TIZENHATODIK FEJEZET
Amit a hullámok beszéltek

Paul nem kelt fel többé kicsi ágyából. Ott feküdt s hallgatta nyugodtan az utcáról beszűrődő zajokat; nem törődött azzal, hogyan múlik az idő, de azért ébren figyelte mégis, és kémlelő szemmel vizsgált mindent, amit maga körül látott.

Mikor a napsugarak a suhogó függönyökön keresztül bevetődtek a szobába, és aranyfolyó gyanánt remegtek a szemközti falon, tudta, hogy az este közeleg, és ott kint az ég piros és gyönyörű. Mikor a visszfény lassan tovahaladt, és a szürkület árnya telepedett a falra, a gyermek leste, hogyan mélyül a fal, mélyül egyre jobban az éjszakába. Akkor arra gondolt, hogyan pontozzák végig a hosszú utcákat a lámpák, és a békességes csillagok mint fénylenek odafönt. Valami különös erő vonzotta a képzeletét egyre a folyó felé, amelyről tudta, hogy keresztülvág a nagy városon; arra gondolt, milyen fekete lehet most az a víztükör, és milyen mélynek látszik, ahogy visszaveri a csillagok seregét; és milyen állhatatosan hömpölyög tovább, hogy elérje a tengert.

Az éjszaka múlott, és a lépések az utcán úgy meggyérültek, hogy egyenként hallhatta, amint közelednek és elvesznek az üres messzeségben, ő csak feküdt itt, miközben a sokszínű gyűrűt vizsgálta a gyertya lángja körül, és várta türelmesen a napot. Csupán a gyors és vad folyó nyugtalanította. Néha úgy érezte, hogy erőszakkal meg kell állítania - gátat emelnie elébe gyermekkezével -, homokkal kell eltorlaszolnia útját, és amikor látta, hogy ellenállhatatlanul közeleg, felsikoltott. Florence egyetlen szava - állandóan ott volt mellette - ismét magához térítette; ilyenkor megpihentette szegény fáradt fejét Florence keblén, elmondta neki álmát és mosolygott.

Amikor újra hajnalodni kezdett, a napot leste, majd amint vidám fénye szikrázni kezdett a szobában, elképzelte magának - elképzelte? - látta a reggeli égbe felnyúló magas templomtornyokat, az újjáéledő várost, a csillogó, sebesen tovahömpölygő folyót és a harmattól fényes vidéket. Jól ismert hangok és kiáltások vegyültek bele az utcazajba; a szolgák a házban felébredtek, és nagyban szorgoskodtak; arcok pillantottak be az ajtón, hangok kérdezték a mellette levőktől halkan, hogy és mint van. Ilyenkor Paul mindig maga felelt nekik: - Jobban vagyok. Sokkal jobban vagyok, köszönöm szépen. Kérem, mondják meg a papának.

Lassan-lassan aztán belefáradt a nappali élet lármájába, a kocsik és teherkocsik zörgésébe, az emberek jövés-menésébe; ilyenkor vagy elaludt, vagy egy különös, nyugtalanító érzés kezdte megint zaklatni - a gyermek meg nem tudta volna mondani álmában-e vagy ébrenléte perceiben tört reá: a rohanó folyó gondolata. - Miért nem akar megállni soha? - kérdezte sokszor Florence-től. - Úgy érzem, hogy engem is tovaragad.

De Florence mindig meg tudta nyugtatni, fel tudta bátorítani, és az volt a gyermek mindennapi öröme, ha rábírhatta Florence-et, hogy hajtsa fejét az ő párnájára, és pihenjen egy keveset.

- Te mindig itt virrasztasz mellettem, Floy. Hadd virrasszak most én melletted! - Ilyenkor aztán feltámogatták vánkosokkal az ágy egyik sarkában, és a gyermek hátradőlve ült ott, miközben Florence mellette feküdt. Paul néha előrehajolt, hogy megcsókolja, vagy azt súgja a közel állóknak, szegény nénje milyen fáradt, és hány éjszaka virraszt már.

A nap pompája aztán fényével és melegével fokozatosan lehanyatlott, és az aranyözön ott reszketett a falon.

Pault három komoly doktor is látogatta - rendszerint odalent gyülekeztek, és együtt jöttek fel mind a hárman. A szoba olyan csöndes volt, Paul pedig annyira figyelt (bár sohasem kérdezte senkitől, mit mondtak), hogy az órájuk hangját is megkülönböztette. Érdeklődése különösen Sir Parker Peps doktor körül összpontosult, aki mindig az ágya mellett foglalt helyet. Paul ugyanis régebben hallotta már, hogy ez az úr állt ott a mamája ágyánál is, amikor Florence-et karjába ölelve meghalt. Paul nem felejtette el, és ezért ragaszkodott a doktorhoz. Nem félt.

Körülötte az emberek éppen olyan megfoghatatlan módon változtak át, mint Blimberéknél, ama bizonyos éjszakán - kivéve Florence-et. Florence sohasem változott - de Parker Peps doktor egyszerre édesatyjává alakult át, amint ott ült az ágy mellett, s tenyerébe fogta Paul kezét. A karosszékben szunyókáló öreg Pipchin néni gyakran változott át Tox kisasszonnyá, vagy Louisa nénivé, és Paul egészen elégedettnek érezte magát, ha koronként be-becsukhatta a szemét, várván, miféle átváltozás történik legközelebb. De az a fejét tenyerébe támasztó alak oly gyakran visszatért, oly soká ott maradt és oly néma, ünnepélyes komolysággal ült, sohasem beszélt, soha meg nem szólította senki, s oly ritkán emelte fel még a fejét is, hogy a bágyadt Paul azon kezdett gondolkozni, vajon élő ember-e, s mikor éjszaka is ott látta ülni, elfogta a félelem.

- Floy - szólalt meg egyszer Paul -, mi az ott?

- Hol, drágám?

- Ott ni, az ágyam lábánál.

- Senki sincs ott, angyalom, a papán kívül.

Az alak fölemelte a fejét, a szóra odalépett az ágy mellé és megszólalt: - Gyermekem! Hát nem ismersz meg?

Paul ránézett és arra gondolt, hát igazán az ő atyja volna ez? Az arca annyira megváltozott, és míg nézte, egyszerre megvonaglott, mintha kín gyötörné. Mielőtt Paul ki tudta volna nyújtani a két kezét, hogy megfogja és odavonja magához, az alak hirtelen elfordult a kis ágytól, és kisietett a szobából.

Paul remegő szívvel nézett Florence-re, de mivel előre tudta, mit mond, elhallgattatta azzal, hogy ajkához odaszorította arcát.

A legközelebbi alkalommal aztán, amikor megint megpillantotta az alakot, amint ott ült az ágya lábánál, megszólította:

- Édes jó papám, ne búsuljon miattam. Igazán egészen jól érzem magam.

Erre az apja gyorsan, anélkül hogy az ágy szélénél egy pillanatig is késlekedett volna, odajött és lehajolt hozzá. Paul két karjával átfogta a nyakát, és többször is elismételte, amit mondott, többször is és nagyon komolyan. Paul aztán nem pillanthatta meg apját a szobában éjjel vagy nappal, bármely időben, hogy oda ne szóljon neki: - Ne búsuljon miattam édes jó apám. Igazán boldog vagyok és semmi bajom. - Sőt, ettől a naptól kezdve minden reggel elmondta, hogy már sokkal jobban van és hamar mondják meg a papának.

Hogy hányszor táncolt az az aranyözön ott a falon, és hány éjszakán keresztül görgött a sötét folyó a tenger felé, akadálytalanul, Paul nem is számolta, és nem óhajtotta tudni sem. Környezetének szolgálatkészsége és a kisfiú háládatossága napról napra növekedett, de hogy ezeknek a napoknak a száma sok volt-e vagy kevés, a szelíd kisgyermek arra már kevéssé figyelt.

Egy éjjel az édesanyjáról elmélkedett és arcképéről, mely lent volt a fogadóteremben és arra gondolt, hogy anyja bizonyára jobban szerette az ő édes Florence-ét, mint a papa, mert lám, mikor úgy érezte, hogy meghal, a karjába szorította; és úgy érzi ő maga is, szerető kisöccse, hogy hőbb vágya neki sem volna. Gondolatmenetéből következett, hogy aziránt érdeklődjön, látta-e anyját valaha; ugyanis nem emlékezett már, igent vagy nemet mondtak-e neki, mikor az előbb kérdezte, mert az a folyó nagyon gyorsan rohant, és teljesen megzavarta a fejét.

- Florence-em, láttam én valaha a mamát?

- Nem, szívem. Miért?

- Hát valami olyan nyájas arcot, amelyik úgy nézett rám, mikor kicsi voltam, mintha a mamám lett volna?

Kétkedőn kérdezte, mintha valami sejtelmes képet látna maga előtt.

- Ó, hogyne, drágám!

- Kiét, Floy?

- A régi dajkádét, angyalom. Azt láttad gyakran.

- És hol van az én régi dadám? - kérdezte Paul. - Ő is meghalt már? Mondd, mindnyájan halottak vagyunk mi, rajtad kívül?

Egy pillanatra sietős mozgás támadt a szobában - talán tovább is tartott egy pillanatnál, noha nem tetszett hosszabbnak -, utána újra elcsendesedett minden; Florence, egészen elszíntelenedett arccal, de azért mosolyt erőltetve, ott tartotta karján a gyermek fejét. Karja erősen reszketett.

- Mutasd meg nekem a régi dadámat, Floy, kérlek.

- Még nincs itt, drágám. Holnap eljön.

- Köszönöm, drága Floy.

E szavakkal Paul lehunyta szemét és elaludt. Mire felébredt, a nap már magasan járt, a széles, nagy nappal kint tiszta volt és meleg. Egy kis ideig némán feküdt, miközben a nyitott ablakokat és a szélben mozgó, ide-oda lengő függönyöket nézte, aztán megszólalt:

- Mondd, drága Floy, holnap van már? A dadám itt van?

Úgy látszott, valaki elment, hogy megkeresse. Talán Susan. Paulnak, mikor újra becsukta a szemét, úgy tetszett, mintha Susan azt mondta volna, hogy nemsokára visszajön, de ő szemét tovább is behunyta. Susan állta a szavát - vagy el sem ment talán -, de hamarosan léptek zaja hallatszott a lépcsőn és Paul fölébredt - igen, testileg és lelkileg egyaránt -, és felült az ágyban. Most már mindenkit tisztán látott maga körül. Nem választotta el sűrű köd tőlük, mint az utóbbi időben oly sokszor. Mindenkit megismert és a nevén szólított.

- És az ott kicsoda? Ő az én régi dadám? - kérdezte a gyermek, és sugárzó mosollyal nézett valakire, aki éppen most lépett be.

Ő, ő. Idegen nem hullathatott volna ilyen forró könnyeket, amint a gyermeket meglátta, s nem nevezte volna édes fiának, drága kicsi fiának, az ő szegény hervadozó kis virágszálának. Más asszony nem borult volna le oda az ágy elé, hogy kezébe vegye azt az elsorvadt kis kezet, s ajkához és melléhez szorítsa, mint akinek joga van a dédelgetéshez. Egyetlen asszony sem feledkezett volna meg mindenki másról. Pault és Florence-et kivéve, és nem érezte volna a beteg gyermek iránt azt a mérhetetlen gyöngédséget és szánalmat.

- Floy! Nézd, milyen nyájas, jóságos arc! - szólt Paul. - Milyen öröm, hogy láthatom megint. Ne menjen el, dadám! Maradjon itt!

Érzékei egészen felélénkültek; most ismerős nevet hallott említeni.

- Ki mondta, hogy Walter? - kérdezte és körülnézett. - Valaki azt mondta: Walter. Itt van talán? Szeretném őt látni, nagyon.

Senki sem felelt egyenesen a kérdésre, de Dombey rögtön így szólt Susanhoz: - Hívják hát vissza! Jöjjön fel! - Paul a rövid várakozás során mosolygó érdeklődéssel és csodálkozással nézett dajkájára és örömmel látta, hogy az Florence-ről sem feledkezett meg. Ekkor lépett Walter a szobába. Nyílt arcát és modorát, vidám szemét mindig nagyon szerette Paul és most, hogy meglátta, feléje nyújtotta a kezét és így szólt: - Isten veled!

- Isten veled, gyermekem! - kiáltott fel Pipchinné, és odasietett az ágyhoz. - Hát mi nem búcsúzunk el?

Paul egy pillanatig olyan mélázó tekintettel nézett rá, ahogyan annyiszor szemlélte az öregasszonyt a tűz előtt a sarokban. - Ah igen, isten önnel - szólt nyájasan. - Drága Walter, az isten áldjon meg - folytatta aztán. Odafordult a fiúhoz és ismét kinyújtotta feléje a kezét. - Hát a papa hol van?

Még ki sem mondhatta, máris ott érezte atyja lélegzetét az arcán.

- Ne feledkezzen meg Walterről, drága papám - suttogta a gyermek, atyjára föltekintve. - Gondoljon Walterre, nagyon szerettem. - A gyenge kéz megmozdult a levegőben, mintha Paul még egyszer istenhozzádot intett volna Walternek.

- Most fektessenek le - szólt aztán -, te pedig, Floy, gyere ide egészen közel, hadd lássalak.

A két testvér egymás köré fűzte karját, miközben az aranyfény özönnel áradt be a szobába és ömlött rájuk, ahogy összeborultak.

- Milyen gyorsan rohan a folyó a zöld partok meg a zöld nádas között, Floy! De már a tenger közel van nagyon. Hallom a hullámokat. Mindig ezt beszélték.

Kis idő múltán azt mondta, hogy a csónak himbálózása a folyón nyugalomba ringatja őt is. Milyen zöldek most a partok, milyen fényesek a partmenti virágok és a nádak milyen magasak! De ki áll ott a parton!

Összekulcsolta a kezét, ahogy imához szokta. Nem mozdította a két karját, de látták, hogy a keze összekulcsolódik a feje alatt.

- A mama hozzád hasonlít, Floy! Az arcáról megismertem. De mondjátok meg nekik, hogy az a kép ott a lépcsők fölött, az iskolában nem elég szent! Az a fény ott a feje körül, az világít előttem, ahogy megyek!

Az arany vízfodor a falon újra megjelent, egyéb semmi nem mozdult a szobában...

Az ó, az ó-divat! Első ruhánkkal már itt volt, és megmarad változatlanul, míg emberi fajunk be nem futotta pályáját, és a széles égboltozatot össze nem sodorják, mint az irattekercset. Az ó, az ó-divat - a Halál!

Ó, adjunk istennek hálát, mindazok, akik megértik, hogy van egy ódonabb divat is - a Halhatatlanság. És ti, gyermekekből lett angyalok, ne tekintsetek ránk idegen szemmel, ha a gyors folyó bennünket is kiragad a nagy óceánra!

TIZENHETEDIK FEJEZET
Cuttle kapitány eligazítja a fiatalok dolgát

Cuttle kapitány, furfangos és véghetetlenül mélyelméjű cselszövő-tehetségének érvényt szerzendő, e tehetségét, mint az átlátszó egyszerűségű emberek gyakran, egészen kiválónak tartotta - azon az emlékezetes napon csakugyan elment a Dombey-házba. Útközben folytonosan hunyorgatott, mintha túl habzó bölcsességének keresett volna levezetést, és ünneplő csizmájának teljes pompájában megjelent Towlinson bámuló szeme előtt. Miután nagy megrökönyödésére értesült a házat fenyegető szerencsétlenségről, tapintatosan és egészen megzavarva igyekezett eltűnni; a bokrétát részvételének csekélyke jeléül mindenesetre otthagyta, egyben pedig tisztelő üdvözletét küldte a családnak s hozzáfűzte, hogy reméli, a fennálló körülmények között bátran nekifeszítik arcukat a szélnek; végül bizalmasan tudtul adta, hogy holnap reggel "majd benéz" megint.

A kapitány üdvözletét azonban nem adták át sohasem. Bokrétáját, miután egy éjszakán át ott feküdt az előcsarnokban, másnap kisöpörték, és bedobták a szemétládába; ravasz terve pedig, mely sokkal nagyobb remények és szárnyalóbb tervek katasztrófájába sodródott bele, darabokra zúzódott. Amikor a hógörgeteg egy fenyőerdőre rázúdul, a gallyak és bokrok együtt szenvednek és pusztulnak el a nagy fákkal.

Mikor Walter vasárnap estére hazakerült hosszú és felejthetetlen végű sétájából, túlontúl elfoglalták a közlendő hírek, valamint az imént átélt jelenet, semhogy észrevette volna nagybátyja nyilvánvaló tájékozatlanságát arról a dologról, amelynek közlését a kapitány vállalta, sem a kapitány jelzéseit a vaskampóval, figyelmeztetésül, hogy kerülje a tárgyat. Nem mintha a kapitány jelbeszédét egyébként meg lehetett volna érteni, ha valaki még úgy figyelte volna is; mert mint azok a kínai bölcsek, akikről azt mondják, hogy előadásaik közben bizonyos olyan tudós szavakat írnak a levegőbe, amelyeket kimondani egyszerűen lehetetlen, hasonlóképpen a kapitány is olyan íveket és kacskaringókat vágott ki, hogy senki, misztikus jeleinek ismerete nélkül meg nem érthette.

Mihelyt a kapitány megtudta, mi történt, rögtön felhagyott a jeladási kísérletekkel, és belátta, hogy nem sok reményt fűzhet már egy kis barátságos beszélgetéshez Dombeyval, Walter elutazása előtt. Noha csüggedten és csalódottan kénytelen volt önmagának bevallani, hogy Sol Gillsnek mégiscsak el kell mondania mindent, Walternek pedig mennie kell - mert úgy kellett venni a dolgot most már, ahogy van, nem lévén senki, aki már az elején bölcsen kezébe vette volna intézését - a kapitány rendületlenül hitte, hogy benne Dombey emberére talál, és ahhoz, hogy Walter szerencséjét megalapozza, semmi más nem kell, csak kettőjük találkozása. Mert a kapitány nem felejtette el, milyen kitűnően megértették egymást Brightonban is; milyen ügyességgel vetette oda mindegyikük a kellő szót, mennyire összehangolódtak ők ketten, és ő, Edward Cuttle talált megoldást az első nagy válságban is, majd a kívánt eredményhez juttatta a találkozást. Így aztán teljesen megnyugodott abban, hogy noha az események kényszerítő hatására kénytelen bevonni a vitorlákat, Ned Cuttle kellő időben ismét kifeszített vásznakkal fog a dolgoknak nekivágni, és minden akadályt leküzd.

E jámbor öncsalással Cuttle kapitány már annyira ment, hogy amint ott ült, és Waltert hallgatta egy könnycseppel az inggallérján, már azt forgatta magában, nem lenne-e a legudvariasabb és egyben legpolitikusabb eljárás, ha meghívná Dombeyt egy megfelelő napon a Brig Place-re egy kis ürücombra, s ott baráti pohár mellett, meghánynák-vetnék a fiatalember jövőjét. Azonban MacStingerné asszony hangulatainak bizonytalan volta, valamint az a lehetőség, hogy éppen az ilyen együttlét alkalmával üti fel tanyáját az előszobában, és valami nem éppen hízelgő szónoklatot talál rögtönözni, gátló körülményként lépett fel a kapitány vendéglátó tervei közepette, és elvette a bátorságát.

Walter ott ült ebédjénél, hozzá sem nyúlt még, egyre csak a mai eseményeken elmélkedett. Ahogy a kapitány elnézte, világosan látta, hogy Walter már most is mintha tagja lenne a Dombey-családnak, hiába nem veszi észre szerénységében. Személyesen ott volt a megindítóan leírt jelenetnél, a haldokló gyermek név szerint emlékezett meg róla, és atyja különös figyelmébe ajánlotta, úgyhogy mától fogva Walter jövőjének igen fontos szerepet kell játszania gazdája szemében. Ha a kapitánynak voltak is talán lappangó kétségei saját következtetéseit illetően, abban egyáltalán nem kételkedett, hogy az öreg Gills lelki békéje nincs veszélyben. Ezért aztán mindjárt felhasználta ezt a rendkívül kedvező pillanatot arra, hogy a nyugat-indiai dolgot öreg barátjának a tudtára adja, mégpedig úgy, hogy a kinevezést rendkívüli előléptetésnek tüntette fel. Kijelentette, hogy százezer fontot tenne föl arra (ha volna), hogy Walter győztesen kerül ki e nagy futamból, s az ily módon befektetett összeg nyilván egész csinos kis hasznot hozna neki.

Solomon Gillst először teljesen megnémította a hír, mely úgy csapott be a kis hátsó nappaliba, mint a mennykő, s kegyetlenül feldúlta a tűzhelyet. De a kapitány oly fényes reményeket vetített fel hirtelen elhomályosult szeme elé, oly titokzatosan célzott a whittingtoni fordulatra, annyira hangsúlyozta, amit Walter éppen most mondott el nekik, és a maga igazát látta mindenben, valamint a hatalmas lépést a "Bájos Peg"-féle vadregényes legenda megvalósulása felé, hogy az öreg Solomont mindenesetre sikerült teljesen megzavarnia. Walter viszont úgy tett, mintha csupa remény és lelkesedés volna, és bizonyos afelől, hogy hamarosan hazajön, a kapitány szavait pedig oly kifejező fejbólogatással és kézdörzsöléssel fedezte, hogy Solomon bácsi, aki hol Walterre, hol meg a kapitányra bámult, olyasmit kezdett érezni, mintha neki tulajdonképpen tombolnia kellene örömében.

- Hát én már ilyen világtól elmaradt ember vagyok, belátjátok, ugye? - jegyezte meg mentegetőzőn, míg idegesen jártatta végig a kezét kabátja fényes gombsorán, előbb le, aztán megint fel, mintha olvasót morzsolna. - Mégis jobban szeretném, ha az én drága fiam itt maradhatna velem. Tudom, ez nagyon ódivatú felfogás. Walter mindig bolondja volt a tengernek. Most pedig - mélabúsan Walterre nézett - bizonyára örül is, hogy elmegy.

- Sol bácsi! - kiáltott fel Walter felindultan. - Ha ezt mondja, akkor el sem megyek. Nem, Cuttle kapitány, akkor nem megyek el. Ha a bácsi azt mondja, hogy örömmel hagyom itt, akkor, ha az összes nyugat-indiai szigetek kormányzójává akarnak is kinevezni, egy tapodtat sem mozdulok. Ez szent.

- Wally, kedves fiam! - szólt a kapitány. - Csak semmi elhamarkodás. Solomon Gills, vedd csak szemügyre jól az öcsédet.

Az öreg akaratlanul is követte szemével a kapitány vaskampójának szónoki mozdulatát, aztán Walterre nézett.

- Íme egy hajó - folytatta a kapitány, s már előre kikerekítette magában magasztos példázatát -, egy hajó, mely bizonyos útra indul. Milyen név íródott a hajó oldalára, soha el nem halványuló betűkkel? Gay? - emelte föl hangját a kapitány, mintha azt akarta volna mondani: no, ennek a csattanóját hallgassátok meg -, vagy pedig Gills?

- Ned - szólt az öregember, miközben közel vonta magához Waltert, és karját gyöngéden karjába fűzte - tudom, tudom. Azt is, természetesen, hogy Walter jobban törődik velem, mint saját magával. Ezt nem felejtem el soha. Mikor azt mondom, örül, hogy elmegy, akkor úgy értem, hogy remélem, valóban örül is. Eh, nézzétek csak, Ned, meg te is, Walter, édes fiam, hiszen természetes, hogy az én számomra ez új és váratlan fordulat, és ebből is látszik, milyen elmaradott, szegény öregember vagyok. Most pedig mondjátok meg, igazán jó szerencsét hoz ez az út Walternek? - kérdezte és aggodalmaskodó tekintettel nézett egyikről a másikra. - Igazán? Én azt hiszem, majdnem mindenbe bele tudnék nyugodni, ami Walternek előnyös, de a világért sem venném magamra, hogy Walter valamilyen bajos helyzetbe kerüljön énmiattam, vagy előlem el kelljen titkolnia valamit. Te, Cuttle kapitány! - folytatta az öreg, és szeme rátapadt, s ezzel a nagy diplomatát nyilvánvalóan zavarba hozta. - Őszintén beszélsz te most öreg barátoddal? Mondd meg, de egészen nyíltan, Ned Cuttle, nincsen valami emögött? Menjen el Walter valóban? És hogyan van az és miért, hogy te tudod meg először mindezt és nem én?

Mivel a szeretet és önmegtagadás küzdelme folyt le itt az öreg lelkében, Walter a kapitány nagy megkönnyebbülésére, rendkívüli buzgalommal bizonykodott, így aztán egyesített erővel, szakadatlan szóáradattal tűrhetően kibékítették Gillst, vagyis inkább úgy összevissza zavarták szegényt, hogy a végén minden, még az elválás kínja is elhomályosult a lelke előtt.

Nem is volt a mérlegelésre sok ideje, mert Walter másnap már meg is kapta Carker cégvezető úrtól a felszerelésre vonatkozó írásokat azzal a felvilágosítással, hogy a "Fiam és Örökösöm" két hét múlva, legfeljebb egy-két nap késéssel, okvetlenül indul. A készülődés lázában, melyet Walter lehetőség szerint még szándékosan is fokozott, az öregúr még maradék önuralmát is elvesztette; az indulás pillanata pedig gyorsan közelgett.

A kapitány napról napra új értesüléseket szerzett Waltertől, és hamarosan úgy látta, hogy csakugyan mennie kell, és még alkalom sem kínálkozik sem közeli, sem távoli, hogy jobban megértse a saját helyzetét. Miközben a tényállást erősen fontolgatta, és a körülmények szerencsétlen összejátszásán töprengett, a kapitánynak egyszerre fényes ötlete támadt. Hátha meglátogatná Carker cégvezető urat és megkísérelné, hogy tőle szerezzen közvetlen értesüléseket?

Cuttle kapitánynak rendkívül megtetszett ez a gondolat. Jelenés módjára tört rá, Brig Place-i lakásában, reggeli után, pipázás közben. A gondolat csakugyan méltó volt a kitűnő dohányhoz. Véghezvitele meg fogja nyugtatni lelkiismeretét - becsületes lelkiismerete kissé bizony nyugtalankodott mostanában, Walter bizalmának és Sol Gills sorsának súlya alatt - azonkívül mély elmére valló, finom ravaszságú baráti cselekedet is lesz. Nagy gondosan fürkészi ki Carker urat, aztán aszerint mond többet vagy kevesebbet, ahogy a cégvezető úr jelleme kívánatossá teszi, és aszerint, hogy jól megértik-e egymást vagy sem.

Cuttle kapitány tehát nem félve attól, hogy Walter útjába kerül (mert tudta, hogy otthon van és csomagol), ismét felhúzta a kurta parádés csizmát, felhúzta a gyászgyűrűt és második vállalkozására indult. Ezúttal nem vásárolt bokrétát, mert látogatását a hivatalos helyiségben ejti meg; ellenben egy kisebb méretű napraforgót tűzött a gomblyukába, hogy megjelenésének kellemes vidékies ízt adjon; s amint a napraforgóval, a görcsös bottal meg a fényes kalappal felszerelte magát, nekivágott, hogy Dombey és Fia irodáját megostromolja.

Egy közeli kocsmában, gondolatainak felfrissítése céljából felhajtott egy pohár forró vízzel kevert rumot, aztán ugyancsak kilépett, nehogy a bevett ital jó hatása elfüstölögjön, és egy-kettőre ott állt Perch színe előtt.

- Cimbora - szólt oda megnyerő nyájassággal -, az egyik főnököt, ugye, Carkernek hívják?

Perch úr nem tagadta ugyan, azonban hivatalos kötelességénél fogva tudtára adta a kapitánynak, hogy a főnökök egytől egyig el vannak foglalva, és nemigen érnek rá egyhamar.

- Ide figyeljen, cimbora - súgta a kapitány Perch fülébe -, tudja ki vagyok én? Cuttle kapitány!

Barátságosan oda akarta horgászni Perch urat a kampóval maga mellé, de Perch ügyesen kisiklott a keze ügyéből, nem is annyira szántszándékkal, mint inkább önkéntelen megugorva, mert eszébe ötlött, ha isten ments, valaki véletlenül feleségének mutatna ilyen fegyvert, nem lehetetlen, hogy a Perchné asszonyság jelenlegi állapotát tekintve, romba dönthetné minden reményét.

- Legyen olyan szíves, és, ha módja lesz rá, jelentse, hogy Cuttle kapitány van itt - szólt a látogató. - Várok.

Miután ezeket elmondotta, helyet foglalt a Perch úr emelvényén, majd elővette zsebkendőjét a fényes kalapból, odaszorította a kalapot a két térde közé (anélkül, hogy ártott volna neki, mert emberi erő ugyan meg nem hajlíthatta), a zsebkendővel körös-körül jól megdörzsölte a fejét, s szemmel láthatóan felfrissült. Utána a haját is rendbehozta a vaskampóval, majd a hivatalos helyiségben körülnézve, kedélyes elismeréssel szemlélgette az írnokokat.

A kapitány megrendíthetetlen nyugalma és titokzatossága Perchet valósággal megfélemlítette.

- Milyen nevet is tetszett mondani? - kérdezte odahajolva a kapitányhoz, ahogy ez ott ült a pulpituson.

- Cuttle - dörmögte rekedten.

- Igenis - felelt Perch rábólintván.

- Kapitány - tette hozzá Cuttle.

- Vagy úgy! - dörmögte Perch ugyancsak rekedten, mert annyira hatott rá; hiába, a kapitány diplomáciája lenyűgöző volt. - Megnézem, hátha szabad már. Nem tudom. Csak akad tán egy szabad perce.

- Úgy, úgy kedves fiam, helyes; nem is fogom tovább tartóztatni egy percnél - felelt a kapitány, és súlyosat bólintott fontosságának tudatában.

Perch egy-kettőre visszatért és így szólt:

- Parancsoljon erre fáradni, Cuttle kapitány úr!

Carker úr ott állt a kandalló-szőnyegen, háttal az üres tűzhelynek, amelyre lőrésekre emlékeztetően csipkés, nagy ív barna csomagolópapirost feszítettek. Onnan nézett nem éppen bátorító tekintettel a belépő Cuttle kapitányra.

- Carker úr? - kérdezte a kapitány.

- Minden bizonnyal - felelte Carker, miközben összes fogait kimutatta.

A kapitánynak tetszett ez a mosollyal kísért válasz; embere határozottan barátságosnak látszott.

- Mint látja, Carker úr - kezdte a kapitány, és körüljártatta szemét a kis szobában, hogy legalább annyit lásson belőle, amennyit az inggallérja megenged -, tengerész ember vagyok. Walter, aki itt dolgozik az önök irodájában, mintha a fiam volna.

- Walter Gay? - kérdezte Carker, miközben ismét nyilvánosság elé tárta teljes fogazatát.

- Walter Gay, úgy van - felelt a kapitány. - Helyes! - A kapitány magában meleg elismeréssel adózott a Carker úr villámgyors eszejárásának. - Bizalmas barátságban vagyok a fiúval, meg a bátyjával is. Talán hallotta is már a nevemet Carker úr, a cég fejétől? Cuttle kapitány.

- Nem hallottam - felelt Carker, még pazarabb kiállítást rendezve fogaiból, mint előbb.

- No, elég az hozzá, hogy van szerencsém ismerni Dombey urat. Egyszer tiszteletemet is tettem nála, lenn a sussexi parton, amikor... nos, röviden, mikor egy kis segítségre volt szükség. - A kapitány olyan fejbólintással kísérte szavait, amely egyszerre kedélyes, könnyed és kifejező volt. - Emlékszik talán most már?

- Azt hiszem - felelte Carker -, én részesültem a szerencsében, hogy a dolgot akkor eligazíthattam.

- Biztosan! Nagyon helyes! Tehát ön. Most pedig ismét vagyok olyan bátor, hogy felkeressem a céget.

- Nem óhajt leülni? - kérdezte Carker, és ismét mosolygott.

- Köszönöm szépen - mondta a kapitány, élve az engedéllyel. - Mintha az ember valahogy jobban megtalálná a kellő szót, ha leül. De hát ön nem foglal helyet?

- Nem, köszönöm - felelt a cégvezető, mialatt talán a télen át való megszokásból, most is ott állt, háttal a kandallónak, és úgy meredt a kapitányra, mintha minden fogával és ínyének minden porcikájával is nézni tudott volna. - Azt kezdte az imént, kérem, hogy bátorkodott felkeresni a céget, noha...

- Köszönöm szívből, kedves öcsém - felelt a kapitány -, bátorkodtam Walter barátom ügyében. Sol Gills, a bátyja tudományos férfiú, tudományos vizeken valóságos gyorsjáratú hajónak tekinthető, de hát vérbeli tengerésznek nem lehetne nevezni, nem gyakorlati ember. No de Walter, az talpraesett gyerek, olyan nem sok járkál a föld golyóbisán, csak egy hibája van, az pedig a szerénység. Most pedig, amit én kérdezni szeretnék - folytatta a kapitány, lehalkítva a hangját és bizalmasan dörmögött tovább -, persze, csak úgy barátian, igazán magunk között, már ameddig a gazdával egyszer össze nem akadok. Rendben van itt minden, és Walter kedvező széllel indul útnak?

- Mit gondol maga, Cuttle kapitány? - kérdezte Carker, miközben ruháján igazított egyet, és előbbi állásába helyezkedett. - Ön ugyancsak praktikus ember. Hát mit gondol?

Azt a furfangot és mély jelentőséget, mely a kapitány szeméből sugárzott, ahogy most egyet kacsintott, talán csak azok a kimondhatatlan kínai jelek tudnák kifejezni, amelyeket nemrégen emlegettünk.

- No, halljuk csak - szólt a kapitány, rendkívüli módon felbátorodván. - Ön mit mond? Igazam van-e, vagy nincs?

A kapitány Carker úr mosolygó udvariasságán végképp nekibátorodott, és oly sokat jelentőn kacsintott, hogy azt hitte, ezután igazán méltán intézheti ezt a kérdést Carker úrhoz, mintha már a legpontosabban elmondta volna a gondolatait.

- Igaza van - felelte Carker. - Semmi kétség.

- A barométer tehát jó időre áll? - kiáltott a kapitány.

Carker úr mosolyogva bólintott.

- Neki a vitorlát a szélnek, bátran - folytatta a kapitány. - Úgy, úgy - állapította meg a kapitány nagy megkönnyebbüléssel és örömmel. - Mindjárt tudtam, hogy jó felé irányítják odaát a kormányt. Mondtam is Walternek. Köszönöm, köszönöm.

Carker úr helyeslőleg mosolygott.

- Gaynek ragyogó kilátásai vannak - jegyezte meg és még szélesebbre húzta a száját. - Előtte az egész világ.

- Az egész világ, meg egy szép feleség, ahogy mondani szokták - tódította a kapitány boldogan.

Ennél a szónál, hogy feleség (melyet különben minden szándék nélkül ejtett ki), a kapitány elhallgatott, megint kacsintott egyet, majd a széles kalapot görcsös botja hegyére tűzve, megpenderítette, és oldalvást nézett állandó mosolyban úszó barátjára.

- Egy fél messzely jamaikába fogadok - szólt a kapitány, miközben figyelmesen ránézett -, hogy tudom, min mosolyog most.

Carker belement a játékba, és mosolyogva még dúsabban kivirított.

- Nem hallatszik ki innen? - kérdezte a kapitány, s odabökött görcsös botjával az ajtóra, hogy megbizonyosodjon, be van-e csukva.

- Egy hang sem! - felelt Carker.

- Nem nagy F-fel kezdődik, amire gondolt?

Carker úr nem tagadta.

- Aztán meg talán l következik, nem? Utána meg o?

Carker úr most is mosolygott.

- Nos, nincs-e igazam megint? - kérdezte a kapitány súgva, és a homlokán levő skarlát gyűrű valósággal kidagadt a diadaltól.

Carker válaszképpen nemcsak mosolygott, hanem helybenhagyóan bólintott is, mire Cuttle kapitány felállt, megszorította kezét, s melegen biztosította arról, hogy mind a ketten egy nyomon haladnak, és ő maga már elejétől jó felé tapogatózott. - Mert első találkozásuk - folytatta a kapitány az ügyhöz méltó titokzatossággal és komolysággal - rendkívüli körülmények között történt, no, hiszen ön emlékszik, amikor megtalálta az utcán, jóformán kisbaba volt még; s azóta szereti és az is őt, mint afféle gyerkőcök. Mindig is mondtuk, Sol meg én, hogy lám: ezeket is egymásnak teremtette az isten.

Se macska, se majom, se halálfej nem tudott volna annyi fogat rávicsorítani a kapitányra, amennyit Carker úr e pillanatban mutatott neki.

- Az áramlás arrafelé visz - jegyezte meg a kapitány boldogan. - Szél és víz abba az irányba tart, látja. Gondolja csak meg, hogy a múltkor is ott volt kéznél éppen.

- A fiú reményeire nézve rendkívül kedvezően.

- Mintha egyenesen oda vontatták volna be azon a napon, estefelé. Most már tudom, semmi vihar nem vetheti már ki a révből.

- Semmi - felelte Carker.

- Önnek megint igaza van - felelt a kapitány, s újra megszorította Carker kezét. - Semmi. Úgy van. Biztos. Egy fiú halt meg ott, kedves kicsi teremtés. Igaz?

- Igen, az egyetlen fiú halt meg - felelt a mindenbe beleegyező Carker.

- Mondd a jelszót, és készen áll helyette a másik. Egy tudományos férfiú öccse. Sol Gills öccse. Wally, aki már most is itt van helyben. És - folytatta, sort kerítvén a végső csattanónak szánt mondásra -, aki Sol Gillstől jön naponta ide, az üzletükbe és a szívükbe.

A kapitány elégedettségében minden rövid mondata végén megtaszította a könyökével Carker urat, diadalittasan Carkeren vizsgálván leleményessége és ékesszólása eredményét. Terjedelmes kék mellénye még mindig erősen hullámzott a szónoki teljesítmény erőfeszítésétől, orra pedig valósággal kigyúlt, olyan vörös volt a felindulástól.

- Nos, igazam van?

- Cuttle kapitány - felelt Carker, és egy pillanatra oly furcsán meghajolt térdében, mintha lábánál fogva akarná fölemelni magát -, a Walter jövőjére vonatkozó nézetei teljesen helyesek és igazak. Természetesen amit most egymással beszélünk az szigorúan bizalmas.

- Ugyan! - vágott közbe a kapitány. - Egy szót se!

- Se a fiúnak, se másnak! - folytatta Carker.

Cuttle kapitány összeráncolt homlokkal rázta a fejét.

- Hanem azért, hogy önnek elégtételt adjak, és miheztartás végett, igen, miheztartás végett természetesen arra nézve, mint cselekedjék a jövőben...

- Köszönöm alássan előre is - szólt a kapitány, miközben nagy figyelemmel nézett Carkerre.

- Habozás nélkül megmondom, hogy ez a tényállás. Ön pontosan eltalálta az igazságot.

- Ami pedig a főnököt illeti - folytatta a kapitány -, jobb, ha magától adódik egyszer közöttünk valami megbeszélésre alkalom. Hiszen időnk van elég.

Carker egyik fülétől a másikig érő szájjal ismételte: - Időnk van elég. - Azonban nem ejtette ki határozottan a szavakat, mindössze beleegyezően bólintott, miközben nyelvével meg az ajkával mintegy formálta azt, amit ismételni akart.

- Szerintem... mindig is mondtam én... Walter azon az úton van, hogy megcsinálja a szerencséjét - mondta a kapitány.

- Megcsinálja a szerencséjét - ismételte Carker hangtalanul.

- És hogy most Waltert erre a kis utazásra küldik, az bizonyosan beletartozik a munkájába, és belevág a tervbe.

- Belevág a tervbe - ismételte Carker éppúgy, mint az előbb.

- No most már, hogy ezt tudom - folytatta a kapitány -, semmi kétség és nyugodt vagyok.

Mivel Carker még mindig némán helyeselte minden szavát, Cuttle kapitány még jobban megerősödött abban a véleményében, hogy ez az egyik legkellemesebb ember, akivel valaha találkozott, és bizony még maga Dombey is iskolába járhatna hozzá jómodor tekintetében. Ezért aztán roppant szívélyességgel még egyszer odanyújtotta hatalmas öklét (olyan színe volt, mint egy régi fatörzsnek), és akkorát szorított a cégvezető lágy húsú kezén, hogy alapos nyoma maradt rajta a sok vágásnak és barázdának, amely a kapitány tenyerét véges-végig szántotta.

- Isten önnel - szólt ezután a kapitány. - Nem vagyok bőbeszédű ember, de annyit mondhatok, nagyon jószívvel vettem, hogy olyan barátságos és őszinte volt hozzám. Megbocsát, hogy betolakodtam önhöz, nemde?

- Szót sem érdemel - felelt amaz.

- Nagyon köszönöm. Az én odúm bizony nem valami tágas - folytatta a kapitány, s még egyszer visszafordult -, de azért elég kedélyes, és ha netalán egyszer ott köt ki a Brig Place közelében, kilenc szám, bármilyen időben... nem jegyzi fel?... aztán csak feljön egyenest a lépcsőn, és nem törődik vele, ki mit mond az előszobában. Igazán büszke leszek, ha vendégül láthatom.

E barátságos meghívás után a kapitány jónapottal búcsúzott, aztán becsukta maga mögött az ajtót, s otthagyta a kandallónak támaszkodó Carkert. Ravasz nézésében és magatartásában, szélesre elhúzott, de mégsem mosolygó, hamis szájában, hibátlan tisztaságú nyakkendőjében és pofaszakállában, de még abban is, ahogy puha kezét lassan végigjártatta ingmellén és sima arcán, volt valami félelmetesen macskaszerű.

A kapitány, aki mindezekből mit sem látott, olyan felmagasztosultan vonult ki a cégvezető szobájából, hogy még a terebélyes kék kabát szabása is mintha megdagadt volna. "Csak rajta, Ned - mondogatta magában. - Egy kicsit mégiscsak lendítettél ma a gyerekek dolgán, öreg fiú!"

A Cég jelent-jövőt megosztó bizalmát oly diadallal nyugtázta, hogy kifelé menet leállt évődni Perch úrral és megkérdezte tőle, vajon nem ér rá még mindig egyetlen főnöke sem? Ám, hogy mégse lássék kegyetlennek a kötelességét teljesítő emberhez, odasúgta neki, ha kedve volna egy pofa rumra és kijönne utána, nagyon szívesen látná vendégül.

Mielőtt távozott volna a házból, az írnokok nagy meglepetésére, a kapitány még egyszer megállt a küszöbön, és általános szemlét tartott a hivatalbeli helyiségben, amely elvégre a Céghez tartozik és fiatal barátját idekötik az érdekei. Különösen a páncélszoba keltette fel rendkívüli érdeklődését, mindazonáltal, nehogy túlságosan kíváncsinak lássék, megelégedett azzal, hogy rövid elismerő pillantást vessen a helyiségre; majd kegyes fejbólintással odaköszönt az írnokok testülete felé, és kilépett a szobából. Mivel Perch csatlakozott hozzá, bementek a legközelebbi kocsmába, s a kapitány valóra váltotta ígéretét, mégpedig gyorsan, mert Perchnek drága volt az ideje.

- Ezt őrá, Wallyra! - emelte poharát a kapitány.

- Kire? - kérdezte Perch.

- Wallyra - ismételte a kapitány mennydörgő hangon.

Perchnek, aki mintha homályosan emlékezett volna olyasmire, hogy gyermekkorában hallott valami költőről, akinek ilyenfajta hangzású keresztneve volt, semmi kifogása nem volt ezellen; mindazáltal szerfelett elcsodálkozott azon, hogy a kapitány a Citybe jött azért, hogy egy költő egészségére koccinthasson; igen, annyira meglepődött rajta, hogyha a kapitány azt javasolta volna hirtelen, hogy szobrot állítsanak egy költőnek - mondjuk Shakespeare-nek - valami forgalmas utcasarkon, ez sem döbbenthette volna meg jobban Perch urat, akinek kiforrott nézetei voltak. A kapitány egyáltalán olyan titokzatos és érthetetlen jelenségnek tűnt föl előtte, hogy elhatározta, még csak említést sem tesz róla a feleségének, mert az esetleges megrázkódtatás kellemetlen következményekkel járhat.

A kapitány pedig vidáman nézett a világba, mert tudta, hogy a fiatalok dolgát rendbehozta. Titokzatos és sokat sejtető maradt egész napon át, még legbizalmasabb barátaival is. Ha Walter nem tulajdonítja a kapitány rejtélyes vigyorgásait és hunyorgásait, valamint egyéb arcjátékbeli remeklését elégedettségének, amiért kegyes csalásuk az öreg Sol Gillsszel olyan jól sikerült, bizonyos, hogy a kapitány még estének előtte elárulta volna titkát. Így aztán mégiscsak sikerült megőriznie; s amikor aztán jó későn hazafelé ballagott a műszerárus boltjából, a fényes kalapot úgy félrecsapta a fején, szeméből pedig úgy sugárzott a diadal, hogy MacStingerné asszony (mintha csak Blimberéknél nevelték volna, igazi római matróna volt), amint megpillantotta a kapitányt, menten elsáncolta magát az ajtó mögé, s addig ki sem jött, hogy szeretett ifjú sarjait megszemlélje, míg csak a kapitány le nem telepedett a szobájában.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Apa és leánya

A Dombey-házban nagy a csönd. Cselédek surrannak fel és le a lépcsőn, de nem hallani lépéseik neszét sem. Állandó beszélnivalójuk van egymással, hosszan elidőznek az étkezéseknél és mintha, valami komor gyönyörűséggel, jobban élveznék az ételt, mint máskor. Wickamné asszony szemét minduntalan elöntik a könnyek, és gyászos történeteket mesél; lépten-nyomon előadja, mennyire megmondta ő már Pipchinné asszonynál is, hogy ez lesz a vége; közben pedig több sört fogyaszt el, mint szokott - igen szomorú és rendkívül közlékeny. A szakácsnő lelkiállapota is hasonló. Vacsorára rostélyost ígér, és egyformán küzd a bánat-, meg a hagyma-sajtolta könnyekkel. Towlinson arra kezd gondolni, hogy valami végzetszerűség van a dologban, az isten a megmondhatója, származott-e valaha is jó abból, ha valaki sarokházban lakott? Valamennyiüknek úgy tűnik fel, mintha mind, ami történt, hosszú idővel ezelőtt történt volna, pedig a gyermek még ott fekszik kicsi ágyán szépen és csöndesen.

Sötétedés után látogatók érkeznek - zajtalan látogatók, nemezcipőben -, akik már azelőtt is jártak a házban; velük együtt érkezik a nyugalom ágya is, amely olyan különös, ha gyermek-alvó számára készül. A gyászoló apát nem látja senki, még az inasa sem; ott ül szobája legsötétebb sarkában, és meg sem mozdul; legfeljebb ha néha egyet-kettőt lép a szobában. De reggelre kelve azt suttogják a házban, hogy éjnek éjszakáján hallották, amint az úr felment a halottasszobába és ott maradt, míg csak a nap fel nem jött.

A citybeli irodában a tejüvegablakok még homályosabbak a becsukott ablaktáblák miatt. A meggyújtott lámpák fényét az asztalokon csaknem teljesen elnyeli a nappali világosság, a lámpák meg mintha a nap fényét tompítanák el. Különös homály tölti be a szobákat. Nem sok munkát végeznek itt. Az írnokoknak semmi munkakedvük; megbeszélik, hogy elmehetnének délután egy jó bordaszeletre, utána meg a folyóra. Perch, a hivatalszolga hosszú ideig távol marad, ha elküldik; minduntalan ott kapja magát egy-egy ivó pultja előtt, ahová a barátai cipelték, s az emberi dolgok mulandóságáról elmélkedik. Esténként korábban megy haza a Ball's Pondra, mint rendesen, és Perchné asszonyt borjúszelettel és skót sörrel tartja jól. Carker cégvezető úr nem vendégel senkit, őt sem vendégelik, ott ül a szobájában egyedül, és fogait mutogatja egész nap; az ember azt hinné, ha nézi, hogy valami elhárult Carker úr útjából - valami akadályt elmozdítottak - és szabad a pálya előtte.

A rózsás arcú gyermekek, akik ott laknak a Dombey-házzal szemben, kíváncsian nézegetnek a gyermekszoba ablakából az utcára; Dombeyék előtt ugyanis négylovas kocsi áll, a lovak fején tollbóbita és tollbóbiták lengenek a kocsin is. Ezek a lovak, meg a fekete pálcás, vállszalagos emberek valóságos tömeget vonzanak oda. A bűvész éppen most akarta a tányért a ház előtt megpörgetni, de aztán parádés öltözete fölé keríti felleghajtó köpönyegét, csoszogó felesége pedig, aki a karján ülő kisgyermek súlyától valósággal féloldalt görnyed, hátramarad, hogy a kijövőket láthassa. Míg a gyászhuszárok könnyedén viszik vállukon terhüket, erősebben szorítja kopott ruhájú kebléhez gyermekét; az átelleni ablakban pedig a rózsás arcú gyermekek közül a legkisebbet nem szükséges csendre inteni most, amint, gödrös ujjacskájával odamutatva arra, dajkája arcába tekint és megkérdezi: mi az?

A gyászba öltözött cselédség meg a síró asszonyok között Dombey úr halad végig az előszobán, a rá várakozó kocsiig. A szemlélők úgy ítélik, hogy a ház urát nem törte le teljesen a bánat. Járása csak olyan egyenes, tartása csak olyan merev, mint lenni szokott. Arcát nem rejti zsebkendőbe, és merőn maga elé tekint. Ez az arc kissé beesett és komor most és nagyon halvány, de szigora megmaradt. Helyet foglal a kocsiban, három másik úr mellett. Ekkor lassan megindul a temetési menet, lefelé az utcán. A lovak tollbóbitája ott int még a távolban, mikor a bűvész már újra pörgetni kezdi a bot végén a tálat, és a tömeg őt bámulja most. De a bűvész felesége ma mintha nem tányérozna oly fürgén - a gyermektemetés azt juttatja eszébe, hogy talán az a gyermek, akit ott szorongat keshedt nagykendője alatt, szintén nem fog felnőni, hogy emberré válhasson, égszínkék homlokszalagot hordhasson, meg rózsaszín trikót, és bukfencet vethessen a sárban.

A lengő tollbóbiták ezalatt tovább kígyóznak az utcákon, és egy templom harangzúgásának körébe kerülnek. Ebben a templomban kapta az a szép kis fiúcska, ami nemsokára egyetlen emléke marad ezen a földön: a nevét. Mindazt, ami benne immár halott, odateszik majd anyja porladozó hamvai mellé. Így van ez jól. Ott nyugszanak poraik, ahol Florence sétál - ó, magányos, magányos séták! - mindennap.

Mikor a szertartás véget ér, és a lelkész visszavonul, Dombey körülnéz és halkan megkérdezi, itt van-e, akit ide rendelt, hogy az emléktábla dolgában utasításokat adjon neki.

Valaki előlép és azt mondja, itt van.

Dombey úr közli vele, hová szeretné elhelyeztetni az emléktáblát; kezével megrajzolja a falon nagyságát, formáját és megmondja, hogy az anya emléktáblája mellé helyezzék. Majd ceruzát vesz elő, felírja, amit a táblára vésetni akar, és ezzel adja át neki: - Kérem, készítse el azonnal.

- Azonnal meglesz, uram.

- Jóformán semmit sem kell rávésni, a néven meg az életkoron kívül, amint látja.

A kőfaragó meghajol, rápillant a papírra, s hirtelen mintha valamin megakadt volna. Dombey úr nem veszi észre, megfordul és a kijárat felé indul.

- Bocsánatot kérek, uram - hallja e percben Dombey, s egy kéz enyhe érintését érzi gyászruhája ujján -, mivel úgy tetszik kívánni, hogy azonnal meglegyen, mindjárt munkába is adhatom, ahogy hazaérek vele, de...

- Nos?

- Nem volna olyan szíves még egyszer átolvasni, kérem? Azt hiszem, valami tévedés van itt.

- Hol?

A kőfaragó visszaadta a papirost, és a zsebbeli mérőléccel rámutatott ezekre a szavakra: "Szeretett egyetlen gyermekének."

- A "gyermek" helyett talán "fiú" lesz, úgy gondolom, uram.

- Igaza van. Természetesen. Javítsa ki, kérem.

Az apa ezután gyors léptekkel a kocsi felé siet.

Mikor három útitársa követi, Dombey első ízben takarja el kabátjával az arcát. Nem is látják az arcát aznap. A kocsiból Dombey lép ki elsőnek, és egyenesen szobájába siet. A többi gyászolók (csupán Chick úr meg a két orvos) fölmennek a szalonba, hol Chickné és Tox kisasszony fogadja őket. Hogy milyen lehet az az arc odalenn a bezárt szobában, milyen gondolatai lehetnek annak a magányos embernek, mit érez, mint szenved és tusakodik magában, nem tudja senki.

Odalenn a konyhában a fődolog, amit észrevesznek, az, hogy "minden olyan, mintha vasárnap volna". Nem tehetnek róla, de igazán úgy látszik, mintha valami illetlenség vagy éppen bűnös dolog volna abban, ahogy az emberek járnak-kelnek kint az utcán, rendes hétköznapi munkájukat végzik, és mindennapi ruhájukat hordják. Újdonság számukra, hogy ma már ismét fel lehet húzni a függönyöket, és nyitva vannak az ablaktáblák is; sötét kedélyességgel ülnek ott a borospalackok mellett, melyek oly bőven kerülnek föl az asztalra, mint ünnepnapon. Valamennyien rendkívül szívesen elmélkednek ma az erkölcsről. Towlinson úr sóhajtva koccint: "Javulást kívánok mindnyájuknak!" - a szakácsnő, szintén sóhajtva, hozzáteszi: "Isten látja, alaposan ránk férne!" Este Chickné és Tox kisasszony megint előveszik kézimunkájukat. Towlinson úr kimegy egy kicsit levegőzni, a szobalány társaságában, aki még nem próbálta ki a gyászkalapját. Minden sötétebb utcasarkon igen gyöngédek egymáshoz, miközben Towlinson úr szeme előtt látomások lebegnek egy megváltozott és kifogástalan életpályáról, amikor is komoly zöldségkereskedő lesz az Oxford-piacon.

Ezen az éjszakán mélyebb és nyugodtabb álom borul a házra. A reggeli nap már teljesen a régi rendben találja. A szemben lakó rózsás arcú gyermekek ott karikáznak el a kapu előtt. A templomban éppen fényes esküvő folyik. A bűvész felesége fürgén tányéroz a város másik részében. A kőfaragó énekel és fütyül, míg az előtte levő márványtáblába bevési, hogy PAUL.

Lehetséges hát, hogy ebben a mozgalmas és eseményekkel teli világban akadjon valaki, akinek egy gyönge kis teremtés elvesztése akkora űrt hagyjon a szívében, olyan mélyet és széleset, hogy csak a mérhetetlen öröklét mélysége és végtelensége töltheti ki? Florence nagy fájdalmában nyugodtan felelhette volna: "Ó, öcsém! Forrón szeretett és kedves öcsikém! Elhagyatott gyermekkorom egyetlen társa és barátja! Lehet-e, hogy az örökkévalóságnál csekélyebb eszme ide vetheti azt a fényt, amely ott dereng korai sírodon, vagy megenyhíti a fájdalmat a könnyek záporában?"

- Drága gyermekem - szólalt meg Chickné, aki kötelességének tartotta, hogy felhasználja ezt az alkalmat egy kis oktatásra -, ha majd egyszer eléred azt a kort, amelyben én vagyok...

- S amely az élet legszebb kora lesz - jegyezte meg Tox kisasszony.

- ...akkor - folytatta Chickné, miközben baráti megjegyzésének elismeréseképpen gyöngéden megszorította Tox kisasszony kezét -, akkor majd látni fogod, hogy hiábavaló minden bánkódás, mert az a kötelességünk, hogy a változtathatatlanban megbékéljünk.

- Megpróbálom, drága néni, most is azon igyekszem - felelte zokogva Florence.

- Örülök, hogy ezt hallom - folytatta Chickné -, mert látod, angyalom, ahogy a mi kedves, jó Tox kisasszonyunk mondja, akinek helyes gondolkodásához és kitűnő ítéletéhez nem férhet szó...

- De édes Louisám, a végén még igazán elbizakodom - vágott közbe Tox kisasszony.

- ...megmondhatja neked, és tapasztalataival is bizonyíthatja, hogy az élet lépten-nyomon erőfeszítésekre kötelez. Ezt megkívánja tőlünk. Ha tőlem valami, ejnye, kedvesem - fordult oda Tox kisasszonyhoz -, mi is az a szó, amit keresek? Miz-miz...

- Mizéria - kockáztatta meg Tox kisasszony.

- Nem, nem, nem! - kiáltott fel Chickné. - Hogy mondhatsz ilyet! Teremtőm! Pedig a nyelvem hegyén van. Miz...

- Mesalliance - sugalmazta Tox kisasszony megint.

- Szentséges egek! Lucretia! Micsoda szörnyűségeket beszélsz! Mizantrópot akartam mondani. Még a gondolata is: mesalliance! Ha valami mizantróp azt a kérdést vetné fel az én jelenlétemben: "Miért születtünk a világra?" Azt felelném rá: "Azért, hogy erőfeszítéseket tegyünk."

- Nagyon jó, valóban! - jegyezte meg Tox kisasszony, akire ez az eredeti gondolat nagy hatást tett. - Nagyon jó!

- Sajnos - folytatta Chickné asszony -, az intő példa itt áll szemünk előtt. Jogosan feltételezhetjük, gyermekem, ha ebben a családban annak idején a kellő erőfeszítés megtörtént volna, a súlyos és gyászos helyzetek egész sorának elejét lehetett volna venni. Semmi sem fog engem megingatni abban a meggyőződésemben, hogy ha szegény, drága Fannynk annak idején megfeszítette volna az erejét, akkor a mi drága gyermekünknek erősebb lett volna a szervezete.

Chickné félpercnyi időre átengedte magát érzéseinek, de aztán, hogy tantételének helyességét mintegy gyakorlatilag is igazolja, a sírás kellős közepén hirtelen megemberelte magát és tovább folytatta:

- Ezért, Florence, arra kérlek, mutasd meg, hogy van benned némi lelkierő, és ne növeld önző módon azt a megpróbáltatást, amely szegény atyádat érte.

- Édes néni - kiáltott a gyermek, és hirtelen letérdelt előtte, hogy mélyebben a szemébe nézhessen. - Kérem, beszéljen nekem többet a papáról. Nagyon megtörte őt a csapás?

Tox kisasszony gyengéd természetű volt, és ez a kérelem erősen meghatotta. Vagy az elhanyagolt gyermek lépett az ő szerető aggódásainak örökébe az elhunyt után, aki iránt ilyenfajta aggodalmat annyiszor tanúsított. Vagy azt látta, hogy a lány most minden szeretetével odasimulna ahhoz a szívhez, mely eddig csak a másikra sugározta melegét; és nem bírná elviselni, hogy a fájdalomnak ebből a gyászos közösségéből kizárják; vagy talán a mély és hűséges lélek mindeddig visszautasított megnyilvánulását sejtette ebből a felkiáltásból. Florence sebzett lelke sajgott a hosszú, viszonzatlan ragaszkodástól, és most a közös gyászban önkéntelenül odafordult az apjához, hogy a vigaszért vigaszt adjon cserébe. Akármit látott is Tox kisasszony ebben a kitörésben, mindenesetre nagyon megindította. Annyira, hogy még Chickné asszony fenséges bölcsességéről is megfeledkezett ebben a percben. Hirtelen megsimogatta Florence arcát, aztán félrefordult és szabad folyást engedett könnyeinek, nemhogy a bölcs asszonyság tanácsa szerint irányította volna a magatartását.

Maga Chickné asszony is elvesztette egy percre nagyra tartott önuralmát, és csak nézte némán a szép, ifjú arcot, amely hosszú időn át olyan kitartóan és türelmesen hajlott a kis beteg ágya fölé. De amikor aztán ismét visszanyerte a hangját, ami egyértelmű volt a lélekjelenlétével, méltóságteljesen tovább folytatta:

- Florence, drága gyermekem, a te papád kicsit különös ember, és ha felőle kérdezősködöl, kérkedés volna, ha azt mondanám, hogy kielégítő választ adhatok. Azt hiszem, van rá befolyásom annyi, mint bárkinek. Mindazáltal be kell vallanom, igen keveset szólt mostanában hozzám, és mindössze egyszer vagy kétszer láttam, néhány percre, de valójában akkor is alig, mert a szobája sötét volt. Azt mondtam a papádnak: "Paul - szóról szóra ezt mondtam -, Paul, miért nem iszol egy kis szíverősítőt?" Szegény papád erre csak azt felelte: "Kérlek Louisa, légy olyan jó és hagyj magamra. Semmire sincs szükségem. Legjobb nekem, ha magamra hagytok." Ha holnap meg kellene rá esküdnöm a törvényszék előtt, Lucretia, hát nyugodtan megesküdnék, hogy szóról szóra ezt mondta.

Tox kisasszony őszinte csodálkozásában csak ennyit felelt:

- Az én Louisám mindig tudja, mit mond.

- Röviden hát, Florence, a papád meg én mai napig úgyszólván egy szót sem váltottunk; ma azután megemlítettem neki, hogy Barnet Skettles báró és a báróné végtelen meleghangú levelet írtak... ó, szegény kicsikénk!... Skettles báróné úgy szerette, mintha... ejnye, hol is a zsebkendőm?

Tox kisasszony rögtön előteremtett egyet.

- Mondom, igen meleghangú levelet írtak, és azt ajánlották, hogy jó volna, ha egy kis környezetváltozás céljából meglátogatnád őket. Mikor megemlítettem a papádnak, hogy Tox kisasszony meg én talán már hazamehetnénk (bele is egyezett), egyúttal azt is megkérdeztem tőle, vajon volna-e kifogása azellen, ha te elfogadnád a meghívást? Erre azt felelte: "Nincs, Louisa, a legkevésbé sincsen."

Florence fölvetette könnyben úszó szemét.

- Ha azonban inkább szeretnél itt maradni, ahelyett hogy odamenj látogatóba, vagy velem jöjj...

- Inkább itthon maradok, Louisa néni - hangzott a félénk válasz.

- Hát, gyermekem, azt is megteheted. Furcsa választás ugyan, meg kell mondanom. No de furcsa gyermek voltál mindig. A te korodban akárki, különösen a történtek után... drága Lucretia, már megint elvesztettem a zsebkendőmet... örülne, ha elmehetne innen.

- Nem szeretném úgy érezni - felelte Florence -, mintha kerülnénk most már a házat. Nem szeretnék arra gondolni, néni, hogy azok a... hogy ő... hogy a szobák ott fönn üresek és elhagyatottak. Egyelőre maradok itt. Ó, szegény, szegény kis öcsém!

Az efféle természetes felindulásnak lehetetlen gátat vetni: utat tört volna a leányka ujjai között is, amint kezébe rejtette arcát. A túlterhelt, nehéz léleknek néha ilyen módon kell megkönnyebbülést keresnie, különben a szegény, megsebzett, magányos szív úgy vergődnék, mint a tört szárnyú madár, míg végül is lehull a porba.

- Hát jól van, gyermekem - szólt Chickné egy kis szünet után. - A világért sem akarnék olyasmit mondani, amivel fájdalmat okozok neked, ezt bizonyára magad is tudod. Maradj tehát itt, és tégy tetszésed szerint. Senki sem fog beleavatkozni a dolgodba és bizonyos lehetsz, nem is akarom, hogy beleavatkozzék.

Florence megtörten bólintott.

- Azt tanácsoltam szegény papádnak, hogy valóban ajánlatos volna, ha szórakozás és felfrissülés céljából változatosságot keresne, és mindjárt tudtomra is adta, hogy rövid időre vidékre utazik. Remélem, nagyon hamarosan el is megy; nem mehet elég korán. De azt hiszem, némi elrendeznivalói vannak még magánjellegű feljegyzései közt, és egyebekben, azzal a csapással kapcsolatban, amely mindnyájunkat oly nagyon próbára tett... igazán nem értem, hová lett az enyém, Lucretia, drágám, add csak ide a tiedet... s munkája egy-két estére lefoglalja, ezért kell szobájában maradnia. Ha élt valaha Dombey, gyermekem, a te papád igazán az - folytatta Chickné, és mind a két szemét nagy gondosan megtörölte a Tox kisasszony zsebkendőjének két csücskével. - Hamar magához tér. Őt aztán nem kell félteni.

- És nincs semmi - kérdezte reszketve Florence -, amit tehetnék az ő...

- Az istenért, édes gyermekem - vágott közbe Chickné -, ugyan miket beszélsz? Ha a te papád azt mondta nekem... szóról szóra elismétlem, mit mondott: "Louisa, nincs szükségem semmire, legjobb, ha magamra hagytok"... akkor mit gondolsz, ugyan mit mondana neked? Még mutatkoznod sem szabad előtte, gyermekem. Ilyesmiről ne is álmodj!

- Néni kérem - szólt Florence -, én most megyek és lefekszem.

Chickné helyeselte ezt az elhatározást, és egy csókkal elbocsátotta a leánykát. Tox kisasszony azonban, azzal a gyenge ürüggyel, hogy az elveszett zsebkendőt akarja megkeresni, utána ment a szobába, és igyekezett e néhány lopott percben Florence-et megvigasztalni, bár Susantól ugyancsak kevés bátorítást kapott. Susan ugyanis lángoló buzgalmában síró krokodilusnak hordta le Tox kisasszonyt, pedig részvéte ezúttal csakugyan őszintének látszott, és nyilván önzetlen is volt - mindazáltal kevés megértésben részesült.

De hát más hozzá közelebb álló lény nem akadt, aki ezt a fájdalommal küszködő szívet gyámolíthatta volna? Nem volt más, akinek a nyakát átkarolhassa? Senki más, akihez forduljon? Aki egy vigasztaló szót szóljon hozzá elesettségében? Oly egyedül volt hát Florence e kietlen világban, hogy számára senki más nem maradt? Senki sem. Itt maradt egyszerre anya és testvér nélkül - mert a kis Paul elvesztésével mintha az első és legnagyobb veszteség is egyszerre súlyosabban nehezedett volna rá - ennyi vigasza maradt csupán. Ó, pedig ki tudná elmondani, mennyire szüksége lett volna most a vigasztalásra!

Az első napokban, amint a ház megint visszazökkent a régi kerékvágásba, s mindenki elment, csak a cselédség maradt, atyja pedig szobájába zárkózott, Florence egyebet sem tett, csak sírt, és szobáról szobára vándorolt, néha pedig, a szomorú emlékek hirtelen gyötrelmében, odamenekült a maga szobájába, kezét tördelte, arccal az ágyra borult, s nem ismert vigasztalást és semmi mást, csak a keserű és kegyetlen fájdalmat. Ez rendesen olyankor történt, amikor felfedezett egy-egy helyet, vagy tárgyat, mely kis halottjával nagyon kedves kapcsolatban állott, és eleinte valósággal a szenvedés poklává változtatta ez a szomorú házat.

De a tiszta szeretetnek nem természete, hogy sokáig lobogjon ilyen szilajon és könyörtelenül. A láng hordja a föld salakját, és gyötörve dúl ugyan a lélek talaján; a szent tűz azonban, amely a mennyből támadt, oly gyöngéden lobog a szívekben, mint ahogy ott lobogott az egybegyűlt tizenkettő feje fölött, magasztosan, szüntelenül és minden ember testvériségét hirdetve. Amint Florence elköltözött kisöccse képét felidézte, szelíd arca, lágy hangja, szerető tekintete, nyugodt bizalma és békéje visszatért nénje lelkébe, és a lányka könnyei megcsendesedtek, és már nem kerülte, inkább kereste az emlékezést.

Nem sok idő telt bele, és a falon reszkető folyót már olyan nyugodtan nézte, mint annak előtte, a régi, boldogabb időkben, amint a napfénnyel lassan eltűnt. Nem sok idő telt bele, és a szoba ismét gyakran látta Florence-et; ott üldögélt magában olyan türelmesen és szelíden, mint amikor a kis ágy mellett virrasztott. Bár néha élesen belenyilallott a szívébe, hogy a kis ágy üres, már oda tudott térdelni melléje az ilyen percekben, és kérte az istent, hogy egyik angyala emlékezzék reá és szeresse őt.

Nem telt el nagyon sok idő, míg a sötét alkonyati órákban Florence halk hangja lassan, és gyakran el-elkalandozva bár, mégis rákezdett arra a dalra, melyet az elköltözött gyermek oly szívesen hallgatott, amint lankadt fejét Florence karjára hajtotta. Mikor pedig már egészen besötétedett, néha a halk zene hangjai is felhangzottak a szobában; oly csöndes volt az ének és a zene is, mintha inkább csak mélabús visszaemlékezés volna arra, amit az utolsó éjszakán tett meg az ő kérelmére. Gyakran felhangzott a zene, nagyon gyakran, ott a félhomályos magányban, és a hangfoszlányok még akkor is ott remegtek a billentyűkön, amikor az édes hang már könnyekben csendült el.

Így aztán erőt nyert hozzá, hogy ismét ránézzen arra a kézimunkára is, amelyen ujjai annyit szorgoskodtak ott a tengerparton; és nem telt el sok idő, hogy kezébe vette ismét, és szinte szeretetet érzett iránta, mintha valami élőlény volna, aki szintén ismerte Pault; úgy ült ott néha, a lakatlan és régen elhagyott szobában, az ablakmélyedésben, anyja arcképéhez közel, a gondolatokkal terhes órákon keresztül.

Vajon miért fordult az a sötét szempár a munkáról oly gyakran oda, a szemközti ház felé, ahol a rózsás arcú gyermekek laktak? Veszteségére nem emlékeztették közvetlenül, hiszen leányok voltak valamennyien, négy kislány. De anyátlanok voltak, mint ő - csak apjuk élt.

Tudni lehetett, mikor megy el az apa hazulról, és mikor érkezik ismét haza, mert a legidősebb lányka mindig kiöltözött és várta: ott állt a nagy szalon ablakában, vagy az erkélyen, és ha az apja megjelent, a várakozó arcocska egyszerre ragyogott az örömtől, a másik három pedig fönn a gyermekszobában, várakozás közben tapsolni kezdett, és atyjuknak kiáltozva doboltak az ablakpárkányon. A legnagyobb leányka aztán lejött elébe az előcsarnokba, kézen fogta és fölvezette a lépcsőn; Florence néhány perc múlva látta, ahogy fönn a szobában odaült atyja mellé, avagy az ölébe, vagy hízelgőn átölelte nyakát, és úgy beszélgetett vele; és noha mindig nagyon vidámak voltak együtt, az apa mégis sokszor nézte elmélázva a lányka arcát, mintha arra gondolna, mennyire hasonlít elhalt édesanyjára. Florence sokszor nem bírt odanézni tovább, és ilyenkor zokogásban tört ki, s elrejtőzött a függöny mögé, mintha félne valamitől, vagy sietve eltávozott az ablaktól. És mégis, megint vissza kellett térnie, s munkája csakhamar ismét kihullt a kezéből.

Ez a ház azelőtt évekig üresen állott. Míg Florence távol volt Londontól, ez a család vette bérbe; helyrehozták és újrafestették; madarakat és virágokat telepítettek bele, és arculata teljesen megváltozott. De Florence nem sokat törődött a házzal. A gyermekek meg az apa kötötték le minden figyelmét.

Amint a papa megebédelt, Florence láthatta a nyitott ablakon keresztül, hogy a gyermekek lementek hozzá a nevelőjükkel, vagy a dadájukkal és ott tolongtak az asztal körül; csöndes nyári estéken gyermeki hangjuk és tiszta nevetésük zengve repült át az utcán, Florence szobájának csüggedt légkörébe. Majd valamennyien föltódultak az emeleti szalonba; ott pajkoskodtak körülötte a pamlagon, vagy a térde körül gyülekezett az egész kis csoport, a kis arcok valóságos rózsabokrétája; apjuk meg ilyenkor, úgy látszott, mesél nekik. Vagy mindnyájan kiszaladtak az erkélyre és ilyenkor Florence gyorsan elrejtőzött, nehogy valamiképpen megrontsa örömüket, amint egymagában ül fekete gyászruhájában.

Mikor aztán a többiek mind elszéledtek, a legnagyobb leányka ott maradt atyjával, hogy elkészítse a teáját - ó, boldog kis háziasszonynak látszott ilyenkor! -, és ott ült atyjával beszélgetve néha az ablaknál, vagy bent a szobában, amíg a gyertyákat hozták. Apja úgy beszélt vele, mint igazi társával. Bár néhány évvel fiatalabb volt Florence-nél, de olyan komolyan, kedvesen és nagyosan viselkedett, amint ott ült a könyvével vagy munkakosarával, akár egy felnőtt házikisasszony. Mikor aztán behozták a gyertyákat, Florence félelem nélkül figyelhette őket sötét szobájából. Végre eljött az ideje, hogy a lányka jó éjszakát mondjon az atyjának és aludni menjen. Florence ilyenkor könnyezni és remegni kezdett, s mikor a kislány odaát apjához emelte arcát, nem mert odanézni többé.

De azért lefekvés előtt újra meg újra visszatért ahhoz a házhoz, az egyszerű daltól, amely Pault valamikor olyan gyakran álomba ringatta. Florence azonban még gondolni is csak titokban gondolt szomszédaira, és a titkot ifjú lelkébe zárva őrizte.

Vajon Florence szívében - Florence-ében, mely annyira mély volt és igaz s oly méltó öccse szeretetére, hogy utolsó elhaló szavaiban is szeretetét tolmácsolta, s akinek ártatlan lénye ott tükröződött arcának szépségében, és ott reszketett hangjának minden gyöngéd árnyalatában -, vajon Florence szívében nem volt más titok? Még egy titkot őrzött.

Mikor már egy lélek sem mozdult a házban, és a lámpákat mind eloltották, Florence csendesen kisuhant a szobájából, nesztelenül lement a lépcsőn, és atyja ajtajához lépett. Azután lélegzetét visszafojtva, odaszorította arcát az ajtóhoz, és szerető lelkének vágyakozásában odanyomta az ajkát. Minden este ott lapult az előcsarnok hideg kövezetén, hogy atyja lélegzetét hallgassa, emésztő vágyban, hogy megmutathassa, mennyire szereti, és vigasztalója lehessen; hogy atyja eltűrje gyöngédsége jeleit, tőle, magányos gyermekétől - és örömest borult volna le előtte, ha mert volna, hogy könyörögjön ezért a boldogságért.

De erről nem tudott senki sem. Nem is gondolt ilyesmire senki. Az ajtó mindig zárva volt, és atyja belül az ajtón. Egyszer-kétszer ment el csak hazulról, és azt beszélték a házban, hogy nemsokára vidékre utazik; de egyelőre még ott élt, azokban a szobákban; ott élt egyedül, és Florence-et nem látta soha, nem is kérdezősködött felőle egyetlenegyszer sem. Talán azt sem tudta, itthon van-e egyáltalán?

Egy napon, körülbelül egy héttel a temetés után, Florence éppen a szobájában dolgozgatott, amikor félig nevető, félig síró arccal Susan lépett be, hogy látogatót jelentsen.

- Látogató? Hozzám, Susan? - kérdezte Florence, s meglepetve pillantott fel.

- Nos, hát csodának csoda, az igaz, Floy kisasszony. Pedig én azt szeretném, ha minél több látogató jönne, mert az csak használna a kisasszonynak, és az a véleményem, hogy minél előbb elmegyünk, akár azokhoz a vén Skettle-sékhez is, annál jobb lesz mindkettőnknek, mert ha valami nagy tolongásban nem is akarok élni, Floy kisasszony, azért még éppen osztriga sem vagyok.

Hogy Nipper kisasszonyhoz igazságosak legyünk, meg kell jegyeznünk, hogy inkább az úrnője érdekében beszélt, és ez meg is látszott az arcán.

- De hát ki az a látogató, Susan? - kérdezte Florence.

Zokogásnak és kacagásnak is beillett volna, ahogy Susanból kitört:

- Toots úr!

E név mosolyt varázsolt Florence arcára, de a következő pillanatban már el is tűnt, és szeme egyszerre tele lett könnyel. Mindenesetre előbb mosolygott, és ez Susannak nagy elégtételére szolgált.

- Tökéletesen így vagyok én is vele, kisasszony - szólt Susan, miközben köténye sarkát szeméhez emelte, és fejét rázta. - Ahogy megláttam azt a jámbort ott az előcsarnokban, először elnevettem magam, aztán meg sírás fojtogatott.

Susan Nipper akaratlanul is elismételte az előbbi jelenetet. Közben Toots úr feljött utána a lépcsőn, mit sem sejtőn kopogott, és fürgén belépett a szobába.

- Jó napot, Dombey kisasszony, hogy érzi magát? Köszönöm kérdését, én nagyon jól vagyok. Hát kegyed? - kérdezte Toots úr.

