Most, amikor újra felvesszük az elbeszélés elejtett fonalát, olvasóink csupa ismerőst látnak már viszont; egy-két ecsetvonás még - és teljes lesz a kép. Látszólag kitérőt tettünk, amikor követünk és Ruvo grófja nyomába szegődve Rómába siettünk, ám, hogy nem felesleges kitérőt, arról olvasóink hamarosan megbizonyosodhatnak itt, Nápolyban, ahová az imént érkeztünk vissza, egy héttel azután, hogy Ettore Carafa elindult Milánóba, Garat polgártárs pedig Franciaországba.
A Mergellinán vagyunk, a rakparton. Az idő tíz órára jár. Nagy a tolongás. Halászok, lazzaronék, a legtarkább népség, s közéjük vegyülve a nagy uraságok szakácsai sietnek csapatosan a kaszinó irányába, ahol ma nagy halvásárt csap Ferdinánd király; halászgúnyában áll egy hosszú, halakkal borított asztal mögött, és saját kezűleg méri ki zsákmányát. A politikai helyzet nyomasztó, császári unokaöccsének válasza egyik percről a másikra esedékes, a sir William által kibocsátott és Nelson által Pitt úr nevében zsirált váltó leszámítoltatása nehézségekbe ütközik, hiába: a király csak nem képes lemondani két legfőbb szórakozásáról, a halászatról és a vadászatról. Tegnap Persamóban vadászott, ma a Posíllipónál halászott.
Ezért tolong annyi nép a Mergellinán, a rakparton: a nem éppen ritka látványosság mindig az újdonság ingerével hat a nápolyiakra. A tömegben ott sodródik barátunk, a Bolond Michele is - nem az a Michele Pezza, jegyezzük meg közbevetőleg, aki megölte Peppinót, és a hegyekbe menekült, hanem a mi Michelénk. Míg a tömeg tovább áramlik a rakparton, ő megáll egy kertajtó előtt, amelyet olvasóink már jól ismernek. Fiatal lány álldogál az ajtóban, a kertfalnak támaszkodva, s a kék eget bámulja, vagy tán inkább ábrándjain mereng. Másodrangú szereplő, ezért is nem szentelhettünk neki eddig nagyobb figyelmet, mint amennyit a szerepéhez mérten megérdemel.
Giovanna, azaz Giovannina ő, Luisa San Felice komornája, röviden: Nina.
Külsejére jellegzetes Nápoly vidéki parasztlány; meglepő, de tény, hogy ez a hibrid fajta éppen itt él délen, a meleg égöv alatt.
Tizenkilenc-húsz esztendős lehet. Középtermetű, mégis inkább magasnak, mint alacsonynak hat, olyan nyúlánk, szép növésű. Nagyon tiszta, és ez nyilván az előkelő környezet hatásának köszönhető, mert egyébként ritka erény annak a néprétegnek körében, amelyből Nina származik. Égkék szalag fogja hátul kontyba dús és jól ápolt, hirtelenszőke haját, rőten lángol ez a hajkorona, mint bukott angyalok feje körül a libegő tűznyelvek. Tejfehér arcbőre csupa szeplő, hiába kenegeti százféle olajjal, kenőccsel, amelyeket rendre asszonya toalettkészletéből csen el. Aranyoszöld szeme, könnyen táguló szembogara mint a macskáé, ajka keskeny és fakó, de már a legcsekélyebb felindulás is vérpirosra festi. Fogai szépek, s ő olyan büszke rájuk, és annyi gonddal ápolja, hogy egy grófnő sem különben. Keze fehér és hideg, mint a márvány; ezen a fehérségen nem üt át az erek kékje. Megismerkedésünk pillanatáig úgy látszott, nagyon ragaszkodik úrnőjéhez, panaszra ritkán adott okot, s azt is csak azért, mert fiatal volt még és szeleburdi, a jelleme kialakulatlan és olykor kiszámíthatatlan. Ha Nanno, a boszorkány itt teremne, s megvizsgálná Nina tenyerét, ahogy megvizsgálta úrnőjéét, azt mondaná, hogy ellentétben Luisával, aki a Hold és a Vénusz áldást hozó hatása alatt született, az ő születése fölött a Hold és Merkúr baljós együttese uralkodik, s e fatális konstelláció következménye a szívét marcangoló, fel-feltörő irigység s a lelkét dúló becsvágy.
Giovannina tulajdonképpen nem szép, még csak nem is csinos, de érdekes teremtés, sok fiatalembernek megakad a szeme rajta. Sokan tették neki már a szépet, nála alacsonyabb rangúak és vele egyenrangúak is, de ő soha senkit nem méltatott figyelmére. Becsvágya felemelkedésre ösztönzi, százszor is elmondta már, hogy inkább örökké pártában marad, semhogy maga alatt álló vagy akár magával egyenrangú férfihoz kösse az életét.
Michele és Giovannina régi ismerősök. Hat éve áll Giovannina Luisa szolgálatában, azalatt éppen elég alkalmuk volt találkozni. A lány furcsa külseje és lénye kezdetben Michelét is megszédítette, mint annyi mást, a fiatal lazzarone próbált is udvarolni Giovanninának, de az kerek perec megmondta neki, hogy ő soha nem fog mást szeretni, mint egy signoré-t, még akkor is, ha az a signore nem kérne az ő szerelméből.
Michele nem híve a plátói szerelemnek. Sok boldogságot kívánt Giovanninának, és helyette Assuntára vetette a szemét, akit nem fűtöttek arisztokratikus vágyak, és akinek Michele tökéletesen megfelelt. Luisa tejtestvére szélsőséges politikai indulataitól eltekintve alapjában derék fickó, nem vette rossz néven Giovanninától a visszautasítást, sőt, felajánlotta neki barátságát. Giovannina e téren nem olyan válogatós, mint a szerelemben, elfogadta a baráti jobbot, s a lazzarone és a fiatal lány őszinte és igaz pajtásságot fogadott egymásnak.
Ezért nem folytatta útját Michele a piacra, királyt nézni; a kertajtóban mélázó Giovannina látványa állította meg - ámbár lehet, hogy egyébként is ide készült, tejtestvére látogatására.
- Mit bámulod az eget? - kérdezte Ninától.
A lány vállat vont.
- Láthatod, ábrándozom - felelte.
- Azt hittem, ábrándozni csak az úri hölgyek szoktak, a magamszőrűek legfeljebb gondolkodnak. De megfeledkeztem róla, hogy te úri hölgynek készülsz, ha ma nem is vagy még egészen az. Kár, hogy Nanno nem látta a tenyeredet! Ha nekem azt jósolta, ezredes leszek, neked legalábbis azt jövendölte volna, hogy nagyhercegné leszel.
- Dehogyis vesztegeti Nanno a drága idejét arra, hogy nekem jövendöljön. Nem vagyok én előkelő hölgy!
- Hát én tán olyan nagy úr vagyok? Mégis megmondta, mi vár rám; ha ugyan nem azért tette, hogy becsapjon.
Giovannina tagadólag rázta a fejét.
- Nanno nem hazudik - mondta.
- Szóval felkötnek?
- Több mint valószínű.
- Köszönöm szépen! De honnan veszed, hogy Nanno nem hazudik?
- Mert asszonyomnak is igazat jósolt.
- Hogyhogy igazat?
- Leírta pontosan a fiatalembert, ahogy a Posíllipóról jött lefelé, nem? Magas termetű, szép, huszonöt éves. És ugye megmondta azt is, hogy előbb négy, aztán hat ember les rá? Megmondta, hogy nagy veszélyben forog, amikor még nem is ismertük. És végezetül azt is megmondta, hogy ha a fiatalembert megölnék, az nagy szerencse lenne asszonyomra, mert ha nem ölik meg, ő beleszeret, és ez a szerelem végzetes hatással lesz a sorsára.
- Hát aztán?
- Nahát szó szerint úgy is történt minden. Az ismeretlen csakugyan a Posíllipóról jött, szép volt és fiatal, éppen huszonöt éves, hat ember lesett rá, és nagy veszélyben forgott, mert hiszen kis híján itt, az ajtóban ölték meg. Minthogy pedig a jövendölésnek valóra kell válnia - folytatta Giovannina, s a hangja alig észrevehetően megremegett -, és minden bizonnyal valóra is válik, asszonyom máris szereti.
- Mit beszélsz? - förmedt rá Michele. - Ne járjon a szád!
Giovannina körülnézett.
- Nem hallja senki más, vagy mégis? - kérdezte. - Nem. Nos - folytatta -, akkor meg mit akarsz? Vagy rád tán nem számíthat annyira a tejtestvéred, mint rám az úrnőm?
- Hogy számíthat-e? Életre, halálra! Erre mérget vehet.
- Ha így van, egyszer még nagy szüksége lesz rád. Rám máris szüksége van. Mit gondolsz, mért álldogálok itt a kertajtóban?
- Magad mondtad, bámészkodol.
- Nem találkoztál útközben San Felice lovaggal?
- De igen, a Piedigrottánál.
- Azért állok itt, hogy lessem, nem fordul-e vissza, mint tegnap.
- Micsoda? Visszafordult? Csak nem gyanakszik?
- Ő? Az a szegény jó uraság! Előbb elhinné, amit a múltkorában nem akart hinni, hogy a föld a nap egyik darabja, s egy üstökös szakította le róla, semmint elhiggye, hogy a felesége megcsalja. Egyébként nem is csalja meg!... egyelőre legalább még nem. Szereti Salvato urat, punktum. Hanem én mégis nagy zavarba jöttem volna, ha a lovagnak eszébe jut a felesége után érdeklődni, mert most is ott ül már a drága sebesültje ágyánál, éjjel-nappal ott ül.
- Szóval ő mondta, hogy itt állj, és lesd, a palotába tart-e San Felice lovag?
- Ó nem, Istennek hála, asszonyom még nem tart itt, de ne búsulj, hamarosan idejut. Nem, nem. Láttam, hogy nyugtalanul jön-megy, hol a folyosó felé tekinget, hol a kert irányában, úgy szeretne az ablakhoz menni, hogy majd belehal, de nem mer. Erre azt mondom neki: "Asszonyom, nem néz be Salvato úrhoz? Hátha szüksége van rá, asszonyom éjjel két órakor magára hagyta." "Mennék, de nem merek, drága Ninám, - felelte ő -, félek, hogy a férjem ma is itthon felejt valamit, mint tegnap. Hallottad, mit mondott Cirillo doktor: mindennél fontosabb, hogy férjem ne is sejtse, kit rejtegetünk Fusco hercegnő házában." "Ezen ne múljék, asszonyom, - feleltem -, én szívesen lemegyek az utcára őrködni. Ha a lovag úr vissza talál fordulni, mint tegnap, jó messziről észreveszem, és futok jelenteni asszonyomnak." "Jóságos kis Ninám, igazán megtennéd?" - felelte ő. "Hogyne, asszonyom -, feleltem -, amúgy sem ártana kicsit levegőznöm." Most hát a kaput strázsálom, és kedvemre társalgok veled, mialatt asszonyom a sebesült hősével társalog kedvére.
Michele meglepetten nézett Giovanninára: a lány utolsó szavaiban keserűség csengett, a hangja is mintha élesebbé vált volna.
- Hát ő, a fiatalember, a sebesült? - kérdezte Michele.
- Mit akarsz vele?
- Ő is szereti?
- Hogy szereti-e? Meghiszem azt! Majd felfalja a szemével. Mihelyt asszonyom kilép a szobából, a fiatalember szeme lecsukódik, mintha mást nem is akarna többé látni, még tán a napot sem. Cirillo úr, az az orvos, aki tiltja, hogy a férjek megtudják, milyen csinos fiatalembereket ápolgat a feleségük, Cirillo úr hiába tiltja a beszédtől, hiába mondja neki, hogy ha sokat beszél, megszakadhat valami a tüdejében... ezt a tilalmat bezzeg nem tisztelik úgy, mint a másikat! Mihelyt magukra maradnak, rákezdik, és beszélnek, beszélnek, megállás nélkül.
- Miről beszélnek?
- Nem tudom.
- Hogyhogy nem tudod? Elküldenek?
- Nem, ellenkezőleg, asszonyom mindig int, hogy maradjak.
- Suttogva beszélgetnek?
- Nem bizony, hangosan beszélnek, de franciául vagy angolul. A lovag előrelátó ember - folytatta Nina ideges nevetéssel -, két idegen nyelvre is megtanította a feleségét, hogy zavartalanul beszélhessen idegenekkel, amiről csak tetszik, a házbeliek füle hallatára, és mégis úgy, hogy azok egy szót se értsenek belőle. Szó, ami szó, asszonyom él is a tudományával.
- Luisához jöttem - szólt Michele. - De ha úgy van, mint mondod, nyilván zavarnám. Beérem azzal, hogy magamban imádkozom, forduljon kedvezőbbre az ő sorsa és az enyém is, semmint Nanno jövendölte.
- Nem úgy, Michele, maradnod kell. Amikor legutóbb itt jártál, asszonyom jól összeszidott, amiért elengedtelek, látni akart volna ő is, meg a sebesült is, állítólag köszönetet akar mondani neked.
- Istenuccse! Magam se bánnám, ha megmondhatnám neki, mennyire becsülöm. Kemény legény, annyi szent! A beccaio sokáig megemlegeti azt a vágást!
- No hát gyere. Úgysem fenyeget már az a veszély, hogy a lovag visszafordul; megyek, és jelentem úrnőmnek, hogy itt vagy.
- Esküszöl, hogy nem leszek terhére?
- Mondom, hogy örülni fog.
- Menjünk.
Befordultak a kertkapun, felmentek a lépcsőn, majd eltűntek a házban.
Nina igazat beszélt, úrnője több mint fél órája tartózkodott már a sebesült szobájában.
Reggel héttől, a felkelés pillanatától tízig, férje távoztáig Luisa sosem merte meglátogatni a sebesültet, bár szüntelenül rá gondolt. Ezt a három órát egészen háziasszonyi teendőinek szentelte, a legcsekélyebb mulasztástól is tartózkodott, nehogy megismétlődjék az, ami - mint láttuk - az első napon, Cirillo látogatásakor megesett. Tíztől kettőig nem mozdult Salvato mellől; kettőkor szokott, mint tudjuk, a férj hazatérni. Ebéd után, úgy négy óra tájban a lovag rendszerint visszavonult a dolgozószobájába, egy-két órára.
Ilyenkor Luisa is szobájába tért, átöltözni, mint mondta, de ezt a nyugalmas órát nem annyira a szobájában, mint inkább a folyosón töltötte, háromszor-négyszer is beröppent a sebesült szobájába, könnyedén, mint a madár, és mindig újra a lelkére kötötte, hogy pihenjen, ne mozogjon. Este hét és tíz óra között, a vendégfogadás vagy a séta idején megint magára hagyta Salvatót, illetve Nina gondjaira bízta, hogy tizenegy óra tájban, mihelyt férje aludni tért, újra megjelenjen a betegágy mellett, s éjjel kettőig ott is maradjon. Kettőkor visszament a szobájába, s reggel hét óráig, mint már mondtuk, nem lépte többé át a küszöbét.
Így ment ez nap mint nap, Cirillo első látogatása óta, tehát már több mint egy hete.
Salvato mindig türelmetlenül várta Luisát, de ma, úgy látszott, a szokottnál is türelmetlenebbül lesi: le nem vette a szemét az ingaóráról.
Egyszer csak mosolyra húzódtak ajkai - mihelyt Luisa magára hagyta, mintha letörölték volna arcáról a mosolyt -, szeme az ajtóra szegeződött rezzenéstelenül, mint delejtű az északi, sarkcsillagra. Akármilyen könnyedén lépdelt a szép látogató, Salvato felfokozott figyelmét sosem kerülte el lépteinek nesze, füle felfogta az ajtó legelső reccsenését, s egy bizonyos selyempapucs legelső csusszanását a padlón.
Végre megjelent Luisa.
- Ó! - szólt Salvato. - Hát mégis itt van! Remegtem már, hogy később jön, mert attól tart, hogy férje megint visszafordul, mint tegnap. Istennek hála! Itt van mégis, ugyanúgy, mint mindig, s ugyanakkor, mint mindig.
- Igen, itt vagyok, hála érte a derék Ninának, aki önként felajánlotta, hogy lemegy a kertkapu elé őrködni. Hogy aludt az éjjel?
- Kitűnően! De mondja csak...
Luisa az ágy mellett állt. Salvato megragadta a fiatalasszony mindkét kezét, felemelkedett párnáiról, hogy közelebb hajoljon hozzá, és merőn nézte.
Luisa csodálkozva viszonozta a pillantást, nem tudta, mit akarhat Salvato. A fiatalember tekintete gyengéd volt, de inkább kutató, semmint szenvedélyes, Luisának nem kellett lesütnie a szemét.
- Mit mondjak? - kérdezte Luisa.
- Tegnap éjjel két órakor hagyta el a szobámat, ugye?
- Igen.
- Visszatért ide később?
- Nem.
- Nem? Csakugyan?
- Mondom, hogy nem.
- Akkor ő járt itt! - mondta a fiatalember, mintegy magának.
- Kicsoda? - kérdezte Luisa. Csodálkozása nőttön-nőtt.
- Az anyám - felelte a fiatalember. Szeme ábrándos kifejezést öltött, feje a mellére horgadt, nagyot sóhajtott. Nem fájdalmasan és nem is bánatosan.
"Az anyám" szóra Luisa megremegett.
- Úgy tudtam, édesanyja halott.
- Nem tapasztalta még soha, kedves Luisa - szólt a fiatalember, még mindig maga elé révedve -, hogy akadnak emberi lények, akiknek kivételes adomány jutott osztályrészül: bár külsőre olyanok, mint bárki más, s noha sokszor maguk sem tudnak róla, képesek a szellemekkel érintkezni.
- Hallottam San Felice lovagot erről tárgyalni német tudósokkal és bölcselőkkel. A német tudósok szerint a kapcsolat földünk és ama felsőbbrendű világ lakói között a lélek halhatatlanságának egyik bizonyítéka. Az ilyen embereket látónak nevezték, a közvetítőket médiumnak.
- Ön csodálatos teremtés, Luisa - mondta Salvato -, nem is sejti, mennyire az. Asszonyi bája mögött egy tudós műveltsége és egy filozófus bölcsessége rejlik, ezért lehet önnel annyi mindenről beszélni, akár természetfölötti dolgokról is.
- Azt hiszi tehát, hogy ma éjjel?... - szólt Luisa megrendülten.
- Hiszem, hogy ma éjjel anyám látogatott meg, ha nem ön járt a szobámban, s hajolt az ágyam fölé.
- De barátom, hogy jelenhetne meg a testétől megvált lélek? - kérdezte Luisa borzongva.
- Vannak megmagyarázhatatlan dolgok, Luisa, hisz tudja jól. Emlékezzen rá, mit mond Hamlet, miután apja szelleme megjelenik neki: "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes..." Ilyen rejtély az is, amelyről én beszélek, Luisa.
- Tudja-e, barátom, hogy olykor megijeszt? - szólt Luisa.
A fiatalember megszorította Luisa kezét, s gyengéden nézett a szemébe.
- Én ijesztem meg, én, aki életemet önnek köszönhetem, s bármikor oda is adnám önért? Hogy ijeszthetem én meg?
- Mert olykor úgy rémlik, ön nem is e világból való - mondta a fiatalasszony.
- Nem sok híja volt, annyi szent, hogy búcsút mondjak a világnak, mielőtt egyáltalán megláthattam volna.
- Hát mégis igazat mondott a boszorkány? - kérdezte Luisa holtra váltan. - Csakugyan egy halott nő fia?
- Ezt mondta a boszorkány? - A fiatalember meglepetésében felemelkedett fekhelyéről.
- Igen. De ugye, ez képtelenség?
- A boszorkány igazat mondott, Luisa. Egyszer majd elmesélem a történetét, barátnőm.
- S én egész lelkemmel hallgatom.
- De nem most.
- Amikor akarja.
- Ma még meghaladná erőmet - mondta a fiatalember, s visszahanyatlott párnáira. - Mint mondtam, erőszakkal ragadtak ki anyám méhéből; amikor szívem elsőt dobbant, ő akkor hörgött utolsót, s hiába rejti őt a sír, azóta is titokzatos kötelék fűz bennünket össze. Tán csak izgatott lelkem látomása, de tán valóságos tünemény, elvégre nem lehetetlen, hogy rendkívüli körülmények között bizonyos általános törvények elvesztik hatóerejüket, hogy azokra, akik e törvényen kívül születtek, nem érvényesek úgy, mint a többi emberre, tény, hogy időről időre (mondani is alig merem, olyan valószínűtlen!), időről időre Isten megengedi anyámnak, hogy meglátogasson, talán mert szent volt ő és mártír.
- Miket beszél! - suttogta Luisa remegve.
- Amit mondok, tény és való. De meglehet, ami számomra tény, az az ön számára nem az. Bár más szem is látta már a drága tüneményt, nemcsak az enyém.
- Más is látta? - kiáltotta Luisa.
- Igen, mégpedig a dajkám, egyszerű asszony, parasztasszony, aki soha nem lett volna képes ilyesmit kieszelni.
- Dajkája látta anyja szellemét?
- Igen. Akarja, hogy elmeséljem? - kérdezte a fiatalember mosolyogva.
Feleletül Luisa megragadta a sebesült kezét, és könyörgő pillantást vetett rá.
- Franciaországban éltünk akkoriban... a napvilágot nem Franciaországban láttam ugyan meg, de látni már ott tanultam. Egy nagy erdő kellős közepén laktunk. Apám a házunktól másfél-két mérföld járásra eső faluból hozatott nekem dajkát. Egy szép napon a dajka engedélyt kért apámtól, hogy délután hazalátogathasson a gyermekéhez, mert azt hallotta, beteg, éppen az a gyereke, amelyiket elválasztott, hogy engem táplálhasson. Apám természetesen megengedte, sőt, úgy határozott, maga is elkíséri, hogy a gyereket megvizsgálja. Megetettek, bölcsőmbe fektettek, és mert soha nem szoktam este tíz óra előtt felébredni, s az út a faluba és vissza kocsin legfeljebb másfél órát vett igénybe, apám kulcsra zárta a ház ajtaját, kocsiba ült a dajkával együtt, és nyugodt lélekkel elhajtott.
A gyerek baja nem volt súlyos. Apám megnyugtatta a jó asszonyt, felírt valami orvosságot, s egy aranyat is adott mellé a férjnek, hogy az orvosságot kiváltsa. Éppen hazakészült a dajkával, amikor egy kisírt szemű legényke, az egyik erdőkerülő fia futott oda, s elpanaszolta, hogy apját előző éjjel súlyosan megsebezte egy vadorzó. Apám soha senkitől nem tagadta meg ilyen esetben a segítséget, nyomban átnyújtotta a kulcsot a dajkának, s a lelkére kötötte, hogy ne késlekedjen, siessen hozzám, mert vihar fenyeget.
Hét órakor a dajka elindult egyedül haza. Megígérte apámnak, hogy nyolc órára otthon lesz. Apám még utánanézett, s látta, amint elindul a házhoz vezető úton, aztán maga is ment a dolga után. Az első fél órában baj nélkül jutott előre dajkám, hanem akkor hirtelen beborult, megdördült az ég, és kitört a vihar. Szörnyű vihar volt, csapkodott a villám, zuhogott az eső. Az asszony addigra sajnos letért már a járt útról egy ösvényre, hogy hamarabb érjen haza. Most, hogy beállt a sötétség, nehezen vergődött előre az ösvényen. Ráadásul farkas keresztezte útját - az állatot is a vihar riasztotta fel. Dajkám megijedt, elfutott, a sűrűbe jutott, és eltévedt. A vihartól rettegve bolyongott fel-alá, kiáltozott, sírt, zokogott, de kiáltásaira csak a kuvikok és baglyok huhogása felelt.
Három óra hosszat keringett az erdőben kétségbeesetten, magánkívül. Fáknak ütődött, a földön lapuló fatönkökbe botlott, árkokba bukott, amelyeket elrejtett előle a vakhomály, nagy mennydörgés-égzengés közepette hallotta, amint a toronyban meg-megkondul a harang. Kilencre harangoztak, aztán tízre, végül tizenegyre. Már az éjfelet jelző harangszó is megkondult, amikor egy villám fényénél, alig száz lépésre, megpillantotta a házat, amelyet mindaddig hiába keresett. A villám kialudt, az erdőre újra rátelepedett a sötétség, de a házhoz vezető utat továbbra is bevilágította egy fénysugár, amely az egyik szoba ablakából szűrődött ki - abból a szobából, ahol a bölcsőm állt. Dajkám azt hitte, apám ért vissza, őt megelőzve, s megkettőzte lépteit. Az ám, de hogy juthatott be apám, amikor a kulcsot neki adta? Talán van másik kulcsa - gondolta az asszony. Végre odaért a házhoz, bőrig ázva, tele ütésekkel, zúzódásokkal. A villámok vakító fényénél kinyitotta az ajtót, becsapta maga mögött, majd abban a hiszemben, hogy kulcsra zárta, felsietett a lépcsőn, keresztülhaladt apám szobáján, és benyitott az enyémbe. De a küszöbről sikoltva tántorodott vissza...
- Barátom! Barátom! - tört ki Luisából önkéntelenül a kiáltás, és erősen megszorította a fiatalember kezét.
- Ágyam mellett egy fehér ruhás asszony állt - folytatta a fiatalember, gyengülő hangon. - A bölcsőt rengette, s egy altatódalt dúdolt halkan. Szép volt az asszony és fiatal, csak az arcán ült halotti sápadtság, s a homloka közepén vöröslött egy folt. Dajkám alig állt a lábán, az ajtófélfának támaszkodott, hogy el ne essék. Rögtön megértette, hogy természetfölötti jelenéssel, üdvözült lélekkel áll szemben, mert belőle áradt a szobát betöltő fény, s mert az alak kezdetben tisztán kirajzolódó körvonalai fokról fokra elhalványodtak, arcvonásai elmosódtak, halvány teste és ruhája mindinkább egybefolyt s elformátlanodott, míg végül mindenestül köddé vált a tünemény. Aztán a köd párává ritkult, majd lassan eloszlott a pára is. Vaksötétség borult a szobára, s a sötétséget ismeretlen illat lengte be.
Ekkor ért haza apám. Dajkám, aki inkább holt volt már, mint eleven, kiáltozni kezdett, mihelyt meghallotta apám lépteit. Apám feljött az emeletre, és gyertyát gyújtott. A jó asszony ott állt még mindig az ajtófélfához dőlve. Egész testében reszketett, homlokát kiverte a verejték, levegő után kapkodott. A gyertyafény s apám jelenléte valamelyest megnyugtatta. A bölcsőhöz rohant, kiemelt belőle: békésen aludtam a karján. Meg akart szoptatni - nagyon éhesnek kell lennem, gondolta, hisz nem ettem délután négy óra óta. Én azonban nem akartam szopni.
Apám csodálkozva szemlélte mindezt, nem értette, miért volt sötét, miért remeg és riadozik dajkám, s főként honnan kerül a lakásba ez a titokzatos illat. Az asszony ekkor mindent elbeszélt.
Apám figyelmesen végighallgatta. Nem ütközött meg a hallottakon; aki megpróbálta kifürkészni a természet minden titkát, mint ő, azt nem lepi meg többé semmi. Dajkám leírta az asszonyt, elmesélte, hogy dúdolva ringatta bölcsőmet, s hogy vörös folt volt a homloka közepén. Apám mindössze annyit mondott rá: "A gyermek anyja járt itt."
- Azóta sokszor elbeszélte nekem az esetet - folytatta a sebesült, el-elcsukló hangon -, s ő, az erős és bátor férfi, megingathatatlanul hitte, hogy sírásom hallatán anyám üdvözült lelke tért vissza Isten engedelmével a földre, ő etette meg, ő csicsígatta el a kisfiát.
Luisa sápadtan, borzongva hallgatta Salvatót.
- És azóta - kérdezte -, látta őt azóta is?
- Három ízben - felelte a fiatalember. - Először azon az éjszakán, amelyre a bosszúállás napja virradt. Jött, jött az ágyam felé, homloka közepén ott vöröslött a folt. Rám hajolt, megcsókolt, s én éreztem ajka hidegét, majd felegyenesedett, s ekkor valami nedvesség hullt a homlokomra. Azt hittem, egy könnycsepp. Magamhoz akartam őt szorítani, visszatartani, de eltűnt. Kiugrottam az ágyból, apám szobájába futottam, ott még égett egy gyertya, a tükörhöz léptem, s lám vércsöpp volt, amit könnycseppnek hittem, az ő sebéből csordult ki. Felvertem apámat álmából, ő nyugodtan végighallgatott, majd mosolyogva mondta: "Holnapra eltűnik a seb." Másnap megöltem anyám gyilkosát.
Luisa döbbenetében a sebesült párnájába temette arcát.
- Azóta még kétszer láttam - folytatta Salvato, elhaló hangon. - De a seb eltűnt, mióta a halálát megbosszultam.
Az utolsó szavaknál Salvato sápadtan, kimerülten hanyatlott hátra. Túlságosan megerőltette magát és kifáradt, vagy tán a felindulás csigázta el.
Luisa felsikoltott.
A sebesült zihálva, lehunyt szemmel feküdt az ágyon.
Luisa az ajtóhoz futott s felrántotta, majd fellökve Ninát, aki fülét a kulcslyukra tapasztva hallgatózott.
Mit bánta ezt most Luisa!
- Étert! - könyörgött. - Hozd az étert! Rosszul van.
- Asszonyom szobájában van az éter - felelte Nina.
Luisa szempillantás alatt a szobájában termett, de az étert sehol nem találta. Visszasietett a sebesülthöz. Giovannina éppen akkor tartotta Salvato orra alá az éteres üvegcsét. Két karjával átölelte, mellére szorította a sebesült fejét.
- Ne haragudjon, asszonyom - szólt Nina -, az üveg a kandallón állt, az óra mögött. Ön olyan dúlt volt, hogy hirtelenében én is elvesztettem a fejem. De minden rendben van, Salvato úr már magához is tért.
A fiatalember valóban kinyitotta a szemét. Pillantása rögtön Luisát kereste.
Giovannina figyelmét nem kerülte el ez a pillantás. Szelíden visszacsúsztatta a sebesült fejét a párnára, felállt, az ablakhoz lépett, s egy könnyet morzsolt el, mialatt Luisa újra helyet foglalt a betegágy mellett. A félig nyitott ajtón ekkor Michele kukkantott be, és megszólalt:
- Nincs szükséged rám, húgocskám?
Luisa le nem vette a tekintetét Salvato arcáról, egész lelkével-szívével rajta csüggött. Salvato feleszmélt. Látva, hogy ismét Luisa ápolja, elmosolyodott.
Tágra nyitotta a szemét, és halkan megszólalt:
- Jó lenne így meghalni!
- Nem, nem! Ne haljon meg! - kiáltotta Luisa.
- Tudom én, hogy élni még jobb lenne - folytatta Salvato -, ha...
Nagyot sóhajtott. Lehelete meglebegtette Luisa hajfürtjeit, s végigsimította arcát, forrón, mint a sirokkó.
A fiatalasszony megrázta a fejét, nyilván, hogy elűzze a sóhaj forró, delejes fuvallatát, visszafektette a sebesültet a párnára, átült az ágy széléről a közvetlen mellette álló karosszékre, és - meglehetős késéssel - válaszolt végre Michele kérdésére:
- Nem, Michele, szerencsére nincs rád szükségem többé, de azért gyere csak be, nézd, mennyivel jobban van már a betegünk!
Michele lábujjhegyen közeledett, mintha attól tartana, hogy megzavarja a beteg álmát.
- Csakugyan sokkal jobb színben van, mint legutóbb, amikor Nanno meg én elváltunk tőle.
- Barátom - szólt Luisa a sebesülthöz -, ez az a legény, aki segített önt a merénylet éjszakáján megmenteni.
- Ráismerek - mondta Salvato mosolyogva -, ő törte mozsárban a füveket, amelyeket egy asszony rakott a sebre, akit azóta sem láttam.
- Michele járt ám itt azóta is, a szívén viseli az ön sorsát, mint mi mind. Csakhogy Nina elküldte Michelét.
- Nem vettem én azt sértésnek, de nem ám - jelentette ki Michele. - Nem vagyok én olyan nebáncsvirág.
Salvato rámosolygott, és a kezét nyújtotta.
Michele megragadta a felé nyújtott kezet, pár pillanatig szorongatta és figyelmesen nézegette.
- Látod, húgocskám, olyan, mint egy női kéz - mondta. - Elgondolni is furcsa, hogy ezzel a kis kézzel mérte azt a rettenetes csapást a beccaió-ra. Mert rettenetesen megvágta ám, tudja-e!
Salvato mosolygott.
Michele körülnézett.
- Mit keresel? - kérdezte Luisa.
- Most, hogy a kezet már látom, a kardot. Félelmes fegyver lehet az is.
- Neked is elkéne egy ilyen kard, ha majd ezredes leszel, ugye, Michele? - kérdezte nevetve Luisa.
- Michele úr ezredes lesz? - csodálkozott Salvato.
- Ó, most már bizonyos, hogy az leszek - felelte a lazzarone.
- Miért olyan biztos? - firtatta Luisa.
- Mert a vén Nanno megígérte, s amit neked jövendölt, az is mind valóra vált.
- Michele! - próbálta leinteni a fiatalasszony.
- Tán nem? Azt mondta, hogy egy szép fiatalember tart errefelé a Posíllipóról, s hogy ez a fiatalember nagy veszélyben forog, hat ember les rá. Azt is mondta, hogy nagy szerencse lenne rád nézve, ha megölnék, mert különben beleszeretsz, és ez a szerelem lesz a halálod okozója.
- Michele! Michele! - kiáltotta Luisa. Hátralökte karosszékét, hogy messzebb kerüljön az ágytól. Giovannina sápadt feje előbújt a piros függöny mögül.
