E regény tárgyát képező események oly különösek, a felvonultatott szereplők oly rendkívüliek, hogy mielőtt a könyv első fejezetében átengedném nekik a terepet, úgy hiszem, elöljáróban el kell mondanom róluk egyet-mást leendő olvasóimnak.
Az események 1798 és 1800 között, a Direktórium korszakában játszódnak. E korszakra két tény nyomja rá bélyegét: hogy Championnet meghódítja a nápolyi királyságot; és hogy Ruffo kardinális visszahelyezi a trónra Ferdinánd királyt. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, minthogy Championnet alig 10 000 republikánus katonájával tönkrever egy 65 000 főnyi reguláris hadsereget, s háromnapos ostrommal elfoglal egy 500 000 lakosú fővárost; Ruffo pedig hatodmagával indul el Messinából, végighalad - mint a lavina - az egész félszigeten, Reggiótól a Maddalena-hídig, Nápolyba már 40 000 sanfedista élén érkezik, s visszahelyezi a trónra az elűzött királyt.
Hogy efféle képtelenségek történelmi ténnyé válhassanak, ahhoz Nápoly kell, a tudatlan, ingatag és babonás nápolyi nép.
A cselekmény kerete tehát:
a francia betörés, a parthenopéi köztársaság kikiáltása, e köztársaság négyhónapos fennállása alatt nagy egyéniségek kibontakozása, akik Nápoly dicsőségére váltak, Ruffo sanfedista ellenakciója, Ferdinánd visszahelyezése a trónra s a restaurációt követő vérontás.
Ami a szereplőket illeti: részben történelmi, részben kitalált személyek, mint korábbi ilyen természetű regényeinkben is.
Olvasóink tán furcsállni fogják, hogy a kitalált személyeknek, a tulajdonképpeni regény hőseinek a megítélését teljesen rájuk bízzuk, s egyetlen szót sem hozunk fel mentségükre. De több mint negyedszázad alatt a kedves olvasók annyi elnézést tanúsítottak már irántunk, hogy úgy hisszük, felesleges régi rokonszenvükre apellálnunk most, amikor hét-nyolc évi hallgatás után újra jelentkezünk. Boldognak mondhatjuk magunkat, ha annyi jóakarattal lesznek ismét irántunk, mint korábban mindig.
Ellenben nagyon is szükségesnek tartjuk, hogy egyet-mást közöljünk a történelmi szereplőkről; másként megkockáztatnók, hogy ha nem is fantazmagóriát, de legalábbis önkényesen formált történelmi maskarákat lássanak bennük, annyira elütnek ugyanis - groteszk különcségeikkel vagy vadállati kegyetlenségükkel - nemcsak attól, amit magunk körül tapasztalunk, de attól is, amit egyáltalán el tudunk képzelni.
Mert volt-e valaha példa királyságra, amelyet egy Ferdinánd képvisel, vagy népre, amelyet egy Mammone jelképez? Mint látják, alakjaimat a társadalmi ranglétra legalsó s legfelső fokáról választottam: fent a király, az állam vezetője, s lent a paraszt, a bandavezér.
Kezdjük a királlyal. S hogy a royalista lelkek ne vádolhassanak kegyeletsértéssel, szólaltassuk meg azt az embert, aki kétszer is járt Nápolyban, s épp abban a korszakában látta és tanulmányozta Ferdinándot, amelyben a cselekmény kívánalmainak megfelelően mi színre léptetjük. Ez az ember Joseph Gorani, francia polgár, ahogy önmagát nevezi, s egy Titkos és kritikai emlékirat Itália főbb államainak királyi udvarairól, kormányairól és erkölcseiről című mű szerzője.
E könyv három részletét idézzük, hogy bemutassuk a nápolyi királyt, a tanulót, a nápolyi királyt, a vadászt, és a nápolyi királyt, a halászt.
Átadom a szót Goraninak:
A NÁPOLYI KIRÁLY NEVELTETÉSE
Amikor VI. Ferdinánd spanyol király meghalt, s III. Károly megvált a nápolyi tróntól, hogy a spanyol trónt elfoglalja, legidősebb fiát uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította, a másodikat Asturia hercegévé nevezte ki, s a harmadikat Nápolyban hagyta, ahol is királlyá koronázták, bár még nagyon fiatal volt. A legidősebb fiú a kegyetlen bánásmód következtében hülyült meg, anyja, a királyné, állandóan verte, ahogy csak a legalja söpredék köréből származó rossz anyák szokták; szász hercegnő volt, szívtelen, fukar, hatalomvágyó és gonosz. Amikor Károly Spanyolországba indult, úgy határozott, hogy a még gyermek nápolyi király mellé nevelőt állít. A királyné, noha mindenki másnál jobban bízott a nevelés erejében, árverés útján töltötte be ezt az állást, a legeslegfontosabbat, így az a legtöbbet ígérőnek, San Nicandro hercegének jutott.
San Nicandrónál tisztátalanabb lélek még nem támadt Nápoly iszapjából. Tudatlan volt, a legszégyenletesebb bűnök rabja, s életében sem olvasott mást, mint Mária imádságoskönyvét, aki iránt mindig különleges tisztelettel viseltetett. Ez a tisztelet egyébiránt nem akadályozta meg abban, hogy a legaljasabb kicsapongások közepette éljen. Ilyen volt az az ember, akire egy király nevelésének felelősségteljes hivatalát bízták. Képzelhető, milyen következményekkel járt ez a választás: lévén maga is tudatlan, neveltjét sem tanította meg semmire; s még ez sem volt elég - hogy örökös gyermekségben tartsa, magafajtájú egyénekkel vette körül, s távol tartott tőle minden valamirevaló embert, aki felkelthette volna benne a művelődés vágyát; minthogy hatalma korlátlan volt, a királyi kegyeket, hivatalokat és címeket pénzért árusította; s mert a királyt alkalmatlanná akarta tenni arra, hogy a királyság igazgatásának akár legcsekélyebb részletét is megismerje, korán beléoltotta a vadászat szenvedélyét, azzal az ürüggyel, hogy általa megnyerheti apja szívét, aki maga is kedvelte ezt a szórakozást. S mintha egy szenvedély nem is lenne elég, a halászatra is rákapatta a királyt, hogy távol tartsa az államügyektől, s mind a mai napig ez a király két főszórakozása.
A nápolyi király nagyon eleven, s még inkább az volt gyerekkorában: minden percét szórakozással akarta kitölteni. Nevelője mindig újfajta mulatságokat talált ki számára, már csak azért is, hogy alapvetően jó és igen szelíd természetét megváltoztassa. San Nicandro tudta, hogy az asturiai herceg - ma ő a spanyol király - legjobb élvezete az, ha nyulat nyúzhat; arra ösztökélte tehát tanítványát, hogy nyulakat öldössön. A király egy szűk átjárónál leste az odahajtott nyulakat, s egy erejéhez méretezett bunkóval nagy hahotázva agyoncsapta őket. Változatosság okából kutyákat és macskákat is felhajtatott, s addig verte az állatokat, amíg beledöglöttek. Végül, az élvezet fokozására már embereket óhajtott verni, s nevelője ezt igen ésszerűnek ítélte. Parasztokkal, katonákkal, munkásokkal, sőt, még udvarbéli nemesurakkal is eljátszadozott így a koronás gyermek, s csak III. Károly parancsa vetett véget e nemes szórakozásnak - ettől fogva a király csupán állatokat verhetett, kutyák kivételével, minthogy azokat a spanyol király tulajdon katolikus és királyi oltalma alá helyezte, így nevelkedett IV. Ferdinánd, akit még írni és olvasni sem tanítottak meg; első tanítója Mária Karolina, a felesége lett.
A NÁPOLYI KIRÁLY VADÁSZIK
Ilyen nevelésnek a gyümölcse csak egy szörnyeteg, egy Caligula lehetett. A nápolyiak erre is voltak elkészülve. De az ifjú uralkodó természetes jósága felülkerekedett bűnös neveltetése hatásán. Ha kigyógyul vadász- és halászszenvedélyéből, s ahelyett, hogy ezekre pazarolja, a közügyeknek szenteli értékes idejét, kiváló fejedelemmé válhatott volna. De hát a mai napig sajnál akár csak egy napot másra vesztegetni, mint kedvelt szórakozásaira, s inkább hátat fordít a legfontosabb államügyeknek is; a királyné és a miniszterek pedig alaposan kiaknázzák ezt a gyengéjét.
1788 januárjában Ferdinánd összehívta az államtanácsot casertai palotájában. Az ülésen részt vett a királyné, Acton, a miniszter, Caracciolo és még néhányan. Rendkívül fontos ügyről tanácskoztak. A vita kellős közepén kopogtak az ajtón. Mindenki megdöbbent, el nem tudták képzelni, ki lehet az a vakmerő, aki ilyen pillanatban kopogni mer; de a király az ajtóhoz sietett, kinyitotta, kilépett rajta, majd hamarosan visszatért, s örömmámorban úszva arra kérte a jelenlevőket, végezzenek gyorsan, mert őt elszólítja egy, a szóban forgónál sokkalta fontosabb ügy. Az ülést berekesztették, s a király visszavonult szobájába, hogy korán lefeküdjön, s másnap már pirkadatkor talpon legyen.
Ez a hasonlíthatatlanul fontosabb ügy - egy vadászat volt, s a kopogtatás az ajtón előre megbeszélt jel; a király vadásza jelentette a parancs szerint, hogy hajnalban vaddisznófalkát láttak az erdőben, s hogy a falka naponta ugyanazon a helyen gyűlik össze. Nemde csakugyan meg kellett szakítani a tanácskozást, hogy a király korán fekhessen, s meglephesse a vaddisznókat! Mivé is lett volna Ferdinánd dicsősége, ha a disznókat elszalasztja!
Máskor három sípjel hangzott fel, ugyanott s ugyanilyen alkalomkor, megint csak megbeszélt jel a király s vadásza között. A királyné s a tanácskozás többi résztvevője nem vette jó néven a tréfát, egyedül a király derült, fürgén kinyitotta az egyik ablakot, s meghallgatta a jelentést. A vadász ezúttal madárrajt jelzett, és megjegyezte, hogy ha őfelsége jó zsákmánynak akar örvendeni, egy percet sem késlekedhet.
Amikor a vadász elhallgatott, Ferdinánd visszasietett, s így szólt a királynéhoz:
- Drága úrnőm, elnökölj helyettem, és hozz neked tetsző döntést az ügyben, amely miatt összegyűltünk.
A NÁPOLYI KIRÁLY HALÁSZIK
Aki hírét hallja, mulattató mesének véli, pedig ez a színtiszta igazság: a nápolyi király nemcsak hogy halászik, hanem a halat is maga adja el. Magamnak is volt részem e mulatságos és páratlan látványban: elmondom, hogy történt.
A király rendesen Nápolytól három-négy mérföldre, a Posíllipo hegy szomszédságában halászik a tengeren; a bő fogással aztán visszasiet a szárazföldre, s miután kikötött, sor kerül a mulatság legélvezetesebb részére: a parton kirakják a zsákmányt, jönnek a vevők, és magával az uralkodóval alkusznak az árura. Ferdinánd sosem ad hitelbe, sőt, előbb kéri a pénzt, s csak aztán adja ki kezéből az árut, annyira gyanakvó és bizalmatlan őfelsége. Ilyenkor bárki megközelítheti a királyt, s a lazzaronék inkább, mint bárki más, mert a király sokkal jobban kedveli őket, mint a többi bámészkodót. A lazzaronék azonban előzékenyen utat nyitnak az idegeneknek, akik közelről szeretnék látni a királyt. Amikor megkezdődik az eladás, a jelenet rendkívül komikussá válik. A király minél drágábban igyekszik eladni a halat, tulajdon királyi kezébe fogja, úgy dicséri, s mindenfélét összebeszél, amiről azt képzeli, hogy felkelti a vásárlókedvet.
A nápolyiak általában igen közvetlenek, s ilyen alkalmakkor a lehető legfesztelenebbül bánnak a királlyal, gorombáskodnak vele, mintha csakugyan közönséges, árdrágító halaskofa lenne. A királyt roppantul szórakoztatják a szitkok, teli torokból nevet, aztán felkeresi a királynét, s elmeséli neki, mi minden történt a halászatnál és a halárusításnál, miközben csak úgy ontja elméncségeit. De mialatt a király vadászik vagy halászik, a királyné és a miniszterek, mint már mondtuk, kényük-kedvük szerint kormányoznak, nem éppen a köz javára.
Türelem, Ferdinánd király mindjárt új oldaláról is bemutatkozik.
Ezúttal nem Goranit szólaltatjuk meg, az utazót, aki a királyt pillanatokra látta csak, amint halat árusított vagy vadászatra vágtatott, hanem a királyi ház egyik bennfentesét, Palmieri de Miccichét, Villalba márkit, a király szeretőjének szeretőjét: ő majd teljes cinikus gyávaságában állítja elénk a királyt.
Figyeljünk tehát, Villalba márki beszél - a mi nyelvünkön:
Ismerik, nemde Ferdinánd visszavonulásának, azaz pontosabban szólva, menekülésének részleteit, 1798 végén, a dél-itáliai események során?
Mack osztrák generális vezénylete alatt a király jelenlététől fellelkesült hatvanezer nápolyi diadalmenetben nyomult előre Rómáig, Ott Championnet és Macdonald kis létszámú csapataikat összevonva, megütköznek ezzel a hadsereggel, és megfutamítják.
Ferdinánd Albanóban értesült a megsemmisítő vereségről.
- Fuimmo! fuimmo! - kiáltotta.
És csakugyan menekült.
De mielőtt kocsira szállt, így szólt kísérőjéhez:
- Ugyan, drága Ascoli, te is tudod, mennyi jakobinus nyüzsög manapság errefelé! Ezek a kurafik mind csak azon jártatják az eszüket, hogyan ölhetnének meg. Tudod, mit, cseréljünk ruhát. Amíg utazunk, te leszel a király, én meg Ascoli herceg. Így kevesebbet kockáztatok.
Ahogy mondta, úgy lett: a nagylelkű Ascoli örömmel ráállt e hihetetlen javaslatra, gyorsan felöltötte a király uniformisát, neki meg odaadta a maga ruháját, elhelyezkedett a kocsi jobb felén, s aztán - hajts, kocsis!
A herceg - akárcsak egy új Dandino - hibátlanul játszotta a király szerepét végig az egész úton Nápolyig, Ferdinánd viszont, akit a félelem találékonnyá tett, oly tökéletesen alakította a legalázatosabb udvaronc szerepét, mintha egész életében mást se csinált volna.
Valójában a király mindig hálás maradt Ascoli hercegnek rendkívüli királyhűsége e megnyilvánulásáért, s élete végéig elhalmozta kegyének beszédes bizonyítékaival, de olykor különös előszeretettel gúnyt is űzött hűségéből és a saját nyúlszívűségéből - e kedvtelést a fejedelem különleges jelleme magyarázza.
Egyszer egy estét töltöttem Floridia hercegnőnél, hármasban a felséges úrral. Ő karját nyújtotta a hercegnőnek, hogy a vacsoraasztalhoz vezesse. A ház úrnőjének egyszerű barátja lévén, nyomasztó tisztelet fogott el az új vendég jelenlétében, Domine, non sum dignus, Uram nem vagyok méltó - mormogtam a fogam között, és még néhány lépést hátráltam is. A nemes hölgy, egy utolsó pillantást vetvén öltözékére, dicsérni kezdte a herceget, s ragaszkodását a felséges szeretőhöz.
- Kétség sem fér hozzá - mondotta a királynak -, hogy a herceg felségednek igaz barátja, legodaadóbb szolgája, stb., stb.
- Igen, igen, donna Lucia - felelte a király. - Kérdezze csak meg a herceget, hogy jártam túl az eszén, amikor Albanóból menekültünk.
Azzal elmesélte a ruhacsere történetét, s hogy milyen jól játszották mindketten szerepüket, és teli torokból hahotázva, hogy a könnye is kicsordult, hozzátette:
- Ő volt a király! Ha történetesen jakobinusokkal találkozunk, őt akasztották volna fel, én meg megmenekülök!
Furcsa történet ez nagyon, minden részletében: furcsa a vereség, furcsa a menekülés, furcsa a király javaslata, s furcsa ez a beismerés egy idegen jelenlétében, hiszen én idegennek számítottam az udvarnál s a király szemében, akivel életemben kétszer ha találkoztam.
S az emberiség szerencséjére a legkevésbé furcsa még e történetben a derék udvaronc hűsége.
De a kép, amelyet regényünk e szereplőjéről felvázolunk - nehogy az olvasó kételkedni találjon ábrázolat és modell hasonlóságában -, nem lenne teljes, ha a királyi bohócot csakis lazzarone mivoltában látnók. Profilból komikus, de szemtől szembe ijesztő.
Íme, szó szerinti fordításban a levél, amelyet Ruffónak írt, amikor az győztesen bevonulni készült Nápolyba. A levél első sorától az utolsóig nem egyéb, mint a gyűlölet, bosszúvágy és félelem diktálta törvénytelen büntetések jegyzéke.
Palermo, 1799. máj. 1.
Eminenciás uram,
Többször is elolvastam s a legnagyobb gonddal mérlegeltem április 1-i levelének ama passzusát, amely a követendő eljárást taglalja a már kézre kerített vagy akár vidéken, akár - ha Isten segítségével visszahódítottuk - a fővárosban kézre kerítendő nagyszámú bűnös ügyében, s mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy mindazt, amit e tárgyban Eminenciád mond, nagyon bölcsnek találtam, ama értelem, szellem és hűség fényében ragyogónak, amelyről Eminenciád annyiszor tett már félreérthetetlen módon tanúbizonyságot és tesz most is, szüntelenül.
Közlöm tehát Eminenciáddal utasításaimat.
Egyetértek abban, hogy nem kell erőltetni a bűnösök jelkutatását, annál is kevésbé, mert a bitangok nyíltan kimutatták a foguk fehérét, könnyűszerrel kézre keríthetjük tehát a legaljasabbakat.
Az az óhajom, hogy a bűnösök alábbi csoportjait letartóztassák és gondosan őrizzék:
A nápolyi törvényhozó és végrehajtó bizottság, valamint az ideiglenes kormány minden tagját;
A köztársasági rendőrség és a katonai bizottság minden tagját;
Mindazokat, akik tisztséget viseltek a különféle községi önkormányzatokban, vagy általában hivatalt vállaltak a köztársaság vagy a franciák alatt;
Mindazokat, akik aláírásukkal támogatták azt a bizottságot, amelyet kormányzatom állítólagos pazarlásainak és hűtlen pénzkezelésének kivizsgálására küldöttek ki;
Minden tisztet, aki az én szolgálatomból átlépett az úgynevezett köztársaság vagy a franciák szolgálatába. Magától értetődik, hogy ha valamely tisztem hadseregem vagy szövetségeseim elleni fegyveres harcban kerülne kézre, huszonnégy órán belül, minden teketória nélkül főbe kell lőni, valamint azokat a bárókat is, akik katonáimnak vagy a szövetséges katonáknak fegyveresen állnak ellen.
Mindazokat, akik köztársasági újságokat alapítottak, vagy felhívásokat s egyéb írásokat nyomattak ki, olyan munkákat például, amelyek népemet lázadásra izgatják, s az új kormány elveit terjesztik.
Le kell tartóztatni a polgármestereket s azokat a képviselőket, akik kiragadták a hatalmat helyettesem, Pignatelli tábornok kezéből, vagy ellenálltak rendelkezéseinek, s olyan rendszabályokat foganatosítottak, amelyek ellentétben állnak az alattvalói hűséggel.
Azt óhajtom továbbá, hogy letartóztassanak egy bizonyos Luisa Molina San Felice nevezetű nőt, és egy Vincenzo Cuoco nevű egyént, akik lefedték a royalista ellenforradalom tervét, amelynek élén Backer és fia állt.
Miután ezek megtörténtek, megbízható, válogatott férfiakból rendkívüli tanácsot szándékozom alakítani; ők majd katonai bíróság módjára, ítélkeznek a letartóztatott főbb bűnösök felett, s érvényesítik a törvény teljes szigorát.
Azokat, akiket a bíróság kevésbé bűnösnek ítél, életfogytiglan száműzetem birodalmamból, s vagyonukat elkoboztatom.
Egyébként, meg kell mondanom, rendkívül bölcsnek találtam Eminenciád megjegyzését a száműzetést illetően; de ha el is tekintek egyéb hátrányaitól, az a véleményem, hogy jobb végleg megszabadulni a viperáktól, mint keblünkön melengetni őket. Ha volna egy szárazföldi tartományaimtól nagyon messze eső szigetem, örömest elfogadnám javaslatát, hogy oda száműzzem őket, de szigeteim közel fekszenek a kettős királysághoz, s így ezeknek az embereknek módjuk nyílhatna összeesküvéseket szövögetni más gonosztevőkkel és elégedetlenekkel, akiket nem sikerült államainkból kiirtanunk. Egyébiránt azok az - Istennek hála - jelentékeny vereségek, amelyeket a franciák elszenvedtek, s remélem, ezután is elszenvednek, csakugyan lehetetlenné teszik, hogy a száműzöttek ártsanak nekünk. De jól meg kell fontolnunk, hová száműzzük őket, s mi módon, hogy semmiféle veszélytől ne kelljen tartanunk: pillanatnyilag leginkább ez foglalkoztat.
Mihelyt Nápoly a miénk, gondom lesz a törvényszékre, amely ítélkezni hivatott a bűnösök felett; úgy számítom, hogy a bírákat innen küldöm a fővárosba. Ami a tartományokat s Eminenciád jelenlegi tartózkodási helyeit illeti, de Fiore folytathatja működését, ha Eminenciád elégedett vele. Továbbá ki kellene választani az egyes kormányzóságok vidéki és royalista ügyvédjei közül néhányat, akik nem paktáltak a köztársaságiakkal, hívek a koronához és értelmesek, s rendkívüli hatalommal felruházni őket, fellebbezés kizárásával, minthogy nem akarom, hogy akár vidéken, akár a fővárosban olyan bírák ítélkezzenek az árulók felett, akiket magukat is árulónak tekintek, mivel a köztársaság alatt szolgálatot vállaltak, még ha - mint remélem - ellenállhatatlan kényszer hatására cselekedtek is.
Mindazokra nézve, akik nem tartoznak az általam felsorolt kategóriákba - ezeket ugyanis magamnak tartom fenn -, szabad kezet adok Eminenciádnak; csapjon le rájuk gyorsan és példaadóan, a törvény teljes szigorával, ha úgy véli, hogy valódi bűnösök, főbenjáró bűnösök és megbüntetésük szükséges.
Ami a fővárosi bíróságok tagjait illeti, ha nem vetették alá magukat a franciák és a köztársaság különleges bizottságainak, s csakis bírói tisztüket gyakorolták, beosztásuknak megfelelően, nem kell perbe fogni őket.
Pillanatnyilag ez minden: megbízom, hogy rendelkezéseimet legjobb belátása szerint hajtsa végre mindenütt, ahol erre lehetősége nyílik.
Mihelyt visszafoglaltam Nápolyt, kiadom pótlólagos rendelkezéseimet, aszerint, hogy mit követelnek az események s az addig birtokomba jutott új értesülések. Utána majd, mint jó keresztény és népem szerető atyja, teljesítem azon kötelességemet, hogy a múltat eltemessem, s mindenkit általános és teljes bocsánatomban részesítsek. Ezáltal lehetővé teszem, hogy ők maguk is feledjék régi vétkeiket, sőt, ezek további firtatását meg is tiltom, abban a reményben, hogy e vétkek oka nem a romlottság volt, hanem csakis a félelem és a kishitűség.
De ne tévessze szem elől, hogy a tartományi tisztségeket csakis olyan személyek kaphatják, akik mindig hűek maradtak a koronához, következésképp nem változtattak pártot, mert csakis így lehetünk bizonyosak benne, hogy megtartjuk, amit visszahódítottunk.
Kérem Istent, óvja meg Eminenciádat ügyem javára, s hogy sokszor tanúsíthassam igaz és őszinte hálámat Eminenciád iránt.
Addig is tekintsen mindig szerető hívének:
B. Ferdinánd
Könyvünkben azért szerepeltetünk történelmi személyiségeket, hogy a forradalmas Nápoly a maga valóságában álljon olvasóink szeme előtt. Már említettük, hogy e hihetetlen, sőt, szinte képtelen szereplők közül a másik - a társadalmi ranglétra ellenkező végén - az a szörnyeteg, féltigris-félgorilla, akit Gaetano Mammonénak hívtak.
Egyetlen emlékiratíró beszél róla úgy, mint személyes ismerőséről: Cuoco. A többiek csak azt ismételgetik, amit Cuoco mond:
Mammone Gaetano molnár, később a sorai felkelők fővezére olyannyira vérszomjas szörnyeteg volt, hogy barbár kegyetlenségének nem akadt s nem is akadhat mása. Kicsiny területen, mindössze két hónap leforgása alatt 350 szerencsétlen áldozatot lövetett főbe, nem számítva azt a, körülbelül kétszer annyi személyt, akit alvezérei öltek meg. Nem beszélek vérengzéseiről, erőszakosságairól, gyújtogatásairól; nem beszélek a szörnyű vermekről, amelyekbe beledobatta a szerencsétleneket, akik keze közé kerültek, sem a különböző kivégzési módokról, amelyeket kegyetlensége sugallt, neki; felújította Prokrusztész és Mezentius módszereit. Oly mohón kívánta a vért, hogy azon melegében felszürcsölte, ahogy kicsordult a szerencsétlenek sebeiből, akiket megölt vagy megöletett. Aki e sorokat írja, saját szemével látta, hogy Mammone - miután megcsapolták megitta tulajdon vérét, s egy borbély boltjában mohón kutatott azoknak a vére után, akiket előtte csapoltak meg. Majd mindig úgy evett, hogy egy levágott fej állt az asztalán, s emberi koponyából ivott.
S ennek a szörnyetegnek írta szicíliai Ferdinánd: Tábornokom, barátom.
Ami a többi személyt illeti - még mindig a történelmi személyeket -, azok valamivel emberibbek. Mária Karolina királynéról adnánk is bevezetőül vázlatos képet, ha ezt a képet nem rajzolta volna már meg nagy vonalakban Napóleon herceg egy, a szenátusban tartott nagyszerű beszédében, amely beszédre mindnyájan jól emlékszünk; Nelson életrajzát Lamartine írta meg; Emma Lyonnának akár húsz arcképe is fellelhető a Császári Könyvtárban; Championnet Forradalmunk első lapjaira írta be dicsőséggel a nevét. Oly szerencsés volt ő, hogy akárcsak Marceau, Hoche, Kléber, Desaix s az én apám, nem élte túl a szabadság korszakát! Végezetül van még néhány nagyszerű, költői alak, amilyenek csak a nagy politikai sorsfordulók idején tűnnek fel - nálunk, Franciaországban úgy hívják őket: Danton, Camille Desmoulins, Byron, Bailly, madame Roland, Nápolyban pedig: Ettore Caraffa, Manthonnet, Schipani, Cirillo, Cimarosa, Eleonóra Pimentel.
Ami pedig Luisa San Felicét illeti, a hősnőt, aki regényünk címét adta, mondjunk még egy szót - nem róla magáról, csak a nevéről.
Ha egy nemes vagy akárcsak tiszteletre méltó asszonyról beszélünk, mi franciák úgy emlegetjük: Madame, az angolok: Milady vagy Mistress, de Olaszországban, a fesztelenség hazájában azt mondják: az ez meg ez. Nálunk ez sértő volna; Olaszországban s főként Nápolyban nemesi címmel ér fel.
Egyetlen nápolyinak sem jutna soha eszébe, mikor erről a szegény nőről ejt szót, akit rendkívüli szerencsétlensége tett történelmi nevezetességgé, úgy mondani: "San Felice asszony" vagy "San Felice lovag neje".
Egyszerűen azt mondják: la San Felice.
Úgy hittem, helyes, ha hősnőm nevét változatlanul őrzöm meg a regény címében.[1]
S most, kedves olvasóim, ha önöknek is úgy tetszik, kezdődhet a regény; mindent elmondtam, amit akartam.
Alex. Dumas
Egy szikla s a Campanella-fok fogja közre a csodálatos nápolyi öblöt. Vergilius óta, aki itt ásta meg Hektor kürtösének sírját, a szikla a Miseno-fok nevét viseli. A Campanella egyik lejtőjén született az iránytű feltalálója, s a másikon a Megszabadított Jeruzsálem száműzött, bujdosó költője bolyongott valaha.
1798. szeptember 22-én a szokottnál is vidámabban, lármásabban és mozgalmasabban zajlott az élet ebben az örökké nyájas, örökké száz meg száz bárkától szántott, örökké zeneszótól s a sétahajózók énekétől visszhangos öbölben.
Szeptember hava, az emésztő nyári forróság után s a szeszélyes őszi esőzések előtt, rendszerint gyönyörű Nápolyban; s az a nap, amellyel történetünk indul, a hónap egyik leggyönyörűbb napja volt. Napsugarak aranyözönében fürdött a dombok óriási félköríve, amely egyik karjával egészen Nisidáig, a másikkal Porticiig nyúlik, s a szerencsés várost odaszorítja a Sant Elmo hegy lankáihoz. A hegycsúcson az Anjou hercegek ősi vára mint kőből faragott korona tündökölt az újkori Parthenopé homlokán.
Kora reggeli, könnyű, balzsamos, illatos szellő borzolta az öböl hatalmas, aranycsillámos szőnyeghez hasonló, azúrkék tükrét: oly lágy volt, oly simogató, hogy sugárzóan boldog mosolyt fakasztott az arcokon, s olyan friss, hogy aki - táguló mellkassal - belélegezte, abban nyomban feltámadt az örök életnek az a határtalan vágya, amely elhiteti az emberrel, hogy isten, vagy legalább azzá lehet, s hogy ez a földi élet csak futó pihenő a mennyek országútján.
A Toledo utca és a San Ferdinando tér sarkán álló templom tornyában nyolcszor kondult a harang.
Még el sem halt az időjelző harangszó utolsó rezdülése a levegőben, amikor egyszerre nekilódult Nápoly háromszáz templomának ezer harangja, s vidám és zajos táncot lejtett a haranglábak nyílásai között. Egyidejűleg felmorajlottak, mennydörgésszerű robajjal, a Tojás-erőd, a Castel Nuovo és a Carmine-erőd ágyúi, mintha a harangok lármáját akarnák túlharsogni, és füstpalástot borítottak a városra. A Sant Elmo-erőd, szemközt a régi, néma tűzhányóval, úgy okádta a lángot és füstöt, mint egy új Vezúv.
A harangok és ágyúk bronzszavú üdvözlete egy pompás gályát köszöntött, amely ebben a pillanatban indult el a parttól. Átszelte a hadikikötőt, s evező és vitorla kettős erejétől hajtva, méltóságosan siklott ki a nyílt tengerre. Tíz vagy tizenkét kisebb bárka követte, csaknem ugyanolyan pompás valamennyi, mint maga a vezérhajó, amely - ékesség dolgában - felvehette volna a versenyt akár a Bucentoró-val is, a hajóval, amely a velencei dózsét viszi avatásakor eljegyzésére az Adriai-tengerrel.
A gálya parancsnoka egy negyvenhat-negyvenhét éves tiszt volt. A nápolyi haditengerészet díszes tengernagy-egyenruháját viselte; férfias, széltől és naptól cserzett, szép metszésű arca szigorú volt és parancsoló. Tisztelete jeléül hajadonfőtt állt ott, de emelt homlokkal, amelyre dúsan borult már őszülő haja - hányszor zilálhatta vad vihar ezt a hajkoronát! Első pillantásra látszott, hogy a hajón ő az úr, akármilyen neves személyiségek tartózkodnak is rajta: parancsnok voltának szembeszökő jele lehetett volna leeresztett jobb kezében az arannyal futtatott ezüst szócső, ha a természet nem gondoskodik róla, hogy maradandóbb jelekkel ruházza fel: szeme villámával s hangja zengésével.
Ősrégi hercegi család sarja volt, neve Francesco Caracciolo. A Caracciolo hercegek, amióta a világ világ, királyok követei s királynők szeretői voltak.
Úgy állt a parancsnoki hídon, mintha ütközetbe készülne.
A gálya egész hátsó fedélzete fölé a szicíliai királyság címerével ékesített bíborsátor borult, hogy a hajó fenséges utasait megvédje a naptól.
Az utasok három, magatartásra s külső megjelenésre egyaránt elütő csoportra oszlottak.
Az első, legnagyobb csoport öt férfiból állt. A hajó közepén helyezkedtek el, hárman közülük ki is szorultak a sátor alól. Nyakukban a legkülönbözőbb színű szalagok különféle országok érdemkeresztjei, mellüket teljesen elborították a különféle érdemrendek és rendszalagok. Ketten rangjelzésül aranykulcsot viseltek kabátjuk metszett gombjain, ami csakis a megtisztelő kamarási cím viselőinek jár ki.
E csoport középpontjában egy negyvenhét éves, magas és sovány termetű, erős csontozatú férfi állt. Kissé előregörnyedt felsőteste arról árulkodott, hogy rendszerint le kell hajolnia ahhoz, akivel beszél. S hiába az arannyal dúsan hímzett ruha, a ruhán csillogó gyémántköves érdemrendek, hiába a királyi felség cím is, amely unos-untalan felhangzott társai ajkán, külseje közönséges volt, s közelebbi vizsgálatra egyetlen vonása sem vallott királyra. Lába nagy, keze széles, bokája és csuklója durván faragott. Alacsony homloka nemes érzések hiányáról árulkodott, csapott álla gyenge és határozatlan jellemről, s a homlok és áll között kiugró, aránytalanul széles és hosszú orr mohó kéjsóvárgásról és alantas ösztönökről. Csak a tekintete volt élénk és gunyoros, de majd mindig alattomos s olykor kegyetlen.
Ez a férfi IV. Ferdinánd volt, III. Károly fia, Isten kegyelméből a két Szicília és Jeruzsálem királya, spanyol infáns, Párma, Placentia és Castro hercege, Toscania örökös nagyfejedelme, akit a nápolyi lazzaronék minden teketória nélkül egyszerűen csak Nasone királynak, Orrkirálynak neveztek.
A király a társaság legegyszerűbben öltözött - bár hímzett követruhát viselő - tagjához, egy hatvankilenc esztendős, alacsony termetű, simán hátrafésült, ritkás ősz hajú aggastyánhoz intézte leginkább szavait. Az öregember arca keskeny volt - az a fajta arc, amire a nép olyan találóan mondja, "mint a késpenge". Orra és álla hegyes, szája keskeny, tekintete fürkész, tiszta és értelmes. Különös gonddal ápolt kezére csodálatos angol csipkekézelő borult, ujjai megrakva arany foglalatú, értékes, antik kámea gyűrűkkel. Mindössze két kitüntetést viselt: Szent Januárius nagykeresztjét és a Bath-rend vörös szalagját, a csillag alakú aranyéremmel, amelyen három császári koronától közrefogva egy kormánypálca látható, rózsa és bogáncs között.
Sir William Hamilton volt ő, III. György angol király tejtestvére, s harmincöt esztendeje Nagy-Britannia nagykövete a szicíliai király udvarában.
A csoport három másik tagja: Malaspina márki, a király hadsegéde, az ír John Acton, a király miniszterelnöke, és Ascoli herceg, a király kamarása és barátja.
A második csoport - két asszony - beillett volna Angelica Kauffmann egyik festményének; a legközönyösebb szemlélő is kénytelen lett volna megkülönböztetett figyelemmel adózni nekik, még ha nem sejti is rangjukat, hírnevüket.
Az idősebbik asszony - bár már túljutott a ragyogó ifjúságon - figyelemre méltó szépség nyomait viselte. Inkább magas, mint alacsony termete hízásnak indult. Korán, mondhatta volna, aki csak bámulatosan üde bőrét tekinti; de magas, parancsoló, elefántcsontszín homlokán néhány mély redő, amelyeket inkább az uralkodás gondjai s a korona súlya véstek, semmint a kor, arról árulkodott, hogy hamarosan betölti negyvenötödik évét. Gyönyörű árnyalatú, kivételesen finom szálú szőke haj keretezte elragadóan tojásdad arcát; hanem az arc tökéletes formáját enyhén eltorzították már a türelmetlenség és a fájdalom fintorai. Fáradt, szórakozott tekintetű kék szeme sötét tűzben lángolt s mintegy villanyos fényben szikrázott, ha egy hirtelen támadt gondolat felélénkítette; valaha a szerelem, majd a becsvágy visszfénye, ma már inkább csak a gyűlölet villáma. Előreugró alsó ajka bizonyos pillanatokban kimondhatatlanul gőgös kifejezést kölcsönzött arcának: ma is szép, gyöngyházfényű fogainak szüntelen harapásai alatt kiszáradt és megsápadt valaha húsos, nedves szája. Orra és álla megőrizte hibátlan görög szépségét, s tökéletes maradt a nyak, a vállak, a karok vonala is.
Ez az asszony Mária Terézia lánya, Marie Antoinette testvére volt, ausztriai Mária Karolina, a Kettős Királyság királynéja, IV. Ferdinánd felesége. Férjére - később kifejtendő okokból - kezdetben csak közönnyel, majd utálattal s végül megvetéssel tekintett. Jelenleg itt tartott - s még ez a harmadik fokozat sem lesz az utolsó. A felséges párt kizárólag a politikai érdek fűzte össze; egyébként teljesen különváltan éltek: a király Lincola, Persano és Asproni erdejében vadászott vagy San Leució-i háremében pihent, a királyné Nápolyban, Casertában, Porticiben kormányzott, Acton miniszterelnök segédletével, vagy narancsfalugasai árnyékában pihent Emma Lyonná, a kegyencnő társaságában, aki e pillanatban úgy hevert lábainál, mint egy rabszolgasorsra jutott királynő.
Egyetlen pillantás e varázslónőre megértette nemcsak azt a már-már botrányosan kitüntető kegyet, amelyben Karolina királyné részesítette, hanem a frenetikus elragadtatást is, amely az angol festőket arra bírta, hogy a legkülönfélébb beállításokban megfessék, s a nápolyi költőket, hogy a legváltozatosabb hangokon megénekeljék; ha volt valaha is eszményien szép nő, Emma Lyonná az volt. Tán valamely újkori Sappho barátságának köszönhette, hogy birtokába jutott az ellenállhatatlan szerelemre gyújtó csodaszer, amelyet egykor Vénusz adományozott Phaonnak. Csodálatos testének körvonalai a bámuló tekintet előtt előbb mintegy a belőle áradó gyönyör ködén át sejlettek fel: maga az istennő csak akkor tűnt elő, amikor a tekintet - fokról fokra - áthatolt e felhőn.
Kíséreljük meg leírni ezt az asszonyt, aki megjárta a nyomor legmélyebb szakadékait s a gazdagság tündöklő csúcsait, s aki most, megismerkedésünk pillanatában, versenyre kelhetett volna szellem, kellem és szépség dolgában a görög Aspasiával, az egyiptomi Kleopátrával és a római Olympiával.
Abban a korban volt - vagy abban a korban látszott lenni -, melyben a női test a tökély legmagasabb pontjára jut el: újabb s újabb káprázatokba szédült az őt fürkésző tekintet. Gesztenyebarna haj keretezte arcát, s ez az arc kerek volt, mint a még alig serdülő fiatal lányoké; meghatározhatatlan színű szeme szivárványosan csillogott szemöldöke alatt, amelynek ívét mintha Raffaello ecsetje vonta volna meg; nyaka karcsú volt és hófehér, mint a hattyúé; rugalmas, szelíden kerekded, elbűvölően szép válla és karja nem az antik szobrászat hideg alkotásaira, hanem Germain Pilon lágy, remegő márványteremtményeire emlékeztetett, csak tömörebb volt s finomabban erezett, mint a márvány; szája, a szerelmes csókok kifogyhatatlan edénye, mint a mesebeli királykisasszonyé, a tündér keresztlányáé: ha szóra nyitotta, gyöngy hullott ki rajta, ha mosolyra fakadt, gyémánt. Mária Karolina öltözékének királyi pompájával ellentétben egyszerű, hosszú fehér kasmírtunikát viselt, bő ujjakkal, fent görögös kivágással; egyetlen arannyal hímzett, rubinnal, opállal, türkizzel kirakott vörös szattyánbőr öv szorította össze derékban s redőzte az öltönyt, amely alatt keble szabadon hullámzott; az öv csatja egy sir William Hamilton fejét ábrázoló, nagyszerűen megmunkált kámea volt. Ezer színt játszó, aranyvirágokkal hímzett, bő hindu sálba burkolózott; ezzel lejtette el, nemegyszer, a királyné szűkkörű estélyein, a maga alkotta sáltáncot, olyan csábos, varázsos tökéllyel, hogy soha táncosnő vagy balerina nem ért a nyomába.
Később kerítünk rá alkalmat, hogy az olvasó elé tárjuk e nő különös múltját: itt, a leíró-bevezető fejezetben csak futólag méltathatjuk figyelmünkre, be kell tehát érnünk e gyors pillantással, noha valóban fontos szerepet játszik történetünkben.
A harmadik csoport e másodikkal szimmetrikusan helyezkedett el, a király csoportjától jobbra. Négyen voltak. Két különböző korú férfi tudományos és gazdaságpolitikai kérdésekről beszélgetett. Mellettük egy sápadt, szomorú fiatal nő ringatta ábrándosan karján, s szorította szívéhez néhány hónapos csecsemőjét.
Az ötödik személy - a gyerek dajkája, jól megtermett, üde parasztasszony, aversai népviseletben - igyekezett a háttérben meghúzódni, csak aranypaszományos mellényének hímzései villantak ki a homályból.
A fiatalabb férfi még huszonkét esztendős sem volt. Haja szőke, álla csupasz. Korán elhájasodott termetét később csontvázsoványra apasztja majd a méreg. Rendjelekkel és szalagokkal teleaggatott, arannyal hímzett, égszínkék ruhát viselt. Ferenc, Kalábria hercege volt ő, a király és Mária Karolina elsőszülött fia, a trón várományosa. Születésétől szelíd és félénk lévén, a királyné reakciós, erőszakos cselekedetei elriasztották a politikától, az irodalomban s a tudományokban keresett menedéket, s egyetlen vágya az volt, hogy kívül maradhasson a politika gépezetén, amelyeknek fogaskerekei - attól tartott - felőrölnék.
Beszélgető társa ötven-ötvenkét éves, komoly, higgadt férfiú volt. Nem éppen az a fajta, akit tudósnak neveznek Olaszországban, hanem - ami gyakran még több - sokat tudó ember. Nagyon egyszerűen öltözött, s egyetlen kitüntetést viselt: a máltai keresztet, legalább két évszázados nemesség jogán. Csakugyan nápolyi nemes volt, a herceg könyvtárosa, a hercegné udvartartásának tagja, San Felice lovag.
Talán a hercegnével illett volna kezdenünk, a fiatal anyával, akit egyetlen vonással mutattunk be az imént, amint gyermekét szívéhez öleli - mintha sejtené, hogy földi lakhelyét nemsokára a mennyel cseréli fel. Anyósához hasonlóan ő is a büszke Habsburg-ház sarja volt: ausztriai Klementina. Tizenöt évesen hagyta ott Bécset, hogy Bourbon Ferenchez jöjjön feleségül; s akár mert a szívét Bécsben feledte, akár mert itt várta csalódás, senki, még tulajdon lánya sem mondhatta volna el - ha egyáltalán feléri ésszel és beszélni tud -, hogy egyetlenegyszer is látta őt mosolyogni. Észak virága volt ő - s alig nyílt ki, máris elhervasztotta Dél perzselő napja. Csöndesen haldoklott titkos bánatától, de soha zokszót nem ejtett, sem ember, sem Isten előtt. Tán tudta is, hogy halálra szánták, s mint hivő és tiszta engesztelő áldozat, beletörődött az ítéletbe, amely nem a maga, hanem a mások bűneiért sújtotta. A mi halandó s gyarló igazságérzetünknek gyakorta követhetetlen az isteni igazságszolgáltatás titokzatos, ellentmondónak tetsző útja; de Ő az örökkévalóság mércéjével mér.
A lányka, akit a hercegnő keblére szorított, s aki alig néhány hónapja látta meg a napvilágot, Mária Karolina hercegnő volt, e néven a második: az elsőnek csak gyengéit örökölte, de nem a bűneit. Ő volt az az ifjú hercegnő, aki Berry herceg neje lett, s akit Louvel tőre tett özveggyé a Bourbonok idősebb ágának egyetlen tagja, akinek emlékét rokonszenv és őszinte tisztelet övezi ma Franciaországban.
S ez a külön kis világ, királyok, hercegek, udvaroncok világa ott ringatózott az azúr tengeren, bíbor sátor alatt, dallamos zene hangjai mellett, amelyet az udvari karmester és zeneszerző, Domenico Cimarosa vezényletével adott elő a zenekar. A pompás hajó rendre maga mögött hagyta Resinát, Porticit, Torre del Grecót, s a nyílt tenger felé röpült a langy szellő szárnyain, amely szellő a római hölgyek erkölcsére oly végzetes hatású baiae-i öbölben támad, Paestum templomainak bolthajtásai alatt hal el, s kéjes leheletével évente kétszer fakaszt rózsákat Paestum bokrain.
Időközben feltűnt s nőttön-nőtt a horizonton egy hadihajó alakja, jóval túl Caprin s a Campanella-fokon. Mihelyt a hadihajó észrevette a királyi flottillát, irányt változtatott; nyílegyenesen nekitartott, s egy üdvlövést adott le.
Kis füstfelhő jelent meg a kolosszus oldalán, s árbocára kecsesen futott fel a vörös angol lobogó.
Néhány pillanatra rá hosszú dörej hallatszott, távoli mennydörgéshez hasonló.
Van-Guard volt a királyi hajóhad elé siető hajó neve, amelynek árbocára szemünk láttára futott fel a vörös angol lobogó.
Parancsnoka Horace Nelson commodore - az, aki nemrég megsemmisítette a francia hajóhadat Abukirnál, s ezáltal megfosztotta Bonapartét s a köztársaság hadseregét a hazatérés utolsó reményétől.
Mondjuk el néhány szóban, ki is volt Horace Nelson commodore, a haditengerészet egyik legnagyobb alakja, akinek tengeri győzelmei ellensúlyozták, sőt veszélyeztették Napóleon szárazföldi sikereit.
Van abban tán valami meglepő, ha mi dicsérjük Nelsont, Franciaország félelmetes ellenségét, aki Abukirnál s Trafalgarnál olyan szörnyű rendet vágott sorainkban. De ő s a hozzá hasonló emberek az egész világé; az utókor nem azt tekinti, honnan származnak, hol volt hazájuk, hanem az emberi nem nagyságának bizonyságát látja bennük. Kiérdemelték az emberiség rajongását, mert belőlük táplálkozik büszkesége, öntudata. Miután megtértek sírjukba, nem honfitársaink s nem idegenek többé, nem barátaink s nem ellenségeink, hanem nagy tettek és művek alkotói: Hannibál vagy Scipio, Caesar vagy Pompeius. A nagy szellemeket világpolgárrá avatja a halhatatlanság.
Nelson 1758. szeptember 29-én született: történetünk idején tehát harminckilenc-negyven éves volt.
Norfolk grófság egyik kis falujában jött a világra. Apja a falu lelkésze volt, fiatalon elhunyt anyja tizenegy gyereknek adott életet.
Egyik nagybátyja, a Walpole-ok rokona, a tengerészeinél szolgált, s beszerezte az ifjú Nelsont hadapródnak hajójára, a hatvannégy ágyús Félelmetes-re.
Nelson megjárta az Északi-sarkot, hat hónapot töltött az örök jég honában a befagyott hajón, puszta kézzel birokra kelt egy jegesmedvével, s halálos szorításából úgy menekült csak meg, hogy bajtársa, muskétája csövét az állat fülébe illesztve, agyonlőtte a bestiát.
Járt az Egyenlítőn, bolyongott Peru őserdeiben, elaludt egy fa alatt, s álmában a legfélelmetesebb kígyók egyike marta meg; kis híján belehalt, s élete végéig őrizte a harapás nyomát: a kígyóéhoz hasonló fakó foltokat.
Kanadában élte át első szerelmét, s itt akarta elkövetni élete legbotorabb cselekedetét: lemondott fregattkapitányi rangjáról, hogy ne kelljen elválnia szerelmétől. A tisztek megrohanták, gúzsba kötötték mint gonosztevőket vagy őrülteket szokás, s felvonszolták a Sea-Horse-ra, amelyen akkor parancsnokolt: csak a nyílt tengeren oldozták fel kötelékeit.
Londonba visszatérve feleségül vett egy mistress Nisbett nevű fiatal özvegyet. Könnyen s hevesen lángra lobbanó szenvedéllyel szerette, s amikor újra tengerre szállt, magával vitte az asszony első házasságából származó fiát, Josuah-t.
Mikor Trogof tengernagy és Maudet tábornok átjátszotta Toulont angol kézre, Horace Nelson éppen az Agamemnon fedélzetén szolgált mint kapitány; hajóját Nápolyba küldték, hogy hírül vigye Ferdinánd királynak és Karolina királynénak a legnagyobb francia kikötő elestét.
Sir William Hamilton, aki, mint mondottuk, Anglia követe volt a nápolyi királyságban, a királynál találkozott Nelsonnal. Hazavitte, bevezette a szalonba, ő maga pedig bement felesége szobájába, s azt mondta neki:
- Vendéget hoztam. Kis emberke, szépnek sem mondható; de, hacsak nagyot nem tévedek, ő lesz valaha Anglia büszkesége s ellenségeink réme.
- Miből gondolja? - kérdezte lady Hamilton.
- Néhány szót váltottunk, abból. A szalonban vár: jöjjön, s üdvözölje, kedvesem. Angol tiszt még nem tette be a házamba a lábát: de azt akarom, hogy ez nálam szálljon meg, sehol másutt.
És Nelson csakugyan az angol követségen szállt meg, a Chiaia utca sarkán, a folyóparton.
Ekkor, 1793-ban Nelson harmincnégy éves múlt. Mint sir William szavaiból is kiderül, alacsony termetű férfi volt; arca sápadt, szeme kék, orra - mint a hadvezéreké általában - sasorr; ez kölcsönöz Caesarnak s Condénak ragadozómadár-külsőt. Erős rajzolatú álla nagy, makacsságig menő kitartásra vallott; ritkás, kusza haja és szakálla hamuszőke volt.
Ebben az időben Emma Lyonna aligha lehetett jobb véleménnyel Nelson külsejéről, mint a férje. A követ feleségének lenyűgöző szépsége azonban nem tévesztette el hatását Nelsonra: amikor a királyi udvartól kért és kapott erősítéssel elhajózott Nápolyból, már őrjöngve szerette lady Hamiltont.
Ki tudja, mi hajtotta: dicsőségszomj vagy a vágy, kigyógyulni gyógyíthatatlan szenvedélyéből, amikor Calvi elfoglalásakor s a kanári-szigeti expedíciónál az életével játszott? Ott fél szemét, itt fél karját hagyta váltságdíjul. Akármi volt az ok, mindkét alkalommal oly könnyelműen kockáztatta életét, ahogy csak az szokta, aki nem nagyon ragaszkodik hozzá.
Másodszor már így látta őt lady Hamilton viszont: fél szemmel és fél karral; s minden jel arra vall, hogy a hölgy szívében nem támadt a rokkant hős iránt erősebb érzés ama gyengéd, részvétteli rokonszenvnél, amellyel a szépség szokott adózni a dicsőség vértanúinak.
1798. június 16-án tért vissza Nelson másodszor Nápolyba, s találkozott másodszor lady Hamiltonnal.
Nelson helyzete ekkor válságos volt.
Azt a megbízást kapta, hogy zárja be a francia hajóhadat a touloni kikötőbe, s verje szét, ha kitörne. S ez a hajóhad nemcsak kicsúszott a keze közül, de el is foglalta Máltát, átkelt a tengeren, s 30 000 embert tett partra Alexandriában!
Ráadásul üldözésére sem kelhetett, mert hajóival viharba került, és súlyos károkat szenvedett. Ez meg a víz- és élelemhiány arra kényszerítette, hogy Gibraltárba meneküljön, erőt gyűjteni.
Ügye a lehető legrosszabbul állt! Hisz árulással is megvádolhatták volna azt az embert, aki a Földközi-tengeren, ebben a nagyobbfajta tóban egy álló hónapig hiába keres egy tizenhárom sorhajóból és háromszáznyolcvanhét szállítóhajóból álló flottát, s nemcsak útjukat állnia nem sikerül, de még a nyomukat sem leli!
Meg kellett kísérelnie elnyerni a nápolyi királyi udvar engedélyét, hogy Messinában és Siracusában vizet és élelmet, Kalábriában fát vételezzen törött árbocai és vitorlarúdjai kijavítására - s mindezt a francia követ orra előtt.
A Kettős Királyság békeszerződést kötött Franciaországgal, s ez a szerződés a legszigorúbb semlegességre kötelezte. Megadni Nelsonnak, amit kér, egyet jelentett a szerződés megszegésével.
Ferdinánd és Karolina azonban annyira haragudott a franciákra, oly ádázul gyűlölte Franciaországot, hogy szemérmetlenül teljesítette Nelson minden kérelmét. Nelson tudta, hogy csak egy nagy győzelem mentheti meg; amikor elhajózott Nápolyból, szerelmesebben, őrültebben, mint valaha, megesküdött, hogy az első adandó alkalommal győz vagy meghal.
Győzött, és kis híján belehalt. Mióta a puskaport s ágyúgolyót feltalálták, soha nem verte még fel a tenger csendjét ilyen szörnyű tengeri csata!
A francia flotta említett tizenhárom sorhajójából mindössze kettőnek sikerült kimenekülnie a tűzből s az ellenség kezéből.
Egy csatahajó, a L'Orient felrobbant; egy másik meg egy fregatt elsüllyedt, kilenc megadta magát.
Nelson az egész ütközet alatt hősiesen harcolt. Felkínálkozott a halálnak, de a halál nem kért belőle. Hanem szerzett egy újabb szörnyű sebesülést. A Tell Vilmos egyik fáradt ágyúgolyója az angol vezérhajó, a Van-Guard vitorlarúdját érte. Ezen a hajón parancsnokolt Nelson. Abban a pillanatban, amikor felemelte fejét, hogy megnézze, mi recseg ott olyan borzalmasan, a törött rúd egyenest a homlokára zuhant, s megmaradt fél szemére sodorta fejbőrét. Úgy terült el a fedélzeten vérében, mint a letaglózott bika.
Nelson halálosnak hitte sebét. A káplánt hívatta, hogy áldását kérje, s végső üdvözletét küldje általa családjának. De a pappal együtt hajóra szállt a kirurgus is.
Megvizsgálta Nelson koponyáját: a koponya sértetlen volt. Mindössze a homlokrészről vált le a bőr, a sebesült szájáig csüngött alá.
A bőrt visszaillesztették a homlokra, s egy fekete kötéssel odaerősítették. Nelson felragadta parancsnoki szócsövét, amely az imént kihullt a kezéből, s folytatva a rombolás munkáját, belekiáltott: "Tűz!" Titáni erővel töltötte el ezt az embert a Franciaország iránt érzett gyűlölet!
S mint már mondottuk, augusztus másodikán este nyolckor a francia flottából mindössze két sorhajó maradt: ezek is Máltára menekültek.
Gyors járatú hajó vitte a nápolyi királyi udvarba s az angol Tengernagyi Hivatalba Nelson győzelmének s a francia flotta megsemmisülésének hírét.
Egész Európa felujjongott, a hatalmas kiáltás visszhangja Ázsiáig hatolt. Hogy rettegtek mind a franciáktól, hogy gyűlölték mind a francia forradalmat!
S mindenkinél jobban a nápolyi udvar. Ha előbb tomboltak dühükben, most majd eszüket vesztették örömükben.
Nelson levelét természetesen lady Hamilton vette kézhez. A győzelem híre egyet jelentett azzal, hogy harmincezer francia katona, élén Napóleonnal, mindörökre Egyiptomban ragadt.
Végre valahára sikerült ártalmatlanná tenni, felszámolni, törölni a harcolók lajstromából Bonapartét, Toulon, Vendémiaire tizenharmadika, Montenotte, Dego, Arcole és Rivoli hősét, aki legyőzte Beaulieu-t, Wurmser-t, Alvinczit, Károly herceget; a félelmes csatanyerőt, aki nem egészen két év alatt százötvenezer foglyot ejtett, százhetven zászlót, ötszázötven nehézüteget, hatszáz tábori ágyút és öt hídszerelvényt zsákmányolt; a nagyralátó fickót, aki kijelentette, hogy egész Európa egy vakondtúrás, s mindig is a Napkelet volt a nagy birodalmak és a nagy forradalmak bölcsője; a kalandor katonát, aki huszonkilenc éves korában túlszárnyalta Hannibált, Scipiót, és Egyiptomot készült meghódítani, hogy Caesarral és Nagy Sándorral vetélkedjen. Végre akadt hát a nagy hadijátékban nála szerencsésebb vagy ügyesebb játékos! És sakk-mattot kapott a Nílus-völgy hatalmas sakktábláján, ahol obeliszkek a parasztok, szfinxek a huszárok, piramisok a bástyák, s ahol a futókat Kambüzésznek, a királyokat Szezosztrisznak s a királynőket Kleopátrának hívják.
Hogy micsoda rettegésben tartotta Európa koronás főit a két név: Franciaország és Bonaparte, annak érdekes bizonyítéka az ajándéközön, amellyel ezek az uralkodók elárasztották Nelsont. Szinte eszüket vette az öröm, amikor úgy látták, Franciaország hanyatlóban, s azt hitték, Bonaparténak vége.
Mi sem könnyebb, mint az ajándékokat felsorolni, Nelson saját kezű feljegyzését kell csak idemásolnunk:
III. György ajándéka: a "Nagy-Britannia peer"-je cím és egy aranyérem;
A parlamenté: a "Nílus és Barnham-Thorpes bárója" cím, amely átszáll két legközelebbi rokonára, továbbá kétezer font sterling összegű évjáradék, 1798. augusztus 1-től, a csata napjától folyósítva;
A Lordok Házától: ugyanekkora évjáradék, azonos feltételekkel, ugyanattól a naptól kezdődően;
Az Ír Parlamenttől: évi ezer font sterling;
A Keletindiai Társaságtól: egy összegben tízezer font;
A szultántól: egy gyémántforgó, a győztesnek kijáró tollbokrétával, amelynek értékét kétezer fontra becsülik, s egy ezer font sterling értékű prémbunda;
A szultán anyjától: egy gyémántokkal díszített szelence, becsült értéke ezerkétszáz font sterling;
Szardínia királyától: egy gyémántokkal ékesített dohányszelence, értéke ezerkétszáz font sterling;
Zante szigetéről: aranymarkolatú tőr és aranygombos sétapálca;
Palermo városától: ezüsttálon egy arany dohányszelence és aranylánc;
S végezetül egy jellegzetesen angol ajándék, barátjától, Hallowelltől, a Swiftsure kapitányától; listánk nem tarthatna igényt a teljességre, ha nem említenők.
Mondottuk, hogy az Orient nevű csatahajó felrobbant: Hallowell kifogta a tengerből a főárbocot, hajójára vitette, majd megparancsolta a hajóácsnak és hajólakatosnak, hogy készítsenek az árboc fájából és vasalásaiból koporsót. A koporsón lemez díszelgett, s rajta a következő származási bizonylat:
"Alulírott tanúsítom, hogy ez a koporsó mindenestül az »Orient« csatahajó fájából és vasalásaiból készült, amelynek tetemes részét az abukiri öbölből mentette ki Őfelségének parancsnokságom alatt álló hajója.
Ben Hallowell"
A származási bizonylattal imigyen felszerelt koporsót aztán elküldte Nelsonnak, a következő levél kíséretében:
"Tekintetes Nelson C. B. úrnak
Tisztelt uram,
Jelen levelemmel egyidejűleg küldök Önnek egy koporsót, amely az »Orient« nevű francia csatahajó árbocából készült, hogy ha majd búcsút mond az életnek, e győzelmi trófeában alhassa örök álmát. Hogy ez a nap nagyon távoli, azt őszintén reméli és kívánja
tisztelő és szerető híve
Ben Hallowell"
Sietve megjegyezzük, hogy Nelsont az összes ajándék közül ez hatotta meg a legjobban. Kitörő örömmel fogadta; tulajdon kabinjában helyezte el, a falnak támasztva, éppen a karosszék mögött, amelyben étkezéskor ülni szokott. Egy öreg szolgája kérésére vitette csak le a fedélzetközbe, mert az öreget nagyon elszomorította e posztumusz bútordarab látványa.
Amikor Nelson otthagyta a rettenetesen megrongálódott Van-Guard-ot s átment a Fulminant-ra, a koporsó helyét nem jelölte ki rögtön, s az a hajóorrban hevert. Egy napon, amikor a Fulminant tisztjei éppen Hallowell kapitány ajándékát csodálták, Nelson odakiáltotta nekik a kabinjából:
- Bámulni bámulhatják, uraim, ameddig jólesik, de használni én fogom!
S végezetül: Nelson az első adandó alkalommal Angliába küldette a koporsót, kárpitosának, azzal a kéréssel, hogy sürgősen bélelje ki bársonnyal, mivelhogy az ő, Nelson szakmájában egyik pillanatról a másikra úgy fordulhat, hogy szüksége lesz rá, szeretné tehát, ha minden eshetőségre készen állna.
Felesleges mondani is, hogy Nelsont, amikor hét évvel később Trafalgarnál elesett, csakugyan ebben a koporsóban temették el.
De vegyük fel újra az elbeszélés elejtett fonalát.
Mondottuk, hogy Nelson gyors járatú hajó útján üzente meg az abukiri győzelem hírét Nápolyba és Londonba.
Mihelyt megérkezett Nelson levele, Emma Lyonna futott Karolina királynéhoz, s a levelet felbontva odanyújtotta neki. Az belepillantott, és felkiáltott, azazhogy inkább felhördült örömében; összecsődítette a fiait, bekiáltotta a királyt, félőrülten futkosott fel-alá a termekben, minden szembejövőnek a nyakába borult, ölelgette a jó hír hozóját, s megállás nélkül azt hajtogatta: "Nelson! ó, a derék, ó, megmentőnk, Nelson! ó, Itália szabadítója! Isten óvjon! Az ég áldjon!"
S fittyet hányva a francia követnek, illetve abban a hiszemben, hogy nem kell már tartania Franciaországtól, nyomban elrendelte: történjen meg minden szükséges előkészület rá, hogy Nelsont ország-világ előtt, tüntetően, a győztesnek kijáró pompával fogadják Nápolyban. Pedig a francia követ nem akárki volt, hanem az a Garat, aki XVI. Lajos előtt felolvasta halálos ítéletét; a Direktórium választása nyilván azért is esett őrá, hogy mintegy eleven memento legyen a nápolyi király szemében.
Karolina nem akarta, hogy a többi uralkodó túltegyen rajta; úgy érezte, hogy ő, akinek kétszeres fenyegetést jelentett a Rómában állomásozó francia hadsereg és a római köztársaság kikiáltása, mindenkinél többet köszönhet Nelsonnak. A miniszterelnök, Acton közbenjárásával megszerezte a király aláírását a Bronte hercege címet s háromezer font évjáradékot adományozó pátensre; a király maga ajánlotta fel, amikor az aláírt pátenst visszahozta, hogy Nelsonnak ajándékozza azt a tőrt, amelyet XIV. Lajos adott fiának, V. Fülöpnek, amikor az a spanyol trónt elfoglalta, hogy V. Fülöp aztán továbbadja saját fiának, Don Carlosnak, amikor az elindult Nápoly meghódítására.
Ez a tőr, amely III. Károly király rendelkezései értelmében csak a Kettős Királyság védelmezőit vagy megmentőit illette meg, felbecsülhetetlen történelmi értékén túl egyéb beccsel is rendelkezett: tekintettel a markolatát díszítő gyémántokra, ötezer font sterlinget, azaz a mi pénzünkben kifejezve huszonötezer frankot ért.
A királynő, a maga részéről, olyan ajándékot szánt Nelsonnak, amivel nem érhet fel a világ minden királyának összes kincse és kegye együttvéve: Emma Lyonnát, aki öt év óta Nelson leghőbb vágya, álmai netovábbja volt.
Ezért aztán e nevezetes nap, 1789. szeptember 22-e reggelén így szólt Emma Lyonnához, miközben szétsimította gesztenyebarna haját, hogy csókkal illesse álnok, látszatra angyalian tiszta homlokát:
- Szerelmetes Emmám, meg kell nyernünk ezt az embert, hogy én király maradhassak, s te királynő. Márpedig ő akkor lesz a miénk, ha te az övé leszel.
Emma lesütötte a szemét, felelet helyett megragadta a királynő mindkét kezét, s szenvedélyesen megcsókolta.
Hogy Mária Karolina mi jogon kért ilyet, vagy inkább hogy adhatott ilyen parancsot lady Hamiltonnak, az angol követ feleségének, azt mindjárt elbeszéljük.
Amikor az imént megkíséreltük, hogy felvázoljuk Emma Lyonna futó, hozzávetőleges arcképét, említettük e nő különös múltját; sorsa csakugyan egyedülálló, rendkívüli, nem is volt tán még élet, amelyben így keveredne a sötétség és a ragyogás. Emma Lyonna soha nem tudta meg, mikor és hol született. Legrégibb emlékeiben három-négy éves, vékonyka ruhába öltözött, mezítlábas, szegény kisgyereknek látta magát, aki egy ködös, esős északi ország hegyi útjain vándorol. Fagyos kezecskéjével anyja, egy szegény parasztasszony szoknyájába kapaszkodott, s az anya olykor karjába is vette, ha a gyermek nagyon kimerült, vagy ha patak állta útjukat, s azon kellett átlábolniuk.
Emma emlékezett rá, hogy ezen az úton sokat fázott és éhezett.
S arra is emlékezett, hogy amikor egy-egy városon haladtak át, anyja be-bekopogott egy díszesebb házba vagy a péküzletbe, s pénzt koldult, amit gyakran megtagadtak, vagy kenyeret, amit rendszerint adtak.
A gyermek és anyja esténként félreeső tanyákra tért be szállást kérni; rendesen meg is engedték nekik, hogy a pajtában vagy az istállóban aludjanak. Ünnep volt, ha az istállóban hálhattak; az állatok szelíd lehelete gyorsan felmelegítette a gyermeket, s reggel, mielőtt útnak indultak, rendszerint tejet is kapott a gazdasszonytól vagy a szolgálótól, aki a teheneket fejte ilyenkor; langyos, habos tejet. A jótéteményt annál inkább átérezte, mert nem sokszor volt része benne.
Végre célhoz értek: egy Flint grófságbeli kisvárosba. Itt született Emma anyja és apja. Az apa, John Lyons, Flint grófságot Chesterrel cserélte fel, munka reményében, de ott sem sokra vitte. Fiatalon és szegényen halt meg, s özvegye most hazatért, hogy kitapasztalja: édesanyja vagy mostohája-e hát a szülőföld.
Három vagy négy évvel későbbi emlékeiben Emma gyepes, virágos dombon legeltetett egy kis birkanyájat. A birkák egy környékbeli gazdasszonyéi voltak, akinél anyja szolgált. A kis Emma legszívesebben egy tiszta vizű forrás mellett tartózkodott, s kedvtelve nézegette virágkoszorús fejét a forrás tükrében. A koszorút maga fonta a rét virágaiból.
Két vagy három évvel ezután, amikor úgy tízéves lehetett, rámosolygott a családra a szerencse. Valamelyik Halifax gróf, úgy látszik, elég csinosnak találta Emma anyját, s kisebb összeget juttatott nekik, részben az anya felsegélyezésére, részben a gyerek neveltetésére. Emma emlékezett rá, hogy ekkor lánynevelő intézetbe került, s egyenruhát viselt: szalmakalapot, égszínkék ruhát és fekete kötényt.
Két évig lakott az intézetben: Megtanult írni-olvasni, tanult némi zenét és rajzot, s hála nagyszerű képességeinek, mindkét művészetben gyorsan haladt előre. Egy reggel megjelent anyja, s hazavitte. Halifax gróf meghalt, s végrendeletében nem emlékezett meg a két nőről. Emma nem maradhatott tovább az intézetben, mert nem volt, aki fizessen érte, s a volt intézeti növendék kénytelen-kelletlen gyereklánynak szegődött egy bizonyos Thomas Hawarden házába. Hawarden úr lánya fiatalon és özvegyen halt meg, s három árva maradt utána.
Emma további sorsát egy véletlen találkozás döntötte el. Egy napon a gyerekeket sétáltatta az öböl partján. Épp ott állt meg a közelükben miss Arabell, a híres londoni kurtizán és pillanatnyi szeretője, egy nagy tehetségű festő; a festő, hogy lekapjon egy walesi parasztasszonyt, s miss Arabell, hogy figyelje a festő munkáját.
A gyerekek kíváncsian előreszaladtak, s pipiskedve nézték, mit csinál a festő. Emma követte őket. A festő hátrafordult, meglátta, s meglepetésében felkiáltott: Emma tizenhárom esztendős volt ekkor, s hozzá hasonló szépséget a festő még sosem látott.
Kifaggatta: kicsoda, mit csinál. Emma Lyonna bizonyos pallérozottsággal válaszolt; ennyire futotta félbeszakadt neveltetéséből. A festő megkérdezte, mennyit keres Hawarden gyermekeinek gondozásával, Emma azt felelte, hogy kosztot, kvártélyt, ruhát kap s havonta tíz shillinget.
- Jöjjön Londonba - mondta a festő -, s én öt guineát fizetek minden vázlatért, amelyet a kisasszonyról készítek.
S átnyújtott egy kártyát, amelyre a következőket írta: "Edward Rowmney, Cavendish square 8." Eközben miss Arabell övéből kis erszényt húzott elő, amelyben néhány arany csörgött, s felkínálta Emmának.
A lány elpirult, átvette s keblébe rejtette a kártyát, de az erszényt ösztönösen visszautasította.
Miss Arabell erősködött, a pénzt a londoni út költségeire adja, mondta.
- Köszönöm, asszonyom - felelte Emma -, a londoni útra, ha ugyan felmegyek, futja majd a pénzből, amelyet eddig megtakarítottam, s ezután megtakarítok.
- Havi tíz shillingből? - kérdezte nevetve miss Arabell.
- Igen, asszonyom - válaszolta egyszerűen a fiatal lány.
És ennyiben maradtak.
Néhány hónap múltán meglátogatta Hawarden urat a fia, James Hawarden, a híres londoni sebész. Őt is meglepte Emma Lyonna szépsége, jó és figyelmes volt hozzá, ameddig csak a kisvárosban tartózkodott, de nem biztatta, mint Rowmney, hogy jöjjön föl Londonba.
Három hétig maradt apjánál, aztán elutazott, s a kis gyereklánynak két guineát adott jutalmul, amiért húga gyermekeinek gondját viseli.
Tőle Emma vonakodás nélkül elfogadta a pénzt.
Volt Emmának ekkoriban egy Fanny Strong nevezetű barátnője, s a barátnőnek egy fivére, Richárd.
Emma soha nem kérdezte meg barátnőjétől, miből él, noha Fanny jobban öltözködött, mint anyagi helyzete alapján várni lehetett volna. Nyilván azt hitte, hogy a fivér kétes eredetű jövedelmeiből futja Fannynak új ruhákra; Richárdnak az volt ugyanis a híre, hogy csempész.
Egy szép napon Emma megállt egy üvegkereskedés előtt, s a kirakatban álló nagy tükörben nézegette magát - ekkor lehetett úgy tizennégy éves. Egyszerre megérintette valaki a vállát.
Barátnője, Fanny Strong zökkentette ki elragadtatott szemlélődéséből.
- Mit keresel itt? - kérdezte.
Emma elpirult, s nem felelt. Hisz ha nem restelli, így kellett volna válaszolnia: "Magamban gyönyörködtem, szép vagyok."
De Fanny Strongnak nem volt szüksége válaszra, tudta ő anélkül is, mi játszódik le Emmában.
- Ó - sóhajtotta. - Ha olyan szép lennék, mint te, egy napig sem maradnék ebben a sárfészekben.
- Hová mennél? - kérdezte Emma.
- Londonba, természetesen! Mindenki mondja, hogy ha szép az ember, Londonban megcsinálhatja a szerencséjét. Utazz el, s ha majd milliomos leszel, fogadj fel szobalánynak.
- Velem jönnél? - kérdezte Emma.
- Mennék, de miből? Egy fillérem sincs, s úgy hiszem, Dick sem sokkal gazdagabb nálam.
- Nekem - mondta Emma - több mint négy guineám van.
- Az bőven elég neked, nekem és Dicknek! - kiáltotta Fanny.
Elhatározták, hogy utaznak.
S a három szökevény hétfőn felszállt Chesterben a londoni postakocsira; tervükbe senkit nem avattak be.
Amikor a Chesterből jövő postakocsi végállomására érkeztek, Emma megosztozott maradék pénzén - huszonkét shillingen - Fanny Stronggal.
Fanny Strong és fivére ismerte egy vendégfogadó, afféle csempésztanya címét; a vendégfogadó a kis Villiers utcában állt, a Temze és a Strand között. Emma sorsára hagyta Fannyt és Dicket - hadd keressék csak a fogadójukat -, kocsiba ült, s a Cavendish square 8. szám alá hajtatott.
Edward Rowmneyt nem találta odahaza: sőt, azt sem tudták, hol van, s mikor tér vissza; úgy hiszik - mondták -, hogy Franciaországban tartózkodik, s legalább két hónapig marad.
Emmán a döbbenet lett úrrá. Eddig meg sem fordult a fejében ez az igazán nem rendkívüli eshetőség, hogy Rowmney el is utazhat. Hirtelen fény gyűlt agyában, eszébe villant James Hawarden, a híres sebész, aki olyan jó volt hozzá, s amikor eltávozott apja házából, megajándékozta azzal a két guineával, amelyből az útiköltség nagyobbik részét fedezték.
James Hawarden nem adta ugyan meg a címét, de ott-tartózkodása alatt Emma két-három ízben is postára adott levelet a sebész feleségének.
A Leicester square 4. szám alatt lakott.
Emma visszaszállt a bérkocsiba, a Cavendish square-től nem messze eső Leicester square-re vitette magát, s reszkető kézzel kopogott Hawarden ajtaján. A doktor otthon volt.
Emma nem csalódott e derék emberhez fűzött várakozásaiban. Mindent elmondott neki. A doktor csakugyan megsajnálta, és megígérte, hogy igyekszik támogatni. Addig is befogadta házába, asztalához ültette mint lánya, miss Hawarden társalkodónőjét.
Egyszer aztán közölte a fiatal lánnyal, hogy állást talált számára London egyik legelőkelőbb ékszerüzletében. S mert utoljára még örömet akart szerezni neki, színházba is elvitte, előtte való este, hogy Emma megkezdte az üzletben a munkát.
Szétnyílt a Drury Lane színház függönye, s Emma előtt ismeretlen világ tárult fel. A Rómeó és Júliá-t játszották, ezt a szerelmi álmot, amelynek a világ egyetlen más nyelvén nincs párja. Emma magából kiforgatva, bódultan, részegen tért haza, éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét, a két csodálatos erkélyjelenet egyes részleteit próbálta újra meg újra felidézni.
Másnap megkezdte a munkát az üzletben, de még előtte megkérdezte Hawarden úrtól, hol vehetné meg a színdarabot, amelyet előző este láttak. Hawarden úr a könyvszekrényhez lépett, leemelt egy teljes Shakespeare-t, és megajándékozta vele.
Három nap alatt könyv nélkül tudta Júlia szerepét, s szüntelen arról ábrándozott, hogyan juthatna el újra a színházba. Még egyszer érezni akarta azt a mámort, amelyet a szerelem s a költészet varázslatos ötvözete kelt, mindenáron vissza akart jutni az elvarázsolt világba, amelybe éppen csak bepillantott. Egyszerre egy pompás fogat állt meg az üzlet ajtaja előtt. Egy asszony szállt ki a fogatból, s lépett az üzletbe. Fellépése olyan magabiztos volt, amilyen csak a gazdagoké szokott lenni. Emma felkiáltott meglepetésében: felismerte az asszonyban miss Arabellt.
Miss Arabell is ráismert, de nem mutatta. Hét-nyolcszáz font értékben ékszert választott, s meghagyta a kereskedőnek, hogy az árut az új kiszolgáló kisasszonnyal küldje el a lakására, megadott időpontban, amikorra hazaér.
Az új kiszolgáló kisasszony Emma volt.
A mondott időben kocsiba ültették, kezébe nyomták az ékszertokokat, s elküldték miss Arabellhez.
A szép kurtizán már várta. Miss Arabell ekkor jutott pályája csúcsára; az alig tizenhét esztendős trónörökös szeretője lett.
Elmeséltetett magának mindent, aztán megkérdezte Emmát, nem volna-e kedve nála maradni, míg Rowmney megjön, s üres óráiban őt szórakoztatni, ahelyett hogy visszamenne az üzletbe. Emmának egyetlen kérdése volt csak: járhat-e színházba. Miss Arabell azt felelte, hogy ha ő maga nem veszi igénybe, páholya mindig Emma rendelkezésére áll.
Aztán elküldte a pénzt az ékszerekért, s megizente, hogy Emmát magánál tartja. Az ékszerész egyik legjobb vevőjét tisztelte miss Arabellben, eszébe se jutott csekélységekért a jó viszonyt kockáztatni.
Különös szeszély! Hogy is engedhetett a kurtizán hihetetlen ötlete sugallatának, miért nem nyomta el meggondolatlan vágyát, hogy ezt a szép teremtést maga mellett tartsa? Miss Arabell nagyszámú ellensége - mert kihívó szerencséje sok ellenséget szerzett neki - olyan magyarázatát adta szeszélyének, amelyet az általuk Sapphónak csúfolt angol Phrüné még csak cáfolatra sem méltatott.
Emma két hónapot töltött a szép kurtizán házában. Elolvasott minden könyvet, ami a kezébe akadt, megnézett minden színdarabot; otthon aztán eljátszott minden szerepet, és eltáncolt minden balettet, amit látott. Ami másnak csak szórakozás, az neki egész napját betöltő foglalatosságává vált. Ekkoriban éppen tizenöt éves volt - virágzóan szép és fiatal. Hajlékony, arányos termete engedelmesen idomult bármely mozdulatra; oly természetesen hajladozott, hogy a legügyesebb táncosnő is megirigyelhette volna. Arcán nem hagyott nyomot hányatott élete, színei gyermekien üdék voltak, hamvassága szűzies, s arcjátéka oly rendkívülien élénk, hogy ha mélabús volt, szinte fájdalmat okozott látása, ha vidám, elkápráztatott. Tiszta vonásai folttalan lelket látszottak tükrözni; mennyei tükör! - hogy el ne homályosítsa, korunk egyik nagy költője azt mondta Emma első botlásáról: "Bukását nem a züllöttség okozta, hanem a meggondolatlanság és a jóság."
Javában folyt Anglia háborúja amerikai gyarmatai ellen, könyörtelenül ment a katonafogás. S hogy mi is az általános kifejezésnél maradjunk: Fanny testvérét, Richárdot katonának fogták, s akarata ellenére besorozták egy hadihajóra. Fanny barátnőjéhez futott, segítséget kérni. Emma szépsége láttán biztosra vette, hogy senki nem állhat ellen kérésének, addig könyörgött hát Emmának, míg az elhatározta, hogy John Payne admirálison kipróbálja hatalmát.
Érezte, hogy most neki való feladatot kapott - hisz csábításra született. Felvette legszebb ruháját, s barátnője kíséretében elindult az admirálishoz. Megkapta, amit kért. Csakhogy az admirális is kért valamit cserébe, s Emmának fizetnie kellett Dick szabadulásáért - no nem éppen szerelmével, de - mondjuk így - hálájával.
Emma Lyonna Payne admirális szeretője lett. Saját házat, saját cselédséget és saját lovakat tartott. De szerencséje hullócsillag volt, ugyanolyan gyorsan hanyatlott le, mint ahogy felragyogott. Hamarosan útra kelt s eltűnt a látóhatár peremén a hajóraj, magával vivén az admirális hajóján Emma fényes álmait.
Emmának esze ágában sem volt megölnie magát Didóként egy csalfa Aeneasért. Az admirális barátja, sir Harry Fatherson - jóképű és gazdag úriember - felajánlotta Emmának segítségét. Emma úgyis megtette már az első lépést a bűn arannyal kikövezett útján, elfogadta az ajánlatot, s egy évadon át a vadászatok, ünnepélyek, bálok királynőjeként tündökölt. De a szezon múltával otthagyta második szeretője is. A második viszony lealacsonyította Emmát. Hamarosan olyan nyomorra jutott, hogy nem maradt más kiútja, mint a haymarketi utca, a legmocskosabb mindazon utcák közül, ahol valaha nyomorult teremtések koldulták a járókelők szerelmét.
Szerencséjére azt az aljas kerítőnőt, akihez fordult, hogy áruba bocsássa magát az erkölcstelenség vásárán, meglepte az új lány finom, szerény modora, s ahelyett hogy a szokásos módon bánt volna vele, bemutatta egy híres orvosnak, a bordélyház egyik állandó vendégének.
Ez az orvos a hírhedt Graham doktor volt, misztikus és buja tanok gyanús prófétája, aki a szépség érzéki vallásának igéit hirdette a londoni ifjúság köreiben.
Most, hogy Emma megjelent, végre rátalált a doktor e szerelmetes Vénusz képében a maga Vénusz-Astartéjára.
Nagy árat fizetett a kincsért, de megérte. Apolló ágyába fektette, átlátszó fátyollal takarta le, átlátszóbbal, mint az a háló, amellyel Vulkán megfogta s az Olümposz színe elé hurcolta szökevény Vénuszát; majd hirdetést tett közzé az összes újságokban, miszerint végre birtokába jutott a tökéletes szépség egyetlen példánya, melynek híján mindeddig nem diadalmaskodhattak tanai.
Ez a kéjvágyat s kíváncsiságot csigázó felhívás megtette a magáét. A szerelem hatalmas, az egész világra kiterjedő kultuszának hívei futván futottak Graham doktorhoz.
A diadal teljes volt: ilyen műremeket nem teremtett sem a festészet, sem a szobrászat soha, Apellész és Pheidiasz a porban hevert.
Emma körül tolongtak a festők és szobrászok. A többiekkel együtt eljött Rowmney is, mihelyt visszaérkezett Londonba. Azonnal ráismert a Flint grófságbeli fiatal lányra. A legkülönbözőbb alakokban festette le: mint Ariadnét, mint bacchánsnőt, mint Lédát, mint Armidát; a császári Könyvtárban van egy egész metszetsorozat a varázslatos Emmáról, bujánál bujább pózokban, minden lehetséges pózban, amit csak a görög-római érzékiség kitalált
Ekkor történt, hogy sir Charles Granville-t, sir William Hamilton unokaöccsét is odacsalta a kíváncsiság. Sir Granville a híres-nevezetes "királycsináló" Warwick-család sarja volt. Meglátta Emmát, belekábult tökéletes szépségébe, s eszeveszetten beleszeretett. Az ifjú lord a legragyogóbb ajánlatokkal halmozta el, de Emma azt állította, hogy doktor Grahamhez a hála eltéphetetlen kötelékei fűzik, ellenállt minden csábításnak, s kijelentette, hogy szeretőjét ezúttal csakis egy férj kedvéért hajlandó otthagyni.
Sir Charles nemesi becsületszavát adta, hogy elveszi Emmát, mihelyt nagykorú lesz. Emma ezek után ráállt, hogy sir Charles elszöktesse.
A két szerető csakugyan férj-feleség módjára élt. Három gyerekük született, akiket az apai becsületszó értelmében majdan házasságnak kellett törvényesítenie.
Együttélésük ideje alatt azonban Granville egy kormányváltozás következtében elvesztette állását, s ezzel együtt jövedelmének nagy részét. Ez a fordulat, szerencsére a harmadik év végén következett be; időközben Emma Lyonna óriási előrehaladást tett a zene és a festészet tanulmányozásában a legjobb londoni tanárok vezetése alatt; egyszersmind tökéletesítette angol nyelvtudását, megtanult franciául és olaszul, úgy szavalt már, hogy mistress Siddons sem különbül, s mestere lett a pantomimnak.
Granville az állás elvesztése után sem tudta rászánni magát, hogy csökkentse kiadásait, ehelyett nagybátyjától, sir William Hamiltontól kért levélben pénzt. A nagybácsi eleinte minden alkalommal ki is segítette, hanem egyszer azt felelte, hogy néhány nap múlva úgyis Londonba szándékozik utazni, s londoni útja jó alkalom lesz rá, hogy unokaöccse ügyeinek utánanézzen.
Ez a kifejezés: "utánanézni" megrémítette a fiatalokat; csaknem annyira féltek sir William érkezésétől, mint amennyire várták. Egy nap aztán betoppant hozzájuk, bejelentés nélkül. Akkor már egy hete tartózkodott Londonban.
Sir Willam az egész hetet arra használta fel, hogy unokaöccséről értesüléseket gyűjtsön. Akikhez fordult, mind siettek felvilágosítani, hogy a fiatalember pénzzavarainak és gondjainak oka egy prostituált, akitől három gyereke van.
Emma visszavonult szobájába, egyedül hagyta szeretőjét a nagybácsival. Sir William válaszút elé állította unokaöccsét: vagy szakít Emma Lyonnával, vagy lemond az örökségről, a vagyonról.
Azzal távozott is, három nap gondolkodási időt engedélyezve a fiatalembernek.
A fiatalok már csak Emmában reménykedhettek: ő talán eléri, hogy a nagybácsi megbocsásson az unokaöcsnek, ha saját szemével győződik meg róla, mennyire bocsánatos a bűne.
Emma félredobta a pillanatnyi rangjához illő öltözéket, s előkereste lánykori, olcsó szövetruháját meg a szalmakalapját. A többit a hangjára meg az arcjátékára bízta, a könnyre, a mosolyra, a kedveskedésre.
Mihelyt bevezették sir Williamhez, a lábaihoz borult. Eközben - véletlenül vagy talán ügyes számításból - kibomlott a kalapját tartó szalagcsokor, s vállára omlott gyönyörű, gesztenyeszín haja.
Emma felülmúlhatatlanul játszotta a szenvedőt.
Az öreg régiségbúvár nem ismert mindaddig más szenvedélyt, mint azt, amely az athéni márványokhoz s Magna Graecia szobraihoz fűzte; életében először találkozott eleven asszonnyal, akinek a szépsége felülmúlta Praxitelész és Pheidiasz hideg és sápadt istennőszobrainak szépségét. A szenvedély, amelyet unokaöccsénél elítélt, most az ő szívében lobbant lángra, s olyannyira hatalmába kerítette, hogy védekezni sem próbált többé ellene.
Sir William kész volt lábbal tiporni méltóságát, becsületét, kész volt vállalni unokaöccse adósságait, Emma alacsony származását, botrányos múltját, nagy nyilvánosság előtt aratott, kétes sikereit, pénzen árusított szerelmét, a gyerekeit, bármit, ha kárpótlásul az övé lesz.
Emma nagyobb győzelmet aratott, mint remélte. Az unokaöcsnél beérte a házasság ígéretével; most keményebb feltételeket szabott. Kijelentette, hogy sir Williamet csak mint törvényes felesége hajlandó Nápolyba elkísérni.
Sir William erre is ráállt.
Emma szépsége Nápolyban sem tett kisebb hatást, mint Londonban; nemcsak meglepett - el is kápráztatott mindenkit.
Sir William neves régész és mineralógus volt, emellett Anglia nagykövete, III. György király tejtestvére és barátja: házában a nápolyi társaság legjava fordult meg, tudósok, politikusok, művészek. A tanulékony Emma napok alatt elsajátított annyi politikai és tudományos ismeretet, amennyire egyáltalán szüksége lehetett. Véleményei hamarosan irányadókká váltak mindazok számára, akik sir William szalonját látogatták.
De még ez sem volt minden. Alig mutatták be az udvarnál, Mária Karolina máris kijelentette, hogy legjobb barátnőjének tekinti, állandóan maga mellett tartotta, és elhalmozta kegyeivel. Mária Terézia lánya a haymarketi prostituáltat saját kocsijába ültette, vele egyforma ruhát öltött, úgy hajtatott végig a Toledo utcán vagy a Chiaia sétányon - és nemcsak nem átallott nyilvánosan mutatkozni a társaságában, de bizonyos estéken, amelyeket azzal töltöttek, hogy Emma bemutatta az ókori szerelem legbujább s legvérforralóbb pózait, azt üzente sir Williamnek, akinek hiúságát legyezte a rendkívüli királyi kegy, hogy barátnőjét csak másnap engedi haza, mert nem tud nélküle meglenni.
Képzelhetni, mennyire gyűlölték s irigyelték az udvarnál a kegyencnőt. Karolina tudta, milyen szemérmetlen híresztelések keringenek kettejük csodálatos, hirtelen támadt, meghitt barátságáról, de mert azok közé az emberek közé tartozott, akik nem ismernek megalkuvást vagy félelmet, emelt fővel fogadta a megszólást, sőt a rágalmat is. Aki a királyné kegyeire pályázott, annak illő tisztelettel kellett közelednie Actonhoz, a királyné szeretőjéhez és Emmához, a királyné bizalmasához.
Tudjuk, mi minden történt ezekben az években. 89: a Bastille bevétele s a kivonulás Versailles-ba; 93: XVI. Lajos és Marie-Antoinette kivégzése, 96 és 97: Bonaparte olaszországi győzelmei, amelyek nyomán meginogtak a trónok, s ledőlt közülük a legrégibb és legszilárdabb: a pápai trón.
S míg ezek az események zajlottak, rettenetes visszhangot verve a nápolyi udvarban, egyszer csak feltűnt s naggyá nőtt Nelson, az elaggott királyságok bajnoka. Abukirnál aratott győzelme akkor élesztette újjá a királyok reményeit, amikor már-már búcsút mondtak ingadozó koronájuknak. A pénzsóvár, hatalom- és becsvágyó Mária Karolina mindenáron meg akarta tartani a magáét; nincs tehát semmi meglepő abban, hogy latba vetette egész befolyását, s így szólt barátnőjéhez, lady Hamiltonhoz, annak a napnak reggelén, amikor a zsarnokság támaszának, Nelsonnak fogadására készültek: "Meg kell nyernünk ezt az embert, márpedig ő akkor lesz a mienk, ha te az övé leszel."
Miért esett volna nehezére lady Hamiltonnak, hogy barátnője, Mária Karolina kedvéért megtegye - Horace Nelson admirális megnyerésére - azt, amit annak idején Emma Lyonna megtett barátnője, Fanny Strong kedvéért, Payne admirális megnyerésére?
A szegény barnham-thorpesi lelkész fia, az a férfi, aki nagyságát és hírnevét csakis önmagának, bátorságának és lángeszének köszönhette, aligha kaphatott dicsőbb kárpótlást megnyomorodásáért, súlyos sebeiért, mint hogy egy király, egy királyné s egy egész udvar siessen üdvözlésére; és bizonyosan nem kaphatott dicsőbb jutalmat győzelmeiért, mint az imádott, csodálatos asszony kegyét.
Az imént már tanúi lehettünk, mint dördült el a Van-Guard üdvlövése, s mint futott fel a brit zászló a hajó árbocára, amelyet csaknem annyira megtépázott a harc vihara, mint parancsnokát. Nelson észrevette az üdvözlésére siető királyi flottát.
A vezérgálya árbocán Nápoly óta ott lengett Nagy-Britannia lobogója, s mellette a Kettős Királyság színei: nem volt mit felvonnia.
Amikor a két hajó kötélhossznyira megközelítette egymást, a gálya zenekara rázendített az angol himnuszra. A Van-Cuard vitorlarudakon elhelyezkedett legénysége háromszoros hurrá kiáltással felelt: ütemesen hurráztak, ahogy ezt már az angolok szokták hivatalos ünnepségeken.
Nelson "állj"-t parancsolt, hogy a gálya beállhasson a Van-Guard mellé, s a jobb oldali, azaz a díszlépcsőt bocsáttatta le. Maga a lépcső tetején várt, levett kalappal, hajadonfőtt.
Riadóztatták a matrózokat és a katonákat, még azok is elővánszorogtak nagy sápadtan, akik alig épültek fel sebesülésükből. A legénység hármas sorban állt fel a fedélzeten, és fegyverrel tisztelgett.
Nelson azt várta, hogy elsőnek a király lép a hajóra, aztán a királyné, majd a királyi herceg, azaz hogy magas látogatóit az etikett előírásai szerint fogadhatja; de a királyné hamisítatlan női ösztönnel a szép Emmát lökte előre - Nelson maga említi ezt a tényt feleségéhez intézett levelében. Emma belepirult a szokatlan megtiszteltetésbe, hogy a királyné ezúttal maga fölé helyezte. Felment a lépcsőn, megpillantotta Nelsont, újabb sebbel, homlokán fekete kötéssel, a vérveszteségtől haloványan. Lehet, hogy csakugyan megrendült, de lehet, hogy csak szerepet játszott, jól: mindenesetre felsikoltott, elsápadt, s félig aléltan omlott a hős keblére, miközben azt suttogta:
- Ó, nagy, ó, drága Nelson!
Nelson örömteli meglepetésében elejtette a kalapját, nagyot rikkantott, megmaradt karjával átölelte, támogatta és görcsösen szívére ölelte Emmát.
Ez a váratlan fordulat Nelsont szinte önkívületbe sodorta. Volt egy pillanat, amikor a világ megszűnt számára, s olyan megsemmisítő gyönyört érzett, mintha máris a Paradicsomban lenne - no persze nem a keresztény, hanem a mohamedán Paradicsomban.
Mire magához tért, felért a fedélzetre a király, a királyné, az egész udvar, s ki-ki sietett őt üdvözölni.
Ferdinánd király kezet szorított vele, a világ megmentőjének nevezte, s átnyújtotta ajándékát, a gyönyörű tőrt, amelynek markolatán a frissiben alapított San Ferdinando-érdemrend nagyszalagja mellett ott fityegett a Bronte hercege címet adományozó pátens is. Ezt a hízelgő címet a királyné találta ki, igazi női leleménnyel: annyit tesz, mint a "Mennydörgés hercege", mivel Bronte egyike a három küklopsznak, akik az Etna lángoló barlangjában Zeusz villámait kovácsolják.
A királyné Nelsont barátjának, a trónok támaszának, a királyok bajnokának nevezte, majd Nelson és Emma Lyonna kezét kezébe fogva, egyszerre szorította meg mindkettőt.
Utánuk jöttek a többiek: trónörökösök, királyi hercegnők, miniszterek, kurtizánok. De törődött is Nelson az ő bókjaikkal és kézfogásukkal, mióta a király és a királyné dicséretét hallhatta, és Emma Lyonna kézszorítását érezhette! Megegyeztek, hogy Nelson átszáll a vezérgályára, mert az a huszonnégy evezőjével a szokásosnál gyorsabban halad. Emma a királyné nevében mindenekelőtt arra kérte, mutassa be hajóját, a büszke Van-Guard-ot, amelynek francia golyóbisok ütötte dicső sebei még be sem gyógyultak, akárcsak a kapitányé.
Nelson valódi tengerészöntudattal mutogatta hajóját. Lady Hamilton a látogatás egész ideje alatt Nelsonnal karonfogva lépdelt, a király és a királyné nevében részletesen elmeséltette vele az augusztus 1-i ütközetet, arra kényszerítette, hogy magáról beszéljen.
A király saját kezűleg kötötte fel Nelson oldalára XIV. Lajos tőrét, a királyné átnyújtotta a hercegi rangot adományozó levelet, Emma a nyakába akasztotta a San Ferdinando-rend nagyszalagját; e mozdulat közben gyönyörű hajának illatos fürtjei véletlenül érintették az üdvözült Nelson arcát.
Délután két óra volt ekkor. A hazaút Nápolyba három órásnak ígérkezett. Nelson rábízta a Van-Guard vezényletét Henry ezredes-kapitányra, s a zenekar és a tüzérség együttes hangversenye közepette átvonult a királyi gályára. A gálya elvált a hajókolosszus oldalától, könnyedén, mint a sirály, s kecsesen siklott tova a tenger felszínén.
Most Caracciolo admirálison volt a sor, bemutatni hajóját. Ő és Nelson régi ismerősök voltak: mindketten ott harcoltak Toulon ostrománál a franciák ellen. Caracciolo az egyébként vesztes ütközetben érdemelte ki, bátorságával és rátermettségével, hogy visszatértekor admirálissá nevezték ki. Rangban egyenlő volt Nelsonnal, születés tekintetében viszont felette állt, háromszáz éves történelmi múlttal a háta mögött.
Tán ez a csekélység magyarázza, hogy a két admirális meglehetős hidegen üdvözölte egymást, s Francesco Caracciolo sietett nyomban elfoglalni helyét a parancsnoki hídon.
Nelsont a királyné erőnek erejével maga mellé ültette a bíbor sátor alá. Kijelentette, hogy felőle csinálhat a többi férfi, amit akar, Nelson azonban kizárólag az övé és barátnőjéé. Emma szokott pózában a királyné lábainál helyezkedett el.
Sir William Hamilton buzgón magyarázta Ferdinándnak - mert a tudós jobban ismerte Nápoly történetét, mint maga a király -, hogy Capri szigetét, amely előtt éppen elhajóztak, hogyan vásárolta meg a nápolyiaktól Augustus, jobban mondva hogyan cserélte el Ischia szigetéért. Amikor ugyanis a császár kikötött Caprin, egy öreg, elszáradt tölgy földig hajló ágai a szeme láttára felegyenesedtek és kizöldültek.
A király figyelmesen végighallgatta sir William Hamiltont, majd, amikor befejezte, így szólt:
- Megkezdődött a fürjek vonulása, drága nagykövetem; ha önnek is úgy tetszik, egy hét múlva jöhetünk Caprira vadászni, ezerszám találunk itt fürjeket.
A nagykövet szenvedélyes vadász volt - főként ennek köszönhette a király kitüntető bizalmát. Meghajolt egyetértése jeléül, s alkalmasabb pillanatra halasztotta tudós régészeti előadását Tiberius császárról, tizenkét villájáról és saját abbeli feltevéséről, miszerint a kék barlangot ugyan az ókoriak is ismerték már, de akkor nem volt még ilyen varázslatosan kék, mert szép színét annak köszönheti, hogy a tenger szintje, a Tiberius kora óta eltelt tizennyolc évszázad alatt, mintegy öt-hat lábbal emelkedett.
A négy nápolyi erőd parancsnoka ezenközben merőn a királyi flottillára s mindenekelőtt a vezérgályára szegezte messzelátóját. Amikor látták, hogy a gálya megfordul, és megindul vissza, Nápoly irányában, elrendelték, hogy száz ágyúlövés köszöntse Nelsont, aki nyilván átszállt már a gályára. Ez a legmagasabb fokú tiszteletadás: a trónörökös születését szokta száz ágyúlövés köszönteni.
Vagy negyedóráig dörögtek az üdvlövések; s amikor a királyi hajóhad, a gálya vezetésével, beért a katonai kikötőbe, újra felmorajlottak.
A palotába vezető lejtős út alján ott várakoztak már a királyi udvar és az angol követség fogatai - a követségi kocsik bátran felvehették a versenyt pompa dolgában a királyi fogatokkal. Jó előre úgy állapodtak meg, hogy ezen a napon a király s a királyné átengedi házigazdái jogát sir Williamnek és lady Hamiltonnak, Nelson az angol követségen száll meg, s a követség rendezi tiszteletére a díszvacsorát és az estélyt.
Nápoly városa majd kivilágítással és tűzijátékkal ünnepel.
Mielőtt partra szállt volna, lady Hamilton Caracciolo admirálishoz lépett, s roppant elbájoló hangon és a lehető legszivélyesebb arckifejezéssel azt mondta:
- Az ünnepség, amelyet hírneves honfitársunk tiszteletére adunk, nem lenne teljes, ha nem venne részt rajta az egyetlen tengerész, aki Nelsonnak méltó társa, ha nem ünnepelné velünk a győzelmet, s nem mondana pohárköszöntőt Anglia nagyságára, a Szicíliai Kettős Királyság boldog jövőjére s a gőgös francia köztársaság bukására, amely ujjat mert húzni a királyokkal. Mi úgy gondoltuk, hogy ezt a pohárköszöntőt nem mondhatja el senki más, mint Toulon hőse, Caracciolo admirális.