Toots úr, akinél kevés derekabb fickó volt a világon, noha bizonyára akadtak nála ragyogóbb szellemek is, nagy fáradsággal előre kieszelte ezt a hosszú szónoklatot, hogy mind a Florence, mind a maga érzésein könnyítsen, ha majd találkoznak. De mivel úgy látta, hogy máris nyakára hágott egész szellemi vagyonának, meggondolatlanul tékozolván el mindent egyszerre, mielőtt csak le is ültették volna, vagy Florence egyetlen szót szólt volna hozzá s jóformán amint bekerült az ajtón, jónak látta tehát elölről kezdeni az egészet.

- Hát hogy érzi magát, Dombey kisasszony? Köszönöm kérdését, én nagyon jól vagyok, hát kegyed?

Florence kezet nyújtott neki és azt mondta, nagyon jól van.

- Én is nagyon jól érzem magam - folytatta Toots úr, s helyet foglalt. - Igazán nagyon jól. Nem is emlékszem - tűnődött el kissé -, hogy életemben valaha jobban éreztem volna magamat.

- Nagyon szép öntől, hogy meglátogatott - szólalt meg Florence, kezébe véve a munkáját. - Örülök, hogy láthatom.

Toots úr csöndes kuncogással válaszolt. Azután eszébe jutott, hogy az alkalomhoz mérten ez nagyon is élénk viselkedés, kuncogását megtoldotta hát egy sóhajjal. Azután meg arra gondolt, hogy ez viszont nagyon is mélabús, ilyenformán kijavította egy újabb kuncogással. A végén egyáltalán nem volt megelégedve egyik válaszával sem, és nehezeket szuszogott.

- Ön mindig olyan jó volt szegény kis öcsémhez - szólt Florence, aki természetes ösztönének engedelmeskedett, hogy Toots zavarán könnyítsen egy kissé. - Szegényke nagyon sokat beszélt nekem önről.

- Ó, nem tesz semmit - válaszolta Toots gyorsan. - Meleg van, ugye?

- Nagyon szép az idő - felelte Florence.

- Én nagyon szeretem az ilyen időt - felelt Toots. - Igazán nem tudom, mikor éreztem magam ilyen jól, igenis, köszönöm kérdését.

E sajátságos és váratlan tényállás megállapítása után Toots úr mély hallgatásba süllyedt.

- Már végleg otthagyta Blimber doktor házát? - kérdezte Florence, hogy kisegítse zavarából.

- Meghiszem azt - felelte Toots, és újból elmerült a hallgatásban.

Vagy tíz percig maradt a hallgatás mélyében, mintha megfulladt volna. Tíz perc elteltével hirtelen felbukkant a felszínen és így szólt:

- Hát volt szerencsém, Dombey kisasszony.

- Már elmegy? - kérdezte Florence s szintén felállott.

- Azaz hogy nem tudom éppen. Nem, nem éppen - felelte Toots úr, aztán egészen váratlanul újra leült. - A tény az... nézze csak, Dombey kisasszony.

- Kérem, beszéljen csak bátran szegény kis öcsémről - mondta Florence nyugodt mosollyal. - Én nagyon örülnék, ha az öcsémről beszélne.

- Igazán, de igazán? - kérdezte Toots, és máskülönben kifejezéstelen arcának minden vonása részvéttel telt meg. - Szegény Dombey! No, azt valóban nem gondoltam volna, hogy Burgess és Társa (divatszabók, de nagyon drágák, sokszor beszéltünk is róluk) ilyen alkalomra csináljanak nekem ruhát. - Toots úr ugyanis talpig gyászban volt. - Szegény Dombey! Nézze csak, Dombey kisasszony, mondok valamit - szólt Toots, miközben csaknem elpityeredett.

- Mit?

- Volt az iskolában valaki, akivel Dombey az utóbbi időben nagyon megbarátkozott. Azt gondoltam, hogy talán elfogadná, emlék gyanánt. Ugye, emlékszik még, hogy Dombey sokszor említette Diogenészt.

- Ó, hogyne, hogyne! - kiáltott fel Florence.

- Szegény kis Dombey! Én is emlékszem - tette hozzá Toots.

Mikor Toots úgy látta, hogy Florence szeme könnyekben úszik, igen nehezen bírt elmozdulni a beszélgetés holtpontjáról, és attól lehetett tartani, újra a hallgatás kútjába merül. De egy kuncogás megállította a káváján.

- Azt akartam mondani, Dombey kisasszony - folytatta aztán -, hogy lássa, tíz shillingért el is lophattam volna, ha nem engedik át maguktól; megtehettem volna, az bizonyos, de úgy hiszem, még örültek, hogy megszabadultak tőle. Ha szívesen fogadná, itt van a kapu előtt, azért hoztam el, hogy kegyednek adjam. Tudja, nem valami szalonkutya, az igaz, de azt hiszem, nem bánja, ugyebár?

Diogenész, mint rögtön meg is győződtek róla, lenézvén az utcára, ott bámult ki éppen egy bérkocsi ablakán, amelybe azzal az ürüggyel csalták be, hogy patkányokra vadásszon a szalma között. Az igazat megvallva, egy cseppet sem hasonlított szalonkutyához; és mogorva gondjában, hogyan kerülhetne ki a kocsiból, egyáltalán nem volt sokat ígérő, barátságos jelenség. Félrehúzott szájjal aprókat vakkantott, és szabadulásra törekvő erőlködésében mindegyre a szalma közé pottyant, majd lihegve ugrott fel megint, és úgy kinyújtotta a nyelvét, mintha orvoshoz jött volna.

Noha Diogenész nevetséges kutya volt, amilyet csak el lehet képzelni, esetlen, otromba, rosszképű, tekefejű eb, és örökké abban a hitben leledzett, hogy a szomszédban ellenség lappang, akit igen méltó és helyes dolog megugatni; és noha messze állott a jóindulattól, okos meg éppenséggel nem volt; s bozontos üstöke örökké eltakarta a szemét és nevetséges orrát, a farka pedig sehogy sem állt összhangban a testével és rekedten ugatott: Florence mégis szívesen fogadta a hozzá fűződő emlékért és öccse kéréséért, hogy gondját viseljék, mintha fajtájának legszebb, legértékesebb példánya volna. Olyan hálás örömmel vette ezt a Diogenészt valóban, hogy túláradó hálájában megragadta a Toots gyűrűkkel megrakott kezét és megcsókolta. Mikor aztán Diogenész kiszabadulván, felrohant a lépcsőn, és beviharzott a szobába (az volt ám a nehéz dolog, míg ki tudták szedni a kocsiból!) s bebújt minden bútordarab alá, a nyakáról lelógó hosszú vasláncot pedig körétekerte valamennyi szék- meg asztallábnak és addig rángatta, míg valamilyen természetellenes módon a szeme egyszerre látható nem lett, mert az erőlködéstől már majd kiugrott a fejéből; és dühösen rámordult Tootsra, aki pedig úgy mutatta, mintha bizalmas viszonyban volnának egymással, s utána Towlinsonnak esett abban a szilárd meggyőződésben, hogy végre rátalált a sokat megugatott ellenségre - Florence-nek úgy tetszett, mintha Diogenész volna az illedelem csodája.

Toots megörült ajándéka sikerének és gyönyörűséggel látta, milyen nyájasan hajol le Florence a kutyához, hogy bozontos bundáját megsimogassa finom kis kezével, és Diogenész ismeretségük első percétől fogva nagy kegyesen megengedte. - Toots úrnak végül igen nehezére esett a búcsú, és kétségtelenül többször elköszönt volna még, ha Diogenész nem siet véletlenül a segítségére. A kutya ugyanis hirtelen elhatározta, hogy most Toots urat ugatja meg, és fenyegető, tátott szájjal, szüntelen rohamokat intéz ellene. Mivel Toots úr nem látta világosan, hogy a rohamok hová vezethetnek még a végén, és igen alapos volt a gyanúja, hogy a Burgess és Társa által készített új nadrág veszélyben forog, nagy kuncogások között végül is kifelé hátrált az ajtón. Kétszer-háromszor ugyan visszanézett még, látszólag minden cél nélkül, de mivel Diogenész új és új nekirohanással üdvözölte, a végén eliszkolt.

- Gyere Di! Drága Di! Barátkozz meg új gazdáddal! Szeressük egymást, Di! - szólt most Florence, s a kutya bozontos fejét cirógatta. És Diogenész, a mogorva és faragatlan Diogenész, mintha csak megérezte volna azt a könnycseppet, mely a bundájára hullott, és kutyaszíve felolvadt volna tőle, odatolta orrát a leányka arcához, és hűséget esküdött neki.

Diogenész, az ember, nem beszélhetett nyíltabban Nagy Sándorhoz, mint ahogy Diogenész, a kutya, Florence-hez beszélt. Örömmel fogadta kis úrnője szeretetét és egyszer s mindenkorra felajánlotta neki szolgálatait. Az egyik sarokban aztán mindjárt lakomáról is gondoskodtak Diogenész számára; mikor végre bőségesen evett és ivott, odament az ablakba, ahol Florence ült, ránézett, aztán felemelkedve hátsó lábára, esetlen két első mancsát a leányka vállára tette, megnyalta kezét, arcát, nagy fejét odafészkelte a leányka szívére, és addig csóválta a farkát, míg csak bele nem fáradt. Végül összegombolyodva odafeküdt Florence lábához és elaludt.

Susan Nipper jóllehet nagyon ideges volt, ha kutyát látott, és ha bejött a szobába, szükségesnek vélte, hogy a szoknyáját gondosan felfogja, és maga köré szorítsa, mintha patak kövein lépkedne át, és valahányszor Diogenész nyújtózkodni kezdett, aprókat sikítva ugrott fel valami székre, azért a maga módján mégis nagyon meghatódott Toots úr szívességén, és nem nézhette Florence ragaszkodását a kis faragatlan pajtásához anélkül, hogy ne tett volna egy-két könnyes megjegyzést. Lehet, hogy valami eszmetársítás során Dombey úr képe is megfordult elméjében, a kutyával kapcsolatban; mindenesetre, egész este Diogenészt és úrnőjét figyelte, és nagy jóakarattal azon iparkodott, hogy Diogenésznek ágyat vessen az előszobában, úrnője ajtaja előtt, de mielőtt úrnőjét magárahagyta volna éjszakára, hirtelen így szólt:

- A kisasszony papája holnap reggel elutazik.

- Holnap reggel, Susan?

- Igen, kisasszony, úgy rendelkezett. Korán reggel.

- És - kérdezte Florence, anélkül hogy ránézett volna - tudod-e, hová megy a papa?

- Nem éppen, kisasszony. Először azzal a drágalátos őrnaggyal találkozik, és én csak annyit mondok, ha nekem (ég óvjon!) őrnagy ismerősöm volna, hát nem volna olyan hupikék.

- Ugyan, Susan! - kérlelte Florence szelíden.

- Jó, jó, Florence kisasszony - mondta Susan, aki tele volt izzó méltatlankodással, ezért még kevésbé törődött a beszédközi szünetekkel, mint máskor -, nem tehetek róla, de hupikék bizony az istenadta, én pedig, amíg csak jóravaló keresztény vagyok, még ha szerény is, természetes színű ismerőst szeretnék, vagy senkit.

Susan házbeli híreiből kiderült, hogy Chickné ajánlotta az őrnagyot Dombey útitársának és Dombey, némi habozás után, meg is hívta.

- No, szép kis változatosság, mondhatom! - jegyezte meg Nipper kisasszony, határtalan megvetéssel. - Ha a változatosság ilyen, akkor én már csak megmaradok az állandóság mellett.

- Jó éjszakát, Susan - szólt most Florence.

- Jó éjszakát, kedves, drága Floy kisasszony.

Ez a részvéttel teli búcsú azt a húrt érintette meg Florence-ben, amely oly gyakran tapasztalt durva érintést, de sohasem adott hangot, míg Susan vagy más jelen volt. Amint azonban a lányka egyedül maradt, lehajtotta a fejét a karjára, másik kezét pedig szívére szorította és átengedte magát a szomorúságnak.

Nedves éj volt; a mélabús eső pattogva és csobogva, egyhangú zúgással hullott a földre. Lassú szél fújdogált, és vonult nyögve a házak közül, mintha nagy bánatában sírna. A fák között éles sziszegés futott végig. Florence ott ült és sírdogált, az idő haladt, és nemsokára a komor éjfél hangja kongott a tornyokból.

Florence, ha éveit tekintjük, alig nőtt még ki a gyermeksorból - nem volt még tizennégy -, és az éjféli óra sivársága és magánya e nagy házban, ahol a halál szörnyűséges pusztítását végezte, idősebbek képzeletét is határozatlan félelemmel tölthette volna el. De a Florence érzésektől duzzadó ártatlan lelkében nem maradt helye a félelemnek. Csupán a szeretet csordult ki belőle - űzött és eltaszított szeretet -, és mindig atyjához tért vissza.

Az eső csapkodása, a zúgó szél, a fák borzongása és az éji órák ünnepélyes zengése nem távolította el, sem meg nem gyengítette az élő emlékezést. A drága halott gyermek emlékezete nem hagyta el soha. És ó, hogy így kivetkőzik! Ilyen elhagyott! Hogy ama óra óta még csak nem is láthatta atyja arcát, s nem érinthette meg a kezét!

Szegény gyermek ma sem alhatott el, hogy meg ne járja mindennapi zarándokútját ahhoz az ajtóhoz. Különös és szomorú látvány lett volna, ha valaki nézi, ahogy könnyedén lelopózik a homályban a lépcsőn, és az ajtó előtt dobogó szívvel és elhomályosult szemmel megáll, s miközben haja ziláltan hull szemébe, könnyáztatta arcát odaszorította az ajtóhoz. De az éj jól eltakarta ezt a látványt.

Megérintette az ajtót, és észrevette, hogy nyitva van. Első ízben állt nyitva mostanában, még ha csak egy hajszálnyira is, és világosság volt a szobában. A félénk gyermek jóformán már engedett is első gondolatának, hogy gyorsan elillan. Második gondolata viszont, hogy visszaforduljon, és belépjen, ott tartotta, teljesen határozatlanul, a lépcsőházban.

A nyitott ajtó - bár csak keskeny rés nyílott rajta - fölélesztette Florence reményét. Valami bátorítás rejlett a kivillanó fénysugárban, amint fényes fonál módjára odahullott a márvány padozatra. A leányka alig tudta, mit cselekszik, de unszolta a szeretet és a közösen átélt, bár soha meg nem osztott megpróbáltatások emléke, így aztán reszkető kezét szinte könyörgésre emelve merészsége miatt, besuhant a szobába.

Atyja ott ült régi asztala mellett, a középső szobában. Iratokat rendezett, össze is szaggatta, ott hevertek mellette könnyű halomban. Súlyos esőcseppek csapták az ablaktáblákat ott, a külső szobában, ahol Dombey annyiszor figyelte a kis Pault; odakünn a szél mély sirámát fújta.

Dombey nem hallotta. Tekintetét az asztalra szegezte, és annyira elmerült gondolataiban, hogy gyermeke könnyű lépteinél sokkal súlyosabb lépések sem riasztották volna föl. Szemben ült az ajtóval. A lámpa sápadó fényében, e sivár éjszakai órában elnyűttnek és csüggedtnek látszott; roppant elhagyatottsága mintha gyámolításért kiáltott volna Florence felé.

- Papa! Papa! Drága papa, szóljon hozzám egy szót!

Atyja erre a hangra hirtelen összerezzent, és felugrott helyéből. Florence tárt karokkal állt előtte, de Dombey azonnal visszahúzódott.

- Mi az? - kérdezte szigorúan. - Miért jössz ide? Megijedtél valamitől?

Legfeljebb atyja arcától ijedhetett volna meg. Az izzó szeretet kisleánya szívében egyszerre jéggé fagyott a tekintetétől, s úgy állt ott és nézett atyjára, mint aki kővé meredt.

A gyöngédség vagy szánalom leghalványabb jele sem volt azon az ábrázaton. Az érdeklődésnek, apai érzésnek vagy ellágyulásnak egyetlen szikrája sem. Változás látszott ugyan rajta, de nem ilyen változás. Az eddigi közömbösség és hűvös tartózkodás most másnak adott helyet; hogy minek, arra Florence nem gondolt, gondolni sem mert; mégis érezte és jól tudta, mi az, bár nevet nem adott neki - apja tekintete mintha sötét árnyékot vetett volna fejére.

Fiának szerencsés vetélytársát látta talán, életben és erőben? Vagy azt, aki neki magának volt diadalmas vetélytársa fia szeretetében? Avagy tébolyító féltékenység és porba sújtó gőg mérgezte meg az édes emlékeket, melyeknek kedvesebbé és drágábbá kellett volna tenniük a leánykát atyja szemében? Talán mikor a fiára gondolt, emésztő méreg volt ránéznie, ahogy ott állt előtte szépségében és ifjúsága teljes ígéretében?

Florence-nek mindez nem jutott eszébe. De a szeretet nagyon gyorsan észreveszi, ha visszautasítják, és ha reménytelen; ahogy ott állt és atyja arcába nézett, a remény egyszerre megdermedt Florence szívében.

- Megijedtél-e valamitől, azt kérdeztem. Valami baj van? Miért jöttél ide?

- Ide jöttem, papa...

- Akaratom ellenére. Miért?

Látta, hogy atyja tudja jól; világosan olvashatta az arcán. Fejét odaejtette két kezébe, és halkan feljajdulva, hosszú, csöndes sírásba kezdett.

Visszaemlékszik még ez a férfi évek múlva, itt, ebben a szobában. Pedig a hang elillan, mielőtt ő megtörné a csendet. Talán azt hiszi, hogy lelkéből is olyan hamar elszáll, pedig ott marad. Még visszaemlékszik rá, évek múlva, itt, ebben a szobában.

Megfogta a lányka karját. Keze hideg volt és laza, annyira, hogy alig zárult össze Florence karja körül.

- Fáradt vagy, bizonyosan - szólt, miközben fölvette a gyertyát, és odavezette a gyermeket az ajtóhoz -, pihenésre van szükséged. Mindnyájunknak az hiányzik. Menj, Florence, biztosan álmodtál valamit.

Florence álma elmúlt - isten óvja szegényt! - és érezte, hogy nem is tér vissza többé.

- Itt állok és világítok, amíg fölérsz. Az egész emelet a tiéd most - szólt az apa halkan. - Te vagy az úrnője már. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát, édes jó apám - mondta a lányka, s arcát elfödve könnyezett még, aztán csöndesen felfelé indult a lépcsőn. Még egyszer visszanézett, mintha vissza akart volna fordulni, de szándékát legyőzte a félelem. Röpke, futó gondolat volt, sokkal reménytelenebb, semhogy megvalósuljon; atyja pedig ott állt, kezében a gyertyával - keményen, részvét nélkül és mozdulatlanul -, míg csak a szép gyermek lebegő ruhácskája el nem tűnt a sötétben.

Eszébe jut még évek múlva, itt, ebben a szobában. A tetőre hulló eső, a szél nyög, talán jóslatot rejt szomorú hangjában. Eszébe jut még Dombeynak évek múlva, itt, ebben a szobában!

Mikor legutóbb nézett kislánya után, fölfelé a kanyargó lépcsőn, még az öccsét tartotta karjában. De az emlék nem lágyította meg Dombey szívét lánya irányában, inkább megkeményítette; visszament a szobájába, bezárta az ajtót, székébe hanyatlott, és siratta a fiát, keservesen.

Diogenész közben éberen őrködött fönn, az őrhelyén, és várta kis úrnőjét.

- Ó, Di, édes Di, szeress hát te engem őhelyette!

Diogenész szerette már, bizony, senki más helyett, és nem törődött vele, milyen bolondul mutatja ki szeretetét. Roppant nevetségessé tette magát, mindjárt igen furcsa módon kezdett ugrándozni az előszobában; majd pedig amikor szegény Florence végre lehunyta szemét, hogy a szemben lakó rózsás arcú gyermekekről álmodjon, addig kaparta a hálószoba ajtaját, míg csak ki nem nyílt, majd pedig egész fekvőhelyét egyetlen csomóvá gyúrván, lefeküdt a puszta padlóra, fejjel Florence felé, szeme csücskéből addig meredt nagy lustán a gazdájára, amíg a sok hunyorgatástól és pislogástól maga is elaludt, és álomképeket látott, mint fojtott vakkantásai jelezték, örök ellenségéről.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Walter elmegy

A fából való tengerészkadét ott, Solomon Gills boltja előtt, amilyen kemény szívű kis tengerészkadét volt, egészen fölényes módon közönyösen várta, hogy Walter elmegy, még utazásának előestéjén is. Távcsövét fekete, kerek gombszeméhez szorítva, megszokott tartásban és szokott törhetetlen éberségével csak állt ott ez a tengerészkadét, miközben rövid térdnadrágját fitogtatta, s láthatóan annyira elmerült tudományos vizsgálódásaiban, hogy a világ dolgaival igazán semmit sem törődött. Ez a tengerészkadét egyébként annyira a körülmények rabszolgája volt, hogy egyetlen száraz nap is teljesen befödte porral, egyetlen ködös nap apró koromszemecskékkel borította, ha esett, kopott uniformisa egészen kifényesedett, s egy forró nap hólyagosra égette; különben pedig kérges lelkű, megátalkodott, fennhéjázó kadétocska volt ő bizony, egészen belemerült felfedezéseibe, és annyit törődött azzal, mi folyik körülötte, amennyit Archimedész Syracusa ostromával.

A házbeliek bajaira legalábbis így tekintett ez a tengerészkadét. Pedig hányszor nézett rá Walter szeretettel, amint ki- s bejárt a boltajtón; szegény öreg Gills pedig, ha Walter nem volt otthon, hányszor támaszkodott a boltajtónak, miközben fáradt, parókás fejét ott pihentette a bolt őrzőszellemének csatos cipőjén. De nincs az a fültől fülig szájú, vérszomjas bálvány, gyilkos fején a papagájtoll díszekkel, amelyik bennszülött hívőinek dolgában közömbösebb maradt volna, mint amilyen a tengerészkadét, a ragaszkodás e jelei iránt.

Walter szíve elnehezült, amint körülnézett öreg hálószobájában, fönn, a háztetők meg a kémények között, és arra gondolt, hogy még egy éjszaka, és utána tán örökre elszakad ettől a szobától. Most, hogy Walter néhány képétől és könyvétől is megfosztották a szobát, mintha hidegen és szemrehányóan nézett volna rá távozása miatt, és jövőbeli elidegenülése mintha máris rávetette volna az árnyékát.

"Még néhány óra - gondolta Walter -, s iskolás korom álmai, amiket itt szőttem, éppúgy nem lesznek már a számomra, mint ez a régi szoba sem. Álmaim visszatérhetnek éjszaka, én magam is visszatérhetek ide még; de álmaim legalább nem szolgálhatnak rajtam kívül senkit, e szobának azonban lehet új gazdája akárhány, és megrongálja, elhanyagolja vagy kifordítja régi képéből."

De nagybátyját nem szabad egyedül hagynia ott, a hátulsó nappaliban, mert Cuttle kapitány, aki csiszolatlansága ellenére is tapintatos ember, készakarva távol maradt tőlük, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy zavartalanul kibeszélhessék magukat. Így hát Walter, amint utolsó napi munkájából hazatért, sietve lement a nagybátyjához.

- Nos, bácsikám - szólt vidáman, kezét az öregember vállára téve -, mit küldjek magának Barbadosból?

- Reményt, Wallym. Reményt, hogy találkozunk még a síron innen. Reményből annyit küldhetsz, amennyit csak bírsz.

- Meglesz, bácsi! Nekem van elég, és nem fukarkodom vele! Eleven teknősbékából és citromból a puncshoz Cuttle kapitánynak, magának pedig cukorban főtt gyümölcsöt a vasárnapi ebédhez egész hajórakománnyal küldök, mihelyt meggazdagszom.

Sol bácsi szemüvegét törölgette, és bágyadtan mosolygott.

- Így lesz, bácsi! - kiáltotta Walter vígan, s néhányszor ráveregetett az öreg vállára. - Maga bátorítson engem! Én pedig magát! Holnap reggel olyan jókedvűek leszünk, mint a pacsirták, és éppen olyan magasra röpülünk! Az én reményeim fönn énekelnek, oly magasan, hogy már nem is látom.

- Wally, drága fiam, mindent megteszek, ami tőlem telik!

- Pedig ez a legtöbb, bácsi - szólt a fiú, és csengő hangon felnevetett -, amennyire magát ismerem, valóban a legtöbb, amit csak megtehet. Aztán meg nem felejti el, ugye, hogy maga mit küld nekem?

- Nem, Wally, nem - felelt az öregember -, mindent megírok, amit hallok Dombey kisasszony felől, egyedül maradt szegény báránykámról. Csak attól félek, nem lesz valami sok, Walter.

- Hát mondok én valamit, bácsi - szólt Walter pillanatnyi habozás után. - Éppen most jártam náluk.

- Hogyhogy? - kérdezte az öreg, és csodálkozón húzta föl szemöldökét, úgyhogy a szemüvege is fölszaladt.

- Nem azért voltam ott, hogy őt lássam - folytatta Walter -, bár láthattam volna, ha akarom, mivel Dombey úr nincs itthon; csupán búcsúszót akartam hátrahagyni Susannál. Úgy véltem, ennyit megtehetek a jelen esetben, és ha azt tekintem, milyen körülmények között láttam utoljára Dombey kisasszonyt.

- Úgy van, fiam, úgy van - felelte a nagybácsi, miközben elmerültségéből hirtelen felrázta magát.

- Beszéltem is vele, mármint Susannal, és megmondtam neki, hogy holnap indulok. Azt is mondtam, hogy maga mindig melegen érdeklődött Dombey kisasszony sorsa felől, ama este óta, amikor itt volt nálunk; hogy mindig jót és szerencsét kívánt neki, és milyen boldog és büszke lenne, ha valamiben szolgálatára lehetne. Azt gondoltam, ennyit talán szabad elmondanom, igaz-e, bátyám?

- Hogyne fiam, hogyne - felelte bátyja, ugyanolyan hangon, mint az előbb.

- Mindezekhez még hozzáfűztem - folytatta Walter -, hogyha Susan lenne olyan szíves és tudatná magával, akár személyesen, akár Richards vagy másvalaki útján, akinek erre dolga akad, hogy Dombey kisasszony jól van, maga nagyon örülne, aztán megírná nekem, és én is nagyon hálás lennék érte. Tudja, szavamra mondom, bácsi, alig aludtam valamit az éjjel, mert folyton arra gondoltam, megtegyem-e ezt vagy sem, és még akkor sem tudtam elhatározni, amikor már az utcán voltam, mi volna a legjobb; de most már mondhatom, a szívem szerint cselekedtem, és boldogtalan lettem volna, ha nem teszem meg.

A fiú őszinte hangja és arca megerősítette szavait.

- Így hát ha látná, bácsi kérem, Dombey kisasszonyt gondolom, és látni is fogja bizonyára, mondja meg neki, mennyire együtt éreztem vele; milyen sokat gondoltam rá, míg itt voltam; s őt emlegettem ma is, elutazásom előestéjén, könnyekkel a szememben. Mondja meg neki, hogy azt mondtam, sohasem felejtem el kedves lényét, gyönyörű arcát, és mindenekfölött szeretetre méltó jóságát. És megmondhatja neki, ha akarja, hogy én megtartottam azt a cipőt, mivel nem asszony vagy felnőtt úrikisasszony, csupán egy ártatlan gyermek lábáról való, emlékezni fog rá bizonyosan, hányszor esett le a lábáról azon az estén, és elviszem magammal emlékül!

A cipőt éppen ebben a pillanatban vitték ki egy útiládában Walter szobájából. A hordár pedig, aki a fiú ládáját vitte egy targoncán a "Fiam és Örökösöm" behajózásához, éppen most ragadta meg, és Walter még jóformán be sem fejezte a szavait, mikor a targonca már tova is gördült az érzéketlen tengerészkadét szeme előtt.

De ezt a veterán fa-tengerészt most az egyszer igazán nem lehetett vádolni érzéketlensége miatt, amellyel az orra előtt tovagördülő kincset nézte; ugyanis ebben a pillanatban pontosan a meglepetten figyelő távcső közepén Florence és Susan bukkant fel; Florence félénken tekintett fel a tengerészkadét arcába, és szinte borzongva érezte magán fásult tekintetét.

Sőt bementek a boltba, és mielőtt a tengerészkadéton kívül egy lélek is észrevette volna őket, már be is léptek a nappali ajtaján; Walter pedig háttal az ajtónak, talán még ekkor sem vett volna tudomást jelenlétükről, ha nem látja, hogy bátyja egyszerre felugrik a székről, hogy egy másikon majdnem keresztülessen.

- Az istenért, bácsi! - kiáltott fel Walter. - Mi történt?

Solomon csak ennyit tudott mondani: - Dombey kisasszony!

- Lehetetlen! - kiáltott Walter és visszafordult. - Itt!

Márpedig annyira lehetséges és igaz volt, hogy Walternek még jóformán a száját sem hagyták el e szavak, mikor Florence már el is haladt mellette, és megfogva Sol bácsi tubákszínű kabátja két hajtókáját, megcsókolta az öregúr arcát, utána megfordult, és kezet nyújtott Walternek, mindezt egyszerű őszinteséggel és komolysággal.

- Hát elmegy, Walter? - kérdezte Florence.

- El, Dombey kisasszony - felelt Walter, de nem olyan derűsen, mint szerette volna -, utaznom kell.

- De hát a bácsi - folytatta Florence, miközben ismét az öregúrra tekintett -, biztosan nagyon szomorú, hogy maga elmegy. Ó, látom, hogy úgy van. Én is nagyon sajnálom, kedves Walter.

- Isten bizony! - kiáltott fel Nipper kisasszony. - Éppen elegen vannak, akiket szívesen nélkülöznénk, ha már a szám a fődolog; itt van például Pipchinné, aki mint börtönfelügyelő megérné a súlyát aranyban; ha pedig rabszolgatartók kellenek, hát a Blimber-családnál keresve sem találnánk alkalmasabbat.

Ezzel Nipper kisasszony kioldozta a kalapja tartószalagjait, és miután egy pár pillanatig határozatlanul meredt bele egy kis fekete teáskannába, amely ott állt az asztalon az egyszerű teáskészlettel együtt, megrázta a fejét, valamint egy kis bádogdobozt, és anélkül, hogy kérni kellett volna, nekilátott a teafőzésnek.

Eközben Florence ismét odafordult az öregúrhoz, aki még mindig nem bírt magához térni a bámulattól és elragadtatástól.

- Hogy megnőtt! - álmélkodott Sol bácsi. - Hogy megszépült! És nem változott mégsem. Ugyanolyan, mint azelőtt!

- Igazán? - kérdezte Florence.

- Úgy van, úgy van - válaszolt az öreg lassan, a kezét dörzsölve, és a rátekintő fényes szempárból tűnődést olvasott ki. - Igen, és a szeme is ilyen tűnődő volt.

- Hát emlékszik még, milyen voltam? - kérdezte Florence. - Milyen kicsi lehettem!

- Édes kisasszonykám, hogy felejthettem volna el, mikor annyit emlegettem, és olyan sokat hallottam kegyedről folyton! Abban a pillanatban is, amikor belépett, Walter éppen kegyedről beszélt, és üzeneteket hagyott hátra kegyednek és...

- Igazán? Köszönöm, Walter. Nagyon köszönöm. Attól féltem, hogy elmegy, anélkül, hogy eszébe jutnék. - Florence ismét olyan nyájasan és annyi bizalommal nyújtotta oda apró kezét Walternek, hogy a fiú néhány pillanatig ott tartotta kezében, és alig akarta elengedni.

De azért mégsem tartotta úgy, mint régebben, és érintése sem ébresztette benne gyermekkorának a hajdani álmait, amelyek néha még most is átsuhantak képzeletén és zilált határozatlanságukban megzavarták. A leányka szeretetre méltó lényének ártatlansága, tisztasága, az iránta való bizalom és leplezetlen jóakarat, mely átsugárzott nyugodt tekintetén és gyönyörű arcán, mosolyán - de árnyat is vetett, ó jaj, árnyat, mert szomorú mosoly volt! - mindez már a régi ábrándos világ emlékéül maradt csak. A halálos ágy emlékét idézte, amely mellett nemrég őrködni látta a lánykát, és a haldokló gyermek szeretetét; és mintha most tisztább és derűsebb légkörbe emelkedett volna az emlékek szárnyán, messze az ő hiú képzelgései fölé.

- Attól félek, önt mindig Walter bácsijának fogom csak hívni - szólt a lányka Gillshez -, ha ugyan szabad.

- Ha szabad! Szentisten! Édes kisasszonykám!

- Otthon is mindig így emlegettük önt, és beszéltünk önről - folytatta Florence, miközben körültekintett, és halkan felsóhajtott: - A kedves régi szoba! Még ugyanaz! Milyen jól emlékszem rá!

Gills először a leánykára nézett, majd Walterre, aztán elkezdte dörzsölni a kezét, utána meg a szemüvegét, és csak annyit mondott halkan: - Hej, az idő, az idő!

Rövid csönd következett, s ezalatt Susan ügyesen kiszedett még két csészét meg csészealjat a pohárszékből, és elgondolkozva várta, míg a tea felforr.

- Szeretnék a Walter bácsijának valamit mondani - szólalt meg Florence, s kezét félénken odatette az öreg asztalon nyugvó karjára -, valamit, ami nagyon nyugtalanít. A bácsi egyedül marad, és ha megengedné nekem, hogy Walter helyét elfoglaljam, bár azt úgysem lehet, hanem igazi jó barátja legyek, és Walter távollétében segítsem, nagyon hálás lennék. Megengedi a bácsi, lehetséges ez?

Az öregúr szó nélkül ajkához emelte Florence kezét, miközben Susan, hátradőlvén a magának megszavazott elnöki székben, kalapja egyik szalagját kezdte harapdálni, és halk sóhajtással az üvegtető felé tekintett.

- Ugye megengedi, hogy eljöjjek, amikor csak tudok! - folytatta Florence. - És akkor majd elmond nekem mindent magáról és Walterről, és nem tart titokban semmit Susan előtt sem, ha ő jön el egyedül, amikor én nem jöhetek, azután bízni fog bennünk, hisz nekünk és számít ránk. És megengedi, hogy vigasztalni próbáljuk. Így lesz, bácsi?

Az öregúr arcába tekintő édes arc, a gyöngéden kérlelő szem, a lágy hang és a szelíd érintés a karján, amelyet még megnyerőbbé tett a lánykának az öregember iránt érzett tisztelete, a bájos kétkedés és szerény habozás s a lány természetes komolysága úgy meghatotta a szegény műszerárust, hogy csak ennyit tudott mondani:

- Walter fiam, szólj egy szót helyettem. Szeretném megmondani, milyen hálás vagyok.

- Nem, Walter - válaszolt Florence nyugodt mosolyával -, ne mondjon semmit helyette, kérem. Én nagyon jól megértem a bácsit is, és meg kell tanulnunk, hogy maga nélkül is beszélni tudjunk egymással, kedves Walter.

A bánatos hangja szavainál is jobban meghatotta a fiút.

- Florence kisasszony - felelt, miközben azon erőlködött, hogy visszanyerje nagybátyjának fenntartott vidámságát -, magam sem tudom jobban, mint a bátyám, mit mondjak, amikor a hálámat akarom kifejezni ennyi kedvességért. De mit is mondhatnék mást, ha volna is erőm, hogy órákig beszéljek, mint azt, hogy kegyedre vall, valóban?

Susan most a kalapszalag másik végének fogott neki, és helyeslőleg tekintett az üvegtető felé.

- Ó, Walter - szólt Florence -, valamit mondani szeretnék magának, mielőtt elmegy; de először is kérem, hívjon Florence-nek, és ne beszéljen úgy hozzám, mint egy idegen.

- Mint egy idegen! - kiáltott fel Walter. - Nem, sohasem beszélhetnék úgy! Érezni legalábbis nem érezhetek idegen módján.

- Csakhogy ez nem elég, és nem az, amit én gondolok. Mert látja, Walter - felelte Florence, s hirtelen könnyekben tört ki -, nagyon szerette magát, és mielőtt meghalt is, azt mondta, mennyire kedves maga neki és hozzátette: "Ne feledkezz meg Walterről!" És ha akar a bátyám lenni, most, hogy ő elment, és nincsen senkim a földön, én a húga leszek magának egész életemen át, és testvéri érzéssel gondolok magára, akárhol is járjon. Ezt akartam még közölni magával, kedves Walter, de nem tudtam úgy elmondani, ahogy szerettem volna, úgy tele van a szívem.

Ezzel túláradó szeretetében és édes egyszerűségében mindkét kezét a fiú felé nyújtotta. Walter pedig megragadta, lehajolt és megérintette ajkával könnytől áztatott arcát, a lányka pedig sem vissza nem húzódott, sem el nem fordult, még csak el sem pirult, Walterhez hasonlóan, hanem hittel és bizalommal tekintett rá.

Walter lelkéből pedig a kétség és nyugtalanság minden árnya elszállt ebben a pillanatban. Úgy tetszett neki, mintha ott válaszolna Florence ártatlan kérdésére, a holt gyermek ágya mellett, és ott fogadná meg, abban a megrendítő környezetben, hogy igazi testvér módjára őrzi lelkében a lányka képét száműzetése alatt; rajta lesz, hogy belevetett hite meg ne rendüljön - és hitvány semmirevaló lenne, ha ehhez a képhez egyetlen, Florence-től idegen gondolat is hozzáférhet.

Susan, aki most már mind a két szalagot harapdálni kezdte, és közben egész sereg bizalmas érzést közölt az üvegtetővel, hirtelen fordított egyet a társalgáson, mert megkérdezte, ki akar a teájához tejet és ki cukrot. Majd hogy a felvilágosítást megkapta, kitöltötte a teát. Ekkor mind a négyen odaültek a barátságos kis asztal köré, és teáztak, Susan tevékeny felügyelete alatt, és Florence jelenléte a nappaliban fénnyel árasztotta el a "Tatár" fregatt képét ott a falon.

Félórával ezelőtt Walter semmiképpen sem merte volna még Florence-et a nevén szólítani. Kérésére azonban nyugodtan úgy szólította, és most már zavartalanul örülhetett Florence látogatásának, anélkül a lappangó érzés nélkül, hogy talán jobb lenne, ha nem jött volna el. Most már nyugodtan gondolhatta, milyen szép is Florence, milyen gyönyörű ígéret, és milyen meleg otthont talál majd valami boldog ember egy napon ebben a szívben. Büszkén gondolta, hogy már ő is helyet kapott benne, és elhatározta, ha érdemes nem is lehet rá egészen - most is elérhetetlen magasságban állott előtte - mindenesetre nem lesz érdemtelenebb, mint eddig.

Tündéri hatalom lebeghetett a Susan keze körül, amikor a teát készítette, az áraszthatta csak a kis nappali nyugalmas légkörét. Sol bácsi óráját viszont manó keze irányíthatta, mert mutatója gyorsabban szaladt, mint a "Tatár" fregatt repült a szélben. A látogatókra kocsi várt egy közeli csöndes sarkon; a kronométeróra pedig határozottan úgy vélte, hogy a kocsi már hosszú ideje várhat, és az ilyen csalhatatlan tekintély véleményét igazán nem vonhatták kétségbe. Ha Sol bácsit akasztani vitték volna e kronométer óra szerint, akkor is tagadta volna, hogy az óra csak egy fél percnyit is siet.

Búcsúzáskor Florence még egyszer elismételte az öregúrnak mindazt, amit az előbb mondott, és lelkére kötötte megállapodásukat. Sol bácsi aztán szeretettel kikísérte őket a tengerészkadétig, és onnan pedig Walter készséggel velük tartott a kocsiig.

- Walter - szólalt meg Florence útközben -, nem akartam a bácsi előtt kérdezni: mit gondol, sokáig távol marad?

- Igazán nem tudom. Attól tartok, sokáig. Azt hiszem, Dombey úr célzott is erre, amikor kijelölt.

- És kitüntetés ez, Walter? - kérdezte Florence pillanatnyi habozás után, miközben aggodalmasan nézett Walterre.

- A kinevezés?

- Az.

Walter sokért nem adta volna, ha igent mondhat, de arca már válaszolt, mielőtt ajka megszólalhatott volna, és Florence figyelmes szeme azonnal megértette a feleletet.

- Maga nemigen volt a papa kedvence - szólt félénken Florence.

- Semmi oka sem volt rá - válaszolta Walter -, hogy kedvencévé emeljen.

- Semmi oka, Walter?

- Bizony, semmi - felelte Walter, elértvén Florence célzását. - Sok ember dolgozik az irodájában. Dombey úr meg az ilyen magamfajta fiatalember közt óriási a távolság. Ha kötelességemet teljesítem, azt teszem meg csak, amivel tartozom, és mégsem válok ki a többiek sorából.

Vajon Florence élt-e a gyanúperrel - bár még magának sem vallotta be, csak aznap este éledt föl benne, atyja szobájában -, hogy Walter talán akkor keltette fel a hatalmas főnök ellenséges indulatát, amikor őt megismerte, és érdeklődést árult el iránta? Vajon Walter sejtette-e, eszébe ötlött-e hirtelen, hogy Florence talán éppen ezen gondolkodik ebben a percben? Nem célzott erre egyikük sem. Rövid ideig mindketten hallgattak. Susan Walter másik oldalán haladt, erősen figyelte őket, és bizonyos, hogy gondolatai hasonló irányban haladtak.

- Az is lehet, hogy nagyon hamar visszajön - szólt ekkor Florence.

- Meg az is megtörténhetik, hogy öregember leszek már, amikor visszajövök, és kegyedet mint idős hölgyet látom viszont. De mégis a legjobbat remélem - felelte Walter.

- A papa - szólt Florence pillanatnyi szünet után - egyszer magához tér majd ebből a nagy fájdalomból, és egy napon talán majd barátságosabban beszél velem, ha majd így lesz, megmondom neki, mennyire szeretném, ha maga visszajönne, és megkérem, rendelje vissza az én kedvemért.

Olyan megható hangon beszélt atyjáról, hogy Walter azt is megértette, amit nem mondott el.

A kocsi ott állt; Walter talán egyetlen szó nélkül távozott volna, mert most már érezte, mit jelent a válás, de Florence még akkor is fogta a kezét, amikor már bent ült a kocsiban, és Walter akkor látta, hogy a lányka kis csomagot tart a kezében.

- Walter - szólt és szeretettől sugárzó szemével ránézett -, én is a legjobbakat remélem. Imádkozni fogok, hogy reményeink teljesüljenek. Valamikor Paulnak készítettem ezt a kis ajándékot. Kérem, fogadja szeretetemmel együtt, de ne nézze meg, mielőtt elmegy. Áldja meg az isten, édes Walter. Aztán el ne felejtsen, mert maga most már a testvérem!

Walter örült, hogy Susan ott volt, különben nagy szomorúsága emlékével hagyta volna itt Florence-et. Annak is örült, hogy Florence nem nézett ki többé a kocsiból, csak kis kezével integetett, ameddig Walter csak láthatta.

Florence kérése ellenére sem állhatta meg, hogy a csomagot még aznap este, lefekvés előtt, fel ne bontsa. Egy kis erszény volt benne, tele pénzzel.

Ragyogva kelt fel a nap másnap reggel, messze országok felől jött, s vele együtt kelt fel Walter is, hogy bebocsássa a kapitányt, aki ott állt már az ajtóban. Jóval előbb indult el hazulról, mint kellett volna, de hát addig akart kievezni a szabad vízre, míg MacStingerné még alszik. A kapitány rendkívül jókedvűnek mutatkozott, és kitűnő füstölt nyelvet hozott a reggelihez, a terebélyes kék kabát zsebében.

- És Wally - szólalt meg a kapitány, amint az asztalhoz ültek -, ha nagybátyád olyan ember, amilyennek én ismerem, akkor felhozza azt az utolsó üveg Madeirát.

- Nem, nem, Ned - felelt az öregúr. - Azt csak akkor bontjuk fel, ha Walter visszajön.

- Igazad van - felelt a kapitány. - Jól mondod!

- Ott nyugszik lenn a pincében, porral és pókhálóval befödve. Talán fölöttem és fölötted is pókháló ül már, mire az az üveg meglátja a napvilágot.

- No nézd csak! - kiáltotta a kapitány. - Szép kis okoskodás! Walter fiam, azt mondom neked, nevelj fügefát, hogy nőjön kedvére, és ha megöregszel, pihenj az árnyékában. Üsd fel, várj csak, egészen bizonyos nem vagyok benne, hol találod meg ezt a mondást, de ha megtalálod, jegyezd meg. Sol Gills, most tiéd a szó!

- Ott vagy máshol, de meglesz, érintetlenül, amíg Walter hazajön, hogy számon kérje. Csak ennyit akartam mondani.

- Nagyon jól mondtad - válaszolt a kapitány -, és ha nem leszünk már hárman együtt, amikor megisszuk, igyátok meg ketten az én részemet is.

Bár a kapitány széles jókedvet színlelt, a füstölt nyelvvel alig bírt megbirkózni, pedig ha valamelyik ránézett, minden erejéből igyekezett úgy tenni, mintha óriási étvággyal enne. Azonkívül rettenetesen félt, nehogy egyedül maradjon, akár az öreggel, akár a fiúval, mert nyilván úgy érezte, csak akkor őrzi meg a vidámság látszatát, ha mind a hárman együtt maradnak.

Félelme aztán olyan leleményes cselfogásokra kényszerítette, hogy amikor Solomon kiment a kabátjáért, a kapitány is odarohant az ajtóhoz azzal az ürüggyel, hogy egy rendkívül furcsa bérkocsit látott elmenni a ház előtt; amikor pedig Walter fölment a lakóktól elbúcsúzni, a kapitány fejvesztve vágtatott ki az utcára, mondván, hogy úgy érzi, tűz ütött ki a szomszéd kéményben. Cuttle kapitány szentül hitte, hogy egyszerű halandó nyitjára nem jöhet talányos viselkedésének.

Walter éppen visszaérkezett búcsúkörútjáról, és keresztülhaladt a bolton, hogy visszamenjen a kis nappaliba, amikor hirtelen egy jól ismert fakó arc pillantott be az ajtón. Walter elébe sietett.

- Carker úr! - kiáltott fel, és kezet nyújtott az írnoknak. - Tessék bejönni! Igazán kedves öntől, hogy ilyen korán erre jött elbúcsúzni tőlem. Bizonyára tudja, mennyire örülök, hogy elutazásom előtt még egyszer kezet szoríthatok önnel. Ki sem mondhatom, milyen kedves nekem ez az alkalom. Legyen olyan jó, fáradjon be, kérem.

- Nem valószínű, hogy ebben az életben találkozunk még, Walter - felelt amaz, és szelíden ellenállt a hívásnak. - Én is nagyon örülök ennek az alkalomnak. Most már, a válás pillanatában, beszélni merek önnel, és meg merem szorítani a kezét. Nyílt, becsületes közeledésének már nem kell ellenállnom többé.

Olyan szomorú mosollyal mondta mindezt, hogy úgy látszott, még ebben a gondolatban is talál egy parányi vigasztalást.

- Ó, Carker úr! - szólt Walter. - Miért kellett ellenállnia! Hiszen csak javamra szolgált volna a társasága, ebben bizonyos vagyok.

Az írnok a fejét rázta. - Ha volna valami jó a világon, amit megtehetnék önért, Walter, bizonyára megtenném. Boldogság és lelkifurdalás volt egyszersmind, hogy önt nap mint nap látom. De az öröm mégis túltett fájdalmamon. Most tudom csak igazán, amikor elveszítem.

- De kérem, jöjjön már be, és ismerkedjék meg az én jó öreg nagybácsimmal. Gyakran beszéltem már önről, és tudom, örülni fog, ha elmondhatja majd önnek a felőlem érkező híreket. Sohasem mondtam neki - tette hozzá Walter, amint az írnok habozását látta, és maga is zavarba jött -, amiről utoljára beszéltünk; nem, azt még neki sem mondtam, higgye el.

A deres fejű írnok megszorította a fiú kezét, és a szeme megtelt könnyel.

- Csak azért ismerkednék meg a bátyjával, Walter, hogy halljak majd önről valamit. Nyugodt lehet, sohasem élnék vissza szíves barátságával és elnézésével. Márpedig visszaélnék, ha nem mondanám el bácsijának a teljes igazságot, mielőtt egy bizalmas szót is váltanánk egymással. Nekem önön kívül nincs más barátom és ismeretségem, és nem is tennék szert másra, még az ön kedvéért sem.

- Bár megengedte volna, hogy igaz barátja legyek. Mindig szerettem volna, Carker úr, mint ön is tudja, de sohasem annyira, mint most, amikor elválunk egymástól.

- Nekem az is elég, hogy a lelkem mélyén az igaz barátságot éreztem ön iránt, és amikor legjobban kerültem, akkor vonzódott a szívem legjobban önhöz. Isten önnel, Walter.

- Isten önnel, Carker úr! Az ég óvja! - kiáltott Walter megindultan.

- Ha - szólt amaz, Walter kezét a kezében tartva, miközben beszélt - majd visszatér, s engem nem lát ott már a megszokott sarokban, és valakitől meghallja, hol nyugszom, látogasson el a síromhoz. Gondoljon arra, hogy önhöz hasonlóan boldog és becsületes ember lehettem volna! Én pedig, ha majd az időm elérkezik, hadd gondoljak arra, hogy valaki, olyan, amilyen én voltam valamikor, megáll egy pillanatra a sírom előtt, és szánalommal, megbocsátással emlékszik vissza rám. Isten önnel, Walter!

Ezzel az írnok alakja, mint egy árnyék, végigsuhant a ragyogó, napsütötte utcán, amely olyan vidámnak, mégis olyan ünnepélyesnek látszott a kora nyári reggelen - és lassan eltűnt a Walter szeme elől.

A kérlelhetetlen kronométer végre tudtára adta Walternek, hogy búcsúznia kell a tengerészkadéttól. Bérkocsiban elindultak mindhárman a rakodóparthoz, onnan aztán gőzhajóba ültek és lementek a folyón, addig a rejtelmes nevű kikötőhelyig, ahová a nagy hajó a tegnapi árral már meg is érkezett. Néhány roppant élénk hajósember is beszállt hozzájuk a csónakba, többek közt a kapitány régi ismerőse, egy szurtos ruhájú Ciklopsz, aki fél szemével már másfél mérföldről meglátta a kapitányt, s attól fogva érthetetlen szavakat ordítoztak egymásnak. Mind a hárman zsákmányául estek ennek az egyénnek, aki leírhatatlanul rekedt volt, és mintha szervi borotválatlanságban szenvedett volna, és csakhamar felkerültek a "Fiam és Örökösöm" fedélzetére. A hajón egészen csodálatos volt a zűrzavar; a nedves deszkákon sáros vitorlahalmazok hevertek; kötéltekercsek, amelyekben mindenkinek fel kellett buknia; vörös inges emberek szaladgáltak mezítláb ide-oda, hordók alkottak torlaszt minden talpalatnyi helyen; a tolongás kellős közepén pedig egy fekete szakács forgolódott a fekete szakácskabinban, fülig zöldségek között, és félig vakon a füsttől.

A kapitány félrevonta Waltert egy sarokba, és belevörösödött az erőfeszítésbe, míg kiráncigálta az ezüstóráját. Oly nagy volt s olyan szűken fért a rejtekhelyén, hogy az erős húzásra úgy repült ki, mint kavics a parittyából.

- Walter - szólt ekkor a kapitány, míg átnyújtotta neki az órát és melegen megrázta a kezét -, fogadd el ezt elválásunk alkalmából, fiam. Igazítsd vissza reggelenként egy félórával, a délután folyamán pedig még egy negyeddel, és úgy fog járni, hogy becsületedre válik.

- De Cuttle kapitány! Nem fogadhatom el! - kiáltott Walter, és visszatartotta a kapitányt, mert el akart rohanni. - Kérem, vegye vissza! Különben is, van már órám.

- Akkor hát, Wally - szólt a kapitány, s hirtelen lemerült másik zsebe mélységeibe, ahonnan a két ezüst kanalat meg a cukorfogót halászta elő: nyilván azért szerelte fel magát, hogy az ilyen ellenállás ne találja készületlenül - akkor hát, fiam, fogadd el helyette ezt a csekélységet.

- Nem, nem! A világért sem! Ezer köszönet érte. De azért ne dobja el, Cuttle kapitány! - kiáltott Walter, mert a kapitány már éppen arra készült, hogy a tengerbe hajítja valamennyit. - Sokkal jobb hasznát veheti, mint én. Ellenben adja nekem a botját! Gyakran gondoltam, mennyire szeretném, ha az enyém volna. Úgy ni! Isten önnel, Cuttle kapitány! Viselje gondját a bátyámnak! Sol bácsi, áldja meg az isten!

Amazok az általános zűrzavarban már átszálltak a kis gőzhajóra, mire Walter újra megpillanthatta őket; amikor odaszaladt a hajó végébe és utánuk nézett, látta, hogy bátyja lenn a kis gőzös fedélzetén mélyen lecsüggeszti a fejét, Cuttle kapitány pedig a hatalmas ezüst órával veregeti a hátát (az öregnek nem lehetett éppen kellemes!) és bátorítóan hadonászik az orra előtt a kanalakkal meg a cukorfogóval. Amint a kapitány megpillantotta Waltert, egyszerre odahullatta összes kincseit a fedélzetre, nyilván megfeledkezvén létezésükről is, aztán lekapta fejéről a fényes kalapot, és vidáman lengette Walter felé. A kalap valóságos látványosság volt, amint ott csillogott a napban, és a kapitány addig lengette, míg csak el nem veszítették egymást szem elől. A fedélzeten a zűrzavar egyre növekedett, s a tetőpontra ért; két-három hajó, roppant üdvrivalgás közepette elindult; a vitorlák kidagadtak és fénylettek, és Walter nézte, hogyan feszül neki vásznuk a kedvező szélnek; a víz szikrázva repült szét a hajó orra előtt; a "Fiam és Örökösöm" pedig reménységgel telten és kissé bizonytalankodva még, útnak eredt, mint előtte annyi más fiú és örökös, aki azóta már rég letűnt.

Cuttle kapitány és Sol Gills aztán napról napra szorgalmasan követték a hajó útját, ott a kis nappaliban, a kerek asztalon kiterített térképen. Éjszakánként pedig, amikor az öreg Sol Gills fölment a magányos padlásszobába, hol néha úgy zúgott a szél, mintha ágyúkat sütögetnének, föl-föltekingetett a csillagokra, majd a szelet figyelte, és sokkal hosszasabban virrasztott, mint a hajó födélzetén részéül juthatott volna. A vén Madeira utolsó üvegje pedig, mely maga is megjárta már a tengert, és jól ismerte a mélységek veszélyeit, ott pihent a pókhálók és a por alatt, csendben és zavartalanul.

HUSZADIK FEJEZET
Dombey úr elutazik

- Tisztelt Dombey úr - szólt Bagstock őrnagy -, Joey B. általában nem valami érzékeny természetű ember, mert hát Joe kemény legény, uram, kemény. Hanem azért Joe is érez, uram, és ha egyszer az érzelmeit felébresztik, az áldóját neki, Dombey úr! - kiáltott hirtelen felindulással -, ez az én gyöngém, de azért nem adom meg magam!

Bagstock őrnagy, miközben ezeket mondta, fogadta Dombey urat saját lépcsőházában, a Princess' Place-en. Dombey úr azért jött, hogy együtt reggelizzenek, mielőtt elindulnak; a szerencsétlen "bennszülött" már egy egész világnak is elegendő nyomorgatást szenvedett a pirított kalács miatt, a lágytojás kérdésével kapcsolatban pedig egyenesen pokollá vált számára az élet.

- Nem illik az ilyen Bagstock-féle vén katonához, nem - szólt az őrnagy, ismét megszelídülve -, hogy prédául engedje oda magát érzéseinek, hanem, a teremtését neki, Dombey úr! - tört ki szilajul ismét -, én részvéttel vagyok ön iránt!

Az őrnagy lila arcszíne egy árnyalattal elmélyült, főtt rák szeme pedig még erősebben kiugrott, és oly harciasan rázta meg Dombey kezét, mintha nyomban öklözni kezdené, mert az angol bajnokságra pályázik, legalább ezer font jutalommal egyetemben. Feje állandóan mozgott, és úgy fújt, mint a kehes ló, de azért bevezette vendégét a nappaliba, ott pedig útitársakhoz illő fesztelenséggel fogadta, minthogy érzéseit már leküzdötte nagy nehezen.

- Dombey - szólt az őrnagy -, isten hozta nálam. Nem sok ember van Európában, akinek J. Bagstock ezt elmondaná, mert Josh egyenes, szókimondó ember, uram, már ilyen a természete; azonban Joey B. büszke arra, hogy Dombeyt itt üdvözölheti.

- Őrnagyom - felelt erre Dombey -, ön nagyon lekötelez.

- Dehogy, uram, ördögöt, az nem az én természetem. Ha a természetem olyan lett volna, akkor e pillanatban Sir Joseph Bagstock lovag vezérőrnagy állna ön előtt, és egészen másfajta szálláson fogadná, ön nem ismeri még az öreg Bagstockot, úgy látom. De ez a mai alkalom ritka jelentőségű az életemben; akármi legyek, Dombey, ha nem vagyok rá büszke. Hitemre, uram - tette hozzá az őrnagy rendkívül határozottan - megtiszteltetés nekem ez a látogatás.

Dombey úr önmaga és pénze kellő tiszteletében úgy érezte, hogy ez így is van, és éppen ezért nem vonta kétségbe Bagstock állítását. Viszont az őrnagy őszinte vallomása, s az alázat beismerése jólesett neki. Megerősítette abban a nézetében is, ha ugyan szükséges lett volna, hogy az őrnagyban nem csalódott. Biztosítva látta azt is, hogy hatalma túlterjedt üzletkörén és az őrnagy, tiszt és úriember létére, éppen úgy tiszteli, akár a tőzsdeépület portása.

Ha ez a tudat valaha is megvigasztalta, mennyivel inkább most, mikor akaratának tehetetlensége, reményeinek állhatatlansága és a pénz gyarló hatalma oly félelmetesen tárult elébe. - Mit tehet a pénz? - hangzott egykor fia kérdése. Néha, mikor erre a gyermekes kérdésre gondolt, alig tudta megállni, hogy meg ne kérdezze saját magát, mit tehet valóban a pénz, mit tett őérte?

De ezek magányos gondolatok voltak, a késő éjszaka, a sötétség és keserű kétségbeesés szüleményei; és büszkesége könnyen biztatást talált a feddhetetlen és nagyrabecsült őrnagy hódolatában. Dombey elhagyatottságában vonzódni kezdett az őrnagyhoz. Nem lehetett volna azt mondani éppen, hogy felmelegedett iránta, mindenesetre felolvadt valamelyest. Az őrnagy kivette részét - ha nem is nagyon - a brightoni napokból. Nagyvilági ember volt, és számos előkelőséget ismert. Jól győzte szóval, és rengeteg történetet meg adomát tudott; Dombey pedig kiválasztott szellemnek tekintette, akinek hivatása, hogy a társaságban ragyogjon, mert nincs megverve a szegénység átkával, mint annyi kiváló szellem. Társadalmi állása vitathatatlan. Mindent egybevetve, az őrnagy társasága valóban elfogadható, mert hozzászokott a semmittevő élethez, s az olyan helyekhez, ahová most készültek ellátogatni; volt benne valami úrias könnyedség, és nagyon jól összefért a Dombey citybeli rátartiságával. Ha Dombey lelkében ott is lappangott talán az a gondolat, hogy az őrnagy pályájánál fogva fittyet hányhat annak a könyörtelen kéznek, mely nemrég összetörte reményeit, ilyenformán öntudatlanul is segítségére lehet valamilyen hasznos életbölcsességgel, és elhessenti gyarló bánkódásait, mindenesetre elrejtette ezt a gondolatot, és nem nézett szembe vele, hanem ott hagyta heverni büszke lelke legfenekén.

- Hol az a rongy alak? - kiáltott most fel az őrnagy, dühösen körülnézve a szobában.

A bennszülött, kinek neve talán már nem is volt, hanem minden becsmérlő megszólításra jelentkezett, azonnal ott termett az ajtóban, közelebb azonban nem merészkedett.

- Te gazember! - rivallt a vérmes őrnagy. - Hol a reggeli?

A fekete szolga rögtön eltűnt, hogy előteremtse a reggelit és vissza is jött mindjárt olyannyira remegve, hogy a tálak és tányérok a tálcán, csupa rokonérzésből, vele reszkettek, s iszonyú csörgést csaptak fölfelé a lépcsőn.

- Dombey - szólt az őrnagy, miközben folyton a bennszülöttre pislogott, és félelmetes ökölrázással fenyegette, ha csak egy kanalat is felfordított -, ez itt borsos oldalszelet, ez fűszeres húspástétom, amaz ott párolt vese és így tovább. Kérem, foglaljon helyet. Az öreg Joe csak ilyen tábori koszttal kínálhatja, mint látja.

- Kitűnő menü! - dicsérte a vendég, nem is csak a köteles udvariasságból; az őrnagy ugyanis mindig a lehető legjobban gondját viselte önmagának, és valójában sokkal többet összefalt a mindenféle erősen fűszerezett húsételekből, mint amennyi javára vált volna; az orvosok királyi bíbor arcszínét is főként ennek a körülménynek tulajdonították.

- Látom, hogy odanézett a túlsó oldalra - szólt most az őrnagy. - Talán közös barátnőnket vette észre!

- Tox kisasszonyt gondolja? Nem.

- Kedves hölgy - jegyezte meg az őrnagy, és kövér nevetés gurgulázott elő kurta torkából, mely majdnem megfullasztotta.

- Tox kisasszony igen jóravaló teremtés, magam is úgy vélem - felelt Dombey.

A válaszban rejlő gőgös hidegség mintha végtelen gyönyörűséggel töltötte volna el az őrnagyot. Csak dagadt és dagadt félelmetesen, s végre még a kését, villáját is lerakta egy pillanatra, hogy a kezét dörzsölje.

- A vén Joe valamikor igen kedvelt személy volt abban a szembenső házban. De hát Joe-nak napjai lejártak. J. Bagstockot kitörölték, túlszárnyalták, elhomályosították, uram. Mondok valamit, Dombey - folytatta az őrnagy, miközben abbahagyta az evést és hirtelen rejtelmes méreg látszott a tekintetében -, az a nő odaát ör-dön-gö-sen nagyravágyó ám, uram!

- Úgy? - kérdezte Dombey fagyos közönnyel, amibe talán még az a lenéző hitetlenség is vegyült, hogy ugyan miként is ápolhatna egy Tox kisasszony ilyen magasabbrendű tulajdonságot a lelkében.

- Az a nő, uram - folytatta az őrnagy -, valóságos Lucifer. Joey B. napjai lejártak ugyan, hanem azért nyitva tartja a szemét. Lát bizony, lát ám a Joe. Őfensége, a yorki herceg is megjegyezte egy kihallgatáson, hogy van ám szeme a Joeynak.

A forró tea, a borsos szelet, az élesztős kalács és a mélyértelmű célzások hatása alatt az őrnagy feje úgy megdagadt és kivörösödött, s pillantása oly gyilkossá vált, hogy még Dombeyt is némi aggodalommal töltötte el.

- Az a nevetséges vén madárijesztő - folytatta az őrnagy - nagyra vágyik, uram. Magasra, mint az ég. Előkelő házasságra vágyik.

- Igazán sajnálom - felelt Dombey.

- A világért se mondjon ilyet! - válaszolta az őrnagy intő hangon.

- Miért ne, őrnagyom?

Az őrnagy fuldokló köhögéssel válaszolt csupán, s utána teljes erejéből újra nekilátott az evésnek.

- Érdeklődést mutat az ön házatája iránt - szólt azután megint, hirtelen abbahagyva az evést -, már jó ideje, hogy sűrűn látogatja önöket.

- Úgy van - válaszolta Dombey pompázatos méltósággal. - Tox kisasszonyt Dombey asszony halála alkalmával fogadtuk először mint a húgom barátnőjét; mivel pedig jóravaló személynek látszott és nagy szeretetet tanúsított a szegény árva iránt, megengedtük neki, sőt mondhatnám, bátorítottuk, hogy húgom társaságában megismételje látogatását, minek következtében lassan bizalmas viszony fejlődött ki közte és a család között. Ami engem illet - folytatta Dombey, az olyan ember hangján, aki igazán nagy és értékes engedménnyel tisztel meg valakit -, én Tox kisasszonyt becsülöm. Gyakran tett házunknak apró lekötelező szolgálatokat; jelentéktelen szolgálatokat talán, kedves őrnagyom, de lekicsinyelni azért mégsem lehet; én pedig azt hiszem, e szolgálatokat a tőlem telhető legnagyobb figyelmességgel viszonoztam. Különben még azért is hálás vagyok Tox kisasszonynak - tette hozzá Dombey, s kezével könnyedén az őrnagy felé intett -, hogy az ő révén megismerhettem önt.

- Dombey! - kiáltott fel az őrnagy melegen. - Nem. Nem, uram! Joseph Bagstock sohasem engedheti meg, hogy ez a megjegyzés ellentmondás nélkül elhangozzék. Hogy ön, kedves barátom, megismerte a vén Joe-t, már akármilyen is az öreg, és viszont, hogy az öreg Joe megismerhette önt, az egy nemes ifjúnak köszönhető, uram, egy rendkívüli lénynek, Dombey! - szólt az őrnagy, s nyilván látszott, hogy indulataival küszködik, hiszen egész élete egyetlen küzdelemben telt mindenféle gutaütési jelenségek ellen. - Dombey, mi az ön fia révén ismerkedtünk meg egymással.

Dombey láthatólag meghatódott. Nem valószínűtlen, hogy az őrnagynak az is volt a célja, hogy Dombeyt meghassa. Lehajtotta a fejét és sóhajtott; az őrnagy pedig, miközben hevesen felemelkedett, úgy nyilatkozott, hogy attól tart, Dombey most visszaesik nyomott kedélyállapotába, ami viszont nem más, mint gyengeség, s a világon semmiért nem engedné a gyengeséget eluralkodni rajta.

- Közös barátnőnknek kevés köze van az ismeretségünkhöz - szólt az őrnagy -, egyébként ami érdeme e hölgynek van, J. B. azt készségesen elismeri, uram. Mindamellett hölgyem - folytatta az őrnagy, szemét felemelvén tányérjáról, odanézett az átellenben levő házra, ahol Tox kisasszony éppen most bukkant fel az ablakban és virágait öntözte -, kegyed cselszövő némber, hölgyem, és nagyravágyása a legszörnyűbb arcátlanság. Ha csak önmagát tenné nevetségessé - folytatta az őrnagy, fejével a mit sem sejtő Tox kisasszony felé integetve, s szeme úgy kidülledt, mintha az említett hölgyre akarna ugrani -, megtehetné szíve szerint, hölgyem, és Bagstock nem szólna egy árva szót sem. - Itt az őrnagy oly félelmetesen felnevetett, hogy a nevetés hatása még a füle hegyén és halántéka erein is megmutatkozott. - Hanem amikor kegyed, hölgyem, másokat hoz szégyenbe, nagylelkű, gyanútlan embereket, s ezzel fizeti meg a leereszkedésüket, az öreg Joe-ban csak felforr ám a vér!

- Őrnagyom - szólt Dombey egészen nekivörösödve -, remélem, nem céloz holmi képtelenségekre a Tox kisasszony részéről, mintha...

- Dombey, én nem célzok semmire. De Joe B. kint élt a világban, barátom; nyitott szemmel és a fülét hegyezve élt; Joe pedig azt mondja önnek, Dombey, hogy az a nő odaát ör-dön-gö-sen ravasz és nagyravágyó ám!

Dombey úr önkéntelenül is átnézett az utca túlsó oldalára, ugyancsak mérges pillantással.

- Ez minden, ami Joseph Bagstock ajkát elhagyja - szólt most az őrnagy szilárdan. - Joey nem holmi hírhordozó fráter, de vannak idők, amikor beszélnie kell, amikor beszélni akar! A teremtésit a kegyed ármányos fejének, asszonyom! - robbant ki az őrnagy, óriási haraggal szép szomszédnője felé irányítva szavait. - A kegyed magatartása sokkal kihívóbb, semhogy csendben maradhatna az ember.

Ennek a kitörésnek az izgalma annyira ráhozta megint a köhögést, hogy hosszú ideig nem is bírt szóhoz jutni egyáltalán. Majd így folytatta:

- Most pedig, Dombey, mivel oly szíves volt és meghívta Joe-t, az öreg Joe, akinek egyéb érdeme nincs, mint hogy kemény legény, kemény és őszinte, meghívta vendégül és kísérőnek Leamingtonba, rendelkezzék vele, amint tetszik, teljesen az öné most. Én igazán nem tudom, uram - folytatta az őrnagy, miközben jókedvűen rázta nevetés közben a tokáját -, nem tudom, mit találnak az öreg Joe-ban, hogy olyan nagy keresletnek örvend; azt az egyet mondhatom azonban, hogy ha Joe nem volna eléggé kemény és megátalkodott a visszautasításokban, bizony egy-kettőre elpatkolna a sok meghívás miatt.

Dombey néhány szóban kifejezte, milyen nagyra értékeli kitüntető megkülönböztetését a társaság egyéb tagjaival szemben, akik valamennyien Joseph Bagstock társasága után epekednek. De az őrnagy kurtán félbeszakította, kijelentvén, hogy ő csupán hajlandóságait követte, amelyek testületileg fölemelkedtek és egyhangúlag kiáltották: "Dombey az az ember, J. B., akit barátodul kell választanod!"

Mivel az őrnagy eközben repedésig telt a reggelivel, úgyhogy még a szeme sarkából is a fűszeres pástétom ízei bugyogtak, nyakravalóját pedig a borsos szelet meg a párolt vese a fulladásig szűkítette - s az indulás ideje is elérkezett a birminghami vonathoz, a bennszülött mérhetetlen nehézségek között a kabátjába bújtatta, majd összegombolta rajta, gazdája pedig kimeredt szemmel és hápogva úgy nézett a világba, mintha egy hordóban állna. A bennszülött azután egyenként adogatta át neki, minden egyes holmi után alázatos szünetet tartva, szarvasbőr kesztyűjét, vastag botját és kalapját. A kalapot az őrnagy kackiásan félrecsapva viselte, talán azért, hogy túlontúl jellegzetes arcszínét beárnyalja kissé. Megelőzőleg a bennszülött Dombey úr ott várakozó hintójának minden elképzelhető és elképzelhetetlen zugát telerakta már a bőröndökkel, táskákkal, amelyek éppen olyan gutaütésesen duzzadtak voltak, mint az őrnagy maga; a saját zsebei pedig megtömve ásványvízzel, sherryvel, sonkás kenyerekkel, sálakkal, távcsövekkel, térképekkel és újságokkal és egyéb olyasmivel, amit az őrnagy bármely percben elkérhetett, utána pedig bejelentette, hogy minden készen van. De hogy még teljesebb legyen a szerencsétlen külföldi felszerelése, egyébként széltében hírlett felőle, hogy odahaza herceg, amint helyet foglalt a kocsi végében, az inasülésen, Towlinson úr mellett, a háziúr egyre-másra hajigálta fel neki esőköpenyeit, bundáit, s úgy célzott rá a kövezetről ezekkel az idomtalan hajítófegyverekkel, mint egy sziklatördelő óriás, és sikeresen elborította velük, hogy a bennszülött elevenen eltemetve érkezett meg a vasúti állomásra.

A kocsi elindulása előtt, míg a bennszülött az élve-eltemettetés kínjait szenvedte, Tox kisasszony megjelent az ablakban, s liliomfehér kendőt lobogtatott feléjük. Dombey úr a búcsúüdvözletet nagyon hidegen fogadta, még az ő természetéhez képest is nagyon hidegen; a lehető legkurtább fejbiccentéssel viszonozta, és hátradűlt a hintóban. Ez a viselkedés határtalan megelégedésére szolgált az őrnagynak (aki egyébként maga az udvariasság volt, ahogy Tox kisasszonyt üdvözölte), és még hosszú ideig úgy ült ott a kocsiban, vigyorogva és fuldokolva, mint egy agyontáplált Mefisztó.

Az indulás előtti készülődés lázas sürgés-forgása közben, Dombey úr meg az őrnagy fel s le sétált a pályaudvaron; Dombey szótlanul és komoran lépkedett, az őrnagy pedig nem győzte mulattatni önmagát meg társát, s egyre-másra szedte elő a rengeteg adomát, visszaemlékezést, melyek legnagyobb részének hőse természetesen Joe Bagstock volt. Egyikük sem figyelt rá, hogy sétájuk közben magukra vonták egy munkás figyelmét. Ott állt a gőzgép mellett, és valahányszor elmentek mellette, megérintette a kalapját. Dombey ugyanis szokása szerint elnézett az "alantas csőcselék" feje felett, és meg sem látott senkit, Bagstock pedig éppen nagyon elmélyedt egy történetben. Végre a munkás odalépett eléjük, és kalapját levéve, fejet hajtott Dombey előtt.

- Engedelmet kérek - szólt a férfi -, csak azt akartam kérdezni, hogy szolgál az egészsége, uram?

Erősen kőszénporos meg olajfoltos vászonzubbonyt viselt, szakállát belepte a pernye, és hamuszag terjengett körülötte. Nem volt rosszképű ember, és különben piszkosnak sem lehetett volna mondani - vagyis, hogy rövidek legyünk, Toodle ott állt előttük vasúti egyenruhájában.

- Nekem lesz ma szerencsém az uraságokat levinni - folytatta Toodle. - Engedelmet kérek, remélem, már meg tetszett vigasztalódni valamelyest, uram?

Dombey úgy nézett rá, mintha az ilyenfajta ember még a tekintetével is bepiszkítaná.

- Bocsássanak meg tolakodásomért - folytatta Toodle, mikor úgy látta, hogy Dombey úr nem emlékszik rá -, de a feleségem a Polly, akit ott, az ön családjában Richardsnak neveztek.

A változás Dombey úr arcán azt mutatta, hogy emlékszik rá, mint ahogy emlékezett is, de még az emlékezésnél is jobban kifejezte a megaláztatás keserű érzését és belefagyasztotta Toodle-ba a szót.

- A feleségének bizonyára pénzre van szüksége - szólt Dombey szokása szerint gőgösen, és a zsebébe nyúlt.

- Nincs, köszönöm alássan - válaszolta Toodle -, nem mondhatnám, hogy szüksége volna. Nekem sincs.

Most meg Dombey úrnak akadt el a szava, és egy kicsit félszegen állt ott kezével a zsebében.

- Nem, uram - folytatta Toodle, viaszosvászon sapkáját szorgalmasan forgatva a kezében -, egészen jól megvagyunk, uram, nincs rá okunk, hogy panaszkodjunk, dehogy van. Azóta ugyan néggyel többen vagyunk, uram, de azért csak haladunk, uram.

Dombey is ugyancsak haladt volna már kocsija felé, még ha a kerekek alá kellett volna söpörnie ezt a fűtőt, de valamin hirtelen megakadt a szeme, amint azt a sapkát nézte, amely még egyre körben forgott a kazánfűtő ujjai között.

- Egyet ugyan elvesztettünk a gyerekek közül - folytatta Toodle -, az tagadhatatlan.

- Mostanában? - kérdezte Dombey, szeme a sapkán.

- Nem, uram, vagy három éve már, de a többi egytől egyig egészséges. Az olvasás dolgában pedig - folytatta Toodle, ismét meghajolva, mintha emlékeztetni akarná Dombeyt a közöttük lefolyt eszmecserére -, a gyerekek addig mesterkedtek, míg utoljára az lett a vége, hogy megtanítottak. Egész tűrhető iskolás embert csináltak ezek a gyerekek belőlem.

- Gyerünk, őrnagy - szólt ekkor Dombey.

- Bocsánatot kérek, uram - kezdte újból Toodle, miközben eléjük lépett és tisztelettel megállította őket sapkájával a kezében -, nem is zavartam volna a tolakodásommal, ha nem a fiam ügyéről volna szó, a Kazánról, keresztnevén Robin, uram, akivel uraságod olyan jó volt, és betette oda az iskolába, a Jótékony Köszörűsök közé.

- No és - vágott közbe Dombey úr szigorúan -, mi van vele?

- Hát bizony - felelt Toodle, roppant aggodalommal rázva a fejét -, kénytelen vagyok megmondani, uram, hogy a fiú bizony rossz útra tért.

- Rossz útra, mi? - kérdezte Dombey a kegyetlen elégtétel hangján.

- Rossz kompániába keveredett a fiú, mint látják az uraságok - folytatta az apa, és elgondolkozva nézett mind a kettőjükre, s azzal a reménnyel igyekezett bevonni az őrnagyot is a társalgásba, hogy megnyeri rokonszenvét. - Rossz utakra tért az, bizony. Adja isten, hogy magába szálljon, de hát most igen rossz úton van. Alighanem hallott volna amúgy is a dologról, uram - folytatta Toodle, most ismét Dombeyhoz intézve szavait -, azért gondoltam, jobb, ha én rukkolok ki vele és megmondom, hogy a fiú nagyon, nagyon rossz utakra tévedt. Rendkívül odavan miatta Polly - tette hozzá Toodle csüggedten, s könyörgő tekintetet vetett az őrnagyra.