A sebesült fürkészően nézett Michelére, majd Luisára.
- Hogyan? - kérdezte Luisát. - Azt jövendölték, hogy a halálát okozom?
- Se többet, se kevesebbet! - felelte Michele.
- És mégis kimentett pribékjeim keze közül? Hiszen idegen voltam, ismeretlen, nem volt semmi köze hozzám.
- Kimentette bizony! - Megint Michele válaszolt Luisa helyett. - Amikor meghallotta a pisztolylövéseket, a kardcsörgést, amikor látta, hogy én, a férfi, és nem ám holmi anyámasszony katonája, nem merek a segítségére sietni, mert támadói a királyné pribékjei, azt mondta: "Akkor hát nekem kell megmentenem!" És kirohant a kertbe. Ha látta volna, excellenciás uram, hogy futott! Nem is futott: röpült!
- Ó, Michele, Michele!
- Hát nem így történt, húgocskám? Nem ezt mondtad?
- De minek felhánytorgatni! - kiáltotta Luisa, s arcát kezébe temette.
Salvato odanyúlt, s elvonta Luisa kezét; az asszony arcán szégyenpír égett, szeme könnybe lábadt.
- Ön sír? - szólt Salvato. - Megbánta, hogy megmentette az életemet?
- Nem, csak szégyellem, amit ez a legény fecseg. Nemhiába nevezik bolond Michelének, igazán bolond.
Majd a komornához fordult:
- Sajnálom, Nina, hogy megszidtalak, amiért a múltkor elküldted, neked volt igazad.
- Ejnye, kishúgom! Nem szép tőled, hogy ezt mondod, s nem is szívből mondtad - szólt a lazzarone.
- A kezét, Luisa, nyújtsa ide a kezét! - könyörgött a sebesült.
A fiatalasszony feje bágyadtan csuklott a karosszék támlájára. Egyszeriben úgy megrohanták az ellentmondó érzések, hogy teljesen kimerült. Szeme lecsukódott, reszkető keze ernyedten hanyatlott alá.
Salvato mohón megragadta. Luisa sóhajtott, s ezzel a sóhajjal beismerte: a lazzarone minden szava igaz.
Michele csak bámult, nem értette, mi történik. Annál jobban értette Giovannina. Kővé dermedten állt, mint a Féltékenység szobra, merően, ökölbe szorult kézzel nézte a jelenetet.
- Ne félj, barátom - mondta Salvato vidáman -, magam csatolom föl ezredesi kardodat. Nem azt ugyan, amivel a támadóimat elagyabugyáltam, mert elszedték tőlem, de legalább olyat, ha nem különbet.
- No, akkor csakugyan a legjobb úton vagyok az ezredességhez - szólt Michele. - Mindössze a kinevezés van még hátra, a vállpánt, az egyenruha meg a ló.
Majd a komornához fordult:
- Megsiketültél, Nina? Úgy rázza valaki a csöngőt, hogy majd kiszakad.
Nina mintha álmaiból ébredt volna.
- Ki csönget? - kérdezte. - Hol csöngetnek?
- A kapun, minden valószínűség szerint.
- Igen, a főkapun - mondta Luisa.
S Salvatóhoz fordulva gyorsan, halk hangon hozzáfűzte:
- Nem a férjem, ő mindig a kertajtón érkezik. Menj, Nina - szólt a komornának -, fuss! Senkinek nem vagyok itthon, megértetted?
- Húgocskám nincs itthon, megértetted, Nina? - visszhangozta Michele.
Nina szótlanul kisietett.
Luisa közelebb húzódott a sebesülthöz. Egyszerre könnyebben érezte magát. A bőbeszédű Michele fecsegése korántsem zavarta úgy, mint a hallgatag Nina tekintete. Ez az érzése azonban merőben ösztönös volt, mint már mondottuk, tudatosan sosem adott számot magának tejtestvére becsületes érzéseiről, sem a komorna gonosz indulatairól.
Nina pár perc múlva visszatért, s titokzatos arccal, suttogva jelentette úrnőjének:
- Asszonyom, Andrea Backer úr kíván önnel beszélni.
- Hát nem mondtad, hogy nem vagyok itthon? - felelte Luisa hangosan, hogy Salvato legalább a választ hallja, ha már a kérdést nem hallhatta.
- Nem tudtam, mit tegyek, asszonyom - felelte Nina, továbbra is suttogva. - Tudtommal Andrea úr az ön bankárja, és az úr váltig erősködik, hogy fontos ügyben keresi.
- A fontos ügyek nem rám tartoznak, hanem a férjemre.
- Ezért is ijedtem meg, asszonyom - folytatta Nina, ugyanolyan halkan. - Hátha visszajön majd, amikor a lovag úr idehaza lesz, és kiderül, hogy asszonyomat nem találta itthon. Asszonyom nem tud hazudni; gondoltam, okosabb, ha fogadja őt.
- Á! Úgy gondoltad?... - Luisa végigmérte Ninát.
A lány lesütötte a szemét.
- Ha rosszul gondoltam, asszonyom, van mód segíteni rajta. De fájna szegénynek, ha elküldené!
- Nem, mégse - szólt Luisa, némi töprengés után. Csakugyan okosabb, ha fogadom. Helyesen jártál el, Nina.
- Hamarosan visszajövök - szólt oda Salvatónak, aki Giovannina titkolózása láttán odábbhúzódott. - Ne féljen, gyorsan véget vetek a vizitnek.
Mosolyogva kezet szorított Salvatóval, és kisietett a szobából.
Mihelyt Luisa kilépett az ajtón, Salvato szeme lecsukódott. Mindig így tett, ha a fiatalasszony magára hagyta.
Michele azt hitte, a beteg aludni készül. Közelebb húzódott Ninához.
- Ki volt az? - kérdezte fojtott hangon, a félig vadember ösztönös kíváncsiságával, akit nem feszélyeznek társasági előítéletek.
Nina idáig suttogott, hogy Salvato ne értse, amit úrnőjének mond, most felemelte a hangját, mert ha Michelének beszélt is, szavait a betegnek szánta.
- Az a fiatal, jóképű bankár - mondta. - Te is ismered!
- No persze! - méltatlankodott Michele. - Kizárólag bankárok körében forgolódom.
- Micsoda? Nem ismered Andrea Backer urat?
- Andrea Backer úr? Ki az?
- Hogyhogy nem emlékszel rá? Az a csinos, szőke fiatalember, nem tudom pontosan, német vagy angol, aki asszonyunknak lánykorában udvarolt.
- Aha, tudom már. Az ő bankjában tartja Luisa a vagyonát, nem?
- Csakhogy rájöttél.
- Igen, persze. Ha ezredes leszek, és meglesz a vállpántom meg a kard is, ahogy Salvato úr ígérte, már csak egy olyan ló hiányzik majd, amilyenen Andrea Backer úr szokott kilovagolni, hogy teljes legyen a felszerelés.
Nina nem felelt. Mialatt beszélt, folyton a sebesültet figyelte. Tudta, hogy Salvato álma tettetett, valójában mohón les minden szót, mert a sebesült arca alig észrevehetően megvonaglott.
Közben Luisa belépett a fogadószobába, ahol a látogató már várta. Alig ismert rá Andrea Backerra. A bankár az udvari fogadásokon kötelező kabátban, rövid bugyogóban feszített. Hosszúra növesztett angol barkóját levágatta - mellesleg megjegyezve, Ferdinánd király ki nem állhatta ezt a hajdíszt -, nyakában a Konstantinoszi Szent György-rend parancsnoki keresztje, mellén a rendjel, derekán kard.
Luisa elmosolyodott. Ugyan mi jut a fiatal bankár eszébe, hogy ilyen öltözékben, udvari gálában állít be délelőtt fél tizenkettőkor hozzá? No, mindjárt kiderül.
Andrea Backer egyébként huszonhat-huszonnyolc esztendős, s meg kell hagyni, csinos fiatalember volt. Külseje jellegzetesen angolszász: haja szőke, arcbőre üde és rózsás. Szegletes feje, erős álla céltudatos, makacs üzletemberre vallott, lapátkeze pénzszámláláshoz idomult.
Mindig nagyon választékosan öltözködött, s általában fesztelenül mozgott; a szokatlan viselet most kissé kényszeredetté tette mozdulatait, bár láthatóan kedve telt benne, olyannyira, hogy feltűnés nélkül, mintegy véletlenül egy tükörrel szemközt helyezkedett el, s tetszelegve nézegette, hogy fest nyakában a Szent György-kereszt, mellén az érdemrend.
- Ó, Istenem, kedves Andrea úr, hogy kicsípte magát! - szólt Luisa, miután egy pillantást vetett rá. Andrea mélyen meghajolt. - Értem már, miért ragaszkodott mindenáron a találkozáshoz. Nyilván nem is annyira azért, hogy lásson, mint inkább azért, hogy én lássam önt teljes dicsőségében. Hová készül, hogy így kiöltözött? Mert nem hihetem, hogy üzleti megbeszélésünk kedvéért vágta magát udvari díszbe.
- Ha azt remélhettem volna, asszonyom, hogy szívesebben lát díszöltözékben, mint hétköznapi ruhában, jóval korábban siettem volna tiszteletemet tenni, egyetlen percet sem vesztegetve. De jól tudom, asszonyom, sokkal nagyvonalúbb, hogysem a ruha tegye az ön szemében az embert, bár saját öltözékét ritka gonddal s ízléssel választja meg. Határozott szándék hozott ide, de hogy éppen ebben a ruhában állítok be, az a véletlen műve. A király kegyeskedett három nappal ezelőtt kinevezni a Konstantinoszi Szent György-rend parancsnokává, s meghívni a mai napra Casertába ebédre.
- A király Casertába hívta ebédre? - szólt Luisa meglepetten. Csodálkozásával önkéntelenül elárulta, milyen kevésre becsülhette eddig a fiatal bankár esélyeit egy királyi ebédmeghívásra. Hja, a király az utcán lazzaronébb volt a legutolsó lazzaronénál, a palotában ellenben gőgösebb a leggőgösebb királynál! - Fogadja őszinte szerencsekívánataimat, Andrea úr.
- Méltán csodálkozik, asszonyom. Nagy megtiszteltetés ez számomra, aki egy egyszerű bankár fia vagyok - felelte a fiatalember. Érezhetően bántotta a mód, ahogy Luisa szerencsét kívánt. - De ha nem tudná: maga XIV. Lajos sem átallotta Samuel Bernard-t, a bankárt, ebédre meghívni Versailles-ba, amikor huszonötmilliót akart tőle kölcsönkérni, márpedig XIV. Lajos királynak sem volt éppen akárki. Nos, Ferdinád király éppen pénzszűkében van, akárcsak őse, XIV. Lajos, s minthogy apám a nápolyi Samuel Bemard, Andrea Backer, a fia, ebédmeghívást kapott Casertába, a nápolyi Versailles-ba. S mert a király biztosra akar menni saját huszonötmilliós kölcsöne dolgában, a sült parasztot nemcsak asztalához ülteti, hanem még kötőféket is vet a nyakába, ezt itt, ni, hogy azzal terelje a kasszához.
- Régóta tudom, higgye meg, Andrea úr, hogy ön szellemes ember, s ha a szellem megnyitná a királyi paloták kapuit, a földkerekség bármely királya bízvást vendégül láthatná. Ön Samuel Bernard-hoz hasonlította édesapját, nos, Backer úr feddhetetlen becsületessége és nagylelkűsége ismeretében bízvást elmondhatom, hogy a hasonlat talál. A nemes lelkű Samuel Bernard nagy szolgálatokat tett Franciaországnak, nemcsak XIV. Lajos, de XV. Lajos alatt is. Ejnye, de furcsán néz, Andrea úr, mi baja?
- Nem nézem, asszonyom, bámulom.
- Ugyan miért?
- Mert úgy hiszem, egész Nápolyban nincs még egy asszony, aki tudná, ki volt Samuel Bemard, és bizonyára egy sincs, aki a vendégét ilyen finom bókkal lenne képes megtisztelni, ráadásul éppen olyankor, amikor az illető vendég az alkalomhoz nem illő, nevetséges maskarában állított be. Ezt szégyenszemre be kell ismernem.
- Igényt tart rá, hogy a bocsánatát kérjem, Andrea úr? Készséggel megteszem.
- Isten ments asszonyom! Az ön szájából a legmaróbb gúny is elragadó csevegésnek hat, nincs az a hiú ember, aki ne hallgatná el akármeddig örömest, ha az önérzete bánja is.
- Ne folytassa, Andrea úr, zavarba hoz. Hadd kérdezzem inkább gyorsan meg, van-e csakugyan olyan, előttem ismeretlen út, amely a Mergellinán át vezet Casertába?
- Nincs, de mert Casertába csak két órára várnak, gondoltam, szerét ejtem, asszonyom, hogy üzleti ügyben felkeressem, olyan ügyben, amely éppen casertai utammal függ össze.
- Jaj, Istenem, kedves Andrea úr, csak nem szándékozik arra felhasználni a király kegyét, hogy kineveztettessen engem udvarhölgynek? Figyelmeztetem, hogy nem fogadom el.
- Isten őrizz! A királyi család hűséges szolgája vagyok, életemet adom érte, ha kell, sőt - és ezt egy bankár mondja! - annál is többet: a pénzemet. De jól tudom, hogy vannak tiszta lelkek, akiknek okosabb távol maradniuk onnan, ahol az a légkör uralkodik... Aminthogy a Pontini-mocsarak kigőzölgéseitől és az Agnano-tó páráitól is tanácsos őrizkednie annak, akinek drága az egészsége. Az arany nemesfém, nem fog rajta semmi, az érzékenyebb kristályon ellenben könnyen esik folt. Asszonyom, cégünk nagy üzleti tranzakciót készül lebonyolítani, a király azzal tisztelt meg bennünket, hogy tőlünk vesz kölcsön huszonötmilliót. A kölcsönért Anglia kezeskedik, az üzlet biztos, a befektetett pénz hét-nyolc százalékot is kamatozhat a szokásos négy-öt százalék helyett. Ön fél milliót tart nálunk letétben, asszonyom; s minthogy a kölcsönjegyek iránt előreláthatóan nagy lesz a kereslet, első utam ide vezetett, hogy megkérdezzem, mielőtt még nyilvánosságra hoznók az üzletet: nem óhajt-e társulni.
- Végtelenül lekötelez, kedves Backer úr - felelte Luisa -, de mint tudja, a fontos ügyek, kivált a pénzügyek nem rám tartoznak, hanem a lovagra. Ön ismeri a lovag időbeosztását; e pillanatban nyilván a létra tetején kuporog, és őfenségével a kalábriai herceggel cseveg. Ha vele akart beszélni, a palotában kellett volna keresnie, nem pedig itt. Egyébként a trónörökös jelenlétében a gálaruha is inkább helyén való lenne, mint nálunk.
- Kegyetlenül bánik velem, asszonyom. Olyan ritkán kínálkozik rá alkalom, hogy önnél tisztelegjek... ne csodálja, ha mohón ragadom meg.
- Azt hittem, Backer úr, a lovag közölte önnel - szólt Luisa a lehető legártatlanabb hangon -, hogy mindennap itthon talál bennünket délután hattól tíz óráig, de különösen csütörtökönként. Ha a lovag volt feledékeny, sietek a meghívást az ő nevében és megbízásából pótolni, ha ön volt az, hadd emlékeztessem.
- Ó, asszonyom, asszonyom - Andrea nehezen talált szavakat. - Milyen boldoggá tehetett volna, ha úgy akarja! Akkor szerelmemet kínáltam, ma kénytelen vagyok azzal beérni, hogy a hódolatomat ajánlom fel.
Luisa ráemelte nagy, fekete szemét, amely tiszta volt és áttetsző, mint egy nigériai gyémánt, majd odalépett, és a kezét nyújtotta:
- Backer úr - mondta -, ön egykor abban a megtiszteltetésben részesítette Luisa Molinát, hogy megkérte a kezét... ezt a kezet ma San Felice lovag neje nyújtja önnek. Ha eltűrném, hogy más jogon szorítsa meg, mint a barátság jogán, megaláznám, hiszen ez azt bizonyítaná, hogy a választása méltatlan nőre esett. Nem pillanatnyi szeszély, hanem a mélységes gyermeki hála sugallta, hogy ön helyett a lovagnak nyújtsam a kezem, aki háromszor annyi idős, mint én, és majdnem kétszer annyi, mint ön. Ő ma is az nekem, aki két évvel ezelőtt volt; be kell tehát azzal érnie Backer úr, amit a lovag, aki önt nagyra becsüli, felkínált: a barátságunkkal. S hogy méltó erre a barátságra, azt leginkább azzal bizonyíthatja, ha nem említi többé a pillanatot, amikor visszautasításommal megbántani kényszerültem nemes szívét, bár sérteni akkor sem sérthettem. Ne tápláljon hát irányomban se neheztelést, se oktalan reményeket.
Majd méltóságteljes biccentéssel hozzáfűzte:
- A lovag hamarosan tiszteletét teszi édesapjánál, s megviszi a választ.
- Szerelmemet és hódolatomat elutasíthatja, asszonyom - felelte a fiatalember -, a csodálatomat soha!
A legmélyebb tisztelettel meghajolt, és távozott, visszafojtva feltörő sóhaját.
Mihelyt becsapódott a kapu Andrea Backer mögött, mihelyt felhangzott a hintó távolodó robaja, Luisa futva futott a folyosóra. Hogy ez a tette nem áll egészen összhangban az erkölccsel, amelyet az imént olyan fennen hirdetett, az meg sem fordult a fejében, olyan tapasztalatlan volt még és olyan fiatal. Gyorsan s könnyedén röppent végig a folyosón a betegszobáig, mint a madár. Benyitott.
Első pillantása természetesen Salvatónak szólt.
Az holtsápadtan, lehunyt szemmel feküdt, kővé dermedt arcán az éles kín kifejezése.
Luisa aggodalommal telve sietett hozzá. A sebesült nem nyitotta ki a szemét, mint szokta Luisa közeledtére.
- Alszik, barátom? - kérdezte ő, franciául. - Vagy elájult volna? - tette hozzá remegő hangon.
- Nem alszom, és nem is ájultam el, nyugodjon meg, asszonyom - felelte Salvato. Félig kinyitotta a szemét, de most sem nézett Luisára.
- Asszonyom? - ámult Luisa. - Asszonyom?
- Szenvedek, ennyi az egész - folytatta a fiatalember.
- Mije fáj?
- A sebem.
- Nem mond igazat, barátom... Ó, jól megtanultam három válságos nap alatt az arcvonásaiból olvasni! Nem, nem a sebe fáj, hanem a lelke.
Salvato nemet intett.
- Mi fáj? Mondja meg, de rögtön! - kiáltotta Luisa.
- Tudni akarja? - kérdezte Salvato. - Ön akarta tudni, érti, ön!
- Igenis, jogom van tudni. A doktor meghagyta, hogy óvjam minden megrázkódtatástól.
- Nos, ha igazán tudni akarja - szólt Salvato, és egyenesen Luisa szeme közé nézett -, a féltékenység gyötör.
- A féltékenység? Jóisten, hát kire féltékeny?
- Önre.
- Énrám! - Luisa még megsértődni is elfelejtett. - De miért? Hogyan? Mi jut az eszébe? Az ember nem szokott ok nélkül féltékenykedni.
- Azt ígérte, pár pillanatra hagy csak magamra, és fél óránál is tovább maradt távol. Kicsoda önnek ez a Backer úr, hogy jogában áll megfosztania engem teljes fél órára az ön jelenlététől?
Luisa arca boldogan felragyogott. Ez szerelmi vallomás volt a javából, noha a szerelem szó nem hagyta el Salvato ajkát. A fiatalasszony a sebesült fölé hajolt, olyan mélyen, hogy haja szinte az arcát érte, hogy lehelete szinte perzselte, hogy a szeme közvetlen közelből tündökölt rá.
- Nagy gyerek! - mondta, a szív legmélyéről feltörő hangon. - Hogy kicsoda Backer? Minek jött? Miért maradt olyan sokáig? Elmondom én szívesen.
- Nem, ne mondja - suttogta a sebesült -, már nem is akarom tudni. Köszönöm, köszönöm!
- Mit köszön? Miért köszöni?
- Mert a szeme mindent elárult, hőn szeretett Luisám. Ó, a kezét, nyújtsa a kezét!
Luisa odanyújtotta a kezét. A sebesült ajka görcsösen rátapadt, s egy könnycsepp csordult ki a szeméből. A könnycsepp mint olvadt igazgyöngy remegett Luisa keze fején.
Ez a kemény férfi könnyezik!
Luisa, mintegy önkívületben, ajkához emelte és felitta a könnycseppet.
És bájitallá vált az a csepp, a Nanno megjövendölte, könyörtelen, ellenállhatatlan szerelem bájitalává.
Ferdinánd király azért hívta Andrea Backert éppen Casertába, mert először is nyilván úgy okoskodott, hogy kevesebbet nyom a latban, ha a bankárfit vidéken ülteti asztalához, mintha a fővárosban; másodszor mivel Angliából nagy értékű küldemények futottak be a casertai kastélyba - hamarosan eláruljuk azt is, mifélék. Ezért bonyolította Ferdinád a mergellinai halvásárt is a szokottnál sokkal gyorsabb ütemben. Hadd szögezzük le egyébként, hogy a sietség mit sem ártott a vásár sikerének, a király becsvágya is tökéletesen kielégült, s a zsebe is jócskán megtelt.
Casertát az imént nápolyi Versailles-nak neveztük. Valóban ugyanabban a rideg és nehézkes, a XVIII. század közepén dívó stílusban épült. Azok a nápolyiak, akik soha nem jártak Franciaországban, váltig állítják, hogy Caserta szebb, mint Versailles; akik jártak, beérik azzal az állítással, hogy van olyan szép, mint Versailles; a nápolyiak mesébe illő lokálpatriotizmusától mentes, tárgyilagos szemlélő ellenben okvetlen úgy véli - ha nem is tartja sokra Versailles-t -, hogy Caserta a nyomába se ér. Mi is ezt valljuk, s a művészetértő, jó ízlésű emberek aligha mondanak nekünk ellent.
Manapság mindössze három-négy torony és az omladozó várfal jelzi a régi város és kastély helyét. A hegyen állt egykor Caserta régi hűbérurainak lovagvára, s itt élt a vár egyik legutolsó gazdája, az, aki elárulta sógorát, Manfrédot, s aki miatt a beneventói ütközet elveszett. A mai Caserta a síkságon terül el, a síkon emelkedik az új palota is.
Sokszor felhánytorgatták XIV. Lajosnak, hogy Versailles, a "méltatlan kedvenc" helyét olyan szerencsétlenül választotta meg. Joggal érhetné ugyanez a szemrehányás III. Károly királyt. Sőt, XIV. Lajosnak volt legalább egy mentsége: a fiúi kegyelet. Apja vadászkastélyát, ezt a bájos tégla- és márványépületet igyekezett megőrizni azáltal, hogy az új palotát köré építtette. Fiúi kegyelete mellesleg egymilliárd frankjába került Franciaországnak.
III. Károlynak egyáltalán nincs mentsége. Szerte az országban egymást érik a szebbnél szebb tájak, semmi nem indokolja, hogy választása éppen erre a sivár pusztaságra esett, egy csupasz, kopár hegy tövében, amelyen még forrás sem fakad. Vanvitelli, Caserta építője kénytelen volt a palota köré új parkot telepíteni, a casertai urak régi vadaskertje helyén, s a vizet a Taburno hegyről odavezetni. Akárcsak Rennequin-Salem, aki viszont a Marly-féle gépezet segítségével ellenkező irányból, hegynek föl nyert vizet a folyóból.
III. Károly 1752-ben kezdte meg a casertai palota építését. 1795-től, trónra lépése évétől, Ferdinánd folytatta az építkezést, de befejeznie mind a jelen pillanatig, tehát 1798. október végéig sem sikerült.
A palota termeinek mindössze egyharmada volt bebútorozva: a király, a királyné, a királyfiak és a királykisasszonyok lakosztályai.
Most azonban, vagy egy hét óta Caserta olyan kincsekkel büszkélkedett, hogy a szobrászat, a festészet, sőt, a természettudományok kedvelői is méltán zarándokolhattak volna ide a világ minden tájáról csodalátni.
Ferdinánd idehozatta Rómából műkincsgyűjtő ősének, III. Pál pápának a hagyatékát; itt is marad addig, amíg a capedimontei kastély termei elkészülnek. III. Pál pápa nevéhez fűződik VIII. Henrik kiátkozása, a törökellenes liga V. Károly és Velence részvételével, valamint a Szent Péter-bazilika felépítése, amelyre ő adott Michelangelónak megbízást.
A görög szobrászat és a középkori festészet remekeivel egyidőben érkezett Casertába egy másik szállítmány is, nem Rómából, hanem Angliából, s ez összehasonlíthatatlanul jobban izgatta a Szicíliai Kettős Királyság felséges uralkodójának képzeletét.
Állt pedig ez a küldemény egy nagy néprajzi gyűjteményből, melyet az elpusztult Cook kapitány expedícióját felváltó expedíció gyűjtött a Sandwich-szigeteken; továbbá tizennyolc élő nőstény és hím kenguruból, amelyek Új-Zélandról származtak ide. Ferdinánd jó előre nagyszerű ketrecekkel felszerelt kifutót építtetett casertai parkja közepén a csodálatos négylábúaknak, ha a négylábú elnevezés egyáltalán megilleti ezt a torzszülött, erszényes állatot, amelynek hátsó végtagjai akkorára nőttek, hogy hat-hét métert is képes ugrani, mellső végtagjai ellenben nem is lábak, csak csonkok. Ferdinánd éppen a rémülten ugrándozó kengurukban gyönyörködött, amikor Andrea Backer érkezését jelentették: az állatokat akkor engedték ki ketreceikből a kifutóba, s Jupiter csaholása hatalmas ugrásokra késztette őket.
- Jó, jó, vezessék csak ide - szólt a király -, olyat mutatok neki, amit soha életében nem látott, és összes milliójával sem szerezhet meg magának.
A király rendesen négy órakor ebédelt. Azért rendelte a fiatal bankárt két órára magához, hogy kényelmesen elbeszélgethessen vele.
Egy inas kalauzolta Andrea Backert a park útjain a kenguruk háza felé.
A király pár lépést a fiatalember elé ment, amint közeledni látta. A Backerokat csak hírből ismerte, mindössze annyit tudott róluk, hogy Nápoly leggazdagabb bankárai. Amióta elnyerték a király bankára címet, őfelsége pénzügyminisztere és intendánsai sűrűn érintkeztek velük, őfelsége maga azonban még soha nem ereszkedett le hozzájuk.
Corradino tárgyalt eddig a kölcsön ügyében is. Most, hogy a kezdeti lépéseken túljutottak, ő javasolta a királynak: adományozza egyiküknek a Konstantinoszi Szent György-érdemrendet - ha a hiúságuk kielégül, talán engedékenyebbé válnak.
Az érdemrendet természetesen a cég fejének, Simone Backernak kínálták fel. A puritán öreg fiára hárította a megtiszteltetést, s felajánlotta, hogy a nevében ötvenezer fontos parancsnoki alapítványt tesz. Ehhez a király hozzájárulása kellett, s a hozzájárulás különleges kegynek számított. A bankár ajánlatát elfogadták, helyette fia kapta meg az érdemrendet s a parancsnoki rendfokozatot. A fiú tán hasznát veszi egyszer még a kitüntetésnek, különösen a házassági kilátásait javíthatja meg, ezen a réven könnyebben megy majd a pénzarisztokrácia és a születési arisztokrácia összeolvadása.
Andrea Backer jóvágású fiatalember volt, mint ezt már említettük. Öltözködés dolgában nem maradt el egyetlen nápolyi gavallér mögött, emellett művelt volt és szellemes, mint ez a Luisa San Felicével folytatott rövid párbeszédből is kitűnik. Akadt nem egy úrihölgy Nápolyban, akinek a szívét, hősnőnkkel ellentétben, megdobogtatta a csinos, gazdag, elegáns fiatal bankár, s olyik lányos mama sokért nem adta volna, ha Andrea Backer az ő lányának teszi azt az ajánlatot, amelyet a lovag gyámlányának tett.
Andrea a királyt tartózkodva, roppant tisztelettudóan köszöntötte, de sokkal kevésbé feszélyezetten, mint egy órával korábban Luisát.
A király tetőtől talpig végigmérte, és elfintorította az arcát.
Andrea Backer leborotválta ugyan a barkóját és a bajszát, de elmulasztott copfot növeszteni, és a haját sem rizsporozta, márpedig a király véleménye szerint tisztességtudó embert képzelni sem lehet varkocs nélkül.
Mivel azonban Ferdinándnak égető szüksége volt a huszonötmilliócskára, és sokkal, de sokkal többet nyomott a latban az, hogy a pénzt megkapja, mint az, hogy a pénz tulajdonosának van-e rizspor a fején, varkocs a tarkóján vagy sem, végül is kegyeskedett viszonozni a fiatal bankár köszönését, csak a kezét dugta közben a háta mögé.
- Nos, Backer úr, hogy állnak ügyeink? - kérdezte.
- Engedelmével, milyen ügyekre gondol felséged?
- Hát a huszonötmilliós kölcsönre.
- Azt hittem, sire, apámnak volt szerencséje közölni felséged pénzügyminiszterével, hogy a kölcsön elintézett ügy.
- Úgy érti, hogy hamarosan elintéződik?
- Nem, sire, máris elintézett ügy. A király óhaja parancs.
- Azt állítja tehát...
- Hogy felséged tekintse olybá, mintha máris a kezében volna a pénz. Holnap befutnak pénztárunkhoz a kölcsönügyletben részt vevő cégek első átutalásai.
- A Backer cég mennyivel szállt be az ügyletbe?
- Nyolcmillióval, sire. Ez a nyolcmillió máris felséged rendelkezésére áll.
- Rendelkezésemre áll?
- Igen felség.
- Mikor?
- Holnap vagy akár ma este. Felséged bármikor felveheti, a pénzügyminiszter nyugtája ellenében.
- Az én nyugtám is megfelel? - kérdezte a király.
- De még mennyire, felség. Nem mertem remélni, hogy felséged hajlandó cégünket saját kezű nyugtával megtisztelni.
- Miért ne, miért ne, Andrea úr, adok én szívesen elismervényt, ha kell!... Szóval már ma este?...
- Ha felséged úgy óhajtja, akár ma este. Ebben az esetben mégis arra kell kérnem felségedet, engedje meg, hogy sürgősen üzenjek apámnak, tekintve, hogy a pénztár hat óráig tart csak nyitva.
- Nem bánnám, kedves Backer úr, ha magunk közt maradna, hogy felvettem az összeget - mondta a király, fejét vakarva -, mert meglepetésül szánom. Szeretném, ha éjjel hoznák el a palotámba.
- Úgy lesz, sire. Csupán apámat kell értesítenem, mint már voltam bátor említeni felségednek.
- Netán vissza óhajt térni a palotába, hogy a levelet megírja?
- Egyetlen óhajom van, felség, az, hogy ne zavarjam meg a király sétáját. Elvégre egy-két ceruzával firkantott szó is megteszi. Az inasom majd lovat bérel, és kézbesíti apámnak a levélkét.
- Van ennél egyszerűbb megoldás is. Küldje haza a hintaját.
- Csakugyan... A kocsis lovat cserél otthon, és máris jöhet értem.
- Felesleges; hét óra tájban úgyis hazatérek Nápolyba, szívesen magammal viszem.
- Felség! Túlságos tisztesség ez egy szegény bankárnak!
- Mi a fene! Még hogy szegény bankár! Az az ember, aki képes egy huszonötmillió fontos váltót egyetlen hét leforgása alatt leszámítolni, és egyik napról a másikra nyolcmilliót készpénzben a rendelkezésemre bocsátani! Én király vagyok, uram, sőt, állítólag kétszeresen az, a Kettős Királyság királya... nos, én mondom önnek, kénytelen lennék haladékot kérni, ha huszonnégy óra alatt kellene nyolcmilliót leszurkolnom.
Andrea Backer kis jegyzőfüzetet húzott elő a zsebéből, kitépett egy lapot, ceruzával néhány sort vetett rá, majd a királyhoz fordult:
- Megengedi felséged, hogy ennek az embernek a szolgálatait igénybe vegyem?
Az inasra mutatott, aki a királyhoz vezette, és aki tisztelettudó távolban azóta is arra várt, hogy engedélyt kapjon a távozásra.
- Vegye csak, vegye! - szólt a király.
- Barátom - fordult Andrea az inashoz -, adja át ezt a levélkét kocsisomnak. A kocsis vigye nyomban Nápolyba, és továbbítsa apámnak. Nem kell visszajönnie értem, az a megtiszteltetés ért, hogy őfelsége saját kocsiján visz haza.
Utolsó szavainál a király felé fordult, és mélyen meghajolt.
"Ha ennek a fickónak még varkocsa is lenne, és rizsporozná a haját, nincs az a herceg vagy márki Nápolyban, aki a nyomába érne... - gondolta Ferdinánd. - Istenem, elvégre senki nem lehet tökéletes."
Fennhangon így szólt:
- Jöjjön, Backer úr, olyat mutatok, amit bizonyára nem látott még.
Backer engedelmesen követte a királyt. Az oldalán haladt, de gondosan ügyelt rá, hogy legalább fél lépéssel mögötte maradjon.
A király egyenesen a kenguruk kifutójához vezette a fiatal bankárt, hogy elkápráztassa a szerinte sohasem látott állatokkal.
- Nini - mondta Andrea -, kenguruk!
- Hát ismeri? - horkant fel a király.
- Ó, sire, százával ejtettem el kengurukat.
- Micsoda? Százával ejtette el őket?
- Igenis, felség.
- Hol?
- Természetesen Ausztráliában.
- Hát járt Ausztráliában?