Caracciolo udvarias meghajtással, de zárkózott arckifejezéssel felelte:
- Milady, őszintén sajnálom, hogy nem lehetek vendége, s nem vállalhatom a nekem szánt dicső szerepet, de amilyen szép napunk volt, olyan viharos éjszakára van kilátásunk.
Emma Lyonna gyors pillantást vetett az égboltra: olyan tiszta kék volt az, mint az ő szeme, csak Procida irányából közelgett néhány bodros kis felhő.
Elmosolyodott.
- Nem hisz nekem, milady - folytatta Caracciolo. Pedig hát nemhiába töltöttem életem kétharmadát ezen a szeszélyes tengeren, amelyet Földközinek neveznek; a magamfajta ember ismeri a légkör minden titkát. Látja ott az égen azokat a ködgomolyokat? Gyorsan közelegnek; az északnyugati szelet nyugati szél váltotta fel. Tíz óra tájban déli szél fog fújni, a sirokkó. Nápoly öble tárva-nyitva áll a szeleknek, s különösen a sirokkónak, kötelességem tehát, hogy őrködjem a brit királyi fenség itt horgonyzó hajói biztonságán. Amúgy is megrongálódtak az ütközetben, s úgy lehet, egyik-másik nehezen állja a vihart. Amit ma tettünk, milady, az felér egy hadüzenettel, s a franciák Rómában vannak, tőlünk alig öt nap távolságra. Higgyen nekem: nemsokára nagyon is szükségünk lehet mindkét flottára, vigyáznunk kell, hogy jó karban tartsuk.
Lady Mamilton görcsösen biccentett.
- Herceg - mondta -, indokai arra mutatnak, hogy a legmesszebbmenőkig szívén viseli a brit és a szicíliai királyi fenségek érdekeit, s így nem lehet el nem fogadnom. Azt azonban reméljük, hogy legalább bájos unokahúga, Cecilia Caracciolo részt vesz az estélyen; neki aligha lehet mentsége a távolmaradásra, hisz még aznap értesítettük, hogy számítunk megjelenésére, amikor megkaptuk Nelson admirális levelét.
- Sajnos nem, asszonyom; épp erről készültem beszélni önnel. Sógornőm, Cecilia édesanyja néhány nap óta gyengélkedik, s állapota olyan rosszra fordult, hogy ma, indulás előtt levelet kaptam Ceciliától, amelyben közli, hogy őszinte sajnálatára nem vehet részt az estélyen, és megbíz, hogy mentsem ki úrnőmnél. A megtisztelő megbízatásnak, íme, eleget tettem.
E rövid párbeszéd alatt a királyné közelebb lépett lady Hamiltonhoz és Francesco Caracciolóhoz. Mindent hallott, és mi több, nagyon is jól tudta, mi bírta rá a szigorú nápolyi nagyurat, hogy kettős kosarat adjon. Homloka ráncba futott, alsó ajka megnyúlt, egész arcát sápadtság lepte el.
- Gondolja meg, herceg! - mondta éles hangon. Mosolya fenyegető volt, akárcsak azok a bolyhos fellegek, a vihar előhírnökei, amelyekre az admirális figyelmeztette lady Hamiltont. - Gondolja meg! Az udvari ünnepségekre csak azok kapnak meghívást, akik lady Hamilton estélyén részt vettek.
- Felséges asszonyom - felelte Caracciolo rendíthetetlen nyugalommal, mintha észre sem venné a fenyegetést -, fájdalom, szegény sógornőm állapota olyan súlyos, hogy előreláthatóan sem ő, sem unokahúgom nem vehet részt semmiféle ünnepségen, még akkor sem, ha a Nelson úr őkegyelmessége tiszteletére rendezett ünnepségek egy álló hónapig eltartanának. Egy olyan korú és rangú fiatal lány, mint unokahúgom, sehol, még a királynénál sem jelenhet meg anyja nélkül.
A királyné teljesen elvesztette önuralmát:
- Így is jó, uram, a maga idején és helyén majd tárgyalunk a visszautasításról.
Belekarolt lady Hamiltonba:
- Jöjjön, drága Emmám.
Majd hozzátette, de ezt már súgva:
- Ezek a nápolyiak! Ezek a nápolyiak! Jól tudom, mind gyűlölnek, de én sem maradok adósuk: gyűlölöm és utálom őket!
Gyors léptekkel megindult a jobb oldali lépcső felé, de nem elég gyorsan, hogy Caracciolo admirális meg ne előzze.
Egyetlen intésére teljes erővel felharsant a zene, újra eldördültek az ágyúk, megkondultak az összes harangok. A dühtől fuldokló királyné és megszégyenített barátnője az öröm és a diadalmámor összes külső jelei közepette vonult le a lépcsőn.
Az első kocsiban a király, a királyné, Emma Lyonna és Nelson foglalt helyet, a másodikban a herceg, a királyi hercegnő, sir William Hamilton és John Acton, a miniszterelnök. A többiek tetszésük szerint helyezkedtek el a következő fogatokban.
Egyenesen a Szent Klára-templomba hajtattak, hogy hálaadó Te Deumon vegyenek részt. Az eretnekek, úgymint Horace Nelson, sir William és Emma Lyonna szívesen lemondtak volna a szertartásról, de a király túlságosan jó keresztény volt - különösen, amikor félt -, hogysem elmellőzhessék.
A Te Deumot Capece Zurlo őeminenciája, a nápolyi érsek celebrálta. Az érsek kitűnő férfiú volt, gáncs legfeljebb a szicíliai király és királyné szemszögéből illethette; az tudniillik, hogy túlságos előszeretettel viseltetik a liberális eszmék iránt. A győzelmi istentisztelet bemutatásában egy ekkoriban még csak köz- és magánéleti botrányairól ismert egyházi méltóság: Fabrizio Ruffo kardinális segédkezett.
Sir William Hamilton nem kisebb szenvedéllyel gyűjtötte a botrányos eseteket, mint a régészeti ritkaságokat; a Te Deum egész tartama alatt azzal szórakozott, hogy lord Nelsont megismertette a hírhedt porporato (bíbornok) kalandjaival.
Egyébiránt olvasóinknak is hasznos egyet-mást megtudniuk arról az emberről, akinek kimagasló szerep jutott a regényünk tárgyát képező eseményekben. Annyi körülbelül elég is, amennyit sir William mondott el róla. Íme:
Van egy olasz mondás a nagynevű, történelmi családok s ősi voltuk dicsőítésére: "Az apostolok: Velence, a Bourbonok: Franciaország, a Colonnák: Róma, a San Severinók: Nápoly, a Ruffók: Kalábria."
Fabrizio Ruffo kardinális e nevezetes család sarja volt.
Szerencséjét az a pofon alapozta meg, amelyet gyermekkorában adott a szép Angelo Braschinak, a későbbi VI. Pius pápának.
Fabrizio unokaöccse volt Tomaso Ruffónak, a bíbornoki Kollégium fejének. Egy napon Braschi, a pápa őszentsége kincstárnoka, ölébe vette pártfogója unokaöccsét. A kis Ruffo a kincstárnok szép szőke hajfürtjei után kapkodott, s valósággal tantalusi kínokat állt ki, mert az mindig elhúzta a fejét. Amikor Braschi végre közel hajolt, a gyerek, ahelyett hogy a haját ragadta volna meg, mint eddig akarta, teljes erőből pofon ütötte.
Harminc évvel később Braschit pápává választották. Találkozott Ruffóval, s a harmincnégy éves férfi láttán visszaemlékezett a gyermekre, aki pofon ütötte. Nem felejtette el, hogy mindent nagybátyjának, egykori pártfogójának köszönhet, s kinevezte Ruffót a Szentszék kincstárnokává ezt a hivatalt viselte ő maga is, amikor a pofont kapta. A leköszönő kincstárnoknak mindig kijárt a bíbornoki kalap.
Fabrizio Ruffo olyan eredményesen kincstárnokoskodott, hogy három-négy év alatt három-négy milliós hiány keletkezett. VI. Pius belátta, jobban jár, ha Ruffóból kardinálist csinál, mint ha meghagyja kincstárnoknak, megküldte neki a bíbor kalapot, s visszakérte a kincstár kulcsát.
Ruffo tehát kardinális lett, évi 30 000 frank jövedelemmel. - Kincstárnok korában egymilliót költött. Nem óhajtott lecsúszott emberként Rómában maradni, Nápolyba utazott, a pápa ajánlólevelével, s Ferdinándtól kért hivatalt, minthogy kalábriai születése révén, Ferdinánd alattvalója volt.
Amikor megkérdezték, mihez ért, Ruffo azt válaszolta, hogy a katonai pályára érez magában elhivatottságot. Az ő irányításával folyt ugyanis Ancona megerősítése, s egy új eljárást is feltalált az ágyúgolyók hevítésére: tehát hadügyi vagy tengerészeti vonalon akar, azaz óhajt tevékenykedni.
Csakhogy Ruffo nem nyerte meg a királyné tetszését, márpedig a hadügyi és tengerészeti posztokra a királynétól függött minden kinevezés, ő döntötte el, mit ír alá szeretője, Acton, a miniszterelnök. Ruffo kérését könyörtelenül elutasították, még alacsonyabb beosztásra sem méltatták.
A király nagyobb tisztelettel adózott VI. Piusnak és ajánlólevelének, ő kinevezte Ruffót San Leució-beli selyemgyára igazgatójának.
Furcsa hivatal egy kardinális részére, nemde? És még furcsábbnak tűnik majd, ha e település kialakulásának titkairól fellebben a fátyol. Ruffo mégis elfogadta. Pénzre volt szüksége, mindenekfelett pénzre, és a király megtoldotta az igazgatói címet egy apátsággal, amely húszezer fontot jövedelmezett.
Ruffo kardinális egyébként művelt, sőt tudós férfiú volt; fiatal, jóképű, bátor és büszke, mint IV. Henrik és XIII. Lajos korának főpapjai, akik naphosszat vértben, sisakban jártak, kardot forgattak, s misemondásra csak üres perceikben fanyalodtak.
Mire monsignore Capece Zurlo a Te Deum végére ért, sir William is befejezte elbeszélését. Istentisztelet után ki-ki újra kocsiba ült. A Chiaia utca végére hajtattak. Mind a mai napig itt székel az angol követség, Nápoly egyik legszebb s legtágasabb palotájában.
A Szent Klára-templomba menet és jövet is lépésben hajtottak a fogatok, az utcákon tolongott a nép. Nelson nemigen találkozott eddig a délvidéki népek zajos, látványos szalmaláng-lelkesedésével; megrészegült a százezer torokból felhangzó "Éljen Nelson! Éljen a szabadító!" kiáltástól, s belekábult a százezer kéz lengette, tarka kendőrengeteg látványába.
Csak egy dolog lepte meg e nagyszerű és zajos diadalmenet során: a lazzaronék bizalmaskodása. Felléptek a királyi fogat hágcsójára, a bakra vagy a hátsó ülésre telepedtek - és sem a kocsis, sem a lakájok nem törődtek velük. Megrángatták a király kabátja szárnyát, megcibálták az orrát, miközben Orrkomának titulálták, s megkérdezték, mikor árul legközelebb halat a Mergellinán vagy mikor jön makarónit enni a San Carlóba. Mindez nagyon elütött az angol királyok méltóságteljes viselkedésétől s az őket körülvevő mély hódolattól. De Ferdinánd láthatólag örült a bizalmaskodásnak, a csúfondáros megjegyzésekre, gorombaságokra vidáman és hasonló hangnemben válaszolgatott, s ha nagyon meg találták rántani a kabátja szárnyát, legfeljebb odasózott egyet; úgyhogy mire a követség palotája elé értek, Nelson maga sem látott már egyebet a kölcsönös bizalmaskodásban, mint az apjukat rajongva szerető gyermekek fegyelmezetlenségét s a túlságosan elnéző apa gyengeségét.
A követségen újabb meglepetés várta, s emelte égig öntudatát.
A követség kapuját hatalmas diadalívvé alakították át. Fenn, középen a címer, amelyet az angol király adományozott az abukiri győzőnek, a Nílus bárója címmel és a lordsággal egyetemben. A kapu két oldalán aranyozott árbocrúd állt, amilyet Velence főterén szoktak ünnepnapokon felállítani. Mindkettő csúcsán vörös árbocszalag, s rajta arany betűkkel a név: Horace Nelson. A tengeri szellő bontogatta, a bámész nép szeme elé teregette a szalagokat.
A lépcsőház babérlugassá változott, amelyen ritka virágokból kirakták Nelson nevének kezdőbetűit, egy H-t és egy N-t. És mindenütt ez a két betű járta, babérkoszorútól övezve: a lakájok ruhájának gombjain, a porcelán terítékeken, a képcsarnokban nyolcvan személyre megterített hatalmas asztalt fedő abroszokon, sőt még a vendégek szalvétáin is. Zene szólt, de halkan, hogy ne zavarja a beszélgetést, s a levegőben könnyű és finom illat lebegett. Az egész hatalmas palotát, mint Armida elvarázsolt házát, láthatatlan, tünékeny illat- és dallamár töltötte be.
Már csak a két misemondó főpapra, Capece Zurlo érsekre és Fabrizio Ruffo kardinálisra vártak.
Mihelyt megérkeztek, elhangzott a bejelentés: "Felség, tálalva van", mert a királyi udvarok etikettje úgy akarja, hogy ahol a király jelen van, ott ő legyen a házigazda.
Nelson a királlyal szemközt ült, Mária Karolina királyné és lady Hamilton között.
Mint egykor Lucullus, a Nápolyban lakó dúsgazdag római polgár, akihez Tiberius császár elküldette a rombuszhalakat, amelyek túl nagyok és drágák voltak az ő erszényéhez, s aki öngyilkos lett, amikor már csak néhány milliója maradt, mert szegényen nem érdemes élni, sir William Hamilton is megvámolta az egész világ élelmiszertermését, tudományát ezúttal a gasztronómia szolgálatába állítva.
Gyertyák ezreinek fényét verték vissza a tükrök, gyertyatartók, kristályedények; olyan kápráztató és varázsos fényben úszott a csarnok, amilyet soha nem gyújtott még itt a nap, a legtisztább, legfelhőtlenebb nyári nappalokon, a legforróbb déli órákban sem.
Arany és ezüst hímzéseken csillant fel a fény, ezerszín szikrát vetett a melleket díszítő érmeken, rendjeleken, gyémántkereszteken, s mintegy dicsfénybe vonta a főrangú vendégsereget. Ez a dicsfény hiteti el a rab népekkel, hogy a királyok, királynők, hercegek, kurtizánok, egyszóval a földi hatalmasságok kivételes, felsőbbrendű lények, félistenek, más fajúak, mint ők.
Minden fogásnál elhangzott egy pohárköszöntő. Maga Ferdinánd járt elő jó példával, ő mondta az elsőt. Szeretett unokafivérének és felséges szövetségesének, III. György angol királynak kívánt dicsőséges uralkodást, felhőtlen boldogságot és hosszú életet.
A királyné szokást, hagyományt megszegve, ivott Itália megmentője, Nelson egészségére. Az ő példáján felbátorodva Emma Lyonna is emelte poharát a Nílus hősére; megmártotta a borban ajkát s aztán továbbadta Nelsonnak a poharat - nem is bor volt már abban, hanem merő tűz! Minden pohárköszöntő után frenetikus éljenzésbe törtek ki a vendégek, úgy tapsoltak, hogy majd leszakadt a mennyezet.
A hangulat fogásról fogásra emelkedett, s egy véletlen körülmény a lelkesedést végül az őrjöngésig fokozta.
Már mind a nyolcvan vendég azt leste, hogy a király felálljon, s jelt adjon az asztalbontásra. A király fel is állt - példáját egy emberként követték -, de Ferdinánd nem mozdult az asztalfőről. S abban a pillanatban rázendített a San Carlo-színház legjobb énekeseinek kórusa, százhúsz tagú zenekartól kísérve, arra a súlyos, szélesen hömpölygő, mélységesen bánatos dallamra, amelyet Lully szerzett XIV. Lajos parancsára II. Jakab, a windsori száműzött, a saint-germaini kastély királyi vendége tiszteletére: felhangzott a God save the King.
Egy-egy szakasz után mindig kitört a taps. Az utolsó szakaszt még hosszabb és zajosabb tetszésnyilvánítás fogadta, mint a többit; mindenki azt hitte, a végére értek. Ekkor azonban egy tiszta, zengő, erős hang belekezdett egy újabb, ez alkalomra írt strófába, amelynek becsét sokkal inkább a jó szándék, semmint a vers minősége adta meg:
Üdv néked Győzelem! S győzelem hős fia!
Francia elnyomást eltipró Anglia!
Zengd hát a dalt velünk
Fáraók őshona,
Zengd, mint a messzi táj, -
Hős Nelson otthona:
Isten óvd a királyt!(Varga Katalin fordítása)
A gyenge versezet valóságos éljenzés-vihart váltott ki, újra és újra rázendítettek, a lelkesedés nem ismert határt. Ám hirtelen elhalt a hang a vendégek ajkán, s minden szem rémülten meredt az ajtóra, mintha a lakomázók között a terem küszöbén Banquo szelleme vagy a Parancsnok szobra jelent volna meg.
Egy férfi állt az ajtó keretében, fenyegető arccal. Magas termetén a köztársaság szigorú s nagyszerű uniformisa. A fényözönben a ruha legapróbb részletei is jól látszottak: a kék kabát széles hajtókái, a vörös mellény arany hímzései, a lábhoz simuló fehér nadrág s a sárga hajtókás csizma. Bal keze kardja markolatán nyugodott, a jobbat mellényébe dugta, fején - megbocsáthatatlan tiszteletlenség! - a háromszögletű kalpag, s a kalpagon a kék-fehér-piros tollbokréta, annak a forradalomnak a jelvénye, amely a népet a trón magasába emelte, a királyokat ellenben lealázta, és a vérpadra küldte.
Franciaország követe állt ott, az a Garat, aki a Nemzetgyűlés nevében kihirdette a börtönben XVI. Lajos előtt a halálos ítéletet.
Gondolhatni, hogyan hatott ebben a pillanatban e férfi megjelenése. Senki nem mert s nem bírt megszólalni. S ő a halotti csendben érces, erős, zengő hangon a következőket mondta:
- Hazug udvar, amelyet a Szicíliai Kettős Királyság udvarának neveznek, sorozatos szószegéseid ellenére eddig haboztam. Saját szememmel akartam látni, saját fülemmel hallani az igazságot: láttam és hallottam! Róma küldötte egykor tógája szegélyében Karthágó szenátusának békét hozott vagy háborút: nem mint e római, én egyértelműen a háborút hozom, mert ti megszegtétek a békét. Nos, Ferdinánd király, Karolina királyné, legyen háború, ha egyszer így akartátok: de megmondom jó előre, kegyetlen háború lesz. S nem segít majd rajtatok sem az, akit itt ünnepeltek, sem a szentségtelen hatalom, amelynek képviselője; trónotok és fejetek bánja! Isten veletek! Elhagyom Nápolyt, az árulás városát. Jól csukjátok be mögöttem a kaput, állítsátok csatarendbe minden katonátokat a falak mögött, erődeiteket rakjátok meg ágyúkkal, kikötőiteket hadihajókkal: Franciaország könyörtelen bosszúját csak késleltethetitek, de fel nem tartóztathatjátok, mert e nagy nemzet csatakiáltása: "Éljen a köztársaság!", s az elsöpör minden ellenállást.
S a hírhozó, miután égő, véres dárdáját, a háború jelképét odadobta az ellenség elé a földre, mint az ókori Rómában a fetialisok, kimért léptekkel elhagyta a termet, s megindult lefelé a márványlépcsőn, a fokokhoz koccanó kardhüvely csörömpölésétől kísérve.
Az új Belzacárt és vendégeit lenyűgözte a rémület; csak az imént hangzott el a tág boltozat alatt a három bűvös szó, s ki-ki látni vélte lángbetűkkel a terem falára írva.
Kint elhalt a léptek zaja, s nyomban rá feldübörgött a négy izmos lótól vont postakocsi távolodó vágtája.
Van a Mergellina végén, jóval túl a Posíllipóhoz vezető út felén - történetünk időpontjában út nem is vezetett erre, csak egy kocsival alig járható hegyi ösvény - van, mondom, egy különös rom. A tengerbe mélyen benyúló sziklazátonyra épült; dagálykor a tenger vize benyomul a földszinti termekbe. Az imént azt mondottuk, "különös rom", és csakugyan az: olyan palota romja, amely soha nem épült föl, az enyészeté lett, mielőtt életre támadhatott volna.
A nép emlékezete sokkal elevenebben őrzi a hírhedt bűnök, mint a jótettek emlékét. Róma népe nem mutogat az utazónak egyetlen olyan romot sem, amely Marcus Aurelius vagy Traianus császárhoz, az ő áldásos uralkodásukhoz fűződnek; minden műemléket Domitius Aenobarbus fiának, Britannicus megmérgezőjének, Agrippina gyilkosának tulajdonít, még azokat is, amelyek száz évvel későbbiek, s lelkesen mutogatja Néró fürdőit, Néró tornyát, Néró síremlékét. Ugyanígy a nápolyiak: a mergellinai romot Johanna királynő palotájának nevezik, noha stílusa nyilvánvalóan cáfolja az elnevezést, hisz világosan XVII. századi alkotásra vall.
Nem, szó sincs róla, a palotát nem Endre királygyilkos felesége, vagy ha jobban tetszik, Sergiani Caracciolo házasságtörő kedvese építette. Kétszáz évvel későbbi az a szégyentelen Anjou királynő koránál, s építtetője Anna Caraffa volt, Medina herceg felesége. Medina a gróf-hercegnek nevezett Olivares herceg kegyence, Olivares viszont IV. Fülöp király kegyence volt. Olivares bukott, magával rántotta Medinát; Medina hazatért Madridba, de feleségét Nápolyban feledte, a kétszeres gyűlölet céltáblájául, amelyet az asszony gőgje s az ő zsarnoksága keltett.
Minél alázatosabb s némább egy nép, amíg elnyomói hatalmuk teljében vannak, annál könyörtelenebb bukásuk pillanatában. A nápolyiak zokszót nem ejtettek, míg az alkirály úr volt fölöttük; mihelyt kegyvesztett lett, feleségének kellett fizetnie mindenért. Anna Caraffa elhagyta Nápolyt. Az arisztokrácia lesújtó megvetése s a csőcselék megalázó gúnykacaja elől Porticibe menekült. Ott is halt meg, félbehagyva a palotát, derékban kettétört pályája jelképét.
Azóta ez a kőóriás a nép babonás félelmének tárgya. A nápolyiak képzeletvilágától meglehetősen távol áll észak homályos költészete, s a ködös észak állandó látogatói, a kísértetek nemigen merik betenni lábukat az újkori Parthenopé tiszta, áttetsző levegőege alá; ezt a romot a nápolyi nép képzelete, nem tudni, miért, mégis ismeretlen gonosz szellemekkel népesítette be. A szellemek rontást küldenek a hitetlenekre, akik arcátlanul bemerészkednek a váz-palotába, vagy a még vakmerőbbekre, akik megkísérelnek felépíteni, dacolva az átokkal meg a tengerrel, amely folyvást emelkedik, s már-már elnyeléssel fenyegeti. Mintha a mozdulatlan, érzéketlen falakat emberi szenvedélyek hatnák át, mintha az elhalt Medina és Anna Caraffa bosszúálló lelke költözött volna az elhagyott, düledező épületbe, amelyet életükben nem lakhattak.
A babonás félelmet fokozta az a mendemonda, amely 1798 közepén, a Mergellinán, tehát a gyászos hagyományú hely közvetlen szomszédságában lakó népség körében kelt szárnyra. Azt beszélték, hogy egy ideje lánccsörgés és jajgatás hallatszik ki Johanna királynő palotájából - mert, mint mondtuk, a nép ragaszkodik ehhez a névhez, s regényírói minőségünkben mi is használjuk, ha régészi minőségünkben tiltakozunk is ellene; beszélték, hogy az ablaknyílásokon át a sötét bolthajlatok alatt halványkék fénypontokat láttak imbolyogni a nedves, lakatlan termekben, s végezetül állították - és ezt Basso Tomeo, az öreg halász mondta, márpedig ő igazán szavahihető ember -, szóval azt állították, hogy a romok közt gonosztevők ütötték fel tanyájukat. Ezt a hiedelmet Basso Tomeo az alábbi tényekkel támasztotta alá:
Félt ő, hogyne félt volna az elátkozott kastélytól, ám egy viharos éjszakán kénytelen volt menedéket keresni a palota alapzatául szolgáló szirt és a part között képződött, kicsiny öbölben. A hatalmas, sötét folyosókon árnyakat látott suhanni. Hosszú csuhát viseltek, mint a biancók, azaz fehér barátok, akik a halálraítélteket elkísérik egészen az akasztófa alá vagy a vérpadig, s utolsó pillanatukig mellettük maradnak. De Tomeo még többet is állított. Azt mesélte, hogy éjféltájban - az időpontot azért tudta, mert nem sokkal előbb harangoztak a Madonna di Piedigrotta-templomban -, látta, amint egy ilyen lény - ember vagy szellem - megjelenik, egy pillanatra megáll a sziklán, amelynek lábánál ő a csónakját kikötötte, lesiklik a meredek partfalon, s egyenest feléje tart. Ő szörnyen megrémült a jelenéstől, lehunyta a szemét, s alvást színlelt. Egy pillanattal később érezte, hogy a csónak megbillen egy test súlya alatt. Rémülete nőttön-nőtt; kicsit felemelte a szemhéját, épp csak annyira, hogy valamit észleljen abból, ami fölötte történik, s mintegy ködfelhőn át látta, amint a kísérteties alak fölé hajol, kezében tőr. Rögtön ezután érezte a mellén a tőr hegyét. Nem moccant, mert bizonyosra vette, hogy akár emberi, akár emberfölötti lénnyel van dolga, az csak arról akar meggyőződni, igazán alszik-e. Igyekezett úgy lélegezni, ahogy a nagyon mélyen alvó ember szokott. Az ijesztő jelenés csakugyan nem sokáig rémítette, hamarosan felegyenesedett, s ugyanolyan gyorsan és könnyedén, ahogy lesiklott, most felmászott a sziklán, a csúcsán egy pillanatra megint megállt, mint idejövet, meggyőződni, hogy az alvó csakugyan alszik-e, majd eltűnt a romok közt, ahogyan jött.
Basso Tomeo első gondolata az volt, hogy fogja az evezőket, s menekül, amilyen gyorsan csak bír. De még idejében eszébe ötlött, hogy ha menekül, meglátják, sőt, azt is kitalálják, hogy nem aludt, csak tettette az alvást, márpedig ez a felfedezés a vesztét okozhatja, most nyomban vagy később.
Az eset mindenesetre olyan mély nyomot hagyott az öreg Basso Tomeóban, hogy feleségével, három fiával - Gennarival, Luigival és Gaetanóval -, valamint Assunta nevű lányával egyetemben elköltözött a Mergellináról a Marinellába, Nápoly másik végére, az öböl túlsó oldalára.
Érthető, hogy a mendemonda egyre szélesebb körökben gyűrűzött Nápolyban: nincs babonásabb népség a nápolyiaknál! A Posíllipo tetejétől le egészen a Madonna di Piedigrotta-templomig erről folyt a szó napról napra, azazhogy inkább estéről estére - otthon, családi körben vagy a bárkákon, míg arra vártak a halászok, hogy eljöjjön a háló bevonásának ideje; a történet egyre kerekedett, s ijesztőnél ijesztőbb részletekkel gazdagodott.
Voltak ugyan Nápolyban felvilágosult elmék, akik nemigen hittek kísértetekben s elátkozott romokban, de sokszor még ők sem átallották buzgón továbbadni a híreket, vagy legalábbis nem cáfolták, nem állták útját terjedésüknek. Ugyanis azon a véleményen voltak, hogy a nép képzeletét izgató jelenségeknek van valóságos alapja, sokkal súlyosabb és rémítőbb, mint a szellemjárás vagy holmi elátkozott lelkek nyöszörgése. Nyugtalan arckifejezéssel, folyton körül-körülpillantva és suttogva adták szájról szájra tovább a hírt - de csakis apa a fiának, fiú a testvérének, barát a barátnak -, hogy Karolina királynénak félig eszét vette a félelem, mióta a francia Forradalom eseményei odáig fejlődtek, hogy a sógora, XVI. Lajos és a húga, Marie-Antoinette a vérpadra jutott. A királyné a jakobinusok üldözésére külön állami tanácsot szervezett, s ez a junta, mint ismeretes, halálra is ítélt három szerencsétlen fiatalembert: Emmanuele de Deót, Vitnlianót és Galianit - hármuk életkora együttvéve sem érte el egy öreg emberét. Látván a hármas kivégzés keltette elégedetlenséget, s hogy Nápoly az állítólagos bűnösöket mártírnak tekinti - így a suttogók -, a királyné most titokban, a nyilvánosság kizárásával folytatja bosszúhadjáratát. A palota egyik szobájában, amelyet "sötét szobának" hívnak, mert sűrű homály fedi az ott székelő bírák és vádlók kilétét, titkos és láthatatlan bíróságot működtet, a szent hit ítélőszékét; ebben a teremben, ez előtt a bíróság előtt ismeretlen, álarcos feljelentők vádaskodásai találnak meghallgatásra, s a vádlott távollétében hoznak ítéletet, amelyet ki sem hirdetnek; a vádlott akkor tudja csak meg, hogy halálra ítélték, amikor már szemtől szemben áll Pasquale Simonéval, az ítéletek végrehajtójával. Akár igaz volt, amivel a suttogók ausztriai Karolinát meggyanúsították, akár nem, annyi bizonyos, hogy ezt a Simonét Nápoly-szerte csak a királyné pribékje néven emlegették, és azt beszélték, egyetlen szót súg az elítélt fülébe, miközben ledöfi őt. Pasquale Simoné tőre soha nem téveszt célt - rebesgették -, egyetlen áldozata nem úszta meg élve. S hogy kétség se férjen hozzá, ki sújtott le, a gyilkos mindig a sebben hagyja a tőrt, amelynek markolatán ott az S. F. monogram - a Santa Fede kezdőbetűi -, közbül pedig a kereszt.
Akadtak szép számmal emberek, akik azt állították, maguk is találtak már ilyen holttetemet, s a sebben ott volt a bosszúálló tőr; de sokkal többen voltak, akik megvallották, hogy rémülten elmenekültek a holttest láttán, s kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint azt nézni, benne maradt-e a sebben a tőr, még kevésbé, hogy a tőr pengéjén ott-e a jel, a sújtó kéz jegye - ahogy az valaha a német Feme szövetségnél volt szokás.
De járta egy harmadik feltevés is, a legvalószínűbb, ha tán nem is a leghelytállóbb: hogy egy alvilági banda garázdálkodik Nápolyban - hisz itt, ahol a gályarabság, mondhatni, nyaralásszámba megy, mindig is sok volt a gonosztevő. A banda saját szakállára gyilkol ugyan, de büntetlenséget biztosít magának azáltal, hogy elhiteti, a királyné számlájára dolgozik, az ő bosszúját hajtja végre.
Meglátjuk mindjárt, a három feltevés közül melyik volt igaz, illetve melyik járt legközelebb az igazsághoz.
Ezen az estén - még mindig ugyanennek a napnak, szeptember 22-ének az estéjén -, mialatt a királyi palota előtt, a Mercatellón és a largo delle Pignén tűzijáték röppentyűi szikráztak; mialatt a tömeg úgy hömpölygött végig a fényesen kivilágított, egész Nápolyt átszelő Toledo utcán, a város főütőerén, mint meredek partok közt alázúduló, nagy folyam; s mialatt az angol követség palotájában a vendégek kezdtek magukhoz térni a rémületből, amelybe a francia követ megjelenése és átkai ejtették őket, egy deszkaajtó nyílt ki a lejtős Posíllipo legelhagyatottabb pontján, a sziklazátony és a Schiava vendégfogadó között. Kinyílt az ajtó, s kilépett rajta egy bő köpenybe burkolózott férfi; arca alsó részét a köpeny rejtette, a felsőt a széles karimájú, szeméig behúzott kalap árnyéka.
Gondosan betette maga mögött az ajtót, majd nekivágott a szűk ösvénynek, mely rézsűt szelte át a hegyoldalt, s meredek lejtéssel ereszkedett a tengernek. Az ösvény egyenest Johanna királynő palotájához vezetett, de még mielőtt a palotát elérte volna, vége szakadt egy kiugró sziklánál, amely alatt tíz-tizenkét lábnyi szakadék tátong. A sziklát e pillanatban deszkapalló kötötte össze a palota egyik első emeleti ablakával; innenső vége a sziklán, a túlsó az ablak párkányán nyugodott. A mozgatható híd majdnem olyan keskeny volt, mint az a bizonyos borotvaél, amelyen a mohamedán lelkek jutnak el a Paradicsom küszöbére. A férfi aggálytalanul lépkedett a szűk és ingatag pallón, mint aki rég megszokta a járást. Amikor az ablakhoz ért, hirtelen előtűnt egy másik férfi, aki eddig az ablakon túl rejtőzködött, s elállva az újonnan jött útját, pisztolyt szegzett a mellének. Azt nem érhette váratlanul a dolog, mert meg sem rezdült; az izgalom vagy az ijedség legcsekélyebb jele nélkül megadta a szabadkőművesek titkos jelét, s elmormolta egy szó felét. A másik férfi, aki feltartóztatta, befejezte a szót, félreállt, s utat engedett a rom belsejébe. A köpönyeges férfi végre bejutott a párkányról a szobába. Le is ugrott, s át akarta venni társától az őrséget, a soron következő jövevény érkezéséig - nyilván ez a szokás járta errefelé, így vár az utolsó halott francia király is a saint-denis-i királysír legfelső lépcsőjén a sorban utána következőre
- Nem szükséges - mondta neki társa -, már mind együtt vagyunk, Velasco kivételével, ő pedig csak éjfélkor érkezik.
Együttes erővel behúzták és a falnak támasztották a deszkát, amely eddig hídul szolgált a szikla és a palota között, megfosztván a be nem avatottakat attól a lehetőségtől, hogy behatoljanak a palotába, majd nekivágtak a sötétségnek, amely itt, a falakon belül sokkal áthatolhatatlanabb volt még, mint kívül. Mély volt a sötétség, ám a két férfi előtt nem lehetett titka, mert habozás nélkül megindultak egy hosszú folyosófélén. A mennyezet repedésein át itt-ott halványan beszűrődött a csillagok fénye. Lépcsőhöz értek. A korlát ledőlt, de a lépcső elég széles volt ahhoz, hogy biztonságos járás essék rajta.
A lépcső egy terembe torkollott. A terem egyik, tengerre néző ablakánál állt valaki: innen bentről ki lehetett venni körvonalait a félhomályban, de külső szemlélő nem láthatta.
Lépteik zajára megfordult az árnyék.
- Mind együtt vagyunk? - kérdezte.
- Igen, mind - felelték egyszerre mindketten.
- Akkor már csak a római küldöttet kell bevárnunk - mondta az árnyék.
- Ha még egy kicsit késlekedik, alig hiszem, hogy betarthassa adott szavát, már ami a mai éjszakát illeti - mondta a köpönyeges férfi, miután egy pillantást vetett a sirokkó első leheletétől tarajosodó hullámokra.
- Igen, vihar készül - válaszolta az árnyék -, de ha emberünk olyan, mint Ettore ígérte, ilyen csekélység nem tarthatja vissza.
- Csekélység? Ejnye, Gabriele! Feltámadt a déli szél, egy óra sem telik bele, s tombol a tenger; ezt én mondom neked, az admirális unokaöccse.
- Ha nem a tengeren, eljön a szárazföldön, ha nem bárkán, eljön úszva, ha nem úszva, eljön léggömbön - szólalt meg egy fiatalos, csengő hang, erősen hangsúlyozva minden szót. - Én ismerem őt, láttam, mire képes. Ha egyszer ő azt mondta Championnet tábornoknak: "Megyek!", eljön, ha maga a pokol állná is útját.
- Eddig nincs késésben - mondta a köpönyeges ember. - Úgy állapodtunk meg, hogy tizenegy óra és éjfél között érkezik, s lám még tizenegy sincs - tette hozzá megszólaltatva ismétlőóráját.
- Akkor rajtam a sor - szólt az, aki az imént az admirális unokaöccsének, s e minőségében időjárási szakértőnek mondta magát. - Én vagyok a legfiatalabb, az én dolgom, hogy őrt álljak az ablaknál, a tietek pedig, ó, érett és nagy eszű férfiak, az, hogy tanácskozzatok. Menjetek le a tanácsterembe, én maradok, s azonnal szólok, mihelyt bármiféle vízi alkalmatosságot megpillantok, orrán lámpással.
- Megbeszélnivalónk ugyan nincs, de nem árt, ha értesüléseinket kicseréljük. Nicolino tanácsa jó... lám, bolond likból okos szél fú.
- No, ha bolondnak tartotok - vágott vissza Nicolino -, akad itt nálam nagyobb bolond, nem is egy, hanem mindjárt négy; hisz bolond létemre bevontak összeesküvésükbe. Mert, drága barátaim, hiába nevezitek magatokat philomati-nak, összejöveteleiteket tudományos tanácskozásnak, azért csak szabadkőművesek vagytok, márpedig ez a Szicíliai Kettős Királyság területén törvénybe ütköző cselekedet. Ráadásul Ferdinánd őfelsége királyi hatalmának megdöntésére s a parthenopéi köztársaság megteremtésére szövetkeztetek - ez felségárulás s büntetése: halál. Kedves barátom, Ettore Caraffa meg én, mi ketten persze fütyülünk a halálbüntetésre: nemesek vagyunk, csak a fejünket vághatják le, ez az apró baleset nem ejt foltot a címerünkön. Hanem ami téged illet, Manthonnet, meg téged, Schipani, Cirillóról nem is szólva, aki odalent kuksol, ti mindössze bátor, merész, tudós, kiváló emberek vagytok, nálunk százszor különbek, titeket tehát egyszerűen felkötnek, mert vesztetekre közrendű családból származtok. Hej, drága barátaim, pokoli mulatság lesz a mannaia[2] kerek ablakán át nézni, hogy himbálóztok a kötélen, ha ugyan a kitűnő signore don Pasquale Simone a felséges királyné parancsára meg nem foszt ettől az élvezettől... Menjetek csak, tanácskozzatok! S ha akad valami lehetetlen feladat, olyasmi, amire csak egy bolond vállalkozik, gondoljatok rám.
Hallgatói, úgy látszik, egyetértettek vele, mert nevetve és vállvonogatva indultak lefelé egy csigalépcsőn, míg Nicolino ott maradt őrt állni az ablaknál. A lépcsőt félig bevilágította annak az alacsony, a tenger szintje alatti, sziklába vájt helyiségnek a lámpása, ahová igyekeztek. Medina herceg építésze a helyiséget minden valószínűség szerint nemes célra szánta: arra, hogy Spanyolország és Portugália legjobb borait fogadja be - azaz prózai néven pincének.
A pincében - mert a költői, súlyos tárgy sem ment fel bennünket a kötelezettség alól, hogy a dolgokat nevükön nevezzük -, tehát a pincében egy ember ült, mélyen gondolataiba merülve. A kőasztalra könyökölt, köpenyét hátravetette, úgyhogy a lámpafény szabadon áradt el sápadt, sovány és kialvatlan arcán. Előtte papír, toll, tinta, a keze ügyében egy pár pisztoly meg egy tőr.
Ez az ember Domenico Cirillo volt, a híres orvos.
Az imént Nicolino már nevén nevezte a három másik összeesküvőt is, amikor tanácskozni küldte őket - ők hárman: Schipani, Manthonnet és Ettore Caraffa egymás után léptek be a lámpa sápadt, reszketeg fénykörébe. Mindhárman lerakták köpenyüket, kalapjukat, kitettek maguk elé egy-egy pár pisztolyt és tőrt, majd beszélgetni kezdtek. Nem tanácskozás folyt, csupán a városban keringő hírekről számoltak be egymásnak; ki-ki előadta saját értesüléseit.
Minthogy pedig mi legalább olyan jól, ha nem jobban tudjuk, mint ők, hogy mi minden történt ezen az eseménydús napon, mialatt e beszélgetés folyik, amely nekünk úgysem nyújthat semmi újat, olvasóink engedelmével inkább az öt ember rövid életrajzát mondjuk el. Valamennyien fontos szerepet játszottak ugyanis az eseményekben, amelyek elbeszélésünk tárgyát képezik.
Lássuk tehát, kik voltak ők öten. Az imént Nicolino csúfondáros ékesszólással, magát sem kímélve, hármójukat bitóra szánta, kettejüket vérpadra. Jóslata - egy kivétellel - mindükön beteljesedett.
Az a férfi, aki magányosan, gondolataiba merülve könyökölt a kőasztalon, s akit az előbb Domenico Cirillónak neveztünk, Plutarkhosz tollára méltó hős volt, hozzá hasonló római jellem nem sok taposta Nápoly sarát. Nem arra a földre s nem is abba a korba való volt, amelyen s amelyben élt; számos erénye közül egy is elég lett volna, hogy felsőbbrendű emberré avassa.
III. Károly trónra lépésének évében, 1734-ben született Grumóban, a casertai tartomány egyik falucskájában. Családjából híres orvosok, természettudósok, feddhetetlen bírák sora került ki. Még nem volt húszéves, amikor megpályázta és elnyerte a növénytani katedrát. Franciaországi tanulmányútja során összebarátkozott Nollet-val, Buffonnal, d'Alembert-rel, Diderot-val, Franklinnal, s ha nem szereti annyira édesanyját, talán fel is cserélte volna - ezt ő maga vallotta - eredeti hazáját a szíve szerintivel.
Nápolyba visszatérve folytatta tanulmányait, s kora egyik legjobb orvosává képezte ki magát. A "szegények orvosa", mindenfelé csak így emlegették, mert azt vallotta, hogy igaz keresztény nem tekintheti a tudományt a meggazdagodás forrásának, hanem csakis eszköznek a rászorulók megsegítésére. Ha egyidőben hívták egy gazdag kereskedőhöz s egy szegény lazzaronéhoz, rendesen a szegényhez sietett, a bajt tudományával enyhíteni, amíg a beteg állapota súlyos volt, s pénzével, amint lábadozni kezdett.
Ennek ellenére, jobban mondva emiatt, 1791 óta nem jó szemmel nézték az udvarnál. Ekkorra Ferdinándot és Karolinát a forradalmi eszméktől való rettegés s a franciagyűlölet jóformán Nápoly minden nemes szívű s művelt eszű polgárával szembefordította.
Azóta félig kegyvesztetten élt. S mert úgy vélte, hogy szerencsétlen hazája csak egy forradalomtól remélheti sorsa jobbrafordulását, mégpedig a franciák segítségével végrehajtott forradalomtól, akiket olyannyira szívébe fogadott, hogy szeretete irántuk csaknem felért azzal, amelyet anyja s hazája iránt érzett, csatlakozott egy összeesküvéshez, amely a Bourbonok sötét, kegyetlen zsarnokságát Franciaország megértő és testvéri fennhatóságával készült felváltani. Tette pedig ezt a filozófus lélek elszántságával s a jelleméből folyó derűs és szelíd eltökéltséggel. Nem áltatta magát, tudta, hogy a fejével játszik, s ugyanolyan nyugodtan, vérmes remények nélkül tartott ki veszedelmes szándéka mellett, ahogy kitartott volna ama nem kevésbé veszélyes elhatározása mellett, tífusz- vagy kolerajárvány esetén, hogy élete kockáztatása árán gyógykezelje a lakosságot. Fiatalabb s hevesebb társai mindenkor áhítatos tisztelettel fogadták véleményét. Ő volt számukra a labirintusban az Ariadne-fonál, a sötétben a fény. A mélabús mosoly, amellyel a veszélyt fogadta, a szelíd méltóság, amellyel a kiválasztottakról szólt, akiknek osztályrészéül jutott a boldogság: meghalni az emberiségért, olyasformán hatott rájuk, mint - Vergilius szavával - az a csillagzat, amely elűzi a vakhomály rémségeit s sötétjét, hogy helyükbe az éjszaka jótékony, védelmező nyugalma lépjen.
Ettore Caraffa, Ruvo grófja, Andria hercege, aki az imént azért szólalt meg, hogy annak az embernek állhatatos akaratát, hidegvérű bátorságát dicsérje, akit valamennyien vártak, atléta termetű férfi volt, afféle arisztokrata Danton: rettenthetetlen szív, engesztelhetetlen lélek, szertelen becsvágy. Az Isten is politikai harcokra teremtette.
Ösztönösen vonzódott a nehéz feladatokhoz; másokat visszariaszt a veszély, őt csábította, ha általa közelebb juthatott céljához. Erős volt egész életében - s ami lehetetlennek tűnt -, még erősebb a halálában, egyszóval egyike volt ő ama hatalmas emeltyűknek, amelyeket a népek sorsán őrködő Gondviselés bocsát a népeket felszabadító forradalmak rendelkezésére.
A hírneves Andria hercegek családjából származott, s megillette a Ruvo grófja cím. De ezt csakúgy megvetette, mint őseinek egyéb címeit-rangjait, ha nem érdemelték ki a történelem elismerését olyasféle becsülendő tettel, mint amilyenre ő maga tört. Szavajárása volt, hogy nem lehet ott senki nemes, ahol a nép rabszolgaságban él. Latouche-Tréville admirálissal jutott el Nápolyba a republikánus eszmék első fuvallata; ő rögtön lángot fogott, s szokott merészségével vetette bele magát a kockázatos forradalmi szervezkedésbe. Bár rangjánál fogva kénytelen volt az udvarnál is megjelenni, tüstént az új elvek lelkes apostolának, buzgó terjesztőjének csapott fel; ha valahol elhangzott a szó: szabadság, mintegy varázsütésre azon nyomban ott termett Ettore Caraffa. Nem csoda, hogy az állami junta egyik első áldozataként 1795-ben börtönbe vetették más hazafiakkal együtt. Sant Elmo várában raboskodott. Itt kapcsolatot létesített a várőrség több fiatal tisztjével. Lángoló szavai e tisztekben is felkeltették a szabadság szerelmét. Hamarosan olyan szorossá vált barátságuk, hogy nem habozott segítségüket kérni a szökéshez, amikor kiderült: halálbüntetés fenyegeti. A nemes szívű ifjak meghasonlottak: egyesek úgy vélték, hogy a kötelesség előbbre való a szabadságnál, s hogy bűnt követnének el ők, a vár őrizetével megbízott tisztek, ha egy foglyot hozzásegítenének a szökéshez, legyen a fogoly bár barátjuk vagy fivérük. Mások, épp ellenkezőleg, azt hangoztatták, hogy igaz hazafi mindent köteles feláldozni a szabadságért s védelmezői üdvéért, még a becsületét is.
Végül egy szicíliai, castelgironei születésű fiatal hadnagy, társainál lelkesebb hazafi, vállalta, hogy Caraffa cinkosa, sőt társa legyen a szökésben. Mindkettejük kezére járt ebben az egyik helyőrségi tiszt lánya, aki szerelmes volt Ettoréba: ő csempészte be a kötelet, amelynek segítségével Ettore leereszkedett a várfalon, míg a szicíliai lent állt őrt.
A szökés sikerült, de a két szökevényt nem kísérte mindvégig szerencse. A szicíliait elfogták, halálra ítélték; büntetését végül Ferdinánd külön kegyelme folytán életfogytiglani kényszermunkára változtatták, a szörnyű favignanai bányában.
Ettorét elrejtette egy barátja, aki Porticiban lakott. Titkos hegyi ösvényeken sikerült kijutnia az országból. Milánóba utazott, felkereste a franciákat, s azok az elvbarátot könnyűszerrel barátjukká fogadták. Nagyra értékelték tüzes lelkét, féktelen szívét, vasakaratát. Ettore a nagyszerű jellemű Championnet mellé szegődött, mert úgy ítélte, hogy a Phokionok és Philopoemenészek fájából faragták; megbízatás nélkül a tábornok vezérkarában ténykedett. VI. Pius bukása s a római köztársaság kikiáltása után a francia tábornok Rómába költözött; Caraffa oda is követte. Innen Nápoly csak egy ugrás - s ő nem adta föl a reményt, hogy sikerül hazáját forradalmasítania; hazatért tehát, ugyanazon az úton, amelyen jött. Ugyanannál a barátnál kopogtatott ismét be, aki egyszer már befogadta - ezúttal nem mint szökevény, hanem mint összeesküvő. Gabriele Manthonnet volt ez a barát - a nevét már említettük egyszer. Ettore ezután azt az üzenetet küldte Championnet-nek, hogy érzése szerint Nápoly megérett a zendülésre, s kérte, küldje el egy bizalmi emberét - higgadt és józan eszű férfit -, hogy az maga ítéljen a lelkek állapotáról és a dolgok állásáról. Most a küldöttre vártak.
Gabriele Manthonnet, akinél Ettore Caraffa menedéket talált, s akit ez a heves vérű hazafi könnyűszerrel rábírt a szabadság ügyének szolgálatára, harmincnégy-harmincöt esztendős férfi volt, akárcsak Ettore Caraffa. Mint nevéből is kitetszik, Szavojából származott. Akaratereje vetekedett testének herkulesi erejével; ékesszólását az a bátorság, szellemességét az a szívbeli nemesség ihlette, amely sorsdöntő pillanatokban oly fennkölt s lélekteli szókat sugall, hogy belereszket a történelem, míg feljegyzi. Ami egyébiránt nem akadályozta meg abban, hogy mindennapi időkben ontsa a szellemes élceket, amelyek nem szállnak ugyan át az utókorra, de kivívják a kortársak elismerését. 1784-ben állt be a nápolyi tüzérekhez. 1787-ben alhadnaggyá lépett elő, 1789-ben hadnaggyá, s áthelyezték a királyné tüzérezredéhez, 1794-ben megkapta a főhadnagyi rangot, s végül, 1798 elején, kapitányi rangban, az ezred parancsnokává s Fonseca tábornok hadsegédévé nevezték ki.
A négy összeesküvő közül az, akit az imént Schipani névvel illettünk, kalábriai eredetű volt. Jellemének két alapvonása a hűség és a vitézség. Lángeszű vezérek parancsainak - mint Manthonnet vagy Ettore Caraffa - megbízható végrehajtója, de magára hagyatva aggasztóan vakmerő, veszedelmesen forrófejű hazafi. Afféle hadigép volt, szörnyű erejű, biztos csapásokra képes, feltéve, hogy ügyes gépészek igazgatják.
Ami Nicolinót illeti, aki mint a legfiatalabb, ott maradt őrt állni a vén kastélynak a Posíllipóra nyíló ablakánál, huszonegy-huszonkét esztendős forma, csinos, fiatal nemes volt. Unokaöccse annak a Francesco Caracciolónak, akit már ismerünk, hiszen ott láttuk a királyné gályájának parancsnoki posztján, s szemtanúi lehettünk, amint visszautasította az angol követ vagy inkább az angol követné vacsora-meghívását a saját, báli meghívását pedig unokahúga, Cecilia nevében. Nicolino testvérbátyja, Rocca Romana herceg volt a királyné legelegánsabb, leggálánsabb, leglovagiasabb hódolója, a mi Richelieu hercegünknek, egy királyi hercegnő szeretőjének és Mahon legyőzőjének afféle nápolyi, délvidéki kiadása. Csakhogy Nicolino apja második házasságából származott, s francia születésű anyja Franciaország szeretetére nevelte; az anyai beütésnek köszönhette könnyed szellemét és a veszély semmibevevését is, ami olykor a hőst teszi szeretetre méltó emberré, de ha úgy hozza a sors, a szeretetre méltó embert is hőssé avathatja.
A négy összeesküvő halk hangon beszélgetett. Kezüket öntudatlanul is fegyvereiken nyugtatták. Bizakodó szavakat váltottak, amint már ezt összeesküvők szokták, de ha bizakodó volt is a beszédük, sokszor megvillant közben a pallos vagy a tőr visszfénye; egy-egy elejtett szó, nem több, de beleremeg a szív, s a politikus Damoklészek egyszer csak rádöbbennek, hogy fejük felett ott lóg a kard. Nicolino ezalatt huszonegy éve gondtalanságával szerelméről ábrándozott; gondolatait pillanatnyilag sokkal inkább foglalkoztatta a királyné egyik udvarhölgye, semmint Nápoly szabadsága. Mellesleg szemmel tartotta a Posíllipót is, figyelte, hogy gyülekeznek az égen annak a viharnak felhői, amelyet Francesco Caracciolo megjósolt a királynénak, ő pedig a társainak.
S csakugyan távolról itt-ott már mennydörgés hallatszott. A délről északnak gomolygó felhők sötét tömegén egy-egy villámcsapás tört olykor át, különös fénybe vonva Capri fekete szikláját. Mihelyt kialudt az égi tűz, a sziklát újra elnyelte a sötétség, s mintegy egybeolvadni látszott a rajta nyugvó, áthatolhatatlan felhőtömeggel. Olykor lökésszerűen feltámadt annak a fojtó, száraz szélnek egy-egy borzongató fuvalma, amely a líbiai sivatag homokját egészen Nápolyig elhordja. A szél remegő, vibráló fénybe vonta a tenger felszínét, s egy-egy szempillantásra lángtóvá varázsolta, hogy nyomban utána visszahullassa a sűrű sötétségbe.
Mihelyt ez a szél, a halászok réme, feltámadt, a kis bárkák népes raja sietve megindult a kikötő irányába. A háromszögletű vitorlától hajtott bárkák valóságos tűzbarázdát szántottak a tengeren; mások, amelyeken a halászok erejüket megfeszítve eveztek, mint a nagy vízipókok kaparászták a tenger felszínét evezőlábaikkal; minden evezőcsapás folyékony szikraözönt röppentett fel körülöttük. Ahogy a bárkák partközelbe értek, eltűntek a Tojás-erőd és a kikötői világítótorony súlyos, mozdulatlan tömege mögött. A fárosz sárgás fényét ködgyűrű vette körül, éppen olyan, amilyet a hold körül látni, ha vihar közeleg. A tenger végül puszta lett és kihalt, szabad küzdőtere a négy égtáj szélvészeinek.
Ebben a pillanatban tűnt fel a Posíllipo-foknál egy vöröses láng - kis pont a térben; élesen elütött a vihar kénsárga leheletétől s a tenger villódzó fényétől. A láng egyenesen Johanna királynő palotájának tartott.
S mintha csak jeladás lenne a láng feltűnése, mennydörgés rázta meg a partot, a Campanella-foktól egész a Miseno-fokig. Egyidejűleg megnyílt ugyanazon az oldalon az ég, s a rémült néző előtt feltárultak az éter kifürkészhetetlen mélységei. Hol innen, hol onnan támadt fel a förgeteg: bömbölve söpört végig a tenger felszínén, és hirtelen felkorbácsolta. Minden átmenet nélkül csaptak fel a hullámok, mintha mélyvízi örvénylés hozná forrongásba a tengert; a vihar elszabadult láncáról, s úgy rohant körbe a vízi arénán, mint a tomboló oroszlán.
Nicolino rémült kiáltásba tört ki, látva, milyen ijesztő arculatot ölt tenger és ég. A kiáltásra összerezzentek az összeesküvők a vén kastély pincéjében, s hármasával véve a lépcsőfokokat, az ablakhoz siettek, hogy lássák, mi történik.
A bárkát, amely kétségtelenül a küldöttet hozta, megrohanta, s mintegy elborította a vihar, félúton a Posíllipo és Johanna királynő palotája között. Kis, négyszögű vitorláját egy pillanat alatt ledöntötte; a bárka rémülten szökellt a hullámok hátán, két izmos evezőse hasztalan próbálta irányítani.
Ettore Caraffa igazat beszélt: a rettenthetetlen lelkű fiatalember, akit vártak, nem ismert akadályt. Sokkalta inkább az összeesküvők biztonságára való tekintettel, mint önmaga miatt - az ő sértetlenségét a francia egyenruha és Championnet szárnysegédjének címe kellőképpen szavatolta, hisz szövetséges országban, baráti fővárosban járt -, az előre megbeszélt útiterv szerint Santa Mariánál letért a római országútról, a tengerpart irányában, lovát Pozzuoliban hagyta, azzal az ürüggyel, hogy fáradt a további úthoz, s két tengerészt rábírt, részben fenyegetéssel, részben nagy összegű jutalom kilátásba helyezésével, hogy a vihar előjelei ellenére tengerre szálljanak vele. A hajósok el is indultak, bár nem győztek tiltakozni az istenkísértő terv ellen. Asszonyaik és gyerekeik jajveszékelve futottak utánuk, egészen a kikötő nedves kőkockáiig.
Amitől féltek, bekövetkezett. Nisidába érve partra akarták tenni az utast, hogy ők maguk a móló mögött keressenek fedezéket. A fiatalember nem jött ki a sodrából, egy árva szót nem vesztegetett rájuk, hanem előhúzta övéből pisztolyait, s csövüket a makacskodó hajósokra szegezte. Nyugodt, de elszánt arckifejezése láttán a hajósok megértették, hogy végük, ha abbahagyják az evezést. Újra evezőikre hajoltak, és hajtották a bárkát.
Épp akkor értek ki a kis Pozzuoli-öbölből a nápolyi öbölbe, s mindjárt meggyűlt a bajuk a viharral: egész haragját bárkájuk ellen fordította, hiszen keresve sem talált már más megsemmisítésre váró vízi járművet sehol a tenger mérhetetlen felszínén.
Az öt összeesküvő egy pillanatig némán, dermedten állt. A látvány, hogy egy embertársunk nagy veszélyben forog, előbb mindig bénítólag hat ránk, csak azután tör fel szívünkből az ellenállhatatlan, parancsoló ösztön: megmenteni.
A csendet elsőnek Ettore Caraffa törte meg.
- Köteleket! Köteleket! - kiáltotta, miközben verejtéklepte homlokát törölgette.
Nicolino azonnal elértette, és máris ugrott. A pallót a szakadék fölé fektette, az ablakpárkányról a pallóra, innen a sziklára, a szikláról a bejárati kapuhoz szökött. Tíz perc múltán jött is vissza az utcai kút kötelével.
Akármilyen rövid időbe telt mindez, a viharnak ennyi is elég volt, hogy megkettőzze erejét. A bárka közben a vihartól hajtva közelebb jutott a parthoz - alig egy-két kötélhossznyira járt már a palotától. A palota közelsége azonban nem sok jóval kecsegtette a bárka utasait. A veszély nőttön-nőtt, a hullámok ugyanis olyan dühvel ostromolták a sziklazátonyt, amelyre a palota épült, hogy a tajték az első emeleti ablakon kihajló összeesküvők arcába, tehát vagy húsz-huszonöt láb magasra csapott fel.
A hajóorrban égő lámpás fényénél, amelyet a bárka fölé tornyosuló minden újabb hullám kioltással fenyegetett, tisztán látszott a két tengerész - görcsösen az evezőkre hajoltak, arcukon halálfélelem -, s mögöttük a fiatalember. Olyan egyenesen állt, mintha odacövekelték volna a bárka fenekéhez; haját szétzilálta az orkán, de ajkán mosoly ült, s megvetően pillantott a hullámokra, amelyek úgy tomboltak s üvöltöttek körülötte, mint a Szkülla szörnyetege. Állt rendületlenül, mint a vihar istene, vagy ami ennél is több: olyan ember, aki nem ismer félelmet.
A mozdulat, amellyel kezét szeméhez emelte, s a pillantás, amellyel a hatalmas romot fürkészte, mutatta, hogy reméli: várják, s azon erőlködik, hogy a sötétség ellenére felfedezze a rá várakozókat. Egy villám sietett hirtelen a segítségére, megvilágítva a vén építmény komor, repedezett homlokzatát; fényénél öt férfit pillantott meg, aggódó tartásban. Egy emberként kiáltották felé:
- Bátorság!
Ugyanebben a pillanatban egy a palota sziklaalapzatáról visszahömpölygő, iszonytató hullám zúdult rá a bárka elejére. Úgy látszott, elnyelte a bárkát, mert a lámpás kialudt.
Az összeesküvőknek még a lélegzete is elállt. Ettore Caraffa kétségbeesésében két marokkal tépte a haját. Ám ekkor nyugodt, erős hang tört át a vihar zaján:
- Fáklyát!
Ettore Caraffa mordult elsőnek. A fal egyik beszögellésében ott hevert néhány fáklya, hogy sötét éjszakákon legyen mivel világítaniuk. Felragadta az egyiket, a kőasztalon égő lámpa lángjánál meggyújtotta, szinte ugyanazon pillanatban a szikla külső peremén termett, mélyen kihajolt a tenger fölé, s a gyantával átitatott fáklyát a bárka irányába fordította. Valóságos tajtéközönben állt, ám a lángot az sem olthatta el.
Ismét előtűnt a bárka, mintha a tenger mélységeiből merülne fel. Alig néhány lábnyira volt a palota alapzatától. A két hajós felhagyott az evezéssel, s térden állva, égnek emelt kézzel imádkozott a Madonnához és Szent Januáriushoz.
- Kötelet! - kiáltotta a fiatalember.
Nicolino fellépett az ablakpárkányra, a herkulesi erejű Manthonnet átfogta, ő célzott, s a bárkába hajította a kötél egyik végét - a másikat Schipani és Cirillo tartotta.
Hallották, hogy a kötél vége koppan a bárka fenékdeszkáján; ugyanakkor egy hatalmas hullám rontott a tenger felől a bárkára, és teljes erőből a sziklához csapta. Vészjósló reccsenés hallatszott, kétségbeesett sikoly, majd egy csapásra eltűnt minden - a bárka, a hajósok, az utas.
Ám Schipani és Cirillo kebléből egyszerre tört fel a kiáltás:
- Fogja a kötelet! Fogja!
Mind nekifeszültek a kötélnek.
Egy pillanat múlva csakugyan kettévált a zátony lábánál a tenger, s a fáklya fényénél, amelyet Ettore Caraffa a mélység fölé tartott, felbukkant a fiatal szárnysegéd. A kötél segítségével megmászta a sziklát, megragadta a baráti kezet, amelyet Ruvo grófja nyújtott felé, s felszökött a szikla tetejére. Barátja azon csuromvizesen keblére ölelte. Ő megmentői felé fordította fejét - tekintete nyugodt volt, s amikor megszólalt, hangján az izgalom árnyéka sem érződött. Egyetlen szó hagyta el ajkát:
- Köszönöm!
E percben mennydörgés rázta meg a palotát, hatalmasan, mintha le akarná dönteni gránittalapzatáról, villám csapott le, hogy a rom minden nyílásából lángnyelvek törtek elő, s a tenger, rettenetes üvöltéssel, a két fiatal férfi térdéig emelkedett.
Ettore Caraffa felemelte a fáklyát, mintegy kihíva a mennykövet, s délies hévvel, de rendületlen lélekkel kiáltotta:
- Zengj csak, ég! Csapkodj csak, villám! Tombolj csak, vihar! Mi a Trója-döntő görögök fajából valók vagyunk. Ő pedig - tette hozzá, és átölelte barátja vállát - egyenesen Oileusz fia, Aiax leszármazottja: rajta nem fog az istenek haragja!
A nagy természeti katasztrófáknak és a nagy politikai fordulatoknak egyaránt az a sajátságuk - s tegyük gyorsan hozzá: ez a vonás nem válik éppen az emberiség becsületére -, hogy azokat az egyéneket állítják a figyelem középpontjába, akik az egyik, illetve a másik esetben a főszerepet játsszák, s akiktől a többi ember menekvését, illetve győzelmét várja; a jelentéktelenebb személyeket ellenben háttérbe szorítják, s sorsukat - elcsépelt kifejezéssel élve - a nemtörődöm Gondviselésre bízzák. A Gondviselés hovatovább állandó ürüggyé válik a megrögzött vagy az alkalmi egoisták számára, hogy Istenre hárítsák a felelősséget mindazoknak a szerencsétleneknek sorsáért, akiknek ők maguk restek segítséget nyújtani.
Ez történt akkor is, amikor a bárka a várva várt küldöttel nekicsapódott a sziklának, s darabokra tört. Mert íme: öt kiváló, tiszta és könyörületes szívű férfi volt együtt, s az emberiesség e lelkes apostolai, akik készen álltak életüket áldozni a hazáért és honfitársaikért, valamennyien tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy két embertársukat, honfitársukat épp most nyelte el az örvény; csakis azzal az egy emberrel törődtek, akihez nemcsak általános elvi, de közvetlen, személyes érdekük is fűződött - ő kötötte le egész figyelmüket és segítőkészségüket. Nyilván úgy vélték, hogy a terveikhez elsőrendűen fontos életért nem túl nagy ár két jelentéktelen ember élete, még ha miatta kerültek is bajba. Eszükbe sem jutott a másik kettő veszte, míg el nem hárult a veszély.
- Pedig hát ők is emberek voltak - mormolná a filozófus.
- Nem - felelné rá a politikus -, nullák voltak, s a nullának értéket csak a szám, a felsőbbrendű ember kölcsönöz.
Bárhogy áll is a dolog, ahhoz kétség sem fér, hogy a két szerencsétlen halász pusztulása csekély együttérzést és részvétet váltott ki a szemtanúkból, hiszen lám, örömtől ragyogó arccal, ölelésre tárt karral futnak mind a küldött felé, aki bátorsága és lélekjelenléte folytán sértetlenül közeleg barátja, Ruvo gróf karján.
Huszonnégy-huszonöt esztendős fiatalember volt a küldött. Természettől sápadt arcát feketén keretezték csuromvizes, szorosan a fejére és halántékára tapadó, hosszú fürtjei. Ebben a mozdulatlan arcban, amelyet mintha márványból faragtak volna, szinte csak a szem élt, de az úgy szikrázott, hogy megelevenedett tőle az egész arc. Szobrász vésőjére kívánkozó fejének a fekete, összenőtt szemöldök a hajthatatlan akarat kifejezését kölcsönözte: aki ránézett, érezte, hogy ezen az akaraton minden megtört és megtörik ezentúl is, a sors kifürkészhetetlen és elháríthatatlan csapásait kivéve. Ha ruhája nem lett volna merő víz, ha fürtjei nem tanúskodnak iménti alámerüléséről, ha a vihar nem üvölt, mint a zsákmányát elszalasztott, dühöngő oroszlán, semmi, az izgalom legcsekélyebb rezdülése sem jelezte volna arcán, hogy halálveszedelemből menekült meg. Egyszóval minden tekintetben olyan volt, amilyennek Ettore Caraffa ígérte, amikor barátja hidegvérű, nyugodt bátorságát fölébe helyezte saját féktelen merészségének is.
S hogy teljes legyen az ifjú ember portréja, aki, ha nem is éppen főhőse, de mindenesetre fontos szereplője lesz történetünknek, tegyük gyorsan hozzá, hogy azt az elegáns és harcos republikánus öltözéket viselte, amelyet nevezetessé, sőt mi több, halhatatlanná tett Hoche, Marceau, Desaix, Kléber és annyi más társuk, s amelynek csak az imént adtuk Garat, a francia követ megjelenése alkalmából aprólékos leírását, úgyhogy szükségtelen itt és most megismételnünk.
Az olvasó első pillanatra azt hihetné, meggondolatlanság a küldött, a titkos megbízott és hírvivő részéről Nápolyban ilyen öltözékben megjelenni, hisz ez nem is annyira egyenruha volt már, mint inkább jelkép. De ne feledjük: hősünk negyvennyolc órája indult Rómából, tehát sem ő, sem megbízója, Championnet tábornok nem sejthette, mi minden zajlik le ezen az egyetlen napon, Nelson megérkezése és vérlázító fogadtatása napján; a fiatal tiszt hivatalosan, futárként jött a követhez, akit állomáshelyén tudtak, s a francia egyenruhának éppen hogy viselője biztonságát kellett szavatolnia a királyság területén. Mert szíve mélyén a király ellensége ugyan a franciáknak, de jó oka van rá nem a tisztesség, hanem a félelem -, hogy őrizze a barátság látszatát, amire egyébként sem rokonszenve kötelezi, hanem egy elég új keletű békeszerződés.
Igen ám, csakhogy a küldöttnek először a nápolyi hazafiakkal kellett találkoznia, jól ügyelve, hogy őket ne kompromittálja. Őt, a tisztet védte az egyenruha s a francia állampolgárság, azokat azonban nem védte semmi. Emmanuele de Deo, Galiani és Vitaliano esete elővigyázatra intett; a francia köztársaságiakkal való összejátszás puszta gyanúja elég ok volt rá, hogy felakasszák mindhármukat. A nápolyi kormányzat a jelek szerint lesi az alkalmat, hogy végső szigorral csapjon le, s ha meglelte, bizonyára nem szalasztja el. A megbeszélés eredményéről utóbb a francia követet kellett volna a küldöttnek tájékoztatnia, hogy ehhez szabja a nápolyi udvarral szemben követendő magatartását, amely udvar hazug esküvései méltán vergődtek hasonló hírnévre a mi korunkban, mint az ókorban a karthágóiak adott szava.
Mondottuk, hogyan siettek valamennyien a fiatal tiszt elé; nos, képzelhetjük, micsoda hatással volt a küldött hidegvére, bátorsága e délszaki emberek fogékony képzeletére. A veszély el sem múlt még, s ő már feledni látszott.
Az összeesküvők türelmetlenül várták ugyan a küldött híreit, de követelték, hogy mindenekelőtt fogadjon el átázott ruhái helyett egy öltözet ruhát Nicolino Caracciolótól. Nicolino hasonló termetű volt, s valamennyiük közül ő lakott a legközelebb Johanna királynő palotájához.[3] A széljárta rompalotában a nedves ruha súlyos következményekkel járhatott volna a hajótörött egészségére. Hiába ellenkezett, engednie kellett. Magára hagyták barátjával, Ettore Caraffával, aki mindenáron segédkezni akart az átöltözésnél, mint valami inas. Mire Cirillo, Manthonnet, Schipani és Nicolino visszatért, a zord republikánus tiszt átalakult elegáns nápolyi úriemberré - Nicolino volt ugyanis bátyjával, Rocca Romana herceggel egyetemben egyike azoknak a fiataluraknak, akik Nápolyban a divatot diktálták.
Amint hősünk sorra belépni látta az imént eltávozott összeesküvőket, elébük ment, s kitűnő olaszsággal a következőket mondta:
- Uraim, ebben a körben nem ismer engem senki, Ettore Caraffa barátom kivételével, aki volt olyan jó, hogy kezeskedjen értem. Én viszont mindnyájukat ismerem, vagy mint tudós férfiakat, vagy mint hétpróbás hazafiakat. Ami önöket illeti, a nevük jóformán mindent elmond az életükről, s jogcím honfitársaik bizalmára, az én nevem ellenben ismeretlen, s önök nem hallhattak rólam mást vagy többet, mint amennyit Caraffa tud, azaz néhány bátor tett hírét; ilyen tetteket azonban magáénak mondhat a francia hadsereg bármelyik egyszerű s névtelen katonája. Márpedig a becsület úgy kívánja, hogy az ember bemutatkozzék harcostársainak, ha elvárja tőlük, hogy együtt küzdjenek vele, hogy a közös célért és elvért az életüket kockára tegyék, s talán együtt is haljanak meg ugyanazon a vérpadon. Úgy illik, hogy ne legyenek titkai azok előtt, akiknek nincsenek előtte titkaik. Uraim, olasz vagyok, akárcsak önök, s nápolyi, akárcsak önök: a különbség csak az, hogy míg önök fiatalabb vagy öregebb korukban váltak üldözötté, addig én születésem előtt váltam űzött vaddá.
- Testvérünk - kiáltották a jelenlevők, s karjuk önkéntelenül ölelésre tárult.
- Szomorú történet az enyém, vagy inkább a családomé - folytatta a fiatalember, a távolba révedve, mintha egy mindenki másnak láthatatlan kísértetre meredne -, s remélem, önök újabb ösztönzést merítenek belőle, hogy megdöntsék a gyűlöletes rendszert, mely hazánkat rabigába görnyeszti.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta:
- Legkorábbi emlékeim Franciaországhoz fűződnek. Apám meg én egy kis házban laktunk, nagy erdő közepén, magányosan. Egyetlen cselédünk volt, látogató sohasem jött... az erdő nevére nem is emlékszem már.
Apámat gyakran elhívták, napközben is, éjjel is. Ilyenkor lóra pattant, fogta sebész-szerszámait, s követte azt, aki érte jött. Három, négy vagy hat óra múlva, olykor csak másnap került elő; sosem mondta meg, merre járt. Azóta tudom, hogy apám sebész volt, s ilyenkor operációkat végzett, amelyekért soha nem fogadott el fizetséget.
Apám maga nevelt, s be kell vallanom, nagyobb gondot fordított testi erőm és ügyességem, mint értelmem és szellemem fejlesztésére.
Olvasni és írni mégis megtanított, sőt, latin és görög nyelvre is oktatott. Magunk között hol olaszul, hol franciául beszéltünk. Ami idő az említett tanulnivalók mellett maradt, azt testgyakorlással töltöttük.
Lovagoltunk, vívtunk, és célba lőttünk, puskával vagy pisztollyal.
Tízéves koromra kitűnő lovas voltam, röptében lelőttem a fecskét, s nemigen vétettem el pisztollyal a fonal végén himbálódzó tojást.
Amikor tizedik életévemet betöltöttem, két évre Angliába utaztunk. Ezalatt megtanultam angolul; a tanár hozzánk költözött, nálunk lakott és kosztolt is. A második év végén ugyanolyan folyékonyan beszéltem angolul, mint olaszul vagy franciául.
Tizenkét éves koromban Angliából átköltöztünk Németországba; Szászországban telepedtünk meg. Ugyanazzal a módszerrel tanultam meg németül beszélni, mint angolul további két év múltán ezt a nyelvet is ugyanolyan jól tudtam, mint a másik hármat.
A testedzés ez alatt a négy év alatt sem szünetelt. Kitűnően ültem meg a lovat, elsőrendű vívó voltam, a legjobb alpesi vadász elől elvittem volna a pálmát céllövészetben, s vágta közben egyetlen pisztolylövéssel falhoz szegeztem egy pénzdarabot.
Soha nem kérdeztem meg apámtól, miért végezteti velem a testgyakorlatokat. Kedvemre voltak, s minthogy ízlésem egybevágott az ő szándékaival, mindegyikben gyors előrehaladást tettem, saját szórakozásomra s az ő megelégedésére.
Egyébként a fél világot bejártam már, s jóformán semmit nem láttam belőle; betéve ismertem az antik Görögország s a régi Róma hőseit, de semmit nem tudtam kortársaimról.
Egyedül apámat ismertem.
Ő volt istenem, királyom, mesterem, vallásom - ő parancsolt, s én engedelmeskedtem. Ő volt számomra a világosság, s az akarat egyetlen forrása, magamtól alig tudtam, mi a jó, mi a rossz.
Tizenöt éves voltam, amikor egy napon azt mondta, mint korábban már kétszer: "Továbbmegyünk."
Meg sem kérdeztem: hová?
Átutaztunk Poroszországon, a Rajna-vidéken, Svájcon, átkeltünk az Alpokon. Előbb németül, majd franciául kellett beszélnem: egyszer csak, amikor egy nagy tó partjára értünk, új nyelv ütötte meg a fülemet: az olasz. Ráismertem anyanyelvemre, s megremegtem.
Genovában hajóra szálltunk, s Nápolyba hajóztunk. Ott mindössze néhány napig időztünk. Apám két hátaslovat vásárolt, nyilvánvalóan nagy gonddal választotta ki mind a kettőt.
Egy napon megérkezett az istállónkba a két nagyszerű paripa - angol s arabs keresztezés. Rögtön kipróbáltam a nekem szánt állatot, majd felvetett a büszkeség, hogy ilyen ló gazdája lehetek.
Egy este elindultunk Nápolyból. Fél éjszakán át folyvást mentünk. Éjjel két óra tájban kis faluba érkeztünk, s ott megálltunk.
Reggel hét óráig pihentünk.
Hét órakor megreggeliztünk. Indulás előtt apám így szólt:
- Salvato, töltsd meg a pisztolyokat.
- Már megtettem, apám - feleltem.
- Lődd ki a golyókat, s töltsd újra, a lehető legnagyobb elővigyázattal, nehogy csütörtököt mondjanak: ma szükséged lesz rájuk.
Szó nélkül kilőni készültem a golyókat a levegőbe - már említettem, milyen vakon engedelmeskedtem apám bármely parancsának. De apám lefogta a karomat.
- Csakugyan olyan biztos a kezed? - kérdezte.
- Akarja látni?
- Igen.
Az út túloldalán sima kérgű diófa állt. Az egyik golyót beleeresztettem, aztán fogtam a másik pisztolyt, s pontosan ugyanarra a helyre lőttem a második golyót; apám előbb azt hitte, a golyó nem is érte a fát.
Odament, s a kés hegyével meggyőződött róla, hogy a lyukban csakugyan két golyó van.
- Jól van - mondta nekem -, töltsd újra a pisztolyokat.
- Már megtörtént.
- Akkor mehetünk.
Lovaink útra készen vártak. Mialatt pisztolyaimat a nyeregtáskába helyeztem, észrevettem, hogy apám a magáéba friss lőport rak.
Útnak indultunk.
Tizenegy óra körül egy városba érkeztünk. Az utcákon nagy tömeg hullámzott. Hetivásár napja volt éppen, s az egész vidékről odaözönlöttek a parasztok.
Lépésre fogtuk a lovakat. A vásártérre értünk. Apám egész úton hallgatott, de ez nem lepett meg, olykor napokig nem szólt.
A téren megálltunk. Ő felállt a kengyelben s körülnézett.
A kávéház előtt egy csoport férfi álldogált, az átlagosnál jobb ruhában. A csoport közepén pimasz képű falusi nemes. Hangoskodott, korbácsával csapkodott; azzal szórakozott, hogy le-lesújtott az előtte elhaladókra, emberre, állatra egyformán.
Apám megérintette a karomat. Felé fordultam. Nagyon sápadt volt.
- Mi baja, apám? - kérdeztem.
- Semmi - mondta ő. - Látod azt az embert?
- Melyiket?
- Azt a vöröshajút.
- Látom.
- Odamegyek hozzá, valamit mondok neki. Amikor az ujjamat égre emelem, te tüzelj, lődd a golyót a homloka közepébe. Értetted? Pontosan a homloka közepébe. Készülj fel.
Szó nélkül előhúztam a nyeregtáskából a pisztolyt. Apám odalépett ahhoz az emberhez, s valamit mondott neki. Az ember elsápadt. Apám égre emelte az ujját.
Lőttem. A golyó épp a homloka közepén találta a vöröshajút: holtan rogyott össze.
Nagy kavarodás támadt, el akarták állni az utunkat, de apám hangos szóval azt mondta:
- Én Giuseppe Maggio-Palmieri vagyok, ő pedig - tette hozzá, rám mutatva - a halott asszony fia!
A tömeg utat nyitott nekünk. Elhagytuk a várost. Senki nem próbált megállítani vagy követni.
Amikor kiértünk a városból, vágtatni kezdtünk, s meg sem álltunk a Monte Cassinó-i kolostorig.
Este apám elmesélte nekem azt a történetet, amelyet én készülök elmondani önöknek.
A fiatalember elbeszélésének első részét hallgatói olyan különösnek találták, hogy feszülten, némán, közbeszólás nélkül hallgatták végig, és csendben várakoztak akkor is, amikor rövid szünetet tartott. A fiatalember láthatta, mennyire érdekli őket a történet, s mennyire szeretnék hallani a végét, azazhogy inkább az elejét.
Habozás nélkül folytatta tehát.
- Családunk - mondotta - emberemlékezet óta Larino városában élt, Molisa tartományban. A család neve: Maggio-Palmieri. Apám, Giuseppe Maggio-Palmieri, vagy egyszerűen Giuseppe Palmieri, ezerhétszázhatvannyolc táján jött Nápolyba, hogy befejezze kirurgusi tanulmányait.
- Ismertem - szólt közbe Domenico Cirillo. - Derék, becsületes ifjú volt, nálam néhány évvel fiatalabb. Úgy ezerhétszázhetvenegyben térhetett vissza szülőföldjére; akkortájt neveztek ki engem professzornak. Nem sok idő múltán azt hallottuk, kénytelen volt menekülni az országból, mert véres kimenetelű pörpatvar támadt közte és a vidék hűbérura közt.
- Áldás és tisztelet önnek - mondta Salvato, s meghajolt -, aki ismerte apámat, s igazságot szolgáltat neki, a fiú színe előtt.
- Folytassa, folytassa! - mondta Cirillo. - Hallgatjuk.
- Folytassa! - mondták utána egy emberként a többiek is.
- Tehát úgy ezerhétszázhetvenegy körül, mint ön mondotta, Giuseppe Palmieri hazautazott Nápolyból. Addigra nemcsak a doktori diplomát nyerte el, de nagy hírnevet szerzett mint ügyes sebész; ügyességét kétségbevonhatatlanul bizonyította több nehéz eset, amelyben sikerült gyógyulást elérnie.
Apám régóta szeretett egy Larinóba való fiatal lányt, Luisa Angiolina Ferrit. Az eljegyzés megtörtént, mielőtt ő Nápolyba jött volna. A két szerelmes hű maradt esküjéhez a távollét három esztendeje alatt. A hazatérés a legfőbb boldogsággal kecsegtette apámat: a menyegzővel.
De apám távollétében olyasvalami történt, ami súlyos szerencsétlenséggel ért fel: Molisa grófja beleszeretett Angiolina Ferribe.
Önök itt élnek, jobban tudják, mint én, micsoda hatalmasság vidéken egy hűbérúr, s micsoda jogokra tart igényt, hűbérúri méltósága alapján. Többek közt jogában áll tetszés szerint megadni vagy sem vazallusainak az engedélyt a házasodásra.
De sem Giuseppe Palmieri, sem Angiolina Ferri nem volt Molisa grófjának hűbérese. Mindketten szabadnak születtek, nem függtek senkitől, sőt, mi több, apám szerencsére csaknem egyenrangú volt a gróffal.
Mi mindennel nem próbálkozott a gróf, hogy Angiolinát megnyerje: fenyegetéssel, ígérgetéssel! Hasztalan: minden próbálkozását meghiúsította a fiatal lány angyali tisztasága, amelynek mintegy jelképe volt a neve: Angiolina.
A gróf nagy estélyt rendezett, s őt is meghívta. Úgy tervezte, hogy a mulatság színtere nemcsak a grófi kastély lesz, de a kert is. A gróf öccse, Boiano bárója elvállalta, hogy elrabolja Angiolinát, és a Fortorén túl fekvő Tragonara várába viteti.
Larino minden hölgye meghívást kapott. Angiolina betegnek tettette magát, hogy ne kelljen részt vennie az estélyen.
Molisa grófja másnap, a dühtől eszét vesztve, elküldte campieróit a fiatal lányért. Míg a kaput feltörték, Angiolinának volt annyi ideje, hogy a kertkapun át bemeneküljön a püspöki palotába. Ez a hely kétszeresen szent és sérthetetlen volt, azzá tette rendeltetése és a székesegyház szomszédsága.
S e kettős címen menedékjogot élvezett.
Így álltak a dolgok, amikor Giuseppe Palmieri hazatért Larinóba.
A püspöki szék véletlenül éppen üresen állt. A püspököt egy vikárius helyettesítette. Giuseppe Palmieri felkereste a vikáriust, a család barátját, s titokban megkötötték a házasságot a püspöki palota kápolnájában.
Molisa grófja értesült a történtekről. Majd megveszett dühében. A menedékjogot kénytelen volt tiszteletben tartani, hanem a palotát körülvétette fegyvereseivel, s meghagyta, hogy szemmel tartsanak mindenkit, aki bemegy a palotába, s még inkább azokat, akik kimennek.
Apám tudta, hogy a fegyveresek lesben állnak, és hogy főként rá lesnek; azt is tudta, hogy ha a feleségének a becsülete, neki az élete forog kockán. Egy gaztettel több vagy kevesebb nem sokat számít nagyurainknak, s Molisa grófja olyan biztos volt büntetlenségében, hogy régóta nem is tartotta számon a gyilkosságokat, amelyeket maga követett el, vagy fogdmegjeivel hajtatott végre.
A gróf emberei gondosan őrködtek. Azt beszélték, Angiolina élve tízezer dukátot ér, apám halva ötezret.
Apám egy darabig a püspöki palotában rejtőzködött. Szerencsétlenségére nem volt az az ember, aki sokáig tűri a kényszert. Giuseppe Palmieri beleunt a rabságba, s egy szép napon úgy határozott, hogy leszámol üldözőjével.
Molisa grófjának szokása volt naponta kikocsizni a palotából, egy-két órával az Ave Maria előtt. Mindig a kapucinusok kolostorához hajtatott, amely körülbelül két mérföldnyire volt a várostól, s ott rendesen azt parancsolta a kocsisnak, hogy térjen vissza a palotába. A kocsi fordult s csöndes ügetéssel, csaknem lépésben, megindult vissza a városba.
Félúton Larino és a kolostor között van egy kút, a vidék védszentjének, San Pardónak a kútja, körülötte elszórtan bokrok, sövények.
Giuseppe Palmieri, őreit kijátszva, barátcsuhában kijutott a püspöki palotából. Csuhája alá két tőrt és két pisztolyt rejtett.
Amikor San Pardo kútjához ért, úgy vélte, ez a hely megfelel a célnak, megállt s megbújt egy sövény mögött. A gróf kocsija elhajtott mellette, ő nem moccant: még egy teljes órán át világos lesz.
Fél óra múlva hallotta a visszatérő kocsi robaját. Ledobta barátcsuháját, s ott állt rendes öltözékében.
A kocsi közelgett.
Egyik kezével kivonta a tőröket hüvelyükből, a másikkal a pisztolyok ravaszát húzta fel, s odaplántálta magát az út közepére.
A kocsis megpróbált oldalra kitérni, amikor észrevette a gyanús, nyilván rossz szándékú leskelődőt, de apám egyetlen lépéssel újra a lovak előtt termett.
- Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte a gróf, felemelkedve az ülésről.
- Giuseppe Maggio-Palmieri vagyok - felelte apám -, és meg akarlak ölni.
- Vágj ostoroddal a pofájába, és hajts - mondta a gróf a kocsisnak.
S újra elterült az ülésen.
A kocsis felemelte az ostort, de mielőtt lesújthatott volna, apám egy pisztolylövéssel megölte.
A bakról a földre zuhant.
A lovak nem mozdultak. Apám a kocsihoz lépett, s kinyitotta ajtaját.
- Nem azért jöttem ide, hogy gyilkoljak, bár megtehetném, minthogy a jogos önvédelem esete forog fenn mondta a grófnak. - Azért jöttem, hogy becsületes párbajra hívjalak ki. Íme két tőr, egyforma hosszúak, s két pisztoly: válassz. A két pisztoly közül csak az egyiket töltöttem meg... a párbaj igazi istenítélet lesz.
S egyik kezével a két tőr markolatát kínálta, másikkal a két pisztoly agyát.
- Alattvalóimmal nem párbajozom, legfeljebb megverem őket - felelte a gróf.
És sétapálcájával apám arcába vágott.
Apám kapta a töltött pisztolyt, s közvetlen közelből szíven lőtte a grófot.
A gróf nem moccant, nem is kiáltott: nyomban meghalt.
Apám újra felvette a barátcsuhát, visszacsúsztatta a tőröket hüvelyükbe, s újratöltötte a pisztolyt. Sikerült ugyanúgy bejutnia a püspöki palotába, ahogy kijutott volt.
A lovak maguktól elindultak, mihelyt az út szabaddá vált. Jól ismerték az utat, naponta kétszer is megtették. Maguktól eltaláltak a gróf palotájába, de nem álltak meg a fahídnál, amely a bejárathoz vezet - s ez igazán különös! - hanem, mintha tudnák, hogy nem élőt visznek, hanem halottat, tovább baktattak, s csak annak a Szent Ferenc tiszteletére emelt kis kápolnának küszöbénél álltak meg, ahol a grófot - sokszor elismételt óhaja szerint - el kellett temetni.
A család tiszteletben tartotta a gróf kívánságát, csakugyan a kápolnában temették el, itt állították fel díszsírhelyét is.
Az eset nagy port vert fel. Apám és a gróf harca a nagy nyilvánosság előtt zajlott. Felesleges mondanom, hogy mindenki apámnak adott igazat. Bizonyosra vették, hogy ő ölte meg a grófot, s Giuseppe Palmieri, mintha maga is azt akarná, kétség se férjen hozzá, hogy ő a tettes, tízezer frankot küldött a kocsis özvegyének.
A gróf vagyona öccsére szállt. Vele a bosszúja is - fogadkozott az örökös. Annak idején Angiolina elrablásában is kész volt segédkezni a grófnak. Aljas gazember volt huszonegy éves korára már három-négy gyilkosság nyomta a lelkét; erőszaktevéseinek, nőrablásainak pedig se szeri, se száma.
Megesküdött, hogy a tettes nem menekül. Megkettőzte az őrséget a püspöki palota körül, s maga vette át a parancsnokságot.
Maggio-Palmieri továbbra is a püspöki palotában rejtőzködött feleségestül. Élelmezésükről, ruházkodásukról a család gondoskodott. Angiolina az ötödik hónapban volt. Csak egymásnak, azaz a szerelmüknek éltek, boldogan amenyire boldog lehet az, aki nem szabad.
Két további hónap telt el. Eljött május 26-a; ezen a napon ülik meg Larinóban Szent Pardo ünnepét; mint már említettem, ő a város védszentje.
Ilyenkor nagy körmenetet rendeznek. A gazdák kárpitokkal, füzérekkel, lombokkal, tarka szalagokkal díszítik fel szekereiket, elébük aranyozott szarvú, felvirágozott, felpántlikázott ökröket fognak, s a szekerek is részt vesznek a körmenetben, amely a szent mellszobrával jár körbe a város utcáin. Nyomukban ott tolong Larino és a környező falvak egész lakossága, s az üdvözült dicsőségét zengi.
A körmenet kétszer is elhalad a püspöki palota előtt, ahol a fiatal pár rejtezett; a katedrálisba menet s onnan jövet.
A körmenet megállt a város főterén, a nép énekelt s táncolt a szekerek körül. Angiolina a Treuga Deiben bízva meggondolatlanul az ablakhoz lépett, pedig férje jó előre óva intette. Szerencsétlenségére a gróf öccse ott állt a téren, épp szemközt az ablakkal; felismerte az üvegen át Angiolinát, lekapta egy katona válláról a puskát, célzott, és lőtt.
Angiolina utolsó kiáltása egyetlen szó volt:
- Gyermekem!
A lövés zajára, a széttört ablaküveg csörömpölésére, felesége kiáltására lélekszakadva rohant be Giuseppe Palmieri; még éppen időben, hogy felfogja karjába az asszonyt.
A golyó Angiolinát pontosan a homloka közepén találta.
A férj őrjöngött fájdalmában. Felemelte s az ágyra helyezte az asszony testét, ráborult, s csókjaival borította. Hiába! Már halott volt.
De míg utoljára, szívszakadva ölelte, egyszer csak mozdulni érezte a gyermeket a halott asszony ölében.
Hirtelen fény gyűlt agyában, felkiáltott, egyetlen szót, ugyanazt a szót:
- Gyermekem!
Az anya meghalt, de él a gyermek, meg lehet menteni.
Erőt vett magán, letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket s a szeméből patakzó könnyeket, s önmaga bátorítására két szót mormolt halkan:
- Légy férfi!
Azzal fogta az orvosi táskát, kinyitotta, kiválasztotta legélesebb szerszámát, s a gyermeket kivágta az anya vérző öléből.
Azon véresen egy kendőbe bugyolálta, a kendőt négy sarkán összecsomózta, a foga közé vette, mindkét kezébe pisztolyt ragadott, s úgy, amint volt, vértől iszamosan, könyökig meztelen, véres karral lerohant a lépcsőn. Egyetlen pillantással felmérte a teret, amelyen át kell vágnia, az ellenséget, amellyel meg kell küzdenie, majd kinyitotta a püspöki palota kapuját, s leszegett fejjel a tömeg közé vetette magát. Összeszorított foggal kiáltotta:
- Helyet a halott asszony fiának!
Két fegyveres megpróbálta feltartóztatni. Mindkettőt megölte. Egy harmadik elébe állt: azt leütötte a pisztoly agyával. Átvágott a téren. Záporoztak rá a golyók, míg az őrség előtt elhaladt, de egy sem találta el. Elérte az erdőt, átúszta a Bifernót. A mezőn szabadon legelésző lóra bukkant, a hátára pattant, Manfredoniába vágtatott, felszállt egy éppen induló hajóra, s Triesztig meg sem állt.
Én voltam ez a gyermek. A történet folytatását már ismerik: a halott asszony fia tizenöt évvel később bosszút állt anyjáért.
- S most, hogy elmondottam életem történetét - fűzte hozzá az ifjú -, most, hogy önök is ismernek, beszéljünk arról, ami idehozott. Van egy másik anyám, érte is bosszút kell állnom: a hazám.
Az elbeszélendő események s főként ez események összefüggésének teljesebb megértése kedvéért olvasóink most kénytelenek lesznek megválni a politikai tárgytól - őszintén fájlaljuk különben, hogy ezt az eddigiek során nem foghattuk máris rövidebbre. A politikai és a regényes elem úgy fonódik össze művünkben, hogy egyiket a másiktól nem szakíthatjuk el: ezért most regényesebb tájakra kell olvasóinkat csábítanunk. Ha továbbra is hajlandók ránk bízni magukat, kísérjenek vissza a pallóhoz. Azt bizony a helyén felejtette Niccolo Caracciolo, siettében, hogy minél előbb visszaérjen a kötéllel, amely olyan nagy szerepet játszott történetünk főhősének megmenekülésében. Mert minek titkolnók tovább: ő e regény főhőse. Tehát menjünk végig a pallón, másszunk fel a lejtőn, lépjünk ki a kapun, amelyen bejöttünk, ereszkedjünk le a Posíllipo oldalán, túl Sannazar sírján és Ferdinánd király kaszinóján, s álljunk meg a Mergellina közepén, félúton Ferdinánd király kaszinója és az Oroszlán-kút között, egy ház előtt, amelyet Nápolyban a pálmás háznak neveznek. A ház neve onnan ered, hogy kertjében a pálmák családjának egy jól fejlett példánya büszkélkedik; magasan, a narancsfák aranygyümölccsel teleszórt kupolája fölött ring koronája.
S most, hogy kellően felcsigáztuk olvasóink kíváncsiságát a ház iránt, sietve elhagyjuk az utcát, nehogy valamelyikük vissza találjon riadni a kicsiny, falba vágott ajtó láttán, amely előtt megálltunk, végigosonunk a kerítés mentén, s felkapaszkodunk arra a kis magaslatra, ahonnan, lábujjhegyre állva, megleshetjük talán a falak rejtette titkok egyikét-másikát.
Elbűvölő titkok lehetnek! Érdeklődésük s rokonszenvük megnyerésére, kedves olvasóink, elég egy pillantást vetniük arra, aki e titkok hordozója.
Mert lám! Dörög a menny, csapkod a villám, metsző szél dühöng, meg-megrázza a narancsfákat, hogy ágaikról, mint aranyeső, hull a gyümölcs, meg-megrohamozza a pálmafát, összekuszálja-borzolja hosszú leveleit, mégsem kihalt a kert: egy fiatal, huszonkét-huszonhárom éves nő jelenik meg időről időre a kertből az első emeletre vezető nyitott lépcsőfeljáró tetején. Termetén gyolcspongyola, fején csipkefátyol. Az első emeleten lehetnek a lakószobák; minden ajtónyitásnál fény vetődik ki bentről a kertbe.
A fiatal nő sosem tartózkodik soká kinn, mert valahányszor villámlik vagy mennydörög, halk sikollyal keresztet vet, s beszalad; kezét úgy szorítja ilyenkor mellére, mintha felgyorsult szívverését akarná lecsendesíteni.
Nagyon félhet az égiháborútól, s mégis makacsul vissza-visszatér. Ötpercenként nyílik az ajtó, habozva nyitja, s rémülten csapja be. Türelmetlensége, nyugtalansága láttán bárki bizonyosra venné, hogy a nő - szerelmes, és aggódva várja vagy féltékenyen lesi szerelme tárgyát.
Nos, tévedne. E fiatal nő szíve a szűziesség tiszta tükre, amelyet nem homályosított még el a szenvedély; lelkében békén szunnyadnak az érzéki, heves vágyak, csak a gyerekes kíváncsiság virraszt; ez támadt most rá, eddigelé ismeretlen szenvedély hatalmával, ez az oka zavarának és nyugtalanságának.
Heves könyörgésére tejtestvére, dajkájának fia, egy marinellai lazzarone megígérte neki, hogy elhoz egy csalhatatlan jósnő hírében álló albán vénasszonyt. Az öregasszony nem is az első szibillai tehetséggel megáldott sarja családjának, ősanyái Dodona tölgyei alatt tettek szert e képességre, s amióta a család az Aosz partjait odahagyta Kalábria hegyeiért, a nagy Szkander bég halála, azaz 1467 után, soha egyetlen nemzedéke nem múlt úgy ki, hogy a családi örökség, a jóslás ihlete el ne jutott volna a Tomero jeges csúcsain átkelő szél szárnyain valamelyik tagjához, egy-egy újabbkori Püthiához.
Őrá, a jósnőre vár a fiatal nő. Homályos ösztön sugallatára kívánja is, féli is ismerni a jövőt, borzongató, különös előérzetek vonzzák-taszítják. Tejtestvére megígérte: ma, pontban éjfélkor, a varázslatok órájában, elhozza az öregasszonyt, hogy mialatt a férj éjjel kettőig a királyi udvar ünnepségén időzik, előtte végre feltáruljanak a jövendő rejtelmes titkai - mert ez a jövendő beárnyékolja ébrenléte minden percét, s álmaiban is rátámad olykor.
A fiatalasszony tehát egyszerűen egy lazzaronét vár, a bolondos Michelét, meg Nannót, a boszorkányt.
Egyébként mindjárt kiderül, nem tévedtünk-e.
Abban a pillanatban, amikor a fakósárga felhőkből nagy esőcseppek kezdenek hullani, három egyforma koppantás hangzik fel a kis kertkapun. A három koppantásra a feljáró korlátján valami fátyolszerűség suhan végig, nyílik a kertkapu, két alak belép, s a kapu becsukódik. A két újonnan jött közül az egyik férfi, a másik asszony. A férfi a marinellai halászok öltözékét viseli: vászonnadrág, veres gyapjúsipka, halászcsuklya, az asszony bő, fekete köpenybe burkolózik. A köpeny vállán kifakult aranyszálak - régi hímzés maradványai - látszanának, ha a sötétben látni lehetne. A köpeny teljesen eltakarja az asszony ruházatát, csak szeme villan elő a fejét borító kámzsa árnyékából.
Míg a néhány lépést megtették a kaputól a feljáróig, a fiatalasszony szerét ejtette, hogy odasúgja a lazzaronénak:
- Bolondnak tartanak, Michele, de ugye nem voltál olyan bolond, hogy eláruld neki, ki vagyok?
- Nem, a Madonnára mondom, még a neved kezdőbetűjét sem tudja, kishúgom.
Felértek a lépcsőn. A fiatalasszony lépett be elsőnek, a lazzarone és a boszorkány követte.
Áthaladtak az első szobán. Hímzett ajtófüggöny mögül egy fiatal komorna feje kandikált elő: csodálkozva leste úrnőjét és különös vendégeit.
Amikor elhaladtak, visszahullott a függöny.
Lépjünk mi is be. A most lejátszódó jelenet oly nagy befolyással lesz az elkövetkező eseményekre, hogy minden részletre kiterjedően kell elmondanunk.
Egy pompeji stílusú, kis budoárból eredt a fény, amelynek egyik sugara imént a kertbe vetült. A szobában heverők, halványkék virágokkal hímzett, rózsaszín selyemfüggönyök. A fényforrásul szolgáló, alabástrom burás lámpa márványasztalon áll, amelynek egyetlen lába kiterjesztett szárnyú griffmadarat formáz. Gyöngyházszín fényben fürdenek a tárgyak. Egy antik formájú karszék, olyan hibátlan szépségű, hogy egyenesen Aspasia budoárjába kívánkozna, jelzi, hogy a szoba bútorzatát, az utolsó darabig hozzáértő kéz válogatta össze.