- Ennek az embernek a fiát én neveltettem, őrnagy - szólt Dombey, karját az őrnagy karjába fűzve. - A szokásos hála!

- Hallgassa meg a tanácsát az őszinte, vén Joe-nak, és ne neveltessen ilyenfajta népet - válaszolt az őrnagy. - A teremtésit! Még abból nem sült ki soha semmi jó. Így van ez mindig.

Az együgyű atya ekkor elkezdte, hogy ő azt hiszi, tán nem is az ő Köszörűs fiában volt a hiba, hanem a nevelési módban, ami nem éppen lehetetlen, ha elgondolja az ember, hogy a folytonosan elpáholt, felképelt, megvesszőzött, megszámozott gyereket úgy tanította az a barom, mint valami papagájt, és talán egy mészároskutyából is különb iskolamestert lehetne faragni... Dombey e szónál még egyszer mérgesen megismételte, hogy "a szokásos hála!", azzal egyszerűen elragadta az őrnagyot. Csakhogy Joe-t a vasúti kocsiba felvonszolni igen nehéz feladat volt; ott lebegett ég és föld között, miközben éktelenül káromkodott és fogadkozott, hogy elevenen megnyúzza a bennszülöttet, összetöri minden csontját, s még egyéb keserű testi gyötrelmeket mér rá, valahányszor nem tudta lábát megvetni egy-egy lépcsőfokon és visszazuhant a sötét színű száműzött nyakába. Alig is maradt ideje, mielőtt elindultak volna, rekedt zihálással még egyszer megismételni, hogy ő bizony sohase tenne ilyet; az ilyesmi mindig rosszul üt ki, és ha ő a "saját tekergőjét" még nevelné is, akkor is bizonyos volna felőle, hogy akasztófára kerül.

Dombey úr keserűen helyeselt; de keserű kedvetlenségében ahogy hátradőlt a kocsiban, homlokát összeráncolta, és nézte a váltakozó tájakat, talán több minden lappanghatott, mint a Jótékony Köszörűsöknél alkalmazott nevelési rendszer balsikerének gondolata. A fűtő durva sapkáján vadonatúj gyászszalagot pillantott meg az imént, és egész magatartásából, feleleteiből nyilvánvalónak látszott, hogy az ő fiáért viseli.

Úgy! Tehát fenn és lenn, otthon és egyebütt, Florence-től kezdve otthon, eddig a faragatlan tuskóig, aki ott fűti a pöfékelő kazánt előttük, mindenki úgy érzi, hogy köze volt valamiképpen az ő fiához, mégpedig az ő ellenére! Vagy elfelejtheti-e valaha is, hogy zokogott az az asszony, ott, fia párnája fölött, mint nevezte édes gyermekének, és a fiú álmából ébredve, hogyan kereste mindjárt az asszonyt, mint emelkedett fel ágyában és egészen felragyogott, amikor belépett.

Csak rágondolni is a szemtelen tűzkaparóra, a szén meg a hamu között, ott előttük, sapkáján a gyászjellel! Csak rágondolni is, mint merészkedett be, még ha egy ilyen közönséges külső jellel is, a büszke úriember szíve rejtekébe, megpróbáltatásai és csalódásai közé! Rágondolni, hogy az ő elveszett gyermekét - akivel valamikor osztozott volna gazdagságában, terveiben és a hatalomban, és szövetkezvén vele, kettős arany ajtóval zárhatta volna ki az egész világot - ilyen csorda közelébe kellett engednie! Most aztán látják megsemmisült reményeit, és érzelmi közösségük fitogtatásával sértik, pedig ég és föld választja el tőlük! Sőt, még abba a szívbe is betolakodtak, ahol ő akart uralkodni egyedül!

Az utazásban nem talált sem örömöt, sem megnyugvást. Gondolataitól gyötörten, magával vitte az egyhangúságot a rohanó tájakon át: nem gazdag és változatos vidékeken, hanem tönkretett remények és mardosó féltékenység vadonán nyargalt keresztül. Mintha még a vonat süvöltő sebessége is annak az ifjú életnek sebes útját majmolta volna, melyet oly biztosan és könyörtelenül ragadott elrendelt befejezése felé a végzet. Az a hatalom, amely itt robogott tova vasból való pályáján, s fittyet hányt ösvényeknek és utaknak, áthasított minden akadályt, és ragadta magával minden rangú, korú és sorsú élők seregét, annak a győzedelmes szörnyetegnek mása, akinek neve: Halál.

El hát, tova, sikoltva, dörögve, csattogva, ki a városból, keresztül az emberek lakóhelyei között, megzengetve az utcákat, átvillanva a mezőkön, átvájván magunkat a nyirkos föld alatt, tompa robajjal rohanni ott, a nehéz, fojtó levegőben, majd feltörni ismét a széles és fénylő, sugaras nappalba; el, messze, tova, erdőkön, kalászos földeken át, szérűn, mészköveken, televényes hanton, agyagon, szirteken; a közeli és szinte megfogható tárgyak között, melyek mindig elrepülnek az utas elől, és mintha a csalóka messzeség folyton vele mozogna lassan, ott haladva nyomában a könyörtelen szörnyetegnek, akinek neve: Halál.

Völgyön, hegyen, kerten, pusztaságon keresztül, a csatorna fölött, át a folyón, ott, ahol a nyáj legel; a malom kereke fordul, a bárka libben, ahol pihennek a holtak, ahol a gyár füstölög, ahol a folyók rohannak, ahol a falucska fürtösödik, ahol a nagy székesegyház magaslik, ahol a sivár ingovány elterül és a vad szél simítja-borzolja, állhatatlan kedve szerint; el, sikoltva, dörrenve, csattogva s nem hagyva hátra semmit, csak a port és gőzt a szívtelen szörnyetegnek, kinek neve: Halál.

Szemben a széllel, fénnyel, esővel és a nappal, tovább, mindig tovább, gördül és csikordul, vadul és sebesen, simán és biztosan és roppant épületek, büszke hidak, amint átívelnek fölötte, megvillannak a szemben, és mint hüvelyknyi árnyék, eltűnnek. El - csak tovább, előre, folyton előre; kunyhók futó villanata, házak, kastélyok, birtokok, kicsi majorok, műhelyek, emberek, vén utak és ösvények, rég elhagyottak, kicsik és jelentéktelenek maradnak hátra; elenyésznek és mi marad egyéb, csupán egy villanás, annak a fékezhetetlen szörnynek a nyomában, kinek neve: Halál!

El, csak el hát, sikoltva, dübörögve, csattogva, le a föld alá, ismét előre, erő és akarás olyan viharával, hogy a sötétben és az iram forgószelében még a mozgás iránya is megfordítottnak látszik, és mintha őrjöngve visszafelé vágtatna minden, míg végre egy fénysugár ott reszket a nedves falon és megmutatja: úgy siklik tova, mint valami vad folyam. El még egyszer, a nappalba ki, és keresztül a napon, az ujjongás éles sikolyával, dübörögve, robogva, előre, arcon vágva mindent a sötét füst leheletével, néha megállva egy percre, ahol arcok tűnő csoportja látszik; olykor vizet szürcsölve, de mielőtt a cső utolsó csöppjeit csöppenti a földre, már sikoltva, dörögve nyargal tovább, a bíborszínű távolokon keresztül.

Csak hangosabban és hangosabban sikolt és kiált, amint ellenállhatatlanul előre tör s a célhoz közeleg; útja most már, akár a halál útja, hamuval beszórva sűrűn. Körülötte minden elfeketedett. Fekete víztükrök, sáros utak, messze lent nyomorult, szegényes viskók. Töredezett falak, omladozó házak közvetlen közel; a beszakadt tetőn és a töredezett ablakokon át nyomorúságos odúk látszanak, hol a szükség és a betegség rejtőzik, ezernyi ínséges alakban; füst és túl tömött padlásszobák, eltorzult kémények és a tégla és a vakolat nyomorú alkotásai, melyek testileg és lelkileg nyomorék lényeket vesznek körül, zárják el tőlük a homályos távolt. Dombey kitekint a kocsi ablakán, és egy pillanatra sem jut eszébe, hogy a vasszörnyeteg, amely ide hozta, csak a fényt vetette mindezekre a dolgokra, nem pedig létrehozta. Méltó végéhez ért itt az utazás, akár a világ vége lehetett volna, olyan puszta volt és olyan kietlen.

Dombey gondolatai útját követve, folyton azt a kérlelhetetlen szörnyet látta maga előtt. Minden feketén, hidegen, halottasan tekintett rá, s úgy tekintett mindenre ő maga is. Szerencsétlensége mását látta mindenütt. A dolgok könyörtelen diadalmenetét látta maga körül és ez gyötörte, marta őt gőgjében és féltékenységében, bármilyen alakot öltött is a diadalmenet; azonban az fájt neki legjobban, hogy elveszett fia szeretetében és emlékében akarnak vele osztozni.

És egy arc bukkant fel emlékezetében, előtte való éjszaka nézett arra az arcra, az meg vissza rá, mintha a lelke mélyén olvasott volna, noha könnyek homályosították el azt a szemet, s hirtelen két remegő kéz takarta el - ez a két szem kísérte utazása közben. Úgy látta, ahogy éjszaka: félénken könyörgött neki. Nem volt szemrehányás abban a szemben, inkább kétség és remény, az apai ellenszenvről szerzett keserű bizonyosság, sőt Dombey vádat sejtett benne. Florence előző esti arca gyötörte mindegyre.

Talán bizony újonnan támadt lelkifurdalást érzett? Nem. Hanem régi, homályos érzését ébresztette fel az az arc, s most ez az érzés teljesen kialakult, leplezetlenül megszólalt benne, nagyon is megmozgatta, sőt, azzal fenyegette, hogy lelki egyensúlya megroskad bele. Mert ez a távoli arc mintha a kudarc és üldözés állandó légkörével vette volna körül. Mintha kihegyezte volna annak a kegyetlen és könyörtelen ellenségnek a nyilát, aki felé a gondolatai fordultak, és kétélű kardot adott volna a kezébe. Mert érezte, miközben ott ült, lelke beteg színeivel festve be az előtte elfutó táj arculatát, a reményteli változás és a jobb jövő ígérete helyett a gyász és pusztulás képmásaként, hogy az ő keserűségében az életnek legalább annyi része van, mint a halálnak. Egyik gyermeke elveszett, a másik megmaradt. Miért kellett reménységei megtestesítőjének meghalnia és miért nem a leánynak?

Az az édes, nyugodt, szelíd jelenség, akinek a képét ott hordozta magában, csak ezt a gondolatot sugallta neki, nem egyebet. Már születése percében nem szívesen látott vendég volt, most meg éppen a keserűségét növelte. Ha a fiú egyetlen gyermeke lett volna, akkor is nehezen viselte volna a csapást; mégis, összehasonlíthatatlanul könnyebben, mint így, amikor a végzet választása éppúgy eshetett volna a másikra is, akit jajszó nélkül tudott volna elveszíteni, legalábbis úgy képzelte. Ahogy szeretettel teli és ártatlan arca Dombey előtt megjelent, nem tett rá megnyerő vagy szelídítő hatást. Elhessentette az angyalt, inkább hallgatott lelke gyötrő szellemére. A lányka jósága, türelme, ifjúsága, odaadása, mind egy-egy porszeme volt annak a hamunak, amelyen sarkával taposott. Látta képét a körülötte komorló pusztulásban és sötétségben, de a kép nem sugározta át, inkább csak elmélyítette a sötétet. Most, hogy ott állt útja végén, s botjával alakokat rajzolt a porba, megint felötlött agyában a kérdés, mit állíthatna maga és ama arc közé?

Az őrnagy egész úton úgy fújt és lihegett, mint egy gőzgép, és szeme gyakran vándorolt el újságjáról, hogy a tájat figyelje, mintha legalábbis a pórul járt Tox kisasszonyok egész falkája merülne föl a vonat füstjéből, és repülne el a mezők fölött, hogy elrejtőzzék valamilyen menedékhelyen. Most azzal riasztotta fel barátját mély elmerültségéből, hogy a postakocsi készen áll és indulhatnak.

- Dombey - szólt aztán, s pálcájával megérintette útitársa karját -, ne gondolkozzék el úgy. Rossz szokás. A vén Joe, barátom, nem volna ilyen kemény legény, ha valaha is engedett volna ennek a hajlamnak, ön túl nagy ember, Dombey, semhogy így odaadja magát a gondoknak. Olyan ember, mint ön, messze fölötte áll az ilyesminek.

Mivel az őrnagy még az ilyen baráti figyelmeztetésekben is annyira szem előtt tartotta útitársa tekintélyét és méltóságát, s e tulajdonságok fontossága iránt olyan kiváló érzéket tanúsított, Dombey jobban érezte, mint valaha, hogy ilyen józan gondolkozású és fegyelmezett elméjű ember véleményére igazán hallgatnia kell; ilyenformán aztán ugyancsak erőltetett figyelemmel hallgatta az őrnagy történeteit, míg kocsijuk ott haladt a sorompón túl, az országúton. Az őrnagy pedig mind az utat, mind a csekélyebb gyorsaságú postakocsit kellemesebbnek találta a vasúti utazásnál társalgási képességei kifejtésére, és ugyancsak kitett magáért, hogy Dombeyt szórakoztassa.

Beszéde és szellemeskedése bő áradatát csupán a köhögési rohamok szakították félbe olykor, vagy a villásreggeli szünetjei, máskor pedig azért hagyta abba a történetet, hogy teljes haragjával a bennszülött ellen forduljon. Ez a bennszülött fülbevalót hordott sötét fülében, az európai ruhák pedig egészen európaiatlan és lehetetlen módon festettek rajta, ugyanis a szabásművészetre való minden tekintet nélkül és úgyszólván a maguk akarata szerint hosszúak voltak, ahol rövideknek kellett volna lenniük és rövidek, ahol hosszúnak; feszesek voltak, ahol lazán kellett volna állniuk, viszont lazák voltak, ahol feszülniük kellett volna; azonkívül valahányszor az őrnagy megtámadta, a bennszülött összezsugorodott bennük, mint egy összeaszott dió vagy didergő majom. Ezeket a megszakításokat nem számítván, az őrnagyból csak úgy dőlt a szó egész nap, annyira, hogy amikor az este ott találta őket a Leamingtonba vezető zöld, árnyas úton, az őrnagy hangja a kerepelés, az evés, kacagás és fuldoklás egyesült befolyása következtében már olyan volt, mintha valahonnan alulról, a kocsiládából jönne, vagy pedig a szomszédos szalmakazalból. A Royal Hotelban sem adta alább az őrnagy, ahol egyébként a szobákat és az ebédet már előre megrendelték; s úgy tönkretette beszélőszerveit az evéssel és ivással, hogy amikor aludni tért, már végképp nyakára hágott hangkészletének, legfeljebb annyi maradt, amennyivel köhögni bírt, a fekete szolgával pedig már csak tátogott.

Mindazonáltal másnap reggel úgy ébredt, mint valami felfrissült óriás, sőt a reggelinél magát felfrissítő óriás módjára viselkedett. A reggeli során a napirendben is megállapodtak. Az enni-innivaló kérdésében az őrnagy vállalta a teljes felelősséget; abban is megegyeztek, hogy mindennap együtt költik el a reggelit és a vacsorát. Dombey úr kijelentette, hogy most, Leamingtonban való tartózkodásuk első napján, szívesebben marad a szobájában, vagy sétál a szabadban egyedül; holnap reggel azonban boldogan kíséri el az őrnagyot a Kút-terembe vagy egy sétára a városban.

Ezzel azután elváltak ebédig. Dombey úr visszavonult, hogy üdvös gondolatait táplálja. Az őrnagy pedig, a bennszülött kíséretében, aki tábori széket, köpönyeget és esernyőt cipelt utána, végigcirkált az összes nyilvános helyeken; belenézett a vendégkönyvekbe, hogy kiderítse, ki járt ott, és meglátogatott több öreg hölgyet, akik egytől egyig megcsodálták és kijelentették, hogy mokányabb legény, mint valaha, ő pedig egekig magasztalta nekik gazdag jó barátját. Nála bátrabban a világon nem állt ki ember a barátjáért, kiváltképpen, ha dicséretében egyszersmind a maga dicsérete is benne zengett.

Valóban meglepő volt, milyen rengeteg friss mondanivalóval tündökölt újra az ebédnél, és milyen méltó alkalmat nyújtott Dombey úrnak, hogy ismét megcsodálja barátja társadalmi kiválóságait. Másnap a reggelinél az őrnagy már kívülről tudta a legfrissebb lapok tartalmát; ezekkel kapcsolatban többféle dolgot említett meg, amelyekre vonatkozóan legutóbb is olyan nagy és befolyásos emberek kérték a véleményét, hogy még a nevükre is csak homályosan utalhatott.

Dombey úr, aki oly hosszú időn át teljesen magába zárkózott, és azelőtt csak ritkán lépett túl a Dombey és Fia cég működési területét határoló varázskörön, úgy érezte most, hogy mindez jótékony változást hozott magányos életébe. Nem is mentette ki magát másnap, mint tervezte, hanem karonfogva sétált ki az őrnaggyal a vendéglőből.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Új arcok

Az őrnagy arca kékebb volt, szeme meredtebb, mint valaha; ezt a túlérett jelleget sohasem lehetett rajta jobban észlelni, mint most, amikor Dombey úrral kart karba öltve, végigsétált az út napos oldalán, miközben szokásos lónyerítésszerű hangján el-elköhintette magát, talán nem is annyira szükségből, mint fontossága önkéntelenül kitörő tudatában. Arca a szürke gallér fölött lehetetlenül megdagadt, két lábát lépés közben méltósággal szétvetette, s folyton nagy fejét rázta, mintha afölött vitázna önmagával, hogy ilyen lebilincselő valakinek talán mégsem volna szabad ezen a sártekén járnia. Nem jutottak messzire, amikor az őrnagy ismerőssel találkozott, s nem messzire, mikor az őrnagy ismét ismerőssel találkozott, de csak ujjal intett oda nekik, ahogy mellettük ellépett, s tovább ragadta Dombeyt. Miközben a helyi nevezetességeket mutogatta neki, a sétát az épületekhez fűződő botránykrónikákkal élénkítette.

Így haladtak egy ideig, karonfogva és rendkívül elégedetten, amikor egyszerre közelgő tolókocsit pillantottak meg. Egy hölgy ült benne, kormányozta a kocsit előkelő hanyagsággal, s hátulról valami láthatatlan erő hajtotta. Nem volt éppen fiatal, de arca rózsásan virult, tartása pedig módfelett fiatalosan hatott. A tolókocsi mellett egy sokkal fiatalabb hölgy haladt, pókháló finomságú, csipkés napernyőjét büszkén, de olyan fáradt arccal vitte, mintha nyomban belerokkanna ebbe a roppant erőfeszítésbe, s az ernyőt földre ejtené. Nagyon csinos volt, nagyon gőgösnek és akaratosnak látszott, fejét hátravetette és szemét behunyta, mintha a világon legfeljebb a tükrébe volna érdemes nézni, égre-földre semmiképp.

- Micsoda! Mi az ördög! - kiáltott az őrnagy és megállt, amint a díszes menet közeledett.

- Drága Edithem! - szólalt meg a kocsiban ülő hölgy furcsa elnyújtott hangon. - Nézd, Bagstock őrnagy!

Az őrnagy azonnal elengedte Dombey karját, előrevágtatott, megfogta a kocsiban ülő hölgy kezét, és ajkához szorította. Majd kesztyűs kezét szívére szorítva, mélyen meghajolt a másik hölgy előtt. Amint a kocsi megállt, láthatóvá vált hajtóereje is, mégpedig egy kipirult arcú kis apród, akinek erejét vagy a növés, vagy a folytonos kocsitolás emészthette fel, mert ahogy felegyenesedett, igen cingárnak, véznának és sápadtnak látszott, és megjelenését még siralmasabbá tette kalapjának eléktelenedett formája; a fiú ugyanis néha bizony a fejét is nekifeszítette a kocsinak, hogy előre ösztönözze, mint az elefántok a messzi Keleten.

- Joe Bagstock - szólt most az őrnagy a hölgyekhez -, a mai naptól fogva boldog és büszke ember egész életére!

- Maga hamis teremtés! - felelte a kocsiban ülő éltes hölgy mesterkélten. - Honnan kerül maga ide? Rá sem tudok magára nézni.

- Akkor engedje meg az öreg Joe-nak, hogy bemutassa barátját, akiért aztán Joe-t is elviselheti - felelt válaszra készen az őrnagy. - Dombey úr, Skewtonné asszony - a tolókocsis hölgy kegyesen bókolt. - Dombey úr, Grangerné asszony! - A napernyős hölgy bágyadtan vette tudomásul, hogy Dombey úr leveszi a kalapját és mélyen meghajol előtte. - Nagyon örülök, barátom - szólt most az őrnagy -, ennek az alkalomnak.

Az őrnagy nyilván így is gondolta, mert utána mindhármukra sorban ránézett, s legvisszataszítóbb módján elvigyorodott.

- Tudja, Dombey - mondta aztán -, Skewtonné asszony rendkívüli pusztítást végzett az öreg Josh szívében.

Dombey jelezte, hogy ezen igazán nem csodálkozik.

- Maga furfangos sátán! - szólt a hölgy a kocsiban. - Elég volt! Aztán mióta van itt, maga gonoszság?

- Egy napja - szólt az őrnagy.

- És lehetséges, hogy egy napig vagy akár csak egy percig is itt legyen - folytatta a hölgy, könnyedén igazítva egyet legyezőjével hamis fürtjein, miközben kimutatta hamis fogait is, amelyek kitűnően érvényesültek a hamis arcszín keretében -, hogy itt legyen, mondom, ebben a hogyishívják kertben?...

- Azt hiszem, Édent akart mondani a mama - vágott közbe az ifjabb hölgy gúnyosan.

- De édes Edithem, én igazán nem tehetek róla. Sohasem bírom megjegyezni ezeket a szörnyű neveket. Igen, lehet-e itt az ember egyetlen percig is, anélkül hogy egész lényét fellelkesítené a természet látása és nagyszerű illata? - folytatta Skewtonné asszony, megrázva zsebkendőjét, mely kábító és émelyítő szagokat árasztott.

Skewtonné friss lelkesedéssel mondott szavai és hervatag megjelenése között megnyilvánuló ellentét aligha lehetett észrevehetőbb életkora (hetven körül) meg a ruhája közötti ellentétnél; ruhája ugyanis túl fiatalos lehetett volna még egy huszonöt éves nőnek is. A tolókocsiban változatlanul éppen úgy dőlt hátra, ahogy vagy ötven éve egy divatos festő lefestette, ugyancsak tolókocsiban, aztán a kiállított kép alá a Cleopatra nevet biggyesztette, mivel néhány kritikus fölfedezte rajta, hogy az ábrázolt hölgy tartása szakasztott olyan, mint ama királynőé a gályán. Skewtonné valódi szépség volt akkoriban, és a korabeli fenegyerekek tucatszámra emelték fejük fölé a poharakat az egészségére. A szépség és a hintó eltűnt azóta, de tartását megőrizte Skewtonné asszony, és éppen tartása kedvéért ragaszkodott a tolókocsihoz meg a kocsit toló apród szolgálatához is; egyébként éppen úgy gyalogolhatott volna, mint mások.

- Remélem, Dombey úr szintén rajong a természetért? - kérdezte Skewtonné, és megigazította gyémánttűjét. Mellesleg Skewtonné asszony családi összeköttetésein kívül, főleg néhány gyémánt-ékszerének híréből élt.

- Az én Dombey barátom rajonghat ugyan titokban érte - válaszolta az őrnagy -, de olyan ember, aki főhelyen áll a világegyetem legnagyobb városában is...

- Senki előtt sem lehet titok, hogy Dombey úr milyen óriási befolyású ember - szólt közbe Skewtonné.

Dombey úr főhajtással nyugtázta a bókot, és tekintete a fiatalabbik hölgy tekintetével találkozott.

- Önök itt laknak, asszonyom? - fordult most feléje Dombey.

- Nem, már nagyon sok helyen jártunk. Voltunk Harrowgate-ben, Scarborough-ban meg Devonshire-ben. Látogatásokat tettünk itt is, ott is s közben meg-megpihentünk. Mama nagyon szereti a változatosságot.

- Edith természetesen nem szereti - szólt közbe Skewtonné ijesztő furfanggal.

- Nem vettem észre, hogy az ilyen helyek változatosságot jelentenének - válaszolt amaz felsőbbséges közönnyel.

- Hogy rágalmaz engem! Pedig egyetlen fajta változatosság van, amire törekszem, Dombey úr - mondta Skewtonné és mesterkélten sóhajtott -, de attól félek, hogy az élvezetében sohasem lesz igazán részem. Ó, a társaság nem nélkülözheti az embert. Márpedig nekem a magány és az elmélkedés az igazi hogy is mondják...

- Ha Paradicsomot gondol, mama, jobb, ha mindjárt érthetően fejezi ki magát - szólt közbe a fiatal hölgy.

- Drága Edithem, hiszen jól tudod, hogy ezeknek a borzalmas neveknek a tekintetében teljesen rád vagyok utalva. Biztosíthatom önt, Dombey úr, hogy a természet engem Árkádia ölére teremtett. A társaságban elveszettnek érzem magam. Az én szenvedélyem a tehenészet. Mennyit sóhajtoztam, hogy visszavonulhassak egy kis svájci majorságba, s úgy éljek ott, körülvéve tehenekkel és porcelánnal.

Ez az érdekes társítás, mely a porcelán boltba tévedő nevezetes bikára emlékeztette az embert, Dombey úr rendkívüli megértésével találkozott, hogy a természet kétségkívül nagyon tiszteletre méltó intézmény.

- Egy valami hiányzik nekem - folytatta vontatott hangon Skewtonné, s csípett egyet hervadt nyakán - mégpedig a szív. - Ez az egy észrevétele félelmetesen igaz volt, ha nem is ilyen értelemben. - Amit én kívánok, az az őszinteség, bizalom, kevesebb formaság és a lélek szabadabb megnyilvánulása. Olyan ijesztően mesterkéltek vagyunk!

Bizony, Skewtonné asszony!

- Szóval, én természetet akarok mindenütt. Milyen rendkívül elragadó volna úgy!

- Most pedig a természet tovaszólít innen bennünket, mama, ha készen áll a hívását követni - szólt közbe az ifjú hölgy, és szép ajkát gúnyosan félrehúzta. Erre a jelre a sápadt apród, aki eddig a tolókocsi fölött szemlélte a társaságot, hirtelen úgy eltűnt a kocsi mögött, mintha a föld nyelte volna el.

- Megálljon egy percre, Withers - szólt most oda Skewtonné az apródnak lankadt méltósággal, ahogy a selyemharisnyás, parókás és karfiol nagyságú gomblyukcsokros kocsist szólongathatta hajdanában. - Hol lakik, maga ocsmányság?

Az őrnagy elmondta, hogy a Royal Hotelban lakik, barátjával, Dombeyval együtt.

- Bármelyik este meglátogathat bennünket, ha jól viselkedik! - selypítette Skewtonné asszony. - Ha pedig Dombey úr is megtisztel bennünket, rendkívül fogunk örülni. Mehetünk, Withers!

Az őrnagy ismét odaszorította kék ajkához Skewtonné ujjait, amelyeket kiszámított gondatlansággal rakott ki a tolókocsi szélére, a Cleopatra-minta szerint; Dombey úr pedig meghajolt. Az idősebbik hölgy rendkívül kegyes mosollyal tüntette ki mindkettőjüket, és lányosan integetett feléjük a kezével; a fiatalabbik viszont a legkurtább fejbiccentéssel köszönt, amelyet az udvariasság törvénye egyáltalán megenged.

Az anya ráncos arcának látványa, rajta a foltosan felrakott festékkel, mely a napfényben sokkal siralmasabb és szánalmasabb látvánnyá tette, mint amilyen festékek nélkül lett volna, mellette pedig lánya szépsége, gyönyörű alakja és fenséges tartása mind Dombeyt, mind az őrnagyot arra késztette, hogy még egyszer utánuk nézzenek, mind a ketten ugyanabban a pillanatban. Az apród majdnem annyira elnyúlt, mint saját árnyéka, s úgy lépdelt a dombon fölfelé a kocsi után, mint egy lassú, faltörő kos; Cleopatra kalapjának hegye pontosan ugyanabban a szögben mozgott ide-oda most is, a csekély távolságra előttük haladó Szépség előkelő alakja pedig tetőtől talpig ugyanazt a fenséges egykedvűséget mutatta, mint annak előtte, minden és mindenki irányában.

- Mondok valamit, barátom - szólalt meg most az őrnagy, amint újra útnak indultak -, ha Joe Bagstock ifjabb legény volna, nincs a világon nő, akit szívesebben választana Mrs. Joseph Bagstocknak, mint ezt az asszonyt. Szent Györgyre, uram! Ez aztán a nő!

- A fiatalabbikat gondolja?

- Hát tökfej talán Joey B., hogy az anyját gondolja?

- Ugyancsak udvarias az anyjával!

- Régi láng, barátom - kuncogott az őrnagy. - Átkozottul régi. Hát a kedvében járok egy kicsit.

- Úgy látom, vérbeli úriasszony.

- Hogy vérbeli úriasszony! - kiáltott az őrnagy, azzal megállt és társa arcába meredt. - Skewtonné őméltósága, uram, testvérnénje az elhalt Lord Feenixnek, és a mostani lord nagynénje. A család nem vagyonos, valójában inkább szegény, és Skewtonné egy kis évjáradékból él, de ha már a vérséghez jutunk, uram! - Az őrnagy e szónál megforgatta a botját a levegőben és tovább lépett, mintegy kétségbeesésében, hogy nem tudja elmondani, mihez is jutunk akkor, ha a vérséghez jutunk.

- Úgy vettem észre - kezdte Dombey úr rövid szünet után -, hogy a lányát Grangerné asszonynak szólította.

- Edith Skewton - felelte az őrnagy, hirtelen megint megállva s egy pontot szúrva a földbe pálcájával, a szóban forgó hölgyet jelképezendő - férjhez ment (tizennyolc éves korában) a mi ezredünkből való Grangerhez. - Itt az őrnagy, miközben pálcájával az utóbbi jelképet ütögette, és jelentősen rázta hozzá a fejét -, ezredes volt a mieinknél; ör-dön-gö-sen csinos fickó volt, negyvenegy éves. Házasságuk második évében meghalt. - Az őrnagy most az elhunyt Granger jelképét keresztülhúzta, aztán folytatta útját, vállára vetett bottal.

- Mennyi ideje annak? - kérdezte Dombey s újra megállt.

- Grangerné asszony - folytatta az őrnagy, és fél szemét behunyva féloldalt hajtotta fejét, majd pálcáját áttette a bal kezébe, jobb kezével pedig az inge elejét igazgatta - még nincs harmincéves. És, a mindenit neki, barátom! - folytatta azután, botját újból a vállára kapva -, páratlan asszony!

- Gyermekük volt? - kérdezte rövid idő múlva Dombey.

- Hogyne. Egy fiú.

Dombey pillantása a földet kereste, és arcára hirtelen árnyék húzódott.

- Vízbe fúlt, mikor négy- vagy ötéves lehetett - folytatta az őrnagy.

- Igazán? - kérdezte Dombey, felkapva fejét.

- Felborult a csónak, amelybe a dajkának igazán nem kellett volna beletennie a gyermeket. Ez a története. Grangerné pedig ma is Grangerné, de azt mondom, ha Joey B. egy kicsit fiatalabb és egy kicsit gazdagabb, ennek a női remekműnek Bagstock lenne a neve hamarosan.

Az őrnagy felduzzasztotta arcát és mellkasát, és nevetése jobban emlékeztetett valami elhízott Mefisztóra, mint bármikor is.

- Föltéve természetesen, hogy a hölgynek nem volna ellene kifogása - jegyezte meg hidegen Dombey.

- A kutyafáját, uram! Egy Bagstock igazán nincs hozzászokva ilyenfajta akadályhoz. Viszont az is igaz, hogy Edith akár hússzor is férjhez mehetett volna, hanem hát büszke, barátom, büszke!

Dombey arca azt mutatta, hogy ez semmit sem csökkentett Edithről formált véleményén.

- Utóvégre a büszkeség előkelő tulajdonság - folytatta az őrnagy. - Becsületemre, előkelő. Hiszen az én Dombey barátom is elég büszke, de Joe ezért csak tiszteli önt, barátom.

Barátja jelleme iránt kifejezett hódolatát mintha a körülmények kényszere és beszélgetésük önkéntelen iránya csikarta volna ki az őrnagyból. De ezzel már be is fejezte ezt a beszédtárgyat és lassanként arra terelte a szót, mekkora tömeg ünnepelt asszony és ragyogó teremtés szerette és bálványozta annak idején.

Dombey meg az őrnagy harmadnap a Kút-teremben találkozott Skewtonné asszony őméltóságával és leányával; egy nappal később pedig közel ahhoz a helyhez, ahol először meglátták őket. E három vagy négy találkozás után, mint afféle régi ismerős, az őrnagynak most már igazán meg kellett látogatnia őket egy este. Dombey úr ugyan eredetileg nem szándékozott látogatásokat tenni, azonban amint az őrnagy jelezte, mi a szándéka, kijelentette, hogy boldogan elkísérné. Így aztán az őrnagy ebéd előtt átküldte a bennszülöttet a hölgyekhez azzal az üzenettel, hogy üdvözletüket küldik, és tiszteletüket óhajtanák tenni ma este, ha a hölgyek egyedül lesznek. Az üzenetre feleletül a bennszülött egy igen parányi levéllel jött vissza, amely azonban annál bőségesebben árasztotta magából az illatot. Skewtonné őméltósága írta Bagstock őrnagynak, és röviden ezt olvashatták benne: "Maga utálatos medve, és én igen szeretnék meg nem bocsátani magának; de ha nagyon, de nagyon jó lesz (ez alá volt húzva), eljöhet. Dombey úrnak üdvözlet, Edithé is."

Skewtonné őméltósága és lánya, Grangerné, Leamingtonban bérelt lakásban laktak; meglehetősen előkelő lakás volt és meglehetősen drága; tágasságához és kényelméhez viszont szó fért. Ha például Skewtonné őméltósága az ágyban feküdt, lába ott lógott az ablakban, feje meg a kandallót támasztotta; őméltósága szobalánya pedig a nappaliból nyíló kis fülkében lakott, s ez olyan rendkívüli módon szűk volt, hogy ha nem akarta kimozdítani az egész berendezést, úgy kellett az ajtón ki- és betekeredni, mint egy szép kígyónak.

Withers, a penészvirág apród, a szomszéd tejesbolt padlásszobájában hált, a tolókocsi pedig a fiatalka Sziszüphosz sziklája, ott töltötte az éjszakát a tejcsarnokhoz tartozó pajtában, ahol egyébként a tojások is termettek a helyiség más, szárnyas lakói révén. Ezek ott kuksoltak egy törött szamárkordén, abban a biztos meggyőződésben, hogy ott nőtt a földből, s a fáknak valamelyik fajtájához tartozik.

Dombey úr meg az őrnagy Cleopatrához illő elrendezésben találta otthon Skewtonnét pamlagán, párnák között, igen légies öltözékben; viszont a legtávolabbról sem emlékeztetett Shakespeare Cleopatrájára, akivel az idő nem bírt. A látogatók a lépcsőn fölfelé hárfahangokat hallottak, de mikor bejelentették őket, a hang azonnal elhallgatott. Amint beléptek, Edith ott állt a hárfa mellett, szebben és gőgösebben, mint valaha. Sajátságos jellemvonása volt e hölgy szépségének, hogy önkéntelenül, kispolgár tetszelgés nélkül került előtérbe. Edith tudta, hogy szép, hiszen tudnia kellett, mégis úgy tetszett, mintha büszkesége folytonos harcban állna szépségével.

Vajon kevésre becsülte-e szépségét, amely semmibe sem vett hódolatot szerzett neki csupán, vagy pedig becsét akarta emelni a bámulók előtt: nem nagyon gondolkoztak el rajta azok, akiket ez a szépség valóban rabul ejtett.

- Remélem, asszonyom - szólalt meg Dombey s közelebb lépett hozzá -, nem miattunk hagyta abba a játékot.

- Önök miatt? Ó, nem!

- Akkor hát miért nem folytatod, legdrágább Edithem? - kérdezte Cleopatra.

- Úgy hagytam abba, ahogy elkezdtem. A kedvem úgy tartotta.

A felséges egykedvűségét, amely azonban távol állott az unottságtól vagy érzéketlenségtől, és inkább büszke célzatosságot rejtett, még jobban kiemelte gondtalan kézmozdulata, ahogy végigsöpört a húrokon, s aztán otthagyta a hárfát.

- Tudja-e, Dombey úr - szólt az anya, miközben lankatagon játszott egy legyezővel -, hogy az én drága Edithem meg én néha csaknem különbözünk...

- De ugye nem teljesen, mama? - kérdezte Edith.

- Ó, nem, nem édesem, hogy is mondhatsz ilyet, hiszen a szívem is megszakadna - felelt az anya, gyönge kísérletet téve, hogy Edithet a legyezővel meglegyintse, amit a másik egyetlen mozdulattal sem segített elő -, igen, csaknem különbözünk azokban a szokásos hideg külsőségekben, amiket apró dolgokban annyira figyelembe kell vennünk. De hát miért is nem vagyunk egy kicsit természetesebbek? Ó, istenem! Ha lelkünk megtelt végtelenbe ragadó vágyakkal, epedésekkel, felindulásokkal, miért is nem vagyunk természetesebbek?

Dombey úr azt mondta, hogy igaz, bizony, nagyon igaz.

- Azt hiszem, természetesebbek is tudnánk lenni, ha megpróbálnánk.

Dombey úr nagyon is lehetségesnek vélte.

- Egy csöppet sem, asszonyom - szólt közbe az őrnagy. - Több már nem telnék tőlünk. Ha csak csupa J. B.-ből nem állna a világ, kemény, nyíltszívű, öreg Joe-kból, asszonyom, afféle egyszerű, kemény ikrájú vörös heringekből, másképp nem lehetnénk. Nem, sehogy sem menne másképp.

- Maga semmire való hitetlen - selypítette Skewtonné asszony -, jobb lesz, ha hallgat.

- Cleopatra parancsol - felelt az őrnagy, és csókot hintett kezével az öregasszony felé -, és Antonius Bagstock engedelmeskedik.

- Semmi érzés nincs ebben az emberben - szólt Skewtonné, s kegyetlen szívvel úgy tartotta maga elé a legyezőt, hogy az őrnagyot arca elől eltakarja. - Semmi szeretet. Pedig hát miért élünk, ha nem a szeretetért? Mi az, ami a szeretethez hasonlóan elragadó volna? Hogyan viselhetnénk el a szeretet napsugara nélkül a mi hideg, hideg földünk légkörét - folytatta Skewtonné, miközben kivágott ruhája csipkefodrát rendezgette, és tetszéssel figyelte csupasz, vékony karja hatását, amelyen gyorsan tekintett végig csuklótól fölfelé. - Szóval maga megátalkodott ember - fűzte tovább a szót, s a legyező mögül az őrnagy felé kukkantott - számomra az egész világ csupa szívből álljon; a hit pedig végtelenül elragadó valami, és semmi áron nem engedem magának, hogy lerombolja.

Az őrnagy erre azt válaszolta, hogy Cleopatra vágya is kegyetlenség: nem állhat az egész világ csupa szívből, hiszen tudvalevően minden szívet elrabol; ekkor viszont Cleopatra volt kénytelen arra emlékeztetni az őrnagyot, hogyha olyan vakmerő lesz és még egyszer ilyen hangon szól hozzá, föltétlenül kiadja az útját.

Withers, a sápadt apród eközben teát szolgált föl; Dombey pedig ismét Edithhez fordult.

- Úgy látszik, nem nagy társaság gyűlt itt össze - jegyezte meg súlyos, előkelő módján.

- Azt hiszem, nem. Hozzánk nem jár senki.

- Hát igen - szólt Skewtonné a pamlagról -, jelenleg nincs itt senki, akivel érintkezni óhajtanánk.

- Mert nincs bennünk elég szív - jegyezte meg Edith mosolyogva. A mosolynak valóságos félhomálya volt ez, olyan különösen keveredett benne a fény meg az árnyék.

- Az én legdrágább Edithem, lám, hogy gúnyolódik velem - jegyezte meg az anya fejét rázva; noha magától is meg-megrázkódott olykor, mintha a gutaütéstől már gyémántjai sem óvhatnák meg. - Te gonosz!

- Már régebben is járt itt, asszonyom, ha nem csalódom - folytatta Dombey, még mindig Edithhez.

- Ó, többször. Egyébként már mindenhol jártunk.

- Szép vidék!

- Úgy hiszem, az. Mindenki azt mondja.

- Feenix bátyád rajong érte, Edith! - szólt közbe Skewtonné.

Lánya kissé oldalt fordította szép fejét, és szemöldökét feljebb húzta egy hajszálnyival, mintegy jelezve, hogy Feenix bácsi véleményére oly keveset ad, mint semmire a világon, aztán tekintetét újra Dombey felé fordította.

- Azt hiszem, s ez jóízlésemnek dicséretére válik talán, hogy már meguntam ezt a környéket.

- Nem is csodálom, asszonyom - felelt Dombey, amint végigpillantott a szobában szanaszét heverő tájképvázlatokon, s közöttük már előbb felismerte a helység néhány részletét -, ha ezek a szép alkotások kegyedtől származnak.

Edith nem válaszolt, csak ült gőgösen, majdnem meghökkentő szépségében.

- A kegyed kezétől származnak? Kegyed festette csakugyan?

- Én.

- És hárfázik is, amint hallom.

- Hárfázom.

- Énekel is?

- Énekelek.

Mindezekre a kérdésekre furcsa vonakodással válaszolt és a szépségét kiegészítő zárkózottsággal. Mégsem volt zavarban, ellenkezőleg, viselkedése teljes önuralomról tanúskodott. Az sem látszott rajta, mintha kerülni akarná a társalgást, hiszen Dombey felé fordult, és - amennyire tőle telt - figyelmét is neki szentelte, még akkor is, amikor Dombey hallgatott.

- Mindenesetre elég unaloműzővel rendelkezik - állapította meg Dombey.

- Akármilyen is a hatásuk, most már ismeri valamennyit. Többel nem rendelkezem.

- Remélhetem-e, hogy megismerem hatásukat? - kérdezte Dombey ünnepélyes udvariassággal, miközben letette a kezében tartott rajzot, és a hárfa felé mutatott.

- Ó, hogyne! Ha úgy tetszik.

Már föl is kelt helyéről, s míg anyja pamlaga mellett elhaladt, fenséges tekintetet vetett rá. Röpke tekintetéből a figyelő szem sok mindent láthatott volna, mindenekelőtt félhomályos mosolyt, melyből a mosoly maga teljesen hiányzott, és háttérbe szorította a tekintet egyéb jelentése. Ezzel aztán kiment a szobából.

Az őrnagy ezalatt teljes bocsánatot nyert, egy asztalkát gördített közel Cleopatra pamlagához, és leült vele pikétet játszani. Dombey nem ismerte a játékot, csak odaült, hogy nagy épülésére nézze őket, amíg Edith visszajön.

- Remélem, hallunk egy kis zenét, Dombey úr - szólt Cleopatra.

- Grangerné asszony volt olyan szíves és megígérte - felelt Dombey.

- Ó, nagyon szép! Ön hív, őrnagy?

- Nem, asszonyom. Nem lehet.

- Maga szörnyű ember, akkor hát az én kártyámat is mind tönkretette. Szereti a zenét, Dombey úr?

- Rendkívül.

- Ó, az nagyon szép - mondta Cleopatra, kártyáit nézegetve. - Annyi szív van benne, előbbi létünkre való homályos visszaemlékezések s a többi, s ez mind olyan elragadó. Tudja - folytatta Cleopatra mosolyogva, és megfordította a treff-bubit, amely véletlenül a színével fölfelé került a csomóba -, ha valaki arra tudna csábítani, hogy véget vessek életemnek, csak kíváncsiságból tenném, mert tudni szeretném, mi van odaát, s egyáltalán mi ez az egész. Annyi izgató titok van elrejtve előlünk. Őrnagy, maga következik.

Az őrnagy dobott egy kártyát. Dombey pedig, aki okulásképpen nézte, igen hamar teljesen belezavarodott volna, ha egyáltalán figyel a játékra, s nem azt várja inkább, hogy Edith visszajöjjön.

Végre visszatért, és leült hárfája mellé, Dombey pedig fölkelt a helyéről és odaállt, hogy hallgassa. A zenéhez ugyan kevés érzéke volt, a művet sem ismerte, inkább látta, amint odahajolt a hárfa fölé, a zengő húrok közt keresve a távoli dallamot, a lelkéhez férkőző zenét, amely a vaspálya szörnyetegét is megszelídíti, és megfosztja könyörtelenségétől.

Cleopatra éles szemű kártyás volt. Úgy fénylett, mint a karvalyé, és nem csupán a kártyára szegeződött, hanem bejárta a szobát egyik végétől a másikig, rávillant a hárfára, a játszóra, a hallgatóra, mindenre.

Amint a büszke szépség befejezte a játékot, fölkelt és ugyanúgy fogadta Dombey úr köszönetét és bókjait, mint addigi szavait, majd alig pillanatnyi szünet után, odament a zongorához, és azon játszott tovább.

Ó, Edith Granger, bármilyen dalt, csak ezt ne! Edith Granger, te szép vagy nagyon, és játékod a billentyűkön ragyogó és mély, és gazdag a hangod, de mégse ezt a dalt, mert ezt az atyai szívből kivetett lány énekelte egy kisfiúnak, aki azóta halott!

De az atya, jaj, nem tudja; ha tudná is, micsoda dal indíthatná meg ezt a kőszívű embert! Aludj, elhagyott Florence, aludj! Békések legyenek álmaid, bár az éjszaka koromsötétre vált, gyülekeznek a felhők, és azzal fenyegetnek, hogy jégzáporral könnyítenek terhükön.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Egy kis cégvezetés Carker cégvezető úr tudományából

Carker cégvezető úr ott ült íróasztalánál, kényelmesen és puhán, mint mindig, és azokat a leveleket olvasgatta, amelyeket felbontatlanul adtak át neki. Némelyiket széljegyzettel látta el, üzleti fontossága szerint, aztán apró csomókba rendezte őket, hogy így elosztva, a Cég különböző szakosztályainak adja át. A posta gazdag volt ezen a napon, és Carker cégvezető úr ugyancsak nem szűkölködött a tennivalókban.

Ilyen elfoglalt ember cselekvése - szüneteket tart, míg a keze ügyébe eső köteg papírt átfogja, aztán körbe rakja különféle csomókba, majd újabb csomót vesz maga elé, és összeráncolt homlokkal, összecsucsorított szájjal vizsgálja tartalmát, osztva, csoportosítva és esetenként elmélkedve közben - a kártyajátékoshoz teszi hasonlatossá. Carker cégvezető úr arca valóban megállta a hasonlat próbáját. Olyan ember arca, aki játszmáját kétségkívül igen nagy körültekintéssel tanulmányozta. Tökéletesen megismerte a játék minden erős és gyönge pontját; gondolatban egytől egyig számba vette lapjait meg a többiekét is; pontosan tudja, melyik milyen, mit üt vagy mi üti; kiszimatolja, mi van a többi játékos kezében, de sohasem árulja el ütőkártyáit senkinek.

A levelezés több nyelven bonyolódott, de Carker cégvezető úr el tudta olvasni valamennyit. Ha véletlenül olyan levél volna a Dombey és Fia irodájában, amit nem tudott volna elolvasni, egy kártya hiányzott volna a csomójából. Úgyszólván egyetlen pillantással átfutott egy levelet, tartalmát összevetette más levelek tartalmával, az egyikben foglalt üzleti ügyet a másik üzleti üggyel, új meg új anyagot csatolva az előtte tornyosuló halomhoz - mint az olyan kártyás, aki egyetlen szemvillanással áttekinti az egész kártyacsomót; Carker cégvezető úr, ez a társnak agyafúrt, de ellenségnek még agyafúrtabb ember, ott ült a napfényben, melynek sugarai rézsútosan hullottak rá az üvegtetőről, és kártyázott, egyedül.

Jóllehet a macskafajták közül sem a vadnak, sem a szelíd macskának nem szokása a kártyajáték, Carker cégvezető úr mégis tetőtől talpig macskaszerű volt: ott sütkérezett a melegben, és a nyári fény sávja úgy vetődött oda az asztalra meg a padlóra, mint a napórára, amelyen Carker úr az egyetlen szám. Haja, szakálla mindig szűkében volt a színnek, de most, a gazdag napsugárban, a szokottnál is fakóbbnak látszott, olyannak, mint a homokszínű macskák szőre. Hosszúkás körmét szép hegyesre nyírta-reszelte; egész lénye ösztönszerűen irtózott minden folttól vagy szennytől, olyannyira, hogy néha még munkáját is abbahagyta, mert látni akarta, hová ül le egy szállongó porszem, aztán azonnal leverte finom fehér kezéről vagy patyolat ingéről - Carker cégvezető úr, a sima modorú, éles fogú, a bársonyos léptű, vizsga szemű, olajos nyelvű, kegyetlen szívű, kényesen tiszta Carker, úgy ült ott, megfeszült állhatatossággal és türelemmel munkájánál, mint macska az egérlyuk előtt.

Végre az összes levelet elintézte, egy kivételével, amelyet külön tartogatott valakinek. Miután a bizalmasabb leveleket bezárta egy fiókba, Carker cégvezető úr csengetett.

- Miért te jössz be a csöngetésre? - e szavakkal fogadta a belépő bátyját.

- A küldönc a városban van, és én következem utána - hangzott az alázatos válasz.

- Te következel utána? - dörmögte magában a cégvezető. - Igen! Nagy dicsőség! Vidd!

Ezzel odamutatott a felbontott levélcsomókra, aztán megvetően fordult el a karszékben, és felbontotta a kezében tartott levél pecsétjét.

- Sajnálom, hogy háborgatnom kell téged, James - szólalt meg bátyja, a leveleket összeszedve -, de...

- Ó! Valami mondanivalód van! Tudtam. Nos?

Carker cégvezető úr nem emelte fel a tekintetét, rá sem pillantott a bátyjára, csak nézte merőn a levelet, anélkül hogy felbontotta volna.

- Nos? - ismételte élesen.

- Nagyon aggódom Harriet miatt.

- Harriet - ki az? Miféle Harriet? Nem ismerek ilyen nevű nőt.

- Nincs valami jól az utóbbi időben, nagyon megváltozott.

- Megváltozott ő már sok évvel ezelőtt, ennyi minden amit erről mondhatok.

- Úgy gondolom, ha meghallgatnál talán...

- Ugyan minek hallgatnálak meg, John bátyám? - felelt a cégvezető, maró gúnnyal hangsúlyozva a két utolsó szót, és fölvetette a fejét, anélkül hogy a szemét felnyitotta volna. - Harriet évekkel ezelőtt választott két bátyja közt. Megbánhatja ugyan, de emellett most már ki kell tartania.

- Ne érts félre, kérlek. Nem azt mondtam, hogy megbánta. Sötét hálátlanság volna részemről, ha ilyesmire célozni is mernék. Ámbátor hidd el, James, csakúgy sajnálom, akár te, hogy ilyen áldozatot hozott.

- Akár én? - kiáltott fel. - Akár én?

- Sajnálom jobban a választását, már amit te választásnak nevezel, mint amennyire te haragszol érte - felelte Carker, az írnok.

- Haragszom? - ismételte a másik, és szélesen kimutatta fogait.

- Vagy bosszankodsz. Ahogy jobban tetszik. Tudod jól, mit gondolok. Igazán nincs sértő szándékom.

- Sértő szándék van mindenben, amit teszel - felelt az öccse; s hirtelen támadt haraggal tekintett rá, de tekintete egy pillanat múlva már az előbbinél sokkal szélesebb mosolygásnak adott helyet. - Kérlek, vidd azokat a papirosokat. Dolgom van.

Udvariassága metszőbb élű volt haragjánál is, úgyhogy az írnok sietve igyekezett az ajtó felé. De ott megállt, és miután körülnézett, így szólt:

- Mikor Harriet hiába próbált nálad könyörögni értem, haragod és gyalázatom első napjaiban, amint elvált tőled, hogy az én bukott szerencsémhez kösse életét és méltatlanra pazarolt szeretetét nekem, a szerencsétlen elveszett testvérnek áldozza, mivel őrajta kívül senkije sem maradt, akkor szép volt még és fiatal. Azt hiszem, ha most látnád, ha meglátogatnád, fölkeltené csodálatodat és részvétedet.

A cégvezető bólintott, mosolygott, és fogát mutogatta, mint aki könnyed társalgás közben azt mondja: "Ejnye, valóban így áll a dolog?" - de egyetlen szót sem szólt.

- Akkoriban mindketten azt gondoltuk, hogy korán férjhez megy, és gondtalan, vidám életet fog élni - folytatta az írnok. - Ó, ha tudnád, milyen könnyedén vetette el reményeit; milyen derűsen haladt előre azon a választott úton, vissza sem nézett; ha mindezt tudnád, sohasem mondanád többé, hogy neve idegenül hangzik a fülednek. Soha!

A cégvezető megint bólintott és fogait mutogatta, mintha azt mondaná: "Érdekes! Valóban! Meglepsz!" De most sem szólt egy szót sem.

- Mehetek? - kérdezte John szelíden.

- Utadra? - felelt a mosolygós testvér. - Ha lennél olyan szíves.

John Carker sóhajtva, lassan kifelé indult, mikor öccse hangja egy pillanatra megállította a küszöbön.

- Ha olyan nagyon derülten haladt és halad most is útján - szólalt meg a felbontatlan levelet az asztalra dobva, és kezét erélyes mozdulattal zsebre dugva -, akkor megmondhatod neki, hogy én ugyanolyan derülten haladok a magam útján. Ha egyetlenegyszer sem tekintett vissza, megmondhatod neki, hogy én igenis visszanéztem néha, mert emlékezetembe akartam idézni, milyen készségesen pártolt hozzád, és milyen szilárd az elhatározásom - végezte szavait rendkívül nyájas mosollyal -, olyan, akár a márvány.

- Semmit sem mondok neki felőled. Sohasem beszélünk rólad. Egyetlenegyszer egy évben, a születésed napján, Harriet mindig elmondja: "Emlékezzünk meg valakiről, akit Jamesnek hívnak és kívánjunk neki boldogságot", de többet aztán nem mond egyikünk sem.

- Akkor hát, kérlek, légy szíves, és magad jegyezd meg. Nem ismételheted magad előtt elég gyakran, mint neked szóló leckét, hogy a velem való érintkezésben kerüld ezt a tárgyat. Semmiféle Harriet Carkert nem ismerek. Ilyen személy nem is létezik. Neked lehet húgod, légy vele nagyra. Nekem nincs húgom!

Carker cégvezető úr újból felvette a levelet az asztalról, és gúnyosan udvarias mosolya kíséretében az ajtó felé mutatott vele. Miután bátyja kiment, felbontotta a levelet, sötét pillantást vetve a távozó után, visszafordult a karszékben előbbi helyére, és figyelmesen olvasni kezdett.

A levél a nagy főnöktől, Dombey úrtól érkezett, és Leamingtonból kelt. Bár általában gyors levélolvasó volt, ezen az egyen igen lassan haladt keresztül, s összes fogát rávicsorította a levélre, alaposan mérlegelt benne minden szót. Egyszer már végigolvasta, azután ismét visszafordított az első lapra, és kikeresett benne egyes mondatokat. - "Úgy érzem, hogy használ a változás, és még nem döntöttem, mikor térek vissza." - "Szeretném, Carker, ha úgy intézné a dolgokat, hogy egyszer lejöhessen, és személyesen számolhasson be nekem." - "A minap elmulasztottam, hogy a Gay-fiúról beszéljek Önnel. Ha a fiú nem ment el a "Fiam és Örökösöm"-ön, vagy ha a hajó még a kikötőben horgonyoz, kérem, jelöljön ki valaki más fiatalembert helyette, a Gay-fiút pedig tartsa vissza. Még nem határoztam a dologban."

- No, ez szerencsétlen ügy aztán! A fiú már, bizony, messze jár - szólt Carker cégvezető úr, és úgy széthúzta a szája két szögletét, mintha gumiból lett volna.

Az utóiratban foglalt ide vonatkozó mondat még egyszer igénybe vette figyelmét és kitárult fogsorát.

- Mintha az én derék Cuttle kapitány barátom mondott volna valamit arról, hogy azon a napon már "vontatni kezdték" a fiút. Milyen kár is, hogy már olyan messze jár.

Ezzel összehajtotta a levelet, és játszani kezdett vele, széltében, majd hosszában összehajtotta, és az asztalra állította; utána meg forgatni kezdte, körülbelül ugyanúgy, mint tartalmát az elméjében. Ekkor Perch, az irodaszolga kopogott halkan az ajtón, és lábujjhegyen belépett, minden lépésnél meghajolva közben, mintha életének legfőbb gyönyörűsége volna a hajlongás. Amint az asztalhoz ért, néhány levelet tett le a cégvezető elé.

- El méltóztatik foglalva lenni, cégvezető úr? - kérdezte Perch, kezét dörzsölve és fejét alázatosan féloldalt hajtotta, mint aki tudja, hogy nincs joga egyenesen tartani ilyen magas személyiség jelenlétében, így hát tőle telhetőleg félreparancsolja fejét az útból.

- Ki keres?

- Hát kérem alássan - felelt Perch alázatos hangon -, valójában senki szóra érdemes ember. Gills úr, a műszerárus ugyan benézett, azt mondta, valami befizetés dolgában; de tudtára adtam, hogy ön rendkívül el van foglalva, szó sem lehet róla.

Perch köhintett a tenyere mögött, és várta a rendelkezéseket.

- Másvalaki?

- Hát kérem alássan, magamtól nem is merném megemlíteni, hogy van itt még másvalaki is; az a fiatal fickó ugyanis, aki tegnap itt járt, uram, meg a múlt héten is, itt kódorgott a ház körül, és őszintén szólva, kérem alássan - folytatta Perch és becsukta az ajtót -, nem illik az iroda komolyságához, hogy az a fiú itt fütyüljön az udvarban a verebeknek, azok meg visszafelelgessenek neki, kérem.

- Azt mondta, hogy a gyerek munkát szeretne? - kérdezte Carker úr, miközben hátradűlt székében, és az irodaszolgára nézett.

- Hát, kérem alássan - felelt Perch ismét köhintve egyet a tenyere mögött -, látszani kétségtelenül úgy látszik, mintha munka híján volna, és azt hiszi, a dokkok körül akadna neki valami munka, mivel horgászni azt tud, de... - E szónál Perch igen komoly kétkedéssel kezdte rázni a fejét.

- Aztán mit mond, amikor ide jön?

- Kérem alássan - felelt Perch, a tenyere mögött még egyet köhintve, amivel mindig az alázatosságát fejezte ki, ha már egyéb nem jutott eszébe -, rendszerint azt mondja, hogy tisztelettel óhajtana az urak közül beszélni valakivel, aki valami kenyérhez segítené. Hanem hát, tetszik látni, uram - folytatta Perch, miközben suttogássá halkította a hangját, és a bizalmas közlés szentségében odafordult az ajtóhoz, kézzel, lábbal, mintha a bezárt ajtót még jobban be akarná zárni -, nehezen lehet elviselni, uram, hogy egy ilyen közönséges fickó itt ácsorogjon s azt mondogassa, hogy az ő anyja volt a dajkája a Cég reményének, és úgy gondolja, a Cég pártfogásába veszi ezért. Bizonyos vagyok benne, ámbár Perchné asszony éppen akkor tájban maga is olyan életerős kislányt táplált, amilyet csak bátorkodhattunk valaha is családunk tagjaihoz sorozni, azért én mégsem mertem volna említeni, hogy a feleségem is szolgáltathatna táplálékot, ha még olyan bőviben lett volna is.

Carker rávicsorította fogát, mint egy cápa, de az esze messze járt.

- Vajon - folytatta Perch rövid szünet után és újabb köhintés után -, nem az lenne-e a legjobb, ha megmondanám a kölyöknek: ha még egyszer itt látjuk, hát lecsukatjuk menten, és ehhez tartsa magát? Én úgyis olyan félénk természetű vagyok, uram, és idegeim annyira túlfeszültek Perchné asszony állapota folytán, hogy az életveszélyes fenyegetésre nyugodtan meg is esküdhetnék a bíróság előtt.

- Hadd lássam azt a fickót, Perch. Hozza be!

- Igenis, uram. De bocsánatot kérek, uram - folytatta és habozón megállt az ajtóban -, kissé ápolatlan ám a külseje.

- Nem baj. Ha itt van, hozza be. Gills urat kéretem, hogy egy percig várjon. Azonnal fogadom.

Perch meghajolt, aztán oly gondosan és alaposan csukta be az ajtót maga mögött, mintha legalább egy hétig nem jönne vissza, és kiment az udvarra, hogy a verebek között a gyereket keresse. Carker úr ismét elfoglalta kedvenc helyét a kályha mellett; s amint ott állt, az ajtóra szegezett szemmel, alsóajkát oly módon igazította mosolygásra, hogy egész felső fogsora kivirított, s olyan volt, mintha meglapulva ugrásra készülne.

A szolga nemsokára visszatért, egy pár nehéz csizma követte; úgy dübörgött végig a folyosón, mintha ládák zuhannának. Nem éppen udvariasan: "Gyerünk, szedd a lábadat!" - szokatlan hangzású szavak Perch úr szájából - jól megtermett, tizenöt év körüli suhancot vezetett elő. A fiú kerek arca, sima feje, kerek fekete szeme, kerek tagjai és kerek teste olyan általánosan kikerekítették egész megjelenését, hogy az összhang már nem lehetett tökéletesebb karima nélküli kerek kalapjával sem.

Carker úr intésének engedelmeskedve, Perch, alighogy a fiút előállította, visszavonult. Abban a pillanatban, hogy ott álltak egyedül, szemtől szemben, Carker úr egyetlen szónyi magyarázat nélkül, torkon ragadta látogatóját, és addig rázta, míg feje csak úgy lógott ide-oda a vállán.

A fiú rémülete kellős közepén sem állhatta meg, hogy elképedve ne bámuljon a sok fogú, mérges úriemberre, és az irodafalakra, mintha eltökélte volna magában, hogyha már meg kell fulladnia, utolsó pillantása azokra a titkokra essék, amelyek közé ilyen szigorú büntetés árán férkőzhetett csak. Végre kitört:

- Hallja az úr! Hagyjon békét, vagy mi!

- Hagyjak, mi? Most megfogtalak, ugye? - Hát efelől semmi kétség nem volt, megfogta, mégpedig jó szorosan. - Te kutya - sziszegte Carker úr, összeszorított fogain keresztül. - Megfojtalak!

Kazán könyörögni kezdett, hogy ó, hát valóban megfojtja! Talán mégsem, de ugyan mit akar vele? Miért nem fojtogat vele egyívású valakit, nem pedig éppen őt? - Hanem a különös fogadtatás a szegény Kazánt végül is úgy kihozta a sodrából, hogy mikor már a feje megállapodott valamennyire, és az úriembernek végre a szemébe tudott nézni, vagyis inkább a fogsorába, és látta, hogy vicsorgatja rá, férfiúi méltóságáról elfeledkezvén, sírva fakadt.

- Én nem vétettem semmit az úrnak! - fakadt ki Kazán, egyébként Rob vagy a Köszörűs, de leginkább Toodle.

- Te szépreményű gazfickó - sziszegte Carker, miközben lassan elbocsátotta a fiú nyakát, és egy lépéssel hátralépett kedvenc helyére. - Hogy mertél ide jönni, mi?

- Semmi rossz szándék nem vezetett - vinnyogott Kazán, s egyik kezével torkát fogta, másik kezének bütykeivel meg buzgón törölgette szemét. - Sohasem jövök többet ide. Hiszen csak munkát akartam én!

- Munkát, mi? Te ifjú Káin, te! - ripakodott rá megint Carker úr, miközben fürkészően nézegetett a fiúra. - Hát nem te vagy a leglustább tekergő egész Londonban?

Ez a vád ugyancsak elevenébe talált ifjabb Toodle úrnak, s egész mivoltának olyan kitűnő jellemzését is nyújtotta, hogy egyetlen szóval sem tagadhatott, és csak riadt, bűnbánó, beismerő arccal állt, mintha Carker úr megbűvölte volna: nem bírta elfordítani róla kerek szemét egy pillanatra sem.

- Nem vagy tolvaj? - kérdezte Carker, mögötte állva, zsebre dugott kézzel.

- Nem, uram - bizonykodott Rob.

- De az vagy!

- Nem, uram, igazán nem - bizonykodott Rob. - Soha életemben nem loptam, tessék elhinni. Tudom, hogy rossz útra tértem, amióta a madárfogásra és a gyaloglóversenyekre adtam magam. Akárki azt hinné - tette hozzá Toodle úr a bűnbánat rohamában -, hogy az éneklő madarak már csak elég ártatlan kompánia, de senki sem tudja, milyen veszedelem rejlik ezekben az apró jószágokban, és hová juttatják az embert a végén.

A Köszörűst magát igen keshedt és ványadt pamutbársony kabáthoz meg nadrághoz juttatták, azonkívül egy rendkívül kicsi piros mellényhez - akár egy nyakravaló, s ahol a mellény végződött, ott egy kékkockás sáv következett - meg az imént említett kalaphoz.

- Hússzor sem voltam otthon, mióta azok a madarak úgy elforgatták az eszemet - folytatta Rob -, pedig annak van már tíz hónapja is. De hát hogy is mehetnék én haza, mikor mindenki csak elkeseredik, amikor meglát? Nem is tudom - szólt Kazán hirtelen elpityeredve, és könnyes szemét kabátja ujjával dörzsölte -, hogy is nem öltem magamat a vízbe legalább tízszer azóta.

Olyanformán vallotta mindezeket, még az elmaradt ritka színjáték miatti csodálkozását is, mintha Carker úr fogsora húzta volna ki belőle, és nem lett volna elegendő ereje, hogy a varázshatalma elől bármit is elrejtsen.

- Kitűnő fiatalember vagy, valóban! - szólt Carker úr, feléje intve a fejével. - De hiszen a kendermag el van már vetve számodra kötélnek, te gyönyörűség!

- Tessék elhinni - hüppögött a szerencsétlen Kazán, és ismét a kabátujjához folyamodott -, sokszor már nem is bánnám, ha megnőne az a kender. Minden bajom a lófrálás miatt van; de hát mit csinálhattam volna én a lófráláson kívül?

- Min kívül?

- A lófráláson, uram. Hogy elcsavarogtam az iskolaidőt.

- Úgy érted, hogy azt mondtad, iskolába mész, aztán nem oda mentél?

- Úgy. Az a lófrálás, tetszik tudni - szólt az egykori Köszörűs rendkívül megindultan. - Amíg iskolába jártam, vadásztak rám az utcákon, amikor meg odaértem, elagyabugyáltak. Ezért hát tekeregtem inkább, és elbújtam, így kezdődött az egész.

- És most azzal jössz ide - szólt Carker úr, s újból torkon ragadta a fiút, aztán kartávolságra tartva magától, csendesen vizsgálgatta néhány percig -, hogy munkát keresel, igaz?

- Nagyon megköszönném, ha valaki megpróbálná velem - felelt az ifjabbik Toodle félénken.

Carker hátralökte a fiút egy sarokba - a gyerek lódult, még lélegzeni is alig mert, s közben egyetlenegyszer sem vette le szemét az úr arcáról. A cégvezető csengetett.

- Kérem Gills urat.

Perch úr mélységes alázatában föl nem ismerte volna azt az alakot a sarokban. Néhány pillanat múlva Sol bácsi jelent meg a küszöbön.

- Isten hozta, Gills úr - szólalt meg Carker úr mosolyogva -, foglaljon helyet. Remélem, jól szolgál még az egészsége?

- Köszönöm, uram - felelte Gills, azzal elővette tárcáját, és néhány bankjegyet nyújtott át a cégvezetőnek. - Egyéb bajom sincs testileg, mint az öregség. Huszonöt font, uram.

- Éppen olyan pontos és kiszámított, Gills úr - mondta a mosolygó igazgató, miközben a sok fiók közül egyikből papírlapot vett elő, s néhány szót jegyzett a hátára - akárcsak a kronométerei. Rendben van.

- A "Fiam és örökösöm"-et még nem jelezték, mint a hajók jegyzékéből látom - szólt Gills, hangja egy kissé jobban remegett, mint szokott.

- A "Fiam és örökösöm"-et nem jelezték még - felelte Carker. - Viharos időjárásuk volt, úgy látszik, Gills úr, s ez nyilván eltérítette útjából a hajót.

- Bízom az istenben, hogy baja azért nem esett - ismételte Carker hang nélküli beszédmódján, amitől a figyelő Toodle ismét remegni kezdett. - Gills úr - folytatta aztán hangosan a cégvezető, székében hátradőlve -, ön nyilván nagyon érzi az öccse hiányát?

Solomon bácsi megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott.

- Nézze, Gills úr - szólt Carker, puha kezével a szája körül játszogatva, miközben a műszerárus arcába nézett -, mindenképpen társaságot jelentene önnek, a jelenlegi körülmények között, ha volna a boltjában egy fiatal gyerek, engem pedig nagyon lekötelezne, ha kis időre hajlékot adna a fiúnak. Tudom, tudom - tette hozzá gyorsan, megelőzvén az öregembert -, nem sok dolog akad az üzletben mostanában, de legalább kitakarítaná a boltot, és kifényesítené a műszereket, végezné a durvább munkát, Gills úr. Ez az a fiú, ott ni.

Solomon Gills letolta szemüvegét homlokáról a szemére, és szemügyre vette az ifjabb Toodle-t, aki most már vigyázzban állt ott a sarokban, feje egészen olyan volt (mint egyébkor is), mintha éppen most húzták volna ki egy dézsa hideg vízből; a kurta mellény pedig gyorsan emelkedett és süllyedt rajta, érzéseinek viharában, szeme azonban továbbra is Carkerre meredt, anélkül hogy reménybeli gazdáját figyelemre méltatta volna.

- Adna-e szállást a fiúnak, Gills úr? - kérdezte az igazgató. Solomon Gills nem lelkesedett különösebben, mégis azt válaszolta, hogy nagyon örül az alkalomnak, bármilyen szerény, hogy szolgálatot tehet Carker úrnak, akinek a kívánsága parancs, és boldog lesz, ha olyan vendéget fogadhat a fülkéjében, akit Carker úr ajánlott.

Carker úr alsó és felső ínye teljesen láthatóvá vált - amitől a meredten figyelő ifjabb Toodle újból meg újból reszketni kezdett -, és a műszerárus udvariasságát legnyájasabb módján ismerte el.

- Akkor hát eszerint rendelkezem felőle, Gills úr - válaszolt Carker, és fölkelvén megrázta az öregúr kezét -, amíg majd meglátom, mire szánjam magam végleg, és mit érdemel. Mivel felelősnek tekintem magam a fiú miatt, Gills úr - itt széles mosollyal Robra nézett, aki ismét megremegett -, nagyon fogok örülni, ha szigorúan kordában tartja, és értesít viselkedéséről. Egy-két kérdést még föl akarok tenni a szülőknek (jóravaló emberek különben), amint hazalovagolok, hogy meggyőződjem néhány részletre nézve, igazat beszélt-e a fiú; és holnap reggel átküldöm önhöz. A viszontlátásra!

Búcsúmosolya annyira csupa fog volt, hogy az öreg Gillst valósággal megzavarta, és kényelmetlen érzést keltett a lelkében. Hazamenet folyton viharzó tengerekre, süllyedő hajókra, fuldokló emberekre gondolt, s az üveg madeirára, amelyet sohasem hoznak fel a fényre, és még más ilyenfajta komor dolgokon töprengett.

- Nos, fiú - szólalt meg Carker úr, miközben kezét az ifjú vállára rakta, és kivezette a szoba közepére. - Hallottad, mit mondtam?

- Hallottam, uram!

- Akkor talán megértetted - folytatta pártfogója -, hogyha egyetlenegyszer is becsapsz, vagy valami csalafintaságon kaplak, akkor csakugyan jobb lett volna a vízbe ölnöd magadat.

Az elmébe befogadható fogalmak közül, úgy látszott, Rob semmit sem értett meg olyan tisztán, mint ezt a vízbefúlás körüli dolgot.

- Ha most hazudtál, akkor ne kerülj többé a szemem elé! Ha pedig nem hazudtál, akkor várj rám délután valahol, közel az édesanyád házához, öt órakor megyek el innét lóháton. Most pedig add meg a címet.

Rob elismételte lassan, Carker úr pedig feljegyezte. Rob utána még el is betűzte, mert azt hitte, ha egy betű kimaradna belőle, szörnyű veszedelem támadna tüstént. Carker úr aztán kivezette a szobából, miközben Rob kerek szemét állhatatosan rajta tartotta, míg csak az ajtó be nem csukódott mögötte.

Carker cégvezető úr rendkívül sok dolgot elintézett ezen a napon, és igen sok ember előtt kiállította pompás fogait. A hivatalban, az udvaron, az utcán, a tőzsdén félelmetesen csillogtak és vicsorítottak. Mikor az öt óra elérkezett, s vele Carker úr pejlova is, a cégvezető úr lóra ült, és a fogsor tündökölve vonult végig a Cheapside-en.

Mivel a City nyüzsgésén és forgatagán még az sem lovagolhatott át gyorsan ebben az órában, akinek nagyon sietős, s mivel Carker úr éppen nem nagyon igyekezett, kényelmesen léptetett tova a kocsik és hintók között, végtelen óvatossággal kerülvén a túlságosan felöntözött út sárosabb részeit, hogy ő is, lova is minél tisztább maradhasson. Amint poroszkált, és a járókelőket nézegette, egyszerre csak a kerek szemű, sima fejű Rob tekintetével találkozott, aki olyan állhatatosan meresztette rá a szemét, mintha találkozásuk óta le sem vette volna róla. Dereka köré zsebkendőt tekert, amely olyan volt, mint egy pettyezett angolna, s ezzel kétségtelen jelét adta, hogy kész követni Carker urat, bármilyen iramot parancsoljon is.

Ez a hízelgő figyelem, mégiscsak szokatlan volt, és egynémely járókelő figyelmét is magára vonta; így hát Carker úr kapva kapott egy néptelenebb átjáró és egy utca alkalmán, s ügetésbe csapott át. Rob hasonlóan cselekedett. Carker úr meggyorsította az ügetést, de a fiú nyomában maradt. Majd rövid vágta következett, a fiú bírta. Carker cégvezető úr, valahányszor a fiú felé pillantott, mindig azt látta, hogy jól bírja az iramot, és úgy préselődik át a tömegen, mint azok a hivatásos urak, akikre fogadások történnek, ha futásnak indulnak.

Akármilyen nevetséges volt is ez a nagy odaadás, mindenesetre a fiúra tett nagy hatás jele volt, ezért hát Carker úr úgy mutatta, mintha tudomása sem lenne a versenyfutásról, és csak lovagolt tovább Toodle úr háza felé. Amint közeledőben lassítani kezdett, Rob egyszerre elébe ugrott, hogy jelezze a fordulókat. Amikor pedig Carker úr odaszólt egy embernek a szomszéd kapualjban, hogy tartsa a lovát, amíg ő odabenn lesz abban az épületben, amely most a Gardens helyén állott, Rob kötelességtudóan fogta meg a kengyelt a cégvezető úrnak.

- Nos, barátom - szólt Carker úr, amint leszállt, és vállon kapta a gyereket -, gyerünk!

A tékozló fiút szemmelláthatóan idegesítette a szülői házban való látogatás; de mivel Carker úr ugyancsak tolta maga előtt, nem tehetett mást, kinyitotta a megfelelő ajtót, és odatuszkoltatta magát húgai és öccsei gyülekezetének kellős közepébe, akik lenyűgöző számban gyűrűztek a családi uzsonnaasztal körül. Ahogy ezek a gyöngéd rokoni lelkek a tékozló testvért váratlanul megpillantották az idegen karmai között, általános üvöltésben törtek ki. A családi ribillió oly élesen markolt a tékozló szívébe, kivált, amikor anyját is meglátta, amint sápadtan és remegve állt fel a legkisebbekkel a karján, hogy a kórushoz csatlakozva, ő is tüstént nekieresztette a hangját.

Senki nem kételkedett, hogy az idegen, ha nem Ketch úr, a hóhér, személyesen, hát legalábbis egy a társaságból, s a család ifjúsága egyre hangosabban jajgatott, a legifjabbak pedig képtelenek lévén korlátozni zsenge koruk kitörő érzelmeit, valamennyien hanyatt vágták magukat a földön, mint a madárfiókák, amikor a héja rájuk riaszt, és teljes erejükből rugdalózni kezdtek.

Végre szegény Polly nagy nehezen megtalálta a hangját, s remegőn így szólt:

- Ó, Rob, szegény gyermekem, mit követtél el megint?

- Semmit, anyám - kiáltott fel Rob siralmas hangon. - Kérdezze csak meg ezt az urat.