- Három évvel ezelőtt.
- De mi a csudát keresett ott?
- Egyetlen fia vagyok apámnak, s ő nagyon jó hozzám. Tizenkét éves koromtól tizenöt éves koromig a jénai egyetemre járatott; majd tizennyolc éves koromig Angliában éltem, ott fejeztem be a tanulmányaimat. Utána apám hozzájárulásával világ körüli útra indultam. Flinders kapitány akkor készült először körülhajózni a földet. Az angol kormány engedélyezte, hogy hozzá csatlakozzam. Utunk három évig tartott. A kapitány egy szigetcsoportot fedezett föl Új-Hollandiától délre, és elkeresztelte Kenguru-szigeteknek, mert ezerszám éltek arrafelé a kenguruk. Nem volt más dolgom, vadásztam reggeltől estig, amennyi belém fért. Annyi kengurut lőttem, hogy a legénységet naponta jóltartottam friss hússal. Flinders kapitány azóta új világ körüli útra indult Bass társaságában; mostanában valami tengerszorost fedezett fel a Van Diemen-föld és a kontinens között.
- Á, a Van Diemen-föld meg a kontinens között! Egy szorost! Á! Á! - hüledezett a király, aki azt se tudta, mi fán terem a Van Diemen-föld, s éppen csak sejtette, mi lehet a kontinens. - Szóval ismeri ezeket az állatokat. Én meg azt hittem, nagy csodát mutatok önnek!
- Igazán csoda, sire. Nemhogy Nápolyban, de sehol egész Európában nem látott soha senki ilyet. Ha jól tudom, Londontól eltekintve Nápoly az egyetlen európai város, amely ezzel a nevezetességgel, eleven kengurukkal büszkélkedhet.
- Szóval Hamilton mégse csapott be? Ő mondta, hogy a kenguru nagyon ritka állat.
- Igazat mondott, sire, nagyon ritka.
- Akkor mégsem sajnálom a papiruszaimat.
- Felséged papiruszokat adott értük cserébe? - kiáltotta Andrea Backer.
- Hitemre, azt. Herculanumban találtak vagy huszonöt-harminc tekercset, lelkendezve hozták el nekem, mintha valami nagy kincs lenne. Hamilton nálam járt, meglátta a tekercseket, ő szereti a régi lomokat, mesélt nekem a kengurukról, s én kifejeztem azt az óhajomat, hogy szeretném ezt az állatot az erdeimben meghonosítani. Erre Hamilton megkérdezte, adnék-e a londoni múzeumnak annyi tekercset, ahány kengurut kapok a londoni állatkerttől. Mondom neki: "Jöjjenek azok a kenguruk, de gyorsan!" Tegnapelőtt jelentette, hogy tizennyolc kenguru érkezik, s megkapta a tizennyolc papiruszát.
- Sir William nem csinált rossz boltot - mosolygott Backer. - Kérdés persze, értenek-e odaát úgy a kibontáshoz és a megfejtéshez, mint nálunk.
- Mit kell kibontani?
- A papiruszokat.
- Hát a papiruszt ki lehet bontani?
- Igen, sire. Így bukkantak rá több elveszettnek hitt, értékes kéziratra. Egy szép napon tán előkerülnek még Tacitus elkallódott költeményei, panaegyricusa Virginiusról vagy vádbeszéde Marcus Priscus proconsul ellen. Az sincs kizárva, sire, hogy már elő is kerültek, hogy éppen ezeken a papiruszokon olvashatók, amelyeket felséged gyanútlanul odaadott sir Williamnek.
- Ezer ördög és pokol! - hüledezett a király. - Azt mondja, Backer úr, veszteség ért bennünket?
- Pótolhatatlan veszteség, sire.
- Pótolhatatlan! Csak legalább szaporodnának ezek a kenguruk, ha már ekkora áldozatot hoztam értük. Mi a véleménye, Backer úr, fognak szaporodni?
- Kétlem, felség.
- Teringettét! A polinéziai gyűjteményért szerencsére csak ócska, törött vázákat adtam Hamiltonnak, pedig az a gyűjtemény igazán érdekes. Jöjjön, megmutatom sir William Hamilton polinéziai gyűjteményét!
A király elindult a palota irányába. Backer nyomon követte.
Sir William Hamilton gyűjteménye épp oly kevéssé lepte meg Andrea Backert, mint a kenguruk. Maga is járt a világ körüli út alkalmával Flinders kapitány társaságában a Sandwich-szigeteken. Hawaii-szigeti tartózkodása alatt felcsípett néhány polinéz szót is, úgyhogy minden egyes fegyver és szerszám rendeltetését el tudta magyarázni a királynak, sőt honi nevüket is elősorolta.
Backer megkérdezte, miféle ócska, törött agyagvázákat adott tulajdonképpen a király ezért a sok kacatért. A király rámutatott öt vagy hat csodálatos görög vázára. Az örökre letűnt antik kultúra e nagy értékű maradványai a leggazdagabb múzeumnak is díszére váltak volna. Egyik-másik csakugyan törött volt, de a szakértők köztudomásúlag minden nehézség nélkül képesek rekonstruálni az effajta műremekeket, eredeti alakjukban és mintájukkal, s köztudomású az is, hogy az a néhány jegy, amelyet az idő könyörtelen keze vés rájuk, még tán emeli is értéküket; ez a bizonyítéka annak, milyen régen keletkeztek, hány száz év múlt el felettük.
Backer nagyot sóhajtott. Ő, a műértő akár százezer frankot is megadott volna ezekért a vázákért, vagy ahogy Ferdinánd mondta: ócska, törött cserepekért, ellenben tíz dukátot is sajnált volna a bunkókért, íjakért és nyilakért, amelyek I. Kamehameha őfelsége birodalmából származtak ide, aki vadember volt ugyan, de hasonló esetben aligha tett volna túl európai kollégáján, Ferdinándon.
A királyt bosszantotta a kudarc. Sandwichi gyűjteménye és ausztráliai kengurui meglehetősen csekély benyomást tettek vendégére. Remélte, hogy legalább a szobrokkal és a festményekkel sikerül elkápráztatnia. A fiatal bankár őszintén meg is csodálta a szobrokat és a képeket, de meglepetést most sem mutatott. Sűrűn megfordult Rómában, s lévén a képzőművészetek lelkes barátja, járt nemegyszer a Farnese-múzeumban is, úgyhogy végül ő mutatta be a királynak nagyszerű öröksége egyes darabjait. Elmondta, hogy a farnesei bikát feltehetően ketten alkották, Apollonius és Taureseus. A két szobrász neve nem bizonyos, az ellenben igen, hogy a csoportozat készítői rodoszi Agezandrosznak, a Laokoon-csoport alkotójának iskolájából kerültek ki. Felhívta a király figyelmét a szobor újszerű vonásaira, s elbeszélte neki a szobor főalakjának, Dirkének a történetét, amelynek a király soha hírét sem hallotta. Segített Ferdinándnak kibetűzni a hatalmas, farnesei Herkules néven ismert szobron az alak lábánál bevésett három görög szót: ΓΛІKON ATAІNAIOΣ EПEΙΣE; elmagyarázta, hogy ez olaszul annyit tesz, mint Glicone Ateniense faceva, azaz: athéni Glykon csinálta. Tőle értesült a király arról is, hogy a Farnese-múzeum egyik legnagyobb kincse, a farnesei Flora néven ismertté vált szobor eredetileg a Reményt jelképezte, egyik újkori restaurátora alakította csak át Florává.
A képekhez érve felhívta a figyelmét Tiziano két remekművére: az egyiken Danae látható az aranyesőben, a másik II. Fülöp király nagyszerű képmása, azé a királyé, aki sohasem nevetett, s akit élete végén elért Isten méltó büntetése, akiért annyi embert áldozott fel; szörnyű és tisztátalan kór ragadta el, ugyanaz a viszketegség, amely oka lett Sulla és a most még meg sem született II. Ferdinánd király halálának is. Ferdinánd Andreával együtt lapozgatta Giulio Clovio Mária-könyvét, a XVI. századi miniatűrfestészet e remekét. A könyvet hét-nyolc évvel ezelőtt áthelyezték a Bourbon-múzeumból a királyi palotába, s azóta nyoma veszett, mint annyi más műkincsnek Nápolyban, ahol az eltűnésüket nem menti semmi, még az a zabolátlan, eszeveszett gyűjtőszenvedély sem, amely Cardillacból gyilkost, Campana márkiból pedig sikkasztót faragott. A király szentül hitte, hogy a bankár személyében holmi tudatlan és hiú Turcaret-val akad dolga, s most elhűlt, látva, milyen nagy műveltségű és jó modorú ember ez a bankárfi.
Ferdinánd fejedelem létére nem volt híján a józan észnek, sőt, meglehetős adag értelem szorult belé. Nem vette rossz néven a fiatal bankártól, hogy olyan művelt, míg ő, a király, saját szavajárása szerint csak tudatlan szamár. Ellenkezőleg, sietett őt a királynénak, Actonnak, sir Williamnek és Emma Lyonnának bemutatni. Nyoma sem volt eddigre már annak a gyanús tapintatnak, amellyel a pénzembert kezdetben fogadta, udvariasan és pártfogó jóindulattal bánt vele, mint szoktak értelmes fejedelmek szellemes és művelt alattvalóikkal.
A bemutatás során Andrea Backer újabb képességeire derült fény. A királynéval németül társalgott, sir Williammel és lady Hamiltonnal angolul, Actonnal franciául, s mindezt olyan szerényen és illemtudóan, hogy amikor benn ültek már a hintóban, indulófélben Nápolyba, a király e szavakkal fordult hozzá:
- Backer úr, akkor is a magam hintaján hoztam volna haza, ha a sajátja történetesen a rendelkezésére áll, már csak azért is, hogy minél tovább élvezzem társalgását.
Lesz még alkalmunk látni, hogy a király csakugyan a szívébe fogadta Andrea Backert ezen a napon; és az is kiderül majd az elbeszélés során, milyen kegyetlenül bosszulta meg, barátsága jeléül, a szerencsétlen fiatalember halálát, aki éppen királyhűségének esett áldozatul.
Mihelyt a király elvonult Andrea Backer társaságában, Karolina királyné felpattant az asztal mellől, megkérte Emmát és sir Williamet, hogy vonuljanak át a szalonba, s lássák el a házigazda tisztét, ha netán egyik-másik vendég még az ő visszajövetele előtt megérkezne, majd intett Actonnak, hogy kövesse, és átvonult a dolgozószobába. Mindaddig nem volt alkalma a főkapitánnyal szót érteni; Acton az utolsó percben érkezett, amikor a társaság már asztalhoz ült.
Acton követte a királynét.
Karolina leült. Intett Actonnak, hogy ő is üljön le.
- Nos? - fordult hozzá.
- Felséged nyilván a levélről óhajt hallani - szólt Acton.
- Nyilván! Hiszen két ízben is sürgettem írásban, hogy végezze el a kísérletet, vagy nem? Úgy érzem, mintha mindenfelől tőrök fenyegetnének, összeesküvők lesnének rám, sürgősen meg kell tudnom, hányadán áll ez az ügy.
- Felség, ígéretemhez híven sikerült a vérfoltokat eltávolítanom.
- Sikerült, sikerült! Az a kérdés, elhalványult-e közben teljesen a szöveg vagy sem. Megmaradt az írás?
- Annyira meg, hogy nagyítóval ki lehessen betűzni.
- És kibetűzte?
- Igenis, asszonyom.
- Mondhatom, jól megváratott. Csakugyan olyan bonyolult feladat volt?
- Szabadjon megjegyeznem kegyes engedelmével, felség, hogy akadt közben egyéb dolgom is. És kénytelen voltam több próbát is megejteni, éppen, mert felségednek fontos e vállalkozás sikere. Hat-hét kísérletet végeztem, nem a levélen, hanem más irományokon, amelyeket igyekeztem hasonló állapotba hozni. Kipróbáltam a káliumoxalátot, a borkősavat, a sósavat, mindegyik eltávolította a vérrel együtt az írást is. Tegnap végre eszembe ötlött, hogy a vér víztartalma hatvanöt-hetven százalék, s az alvadás a víz elpárolgásának a következménye. Megpróbáltam gőz hatásának kitenni a levelet, hogy kellő mennyiségű víz felvétele után újra cseppfolyóssá váljék az alvadt vér, majd a papírt ferdén tartva vizet csorgattam rá, s a vért egy batisztzsebkendővel felitattam. Talán azon melegében futottam volna felségedhez az eredménnyel, ha nem tudom, hogy, más nőkkel ellentétben, felségedet az eljárás is érdekli annyira, ha nem jobban, mint maga az eredmény, lévén asszonyom jártas a tudomány minden ágában.
A királyné elmosolyodott. Ez a bók mindennél jobban hízelgett hiúságának.
- Lássuk az eredményt - mondta.
Acton átnyújtotta azt a levelet, amelyet a királyné a szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszakán bízott gondjaira, azzal az utasítással, hogy igyekezzék eltüntetni róla a vérfoltokat.
A vér csakugyan eltűnt, de helyén az írás úgy elhalványodott, hogy a királyné a levélre pillantva csalódottan kiáltotta:
- Ez olvashatatlan, uram.
- Nem, asszonyom, nem - felelte Acton. - Meglátja felséged, sikerülni fog a levelet a maga egészében rekonstruálnunk, némi képzelőerő meg egy nagyító segítségével.
- Van önnél nagyító?
- Íme.
- Adja ide.
Első pillantásra úgy tűnt, mégis a királynénak lesz igaza. Mindössze az első három-négy sor volt továbbra is annyira-amennyire teljes, egyébként így festett szabad szemmel, két gyertya világánál a levél:
Drága Nicolinóm!
Bocsásd meg szegény barátnődnek, hogy nem mehetett el
lálkára, amelytől annyi boldogságot remél
tek róla, esküszöm; a királyné csak akk ta velem,
varhölggyel együtt ké
mirális fogadására, lválta nyes
ünnepségeket a mirális a király-
né ragyogni akar tatni i győzőt, s azzal
hogy zölte, én leszek egyik
nagyot nem nagy dolog el sze-
gény össze fél szeme. Ne
szerettem Acist
Holnapu íro legközelebbi sza d
napom.
A te és hűséges
E. d
1798. szeptember 21.
A királyné ott szorongatta ugyan a nagyítót a kezében, de mohóságában megpróbálta a szavak összefüggését anélkül kihüvelyezni. Amilyen türelmetlen volt, gyorsan beleunt a hiábavaló erőlködésbe, és szeméhez emelte a nagyítót, így végül célhoz ért; nem minden nehézség nélkül, de sikerült az egész levelet elolvasnia:
Drága Nicolinóm!
Bocsásd meg szegény barátnődnek, hogy nem mehetett el a találkára, amelytől annyi boldogságot remélt. Nem én tehetek róla, esküszöm; a királyné csak akkor tudatta velem, hogy a többi udvarhölggyel együtt fel kell készülnöm Nelson admirális fogadására, amikor már elváltam tőled. Fényes ünnepségeket adnak majd az admirális tiszteletére, a királyné ragyogni akar, elkápráztatni a nílusi győzőt, s azzal tisztelt meg, hogy közölte, én leszek e dicsfény egyik sugara. A tengernagyot ugyan nem nagy dolog elkápráztatni, lévén szegénynek mindössze fél szeme. Nehogy féltékeny légy, mindig is jobban szerettem Acist Polüphemosznál.
Holnapután megírom neked, melyik a legközelebbi szabad napom.
A te szerető és hűséges
E.-d1798. szeptember 21.
- Hm! - töprengett a királyné, miután végigolvasta a levelet. - Tudja-e, tábornok, hogy nem lettünk sokkal okosabbak? Már-már úgy tetszik, a levél írója számított rá, hogy a levelet más is elolvashatja, mint akinek ő szánta! Lám, lám! A hölgy elővigyázatos teremtés!
- Ki tudná jobban, mint felséged, hogy az udvarbéli hölgyek nemigen marasztalhatók el a túlzott ártatlanság hibájában. A levélíró mégsem volt elég óvatos, még ma este kiderül, kit tiszteljünk benne.
- Honnan? Hogyan?
- Felséged kegyeskedett, nemde, mindazon udvarhölgyeit ma estére Casertába hívni, akiknek a keresztneve E-vel kezdődik, és akik ott voltak felséged kíséretében Nelson admirális fogadása napján?
- Igen. Heten vannak.
- Szíveskedjék felsorolni a nevüket, asszonyom.
- Emília Cariati hercegné, Eleonora San Marco grófné, Elena San Clemente márkiné, Elisabetta Termoli hercegné, Elisa Tursi hercegné, Eufrasia d'Altavilla márkiné és Eugenia de Policastro hercegné. Nem számítom közéjük lady Hamiltont, bár a keresztneve Emma... nincs és nem is lehet semmi köze ehhez az ügyhöz. Mint látja, hét gyanúsítottunk van.
- Igen, de a hétből kettő jócskán túl van már azon a koron - szólt Acton nevetve -, amikor az ember még a neve kezdőbetűjét biggyeszti a levél alá.
- Igaz! Marad öt. Hogyan tovább?
- Nagyon egyszerű, asszonyom, nem is értem, miért kegyeskedik felséged a tervemet figyelmére méltatni.
- Mit tegyünk, kedves Acton! Vannak napok, amikor egészen elbutulok. Ma, úgy látszik, ilyen napom van.
- Ezt a mázsás gorombaságot, amellyel felséged magamagát illette, legszívesebben az én fejemhez vágta volna, ugye?
- Igen, mert kihoz a sodromból az örökös köntörfalazásával.
- Fájdalom, nem lehet az ember büntetlenül diplomata, asszonyom.
- Végezzünk.
- Két szóban elmondom.
- Nyögje már ki! - szólt a királyné, türelme fogytán.
- Felséged találjon valami ürügyet, amivel a hölgyeket írásra kényszeríti. A többi gyerekjáték, csak egybe kell vetnünk...
- Igaza van! - mondta a királyné, s kezét békítőleg Acton kezére tette. - Ha tudjuk, ki a hölgy, fény derül a szerető kilétére is. Menjünk vissza.
Karolina felállt.
- Felséged engedelmével még tíz percet kérek.
- Fontos ügyben?
- Főbenjáró ügyben.
- Beszéljen - szólt a királyné, és visszaült a helyére.
- Felséged bizonyára emlékszik még, hogy a király szobájában világosságot láttunk azon az éjszakán, amikor ezt a levelet átadta nekem.
- Hogyne, hiszen üzenetet is küldtem neki...
- Tudja-e felséged, kivel beszélgetett a király e kései órán?
- Ruffo kardinálissal. Az ajtónállómtól tudom.
- A beszélgetés eredményeként a király elküldte valahová a futárát.
- Csakugyan, lódobogás hallatszott a kapubolt alól. Ki volt a küldönc?
- Ferrari, a király hű embere.
- Honnan tudja?
- Angol lovászom, Tom, a királyi istállóban hál. Saját szemével látta hajnali három órakor Ferrarit az istállóban; saját kezűleg felnyergelt egy lovat, és elvágtatott. Másnap reggel, mialatt kengyelbe segített, Tom mindezt elmesélte nekem.
- Hát aztán?
- Asszonyom, némi fejtörés után megállapítottam, kihez meneszthetett a király futárt a kardinálissal való tanácskozás után: csakis unokaöccséhez, az osztrák császárhoz.
- Ezt tette volna a király? Megkérdezésem nélkül?
- Nem a király, a kardinális! - felelte Acton.
- Lám, lám! - szólt a királyné, és felvonta szemöldökét. - Jó lesz, ha a bíboros úr ügyel magára. Én nem vagyok Ausztriai Anna, s ő nem Richelieu.
- Az ügy komoly, gondoltam.
- Ferrari Bécsbe ment, ez biztos?
- Ha voltak is kétségeim, hamar eloszlottak. Kiküldtem Tomot, tudja meg, hol váltott lovat Ferrari.
- És hol váltott?
- Capuában. Lovát a postaállomáson hagyta, s a postamester lelkére kötötte, úgy ügyeljen rá, hogy ez a ló a királyi istállókból való. Visszafelé majd érte jön, mondta, október harmadikán éjjel vagy negyedikén reggel.
- Tíz-tizenegy nap.
- Ennyi idő alatt éppen meg lehet járni Bécset, oda-vissza.
- S miután mindezt kiderítette, mit határozott?
- Mindenekelőtt azt, hogy felségeddel tudatom a dolgot, ami ezennel megtörtént. Haditerveink érdekében úgy vélem továbbá... Felséged változatlanul háborút akar, nemde?
- Változatlanul. Most kovácsolódik a szövetség, amely elűzi a franciákat Olaszországból. Ha ez megtörtént, unokaöcsém, az osztrák császár okvetlenül ráteszi a kezét Romagnára is, azokon a tartományokon kívül, amelyek a campoformiói béke előtt már a birtokában voltak. Ilyesfajta háborúkban mindenki meg szokta tartani saját hódításait, legfeljebb egy töredékét szolgáltatja vissza. El kell tehát foglalnunk az egész római államot, mindenki mást megelőzve. Rómát magát ugyan át kell engednünk a pápának, nem tarthatjuk meg, ami azonban a kapcsolt részeket illeti, azoknak mi szabjuk majd meg az árát.
- Ha a királyné őfelsége háborút akar, okvetlenül tudnia kell, mit írt a háborúra sokkal kevésbé elszánt király Ruffo kardinális tanácsára az osztrák császárnak, s mi áll az osztrák császár válaszában.
- Egy dologgal tisztában kell lennie, főkapitány.
- Mivel?
- Hogy Ferrarit megkörnyékezni: hiú ábránd. Testestül-lelkestül a király embere, s úgy hírlik, megvesztegethetetlen.
- Ugyan! Fülöp, Nagy Sándor apja mondta: nincs bevehetetlen vár, ha sikerül bejuttatni egyetlen, arannyal rakott öszvért a falak mögé. Majd meglátjuk, mennyire taksálja Ferrari tulajdon megvesztegethetetlenségét.
- És ha Ferrari semmi áron nem áll kötélnek? Ha jelenti a királynak, hogy a felesége meg a minisztere meg akarta őt vesztegetni? Mit gondol majd a király, aki úgyis napról napra bizalmatlanabbá válik?
- Felséged tudja, hogy véleményem szerint a király bizalmatlansága nagyon régi keletű. De úgy hiszem, van rá mód, hogy felséged is, én is kívül maradjunk az ügyön.
- Hogyan?
- Ha az ajánlatot sir William teszi. Amennyiben Ferrari megvesztegethető, mindegy neki, ki fizeti meg, sir William vagy mi, annál is inkább, mert sir Williamnek kiváló ürügye van rá, azt mondhatja, tudósítania kell az angol udvart az osztrák császár igazi szándékairól. Ha Ferrari rááll az alkura, és ezt kockázat nélkül teheti, hiszen mindössze arról van szó, hogy a levelet elolvassák, olvasás után azon mód visszakerül a borítékba, és újra lepecsételik, egyszóval, ha rááll, minden rendben van. Ha pedig van olyan bolond, hogy elutasítsa az ajánlatot, sir Hamilton majd átnyújt neki száz lajosaranyat, feltéve, hogy hajlandó a király előtt eltitkolni a megvesztegetési kísérletet. Legrosszabb esetben, ha még ezt a száz aranyat is visszautasítja, s nem hajlandó titoktartást fogadni, sir William azzal menti majd a királynál próbálkozása - hogy is mondjam csak? - rögtönzött voltát, hogy azt kizárólag tejtestvére, György király iránt táplált meleg, baráti érzelmei diktálták. Ha a király nem érné be ezzel a mentséggel, sir William legfeljebb megkérdi tőle, merné-e becsületszavára állítani, hogy hasonló helyzetben másképp cselekedne, mint ő, sir William tette. Erre a király elneveti magát, és nem adja a becsületszavát, őfelsége jelenleg rá van utalva sir William Hamilton segítségére, nem engedheti tehát meg magának, hogy túlságosan sokáig orroljon.
- Gondolja, hogy sir William elvállalná?
- Majd én beszélek vele. Ha ez kevés, felséged rábírja a feleségét, hogy ő is emeljen szót az ügy érdekében.
- Félek, hogy elszalasztjuk Ferrarit.
- Ezt igazán könnyen elkerülhetjük. Csak felséged hozzájárulását várom, hogy intézkedjem. Parancsa nélkül nem szívesen cselekszem.
- Halljam.
- Ferrari ma éjjel vagy holnap reggel ér a capuai postaállomásra, ahol a lovát hagyta. Titkárommal értesítést küldök Capuába, hogy Ferrari Casertába jöjjön, mert a király itt tartózkodik, leveleket vár. Mi Casertában maradunk ma éjszaka és holnap egész nap. Ferrari betér a palotába, a király őfelségét keresi, s a király helyett sir Williamet találja.
- Lehet, hogy sikerül - mondta gondterhelten a királyné -, de ugyanúgy megeshet, hogy kudarcot vallunk.
- Nagy dolog, felség, már az is, ha egyenlő eséllyel vehetjük fel a harcot. A véletlen úgyis felségedet szolgálja, lévén egy személyben asszony és királyné.
- Meggyőzött, Acton. Kockázat nélkül nincs győzelem, ha beüt, annál jobb, ha nem, majd helyreütjük valahogy. Küldje Capuába a titkárát, és beszéljen sir Williammel.
A királyné megrázta még mindig szép, de gondterhelt fejét, mintha messzire akarná űzni százféle baját, aggodalmát, majd könnyed léptekkel, mosolyogva indult a szalonba.
Néhány vendég már megérkezett, közöttük az a hét hölgy, akinek a keresztneve E-vel kezdődött, tehát: Cariati hercegné, San Marco grófné, San Clemente márkiné, Termoli hercegné, Tursi hercegné, Altavilla márkiné és Policastro hercegné, mint egyszer már említettük.
Ami a meghívott férfiakat illeti, mindenekelőtt ott volt Nelson tengernagy, két tisztjével, azaz barátjával, Troubridge és Ball kapitánnyal. Troubridge elragadó férfi volt, élénk képzelőerővel és humorérzékkel megáldva, Ball hamisítatlan brit, sőt anyaországbeli brit; szertartásos és merev.
Jelen volt továbbá Rocca Romana herceg, Nicolino Caracciolo bátyja, a híres gavallér - öccse aligha sejtette, hogy e pillanatban egy miniszterelnök meg egy királyné nyomoz együttes erővel vidám és bohó személye után. Megjelent Avalos hercege, vagy közkeletűbb nevén del Vasto márki, az egyik legrégibb nemesi család sarja. A család hajdan kétfelé ágazott: az egyik ág őse, V. Károly kapitánya - ugyanaz, aki Ravennában fogságba esett, s a börtönben Szerelmes párbeszéd címen írt költeményt feleségéhez, a híres Vittoria Colonnához - a paviai csatában személyesen fegyverezte le a legyőzött I. Ferenc királyt; a királyi kardnak manapság már csak a markolatát őrzik. A másik ág őse, del Guasto márki, Margit hercegnőnek, I. Ferenc lányának lett a szeretője, s utóbb meggyilkolták. L'Étoile krónikájában du Guastra ferdítette a nevét. A meghívottak közt volt Salandra herceg, a király fővadásza, aki, mint később majd látni fogjuk, megpróbálta a hadsereg vezetését átvenni, amikor Mack csődöt mondott; Pignatelli herceg, akire a király menekülése után a kormányzás nehéz tisztje szakadt, s még néhányan, a legelőkelőbb nápolyi és spanyol családok romlásnak indult, kései sarjai.
Az egybegyűltek mind a királynét várták. Amikor végre megjelent, mély meghajlással üdvözölték.
Karolinának két célja volt az estéllyel. Egyfelől Emma Lyonnának alkalmat adni képességei megcsillogtatására, hogy Nelson szenvedélyét tovább fokozza, másfelől a szerelmes levél íróját felkutatni, kézírása azonosítása útján, mert mint Karolina olyan bölcsen megállapította, ha kiderül, ki írta a levelet, azt sem lesz nehéz megállapítani, kihez írta.
A nápolyi királyné szűk körű, káprázatos estélyeinek legfőbb vonzereje és dísze mindig is Emma Lyonna volt, s hogy ez az új Armida mekkora elragadtatást, milyen őrjöngő lelkesedést váltott ki nézőiből és hallgatóiból, annak egyedül azok a megmondhatói, akik bejutottak ezekre az estélyekre. Mondottuk, micsoda hatással volt varázsos mozgása, csábos arcjátéka a hidegvérű északi emberekre, nos, képzelhetjük, mennyivel jobban felvillanyozta a heves képzeletű délieket, akik amúgy is rabjai az éneknek, a zenének, a költészetnek, s betéve fújják Cimarosát és Metastasiót! Első nápolyi és szicíliai útjainkon volt még alkalmunk látni és kifaggatni olyan aggastyánokat, akik részt vettek valaha ezeken a varázslatos összejöveteleken; ötven év múltán is beleborzongtak a vérforraló emlékbe, mintha a fiatalságuk tért volna hirtelen vissza.
Emma Lyonna szép volt akkor is, ha nem akart az lenni. Gondoljuk csak el, milyen gyönyörű lehetett ezen az estén, amikor szép akart lenni a királyné és Nelson kedvéért! A XVIII. század végén az osztrák udvarban és a Kettős Királyság udvarában még járta a feszes díszruhák divatja, mintegy tiltakozásul a francia forradalom ellen. Rizspor borította a fej tetejére feltornyozott, nevetséges frizurákat; szűk volt a ruha és fojtogató, hogy kárba veszett volna benne Terpsüchoré bája is, s az égővörös kelmékben úgy festettek a hölgyek mind, mint a bacchánsnők. Nos, Emma Lyonna, akit sohasem feszélyeztek előítéletek, a művészet jogán fittyet hányt az udvari divatnak. Termetén hosszú, halványkék kasmírtunika omlott alá, a görög szobrokat megszégyenítő redőkben - ez a viselet Franciaországból, a híres szépasszonyok hazájából származott, s ekkoriban kezdett tért hódítani. Emma haja hosszú fürtökben, szabadon hullott vállára; az eleven zuhatagból két rubin csillant elő, mint az ókori regék karbunkulusai. Derekát drágalátos, gyémántos lánc - a királynő ajándéka - övezte, amelyet egyszerűen csomóra kötött, mint a zsinóröveket szokás, úgyhogy a vége a térdét verdeste. Karja a váll tövétől az ujjak hegyéig meztelen volt. Jobb karján két rubinszemű, gyémántos kígyót ábrázoló karperec díszelgett, egyik a váll, másik a csukló magasságában, bal karja ezzel szemben csupasz volt, csak a kezét borították gyűrűk. Jobb kezén nem viselt ékszert - elég ékesség volt annak a vakítóan fehér bőr, az öt karcsú, finom, rózsás ujj. Lába a testszín harisnyában s az aranypántos, azúrkék koturnusban ugyanolyan meztelennek tűnt, mint a karja.
Káprázatos szépségét a különös öltözék úgy felfokozta, hogy szinte természetfölöttinek, s ezért valahogy rémítőnek, szörnyűnek hatott - mintha a görög pogányság maga támadt volna benne új életre. A nők irigyen kerülték, a férfiak ijedten. Aki botorul arra vetemedik, hogy beleszeressen Venus Astartéba, annak nem marad más választása, mint bírni őt - vagy meghalni.
Ezért üldögélt a szépséges Emma magányosan egy kanapé sarkán: éppen babonás szépsége tartotta tőle távol a többieket. Az egyetlen jelenlevő, aki megkockáztathatta volna, hogy melléüljön: Nelson, támolyogva, káprázó szemmel kapaszkodott Troubridge-ba, s azon töprengett, míg Emmát falta a tekintetével, miféle szerelmi bűvöletnek vagy politikai számításnak köszönheti vajon, hogy ez a kivételes, ez a tökéletes teremtmény éppen őt szemelte ki, őt, a faragatlan tengerészt, a húsz csatát látott, rokkant hadfit.
Nem feszengett és pirult úgy Emma azon az Apolló-nyoszolyán sem, amelyre egykor Graham doktor fektette meztelenül, hogy egy egész város járjon a csodájára, mint itt, a királyi szalonban, irigy és kéjsóvár tekintetek kereszttüzében.
Mihelyt a királyné belépett, felpattant, s elébe futott, mintegy oltalmát keresve:
- Ó, felség! - kiáltotta. - Jöjjön, jöjjön, rejtsen el árnyékában, s világosítsa fel, kérem, ezeket a hölgyeket és urakat, hogy a manzanillafa alá feküdni vagy a mérges ancsar alatt üldögélni mégiscsak valamicskével veszélyesebb, mint mellettem helyet foglalni.
- Hálátlan teremtés, milyen jogon panaszkodol? - nevetett a királyné. - Ki tehet róla, hogy szépséged minden szívet szerelemre s féltékenységre lobbant? Ugyan hogy is merné bárki arcát a tiedhez közelíteni, hogy kétfelől megcsókoljon? Így ni! Ehhez olyan alázatosnak, olyan kevéssé kacérnak kell lenni, mint én vagyok!
A királyné csók közben odasúgta Emmának:
- Légy ma este elbűvölő, én akarom!
Azzal átfogta a kegyencnő vállát, s maga mellé ültette a pamlagra. Nyomban odatódult mindenki a pamlag köré, a férfiak, hogy a királynénak bókolva Emmának udvaroljanak, a nők, hogy Emmának bókolva a királynénak hízelegjenek.
Belépett Acton. A királynénak elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja, minden az akarata szerint történt.
Ekkor félrevonta Emmát egy sarokba, egy darabig halkan beszélt hozzá, majd fennhangon így szólt:
- Hölgyeim, sikerült a jó lady Hamiltont rábírnom, hogy megcsillogtassa ma este előttünk sokoldalú tehetségét. Előad egy honi balladát vagy antik éneket, eljátszik egy jelenetet Shakespeare valamelyik darabjából, és eltáncolja a sáltáncot, amelyet mindeddig kizárólag nekem s előttem lejtett el.