Az ajtóval szemközt, amelyen három szereplőnk belépett, szobák sora nyílik, végig, a ház egész hosszában. A legutolsó szoba nemcsak szomszédos a következő házzal, de összeköttetésben is állt vele.
Ezt a tényt a fiatalasszony, úgy látszik, fontosnak tartotta, mert Michele figyelmét is felhívta rá, s hozzátette:
- Ha a férjem haza talál érkezni, Nina beszól, maguk akkor Fusco hercegnő házán át távozzanak.
- Igenis, asszonyom - felelte Michele, s tisztelettudóan meghajolt.
A boszorkány éppen kabátját vetette le; ezekre a szavakra megfordult, s némi keserűséggel a hangjában azt kérdezte:
- Mióta szokás tejtestvérek között a magázódás? Egy emlő táplálta őket... hát nem ugyanannyi az, mintha egy anyaméh hordta volna? Tegeződjetek, gyermekeim - folytatta szelídebben -, Istennek tetsző dolog, ha teremtményei szeretik egymást, akármekkora is köztük a rangkülönbség.
Michele és a fiatalasszony csodálkozva pillantott össze.
- Mondom, kishúgom, hogy igazán boszorkány! - kiáltotta Michele. - Ezért is remegek úgy.
- De miért kell remegned, Michele? - kérdezte a fiatalasszony.
- Tudod-e, mit jósolt nekem, csak az imént, mielőtt idejöttünk?
- Nem.
- Azt jósolta, hogy harcolni fogok, ezredes leszek, és hogy...
- Nos?
- Nehéz kimondani.
- Mondd csak.
- És hogy felakasztanak.
- Ó, szegény Michele!
- Se többet, se kevesebbet.
A fiatalasszony rémülten pillantott az albán nőre. Az közben levette és a földre dobta köpenyét, s most nemzete viseletében állt előttük. A ruha kopottas volt már, de még mindig gazdag. A fiatalasszony azonban meg se látta a valaha aranyszínű virágokkal teleszórt, szorosan a fejre csavart patyolat turbánt, mely alól hosszan omlott alá az itt-ott már ezüsttel kevert, fekete haj, sem az arannyal hímzett vörös mellényt, a téglaszín, fekete-kék csíkozású szoknyát; csak a boszorkány szürke, szúrós szemét látta: úgy szegeződött rá ez a szem, mintha szíve legrejtettebb zugát fürkészné.
- Ó, fiatalság! Kíváncsi és könnyelmű fiatalság! - mondta, mintegy magának a boszorkány. - Hát sose szűnsz meg elébe rohanni a jövődnek, akaratodnál nagyobb erőtől hajtva? Pedig milyen gyorsan közeleg úgyis feléd a jövő!
Váratlan volt a szemrehányás, éles, metsző a boszorkány hangja; a fiatalasszony erein jeges borzongás futott végig, s csaknem megbánta, hogy elhívatta Nannót.
- Még nem késő - mondta az, mintha fürkész, átható tekintete a gondolataiban olvasna. - Nyitva áll az ajtó, amelyen beléptünk, s a vén Nanno oly sokszor aludt már Benevento fája alatt, hogy fel se veszi a szelet, a mennydörgést és az esőt.
- Nem, nem - suttogta a fiatalasszony. - Ha már itt van, maradjon!
S az asztal mellett álló karosszékbe hanyatlott, hátraszegett fejjel; most egész alakja a lámpa fényében fürdött. A boszorkány két lépést tett felé:
- Szőke haj, fekete szem. Nagy, gyönyörű, ragyogó, nedves, bársonyos, buja szem - mormolta.
A fiatalasszony elpirult, s kezével elfödte arcát.
- Nanno! - suttogta.
De az meg sem hallotta. A kezet vette szemügyre most, hogy az arc vizsgálatában ez a kéz megakadályozta.
- Párnás, puha kéz. A bőre lágy, finom, rózsás, tompa fényű és mégis életteli.
- Nanno! - szólt a fiatalasszony. Elhúzta két kezét, mintha el akarná rejteni, s erre a mozdulatra előtűnt mosolygó arca -, nem azért hívattalak, hogy bókokat mondj nekem.
Nanno azonban zavartalanul folytatta. Megint az arcról beszélt, hisz újra láthatóvá vált számára:
- Szép, fehér, tiszta homlok, áttetsző kék erek. Fekete, szépen ívelt szemöldök, amely az orr tövétől indul ki. A két szemöldök közt három-négy kis függőleges ránc. Ó, gyönyörű teremtés! Vénuszé vagy, testestül-lelkestül.
- Nanno, Nanno! - kiáltott fel a fiatalasszony.
- Hagyd már békén, kishúgom - avatkozott be Michele. - Csak azt mondja, amit magad is tudsz: hogy szép vagy; vagy nem ezt súgja nap mint nap a tükröd? S aki csak lát, ugye egy véleményen van a tükörrel? Az a mondás járja: San Felice lovag jól választotta meg a nevét: nemcsak a neve "boldog", ő maga is az.[4]
- Michele! - szólt rá a fiatalasszony. Bosszantotta, hogy tejtestvére elárulta kilétét azáltal, hogy férje nevét említette.
A boszorkány se látott, se hallott, elmerülten vizsgálta tovább.
- A száj kicsi és élénk piros. A felső ajak valamivel vastagabb, mint az alsó. A fogak fehérek, szabályosak, az ajak korallszínű, az áll kerek; a hang lágy, kicsit vontatott, rekedtségre hajló. Pénteken született, nemde, éjfélkor vagy éjféltájban?
- Csakugyan - felelte halkan a fiatalasszony. Hiába próbált úrrá lenni izgalmán, enyhén rekedtes hangja elárulta. - Anyám sokszor mondogatta, hogy első sírásom egyszerre hangzott fel az óra ütésével... s az éppen tizenkettőt vert, az április hó utolsó napjáról május elsejére virradó éjszakán.
- Április és május! A virágfakadás hónapja! Péntek, Vénusz napja! Minden világos. Ezért uralkodik rajtad Vénusz - vette át a szót a boszorkány. - Vénusz, az egyetlen istennő, akinek hatalma csorbítatlan fölöttünk, míg a többi istené elenyészett. Vénusz és Luna egyesülésekor születtél, de Vénusz hatása kerekedett fölül. Vénusz ajándéka a fehér, közepes hosszúságú, gömbölyű nyak... mifelénk azt mondják rá: elefántcsonttorony; az ő ajándéka a keskeny, gömbölyű váll, a hullámos, selymes, dús haj, a finom, rövid orr, táguló, érzéki cimpákkal.
- Nanno! - A fiatalasszony felegyenesedett, kezét az asztalra támasztotta. Hangja már-már parancsoló volt.
De tiltakozása kárba veszett.
- Vénusz ajándéka a hajlékony termet, a finom mívű csukló és boka, az apró láb; Vénuszra vall az elegáns öltözködés, a világos ruhák és a gyengéd színek kedvelése; ő tett szelíddé, kedvessé, naivvá, hajlamossá a romantikus szerelemre s az önfeláldozásra.
- Nem tudom, van-e hajlamom az önfeláldozásra, Nanno - mondta a fiatalasszony megenyhült hangon, csaknem bánatosan -, de ami a szerelmet illeti, bizonyosan tévedsz.
Visszahullott karosszékébe, mintha lába felmondta volna a szolgálatot, s úgy sóhajtotta:
- Mert még soha nem szerettem.
- Sosem szerettél! - felelte Nanno. - És ugyan hány éves vagy most? Huszonkettő, ugye?... Várd csak ki, várd ki!
- Elfelejted, hogy férjes asszony vagyok - mondta a fiatal nő bágyadtan. Igyekezett hangjának határozott csengést adni, de hasztalan. - Szeretem és tisztelem a férjemet.
- Tudom, mindent tudok - válaszolta a boszorkány. De azt is tudom, hogy háromszor annyi idős, mint te. Tudom, hogy szereted és tiszteled, de azt is tudom, hogy úgy szereted, mint az apádat, s úgy tiszteled, mint öreg embert. Tudom, hogy feltett szándékod megőrizni tisztaságodat és erényedet, de mit ér szándék, akarat a csillagzatok hatása ellenében? Mondtam már, hogy Vénusz és Luna egyesüléséből születtél; mindkettő a szerelem csillaga. De talán kikerülhetsz befolyásuk alól. Lássuk a kezed. Jób, a nagy próféta mondta: "Isten minden ember kezét bépecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve."
Fekete, csontos, ráncos kezét a fiatalasszony felé nyújtotta, s Luisa San Felice lágy, finom, fehér keze, mintegy mágikus erőtől vonva, beléereszkedett.
A bal kéz. A régi mágusok hitték, s a jelenkoriak is csak azt vallják, hogy a bal tenyérből olvashatók ki a sors titkai.
Nanno egy pillanatig elnézte a bájos kézfejet, nem fordította meg, hogy a tenyeréből olvasson - mint ahogy az ember egy pillanatig csak tartja, s nem nyitja ki a könyvet, amely ismeretlen, természetfölötti titkokat rejt.
Úgy nézte, ahogy egy szép márványszobrot nézünk, s azt mormolta:
- Hosszúkás, gyengéd, sima ujjak. Rózsaszín, keskeny, hegyes köröm; művészkéz a javából. Ez a kéz minden hangszeren tud játszani; a lant húrjain csakúgy, mint a szív húrjain.
- Most végre megfordította a reszkető kezet. Csodás ellentét - ez a kéz s az ő bronzszín keze! Kevélyen elmosolyodott, arca felderült.
- Ugye megmondtam! - kiáltotta.
A fiatalasszony szorongva figyelte. Michele közelebb lépett, mintha bizony értene a tenyérjóslás tudományához.
- Kezdjük a hüvelykujjon, ez magába foglalja a kéz összes jegyeit - törte meg újra a csendet a boszorkány. - A hüvelyk csalhatatlanul jelzi az akarat és az értelem fejlettségének fokát. A gyengeelméjűek hüvelykujj nélkül, esetleg torz vagy csonka[5] hüvelykkel születnek, s az epilepsziásnak is a hüvelykujja szorul először görcsbe, a többi ujjat megelőzve, ha rájön a roham. Szemmel verés ellen a mutatóujját és a kisujjat szokás kinyújtani, a hüvelyket ellenben a tenyérbe rejtik.
- Szentigaz, kishúgom - rikkantotta Michele -, magam is így teszek, ha szerencsétlenségemre összefutok Jorio kanonokkal.
- Az első ujjperc, az, amelyiken a köröm van, jelzi az akaraterőt - folytatta Nanno. - Ez nálad rövid, tehát gyenge vagy, ellenállásra képtelen, könnyen befolyásolható.
- Illik megsértődni? - kérdezte nevetve az, akiről e helytálló, de cseppet sem hízelgő vélemény elhangzott.
- Lássuk a Vénusz-dombot - szólt a boszorkány, s a hüvelykujj alatti húsos domborulatra bökött körmével. Körme olyan volt, mint szaruból faragott, ébenfa foglalatú kampó. - A kéznek ez a része mindenestül az ellenállhatatlan istennő birodalma, idetartozik a nemzés s általában a testi vágyak. Az élet vonala úgy folyja körül, mint patak a dombot, s el is szigeteli. Vénusz, születésed csillagzata, ajándékokkal halmozott el, mint mesebeli királykisasszonyt a tündér-keresztanya, mert hisz Vénusz ajándéka a kellem, a szépség, a harmónia, a szép szeretete, a szerelem vágya, a tetszeni vágyás, a jóakarat, a könyörület és a gyengédség, Vénusz itt hatalmasabbnak mutatkozik, mint valaha. Ó, ha a többi vonal is ilyen kedvező lenne, ámbár...
- Mit ámbár?
- Semmi.
A fiatalasszony a boszorkányra pillantott; látta, hogy szemöldöke összerándul.
- Vannak más vonalak is az élet vonalán kívül? - kérdezte.
- Három vonal van, s a három együtt nagy M-et képez a tenyérben. A közhiedelem szerint ez az M a Mors, halál szó kezdőbetűje; félelmes jel, maga a természet figyelmezteti általa az embert arra, hogy halandó! A másik kettő a szív s a fej vonala: ez, amelyik a mutatóujjtól a kisujjig megy, a szívé, s látod itt ezt, amelyik középen szeli ketté a tenyeredet, ez a fej vonala.
Michele újra közelebb lépett. Feszült figyelemmel hallgatta a boszorkány előadását.
- És nekem mért nem magyaráztad el ezeket? - kérdezte. - Azt hitted, olyan buta vagyok, hogy meg se érteném?
Nanno nem is felelt, csak vállat vont. A fiatalasszony felé fordulva folytatta:
- Menjünk végig előbb a szív vonalán. Nézd, itt húzódik, a Jupiter-dombtól, azaz a mutatóujj tövétől a Merkúr-dombig, azaz a kisujj tövéig. Ha rövid, nagy boldogságot ígér; ha ilyen hosszú, mint nálad, előreláthatóan szörnyű szenvedéseket. A Szaturnusz, azaz, a középső ujj alatt megtörik; ez a végzet jele. Élénk rózsaszín, erősen elüt a kéz tompa fehérjétől: ez szerelmet jelent, heves, őrült szenvedélyt.
- Látod, Nanno, ezért nem hiszek a jóslataidban - mondta Luisa mosolyogva -, a szívem hallgat.
- Várd ki, mondtam már, várd ki! - válaszolta a boszorkány felindultan. - Hitetlen asszony, várd ki: mert nincs messze a pillanat, amikor gyökeres fordulat áll be sorsodban. Lám, még egy vészjósló jel: ide nézz! A szív vonala, mint látod, a hüvelyk- és a mutatóujj között egyesül a fej vonalával, ez rossz jel; de talán rácáfol egy másik, ellentétes jegy a jobb tenyeredben. Mutasd a jobb kezed!
A fiatalasszony engedelmesen odanyújtotta a jósnőnek a kívánt kezet.
Nanno megcsóválta a fejét.
- Ugyanaz a jel - mondta -, ugyanúgy egyesül a két vonal.
És mélyen elgondolkodva leengedte a kezet. Elhallgatott, tűnődve nézett maga elé. A fiatalasszony rászólt:
- Beszélj nyugodtan, mondom, hogy úgysem hiszek neked.
- Annál jobb, annál jobb - mormolta Nanno -, bár csődöt mondana a tudomány, bár csalna a csalhatatlan!
- Mit jelent tehát a két vonal összetalálkozása?
- Súlyosan megsebesülsz, börtönbe vetnek, halál fenyeget.
- Nanno, testi fájdalmakkal ne rémíts, mert még elájulok... Magad mondtad, ugye, hogy nem vagyok bátor. És hol sebesülök meg, mondd?
- Furcsa: két helyen. A nyakadon és az oldaladon.
Majd leengedte a jobb kezet is, ahogy imént a balt, s hozzáfűzte:
- De talán elkerül mégis a baj, reméljük!
- Nem, nem, fejezd csak be - szólt a fiatalasszony. - Vagy ne mondtál volna semmit, vagy mindent mondj el.
- Mindent elmondtam.
- A hangod s a tekinteted elárulja, hogy nem. Egyébként is azt mondtad, hogy három vonal van: az élet, a szív és a fej vonala.
- No és?
- Nos, te csak kettőt vizsgáltál meg eddig: az élet és a szív vonalát. A fej vonala még hátra van.
S parancsolóan nyújtotta kezét a boszorkánynak.
Az megfogta, s közönyt tettetve így szólt:
- Magad is láthatod; a fej vonala átszeli Mars síkságát, s elhajlik a Hold dombja alatt. Ennek a jelentése: álom, idealizmus, képzelődés, fantazmagóriák; egyszóval a holdban élsz, nem a földön.
Michele maga is nagy figyelemmel vizsgálta húga tenyerét; egyszer csak felkiáltott:
- Nézd csak, Nanno!
S a legmélyebb rémület kifejezésével egy jelre mutatott tejtestvére tenyerében.
Nanno elfordította a fejét.
- De nézd már! Luisa tenyerén ugyanaz a jel van, mint az enyémen.
- Hülye! - mordult rá Nanno.
- Hiába hülyézel le - kiáltotta Michele -, ennek a vonalnak a közepén egy kereszt van, márpedig nekem azt mondtad, ez annak a jele, hogy a vérpadon halok meg.
A fiatalasszony felsikoltott, döbbent tekintete ide-oda járt tejtestvére s a boszorkány között.
- Hallgass, de hallgass már végre! - kiáltotta Nanno, és dühösen toppantott.
- Ni, kishúgom, itt la - mondta Michele, kinyújtva bal tenyerét -, magad is láthatod, ugyanaz a jel, egy kereszt.
- Egy kereszt - visszhangozta Luisa elsápadva.
Megragadta a boszorkány karját:
- Nanno, ez csakugyan így van - mondta. - Mit jelentsen ez? Hát a jelek az ember rangjától függnek, s ami az egyiknek halál, a másiknál közömbös jegy? Ha már belekezdtél, igenis fejezd be.
Nanno szelíden kivonta karját a fiatal nő kezének szorításából.
- Nem szabad elárulnunk a súlyos csapást - mondta -, ha rajta a végzet pecsétje, ha sem akarat, sem ész nem háríthatja el. - Majd rövid töprengés után hozzáfűzte:
- A teljes igazságot csak akkor árulhatjuk el, ha a fenyegetett személy maga követeli, abban a reményben, hogy sikerül elkerülnie végzetét.
- Követeld, kishúgom, követeld! - kiáltotta Michele. - Elvégre te gazdag vagy, megmenekülhetsz. A veszély talán csak Nápolyban fenyeget, talán nem menne utánad Franciaországba, Angliába, Németországba!
- Te mért nem menekülsz? - kérdezte Luisa. - Hisz azt mondod, a te kezeden is ott a jel.
- Ó, az egészen más dolog, én úgysem hagyhatom el Nápolyt, sorsom a Marinellához láncol, mint ökröt a járomhoz. Szegény vagyok, a két kezem munkájával tartom el anyámat. Szerencsétlen asszony, mivé is lenne, ha itthagynám?
- És mivé lesz, ha meghalsz?
- Ha meghalok, Luisa, akkor ő igazat jósolt, s ha igazat jósolt, ezredes leszek, mielőtt meghalok. Nos, amikor majd ezredes leszek, odaadom neki minden pénzemet, s azt mondom: "Tedd jól el, mama." Ha aztán felakasztanak, mert állítólag akasztás vár rám, ő lesz az örökösöm.
- Ezredes! Szegény Michelém, s te hiszel a jóslatnak?
- És ha hiszek? Az ember legyen mindig a legrosszabbra elkészülve: tegyük fel, hogy az egészből csak a halál igaz. Anyám úgyis öreg, én szegény vagyok, egyikünk sem veszít sokat, ha meghal.
- Hát Assunta? - kérdezte mosolyogva a fiatalasszony.
- Ó, Assunta nem aggaszt úgy, mint az anyám, Assunta úgy szeret engem, ahogy szerető a szeretőjét, nem mint anya a fiát. Az özvegy megvigasztalódik, új férjet talál, de az anyát nem vigasztalja meg semmi, még egy másik gyermek sem. Különben hagyjuk az öreg Mechelemmát, beszéljünk inkább rólad, húgom: hisz te szép vagy, gazdag és boldog! Hé, Nanno, ide figyelj, Nanno: jaj neked, ha ebben a minutában meg nem mondod, honnan fenyeget a veszély!
A boszorkány közben felemelte a földről köpenyét, s magára igazgatta.
- Nem, Nanno, így nem mégy el - kiáltotta a lazzarone, miközben odaugrott, s csuklón ragadta. - Nekem mondhatsz, amit akarsz, de Luisa, a húgom, szent és sérthetetlen... ezt nem tűröm, nem én. Magad mondtad: egy emlő tejét szívtuk. Ha kell, két halált halok, egyet magamért, egyet érte, de nem tűröm, hogy a haja szála görbüljön! Hallod?
S a fiatalasszonyra mutatott. Az sápadtan hanyatlott vissza a karszékbe. Dermedten ült, s nehezen lélegzett. Bár maga sem tudta, higgyen-e az albán nőnek vagy sem, mélységesen megrendült, s heves izgalom fogta el.
- Ha mindketten úgy akarjátok, ám legyen - szólt a boszorkány, s ismét Luisához lépett. - Megpróbálom. És ha a végzetet el lehet hárítani, hát jó, hárítsuk el, bár az ellen harcolni, ami megíratott, szentségtörés - tette hozzá. - Nyújtsd a kezed, Luisa.
Luisa odanyújtotta reszkető, görcsbe rándult kezét. Az albán nő alig bírta ujjait kiegyenesíteni.
- Tehát itt a szív vonala. A Szaturnusz-domb alatt megtörik. Itt a kereszt, a fej vonalának közepén. S végül: az élet vonala hirtelen megszakad, húsz és harminc év között.
- És nem látod, honnan jön a veszély? mi az oka? mi ellen küzdjünk? - kiáltotta a fiatalasszony. Az imént még tejtestvére rémüldözött, most rajta uralkodott el a rémület. A szorongás kiült a szemébe, hangja elcsuklott, egész teste reszketett.
- A szerelem, csakis a szerelem! - kiáltotta a boszorkány. - Egy végzetes, ellenállhatatlan, halálos szerelem.
- És tudod legalább, ki lesz a tárgya? - kérdezte a fiatalasszony. Nem kételkedett többé, ellenállása megszűnt, a boszorkány magabiztos hangja lassacskán elsöpörte.
- Csupa homály a sorsod, szerencsétlen teremtés - felelte a szibilla. - Látom, de nem ismerem, s úgy rémlik, nem is erről a világról való, nem a föld, hanem a vas gyermeke... Lehetetlen! és mégis így van: egy halott asszonytól született!
A boszorkány csak állt, s úgy meredt maga elé, mintha át akarná fúrni tekintetével a homályt. Szembogara kitágult, kerek lett, mint a macska vagy a bagoly szeme, s kezével olyasféle mozdulatot tett, mintha függönyt vonna félre.
Michele és Luisa összenézett. A lazzarone homlokát kiverte a hideg verejték, Luisa fehérebb volt, mint patyolat köntöse.
- Á! - kiáltotta Michele egy pillanat múltán. Nagy erőfeszítéssel igyekezett legyűrni fojtogató, babonás félelmét. - Ostobák vagyunk, hiszünk ennek a vén bolondnak! Hogy engem felakasztanak, ez még éppen megeshet. Forrófejű vagyok, s az én természetemmel, a mi körülményeink között könnyen kicsúszik az ember száján egy szó; vagy ami annál is rosszabb, megeshet, hogy a zsebébe nyúl, kést ránt, belébújik az ördög, s máris neki, leszúrja a másikat, az összeesik, meghal, jön a zsandár, letartóztat, a vizsgálóbíró megvallat, a bíró elítél, Donato mester[6] a válladra teszi a kezét, a nyakadra a kötelet, fellógat, rendben! De hogy te! téged kishúgom! mi közöd lehet neked a vérpadhoz? hisz amilyen galambszíved van, álmodban sem követsz el bűnt! kit ölhetnél meg azzal a csöpp kezeddel? Mert végtére is csak azokat szokás megölni, akik maguk is öltek, s ebben az országban nemigen esik bántódása annak, aki gazdag! Tudod, mit, Nanno? mától fogva nem azt mondják majd, bolond Michele, hanem azt, bolond Nanno!
Ekkor Luisa hirtelen megragadta tejtestvére karját, s ujjával a boszorkányra mutatott.
Az még mindig egy helyben állt, némán és meredten, ám egyre jobban összegörnyedt; úgy tetszett, éppen most sikerült akarata megfeszítésével belelátnia a sötétségbe, amelyet az imént áthatolhatatlannak mondott. Sovány nyaka hosszan nyúlt elő fekete köpenyéből, s feje ide-oda ingott, mint a kígyóé, amikor támadni készül.
- Ó, látom, már látom - mondta. - Szép, fekete szemű, fekete hajú fiatalember. Huszonöt éves lehet. Jön, közeleg. Ő is nagy veszélyben forog... életveszélyben. Három, négy, öt férfi követi... kabátjuk alatt tőrt rejtegetnek, ötöt, hatot...
Majd hirtelen, a váratlan felfedezés örömével, szinte ujjongva kiáltotta:
- Ó, ha megölnék!
- Mi lenne, ha megölnék? - kérdezte Luisa hevesen; lélegzetvisszafojtva leste a boszorkány szavait.
- Ha megölnék, te megmenekülnél, hisz ő lesz halálod okozója.
- Ó, Istenem! - kiáltott fel a fiatalasszony. Fenntartás nélkül hitt már, mintha maga is látná, akit Nanno látni vél. - Ó, Istenem, bárki legyen is, mentsd meg őt.
E pillanatban két pisztolylövés hallatszott az ablak alatt, aztán kiáltások, káromkodás, majd csend, csak a vas súrlódott a vason.
- Asszonyom, asszonyom! - A szobába a komorna rontott be, feldúlt arccal. - Egy embert gyilkolnak a kertfalnál.
- Michele - szólt Luisa, s összekulcsolt két kezét a lazzarone felé nyújtotta. - Férfi vagy, késed is van: tétlen tűrnéd, hogy megöljenek valakit?
- A madonnára, nem! - kiáltotta Michele.
Máris az ablaknál termett, s felrántotta, hogy az utcára ugorjon. De hirtelen döbbent kiáltással hátratántorodott, s elfúló hangon motyogta:
- Pasquale da Simone, a királyné pribékje! - Igyekezett a könyöklő mögé húzódni.
- Akkor hát nekem kell megmentenem! - kiáltotta Luisa San Felice.
S futva a lépcsőfeljáró felé indult.
Nanno egy mozdulatot tett, hogy visszatartsa - de aztán megrázta a fejét, s a keze lehanyatlott:
- Menj csak, szegény halálraítélt - mondta. - Hadd teljesüljön a csillagok akarata.
11 CHAMPIONNET TÁBORNOK
Olvasóim nyilván emlékeznek még rá, hogy Salvato Palmieri éppen Championnet tábornok válaszát készült az összeesküvőkkel közölni, amikor elváltunk tőle.
Arra is emlékeznek tán, hogy Ettore Caraffa levelet írt az olasz hazafiak nevében a tábornoknak, aki nemrég vette át a római sereg parancsnokságát. A levélben beszámolt a nápolyi közhangulatról, s megkérdezte, adandó esetben, ha forradalom törne ki, számíthatnak-e a francia hadsereg és a francia kormány támogatására.
Szúrjunk itt közbe néhány szót Championnet-ról, e nemes republikánus jellemről, aki annyi dicsőséget hozott nemzetünkre a nagy napokban. A széles körképen, amelyet felvázolunk, neki is megvan a helye, s minthogy be kell majd mutatnunk, merre tart, helyes arról is szólnunk, honnan jött.
Championnet történetünk időpontjában harminchat esztendős volt. Szelíd, nyájas arca inkább világfira, mint katonára vallott, sejteni sem engedte akaraterejét és megingathatatlan bátorságát.
Egy választókerületi elnök természetes fia volt. Apja nem ajándékozhatta meg nevével, kárpótlásul kis birtokot juttatott hát neki szülővárosa, Valence környékén.
A fiú kalandvágyó lélek volt. Állatszelídítéssel kezdte, hogy egykor majd emberszelídítéssel folytassa. Tizenkét-tizenhárom éves korára szőrén megülte és betörte a legszilajabb lovat is.
Tizennyolc évesen a dicsőség vagy tán a szerencse fantomját hajszolva Spanyolországba ment, s beállt katonának, Bellerose álnév alatt, a vallon seregbe.
Saint-Roch táborában, Gibraltárnál összetalálkozott több diáktársával, akik a bretagne-i ezredben szolgáltak. Azok rábírták az ezredest, hogy elengedje társukat a vallon seregből. Championnet átállt önkéntesnek társai ezredébe.
A békekötés után hazatért. Apja tárt karokkal fogadta a tékozló fiút.
1789-ben az események első szelére beállt újra katonának. Augusztus tizedikén eldördült az első ágyúlövés, megalakult az első szövetség. Minden megye kiállította a maga önkéntes zászlóalját: Drôme megye a 6-ik zászlóaljat adta. Championnat lett a parancsnoka. A zászlóaljjal együtt Besançonba került. Az önkéntes zászlóaljak egyelőre tartalékban maradtak.
Pichegru átutazott Besançonon, útban a Felsőrajnai Hadsereghez, amelynek parancsnokságát rábízták. Championnet-t még Spanyolországból ismerte, akkoriban ő is egy önkéntes zászlóalj parancsnoka volt, mint most Championnet. Találkoztak. Championnet kérte, helyeztesse át a harcoló hadakhoz. Kívánsága teljesült.
S ettől fogva Championnet neve egy sorban tündökölt Joubert, Marceau, Hoche, Kléber, Jourdan és Bernadotte nevével.
Hol egyik, hol másik alatt szolgált, azaz inkább bajtársuk volt. Vállalkozó szelleme annyira közismert volt, hogy ha valami különlegesen nehéz, csaknem lehetetlen feladat akadt, mindjárt azt mondták:
- Championnet-ra kell bízni.
S ő mindig győztesként tért vissza, igazolva a szólásmondást: Szerencsés, akár egy fattyú.
Sikerei előbb vezérőrnagyi, majd altábornagyi rangra emelték: az Északi-tenger partján Dunkerque-től Flessingenig az ő vezénylete alatt küzdött hadunk.
A campoformiói béke Párizsba szólította.
Hazatért. Egész törzskarából egyetlen fiatal szárnysegédet tartott maga mellett.
Championnet az angolok ellen vívott csatában felfigyelt egy fiatal kapitányra: olyan bátor volt, hogy a bátrak seregében is sikerült kitűnnie. Ott volt minden összecsapásnál, s mindig végbevitt valami különleges haditettet. Altenkirchen ostrománál ő vezette az első rohamot. Amikor a Lahn patakon kelt át a had, ő az ellenség tüzében keresett s talált gázlót. Laubachnál egy zászlót zsákmányolt. És végül: a dunes-i táborozáskor háromszázad magával vette fel a harcot ezerötszáz angol katona ellen, és akkor sem volt hajlandó egyetlen lépést hátrálni, amikor a walesi herceg vezette elkeseredett angol támadás hátravetette a franciákat.
Championnet szemmel tartotta a kapitányt, látta, mint tűnik el a távolban, az ellenség gyűrűjében. Championnet, mint a bátrak általában, nagyra tartotta a bátorságot, száz embere élén rohamra indult hát, hogy kiszabadítsa. Amikor odaértek, ahol a fiatal tiszt eltűnt szemük elől, ott találták, talpon még, de holttestektől körülvéve. Lába az angol generális mellén, akit egy, a combjára irányzott pisztolylövéssel leterített. Három szuronydöfés érte a vállán. Championnet hátraparancsolta, saját kirurgusára bízta, s amikor meggyógyult, felajánlotta, hogy maga mellé veszi szárnysegédnek.
A fiatal kapitány ráállt.
Salvato Palmieri volt ez a kapitány.
Neve meglepte Championnet-t. Hogy olasz, látszott ugyan rajta, s egyébként sem tagadta, nem lévén oka titkolni származását, mégis olyan könnyedén beszélt kihallgatásokon németül vagy angolul az osztrák és angol foglyokkal, akiket faggatott, mintha Drezdában vagy Londonban született volna.
Magyarázatul Salvato mindössze annyit mondott Championnet-nak, hogy nagyon fiatalon került Franciaországba, tanulmányait pedig Angliában és Németországban végezte, nincs tehát semmi meglepő abban, ha németül, angolul és franciául úgy beszél, mint az anyanyelvén.
Championnet megértette, milyen jó szolgálatokat tehet neki ez a rendkívül bátor és rendkívül művelt fiatalember, s mint már mondtuk, egész törzskarából egyedül őt hozta magával Párizsba.
Amikor Bonaparte elindult Egyiptomba, Championnet azt kérte, hogy az arcolei és rivoli győzőt elkísérhesse, bár a hadjárat célját nem is ismerte. Barrashoz fordult. Barras Championnet vállára tette a kezét, úgy mondta neki:
- Maradj csak itt, tábornok polgártárs, a kontinensen nagyobb szükségünk lehet rád.
S csakugyan: Joubert, aki az eltávozott Bonaparte helyett átvette az olaszországi hadsereg vezényletét, hamarosan kérte, hogy adják mellé Championnet-t a római hadsereg parancsnokául, azzal a feladattal, hogy Nápolyt sakkban tartsa.
Barras mindig is különös figyelemmel kísérte Championnet sorsát. Amikor megadta utasításait, így szólt hozzá:
- Ha újra kitör a háború, az összes köztársasági tábornokok közül te leszel az első, akire egy király elűzésének a feladata hárul.
- Megteszem, amit a Direktórium vár tőlem - felelte Championnet, spártaihoz méltó egyszerűséggel.
S bármilyen furcsa, az ígéret valóra vált.
Championnet Salvato társaságában indult Olaszországba. Olaszul elég jól tudott, csak a gyakorlat hiányzott; ettől a perctől fogva Salvatóval kizárólag olaszul társalgott; sőt, előrelátóan arra is megkérte, hogy a nápolyi népnyelvet gyakorolja vele. Salvato annak idején játszva sajátította el apjától a nápolyi dialektust.
Milánóban csak néhány napig időzött a tábornok. Salvato itt ismerkedett meg Ruvo grófjával, s nyomban bemutatta a tábornoknak, mint nápolyi nemes urat és lángoló hazafit. Elbeszélte, hogy szökött meg Ettore Caraffa Sant Elmo börtönéből, ahová a királyné kémeinek jelentése s az állami junta üldözése juttatta, s azt a kegyet kérte számára, hogy a tábornok vezérkarához csatlakozhassék, beosztás és rang nélkül.
Ketten kísérték a tábornokot Rómába.
Championnet a következő utasításokkal érkezett.
"A római köztársaság függetlenségét fegyverrel kell biztosítani minden ellenséges támadó kísérlet ellenében; ha a nápolyi király oly sokszor meghirdetett lerohanási tervét valóra próbálja váltani, a háborút ki kell terjeszteni Nápolyra."
Rómába érve, Ruvo grófja - mint már említettük - nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy részt vegyen a forradalmi megmozdulásban, amely, úgy hírlett, kitörőfélben van Nápolyban. Álruhában hazatért, s Salvato közvetítésével kapcsolatot teremtett az olasz hazafiak és a francia republikánusok között. Igyekezett a tábornokot rábírni, hogy Salvatót küldje el hozzájuk, mert tudta, hogy a tábornok tökéletesen megbízik Salvatóban, s bizonyosra vette, hogy Salvato megnyeri honfitársai teljes bizalmát is. A kiküldetés célja az volt, hogy a fiatalember saját szemével győződjön meg róla, hogy állnak az ügyek, s a tábornokot pontosan tájékoztassa a hazafiak rendelkezésére álló lehetőségekről.
Láttuk, micsoda veszélyekkel kellett Salvatónak megküzdenie, hogy a találkozón megjelenjen, s azt is láttuk, hogyan osztotta meg titkát az összeesküvőkkel, akiknek nem volt előtte titkuk; úgy vélte ugyanis, hogy élete folyása, egyéni helyzete bizonyítéka lehet a szemükben igaz hazafiságának.
Sajnos, Championnet-nak megközelítően sem álltak rendelkezésére az eszközök a római köztársaság védelmére, s a nemrég kapott utasítások végrehajtására. Egy évvel azután érkezett az örök városba, hogy válaszul Duphot tábornok meggyilkolására, amelyet talán egyenesen VI. Pius pápa sugallt, vagy ha nem, legalábbis eltűrt és nem torolt meg, bekövetkezett Róma megszállása s a római köztársaság kikiáltása.
Berthier-nek jutott a megtisztelő feladat, hogy a világ tudomására hozza Róma újjászületését. Úgy vonult be Rómába s fel a Capitolium dombjára, mint egy ókori triumfátor, ugyanazon a Via Sacrán, amelyet tizenhét évszázaddal korábban a világhódító római hadvezérek tapostak. Amikor felért a Capitoliumra, kétszer körbevonult a téren, ahol Marcus Aurelius szobra áll, frenetikus éljenzés és kiáltozás közepette: "Éljen a szabadság! Éljen a római köztársaság! Éljen Bonaparte! Éljen a legyőzhetetlen francia hadsereg!" Majd csendet kért, s a hirtelen beállt csendben a szabadság követe a következő szónoklatot vágta ki:
- "Ó, Cato, Pompeius, Brutus, Cicero, Hortensius lelke, fogadjátok hódolatunkat, a szabad emberek hódolatát itt, a Capitoliumon, ahol annyiszor keltetek a nép jogainak védelmére, s ahol annyiszor szereztetek ékesszólástokkal, nagy tetteitekkel dicsőséget a római köztársaságnak. Mi, a gallusok gyermekei, olajággal jöttünk e fenséges helyre, hogy a szabadság oltárát, amelyet az első Brutusok emeltek, helyreállítsuk. Ne feledd, római nép, akit most jogaiba iktatunk, kiknek a vére folyik ereidben! Vessétek szemeteket a régi dicsőség itt álló emlékműveire, vértezzétek fel magatokat atyáitok erényeivel, legyetek méltóak a régi Róma nagyságához, bizonyítsátok be Európa színe előtt, hogy vannak még köztetek igaz férfiak, akikben nem fajzott el az ősi virtus."
Róma három álló napon át ünnepelt, kivilágítással, tűzijátékkal. Szabadságfákat állítottak, énekeltek, táncoltak, torkuk szakadtából kiáltozták: "Éljen a köztársaság!" De a lelkesedés nem sokáig tartott. Berthier szónoklatában Cato és Hortensius lelkének idézése mellett bennefoglaltatott az az ígéret is, hogy az Egyház kincseit és jövedelmeit semmiféle bántódás nem érheti, ahhoz senki nem nyúlhat; tíz nap sem telt bele, s ugyanezen egyház kincseit a Direktórium parancsára elszállították a pénzverdébe, ahol beolvasztották, s arany- és ezüstpénzeket vertek belőle, de nem a római, hanem a francia köztársaság felségjelével. A pénzt aztán elszállították, egyesek szerint a Luxemburg-palotába, mások szerint a hadsereg pénztárába. Akik ez utóbbit állították, kisebbségben voltak, s még inkább kisebbségben voltak azok, akik el is hitték.
Aztán megkezdődött a nemzeti javak kiárusítása. Azzal az indokolással, hogy a Direktóriumnak sürgős szüksége van pénzre, rendkívül gyorsan bonyolították le a kiárusítást, s mélyen értékén alul kótyavetyéltek el mindent. Majd egyre-másra aranyat, ezüstöt követeltek a gazdag földbirtokosoktól, s hamarosan ki is ürítették a zsebüket. Mi tagadás: hazafiságuk a francia kormány újabb s újabb igényei hatására jócskán meg is csappant.
A Direktóriumnak pénz kellett, pénz, pénz és pénz, úgyhogy a társadalom vagyonos rétegeinek áldozatkészsége ellenére sem sikerült a legszükségesebb kiadásokat sem fedezni. Nem adták ki a nemzeti csapatok zsoldját, sem a köztisztviselői fizetéseket; három hónappal a köztársaság kikiáltása után éppen háromhónapos hátralékban voltak mindnyájan.
A munkások sem kapták meg a bérüket, s minthogy köztudomásúlag amúgy sem bántja őket különösebben a munka vágya, hamarosan teljesen fel is hagytak vele, és koldulásra vagy rablásra adták a fejüket.
A hatóságoknak kellett volna jó példával elöljárni, spártai megvesztegethetetlenséget tanúsítani; de minthogy ők sem láttak a fizetésükből egy megveszekedett fillért sem, korruptabbak voltak, többet loptak, mint valaha. A nép élelmezésének feladata a gabonahivatalra (annona) hárult - ez a hivatal még a régi római császároktól maradt a pápaságra. A hitelét vesztett papírpénzért azonban nem lehetett felvásárolni a szükséges készleteket, hiány támadt lisztben, olajban, húsban, úgyhogy a hivatal egy szép napon bejelentette, tehetetlen az éhínséggel szemben. Amikor Championnet megérkezett, már azt suttogták: mindössze háromnapi élelemkészlet van Rómában, s ha a nápolyi király csapatai idejében meg nem érkeznek, hogy a franciákat elkergessék, a Szentatyát visszaültessék trónjára, s a népnek jólétet hozzanak, nem lesz más választás, mint vagy egymást felfalni, vagy éhen halni.
Íme, ezt kellett Salvatónak közölnie a nápolyi hazafiakkal: a római köztársaság nyomorúságos helyzetben van. Tisztességgel, takarékossággal most próbálják valahogy rendbe hozni. Championnet azzal kezdte, hogy szélnek eresztette az államkincstári hivatalnokokat, és saját kezébe összpontosította a Direktórium címére érkező összes pénzküldeményeket, a hadsereg és a város szükségleteinek fedezésére.
A francia hadsereg helyzetéről, amely nem sokkal volt rózsásabb a római köztársaságénál, a következőket mondta Salvato:
A Championnet parancsnoksága alatt álló római hadsereg létszáma nyolcezer fő, a Direktórium nyilvántartásaiban szereplő harminckétezer fővel szemben. Ez a nyolcezer ember három hónapja egy fillér zsoldot nem kapott, nincs cipőjük, ruhájuk, kenyerük. Velük szemben ott áll a nápolyi király hatvanezer főnyi hadserege, a katonák semmiben nem szenvednek hiányt, van jó ruhájuk, cipőjük, élelmük, napra megkapják a zsoldjukat. A francia hadseregnek mindössze száznyolcvanezer tölténye van: fejenként tizenöt lövés. Nemhogy élelemmel, de még lőporral sincsenek ellátva: annyira nem, hogy Cività Vecchiában a minap nem volt mivel lőni arra a berber hajóra, amely egy halászbárkát rohant meg, az erőd tüzérségének orra előtt, jóval az ágyúk lőtávolságán belül. Egyébként is összesen kilenc lövegük van. A többit beolvasztották, s a rézből pénzt verettek. Néhány erődben akadnak még ágyúk, de nem tudni, árulás vagy hanyagság folytán, a cső kalibere véletlenül sem egyezik a golyókéval; van olyan hely is, ahová egyáltalán nem jutott ágyúgolyó.
Az arzenálok ugyanolyan üresek, mint az erődök. Nem sikerült két zászlóalj nemzetőrt puskával felszerelni, egy olyan országban, ahol a férfiak lépést sem tesznek puska nélkül: ha gyalog mennek, ott a fegyver a vállukon, ha lovon, a nyeregkápában.
Championnet már írt Joubert-nak, Alexandriából és Milánóból rövidesen mintegy egymillió töltényt és tíz üteget várnak, teljes ágyúparkkal.
Ami az ágyúgolyókat illeti, Championnet öntőműhelyeket állíttatott fel, s naponta négy-ötezer golyót öntet. Arra kéri tehát a hazafiakat, legyenek türelemmel, ne siettessék az eseményeket; legalább egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy felkészüljön, egyelőre nem is a támadásra, csak a védekezésre.
Salvato ilyen értelmű levelet hozott a nápolyi francia követnek, Garat-nak is: a levélben Championnet őszintén feltárta helyzetét, s arra kérte Garat-t, tegyen meg minden lehetőt annak érdekében, hogy a szakítást a nápolyi udvarral késleltesse. A levelet Salvato szerencsére hermetikusan zárt bőrtokban hozta, a víz nem tett kárt benne.
Salvato egyébként ismerte a levél tartalmát, akár szó szerint el tudta volna mondani a követnek, ha olvashatatlanná válik, de levél híján a követ nehezen tudhatta, mennyire higgyen a küldöncnek.
Salvato mindezt közölte az összeesküvőkkel. Amikor befejezte, pár pillanatig némán ült mindenki; csak össze-összevillanó tekintetük tanácskozott.
- Mit tegyünk? - kérdezte Ruvo grófja, valamennyiük közül a legtürelmetlenebb.
- A tábornok utasításait kell követnünk - felelte Cirillo.
- Éppen ezért a magam részéről máris indulok a francia követhez - toldotta meg Salvato.
- Jó lesz sietni! - szólalt meg a lépcső tetején egy hang. Hallatára mind összerezzentek, Salvatót sem kivéve: ezt a hangot most hallotta először. - A követ állítólag ma este vagy holnap hajnalban indul Párizsba.
- Velasco - ismerte fel egyszerre Nicolino és Manthonnet.
Majd Nicolino egyedül folytatta:
- Nyugodjon meg, Palmieri úr, barátunk ő, a hatodik, akit idevártunk. Hogy meglepetésszerűen itt teremhetett, a pallón át, amit elfelejtettem bevonni, nem is egyszer, hanem kétszer - egyszer amikor a kötelet hoztam, másodszor, amikor a ruhát -, az az én hibám, és súlyos hiba.
- Nicolino, Nicolino - mondta Manthonnet -, egyszer még mindnyájunkat felakasztanak miattad.
- Megmondtam én ezt már jóval teelőtted - felelte hanyagul Nicolino. - Úgy kell nektek, minek esküsztök össze egy bolonddal.
Ha Velasco értesülése helytálló, egy percet sem veszíthetnek. Garat elutazása nyílt hadüzenet, súlyos bajt hozhat Championnet-ra, ezt kizárólag Salvato közbelépése háríthatja el, feltéve hogy sikerül a követet maradásra bírnia.
Mind ajánlkoztak, hogy Salvatót a követségre kísérik, de Salvato jól ismerte emlékei alapján és térképről Nápolyt, s makacsul elutasította szolgálataikat. Ha valahogy kitudódik, miért járt ő Nápolyban, az az összeesküvő, akit a társaságában láttak, halál fia; vagy a nápolyi rendőrség teszi rá a kezét, vagy a királyné pribékeinek tőre ejti el.
A francia követség egyébként a Caramanico-palota első emeletén székelt, s oda nyílegyenes út vezet a tengerparton, mindig jobb felé tartva. Salvato el sem tévesztheti, a házat sem vétheti el, jól felismerhető az a háromszínű zászlóról meg a köztársaság jelképéről: vesszőnyaláb, tetejében a fríg sapka.
Csak éppen elázott pisztolyait cserélte el Nicolino Caracciolo pisztolyaival, elővigyázatosságból s a barátság jeléül. Kardját sikerült kimentenie a tengerből, azt felcsatolta a köpenye alá, közvetlenül a puskatartóra, nehogy az utcakövekhez kocódva elárulja viselőjét.
Megállapodtak, hogy ő indul el elsőnek. A többiek tíz perc múltán követik, ki-ki külön úton tér haza, hogy esetleges üldözőik nyomukat veszítsék a szeszélyesen kanyargó sikátorok útvesztőjében; Nápoly e tekintetben túltesz a krétai labirintuson is.
Nicolino az utcai kapuig kísérte a fiatal szárnysegédet. A Mergellinán itt-ott még égő lámpások fényénél megmutatta neki, merre kell haladnia a Posíllipón, s azt mondta:
- Erre tartson, de ügyeljen, se követni, se megszólítani ne hagyja magát.
A két fiatalember kézfogással búcsúzott, aztán Salvato nekivágott az útnak.
Egy pillantást vetett maga köré: az utca kihalt volt. A vihar különben sem ült még el; az eső elállt ugyan, de sűrűn villámlott és mennydörgött; hol itt, hol ott gyúlt ki az ég alja.
Amikor Salvato Johanna királynő palotájának legsötétebb zuga előtt haladt el, úgy rémlett neki, mintha egy ember árnyéka rajzolódna a falra. De eszébe sem jutott megállni: jól felfegyverkezett, ugyan mit tehet ellene egyetlen ember?
Húsz lépés után mégiscsak hátranézett, s lám, nem tévedett: az ember akkor vágott át az úton, úgy téve, mintha balra letérne.
Tíz lépéssel odébb egy fejet vélt látni a kőfal fölött, amely mellvédként húzódott végig a tengerparton. Közeledtére a fej eltűnt a fal mögött. Salvato áthajolt a mellvéden, de a túloldalán csak egy kertet látott, sűrűn benőve fákkal. A fák a mellvéd magasáig értek.
Ezalatt a másik ember utolérte, s most vele párhuzamosan haladt. Salvato úgy tett, mintha közeledni akarna hozzá, de közben szemmel tartotta azt a helyet is, ahol az imént a fejet látta.
Egyszer csak egy villám fényénél újra megpillantotta. A férfi éppen a mellvéden ugrott át, s megindult Salvato nyomában lefelé, a Mergellina irányában.
Salvato az övéhez nyúlt, megbizonyosodott róla, hogy a pisztolyok véletlenül sem csúszhatnak ki, majd folytatta útját.
A két ember változatlanul kísérte, az egyik a bal oldalán, néhány lépéssel előtte haladt, a másik a jobb oldalán, néhány lépéssel mögötte.
A király kaszinója előtt, az út közepén két férfi állt. Élénk taglejtésekkel és nagy hangon vitatkoztak, ahogy ez már Nápolyban, a nép gyermekei körében szokás.
Salvato a köpeny rejtekében felhúzta mindkét pisztoly kakasát. Csapdát sejtett, s látva, hogy a két veszekedő fél nem mozdul, egyenest feléjük tartott.
- El az utamból! - mondta nápolyi tájszólással.
- És ugyan miért? - kérdezte az egyik gúnyos hangon. Egyszeriben megfeledkezett a veszekedésről.
- Mert ő kegyelmes felsége, Ferdinánd király városában a járda közepe a nemesembereknek van fenntartva felelte Salvato -, nem pedig a magadfajta himpelléreknek.
- S ha mégse mennénk el az útból? - feleselt a másik veszekedő. - Ahhoz mit szólna?
- Nem szólnék, tennék.
Azzal előhúzta pisztolyait, s rájuk szegezte.
A két ember félreállt, és utat engedett neki; de a nyomába szegődtek.
Salvato meghallotta, hogy az, aki a főnöknek látszott, így szól a többihez:
- Ő az!
Nicolino, mint tudjuk, jó előre figyelmeztette Salvatót, ne hagyja magát se megszólítani, se követni: ez a véletlenül elkapott két szó még inkább azt bizonyította, hogy Salvato komoly veszélyben forog.
Megállt. Az emberek nyomban megálltak, ki-ki a maga helyén.
Tíz lépésre lehettek egymástól.
A hely elhagyatott volt.
Balra egy ház, csukott ablaktáblákkal, mellette kertfal, amely fölött narancsliget lombja remeg s egy csodaszép, nyúlánk pálma koronája bókol.
Jobbra a tenger.
Salvato tíz lépést tett előre, majd újra megállt.
Amikor ő elindult, elindultak az emberek is, amikor megállt, megálltak.
Ekkor Salvato visszafordult. A négy, nyilvánvalóan egy bandába tartozó férfi közben összeverődött; egy csomóban álltak. Négy lépés távolságból Salvato rájuk förmedt:
- Nemcsak azt nem tűröm, hogy elállják az utamat, de azt sem, hogy kövessenek.
Két ember máris kést rántott, ott villogott a kezükben.
- Végeredményben talán meg is egyezhetnénk - mondta a bandafőnök. - A beszéde után ítélve maga nemigen lehet francia.
- Mi közöd hozzá, nápolyi vagyok vagy francia?
- Az az én dolgom. Feleljen a kérdésre.
- Faggatni merészelsz, pimasz!
- Ha azt tenném is, nemes úr, az ön érdekében tenném. Lássuk csak: ön az az ember, aki francia egyenruhában lóháton érkezett Capuába, Pozzuoliban bárkát fogadott, s a vihar ellenére rákényszerített két hajóst, hogy Johanna királynő palotájába vigyék?
Salvato felelhette volna, hogy nem, s még inkább zavarba ejthette volna a kérdezőt azzal, hogy olyan jól beszéli a nápolyi dialektust. De úgy érezte, hazudni akkor is megalázó, az emberi méltóságot sértő cselekedet, ha egy fogdmegnek hazudik.
- S ha az volnék - kérdezte Salvato -, mi lenne?
- Ha az lenne - mondta az ember komoran, fejét csóválva -, kénytelen lennék megölni, hacsak önszántából ide nem adja az önnél lévő iratokat.
- Ahhoz nem négy, de húsz ilyen csirkefogó kéne: négyen kevesen vagytok Championnet szárnysegédjét megölni vagy akár csak kifosztani.
- Mégiscsak ő az - mondta a főnök -, végezzünk. Beccaio, hozzám!
A hívásra két újabb férfi lépett elő a kertfalba vágott kis kapumélyedésből, s futva közeledett. Salvato hátába akartak kerülni.
Csakhogy Salvato első mozdulatukra tüzelt. A két, késsel hadonászó emberre célzott; egyiket megölte, a másikat megsebesítette.
Majd kikapcsolta s elhajította köpenyét, előrántotta kardját, sarkon perdült, egyetlen vágással kettéhasította annak az embernek az arcát, akit a főnök beccaiónak szólított, amikor segítségül hívta, társát pedig egy szúrással súlyosan megsebesítette.
Már azt hitte, megszabadult támadóitól. A hatból négyet harcképtelenné tett; mindössze a főnök volt még hátra, meg egy másik fogdmeg, aki jó tíz lépésre állt, s óvakodott közelebb kerülni - kettővel elbánni igazán gyerekjáték. Abban a pillanatban azonban, amikor feléjük fordult, hogy rájuk támadjon, a bandafőnök kezében megvillant valami, s mint a villám, röpült fütyülve felé; egyidejűleg éles fájdalmat érzett mellkasa jobb felén. A gyilkos nem merte megkockáztatni a közelharcot, s ráhajította kését: a penge markolatig szaladt be a váll és a kulcscsont között, csak a kés nyele állt ki rezegve a sebből.
Salvato bal kezével kitépte a sebből a kést, s mert úgy érezte, kifut a lába alól a föld, egy-két lépést hátrált a kertfalig, és nekitámaszkodott a falnak. Ám szinte ugyanabban a szempillantásban megfordult körülötte a világ, úgy rémlett, a fal is kifut alóla, mint előbb a föld.
Az ég kettéhasadt - nem kéken, de vérveresen villámlott. Salvato karja elernyedt; kiejtette kezéből a kardot, s ájultan rogyott össze.
Mielőtt teljesen kialudt volna az öntudata, egy utolsó felvillanásában látni vélte, hogy a két ember ráront. Mozdult volna, hogy védekezzék, de már csak egy sóhajra futotta erejéből - úgy tetszett, az utolsóra.
Ez néhány pillanattal azután történt, hogy a pisztolylövésekre kinyílt Luisa San Felice ablaka, s válaszul Michele rémült kiáltására: "Simone da Pasquale, a királyné pribékje!" - a fiatalasszony szívéből ez a kiáltás tört fel: "Akkor hát nekem kell megmentenem!"
Bár a budoárt a feljárótól s a feljárót a kertkaputól mindössze néhány lépés választotta el, mire Luisa reszkető kézzel kinyitotta a zárat, a két gyilkosnak nyoma veszett, a fiatalember alélt teste támaszkodott csak a kapunak. Mihelyt Luisa San Felice kaput nyitott, a test hanyatt zuhant a kertbe.
A fiatalasszony maga sem hitte, hogy ilyen erős: a sebesültet behúzta a kertbe, a kaput kulcsra zárta, sőt, el is reteszelte, s csak azután hívta zokogva segítségül Ninát, Michelét és Nannót.
Mindhárman ott teremtek. Michele az ablakból látta elfutni a gyilkosokat. Lassú, ütemes lépések dobaja jelezte, hogy éjjeli őrjárat közeleg. Ők majd gondoskodnak a halottak eltakarításáról s a sebesültek összeszedéséről. Nem hozhatott többé bajt a segítségnyújtás a fiatal tiszt megmentőire, a legavatottabb szem sem bukkanhatott immár nyomára.
Michele karjaiba emelte a fiatalember testét, Nina a lábát tartotta, Luisa a fejét, gyengéden, ahogy csak nők tudnak betegekkel és sebesültekkel bánni, s hárman bevitték a házba.
Nanno hátramaradt. Kétrét görnyedve, csukott szájjal varázsszavakat mormolt; csak általa ismert füveket keresett a kert szegletében és a fal repedéseiben szabadon burjánzó gyom közt.
Amikor visszaértek a budoárba, Michele gondolataiba merült. Egyszer csak megrázta a fejét, s megszólalt:
- Kishúgom, nemsokára hazaér a lovag. Mit mond majd, ha azt látja, hogy távollétében és megkérdezése nélkül egy csinos fiatalembert hoztál a házába?
- Szánni fogja őt, Michele, s azt mondja majd: jól tettem - felelte a fiatalasszony, emelt fejjel. Arcán szelíd nyugalom tündökölt.
- Igen, persze, így tenne, ha közönséges gyilkosságról lenne szó. De mit szól, ha megtudja, hogy a gyilkos Pasquale Simone volt? Megengedheti-e magának ő, Francesco herceg udvartartásának tagja, hogy menedéket nyújtson olyasvalakinek, akit a királyné pribékje szúrt le?
A fiatalasszony rövid tűnődés után beismerte:
- Igazad van, Michele. Nézzük meg, van-e nála valami irat, amiből kitűnik, hová vitethetjük.
De hiába kutatták át a sebesült zsebeit, csak egy erszényt meg egy órát találtak, jeléül annak, hogy nem rablótámadás áldozata. Iratai, ha ugyan voltak iratai, eltűntek.
- Istenem, Istenem, mit tegyünk? - sopánkodott Luisa. - Ilyen állapotban csak nem hagyhatom sorsára egy embertársamat!
- Kishúgom - mondta Michele, annak az embernek a hangján, aki rátalált a megoldásra -, arról volt ugye szó, hogy ha a lovag hazaérkezne, mialatt Nanno jósol neked, barátnőd, Fusco hercegnő házán át kell távoznunk, minthogy a ház üresen áll, s a kulcsa nálad van?
- Igazad van, Michele! - kiáltotta a fiatalasszony. - Úgy van, a hercegnőhöz visszük: majd valamelyik kertre nyíló szobában helyezzük el. Arrafelé is van kijárat. Köszönöm, Michele! Ott elláthatjuk mindazzal, amit állapota megkövetel, ha ugyan meg nem hal szegény fiatalember.
- Ha nem avatod be a titokba, szükség esetén férjed joggal hivatkozhat arra, hogy semmiről nem tudott - fűzte hozzá Michele. - Ellenkező esetben ezt nem tenné.
- Csakugyan nem tenné, jól ismered. Inkább kiszolgáltatná magát, semhogy hazudjék. Semmiről nem szabad tudnia, semmiről. Nem mintha a jó szívében kételkednék, de igazad van, nem szabad meghasonlásnak kitennem; annak, hogy a herceg barátjának kötelességtudata összeütközésbe kerüljön keresztényi lelkiismeretével. Világíts nekünk, Nanno - szólt oda a boszorkánynak, aki éppen belépett, egy marék különféle fűvel a kezében -, a házban nem maradhat a fiatalembernek nyoma.
Nanno világított, s a menet újra megindult. Három-négy szobán áthaladt, elérte a szomszéd házba vezető átjáró ajtót, s eltűnt mögötte.
Alig helyezték azonban a sebesültet az ágyra az egyik szobában, amelyet Luisa maga választott ki, amikor Nina, aki korántsem volt olyan izgatott, mint úrnője, hirtelen megérintette a karját.
A fiatalasszony ráébredt, hogy a komorna figyelmeztetni akarja valamire: hallgatózni kezdett.
Valaki zörgetett a kertkapun.
- A lovag - kiáltotta Luisa.
- Siessünk, siessünk, asszonyom - mondta Nina. - Feküdjön pongyolástul az ágyba, a többit bízza rám.
- Michele! Nanno! - kiáltotta a fiatalasszony. Karjának egyetlen, beszédes mozdulatával gondjaikba ajánlotta a sebesültet.
Mindketten bólintottak, s Luisa megnyugodott, amennyire egyáltalán képes volt most megnyugodni.
Visszatért a szobájába, de mintegy önkívületben: támolygott, neki-nekiment a falnak, nehezen lélegzett, tétován értelmetlen szavakat mormolt. Annyi ideje maradt csak, hogy harisnyáját és papucsát egy székre dobja, az ágyba dőljön, szemét lehunyja és alvást mímeljen, vadul dobogó szívvel, elfúló lélegzettel.
Pár pillanat múlva San Felice lovag lépett be a felesége szobájába lábujjhegyen, mosolyogva; kezében gyertyát tartott. Megütközését, hogy zárt kapura talált, Nina már eloszlatta: azt mondta, ő lökte be szórakozottságból a reteszt.
A lovag egy darabig az ágy mellett álldogált, kezében a rózsaszín viaszgyertya. Elmerülten nézte a gyertya fényénél Luisát, végül lassan fölé hajolt, homlokon csókolta, s azt suttogta:
- Az Úr vigyázza álmod, ó, tisztaság angyala, és az ég óvjon attól, hogy valaha dolgod legyen a kárhozat angyalaival, akiktől az imént váltam el.
Majd, nehogy megzavarja a felesége álmát - mert álomnak vélte a mozdulatlanságot -, ahogy jött, lábujjhegyen távozott, csendesen betette az ajtót, és visszavonult a saját szobájába.
Mihelyt eltűnt a gyertya fénye a szoba faláról, a fiatalasszony félkönyökre emelkedett ágyában, és tágra meredt szemmel, feszülten figyelt.
Mindenütt csend honolt már és sötétség.
Lassan felhajtotta a hevenyészve magára vetett selyemtakarót, óvatosan a majolikapadlóra csúsztatta lábát, és az ágy peremére dőlve, fél térdre ereszkedett, így hallgatózott egy pillanatig: de nem hallatszott a legcsekélyebb nesz sem. Megnyugodva lépett ki a másik, szemközti ajtón, ellenkező irányban, mint előbb a férje. Végigsuhant a folyosón, amely a hercegnő házához vezetett, kinyitotta az átjárót, és nesztelenül, súlytalanul, mint az árnyék, elért a szoba küszöbére, amelyben a beteg feküdt.
A sebesült még nem tért magához ájulásából. Michele egy bronzmozsárban füveket tört, Nanno a sebre facsarta a füvek levét.
Úgy hisszük, említettük már valamelyik korábbi fejezetben, hogy San Felice lovag tudós volt.
Ámbár a tudósok, akárcsak Sterne utazói, rengeteg csoportra és alcsoportra oszlanak, alapvetően mégis kétfélék:
unalmas tudósok,
szórakoztató tudósok.
Az első fajtájú tudós a gyakoribb, s őt tartják a tudósabbnak.
Életünk során volt alkalmunk találkozni néhány szórakoztató tudóssal is; kortársaik általában lebecsülték őket, mert - mint mondták - ezek lealacsonyítják a tudományt, azáltal, hogy szellemet és képzelőerőt kevernek bele. Kénytelenek vagyunk megvallani, hogy San Felice a tudósok második fajtájához tartozott, azaz szórakoztató tudós volt, még ha ezzel súlyosan ártunk is neki olvasóink szemében.
Említettük ugyan, de olyan régen, hogy olvasóink tán már el is felejtették: San Felice lovag ötven-ötvenöt éves férfi volt, s egyszerűen, de ízléssel öltözködött. Minthogy nem specializálta magát egyetlen szakmára sok évtizedes tanulmányai során, inkább sokat tudó volt, semmint tudós.
Arisztokratának született, a királyi udvarban, nagyúri környezetben élte le egész életét, s ifjúkorában sokat utazott, főleg Franciaországban: ennek köszönhette elbűvölő modorát. Szeretetre méltóan fesztelen volt, mint egy Buffon, egy Helvetius, egy Holbach, akikkel egyébként közös társadalmi elveket vallott, s osztozott filozofikus közönyükben is a vallás iránt, szinte azt mondhatnók: vallástalan volt.
Mint Galilei, mint Swammerdam, tanulmányozta a végtelenül nagy és a végtelenül parányi dolgokat, az éterben kerengő világoktól le egészen a vízcseppben úszkáló véglényekig. Megértette, hogy Istennek egyformán kedves a csillag és az atom, hogy a Teremtő mindenre egyformán árasztja mérhetetlen szerelmét, s lelke, az isteni tűznek e szikrája, szeretetre lobbant az egész természet iránt. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy a teremtés szerény alkotásait gyengédebb kíváncsisággal leste, mint a nagyszerűeket; de nem kisebb érdeklődéssel figyelte nappal mikroszkópján, hogy alakul át a lárva bábbá s a báb skarabeussá, mint éjjel a földünknél kilencszázszorta nagyobb égi kolosszus, a Saturnus lassú mozgását, amely harminc év alatt futja be pályáját a nap körül, hét holdja óriási terhét vonszolva, rejtelmes eredetű gyűrűjétől övezve.
Tanulmányai valamelyest kiszakították a való életből, s a gondolatok világába emelték. Forró nyáréjszakákon gyakran állt háza ablakában - már az apja és a nagyapja is ebben a házban született -, s nézte, hogy gyullad ki egy evezőcsapás vagy a halászbárka vonta barázda nyomában az a kékes tűz, amely mintha a Venus csillag visszfénye lenne; órákig, sőt, egész éjjeleken át állt mozdulatlanul az ablakkönyöklőnél, és bámulta az öböl fénypontokkal telehintett vizét, vagy - amikor a déli szél hullámokat vert rajta - az egymásba fonódó tűzcsíkokat, amelyek Capri mögött látszottak elenyészni, bár bizonyára egészen az afrikai partokig húzódtak. Az emberek ilyenkor azt mondogatták: "Ni, mit művel már megint ez a holdkóros San Felice?" A holdkóros San Felice ilyenkor az anyagi világból a láthatatlan világba, a zajos életből a csendes életbe siklott át. Azon töprengett, hogy ez a mérhetetlen tűzkígyó, amely az egész földet körülgyűrűzi, valójában nem más, mint szabad szemmel alig látható, parányi állatkák sokasága; hogy a képzelet nyomába se ér a természet döbbenetes gazdagságának; hogy világunkat alul-fölül, minden oldalról számtalan, nem sejtett más világ veszi, lám, körül, a fenti, fényözönbe vesző végtelent összekötve a lent tátongó sötét mélység végtelenjével.
A holdkóros San Felice a kettős végtelenen túl Istent szemlélte: nem mint Ezékiel, viharokban, nem is mint Mózes, égő csipkebokorban, hanem az örök szeretet méltóságteljes, derűs nyugalmának ragyogásában, a teremtés gigászi Jákob-létrájának tetején.
Azt hihetne valaki, hogy az ilyesfajta, az egész természetre egyenlően kisugárzó, végtelen szeretet gyengíti azokat az érzelmeket, amelyek a latin költőt erre a felkiáltásra bírták: "Ember vagyok, semmi nem idegen tőlem, ami emberi!" De tévedne. Ha valakinél, San Felice lovagnál világosan elkülönült lélek és szív: e kettősségnek köszönheti a teremtés koronája, hogy olykor, a lélek órájában, nyugodt és békés lehet, mint Isten maga, máskor pedig, amikor a szíve szólal meg, vidám vagy kétségbeesett, egyszóval ember.
Mindazon érzések közül, amelyek bolygónk e lakóját a körülötte élő állatok fölé helyezik, a lovag a legszentebbnek és a legnagyszerűbbnek a barátság érzését tartotta, s ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ez az érzelem sorsdöntően hatott ki végül egész életére.
San Felice lovag a III. Károly alapította Nemesek Kollégiumában végezte tanulmányait. Tanulótársa volt Giuseppe Caramanico herceg, az a férfi, akinek kalandjaitól, eleganciájától és rendkívüli sikereitől visszhangzott a múlt század végén Nápoly.
Ha a herceg csak herceg lett volna, semmi több, az ifjú San Felice aligha érez iránta mást, mint egyszerű tiszteletet vagy irigy féltékenységet, hiszen a gyerekek irigyelni szokták azt a társukat, aki magas rangja folytán a tanárok elnéző jóindulatát élvezi. De Giuseppe Caramanico nemcsak herceg volt, hanem bájos, csupa szív, önfeledt gyermek is, aminthogy később, férfifejjel is rendkívül megnyerő maradt, talpig becsületes és hűséges.
Óhatatlanul minden barátságban az egyik fél Oresztész, a másik Püladész; így történt ez Caramanico herceg és San Felice lovag esetében is. San Felicének jutott a világ szemében a szürkébb, de az Úr szemében tán az érdemesebb szerep: Püladészé.
Képzelhetik, kedves olvasóink, hogy a kiváló értelmű, elmélyedésre hajló tudósjelölt milyen könnyedén és fölényesen szárnyalta túl az iskolában vetélytársát, s hogy a nagyúrian hanyag herceg, a leendő nápolyi miniszterelnök, leendő londoni nagykövet és leendő palermói alkirály milyen rosszul tanult.
Nos, a lusta Oresztész mindig az elsők közt volt, hála a szorgalmas, két ember helyett dolgozó Püladésznek: ugyanannyi jutalmat, díjat, dicséretet kapott, mint San Felice, sőt, professzorai az ő teljesítményét még nagyobbra értékelték, minthogy nem ismerték vagy nem akarták ismerni elsősége titkát. S ő ugyanolyan magától értetődően viselte elsőségét, mint fényes társadalmi helyzetét.
Oresztész maga azonban jól tudta, hogy a titok kulcsa: a barát önfeláldozása. El kell ismernünk: barátját érdeme szerint becsülte. A herceg kiállta a barátság próbáját, amiről lesz alkalmunk meggyőződni történetünk folyamán.
Az iskola végeztével mindkét fiatalember a hajlamának, illetve rangjának megfelelő pályára lépett. Caramanico katona lett, San Felice tudós.
Caramanico a Lipariota ezredben kezdte katonai pályafutását, mint kapitány. Az ezred onnan kapta nevét, hogy az ott szolgáló közkatonák csaknem mind a Lipari-szigetekről származtak. Ezt az ezredet a király alapította, s maga volt ezredesi rangban a parancsnoka. Itt tisztként szolgálni a legmagasabb rendű kegy volt, minden nápolyi nemes vágyálma.
San Felice ellenben utazgatott, bejárta Franciaországot, Németországot és Angliát. Öt évet töltött Olaszországtól távol; mire hazatért, Caramanico herceg miniszterelnök volt már, és Karolina királyné szeretője.
Caramanico a hatalom birtokában mindenekelőtt kedves San Felicéje függetlenségét igyekezett biztosítani. Távollétében s a fogadalomtétel mellőzésével kineveztette máltai lovagnak, amire egyébként bárki, aki a követelményeknek megfelelt, igényt formálhatott. Ráadásul egy apátságot is adományoztatott San Felicének, kétezer dukát évi jövedelemmel. A családi vagyon hozadéka évi ezer dukát volt; a kettő együtt San Felicét viszonylag Nápoly leggazdagabb emberévé tette, hisz igényei, mint a tudósoké rendesen, roppant szerények voltak.
A két ifjú kilépett az életbe. Mindketten felserdültek, s bár változatlanul szerették egymást, ritkán találkoztak - az egyiket a tudomány, a másikat a politika kötötte le.
1783-ban híre járt, hogy Caramanico herceg hamarosan kegyvesztetté válik; egész Nápolyt ez foglalkoztatta. San Felice aggódott. Caramanicót túlságosan igénybe vették miniszterelnöki teendői - beszélték -, s mert szerette volna megfelelően fejleszteni a nápolyi haditengerészetet - a királlyal ellentétben azon a véleményen volt ugyanis, hogy Nápoly tengeri, nem pedig szárazföldi hatalom -, a toscanai nagyherceghez, Lipóthoz fordult, s kérte, adja át a nápolyi tengerészet parancsnokául, admirálisi rangban, egyik emberét, akinek a nevét nagy elismeréssel emlegették egy Berberia elleni hadjárat óta.
Ez az ember John Acton volt. Származására ír, bár francia földön született.
Caramanico herceg bejuttatta a királyi udvarhoz pártfogoltját, mégpedig olyan ranggal felruházva, amilyenről az korábban álmodni sem merhetett. Acton nyomban nekigyürkőzött, hogy pártfogóját kivesse a királyné kegyeiből, és ezáltal a miniszterelnöki székből is, hisz azt a herceg nem annyira rangjának és rátermettségének, mint inkább a királyné kegyének köszönhette.
Caramanico herceg egy este beállított San Felicéhez. Bejelentés nélkül, mintha közönséges, közrendű látogató lenne.
Langyos májusi este volt. San Felice éppen szentjánosbogarakat hajszolt gyönyörű kertjében, amelyet megpróbáltunk már lefesteni: azt készült megfigyelni, mennyire csökken reggelig a fényük.
A herceg láttán felkiáltott örömében, forrón átölelte, és szívére szorította barátját.
Az a baráti ölelést régi gyengédségével viszonozta, sőt tán a szokásosnál is hevesebben. Gond és bánat felhőzte homlokát.
San Felice a lépcső felé vonta, de a herceg reggel óta a lábát sem tette még ki dolgozószobájából, kapva kapott tehát az alkalmon, hogy belélegezheti a narancserdő illatos leheletét, s hallgathatja a feje fölött hajladozó levelek fémes zizzencsét. Langy szellő fújdogált a tenger felől, az ég derült volt, a hold ragyogása elömlött az égen és az öböl vizén. Caramanico a pálmafa tövében elhelyezett padra mutatott, s mindketten odaültek.
A herceg pár pillanatig hallgatott, mintha félne megtörni a természet néma csendjét. Aztán nagyot sóhajtott, s megszólalt:
- Búcsúzni jöttem, barátom - talán örökre.
San Felice megremegett, s barátja arcába pillantott: azt hitte, rosszul hall.
A herceg némán nemet intett, s így szólt, a mélységes csüggedés kifejezésével szép, sápadt arcán:
- Belefáradtam a harcba. Belátom, nálam erősebb ellenfélre akadtam. Kockán forog az életem, s talán a becsületem is.
- És Karolina királyné? - kérdezte San Felice.
- Barátom, Karolina királyné asszony - felelte Caramanico -, tehát gyenge és állhatatlan. Ma az ír cselszövő szemével lát mindent: meglásd, ez az ember még romlásba viszi az országot. Különben, hadd dőljön össze a trón! mit bánom... de nélkülem. Nem akarom, hogy részem legyen benne. Elutazom.
- Hová? - kérdezte San Felice.
- Elfogadtam kinevezésemet angol követnek: ez aránylag tisztességes formája a száműzetésnek. Feleségem és gyermekeim is velem jönnek: nem akarom őket, magukra hagyva, veszélynek kitenni. Van azonban valaki, akit Nápolyban kell hagynom: remélem, hogy helyettem te viseled majd gondját.
- Kiről van szó? - kérdezte némi aggodalommal a tudós.
- Ne félj - mondta a herceg erőltetett nevetéssel -, nem asszony, kisgyerek.
San Felice fellélegzett.
- Igen - folytatta a herceg -, bús életem egyetlen vigasza egy fiatal nő volt. Valóságos angyal, nem e földre való, vissza is szállt a mennybe. Eleven emlékül egy kislányt hagyott rám. A gyermek most ötéves.
- Hallgatlak - mondta San Felice -, hallgatlak.
- Nem törvényesíthetem, nem is biztosíthatok számára megfelelő társadalmi pozíciót, mert már házas voltam, amikor megszületett. A királyné egyébként sem tud létezéséről, s nem is szabad, hogy tudjon.
- Hol van a gyermek?
- Porticiben. Néha felhozatom, máskor meg én rándulok le hozzá. Nagyon szeretem ezt az ártatlan teremtést; attól tartok, baljós csillagzat alatt született! Hiszed-e vagy sem, San Felice, sem a miniszterségtől, sem Nápolytól, sem a hazámtól nem olyan nehéz megválnom, mint ettől a gyerektől, mert ő igazán szerelmem gyermeke.
- Én máris szeretem őt, Caramanico - mondta a lovag a rá jellemző nemes egyszerűséggel -, máris szeretem.
- Annál jobb - felelte a herceg -, mert azt remélem, hogy helyettem te viseled majd gondját. Azt akarom, ugye te megérted? hogy saját vagyona legyen. Itt egy ötvenezer dukátos kötvény, a te nevedre szól. Tizennégy-tizenöt esztendő alatt, ha kihelyezed, az összeg egyedül a kamatok révén megduplázódik. A saját vagyonodból előlegezd a kislány eltartásának és neveltetésének költségeit: ha majd nagykorú lesz, és férjhez megy, visszafizeti.
- Caramanico!
- Megbocsáss, barátom - mondta a herceg mosolyogva -, de én kérek szívességet tőled, nekem kell a feltételeket megszabnom.
San Felice lehorgasztotta a fejét.
- Hát mégsem szeretsz úgy, mint hittem? - mormolta.
- Dehogynem, barátom - felelte a herceg. - A világon téged szeretlek és tisztellek a legjobban; mi sem bizonyítja inkább, mint hogy rád bízom szívem legtisztább, legigazabb kincsét.
- Mégis szeretnélek valamire megkérni - mondta a tudós habozva -, ha ugyan nincs ellenedre, barátom. Boldoggá tenne, ha beleegyeznél.
- Mi lehet az?
- Magányosan élek, nincs családom, barátom is alig. Sosem unatkozom, mert hogy is unatkozhatna az az ember, aki előtt feltárult a természet nagy könyve. Sok mindent szeretek: szeretem a füvet, amikor hajnalban meghajlik a harmatcseppek súlya alatt; szeretem a szentjánosbogárkákat... őket hajszoltam, amikor megjöttél; szeretem a napfény ragyogású, aranyszárnyú skarabeust, szeretem városépítő méheimet, köztársaságot teremtő hangyáimat; de egyiket sem szeretem jobban, mint a többit, s engem nem szeret egyik sem. Ha magamhoz vehetném a lányodat, tudom, nagyon-nagyon megszeretném, s talán ő is viszont szeretne egy kicsit, ha érezné, mennyire szeretem. A Posíllipón kitűnő a levegő, ablakaimból gyönyörű a kilátás, itt a nagy kert, a kislány lepkéket kergetne, virágot szedne, narancsért csak a kezét kéne kinyújtania, mire felnő, hajlékony, erős és kecses lenne, mint ez a pálma. Mondd, barátom, megengeded-e, hogy a lányod itt éljen?
Caramanico szeme könnybe lábadt. Szelíden igent bólintott. De San Felice folytatta, abban a hiszemben, hogy barátját nem győzte még eléggé meg:
- Egy tudósnak különben sincs semmi dolga; majd én magam nevelem, megtanítom franciául és angolul írni-olvasni. Sok mindent tudok ám, műveltebb vagyok, mint hiszik. Szívesebben művelem a tudományt, hogysem beszéljek róla. Ezek a nápolyi könyvmolyok, herculanumi akadémikusok meg Pompeji-kutatók nem értenek meg, azt állítják, tudatlan vagyok, mert nem használok nagy szavakat, egyszerűen beszélek a természetről és Istenről, de nincs igazuk, Caramanico, legalább annyit tudok, mint ők, ha nem többet, becsületszavamra mondom... Nem felelsz, barátom?
- Nem, San Felice, nem: hallgatlak s bámullak. Te vagy az eszményi teremtmény, Isten kiválasztottja. Persze hogy idehozhatod a lányomat, persze hogy idehozhatod a gyermekemet, persze hogy szeretni fog téged, de mindennap beszélj neki rólam, és igyekezz elérni, hogy teutánad engem szeressen a legjobban.
- Milyen jó vagy! - kiáltotta a lovag, könnyeit törülgetve. - Lássuk csak, azt mondtad, Porticiben van, ugye? Miről ismerem meg a házat? Hogy hívják a kislányt? Remélem, szép nevet adtál neki!
- Barátom - mondta a herceg -, íme a gyermek neve, s annak az asszonynak a címe, aki gondozza, s itt van írásbeli utasításom is az asszonyhoz, hogy távollétemben téged tekintsen a gyermek apjának... Isten veled, San Felice - tette még hozzá, miközben felállt -, légy büszke rá, hogy annyi boldogságot, örömet, vigasztalást kaptam tőled, amennyit egyáltalán kaphattam.
S a két barát összeölelkezett, mint a gyermekek, s könnyezett, mint az asszonyok szoktak.
Caramanico herceg másnap elutazott Londonba, s a pálmás házba beköltözött nevelőnőjével a kis Luisa Molina.
Aznap, amikor a kis Luisa Molina elindult Porticiből, San Felice lovag kora reggel sorra járta a Toledo utcai játékkereskedéseket; ezt a nagy fontosságú ügyet nem akarta senki másra bízni. Garmadával vásárolta a fehér báránykákat, járni tudó babákat, bukfencjancsikat. Ismerősei, ha látták, nemigen gondolhattak egyébre, mint hogy a tisztes tudós, aki nyilván nem veszi e holmiknak semmi hasznát, holmi külföldi herceg megbízásából töri magát; igyekszik a herceg gyermekei számára a nápolyi játékok lehető legteljesebb gyűjteményét beszerezni. Nos, tévedtek: a lovag kizárólag a kis Luisa Molina kedvéért szánta el magát e szokatlan vásárló körútra.
Aztán sor került a szoba berendezésére. Az új lakók a ház legszebb helyiségét kapták: a szoba egyik ablaka az öbölre, a másik a kertre nyílt. A nevelőnő ágya mellé kis rézágy került - Nápolyban különösen csinos rézágyakat gyártanak. A nagy tudományú lovag saját tervei alapján és személyes felügyelete mellett készült el egy szúnyogháló, amelynek minden méretét pontos mértani számítások alapján szabták meg, úgyhogy az ostromlók legfortélyosabb támadásai is leperegjenek róla. A hálót a kiságyra erősítették: ez az átlátszó sátor megvédi majd a gyermeket a szúnyogok csípésétől.
Nápoly utcáin gyakran fel-feltűnik egy-egy kecskenyájat terelő pásztor: olykor az ötödik emeletre is felhajtja kecskéit. Egy kecskepásztor parancsot kapott, hogy reggelenként megjelenjen a kapu előtt. Kiválasztották a legislegszebb fehér kecskét - ő látja majd el tejjel a kis Luisát -, s a kiválasztott kecske elnyerte a szép csengésű, mitológiai Amalthea nevet.
Amikor a lovag úgy látta, hogy megtett minden óvintézkedést a gyermek szórakozása, kényelme és testi jóléte érdekében, öblös, lassú járású kocsit hozatott, s indult Porticibe.
A költözködés akadálytalanul ment végbe. Három órával azután, hogy San Felice lovag elindult Porticibe, a kis Luisa már birtokba is vette új lakását, s minthogy a gyerekek rendesen örülnek a költözködésnek, elégedetten öltöztetett-vetkőztetett egy babát, amelyik akkora volt, mint ő maga, ruhatára pedig legalább olyan gazdag és változatos, mint a vescovatói madonnáé.
A lovag hetekre, hónapokra megfeledkezett a természet minden más csodájáról, s csak erre az egyre figyelt. Mert mi is a rügyfakadás, virágzás vagy a gyümölcsérés a fiatal agy fejlődéséhez képest, amely napról napra új gondolatokat terem, s a tegnap kihajtott gondolatot ma tovább érleli? A gyermek értelme szerveinek tökéletesedésével párhuzamosan fejlődött. Ez a tény megingatta a lovag hitét a lélek halhatatlanságában, mert hiszen a lélek nyilvánvalóan ugyanúgy a szervek fejlődésének függvénye, ahogy a fa vagy a gyümölcs élete a benne keringő nedveké; serdülőkorban szemmel láthatóan nő, erősödik, új képességekkel gazdagodik, felnőtt korban ugyanezeket a képességeket kamatoztatja, és amikor az öregség fokról fokra megmerevíti, megnyomorítja a test szerveit, a lélek észrevehetetlenül, de kétségbevonhatatlanul elveszíti e képességeket, ahogy a virág elveszti illatát, s ahogy a gyümölcs elszárad, ha elapad az életadó nedv. San Felice lovag azonban mindig is egy kissé panteista, sőt, pszichológus-panteista volt, mint a nagy szellemek általában. Istent megtette a világ univerzális lelkének, s az egyéni lelket éppen ezért felesleges fényűzésnek tartotta. Sajnálta, hogy nincs lelke, ahogy sajnálta, hogy nincs szárnya, mint a madárnak, de nem neheztelt a természetre e mennybeli takarékosság miatt.
Minthogy nem hitt már a lélek síron túli életében, a lélekvándorlás hitével vigasztalódott. A régi egyiptomiak szeretett halottaik sírjába skarabeust helyeztek. Miért? Mert a skarabeus, akárcsak a hernyó, háromszor hal meg, s háromszor születik újjá.
Isten, végtelen jóságában, megtagadná az embertől azt, amit a rovarnak megadott? Így fohászkodott az a nép, amely hatalmas sírokban örökítette ránk szentelt szalagokba pólyáit egyedeit.
San Felice lovag ugyanazt a kérdést tette fel magának, amit most én, s nyilván önök is: emlékszik-e a hernyó a petére, a báb a hernyóra, a lepke a bábra - s hogy az átváltozások köre teljes legyen - emlékszik-e a pete a lepkére?
Sajna! ez nem valószínű. Isten az embert nem méltatta az emlékezés adományára, amelyet az állatoktól is megtagadott. Ha az ember emlékeznék rá, mi volt, mielőtt ember lett, halhatatlan lenne.
Mialatt a lovag ezeken s hasonlókon töprengett, a kis Luisa nőtt-növekedett. Észrevétlenül megtanult olvasni és írni. Franciául vagy angolul kérdezősködött, ha valamit meg akart tudni, minthogy a lovag egyszer s mindenkorra értésére adta, hogy csakis azokra a kérdésekre felel, amelyeket ezen a két nyelven tesznek föl neki. A kis Luisa nagyon kíváncsi természetű volt, tehát sokat kérdezett, így aztán hamarosan felelni is megtanult franciául és angolul, nemcsak kérdezni.
S észrevétlenül megtanult sok egyebet is. Asztronómiából annyit, amennyi egy nőnek kell; például, hogy a hold, úgy látszik, megkülönböztetett vonzalmat érez a nápolyi öböl iránt, talán mert szerencsésebb a hernyónál, skarabeusnál és az embernél, s emlékszik még rá, hogy valaha Jupiter és Latona lánya volt, egy úszó szigeten született, Phoebének hívták, és Endümiont szerette, s mint afféle kacér asszonyszemély, szeret tükörbe nézni, márpedig sehol a földkerekségen tisztább tükröt nem talál a nápolyi öbölnél.
A hold sok fejtörést okozott a kis Luisának. Úgy nevezte: égi lámpás. Amikor telihold volt, egy arcot vélt látni benne, amikor pedig megkezdődött a holdfogyatkozás, arról faggatta a lovagot, vannak-e az égben patkányok, s azok rágják-e ki a holdat, ahogy egyszer itt lenn is kirágták a sajtot.
San Felice lovag örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy a gyermeknek egy tudományos igazságot bebizonyítson, s mert azt akarta, hogy a bizonyítás világos és a gyerek életkorához mért legyen, saját kezűleg elkészítette naprendszerünk nagyméretű modelljét. Bemutatta a kis Luisának a holdat - negyvenkilencszer kisebb volt, mint a föld. Egy perc alatt járta meg ez a kis hold azt az utat földünk körül, amelyet a valóságban huszonhét nap, hét óra és negyvenhárom perc alatt tesz meg, és egyidejűleg megfordult saját tengelye körül. A lovag azt is bemutatta, hogy a hold hol távolabb, hol közelebb kerül hozzánk, és elmondta, hogy a pálya legtávolabbi pontját hívják apogeumnak - ilyenkor kilencvenegyezer-négyszáztizennyolc mérföldre van a hold tőlünk -, a legközelebbi pontot pedig perigeumnak, s ilyenkor mindössze nyolcvanezer-hetvenhét mérföld a távolság köztünk. Elmagyarázta, hogy a hold, akárcsak a föld, annak köszönheti fényét, hogy a nap sugarai visszaverődnek felületéről, a holdfelületnek tehát csak azt a részét láthatjuk, amelyiket a nap megvilágít, a többit eltakarja a föld árnyéka, ezért nő meg fogy a hold. Bizonygatta a gyereknek, hogy amit ő a teliholdon makacsul egy arc vonásainak vél, azok valójában a holdfelszín egyenetlenségei: a völgyek mélyén sötétebb az árnyék, a hegyek ormáról ellenben erősen verődik vissza a fény. Még azt is bebizonyította neki, a nápolyi obszervatóriumban nemrég elkészült holdtérkép segítségével, hogy amit ő a hold állának néz, az valójában egy vulkán: sok évezreddel ezelőtt tüzet is hányt, mint ma a Vezúv, aztán kialudt, ahogy egykor a Vezúv is ki fog aludni. A gyerek előbb nemigen értette a magyarázatot, de nem nyugodott bele, és második, harmadik hallásra fel is fogta.
Egy szép napon, amikor kőport vásároltak, hogy a csinos kis rézágyat kifényesítsék, Luisa a lovagot mikroszkópja mellett találta. Elmerülten vizsgálgatta a vöröses port. A kislány lábujjhegyen odasettenkedett, s megkérdezte:
- Mit nézel, jó San Felice?
- Ha elgondolom - felelte a lovag, inkább magának, mint a kis Luisának, de mégis a kérdésre válaszolva -, ha elgondolom, hogy száznyolcvanhétmillió véglény nyom összesen annyit, mint egy gabonaszem!
- Száznyolcvanhétmillió micsoda? - kérdezte a kislány.
Kemény dió volt ezt megmagyarázni. A lovag ölébe ültette a gyermeket, s úgy kezdte mondani:
- Kicsi Luisa, a föld nem mindig volt olyan, mint ma, nem nőtt rajta mindig fű meg virág, nem árnyékolták be gránátalma-, narancs- és oleanderfák. Mielőtt megjelent volna rajta az ember s azok az állatok, amelyeket te is ismersz, víz borította, később pedig hatalmas páfrányok és óriási pálmafák. A házak sem teremnek maguktól, azokat is fel kell építeni; a világok nagy építésze, Isten is fokozatosan építette fel a földet. A házak kőből, mészből, habarcsból, homokból és téglából épülnek, Isten is sokféle anyagból építette a földet. Egyik építőanyaga a sok közül a szabad szemmel nem látható parányi állatkák mészváza, mert a parányoknak kagylójuk volt, mint az osztrigának, vagy teknőjük, mint a teknősbékának. Belőlük támadt az a hatalmas perui hegyvonulat, amelyet Kordilleráknak nevezünk; az ő maradványaikból keletkeztek a közép-olaszországi Appenninek - legdélibb csúcsaikat innen is láthatod; s mészhéjuk végtelenül apró törmelékével csiszoljuk és fényesítjük ezt a rezet itt ni.
S az ágyra mutatott, amelyet a szolgáló éppen akkor dörzsölgetett kőporral.
Máskor egy Torre del Grecó-i halász szép korallágat hozott a lovagnak. A gyermek megkérdezte, miért nincs a korallnak levele, csak ága.
A lovag elmagyarázta, hogy a korall nem növény, mint ő hiszi, hanem állati eredetű képződmény. A gyerek meglepetten hallotta, hogy ezeket az ágakat apró csalánozó polipok ezrei készítik mészből, amely nélkül nem élhetnének, s amelyet a sziklákról mállaszt le a hullámverés. Az ágak először puhák, ilyenkor a halak szopogatják és rágcsálják őket, aztán fokozatosan megkeményednek, s felöltik azt a gyönyörű, élénkpiros színt, amelyhez a női ajkat szokták a költők hasonlítani. Azt is elmondta a lovag, hogy egy apró állatka, a féregcsiga, amelyet később majd mikroszkópon is megnéznek, valóságos járdát épít Szicília körül, mindenütt, ahol a madraporák és korallok szabadon hagyták az utat; más állatkák viszont, mint például az orgonakorállok, Óceániában egész szigeteket építettek - van köztük harminc mérföld átmérőjű is - s közbül zátonyláncot; a zátonyok már-már eltorlaszolással fenyegetik a vízi utat, és megakadályozzák a hajózást.
Az elmondottak alapján olvasóink maguk is könnyen elképzelhetik, mint nevelkedett fáradhatatlan, tudós nevelőapja oldalán a kis Luisa Molina. Fokozatosan fejlődő értelme mindig időben kapott magyarázatot - mégpedig világos, tiszta, pontos magyarázatot - mindarra, amit egyáltalán meg lehet magyarázni, úgyhogy nyoma sem volt agyában azoknak a zavaros, elmosódott képzeteknek, amelyek a serdülőkorúak fantáziáját oly gyakran nyugtalanítják.
San Felice megtartotta barátjának tett másik ígéretét is, a kislány testben erős lett és hajlékony, mint a pálma, amelynek tövében a leckeórák folytak.
San Felice állandóan levelezett Caramanico herceggel. Havonta egyszer beszámolt neki Luisáról. Gyámja leveléhez Luisa maga is mindig hozzáfűzött néhány sort apja számára.
1790 körül Caramanico herceget Londonból áthelyezték Párizsba, nagykövetnek. Amikor Toulont a royalisták átjátszották angol kézre, s a Kettős Királyság kormánya csapatokat küldött Franciaország ellen, noha hivatalosan nem állt fenn szövetség közte és Pitt úr között, Caramanico a felmentését kérte, mert becsületérzése fellázadt a helyzet ellen, amelybe kormánya hozta. Csakhogy Acton hallani sem akart Caramanico hazatéréséről, inkább kineveztette szicíliai alkirálynak az éppen elhunyt Caracciolo márki helyére.
Caramanico Nápoly megkerülésével utazott új állomáshelyére.
A herceg rendkívüli értelme és vele született jósága valóságos csodát művelt Szicíliában, e szép ország kormányzásában. Ugyanakkor Acton és Karolina végzetes befolyására Nápoly feltartóztathatatlanul zuhant lefelé a lejtőn, egyenesen a szakadékba, börtöneit zsúfolásig megtöltötték legkiválóbb polgárai, az állami junta középkori, régen megszüntetett törvények életbe léptetését követelte, kínvallatást készült alkalmazni, s ország-világ előtt vérpadra hurcoltak három gyermeket: Emmanuele de Deót, Vitalianót és Galianit.
A félelem légkörében fuldokló, kegyetlen, halálhozó törvények járma alatt nyögő nápolyiak előtt ott lebegett az atyai törvények védelme alatt boldogan élő szicíliaiak példája. A királynét nem merték fennhangon vádolni, ám annál hangosabban zúgolódtak Acton ellen. Mindent a jöttment idegen számlájára írtak, s cseppet sem titkolták: legfőbb óhajuk, hogy Caramanico váltsa fel Actont, ahogy egykor Acton felváltotta Caramanicót.
Sőt, ennél is továbbmentek: az a hír járta, hogy a királyné maga egy akaraton van a nápolyiakkal, hogy feltámadtak első szerelmének édes emlékei, és nyíltan Caramanicót választaná, ha valami hamis szégyenérzet nem tartaná vissza.
A hírverés már-már olyan méreteket öltött, hogy az ember azt hihette volna, Nápolyban mégis tényező a nép, s a népnek van szava. Ekkor San Felice váratlanul a következő szövegű levelet kapta barátjától:
"Barátom,
Nem tudom, mi bajom lehet, de tíz napja őszül és hullik a hajam, fogaim meglazulnak ínyemben, s sorra kihullanak, leküzdhetetlen bágyadtság, végzetes gyengeség lett úrrá rajtam. Mihelyt levelemet kézhez vetted, indulj Luisával Szicíliába, de nagyon siess, hogy még életben találj.Giuseppéd"
Ez 1795 végén történt. Luisa tizenkilenc éves volt; apját tizennégy esztendeje nem látta. Arcára már nem is emlékezett, de arra igen, mennyire szerette: szíve hívebben őrizte apja emlékét, mint a szeme.
San Felice nem mondta el neki egyelőre a teljes igazságot. Mindössze annyit közölt Luisával, hogy apja beteg, és látni kívánja, s azzal már futott is a mólóra, hogy felhajtson valami közlekedési eszközt. Szerencsére éppen akkor készült útnak indulni egy könnyű hajó, abból a fajtából, amelyet speronaré-nak neveznek; Szicíliából hozott Nápolyba utasokat, s most hazafelé tartott. A lovag kibérelte egy hónapra, hogy a visszaútra ne legyen gond, s még aznap elutazott, Luisa társaságában.
Minden körülmény szerencsésen alakult a szomorú végű úton: - az idő szép volt, a szél kedvező; a hajó harmadnap horgonyt vetett Palermo kikötőjében.
A lovag és Luisa úgy érezte, mintha óriási temetőben járna. Az utcákon bánat borongott, s a városra, amely magamagát Boldog-nak nevezi, a gyász fátyla látszott borulni.
Egy körmenet állta útjukat; Szent Rozália ereklyéit kísérték a székesegyházba.
Templom előtt haladtak el; a fekete kárpittal bevont templomban a haldoklókért könyörgő imát mondták.
- Mi történt? - kérdezte a lovag egy embertől, aki éppen a templomba igyekezett. - Miért olyan kétségbeesettek a palermóiak?
- Ön nem szicíliai? - kérdezte a férfi.
- Nem, nápolyi vagyok, egyenest onnan érkezem.
- Apánk haldoklik - mondta a szicíliai.
A templom annyira zsúfolt volt, hogy belépni sem tudott. Az ember letérdelt a lépcsőn, s mellét verve fennhangon mondta:
- Isten szent anyja! ajánld fel életemet isteni fiadnak, ha ugyan a magamfajta szegény bűnös élete elegendő váltságdíj szeretett alkirályunk életéért.
- Ó! - kiáltotta Luisa. - Hallod, drága barátom? Apámért imádkoznak, apám haldoklik... Fussunk, fussunk!
San Felice és Luisa öt perc múlva ott állt Roger régi palotájának kapuja előtt, a városnak a kikötővel ellenkező végében.
A herceg senkit sem fogadott többé. A baj első jelére elintézendő ügyek ürügyén Nápolyba küldte feleségét és gyermekeit.
Vajon mi volt a célja? Megkímélni családját halála látványától? Vagy annak a karjai közt meghalni, akitől távol kellett leélnie egész életét?
Caramanico herceg levele San Felicéhez elegendő minden ez irányú kételyünk eloszlatására.
A két újonnan érkezettet a kapott parancsok értelmében nem akarták beengedni; de mihelyt San Felice megnevezte magát és Luisát, az inas kitörő örömmel futott a herceg lakosztályába, s már messziről kiabálta:
- Hercegem, megjött! Hercegem, megjött!
A herceg harmadik napja nem bírt felkelni heverőjéről; úgy kellett feltámogatni, ha fájdalmai csillapítására nyugtatót akart inni. Most felugrott a heverőről, s felkiáltott:
- Tudtam, hogy Isten, aki annyi megpróbáltatást mért rám, nem tagadja meg tőlem azt a végső kegyet, hogy mindkettejüket viszontlássam, mielőtt meghalok.
A herceg ölelésre tárta karját: a lovag és Luisa megjelent a szoba küszöbén. De a haldokló szívében nem volt többé hely két ember számára. San Felice Luisát apja karjai közé tuszkolta.
- Rajta, gyermekem, ez a jog téged illet - mondta neki.
- Atyám, atyám! - kiáltotta Luisa.
- Ó, milyen szép! - szólt halkan a haldokló. - Szívbéli barátom, az utolsó szóig betartottad ígéretedet!
S míg egyik kezével Luisát ölelte magához, a másikat a lovagnak nyújtotta.
Luisa és San Felice könnyekben tört ki.
- Ó, ne sírjatok, ne sírjatok - szólt a herceg leírhatatlan mosollyal. - Ünnepnap számomra ez a nap. Hisz, ha nem következik be ez a rendkívüli esemény, amelynek elébe nézek, tán sohasem látjuk viszont egymást itt e földön. S ki tudja, mi távolít el jobban: a halál vagy az elválás? Az elválást ismerem, próbáltam, a halált még nem. Csókolj meg, drága gyermek, csókolj meg hússzor, százszor, ezerszer, adj egy csókot az eltelt tizennégy esztendő minden évéért, minden napjáért, minden órájáért. Milyen szép vagy! Istennek legyen hála, hogy képedet még szívembe zárhattam, s magammal vihetem a sírba.
Váratlan, önmaga számára is hihetetlen erővel szorította keblére Luisát, mintha csak valóságos mivoltában akarná szívébe beölelni.