- Ne ijedjenek meg - szólalt meg Carker úr -, én csak javát akarom a fiúnak.

E szóra Polly, aki eddig visszatartotta a sírást, szintén rákezdte hirtelen. Az idősebb Toodle-ok mostanáig a mentési módokon töprengtek, de most kinyitották ökölbe szorult kezüket. Az ifjabbak pedig anyjuk szoknyája köré gyülekeztek, és kövér, gödrös kis karjuk alól nézegettek ki rablógyilkos bátyjukra és ismeretlen barátjára. Mindenki áldotta magában ezt a gyönyörű fogsorú urat, aki Robnak csak javát akarja.

- Ez a legényke itt - kérdezte most Carker úr, szelíden megrázva a gyereket -, az ön fia, ugye, asszonyom?

- Az enyém, kérem alássan - zokogta Polly meghajolva -, igenis az enyém.

- Attól tartok, rossz fiú, nem?

- Sohase volt rossz hozzám, uram.

- Hát akkor, kihez? - kérdezte Carker úr.

- Csak vad egy kicsit - szólt Polly, visszatartva a karonülő kis babát, aki karjával és lábával görcsösen erőlködött, hogy odaborulhasson Kazán nyakába. - Aztán meg rossz cimborák közé is keveredett; de remélem, belátta már, hova vezet az ilyesmi, és magábaszáll.

Carker úr szemügyre vette Pollyt, majd a tiszta szobát, a tiszta gyerekeket, az egyszerű Toodle-arcot, mely az apa és anya vonásaiból összetéve ismétlődött meg itt mindenütt - és ekkor úgy látta, csakugyan célhoz ért.

- Férje, látom, nincs itthon? - kérdezte.

- Nincs, uram - felelte Polly -, jelenleg szolgálatban van.

Rob, a tékozló fiú, ezt hallván, láthatólag igen megkönnyebbült, jóllehet pártfogója megbabonázta, és szeme még mindig rajta csüngött, csupán anyjára vetett egy-egy lopott, szomorú pillantást.

- Akkor hát elmondom, hogyan botlottam bele a fiúba, ki vagyok, és mit szándékozom tenni vele.

Carker úr mindjárt elő is adta, micsoda leírhatatlan kínokat akart a fiú vakmerő fejére vonni merészségével, hogy a Dombey és Fia cég közelébe bátorkodott. Azután mégiscsak meglágyult irányában, mert tekintetbe vette zsenge korát, töredelmességét és hozzátartozóit. Attól tart - folytatta aztán -, elhamarkodottan cselekedett, amikor elhatározta, hogy a fiúért bármit is tesz, és az óvatos emberek megrovását vonhatja magára ezzel, az bizonyos, de hát ő a szívére hallgatva cselekedett, és hajlandó a következményeket is vállalni ezért. Anyjának egykori kapcsolatainak a Dombey-családdal semmi köze az ügyhöz, aminthogy Dombey úrnak sincs, egyedül ő, Carker, a jótét angyala. Mikor aztán elsorolta érdemeit, és zsebre vágta az elismerést a család jelenlévő tagjaitól, Carker úr tudtukra adta, nem egyenesen ugyan, de elég érthetően, hogy Rob kizárólagos hűsége, ragaszkodása és hódolata mindörökre őt illeti, és ez a legkevesebb, amit iránta való jóságáért nyerhet.

Erről a nagy igazságról Rob maga is annyira meg volt győződve, hogy a könnyek csak úgy görögtek lefelé az arcán. Olyan szaporán bólogatott fényes fejével, hogy úgy látszott, mintha éppen olyan lazán állna a nyakán, mint aznap reggel a nagylelkű védnök karjai között.

Az ég tudja hány éjszakát töltött már Polly álmatlanul kicsapongó fia miatt, akit hetek során át nem látott, és most legszívesebben térdre esett volna Carker cégvezető úr előtt, mintha valami jótékony szellem lett volna - még fogai ellenére is. Carker úrnak távozóban csak az anyai szív imájával és áldásával köszönte meg jóságát - elég gazdag köszönet a szív kincstárából, különösen az olyan szolgálat jutalmául, mint a Carker úré. Bizony bőven visszaadhatott volna belőle Pollynak, még mindig túlontúl megfizette volna.

Mikor aztán ez az úriember a gyermektolongáson keresztül az ajtó felé törtetett, Rob hátramaradt, és anyját meg a kisbabát egyszerre nyalábolta át bűnbánó öleléssel.

- Most aztán igazán megpróbálom, anyám. Lelkemre mondom, igazán!

- Próbáld meg, drága fiam. Tedd meg értünk és magad miatt is! - szólt Polly, megcsókolva a fiút. - De még visszajössz, ugye, hogy egy kicsit beszélgessünk, ha ez az úr elment?

- Nem tudom, anyám. - Rob habozott és lesütötte a szemét. - Apám mikor jön haza?

- Nem jön holnap reggel két óráig.

- Visszajövök, drága édesanyám! - kiáltott Rob. Ezzel keresztülhaladva testvérei során, akik erre az ígéretre éles sikongásba kezdtek, követte Carker urat.

- Mi az? - szólította meg Carker úr, aki az előbb lezajlott beszélgetésnek még fültanúja volt. - Hát olyan rossz ember a te apád?

- Nem rossz, uram - felelt Rob meghökkenve. - Még nem élt a világon jobb apa, mint az enyém.

- Hát akkor miért kerülöd? - firtatta a pártfogója.

- Egy apa meg egy anya közt olyan nagy a különbség, uram - felelte Rob, rövid habozás után. - Apám nem hinne egykönnyen a javulásomban, bár tudom, hogy megpróbálná... de egy édesanya, az mindig azt hiszi, ami jó, uram; legalábbis az enyém tudom, hogy azt hiszi, áldja meg az isten a lába nyomát is.

Carker szája széthúzódott, de szótlan maradt addig, amíg lovára nem ült, és el nem küldte a gyeplőt tartó embert, akkor aztán a nyeregből erősen belenézett a gyerek várakozástól feszült arcába, és így szólt:

- Holnap reggel eljössz hozzám, s majd megmutatják neked, hol lakik az öregúr; az, aki nálam járt ma reggel; odamész szolgálni, amint hallottad.

- Igenis!

- Nagy érdekeim fűződnek az öregúrhoz, és ha őt szolgálod, engem szolgálsz, megértetted? Nos - tette hozzá Carker úr, mert látta, hogy a fiú kerek képe felragyog - látom, hogy megértettél. Mindent tudni akarok az öregúrról; hogy megy a dolga napról napra, mert nagyon szeretnék neki segítségére lenni, és különösen azt akarom tudni, ki jár hozzá. Megértettél?

Rob buzgón rábólintott, hogy megértette.

- Szeretném tudni, vannak-e jóbarátai, akik törődnek vele, és nem hagyják-e cserben, mert mostanában nagyon egyedül él, szegény öreg; szeretném tudni, ragaszkodnak-e hozzá, és az öccséről is szeretnék hallani, aki külföldre utazott. Egy fiatal kisasszony ismerőse is van az öregúrnak, aki talán meglátogatja. Arról különösen szeretnék tudni mindent.

- Majd vigyázok, uram - válaszolta a fiú.

- És arra is vigyázz - fordult még vissza a pártfogó, hogy vigyorgó arcát a fiúéhoz közelíthesse, és ostora nyelével a vállára veregethessen -, arra is vigyázz, hogy az én dolgaimról senkinek a világon ne szólj, rajtam kívül.

- Senkinek a világon, uram - felelt Rob a fejét rázva.

- Sem ott - folytatta Carker, rámutatva arra a házra, ahonnan éppen kijöttek -, sem máshol. Majd meglátom, milyen hűséges és háládatos vagy. Próbára teszlek! - miután ezt fogai kimutatásával és fejmozdulatával épp annyira ígéret, mint fenyegetés gyanánt elmondta, elfordult Robtól, akinek szeme úgy szegeződött rá most is, mintha a testét-lelkét megbabonázta volna, aztán ellovagolt.

Rövid ügetés után megint észrevette, hogy hűséges csatlósa ugyanolyan módon felövezve, mint annak előtte, ugyancsak vágtat utána, nagy mulatságára a járókelőknek. Megállította lovát, és elparancsolta a gyereket. Hogy megbizonyosodjék engedelmességéről, megfordult a nyeregben, és utána nézett. Érdekes volt látni, hogy Rob még akkor sem tudta szemét patrónusa arcáról levenni, hanem újból és újból visszafordult, hogy utána nézzen, s az ütések és lökések valóságos viharába sodródott bele a járókelők között, erről azonban, a lelkében uralkodó hatalmas benyomás folytán, jóformán nem is szerzett tudomást.

Carker igazgató úr csöndesen léptetett most már tova, nyugodtan, mint aki napi munkáját elvégezte, s lelke igazi megbékélésnek örvend. Udvarias és előzékeny ember módján, folytatta útját, s még egy halk nótára is rágyújtott. Szinte dorombolt, olyan jókedve volt.

Carker úr képzeletében valóban tűzhely előtt sütkérezett. Puhán összetekeredve valakinek a lába előtt, készen az ugrásra, a tépésre, karmolásra, avagy bársonyos érintésre, ahogy éppen a kedve tartja s az alkalom hozza. Talán valamilyen madár is volt a kalitkában, amelyre lesett?

- Egy fiatal kisasszony - futott át Carker úr agyán az ének közepette. - Az ám! Amikor utoljára láttam, gyermek volt még. Sötét haja volt, sötét szeme, úgy emlékszem, és kedves arca, nagyon kedves arca! Igen csinos!

Énekét hümmögte, hogy a fogai is valósággal zengtek bele, és Carker úr még nyájasabban és elégedettebben csak léptetett tovább útján, míg végre befordult abba az árnyékos utcába, ahol Dombey úr háza állott. Úgy elfoglalták a gondolatai, oly sűrűn szőtte a hálót a kedves arcok köré, hogy jóformán észre sem vette, amikor célhoz ért; de amint aztán végignézett a magas házak rideg külsejű során, hirtelen megrántotta lova kantárját a Dombey-ház kapuja előtt. Hanem, hogy megmagyarázzuk, Carker úr miért rántotta meg a lova kantárját olyan hirtelen, és mit bámult olyan meglepetten, ahhoz néhány kitérő szóra van szükség.

Toots úr, miután felszabadult a Blimber-féle rabszolgaságból, és birtokba vette világi javainak egy részét, amelyből - mint megpróbáltatása utolsó félévében új felfedezés gyanánt mondta el minden este Feeder úrnak - "a végrendelet végrehajtói nem bírták kitudni", nagy szorgalommal látott az élet tudományának elsajátításához. Attól a nemes törekvéstől áthatva, hogy ragyogó és különleges pályát fusson meg, Toots úr ritka szép lakást rendezett be magának, a testedzésnek szentelt benne berket, amelyet nyertes versenylovak képei díszítettek, jóllehet Toots úr vajmi keveset érdeklődött irántuk, és még egy kerevetet is beállított, amelyen nem érezte éppen jól magát. E gyönyörtanyán Toots úr aztán ama nemes művészetek művelésének szentelte magát, amelyek az emberi életet felemelik és felmagasztosítják. Főmestere egy igen érdekes egyéniség volt, akit általánosságban a Viador Csirke néven ismertek. Nevét a Fekete Bors söntésében sűrűn emlegették, és ismeretes volt arról is, hogy a legrekkenőbb nyári időben is bolyhos felsőkabátot hordott. Ez az ember Toots urat hetenként háromszor agyba-főbe öklözte, látogatásonként szerény tíz shilling és hat penny díjazásért.

A Viador Csirke, ki Toots úr panteonjának valóságos Apollója volt, bemutatott aztán neki egy biliárd-pincért, aki biliárdozni tanította, egy testőrt, aki vívni, egy kocsist, aki lovaglásra oktatta, és a testedzés valamennyi ágában járatos cornwalli urat, azonkívül még két-három embert, akik nem kevésbé belső kapcsolatban álltak a szépművészetekkel. Vezetésük alatt igazán lehetetlenség lett volna, hogy Toots úr gyorsan ne haladjon, épp ezért, kitűnő oktatói segítségével, derekasan munkához látott.

Mindemellett úgy esett, hogy jóllehet mesterei az újdonság varázsát hozták, az újdonság minden ingerét Toots úrnak, valamiképpen, igazán maga sem tudta hogyan, bizonytalanul és kényelmetlenül érezte magát. Búzájában konkoly éktelenkedett, amelyet bizony a Viador Csirkék sem tudtak felcsippenteni; nyugalma mögött sötét óriások lappangtak, kiket bizony a Viador Csirkék sem üthettek agyon. És valahogyan semmi a világon sem tett Toots úrnak olyan jót, mint ha szakadatlanul névjegyeket hagyott hátra Dombey úr házában. Nem volt olyan adószedője a brit érdekeltségnek - ennek a széles birodalomnak, ahol soha le nem megy a nap, és az adószedő soha le nem nyugszik - aki pontosabb és kitartóbb lett volna látogatásaiban, mint Toots úr.

Toots úr sohasem ment fel a lépcsőn, mindazonáltal iszonyúan kicsípte magát minden látogatásra, amikor is az előcsarnok ajtajában mindig ugyanazon a szertartáson esett át.

- Ó! Jó reggelt kívánok! - volt ilyenkor Toots úr első mondata az inashoz. - Dombey úrnak! - folytatta azután, névjegyet adva át. - Dombey kisasszonynak - hangzott az utasítás a másodikhoz.

Toots úr ekkor megfordult, mintha menni akarna, de az inas ismerte már jól és tudta, hogy nem megy el mégsem.

- Ó, bocsánatot kérek - szólalt meg Toots mintha valami hirtelen eszébe jutott volna. - A szobalány itthon van?

Az inas azt válaszolta, hogy úgy gondolja, itthon van, de nem tudja egészen biztosan. Felcsengetett tehát az emeletre, utána felnézett a lépcsőn, s nemsokára jelentette, hogy igen, itthon van, és nemsokára lejön. Nipper kisasszony rövidesen megjelent, az inas pedig visszavonult.

- Ó! Hogy érzi magát? - kérdezte Toots úr, kuncogva és elpirulva.

Susan köszönte kérdését, kitűnően.

- Hát Diogenész hogy van? - hangzott Toots úr második kérdése.

- Ő is kitűnően. Florence kisasszony napról napra egyre jobban ragaszkodik hozzá. - Ezt a hírt Toots úr olyan kipukkanó kuncogással üdvözölte, mint amikor pezsgős üveget nyitnak föl.

- Florence kisasszony is nagyon jól érzi magát - tette hozzá ilyenkor Susan.

- Ó, nem tesz semmit, köszönöm - hangzott aztán Toots úr változatlan válasza, s utána mindig nagyon gyorsan távozott.

Nos, nem kétséges, hogy Toots úr agyában homályosan megvillant, ha ő valaha, az idők teljességében, sikerrel pályázhatna Florence kezére, bizonyára igen szerencsés és boldog ember lenne. Az is bizonyos, hogy miután Toots úr kalandozó és tekervényes úton eljutott eddig a pontig, véglegesen megállott. Szíve sebet kapott, megütötte valami; szerelmes lett! Egy este kétségbeesésében még azt is megkísérelte és egész éjszaka fenn virrasztott -, hogy akrostichont írjon Florence nevére, melynek fogalmazása közben könnyekig megindult. A kivitelben azonban sohasem jutott tovább ezeknél a szavaknál, hogy: "Feltekintek oda, ahol...", mert a képzelet áradása a következő két sor kezdőbetűin hirtelen leapadt.

Ama valóban ügyes és furfangos hadicselen kívül, hogy Dombey úr számára naponként egy-egy névjegyet hagyott, Toots úr agya nem fejthetett ki nagyobb működést az őt rabul ejtő érzés érdekében. A mélységes megfontolás végül is arról győzte meg Toots urat, hogy jelentős lépés volna a győzelem felé, ha Susan Nipper kisasszonyt meg tudná nyerni, a lelkiállapotáról való felvilágosítás bevezetéseképpen.

Egy kis könnyű és játszi udvariaskodás a nevezett hölgy irányában mindenesetre célszerűnek látszott regénye első fejezetében. Maga határozni nem tudott, ezért Viador Csirkétől kért tanácsot - természetesen anélkül, hogy ezt az úriembert bizalmával tisztelte volna meg. Mindössze annyit mondott, hogy egy barátja írt neki Yorkshire-ből, és véleményét kérte ebben az ügyben.

Viador Csirke azt válaszolta, hogy az ő véleménye mindig: "Aki mer, az nyer!" és "Ha előtted embered és elhatároztad magad, ne habozz többé, hanem rajta!" Toots úr a véleményben a maga nézeteinek képletes igazolását látta, ennélfogva hősi módon elhatározta, hogy holnap lesz a napja, amikor Nipper kisasszonyt megcsókolja.

A következő napon Toots úr felöltötte legkülönlegesebb ruhacsodái egyikét, amelyek Burgess és Társától valaha is kikerültek, és elindult Dombey úr háza felé, hogy tervét megvalósítsa. Míg azonban a cselekvés színhelyéhez közeledett, bátorsága cserbenhagyta, és noha már délután háromkor odaérkezett, a hatot is elütötte, mire kopogni mert az ajtón. Minden úgy történt, mint máskor, egészen addig, míg Susan azt nem mondta, hogy úrnője jól van, és ő azt felelte rá, hogy nem tesz semmit. Ekkor Susan nagy ámulatára Toots, ahelyett hogy elporzott volna, mint a kilőtt rakéta, csak állt tovább és kuncogott.

- Fel óhajtana talán jönni, uram? - kérdezte Susan.

- Úgy gondolom, benézek egy kicsit - felelte Toots.

Ahelyett azonban, hogy felment volna a lépcsőn, a vakmerő Toots, amint az ajtó becsukódott, rendkívül ügyetlen módon rávetette magát Susanra, és a szép teremtés derekát átnyalábolva, csókot cuppantott az arcára.

- Ugyan menjen már! - kiáltott fel Susan. - Kikaparom a szemét!

- Még egyet! - felelte Toots úr.

- Hát nem hordja el magát! - fakadt ki Susan, s lódított rajta egyet. - Még egy ilyen ártatlanka is, ni! Legközelebb ki kezdi? Azonnal szedje a lábát, uram!

Susan egyáltalán nem volt haragos kedvében, inkább a nevetés fojtogatta. Azonban Diogenész, fenn a lépcsőn, amint a súrlódást, meg a lépések neszét hallotta és azt látta a korláton keresztül, hogy viaskodnak odalenn, tehát bizonnyal rablás történik, a Susanétól egészen eltérő véleményt formált, lerohant a lépcsőn, hogy segítséget nyújtson a megrabolt leányzónak, és egy szempillantás alatt lábszáron ragadta Toots urat.

Susan sikoltott, nevetett, majd kinyitotta az utcaajtót, aztán leszaladt a lépcsőn; a vakmerő Toots pedig kitámolygott az utcára, miközben Diogenész egyre fogta még a nadrágja egyik szárát, mintha bizony Burgess és Társa az ő szakácsai volnának, s ezt az ünnepi falatot neki készítették volna. Mikor aztán Toots végre lerázta magáról, újból meg újból meghempergett a porban, majd talpra szökött, vadul keringett a szédelgő Toots körül, és nagyokat kaffantott feléje. Mindezt a cécót, roppant csodálkozására Carker úr, lovát egy kis távolságra megállítva, látta előkavarogni a méltósággal teljes Dombey-féle házból!

Carker úr csak állt, és a megsemmisült Toots urat figyelte, míg végre Diogenészt behívták, és a kaput bezárták; a pórul járt úriember aztán egy közeli kapualjban keresvén menedéket, az elszakított nadrág szárát drága selyem zsebkendővel kötözte át, mely szintén hozzátartozott a kalandot szolgáló drága fölszereléshez.

- Bocsánatot kérek, uram - szólalt meg most Carker úr legmegbocsátóbb mosolyával, miközben lovával előléptetett. - Remélem, nem sérült meg?

- Ó, nem, köszönöm szépen - felelt Toots úr, lángoló arcát felemelve -, igazán nem tesz semmit. - Ha bírta volna, talán még azt is hozzáteszi, hogy ellenkezőleg, nagyon jólesett neki az egész.

- Ha a kutyafog - kezdte Carker úr, saját pompás fogait kimutatva - netalán behatolt volna a lábába, uram...

- Nem, köszönöm szépen - felelt Toots -, nincs semmi baj. Igazán kitűnően érzem magam, köszönöm kérdését.

- Dombey urat van szerencsém ismerni - jegyezte meg Carker úr.

- Igazán? - kérdezte a piruló Toots úr.

- És megengedi talán, hogy távollétében én kérjek bocsánatot ezért a kellemetlenségéért, és csodálkozásomat fejezzem ki, hogyan is történhetett - mondta Carker úr, s levette a kalapját.

Toots úr annyira hálás volt ezért az udvariasságért és a szerencsés véletlenért, hogy Dombey úr egyik barátjával ismerkedhetett meg, hogy rögtön előhúzta névjegytartóját - sohasem mulasztott volna el egyetlen kínálkozó alkalmat sem - és átadta névjegyét Carker úrnak, aki az udvariasságra saját névjegyével válaszolt, s ezzel elváltak.

Carker úr aztán csöndesen léptet tovább a ház mellett. Felpillant az ablakra és megkísérli, hogy jobban szemügyre vegye a függöny mögött azt a komoly, ifjú arcot, mely a szemközti házban lakó gyermekeket figyeli. Hirtelen felbukkan Diogenész bozontos feje. A kutya nem törődik a csitítással, dühösen mordul, ugat és nekihuzakodik az alant elhaladónak, onnan a magasból, mintha egyenest rá akarna ugrani, hogy ízekre tépje.

Igazad van, Di, derék cselédje vagy úrnődnek! Újra meg újra kidugod a fejedet, szemed szikrázik, és dühös szád magát tépi, hogy nem érheted el azt az embert! Még egyszer nekirugaszkodol, amint tovaléptet! Jó szimatod van, Di! Macska! Ott megy lent a macska!

HUSZONHARMADIK FEJEZET
A magányos Florence és a titokzatos tengerészkadét

Florence egyedül élt a nagy és kietlen házban; nap napot követett, s még mindig egyedül; a puszta falak pedig úgy meredtek le rá, üres tekintetükkel, mintha Gorgo-fej módjára, kővé akarták volna mereszteni ifjúságát és szépségét.

A kísértethistóriák elátkozott kastélyát, ott a sűrű erdő szívében, nem lehetett volna magányosabbnak és elhagyatottabbnak elképzelni, mint Florence atyjának házát rideg valóságában, ahogy komor homlokzata az utcára letekintett; esténként, ha a szomszéd ablakból a lámpavilág fénylett, a tájra fátyol borult; nappal pedig szemmellátható volt a harag sohasem mosolygó ábrázatán.

A két sárkány nem állt ugyan őrt a kapu előtt, mint a tündérmesékben; hanem azon a haragos kőfejen kívül, mely a kapubejárat bolthajtásának tetejéről nézett le vizsgálódva minden érkezőre, és gonoszul széthúzta vékony ajkát, ott volt még a vasból kovácsolt rozsdás lázálom; mint megkövesedett lugas hajolt a küszöb fölé, tekergőzve és gyűrűzve, lándzsahegy és dugóhúzó indákkal s minden oldalán két baljóslatú gyertyakoppantóval, mintha azt mondaná: "A fényből lépsz ki, ha ide belépsz!" Bűvös erejű igéket nem véstek fel ugyan a kapukra, de a ház olyan elhanyagolt külsejű volt, hogy a gyerekek krétával firkálták be a vasrácsot, meg a kövezetet a ház körül - különösen a sarkon, az oldalfalnál - az istállójára pedig kísérteteket rajzoltak; mivel pedig Towlinson úr néha elzavarta őket, viszonzásul őt is megörökítették, mégpedig úgy, hogy a füle vízszintes irányban nyomult ki kétfelé a kalapja alól.

Ameddig a háztető árnyékát vetette, hangot nem lehetett hallani. Az utcában hetenként megjelenő rezesbanda sohasem zendített rá ablakai előtt; s minden ilyenfajta mulatság, egészen addig a szegény, együgyű kis kintornáig, melynek tetején néhány elhülyült bábu valcerezett egy szárnyasajtón ki és be, nyikkanás nélkül elhordta magát a ház elől, és elkerülte messze, mint teljesen reménytelen helyet.

A házon nyugvó varázslat pusztítóbb volt, mint a Csipkerózsa palotáját álomba ejtő varázslat, mert az a palota legalább felébredt egyszer, s felébredt régi kedve is.

A használatlanság csöndes rombolása nyilatkozott meg itt. Az ajtókon belül a függönyök súlyosan megereszkedtek, megnyúltak, régi szép redőzetüket és vonalaikat elvesztették, és úgy csüngtek alá, mint nehéz palástok. Bútorok hekatombái egymásra halmozottan és beburkoltan úgy összezsugorodtak, mint fogságban sínylődő, ottfelejtett rabok, és észrevétlenül egészen megváltoztak. A tükrök meghomályosodtak, mintha az évek rájuk leheltek volna. A szőnyegek mintái lefakultak, kuszává és bizonytalanná váltak, mint az emberek apró-cseprő emlékei évek távolából. A padlók, meghökkenvén a szokatlanná vált lépésektől, reccsentek és rázkódtak. A kulcsok pedig alig forogtak már a berozsdásodott zárakban. A falakon nyirok ütött ki, s ahogy a foltok egyre láthatóbbakká váltak, a képek mintha rejtőzködőn húzódtak volna be a falakba. Penész és doh szaglott a szekrényekben; a pincék sarkában lábnyi magasra nőtt a gomba. Por halmozódott fel, senki nem tudta, honnan, miből; pókok, molylepkék, hernyók tünedeztek fel mindennap. Néha pedig egy-egy kutató szellemű svábbogarat találtak: mozdulatlanul húzódott meg a lépcsőn, vagy valamelyik felső szobában, mintha maga is csodálkozna, hogyan is került oda. Patkányok kezdtek visítani és zörögni éjszaka a sötét alagutakban, melyeket a falak faburkolata mögött ástak maguknak.

A fogadótermek sivár pompája, ahogy a zárt ablakredőnyökön keresztül beszűrődő kétes világosságnál látszott, valóban olyan volt, mintha egy elátkozott kastélyba került volna az ember. Hozzájárultak ehhez a hatáshoz a bútorhuzatok alól lopva kinyúló meghomályosodott aranyozott oroszlánkarmok, az állványok, a szobrok márványvonalai, amelyek csak homályosan mutatkoztak a rájuk vetett leplek alatt; az órák, amelyek sohasem jelezték az időt, vagy ha véletlenül felhúzták őket, félrebeszéltek és annyit ütöttek, amennyi nincsen is lapjukon; vészharangnál ijesztőbb csengések a csillárok függő kristályhasábjai között; a tompított hangok és az áporodott levegő, mely utat talált a szobákba - még egy sereg más tárgy fantomszerű tömege, kísérteties alakok a halotti leplekben és kámzsákban. Azután a tágas lépcsőház: a ház ura ritkán járt ott, mióta kisfia a lépcsőházon át a mennybe szállt. Melléklépcsőkön, folyosókon hetekig nem járt senki; két lezárt szoba, mely a család elhalt tagjaival meg a róluk suttogott visszaemlékezésekkel volt tele; az egész házban mégis, mindenki érezte: egyetlen gyöngéd lény, ha ezen a komorságon átsuhan, az élet és az emberi otthon melegét sugározza itt minden élettelen dologra.

Florence egyedül élt a nagy házban; nap napra következett, s még mindig egyedül; a hideg falak pedig úgy meredtek rá üres tekintetükkel, mintha Gorgó-fej módjára kővé akarták volna mereszteni ifjúságát és szépségét.

A háztetőn fű kezdett nőni; a kövezet repedéseiben hasonlóképpen, pikkelyes, porlasztó növényzet sarjadt az ablakpárkányok körül. A használatlan kéményekben meglazult a vakolat egy-egy darabja, és lezuhant a kandallókba. A füstös törzsű két fa száradni kezdett és a tar ágak eluralkodtak a levelek fölött. Az egész házban a fehér szín lassan sárgára változott, a sárga meg majdnem megfeketedett. Attól az időtől fogva, hogy a ház szegény úrnője meghalt, lassan fekete résnek látszott az utca hosszú egyhangúságában.

De Florence azért virult, mint a szép királylány a mesében. Könyvei, a zene, naponta megjelenő tanárai alkották egyedüli társaságát, Susanon meg Diogenészen kívül. Susan állandóan ott ült ifjú úrnője óráin, és lassanként maga is valóságos tudóssá vált; Diogenész pedig, valószínű, ugyanolyan befolyástól megszelídülten, fejét az ablakpárkányra hajtotta, s békésen pislogva bámult az utcára a nyári reggeleken. Néha aztán felkapta fejét, és igen komolyan nézegetett le egy-egy lármás kutya után, amelyik egy szekér tetején ült, és egész úton be nem fogta a száját; olykor pedig, amikor felébredt benne ama bizonyos dühös kiszámíthatatlan emlékezés a közelben tartózkodó ellenségre, az ajtóhoz rohant, és fülsüketítő ugatás után, nemsokára jellemző önelégültséggel ballagott vissza, ismét rárakta állát az ablakpárkányra, és olyan képet vágott, mint a közügynek kitűnő szolgálatot tett ebhez illik.

Így élt Florence, otthona vadonában, ártatlan időtöltései és gondolatai között, semmi sem zavarta meg. Most már nyugodtan lemehetett atyja szobáiba, hogy róla gondolkodjék, és szerető szívével visszautasítások félelme nélkül közeledjen feléje. Most már nyugodtan szemlélhette a tárgyakat, amelyek atyját gyásza idején körülvették; odafészkelődhetett karosszéke mellé, és nem kellett reszketnie emlékezetes tekintetétől. Most már nyugodtan kimutathatta irányában a kötelességérzés és a szolgálatkészség apró jeleit: maga rakott mindent rendbe a szobájában, kis virágcsokrokat helyezett el az asztalon, az elhervadtak helyébe újakat tett - atyja egyre távol - és mindennap készített számára valamit, ottlétének félénk keze nyomát. Egyik nap kis festett állványt a zsebórája számára; másnap már nem merte otthagyni, hanem más csekélységgel helyettesítette, ami nem ötlik majd olyan könnyen apja szemébe. Éjjel, ha felébredt, sokszor reszketés fogta el arra a gondolatra, hogy atyja talán hazajön, és mérgesen söpri félre apró ajándékát; ilyenkor aztán papucsban hamar lerohant, szíve hangosan dobogott, s visszavette, amit odahelyezett. Máskor meg csak odafektette arcát atyja íróasztalára s egy csókot hagyott a lapján, meg egy könnycseppet.

Minderről senki sem tudott. Ha csak a cselédség ki nem találta - Dombey úr szobáit mindnyájan félő tiszteletben tartották -, és szívének éppen olyan mély titka maradt ez, mint a köztük utoljára lezajlott jelenet. Florence mindig szürkületkor lopódzott le s kora reggel, vagy pedig, mikor a cselédség asztalnál ült. És ámbár minden sarok megszépült a keze nyomán, olyan zajtalanul suhant be s ki, mint a napsugár, csak ő éppen otthagyta fényét.

Amint föl s lejárt a visszhangzó házban, árnyalakok kísérték, és vele együtt ültek le a díszeitől megfosztott szobákban. Mintha egész élete delejes látomás lett volna, olyan gondolatok szökkentek magányából, és valószínűtlennek mutattak mindent körülötte. Olyan gyakran elgondolta, milyen lett volna élete, ha atyja szereti, ha kedvenc gyermek, hogy néha, egy pillanatra szinte azt hitte, ez a való és az ábrándos képzelődés árjától elragadva szinte emlékezett, hogyan álltak egymás mellett, mikor Pault a kis sírba tették; milyen hűségesen osztoztak a gyermek szeretetén; milyen egyek voltak az őrá való drága emlékezésben; milyen gyakran beszéltek róla most is; ilyenkor szerető édesatyja gyöngéden ránézett, istenbe vetett közös reményükkel és bizalmukkal vigasztalta. Máskor pedig azt képzelte, hogy anyja még él. Ó, milyen boldogan borult a nyakába, és csüngött rajta egész lelke bizalmával és szeretetével! Ó, és aztán az elhagyatottság ismét, az üres házban, a közeledő estével!

De volt egy gondolat, melyet ugyan alig alakított még ki magában, mégis elég izzó és erős, hogy Florence-et fenntartsa küzdelmeiben, és oly sok próbát kiállott, fiatal, becsületes szívébe szilárd célt ültessen. Mint mindenkibe, aki halandó mivoltunk nagy fájdalmaival vívódik, Florence lelkébe is szent elcsodálkozások és remények lopództak; ott születtek abban a homályos világban, a jelen életen túl; és mint valamilyen halk zene, azt zsongták, hogy viszontlátja anyját meg öccsét; és látják most is; szeretik és részvéttel vannak irányában; s figyelemmel kísérik, mint halad útján itt a földön. Florence számára enyhülést nyújtottak ezek a gondolatok, amíg csak egy napon - nem sokkal azután, hogy atyját utoljára látta fenn a szobájában azon az éjszakán - eszébe ötlött, ha annyira szomorkodik elhagyatottságán, talán a halottak szellemét ingerli föl atyja ellen. Vad, gyarló és gyermekes gondolat volt ez, és gyermekes az is, ahogy ez a félig kialakult gondolat megremegtette, de szerető lénye ösztönzéséből eredt mégis; ez időtől fogva Florence küzdött a szívében hordott durva seb fájdalma ellen, és igyekezett jó reménnyel gondolni arra, akinek keze a sebet ütötte.

Atyja nem is sejtette - hiszen Florence titokban tartotta -, mennyire szereti őt. Nagyon fiatal volt még és anyátlan, és valamilyen hiba vagy szerencsétlen körülmény folytán sohasem tanulta meg, hogyan fejezze ki szeretetét atyja előtt. De elhatározta, hogy türelmes lesz és megkísérli, hogy idővel megtanulja a szeretet kinyilvánításának művészetét, és jobb belátásra bírja atyját egyetlen gyermeke iránt.

Lassanként ez lett élete célja. A reggeli nap leragyogott a megfakult házra, és az elhatározást üdén és frissen találta a magányos kis úrnő szívében. Minden tennivalójában ez ösztönözte; mert Florence azt remélte, minél többet tud majd, minél tökéletesebb lesz mindenben, annál nagyobb örömet okoz atyjának, ha majd megismeri és megszereti őt. Néha elszoruló szívvel és kitörni készülő könnyekkel gondolt arra, vajon eléggé előrehaladt-e valamiben, hogy atyját meglephesse, ha majd egymás társaságában lesznek? Néha meg azon próbál gondolkodni, vajon melyik tudományág felelne meg jobban atyja érdeklődésének. Mindenütt - könyvei, zongorája, kézimunkája mellett, reggeli sétája vagy esti imádsága közben - állandóan ez a cél lebegett előtte. Különös tanulmány egy gyermek számára, megkeresni az atyja szívéhez vezető utat!

Míg a nyári este éjszakába mélyült, sok gondtalan lézengő haladt el lent az utcán, az utca másik feléről át-átnézett erre a sötét házra, s látta ott az ablakban azt a környezetéből kiütő fiatal, gyöngéd alakot, amint a fényleni kezdő csillagokra mered. Ez a fiatal lányka, sokkal nyugtalanabbul aludt volna aznap éjjel, ha a járókelők tudják, min gondolkodik olyan kitartóan. És a "kísérteties ház" híre nem derítette volna jókedvre a szerényebb házak lakóit, akik napi munkájuk után menve, megütődtek a Dombey-ház külső komorságán, s azért nevezték kísértetiesnek, ha sötét homlokzatáról a hozzá fűződő történetet is leolvashatták volna. De Florence segítség nélkül és észrevétlenül kitartott szent célja mellett, és csak kutatta a módját, hogyan értesse meg atyjával, mennyire szereti őt, és nem vádolta még egy röpke gondolattal sem.

Így élt Florence az elhagyatott házban, egyedül. Napot nap követett s ő még mindig egyedül élt, és az egyhangú falak meredten néztek le rá, mintha Gorgó-fej módjára kővé akarták volna mereszteni ifjúságát és szépségét.

Egy reggel Susan Nipper ott állt ifjú úrnője előtt, aki éppen most hajtott össze, és pecsételt le egy levelet. Susan arcán látszott, hogy ismeri és helyesli a levél tartalmát.

- Jobb későn, mint soha, drága Floy kisasszony - szólalt meg -, és én csak azt mondhatom, hogy még az öreg Skettlesékhez ellátogatni is az isten ajándéka.

- Sir Barnet és Lady Skettles végtelenül jók - válaszolta Florence, szelíden rendre utasítva az ifjú hölgyet a szóban forgó család bizalmas említése miatt -, hogy ilyen kedvesen megismétlik a meghívást.

Nipper kisasszony, aki a legtökéletesebb párthívek egyike volt a föld színén és pártoskodását a kis és nagy dolgokba egyaránt belevitte, úgy, hogy állandóan harcra készen állott meggyőződéséért akár az egész világgal szemben, e szavakra félrehúzta ajkát és megrázta fejét, mintegy tiltakozásképpen a Skettlesék jóindulatának és önzetlenségének elismerése ellen s abban a meggyőződésben, hogy a Florence társasága éppen elég bő fizetség lesz minden szívességükért.

- No ha valaki, ők aztán tudják, mit csinálnak - mormolta Susan. - Ne féltse a Skettleseket!

- Megvallom, Susan, nagy kedvem éppen nincs Fulhambe menni - szólt Florence elgondolkodva -, de azért mégis lemegyek. Azt hiszem, az lesz a legjobb.

- De mennyire a legjobb - vetette közbe Susan sokat jelentő fejbólintással.

- Noha voltaképpen jobban szerettem volna akkor odamenni, amikor nincs lenn senki sem, mint most, a szünidőben, amikor úgy látszik, fiatalok is vendégeskednek a házban, mégis köszönettel elfogadtam a meghívást.

- Én meg azt mondom erre, Floy kisasszony, hogy örülök neki! Ah! H-h!

Efféle kitöréssel Nipper kisasszony gyakran fejezte be mostanában a mondatait, s a ház alsó régióiban az a hiedelem járta, hogy Dombey úrra vonatkozik, és Nipper kisasszonynak ama forró óhajtását fejezi ki, hogy egyszer ennek az úriembernek megmondhassa a véleményét. Ő ugyan sohasem magyarázta meg e kitörés jelentőségét, ennélfogva a titokzatosság varázsa vette körül, s szónoklatai hatásának emeléséhez kitűnően hozzájárult.

- Milyen régen hallottunk hírt Walter felől, Susan! - szólalt meg Florence egy pillanatnyi csend után.

- Bizony régen, Floy kisasszony! És Perch azt mondta, éppen most, mikor itt járt megnézni, nincs-e levél, hogy... de különben mit számít, mit mond ő! - kiáltott fel egészen nekivörösödve, és hirtelen elharapta a szót. - Ugyan, mit tud ő!

Florence hirtelen felkapta a fejét, és pirosság ömlött el arcán.

- Ha énbennem - kezdte megint Susan, miközben lappangó aggodalommal és ijedtséggel küzdött, merőn nézvén úrnőjére, s azon fáradozott, hogy haragot gerjesszen magában az ártatlan Perch ellen -, ha énbennem nem volna több férfiasság, mint ebben a legsületlenebb férfipéldányban, sohasem lennék többé büszke a hajamra, hanem odacsapnám az egészet a fülem mögé, aztán egy vastag hálósipkát nyomnék fölébe, s úgy hordanám, amíg csak a halál meg nem váltana jelentéktelenségemtől. Én amazon nem vagyok, Floy kisasszony, és nem is süllyednék le oda, hogy magamat olyanformára elcsúfítsam, de azért, olyan könnyen nem mondanék le a reményről mégsem.

- Milyen reményről? - kérdezte Florence rémült ábrázattal.

- Ugyan, semmi kisasszony! Jóisten, igazán semmi az egész! Csak az a hajbodorító szalmabáb Perch jutott az eszembe. Akárki egy érintéssel földhöz teremthetné, és bizony az emberiség javára válnék, ha valaki egyszer meg is tenné.

- Talán már lemondott a hajóról, Susan? - kérdezte Florence halálsápadtan.

- Nem, kisasszony, azt szerettem volna én csak látni, hogy a szemem előtt merészeljen lemondani! Nem, hanem folyton valami veszekedett gyömbérről karattyol, amit Walter úr ígért, hogy Perchné részére küld, és egyre rázza azt a búval bélelt fejét, és azt mondogatja, hogy reméli, csak megjön majd; egyébként is, teszi hozzá, most már aligha érkezhetik meg a nagy alkalomra, de bizonyára megjön a következőre, ami igazán - folytatta Nipper kisasszony egyre növekvő haraggal - egészen kihoz a sodromból, és bár sok mindent elbírok, de teve azért mégsem vagyok, és - tette hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után - amennyire magamat ismerem, azt hiszem, dromedár sem.

- És miket beszél még, Susan? - kérdezte Florence komolyan. - Nem akarod elmondani?

- Mintha nem mondanék el mindent a kisasszonynak, az utolsó szóig! Hát kisasszony, azt mondja, hogy már kezdenek mindenfelé beszélni a hajó felől, és még nem volt a vízen hajó, amelyről fél-olyan hosszú ideig ne hallottak volna, és a kapitány felesége ott járt a hivatalban tegnap, és egy kicsit izgatottnak látszott, de hát gondolni való, nem kell talán mondani sem.

- Meg kell látogatnom Walter nagybátyját, mielőtt elutazom - szólt Florence hirtelen. - Még ma délelőtt elmegyek hozzá. Gyerünk oda most egyenesen, Susan.

Mivelhogy Susannak semmi kifogása nem volt a látogatás ellen, sőt nagyon helyesnek vélte, egy-kettőre elkészültek, és megindultak a kis tengerészkadét irányában.

Walter kereshette fel ilyen kedélyállapotban Cuttle kapitányt, azon a napon, amikor Brogley járt náluk a váltóval, és mintha még a tornyokban is végrehajtás történt volna, mint ahogy Florence haladt most Sol bácsi háza felé. Csakhogy Florence-et még az a gondolat is gyötörte, vajon nem okozta-e ő is, akaratlanul bár, hogy Walter a veszélybe sodródott, és elszakadt mindenkitől, aki neki drága, tőle magától is. Mintha körös-körül mindenre bizonytalanság és veszedelem volna felírva. Mintha a szélkakasok a tornyokon és háztetőkön titokzatosan vihart jeleznének valamennyien, s mint kísérteties ujjak, mutatnának a bőszült tengerek felé, hol roppant hajótörések roncs-emlékei úsznak, és rajtuk menthetetlen embereket ringat a tenger mélységes álomba, amilyen mélyek a mérhetetlen vizek. Mikor Florence a Citybe ért, s néhány beszélgető úr mellett elhaladt, már remegett, hogy a hajóról beszélnek, s azt hallja tőlük, hogy elveszett. Viharral küszködő hajó képe töltötte el félelemmel. A füst, meg a felhők, még ha lassan mozdultak is, neki úgy tetszett, ugyancsak száguldanak és azon kezdett aggódni, vajon e pillanatban nincs-e vihar a tengeren?

Hogy Nipper kisasszony hasonlóképpen érzett-e vagy sem, nem tudni, de mivel útközben minden figyelmét az utcagyerekekkel való küzdelem foglalta le, valahányszor csak tolongásba kerültek - mert az emberek növekedési rendjének eme fokozatával Susan ösztönszerűen hadilábon állott, s a villongás kitört, ha csak szembetalálkoztak - nem valószínű, hogy sok ideje maradt volna az úton szellemi tevékenység kifejtésére.

Amikor odaérkeztek a tengerészkadéttal szembe, az utca túlsó oldalára, és az alkalmas pillanatot várták, hogy az utcán átvághassanak, kissé meglepődtek, hogy a műszerárus üzletének ajtajában egy kerek fejű siheder áll, fejét ég felé fordítja, s abban a pillanatban, amikor ránéztek, mindkét kezének két ujját hirtelen terjedelmes szájába dugja, és az elmés szerkezet segítségével meglepő élesen fütyülni kezd néhány meglehetősen magasan kerengő galambnak.

- Richards asszony legidősebb fia, kisasszony! - szólalt meg Susan. - Richards életének megrontója!

Mivel Polly nemrégiben beszélt Florence-nek fia és örököse újraéledt reményeiről, Florence el volt készülve a találkozásra; így hát ahogy az alkalmas pillanat elérkezett, hamar átsiettek a túlsó oldalra, anélkül hogy Richards elszomorítójára ügyet vetettek volna. A jeles sportférfiú azonban mit sem sejtve, újból teljes erejéből fütyülni kezdett, aztán izgalmában rákiáltott a galambokra: "Csavargók! Hu-uh! Csavargók!" - s ez a szemrehányás láthatóan olyan hatást tett a lelkiismeretfurdalástól gyötört szárnyasokra, hogy nem folytatták útjukat Észak-Anglia valamely városa felé, ahová valószínűleg indultak, hanem elkezdtek körben keringeni és ingadozni, Richards asszony elsőszülött gyermeke pedig átható füttyel riogatta őket, majd megint elkiáltotta magát, s hangja az utca zaját is túlharsogta: "Csavargók! Hu-uh! Csavargók!"

Ebből az égi önkívületből aztán hirtelen a földi dolgok közé pottyant vissza, mikor Nipper kisasszony váratlanul oldalba lökte, úgyhogy egyszerre bependerült a boltba.

- Hát így akarsz megjavulni, amikor jól tudod, hogy anyádasszony hónapokon át gyötrődött miattad? - szólt Susan. - Hol van Gills úr?

Rob, Nipper kisasszonyra vetett lázadó tekintetét hirtelen megszelídítette, amint megpillantotta Florence-et, s öklét tiszteletére fedetlen fejéhez emelve, azt felelte, hogy Gills úr nincs itthon.

- Hívd haza, mondd neki, hogy a kisasszonyom van itt - szólt Susan parancsolóan.

- Nem tudom, hová ment - felelte Rob.

- Úgy, hát ezt nevezed te javulásnak? - kiáltott rá Susan metsző élességgel.

- Hát hogy hívjam haza, ha azt se tudom, hol van? - nyöszörgött a meggyötört Rob. - Hogyan kívánhat tőlem ilyet?

- Mondta Gills úr, mikor jön haza? - kérdezte Florence.

- Igenis, kisasszony - felelte Rob, újból a hajához emelve bütykeit. - Azt mondta, hogy kora délután itthon lesz, néhány óra múlva, kisasszony.

- Nagyon aggódik Gills úr az öccse miatt? - kérdezte most Susan.

- Igenis, kisasszony - felelt Rob, és Susant mellőzve Florence felé fordult. - Mondhatom, nagyon odavan. Nincs maradása bent egy fertály óráig sem. Nem tud öt percig egy helyben ülni. Csak topog, topog akár... akár a tojó galamb - fejezte be Rob, s hirtelen lehajolt, hogy az ablakon át egy pillantást vethessen a galambokra, és éppen idejében kapta rajta magát, hogy ujjai már félúton vannak szája felé.

- Ismeri Gills úr barátját, akit Cuttle kapitánynak hívnak? - kérdezte Florence egy pillanatnyi gondolkodás után.

- A vaskampóst, kisasszony? - kérdezte Rob, miközben bal kezét utánzóan begörbítette. - Igenis, kisasszony. Tegnapelőtt is itt járt.

- Azóta nem? - kérdezte Susan.

- Nem, kisasszony - felelte Rob, váratlanul Florence-hez intézve válaszát.

- Walter nagybátyja talán hozzá ment, Susan - szólt Florence, odafordulva kísérőjéhez.

- Cuttle kapitányhoz, kisasszony? - szólt közbe Rob. - Nem, nem oda ment. Mert erősen meghagyta, hogy ha a kapitány jönne, mondjam meg neki, Gills úr mennyire csodálkozott, hogy tegnap nem látta, és tartsam itt, amíg ő visszajön.

- Tudja, hol lakik Cuttle kapitány? - kérdezte Florence.

Rob azt válaszolta, hogy tudja, aztán fellapozott egy zsíros pergamenkönyvet, az íróasztalon, és hangosan kiolvasta belőle a címet.

Florence ismét odafordult Susanhoz, és halk hangon tanácskozott vele, miközben a kerek szemű Rob, pártfogója titkos utasításaihoz híven, figyelte őket, és szorgalmasan fülelt. Florence azt javasolta, hogy menjenek el a kapitányhoz; mondja meg, mit gondol afelől, hogy a "Fiam és Örökösöm"-ről még most sincs semmi hír és ha lehet, mindjárt magukkal is hozzák Sol bácsi vigasztalására. Susan először, a távolságra hivatkozva ellenezte némileg a dolgot, de amikor Florence bérkocsit kezdett emlegetni, elfogadta a javaslatot. Néhány percnyi tárgyalásba került, amíg végleg megállapodtak, s a szemét meresztő Rob ugyancsak rendkívüli figyelmet fordított mindkettőjük szavaira és felváltva majd az egyik, majd a másik felé fülelt, mintha döntőbírónak nevezték volna ki két ellenfél ügyében.

Végül aztán Robot kocsiért küldték, s a látogatók vigyáztak az üzletre. Amint a kocsi megérkezett, beültek, és Gillsnek azt az üzenetet hagyták hátra, hogy visszafelé jövet még okvetlenül benéznek. Rob addig bámult a kocsi után, míg el nem tűnt végleg, mint a galambok az égen, aztán rendkívül buzgóságra valló arccal ült le az íróasztal mellé és hogy semmit el ne felejtsen, óriási mennyiségű tintát elpazarolt és különféle hulladék papírszeletekre jegyzeteket készített. Veszély nem forgott fenn, hogy ezek a dokumentumok elárulnak bárkit is, ha véletlenül elvesznek; ugyanis sokkal előbb, mintsem egy szó is megszáradt volna, már olyan mélységes rejtelemmé vált Rob számára is, mintha semmi szerepe nem lett volna a leírásában.

Miközben Rob szorgoskodott, a bérkocsi, hallatlan nehézségek közepette a forgó hidak, süppedő utak, elzárt csatornák, hordó-karavánok, paszulytelepek, mosókonyhák és egyéb akadályok miatt, amelyek oly bőven akadtak abban a városrészben, végre eljutott a Brig Place sarkára. A kocsiból kilépve, Florence és Susan végigmentek az utcán, hogy Cuttle kapitány lakását megkeressék.

A sors mostoha akaratából úgy esett, hogy MacStingernénél éppen nagytakarítás napja volt. MacStingernét ilyen alkalmakkor a rendőr szokta felzörgetni háromnegyed háromkor, és ritkán hagyta abba a munkát éjfél előtt. Működésének fő célja abban nyilvánult meg, hogy kora hajnalban minden darab bútort kicipelt a házból a kertbe, egész nap fapapucsban sürgött-forgott, a sötét beállta előtt aztán megint visszahurcolta a bútorokat. Ezek a szertartások rendszerint igen nagy nyugtalanságot keltettek MacStingerné galambfiókái között, akik még a lábukat sem vethették meg a házban, és az ünnepi szertartás során az anyamadár csőrének vagdosásából is ugyancsak kijutott nekik.

Abban a pillanatban, amikor Florence és Susan megjelentek MacStingerné ajtajánál, az érdemes és rettenetes némber akörül foglalatoskodott éppen, hogy a kétéves és háromhónapos Alexander MacStingert, keresztülvonszolván az előszobán, erőnek erejével ülőhelyzetbe kényszerítse az utcakövezeten. Alexandernek ugyanis valósággal megfeketedett az arca, mert lélegzetét visszatartotta a büntetés elszenvedése alatt, és a hideg utcakövezet rendszerint felélénkítette ilyen esetekben.

MacStingerné úgy találta, hogy női és anyai érzéseit egyaránt meggyalázták, amint Florence arcán észrevette, hogy sajnálja Alexandert. Miért is az érdemes hölgy, a természet ama leggyöngédebb érzelmeit előnyben részesítette a kíváncsiság kielégítésének gyarló vágyával szemben, s még alaposan meg is rázta és megpaskolta Alexandert a kövezet alkalmazása előtt, majd utána is, tudomást sem véve az idegenekről.

- Bocsásson meg asszonyom - szólalt meg Florence, miután a gyermek újból visszanyerte, és használatba is vette lélegzetét. - Ez Cuttle kapitány háza?

- Nem!

- Nem ez a kilencedik szám? - kérdezte habozva Florence.

- Ki mondta, hogy nem?

Susan menten közbelépett és megkérdezte, hogy tudja-e, kivel beszél?

MacStingerné viszonzásképpen tetőtől talpig végigmérte Susant. - Mit óhajtanak kegyedék Cuttle kapitánytól, azt szeretném tudni?

- Szeretné? No akkor nagyon sajnálom, hogy nem elégíthetjük ki a kíváncsiságát - vágott vissza Susan.

- Csönd legyen, Susan! Légy olyan szíves! - szólt közbe Florence. - Talán megmondaná nekünk, asszonyom, hol lakik Cuttle kapitány, mivelhogy nem lakik itt.

- Ki mondja, hogy nem lakik itt? - csattant fel a hajlíthatatlan MacStingerné. - Én csak azt mondtam, hogy ez nem Cuttle kapitány háza, amint hogy nem is az, és isten óvjon meg attól, hogy valaha is az ő háza legyen! A ház az enyém. Cuttle kapitánynak fogalma sincs arról, hogyan kell rendben tartani egy házat, és nem is érdemli meg az ilyen ember, hogy háza legyen, és ugyancsak hálátlan dolog kiadnom Cuttle kapitánynak a felső emeletet, és gyöngyöt vetek a disznóknak.

MacStingerné, miközben ezeket előadta, úgy kihegyezte a hangját, hogy azt fönt az emeleten is jól meghallhassák, és minden kijelentése olyan élesen csattant el, mint egy megszámlálhatatlan lövetű puska lövéssorozata.

A legutolsó csattanás után egyszer csak a kapitány hangja gyönge figyelmeztetésképpen lehallatszott a szobájából: - Lassan ott lenn!

- Mivel olyan nagyon óhajtják látni Cuttle kapitányt, hát ott van ni! - szólt ekkor MacStingerné, haragos kézmozdulat kíséretében. Florence szó nélkül bátran nekiindult Susannal a nyomában, MacStingerné pedig újra elkezdte gyaloglási gyakorlatait a fapapucsban. Alexander MacStinger (még mindig a kövezeten) szünetet tartott a sírásban, hogy a szóváltást hallgassa, most ismét rázendített, s a gépiesen űzött vigasztalan kornyikálás során azzal szórakozott, hogy általános szemlét tartott az előtte kitárult látnivalók fölött, s szemléje a bérkocsi megbámulásával ért véget.

A kapitány közben zsebre dugott kézzel, két lábát széke alá húzva ült szobájában, egy egészen apró, száraz szigeten, a szappanhab és a víz óceánjának közepén. Ugyanis az ablakot tisztogatták, a falakat tisztogatták, a kályhát tisztogatták és a kályha kivételével minden fénylett a szappantól meg a kőportól, s a szaga teljesen áthatotta a levegőt. E sivár színhely kellős közepén a kapitány a szigetre kivetetten, siralmas képpel nézett végig a körülötte tajtékzó óceánon és úgy festett ott, mintha egy közeledő baráti hajóra várna, mely kimenti onnan.

Amint gyámoltalan tekintetét az ajtó felé fordítván egyszerre Florence-et pillantotta meg és mögötte Susant, meglepetése nem ismert határt. Mivel MacStingerné ékesszólása mellett a többi hangok tökéletlenül érvényesültek, Cuttle kapitány nem várt ritkább látogatót a csaposgyereknél, vagy a tejesnél; ezért aztán, amikor Florence egyszerre eléje bukkant, és a sziget határára érkezvén kezét a kapitány kezébe tette, a kapitány, roppantul elképedve, úgy állt ott, mintha első pillanatra azt hitte volna, hogy a Bolygó Hollandi családjának valamely ifjú tagja áll előtte.

Önuralmát azonban gyorsan visszanyerte, s első gondja az volt, hogy Florence-et szárazföldre segítse, s ez karjának egy mozdulatával sikerült is. Majd kiszállt megint a vizekre, Susan derekát karolta át, és őt is kiszállította a szigetre. A kapitány ekkor a legnagyobb csodálattal és tisztelettel ajkához emelte Florence kezét, aztán távolabb állt kissé (mert a sziget hármuk számára nem volt elég nagy) onnan nézett rá sugárzó mosollyal, a szappanos vízből, mint egy újfajta Triton.

- Ugye, csodálkozik, hogy itt lát bennünket? - kérdezte Florence mosolyogva.

A leírhatatlanul boldog kapitány válaszul megcsókolta vaskampóját, aztán azt dörmögte, mintha e szavakban ritka és finom bók rejlenék: - Csak rajta! Rajta!

- Nem nyughattam - folytatta Florence - anélkül, hogy eljöjjek és megkérdezzem, mit gondol a kedves Walter felől, aki nekem testvérem most már, s vajon van-e ok a félelemre, és nem látogatna-e el naponta szegény bátyjához, hogy vigasztalja, amíg biztató hírt nem kapunk?

E szavakra Cuttle kapitány akaratlanul odakapott fejéhez, amelyen nem volt ott a kemény kalap, és rendkívül zavartnak látszott.

- Talán ön is aggódik Walterért? - kérdezte Florence, akinek arcáról a kapitány nem bírta szemét levenni elragadtatásában, míg a lányka komolyan nézett rá, hogy meggyőződjék válasza őszinteségéről.

- Nem, szívem gyönyörűsége - felelt a kapitány -, én nem féltem Wallyt, olyan fiú ő, aki átvészel akármilyen vihart. Szerencsét hoz ő még arra a kétárbocosra is - folytatta a kapitány, s szeme csak úgy ragyogott ifjú barátja dicséretétől, a vaskampót pedig felemelte, hogy egy remek idézetet jelezzen -, olyan fiú, akit külső és látható jelképéül lehetne tekinteni egy belső és szellemi hatalomnak; ha ráakad a könyvben, jegyezze meg.

Noha a kapitány nyilván szentül hitt a mondás magvas igazságában és teljesen érthető mivoltában, Florence nem egészen értette, szelíden nézett rá, és magyarázatot várt.

- Én nem aggódom, szívem gyönyörűsége - folytatta a kapitány. - Pedig bizony ugyancsak rossz idő lehetett azok alatt a szélességi fokok alatt, nem tagadható, és az vitte, vitte, kiverte őket az útjukból, egészen a világ másik végéig. Hanem a hajó derék hajó ám, a legény meg derék legény és nem könnyű, hála legyen az istennek - e szónál a kapitány meghajolt kissé -, kettétörni a tölgyfából való szíveket, akár hajóban fészkelnek, akár emberi kebelben. Ebben az esetben mind a kettő sziklaszilárd, és majd célba viszi őket, éppen azért én eddig nem látok még félelemre okot.

- Még nem?

- Egyáltalán nem - felelt a kapitány, ismét megcsókolva a vaskampót -, és mielőtt félni kezdenék, szívem gyönyörűsége, Walter bizonyára már értesítést küld a szigetről, avagy egyik-másik kikötőből, ahol addig már el is rendezett mindent. Ami pedig az öreg Sol Gillst illeti - a kapitány egyszerre ünnepélyessé változott -, mellette mindig kitartok, és el nem hagyom, amíg csak a halál el nem választ bennünket, és ha a viharos szelek fújnak, fújnak, fújnak, üsse csak fel a Kátét - jegyezte meg a kapitány mellékesen -, és megtalálja benne azt a passzust, és ha Sol Gillsnek vigasztalásul szolgálna, hogy meghallgassa egy régi tengerjáró ember véleményét, akinek olyan esze van, mint az iránytű, hogy elvisz a világ végére is, hiába törték összevissza inaskorában, és Bunsbynak hívják... Nos hát ez az ember olyan tanácsot ad neki ott a saját szobájában, hogy beleszédül. Huh! - kiáltott fel a kapitány büszkén. - Úgy beleszédül, mintha fejjel ment volna neki az ajtónak!

- Hát akkor vigyük el hozzá ezt az urat - szólt Florence -, hadd lássuk, mit mond. Nem tartana velünk? Kocsival jöttünk.

A kapitány ismét odakapott a fejéhez, melyről hiányzott a tükörfényes kalap, és szinte megsemmisülten nézett körül. Ebben a pillanatban rendkívüli dolog történt. Az ajtó ugyanis, minden előzetes jelzés nélkül, mintegy magától, kinyílt, az imént említett tükörfényes kemény kalap belibbent a szobába, mint egy madár, és súlyos koppanással odaesett a kapitány lába elé. Utána az ajtó ugyanolyan gyorsan becsukódott, és a csoda magyarázatlan maradt.

Cuttle kapitány fölvette kalapját, nagy örömöt eláruló és üdvözlő tekintettel forgatta meg a kezében, aztán kabátja ujjával fényesíteni kezdte. Közben figyelmesen nézte látogatóit, majd halk hangon megszólalt:

- Hát látják, elmentem volna én tegnap is Gillshez s ma reggel is, de hát... elvette a kalapomat és bezárta. Ez a története.

- Ki tette ezt, az istenért? - kérdezte Susan.

- A ház úrnője, lelkem - felelte a kapitány rekedt suttogással, s titokzatosan intett. - Néhány szót váltottunk a fedélzet súrolása irányában, ő pedig - folytatta a kapitány, miközben a megkönnyebbülés mély sóhajával az ajtó felé pislantott -, megfosztott szabadságomtól.

- Ó, csak azt adná az isten, hogy velem kezdjen ki! - kiáltott Susan, s egészen belepirult a heves kívánságba. - Majd ellátnám én a baját!

- Valóban, igazán azt hiszi, lelkem? - kérdezte a kapitány, s kétkedően rázta a fejét, bár nyilvánvaló csodálattal adózott a szép vállalkozó félelmetes bátorságának. - Nem vagyok benne biztos. Nem könnyű itt a hajózás. Nagyon nehéz ám vele megférni, kedvesem. Az ember sohasem tudja, mikor jön rá a bolondóra, amint látja. Egyik percben semmi baja, a másikban már jaj az embernek. Mikor azután rájön - tette hozzá a kapitány, s a verejték is kiült a homlokára... de itt már csak a fütty fejezhette be méltón a mondatot, miért is a kapitány remegő szájjal egyet füttyentett. Utána megint rázni kezdte a fejét, és Nipper kisasszony elszánt hősiességének bámulatára visszatérve, félénken megismételte: - Valóban megtenné, komolyan gondolja, kedvesem?

Susan csupán büszke mosollyal felelt, de annyi dac villant meg mosolyában, hogy Cuttle kapitány ki tudja, meddig állt volna ott, csodálatában elmerülve, ha Florence nagy aggodalmaskodásában nem hozza szóba ismét, hogy talán indulnának most már a jóstehetséggel megáldott Bunsby úrhoz. Ekképpen emlékeztetve kötelességére, Cuttle kapitány szilárd elhatározással fejébe nyomta a fényes kalapot, felkapta az új, görcsös botot, amellyel a Walternek ajándékozottat helyettesítette, aztán karját nyújtotta Florence-nek, elszántan arra, hogy keresztülvágja magát az ellenség arcvonalán.

Azonban MacStingerné közben taktikát változtatott és hadműveleteivel - mint az a kapitány szerint gyakori szokása volt - egészen más irányba fordult. Amikor lementek, e mintaszerű háziasszony éppen a gyékényeket verte a házajtó előtti lépcsőn, Alexander pedig még mindig ott csücsült a kövezeten s csak homályos körvonalai látszottak a porfelhőn keresztül. MacStingerné úgy elmerült háztartási tevékenységében, hogy amikor a kapitány és látogatói elhaladtak mellette, még nagyobb lendülettel püfölte a gyékényeket, s a távozókról egyetlen szóval vagy kézmozdulattal sem vett tudomást. A kapitány annyira örült könnyűszerrel történt menekülésüknek, hogy - jóllehet a gyékényrázás úgy hatott rá, mintha bő adag burnótot élvezett volna, annyira, hogy a tüsszögéstől a könnyek valóságos patakokban folytak az arcán - alig merte elhinni ezt a hirtelen szerencsét, és az ajtótól a bérkocsiig újból meg újból visszanézett nyilvánvaló félelmében, hogy MacStingerné asszony bármely percben utánuk eredhet.

Mégiscsak elértek a Brig Place sarkára, anélkül hogy a rettenetes ágyúnaszád megzavarta volna őket előnyomulásukban; ekkor a kapitány felült a bakra - mert lovagiassága megtiltotta, hogy maga is beüljön a hölgyek mellé, bár azok ugyancsak hívogatták - és onnan irányította a kocsit oda, ahol Bunsby kapitány hajója, az "Óvatos Klára" horgonyzott Ratchliff mellett.

Végre megérkeztek oda, ahol eme nagy parancsnok hajója is be volt zsúfolva vagy ötszáz más társa közé, melynek szövevényes kötélzete félig lesepert, rendkívüli méretű pókhálónak látszott. Cuttle kapitány felbukkant a kocsi ablakánál és arra kérte Florence-et és Nipper kisasszonyt, kísérjék el a hajó fedélzetére. Bunsby kapitány, jegyezte meg, igen lágyszívű hölgyek jelenlétében, és semmi sem volna olyan alkalmas, hogy hatalmas lángelméjét az összhang tökéletes állapotába hozza, mintha ők is megjelennek az "Óvatos Klára" fedélzetén.

Florence készséggel beleegyezett, s a kapitány, a lányka kis kezét roppant tenyerébe fogva, vezetni kezdte a pártfogásnak, atyai gondnak és szertartásos hódolatnak olyan vegyülékével, amit mindenkinek jólesett látnia. Így haladtak különféle szurtos fedélzeteken át, míg a "Klárá"-hoz érve felfedezték, hogy ez az óvatos gálya még az átjáró pallót is behúzta és vagy hat lábnyi a víz közte meg közvetlen szomszédja között. Cuttle kapitány magyarázatából aztán kiderült, hogy a nagy Bunsby hozzá hasonló módon szenved háziasszonya kegyetlen zsarnoksága alatt, s mikor aztán bánásmódja olyan keménnyé válik, hogy már nem bírja tovább, Bunsby ezt a szakadékot teremti kettejük közé, végső menedékül.

- "Klára", hahó! - rikkantott a kapitány, két tenyerével tölcsért formálva a szája körül.

- Hohohó! - kiáltott vissza egy fiú, a kapitány visszhangjaképpen, a mélységből felbukkanva.

- Bunsby a hajón? - bömbölt a kapitány torkaszakadtából a fiú felé, mintha az legalábbis egy félmérföldnyire lett volna tőle, a kétrőfnyi távolság helyett.

- Itt van! - harsogott vissza a fiú ugyanolyan hangon.

Aztán áttolt egy deszkát a kapitánynak, aki gondosan eligazgatta, majd átvezette Florence-et, és utána visszajött Susanért is. Ott álltak végre az "Óvatos Klára" fedélzetén, amelynek kifeszített kötélzetén különböző lenge ruhadarabok füstölődtek, néhány marhanyelv és hal társaságában.

Ebben a pillanatban a kabin lejárójából egy fej tűnt fel, és lassan felfelé emelkedett; emberi fej, mégpedig rendkívül nagy; a hozzátartozó ábrázat szinte tiszta mahagóni; egyik szeme mozdulatlanul állott, a másik viszont a világítótornyok szerkezetére emlékeztetett, s állandóan körbe forgott. Ezt a fejet kátrányos kötélcsepűhöz hasonló furcsa, gubancos haj díszítette, és nem követett semmiféle határozott irányt, észak, dél, kelet vagy nyugat égtája közül, hanem egyszerre hajlott a világ minden elképzelhető irányába. A fejet valóságos áll-sivatag folytatta aztán, utána inggallér és körültekert selyemkendő következett, majd egy vízhatlan hajóskabát meg hajósnadrág, melynek széles öve olyan magasra nyúlt, hogy egyúttal mellényszámba is mehetett, annál is inkább, mert gazdájának melle táján akkora fagombok ékesítették, mint a sakktábla figurái. Amint a nadrág alsó részei is láthatókká váltak, Bunsby egyszerre teljes valóságában ott állt előttük, két kezét iszonyú méretű zsebébe dugva, miközben tekintetét nem irányította sem a kapitányra, sem a hölgyekre, hanem egyenesen az árbocfejre. Tagbaszakadt, erős ember volt, hihetetlenül vörös arcán a hallgatagság kifejezése honolt, nem egészen összeférhetetlen módon a gondolkodó természettel, mely büszkén és szemmelláthatóan nyilvánult meg rajta.

E roppant filozófus mélységeket sejtető megjelenése csaknem megfélemlítette Cuttle kapitányt, pedig bizalmas lábon állott vele. Miközben Florence-nek suttogva értésére adta, hogy Bunsby még soha életében semmi láttán nem árult el meglepetést, és mindenki azt hiszi, hogy nem is tudja, mi az, a kapitány kivárta, amíg barátja először az árbocfejet veszi alaposan szemügyre, majd a távoli szemhatáron söpört végig tekintetével; majd amikor a körben forgó szem végre az ő irányába fordult, így szólította meg a nagy férfiút:

- Bunsby, öreg cimbora, hát hogy s mint?

Bunsby arca meg sem rezdült, s e pillanatban valami mély, morgó, rekedt hang, mintha legkisebb kapcsolatban sem lett volna vele, ezt dörmögte:

- Az ám, az ám, cimbora, hát te hogy s mint? - Jobb keze kiemelkedett a zseb mélyéből, megrázta a kapitányét, aztán elmerült ismét.

- Bunsby - szólt most a kapitány, egyenesen a dologra térve -, te a szellem embere vagy, olyan ember, aki véleményt tud mondani. És itt van egy ifjú hölgy, aki a véleményt hallani akarja, az én Walter barátom dolgában. Hasonlóképpen hallani szeretné másik barátom, Sol Gills; ez az ember méltó arra, hogy közelről üdvözöljétek egymást, mert igen tudományos férfiú ő, a tudomány pedig a felfedezések szülőanyja, és nem tűr törvényt. Bunsby, megteszed-e barátságból, hogy velünk jöjj?

A nagy parancsnok nem válaszolt. Úgy látszott, mintha állandóan a legmesszibb szemhatáron kémlelne valamit, és látása semmi olyasmire nem terjedne ki, ami tíz mérföldön belül van.

- Íme, itt egy ember - szólt ekkor a kapitány két csinos hallgatójához fordulva, és vaskampójával odamutatott a parancsnokra -, aki bárki más élőnél többször leesett már életében; akivel több szerencsétlenség történt, mint a Tengerészeti Kórház összes ápoltjaival együttvéve; akinek fejét ifjúkorában annyi gerenda, vasdorong és egyéb érte, hogyha egyszerre rendelnénk meg mind egy hajókikötőben, gyönyörű jacht kerülne ki belőle. Mégis úgy megalkotta a véleményét mindenről ezen a világon, hogy bölcsebb nem akad sem vizen, sem szárazon.

Az egykedvű parancsnok két könyökével alig látható mozdulatot tett, mintha némi megelégedését fejezte volna ki a magasztalásért, de ha a valóságban is olyan távol lett volna, mint amilyen messze a tekintete kalandozott, akkor sem árulhatott volna el a körülállóknak kevesebbet abból, ami e percben foglalkoztatta.

- Bajtárs - szólalt meg Bunsby hirtelen, miközben lehajolt, hogy egy keresztbe fektetett gerenda alatt kinézzen -, mit isznak a hölgyek?

Cuttle kapitány finom lelkét rendkívül megütötte ez a kérdés Florence-szel kapcsolatban, félrevonta tehát a bölcset és élénk magyarázkodás közben lekísérte a lépcsőn; ott lenn aztán, nehogy a házigazdát megbántsa, lehajtott egy korttyal. Florence és Susan a nyitva hagyott üvegtetőn át látták, milyen nehezen talált rést a bölcs fekvőhelye meg egy nagyon kicsi rézkályha közt, hogy töltsön magának és barátjának. Rövidesen mind a ketten visszatértek a fedélzetre, majd Cuttle kapitány, valóságos diadalmámorban vállalkozása sikerén, visszavezette Florence-et a kocsihoz, Bunsby pedig mögöttük haladt, és Nipper kisasszonyt istápolta: vízhatlan kabátujjba bújtatott karjával útközben (az ifjú hölgy felháborodására) úgy magához ölelte, mint egy kék medve.

A kapitány az orákulumot betessékelte a kocsiba, és szerfölött boldog volt, hogy sikerült megnyernie, és a bérkocsiba beültetnie ezt a nagy szellemet; nem állhatta meg, hogy lépten-nyomon oda ne kacsintson Florence-re a kocsisbakról a kis ablakon át, miközben állandó mosollyal adott kifejezést elragadtatásának, és a homlokára ütögetett, jelezvén, hogy nem kell félni most már, Bunsby elméje működésbe kezdett. Közben Bunsby még mindig átkarolva tartotta Nipper kisasszony derekát (a kapitány szíve lágyságát egyáltalán nem túlozta), és rendületlenül megőrizte komolyságát: átkaroló hadmozdulatán kívül semmi mással el nem árulta, hogy tudomása van akár Susan jelenlétéről, akár egyébről.

Sol Gills közben hazaért már, az ajtóban fogadta őket, és egyenesen a kis nappaliba vezette, melyet Walter távolléte furcsa módon megváltoztatott. Az asztalon, meg szerteszét a szobában térképek hevertek, amelyeken az elnehezült szívű műszerárus újból meg újból követni próbálta az eltűnt hajó nyomát a tengeren, s kezében még most is a körző, egy pillanattal előbb azt méregette éppen, milyen messze is téríthette el útjából a vihar a hajót, és megpróbálta bizonygatni magának, hogy hosszú idő telik el, míg minden remény elvész.

- Talán zátonyra futott - szólt Sol bácsi, s elgondolkodva nézett végig a térképen -, de nem, ez majdnem lehetetlen; vagy talán a vihar ereje kényszerítette, de ez sem valószínű. Vagy talán az remélhető, hogy annyit változtatott az útján... de ezt is alig hiszem. - Ilyen töredékes gondolatokkal barangolt Sol bácsi a nagy papírlepedő hosszában, széltében, és nem találta rajta a reménykeltő valószínűség egyetlen pontját sem, melyre akárcsak a körzője vékony tűhegye ráfért volna.

Nehéz lett volna észre nem venni, és Florence azonnal látta, hogy az öregemberrel rendkívüli, szóval ki sem fejezhető változás történt: magatartása sokkal nyugtalanabb és bizonytalanabb, mint máskor, viszont különös elszántság is észrevehető rajta. Florence meghökkent. Úgy tetszett neki, mintha az öreg összevissza beszélne: amikor azt mondta neki, nagyon sajnálja, hogy reggel nem találta itthon, az öreg azt válaszolta, hogy ő maga ott járt Florence-nél, utána meg úgy látszott, mintha nagyon szeretné visszavonni ezt a választ.

- Nálam járt? - kérdezte Florence. - Ma?

- Az ám, kedves, jó kisasszonykám - felelt Gills, s előbb ránézett, majd meg zavartan kerülni igyekezett a lány tekintetét. - Látni kívántam még egyszer a saját szememmel, és hallani a saját fülemmel, mielőtt... - Itt aztán elakadt.

- Mielőtt? Micsoda mielőtt? - kérdezte Florence, kezét az öreg karjára téve.

- Azt mondtam, hogy mielőtt? - csodálkozott Sol bácsi. - Ha csakugyan azt mondtam, hogy mielőtt, akkor bizonyára azt akartam mondani, mielőtt hírt hallunk az én drága fiamról.

- Gills bácsi, maga nincs egészen rendben - szólt Florence gyöngéden. - Nagyon sokat aggódott. Bizonyos vagyok benne, hogy nincs jól.

- Olyan jól vagyok - felelte az öreg, kinyújtott jobb kezét Florence elé tárva -, olyan jól és olyan egészségben, amilyen az ember az én koromban lehet. Nézze csak, a kezem is milyen biztos! És a gazdája ugyanakkor ne volna képes olyan elhatározásra és bátorságra, mint akármelyik fiatalember? Azt hiszem, képes volna. Majd meglátjuk.

Volt valami, egész modorában inkább, mint szavában - noha szavai is megmaradtak Florence emlékezetében -, ami nagy hatást tett rá. Rögtön közölte volna nyugtalanságát Cuttle kapitánnyal, ha a kapitány nem éppen ezt a pillanatot használja fel, hogy kifejtse azokat a körülményeket, amelyekre nézve a mély belátású Bunsby véleményét óhajtották hallani, és a hatalmas tekintélyt megkérje véleményének előadására.

Bunsby, tekintete állhatatosan odaszegeződött egy házra, fele úton London és Gravesend között, most kétszer-háromszor kinyújtotta a jobb karját, mintha a sugallat elnyerése végett újra Nipper kisasszony karcsú dereka köré akarta volna fűzni. Mivel az ifjú hölgy szerfölött méltatlankodva az asztal túlsó végére vonult vissza, az "Óvatos Klára" parancsnokának lágy szíve nem nyert érzelmeire viszonzást. Többszöri hiábavaló kísérlet után a parancsnok, tulajdonképpen senkihez sem intézve szavait, egyszerre csak így szólt - vagy inkább a hang szólalt meg benne magától, és tőle teljesen függetlenül, mintha hirtelen egy dörmögő szellem szállta volna meg:

- Az én nevem Jack Bunsby!