A tetszés és a meglepetés moraja futott át a termen.
- De ne feledje felséged, van egy kikötésem... - szólt Emma.
- Micsoda? - kérdezték elsőül a hölgyek, minthogy ők rendszerint nehezebben győzik türelemmel kivárni vágyaik beteljesülését, mint a férfiak.
- Micsoda? - visszhangozták a férfiak is.
- A királyné az imént hívta fel rá a figyelmemet - mondta Emma -, hogy a véletlen különös játéka folytán az ő kivételével a megjelent hölgyek keresztneve egyformán E-vel kezdődik.
- Nini, csakugyan! - néztek össze a hölgyek.
- Nos, megteszem, amit kívánnak, ha cserébe a hölgyek is megteszik, amit én kérek.
- Hölgyeim, a lady kívánsága méltányos, ne is tagadják - így a királyné.
- Mit óhajt, mylady? Árulja el, kérem! - kiáltották többen is egyszerre.
- Szeretnék valami szép emléket a mai estéről - felelte Emma. - Őfelsége majd leírja a nevét egy darab papírra, s a fenséges és rajongva szeretett KAROLINA név minden egyes betűje kezdete lesz egy vers nyolc sorának, amelyet őfelsége nagyobb dicsőségére mi nyolcan írunk. Én kezdem, ki-ki aláírja a nevét a verssora alá, ha jó, ha rossz; az enyémet beleszámítva úgyis több lesz a rossz, mint a jó. Én pedig elteszem albumomba a nagybecsű, költői kéziratot, a mai este emlékére, amelyet megadatott a világ legszebb királynéjának s Nápoly és Szicília legelőkelőbb hölgyeinek a társaságában töltenem.
- Örömest megszavazzuk - szólt a királyné.
Odalépett az egyik asztalhoz, s felírta egy darab papírra, hosszában, nagy betűkkel: KAROLINA.
- De felség! - kiáltották a versrögtönzésre kötelezett hölgyek. - Nem vagyunk mi költők!
- Kérjék, hölgyeim, Apolló segítségét, s azzá lesznek - felelte a királyné.
Nem volt mód kitérni a kérés elől. Emma már oda is lépett az asztalhoz, s mint ígérte, leírta a királyné nevének kezdőbetűje, a K mellé az akrosztikhon első sorát, majd alákanyarította a nevét: Emma Hamilton. A hölgyek megadták magukat sorsuknak. Egyenként odamentek az asztalhoz, fogták a tollat, leírták a verssort s alá a nevüket.
Mihelyt az utolsó hölgy, San Clemente márkiné is befejezte, a királyné mohón kapott a papír után. A nyolc múzsa versengése az alábbi művet eredményezte:
Káprázatos fenség, tiéd hatalom, fény s bíbor.
Emma Hamilton
Akaratod ma mégsem dús kegy, hanem szigor.
Emilia Cariati
Régtől csupán a hódolat tölti el szívünket.
Eleonora San Marco
Oly drága minden perced nékünk, mint a ritka ünnep
Elisabetta Termoli
Lám mégis óhajod, hogy légyen Főbusz, a Költő -
Elisa Tursi
Isten, mint Tassót s Petrarcát is, bennünket betöltő
Eufrasia d'Altavilla
Nagy hirtelen. - Ó, messze csúcsa Parnasszus hegyének;
Eugenia de Policastro
Alant, a Vezúv völgyén, hogyan szárnyalhatna ének?
Elena San Clemente
(Varga Katalin fordítása)
A királyné hangosan felolvasta a verset. Miközben a férfiak lelkesen magasztalták az akrosztikhon tökélyét, s a hölgyek nem győztek csodálkozni, milyen jól sikerült a művelet, Karolina Actonhoz fordult:
- Nézze csak, Acton főkapitány, nézze, milyen elragadó írása van San Clemente márkinénak.
Acton főkapitány, mintha az akrosztikhont akarná újra elolvasni, a vendégek csoportjától kissé távolabb került, s egy gyertya fényénél összehasonlította a nyolcadik sor kézírását a levélíróéval, majd mosolyogva nyújtotta vissza Karolinának az értékes, a veszedelmes kéziratot.
- Csakugyan elragadó írás - mondta.
Kétszer hangzott el San Clemente márkiné írásának dicsérete, egyszer a királyné, s egyszer Acton főkapitány szájából, de senki nem sejtette, még az sem, akinek a dicséret szólt, milyen nagy horderejű titok húzódik meg a dicséret mögött.
A királyné eltette az akrosztikhont; megígérte Emmának, hogy másnap visszakapja. Végre megtört a jég, felengedett a feszélyezettség, amely az estély kezdetén uralkodott, ki-ki elmerült az előállt szeretetre méltó zűrzavarban. A királyné mesterien értette, hogy szűk körű estélyein felszabadult légkört teremtsen azáltal, hogy száműzte onnan az etikettet.
Megélénkült és általánossá vált a beszélgetés, az imént oly nehezen csorduló-cseppenő szavak egyszeriben szóáradattá terebélyesedtek, nevetés harsant teli torokból, a vendégek keresték egymás közelségét, hajlamaikat követve: volt, aki a szellemet, s volt, aki a szépséget részesítette előnyben. Madárcsicsergéshez hasonlatos, lágy zsongás töltötte be a termet. Mintha még a levegő is felmelegedett volna, s az ifjúság illatos páráival, üde leheletekkel, finom illatszerekkel telítődve bódítóvá vált, a szerelem, a vágyak s a kéj láthatatlan, megfoghatatlan, mámorító varázsitalává.
Ilyesfajta összejöveteleken Karolina nemcsak arról feledkezett olykor meg, hogy királyné, hanem szinte már arról is, hogy - asszony. Szemei villanyos fényben szikráztak, orrlyukai zihálva tágultak, duzzadó keble olyan hevesen emelkedett-süllyedt, mint viharban a hullám, hangja rekedten, szaggatottan tört fel torkából; az sem lepte volna tán meg a jelenlévőket, ha egyszer csak felhorkan, mint a párduc vagy mint egy bacchánsnő.
Odalépett Emmához, kesztyűtlen kezét meztelen vállára helyezte - úgy festett ez a kéz az alabástrom vállon, mint a rózsaszín korall -, s azt kérdezte:
- Nos, elfelejtette volna, szép lady, hogy ma este a mienk? Csodákkal kecsegtetett, s mi égünk a vágytól, hogy mielőbb ünnepelhessük.
A királynéval ellentétben Emma egész lényén nagy-nagy bágyadtság látszott elömleni. Feje egyik válláról a másikra hanyatlott, mintha nyaka nem győzné tartani, s olykor mintegy kéjes görcsben, hirtelen hátrafeszült. Szembogara eltűnt félig lehunyt szemhéja s hosszú szempilláinak függönye mögött, kissé szétnyílt, bíborszín ajkai látni engedték a fogak ragyogását, keblének sápadt fehérjétől élesen ütött el hajfürtjeinek kékesfekete színe.
Nem látta, csak érezte, hogy a királyné keze a vállát éri, de az érintésre egész testén remegés futott át.
- Mit óhajt, drága királyném? - szólt bágyadtan, utánozhatatlanul bájos fejmozdulattal. - Parancsoljon, s én engedelmeskedem. Kívánja, hogy eljátsszam az erkélyjelenetet? Csakhogy ehhez két szereplő kell, és nincsen Rómeóm.
- Nem, nem - felelte a királyné nevetve -, mindent, csak szerelmi jelenetet ne, különben megőrjíted összes vendégeimet, s ki tudja, nem őrjítesz-e meg engem magamat is? Nem, inkább valami ijesztőt játsszál. Még hogy Júliát az erkélyen! Nem, nem. Júlia monológját add elő, mást nem engedélyezek ma estére.
- Jól van. Egy nagy fehér kendőre van szükségem, királyném, és helyre, csináljon nekem helyet.
A pamlagon ott hevert egy nagy, fehér nyersselyem kendő, nyilván nem véletlenül. A királyné érte nyúlt, átadta Emmának, majd intett a vendégeknek, hogy álljanak távolabb - s egy másodpercre, a parancsoló mozdulat erejéig, visszaváltozott királynévá.
Egyetlen szempillantás alatt kiürült a szoba közepe, Emma ott maradt, egyedül.
- Asszonyom, kegyeskedjék a jelenetet bevezetni. Amúgy sem árt, ha néhány pillanatra eltereli rólam a figyelmet, erre a kis cselfogásra szükségem is van a nagyobb hatás érdekében.
- Mindenki ismeri a veronai krónikákból a Montaguk és Capuletek történetét, nemde? - kérdezte a királyné. - Júliát Páris grófhoz akarják feleségül adni, akit nem szeret, mert a szegény és száműzött Rómeót szereti. Lőrinc baráttól, aki összeeskette szerelmesével, Júlia altatót kap, hogy halottnak higgyék, s a Capuletek sírboltjába vigyék. Lőrinc barát majd érte jön a sírboltba, s Mantuába kíséri, ahol Rómeó már várja. Júliát most hagyta magára anyja és dajkája, miután közölték vele, hogy másnap, hajnalban örök hűséget kell esküdnie Páris grófnak.
Míg a királyné beszélt, minden szem felé fordult. Most, hogy mondókája végére ért, fájdalmas sóhaj vonta újra Emmára a társaság figyelmét. Emma e néhány perc alatt úgy beburkolózott a hatalmas kendőbe, hogy eredeti öltözékének egyetlen darabkája sem látszott ki alóla. Arcát tenyerébe temetve ült pár pillanatig, majd lassan lejjebb csúszott a két kéz, lassan emelkedett, s láthatóvá vált a sápadt arc. Nyoma sem volt már ezen az arcon annak a csábos ernyedtségnek, amelyet az imént megkíséreltünk lefesteni - mély fájdalom ült rajta és az őrjöngésig fokozott rettegés, a legeslegmélyebb rémület.
Lassan megfordult, pillantása mintha anyját s a dajkát kereste volna, akik már eltűntek szeme elől, majd megszólalt. Remegő hangja szívig hatolt, karja úgy mozdult, mintha örökre búcsút intene a világnak. "Isten veled" - lehelte.
Isten veled! - Ég tudja, látsz-e többet...
Zsibbasztó, hűvös borzadály fut át,
S jéggé mereszti lüktető szívem.
Most még szólhatnék, hogy segítsenek...
Dadám! - De mit tehetne ő?
Szörnyű szerepem magam játszom el. -
Jer hát, üveg! -
S mi lesz velem, ha nem hat ez a szer?
Akkor holnap meglesz az esküvő?
Nem, nem! Segít e tőr. - Heverj csak itt! -
De hátha méreg?... hátha a barát
Mesterkedik csalárdul és megöl,
Hogy elkerülje a gyalázatot,
Mert Rómeóval összeesketett?
Úgy rettegek... De mégse! Nem lehet!
Hisz őt olyan kegyesnek ismerik...
Távozz tőlem, förtelmes gondolat!
S mi lesz velem, ha tán a föld alatt
Előbb ocsúdom, mintsem Rómeó
Megmentésemre jön? Irtóztató!
Nem fojt-e meg a bűzös szájú kripta,
Hová nem csap be tiszta fuvalom -
Jaj, nem talál-e holtan Rómeó?
S ha élek is, mi lesz velem, mi lesz,
Ha éjtől és haláltól viszolyogva
Ott ébredek e dermesztő tanyán,
A bolt alatt, az ősi kamra mélyén,
Hol annyi század óta tornyosulnak
A porrá omlott ősök csontjai,
S az új halott, a vérvaros Tybalt
Már bomladoz a szemfedő alatt;
Hol éjféltájon szellemhad repes -
Ó, jaj! ha tán korán ocsúdom ott,
Hol dögletes bűzben sikoly riad,
Mint egy kitépett mandragóra jajja,
Melytől megőrül minden földi lény...
Mi lesz, mi lesz, ha elvész ép eszem
Szorongató rémségek gyűrűjében:
Ha ősök vázát csörgetem bomolva,
Ha roncs Tybaltot lepléből kirántom,
Ha egy üköm csontját botul kapom fel
S széjjelloccsantom lázas agyvelőm?
Ni, ott!... Mi az? Tybalt kísértete...
Kutatja szerte Rómeót, ki őt
Tőrhegyre tűzte... Állj, Tybalt! Megállj! -
(Az üveget ajkához emeli)
Megyek, jó Rómeó! Ezt rád köszöntöm!(Mészöly Dezső fordítása)
Emma e szavaknál úgy tett, mintha kiinná az üveg tartalmát, majd összerogyott, a szőnyegre zuhant, s ott hevert élettelenül, mozdulatlanul.
Mindezt olyan valósághűen játszotta meg, hogy Nelson, a faragatlan tengerész, aki otthonosabban járt-kelt a viharverte hajón, mint a szemfényvesztő művészet birodalmában, felkiáltott, s feledve, hogy amit lát, színjáték csupán, Emmához rohant. Megmaradt félkarjával gyengéden felemelte a földről, mint egy gyermeket.
A jó cselekedet jutalma nem váratott magára, Emma kinyitotta a szemét, és Nelsonra mosolygott. Nelson most döbbent rá, hogy bakot lőtt; zavartan húzódott vissza, a terem egyik zugába.
Utána a királyné sietett Júliához, s kisvártatva körülöttük tolongott az egész társaság.
A művészet valóságos csodája volt ez a jelenet, talán nem megismételhetetlen, de felülmúlhatatlan csoda. A monológ idegen nyelven hangzott el, a nézők mégis megértették, felfogták mindazokat az érzelmeket, amelyek Rómeó szerelmesének szívén átviharzanak: fájdalmát, amikor anyja és dajkája távozása után magára marad, s szembenéz a kényszerházasság fenyegető rémével; kétségeit, míg az üveg tartalmát vizsgálja, s azon töpreng, nem méreg-e a szer; elszántságát, amikor előhúzza a tőrt, s eltökéli, hogy kétségbeesett helyzetében ahhoz folyamodik, ha kell, azaz a halált választja; szorongását, amikor arra gondol, hogy ott feledhetik elevenen eltemetve a családi kriptában, szorongató rémségek gyűrűjében; s végezetül iszonyát, amikor az alig egy napja eltemetett Tybalt véres kísértetét látja Rómeó üldözésére kelni. Emma annyi művészettel, s olyan valósághűen jelenítette meg e váltakozó érzelmeket, hogy játéka a nézők lelkébe markolt; a művészet varázsereje életre keltette a mesét.
A fényes társaság most találkozott először a rejtelmes Észak költészetével, eddig jóformán a létezését sem sejtette. Időbe telt, míg valahogy kiheverték a megrendítő élményt, hanem akkor egyszeriben viharos lelkesedés váltotta fel a bámulat csendjét, záporoztak Emmára a dicséretek, a szépen csengő bókok. És melyik színész hiúságának nem esik édesen a dicséret? Emma valójában arra született, hogy a színpadon tündököljön, bár végzetes jószerencséje a politika színpadára emelte. Ilyen alkalmakkor visszaváltozott önmagává, a szenvedélyes, ihletett színésznővé, akinek az a hivatása, hogy a képzelet teremtményeit - Júliát, lady Macbethet vagy Kleopátrát - életre keltse, ilyenkor elsiratta, ki tudja, hányadszor, ifjúkora tovatűnt álmait, s azon gyötrődött, nem ér-e ezerszer többet Siddons asszony és Raucourt kisasszony színpadi diadala, mint lady Hamilton megdicsőülése a királyi udvarban. S hiába halmozták el bókkal, hiába tapsoltak a nézők, hiába becézte maga a királyné is, mélységes bánat fogta el, s ha nem állt ellen, a bánat hamarosan búskomorságba csapott át. Csábító volt ő, igaz, búskomoran is, de a királyné tudta jól, hogy ez a hangulat megbánást és lelkiismeret-furdalást takar, és sietett Emma figyelmét újabb diadalok bódulatával a múlttól a jövő felé fordítani.
Belekarolt, erősen megrázta, mint amikor az alvajárót térítjük delejes álmából magához, és rászólt:
- Ej, ne ábrándozz! Tudod, hogy nem szeretem, ha ábrándozol. Énekelj vagy táncolj. Mondtam már, hogy ma este a miénk vagy, nem önmagadé, énekelj vagy táncolj!
- Felséged engedelmével inkább énekelnék - mondta Emma. - Valahányszor ezt a jelenetet előadom, elgyengülök, és ideges reszketés fog el, a hangomnak ellenben egyenesen használ a remegés. Mit énekeljek, felség? Várom a parancsát.
- Énekeld el nekik a Herculanumban nemrég előkerült Szapphó-kézirat valamelyik darabját. Azt mondtad, ugye, hogy egyik-másik verset megzenésítetted?
- Asszonyom, mindössze egyet, de az...
- Mit de?
- Az a dallam a kettőnk számára készült, csak a kettőnk számára, s a szöveg is különös... - susogta Emma.
- A szeretett nőhöz... erre gondolsz?
Emma a királynéra mosolygott, s furcsán buja kifejezés ült ki az arcára.
- Annál jobb! - szólt a királyné. - Énekeld el, így akarom.
Emma döbbenten állt, nem tudta mire vélni az így akarom hangsúlyát. Karolina máris odaintette Rocca Romana herceget, akihez, mint beszélték, valaha múlékony s gyengéd vonzalom fűzte, mert ez az északi Semiramis legalább olyan hajlamos volt a futó vonzalmakra, mint a napkeleti Semiramis királynő. A herceget maga mellé ültette a pamlagra, s suttogva élénk beszélgetésbe merült vele.
Emma még egy pillantást vetett a királynéra, aztán kisietett a teremből. Amikor néhány perc múlva visszatért, fején babérkoszorú díszelgett, vállán veres lebernyeg, s gömbölyű karján az a leszboszi líra, amelyet asszonyi kéz azóta sem mert illetni, mióta kihullott a mütilenei múzsa kezéből, mióta Szapphó a Leukasz-fokról a tengerbe vetette magát.
A nézők önkéntelenül felkiáltottak meglepetésükben: alig ismertek Emmára. Hol volt már a szelíd, költői Júlia! Szeméből láng csapott ki, emésztőbb, mint az, amelyet a bosszúálló istennő, Venus gyújtott ki Phaedra szemeiben. Gyorsan, majdnem férfias léptekkel közelgett, ismeretlen illat terjengett körülötte, s arcán mintha az ókor minden fajtalan szenvedélye otthagyta volna tisztátalan nyomát: Mürrha szerelme apja, Pasziphae szerelme a krétai bika iránt. A szűz volt ő, aki a szerelem ellen lázad, a bűnös, a fenségesen szemérmetlen lázadó. Megállt a királyné előtt, majd belevetette magát egy karosszékbe, olyan heves mozdulattal, hogy a líra húrjai fémesen megzörrentek, és énekbe fogott. Idegtépő dallamra a következő szöveget énekelte:
Boldog legény, istenek párja
szemben ki ülhet szép szemeddel,
édes kacajos közeleddel,
kacajoddal, mely szíven vágva
fogja a mellem.Hacsak már látlak, elalélok,
torkomon a szavak elfúlnak,
bőrömre zápor-szikrák hullnak,
szememben sötét, vad árnyékok
s lárma fülemben.Hideg verejték veri testem,
remegően, félve, halóan,
az őszi fűszálnál fakóbban
állok és már érzem a vesztem,
meghalok érted.(Ady Endre fordítása)
Utolsót zengett a húr, a líra lecsúszott a költőnő térdéről a szőnyegre, Emma feje a támlára hanyatlott.
A királyné felugrott, mielőtt még Emma az utolsó sor végére ért volna - Rocca Romanát már a második szakasz kezdetén elparancsolta magától. Átölelte, úgy támogatta Emmát, akinek a feje élettelenül csüngött a vállára, mintha elájult volna.
Ezúttal egy pillanatig tétováztak a nézők, mielőtt kitört volna a taps, ám a szemérmen és minden egyéb erkölcsi meggondoláson hamarosan győzött az érzékiség viharos túlereje. Emmát körülvették, férfiak és nők vetélkedtek egyetlen pillantásáért, szaváért, versengve igyekeztek a haját, a ruháját megérinteni. Nelson ott állt, a többiek közt, reszketve, mint azok, sőt, jobban reszketve, mert mindenki másnál szenvedélyesebben szerette Emmát. A királyné leemelte a babérkoszorút Emma fejéről, és Nelson homlokára illesztette.
Ő úgy tépte le a koszorút, mintha a halántékát égetné, s szívére szorította.
A királyné egyszer csak egy kezet érzett a csuklóján. Megfordult. Acton állt mögötte.
- Jöjjön - mondta Acton -, nincs veszíteni való időnk. Isten kegyesebb hozzánk, mint remélni mertük.
- Hölgyeim - szólt a királyné -, távollétemben, mert néhány percre távozni kényszerülök, Emma legyen a királyné, a hatalom helyett a lángész és a szépség.
Nelson füléhez hajolt:
- Kérje meg, hogy az ön kedvéért járja el a sáltáncot, amelyet a kedvemért eljárt volna. Önnek megteszi.
Azzal hátat fordított a sikertől bódult Emmának, a szerelemtől eszét vesztett Nelsonnak, és Acton után sietett.
A királyné Acton után sietett, mert megértette: nagyon súlyos dolognak kellett történnie, ha Acton arra vetemedik, hogy ellentmondást nem tűrően kiszólítsa a szalonból.
A folyosón próbált kérdezősködni. Acton mindössze ennyit felelt:
- Asszonyom, könyörgök, jöjjön gyorsan! Egy percet sem veszthetünk, hamarosan mindent megtud.
Acton megindult a kis melléklépcsőn, amely a palota házi patikájába vezetett. Meglehetősen teljes gyógyszerkészlet állt itt a király orvosai és kirurgusai, Vairo, Troja és Cottugno rendelkezésére, hogy szükség esetén, ha rosszul lenne valaki vagy baleset érné, elsősegélyben részesíthessék a beteget, illetve a sebesültet.
A királyné kitalálta, hová vezeti Acton.
- Csak nem beteg valamelyik gyermekem? - kérdezte.
- Nem, asszonyom, ne aggódjon - mondta Acton. - A kísérletet, amelyet végre kell hajtanunk, in anima vili végezhetjük.
Acton feltárta az ajtót, a királyné belépett, s gyorsan körülpillantott a helyiségben.
Eszméletlen férfi hevert az egyik ágyon.
- Ferrari! - szólt a királyné.
Actonra nézett, tágra meredt szemmel, s úgy kérdezte:
- Halott? - mintha azt mondta volna: Megölte?
- Nem, asszonyom - felelte Acton -, csak elájult.
A királyné kérdő, sürgető pillantására folytatta:
- Istenem, egyszerű az eset, asszonyom. Elküldtem titkáromat Capuába, ahogy megbeszéltük, s ő utasította a postamestert, hogy ha Ferrari, a futár visszaérkezik, mondja meg neki, a király Casertában várja. A postamester átadta az üzenetet, Ferrari éppen csak lovat váltott, s máris jött ide. A kastély főkapuján betérve rosszul fordult, vendégeink hintajai elállták az utat, a ló elterült a földön, a lovas fejjel egy sarokkőnek zuhant. Eszméletlen volt, amikor rátaláltam. Én idehozattam. Azt mondtam, felesleges orvost hívni, magam veszem kezelésbe.
- De hiszen akkor meg se kell vesztegetnünk - szólt a királyné, aki most fogta fel, mit tervez Acton -, nem kell többé a hallgatását megvásárolnunk, sem attól tartanunk, hogy beszélni fog. Ha az ájulása eltart még egy ideig, bízvást kinyithatjuk, elolvashatjuk és lepecsételhetjük a levelet, egyebet úgysem akarunk. Mindössze azt kell valahogy elérnünk (ugye ért engem, Acton?), hogy fel ne ébredjen, míg végzünk.
- Erről még felséged érkezése előtt gondoskodtam, minthogy végiggondoltam mindazt, amit most felséged.
- Hogyan?
- Húsz csepp sydenhami laudanumot adtam be a szerencsétlennek.
- Húsz cseppet - mondta a királyné. - Elég ez vajon? A futár, gondolom, nem veti meg a bort és a pálinkaféléket.
- Igaza lehet, asszonyom, adjunk be neki még tíz cseppet.
Sárga folyadékot csepegtetett egy kiskanálba, majd a beteg torkába öntötte.
- Gondolja, hogy csakugyan hat a kábítószer? Nem fog magához térni? - kérdezte a királyné.
- Annyira semmi esetre, hogy felfogja, ami vele történik.
- Hol a táskája? Nem látom sehol - szólt Karolina.
- Ferrari a király bizalmas küldönce - mondta Acton -, a király a szokottnál nagyobb elővigyázatot követel tőle. Ha levelet visz vagy hoz, egy titkos belső mellényzsebbe rejti.
A királyné egy pillanatig sem habozott.
- Lássuk - mondta.
Acton kinyitotta a mellényt, benyúlt a titkos bőrtüszőbe, és kiemelte az osztrák császár személyes pecsétjével ellátott levelét. A pecsét csakugyan Marcus Aurelius fejét ábrázolta, mint Acton előre megmondta.
- Megy ez, mint a karikacsapás - szólt Acton.
A királyné a levél után kapott, már törte volna föl a pecsétet.
- Ó, nem így kell azt - állította meg Acton.
Visszavette a levelet, a gyertya fölé tartotta, de úgy, hogy a láng ne érje. A pecsét olvadozni kezdett, a levél egyik sarka kinyílt.
A királyné végigsimította homlokát.
- Mi áll vajon benne?
Acton kiemelte a levelet a borítékjából, s mély meghajtással átnyújtotta a királynénak.
Karolina szétnyitotta és fennhangon olvasni kezdte:
Schönbrunn, 1798. szeptember 28.
Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!
Saját kezemmel írok Felségednek, mint Felséged nekem.
Úgy vélem, a birodalmi tanáccsal egyetértésben, hogy mindaddig nem szabad háborút indítanunk a franciák ellen, amíg nincs együtt a siker minden záloga. Ezek közül az egyik, amelyre bizton számíthatok, a cár 40 000 katonája, élükön Szuvorov tábornaggyal, akit egész seregünk fővezéréül szántam. Nos, ez a 40 000 ember március vége előtt nem áll rendelkezésünkre. Odázza tehát el, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, a nyílt viszály kitörését, késleltesse, ahogy bírja. Úgy hiszem, Franciaország sem akar inkább háborút, mint mi, használja ki tehát Felséged az ellenség békés hajlandóságait, mentse ki magát, jól-rosszul, a történtekért; áprilisban majd együtt szállunk hadba, teljes készülettel.
Jelen levelemnek nem lévén más tárgya, ezennel végzem, Isten szent és dicső oltalmába ajánlva kegyelmes fivéremet, unokaöcsémet és nagybátyámat, barátomat és szövetségesemet.
Ferenc
- Erre aztán nem számítottunk - mondta a királyné.
- Én igen, asszonyom - felelte Acton. - Egy pillanatig sem hittem, hogy a császár őfelsége hajlandó lesz tavasz előtt hadba szállni.
- Mit tegyünk?
- Amit felséged parancsol.
- Kapitány, ön ismeri indokaimat: háborút akarok, haladék nélkül.
- Felséged vállalja a felelősséget?
- Miféle felelősséget vállalhatnék, ha ez áll a császár levelében?
- A császár levele úgy szól, ahogy akarjuk.
- Mit akar ezzel mondani?
- A papír mindent elbír, azt mondunk általa, ami tetszik. Csakis azt kell eldöntenünk, mi jobb: ha most viselünk háborút vagy ha később, ha mi támadunk vagy ha bevárjuk, amíg az ellenség támad.
- Ez eldöntött kérdés, úgy hiszem. Tudjuk, milyen állapotban van a francia hadsereg. Jelenleg sokkal gyengébb nálunk. Ha megvárjuk, míg újjászerveződik, mi leszünk a gyengébb fél.
- Kizártnak tartja, asszonyom, hogy a király e levél ismeretében háborút indítson?
- Ő? Ki sem mozdul Nápolyból, ha alkalmas kibúvót talál.
- Akkor, asszonyom, nem látok más módot - szólt Acton eltökélten.
- Mint?
- Mint hogy a levél értelmét az ellenkezőjére fordítsuk.
A királyné Acton karja után kapott.
- Hát megtehetjük? - kérdezte, fürkészően tekintve rá.
- Mi sem egyszerűbb.
- Magyarázza meg, hogyan... várjon!
- Tessék?
- Nem hallotta? Ez az ember nyög!
- Annyi baj legyen!
- De hiszen feltápászkodik!
- Nyomban vissza is esik, látja!
A szerencsétlen Ferrari csakugyan nyöszörögve zuhant vissza fekhelyére.
- Mit is mondott? - kérdezte a királyné.
- Azt mondtam, hogy a levél vastag, jelöletlen fehér papírra íródott, annak is csak az egyik oldalára.
- Nos?
- Nos, sav alkalmazásával eltüntethetjük róla az írást. Mindössze az utolsó három sort és a császár aláírását hagyjuk meg. Fölé odaírhatjuk, hogy a császár a hadműveletek azonnali megkezdését javasolja, az eredeti áprilisi határidő helyett.
- Súlyos elhatározás, főkapitány.
- Azért mondtam, hogy a felelősséget csakis felséged vállalhatja.
A királyné mélyen elgondolkodott. Homloka ráncokba szaladt, szemöldökét összevonta, tekintete megkeményedett, keze ökölbe szorult.
- Rendben van - mondta aztán -, vállalom a felelősséget.
Acton csak nézte.
- Mondom, hogy vállalom. Fogjon hozzá!
Acton odalépett az ágyhoz, megtapogatta a sebesült pulzusát, majd a királynéhoz fordult:
- Két óránál hamarább nem nyeri vissza az eszméletét.
- Mit keres? - kérdezte a királyné, látva, hogy Acton kutatóan pillant körül.
- Egy szenes serpenyő kéne és egy vasaló.
- Mások is tudják, hogy a sebesült mellett tartózkodik?
- Tudják.
- Akkor csöngessen, és hozassa be a kívánt tárgyakat.
- De azt senki nem tudja, hogy felséged itt tartózkodik.
- Igaz - szólt a királyné.
S az ablak függönye mögé rejtőzött.
Acton csöngetett. A csöngetésre nem a cselédség jelentkezett, Acton személyi titkára lépett be.
- Á maga az, Dick! - mondta Acton.
- Igen, uram, úgy gondoltam, excellenciádnak szüksége lehet olyasmire, amit nem bízhat a cselédekre.
- Jól gondolta. Hozzon nekem sürgősen egy szenes serpenyőt, eleven parazsat és egy vasalót.
- Mást nem parancsol, uram?
- Pillanatnyilag nem, de maradjon a közelben, szükségem lehet még a szolgálataira.
A fiatalember kisietett, hogy a kapott parancsot végrehajtsa. Acton bezárta mögötte az ajtót.
- Kezeskedik a fiatalemberért? - kérdezte a királynő.
- Akár saját magamért, asszonyom.
- Hogy hívják?
- Richard Menden.
- Ön Dicknek szólította.
- Felséged nyilván tudja, hogy ez a Richard név rövidítése.
- Persze, persze!
Pár perc múlva léptek hangzottak fel kinn a lépcsőn.
- Ha Richard jön, felségednek kár elrejtőznie, úgyis szükségünk lesz rá nemsokára.
- Mit akar vele?
- A levelet átíratni. Se felséged nem írhatja, sem én, minthogy a király ismeri a kézírásunkat, csakis ő tisztázhatja le a levelet.
- Igaz.
A királyné leült egy karosszékbe, háttal az ajtónak.
A fiatalember belépett, a három dolgot, amit kértek tőle, lerakta a kandalló mellé, majd szó nélkül kiment, mintha észre sem vette volna, hogy a szobában még egy személy tartózkodik, akit első alkalommal nem látott.
Acton újra becsukta mögötte az ajtót, majd a serpenyőt közelebb húzta a kandallóhoz, ráhelyezte a vasalót, kinyitott egy gyógyszeres szekrényt, kivett belőle egy oxalátsavas üvegcsét, körülnyírt egy lúdtollat olyan alakúra, hogy a savat rávihesse vele a levélpapírra, kettéhajtotta a levelet, hogy a három utolsó sort s a császár aláírását megóvja a folyadék hatásától, végül a savat a levélre öntötte és a tollal szétterítette.
A királyné kíváncsian s kissé nyugtalanul figyelte a műveletet, tartott tőle, hogy nem sikerül vagy rosszul sikerül. Annál nagyobb megelégedéssel látta, hogy sárgul el, fehéredik ki s tűnik el teljesen a tinta a sav maró hatására.
Acton előhúzta a zsebkendőjét, összegyűrte, és felitatta vele a folyadékot.
Most már patyolatfehér volt a papír. Acton fogta a vasalót, egy köteg papírra helyezte a levelet, s szabályosan kivasalta, mint a ruhát.
- Így ni - mondta. - Mialatt a papír teljesen megszárad, fogalmazzuk meg Ő osztrák császári felsége válaszát.
A királyné lediktálta a levelet, íme a szöveg, szó szerinti hűséggel:
Schönbrunn, 1798. szeptember 28.
Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!
El sem mondhatom, mennyire jólesett Felséged levele s a levélben foglalt ígérete, hogy mindenben az én véleményemhez szándékozik igazodni. Rómából szerzett értesüléseim alapján úgy tudom, az ottani francia hadsereg a mélypontra süllyedt, és nem áll jobban az észak-olaszországi hadsereg sem.
Intézze el az egyiket, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és bátyám, s én majd elintézem a másikat. Mihelyt meghallom, hogy Felséged Rómába ért, magam is elindulok a 140 000 katonámmal. Felségednek 60 000 embere van, nos, ezenkívül várok még 40 000 orosz katonát; kevesebb is elég lenne, hogy a következő békeszerződést ne úgy hívják, Campoformiói béke, hanem így - Párizsi béke.