Majd az inashoz fordult, aki félreállt, hogy utat engedjen San Felicének és Luisának:
- Senki, megértetted Giovanni, senki! az orvos vagy a pap sem jöhet be! Ide már csak a halálnak van joga belépni!
A herceg visszahanyatlott heverőjére, az iménti erőfeszítés teljesen kimerítette. Lánya elébe térdepelt, úgyhogy a homloka egy magasságba került a herceg ajkával, San Felice pedig szorosan mellé állt.
A herceg lassan San Felicére emelte tekintetét, s gyenge hangon megszólalt:
- Megmérgeztek! - Luisa felzokogott. - Csak azt csodálom, hogy ilyen soká vártak vele. Három év haladékot kaptam, s éltem is vele, némi jót tettem e szerencsétlen országgal. Hálásnak kell lennem a haladékért, most kétmillió szív gyászol, kétmillió száj imádkozik értem.
Majd látva, hogy lánya merően nézi, mintha emlékezetében kutatna:
- Ó, nem emlékszel már rám, szegény gyermekem, de még ha emlékeznél, sem ismerhetnél rám mai, tönkrement állapotomban. Két héttel ezelőtt mondhatni fiatal ember voltam még, San Felice, negyvennyolc évem ellenére, de e két hét alatt fél évszázadot öregedtem... Százéves aggastyán, ideje meghalnod!
Majd ismét Luisára pillantott, s kezét fejére téve azt mondta:
- De én, én rád ismerek. A hajad ugyanolyan gyönyörű szőke, a szemed ugyanolyan szép fekete, mint volt. Ma elragadó fiatal hölgy vagy, de kisgyereknek is nagyon bájos voltál ám! Amikor utoljára láttam, San Felice, s megmondtam neki, hogy elválunk, hosszú időre, talán örökre, ő zokogásban tört ki, mint az imént. De mert nem adtam még fel minden reményt, karjaimba vettem, úgy vigasztaltam: "Ne sírj, gyermekem, fáj nekem, ha sírsz." Ő, felcsukló sírását elfojtva így szólt: "Hess, bánat, apa így akarja." S könnyein át rám mosolygott. Ha a mennyország kapuján belesve megpillanthatnád Isten angyalát, az sem lehet édesebb, bájosabb nála.
A haldokló homlokon csókolta Luisát. Hangtalanul sírt, nagy könnycseppek gördültek szeméből a lány hajára.
- Ma már ezt nem mondanám többé - suttogta Luisa -, mert nagyon fáj a szívem... Apám, apám, hát nincs remény a megmentésére?
- Acton apja ügyes vegyész volt - felelte Caramanico -, s ő a mesterséget apjától tanulta.
Majd San Felicéhez fordulva így szólt:
- Bocsáss meg, Luciano, de érzem, közel van halálom perce, egy pillanatra hagyj magamra lányommal. Ne légy féltékeny: csak perceket kérek, te kerek tizennégy évig láthattad... Tizennégy év!... be boldog lehettem volna tizennégy esztendeig!... Ó, milyen botor is az ember!
A lovagot szíven ütötte, hogy a herceg keresztnevén szólította, mint valaha régen, a kollégiumban. Megszorította barátja felé nyújtott kezét, és csendesen eltávozott.
A herceg utánanézett, majd, amikor eltűnt, Luisához fordult:
- Egyedül vagyunk, Luisám. Vagyoni helyzeted nem nyugtalanít, e tekintetben megtettem a szükséges intézkedéseket. De nyugtalanít a boldogságod... Felejtsd el, kérlek, hogy csaknem idegen vagyok számodra, felejtsd el, hogy tizennégy éve nem találkoztunk, gondold azt, hogy mellettem nőttél fel, s megszoktad (édes szokás!), hogy minden gondolatodat megoszd velem. Ha így lenne, ha így érkeztünk volna el e mostani végső órához, mit mondanál nekem?
- Apám, csak azt, amit mondok. Amikor a palotába igyekeztünk, egy egyszerű ember térdepelt a templom előtt, ahol önért imádkoztak, s a maga módján így fohászkodott: "Isten szent anyja! ajánld fel életemet isteni fiadnak, ha ugyan egy magamfajta szegény bűnös élete elegendő váltságdíj szeretett alkirályunk életéért." Apám, önnek és Istennek sem mondhatnék mást, mint amit az az ember a madonnának mondott.
- Túlságosan nagy áldozat lenne - csóválta a herceg szelíden a fejét. - Én leéltem az életemet, jól vagy rosszul, de leéltem: neked is le kell élned a magadét, gyermekem, s hogy a lehető legboldogabban éld le, annak érdekében kérlek, ne titkolj előttem semmit.
- Nincs titkom senki előtt - mondta a fiatal lány, s apjára emelte nagy, áttetsző szemét, amelyben most a meglepetés szikrája villant.
- Tizenkilenc éves vagy, ugye, Luisa?
- Igen, apám.
- Ebben a korban már szeretned kéne valakit.
- Szeretem önt, apám, és szeretem a lovagot, aki ön helyett apám volt... ez minden.
- Nem értesz, Luisa, vagy úgy teszel, mintha nem értenél. Azt kérdem, nem hajlott-e a szíved valamelyik fiatalember felé azok közül, akikkel San Felice házában vagy másutt találkoztál.
- Nem járunk sehova, apám, s más fiatalemberrel nem találkoztam gyámapám házánál, mint Michelével, tejtestvéremmel, aki kéthetente el szokott jönni édesanyja csekély nyugdíjáért.
- Tehát nem szeretsz senkit szerelemmel?
- Senkit, apám.
- S mostanáig boldogan éltél?
- Ó, nagyon boldogan.
- Nem vágytál másra?
- Csak önt látni, apám.
- Ha ezentúl is úgy telnének napjaid, mint eddig, az csakugyan boldoggá tenne?
- Nincs is más kívánságom, mint hogy Isten ezen az úton vezessen el az égbe. A lovag olyan jóságos!
- Ide figyelj, Luisa. Hogy milyen nagyszerű ember a lovag, azt te nem is sejtheted.
- Ha ön nem lenne, atyám, azt mondanám, hogy nála jobb, gyengédebb, hűbb lelket nem ismerek. Ó, mindenki tudja, milyen nagyszerű ember ő, csak ő maga nem, s hogy nem tudja, ez számos erénye között éppen a legszebbek egyike.
- Luisa, néhány napja, amióta két dolog foglalkoztat mindössze: te meg a halál, egy ábránd kísért: tán leélhetnéd életedet ezen a romlott, gonosz világon úgy is, hogy rajta kívül maradj. Figyelj rám, nincs sok időnk, hiábavaló lenne köntörfalazni. Tedd kezed a szívedre, s úgy felelj: ellenedre volna-e, hogy San Felice lovag felesége legyél?
A fiatal lány megremegett, s a hercegre bámult.
- Nem hallottad? - kérdezte az.
- Hallottam, apám, de nagyon váratlanul ért a kérdés.
- Rendben van, Luisa, ne is beszéljünk róla többet - szólt a herceg. Úgy hitte, Luisa válasza titkolt ellenérzést takar. - Önző vagyok, inkább magam miatt kérdeztem, mint miattad. Tudod, amikor az ember a halálán van, csupa zavar és nyugtalanság a lelke, különösen, ha az életére gondol. Nyugodtan halnék meg, ha tudnám: biztosíthattam a boldogságodat, ha ilyen nagy lélekre, ilyen nemes szívre bízhatnálak, de ne is beszéljünk erről többet, s hívjuk őt vissza... Luciano!
Luisa megszorította apja kezét, mintegy meg akarván akadályozni, hogy másodszor is kimondja a lovag nevét.
A herceg ránézett.
- Még nem feleltem a kérdésére, apám - mondta a lány.
- Nos, válaszolj. Jaj, nincs veszteni való időnk.
- Apám - szólt Luisa -, senkit nem szeretek szerelemmel, de még ha szeretnék is, parancsnak tekinteném az óhajt, amelyet itt, és e pillanatban közöl velem.
- Jól gondold meg - mondta a herceg, de arca felragyogott.
- Megmondtam, apám! - felelt a fiatal lány. A pillanat ünnepélyessége megszilárdította elhatározását.
- Luciano! - kiáltott a herceg.
San Felice újra megjelent.
- Gyorsan, gyorsan, barátom! Beleegyezett, ő is akarja.
Luisa kezét nyújtotta a lovagnak.
- Mibe egyeztél bele, Luisa? - kérdezte kedves, szelíd hangján a lovag.
- Drága barátom, apám azt mondja, boldogan hal meg, ha megígérjük neki: én, hogy az ön felesége leszek, ön, hogy a férjem lesz. Én a magam részéről megígértem.
Ha Luisát váratlanul érte előbb a kérdés, a lovagot egyenesen szíven ütötte. Tanácstalanul nézett előbb a hercegre, majd Luisára, s hirtelen felkiáltott:
- De hisz ez lehetetlen!
Közben azonban olyan pillantást vetett Luisára, hogy nyilvánvaló volt, nem őmiatta lehetetlen.
- Lehetetlen? ugyan miért? - kérdezte a herceg.
- De hát nézz ránk! ő ifjúsága virágában van, most kezd csak élni, nem ismeri, de szeretné ismerni a szerelmet... én pedig! én negyvennyolc éves vagyok, a hajam szürke, a hátam belegörnyedt a sok tanulásba!... Lásd be, hogy lehetetlen, Giuseppe.
- Az előbb mondta, hogy csak bennünket kettőnket szeret.
- De hisz éppen ez az! egyformán szeret mindkettőnket, mi ketten egymást kiegészítve az apja voltunk, te a vér, én a nevelés jogán. Csakhogy ezt a szeretetet hamarosan kevesellni fogja. A fiatalságnak tavasz kell. A fák márciusban rügyeznek, a virágok áprilisban nyílnak, a természet májusban rendezi nászünnepét, s az a kertész, aki az évszakok rendjét fel akarná forgatni, nemcsak őrült lenne, de szentségtörő is.
- Oda utolsó reményem! - nyögte a herceg.
- Láthatja, apám, nem én mondtam nemet, hanem ő - szólt Luisa.
- Nemet mondtam, de az eszemmel s nem a szívemmel. Elutasíthatja-e a tél a napsugarat? Ha önző lennék, azt mondanám: "Beleegyezem." S azzal karomba kapnálak és elragadnálak, mint antik istenek a nimfákat. De te is tudod, hogy Plútó, pedig ő isten volt, feleségének, Ceres lányának nem adhatott hozományul mást, mint az örök éjszakát, és Persephoné belepusztult volna a bánatba és az unalomba, ha anyja nem ajándékozza meg fél évi napsütéssel. Hagyd el, Caramanico; te boldoggá reméled tenni lányodat és barátodat, de meglehet, két szívet borítasz gyászba.
- Szeretett, mint a lányát, de feleségnek nem kellek neki - mondta Luisa. - Én is úgy szerettem, mint apámat, mégis elfogadnám férjemül.
- Légy, áldott, leányom - sóhajtotta a herceg.
- Hát engem, Giuseppe, kizársz apai áldásodból? - mondta a lovag. - Hogy veheted semmibe te, éppen te, aki annyit és oly forrón szerettél - fűzte még hozzá, vállát vonva -, az élet e nagy misztériumát?
- Ej! - kiáltotta a herceg. - Éppen azért akarom így, mert sokat és forrón szerettem, mert megízleltem az Asphalte-tó gyümölcseit, s azok hamuvá porlottak fogaim alatt; éppen ezért akarom, hogy az ő élete csendesen, nyugodtan teljen, hogy ne ismerjen szenvedélyt: eddig is így élt, s maga mondja, hogy megtalálta a boldogságát. Mondtad vagy sem, hogy mostanáig boldogan éltél?
- Igen, apám, nagyon boldogan.
- Hallod, Luciano?
A lovag átölelte Luisa fejét, ráhajolt, és homlokon csókolta, mint minden reggel.
- Isten a tanúm - mondta -, Isten a tanúm, hogy én is boldog voltam, és Isten a tanúm, hogy aznap, amikor Luisa elhagy férje kedvéért, elvesztek mindent, amit szeretek, ami az élethez köt, felöltöm halotti leplem, s megváltásként lesem a halált.
- Hát akkor? - türelmetlenkedett a herceg.
- De egyszer megszeret majd valakit, barátom! - kiáltotta San Felice, sosem hallott fájdalommal a hangjában. - Valakit megszeret majd, s az nem én leszek! Mondd, hát nem jobb, ha akkor lány lesz még, és szabadon szerethet, nem pedig férjes asszony, akit esküje köt? Ha szabadon elröppenhet, mint a madár, követve párja hívó szavát? Mit bánja aztán a madár, ha az ág, amelyről elröppent, távozása után fonnyadozik, ha bele is pusztul?
Majd azzal a mélabúval, amely poétikus lelkének sajátja volt, még hozzáfűzte:
- És ha a madár mégis az elhagyott ágon rakna fészket, tán az ág is újjáéled.
- Apám - mondta Luisa -, engedelmes lánya vagyok, eszerint sosem megyek férjhez.
- Viharsújtotta fa terméketlen hajtása, te - mormolta a herceg -, száradj tehát el, együtt a törzzsel.
Fejét Luisa mellére hajtotta, szeméből egy könnycsepp hullott Luisa kezére. Az felemelte kezét, s némán mutatta a lovagnak a könnycseppet.
- Ha mindketten akarjátok, ám legyen - szólt a lovag. - Egy feltétellel beleegyezem abba, amit a világon mindennél jobban kívánok és félek.
- Mi a feltételed? - kérdezte a herceg.
- Egy évet várunk a házasságkötéssel. Ez alatt az év alatt Luisa megismeri a világot, hisz mostanáig nem ismerte, összejön néhány fiatalemberrel, hisz nem találkozott eddig eggyel sem. Ha egy év múltán is fenntartja, hogy hajlandó lemondani a világról, ha egy év múltán azt mondja nekem: "Barátom, apám nevében kérlek, légy a férjem", akkor nem lesz több ellenvetésem. Meggyőzni ez a próba sem fog, de legyőzni igen.
- Ó! Barátom! - kiáltotta a herceg, és megragadta a lovag kezét.
- Hallgass végig, Giuseppe, még nem fejeztem be. Légy a tanúm, ha megtartom eskümet, s bosszúállóm, ha megszegem. Hiszem, igen hiszem, hogy ez a gyermek tiszta, szűzies, erényes, mint az angyalok: de asszony, tehát vétkezhet.
- Ó! - suttogta Luisa, arcát tenyerébe rejtve.
- Vétkezhet - ismételte nyomatékkal San Felice. - Ha ez megtörténne, ígérem, barátom, esküszöm, fivérem, a feszületre, az önfeláldozás legfőbb jelképére, amely előtt nemsokára egybefonódik kezünk, esküszöm neked, hogy ha ez a szerencsétlenség bekövetkezne, a bűn csak szánalmat s megbocsátást ébreszt majd bennem, s a szegény vétkes nőnek a mi Urunk Megváltónk szavával mondom: Az vesse rá az első követ, aki sohasem vétkezett. Add a kezed, Luisa!
A fiatal lány engedelmeskedett. Caramanico fogta a feszületet, s elebük tartotta.
- Caramanico - szólt San Felice, miközben Luisa kezével egybekulcsolt kezét rátette a feszületre -, esküszöm, hogy ha egy év múltán Luisa kitart jelenlegi szándéka mellett, mához pontosan egy évre, ugyanezen a napon, ugyanebben az órában feleségül veszem. Barátom, nyugodtan halhatsz meg: megesküdtem.
S Caramanico herceg csakugyan mosolyogva halt meg, még aznap éjjel, tehát az 1795-ös esztendő december 14-ről 15-re virradó éjszakáján. Utolsó percéig fogta San Felice és Luisa összekulcsolt kezét.
Nagy volt Palermo gyásza. A szokásnak megfelelően éjjel zajlott le a herceg temetése; - nagyszerű temetés! A koporsó nyomában ott tolongott az egész város. A Szent Rozáliának szentelt katedrálisban, amely olyan volt aznap, gyertyafényben úszva, mint egy óriás ravatal, be se fért a tömeg, kiszorult a térre, s onnan - bár a tér nagy - a Toledo utcába.
A koporsót ezüstgyöngyökkel telehintett, hatalmas fekete bársonylepel takarta; tarkán virítottak rajta a legkülönfélébb, magas európai rendjelek. Mögötte két apródtól vezetve a herceg harci ménje lépkedett. A szegény pára délcegen hányta-vetette magát aranyhímes takarója alatt, nem sejtette, milyen veszteség érte, s azt sem, milyen sors vár rá.
Amikor a menet kijött a templomból, a paripa újra elfoglalta helyét a gyászhintó mögött. Hanem akkor odalépett a herceg főlovásza. Kezében rövid, éles kést tartott. Megsimogatta, a ló ráismert, rányerített, s ezalatt ő átvágta a paripa nyaki ütőerét. A fájdalom nem volt éles, de a seb halálos; a nemes állat gyengén felnyögött, megrázta a herceg színeiben pompázó, fehér és zöld díszű bóbitáját, s tovább indult. Nyakából megállás nélkül csörgedezett vékony érben a vér, végigfolyt szügyén, s csíkot húzott a kövezeten.
Első ízben egy negyedóra múlva bukott fel, de feltápászkodott: most már nem örömében nyerített, hanem kínjában.
Papok énekétől kísérve, gyertyafényben, tömjénfüstben haladt előre a menet a feketébe borult utcákon, cipruslombok gyászos diadalívei alatt.
A herceg ideiglenes sírját a kapucinusok temetkezőhelyén ásták meg; a holttestet később úgyis Nápolyba szállítják át, a családi kriptába.
A vérveszteségtől egyre jobban elgyengült ló a város kapujában másodszor is összerogyott; rémületében felnyerített, s a szeme kidülledt.
Királyi temetésnek is beillett volna e gyászünnepély. A menet élén két ismeretlen haladt, egy férfi és egy nő; mögöttük felsorakozott szinte egész Szicília, a legelőkelőbb osztályoktól a legalacsonyabbakig. A lovag és Luisa - mert ők ketten haladtak az élen -, együtt sírt, az egyik azt sóhajtotta: "Apám!..." a másik: "Barátom!..."
Elérkeztek a sírbolthoz. Egyetlen, nagy sírkő jelölte a sír helyét: a kőbe bevésték a herceg címerét és nevét. A követ felemelték, a koporsót leengedték a sírba, és százezer hang zendített rá a De Profundis-ra. Hatalmasan szállt a zsolozsma az égre.
A ló haldokolva esett térdre, az úton fele vére elfolyt. Úgy festett szegény állat, mintha a gazdájáért imádkozna. Amikor a papok énekének utolsó hangja is elhalt, és a sírkövet visszazárták, rárogyott - úgy nyúlt el fölötte, mintha a sír bejáratát védené -, és kiadta páráját.
A középkor harcias és ábrándos szokásainak maradványa volt ez a szertartás: a ló ne élje túl lovasát. Az első paripa teteme felett még negyvenkét lovat öltek le, a herceg összes hátaslovait.
Kialudtak a gyertyák. Az egész óriási tömeg, mint megannyi kísértet, némán indult meg visszafelé az elsötétült városba, ahol egyetlen lámpás sem égett, sem az utcákon, sem az ablakokban. Mintha tágas temetőkert lenne a város, amelyet egyetlen fáklya világított eddig be; most, hogy a halál elfújta a fáklyát, a temetőre vaksötét borult.
San Felice és Luisa másnap hajnalban hajóra szállt, s hazaindult Nápolyba. Három hónapot mély, szívbeli gyászuknak szenteltek, e három hónap alatt éppúgy éltek, mint korábban, csak bánatos szívvel.
A három hónap elteltével San Felice követelte, hogy kezdjék meg a próbaévet, Luisa ismerje meg a világot. Hintót és lovakat vásárolt; a legelegánsabb hintót, a legjobb lovakat, ami csak kapható volt. Háztartásuk egy kocsissal, egy inassal és egy komornával bővült. S attól fogva sűrűn feltűnt a hintó, a lovaggal és Luisával, a népes Toledo utcán és a Chiaia sétányon.
Szomszédjuk, Fusco hercegnő, harmincéves fővel jutott özvegységre, s hatalmas vagyon úrnője volt. Nagy házat vitt, Nápoly legelőkelőbb társasága gyűlt nála össze. Korábban is gyakran hívta estélyeire ifjú barátnőjét, akin az olasz nőkre oly jellemző heves rokonszenvvel csüggött. De Luisa mindig elhárította a meghívást, gyámapja visszavonult életmódjára hivatkozva. Most maga San Felice kereste fel a hercegnőt, s kérte, hívja meg újra gyámleányát; az örömmel tett eleget a kérésnek.
Így lett 1796 tele a szegény árva életében egyidejűleg a mulatságok és a gyász éve. Valahányszor gyámja társaságba vitte, hogy lássák, és ragyogjon, ő teljes erőből, őszinte kétségbeeséssel próbált ellenállni, de San Felice ilyenkor bájos gyerekkori mondását idézte fejére: "Hess, bánat, apa így akarja."
Luisa bánata nem enyhült. Lesüllyedt ugyan a felszín alá, a szív mélyére, de minduntalan előcsillant szép szeméből, eláradt édes arcán; a szelíd mélabú, mint felhő burkolta be egész lényét - és szebbé tette még, mint volt.
Luisa nem számított éppen gazdag örökösnőnek, de megfelelő partinak - a házasulandók nyelvén szólva - igen. Hála apja előrelátásának s a gondnak, mellyel San Felice a vagyonkáját kezelte, hozománya kereken százhuszonötezer dukátra, azaz félmillióra rúgott, mégpedig készpénzben, és a pénzt Nápoly legjobb bankja őrizte, az Andrea Simone Backer és Tsa cég, a király bankárai. Azt is tudta mindenki, hogy San Felicének, akit általában Luisa apjának véltek, nincs rajta kívül más örököse, márpedig ha dúsgazdag nem is volt a lovag, az ő vagyona sem éppen megvetendő.
Aki ilyen ügyekben számítással él, mindent számításba szokott venni.
Fusco grófnő szalonjában Luisa megismerkedett egy harminc-harmincöt év körüli férfival. Az illető Nápoly egyik legjobban csengő nevét viselte, s az 1793-as hadjáratban, Toulonnál olyannyira kitüntette magát, hogy nemrég kinevezték brigadérosnak, s rábízták egy lovashadtest vezényletét, amelyet az akkor induló 1796-os itáliai hadjárat alkalmával segédcsapatként az osztrák seregek mellé rendeltek.
Moliterno hercege, így hívták a férfit.
Ekkoriban még nem érte arcát az a kardvágás, amely utóbb egyik szemétől megfosztotta, és örökre rányomta a bátorság pecsétjét, egyébiránt feleslegesen, mert hiszen soha senkinek nem jutott eszébe kétségbe vonni a herceg bátorságát.
Fényes neve volt, tisztes vagyona, no meg a Chiaia utcán egy palotája. Meglátta és megszerette Luisát, de kosarat kapott tőle, bár Fusco hercegnőt kérte fel közvetítőül.
Amikor Luisa a Chiaia vagy a Toledo utcán sétakocsizott a gyámapjától kapott, szép lovaktól vont szép hintóban, gyakran találkozott egy huszonöt-huszonhat esztendős, nagyon csinos lovassal. Ez a fiatalember Rocca Romana herceg volt, egy személyben Nápoly Richelieu hercege és Saint-Georges lovagja, s máskülönben bátyja annak a Nicolino Caracciolónak, akivel Johanna királynő palotájában ismerkedtünk meg.
Sok pajzán történet keringett a hercegről. A mi északi fővárosainkban nem válna az ilyesfajta hírnév senki becsületére, de Nápolyban, a léha erkölcsök hazájában, ahol a közszellem roppant elnéző, éppen hogy tekintélyét öregbítette, sőt az aranyifjúság irigységének tárgyává tette. Beszélték, hogy a herceget maga a királyné tüntette ki kegyeivel; mint Patyomkin gróf, II. Katalin szeretője, Acton, a főminiszter és kegyenc is jó képet vágott a királyné futó kalandjaihoz, azzal a feltétellel persze, hogy őt változatlanul megtartja állandó szeretőjének. Beszélték, hogy a királyné jóvoltából futja Rocca Romanának fényűző életmódjára, a szép lovakra, nagyszámú cselédségre - nem a saját vagyona bánja, pedig hiszen az is elég tekintélyes, fedezné a kiadásait. Azt is beszélték, hogy ilyen pártfogóval a háta mögött a herceg mindent elérhet, ami tetszik.
Rocca Romana herceg, nem találván jobb módot arra, hogy San Felice házába bejusson, egy szép napon a trónörökös, Ferenc főherceg megbízottjaként kért bebocsáttatást. Ő volt a főherceg főlovászmestere, s ilyen minőségében elhozta San Felice kinevezését őfensége könyvtárosául. A főherceg ezzel a szinekúrával óhajtotta jutalmazni San Felice általánosan elismert, nagy tudását.
San Felice visszautasította az állást. Arra hivatkozott, hogy teljesen alkalmatlannak érzi magát nem ugyan a könyvtárosságra, de igenis arra, hogy alávesse magát az etikett ezerféle előírásának, ami pedig minden udvari tisztséggel óhatatlanul vele jár. Másnap a herceg kocsija gördült a pálmás ház elé; a herceg személyesen fáradt el, hogy felkínálja ugyanazt, amit előző nap a főlovászmestere.
Most, hogy a trón várományosa maga kínálta, nem lehetett többé visszautasítani a megtisztelő megbízást. San Felice csak azért esedezett, hogy pillanatnyi nehézségeire való tekintettel őfensége kegyeskedjék hat hónappal elhalasztani nagylelkűsége e megnyilvánulását. Hat hónap múltán Luisa vagy az ő felesége lesz, vagy másé. Ha Luisa valaki más felesége lesz, neki éppen kapóra jön majd az elfoglaltság, hogy vigasztalódjék, ha pedig az övé lenne, a kinevezés révén Luisa előtt is megnyílnak az udvar kapui.
Ferenc főherceg értelmes ember volt, a valódi tudomány lelkes tisztelője, megadta a kért haladékot, gratulált San Felicének nevelt lánya szépségéhez, és távozott.
Rocca Romana bejáratos lett a San Felice házba. Három teljes hónapon át pazarolta Luisára, hasztalanul, ékesszólása kincseit s az udvarlás művészetének mesterfogásait.
Közeledett a sorsdöntő nap. Luisa ellenállt minden csábításnak, s kitartott eredeti szándéka, apjának tett ígérete mellett. San Felice ekkor úgy határozott, számot kell adnia Luisának vagyona pontos nagyságáról, mert külön akarta választani a magáétól, hogy Luisa anyagilag független maradjon akkor is, ha a felesége lesz. Felszólította tehát Backer úrékat, akiknek a bankjában jó tizenöt éve elhelyezte volt az akkor még csak ötvenezer dukátot kitevő összeget, hogy küldjenek helyzetjelentést, ahogy ezt banknyelven mondják. Simone Backer legidősebb fia, Andrea meg is jelent San Felicénél, az összes szükséges papírokkal, hogy pontos képet adjon a letétbe helyezett összeg nagyságáról, no meg arról, hogyan kezelte és kamatoztatta apja a rábízott összeget. Luisa nem mutatott nagy érdeklődést a kérdés részletei iránt, de San Felice ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a megbeszélésen. Andrea Backer addig sosem látta Luisát közelről: csodálatos szépsége megdöbbentette. Bizonyos otthon felejtett papírok ürügyén engedélyt kért rá, hogy újra tiszteletét tehesse San Felicénél. Gyakran jött, s végül megvallotta, hogy őrülten szerelmes ügyfele gyámleányába. Ha megnősül, mondta, egymillióra számíthat, ennyit tesz ki Luisa ötszázezer frankjával megtetézve az, amit az apjától várhat, nos, ezt az összeget ő néhány év alatt megduplázza, megnégyszerezi, meghatszorozza. Luisa Nápoly egyik leggazdagabb asszonya lehet, elegancia terén versenyre kelhet a magas arisztokráciával; a legelőkelőbb hölgyeken túltehet fényűzésben, ahogy máris túltesz rajtuk szépségben. Luisát cseppet sem csábította ez a ragyogó jövő. San Felice úszott az örömben s a büszkeségben, hisz Luisa az ő kedvéért visszautasította a hírnevet Moliterno, a szellemet és eleganciát Rocca Romana és a gazdagságot és fényűzést Andrea Backer személyében. Közölte Andrea Backerrel, hogy háza mindig nyitva áll előtte, ha mint barát keresi fel, s nem mint kérő.
Végre elérkezett 1795. december 14-e, a San Felice által kijelölt határidő, annak a napnak évfordulója, amikor a haldokló Caramanico hercegnek megesküdtek mindketten. San Felice lovag és Luisa Molina a piedigrottai templomban kelt egybe. Az esküvő egyszerűen, minden külső pompa mellőzésével zajlott le, nem is volt jelen rajtuk kívül más, mint Ferenc herceg, aki tanúja kívánt lenni leendő könyvtárosa házasságkötésének.
Az esküvő után Luisa első kérése az volt, hogy férje csökkentse a személyzetet, s éljenek megint úgy, olyan egyszerűen, mint tizennégy éven át éltek. Felmondtak a kocsisnak és az inasnak, eladták a hintót és a lovakat, csak a fiatal szobalány, Nina maradt meg, aki őszinte ragaszkodással látszott úrnőjén csüggni. Az öreg nevelőnő a neki juttatott nyugdíj birtokában végre hazaköltözhetett Porticibe, ahová mindig is visszakívánkozott, boldogan, mint a honába megtérő száműzött.
Luisa számos ismeretséget kötött a nagyvilági élet kilenc hónapja alatt, de csak barátnőjével, Fusco hercegnővel tartotta fenn a kapcsolatot. Mint már mondottuk, a hercegnő özvegy volt, gazdag, s Luisánál tíz évvel idősebb, de a rossznyelvek sem találhattak rajta kivetnivalót, hacsak azt nem, hogy túlságosan bátran és fesztelenül bírálja a kormányzat politikáját és a királyné magánéletét.
A két barátnő nemsokára meglenni sem tudott egymás nélkül. A San Felice és a Fusco ház valaha egyetlen épület volt, valami családi osztozkodás során vágták ketté. Kölcsönösen megállapodtak: megnyitják a családi osztozkodás óta lezárt összekötő ajtót, hogy a nap, sőt az éjszaka bármely órájában szabadon érintkezhessenek. San Felice lovag nemcsak nem ellenezte az elé terjesztett javaslatot, de maga hozatott kőműveseket a fal lebontására, hiszen mi sem lehetett kellemesebb számára, mint az a gondolat, hogy ifjú felesége ilyen előkelő, megfelelő korú és jó hírű barátnőre tett szert, mint Fusco hercegnő.
Ettől fogva elválhatatlan lett a két barátnő.
Tökéletes boldogságban telt el egy esztendő. Luisa közben betöltötte huszonegyedik évét, s tán egész életét ilyen derűs nyugalomban élte volna le, ha a királynénak nem jut a fülébe Fusco hercegnő egyik-másik könnyelműen elejtett megjegyzése Emma Lyonnáról. Karolina nem ismert tréfát, ha kedvencéről volt szó; Fusco hercegnőt hamarosan felszólította a rendőrminiszter, hogy egy időre vonuljon vissza birtokaira.
A hercegnő magával vitte egyik hasonlóképpen kompromittált barátnőjét, Eleonóra Fonseca Pimentelt. Eleonóra ellen még súlyosabb volt a vád: nemcsak az, hogy beszélt, de az is, hogy írt.
Fusco hercegnő száműzetése bizonytalan időre szólt; mindössze annyit közöltek vele, hogy Nápolyba csak a rendőrminiszter hivatalos engedélyének kézhezvétele után térhet vissza.
Amikor elutazott Basilicatába, a birtokaira, Luisára hagyta a ház kulcsait, hogy barátnője az ő távollétében gondját viselhesse az elegáns berendezésnek.
Luisa egyedül maradt.
Ferenc herceg nagyon megkedvelte könyvtárosát, akinek világfias külseje és modora mélyenszántó és széles körű tudást takart. Jobban érezte magát vele, mint udvaroncai társaságában, alig is akarta elengedni maga mellől. Ferenc herceg természettől fogva szelíd volt és félénk - később, az állandó félelem hatására alattomossá vált. Anyja kormányzási módszereinek erőszakossága megrémítette, látta, hogy napról napra csökken a királyság népszerűsége, érezte, hogy inog alatta a trón; s a népszerűséget, amelyet anyja eljátszott, szerette volna maga felé fordítani azáltal, hogy a nápolyi kormány politikáján kívül állónak, sőt egyenesen azzal szemben állónak igyekezett mutatkozni. Menedékül a tudomány kínálkozott; könyvtárosát pajzsul használta. Úgy tett, mintha archeológiai, geológiai és filológiai stúdiumai teljesen lekötnék, bár egy pillanatra sem szűnt meg figyelemmel kísérni a napi politika eseményeinek menetét, amelyeknek szerinte katasztrófába kellett torkollniuk.
Ferenc herceg tehát a liberális ellenzékiségnek azt az ügyes, kétszínű válfaját képviselte, amelyhez önkényuralmakban gyakran folyamodnak a korona várományosai.
Közben Ferenc herceg is megnősült. Nagy pompával hozatta haza Nápolyba feleségét, Mária Klementina főhercegnőt. A fiatal, bánatos és sápadt főhercegnő úgy hatott a királyi udvarban, mint verőfényes kertben az éjjel nyitó virág, amely a nap első sugaraira összezárja kelyhét.
A herceg unszolta-biztatta San Felicét, hozza el feleségét a hercegi házasság alkalmával rendezett ünnepségekre, de Luisa Fusco hercegnőtől kellőképpen értesült a királyi udvar romlottságáról, s arra kérte férjét, intézze úgy, hogy neki ne kelljen a palotában megjelennie. A férjnek nagyon is kedvére való volt, hogy felesége meg akar maradni ágyasháza tiszta falain belül, készséggel kimentette távolmaradását. Hihetőek voltak-e mentségei? Ez nem is fontos. Akit illetett, mindenesetre úgy tett, mintha hinne neki.
Csakhogy, mint mondottuk, Fusco hercegnő majd egy éve eltávozott már, s Luisa magára maradt. A magány az álmok szülőanyja; a magányos Luisa, míg férje a palotában időzött, barátnője pedig a száműzetésben, átengedte magát álmainak. Miről álmodozott? Maga sem tudta. Testetlen álmait nem népesítették be kísértetek; inkább csak szédület volt ez, édes, mámorító-szívszorító, homályos vágy valami ismeretlen után. Mindene megvolt, nem vágyott semmire, és mégis furcsa űrt érzett olykor, ha nem is a szívében, de már valahol a szíve táján.
Mondogatta magának, hogy mindentudó férje bizonyára azt is tudná, mi a magyarázata ennek a furcsa, új lelkiállapotnak, de maga sem értette, miért, inkább meghalt volna, semhogy hozzá forduljon magyarázatért.
Így állt Luisával a dolog, amikor egy napon tejtestvére, Michele meglátogatta, s szóba hozta az albán boszorkányt. Ő némi töprengés után megkérte Michelét, kísérje el hozzá az asszonyt másnap, estefelé; előrelátható volt ugyanis, hogy férje távol tölti az éjszaka egy részét a Nelson tiszteletére s a franciák fölött aratott győzelem örömére rendezett udvari ünnepségen. Láttuk, mi történt az éjjel folyamán Nápoly három különböző pontján: az angol követségen, Johanna királynő palotájában és a pálmás házban, s azt is láttuk, hogy a boszorkány, akit Michele elhozott a pálmás házba, hogyan találta ki - akár véletlenül, akár jó emberismerete folytán, akár, mert csakugyan birtokában volt a középkorban kabala néven ismert és ránk hagyományozott titkos tudománynak - a fiatalasszony legbenső titkát, s hogyan jövendölte meg a változást, a szenvedély feltámadását az addig oly tiszta, szeplőtlen szívben.
Akár véletlen műve volt, akár a végzeté, a jóslat valóra vált. Láttuk, hogyan sietett Luisa, ellenállhatatlan érzéstől hajtva, a férfi felé, akinek alighanem az életét mentette meg gyors megjelenésével; hogyan menekült élete első titkával férje közeléből, hogy színlelte az alvást, tűrte el zaklatottan a homlokára lehelt, nyugodt házastársi csókot, hogyan osont San Felice távozása után mezítláb, lopva, szorongó lélekkel a sebesült ágyához, s fürkészte nyugtalan tekintettel, nem a halál lebeg-e már fölötte.
De hagyjuk most sorsára Luisát, aki aggódva virraszt a haldokló ágya mellett, s egyelőre csupán szíve vad dobbanásai adják hírül, hogy ébredőben szerelme; nézzük inkább, mi történt Ferdinánd királynál, a tanácskozáson, amelyet egy nappal azután hívtak egybe, hogy a francia követ sir William Hamilton vendégei arcába vágta rémítő búcsúszavait.
Ha nem történelmi események bemutatása lenne a szándékunk, amelyeket éppen az elbeszélés hűsége tesz igazán döbbenetessé, és amelyek már csak azért is megmásíthatatlanok, mert feljegyeztettek a történelem lapjaira, ha ehelyett, mondjuk mindössze két-háromszáz oldalas regényt akarnánk írni, azzal a hiú és kicsinyes céllal, hogy egy-egy léha hölgyet vagy blazirt urat elszórakoztassunk képzeletszülte, többé-kevésbé romantikus kalandok és többé-kevésbé drámai események sorozatával, akkor a latin költő elvét követve, olvasóinkkal egyenesen a tanácskozáson teremnénk, amelyen Ferdinánd király is részt vett, s amelyen Karolina királyné elnökölt, és bizonyára nem törekednénk arra, hogy az uralkodópárnak e könyv első fejezetében nagy vonalakban felvázolt alakját alaposabban bemutassuk. Ez kétségtelenül gyorsítaná elbeszélésünk iramát, viszont ugyanakkor csökkentené feszültségét. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az olvasó sokkalta nagyobb érdeklődéssel figyeli a szereplő személyek jó vagy rossz cselekedeteit, ha őket magukat jól ismeri. Történetünk két koronás hősének furcsa egyénisége, amelyet körvonalazni szándékozunk, egyébként is oly gazdag különc vonásokban, hogy regényünk egyes lapjai egyenesen hihetetlenekké vagy érthetetlenekké válnának, ha nem alakítanók át a róluk eddig nyújtott, vázlatos szénrajzot a tőlünk telhető legpontosabb olajfestménnyé. Ezennel ígérjük, hogy ez a kép a legkevésbé sem hasonlít majd azokra a hivatalos király- és királyné portrékra, amiket a belügyminiszter szokott a megyeszékhelyekre szétküldeni, hogy aztán a prefektusi és polgármesteri hivatalokban díszelegjenek.
Vegyük tehát újra szemügyre a dolgokat, illetve a szereplőket, az elején kezdve.
VI. Ferdinánd 1759-ben bekövetkezett halála után öccse, az addigi nápolyi király lépett a spanyol trónra, III. Károly néven.
III. Károlynak három fia volt. Az Asturia hercege cím és a trónörökösség a legidősebb fiút, Fülöpöt illette volna meg, ha nem teszi őrültté, azaz inkább félkegyelművé a kegyetlen bánásmód, melyben anyja részesítette. A második fiú, Károly került tehát a helyre, amelyet bátyja, gyengeelméjűsége folytán, nem tölthetett be; később IV. Károly néven spanyol király lett. A harmadik fiúra, Ferdinándra apja a nápolyi trónt hagyta, amelyet karddal hódított meg, s amelyet elhagyni kényszerült.
A fiatal herceg hétéves volt, amikor apja Spanyolországba távozott. Kettős - politikai és erkölcsi - gyámság alá került. Politikai gyámja Tanucci volt, a királyság kormányzója, erkölcsi gyámja San Nicandro, a nevelő.
Tanucci firenzei volt, sima modorú és ravasz. Hogy Nápoly történelmében megkülönböztetett szerep jut neki, azt nem annyira személyes érdemeinek köszönheti, mint inkább az őt felváltó miniszterek hitványságának. Tőlük nagyon elüt, tehát nagynak látszik, bezzeg rögtön kitűnne középszerűsége, ha egy Colbert-ral vagy akár egy Louvois-val vetnők össze.
Ami San Nicandro herceget illeti, úgy mondják, Ferdinánd anyjától, Mária Amália[7] királynétól, attól a hercegnőtől, aki legidősebb fiát addig verte, amíg belehülyült, készpénzért váltotta meg a jogot arra, hogy a királyné harmadik fiából ha nem is egyenesen őrültet, de tudatlan, ostoba fickót faragjon. E jogért harmincezer dukátot fizetett - legalábbis így beszélik. Egyébként ő volt a leggazdagabb, a legsemmirekellőbb s a legromlottabb mindazon udvaroncok közül, akik a múlt század végén a Kettős Királyság trónja körül nyüzsögtek.
Hogy lehet az, hogy ilyen emberre bízták, ha mindjárt egy vagyon fejében is, a fejedelem nevelését, jóllehet Ferdinándnak olyan értelmes miniszterelnöke volt, mint Tanucci? Egyszerű a válasz. Tanucci, a Kettős Királyság kormányzója, azaz tényleges királya éppen nem bánta volna, ha a királyi hatalmat felséges gyámfia nagykorúsága után is megtarthatja. Firenzei volt, a firenzei Medici Katalin példája lebegett szeme előtt, aki nemcsak II. Ferenc, de IX. Károly és III. Henrik idején is egymaga uralkodott. Márpedig, ha San Nicandrónak sikerül tanítványából olyan tudatlan és jelentéktelen herceget faragnia, mint amilyen ő maga, a tanító, Tanucci okvetlenül tovább uralkodhat Ferdinánd király alatt, illetve Ferdinánd királyon.
Tanucci célját - ha ez volt a célja - mondhatni, tökéletesen szolgálta San Nicandro. Francia nyelvre egy német jezsuita oktatta a királyt - nem is tanulta meg soha ezt a nyelvet. És mert azt sem tartották szükségesnek, hogy olaszul tanítsák, házasságkötése pillanatában kizárólag a lazzaronék zsargonját beszélte, hiszen ezt hallotta a szolgálatára rendelt inasoktól és a gyerekektől, akiket játszótársul a közelébe engedtek. Mária Karolina ráébresztette férjét szégyenteljes tudatlanságára, megtanította írni-olvasni, minthogy csaknem teljesen írástudatlan volt, s valamelyest olaszul beszélni, minthogy egy kukkot sem tudott olaszul. Jókedvében, vagy amikor elfogta a hitvesi gyöngédség, a király soha nem is szólította Karolinát másképp, mint kedves tanítónőm, gyengéd célzásként neveltetése három fő hiányosságára, amelyet a királyné igyekezett pótolni.
Íme, egy példa San Nicandro ostobaságára:
Ez a kitűnő nevelő egy napon azon kapta Ferdinándot, hogy Sully emlékiratai-t betűzgeti. Az ifjú hercegnek valahogy a fülébe jutott, hogy ő IV. Henrik leszármazottja, s hogy Sully IV. Henrik minisztere volt. San Nicandro a könyvet nyomban elkobozta, s szigorúan megrótta azt a derék, de elővigyázatlan embert, aki a rossz könyvet a herceg kezébe adta.
San Nicandro egyetlen könyvet engedélyezett, ismert, olvasott egész életében: Mária imádságoskönyvét.
Azért hangsúlyozzuk Ferdinánd gyerekkori neveltetésének körülményeit, hogy ne háromoljon rá a jogosnál is súlyosabb felelősség, amikor történetünk során szemünk láttára követi majd el gyűlöletes tetteit.
S most, hogy félreérthetetlenül leszögeztük: igenis elfogulatlan és valósághű ábrázolásra törekszünk, lássuk közelebbről a király neveltetését.
San Nicandro herceg érzékeny lelkiismeretét az a vigasztaló meggyőződés sem nyugtatta igazán meg, hogy maga tudatlan lévén, nem taníthatja semmire tanítványát. Örök gyermekségben akarta tartani, ezért gondosan távol tartott tőle mindent és mindenkit - lett légyen az könyv vagy ember -, ami vagy aki a lelkébe plántálhatta volna a szépnek, a jónak és az igaznak leghalványabb sejtelmét is. Ugyanakkor mértéktelen testgyakorlás által nagymértékben kifejlesztette természetadta testi képességeit.
III. Károly király, akárcsak Nimród, nagy vadász volt isten előtt. San Nicandro herceg mindent megtett, hogy növendéke, legalább e tekintetben, apja nyomdokaiba lépjen. Vadászat terén a legzsarnokibb rendeleteket léptette életbe, olyanokat, amelyek még III. Károly idején sem voltak soha érvényben. A vadorzókat börtön, sőt kínpad fenyegette, a királyi erdőket nagyvaddal népesítették be, megsokszorozták a vadőrök számát. Az ifjú herceget nevelője bölcsen megóvta attól is, hogy a vadászat mellett túl sok szabad ideje maradjon. A vadászat ugyanis fárasztó szórakozás, nyomában kimerültség jár - és ha valószínű nem is volt, de lehetetlen sem, hogy a hercegnek kedve szottyan pihenőidejét tanulásra fordítani. Rákapatta tehát a halászatra; ez a nyugodt, polgári foglalatosság látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy a szilaj királyi időtöltés, a vadászat után pihenést nyújtson.
San Nicandro herceg szívén viselte a nép jövőjét, amelyen tanítványa uralkodni hivatott, éppen ezért erősen aggasztotta, hogy a herceg olyan jó és szelíd természetű. San Nicandro herceg szerint mindenekelőtt ebből a két hibából kellett őt kigyógyítani; királyi szívben írmagja sem maradhat a jóságnak és a szelídségnek.
E két fogyatékosság orvoslására a következő módszert találta ki San Nicandro:
Tudta, hogy a herceg bátyja - az, aki később apját Spanyolországba elkísérte és Asturia hercege lett -, nápolyi tartózkodása idején különös előszeretettel nyúzott elevenen nyulakat.
Megpróbálta Ferdinándot is rákapatni, csakhogy a szegény kisgyereket szörnyen undorította ez a királyi kedvtelés. San Nicandro beérte végül azzal, hogy ártatlan állatok megölésére biztassa. Egy nyolc-kilencéves gyerek kezébe nem lehet még puskát nyomni, megsebezheti saját magát; az ilyesfajta szórakozás viszont általában csak akkor vonzó, ha nehézség leküzdésével jár együtt. A következőt eszeltek ki: hurokkal összefogdostak vagy ötven nyulat, összegyűjtötték mindet egy udvarban, és sorban átkergették egy kis nyíláson, amelyet a kapuba vágtak. Az ifjú herceg a kapu mögött állt furkósbottal, s az átugráló nyulakat egyenként leütötte, ha ugyan el nem vétette az ütést.
San Nicandro herceg tanítványának egy másik, a nyulak öldösésénél is kedvesebb szórakozása volt, ha állatokat ponyván a levegőbe hajigálhatott. Szerencsétlenségére egyszer az az ötlete támadt, hogy apja egyik kedvenc vadászkutyáját dobálja. Apja akkor szigorúan megrótta, és egyszer s mindenkorra eltiltotta e nemes négylábúaktól.
III. Károly távozása után San Nicandro nem látta többé akadályát, hogy neveltjét eljátszott jogaiba visszaiktassa, sőt, ezt a jogot a négylábúakról a kétlábúakra is kiterjesztette. Egy szép napon például az történt, hogy Ferdinánd labdázás közben az ügyeskedését bámuló közönség soraiban egy cingár, rizsporozott hajú, egyházi öltözéket viselő fiatalemberre lett figyelmes. Meglátta, és azon nyomban heves vágy fogta el, hogy meghajigálja. Néhány szót súgott a parancsait leső lakájok egyikének fülébe; a lakáj máris futott a kastélyba - Porticiben történt ez az eset -, s egy ponyvával tért vissza. A király és a három másik játékos abbahagyta a labdázást, mihelyt a ponyva megérkezett. Megparancsolták a lakájoknak, hogy fogják nyakon a kiszemelt áldozatot, s amikor ez megtörtént, a ponyvára fektették, a ponyvát négy sarkánál megragadták, és a fiatalembert a nézők hahotája és a csőcselék gúnykacaja közepette a levegőbe dobálták.
Az így megszégyenített fiatalember egy firenzei nemesi család legifjabb sarja volt, a neve Mazzini. Annyira szégyellte, hogy a herceg játékszerül használta, és a cselédség előtt nevetség tárgyává tette, hogy még aznap menekülésszerűen elhagyta Nápolyt, Rómába utazott, ott ágynak esett, és néhány nap múlva meghalt.
A toscanai hercegi udvar panaszt tett Nápolyban és Madridban, csakhogy egy harmadszülött fiú, egy kis abbé halála túlságosan jelentéktelen ügy volt, hogysem a bűnös apja vagy maga a bűnös sokat törődjön vele.
Érthető, hogy az ilyesfajta kedvtelésekre szoktatott király gyerekfővel unta, ifjúkorában pedig gondosan kerülte a művelt emberek társaságát. Minden idejét vadászattal, halászattal vagy azzal töltötte, hogy a palota udvarán gyakorlatoztatott egy csapat magakorú gyereket. Zsenge udvaroncait seprűnyéllel fegyverezte fel, és kinevezte őket őrmesternek, hadnagynak, kapitánynak. Aki elvétette a gyakorlatot vagy a vezényszót, arra azonnal lesújtott az ostor; de a fejedelem ostorcsapása kegy, s aki estig a legtöbb ostorcsapást kapta, úgy érezhette, rá süt a legfényesebben őfelsége kegyének napja.
Több mint hiányos neveltetése ellenére volt a királynak annyi magához való esze, hogy - ha nem befolyásolták károsan - ösztönösen rátalált a helyes és igazságos megoldásra. Élete első, a francia Forradalmat megelőző korszakában, amikor nem kellett még a tudomány és a haladás eszméinek - vagy ahogy ő, a félig írástudatlan mondta, a rossz eszméknek - rohamos terjedésétől rettegnie, soha nem tagadott meg se állást, se javadalmat olyan embertől, akit nagy tudása alapján ajánlottak figyelmébe, s bár ő maga a kikötői zsargont beszélte, megbecsülte az ékesszólást, a kiművelt nyelvezetet. Egyszer egy Fosco atya nevezetű ferences barát kereste fel a királyt; rendtársai üldözték szegényt, mert műveltebb volt náluk, és jobb szónok. Fosco atya a király lábaihoz borult, s elmondta, mennyit szenved társai tudatlanságától és irigységétől. A királyt meglepte a barát választékos beszéde, meggyőző érvelése; hosszan elbeszélgetett vele, majd azt mondta neki:
- Írassa fel a nevét, s térjen vissza a klastromba. Becsületszavamra magáé lesz az első megürülő püspökség.
Rövidesen meg is ürült egy püspöki szék Monopoliban, az Adriai-tenger melléki Bari tartományban.
A királyi főalamizsnás, mint rendesen, három előkelő családból származó jelölt nevét terjesztette a király elé. Ferdinánd király rosszallóan csóválta a fejét:
- Hogyisne! amióta az ön tiszte a jelölés, untig elég szamárra adtunk már közös erővel püspöki süveget, pedig a fanyereg is megtette volna; most az egyszer a magam feje után választok püspököt. Hiszem, hogy lepipálja mindazokat, akiknek a kinevezése, az ön hibájából, már eddig is a lelkemet terheli, annyira, hogy nem győzöm miatta Isten és Szent Januárius bocsánatát kérni.
Azzal kihúzta mindhárom nevet, s odaírta Fosco atyáét.
Fosco atya csakugyan a királyság egyik legjelesebb püspöke lett, ahogy a király remélte. Egy ízben valaki, aki Foscót prédikálni hallotta, a király előtt dicsérte a volt ferences barát ékesszólását s még inkább példamutató életét, Ferdinánd azt felelte rá:
- Én mindig így választanám ki őket, de a mai napig nem akadtam művelt egyházi emberre, ezen az egyen kívül, a főalamizsnásom pedig csupa szamarat javasol püspöknek. Nem csoda! a szegény fickó ismeretségi köre nem terjed túl istállóbeli kollégáin.
Ferdinánd néha jólelkű is tudott lenni, mint őse, IV. Henrik.
Egyszer Casertában tiszti egyenruhában sétált a parkban. Egy parasztasszony lépett oda hozzá, s megszólította:
- Uram, úgy mondják, a király gyakran sétál ebben a fasorban, mit gondol, találkozhatom vele ma itt?
- Jóasszony - felelte Ferdinánd -, nem tudhatom, mikor jár erre a király, de ha valami kérése lenne, azt szívesen továbbítom, minthogy a király személye körül szolgálok.
- Nos, így áll a dolog - mondja az asszony -: van egy perem, de az előadó már három hónapja húzza-halasztja, minthogy szegény özvegy vagyok, és nem tudom őt lefizetni.
- Megírta a kérvényt?
- Igen, uram, itt van.
- Adja csak át, s holnap ugyanilyen idő tájt jöjjön ide, aláíratom a királlyal s elhozom.
- Egyebem sincs, mint három kövér pulykám - mondta az asszony -, de ha megteszi, amit ígér, kegyelmedé a három pulyka.
- Jóasszony, hozza el holnap a három pulykát, s meglesz az aláírás.
Az özvegyasszony másnap pontosan megjelent, de nem pontosabban, mint a király. Ferdinánd nyújtotta a kérvényt, az asszony a három pulykát, a király átvette a pulykákat, az asszony a kérvényt.
Míg a király a pulykákat tapogatta, csakugyan olyan kövérek-e, mint az asszony állította, az asszony kinyitotta az összehajtogatott kérvényt, hogy megnézze, aláírta-e a király.
Ki-ki megtartotta, amit ígért; elégedetten távozott az asszony is, a király is.
A király egyenest a királyné szobájába tartott a három pulykával. Mária Karolina megütközve pillantott a férje markában vergődő madarakra. A király így szólt:
- Látja, kedves tanítónőm, mindig azt hajtogatja, semmirekellő vagyok, éhen halnék, ha nem királynak születtem volna: hát itt ez a három pulyka, egy aláírásért szereztem!
S elmesélte a királynénak kalandját.
- Szegény asszony! - szólt a királyné, miután végighallgatta a történetet.
- Miért szegény?
- Mert rossz üzletet csinált. Csakugyan azt hiszi, hogy az előadó törődik az aláírásával?
- Gondoltam erre is - felelte Ferdinánd, gúnyos mosollyal -, kész tervem van.
A királynénak igaza lett, felséges férje ajánlása cseppet sem izgatta az előadót, s a per ugyanolyan lassan folyt tovább, mint addig.
Az özvegy visszatért Casertába. Nem tudta, hogy hívják a tisztet, aki közbenjárt az érdekében, az után az ember után kérdezősködött tehát, akinek ő három pulykát adott.
A kalandnak közben híre terjedt, jöttek, s jelentették a királynak, hogy itt a kérelmező.
A király bevezettette.
- Nos, jóasszony - mondta -, ugye azért jön, hogy bejelentse, perében azóta ítéletet hirdettek.
- Dehogyis - mondta az asszony. - A királynak nem lehet valami nagy tekintélye, mert amikor átadtam az előadónak őfelsége megjegyzésével a kérvényt, az csak annyit szólt: "Jó, jó! ha a királynak sürgős, tegyen úgy, mint más, várjon a sorára." Uram, ha önben van lelkiismeret, visszaadja a pulykáimat - tette még hozzá -, vagy legalább megfizeti az árukat.
A király felnevetett.
- A jóakarat megvolna bennem, de hát igazán nincs módomban visszaadni. Megfizetni azonban megfizethetem.
Azzal kiürítette zsebeit, s ami aranypénzt talált, mind az asszonynak adta.
- Ami azt az előadót illeti - jegyezte meg a király -, most ugye március 25-e van? Meglátja, a tárgyalást az április havi legelső tárgyalási napra kitűzi.
S csakugyan így történt. Amikor az előadó a hónap végén jelentkezett a fizetéséért, a kincstárnok a király nevében közölte:
- Őfelsége parancsa: addig egy fillért nem lát a fizetéséből, míg nem hoznak ítéletet a perben, amelyet a király kegyeskedett figyelmébe ajánlani.
A király biztosra ment; az ügyet az első tárgyalási napon elővették.
Sok ilyen és hasonló történet keringett Nápolyban a királyról; mi beérjük két-három eset elmondásával.
Egyszer a persanói erdőben vadászott, ugyanolyan öltözékben, mint testőrei. Egy szegény asszonyra bukkant, aki egy fának dőlve zokogott.
A király megszólította az asszonyt, kérdezte, mi leli.
- Az - felelte az asszony -, hogy hétgyermekes özvegy vagyok, egész vagyonom egy darabka föld, és azt is feldúlták a király kutyái és hajtói.
Újra zokogásban tört ki, hogy a válla is rázkódott bele, s még hozzátette:
- Nehéz dolog ám olyan ember alattvalójának lenni, aki egyórai szórakozásért tönkretesz egy egész családot. Mondja, hát miért kellett ennek a pernahajdernek éppen az én földecskémet elpusztítania!
- Nagyon is igaza van, asszonyom - szólt Ferdinánd -, s minthogy éppen a király szolgálatában állok, elé terjesztem a panaszt, mellőzve persze a sértő kifejezéseket.
- Ó, felőlem mondj neki, amit akarsz - tört ki az asszony kétségbeesetten. - Mi jót várhat az ember egy ilyen önző frátertől? Nagyobb bajt már úgysem csinálhat nekem, mint amekkorát csinált.
- Azért csak vezess el a földedre - mondta a király -, hadd látom, igazán annyira feldúlták-e, mint mondod.
Az özvegy elvezette a földjére. A termés csakugyan kárba ment, teljesen összetaposták az emberek, a lovak és a kutyák.
A király néhány parasztot pillantott meg, odahívta őket, s meghagyta nekik, hogy lelkiismeretesen becsüljék fel az özvegy kárát.
A parasztok a kárt húsz dukátra becsülték.
A király a zsebébe nyúlt: hatvan dukát volt nála.
- Nesztek - szólt a két paraszthoz -, húsz arany a fáradságotokért. A fennmaradó negyven arany legyen ezé a szegény asszonyé. Úgy dukál, hogy a király, ha már kárt csinált, legalább kétszer annyit fizessen kárpótlásul, mint más közönséges halandó.
Másszor egy halálra ítélt férfi felesége Aversából gyalog jött fel Nápolyba, védőügyvéde tanácsára, hogy a királytól kegyelmet kérjen férje számára. A királyt nem volt nehéz megközelíteni, gyalogszerrel vagy lovon, de mindig ott kószált a Toledo utcán vagy a Chiaia mentén. A kérelmező szerencsétlenségére, azaz inkább szerencséjére ezúttal azonban nem volt fellelhető sem a palotában, sem a Chiaián, sem a Toledo utcán. Capedimontéban tartózkodott, lévén éppen a pipiskék vadászatának évadja. Áldott vadászemlékezetű apja, III. Károly több mint tizenkétmilliós költséggel kastélyt építtetett Capedimontéban, csakis azért, hogy meglesse vonulása idején ezt az ínyencfalatnak számító, apró madarat.
A szegény asszony holtra fáradt; több mint öt mérföldet tett meg, futólépésben. A királyi palota kapujánál közölték vele, hogy a király Capedimontéban van; erre engedélyt kért az őrparancsnoktól, hogy a királyt ott a kapuban bevárhassa. A parancsnokot meghatották az asszony könnyei, szánalomra gerjesztette a könnyek oka, és megadta a kért engedélyt. Az asszony leült a lépcső egyik fokára, amelyen a királynak vissza kell majd térnie a palotába. De bármilyen súlyos gond nyomta is a lelkét, a fáradtság felülkerekedett aggodalmán. Egy-két óra hosszat küzdött az álom ellen, ám végül a falnak hanyatlott, szeme lecsukódott, s mélyen elaludt.
Alig negyedórája alhatott, amikor megérkezett a király. Nagyszerű lövész volt, s aznap a szokásosnál is nagyobb szerencsével járt, úgyhogy a lehető legengedékenyebb hangulatban került útjába a rá várakozó asszonyság. Az őrség fel akarta ébreszteni, de a király intett, hogy ne tegyék. Odalépett mellé, kíváncsian vizsgálgatta egy darabig, s észrevéve, hogy a kérvény csücske kikukucskál a ruha kivágásából, óvatosan előhúzta, elolvasta, tintát és tollat kért, ráírta: Fortuna e duorme, ami körülbelül annyit tesz, mint: Az álom szerencsét hoz, s aláírta: B. Ferdinánd.
Azután meghagyta, hogy a parasztasszonyt semmi szín alatt fel ne ébresszék, megtiltotta, hogy hozzá bebocsássák, intézkedett, hogy a kivégzést elhalasszák, s visszahelyezte a kérvényt oda, ahonnan elővette.
Vagy fél óra múltán az asszony kinyitotta a szemét. Megkérdezte, hazaérkezett-e már a király, s megtudta, hogy ott ment el az orra előtt, mialatt aludt.
Nagy volt az asszony kétségbeesése! milyen messziről, mennyi fáradság árán jutott ide, s lám, elszalasztotta az alkalmat! Könyörögve kérte a parancsnokot, engedje meg, hogy bevárja, amíg a király újra elmegy hazulról, de az azt felelte, hogy ezt szigorúan megtiltották neki, s az asszony lesújtva indult haza, Aversába.
Otthon legelső útja az ügyvédhez vezetett, akitől azt a tanácsot kapta, hogy a királyhoz folyamodjék. Elmesélte neki, mi történt, hogyan szalasztotta el, önhibájából, a soha vissza nem térő alkalmat. Az ügyvédnek voltak barátai az udvarnál; felszólította az asszonyt, adja oda a kérvényt, hogy a királyhoz eljuttassa.
Az asszony átnyújtotta az ügyvédnek a kérvényt, az gépiesen kinyitotta, belepillantott, s felkiáltott örömében. Az adott helyzetben a király saját kezű, ígéretes megjegyzése és aláírása felért a kegyelemmel. A foglyot egy hét leforgása alatt csakugyan szabadlábra is helyezték az ügyvéd közbenjárására, a királyi széljegyzet bemutatása után, de valójában azért, mert a király személyesen is parancsot adott rá.
Ferdinánd király nem volt éppen válogatós szerelmi ügyekben. Ranggal, műveltséggel nem törődött, csak szép és fiatal legyen a nő. Minden erdőben, ahol vadászni szokott, csinos, négy-öt szobás lakot építtetett, s azokat nagyon egyszerűen, de nagyon takarosan berendeztette. Ezekben a házikókban szállt meg ebédelni, vacsorázni, vagy néhány órát pihenni. Mindben gazdasszony várta, a szomszédos falu legszebb, legfiatalabb lánya. Egyszer figyelmeztette belső inasát, akinek a dolga volt többek között arra ügyelni, hogy gazdája ne lássa túl gyakran ugyanazt a csinos arcot:
- Nehogy a királyné megneszelje, mi folyik itt! - Az inas szabadszájúan így felelt:
- Ugyan! egyet se aggódjék felséged, a királyné őfelsége különben űzi, és nemigen elővigyázatoskodik.
- Pszt! - mondta a király. - Annyi baj legyen, a fajtakeveredés jót tesz.
A királyné fesztelensége láttán a király is arra a belátásra jutott, hogy nincs oka szemérmeteskedni, s megalapította a híres telepet, San Leuciót, amelynek élére, mint már mondottuk, Ruffo kardinálist állította. San Leucio öt-hatszáz lakosú kis település volt. Lakói különféle előjogokat élveztek, így például: nem tartoztak katonáskodni, saját külön bíróság ítélkezett felettük, szülői engedély nélkül házasodhattak, és maga a király házasította ki őket - azzal a feltétellel, hogy a San Leucio-beli férjek és apák soha ne lássák meg a házukba belépő Ferdinánd királyt, és soha ne próbáljanak kinyitni olyan ajtót, amelyet a királynak jó oka van éppen zárva tartani. Ennek eredményeképp ez az új Idomeneusz alapította új Salentum eleven érmék gyűjteményévé vált, amelyeket a király maga vert, saját képmására; a Bourbon típust itt megtalálhatják régészeink akkor is majd, amikor az rég kiveszett már a világból.
Fenti anekdotákból is láthatja az olvasó, hogy Ferdinánd király, mint ezt nevelője, San Nicandro herceg éleselméjűen megállapította, nem volt természettől fogva kegyetlen. Csakhogy történetünk időpontjában, 1798-ban két élesen elkülönülő korszakra oszlott az élete; úgymint: a francia Forradalom előtti és a francia Forradalom utáni korszakra.
A francia Forradalom előtti Ferdinánd olyasféle ember, amilyennek itt fentebb láttuk: tehát naiv, szellemes és inkább jóra, mint rosszra hajló.
A francia Forradalom után azonban olyan lett, amilyennek ezután látjuk majd: nyúlszívű, könyörtelen, gyanakvó, és a korábbiakkal ellentétben inkább rosszra, mint jóra hajló.
Tán kissé hosszúra nyúlt ez az erkölcsrajz Ferdinánd királyról, de szolgáljon mentségünkre, hogy nem a szót szaporítottuk, hanem tetteivel jellemeztük őt. Célunk az volt, hogy bemutassuk Ferdinánd különös egyéniségét. Tudatlansággal párosult természetes ész; a becsvágy teljes hiánya; páni félelem a veszélytől; érzéketlenség, szívtelenség, csillapíthatatlan kéjvágy; elvszerűen űzött esküszegés; a királyi hatalomnak XVI. Lajoséval vetekedő, vallásos tisztelete; leplezetlen cinizmus a politikában és a magánéletben egyaránt, mert hiszen mélységesen megvetette a nagyurakat is, akik körülvették, s akikben pusztán talpnyalókat látott és a népet is, amelyen taposott, s amelyet rabszolgatömegnek tekintett; alacsony rendű ösztönök, amelyek a durva szerelmek és a fizikai örömök felé vonták, úgyhogy mindig újra a test diadalmaskodott a szellemen - íme, ilyen volt az az ember, aki csaknem olyan fiatalon jutott trónra, mint XIV. Lajos és csaknem olyan öregen halt is meg; aki - kiskorúságát is beleszámítva - 1759-től 1825-ig, azaz hatvanhat évig uralkodott, s szemtanúja lett mindannak, ami századunk első felében s az előző század második felében lezajlott, bár soha nem érte fel ésszel sem az események nagyságát, sem a katasztrófák súlyát. Az ő uralkodása alatt futotta be Napóleon egész pályáját, szeme láttára született meg, nőtt naggyá, hanyatlott alá, bukott el; tizenhat évvel később jött a világra, mint ő, de öt évvel korábban távozott az élők sorából. S Ferdinánd sosem vitte többre, mint hogy a történelmi főszereplők árnyékában a királyi statiszta szerepét játssza a világrengető, hatalmas drámában, amelynek színpadát Bécs és Lisszabon, a Nílus és Moszkva határolta. Neve Isten előtt IV. Ferdinánd volt, Szicíliában III. Ferdinánd, a bécsi kongresszuson I. Ferdinánd, a lazzaronék száján Nasone király.
Isten, Szicília és a kongresszus tévedett, sok nevéből csak az az egy vált igazán népszerűvé és maradandóvá, amellyel a lazzaronék illették.
Minden népnek megadatott az a király, akiben mintegy a nemzet géniusza ölt testet. Ilyen volt Skóciában ROBERT BRUCE, Angliában VIII. HENRIK, Németországban MIKSA császár, Oroszországban RETTEGETT IVÁN, Lengyelországban SZOBIESZKI JÁNOS, Franciaországban IV. HENRIK és Nápolyban - NASONE.
Mária Karolina osztrák főhercegnő 1768 április havában vált meg Bécstől, hogy Nápolyban házasságra lépjen IV. Ferdinánddal. A császári virágszál a tavasszal együtt érkezett leendő országába. 1752-ben született, egyszóval alig tizenhat esztendős volt ekkoriban Mária Terézia kedvenc lánya, de szellemileg jóval érettebb a koránál: nem egyszerűen művelt volt, hanem igazi írástudó, nem egyszerűen értelmes, hanem kész filozófus - bár egy adott pillanatban a filozófia szeretete a filozófusok gyűlöletébe csapott át nála.
A szó legteljesebb értelmében szép volt; ha úgy akarta, elbűvölő. Szőke hajának arany csillámát a rizspor sem rejthette el, homloka magas volt és sima - akkoriban még nem redőzték az uralkodás, a gyűlölet és a bosszú gondjai. Szemének kristálytiszta kékje vetekedett királysága egének színével. Az egyenes metszésű orr s a makacs, akaratos, kissé kemény rajzú áll görög jelleget kölcsönzött profiljának. Arca tojásdad volt, ajka húsos és nedves, foga fehér, mint a legfehérebb elefántcsont. Nagyszerűen egészítette ki a képet márványsima nyaka, válla, keble - olyan hibátlan rajzú mindegyik, hogy párját csak a Pompejiben és Herculanumban talált vagy a Farnese-múzeumból Nápolyba került legszebb szobrokon látni. Könyvünk első fejezetében részletesen leírtuk, mi maradt harminc évvel később ifjúkori szépségéből.
Négy nyelven beszélt kifogástalanul. Mindenekelőtt anyanyelvén, németül, aztán franciául, spanyolul és olaszul. Legfeljebb a kiejtése volt kissé furcsa, különösen, ha elfogta az indulat, ilyenkor olyasformán ejtette a szavakat, mintha kavics lenne a szájában. De ezt az enyhe hibát is feledtette szeme ragyogása, elevensége és gondolatainak világossága.
Mint Mária Terézia lányához illik, büszke volt, sőt, gőgös. Imádta a pompát, a parancsnoklást, a hatalmat. Egyéb szenvedélyei egyelőre csírájukban lappangtak a tizenhat esztendős menyasszony szűzi lelkében, s csak később fejlődtek ki.
Magával hozta az ismeretlen országba - ahogy a német költő mondja - a citromok honába a német költészet álmait. Boldog vidékre, campania felicébe érkezett; itt született Tasso, itt halt meg Vergilius. Szíve lángolt, lelke ábrándokban ringatózott, arról álmodozott, hogy egyik kezével a Posíllipón, Augustus nagy költőjének a sírján növő fáról, a másikkal egyenesen a Godofréd dalnokának bölcsőjét beárnyékoló ágról tépdesi a babért. A férj, akinek elígérték, tizenhat éves volt ekkor: fiatal, királyi vérből való - bizonyára szép, előkelő és bátor. Vajon Eurüalosz lesz-e vagy Tankréd, Nisus vagy Renaud? A hercegnő, a maga részéről, szívesen lett volna Kamillája vagy Herminiája, Clorindája vagy Didója.
Aztán egyszer csak szembetalálta magát - ifjonti ábrándképei, költői álmai helyett - a valósággal, azzal a férfival, akit önök már ismernek. Nagy volt az orra, otromba a keze, lába, és tetejébe a kikötői zsargont beszélte, olyan taglejtésekkel, mint holmi lazzarone.
A jegyespár először május 12-én, Portellában találkozott, aranyhímes selyembaldachín alatt. A hercegnőt fivére, Lipót kísérte - az ő tiszte volt a menyasszonyt férjének átadni. Akárcsak bátyja, II. József, Lipót is a filozófia emlőin nevelkedett, rengeteg reformot tervezett államaiban, s Toscanában csakugyan emlékezetessé tette nevét azzal, hogy - egyebek között - eltörölte a halálbüntetést.
Lipót az apa szerepét töltötte be húga mellett, ugyanúgy, ahogy a király mellett gyámja, Tanucci. A fiatal királyné s az öreg miniszter az első pillanatban megérezte, hogy ellenfelével áll szemben. Karolina rádöbbent, hogy Tanucci középszerű, becsvágyó ember, aki az ő férjét teljes tudatlanságban tartotta, s ezáltal megfosztotta annak a lehetőségétől is, hogy valaha nagy király vagy egyszerűen csak király váljék belőle. Ha Karolina olyan férjet kap, akit magánál többre tart, akinek a lángeszét elismeri, akit csodálhat, valószínűleg engedelmes párja, hű felesége lett volna. De nem így történt, sőt: azt kellett látnia, hogy férje kevesebbet ér nála. Valaha anyja azt mondta a magyaroknak: Én, Mária Terézia vagyok a király, ugyanezt mondta most ő a nápolyiaknak: Én, Mária Karolina vagyok a király.
Márpedig Tanucci nem így gondolta. Nem kellett neki se király, se királyné, maga akart tovább kormányozni, mint miniszterelnök.
Tanucci szerencsétlenségére a felséges pár házassági szerződésébe becsúszott egy pont, amelynek mindaddig nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, míg meg nem ismerte a fiatal főhercegnőt. Ez a pont kimondta, hogy Mária Karolinának joga van az államtanácson részt venni, mihelyt trónörökössel ajándékozza meg a férjét.
Az osztrák udvar így nyitott magának kaput Nápolyba. Korábban, II. Fülöp és VII. Ferdinád idején Nápoly francia befolyás alatt állt, III. Károly trónra lépésétől kezdve viszont természetszerűleg Madrid járszalagjára került.
Tanucci ráébredt, hogy a Mária Karolinának tett engedmény utat nyit az osztrák befolyásnak.
Igaz, Mária Karolina ezzel az előjoggal csak mintegy 1774-től kezdve élhetett, minthogy a trónörökös csupán a házasság ötödik évében született.
Mária Karolina makacsul ragaszkodott ábrándjaihoz; azt remélte, hogy sikerül férjét teljesen átnevelnie, annál is inkább, mert Ferdinánd őszintén csodálta a királyné tudományát. Miután végighallgatta, hogy beszélget Tanuccival és az udvartartás néhány művelt tagjával, elképedve a homlokára ütött, s azt mondta:
- A királyné mindent tud.
Később, amikor látnia kellett, mire vezet ez a nagy tudomány, hogy mennyire letéríti őt a királyné a követendő útról, ezt a megállapítást: A királyné mindent tud, azzal toldotta meg:
- És mégis több butaságot csinál, mint én, pedig én aztán igazán nagy szamár vagyok.
Mégis a nálánál sokkal értelmesebb és műveltebb asszony befolyása alá került, és alávetette magát nevelési programjának. Mint már mondottuk, a szó szoros értelmében ekkor tanult meg írni-olvasni. De a királyné sem taníthatta meg a királyt az észak-európai királyi udvarokban honos előkelő modorra meg a testápolásra, ami a meleg égövi országokban olyan ritka erény, pedig hát a fürdővíz ott nem pusztán testi szükségletet elégít ki, hanem egyenesen élvezet forrása lehetne; nem kelthette fel benne a virágok s a belőlük készült illatszerek olyannyira asszonyi szeretetét; s nem szoktathatta rá a bűvös-bájos csevegésre, amely mintha felerészben patakcsobogásból, felerészben poszáta- s fülemülecsattogásból állna.
Karolina fölénye megalázta Ferdinándot, Ferdinánd faragatlansága undorította Karolinát.
A királyné szellemi fölénye egyébként csak elfogult férje szemében volt vitathatatlan, igazán művelt emberek esetleg kétségbe vonhatták, mert a királyné csevegése sokszor hatott felületesnek, s általában olyan tudásra vallott, amely kiterjedt ugyan, de nagyon is sekély. S tán érdeme szerint ítélve csakugyan több volt a beszédében az üres fecsegés, mint a valódi okosság; bőviben volt viszont annak a tudálékosságnak, amely általában jellemző a lotaringiai ház sarjaira, s a szokottnál is sokkal nagyobb mértékben jellemezte Karolina két fivérét, Józsefet és Lipótot. József soha senkit nem hagyott szóhoz jutni; Lipót pedig született iskolamester volt, inkább illett volna a kezébe Orbelius nádpálcája, mint Nagy Károly jogara.
Ilyen volt a királyné. Volt egy kis jegyzőfüzete, ebbe, saját használatára, nagyon apró betűkkel kiírta a nagy filozófusok véleményét, Püthagorasztól Jean Jacques Rousseau-ig. Ha olyasvalakit fogadott, akinek imponálni akart, átfutotta jegyzeteit, s beszédébe beleszőtte a bölcs mondásokat.
A különös csak az, hogy a királyné, miközben előszeretettel játszotta a gondolkodó fő szerepét, vakon hitt a Nápoly legalacsonyabb néposztálya körében elterjedt népi babonákban.
Két példát idézünk az effajta babonára; hiszen nem érhetjük be azzal, hogy királyokat, hercegeket, udvaroncokat fessünk, hogy fölvonultassunk néhány olyan embert, aki életét adja elveiért, és néhány olyant, aki elveit kiárusítja pénzért vagy másfajta előnyökért - legalább annyira feladatunk az ingatag, babonás, tudatlan, vad nápolyi nép bemutatása, valamint az eszközöké, amelyekkel ezt a népet fel lehet lázítani vagy le lehet csendesíteni.
Az óceánt a vihar korbácsolja fel, a nápolyi népet a babona.
Élt Nápolyban egy asszony, akit úgy neveztek: köves szent.
Azt állította, hogy bár tökéletesen egészséges, naponta sok-sok kövecske megy el tőle, s ezeket ereklyeként osztogatta a benne hívőknek. A köveknek csodatévő erőt tulajdonítottak, annak ellenére, hogy igen furcsa úton-módon kerültek napvilágra, s hamarosan nagyobb keletjük lett, mint a legtekintélyesebb nápolyi szentek relikviáinak.
Az állítólagos szentet gyóntatóatyja és orvosa kérésére a nagy nápolyi közkórházba szállították, ámbár makkegészséges volt: a legszebb szobát kapta, s az igazgatóságnak fenntartott kosztot. Betelepedett a szobába, s hála cinkosai, azaz gyóntatója és a kórházi kirurgusok közreműködésének, akik jól megtalálták mellette a maguk számítását, nagy csinnadrattával játszotta el a csodatevő kövek kiárusításának komédiáját.
Rosszul mondtuk, hogy kiárusítás - a köveket a szent nem pénzért vesztegette, ajándékba adta; fogadalma tiltotta ugyanis, hogy vert pénzhez nyúljon. Ellenben nagy alázatosan, az Isten szent szerelméért elfogadott mindenféle adományt: ruhát, ékszert, bármit.
Kisded üzelmei eredményeként bármely más országban a bűnügyi rendőrségen vagy a tébolydában kötött volna ki az állítólagos szent; Nápolyban azonban egy csodával több vagy kevesebb nem sokat tesz.
A királyné a köves szent leglelkesebb hívéül szegődött. Elhalmozta ajándékokkal, saját kezűleg írt neki leveleket - keze írásával a királyné sose fukarkodott -, arra kérte, imádkozzon érte, hogy kívánságai biztosabban teljesüljenek.
Érthető, hogy az utolsó kételyek is eltűntek, vagy eltűnni látszottak, amikor maga a királyné - sőt mi több, a filozófus királyné! - folyamodott a szenthez segítségért.
Csak a tudomány maradt hitetlen.
Nos, ekkoriban a tudományt, jobban mondva az orvostudományt az a Domenico Cirillo képviselte, akivel már találkoztunk Johanna királynő palotájában, a viharos éjszakán, amikor Championnet küldötte temérdek veszély árán elvergődött a sziklazátonyra, amelyen a palota áll. Domenico Cirillo, a haladás híve, azt szerette volna, ha hazája is részt vesz a világ fejlődésében, amelyből kimaradni látszott, s úgy vélte, nem szabad eltűrnie, hogy Nápolyt meggyalázza ez a legsötétebb középkorba, a XII. vagy XIII. századba illő komédia, mialatt a világon az enciklopédista eszmék fénye árad szét.
Következésképp első lépésként felkereste a kirurgust, a szent cinkosát. Igyekezett rábírni, hogy ismerje be a csalást.
A kirurgus váltig állította, hogy csoda történik.
Domenico Cirillo felajánlotta neki, hogy ha hajlandó beismerni az igazat, ő készséggel kárpótolja az ebből fakadó anyagi veszteségekért.
A kirurgus kitartott előbbi állítása mellett.
Cirillo belátta, hogy nem egy csalót kell lelepleznie, hanem kettőt.
Szert tett néhány, a szent testéből származó kőre, megvizsgálta, s megállapította, hogy közönséges tengerparti kavicsok, illetve megszilárdult, mésztartalmú földdarabkák vagy habkövek. Olyan egy sincs közte, amilyet az emberi test állít elő az epe vagy a vese betegsége esetén.
A tudós a kövek birtokában újra felkereste a kirurgust, de az makacsul védelmezte továbbra is a szentet.
Cirillo megértette, hogy csak a nyilvánosság bevonásával érhet célt.
Minthogy tehetsége és szakmai tekintélye folytán felügyeleti joga kiterjedt az összes kórházra, egy szép napon váratlanul megjelent a nagy kórházban több orvos és kirurgus kíséretében, akiket erre a célra toborzott, behatolt a szent szobájába, és megvizsgálta az éjszaka folyamán produkált köveket.
A szent, hívei örömére, tizennégy követ állított elő.
Cirillo megparancsolta, hogy a szent két-három napig ne hagyja el a szobát. Megfigyelés alá helyezte. Az asszony tovább termelte a köveket; a számuk változott, egyébként ugyanolyan fajtájú kövek voltak, mint előbb mondottuk.
Cirillo egy tanítványát bízta meg a szent őrzésével. A lelkére kötötte, hogy a lehető legéberebben figyelje. A tanítványnak feltűnt, hogy a szent folyton a zsebében tartja a kezét, s időnként a szájához emeli, mintha pirulákat venne be.
Kényszerítette, hogy kezét vegye ki a zsebéből, s megakadályozta azt is, hogy a szájához nyúljon.
A szent félt, hogy elárulja magát, ha nyíltan ellene szegül őrzője utasításainak, egy szippantásnyi tubákot kért tehát. Mialatt a dohányt ujjaival orrlyukába tömte, sikerült kezét a szájához emelnie, s lenyelt három vagy négy kavicsot.
Ezzel aztán egyelőre be is fejezte. A fiatalember észrevette az asszony ügyeskedését, elkapta a két kezét, s beszólított néhány asszonyt, akik az ő vagyis inkább Cirillo parancsára megmotozták a szentet.
Az inge alatt egy zacskót találtak, ötszáztizenhat apró kővel.
Ezenkívül egy amulettet viselt a nyakában, amelyet eddig ereklyetartónak néztek, ebben is volt körülbelül hatszáz kő.
Felvették a jegyzőkönyvet. Cirillo a szentet büntetőtörvényszék elé állíttatta, csalás vádjával. A törvényszék az asszonyt háromhavi börtönre ítélte.
A szent szobájában találtak egy bőröndöt, színültig tele ezüstneművel, ékszerekkel, csipkékkel, műtárgyakkal. Nem egy közülük a királynétól származott - éppen a legértékesebbek. A szent a bíróság előtt felmutatta a királyné leveleit is.
A királyné dühöngött. A per akkora port vert fel, hogy nem mert közbelépni az asszony érdekében - egész haragja Cirillo ellen fordult. Cirillo az eset óta üldözötté vált, s a hajsza a tudósból forradalmárt faragott.
Ami a szentet illeti, Cirillo jegyzőkönyve s a bűnösségét kimondó bírósági ítélet ellenére változatlanul garmadával kapta az ajándékokat - maradt Nápolyban jócskán a szent imáinak hatékonyságában bízó, hiszékeny lélek.
Ígéretünk értelmében még egy példát hozunk fel a királyné babonás hajlamaira.
A következőt:
1777 táján született Ferenc herceg, akivel már találkoztunk, mint felnőtt férfival, a vezérgálya fedélzetén; s azóta is említettük mint San Felice lovag pártfogóját. Élt akkoriban Nápolyban egy nyolcvanesztendős ferences barát, aki szent hírébe keveredett. Elsősorban kolostora terjesztette a hírt, minthogy busás hasznot látott belőle. Rendtársai széltében-hosszában beszélték, hogy a barát fejfedőjét az ég csodatévő erővel áldotta meg; könnyű lefolyásúvá teszi a szülést. A nők egymás kezéből kapkodták ki a szent fejfedőt. Gondolhatni, hogy a szerzetesek csak jó pénzért engedték ki a kolostorból. Azok az asszonyok, akik a sipka használata folytán baj nélkül szültek, világgá kiáltották szerencséjüket, tehát növelték a boldogságos fejfedő jó hírét, azokra pedig, akik nehezen szültek vagy belehaltak a szülésbe, egyszerűen rámondták, hogy nem volt bennük elég erős a hit, s a fejfedő tekintélyén nem esett csorba.
Terhessége utolsó napjaiban Karolina bebizonyította, hogy valójában nem királyné ő s nem is filozófus, csak asszony, mint a többi. Elhozatta a sipkát, s megizente, hogy amíg nála marad, naponta száz aranyat fizet a kolostornak.
Öt napig tartotta magánál a sipkát, a papok nagy örömére s a többi szülő nő őszinte kétségbeesésére, ők ily módon kénytelenek voltak a vajúdás kockázatát a szent ereklye segedelme nélkül egymaguk vállalni.
Nem tudjuk, szerencsét hozott-e a ferences barát sipkája a királynénak. Annyi bizonyos, hogy Nápolynak nem hozott szerencsét. Ferenc trónörökös korában gyáva volt és kétszínű, király korában gyáva lett és kegyetlen.
Karolina, akárcsak két fivére, József és Lipót, rögeszmésen tudálékos volt. 1780-ban megbetegedett az 1775-ben született kis Károly főherceg, trónörökös, Apulia hercege, akinek a születése megnyitotta volt Karolina előtt az államtanács ajtaját. Betegágyához a legnevesebb orvosokat hívták el. Karolina minden konzíliumon részt vett, de nem ám mint aggódó anya, hanem mint az orvostudományok professzora; mindenről véleményt nyilvánított, s mindenáron abba is bele akart szólni, milyen kezelést írjanak elő a gyereknek.
Ferdinánd beérte az apa szerepével, s meg kell adnunk, őszinte kétségbeeséssel látta, hogy elsőszülött fiúgyermekére a halál leselkedik. Egyszer aztán végleg elhagyta a béketűrés, amikor azt kellett hallania, hogy a királyné nagy léleknyugalommal a köszvény okairól értekezik, miközben gyermeke feketehimlőben haldoklik. Ismételten megpróbálta csendre inteni, de a királyné rá se hederített. Ekkor a király felugrott, megragadta felesége karját és rákiáltott:
- Értsd meg már, hiába vagy királyné, az orvostudományhoz nem is konyítasz, azt tanulni kell! Én legalább tudom, hogy hatökör vagyok hozzá, tehát hallgatok, és a gyermekemet siratom. Tégy úgy, mint én, vagy takarodj innen.
S minthogy Karolina ezek után sem tett le róla, hogy nézeteit kifejtse, egyszerűen kipenderítette az ajtón, olyan hévvel, amihez a királyné igazán nem volt szokva; sőt, nem átallotta távozását olyasfajta lábmozdulattal siettetni, amely inkább illett volna egy lazzaronéhoz, mint a királyhoz.
A kis herceg meghalt, apja őszinte bánatára. Karolina ellenben a spártai asszony mondását idézte vigaszul a szerencsétlen királynak, aki soha hírét sem hallotta a bölcs mondásnak, s nem is értékelte túlságosan nagyra magasztos sztoicizmusát:
- Amikor világra hoztam, tudtam, hogy egy napon meg kell halnia.
Nem csoda, ha e két ellentétes jellem nem fért össze. Jóllehet, Ferdinánd és Karolina házasságában nem jelentkezett olyasféle ok a meddőségre, mint XVI. Lajos és Marie-Antoinette esetében, együttélésük kezdetben korántsem volt termékeny, ha utóbb sok gyermekük született is.
Előttem a Pozzo által készített családfa. Ebből kitűnik, hogy Ferdinánd és Karolina első gyermeke, az ifjú Mária Terézia 1772-ben jött a világra. 1790-ben főhercegné lett, 1792-ben császárné, s 1803-ban meghalt.
A házaspár együttélése tehát négy kerek esztendőn át meddő maradt. Igaz, az eljövendő évek bőségesen kárpótolták őket a rest múltért: tizenhárom kis herceg és kis hercegnő érkezése tanúsítja, hogy a házastársak majd olyan sűrűn békültek, mint ahogy összevesztek. Valószínű, hogy ha Karolinát kezdetben ösztönös idegenkedése el is távolította férjétől, hamarosan újra közeledett hozzá politikai számításból. A királyné szép asszony volt, fiatal és heves vérű, mihelyt jobban kiismerte hitvestársa természetét, mindig könnyűszerrel elérte nála, amit akart. Ferdinánd a szeretőitől sem tudott soha semmit megtagadni, hogy állt volna ellen épp a feleségének, aki ráadásul nem akármilyen asszony volt, hanem maga ausztriai Mária Karolina, a legcsábosabb teremtések egyike.
A kifinomult és érzékeny Mária Karolinát eleinte minden bizonnyal érzéki és közönséges férje lazzarone tempói taszították elsősorban, így például szokása volt a királynak vacsorát hozatni a páholyába, valahányszor a San Carlo-színházba ellátogatott. A vacsora inkább tartalmas volt, semmint előkelő: sosem hiányzott étrendjéről a makaróni, az olaszok nemzeti eledele. A királynak nem is annyira a makaróni volt a fontos, mint inkább a siker, amelyet a makarónievés módjával aratott. A lazzaronék a villa teljes mellőzésével kebelezik be ezt az ételt, bámulatos kézügyességről téve tanúságot. Ferdinánd legfőbb becsvágya mindig is az volt, hogy a lazzaronék királyuknak tekintsék, soha nem mulasztotta tehát el, amikor asztalra került a tál makaróni, hogy ki ne üljön a páholy legszélére, ahol Pulcinella, a makarónievők patrónusa módjára fogyasztotta el az ételt, a karzat tapsvihara közepette.
Egyszer éppen a királyné társaságában produkálta magát. Amikor a taps kitört, a királyné nem bírta tovább, felállt, s kisietett. Két udvarhölgye, San Marco grófné és San Clémente márkiné egy intésére követte.
Mire a király megfordult, üres volt a páholy.
Történelmi tény ugyan, hogy egy alkalommal Karolina is osztozott a makarónievés gyönyöreiben, csakhogy a királyné éppen szerelmes volt, életében először, s ekkoriban még elfogódottá tette a szerelem. Később annál szemérmetlenebbé. Egy álarc nélküli jelmezbálon sikerült a szép Caramanico herceg közelébe férkőznie - ugyanarról a Caramanico hercegről van itt szó, akinek Palermóban bekövetkezett, korai halálát végignéztük. Mindjárt elmondjuk, hogy történt a dolog.
A király akkortájt alapította azt az ezredet, amelyet maga vezényelt és gyakorlatoztatott nagy előszeretettel, s amelyet Lipariota ezrednek keresztelt, minthogy a katonák csaknem mind a Lipari-szigetekről származtak.
Már említettük, hogy Caramanico ebben az ezredben volt kapitány. A király ugyanitt ezredesi rangot viselt.
Ferdinánd elrendelte, hogy kedvenc ezrede nagy díszszemlén vegyen részt a portici síkságon, a Vezúv lábánál, az örökösen fenyegető pusztítás és halál árnyékában. Pompás sátrakat vertek fel, a királyi palotából odahordtak mindenféle-fajta bort és a legkülönfélébb ennivalókat.
Az egyik sátorban maga a király sürgött-forgott, fogadós jelmezben. Fehér vászonmellényt és nadrágot viselt, fején a hagyományos pamutsipka, derekán széles piros selyemöv, s az övbe dugva - a tőr helyett, amellyel Vatel tulajdon torkát elmetszette - egy hatalmas konyhakés.
A király soha nem érezte annyira elemében magát, mint ekkor, legszívesebben egész életén át ebben az öltözékben járt volna.
Tíz-tizenkét, hasonlóképpen öltözött segéd leste a gazda parancsait, szolgálta ki a tiszteket és a közkatonákat.
Csupa nagyúr a királyi udvarból, a nápolyi Aranykönyv arisztokráciája.
A másik sátorban a királyné tündökölt, vígoperai fogadósné ruhában: égszínkék selyemszoknya, arannyal hímzett fekete mellényke, ezüsthímes, cseresznyepiros kötény. Minden ékszere rózsaszín korallból készült: a nyaklánca, a fülbevalója, a karperecei. A ruha félig fedetlenül hagyta karját és mellét. Az érett kalász aranyszínében pompázó, rizsporozatlan haját mindössze egy könnyű égszínkék háló fogta össze, úgyhogy teljes buja gazdagságában tűnt elő, mint a zuhatag, amely éppen ledönteni készül gátját.
Körülötte tíz-tizenkét ifjú udvarhölgy, nagy gonddal összeválogatott, kacér és elegáns színpadi komorna jelmezekben, amelyek a lehető legjobban érvényre juttatták természetadta bájaikat. Ez a "könnyű lovasság" semmivel sem volt alábbvaló, mint Medici Katalin egykori kísérete.
Már említettük, hogy ezen az álarc nélküli jelmezbálon egyedül a szerelem viselt álarcot. Karolina térült-fordult az asztalok közt, libbent a szoknya szegélye, kivillant az imádandó boka, s a szoknya egy ifjú kapitány egyenruháját súrolta, aki se látott, se hallott, csak őt bámulta. A királyné kebléről lehullott a csokor, amikor bort töltött a kapitány poharába, a kapitány felkapta, és szívére szorította. Hej, milyen forrón vert valaha ez a két szív egy érzés ütemére! Az egyik azóta örökre elnémult, s ha a másik ver is még, csupán a bosszúvágy és a gyűlölet dobogtatja.
Tíz évvel később valami hasonló zajlott le a Kis Trianon-kastélyban, Franciaország királya és királynéja hasonlóképpen játszotta a komédiát, csak éppen a durva szoldateszka szereplése maradt el. Ott molnár volt a király, molnárné a királyné s molnárlegény Dillon vagy Coligny; a molnárlegény mindenesetre volt olyan elegáns és szép, sőt volt olyan előkelő is, mint Caramanico herceg.
Bárhogy is történt, tény, hogy a heves vérmérsékletű király megsokallta Karolina hitvesi szeszélyeit, s visszautasított szenvedélyével más nőket boldogított. Mégis annyira a felesége befolyása alatt állt, hogy bizonyos percekben nem volt képes magába tartani szerelmi kalandjainak titkát. Ilyenkor a királyné álnokul szerelmet színlelt, nem mintha féltékeny lett volna a vetélytársnőre, csak mert nem akarta, hogy az a királyt valahogy kivonja az ő befolyása alól, amihez ragaszkodott, s többnyire elérte, hogy a király száműzze a nőt, akinek a nevét kiszolgáltatta, így járt Luciano hercegnő: a királyné birtokaira száműzette, miután megtudta a nevét. A hercegnő felháborodott a királyi szerető jellemtelenségén, férfiruhát öltött, megleste a királyt, s szitkokkal halmozta el. A király belátta vétkét, térdre borult, úgy kérte százszor is a hercegnő bocsánatát, hanem azért annak mégiscsak el kellett hagynia az udvart és Nápolyt. Hazatért birtokaira, ahonnan a király csak hét év múlva merte visszahívni!
Hasonló büntetés sújtotta Cassano-Serra hercegnőt, az ellenkező vétekért; makacsul ellenállt a királynak, hiába udvarolt neki hosszan és kitartóan. A király ugyanolyan tapintatlanul fecsegte el kudarcait, mint sikereit, ezúttal is készséggel bevallotta a királynénak rosszkedve okát. A folttalan erény eleven szemrehányásként hatott Karolinára. Cassano-Serra hercegnőt száműzetésbe küldte, mert ellenállt, ahogy korábban Luciano hercegnőt, mert engedett.
A király ezúttal sem tiltakozott.
Igaz, olykor a király is kijött a béketűrésből.
Egyéb vetélytárs híján egy szép napon a királyné Altavilla hercegbe, férje kegyencébe kötött bele, aki szerinte valamivel megsértette. A királyné rendszerint teljesen elvesztette önuralmát, ha indulatba jött, most is csőstül zúdította a hercegre sértéseit, s egyebek közt azt találta mondani, hogy a király kegyeit tisztességes férfihoz méltatlan szolgálatokkal vásárolta meg.
A becsületében érzékenyen megsértett Altavilla herceg azonnal felkereste a királyt, előadta a történteket, s engedélyt kért, hogy birtokaira távozhassék. A király dühbe gurult, kapta magát, ment egyenesen a királynéhoz. Karolina, ahelyett hogy engesztelte volna a férjét, még jobban felingerelte csípős válaszaival. Erre aztán a király nem nézte se azt, hogy Mária Terézia lánya áll előtte, se azt, hogy ő Ferdinánd, a király, és olyan csattanós pofont kent le a királynénak, hogy a rakodómunkás sem ad különbet a hordár lányának.
A királyné visszavonult a szobájába, bezárkózott, duzzogott, kiabált, sírt - mindhiába, ezúttal a király maradt felül. Karolina kénytelen volt engedni, s szépen megkérni Altavilla herceget, járjon közbe királyi hitvesénél a kibékülés érdekében.
Említettük már, milyen hatással volt Ferdinándra a francia Forradalom. Ha figyelembe vesszük a királyi pár elütő jellemét, tökéletesen érthető, hogy Karolinára még sokkal nagyobb s iszonyúbb hatást gyakorolt.
Ferdinándban pusztán az önzés mozdult, őt kizárólag a saját helyzete aggasztotta, XVI. Lajos és Marie-Antoinette sorsa már csak azért is hidegen hagyta, mert hisz nem ismerte személyesen őket. Egyedül attól rettegett, hogy ő maga hasonló sorsra juthat.
Karolinával másként állt a dolog. A forradalom családi érzéseit találta telibe. Ez az asszony egyetlen könnyet nem ejtett meghalt gyermekéért, de imádta anyját, fivéreit, húgát, imádta Ausztriát, s mindig is könnyű szívvel áldozta fel érte Nápoly érdekeit. Halálos sebet kapott királyi gőgje, nem is annyira a húga halála, mint inkább e halál megalázó volta miatt. Lángoló gyűlölet ébredt benne az aljas francia nép iránt, amely így merészelt bánni a királyi párral, sőt, magával a királysággal. Szája átokra fakadt, könyörtelen bosszút esküdött Franciaország ellen, mint valaha az ifjú Hannibál Róma ellen.
XVI. Lajos halálhírét nyolc hónap múlva nyomon követte Marie-Antoinette halálának híre. Karolinának kis híján eszét vette a düh. Lelke szüntelen háborgásban volt, hol a rémület, hol a harag kerítette hatalmába, annyira, hogy egészen elváltozott az arckifejezése, és összezavarodtak a gondolatai. Mindenütt Mirabeau-kat, Dantonokat, Robespierre-eket látott, s aki volt olyan óvatlan, hogy alattvalói szeretetéről és hűségéről beszéljen neki, az nyomban kegyvesztetté vált. Franciagyűlölete elhitette vele, hogy saját államaiban is van republikánus párt, s bár addig nem volt, az üldöztetésekkel végül csakugyan elérte, hogy legyen. Mindenkit jakobinusnak nézett, akit érdemei, adottságai az átlag fölé emeltek, de jakobinus volt a szemében az a meggondolatlan ember is, aki párizsi újságot merészelt olvasni, vagy az a dandy, aki francia divat szerint öltözködött, különösen, ha még a haját is rövidre vágatta. A társadalmi haladás legszimplább igénye olyan bűnnek számított, amelyért halál vagy életfogytiglani börtön jár. Először Emmanuele de Deo, Vitaliano és Galiani esett gyanakvásának áldozatául. Három fiatal gyerek; éveik száma összesen nem tett ki hatvanöt esztendőt. Mindhármukat könyörtelenül kivégeztették a palotatéren. Aztán börtönbe vetették a Paganókat, Confortikat, Cirillókat. A királyné gyanakvása, most első ízben, az arisztokrácia legmagasabb köreit sem kímélte: nem átallt indoklás nélkül letartóztattatni egy Colonna, egy Caracciolo, egy Riario herceget, vagy Ruvo grófját, akit ott láttunk Johanna királynő palotájában Cirillo oldalán, az összeesküvők között. A gyanúsítottakat a Sant Elmo várkastélyba kísérték, s mint rendkívül veszedelmes összeesküvőket, külön is a porkoláb figyelmébe ajánlották.
A király és a királyné szinte soha, semmiben nem értett egyet, de e perctől fogva volt egy, egyetlenegy érzés, amelyen testvériesen osztoztak: a Franciaország elleni gyűlölet. Abban állt csak a különbség, hogy a király gyűlölete passzív volt - ő beérte volna azzal, ha a franciákat távol tudhatja; a királyné gyűlölete ellenben aktív, ő nem a franciák távolmaradását kívánta, hanem a pusztulásukat.