- Keresztneve John! - kiáltott az elragadtatott kapitány. - Hallgassák csak!

- És amit én egyszer kimondok - folytatta a hang némi gondolkozás után -, azt tartom is.

A kapitány, karja alatt Florence karjával, a hallgatóság felé intett, mintha azt mondaná: "No, most jön ő! Épp ezért hívtam ide!"

- Tehát - folytatta a hang - miért ne? Ha úgy van, minek a vita? Mondhat valaki egyebet? Nem. Nahát!

Miután érveléseinek útján idáig eljutott, a hang elhallgatott és megpihent. Utána nagyon lassan így folytatta:

- Azt hiszem én tán, hogy, izé... az a "Fiam és Örökösöm" elsüllyedt, fiúk? Az is meglehet. De hát azt mondom én? Micsoda? Ha egy kormányos kiáll a Szent György-csatornába, a homokpart irányában, mi van előtte? A Godwin-homokzátony. Muszájnak éppenséggel nem muszáj, hogy nekimenjen, de nekimehet. Attól függ, hogy csinálják. De az már nem az én dolgom. Előre hát, tartsák meg a jó reménységüket és jó szerencsét!

A hang ezzel kiment a kis nappaliból, egyenest az utcára, s magával vitte az "Óvatos Klára" parancsnokát, s megfelelő gyorsasággal visszakísérte hajója fedélzetére, hol menten ledőlt ágyára, hogy kimerült agyát egy kis szundítással felfrissítse.

A nagy bölcs kinyilatkoztatásának hallgatói pedig, miután magukra maradtak, hogy a delphii kétértelműséggel megfogalmazott jóslatot hasznukra fordítani próbálják, kissé bizonytalanul nézegettek egymásra, Rob pedig, a Köszörűs, aki közben azt az ártatlan csínyt bátorkodott engedélyezni magának, hogy hallgatódzás céljából bepislantson az üvegtetőn, megzavarodva mászott le onnan. Mindazonáltal Cuttle kapitány, akinek Bunsby iránti csodálata, ha egyáltalán lehetséges, még jobban megnövekedett, látván, milyen fényesen igazolja a bölcs nagy hírnevét, azt magyarázgatta, hogy Bunsby bizakodást akart beléjük önteni, hogy Bunsby nem csügged; és a nagy szellemtől származó vélemény valósággal a remény horgonya, mely szerencsés partokra köti az ember hajóját. Florence mindent megtett, hogy elhitesse, mennyire igaza van a kapitánynak; Nipper kisasszony azonban, karját szorosan összefonva, határozott tagadással rázta a fejét, és nem volt több bizalma Bunsbyban, mint éppen Perchben magában.

A filozófus, úgy látszik, Sol bácsit is körülbelül ugyanolyan lelkiállapotban hagyta el, ahogyan találta, mert az öreg úr csak tovább bolyongott a körzőkkel a vizek világában, nem találva számukra sehol nyugalmat. Miközben az öregúr elmerült foglalatosságában, Florence odasúgott valamit a kapitány fülébe, mire az nehéz kezét a műszerárus vállára tette.

- No, hogy vagyunk, Gills? - kiáltott rá jókedvűen.

- Hát csak, csak. Egész délután arra gondoltam, hogy azon a napon, amikor az én szegény fiam belépett a Dombey-céghez és nagyon későn jött haza ebédre, éppen ott, azon a helyen ült, ahol te most állsz, folyton viharról meg hajótörésről beszéltünk, alig tudtam eltéríteni ettől a tárgytól.

Amint azonban az öregúr észrevette, hogy Florence vizsga tekintete szegeződik az arcára, rögtön elhallgatott, és mosolyogni igyekezett.

- Csak kitartás, öreg barátom! - kiáltott a kapitány. - Föl a fejjel! Mondok valamit, Gills. Amint hazakísértem a mi tündöklő csillagunkat - itt a kapitány ismét megcsókolta a vaskampóját, s Florence felé intett vele -, visszajövök és elvontatlak innen, ennek az áldott napnak hátralevő idejére. Velem ebédelsz Sol, akár nálam otthon, akár máshol.

- Csak nem ma, Ned - mondta gyorsan az öregúr, s az ajánlat szinte megmagyarázhatatlanul megijesztette. - Nem ma. Ma nem!

- Miért nem? - kérdezte a kapitány, és meglepődve nézett reá.

- Mert... mert nagyon sok dolgom van. El... el kell rendeznem, át kell gondolnom mindent. Valóban lehetetlen ma. Ki kell mennem a városba, egyedül is kell maradnom egy darabig, és sok mindent meg kell forgatnom a fejemben.

A kapitány előbb a műszerárusra bámult, aztán Florence-re, majd megint a műszerárusra. - Hát akkor holnap! - mondta végre.

- Úgy, úgy. Holnap - felelt az öregember. - Gondolj rám holnap. Mondjuk, hogy holnap.

- De korán jövök ám, úgy készülj - figyelmeztette a kapitány az öreget.

- Jól van, jól van, akár mindjárt korán reggel. Most pedig viszontlátásra, Ned, áldjon meg a jóisten.

Az öregúr megszorította a kapitány kezét, mégpedig, mint ez később mondta is, lázas melegséggel, majd Florence-hez fordult, a lányka kezét tenyerébe fogta, ajkához emelte, azután pedig valami különös türelmetlenséggel kísérte ki a boltból kocsijához. Általában olyan furcsán hatott viselkedése a kapitányra, hogy észrevétlenül hátramaradt, és meghagyta Robnak, hogy holnap reggelig különösen figyelmes és szolgálatkész legyen a gazdája iránt, s utasítását még egy shilling lefizetésével tette hatásosabbá, továbbá azzal az ígérettel, hogy holnap délig még hat penny üti a markát. Miután kedves kötelességét teljesítette Cuttle kapitány, aki önmagát Florence természetes és törvényes testőrségének tekintette, felült a bakra, és a gondjára bízott feladat fontosságának teljes tudatában hazakísérte. Amikor elváltak, biztosította a lánykát, hogy hűségesen áll Sol Gills mellett; Nipper kisasszonytól pedig még egyszer megkérdezte, mert sehogy sem tudta elfelejteni MacStingernével kapcsolatos hősi kijelentéseit: - Aztán mondja, lelkem, igazán gondolja, hogy megmondaná neki?

Amint a két lány mögött a szomorú ház kapuja becsukódott, a kapitány gondolatai visszatértek az öreg műszerárusra, és nyugtalanság fogta el. Nem is ment haza, hanem jó ideig járkált fel s alá az utcán, aztán estig nyújtván kimenőjét, jó későn megvacsorázott a Cityben, egy kicsi, sokszögletű vendéglőben, amelynek ék alakú fogadószobájában az övéhez hasonló, fényes, keménykalapok gyakori vendégek voltak. A kapitány eltökélt szándéka volt, hogy a sötétség beállta után elhalad a Sol Gills háza előtt, és benéz az ablakon. Meg is tette. A kis nappali ajtaja nyitva állott és jól látta, amint öreg barátja ott ül az asztal mellett, és szorgalmasan írogat. A kis tengerészkadét pedig, akit már behoztak a hajnali harmat elől, onnan őrizte gazdáját a bolti asztal tetejéről, amely alatt Rob, a Köszörűs, éppen ágyát vetette, mielőtt a boltot becsukta volna. A fatengerész birodalmában uralkodó nyugalom láttán, a kapitány aggodalmait sutba dobta, s a Brig Place felé fordította a kormánykereket, s egyúttal elhatározta, hogy másnap reggel jó korán fölszedi a horgonyt.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Egy szerető szív töprengése

Skettles báró és Lady Skettles, ezek az áldott jó emberek Fulhamben laktak, csinos villában a Temze partján; ez a világ egyik legkívánatosabb lakóhelyének számított olyankor, ha történetesen evezősverseny folyt, viszont más alkalmakkor megvoltak a maga kellemetlen oldalai, ezek közé számított, amikor a folyó néha hirtelen megjelent a szalonban, és egyidejűleg a kertben a gyep meg a cserjék egyszerre eltűntek.

Skettles báró tekintélyét elsősorban egy régiségnek számító arany burnótszelencével meg egy nehéz selyemzsebkendővel nyilvánította. A zsebkendőt például bámulatot keltő hatásossággal húzta ki a zsebéből, mint egy zászlót, s a használat során mind a két kezével fogta. Barnet Skettles báró életének fő célja az volt, hogy ismerőseinek körét állandóan tágítsa. Mint egy vízbe vetett súlyos testnek - de a világért sem akarunk ilyen kitűnő úriembert effajta összehasonlítás révén kisebbíteni -, Sir Barnetnek benne volt a természetében, hogy egyre szélesedő gyűrűkben terjeszkednie kell, amíg több hely már egyáltalán nem is marad. Vagy pedig, mint a levegőben a hangnak, amelynek zengése, egy jeles modern természettudós szerint, a végtelenbe terjedhet az Úr határtalan térségeiben, Skettles báró társasági felfedező útjainak is csak az vethetett gátat, ha már erkölcsi lehetőségeinek határához ért.

Sir Barnet büszke volt rá, ha embereket ismertethetett meg egymással. Szerette az ilyesmit már önmagáért is, meg aztán ez elő is mozdította az ő kedvenc törekvését. Ha például Sir Barnetet az a szerencse érte, hogy kezébe kaparinthatott egy társadalmilag zöld újoncot, vagy vidéki úriembert, akit rögtön elcsábíthatott vendégszerető villájába, az érkezésére következő reggel mindjárt így szólt hozzá: - Nos, kedves barátom, most pedig halljuk, nincs-e valaki, akivel megismerkedni szeretne? Ki az, akivel találkozni óhajtana? Érdeklik-e olyanok, akik írnak, festenek, vagy szobrokat faragnak? Vagy talán a színészek s az ilyenfajta emberek? - Valószínű, hogy emberünk ilyenkor igent mondott, azután megemlített esetleg valakit, akivel Sir Barnet sem volt közelebbi személyes ismeretségben, mint mondjuk, Nagy Ptolomeusszal. Sir Barnet azonban azt válaszolta ilyenkor, hogy semmi a világon nem könnyebb, mert hiszen ő nagyon jól ismeri az illetőt; utána aztán tüstént meglátogatta a szóban forgó kitűnőséget, otthagyta névjegyét, vagy pedig egy rövidke levelet írt neki: "Igen tisztelt uram - hiába ez a kiválóság büntetése -, házamban tartózkodó barátom rendkívül szeretné -, a báróné és magam csatlakozunk a kéréséhez - bízva abban, hogy a lángész fölötte áll a szertartásosságoknak, ha abban a megkülönböztetett kegyben részesítene, hogy megtisztelne bennünket stb., stb." - Így aztán két legyet ütött egy csapásra.

Burnótszelencéjének és a kibontott zsebkendő zászlójának teljes erejű alkalmazásával Sir Barnet mindjárt látogatása reggelén felvetette szokásos kérdését Florence előtt is. Mikor Florence megköszönte neki és azt felelte, hogy nincs senki, akit különösebben megismerni óhajtana, szinte természetes, hogy egyszerre fájdalommal sajdult fel szívében a szegény elvesztett Walterre való emlékezés. A báró pedig, szíves ajánlatát megismételve, azt mondta: - Kedves Dombey kisasszony, gondolkozzék rajta, nincs-e olyan valaki, akivel kedves papája (kérem, ha ír neki, adja át mind az én tiszteletemet, mind a bárónéét) óhajtaná, hogy kegyed megismerkedjék? - természetes szintén, hogy szegény árva feje lecsüggedt kissé, s a hangja megremegett, amint szelíden azt válaszolta, hogy senki sincs ilyen.

Az ifjabb Skettles gallér tekintetében igen megkeményedett, életkedv dolgában pedig igen meghiggadt, és most hazajött a Blimber-intézetből szünidőre, és nagyon lehangolódott, amint gondos édesanyja egyre arra ösztönözte, hogy minél nagyobb figyelmet tanúsítson Florence irányában. Másik és sokkal nagyobb bántalom ingerelte az ifjú Barnet lelkét: Blimber doktort és nejét látogatásra hívták meg az atyai házba, s a látogatásról a fiatalember nemegyszer úgy nyilatkozott, hogy jobban szeretné, ha inkább Jerikóban töltenék a nyarat.

- Hát ön, kedves Blimber doktor, nem tud megnevezni valakit, akivel megismerkedni szeretne? - fordult most Sir Barnet Skettles az igazgatóhoz.

- Ön rendkívül kedves, Sir Barnet. Valóban nem tudom, van-e olyan valaki? Általában minden embertársam ismeretségére kíváncsi vagyok. Hogy is mondja Terentius? Mindenki érdekes számomra, aki gyermek atyja.

- Hát Blimberné asszony nem kíván valami nevezetes személyiséggel megismerkedni? - kérdezte Sir Barnet udvariasan.

Blimberné asszony mézédes mosollyal és égszínkék-szalagos fejkötőjét megrázva, azt felelte, ha Sir Barnetnek hatalmában állna, hogy Cicerót bemutassa, akkor bátor volna alkalmatlankodni ezzel a kéréssel, de mivel ez a bemutatás kívül esik a lehetőségek határán, és már amúgy is olyan nagy szerencsében részesült, hogy Sir Barnet és szeretetre méltó neje barátságukkal örvendeztették meg, valamint őt és férjét még együttes bizalmukkal tisztelték meg, amikor kedves fiukat rájuk bízták (itt ifjabb Barnet Skettles mintha az orrát fintorgatta volna), ő ennél többet már igazán nem kívánhat.

Ilyen körülmények között Sir Barnetnek egyelőre meg kellett elégednie a házában egybegyűlt társasággal. Florence örült, mert ottléte során is folytatni akarta tanulmányait: nagyon is szerette, nagyon is ragaszkodott hozzá, semhogy a társasélet kedvéért abbahagyja.

Néhány gyermek is élt a házban. Atyjukhoz és anyjukhoz ugyanolyan nyíltan és boldogan közelítettek, akárcsak a rózsás arcú gyermekek Londonban, a velük szemközt levő házban. Nem kellett magukba fojtaniuk szeretetüket, hanem egészen megmutathatták. Florence azon iparkodott, hogy eltanulja titkukat; hogy megtalálja, mi az, ami belőle hiányzik; micsoda ártatlan művészet ez, amit ő nem tud; és hogyan tanulhatná el tőlük, hogy atyjának megmutathassa szeretetét, cserébe pedig megnyerje az övét?

Sok napon keresztül figyelte Florence elgondolkozva ezeket a gyermekeket. Sok ragyogó reggelen hagyta ott ágyát, amikor a ragyogó nap felkelt és fel-le sétált a folyóparton, mielőtt még mozdult volna valaki a házban, felnézett szobáik ablakaira és rájuk gondolt, a még alvókra, akikre olyan szeretettel és gyöngédséggel viseltek gondot övéik. Florence ilyenkor még magányosabbnak érezte magát, mint odahaza, a nagy londoni házban; sokszor arra gondolt, hogy ott jobb volt neki, mint itt; elrejtőzhetett békességben, nem kellett hozzá hasonló korúak közt éreznie, mennyire elüt tőlük. Mégis kitartott tanulmányai mellett, noha valahányszor egyet lapozott a rideg könyvben, szívébe nyilallt a fájdalom. Ott maradt a gyerekek közt tovább is, s megkísérelte, türelmesen, reménykedve, hogy eltanulja tőlük a szeretet nyilvánításának tudományát.

Ó, de hogyan tanulja el? Hogyan jöjjön rá a kezdet nagy varázsára? Lám, itt vannak ezek a lányok, akik reggel úgy kelnek fel, este úgy pihennek le, hogy atyjuk szeretete az övék. Nem kell visszautasítással küzdeniük, hidegségtől félniük, sem haragos homlokredőket kisimítaniuk. Reggel az ablakok egymás után kinyíltak, a harmat száradni kezdett a virágokon és füveken, gyermeklábak tiporták a gyepet, Florence pedig körülnézett a ragyogó arcokon, s arra gondolt, mit tanulhatna ezektől a gyermekektől? Csakhogy késő volt már, hogy tőlük tanulni kezdjen; félelem nélkül közeledett az apjához mindegyik, nyújtotta száját a várakozó csókra, átkarolta a nyakát, amikor az apa becézve lehajolt hozzá. Florence nem kezdhette ilyen vakmerőséggel. Ó, hát megfogytak reményei, ahogy tanulmányaiban előrehaladt?

Jól emlékezett rá, hogy még az öregasszony is, aki gyermekkorában kifosztotta - képe, otthona s minden, amit mondott vagy tett, olyan maradandó élességgel vésődött be az emlékezetébe, mint csak a nagyon korai ijesztő benyomások rögződnek meg a lélekben -, milyen szeretettel beszélt a lányáról, és milyen félelmetesen feljajdult a gyermekétől való reménytelen elszakadás fájdalmában. Majd az jutott eszébe, hogy az anyja valóban szerette őt. Ilyenkor aztán ha gondolatai visszarepültek, hirtelen az atyja s közte tátongó űr fölött kezdtek körözni, reszketés fogta el, és könnyek ömlöttek végig az arcán; mert maga elé festette anyját, mintha élne és lassanként az is elfordult volna tőle, mert nincs meg benne az az ismeretlen adomány, amellyel atyja szeretetét megnyerhetné. Tudta, hogy igazságtalan anyja emlékével szemben, és képzelgésének semmi alapja; mégis annyira igyekezett atyját igazolni, és magában megkeresni a hibát, hogy nem hessenthette el ezt a képet, mely mint sötét felhő, ült a lelkén.

Nem sokkal Florence után három-négy évvel fiatalabb szép kislányka is érkezett Skettlesékhez. Árva lány volt, és nagynénje kísérte, az ősz hajú hölgy, aki sokszor elbeszélgetett Florence-szel, és nagyon szerette elhallgatni (de hiszen mindenki szerette), ha esténként énekelt; ilyenkor odaült a közelébe, és valóságos anyai érdeklődéssel figyelte. Még alig laktak harmadnapja a házban, amikor egy meleg reggelen az történt, hogy Florence a lugasban a gyermekeket nézte merengve az ágak szövevényén keresztül, és koszorút kötött az egyik apróságnak, aki mindnyájuknak kedvence volt. A nagynéni pedig ott sétált a kis húgával föl s alá egy eldugott kertsarokban, egészen közel, és Florence meghallotta, hogy róla beszélnek.

- Florence is árva, mint én, nénikém? - kérdezte a gyermek.

- Nem angyalom. Édesanyja nincs, de atyja él.

- És most a szegény mamáját gyászolja? - kérdezte a gyermek élénken.

- Nem, hanem egyetlen öccsét.

- Több fivére nincs?

- Nincs.

- Nővére sincs?

- Az sincs.

- Nagyon, nagyon sajnálom - mondta a kislány.

Megálltak, a csónakokat nézték a folyón és elhallgattak. Florence az első szavak hallatára felállt, és összeszedte a virágait, hogy odamenjen hozzájuk, s így tudassa velük, hogy hallótávolságban van; de visszaült a helyére, mert azt gondolta, hogy nem hall többet; a beszélgetés azonban a következő percben újból megindult.

- Florence-et itt mindenki szereti, de meg is érdemli, az bizonyos - szólalt meg a lányka komolyan. - Hát a papája hol van?

A nagynéni némi szünet után azt felelte, hogy nem tudja. A hangja megállította útjában Florence-et, mert ismét felemelkedett a helyéből, hogy odamenjen hozzájuk. Csak állt földbe gyökerezett lábbal, s a koszorút két kezével gyorsan odaszorította keblére, hogy szét ne hulljon a földön.

- De Angliában van, ugye, nénikém?

- Azt hiszem. Igen, úgy tudom, Angliában van.

- Járt már itt?

- Nem hiszem. Nem.

- Eljön majd, hogy Florence-et meglátogassa?

- Nem hiszem.

- Sánta, vak talán, vagy beteg, nénikém?

A virágok, amelyeket Florence kebléhez szorított, most egyenként hullani kezdtek a földre, míg a lányka csodálkozó szavait hallotta. Erősebben szorította tehát, s a feje lecsüggedt föléjük.

- Kate - szólalt meg egyszerre a nagynéni, rövid hallgatás után. - Elmondom neked a teljes igazságot Florence körül, ahogy hallottam, s azt hiszem, úgy is van. Ne mondd el senkinek, drágám, mert itt, azt hiszem nem nagyon tudják, és csak fájdalmat okoznál neki, ha elmondanád.

- Soha, senkinek nem mondom el! - kiáltott a gyermek.

- Tudom - válaszolta a hölgy -, benned úgy megbízom, akárcsak magamban. Attól tartok, Kate, hogy atyja nem sokat törődik Florence-szel, nagyon ritkán látja, soha nem volt kedves hozzá egész életében, most pedig valósággal kerüli. Florence pedig nagyon szeretné, ha apja egyáltalán elviselné őt, de hát nem bírja, pedig Florence nem hibás, és igazán megérdemli, hogy minden gyöngéd szívű ember nagyon szeresse és sajnálja.

Florence virágaiból egyre több és több pergett le a földre, a többi, ami a kezében maradt, nedves volt, de nem a harmattól, arca pedig most már teljesen virággal telt kezére hanyatlott.

- Szegény Florence! Kedves, jó Florence! - kiáltott a gyermek.

- És tudod-e, Kate, miért mondtam el mindezt neked?

- Hogy nagyon kedves legyek hozzá és nagyon vigyázzak, hogy kedvében járjak mindenben. Ugye ezért, nénikém?

- Részben ezért is, de nem csupán ezért. Noha Florence-et mindig nyájasnak látjuk, mindig van egy kedves mosolya mindenki számára, mindig kész arra, hogy mindnyájunk kedvében járjon, és mulatságainkban részt vegyen, azért mégsem egészen boldog. Mit gondolsz, Kate?

- Attól tartok, nem.

- És meg tudod érteni azt is, hogy titokban mennyire elszomorítja, ha olyan gyermekeket lát, akiket szüleik szeretnek, büszkék rájuk, amilyenek többen is vannak itt.

- Igen, drága nénikém, nagyon jól értem. Szegény Florence!

Még több virág szállott a földre, s amit Florence még kebléhez feszítve tartott, úgy reszketett, mintha erős szél rázta volna.

- Édes gyermekem - szólt ekkor a hölgy, akinek nagyon komoly volt a hangja, nyugodt és szelíd, és Florence-et első pillanattól fogva vonzotta -, az összes gyermekek közül, akik itt vannak, te vagy számára a természetes barátnő, mert nem okozhatsz neki keserűséget; te meg vagy fosztva attól, ami a többi, boldogabb gyermekeknek...

- Egy sem boldogabb nálam, nénikém! - kiáltott fel a gyermek, s a hangjából ítélve, mintha most nénikéjéhez simult volna.

- Tehát, ami más gyermekeknek megadatott, Kate, vagyis ami Florence-et akaratlanul is szerencsétlenségére emlékezteti. Ezért szeretném, ha minden tőled telhetőt megtennél, amikor megpróbálsz az ő kis barátnője lenni, és érzed, hogy az a veszteség, ami részedül jutott (hálistennek sokkal előbb, mintsem súlyát érezhetted volna), jogot ad neked ahhoz, hogy szegény Florence-hez közeledjél.

- De én nem vagyok megfosztva a szülői szeretettől, és sohasem voltam, nénikém, maga mellett.

- Akárhogy is van, gyermekem, a te balsorsod könnyebben elviselhető, mint Florence-é, mert nincs olyan árva széles e világon, aki annyira elhagyatott lenne, mint az a gyermek, akit az élő szülője zárt ki a szeretetéből.

A virágok most már egytől egyig lehulltak, és szétszóródtak a porban, üres keze odatapadt arcára, és az árva Florence a földre borulva sírt hosszan, keservesen.

Mindazáltal igaz szívével és elhatározásában szilárdan, mégis vonzódott atyjához, mint anyja vonta oda magához azon a napon, amelyen Paulnak életet adott. Atyja nem tudta, mennyire szereti. De bármilyen hosszú időbe kerüljön és bármilyen lassan teljék is az idő, csak meg kell kísérelnie, hogy megértesse. Addig pedig óvatosnak kell lennie, hogy soha, egyetlen szóval, tekintettel, vagy valamely véletlen érzelmi kitöréssel vádat ne emeljen ellene, vagy atyját elmarasztaló suttogásokra okot ne adjon.

Még az árva kislánnyal kapcsolatban is - pedig őszintén vonzódott hozzá, és minden oka megvolt, hogy jó emlékezetében tartsa - megmaradt elhatározásánál. Arra gondolt, ha szembeötlően csak őt választja a többiek közül, minden bizonnyal megerősíti - egy lélekben mindenesetre, de úgy lehet, többen is - azt a meggyőződést, hogy atyja természetellenes és kegyetlen. Mert a maga örömét-kedvtelését semmire sem tartotta. Amit pedig véletlenül meghallott, az nem arra szolgált, hogy sorsán enyhítsen, hanem hogy atyját védelmezze; Florence meg is tette, mintegy maga elé tűzött tanulmányainak kiegészítéseképpen.

Így cselekedett mindig. Ha hangosan olvastak föl, és a történetben véletlenül egy szívtelen apáról volt szó, félelem szorongatta, hátha az ő atyjára vonatkoztatják; félt, de nem magáért, hanem atyja miatt. Így érzett, ha valamilyen kis színpadi jelenetet adtak elő, ha képet mutogattak, vagy ha társasjátékot kezdtek. S oly gyakori volt az alkalom, amikor atyja iránt érzett gyöngéd szeretete megmutatkozhatott, hogy sokszor csüggedni kezdett és arra gondolt, legjobb volna visszamennie talán az öreg házba, és ott élnie a komor falak árnyékában, zavartalanul. A nőisége tavaszában viruló, kedves Florence-ben, az ottani apró mulatságok szerény kis királynőjében, kevesen sejtették, milyen titkos gond lappang! És milyen kevesen gyanították, azok közül, akik atyjának fagyasztó légkörében dermedeztek, mekkora halom eleven szén gyűlik Florence cselekedeteivel atyja fejére.

Florence pedig csak folytatta tanulmányait nagy türelemmel, és mivel úgy látta, hogy a házban összegyűlt ifjú társaságban mégsem szerezheti meg ama névtelen adomány titkát, kora reggeleken gyakran kisétált egyedül a szegények gyermekei közé. De a szegény gyerekektől nem tanulhatott: mennyivel többet tudtak azok nála! Régóta megtalálták már valamennyien helyüket a családi tűzhely mellett, és előttük nem zárta el vaskorlát az ajtót.

Többször találkozott korán reggel egy emberrel, munkájával foglalatoskodott, és mellette gyakran ott ült egy leány, Florence-hez hasonló korú. Nagyon szegény lehetett ez az ember, nyilván még rendes foglalkozása sem volt, és hol ott bolyongott a folyóparton, az ár nyomán s felszedegette a hulladékot, amit a sárban talált, hol meg a házikója előtt dolgozgatott, csöppnyi kertecskében; néha pedig egy nyomorúságos, vén csónakon kalapált, majd meg valamelyik szomszédnál végzett tedd-ide, tedd-oda munkát, ha úgy hozta az alkalom. Bármivel is foglalkozott azonban, a lány nem segített sohasem, csak ült, egykedvűen, durcásan, tétlenül.

Florence sokszor szerette volna megszólítani ezt az embert, de sohasem volt mersze hozzá, mivel az sem bátorította. De egy reggel Florence egészen váratlanul bukkant rá: megnyesett fűzfasor közül lépett ki, amely egy lankáson ereszkedő, köves kis földdarabban végződött, a munkás kunyhója meg a víz között. Az ember éppen a tűz fölé hajolt, azért gyújtotta meg, hogy bekátrányozza azt a rozzant csónakot, amely felfordítva mellette feküdt. Amint Florence lépteit hallotta, fölvetette fejét, és jó reggelt kívánt.

- Jó reggelt - viszonozta Florence a köszönést. - Jó korán munkában.

- Lennék én még korábban is, kisasszony, csak akadna munka.

- Olyan nehéz munkát kapni? - kérdezte Florence.

- Nekem, úgy látszik, nehéz - felelt az ember. Florence odapillantott a lányra, aki összehúzódva ült, könyökével térdén, állát tenyerébe hajtva, aztán így szólt:

- A lánya?

Az ember hirtelen felemelte fejét, és ragyogó arccal a lányra tekintve bólintott. - A lányom. - Florence ekkor szívélyes üdvözlet kíséretében ránézett a lányra, az pedig kelletlenül és morcosan morgott vissza valamit.

- Ő is munka nélkül van? - kérdezte Florence.

A munkás a fejét rázta. - Nem, kisasszony - mondta. - Én dolgozom mindkettőnkért.

- Hát csak ketten vannak?

- Csak ketten. Az édesanyja meghalt tíz évvel ezelőtt. Martha! - az ember ismét felemelte fejét, és füttyentett a lánynak. - Nem szólnál egy szót ehhez a szép kisasszonyhoz? - A lány türelmetlenül megvonta behúzott vállát, aztán elfordította fejét. Csúnya volt, nyomorék, durcás, visszataszító, rongyos és piszkos - de szerették! Ó! valóban! Florence látta, milyen tekintettel nézett rá az apja és tudta, kinek a tekintetéhez nem hasonlít ez a pillantás egy parányit sem.

- Attól félek, ma reggel megint rosszul érzi magát szegény kicsi lányom! - szólt a munkás. Abbahagyta a dolgát, és részvétét éppen nyersesége tette gyengéddé, ahogy tökéletlen gyermekét elnézte.

- Hát beteg? - kérdezte Florence.

Az ember mélyen felsóhajtott. - Nem hiszem - szólt, még mindig lányára nézve -, hogy Martha öt rövid napig is egészséges lett volna öt hosszú esztendő alatt.

- Van annak még több ideje is, John - szólt bele egy szomszéd, aki odajött, hogy segítsen neki a csónakot rendbehozni.

- Még több ideje, ugye? - kérdezte Martha atyja, azzal hátratolta viharvert kalapját, és megtörölte a homlokát. - Nagyon valószínű. Hosszú, nagyon hosszú időnek látszik.

- És minél jobban múlik az idő - folytatta a szomszéd -, maga annál jobban szereti és becézi, míg végre teher lett saját magának, de még a földnek is.

- Nekem nem - szólt az apa, munkához látva ismét. - Nekem nem!

Florence érezte - ki érezhette volna jobban -, milyen őszintén beszél. Közelebb lépett hozzá, és úgy szerette volna kérges kezét megszorítani, és megköszönni neki jóságát a nyomorult teremtéshez, akit olyan más szemmel néz, mint bárki más a világon.

- Ha már kényeztetésnek mondják, ugyan ki kényeztetné az én szegény lányomat, ha én nem.

- Jó, jó - felelte a szomszéd -, csak mindent ésszel, John. Hanem maga a szájától vonja meg a falatot, hogy neki adja. Valósággal béklyóba veri kezét, lábát őérte. Csupa nyomorúság miatta az élet. Mit bánja ő ezt? Csak nem hiszi, hogy ő tudja?

Az apa megint felemelte fejét, és füttyentett a lánynak. Martha megint durcásan rántott egyet a ferde vállán, de az apa elégedett volt és boldog.

- Csak ezért, kisasszony - szólalt meg a szomszéd titkos részvéttel teli mosollyal -, mert többet nem kap tőle ennél, de azért a szeme elől el nem engedné mégsem.

- Mert közeledik az a nap - felelt a másik, munkája fölé hajolva -, amikor halottat kellene feltámasztanom, hogy félannyit is kapjak az én szegény, szerencsétlen lányomtól, mint a kisujjának, vagy a haja szálának mozdulása.

Florence csendesen pénzt tett oda, az öreg csónak deszkájára, a napszámos keze ügyébe, aztán elsietett.

És most az jutott az eszébe, ha egyszer ő betegedne meg, ha hervadni kezdene, mint szegény kisöccse, vajon atyja szeretné-e akkor, vajon drágává válnék-e a számára? Odajönne-e az ágya mellé, ha már gyenge volna, és a látása homályosodni kezdene, hogy átölelje és elfeledtesse a múltat? Vajon megváltozott állapotában megbocsátaná-e neki, hogy gyermeki szívét nem tudta előtte kitárni sohasem, hogy elmondja például, milyen érzésekkel jött ki a szobájából azon az éjszakán, mit szeretett volna mondani neki akkor, ha bátorsága lett volna hozzá és miként fáradozott később azon, hogy megtanulja azt, amit gyermekkorában meg nem tanulhatott.

Igen, gondolta, ha halálos ágyán feküdne, fölengedne irányában. Úgy érezte, ha ott nyugodnék derülten és az elválás gondolatától nem félve, azon az ágyon, amelyet a szeretett kisfiú emléke leng körül, atyja is megindulna és így szólna: "Drága Florence, élj értem és szeretni fogjuk egymást úgy, ahogy szerethettük volna eddig, és legyünk olyan boldogok, amilyenek lehettünk volna a sok elmúlt esztendő alatt." Azt gondolta, ha ezeket a szavakat hallaná tőle, és atyját átölelhetné, mosolyogva válaszolná neki: - Minden késő már, csak ez nem és én sohasem lehetnék boldogabb, mint most vagyok, drága apám! - Így hagyná itt, áldással ajkán.

Az emlékezetes aranyhullámzás a falon, ilyenkor, e gondolatok megvilágításában, csak úgy tűnt fel, mint a nyugalom tájai felé hömpölygő folyó, ahol előre elköltözött kedvesei várnak rá, kéz a kézben; és gyakran, ha letekintett a lába előtt csobogó sötét folyóra, mély megilletődéssel, de félelem nélkül gondolt arra a másikra, amelyről szegény kisöccse olyan gyakran mondta, milyen hirtelen ragadja őt magával.

Az atya és beteg lánya még élénken élt Florence emlékezetében, és nem is múlt el egy hétnél több találkozásuk óta, amikor egy délután Skettles báró és felesége kis sétára indultak, s arra kérték Florence-et, hogy kísérje el őket. Mivel a lányka készségesen beleegyezett, Lady Skettles azonnal kirendelte az ifjú Barnetet is, mintha ez a legtermészetesebb dolog lett volna. Semmi sem gyönyörködtette ugyanis Lady Skettlest annyira, mintha legnagyobb fiát Florence-szel a karján láthatta.

Az ifjú Barnet viszont, az igazat megvallva, egészen ellentétes érzéseket táplált ebben a tekintetben, és ilyen alkalmakkor gyakran hangosan, noha csak úgy általánosságban nyilatkozott holmi lánynépségről. Mivel azonban a szelíd természetű Florence-et nem lehetett egykönnyen felingerelni, a fiatalúr néhány perc múlva rendszerint belenyugodott a sorsába, és barátságos hangulatban sétáltak, miközben Lady Skettles és Sir Barnet elégedetten és boldogan követte őket.

Szó szerint így zajlott ez a szóban forgó délutánon is; és Florence-nek már-már sikerült legyőznie az ifjabb Skettles legújabb lázadásait a neki rendeltetett végzet ellen, amikor egy úr jött velük szembe lóháton, s míg elhaladt mellettük, figyelmesen megnézte őket, aztán lova kantárát megrántva, hirtelen megfordult, és visszalovagolt hozzájuk, kalapjával a kezében.

A lovas különösen Florence-et méregette tekintetével és mikor a kis társaság - látva, hogy visszatér - megállott, először is előtte hajolt meg, mielőtt Skettleséknek köszönt volna. Florence nem emlékezett rá, de amint a lovas feléje közeledett, önkéntelenül is összerezzent, és visszahúzódott előle.

- Lovam nagyon szelíd, nyugodt lehet, kisasszony - szólalt meg a lovas.

Nem mintha Florence a lótól ijedt volna meg, inkább a lovastól - maga sem tudta volna megmondani, miért -, visszahökkent a láttán, mintha szúrás érte volna.

- Azt hiszem, Dombey kisasszonyhoz van szerencsém - szólt a lovas rendkívül megnyerő mosollyal. Mikor Florence biccentett, hozzátette még: - Nevem Carker. Alig remélhetem, hogy Dombey kisasszony másképpen is emlékeznék rám, mint legfeljebb névről. Carker.

Florence, noha forró nap volt, valami különös borzongástól környékezve, bemutatta a lovast házigazdáinak, akik igen kegyesen fogadták.

- Ezer bocsánatot kérek - folytatta most Carker úr -, de holnap Dombey úrhoz megyek le Leamingtonba, és ha Dombey kisasszony megbízással tisztelne meg, mondanom sem kell talán, milyen boldogan teljesíteném.

Mivel Sir Barnet úgy vélte, hogy Florence bizonyára levelet szeretne írni atyjának, azt javasolta, hogy forduljanak vissza; Carkert pedig arra kérte, ebédeljen náluk, így, ahogy van, lovaglóruhában. Carker úr azonban, roppant szerencsétlenségére, már máshová ígérkezett, de hozzátette, ha Dombey kisasszony írni akarna, boldogan hazakíséri őket, és hűségesen várakozó szolgája lesz neki, ameddig csak parancsolja. Legszélesebb mosolyával veregette lova nyakát, és egészen közel hajolt Florence-hez. A lányka szeme találkozott a vendégével, s mintha inkább látta, mint hallotta, amint Carker így szól: - Semmi hír a hajóról!

A lányka zavarodottan, rémülten és iszonyodva húzódott vissza tőle, bár nem tudta biztosan, mondta-e Carker ezeket a szavakat valóban; ugyanis valami egészen rendkívüli módon inkább elmosolyogta, mint mondta, és Florence csak azt válaszolta, hogy nagyon lekötelezi szívességével, de nem ír, nincsen írnivalója.

- Üzennivalója sincsen? - kérdezte a fogak embere.

- Semmi, minthogy... ölelem a papát igaz szeretettel, ha volna olyan szíves megmondani.

Bármennyire zavart is volt Florence, mégis odaszögezte szemét a férfi arcára, azzal a kutató és nyíltan kérdő tekintettel, vajon tudja-e - mintha bizony nem tudta volna -, hogy közte és atyja között nem szokásos dolog az üzenetváltás; még arra is kérte ez a tekintet, hogy mindenekelőtt kímélje őt. Carker úr csak mosolygott, és tisztelettel hajlongott, majd miután a báró meg a felesége legőszintébb tiszteletét küldte Dombey úrnak, ellovagolt, s igen kedvező benyomást hagyott az érdemes emberpárra. Eltávozása után a leánykát olyan borzongás fogta el, hogy Sir Barnet, a népi hiedelemre célozva, azt mondta, hogy talán éppen most halad át valaki Florence sírja fölött. Carker úr, amint odaért a sarokhoz, hirtelen visszafordult és újra meghajolt, aztán eltűnt, mintha egyenest a temetőnek tartana, hogy a babonának megfelelően cselekedjék.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Különös hírek Sol bácsiról

Cuttle kapitány, bár nem volt lusta ember, mégsem kelt föl nagyon korán azután való reggel, hogy a boltablakon benézett, és öreg barátját ott látta írásba merülten a nappaliban, s a tengerészkadétot a számolóasztalon, míg Rob, a Köszörűs, éppen ágyát vetette alatta: az óra ugyanis már elütötte a hatot, amint a kapitány az ágyban felkönyökölve körülnézett kis szobájában. Cuttle kapitány szemének ugyancsak kemény szolgálatot kellett teljesítenie, ha mindig olyan tágra nyitotta ébredéskor, mint ezen a reggelen, és bizony kegyetlenül jutalmazták éberségéért, ha csak félig olyan erősen dörzsölte a kapitány, mint most, ebben a pillanatban. Ámbár az ok sem volt mindennapi, hiszen sohasem történt meg azelőtt, hogy Rob állt volna a kapitány szobája küszöbén, most pedig ott állt bizony, lihegve, kipirultan és fésületlenül, mint aki most ugrott ki az ágyból, sápadtan, dúlt arccal.

- Hahó! - ordított a kapitány. - Mi baj?

Mielőtt azonban Rob csak egy szót is eldadogott volna, a kapitány egyszerre kipattant az ágyból, és a fiú szájára tapasztotta a kezét.

- Csak nyugalom, fiam! Egy árva szót sem!

A kapitány rendkívül elképedten nézett látogatójára, s az utasítások közben gyorsan betuszkolta a másik szobába, majd miután néhány percre visszavonult, csakhamar visszatért, talpig kék öltözetben. Feltartott kezével jelezte, hogy a beszédre vonatkozó tilalom még érvényben van, odament a pohárszékhez, kitöltött magának egy korttyal, a másikat pedig látogatójának nyújtotta. Ekkor odaállt egy sarokba, hátát nekivetette a falnak, mintha megelőzné, hogy a közlendő hír hátratántorítsa, aztán lenyelte az italt, rászegezte szemét a fiú arcára, s halotthalványan így szólt:

- Most rajta! Indulj!

- Úgy érti a kapitány úr, hogy beszéljek? - kérdezte Rob, akire az óvatossági intézkedések rendkívüli hatást tettek.

- Úgy! - szólt a kapitány.

- Hát uram, mondanivalóm éppen nincs valami sok. Hanem ide nézzen!

Rob egy csomó kulcsot húzott elő. A kapitány szemügyre vette, de tovább is ott maradt a sarokban, és a követet vizsgálgatta.

- Aztán meg ide nézzen!

A fiú még egy lepecsételt csomagot vett elő, amelyre a kapitány éppúgy rámeresztette a szemét, ahogyan a kulcsokra bámult.

- Mikor ma reggel felébredtem, kapitány úr - folytatta Rob -, úgy egy fertály órával öt után, ezeket találtam a vánkosomon! A boltajtó nyitva, Gills úr pedig eltűnt.

- Eltűnt! - ordított a kapitány.

- Megszökött, uram - felelte a Köszörűs.

A kapitány hangja olyan félelmetesen harsogott, és olyan fenyegető módon lépett Rob felé a sarokból, hogy a fiú önkéntelenül egy másik sarokba húzódott előle, maga elé tartva a kulcsokat, meg a csomagot, mintha így akarná fedezni magát, ha a kapitány rárohanna.

- "Cuttle kapitány részére" - nyöszörögte Rob -, ez van ráírva a kulcsokra és a csomagokra is. Becsületemre mondom, kapitány úr, nem tudok ennél többet a dologról. Haljak meg itt egy álltó helyemben, ha tudok - jajveszékelt a sorsüldözött Köszörűs, ingujját egészen belefúrva szemébe; gazdája meglóg hazulról, aztán őt gyilkolják meg érte!

Ezt a keserű kifakadást a kapitány vészjósló pillantása okozhatta, mely tele volt határozatlan gyanúval, fenyegetéssel, sőt, egyenes váddal is. Mikor aztán a lepecsételt csomagot kivette a fiú kezéből és felnyitotta, a következőket olvasta:

"Drága Ned Cuttle barátom! Végső rendelkezésemet mellékelem - itt a kapitány kétkedő tekintettel fordította meg a csomagot -, és a testamentumomat..."

- Hol a testamentum? - ripakodott rá a balsorstól üldözött Köszörűsre. - Mit csináltál vele, barátom?

- Én sohasem láttam - nyöszörgött Rob. - Ne gyanakodjék a kapitány úr egy ártatlan gyerekre. Hozzá se nyúltam a testamentumhoz.

Cuttle kapitány a fejét rázta, mintha valakinek ezért felelnie kellene, aztán komoran folytatta az olvasást:

"Arra kérlek, a testamentumot ne bontsd fel egy évig, vagy amíg határozott hírt nem hallasz az én drága Walterem felől, aki neked éppen olyan kedves, jól tudom."

Itt a kapitány szünetet tartott, és megrázta a fejét felindulásában, de aztán, hogy visszaállítsa a tekintélyét ebben a nehéz helyzetben, rendkívül szigorúan ránézett a Köszörűsre.

"Ha sohasem hallanál már felőlem, vagy nem látnál többé, emlékezz vissza, Ned, öreg barátodra, úgy, ahogy ő emlékszik rád utolsó leheletéig - szeretettel; és legalább addig, amíg az említett idő letelik, tartsd fenn a régi otthont Walter részére. Adósságot nem hagyok hátra, a Dombey-cégtől felvett kölcsönt visszafizettem, kulcsaimat pedig itt küldöm valamennyit. Tartsd mindezt titokban, és ne nyomozz utánam; úgyis hiábavaló volna. Így hát, drága Ned, nem is mond többet hűséges barátod, Solomon Gills."

A kapitány hosszú lélegzetet vett, aztán elolvasta a lap aljára írt következő sorokat is:

"Rob, mint mondtam már neked, jó ajánlattal került hozzám a Dombey-cégtől. Ha minden egyéb árverésre kerül is, a kis tengerészkadétot, Ned, vedd gondodba kérlek."

A kapitány először összevissza forgatta a levelet, majd elolvasta még vagy hússzor, aztán lezöttyent karosszékébe, és haditörvényszéket tartott magában az eset fölött. Hogy az utókornak valaki a legkisebb fogalmat is nyújthassa a kapitány viselkedéséről, ahhoz mindazoknak a nagy embereknek egyesített lángelméjére lenne szükség, akik a maguk semmirevaló korát felrúgva, elhatározták, hogy az utókorba vonulnak, ahová azonban sohasem érkeztek meg. Első pillanatra túlontúl megzavarta és lesújtotta a dolog, hogysem gondolni bírt volna egyébre a levélen kívül, és még akkor is, mikor gondolatai a különböző kísérőjelenségekre kezdtek rávillantani, akár előbbi tárgyuknál maradhattak volna, annyira nem tudták igazi lényükben megragadni őket. Ebben a lelkiállapotában, mivel csupán a Köszörűs állott a törvényszék előtt és senki más, nagy megkönnyebbülésére úgy határozott, hogy őt tekinti a gyanúsított személynek, s tekintete ezt oly beszédesen kifejezte, hogy Rob azonnal heves tiltakozásba kezdett.

- Ne, kapitány úr, kérem! Csodálkozom, hogy is tehet ilyet! Mit tettem én, hogy így nézzen rám valaki!?

- Fiam, ne kiálts addig, amíg nem ütnek! És ne szóld el magadat, akármit teszel!

- De hát én nem tettem és nem mondtam semmit, kapitány úr! - felelte Rob.

- Csak tartsd egyenesben a hajót! - mondta a kapitány nagy komolyan.

A rásúlyosodó felelősség tudatában látta, hogy végére kell járnia ennek a titoknak, amint illik is az eltűnt barátjához. El is határozta, hogy rögtön lemegy, megvizsgálja a helyiséget, a Köszörűst pedig szorosan maga mellett tartja. Mivel az ifjút olyanformán tekintette, mint aki egyelőre vizsgálati fogságban van, nem tudta egészen bizonyosan, nem volna-e tanácsos megbilincselni a kezét, vagy a két bokáját összekötözni, esetleg súlyokat aggatni a lábára, de mivel viszont nem volt tisztában azzal, vajon az ilyen formaságok törvényesnek minősíthetők-e, a kapitány inkább úgy döntött, hogy fülön fogva viszi a fiút egész úton, és ha ellenkezni próbál, hát úgy kupán üti, hogy összeesik.

A fiú azonban nem fejtett ki semmiféle ellenállást, és a kapitánynak a műszerárus házáig szigorúbb eszközt nem kellett alkalmaznia. Mivel az ablaktáblák még zárva voltak, először is kinyitotta, és amint a napfény aztán szabadon beáradt, a fiú segítségével nekilátott a további vizsgálatnak.

A kapitány azzal kezdte, hogy helyet foglalt az üzletben az egyik karosszékben, mint elnöke a benne székelő ünnepélyes törvényszéknek; utána felszólította a fiút, hogy feküdjék le ágyába a bolti asztal alatt; mutassa meg pontosan, hol fedezte fel a kulcsokat és a csomagot, amikor felébredt; hogyan találta az ajtót; hogyan indult el a Brig Place-re, és így tovább; az utóbbi mutatványnál azonban a kapitány ügyelt, hogy a fiú ne juthasson messzibb a küszöbnél. Miután mindezt több ízben végiggyakoroltatta vele, a kapitány megrázta a fejét, és szemmelláthatóan arra gondolt, hogy bizony, egészen sötéten fest a dolog.

Azután, mintha valahol holttestet kellene találnia, szigorú kutatást rendezett az egész házban, lebotorkált égő gyertyával a pincébe, ajtók mögé bökdösött a vaskampójával, fejével megdöngette a gerendákat, s magára húzta az összes pókhálókat. Mikor aztán felmentek az öregúr hálószobájába, kiderült a szemlénél, hogy a műszerárus az éjszaka nem feküdt le, csak úgy ledőlt egy keveset, az ágyruhán lelhető bemélyedés szerint.

- Én úgy gondolom, kapitány úr - szólalt meg Rob, körülnézve a szobában -, hogy Gills úr, amikor olyan sokat jött-ment a legutolsó napokban, olyankor kisebb holmikat szállított el darabonként, hogy feltűnést ne keltsen.

- Úgy! - szólt a kapitány rejtélyesen. - Miből gondolod ezt, fiam?

- Hát abból - felelt Rob és körültekintett -, mert nem látom a borotváló szerszámokat. Sem a keféket, kapitány úr. Sem az ingeit. Sem a cipőit.

Amint a fiú ezeket a tárgyakat megemlítette, a kapitány egyenként szemügyre vette Rob felszerelésének megfelelő darabjait, vajon nem legújabban van-e valamelyik nála használatban? Robnak még nem kellett borotválkoznia. Kefét egészen bizonyosan nem használt, és minden kétségen kívül régi ruhadarabjait viselte.

- És mit gondolsz, de jól gondold meg, mikor mehetett el?

- Hát bizony én azt gondolom, kapitány úr, nem sokkal azután léphetett meg, hogy én horkolni kezdtem.

- Hány óra lehetett akkor? - kérdezte a kapitány, aki rendkívüli fontosságot tulajdonított a pontos időnek.

- Hogy tudnám én azt, kapitány úr! - kiáltott fel Rob. - Csak annyit tudok, hogy igen mélyen szoktam aludni, de úgy reggel felé már elég ébren alszom. Ha Gills úr reggeltájt ment volna keresztül a bolton, hiába megy lábujjhegyen, bizonyos, hogy felébredtem volna, mikor bezárta az ajtót.

E körülmények alapos megfontolása után a kapitány arra a következtetésre jutott, hogy a műszerárus a maga jószántából készült neki az útnak és tűnt el; ezt a természetes következtetést különben a levél is támogatta, amely kétségtelenül az öregúr saját keze írásával íródott.

A kapitánynak most már ezek után azt kellett megvizsgálnia, hová és miért ment el az öregúr? Az első nehéz kérdés megoldására nem látott semmi módot, elmélkedéseit tehát a második kérdésre összpontosította.

Amint most visszaemlékezett az öregúr furcsa viselkedésére és arra, hogyan vett tőle búcsút - érthetetlennek tűnt fel akkor, de annál érthetőbbé vált most -, a kapitányon az a félelmetes gyanú vett erőt, hogy az öreg talán nem bírta tovább a Walter miatti aggodalom és bánkódás gyötrelmeit és öngyilkosságot követett el. Többször említette ő maga is, hogy a mindennapi élet hercehurcájába belefáradt a gyötrő reménytelenség és bizonytalanság közepette, ez bizony nem látszott holmi erőszakos feltevésnek, hanem nagyon is valószínűnek.

Adósságaitól megszabadult, s attól sem tartott immár, hogy akár személyes szabadságát, akár ingóságait veszély fenyegeti, mi egyéb vihette el hazulról, mint a magányában kifejlődött elmezavar? Azt, hogy némi ruházati holmit is magával vitt, ha ugyan vitt (hiszen még efelől sem voltak egészen bizonyosak) tehette ő azért is - okoskodott a kapitány -, hogy elejét vegye a nyomozásnak, elterelje a figyelmet útjának valódi céljáról, vagy könnyítsen az aggodalmain annak, aki most, íme, a lehetőségeket hánytorgatja magában. Egyszerű szavakban és röviden összefoglalva, ez volt a lényege és végső eredménye Cuttle kapitány elmélkedéseinek, de természetesen hosszabb időbe telt, amíg idáig eljutott és érvelései, az ilyenfajta okoskodásokhoz hasonlóan, messzi kitérők után rendszertelenül épültek fel.

A végsőkig csüggedten és lehangoltan, a kapitány helyesnek tartotta most már, hogy a fiút szabadlábra helyezze, és csupán bizonyos rendőri felügyelet alatt tartsa; így hát felfogadta Brogley egyik emberét, hogy távollétükben üljön ott a boltban, s a kapitány Rob kíséretében, vigasztalan nyomozásra indult Solomon Gills földi maradványai után.

Nem akadt a nagy városban állomás, hullakamra, vagy dologház, amely a fényes kalap látogatását elkerülte volna. A rakodópartok mentén veszteglő hajók tömege között, a folyón föl, a folyón le, itt, ott, mindenütt, a legnagyobb embersűrűben, csillogva haladt tova ez a kalap, mint a hős sisakja a hősköltemények csatáiban. Egy álló hétig a kapitány elolvasott az újságokban és a hirdetményeken mindent, ami csak eltűnt és megtalált személyekről szólt; kész volt elmenni a nap bármely órájában, hogy megállapítsa Solomon Gills személyazonosságát vízbe fúlt szegény kis hajósinasokon, vagy mérget nyelt sötét szakállas, magas termetű idegeneken. - Legyek bizonyos felőle - mondogatta a kapitány -, hogy mégsem ő. Az bizonyos, hogy egyetlen esetben sem volt ő, és hogy a derék kapitánynak egyéb megnyugvás nem is jutott ki ezenkívül.

Végül aztán ezekről a reménytelennek bizonyult kísérletekről is lemondott, és azon kezdett gondolkozni, mit is tehetne egyebet. Több ízben áttanulmányozta szegény barátja levelét, és arra a következtetésre jutott, hogy legfőbb kötelessége most "fönntartani a régi otthont Walter számára". Így hát elhatározta, hogy ott lakik majd Solomon Gills házában, vezetni fogja a műszeráru üzletet is, majd meglátja, mit hoz a jövő.

Mivel ilyenformán a MacStingernénél fel kell mondania, és nagyon jól tudta, hogy ez a határozott személy hallani sem akar majd ilyesmiről, a kapitány végső szorultságában szökésre szánta el magát.

- Nos, ide hallgass, fiam - szólt Robnak, amikor ez a kitűnő eszme megérett az agyában -, holnap egész nap nem leszek ezen a környéken, egész estig, sőt éjfélig sem. Hanem te őrködj addig, amíg a kopogásomat meghallod, és aztán abban a pillanatban szaladj és nyiss ajtót.

- Igenis, kapitány úr!

- Neved, mint ellátotté, tovább is itt marad, a hajószemélyzet könyvében - szólt a kapitány leereszkedően -, sőt, még az előléptetésre is számíthatsz, ha jól megleszünk egymással. De akármennyi is az idő, abban a pillanatban, ahogy a kopogásomat hallod holnap éjjel, pattanj fel és mutasd meg, milyen fürge vagy.

- Úgy lesz, kapitány úr!

- Mert hát, tudod - kezdte újból a kapitány, hogy a Köszörűsnek minél jobban eszébe vésse a kötelességét -, az sem lehetetlen, hogy üldözni fognak és elkaphatnak, ha nem mozogsz elég gyorsan.

Rob újra biztosította a kapitányt, hogy ugyancsak fürge lesz és éber, a kapitány pedig e bölcs intézkedések megtörténtével, hazament MacStingernéhez - utoljára.

Az az érzés, hogy ez utoljára történt immár, s a sötétkék kabátja alatt rejtegetett félelmetes elhatározás olyan félelemmel töltötte el MacStingerné iránt, hogyha csak meghallotta a lépteit lent a lépcsőházban, valóságos reszketési roham fogta el. Hogy, hogy nem, MacStingerné történetesen elbájoló kedvében volt, szelíd és kedves, mint egy kezes bárányka, és Cuttle kapitány iszonyatos kínokat szenvedett el a lelkiismeretfurdalástól, mikor háziasszonya feljött, hogy megkérdezze, ne főzzön-e ebédre valami jót?

- Talán egy szép vesés-puddingot, kapitány úr, vagy egy ürüszívet? Sose törődjék a fáradsággal.

- Nem, köszönöm szépen, asszonyom - felelt a kapitány.

- Vagy tán sült csirkét, egy kis vagdalt borjúhústöltelékkel, meg egy kis tojásmártással? Ugyan, Cuttle kapitány, úr! Ünnepeljen már egyszer maga is!

- Nem, köszönöm, asszonyom - válaszolt a kapitány, nagyon alázatosan.

- Valami biztosan kihozta a sodrából, és egy szíverősítőre van szüksége - folytatta MacStingerné. - Ugyan, mért nem hozat már egyszer egy üveg sherryt?

- Nos hát, asszonyom, ha megígéri, hogy maga is megiszik egy-két pohárral belőle, azt csakugyan megpróbálnám. Aztán megtenné-e asszonyom - folytatta a kapitány, miközben valósággal szétmarcangolta a lelkifurdalás -, hogy elfogadjon tőlem egy negyedévi házbért előre?

- És ugyan miért, Cuttle kapitány? - kérdezte MacStingerné élesen, legalábbis a kapitány úgy érezte, és halálra vált.

- Ha megtenné asszonyom - mondta megtörve -, nagyon lekötelezne. Nálam nem nagyon áll meg a pénz. Egyszerűen lába kel. Nagyon örülnék, ha beleegyezne.

- Hát jól van, kapitány úr - felelt a mit sem sejtő MacStingerné, és kezét dörzsölgette -, elvégre azt teszi, amit akar. Magamfajta családos asszonyhoz nem való, hogy visszautasítsa, de az sem, hogy zaklassa az ilyesmiért.

- És volna olyan jó, asszonyom - szólt a kapitány, miközben leemelte a szekrény tetejéről a bádogdobozt, amelyben a készpénzét tartotta -, hogy kis családja minden tagjának egy shilling és hat pennyt felajánljon a nevemben? Ha kiadná a jelszót, és a gyerekek testületileg ide járulnának, igazán örülnék.

Az ártatlan MacStingerek aztán megannyi tőrszúrást ejtettek a kapitány szívén, amikor rajban ott termettek, s olyan bizakodó hűséggel rohantak rá, amilyet - úgy érezte - kevéssé érdemelt meg. Kedvence, Alexander MacStinger tekintete éppen elviselhetetlen lett számára; Julianna MacStinger hangja pedig, aki szakasztott olyan volt, mint az anyja, egészen elvette bátorságát.

Mindazáltal Cuttle kapitány tűrhető módon fenntartotta mégis a látszatot, és egy vagy két órán keresztül ugyancsak kemény megpróbáltatásokat állt ki az ifjú MacStingerek részéről, akik gyermeki féktelenségükben még a fényes kalapot is alaposan meggyötörték: ketten is beleültek egyszerre, mint valami fészekbe, és sarkukkal doboltak a belső oldalain. Végre aztán a kapitány szomorú szívvel kiküldte őket, és oly lelkiismeretkínok és gyötrelmek közepette vett búcsút a kis angyaloktól, mintha legalábbis akasztani vitték volna.

Az éj csendjében aztán nehezebb ingóságait becsomagolta egy ládába s lelakatolta, azzal a szándékkal, hogy minden valószínűség szerint itthagyja, amíg eléggé vakmerő és elszánt ember nem akad, hogy eljöjjön és kikérje. A könnyebb, szükséges holmikból aztán batyut kötött, ezüstneműjét ruhájába rejtette, s ott állt végre, menekülésre készen. Az éjfél órájában aztán, mikor a Brig Place mélységes álomba temetkezett, MacStingerné pedig az édes feledés karján szunnyadt, gyermekeitől körülvéve, a bűnös kapitány lábujjhegyen lelopakodott a sötétben, kinyitotta az ajtót, majd halkan becsukta maga mögött, s futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta.

MacStingerné képétől üldözve, ahogy majd kiugrik az ágyból, és öltözéke hiányosságával nem törődve, követi őt, elkapja hátulról és visszahurcolja, a bűntudattal megvert Cuttle kapitány ugyancsak szedte lábát, és úgyszólván lélegzetet sem vett, amíg csak a műszerárus boltjához nem ért. Kopogására az ajtó azonnal kinyílt - mert Rob ott állott őrhelyén -, és csak azután érezte magát némi biztonságban, hogy már bezárta és bereteszelte mögötte.

- Huh! - kiáltott fel körülnézvén a szobában. - Hát ez aztán nehéz ügy volt!

- Csak nincs valami baj, kapitány úr?! - lihegte a szájtátó fiú.

- Nincs, nincs! - felelt a kapitány, s a színe is elváltozott, ahogy egy-egy kint elhaladó lépésre figyelt. - Hanem, ide hallgass, fiam! Ha bármilyen hölgy, kivéve azt a kettőt, akit tegnap itt láttál, be találna jönni, és Cuttle kapitány felől kérdezősködnék, hát mondd neki, hogy soha olyan nevű személyt nem ismertél, nem hallottad még hírét sem. Megértetted?

- Majd résen leszek, kapitány úr!

- Azt is mondhatod, ha akarod - szólt a kapitány némi habozással -, hogy ilyen nevűről olvastál az újságban: Ausztráliába vándorolt ki, csupa olyanokkal, akik megesküdtek, hogy vissza sem jönnek többet.

Rob intett, hogy megértette az utasításokat. Cuttle kapitány megígérte neki, hogy embert farag belőle, ha a parancsainak engedelmeskedik, ágyba parancsolta az ásítozó fiút, a bolti asztal alá, ő maga pedig Gills hálószobájába vonult.

Milyen szenvedéseket állott ki a kapitány másnap, valahányszor női kalap vonult el a bolt előtt, és hányszor rohant ki a boltból, hogy holmi képzeletbeli MacStingerné elől szökve, menedéket keressen a padláson, azt elmondani sem lehet. Végül is hogy a lapulással járó rendkívüli fáradalmakat elkerülhesse, a bolt és a hátsó szoba közötti üvegajtót elfüggönyözte belülről, bezárta a kulcscsomó egyik kulcsával, a falba pedig kis kémlelő nyílást vágott. Ezeknek az erődítési munkálatoknak előnye nyilvánvaló volt; ugyanis amint egy női kalap feltűnt az utcán, a kapitány pillanatok alatt benn termett az erődben, bezárkózott, s onnan leste az ellenség hadmozdulatait. A riadalom aztán vaklármának bizonyult, és a kapitány ismét kilépett az üzletbe. Mivel pedig a női kalapok igen nagy számmal mutatkoztak az utcán, a riadalom pedig elválaszthatatlan volt a női kalap megjelenésétől, a kapitány jóformán egyebet sem tett egész nap, mint ki és be futkosott.

Cuttle kapitány mindazáltal e fárasztó szolgálat közepette is talált időt arra, hogy a bolt árukészletét átvizsgálja, s az az általános véleménye alakult ki, hogy ezeknek a tárgyaknak semmiféle dörzsölés nem lehet elég sok, és semmi fényesítés nem lehet elég alapos. Ez a nézet okozott is Robnak munkát eleget. Azonkívül néhány biztató külsejű tárgyat, csak úgy találomra, árjelző cédulával is ellátott, tíz shillingtől ötven fontig állapítva meg az árakat, s az árjelző cédulákat az árukkal együtt aztán, a közönség roppant elképedésére kirakta az ablakba.

Miután ezeket az újításokat véghezvitte, a kapitány, a tudós eszközök környezetében, lassan, lassan tudósfélének kezdte érezni magát, és úgy nézegetett a csillagokra az üvegtetőn át éjszakánként, amikor ott ült a kis szobában, és a pipáját szívta lefekvés előtt, mintha legalábbis birtokot szerzett volna magának valamelyikben. Továbbá, mint a citybeli kereskedővilág tagja, érdeklődni kezdett a Lord Mayor, meg a seriffek és a kereskedelmi társaságok irányában, azonkívül kötelességének tartotta, hogy naponta elolvassa a pénzpiac árfolyamairól szóló tudósításokat, noha eligazodni nem tudott semmiféle hajózási szabály segítségével, mit jelenthetnek ezek a számok tulajdonképpen, ami pedig a tört egységeket illeti, úgy érezte, ő bizony egészen jól meg tudna lenni nélkülük. Florence-nél a Sol bácsiról szóló furcsa hírekkel azonnal tisztelegni próbált, amint birtokba vette a tengerészkadét birodalmát, de Florence nem volt a városban. Így aztán a kapitány új életében nem talált más társaságra Robon, a Köszörűsön kívül, és elvesztvén érzékét az idő iránt, mint az emberek általában, ha nagy változások történnek velük, olyanformán gondolt Walterre, Solomon Gillsre, sőt még MacStingernére is, mint hajdanvolt, talán igaz sem volt dolgokra.

HUSZONHATODIK FEJEZET
Múlt és jövő árnyai

- Legalázatosabb szolgája, uram! - szólt az őrnagy. - A teremburáját is, uram, Dombey barátom barátja az én barátom is, és igazán örülök a szerencsének.

- Lekötelezettje vagyok Bagstock őrnagynak, Carker - szólalt meg most Dombey -, a társaságáért, meg azért, ahogyan elszórakoztatott. Bagstock őrnagy nagy szolgálatot tett nekem, Carker.

Carker cégvezető úr, aki kalapjával kezében állt ott, éppen az imént érkezett meg Leamingtonba, és most, amikor az őrnagynak bemutatták, azonnal szemlére rakta ki előtte mind a két fogsorát, miközben azt mondta, úgy véli, megengedi neki, hogy köszönetet mondjon, amiért Dombey úr arcszíne és kedélye az ő segítsége révén annyira megjavult.

- Becsületemre, uram - felelt az őrnagy - nekem a világon semmiféle köszönet nem jár, mert itt köztünk kölcsönösen ment minden. Olyan nagy ember, mint a mi Dombey barátunk, uram - folytatta az őrnagy lehalkítva hangját, de azért mégsem annyira, hogy Dombey meg ne hallhassa -, olyan ember akaratlanul is emeli és tökéletesíti barátait. Valósággal megacélozza az ember erkölcsi erejét.

Carker úr kapott a szaván. Nagy erkölcsi erejével. Pontosan. Az őrnagy szájából vette ki a szót.

- Hanem ha az én Dombey barátom - tette hozzá az őrnagy -, Bagstock őrnagyról kezd beszélni önnek, akkor esedeznem kell, hogy helyreigazíthassam a véleményét az önével együtt. Akiről szó lehet, az csak az ő egyszerű Joe barátja, uram. Joey B., Josh, Joseph, a kemény és katonás vén J., senki egyéb. Szolgálatjára.

Carker úr nagy baráti hajlandósága az őrnagy iránt és keménysége, katonás volta, egyszerűsége iránt érzett csodálata minden egyes fogán megmutatkozott.

- Most pedig, uram - folytatta az őrnagy -, önnek, meg Dombey úrnak bizonyára rengeteg beszélnivalójuk van egymással.

- Szó sincs róla, őrnagyom - jegyezte meg Dombey.

- Dombey - tiltakozott az őrnagy -, ezt én jobban tudom; az olyan embert, mint ön, a kereskedelem kolosszusát nem szabad megakasztani munkájában. Az ön percei drágák. Vacsoránál majd találkozunk. Addig az öreg Joseph eltűnik. Carker úr, pontosan hét órakor vacsorázunk.

Ezzel az őrnagy, képét hatalmasan felfújva, visszavonult, de rögtön visszadugta a fejét s így szólt:

- Bocsánat! Dombey, nincs semmi üzenete számukra?

Dombey úr némileg zavart pillantást vetve üzleti titkainak udvarias letéteményesére, arra kérte az őrnagyot, hogy tolmácsolja tiszteletét.

- De teringettét, uram, kissé melegebben! Különben az öreg Joeyt nem fogadják majd valami szívesen.

- Szívélyes üdvözletemet hát, ha úgy jobb, őrnagyom - mondta Dombey.

- Ejnye, a kutyafáját - szólt az őrnagy újra, miközben válla és terebélyes képe csak úgy rázkódott a nevetéstől -, eszeljen ki már valami még melegebbet.

- A barátunk ravasz ám, uram! Ravasz, ör-dön-gö-sen ravasz - szólt az őrnagy, s Carkerre meregette szemét, az ajtó mögül. - Csakhogy Bagstock is ravasz ám! - Ekkor a nevetésben egyszerre megállt, teljes magasságában kiegyenesedett, s ünnepélyesen felkiáltott, miközben mellére ütött: - Dombey! Irigylem az érzéseiért! Isten áldja meg! - Ezzel eltűnt.

- Bizonyára nagy vigaszt talál ebben az úriemberben, Dombey úr - szólt Carker fogaival követve az őrnagyot.

- Valóban nagyot - felelt Dombey.

- Ismerősei is vannak itt, kétségtelenül. Abból, amit mondott, látom, társaságba is jár. Tudja - folytatta Carker bizalmas mosolygással -, igazán nagyon örülök, hogy ön már társaságba is eljárogat.

Dombey úr másodkapitánya érdeklődését óraláncának csavargatásával ismerte el, és szótlanul biccentett.

- Ön társaséletre született - folytatta Carker. - Valahány embert csak ismerek, alkat és társadalmi állás tekintetében ön a leghivatottabb arra, hogy a társaságnak éljen. Igen, gyakran csodálkoztam rajta, hogy olyan hosszú ideig, úgyszólván kartávolságnyira tartotta magától a társaságot.

- Megvolt rá az okom, Carker. Egyedül maradtam, és közömbösen hagyott a társaság. De önnek magának is kiváló képességei vannak a társaságbeli életre, így hát jobban csodálkozhatott rajta.

- Ó, én! - válaszolt a másik készséges önócsárlással. - Egészen más dolog ez olyan ember esetében, amilyen én vagyok. Ne hasonlítson engem önmagához.

Dombey úr nyakkendőjéhez nyúlt, eligazította benne állát, köhintett egyet, aztán néhány percig csendben nézett hű barátjára és szolgájára.

- Nagyon fogok örülni, Carker - szólalt meg végre, mint aki túl nagyot nyelt -, ha bemutathatom az én... az őrnagy barátainak. Rendkívül kellemes emberek.

- Hölgyek is vannak közöttük, gondolom - kockáztatta meg a sima modorú cégvezető.

- Mind azok, azaz hogy mindketten hölgyek.

- Csak ketten vannak? - mosolygott Carker.

- Csak ketten. Látogatásaimban csupán erre a családra szorítkoztam, másokkal nem is kötöttem ismeretséget.

- Nővérek talán?

- Anya és leánya - válaszolt Dombey.

Dombey úr ebben a pillanatban lesütötte szemét, és újra nyakkendőjét igazgatta. Carker mosolygó ábrázata hirtelen, minden átmenet nélkül megfeszült, haragosra változott, miközben kutatón, majd pedig csúnya gúnymosollyal nézett Dombeyra. Ahogy azonban Dombey ismét felvetette a tekintetét, Carker nem kevésbé gyorsan öltötte vissza régi arcát, és az ínyét is kimutatta.

- Ön valóban szíves, Dombey úr - mondta aztán -, nagyon örülni fogok, ha megismerhetem őket. De ha már hölgyekről beszélünk, most jut eszembe, hogy Dombey kisasszonnyal találkoztam.

Dombey úr arcát elöntötte a vér.

- Bátor voltam tiszteletemet tenni nála, hogy megkérdezzem, nincs-e valami megbízása a számomra. De nem részesültem abban a szerencsében, hogy bármi mást hozhatnék tőle, mint... forró szeretetét.

Farkasarc, de még a forró nyelv is megmutatkozott a mosolyra húzott szájban, amint szeme Dombey szemével találkozott!

- És az üzleti ügyek? - kérdezte Dombey némi szünet után, miközben a másik néhány papirost szedett elő.

- Nagyon kevés - jelentette Carker. - Egészben véve üzleti ügyeinkben újabban nem volt sok szerencsénk éppen, de hát önre nézve ez most nem fontos. A hajóbiztosítónál már lemondtak a "Fiam és örökösöm"-ről, mint elveszettről. Egyébként orrától az árbochegyéig biztosítva volt.

- Carker - szólalt meg ekkor Dombey, s leült Carker mellé -, nem mondhatnám, hogy a Gay-fiú valaha is kedvezően hatott volna rám...

- Rám se - vetette közbe a cégvezető.

- De azért szeretném - folytatta Dombey, nem véve figyelembe a közbeszólást -, ha sohasem lépett volna a hajó fedélzetére. Bár ne küldtük volna ki azzal a hajóval.

- Kár, hogy ezt nem közölte kellő időben, nem igaz? - felelte Carker hűvösen. - Mindazonáltal azt hiszem, minden úgy van jól, ahogy van. Valóban, úgy gondolom, hogy így a legjobb. Nem említettem-e még, hogy Dombey kisasszony meg én közösen birtoklunk egy titkot?

- Nem! - felelt Dombey szigorúan.

- Bizonyos vagyok benne - szólt Carker hatásos szünet után -, bárhol is legyen Gay, jobb, mintha itthon volna. Ha az ön helyében volnék, megnyugodnék ebben. Én magam egészen megnyugszom. Dombey kisasszony jóhiszemű és fiatal, s ha van valami hibája, talán csak az, hogy nem elég büszke a családjára. Nem mintha ez súlyos jellemhiba volna. Lesz szíves ezeket a mérlegeket átnézni velem?

Dombey úr hátradőlt székében, ahelyett hogy az elébe rakott papirosok fölé hajolt volna, és merően nézett Carker arcába. A cégvezető szempilláját alig emelve föl, úgy mutatta, mintha a számjegyeket nézné, és arra várna, hogy főnökének megjöjjön a kedve a munkához. De látszott rajta, hogy csak színlel, méghozzá finom lelkére hallgatván, mert kímélni akarja Dombey úr érzelmeit. Dombey úr érezte, milyen tapintatosan jár el bizalmas beosztottja, különben sok mindent elmondana még neki, ő viszont túlontúl büszke volt, semhogy kérdéseket intézzen hozzá. Így történt ez köztük gyakran az üzleti életben is. Dombey úr tekintete aztán lassan, lassan elernyedt, és figyelme az elébe kiterített papirosok felé fordult; de néhányszor még később is abbahagyta a munkát, és ismét Carkerre pillantott. Mindannyiszor azonban Carker éppen olyan tüntetően tapintatossá vált, mint az előbb, és tapintatáról a nagy főnököt is egyre jobban meggyőzte.

Míg együtt dolgoztak - és míg a cégvezető ügyes tevékenysége folytán haragos gondolatok születtek és forrtak Dombey lelkében Florence iránt, a hűvös ellenszenv helyén - Bagstock őrnagy, a leamingtoni öreg hölgyek csodálatától kísérve, ott haladt terpedt lépéseivel a főút árnyas oldalán, a bennszülött kíséretében, aki a szokásos mennyiségű könnyű hadi felszerelést cipelte utána, hogy Skewtonné asszonynál megtehesse délelőtti látogatását. Éppen dél volt, mikor az őrnagy Cleopatra lugasába érkezett, és abban a szerencsében részesült, hogy királynőjét ott találhatta szokott pamlagján. Egy csésze kávé fölött lankadozott, szobáját elfüggönyözte és sötétítette, a még gyönyörteljesebb pihenés kedvéért, hogy a szolgálatot teljesítő Withers úgy tűnt fel, mint egy apród kísértete.

- Micsoda elviselhetetlen alak közeledik itt! - szólt Skewtonné. - Rá sem tudok nézni. Távozzon, akárki is!

- Csak nem lesz szíve hozzá, hogy J. B.-t elűzze, asszonyom! - méltatlankodott az őrnagy, s fele úton megállt tiltakozása közben, sétabotjával a vállán.

- Ó, hát maga az? Várjon egy kicsit. No, nem bánom, bejöhet - mondta Cleopatra.

Az őrnagy a pamlaghoz lépett, és odaszorította a bájos kezet ajkaihoz.

- Üljön le - szólt Cleopatra, miközben hanyagul legyintett legyezőjével -, de csak távolabb. Ne jöjjön túl közel hozzám, mert roppantul bágyadt és érzékeny vagyok ma délelőtt, magán meg érezni, hogy a napról jön. Valóságos trópusi szagot hoz magával.

- Szent Györgyre, asszonyom! - felelt az őrnagy. - Volt idő, mikor Joseph Bagstockot csaknem rostélyossá sütötte és perzselte a nap; az az idő, asszonyom, amikor Nyugat-India melegházi izzó levegője olyan erős virágzásba hajtotta őt, hogy nem is ismerték másként, csak úgy, hogy a Virág. Nem is hallott senki holmi Bagstockról akkoriban, a Virágról hallott csupán, a Mi Virágunkról. A Virág megkókadhatott valamelyest, asszonyom - folytatta az őrnagy, és egy sokkal közelebbi széken foglalt helyet, mint amelyet a kegyetlen istennő kijelölt számára -, de szívós palánta ő még, és állhatatos, akár az örökzöld.

Az őrnagy, aki az elsötétített szoba védelme alatt fél szemét becsukta, s fejét furcsa bohóc módjára kezdte rázni, roppant önelégültségében, közelebb állt a gutaütéshez, mint valaha.