- Megfelel? - kérdezte a királyné.
- Kitűnő! - mondta Acton.
- Akkor másoljuk át a fogalmazványt a levélpapírra.
Acton megvizsgálta a papírt, megállapította, hogy teljesen száraz, eltüntette a vasalóval a hajtás nyomát, az ajtóhoz lépett, és beszólította Dicket.
Parancsa értelmében a fiatalember hallótávolon belül tartózkodott.
- Itt vagyok, uram.
- Üljön ide az asztalhoz - rendelkezett Acton -, és tisztázza le erre a papírra azt a piszkozatot, kissé elváltoztatott írással.
A fiatalember szó nélkül, a csodálkozás legcsekélyebb jele nélkül asztalhoz ült, fogta a tollat, s mintha a világ legegyszerűbb dolgáról lenne szó, végrehajtotta a parancsot. Majd felállt, újabb utasításra várva.
Acton tüzetesen átvizsgálta a levelet, a gyertyák fényénél: nem vallott semmi az elkövetett csalásra. Visszacsúsztatta a levelet borítékjába, a gyertya fölé tartotta a viaszt, hogy meglágyuljon, az alsó réteg viaszra egy újabbat is csöpögtetett, nehogy nyoma maradjon a levél feltörésének, majd rányomta a pecsétet, amelyet jó előre elkészíttetett, a császári pecsét mintájára.
Visszahelyezte a levelet a bőrtüszőbe, újra begombolta Ferrari mellényét, s csak ezután fogott hozzá, hogy sebét egy gyertya fényénél szemügyre vegye.
Ferrari súlyos zúzódást szenvedett, a fejbőrön két hüvelyk hosszú repedés tátongott, de a koponyacsont sértetlen maradt.
- Dick - szólt Acton -, figyeljen jól ide, a következőket parancsolom...
A fiatalember meghajolt.
- Santa Mariába küld orvosért. Az orvos nem érhet ide egy óránál hamarabb. Ez idő alatt maga megitat a beteggel kanalanként körülbelül egy pohárnyi zöldkávé-forrázatot.
- Igenis, excellenciás uram.
- Az orvos majd sókat szagoltat vele, vagy éterrel dörzsöli be a homlokát, s meg lesz győződve róla, hogy ez térítette magához a sebesültet. Hagyja meg az orvost e hitében. Ha bekötözték, a sebesült induljon tovább, gyalog vagy kocsin, aszerint, mennyire nyerte vagy nem nyerte vissza erejét.
- Igenis, excellenciás uram.
- A sebesültet bukása után cselédek szedték fel a földről - mondta Acton, minden szót külön hangsúlyozva -, s parancsára idehozták, a házi patikába. Kezelni maga kezelte és az orvos, a beteg nem látott sem engem, sem a királynét, és mi sem láttuk őt. Megértette?
- Igenis, excellenciás uram.
- Felséged nyugodtan visszatérhet a szalonba - fordult Acton a királynéhoz -, hadd menjen most már a dolog tovább a maga útján, úgy történik majd minden, ahogy elrendeltem.
A királyné még egyszer, utoljára jól megnézte a titkárt. A fiatalember arca értelmet és elszántságot sugárzott, mint azoké, akiket a sors magas polcra szánt.
- Becses ember ez az ön embere - mondta a királyné, mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó.
- Rendelkezzék vele, felséges asszonyom, hiszen ami az enyém, az felségedé - bókolt Acton, és mély meghajlással maga elé engedte a királynét.
Amikor Karolina belépett a szalonba, Emma Lyonna tetőtől talpig egy bordó színű, aranyrojtos kasmírsálba burkolózva, éppen a pamlagra vetette magát a nézők rajongó tetszésnyilvánítása és tapsa közepette, egészen úgy, mint a táncosnő, aki most éli át élete legnagyobb sikerét. S csakugyan nem aratott soha még ilyen elragadtatott tetszést a San Carlo-színház egyetlen ifjú balerinája sem. Amikor Emma táncolni kezdett, a nézők széles karéjban álltak körül. Tánc közben egyre szűkült a kör, mintha láthatatlan mágnes vonná közelebb a nézőket, s egyszer csak olyan közel tolongtak, látni, érinteni vágyva őt, s belehelni a testéből áradó illatot, hogy nemcsak mozdulni nem tudott többé, de szinte levegőhöz is alig jutott. Ekkor elfulladó hangon felkiáltott: "Helyet, helyet!" - majd egy végső, buja remegéssel a pamlagra vetette magát. A királyné már itt találta.
Láttára a tömeg kettévált, s utat nyitott előtte.
Megkettőződött a taps és a tetszésnyilvánítás. Mindenki tudta, hogy Karolina kegyeinek elnyerésére a legbiztosabb módszer: Emma szépségét, tehetségét, bűbáját dicsérni.
- Emma beváltotta ígéretét, ha hihetek szememnek és fülemnek - szólt a királyné. - Most pihenésre van szüksége. Egyébként is későre jár, éjjeli egy óra van, s Caserta több mérföldre fekszik Nápolytól... büszke vagyok és hálás, hogy erről a kedvünkért megfeledkeztek.
Ez félreérthetetlen volt, a királyné elbocsátotta vendégeit. Mindenki ráébredt, hogy ideje hazavonulni. Búcsúzóul még egyszer, utoljára kifejezték elragadtatásukat és köszönetüket az estély nyújtotta rendkívüli élvezetekért. A királyné nagy kegyesen megengedte három-négy úrnak, a kedvenceinek - köztük Moliterno hercegnek, és Rocca Romanának -, hogy kézcsókkal búcsúzzanak, ott tartotta Nelsont és két barátját még egy beszélgetésre. Végül San Clemente márkinét szólította:
- Elena, drágám, holnapután lesz szolgálatban.
- Holnap, akarja felséged mondani, hisz mint az imént megjegyezte, éjjeli egy órára jár az idő. Sokkal jobban ragaszkodom e megtisztelő megbízáshoz, felség, hogysem egyetlen napi halasztást is könnyű szívvel viselnék el.
- Akkor nagyon elbúsítom most, drága Elenám - mondta a királyné, rejtelmes mosollyal ajkán. - Képzelje csak, San Marco grófné a hozzájárulásomat kérte, hogy szolgálatot cseréljen, persze csakis akkor, ha önnek nincs ellene kifogása. Nem is tudom már, miféle fontos dolga akadt jövő hétre. Van kifogása a csere ellen?
- Nem, asszonyom, hacsak az nem, hogy nehezemre esik majd kivárni a boldog napot, amikor felségedet szolgálhatom.
- Akkor megegyeztünk, drága márkiné. Holnap szabad, mint a madár.
- Valószínűleg élek a szabadsággal, s vidékre kísérem San Clemente márkit.
- Nagyon helyes - szólt a királyné -, igazán példás szándék.
Elköszönt San Clemente márkinétól. A márkiné bókolt, és elhagyta a termet, utolsóként, minthogy a királyné feltartóztatta.
Karolina Acton, Emma, a két angol tiszt és Nelson társaságában találta magát.
- Kedves lordom - fordult Nelsonhoz -, jó okom van hinni, hogy a király holnap-holnapután híreket kap Bécsből. Háborús, tehát az ön megítélése szerint kedvező hírt, mert ugye változatlanul úgy véli, lord, hogy minél előbb tör ki a háború, annál jobb?
- Úgy, asszonyom, s ha véleményem meghallgatásra talál, kész örömest biztosítom az angol flotta segítségét.
- Alkalomadtán élünk majd vele, mylord. De pillanatnyilag másról akartam beszélni.
- Parancsoljon, felség, s én engedelmeskedem!
- Tudom, mylord, hogy a király sokat ad az ön véleményére. Holnap ő még mindig tétovázni fog, legyen bármennyire kedvező Bécs válasza. Ha lordságod is írna, hasonló értelemben, mint a császár, alkalmasint eloszlanának a király utolsó kételyei is.
- A királyhoz intézzem a levelet, asszonyom?
- Nem, ismerem felséges férjemet, a neki címzett tanácsokat rendszerint undorral utasítja el. Jobb szeretném, ha a tanácsot egy lady Hamiltonnak címzett bizalmas hangú levél sugallná. Intézze a levelet hozzá és sir Williamhez, ő az én legjobb barátnőm, sir William a király legjobb barátja. A hatás sokkal nagyobb lesz, ha másod-harmadkézből éri a királyt.
- Felséged tudja - szólt Nelson -, hogy nem vagyok járatos sem a diplomáciában, sem a politikában, és csak azt tudom megírni, ami a szívemen fekszik, amúgy tengerész módra, őszintén, sőt néha nyersen.
- Nem is kérek egyebet, mylord. Különben megbeszélheti a dolgot a főkapitánnyal, úgyis együtt távoznak. Ebédeljen holnap a palotában, a délelőtt folyamán bizonyára fontos határozatok születnek. Mack báró velünk ebédel, mindjárt összehangolhatják a hadműveleti terveket is.
Nelson meghajolt.
- Szűk körben leszünk, mindössze Emma és sir William tartanak még velünk - folytatta a királyné. - Most az a legfontosabb, hogy a királyt szüntelenül unszoljuk-noszogassuk. Magam is hazatérnék még az éjjel Nápolyba, ha Emma, szegényke, nem lenne olyan fáradt. Egyébként tudja-e, kedves tengernagyom - tette hozzá halkan a királyné -, hogy Emma mindazokat a szép dolgokat, amiket látott és hallott, csakis az ön kedvéért tette és mondta.
Majd suttogóra fogta a hangját:
- Először konokul ellenkezett, de én azzal biztattam, hogy bizonyára sikerül önt elbűvölnie. Ez aztán hatott, nyomban feladta makacs ellenállását.
- Asszonyom, irgalmazzon! - esdekelt Emma.
- Ejnye, ne pironkodjék, nyújtsa inkább ide szép kezét a mi hősünknek. Nyújtanám én szívesen akár a magamét is, de tudom, mennyivel jobban örül az önének. Én tehát inkább ennek a két úrnak nyújtom a kezem.
S csakugyan csókra nyújtotta a kezét a két tisztnek, egyiket az egyiknek, másikat a másiknak, mialatt Nelson megragadta és ajkához emelte Emma kezét, egy gondolattal talán szenvedélyesebben, mintsem az udvari etikett megkívánja.
- Igazat mondott a királyné? - kérdezte közben súgva. - Csakugyan a kedvemért szavalt, énekelt és táncolta el azt a sáltáncot, amellyel olyan féltékennyé tett, hogy majd beleőrültem?
Emma boszorkányos pillantást vetett rá - ez a pillantás kipróbáltan megfosztotta udvarlóit a maradék kis eszüktől is - s a pillantásnál is andalítóbb hangon azt rebegte:
- Ó, a háládatlan, még kérdezi!
- A főkapitány úr őkegyelmessége hintaja előállt - jelentette egy lakáj.
- Uraim - szólt Acton -, állok rendelkezésükre.
Nelson és a két tiszt meghajolt, és távozott.
- Van felségednek számomra valami különös parancsa? - kérdezte Acton a királynétól a válás pillanatában.
- Van bizony - mondta a királyné. - A három állami inkvizítor legyen ma este kilenc órakor a sötét szobában.
Acton köszönt, és kilépett az ajtón. A tisztek mind az előszobában várták.
- Végre! - szólt a királyné. Átölelte Emma nyakát, és magához szorította, azzal a féktelen indulattal, ami a legtöbb tettét jellemezte.
- Már azt hittem, sohasem hagynak magunkra!...
E fejezet címe első pillantásra jóformán érthetetlennek tűnik, kezdjük tehát azzal, hogy megmagyarázzuk.
Nápolyban a karácsony - vagy ahogy ők mondják, Natale - az év egyik legnagyobb, legfényesebb ünnepe. A legszegényebb családok három hónappal korábban megkezdik már a koplalást, hogy egy kis pénzt összekuporgassanak. A pénz egy részét aztán lottóra költik, abban a reményben, hogy sikerül valamit nyerniük, s a nyereségből fényesebben ünnepelhetik majd a szentestét, a másik részt ellenben tartalékolják, mert hátha a lottó madonnája mégsem mutatkozik könyörületesnek.
Akik még azt a kevés pénzt sem képesek összekuporgatni, azok a zálogházba hordják szegényes csecsebecséiket, nyomorúságos ruháikat, sokszor még a derékaljat is.
Akiknek se csecsebecséjük, se ruhájuk, se derékaljuk, tehát végképp nincs mit elzálogosítaniuk, azok lopnak.
Megfigyelték, hogy Nápolyban mindig felszökik december hónapban a tolvajlások száma.
De nincs is olyan földhözragadt család Nápolyban, amelyiknek ne kerülne karácsonyeste legalább három halétel az asztalára.
Karácsony másnapján aztán fél Nápoly gyomorrontásban szenved, s vagy harmincezren vágatnak eret.
A nápolyiak különben nyakra-főre eret vágatnak; eret vágatnak, mert melegük van, mert fáznak, mert a sirokkó fúj vagy a tramontana. Van egy tizenegy esztendős kis inasom, havonta tíz frankot kap tőlem, nos, ebből hetet a lottóra költ, naponta leszurkol egy sou-t annak a barátnak, aki három év óta látja el lottószámokkal, amelyek soha nem váltak még be, a fennmaradó harminc sou-ért pedig eret vágat magán.
Időről időre megjelenik a szobámban, és komoly képpel bejelenti:
- Uram, eret kell vágatnom.
Egészen úgy, mintha az érvágás lenne a világon a legjobb szórakozás.
Nápolyban lépten-nyomon borbélybódékba botlik az ember - s még inkább így volt ez abban a korban, amelyről képet igyekszünk adni olvasóinknak. A salassatore, azaz a borbély egyik kezében ott a beretva, a másikban az érvágó gerely, mint valaha, Figaro idején.
Elnézést a kitérésért, de az érvágás szokása olyannyira jellemző a nápolyiakra, hogy semmiképp nem hagyhattuk említés nélkül.
De térjünk vissza a karácsonyra, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Azt készültünk éppen elmondani, hogy régente a nápolyiak legkedvesebb szórakozása így karácsony táján a betlehemkészítés volt; a régivágású nápolyiak manapság is űzik ezt a szórakozást.
1798-ban alig akadt előkelő ház Nápolyban, ahol ne készült volna betlehemes jászol, kicsike, a gyerekek örömére, vagy óriási méretű, a felnőttek gyönyörűségére.
Ferdinánd király híres volt - egyebek közt - jászolépítő buzgalmáról. A királyi palota legtágasabb, földszinti termében akkora színpadot ácsoltatott, hogy a Théâtre Français elbújhat mellette.
Erre az időtöltésre is San Nicandro herceg kapatta rá, még gyerekfővel, s ő érett korban is kedvelte, sőt fanatikus buzgalommal űzte ezt a játékot.
Magánházaknál az volt s az ma is a szokás, hogy a jászolt mindig ugyanazokból a tárgyakból állítják össze, csak az elrendezés módja változik évről évre. Nem úgy a király! A betlehemet egy-két hónapon át közszemlére bocsátotta, majd szétszedette, s alkatrészeit kegyeltjeinek ajándékozta; egy-egy ilyen tárgy a királyi kegy legbecsesebb megnyilvánulásai közé számított.
A magánosok betlehemei vagyoni helyzetüktől függően, legalább ötszáz s legfeljebb tízezer, olykor tizenötezer frankba kerültek, Ferdinánd király betleheme két-háromszázezer frankba, minthogy egész csapat festő, szobrász, építész, gépész és szerelő közreműködésével készült.
A király már jó fél évvel karácsony előtt nekilátott, s attól fogva betlehemére áldozta minden szabad percét, amelyet nem a vadászatnak vagy a halászatnak szentelt.
1798-ban a király minden eddiginél pompásabb betlehemet tervezett. Máris jelentős összegeket költött rá, bár még korántsem készült el. A hadikészületek folytán szűkében volt a pénznek, azért is sürgette előző nap a rá általában jellemző, gyerekes türelmetlenséggel, hogy kézhez kapja azt az összeget, amelyet Backer és fia magukra vállaltak a 25 milliós váltó leszámítoltatására vonatkozó megbeszéléseken.
Andrea Backer szavának állt, a nyolcmilliót még az este leszámolták, s az éjszaka folyamán át is szállították a bankház pincéjéből a palota kincstárába.
Ferdinánd ragyogott az örömtől. Most aztán van pénz, amennyi kell! Rögvest hívatta Ruffo kardinálist, részben, mert meg akarta mutatni neki a betlehemet, és kikérni a véleményét, részben, hogy együtt várják be a futár, Antonio Ferrari érkezését. Ferrarinak még az éjjel meg kellett volna jönnie; minthogy azonban az éjjel nem érkezett meg, legkésőbb délelőtt itt lesz, amilyen megbízható.
Míg a kardinálisra várt, Ferdinánd Szent Efraim érdemeiről csevegett fra Pacificóval. Régi ismerősünk népszerűsége ugrásszerűen megnőtt, amióta két jakobinus esett e népszerűség áldozatául, ennek köszönhette a nagy kitüntetést is, hogy helyet kapott Ferdinánd király betlehemében.
Fra Pacifico modellt állt szamara, Jacobino társaságában egy szobrásznak a terem egyik sarkában, azon a térfelen, amelyet nézőtérnek szántak. A szobrász egyelőre fazekasagyagból formázta a mintát, utána faragja majd ki fából.
Tüstént bemutatjuk olvasóinknak az egész hatalmas kompozíciót, s akkor elmondjuk azt is, hová került fra Pacifico és a szamár szobra.
Nem könnyű feladat olvasóinknak fogalmat adni Ferdinánd király betleheméről, de azért csak vágjunk neki.
Mint már mondottuk, a dobogó, amelyre a betlehem épült, volt akkora szélességben is, mélységben is, mint a Théâtre Français színpada; a színpadnyílás lehetett vagy harmincnégy-harminchat láb hosszú, a rivaldától a hátsó falig öt-hat díszletsík fért el.
Ezt az egész térséget, széltében-hosszában csoportozatok töltötték be, amelyek Jézus életének legfőbb eseményeit ábrázolták, a születésen, azaz a jászlon kezdve, amely az előtérben foglalt helyet, egészen a keresztre feszítésig, azaz a háttérben, a legtávolabbi ponton magasodó Kálváriáig, amely már-már az eget jelképező kárpitot érte, minthogy a díszletek elölről a háttér felé haladva, egyre magasabb alapzatra épültek.
A színpadot kanyargós út szelte át, a Betlehemtől a Golgotáig vivő életút jelképeként.
Az első és legfontosabb jelenet, mint már mondottuk, Krisztus születése volt a betlehemi barlangban, ez tűnt először a nézők szemébe.
A barlangot kétfelé osztották. A nagyobbik fülkében üldögélt Szűz Mária a kisded Jézussal. A gyermeket karján, pontosabban szólva az ölében tartotta. Jobb oldalán a szamár ordított, balján az ökör nyalta a kis Jézus felé tárt kacsóit.
A kisebbik fülkében Szent József imádkozott.
A nagyobb fülke fölött a következő felirat állt:
A betlehemi barlang, amelyben a Szűz megszülte gyermekét. Természet után.
A kisebbik fölött:
A sziklaodú, ahová Szent József a szülés idejére visszavonult.
Szűz Mária drágalátos aranybrokát ruhát viselt, fején gyémántos diadém ékeskedett, fülében smaragd fülbevaló, karján smaragd karkötők, öve drágakövekkel volt kirakva, ujjait gyűrűk borították.
A kisded feje fölött dicsfényt jelképező kerek aranylemez csillogott.
A Szűz és a kis Jézus fülkéjében hatalmas pálmafatörzs ágaskodott. A fa áttört a barlang boltozatán, s fönt, a szabad levegőn terítette szét dús leveleit. Ez volt az a pálmafa, amelyről a legenda azt tartja, hogy régen kiszáradt és elhalt már, amikor a Szent Szűz a vajúdás fájdalmában támaszt keresve belekapaszkodott, jól megszorította, s lám, a fa egyszeriben levelet és gyümölcsöt hajtott.
A jászol bejáratánál térdepelt a három király. Ékszereket, drága edényeket, pompás kelméket hoztak ajándékba az isteni gyermeknek. Az ékszerek, edények és kelmék valódiak voltak, s részint a kincstárból, részint a Bourbon-múzeumból származtak. Mindhárom király nyakában ott lógott a Szent Januárius-rend szalagja. Nagy csapat szolga kísérte őket. A szolgák gyeplőszáron vezettek hat lovat, amelyek egy gyönyörű fedett hintót vontak.
A barlang a természetes nagyság felére kicsinyített figurákkal a színpad bal oldalán helyezkedett el, színházi nyelven a kerti oldalon.
Az udvari oldalon, azaz jobb kéz felől, a három királlyal épp átellenben a három pásztor közelgett, a csillag nyomán. Ketten juhokat vezettek, a nyakukba kötött szalagnál fogva, a harmadik egy kis bárányt hozott a karján. Mögötte bégetett az anyajuh.
A második síkban helyezkedett el a "menekülés Egyiptomból". Mária a szamáron ült, karján a kisded Jézus, Szent József mögöttük baktatott, fent négy angyal lebegett, s egy aranyrojtos, kék bársonyköpönyeget tartottak Mária feje fölé, hogy megóvják a tűző nap hevétől.
Ezzel egy vonalban, a pásztorok imádása mögött a Szent Efraim-kolostor homlokzata látszott, az Infascata meg a Kapucinus-domb.
A "menekülés Egyiptomból" pendant-jául fra Pacificót szánták a szamárral; "természet után" mintázták, akárcsak a betlehemi barlangot, hogy a hasonlóság tökéletes legyen, ki-ki felismerje első pillantásra az embert és az állatot. Ezért kapott fra Pacifico meghívást a palotába, amikor három nappal ezelőtt a largo Castellón sétált. A király maga óhajt vele beszélni, mondta a küldönc. Fra Pacifico tüstént engedelmeskedett, bár sehogy sem értette, mit akarhat tőle a király. Bevezették a betlehemes terembe, s ott őfelsége szájából hallhatta, micsoda nagy megtiszteltetés vár a király jóvoltából a Szent Efraim-kolostor kapucinusaira; a kolostor koldulóbarátja szamarastul szerepelni fog a királyi betlehemben. Amíg idejár modellt állni, koldulnia sem kell, közölték fra Pacificóval, mert a király konyhamestere maga ügyel rá, hogy kosarai megteljenek. Három nap óta minden így is történt, fra Pacifico és Jacobino nagy megelégedésére, hiszen legvakmerőbb pillanataikban sem merészeltek volna álmodni ekkora megtiszteltetésről: hogy egy szép napon a király színe elé kerüljenek.
Fra Pacifico alig állta meg, hogy ne éltesse hangosan a királyt, de Jacobinónak sem esett könnyen a hallgatás, miközben betlehemi kollégája olyan vidáman iázott.
A dobogón a következő, még távolabbi síkon öt jelenet kapott helyet: Jézus a templomban, a doktorok között; a szamaritánus nő története; a csodálatos halászat; Jézus amint a tengeren lépdel és a kicsinyhitű Pétert támogatja; Jézus és a házasságtörő asszony. Ez utóbbi csoportozat általános feltűnést keltett, mert a bűnös asszony, akinek Jézus megbocsát, pontosan ugyanolyan szőke volt, mint a királyné, előreugró alsó ajka is jellegzetes Habsburg-hercegnői ajak volt. A hasonlóság lehetett a véletlen műve, de Ferdinánd kaján cinizmusáé is.
A negyedik síkban két-két jelenet volt látható. Az egyik a "vacsora Mártánál", amint Mária Magdolna éppen nárdussal keni és saját hajával törölgeti Krisztus lábát; a másik a Mi Urunk diadalmas bevonulása virágvasárnapon Jeruzsálembe. A város kapujában álló őrök a király testőreinek uniformisát viselték, és szabályszerűen tisztelegtek Jézusnak. Jeruzsálemet, meglepő módon, Vauban-féle erődítményrendszer övezte, s falait ágyúk védték, ami mint ismeretes, nem riasztotta vissza Titust a város elfoglalásától.
Jeruzsálem másik kapujában Jézus már a kereszt alatt görnyedt, körülötte őrök, nagy csődület, így indul neki a kálváriajárásnak, amelynek egyes stációit keresztek jelölték.
Baloldalt a Golgota zárta le a képet, míg a másik, a jászollal ellenkező oldalon, ugyanabban a síkban Jozafát-völgye tárult a nézők szeme elé. A holtak már kikeltek sírjukból, s a remény vagy a rettegés kifejezésével várták az Utolsó Ítéletet, amelyet a felettük lebegő angyal nagy trombitaszóval hirdetett.
Az egyes szinteket összekötő, a jászoltól a Golgotáig ívelő szerpentinen és a közbeeső pontokon merőben másfajta csoportozatok helyezkedtek el. Ezeknek aztán a legcsekélyebb közük sem volt a régiségtanhoz! Pantaleonék ropták nagyban a táncot, paglietták veszekedtek, lazzaronék csúfolódtak rajtuk, és mindenfelé pulcinellák nyelték a makarónit boldogságtól sugározva, ahogy a nápolyiak szokták ezt az isteni eledelt bekebelezni, amely szerintük felér az ókori istenek ambróziájával, és nyilván egyenesen az Olümposzról származik.
Minden talpalatnyi helyet kihasználtak, a vízszintes síkon csakúgy, mint a lejtőkön. A síkon aratók vágták a rendet, mit sem törődve azzal, hogy Jézus születése decemberre esik, a lejtőkön ellenben szőlőt szüreteltek, vagy pásztorok terelgették nyájaikat.
Az alakok száma megközelítette a háromszázat. Valamennyi ügyes művészek kezéből került ki; s az alakok nagyságát gondosan méretezték, aszerint, hogy hányadik síkban foglaltak helyet, úgyhogy sikerült a nézőben hatalmas távlat érzését kelteni.
A király szeme sarkából a betlehemét figyelte - a San Carlo-színház gépésze ugyanis éppen az egyes alakok elrendezésével bíbelődött -, s közben fél füllel a beccaio legendáját hallgatta, fra Pacifico előadásában; a történet napról napra félelmesebb méreteket öltött. A derék kecskeölőt kezdetben egy jakobinus támadta meg, később kettő, aztán három, végül már annyi, hogy elő sem lehetett számolni, s jelenleg ott tartott, hogy - ha hinni lehet neki - egy egész hadsereg rontott rá, mint Falstaffra, éppen csak azt nem tette hozzá, hogy mind zöld viaszosvászon ruhát viseltek.
Fra Pacifico javában mesélt, amikor Ruffo kardinális megérkezett. Mint mondottuk, a király hívatta.
A király félbeszakította társalgását fra Pacificóval, hogy kitörő örömmel üdvözölje a kardinálist. Ruffo ismerte a barátot, s mivel tudta, milyen irtóztató gaztettnek volt az okozója vagy talán egyenesen sugalmazója, sietve távozott a közeléből, azzal az ürüggyel, hogy a király betlehemét szeretné megcsodálni.
A mai nappal véget ért fra Pacifico palotabeli szereplése. A király megparancsolta, hogy a háromszori hal-, főzelék- és gyümölcsajándékon kívül, amely olyan busás volt, hogy Jacobino mindannyiszor a súly alatt roskadozva ért vissza a kolostorba, még alkalmanként száz dukátot is fizessenek a barátnak, alamizsna címén. Majd áldását kérte, és elbocsátotta. Jól összeillettek ők ketten, az áldást osztó s a megáldott! A barát büszkeségtől dagadó kebellel elporoszkált szamara hátán. A király Ruffóhoz lépett.
- Nos, eminenciás uram - mondta -, október negyedike van, és egyelőre semmi hír Bécsből! Ferrari szokása ellenére öt-hat órát késik; meggyőződésem, hogy most már egyik percről a másikra be kell futnia, ezért is hívattam önt. Amilyen önző vagyok, úgy okoskodtam, hogy társaságában jól elszórakozom, egyedül viszont unatkoznék.
- Nagyon is jól tette, sire, hogy hívatott - felelte Ruffo. - Idejövet az udvaron láttam, hogy egy verejtékben úszó lovat vezetnek az istálló irányába, s valamivel távolabb egy embert támogatnak kétfelől; ez az ember kínos-keservesen mászta meg a lépcsőt, amely felséged lakosztályába vezet. Nagy csizmájáról, bőrnadrágjáról, sujtásos mellényéről felismerni véltem a szegény ördögöt, úgy hiszem, ő az, akit felséged vár. Talán baleset érte.
Alighogy befejezte, egy lakáj lépett a terembe.
- Sire - jelentette -, Antonio Ferrari, a futár megérkezett, s a dolgozószobában várja, hogy felséged kegyeskedjék átvenni tőle a levelet.
- Eminenciás uram - szólt a király -, megjött levelünkre a válasz.
Ferdinánd meg sem kérdezte a lakájtól, mi érte Ferrarit, baleset vagy orvtámadás áldozata lett-e. Kapta magát, felpattant, és egy titkos lépcsőn egyenesen a dolgozószobába sietett Ruffo kíséretében, úgyhogy előbb ért oda, mint a futár, akit a sebe arra kényszerített, hogy lassan járjon, és tízlépésenként meg-megálljon pihenni.
Hamarosan feltárult a szoba ajtaja, s Antonio Ferrari jelent meg a küszöbön. Most is az a két ember támogatta kétfelől, akik a lépcsőn felsegítették. A futár arca sápadt volt, fején átvérzett a kötés.
Mihelyt Ferrari megpillantotta a királyt, elhárította a két ember segítségét, s egyedül tett három lépést előre, mintha gazdájának puszta jelenléte visszaadta volna az erejét. A két ember kihátrált, és kívülről becsukta az ajtót, Ferrari pedig jobb kézzel elővonta a levelet, és átnyújtotta a királynak, miközben a ballal katonásan szalutált.
- Jól van! - mondta a király. Elvette a levelet, de nemcsak hogy nem köszönte meg, hanem így folytatta:
- Lám, lezuhant a hülye.
- Sire - felelte Ferrari -, nincs a királyi istállóban olyan ló, amelyik engem levetne a hátáról, ezt jól tudja felséged. A ló bukott, nem én, márpedig ha a ló bukik, sire, óhatatlanul földre kerül a lovas is, legyen bár maga a király.
- Hol esett a baleset? - kérdezte Ferdinánd.
- A casertai palota udvarán, sire.
- Mi az ördögöt kerestél a casertai palota udvarán?
- A capuai postamester azt mondta, a király Casertában vár.
- Hiszen igaz, ott is voltam - dünnyögte a király -, de este hét órakor eljöttem a casertai palotából.
- Sire - szólt közbe a kardinális, látva, hogy Ferrari elsápad, s megtántorodik -, ha felséged folytatni óhajtja a kihallgatást, engedje meg, hogy a futár leüljön, az ájulás határán van szegény.
- Rendben van - mondta Ferdinánd. - Ülj le, te barom!
A kardinális gyors mozdulattal egy karosszéket tolt Ferrari alá.
Épp idejében! Egy pillanat, és Ferrari a földre zuhan - így mindössze a karosszékbe zöttyent.
A király ámult-bámult, hogy töri magát a kardinális a futár érdekében. Amikor a kardinális felegyenesedett, félrevonta őt, és így szólt:
- Hallotta, kardinális uram, Casertában!
- Igenis, sire.
- Éppen Casertában! - erősködött a király.
Majd Ferrarihoz fordult:
- S hogy estél le?
- A királynénál estély volt, sire - felelte a futár -, az udvar tele hintókkal. Túlságosan hirtelen fordultam, s nem fogtam elég rövidre a gyeplőt fordulás közben; a ló elterült a földön, én meg nekivágódtam egy sarokkőnek, de úgy, hogy berepedt a fejem.
A király hümmögött.
Úgy forgatta ide-oda a levelet, mintha félne kinyitni:
- A császár levele? Tőle hoztad?
- Igenis, sire. Vagy két órát vesztettem, mert a császár éppen Schönbrunnban tartózkodott.
- Nézzük, mit ír unokaöcsém. Jöjjön, kardinális.
- Kegyeskedjék megengedni, sire, hogy egy pohár vizet adja ennek az embernek, s repülősót szagoltassak vele, hacsak nem járul hozzá felséged, hogy újra behívassam a két kísérőjét, s a szobájába vitessem.
- Szó sem lehet róla! Lássa be, eminenciás uram, előbb ki kell őt faggatnom.
Hirtelen kaparászás hallatszott a hálószoba felőli ajtón, és halk nyüszítés.
Jupiter megismerte Ferrari hangját, és bebocsáttatást kért; ő jobban szívén viselte barátja sorsát, mint a király a szolgájáét.
Ferrari is megismerte Jupitert, karját félig öntudatlanul az ajtó felé nyújtotta.
- Elhallgass, ebfajzat! - kiáltotta Ferdinánd, és toppantott.
Ferrari karja lehanyatlott.
- Sire - avatkozott közbe a kardinális -, engedje meg, hogy a két jó barát üdvözölje egymást a találkozás alkalmából; elválásukkor volt kegyes a búcsút engedélyezni.
Jupiter látása alkalmasint felér a pohár vízzel és a repülősóval, gondolta a kardinális. Élve az alkalommal - a király feltörte időközben a levél pecsétjét, és olvasásba merült -, kinyitotta a hálószoba ajtaját.
A kutya szinte hason csúszva óvakodott be a szobába, és nagy ívben elkerülte Ferdinándot, mintha tudta volna, hogy a kegyet csakis gazdája szórakozottságának köszönheti. Megkerülte Ferrari karosszékét, és lekushadt, úgyhogy a szék s a benne ülő egészen eltakarta, majd odatörleszkedett nevelőapjához, s fejét hízelegve fúrta be combja és tenyere közé.
- Kardinális uram, kedves kardinális uram - szólt a király.
- Itt vagyok, felség - felelte Ruffo.
- Olvassa!