A nemtörődöm Ferdinánd réges-régen alávetette magát a gőgös Karolina akaratának, s ha olykor, ötletszerűen fel is lázadt - mint mondottuk, rendszerint olyankor, amikor józan esze azt súgta, hogy a királyné letéríti őt a helyes útról -, Karolina győzte idővel, türelemmel, kitartással, s végső soron mindig az történt, amit ő akart.
Példának okáért Acton segítségével s jóformán a férje tudtán kívül 70 000 főnyi hadsereget szervezett és fegyverzett fel, attól a reménytől vezetve, hogy részt vehet valamifajta franciaellenes koalícióban, vagy esetleg maga indíthat Franciaország ellen háborút. Ezenkívül nem kevesebb, mint száz hajóból álló hadiflottát építtetett, tekintélyes mennyiségű hadianyagot halmozott fel, egyszóval minden előkészületet megtett, hogy adandó alkalommal, ha elhangzik a királyi parancs, egyik napról a másikra meginduljon a háború.
Sőt, ennél is messzebb ment. Ismerte a nápolyi tábornokok tehetetlenségét, tudta, hogy soha egyikük sem vett részt hadjáraton, s azt is felmérte, hogy a katonák aligha bíznának tábornokaikban - előttük sem maradna sokáig titok parancsnokaik tehetetlensége. Ezért unokaöccséhez, az osztrák császárhoz fordult, s elkérte egyik tábornokát, Mack bárót, aki abban a korban egészen elsőrendű stratégának számított, bár csupa vereség fűződött a nevéhez. A császár készségesen átengedte tábornokát. A nevezetes személyiség érkezése bármelyik pillanatban bekövetkezhetett, de mindeddig csak a királyné és Acton tudott róla, a király semmit nem sejtett.
Ilyen előzmények után szánta rá magát Acton, hogy eltegye láb alól az egyetlen embert, aki megingathatta volna egyébként sziklaszilárd helyzetét, s kivethette volna a nyeregből: Caramanico távollétét nem érezte ekkor már elegendő biztosítéknak.
Nápoly egy napon arra a hírre virradt, hogy Caramanico herceg, a szicíliai alkirály beteg, másnap már úgy szólt a fáma, hogy haldoklik, s harmadnapra meghalt.
Talán senkit sem rázott meg oly iszonyúan ez a hír, mint éppen Karolinát. Első szerelmének nem ártott a távollét, nőttön-nőtt az az évek során; szívéből ki sem téphette más, mint a halál. Minden idegszálával Caramanicóhoz kötődött, s most gyötrő fájdalom járta át testét-lelkét, annál kínzóbb és nyomasztóbb, mert el kellett titkolnia, holott száz kíváncsi tekintet kereszttüzében élt. Betegnek tettette magát, sietett bezárkózni lakosztálya legtávolabbi szobájába. Ott aztán szabadjára engedte indulatait. A szőnyegen fetrengett, marokszám tépte a haját, könnyáztatta arccal fel-felüvöltött, mint a sebzett párduc, s átkokat szórt az égre, a királyra, saját koronájára, elátkozta szeretőjét, akit nem szeretett, s aki megölte egyetlen igaz szerelmét, elátkozta önmagát, és mindennél és mindenkinél jobban elátkozta a népet, amely telekürtöli Nápoly utcáit e halál hírével, s azzal vádolja őt, hogy cinkosa, Acton kedvéért maga áldozta fel a herceget. Végezetül megfogadta, hogy a lelke legmélyéről felkavarodott, keserű gyűlöletet, dühöt mindenestül Franciaországra s a franciákra zúdítja.
Egyetlen ember léphette csak át a végső gyötrelemnek ezekben a napjaiban Karolina szobájának küszöbét, az, aki minden titkának tudója s gyűlöletének legfőbb eszköze volt: a kegyencnő, Emma Lyonna.
Két év telt el Caramanico halála, Karolina életének legnagyobb fájdalma óta. E két év alatt tán áthatolhatatlanabbá vált arcán a közöny maszkja, de szívének sebe nem hegedt be, ugyanúgy vérzett az, mint a legelső napon.
Igaz, volt része itt-ott örömben: Bonaparte nagy messze, Egyiptomban rekedt, Nápolyba befutott egész flottája élén az abukiri győző. S kaján örömmel töltötte el Karolina szívét az a bizonyosság is, hogy Nelsont gyűlöletének szövetségesévé, bosszújának eszközévé teheti a varázslónő, a Kirke segítségével, akit úgy hívnak: Emma Lyonna. De öröme keserű volt, mint az epe, mert a gyászba borult szív, a kétségbeesett lélek nem ismer másfajta örömöt.
Az angol követségen előző este lejátszódott jelenet, a francia követ fenyegető szavai s a hadüzenet a legkevésbé sem ijesztette meg Franciaország könyörtelen ellenségét, a királynét. Sőt: adott lelkiállapotában egyenesen úgy hangzott fülének, mint régóta várt és áhított jeladás. Ütött a cselekvés órája!
Nem úgy a király! Őrá nagyon is kínosan hatott a jelenet, végleg elrontotta az éjszakáját.
Lakosztályába térve meg is parancsolta, hogy kedélye lecsillapítására készítsenek elő másnap reggelre Asproni rengetegében egy vaddisznó-vadászatot.
Éjjel két óra lehetett, amikor a király és a királyné hazatért az angol követségről a palotába. A király egyenesen a lakosztályába tartott - mint már mondottuk, nyomott kedélyállapotban. A királyné ritkán hívta be magához a királyt, most sem akadályozta sietős visszavonulását. Sőt, úgy látszott, ő maga is alig várja, hogy saját lakosztályába térjen.
A király tisztában volt vele, hogy a helyzet súlyos. Volt egy embere, akihez nehéz pillanataiban bizalommal fordult, mert soha nem csalódott a tanácsaiban. Őt becsülte egyedül valamire a körülötte nyüzsgő gyülevész udvaronchadból.
Ez az ember Fabrizio Ruffo kardinális volt. Olvasóink már ismerik: ő segédkezett előző este Nápoly érsekének, a bíbornoki testület elnökének a katedrálisban Nelson tiszteletére megtartott Te Deum celebrálásában.
Ruffo jelen volt az abukiri győző ünneplésére rendezett estélyen is, mindent látott és hallott. Távozásakor a király odaszólt neki:
- Ma éjjel várom a palotában.
Ruffo meghajolt, annak jeléül, hogy őfelsége rendelkezésére áll.
S csakugyan, tíz perccel azután, hogy a király hazaérkezett, s figyelmeztette a soros ajtónállót a kardinális jövetelére, már jelentették is, hogy a kardinális kint vár, és kérdezteti, kegyeskedik-e a király fogadni.
- Jöjjön be - kiáltotta Ferdinánd hangosan, hogy a kardinális is hallja -, de még mennyire kegyeskedem fogadni.
A kardinális elértette a felszólítást. Nem várta be, hogy az ajtónálló jelentse, hanem engedve a király sürgetésének, azonnal belépett.
- Nos, mit szól eminenciád a történtekhez? - kérdezte a király, miközben egy karosszékbe vetette magát, s intett a kardinálisnak, hogy ő is foglaljon helyet.
A kardinális tudta, hogy a valódi király tisztelet jele a feltétlen engedelmesség bármely parancs végrehajtásában, és hogy a király legkisebb intése is parancs, tehát fogott egy széket, és leült.
- Az ügy véleményem szerint nagyon súlyos - felelte. - Még az a szerencse, hogy felségedre Anglia megbecsülése hozta a bajt. Anglia becsülete megköveteli, hogy támogassa felségedet.
- Mi tulajdonképpen a véleménye erről a bulldogról, Nelsonról? Feleljen őszintén, kardinális.
- Felséged olyan jó hozzám, hogy nem is lehetek más, mint őszinte.
- Nos, halljam.
- Ami a bátorságot illeti, oroszlán, ami katonai ösztöneit, lángész, ami az eszét, szerencsére középszerű ember.
- Azt mondja: szerencsére?
- Igen, felség.
- De miért szerencsére?
- Mert úgy vezetjük az orránál fogva, ahogy akarjuk, hála két csaléteknek.
- Miféle csalétkekre gondol?
- A szerelemre és a becsvágyra. A szerelem lady Hamilton dolga, a becsvágy az öné. Ez a Nelson alacsony sorból származó, pallérozatlan fickó. Soha nem előszobázott a rendfokozatokért, rangját drága áron maga szerezte: a fél szemét Calvinál hagyta cserébe, a fél karját Teneriffe-nél s a fejbőrét Abukirnál. Bánjon vele felséged úgy, mint egy igazi nagyúrral, ettől megkótyagosodik, s ha kótyagos, felséged azt tesz vele, amit akar. Lady Hamiltonban meg lehet bízni?
- A királyné azt mondja, igen.
- Akkor egyébre nincs is szükség. Mindent elérhet felséged e nő révén: férjét és szeretőjét egyaránt markában tartja. Mindketten az őrülésig szeretik.
- Félek, hogy erényes talál lenni.
- Lady Hamilton erényes? - mondta Ruffo, a legmélyebb megvetés hangján. - Mi jut felséged eszébe!
- Az ördögbe is, nem azt mondtam, hogy erényességből erényes.
- Hanem?
- Ez az ön Nelsonja nem valami elbűvölő, a fél karjával, fél szemével, és a nyúzott homlokával. Ha az ember ilyen áron lesz hős, a magam részéről inkább megmaradok annak, aki vagyok.
- Eh! A nők kiszámíthatatlanok, és lady Hamilton rajongva szereti a királynét! Ha nem teszi meg szerelemből, majd megteszi barátságból.
- Legyen! - szólt a király, annak az embernek a hangján, aki a Gondviselésre bízza egy nehéz ügy megoldását.
Majd így folytatta:
- Lássuk, tartogat-e számomra jó tanácsot?
- Természetesen. Ésszerűen csakis egyet tanácsolhatok.
- Mit? - kérdezte a király.
- Felségedet szövetségi szerződés köti unokaöccséhez, az osztrák császárhoz.
- Szerződés, az köt engem fűhöz-fához! Éppen emiatt fő a fejem.
- De felséged kötelezettséget vállalt, hogy a következő koalíció rendelkezésére bocsát bizonyos számú katonát.
- Harmincezret.
- S hogy hadműveleteit összehangolja Ausztria és Oroszország hadműveleteivel.
- Így van.
- Nos, felség, akárhogy is sürgetik, addig ne fogjon semmibe, amíg az osztrákok és az oroszok a maguk részéről el nem kezdik a háborút.
- Hitemre! magam is így gondoltam. Eminenciád megérti, hogy nincs kedvem egyedül háborúzni a franciákkal... De...
- Mondja csak ki, sire.
- De... Franciaország tán be se várja a koalíció támadását. Elvégre hadat üzent nekem, mi lesz, ha csakugyan háborút indít ellenem?
- Rómából szerzett értesüléseim alapján állítani merem, sire, hogy a franciáknak jelenleg nincs módjukban háborút viselni.
- Hm, ez valamelyest megnyugtat.
- Nos, felséged engedelmével...
- Halljam.
- Még egy tanácsom lenne...
- Szinte gondoltam!
- Felséged csupán egy tanácsot kért, de a második az elsőből következik.
- Mondja csak, mondja.
- Felséged helyében saját kezűleg írnék unokaöcsémnek, a császárnak, s megtudakolnám, nem diplomáciai úton, hanem bizalmasan, mikor számít hadba szállni. A választól tenném függővé a további lépéseket.
- Eminenciádnak igaza van, nyomban írok.
- Sire, van megbízható küldönce?
- Igen, Ferrari, a futárom.
- De megbízható? hű és megbízható?
- Ejnye, kedves bíbornokom, ön háromszorosan megbízható embert követel rajtam, amikor egyszeresen megbízhatót is nehéz találni!
- Egyszóval?
- Úgy hiszem, megbízhatóbb, mint mások.
- Bizonyságát adta-e már valaha hűségének?
- Százszor is.
- Hol találjuk?
- Hogy hol? A manóba is! Itt van valahol, az egyik előszobában, csizmásan és sarkantyúsan, hogy a nap vagy az éjszaka bármely órájában, első szóra, útnak induljon.
- Írjuk előbb meg a levelet, aztán kutassuk fel az embert.
- Írjuk meg, könnyű azt mondani, eminenciás uram, de hol a pokolban találok ilyenkor tintát, papírt és pennát?
- Az Evangélium szavával: Quaere et invenies.
- Nem tudok latinul, eminenciás uram.
- "Keress és találsz."
A király az íróasztalához ment, sorra kihúzta összes fiókját, de nem találta, amit keresett.
- Az Evangélium hazudik - mondta.
S bosszúsan visszasüppedt karosszékébe.
- Mi tagadás, bíboros uram, utálok írni - vallotta meg, nagyot sóhajtva.
- De hisz felséged határozott úgy, hogy ma éjjel írni kegyeskedik.
- Igen, igen, de láthatja, nincs mivel. Az egész házat fel kéne vernem, és egyáltalán... Tudja, hogy van ez, barátom, ha a király nem ír, senki másnak sincs tolla, tintája, papirosa. A királynétól persze kérhetnék, neki aztán van mindene. Mániákusan szeret írni. De ha híre talál futni, hogy levelet írtam, mindjárt azt gondolják, ami egyébként igaz is, hogy az állam végveszélyben van. "A király írt... Kinek? Minek?" Az egész palota ezen az eseményen kérődzne.
- Sire, bízza rám, előkerítem én, amit felséged hiába keresett.
- De honnan veszi?
A kardinális fejet hajtott, kisietett, és pár perc múlva papírral, tintával, pennákkal tért vissza. A király őszinte bámulattal kérdezte:
- Honnan a csodából szerezte eminenciád?
- Az ajtónállóktól.
- Micsoda! Ezek a fickók papírt, tintát, tollat merészelnek tartani, tilalmam ellenére?
- Valamivel csak fel kell írniuk azoknak a nevét, akik kihallgatásért esedeznek.
- Soha nem láttam náluk írószert.
- Mert egy szekrényben tartják. Én felfedeztem a rejtekhelyet, íme, felség, van már mivel írnia.
- Ön nem elveszett ember, annyi szent. Eminenciád csakugyan szükségesnek tartja - mondta a király savanyú arccal -, hogy a levelet saját kezűleg írjam?
- Jó lenne, így bizalmasabb jellegű.
- Akkor diktálja.
- Ó, felség...
- Diktálja, ha mondom, különben két óra alatt sem hozok össze egy fél oldalt. Remélem, San Nicandro lelke elkárhozott, most és mindörökké, amiért ilyen tudatlan szamarat csinált belőlem.
A kardinális tintába mártott egy frissen metszett tollat, s a királynak nyújtotta.
- Írja tehát, sire.
- Diktálja, kardinális.
- Ha felséged úgy parancsolja - mondta Ruffo, mély bókkal. És diktálta, amint következik.
"Szeretve tisztelt fivérem, unokaöcsém, szövetségesem és rokonom.
Késedelem nélkül tudósítanom kell arról, ami tegnap este az angol követségen történt. Abukirból visszatérőben Nápolyba érkezett lord Nelson. Sir William Hamilton estélyt rendezett a tiszteletére. Garat polgártárs, a francia respublika nagykövete, kapott az alkalmon, s kormánya nevében hadat üzent nekem.
Arra kérem tehát, szeretve tisztelt fivérem, unokaöcsém, szövetségesem és rokonom, izenje meg e levél vivőjével, hogyan állnak a következő háború előkészületei, s főként, hogy mikor szándékszik hadba szállni, minthogy csakis Felségeddel, összehangoltan, egyidejűleg óhajtok cselekedni.
Várom Felséged válaszát, hogy mindenben utasításaihoz igazodjam.
Jelen levelemnek nem lévén más célja, ezennel búcsúzom, minden jót kívánva Felségednek, szerető fivérem, unokaöcsém, szövetségesem és rokonom."
- Tyűha! - sóhajtotta a király.
És kérdőn tekintett a kardinálisra.
- Felség, megvagyunk, már csak felséged aláírása van hátra.
A király odabiggyesztette, mint szokta: B. Ferdinánd.
- Ha elgondolom - mondta aztán -, hogy egész éjszaka körmölhettem volna. Köszönöm, kardinális, köszönöm.
- Mit keres, felség? - kérdezte Ruffo bíboros, látva, hogy a király nyugtalanul tekinget maga körül.
- Borítékot.
- Azonnal csinálunk egyet - szólt Ruffo.
- San Nicandro még erre sem tanított meg, borítékot csinálni! Jó oka volt persze feleslegesnek tekinteni a borítékkészítés tudományát, hiszen írni sem tanított meg.
- Megengedi, felség? - kérdezte Ruffo.
- Hogy megengedem-e! - felelt a király, s felállt. - Üljön, kedves kardinális uram, ide a helyemre, a karosszékbe.
A kardinális helyet foglalt a király karszékében, s roppant gyorsan és ügyesen kettéhajtott és eltépett egy papírlapot, amely hivatva volt a király levelének borítékául szolgálni.
Ferdinánd elismeréssel figyelte.
- Kegyeskedjék megmondani, felség, hol találom a pecsétet.
- Adom, adom, ne fáradjon - mondta a király. A levelet lepecsételték, s a király megcímezte. Majd állát tenyerébe hajtotta, s elmerengett.
- Merhetem-e kérdéssel zavarni a királyt? - szólt bókolva Ruffo.
- Azt akarom - mondta még mindig töprengve a király -, hogy senki ne tudjon az unokaöcsémnek szóló levélről, s arról sem, kivel küldtem el a levelet.
- Felséged eszerint kénytelen lesz legyilkoltatni, mihelyt a palotából kilépek - nevetett Ruffo.
- Ön, kardinális uram, nem másvalaki számomra, hanem második énem.
Ruffo meghajolt.
- Sose köszönje, tudja, a bók nem túlságosan hízelgő.
- Mit tegyünk? Valakit mégiscsak el kéne küldeni Ferrariért, sire.
- Éppen ezen töröm a fejem.
- Ha tudnám, hol találom, magam mennék érte - mondta Ruffo.
- Hitemre, én is - bólintott a király.
- Felséged azt mondta, itt van a palotában.
- Itt is van valamerre, csakhogy a palota nagy. Várjunk csak, várjunk! Igazán mondom, ostobább vagyok még, mint hittem.
Azzal kinyitotta a hálószoba ajtaját és füttyentett.
Egy jól megtermett spanyol vizsla ugrott föl a szőnyegről, gazdája ágya mellől, nekirontott a királynak, két mellső lábát érmékkel és szalagokkal tarkázott mellére támasztotta, és megnyalta az arcát. A királynak láthatóan legalább annyi örömet okozott ez a szórakozás, mint a kutyának.
- Ferrari nevelte - magyarázta a király. - Pillanatokon belül felkutatja nekem Ferrarit.
Aztán egészen elváltozott hangon, mintha gyerekhez beszélne, azt mondta a kutyának:
- Ugyan hol lehet a szegény Ferrari, Jupiter? Megkeressük. Hajrá, keresd!
Jupiter, úgy látszik, mindent elértett. Három-négy ugrással a szoba végében termett, miközben a levegőbe szaglászott, és vidáman vakkantgatott, majd kaparászni kezdte egy titkos folyosó tapétaajtaját.
- Szóval, így állunk, jó kiskutyám? - mondta a király.
Felkapott egy gyertyatartót, a kandeláber lángjánál meggyújtotta a gyertyát, s kinyitotta a rejtekajtót.
- Keresd, Jupiter! Keresd! - buzdította a kutyát.
A kardinális nyomon követte a királyt, azért is, hogy ne hagyja egyedül, de a kíváncsiság is hajtotta.
Jupiter a folyosó túlsó végébe száguldott, s ott egy másik ajtón kezdett kaparászni.
- Nyomon vagyunk, Jupiter? Derék kutya! - beszélt tovább a király.
Kinyitotta ezt a második ajtót is, mint az elsőt: üres előszobába értek.
Jupiter egyenesen a szemközti ajtónak tartott, s ott felágaskodott.
- Lassan a testtel! - szólt a király. - Nyugalom!
Majd odaszólt Ruffónak:
- Közeledünk, kardinális.
S kinyitotta a harmadik ajtót.
Ez egy kis lépcsőre nyílt. Jupiter felvágtatott a húsz lépcsőfokon, majd nyüszítve kezdett kaparni egy ajtót.
- Zitto, zitto! - intette csendre a király.
S kinyitotta a negyedik ajtót, ahogy már hármat kinyitott. Ezúttal célhoz értek: egy tábori ágyon ott aludt a futár, csizmásan, sarkantyúsan.
- No lám! - mondta a király. Láthatóan módfelett büszke volt a kutya produkciójára. - Ha elgondolom, hogy egyetlen miniszterem, még maga a rendőrminiszter sem lett volna képes arra, amire a kutyám!
Jupiter ugrott volna az ágyra, amelyen nevelője, Ferrari feküdt, de a király egyetlen intésére megmeredt.
Ferdinánd odalépett az alvóhoz, s ujjheggyel megbökte a vállát.
Az a könnyű érintésre rögtön kinyitotta a szemét, felült, s riadtan körülnézett, mint szokott az, akit legédesebb álmából vernek fel, ám mihelyt felismerte a királyt, felugrott a tábori ágyról, s testéhez szorított könyökkel vigyázzállásban várta őfelsége parancsát.
- El tudsz rögtön indulni? - kérdezte a király.
- Igenis, sire.
- Elmégy egyhuzamban Bécsig?
- Igenis, sire.
- Hány nap alatt érsz Bécsbe?
- Legutóbb öt nap, hat éjszaka mentem, sire, de rájöttem, hogy van rövidebb út is, tizenkét órát nyerhetek.
- Hát Bécsben mennyit kell pihenned?
- Amennyi idő alatt megkapom a választ attól, akihez őfelsége küld.
- Szóval tizenkét nap alatt fordulhatsz?
- Előbb is, ha nem váratnak, és nem ér baleset.
- Eredj az istállóba, magad nyergeld fel a lovat, s addig menj vele, amíg csak lehet, anélkül hogy túlságosan meghajszolnád. A lovat hagyd ott az első, utadba kerülő postamesternél, majd visszafelé érte mész.
- Igenis, sire.
- Senkinek nem árulod el, hová küldtelek.
- Nem, felség.
- A levelet a császár tulajdon kezébe adod, senki másnak.
- Igenis, sire.
- S a választ sem adod oda senkinek, még a királynénak sem.
- Nem adom, sire.
- Van pénzed?
- Van, sire.
- Nos, akkor indulj.
- Indulok, sire.
S a derék ember csakugyan percek alatt felkészült. Mindössze a király levelét csúsztatta be a mellény bélésébe varrt, tárcaszerű bőrtüszőbe, hóna alá csapott egy kis fehérneműs batyut, fejére a futársapkát, és már indult is szó nélkül le a lépcsőn.
- Hát Jupitertől el sem búcsúzol? - kérdezte a király.
- Nem mertem, felség - válaszolta Ferrari.
- Ugyan, öleljétek meg egymást. Régi barátok vagytok, s mindketten hű szolgáim.
Az ember és a kutya összeölelkezett. Mindketten csak a király engedélyére vártak.
- Köszönöm, sire - szólt a futár.
És egy könnyet törölt ki a szeme sarkából, miközben futva indult lefelé, hogy az elvesztett időt behozza.
- Ha nem tévedek, ez az ember alig várja, hogy életét adhassa felségedért! - mondta a kardinális.
- Én is azt hiszem - felelte a király. - Lesz rá gondom, hogy jót tegyek vele.
Ferrarinak híre-nyoma sem volt már, mire a király és a bíboros a lépcső aljára ért.
Ugyanazon az úton tértek vissza a király lakosztályába, amelyen kimentek, s a tárva-nyitva maradt ajtókat sorra becsukták maguk mögött.
Az előszobában a királyné egyik ajtónállója várakozott. Levelet hozott a királyné őfelségétől.
- Ó, ó! - nyögött a király, az ingaórára pillantva. - Éjjel három órakor? Ez csakugyan nagyon fontos ügy lehet.
- Sire, a királyné fényt látott felséged szobájában, s ebből, teljes joggal arra következtetett, hogy felséged nem feküdt még le.
A király látható viszolygással nyitotta ki a levelet, mint általában a felesége leveleit.
- Na tessék! - mondta az első soroknál. - Ez aztán az öröm! A holnapi vadászatnak befellegzett!
- Nem merem megkérdezni, felség, mit tartalmaz a levél.
- Nyugodtan kérdezze, eminenciád. Az áll benne, hogy Acton főkapitány és a királyné őfelsége, az ünnepségről hazatérve, fontos új értesülések hatására úgy döntött: ma, kedden rendkívüli államtanácsülést tartunk. Hogy az a nagyon jó Isten áldja meg érte a királynét és Acton urat! Hát bántom én őket? Miért nem hagynak békén, ha egyszer én békén hagyom őket!
- Sire - szólt Ruffo -, ez egyszer kénytelen vagyok igazat adni a királyné őfelségének és a főkapitánynak. Az államtanács összehívása, úgy vélem, most elengedhetetlen, s minél előbb, annál jobb.
- Kedves kardinálisom, ez esetben ön is részt vesz rajta.
- Én, sire? Nekem ott semmi keresnivalóm.
- Csakhogy nekem jogomban áll önt meghívni.
Ruffo fejet hajtott.
- Rendben van, sire - mondta -, mások hadd képviseljék ott az észt, én majd képviselem az alattvalói hűséget.
- Jól van. Közölje a királynéval, hogy holnap a megadott időpontban, tehát kilenckor, ott leszek az államtanácson. Eminenciád hallotta?
- Igenis, felség.
Az ajtónálló elsietett.
Ruffo már-már követte, amikor hirtelen lódobogás hangzott fel a kapubolt alól.
A király karon ragadta a kardinálist.
- Ferrari mindenesetre elindult, ígérem, eminenciád lesz az első, aki megtudja, mit izen kedves unokaöcsém.
- Köszönöm, sire.
- Jó éjszakát, eminenciás uram... A királyné meg a főkapitány jól teszi, ha résen lesz holnap, az államtanácson! Mert előre is kijelentem, hogy rosszkedvemben leszek.
- Ugyan, sire! - mondta Ruffo nevetve. - Aludjunk rá egyet.
A király hálószobájába tért, s úgy megrázta a csengőt, hogy majd széjjeltört. A komornyik rémülten futott be, azt hitte, rosszul lett a király.
- Le akarok feküdni, azonnal vetkőztessen le! - üvöltötte a király mennydörgő hangon. - És máskor legyen rá gondja, hogy a zsalugátert zárva tartsa. Felesleges, hogy éjjel háromkor világosságot lássanak a szobámban.
Most pedig elmondjuk, mi történt a királyné camera oscurá-jában, a sötét szobában, mialatt a mi figyelmünket az kötötte le, ami a király kivilágított szobájában történik.
Alighogy a királyné hazaért, jelentették neki, hogy Acton főkapitány bebocsáttatást kér, két fontos hírt szeretne közölni. A királyné azonban nyilván nem őt várta, vagy legalábbis nemcsak őt, mert meglehetős ridegen felelte:
- Jó, vezessék a szalonba, megyek, mihelyt szabad leszek.
Acton megszokta a királyné szeszélyeit. Szerelemről réges-régen nem esett már szó köztük. Hogy ő a királyné szeretője, az ugyanúgy rangja volt, mint az, hogy ő a miniszterelnök. A miniszterelnök mellett is vannak más miniszterek.
A két volt szeretőt immár kizárólag a politikai érdek fűzte egymáshoz. Actonnak szüksége volt a királynéra, mert hatalmon akart maradni, a hatalmat viszont csakis annak köszönhette, hogy a királynénak olyan nagy a befolyása a királyra; a királynénak azért volt szüksége Actonra, a tehetséges cselszövőre, mert tökéletesen engedelmes eszköze volt vad bosszúvágyának, valamint nem kevésbé heves rokonszenv-megnyilvánulásainak, és kész volt bármit eltűrni a kedvéért.
A királyné gyorsan ledobálta magáról a díszruhát, a virágokat, gyémántokat, ékszereket, letörölte és eltávolította arcáról a piros festéket - ekkoriban az asszonyok, s főként a hercegnők pirosítót használtak -, hosszú, fehér fésülködőköpenyt kapott magára, fogott egy gyertyát, s egy elhagyott folyosón át egy másik lakosztályba, majd azon átmenve egy félreeső, dísztelen bútorzatú szobába sietett. A szobát titkos lépcső kötötte össze az utcával: a rejtekajtó egyik kulcsa a királyné birtokában volt, a másik pribékjénél, Pasquale Simonénál.
Ennek a szobának az ablakai nappal sem nyíltak soha meg, egyetlen fénysugár nem szűrődhetett kívülről a helyiségbe.
Az asztal közepén odaerősített bronzlámpás állt. Ernyőjét úgy készítették, hogy a lámpás fénye kizárólag az asztal kerek lapját érje; a szobára egyébként teljes sötétség borult.
Itt hallgatták meg a feljelentéseket. S ha a szoba sarkaiban honoló vakhomály ellenére a feljelentők egyike-másika a felismertetéstől félt, álarcot ölthetett, vagy még az előszobában magára húzhatta a földig érő vezeklőcsuklyát: ilyen ruhában szokták a holtat a temetőbe kísérni, s az elítéltet a vérpadra. Ijesztő halálfejes kísértet-maskara; más nyílás nincs rajta, mint két lyuk a szemnek - a halálfej két üres szemgödre.
A három inkvizítor az asztal körül szokott helyet foglalni: Castel-Cicala, a külügyminiszter, Vanni, a királyi ügyész, akit a királyné nemrégiben nevezett ki szolgálatai jutalmául márkivá, és Guidobaldi, az állami junta alelnöke, aki teljes negyven esztendőn át töltötte be ezt a tisztet. Mindhármuknak osztályrészéül jutott a halhatatlanság ama neme, amely a hírhedt gonosztettek elkövetőit illeti meg.
Ma éjszaka azonban nem ült senki az asztal mellett, a lámpa sem égett, üresen állt a szoba. Az egyetlen élőlény, helyesebben: elevennek tűnő lény a nagy ingaóra volt, egyhangú tiktakja és éles ütései törték csak meg a síri csendet, amely mintha a mennyezetről ereszkedett volna alá a súlya alatt fel-felnyögő padlóra.
Az örök sötétség e birodalmában még a levegő is fojtónak tűnt, akár a mocsarak kigőzölgése. A belépőt nemcsak más hőmérséklet fogadta, de más légkör is, úgyhogy a lélegzete is elszorult: az itteni levegő más alkatelemekből látszott állni, mint a kinti.
A nép nevezte el az örökkön zárt ablakú szobát camera oscurá-nak. Kósza hírek keltek róla szárnyra, mint mindenről, ami titokzatos, s a nép a rá oly jellemző, sejtelmes ösztönnel körülbelül ki is találta, mi folyik ebben a szobában. De mert ez a gyászos homály nem őt fenyegette, mert a sötét szobából kikerült ítéletek a nála magasabban állók fejére hullottak, bátran és sokat beszélt róla, s végeredményben nem is rettegett tőle olyan nagyon.
A királyné belépett a fojtó levegőjű szobába, sápadtan az egy szál gyertya fényében, amelyet úgy tartott a kezében, mint lady Macbeth. Abban a pillanatban kattant egyet az óra, mint szokott, mielőtt ütni kezd, s aztán elütötte a felet. Éjjel fél három volt.
Mint már mondottuk, a szoba üresen állt. A királynét ez a körülmény láthatóan meglepte, nyilván azt hitte, valaki vár rá. Az óra váratlan kondulása meg is rettentette, de csakhamar úrrá lett rémületén, átkutatta a szobának azzal az ajtóval átellenes két sarkát, amelyen belépett, aztán helyet foglalt az asztalnál, elgondolkodva, lassú mozdulatokkal.
Az asztal lapját elborították az iratcsomók, mint a törvényszéken, s ellentétben a király asztalával, akadt rajta írószer, papír, tinta, penna is bőviben.
A királyné szórakozottan lapozgatni kezdte az iratokat. Tekintete gépiesen futott a sorokon, nem olvasott, hanem feszülten fülelt, figyelmét a legcsekélyebb nesz sem kerülte el, lelke messze bolyongott testétől. Hamarosan nem is győzte tovább türelemmel, felállt, odament a titkos lépcsőhöz, és fülét az ajtóra tapasztotta. Hallgatózott.
Pár pillanat múltán egy kulcs csikordult a zárban. A királyné türelmetlen várakozása egy halkan elsuttogott szóban oldódott:
- Végre!
Majd kitárta az ajtót, amely a sötét lépcsőházra nyílt, s kiszólt:
- Te vagy az, Pasquale?
- Én vagyok, felséges asszony - felelte egy férfihang a lépcső aljáról.
- Későn érkezel! - mondta a királyné, helyére visszatérve, összevont szemöldökkel, komoran.
- Hitemre! kicsibe múlt, hogy örökre ott nem maradtam - szólt az, akit a királyné tunyasággal vádolt.
Hangja egyre közelebbről hallatszott.
- És ugyan min múlt?
- Nem volt éppen könnyű dolgunk - válaszolta a férfi.
Most ért fel s lépte át a küszöböt.
- Elvégeztétek legalább? - kérdezte a királyné.
- Igen, asszonyom, hála legyen Istennek és a patrónusomnak, Szent Pasqualénak, elvégeztük, és nem is rosszul, de nagy árat fizettünk érte.
Míg ezeket mondta, a pribék egy köpenyt dobott az egyik karszékre. A köpeny zsebében fémesen csörrent valami.
A királyné kíváncsian és undorral figyelte.
- Hogyhogy nagy árat? - kérdezte.
- Egy emberem halott, három megsebesült... - nem csekélység!
- Nem tesz semmit. Az özvegy nyugdíjat kap, a sebesültek pénzjutalmat.
A pribék köszönete jeléül meghajolt.
- Hát többedmagával volt? - faggatta tovább a királyné.
- Nem, asszonyom, szál egyedül, de az az ember úgy küzdött, mint az oroszlán. Tíz lépésről dobtam rá a késemet, különben végem, akárcsak a társaimnak.
- Szóval?
- Szóval, végül mégis legyűrtük.
- És erőszakkal elvettétek az iratait?
- Ó, nem, asszonyom, ment az szépszerivel, halott volt már.
- Ah! - A királyné enyhén megborzongott. - Tehát kénytelenek voltatok megölni?
- De még mennyire! S inkább kétszer, mint egyszer. Pedig szavamra, fáj a szívem érte. Esküszöm, csakis a felséges asszony kedvéért szántam rá magam.
- Hogyan! Fáj a szíved egy franciáért? Nem hittem volna, hogy ilyen gyengéd érzelmekkel viseltetsz a köztársaság katonái iránt.
- Asszonyom, az a férfi nem francia - vetette ellen a pribék, tagadó fejrázással.
- Micsoda?
- Francia soha nem képes úgy beszélni a nápolyi nyelvet, ahogy ez a szegény ördög beszélte.
- Hah! - kiáltotta a királyné. - Remélem, nem tévedtetek? Világosan megmondtam neked, hogy egy franciáról van szó, aki lovon érkezett Capuából Pozzuoliba.
- Igenis, asszonyom, s Pozzuoliból bárkán ment tovább Johanna királynő palotájába.
- Championnet tábornok szárnysegéde.
- Igenis, az volt. Egyébként ő maga mondta meg nekünk, kicsoda.
- Hát megszólítottad?
- Igenis, asszonyom. Úgy beszélt az olaszul, mint a parancsolat, erre én megijedtem, hogy tévedni találunk, hát megkérdeztem, ő-e az, akit meg kell ölnöm.
- Hülye!
- Nem is voltam olyan hülye, hiszen azt felelte: Igen.
- Azt felelte: Igen?
- Azt, felséges asszonyom, pedig hát felelhetett volna akármit: hogy Basso-Portóba vagy Porta Capuanába való, és akkor istenigazában benne vagyok a csávában, nem bizonyíthatom rá, hogy hazudik. De cseppet sem kertelt. "Én vagyok, akit kerestek." Azzal piff-puff, két emberemet földre teríti egy-egy pisztolylövés, csihi-puhi, két másik emberemet egy-egy kardsuhintás. Méltóságán alulinak tartotta a hazugságot, mert bátor ember volt ám, annyi szent!
A királyné összeráncolt homlokkal hallgatta, hogyan dicsőíti áldozatát a gyilkos.
- Meghalt?
- Igen, felséges asszony, meghalt.
- Mit csináltatok a hullával?
- Hitemre, felséges asszony, éppen egy őrjárat közelgett, s minthogy vigyáznom kellett, őfelsége érdekében, hogy fel ne ismerjenek, a patrujra hagytam a többit, a holtak összeszedését és a sebesültek bekötözését.
- Rájönnek, hogy francia tiszt!
- Hogy jönnének rá? Itt a köpenye, a két pisztolya, a kardja, mind elhoztam a csatatérről. Hű, az áldóját, hogy bánt az a karddal meg a pisztollyal! Irat nem is volt nála több, mint ami ebben a tárcában van, no meg ez a tárcára tapadt papírrongy.
S a pribék egy vérfoltos bőrtárcát dobott az asztalra. A tárcáról csakugyan valami levél formájú, gyűrött papírdarab csüngött le, az alvadt vér rátapasztotta.
A pribék nagy lelkinyugalommal leválasztotta a papírt a tárcáról, s mindkettőt az asztalra helyezte.
A királyné már nyúlt volna érte, de úgy látszik, visszariadt a vérfoltos tárca érintésétől, mert feleúton megállt a keze, és azt kérdezte:
- Hát az uniformissal mit csináltál?
- Hisz épp ez az, nem volt azon uniformis annyi sem, mint itt la, az ujjamon, ezért is evett a penész. Fekete paszományos, bő, zöld bársonyruhát viselt a köpenye alatt. Tán egy barátjánál hagyta a nagy viharban átázott uniformist, és attól kapta kölcsön a ruhát.
- Igazán különös! - mondta a királyné. - Pedig én pontos személyleírást kaptam. A tárca tartalma egyébiránt tán eloszlatja kétségeinket.
S kesztyűs kezével kinyitotta a tárcát, a kesztyűujj hegyét vörösre festve. Egy levelet húzott elő, a következő címzéssel:
"Garat polgártársnak, a francia köztársaság nápolyi nagykövetének..."
A királyné feltörte a köztársaság felségjelvényét viselő pecsétet, széthajtotta a levelet, végigfutott az első sorokon, és felkiáltott örömében.
Öröme nőttön-nőtt, ahogy tovább olvasta a levelet, s amikor befejezte, azzal fordult Pasqualéhoz:
- Becses emberem vagy, Pasquale, megcsinálom a szerencsédet.
- Felséged régen ígéri - jegyezte meg a pribék.
- Légy nyugodt, ez egyszer megtartom, amit ígértem. Addig is nesze egy kis előleg.
Néhány sort vetett egy darab papírra.
- Utalvány ezer aranyra. Ötszáz a tied, ötszáz az embereidé.
- Köszönöm, felséges asszony - mondta a pribék, miközben a papírra lehelt, hogy megszárítsa a tintát, mielőtt zsebre tenné. - De még lenne mondanivalóm felséged számára.
- Nekem is volna még kérdeznivalóm, de hadd olvassam előbb újra végig ezt a levelet.
A királyné újra elolvasta a levelet, nem kisebb örömmel, mint az imént.
Miután végzett a levéllel:
- Hű Pasqualém, halljuk, mit akartál még mondani.
- Azt felség, hogy ha ez a fiatalember fél tizenegytől éjjel egyig Johanna királynő rompalotájában tartózkodott, és uniformisát ott polgári öltözékkel cserélte fel, nem lehetett egyedül, s nyilván nemcsak a francia követnek hozott levelet a tábornokától.
- Nekem is ez járt az eszemben, mialatt beszéltél, kedves Pasquale. És nem gyanítod, kik lehettek a társai? - fűzte hozzá.
- Egyelőre nem, de remélem, nemsokára megtudunk egyet-mást.
- Csupa fül vagyok, Pasquale - mondta a királyné. Szeme fellobbanó fénye mintegy eláradt a pribéken.
- Nyolc emberem volt ma éjjel szolgálatban. Két embert elnélkülözünk, gondoltam, hatan majd csak elbírunk a szárnysegéddel... - kis híján rá is fizettem, hogy annyira alábecsültem, de nem baj... Nos, ezt a két embert lesbe állítottam Johanna királynő palotájánál, és megparancsoltam nekik, hogy kövessék nyomon mindazokat, akik az én emberem előtt vagy után lépnek ki a palotából; igyekezzenek megtudni, hogy kik, de legalább azt, hogy hol laknak.
- Nos?
- Nos, felséges asszony, az Óriás szobránál találkozom velük. Felséged engedelmével mennék is megnézni, ott vannak-e már.
- Eredj! És ha ott találod, vezesd őket ide, magam akarom kikérdezni mind a kettőt.
Pasquale Simone kilépett a folyosóra. Lépteinek zaja fokozatosan halkult el, ahogy lefelé haladt a lépcsőn.
Amikor a királyné magára maradt, szórakozott tekintete az asztalra tévedt, arra a papírra, amelyet a pribék papírrongynak nevezett, s miután leválasztotta a tárcáról, azzal együtt az asztalra dobta.
Karolina olyan mohón vetette rá magát Championnet levelére, s annyira megörült a levél tartalmának, hogy erről a papírdarabról meg is feledkezett.
Finom papírra írt levélke volt. A gyöngybetűs, szép metszésű, arisztokratikus írás asszonyi kézre vallott. Szerelmes levél - állapította meg a királyné az első szavaknál.
Az első két szó így hangzott: Caro Nicolino.
A kíváncsi királyné bosszúságára az írást csaknem teljesen elfedte a levélre ömlött vér. Csak a keltezést lehetett még kivenni - szeptember 20. - és a levélíró mentegetőzését, amiért nem jöhet el a szokott légyottra, minthogy kénytelen a királynét elkísérni Nelson admirális fogadására.
Az aláírás egyetlen betű volt, nyilván a név kezdőbetűje: E.
A királynéval forgott a világ.
Hogy kaphatott Championnet hadsegéde szeptember huszadiki kelettel szerelmes levelet egy asszonytól, aki ráadásul azzal mentegeti elmaradását a szokott légyottról, hogy a királynét kell elkísérnie, amikor ő maga szeptember huszadikán, azaz három nappal ezelőtt, ötven mérföldnyire volt Nápolytól?
Egyetlen megoldás kínálkozott, s a királyné, amilyen találékony volt - hamarosan rá is bukkant.
A levél valószínűleg ott lapult az öltöny zsebében, amelyet nyilván a Johanna királynő palotájában tartózkodó egyik cinkos kölcsönzött Championnet küldöttének. A szárnysegéd, miután ruhát váltott, a zsebbe süllyesztette saját tárcáját. A levelet a sebéből kiömlő vér ragasztotta a tárcához, egyiknek a másikhoz semmi köze.
Amikor idáig jutott a királyné, felállt, és odament a karosszékhez, amelyre Pasquale a köpenyt helyezte. Jól szemügyre vette a köpenyt, kinyitotta, rábukkant a kardra és a pisztolyokra. A köpeny szemmel láthatóan közönséges francia lovastiszti szolgálati köpeny volt. Kincstári holmi volt a kard is, akárcsak a köpeny, nyilván az ismeretlen hozta magával. Nem úgy a pisztolyok!
A finom mívű, arannyal futtatott fegyverek Nápolyban készültek, a királyi fegyvergyárban. Agyukra címert véstek; a címer közepén N betű díszelgett.
Oszladozott a rejtélyt borító homály. Nyilván azé a Nicolinóé a két pisztoly is, akihez a levelet írták.
A királyné gondosan félrerakta a pisztolyokat és a levelet; jobb híján kiindulópontul szolgálhatnak az igazság felderítésére.
Simone éppen ekkor lépett be, két embere kíséretében.
Értesüléseik fabatkát sem értek.
Öt-hat perccel a szárnysegéd távozása után látni vélték, hogy egy bárka három utassal elindul a város irányába az időközben elcsitult tengeren.
Ketten eveztek a bárkán.
A két pribék nem törődött tovább a bárkával, vízre nem szállhattak, nyilvánvalóan nem terjeszthették ki ebben az irányban a nyomozás hatósugarát.
Kárpótlásul jóformán ugyanabban a pillanatban három ember lépett ki a palotának a hegyi útra nyíló kapuján. Körülpillantottak, tiszta-e a levegő, aztán kimerészkedtek az útra. A kaput gondosan becsukták. De nem a Mergellina felé, hegynek le indultak, mint a fiatal szárnysegéd, hanem fölfele, Lucullus villája irányában.
A két pribék követte a három ismeretlent.
Mintegy száz lépést haladhattak így, amikor egyikük felfutott jobbra a meredélyen, egy aloék és kaktuszok benőtte kis ösvényre kanyarodott, és eltűnt szemük elől. Nagyon fiatal ember lehetett, mert rendkívül könnyedén mászta meg az emelkedőt, és üde, csengő hangon kiáltotta oda barátainak:
- A viszontlátásra!
A másik kettő is nekivágott a hegyoldalnak, de lassabb iramban, és egy másik ösvényt követve, amely a hegyet megkerüli, s visszavezet Nápolyba, a Vomeróra.
A fogdmegek nyomukba szegődtek. Rákanyarodtak az ösvényre, ám az ismeretlenek észrevették, hogy követik őket, megálltak, mindketten egy-egy pár pisztolyt húztak elő az övükből, s rájuk förmedtek:
- Még egy lépés, és végetek!
Olyan hangon mondták, hogy a fogdmegeknek kétségük sem lehetett, meg is teszik, amivel fenyegetőznek. Mivel arra nem kaptak parancsot, hogy a legvégsőkig elmenjenek, no meg fegyver sem volt egyéb náluk, mint a késük, megálltak, s csak a tekintetükkel követték a két ismeretlent, míg el nem tűntek előlük.
Nem volt mit kezdeni a két ember értesüléseivel. Maradt a Nicolinóhoz intézett szerelmes levél, meg a királyi manufaktúrában gyártott N kezdőbetűs két pisztoly; ez az Ariadne-fonál elvezethet a Johanna királynő palotájának labirintusába vesző összeesküvés felderítéséhez.
A királyné intett Pasqualénak, hogy elmehet a két emberrel együtt, egy szekrénybe dobta a kardot és a köpenyt - úgysem veszi pillanatnyilag hasznukat -, ellenben magához vette a tárcát, a két pisztolyt és a levelet.
Acton még mindig várt rá.
A pisztolyokat és a tárcát íróasztala egyik fiókjába süllyesztette, s átment a szalonba, kezében a vérfoltos levéllel.
Acton felpattant, s mély meghajlással üdvözölte a belépő királynét. A hosszú várakozás ellenére nem adta semmi jelét türelmetlenségnek.
A királyné odalépett hozzá.
- Ön vegyész, nemde, uram? - kérdezte.
- A szó igazi értelmében nem, felséges asszony - felelte Acton -, de értek valamicskét a kémiához.
- Mi a véleménye, el lehet távolítani erről a levélről a vérfoltokat úgy, hogy az írás megmaradjon?
Acton megvizsgálta a levelet. Arca elsötétült.
- Felség - mondta -, a vérfoltot nehezebb eltüntetni, mint bármely más folyadék hagyta foltot, a Gondviselés rendeléséből, amely így bünteti s tartja rettegésben azokat, akik nem átallanak vért ontani. Ha a levél közönséges tintával íródott, olyan tintával tehát, amely sav és festékanyag egyszerű keveréke, nehéz dolgunk lesz, mert a káliumklorid eltávolítja ugyan a vért, de megtámadja a tintát is. Ha, ami nem valószínű, a tinta ezüstnitrát tartalmú, vagy esetleg csontszén és kopálmézga vegyülete, akkor a vérfolt eltávolítható hipoklóros mésszel, anélkül hogy a tinta elhalványodnék.
- Rendben van, tegye meg, amit lehet. Nagyon fontos lenne tudnom, hogy mi áll a levélben.
Acton szótlanul meghajolt.
A királyné folytatta:
- Uram, ön azt izente, hogy két igen fontos híre van számomra. Halljam.
- Mack tábornok megérkezett ma este, mialatt az ünnepség folyt. Nálam szállt meg, korábbi meghívásom értelmében. Mire hazamentem, már ott találtam.
- Isten hozta a tábornokot. Kezdem hinni, hogy a Gondviselés velünk van. S a másik híre, uram?
- Nem kevésbé fontos, mint az első, asszonyom. Beszéltem Nelsonnal, s ami a pénzt illeti, módjában áll mindent úgy intézni, ahogy felséged óhajtja.
- Köszönöm, csak ez a hír hiányzott még, hogy teljes legyen az örömöm.
Karolina az ablakhoz lépett, félrevonta a kárpitot, egy pillantást vetett a király lakosztálya irányába, s látva, hogy az ablak világos, így szólt:
- A király szerencsére nem alszik még. Megírom neki, hogy reggel rendkívüli ülésre jövünk össze, s azon okvetlenül részt kell vennie.
- Úgy rémlik, vadászatot tervezett mára - vetette ellen Acton.
- Annyi baj legyen - mondta megvetően a királyné. - Legfeljebb máskorra halasztja.
Felkapott egy tollat, és papírra vetett néhány sort. Az imént láttuk már, hogyan fogadta a király a királyné levelét.
Acton még mindig úgy állt előtte, mintha parancsra várna. A királyné kegyes mosollyal felé fordult:
- Jó éjt, kedves főkapitány! Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattam, de ha megtudja majd, mit végeztem, be fogja látni, hogy nem fecséreltem az időmet.
S kezét nyújtotta Actonnak. Az mély tisztelettel megcsókolta, elköszönt, és indult kifelé.
- Egy szóra még! - szólt utána a királyné.
Acton sarkon fordult.
- A király nagyon rossz kedvében lesz holnap az ülésen.
- Magam is attól tartok - felelte Acton mosolyogva.
- Kösse minisztertársai lelkére, hogy meg se mukkanjanak, csakis akkor beszéljenek, ha kérdezik őket. Hagyják kettőnkre a komédiát, a királyra és rám.
- Bizonyosra veszem - mondta Acton -, hogy felségednek jut a hálásabb szerep.
- Meghiszem azt - válaszolta a királyné. - Egyébként majd meglátja.
Acton újra meghajolt s távozott.
A királyné a komornának csengetett, miközben félhangosan azt mondta:
- Ó, ha Emma is megteszi, amit ígért, minden úgy megy majd, mint a karikacsapás.
Zárjuk le e mozgalmas éjszaka eseményeinek ecsetelését, hogy történetünk fonalát eztán kitérés és megállás nélkül pergethessük tovább.
Ha olvasóink figyelmesen olvasták az előző fejezetet, emlékezniük kell rá, hogy Salvato Palmieri távozása után az összeesküvők két, egyenként három főből álló csoportra oszlottak. Az egyik csoport a Posílippón indult el, felfele, a másik tengerre szállt egy bárkában.
Nicolino Caracciolo, Schipani és Velasco nekivágott gyalog a Posíllipónak.
Domenico Cirillo, Ettore Caraffa és Manthonnet bárkára szállt. A Johanna királynő palotájának tengermosta, nagy kapuboltja alatt kikötött bárka addig ott dacolt a viharral.
Mint már említettük, Manthonnet Porticiben lakott, és Ettore Caraffa nála rejtőzködött. A bárka Manthonnet, a szenvedélyes halász tulajdona volt. Manthonnet, Ettore Caraffa segítségével a bárkán járt át Porticiből Johanna királynő palotájába. A két markos legény csendes időben két óra alatt tette meg evezve az utat. Ha kedvező szél fújt, felvonták a vitorlát, s ez esetben evezniük sem kellett.
Mint rendesen, ma éjjel is bárkán indultak haza. Elült a szél, a tenger is lecsendesült, úgyhogy rászorultak az evezőkre. Cirillót, aki a Chiaia folyó torkolatánál lakott, a Mergellinán készültek partra tenni. Ezért hajóztak part mentében, ahogy az a fogdmegek jelentéséből is kitűnt, ahelyett hogy egyenesen Porticinek vették volna az irányt.
A királyi kaszinó magasságában partra tették Cirillót - ez a kaszinó ma Torloni herceg tulajdona. Szelíd lejtésű partszakaszt választottak ki, ahol ma utca van.
Aztán eltávolodtak a parttól, kifelé tartottak a nyílt tengerre, megkerülve a hosszú földnyelvet, amelyre a Tojás-erőd épült.
Cirillo minden nehézség nélkül feljutott az első utcába. Senki nem látta meg. Alig száz lépés után azonban gyökeret vert a lába. Egy csoport katona vitatkozott az út közepén; fáklyafény csillant puskáik csövén.
A katonák két fáklya fényénél vizsgálgattak valamit: a földön két emberi test hevert.
"Őrjárat - gondolta Cirillo -, most végzi körútját."
Csakugyan az az őrjárat volt, amely megfutamította Pasquale Simonét. Jöttükre hanyatt-homlok menekült, hogy ne kompromittálja a királynét.
Pasquale jól sejtette, az őrjárat csakugyan egy halottat és egy sebesültet talált a viadal színhelyén, a lastricó-n. A másik két pribék, az, akinek az arcát érte kardvágás és az, akinek a kulcscsontját törte el a golyó, sebesülten is el tudott menekülni, s a San Felice-kert északi oldalán húzódó kis sikátoron át elfutott.
Nyilvánvaló volt, hogy az egyik ember halott, felesleges vele vesződni, de társa, habár eszméletlen volt, lélegzett még, őt talán meg lehet menteni.
Az egyik katona vizet merített sisakjába a pár lépésnyire álló Oroszlán-kútból, s a sebesült arcába loccsantotta. A váratlan zuhany magához térítette a sebesültet. Kinyitotta a szemét.
Amikor látta, hogy katonák veszik körül, megpróbált feltápászkodni, de hiába: tagjai megbénultak, csak a fejét volt képes mozgatni.
- Ha már meg kell halnom, barátaim - mondta -, nem fektethetnétek valamivel puhább ágyra?
- Hitünkre, derék ördög! - szóltak a katonák. - Bármi nyomja a lelkét, ezt a kívánságát teljesítenünk kell.
Próbálták felemelni.
- Jaj, az áldóját! - kiáltotta a sebesült. - Óvatosan, mintha üvegből lennék, mannaggia la Madonna!
Egy nápolyi szájából ez a legdurvább istenkáromlás. A mozdulat nyilván heves fájdalmat okozott a sebesültnek.
Cirillo előbb ösztönösen ki akart térni a csoport útjából, de nyomban belévillant a felismerés: erre kellett Salvato Palmierinek a francia követségre mentében elhaladnia, ahol most az őrjárat sebesülteket szed föl a kövezetről. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezt a csődületet olyan baleset okozta, amelyben Championnet ifjú küldötte is szerepet játszott, s amely talán őt sem kímélte meg.
Elszántan előrelépett tehát, épp abban a pillanatban, amikor az őrjárat parancsnoka, egy tiszt, már-már betörte az Oroszlán-kút mellett az utca sarkán álló ház kapuját. Nápoly lakosainak egyik megkülönböztető vonása ugyanis az az ösztönös és heves viszolygás, amely mindannyiszor elfogja őket, amikor felebarátjukon kellene segíteniük, még ha életveszélyben forog is a szerencsétlen.
A tiszt addig kiabált, a katonák addig döngették puskatussal a kaput, míg végre nagy nehezen kinyílt. Cirillo hallotta, hogy egyszerre ketten-hárman is kérdezik, hol találnak kirurgust.
Azonnal jelentkezett. Orvosi kötelessége volt, no meg a kíváncsiság is erre ösztökélte.
- Orvos vagyok, nem kirurgus - mondta -, de ez most nem lényeges, ha a szükség úgy hozza, sebészkedem is.
Éppen akkor értek oda a sebesültet vivő katonák, a sebesült meghallotta Cirillo szavait, s megszólalt:
- Doktor úr, attól tartok, rossz betege találok lenni.
- Meglátjuk - felelte Cirillo. - A hang csengése elég biztató.
- Ha egyebem nem is, a nyelvem még mozog, s hitemre, élek vele, amíg lehet.
Ezalatt előkerült az egyik ágyból egy matrac. Felrakták a szoba közepén álló asztalra, és ráfektették a sebesültet.
- Párnákat a feje alá, párnákat - szólt Cirillo. - A sebesült fejét mindig jól fel kell polcolni.
- Hála és köszönet, doktor! - nyögte a pribék. - Nem kisebb a hálám, mint akkor lenne, ha sikerülne megmentenie.
- Miért ne sikerülne?
- Hm, magam is értek valamicskét a sebekhez! Ez mélyebb a kelleténél.
Intett Cirillónak, hogy lépjen közelebb, Cirillo lehajolt, füle csaknem a sebesült száját érte.
- Nem a tudományában kételkedem, doktor, de jól tenné, ha papért küldene. Ezt olyan szentül hiszem, mintha maga mondta volna.
- Vetkőztessék le, de nagyon vigyázva - szólt Cirillo.
Aztán a házigazdához fordult, aki felesége és két gyermeke társaságában kíváncsian bámulta a sebesültet:
- Küldje el az egyik gyereket don Michelangelo Cicconéért a Santa-Maria-di-Porto-Salvo templomba.
- Ó, a tisztelendő urat mi is ismerjük. Fuss, Tore, hallod, mit mond a doktor úr.
- Máris megyek - szólt a gyerek, és elfutott.
- Pár lépésre találsz egy patikát - kiáltott utána Cirillo. - Zörgesd föl a patikust, és mondd meg neki, hogy Cirillo doktor mindjárt küld egy receptet, nyitott ajtóval várjon.
- Ördög és pokol, mi érdeke fűződik tulajdonképpen ahhoz, doktor, hogy én éljek? - kérdezte a sebesült.
- Nekem, barátom? - felelte Cirillo. - Semmi, csak az emberiesség.
- Be furcsa szó! - mondta a sebesült, fájdalmas fintorral. - Sose hallottam még... Jaj, fájdalmas Szűzanyám!
- Mi a baj? - kérdezte Cirillo.
- Fáj a vetkőztetés.
Cirillo elővette a műszereit, kiválasztott egy szikét, s felhasította a pribék nadrágját, ingét, kabátját, lemeztelenítve teste bal felét.
- Végre! - sóhajtotta a sebesült. - Lám, inasnak bevált. Ha varrni is úgy tud, doktor, mint vágni, ügyes ember, annyi szent.
Majd a bordái közt tátongó sebre mutatott.
- Itt van, tessék.
- Látom - felelte a doktor.
- Rossz helyen, ugye?
- Mossa le a sebet friss vízzel, a lehető leggyengédebben - fordult Cirillo a háziasszonyhoz. - Akad a háznál puha vászon?
- Nemigen - felelte az asszony.
- Itt a zsebkendőm, tessék. Közben menjen el valaki a gyógyszerészhez, s csináltassa meg ezt a receptet.
Sebtiben, ceruzával felírt egy szíverősítő és nyugtató szert, víz, ecetsavas ammonium és cedrátszirup keverékét.
- De ki fizeti a gyógyszert? - kérdezte az asszony, miközben a doktor zsebkendőjével mosogatta a sebet.
- Én, ki más! - felelte Cirillo.
S a másik gyerek kezébe nyomta a receptet meg egy pénzdarabot:
- Fuss, ami visszajár, az a tied.
- Doktor - szólt a pribék -, ha nem patkolok el, csuhásnak állok, és életfogytiglan magáért imádkozom.
A doktor közben elővett műszerei közül egy ezüstszondát, s a sebesülthöz lépett.
- Nincs mit tenni, fiam, mutassa meg, hogy férfi a talpán.
- Megméri a seb mélységét?
- Muszáj, tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat.
- Káromkodni szabad?
- Szabad, de ne feledje, sokan látják, hallják. Ha túlságosan jajgat, azt mondják majd, gyenge legény, ha túlságosan káromkodik, azt mondják, istentelen.
- Doktor, maga valami szíverősítőt emlegetett. Nem bánnám, ha előtte ihatnám egy kortyot.
A gyerek kifulladva visszaérkezett. Egy üvegcsét tartott a kezében.
- Anyám - újságolta -, hat grain jutott nekem.
Cirillo elvette az üvegcsét.
- Kanalat - szólt.
Hozták a kanalat. Színültig töltötte szíverősítővel, s a sebesült szájához vitte.
- Nini! - mondta az egy pillanat múltán. - Jót tett.
- Azért adtam.
Pár perc múlva Cirillo ünnepélyesen megkérdezte:
- Felkészült?
- Igen, doktor - felelte a sebesült -, kezdje, az ön kedvéért megteszem, ami tőlem telik.
A doktor lassan, de biztos kézzel nyomta a szondát a sebbe. Ahogy a szonda mélyebbre hatolt, a beteg arca egyre inkább eltorzult, de egyetlen jajszót sem ejtett. Nyilvánvaló volt, hogy szenved, és hősiesen tűri, úgyhogy a komor és megható jelenetet kíváncsian figyelő katonák önkéntelenül bátorítóan felmorajlottak.
- Elégedett velem, doktor? - kérdezte büszkén a pribék.
- Bátrabban viselte, barátom, mint amit emberileg lehetségesnek hittem - felelte Cirillo, miközben kabátja ujjával törölgette homlokáról a verejtéket.
- Adjon innom, különben elájulok - mondta a sebesült elhaló hangon.
Cirillo még egy kanál szíverősítőt adott neki.
A sebesült nem tévedett: a seb súlyos volt, sőt, halálos.
A kard hegye a két repülőborda közt hatolt be, megsértette a mellkasi aortát, és átdöfte a mellhártyát. Itt tehetetlen volt a tudomány, legfeljebb a vérzést lehetett csökkenteni a seb elszorításával, s néhány perccel meghosszabbítani a beteg életét.
- Tiszta ruhát kérek - szólt Cirillo, és kutatva nézett körül.
- Tiszta ruhát? - felelte a házigazda. - Nincs.
Cirillo kinyitotta a szekrényt, kivett egy inget és darabokra tépte.
- Mi jut eszébe? - tiltakozott az ember. - Széttépi az ingeimet!
Cirillo a zsebébe nyúlt, s két piasztert adott az embernek.
- No, ha ilyen jól megfizeti, felőlem akár mindet elszakíthatja - vélte az ember.
- Doktor úr - szólt a sebesült -, ha sok olyan betege van, mint én, aligha gazdagszik meg.
Cirillo az ing egyik darabját tamponnak használta, a másikkal a sebre szorította a tampont.
- Jobban van? - kérdezte a sebesülttől.
Az előbb nagyot lélegzett, aztán habozva felelte:
- Igen.
- Akkor most felelhet a kérdéseimre - avatkozott közbe a tiszt.
- A kérdéseire? Minek?
- Jegyzőkönyvet kell felvennem.
- Két szóban lediktálom az egész jegyzőkönyvet - mondta a sebesült. - Doktor, adjon még egy kanállal abból a micsodából.
S miután egy kanál szíverősítőt lenyelt, így folytatta:
- Hatodmagammal lesben álltam, hogy egy fiatalembert meggyilkoljunk. Ő megölte egyikünket, megsebesített hármunkat, én vagyok az egyik sebesült, ennyi az egész.
Érthető, hogy Cirillo a legnagyobb figyelemmel hallgatta a haldokló vallomását. Gyanúja beigazolódott, a fiatalember, akire a pribékek gyilkos szándékkal lestek, nyilván azonos Salvato Palmierivel. Más aligha lett volna képes hat támadóból négyet harcképtelenné tenni.
- S hogy hívják a társait? - kérdezte a tiszt.
A sebesült arcára torz vigyor ült ki.
- Drága barátom, maga túlságosan kíváncsi. Ha valaha megtudja a nevüket, bizonyára nem tőlem. De ha megmondanám, azzal sem menne sokra.
- Téved, letartóztatnám őket.
- Azt hiszi? Hát akkor megmondom, kitől tudhatja meg a neveket, forduljon bizalommal hozzá.
- Kihez?
- Pasquale Simonéhoz. Ha a címét is tudni akarja: Basso-Porto, a Catalana utca vége.
- A királyné pribékje! - mormolták a körülötte állók.
- Köszönöm, barátom - szólt erre a tiszt -, a jegyzőkönyv el is készült.
Majd az őrjárathoz fordult:
- Menjünk! máris egy teljes órát elvesztegettünk.
Fegyvercsörgés, távolodó léptek zaja hangzott fel.
Cirillo ott maradt a sebesült mellett.
- Látja, hogy iszkolnak? - kérdezte a pribék.
- Látom - felelte Cirillo -, és meg is értem, hogy nem mondott semmit, ami társait bajba juttathatta volna. De ugye tőlem nem tagad meg némi felvilágosítást, senkire nem hoz vele bajt, és nekem fontos.
- Ó, magának, doktor, akármit, szíves-örömest. Jót tett velem, merő jóakaratból, s meg is mentett volna, ha lehet. De igyekezzen, érzem, hogy gyengülök, gyorsan kérdezze meg, ami érdekli, mert a nyelvem is egyre nehezebben forog. Erre mondják, hogy: a vég kezdete.
- Rövid leszek. Ugye, az a fiatalember, akit Pasquale Simone meg akart ölni, egy fiatal francia tiszt volt?
- Állítólag igen, bár úgy beszélt olaszul, mint maga vagy én.
- Meghalt?
- Nem tudok bizonyosat, de annyit mondhatok, ha nem halt meg, kutyául lehet.
- Látta elesni?
- Láttam, de rosszul, ekkor már én is a földön hevertem, s jobban foglalkoztatott a magam dolga, mint az övé.
- Mégis mit látott? Szedje össze magát, nagyon fontos megtudnom, mi lett a fiatalemberrel.
- Láttam, hogy nekiesett a pálmás kert kapujának, s aztán úgy rémlett, mintegy ködön át látom, hogy nyílik a kapu és egy fehér ruhás nő behúzza a fiatalembert. De meglehet, látomásom támadt, és akit én fehér ruhás nőnek néztem, az valójában a halál angyala volt, eljött a fiatalember lelkéért...
- Mást nem látott?
- De igen. Láttam, hogy a beccaio fut, vakon a kiömlő vértől, és mindkét kezét a fejéhez szorítja.
- Köszönöm, barátom, mindent megtudtam, amit akartam. Egyébként úgy hallom, mintha...
Cirillo fülelt.
- Igen, a pap jön, a csengettyűvel. Ó, én is hallottam... Ezt a csengőt már messziről hallja az, akinek szól.
Pillanatnyi csönd támadt. A csengő egyre közelebbről szólt.
- Vége, nemde? - kérdezte a pribék Cirillótól. - Nincs már ugye közöm evilági dolgokhoz?
- Megmutatta, hogy talpig férfi, tehát nyíltan megmondom, mint férfihoz illik: épp annyi ideje van még hátra, hogy megbéküljön istenével.
- Amen! - mondta rá a pribék. - Adjon még egy kortyot a szíverősítőből, hogy bírjam erővel, amíg kell. Nagy gyengeség fogott el.
Cirillo megtette, amire a sebesült kérte.
- Most pedig szorítsa meg a kezem, de jó erősen.
Cirillo megszorította a kezét.
- Erősebben - szólt a pribék -, nem érzem.
Cirillo teljes erőből megszorította a haldokló bénult kezét.
- Most vessen rám keresztet. Isten a tanúm, megtenném én magam, ha mozdítani bírnám a kezemet.
Cirillo keresztet vetett, s a sebesült egyre gyengülő hangon elimádkozta: Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, amen!
Ebben a pillanatban megjelent a pap a küszöbön. Előtte lépkedett a gyerek, akit érte küldtek, bal kezében a kereszt, jobbjában a szentelt víz. A pap hozta az oltári szentséget.
Láttára mindenki letérdepelt.
- Ide hívtak? - kérdezte a pap.
- Igen, atyám - felelte a haldokló. - Egy szegény bűnös készül kiadni lelkét, ha ugyan van lelke, s kéri, hogy ebben a keserves dolgában segítse imáival. Áldását nem kérheti, mert méltatlannak tudja rá magát.
- Áldásom mindenkinek kijár, fiam - szólt a pap. - Minél nagyobb bűnös valaki, annál inkább rászorul.
Széket húzott az ágy fejéhez, leült, s fejét úgy hajtotta, hogy füle a haldokló szájához közel kerüljön. A szentségtartót a kezében tartotta.
Cirillónak nem volt itt több keresnivalója. Amennyire tőle tellett, megkönnyítette az ember utolsó óráját. Az orvos elvégezte a maga dolgát, a papon volt a sor. Csendesen kiosont a házból. Alig várta már, hogy közelebbről szemügyre vehesse a viadal színhelyét, s maga győződjön meg róla, igazat beszélt-e a pribék.
Olvasóink ismerik a tett színhelyét. Cirillo a narancs- és citromfák fölött bókoló kecses pálmáról azonnal felismerte San Felice lovag házát.
A pribék pontosan megjelölte a helyet. Cirillo egyenesen a kerti kiskapuhoz tartott - ezen át tűnt el a sebesült Salvato Palmieri, ha a pribék jól látta. Cirillo lehajolt, s csakugyan vérnyomokat vélt felfedezni a kapun.
Vérfolt egyáltalán ez a feketeség? Lehetne másfajta nedvesség is. Cirillo leoldotta a nyakkendőjét - a zsebkendője az asszonynál maradt, aki a sebesült sebét mosta vele -, az Oroszlán-kútnál benedvesítette a kendő egyik csücskét, majd visszatért, s megdörzsölte a kapufát ott, ahol a sötét folt látszott.
Néhány lépéssel odább Johanna királynő palotája irányában állt egy Mária-szobor, előtte mécses égett.
Cirillo fellépett egy útjelző kőre, s a batisztot a mécs közelébe tartotta.
Minden kétséget kizáróan vért látott rajta.
- Salvato Palmieri itt van - mondta, San Felice lovag házára mutatva. - Csak az a kérdés, élve vagy halva. Még ma megtudom, hányadán áll a dolog.
Átvágott a téren, s újra elhaladt a ház előtt, ahová a sebesültet bevitték.
Az ablakon át bepillantott.
A sebesült éppen akkor halt meg. Don Michelangelo Ciccone mellette imádkozott.
Mire Domenico Cirillo hazaért, a Piedigrotta templomban éppen hármat harangoztak.
Nem számítva azokat a tanácskozásokat, amelyek a királynénál, a sötét szobában folytak le - ahová olvasóinkat is elvezettük -, és amelyeket bízvást nézhetett volna bárki az inkvizíció üléseinek, hetente négyszer folyt hivatalosan tanácskozás a palotában: hétfőn, szerdán, csütörtökön és pénteken.
Az államtanácson a következő személyek vettek részt:
A király, feltéve hogy a napirenden szereplő ügyek súlya rákényszerítette;
a királyné - már elmagyaráztuk, milyen jogon;
John Acton főkapitány, az államtanács elnöke;
Castelcicala herceg, külügyminiszter, tengerészeti miniszter, kereskedelemügyi miniszter, üres óráiban besúgó, kém és bíró;
Gianbattista Ariola brigadéros, hadügyminiszter, értelmes és viszonylag becsületes férfiú;
Saverio Simonetti márki, igazságügyminiszter;
Ferdinando Corradino márki, kultuszminiszter és pénzügyminiszter. Ő lett volna a legjelentéktelenebb miniszter, ha a nála is jelentéktelenebb Saverio Simonetti nem tagja a tanácsnak.
Fontos alkalmakkor az említett urakon kívül még másokat is meghívtak: Sambucca márkit, Carini herceget, San Nicolo herceget, Baldassare Cito márkit, del Gallo márkit, továbbá Pignatelli, Colli, valamint Parisi tábornokot.
A király tíz ülésből egyen ha részt vett, a királyné ellenben szorgalmasan látogatta az üléseket, bár gyakran úgy tett, mintha csupán egyszerű hallgatóként jelenne meg. Ilyenkor az asztaltól távolabb helyezkedett el, a terem egyik sarkában vagy egy ablakfülkében, Emma Lyonna, a kegyencnő társaságában, akit úgy hozott mindig magával a terembe, mintha egy tulajdonát képező tárgy lenne, királyi személyének ugyanolyan elmaradhatatlan és látszólag jelentéktelen tartozéka, mint Ferdinándnak a kedvenc spanyol vizsla.
Ki-ki játszotta a rá kiosztott szerepet. A miniszterek úgy tettek, mintha vitatkoznának, Ferdinánd úgy tett, mintha figyelne, Karolina szórakozottságot mímelt. A király kutyája nyakát vakargatta, a királyné Emma fürtjeivel játszadozott, a négylábú kedvenc ura lábánál, a kegyencnő úrnője térdénél hevert. A miniszterek megsimogatták Jupitert és bókoltak Emmának, a tárgyalás szüneteiben vagy amikor elhaladtak előttük, s az úr vagy az úrnő mosollyal hálálta meg a simogatást vagy a bókot.
Acton főkapitányra nehezedett látszólag a kormányzás egész felelőssége a hajón, amely a Franciaországból fújdogáló forradalmi szelek korbácsolta veszedelmes vizeken, zátonyok és szirének között hányódott - hat évszázad leforgása alatt nyolcfajta uralom szenvedett ezen a tengeren hajótörést. Acton összeráncolt homlokkal, komor tekintettel ült, keze remegett, mintha csakugyan a kormánykereket markolná, úgy tűnt, egyedül ő fogja fel, milyen súlyos a helyzet, s milyen közeli a vész.
A királynét amúgy is vakmerővé tette franciagyűlölete most, hogy az angol flottára támaszkodhatott, hogy körülbelül bizonyosra vette Nelson támogatását, nemcsak nem riadt vissza a veszélytől, de egyenesen elébe ment, kész volt a sorsot kihívni.
Ferdinánddal éppen fordítva állt a dolog. Ő mind mostanáig azon mesterkedett, a kedélyes együgyűség álarca alatt, hogy Franciaországnak a legcsekélyebb ürügyet se szolgáltassa a béke megbontására, ha a szerződésnek nem is tett mindenben eleget.
Nem gyorsítani akarta volna ő a történelem menetét, hanem ellenkezőleg, minél kényelmesebben, lassabban haladni, s lám, Karolina meggondolatlansága folytán egyszerre olyan iramot vettek az események, amilyenre álmában sem számított. Mint láttuk, egyetlen nap alatt sor került Nelson fogadtatására, ugyanaznap befutott Nápoly kikötőjébe - a Franciaországgal kötött szerződést megsértve - az angol flotta, fényes ünnepséget adtak az abukiri győző tiszteletére, s a francia követ, megelégelve a sok esküszegést, hazugságot, kihívást, Franciaország nevében hadat üzent a Kettős Királyság kormányának, meg se gondolva, készen áll-e Franciaország a háborúra, így történt, hogy a király kénytelen-kelletlen lemondta a keddre, szeptember huszonhetedikére tervezett, nagyszerű vadászatot, amelynek kezdetét háromszoros kürtszó adta volna tudtára, s vadászat helyett, a királyné levélkéjének engedelmeskedve, az államtanács ülésén vesz részt!
Acton egyébként jó előre közölte a miniszterekkel és tanácsnokokkal, hogy őfelsége előreláthatólag rosszkedvében lesz, s a lelkükre kötötte, hogy burkolóddzanak püthagoraszi némaságba.
A királyné a királyt megelőzve érkezett a tanácsterembe. Ott találta a miniszterek és tanácstagok társaságában Ruffo kardinálist. Megtudakolta tőle, mely örvendetes körülménynek köszönheti, hogy megjelenésével tisztelte meg az ülést, s azt a választ kapta, hogy Ruffo a király egyenes parancsára jelent meg. A királyné könnyedén biccentett, Ruffo kardinális mélyen meghajolt, s valamennyien némán vártak tovább a királyra.
Negyed tízkor felpattant az ajtó mindkét szárnya, s az ajtónállók elkiáltották magukat:
- A király!
Ferdinándnak ezúttal kettős oka volt az elégedetlenségre. A királyné diadalmámorban úszott, ő ellenben mogorva, kedvetlen arccal lépett be. Lehorgasztott fejjel, behúzott farokkal oldalgott mögötte régi ismerősünk, Jupiter, a spanyol vizsla - a derék eb ész dolgában bátran felvehette volna a versenyt Hüppolitosz lovaival. Bár a vadászatot máskorra halasztották, a király vadászöltönyt viselt, tiltakozása jeléül a rajta esett erőszak ellen.
Csekély vigasz! - de aki tudja, milyen fanatikus rajongója a király a vadászat örömeinek, amitől ezúttal megfosztották, az talán képes méltányolni.
A király láttán mindenki felállt, a királyné is.
Ferdinánd rásandított, megcsóválta a fejét, és sóhajtott, mintha azt akarná mondani: "Lám, te vagy életem megrontója!"
Majd jobbra-balra bólintott, így viszonozva a miniszterek és tanácsnokok hajlongását. Személy szerint, külön csakis Ruffót köszöntötte.
- Uraim - szólt aztán szenvedő hangon -, legőszintébb kétségbeesésemre kénytelen voltam idekéretni önöket, holott talán arra számítottak, akárcsak én, hogy ezt a napot nem kell az államtanács ülésének szentelniük, hanem szórakozásaiknak vagy másfajta ügyeiknek. Esküszöm, nem én tehetek róla, ha csalódniuk kellett várakozásukban, a királyné állítja, hogy halaszthatatlanul sürgős és rendkívül fontos ügyeket kell megbeszélnünk, s ehhez az én jelenlétem is szükséges, őfelsége majd előadja a dolgot, önök pedig mérlegeljék, és nyilvánítsanak véleményt. Foglaljanak helyet, uraim!
Azzal maga is leült, a többiektől kicsit távolabb, a királynéval szemközt, s combjára csapva hozzáfűzte:
- Gyere ide, szegény Jupiter, ez lesz csak a mulatság, meglásd!
A kutya ásítva odakullogott, s gazdája lábához feküdt, mellső lábát előrenyújtva és a hátsóra kuporodva, mint a szfinx.
- Uraim - kezdte a királyné. Mint mindig, most is kihozta a sodrából férje modora, beszéde, amely olyannyira ellentétes volt az övével. - A dolog fölöttébb egyszerű, a király maga is elmondhatta volna két szóban, ha úgy tartaná a kedve.
Mindenki feszülten figyelt. Ezt látva így folytatta:
- A francia nagykövet, Garat polgártárs ma éjjel elhagyta Nápolyt, miután háborút üzent nekünk.
- S hadd tegyük hozzá, uraim - esett a szavába a király -, hogy a hadüzenetre alaposan rászolgáltunk. Jó barátunk, Anglia, célt ért, majd kitapasztaljuk, támogat-e úgy, amint kellene. De ez már Acton úr dolga.
- S a derék Nelsoné, uram - vágta rá a királyné -, aki Abukirnál bebizonyította, mire képes a bátorsággal párosult lángelme.
- Asszonyom, mindazonáltal bátorkodom kijelenteni, hogy a háború Franciaországgal súlyos, igen súlyos ügy.
A királyné éles hangon felelte:
- Azt csak elismeri, hogy kevésbé súlyos, amióta Bonaparte polgártárs, ha százszor a degói, montenottei, arcolei és mantuai győzőnek nevezteti is magát, Egyiptomban rostokol, és ott is marad mindaddig, amíg Franciaország új hajóhadat nem épít, úgyhogy, remélem, bőven lesz ideje megvárni, míg a Nílus partján kikel a Direktórium által rábízott magokból a répa.
- Igaz - válaszolta ugyanolyan élesen a király -, csakhogy Bonaparte polgártárs nem az egyetlen ellenfél. Egyébként szép tőle, hogy csak a degói, montenottei, arcolei és mantuai győzőnek nevezteti magát, amikor neveztethetné magát ezen kívül még a roveredói, bassanói, castiglionei és millesimói győzőnek is. Franciaországnak ott van rajta kívül még Masséna, a rivoli győző, Bernadotte, a tagliamentói győző, Augereau, a lodi győző, Jourdan, a fleurusi győző, Brune, az alkmaeri győző, Moreau, a radstadti győző; ami nem is olyan kevés, ha rólunk van szó, akik soha senkit le nem győztünk. El is felejtettem Championnet-t, a dunes-i győzőt, aki mellesleg alig harminc mérföldnyire, azaz háromnapi járásra van tőlünk.
A királyné megvető mosollyal vont vállat. A mosoly Championnet-nak szólt, akit pillanatnyilag harcképtelennek tudott, de a király magára vette.
- Asszonyom, lehet hogy tévedtem, de legfeljebb két-három mérföldet - csattant fel. - Amióta a franciák Rómában vannak, éppen elégszer kérdeztem meg, hány mérföld választ el tőlük, hogy alapos okom legyen tudni.
- Ó, uram, igazán nem vontam kétségbe földrajzi ismereteinek helyességét - mondta a királyné, osztrák alsó ajkát egészen az álláig biggyesztve.
- Nem, dehogy, értem már, mindössze politikai ismereteim helyességét vonja kétségbe. De ha San Nicandro mindent megtett is, hogy ostoba frátert faragjon belőlem, és az ön véleménye szerint, sajnos, teljes sikerrel, én mégis arra hívnám fel a jelenlevő uraságok figyelmét, akik tartják szerencséjüknek, hogy minisztereim lehetnek, hogy az ügy nem olyan egyszerű. Most nem úgy áll a dolog, mint 1793-ban, amikor mindössze öt-hatezer embert küldtünk Toulonba és három vagy négy hadihajót - pedig mondhatom, onnan is szomorú állapotban kerültek vissza, a hajók is, az emberek is! És nem is úgy áll, mint 1796-ban, amikor mindössze négy lovasezredet küldtünk szövetségeseink segítségére, amely ezredek ugyan a bátorság csodáit mívelték Tirolban, de ez nem akadályozta meg Cutót abban, hogy fogságba essék, sem Moliternót, hogy otthagyja a szebbik szemét. Megjegyzendő, hogy 1793-ban és 1796-ban biztonságban ültünk, akkor még Felső-Itáliát egész szélességében az ön unokaöccsének csapatai tartották megszállva. Nem mintha hibáztatnám érte, de mellesleg ő sem siet olyan nagyon hadba szállni, pedig hát Bonaparte polgártárs csúnyán az orrára koppintott a campoformiói békeszerződéssel. Ferenc, az ön unokaöccse ugyanis óvatos ember, kevesli a hadjáratához azt a 60 000 embert, amelyet ön ígért neki, s igenis bevárja előbb azt az 50 000-et is, amit az orosz cár ígér. Hja, ő ismeri a franciákat, egyszer már beléjük kötött, de alaposan hátra is kötötték a sarkát!
Ferdinánd beszéd közben kissé jobb kedvre hangolódott, s most jóízűen nevetett a szóviccen, amelyet az osztrák császár rovására megeresztett, igazolva La Rochefoucauld-nak azt a mély és kétségbeejtő maximáját, amely szerint mindig van valami örvendetes a barátunkat sújtó szerencsétlenségben.
Karolinát vérig sértette az általános derültség, minthogy unokaöccse ellen irányult.
- A király feledni látszik, hogy a nápolyi kormány, ellentétben az osztrák császárral, nem választja meg szabadon cselekvése időpontját. Nem mi üzenünk háborút Franciaországnak, hanem Franciaország nekünk, sőt, már meg is üzente: sürgősen számba kell tehát vennünk, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre a hadviseléshez.
- Hát az igaz, számba kell vennünk - mondta a király. - Először halljuk Ariolát. Lássuk csak! 65 000 katonát emlegetünk. Hol a 65 000 katonád?
- Hogy hol van, sire?
- Igen, sorold fel.
- Mi sem könnyebb, Acton főkapitány tanúsíthatja, felség, hogy igazat mondok.
Acton igenlőleg bólintott.
Ferdinánd ki nem állhatta Actont. Időnként megrohanta - nem a féltékenység, annál bölcsebb volt -, csak az irigység. Ferdinánd jelenlétében Acton óvatosságból akkor adott csak életjelt magáról, ha a király egyenesen hozzá fordult.
- Acton főkapitány majd akkor válaszol, ha őt kegyeskedem kérdezni - jelentette ki a király. - Egyelőre te válaszolj, a saját nevedben, Ariola. Hol az a 65 000 ember?
- Sire, 22 000 a San Germanó-i táborban.
Ferdinánd minden újabb adatnál bólintott, s az ujjain számolt.
- 16 000 az Abruzzókban - folytatta Ariola -, 8000 a sessai síkságon, 6000 Gaetában, 10 000 részben Nápolyban, részben a tengerparton s végül 3000 Beneventóban és Ponte Corvóban.
- Csakugyan annyi - mondta a király, akinek sikerült a számolást befejeznie, mire Ariola a felsorolás végére jutott. - 65 000 főnyi hadseregem van.
- És mind vandonatúj, osztrák egyenruhában.
- Azaz fehérben?
- Igenis, felség, nem zöld, hanem fehér egyenruhában.
- Ó, kedves Ariolám - kiáltotta a király, miközben komikusan mélabús arcot vágott. - Hát nem mindegy, mondd, hogy fehér vagy zöld ruhában futnak meg?
- Lesújtó véleménye van alattvalóiról, uram - jegyezte meg a királyné.
- Lesújtó véleményem, asszonyom? Éppen ellenkezőleg, rendkívül értelmesnek tartom őket, sőt, túlságosan értelmesnek. Ezért hiszem, hogy nem hajlandók olyan ügyért meghalni, amelyhez semmi közük. Ariola azt állítja, hogy 65 000 katonája van: ebből 15 000 régi katona, ez igaz, de ők sem gyújtottak meg soha életükben egyetlen kanócot, és nem hallották soha a golyók fütyölését. Meglehet különben, hogy ők csak a második puskalövésre futnak meg. De a többi 50 000? Azok mindössze hat hete vagy egy hónapja katonák. És hogy toboroztuk őket? Önök talán azt hiszik, uraim, hogy én általában nem szoktam odafigyelni, mert rendszerint Jupiterrel, ezzel a kivételesen okos állattal beszélgetek, mialatt önök vitatkoznak, pedig hát egy szó nem sok, annyi sem kerüli el a figyelmemet. Csak azért hagyok mindent önökre, mert ha ellentmondanék, be is kéne bizonyítanom, hogy jobban értek a kormányzáshoz, mint önök, márpedig nekem nem passzióm a kormányzás, nem éri meg, hogy miatta összevesszek a királynéval, akinek igenis passziója. Nos, uraim, önök a katonákat nem törvényesen sorozták, nem is sorshúzás útján jelölték ki, hanem erőszakkal hurcolták el a falvakból, erőszakkal szakították el a családjuktól, az intendánsok és viceintendánsok kénye-kedve szerint. A községek ezer emberenként nyolc újoncot tartoztak állítani, de megmondjam, hogyan? Először kijelölték a leggazdagabbakat, de a gazdagok váltságdíjat fizettek, és otthon maradtak. Aztán kijelölték a kevésbé gazdagokat, ők is le tudták még szurkolni a váltságdíjat, otthon maradtak, akárcsak az előbbiek. És így sorban, tovább, három-négyszeres adót is megvettek az egyre kevésbé gazdagokon - amit persze neked, szegény Corradinóm, nem kötöttek az orrodra, ha százszor pénzügyminiszter vagy is -, míg végre elérkeztek azokhoz, akiknek egy megveszekedett petákjuk sincs. Ezek aztán elmentek, hogyne mentek volna - ők nem tudtak váltságdíjat fizetni! Minden egyes katonánk maga a testet öltött jogtalanság, égrekiáltó visszaélés. Nem törvény kötelezi őket a szolgálatra, a zászlóhoz nem fűzi őket erkölcsi kötelezettség, hanem csakis a büntetéstől való rettegés láncolja oda! S önök azt várnák, uraim, hogy ezek az emberek életüket adják néhány igazságtalan miniszterért, kapzsi intendánsért, tolvaj viceintendánsért, no meg a tetejébe egy olyan királyért, akinek az esze csakis a vadászaton, halászaton, szórakozáson jár, s alattvalói iránti gondoskodása kimerül abban, hogy falkájával átszáguld földjeiken, és tönkreteszi a termést! Nem ment el az eszük! Ha katona lennék tulajdon hadseregemben, a legelső napon meglépnék, s beállnék haramiának, a haramia legalább saját érdekéért harcol és hal meg.
- Kénytelen vagyok elismerni, hogy felséged szavaiban sok az igazság - mondta a hadügyminiszter.
- Meghiszem azt! - felelte a király. - Én mindig igazat beszélek, feltéve persze, hogy nincs okom hazudni. De menjünk tovább! Megengedem, hogy 65 000 embered van, szép csatarendben felsorakozva, vadonatúj ruhában, osztrák hadifelszereléssel, vállukon puska, oldalukon kard, a feneküket tölténytáska verdesi. De kit állítsz a sereg élére, Ariola? Csak nem saját magadat?
- Sire - válaszolta Ariola -, nem lehetek egy személyben hadügyminiszter és fővezér.
- És inkább megmaradsz hadügyminiszternek. Értem.
- Sire!
- Mondom, hogy értem... eggyel végeztünk is. Lássuk csak, Pignatelli, vállalnád, hogy Ariola 65 000 katonájának a fővezére legyél?
- Sire - felelte a megkérdezett -, bevallom, nem mernék ekkora felelősséget magamra vállalni.
- Ez már kettő. Hát te, Colli? - folytatta a király.
- Én sem, felség.
- És te, Parisi?
- Felség, én csak ezredes vagyok.
- Persze, persze. Mind elvezényelnétek egy ezredet vagy akár egy hadosztályt, de egyiktek sem vállalkozna rá, hogy haditervet dolgozzon ki, hogy tervszerű hadmozdulatokat irányítson, hogy megütközzön a tapasztalt ellenféllel, és le is győzze!
- Felséged ne fárassza magát feleslegesen azzal, hogy fővezért keres - szólt közbe a királyné -, van már fővezérünk.
- Hűha! - csodálkozott Ferdinánd. - De remélem, nem országomból való?
- Nem, uram, legyen egészen nyugodt - válaszolta a királyné. - Unokaöcsém egyik emberét kértem el; olyan hadvezér hírében áll, akinek az ellenség is kénytelen tisztelettel adózni, és aki kielégíti barátaink leghőbb vágyait.
- Hogy hívják az illetőt? - kérdezte a király.
- Karl Mack báró... Van ellene kifogása, uram?
- Csak az, hogy kikapott a franciáktól - vágott vissza a király -, minthogy azonban ez a malőr megesett a császár valamennyi tábornokával, beleértve tulajdon nagybátyját és Károly főherceget is, igazán mindegy, hogy Mack vagy más.
A királyné ajkát harapdálta. A király ma nem ismert könyörületet, cinikus, gúnyolódó kedvében nem kímélt senkit, még saját magát sem. Karolina felállt, s közben megkérdezte:
- Egyszóval elfogadja Mack bárót hadseregünk fővezéréül, sire?
- El, el - felelte a király.
- Akkor szíves engedelmével...
Az ajtó felé indult. A király kíváncsian figyelte, el nem tudta képzelni, mit akarhat. Ebben a pillanatban felharsant a vadászkürt a palota udvarán, épp a tanácsterem ablakai alatt. Teli tüdőből fújhatta egy jó torkú legény, mert olyan erővel zendült fel a lancer, hogy az ablakok beleremegtek, s a miniszterek és tanácsnokok csodálkozva néztek össze. Nem értették, mire jó ez a váratlan kürtrivalgás.
Aztán mintegy adott jelre minden tekintet a királyra szegeződött, mintha tőle várnák e vadászati rejtély megfejtését.
De a királyt láthatólag ugyanúgy meglepte a dolog, mint a többieket, és Jupitert nem kevésbé, mint a gazdáját.
Ferdinánd pár pillanatig tétovázott, mint aki nem hisz saját fülének.
Végre megszólalt:
- Mit művel ez a fickó? Tudnia kell, hogy a vadászatot leállítottam, hogy jut eszébe jelt adni?
A vadász dühödten fújta.
A király felállt. Nagyon izgatott volt, látszott, heves harcot vív önmagával.
Az ablakhoz lépett, kinyitotta és kiüvöltött:
- Elhallgass, barom!
Majd ingerülten becsukta az ablakot, visszatért a helyére - Jupiter hűségesen követte -, és a karosszékbe vetette magát.
Eközben a királyné védőszárnyai alatt színre lépett egy új személyiség. Mialatt a király lekiáltott a vadászának, a királyné kinyitotta a tanácsteremnek saját lakosztályaira nyíló ajtaját, s bevezette az új szereplőt.
Mindenki meglepetten bámulta az ismeretlen arcot, a királyt sem kivéve.
23 KARL MACK, BÁRÓ ÉS TÁBORNOK
A negyvenöt-negyvenhat esztendős, magas termetű, szőke hajú, sápadt arcú férfi, aki oly váratlanul cseppent az általános figyelem középpontjába, osztrák egyenruhát viselt, tábornoki jelzéssel; mellén számos egyéb kitüntetés mellett ott díszelgett a Mária Terézia és a Szent Januárius rend érdemkeresztje és szalagja.
- Felség - szólt a királyné -, engedje meg, hogy bemutassam Karl Mack bárót, felséged hadseregének újonnan kinevezett fővezérét.
- Á, tábornok úr - mondta a király, s csodálkozva meredt a tábornok mellén fityegő Szent Januárius érdemrendre, minthogy nem emlékezett rá, hogy neki adományozta volna -, örvendek, hogy megismerhetem.
Sokatmondó, figyelmeztető pillantást váltott Ruffo kardinálissal.
Mack mélyen meghajolt. Már nyitotta volna a száját, hogy a király üdvözletére válaszoljon, amikor a királyné elébevágott:
- Sire, úgy gondoltam, helyes, ha nem várjuk be a tábornok úr megérkezését, hanem mielőbb eljuttatjuk hozzá az ön iránta tanúsított nagyrabecsülése jelét; utasításomra követünk még az indulás előtt átnyújtotta Bécsben a tábornoknak a Szent Januárius érdemrendet.
- Én pedig, sire, mélyen átérezve felséged jóságát, a villám gyorsaságával itt teremtem - mondta a báró, túlzott, színpadias lelkesedéssel -, hogy elmondhassam: felség, kardom az öné.
Azzal kirántotta kardját hüvelyéből. A király hátrább taszította karosszékét. Akárcsak I. Jakab, ő is irtózott a vas látványától.
Mack folytatta:
- Kardom felségedé s a királyné őfelségéé, s addig nem is nyugszik meg hüvelyében, míg meg nem döntötte a gyalázatos francia respublikát, az emberiség gyalázatát, Európa szégyenét. Elfogadja felséged eskümet? - fűzte hozzá Mack, szörnyen hadonászva a karddal.
Ferdinándnak soha nem volt érzéke a hősi gesztusokhoz. Bámulatos józanságával önkéntelenül is rögtön felmérte, mennyire nevetséges Mack tábornok pöffeszkedése, úgyhogy gúnyos mosollyal egyetlen szót morzsolt el a foga között, azon a nápolyi tolvajnyelven, amelyet, tudta, nem ért senki, aki nem a Vezúv lábánál látta meg a napvilágot.
- Ceuza!
Örömest lefordítanók a király száján kicsúszott indulatszót, csakhogy, sajnos, nincs francia megfelelője. Be kell tehát érnünk azzal, hogy jelezzük: valahol középúton áll az "öntelt" és a "hülye" közt.
Mack közben kivont karddal várta, hogy a király elfogadja esküjét. Zavartan fordult a királyné felé, minthogy csakugyan nem értette, mit mond a király.
- Úgy hiszem, őfelsége megszólításával tüntetett ki - mondta Mack.
A királyné nem jött ki a sodrából.
- Őfelsége egyetlen, igen kifejező szóval biztosította önt hálájáról, tábornok.
Mack meghajolt, s méltóságteljesen visszacsúsztatta kardját hüvelyébe. A király változatlanul csúfondáros kedélyességgel figyelte.
Nagyon szeretett gúnyolódni, most elemében érezte magát.
- Kedves unokaöcsém, remélem, nem érte be azzal - mondta -, hogy egyik legjobb tábornokát küldte el a francia respublika megdöntésére, hanem mindjárt elküldte vele a hadjáratnak a birodalmi tanács által jóváhagyott tervét is.
A király tökéletesen megjátszott ártatlansággal adta elő a kérdést, amely maga is tömény gúnyt takart, ugyanis a birodalmi tanács dolgozta ki annak idején az 1796-1797-es hadjáratok tervét, amelyek során az osztrák tábornokok, köztük maga Károly főherceg is, rendre csúfos vereséget szenvedtek.
- Nem, felség - felelte Mack -, arra kértem a császár őfelségét, kegyes uralkodómat, hogy adjon nekem e téren szabad kezet.
- Remélem, megadta? - szólt a király.
- Igenis, sire, volt olyan kegyes.
- Ugye, kedves tábornokom, azonnal munkához lát? Mert megvallom, alig várom már, hogy megismerjem a tervet.
- A terv máris készen áll - felelte Mack a legteljesebb önelégültség hangján.
Ferdinánd kaján jókedvre derült, mint rendesen, ha alkalmas áldozatra talált.
- Hallják ezt, uraim! - mondta. - Garat polgártárs még hadat sem üzent nekünk a gyalázatos francia respublika nevében, s lángeszű fővezérünk jóvoltából a gyalázatos francia respublika máris a porban hever. Ugyancsak kedvel bennünket Isten és Szent Januárius! Köszönöm, kedves tábornokom, köszönöm.
Mack készpénznek vette a bókot, büszkeségtől dagadó kebellel hajolt meg a király előtt.
- Milyen kár - kiáltotta az -, hogy nincs éppen kéznél egy térkép államainkról s a római államról, jó lenne térképen követni a tábornok hadműveleteit. Azt beszélik, Bonaparte polgártársnak van Párizsban a Chantereine utcai lakásán egy nagy térképe, és azon előre megmutogatja titkárainak és szárnysegédeinek a helyeket, ahol meg fogja verni az osztrák tábornokokat; a báró ugyanígy megmutathatná nekünk jóelőre, hol fogja megverni a francia tábornokokat. Hallod, Ariola, csináltass a hadügyminisztérium számára egy olyan térképet, amilyen Bonaparte polgártársnak van, és bocsásd Mack báró rendelkezésére!
- Felesleges fáradság, sire, van egy kitűnő térképem.
- Olyan jó, mint Bonaparte polgártárs térképe? - kérdezte a király.
- Meghiszem azt - felelte Mack, elégedett arckifejezéssel.
- És hol van, tábornok, hol? - érdeklődött a király. - Majd elepedek, annyira szeretnék már látni egy térképet, amelyen az ellenséget előre megverik.
Mack megparancsolta az egyik ajtónállónak, hogy hozza el a szomszéd szobából irattartóját.
A királyné jobban ismerte felséges férjét, hogysem komolyan vegye álnok bókjait. Attól tartott, pártfogoltja észre találja venni, hogy a király maró gúnyjának céltáblájául szolgál, ezért megkockáztatta azt az ellenvetést, hogy a pillanat nem alkalmas részletkérdések tisztázására. Mack azonban nem akarta elszalasztani a kiváló alkalmat, amikor három vagy négy tábornok jelenlétében bizonyíthatja be stratégiai tudását. Meghajlása tisztelettudó, de nyomatékos kérést fejezett ki; ezt látva a királyné elállt szándékáról.
Az ajtónálló meghozta a nagy irattartót. Egyik oldalán az osztrák címer aranylott, a másikon Mack tábornok neve és címei.
A tábornok elővette az itáliai államok nagyméretű térképét, és kiterítette a nagy asztalra.
- Figyelem, hadügyminiszter úr, figyelem, tábornok urak! - mondta a király. - Mack tábornok szól, egy szavát el ne szalasszák! Beszéljen, báró, hallgatjuk.
A tisztek felcsigázott érdeklődéssel tódultak az asztalhoz. Mack tábornok ekkoriban a világ egyik legjobb stratégájának hírében állt, hogy miért, azt egyébként senki sem tudta, s már soha nem is fogja megtudni.
A királyné félrehúzódott. Rosszallóan látta, hogy a király lóvá teszi Mack bárót, s nem akart ebben a mulatságban részt venni.
- Hogyan, asszonyom? - szólt rá a király. - Ön félrevonul, ön, aki úgy gyűlöli a republikánusokat, és éppen akkor, amikor a báró kegyeskedik megmondani nekünk, hol veri meg őket?