- Hol van Grangerné asszony? - kérdezte Cleopatra az apródtól.

Withers úgy vélte, hogy a szobájában.

- Jól van. Elmehet és csukja be az ajtót. Nem vagyok itthon senkinek.

Amint Withers eltűnt, Cleopatra bágyatagon az őrnagy felé fordította fejét, anélkül hogy maga megmozdult volna, és megkérdezte tőle, barátja hogy van?

- Dombey, asszonyom - felelte az őrnagy, pajzán nevetéstől bugyborékoló torokkal -, úgy van, ahogy valaki hasonló körülmények között lehet. Helyzete kétségbeejtő, asszonyom! Dombeyt megsebezték! Súlyosan! Átszúrták, pont a szíve közepén.

Cleopatra karvalytekintetet vetett az őrnagyra, és ez a pillantás rendkívül ellentétben állott azzal a szenvelgő, vontatott hangjával:

- Kedves őrnagyom, látja, jóllehet én nagyon keveset tudok a világról, és valóban nem is sajnálkozom tapasztalatlanságomon, mert attól tartok, hogy hamis hely ez nagyon, léleksorvasztó formaságokkal tele, és a természettel keveset törődnek benne, az őszinte szív zenéje pedig, a lélek kiáradása és minden igazán költői dolog, oly ritkán hallható. Itt mégsem hinném, hogy félreértettem volna. Ön szavaiban Edithre, Edithre, az én legdrágább gyermekemre céloz - szólt Skewtonné, végighúzva mutatóujját szemöldöke körvonalain -, akitől a leggyöngédebb húr hangjai rezdülnek meg bennem!

- Az egyenes szókimondás, asszonyom - szólt az őrnagy -, mindig a Bagstockok jellemvonása volt. Igaza van. Joe nem tagad.

- És célzása - folytatta Cleopatra -, vonatkozott a legmeghatóbb, legmegrázóbb és legszentebb érzelemre, amelynek a mi esendő akaratunk alárendeltje.

Az őrnagy ajkához emelte ujját, s csókot dobott Cleopatra felé, mintha a szóban forgó érzelem mivoltát jelezné.

- Érzem, hogy gyönge vagyok. Érzem, hogy nincs meg bennem a mamának, hogy úgy mondjam szülőnek ilyen esetben oly szükséges erélye - pityegte Skewtonné, és zsebkendője csipkés szélével a festéket egyengette ajkán -, de hát alig is közeledhetek a drága Edithemnek ilyen fontos valamihez a gyöngeség érzése nélkül. Mindamellett, maga rossz ember, mivel maga már vakmerően célozni mert rá, és komoly nyugtalanságot szerzett nekem - itt Skewtonné megérintette bal oldalát a legyezőjével -, nem fogok meghátrálni kötelességem teljesítése elől.

Az őrnagy a sötétség leple alatt egyre csak dagadt, dagadt, körbe forgatta elkékült arcát, és szaporán hunyorgatott kiülő rákszemével, mígnem egyszerre olyan hörgő köhögés fogta el, hogy fel kellett kelnie, és egyet-kettőt fordulnia a szobában, mielőtt szép barátnője tovább folytathatta volna.

- Dombey úr - kezdte újból Skewtonné -, több héttel ezelőtt látogatásával tisztelt meg bennünket, az ön társaságában, drága őrnagyom. Őszintén beismerem, az a bajom, hogy nagyon is az ösztönök embere vagyok, s olyan, mintha valósággal kívül hordanám a szívemet. Jól ismerem ezt a hibámat. Ellenségem sem ismerhetné jobban. De nem sajnálom, hogy ilyen vagyok, sőt inkább örülök, hogy nem dermesztett jéggé ez a szívtelen világ és megelégedéssel viselem el, ha méltán ezzel vádolnak.

Skewtonné eligazította a csipkebetétjét, majd ráncos nyakán csippentett egyet, hogy simábbnak lássék, és rendkívüli önelégültséggel folytatta:

- Végtelen örömet szerzett nekem (és az én drága Edithemnek is), hogy Dombey urat fogadhattam. Az ön barátjáról lévén szó, kedves őrnagyom, természetesen kedvező módon elfogultak voltunk irányában, és nekem úgy tetszett, mintha azt vettem volna észre, hogy Dombey úr a szív embere, ami rendkívül üdítően hatott rám.

- No de most aztán annál kevesebb szív maradt Dombeyban - jegyezte meg az őrnagy.

- Nyomorult ember! - kiáltott fel Skewtonné, epedőn nézve az őrnagyra. - Kérem, hallgasson.

- J. B. már elnémult, asszonyom.

- Dombey úr - folytatta Cleopatra, a rózsás színt elsimogatva arcán -, megismételte látogatását, és mivel a mi egyszerű, természetes szokásaink nyilvánvalóan vonzották őt, hiszen a természetben édes és kellemes báj van, lassanként tagja lett a mi mindennapos kis esti társaságunknak. Kevéssé gondoltam a rendkívüli felelősségemre, amikor Dombey urat arra bátorítottam, hogy...

- Ezen a környéken vadásszon - segített Bagstock őrnagy.

- Ó, maga durva ember! - felelt Skewtonné. - Ha ilyen mosdatlan szájjal is, de megelőzte, amit mondani akartam.

Skewtonné odatámasztotta könyökét a mellette álló kis asztalra, és csuklóját lecsüggesztve - amit rendkívül kecsesnek és magához illőnek talált -, legyezőjét ide-oda forgatta, és beszéd közben lanyhán csodálta keze szépségét.

- Az a szenvedés, melyet kiálltam - szólt szenvelegve -, amint az igazság fokozatosan kiderült előttem, sokkal szörnyűbb, semhogy részletezni bírnám. Egész életemmel az én Edithemen csüggök, és most látnom kell, mint változik át napról napra az én gyönyörű báránykám, aki valósággal téli rejtekbe bujtatta szívét a mi imádott Grangerünk halála óta! Igazán a legmegindítóbb dolog a világon.

Skewtonné világa - mellékesen megjegyezve - nem lehetett valami megpróbáltatásokkal teli hely éppen, ha aszerint ítélünk, mi volt számára a legmegindítóbb ebben.

- Azt mondják - tette hozzá Skewtonné édeskés mosollyal -, hogy Edith, ez az én legdrágább gyöngyöm, hasonlít hozzám. Én is azt hiszem, hogy valóban egyformák vagyunk.

- Van egy ember a világon, aki sohasem engedi azt állítani, hogy bárki is hasonlít önhöz, asszonyom - felelt az őrnagy -, ez az ember pedig az öreg Joe Bagstock.

Cleopatra úgy tett, mintha meg akarná ütni a hízelgőt legyezőjével, de azután megengesztelődve rámosolygott és tovább folytatta:

- Ha az én gyönyörű lányom örökölt is tőlem valami olyasmit, ami előnyös, gonosz teremtés! - a gonosz teremtés persze az őrnagy volt -, viszont örökölte az én bolondos természetemet is. Edithben nagy jellemerő van, rólam azt mondták, hogy óriási jellem vagyok, de hát nem hiszem, hanem ha Edithet egyszer valami megindítja, érzékeny és odaadó a végletekig. Milyen érzés az én számomra, ha kínlódni látom? Valósággal tönkremegyek belé!

Az őrnagy, dupla tokáját fölfújta, és kék ajkát vigasztalón csucsorította legmélyebb együttérzésének jeléül.

- A meghittség - folytatta Skewtonné - kettőnk között a lélek szabad megnyilvánulása, az érzések nyíltsága, még gondolni is megható minderre! Inkább testvérek voltunk, mint anya és gyermeke.

- J. B. is így látta, asszonyom, J. B. ötvenezerszer mondta már ezt.

- Ne szakítson félbe, maga komisz ember - szólt Cleopatra. - Mit érezhetek ezután, amikor azt veszem észre, hogy egy beszédtárgyat kerülnünk kell! Hogy valami hogy is hívják csak, örvény nyílt meg közöttünk! Hogy az én nyílt Edithem megváltozott irányomban! Élesebb fájdalmat ennél elképzelni sem lehet.

Az őrnagy felkelt a székből, és egy másikra ült, közelebb a kis asztalhoz.

- Napról napra látom ezt, drága őrnagyom - folytatta Skewtonné. - Napról napra érzem. Óráról órára vádolom magam túlságos jóhiszeműségem és bizalmam miatt, amely ilyen lehangoló eredményekhez vezetett; úgyszólván percről percre várom, hogy Dombey úr majd nyilatkozik, és felment a gyötrelmem alól. De hát, kedves őrnagyom, nem történik semmi sem; én pedig rabszolgája lettem a mardosó lelkiismeretnek, vigyázzon arra a kávéscsészére! Hogy maga milyen ügyetlen! Az én drága Edithemet egészen kicserélték, és igazán nem tudom, mitévő legyek, vagy miféle jó emberemhez forduljak tanácsért.

Bagstock őrnagyot talán az bátorította fel, hogy Skewtonné, aki eddig is többször ellágyultabb és bizalmasabb hangnembe kezdett, most már teljesen átengedte magát ennek a hangulatnak; épp ezért átnyújtotta kezét a kisasztalon, és vigyorogva szólt:

- Tanácskozzon Joe-val, asszonyom!

- Akkor hát, maga bosszantó szörnyeteg - szólt Cleopatra, odanyújtva egyik kezét, miközben a másikban tartott legyezővel az őrnagynak bütykös kezét veregette -, akkor hát miért nem beszél velem őszintén? Hiszen tudja, mit gondolok. Miért nem mond nekem végre valamit, ami célra vezet?

Az őrnagy nevetett, azután megcsókolta Cleopatra rendelkezésére bocsátott kezét, utána pedig borzalmas hahotába kezdett.

- Vajon van-e annyi szív Dombeyban, mint én feltételeztem? - mélázott Cleopatra lankatagon. - Gondolja-e, hogy a szándékai komolyak, kedves őrnagyom? Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, vagy adjunk gondolkozási időt? Mondja meg nekem, drága ember, mit tanácsol?

- Hát hozzáadjuk őt Edith Grangerhez, asszonyom? - kuncogott fel az őrnagy rekedten.

- Ó, maga titokzatos alak! - felelt Cleopatra, s legyezőjével az őrnagy orrára pattintott. - Hát hogyan tudnánk mi hozzáadni?

- Ismétlem, asszonyom, elvétessük vele Edithet? - nyiharászott az őrnagy megint.

Skewtonné nem válaszolt egy szóval sem, de annyi furfanggal és élénkséggel mosolygott rá az őrnagyra, hogy a lovagias katonatiszt, aki ezt egyenes kihívásnak minősítette, mindenesetre rögtön egy csókot nyomott volna a rendkívüli pirosságú ajakra, ha Cleopatra szívbe kapóan megnyerő és fiatalos fürgeséggel ajka elé nem kapja legyezőjét. Lehet, hogy szemérmességből tette; de az is lehetséges, hogy a félelemtől, hátha kár esik ajka virágzó színében.

- Dombey nagy fogás ám, asszonyom!

- Ó, maga elvetemült kalmár! - sikította Cleopatra. - Egészen megbotránkoztat.

- És Dombeynak, asszonyom - folytatta az őrnagy, előrevetve a fejét és szemét kimeresztve -, komoly szándékai vannak. Ezt Joseph mondja; Bagstock tudja jól. J. B.-nek pedig gondja van rá, hogy így legyen. Dombeyt csak hagyja, asszonyom. Dombey biztos, asszonyom. Csak azt tegye, amit eddig tett, ne többet; és bízza J. B.-re a többit.

- Valóban úgy gondolja, kedves őrnagyom? - kérdezte Cleopatra, és látszólag hanyag viselkedése ellenére is nagyon kutatóan leste az őrnagy arcát.

- Biztos vagyok a dologban. A hasonlíthatatlan Cleopatra, és az ő Antonius Bagstockja sokszor fognak még diadallal beszélni erről, míg ott sütkéreznek majd Edith Dombey házának és gazdagságának pompájában. Dombey jobbkeze, fő embere - folytatta az őrnagy s a nevetést hirtelen abbahagyta, és elkomolyodott -, megérkezett, asszonyom.

- Ma reggel?

- Ma reggel, asszonyom. És hogy Dombey annyira óhajtotta megérkezését, ez azért van, és higgyen J. B. szavának, mert Joe ör-dön-gő-sen ravasz ember ám - az őrnagy ujját az orrához nyomta, és egyik szemét erősen összeszorította, ami semmiképpen sem emelte természetes szépségét -, azért van, hogy tudomására hozza emberének, mi lóg a levegőben, anélkül hogy el kellene mondania és megtanácskoznia. Mert Dombey olyan büszke, asszonyom, akár maga az ördög.

- Elbájoló vonás - selypítette Skewtonné -, az én drága Edithemre emlékeztet.

- Nos asszonyom, én már el is röppentettem néhány célzást, és a jobbkéz megértette; s még több célzást is ejtek el majd, mielőtt a nap véget ér. Dombey ma reggel azt javasolta, hogy kocsikázzunk ki holnap a Warwick-kastélyhoz, Kenilworthbe, de előbb együtt reggelizzünk a szállónkban. Én vállaltam, hogy a meghívást átadom. Ugye, megtisztel majd bennünket, asszonyom? - szólt az őrnagy, a légszomjtól és a ravaszságtól dagadva, s levelet vett elő, amely méltóságos Skewtonné úrnőnek szólt, szívességből Bagstock őrnagy révén; ebben mindig igaz híve, Paul Dombey arra kérte őméltóságát, valamint szeretetre méltó és bájos leányát, hogy járuljanak hozzá a kiránduláshoz, a levél utóiratában pedig a fent írt örökké igaz híve, Paul Dombey arra kérte a címzettet, hogy szíveskedjék tiszteletét átadni kedves lányának, Grangerné asszonynak.

- Csitt! - szólalt meg Cleopatra hirtelen. - Edith!

A szerető anyáról nehezen lehetett volna azt állítani, hogy amíg ezt a szót kimondta, azonnal édeskés és mesterkélt modorát öltötte föl ismét, ugyanis egyáltalán le sem vetette, sőt nem is látszott valószínűnek, hogy valaha is le akarná vagy le tudná vetni másutt, mint a sírban. Mégis gyorsan eltüntette mindazt, amit a komolyság árnyaképpen, vagy valami jó vagy rossz szándék bágyadt vallomásaként lehetett volna leolvasni arcáról, vagy kisejteni hangjából és viselkedéséből. Bágyatagon, legszenvelgőbb modorában dőlt ismét hátra a pamlagon, mikor Edith a szobába belépett.

Edith, pompásan és gyönyörűen, hidegen és visszautasítóan, Bagstock őrnagy jelenlétéről alig vett tudomást, fürkészően pillantott az anyjára, majd az ablak egyik függönyét félrevonta, és kinézett az utcára.

- Drága Edithem - szólalt meg Skewtonné -, hol voltál, az istenért! Erősen nélkülöztelek, angyalom!

- A mama azt mondta, hogy el van foglalva, azért nem zavartam - felelt Edith, de még a fejét sem fordította felé.

- Kegyetlenség volt az öreg Joe iránt - szólt az őrnagy szokott udvariasságával.

- Nagy kegyetlenség, tudom - szólt Edith, továbbra is csak kifelé nézve, oly nyugodt megvetéssel, hogy az őrnagy valósággal megsemmisült, és nem talált szavakat.

- Bagstock őrnagy - kezdte Skewtonné elnyújtott hangon - egyébként általában a leghaszontalanabb és legkellemetlenebb alakok egyike a világon, amint tudod...

- Igazán nem érdemes, mama - felelt Edith és körülnézett -, hogy ezt a beszédmódot tovább folytassuk. Egészen magunk közt vagyunk, és ismerjük egymást.

A nyugodt megvetés gyönyörű arcán - szemmelláthatóan maga ellen csak úgy irányult, mint amazok ellen - oly mély volt és erős, hogy egy pillanatra, bármilyen szívósan tartott anyja mesterkélt mosolya, még az is elenyészett előtte.

- Kedves lánykám - kezdte ismét.

- Még nem vagyok asszony? - kérdezte Edith mosolyogva.

- Milyen furcsa vagy te ma, kedvesem. Hadd mondjam el, drágám, hogy Bagstock őrnagy végtelenül kedves levelet hozott Dombey úrtól, melyben azt ajánlja, hogy holnap reggelizzünk együtt, utána pedig kocsizzunk át Warwickba és Kenilworthbe. Eljössz, Edith?

- Hogy elmegyek-e? - ismételte Edith, mialatt erősen elpirult, és lélegzete meggyorsult, ahogy anyjára nézett.

- Egyetlenem! Tudtam, hogy eljössz! - szólt Skewtonné könnyedén. - Hiszen csak formaságból kérdeztem amúgy is. Itt van Dombey úr levele, Edith.

- Köszönöm. Nem kívánom elolvasni.

- Akkor legjobb lesz talán, ha magam felelek rá, habár arra gondoltam, téged kérlek meg, hogy a titkárom légy, angyalom. - Mivel Edith sem nem mozdult, sem nem felelt, Skewtonné megkérte az őrnagyot, hogy tolja a kisasztalt közelebb hozzá, nyissa ki az írószekrényt, és vegyen ki tollat és papirost a számára, s e lovagi szolgálatokat az őrnagy buzgó odaadással és alázatossággal teljesítette.

- Tolmácsoljam a te üdvözletedet is, édesem? - kérdezte Skewtonné, az utóirathoz érve, és tollal a kezében várakozott.

- Ahogy tetszik, mama - felelt Edith fenséges egykedvűséggel, és fejét sem fordította oda.

Skewtonné tehát írt, amit akart, és nem várt újabb utasítást, aztán átadta a levelet az őrnagynak, aki olyan módon fogadta, mint drága megbízást, úgy tett, mintha odarakná egyenesen a szíve fölé, de végül is kénytelen volt a nadrágja zsebébe helyezni, a mellényzsebben nem találva elég biztonságban. Azután rendkívül szertartásos és lovagias búcsút vett a hölgyektől, melyet az idősebbik szokásos módján fogadott, a fiatal pedig az ablak felé fordulva alig észrevehető módon biccentette meg a fejét, hogy az őrnagyra nézve sokkal hízelgőbb lett volna, ha egyáltalán nem viszonozza köszönését, mert akkor legalább azt hihette volna, hogy észre sem vette. Napos, forró délután volt, az őrnagy előrerendelte a bennszülöttet a könnyű poggyásszal, maga pedig ott baktatott e száműzött fejedelem árnyékában. - Ami a benne történt változást illeti, uram - elmélkedett -, ami a változást és az epekedést illeti, meg a többi állítást, azt Joseph Bagstock ugyan nem veszi be. Semmi ilyesmit, uram! De nem ám! Hanem, hogy valami szakadás támadt közöttük, valami örvény, ahogy a mama nevezi, becsületemre, az egész valószínűnek látszik. És ez elég különös dolog. Nos hát, uram! - lihegett az őrnagy. - Edith Grangert és Dombeyt szépen összepárosítottuk. Mérkőzzenek hát! Bagstock a győző oldalán lesz, az szent!

Az őrnagy élénk gondolatai közepette olyan hangosan mondta az utolsó szavakat, hogy a boldogtalan bennszülött, abban a hiszemben, hogy hozzá szóltak, megállt és visszafordult. Az őrnagy felháborodott ezen a fegyelemsértésen (noha ugyancsak duzzadozott szellemességén érzett örömében), és nádpálcájával rögtön odabökött a bennszülött bordái közé, aztán rövid időközökben tovább is ilyen módon ösztökélte haladásra, míg csak a szállodába nem értek.

Az őrnagy hasonló lelki háborgásról tett tanúságot az ebédhez öltözködés közben is; a fekete szolga a csizmától a hajkeféig, a különféle nagyságú tárgyak valóságos záporának csapkodását szenvedte, hozzávéve mindent, ami csak gazdája keze ügyébe került. Az őrnagy azzal tetszelgett magának ugyanis, hogy a bennszülöttet a legtökéletesebb katonai fegyelem állapotában tartja, és így a szigorú szabályzattól való legkisebb eltérést is ilyen, számára is megerőltető módon torolta meg. Ha ehhez még hozzászámítjuk aztán, hogy az őrnagy a köszvény meg egyéb testi-lelki gyötrelmek ellenszeréül is a bennszülöttet tartotta maga mellett, meggyőződünk, hogy az csakugyan megszolgálta csekélyke fizetését.

Végre, mikor már felhasználta a keze ügyébe akadt összes hajító szerszámot, és annyiféle új névvel ruházta fel a bennszülöttet, hogy annak igazán bőséges alkalma nyílt az angol nyelv kiapadhatatlan szókincsén elcsodálkozni, megköttette vele a nyakravalóját. Amint az őrnagy elkészült, és úgy érezte, hogy az öltözés közben végzett testgyakorlat ugyancsak felélénkítette szellemét, lement, hogy Dombeyt és jobbkezét szintén felvillanyozza.

Dombey még nem jött le a szobába, de a jobbkéz már jelen volt, és fogazatának kincsei, mint mindig, most is készen álltak a közszemlére, amint az őrnagy belépett.

- Nos, uram? - kérdezte az őrnagy. - Hogyan töltötte idejét, mióta szerencsém volt találkozni önnel? Sétált egyet?

- Egy félórát járkáltam - felelte Carker. - Nagyon sokat dolgoztunk.

- Üzleti ügyek, mi?

- Rengeteg apróság, amin keresztül kellett mennünk. De tudja-e, bár nálam, aki a bizalmatlanság iskolájában nevelkedtem, ez egészen szokatlan, és általában sem vagyok közlékeny természetű - szólt Carker egy kis szünet után a nyíltság legmegnyerőbb hangján -, tudja-e, hogy ön iránt tökéletes bizalmat érzek, Bagstock őrnagy úr?

- Nagyon megtisztel, uram - felelte az őrnagy. - Velem bizalmas lehet.

- Tudja-e, hogy úgy láttam ma, barátom, vagy barátunk... ahogy inkább mondanom illik...

- Dombeyt érti, uram? - kiáltott az őrnagy. - Nézzen meg engem, ahogy itt állok! J. B.!

Hát, ami azt illeti, éppen elég puffadt és lila-vörös volt ahhoz, hogy a másik lássa, és Carker jelezte, hogy örül a szerencsének.

- Akkor olyan embert lát maga előtt, uram, aki tűzbe menne Dombeyért - mondta az őrnagy.

Carker úr mosolygott és azt felelte, hogy ő egészen biztos ebben. - Tudja-e, őrnagy úr - folytatta aztán -, hogy elkezdjem, ahol félbehagytam, barátunk, úgy láttam, ma nem olyan figyelmes az üzleti ügyekben, mint máskor.

- Nem? - kiáltott fel az őrnagy boldogan.

- Kissé szórakozott, és mintha az esze folyton elkalandozott volna.

- Jupiterre, uram! - kiáltott fel az őrnagy. - Nő van a dologban!

- Valóban, uram, már én is azt kezdem hinni - felelt Carker. - Azt gondoltam, ön tréfál, mikor ilyesmire célzott, mert tudom, hogy önök, katonaemberek...

Az őrnagy kehes ló hangján elköhhentette magát, miközben feje és válla olyanformán rázkódott a nevetéstől, mintha azt mondaná: "No, mi tagadás, bizony mi vidám csirkefogók vagyunk." Aztán kabáthajtókájánál megragadta Carkert, és szemét kidüllesztve, a fülébe súgta: - Gyönyörű egy teremtés, barátom! És milyen előkelő család, barátom! Dombey a feje búbjáig belehabarodott, barátom, s ez jó házasság lenne mind a két félnek, barátom; az asszonyé a szépség, a származás, a tehetség, Dombeyé meg a vagyon; hát ugyan mi szüksége volna egy párnak ezenkívül? - Mivel künn már Dombey lépteit hallották, az őrnagy rövidre fogta a szót, s csak annyit vetett oda még, hogy holnap reggel meglátja majd az illetőt, aztán ítéljen maga, s utána a lelki izgalomtól és a ziháló suttogás okozta megerőltetéstől, fuldokló, hörgő torokkal és könnyező szemmel ült ott vacsoráig.

Az őrnagy, mint sok más, nemes fajtájú állat, etetés idején mutatkozott legelőnyösebben. Ez alkalommal is vakító fényben tündökölt az asztal egyik végén, a másikon pedig Dombey mérsékeltebb ragyogása egészítette ki a képet; kettejük között, oldalt, Carker adta hozzá mindkét fényhez a maga sugarait, vagy éppen engedte, hogy belevesszen a másik kettő napözönébe, már ahogy az alkalom kívánta.

Az első egy-két fogás során az őrnagy rendszerint komoly maradt; a bennszülött ugyanis gazdája állandó jellegű bizalmas rendelkezése folytán odagyűjtötte köréje az összes mártásokat és asztali fűszereket, ami sok tennivalót adott gazdájának, míg a dugókat kihúzta és az üvegek tartalmát összekeverte a tányérjában. Ezeken kívül a bennszülött egy kis mellékasztalon még egyéb frissítőket és ízesítőket is tartott, melyekkel az őrnagy naponta a nyelvét meg a torkát égette; nem is szólva a mindenféle különös gépezetről, amelyekből a bennszülött ismeretlen folyadékokat öntögetett italába. De a mostani alkalommal Bagstock őrnagy még e sokirányú foglalkozás közepette is talált időt, hogy eleget tegyen a társaság követelményeinek, és társalgása ma főleg abban merült ki, hogy Carker úr gyönyörködtetésére ravasz célzásokat eresszen meg Dombey lelkiállapotával kapcsolatban.

- Dombey - szólt az őrnagy -, ön egyáltalán nem eszik. Hát mi a baj?

- Köszönöm, eszem én, de ma nincsen különösebb étvágyam.

- Ejnye, Dombey, hát mi lett az étvágyával? Hol hagyta? Kedves barátainknál nem, esküszöm, mert arról biztosítom, hogy nekik maguknak sem volt nagy étvágyuk ma a villásreggelihez. Vagy legalábbis az egyik felől jótállok, hogy melyik felől, azt nem mondom meg.

Ezzel az őrnagy odakacsintott Carkerre, és közben olyan aggasztó buzgósággal ravaszkodott, hogy a bennszülött egy ízben felszólítás nélkül is jónak látta megveregetni a hátát, különben gazdája eltűnt volna az asztal alatt.

A vacsora későbbi fejezetében, vagyis amikor a bennszülött már ott állt az őrnagy könyökénél, készen arra, hogy az első üveg pezsgőt felszolgálja, az őrnagy hamissága még növekedett.

- Töltsd ezt a poharat színültig, te gazfickó - szólt poharát felemelve. - Töltsd Carker úrét is színültig, Dombey úrét szintén. Uraim - folytatta aztán, új barátjára hunyorítva, míg Dombey komoly arccal nézett tányérjára -, szenteljük ezt a poharat ama istennőnek, akinek Joe büszke az ismeretségére, és akit tiszteletteljes távolságból hódoló alázattal csodál. A neve, uraim: Edith, az angyali Edith.

- Az angyali Edithre! - kiáltotta a mosolygó Carker.

- Helyes, Edithre - szólt Dombey.

Mivel a pincérek új fogásokat szolgáltak fel, az őrnagy enyelgése most már komolyabb formában folytatódott. - Mert noha, így magunk között Joe Bagstock keveri a komolyságot a tréfával - mondta ujját az ajkára téve s csak úgy "félre" szólva Carkernek -, sokkal szentebbnek tartja ő ezt a nevet, semhogy közprédául vetné oda ezeknek a fickóknak itt, vagy bármilyen fickónak is. Egy szót se, uram, míg ezek itt vannak.

Becsületesen és illendően járt el az őrnagy, Dombey világosan érezte. Fagyos természete ellenére egy kissé zavarba jött az őrnagy célzásaitól, bár semmi kifogása nem volt az effajta csipkelődés ellen, sőt még kedvére is történt. Az őrnagy meglehetősen közel járhatott az igazsághoz, amikor ma reggel kijelentette, hogy ez a nagy férfiú sokkal gőgösebb, semhogy egy ilyen ügyben szabályszerűen tanácskozzék miniszterelnökével, mégis azt óhajtja, hogy mindenről tudomása legyen. De akárhogyan állt is a dolog, Dombey gyakran odapillantott Carkerre, míg az őrnagy könnyű tüzérségi lövegeit alkalmazta, és élénken figyelte alantasára tett hatásukat.

De az őrnagy, ha már ilyen figyelmes hallgatóra tett szert és hozzá ilyen mosolygóra, amilyennek nincs mása a világon, szóval ilyen "ör-dön-gö-sen értelmes és kellemes fickóra", mint később gyakran kijelentette, nem elégedett meg annyival, hogy néhány Dombeyra vonatkozó hamiskodással megússza. Ezért hát, miután az asztalt leszedték, ritka szelleme még jobban kibontakozott, mégpedig az ezredtörténetek széles és kimerítő jellegű elbeszélése terén, s ezredbeli tréfákat is megeresztett, oly tékozló bőséggel, hogy Carker valósággal kimerült - vagy úgy mutatta - a nevetéstől és bámulattól, Dombey pedig olyanformán nézegetett le rájuk keményített gallérja fölött, mint az őrnagy tulajdonosa, vagy egy tekintélyes állatidomító, aki örül annak, hogy medvéje olyan kitűnően táncol.

Végre, mikor aztán az őrnagy az evéstől, ivástól, társalgási képességeinek ragyogtatásától annyira berekedt, hogy már értelmesen megnyikkanni sem tudott, a kávéra tértek át. Utána az őrnagy megkérdezte a cégvezetőtől, kevés reménnyel az igenlő válasz irányában, hogy pikétezni tud-e?

- Tudok egy keveset - felelte Carker.

- Vagy osláblázni talán? - folytatta az őrnagy tétován.

- Ostáblázom is valamit - válaszolta a fogak embere.

- Carker mindenfajta játékot játszik, azt hiszem - jegyezte meg Dombey, s úgy elnyúlt a pamlagon, mint valami fából faragott ember, akinek egyetlen hajlítható tagja vagy ízülete sincs -, és jól játssza valamennyit.

Valóban, az említett két játékot olyan tökéletesen játszotta, hogy az őrnagy elképedt, és csak úgy találomra megkérdezte, vajon tud-e sakkozni is?

- Sakkozom egy keveset - felelte Carker. - Játszottam már, és meg is nyertem a játszmát, egyszerű fogás az egész, hogy a sakktáblára oda sem néztem.

- A kutyafáját, uram! - kiáltott az őrnagy, s a szeme majd kiugrott. - Ön egyenes ellentéte Dombeynak, aki semmit sem játszik.

- Ó, ő! - szólt a cégvezető. - Neki sohasem volt szüksége efféle kis ügyességek elsajátítására. Az olyan embernél viszont, mint én, néha hasznosnak bizonyulnak. Mint a jelen esetben is, Bagstock őrnagy, mert arra képesítenek, hogy önnel kiálljak.

Lehet, hogy csak az álnok száj és a széles, sima mosolya miatt, de e néhány szó alázatos udvariassága mögött mintha fenyegető kutyamorgás érződött volna, és egy pillanatra csaknem úgy tetszett, mintha azok a fehér fogak rögtön beleharapnának a gazda kezébe, amelyre oly hízelgően rávigyorogtak. Az őrnagy természetesen semmi ilyesmire nem gondolt. Dombey pedig elmélázva, lehunyt szemmel feküdt, amíg csak aludni nem mentek.

Ekkorra már Carker, noha ő volt a nyertes, rendkívül sokat emelkedett az őrnagy becsülésében, annyira, hogy mikor a cégvezető visszavonult, az őrnagy, különös figyelme jeléül, elküldte a bennszülöttet - aki mindig ott feküdt egy matracon, ura ajtaja előtt - világítson neki a folyosón végig, egészen a szobájáig.

A Carker úr szobájában levő tükrön egy kis folt éktelenkedett, ezért talán hamis képeket mutatott. De aznap este olyan valaki ábrázatát tükrözte vissza, aki képzeletben egész sereg embert látott lába előtt heverni a földön, mint a szegény bennszülött hevert gazdája ajtaja előtt, ő pedig ott lépkedett közöttük, és meglehetősen gonosz tekintettel nézett le rájuk, de egyetlen arcra sem taposott rá - még nem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
Mélyebb árnyak

Carker cégvezető úr a pacsirtával ébredt, és sétára indult a szép reggelen. Elmélkedései - homlokát ráncolgatva, ugyancsak elmélkedett - aligha emelkedtek olyan magasra, mint a pacsirta, nem is fölfelé röppentek, inkább fészkük táján köröztek, s a földön ugrándoztak porban és férgek között. Mindazáltal nincs olyan láthatatlanul emelkedő madár a levegőben, mely az emberi tekintet számára annyira érthetetlenül szárnyalt volna, mint Carker úr gondolatai. Arca minden vonásán tökéletesen uralkodott, kevés ember mondhatott volna többet róla, mint azt, hogy most mosolyog, most meg gondolkodik. E pillanatban például határozottan gondolkozott valamin. Ahogy a pacsirta magasabbra emelkedett, ő mélyebbre merült gondolataiban. Amint a pacsirta kristályosabban és erősebben zengte énekét, Carker komolyabb és mélységesebb némaságba merült. Végre mikor a pacsirta nyílsebesen szállt lefelé, az ének valóságos zuhatagával és lebukott a búzatáblába, amely úgy fodrozódott a reggel fuvallatában, mint egy folyó, Carker úr egyszerre felriadt merengéséből, és hirtelen mosollyal nézett körül, olyan udvariasan és nyájasan, mintha rögtön egész sereg szemlélőt kellene megnyernie. Nem is süllyedt aztán vissza komoly hangulatába, hanem kisimította arcát, mint akinek az jutott eszébe, hogy úgy ráncot vet, és árulkodni talál. Mosolyogva ment tovább, mintha csupán gyakorolná ezt a műveletet.

Talán arra gondolt, hogy az első benyomás a döntően fontos, ezért aznap reggel rendkívül gondosan és választékosan öltözött fel. Bár öltözködésében mindig szertartásos volt valamelyest, nagy főnökét utánozva, feszességben mégis mögötte maradt, mivel talán kissé nevetségesnek tartotta, aztán meg mintha ebben is módját látta volna, hogy a közte és főnöke közötti különbséget és távolságot kifejezze. Sokan azt mondták róla, hogy ebben a tekintetben dermesztő főnökének kitűnő, ha nem is éppen hízelgő kiegészítője - de hát a világ hajlamos a félremagyarázásra, és Carker úr elvégre is nem felelős a világ rosszindulatáért.

Tisztán és virulón - fehér arcszíne mintha kissé meghalványodott volna a napban, és könnyed lépése mintha a fű puhaságát hangsúlyozta volna - így ballagott Carker cégvezető úr, a réteken, dűlőutakon, itt-ott fasorokon át, egészen addig, ahonnan még idejében visszatérhetett a reggelihez. Rövidebb utat választott visszafelé, azon ment végig, fogait szellőztetve s egyszer csak így szólt hangosan: - Most pedig lássuk a második Dombeyné asszonyt.

Már túljutott a városon, és kellemes sétaúton igyekezett visszafelé, a mély árnyékú, lombos fák alatt, ahol néhány pad is kínálkozott olyanok számára, akik pihenni kívántak. Ezt a helyet nem nagyon látogatták a nap egyik órájában sem, most pedig, ezen a csöndes reggelen egészen elhagyatottnak látszott. Egyedül Carker úr tartózkodott itt, vagy legalábbis azt gondolta. Így aztán, az olyan ember szeszélyes kedvtelésével, akinek húsz perce van, hogy tízpercnyi távolba elérjen, Carker úr kígyóvonalban haladt a nagy fák törzsei közt, és valóságos láncot szőtt lépéseivel a harmatos füvön.

Csakhamar látta, hogy tévedett, amikor azt hitte, senki sincs rajta kívül a sétányon; ugyanis, éppen szép lassan megkerülte az egyik nagy fatörzset, amelynek kemény kérge olyan bütykös volt és egymásra gyüremlő, mint a rinocerosz, vagy valami özönvíz előtti rokonállatának bőre, egy alakot pillantott meg hirtelen. Ott ült az egyik közeli padon, éppen előtte akart elcsalinkázni.

Az ott ülő előkelően öltözött, nagyon csinos nő volt, sötét, büszke szeme a földre szegeződött, s lelkében szemmelláthatóan nagy felindulás, hatalmas küzdelem tombolt. A földre nézett, alsó ajkát harapdálta, keble viharosan emelkedett, orrcimpája tágult, feje reszketett, arcán pedig haragos könnyek zuhogtak végig, s lábát úgy nyomta bele a mohába, mintha semmivé akarta volna tiporni. Amint ez a kép szemébe tárult, azt is látta, hogy a hölgy, a lelki fáradtságtól elgyötörten és unottan felemelkedik és fejét felvetvén, semmi sem maradt ezen az arcon, vagy alakon a gondtalan szépségen és királyi gőgön kívül.

A hölgyet más is figyelte: egy fonnyadt, csúf öregasszony, nem annyira cigányosan öltözve, mint inkább a szedett-vedett csavargók módjára, akik végigkóborolják az országot, koldulnak, lopnak, üstöt foltoznak, nádszéket kötöznek, ahogy éppen az alkalom kínálkozik. Mikor a szép hölgy felemelkedett, ez a másik alak, a hölgy különös ellentéteképpen, föltápászkodott a földről - mintha egyszerre nőtt volna ki onnan - és a hölgy elébe állott.

- Hadd mondjam meg a szerencséjét, szép hölgy - szólalt meg a vénasszony, s állkapcsa úgy mozgott egyre, mintha a halálfej sárga, fonnyadt bőre alatt türelmetlenül várná már, hogy kiugorjon.

- Tudom én azt magam is - felelt a hölgy.

- Jó, jó, szép hölgy, csakhogy nem egészen jól tudja. Nem jól mondta el magának, amint ott ült az előbb. Láttam én. Adjon ide egy ezüstpénzt, szép hölgy, és akkor igazán megmondom a szerencséjét. Ebből az arcból én gazdagságot olvasok ki.

- Tudom - felelt a hölgy komor mosollyal, és büszke lépéssel haladva tovább -, tudtam én ezt eddig is.

- Micsoda? Hát semmit sem akar adni nekem? - kiáltott fel az öregasszony. - Semmit sem akar adni, hogy megjósoljam a jövendőjét? Hát akkor mennyit ad azért, hogy ne jósoljam meg? Adjon valamit, különben utánakiáltom! - károgott a vénasszony szenvedélyesen.

Carker, aki mellett a hölgynek el kellett haladnia, amint az a fatörzs irányába igyekezett, egyszerre előlépett és kalapot emelve a hölgy előtt, ráparancsolt az öregasszonyra, hogy hallgasson. A hölgy fejbólintással köszönte meg a közbelépést, aztán folytatta útját.

- Akkor hát az úr adjon valamit, vagy utána kiáltom annak ott! - rikácsolt a vénasszony, s felemelt karjával Carker kinyújtott keze felé nyomakodott. - Vagy tudja mit - folytatta, hangját hirtelen lehalkítva és komolyan nézett a cégvezetőre, mintha haragja tárgyát egy pillanat alatt elfelejtette volna -, adjon valamit, különben az úr után kiáltom!

- Utánam, vénasszony? - kérdezte a cégvezető, zsebébe nyúlva.

- Az ám! - felelte amaz, és merően nézte, tovább vizsgálva őt, aszott kezét pedig egyre csak nyújtogatta. - Én tudom!

- Aztán ugyan mit tud? - kérdezte Carker és egy shillinget vetett oda neki. - Tudja, ki ez a szép hölgy?

A vénasszony fogatlan szájával tovább nyámmogott, mint a hajdankori hajós felesége, akinek gesztenye volt a kötényében - és haragosan, mint a boszorkány, aki hiába kérte, hogy adjon neki belőle^[4], fölvette a shillinget, aztán hátrált, mint a rák, nem is egy, hanem egész csomó rák -, mert váltakozva kinyíló meg összehúzódó keze olyan volt, mint két rák csápja, rángatózó arca meg olyan, mint hat rák feje - aztán letelepedett egy öreg fa kiálló gyökerére, kalapja mellől kurta szárú, fekete pipát vett elő, rágyújtott, és csöndesen szívta, s merően nézte a cégvezetőt.

Carker elnevette magát, aztán sarkon fordult.

- Jól van! - szólt az öregasszony. - Egy gyermek halva, életben a másik, egy asszony halva, közeleg a másik, illanjon az úr utána.

A cégvezető önkéntelenül megállt és visszafordult. A vén csoroszlya most sem vette ki a pipát szájából, és míg a füstöt fújta, csak csámcsogott és nyámmogott tovább, mintha egy láthatatlan háziszellemmel beszélne, aztán egyszerre a hölgy után mutatott az ujjával, és fölnevetett.

- Mit mondott az előbb, maga rút vénség? - ripakodott rá Carker.

Az öregasszony tovább motyogott, csámcsogott és füstölt, s egyre maga elé mutatott, de nem szólt. Carker nem éppen udvarias búcsúszót mormolt és tovább ment; amint kifordult a fasorból és visszanézett oda, az öreg fa tövéhez, még mindig látta azt az előre mutató ujjat, és úgy tetszett neki, mintha hallaná az öregasszony szavát: "Menjen utána!"

A szállóba érve úgy látta, hogy éppen nem egy mindennapi ízes lakoma előkészületei fejeződtek be; Dombey úr, az őrnagy és a reggeli már várták a hölgyeket. Az egyéni alkatnak nem kis szerepe van ilyen alkalommal, az nem vitás, de ebben az esetben az étvágy teljesen eluralkodott a másfajta érzelmek fölött, az is bizonyos; Dombey úr igen hűvös volt és fegyelmezett, az őrnagy azonban csak úgy fújt és tombolt a kitörő haragtól és izgalomtól. Végre a bennszülött széttárta az ajtót, majd, míg egy igen viruló ábrázatú, de annál kevésbé fiatal hölgy jelent meg a küszöbön, kis szünet után lankatagon végigvonult a folyosón.

- Kedves jó Dombey úr - szólalt meg a hölgy -, félek, hogy elkéstünk, de Edith már korán reggel künn járt, hogy alkalmas helyet keressen egy vázlathoz, és bizony megvárakoztatott. Őrnagyok leghamisabbja, hát maga hogy van? - kérdezte Bagstocktól, odanyújtva neki a kisujját.

- Skewtonné asszony - szólalt meg Dombey -, engedje meg, hogy megszerezzem azt az örömet barátomnak, Carker úrnak (Dombey önkéntelenül is kihangsúlyozta, hogy barátom, mintha azt gondolta volna magában: "Nos, miért tagadnám meg tőle ezt a kitüntetést?"), hogy önnek bemutassam. Már eddig is többször emlegettem Carker urat kegyed előtt.

- Igazán, rendkívül örülök - szólt Skewtonné kegyesen.

Hogy Carker el volt bűvölve, az természetes. Vajon még jobban örült volna-e, Dombey úr érdekében, ha történetesen Skewtonné lett volna (mint első pillanatra gondolta) az az Edith, akinek tiszteletére tegnap poharat ürítettek?

- Az istenért, de hát Edith hol van? - kérdezte Skewtonné és körülnézett. - Bizonyára még mindig ott áll az ajtóban, és Withersnek utasításokat ad a rajzok felakasztása körül. Drága Dombey úr, lenne olyan szíves...

Dombey úr már indult is, hogy Edithet felkeresse. A következő percben visszatért, karján az előkelő ízléssel öltözött, nagyon csinos hölggyel, akivel Carker találkozott a fák alatt.

- Carker - kezdte most Dombey úr a bemutatást. Ismeretségük azonban oly nyilvánvalónak látszott, hogy Dombey meglepetve hallgatott el.

- Köszönettel tartozom ennek az úrnak - szólalt meg Edith méltóságos fejhajtással -, amiért rövid idővel ezelőtt megmentett egy tolakodó koldus zaklatásától.

- Én pedig köszönettel tartozom jószerencsémnek - felelt Carker, mélyen meghajolva - az alkalomért, hogy ilyen csekélyke szolgálatot tehettem annak, akinek szolgálni büszke vagyok.

Amint Edith tekintete egy pillanatig ott nyugodott Carker arcán, aztán a földre vetődött, Carker a nő éles és kutató tekintetében gyanakvást fedezett fel, hogy talán ott a fasorban nem is a beavatkozás percében jelent meg, hanem már előbb titokban figyelte. Carker az asszony tekintetéből kiolvasta, meg az asszony is Carkeréből, hogy gyanúja nem alaptalan.

- Valóban! - kiáltott föl Skewtonné, és megragadta az alkalmat, hogy Carkert az üvegén keresztül megszemlélje, majd miután kíváncsiságát kielégítette, hallhatóan megsúgta az őrnagynak, hogy Carker igazi szív-ember -, valóban a legelragadóbb véletlen, amiről valaha is hallottam. Még elgondolni is! Drága Edithem! Olyan nyilvánvaló végzetszerűség mutatkozik meg itt, hogy az embernek majdnem kedve volna a karját összefonni a mellén, és mint a gonosz törökök, azt mondani, hogy nincs más hogy is hívják, mint izé és... no, mi is a neve hát... az ő prófétája!

Edith nem tartotta érdemesnek, hogy ezt a Koránból vett rendkívül különös idézetet helyesbítse, de Dombey szükségesnek vélte, hogy hozzáfűzzön néhány udvarias megjegyzést.

- Nagy örömömre szolgál - kezdte nehézkes udvariassággal -, hogy egy velem annyira közeli kapcsolatban álló férfiú, mint Carker, abban a boldogságban és szerencsében részesült, hogy némi csekély szolgálatot tehetett Grangerné asszonynak. - E szónál meghajolt Edith előtt. - De bizonyos sajnálkozást érzek, és ez az eset alkalmat ad - önkéntelenül is hangsúlyozta szavait, mintha éreztetni akarná, milyen rendkívül meglepő állítás következik -, hogy őszintén irigykedjem Carkerre, amiért ez a szerencse és boldogság nem nekem magamnak jutott. - Dombey ismét meghajolt. Edith csak ajkát vonta fel kissé, különben mozdulatlan maradt.

- Istenemre, az ám! - tört ki most az őrnagy a pincér láttán, aki jelenteni jött, hogy a reggeli várja őket. - Furcsállom, miért nem szerezheti meg magának senki azt a tisztességet és örömet, hogy minden ilyenfajta koldust egyszerűen kupán lőjön, mert mindjárt törvény elé rángatják érte. De íme, a karom, Grangerné asszony, ha J. B. abban a kitüntetésben részesülne, hogy el is fogadná, mert a legnagyobb szolgálat, melyet Joe ebben a pillanatban tehet, asszonyom, hogy asztalhoz vezeti kegyedet.

Ezzel az őrnagy karját nyújtotta Edithnek; elöl Dombey ment, Skewtonnéval, Carker úr pedig leghátul haladt, pazar mosolyát szórva a társaságra.

- Igazán boldog vagyok, Carker úr - szólt az anya az asztalnál, és még egyszer megszemlélte Carkert a lornyonján keresztül -, hogy az ön látogatása szerencsés véletlen következtében egybeesik a kirándulás idejével. Milyen elragadó kirándulás lesz!

- Bármilyen kirándulás elragadó lenne ilyen társaságban - felelt Carker -, de azt hiszem, ez a hely csakugyan érdekes, már önmagában is.

- Ó! - kiáltott fel Skewtonné, majdnem nyöszörögve a lelkendezéstől -, a kastély valóban elbájoló! Középkori emlékek s a többi, csupa rendkívül vonzó dolog. Nem rajong ön a középkorért, Carker úr?

- De, nagyon is - felelte Carker.

- Milyen elragadó! - lelkendezett Cleopatra. - Milyen tele hittel! Milyen erős és harcias! Milyen festői! Milyen tökéletesen távol a mindennaptól! Ó, istenem! Csak egy kissé többet hagynának meg nekünk is az élet költőiségéből ezekben a rettenetes prózai időkben!

Skewtonné szeme közben ugyancsak élesen figyelte Dombeyt, akinek a tekintete viszont Edithen pihent. Edith pedig hallgatott, és egyszer sem tekintett fel.

- Mi túlontúl a valóság emberei vagyunk, Carker úr, nem úgy van? - folytatta Skewtonné.

Ami azt illeti, aligha akadt, akinek kevesebb oka lehetett volna arról panaszkodni, hogy a valóság embere, mint éppen Cleopatrának, hiszen annyi volt benne a hazugság, amennyi egy emberbe csak beleférhet. Mindazáltal Carker úr vele együtt kesergett mindnyájunk földhözragadt, valóságimádó mivoltán, és egyetértett abban, hogy e tekintetben bizony nagyon mostohán bántak velünk.

- És a kastély festményei; isteniek! - lelkesedett tovább Cleopatra. - Remélem, Carker úr, ön is rajong a képekért?

- Biztosítom róla Skewtonné asszony - szólt Dombey, s ünnepélyesen pártfogásába vette cégvezetőjét -, Carkernek kitűnő ízlése van a képek tekintetében, s ahogy az értéküket meg tudja állapítani, az valóságos természeti adomány. Maga is kitűnő festő. Biztos meggyőződésem, hogy Grangerné ízlése és ügyessége elbűvöli.

- Terringettét, uram! - kiáltott fel az őrnagy. - Nekem az a véleményem, hogy ön az a csodálatos Carker, az ezermester, aki mindenhez ért a világon!

- Ó! - mosolygott Carker szerényen. - Ön igazán túloz, Bagstock őrnagy. Nagyon is keveset tudok. Dombey úr nagylelkű a méltánylásban, ha olyan ember apró ügyeskedéseiről van szó, akinek mindenfélét meg kellett tanulnia, ő pedig előkelőségében olyan magasan fölötte áll az ilyesminek, hogy... - Carker már csak vállat vont, nyilván maga is helytelennek érezte már a dicséretet és elhallgatott.

Edith közben egyetlenegyszer sem tekintett fel, legfeljebb anyjára, olyankor, amikor lelkes szelleme ékes szavakban ragyogott föl. De amint Carker elhallgatott, egy pillanatra Dombeyra nézett. Egy pillanatra csupán; de olyan gúnyos csodálkozás villant át arcán, hogy az asztalvégen mosolygó megfigyelő semmi esetre sem érthette félre.

Dombey úr tekintete megállította a leereszkedő sötét szempillákat.

- Sajnos, kegyed már több alkalommal járt Warwickban? - kérdezte tőle.

- Több alkalommal.

- Így hát a mai kirándulás untatni fogja, attól tartok.

- Ó, nem. Egyáltalán nem.

- Ah, drága Edithem, ebben a tekintetben egészen Feenix bátyádra hasonlítasz - szólt Skewtonné. - Ő legalább ötvenszer járt már Warwickban, de azért, ha holnap Leamingtonba jönne... bárcsak jönne, a drága angyal!... másnap nekiindulna ötvenegyedszer is.

- Mi valamennyien olyan rajongó lelkek vagyunk, ugye, mama? - kérdezte Edith fagyos mosollyal.

- Túlságosan is, hogysem lelki békénknek javára válna - felelte Skewtonné -, de azért ne panaszkodjunk. Érzéseink magukban rejtik jutalmukat. Ha, mint Feenix bátyád mondja, a kard túl hamar elkoptatja a hogy is hívjákot...

- A hüvelyét talán - segített Edith.

- Úgy van... azért történik, mert fényes és szikrázó, drága szerelmem.

Skewtonné itt halkan felsóhajtott, ilyeténképpen árnyékot vetve talán egy percre arra a léckardra, amelynek hüvelye ezek szerint az ő érzékeny keble volt; aztán cleopatrásan féloldalt hajtva fejét, szerető mélázással legeltette szemét kedves gyermekén.

Edith az előbb, amikor Dombey megszólította, feléje fordította arcát, és nem fordította el addig sem, míg anyjával beszélt, mintha figyelmét akarta volna jelezni, ha Dombeynak még mondanivalója akadna. De volt valami az udvariasságnak ebben az egyszerű módjában - valami majdnem dacos, mintha kényszerből cselekedne, vagy mintha holmi kellemetlen, de kötelező üzleti ügyről volna szó -, ami ismét nem kerülhette el az asztalvégen mosolygó néma megfigyelő szemét. Most akaratlanul is arra az erdei jelenetre gondolt, amikor Grangerné azt hitte, hogy egyedül van, ott a fák között.

Dombey, egyéb mondanivaló hiányában - mivel a reggelit már befejezték, és az őrnagy úgy túlzabálta magát, mint egy óriáskígyó - azt javasolta, hogy indulhatnának talán. A hintó, rendelkezésére, már ott várakozott, és a hölgyek, Dombey meg az őrnagy helyet foglaltak benne, a bennszülött, meg a sápadt apród a bakra állt föl, Towlinson urat pedig otthon hagyták; Carker úr a hátvédet alkotta, lóháton.

Ott ügetett a hintó mögött vagy lépésnyi távolságban, és úgy figyelte őket egész úton, mintha macska lenne és a négy bennülő egér. Akár az út egyik oldalára nézett, akár a másikra - a sima hullámvonalban elomló messzi tájra, a szélmalmokra, a vetésekre, a pázsitra, a babföldekre, vadvirágokra, szénaboglyákra s a kiemelkedő tornyokra a fák között, vagy pedig fölfelé tekintett a napsugaras levegőbe, hol pillangók játszottak a feje körül és madarak csattogták éneküket, vagy lefelé, ahol az ágak árnyai fonódtak össze, és reszkető szőnyeget terítettek az útra, vagy előre, hogy az összeboruló fák boltíveket és templomhajókat alkottak, homályosan a lombok közt átszűrődő halk fénytől; szeme sarkából állandóan a kocsiban ülő Dombey merev tartású fejét figyelte, mely az első ülésből feléje fordult, és a kalapon ama tollat, mely oly hanyagul és megvetően hajladozott közöttük, mint a hölgy szemére boruló gőgös szempillák, különösen olyankor, amikor a szemben ülő feléje fordult. Egyszer, egyetlenegyszer bocsátotta el ez az őrködő szem megfigyelése tárgyait; amikor egy alacsony sövényen átugratott, végigvágtatott a mezőn, útjuk végénél a hintó elé került, s már ott állott, készen arra, hogy kisegítse a hölgyeket. Akkor és csak akkor történt, hogy a hölgy első meglepetésében futólag rápillantott, de amint kiszállás közben a férfi puha, fehér keze hozzáért a kezéhez, már éppúgy keresztülnézett rajta, mint azelőtt.

Skewtonné asszony mindenáron maga akarta pártfogásába venni Carker urat, s megmutogatni neki a kastély szépségeit. Mindenáron karonfogva akart menni Carkerrel meg az őrnaggyal. Csak használni fog annak a javíthatatlan teremtésnek - aki a legbarbárabb hitetlen a költészet terén -, ha ilyen jó társaságban foroghat. Ez a véletlen elrendezés aztán módot adott Dombeynak, hogy Edithet kísérhesse; ott haladt előttük előkelő ünnepélyességgel a kastély termein keresztül.

- Ó, azok a kedves, régi, jó idők! - lelkesedett Cleopatra. - Elbájoló váraikkal, drága, öreg tömlöceikkel, gyönyörteli kínzókamráikkal, vadregényes bosszúállásaikkal, festői ostromaikkal, győzelmeikkel és más hasonló dolgokkal, amik az életet olyan igazán boldoggá teszik. Milyen borzalmasan elfakultunk!

- Bizony, siralmas hanyatlás észlelhető - felelte Carker.

Ebben a társalgásban az volt a sajátságos, hogy sem Skewtonné, bárhogyan is lelkendezett, sem Carker, akárhogyan is udvariaskodott, nem tévesztette szem elől Dombeyt és Edithet. Minden társalgási képességük ellenére is kissé szórakozottan beszélgettek és néha mintha csak úgy találomra vetették volna a szavakat.

- Az bizonyos, hogy semmi hit sem maradt már bennünk - szólt Skewtonné, fonnyadt fülét hegyezve, mert Dombey éppen mondott valamit Edithnek. - Nincs hitünk többé a drága, régi várurakban, akik a legaranyosabb fickók voltak... vagy a drága, öreg apáturakban, akiknél harciasabb nem kellett; sőt a megbecsülhetetlen Erzsébet királyné idejében sem hiszünk többé... ott a képe a falon... pedig egy olyan igazi aranykor volt. Drága lélek! Csupa szív! És bájos atyja! Remélem, ön is rajong VIII. Henrikért!

- Rendkívül bámulom - felelte Carker.

- Milyen darabos ember volt! - kiáltott fel Skewtonné. - Nem? Olyan tagbaszakadt. Igazi angol. Micsoda festeni való alak, azzal a drága apró, pislogó szemével és jóságos állával!

- Ah, asszonyom - szólalt meg most Carker s hirtelen megállt -, ha már képekről beszélünk, hát nézze csak meg ott, azt a kompozíciót! A világ melyik képtárában találhatnók mását!

A mosolygó úriember odamutatott az ajtónyíláson keresztül a másik szobába, ahol Dombey és Edith egyedül álltak a szoba közepén.

Egyetlen szót vagy tekintetet nem váltottak egymással. Amint ott álltak, kar a karban, úgy rémlett, távolabb vannak egymástól, mintha tengerek hömpölyögnének közöttük. Még a büszkeségük is olyannyira különbözött, mintha egyikük leggőgösebb, másikuk legalázatosabb példánya lett volna az emberiségnek. A férfi öntelt, hajthatatlan, szertartásos, rideg. A nő szép és csupa méltóság, de semmibe sem veszi magát, sem a másikat, sem környezetét - és saját szépségét is úgy lenézi, büszke homlokráncolással és fitymálón legörbített szájjal, mintha valami gyűlölt bélyeg, vagy egyenruha volna rajta csupán. Olyan kevéssé illettek össze, annyira ellentétesek voltak, oly ellenséges véletlen, vak sors kovácsolta és erőszakolta össze őket, hogy a néző szinte azt vélte, még a képek is meghökkenve bámulják a falról ezt a természetellenes kapcsolatot. A mogorva harcosok és lovagok szemöldöküket ráncolva villogtak le rájuk. Egy püspök felemelt kézzel tiltakozott az arcátlanság ellen, hogy ilyen pár isten oltára elé merészkedjék. A tájképeken a nyugodt vizek, mélyükben a visszatükröződő nappal, azt kérdezték, hát jobb módja a menekülésnek nincsen-e, és vajon nem marad-e még mentségül a vízbeugrás? A romok azt kiáltották: "Nézzetek ránk, mi lett belőlünk, kik az ellenséges idővel frigyet kötöttünk!" Természettől fogva ellenséges állatok egymást marcangolták előttük, intő leckéül. Az Ámorok rémülten rebbentek széjjel, s a mártíromságok képei nem ábrázoltak ehhez hasonló kínzást a szenvedések történetében.

Skewtonné asszonyt mégis úgy elbűvölte a látvány, amelyre Carker úr felhívta a figyelmét, hogy nem bírta megállni, és félhangosan megszólalt, milyen édes ez a kép, így együtt, milyen lélekkel teli! Edith ezt hallván, odanézett, s haja tövéig elöntötte a haragos pirosság.

- Az én drága Edithem észrevette, hogy őt bámultam! - folytatta Cleopatra, szinte félénken érintve meg lánya hátát napernyője nyelével. - Édes báránykám!

Carker úr megint tanúja lehetett annak a küzdelemnek, amelyet véletlenül megfigyelt már a fák között. Újból látta sötét fellegként, föléje boruló gőgös unalmát és közönyét.

Edith nem emelte Carkerre a szemét, hanem pillájának alig észrevehető, de határozott rándulásával magához intette anyját. Skewtonné ajánlatosnak találta, hogy megértse az intést, és odasietett Edith mellé, két lovagjával, s attól fogva ott is maradt.

Carker úr pedig, mivel most már semmi sem vonhatta el figyelmét a képekről, azokról kezdett beszélni. Kiszemelte a legjobbakat és felhívta rájuk Dombey figyelmét; miközben folyton alkalmat talált, hogy Dombey nagyságát szokása szerint elismerje, s hódolatát kimutassa irányában; mint például amikor a látcsövét megigazította, vagy kikereste számára a kívánt helyet a képek jegyzékében, vagy a botját tartotta - és így tovább. Ezek a szolgálatok tulajdonképpen nem is annyira Carker, mint inkább a Dombey kezdeményezésére történtek, aki fővezéri parancsait súlyos modorához képest könnyed szavakba rejtette: - Carker kérem, legyen szíves, segítsen egy kicsit, jó? - A mosolygó úriember pedig természetesen mindig nagy örömmel engedelmeskedett.

Végigtanulmányozták a képeket, a falakat, megnézték a varjútanyát s amit még lehetett; aztán, mivel egy kis csoportban haladtak, és az őrnagy erősen háttérbe szorult - az emésztés folyamata ugyanis szerfölött elálmosította -, Carker igen közlékenynek és mulattatónak mutatkozott. Eleinte főleg Skewtonné asszonyhoz fordult szavaival; de miután az érzelmes hölgyet a művészet alkotásai negyedóra múlva a lelkesedésnek olyan fokára emelték, hogy már csak ásítozni tudott (a művek tökéletes ihletet sugároznak - ezzel okolta meg sajátos lelkesedését), Carker lassanként Dombeynak szentelte minden figyelmét. Dombey nem nagyon mondott többet: "Nagyon igaz, Carker!" vagy "Valóban, Carker!" - de azért hallgatagon bátorítani látszott emberét, hogy folytassa, és magában rendkívül helyeselte igyekezetét, mert kívánatosnak tartotta a társalgást, és úgy vélte, Carker megjegyzései mintegy "leányvállalati jelleggel" szórakoztatják Grangerné asszonyt. Carker, ez a rendkívül tapintatos férfiú, egyetlenegy alkalommal sem merészkedett addig, hogy közvetlenül a hölgyhöz intézze szavait, de Edith azért figyelni látszott arra, amit Carker beszélt, noha sohasem nézett rá; egyszer-kétszer pedig, amikor Carker különösebben éreztette sajátságos alázatát, ama alkonyatszerű mosoly újra átlopózott az arcán, de nem mint fény, hanem mint valami mély, fekete árnyék.

Miután a Warwick-kastély látványosságait kimerítették végre, az őrnagy maga szintén kimerült, Skewtonné asszonyról nem is szólva, akin az elragadtatás föntebb említett különös jelei már nagyon gyakoriakká váltak - a kocsit megint odarendelték és elhajtattak, hogy a környék néhány nevezetesebb helyét még meglátogassák. Dombey egy helyütt szertartásosan megjegyezte, hogy a Grangerné szép kezétől származó legkisebb vázlat emlékezésül szolgálna neki erre a kellemes napra. Noha az emlékezéshez nincs szüksége semmiféle tárgyra, mindazonáltal (Dombey megint meghajolt) egy vázlatot mégis rendkívül sokra értékelne. Skewtonné erre a vézna Witherset Edith vázlatkönyvével a hóna alatt, rögtön odaparancsolta, a kocsi pedig megállt, hogy Edith elkészíthesse a rajzot, amelyet Dombey úr majd elhelyez kincsei között.

- Attól félek, nagyon megterhelem ezzel - aggodalmaskodott Dombey.

- Semmi esetre. Melyik nézőpontot válasszam? - kérdezte Edith, és ismét erőltetett figyelemmel fordította felé az arcát.

Dombey úr meghajlása a keményítőt is megropogtatta a gallérjában. Azt válaszolta, hogy a kérdést bátorkodik teljesen a művészre bízni.

- Jobban szeretném, ha ön választana - szólt Edith.

- Akkor hát, mondjuk, hogy innen - szólt Dombey. - Ez a pont alkalmasnak látszik, mit gondol, Carker?

Véletlenül úgy történt, hogy kis távolságra, ott az előtérben fasor húzódott, ahhoz hasonló, mint ahol Carker fonta lépteinek láncát ma reggel, s egy pad is állt az egyik fa alatt, úgyhogy nagyon emlékeztetett arra a pontra, ahol a lánc megszakadt.

- Bátorkodom megjegyezni - mondta Carker -, hogy ez itt igen érdekes... szinte különös... hatású nézőpont lenne.

Edith követte szemével a lovaglóostor hegyét, aztán hirtelen a férfira tekintett. Ez volt a második pillantás, amelyet bemutatkozásuk óta egymással váltottak, és szakasztott olyan, mint az első, csak éppen beszédesebb.

- Megfelel önnek? - kérdezte Edith Dombeytól.

- Elragadó lesz - felelte Dombey.

A kocsi odahajtott, arra a pontra, ahol Dombeynak elragadtatásban kellett ma részesülnie. Edith ki sem mozdult a kocsiból, szokott büszke egykedvűségével nyitotta ki vázlatkönyvét és rajzolni kezdett.

- Minden ceruzám tompa - szólalt meg hirtelen, azzal abbahagyta a munkát és sorra nézegette ceruzáit.

- Kérem, engedje meg... - kezdte Dombey. - Vagy talán majd Carker, ő jobban ért az ilyesmihez. Carker kérem, lenne olyan jó, és pártfogásába venné Grangerné asszony ceruzáit?

Carker úr odaléptetett a kocsi mellé, ahol Grangerné ült, s a kantárszárat hanyagul leejtve a ló nyakára, mosolygó meghajlás közben vette át a rajzeszközöket a hölgy kezéből, s a nyeregben ülve hegyezni kezdte. Rendbehozta s azt kérte, hogy kezében tarthassa és egyenként adogathassa át, ahogy szüksége lesz rájuk. Ilyen módon aztán Carker, lépten-nyomon magasztalva Grangerné rajzolási készségét - különösen fáit - ott maradt oldala mellett, s a készülő rajzot nézte. Dombey úr közben szálegyenesen állt a kocsiban, mint egy igen tiszteletre méltó kísértet, s szintén a rajzot figyelte, míg Cleopatra meg az őrnagy egymással enyelgett, mint két kiöregedett macska.

- Jó lesz így, vagy dolgozzam ki jobban? - kérdezte Edith Dombeytól, s a rajzot mutatta.

Dombey úr könyörgött, hogy egy vonást se ejtsen rajta többet, mert már maga a tökély.

- Egészen rendkívüli - szólalt meg Carker, s piros ínyének minden porcikájával támogatta dicséretét. - Ilyen gyönyörű és nem mindennapi rajzot álmodni sem mertem volna.

Éppen úgy alkalmazhatta volna a rajzolóra is, mint a rajzra magára; de Carker úr csupa nyíltság volt - nemcsak a szája, egész lénye. Csodálkozásában kitartott, amíg a rajzot félre nem tették Dombey úr számára, s a rajzeszközöket össze nem rakták; miután pedig átadta a ceruzákat is (Edith szórakozott fejbólintással vette el, rá sem tekintett), Carker megrántotta a kantárszárat és hátraugratva, ismét követte a kocsit.

Ügetés közben arra gondolt talán, hogy még ez a jelentéktelen kis vázlat is úgy készült el és került a megrendelő birtokába, mintha alkudtak volna rá, és végül megvették volna. Arra is gondolt talán, hogy noha Edith olyan készséggel teljesítette Dombey úr kívánságát, a rajz fölé hajló vagy távoli pontokat néző gőgös arca, szennyes és nyomorult alkun gazdát cserélő büszke női arc. Talán gondolt mindezekre Carker; de mosolygott, és miközben látszólag könnyedén, szabadon tekingetett jobbra-balra, élvezvén a levegőt és a mozgást, éles szemének sarkából egyre a kocsit kémlelte.

Miután Kenilworth romjai közt is bolyongtak, s elkocsiztak még néhány nevezetes helyre, amelyek láttán Skewtonné emlékeztette Dombeyt, hogy Edith már valamennyit lerajzolta, mint azt talán már látta is otthon - a kirándulás véget ért. Edithet és Skewtonnét a hintó visszavitte lakásukra; ekkor Cleopatra Carker urat is kegyesen meghívta, hogy este majd jöjjön el Dombey úrral és az őrnaggyal együtt, hogy Edithet játszani hallja; utána a három úr vacsorázni ment a szállóba.

A vacsora éppúgy zajlott, mint tegnap, azzal a különbséggel, hogy az őrnagy huszonnégy órával még diadalmasabb volt és kevésbé titokzatos. Edith egészségére megint ittak. Dombey úr ismét kellemes zavart érzett, Carker úr pedig mást sem tett, csak érdeklődött új ismerősei iránt és magasztalta őket.

Este Skewtonnénál nem volt látogató rajtuk kívül. Edith rajzai szerteszét hevertek a szobában és talán bőségesebben, mint egyébként; Withers, a néma apród pedig kissé erősebb teát szolgált fel talán, mint máskor. A hárfa ott állt, a zongora szintén; Edith játszott és énekelt. De mintha még ez is Dombey úr rendelésére történt volna, ugyanolyan mereven. Például így:

- Edith, édes szerelmem - kezdte Skewtonné, fél órával a tea után. - Dombey úr majd meghal már, hogy hallhasson tőled valamit.

- Annyi élet még van benne, mama, hogy maga is meg tudja mondani, valószínűnek tartom.

- Végtelenül lekötelezne - szólt Dombey úr.

- Milyen hangszert kíván?

- Zongora? - habozott Dombey úr.

- Ami tetszik. Szabadon választhat.

Edith tehát a zongorával kezdte. Ugyanígy folyt le a játék a hárfa körül, hasonlóképpen az énekkel is, valamint a darabok kiválasztásánál, amelyeket játszott vagy énekelt. Ez a fagyos és kényszerült, de mégis készséges és szembeszökő beleegyezés mindabba, amit Dombey Edithtől kívánt és csak tőle egymagától, sokkal feltűnőbb volt, semhogy meg ne mutatkozott volna még a pikét-játék rejtelmein is, és ne vonta volna magára Carker úr éles figyelmét. Azt a tényt sem vesztette szem elől, hogy Dombey úr láthatóan büszke hatalmára és tetszeleg, hogy megmutathatja.

Carker úr különben kitűnően jól játszott - néhány játszmát az őrnaggyal és néhányat Cleopatrával, akinek éles tekintete egy hiúzéval vetekedett, ha Dombeyra és Edithre nézett - és erősítette helyzetét az anya kegyeiben, s mikor búcsúzásnál sajnálkozását fejezte ki, hogy másnap reggel már vissza kell térnie Londonba, Skewtonné bízott benne, mivel az érzések találkozása nem mindennapi dolog, hogy távolról sem ez az utolsó találkozásuk.

- Én is remélem - felelt Carker, sokatmondó pillantást vetve a párra, ott a szoba távolabbi sarkában, míg az ajtó felé indult, nyomában az őrnaggyal. - Sőt, valószínűnek tartom.

Dombey, miután Edithtől méltósággal teli búcsút vett, odahajolt, vagy megpróbált odahajolni Cleopatra fölé és halkan így szólt:

- Engedelmet kértem Grangerné asszonytól arra, hogy holnap délelőtt fölkereshessem... bizonyos célból... és ő tizenkét órára volt szíves megjelölni az időt. Remélhetem-e azt a szerencsét, hogy önt is itthon találom?

Cleopatra annyira meglepődött és megindult, amikor ezeket a számára... természetesen... megfoghatatlan értelmű szavakat hallotta, hogy szólni sem tudott, csak lehunyta szemét és fejét rázta, miközben odanyújtotta kezét Dombeynak, aki azonban nem tudta pontosan, mit kezdjen vele... elejtette.

- Dombey, gyerünk már! - kiáltott az őrnagy, s bedugta fejét az ajtón. - Teringettét, barátom, a vén Joe-nak nagy kedve volna azt javasolni, hogy változtassák meg a Royal Hotel nevét és hívják ezután a Három Vidám Agglegénynek, a mi tiszteletünkre, meg Carkeréra. - Ezzel hátba ütötte Dombeyt és válla fölött odahunyorgatott a hölgyekre, miközben az a veszély környékezte, hogy rögtön vértolulást kap, azután magával cipelte barátját.

Skewtonné ott pihent a pamlagon, Edith pedig messzebb tőle, a hárfájánál ült, szótlanul. Az anya, legyezőjével játszva, több ízben lopva ránézett a lányára, de az lesütött szemmel, sötéten töprengett valamin. Nem látszott ajánlatosnak zavarni.

Így maradtak egyetlen szó nélkül egy óra hosszat, s ekkor Skewtonné szobalánya szokás szerint megjelent, hogy úrnőjét előkészítse az éjjeli nyugalomra. Ennek a szobalánynak esténként tulajdonképpen csontváznak kellett volna lennie, kaszával és homokórával, nem pedig nőnek; érintése ugyanis olyan eredménnyel járt itt ilyenkor, akár a halálé. Az a kifestett figura egyszerre egészen összezsugorodott keze alatt; alakja megrogyott, haja lehullott, az ívelt, sötét szemöldök ritka, ősz szőrcsomóvá éktelenült, a halvány ajkak megvékonyodtak, a bőr megpetyhüdt és halottassárga színt öltött; Cleopatra helyén nem maradt más, csak egy sápadt, elnyűtt, reszkető fejű öregasszony, aki kiveresedett szemmel, összehúzódva ült egy zsíros flanellpongyolában, mint egy hamarjában összekötött bugyor.

Még a hangja is megváltozott, ahogy Edithet megszólította, mikor egyedül maradtak a szobában.

- Mért nem mondod meg - szólt élesen -, hogy Dombey megbeszélés alapján jön ide holnap?

- Mert úgyis tudod, anyám - felelt Edith.

A gúnyos hangsúly, amit lánya erre az utolsó szóra vetett!

- Hiszen tudod, hogy megvásárolt - folytatta. - Vagy hogy megvesz majd holnap. Meggondolta jól a dolgot, kikérte barátja véleményét is; még büszke is az üzletre, mert azt véli, hogy megfelel neki, és meglehetősen olcsó vásárt is csinált; holnap tehát befejezzük az adásvételt. Úristen, hogy én ezért éltem, és ezt így tudom!

Sűrítsétek össze egyetlen szép arcba száz büszke és szenvedélyes asszony önmegalázását és lángoló méltatlankodását: két fehér, remegő kezébe temette most.

- Hogy gondolod ezt? - pattant fel a haragos anya. - Hát gyermekkorodtól fogva talán...

- Gyermekkoromtól? - kérdezte Edith, ránézve anyjára. - Hát mikor voltam én gyermek? Miféle gyermekkort engedélyeztél te nekem? Asszony voltam már, kitanult, ravasz, kalmárlelkű, férfiak behálózója, mielőtt magamat ismertem volna, mielőtt megtudtam volna, te ki vagy, és mielőtt aljas, nyomorult célját értettem volna minden új fogásnak, amit tanultam. Te kész asszonyt hoztál a világra. Nézz rá. Nézd, itt áll ma este, teljes büszkeségében.

És e szónál öklével szép mellére sújtott, mintha magát akarta volna leütni.

- Nézz rám - folytatta Edith -, én sohasem tudtam, mi az, becsületes szívvel szeretni. Nézz rám, engem már akkor furfangokra és fogásokra tanítottak, amikor más gyermekek játszottak. Fiatalon, bár ravaszságban öregen, hozzáadtak valakihez, aki iránt a legteljesebb közönyt éreztem. Nézz rám, akit az az ember aztán özvegyen hagyott, mielőtt az öröksége rászállt volna: kijárt neked ez a büntetés, megérdemelted! És mondd, milyen életem volt nekem az elmúlt tíz évben!

- Minden erőnket megfeszítettük, hogy szerencsédet biztosítsuk - felelt az anya -, ekörül folyt az életed. Most pedig célba értél.

- Nincs az a rabszolga a vásáron, nincs az a ló a kiállításon, amelyet többet mutogattak, kínáltak, vizsgáltak és parádéztattak volna le és fel, ebben a gyalázatos tíz esztendőben, anyám! - kiáltott Edith lángoló arccal, s az utolsó szót ugyanolyan keserűn hangsúlyozta, mint első ízben. - Nem így van talán? Nem hurcolták-e már meg mindenféle emberek a nevemet? Bolondok, elvetemült betyárok, kölykök, vén eszelősök legyeskedtek körülöttem, aztán mind otthagytak, egyenként elmaradoztak, mert te túlontúl őszinte voltál minden ravaszkodásod ellenére, igen, és nagyon is nyílt, álnok színlelésed közepette is - míg végül valóságos hírhedtségre tettünk szert ezen a réven. Nem vizsgálhatott-e, tapogathatott-e mindenki szabadon - folytatta villámló szemmel - fél Anglia valamennyi divatos fürdőhelyén? Nem házaltál velem, míg az önbecsülés utolsó szikrája is kihunyt belőlem, s már megutáltam magamat? Ez tehát az elmúlt gyermekkorom? Mert más nem volt. Ne mondd, ne, legalább ezen a mai estén ne mondd!

- Jól férjhez mehettél volna - szólt az anya - legalább hússzor is, ha csak egy kissé bátorítottad volna lovagjaidat.

- Nem! Aki elvesz engem, a raktáron maradt árut... s meg is érdemlem, hogy az legyek - felelt Edith, felszegve fejét, s remegett a viharos büszkeségtől és a szégyen erejétől -, vegyen úgy el, mint ez az ember, anélkül hogy én a legkisebb cselfogást is alkalmaznám csalétkül. Meglátott engem az árverésen és elhatározta, hogy megvásárol. Hát csak rajta! Mikor ide jött, hogy megnézzen... talán, hogy rám ígérjen... kívánta, mutassam is be képességeimet, hogy ily módon igazolja a vételt az emberek előtt, arra kértem, mondja meg, melyiket óhajtja és én bemutatom. De ennél tovább nem megyek. Szabad akaratából megy bele a vásárba, saját érdekének és pénze hatalmának tudatában, és remélem, nem fog csalódni az üzletben. Én nem dicsérem fel, és nem is tukmáltam rá az árut, sőt még te sem, már amennyire ebben megakadályozhattalak.