A kardinális elvette a levelet, és belefogott. A király ismét a futárhoz fordult:
- Maga a császár írta a levelet? - kérdezte.
- Azt nem tudom, sire, mindenesetre ő maga adta át nekem - hangzott a futár válasza.
- Látta valaki ezt a levelet, azóta, hogy a császártól átvetted?
- Nem, sire. Erre, ha kell, meg is esküszöm.
- Nem adtad ki a kezedből?
- A rejtekzsebben volt, amikor elájultam, s ugyanott találtam, amikor magamhoz tértem.
- Hát elájultál?
- Nem tehetek róla, sire, erős volt az ütés.
- És hová vittek, amikor elájultál?
- A házi gyógyszertárba.
- Kicsoda?
- Richard úr.
- Ki az? Nem ismerem.
- Acton úr titkára.
- Ki kötözött be?
- A Santa Maria-beli orvos.
- Más senki?
- Csak őt és Richard urat láttam, sire.
Ruffo odalépett a királyhoz.
- Felséged végigolvasta a levelet? - kérdezte tőle.
- Ezer ördög és pokol! Persze hogy végigolvastam! - káromkodott a király. - Hát ön?
- Én is.
- Mit szól hozzá?
- Azt, sire, hogy a levél félreérthetetlen. Úgy látszik, a császár hasonló híreket kapott Rómából, mint mi. Azt tanácsolja felségednek, hogy vállalja magára Championnet hadseregét, ő magára vállalja Joubert-t.
- Igen - szólt a király -, sőt, mint látja, hozzáteszi azt is, hogy mihelyt én elfoglaltam Rómát, ő átlépi a határt száznegyvenezer ember élén.
- A válasz tehát igenlő.
- A levél nem a császár kezétől származik - mondta Ferdinánd gyanakodva.
- Nem, de a befejező rész és az aláírás az ő keze írása. Őfelsége titkára talán van annyira megbízható, hogy beavassák a titokba.
A király kivette a levelet Ruffo kezéből. Töprengve nézte-forgatta.
- Láthatnám a pecsétet, sire?
- Ó, a pecsét rendben van - mondta a király -, Marcus Antonius császár feje, ráismertem.
- Marcus Aurelius, akarja mondani felséged.
- Marcus Antonius, Marcus Aurelius, hát nem mindegy? - motyogta a király.
- Nem egészen, sire - mosolygott Ruffo -, de ez csakugyan mellékes. A címzés a császár keze írása, az aláírás szintén, ezzel igazán beérheti, sire. Óhajt felséged még valamit kérdezni a futártól?
- Nem, mehet kötözésre.
- Hát így festenek azok az emberek, akikért meghalunk! - mondta magában Ruffo, mialatt a csöngőhöz lépett.
A csöngetésre belépett a szolgálattevő inas.
- Hívja be a két inast, akik Ferrarit idehozták - szólt a kardinális.
- Hála és köszönet, eminenciás uram, de vagyok már annyira, hogy egyedül eltaláljak a szobámba.
Ferrari csakugyan felállt, elköszönt a királytól, s az ajtó felé indult. Jupiter utána.
- Ide, Jupiter! - kiáltotta a király.
Jupiter azonnal megállt, de lerítt róla, hogy nehéz szívvel engedelmeskedik. Szemmel követte Ferrarit, amíg csak ki nem ért az előszobába, majd panaszos vinnyogással bekullogott az asztal alá.
- Mit álldogálsz itt, te hülye! - förmedt Ferdinánd az inasra, aki az ajtó mellett várakozott.
- Sire - felelte az reszketve -, sir William Hamilton, az angol nagykövet őexcellenciája kérdezteti, kegyeskedik-e felséged fogadni.
- Az ördögbe is, tudhatod, hogy őt mindig fogadom.
Az inas kisietett.
- Távozzam, sire? - kérdezte a kardinális.
- Nem, dehogy, maradjon eminenciád. Ha sir Hamilton ilyen ünnepélyesen kér bebocsáttatást, nyilván hivatalos közlendői vannak. Nem bánnám, ha e közlendők kapcsán kikérhetném az ön tanácsát.
Megint nyílt az ajtó.
- Őexcellenciája, az angol nagykövet! - jelentette az inas kintről.
- Zitto! - szólt a király, a császár levelére mutatva, amelyet zsebre vágott.
A kardinális olyan mozdulatot tett, mintha azt felelné: "Sire, magától értetődik!"
Sir William Hamilton belépett a szobába.
Köszöntötte a királyt, majd a kardinálist.
- Örülök, hogy látom, sir William - szólt a király -, annál inkább, mert úgy hittem, Casertában van.
- Ott is voltam, sire, de a királyné kegyeskedett saját hintaján hazahozni lady Hamiltont és engem.
- Á, a királyné is visszatért?
- Igen, sire.
- Mikor érkeztek?
- Ebben a pillanatban, sire, de minthogy közölnöm kell felségeddel valamit...
A király Ruffóra kacsintott.
- Bizalmas közlendő? - kérdezte.
- Ahogy vesszük, sire - felelte sir William.
- A háborúval kapcsolatos, nemde? - mondta a király.
- Valóban, sire.
- Nos, akkor nyugodtan beszélhet a kardinális úr előtt, éppen erről folyt köztünk is a szó, amikor önt jelentették.
Sir William udvariasan meghajolt, Ruffo viszonozta a meghajlást, amit egyébként mindketten mellőzni szoktak, hacsak egy mód nyílt rá.
- Nos - vette fel sir William újra a beszélgetés fonalát -, Nelson lord tegnap Casertában töltötte az estét, s amikor eltávozott, egy levelet hagyott hátra lady Hamiltonnak és nekem. Úgy gondoltam, kötelességem ezt a levelet felségednek bemutatni.
- Angolul írta?
- Lord Nelson nem beszél más nyelven. Ha felséged úgy parancsolja, örömest lefordítom olaszra.
- Olvassa csak, sir William - mondta a király -, hallgatjuk.
S hogy nem véletlenül használt többes számot, az kiderült abból, ahogy Ruffónak intett, figyeljen ő is.
Íme a levél, szóról szóra. Sir William olaszul olvasta föl a királynak az angol nyelven írt levelet:[16]
Lady Hamiltonnak
Nápoly, 1798. október 3.
Kedves asszonyom!
Az a rokonszenv, amellyel Ön és sir William Hamilton viseltet őfelségeik, a szicíliai királyi pár iránt, hat évvel ezelőtt mélyen belevésődött az én szívembe is, s bízvást elmondhatom, minden alkalmat megragadtam - márpedig nem kevésszer adódott rá alkalom -, hogy tettekkel bizonyítsam, mennyire szívemen viselem a királyság boldogulását.
Ez a ragaszkodás bír rá, drága asszonyom, hogy ne nézzem tovább tétlenül mindazt, ami eddig történt, s ami jelenleg történik a Szicíliai Kettős Királyságban. Nem vagyok diplomata, de tisztán látom, hogy ezt a jobb sorsra érdemes országot nagy szerencsétlenség fenyegeti a legrosszabb politika, a halogatás politikája folytán.
Amióta először e vizekre érkeztem, tehát május hó óta, mindig is azt tapasztaltam, hogy a szicíliai nép rajong királyáért, és gyűlöli a franciákat, valamint a francia elveket. Ugyanezt látom itt Nápolyban is: a nápolyi nép egy emberként kész harcba szállni a franciák ellen, akik, mint ismeretes, rablóbandába tömörültek, hogy kirabolják az országot, és megdöntsék a monarchiát.
Ki ne tudná, mi Franciaország politikája? Nemde az, hogy csalóka biztonságba ringatja a kormányokat, majd rajtuk üt, s megsemmisíti őket. Az is nyílt titok, hogy Nápoly az az ország, amelyre, mint már említettem, a legjobban fenekednek. Mindezt tudván, s tudván azt is, hogy őfelsége a szicíliai király hatalmas hadsereggel rendelkezik, amely - értesüléseim szerint - alig várja már, hogy bevonulhasson Rómába, ahol egyébként tárt karokkal fogadnák, érthetetlen számomra, miért nem élnek a nápolyiak a kínálkozó lehetőséggel, hogy a háborút más ország földjén vívhatják meg, ahelyett hogy itthon állnának ellent: érthetetlen, miért nem indították a hadsereget már vagy egy hónapja útnak.
Mack tábornok szerencsés megérkezése rábírja tán, remélem, erősen remélem, a kormányzatot, hogy éljen a Gondviselésnek hála oly nagyon kedvező alkalommal, mert ha saját földjén száll harcba, vagy bevárja, míg ott támadnak rá, ahelyett hogy határain túlra vinné a háborút, elvész az ország, és megdől a monarchia - nem kell nagy jóstehetség, hogy ezt előre lássuk! Ha mármost a nápolyi kormány mindennek ellenére kitart saját kárára a halogatás nyomorúságos és bajt hozó politikája mellett, azt tanácsolom, drága barátaim, csomagolják össze legbecsesebb értéktárgyaikat, és készüljenek saját személyükben is fel arra, hogy az ország megtámadásának legelső hírére hajóra szálljanak. Kötelességem gondolni az Önök biztonságára, és gondoskodni róla, sőt, bármennyire fájdalmas a puszta gondolat is, bizony megeshet, hogy a szeretetre méltó nápolyi királyné és családja biztonságáról is gondoskodnom kell. Sokkal jobb lenne, természetesen, ha, az ország miniszterei megszívlelnék a nagy William Pitt szavait:
"Mindig a legvakmerőbb intézkedés a legbiztonságosabb."
Ezt kívánja szívből, kedves asszonyom,
az Ön legalázatosabb és leghívebb
csodálója és barátja
Horace Nelson.
- Befejezte? - kérdezte a király.
- Sir - felelte sir William -, van még egy utóirat.
- Halljuk, az utóiratot... Hacsak...
A király beszédes kézmozdulattal félbehagyta. "Hacsak nem lady Hamiltonnak szól ez az utóirat" - ezt fejezte ki a mozdulat.
Sir William sietve tovább olvasott:
Kérem Nagyságodat, mutassa meg jelen levelemet tudomásulvétel végett sir Williamnek, akihez az őt megillető mély tisztelettel fordulok. Hadd lássa, mi is a szilárd és megingathatatlan véleménye egy igazi angol tengernagynak, akinek nincs hőbb vágya, mint hogy szakadatlanul hűségét tanúsíthassa királya iránt, és minden tőle telhetőt megtegyen a szicíliai királyi felségek és országuk üdvének előmozdítására.
- Vége? - kérdezte a király.
- Igenis, sire - felelte sir William.
- A levél megfontolást igényel.
- Egy igaz barát tanácsait hallotta, sire - mondta sir William.
- Úgy rémlik, lord Nelson többet ígért a barátságánál, azt ígérte, hogy szövetségesünk lesz.
- És okvetlenül szavának is áll... Ameddig lord Nelson itt tartózkodik flottájával a Tirrén-tengeren és a szicíliai partok mentén, egyetlen francia hajó sem merészelheti háborgatni e partok békéjét; efelől nyugodt lehet felséged. A lord azonban úgy véli, sire, hogy hat-nyolc hét múlva máshová rendelik. Eggyel több ok rá, hogy ne késlekedjünk.
- Egészen úgy fest, mintha összebeszéltek volna - súgta oda a király a kardinálisnak.
- És ha úgy lenne? - felelte Ruffo, ugyanolyan halkan. - Annál jobb nekünk!
- Árulja el, kardinális, de őszintén; mi a véleménye a háborúról?
- Feltéve, hogy az osztrák császár megtartja ígéretét, s hogy Nelson gondosan őrködik a tengerpart fölött, úgy hiszem, sire, csakugyan okosabb támadni és rajtaütni a franciákon, mint bevárni, míg ők támadnak, és ők ütnek rajtunk.
- Tehát ön is háborút akar, kardinális?
- Úgy hiszem, felség, az adott helyzetben a halogatás a legrosszabb taktika.
- Nelson háborút akar? - kérdezte a király sir Williamtől.
- Legalábbis azt tanácsolja, mély és rendíthetetlen hódolata egész hevével.
- Ön háborút akar? - szegezte a király a kérdést sir William mellének.
- Mint Anglia nagykövete, csakis igennel felelhetek, tudván, hogy kegyelmes királyom óhaját ezzel szolgálom legjobban.
- Kardinális úr - szólt a király, miközben ujjával az éjjeliszekrény irányába bökött -, legyen szíves, öntsön vizet abba a mosdótálba, és hozza ide.
A kardinális szemhunyorítás nélkül engedelmeskedett. Vizet öntött a mosdótálba, és odanyújtotta a királynak.
A király felgyűrte az inge ujját, és nekiállt mosakodni szinte dühödten dörzsölgette a kezét.
- Látja, sir William, mit csinálok? - kérdezte közben.
- Látom, sire - felelte az angol nagykövet -, de nem értem.
- No, majd mindjárt megmagyarázom - szólt a király. - Úgy teszek, mint Pilátus: mosom kezeimet.
Acton kapitány jól eszébe véste a királyné éjjeli parancsát, mindhárom állami inkvizítort odarendelte a sötét szobába.
Az összejövetel időpontjául a kilenc órát jelölte meg, de mivel a bírák mindegyike elsőnek akart megjelenni, azért is, hogy ügybuzgalmát fitogtassa, s azért is, mert az aggodalom hajtotta, fél kilenckor már együtt ültek mind a hárman.
Castelcicala herceg, Guidobaldi és Vanni: az a három férfi, akinek a nevét egész Nápoly átkozta. Mindhárman rászolgáltak, hogy a krónikás a történelem szégyentábláira jegyezze fel nevüket, a Laffémák és Jeffreyk neve mellé.
Rangban Castelcicala herceg volt köztük az első, méltán első tehát a gyalázatban is. Londonban élt, mint Nápoly nagykövete, míg a királyné vissza nem rendelte, mert köz- és magánéleti bosszúvágyának kiélését Nápoly egyik legelőkelőbb családjának nevével kívánta fémjelezni. Karolina keresett valakit, aki nagyúr létére nem átall mindent feláldozni a becsvágy oltárán és fenékig üríteni a gyalázat kelyhét, ha a kehely arannyal és kitüntetésekkel van kibélelve. Castelcicala herceget szemelte ki erre a szerepre, s a herceg ellenvetés nélkül ráállt. Úgy okoskodott, hogy olykor hasznosabb lealacsonyodni, mint felemelkedni, kiszámította, mi mindent remélhet a királyné hálájától az az ember, aki bosszúszomja eszközéül szegődik, és hercegből pribékké, nagykövetből kémmé aljasult.
Guidobaldi számára a felkínált poszt nem jelentett sem emelkedést, sem süllyedést, az maradt, aki volt: igazságtalan bíró, hatalmával visszaélő államhivatalnok. Csak a hatásköre szélesedett ki, amióta nem egyszerű törvényszéki bíró volt többé, hanem a királyi kegy fényében sütkérező állami junta tagja.
De akármennyire rettegett és gyűlölt volt is Castelcicala herceg és Guidobaldi bíró, megközelítően sem rettegtek tőlük úgy, s nem is gyűlölték őket annyira, mint Vannit, a főügyészt. Hozzá fogható szörnyeteget nem hordott soha még hátán a föld, s ha egykor akad is méltó párja az ocsmány szicíliai Speciale személyében, azt egyelőre még a jövő méhe rejti. - Hát Fouquier-Tinville, mondják önök? Nem, nem, legyünk igazságosak, még a Fouquier-Tinville-ekkel is! Ő a Közjóléti Bizottság közvádlója volt, elévezették az áldozatot, mint az áldozópap elé szokták, s azt mondották neki: Ölj!, és ő ölt, de nem maga kutatta fel áldozatait! Nem volt egy személyben kopó, aki a zsákmányt felhajtja, pribék, aki lefogja, és bíró, aki elítéli, mint Vanni. "Mit akartok tőlem? - kiáltotta oda bíráinak Fouquier-Tinville, amikor azzal vádolták, hogy háromezer embert küldött vérpadra. - Hát ember vagyok én? Nem, bárd vagyok. Aki ellenem vádat emel, perbe foghatja mindjárt a guillotine kését is!"
Vannihoz hasonló lényt legfeljebb az állatvilágban, az éjjeli vadak s a ragadozók közt találni. Volt benne valami a farkasból és a hiénából, nemcsak erkölcsi értelemben, de testi mivoltát tekintve is. Úgy vetette magát áldozatára, olyan váratlanul, mint a farkas, s úgy közelítette meg, oldalogva és némán, mint a hiéna. Inkább magas, mint alacsony növésű volt, tekintete komor és fürkész, arca hamuszínű. Sohasem nevetett és keveset aludt, akárcsak Károly, a félelmetes Anjou herceg, akinek oly mesteri arcképét hagyta ránk Villani.
Tagja volt az első juntának. Amikor először jött el a junta ülésére, rémülettől eltorzult arccal lépte át a terem küszöbét - hogy valódi volt a rémülete vagy tettetett, ki tudja? Pápaszeme a homloka közepén ült, ő maga botladozva lépkedett, nekiütődött a székeknek, az asztalnak, s mihelyt kollégáihoz ért, felkiáltott:
- Uraim, uraim, két hónap óta nem aludtam egy szemhunyást sem, látván, micsoda veszélyek környékezik királyomat!
Unos-untalan így mondta, királyom, míg végül a junta elnöke kijött a sodrából és rárivallt:
- Királya! Hogy érti, hogy az ön királya? Miért fennhéjázik a buzgalom álarcában? Miért nem mondja úgy, mint mi valamennyien: királyunk?
Vanni hallgatott. Hadd válaszoljunk helyette mi:
- Egy gyenge és zsarnoki rendszerben okvetlenül fölébe kerekedik az, aki úgy mondja királyom, annak, aki csak azt mondja: királyunk.
A börtönök megteltek gyanúsítottakkal, mint már említettük, s ez csakis Vanni ügybuzgalmának volt köszönhető. Az állítólagos bűnösöket dögletes, levegőtlen, sötét zárkába zsúfolták, és éheztették. A rab, akit belöktek egy-egy ilyen sírodúba, gyakran azt sem tudta, miért tartóztatták le, még kevésbé, hogy mikor szabadul, sőt, hogy egyáltalán mikor kerül ítélőbírái elé. Vannit, a közbajok legfőbb irányítóját, cseppet sem érdekelték azok, akik egyszer már szerencsésen börtönbe kerültek, minthogy egész figyelmét azok kötötték le, akiket eztán kell bebörtönöznie. Jaj volt annak, akinek az anyja, a felesége, a fia, a nővére vagy a kedvese megpróbált Vanninál közbenjárni fia, férje, fivére vagy kedvese érdekében. Vanni szemében a folyamodó könyörgése csak tetézte még a bebörtönzött vétkeit. A királyhoz fordulni nemcsak felesleges volt, de egyenesen veszedelmes, mert a király döntése ellen Vanni a királynéhoz apellált, márpedig ha a király adott is olykor-olykor kegyelmet, a királyné soha.
Vanni Guidobaldival ellentétben könyörtelen, de tiszta kezű bíró hírében állt; ez még félelmetesebbé tette. Határtalan becsvágya mérhetetlen kegyetlenséggel párosult, s az emberiség szerencsétlenségére, a tetejébe még afféle rajongó is volt. Minden ügy óriásivá nőtt, mihelyt azt ő vette kézbe, minthogy ő minden ügyet képzelete mikroszkópján át látott. Az ilyenfajta ember nemcsak azokra nézve veszélyes, akik fölé bíróul emelik, hanem azokra is, akik bíróvá emelték; nagy tettekre képtelen lévén, kisszerű tetteit nagyítja fel a képzelet segítségével, hiszen többre igazán nem futja képességeiből.
Vannit a Tarsia hercege ügyében tanúsított magatartása alapján kezdték könyörtelen, de tiszta kezű bíróként emlegetni. Tarsia hercege igazgatta Ruffo kardinális előtt a San Leució-i selyemgyárat. Kinevezése balfogás volt a király és az ő részéről egyaránt; a király nagyot tévedett, amikor őt nevezte ki, s ő, amikor elfogadta a tisztséget. Tarsia hercegétől mi sem állt távolabb, mint a csalás, de még csak nem is konyított a számvitelhez, s hiába volt ő maga talpig becsületes, ha ahhoz egyáltalán nem értett, hogy becsületes emberekkel vegye körül magát. Néhány év leforgása alatt százezer tallér hiány mutatkozott a herceg elszámolásaiban. Vanni kapott megbízást a hiány kivizsgálására és felszámolására.
Mi sem volt egyszerűbb ennél. A herceg vagyona egymillió dukátra rúgott, s ő szíves-örömest megfizette volna a hiányt. Csakhogy ebben az esetben elmaradt volna a cécó, a botrány, és füstbe megy Vanninak az ügyhöz fűzött minden reménye. A dolgot két óra alatt elintézhették volna úgy, hogy a herceg vagyona alig lássa kárát; nos, Vanni jóvoltából az ügy tíz évig tartott, a hiány fennmaradt, a herceg ellenben tönkrejutott, vagyonilag és erkölcsileg egyaránt.
Ám ami a fő: Vanninak sikerült saját hírnevét megalapoznia, így jutott osztályrészéül a véres megtiszteltetés: 1796-ban kinevezték az állami junta tagjává.
Vanni kinevezésén még meg sem száradt a tinta, amikor máris elkezdte nagy hangon úton-útfélen hirdetni, hogy mindaddig nem szavatolhatja a felséges uralkodópár biztonságát, míg nem kap szabad kezet rá, hogy csak Nápolyban vagy húszezer jakobinust vessen börtönre.
Ha a királyné közelébe férkőzhetett, tüstént odasettenkedett hozzá jellegzetes, oldalgó hiénajárásával, vagy mellette termett hirtelen farkasugrásainak egyikével, és bejelentette:
- Asszonyom, felfedeztem egy összeesküvést! Asszonyom, egy újabb összeesküvés nyomára jutottam!
Karolina, aki amúgy is mindenütt összeesküvéseket és összeesküvőket vélt látni, azt felelte:
- Csak így tovább, Vanni! Szolgálja buzgón királynéját, és elnyeri érte méltó jutalmát.
Több mint három esztendőn át dühöngött a rémuralom. Három év múltán magasra csapott a közfelháborodás árja, mint napéjegyenkor a tenger, és megostromolta a börtönök falait, amelyek mögött annyi, de annyi ember raboskodott ártatlanul. Három éve folyt már a vizsgálat a politikai szenvedély diktálta ádázsággal, de a legcsekélyebb vétséget sem sikerült rájuk bizonyítani. Vanni ekkor utolsó kiútként és lehetőségként megpróbált a kínvallatáshoz folyamodni.
Kevesellte a közönséges kínvallatást. A középkor, vagyis az a kor, amelyben rendszeresen alkalmaztak kínvallatást, azt a tapasztalatot örökítette ránk, hogy akadnak erős testű, rendíthetetlen lelkű emberek, akik kiállják a tortúrát is. Nem, Vanni azt a rendkívüli kínvallatást akarta újra jogaiba iktatni, amelyet a régi, középkori perrendtartás kizárólag felségsértés esetén engedélyezett. Azt követelte, hogy az összeesküvés vezetőit, tehát Medici lovagot, Canzano herceget, Monticelli apátot és hét-nyolc társukat olyan tortúrának vessék alá, amelyet ő maga úgy írt körül egyszer, baljós vigyorral ajkán - a vigyort az a remény csalta elő, hogy javaslata meghallgatásra talál: "tormenti spietati come sopre cadaveri", azaz "a legkegyetlenebb kínzások - mintha a delikvens már hulla lenne".
A bírák lelkiismerete megmozdult, s bár Castelcicala és Guidobaldi pártolta a legkegyetlenebb tortúrát, a tanács - hármuk szavazatát leszámítva - elvetette a javaslatot.
Az egyöntetű szavazás eredményeként a foglyok megmenekültek, és Vanni megbukott.
A letartóztatottakat szabadlábra helyezték, a juntát elseperte a közmegvetés; feloszlott, és Vanni kibukott főügyészi székéből.
A királyné nyomban segítségére sietett: márkivá neveztette ki. Majd megalakította saját külön bíróságát, a titkos inkvizíciót, abból a három emberből, akik magukra vonták az egész ország gyűlöletét. Ez a bíróság a nyilvánosság kizárásával ítélkezett, és az éj sötétjében csapott le áldozataira - nem a hóhér bárdjával, hanem a pribék tőrével.
Pasquale Simonét már megfigyelhettük munka közben, most lássuk Guidobaldit, Castelcicalát és Vannit.
A három állami inkvizítor komoran és nyugtalanul ült a sötét szobában, a zöld asztal körül, amelyet a bronzlámpás világított meg. A lámpa ellenzője elfogta a fényt, arcukra sűrű homály borult; bár mindössze az asztallap szélessége választotta őket el, tán fel sem ismerik egymást, ha nem tudják nagyon is jól, ki ül velük szemben.
A királyné üzenete aggasztotta őket. Egy náluk ügyesebb kém valami összeesküvés nyomára jött volna?
Némán emésztődtek, minthogy egyik sem kívánta nyugtalanságát a többivel megosztani, és aggódva lesték, mikor nyílik meg a királyi lakosztályból ide vezető ajtó, mikor lép be rajta a királyné.
Közben hol az egyik, hol a másik vetett gyors, gondterhelt pillantást a szoba legsötétebb sarkába.
Ebben a sarokban állt ugyanis a homályba veszve, alig kivehetően Pasquale Simone.
Ő valószínűleg tud valamit, mert náluk is jobban ismeri a királyné titkait; de hiába voltak a felettesei, egyik állami inkvizítor sem mert volna hozzá kérdést intézni.
Jelenléte mindenesetre arra vallott, hogy az ügy súlyos.
Pasquale Simone sokkal ijesztőbb jelenség volt, mint Donato mester. Még az inkvizítorok szemében is.
Donato mester volt a nyilvános, rendes hóhér, Pasquale Simone a titkos és titokzatos, Donato a törvény, Pasquale a királyi önkény ítéletvégrehajtója.
Ha a királyi önkény kétségbe találná vonni Guidobaldi, Castelcicala vagy Vanni hűségét, semmi esetre se adná őket a törvény kezére, minthogy túlságosan sokat tudnak és sokat is árulhatnának el a bíróság előtt.
De egy kézmozdulattal rájuk küldheti Pasquale Simonét, s akkor mindaz, amit tudnak, amit alkalomadtán kiteregethetnek, ellenük fordul, nemcsak nem védi többé őket, hanem egyenesen a vesztüket okozhatja. Egyetlen jól irányzott tőrdöfés, baloldalt a hatodik és hetedik borda között, és vége a dalnak. Az áldozat magával viszi titkát a sírba, utolsó lehelete alig több a tetthelytől tíz lépésre elhaladó járókelő fülének, mint a szélnek egy a szokottnál tán bánatosabb sóhaja, egy röpke, mélabús fuvallata.
Kilencet ütött az az ingaóra, amelynek a hangjára úgy összerezzent a királyné, amikor olvasóinkat először vezettük el Karolina nyomában a sötét szobába. Az utolsó ütés hangja még ott rezgeti a levegőben, amikor nyílt az ajtó, és belépett Karolina.
A három vérbíró egyszerre pattant fel. Meghajoltak, a királyné elé siettek. Karolina bal vállán nagy, vörös kasmírsálat viselt, panyókára vetve, mintha nem sál, hanem köpeny lenne. A sál alatt különféle tárgyak rejlettek.
Pasquale Simone nem mozdult. A pribék komor árnya úgy hatott, szorosan a falhoz simulva, mintha a falkárpit egyik figurája lenne.
Az inkvizítorok nem jutottak hozzá, hogy szóban is kifejezzék hódolatukat, a királyné nyomban beszélni kezdett.
- Ezúttal nem ön fedezett fel egy összeesküvést, Vanni úr, nem ön jutott egy újabb összeesküvés nyomára, hanem én. Csakhogy én több szerencsével jártam, mint ön. Ön talált bűnösöket, de nem talált bizonyítékokat... én a bizonyítékokkal kezdtem, azok segítségével bízvást felkutathatja a bűnösöket.
- Nem a buzgalmunkon múlott, felséges asszony - szólt Vanni.
- Nem - felelte a királyné -, hiszen egyenesen azzal vádolják önt, hogy a buzgalma túlzott.
- Nem lehet túlzott, ha felségedről van szó - vágta rá Castelcicala herceg.
- Nem lehet túlzott! - visszhangozta Guidobaldi.
Mialatt ez a rövid párbeszéd lefolyt, a királyné odaért az asztalhoz, fellebbentette a sálat, s az asztalra helyezett egy pár pisztolyt, valamint a még mindig kissé vérfoltos levelet.
A vérbírák megrökönyödve figyelték.
- Foglaljanak helyet, uraim - mondta a királyné. - Vanni márki, ragadjon tollat, és jegyezze utasításaimat!
Mindhárman leültek. Karolina állva maradt, öklét az asztal lapjára támasztotta, bíborszínű sáljában egészen úgy festett, mint egy római császárnő. A következőket mondta tollba:
- Ez év szeptemberében, a huszonkettedikéről huszonharmadikára virradó éjszakán hat összeesküvő találkozott Johanna királynő rompalotájában. Hetedik társukra vártak, Championnet tábornok küldöttére, aki egyenesen Rómából érkezett ide. Championnet tábornok küldötte Pozzuoliban megvált a lovától, bárkára szállt, és a fenyegető vihar ellenére, amely hamarosan ki is tört, tengeren közelítette meg a rompalotát, ahol a többiek várták. A bárka elsüllyedt a part közvetlen közelében. A két halász, a bárka két evezőse, odaveszett. A küldönc is elmerült velük együtt, de nagyobb szerencsével járt, mint ők: megmenekült. Körülbelül éjjeli fél egy óráig tanácskozott a hat összeesküvő meg a küldött. Ő távozott elsőnek, a Chiaia folyó irányában, a másik hat valamivel később hagyta el a rompalotát. Hárman megindultak felfelé a Posíllipón, a többi bárkára ült, és elhajózott a Tojáserőd irányában, a part mentén. A küldöttet megölték az Oroszlán-kúttól pár lépésre...
- Megölték! - kiáltotta Vanni. - Kik?
- Semmi közünk hozzá - válaszolta fagyosan a királyné -, nem célunk a gyilkosait kinyomozni.
Vanni elnémult. Ráébredt, hogy bakot lőtt.
- A küldött halála előtt lelőtt két embert ezzel a két pisztollyal, két másikat pedig megsebesített azzal a karddal, amely a szekrényben található, ott ni! (S a királyné a szekrényre mutatott, amelybe két hete maga zárta el a kardot s a köpönyeget.) A kard francia gyártmány, mint majd látják, a pisztolyok ellenben a nápolyi királyi fegyvergyárban készültek, amiről szintén módjukban áll meggyőződni. Agyukba N betűt véstek, a tulajdonos keresztnevének kezdőbetűjét.
Mindhárman lélegzetvisszafojtva, kővé dermedten hallgatták a királyné szavait.
- Mint már mondtam - folytatta Karolina -, a kard francia gyártmány. A küldött maga is francia egyenruhában érkezett, de halála pillanatában az eső- és tengervíz áztatta egyenruha helyett egy zöld színű, sujtásos, bő bársonykabátot viselt, amelyet a hat összeesküvő egyike kölcsönzött neki. Ez az összeesküvő a kölcsönadott kabát zsebében felejtett egy levelet, egy szerelmes asszony levelét valami Nicolino nevezetű férfihoz. A pisztolyokra vésett N betűk azt bizonyítják, hogy a két pisztoly a levél címzettjének a tulajdona... nyilván ugyanaz az ember adta kölcsön a pisztolyait, aki a kabátját is odakölcsönözte.
- A levél aláírása mindössze egy kezdőbetű, egy E - mondta Castelcicala, miután gondosan megvizsgálta a levelet.
- Elena da San Clemente márkiné kézjegye - szólt a királyné.
A három inkvizítor összenézett.
- Felséges asszonyunk egyik udvarhölgye, ha jól tudom - kockáztatta meg Guidobaldi.
- Egyik udvarhölgyem, igen, uram - felelte a királyné különös mosollyal. A mosoly mintha máris megtagadta volna San Clemente márkinétól az udvarhölgy címet, amellyel Guidobaldi illette. - Nos, minthogy a szerelmesek, úgy látszik, éppen mézesheteiket élik, ma hajnalban felmentettem San Clemente márkinét a holnapi szolgálat alól. San Marco grófné fogja helyettesíteni. Jól figyeljenek ide.
A három inkvizítor mélyen az asztal fölé hajolt, hogy közelebb kerüljön Karolinához, annyira, hogy fejük bejutott a lámpa fénykörébe. Arcukon, amelyet eddig homály rejtett, egyszeriben elömlött a fény.
- Jól figyeljenek ide - folytatta a királyné. - San Clemente márkiné, udvarhölgyem, ahogy ön nevezte, Guidobaldi úr, valószínűleg egy árva szót nem szól férjének a kimenőről, és egész holnapi napját drága Nicolinójának szenteli. Értik már, ugye?
Azok hárman várakozóan pillantottak a királynéra; egy kukkot sem értettek a dologból.
- Pedig igazán egyszerű - mondta a királyné. - Pasquale Simone körülfogja embereivel San Clemente márkiné palotáját. Megvárják, míg a márkiné kilép a palotából, feltűnés nélkül követik a találka helyére; a szerelmesek nyilván nem a márkiné és nem is Nicolino házában találkoznak. Pasqualéék meglesik Nicolinót, de nyugodtan végigvárják a párocska légyottját. Elsőnek valószínűleg a márkiné távozik majd. Amikor Nicolino megjelenik a kapuban, letartóztatják, ügyelve, hogy a haja szála se görbüljön... Fejével játszik, életével fizet - mondta a királyné emelt hangon, összevont szemöldökkel -, aki csak egy ujjal is illetni merészeli, a letartóztatáson túl. Pasquale Simone emberei tehát élve elfogják Nicolinót, a Sant'Elmo-erődbe kísérik, és a parancsnok gondjaiba ajánlják, aki nyomban a legbiztosabb cellába zárja. Ha Nicolino hajlandó bűntársait megnevezi, jó, ha nem, az ön kezére adom, Vanni. Alkalmazza bátran a kínvallatást, semmiféle ostoba bíróság nem fogja ezúttal akadályozni, úgy bánhat vele, mintha már hulla lenne. Világos, uraim? Ugye nem vagyok éppen rossz kopó, ha egyszer-egyszer kedvem szottyan összeesküvéseket felderíteni?