- Nem értek a stratégiához, uram - felelte ingerülten a királyné. Majd Ruffo kardinálisra mutatva így folytatta: - No meg talán olyasvalaki elől venném el a helyet, aki ért hozzá!
Azzal az ablakhoz lépett, s dobolni kezdett az üvegen.
S mintha ez megbeszélt jel lenne, ugyanabban a pillanatban felhangzott kint másodszor is a kürt szava, ugyanúgy, mint előbb, csak nem a lancer-t fújta, hanem a vue-t.
A király úgy torpant meg, mintha a lába gyökeret vert volna a terem mozaikpadlójában. Arca eltorzult, levált róla a kaján jókedv máza, hogy a dühnek adjon helyet.
- Ez aztán több a soknál! - mondta. - Vagy mind meghülyültek, vagy összeesküdtek, hogy megőrjítenek! Most nem szarvast meg vadkant hajtunk, hanem republikánusokra vadászunk, ha jól tudom.
Megint az ablakhoz sietett, mint az imént, csak még annál is indulatosabban tépte fel, és lekiáltott:
- Hallgatsz el, rögtön, baromállat! Magam sem tudom, mi tart vissza, hogy le ne rohanjak és tulajdon kezemmel meg ne fojtsalak!
- Ó, felség - jegyezte meg Mack -, ez túlságos megtiszteltetés lenne annak a bugrisnak.
A király jókedve egy csapásra visszatért.
- Úgy hiszi, báró? - mondta. - Hadd fusson hát a fickó, mi pedig lássuk, hogyan végzünk a franciákkal. Halljuk a tervet, tábornok, halljuk.
Sokkal nyugodtabban csukta be az ablakot, mint remélni lehetett az után, ahogy a kürtszó hallatára kikelt magából. Mack tábornok lapos bókja szerencsére csodát tett.
- Íme, uraim - kezdte Mack olyan hangon, ahogy a tanár beszél diákjaihoz. - 60 000 emberünk a Gaetától Aquiláig terjedő vonal négy vagy öt pontján helyezkedik el.
- Mint tudja, 65 000 emberünk van - vetette közbe a király. - Ne sajnálja, használja mindet fel.
- Számításaim 60 000 emberre szólnak, többre nincs szükségem - felelte Mack. - Ha százezer embere lenne felségednek, akkor sem kérnék egy szál katonával sem többet. Egyébként pontos értesüléseim vannak a francia hadsereg létszámáról, ők alig tízezren vannak.
- Szóval, hat egy ellen - mondta a király. - Ez megnyugtat. 1796-ban és 97-ben unokaöcsém katonái mindössze kétszer annyian voltak, mint a franciák, amikor Bonaparte polgártárs tönkreverte őket.
- Én nem voltam ott, sire - válaszolta Mack, önelégült mosollyal.
- Igaz - felelte a király, gyermekded egyszerűséggel. - Csak Beaulieu volt ott, Wurmser, Alvinczi, no meg Károly főherceg.
- Sire, sire! - suttogta a királyné, és megrántotta Ferdinánd vadászzekéje szárnyát.
- Jó, jó, ne aggódjék! - mondta a király. - Tudom, kivel van dolgom. Egyébként is csak addig vakarom a fejét, amíg el nem rántja.
Mack folytatta előadását.
- Mint mondottam, csapataink zöme, mintegy 20 000 ember San Germanónál áll, a többi negyvenezer a Trontónál, Sessában, Tagliacozzóban és Aquilában. Tízezer ember átkel a Trontón, megfutamítja az ascolii francia helyőrséget, elfoglalja Ascolit és a via Acmilianán Fermóig nyomul előre. Négyezer ember kitör Aquilából, elfoglalja Rietit, és megindul Terni felé. Öt- vagy hatezer leereszkedik Tagliacozzóból Tivoliba, és átfésüli a Sabinumot, az a nyolcezer pedig, amelyik a sessai táborból indul ki, a via Appián behatol a római állam területére. A fennmaradó hatezret behajózzuk, és Livornóba irányítjuk, ezek a Perugiába visszavonuló francia csapatok útját vágják el.
- A Perugiába visszavonuló francia csapatok... Mack tábornok nem mondta ugyan meg, mint Bonaparte polgártárs szokta, hogy pontosan hol veri meg az ellenséget, de azt igen, hogy az ellenség merre vonul vissza.
- Nos, azt is megmondom, hogy hol verem meg az ellenséget - diadalmaskodott Mack.
- Lássuk - mondta a király. A hadviselést láthatóan majdnem annyira élvezte, mint a vadászatot élvezte volna.
- Kiindulok San Germanóból felségeddel és húsz- vagy huszonötezer emberrel.
- Kiindul San Germanóból, énvelem.
- Róma ellen vonulok.
- Még mindig énvelem.
- A ceperanói és frosinonei úton nyomulok előre.
- Pocsék utak, tábornok! Jól ismerem, tapasztalatból beszélek.
- Az ellenség feladja Rómát.
- Ez biztos?
- Róma védhetetlen.
- És mit tesz az ellenség, miután feladta Rómát?
- Civita Castellánába vonul vissza, megerősített állásokba.
- Ó, ó! És ön? Otthagyja őket?
- Dehogy; támadok és megverem őket.
- Kitűnő. És ha véletlenül mégsem veri meg?
- Sire - Mack szívére szorította a kezét és meghajolt -, ha bátorkodom kijelenteni felségednek, hogy megverem az ellenséget, az annyi, mintha már meg is vertem volna.
- Akkor minden rendben! - szólt a király.
- Van felségednek valami kifogása az előadott terv ellen?
- Nem, egyetlen pontban kellene csak megállapodnunk.
- Mi legyen az, felség?
- Ön azt mondta a haditerv ismertetése során, hogy San Germanóból indul ki, énvelem?
- Igenis, sire.
- Szóval én is háborúzok?
- Bizonyára.
- Ezt most hallom először. És milyen rangot szán nekem tulajdon hadseregemben? Nem tapintatlanság, ugye, ha ezt kérdezem?
- A legfőbb hadúrét, sire. Boldog leszek és büszke, ha felséged parancsainak engedelmeskedhetem.
- A legfőbb hadúr!... Hm...
- Felséged elhárítaná?... Remélnem engedték pedig, hogy...
- Kicsoda?
- A királyné őfelsége.
- Ez szép a királyné őfelségétől, csakhogy a királyné őfelsége mindig is túlságosan jó véleményt táplált felőlem, aminek ezúttal újabb tanújelét adta, megfeledkezve arról, hogy nem vagyok hadvezér. Hogy én legyek a legfőbb hadúr? - folytatta a király. - Talán bizony Nagy Sándornak vagy Hannibálnak nevelt engem San Nicandro? hát a brienne-i katonaiskolába jártam én, mint Bonaparte polgártárs? hát olvastam én Polüboszt? tanulmányoztam valaha Caesar műveit? olvastam valaha Folard lovag, Montecuccoli vagy Móric szász választófejedelem írásait, mint az ön fivére, Károly herceg? mit olvastam én egyáltalán mindabból, amit el kell olvasni ahhoz, hogy az embert szabályszerűen verjék meg? és hol fővezérkedtem másutt, mint a Lipariota ezredemben?
- Sire - felelte Mack -, IV. Henrik leszármazottjának, XIV. Lajos unokájának mindez a kisujjában van akkor is, ha nem tanulta.
- Kedves tábornokom - mondta a király -, ezt a kefét talán beveszi egy ostoba ember, de én nem vagyok ostoba, csak tudatlan.
- Ó, felség! - tört ki önkéntelenül Mack. Megdöbbentette, hogy a király ilyen kereken megmondja, mit gondol saját magáról.
Mack várta a folytatást, de Ferdinánd csak a fejét vakarta.
- Nos? - kérdezte Mack, látva, hogy a király mondana is valamit, meg nem is.
Ferdinánd közben elszánta magát.
- Egy tábornoknak mindenekelőtt bátornak kell lennie, ugye?
- Kétségtelenül.
- Ön bátor?
- Sire!
- Ön biztosan tudja, hogy bátor, ugye?
- Ó!
- Nohát, én nem veszem biztosra, hogy bátor vagyok.
A királyné fülig pirult, Mack megütődve bámult a királyra. A miniszterek és a tanácsnokok mosolyogtak, ők már ismerték a király cinizmusát. Nemigen tehetett ez a Ferdinánd nevezetű, különös figura olyat, amin ők megütköztek.
- Egyébként lehet, hogy bátor vagyok, csak nincs róla tudomásom - folytatta a király. - Majd elválik.
Aztán tanácsnokai, tábornokai, miniszterei felé fordult:
- Uraim, hallották a báró hadműveleti tervét?
Mind bólintottak.
- Egyetértesz vele, Ariola?
- Igenis, sire - felelte a hadügyminiszter.
- Egyetértesz, Pignatelli?
- Igenis, sire.
- Hát te, Colli?
- Én is, sire.
- És te, Parisi?
- Én is, sire.
A király utoljára a kardinálishoz fordult. Ruffo most is, mint a tanácskozás kezdete óta mindig, félrevonultan ült.
- És ön, Ruffo? - kérdezte a király. A kardinális hallgatott.
Mack egy-egy mosollyal nyugtázta a helyeslő véleményeket. Most megrökönyödve bámult erre az egyházi férfiúra, aki a többiektől eltérően nem siet helyeselni.
- A kardinális tarsolyában netán jobb terv van? - kérdezte a királyné.
- Nem, felség - felelte a kardinális, a zavar legkisebb jele nélkül -, mert nem tudtam, hogy a háború küszöbön áll, és mert senki nem méltatott arra, hogy a véleményemet kikérje.
- Ha eminenciádnak volnának észrevételei - szólt Mack gúnyos hangon -, én szívesen meghallgatnám.
- Nem bátorkodtam volna a véleményemet kifejteni, ha excellenciás uram nem biztat rá - felelte Ruffo, roppant udvariasan. - De ha excellenciád csakugyan felhatalmaz...
- Mondja, csak mondja eminenciád - nevetett Mack.
- Ha jól értettem excellenciád elgondolásait - szólt Ruffo -, a haditervvel, amelyet kegyeskedett előttünk kifejteni, a következő célt szándékozik elérni...
- Halljuk, mi a célom - szólt közbe Mack. Azt hitte, végre akad valaki, akit ő ugrathat.
- Halljuk, csakugyan! - mondta Ferdinánd. Ő eleve Ruffónak szánta a győzelmet, már csak azért is, mert a királyné gyűlöli.
A királyné türelmetlenül toppantott. Ruffo észrevette a mozdulatot, de nem törődött vele. Régóta tudta, hogy a királyné ki nem állhatja, de ez nem nyugtalanította különösebben. Rendületlenül folytatta:
- Excellenciád a számbeli fölényre épít. Saját arcvonalunkat hosszúra méretezi, hogy mindkét irányban a francia állásokon túl nyúljon, és így lehetővé váljék az az átkaroló hadmozdulat, amelynek következtében az ellenséges csapattestek egymásra torlódnak, megzavarodnak, minthogy pedig ön visszavonulásuk útját is elvágja Toszkánában, előreláthatóan vagy megsemmisülnek vagy fogságba esnek.
- Uram, akkor sem érthette volna meg tökéletesebben elgondolásomat, ha magam fejtem ki - mondta Mack elragadtatva. - Egytől egyig foglyul ejtem őket, hírmondó sem jut belőlük haza Franciaországba. Ne legyen Karl Mack báró a nevem, ha nem így történik. Van ennél jobb javaslata, uram?
- Ha megkérdeztek volna, a magam részéről csakugyan mást javasolnék - felelte a kardinális.
- Ugyan mit?
- Azt, hogy a nápolyi hadsereget legfeljebb három részre osszuk. Huszonöt-harmincezer embert koncentráljunk a Chieti és Terni közé eső területre, tizenkétezret a via Aemilianán indítsunk útnak, a francia balszárnnyal szemközt, tízezret pedig a Pontini mocsárvidékre irányítsunk, hogy az ellenség jobbszárnyát tönkre zúzzák. Végül nyolcezer embert Toszkánába irányítanék. Minden rendelkezésemre álló erőt beleadnék egyetlen, nagyerejű csapásba, hogy ha csak lehet, elsöpörjem az ellenséges főerők ellenállását s oldalba kapjam a bal- valamint a jobbszárnyat, hogy ne nyújthassanak egymásnak segítséget. Ezalatt Toszkánában minden fegyverforgató embert a légióba toboroznék, s a légió gyorsan haladna előre, hogy szükség esetén segítségünkre siessen. A nápolyi hadsereg fiatal és tapasztalatlan, csak akkor érzi az erejét, ha nagy tömegben operál. Ez lett volna körülbelül a javaslatom - fejezte be előadását Ruffo. - Persze én, az Egyház szerény szolgája, meghajlok Mack tábornok lángesze és tapasztalata előtt.
A kardinális beszéd közben az asztalhoz lépett, hogy a térképen jelezze a felsorolt hadműveleteket, most ismét egy lépéssel hátrább vonult, mintegy jelezve, hogy a maga részéről lezárta a vitát.
A tábornokok csodálkozva néztek össze: nyilvánvaló volt, hogy Ruffo kardinális tanácsa kitűnő. Mack túlságosan felaprózta, túlságosan kis csoportokra bontotta a nápolyi hadsereget, megkockáztatva, hogy ezek a kis csoportok külön-külön szenvedjenek vereséget a számra még oly gyenge ellenségtől is. Ruffo terve teljesen elhárította ezt a veszélyt.
Mack az ajkát harapdálta, maga is érezte, mennyivel jobb tervet javasolt a kardinális az övénél.
- Uram - mondta végül -, a király szabadon választhat kettőnk között, kettőnk haditerve között. - És kényszeredett nevetéssel még hozzáfűzte: - Talán jobban is illenék a hadak élére egy olyasfajta háborúban, amelyet méltán nevezhetünk szent háborúnak, Péter, a remete, mint Bouillon Gottfried.
A király nemigen tudta, kit tiszteljen Péter, a remetében és Bouillon Gottfriedban, de ha ki is gúnyolta Mackot, megsérteni nem akarta.
- Mit nem mond, kedves tábornokom! - kiáltott fel. - A magam részéről kitűnőnek tartom az ön tervét, s láthatta, hogy kitűnőnek tartják ezek az urak is, hisz mindnyájan helyeselték. Az első szótól az utolsóig jónak tartom, nem akarok egy jottát sem változtatni rajta. Van tehát hadseregünk. Ez derék dolog. Van fővezérünk. Ez is nagyon derék dolog. Már csak pénz kéne. Corradino - fordult a pénzügyminiszterhez -, Ariola felvonultatta a katonáit, most rajtad a sor, lássuk a tallérokat.
- Haj, felség! - válaszolta Corradino, amikor a király egyenesen nekiszegezte a kérdést. - Mint tudja, a hadsereg felszerelésének és felruházásának költségei teljesen kiürítették az államkincstárt.
- Rossz hír, Corradino, rossz hír, mindig azt hallottam, hogy a pénz "nervus belli". Hallja, asszonyom? Nincs pénzünk!
- Sire - felelte a királynő -, kerül pénz is, ahogy került hadsereg és fővezér. Egyelőre egymillió fontot tudunk a rendelkezésére bocsátani.
- Nocsak! - szólt a király. - S ki az az alkimista, aki ilyen jól érti az aranycsinálást?
- Engedelmével bemutatom, sire - mondta a királyné, és ugyanahhoz az ajtóhoz lépett, amelyen az imént Mack tábornokot bevezette.
Egy pillanatnyilag láthatatlan személyhez intézve szavait, kiszólt:
- Lenne szíves kegyelmességed a király füle hallatára megerősíteni iménti bejelentésemet. Nemde a jakobinusok elleni háborúra lesz pénz, amennyi csak kell?
Minden tekintet az ajtóra szegeződött. Nelson bukkant fel a küszöbön, sugárzó arccal. Mögötte, szerényen a háttérben meghúzódva, Emma Lyonna lenge alakja tűnt fel, mint holmi elíziumi árny. Az imént biztosította első csókjával Nelson odaadását és Anglia hathatós támogatását.
Jelképes értelmű volt Nelson megjelenése itt és ekkor. Franciaország rossz szelleme maga ült le a nápolyi tárgyaló asztal mellé, hogy mindenható aranyával diadalra juttassa Karolina szószegéseit, árulását.
A jelenlevők mind ismerték Nelsont, Mack tábornok kivételével, aki, mint már említettük, csak az éjszaka folyamán érkezett. A királyné elébe ment, kézen fogta és bemutatta az abukiri győzőt a leendő Civita Castellana-i győzőnek.
- Bemutatom a szárazföld hősének a tenger hősét - mondta.
Nelson nem érezte túlságosan megtisztelőnek a bókot, ám mostani, rózsás hangulatában fel sem vette, noha az összehasonlítás minden tekintetben vetélytársának kedvezett. Udvarias meghajlással üdvözölte Mackot, és a királyhoz fordult:
- Sire, boldog örömmel jelentem felségednek és minisztereinek: kormányom feljogosított, hogy Anglia teljhatalmú képviselőjeként tárgyaljam meg felségeddel a Franciaország ellen indítandó háború bármely kérdését.
A király érezte, hogy csapdába került. Míg aludt, Karolina úgy gúzsba kötötte, mint Gullivert a liliputok. Nincs mit tenni, jó képet kell vágni a dologhoz. Még egy utolsó érv ötlött azonban eszébe, megpróbált belekapaszkodni.
- Kegyelmességed hallhatta - szólt -, miről vitáztunk. Magunk között vagyunk, egymás előtt nincsenek titkaink; pénzügyminiszterünk őszintén megvallotta, hogy egy fillér nem sok, annyi sincs a kincstárban. Én erre azt mondtam, hogy pénz nélkül nem lehet háborút viselni.
- Felséged ezúttal is mély bölcsességről tett tanúságot, mint mindig - felelte Nelson. - De Pitt úr felhatalmazása lehetővé teszi, hogy a hiányt ezennel pótoljam.
Azzal a következő szövegű megbízólevelet helyezte a tanácskozó asztalra:
"Felhatalmazzuk Nelson lordot, a Nílus báróját, hogy sir William Hamiltonnal, a Szicíliai Kettős Királyságban működő nagykövetünkkel egyetértésben a legmesszebbmenőkig támogassa felséges szövetségesünket, a nápolyi királyt, amennyiben háborúba sodródna a francia köztársasággal.
London, 1798. szeptember 7.
W. Pitt"
Acton lefordította a királynak Pitt néhány soros levélkéjét. A király maga mellé intette Ruffo kardinálist, mintegy erősítésül a királynéval és újabb szövetségesével szemben.
- A királyné azt állította, hogy uraságod rendelkezésünkre bocsáthat... - mennyit is? - kérdezte Ferdinánd.
- Egymillió font sterlinget - válaszolta Nelson.
A király kérdően tekintett Ruffóra: mennyi vajon egymillió font sterling.
Ruffo elértette a kérdést.
- Körülbelül öt és fél millió dukát - felelte.
A király hümmögött.
- Ez az összeg - szólt Nelson - csak első részlete a pénzbeli segítségnek, s a legégetőbb kiadásokra szántuk.
- Csakhogy meglehetősen hosszú időbe telhet, amíg ön felkéri kormányát, hogy juttassa el hozzánk a mondott összeget, és amíg a kormány ténylegesen intézkedik, egyszóval, amíg a pénz Nápolyba érkezik. Most az őszi napéjegyenlőség idején a hajóút Londonba és vissza legalább egy hónap vagy hat hét, márpedig hat hét vagy akár egy hónap alatt a franciák tízszer is Nápolyban teremnek.
Nelson válaszolt volna, de a királyné elébevágott.
- Felséged sose nyugtalankodjék - mondta -, a franciák semmiképp nem indíthatnak jelenleg háborút.
- Mindenesetre megüzenték - vetette ellen Ferdinánd.
- Ki üzent nekünk háborút?
- A francia köztársaság nagykövete. A manóba! Úgy tesz, mintha ezt most hallaná először.
A királyné megvetően mosolygott.
- Garat polgártárs elhamarkodta a dolgot - jelentette ki. - Ha tudta volna, hogy állnak Rómában Championnet tábornok ügyei, óvakodik háborút üzenni, de legalábbis várt volna még vele.
- Ön, asszonyom, persze jobban ismeri a római helyzetet, mint maga a nagykövet?
- Úgy hiszem.
- Talán bizony levelez a republikánus tábornok vezérkarával?
- Sire, nem alacsonyodom le odáig, hogy idegenekkel levelezzem.
- Akkor nyilván magától Championnet tábornoktól nyerte értesüléseit, asszonyom.
- Szó szerint így igaz! Itt a levele. Ha Garat polgártárs nem rohan el hanyatt-homlok még az éjjel Nápolyból, ma reggel ő veszi kézhez.
Azzal előhúzta borítékjából, és átnyújtotta a királynak azt a levelet, amelyet Simone Pasquale előző éjjel vett el Salvato Palmieritől és adott tovább a sötét szobában Karolinának.
A király futó pillantást vetett a levélre.
- Franciául írták - szólt, olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: arabusul írták.
A levelet Ruffónak nyújtotta, minthogy senki másban nem bízott, és felszólította:
- Kardinális uram, fordítsa olaszra.
Ruffo néma csendben olvasta fel a levelet:
"Követ polgártárs!
Mindössze néhány napja érkeztem Rómába. Kötelességemnek tartom önnel tudatni, milyen állapotban találtam a hadsereget, amelynek élére állítottak. Pontos adatokat közlök, kérem, hogy ezekhez szabja magatartását az áruló királyi udvarral szemben, amelyet örök ellenségünk, Anglia bújtogat, és amely csak alkalomra vár, hogy háborút indítson ellenünk..."
E szavaknál a királyné és Nelson mosolyogva összenézett. Nelson se franciául, se olaszul nem értett, a levelet tehát nyilván már előbb lefordították neki angolra.
A közjáték némán zajlott, Ruffo zavartalanul folytatta a felolvasást.
"A hadsereg létszáma papíron harmincötezer fő, a valóságban nyolcezer. Se cipőjük, se ruhájuk, se kenyerük, három hónapja egy fillért nem láttak a zsoldjukból. Nyolcezer emberre összesen 180 000 puskagolyó jut, fejenként tizenöt lövés. Puskaporunk nincs, még a védőállásokban sem, egyetlen lövést nem tudtunk leadni arra a berber hajóra, amely a minap felderítést végzett a partok mentén..."
- Hallja felséged - szólt közbe a királyné.
- Hallom - bólintott a király. - Folytassa, kardinális uram.
A kardinális tovább olvasott:
"Összesen öt ágyúnk van és egyetlenegy, négy lövegből álló ütegünk, puskában olyan nagy a hiány, hogy nem futotta két önkéntes zászlóalj felszerelésére, holott ezt a két zászlóaljt a bennünket minden oldalról szorongató felkelőkkel szemben készültem bevetni..."
A királyné újabb pillantást váltott Mackkal és Nelsonnal.
"Az erődök ugyanolyan szomorú állapotban vannak, mint arzenáljaink, az ágyúgolyók kalibere még véletlenül sem egyezik a csövek kaliberével; akadnak erődök, ahol csak ágyú van, golyó sehol, másutt golyó van ugyan, de nincs hozzá ágyú. Egyszóval, a helyzet katasztrofális, s ez indokolja a Direktórium utasításait, amelyeket ezennel továbbítok, miheztartás végett.
A római köztársaság függetlenségét fegyverrel kell biztosítani minden ellenséges támadó kísérlet ellenében; Nápolyra csakis abban az esetben kell kiterjeszteni a háborút, ha a nápolyi király sokszor beharangozott lerohanási tervét valóra próbálja váltani."
- Hallja felséged? - szólt megint a királyné. - Úgy hiszem, nem túlságosan nagy a háborús kockázat, ha velünk szemben mindössze nyolcezer ember áll, öt ágyúval és 180 000 puskagolyóval felszerelve.
- Folytassa eminenciád - mondta a király, kezét dörzsölgetve.
- Igen, folytassa csak - tódította a királyné -, mindjárt kiderül, mint vélekedik a francia tábornok saját helyzetéről.
"Beláthatja, követ polgártárs, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel Rómát sem tudom biztosítani semmiféle ellenséges támadó kísérlet ellenében, még kevésbé tudnám a háborút Nápolyra kiterjeszteni..."
- Megnyugodott, uram? - kérdezte a királyné.
- Hm, várjuk ki a végét.
"Nem győzöm tehát a lelkére kötni, követ polgártárs, tegyen meg mindent, sőt, annál is többet avégből, hogy az egyetértést a köztársaság és a Szicíliai Kettős Királyság között fenntartsa, természetesen úgy, hogy Franciaország tekintélyén ne essék csorba. Három hónapra van szükségem, hogy a hadsereget megszervezzem, addig elhamarkodott lenne és elkerülhetetlenül kudarcba torkollna minden kezdeményezésünk.
A levél vivője szárnysegédem. Hű ember, bátorságához nem fér kétség, és nemcsak olaszul tud, de a nápolyi tájszólást is jól beszéli, minthogy a nápolyi királyság egyik tartományában született. Azzal is megbíztam, hogy a nápolyi köztársasági párt vezetőivel felvegye a kapcsolatot. Küldje őt mihamarább vissza, s válaszában a lehető legrészletesebben ecsetelje, kérem, viszonyát a szicíliai királyi udvarral.
1798. szeptember 18.
Testvériség!
Championnet"
- Nos, uram - mondta a királyné -, ha az imént talán még nem volt egészen nyugodt, most aztán az lehet.
- Egyfelől igen, asszonyom, de másfelől nem.
- Ó, értem már, a republikánus pártra gondol. Eddig felségednek nem akaródzott hinnie a létezésében, most láthatja, mégsem egészen agyrém, léteznie kell, ha egyszer maguk a jakobinusok beszélnek arról, hogy nyugalomra kell őket inteniök.
- De hogy a csodába került a kezébe ez a levél, asszonyom? - kérdezte a király. A levelet már visszavette a kardinálistól, és csodálkozva nézegette.
- Az az én titkom, uram, s engedelmével meg is tartom magamnak - felelte a királyné. - De úgy hiszem, félbeszakítottam lord Nelson őméltóságát, amikor felséged kérdésére készült válaszolni.
- Igen, azt mondtam éppen, hogy szeptemberben és októberben a tenger nehezen hajózható, egy hónap, hat hét is beletelhet, mire a pénz Angliából megérkezik, pedig máris nagy szükségünk lenne rá.
A király szavait lefordították Nelsonnak.
- Sire - felelte Nelson -, gondoltunk erre is. Felséged bankárai, Backer és fia messinai, római és livornói üzlettársaik bevonásával leszámítolják azt az egymillió fontos váltót, amelyet sir William Hamilton kibocsát és én zsirálok.
- Rendben van - szólt a király. - Ha sir William már kiállította a váltót és ön zsirálta, adja csak át nekem, a többit magam is elintézem Backerékkel.
Ruffo súgott valamit a király fülébe.
Ferdinánd bólintott, és újra Nelsonhoz fordult.
- Anglia nagy barátja ugyan a Szicíliai Kettős Királyságnak, de ismerem annyira szeretett szövetségesünket, hogy tudjam: nem vesztegeti ingyen a pénzét. Mit kér cserébe az egymillió font sterlingért?
- Jóformán semmit, felséged meg sem érzi.
- Mégis mit?
- Mindössze azt, hogy ha majd őfelsége flottája visszaveszi a franciáktól Málta szigetét, amelyet máris ostromzár alatt tart, felséged ne érvényesítse jogigényét a szigetre. Ő angol királyi felségének jelenleg egyetlen birtoka a Földközi-tengeren Gibraltár, s szeretne Máltán a hajói ellátására támaszpontot létesíteni.
- Rendben van, Máltáról igazán könnyű szívvel lemondok. Nem is az enyém, hanem a lovagrendé.
- Igaz, felség, de ha Máltát elfoglaljuk, a lovagrend feloszlik - jegyezte meg Nelson.
Ruffo sietve közbelépett:
- Amennyiben a lovagrend feloszlik, Málta a szicíliai koronára száll vissza, minthogy az aragóniai királyi címmel együtt jutott egykor V. Károly birtokába; ő adományozta a szigetet a máltai lovagoknak 1535-ben, amikor II. Szolimán kiűzte a rendet Rhodosz szigetéről. Huszonötmillió frank nagyon is jutányos ár Máltáért, ha tekintetbe vesszük, milyen nagy szüksége van rá Angliának.
Talán kitört volna a vita e körül a pont körül, ha nem hangzik fel az udvaron a harmadik kürtszó. Hatása legalább olyan meglepő és elképesztő volt, mint a korábbi kettőé.
Ami a királynét illeti, ő beszédes pillantást vetett Mackra és Nelsonra. "Nyugalom, tudom, mi következik" - mondta ez a pillantás.
A király ellenben rohant az ablakhoz, és felrántotta, még mielőtt a kürt elhallgatott volna. Ő nem tudta, mi következik.
Ezúttal a hallali zengett.
Ferdinánd tombolt:
- Jaj neked, ha nem mondod meg rögtön, mit akarsz azzal a nyomorult kürttel, ma már harmadszor!
- Felségednek jelzem, hogy indulhat, amikor kedve tartja - felelte a kürtös. - Nem kell félnie, hogy üres tarisznyával tér meg, felhajtottuk a vaddisznókat.
- Felhajtottátok! - ámult a király. - Felhajtottátok a vaddisznókat?
- Igenis, felség, egy tizenöt disznóból álló falkát.
- Tizenöt vaddisznó!... Hallja ezt, asszonyom? - rivallt a király Karolinára. - Tizenöt disznó! Hallják ezt, uraim? Tizenöt disznó, hallod, Jupiter? Tizenöt! Tizenöt! Tizenöt!
Megint a kürtöshöz fordult, és kétségbeesetten ráförmedt:
- Hát nem tudod, szerencsétlen, hogy ma nem vadászunk?
A királyné előlépett.
- Miért ne vadászhatna ma, uram? - kérdezte, legelbűvölőbb mosolyával.
- Mert a ma éjjeli izenete után lemondtam, asszonyom, a vadászatot.
Pillantása Ruffót kereste, őt hívta mintegy tanúul, hogy a parancs a füle hallatára hangzott el.
- Meglehet, uram - felelte a királyné. - Engem azonban nem hagyott nyugodni a tudat, hogy ön szenved, mert legkedvesebb szórakozásától fosztottuk meg; s mivel azt reméltem, hogy a tanács ülése korán véget ér, leállítottam a küldöncét, és első rendelkezését hagytam érvényben, mindössze annyi változtatással, hogy a vadászat kezdetének időpontját kilenc óráról tizenegyre tettem át. Most ütötte el a tizenegyet, az ülés véget ért, a vaddisznókat felhajtották, felséged indulhat, ha úgy tetszik.
Míg beszélt, a király arca egyre jobban felderült.
- Ó, kedves tanítónőm! - olvasóink tán nem felejtették még el, hogy Ferdinánd az ellágyulás perceiben szokta így szólítani Karolinát. - Ó, kedves tanítónőm! Ön csakugyan méltó rá, hogy ne csak Actont, a miniszterelnököt helyettesítse, hanem akár Salandra herceget, a fővadászmestert is. Jól mondta, az ülésnek vége, van már fővezérünk szárazon és vízen, váratlanul öt-hat millió dukát is az ölünkbe hullt - tegyen mindent legjobb belátása szerint. Egyetlen kikötésem van csak: az osztrák császár nélkül ne kezdjen háborút. Hitemre, szinte már magamnak is kedvem kerekedett egy kis háborúra, úgy látszik, mégiscsak bátor vagyok... Viszontlátásra, kedves tanítónőm! A viszontlátásra, uraim! Viszontlátásra, Ruffo!
- És mi lesz Máltával, sire? - kérdezte a kardinális,
- Bánom is én, mi lesz Máltával! Ha kétszázhatvanhárom évig kibírtam nélküle, ezután is kibírom valahogy. Egy vacak szikla az egész, vadászni se lehet rajta, legfeljebb évente kétszer gyöngytyúkra, nincs vize, fácánt sem lehet rá telepíteni, nem terem meg rajta egy árva retek, mindent Szicíliából kell odavitetni. Vigyék Máltát! Ha cserébe megszabadítanak a jakobinusoktól, még meg is köszönöm... Tizenöt vaddisznó! Talihó, Jupiter! Talihó!
Azzal kisétált a szobából, a negyedik kürtjelet fütyülve.
A királyné odaszólt Nelsonnak:
- Milord, megírhatja kormányának: Szicília királya nem gördít akadályt az elé, hogy Málta angol koronabirtokká váljék.
Majd a miniszterekhez és tanácsnokokhoz fordult:
- Uraim, a király köszöni jó tanácsaikat. Az ülést bezárom.
Könnyed fejhajtással valamennyiüktől elköszönt, miközben arra is talált módot, hogy gúnyosan Ruffóra villantsa a tekintetét. Aztán Mack és Nelson kíséretében lakosztályába tért.
Reggel volt, kilenc óra, az éjjeli vihartól felfrissült levegő csodálatosan tiszta. Azúrkék tengeren, azúrkék ég alatt zajtalanul siklottak a halászbárkák az öbölben. Hét mérföldről idelátszottak az Anacapri sötét lejtőjét tarkázó házak, sok-sok fehér pont, úgyhogy San Felice lovag akár egyenként megszámlálhatta volna ebédlője ablakából, ahol fel-alá sétált, ha nem foglalkoztatja olyan erősen két dolog is: egyfelől Buffonnak a Természet korszakai című művében kifejtett, a lovag szerint kockázatos véleménye, miszerint a földet a Napról választotta le egy becsapódó üstökös, másfelől a felesége hosszas reggeli alvása felett érzett enyhe nyugtalansága. Házasságuk kezdete óta nem fordult még elő, hogy amikor reggel nyolc óra tájban a lovag előjött hálószobájából, ne találja Luisát talpon, a kávéból, kenyérből, vajból, lágytojásból és gyümölcsből álló reggeli körül buzgólkodva - mert mindig maga készítette elő és szolgálta fel a tudós reggelijét, az apját tisztelő gyermek és a szerető hitves gyengédségével, hogy aztán vele együtt fogyassza is el, farkasétvággyal. Reggeli után, azaz úgy tíz óra körül a lovag rendszerint homlokon csókolta Luisát, és indult a könyvtárba, hacsak valami tudományos vagy erkölcsi probléma nem tartóztatta. Mint minden dolgában, ebben is módszeresen járt el; a másfél kilométeres utat a Mergellinától a palotába mindig gyalog tette meg - kedvtelésből, de egyszersmind egészségügyi megfontolásokból is, Cirillo barátja tanácsát követve. Sétájában csak a rossz idő akadályozhatta meg.
A trónörökös az év hat hónapját töltötte a palotában, a másik hatot Favoritában vagy a Capedimontén. Ilyenkor egyik hintaját San Felice rendelkezésére bocsátotta.
Ha a trónörökös a palotában tartózkodott, tizenegy óra felé törvényszerűen megjelent a könyvtárban. Könyvtárosát többnyire a létra tetején találta, amint éppen egy ritka könyvet vagy új szerzeményt böngészett. A herceg láttán San Felice kászálódott volna le, ám ebben a herceg rendszerint megakadályozta. Ne zavartassa magát, mondta, miközben helyet foglalt egy karosszékben. Ő ott üldögélt, San Felice fenn kuporgott a létrán, és így csevegtek, többnyire irodalomról vagy különféle tudományos kérdésekről. Déli tizenkét óra és félegy között a trónörökös visszatért lakosztályába, San Felice lemászott a létráról, hogy az ajtóig kísérje. A küszöbön előhúzta az óráját, és kirakta az íróasztalra, nehogy túlságosan belefeledkezzék a munkába, ami különben könnyen megeshetett volna, hiszen szívvel-lélekkel dolgozott. Húsz perccel két óra előtt gondosan elrakta a papírokat az íróasztal fiókjába, a fiókot kulcsra zárta, az órát mellényzsebébe csúsztatta és távozott. Kalapját csak az utcán vette fel, a kapuig mindig a kezében vitte, királytisztelete jeléül, ami ebben az időben még vérében volt minden igazi royalistának. Olykor, ha szórakozott napja volt, hajadonfőtt tette meg az utat a palotától hazáig. Háza ajtaján mindig kettőt koppantott, rendszerint ugyanabban a pillanatban, amikor az ingaóra is elütötte a kettőt.
Luisa mindig maga nyitott ajtót, vagy ha nem, a lépcsőfeljárónál várta férjét.
Az ebéd mindig tálalva volt, azonnal asztalhoz ültek. Evés közben Luisa beszámolt mindenről: hogy mivel töltötte a napot, kik látogatták meg, mi történt a szomszédságban. A lovag a maga részéről elmesélte, amit útközben látott vagy amit a hercegtől hallott, sőt, esetleges politikai értesüléseit is továbbadta, bár ő maga nem sokat törődött a politikával, Luisát meg éppen nagyon mérsékelten érdekelte ez a tárgykör. Ebéd után Luisa vagy a spinéthez ült, vagy, ha úgy hozta a kedve, gitárkísérettel elénekelt néhány dalt, vidám Santa Lucia dalokat, meg bánatos szicíliai románcokat. Más napokon sétára indultak kettesben: olykor gyalogszerrel vágtak neki a festői hegyiútnak a Posíllipón, olykor kocsin hajtattak Bagnoliba vagy Pozzuoliba. San Felicének mindig akadt a tarsolyában egy-két történelmi anekdota vagy néhány érdekes megfigyelés; tudása olyan mérhetetlen gazdag volt, hogy sosem ismételte magát, és mindig újra elbűvölte Luisát.
Alkonyatkor hazatértek. Többnyire beállított San Felice egyik-másik barátja vagy Luisa egyik-másik barátnője; az est társaságban telt el. Nyaranta a pálmafa alatt terítettek asztalt, télen a szalonban. Gyakori vendége volt például a háznak a Horatiusok, a Titkos házasság, az Olasz nő Londonban és a Bajba jutott igazgató című operák szerzője, Domenico Cimarosa, amikor nem időzött éppen Bécsben vagy Szentpétervárott. A híres maestro, ha tehette, Luisával énekeltette el még színre nem került operáinak egyes részleteit, mert Luisa nemcsak kitűnő technikával énekelt, amit részben éppen Cimarosának köszönhetett, hanem üdén, tisztán, felesleges cifrázatok nélkül is - márpedig ez operaénekesnőknél ritka adottság. Sűrűn látogatta a San Felice házaspárt egy fiatal, nagy tehetségű festő is, elragadóan szellemes ember, szenvedélyes zenész, kitűnő gitáros; őt is Vitalianinak hívták, akárcsak azt a gyermeket, aki az első üldözési hullám áldozataként a vérpadon halt meg, együtt két másik gyermekkel, Emmanuele de Deóval és Galianival. És be-benézett elvétve a jó Cirillo doktor is, bár számos betegétől ritkán jutott vendégeskedésre ideje. Vele már két-három ízben találkoztunk e regény lapjain, és még majd találkozunk is egypárszor. Mindennapos látogató volt Fusco hercegnő is, amíg Nápolyban tartózkodott. És gyakran megjelent a házban egy minden tekintetben kiváló asszony, aki publicisztikában és rögtönzésben madame de Staëllal vetekedett: Eleonóra Fonseca Pimentele, Metastasio tanítványa, akinek a mestere nagy jövőt jósolt még gyermekkorában. Olykor tiszteletét tette San Felice egyik tudóstársának a felesége, signora Baffi is, aki bár feleannyi idős sem volt, mint a férje, őszintén szerette őt, akárcsak Luisa a magáét. A társaság rendesen tizenegy óráig maradt együtt, nagy ritkán tovább. Beszélgettek, énekeltek, szavaltak, fagylaltot és süteményt ettek. Ha az éjszaka derült volt, a tenger csendes, és a hold ezüst pikkelyekkel hintette tele az öböl vizét, néha bárkára szálltak. Ilyenkor csakhamar énekszó szárnyalt a tenger felszínéről az égbe, olyan gyönyörű, hogy bűvös csengése a derék Cimarosát szinte önkívületbe ejtette. Máskor megint Eleonóra Pimentele szórta Pindaroszra és Alkaioszra emlékeztető strófáit a szélbe; úgy állt ott sudáran, egyszerű görög szabású tunikában, amelyre szabadon és hosszan omlott alá szellő zilálta, fekete haja, mint egy antik szibilla.
Másnap aztán kezdődött minden elölről, pontosan úgy, mint mindig; a napirend soha nem változott, és soha nem állt elő fennakadás.
Mi dolog hát, hogy Luisa, akit a lovag tegnap éjjel két órakor ágyban talált, mély álomba merülve, Luisa, aki mindig talpon van hét órakor, ma még kilenckor sem került elő a szobájából, és Giovannina a lovag kérdéseire újra meg újra csak azt feleli:
- Asszonyom alszik, ő kérte, hogy ne keltsük fel.
Jócskán elmúlt kilenc, az óra a negyedet is elütötte. A lovag nyugtalansága nőttön nőtt, már éppen kopogtatni készült felesége ajtaján, amikor Luisa megjelent az ebédlő küszöbén. Tekintete egy árnyalattal bágyadtabb, arca sápadtabb volt a szokottnál, de a lovag még soha nem látta tán ilyen szépnek.
Megindult felé, azzal a szándékkal, hogy rápirít, amiért olyan álomszuszék volt, és őt úgy megijesztette, de amikor megpillantotta az édes, szelíd mosolyt, amely úgy ragyogta be Luisa arcát, mint a reggeli napfény, ráfeledkezett, maga is elmosolyodott, a szőke fejet két kézre fogta, homlokon csókolta Luisát, és egy mitológiai hasonlattal bókolt neki, amely abban az időben cseppet sem hatott még ódivatúnak:
- Az agg Tithont csak azért várakoztatta meg felesége, hogy Mars szerelmesének, Venusnak képében lépjen elébe.
Luisa mélyen elpirult. Fejét úgy rejtette a lovag keblére, mintha a szívében keresne menedéket.
- Rémítő álmaim voltak ma éjjel, barátom - mondta -, egy kissé bele is betegedtem.
- Vajon az étvágyadtól is megfosztottak ezek a rémítő álmok, vagy csupán a pihenéstől?
- Attól tartok, az étvágyam is oda - felelte Luisa, miközben asztalhoz ült.
Egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán, hiába erőltette: úgy érezte, mintha vasmarok szorítaná el a gégéjét.
Férje döbbenten figyelte. Tekintete inkább aggódó volt, mint kérdő, Luisa mégis pirult és sápadozott. Hirtelen hármat koppantott valaki a kertajtón.
Soha jobbkor, gondolta Luisa. Akárki is a látogató, jövetele eltereli a lovag figyelmét saját aggodalmáról és Luisa zavaráról.
Felpattant, hogy ajtót nyisson.
- Hol van Nina? - kérdezte San Felice.
- Nem tudom - felelte Luisa -, talán a városba ment.
- Ilyenkor, reggeli idején, amikor tudja, hogy asszonya gyengélkedik? Az lehetetlen, kedves gyermekem!
Újra kopogtak a kapun.
- Hadd nyissak ajtót - szólt Luisa.
- Nem, nem, ez az én dolgom, te gyengélkedsz, kimerült vagy, azt akarom, hogy kíméld magad!
Hébe-hóba megesett, hogy ez a kifejezés: Azt akarom - kicsúszott a lovag száján, de mindig olyan szelíd hangon és olyan gyengéd arckifejezéssel mondta, hogy kérésnek hangzott. Nem a férj parancsolt feleségére, az apa kérlelte leányát.
A lovag elindult, le a lépcsőn, hogy kaput nyisson. Luisa nem tartotta vissza, de mert remegett, hogy olyasmi történik, ami férje figyelmét ráirányítja az éjszaka eseményeire, az ablakhoz futott, és gyorsan kihajolt. Nem sikerült felismernie a látogatót, a széles karimájú kalap eltakarta az arcát, annyit látott csak, hogy idősebb ember lehet. Luisa ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette, hogy a jövevény figyelmesen vizsgálgatja a kaput, amelynek Salvato nekitámaszkodott az éjjel, és a küszöböt, amelyre rázuhant.
Nyílt a kapu, a látogató belépett - Luisa még mindig nem bírta megállapítani, ki lehet.
Alighanem jó ismerős, hiszen férje vidáman invitálja beljebb.
A fiatalasszony holtsápadtan, izgalmában reszketve ült vissza az asztalhoz.
Végre belépett a férje, maga előtt tessékelve - Cirillót.
Luisa fellélegzett. Cirillo nagyon szerette őt, és ő is forró rokonszenvet érzett Cirillo iránt, mert olyan gyakran emlegette szeretettel és tisztelettel Caramanico herceget, akinek valaha háziorvosa volt, bár természetesen nem is gyanította, hogy a herceget vérségi kapcsolat fűzte Luisához.
Ezért tört ki Luisa örömkiáltásban Cirillo láttán - a doktortól igazán nincs félnivalója.
Hányszor, de hányszor gondolt ma éjjel is, a beteg ágyánál virrasztva, a jó doktorra! Nem nagyon bízott Nanno tudományában, tízszer is azon a ponton volt már, hogy Michelét elszalasztja a doktorért, de mindig újra visszariadt e terv keresztülvitelétől. Mert ki tudja, mit szólna Cirillo ahhoz, hogy eltitkolta a férje elől a szörnyű eseményt, amelynek szemtanúja volt? Elfogadhatónak tartaná-e vajon a doktor az indokokat, amelyek alapján úgy vélte, hogy az eseményről mindenképpen hallgatnia kell?
Hanem az mégiscsak furcsa, töprengett magában Luisa, hogy Cirillo, aki hónapok óta feléjük sem néz, véletlenül éppen azon a napon állít be, amelyre virradó éjszakán olyan forrón és sokszor kívánta őt látni.
Cirillo első pillantása Luisának szólt, mihelyt a szobába belépett. Egy percig figyelmesen nézte, azután San Felice biztatására széket húzott a reggelizőasztalhoz, és helyet foglak a házaspár oldalán. Keleti - és nápolyi - szokás szerint, ami majdnem ugyanaz, hisz Nápoly a Napkelet küszöbe, Luisa egy csésze feketével kínálta a doktort.
San Felice ráveregetett Cirillo térdére:
- Hitemre, ezért a kora délelőtti látogatásért talán megbocsátjuk önnek, hogy hűtlenné vált hozzánk. Kedves barátom, amióta utoljára itt járt, százszor is meghalhattunk volna, azt sem tudva, hogy ön él-e még!
Cirillo most San Felicét vette szemügyre, ugyanolyan figyelmesen, mint az imént a feleségét. Luisán egy nyugtalan, zaklatott éjszaka titokzatos nyomait vélte felfedezni, a lovag arca azonban most is olyan gyermekien derűs volt, mint a boldog és gondtalan embereké szokott lenni.
- Szóval, örül, kedves lovagom - kérdezte San Felicétől -, hogy ma reggel láthat?
És a ma reggel szavakat, nyilván szándékosan, jól megnyomta.
- Mindig örülök, ha láthatom, kedves doktorom, reggel, délben, este vagy akár éjjel, de ma reggel a szokottnál is jobban örülök.
- Mi oka van rá? Ki vele!
- Két okom is van rá... Ugyan, igya már ki a kávéját... Ami a kávét illeti, nincs szerencséje, ma reggel nem Luisa főzte... Tudja, hány órakor kelt fel ez a világ lustája? Találja ki.
- De Luciano! - tiltakozott pirulva Luisa.
- Figyeli, doktor? Maga is szégyelli!... Kilenc órakor!
A doktor figyelmét úgysem kerülte volna el Luisa pirulása - még kevésbé az, hogy közvetlenül utána halotti sápadtság lepte el a fiatalasszony arcát.
Cirillo még nem sejtette e nyugtalanság igazi okát, de megesett a szíve a szegény asszonyon.
- Egyszóval, két okból kívánt látni, kedves San Felice... Milyen okokból?
- Először azért, mert tegnap elhoztam a királyi könyvtárból Buffon gróf A természet korszakai című művét. Mit szól hozzá? A trónörökös titokban hozatta meg a könyvet, a cenzúra ugyanis betiltotta. Nem tudom, miért, talán mert nincs egészen összhangban a Bibliával.
- Azt nem bánnám - nevetett Cirillo -, csak a józan ésszel lenne összhangban.
- Á, szóval ön sem hiszi - kiáltott fel a lovag -, hogy a föld a Nap egy darabja, és hogy egy üstökös választotta le róla?
- Nem bizony, aminthogy azt sem hiszem, hogy az élőlények szaporodása szerves molekulák és belső alapformák útján megy végbe. Ez ugyanannak a szerzőnek az elmélete; és véleményem szerint semmivel sem kevésbé képtelen, mint az előbbi.
- Akkor jó! Már attól tartottam, bennem a hiba, túlságosan tudatlan vagyok.
- Ön, drága barátom? De hiszen nem ismerek még egy ilyen nagy tudású embert, mint ön.
- Ó, ó, halkabban, kedves doktor, még meg találja hallani valaki, miket beszél. Egyszóval, eldöntöttük, felesleges tovább gyötörnöm magam miatta: a föld nem a Napból szakadt ki... Nos, az első pontot tisztáztuk; ez volt a kevésbé fontos, azért is vettem előre. A második itt van, ni, nézzen rá: mit szól ehhez az archoz?
És Luisára mutatott.
- Elragadó, mint mindig - felelte Cirillo -, csak egy kicsit bágyadt és sápadt, talán az éjszakai ijedelemtől.
A doktor erősen hangsúlyozta a mondat második felét.
- Miféle ijedelemről beszél? - kérdezte San Felice. Cirillo Luisa szemébe nézett.
- Történt valami az éjjel, asszonyom, ami megijesztette? - kérdezte.
- Semmi, egyáltalán semmi, kedves doktor úr.
És Luisa könyörgő pillantást vetett Cirillóra.
- Nos, akkor nyilván rosszul aludt, ennyi az egész - szólt hanyagul Cirillo.
- Eltalálta - nevetett San Felice -, rosszat álmodott, pedig mondhatom, úgy aludt, mint a tej, amikor az angol követségről hazaértem. Bennjártam a szobájában, sőt, meg is csókoltam, és nem ébredt fel rá!
- Hánykor ért haza az angol követségről?
- Fél három körül, úgy hiszem.
- Értem, addigra mindennek vége volt - mondta Cirillo.
- Minek volt vége?
- Szóra sem érdemes. Csak egy embert gyilkoltak meg a kapujuk előtt, barátom...
Luisa arca fehérebb lett patyolatfehér köntösénél.
- A gyilkosság éjfélkor történt - folytatta Cirillo. - Kedves hitvese ekkor már az igazak álmát aludta, ön viszont csak fél háromra ért haza; nyilván nem tud róla.
- Nem, most hallom először. Sajnos, Nápolyban gyakori az útonállás, különösen itt, a Mergellinán, ahol csaknem teljes a sötétség, és este kilenckor mindenki ágyba bújik.
- Részben az hozott ma ide, barátom, hogy megtudjam, nem okozott-e valami zavart a házban ez a szokásos útonállásoknál súlyosabb hátterű gyilkosság, amely éppen az ablakaik alatt zajlott le.
- A legcsekélyebbet sem, láthatja... Ön hogy értesült a gyilkosságról?
- Itt haladtam el a kapu előtt, pontosan a tett pillanatában. A megtámadott férfi megölt két pribéket, és megsebesített két másikat, nagyon erős és bátor ember lehetett.
Luisa valósággal csüggött a doktor ajkain, mohón leste minden egyes szavát: ne feledjük, ő nem ismerte az előzményeket.
- Micsoda? Hát a tettesek pribékek voltak? - kérdezte San Felice, suttogóra fogva a beszédet.
- Igen, és Pasquale Simone volt a parancsnokuk - felelte Cirillo, ugyanolyan halkan.
- Hát ön is hisz az efféle rémtörténetekben? - ámult San Felice.
- A tények arra kényszerítenek.
Cirillo kézen fogta, és az ablakhoz vezette San Felicét.
- Látja ott, az Oroszlán-kút túlfelén azt a házat - szólt, ujjával az irányt mutatva -, azt ott, a tér és az utca találkozásánál? Előtte, nemde egy felravatalozott koporsó áll, négy sarkán egy-egy égő gyertya?
- Csakugyan.
- Nos, abban a koporsóban fekszik az egyik halálra sebesült pribék holtteste. A kezeim közt halt meg, és előtte mindent elmondott nekem.
Cirillo villámgyorsan sarkon fordult, hogy lássa, milyen hatást tettek Luisára szavai.
A fiatalasszonyt kiverte a hideg verejték, felállt és zsebkendőjével törölgette homlokát.
Amikor rádöbbent, hogy Cirillo neki szánta szavait, ereje cserben hagyta; kezeit tördelve hanyatlott vissza a székre.
Cirillo egy intéssel és szemhunyorítással a tudtára adta, hogy érti, mi baja, nem kell aggódnia.
- Igazán örülök - mondta -, hogy ez a dolog in partibus történt, kedves lovagom, azaz úgy, hogy sem a kedves felesége, sem ön nem látta és nem hallotta. De engedelmével most már csakugyan vallatóra fognám kedves feleségét, aki gyengélkedni látszik, szeretnék valami jó szert felírni neki. Ilyenkor, tudja, mi orvosok rendszerint tapintatlan kérdéseket teszünk fel, a hölgyek viszont szeretnek titkolódzni, ha az egészségükről van szó, jobban mondva szemérmesek, úgyhogy kizárólag négyszemközt hajlandók megnyilatkozni. Ha megengedi, őnagyságát ezennel a szobájába kísérném, hogy zavartalanul kikérdezzem.
- Ne fáradjon, kedves doktor, éppen tíz óra van, máris húsz percet késtem. Magára hagyom Luisával, faggassa kedvére. Én megyek a könyvtáramba... Erről jut eszembe, hallotta már, mi történt tegnap éjjel az angol követségen?
- Igen, úgy nagyjából hallottam.
- Nagy dolgoknak nézünk elébe, ugye? Biztosra veszem, hogy a herceg ma korábban jön le a könyvtárba, mint szokott, sőt, talán már vár is. Ön érdekes hírekkel lepett meg ma reggel; nos, ha estefelé beugrik, talán én is újságolhatok cserébe egyet-mást... De hová gondolok, ide nem szokás beugrani, csak elvetődni... A Mergellina Nápoly északi pólusa, jéghegyek között élek...
Homlokon csókolta feleségét, miközben így szólt hozzá:
- Viszontlátásra, imádott gyermekem. Meséld el szépen minden ügyed-bajod a doktornak. Ne feledd: a te egészséged drágább nekem a szemem fényénél is, hiszen csak addig élek, ameddig te. Viszontlátásra, kedves doktorom.
Pillantása az ingaórára esett, rémülten kiáltotta:
- Negyed tizenegy! Negyed tizenegy!
Kalapjával és esernyőjével hadonászva lefutott a lépcsőn.
Cirillo alig várta, hogy barátja hallótávolon kívül kerüljön. Még a kertkapuig sem jutott el a lovag, amikor ő már Luisához fordult - tovább nem győzte türelemmel -, és mélységes aggodalommal a hangjában megkérdezte:
- Ő itt van, nemde?
- Igen, igen, igen - felelte alig hallhatóan Luisa, és térdre hullott Cirillo előtt.
- Élve vagy halva?
- Él!
- Hála legyen érte Istenemnek! - kiáltott Cirillo. - Ön pedig, Luisa...
Gyengéden és csodálattal tekintett a fiatalasszonyra.
- És én? - kérdezte az, egész testében reszketve.
Cirillo lehajolt hozzá, szívére ölelte, és úgy felelte:
- Legyen áldott, áldott!
Most rajta volt a sor: verejtékét törölgetve lerogyott az első útjába kerülő székre.
Luisa nem tudta mire vélni a dolgot. Mindössze annyit sejtett, hogy az a személy, akinek életét megmentette, Cirillónak valami okból kedves.
A derék doktor az átélt izgalmak hatására úgy elsápadt, hogy Luisa sietve friss vizet töltött egy pohárba, és odanyújtotta neki. Cirillo félig kiitta, majd felpattant, és így szólt:
- Egy percet se vesztegessünk. Hol van ő?
Luisa a folyosó végére mutatott:
- Itt.
Cirillo indult volna, de Luisa visszafogta.
- Csakhogy - mondta habozva.
- Csakhogy? - visszhangozta Cirillo.
- Hallgasson meg előbb, barátom, és főleg: bocsásson meg - mondta a fiatalasszony, behízelgő hangon, miközben átfogta Cirillo vállát.
- Hallgatom - mosolygott Cirillo. - Nem haldoklik, ugye?
- Nem, hál' istennek, sőt, úgy hiszem, olyan jól van, amilyen jól a körülményekhez képest csak lehet; legalább így volt még két órával ezelőtt, amikor elváltam tőle. De mielőtt találkozna vele, okvetlenül tudnia kell egyet-mást. Hadd mondom el. Nem mertem önért küldeni az éjjel, mert ön a férjem barátja, márpedig az ösztönöm azt súgta, hogy a férjemnek semmit nem szabad sejtenie. Nem mertem a súlyos titkot olyan orvosra bízni, akinek a hallgatását nem vehetem bizonyosra. Ugye, csakugyan súlyos titok rejtőzik a dolog mögött, barátom?
- Iszonyú titok, Luisa!
- Királyi titok, nemde? - kérdezte Luisa.
- Pszt! Honnan gondolja?
- A gyilkos nevéből sejtettem.
- Tudta, ki a támadó?
- Michele, a tejtestvérem, felismerte Pasquale Simonét... De hadd folytassam. Azt kezdtem mondani, hogy nem mertem önt hívatni, más orvost még kevésbé, kénytelen voltam tehát megkérni valakit, aki véletlenül éppen itt tartózkodott, hogy vegye gondjaiba a beteget...
- Orvos az illető? - kérdezte Cirillo.
- Nem, de azt állította, hogy ismeri a sebek gyógyításának titkát.
- Szóval valami kuruzsló.
- Nem. Bocsásson meg, kedves doktor úr, azt se tudom már, hol áll a fejem. Ugye, ismeri a tejtestvéremet, Michelét, akit il Pazzó-nak, a Bolondnak neveznek?
- Ismerem, és magunk közt szólva, óva intem, asszonyom! A fickó megveszekedett royalista, nem mernék a szeme elé kerülni, ha történetesen Titus-frizurát viselnék vagy pantallót, a térdnadrág helyett: legszívesebben máglyára küldene, felakasztana minden jakobinust.
- Ez igaz, de soha nem árulna el olyan titkot, amelyről tudja, hogy engem érint...
- Lehetséges, a mi népünk jónak és rossznak különös egyvelege; sajnos, legtöbbször a rossz kerekedik náluk felül. De tejtestvéréről, Micheléről akart valamit mondani.
- Michele elhozott ide egy albán boszorkányt, hogy jövendőt mondasson nekem, esküszöm, barátom, az ő ötlete volt a dolog, nem az enyém. Egyszóval, a boszorkány hetet-havat összehordott, jóslás ürügyén, és még itt volt, amikor befogadtam a szerencsétlenül járt fiatalembert. Ő állította el a vérzést mindenféle füvekkel, amiknek állítólag csakis ő ismeri a titkát, ő rakta az első kötést is a sebre.
- Hm - szakította félbe Cirillo nyugtalanul.
- Tessék?
- Ugye, nem haragosa a boszorkány a sebesültnek?
- Hogy lenne az, amikor nem is ismeri? Ellenkezőleg, úgy látszott, nagyon a szívén viseli a sorsát.
- Szóval, nem kell attól tartanunk, hogy mérges füveket használt, bosszúból, mondjuk?
- Szent Isten! - kiáltotta Luisa elsápadva. - Ez eszembe se jutott. De nem, lehetetlen! A sebesült nagyon gyenge ugyan, de mihelyt bekötöztük, megkönnyebbült.
- A javasasszonyok olykor csakugyan nagyszerű titkok tudói - mondta Cirillo, mintegy magának. - A középkorban, amikor a tudomány nem jutott még el hozzánk Perzsiából az Avicennák, és Spanyolországból az Averrhoesek közvetítésével, egyedül ők ismerték a természet erőit. Ha nem tiltaná büszkesége, az orvostudomány nyíltan is beismerné, hogy legfontosabb felfedezéseit nekik köszönheti. - Majd a fiatalasszonyhoz fordulva így folytatta: - Csakhogy, drága Luisám, ezek az asszonyok rendszerint féktelenek és roppant féltékenyek, veszélyt hozhatna a betegre, ha a boszorkány megtudná, hogy rajta kívül más orvos is kezeli. Távolítsa őt el, Luisa; egyedül kell maradnom a sebesülttel.
- Magam is így gondoltam, barátom, ezért is kellett mindezt előrebocsátanom - szólt Luisa. - Most, hogy ez megtörtént, s hogy ön még elébe is vágott aggályaimnak, jöjjön, bevezetem a szomszédos szobába. Nannót valamilyen ürüggyel elküldöm, és akkor, drága doktorom, akkor megmenti őt, ugye? - És e szóknál Luisa úgy kulcsolta össze a két kezét, mintha Istenhez imádkozna.
- A beteget, gyermekem, a természet menti meg, nem mi orvosok - felelte Cirillo. - Mi csak elősegítjük a természet munkáját; remélem, hogy drága betegünk esetében a természet már meg is tette, ami tőle tellett. De ne vesztegessük az időnket, ilyesfajta bajoknál a gyógyulás nagymértékben a beavatkozás gyorsaságán múlik. A természet sokat tehet, de mindent mégsem szabad ráhagynunk.
- Nos, akkor kövessen - szólt Luisa, és megindult, nyomában a doktorral.
Áthaladtak egy sor szobán, majd a San Felice ház végébe érve, kinyitották a szomszéd házba vezető átjáró ajtót.
- Á, nagyszerű! - mondta Cirillo, látva, hogy a véletlen milyen jól szolgálja ügyüket. - Értem, értem... A sebesült nem önnél van, hanem Fusco hercegnőnél. Mégiscsak van Gondviselés, gyermekem!
És, noha az orvosok általában nem sokra becsülik a Gondviselést, Cirillo hálatelt pillantást vetett az égre.
- Szóval rejteznie kell? - kérdezte Luisa.
Cirillo megértette, mit takar a kérdés.
- Senki, az égvilágon senki nem sejtheti ittlétét! Ha valahogy kitudódna, veszedelmesen kompromittálná a férjét, hiába nem az ő háza.
Luisa felujjongott:
- Szóval nem tévedtem, jól tettem, hogy a titokba nem avattam be senkit?
- Jól tette. És hogy maradék kételyeit is eloszlassam, hadd tegyem még hozzá, hogy ha a fiatalembert felfedeznék és letartóztatnák, nemcsak az ő élete forogna kockán, de az öné, a férjéé, az enyém, és még sok más, nálam százszorta becsesebb emberé.
- Ó, barátom, nincs önnél becsesebb ember, és nincs, aki nálam többre becsülné önt. De megérkeztünk, doktor, ez itt a betegszoba. Maradjon, kérem, kint, én bemegyek.
- Menjen - szólt Cirillo, és félreállt.
Luisa lenyomta a kilincset. Az ajtó zajtalanul nyílt ki.
Úgy látszik, valakinek volt rá jó előre gondja, hogy megkenje.
A fiatalasszony, őszinte meglepetésére, csak Ninát lelte a sebesült mellett. Nina kezében kis szivacs volt, a szivacsot a sebesült mellére facsarta, cseppenként hullatta rá a boszorkány gyűjtötte füvek levét.
- Hol van Nanno? hol van Michele? - kérdezte Luisa.
- Nanno elment, asszonyom. Azt mondta, minden rendben, jelenléte itt nem szükséges többé, másutt annál inkább.
- Hát Michele?
- Michele azt mondta, hogy az éjszakai események miatt csődület lesz a Régi Vásártéren, és hozzátette, hogy ahol csődület van, ott neki, mint a saját negyede vezetőemberének, okvetlen jelen kell lennie.
- Szóval egyedül maradtál?
- Egyedül, asszonyom.
Luisa kiszólt:
- Jöjjön bátran, doktor, tiszta a levegő.
A doktor belépett.
Az ágy, amelyen a beteg feküdt, fejrészével a falnak támaszkodott. A beteg mellkasa teljesen födetlen volt; a tapaszt egy vászonpólya szorította a sebre, amelyet keresztalakban csavartak a beteg hátára-mellére. Nina a füvek levét pontosan a sebre csöpögtette a szivacsból.
Salvato moccanatlanul, lehunyt szemmel feküdt, amíg Luisa be nem nyitott. Szemhéja az ajtónyitásra megrebbent, s arcát egyszeriben úgy elöntötte a boldogság, hogy a szenvedésnek csaknem minden nyoma eltűnt róla.
A fiatalasszony biztatására Cirillo is megjelent a küszöbön: a beteg aggódó pillantással fogadta. Ki ez az ember? Talán az asszony apja? Vagy a férje?
Hirtelen felismerte. Megpróbált felemelkedni, elsuttogta a doktor nevét, és kezét feléje nyújtotta.
De nyomban visszahanyatlott párnáira: az iménti nagy erőfeszítés teljesen kimerítette.
Cirillo ujját ajkára szorította; így figyelmeztette a beteget, hogy ne beszéljen és ne mozogjon.
Aztán az ágyhoz lépett, felemelte a pólyát, s a sebre szorítva a tapaszt, gondosan szemügyre vette az apróra tört füveket, óvatosan megízlelte a füvek levét, és elmosolyodott, amikor rájött, hogy a szer három sebforrasztó-fű: a füstike, az útifű és az üröm keveréke.
A beteg ez idő alatt le nem vette Luisáról a szemét, szüntelenül rá mosolygott.
- Rendben van - szólt a doktor Luisának -, megmaradhatunk a boszorkány szere mellett, én talán mást rendeltem volna, de jobbat semmi esetre.
Majd újra a beteghez fordult, és nagy gonddal megvizsgálta.
A sebforrasztó fűkeverék meg a füvek leve, amelyet állandóan a sebre csöpögtettek, megtette a magáét. A sebnyílás összeszűkült, a sebszélek rózsaszínje is jót ígért. Feltehetően nem keletkezett belső vérzés; ha egyáltalán megindult, bizonyára leállította a természetnek az a nagyszerű találmánya, amit a sebészek vérrögnek neveznek. Annyi leleménnyel harcol a természet teremtményeiért, hogy a tudomány a nyomába se érhet!
A beteg érverése gyenge volt, de szabályos. Már csak a hang ellenőrzése volt hátra. Cirillo mindenekelőtt a sebesült mellkasára szorította a fülét, és a lélegzését hallgatta meg. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert Luisát egy mosollyal nyugtatta meg, miközben felegyenesedett; a fiatalasszony aggódva leste minden mozdulatát.
- Hogy érzi magát, Salvato barátom? - kérdezte Cirillo a sebesülttől.
- Gyenge vagyok, de jól érzem magam - felelte az -, legszívesebben mindig így maradnék.
- Bravó - szólt Cirillo -, a hang csengése biztatóbb, mint remélni mertem. Nanno kiváló gyógykezelést alkalmazott. Úgy hiszem, megkockáztathatok néhány kérdést, anélkül hogy túlságosan kifárasztanám; mondanom se kell, hogy fontos kérdések.
- Értem - felelte a beteg.
Rendes körülmények között Cirillo okvetlenül másnapra halasztotta volna Salvato kifaggatását, de az adott, súlyos helyzetben percnyi késedelem nélkül meg kellett tennie a szükséges intézkedéseket.
- Ha bágyadtságot érez, rögtön hagyja abba a beszédet - intette a sebesültet. - És kérem, ne fárassza magát feleslegesen, hagyja Luisára a választ, amikor csak lehet.
- Hát Luisának hívják? - kérdezte Salvato. - Ez volt anyám egyik keresztneve. Isten egy és ugyanazon névvel ruházta fel az asszonyt, aki életet adott nekem és azt, aki az életemet megmentette. Hála érte Istenemnek!
- Barátom, takarékoskodjék a beszéddel - figyelmeztette újra Cirillo. - Lelkiismeret-furdalást érzek minden szóért, amire rákényszerítem. Felesleges hangot se ejtsen, kérem.
Salvato könnyű főhajtással jelezte, hogy engedelmeskedik.
- Hány órakor tért a sebesült eszméletre? - A kérdést Cirillo félig Salvatóhoz, félig Luisához intézte.
Luisa rögtön rá vágta, Salvato helyett:
- Hajnali öt órakor, barátom, éppen pirkadatkor.
A sebesült elmosolyodott: a felkelő nap első sugarainak a fényében látta meg Luisát.
- Mit gondolt, amikor ebben a szobában, s egy ismeretlen nő társaságában találta magát?
- Első gondolatom az volt, hogy meghaltam, az Úr angyala eljött értem, s most felvisz a mennyországba.
Luisa megpróbált Cirillo háta mögé húzódni, de Salvato olyan heves mozdulattal nyúlt utána, hogy Cirillo megállította, és a sebesült látókörébe tuszkolta vissza Luisát.
- A halál angyalának nézte önt - mondta neki -, bizonyítsa be, hogy tévedett, s ön, éppen ellenkezőleg, az élet angyala.
Luisa sóhajtott. Szívére szorította a kezét, nyilván, hogy vad dobogását lecsendesítse, s engedve Cirillo akaratának, közelebb lépett a sebesülthöz. Nem volt többé ereje ellenállni.
A szép ifjú és a szép fiatal nő tekintete összefonódott, s többé le sem vették egymásról a szemüket.
- Sejti, kik voltak a merénylői? - kérdezte Cirillo.
- Ismerem őket, megmondtam önnek, kik voltak: a királyné emberei - szólt gyorsan Luisa.
Salvato megfogadta Cirillo utasítását, hagyta Luisát beszélni, ő maga beérte egy fejbólintással.
- Sejti a merénylet célját?
- Maguk vallották meg nekem - felelte Salvato -, a rám bízott írásokra pályáztak.
- Hol voltak az iratok?
- A köpeny zsebében, amelyet Nicolino kölcsönzött.
- És mi lett velük?
- Miközben elájultam, elvették, legalább úgy rémlett.
- Megengedi, hogy átkutassam az öltönyt?
A sebesült igenlőleg bólintott, de Luisa közbelépett.
- Odaadom, ha kívánja - mondta -, ámbár felesleges, a ruha zsebei üresek.
S minthogy Cirillo tekintetéből azt a ki nem mondott kérdést olvasta ki: "Honnan tudja?", így folytatta:
- Legelső dolgunk volt átkutatni, mert csakis így juthattunk olyan adatok birtokába, melyek révén a sebesült kilétét megállapíthattuk volna. Ha van valakije Nápolyban: anyja vagy nővére, kötelességemnek tartottam volna őket értesíteni, tekintet nélkül a kockázatra. De semmit nem találtunk, ugye Nina?
- Az égvilágon semmit, asszonyom.
- Miféle iratok kerültek az ellenség kezére? Képes rá visszaemlékezni, Salvato?
- Egyetlenegy irat volt nálam, Championnet tábornok levele, amelyben a francia nagykövet lelkére kötötte, hogy igyekezzék, ameddig csak lehet, fenntartani a jó viszonyt államaink között, tekintettel arra, hogy ő, Championnet nem készült még fel a háborúra.
- Említette a levél a hazafiakat, akik felvették a tábornokkal a kapcsolatot?
- Igen, azt tanácsolta a követnek, intse őket türelemre.
- Megnevezte a személyeket?
- Nem.
- Ez biztos?
- Biztos.
A sebesült elsápadt, szeme lecsukódott; nyilván nagy erőfeszítésébe került a válasz Cirillo kérdéseire.
Luisa felsikoltott: azt hitte, a beteg elájul.
Salvato szeme tágra nyílt a sikolyra, és újra elmosolyodott - hálásan vagy szerelmesen, ki tudja?
- Semmiség, asszonyom - mondta -, semmiség.
- Mindenesetre: egy szót se többet - szólt rá Cirillo. - Tudom, amit tudnom kell. Ha az én életem forogna egyedül kockán, azt parancsoltam volna, hogy hallgasson, de mint tudja, nemcsak rólam van szó. Remélem, megbocsát.
Salvato megragadta Cirillo feléje tárt kezét, és derekasan megszorította, annak jeléül, hogy ereje nem hagyta cserben.
- Most pedig hallgasson és pihenjen - parancsolta Cirillo. - Állapota jobb, mint reméltem, és mint amilyen lehetne.
- De hát a tábornok! - szólt a beteg, megszegve a doktor utasítását. - Tudnia kell, mihez tartsa magát!
- A tábornok küldönc vagy levél útján három napon belül értesül az ön sorsáról - felelte Cirillo. - Tudomására hozzuk, hogy megsebesült, súlyosan, de nem halálosan. Tudomására hozzuk, hogy akármilyen ügyes is a nápolyi rendőrség, nem bukkanhat nyomára, s hogy olyan betegápolóra talált, akit az Úr angyalának nézett mindaddig, amíg meg nem tudta, hogy nem angyal, hanem irgalmas nővér; és végül tudomására hozzuk, hogy bármely sebesült megirigyelhetné az ön sorsát, kedves Salvatóm, s az ön helyében csakis arra kérné orvosát, ne gyógyítsa meg túlságosan gyorsan.
Cirillo felállt, s az asztalhoz lépett, amelyen penna, tinta, papír hevert. Mialatt ő a receptet írta, Salvato megkereste és megszorította Luisa kezét: a fiatalasszony pirulva tűrte.
Cirillo az elkészült receptet Ninának nyújtotta át, aki rögtön elsietett a szert megcsináltatni.
Aztán a fiatalasszonyhoz fordult a doktor. Halkan, hogy a beteg ne hallja, így szólt hozzá:
- Úgy ápolja ezt a fiatalembert, mintha a fivére lenne, sőt annál is gondosabban - mint anya a gyermekét. Senkinek nem szabad tudnia, hogy itt van, még San Felicének sem. A Gondviselés önt szemelte ki, hogy finom, tiszta kezére bízza egyik kiválasztottja életét. A Gondviselésnek tartozik érte számadással.
Luisa sóhajtva horgasztotta le fejét. A sebesültet, sajnos, felesleges volt a gondjaiba ajánlani, Cirillo legszenvedélyesebb szavai sem buzdíthatták annyira, mint a saját szívének szerelmes dobbanásai.
- Holnapután eljövök - folytatta Cirillo. - Addig ne hívasson, hacsak nem jön közbe valami, mert a tegnap éjszakai események után a rendőrség bizonyára megfigyelés alá vesz. Minden szükséges megtörtént. Ügyeljen rá, hogy a beteget ne érje se testi, se erkölcsi megrázkódtatás. Mindenkinek úgy kell tudnia, San Felicét sem kivéve, hogy ön gyengélkedik, s én önhöz jövök.
- És ha a férjem mégis megtudná... - susogta Luisa.
- Akkor minden felelősség engem terhel - felelte Cirillo.
Luisa hálatelten emelte az égre tekintetét, és megkönnyebbülten sóhajtott.
Ebben a pillanatban ért vissza Nina a gyógyszerrel.
Cirillo Nina segítségével frissen tört füvet helyezett a sebesült mellére, szorosabbra kötötte a pólyát, feltétlen nyugalmat ajánlott a betegnek, majd búcsút vett Luisától. A beteg túljutott az életveszélyen, holnapután eljön megnézni, ígérte.
Amikor Nina becsukta mögötte a kertkaput, a doktor egy carozzellót pillantott meg; a bérkocsi lefelé tartott a Posíllipón.
Cirillo odaintette és beszállt.
- Hová parancsolja excellenciád? - kérdezte a kocsis.
- Porticiba, barátom. Itt egy piaszter, a tied, ha egy órán belül odaérünk.
Elővette a piasztert, de nem adta át.
- Viva san Gennaro! - kurjantotta a kocsis. És rásuhintott a lóra, hogy vágtára nógassa.
Ilyen iramban haladva Cirillo egy óránál is hamarabb ért volna célba, csakhogy a Nuova della Marina utcában hatalmas csődület állta a kocsi útját.
Michele jól sejtette, a Régi Vásártéren nagy tömeg gyűlt össze, csakhogy nem egészen olyan okból, mint azt Luisa tejtestvére, San Felice elképzelte, illetve legalábbis nem egyedül az általa feltételezett okból.
Megkíséreljük elbeszélni, mi játszódott le Nápoly óvárosának ebben a viharsarkában. Afféle Csodák Udvara ez a környék, királyságáért lazzaronék, egyéb léhűtők, banditák vetélkednek. Itt támasztott forradalmat Masaniello; és itt tört ki ötszáz év óta minden néplázadás, amely valaha megrengette a Kettős Királyság fővárosát, ahogy a Resinát, Porticit és Torre del Grecót megrázó földrengések is mindig a Vezúv kitöréseiből támadnak.
A Kapucinusdombon fekvő Szent Efráim kolostor szomszédságában lakók aznap reggel hatkor ismét szemtanúi lehettek a szokott látványnak, amint a kolostor ellátásával megbízott kolduló barát elindul szamarával körútjára, s nekivág a hosszú utcának, amely a szent épülettől az Infrascata utcához vezet.
Mindkét személyiség, a kétlábú és a négylábú egyaránt arra hivatott, hogy bizonyos szerepet játsszon történetünkben; jó okunk van tehát rá, hogy mindkettejük, de főként a kétlábú tüzetesebb leírásával szolgáljunk.
A barát a kapucinusok barna csuháját viselte, a hátul hosszan alácsüngő kámzsával. Mezítelen lábán a rendtartásnak megfelelő fasaru, amelyet két sárga bőrszíj erősített bokájához. A saru ütemesen csattogott az utca kövezetén és a barát talpán. A fráter kopaszra nyírt fején csak az a keskeny hajgyűrű ékeskedett, amely a Mi Urunk Jézus töviskoronáját jelképezi. Derekán Szent Ferenc csodálatos kötele, a hivők bámulatának legfőbb tárgya, s a Ferencesrend iránti tiszteletük egyik fő forrása. A kötélen a három csomó a hármas fogadalomra int, amelyet e szerzet tagjai tesznek, amikor búcsút mondanak a világi életnek, tehát a szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalomra.
Fra Pacifico, azaz Pacificus fráter, mert így hívták a most színre lépő kolduló barátot, úgy látszik, külsejével és jellemével szögesen ellentétes nevet választott, amikor magára öltötte Szent Ferenc csuháját.
Negyvenéves forma férfi volt a barát, öt láb nyolc hüvelyk magas, izmos karokkal, lapát tenyérrel, herkulesi mellkassal és hatalmas lábakkal megáldva. Szakálla fekete volt és sűrű, orra egyenes, tág orrcimpákkal, fogsora, akár az elefántcsontból készült harapófogó, bőre barna, szeme ijesztő: ilyen szemeket Franciaországban kizárólag Avignon és Nîmes környékén találni, Olaszországban pedig csakis az Abruzzók vidékén, a hegylakók körében, azoknak a szamniteknek a leszármazottai között, akiket a rómaiak olyan nehezen győztek le, illetve a marsusok leszármazottai közt, akiket Róma soha le se győzött.
Ami a jellemét illeti, nehéz természetű ember volt, az a fajta, aki okkal, ok nélkül kötözködik. Míg matróz volt - mert Pacificus fráter matrózként kezdte pályafutását, s hamarosan szerét is ejtjük majd, hogy elbeszéljük, miért cserélte fel a király szolgálatát Isten szolgálatával - egyszóval amíg matróz volt, egy nap sem igen múlt el anélkül, hogy Pacificus fráter -, aki akkor még a Francesco Esposito[8] névre hallgatott, minthogy apja elmulasztotta törvényesíteni, anyja viszont feleslegesnek ítélte, hogy a nevelésével fáradozzon - mint mondottuk tehát, nemigen múlt el nap anélkül, hogy Pacificus fráter össze ne verekedett volna valakivel; hol egyik-másik matróztársával a hajón, hol pedig a mólón, a Piliero utcán, vagy Santa Luciában egy odavalósi léhűtővel vagy banditával, aki arra vetemedett, hogy hasonló jogokat tulajdonítson önmagának a szárazföldön, mint amilyeneket fent nevezett Francesco Esposito tulajdonított magának az óceánon, illetve a Földközi-tengeren.
Francesco Esposito részt vett a touloni ütközetben, a Caracciolo admirális vezénylete alatt álló Minerva nevű hadihajón, mint matróz és mint a francia royalisták hű szövetségese. Amikor Toulon elárultatása után azok bosszút álltak a jakobinusokon, maga is tevékenyen közreműködött. Caracciolo admirális szigorúan megbüntette ugyan e gaztettért, minthogy véleménye szerint a legszívélyesebb szövetségi viszony sem jogosít fel senkit a gyilkosságra; a fickót azonban a büntetés sem gyógyította ki szankülottellenességéből; ellenkezőleg, megkétszereződött jakobinusgyűlölete. Elég volt megpillantania valakit, aki feláldozta a haza oltárán copfját és bugyogóját, hogy - a legújabb divatnak hódolva - Titus-frizurával és pantallóval cserélje fel, és nyomban fergeteges dühroham vett erőt rajta, de olyan, hogy a középkorban okvetlenül szükségesnek ítélték volna gyógykezelését, azaz a belébújt ördög kiűzését.
Francesco Esposito egyébiránt buzgó keresztény volt. Egy világért el nem mulasztotta volna soha a reggeli és esti imádságot. Nyakában Mária-érmet viselt - még az anyja akasztotta oda, mielőtt a lelencházba juttatta, ámbár óvakodott jelet rávésni, nehogy a gyerek abba a reménybe ringassa magát, hogy egy szép napon érte jön. Esposito Toulonban is példás áhítattal hallgatott misét minden vasárnapi kimenőjén, s amíg a pap el nem tűnt a sekrestyében, semmi kincsért ott nem hagyta volna a templomot, hogy társaival a kocsmában felhörpintsen egy üveg jóféle lamalgue-i vörös bort vagy cassisi fehér bort, ami egyébiránt nem akadályozta meg abban, hogy később ne nézzen annál mélyebben a fehér, illetve a vörös színű folyadékkal teli üveg fenekére, miközben barátságos késpárbajok eredményeként rendszeresen bővítette sebhelyeinek lajstromát hol egy többé-kevésbé hosszú vágással, hol egy többé-kevésbé mély szúrással. A félig alvilági réteg körében, amelybe Francesco Esposito is tartozott, roppant gyakoriak az efféle késpárbajok; az ő szemükben az emberölés pusztán egy mozdulat, semmi több.
Tudjuk, hogy végződött Toulon ostroma: váratlan csattanóval. Bonaparte egy éjszaka elfoglalta a kis Gibraltárt, másnap két további erődöt, az Aiguillette-et és a Blaguier-t, s ágyúikat nyomban az angol, portugál és nápolyi hajók ellen fordította. Azok nem is gondolhattak védekezésre. Caracciolo, aki legalább annyira szívén viselte fregattja sorsát, mint vérbeli lovas a lováét, megparancsolta, hogy vonják fel a Minerva egész vitorlázatát, a legalsó vitorláktól a felsudárvitorláig. Mint az egyik legügyesebb és legizmosabb matrózt, Francesco Espositót küldték fel az árboc csúcsára az elősudárvitorlát kibontani. A műveletet kapitánya legteljesebb megelégedésére sikerrel végre is hajtotta, bár a hullámverés erős volt. Ekkor azonban egy francia ágyúgolyó süvített el fél méterrel a főárboc mellett, s elsodorta azt a keresztrudat, amelyen Esposito állt. Zuhanni kezdett, de sikerült két kézzel a kibomló vitorlába kapaszkodnia, s úgy maradt, mellső függeszkedésben. Helyzete módfelett bizonytalan volt, érezte, hogy a vitorla hasadozik. Ha leveti magát a megfelelő pillanatban, amikor a hullámlökés iránya kedvező, ötven százalékos esélye van rá, hogy a tengerbe pottyanva megmenekül; ha ellenben bevárja, amíg a vitorla teljesen elhasad, valószínűleg a fedélzetre zuhan, és kilencvenkilenc százalék a valószínűsége, hogy a nyakát töri. Esposito az első lehetőséget választotta, amely legalább ötven százalékos siker reményével kecsegtette; s mert növelni akarta az esély százalékát, megfogadta patrónusának, Szent Ferencnek, hogy a matrózgúnyát barátcsuhával cseréli fel, amennyiben megmenekül. A kapitány végső soron ragaszkodott Espositóhoz; bajkeverő volt, de jó matróz; odaintett egy dereglyét, hogy Espositót kimentse. Az közben alávetette magát hatvan láb magasról, s a dereglyétől alig három méterre a vízbe zuhant. Amikor felszínre bukkant, még kissé kábultan az eséstől, evezők és karok sokasága nyúlt felé, válogathatott, melyiket ragadja meg. Megbízhatóbbnak ítélte a kezeket, s megmarkolta azt a kettőt, amelyiket a legközelebb ért. Kihúzták a vízből, és visszaszállították a fregattra. Caracciolo sietett gratulálni a sikerült légtornász-mutatványhoz; Esposito fél füllel hallgatta a kapitány szerencsekívánatait, és amikor a kapitány e szórakozottság okát firtatta, elmondta a fogadalmát, s egyúttal bejelentette: meggyőződése, hogy baj éri, itt vagy a másvilágon, ha a fogadalmát - akár önhibáján kívül is - megszegné. Caracciolo nem vette volna a lelkére, hogy miatta kárhozzon el egy ilyen jó keresztény, megígérte tehát Espositónak, hogy egy feltétellel annak rendje-módja szerint elbocsátja a tengerészet kötelékéből, mihelyt hazaérnek Nápolyba; ha tudnillik megígéri, hogy szerzetesi fogadalomtétele másnapján, amikor már barátnak számít, megjelenik új egyenruhájában a Minerva fedélzetén, s barátcsuhában újra megteszi az ugrást, amelyet matrózgúnyában már megtett. A dereglye és legénysége természetesen ugyanúgy készen áll majd kimentésére, mint az első alkalommal. Esposito hivő pillanatait élte; azt felelte, hogy habozás nélkül elfogadja a kapitány kikötését, másodszor is hajlandó alávetni magát a próbatételnek, olyannyira bízik védszentje támogatásában. Caracciolo ezek után elrendelte, hogy Esposito dupla adag pálinkát kapjon, és aludni térjen, továbbá mentesítette huszonnégy órára a szolgálat alól. Esposito köszönetet mondott kapitányának, leereszkedett a hajófenékbe, benyakalta a dupla adag pálinkát, és édesdeden elaludt a pokoli zenebona közepette; a három francia erőd ugyanis szakadatlanul lőtte a várost és a szövetségesek hajóhadát. A hajók sietve el is takarodtak a kikötőből a tűzvész világánál, amelyet a visszavonuló angol csapatok idéztek elő, felgyújtva az arzenált.
Míg ki nem jutott a kikötőből, francia ágyúgolyók csapdostak a Minerva fregatt körül, a nyílt tengeren rögtön vihar tört rá; hanem azért sikerült bátor kapitánya vezetésével kisebb sérülések árán Nápolyba hazajutnia. Caracciolo megtartotta a szavát. Mihelyt hazaérkeztek, aláírta Francesco Esposito obsitlevelét. Élőszóval újra emlékeztette a kikötésre, s Esposito matrózi becsületszavára fogadta, hogy a vállalt feltételeket betartja.
Úgy hisszük, említettük már, hogy Francesco Caracciolót a touloni hadjárat után admirálissá léptették elő. Réges-régen megfeledkezett Espositóról, a leszerelt matrózról és az obsit feltételeiről, mire eljött 1794. október 4-e, Szent Ferenc napja. Az admirális éppen a trónörökös nevenapja tiszteletére fellobogózott fregatt fedélzetén tartózkodott, s a díszlövések pukkanására fülelt, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy vagy egy tucat bárka közeledik a hajóhoz, amelyeken feszülettel és templomi zászlókkal felszerelt kapucinusok ülnek. A tizenkét bárka a parttól elválva, nyílegyenesen a Minervá-nak tartott, szép rendben, mintha tapasztalt hajóskapitány irányítaná futásukat. A barátok litániákat énekeltek, orrhangon, ahogy ezt már a ferencesek szokták. Caracciolónak egy pillanatig úgy rémlett, a bárkák meg akarják támadni a fregattot, s már-már azon tűnődött, ne riassza-e a legénységet, amikor két szó hangzott fel a matrózok ajkán, az előárboctól a tatárbocig - ugyanis mind a kötelekre másztak, hogy a különös eseményt jobban szemügyre vegyék:
- Francesco Esposito! Francesco Esposito!
Caracciolo végre felfogta, mi is történik. Most, hogy jobban odanézett, a kámzsás hajóhad első bárkájában, amely vezetni és irányítani látszott a többit, csakugyan megpillantotta Francesco Espositót. Kapucinus csuhát viselt, mint a többi, és alaposan kivette részét a kegyes hangversenyből: mennydörgő hangon, fülsiketítően zengte védszentje dicséretét.
Esposito bárkája, merő alázatból, a bal oldali hágcsónál állt meg. Caracciolo a hadnagy útján meghagyta, hogy a bárka kerüljön át a hajó jobb felére, s a díszlépcső tetején állva várta be az újsütetű szerzetest.
Esposito egyedül vágott neki a lépcsőnek. A legutolsó fokon megállt, katonásan tisztelgett, és szűkszavúan közölte:
- Tengernagy úr, ígéretemhez híven megjelentem.
- Derék dolog, tengerészhez méltó - szólt Caracciolo. - Köszönöm a magam és a bajtársaid nevében, hogy nem feledkeztél meg az ígéretedről. Ez a Szent Efraim kolostor kapucinusainak és a Minerva legénységének egyaránt dicsőségére válik. De engedelmeddel beérném a szándékkal, ami, remélem, Istennek nem kevésbé kedves, mint nekem.
Esposito csak a fejét rázta:
- Már megbocsásson, tengernagy úr, de ez nem járja.
- Miért ne, ha egyszer én beérem vele?
- Excellenciád nem akarhatja kárát szegény kolostoromnak, és nem akarhat engem elütni attól, hogy halálom után szentté avassanak.
- Beszélj értelmesen.
- Excellenciás uram, annyit mondok, ami itt ma történik, nagy diadala lesz az a Szent Efraim-kolostorbeli kapucinusoknak.
- Nem értem.
- Pedig hát tiszta a dolog, mint az Oroszlán-kút vize, tengernagy úr. Nápolyban van vagy száz kolostor, ilyen, olyan, amolyan rendház, de akármilyen a regulájuk, egyikben sem akad egyetlen barát, aki megtenné, amire engem a fogadalmam kötelez.
- Azt meghiszem - nevetett Caracciolo.
- Nos, admirális úr, mindössze két eset van: vagy a tengerbe fúlok vagy megmenekülök - az első esetben vértanú leszek, a másodikban szent.
- Aha. De mi van, ha én nem tűröm, hogy egy olyan derék fickó, mint te, kitegye magát a vízbefúlás veszélyének, és megtiltom, hogy a kísérletet végrehajtsd?
- Ezer ördög és pokol, tengernagy úr, csak nem tesz ilyet! Ha ezek csalódnak a számításukban, még majd azt hiszik, én kértem kegyelmet, és bedugnak valami föld alatti börtönbe!
- Szóval, mindenáron szerzetes akarsz lenni?
- Nemcsak akarok, tengernagy úr, tegnap óta az is vagyok. Még a noviciátusomból is elengedtek három hetet, hogy a halálugrást Szent Ferenc napján vihessem végbe. Érti, ugye? Ettől mindjárt ünnepélyesebben fest a dolog, és a patrónus hírnevét is jobban szolgálja.
- Hát neked mi hasznod lesz az ugrásból, ha végrehajtod?
- Ó, elfogadták a feltételeimet.
- Remélem, legalábbis azt kérted, hogy priorrá nevezzenek ki.
- Nem ettem kefét, admirális úr!
- Köszönöm!
- Nem bizony: kolduló barátnak kértem magam, és meg is ígérték. Ez szórakoztató foglalkozás. Excellenciád beláthatja: megölne az unalom, ha kénytelen lennék mindig a klastromban élni, ennyi hülye baráttal összezárva. A kolduló barát nem unatkozik, nem ám: keresztül-kasul bejárja egész Nápolyt, a Marinellától a Posíllipóig, a Vomerótól a mólóig. A kikötőben még cimborákra is akad, és föl-fölhajt egy pohár bort, amiért fizetnie sem kell.
- Hogyhogy nem kell fizetnie? Barátom, Esposito, te félrebeszélsz!
- Ellenkezőleg, nagyon is jól tudom, mit beszélek.
- Hát nem azt mondja a Tízparancsolat: "Ne kívánd meg felebarátod jószágát..."
- De mire való Szent Ferenc kötele, admirális uram? Amit ez a szent kötél megérint, az mind a barát "robá"-ja. Az ember fogja a kötelet, megérint vele egy fiaskót, kettőt vagy hármat, megkínálja a borkereskedőt egy szippantás burnóttal, csókra nyújtja kezét a kereskedőnének, s azzal alászolgája.
- Igaz, megfeledkeztem a privilégiumról.
- Meg aztán, admirális uram, nem fest ám az ember éppen rosszul csuhában - folytatta Esposito, önelégült arckifejezéssel -, ezt excellenciádnak is be kell látnia. Nem mondom, egyenruhában talán még jobban fest, de hát ugye, kinek a pap, kinek a papné, és ha igaz, amit a klastromban mondanak...
- Nos?
- Hát azt beszélik, hogy a ferences barátoknak, különösképpen a Szent Efraim kolostorbelieknek, kijut ám böjtös napokon is a pipihús.
- Elhallgass, istentelen! mi lenne, ha a szerzetestársaid hallanák...
- Szent patrónusunkra mondom, tudnak azok különbet is! Némelykor már azt gondolom, matróz koromban voltam kolostorban, s azóta élek igazán matrózok között, amióta a kolostorban vagyok. Hanem úgy látom, társaim türelmetlenkednek. Miattuk ugyan kár a szóért, de nézze csak a rakpartot, admirális úr.
Az admirális arra tekintett, amerre Esposito mutatott. Csakugyan zsúfolásig megtelt néppel a móló, a rakpart és a Piliero utca ablakai. Híre futott a készülő eseménynek, s mindenki látni akarta, hogy diadalmaskodnak a Szent Efraim kolostor kapucinusai egyéb rendbéli szerzetestársaik felett.
- Hát jó! - mondta Caracciolo. - Már látom, engednem kell az akaratodnak. Hé, ti ott, készítsétek elő a nagy csónakot.
Miután meggyőződött róla, hogy parancsát végrehajtják, olyan serényen, ahogy csakis a haditengerészetben szokás, újra Espositóhoz fordult:
- A hajó melyik oldalán ugrasz?
- Bal felől, mint a múltkor, egyszer már jól bevált! Egyébként is az a rakparti oldal. Nem csaphatom be ezeket a derék embereket; ni, mennyien eljöttek, hogy megbámuljanak.
- Ahogy akarod, fiam. Hé, ti ott, balra tartsatok a csónakkal!
Caracciolo még végig sem mondta, már vizet ért a csónak, rajta négy evezős, a kormányos és még két matróz,
És mert az admirális maga is úgy vélte, kötelessége olyan ünnepélyessé tenni ezt a nagy népi látványosságot, amennyire csak lehet, belekiáltott a szócsőbe:
- Minden ember az árbocrudakra!
A fedélzetmester sípjelére kétszáz ember lódult egyszerre neki a kötélzetnek, majomügyességgel megmászták, és elhelyezkedtek az árbocrudakon, a legalsóktól a legmagasabban fekvőkig, miközben a tengerészgyalogosok dobszóra hadrendbe sorakoztak a fedélzeten, arccal a rakpartnak.
Gondolhatjuk, hogy ez az előjáték, a bemutatásra kerülő nagy színjáték prológusa nem tévesztette el hatását a nézőkre. Tapsoltak, kendőket lengettek, és torkuk szakadtából üvöltöztek. Egyesek Szent Ferencet éltették, mások Caracciolót, már aszerint, hogy ki mennyire volt lelkes híve a kapucinus rend alapítójának.
Caracciolo ugyanis majdnem annyira népszerű volt Nápolyban, mint szent Ferenc.
A tizenkét bárka, amely a kapucinusokat hozta, a Minerva orrától a tatjáig nyúló hatalmas félkör mentén helyezkedett most el, úgy, hogy tágas térség maradjon köztük és a hajó teste között.
Caracciolo volt matrózára pillantott. Esposito eltökélten várt a sorára.
- Még mindig nem bántad meg? - kérdezte az admirális.
- Nem én, uram! - hangzott a felelet.
- Nem vetnéd le a csuhát és a kötélövet? Nélkülük nagyobb az esélyed a megmenekülésre.
- Nem, tengernagy uram, a matróz fogadalmát a barátnak kell beváltania.
- Van-e számomra valami megbízásod, arra az esetre, ha balul ütne ki a dolog?
- Ez esetben arra kérném excellenciádat, legyen olyan jó, és mondasson misét a lelkem üdvéért. Azok ott azt ígérték ugyan, hogy százat is mondanak, de ismerem már őket, ha meghalok, a kisujját sem mozdítja egyik sem, hogy a lelkemet kimentse a purgatóriumból.
- Nem egy misét mondatok érted, hanem tízet.
- Megígéri?
- Admirálisi szavamra mondom!
- Más kívánságom nincs. De most jut eszembe; a misét ne Esposito, hanem Pacificus fráter lelkéért szíveskedjék mondatni; parancsnok uramnak, gondolom, ez édesmindegy. Nápolyban annyi az Esposito, hogy a végén tán még a Jóisten sem ismeri ki magát köztük, és valamelyikük elcsórja tőlem a misét.
- Szóval ezentúl Pacificus fráternak hívnak?
- Igenis, admirális uram, így gondoltam legjobban megzabolázni régi természetemet.
- Hát attól nem tartasz, hogy Isten, aki ezen az új néven még nem tehetett próbára, nem ismer rád?
- Admirális uram, akkor odaáll mellém Szent Ferenc, akinek a nevét fennszóval dicsőítem, és ujjával rám mutat, mert az ő öltözékében és az ő kötelétől övezve halok meg.
- Legyen tehát akaratod szerint. A misékre mindenesetre számíthatsz.
- Caracciolo admirális szájából a "Megteszem" többet jelent, mintha más azt mondaná: "Megtettem" - felelte a barát. - Most pedig indulnék, ha önnek is úgy tetszik, admirális úr.
Caracciolo belátta, hogy nem halogathatja tovább a dolgot.
- Vigyázz! - kiáltotta olyan hangerővel, hogy meghallották nemcsak a hajó legtávolabbi zugában, de végig az egész part mentén.
A fedélzetmester kétszer ezüstsípjába fújt, előbb egy rövidet és éleset, aztán hosszan cifrázta.
A hosszú hang el sem halt még, amikor Pacificus fráter már fenn is termett jobb oldalt a kötélzeten, arccal a nézők felé. Barátcsuhája a legkevésbé sem zavarta, a noviciátus sem ártott meg neki, olyan fürgén mászott, hogy rögtön látszott, semmit nem felejtett a matróztudományból. Egykettőre felért az árbockosárba, ahonnan megállás nélkül továbbkúszott az elősudárvitorla keresztrúdjaira. A kötélzeten ugráló barát látványa innen is, onnan is bátorító kiáltásokat csalt ki, a fellelkesült Pacificus fráter pedig túlteljesítve fogadalmát, egészen a felsudárvitorláig hatolt, s onnan habozás és késlekedés nélkül a tengerbe vetette magát, miközben azt kiáltotta: "Szent Ferenc, oltalmazz!"
A tömeg is kiáltásban tört ki. Sok néző szemében a mutatvány eladdig csupán mulatságosnak ígérkezett; most egy csapásra lenyűgözővé vált, mint minden olyan esemény, ahol emberélet forog kockán, feltéve, ha a főszerepelő bátran viselkedik. Mi minden nem volt ebben a kiáltásban: rémület, izgalom, csodálat! Csend követte nyomon, az aggodalom néma csendje; lélegzet-visszafojtva lesték, felszínre bukik-e az ugró, vagy elnyeli a vizek mélye, mint Schiller búvárát.
Három másodperc telt el teljes, zavartalan némaságban, de a nézők három évszázadnak érezték. Aztán kettévált a hullám, pontosan ott, ahol fra Pacifico ugrása nyomán örvénylett a víz, és előbukkant a barát kopaszra borotvált feje. Alighogy kiemelte a vízből, máris felharsant ajkán félelmetes erővel a dicséret és a hála kiáltása:
- Éljen Szent Ferenc!