- Különös módon beszélsz te ma este az édesanyáddal, Edith!

- Én is úgy érzem, sőt még különösebbnek mint te! De hát az én nevelésem már réges-régen befejeződött. Kinőttem a gyerekcipőből, és fokonként túl mélyre süllyedtem ahhoz, hogy új utat követhetnék, vagy téged megállíthatnálak, és magamon segíthetnék. Ami egy nő szívét megtisztíthatja, jóvá és igazzá teszi, az én szívemben semmi sem mozdult soha, és fenntartás nélkül megvetem magamat. - Hangjában egy pillanatig megindító szomorúság rezgett, de egyszerre elszállt, amint gúnyosan legörbült ajakkal tovább folytatta: - Mivel tehát előkelőek vagyunk, de szegények, megelégszem azzal, hogy most már gazdagok leszünk; csupán annyit akarok mondani még, hogy hű maradtam az egyetlen elvhez, amelyet magam elé kitűzni még volt erőm... majdnem azt mondtam: hatalmam, mert oldalamon álltál, anyám!... én ezt az embert nem csábítottam!

- Ezt az embert! - szólt az anya. - Igazán úgy beszélsz, mintha gyűlölnéd.

- És te azt hitted, ugye, hogy szeretem! - felelt Edith, azzal megállt szobai sétájában és visszatekintett. - Megmondjam neked - folytatta anyjára szegezett szemmel -, ki ismer bennünket keresztül-kasul már most is, és olvas bennünk, mint nyitott könyvben, és ki előtt érzek kevesebb önbecsülést és önbizalmat, mint akár saját magam előtt? Lealáz a tudat, hogy ez az ember már tisztában van velem!

- Ez a támadás, ha nem tévedek - felelt anyja hidegen -, nyilván annak a szerencsétlen... hogyishívják... Carkernek szól! Önbecsülésed és önbizalmad hiánya, kedvesem, egy ilyen személlyel kapcsolatban (egyébként igen kellemes embernek látszik) nem valószínű, hogy befolyással lehet a te jövődre. Miért nézel rám olyan mereven? Talán nem vagy jól?

Edith arca hirtelen megrándult, mintha szúrás érte volna és miközben két kezét rászorította, testén erős reszketés futott végig. De csakhamar elmúlt, és kimért léptekkel ment ki a szobából.

A szobalány, akinek tulajdonképpen csontváznak kellett volna lennie, ismét megjelent, és karját nyújtva asszonyának - úgy látszott, hogy bájaival a jómodort is levetette magáról, és a paralízist öltötte fel helyette -, a flanellpongyolával együtt összeszedte Cleopatra földi maradványait, hogy holnap új életre ébreszthesse megint.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Változások

- Így hát elérkezett végre a nap, Susan - szólt Florence a kitűnő Nipperhez -, amikor újra visszatérhetünk a mi csendes otthonunkba.

Susan sokat jelentőn szítta tele magát levegővel, majd érzésein erélyes, kurta köhögéssel könnyített, és így szólt:

- Csendesnek az igaz, hogy csendes, kisasszony; nagyon is!

- Mikor még gyermek voltam - kezdte Florence, néhány percig elgondolkozva -, láttad te valaha azt az urat, aki háromszor is lelovagolt ide, hogy velem beszéljen? Igen, úgy gondolom, háromszor.

- Háromszor, kisasszony. Először, amikor sétálni tetszett menni az öreg Skett...

Florence szelíden ránézett, mire Nipper elharapta a szót.

- Sir Barnettel és a bárónéval, akarom mondani, meg a fiatalúrral. Azóta még két este volt itt.

- Mikor én még gyermek voltam és a papához járt néha társaság is, láttad közöttük ezt az urat, Susan?

- Hát, kisasszony kérem - felelte Susan, némi gondolkodás után -, nem mondhatom, hogy láttam volna. Nemrég kerültem a házba, mikor a kisasszony szegény jó mamája meghalt, aztán meg az én birodalmam - Nipper olyan mozdulatot kanyarított, mintha azt a véleményét akarta volna kifejezni, hogy Dombey mindig semmibe vette az ő érdemeit - a legfelső emeleten volt.

- Igazad van - felelt Florence még mindig elmélázva -, te nem nagyon tudhattad, ki jár ide a házhoz. El is felejtettem.

- Nem, kisasszony. Kivéve, ami egyet-mást hallottam, mikor a családról meg a látogatókról beszéltek, noha a dajka, aki Richards előtt volt itt, bizony nemegyszer eresztett meg kellemetlen megjegyzéseket, ha én is ott voltam a társaságban és holmi tökmagokra célzott, de hát ezt csak annak lehet tulajdonítani - tette hozzá Susan higgadt elnézéssel -, hogy ivott szegény, amiért is felszólították, hogy hagyja el az állását.

Florence fejét tenyerébe hajtva ott ült az ablakban, és aligha hallotta, amit Susan beszél, úgy elmélyedt a gondolataiban.

- Mindenesetre, kisasszony - folytatta Susan -, arra nagyon jól emlékszem, hogy Carker úr a kisasszony papájánál már akkor is majdnem olyan nagy ember volt, ha nem máris olyan nagy, mint most. Azt szokták mondani róla a házban, hogy ő vezeti a kisasszony papájának ügyeit a Cityben, ő irányítja az egészet, s a papája jobban hallgat rá, mint akárki másra, ami, engedje meg a kisasszony, könnyen meglehet, mert egyébként soha, senkire nem hallgatott. Ezt bizony én is tudtam már akkor, akármilyen tökmag is voltam.

Susan sértődötten emlékezett a Richards előtti dajkára, s erősen hangsúlyozta a "tökmag" szót.

- És Carker úr ma is ugyancsak él és virul - folytatta Susan -, ott van a helyén, és megtartotta hitelét a kisasszony papája előtt; ezt abból tudom, amit a többiek hallanak attól a Perchtől, amikor a házhoz jön, és noha ez a legsemmirevalóbb alak a világon, és senki nem állhatja ki tovább egy percnél, ő meglehetősen jól tudja mindig, mi történik a Cityben, és azt mondja, hogy a kisasszony papája egy lépést sem tesz Carker úr nélkül, és mindent ráhagy Carker úrra, és aszerint cselekszik, ahogy Carker úr mondja, és Carker úr mindig ott van a háta mögött, és én azt hiszem, hogy ő azt gondolja (márminthogy ez a nyavalyás Perch), hogy a Carker úrhoz képest még az indiai császár is vizesnyolcas a kisasszony papájának a szemében.

Egyetlen szót sem veszített el mindezekből Florence, hanem Susan szavai nyomán felébredt az érdeklődése, elfordította méla tekintetét az ablaktól, és Susannak szentelte figyelmét.

- Így van, Susan - szólt aztán, mikor az ifjú hölgy szóáradatának végére ért. - Bizonyos, hogy ő a papa bizalmas embere és barátja.

Florence már napok óta sokat foglalkozott vele. Két látogatása alkalmával, mely az elsőt követte, Carker úr valamilyen bizalmasságfélét teremtett kettőjük között, jogot ahhoz, hogy titokzatosan és lopva beszéljen arról, hogy a hajóról még semmit sem hallottak - s szelíden gyakorolt felsőbbséget és hatalmat Florence fölött, amin a lányka nagyon csodálkozott, s egyszersmind kínos nyugtalanságot is érzett miatta. Vissza nem utasíthatta, se nem szabadulhatott a hálóból, amelyet a körmönfont Carker szőtt körülötte, mert ehhez valamennyire ismernie kellett volna a világot. Igaz, Carker nem mondott egyebet neki, mint azt, hogy semmi hír a hajó felől, és a legrosszabbtól tart; de honnan tudta, hogy őt a hajó sorsa érdekli, és honnan vette a jogot arra, hogy híreit ilyen alattomos és homályos módon hozza tudomására, ez nyugtalanította Florence-et olyan gyötrő erővel.

Carker viselkedése s a maga csodálkozása és szorongása lassan kellemetlen varázserővel vette körül Carkert Florence gondolataiban. Utóbb már tisztábban fölidézte Carker arcát, hangját, modorát - amellyel eleinte azért próbált foglalkozni, hogy leszállíthassa a mindennapi ember szintjére, aki nem zsarnokolhat fölötte - hiába, ez sem segített bizonytalanságán. Pedig Carker egyetlenegyszer sem nézett rá haragosan, vagy ellenségeskedéssel, hanem mindig mosolygó és nyájas volt.

Viszont, mivel Florence még nem engedett atyjára vonatkozó szilárd elhatározásából s azzal a biztos meggyőződésével, ha nem is szándékosan, mégis ő az oka rideg és elvadult kapcsolatuknak, mindenáron szem előtt akarta tartani azt a tényt, hogy ez az ember atyjának bizalmas barátja; majd aggódva gondolta, vajon a benne szunnyadó idegenkedés és félelem nem okozója-e kis részben annak a szerencsétlenségnek, mely atyja szívét elfordította tőle, s hogy már talán így is marad, egyedül? Remegett ettől a gondolattól, pedig néha már elhitte; majd elhatározta, hogy ezt a rossz érzést megpróbálja legyőzni; igyekezett rábeszélni magát, hogy atyja barátjának ez a figyelme ránézve csak megtisztelő és biztató lehet, és remélte, ha igyekszik türelmesebben megítélni és jobban megbízik benne, vérző lába talán ezáltal is biztosabban eljut a célhoz, az atyja szívéhez vezető rögös úton.

Egyetlen tanácsadó nélkül - hiszen tanácsot nem kérhetett senkitől, anélkül hogy atyjára ne panaszkodott volna -, szegény Florence így hányódott a remény és kétség nyugtalan tengerén, miközben Carker úr, a mélység pikkelyes szörnyetege, ott úszott a felszín alatt, és fényes szemét Florence-en tartotta.

Florence ennélfogva még türelmetlenebbül várta, hogy végre hazamenjenek. Magányos otthoni élete jobban illett félénk reményeihez és kétségeihez, és gyakran attól tartott, hátha távollétében elmulaszt egy reménnyel kecsegtető alkalmat arra, hogy atyja iránt kimutathassa szeretetét. Ég látja, mennyire nyugodt lehetett volna szegény gyermek ebben a tekintetben! De a visszautasított szeretet még ott vergődött szívében, és amikor aludt is, álmai között szállt tova, mint messze távolból megtért madár, hogy atyja vállára ülve megpihenjen.

Walterre gyakran gondolt. Ó, milyen gyakran, olyankor, amikor az éjszaka komor volt, és szél zúgott a ház körül. De a remény erősen élt szívében. Olyan nehéz egy fiatal és lelkes természetnek, még Florence soványka tapasztalatával is, elképzelnie, hogy egy erős ifjú élet csak úgy kilobbanjon, mint gyönge láng, és az élet ragyogó napja éjszakába merüljön, fényes délben. Sokszor hullatott könnyet, ha Walter szenvedéseire gondolt, de elképzelt halálán ritkán sírt és hosszan sohasem.

Egyszer írt az öreg műszerárusnak, de levelére nem érkezett válasz, nem is várt. Így álltak a dolgok Florence körül azon a reggelen, amikor örömmel készült ismét haza, régi, magányos életébe.

Blimber doktor és felesége azóta már visszatért Brightonba (a rájuk bízott és féltve őrzött növendék, Barnet úrfi társaságában s ennek akarata ellenére), ahol a fiatalember, a Parnasszus felé baktató zarándoktársaival együtt, azóta már bizonyosan tanulmányaival foglalatoskodott. A nyári szünetnek vége volt, a fiatal vendégek legnagyobbrészt elszéledtek a villából, és Florence huzamos látogatása is véget ért.

Egy vendég azonban nem lakott a házban, mindazáltal igen állhatatos figyelmet tanúsított a család irányában, és továbbra is odaadó hívüknek mutatkozott. Mégpedig nem más, mint Toots úr. Néhány héttel ezelőtt felújította aznap esti ismeretségét ifjabb Skettles úrral, amikor lerázta a blimberi szolgaság láncait, és a szabadság egébe szárnyalt, gyűrűjével az ujján. Toots úr minden másodnap pontosan ellátogatott a Skettles-családhoz, egész halom névjegyet hagyott az előcsarnokban; olyan sokat, hogy ez a társadalmi szertartás már-már úgy festett, mint a kártyában az osztás, az inas pedig hallgatagon felszedte végül a whist-kártyák csomóját.

Toots azonkívül vakmerő és szerencsés gondolattal kívánta a családot megakadályozni abban, hogy őt elfelejtse (bár feltehető, hogy az eszme a Viador Csirke termékeny agyából származott): hatevezős bárkát szerelt fel, melynek legénysége a Csirke vízi barátaiból állott, a kormányos pedig maga a kiváló férfiú személyesen, tündöklő, lángvörös tűzoltókabátban, a szeme alatt pedig állandó kék folttal felékesítvén, amelyet zöld ernyővel takart el. A bárka fölszerelése előtt diplomatikusan kikérte a Csirke véleményét, mégpedig olyanformán, hogy tegyük föl, ő, mármint a Csirke, szerelmes lenne egy ifjú hölgybe, akit Marynek hívnak, és arra határozná el magát, hogy bárkát fog tartani, milyen névre keresztelné el? A Csirke, erős bizonykodás közepette kijelentette, hogy ő vagy Marynek nevezné, vagy úgy hívná, hogy a Csirke Gyönyöre. Toots aztán, helyeselve az ötletet, mély elmélkedés és rengeteg lelemény latba vetése után elhatározta, hogy Toots Gyönyöre néven nevezi a bárkát, a Florence-nek szóló finom hódolat gyanánt, amit közös ismerőseiknek méltányolniuk kellett.

Pompás bárkájában aztán, bíbor párnán elterülve, lábaival az égnek, Toots úr, terveinek megfelelően, napról napra, hétről hétre feltűnt a folyón, fel-le cikázva Sir Barnet kertje mellett, s meghagyta legénységének, hogy gyors, éles szögű fordulatokkal szeljék a vizet, hogy a vízi alkalmatosság pompásabb látványt nyújtson, ha valaki kinézne Sir Barnet ablakából; így aztán a Toots Gyönyöre olyan mutatványokat végzett a vizen, hogy az egész környék csak úgy bámult elképedésében. De ha véletlenül ott látott valakit Sir Barnet kertjében, a folyó partján, Toots azt színlelte, mintha a legkülönösebb és legvalószínűtlenebb körülmények összejátszása folytán kerülne éppen ide.

- Nini, Toots! - kiáltotta ilyenkor Barnet, barátságosan integetve a gyepről, a ravasz Csirke pedig odakormányozta a bárkát a parthoz.

- Van szerencsém, Sir Barnet! Hogy érzi magát? - kiáltott vissza Toots. - Micsoda meglepetés számomra, hogy önt itt látom!

Az elmés Toots rendszerint ezzel kezdte, mintha Sir Barnet háza valami elhagyott építmény lenne a Nílus vagy a Ganges partján.

- Még sohasem lepődtem meg ennyire! - folytatta Toots. - Talán Dombey kisasszony is itt van?

Ilyenkor néha Florence is megjelent.

- Ó, Dombey kisasszony! Diogenésznek semmi baja! - szólalt meg Toots, amint meglátta. - Ma reggel érdeklődtem felőle.

- Nagyon köszönöm - felelt ilyenkor Florence kedves hangján.

- Nem szállsz ki, Toots? - kérdezte Sir Barnet. - Gyere, hiszen nincs sietős dolgod. Látogass meg bennünket.

- Ó, nem tesz semmit, köszönöm szépen - felelte Toots elpirulva. - Csak gondoltam, hogy Dombey kisasszony szeretne hírt hallani a kutyáról, ennyi az egész. Ajánlom magamat. - Szegény Toots életét adta volna, hogy a meghívást elfogadhassa, ha lett volna hozzá bátorsága, mégis sajgó szívvel jelt adott a Csirkének, a Gyönyör pedig útnak indult, s csak úgy szelte a vizet.

Florence távozásának reggelén a Gyönyör káprázatos színekben tündökölve ringott a kert lépcsőinél. Mikor Florence Susannal való beszélgetése után lement, hogy házigazdáitól elbúcsúzzon, Toots úr várt rá a szalonban.

- Ó, jó reggelt kívánok, Dombey kisasszony - szólalt meg a sebzett szívű Toots, akit mindig irtózatosan kihozott a sodrából, ha szíve vágya teljesült, és Florence-et láthatta -, köszönöm kérdését, jól vagyok és remélem, kegyed is, és Diogenész is egészen jól volt tegnap.

- Ó, igazán kedves - felelte Florence.

- Ó, köszönöm szépen, nem tesz semmit - felelte Toots. - Azt gondoltam, talán kedve volna hozzá, hogy hajón jöjjön haza ebben a szép időben. Elegendő hely van benne a szobalánya számára is.

- Ön nagyon lekötelez - szólt Florence habozva -, de azt hiszem, nem fogadhatom el ajánlatát.

- Ó, nem tesz semmit - válaszolta Toots. - Ajánlom magamat.

- Nem várja meg Skettles bárónét? - kérdezte Florence nyájasan.

- Ó, nem, köszönöm szépen, teljesen mindegy.

Olyan zavart volt Toots ilyenkor és olyan izgatott! De egy pillanat múlva belépett Skettles báróné, és Tootsot egyszerre hirtelen szenvedély ragadta el, hogy megkérdezze tőle, hogy van, és reméli, nagyon jól; kezét pedig igazán lehetetlennek tartotta elereszteni, rázta is, amíg csak Sir Barnet meg nem jelent, akihez aztán e perctől fogva kétségbeesett szívóssággal tapadt.

- Házunk napsugarát veszítjük ma el - fordult Sir Barnet Florence felé.

- Ó, nem... igen, bizonyos - dadogott zavarában Toots. - Ajánlom magamat!

Bármilyen nyomatékosan mondott is búcsút, Toots úr nem távozott, hanem téveteg vigyorgással állt ott tovább is. Florence, hogy zavarán könnyítsen, köszönő szavak közepette búcsúzni kezdett Lady Skettlestől, aztán Sir Barnetnek nyújtotta karját.

- Szabad arra kérnem, kedves Dombey kisasszony - szólt a házigazda, amíg vendégét a kocsihoz kísérte -, hogy legyen szíves legőszintébb tiszteletemet átadni atyjának?

Florence nem szívesen fogadta el a megbízást, mert úgy érezte, rászedi Sir Barnetet, ha meghagyja abban a hitében, hogy az őiránta tanúsított szíves vendéglátás atyját is érinti. Mivel azonban nem fejthette ki meggyőződését, csak meghajtotta a fejét, és megköszönte az üzenetet Sir Barnetnek, majd arra gondolt, hogy a szomorú otthon, hol semmi ilyesmi nem zavarja és nem emlékezteti ennyire bánatára, mégiscsak az ő természetes és legjobb menedéke.

Új barátai és társai, akik még ott tartózkodtak a villában, most valamennyien elősiettek a házból, hogy elbúcsúzzanak tőle. Mindnyájan szerették, és a búcsú percében nagyon elkomolyodtak. Még a cselédség is egytől egyig sajnálta, hogy elmegy, és mind odajöttek, integetve és bókolva a kocsi ajtajához. Florence körülnézett a nyájas arcokon és ott látta közöttük a bárót, a feleségét, meg Toots urat, aki távolabbról meresztette szemét és kuncogott feléje, és arra az estére gondolt, amikor Paullal Blimberéktől búcsúzott, és amint a kocsi tovagördült. Florence arcát könnyek harmatozták.

Bánatos könnyek, de a vigasztalás könnyei is, mert a kietlen házhoz fűződő kedves emlékek megédesítették a hazatérést. Milyen távolinak tetszett az idő, amikor ott bolyongott a csendes termekben; amikor utoljára csöndben és szorongással telten lelopódzott atyja lakosztályába; amikor élete minden dolgában ott érezte kedves halottjának ünnepélyes, de mégis enyhülést nyújtó emlékét. Ez a búcsú a szegény Waltertől való búcsúzásra is emlékeztette; tekintetére és szavaira azon az estén; milyen vonzóan keveredett benne a hátrahagyottak iránti gyöngédség a bátorsággal és lelkesüléssel. Kis története szintén összefüggött a régi házzal, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a ház újból igényt tartson szíve ragaszkodására.

Amint közeledtek, még Susan is megenyhült valamelyest a ház irányában, mely már annyi esztendő óta otthona volt. Bármilyen rideg is, és bármennyire kegyetlen véleményt táplált is komorságáról, nagy részben mégis megbocsátott neki. - Nem tagadom, kisasszony, örülök, hogy megint láthatom a házat - jelentette ki. - Igaz, hogy nem sok dicsekedni való van benne, de azért nem szeretném, ha leégett volna, vagy lebontanák.

- Ugye, te is örülsz, Susan, hogy egyszer megint bejárhatod a régi szobákat? - kérdezte Florence mosolyogva.

- Hát, kisasszony - felelt Susan, egyre jobban meghatódva, ahogy a ház felé közeledtek -, nem tagadom, hogy örülök, bár nagyon valószínű, hogy holnap már újra gyűlölni fogom.

Florence érezte, hogy több békét talál ebben a házban, mint bárhol a világon. Ott, a sötét falak közt könnyebben és jobban őrzi titkát, mint a ragyogó napfényben, ahol rejtegetni kell a boldog emberek szeme elől. Szerető szíve könnyebben folytathatta tanulmányait, egyedül, és nem bátortalanította el a körülötte élő, egymást szerető szívek társasága. Könnyebben remélt, imádkozott és szeretett állhatatosan és türelemmel, ahol senki sem törődött vele, emlékei nyugodt szentélyében, noha porladozott, pusztult és korhadt körülötte, mint egy akármilyen vidám új környezetben. Köszöntötte elvarázsolt csipkerózsa álmát, és alig várta, hogy a sötét, régi kapu ismét bezáruljon mögötte.

Ilyen gondolatok töltötték el, amikor a hosszú és sötét utcába befordultak. Florence nem az ő házuk felől ült a kocsiban, és amint közeledtek, kinézett az ablakon, hogy a szemközti házban lakó gyermekeket láthassa.

Susan kiáltásaira egyszerre visszafordult.

- Szentisten! - sikoltott Nipper kisasszony lélegzetvesztve. - Hol a mi házunk?

- A mi házunk? - kérdezte Florence.

A kocsi megállt, Susan az előbb bekapta a fejét az ablakból, s ismételten kinézett, végül meghökkenten meredt úrnőjére.

A ház körül, tetejétől alapjáig, az építőállványok tömkelege emelkedett. Tégla- és kőrakások, vakolathalmok és facsomók széltében-hosszában félig eltorlaszolták az utcát. Létrák támaszkodtak a falaknak, napszámosok lépkedtek rajtuk le és föl; az állványokon szintén munkások buzgólkodtak; festők és díszítők sürgölődtek bent a házban; egy szállítókocsiról nagy tekercsekben adogatták le a papírkárpitokat; a kárpitos kocsija szintén ott rekesztette az átjárást; a ház ásító, törött ablakain keresztül nyoma sem látszott a bútoroknak; semmi egyebet nem láthatott a szemlélő, csak nyüzsgő munkásokat szerszámaikkal, a pincéktől a padlásig. Kívül-belül kőmívesek, szobafestők, asztalosok, kalapács, vakolóláda, meszelő, csákány, fűrész és vakolókanál működött tökéletes összhangban.

Florence leszállt a kocsiról, csaknem kétkedőn, vajon jó helyen jár-e, míg végre Towlinsont pillantotta meg, aki napbarnított arccal ott állt az ajtóban, fogadásán.

- Csak nincs valami baj? - érdeklődött Florence.

- Ó, nincs, kisasszony.

- Nagy változások történnek.

- Nagy változások, kisasszony.

Florence úgy ment el mellette, mintha csak álomban járna, és fölsietett a lépcsőn. A sokáig elsötétített fogadótermet most éles fény töltötte be, és papírsapkás emberek szorgoskodtak a magasban. Édesanyja képe, a többi mozdítható holmival együtt eltűnt, és feketedő helyén a fölirat: "Ez a szoba faburkolattal. Zöld és arany." A lépcsőház is valóságos útvesztője volt a cölöpöknek és deszkáknak, csakúgy mint kívül, és az üvegesek és bádogosok egész Olümposza hevert az üvegtetőn, mindenféle helyzetben.

Az ő szobája még érintetlen volt belülről, de kívülről már ott állottak előtte a deszkák és gerendák, elzárva a napvilágot. Sietve ment fel a másik hálószobába, ahol ama kis ágy állott. Egy sötét arcú óriás, pipával a szájában és zsebkendővel bekötött fejjel éppen akkor nézett be az ablakon.

Itt talált rá Susan, azzal a hírrel, hogy menjen le a földszintre papájához, beszélni szeretne vele.

- Itthon van! És velem akar beszélni! - kiáltotta Florence remegve.

Susan sokkal jobban megzavarodott, mint Florence maga. Még egyszer elmondta az üzenetet, Florence pedig halványan és felindultan, de azért pillanatnyi habozás nélkül sietett le. Útközben arra gondolt, vajon meg merje-e édesatyját csókolni? A szívében égő vágyakozás elhatározásra bírta, és arra gondolt, hogy igen, megcsókolja.

Még atyja is meghallhatta volna a szíve verését, amint a szobájába belépett. Egy pillanat, és már atyja szívén lett volna...

De Dombey nem volt egyedül. Két hölgy társaságában állt ott, Florence hirtelen megállt. Oly erősen küzdött megindulásával, hogy ha esetlen pajtása, Diogenész, nem rohant volna be hirtelen, s nem borította volna el kedveskedése jeleivel, hogy újra itthon üdvözölheti - az egyik hölgy felsikoltott, s ez Florence figyelmét is elfordította ügyéről - talán rögtön ájultan esett volna össze a padlón.

- Nos, Florence - szólalt meg atyja, kinyújtva kezét, de olyan mereven, mintha a lánykát inkább távol akarná tartani magától -, hogy vagy?

Florence megfogta a feléje nyújtott kezet, és ajkához emelte. Az ajtónak is juttatott annyi szeretetet, ahogy becsukta, mint lányának.

- Miféle kutya ez? - kérdezte aztán ingerülten Dombey úr.

- Még Brightonból való - felelte Florence.

- Úgy? - szólt Dombey és arcán felhő vonult át, mert megértette Florence-et.

- Nagyon jóindulatú kutya - mentegette Florence természetes bájával és szendeségével, a két idegen hölgy felé fordulva. - De most rendkívül örül, hogy újra lát. Kérem, bocsássanak meg neki.

Amint rájuk tekintett, látta, hogy az a hölgy, aki az előbb felsikoltott, és most éppen leült, idős, a másik pedig, ott édesatyja mellett, nagyon szép, fejedelmi megjelenésű alak.

- Skewtonné asszony - szólalt meg most az atyja, az idős hölgy felé fordulván, s kinyújtotta kezét -, ez itt lányom, Florence.

- Bájos, ó, nagyon bájos - szólalt meg a hölgy és szeméhez emelte üvegét. - És milyen természetes. Édes Florence, jöjjön, és csókoljon meg, kérem.

Florence teljesítette a kívánságot, aztán a másik hölgy felé fordult, aki mellett atyja várakozva állt.

- Edith - mondta Dombey úr -, ez itt a lányom, Florence. Florence, ez a hölgy nemsokára a mamád lesz.

Florence összerázkódott, és az érzelmek ellentéte között tekintett föl arra a gyönyörű arcra, könnyei pedig, melyeket az utolsó szó idézett elő, egy pillanatig a meglepetéssel, érdeklődéssel, csodálattal küzdöttek és valamilyen meghatározhatatlan félelemmel. Azután felkiáltott: - Ó, papa, legyen boldog! Legyen nagyon, nagyon boldog egész életében! - és zokogva a szép hölgy keblére borult.

Rövid csend következett. A gyönyörű hölgy először habozott volna, vajon közeledjék-e Florence-hez, vagy sem, aztán magához ölelte a lánykát, másik kezével pedig kezét szorongatta, amellyel az szorosan átfogta a derekát, mintha nyugtatni és vigasztalni akarná. De egyetlen szó nem hagyta el ajkát. Majd Florence fölé hajolt, és megcsókolta a lányka arcát, de még mindig nem szólt.

- Menjünk át a szobákon - ajánlotta Dombey -, nézzük meg, hogy haladnak a munkával? Kérem, kedves asszonyom, engedje meg, hogy vezessem.

Karját nyújtotta Skewtonnénak, aki még mindig Florence-et vizsgálgatta a szemüvegén át, mintha azon töprengene, mit lehetne Florence-ből faragni, ha - kétségtelenül az ő bőséges tárházából - kissé több természetességet és szívet adhatna neki. Florence azonban még mindig ott zokogott a szép hölgy keblén, hozzásimulva, s a télikertből behallatszott Dombey hangja.

- Kérdezzük meg Edithtől. Ejnye, de hol is van?

- Edith, angyalom, hol rejtőzöl? - kiáltotta Skewtonné. - Bizonyára Dombey urat keresed. Itt vagyunk, szívem.

A szép hölgy ekkor eleresztette Florence-et, és ajkát még egyszer odaszorítva a lányka arcához, sietve csatlakozott a többiekhez. Florence ott maradt állva, ugyanazon a helyen, boldogan és szomorúan, örvendve és sírva, maga sem tudta, hogyan és meddig - amikor az új mama egyszerre visszatért, és újra karjába zárta.

- Florence - szólt sietős hangon, s nagyon komolyan a leányka arcába nézett. - Ugye, nem kezded majd azzal, hogy gyűlölni fogsz engem?

- Hogy gyűlöljelek, mamám? - kiáltott Florence, karját a hölgy nyaka köré fonva, s ránézett ő is komolyan.

- Csitt! Kezdd azzal, hogy jól vélekedsz rólam - szólt a szép hölgy. - Kezdd azzal a hittel, hogy igyekezlek boldoggá tenni, és hogy szeretni is akarlak, Florence. Isten veled. Nemsokára megint találkozunk. Isten veled. Most pedig ne maradj itt tovább.

Ezzel még egyszer szívéhez szorította - mindvégig nagyon gyorsan és szilárd elhatározottsággal beszélt -, és Florence látta aztán, amint a szomszéd szobában a másik kettőhöz csatlakozott.

És most Florence-ben az a remény támadt fel, hogy új, szép mamájától fogja megtanulni, miként nyerje meg atyja szeretetét, és aznap éjjel álmában újra ott pihent a régi otthonban, s mintha igazi édesanyja mosolya sugárzott volna le áldóan erre a reménységre. Álmodó Florence!

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Chickné asszonynak felnyílik a szeme

Tox kisasszonynak a leghalványabb sejtelme sem volt a Dombey-ház körül felbukkant olyan új jelenségekről, amilyenek például az építőállványok és a létrák, meg a zsebkendővel bekötözött fejű emberek, akik úgy bámulnak be az ablakon, mint arra röppenő szellemek, vagy különös madarak, és ennek az eseményekkel teljes korszaknak egyik reggelén éppen táplálkozott. Ez a reggeli egy lereszelt héjú zsemléből, egy aznapi (vagy legalábbis annak mondott) lágytojásból állott; előtte állt azonkívül egy kis teáskanna, amelyben egy kis ezüst kanálnyi a tealevélből Tox kisasszonyra, egy meg a teáskannára számítva főtt ott a vízben, lévén ez a hagyomány minden háziasszony előtt szentség. Mikor aztán Tox kisasszony befejezte reggelijét, fölment a nappaliba, hogy eljátssza a zongora kottatartójára odahelyezett Madárdal-keringőt, utána megöntözgesse és elrendezze a növényeit, leporolja az apró csecsebecséket és szokása szerint, nappaliját ismét a Princess' Place ékességévé varázsolja.

Tox kisasszony felhúzta azt a hervadt falevélre emlékeztető régi kesztyűt, amelyben ezeket a műveleteket rendszerint végre szokta hajtani - ez a kesztyű a nap egyéb szakában rendszerint az asztalfiókban rejtőzött - és ezzel módszeresen nekilátott a munkának; kezdte először is a Madárdal-keringővel, majd természetes eszmetársítás révén, a madarára tért át - erre az erősen felhúzott vállú, évek súlya alatt görnyedező és igen borzas tollú, de átható énekű kanárira, amelyet a Princess' Place lakossága nagyon jól ismert; azután a kis porcelán csecsebecsék meg a légyfogók következtek, és így tovább, végezetül pedig növényeivel kezdett foglalkozni. Olyan növénytani oknál fogva, melynek Tox kisasszony rendkívüli fontosságot tulajdonított, úgy látszott, hogy lépten-nyomon le kellett nyisszantani róluk itt-ott valamit.

Tox kisasszony csak késlekedve tért át a növényekre ma reggel. Meleg nap volt és déli szél; a Princess' Place-en a nyár sóhaja rezgett, és ez Tox kisasszony gondolatait a falu felé terelte. A csaposgyerek kijött a kocsmából, és egy öntözőkannával, egymásbafonódó mintákat alkotva, fellocsolta a teret, ez új illatot adott a gyomos földnek - sarjadás illatát -, állapította meg Tox kisasszony. A szomszéd széles utcából a nap vékony sugara villant oda a térre, a füstös tollú verebek pedig át- meg átszökdöstek rajta, és felragyogtak a fénysugárban; vagy megfürödtek benne, mint egy folyóban, s szinte megdicsőült verebeknek látszottak, amelyeknek semmi közük a szomszéd kéményekhez. A kocsma ablakában a gyömbérsört magasztaló feliratokat lehetett látni, a szomjas fogyasztók festői ábrázolásával, akik valósággal elmerültek az ital habzó áradatában, vagy pedig hanyatt estek a kirepülő dugók pukkanásaitól. A városon kívül szénát gyűjthettek valahol, mert illata ide lengett, noha hosszú útja volt idáig, és sok ellen-illattal kellett megharcolnia a szegények lakásai körül (hogy az isten fizesse meg azoknak az érdemes uraknak, akik őseik bölcsességéhez méltóan oly kitűnően védik a döghalál érdekeit, és minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy ezeket a hajlékokat a maguk nyomorúságos mivoltában őrizzék meg), mégis ellebbent ide ez az illat, és a természetről suttogott, egészséges levegőjéről, mely felkeresi még a rabokat és elhagyottakat is; fölkeresi a városi tanácsosok és lovagok ellenére, akiknek bölcs bólogatásától - és hogy bólogatnak! - a kerengő világnak is meg kell állania!

Tox kisasszony az ablakmélyedésben levő díványra ült, és boldogult apjára gondolt - Tox úrra, a vámügyi tisztviselőre; aztán meg a maga gyermekkorára, amelyet egy tengeri kikötőben töltött el, meglehetős mennyiségű fagyott szurok durva környezetében. A mezők lágy emlékezete lepte meg, gólyahír virult, mint valami megfordított égbolt sok, sok aranycsillagja; eszébe jutott, hogyan kötött láncot a százszorszép virágszáraiból az örök hűséget fogadó ifjaknak, akik főleg nanking nadrágot viseltek; és hogy ezek a láncok milyen gyorsan elfonnyadtak.

Amint ott ült az ablaknál, és kinézett a verebekre és a fényes napfoltokra, Tox kisasszonynak a megboldogult mama is eszébe jutott - édestestvére annak a hajporos fejű és varkocsos úrnak ott - erényeivel és reumájával együtt. Egy oszloplábú, durva hangú ember, fején nehéz kosárral, amely fekete lepénnyé lapította kalapját, olyan öblös hangon kínálgatta virágait odalenn, hogy szegény, félénk kis százszorszéptövek csak úgy remegtek, valahányszor az ember egyet kiáltott, mint valami gyermekkel házaló mesebeli szörny - a nyár emlékei annyira meglepték Tox kisasszonyt, hogy megrázta fejét, és azt suttogta magában, hogy íme, maholnap megöregszik, és észre sem veszi -, s ez meglehetősen valószínűnek látszott.

Ebben a merengő hangulatban Tox kisasszony gondolatai egyszerre Dombey felé kezdtek vándorolni; talán azért, mert az őrnagy már hazatért szemközt levő lakásába, és éppen most köszönt oda neki az ablakból. Mert ugyan mi egyéb hozhatta volna kapcsolatba Dombey urat az ő nyaraival, és a százszorszépből font láncokkal!? "Vajon megvigasztalódott-e már? - töprengett Tox kisasszony. - Megnyugodott-e a sors rendelésében? Vajon megnősül-e újra? És ha megnősül, ugyan kit vesz el? Milyen nő lesz, akit kiválaszt?"

Tox kisasszony arcát pirosság öntötte el - meleg is volt nagyon -, amikor ezeken elmélkedve, megfordította a fejét, és meglepetéssel pillantotta meg elgondolkozó arcát a kandalló fölötti tükörben. Másik vérhullám is követte ezt, amint azt látta, hogy egy kis kocsi kanyarodik a Princess' Place-re, és egyenesen az ő ajtaja felé tart. Tox kisasszony felemelkedett, gyorsan felkapta ollóját és végre csakugyan sort kerítve a növényekre, azonnal roppantul elmélyedt a kertészkedésben, amikor Chickné asszony lépett be a szobába.

- Hogy van az én legkedvesebb barátnőm? - kiáltott fel Tox kisasszony, és kitárt karokkal közeledett a vendég felé.

Tox kisasszony legdrágább barátnőjének modorába határozottan egy kis feszesség vegyült, de azért megcsókolta Tox kisasszonyt, és így felelt:

- Köszönöm, Lucretia, jól vagyok. Remélem te is. Hm.

Chickné asszonyt sajátságos, rövid, egytagú köhögés bánthatta, afféle alapelmélete a köhögésnek, mondhatni rövid bevezetés a köhögés tudományába.

- Milyen korán jössz, kedvesem! Igazán kedves tőled - folytatta Tox kisasszony. - De mondd csak, reggeliztél már?

- Köszönöm, Lucretia - felelt Chickné. - Már korán megreggeliztem. - A derék hölgy láthatóan igen kíváncsi lehetett a Princess' Place minden nevezetességére, mert beszéd közben vizsgálódva nézegetett körül. - Bátyámmal reggeliztem, már hazaérkezett.

- Remélem, megvigasztalódott - rebegte Tox kisasszony.

- Nagyon megvigasztalódott, köszönöm. Hm.

- Az én drága Louisámnak törődnie kell a köhögésével - jegyezte meg Tox kisasszony.

- Ó, semmi az egész - felelte Chickné. - Pusztán az időváltozás miatt van. A változásokra el kell készülnie az embernek.

- Az időjárásban? - kérdezte Tox kisasszony ártatlan együgyűséggel.

- Mindenben. Természetesen. A változások világában élünk. Nagyon meglepne engem, és igen megváltoztatná értelmességéről alkotott véleményemet az az ember, aki ellentmondani próbálna, vagy ki akarna térni a legtökéletesebben nyilvánvaló dolog elől. Változás! - kiáltott fel Chickné szigorú bölcsességgel. - Mert istenemuram, mi nem változik a világon? Még a selyemhernyó is, amelyről, meg vagyok győződve, nem tételezné föl senki, hogy sokat foglalkozik az ilyen dolgokkal, mennyi váratlan formába változik át szüntelenül.

- Az én Louisám példái mindig szerencsések.

- Nagyon kedves vagy Lucretia - felelt Chickné asszony kissé megenyhülve -, hogy ezt mondod, és azt hiszem, gondolod is. Remélem, soha, egyikünknek sem lesz oka arra, hogy megváltoztassa a másikról való jó véleményét.

- Ó, ebben aztán bizonyos vagyok - felelte Tox kisasszony.

Chickné újból olyanformán köhintett, mint az előbb, s vonalakat húzogatott a szőnyegre napernyője elefántcsont hegyével. Tox kisasszony némileg kitapasztalhatta már barátnőjét és tudta, bármi csekély kimerülés vagy bosszúság esetén megtörténhet, hogy társalgás közben egyszerre ingerlékeny hangnembe csap át, hirtelen felhasználta tehát a beszélgetés szünetét, és beszédtárgyat változtatott.

- Bocsáss meg édes Louisám, de mondd csak, nem Chick úr férfias alakját látom lenn a kocsiban?

- Ott van, igen, de kérlek, csak hadd maradjon is ott. Nála az újságja is, és azzal elszórakozik egy vagy két óra hosszat. Te csak folytasd a dolgod a virágaid körül és engedd, hadd üljek és pihenjek itt egy keveset.

- Az én Louisám tudja, hogy a magunkfajta barátnők között semmiféle szertartásosságnak nincs helye. Ezért... - Tox kisasszony a mondatot nem szavakkal, hanem tettekkel fejezte be, vagyis ismét felhúzta kesztyűjét, és újra felfegyverkezve az ollóval, aprólékos gonddal csípni, nyesegetni kezdte a növényeket.

- Florence szintén hazajött - folytatta Chickné, miután csöndesen ült ott egy ideig, fejét félrehajtotta, és vázlatokat rajzolt a padlóra ernyőjével -, és Florence most már valóban túl nagy ahhoz, hogy továbbra is magányos életét folytassa. Bizony már felnőtt. Efelől semmi kétség. Valóban, nagyon kevéssé tudnám becsülni azt, aki ellenkező véleményt nyilvánítana ebben a tekintetben. Bármi lehet az én óhajtásom, nem tudnám becsülni az ilyent. Ennyire már nem tudunk parancsolni érzéseinknek.

Tox kisasszony helyeslően bólintott, anélkül hogy különösebben értékelte volna e szavak jelentőségét.

- És ha Florence különös lány - folytatta Chickné -, és ha bátyám nem érzi magát egészen kényelmesen a társaságában, ama szomorú dolgok után és ama szörnyű csalódásokat tekintve, amelyeken keresztül kellett esnie, nos hát akkor mi lehet a válasz? Mi egyéb, mint hogy Paulnak erőfeszítéseket kell tennie. Hogy kötelessége erőfeszítést tennie? A mi családunk mindig nevezetes volt arról, hogy erőfeszítést tesz. Paul a család feje; jóformán egyedüli képviselője - mert én mi vagyok ugyan? Én nem számítok...

- De édes angyalom! - tiltakozott Tox kisasszony.

Chickné megtörölte könnybe lábadt szemét, majd így folytatta:

- Ennélfogva még inkább kötelessége, mint eddig, hogy erőfeszítést tegyen. És ha erőfeszítése engem megrázkódtatásszerűen érint is, mert olyan érzékeny és bolond a természetem, hogy inkább nevezhető akárminek, semmint áldásnak, az bizonyos és gyakran kívántam, hogy a szívem inkább márványtömb lenne, vagy utcakövező gránit...

- Édes Louisám! - tiltakozott ismét Tox kisasszony.

- Mindenesetre elégtétel azt tudnom, hogy hű maradt magához és a Dombey-névhez, bár ebben természetesen sohasem kételkedtem. Remélem - tette hozzá Chickné rövid szünet után -, hogy a nő szintén méltónak bizonyul hozzá.

Tox kisasszony éppen most töltött meg a korsóból egy kis zöld öntözőkannát, és miközben véletlenül föltekintett Chicknére, annyira meglepődött a végtelenül sokatmondó tekintetén, hogy az öntözőkannát egyelőre letette az asztalra, s leült melléje.

- Édes Louisám, nem tudom, szolgálhat-e a legkisebb megnyugvással is számodra, ha szavaiddal kapcsolatban megjegyezni bátorkodom, hogy szerény véleményem szerint kedves unokahúgod mindenben a legszebb reményekre jogosít.

- Hogy érted ezt, Lucretia? - kérdezte Chickné növekvő méltósággal. - Mely szavaimmal kapcsolatban mondtad ezt, kedvesem?

- Azzal kapcsolatban, angyalom, hogy kívántad, bár húgod méltónak bizonyulna a Dombey-névre.

- Ha nem beszéltem elég világosan, Lucretia - felelt Chickné ünnepélyes béketűréssel -, a hiba természetesen az enyém. Tulajdonképpen egyáltalán nem beszélnék, ha nincs köztünk olyan meghitt viszony, melynek további háborítatlanságához őszinte reményeket fűzök, a legőszintébbeket, Lucretia. Mert miért beszélnék egyébként? Képtelenség lenne. Azonban most már világosan akarom kibeszélni magamat, Lucretia; ezért, hogy előbbi szavaimra visszatérjek, arra kérlek, engedd megjegyeznem, hogy semmi esetre sem Florence-re céloztam.

- Igazán nem? - érdeklődött Tox kisasszony.

- Nem! - felelt Chickné röviden és határozottan.

- Bocsáss meg, kedvesem - szólt alázatos hangon a barátnője -, de akkor bizonyára nem jól értettelek. Attól tartok, nem valami gyors a felfogásom.

Chickné még egyszer körülpillantott a szobában; előbb a növényeket nézte meg, aztán a madarat, a vizeskannát és majdnem mindent, ami a szeme elé került, csupán Tox kisasszonyt nem; végül aztán fölkapta tekintetét, egy pillanatra rávetette Tox kisasszonyra, majd felvont szemöldökkel a szőnyegre meredt és így szólt:

- Amikor azt mondom valakiről, Lucretia, hogy remélem, méltó lesz a Dombey-névre, akkor Paul második feleségéről beszélek. Azt hiszem, már elmondtam valójában, ha nem is éppen ezekkel a szavakkal: Paulnak az a szándéka, hogy másodszor is megnősüljön.

Tox kisasszony nagy hirtelenséggel felkelt a helyéről, visszatért növényeihez, s egyszerre olyan kíméletlen nyírást és nyesést vitt véghez a szárak és levelek között, mint egy borbély, ha a szegényház lakóinak haját nyírja.

- Hogy az illető vajon méltányolja-e, milyen kitüntetés érte - szólt Chickné magasztos hangon -, az egészen más kérdés. Remélem, méltányolja. Elvégre kötelességünk, hogy egymásról a legjobbat feltételezzük. Egyébként tőlem nem kértek tanácsot. És bizonyos vagyok benne, ha kértek volna is tanácsot tőlem, nem sokat adnak rám akkor sem, így hát sokkal jobb, hogy nem kértek. Jobb, hogy így történt, ahogyan történt.

Tox kisasszony, fejét lehajtva, még mindig ott nyirbált a virágok között. Chickné pedig időnként erélyesen megrázva fejét, tovább folytatta a szónoklatot, mintha valakivel dacolva beszélne:

- Ha Paul bátyám tanácsot kért volna tőlem, amit megtesz néha, vagy jobban mondva eddig megtett, mert hiszen természetesen nem várhatom többé, és részemről a felelősségtől való megszabadulásnak tekintem - folytatta Chickné szinte hisztérikus lendülettel -, hiszen, istennek hála, féltékeny természetű nem vagyok - s itt Chickné újra könnyezni kezdett -, ha Paul bátyám odajött volna hozzám, és azt mondja: "Louisa, mit gondolsz, milyen sajátságokat kell keresnem abban, akit feleségül veszek?" Én bizonyára azt feleltem volna: "Paul szem előtt kell tartanod a családot, a szépséget, a méltóságos magatartást és az összeköttetéseket." Ezt mondtam volna neki szó szerint. Még ha egyenesen a vérpadra vezettek volna is utána - tette hozzá Chickné, mintha ez a lehetőség nagyon is valószínűnek látszana - akkor is ezt válaszoltam volna: "Paul! Másodízben is anélkül házasodsz, hogy az illető előkelő családból származna! Anélkül, hogy szép volna. Anélkül, hogy méltóságteljes volna! Anélkül, hogy összeköttetései volnának! Nincs a világon olyan ember, hacsak nem őrült, aki ilyen képtelen gondolatot táplál még egy pillanatig is az agyában!"

Tox kisasszony abbahagyta a nyírást, és a növények közül nagyon odaadóan figyelt. Talán azt hitte, hogy Chickné bevezetése és hevülete valamilyen reményt tartogat.

- Én ezt az érvelést tartottam volna szem előtt - folytatta a megfontolt hölgy -, mivel azt hiszem, nem vagyok bolond. Nem formálok igényt arra, hogy rendkívüli elmének tartsanak... noha azt hiszem, néhány elég különleges ember annak tartott... de hát valaki, akit olyan kevésbe vesznek, mint engem, ugyancsak hamar kiábrándulna, ha lettek volna ilyen elképzelései magáról: mindazáltal azt hiszem, hogy kötözni való bolond nem vagyok. És ha valaki azt mondaná nekem - folytatta Chickné leírhatatlan megvetéssel -, hogy Paul bátyámnak valaha is megfordul a fejében, hogy olyasvalakihez kösse le magát, mit bánom én, kihez - Chickné ezt a rövid, közbevetett mondatot élesebben és nagyobb hangsúllyal vágta ki, mint beszéde többi részét -, akiben nincsenek meg ezek a kellékek, megsértette volna azt a kevés józan értelmemet annyira, mintha éppen azt mondta volna, hogy nem is vagyok emberi lény, hanem elefánt, amit ugyan megkaphatok igen hamar - szólt Chickné bús megadással. - Meg sem lepne már egyáltalán. Szinte várom.

A pillanatnyi csendben Tox kisasszony ollója gyengén nyisszant egyet-kettőt - de Tox kisasszony arca láthatatlan volt, és Tox kisasszony pongyolája mintha megremegett volna. Chickné asszony úgy oldalvást ránézett a köztük levő növényeken keresztül, aztán a szelíd meggyőződés hangján folytatta, mint aki bizonyításra nem szoruló tényeket sorol elő.

- Természetesen Paul bátyám csak azt tette, amit tőle várni lehetett, és amit mindenki előre láthatott, ha újabb házasságra lépne. Megvallom, engem nagyon meglep a dolog, bármennyire örülök is, mert amikor Paul elutazott a városból, nem is álmodtam arról, hogy a vidéken valamilyen vonzalom támadjon a lelkében, mint ahogy biztos voltam afelől is, hogy itt a városban nem táplált érzelmeket senki iránt sem. Mindazonáltal a dolog, ha minden szempontból megnézzük, rendkívül előnyösnek látszik. Az anya rendkívül finom és előkelő asszony, ez nem kétséges, és nincs jogom, hogy ítéletet mondjak afelől, okos dolog-e, ha az anya is velük lakik, ez a Paul dolga, nem az enyém, ami pedig magát Paul választottját illeti, még csak az arcképét láttam, de mondhatom, valóban szép. A neve szintén gyönyörű - folytatta Chickné, erélyesen megrázva a fejét, és jobban elhelyezkedve székében -, Edith szerintem nem mindennapos név, és egyszersmind előkelő is. Mindezeknél fogva, Lucretia, nem kételkedem benne, te is boldog leszel, ha azt hallod, hogy a házasságkötés a legrövidebb időn belül megtörténik, természetes, hogy boldog leszel - itt megint óriási hangsúly következett -, és hogy te is igen örülni fogsz a bátyám életében történt fordulatnak, hiszen irántad több alkalommal olyan szíves figyelmet tanúsított.

Tox kisasszony egyetlen szóval sem felelt mindezekre, hanem remegő kézzel vette föl a kis öntözőkannát, aztán révetegen körülnézett, mintha azt mérlegelné, melyik bútordarabnak válna a kanna tartalma legjobban előnyére. Ekkor, érzéseinek ebben a válságos pillanatában, egyszerre kinyílt az ajtó. Tox kisasszony hirtelen összerázkódott, hangosan fölnevetett és odahanyatlott, egyenesen a belépő személy karjaiba - öntudatlanságában szerencséjére nem látván sem Chickné asszony felháborodott arcát, sem az őrnagyot ott, az átelleni ablakban, akinek kétcsövű messzelátója azonnal működésbe lépett, és arca és alakja csak úgy dagadt a mefisztói örömtől.

Nem így a hontalan bennszülött, Tox kisasszony alélt földi porhüvelyének megdöbbent támogatója, aki azért jött fel, hogy az őrnagy ármányos utasításához híven Tox kisasszony hogyléte felől udvariasan érdeklődjön, és véletlenül éppen a kellő pillanatban lépett be, hogy az édes terhet karjaiban foghassa föl, a kis öntözőkanna teljes tartalmát pedig a cipőjén; ez a két körülmény aztán még azzal a tudattal is párosult, hogy bősz természetű gazdája, éppen ezt megelőzőleg hangoztatta fenyegetését összes csontjaira vonatkozólag, az elkövetendő hiba esetére, s most ott lesi az ablakból; mindez hozzájárult, hogy a bennszülött a testi és lelki gyötrelem élő szobrává változzék.

A boldogtalan bennszülött néhány pillanatig ott állt, és Tox kisasszonyt olyan elszántan szorította szívére, hogy kétségbeesett arcához nem is illett; a szegény hölgy pedig a kis öntözőkanna utolsó csöppjeit permetezte rá lassan, mintha valami ritka, egzotikus növény lett volna - valóban az is volt -, és szinte várni lehetne, hogy kinyílik, amint a gyengéd esőcseppek ráperegnek. Chickné asszony végre visszanyerte lélekjelenlétét, közbelépett, megparancsolta a bennszülöttnek, hogy Tox kisasszonyt ejtse le oda a pamlagra, maga pedig vonuljon vissza; s amint a száműzött készségesen engedelmeskedett, Chickné nekilátott, hogy Tox kisasszonyt életre keltse.

Azonban annak a gyöngéd szorgoskodásnak, amely Éva lányait általában jellemzi, ha egymást ápolják - vagy az ájulással kapcsolatos szabadkőművesi szövetkezésük, amely oly titokzatos nővéri kapcsolatokkal fűzi őket egymáshoz -, nyoma sem látszott Chickné asszony arcán. Nem, Chickné a hóhérra hasonlított inkább, aki az áldozatot azért téríti magához, hogy a kínzást tovább folytathassa (vagyis térítette azokban a régi jó időkben, amelyek elmúlása miatt ma annyi igaz ember jár örökös gyászban), ezért alkalmazta az illatszeres üvegnek orr alá tartását, a tenyér veregetését, a hideg víz arcba frecskendezését, és a többi kipróbált eszközt. És amikor Tox kisasszony végre felnyitotta a szemét, és fokozatosan eszméletre tért, Chickné elhúzódott mellőle, mint valami gonosztevő mellől, és a meggyilkolt dán király példáját megfordítva, inkább haraggal, semmint szomorúan nézte Lucretiát.

- Lucretia! - szólalt meg aztán Chickné. - Nem is kísérelem meg, hogy elkendőzzem, amit érzek. Hályog esett le a szememről ebben a pillanatban. Nem hittem volna, ha egy szent mondja is nekem.

- Gyengeségre vall, hogy nem bírtam parancsolni magamnak - rebegte Lucretia. - De mindjárt jobban leszek.

- Úgy! Mindjárt jobban leszel, Lucretia! - ismételte Chickné asszony határtalan gúnnyal. - Hát azt hiszed, vak vagyok talán? Azt képzeled, második gyermekkoromat élem? Nem, Lucretia! Mondhatom, köszönettel tartozom neked!

Tox kisasszony gyámoltalan, könyörgő tekintetet vetett barátnőjére, majd zsebkendőjével eltakarta az arcát.

- Ha ezt nekem valaki tegnap mondja - szólt Chickné fenségesen -, vagy akár csak egy fél órával ezelőtt is, azt hiszem kísértésbe jöttem volna, hogy azonnal a földhöz teremtsem. De Lucretia Tox, most az egyszer fölnyílott a szemem. A kötés - Chickné asszony simított egyet az arca előtt - leesett a szememről. Bizalmam vaksága elmúlt. Visszaéltek vele, kijátszottak, s ez elől a tény elől minden kibúvó hiába, afelől biztosítlak.

- Ó! de hát mire célzol olyan kegyetlenül, kedvesem? - kérdezte könnyek között Tox kisasszony.

- Lucretia - felelt Chickné -, kérdezd meg csak a szívedet. Arra kell kérjelek, ne szólíts engem olyan bizalmasan, ahogy az előbb szólítottál. Még maradt bennem némi önbecsülés, ha neked más is a véleményed.

- Ó, Louisa! - zokogott Tox kisasszony. - Hogy beszélhetsz így velem?

- Hogyan beszélhetek így veled? - kérdezte Chickné, aki olyankor, ha híjával volt a nyomósabb érvnek, ilyen ismétléseket használt rendszerint, a legmegsemmisítőbb hatás elérése végett. - Hogy így? Nyugodtan mondhatod valóban, hogy így!

Tox kisasszony szívettépően zokogott.

- Még a gondolat is! - kiáltott fel Chickné. - Ott melegedtél bátyám tűzhelyénél, mint a kígyó, és az én révemen már-már rátekergőztél a bizalmára, Lucretia, s titokban terveket szőttél vele kapcsolatban, és azt a reményt merészelted ápolni magadban, hogy a bátyám majd téged választ. Hát ez igazán olyan gondolat, hogy képtelen volta csaknem enyhíti álnokságát.

- Kérlek, Louisa, ne mondj ilyen szörnyűségeket.

- Szörnyűségeket! - ismételte Chickné. - Szörnyűségeket! Hát nem tény, Lucretia, hogy éppen az előbb nem bírtál parancsolni érzelmeidnek énelőttem, akinek szemébe mindeddig sikerült port hintened?

- Én nem panaszkodtam - zokogta Tox kisasszony. - Nem szóltam semmit. Ha kissé megrendültem híreidtől Louisa, és ha élt valaha a lelkemben valami nagyon halvány sejtelem, hogy Dombey úr valamit is érez az irányomban, ezért te bizonyára nem ítélsz el.

- Most mindjárt azt fogja mondani - szólította tanújául Chickné az összes bútorokat, valamennyit egybefoglalva egy megadó és fellebbező pillantásba -, most mindjárt azt fogja mondani, tudom jól, hogy még én bátorítottam!

- Nem akarok szemrehányásra szemrehányással felelni, édes Louisa - zokogott Tox kisasszony -, sem panaszkodni nem óhajtok. De védelmemben...

- Igen! - kiáltott fel Chickné, prófétai mosollyal nézvén körül a szobában. - Már látom, mit fog mondani. Tudtam. Jobb is, ha mindjárt kimondod. Mondd csak nyíltan! Légy őszinte, Lucretia Tox - szólt Chickné irgalmatlanul ridegen -, akármi vagy is!

- Saját védelmemben - tördelte Tox kisasszony - és csupán védekezésül kegyetlen szavaid ellen, drága Louisám, csak azt szeretném kérdezni tőled, vajon nem pártfogoltál-e ilyenfajta elképzelést gyakran magad is bennem, sőt nem mondtad-e, hogy még megtörténhetik, hiszen az ember semmit sem tudhat előre?

- Van egy pont - kezdte Chickné, felemelkedve helyéből, de nem mintha ott maradna a padlón, hanem egyenesen égi honába akarna felszállni -, amelyen túl a béketűrés nevetségessé, ha nem éppen vétkessé válik. Én sokat elviselek, de mindent azért nem. Milyen varázserő lakozott ma bennem, amikor beléptem ebbe a házba, azt nem tudom, hanem sötét sejtelmem az volt - szólt Chickné összeborzongva -, hogy valami történni fog. De hiszen volt is okom erre a balsejtelemre, amikor évek felhalmozott bizalma egyszerre, egy pillanat alatt omlott össze, szememről egyszerre hályog esett le, és egyszerre igazi arcoddal mutatkoztál be előttem. Lucretia, csalódtam benned. És mindkettőnknek jobb lesz, ha ezt az ügyet kettőnk közt örökre lezárjuk. Csak jót kívánok neked, és fogok is kívánni mindig. De, mint aki hűséges akar maradni önmagához szerény társadalmi helyzetében is, bármi történjék, vagy ne történjék, továbbá, mint bátyám testvérhúga és bátyám feleségének sógornője, azonkívül mint bátyám felesége anyjának rokona, s mindezekhez szabad még hozzátennem, hogy én is Dombey vagyok? nem mondhatok neked egyebet, mint azt, hogy isten veled.

E metsző nyájassággal mondott szavak kíséretében, amelyeket az erkölcsi nagyság magasztos volta szelídített és mérsékelt, a vendég az ajtóhoz lépett. Ott aztán kísérteties, szoborszerű merevséggel biccentett, és lement kocsijába, hogy férje, Chick úr karjában keressen erőt és vigasztalást.

Jelképesen szóltunk, természetesen, Chick úr karjait ugyanis újságja foglalta le teljesen; a fent említett úriember különben is csak lopva vetett egy-egy pillantást a felesége felé. Vigasztaló szavakkal sem sietett segítségére. Ott ült és olvasott, miközben daltöredékeket dúdolt, egy-egy sunyi tekintetet villantva olykor Chicknére, de egyetlen szót sem ejtett ki a száján, se jót, se rosszat, se közömböset.

Chickné asszony pöffedten és berzenkedve ült a kocsiban, fejét felvetve, mintha még mindig az ünnepélyes búcsúformát ismételné Lucretia Tox előtt. Végre így szólt:

- Látni kellett volna, mekkorára nyitotta a szemét!

- Hogy te a szemedet mekkorára nyitottad, angyalom? - érdeklődött Chick úr.

- Eh, miket beszélsz! - csattant föl Chickné. - Ha el tudod viselni, hogy engem ilyen állapotban láss, és még csak meg sem kérdezed, mi a bajom, akkor jobb is, ha örökre befogod a szádat.

- De hát mi a baj, drágám?

- Elgondolni - suttogott Chickné magában -, hogy valaha is eszébe ötlött neki az az alávaló gondolat, hogy a Paullal kötendő házasság révén családunkba lopja magát! Elgondolni, hogy lovasdit játszott azzal a drága gyermekkel, aki most a sírjában pihen, sohasem szerettem azt a játékot, s közben ilyen álnok terveket rejtegetett a lelkében! Igazán csodálom, hogy nem félt, hogy megveri az isten! Bizony szerencséje lesz, ha isten kezét elkerüli.

- Márpedig én azt hittem, kedvesem - szólalt meg Chick úr lassan, miután újságja szélével néhányszor megvakarta orra gerincét -, hogy magad is így képzelted el ma reggelig, és úgy gondoltad, hogy egészen megfelelő lenne, ha nyélbe lehetne ütni a dolgot.

Chickné hirtelen könnyekbe tört ki, és azt mondta Chick úrnak, ha csizmájával tiporni akar rajta, hát csak kezdje is rögtön, tessék.

- Hanem Lucretia Toxszal végeztem - állapította meg Chickné, miután nagy rémületére néhány percig átengedte magát érzelmeinek. - Azt még el bírom viselni, hogy Paul bizalmáról lemondjak olyan valaki kedvéért, aki remélem és hiszem, érdemes személynek bizonyul, s teljes joggal betöltheti a szegény Fanny helyét, ha Paulnak úgy tetszik. Azt is eltűröm, hogy Paul csak úgy fagyosan értesítsen, mekkora változás történt életében, és ne tanácskozzon velem a végső határozat előtt, de a hamisságot nem bírom elviselni, és ezért Lucretia Toxszal végeztem. És jobb is, hogy így van - szólt Chickné jámbor megadással -, sokkal jobb. Hosszú időbe telt volna, míg ezek után fesztelenül érintkezhettem volna vele; és igazában azt sem tudom, mivel Paul most már ilyen magas körbe tört fel, és ilyen előkelő emberek társaságába, Lucretia Tox közéjük illett volna egyáltalán, és nem kompromittáltam volna vele magamat? Mindebben a gondviselés keze van; minden a legjobb céllal történik; igaz, hogy ma nagy megpróbáltatáson estem át, de egészben véve nem sajnálom a dolgot!

Ebben a keresztényi szellemben azután Chickné megtörölte szemét, lesimította szoknyáját, és úgy ült ott, mint aki nyugodtan viselkedik, holott rettenetesen megbántották. Chick úr pedig, érezve nyilvánvaló érdemtelenségét, felhasználta a legközelebbi alkalmat, hogy egy utcasarkon letétesse magát, és fütyörészve menjen tovább, igen magasra felhúzott vállal, keze a zsebében.

Szegény, kiátkozott Tox kisasszony eközben - bár hízelgő és tányérnyaló volt - annak legalább rendes, állhatatos és vádlója irányában mindig hűséges barát módjára viselkedett; ami pedig Dombey úr nagyszerűségét illeti, valósággal elolvadt és megsemmisült iránta való áhítatában - eközben szegény, kiátkozott Tox kisasszony könnyeivel öntözte növényeit, és úgy érezte, hogy a Princess' Place-en beköszöntött a tél.

HARMINCADIK FEJEZET
Esküvő előtt

Jóllehet az elvarázsolt ház nem volt az többé, mert a külvilág behatolt, kalapált, dörömbölt, fel és le járt dobogva a lépcsőkön egész nap, az ugatás szüntelen önkívületében tartva Diogenészt, mivel nyilván arra gondolt, hogy ellensége végül is fölébe kerekedett, és most diadalmas daccal rabolja ki a házat - Florence életében, az első napokban, nem történt különösebb változás. Esténként, amint a munkások eltávoztak, a ház sivárrá és elhagyottá vált megint, és Florence távozó lépteik zaját hallgatván a visszhangzó csarnokon át, maga elé képzelte a barátságos hajlékukat, a rájukváró gyermekeket, és jólesett arra gondolnia, hogy jókedvűek és örülnek a hazamenetelnek.

Az este visszatérő csöndjét úgy köszöntötte ismét, mint régi barátját, de most megváltozott arccal tért vissza hozzá, és tekintete barátságosabbra vált. Új remény sugárzott a tekintetében. A gyönyörű hölgy, aki becézte és megnyugtatta őt, ugyanabban a szobában, ahol a szíve nemrég úgy szenvedett, a reménység szelleme volt számára. A szürkületben egy hajnalodó, napfényes élet lágy árnyai jártak körülötte, amikor atyja szeretetét lassanként teljesen megnyeri majd, és minden, vagy nagyon sok visszatér abból, amit elvesztett azon a gyászos napon a szülői szeretettel, az anya utolsó leheletével az arcán. Új és drága érzés volt most már átnéznie a rózsás arcú gyermekekre a szomszédban, mert arra gondolt, hogy nemsokára talán meg is ismerkedhetnek és beszélgethetnek egymással; és majd nem fog félni, mint régen attól, hogy előttük mutatkozzék, mert elszomorodnának, látván milyen egyedül ül ott fekete gyászruhájában.

Új anyjával kapcsolatos gondolataiban, tiszta szíve túláradó szeretetében és bizalmában halott édesanyja emléke is egyre mélyült. Nem félt attól, hogy vetélytársat állít neki szívében. Az új virág mélyre ültetett, régóta ápolt tőből szökkent szárba, tudta jól. Minden gyöngéd szó, amely a szép hölgy ajkáról fakadt, úgy hangzott, mint ama szózat visszhangja, mely immár régen elcsendesedett. Hogyan élt volna benne édesanyja képe kevésbé az élő gyöngédsége következtében, mikor ez mind csak az anyai szeretet és gyöngédség emlékét képviselte?

Florence egy nap olvasgatva ült a szobájában. A szép hölgyre gondolt és arra az ígéretére, hogy rövidesen újra eljön - a könyv is éppen ilyesmivel foglalkozott -, s amikor felemelte szemét, ott látta az ajtóban.

- Mama! - kiáltott Florence és örömmel szaladt elébe. - Hát eljöttél megint!

- Még nem vagyok a mamád - válaszolta a hölgy komoly mosollyal, s karját Florence nyaka köré fonta.

- De rövid idő múlva az leszel! - kiáltotta Florence.

- Rövid idő múlva, Florence, nagyon rövid idő múlva.

Edith meghajtotta kissé fejét, hogy Florence viruló arcát odaszoríthassa a maga arcához, azután néhány percig úgy álltak csendben. Az új anya egész viselkedésének végtelen gyöngédségét Florence még jobban érezte, mint első alkalommal.

Leült a karosszékbe, és maga mellé vonta Florence-et. A lány csodálkozón nézte szép arcát, és engedelmesen kezébe tette kezét.

- Egyedül voltál azóta Florence, hogy utoljára itt jártam?

- Ó, nagyon! - felelt Florence, miközben mosolygott.

Utána zavarba jött, és lesütötte a szemét, új mamájának olyan merően és elgondolkodva függött rajta a tekintete.

- Én, én, én megszoktam már, hogy egyedül legyek. Nem is esik már nehezemre. Di meg én napokat töltünk néha kettesben. - Azt is mondhatta volna éppen, hogy heteket és hónapokat.

- Di a szobalányod, szívem?

- A kutyám, mama - felelt nevetve Florence. - Susan a szobalányom.

- És ezek a te szobáid? - kérdezte Edith körültekintve. - A múltkor nem mutatták meg nekem. Ezeket is rendbe kell hoznunk, Florence. Ezeknek kell a legszebbeknek lenniük a házban.

- Ha fölcserélhetném, mama, egy emelettel feljebb van egy, azt sokkal jobban szeretném.

- Nem elég magasan van már ez is, édes kislányom? - kérdezte Edith mosolyogva.

- A másik az öcsém szobája volt - szólt Florence -, és én nagyon szeretem azt a szobát. Szerettem volna a papával beszélni róla, mikor hazajöttem, és a munkásokat itt találtam, és mindent másképpen, de...

Florence lesütötte a szemét, nehogy ama másik tekintet ismét megzavarja.

- De féltem, hogy elszomorítom, és mivel te azt mondtad, hogy nemsokára újra eljössz, mama, és úrnője leszel itt mindennek, azt gondoltam téged megkérhetlek rá.

Edith ott ült, s a lányt nézte; ragyogó szeme kitartóan méregette, s amikor Florence felemelte tekintetét, az Edithé elfordult róla, és lassan a földet kereste. Ekkor ötlött Florence eszébe, milyen más ennek a hölgynek a szépsége, mint amilyennek első látásra gondolta. Akkor büszke és méltósággal teli szépségnek látta, most egész lénye oly szelíd és gyöngéd, hogy ha Florence kortársa lett volna és jelleme is hasonló, akkor sem nyerhette volna meg jobban a bizalmát. Csupán olyankor nem, amikor valami erőltetett, különös tartózkodás uralkodott el rajta; és ekkor Florence-nek úgy tűnt fel (noha alig értette, de lehetetlen volt észre nem vennie és el nem gondolkodnia rajta), mintha Edith megalázottnak érezné magát, és zavarban volna előtte. Mikor az imént azt mondta Florence-nek, hogy nem a mamája még, és amikor Florence a ház úrnőjének nevezte, különösen gyors és meghökkentő volt ez a változás; most pedig, míg a lány tekintete ott pihent az arcán, Edith inkább olyanformán ült ott, mintha el akarna szökni, rejtőzni előle, nem pedig, mint aki majd a közeli kapcsolat jogánál fogva szeretni, dédelgetni fogja.

Az új szobára nézve készségesen megígérte, hogy teljesíti Florence kívánságát, sőt maga adja ki majd az utasításokat. Azután a kis Paullal kapcsolatban intézett hozzá néhány kérdést; majd, miután egy ideig elbeszélgettek, azt mondta Florence-nek, azért jött, hogy magával vigye.

- Anyám meg én most feljöttünk Londonba - mondta Edith -, és szeretném, ha nálunk maradnál az esküvőig, és minél jobban megismerkednénk és bíznánk egymásban, Florence.

- Milyen jó vagy te hozzám, édes mamám! - kiáltott Florence. - Milyen hálás vagyok neked!

- Hadd mondjam meg még, mert azt hiszem, ez a legjobb alkalom - folytatta Edith hangját lehalkítva, s körülnézett, hogy teljesen egyedül vannak-e -, ha az esküvő megtörtént, és néhány hétre elutazom, sokkal nyugodtabb lennék ha tudnám, hogy te hazajössz. Nem fontos, ki hív meg, hogy addig ott légy; te csak gyere haza. Sokkal jobb egyedül lenni, mint, vagyis csak azt akartam mondani - szólt, önmagát félbeszakítva -, hogy bizonyos vagyok benne, te itthon vagy a legjobb helyen, édes Florence-em.

- Még az esküvő napján hazajövök, mama.

- Tedd meg. Bízom az ígéretedben. Most pedig, kislányom, készülj föl, hogy velem jöjj. Ha elkészültél, lenn megtalálsz.

Edith lassan és elgondolkodva egyedül ment aztán végig a házon, amelynek nemsokára asszonya lesz, és láthatólag kevés ügyet vetett a már lépten-nyomon megmutatkozó pompára és ragyogásra. Lelkében a hajthatatlan büszkeség, szemében és ajkán a kemény, megvető és szinte félelmetes szépség, melyet csak az enyhített, hogy olyan kevés értéket tulajdonított neki, mint minden egyébnek körülötte - így haladt keresztül a nagy csarnokon és fogadótermeken a tapéták árnyas fái közt. A festett rózsákat a falakon meg a padlókon mindenütt szúrós tövisek koszorúzták s mintha az ő szívét tépték volna, a vakítóan csillogó arany minden szikrájában gyűlöletes részét látta annak a pénznek, amelyen őt megvásárolták; a széles, magas tükrök pedig igazi arcát mutatták meg neki; az asszonyt, akiben megvan ugyan a nemes természet, de már hűtlenné vált jobbik énjéhez, és túlontúl lealacsonyodott és elmerült ahhoz, hogysem megmenthesse magát. Edithnek úgy tetszett, mintha többé-kevésbé világosan állna minden szem előtt, és neki semmi egyéb eszköze vagy hatalma nem maradt az önvédelemre, a büszkeségén kívül; és a lelkét éjjel-nappal gyötrő büszkeséggel szállt szembe sorsával, dacolt vele és megvetéssel sújtotta.

Vajon az ártatlan Florence, akinek egyedüli ereje a komolysága és lelke tisztasága volt, ezt a nőt indította és szelídítette meg úgy, hogy az ő oldalán egészen más valakivé változott, a szenvedélyek vihara elcsitult benne, sőt, még a büszkeségét is legyőzte ilyenkor? Ugyanaz volt-e, aki most ott ült Florence mellett a kocsiban, a lányt átölelte, s miközben kedveskedve arra kérte, szeresse és bízzék benne, magához vonta a keblére a lányka szép fejét, hogy ott fészkeljen, és odaadta volna az életét azért, hogy minden bajtól, bánattól megóvja?

Ó, Edith! Jó volna valóban meghalni egy ilyen pillanatban! Jobb és sokkal boldogítóbb, Edith, mint élni és megélni mindent!

Skewtonné őméltósága azonban, aki minden egyébre inkább gondolt, mint ilyesmire - mert annyi előkelő történelmi személyiséghez hasonlóan hadat üzent a halálnak, és még az említését is elítélte ilyen alacsony és minden osztálykülönbséget megszüntető jöttmentnek - jelenleg a Grosvenor tér melletti Brook Streeten lakott, egy előkelő rokonától (a Feenixek egyikétől) kölcsönkért házban. A rokon amúgy is távol volt Londontól, és nem bánta, ha úri módon odakölcsönözheti házát az esküvő céljaira, annál kevésbé, mivel ez a nagylelkűség a menekülést és fölmentést hozta számára, a Skewtonnénak és lányának kijáró minden kölcsön vagy menyegzői ajándék alól.

A családi tekintély érdekében szükséges volt, hogy erre az időre a látszatot fenntartsák, Skewtonné tehát a Marylebone kerület egyik szolgálatra kész szállítójának segítségével, aki az arisztokrácia és a köznemesség részére az ezüst asztali készlettől kezdve az inasok hadáig mindent kölcsönözni szokott, beszerzett a házba egy ezüstös fejű pincemestert (deres feje miatt többe is került, mert olyanformán festett, mintha a családnak valamely régi cselédje volna), két magas termetű, egyenruhás inassal és válogatott konyhaszemélyzettel együtt, úgyhogy lenn a konyhában legenda kezdett szállingózni arról, hogy Witherst, az apródot, aki így most egyszerre megmenekült számos háztartási kötelezettségétől, valamint a tolókocsi görgetésétől (a fővárosban amúgy sem lett volna helyénvaló), többször rajtakapták, amint szemét dörzsölgette, és bele-belecsípett saját magába, mintha azzal a gyanúperrel élt volna, hogy elaludt a leamingtoni tejes boltjában, és még mindig mennyei álomban szunnyad. Mivel ugyanabból a kitűnő forrásból egy sereg ezüst és porcelán nemű is került a házba, egyéb cikkekkel együtt, amelyek közé egy csinos hintó meg egy pár pejló is beletartozott, Skewtonné most már nyugodtan hátradőlhetett a fejedelmi pamlagon, az ismeretes cleopatrai helyzetben, hogy teljes pompájában tartson udvart.

- És az én bájos kis Florence-em hogy van? - kérdezte Skewtonné, amikor Edith és a pártfogásába vett lányka megjelent. - Jöjjön, édes Florence, és csókoljon meg, kérem.

Florence félénken lehajolt, hogy kikeressen egy alkalmas helyet Skewtonné arcának fehéren hagyott részén. A hölgy aztán a fülét nyújtotta oda neki, így segítette ki Florence-et zavarából.

- Edith, drágám - kezdte Skewtonné -, valóban, én... drága Florence-em, álljon csak egy pillanatra jobban a világosságba, kérem.