- A királyné minden cselekedetén rajta a lángész bélyege - mondta Vanni, mély meghajtással. - Parancsol még valamit felséged?
- Semmit - válaszolta a királyné. - Amit Vanni márki feljegyzett, szolgáljon utasításul mindhármuk számára. Az első kihallgatásról jelentést kérek. Vigyék magukkal a tárgyi bizonyítékokat: a köpeny és a kard ott van a szekrényben, a pisztolyok és a levél az asztalon. Isten önökkel.
A királyné egy kézmozdulattal elbocsátotta a három inkvizítort. Azok nagy hajlongva kihátráltak a szobából.
Mihelyt bezárult mögöttük az ajtó, Karolina odaintette Pasquale Simonét. A pribék néhány lépéssel az asztal túlsó oldalán termett.
- Hallottad? - kérdezte a királyné, s egy arannyal telt zacskót dobott az asztalra.
- Igenis, felség. - A pribék egy főhajtással megköszönte és zsebre vágta a zacskót.
- Holnap ilyenkor légy ugyanitt. Várom jelentésedet a történtekről.
Másnap este kilenckor Pasquale jelentette a királynénak, hogy San Clemente márkiné szeretőjén délután három órakor rajtaütöttek, és simán letartóztatták. Ellenállásra nem is gondolhatott. Rögtön bekísérték a Sant'Elmo-erődbe, ahol tömlöcre vetették.
Karolina megtudta, hogy a márkiné szeretője senki más, mint Nicolino Caracciolo, Rocca Romana herceg fivére, Caracciolo tengernagy unokaöccse.
Ó! - mormolta a királyné. - Nagy örömömre szolgálna, ha a tengernagyról is kiderülne valami hasonló!
Gyönyörű napra virradt a város két héttel az imént említett esemény, azaz Nicolino Caracciolo letartóztatása után; Nápolyban az őszutó sokszor túltesz más országok tavaszán és nyarán. Egész Nápoly, sőt, a környező városok és falvak lakossága is ott tolongott a királyi palota körül. A tömeg elárasztotta az Óriás lejtőjét, a Toledo sétányt s a palota főbejáratával átellenes összes utcákat, amelyek akkoriban még egy roppant tág térbe torkolltak. (Azóta ide épült paolai Szent Ferenc temploma, egy a tárgyalt korszaknál későbbi keletű fogadalom nyomán.) A ma piazza del Plebiscitónak nevezett térbe torkolló utcák végén katonai kordon állta a tömeg útját.
A tér közepén ugyanis Mack generális parádézott, magas rangú tisztekből álló, fényes vezérkara élén. A vezérkar tagja volt többek között Micheroux és Damas tábornok, mindketten francia emigránsok, akik kardjukat és gyűlöletüket Franciaország legelkeseredettebb ellenségének a rendelkezésére bocsátották; Naselli tábornok, később a Toscanába irányított csapattest parancsnoka; Parisi, Gambs és Fonseca tábornok, valamint San Filippo és Giustini ezredes. Oldalukon szárnysegédeik, Nápoly legelőkelőbb családjainak sarjai.
A tisztek mellén különféle kitüntetések díszelegtek, a szivárvány minden színében játszó szalagok és keresztek, egyenruhájukon csillogott-villogott a sok aranyhímzés, háromszögletű kalpagjukon ott lengedezett a déli népek szívének oly kedves tollbokréta. Ide-oda nyargaltak a téren, állítólag azért, hogy parancsokat továbbítsanak, valójában azért, hogy mindenki megbámulhassa, milyen jól festenek, milyen délcegen ülik meg a lovat! Ameddig a szem ellátott, a térre nyíló ablakokból pompás ruhákba öltözött asszonyok lengették feléjük kendőiket, fehér liliomos Bourbon és vörös angol zászlók árnyékában. "Éljen a király! Éljen Anglia! Éljen Nelson! Halál a franciákra!" - harsant újra és újra a kiáltás; és mint a szélvihar, úgy söpört végig a felkorbácsolt embertengeren, amelynek hullámai olyan erővel ostromolták, hogy már-már elsodrással fenyegették a gátakat. Az utcáról felhangzó kiáltás ablakról ablakra csapott, mint a tűzijáték tűzkígyói, amelyek emeletről emeletre hatolva mind feljebb villóztak, hogy végül kialudjanak a nézőkkel telezsúfolt tetőkön.
A téren fel-alá nyargaló vezérkar, az utcákon tolongó tömeg, a kendőt lengető hölgyek és a zsúfolt tetőkön szorongó nézők mind-mind Ferdinánd királyra vártak, aki itt áll majd seregei élére, hogy személyesen vezesse őket a franciák ellen.
Nápolyban egy hét óta másról sem esett szó, mint a háborúról. Háborúról prédikáltak szószékről a papok, háborúról mennydörögtek tereken és útkereszteződéseken a szerzetesek, útjelző kövekre, kecskelábakra hágva, és ezt hirdették Ferdinánd kiáltványai is, amelyek valósággal elborították a falakat. A király minden tőle telhetőt megtett, hogy biztosítsa a franciák jóindulatát - így a kiáltvány -, ám azok Máltának, a Szicíliai Kettős Királyság hűbérbirtokának elfoglalásával foltot ejtettek a nápolyi becsületen. Egyébként sem tűrheti el a király a pápa államának lerohanását, minthogy szereti és tiszteli a pápát, szereti, mint legrégibb szövetségesét, és tiszteli, mint az Egyház fejét, aminek folytán kénytelen hadseregét mozgósítani, hogy visszaadja Rómának jog szerinti uralkodóját. Majd a néphez fordult Ferdinánd:
Ha ezt más áron elérhettem volna, nem haboznék bármely áldozatot meghozni, de annyi gyászos példa után, amelyeket magatok is jól ismertek, lehetett-e a legcsekélyebb kilátásom is a sikerre? Bízom a Hadak Istenének áldásában; ő vezeti majd lépteimet, ő irányítja tetteimet, amikor a hon bátor védelmezőinek élén hadra kelek. Szíves örömest szállok szembe a legnagyobb veszéllyel is honfitársaim, fivéreim és gyermekeim kedvéért, mert mindig is fivéreimnek és gyermekeimnek tekintettelek benneteket. Féljétek Istent, és engedelmeskedjetek távollétemben szeretett hitvesemnek, akire a kormányzás gondját hagyom. Bizony mondom nektek, úgy tiszteljétek és szeressétek őt, mint az édesanyátokat. Rátok hagyom gyermekeimet is - folytatta a kiáltványt -, szeressétek őket úgy, mint én. Hozzon bármit a sors, ne feledjétek, hogy nápolyiak vagytok, hogy mindenki lehet hős, aki igazán akarja, s hogy jobb becsülettel meghalni Istenért s a hazáért, mint átkos elnyomás alatt élni. Az ég áldása legyen veletek! Ezt kívánja nektek királyotok és atyátok, aki mélységesen szeret benneteket, és szeretni is fog, amíg csak él.
Most esett meg először, hogy a nápolyi király népéhez fordult, hogy iránta való szeretetéről áradozott, hogy atyai érzelmeit hánytorgatta, hogy a nép bátorságára apellált, s gondjaiba ajánlotta feleségét és gyermekeit. Amióta 1774-ben Velletrinél a spanyolok legyőzték a németeket, és III. Károly elnyerte a nápolyi trónt, nem szagoltak puskaport a nápolyiak, legfeljebb nagy ünnepeken dördült el egy-egy ünnepi sortűz. Ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy nemzeti önhittségükben önmagukat a világ legelső katonáinak tartsák.
Ami Ferdinándot illeti, soha nem kínálkozott még alkalom rá, hogy bátorságának, katonai erényeinek tanújelét adja, nem vádolhatta tehát senki eleve gyávasággal vagy a rátermettség hiányával. Egyedül ő tudta, mit tartson maga felől, s mint láttuk, ebbéli véleményét szokott cinizmusával kereken ki is nyilvánította Mack tábornok előtt.
Nagy szó volt már az is, hogy Ferdinánd népéhez fordul a súlyos pillanatban, amikor elhatározta, hogy háborút indít a lehető legveszedelmesebb ellenfél, a franciák ellen; nagy szó volt, hogy jól-rosszul, de megpróbálta alattvalóinak bebizonyítani: csakugyan elkerülhetetlen, hogy meghaljanak érte.
Igaz, Ferdinánd nemcsak az osztrák segítséget vette bizonyosra, a Bécsből kapott levél alapján, de egy piemonti különítményre is számított. Belmonte hercege személyesen írt ez ügyben Priocca lovagnak, a szárd király miniszterének. Ha nem saját szemünkkel győződtünk volna meg hitelességéről, nem mernők közzétenni ezt a levelet, olyan szégyenteljes merénylet - véleményünk szerint - a nemzetközi jog s az isteni és emberi erkölcs ellen. Így hangzik:
Lovag úr!
Tudjuk, hogy a szárd király őfelsége államtanácsának bizonyos tagjai, a megfontolt, hogy ne mondjuk, túl óvatos miniszterek visszariadnak a szerződésszegésnek és a gyilkosságnak még a gondolatától is, mintha bizony a legutóbbi szövetségi szerződés Franciaország és Szardínia között kötelező erejű politikai okmány lenne! Ugyan, hát nem a győztes önkénye diktálta? Hát nem a végszükség kényszerítette Szardíniát elfogadására? Az ilyesfajta szerződések jogtalanok, minthogy általuk nyomja el az erősebb fél a gyengébbet, s a felszabadulás egyetlen útja: megszegni a szerződést, mihelyt a szerencse ránk mosolyog.
Hogyan! A király fogoly saját fővárosában, mindenfelől ellenséges szuronyok fenyegetik, s vannak, akik mégsem átallják hitszegésnek bélyegezni az erőszakkal kicsikart, vérlázító ígéret megszegését? Nem átallják zsarnokaik megölését gyilkosságnak nevezni? A gyengébb félnek, az elnyomottnak eszerint nem lehet semmi reménye; jogos úton-módon nem kaphat segítséget az elnyomó hatalommal szemben?
A francia csapategységek szétszórtan állomásoznak Piemontban. Biztonságban tudják magukat, bíznak a békeszerződésben. Szítsátok fel a nép honszerelmét, emeljétek a szenvedély fokára, váljék minden piemonti számára becsületkérdéssé, hogy honának legalább egy ellenségével végezzen - és Piemont több hasznát látja majd az egyéni gyilkosságoknak, mint győztes ütközetek egész sorának. Az utókor nemcsak nem tekinti majd árulásnak a nép elszánt küzdelmét, hanem igazságot szolgáltat neki; hiszen azért gázol át ellensége holttestén, hogy saját szabadságát kivívja. Az első jeladást a királyok és a népek ellenségeinek megsemmisítésére derék nápolyi katonáink fogják megadni, Mack, tábornokkal az élen. Talán már neki is vágtak, mire Ön levelemet kézhez veszi.
A háborús uszítás az őrjöngésig fokozta a szélsőségekre olyannyira hajlamos nápolyi nép lelkesedését. Bálványozták a királyt, minden igaz keresztény mintaképét, az Egyház bajnokát, aki, mint holmi második Bouillon Gottfried, a szent háború élére állt, hogy a lerombolt oltárok, a meggyalázott vallás segítségére siessen. Jaj lett volna annak, aki hosszúnadrágban vagy Titus-frizurásan merészkedik e tömeg közé; óvakodtak is tőle mindazok, akiket az a vád érhetett, hogy a jakobinusokkal rokonszenveznek, hogy hívei a haladásnak és a felvilágosodásnak, egyszóval, akik Franciaországot a polgárosodás előharcosának tekintették. Ők bölcsen otthon maradtak.
A király érkezését kilenc órára jelezték, de még mindig nem volt sehol, noha Nápoly minden templomtornyában elharangozták már a fél tizenegyet. Lelkesedés ide, lelkesedés oda, a tömeg kezdte türelmét veszteni, mert hiszen ugyanaz a tömeg volt ez, amelyik Szent Januáriust is jól leteremti, ha a csoda várat magára. A király köztudomásúlag nem szokott soha késni. Vadászatok alkalmával mindig első volt a találkozón; a színházban is pontosan jelent meg az előadás kezdetére, bár nagyon is jól tudta, hogy míg be nem lép a terembe, nem mehet fel a függöny. Élete folyamán legfeljebb háromszor-négyszer esett meg vele, hogy megváratta a közönséget. Ami pedig a várva várt látványosságot, a makarónievést illeti, mindig időben hozzákezdett, legkésőbb abban a pillanatban, amikor a San Carlo óráján az óramutató Időfigura kaszájának hegye a tízes számra ért. Miért váratja épp ma a népet, holott kiáltványaiban annyit bizonygatta iránta való szeretetét? Hja, a király ezúttal nem szarvas-, dámvad- vagy vadkanvadászatra indul, s nem is egy-két kurta operafelvonást vagy balettet készül a San Carlo-színházban végignézni; sokkalta veszélyesebb kaland, nagyobb kockázat elébe néz. Olyan játékba fog ma, amilyet nem játszott soha még, s amihez nem is konyít - ezért is nem siet a kártyáit felfedni.
Végre mégiscsak megperdültek a dobok. A tér négy sarkán elhelyezett négy zenekar egyszerre zendített rá ugyanarra az indulóra, feltárultak a palota homlokzati oldalán az erkélyekre szolgáló ajtók, és benépesültek az erkélyek. A középsőn a királyné jelent meg a trónörökös, a kalábriai herceg, a kis királyfiak és királykisasszonyok, valamint sir William, lady Hamilton, Nelson, Troubridge, Ball és hét miniszter társaságában. A többi erkélyen udvarhölgyek, udvari tisztek, szolgálatos kamarások foglaltak helyet, jóformán mindenki, aki csak élt és mozgott a királyi udvarban. Ezzel egyidőben megjelent tomboló tetszésnyilvánítás, fülsiketítő éljenzés közepette maga a király is a palota főkapujában, lovon, a szász és a philipsthali herceg kíséretében. Mögötte bizalmasa és szárnysegéde, Malaspina márki lovagolt, akihez volt már szerencsénk a vezérgálya fedélzetén, a király társaságában, mellette pedig Ascoli herceg, a király meghitt barátja, akivel ugyanezen alkalommal találkoztunk. A király kijelentette, hogy nélküle nem hajlandó elindulni, s ő örömmel vállalta, hogy elkíséri uralkodóját, bár semmiféle rangot nem viselt a hadseregben.
A király lóháton sokkal jobban festett, mint gyalog. Az ország legjobb lovasának számított, Rocca Romana herceggel egyetemben. Kissé görnyedt tartása ellenére daliásan ülte meg a lovat, ő, aki semmiféle más foglalatosság közben soha nem mutatkozott daliásnak.
Még ki sem értek a kapu alól, amikor - véletlen volt-e vagy a sors intése? - a király jól iskolázott, máskor igen jámbor lova nagyot botlott, akkorát, hogy bárki mást kivetett volna a lökés a nyeregből. A ló megbokrosodott, s annyira felágaskodott, hogy kis híján hanyatt zuhant, rá a lovasára. A király azonban lazított a kantárszáron, s egyidejűleg a ló véknyába vágta sarkantyúit; az állat egyetlen hatalmas ugrással a téren termett, mintha láthatatlan gát fölött röpülne át.
- Rossz jel! - súgta oda Ascoli hercegnek az eszes és rosszmájú Malaspina márki. - Egy római visszafordulna.
Csakhogy a király, ha az újabbkori babonák nagy tisztelője volt is, nem sokat törődött az ókoriakkal, ami egyébiránt nem csoda, tekintve, hogy soha a hírüket sem hallotta. Mosolyogva léptetett a tisztelgésére félkörben felsorakozott tábornokok felé, a kör legközepére - örült, hogy ilyen hatalmas nézősereg előtt mutathatta be lovaglótudományát. Pompás osztrák tábornagyi egyenruhát viselt, telis-tele hímzésekkel és zsinórokkal. Kalpagján tollbokréta lengett, akkora és olyan hófehér, hogy nagy őse, IV. Henrik, a mayenne-i győző sem viselhetett különbet Ivrynél; csakhogy Henrik forgója a becsület s a dicsőség útjára vezette a sereget, Ferdinándé ellenben a vereség és a szégyen útjára.
Mint már említettük, a tömeg nagy éljenzésben, üdvrivalgásban, kiáltozásban tört ki a király láttán. Most valósággal égzengéssé dagadt a tömeg rivalgása. A királyt nyilvánvalóan felbátorította a siker, félfordulatot tett a lóval, hogy a királynéval szembekerüljön, s kalpagját lekapva üdvözölte Karolinát.
Lett erre öröm a palota erkélyein! Ujjongtak, kendőket lobogtattak, a gyerekek ölelésre tárták karjukat. Az ünneplés átragadt a tömegre is, és általánossá vált, a kikötőben horgonyzó hajók zászlódíszbe öltöztették árbocaikat, az erődök ütegei megkettőzték üdvlövéseiket.
Ugyanebben a pillanatban aládübörgött az arzenálhoz vivő meredek úton nagy harci zajjal huszonöt ágyú, a hozzájuk tartozó lőszerkocsikkal és tüzérekkel; ezek az ágyúk a derékhad kötelékébe tartoztak, amelynek élén a király és Mack tábornok állt. Végezetül feltűntek a hadikincstár vasalt szekerei is.
A San Fernando-templom órája tizenegyet ütött.
Elérkezett az indulás pillanata - azazhogy egy órával el is múlt már, tíz órakor kellett volna a seregnek útnak indulnia.
A király váratlan és hatásos csattanóval akart búcsúzni.
- Gyermekeim! - kiáltotta, s karját az erkély felé tárta, amelyen ott álldogált a királykisasszonykák társaságában a két kis királyfi, Lipót és Albert, a király legfiatalabb fiai.
Leopoldo, a későbbi salernói herceg, a királyné kedvence, kilencéves volt ekkor; Alberto, a király kedvence, mindössze hatesztendős, de már meg voltak számlálva napjai.
Apja hívására a két gyerek lefutott az erkélyről. Nevelőik utánuk iramodtak. A lépcsőn sikerült a gyerekeknek a nevelőket lerázniuk, kirohantak a kapun, s a fiatalság könnyelműségével, nagy bátran nekivágtak a térnek, amelyen ló ló hátán topogott. Egyenesen a királyhoz szaladtak.
A király felkapta fiait a földről, egyiket a másik után a szívére szorította, majd felmutatta őket a népnek, miközben erős hangon, hogy az első sorokban állók meghallják és továbbadják a hátul levőknek, a következőket mondta:
- A ti gondjaitokba ajánlom őket, barátaim. A királyné után ők a legdrágábbak nekem ezen a földön.
Aztán átadta a gyerekeket a nevelőknek, kardot rántott, ugyanazzal a mozdulattal, amelyet Mack esetében olyan nevetségesnek talált, és hozzátette:
- Én pedig megyek győzni vagy meghalni: tiérettetek!
E szavakra tetőpontra hágott a lelkesedés. A kis királykisasszonyok sírtak, a királyné szemére szorította kendőjét, Kalábria hercege égnek emelte mindkét kezét, mintha Isten áldását kérné apja fejére, a nevelők ölbe kapták és elhurcolták a kis királyfiakat, akárhogy berzenkedtek is ellene, a tömeg éljenzett és zokogott.
A király elérte, amit akart. Hiba lenne tovább maradni, a hatás nem nőhet már, csak csökkenhet. Felharsantak a trombiták, elmasíroztak a zenészek. A széles San Fernando úton várakozó kis lovascsapat a zenészek mögé sorakozott. A lovas előőrs után a király következett, egyes-egyedül; buzgón integetett a népnek. - Éljen IV. Ferdinánd! Éljen VI. Pius! Halál a franciákra! - üvöltötte az viszonzásul.
Mack és a vezérkar tisztes távolból követte a királyt. Mögöttük ott dübörgött az egész, félelmetes hadi készültség, amelyet az imént bemutattunk. A menetet kis lovascsapat zárta, pontosan akkora, mint az előőrs.
Amikor a király a tér szélére ért, még egyszer visszafordult, hogy búcsút intsen a királynénak meg a gyermekeknek.
Majd bekanyarodott a hosszú Toledo utcába, onnan pedig a largo Mercatellóra, hogy a Port'Albán és a largo della Pignán át a capuai országútra jusson. Itt üt első nap tábort a király kísérete. Ő maga Casertába tart majd, hogy elbúcsúzzék feleségétől és gyermekeitől, no meg hogy egy utolsó pillantást vessen kenguruira. A legjobban az fájt Ferdinándnak, hogy félig kész betlehemétől is kénytelen megválni.
A város határában hintó várta a királyt. Ascoli herceg, Mack tábornok és Malaspina márki társaságában felült a hintóba, és Casertába hajtatott, ahová két óra múlva kell befutnia a királynénak, a királyi családnak s a legszűkebb udvartartás tagjainak, és ahol mind a négyen teljes kényelemben várhatják be a had másnapi, igazi indulását.
Nincs szándékunkban a hadjárat krónikásává szegődni, azt azonban mégsem kerülhetjük el, hogy Ferdinánd királyt legalább Rómáig, a diadalmas bevonulásig el ne kísérjük, és hogy be ne számoljunk az út legfontosabb eseményeiről.
A szicíliai király hadserege már jó egy hónapja elfoglalta kiinduló hadállásait. Három hadtestre oszlott a sereg: huszonkétezer ember táborozott San Germanónál, tizenhatezer az Abruzzókban, nyolcezer a sessai síkságon; további hatezer ember - az utóvéd - pedig Gaetában állomásozott, készen arra, hogy a három hadtest mögé felzárkózzék. Végezetül: Naselli tábornok vezénylete alatt nyolcezer ember várta, hogy Livornóba szállítsák hajón. Az első hadtest parancsnoka maga a király volt, a másodiké Micheroux tábornok, a harmadiké Damas tábornok.
Mint már említettük Mack vezette az első hadtestet.
Nem számítva Naselli nyolcezer emberét, ötvenkétezerre rúgott tehát a hadra kelt sereg létszáma, szemben Championnet kilenc-tízezer emberével.
Három-négy napot még együtt töltött a királyi pár a San Germanó-i táborban. A királyné és Emma Lyonna ezalatt többek közt szemlét tartott az első hadtest fölött. A nagyobb hatás kedvéért mindketten lovaglóruhában léptettek el szilaj paripájuk hátán a sorok előtt. Egyáltalán, minden tőlük telhetőt megtettek a hadsereg lelkesedésének szítására: a tisztekre jó szóval és bájos mosolyokkal igyekeztek hatni, a legénységre dupla zsold és ingyenbor osztogatásával. A válás pillanatában mindenki csak az eljövendő győzelemről beszélt. Majd a királyné, Emma Lyonna, sir William Hamilton, Horace Nelson s a harcias ünnepségek többi vendége, a nagykövetek és a bárók visszatértek Casertába. Ugyanaznap felkerekedett a hadsereg is, mégpedig mindhárom hadtest egyszerre, adott jelre.
Hallottuk a parancsot, amelyet Macdonald tábornok Championnet nevében kiadott aznap, amikor olvasóinkat a Corsini-palotába kalauzoltuk, hogy végignézzük előbb a francia nagykövet, majd Ruvo grófja érkezését. Nyilván emlékszünk még rá, hogy szólt a parancs: a nápolyiak közeledtére ki kell üríteni minden helységet. Nem meglepő tehát, hogy a francia hadsereg minden ponton visszavonult, amikor Ferdinánd király hada megindult ellenük.
A balszárny parancsnoka, Micheroux tábornok tízezer katonájával átkelt a Trontón, megfutamította az ascolibeli, gyenge francia helyőrséget és a via Aemilianán Porto da Fermo irányában vonult fel. A jobbszárny Damas tábornok vezényletével a via Appián nyomult előre. A derékhad, amelynek élén maga a király állt, San Germanóból egyenesen Rómába tartott, Ceperanón és Frosinonén át, úgy, ahogy azt Mack tábornok haditerve előírta.
A király hadteste reggel kilenc óra tájban érkezett Ceperanóba. Ferdinánd a polgármester házánál szállt meg, a reggelijét elkölteni. Amióta San Germanóból elindultak, a király kegyeskedett Mack tábornokot rendszeresen asztalához meghívni. A reggeli végén Mack tábornok a király engedelmével a szárnysegédét, Rieschach őrnagyot hívatta.
Rieschach őrnagy huszonhat-huszonnyolc esztendős osztrák fiatalember volt. Kitűnő nevelésben részesült, franciául úgy beszélt, mint az anyanyelvén, s roppant megnyerően festett jól szabott egyenruhájában. Haladéktalanul megjelent a tábornok parancsára. Mély hódolattal üdvözölte előbb a királyt, aztán a tábornokot, majd vigyázzállásban várta a parancsot.
- Sire - mondta Mack -, bevett háborús szokás, már legalább a magunkfajta úriemberek körében, hogy az ellenséget értesítjük a támadás megindításáról. Kötelességemnek tartom tehát, hogy a republikánus tábornoknak megüzenjem: átléptük a határt.
- Azt mondja, bevett szokás? - kérdezte a király.
- Igenis, sire.
- Akkor üzenje csak meg bátran, tábornok.
- Egyébként is megeshet, hogy Championnet kiüríti Rómát, ha értesül hadseregünk erejéről.
- Á! - örvendezett a király. - Ezt nevezném előzékeny eljárásnak.
- Felséged kegyeskedik hozzájárulni?
- Hogy a manóba ne! Kegyeskedem én, de még mennyire.
Mack ültében megpenderítette egyik lába körül a széket, s az asztalra könyökölt.
- Ulrich őrnagy, üljön az íróasztalhoz, és írja, amint következik.
Az őrnagy tollat fogott.
- De szépen írja ám! - folytatta Mack. - Azzal a republikánus generálissal, levelünk címzettjével megeshet, hogy hadilábon áll az olvasással. Hja, ezeknek az uraknak nem éppen erős oldaluk az írás-olvasás. Hehehe! - nevetett Mack a sikerült szóviccen. - Nem szeretném, hogy ha mégis megmakacsolná magát, és Rómában maradna, utólag azzal mentegetőzzék majd: nem értette meg a levelemet.
- Amennyiben a címzett Championnet tábornok - felelte a fiatalember -, excellenciád aggodalma kárba veszett. Úgy hallottam, a tábornok a francia hadsereg egyik legműveltebb tisztje. Természetesen kötelességemnek tartom, ettől függetlenül, hogy excellenciád parancsát végrehajtsam.
- Mi mást is tehetne? - utasította rendre Mack a fiatalembert, parancsoló fejbiccentéssel. A megjegyzés határozottan sértette hiúságát.
Az őrnagy a papír fölé hajolt.
- Felséged rám bízza a levél megfogalmazását? - fordult Mack tábornok a királyhoz.
- Hogyne, hogyne - felelte a király -, annál is inkább, mert ha én magam diktálnám, az a maga generálisa nem egykönnyen igazodna ki rajta, ha még olyan művelt is.
- Írja, őrnagy - szólt Mack.
És tollba mondta az alábbi levelet, helyesebben ultimátumot. A levél szövegét egyetlen történelemkönyv sem örökítette meg; mi a királynénak átküldött, hivatalos másolat alapján közöljük. Egyébként a pökhendiség és felfuvalkodottság valóságos iskolapéldája.
Tábornok úr!
Közlöm, hogy a szicíliai hadsereg, amelyet van szerencsém a király személyes parancsnoksága alatt irányítani, átlépte a határt, hogy elfoglalja a római államot, amelyet a franciák a campoformiói béke óta forradalmasítottak és bitorolnak, s amelynek forradalmasítását és bitorlását sem Szicília felséges királya, sem az ő felséges császári és királyi szövetségese nem ismerte és nem is ismerhette el. Követelem tehát, hogy tábornok úr haladéktalanul vonja ki a római állam területén, valamint a parancsnoksága alá tartozó bármely más helyen állomásozó francia csapatokat, s vonuljon velük az Alpokon inneni Köztársaság területére vissza. A szicíliai király őfelsége csapattesteit vezénylő tábornokoknak határozott utasításuk van rá, hogy ne bocsátkozzanak harcba ott, ahol a francia csapatok felszólításomra visszavonulnak, ellenben alkalmazzanak erőszakot ott, hol ellenállásba ütköznek.
Közlöm továbbá, tábornok polgártárs, hogy ellenséges cselekedetnek tekinteném, ha a francia csapatok a toscanai nagyhercegség területére behatolnának. Várom azonnali válaszát. Kérem, hogy Rieschach őrnagyot, levelem vivőjét, a levél kézhez vételét követő négy órán belül küldje vissza. Határozott és egyértelmű választ várok. Ha tábornok úr visszautasítaná a római állam kiürítésére és a toscanai hercegség határainak tiszteletben tartására vonatkozó követeléseimet, azt hadüzenetnek tekintem, s ez esetben Szicília felséges királya karddal kényszeríti ki jogos követelései kielégítését, amelyeket az ő nevében intéztem önhöz.
Tisztelettel stb.
- Megvan, tábornok úr - szólt a fiatal tiszt.
- A királynak nincs hozzáfűznivalója? - kérdezte Mack Ferdinándtól.
- Ön írja alá, nemde? - mondta a király.
- Természetesen, sire.
- Hát akkor!...
Elharapta a szót, de egy vállrándítással a tábornok tudtára adta a mondat befejezését: "Tegyen, amit akar."
- A magunkfajta, nemes vérből származó embereknek egyébként mindig ezen a hangon kellene tárgyalniuk ezekkel a jöttment republikánusokkal - jegyezte meg Mack.
Kivette a tollat az őrnagy kezéből, aláírta a levelet, majd visszaadta a tollat:
- Címezze meg.
- Szíveskedjék a címzést is tollba mondani, tábornok úr! - szólt a fiatal tiszt.
- Hogyan! Csak nem haladja meg erőit egy levél megcímzése?
- Nem tudom, mit írjak: tábornok úr vagy tábornok polgártárs.
- Írjon csak polgártársat - mondta Mack. - Minek tisztelnők meg ezeket az embereket különb megszólítással, mint amit ők maguk használnak.
A fiatalember megcímezte a borítékot, lepecsételte, és felállt.
- Most pedig pattanjon lóra, és juttassa el a levelet, amilyen gyorsan csak bírja, a francia tábornok kezéhez. Hallhatta, négy óra gondolkodási időt engedélyeztem neki. Őrnagy úr négy óra hosszat tartozik várni a válaszra, de egy másodperccel se többet. Ami bennünket illet, mi folytatjuk utunkat, visszatérőben előreláthatólag Anagni és Valmontone között akad ránk.
A fiatalember elköszönt a tábornoktól, majd mély meghajlással a királytól is, és máris indult, hogy eleget tegyen a kapott megbízatásnak.
Frosinonéban francia előőrsökbe ütközött. Feltartóztatták, de mihelyt az egység visszavonulását irányító Duhesme tábornoknak elmagyarázta, mi járatban van, és megmutatta a Championnet tábornoknak címzett levelet, Duhesme tábornok intézkedett, hogy engedjék haladéktalanul tovább. Az első akadály elhárulása után háborítatlanul folytatta útját Rómáig. Másnap reggel fél tízkor érkezett célhoz.
A San Giovanni kapunál újabb nehézségei támadtak. Itt is felmutatta a levelet. A kapuőrség parancsnoka, egy francia tiszt erre megkérdezte, ismeri-e Rómát; tagadó válaszára melléadta egyik katonáját, hogy a tábornok palotájához elkalauzolja az őrnagyot.
Championnet éppen ekkortájt fejezte be körsétáját a bástyákon, helyesebben a bástyák mentén, szárnysegéde - és Salvato után első számú kedvence -, Thiébaut, valamint a mindössze két napja érkezett Éblé mérnökkari tábornok társaságában. A Corsini-palota kapujánál egy paraszt várt a tábornokra. Ruhája után ítélve az ókorban Samniumnak nevezett tartományba való lehetett.
A tábornok leszállt lováról, s indult volna a paraszt felé. Első pillantásra kitalálta, hogy őrá vár. Thiébaut Championnet elébe állt - még nagyon is élénken élt emlékezetében a merénylet Basseville, majd Duphot ellen -, ám a tábornok félretolta szárnysegédét, s odalépett a paraszthoz.
- Honnét jössz? - kérdezte.
- Délről - felelte a szamnit.
- Tudod a jelszót?
- Kettőt is. Napoli az egyik, Roma a másik.
- Írásbeli vagy szóbeli üzenetet hoztál?
- Írásbelit.
Egy levelet nyújtott át a tábornoknak.
- Ugyanattól?
- Nem tudom.
- Lesz rá válasz?
- Nem.
A tábornok feltépte a levelet. Öt nappal korábban kelt, s így hangzott:
A beteg állapota tovább javul. Tegnap kelt fel először, és ismételten körbejárta a szobát, irgalmas nővére karján. Hacsak valami nagy meggondolatlanságra nem ragadtatja magát, kezeskedünk az életéért.
- Á, bravó! - kiáltotta Championnet.
Majd folytatta a levél olvasását:
Egyikünk besúgás áldozata lett. Úgy hisszük, a Sant'Elmo-erődbe zárták. Érte aggódunk, de nem magunkért, bátor fiú, inkább darabokra tépetné magát, semhogy beszéljen.
