polly, szedd a lábad!

Sokkal előbb értek vissza, mint a kocsis várta. Walter Susant meg Richardsot beültette a kocsiba, maga pedig felkapott a bakra, nehogy újabb zavar támadjon, és nemsokára minden baj nélkül letette őket a Dombey-ház előcsarnokában - ahol Walter véletlenül egy hatalmas virágbokrétát pillantott meg, s furcsán emlékeztette arra, amelyet Cuttle kapitány ma reggel az ő társaságában vásárolt.

Walter szívesen ott időzött volna még, hogy többet megtudjon a szegény beteg sorsáról, várt volna akármeddig, akármilyen apró szolgálat reményében, de mivel kínosan érezte, hogy Dombey csak önhittséget és vakmerőséget látna ebben, hát lassan megfordult, és bánat s aggodalom közt távozott.

Ötpercnyi távolba sem jutott még, amikor egy ember jött futva utána és kérte, forduljon vissza rögtön. Walter, amilyen gyorsan csak bírt, visszafelé indult, és balsejtelmekkel eltelten lépett be a komor házba.

2. Egy régi balladában fordul elő, melynek első sora: "Norval az én nevem." A fiú atyja hegyi nyájairól beszél benne. ^[VISSZA]

3. Guy Fawkes volt az, aki az angol Parlamentet fel akarta robbantani; ennek az évfordulóján a fiúk szalmával kitömött bábukat csinálnak régi ruhákból, és azt éneklés közben elégetik. ^[VISSZA]

---