Mihelyt felbukkant a barát feje, a négy evezős egyetlen evezőcsapására mellette termett a csónak. Az a két matróz, akinek szabad volt a keze, megragadta a fráter két karját, s nagy diadallal kihúzta a vízből. A bárkákon ülő kapucinusok erre egy emberként zendítettek rá a Te Deum laudamus-ra, a hajó legénysége hurrázott, a nézők pedig őrjöngve tapsoltak mindenütt, a mólón, a rakparton és az ablakokban. Nápolyban minden győzelmet tapssal szokás ünnepelni; ám ha ez a győzelem vallásos jellegű, s a dicsőség egy divatos Szűzanyaképet vagy népszerűbb szentet illet, az őrjöngés elképzelhetetlen méreteket ölt.
Szinte mondanunk is felesleges, hogy ez után az eset után a Szent Efraim rendházbeli kapucinusok divatba jöttek, kolostoruk nagy hírre vergődött.
Ami fra Pacificót illeti, ettől a naptól fogva ő lett a nápolyi nép hőse. Nem akadt egész Nápolyban férfi, asszony vagy gyerek, aki ne ismerte volna és ne tartotta volna szentnek, de legalábbis Isten kiválasztottjának.
A kolduló barát népszerűsége mindjárt meglátszott a gyűjtés eredményén. Kezdetben egy tarisznyával a vállán indult neki, mint más szerzetbéli kollégái. Az ám, de egy órai csatangolás után dugig megtelt a tarisznya, s egy további óra után a második tarisznya is, amellyel később felszerelkezett. Egy szép napon aztán azzal a javaslattal tért meg fra Pacifico a kolostorba, hogy adjanak neki egy szamarat. Ha körútjain elhatolhatna a Régi Vásártérig, a Marinelláig és Santa Luciáig, hozna ő esténként annyi gyümölcsöt, főzeléket, halat, húst, egyszóval mindenféle ennivalót, amennyit a szamár csak megbír, méghozzá mindenből a javát, válogatottan elsőrendű árut.
Kérése meghallgatásra talált. Összeült a gyülekezet, a nagyeszűek ripsz-ropsz megtanácskozták a dolgot, kellőképpen méltatták fra Pacifico érdemeit és egyhangúlag megszavazták neki a szamarat.
Ez vasárnap történt. Fra Pacifico nem vesztegette az idejét, már másnap, hétfőn, azaz az első hetivásárnapon Nápolyban hétfőn, csütörtökön és szombaton van állatvásár - elballagott a Capuai kapuhoz a vásártérre, és kiszemelt egy erőteljes hegyvidéki ciucció-t.[9]
A kereskedő száz frankot kért a csacsiért. Tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy ez az ár méltányos volt. Fra Pacifico azonban figyelmeztette a szamár gazdáját a rend priviliégiumára, amelyet minden jó kereszténynek ismernie kell; ha ő, fra Pacifico kötelét a szamárra veti s azt mondja közben: Szent Ferenc, a szamár máris szent Ferenc, vagy ami ugyanaz, a szent megbízottja, azaz az ő, fra Pacifico tulajdonába megy át. Egyszóval még azt az ötven frankot is megtakaríthatná, amelyet önszántából felajánl az állatért. A kereskedő meghajolt a fráter érvelése előtt, elismerte a védszent előjogait, de mert úgy vélte, ötven frank veszteségért nem elegendő kárpótlás az a megtiszteltetés, hogy szamara ezentúl szent Ferencet szolgálja, igyekezett fra Pacifico kedvét elvenni a vásártól. Adhat egy baráti tanácsot, mondta a fráternak: keressen másik állatot, mert ez, amelyiket kiszemelt, a lehető legcudarabb. Egyesíti magában neme minden hibáját: falánk, makacs, parázna, engedetlen, lépten-nyomon a földre veti magát vagy kirúg a hámból, mert nem tűr terhet a hátán, egyszóval másra nem is alkalmas, mint tenyésztésre; úgyhogy ő a szamár nevét is eszerint választotta, olyat keresett, amelyik első hallásra elárulja, mennyi hibával-bűnnel megvert, nyomorult állat ez a füles, s némi fejtörés után meg is találta az egyetlen nevet, amelyikre méltó és amelyik méltó hozzá; úgy hangzik: Giacobino.
Mondanunk sem kell, hogy a Giacobino szó jelentése: jakobinus.
Fra Pacifico felkiáltott örömében. Időről időre feltámadt benne régi énje, ellenállhatatlan ingert érzett kötekedni, átkozódni, verekedni, mint matrózkorában. Ezzel a csökönyös szamárral, ha ráadásul még Jakobinus-nak is hívják, maga az üdvösség hullt váratlanul az ölébe. Hisz minél több hibája van a fülesnek, annál több alkalmat szolgáltat majd a jogos haragra; lesz kit ütnie a fráternak, ha indulatai levezetésére kevés a szó, és tettekre van szüksége! Egyszóval minden a legjobban van a lehető legjobb világon! Beleértve a szamár nevét is, amelyet pedig eredeti gazdája választott még számára.
Mindenki tudta Nápolyban, mennyire gyűlöli Pacificus fráter a jakobinusokat. A puszta név is elég volt, hogy dühbe guruljon.
Nos, ha ezután majd a szamarát, Jakobinust szidalmazza, átkozza, gyalázza, a szidalmak, az átkok, a gyalázkodás a jakobinusok egész szektájára hull vissza, amely szekta egyébiránt napról napra aggasztóan erősödik Nápolyban, az utcákon egyre gyakrabban feltünedező rövidre nyírt hajzatok és különféle színű pantallók után ítélve. Fra Pacifico hallani sem akart többé más szamárról; mennél több rosszat mondtak a fülesről, annál inkább ragaszkodott hozzá.
A barátnak vitathatatlanul jogában állt volna a kötelet a szamár hátára vetni, és ezáltal elkobozni; a kereskedő nem tehetett semmit ellene, alkuval meg sem próbálkozhatott. Nehogy végleg felkopjon az álla, beletörődött a fra Pacifico által felajánlott ötven frankos árba. Fra Pacifico átnyújtott tíz, III. Károly képére vert arany piasztert, visszakért kilencvenhat graint - ez idő tájt a piaszter tizenkét carlinót, nyolc graint ért -, és a szamár végleg átment a klastrom, azazhogy inkább a barát tulajdonába. Hogy, hogy nem, az állatnak kedve szottyant azon nyomban ízelítőt adni fra Pacificónak rossz tulajdonságaiból, amelyeket a kereskedő oly hosszan ecsetelt - vagy azért, mert ragaszkodott régi gazdájához, vagy mert az új nem nyerte el rokonszenvét.
Van egy nápolyi szólásmondás: kantár jár a lóval, kötőfék a szamárral.
E szokásjogi alapelv értelmében Giacobinót kötőfékestül adta el, illetve engedte át a kereskedő a fráternek. Fra Pacifico megragadta a kötőféket, s nekiveselkedett, hogy maga után húzza a szamarat. Hanem Giacobino megvetette mind a négy lábát, s egy tapodtat nem mozdult az Infrascata irányába. Fra Pacifico rángatta a kötél végét, de eredménytelenül, s hamarosan erélyesebb eszközök alkalmazására szánta el magát, nehogy csorba essék Szent Ferenc tekintélyén. Eszébe jutott, hogy matrózkorában látott ő Afrikában tevehajcsárokat; azok a tevét az orrába fűzött kötélen vezették. Jobb kezébe vette a kését, a ballal összecsippentette Giacobino orrcimpáit, gyorsan behasította az orrsövényét, és mielőtt a szamár ellenállásra gondolhatott - hiszen honnan is sejtette volna, milyen műtétnek néz elébe? -, már bele is került a kötél a vágásba. Az állat tovább makacskodott, megint rántott egyet a kötőféken, csakhogy fra Pacifico sem volt rest, ő is nagyot rántott az ellenkező irányba. Jakobinus felordított fájdalmában, kétségbeesett pillantást vetett régi gazdájára, mintha azt mondaná: "Láthatod, megtettem, ami tőlem tellett", majd engedelmesen, mint a kezes bárány, követte fra Pacificót a Szent Efraim kolostorba.
Fra Pacifico otthon egy istállónak kiszemelt pincehelyiségbe zárta el a csacsit. Aztán kiment a kertbe, kiválasztott egy alkalmas babérfa-tövet - valamivel vastagabbat, mint Őrjöngő Lóránt botja, de valamivel kisebbet azért Herkules bunkójánál. A fát lenyeste három és fél láb hosszúra, a kérgét lehántotta, két óra hosszat forró hamu alatt tartotta, s ezzel az újfajta Hermes-bottal felfegyverkezve lépett végül be a pincébe. Az ajtót magára zárta.
Hogy mi történt ott a pincében Jakobinus és fráter Pacificus között, az örökre kettejük titka marad. Másnap mindenesetre a legszebb egyetértésben lépkedett egymás oldalán az állat meg a barát, Pacificus fráter kezében a furkó, a csacsi hátán két kosár. Mindössze Jakobinus előző nap még sima és fényes, mára kisebesedett, felrepedezett, több sebből vérző háta árulkodott arról, hogy kettejük barátsága alighanem Jakobinus berzenkedése ellenére, egyedül fra Pacifico érdeméből, az ő állhatatos unszolására szilárdult ennyire meg.
A fráter, ígéretéhez híven, ettől kezdve egészen a Régi Vásártérig, a rakpartig és Santa Luciáig hatolt el körútjain. Jakobinus esténként annyi hússal, hallal, vaddal, gyümölccsel és főzelékkel megrakodva tért meg, hogy nemcsak a kolostor bőséges ellátására futotta belőle, hanem még arra is, hogy a felesleget pénzzé tegyék. Háromszor egy héten kisebbfajta piacot rendszeresítettek a kolostor kapuja előtt. Itt szerezték be élelmiszer-szükségletüket az Infrascata utca és a Kapucinusdomb ájtatos lelkű, kegyes bendőjű lakói.
Négy év óta ment a legszebb rendben minden. Fra Pacifico zavartalan egyetértésben élt barátjával, Jakobinussal: a füles soha kísérletet sem tett többé arra, hogy az egyetértést megbontsa. Egy héten háromszor jártak el gyűjteni. A kérdéses nap reggelén is úgy indultak el a kolostorból, mint rendesen. Leereszkedtek a dombon, amelyről az utca a nevét kapta; elöl Jakobinus, hátán az üres kosarak, mögötte fra Pacifico, kezében a babérhusáng.
Még a nápolyi szokásokban teljesen járatlan embernek is feltűnt volna, néhány lépésük után, mennyire népszerűek mindketten. A szamár a gyerekek körében - marokszám hordták neki a répa- és káposztalevelet, amit Jakobinus azon mód, mentében, szemmel látható élvezettel be is falt; fra Pacifico pedig az asszonyok és férfiak körében; az asszonyok az áldását kérték, a férfiak sorra azt tudakolták tőle, melyik számot tegyék meg a lottón.
Jakobinus és Pacificus fráter dicséretére legyen mondva, a füles nem fitymált le semmiféle adományt, s a barát sem utasított soha el senkit. Bőkezűen osztogatta az áldást és a lottószámokat, ha arról nem is kezeskedhetett, hogy az áldásnak lesz foganatja, és hogy a számok beválnak. Olykor megesett, hogy egy-egy magamutogatásra hajlamos, vakbuzgó asszony térdre borult a barát előtt. Ha szép volt és fiatal, fra Pacifico csókra nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa a nő állát - igazán csekély vétek, és jól esik! Ha viszont az asszony csúf volt és öreg, a fráter csak a kötelet nyújtotta neki; azt fogdoshatta, csókolgathatta kedvére, de be kellett érnie a kötéllel, fra Pacifico minden más kegyet könyörtelenül megtagadott tőle.
Az Infrascata, a Studi, a largo Spirito-Santo, a Porta Alba utcák meg más olyan negyedek lakói, ahová a barát a kezdeti, tarisznyakorszakban járt el, felajánlották fra Pacificónak legelső kolduló körútjain, hogy hálából jóságáért, a sok áldásért meg a lottószámokért rendszeresen ellátják gyümölccsel, főzelékkel, kenyérrel, hússal és hallal, bár a hal ritka csemegének számít az említett, magasan fekvő utcákban. Fra Pacifico ráállt; a koldustarisznya nem válogatós. Az ám, de a fráternak hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy a kereskedőnegyedektől távol eső környéken rendesen csak silány élelmiszerekhez jut. Ezért követelte utóbb a szamarat. Mióta a fülest megvásárolta, csakis olyan városnegyedekbe járt gyűjteni, ahol válogatottan finom falatokhoz jutott; ügyet sem vetett többé a közbenső negyedek áruira, adományaira.
Szó se róla, a Régi Vásártéri zöldségárusok, a Rottó-közi mészárosok, a marinellai halászok és a Santa Lucia-beli gyümölcsös kofák sokért nem adták volna, ha a barát a gyűjtést a kolostor kapujánál kezdi, és nem üres kosarakkal érkezik hozzájuk, mint szokott, hogy legszebb áruikat megvámolja, hanem már előbb megtelik felibe-harmadába a két kosár. Olykor megpróbáltak eldugni előle egy-egy szebb darabot, amelyet gazdag vevőiknek tartogattak, csakhogy fra Pacificónak bámulatos szimata volt, rögtön fölfedezte a csalást. Nyílegyenesen odatartott, ahol az elrejtésre szánt darab hevert, és ha a tulajdonos nem ajánlotta fel önként, jó szívvel, nosza működésbe lépett szent Ferenc kötele. Sőt, hogy az ilyen természetű apróbb kellemetlenségektől megkímélje magát, fra Pacifico egy idő múltán egyáltalán nem is várt önkéntes adományra, a kiválasztott árut egyszerűen megérintette a kötéllel, elvette és kész. És lám, ugyanazok a kereskedők, akik Masaniello idején fellázadtak, mert Arcos hercege adót készült kivetni a gyümölcsre, most, ha nem is éppen örömmel, de megadással tűrték, hogy a Szent Efraim kolostor kolduló barátja dézsmát szedjen terményeik után. Soha nem jutott eszükbe fellázadni zsarnoksága ellen. Olykor, ha fra Pacifico az áru kiválasztása után azt vette észre, hogy a kereskedő, akit megtisztelt, elégedetlen arcot vág, előhúzott a zsebéből egy keskeny és mély, tok alakú, szaruból készült burnótszelencét, és megkínálta a kárvallott kereskedőt egy szippantás burnóttal. Ez a rendkívüli kegy jóformán sosem tévesztette el hatását, a kereskedő arca rendesen földerült. S ha mégsem, ha az előzékenység nem használt, fra Pacifico bronzszín arcát ólmos sápadtság lepte el - mert hiába választotta a "békeszerető" nevet, most is csak olyan könnyen kijött a sodrából, mint régen; szemei villámokat szórtak, babérhusángjával a kövezetét, a lastricó-t döngette. Indulatának e hármas jelére aztán csalhatatlanul mosolyra derült az is, aki volt olyan gyatra katolikus, hogy nem tette boldoggá, ha szent Ferencnek ajánlhatta fel legkövérebb libáját, legzamatosabb dinnyéjét, legporhanyósabb pecsenyéjét vagy a legcsillogóbb halat.
Fra Pacifico, szokásához híven a kérdéses napon is gyorsan haladt át a Vicaria és az Egizio-a-Foriella út között elterülő kis utcák szövevényén; mindössze néhány pillanatra állt olykor meg, míg egy áldást elmormolt, míg a kezét csókra nyújtotta, vagy míg a lottójátékosok kérdésére megjövendölt egy-egy ambót, ternót, kvaternót, kvinternót. Az Egizio-a-Foriellán túl bekanyarodott a Grande utcára, majd a Berettari közbe, hogy végül pontosan a Santa Croce kápolna mögött érjen ki a Régi Vásártérre. Ennek a kápolnának a papjai őrzik - no, nem éppen kegyeletből, hanem hogy mutogassák! - azt a címeres tőkét, amelyen valaha lecsapták a két jó barát, Conradino és Ausztria hercege fejét a barna arcú Anjou király parancsára, akiről Villani feljegyezte, hogy "keveset aludt és sohasem nevetett".
A kápolnát megkerülve fra Pacifico egy csapásra más országban találta magát.
Tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ahová egybesereglett az egész állat- és növényvilág. Disznók röfögtek, tyúkok kotkodácsoltak, libák gágogtak, kakasok kukorékoltak, pulykák hurukkoltak, kacsák hápogtak, galambok búgtak; capedimontei aranyfácánok, persanói nyulak, misenói fürjek, acerrai fogolymadarak, bagnolii fenyőrigók, a lincolai mocsárban elejtett szalonkák és az Agnano tavon lőtt vadrécék hevertek szép sorban a földön; karfiol- és brocoli-hegyek, zöld- és vörösbélű görögdinnye-piramisok, köményes zeller-bástyák magasodtak a bíborszín padlizsán- és égővörös paradicsomrakások fölé, középütt pedig ott virított kerek kosarakban az az apró szemű, liláskék füge, amelyik a Posíllippón és Pozzuoliban terem, és amelyet Nápoly jelképéül verettek pénzükre a nápolyiak, tünékeny szabadságuk egyetlen éve alatt.
Ezeket a kincseket vámolta meg kosárszámra két naponta fra Pacifico.
A barát beszedte a szokásos dézsmát. Valami van a levegőben - gondolta közben; a kereskedők ugyanis élénken vitatkoztak, az asszonyok sustorogtak, a gyerekek köveket gyűjtöttek halomba; sőt, csodák-csodája, még azok a főzelék-, baromfi-, vad- és gyümölcsárusok sem igen bánták, milyen és mennyi árujukat viszi el fra Pacifico, akiket ezúttal megtisztelt. Fra Pacifico jól megrakta a kosarait, és minthogy kétharmadrészt meg is teltek, úgy vélte, ideje áttérni a húsneműek beszerzésére. Elindult tehát a San Giovanni-al-Mare utcába, ahol a macelaiók-k és a beccaió-k, azaz a mészárosok meg a kecske- és juhvágók székeltek egymás szomszédságában; ez két különálló szakma Nápolyban. Fra Pacifico a tömeg érthetetlen közönyétől kísérve lépdelt a San Giovanni-al-Mare utca felé. Mióta betette a lábát a Régi Vásártérre, egy asszony sem kérte még az áldását, és egyetlen férfi sem állította meg, hogy megtudakolja a jövő húzáson nyerő lottószámokat.
Mi kötheti le ennyire az óváros népének figyelmét?
Alighanem mindjárt kiderül, mert a Mercato közben zúg legjobban a tömeg. Ez a kis sikátor a Régi Vásárteret köti össze a rakparttal, s történetünk idején még a vico dei Sospiri-dell' abisso[10] nevet viselte; a mai városigazgatás jónak látta megváltoztatni, bár igazán költői név volt. Onnan eredt, hogy erre vitték rendszerint a halálra ítélteket a Régi Vásártérre kivégezni, és a vérpadot akkor pillantották először meg, amikor a kis utcába beértek. Ilyenkor majd mindegyik mélyet sóhajtott, olyan mélyet, mintha a sóhaj feneketlen mélységből törne fel.
Fra Pacifico útja éppen erre vezetett; pontosan a sikátor és a Sant Eligio utca sarkán állt annak a beccaió-nak a boltja, akitől ürücombot szándékozott vinni.
Akarva sem kerülheti tehát el, hogy az általános izgalom okáról ne értesüljön!
Súlyos dolognak kellett történnie, mert ahogy a fráter előbbre jutott a Sant Eligio utca irányában, úgy nőtt a tolongás és a tömeg izgalma. Egyre többször hallott rekedt, fenyegető hangon két szót emlegetni: franciá-k és jakobinus-ok. A bolthoz, ahonnan a kolostor holnapi ebédjére szánt hét-nyolc ürücomb egyikét akarta elvinni, egyébként gyorsan eljutott; a tömeg tisztelettudóan utat nyitott neki, mint mindig.
A boltot eszeveszettül üvöltöző és hadonászó emberek töltötték meg, nők, férfiak vegyest.
- Hé, beccaio! - kiáltotta a barát.
A gazdasszony, egy gyér és őszülő hajú boszorkány, megismerte a barát hangját. Könyökkel, vállal, ökölcsapásokkal utat tört magának a vitatkozók közt, és a fráterhoz érkezve így szólította meg:
- Atyám, magát az Isten küldte! Jöjjön gyorsan, mert a szegény beccaió-nak nagy szüksége van ám magára, meg a szent Ferenc kötelére!
Azzal Jakobinust a mészároslegény gondjaiba ajánlotta, fra Pacificót pedig bevonszolta a hátsó szobába, ahol vérében fürödve hevert egy ágyon a beccaio. Arcát halántékától a szájáig hatalmas vágás szelte ketté.
A Régi Vásárteret a beccaio sebesülése ejtette lázba, emiatt futott össze a nép a Sant-Eligio utcában és a Sóhajok közében.
Ahány ember, annyiféleképpen mesélte a baleset lefolyását.
A beccaio maga nem tudott vagy tán nem akart beszélni; arca felhasadt, nyelve megsérült, három foga kitört. Valamit morgott, hogy giacobini meg francesi, amiből egyesek arra következtettek, hogy helybeli jakobinusok, a franciák nápolyi barátai látták el ilyen alaposan a baját.
Híre futott annak is, hogy a beccaio egyik barátját holtan szedték össze a tetthelyen, két másik barátja pedig megsebesült, egyikük olyan súlyosan, hogy még az éjjel bele is halt.
Öt-hatszáz ember beszélt, vitázott egyszerre, ki-ki mondta a magáét a balesetről meg az előzményeiről. Ez volt az a moraj, amelyet fra Pacifico messziről hallott, ez csalta őt a juhhúskimérésbe.
Egy huszonhat-huszonnyolc esztendős-forma fiatalember álldogált csak némán a hangzavarban. Elgondolkozva támasztotta a boltajtó félfáját; röpködtek körülötte a különféle megjegyzések. Valaki például éppen azt magyarázta, hogy a beccaio és három társa a Schiava kocsmában vacsorázott, onnan fordultak ki, amikor tizenöt ember támadt rájuk, az Oroszlán-kút közelében. A fiatalember erre felnevetett, és beszédes mozdulattal vállat vont. A vállrándítás felért egy erélyes "nem"-mel.
- Miért nevetsz és mit vonogatod a vállad? - kérdezte tőle cimborája, Antonio Avella, csúfnevén Pagliucchella. Nápolyban, az alsóbb néprétegek körében általános szokás, hogy a külseje vagy a jelleme alapján mindenkire csúfnevet ragasztanak.
- Nevetek, mert kedvem tartja, vonogatom a vállam, mert jól esik - felelte a fiatalember. - Ti ostobaságokat fecsegtek, mert nektek úgy tetszik, én meg nevetek azon, amit ti fecsegtek, és kész.
- Honnan veszed, hogy ostobaságokat fecsegünk? Te talán többet tudsz nálunk?
- Hát nálad nem nehéz többet tudni, Pagliucchella, elég például, ha az ember olvasni tud.
- Honnan tudnék olvasni, ha nem tanítottak meg rá - felelte az, akinek Michele a szemére hányta tudatlanságát, mert hiszen a csípős szavú fiatalember nem volt más, mint barátunk, Michele. - Téged bezzeg megtanítottak, mert a tejtestvéred gazdag hölgy, egy tudós felesége, de ez nem ok arra, hogy lenézd a cimboráidat.
- Dehogy nézlek le, Pagliucchella, eszemben sincs! igazán derék, jó fiú vagy. Ha volna mit mondanom, neked biztosan el is mondanám.
És Michele már-már azon volt, hogy bizalma jeléül félrevonja Pagliucchellát, és eláruljon neki egyet-mást, amikor hirtelen egy súlyos kéz nehezedett a vállára.
Megfordult és összerezzent.
- Ha volna mit mondanod, neki elmondanád? - szólt a csipkelődő kedvű fiatalemberhez az, aki a kezét a vállára tette. - Szavamra, ha valamit is tudsz erről a kalandról, amit különben kétlek, és ezt a valamit valakinek is elmondod, akkor igazán rászolgálsz a nevedre, bolond Michele.
- Pasquale da Simone! - mormolta Michele.
- Jobban tennéd, hidd meg, már csak a biztonságod érdekében is - folytatta a pribék -, ha a Madonna del Carmine templomban megkeresnéd Assuntát, aki ott éppen fogadalmat tesz, úgyis az feküdte meg a gyomrodat, hogy ma reggel hiába kerested őt otthon; jobban tennéd bizony, semhogy itt fecsegj arról, amit nem láttál. Mert ha mégis láttad volna, jaj neked!
- Igaza van, signor Pasquale - mondta Michele, egész testében remegve. - Máris megyek. Engedjen, kérem, utamra.
Pasquale elmozdult valamennyire a faltól. Akkora rés támadt, amekkorán egy tízéves gyerek, ha átfér, Michele mégis könnyedén átcsúszott rajta. Egészen összezsugorította a félelem.
- Hitemre, nem! - morogta, miközben hátra se pillantva nagy léptekkel iramodott a Madonna del Carmine templom felé. - Hitemre, nem! Nem mondok senkinek egy árva szót sem, inkább a nyelvem harapom le, elhiheted, nagy jó uram, gyilok ura! Bár még a néma is megszólalna - folytatta -, ha azt kéne hallania, hogy tizenöt támadóról fecsegnek, mikor éppen ellenkezőleg, ők álltak össze hatan, hogy egyetlen emberre rátámadjanak. Nem szeretem ugyan a franciákat meg a jakobinusokat, de még náluk is jobban rühellem a pribékeket meg a soricó-kat[11], istenuccse, kedvemre van, hogy ez az egy úgy megadta nekik. Hat ellenfélből kettő halott, kettő sebesült, viva san Gennaro! ennek aztán nem köszvényes a karja, se nem csúzos a marka!
Felnevetett, vidáman ingatta a fejét, és csak úgy magában eljárt egy tarantellát az út közepén.
Bár a monológ állítólag ellenkezik az emberi természettel, Michele, akit éppen azért neveztek bolond Michelének, mert jártában-keltében gyakran beszélt magában, sőt, még hadonászott is hozzá, Michele, mondom, ki tudja meddig folytatta volna Salvato dicsőítését, ha nem találja magát hirtelen a téren. Olyan gyorsan szedte a lábát, hogy mire feleszmélt, azon kapta magát, a templom bejárata előtt lejti nagy nevetve a tarantellát.
Félrevonta az ajtó elől a súlyos, piszkos kárpitot, belépett a templomba és körülnézett.
A Madonna del Carmine templom, amelyről kénytelenek vagyunk itt egy-két szót ejteni, Nápoly legnépszerűbb temploma, Madonnája különleges csodatevő hírében áll. Vajon minek köszönheti a templom nagy hírét? Miért tiszteli egyformán minden népréteg? Talán, mert itt őrzik Conradinónak, Manfréd unokaöccsének, az ifjú, romantikus hősnek meg a barátjának, ausztriai Frigyesnek holttetemét? Vagy mert van egy Krisztus-szobra, amelyről tudnivaló, hogy amikor Anjou René rálőtt, fejét mellére hajtva kikerülte a golyót, és mert ennek a szobornak olyan dúsan nő a haja, hogy Nápoly polgármestere évente egyszer, ünnepélyes külsőségek között megnyírja egy arany ollóval? Vagy tán mert a templom kolostorában ölték meg Masaniellót, a lazzaronék vezérét, és itt is nyugszik valahol, nem tudni, melyik zugban, hisz olyan rövid a nép emlékezete, hogy azokat is könnyen elfelejti, akik érte haltak meg? Akármi is az oka, annyi bizonyos, hogy a Madonna del Carmine templom Nápoly legnépszerűbb temploma, a legtöbb fogadalmat itt teszik, s többek között itt tett fogadalmat az öreg Tomeo is. Hogy mi okból, azt mindjárt elbeszéljük.
Michele nem könnyen találta meg, akit keresett, minthogy a hívők rendesen zsúfolásig megtöltik ezt a templomot. Végül mégiscsak rábukkant: Assunta áhítatosan imádkozott a bejárattól bal kéz felé eső mellékoltár előtt.
Szent Ferenc trónolt a gyertyafényben úszó oltár fölött.
Michele szerelmes volt. Hogy szerencséjére vagy szerencsétlenségére, azt döntse el a kedves olvasó, aszerint hogy optimista vagy pesszimista-e a szerelem dolgában. Ninának Michele azt mondta ugyan, hogy a várható zavargás miatt megy el, de távozásának igazi oka nem ez volt, hanem az, hogy alig várta már a pillanatot, amikor találkozhat Assuntával, és jól megölelgetheti. Assunta Basso Tomeónak, annak az öreg halásznak volt a lánya, aki - emlékszünk - egy éjszaka Johanna királynő palotája tövében kötötte ki a bárkáját, ott egy kísértet hajolt fölé, tőre hegyével megbizonyosodott róla, hogy az öreg halász álma valódi, majd megnyugodva visszatért a romok közé, ahol nyoma veszett.
Talán arra is emlékeznek még kedves olvasóim, hogy a jelenés az öreg halászt szörnyen megrémítette. Régi lakhelyéről, a Mergellináról nyomban át is költözött a Marinellára, amelyet a Mergellinától a Chiaia folyó, a Chiata-monte, a Tojás-erőd, Santa Lucia, Castel-Nuovo, a móló, a kikötő, a Nuova út és végül a Carmine-kapu választ el.
Mint igazi kóbor lovaghoz illik, Michele követte szíve hölgyét Nápoly másik végére. Követte volna ő Assuntát egyébiránt akár a világ végére is!
Annak a napnak reggelén, amelyről a szó folyik, zárva találta az öreg Basso Tomeo ajtaját, holott máskor ilyenkor mindig tárva-nyitva állt. Michelét nyugtalanság fogta el.
Hol lehet Assunta, miért ment el hazulról?
Aki szerelmes, az nem lehet annyira biztos kedvese érzelmeiben, hogy ne érezzen némi féltékenységet. Michelének ráadásul különleges oka is volt a nyugtalanságra.
Az öreg Basso Tomeo - istenfélő, szenteskedő és szorgalmas halászember - nem sokra becsülte Michelét. Hagyján még, hogy bolondnak tartotta, mint mindenki más, de ráadásul lustának és istentelennek is.
Gaetano, Gennaro és Luigi, Assunta fivérei már csak gyermeki tiszteletből is osztották apjuk véleményét. Szegény Michelét sok gáncs érte a Tomeo-házban! Védelmezője egy volt csak, Assunta, vádlója ellenben négy is akadt, az apa és három fia személyében, úgyhogy ellenfelei rendesen nyomasztó fölénybe kerültek, ha róla esett szó.
A halászmesterség szerencsére kemény munkával jár. Basso Tomeo meg a fiai módfelett büszkék voltak rá, hogy ők nem olyan világlustái, mint Michele, hanem szívvel-lélekkel dolgoznak; ennek folytán az este nagyobbik részét azzal töltötték, hogy kivetették a hálót, az éjszaka nagyobbik felét azzal, hogy a halat lesték, s a reggel egy részét azzal, hogy kiemelték a hálót a vízből. Mindent összevéve Basso Tomeo és fiai a nap huszonnégy órájából tizennyolcat a vízen töltöttek, a fennmaradó hatot pedig átaludták, túlságosan sok idejük nem maradt éppen rá, hogy Assuntát Michelétől óvják.
Michele tehát türelemmel viselhette sorsát. Basso Tomeo kijelentette, hogy a lányt csak akkor adja hozzá, ha becsületes és jövedelmező mesterségre adja a fejét, vagy ha vagyont örököl. Sajnálatos módon Michele azt vallotta, hogy becsületes és jövedelmező mesterség nincs, a két jelző kizárja egymást - ami Nápolyban nem is olyan képtelen állítás. Barátunk előszeretettel hivatkozott éppen Basso Tomeo példájára: lám, neki van becsületes mestersége, a fiaival együtt napi tizennyolc órát dolgozik, vagy ötven éve veti ki nap mint nap a hálót, mégsem vitte annyira, hogy ötven dukátot összekuporgasson. Munka helyett Michele jobban szeretett állítólagos örökségére hivatkozni; valami nem létező nagybátyját emlegette folyton, aki Marco Polo adatai nyomán elindult Cathay királyságba. Ha mégsem ütne be az örökség - mondta -, ami végtére is megeshet, akkor egy szép napon úgyis ezredes lesz, Nanno ezt jövendölte. A Basso Tomeo házban Michele mindenesetre csak a jóslat első felét hangoztatta, a másodikat, amelyik kötelet ígért neki, ellenben bölcsen elhallgatta. Mint láttuk, titkát csakis a tejtestvérének árulta el, akkor este, amikor a boszorkány még az övénél is ijesztőbb sorsot jósolt Luisának.
Hogy Assunta éppen a Madonna del Carmine templomban tartózkodik, hogy szent Ferenc oltára előtt térdepel, és hogy az oltárt olyan fényesen - a giorno - kivilágította, ez mind csak újabb bizonyítéka annak, hogy Michelét kár bolondnak nevezni, nagyon is igaza volt, amikor kijelentette, hogy Basso Tomeo hiába töri magát, keserves munkája édeskeveset hoz a konyhára. Három nap egymás után alig-alig került hal a hálóba. Az öreg halász megfogadta: tizenkét gyertyát gyújt védszentje, szent Ferenc oltárán, abban a reményben, hogy cserébe a szent olyan halászattal jutalmazza, amilyen csak a Genezáret taván esett valaha. Assuntára szigorúan ráparancsolt Tomeo, hogy délelőtt, mialatt ő bevonja a hálót, buzgó imával segítse elő a fogadalom teljesülését.
A fogadalomtételre éppen előző este került sor; a halászat eredménye azon a napon még rosszabbul ütött ki, mint az előző kettőn. Michele Luisánál töltötte az estét, a sebesült ágyánál a rákövetkező éjszakát, nem értesülhetett hát a fogadalomról. Ezért találta a kaput zárva, Assuntát pedig szent Ferenc oltára előtt térdepelve, ahelyett hogy a kapuban várt volna rá.
Michele végre felfedezte Assuntát. Nagyot sóhajtott afeletti örömében, hogy Pasquale da Simone igazat mondott, akkorát, hogy Assunta megfordult rá, felkiáltott örömében, kedves mosollyal köszönte meg, hogy utána jött, és intett neki, hogy térdeljen mellé. Több se kellett Michelének, szempillantás alatt engedelmeskedett. Egy ugrással az oltárnál termett, és Assunta mellé térdepelt, ugyanarra a lépcsőfokra.
Nem állítjuk, hogy a fiatal lány ugyanolyan buzgón imádkozott most is, mint előbb, amikor Michele nem térdelt még mellette - gondolatai tagadhatatlanul el-elkalandoztak. De ennek úgysem volt többé jelentősége; a halászat közben véget ért, a hálókat bevonták. A szerelmesek nyugodtan megkockáztathattak egy-két szerelmes szót is, a szentnek kijáró ima szavai közé vegyítve.
Michele most tudta meg Assuntától mindazt, amit mi, krónikási minőségünkben, már akkor közöltünk olvasóinkkal, amikor Michele még hírét sem hallotta. Cserébe Michele is elmondta Assuntának a saját történetét, tőle telhetőleg hihetővé kerekítve. Luisa beteg volt, mesélte, az Oroszlán-kútnál gyilkosság történt, jelenleg csődület van a Sant Eligio utcában és a Sospiri del' Abisso-közben, a beccaio boltja előtt.
Mihelyt Assunta meghallotta, hogy a Régi Vásártéren csődület van, mint igazi Éva lánya, nyomban tudni kívánta a csődület okát. Udvarlója elbeszélését homályosnak találta. Búcsút mondott szent Ferencnek - úgyis leimádkozta már, hajszál híján, a maga adagját -, térdet hajtott a szent oltára előtt, ujja hegyét bemártotta az ajtó melletti szenteltvíz-tartóba - a nedves ujjacska összeért Michele ujjával -, utoljára még keresztet vetett, majd belekarolt Michelébe, meg sem várva, hogy átlépjék a templom küszöbét. Olyan könnyedén lépkedett, hogy majd elszállt, s dalolt, mint a pacsirta. Rendíthetetlenül bízott a szent közbenjárásában, rendíthetetlenül hitte, hogy apja és fivérei azóta már megélték a csodálatos halászatot.
Assunta nem csalatkozott szent Ferencben: apja és fivérei valóban csodálatos fogást csináltak.
Amikor nekiveselkedtek, hogy kihúzzák a hálót, előbb azt hitték, sziklába akadt,- olyan nehéz volt. Hamarosan kitűnt ugyan, hogy ellenállása még sincs akkora, mint a tenger fövényébe ágyazott, nagyobb tömegé szokott lenni, de akkor meg attól kezdtek félni, hogy vízihulla került a hálóba, öngyilkos vagy szerencsétlenül járt ember teteme. Megesik olykor, és mindig bajt hoz azokra, akikkel megtörténik.
Ám, amikor a háló kijjebb ért, megnyugodva érezték, hogy eleven, sőt, nagyon is eleven testek fickándoznak, csapkodnak benne; vadul tiltakozva az ellen, hogy akaratuk ellenére partra vonszolják őket.
Nemsokára heves hullámzásba jött a víz a háló körül, vízsugarak törtek a magasba; a halak nyilván most vették észre, hogy csapdába jutottak, és kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták elszakítani a hálót, vagy átvetni magukat a pereme fölött.
Mialatt az öreg halász meg Luigi ereje végső megfeszítésével küzdött az ellenszegülő zsákmánnyal, Gennaro és Gaetano belegázolt a tengerbe és a háló mögé került. Sikerült a hálót megragadniuk, bár a víz a vállukig ért.
Kiáltozással, hadonászással adták a többiek tudtára, hogy szent Ferenc becsülettel megtette a magáét.
A jelenet az öbölben játszódott le, a Nuova út közepetáján, egy nagy házzal szemközt, amelynek ablakai egyik oldalon a rakpartra, a másikon a Santo Andrea degli Scopari utcára nyíltak.
A ház Torre herceg tulajdona volt, Nápoly-szerte a Torre-palota néven emlegették.
Minthogy az alábbiakban egy valóságosan megtörtént eseményről számolunk be, kénytelenek vagyunk tüzetesebben leírni az esemény színterét, a házat, valamint a ház lakóit.
Egy huszonhat-huszonnyolc esztendős fiatalember állt az egyik első emeleti ablakban. Tetőtől talpig a legújabb párizsi divat szerint öltözött; éppen csak az akkoriban dívó sokgallérú köpeny vagy hosszú szárnyú kabát és magas pikégallér helyett viselt elegáns, sárgásvörös háziköntöst, amelyet a mellén selyempaszomány tartott össze. Természettől göndör, rövidre vágott, fekete haja rég nem láthatott rizsport. Testére drága csipkezsabóval díszített, finom batiszting simult, felül, a kivágásnál látni engedve viselője izmos, fiatal, nőiesen fehér nyakát. A fiatalember hosszú, keskeny fehér keze előkelő származásra vallott, s ugyanígy a bal keze kisujján villogó gyémántköves gyűrű. Szeme a távolba révedt. Szórakozottan bámulta az égen vonuló felhőket, miközben jobb keze ujjaival dobolt - árulkodó mozdulat, így tesznek a költők, amikor verset skandálnak.
A fiatalember csakugyan költő volt, a Sannasarok, Bertinek, Parnyk fajából. Don Clemente Filomarinónak hívták, s öccse volt Torre hercegének. Mindig rendkívül választékosan öltözködött, egyike volt azoknak a nápolyi fiatalembereknek, akik a Nicolinókkal, a Caracciolo és a Rocca Romana fivérekkel a divat királya címért vetélkedtek. Ezenkívül jó lovas volt, nagy vadász, kitűnő vívó, céllövő és úszó, s a tetejébe még gazdag is; bátyja, a nála huszonöt évvel idősebb Torre hercege kijelentette, hogy haláláig agglegény marad, mert vagyonát mindenestül öccsére szándékozik hagyni. A hercegi faj fenntartásának nemes hivatása tehát a fiatalemberre várt, jóllehet nemigen látszott rá igényt tartani.
Torre hercegét fontos, a jelen és a jövő szempontjából egyaránt sokkalta fontosabb feladat kötötte le - legalábbis saját hite szerint -, mint utódok nemzése a név és fajta fenntartása céljából. Szenvedélyes könyvgyűjtő volt; rengeteg ritka könyvet és értékes kéziratot hordott össze. Elzevir, vagy pontosabban Elzevier sorozatához fogható nem akadt a királyi könyvtárban sem - no persze, csak a nápolyi királyi könyvtárra gondolunk. Szinte hiánytalanul együtt volt könyvespolcain Lajos, Izsák és Dávid, az apa, a fiú és az unokaöcs[12] minden kiadványa. Szinte hiánytalanul, mondottuk, mert olyan könyvgyűjtő még nem született, aki azzal büszkélkedhetne, hogy birtokában van a teljes gyűjtemény, az első Elzevirnek számító, 1572-ben kiadott köteten kezdve, amelynek címe: Eutropii historiae romanae, lib. X., az utolsó, Pastissier françois című kötetig, amelyet 1655-ben adott ki Lajos és Dániel. Torre hercege mégis jogos büszkeséggel mutogatta könyvbarát ismerőseinek párját ritkító gyűjteményét. A kötetek címlapjain ott ékeskedett sorban-rendben az összes valaha használt Elzevir-embléma: első helyen az angyal, egyik kezében könyv, a másikban kasza; szomszédságában a szilfára fonódott szőlőtő, s alatta a Non solus jelige; Minerva az olajággal és a Ne extra oleas felirat; az 1629-től használt levélfüzéres bivalyfej; az előbbit 1634-ben felváltó szirén; a Medúzafejet ábrázoló záródísz; a mályvarózsa-füzér és végül az utolsó embléma, a pajzson keresztbefektetett két jogar. A minden tekintetben kiváló kiadványok rendkívül nagy és széles margóval dicsekedhettek; egyes példányok esetében a margó szélessége elérte a tizenöt, sőt a tizennyolc sort is.
A herceg kézirat-gyűjteménye e nemben alkalmasint a világon a leggazdagabb volt. Ahány király, herceg, alkirály csak uralkodott Nápolyban, annak az írása mind ott szerepelt a gyűjteményben, szicíliai Tankréd pecsétjén kezdve, egészen az akkori uralkodópár, Ferdinánd és Karolina aláírásáig.
Furcsa, hogy az olthatatlan gyűjtőszenvedély, amely köztudomásúlag kiöl a lélekből minden emberi érzést, egyáltalán nem csökkentette Torre hercegének mondhatni atyai gyöngédségét ifjabb fivére, az ötéves korban árvaságra jutott don Clemente iránt. Különben talán éppen az az öccsével együtt született gondolat lehetett szeretetének igazi forrása, hogy a gyermek felmenti a családalapítás kötelezettsége alól. Felhagynia tán nem kellett volna a gyűjtéssel, ha megnősül, de semmiképp nem élhetett volna továbbra is ugyanolyan zavartalanul könyvész-hivatásának. Elmondani is sok volna, mi mindent vállalt a gyerekért, aki felmentette őt a terhes kötelezettség alól. Maga ápolta, ha megbetegedett - és melyik gyerek nem esik át súlyos és enyhébb betegségek egész során? Éjszakákat virrasztott a fiú betegágya mellett, miközben a katalógusokat lapozgatta, vagy egyik-másik könyvritkaságban böngészte azokat a sajtóhibákat, amelyek a példány valódiságát fémjelzik.
Don Clemente nőtt-növekedett, a gyerek kamasszá, a kamasz fiatalemberré cseperedett, sőt a fiatalember is kezdett lassan férfivá érni; a báty mély és forró szeretete eközben mit sem változott, megmaradt atyainak. Don Clementét huszonhat évesen is gyereknek nézte. Ha az öcskös kilovagolt vagy vadászni indult, a herceg az ablakból utánakiáltott: "Vigyázz magadra, vízbe ne fúlj! Vigyázz magadra, amikor megtöltöd a puskád! Vigyázz, le ne vessen a ló!"
Amikor Latouche-Tréville admirális Nápolyban időzött, don Clemente Filomarino, sok hasonló korú fiatal társával együtt, buzgón eljárt a francia tisztek körébe. Don Clementét, az élénk képzelőerővel megáldott költőt fellázította a hármas elnyomás, a jogar, a kard és a csuha zsarnoksága alatt senyvedő haza sorsa. Azontúl kereste más lelkes hazafiak társaságát, s velük együtt jutott végül börtönbe.
Torre hercegét teljesen lekötötték könyvészeti tanulmányai meg a kéziratok hajhászása; a francia flotta átvonulásáról jóformán tudomást sem vett, törődni meg egyáltalán nem törődött vele. Filozófus volt, bár nem jutott eszébe a filozófiát a politikával összekapcsolni, soha nem ütközött tehát meg azon, ha öccse gúnyos megjegyzéseket tett a kormányra, a hadseregre, a papokra. Egyszer csak mit kell hallania?, hogy don Clemente Filomarinót letartóztatták és a Sant Elmo erődbe kísérték!
A hír úgy érte, mint derült égből a villámcsapás. Időbe telt, míg valamennyire felocsúdott; akkor aztán futott a vikárius kormányzóhoz, vagyis a rendőrfőnökhöz, mert ez a tisztség nagyban és egészben a rendőrfőnökség ottani megfelelője.
A herceg megtudakolta, mit követett el az öccse.
A válasz nagy megdöbbenésére úgy hangzott, hogy öccse összeesküvő, súlyos bűnök vádja terheli, s ha a vádak rábizonyulnak, az a fejébe kerülhet.
Nemrég bontották csak le a Palotatéren a vérpadot, amelyen Vitalianit, Emanuele de Deót és Galianit kivégezték; a herceg már látni vélte, mint ácsolják újra öccse vesztére. Futott a bírákhoz, állandó ostrom alatt tartotta a Vannik, Guidobaldik és Castelcicalák palotáját, felajánlotta nekik egész vagyonát, kéziratait, Elzevirjeit, akár az életét is, csak az öccsének kegyelmezzenek. Kegyelemért folyamodott Acton miniszterelnökhöz, a király és a királyné lába elé vetette magát - mindhiába. A per folyt tovább. Szerencsére úgy ért véget, hogy a bírák felmentették és szabadlábra helyezték a vádlottakat, a vérszomjas szentháromság átkos befolyása ellenére.
A királyné, látva, hogy bosszúvágya törvényes keretek közt nem nyer kielégülést, elszánta magát a hírhedt camera oscura létrehozására, ahova olvasóinkat már elkalauzoltuk, és megszervezte a háromtagú titkos vésztörvényszéket. Vanni, Castelcicala és Guidobaldi voltak a bírák, Pasquale Simone az ítéletek végrehajtója.
Don Clemente Filomarino tizennyolc hónapot töltött a börtönben. Torre hercege ezalatt majd az eszét vesztette, kisebb gondja is nagyobb volt az Elzevir- vagy a kéziratgyűjtemény gyarapításánál. Don Clemente Filomarino liberális nézetein, filozofikus hajlamain és gúnyolódó kedvén nem fogott a börtön, szabadulása után elszántabb volt, mint valaha. Amióta a független bíróság elejtette a vádat és szabadlábra helyezte, a királyné titkos fenyegetései és a közvádlók nyilvánosan elhangzott fenyegetései ellenére, a legteljesebb biztonságban érezte magát; a francia követség minden fogadásán megjelent, az udvari estélyekre ellenben a lábát sem tette be, noha rangja folytán udvarképes volt.
Mihelyt elrendeződött Clemente sorsa, bátyja, Torre hercege, megnyugodva tért vissza kézirataihoz és Elzevirjeihez. Régi szokása szerint óvatosságra intette a tékozló fiút, amikor kilovagolt, amikor vadászni indult vagy fürdeni az öböl mély vizébe, de más tekintetben nem aggódott miatta.
A kérdéses nap mindkettőjük számára jól kezdődött.
Don Clemente Filomarino értesült a francia követ távozásáról, s arról, hogy távozása előtt hadat üzent Ferdinánd királynak. Minthogy elsősorban világpolgárnak tudta magát, s csak másodsorban nápolyinak, erősen remélte, hogy jó barátai, a franciák egy hónapon belül Nápolyban teremnek, és pokolra kergetik a királyt meg a királynét.
Torre hercege viszont Nápoly legtekintélyesebb könyvkereskedőjétől, Durától kapott aznap levelet; a kereskedő jelezte, hogy sikerült a herceg gyűjteményéből hiányzó két Elzevir egyikének a nyomára akadnia. Ő hozza el a herceghez a könyvet, vagy a herceg óhajtja őt boltjában felkeresni - kérdezte.
Torre hercege örömujjongva olvasta végig a levelet. Dehogy volt türelme bevárni a kereskedő látogatását! Rögtön nyakkendőt kötött, magára kapta bő köpenyét, s a könyvtárból, amely a palota egész második emeletét elfoglalta, lesietett az első emeletre, ahol a fivérek lakószobái voltak. A herceg nagy sebbel-lobbal benyitott öccséhez; az épp abban a pillanatban fejezte be egy Boileau Pulpitus-a modorában írt komikus költeményét, amely a nápolyi papság, sőt a világ összes papjainak három nagy vétkét ostorozta: a paráznaságot, a restséget és a torkosságot.
Don Clemente Filomarinónak elég volt egy pillantást vetnie bátyjára, hogy lássa, magánkívül van. Valami nagy eseménynek kellett vele történnie, és mi más lehetne az, mint egy könyv-lelet?
- Kedves bátyám - rikkantott don Clemente -, csak nem az 1661-es Terentius-kiadásra bukkant?
- Nem, kedves Clemente, hanem a 1664-es Persiusra - képzeld, micsoda boldogság!
- De csakugyan? Emlékezzék, bátyám, hányszor újságolta már nekem: "Rábukkantam"; s amikor a kérdéses példány előkerült, kiderült, hogy megint egy hamisítványt próbálnak a nyakába sózni, olyan ál-Elzevirt, amelyiken gömb van az olajág vagy a szilfa helyén.
- Jó, jó, de sohasem sikerült becsapni! Öreg róka vagyok én ahhoz! Különben is Dura küldte a levelet, és Dura ilyet nem enged meg magának, ügyelnie kell a cég jó hírére. Itt a levele, olvasd: "Herceg úr, sürgősen várom. Örömmel tudatom, hogy rábukkantam az 1664-es Persius kiadásra, címlapján a pajzson keresztbefektetett két jogar. Nagyszerű példány, a margó minden irányban tizenöt soros."
- Fogadja szerencsekívánataimat, bátyám! Gondolom, Durához készül?
- Rohanok! Legalább hatvan-nyolcvan dukátom bánja, de sebaj! Úgyis te öröklöd egy szép napon az egész könyvtárat, és ha sikerül még az 1661-es Terentius kiadást is felhajtanom, teljes lesz a gyűjtemény. Tudod te egyáltalán, mit ér egy teljes Elzevir-sorozat? Ha azt mondom, húszezer dukát, nem mondtam semmit.
- Kedves bátyám, könyörögve kérem, sohase beszéljen arról, mit hagy, mit nem hagy rám. Remélem, szeretnek annyira az istenek, hogy megadatik együtt halnunk, egy napon, sőt, egy órában, mint valaha Kleobisznek és Bitónnak, ha nem dicsekedhetünk is az övékhez hasonló érdemekkel. Csak szeressen továbbra is, bátyám; amíg a szeretetét bírom, gazdag vagyok.
A herceg átölelte don Clemente vállát. Tekintete kimondhatatlan gyengédséget sugárzott:
- Ej, haszontalan, hisz tudod, úgy szeretlek, mint a saját gyermekemet, vagy még annál is jobban. Ha a fiam lennél, talán egyenesen Durához siettem volna, s csak hazajövet öleltelek volna meg.
- Nos, akkor öleljen meg, és siessen a Terentiusáért.
- A Persiusomért, barbár! a Persiusomért! - és a herceg itt nagyot sóhajtott. - Igazi könyvgyűjtő nemigen válik már belőled, jó, ha egyáltalán viszed e téren valamire!... A viszontlátásra, Clemente, a viszontlátásra!
És Torre hercege kiszáguldott a kapun.
Don Clemente újra az ablakhoz állt.
Basso Tomeo meg a fiai éppen akkor vonszolták partra a hálót, nagy csapat halász és lazzorone gyűrűjében. Valóságos csődület támadt, mindenki látni akarta, milyen eredménnyel jár Basso Tomeo és a három fiú halászata.
Az előző fejezet elején elmondottuk már, hogy szent Ferenc kitett magáért, a halászat eredménye csakugyan csodálatos volt.
Assunta nem hiába imádkozott olyan buzgón, Basso Tomeo nem hiába ajánlott fel olyan bőkezűen egy misét meg tizenkét gyertyát a szentnek, az öbölben előforduló halfajták mindegyikéből jutott legalább egy példány az öreg halász és három fia hálójába, mintha csakugyan a szent keze lenne a dologban.
Partot ért a húzóháló. A zsákja majd szétrepedt. Mintha nem is a Földközi-tenger, hanem egyenesen a Paktolosz folyó ontotta volna a fövényre mérhetetlen kincsét.
Ott vergődött a hálóban a csillogó aranydurbincs, az acélpikkelyes bonitó, az ezüstruhás spinell, a rózsaszín derekú morgóhal, a borvörös uszonyú tengeri fogas, a kerekorrú perbál, a naphal, amelyik úgy fest a tengerben, mint egy belehullott csengős dob, és végül a Péterhal, amelynek oldalán a szent ujjlenyomat látható; de ez a temérdek hal csak szerény kíséret volt, kamarásai, miniszterei, udvaroncai egy legalább féltonnás, pompás tonhalnak, a tenger királyának; Masaniello ígér A portici néma egyik elbűvölő áriájában ilyesforma halat a társainak.
Az öreg Basso Tomeo alig hitt a szemének. Fejéhez kapott, egész testében reszketett az örömtől. Az öreg és a fiúk jól felszerelkeztek kosarakkal, hiszen gazdag zsákmányt reméltek, de a tetésen rakott kosarak még a harmadát sem fogadták be a csodálatos aratásnak, amely azon a rónaságon esett, ahol se vetni, se szántani nem kell.
A fiúk elindultak újabb kosarakért. Basso Tomeo örömében fűnek-fának elmondta, hogy a csodálatos fogást védszentjének, szent Ferencnek köszönheti; lám a szent kegyesen fogadta, hogy ő misét mondatott neki és tizenkét gyertyát gyújtott az oltárán.
Az öreg halász és a nézők bámulatának legfőbb tárgya a tonhal volt. Csoda, hogy nem tépett lyukat a hálón, amekkora erővel rángatta! Jó is, hogy nem sikerült a háló szemeit kiszakítva kereket oldania, mert a körülötte fickándozó egész pikkelyes seregnek utat nyitott volna.
Aki csak végighallgatta az öreg Basso Tomeo elbeszélését és megszemlélte a zsákmányt, az mind keresztet vetett, és Evviva San Francescó-t kiáltott. A szent közbenjárását egyetlen ember látszott kétségbevonni: don Clemente, aki az ablakából nézte végig a jelenetet. Ő a csodálatos fogást egész egyszerűen a halászszerencsének, azaz a véletlennek tulajdonította. Más halásszal is megesett már ilyesmi!
Onnan, ahol állt, azaz a palota első emeleti ablakából, messzire ellátott, egészen a Marinella rakpart hajlatáig; ő tehát tudta azt is, amit Tomeo Basso lenn, a szerencsekívánók gyűrűjében, a halai mellett nemcsak nem tudhatott, de nem is sejtett.
Basso Tomeo nem láthatta, de don Clemente igen, hogy fra Pacifico közeleg a szamarával a Vásártér irányából. Peckesen az úttest közepén lépdelt, mint szokott; ha egyenesen halad, óhatatlanul bele kell botlania a nagy csomó halba, amelyet az öreg Basso Tomeo csak az imént fogott ki a tengerből.
Így is történt. Fra Pacifico vette észre, hogy csődület állja útját, de nem sokat firtatta, miért verődött össze ennyi ember, mindössze szorosabbra fogta Jakobinus kötőfékét, a szamár elé került, és hogy könnyebben jusson előre, azt kiáltozta:
- Utat! Szent Ferenc nevében, utat!
A szent neve utat nyitott volna akárkinek, hiszen ez a sok ember mind azzal volt éppen elfoglalva, hogy a minorita-rend alapítóját dicsőítse. Képzelhetjük, milyen tisztelettudóan és készségesen nyitott utat a tömeg a barátnak, mihelyt felismerte őt és a szamarát, Jakobinust, hiszen tudnivaló, hogy mindketten a szent személyes szolgálatában buzgólkodnak.
Fra Pacifico átvágott a sokaságon, nem sejtve, mi várja középen. Egyszer csak szemtől szembe találta magát az öreg Tomeóval, és majd felbukott a halhegyben. A halak még vonaglottak, haláltusájuk utolsó perceit élték.
Ezt a pillanatot leste don Clemente. Sejtette, hogy fura viadalra van kilátás a halász és a barát között. Basso Tomeo csakugyan elsápadt és felkiáltott rémületében, amikor megpillantotta fra Pacificót, és mögötte Jakobinust; egyszeriben rádöbbent, hogy a barát irgalmatlanul megveszi rajta a sápot. Fra Pacifico arcára ellenben széles vigyor ült ki: micsoda nem remélt gazdagság, igazán a szerencsecsillaga vezérelte ide!
A halvásár úgyis gyengén ütött ki aznap, a fráter egyáltalán nem talált a Szent Efraim kolostor kapucinusainak kifinomult ínyére való halat, pedig holnap böjtös nap lesz.
- Á, á! - szólt don Clemente, olyan hangosan, hogy lent, a rakparton is meghallhatták. - Kezd a dolog érdekessé válni.
Egy-két ember felkapta a fejét, de mert nem értették, mit is akar a bársonyköntöst viselő fiatalember, nyomban visszafordultak Basso Tomeóhoz és fra Pacificóhoz.
Pacifico fráter hamarosan tett róla, hogy Basso Tomeót ne gyötörje tovább a kétség. Fogta a kötelet, ráhelyezte a tonhalra, és elmondta az előírt szöveget:
- Szent Ferenc nevében!
Don Clemento pontosan ezt várta: nevetésben tört ki.
Itt az alkalom, tanulmányozni az emberi cselekvés leghatalmasabb rugóinak, a babonának és az érdeknek párharcát. Basso Tomeo szilárdan hiszi, hogy a nagy fogást szent Ferencnek köszönheti: meg meri-e vajon tagadni zsákmánya legszebb darabját magától szent Ferenctől, illetve - ami ugyanaz - a szent képviselőjétől?
Don Clemente az esetből tanulságokat készült levonni: megítélni, mennyire támaszkodhatnak a hazafiak a népre abban a harcban, amelyet Nápolynak rövidesen vállalnia kell jogai kivívásáért; megítélni, vajon a nép, amelynek érdekében ők lerombolni készülnek minden előítéletet, az előítéletek mellett száll-e síkra vagy sem.
A filozófus kísérlete balul ütött ki.
A babona legyőzte az érdeket. Az öreg halász lelki tusája csupán néhány pillanatig tartott. Felötlött ugyan benne a szándék, hogy megvédi jogos tulajdonát, vetett is egy pillantást arra, amerről a fiait várta, kosarakkal megrakva, de tüstént meghátrált. A vitatott tárgyra mutatva alázatosan így szólt:
- Szent Ferenc adta, szent Ferenc elvette. Éljen szent Ferenc! A hal a magáé, atyám.
- Ó, a hülye! - kiáltotta önkéntelenül don Clemente.
Most mindenki felkapta a fejét. A gúnyosan mosolygó fiatalember a tömeg pillantásainak kereszttüzébe került. A nézők arcán egyelőre még csak meglepetés tükröződött, nem értették, valójában kinek is szól a "hülye" jelző.
- Neked mondtam, Basso Tomeo, igenis neked, hogy hülye - kiáltott le don Clemente.
- De miért, excellenciás uram?
- Mert becsületes ember, jó munkás és főként izmos fickó létedre eltűröd te is, meg a három fiad is, hogy ez a csaló, lusta, szemtelen barát elemelje keserves fáradozásod gyümölcsét.
Fra Pacifico mindeddig abban a hiszemben élt, hogy hozzá nem fér szó, őt védi a csuhának kijáró tisztelet; most, hogy megtörtént a lehetetlen, hogy váratlanul nyílt támadás érte, elbődült mérgében, s don Clementére emelte a furkót.
- Tartogasd a furkót a szamárnak, fráter, más úgysem fél tőle.
- Figyelmeztetem, don Cicillo[13], hogy a szamaram neve Jakobinus.
- Szóval a szamarad embernevet visel, te meg állatnevet.
A sokaságon nevetés hullámzott végig. Eleinte rendesen annak az oldalára áll a tömeg, akinek gyorsabban forog az esze.
Fra Pacifico tajtékzott. Jobb híján azt vágta don Clemente fejéhez, amit ő a maga részéről a legnagyobb sértésnek vélt.
- Jakobinus vagy, tudd meg, jakobinus! Testvéreim, ez az ember jakobinus; magatok is láthatjátok, Titus-frizurát visel és pantallót a háziköntös alatt. Jakobinus, jakobinus, jakobinus!
- Kiabálj csak, ameddig jólesik! Állok elébe: igenis jakobinus vagyok.
- Hallottátok? - üvöltötte fra Pacifico. - Beismeri, hogy jakobinus.
- Tudod te egyáltalán, mi az, hogy jakobinus? - kérdezte don Clemente.
- A jakobinus néplázító, szankülott, terrorista, királygyilkos.
- Franciaországban meglehet, de Nápolyban egészen más. Nyisd ki a füled, és jól jegyezd meg: itt nálunk a jakobinus becsületes ember, olyan ember, aki szereti a hazáját, aki a nép javát akarja, tehát harcol az előítéletek ellen, amelyek a népet elbutítják; egyenlőséget követel, azaz egyforma igazságot kicsinek és nagynak, és szabadságot mindenkinek, hogy a halászok az öböl bármely részén kivethessék hálóikat, és maga a király se sajátíthasson ki egész tengerrészeket Portici, Chiatamonte és a Mergellina mentén, mert a tenger mindnyájunké, akárcsak a levegő, amelyet belélegzünk, és a nap, amely ránk süt. Végezetül jakobinus az, aki testvériséget követel, azaz minden embert testvérének tekint, és azt mondja: "Nem igazság, hogy egyesek henyélnek és koldulnak, míg mások fáradoznak és dolgoznak". A jakobinus nem tűri, hogy az a szegény halász, aki az éjjelét azzal töltötte, hogy a hálót kivesse, a nappalját pedig azzal, hogy partra húzza, ha minden tíz évben egyszer véletlenül kifog egy harminc aranyat érő halat...
A tömeg újra nevetett, talán mert sokallta a harminc aranyat.
- Én annyit adnék érte - vágta rá Filomarino. - Egyszóval, mint mondtam, a jakobinus olyan ember, aki nem tűri, hogy ha egy szegény halász fog egy harminc aranyat érő halat, azt ellophassa tőle egy másik ember - bocsánat, tévedtem: szerzetes! - A szerzetes nem ember. Az ember nevezetre csakis az méltó, aki hasznára van embertársainak, nem pedig az, aki meglopja őket; aki tisztes tagja a társadalomnak, nem pedig az, aki a nyakán élősködik; aki dolgozik, és a munkája megérdemelt díjából eltartja a feleségét és a gyermekeit, nem pedig az, aki a más feleségét elcsábítja s a gyerekeit megrontja, hogy ő maga henye semmittevésben éljen. Látod, barát, ilyen a jakobinus, márpedig, ha ilyen, én jakobinus vagyok!
- Halljátok! - hörögte magánkívül a barát. - Káromolja az Egyházat, a vallást, káromolja szent Ferencet... Ateista!
Egyszerre többen is kérdezték:
- Mi az, hogy ateista?
- Ateista az olyan ember - felelte fra Pacifico -, aki nem hisz Istenben, nem hisz a Szűzanyában, nem hisz Jézus Krisztusban, és nem hisz szent Januárius csodájában.
Don Clemente Filomarino látta, hogy gyulladnak ki és hánynak szikrát a szemek a barát újabb és újabb vádjaira. Kár folytatnia a harcot; nem kétséges, ő maradna alul, ha ez a tudatlan és fanatikus tömeg a döntőbírájuk. Az utolsó vádnál néhányan felhördültek, öklüket rázták felé, és utánamondták fra Pacificónak:
- Jakobinus, ateista, olyan ember, aki nem hisz szent Januárius csodájában.
- Ráadásul a franciák barátja - fejezte be a fráter. Ezt az érvet a végére tartogatta.
A szidalom hatására többen is lehajoltak, köveket keresni.
- Ti pedig valamennyien szamarak vagytok - kiáltotta don Clemente. - Nem rakhatnak rátok olyan nehéz nyerget, nem nyöghettek olyan súlyos teher alatt, hogy rá ne szolgálnátok.
Azzal becsukta az ablakot.
Abban a pillanatban kiáltás harsant:
- Le a franciákkal! Halál a franciákra!
És öt-hat kődarab repült az ablaküvegnek don Clemente háta mögött. Az üveg összetört.
Az egyik kődarab az arcát súrolta, sőt, enyhén fel is sebezte.
A sokaság dühe és bosszúszomja talán be is érte volna ennyivel, ha a fiatalember megfontoltabb, és óvakodik újra az ablakban megjelenni. Csakhogy don Clementét felbőszítette a sértés és a fájdalom. Kapta golyóra töltött vadászpuskáját és feltépte az ablakot. Arca lángolt a haragtól, sugárzott róla a megvetés.
- Ki dobta a követ? ki sebzett meg itt, itt, itt? - kiáltotta, miközben vérző arcára mutatott.
- Én - felelte egy negyvenéves-forma férfi. Zömök volt és tagbaszakadt, fehér mellényt és bugyogót viselt, s a fején szalmakalap ékeskedett. - Én, Gaetano Mammone - mondta újra, karját kihívóan keresztbefonva a mellén. Erre a mozdulatra mellényéből lisztfelhő gomolygott elő.
Az ember jóformán ki sem mondta az utolsó szót, amikor don Clemente Filomarino már vállhoz is emelte a puskát és lőtt.
A fegyver csütörtököt mondott.
- Csoda! - bőgte fra Pacifico. A halat közben feldobta a szamárra, és cihelődött, sorsára hagyva a tömeg dühének kitett don Clementét. - Csoda!
A fráter megindult az Immaculatella irányába mindegyre kiáltozva: - Csoda! Csoda!
Kétszázan visszhangozták: "Csoda!" Csak egy ember kiáltott mást. Az iménti hang azt süvöltötte:
- Halál a jakobinusra! Halál az ateistára! Halál a franciák barátjára!
És a tömeg, amely az előbb még azt kiabálta: "Csoda!", most rázendített:
- Halál rá! Halál!
Elhangzott a hadüzenet.
Egy csapat berontott a nagykapun, hogy a palotából támadjon don Clementére, mások létrát támasztottak az ablaknak, hogy kívülről jussanak fel.
Don Clemente találomra újra a tömeg közé lőtt: egy ember a földre zuhant.
A vakmerő fiatalember ezzel eljátszotta utolsó reményét a kegyelemre. Nem maradt más választása, mint hogy drágán adja az életét.
Az első támadót, akinek a feje feltűnt az ablakban, puskatussal ütötte le. A férfi karjai elernyedtek, lezuhant a létráról.
Olyan heves volt az ütés, hogy a puska agya elrepedt. Don Clemente elhajította, felkapta céllövő pisztolyait, egyik kezébe az egyiket, a másikba a másikat. Két újabb ostromló jelent meg az ablakban, az egyiket a fején, a másikat a mellén találta a golyó.
Mind a kettő lezuhant, és holtan terült el a kövezeten.
A tömeg őrjöngött dühében. Végig a rakparton minden irányból futva közeledtek az emberek, hogy az ostromlók segítségére siessenek.
Don Clemente Filomarino hallotta, hogy recseg lent a kapu. Aztán léptek dobaja közeledett.
Az ajtóhoz rohant és kulcsra zárta.
Ugyan gyenge védelem a halál ellen!
Nem ért rá a revolvereket újratölteni, a puskája is eltörött, de ott a puskacső, a szerelékeivel, az beválik szükség esetén bunkónak. Két kardja is van még.
Leakasztotta a kardokat a falról, odakészítette maga mellé egy székre, hogy jól a keze ügyébe essenek, aztán marokra fogta a puskacsövet. Eltökélte, hogy utolsó leheletéig harcol.
Az ablakban újabb támadó jelent meg. A puskacső lecsapott. Ha a fejét találja, betörte volna, de az ember gyors mozdulattal kitért, úgyhogy a bunkó a feje helyett a vállát érte, mire két kézzel megragadta a csövet, s a kiálló részekbe, a závárzatba és a gyújtóserpenyőbe kapaszkodott bele. Don Clemente belátta, hogy ha megpróbálja visszaszerezni a fegyvert, közben rátörhetik az ajtót, tehát elengedte, éppen abban a szempillantásban, amikor az ellenfél azt várta, hogy ránt egyet rajta. Az ember megtántorodott és hátrazuhant, don Clemente ellenben elvesztette legfélelmetesebb fegyverét.
Felkapta a kardokat.
Szörnyű recsegés-ropogás hallatszott: egy balta átütötte a szobaajtó keskeny lemezét.
Amikor a vasszerszámot kirántották, hogy másodszor is lesújtsanak vele, a fiatalember odadöfött a résbe. Káromkodást hallott.
- Talált! - mondta, és vadul felnevetett. Azok nevetnek így, ilyen bosszúállóan, akiknek nincs már egyéb reményük, mint hogy drágán adják az életüket.
Háta mögött súlyos test dobbant: valaki beugrott az erkélyről a szobába. A támadó kezében tőr villant.
A hajlékony kardpenge, mint a villám, keresztezte a tőrt. A támadó felsóhajtott és elesett, a kard vasa hat hüvelykre állt ki a hátából, pontosan a két válla között.
Egy második baltacsapás ütött most rést az ajtón. Don Clemente épp fordult volna vissza, hogy ellenfeleit méltó fogadtatásban részesítse, amikor észrevette, hogy fentről papírok és könyvek hullanak az utca kövére.
Úgy látszik, a megvadult tömeg feljutott a második emeletre, feltörte a herceg lakrészének ajtaját - vagy talán fel sem kellett törnie, hiszen bátyja gyanútlanul és nagysietve távozott Durához, nyitva is felejthette. Ezek szerint a papírok és a könyvek, amelyeket ezek a nyomorultak az ablakon hánynak ki, nem is gyanítva értéküket, Torre herceg kéziratai és Elzevirjei.
Amikor don Clementét a kő megsebezte, dühében kiáltott; erre a szentségtörésre fájdalmában jajdult fel.
Jaj, a bátyja, szegény bátyja, mire jön haza! Hogy kétségbeesik majd!
Don Clemente megfeledkezett az őt fenyegető veszélyről, de megfeledkezett arról is, hogy hazatérő bátyjára valószínűleg kéziratai és Elzevirjei elvesztésénél mérhetetlenül súlyosabb csapás szakad. Egyetlen gondolat töltötte be: hogy az ő meggondolatlansága folytán most egy pillanat alatt elnyeli a szakadék mindazt, ami a bátyja élete, amit harminc éven át szakadatlan fáradozással, lankadatlan kutatással teremtett - és éppen akkor, amikor a legkevésbé várja! Dühe e gondolatra megkettőződött. Hát ezeknek a vadállatoknak nem elég, ha rajta kitöltik bosszújukat? Az élettelen tárgyakat is el kell pusztítaniuk, a rombolás vad ösztönétől hajtva, mit sem törődve értékükkel?
Egy pillanatra felötlött benne, hogy megpróbál ellenségeivel kiegyezni: leteszi a fegyvert, életét kínálja váltságdíjul bátyja nagy értékű könyveiért és kézirataiért. De az ostoba, dühtől eltorzult arcok láttán megértette; úgy sem állnának szóba vele, tudják, hogy nem csúszhat ki többé a kezük közül. Ha elárulja nekik, mit érnek ezek a holmik, valószínűleg csak annál vadabbul esnek neki a pusztításnak.
Arra a belátásra jutott végül, hogy egy szót sem szabad szólnia, és ha már úgyis itt a vég, ha nem menekülhet, minden erejét arra kell összpontosítania, hogy halálát, amennyire csak lehet, megkönnyítse és meggyorsítsa.
Ellenségeinek bosszúszomja talán csillapul az ő halálával.
Már csak az volt hátra, hogy hidegvérűen felmérje a helyzetét, és megkeresse a bosszú szempontjából legkedvezőbb megoldást.
Az ablaknál leállt az ostrom. Ez az út túlságosan kockázatosnak bizonyult. Don Clemente odafutott. Mintegy háromezer lazzarone nyüzsgött a rakparton. Szerencsére egyiknél sem volt puska vagy pisztoly. Don Clemente megkockáztathatta, hogy kihajoljon az ablakon.
Az emberek ölszám hordták a fát a tengerpartról, amely ezen a helyen olyan, mint egy óriási tűzifa- és épületfatelep, és az ablak alatt egymásra halmozták a hasábokat. Mások a könyveket és kéziratokat dugdosták alágyújtósnak a máglyarakás alá. A házat dúló csőcselék még mindig dobálta a második emeletről a kéziratokat és a könyveket.
Az ajtó recsegett-ropogott, a támadók már-már betörték. Vezetőjük, a fehér mellényes ember megállás nélkül csapkodott a baltával.
Tíz másodpercig talán bírja még az ajtó, don Clemente ezalatt éppen megtöltheti a két pisztolyt, ha megőrzi nyugalmát és nem remeg a keze.
A céllövő pisztolyok töltése gyorsan megy, mivel a golyó közvetlenül a lőporra kerül. Mire engedett az ajtó, a két pisztoly lövésre kész állapotban volt.
A szobába egy sereg ember tódult be. Eldördült a két lövés, mint a villám: két támadó a padlóra zuhant.
Don Clemente hátrafordult a kardokért, de jóformán a kezét sem nyújthatta ki, amikor máris kések és tőrök sűrűjében találta magát.
Egyszerre húsz vagy több döfés fenyegette, s ő szíve egész hevével várta és sürgette a gyors, a könyörületes halált, amikor a fehér mellényes, baltás ember hirtelen megforgatta feje fölött a fegyverét, s azt kiáltotta:
- Senki ne nyúljon hozzá! Enyém a vére!
A parancs elég korán érkezett ahhoz, hogy don Clementét megmentse tizenkilenc döféstől, ám a huszadik ember keze gyorsabban járt a többinél, az ő kése mégis beszaladt don Clemente torkába. A gyilkos késve, de engedelmeskedett; egy lépést hátrált, kését a sebben hagyva.
A sebesült még állt a lábán, de ide-oda ingott, mint aki elesni készül. Gaetano Mammone elhajította a baltát, odaugrott, egyik kezével megragadta és a falnak döntötte áldozatát, a másikkal feltépte köntösét és batisztingét - az moccanatlanul tűrte, nem akart vagy nem tudott ellenszegülni. Miután így lemeztelenítette don Clemente mellét, Mammone kitépte a kést a torkából, és száját mohón rátapasztotta a sebre, ahonnan sugárban szökött elő a vér.
A tigris veti így magát a ló nyakára, hogy feltépje ütőerét, s vérét vegye.
Don Clemente érezte, hogy ez az ember, azazhogy ez a vadállat erőszakkal szívja el testéből az életet, ösztönös mozdulattal a vállára támasztotta mindkét kezét, és megpróbálta ellökni, mint Anteusz az őt fojtogató Herkulest. De vagy az ellenfél volt nagyon izmos, vagy don Clemente nagyon gyenge; szorítása hamar elernyedt. Szörnyű érzés fogta el: az, hogy ez az ember nemcsak a vérét szívja ki, nemcsak az életét, de a lelkét is; kiverte a hideg verejték, félig kiürült erein a halál borzongása futott át, nagyot sóhajtott, és elájult.
A vámpír elengedte megdermedt áldozatát. Száját iszonyatos kéj rántotta torz vigyorra.
- Eleget ittam - mondta -, felőlem azt tehettek már ezzel a hullával, amit akartok.
Gaetano Mammone mindeddig a falnak szorította don Clementét. Most, hogy elengedte, áldozata összecsuklott és élettelenül hullott a padlóra.
Közben Torre hercege átvette Durától az 1664-es Persius kiadást. Úgy megörült neki, mint gyerek a várva-várt játéknak. Kifogástalan példány volt, címlapján ott ékeskedett a címer és a keresztbefektetett két jogar. A kereskedő hatvankét dukátot kért a könyvért, a herceg szemhunyorítás nélkül leszurkolta. Elvégre, ha sikerül az 1661-es Terentiust is megszereznie, teljes lesz Elzevir-gyűjteménye, márpedig teljes Elzevir-sorozattal eleddig mindössze három boldog gyűjtő büszkélkedhet, egy párizsi, egy amszterdami és egy bécsi.
A herceg alig várta, hogy a drága könyv birtokában újra kocsira szállhasson és hazainduljon a palotába. Ez ám a boldogság! Egyenest don Clementéhez megy majd, megmutatja a kincset, és bebizonyítja neki, hogy a könyvgyűjtés több örömmel jár, mint bármely más foglalatosság! Hej, ha sikerülne öccsét a könyvek szeretetére rákapatnia, eszményi fiatalember lenne, hiszen minden jó tulajdonság megvan benne, ezt az egyet kivéve. Jelenleg éppen olyan don Clemente, mint a herceg gyűjteménye: magáénak mondhat minden erényt, egyet kivéve, ahogy ő, a boldog könyvgyűjtő is magáénak mondhatja az Elzevireknek, az apának, a fiúnak és az unokaöccsnek minden kiadványát, a Terentiust kivéve.
Ilyesfajta gondolatok jártak a herceg fejében, mialatt mosolyogva kocsizott hazafelé; nem is az esze, inkább a szíve sugallta gondolatait. Közben drága könyvében gyönyörködött, keze közt forgatta, szívéhez szorította - a legszívesebben megcsókolta volna, s ha egyedül van, okvetlenül meg is teszi. A kocsi már a Supportico Strettelánál járt, amikor a herceg arra lett figyelmes, hogy arra elöl nagy a tömeg, s mintha éppen a Torre-palota körül tolongnának. De ez bizonyára tévedés, mit keresne ennyi ember az ő palotája előtt?
Hanem ami ennél is különösebb: úgy fest, mintha az ő könyvtára ablakából röpülne ki az a sok könyv és papiros, igazán, mint a madarak! Nyilván a távlat csalja, ezek az ablakok, amelyekben időről időre a lenti tömegnek integető, dühös emberek jelennek meg, nem lehetnek az ő ablakai!
A carozzello közeledett a palotához. A herceg nem áltathatta többé magát. Szívét leküzdhetetlen aggodalom szorította össze, minél közelebb ért, annál homályosabban látta, mi történik. Szemére köd borult, mint álmunkban szokott, halk hangon, ám egyre riadtabban mondogatta maga elé:
- Álmodom! Álmodom! Álmodom!
Szeme kimeredt, nyaka megfeszült, fejét előre szegezte.
Hamarosan kénytelen volt önmagának megvallani, hogy nem álmodik: valami váratlan és szörnyű katasztrófa szakadt rá és a házára.
A vico Marina del Vinónál elérték a csődület szélét. Az emberek, mind ahányan voltak, őrjöngve, magukon kívül üvöltözték:
- Halál a jakobinusra! halál az ateistára! halál a franciák barátjára! máglyára vele! máglyára!
Iszonyatos felismerés hasított a herceg agyába. Öccse szobájának ablakai alatt rendetlen öltözékű, félmeztelen, vérző emberek ágáltak. Kiugrott a kocsiból és mint az őrült, a tömeg közé vetette magát. Artikulátlan kiáltások törtek elő a torkából, magánál tízszerte izmosabb férfiakat lökött félre soha nem tapasztalt erővel. És minél mélyebbre merült az óceánban, amelynek minden hulláma egy-egy ember, annál ingerültebbnek, felajzottabbnak, szilajabbnak érezte.
Végre elért a kör széléről a közepébe. Felhördült.
Egy mindenféle fákból összehányt máglya emelkedett előtte, és ezen a máglyán az öccse feküdt, félmeztelenül, vérezve, eszméletlenül, sebesülten. Nem tévedés, jaj, és nem is álom, nem mondhatja többé, hogy "Nem ő az, mégsem ő!" Bizony don Clemente fekszik előtte, szívének gyermeke, test a testéből, vér a véréből!
A herceg egyet tudott csak, de többre nem is volt szüksége: hogy ezek az üvöltő tigrisek, ordítozó kannibálok, ezek a démonok, akik nevetve táncolják körül a máglyát, ezek mind az ő öccsének gyilkosai.
Fivérét halottnak hitte. Meg kell adnunk, fel sem ötlött benne, hogy túlélje, hogy túlélhetné őt.
- Nyomorultak! aljas, gyáva gyilkosok! mocskos hóhérok! - kiáltotta. - Nem akadályozhatjátok meg, hogy együtt haljunk!
Azzal öccse testére borult.
A csőcselék felüvöltött örömében. Egy áldozat helyett kettő! És az érzéketlen, magatehetetlen, félhalott áldozat helyett eleven áldozat, akinek a kínjait hosszan el lehet nyújtani!
Domitianus császár mondta a keresztényekre:
"Nem elég, ha meghalnak, érezniük is kell, hogy meghalnak!"
A nápolyi nép Domitianus méltó utóda!
Egy szempillantás alatt odakötötték Torre herceget öccse mellé a máglyarakásra.
Don Clemente szeme felnyílt. Megérezte, hogy ajkát baráti csók éri.
Felismerte a herceget.
Szinte már a nemlét homályába merülten suttogta:
- Antonio! Antonio! Bocsáss meg!
- Jól mondtad, don Clemente - felelte a herceg -, szeretnek bennünket az istenek, együtt halunk meg, mint Kleobisz és Bitón! Légy áldva, szerelmes öcsém! Légy áldva, Clemente!
Ekkor egy ember a sokaság örömujjongása, szennyes tréfái és ocsmány gyalázkodásai közepette csóvát dobott a máglya alján felhalmozott papirosokra és könyvekre, amelyeket a herceg egyetlen pillantásra, egyetlen sóhajra sem méltatott. Egy másik ember felkiáltott:
- Vizet! Hozzatok vizet! nehogy túl gyorsan haljanak meg!
És a két fivér kínszenvedését csakugyan sikerült három óránál is tovább elnyújtani!
Három óra múltán végre betelt gyötrelmeikkel a tömeg és szétoszlott. Ki-ki magával vitt egy égett húscafatot a kése, a tőre vagy a botja hegyén.
A máglyán nem maradt más, mint a lassan elszenesedő csontok.
Cirillo doktor előtt ekkor vált szabaddá az út. Mehetett végre Porticiba. Kocsiját a két fivér vértanúhalála tartóztatta fel.
Így pusztult el a nápolyi nép dühének első két áldozata, Torre herceg és öccse, don Clemente Filomarino.
A derült egű város címerében egy nyargaló kanca, cavale passante látható: ez a kanca alighanem Düomedész lovainak a leszármazottja, mert sokszor lakott már jól emberhússal.
Cirilló doktor ötven perc alatt ért Porticiba, a kocsis megszolgálta a piasztert.
Ettore Caraffa még aznap este álruhát öltött, és nekivágott ugyanannak az útnak, amelyen egyszer már elhagyta a nápolyi királyságot. Hamarosan átlépte a pápai állam határát, és sietett Rómába, hogy Championnet tábornokkal közölje, szárnysegédét baleset érte, és hogy megtanácskozza vele, mi a teendő az előállt, súlyos helyzetben.
32 ÉLETKÉP, LÉOPOLD ROBERT MODORÁBAN
Nem követjük Ettore Caraffát a hegyi ösvényeken, hanem inkább megelőzni igyekszünk őt. Olvasóink engedelmével egyenesen nekivágunk tehát a Nápolyt Rómával összekötő országútnak, követünk, Dominique-Joseph Garat nyomában. Magunk mögött hagyjuk Sessát, ahol Ferdinánd király csapatai gyakorlatoznak, Gaetát és a castellonei tornyot, amelyet tévesen Cicero sírjának is mondanak, sőt, még követünk hintaját is, amelyet négy ló repít éppen lefelé a castellonei dombon, s meg sem állunk Itriig, ahol Brindisibe utaztában Horatius is megpihent egykor. Capito asztalánál vacsorázott, Murenánál hált, vagy ahogy ő mondja: Murena praebente domum, Capitone culinam.
Manapság, azazhogy abban a korban, amelybe olvasóinkat elkalauzoltuk, Itri városka régen nem "urbs Mamurrarum" már, négyezerötszáz lakosából a jelenben senki nem jutott olyan hírnévre, mint valaha Mamurra, a nagynevű római jogtudós, vagy a sógora, Maecenas.
Mi egyébként nem szorulunk senki konyhájára, nyoszolyájára; mindössze néhány órára nézzünk be a helybeli bognárhoz. Követünk nemsokára szintén betér ide, akarva-akaratlan, mert errefelé rosszak ám az utak.
A bognár neve don Antonio della Rota, kettős jogon: egyfelől, mert nemesi származék - saját állítása szerint spanyol nemes -, másfelől, mert mesterien idomítja a legkeményebb kőris- vagy szilfát is kerékformába. A ház és a műhely elhelyezése tulajdonosa előrelátását és eszét dicséri, ott áll ugyanis a postaépület közvetlen közelében, szemközt a Riposo d' Orazio-hoz, vagyis Horatius pihenőjé-hez címzett vendégfogadóval, amelynek cégére nem kevesebbet állít, mint hogy a fogadó pontosan Murena házának a helyére épült. Don Antonio della Rota bölcsen kigondolta, hová üsse fel a tanyáját: a posta közelében, ahová az utasok okvetlenül betérnek lovat váltani, s átellenben a vendégfogadóval, ahol már csak a klasszikus hagyomány kedvéért is harapnak valamit. Ahány sérült fogat csak akad, az mind az ő keze közé kerül, márpedig errefelé, ahol a hírhedten rossz utakon maga Ferdinánd király is kétszer fordult az árokba, sok kocsi jár pórul.
Hála Ferdinánd őfelsége gondatlan; útfelügyelőinek, don Antonio műhelye szépen hoz a konyhára; nem csoda, ha olvasóinkat a Rota-házban vidám zeneszó fogadja. Csörög-pörög a dob, peng a gitár, az olasz és a spanyol nép nemzeti hangszerei.
Minden mesterembert örömmel tölt el, ha ipara virágzik; de don Antoniónak aznap más és nyomósabb oka is volt vigadni. Lánya, Francesca ülte lakodalmát Peppinóval, az első segéddel, akit don Antonio réges-rég kiszemelt már műhelye örököséül.
Menjünk bátran végig a homályos folyosón, amely a ház utcai homlokzatát összeköti a hátsó fronttal; és vessünk egy pillantást az udvarra meg a kertre. Amilyen komornak, kihaltnak és csöndesnek tetszik a ház a főbejárati oldaláról, azaz az utca felől nézve, olyan vidám, hangos és népes az ellenkező végén.
Nézzünk gyorsan körül. Don Antonio rezidenciája erről az oldalról fedett, oszlopos tornácban végződik. A tornácról hat lépcső vezet az agyagos földű udvarra - itt szokta nyaranta a búzáját csépeltetni don Antonio. Udvar és tornác egyetlen hatalmas lugast alkot, mert futószőlő indái borulnak sűrűn fölébe. A környező fáktól a házig nyúlnak az indák, ellepik a fehérre meszelt falat; leveleik zöld füzére, sötét árnyéka meg-megrebben a szélben, s finom rajzolatokkal tarkázza-tompítja a homlokzat nyers fehérségét. A szőlődíszes, fehér falhoz pompásan illik a mélykék ég hátteréből élesen kiváló cseréptető piros csíkja. A nap a kora őszi reggelek meleg színeit hinti a képre. Sűrű a lomb, ám a napsugarak be-beszöknek a levelek közé, és arannyal pettyezik-csíkozzák a tornác kőkockáit meg az udvar döngölt agyagföldjét.
Az udvaron túl kezdődik a kert, azaz hogy inkább kisded nyárfaliget. A szabálytalanul nőtt fák között kötelek feszülnek, rajtuk futtatott szőlő. Akkora sötétvörös fürtök himbálódznak itt, hogy az ígéret földjén sem teremhetett különb, és annyi, hogy aki csak erre jár, az mind kedvet kap a szőlőevésre, s torkosságból vagy hogy a szomját oltsa, de okvetlen leszakít néhány fürtöt. És ahogy az arra járók fürtöket tépdesnek a fákról, úgy csipegetik a madarak, sárgarigók, feketerigók, verebek a szőlőszemeket a fürtökről. A koncból részt kér az a néhány tyúk is, amelyik ott futkároz a fák közt, egy méltóságteljes, csaknem mozdulatlan kakas szigorú felügyelete alatt. A tyúkok felszedegetik a földről a lehullott szemeket, sőt, ha kell, nagymohón felugranak a legalsó fürtökig is, s olykor, ha a csőrük fennakad, úgy maradnak, a levegőben függve. De mit számít ez az egész tolvaj, fosztogató, ingyenélő banda a természet buja gazdagságához képest! Jut is, marad is annyi, hogy bőséges legyen a szüret, elegendő a termés jövő ilyenkorig. A Gondviselést egyenesen a tunya és könnyelmű emberek számára találták ki.
A kerten túl az Appennin hegység első nyúlványai kéklenek. Az ókorban itt éltek a zord szamnit pásztorok, akik leigázták Posthumus légióit, és a győzhetetlen marsusok, akikkel Róma nem mert soha ujjat húzni, sőt a szövetségüket kereste kétezer éven át; újabb korokban pedig ez a hegység lett mindazok menedéke, akik a haramiaélet vad és keserves szabadságát választották a síkságot és a völgyeket meg-megrázó, nagy politikai földindulások másnapján.
Most, hogy a függönyt félrevontuk, és feltárult a színpad, ideje bemutatnunk a szereplőket is.
Három csoportra oszlanak.
A tornácon foglal helyet az első csoport. Csupa olyan ember, aki érett eszűnek tartja magát, nem mintha csakugyan megjött volna az esze, de mert már oda a fiatalsága. Előttük, a hosszú asztalon szalmafonatos, hosszú nyakú üvegek sorjáznak. Az asztalfőn Antonio della Rota mester trónol.
Másodszor ott a táncosok csoportja. Fiatal legények és lányok járják a tarantellát, azazhogy egyik tarantellát a másik után. Legelöl Peppino és Francesca ropja - most még csak jegyesek, de hamarosan férj-feleség.
A harmadik csoport a zenekar. Három zenészből áll: egyikük gitárt penget, a másik kettő a csörgős dobot veri. A gitározó a tornácról az udvarba vezető lépcső legalsó fokán ül, két társa áll, hogy szabadabban mozoghasson, s időről időre ököllel, fejjel vagy térddel vág valamelyik a dobba, a nagyobb nyomaték kedvéért.
Egyetlen ember áll kívül mindhárom csoporton. Egy húsz-huszonkét esztendős fiatalember üldögél, azaz könyököl a don Antonio telkét komája és szomszédja, Giansimone szíjgyártó mester telkétől elválasztó, omladozó közfalon, tehát olyan helyzetben, hogy nemigen lehet megmondani, a bognárnál vagy a szíjgyártó mesternél tartózkodik-e. A mulatozókat nézi.
Nem mozdul, s úgy tetszik, közönyösen szemléli a vidám társaságot, jelenléte mégis valami okból nyugtalanítani látszik don Antoniót, Peppinót és Francescát, mert sűrűn oda-odapillantanak, s arckifejezésük arra vall, hogy sokért nem adnák, ha a kényelmetlen vendég nem itt lenne és nem ilyen közel, hanem valahol másutt és messzebb.
A jelenlevők közül egyedül ennek a fiatalembernek jut némi szerep történetünkben, a többiek statiszták vagy huszadrangú szereplők, fordítsuk tehát őrá egész figyelmünket.
Mint már mondottuk, húsz-huszonkét esztendős lehet. Termete arányos, haja hirtelenszőke, szeme porcelánkék, tekintete rendkívüli értelemről és olykor, elvétve, hihetetlen kegyetlenségről árulkodik. Nap nem égette, szél nem fújta bőre kissé szeplős, orra egyenes, szája keskeny - ha mosolyra rándul, két sor apró fehér és hegyes ragadozófog villan elő. Bajsza és serkedő szakálla rőt színű. Végezetül, hogy az utolsó ecsetvonást is meghúzzuk e különös, félig falusias, félig városias megjelenésű fiatalember arcképén, hadd tegyük még hozzá, hogy a mozgása, a ruhája, de még a széles karimájú kalapja is, amely mellette hever, mind arra vall: nemrég papnövendék lehetett.
A Pezza család három fia közül ő volt a legkisebb. Két bátyja béres lett, őt azonban, a leggyengébbet, egyházi pályára szánták szülei. Minden casertai, abruzzói, basilicatei és kalábriai paraszt vágyainak netovábbja, hogy legalább egyik fiából szerzetest neveljen. Apja tehát iskolába járatta Itriben, s mihelyt megtanult írni-olvasni, kikönyörögte, hogy a Megváltó templomának plébánosa sekrestyésnek alkalmazza a fiút.
Kezdetben, míg a fiú be nem töltötte tizenötödik évét, minden a lehető legjobban ment. A gyerek buzgón ministrált, ájtatos képpel lóbálta körmenteken a füstölőt, keresztényi alázattal rázta a csengettyűt, ha a szentséget kísérte; a hivők annyira megkedvelték, hogy bizalmuk jeléül előlegezték neki a fra Michele megszólítást, amibe ő bele is szokott. A férfivá érés időszakában azonban a fiatal chierico[14] megváltozott, előbb nyilván csak testben, aztán lélekben is. Keresni kezdte az addig megvetett szórakozásokat. Ha ő maga még nem is elegyedett a táncosok közé, irigy szemmel leste azokat, akik szép lánnyal jártak. Egy este látták a nyárfák közt, amint éppen sárga- és feketerigóra vadászott, máskor éjjel meg azon kapták, hogy gyakorlatlan kézzel a gitárt próbálgatja; majd a frigyláda előtt táncot lejtő Dávid király példáján felbuzdulva egy vasárnapi mulatságon megpróbálkozott, kissé félszegen, a tarantellával is. Vagy egy évig ingadozott még szüleinek jámbor óhaja és saját világias vonzalmai között, de abban a percben, amikor tizennyolcadik évét betöltötte, kimondta a döntő szót. Miután gondosan megvizsgálta, úgymond, tulajdon ízlését és hajlamait, egyszer s mindenkorra hátat fordít az Egyháznak és részt kér a Sátán hívságaiból és művéből, azaz pontosan a visszájára fordította a fogadalmat, amelyet a szerzetesjelölteknek kell tenniök a felavatás pillanatában; hogy tudniillik hátat fordítanak a világnak, és megtagadják a Sátánt, hívságaival és művével egyetemben.
Fra Michele nem sokkal ezután jelentkezett Giansimone mesternél szíjgyártó inasnak. Azt állította, hogy ellenállhatatlan vonzalmat érez a szamárnyergek és a lóhámok gyártása iránt, ez az ő igazi hivatása, ha az Egyház átmenetileg el is tántorította tőle.
Nagy volt a Pezza család bánata. Füstbe ment legszebb reményük, hogy a család egyik tagja pap, de legalábbis ferences vagy karmelita barát lesz. Kénytelen-kelletlen mégis beletörődtek a dologba, mert fra Michele ellentmondást nem tűrő határozottsággal nyilvánította ki szándékát.
Giansimone mester hiúságának módfelett hízelgett, hogy a volt egyházfi éppen nála kíván megtelepedni. Fra Michele korántsem volt jámbor szent-jelölt, mint a neve után hinni lehetett volna, de nem volt éppen rossz fickó. Megesett egyszer-kétszer, hogy ölre ment valakivel, de sohasem ő kezdte. Egy ízben, amikor ellenfele késhez nyúlt, nyilván abban a hiszemben, hogy könnyű dolga lesz fra Michelével, ő is kést rántott, és olyan ügyesen forgatta, hogy egyszer s mindenkorra elvette a legények kedvét az efféle szórakozástól. Ezenkívül titokban megtanult táncolni - mindent alattomban csinált, talán papi neveltetése következtében. Beszélték, hogy ő a városka legjobb céllövője, bár senki nem dicsekedhetett azzal, hogy valaha látta volna célbalőni. És végezetül, bár senki nem tanította rá, olyan lágyan, behízelgően játszott a gitárján, hogy ahány zenekedvelő lány csak volt Itriben, az mind el-elálldogált olykor a nyitott ablak alatt, s elgyönyörködött fra Michele játékában.
Igen ám, de a fiatal chierico egész Itriben csak egyetlenegy lányt méltatott figyelmére, és éppen ezt az egyet hagyta hidegen a gitárszó.
Ez a hidegszívű teremtés nem volt más, mint Francesca, don Antonio lánya.
Mi, krónikási és regényírói minőségünkben, sok mindent tudunk Michele Pezzáról, olyat is, amit földijei egyelőre nem gyanítanak. Kimondjuk tehát egyenesen, hogy hősünk választása csakis azért esett a szíjgyártó mesterségre, azazhogy Giansimone mesterre, mert a mester háza szomszédos volt don Antonio házával, s még inkább, mert a telkét don Antonio telkétől csak egy félig leomlott fal választotta el, úgyhogy a két kert jóformán egynek számított, különösen az olyan fürge legénynek, mint fra Michele. Azt az állítást is megkockáztatjuk, hogy ha Giansimone mester történetesen nem szíjgyártó, hanem mondjuk szabó vagy lakatos - fra Michele ugyanolyan heves vonzalmat érzett volna a szabás-varrás vagy a vésés-reszelés iránt, mint amilyet a nyeregkészítés meg a hámvarrás iránt érzett, feltéve persze, hogy Giansimone ugyanabban a házban űzi ezeket az iparokat.
Fra Michele titka, amelyet ezennel világgá kürtöltünk, don Antoniónak szúrt először szemet. Feltűnt neki, hogy a szíjgyártó inas munkája végeztével örökösen az ő tornácára, udvarára és kertjére néző ablakban álldogál; megfigyelte, hová irányulnak a fiatalember pillantásai, és arra a megállapításra jutott, hogy tekintete Francesca távollétében ködös és kifejezéstelen, ám nyomban határozottá és ékesszólóvá válik, mihelyt a lány előkerül, ugyanannyira, hogy semmi kétséget nem hagy érzelmei felől. Francesca már jóval apja előtt ugyanerre a felfedezésre jutott.
Fra Michele mintegy hat hónapja inaskodott Giansimone mesternél, amikor don Antonio a fenti megfigyelést tette. A lánya felől nyugodt volt, Francesca apja faggatására úgy nyilatkozott, hogy bár Pezza ellen nincs semmi kifogása, szeretni nem őt szereti, hanem Peppinót.
Don Antonio szívvel-lélekkel helyeselte lánya választását, minthogy az tökéletesen egybevágott az ő terveivel.
Úgy döntött, hogy a fiatal chiericó-t el kell távolítania - ne is próbálkozhasson tovább Francescánál, akinek a közönyét nem érezte egymagában elegendő biztosítéknak. Mi sem egyszerűbb, gondolta don Antonio, kerékgyártó meg szíjgyártó mindig is egy húron pendült, ráadásul Giansimone nemcsak jó szomszédja volt, hanem komája is, ami Közép-Olaszországban igen szoros köteléknek számít. Don Antonio felkereste Giansimonét, elétárta a tényeket, és arra kérte, tegye ki fra Michele szűrét. Ha igazán barátja, ezt nem tagadhatja meg, mondta. Giansimone roppant méltányosnak tartotta a kérést keresztlánya apja részéről, és megígérte, hogy okvetlenül teljesíti, vagyis az első alkalommal, mihelyt valami hibán kapja, elküldi az inast.