Florence pirulva engedelmeskedett.

- Nem emlékszel rá, Edith, drágám - folytatta Skewtonné -, milyen lehettél, amikor körülbelül olyan idős voltál, mint a mi drága Florence-ünk, vagy talán fiatalabb egy-két évvel?

- Rég elfelejtettem már, anyám!

- Mert valóban, édesem, határozott hasonlóságot látok közted, meg a mi végtelenül elbájoló kis barátnőnk között. És ez mutatja - folytatta Skewtonné, lehalkítva a hangját, jelezvén, hogy Florence bizony még nagyon befejezetlen állapotban van -, milyen sokat tesz a nevelés.

- Valóban sokat - felelt Edith keményen.

Anyja egy pillanatig élesen ránézett, de miután megérezte, hogy bizonytalan talajon mozog, a tárgytól eltérve így szólt:

- Florence, angyalom, jöjjön ide, és csókoljon meg még egyszer.

Florence természetesen ismét engedelmeskedett, és ajkát újból Skewtonné fülére nyomta.

- És ugye, hallotta bizonyára, édes kicsikém - folytatta Skewtonné, Florence kezét kezében tartva -, hogy kedves papája, akit mi annyira imádunk és bálványozunk, mához egy hétre esküszik meg az én drága Edithemmel.

- Tudtam, hogy rövidesen, de azt nem, hogy melyik napon - felelte Florence.

- Drága Edithem - szólt erre Skewtonné vidáman -, hát lehetséges, hogy ezt nem mondták el Florence-nek?

- Miért mondtam volna el neki? - válaszolt Edith oly hirtelenül és élesen, hogy Florence alig hitte.

Skewtonné aztán, újabb és bátorságosabb kitérőül elmondta Florence-nek, hogy édesatyja ide látogat ma vacsorára, és bizonyára kedvesen meglepődik, ha lányát itt látja; tegnap este azt mondta, hogy majd az irodában öltözik át és mivel Edith szándékáról semmit sem tud, Skewtonné elképzelése szerint önkívületbe esik majd az örömtől. Florence-et viszont rendkívül megzavarta a hír, és amint a vacsora órája közeledett, félelme nőttön-nőtt, s ha tudta volna, milyen formába öntse azt a kérését, hogy engedjék haza, s ne kelljen a magyarázkodásba atyja nevét belekeverni, kalap nélkül, gyalog, lélekszakadva futott volna haza inkább, semmint atyja haragjának veszélyét megkockáztassa.

Amint az idő közeledett, Florence már lélegzeni is alig bírt az izgalomtól. Nem mert az ablakhoz közeledni, nehogy apja meglássa őt az utcáról. Nem mert fölmenni a szobájába, hogy ott elrejtse érzéseit, mert még az ajtón kilépve váratlanul szembetalálkozna apjával; e félelmén kívül még azt is érezte, hogy ha egyszer kimenne a szobából - és atyja elé hívnák, vissza sem merne ide jönni. Ilyen érzésekkel küzdve ült ott Cleopatra pamlaga mellett, s rendkívüli igyekezettel figyelte üres locsogását és válaszolt is közbe-közbe, amikor egyszerre atyja lépteit hallotta a lépcsőn.

- Ó, hallom! - ugrott fel. - Jön már!

Az örökifjú Cleopatra mindig készen állt a játékra, és önmagával való nagy elfoglaltságában nem nagyon törődött azzal, mi okozhatja Florence izgalmát; hirtelen a pamlag mögé tolta a lánykát s egy sált dobott rá, nem kételkedvén, hogy Dombeynak elragadó meglepetést szerez. Mindez oly gyorsan történt, hogy a leányka már egy pillanat múlva ott hallotta atyja rettegett lépteit a szobában. Dombey üdvözölte leendő anyósát és a menyasszonyát. Hangjának különös zengése a lányka egész testét megremegtette.

- Édes Dombeym - szólalt meg Cleopatra -, jöjjön és mondja csak, hogy van a maga aranyos leánykája, Florence?

- Florence nagyon jól van - felelt Dombey, a pamlaghoz közeledve.

- Otthon van?

- Otthon.

- Drága Dombeym - válaszolta Cleopatra elbűvölő élénkséggel -, bizonyos, hogy nem csap be engem? Nem tudom, az én drága Edithem mit szól hozzá, ha ilyesmit kijelentek, de becsületemre attól tartok, édes Dombeym, hogy ön a legcsalafintább ember a világon.

Ha csakugyan az lett volna, s ha csakugyan ott a helyszínen a legszörnyűbb csalafintaságon kapták volna rajta, amit valaha ember mondott, vagy elkövetett, akkor sem zavarodott volna meg jobban, mint most, amint Skewtonné hirtelen elrántotta a Florence-re terített leplet, és a lányka felemelkedett előtte, halványan és reszketve, mint egy kísértet. Még vissza sem nyerte lélekjelenlétét, mikor Florence hirtelen odaszaladt, átkarolta nyakát, arcon csókolta, és kirohant a szobából. Dombey körülnézett, mintha magyarázatot várna valahonnan, de Edith azonnal Florence után sietett.

- Nos, vallja be, édes Dombeym - szólt Skewtonné, kezét feléje nyújtva -, hogy soha életében nem lepődött meg jobban és kellemesebben.

- Sohasem lepődtem meg jobban - válaszolt Dombey.

- Sem kellemesebben, édes Dombeym? - kérdezte Skewtonné, legyezőjét feltartva.

- Hát, valóban roppantul örülök, hogy Florence-et itt találom - felelt Dombey. Úgy látszott, egy percig komolyan mérlegelte a helyzetet, aztán, most már határozottan, így szólt: - Igen, valóban nagyon örülök, hogy itt találom Florence-et.

- Bizonyára csodálkozik, hogy került ide, nem?

- Talán Edith...

- Ó, maga gonosz kitaláló - felelt Cleopatra, a fejét rázva. - Maga ravasz, ravasz ember! Az ilyesmit tulajdonképpen nem is volna szabad elmondani; maguk férfiak, édes Dombeym, olyan hiúk, és annyira hajlandók arra, hogy visszaéljenek a gyöngeségünkkel; de ön már ismeri az én nyílt természetemet éppen elég jól. Azonnal!

Az "azonnal" az egyik nagyon magas termetű fiatalembernek szólt, aki azt jelentette, hogy kész a vacsora.

- De hát Edith, édes Dombeym - folytatta aztán suttogva -, ha már nem láthatja önt maga mellett, s mint mondom neki, nem is kívánhatja, valaki olyat szeretne a közelében, aki önhöz tartozik. Igen, és milyen természetes is! Így aztán senki sem tudta volna visszatartani, hogy el ne menjen kocsin, és el ne hozza a mi drága Florence-ünket. Ó, milyen végtelenül bájos dolog is ez!

Mivel Cleopatra válaszra várt, Dombey így szólt:

- Tökéletesen így van.

- Isten áldja meg magát, Dombey, ez is bizonyítja, milyen szíve van önnek! - kiáltott fel Cleopatra, és Dombey kezét szorongatta. - De a végén még egészen elkomolyodom. Legyen olyan drága angyal, és vezessen le, hadd lássuk, mit adnak nekünk ezek az emberek vacsorára. Drága Dombeym, az isten áldja meg!

Cleopatra az áldásosztás után meglehetős fürgén siklott le a pamlagról, Dombey pedig belekarolt, és szertartásosan levezette a lépcsőn. Amint a pár az ebédlőbe bevonult, az egyik kibérelt magas fiatalember, akiben a tisztelettudás szerve úgy látszik kissé tökéletlenül fejlődött ki, igen furcsán fintorgott, a másik nagyon magas termetű fiatalember mulatságára.

Florence és Edith ott voltak már, és egymás mellett ültek az asztalnál. Florence, amint atyja belépett, azonnal fel akart állni, hogy átadja helyét, de Edith nyíltan odatette kezét a karjára, Dombey úr pedig leült, Edithtel szemben.

A társalgást jóformán egyedül Skewtonné asszony vitte. Florence alig merte felvetni a szemét, nehogy a könnyek nyoma meglássék; még kevésbé mert megszólalni; Edith szintén nem szólt egy szót sem, csupán kérdésekre válaszolt. Cleopatra igen keményen megdolgozott a jómódért, amely már oly közelről kecsegtetett, és valóban, ugyancsak kiadós jómódnak kellett lennie, hogy méltóan megjutalmazza a nagy megerőltetésért.

- Így hát az ön előkészületei már jóformán befejeződtek, drága Dombeym - szólt Cleopatra, mikor a csemegét az asztalra tették, és az ezüstös fejű pincemester visszavonult. - Még az ügyvédi elintézendők is?

- Minden, asszonyom - felelt Dombey. - Az okmányok, a hivatalos értesítés szerint, elkészültek, és mint említettem kegyednek, most Edithen a sor, hogy kegyeskedjék meghatározni, mikor van ideje a végrehajtáshoz.

Edith úgy ült ott, mint egy szép szobor, olyan hidegen, csöndesen, és olyan mozdulatlanul.

- Drága szerelmem - szólt Cleopatra -, hallod-e, mit mond Dombey úr? Ah, édes Dombeym - folytatta aztán halkan, feléje fordulva -, hogy emlékeztet engem, amint az idő közeledik, Edith szórakozottsága azokra a napokra, amikor papája, az a drága, jó lélek, volt az ön helyzetében.

- Nincs semmi határoznivalóm. Legyen akkor, amikor ön akarja - felelt Edith, s alig nézett az asztalon át Dombeyre.

- Holnap?

- Ha önnek úgy tetszik.

- Vagy ha talán elfoglaltsága jobban megengedi, holnapután?

- Nincs semmi elfoglaltságom. Mindig rendelkezésére állok. Legyen akkor, amikor önnek tetszik.

- Nincs elfoglaltságod, édes Edithem! - tiltakozott az anya -, mikor a legszörnyűbb szaladgálás foglal le egész nap és ezer és egy a tárgyalnivalód a különféle szállítókkal!

- Az ilyesmi inkább rád tartozik - felelt Edith odafordulva az anyja felé, s szemöldöke kissé összébb húzódott. - Dombey úrral együtt eligazítjátok a dolgot magatok.

- Nagyon igaz, kedvesem és okosságra vall részedről, valóban - szólt Cleopatra. - Drága Florence-em, ugyan jöjjön ide, és csókoljon meg, angyalom!

Sajátságos véletlen, ezek az érzelmi rohamok Florence irányában mindig olyankor vettek erőt Cleopatrán, amikor Edith is beleszólt, ha még olyan szerényen is, a társalgásba! Florence-nek bizonyára még sohasem volt része ennyi becézgetésben és tudtán kívül, talán még sohasem volt olyan hasznos egész életében, mint most.

Dombey úr azonban korántsem táplált haragot lelkében szép menyasszonya viselkedése miatt. Jogosan érzett rokonszenvet mindenfajta gőg és hidegség irányában. Hízelgett neki, ha elgondolta, hogy Edith gőgje meghajolt előtte, és Edithnek nincs önálló akarata. Hízelgett neki, amint maga elé festette, hogy tölti be ez a büszke, pompás asszony az ő házában majd a háziasszony szerepét és dermeszti meg, pontosan úgy, mint ő, a vendégeket. A Dombey és Fia méltósága megmarad, sőt még emelkedik valóban, ilyen élettárssal.

Így gondolkodott magában Dombey, amikor végre egyedül maradt az ebédlőasztalnál, és múlt s eljövendő szerencséjén töprengett; még rokontalanságról sem panaszkodhatott abban a fukar és komor pompájú teremben, amelynek egész színezete sötétbarna volt, és fekete színű címerek foltozták a falakat; a nagy keleti szőnyeg szélén pedig huszonnégy koporsószeggel kivert fekete szék sorakozott, akárcsak huszonnégy halottkísérő; a pohárszéken két kimerült néger emelt két hervadt ágú gyertyatartót, és az egész szobában dohos szag terjengett, mintha tízezer ebéd hamvai nyugodnának ott, a pohárszék sírboltjában.

A ház ura többnyire külföldön élt; Anglia levegője ritkán tett jót huzamosabb ideig a Feenix-családnak; a terem pedig egyre mélyebb és mélyebb gyászt öltött gazdájáért, míg végre cinteremmé alakult át, s valóban csak a halott hiányzott belőle, hogy a kép teljes legyen.

A hiányzó hullát jelenleg Dombey úr képviselte kitűnően, ha a helyzetét illetően nem is, de a merevségével annál inkább. Úgy bámult bele a mahagóni asztal holt tengerének hideg mélységeibe, amelyen gyümölcsöstálak és borosüvegek horgonyoztak, mintha elmélkedésének tárgyai onnan, az asztal alól buktak volna föl, s merülnének alá ismét.

Edith is ott volt köztük, homlokának és alakjának hideg fenségével; szorosan mellette Florence félénken, atyja felé fordulva, Dombey egy pillanatra látta, ahogy kiment a szobából; Edith szeme rajta pihent akkor is, Edith karja védőleg nyúlt feléje. Utánuk mindjárt egy alacsony karszékben ülő, kis alak emelkedett a felszínre, csodálkozva nézett Dombeyra koravén arcával, és ragyogó szemével, mely úgy csillogott, mint régen, egy este, a tűz lobogásában. Szorosan mellette megint Florence libbent fel, s az álomalak minden figyelmét lekötötte. Vajon úgy jelent-e meg előtte most, mint eleve elrendelt akadály és csalódás; mint vetélytárs, aki útját keresztezte és keresztezheti újra; vajon úgy-e, mint édes gyermeke, s most, boldog mátkasága idején megállhat mellette, hogy arra gondoljon, talán nem kellene mégsem oly idegennek maradnia többé; vagy pedig mint intő jel, hogy új helyzetében legalább a látszatot tartsa fenn, mintha törődne saját vérével - ő tudta legjobban. Talán maga is csak homályosan; mert a lakodalmi vendégek, az esküvői szertartás az oltár előtt, a jövő nagyralátó tervei és köztük itt-ott újra Florence - mindig Florence - oly gyorsan és zűrzavarban kavargott előtte, hogy végül is fölkelt, és fölment a társalgóba, mert a képektől szabadulni akart.

Késő este volt már, mire behozták a gyertyákat; Skewtonné asszony úgy vette észre ugyanis, hogy jelenleg fáj tőlük a feje; közben Florence-szel beszélgetett (mert Cleopatra erősen rajta volt, hogy Florence a közelében maradjon), vagy pedig Florence halkan zongorázott Skewtonné nagy gyönyörűségére; nem említve azt a néhány esetet az este folyamán, amikor a szenvedélyes szeretetű hölgy hirtelen úgy érezte, hogy kénytelen Florence-et arra kérni, jöjjön oda és csókolja meg, ez pedig rendszerint akkor történt, ha Edith történetesen valamit mondott. Mindazáltal erre nem sok alkalom nyílt, mivel Edith ott ült távol tőlük a nyitott ablaknál (bármennyire aggódott is az anyja, hogy meghűl), és ott is maradt mindaddig, amíg Dombey el nem búcsúzott. A búcsúzáskor derülten kegyes volt Florence iránt, és a lányka olyan reménykedve és boldogan feküdt le Edith szobájának fülkéjében, hogy előbbi énjére már csak úgy gondolt vissza, mint szegény, elhagyott, idegen lányra, akit sajnálnia kellett, amiért olyan szomorú, így aztán szánakozásában sírta magát álomba.

A hét gyorsan futott. Vége, hossza nem volt a jövés-menésnek, kalaposnőhöz, divatárusnőkhöz, ékszerészhez, ügyvédhez, virágkereskedőhöz, cukrászhoz, és Florence mindig ott volt a társaságukban. Florence részt vesz az esküvőn is. Leveti a gyászt, és ragyogó ruhát kap az alkalomra. A divatárusnő (a divatárusnő francia, és igen hasonlít Skewtonnéhoz) olyan bájosan szűzi és elegáns ruhát ígért, hogy Skewtonné mindjárt megrendelt egy szakasztott olyat a maga számára is. A divatárusnő azt mondta, hogy csodálatosan fog neki állni, és mindenki azt hiszi majd róla, hogy az ifjú hölgy nővére.

A hét egyre gyorsabban repült. Edith semmi után nem nézett, és semmivel nem törődött. Gazdag ruhái hazakerültek, felpróbálta, Skewtonné meg a varrónők rajongva magasztalták. Edith egyetlen szó nélkül tette félre. A napi terveket Skewtonné asszony csinálta meg, és ő is hajtotta végre. Edith néha ki sem lépett a kocsiból, ha vásárolni mentek; csak nagynéha, ha okvetlenül szükséges volt, ment be maga is a boltba. De a főszerepet minden lebonyolításban, bármiről is volt szó, Skewtonné játszotta; Edith pedig annyira érdeklődés nélkül és olyan szemmellátható közönnyel nézte, mintha semmi köze sem volna az egészhez. Florence-nek talán eszébe juthatott néha, hogy Edith büszke és közömbös, de hozzá nem volt az soha. Így aztán Florence a hála érzésébe fojtotta csodálkozását, valahányszor a csodálkozás elfogta.

A hét pedig valósággal száguldott. Már majdnem megfutotta pályáját. A hét utolsó estéje, az esküvő előtti este elérkezett. A sötét szobában - mert Skewtonné asszony feje változatlanul fájt, noha bizonyos volt benne, hogy holnaptól kezdve végleg meggyógyul - hárman ültek együtt; Skewtonné, Edith és Dombey. Edith ott ült a nyitott ablaknál, és kinézett az utcára, Skewtonné és Dombey pedig a pamlagon halkan beszélgetett. Már későre járt az idő, és a fáradt Florence már aludni tért.

- Ugyan, édes Dombey, ugye itthagyja nálam Florence-et holnap, ha majd megfoszt engem az én édes Edithemtől?

Dombey azt mondta, hogy kész örömmel.

- Hogy addig körülöttem legyen, míg maguk Párizsban lesznek, és ha majd elgondolom, hogy most, fiatal korában én is segíthetek lelke kialakításában, édes Dombey, az tökéletes balzsam lesz számomra végtelenül megrendült kedélyállapotomban, amelynek most elébe nézek.

Edith hirtelen odafordult. Eddigi közönyös magatartását egy pillanat alatt a legizzóbb érdeklődés váltotta fel, és a sötétben láthatatlanul, megfeszített figyelemmel leste a választ.

Dombey úr boldog lesz, ha Florence-et ilyen csodálatos vezetésre bízhatja.

- Ezer köszönet, édes Dombey, ezért a kitűnő véleményért - mondta Cleopatra. - Már attól féltem, hogy előre eltökélt szándékkal, mint az ügyvédek mondják, ezek a borzalmasan prózai lények, teljes magányosságra kárhoztat.

- De drága asszonyom, miért olyan igazságtalan irántam? - méltatlankodott Dombey.

- Mert az én bájos Florence-em olyan határozottsággal mondja, hogy holnap haza kell mennie - szólt Cleopatra. - Már attól kezdek félni, drága Dombeym, maga mint egy valóságos török basa, zsarnokságban tartja.

- Biztosítom róla, asszonyom, hogy én semmi ilyesmit nem parancsoltam Florence-nek, és ha parancsoltam volna is, kegyed kívánságánál hatalmasabb parancsot nem ismerek.

- Micsoda udvaronc maga, drága Dombey! - felelte Cleopatra. - Bár ezt nem is mondom, hiszen az udvaroncokban semmi szív sincs, önnek pedig a szív hatja át egész gyönyörű életét és jellemét. De hát már ilyen korán elmegy, drága Dombey?

Ó, valóban! Késő van már, és Dombeynak mennie kell.

- Valóság ez, vagy álom az egész? - susogta Cleopatra. - Elhihetem-e, édes Dombey, hogy maga holnap azért jön ide, mert megfoszt engem édes társamtól, az én édes Edithemtől?

Dombey úr, aki megszokta a betű szerinti értelmezést, emlékeztette Skewtonnét, hogy nem ő jön ide, hanem majd a templomban találkoznak.

- Az a szenvedés - mondta Skewtonné -, hogy átadjam gyermekemet, még ha önnek is, drága Dombey, számomra az elképzelhető leggyötrelmesebb, és ha hozzáveszem még a természettől gyöngéd alkatomat, meg a cukrász rendkívüli korlátoltságát, aki a holnapi villásreggelit magára vállalta, igazán azt mondhatnám, hogy ez túl sok az én szerényke erőmnek. De holnap reggel összeszedem magam, édes Dombeym, ne féltsen engem, és ne nyugtalankodjék miattam. Ég áldja! Drága Edithem - kiáltott föl hamiskásan -, valaki távozik, báránykám.

Edith ezalatt ismét az ablak felé fordult vissza, és érdeklődése a társalgás irányában közben újra megszűnt. Most felállt, de egy lépést sem tett Dombey felé, és nem szólt egy szót sem. Dombey úr méltósággal teli lovagiassággal, mely egyaránt hozzáillett tekintélyéhez és az alkalomhoz, odament Edithhez, kezét ajkához emelte és így szólt:

- Holnap reggel lesz szerencsém igényt tartani erre a kézre, mint Dombeyné asszony kezére. - Ezzel meghajolt, és ünnepélyes léptekkel elhagyta a szobát.

Alighogy az ajtó becsukódott Dombey mögött, Skewtonné rögtön a gyertyákért csöngetett. A gyertyákkal együtt a szobalány is megjelent, magával hozta a fiatalos öltözéket is, amellyel Skewtonné holnap reggel megcsalja majd a világot. Csakhogy a ruha szörnyű bosszút rejtett ám magában, mint az ilyen ruhák általában; még zsíros flanell-pongyolájánál is hasonlíthatatlanul öregebbnek és visszataszítóbbnak mutatta Skewtonnét. Mindazáltal negédes elégedettséggel próbálta fel, tetszelegve mosolygott hullaszerű lényére a tükörben, s arra gondolt, milyen öldöklő hatást tesz majd az a ruha az őrnagyra; aztán hagyta, hogy szobalánya lesegítse róla a ruhát, és előkészítse az éjszakai nyugalomra, és egyszerre szétesett, mint a kártyavár.

Mind ez ideig Edith ott ült a sötét ablaknál, és az utcára nézett. Mikor aztán végre egyedül maradt anyjával, akkor este első ízben elmozdult az ablaktól, és megállt anyjával szemben. Az anya ásítozó, reszketeg, ingerlékeny lényét semmi könnyedség, sem kedélyesség elrejteni nem tudta, amint föltekintett, hogy szembenézzen sudár termetű büszke leányának tüzes pillantásával.

- Halálosan fáradt vagyok - szólalt meg. - Nem lehet benned bízni egy pillanatig sem. Rosszabb vagy egy gyermeknél. Gyermek! Nincs az a gyermek, aki félig ilyen makacs és engedetlen lenne.

- Hallgass rám, anyám - mondta Edith, és megvetéssel engedvén el füle mellett a hallottakat, szóra sem érdemesítette. - Egyedül kell maradnod itt, amíg én visszatérek.

- Egyedül kell maradnom itt, amíg visszatérsz? - ismételgette anyja.

- Vagy pedig, esküszöm annak nevére, akit holnap oly hazugul és hitványan hívok cselekedetemhez tanúnak, hogy a templomban nemet mondok. Essek össze holtan, ott a kövezeten, ha meg nem teszem!

Az anya gyors, rémült pillantással válaszolt, s rémületét nem enyhítette az a tekintet, mellyel találkozott.

- Elég - folytatta Edith keményen -, hogy mi azok vagyunk, akik vagyunk. Nem engedem, hogy másnak a becsületét és fiatalságát lerántsák oda, ahol én állok. Nem engedem, hogy egy gyanútlan lelket megrontsanak, és elferdítsenek, a világ összes anyáinak mulatságáért sem! Tudod, mire gondolok. Florence-nek haza kell mennie!

- Esztelen vagy, Edith - kiáltott anyja haragosan. - Hát azt hiszed, békességed lesz abban a házban, amíg Florence férjhez nem megy, és nem távozik onnan?

- Kérdezz meg engem, vagy kérdezd meg saját magadat, várhatok-e békét abban a házban, és máris tudod a választ.

- Nekem pedig, annyi fáradságom és vesződségem után, amikor az én segítségemmel a függetlenség küszöbén állsz - folytatta Skewtonné, csaknem rikoltva a szenvedélyes haragtól, miközben szélütött feje úgy reszketett, mint a nyárfalevél -, ma este azt kell hallanom, hogy ragály és romlottság lakik énbennem, és nem vagyok kívánatos társaság egy fiatal lánynak? S mi vagy te, kérlek? Ugyan, hát te mi vagy?

- Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak - felelt Edith, hamuszín arccal, s az ablakra mutatott. - Föltettem, nem is egyszer, míg ott ültem, s odakinn női-magamnak valamelyik kopottabb mása haladt el az utcán, és isten a megmondhatója; megkaptam a választ... Ó, anyám, anyám, ha meghagytál volna engem is szívem igaz természetességében, míg lány voltam, Florence-nél is fiatalabb, milyen más lehettem volna!

Látva, hogy a haragos jelenet hiábavaló itt, anyja pityeregni kezdett és azon panaszkodott, hogy ő már túl sokáig élt, és egyetlen gyermeke is eltaszította magától, és a szülők iránti tiszteletet elfelejtették már a mai világban, és micsoda természetellenes vádakat kell hallania, és nem érdekli többé már az egész élet.

- Ha ilyen jeleneteket kell állandóan megélnem - nyöszörgött tovább -, akkor igazán jobb, ha azon gondolkodom, hogyan vethetnék véget az életemnek. Ó, csak elgondolni is, hogy a leányom vagy, és ilyen hangon beszélsz velem!

- Miközöttünk anyám - válaszolt Edith komoran - a kölcsönös szemrehányások ideje elmúlt.

- Hát miért eleveníted fel akkor? - szipogott az anya. - Tudod, hogy a legkegyetlenebb módon gyötörsz. Azt is tudod, milyen érzékeny vagyok a szívtelenséggel szemben. Ilyenkor különösen, amikor annyi minden van, amire gondolni kell, és amikor természetesen azt szeretném, hogy a lehető legelőnyösebben mutatkozzam holnap! Igazán csodálkozom rajtad, Edith. Madárijesztőt akarsz csinálni esküvőd napjára az anyádból!

Edith továbbra is keményen nézte, míg anyja zokog, és a szemét törölgeti, majd így szólt azon a lassú, állhatatos hangján, mely sem nem emelkedett, sem nem halkult azóta, hogy beszélni kezdett:

- Azt mondtam, Florence-nek haza kell mennie.

- Hát menjen! - kiáltott a megbántott és megfélemlített anya hirtelen. - Nyugodt lehetsz, nagyon szívesen belenyugszom, hogy elmenjen. Mi nekem az a lány, elvégre is?

- Nekem viszont több, semmint hogy megismertessem vele, vagy megismertetni engedjem egy szikráját is az én lelkemben rejtőző rossznak, inkább megtagadlak, anyám, s kész vagyok (ha okot adsz rá), lemondani arról az emberről is holnap, ott a templomban - felelte Edith. - Hagyj neki békét. Senki, míg én beleavatkozhatom az ügybe, nem fogja megtömni és mételyezni lelkét azokkal a tanításokkal, amelyekben én részesültem. Ez igazán nem súlyos feltétel ezen a keserű éjszakán.

- Ha gyermeki gyöngédséggel javasoltad volna mindezt, Edith - szepegett az anya -, talán nem lenne súlyos. Igen valószínű, hogy nem. De ilyen metsző szavak...

- Elmúltak most már, véget értek közöttünk ezek is, anyám. Kövesd a magad útját; vedd ki a részedet tetszésed szerint a főnyereményből; költekezz, élvezz, használd föl jól, és légy boldog, amilyen csak lenni akarsz. Életünk célját elértük. Ezentúl viseljük hát ezt az életet csöndben. Ajkam ettől az órától fogva lezárul arra nézve, ami elmúlt. Én megbocsátok neked a magad része miatt a holnapi gonosztettben. Az enyémet pedig bocsássa meg az isten.

Szilárd hangon beszélt, és szilárd tartással lépett előre, mintha minden lépéssel valami megindulást fojtott volna magába, aztán jó éjszakát kívánt anyjának, és átment a maga szobájába.

De nem azért, hogy pihenjen, mert zaklatottságának viharában meg nem pihenhetett, amikor végre egyedül maradt. Csak járt fel s alá, újra meg újra, vagy ötszázszor is, holnapi ragyogásának pompás előkészületei között. Éjszínű haja szabadon omlott a vállára, sötét szeme eszeveszett tűzben lobogott, telt fehér keblén pedig vörös nyomokat hagyott a könyörtelen kéz, ahogy markolta, tépte; így lépdelt ide-oda a szobában, elfordított fejjel, mintha kerülni akarta volna saját gyönyörű lényének látványát, és szabadulni akart volna társaságától. Az esküvő előtti éjszaka halotti csöndjében így viaskodott Edith Granger nyugtalan lelkével, könny nélkül, barát nélkül, némán, büszkén és panasztalanul.

Végre, jóformán véletlenül, megérintette a Florence szobájába nyíló ajtót.

Visszarezzent, aztán megállt és betekintett. A szobában égett a lámpa és ártatlansága, szépsége virágában mutatta Florence-et, mély álomba merülten. Edith a lélegzetét is visszafojtotta, de úgy érezte, valami feléje vonja.

Vonja közelebb, egyre közelebb; végre olyan közel ért, hogy lehajolva, odaszoríthatta ajkát az ágyról lecsukló gyöngéd kézhez, és lágyan a nyaka köré fonta. És a kéz érintése olyan volt, mint hajdan a próféta botjáé a sziklán. Könnyei kiszökkentek, térdre esett az ágy előtt, és fájó fejét, hajának sötét zuhatagát ott nyugtatta a vánkos szélén. Így töltötte Edith Granger az esküvője előtti éjszakát. Így találta őt a fölkelő nap nászának reggelén.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Az esküvő

A virradat szenvedélytelen, üres arcával borzongva lopódzik oda a templomhoz, amelynek kövei alatt a kis Paul meg édesanyja porai nyugszanak, és betekint az ablakon. Hideg van és sötét. A kőkockákon még ott lapul az éjszaka és ott kotlik, sötéten és súlyosan, az épület fülkéiben és zugaiban. A toronyóra, magasan a házak fölött, mintegy kiemelkedik az idő töméntelen hullámából, az örök partnak szabályosan nekicsapódó, majd megint visszahúzódó hullámából és szürkén földereng, mint a dagály kőből faragott jelzőoszlopa; hanem a kapukon belül a hajnal csak éjszakára pillanthat s megállapítja, hogy még ott fészkel.

Amint azután ott bolyong félénken a templom körül és betekint, a hajnal felnyög és sírni kezd, hogy uralma ilyen rövid ideig tart és könnyei végigcsorognak az ablaküvegen, a fák pedig a templom mentén bólogatnak, és számtalan kezüket tördelik a résztvevő szánalomban. Az éjszaka a hajnal láttán elsápad, lassanként kisuhan a templomból, egy ideig még ott lappang lenn a sírboltokban, és a koporsókon gubbaszt. És most jön a ragyogó nap; fénybe vonja a toronyórát, megpirosítja a torony hegyét, és a hajnal könnyeit felszárítja, elnémítja panaszszavát, s az ijedt szürkület, követve és utolsó rejtekhelyéből is kiűzve az éjt, maga húzódik meg a kriptákban, és rémült arccal rejtőzik el a halottak között, míg az éj újult erővel visszatér, hogy elűzze onnan.

Most pedig az egerek, amelyek jobban szorgalmatoskodtak az imakönyvek körül, mint tulajdon gazdáik, és apró fogaik többet koptattak a zsámolyokon, mint az emberi térdek, hirtelen elrejtik fényes szemüket a lyukakban, és szoros csoportban bújnak össze a templomajtó visszhangzó csattanásától való rémületükben. Az egyházfi ugyanis, ez a hatalmas ember, ma már korán reggel megjelenik itt, a sekrestyéssel; Miffné asszony pedig, a ziháló kis öreg padnyitogató - ez a rendkívüli módon kiaszott teremtés, kinek még a ruházata is olyan ínségesen szoros, hogy sehol sem akad rajta egy hüvelyknyi tágasság -, Miffné szintén ott van, és már félórája vár a templomkapuban, szokott helyén, az egyházfira.

Miffné asszony arca sovány, fején elgyötört kalap, szemében pedig örök szomjúság a shillingek és pennyk után. A tévetegen bolyongóknak integet, odahívogatja őket valamelyik padba, s ez bizonyos rejtelmességgel veszi körül; de sok óvatosság is lappang Miffné szemében, mivelhogy mindig tud ő még kényelmesebb helyet is, csakhogy kétségei vannak a borravaló tekintetében. Miff úr, mint olyan, nem létezik, és már vagy húsz esztendeje nincs a világon; Miffné lehetőleg nem is beszél róla. Miff úr ugyanis helytelen nézeteket hangoztatott holmi díjtalan templomi helyekre vonatkozólag, és noha Miffné asszony reméli, hogy fölfelé vette az útját, nem merné ezt egészen bizonyosan állítani.

Miffné ma reggel ugyancsak sürgölődik ott az ajtóban, lázasan püföli és porolja az oltárterítőt, a szőnyeget, a vánkosokat; Miffnének azonkívül rengeteg mondanivalója is van a mai esküvőről. Miffné hallotta, hogy a ház átalakítása és újból való bútorozása úgy belekerült ötezer fontba, mint a pinty, és Miffné a legjobb forrásból tudja azt is, hogy a menyasszony olyan szegény, mint a templom egere. Miffné még emlékszik, mintha csak tegnap történt volna, az első asszony temetésére, aztán a kisfiú keresztelőjére, meg annak a temetésére is; s Miffnének eszébe jut, hogy ejnye, arra az emléktáblára is rászán egy kis szappanos vizet, mielőtt a társaság megérkezik.

Sownds úr, az egyházfi, aki közben kint ül a napon, a templom lépcsőjén (de hiszen máskor sem tesz egyebet, csak ha hideg van, olyankor pedig a tűz mellett ül), helyesli Miffné szavait, és megkérdi tőle, nem hallotta-e azt is, hogy a menyasszony rettentően szép teremtés? Mivel a Miffné értesülése csakugyan ilyen természetű, Sownds úr, az egyházfi, noha vallásos és testes úriember, mindazáltal nagy bámulója a női szépségnek, kenetesen megjegyzi, igen, ő is hallotta bizony, hogy a menyasszony száz mást lepipál - a szó Miffné asszonynak kissé erős, azaz, ha bárki más mondja, erős, de Sownds úr, az egyházfi mondhatja nyugodtan.

Dombey úr házában ezalatt nagy a sürgés-forgás, különösen az asszonynép között, akik közül egyetlenegy sem aludt négy óra óta egy szemhunyorítást, és hat előtt már valamennyi elkészült az öltözködéssel. A szobalány többet foglalkozik Towlinson úrral, mint bármikor, a szakácsnő pedig azt mondja reggelinél, hogy egy esküvő százat csinál, amit a szobalány a világért sem akar elhinni. Towlinson megtartja magának, amit erre a tárgyra nézve gondol, amúgy is rosszkedvű kissé, mert gazdája egy pofaszakállas idegent alkalmazott (Towlinsonnak magának nincs pofaszakálla), hogy a boldog párt Párizsba kísérje, és már szorgalmasan csomagol is az új utazókocsiba. Ami a pofaszakállast illeti, Towlinson úr megjegyzi, hogy idegenektől még soha semmi jó ki nem telt, és mikor a hölgyek elfogultsággal vádolják, azt válaszolja, gondoljanak csak Bonaparte-ra, az is idegen volt, mégpedig a javából, és nézzék meg, mi derült ki a dologból! A szobalány pedig megjegyzi, hogy az bizony úgy van.

A cukrász kemény munkában van a Brook Streeten levő ház sötét szobájában, és a két nagyon magas fiatalember azzal foglalatoskodik, hogy nézi. Az egyik rendkívül magas fiatalember máris sherry-illatot áraszt, szeme mintha nem forogna a fejében, s úgy néz a tárgyakra, hogy nem is látja őket. Az öles termetű fiatalember különben tudatában van eme elgyengülésének és felvilágosítja barátját, hogy ez csak a "vízhalom"-tól van; a rendkívüli magasságú ember "izgalomtól"-t szándékozott mondani, de szavai a fent említett okból, ma mintha ködösek volnának.

A lakodalmi harangjáték kezelői valahogy megszimatolják, hogy házasság van készülőben, úgyszintén azok is, akik régi szokás szerint a velős csontokat, meg a húsvágó bárdot verik össze, s a rezesbandák nemkülönben. Az első csoport nagyban gyakorol egy eldugott telepen, Battle-Bridge közelében, a másik társaság főnöke révén, érintkezésbe lép Towlinson úrral, és ajánlatot tesz, milyen áron lehetne tőlük megszabadulni; a harmadik pedig, egy ügyes harsonás képviseletében, ott lappang és fortélyoskodik a saroknál és várja, hogy valamelyik áruló szállító csekélyke összegért a reggelizés színhelyéről felvilágosítsa.

A várakozás és az izgalom tovább és egyre szélesebb gyűrűkben terjed. Perch úr elhozta Balls' Pondból Perchné asszonyt, hogy Dombey cselédségével töltse a napot, és együtt menjenek titokban a templomba is, az esküvőt nézni. Toots úr ugyancsak olyan gonddal öltözködik, mintha legalábbis ő volna a vőlegény, mert elhatározta, hogy az esküvőt teljes díszben nézi végig a karzat eldugott sarkából, és magával viszi a Viador Csirkét is. Mert Toots úrnak az a kétségbeesett szándéka, hogy ott a helyszínen megmutatja a Csirkének Florence-et, és nyíltan megmondja neki: "Nézd, Csirke, nem vezetlek tovább félre; barátom, akit néha emlegettem neked, én vagyok; szerelmemnek tárgya pedig Dombey kisasszony; mi a véleményed tehát, Csirke, és mi legyen az a rögtöni lépés, amit tanácsolsz?" A nagy elképedés előtt álló Csirke e pillanatban ott ül Toots úr konyhájában, csőrét hatalmas korsó sörbe meríti; melléje két font marhapecsenyét csipeget föl.

A Princess' Place-en Tox kisasszony is fönt van már, és nagyban készülődik, mert szíve talpig gyászban ugyan, de elhatározta, hogy egy shillinget ő is odacsúsztat Miffné asszony kezébe, és megnézi egy eldugott sarokból ezt az esküvőt, mely olyan kegyetlen vonzóerővel hat rá. A tengerészkadét birodalmában is rendkívül élénk az élet; Cuttle kapitány már ott ül, ünneplő csizmájában, óriási inggallérjával a reggelinél és hallgatja, amint Rob, a Köszörűs, az esküvői szertartás formuláját olvassa föl neki, abból a célból, hogy a kapitány előre tökéletesen átgondolhassa az egész ünnepi ceremóniát, amelynek majd tanúja lesz; miért is időnként ünnepélyesen felszólítja a káplánt, "forgasson csak vissza", vagy "üsse föl újra ezt meg ezt a fejezetet" és maradjon a saját dolgánál, az "ámen"-eket pedig bízza őrá, melyekből a kapitány zengő önelégültséggel, mindjárt megereszt egyet, valahányszor Rob, a Köszörűs, megáll egy percig.

Ezeken, és sok egyéb előkészületen kívül csupán csak a Dombeyék utcájában legalább húsz dajkalány ígérte meg húsz család rábízott kislányainak, akikben az esküvők iránti ösztönös érdeklődés már a bölcsőben éledezik, hogy elmennek megnézni az esküvőt. Sownds úrnak valóban minden oka megvan rá, hogy hivatalos fontossága magaslatán érezze magát, amint tekintélyes alakjával ott sütkérezik a templomlépcsőn, és az esküvő óráját várja. Miffné asszonynak szintén megvan minden oka, hogy rávesse magát egy szerencsétlen törpe kislányra, aki karján óriási gyerekkel benéz az ajtón, és felháborodva elkergesse onnan.

Feenix, Edith unokabátyja is hazajött külföldről, hogy az esküvőn részt vegyen. Lord Feenix meglehetősen ismert alak volt a londoni társaságban, úgy negyven évvel ezelőtt, de azért alakjára és lelkületére nézve még ma is olyan fiatalos és gondozott külsejű, hogy az idegenek valósággal meglepődnek, ha őlordsága arcán lappangó ráncokat, szeme körül apró szarkalábakat fedeznek föl, vagy ha először látják, hogy a szobán keresztülhaladva nem egészen biztos, hogy odaér, ahová menni szándékozott. Hanem Lord Feenix, amikor reggel fél hétkor felkel, egészen más ember, mint Lord Feenix, amikor teljesen elkészül; ezért most bizony meglehetősen gyenge látványt nyújt, amint a Bond Streeten levő Long-szállóban éppen borotválják.

Mikor Dombey úr kilép az öltözőszobából, a lépcsőn a nők nagy ruhasuhogással szaladnak széjjel minden irányban, kivéve Perchné asszonyt, aki jelenleg másállapotban van éppen (de hiszen abban van ő mindig), nem valami nagyon fürge hát, és így kénytelen szembenézni Dombey úrral, amint elhalad előtte és ő meghajlik, de közben majd elsüllyed zavarában - az ég fordítsa el a balsorsot a Perch-házról! Dombey úr bemegy a fogadóterembe, hogy megvárja az időt. Dombey úr sötétkék kabátja, őzszín nadrágja, orgonaszínű mellénye valóban csodálatos; és a házban azt suttogják, hogy Dombey úr felgöndöríttette haját.

Kettős kopogtatás jelzi, hogy az őrnagy megérkezett; megjelenése szintén káprázatos, gomblyukába egy fej muskátlit tűzött, haja pedig olyan göndör, akár a gyaluforgács, a bennszülött tudja legjobban.

- Dombey! - kiáltja az őrnagy, mindkét kezét kinyújtva. - Hogy van?

- Őrnagyom! - felel Dombey. - Ön hogy van?

- Becsületemre, barátom - felel az őrnagy -, Joey B. ma reggel olyan hangulatban van - és nagyot csap a mellére -, olyan hangulatban, barátom, hogy kutya legyek, Dombey, ha kész nem lennék dupla esküvőt csinálni a dologból, és elvenni az anyát.

Dombey úr mosolyog, de csak halványan, megszokott mosolyához képest is; mert Dombey úr arra gondol, hogy az anyával most már ő is rokonságba kerül, és ilyen körülmények között nem nagyon illik tréfát űzni belőle.

- Dombey - szól az őrnagy észbekapván -, engedje meg, hogy szerencsét kívánjak önnek. Istenemre, Dombey, ön ma a legirigylésreméltóbb ember egész Angliában!

Dombey úr erre is csak tartózkodóan helyesel, hiszen ő ma igen nagy kitüntetésben részesít egy hölgyet, semmi kétség tehát aziránt, hogy a legirigylendőbb a hölgy maga.

- Ami pedig Edith Grangert illeti, barátom - folytatja az őrnagy -, nincs olyan asszony Európában, aki oda nem adhatná, és engedje meg, hogy öreg barátja, Bagstock, hozzátegye, és oda ne adná mind a két fülét, a fülbevalójával együtt, hogy Edith Granger helyében lehessen.

- Nagyon kedves, hogy ezt mondja, őrnagyom - feleli Dombey.

- Dombey - állapítja meg az őrnagy -, ön is nagyon jól tudja, hogy így van. Ne adjunk helyet semmiféle hamis szerénykedésnek. Tudja, hogy így van. Tudja, vagy nem tudja, Dombey? - kérdi az őrnagy csaknem indulatosan.

- Ó, őrnagyom, valóban...

- A kutyafáját, uram! - pattog az őrnagy. - Tudja, vagy nem tudja? Dombey! Barátja-e az öreg Joe? Vagyunk-e olyan fesztelen jó viszonyban, ami feljogosítja az embert, egy faragatlan, öreg Joseph Bagstockot, uram, hogy megmondja a magáét? Vagy pedig tartsam be a rendet, Dombey, és tisztelő távolban maradva, holmi szertartásokhoz ragaszkodjam?

- Drága őrnagyom - felel Dombey hálás arccal -, ön valósággal tűzbe jön.

- A teremtésit neki, barátom! Igenis tűzbe jövök. B. Joseph nem is tagadja. Tűzbe jött. Ilyen alkalommal barátom, életre kél, ami becsületes érzés csak maradt ebben a pokolra való, viharvert, elnyűtt, megrokkant vén csirkefogóban, amilyen J. B. És mondok valamit, Dombey. Ilyen alkalommal ki kell az embernek pakolnia, mit érez, ha csak szájkosarat nem köt a szájára; és Joseph Bagstock a szemébe mondja önnek, Dombey, amit a háta megett a Clubban is annyiszor elmondott, hogy ha Paul Dombeyról van szó, nem hajlandó befogni a száját. Nos, a mindenit neki, Dombey - fejezi be az őrnagy, rendíthetetlen elhatározottsággal -, hát mit szól ön ehhez?

- Őrnagyom - válaszolja Dombey -, biztosítom, hogy mindenestül lekötelezettje vagyok. Eszembe sem jutott gátat vetni az ön szíves, de részrehajló barátságának.

- Nem részrehajló, uram! - kiált föl a vérmes őrnagy. - Dombey, ezt tagadom.

- Mondjuk hát úgy, hogy barátságának, mindegy. Azt sem felejtem el, ilyen alkalommal, mint a mai, őrnagyom, mekkora hálával tartozom önnek.

- Dombey - feleli az őrnagy, megfelelő mozdulatok közben -, ez itt Joseph Bagstock keze, az egyszerű, vén Joey, barátom, ha így jobban tetszik! Erről a kézről szólva őfensége, a boldogult yorki herceg azzal tisztelt meg engem, hogy megjegyezte őfensége, a boldogult kenti herceg előtt, hogy ez a kéz, a Josh keze, kemény, szívós, mokány, vén csavargó keze. Dombey, azt kívánom, hogy ez a pillanat legyen életünk legkevésbé boldog perce! Adja az isten!

E pillanatban lép be Carker úr, hasonló pompában és olyan mosolygósan, mint igazi nászvendéghez illik. Dombey kezét alig bírja elengedni a nagy szerencsekívánás után, s oly szívélyesen rázogatja az őrnagy kezét is, hogy nemcsak a karja, hanem hangja is remeg, amint a fogai közül kisiklik.

- Még a nap is szerencsét ígér - szól Carker úr. - Elképzelni sem lehet ragyogóbb és kellemesebb időt! Remélem, egy pillanatot sem késtem?

- Pontosabb már nem is lehetett volna, uram - mondja az őrnagy.

- Rendkívül örülök neki. Attól féltem, néhány perccel később jövök a kijelölt időnél, mert egész kocsisor tartott föl; ugyanis voltam olyan bátor, és előbb odahajtattam a Brook Streetre - ez Dombeynak szólt -, hogy néhány szerény, ritkább virágot hagyjak ott, Dombeyné asszony számára. Magamforma ember, mikor az a kitüntetés éri, hogy ilyen alkalommal meghívják, büszke, ha hódolata jelét nyújthatja, s szolgálati készséget tanúsíthat; mivel pedig nem kételkedem benne, hogy Dombeyné asszonyt elhalmozták minden drága és nagyszerű holmival - itt sajátságos tekintetet vetett gazdájára -, remélni merem, ajándékom, éppen szerény mivoltánál fogva, kedvező fogadtatásra talál.

- Bizonyos vagyok benne, Carker - felelt Dombey úr leereszkedőleg -, hogy a leendő Dombeyné asszony méltányolja az ön figyelmét.

- És ha ma délelőtt kell Dombey asszonnyá lennie, barátom - szólt az őrnagy, és kávéscsészéjét letéve az órájára nézett -, akkor legfőbb ideje ám, hogy induljunk.

Ezzel Dombey, az őrnagy, meg Carker egy hintóban elhajtattak a templomhoz. Sownds úr, az egyházfi már jó előre felemelkedett a lépcsőről, és ott várt háromszögletű kalapjával a kezében. Miffné asszony hajlong, és székeket akar berakni a sekrestyébe. Dombey úr szívesebben marad a templomban. Ahogy az orgona felé föltekint, Tox kisasszony a karzaton hirtelen visszahúzódik egy szoborcsoportban lebegő angyal mögé, amelynek pufók arca olyan, ahogyan a szelet ábrázolják. Cuttle kapitány viszont feláll, és üdvözlete, bátorítása jeléül a vaskampóval Dombey felé integet. Toots úr, szája elé tartva a tenyerét, azt súgja a Viador Csirkének, hogy a középen álló úr ott, az őzszínű nadrágban, az ő szerelmének atyja. A Csirke rekedten súgja vissza Tootsnak, hogy ilyen merev tartású fickót még életében nem látott; azonban az ökölvívás tudományának birtokában kétrét görnyeszthetné, mellénye közepén elhelyezett egyetlen ütéssel.

Sownds úr és Miffné egyszerre Dombeyra néznek, mert közeledő kocsi zaja hallszik; Sownds kimegy, Miffné asszony elkapja Dombey pillantását, Dombey pedig éppen arról az elbizakodott őrültről kapta el pillantását, aki neki oly bizalmasan merészel integetni a karzatról. Miffné meghajol Dombey előtt és tudtára adja, hogy azt hiszi, a "tisztelt hölgy" megérkezett. Az ajtóban tolongás, suttogás támad, és a "tisztelt hölgy" gőgös léptekkel bevonul.

Arcán semmi jele az elmúlt éj szenvedéseinek, magatartásában nyoma sincs a térdelő asszonynak, aki tegnap este olyan gyönyörűen nyugtatta fejét az alvó lányka párnáján. A lányka csupa gyengédség és báj mellette - meglepő ellentéte az ő megvető és kihívó alakjának, amint ott áll, nyugodtan, egyenesen, megfejthetetlenül, szépsége teljének fenséges ragyogásában, de mintha vissza is verné, lábbal tiporná a kihívott csodálatot.

Rövid szünet következik. Sownds úr, az egyházfi, a papért meg az írnokért besurran a sekrestyébe. Skewtonné közben Dombeyval beszél - mégpedig hangsúlyozottabban és emeltebb hangon, mint szokása, s közelebb somfordál Edithhez.

- Édes Dombey - szólal meg a jóságos mama -, attól tartok, hogy a mi drága Florence-ünkről végül is le kell mondanom, és haza kell engedjem, kívánságához híven. Mai veszteségem után, édes Dombey, úgy érzem, nem volna lelkierőm még az ő társaságához sem.

- Nem lenne jobb, ha kegyednél maradna? - kérdi a vőlegény.

- Nem hiszem, édes Dombeym. Nem, igazán nem hiszem. Jobb lesz nekem most egyedül. Különben is, az én drága Edithem lesz az ő természetes és állandó őrzője, ha majd hazatér, és éppen ezért nem avatkoznék a dolgába. Még féltékeny lenne rám. Nem úgy van, édes Edithem?

A szerető anya megszorítja a leánya karját; talán hogy jobban fölkeltse a figyelmét szavai iránt.

- Komolyan mondom, édes Dombeym - kezdi újból -, le kell mondanom a mi kedves kislányunk társaságáról, mert nem akarom elbúsítani szomorúságommal. Éppen most beszéltük meg egymás között. Edith teljesen megért engem, Dombey; Edith, az én édesem teljesen megért engem.

A jó anya megint megszorítja a leánya karját. Dombey úr már nem nyilváníthat véleményt, mert a pap meg az írnok megjelenik; Miffné és Sownds úr pedig helyére igazítják a társaságot az oltár korlátja körül.

"Ki adja eme nőt házastársul ezen férfiúnak?"

Lord Feenix adja hozzá. Baden-Badenből egyenesen ezért jött haza. - Egye fene - mondja Feenix bácsi, a kedélyes unokabáty -, ha már egyszer Cityből való dúsgazdag fickót szereztünk be a családunkba, mutassunk hát iránta figyelmet, tegyünk érte valamit.

- Én adom eme nőt házastársul ezen férfiúhoz - mondja tehát Feenix bácsi, és azt hivén, hogy egyenesen megy, megindul a menyasszony felé. De mivel akaratos lába féloldalt viszi, nem azt a nőt adja házastársul azon férfiúnak, akit kellene, hanem a nyoszolyólányt, aki valami címmel is ékeskedik, a családdal valami távoli rokonságban van, és Skewtonnénál tíz évvel fiatalabb; azonban Miffné, csüggedt kalapját közéjük tolva, ügyesen megfordítja Feenix bácsit, aztán meg mintha karikákon járna, odagurítja a "tisztelt hölgy" mellé, aztán Feenix bácsi szabályszerűen férjhez is adja ama férfiúhoz.

"És akarják-e az ég színe előtt..."

Igen, akarják; Dombey azt mondja, ő akarja. És mit mond Edith? Ő is akarja.

Így hát e naptól fogva jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben, betegségben és egészségben szeretik és gyámolítják egymást, míg csak a halál egymástól el nem választja őket, és hűséget fogadnak egymásnak, mint kinyilvánított házastársak.

Mikor aztán átmennek a sekrestyébe, a menyasszony biztos, határozott vonásokkal beírja nevét az anyakönyvbe.

- Bizony nem mindennap jön ide ilyen úrihölgy - mondja Miffné bókolva, s a szegény meggyötört kalap hirtelen lesüllyed és felbukkan megint -, aki így le tudná írni a nevét. - Sownds úr, az egyházfi azt gondolja, hogy ez az aláírás valóban lepipál mindenkit és méltó az íróhoz. Mindazáltal ebben csak lelkiismeretével állapodik meg.

Florence is aláírja az anyakönyvet, de senki sem tapsol hozzá, mert az ő keze remeg. Mindenki hitelesíti - utoljára Feenix nagybácsi, ki főrangú nevét rossz rovatba illeszti, s úgy jegyzi be magát az anyakönyvbe, mintha ma reggel született volna.

Az őrnagy gálánsan megcsókolja a menyasszonyt, majd katonai taktikáját kiterjeszti a többi hölgyre is, noha Skewtonnét rendkívüli feladat megcsókolni, s a művelet közben éles hangon sikoltoz a szent falak között. Feenix bácsi is követi a példát, sőt Dombey is. Utoljára, csikorgó fehér fogsorával Carker közeledik Edithhez, inkább olyanformán, mintha meg akarná harapni, mintsem hogy megízlelje az ajkán édesedő mézet.

Edith büszke arca lángol, szeme lobogása szinte megállítja a férfit; de nem állítja meg mégsem, s Carker is éppúgy üdvözli őt, mint a többiek, és sok boldogságot kíván neki.

- Ha ugyan a jókívánságok - mondja halk hangon - nem fölöslegesek ilyen frigyhez.

- Köszönöm, uram - feleli Edith legörbült ajakkal, és emelkedő kebellel.

De vajon úgy érzi-e Edith, mint azon az estén, amikor Dombey szándéka kinyilvánítására készülődött, hogy Carker tökéletesen kiismerte, a szívében olvas, és ez megalázóbb, mint bármi más e világon? Vajon ezért zsugorodik össze gőgje a férfi mosolyára, mint a hó az összeszorított marokban, ezért csügged le parancsoló tekintete, és keresi a földet, ha Carker szemével találkozik?

- Büszke vagyok, amikor látom - mondja Carker úr, nyakának szolgai meghajtásával, amit azonban szeme és a szája teljesen meghazudtol -, büszke vagyok, hogy Dombeyné asszony annyira megtisztelte kezével az én szerény ajándékomat, és ilyen kitüntető helyet szánt neki ezen örvendetes alkalommal.

Edith válasz helyett biccent, noha kezének gyors mozdulata olyasmit árul el, mintha ízzé-porrá akarná morzsolni a virágot, amit szorongat, s aztán megvetéssel ledobni a földre. De a következő percben karját férje karjába ölti, ki ott áll a közelben az őrnaggyal beszélgetve, és Edith büszke megint, néma és mozdulatlan.

A kocsik újra ott állnak a templomajtó előtt. Dombey úr karonfogva levezeti új asszonyát, a húsz család apró leánypalántái közt, akik valamennyien ott nyüzsögnek a lépcsőn, és e pillanattól fogva apróra emlékezni fognak a menyasszonyi ruha minden darabjának színére és szabására, és otthon újjáteremtik a babájukon, mert az természetesen folyton esküvőre készül. Cleopatra Feenix bácsival száll fel a kocsiba. Az őrnagy a következőbe Florence-et meg a nyoszolyólányt beülteti, aki ma hajszál híján menekült meg attól, hogy tévedésből ne őt adják férjhez; majd maga is beszáll, utána pedig Carker. A lovak ágaskodnak és kapálják a kövezetet, a kocsisok és inasok csillognak új egyenruhájukban, a lebegő pántlikákkal és virágokkal. Aztán tovarobognak az utcákon, és ezer meg ezer fej fordul utánuk, s ezer józan erkölcstanító azzal az okoskodással bosszulja meg nőtlenségét azon a reggelen, hogy az ilyenfajta emberek kevéssé gondolják meg, milyen rövid ideig tart az efféle boldogság.

Mikor már minden csöndes, Tox kisasszony is előkerül a pufók angyal lábaszára mögül, és lassan jön lefelé a karzatról. Szeme vörös, zsebkendője nedves. Szíve vérzik, de azért nem táplál haragot és reméli, hogy boldogok lesznek. Őszintén elismeri magában a különbséget a menyasszony szépsége, meg a maga viszonylagosan kopott-hervadt bájai között, mindazáltal a Dombey úr pompás alakja az orgonaszínű mellényben és őzbarna nadrágban egyre foglalkoztatja, és újból sírdogálni kezd fátyla alatt, amint otthona felé tart a Princess' Place-re. Cuttle kapitány, aki a szertartás folyamán áhítatos morgással vett részt az ámenek meg a válaszok elmondásában, igen nagy lelki épülést érez a vallásos gyakorlat következtében, és csöndes megbékéléssel járja be a templomot, a fényes kalappal a kezében, és elolvassa a kis Paul emléktábláját a falon. A ragyogó Toots pedig, a Viador Csirke kíséretében s a szerelem gyötrelmei közepette hagyja el a szent épületet. A Csirke még nem főzött ki tervet Florence megnyerésére, de előbb támadt ötlete élénken foglalkoztatja, és úgy gondolja, Dombey úrnak az említett módon való kétrét görnyesztése mindenesetre célra vezető lépés lenne. Dombey úr cselédsége előjön a helyéről, és már éppen rohanni akarnak a Brook Streetre, de feltartja őket, hogy Perchné asszonyon hirtelen rosszullét jelei mutatkoznak, egy pohár vízért nyöszörög, és valóban ijedelemre ad okot; nemsokára jobban lesz azonban, és magukkal viszik; Miffné asszony, meg Sownds úr, az egyházfi, leül a templom lépcsőjére és összeszámolja, mit keresett ezen az ügyön, utána még egyszer megtárgyalják az egészet, a harangozó pedig már temetésre kongat.

A kocsik közben odaérnek az új asszony lakására; a harangjátékosok rázni kezdik a csengőket, a zenekar is rázendít, és Perch úr, a boldog házaséletnek ez a mutatványpéldája, összecsókolózik feleségével. A tömeg rohan, nyomakodik, és szájtátva tolong, míg Dombey úr, Dombey asszonyt kézen fogva, ünnepélyesen bevezeti a Feenixek ősi csarnokába. Majd a vendégek lépnek ki a kocsikból, s követik a párt. De vajon Carker úr miért gondol éppen most arra az öregasszonyra, aki ama reggelen ott a fák között megszólította, miközben a tömeg sorfala közt a ház kapuja felé halad? Vagy miért gondol Florence, összeborzadva, gyermekkorának arra a napjára, amikor elveszett, és a jó Brown néni arcára megint?

Még más szerencsekívánatok is érkeznek ezen a boldog napon, és a vendégek, ha nem is sokan, csakhamar átmennek a szalonból a sötétbarna ebédlő asztalához. Ezt az ebédlőt bizony a világ legügyesebb cukrásza sem tudja derültté varázsolni, bármilyen bőkezűen díszítette virágokkal és lakodalmi csokrokkal a kimerült négereket.

A szakács azonban ugyancsak kitett magáért, és most felszolgálják a pompás villásreggelit. Többek között Chickék is megjelentek. Chickné nem győzi bámulni, hogy Edith már természeténél fogva milyen tökéletes Dombey; szeretetre méltó és bizalmas Skewtonné irányában, akinek nagy kő esett le végre a szívéről, és ugyancsak kiveszi a pezsgőből a részét. A nagyon magas fiatalember, aki reggel az izgalomtól szenvedett, jobban van már; most azonban megmagyarázhatatlan bűnbánat uralkodik el rajta, gyűlöli a másik idegen magas termetű fiatalembert: a tálakat valósággal kitépi a kezéből, és sötét gyönyörűsége telik abban, hogy fumigálja a társaságot. A társaság különben hűvös és nyugodt, és egyáltalán nem gyalázza meg holmi túlcsapongó vidámsággal a rájuk bámuló fekete gyászcímeres képeket. Feenix bácsi meg az őrnagy a legvidámabb. Carker úr mosolya viszont beragyogja az egész asztalt. És egészen különös mosolyt vet az új asszonynak, aki ezt mintha nagyon ritkán venné észre.

Reggeli után, amint az inasok elhagyták a termet, Feenix bácsi felemelkedik; igazán csodálatosan fiatalnak tűnik föl arcán a pezsgő pírjával és fehér kézelőjével, amely csaknem elfödi csontos kezét.

- Becsületemre - kezdi Lord Feenix -, noha magános úriember házánál szokatlan az ilyesmi, arra kell kérnem önöket, hogy engedjék meg nekem azt, amit rendesen izé, no igen, pohárköszöntőnek neveznek.

Az őrnagy, rendkívül rekedt hangon, helyeslését fejezi ki. Carker úr, fejét az asztal fölött Feenix bácsi felé emelgetve, többször bólogat és mosolyog.

- Egy... valóban nem... - kezdi újra Feenix bácsi, de újra megakad.

- Halljuk, halljuk! - kiáltja az őrnagy a meggyőződés hangján.

Carker úr halkan tapsol, és előbbre hajolván az asztal fölött, még többször integet és mosolyog, mint az előbb, mintha a szavak igencsak a szívéhez szóltak volna, és szeretné kifejezni szerény személyét illetően is, milyen nagy jót hoztak az életébe.

- Ez - folytatta Feenix bácsi -, valóban olyan alkalom tényleg, amikor el lehet kissé térni az általánosan bevett szokástól, anélkül hogy az ember helytelenséget követne el; és noha soha életemben nem voltam szónok, és amikor az Alsóházban ültem, és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a felirathoz kellett hozzájárulnom... tényleg... két hétig voltam beteg utána, tudván, hogy rendkívül rosszul csináltam.

Az őrnagyot és Carkert úgy elbűvöli ez a bizalmas életrajzi töredék, hogy Feenix bácsi maga is nevet, és csupáncsak kettejükhöz intézve szavait, így folytatja:

- A szó szoros értelmében pokolian rosszul voltam... tényleg éreztem, hogy ebben a pillanatban kötelesség hárult reám. Ha pedig egy angol emberre kötelesség hárul, mást nem tehet, teljesíti ezt a legjobban, amennyire csak tőle telik. Nos! A mi családunk ma abban a szerencsében részesült, hogy rokoni kapcsolatba került, az én bájos és tökéletes rokonom révén, akit most itt látok... tényleg... izé... jelen...

Általános taps.

- Jelen - ismétli Feenix bácsi, érezve, hogy ez a sarkalatos tétel elbírja az ismétlést -, egy olyannal az oldalán, hogy is mondjam csak, olyan emberrel, akit a kicsinylés ujjával sohasem lehetne tényleg, vagyis az én igen tisztelt Dombey barátom oldalán, ha megengedi, hogy úgy nevezzem.

Itt Feenix bácsi meghajlik Dombey felé, Dombey ünnepélyesen viszonozza a meghajlást; mindenki többé-kevésbé megilletődik e rendkívüli, talán példátlan érzésmegnyilvánulásoktól.

- Eddig nem volt - folytatja Feenix bácsi -, nem volt szerencsém, hogy Dombey barátom ismeretségével dicsekedhettem volna, vagy, hogy megismerkedhettem volna mindazon kiváló sajátságaival, amelyek becsületére válnak elméjének, tényleg, és hogy is mondjam: szívének, mivel szerencsétlenségemre mind e mai napig nem itt tartózkodtam, hanem mint az én időmben az Alsóházban szoktuk mondani, mikor nem volt szokásban a Lordok Házát egyenesen megnevezni és amikor a parlamenti házszabályokat talán jobban figyelembe vették, mint most, hanem tényleg - folytatja Feenix bácsi a szellemeskedést, s nagy ravaszsággal a végén vágja ki a csattanót: - "valahol másutt".

Az őrnagy görcsökben fetreng a nevetéstől, és csak nagy nehezen tudják magához téríteni.

- De ahhoz mégis eléggé ismerem az én igen tisztelt Dombey barátomat - folytatja Feenix bácsi komolyabb hangon, mintha egyszerre bölcsebb emberré vált volna -, hogy tudjam, ő valójában az, tényleg, amit nyomatékosan avval a névvel nevezhetnénk, hogy kereskedő, brit kereskedő, és... és férfi. És noha én magam éveken át külföldön tartózkodtam (igen nagy örömömre szolgálna, ha Dombey barátomat és az egész jelenlevő társaságot Baden-Badenben üdvözölhetném, és bemutathatnám a nagyhercegnek), mégis azzal hízelgek magamnak, hogy kellően ismerem az én bájos és nagy műveltségű rokonomat, hogy tudjam, őbenne minden eszköz megvan ahhoz, tényleg, hogy egy embert boldoggá tehessen, és hogy az én Dombey barátommal való házassága mindkét részről egyformán őszinte érzésen alapul.

Számtalan bólogatás és erős mosoly a Carker részéről.

- Ezért tehát - folytatja Feenix nagybácsi - szerencsekívánatomat fejezem ki a családnak, amelynek tagja vagyok, ahhoz, hogy Dombey barátomat megszerezte magának. Dombey barátomnak viszont szerencsekívánatomat fejezem ki házasságához az én bájos és nagy műveltségű rokonommal, akiben minden megvan arra, ami egy embert boldogíthat, és ezért engedjék meg, hogy arra kérjem, tényleg kívánjanak mindnyájan szerencsét ebből az alkalomból mind az én igen tisztelt Dombey barátomnak, mind bájos és nagy műveltségű húgomnak.

Feenix bácsi beszédét zajos helyeslés fogadja, Dombey úr pedig köszönetét fejezi ki mind a maga, mind Dombeyné asszony nevében a szerencsekívánatokért. Mindjárt utána J. B. köszönti föl Skewtonné asszonyt. Mikor ez is megtörténik, a reggeli már olyan örömtelenné válik, hogy a megszentségtelenített gyászcímerek teljes elégtételt nyernek, Edith pedig fölkel, hogy átöltözzék útiruhájába.

A cselédek közben szintén reggeliznek odalenn. A pezsgő annyi, hogy említeni sem érdemes; a sült kappan, a vajas tészta pástétom, a tengeri rák saláta csak olyan már előttük, mint a száraz kenyér. A nagyon magas termetű fiatalember visszanyerte hangulatát, és megint a "vízhalom"-ra hivatkozik. Barátja szeme nemes versenyre kél az övével, és bambán mered a tárgyakra. A hölgyek arcán pirosság, különösen Perchné asszonyén, aki vidám és sugárzó, és oly messze fölébe emelkedik minden földi gondoknak, hogy ha most hirtelen arra kérnék, mutassa meg valami vándornak az utat a Balls Pond felé, ahol az ő gondjai tanyáznak, bizony némi nehézségekbe ütköznék.

Towlinson úr az új párra koccint, a deres fejű pincemester igen kerekded és érzéssel teli beszédet kanyarít, mert félig-meddig már maga is elhiszi, hogy csakugyan régi, hű cselédje a háznak, s a megindulás kötelessége, az ilyen változások alkalmából. Az egész társaság nagyon vidám, különösen a hölgyek. Dombey úr szakácsnője, aki rendszerint a vezérszerepet viszi a társaságban, azt mondja, hogy lehetetlenség csak úgy megnyugodni ezek után, és miért ne mennének el testületileg a színházba? Mindenki beleegyezik (Perchnét beleértve), még a bennszülött is, akit az ital valóságos tigrissé változtatott, és most állandóan rémületbe ejti a hölgyeket (különösen Perchnét) azzal, hogy szemét forgatja. Az egyik nagyon magas termetű fiatalember meg éppenséggel bált javasol a színház után és az ötlet (Perchné asszonyt is beleértve) senki előtt sem látszik képtelenségnek. A szobalány és Towlinson úr között élénk vita támad; az előbbi a régi példabeszédre támaszkodván azt állítja, hogy a házasságok az égben köttetnek; Towlinson úr szerint viszont emez erős kötések helyét máshol kell keresni; szerinte a szobalány nyilvánvalóan azért mondja ezt, mert maga is férjhez akar menni; a szobalány pedig visszavág, hogy isten ments - de attól mindenesetre, hogy valamikor Towlinson úrhoz menjen. Hogy a cikázó élceket megállítsa, a deres fejű pincemester feláll, és Towlinson úr egészségére iszik, akit ismerni annyit jelent, mint becsülni, és akit becsülni annyit jelent, mint boldogulást kívánni neki szíve választottjával, bármerre is lehet az most (és e szónál a deres fejű pincemester a szobalány felé vág a szemével). Towlinson úr érzésektől túláradó beszédben mond köszönetet, s befejezésül hirtelen az idegenekre tér át, s megjegyzi, hogy kegyben részesülhetnek ugyan néha gyönge és állhatatlan jellemeknél, akiket a hajuknál fogva ráncigálhatnak ide-oda, ő maga azonban reméli, nem fogja rövidesen azt hallani valami idegenről, hogy különféle holmikat emelt ki egy bizonyos utazókocsiból. Towlinson úr szeme oly szigorú és vészjósló eközben, hogy a szobalány majdnem hisztérikus rohamokat kap az ijedtségtől. Azonban valamennyiüket felrázza az a hír, hogy az új asszony indul, s valamennyien felszaladnak a lépcsőn, mert jelen akarnak lenni a búcsúzásnál.

A kocsi az ajtó előtt áll; az új asszony most jön le a lépcsőn az előcsarnokba, Dombey úr várja. Florence a lépcsőházban szintén készen áll az indulásra, Nipper kisasszony pedig, aki eddig középhelyet foglalt el a konyha és a szalon társasága között, elkíséri. Amint Edith megjelenik, Florence odasiet hozzá, hogy elbúcsúzzék tőle.

Fázik talán Edith, hogy úgy reszket? Talán valami természetellenes és ártalmas lehet a Florence érintésében, hogy az a gyönyörű alak úgy hátrál előle s összehúzódik, mintha nem bírná elviselni? Vagy olyan sietős talán az indulás, hogy Edithnek csak egy intésre marad ideje, s máris tovatűnik?

Skewtonné asszonyt anyai érzései egészen ledöntötték a lábáról, s az ismeretes Cleopatra-tartás figyelembevételével odahanyatlik a pamlagra, amint a hintó kerekeinek a robogása elhalkul. Néhány könnyet is ejt. Az őrnagy a társaság maradék tagjaival most kel föl az asztaltól, és azon fáradozik, hogy megvigasztalja; Cleopatra semmi áron sem hajlandó megvigasztalódni, így aztán az őrnagy is elbúcsúzik. Feenix bácsi szintén búcsút vesz, Carker úr nemkülönben. A vendégek elszélednek. Cleopatra, amint magára marad, úgy érzi, hogy kissé szédül, nyilván a nagy anyai megindulás folytán és elalszik.

A szédülés odalenn a földszinten is általános. A rendkívül magas termetű fiatalembernek, akit az izgalom oly korán kikezdett, úgy látszik, odaenyveződött a feje a kamra asztalához, mert semmiképpen sem tudja felemelni. Perchné asszony hangulatában viharos fordulat következett; meglehetősen lehangoltan nyilatkozik Perch úrról, és azt mondja a szakácsnőnek, hogy attól fél, Perch úr nem ragaszkodik már az otthonához annyira, mint amikor még csak kilencen voltak. Towlinson úr zümmögést hall, és a fejében mintha egy nagy kerék forogna körbe folyton. A szobalány azt kívánja, bárcsak ne volna bűn, ha ebben a pillanatban meghalna.

Ezekben az alsó régiókban egyébként az idő tekintetében is általános tévedés uralkodik; mindenki azt képzeli ugyanis, hogy esti tíz óra körül járhat legalább, pedig még délután három sincsen. Valamennyiüknek olyan homályos érzés nyomja a lelkét, mintha gonoszságot követtek volna el; titokban mindegyik cinkostársnak nézi a bűnben a másikat, akinek társaságát legajánlatosabb volna elkerülni. Nincs az a férfi, vagy nő a társaságban, aki elég vakmerő volna ahhoz, hogy a színházba menetel tervét szóba hozza. Aki pedig a bál gondolatával merne előhozakodni, azt meg éppenséggel rosszindulatú hülyének kiáltanák ki.

Skewtonné asszony két órája alszik már odafönn, és a szundikálásoknak nincs vége-hossza a konyhában sem. A gyászcímerek az ebédlőben kenyérmorzsákra, piszkos tányérokra, borfoltokra, félig olvadt fagylaltokra, a poharakban színtelenedő maradék italokra, rákmaradványokra, csirkecombok csontjaira, méla ragacsos lévé szertefolyó gyümölcs-kocsonyákra tekintenek le. A házasság eseményéről éppúgy lefoszlott már a friss pompa és dísz, akárcsak a lakomás asztalról. Dombey úr cselédsége sokat elmélkedik efölött, és mindnyájan olyan bűnbánó hangulatban ülnek korai teájuk mellett, hogy esti nyolc óra körül már elkomolyodnak valahányan. Perch úr éppen ez idő tájt jön meg a Cityből, frissen és tréfásan, fehér mellényben és nótával a száján, mindenképpen készen arra, hogy ma este ugyancsak kirúg a hámból, roppant meglepetésére hideg fogadtatásra lel, élte párját gyengélkedni látja, és az a kedves kötelesség háramlik rá, hogy a hölgyet a legközelebbi omnibusszal hazaszállítsa.

Beesteledik. Florence szobáról szobára bolyong a gyönyörű házban, majd saját szobájába tér, ahol Edith gondoskodása folytán pompa és kényelem veszi körül. Ott aztán leveti csinos ruháját, felölti megint a szegény kis Paulért viselt régi, egyszerű gyászruhát, aztán olvasásba fog, míg Diogenész ott hunyorog és pislogat mellette, elterülve a földön. De Florence nem tud olvasni ma este. A ház olyan új, olyan idegen és olyan furcsán visszhangzik.

Árnyék ül a lelkén; maga sem tudja, miért, mégis súlyosan megüli. Becsukja a könyvét, a mogorva Diogenész pedig jeladásnak veszi, odarakja mancsát a leányka ölébe, és fülét odadörzsöli simogató kezéhez. De Florence egy kis ideig nem látja tisztán a kutyát, mert köd száll le kettejük közé, és elhalt kis öccse és édesanyja fénylenek a ködben, akár az angyalok. Walter, szegény hajótörött vándor vajon most merre lehet?

Az őrnagy nem tudja, annyi bizonyos, de nem is törődik vele. Hol fuldokolt, hol szunyókált délután, s most késői ebédre a klubjába nézett be; e pillanatban pedig ott ül messzely bora mellett, s az őrület határáig kerget egy szerény, üde arcú fiatalembert (csinos összeget fizetne, hogy kereket oldhasson, de hát nem teheti), mert szüntelenül azzal traktálja, hogyan viselkedett Bagstock a Dombey esküvőjén, barátom, meg aztán a vén Joe ör-dön-gö-sen nagyúri barátjával, Lord Feenixszel. Feenix bácsinak közben már otthon kellett volna lennie a Long-szállóban, az ágyban, ehelyett azonban a kártyaasztalnál találja magát, ahová, nyilván akarata ellenére, makrancos lába vitte.

Az éjszaka, mint egy óriás, a kövezettől a mennyezetig betölti a templomot, és kiterjeszti uralmát a csendes órák fölött. A sápadt hajnal újra megérkezik aztán, s bepillant az ablakokon; majd helyet adva a nappalnak, látja, hogy az éjszaka visszahúzódik a sírboltokba, de nyomában van és kiűzi onnan, aztán elrejtőzik a halottak között. A félénk egerek ismét összebújnak, amint a nagy ajtó döngve nyílik, és Sownds úr, meg Miffné lép be rajta, hogy megkezdje mindennapi élete taposó malmát, amely olyan szakadatlan, mint a jegygyűrű. A háromszögletű, meg az elgyötört kalap ismét meghúzódik a háttérben, ha az új esküvő órája elérkezik, és ezen férfiú ismét házastársul veszi eme nőt, eme nő pedig ezen férfiút, az ünnepélyes fogadalom kíséretében:

- "Jóban, rosszban, betegségben, egészségben, gazdagságban, szegénységben ápolja és gondozza, hűen, szeretetben, ásó, kapa, nagyharang választja el őket."

Ezt ismételgeti magában Carker úr, s száját a lehető legtágabbra széthúzza, amint óvatosan léptet tova az úton.

4. Lásd: Macbeth I. felvonás 3. jelenet. ^[VISSZA]

---