Fra Michelének azonban úgy látszik megvolt a saját külön házi démona, akárcsak valaha Szókratésznek. S mintha szántszándékkal, a démon egyenes tanácsára tenné, egyszerre kitűnő inassá változott ő, aki addig legfeljebb jó inas volt. Giansimone hiába igyekezett belekötni, kifogástalan volt a szorgalma, naponta nyolc és fél órát, sőt, sokszor kilencet dolgozott az előírt nyolc óra helyett. Kifogástalan volt a végzett munka minősége is; olyan gyorsan sajátította el a mesterség fogásait, hogy Giansimone legfeljebb egyet hányhatott volna a szemére, azt tudniillik, hogy az ügyfelek már-már szívesebben vették a segéd, mint a mester kezemunkáját. A magatartása ellen sem merülhetett fel kifogás, dolga végeztével egyenesen a szobájába ment fel, ahonnan csak vacsoraidőben került elő, hogy utána megint oda térjen vissza, s ki se mozduljon másnap reggelig. Giansimone arra számított, hogy a gitárjáték ürügyén sikerül belekötnie fra Michelébe, kijelenti neki, hogy nem bírja idegekkel a zenebonát. De a fiatalember felhagyott a gitározással, mihelyt észrevette, hogy az, akinek a kedvéért játszik, ügyet sem vet rá.
Don Antonio hétről hétre szemrehányásokkal illette komáját, amiért nem kergeti el az inast, az erre mindig fogadkozott, hogy a jövő héten okvetlen sort kerít rá. De eltelt a következő hét is, és vasárnap fra Michele megint csak ott álldogált az ablakban, még kitartóbban, mint előző vasárnap.
Don Antonio szuttyongatására Giansimone egy szép napon nekidurálta magát. Elhatározta, hogy közli inasával, meg kell válniuk egymástól, mégpedig minél előbb, annál jobb.
Fra Michele kétszer is végighallgatta a felmondást, aztán farkasszemet nézett főnökével - Giansimone tekintete zavart volt és kifejezéstelen, az inasé tiszta és határozott - s nekiszegezte a kérdést:
- De miért kéne megválnunk egymástól?
- Micsoda! - kiáltotta a szíjgyártó mester, tőle telhető méltósággal. - Faggatsz? Az inas faggatja a mestert?
- Jogom van hozzá - felelte fra Michele nyugodtan.
- Jogod van hozzá, jogod? - hüledezett a mester.
- Igenis, jogom van. Amikor szerződtünk...
- Nincs is szerződés - vágott közbe Giansimone -, nem írtam alá semmiféle papirost.
- Akkor is szerződtünk, a szerződéshez nem kell okvetlenül papír, toll és tinta, becsületes emberek között megteszi az adott szó is.
- Becsületes emberek, becsületes emberek... - motyogta a szíjgyártó.
- Ön ugyebár becsületes ember? - kérdezte hidegen fra Michele.
- Hogy a manóba ne lennék az! - méltatlankodott Giansimone.
- Nos, ha mindketten becsületes emberek vagyunk, akkor, ismétlem, fennáll a szerződés, amelynek értelmében én köteles vagyok önnél inaskodni, ön pedig köteles engem a mesterségbe beavatni, felmondani pedig nincs joga, hacsak nem adok okot elégedetlenségre.
- Jó, jó, de ha okot adtál elégedetlenségre? He?...
- Hát adtam rá okot?
- Igenis adsz, lépten, nyomon.
- Ugyan mivel?
- Mivel, mivel...
- Segítek megállapítani az okokat, ha ugyan vannak ilyenek. Lusta vagyok?
- Nem mondhatnám.
- Garázda?
- Nem.
- Iszákos?
- Ugyan már, egy korty nem sok, annyi bort sem iszol.
- Hát talán kicsapongó vagyok?
- Még csak az kéne, te nyavalyás!
- Nos, ha se kicsapongó, se iszákos, se garázda, se lusta nem vagyok, mi oka lehet, uram, elégedetlenségre?
- Összeférhetetlen a természetünk.
- Összeférhetetlen a természetünk? - csodálkozott fra Michele. - De hiszen ez az első nézeteltérésünk! Egyébként, ha valami baja van velem, ne kerteljen, mondja ki bátran, s én igyekszem megjavulni.
- Azt csak nem tagadod, hogy makacs vagy?
- Mert nem akarok elmenni!
- Szóval beismered, hogy nem akarsz elmenni?
- Persze, hogy nem.
- És ha elkergetlek?
- Ha elkerget, az egészen más.
- Akkor elmégy?
- Igen. De ezt méltatlan bánásmódnak tekinteném, olyan sértésnek, amit sohasem bocsátanék meg...
- Egyszóval? - kérdezte Giansimone.
- Egyszóval - válaszolta a fiatalember, ugyanolyan csendes hangon, mint előbb, miközben merőn és elszántan nézett Giansimone szemébe -, ne legyek Michele Pezza, ha meg nem ölöm.
A szíjgyártó mester hátrahőkölt ijedtében.
- Képes és csakugyan megteszi! - kiáltotta.
- Remélem, nem kételkedik a szavamban - mondta fra Michele.
- Hitemre, nem.
- Nos, akkor okosabban tenné, kedves főnököm, ha már sikerült olyan inasra szert tennie, aki nem kicsapongó, nem iszákos, nem lusta és aki egész lelkével tiszteli önt, mondom, okosabban tenné, ha önszántából kijelentené don Antoniónak, hogy becsületes ember létére nem kergethet el egy szegény ördögöt, aki ellen nincs és nem is lehet semmi kifogása.
- Hitemre, így van - szólt Giansimone. - Magam is így vélem, ez a leghelyesebb.
- És a legokosabb is - fűzte hozzá a fiatalember enyhe gúnnyal. - Szóval megegyeztünk?
- Mondom, hogy igen.
- Kezet rá!
- Itt a kezem.
Fra Michele szívélyesen kezet szorított a főnökével, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan újra munkához látott.
Másnap, vasárnap Michele Pezza felöltözött és szokása szerint a templomba indult, misére. Ezt a kötelességét soha el nem mulasztotta, azóta sem, hogy kiugrott a csuhából. A templomban találkozott apjával és anyjával, tisztelettudóan köszöntötte, mise után hazakísérte őket, és útközben elmondta, hogy feleségül venné don Antonio lányát, ha hozzáadná. A házassághoz szülei beleegyezését kérte és meg is kapta. Majd csakugyan elindult don Antonióhoz, hogy Francescát feleségül kérje. Rajta ne múljék a dolog, gondolta.
Don Antoniót lánya és leendő veje társaságában találta. A kerékgyártót módfelett meglepte Michele Pezza megjelenése. Giansimone koma szégyellte bevallani, mi történt közte és az inas között, úgyhogy szokása szerint legutóbb újra csak arra kérte don Antoniót, legyen még egy hétig türelemmel, akkor majd mindent elintéz.
Fra Michele beléptekor a beszélgetésnek olyan hirtelen szakadt vége, hogy nem volt nehéz kitalálnia: jövetele előtt családi ügyekről folyhatott a szó, amelyekbe őt nem szándékoznak beavatni.
Pezza roppant udvariasan köszöntötte a társaság mindhárom tagját, majd arra kérte don Antoniót, kegyeskedjék négyszemközt meghallgatni.
Don Antonio húzódozva mondott igent. A spanyol hódítók leszármazottja azon töprengett, nem vállal-e túl nagy kockázatot, ha négyszemközt marad fiatal szomszédjával, pedig nem is gyanította még, milyen elszánt fickóra akadt benne.
Intett Francescának és Peppinónak, hogy hagyják magára.
Peppino karját nyújtotta Francescának, fra Michele szeme közé nevetett és elvonult a lánnyal.
Pezza lenyelte, ami a nyelvére tolult, fenyegetően meglendülő karját is sikerült visszafognia; magába fojtotta felháborodását, pedig úgy érezte, több vipera marja, mint don Rodrigót a hordajában.
A boldog pár mögött becsukódott az ajtó. Azok ketten most nyilván kíméletlenül gúnyolódnak a szerencsétlen szerelmesen.
- Uram - fordult fra Michele don Antonóihoz -, nemde felesleges is mondanom, hogy szeretem Francescát?
- Ha felesleges, minek mondod? - szólt csúfondárosan don Antonio.
- Kegyelmednek felesleges, de nekem mondanom kell. Azért jöttem, hogy feleségül kérjem a lányát.
Don Antonio nevetésben tört ki.
- Nem értem, uram, mi nevetnivalót talál ezen - mondta fra Michele, megőrizve hidegvérét. - Én komolyan beszélek, megkövetelhetem, hogy komolyan hallgasson végig.
- Csakugyan, minden okom megvan a komolyságra - gúnyolódott don Antonio. - Michele Pezza úr abban a megtiszteltetésben részesíti don Antoniót, hogy feleségül kéri a lányát.
- Nem ringatom magam abba a hitbe, uram, hogy ajánlatom különösebben megtisztelő lenne a kegyelmed számára - felelte Pezza, még mindig ugyanolyan higgadtan. - Úgy vélem, a megtiszteltetés kölcsönös. Egyébként tudom, hogy elutasít.
- Akkor minek teszed ki magad a visszautasításnak?
- Hogy a lelkiismeretemet megnyugtassam.
- Michele Pezza és a lelkiismeret! - kiáltotta don Antonio nevetve.
- Miért ne lenne Michele Pezzának lelkiismerete, ugyanúgy, mint Don Antoniónak? - válaszolta a fiatalember, változatlan nyugalommal. - Elvégre neki is két dolgos karja van, mint don Antoniónak, ő is két lábon jár, két szemmel lát, egy szájjal beszél, és egy szívvel gyűlöl vagy szeret. Miért ne lenne hát lelkiismerete, amelyik ugyanúgy megsúgja neki, mi a jó, mi a rossz, mint don Antoniónak a magáé?
A bognármestert végleg kihozta a sodrából fra Michele hidegvére, nem hitte volna, hogy ez az alig felserdült legény ekkora önuralomra képes. Csak most jutott el a tudatáig Michele Pezza szavainak valódi értelme is:
- A lelkiismeretedet akarod megnyugtatni? - kérdezte. - Egyszóval, ha nem adom hozzád a lányom, katasztrófa fenyeget?
- Előreláthatólag igen - felelte Michele Pezza, egy spártaihoz méltó tömörséggel.
- Miféle katasztrófa? - kérdezte a kerékgyártó mester.
- Egyedül Isten és Nanno a megmondhatója! - mondta Pezza. - De katasztrófának kell történnie, mert amíg én élek, Francesca nem lesz másnak a felesége.
- Eredj már, te bolond!
- Bolond nem vagyok, de elmegyek.
- Hál' istennek! - morogta don Antonio.
Michele Pezza megindult az ajtó irányába, de fele útról visszafordult.
- Kegyelmed csak azért olyan nyugodt - szólt vissza -, mert arra számít, hogy jó komája, Giansimone maholnap úgyis kitessékel a házából, ahogy kegyelmed kitessékelt a sajátjából.
- Micsoda? - hüledezett don Antonio.
- Nos, téved, uram! Megbeszéltük a dolgot, addig maradhatok nála, amíg tetszik.
- A nyomorult! - kiáltotta don Antonio. - Pedig megígérte...
- De nem tudja megtartani az ígéretet... Kegyelmednek jogában áll elküldeni, még csak rossznéven sem vehetem, mert idegen vagyok a házában; ő azonban nem teheti meg, mert az inasa vagyok.
- Hát aztán? - mondta don Antonio, és kihúzta magát. - Mit bánom én, a komámnál lebzselsz-e vagy sem! Én itt, te ott és kész. De jó előre figyelmeztetlek: ha ezek után be mered tenni a lábad a házamba, vagy ha meglátlak a kertemben tekeregni, éjjel vagy nappal, egyre megy, lelőlek, mint a veszett kutyát, most, hogy a fenyegetéseiddel magad vallottad meg gonosz szándékaidat.
- Ehhez joga van, de óvakodni fogok. Gondolkozzék még a dolgon.
- Mindent meggondoltam.
- Nem adja nekem Francescát?
- Soha.
- Akkor sem, ha Peppino visszalép?
- Akkor sem, ha Peppino visszalép.
- Akkor sem, ha Francesca elfogadna férjéül?
- Akkor sem, ha Franceska elfogadna férjéül.
- Van szíve úgy elküldeni, hogy megtagad tőlem minden reményt?
- Utolsó szavam: nem, nem, nem.
- Vegye eszébe, don Antonio, hogy Isten nem a kétségbeesettekre sújt le, hanem azokra, akik a kétségbeesésbe kergették őket.
- Ezt csak a papok szajkózzák.
- Ezt a becsületes emberek vallják. Isten velünk, don Antonio. Áldás, béke!
És Michele Pezza távozott.
A kapuban összetalálkozott egy-két helybeli legénnyel. Mosolygós arccal köszöntötte őket, mint mindig.
Aztán hazatért, Giansimone házába.
Olyan nyugodt arccal, hogy senki nem hitte volna, magáról beszélt, amikor az imént a kétségbeesett embereket emlegette.
Felment a szobájába és bezárkózott. De nem az ablakhoz lépett, mint máskor. Leült az ágyra, előregörnyedt, két tenyere a térdén, fejét a mellére horgasztotta, és hangtalanul sírt. Nagy könnyek gördültek végig az arcán.
Már vagy két órája ült így mozdulatlanul, némán és sírva, amikor kopogtak az ajtón. Felkapta a fejét, gyors mozdulattal letörölte a könnyeit és hallgatózott.
Másodszor is kopogtak.
- Ki kopog? - kérdezte.
- Én, Gaetano.
Egyik cimborája kereste. Pezzának nem voltak barátai.
Még egyszer megtörölte a szemét, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
- Mért jöttél, Gaetano? - kérdezte.
- Hogy megkérdezzem, nincs-e kedved golyózni? Barátaim a korzón várnak. Tudom, hogy nem szoktál játszani, de talán ma...
- Miért játszanék ma inkább, mint máskor?
- Mert bánat ért, jobban rád fér a szórakozás, mint máskor.
- Hogy engem ma bánat ért?
- Feltételezem. Minden igazi szerelmesnek nagy a bánata, ha megtagadják tőle a szeretett nő kezét.
- Hát te tudod, hogy én szerelmes vagyok?
- Tudja azt az egész város!
- És azt is tudod, hogy nem adják hozzám, akit szeretek?
- De mennyire! Méghozzá első kézből: Peppino mesélte.
- Hogy mesélte?
- Azt mondta: "Fra Michele megkérte Francesca kezét don Antoniótól, de kitették a szűrét."
- Csak ennyit mondott?
- Mondott többet is. Ha ezzel nem éred be, mondta, szab ő neked nadrágot, de cifrát ám, hogy legyen mit a szűrhöz felvenned.
- Így mondta?
- Szó szerint.
- Igazad van - szólt Michele Pezza, pillanatnyi töprengés után. Közben megtapintotta a zsebét, ott van-e a kése. - Csakugyan rám fér a szórakozás, menjünk golyózni.
Elindultak kettesben.
Szapora, de nyugodt léptekkel haladtak a Fondiba vezető út mentén - az ütemet Gaetano diktálta, nem Michele -, majd balra kanyarodtak, a tenger irányába, s kiértek a kettős platánfasorra, amely az élemedettebb lakosoknak korzóul, a gyerekeknek és a fiataloknak sportpályául szolgált. Legalább húsz játszó csoport nyüzsgött a fasorban. Különféle játékokkal szórakoztak, de leginkább az a játék járta, amelyiknél egy kis golyóra dobnak nagyobb golyókkal célba.
Michele és Gaetano sorra kerülgette a csoportokat. Az ötödiket vagy a hatodikat is elhagyták már, mire észrevették azt, amelyben Peppino játszott. A bognársegéd csoportja a sétánytól legmesszebb eső helyet választotta. Michele egyenesen feléjük tartott.
Peppino éppen lehajolt a földre, egy dobásról vitázott. Mire felegyenesedett, szemben találta magát Pezzával.
Akaratlanul összerezzent: vetélytársa szeme villámokat szórt.
- Nocsak - mondta -, te itt, Michele!
- Amint látod, Peppino. Meglep?
- Úgy tudom, nem szoktál játszani.
- Igazad van, nem szoktam.
- Akkor mit keresel itt?
- Az ígért nadrágért jöttem.
Peppino a célpontul szolgáló kis golyót ott szorongatta még a jobb kezében - körülbelül akkora volt, mint egy négyfontos golyóbis. Most, hogy rádöbbent, Michelét ellenséges szándék hozta ide, nekilendült és teljes erőből hozzávágta a golyót.
Michele elkapta a fejét. Végig szemmel tartotta Peppinót, s az arcáról leolvasta szándékát, mielőtt még mozdult volna. A fagolyóbis Michele halántékától két ujjnyi távolságra süvöltött el, a kilőtt lövedék erejével, s a falnak nekiütközve szilánkokra pattant szét. Pezza felkapott egy kavicsot.
- Szétzúzhatnám a fejed ezzel a kaviccsal itt ni, mint az ifjú Dávid Góliátét, és még mindig csak a kölcsönt adnám vissza. De én nem a homlokod közepére célzok, mint Dávid, amikor a filiszteussal vívott, beérem azzal, hogy a kalapodat találjam telibe.
A kavics fütyülve hasította a levegőt, lesodorta Peppino kalapját, s úgy átlyukasztotta, mintha puskagolyó járta volna át.
- Most aztán elég! Csak a gyávák sújtanak távolról, fával meg kővel - tette hozzá Pezza. Szemöldöke összerándult, foga megcsikordult. Előhúzta a kését.
- A bátrak közvetlen közelből támadnak, s az ő fegyverük a kés!
Majd a körülöttük álló legényekhez fordult. Mind feszülten figyelték az összecsapást, amely a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, de a szokásosnál sokkal hevesebb indulat fűtötte.
- Jól figyeljetek - mondta Pezza. - Tanúi voltatok annak, hogy Peppino támadt énrám, legyetek hát döntőbírái küzdelmünknek.
Megindult Peppino felé. Az mintegy húsz lépésre állt tőle. A kés már ott villogott az ő kezében is.
- Hány hüvelykkel vívunk? - kérdezte Peppino.[15]
- Az egész pengével - felelte Pezza. - Az a tiszta munka.
- Első vérre megyünk, vagy második vérre? - kérdezte Peppino.
- Életre-halálra! - felelte Pezza.
Síri csendben hangzott el mindkét kérdés és felelet, a szavak úgy cikáztak ide-oda, mint baljós villámok.
A küzdő felek levetették kabátjukat, bal karjukra tekerték, majd megindultak egymás felé.
A nézők nagy kört formáltak; középen magára maradt a két ellenfél. Továbbra is síri csend honolt, a fenyegető katasztrófa előérzete mindenkit megnémított.
Ellentétesebb két alkatot képzelni is nehéz lett volna, mint a két ellenfélé; az egyik csupa izom, a másik csupa ideg, az egyik nyilván úgy küzd, mint a bika, a másik, mint a kígyó.
Peppino előregörnyedt, úgy várta Michelét. Fejét válla közé húzta, két karját maga elé tartotta, arca vérvörös volt, szitkokat szórt ellenfelére.
Michele halálsápadt arccal, lassan, némán lépkedett. Zöldeskék szeme, akár az óriáskígyóé, lenyűgözni látszott áldozatát.
Peppinóról lerítt a nagy izomerővel párosult, nyers bátorság, Pezzát legyőzhetetlen, rendkívüli akaraterő hajtotta.
Michele láthatóan gyengébb volt és valószínűleg ügyetlenebb is, mint ellenfele, mégis, akármilyen furcsa, a nézők háromnegyede az ő győzelmére fogadott volna, ha a helyi erkölcs eltűr ilyesfajta fogadást.
Az első szúrások nem értek testet, elakadtak a kabát ráncaiban vagy a levegőbe futottak, a két penge össze-összeakadt, mint enyelgő viperák fullánkja.
Egyszer csak eleredt a vér Peppino jobb kezéből. Michele késének éle felhasította négy ujját.
Michele hátraugrott, hogy időt hagyjon ellenfelének kezet cserélni, ha a jobb keze harcképtelenné vált volna.
Peppino nem kérhetett kegyelmet. Ezt Michele lehetetlenné tette, azáltal, hogy a maga részéről eleve elhárította az irgalomnak még a gondolatát is.
Peppino foga közé kapta a kést, zsebkendőjével bekötötte vérző kezét, kabátját a másik karjára tekerte, és átvette a fegyvert a bal kezébe.
Pezza is kezet cserélt, baljába fogta a kést, nyilvánvalóan nem kívánt élni az előnnyel, amelyet ellenfelén szerzett.
Fél perc sem telt bele, és Peppino újra megsebesült, ezúttal a bal kezén.
Felbődült, nem fájdalmában, hanem dühében. Most értette meg, hogy Pezza nem megölni akarja, hanem lefegyverezni.
Pezza csakugyan megragadta felszabadult jobb kezével Peppino csuklóját, s ez a kéz, úgy látszik, cseppet sem fáradt el, mert hosszú, keskeny, ideges ujjai úgy markoltak, mint egy sokágú harapófogó.
Peppino próbálta kiszabadítani bal kezét a bénító szorításból, amely megakadályozta fegyvere használatában, s teljesen védtelenné tette, úgyhogy ellenfele akár tízszer is leszúrhatta volna. De kárba veszett minden erőfeszítése - az inda legyőzte a tölgyet.
Peppino karja elzsibbadt. Ellenfelének kése főeret sértett meg, cseppenként folyt el a sebesült vére és ereje. Néhány perc múltán ujjai elernyedtek, kése a földre hullott.
Pezza felkiáltott örömében. Elérte, amit akart.
Rálépett a késre.
Peppino ott állt fegyvertelenül. Tudta, egyetlen kiútja maradt: rávetette magát ellenfelére és átfonta inas, de sérült, vérző karjaival.
Pezza nem tért ki a viadal új formája elől sem, pedig úgy tűnt, Anteusz sorsa vár rá, Peppino bizonyosan megfojtja. Sőt, hogy mutassa, nincs szándékában kiaknázni fölényét, a kést a foga közé vette, úgy kelt birokra Peppinóval.
A két küzdő teljes erőből harcolt. Összeszedték minden ügyességüket, latba vetettek minden létező cselt. Peppinót birkózásban verhetetlennek ismerték, minden pajtását legyőzte, az egy Pezza kivételével, akivel sohasem mérte még össze erejét. A nézők legnagyobb csodálkozására mégis egyre inkább úgy látszott, hogy megint csak Peppino marad alul.
Egyszer csak megingott és földre zuhant mindkét legény, mint két villámsújtotta tölgy. A fáradhatatlan Pezza egész erejét beleadta egy rettenetes lökésbe, leverte a lábáról Peppinót - az sohasem nézett volna ki ekkora erőt vézna ellenfeléből -, és maga is rázuhant.
A nézők még fel sem ocsúdtak első meglepetésükből, amikor Peppino már ott feküdt hanyatt a földön, Pezza pedig a mellén térdelt, kését torkának szegezve.
Michele a fogát csikorgatta örömében.
- Uraim - szólt -, nemde tisztán és becsületesen folyt a küzdelem?
- Tisztán és becsületesen - felelték egy emberként a nézők.
- Tehát Peppino élete az enyém?
- A tied.
- Egyetértesz, Peppino? - kérdezte Pezza, miközben a legyőzött torkára szorította a kés hegyét.
- Ölj meg, jogod van rá - morogta, azaz inkább hörögte Peppino, elfulladt hangon.
- Megöltél volna fordított helyzetben, ha te kerekedsz fölül?
- Meg, de nem gyötörtelek volna.
- Tehát elismered, hogy enyém az életed?
- Elismerem.
- Egészen az enyém?
- Igen.
Pezza Peppino füléhez hajolt, úgy súgta:
- Nos, visszaadom, jobban mondva kölcsön adom az életedet. De ha feleségül veszed Francescát, az esküvő napján visszakövetelem, érted?
- Ó, a nyomorult! - kiáltotta Peppino. - Nem is ember vagy te, hanem maga az ördög! Nem fra Michelének kéne nevezni, hanem fra Diavolónak!
- Nevezz, aminek akarsz - mondta Pezza -, de ne feledd, hogy enyém az életed, s adott esetben - jól tudod, mikor - kéretlenül is visszaveszem tőled.
Felkelt, inge ujjában megtörölte a véres kést, hidegvérűen a zsebébe süllyesztette, csak akkor szólalt meg újra:
- Szabad vagy, Peppino, folytathatod a golyózást, nem gátol benne már senki.
Azzal elballagott, jobbra-balra köszöngetve, integetve a cimboráknak. A legények döbbenten álltak és azon tanakodtak, mit mondhatott vajon fra Michele Peppinónak, hogy az még mindig mozdulatlanul fekszik félkönyökére emelkedve, mint a sebesült gladiátor szobra.
Peppino, érthető módon, Pezza fenyegetődzése ellenére sem tett le házassági tervéről. Egyelőre senki nem gyanította, mit súgott Michele a fülébe; ha lemond Francesca kezéről, az egész város megsejti titkát, hiszen mindenki tudta, hogy Michele Pezza szereti a lányt.
Úgy tervezték, hogy az esküvőt aratás és szüret között tartják meg. Az összecsapás, amelyet az imént elbeszéltünk, május végén zajlott le.
Békésen telt a következő három hónap, a június, a július és az augusztus, semmi jel nem utalt rá, hogy Pezza fenntartja baljós szándékait, amelyekről csakis Peppino tudott.
Szeptember hetedikén, prédikáció után a plébános kihirdette, hogy Francesca szeptember 23-án esküszik Peppinónak örök hűséget.
A jegyespár részt vett a misén. Pezza a közelükben álldogált. Peppino lopva Pezzára pillantott, amikor a bejelentés elhangzott: olyan közönyösen állt ott, mintha nem hallotta volna. De a templomból kifelé menet egyszer csak Peppino mellett termett, és halkan, hogy a címzetten kívül senki meg ne hallja, odasúgta:
- Így is jó! Tizenhét napod van még hátra!
Peppino úgy összerezzent, hogy a karján lépkedő Francesca is nyugtalanul tekintett hátra; pillantása Michele Pezzára esett, aki köszönt és távozott.
Mióta Pezza a párbaj alkalmával Peppino mindkét kezén sebet ejtett, Francesca nem fogadta többé a köszönését, ám Pezza rendületlenül köszöngetett neki.
Tudott dolog, hogy a házasulandókat háromszor szokás kihirdetni. Következő vasárnap újra elhangzott a szószékről a bejelentés. Michele Pezza kifelé menet megint Peppino mellé lépett, mint egy héttel előbb, és odasúgta neki, fenyegetően, de kimérten:
- Tíz napod van még hátra!
A harmadik vasárnapon is ugyanúgy zajlott le minden: megtörtént a kihirdetés, elhangzott a fenyegetés; ezúttal összesen három napot engedélyezett Pezza Peppinónak, minthogy közben egy újabb hét telt el.
Eljött végül a hőn várt és rettegett szeptember 23-a, szerda. Éjjel vihar volt, de mint az előző fejezetek valamelyikében már említettük, a nap gyönyörű reggelre virradt. Déli tizenkét órára tűzték ki a szertartás időpontját, a násznép - don Antonio, Peppino és Francesca barátai és barátnői - a menyasszony házánál gyülekezett. A lakodalmat is itt tartják majd, a házigazda még a műhelyét is bezárta, hogy zavartalanul folyjék, az evés-ivás a tornácon s a mulatság az udvaron meg a kertben.
Jókedvtől visszhangzott a levelek árnyékával telehintett napsütötte tornác, udvar és kert. Egyszer már felvázoltuk a képet a tornácon iddogáló öregekkel, a dob- és gitárszóra táncot lejtő fiatal párokkal, a zenészekkel, akik közül az egyik a tornácfeljárón ül, a másik kettő pedig mellette álldogál, mialatt a festmény főalakja, a komor és mozdulatlan fiatalember a válaszfalra könyökölve nézi a mulatozókat. Arrébb szalmával rakott taligáján egy paraszt heverész és gajdol a Nápoly környéki contadinók sajátos modorában: elnyújtva, tele torokkal, végeérhetetlenül. A tyúkok, sárgarigók, feketerigók, verebek vidáman fosztogatják a fától fáig futó szőlőt a kertnek nevezett nyárfásban, amely az udvartól egészen a hegyek lábáig nyúlik.
Most, hogy fellebbentettük a fátylat a múltról, olvasóink is értik már, miért tekintget olyan nyugtalanul don Antonio, Francesca és főként Peppino a válaszfalon könyöklő fiatalember irányába, akit nincs joguk onnan elküldeni, és miért nyugtatgatja őket olyan jámbor derűvel, bár nem egész meggyőzően Giansimone koma, aki az emlékezetes nap óta, amikor inasával úgy meggyűlt a baja, soha szót sem ejtett többé felmondásról, s ezt nem is volt oka különösebben megbánni.
Harangoztak. Fél tizenkettőre járt az idő. Éppen ekkor ért véget megint egy szilaj, víg tarantella.
Még el sem halt a harangszó utolsó rezdülése, amikor másfajta lárma hallatszott, felettébb ismerős don Antonio fülének: a postakocsiba fogott lovak hámcsörgése, a kerekek súlyos, tompa robaja és a két postakocsis kiáltozása. Don Antoniót szólongatták, olyan mély basszus hangon, hogy a San Carlo gran'carielló-ja is megirigyelhette volna.
E háromféle zajból mindenki megértette, a derék bognár csak úgy, mint kedves vendégei, hogy a Castelloneból Itribe vezető országút megint megtette a magáét, munka áll a házhoz, mégpedig az a fajta, amelyen don Antonio időnként osztozni szokott a helybeli kirurgussal, minthogy rendszerint egyszerre törik el a kocsi tengelye vagy kereke meg az utasok lába vagy karja.
A don Antonio jószolgálatait sürgető, újonnan érkezett utasnak szerencsére épen maradt minden porcikája. Csak a kocsija szorult bognárra, ő maga nem kirurgusra.
Erről a társaságnak hamarosan módja nyílt közvetlenül megbizonyosodni. Az egyik kocsis éppen don Antoniót noszogatta, hogy jöjjön már, mert az utasnak sietős a dolga, ő meg azzal torkolta le a kocsist, hogy "az az ő baja, ma nem dolgozunk!", amikor egyszerre feltűnt az udvarra vezető folyosó végén saját személyében az utas és megszólalt:
- Ha szabad kérdeznem, miért nem dolgozik ma, Antonio polgártárs?
A derék bognárnak elég bosszúság volt már az is, hogy ilyenkor zavarják, még csak az hiányzott, hogy nemesi címe helyett a polgártárs megszólítással illessék! Rendes szokása szerint éppen valami gorombaságot készült odavágni, hogy a sértést megtorolja - mert sértésnek vette a megszólítást -, amikor pillantása véletlenül az utasra tévedt. Rögtön megértette, hogy magas rangú személyiséggel van dolga, nem tárgyalhat vele szokott hányaveti modorában.
Az utas, aki don Antonio családi ünnepét megzavarta, valójában nem volt más, mint követünk. Nápolyt még az éjjel elhagyta, és mert égett a vágytól, hogy a Szicíliai Kettős Királyság határát minél előbb maga mögött tudja, türelmetlenségében megtiltotta a postakocsisoknak, hogy a castellonei lejtőn lassítsanak. El is tört a kocsi egyik hátsó kereke, amikor átgázoltak a számos patak egyikén, amelyek az országutat át- meg átszelik és a vele párhuzamosan csordogáló folyócskába torkollnak.
A baleset következtében követünk gyalog kényszerült megtenni vagy fél mérföldet, pedig alig várta már, hogy átlépje a római állam határát - tiszteletre méltó önuralomra vall tehát, hogy olyan nyugodtan kérdezte: "Ha szabad tudnom, miért nem dolgozik ma, Antonio polgártárs?"
- Megkövetem, generális uram - szabadkozott don Antonio, miközben az utas elé sietett; Garat polgártársat ugyanis katonának vélte, harcias öltözéke után ítélve, s a magafajtájúak észjárásával úgy gondolta, hogy az a katona, aki négylovas postakocsin jár, legalábbis tábornok. - Nem tudtam, hogy ilyen magas személyiséggel van dolgom, mint excellenciád, mert ha tudom, nem azt mondom: "Ma nem dolgozunk", hanem csak azt, hogy "egy óra múlva dolgozunk".
- Miért ne foghatnának előbb hozzá? - kérdezte az utas a lehető legnyájasabban, így adva a mester értésére, hogy ha csak azon múlik, kész ő bizonyos anyagi áldozatokra is.
- Mert nekünk harangoznak a templomban, excellenciás uram, és a plébános urat nem váratnám meg akkor sem, ha - Isten ne adja! - magának Ferdinánd király őfelségének a kocsiját kellene megreparálnom.
Az utas jobban körülnézett.
- Most látom - mondta -, alighanem lagzira toppantam be.
- Igenis, excellenciás uram.
- És ez a szép lány a menyasszony? - kérdezte az utas, a jóindulatú érdeklődés hangján.
- Igenis, a lányom.
- Minden elismerésem. Az ő szép szeme kedvéért várok.
- Ha excellenciád megtisztel, szívesen látjuk a templomban, így tán az idő is gyorsabban telik, a plébános úr gyönyörű prédikációt fog tartani.
- Köszönöm, barátom, inkább maradnék.
- Ahogy parancsolja. Ha megjöttünk, iszik velünk egy pohár saját termésű bort az új menyecske egészségére, az szerencsét hoz, és a munka is jobban megy utána.
- Rendben van, jó ember. Meddig tart a szertartás?
- Háromnegyed órát, legfeljebb egy órát. Induljunk, gyermekeim, a templomba!
Don Antonio vállalta egész napra a ceremóniamester tisztét, utasítására az egész társaság sietve cihelődött. Csak Peppino késlekedett, négyszemközt akart maradni Michele Pezzával.
Akkor odalépett hozzá, kezet nyújtott és - bár mosolya kissé kényszeredetten sikerült - mosolyogva mondta:
- Temessük el végre régi sérelmeinket, Pezza, és kössünk őszinte szívvel békét.
- Nem jól gondolod, Peppino - felelte Pezza. - Ajánld Istennek lelked, hamarosan előtte állsz. Nincs tovább.
Egész hosszában kiegyenesedett a fal tetején.
- Egy órád van még hátra, Francesca jegyese! - szólt ünnepélyesen.
Majd egyetlen ugrással Giansimone kertjében termett, és eltűnt a fal mögött.
Peppino körülnézett. Látva, hogy egyedül van, keresztet vetett és fennhangon mondta:
- Istenem! Atyám! a Te oltalmadba ajánlom lelkemet.
Menyasszonya és apósa után sietett, akik már jócskán előrehaladtak.
- Milyen sápadt vagy! - mondta Francesca.
- Ne adja Isten - felelte ő -, hogy egy óra múlva nálam is sápadtabb légy!
A követ nemigen üthette el mással az egyórás várakozási időt, mint hogy a dolguk vagy szórakozásuk után járó helybéli lakosokban gyönyörködjék. Előbb az esküvői menetet figyelte, amíg csak el nem tűnt a szeme elől a templomhoz vezető utca egyik kanyarulatában, majd tétován az ellenkező irányba pillantott, a várakozásra, mégpedig unalmas várakozásra ítélt ember szórakozottságával. Legnagyobb meglepetésére francia egyenruhák tűntek fel az országúton, Fondi felől, tehát éppen ellenkező irányból, mint ahonnan ő érkezett. A katonák ezek szerint Rómából Nápolyba tartanak.
A francia egyenruhák viselői - négy dragonyos meg egy őrmester - egy utazóbatárt kísértek. A batár vágtában haladt, az iramot láthatóan nem az elébe fogott lovak diktálták, hanem a kíséret hátaslovai.
Garat polgártárs oldalát fúrta a kíváncsiság. No, nem sokáig.
A batár kíséretével egyenesen felé tart, akarva sem kerülheti el, hogy hamarosan jól szemügyre ne vegye, mert akármi a szándékuk: lovat cserélni a postán, vagy megpihenni a vendégfogadóban, a közelében kell megállniuk, hiszen a posta az első ház jobb kéz felé, a vendégfogadó pedig éppen átellenben van.
De még a batár odaérkezését sem kellett bevárnia. Az őrmester vagy száz-százötven lépésről észrevette az egyenruhát, s látva, hogy a Köztársaság egyik magas rangú tisztviselője álldogál az utcán, sarkantyúba kapta a lovat, odavágtatott hozzá, tisztelgett, és némán várta, hogy a követ megszólítsa.
- Barátom - szólt a követ, szokott szívélyes modorában -, én Garat polgártárs vagyok, a Köztársaság nápolyi nagykövete, nem illetéktelenül kérdezem, kik az őrizetére bízott utazókocsi utasai.
- Két ci-devant vénasszony, elég rozoga állapotban, követ polgártárs, meg egy ci-devant polgártárs, aki hercegnőnek titulálja őket - felelte a brigadéros.
- Nem tudja véletlenül a nevüket?
- Az egyiket madame Victoire-nak hívják, a másikat madame Adélaide-nak.
- Á, á - bólogatott a követ.
- Igenis - folytatta az őrmester -, állítólag nagynénjei a megboldogult zsarnoknak, akit lefejeztünk. A forradalom elől Ausztriába szöktek, Bécsbe, Bécsből meg Rómába. Aztán persze Róma is köztársaság lett. Halálra rémültek, mintha bizony a Köztársaságnak pont az ilyen vén satrafákra fájna a foga! Továbbálltak volna Rómából is, mint előtte már Párizsból és Bécsből, de volt egy harmadik nővérük, náluk is vénebb és rozogább, bizonyos madame Sophie nevezetű, az éppen akkor esett ágynak, a másik kettő meg nem akarta magára hagyni, ami különben szép volt tőlük. Elég az hozzá, végezetül tartózkodási engedélyt kértek Berthier generálistól... De nem untatja a fecsegésem?
- Nem, vitézem, ellenkezőleg, nagyon is érdekel, amit mondasz.
- Nincsenek nagy igényei, követ polgártárs, annyi szent! Ott hagytam szóval abba, hogy a beteg meghalt, egy hétre rá, hogy Championnet tábornok Rómába érkezett. Míg élt, a tábornok megbízásából másodnaponként meg kellett tudakolnom, hogy van. Mihelyt eltemették, a két húga engedélyt kért, hogy elhagyja Rómát és Nápolyba költözzön, ahol állítólag jó körülmények közt élő rokonaik vannak. De nagyon féltek, hogy útközben gyanúba keverednek és feltartóztatják őket. Championnet tábornok akkor azt mondta nekem: "Martin őrmester, te jól nevelt ember vagy, értesz a nők nyelvén is, vegyél magad mellé négy embert, és kísérd át a határon ezt a két öreg teremtést, elvégre ők is csak Franciaország gyermekei. Hanem kíméletesen bánj ám velük, őrmester, ha megszólítod őket, mindig tisztelegj, mint a feletteseidnek és harmadik személyben beszélj hozzájuk." - "De tábornok polgártárs - feleltem -, hogy beszélhetnék hozzájuk harmadik személyben, amikor csak ketten vannak?" Erre már a tábornok is észrevette, mekkora butaságot mondott, elnevette magát és így szólt: "Martin őrmester, te még szemfülesebb vagy, mint hittem. Csakhogy ők hárman vannak, barátom, a harmadik utas férfi, Châtillon grófja, a hölgyek udvari tisztje." - "Tábornok polgártárs - feleltem én -, azt hittem, nincsenek többé grófok." - "Franciaországban nincsenek - vágta ő rá -, de külföldön és Olaszországban akad még elvétve egy-egy." - "Hogy szólítsam azt a Châtillont, tábornok, grófnak vagy polgártársnak?" - "Ahogy tetszik. Gondolom, persze, szívesebben venné ő is, no meg a hölgyek is, ha gróf úrnak szólítanád, nem polgártársnak, és minthogy ennek semmi jelentősége, és nem ártasz vele senkinek, mondhatod neki bátran reggeltől estig, hogy gróf úr." Így is tettem egész úton. A szegény öreg hölgyek csakugyan megörültek neki, mondták is, hogy: "Lám, kedves gróf, milyen jómodorú fickó! Hogy hívnak, barátom?" Kedvem lett volna odavágni nekik, hogy mindenesetre jobb a modorom, mint az övék, mert én nem tegezem a grófjukat, ők meg letegeztek, de türtőztettem magam és csak annyit mondtam: "Hagyjuk, hagyjuk. Martin a nevem." Az úton aztán folyvást csak engem szólongattak, ha valami kellett: "Martin így, Martin úgy." De hát ennek csakugyan semmi jelentősége, beláthatja, követ polgártárs, hiszen a fiatalabbik is van már vagy hatvankilenc esztendős.
- Hogy szól Championnet utasítása, meddig kell őket kísérnetek?
- A határig, de ha úgy óhajtják, azon is túl.
- Rendben van, őrmester polgártárs. Végrehajtottad a parancsot, elhoztad őket a határig, sőt, két postával odább. Tovább nem tanácsos mennetek, veszélyes lehetne.
- Kire? Rám vagy rájuk?
- Rád.
- Ó, az nem számít, követ polgártárs. A veszélyt Martin őrmester fel se veszi, kenyerespajtása az neki.
- Kár lenne mégis felesleges kockázatot vállalnotok, súlyos következményekkel járhat. Menj, jelentsd a két hercegnőnek, hogy a megbízatásod lejárt, megválsz tőlük.
- Figyelmeztetem, követ polgártárs, lesz itt akkor mindjárt olyan sírás-rívás, hogy még! Istenem, mivé lesznek a szegények Martin nélkül? Látja, most vették csak észre, hogy nem vagyok mellettük, és máris milyen rémült szemeket meresztenek?
Mialatt ez a beszélgetés, jobban mondva előadás lezajlott - mert hisz Martin őrmester szónokolt egyfolytában, Garat polgártárs egyszer-egyszer vetett csak közbe egy-egy szót, azaz kérdést -, az öreg hercegnők hintaja befutott a Riposo d'Orazió-hoz címzett vendégfogadó elé. A szegény teremtések valóban megrémültek, amikor azt kellett látniuk, hogy védelmezőjük hosszan és élénken elbeszélget egy ismeretlen emberrel, aki a köztársaság magas rangú tisztviselőinek egyenruháját viseli. Hátha az rosszat forral ellenük, hátha parancsot ad a visszatérésre? Ezért néztek olyan rémülten, és ezért hívogatták olyan gyengéden Martint, a kíséret parancsnokát, hogy annak csak úgy hízott belé a mája.
Martin a követ egy intésére odalépett a batár ajtajához, s mialatt Garat polgártárs visszavonult a bognár házába, és a folyosón végighaladva az elhagyott tornácon foglalt helyet, hogy elkerüljön egy feltehetően kényelmetlen eszmecserét, az őrmester tisztelgésre emelte a kezét, ahogy ezt Championnet tábornok meghagyta neki, és jelentette a királyi hölgyeknek, hogy egy felettese parancsára nyomban vissza kell térnie Rómába.
A bejelentés módfelett feldúlta az aggszüzek lelkét, mint Martin őrmester nagy bölcsen előre látta. Meghányták-vetették a dolgot, előbb csak egymás közt, aztán lovagjuk bevonásával, s a megbeszélés eredményeként megbízták a grófot, hogy lépjen érintkezésbe a kék ruhás, nemzetiszín tollbokrétás idegennel, és tudakolja még tőle, miért nem kísérheti őket Martin őrmester és a négy katona tovább.
Châtillon grófja kiszállt a kocsiból, végigment ugyanazon az úton, amerre a köztársasági tisztviselőt eltűnni látta, s a folyosó másik végén rábukkant. Garat a tornácon üldögélt. Félszemmel, alig adva magának számot róla, azt a fiatalembert figyelte, aki belépése pillanatában ugrott a válaszfalról a bognár kertjébe, s puskával a vállán lefutott a kert végébe.
A követ csekély érdeklődéssel szemlélte a jelenetet, igazán semmi rendkívülit nem talált benne Olaszországban, a függetlenség hazájában, ahol a férfiak lépést sem tesznek fegyver nélkül, és ahol a kerítések mintha csak arra szolgálnának, hogy a járókelők magasugró képességeiket fitogtassák. Châtillon gróf megjelenése aztán végképp más irányba terelte a figyelmét.
A gróf egyenesen felé tartott. Garat polgártárs felkelt ültőhelyéből.
Garat, egy ustaritzi orvos fia, kitűnő nevelésben részesült, művelt volt, otthonos a filozófusok és az enciklopedisták köreiben. Még akadémiai díjakat is nyert valaha Suger-ről, Montausier-ról és Fontenelle-ről szóló lelkes értekezéseivel.
Járatos volt a társasági szokásokban és a csiszolt társalgás szabályaiban. A jakobinus nyelvezetet kizárólag ünnepi alkalmakkor használta, vagy ha már sehogy nem kerülhette el.
A két férfi szertartásosan üdvözölte egymást, sokkal inkább XV. Lajos, semmint a direktórium korszakának modorában.
- Hogy szólítsam: úrnak vagy polgártársnak? - kérdezte Châtillon gróf mosolyogva.
- Ahogy parancsolja, gróf úr. Mindenhogyan megtisztelőnek tartom magamra nézve, ha felelhetek kérdéseire, amelyeket valószínűleg ő királyi fenségeik nevében tesz fel.
- Ezt már szeretem! - szólt a gróf. - Igazán örülök, hogy ebben a vad országban művelt emberrel hozott össze a sors. Csakugyan ő királyi fenségeik megbízásából jövök, ha szabad XV. Lajos lányainak megadnom az őket megillető címet. Tudni szeretném - s ezt ne tekintse kérem, szemrehányásnak, hanem csupán annak, ami, tehát őfenségeik megnyugtatása céljából szükséges kérdésnek: - milyen szándék vagy akadály gátolja, hogy a kíséret, amelyet Championnet tábornok volt szíves melléjük rendelni, Nápolyig kísérje őket?
Garat elmosolyodott.
- Értem a finom különbségtételt akadály és szándék között, s válaszom, remélem, meggyőzi arról, hogy az akadály valóságos, s a szándék - mert az is közrejátszott -, korántsem rosszindulatú, sőt, mondhatnám jó szándék.
- Kezdjük tehát az akadállyal - szólt a gróf, udvarias meghajlással.
- Íme, az akadály, gróf úr: tegnap éjfélkor a francia köztársaság hadat üzent a Szicíliai Kettős Királyságnak. Ilyen körülmények között természetesen nem szolgálná többé ő királyi fenségeik biztonságát a jelenlegi kíséret, az ellenség öt katonája, mint ezt ön is beláthatja; sőt, bajt hozhat rájuk. A szándék az enyém, s mint látja, az akadály természetes következménye: nem szeretném az utasok magas személyét inzultusnak kitenni, sem kíséretüket a legyilkoltatás veszélyének. Egyenes kérdésére egyenes választ kapott-e, gróf úr?
- Olyannyira, uram, hogy hálás lennék, ha személyesen ismételné el ő királyi fenségeiknek mindazt, amit volt szíves nekem elmondani.
- Örömest megtenném, gróf úr, ha nem tiltaná, őszinte sajnálatomra, a tapintat, hogy őfenségéiknél tisztelegjek. Ha okaimat ismerné, bizonyára méltányolná.
- Szabad tudnom az okait, uram? Vagy titok?
- Nem, uram: mindössze attól tartok, hogy a hercegnők terhére lennék.
- Az lehetetlen.
- Uram, én tudom, kihez van szerencsém: ön Châtillon grófja, ő királyi fenségeik udvari tisztje. Helyzetem ebből a szempontból kedvezőbb az önénél; ön nem tudja, kivel áll szemben.
- Uram, kezeskedem róla, hogy úriemberrel, méghozzá kifogástalan modorú úriemberrel.
- Ezért esett éppen énrám a Konvent választása, s jutott osztályrészemül a fatális megtiszteltetés, hogy én hirdessem ki XVI. Lajos előtt halálos ítéletét.
Châtillon grófja úgy hőkölt hátra, mintha kígyóra lépett volna.
- De hiszen akkor ön Garat, a Konvent tagja - kiáltotta.
- Az vagyok, gróf úr. És ha a nevem így hat önre, aki tudomásom szerint semmiféle rokoni kapcsolatban nem állt XVI. Lajos királlyal, képzelem, hogy hatna a szerencsétlen hercegnőkre, a király nagynénjeire. Igaz ugyan, hogy életében nem kedvelték túlságosan unokaöccsüket - fűzte hozzá a követ, finom mosollyal -, de úgy tudom, azóta rajonganak érte. A halál, akárcsak az alvás, jó tanácsadó.
Châtillon grófja elköszönt, és indult jelenteni a lefolyt beszélgetés eredményét madame Victoire-nak és madame Adélaide-nek.
Châtillont feldúlta a találkozás egy királygyilkossal, ráadásul éppen azzal, aki XVI. Lajosnak felolvasta halálos ítéletét. Izgatottan sietett vissza a két öreg hercegnőhöz, Martin őrmester védenceihez. Olvasóink között bizonyára akadnak olyanok, akik ismerik régebbi műveinket is - ha igen, ők nem most hallanak először a két hercegnőről, találkozhattak velük, harminc évvel fiatalabb kiadásban, Joseph Balsamo című regényünkben, ahol nemcsak imént említett, rendes nevükön szerepelnek, hanem a jóval kevésbé költői Kóc és Szösz csúfnéven is, ahogy XV. Lajos király becézte őket atyai közvetlenséggel.
A harmadik hercegnő, Sophie, akit királyi nemzőatyja stílusosan Csóká-nak keresztelt el, hogy vele se tegyen kivételt, mint hallottuk, Rómában meghalt. Az ő betegsége miatt halasztódott két húga utazása, ezért is adódott úgy, hogy a véletlen szeszélye folytán ugyanakkor értek Itribe, mint a francia nagykövet.
Madame Victoire, mint mondják, feddhetetlen életet élt, soha nem szerepelt az udvari botránykrónikákban. Annál mohóbban csaptak le a rossznyelvek madame Adélaide-ra - ő fizetett mindkettejükért. Rebesgették, hogy meglehetősen botrányos kalandba keveredett - tulajdon apjával. XV. Lajos nem is emlékeztetett a pátriárkákra, s ha Istennek újfent kedve támad tűzesőt bocsátani a modern Szodomára, kétlem, hogy angyala által éppen neki izente volna meg, mint egykor Lótnak: meneküljön a bűnös városból, kalandja - nem részleteit, hanem a lényegét tekintve - mégis hasonlított arra, ami a kánaánbéli Lót pátriárka családjában esett meg. Mint tudjuk, Lót úgy vált Moab és Ammon atyjává, hogy sajnálatos módon megfeledkezett bizonyos vérségi kötelékekről; nos, XV. Lajos király és leánya, madame Adélaide feledékenysége csak félannyira mutatkozott gyümölcsözőnek, mint Lóté; mindössze egy fiúgyermek származott belőle. A fiú Colornóban, a pármai nagyhercegségben jött a világra, s Louis de Narbonne gróf néven XVI. Lajos király udvarának egyik legelegánsabb, s egyben legüresebb fejű gavallérjává serdült. 1791-ben hadügyminiszter lett, madame de Staël akaratából, aki a miniszterelnöki hatalomtól ekkoriban már elesett apja, Necket báró lemondása következtében, ám némi befolyása maradt még az államügyekre. Madame de Staël nyilvánvalóan túlbecsülte a csinos gavallér jellemét és értelmi képességeit. Hiába igyekezett beleplántálni valamit saját zsenijéből és merészségéből, kudarcot vallott. A körülmények egy óriás erejét is próbára tették volna, márpedig Narbonne gróf törpe volt, vagy ha úgy tetszik, közönséges ember: összeroppant.
Augusztus 10-én vádat emeltek ellene. Átkelt a csatornán, s Londonban csatlakozott az emigráns hercegekhez, de soha nem rántott kardot Franciaország ellen, s ezt a javára kell írnunk: ha ahhoz gyenge volt is, hogy a haza üdvét szolgálja, legalább nem tört soha a vesztére.
Amikor a három öreg hercegnő úgy határozott, hogy elhagyja Versailles-t, Narbonne grófot bízták meg a szökés előkészítésével. 1791. január 21-én sikerült külföldre utazniuk - ebből az alkalomból és erről a témáról mondta Mirabeau egyik legutolsó és legszebb beszédét A kivándorlás jogáról címen.
Martin őrmester beszámolójából tudjuk, hogy őfenségeik előbb Bécsben, majd Rómában éltek, s amikor a Köztársaság Észak-Olaszország után Közép-Olaszországra is kiterjesztette hatalmát, elhatározták, hogy Nápolyba utaznak, jó körülmények között élő rokonaikhoz.
A jó körülmények között élő rokonok - Ferdinánd király és Karolina királyné - egyébként maguk is hamarosan zilált körülmények közé kerülnek.
Châtillon gróf hírei megriasztották a hercegnőket, mint ezt Martin őrmester előre látta, pedig a gróf igyekezett idegeiket tőle telhetően kímélni, elannyira, hogy szót sem ejtett előttük a félelmetes jakobinusról. A hercegnőket roppantul nyugtalanította a kilátás, hogy az utat kénytelenek lesznek egyedül udvari tisztjük védelme alatt folytatni! A kétségbeesés már-már a tetőfokára hágott, amikor tisztelettudóan kopogtattak az ajtón: a fogadó egyik alkalmazottja jelentette Châtillon grófnak, hogy egy fiatalember, aki csak tegnap este érkezett, kéreti, kegyeskedjék vele néhány szót váltani.
Châtillon grófja kisietett. Pár pillanat múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy a fiatalember Condé seregében szolgált, s Louis de Narbonne gróftól hozott levelet ő királyi fenségeiknek, elsősorban madame Adélaide-nak.
Mindkét dolog megnyugtatóan hangzott: az is, hogy a fiatalember Condé katonája volt, az is, hogy Narbonne gróf ajánlja.
Nyomban hívatták a levél hozóját.
Huszonnégy-huszonöt esztendős, szőke hajú és szakállú, kellemes külsejű, nőiesen rózsás és fehér bőrű fiatalember lépett a szobába, öltözéke nem éppen választékos, de tiszta, meghajtása némi katonás merevség ellenére jó nevelésre és társaságbeli csiszoltságra vallott.
Az ajtóban megállt, és tiszteletteljesen üdvözölte a hercegnőket. Châtillon gróf keze egy mozdulatával adta tudtára, melyikük Adélaide hercegnő, a fiatalember erre néhány lépést tett feléje, majd féltérdre ereszkedett, s úgy nyújtotta át a levelet.
- Olvassa, Châtillon, olvassa, nem tudom, hová tettem a lornyonomat - mondta madame Adélaide.
És kecses mosollyal intett a fiatalembernek, hogy álljon fel.
Châtillon gróf átfutotta a levelet, majd a hercegnők felé fordult:
- Hölgyeim, a levelet csakugyan Louis de Narbonne gróf írta. Fenségeitek jóindulatába ajánlja Giovan-Battista Cesare korzikai születésű fiatalembert, aki bajtársaival együtt Condé herceg seregében szolgált, és akire de Vernègues lovag hívta fel a gróf figyelmét. A gróf legmélyebb hódolatáról biztosítja királyi fenségeiteket, s azzal zárja levelét, hogy nem lesz okuk megbánni, amit e derék fiatalemberért tesznek.
Madame Victoire nővérére hagyta a választ, ő maga csak bólogatott.
- Uram, ezek szerint ön nemesember? - kérdezte madame Adélaide.
- Fenség - felelte a fiatalember -, mi korzikaiak valamennyien nemesembernek tartjuk magunkat, de minthogy szeretném királyi fenségednek őszinteségem azonnali tanúbizonyságát adni, bevallom: mindössze ősi caporale család sarja vagyok. Egy ükapám a genovaiak ellen vívott örökös háborúk valamelyikében caporale volt, azaz egy tartomány katonai parancsnoka. Abban az értelemben, ahogy fenséged gondolja, közülünk egyedül Bocchechiampe nemesember, az aranykönyvben nem szerepelünk, sem én, sem öt másik társam, bár egyikük a fényes Colonna nevet viseli.
- Hallja, Châtillon úr - mondta madame Victoire -, milyen jól forgatja a szót ez a fiatalember?
- Ez nem lep meg, drágám - szólt madame Adélaide -, elvégre Narbonne úr nem ajánlana nekünk akárkit.
Majd Cesaréhoz fordult:
- Folytassa, fiatalember. Azt mondta, Condé herceg hadseregében szolgált?
- Három társammal, Bocchechiampéval, Colonnával és Guidonével. Megjártuk ő királyi fensége hadaival Weissemburgot, Hagenaut és Bentheimet; itt ketten meg is sebesültünk, Bocchechiampe meg én. Aztán bekövetkezett, fájdalom, a campoformiói béke, a herceg kénytelen volt szélnek ereszteni a sereget, s mi Angliában ragadtunk, pénz és állás nélkül. Szerencsére Vernègues lovag kegyeskedett megemlékezni arról, hogy látott bennünket a harctéren, s biztosítani Narbonne grófot, hogy nem hozunk szégyent az ügyre, amelyért harcba szálltunk. Nem tudtuk, mitévők legyünk, a gróf tanácsát kértük. Ő úgy vélte, Nápolyba kell mennünk. A nápolyi király háborúra készül, mondta, szolgálati érdemeinkre való tekintettel okvetlenül bevesz a seregbe. Szerencsétlenségünkre nincs Nápolyban ismerősünk. Narbonne gróf ezt az akadályt is elhárította; ha Nápolyban nem is, Rómában van kihez fordulnunk, mondta: ő királyi fenségeikhez, s ekkor volt kegyes megírni a levelet is, amelyet az imént adtam át Châtillon grófnak.
- De hogy van az, uram - kérdezte az öreg hercegnő -, hogy éppen itt találkoztunk össze, s hogy a levelet most adja át?
- Csakugyan átnyújthattuk volna előbb is a levelet, fenséges asszonyom. Rómában azonban visszatartott egyrészt az az aggály, hogy Sophie hercegnő súlyos betegsége, és a halálán érzett fájdalom miatt fenségeitek nem szakíthatnak számunkra időt, másrészt az a félelem, hogy kompromittálhatjuk királyi fenségeiteket, mert a republikánus rendőrség figyelt bennünket. Volt némi pénzünk, jól beosztottuk, takarékosan éltünk, és kedvezőbb alkalomra vártunk, amikor majd fenségeitek pártfogását kérhetjük. Egy héttel ezelőtt érte fenségeiteket a fájdalmas veszteség, ő királyi fensége, Sophie hercegnő halála, ekkor kegyeskedtek elszánni magukat a nápolyi útra. Mi tudtuk, hová készülnek királyi fenségeitek, és pár órával korábban elindultunk, hogy itt bevárjuk fenségeiteket. Tegnap este érkeztünk. Ma, amikor megláttuk a hintót s a katonai kíséretet, azt hittük, mindennek vége, de a Gondviselés rendeléséből éppen itt és ekkor kapott parancsot a kíséret a visszatérésre. Hadd lépjünk mi a helyükbe! Megvédjük mi fenségeiteket, ha kell az életünk árán is, jobban, mint akárki! Kérjük, ne is keressenek más testőröket!
Annyi önérzet csendült ki a fiatalember utolsó szavaiból, s olyan lovagias volt a meghajlás, amellyel e szavakat kísérte, hogy az öreg hercegnő felvillanyozva fordult Châtillonhoz:
- Ismerje el, Châtillon, nemesember sem beszélhet nemesebben, mint ez a fiatal korzikai, pedig csak káplár.
- Bocsánat, fenség - igazította mosolyogva helyre Cesare a félreértést -, caporale, azaz egy tartomány parancsnoka az ükapám volt, én, engedelmével, tüzérhadnagyi rangot viseltem Condé herceg seregében, akárcsak társam, Bocchechiampe.
- Remélem, nem úgy végzi, mint honfitársa, a kis Bonaparte - vagy ha mégis, legalább az ellenkező oldalon.
Majd újra a grófhoz intézve szavait, hozzátette:
- Látja, Châtillon, minden szépen elrendeződött. Ebben a pillanatban fosztottak csak meg kíséretünktől, és a Gondviselés, mint izé úr helyesen megállapította... Mit is mondott, barátom, hogy hívják?
- De Cesare, felség.
- A Gondviselés, mint de Cesare úr nagyon helyesen mondta, máris itt küldi az új kíséretet. Az a véleményem, fogadjuk el. Mit szól hozzá, húgom?
- Hogy mit szólok? Hálát adok Istennek, hogy megszabadít ezektől a jakobinus franciáktól, idegrohamot kaptam már a nemzetiszín tollbokrétáiktól.
- Én meg a parancsnokuktól, Martin őrmester polgártárstól. Folyton zaklatott, az volt a mániája, hogy pillanatonként felségem óhajait tudakolta. Ha elgondolom, hogy kénytelen voltam jó képet vágni a dologhoz, és kedvesen mosolyogtam rá, pedig a legszívesebben megfojtottam volna!
Cesaréhoz fordult:
- Uram, bemutathatja bajtársait, alig várom, hogy megismerjem őket.
- Okosabb lenne, úgy hiszem, ha ő királyi fenségeik megvárnák Martin őrmester és katonái távozását.
- Ugyan miért, gróf?
- Hogy ne találkozzanak össze itt ezekkel az urakkal, amikor búcsút vesznek a királyi fenségektől.
- Búcsút vesznek tőlünk?... Ami engem illet, remélem, hogy a fickó nem merészel a szemem elé kerülni. Itt van tíz arany, Châtillon, adja oda Martin őrmesternek, én küldöm neki és az embereinek. Ne mondja senki, hogy az utált jakobinusoktól ingyen fogadtunk el szívességet.
- Ahogy felséged parancsolja. Bár nem hiszem, hogy az őrmester elfogadja.
- Mit?
- A felkínált tíz aranyat.
- Jobb szeretné erővel elvenni, nemde? Sajnálom, ezúttal be kell érnie azzal, hogy ajándékba kapja. De miért szól zene? Lehet, hogy felismertek és szerenádot adnak nekünk?
- Ez csakugyan kutyakötelessége lenne a lakosságnak, fenség - felelte mosolyogva a fiatal korzikai -, ha egyáltalán sejtené, kit tisztelhet a város falai között. De nem sejti, legalábbis úgy hiszem. A muzsikaszó magyarázata egyszerűen az, hogy most jön kifelé a templomból egy nászmenet. A helybeli bognár lánya ment férjhez, a házuk épp itt áll, szemben a fogadóval. Azt beszélik, ma még baj ér valakit, mert van a lánynak egy elutasított kérője is. Tegnap este óta lebzselünk Itriben, volt rá időnk bőven, hogy értesüljünk a legfrissebb helyi pletykákról.
- Elég, elég - mondta madame Adélaide -, semmi közünk ezekhez az emberekhez. Mutassa be a bajtársait, Cesare úr, mutassa be. Ha olyanok, mint ön, rokonszenvünk máris az övék. Maga meg, Châtillon, vigye a tíz aranyat tüstént Martin őrmesternek, s ha személyesen meg akarná köszönni, mondja azt neki, hogy nem érezzük jól magunkat, a húgom meg én.
Cesare hadnagy és Châtillon gróf egyszerre távozott a kapott parancsokat végrehajtani.
Cesare ért előbb vissza, bajtársai kíséretében. A gyorsaság nem volt boszorkányság: a fiatalemberek olyan türelmetlenül lesték őfenségeik döntését, hogy kint az előtérben várakoztak valamennyien.
Éppen csak a küszöböt kellett átlépniök, amikor szószólójuk, Cesare feltárta előttük az ajtót. Madame Victoire, aki mindig is hajlott a hitbuzgalomra, időközben elővette breviáriumát, hogy ha már nem hallgathatott aznap misét, legalább a textust elolvassa. Ő beérte azzal, hogy futó pillantással felmérte a fiatalembereket és odabiccentett nekik. Bezzeg nem úgy madame Adélaide! ő szabályos szemlét tartott fölöttük.
Cesare bemutatta társait. Valamennyien korzikaiak voltak. Négyük nevét ismerjük; Cesaréét, a szószólójukét, továbbá Francesco Bocchechiampe, Ugo Colonna és Antonio Guidone nevét. A másik hármat Raimondo Cordarának, Lorenzo Durazzónak és Stefano Pittalugának hívták.
Ne vegyék zokon olvasóink, ha ilyen apró részletekbe tévedünk. A történelem nem ismer tréfát, ő kényszerít arra, hogy könyvünkben a különféle rendű, rangú, nemzetiségű szereplők nagy sokaságát vonultassuk fel, valamivel alaposabban kell tehát azokat bemutatnunk, akikre a továbbiakban félig-meddig is fontos szerep hárul.
Mint már jeleztük: eposzt írunk, nagy lélegzetű hőskölteményt, az epikus költők fejedelmének, Homérosznak útmutatásai szerint; - hogy is maradhatna el az eposzi seregszemle?
Kicsiben Cesare is az Iliász szerzőjének példáját követte, akárcsak mi, amikor hat társát egyenként megnevezte madame Adélaide-nak. A hercegnő kizárólag Bocchechiampét méltatta figyelmére, érdeklődését iránta az keltette fel, amit a fiatal korzikai az imént mondott: hogy tudniillik ő nemes.
- De Cesare úr közölte velem, hogy ön nemes úr - fordult a hercegnő Bocchechiampéhoz.
- Túlságosan megtisztel, királyi fenség, legfeljebb nemes vagyok.
- Á! Tehát különbséget tesz nemes úr és nemes között, uram?
- Igen, fenség. Éppen mert olyan osztályhoz tartozom, amely féltékenyen őrködik - manapság gyakran vitatott - privilégiumain, nem ildomos, hogy engem meg nem illető jogokat tulajdonítsak magamnak. Nemesi családfámat kétszáz évre tudom visszavezetni; ha létezne még a máltai lovagrend, bízvást megilletne a máltai lovagi cím, de bajosan vezethetném vissza a családfát 1399-ig, pedig ahhoz, hogy a király hintajába felszállhassak, ennyi kell.
- A mi hintónkba mégiscsak felszáll, uram - szólt fensőbbségesen az öreg hercegnő.
- Majd ha ez megtörtént, fenséges asszony - mondta a fiatalember mély meghajlással -, akkor, de csakis akkor állíthatom nyugodt lélekkel, hogy nemes úr vagyok.
- Hallotta, húgom, hallotta? - kiáltotta madame Adélaide. - Ezt igazán szépen mondta a fiatalember. Végre megint hozzánk illő társaságba kerültünk!
S az öreg hercegnő megkönnyebbülten lélegzett fel. Ekkor érkezett vissza Châtillon gróf.
- Nos, mit szólt Martin őrmester, Châtillon? - kérdezte madame Adélaide.
- Azt, hogy ha fenséged történetesen nem velem küldi a pénzt, hanem valaki mással, hát annak ő jól ellátta volna a baját.
- De azért, remélem, nem esett bántódása?
- Nekem megkegyelmezett, sőt, elfogadta, amit felkínáltam.
- Mit kínált neki?
- A kezemet.
- Kezet fogott vele, Châtillon? Kezet fogott egy jakobinussal? Miért nem húzott mindjárt vörös sipkát is mellé! Hihetetlen, az őrmester visszautasítja a tíz aranyamat, Châtillon gróf pedig jakobinusokkal parolázik! Igazán mondom, egy szót sem értek a társadalom új rendjéből.
- Mondja inkább: rendetlenségéből - ütötte fel a fejét madame Victoire a breviáriumából.
- Rendetlenség, igaza van, húgom, ez a helyes kifejezés, rendetlenség, bár félek, nemigen érjük már meg azt az időt, amikor a rend helyreáll. Châtillon, intézkedjék, négy órakor indulunk. Ha ilyen kísérőink vannak, mint az urak, megkockáztathatjuk az éjszakai utazást. Bocchechiampe úr velünk vacsorázik.
Az öreg hercegnő inkább parancsoló, semmint méltóságteljes intéssel adta a kíséret hét tagja tudtára, hogy távozhatnak. Észre sem vette, mennyire megsértette őket, amikor hatuk mellőzésével csupán egyet méltatott közülük arra, hogy asztalához invitálja, mégpedig az egyetlen nemesi származékot.
Bocchechiampe bocsánatkérő mozdulatot tett, mintegy az őt ért kegy miatt mentegetőzve. Társai feleletül sorra kezet szorítottak vele.
Cesare nem tévedett, a zeneszó csakugyan Francesca és Peppino esküvői menetének a visszaérkezését jelezte. A menet népes volt. Egész Itri azt leste ugyanis, mint de Cesare az imént mondotta, vajon mit tesz Michele Pezza. Mihelyt az új házasok a tornácra értek, első pillantásuk a kidőlt-bedőlt falnak szólt: ott ül-e még mindig, reggel óta, nyugtalanságuk okozója?
A falon senki.
És sehol egy komor színfolt, nem intett semmi az elmúlásra - mint ezt a Teremtés állítólagos koronája a természettől elvárja, ha búcsút kell mondania a világnak. Dél volt, ragyogó napsütés. A napsugarak alig találtak rést a szőlőlugas sűrű lombján, amely zöld sátorként borult a vendégek feje fölé. Sárgarigók, feketerigók füttyögtek-énekeltek, verebek csiripeltek. A borral teli üvegek vörösen pompáztak, mint az olvadt rubin, hasukon aranyosan csillant a napfény.
Peppino fellélegzett. Akármerre nézett, mindenünnen az élet nevetett rá, sehol nem leskelődött a halál.
Milyen jó is élni, most hogy végre eljött a két éve várt-remélt nap, s szerelmese immár hites felesége!
Egy csapásra meg is feledkezett szinte Michele Pezzaról, pedig sápadt arcán ott ült még az iménti fenyegetés nyoma.
Don Antoniót más gond kötötte le: meglátta a kapunál a törött kocsit s a tornácon a kocsi gazdáját.
Odalépett hozzá, a füle tövét vakargatva.
Sehogyan se fűlt munkához a foga.
- Excellenciád okvetlenül folytatni kívánja még ma az utat? - kérdezte a követtől, akit továbbra is pusztán előkelő utasnak nézett.
- Okvetlenül - felelte Garat polgártárs. - Rendkívül fontos ügy szólít Rómába, s a baleset miatt máris három-négy órát vesztettem.
- Isten neki, fakereszt! az adott szó szent. Rögvest munkához látunk, mihelyt megtisztel azzal, hogy egy pohár bort felhajt a gyermekeim boldogságára. Igyunk, aztán dologra!
Ahány pohár csak volt az asztalon, mind teletöltötték borral. Az idegen az aranyozott szélű díszpoharat kapta. A követ szavának állt, poharát Francesca és Peppino boldogságára ürítette. A lányok Peppinót éltették, a legények Francescát, s a zenekar - a gitár és a két dob - vidám tarantellára zendített.
- Menjünk - fordult della Rota mester Peppinóhoz. Most ne Francescára kacsingass fiam, hanem igyekezz. Mindennek eljön a maga ideje. Csókold meg a feleségedet, aztán gyürkőzz neki a munkának!
Bezzeg nem kellett Peppinót sokat biztatni - már ami a parancs első felét illeti. Átfogta a felesége derekát és hálatelt pillantást vetve az égre, magához ölelte.
Majd feleségére fordította a tekintetét, leírhatatlan szerelemmel, a régen várt kielégülés örömével, és ajkát lassan Francesca ajkához közelítette. Ebben a pillanatban puskalövés csattant, golyó fütyült, tompa surrogás hallatszott.
- Lám, lám! - kiáltotta a követ. - Ezt a golyót, úgy látszik, nekem szánták.
- Téved - nyögte Peppino, és Francesca lábaihoz zuhant -, nekem szólt.
Száján vér buggyant elő.
Francesca felsikoltott, és térdre rogyott férje teste mellett.
Minden szem a lövés irányába fordult. Vagy száz lépésre vékony fehér füstcsík szállt a nyárfák közül a magasba.
Majd feltűnt a fák között egy fiatalember alakja: nagy ugrásokkal iramodott fel a hegynek, kezében a puska.
- Fra Michele! - kiáltották mind egyszerre. - Fra Michele!
A szökevény megállt egy kiugrón, öklét fenyegetően felemelte és lekiáltott:
- Nincs többé fra Michele, mostantól fogva fra Diavolo a nevem.
S csakugyan ezen a néven vált később hírhedtté. A szent vízkeresztséget lebírta a szentségtörő vérkeresztség.
Időközben a sebesült kiadta lelkét.
Nosza, vágjunk ismét követünk elé a római országúton, előzzük meg Championnet tábornoknál is, ahogy megelőztük a bognárnál, don Antoniónál.
Szeptember 24-én, csütörtökön, délelőtt tizenegy és tizenkét óra között két férfi járkált fel s alá a hatalmas Corsini-palota egyik nagytermében. Nemrég Joseph Bonaparte, a Köztársaság nagykövete székelt a palotában, majd őutána Berthier, akit azért küldtek, hogy megtorolja a kettős gyilkosságot, Basseville és Duphot megöletését. A két férfi időnként megállt egy-egy asztal mellett. A nagy asztalokon kiterítve az ókori és a modern Róma, valamint a tolentinói szerződés nyomán megkisebbedett római állam térképe, továbbá Piranesi metszeteinek egy nagyobb gyűjteménye, a kisebb asztalokon egymásra dobálva antik és újkori történelemkönyvek, egyebek közt Titus Livius, Polübosz, Montecuccoli, Tacitus, Vergilius, Horatius, Iuvenalis és Machiavelli írásai, Caesar: A gall háború-ja, egyszóval az összes, Róma történelmét és a római háborúkat tárgyaló klasszikus mű, jóformán hiánytalanul. Minden asztalon volt ezenkívül tinta, toll, papír, teleírt papírlapok és ugyanerre a sorsra szánt tiszta, fehér ívek, annak jeléül, hogy a palota pillanatnyi gazdája a háború fáradalmait tudós - nem tudományos, csak tudós - tanulmányokban piheni ki.
A két férfi három év híján egyidős volt; egyikük harminchat, a másik harminchárom esztendős.
Az idősebbik és alacsonyabb termetű férfi rizsporozta a haját és copfot viselt, az 1789-es esztendő divatja szerint. Egész megjelenésében volt valami arisztokratikus, amit bizonyára annak köszönhetett, hogy öltözéke makulátlanul tiszta és gondozott, inge vakítóan fehér és finom szövésű volt. Fekete szeme élénk, pillantása határozott, elszánt és bátor, szakálla gondosan ápolt; nem viselt sem bajuszt, sem barkót. A Direktórium republikánus tábornokainak egyenruháját hordta. Kalpagja, kardja és pisztolyai egy asztalon hevertek, a szék közelében, amelyen ülve írni szokott, hogy jól a keze ügyébe essenek.
Róla hosszan beszéltünk már olvasóinknak: Jean-Etienne Championnet tábornok volt ő, a római hadsereg főparancsnoka.
A másik, szőke hajú, s mint említettük, magasabb termetű férfi fehér bőre, áttetsző, hideg fényű, kék szeme északi eredetre vallott. Orra rendes volt, ajka keskeny, álla erős - jellegzetes vonása ez a ragadozó, azaz hódító fajoknak. Egész lényén nagy nyugalom és higgadtság áradt el nyilván rettenthetetlen katona a tűzvonalban, s mi több, olyan parancsnok, aki soha, semmilyen helyzetben nem veszti el hidegvérét. Családja ír származású volt, de ő maga Franciaországban született. Katonai pályáját a dilloni ír hadtestben kezdte. A jemmapes-i ütközetben tűnt ki, a csata után ezredessé lépett elő. York hercegét több ízben, több csatában megverte, 1795-ben átkelt a befagyott Wahlon, gyalogezrede élén és elfogta a holland hajóhadat. Ekkor kinevezték hadosztály-tábornoknak. Utóbb Rómába vezényelték, ahol Championnet egy hadosztályt bízott rá.
Ez a férfi Joseph-Alexandre Macdonald volt, a későbbiek során Franciaország marsallja, halálakor Tarento hercege.
Két katona beszélget - mondta volna róluk az, aki messzebbről nézi a beszélgetőket; két filozófus, régész, vagy történész - mondta volna az, aki hallja is, miről folyik a szó.
S ez jellemző vonása volt általában a francia forradalomnak - ami nem is csoda. A forradalom a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből toborozta hadseregét; a Cartaux-k, Rossignolok és Lucknerek mellett ott álltak a Miollisok, Championnet-k, Ségur-ök - a vad és földhözragadt elem mellett egy művelt, emelkedett szellemű réteg.
- Látja, kedves Macdonaldom - mondta Championnet tiszttársának -, minél többet tanulmányozom itt Rómában a római történelmet, s azon belül főként a nagy hadvezérnek, szónoknak, törvényhozónak, költőnek, filozófusnak és államférfinak, Caesarnak életét, mert az ő műveit úgy kell ismernie annak, aki jó hadvezér akar lenni, mint a katekizmust, annál inkább megbizonyosodom róla, hogy történészeink tévesen ítélik meg Caesar szerepét Róma fejlődésében. A latin költészet egyik legragyogóbb gyöngyszeme, Lucanius verse ugyan Catót dicsőíti, de én mondom, barátom: Caesar maga volt az emberiség - Cato csupán a jog.
- Hát Brutus és Cassius? - kérdezte Macdonald, kétkedő mosollyal.
- Brutus és Cassius - ugyan szét ne robbanjon, ha imádata tárgyát meg találom bántani -, Brutus és Cassius republikánus tacskók - az egyik jó-, a másik rosszhiszemű; Brutus és Cassius az athéni iskola díjnyertes diákjai, Harmodiosz és Arisztogeitón majmolói, rövidlátó fickók, akik nem láttak tovább a stílusuk hegyénél, szűkagyúak, akiknek nem fért a fejébe Caesar nagy álma, az eggyévált világ. Hadd jegyezzem meg, hogy nekünk, értelmes republikánusoknak tulajdonképpen Caesart kellene dicsőítenünk és gyilkosait átkoznunk.
- Az állítás paradox, de védhető, kedves tábornokom, elfogadtatásához azonban legalábbis az ön szelleme és ékesszólása szükséges.
- Ugyan, kedves Joseph, emlékezzék csak vissza tegnapi látogatásunkra a Capitólium-múzeumban. Nem ok nélkül mondtam: "Macdonald, nézze jól meg Brutus mellszobrát, Macdonald, figyelje meg Caesar fejét." Emlékszik rájuk?
- Természetesen.
- Nos, hasonlítsa össze a kettőt; Brutus homloka széles, de nyomott, haja a szemöldökéig ér - ami azt illeti, ő a jellegzetes római típus! -, szeme sötéten ül a busa, összevont szemöldök alatt, Caesar homloka ellenben magas és boltozatos, szeme, mint a sasé.
- Vagy mint a sólyomé, occhi griffagni, mondja Dante.
- Nigris et vegetis oculis, mondja Suetonius, s ha megengedi, én inkább Suetoniusnak hiszek: életteli, fekete szem. Ennyi elég is, hogy lássuk, melyikük oldalán van az értelem. Felrótták Caesarnak, hogy a szenátus kapuját megnyitotta olyan szenátoroknak, akik jóformán azt sem tudták, mi fán terem: nos, lángeszű tett volt, Rómához illő. Athén - és ha Athént mondok, Görögországot értem -, Athén telep, amely rajokat bocsát ki magából a világba, s osztódik; Róma, a mindent-befogadó, az egész világot magába szívja, magához hasonítja a művelt keletet, Egyiptomot, Szíriát, Görögországot mindenestül - s valamivel később a barbár nyugatot is, Ibériát és egész Galliát, Armorikával egyetemben. A semita világ, Karthágó és Judea ellenáll Rómának: Karthágó megsemmisül, a zsidók szétszóródnak. Róma trónjára sorra fellépnek a világ összes népei, mert Róma - maga a világ. A római Caesarok, az Augustusok, Tiberiusok, Caligulák, Claudiusok és Nérók után jönnek a Flaviusok - az itáliai császárok, majd a spanyol-gall Antoniusok, aztán afrikaiak és szíriaiak, Septimus, Caracalla, Heliogabalus és Alexander Severus. A kemény illír paraszt-császárok, az Aurelianusok és Probusok után akadt arab császár - Philippus -, sőt gót is, Maximinus; hun az utolsó császár, Augustulus, aki alatt összeomlik a trón, s aki utóbb Campaniában éldegél a hatezer aranyfont évjáradékból, amelyet Odoákertől, a herul királytól húz. Róma körül minden romokban hever, de Róma áll rendületlenül. Capitoli immobile saxum.
- Tán a fajtakeveredésnek tudható be, hogy az olaszok vitézsége lehanyatlott, hogy a jellemük elpuhult? - kérdezte Macdonald.
- Ej, kedves Macdonaldom, hát ön is a felszín után ítél, mint annyian? A lazzaronék csakugyan gyávák és lusták bár talán ez a megállapítás sem olyan végérvényesen igaz, mint hisszük -, de következtethetünk-e ebből arra, hogy minden nápolyi gyáva és lusta? Nápoly két fiát küldte eddig hozzánk: Salvato Palmierit és Ettore Caraffát - vallja meg, nemigen akad párjuk egész hadseregünkben. Tartok tőle, kedves Joseph, hogy a tüzetes összehasonlítás az olaszok és mi közöttünk nem a mi javunkra ütne ki, a legfőbb különbség ugyanis az, hogy mi vazallusi hagyományainkhoz híven egy emberért halunk meg, Olaszországban ellenben csak eszmékért szokás meghalni. Az olaszok, való igaz, nem hajhásszák kalandvágyból, szükségtelenül a veszélyt, mint mi, mert nálunk ez ősi gall örökség; ők nem istenítik, lovagi hagyományból az asszonyt, mint mi, mert történelmük során soha nem akadt egy Jeanne d'Arc-juk, vagy egy Agnès Sorelük; ők nem ábrándoznak lelkesen a hűbéri korról, mint mi, mert nem volt Nagy Károlyuk vagy Szent Lajosuk; de ami mindezeknél többet ér: férfias a lelkük, nem ismer lagymatag érzéseket. A háborút ők fejlesztették tudománnyá; e téren mind az olasz condottierék tanítványai vagyunk. Egy napon nem lehet említeni a mi középkori hadvezéreinket, a crécy-i, poitiers-i és azincourt-i ütközetek hőseit a Sforzákkal, Malatestákkal, Bracciókkal, Grangrandékkal, Farnesékkel, Carmagnolákkal, Baglionikkal, Ezzelinókkal. Az ókor legnagyobb hadvezére, Caesar itáliai volt és itáliai az a Bonaparte is, aki mindnyájunkat felfal majd, ahogy valamikor Cesare Borgia akarta felfalni Itáliát, szeletről-szeletre; igen, olasz az a kis Bonaparte is, akit most fogolynak hisznek Egyiptomban, pedig kitör onnan, ha máshogy nem, hát Daedalus szárnyain vagy Astolphe táltosán. Lerí róla, hogy az: szikár, éles metszésű arcán Caesar, Dante és Machiavelli vonásai vegyülnek.
- Kedves tábornokom, bármennyire rajong is az olaszokért, azt csak megengedi, hogy a mai rómaiak meg a régiek - a Gracchusok, vagy akár Cola di Rienzi kortársai - ég és föld?
- Nem egészen, Macdonald, ez túlzás. Az ókori római mindössze két hivatást ismert; katona volt vagy államférfi. Előbb meghódította, aztán kormányozta a világot. Amióta hódítóból hódított, kormányzóból alattvaló lett, tétlenségre kárhoztatva, álmokban él. Három hete vagyok Rómában, azóta egyebet sem teszek, mint hogy őket figyelem. Pompás emberfaj, barátom! Mintha egyenesen a Traianus oszlop bronz domborműveiről szálltak volna mind le, csupa két lábon járó, eleven szobor, csupa cívis Romanus valamennyi. És olyan nagyurak, annyira magukénak tudják a világot, hogy eszükbe sem jut dolgozni. Aratáshoz az Abruzzókból hozatnak munkásokat, teherhordóikat Bergamóból toborozzák, ha kilukad a kabátjuk, a zsidó szabóhoz viszik, nem a feleségükkel varratják meg, mert hogy is vehetne tűt a kezébe ő, a római matróna? Nem a Lucretia-korabeli matróna, aki gyapjút font és a házat őrizte, hanem a Caligulák és Nérók korának matrónája, akinek a méltóságán csorbát ejtett volna a munka, s tűt legfeljebb azért fogott, hogy Cicero nyelvét döfje át vagy Octavia szemét szúrja ki vele. Nem kívánhatjuk, hogy rabszolgai munkával mocskolják be tulajdon nemes kezüket azoknak a rómaiaknak a leszármazottai, akiknek minden házban kijárt a sportula, akik az év hat hónapján át abból éltek, hogy a Mars mezőn eladták voksukat, akiknek Cato, Caesar és Augustus vékaszám osztogatta az ingyenbúzát, akiknek Pompeius fórumokat és fürdőket emelt, akiknek az élelmezéséről külön hivatalnok, az annona prefektusa gondoskodott. A prefektus különben ma is megvan, csak éppen az élelmezésükről nem gondoskodik többé. Nem, senki nem várhatja el tőlük, hogy dolgozzanak. Hisz ez a nép hatalma tetőfokán is koldus nép volt. A hatalom oda, ők megmaradtak koldusnak, de - igen méltóságteljesen koldulnak, s ennél többet senki nem várhat el tőlük. Szemükre hányhatja, hogy kegyetlenek, de azt nem, hogy gyávák, mert erre a szóra mind kést rántana. Igazi rómaihoz úgy hozzátartozik a kés, mint légionáriushoz a kard; ez az ő fegyvere. A rabszolga fegyvere.
- Ezt volt alkalmunk tapasztalni. A kertre nyíló ablakból pontosan odalátni, ahol Duphot-t megölték, innen, az út felőli ablakból meg éppen oda, ahol Basseville-t meggyilkolták... - De ni, mit látnak szemeim? - kiáltotta Macdonald meglepetten, mondókáját félbeszakítva. - Egy postakocsi érkezett a palota elé. Uram bocsá! Garat polgártárs jött meg.
- Garat? Miféle Garat?
- A köztársaság nápolyi nagykövete.
- Lehetetlen.
- Márpedig ő az, tábornok.
Championnet kinézett az ablakon, megpillantotta Garat-t, s mert azon nyomban felmérte az esemény horderejét, futva indult a kijárat felé.
A követ abban a pillanatban ért fel a lépcső tetejére, a pihenőre, amikor a tábornok kinyitotta a könyvtárrá és dolgozószobává alakított, nagy fogadóterem ajtaját.
Macdonald távozni akart, de Championnet tartóztatta.
- Ön az én bal kezem, kedves tábornokom - mondta -, sőt, sokszor a jobb kezem. Maradjon.
Mindketten türelmetlenül lesték Garat nápolyi híreit.
A kölcsönös üdvözlésen gyorsan túlestek. Championnet kezet szorított Garat-val és bemutatta Macdonaldot. Garat nyomban a tárgyra tért.
A beszámoló nem tartalmaz számunkra semmi újat. Végignéztük Nelson érkezését, a tiszteletére rendezett ünnepséget, s hallottuk azt is, hogy üzent hadat Garat, abban a hiszemben, hogy a köztársaság tekintélyét csak ezáltal óvhatja meg.
Futólag elmesélte Garat azt is, hogy tört el a kocsi kereke Castellane és Itri között, miért kényszerült ő a bognárnál, don Antoniónál megállni, hogy találkozott össze a két öreg hercegnővel és a kísérettel, amelyet visszarendelt. Megemlítette, hogy egy fra Diavolo nevezetű fiatalember agyonlőtte don Antonio vejét, majd a büntetés elől helyi szokás szerint a hegyekbe menekült, azaz banditának állt. Végezetül elmondta, hogy Martin őrmestert leszállította a lóról, és Itriben hagyta, gondjaira bízva a kocsit, míg ő maga másikat bérelt Fondiban, s azon - a hat órás késést nem számítva - baj nélkül meg is érkezett Rómába.
Martin őrmester és négy embere minden valószínűség szerint a holnapi nap folyamán fut be.
Championnet nem vágott közbe, szótlanul hallgatta a nagykövet beszámolóját; mindvégig remélte, hogy Garat megemlíti küldöttét. - Akkor döbbent csak meg, amikor Garat polgártárs befejezte elbeszélését, s egy szó nem sok, annyit sem mondott Salvato Palmieriről. Úgy látszik, a követ eltávozott Nápolyból, mielőtt az ő szárnysegéde odaért volna, és elkerülték egymást.
Mi történhetett Salvatóval a követ távozása után? Championnet egyre nyugtalanabb lett. Már azon volt, hogy a kérdések özönét zúdítja a követre, amikor az előszobában váratlanul lárma támadt. Majd nyílt az ajtó, s az őrt álló katona jelentette, hogy egy parasztruhás ember akar erőnek erejével a tábornokkal beszélni.
A jövevény a katonát túlharsogva, idegenes kiejtéssel közbekiáltott:
- Én vagyok az, tábornokom, én, Ettore Caraffa. Hírt hozok Salvatóról.
- Engedje be, kutya teremtette! Engedje be - kiáltotta Championnet. - Most készültem éppen kifaggatni Garat polgártársat. Jöjjön, Hector, jöjjön, soha jobbkor.
Ruvo grófja berontott a szobába, s a tábornok nyakába borult.
- Ó, tábornokom, drága tábornokom! - kiáltotta. - Mennyire örülök, hogy viszontláthatom!
- Salvatót említette, Hector? Mi hírt hoz?
- Jót is, rosszat is, vegyest. Jó hír, hogy Salvato él, pedig jog szerint halottnak kéne lennie, rossz, hogy ellopták tőle a Garat polgártársnak szóló levelet, mialatt eszméletlenül feküdt.
- Ön levelet küldött nekem? - kérdezte Garat.
Hector sarkon perdült.
- Á! csak nem a Köztársaság nagykövete, uram? - fordult Garat polgártárshoz.
Garat válaszul meghajolt.
- Rossz hír, nagyon rossz hír! - mormolta Championnet.
- De hát miért? Hogyan? Magyarázza meg, kérem - szólt a követ.
- Isten neki, elmondom. A levélben az állt, hogy jelenleg nem tudunk háborút viselni. Közöltem, hogy se katonánk, se pénzünk, se kenyerünk, se ruhánk, se muníciónk. Kértem, tegyen meg minden lehetőt, hogy még egy ideig ne boruljon fel a béke a Szicíliai Kettős Királyság és a Köztársaság között. Ön elhagyta Nápolyt, küldöttem, úgy látszik, későn érkezett, ráadásul meg is sebesült, mit mondjak még? Hector, meséljen el mindent pontosan. Hogy a levelem a kezük közé került, nagy csapás, de ennél is nagyobb lenne, ha az én szeretett Salvatóm belehalna sérüléseibe, mert hiszen azt mondta, hogy megsebesült, ugye? Hogy meg akarták ölni, vagy ilyesmi?
- Hajszál híján meg is ölték! Figyelték, követték, hat ember lesett rá Johanna királynő palotájának a kapujánál, a Mergellinán! Salvatót igazán nem kell bemutatnom, sejtheti, nem olyan könnyű az ő nyakát elvágni, mint egy csirkéét! Két pribéket megölt, kettőt megsebesített, de végül a főpribék, ha jól tudom, Pasquale Simone, kést dobott rá, s a kés markolatig hatolt Salvato mellébe.
- De hát hogyan, hová jutott?
- Ne aggódjon, tábornokom, Salvato a szerencse fia, egyenesen Nápoly legszebb asszonyának a karjai közé jutott, s az elrejtette mindenki elől, beleértve a tulajdon férjét is.
- De seb? A seb? - kiáltotta a tábornok. - Hisz tudja, Hector, úgy szeretem Salvatót, mintha a fiam volna.
- A seb súlyos, nagyon súlyos, de nem halálos. Egyébként Nápoly egyik legjobb orvosa - a mi emberünk - kezeli Salvatót, s ő kezeskedik érte. Ó, milyen nagyszerű fickó az a Salvato! Bizonyára nem hallotta még az élettörténetét, kedves tábornokom - valóságos regény, sőt rémregény! Mint Shakespeare Macduffje, egy halott asszonytól született. Majd elmeséli egyszer, egy szép napon, azaz inkább egy este, a tábortűznél, hogy gyorsabban teljék az idő. De most nem erről van szó. Nápolyban megkezdődött az irtóhadjárat embereink ellen. Cirillo, aki hozzám indult ezekkel a hírekkel, a rakparton két teljes órát volt kénytelen várakozni - s tudják-e miért? Mert egy máglya állta útját, a lazzaronék élve égették el a két Torre fivért.
- A nyomorultak! - hördült fel Championnet.
- Gondolja csak el, tábornokom, az egyik költő volt, a másik könyvgyűjtő - el sem bírom képzelni, mi bajuk lehetett velük a lazzaronéknak! Úgy hírlik egyébként, a királyi palotában nagy tanácskozás folyt - ezt Nicolino Caracciolótól hallottam, szeretője, a San Clemente, ugyanis a királyné egyik udvarhölgye. Úgy határoztak a királyi tanácson, hogy háborút indítanak a köztársaság ellen. Ausztriából kaptak fővezért.
- Nem tudja véletlenül a nevét?
- Karl Mack báró.
- A híre után nem veszélyes.
- Ő nem, de az már igen, hogy Anglia beavatkozott, ő pénzeli a királyt. 60 000 katonájuk áll menetkészen, ha kell, egy héten belül megindulnak Róma ellen és... Szavamra, úgy hiszem, ez minden.
- De a nemjóját, ez is több kettőnél - tört ki Championnet. Majd a követhez fordult:
- Láthatja, kedves Garat, egy percet sem késlekedhetünk. Még jó, hogy tegnap kaptam kétmillió töltényt. Ágyúink nincsenek, de kétmillió tölténnyel és tíz-tizenkét ezer szuronnyal majd csak elszedjük a nápolyiak ágyúit.
- Úgy rémlik, mintha Salvato azt mondta volna, mindössze kilencezer emberük van.
- Igaz, de háromezer főnyi erősítést várok. Fáradt, Hector?
- Soha, tábornokom.
- Hajlandó rögtön tovább indulni Milánóba?
- Harapnék valamit és ruhát váltanék, ha lehet, mert majd éhen halok, és mint látják, tetőtől talpig lucskos vagyok. Isonén, Agnanin, Frosisonén át jöttem, szörnyűek arrafelé az utak, a vihar mindet pocsékká áztatta. Nem csoda, ha az ajtónállók nem akartak beengedni, ilyen állapotban.
Championnet megrántott egy csengőzsinórt. A csengetésre a tábornok komornyikja lépett be.
- Ebédet, fürdőt, ruhát kérek Hector Caraffa polgártárs számára. Tíz perc múlva készen álljon a fürdő, húsz perc múlva a ruha, fél óra múlva az ebéd.
- Tábornokom, Caraffa polgártárs nem menne sokra a ruháival, egy fejjel magasabb önnél.
- Itt a ládám kulcsa - szólt Garat. - Nyissa ki és válogassa össze, ami Ruvo grófnak kell, fehérneműt, ruhákat. Körülbelül egyforma a termetünk, - meg aztán ha valaha, hát most teljes joggal elmondhatjuk: háborúban úgy él az ember, ahogy lehet!
- Milánóban Joubert-t keresse. Figyeljen, Hector, magához beszélek - vette újra át a szót Championnet.
- Csupa fül vagyok, tábornokom.
- Milánóban felkeresi Joubert-t, megmondja neki, hogy háromezer emberre van szükségem, vegye, ahonnan akarja, de azonnal küldje őket, különben elesik Róma. Ha lehet, Kellermannt adja parancsnokul, Kellermann nagyszerű tábornok, lovassági tábornok, és a lovasság a mi gyenge oldalunk. Maga is jöjjön vissza az erősítéssel, Hector, irányítsa őket egyenesen Civita Castellanába, valószínűleg ott találkozunk. Ugye, felesleges mondanom, hogy siessen?
- Csakugyan felesleges, tábornokom. Negyvennyolc óra alatt tettem meg a hetven mérföldes utat, hegynek föl, hegynek le.
- Igaz, igaz.
- Milánóig különben velem jöhet Caraffa polgártárs, az utazókocsim itt lesz legkésőbb holnap - szólt közbe Garat.
- Kedves követem, dehogyis engedem, hogy bevárja a kocsit, az enyémen utazik tovább - mondta Championnet. - Jelen helyzetünkben egy percet sem veszthetünk. Macdonald, legyen szíves, írja meg nevemben a terracinói, pipernói, prosedii, frosinonei, verolii, tivolii, ascolii, fermói és maceratai egységek parancsnokainak: mihelyt megtudják, hogy az ellenség átlépte határainkat, ellenállás nélkül vonuljanak vissza Civita Castellánába. Kerüljenek mindenfajta érintkezést az ellenséggel!
- Hogyan! - kiáltotta Garat. - Ellenállás nélkül átengedi Rómát a nápolyiaknak?
- Ha tehetem, egyetlen puskalövés nélkül engedem át, de nyugodjék meg, csupán rövid időre.
- Kedves tábornokom, ehhez ön valóban jobban ért, mint én.
- Én? A háborúról jóformán csak annyit tudok, amennyit Machiavellitől tanultam.
- És mit mond Machiavelli?
- S ezt ön kérdi tőlem, a diplomata, akinek könyv nélkül kellene fújnia Machiavellit? Nos, Machiavelli azt mondja... Figyeljen, Hector, figyeljen, Macdonald... Azt mondja: "Két titka van a háborúnak: azt kell tennünk, amit az ellenség a legkevésbé sem várt, s előre kell látnunk, amit ő fog tenni. Ha az első szabályt betartjuk, meghiúsul védelmi taktikája, ha a másodikat, könnyű elhárítanunk a támadását." Kedves Garat, olvassa Machiavellit, nagy elme. És ha elolvasta...
- Ha elolvastam?
- Kezdje elölről.
Nyílt az ajtó, a komornyik jelent meg újra.
- Kedves Hector, lám, máris itt jön Scipio, jelenteni, hogy a fürdő készen áll. Mialatt Macdonald a leveleket írja, én elmondom töviről-hegyire Garat-nak, hogyan fosztogatnak-rabolnak Rómában a Direktórium megbízottai. Erről tájékoztatnia kell a Direktóriumot! Utána mind asztalhoz ülünk, s a Szentatya pincéjének boraival koccintunk mielőbbi szerencsés bevonulásunkra - Nápolyba!
Jegyzetek
szerző e megjegyzése természetesen csak az eredeti francia címre vonatkozik. (A szerk.) [VISSZA]2. A nyaktiló olasz neve. (A további lábjegyzetek a szerző megjegyzései.) [VISSZA]
3. A szerző személyesen is ismerte Nicolino Caracciolót. 1860-ban még mindig ugyanabban a házban lakott, s ott is halt meg 1863-ban, nyolcvanéves korában. [VISSZA]
4. Szinte fölösleges is megjegyezni, hogy a San Felice név jelentése: szent boldog. [VISSZA]
5. Egyébként közelebbi tanulmányok céljából ajánlom kitűnő barátom, Des Barrolles könyvét a kézről. [VISSZA]
6. Így hívták az akkori nápolyi hóhért. [VISSZA]
7. Mondanunk sem kell, hogy ennek a Mária Amália királynénak, a keresztnév azonossága ellenére, a rokonságon kívül semmi köze Lajos, Fülöp király tiszteletre méltó és szeretve tisztelt özvegyéhez, Mária Amália királynéhoz. [VISSZA]
8. Espositó-nak, azaz kitett gyereknek nevezik Nápolyban azt, akit szülei kicsi korában sorsára hagytak. Az ilyen gyerekek az Annunziata menhelyre, a nápolyi lelencházba kerülnek. [VISSZA]
9. A szamár közkeletű neve Nápolyban. - Mondanunk sem kell, hogy az ostoba embereket is ezzel a névvel illetik. [VISSZA]
10. A Mélységből Feltörő Sóhajok köze. [VISSZA]
11. Így nevezik Nápolyban a titkosrendőröket. [VISSZA]
12. A tudósok véleménye e pontban eltér egymástól: egyesek szerint Izsák Lajos fia volt, mások szerint csak unokaöccse. [VISSZA]
13. Így nevezik Nápolyban a piperkőc uracsokat, divatmajmokat, dandyket stb. [VISSZA]
14. Közép-Olaszországban így nevezik az alacsonyabb rangú egyházi embereket. [VISSZA]
15. Közép-Olaszországban nagyon elterjedt a késpárbaj. A részvevők gyakran előre megállapodnak, hány hüvelyk pengehosszal vívnak. A hosszmérték egysége, a hüvelyk egy dugó, amelyen átszúrják a pengét. [VISSZA]