Úgy hírlik, a király tegnap elindult hadserege élén San Germanóból. A sereg összlétszáma 52 000 fő, ebből 30 000 ember a király parancsnoksága alatt áll, 12 000 Micheroux tábornok és 10 000 Damas tábornok parancsnoksága alatt, nem számítva azt a 8000 embert, akiket Naselli tábornok vezényletével Gaetában hajóznak majd be. Nelson és az angol flotta egy része kíséri őket Toscanába.
A hadsereg bőviben van mindenféle felszerelésnek. Ágyúparkja száz lövegből áll.
Szabadság, egyenlőség, testvériség!
Ui. Legközelebb a küldönc jelszava:
Angyalvár és Sant'Elmo.
Championnet felnézett a levélből. A parasztnak nyoma veszett. A tábornok átnyújtotta az írást Éblé tábornoknak, miközben egy fejmozdulattal beljebb invitálta a palotába.
- Olvassa, Éblé - mondta -, van ám mit, csak győzze nyelni az ember, mint mifelénk mondják.
Majd a szárnysegédhez, Thiébaut-hoz fordult:
- Az a fontos, hogy barátunk, Salvato Palmieri jobban van. A levél írója, úgy gyanítom, maga is orvos, kezeskedik az életéért. Egyébként jól szervezett társaság lehet ez ott Nápolyban, mint látom. Harmadszor kapok tőlük levelet, a küldönc személye és a jelszó esetről esetre változik, s a küldönc sohasem vár válaszra.
Azzal ismét Éblé tábornokhoz fordult:
- Nos, Éblé, mit szól mindehhez? - kérdezte.
- Azt - felelte a megszólított, miközben elsőként lépett be a terembe, amelyet már ismerünk, hiszen itt hallgattuk végig Championnet és Macdonald eszmecseréjét Róma nagyságáról és bukásáról -, azt, hogy ötvenkétezer ember meg száz ágyú nem megvetendő erő. Nekünk hány ágyúnk van?
- Kilenc.
- És hány emberünk?
- Tizenegy- vagy tizenkétezer. A tetejébe a Direktóriumnak is éppen most jutott az eszébe, hogy háromezer embert kérjen tőlem a korfui helyőrség megerősítésére.
- De tábornokom - szólt Thiébaut -, úgy gondolom, nyugodtan megtagadhatná az utasítás végrehajtását; a Direktórium nem tudja, milyen nehéz helyzetbe kerültünk.
- Ugyan már! - vont vállat Championnet. - Tegye a kezét a szívére, Éblé, hát nem elég kilenc-tízezer francia katona, jól kiépített, ön által szakszerűen megerősített állásokban arra, hogy akár az idők végezetéig kitartson ötvenkétezer nápolyi katonával szemben, különösen ha az utóbbiakat báró Mack tábornok vezeti?
- Ó, tábornokom - nevetett Éblé -, tudom, hogy nem ismer lehetetlent. A nápolyiakat egyébként jól ismerem, talán önnél is jobban.
- Hol a csudában ismerkedett meg velük? Toulont nem számítva vagy félszáz éve nem sült el nápolyi ágyú, márpedig ön nem vett részt a touloni ütközetben.
- Hadnagy koromban, jó tizenkét éve de Salis báró magával vitt Nápolyba. Velünk volt Augereau is, akkoriban még csak őrmester és de Pommereuil ezredes, aki azóta is megmaradt ezredesnek.
- Mi az ördögöt kerestek Nápolyban?
- A királyné és sir John Acton őurasága parancsára a nápolyi hadsereget készültünk francia mintára megszervezni.
- Rossz hír, Éblé, nagyon rossz. Ha az ellenfél hadseregét ön és Augereau szervezte, mégsem lesz olyan könnyű a dolgom, mint hittem. Jenő herceg mondta valaha, amikor hírül hozták neki, hogy megindult ellene egy hadsereg, nem tudni, melyik tábornok vezénylete alatt: "Ha Villeroy a vezér, megverem, ha Beaufort, megütközünk, ha Catinat, ő ver meg." Ezt én is elmondhatnám.
- Ó, ne aggódjék! Nem tudom, min kapott össze de Salis báró a királynéval, de egy hónap múlva kitették a szűrünket, és osztrák kiképző tiszteket hozattak.
- Egyszóval egy teljes hónapot töltött Nápolyban?
- Egy hónapot vagy tán hat hetet, nem emlékszem pontosan.
- Ez igazán megnyugtató. Értem már, miért esett éppen önre a Direktórium választása. Nyilván jól kihasználta azt a hónapot.
- Csakugyan alaposan szemügyre vettem a várost és környékét.
- Korai lenne arról beszélni, milyen jó hasznát vesszük ennek egyszer. Ámbár ki tudja? Thiébaut - fordult ismét szárnysegédéhez a tábornok -, az ellenség három-négy nap múlva itt lehet. Minthogy nem áll szándékomban ellenszegülni, mindenekelőtt intézkedjék, hogy az Angyalvárból riasztólövéseket adjanak le, hogy a dobosok riadóztassák a várost, és hogy a helyőrség sorakozzék fel a piazza del Popolón Mathieu Maurice tábornokkal az élen.
- Parancsára, tábornok.
A szárnysegéd a megütközés legcsekélyebb jele nélkül, fegyelmezetten engedelmeskedett, mint szoktak azok a tisztek, akik maguk is parancsnokságra termettek. Kisietett a teremből, de pár pillanat múlva visszatért.
- Mi történt? - kérdezte Championnet.
- Tábornok úr - felelte a fiatalember -, megérkezett Mack tábornok egyik szárnysegéde, egyenesen San Germanóból. Bebocsáttatást kér. Állítólag fontos üzenetet hozott.
- Bocsássák be - szólt Championnet -, bocsássák be. Sohase várakoztassuk meg a barátainkat, még kevésbé az ellenségeinket.
A fiatalember belépett. Meghallotta a tábornok utolsó szavait, arcán mosoly suhant át, roppant szívélyesen, udvariasan köszönt, s mialatt Thiébaut távozott, hogy a szolgálatos tisztnek továbbítsa a kapott parancsokat, megszólalt:
- Tábornok, ennek az elvnek a betartása mindig is hasznára vált az ön barátainak, ellenségei viszont gyakran megsínylették. Kérem, ne tekintsen ellenségének.
Championnet a fiatalember elé sietett, kezet szorított vele, és így felelt:
- Aki a házam küszöbét átlépi, uram, az nem ellenségem többé, hanem vendégem. Örömmel látjuk, még ha a háborút hozza is a köpenye szegélyében.
A fiatalember újból tisztelgett, s átnyújtotta Championnet-nak Mack levelét.
- Ha nem is egyenesen a háborút hozom - felelte -, de olyasmit, ami megtévesztően hasonlít rá.
Championnet feltörte a pecsétet, és átfutotta a levelet. Arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, mit gondol. A küldönc aggódva leste, hogy siklik a tábornok tekintete végig a sorokon - tudta, mi áll a levélben, hiszen neki mondták tollba, de sem a hangjával, sem a tartalmával nem értett egyet. Az utolsó sorhoz érve elmosolyodott Championnet, és zsebre vágta az írást.
- Uram - fordult a fiatal futárhoz -, ön négy órát tölthet nálunk a tiszteletre méltó Mack tábornok közlése értelmében. Hálás vagyok érte a tábornoknak, önt pedig ezennel óva intem: a négy órából egyetlen percet sem vagyok hajlandó elengedni.
Előhúzta zsebóráját.
- Most egynegyed tizenegy van, délután egynegyed háromkor távozhat. Thiébaut - szólt oda a szárnysegédnek, aki időközben végrehajtotta a tábornok parancsait, s most ért éppen vissza -, gondoskodjék, kérem, még egy terítékről, az őrnagy úr megtiszteli szerény asztalunkat.
- De, tábornok úr, én igazán nem tudom... - szabódott a fiatalember meglepetten, mi több, döbbenten; nem várta, hogy ilyen udvariasan bánjanak vele, az otromba levél hozójával.
- Hogy leüljön-e a magunkfajta szegény ördögök sovány ebédjéhez, ön, aki királyi lakomákhoz szokott? - kérdezte Championnet nevetve. - Fogadja csak el a meghívást, őrnagy úr. Alkübiadész is megkóstolta Lükurgosz fekete levesét, és nem halt bele.
- Tábornok úr - felelte a szárnysegéd -, hadd köszönjem meg a meghívást, s külön azt, hogy ilyen előzmények után hívott meg asztalához. Talán csakugyan spártai lesz az ebéd, hanem az ön udvariassága: az hamisítatlanul francia.
- Tábornok polgártárs - jelentette Thiébaut a küszöbről -, tálalva van.
49 CHAMPIONET TÁBORNOK DIPLOMÁCIÁJA
Championnet maga elé tessékelte Ulrich őrnagyot. Átvonultak az ebédlőbe. Championnet az őrnagyot jobbjára ültette, Éblé tábornok mellé.
Az ebéd nem volt szibarita lakoma, de spártainak sem igen lehetett nevezni, valahol középúton állt a kettő között. Fénypontja mindenesetre az ital volt, VI. Pius pápa őszentségének pincéje szolgáltatta a jobbnál jobb borokat.
A társaság éppen asztalhoz ült, amikor eldördült az első ágyúlövés. Hamarosan követte a második, majd a harmadik.
A fiatalember összerezzent az első lövésre, alig ügyelt a másodikra, s a harmadik látszólag teljesen hidegen hagyta.
Nem kérdezte meg, mit jelentenek a lövések.
- Hallotta, őrnagy úr? - kérdezte Championnet, látva, hogy vendége hallgat.
- Hallom, tábornok, de bevallom, nem értem.
- Riasztó lövések.
Szinte ugyanabban a pillanatban megperdült kint a dob.
- Hát a dobszó? - kérdezte mosolyogva az osztrák tiszt.
- Általános riadó.
- Sejtettem!
- Istenem, nincs mit csodálni, a levél után, amellyel Mack tábornok megtisztelt... Feltételezem, hogy ismeri a levél tartalmát?
- Én írtam.
- Szép írása van, őrnagy úr.
- Mack tábornok mondta tollba a levelet.
- Mack tábornoknak kitűnő a stílusa.
- De hát hogy lehet ez? - kérdezte a fiatal őrnagy. Az ágyú dörgött, a dobok verték a riadót. - Ön nem rendelt el riadót, amióta én itt vagyok! Rám ismertek volna a dobok és az ágyúk? Vagy varázslat történt?
- Nem ártana bizony, ha ágyúink varázslatot mívelnének, mert mint tudja (vagy nem tudja?), összesen kilenc ágyúnk van. Nem túlságosan sok az önök száz ágyújához képest... Parancsol még egy darab sültet, őrnagy úr?
- Köszönöm, tábornok úr.
- Ágyúink nem lőnek maguktól, s a dobok sem perdültek maguktól táncra. A parancsot még az ön érkezése előtt kiadtam.
- Tábornok úr eszerint nem általam értesült a támadásról?
- Tudja, van egy házi démonom, mint Szókratésznek. Ha jól sejtem, hat nappal ezelőtt, egy hétfői napon indult el a király és Mack tábornok San Germanóból harmincezer emberrel, Micheroux Aquilából tizenkétezerrel és Damas Sessából tízezer emberrel, nem szólva Naselli tábornok nyolcezer emberéről, akik Nelson, a hírneves tengernagy kíséretében talán éppen most szállnak Livornóban partra, hogy elvágják toscanai visszavonulásunk útját. Hja, Mack tábornok nagy stratéga, ezt egész Európa tudja! Minthogy pedig nekem összesen tizenkétezer katonám van, s a Direktórium még ebből is elvesz háromezret, hogy a korfui helyőrséget megerősítse... Erről jut eszembe - fordult a tábornok Thiébaut-hoz -, kiadta már a háromezer ember indulására a parancsot? Anconában kell hajóra szállniuk.
- Nem, tábornok úr - felelte Thiébaut. - Éppen mert tudom, hogy seregünk létszáma mindössze tizenkétezer fő, mint tábornok úr is említette, úgy gondoltam, nem helyes ezt a létszámot háromezerrel csökkenteni.
- Ejnye! - mosolygott derűsen, mint mindig, Championnet. - Ne feledje, Thiébaut, a spártaiak mindössze háromszázan voltak. Meghalni így is, úgy is elegen vagyunk. Adja ki a parancsot, kedves Thiébaut-m, indítsa tüstént útnak az embereket.
Thiébaut felállt az asztaltól, és kisietett.
- Kóstolja meg ezt a csirkeszárnyat, őrnagy úr - szólt Championnet. - Ön nem eszik semmit. Scipio, aki egy személyben intendánsom, inasom és szakácsom, még azt találja hinni, hogy nem ízlik a főztje, és végképp búnak ereszti a fejét.
A fiatalember csakugyan felhagyott az evéssel, a tábornok szavaira figyelt. Most nekilátott, de szembeötlő zavarral: kezdte csapdának vélni Championnet megingathatatlan nyugalmát.
- Éblé - folytatta a tábornok -, rögtön ebéd után induljon útnak. Mialatt én Rieschach őrnaggyal megszemlélem a római helyőrséget, tegyen meg minden előkészületet a Teveronén a Tivoli-híd és a Teverén a Borghetto-híd felrobbantására. Mihelyt csapataink átkeltek a folyócskán és a folyón, levegőbe kell röpülnie a két hídnak.
- Igenis, tábornok úr - felelte egyszerűen Éblé.
A fiatal őrnagy kérdő pillantást vetett Championnet-ra.
- Még egy pohárkával ebből az albanói borból, őrnagy úr - mondta Championnet. - Őszentsége pincéjéből származik, a szakértők váltig állítják, hogy igen jó bor.
Rieschach kiitta a bort.
- Tehát átengedi nekünk Rómát, tábornok úr? - kérdezte aztán.
- Önnek, a tapasztalt katonaembernek nem kell magyaráznom, ugye kedves őrnagyom - felelte Championnet -, hogy az ember nem véd ezerhétszázkilencvenkilencben, Barras polgártárs korában egy várost, amelynek erődítményei kétszázhetvennégyből, Aurelianus császár korából származnak. Ha Mack tábornok a parthusok nyilaival, a Baleári-szigetek lakosainak parittyáival vagy akár Antonius híres, hetvenöt láb hosszú faltörő kosaival vonulna ellenem, megkockáztatnám az ostromot, de száz ágyúval szemben őrültség lenne.
Thiébaut visszaérkezett.
- Parancsait végrehajtottam, tábornok - jelentette.
Championnet köszönete jeléül biccentett.
- Mégsem ürítem ki teljesen Rómát - folytatta -, nem, nem. Thiébaut ötszáz emberrel bezárkózik az Angyalvárba. Ugye, Thiébaut?
- Ha ez a parancs, tábornok úr, természetesen.
- És semmi szín alatt nem adja fel a várat?
- Semmi szín alatt, azt meghiheti, tábornok.
- Az embereket maga választhatja ki. Ugye, talál ötszáz katonát, aki örömest meghal a francia becsületért?
- Könnyűszerrel.
- Egyébként még ma indulunk. Bocsássa meg, őrnagy úr, hogy kisded ügyeinkkel terhelem, de hát ön szakmabeli, tudja, hogy van ez... Még ma elindulunk. Arra kérem, Thiébaut, mindössze húsz napig tartson ki, húsz nap múltán újra Rómában leszek.
- Ó, miattam ne feszélyezze magát, tábornokom, lehet húsz nap, de lehet akár huszonöt vagy harminc is.
- Mindössze húsz napra van szükségem. Becsületszavamra mondom, Thiébaut, húsz nap múlva felszabadítom... Éblé - folytatta a tábornok -, Civita Castellanában csatlakozzék hozzánk, oda vonulok vissza, kitűnő pozíció, mindössze egy-két előretolt állást kell még kiépítenünk... Megbocsát, nemde, kedves őrnagyom?
- Tábornok, csak azt mondhatom, amit az imént Thiébaut kollégám: miattam ne feszélyezze magát.
- Mint látja, szeretek nyílt kártyákkal játszani. Önöknek hatvanezer emberük van, száz ágyújuk s annyi lőszerük, mint a pelyva, nekem mindössze kilencezer emberem, ha ugyan Joubert el nem küldi a kért háromezer főnyi erősítést, ezerötszáz ágyúgolyóm és kétmillió puskagolyóm. Megértheti, ha hátrányos helyzetünk némi elővigyázatra késztet.
A fiatalember kávéjáról is megfeledkezett, úgy hallgatta a tábornokot. Championnet figyelmét ez sem kerülte el.
- Igya meg a kávét, őrnagy úr, amíg meleg - mondta. - Scipio rendkívül büszke a kávéjára, sosem mulasztja el a lelkünkre kötni, hogy azon forrón igyuk meg.
- Csakugyan kitűnő a kávé - szólt az őrnagy.
- Hörpintse ki, fiatal barátom, mert ha nincs ellenére, mindjárt nyeregbe szállunk, és megszemléljük a helyőrséget. Egyúttal Thiébaut is kiválaszthatja a maga ötszáz emberét.
Rieschach őrnagy az utolsó cseppig kiitta kávéját, felállt, és egyetértése jeléül meghajolt a tábornok előtt.
Scipio közelebb jött.
- Igazán indulunk, tábornok úr? - kérdezte.
- Bizony, kedves Scipio! Átkozott szakma ez a mi szakmánk, az embernek soha nincs nyugta.
- De hiszen akkor csomagolnunk kell, tábornok úr, ládába kell raknom a könyveket, a térképeket meg a tervrajzokat.
- Dehogy kell, hagyj mindent szépen ott, ahol van, hamarosan visszajövünk érte... Kedves őrnagyom - Championnet már a kardját csatolta -, Mack tábornok, úgy hiszem, jól tenné, ha ebben a palotában ütne szállást, kitűnő könyvtár várja és elsőrendű térképek. Ajánlja, kérem, gondjaiba kedvelt könyveimet és tervrajzaimat, mindet odakölcsönzöm neki, a palotával egyetemben. Önre bízom a holmimat, ügyeljen rá. Ez a választás roppant célszerű lenne Mack tábornok részéről, már csak azért is, mert éppen velünk szemközt emelkedik, mint látja, a hatalmas Farnese-palota; a király előreláthatóan ott száll majd meg. Őfelsége a király és a fővezér akár telegráfiai úton is érintkezhet egymással, az átellenes ablakokból.
- Ha a tábornok csakugyan ideköltözik, kezeskedem, hogy az ön összes holmijára úgy ügyel majd, mint a szeme világára - felelte az őrnagy.
- Scipio - szólt a tábornok -, egy váltás ruhát és hat inget csomagolj az utazótáskámba. A táskát csatold mindjárt a lovam nyergére. A szemle után indulunk.
Championnet parancsait öt perc alatt végrehajtották. A Corsini-palota kapuja előtt négy-öt felnyergelt ló várt máris lovasára.
A fiatal őrnagy hiába nézelődött jobbra-balra, sehol nem látta a saját lovát. A tábornok lovásza remek, pihent állatot vezetett elé. A pisztolytáskán francia címer. Ulrich von Rieschach kérdő pillantást vetett a tábornokra.
- Lova kimerült, uram - mondta a tábornok -, hagyja, hadd fújja ki magát, a piazza del Popolón majd átveheti.
Az őrnagy tisztelgett köszönete jeléül, és nyeregbe szállt, Éblé és Thiébaut ugyancsak lóra pattant. A tábornokot kis lovas csapat kísérte. Ott feszített köztük régi ismerősünk, Martin őrmester is - még mindig sugárzott a büszkeségtől a gondolatra, hogy Itriből postakocsin utazott Rómába, egy valóságos nagykövet kocsiján. Scipiót egyelőre otthon marasztalták a háztartás gondjai, ő majd később csatlakozik a tábornok kíséretéhez.
A Corsini-palota - ahol, mellesleg megjegyezve, Krisztina svéd királynő meghalt valaha -, a Tevere jobb partján fekszik. A via Lungara másik oldalán, a palotától kőhajításnyira áll egy bájos kis épület, a villa Farnese, amelyet Raffaello örökbecsű freskói díszítenek. Ez az elragadó csecsebecse tulajdonképpen a hatalmas Farnese-palota egyik melléképülete, innen és a palotából hozatta el Ferdinánd az ókori és középkori művészet remekeit, amelyeket oly büszkén mutogatott Casertában Andrea Backernak, a fiatal bankárnak.
A kis csapat a Tevere jobb partján, a via Lungarán kaptatott fölfelé. Championnet jobbján Ulrich őrnagy haladt, bal oldalán Éblé tábornok. Thiébaut ezredes kissé hátramaradt, ő volt az összekötő kapocs a főcsoport és a csekély létszámú kíséret között.
Egy darabig némán lovagoltak. Championnet törte meg végül is a csendet.
- Itt Rómában az a csodálatos, hogy az ember lépten-nyomon az ókori vagy a középkori történelembe botlik. Látják ott azt a dombot? - mutatott a Tevere túlsó partjára. - A tetején az az épület a Sant'Onufrio, ahol Tasso meghalt hagymázban, amikor VIII. Kelemen pápa hívására Rómába érkezett, hogy ünnepélyesen megkoszorúzzák. Tíz évre rá ugyanez a VIII. Kelemen pápa, akire V. Sixtus azt mondta, hogy ő az egyetlen férfi Rómában, a Savella-börtönbe záratta - emitt, jobb kéz felől van a börtön! - a híres Beatrice Cencit. Halála előestéjén festette róla Guido Reni azt a szép arcképet, amelyet maga is megszemlélhet majd, őrnagy úr, a Colonna-palotában, úgy négy-öt nap múlva, ha már berendezkedtek Rómában. A Tevere partján, az Angyalvárral szemközt emelkedik a Tordinone-börtön... majd azt is megmutatom! Ott raboskodtak Beatrice Cenci fivérei. Beatrice Cencit őszentsége különleges kegyelme folytán mindössze fejvesztésre ítélték, fivérét, Giacomót ellenben egy taligán körbehurcolták az egész városon, s a körséta alatt a hóhér fogóval tépdeste testéről a húst. Így jutott el a vérpadra, ahol nővére várta... S mindez csupán azért, hogy megbosszulják rajtuk egy elvetemült gazember halálát, aki megölte két fiát, erőszakot követett el tulajdon lányán, s csakis azért kerülte el mindaddig az igazságszolgáltatás sújtó kezét, mert valóságos aranyesővel árasztotta el bíráit. VIII. Kelemen egy pillanatig kacérkodott ugyan a gondolattal, hogy megkegyelmez a Cenci családnak, amelynek egyetlen bűne az volt, hogy nem várt hóhérra az ítélet végrehajtásával, de Beatrice szerencsétlenségére az idő tájt ölte meg Santa Croce hercege is az anyját - afféle újabb kori Messalinát, aki inasaival adta össze magát, és meggyalázta a herceg apjának emlékét. A pápa megijedt, látva, mennyivel több erkölcs szorult a gyermekekbe, mint az apákba, mennyivel több igazságérzet a gyilkosokba, mint a bírákba, s mind a négy Cenci, a két fivér, a húg és a mostohaanya feje lehullt a vérpadon. A vérpad a Tevere túlsó partján állt, ott ni, kukucskáljanak csak át ezen a keskeny résen. A hagyomány úgy tartja, hogy VIII. Kelemen maga is végignézte a kivégzést az Angyalvár egyik ablakából. A várba állítólag ezen a hosszú, fedett folyosón jutott el, amelyet itt láthatnak, bal kéz felől. Ezt VI. Sándor pápa építette, hogy utódai ostrom vagy forradalom esetén kiszökhessenek a Vatikánból, és az Angyalvárban találjanak menedéket. Azt beszélik, maga Sándor pápa is gyakran használta a rejtekutat; azokat a bíborosokat látogatta meg, akiket Hadrianus császár emlékművében tartott fogva, és a Caligula-Nero-hagyomány szellemében rendre megfojtatott, persze csak azután, hogy az ő ösztökélésére vagyonukat végrendeletileg a pápára testálták.
- Ön nagyszerű cicerone, tábornok úr. Őszintén sajnálom, hogy nem négy napot, hanem csupán négy órát tölthetek a társaságában, s fájdalom, ebből is eltelt már vagy kettő.
- Négy nap kevés ehhez a csodálatos országhoz. Négy nap múltán nyilván négy hónapot kívánna, négy hónap után négy esztendőt. De egy teljes élet is kevés lenne rá, hogy lajstromba vegye a város minden emlékét... nemhiába nevezik Örök Városnak. Látja például ott azokat az ívroncsokat, amelyeken megtörik a folyam, s a két parton a hídfő maradványait? Ez volt a pons Triumphalis, a Győzelem hídja. A mai Szent Péter-bazilika helyén állt Mars temploma, onnan vonultak át a pons Triumphalison a győztes hadvezérek: Aemilius Paulus, aki legyőzte Perszeuszt, Pompeius, aki legyőzte Armenia királyát, Tigranust, Iberia királyát, Artocest, Albánia királyát, Orosest, Media királyát, Dariust, a nabateausok királyát, Aretát és Antiochust, a kommagének és a kalózok királyát. Ezer várat vett be, kilencszáz várost hódított meg, nyolcszáz hajót zsákmányolt, és megalapított, illetve benépesített kilenc új várost. A diadal emlékére állította hadizsákmánya egy töredékéből a szép Minerva-templomot, a Septa Júlia tér díszét, a Virgo vízvezeték mellett. Homlokzatára bronzbetűkkel a következőket íratta fel: "Pompeius Maximus Imperator, aki győzelmesen befejezte a harminc évig tartó háborút, aki megvert, megfutamított, megölt vagy megadásra kényszerített tizenkétmillió-száznyolcvanezer embert, elsüllyesztett vagy elfogott nyolcszáznegyvenhat hajót, aki előtt ezerötszázharmincnyolc város és vár hódolt meg, aki leigázta a Moeris-tó és a Vörös-tenger között elterülő földeket mind, ím, beváltotta Minervának tett fogadalmát." Őutána Julius Caesar, Augustus és Tiberius vonult át a hídon. Még jó, hogy azóta romba dőlt - fűzte hozzá a tábornok szomorkás mosollyal -, mert meglehet, felfuvalkodottságunkban mi is átvonulnánk rajta, pedig hát hol vagyunk mi, méltatlan utódok, az ő nagyságuktól.
Championnet-t megrohanták gondolatai, a szó elhalt ajkán. A fiatal tiszt nem merte megtörni a csendet a pons Triumphalistól, amely jobb kéz felé elmaradt mögöttük, egészen az Angyalvár hídjáig. A csapat fellovagolt a hídra, hogy átkeljen a folyó bal partjára.
A híd közepén megszólalt az őrnagy, vállalva a tapintatlanság kockázatát:
- Ugye, Hadrianus emlékműve mellett lovagoltunk az imént el?
Championnet mintha álmaiból riadt volna fel.
- Igen - felelte. - A híd, amelyen most kelünk át, eredetileg nyilván az emlékműhöz épült. Bernini állította helyre, és szokott pompaszeretetével alaposan kicifrázta. A Hadrianus-emlékműbe zárkózik majd be Thiébaut. Nem újdonság neki az ostrom, kiállt ő egyet-kettőt ennek előtte is! Nézze csak ezt a teret, mutattam az imént messzebbről, itt fejezték le Beatricét és családját. Ha balra kanyarodnánk, egyenesen a tardinonei börtönhöz jutnánk. Ezen a kis téren, ahová most érkezünk, áll a Medvéhez címzett vendégfogadó. Cégére mit sem változott azóta, hogy itt szállt meg Montaigne, a nagy kétkedő. Jelmondata három kurta szó: "Que sais-je?" - "Ugyan mit tudok?"; ennyire jutott hatezer év alatt az emberi géniusz. Újabb hatezer év múltán születik tán egy újabb nagy kétkedő, s az már csak annyit mond: "Peut-être" - "Talán".
- Hát ön mit mond, tábornok úr?
- Azt, hogy a silánynál is silányabb az a kormányzat, amelyik eltűri, hogy ekkora terület heverjen parlagon (balra nézzen, balra!), úgyszólván a város szívében. Ez a temérdek mocsár azé a királyé, akit ön szolgál. Különben a Farnesék hagyatéka, s nyaranta a malária fő fészke. III. Pál pápa, aki ezt a hatalmas területet fiára, a pármai hercegre hagyta, aligha sejtette, hogy a váltólázat örökítette általa utódaira. Ugyan mondja már meg Ferdinánd királynak, őrnagy úr, hogy kegyeletes és amellett roppant keresztényi cselekedet lenne kiszárítani és művelés alá venni ezt a mezőséget, a föld bőséges terméssel hálálná meg a belefektetett fáradságot. Egy új híd, itt ni, új városnegyedet hívna életre. Róma egy ugrással a folyó túlsó oldalán teremne, házak nőnének ki a földből az Angyalvár és a piazza del Popolo között elterülő pusztaság helyén, s az élet elűzné a halált. Ehhez azonban olyan kormányzat kellene, amelyik igazán szívén viseli alattvalóinak sorsát; ehhez az a nagy jótétemény kellene, amely ellen ön nem átall harcolni, művelt és okos ember létére: tudniillik a szabadság. Egy szép napon eljön ide is, eljön majd, s nem röpke és véletlen tünemény lesz többé, mint most, amikor erőnek erejével hoztuk el ide, hanem örök és halhatatlan, édes gyermeke a kornak, a haladásnak. Figyelje csak meg azt a kis sikátort ott a templom, a Szent Jeromos-templom mellett. Egy éjjel két óra tájban öt ember jött végig a sikátoron, négy gyalog, egy lovon. A lovas nyerge mögött egy hulla feküdt, feje-lába kétoldalt hosszan lecsüngött a ló hátáról.
"...- Láttok valakit? - kérdezte a lovas.
Ketten az Angyalvár irányába kémleltek, ketten a piazza del Popolo irányába.
- Senkit - felelték.
Ekkor a folyóhoz léptetett a lovas, és lovát háttal fordította a víznek. Két ember megragadta a hullát, az egyik a lábánál, a másik a fejénél, háromszor meghimbálták, harmadjára a folyóba hajították.
A test belecsobbant a vízbe.
- Megtörtént? - kérdezte a lovas.
- Meg, nagyuram - felelték az emberek.
A lovas megfordult.
- Mi lebeg a vízen? - kérdezte.
- Uram, a köpenye - válaszolta az egyik ember.
Egy másik felmarkolt néhány követ, és egy darabon lefutott a parton, a víz folyása irányában. A köveket addig hajigálta célba, míg a köpeny el nem merült.
- Rendben van - szólt ekkor a lovas.
Egy erszényt vetett oda az embereknek, megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott."
A halott Kandia hercege volt, a lovas Cesare Borgia. Cesare Borgia féltékeny lett húgára, Lucreziára, s megölte fivérét, Kandia hercegét... Szerencsére megérkeztünk - tette hozzá Championnet. - A véletlen, a királyok és a pápák bűneinek megtorlója akarta így, hogy ez a történet legyen az utolsó, amelyet még meghallgatott. Érdekes történet, ismerje el...
A kis csapat, amelyet a Corsini-palotától egészen a Ripetta végéig követtünk nyomon, csakugyan éppen most kanyarodott ki a piazza del Popolóra. A téren hadirendben felsorakozva ott állt már a római helyőrség.
Mintegy háromezer ember - nagyobbrészt franciák, kisebbrészt lengyelek.
A tábornok láttán háromezer torokból tört fel a lelkes kiáltás:
- Éljen a köztársaság!
A tábornok megállt a legelső sorral szemközt, a sor közepén. Intett, jelezve, hogy beszélni akar. Egyszeriben elült az éljenzés.
- Barátaim - szólt a tábornok. - Kénytelen vagyok Rómát feladni, de nem ürítem ki egészen. Thiébaut ezredest itthagyom, ötszáz emberrel megszállja az Angyalvárat. Megesküdtem a becsületemre, hogy húsz napon belül visszatérek őket felszabadítani. Hajlandók vagytok megesküdni ti is, velem együtt?
- Igen, igen, igen - hangzott a felelet háromezer torokból.
- A becsületre?
- A becsületre - visszhangozta háromezer hang.
- Válasszatok tehát ki ötszáz embert magatok közül folytatta Championnet -, akik inkább ott pusztulnak az Angyalvár romjai alatt, de nem adják meg magukat.
- Mindnyájan megyünk! Mind! - kiáltották a felhívásra válaszul a katonák.
- Az őrmesterek - szólt Championnet - lépjenek ki a sorból, és válasszanak ki századonként tizenöt embert.
Tíz perc leforgása alatt külön csoportban állt a kiválasztott négyszáznyolcvan ember.
- Barátaim - fordult feléjük Championnet -, rátok bízom mindkét ezred zászlóit. Mi majd eljövünk értük. A zászlótartók lépjenek át az Angyalvár védőinek csoportjába.
A zászlótartók lelkes "Éljen Championnet!", "Éljen a köztársaság!" kiáltások közepette engedelmeskedtek.
- Thiébaut ezredes - mondta ekkor Championnet -, esküdjön és eskesse meg az embereit is, hogy elesnek mind egy szálig, ha kell, de semmi szín alatt nem adják meg magukat.
A karok esküvésre lendültek.
- Esküszünk! - harsogták mind egy emberként.
Championnet szárnysegéde mellé léptetett.
- Ölelj meg, Thiébaut - mondta -, ha volna fiam, őrá bíztam volna a dicsőséges feladatot, amit ezennel rád bízok.
A tábornok és a szárnysegéd összeölelkezett. A helyőrség tombolva éljenzett, kiáltozott, hurrázott.
Kettőre harangoztak a Santa Maria del Popolo-templom tornyában.
- Rieschach őrnagy - fordult Championnet a fiatal futárhoz -, letelt a négy óra, sajnos, nem marasztalhatom tovább.
Az őrnagy a Ripetta irányába tekintett.
- Vár még valamit, uram? - kérdezte Championnet.
- Az ön lován ülök, tábornok úr.
- Remélem, uram, megtisztel azzal, hogy elfogadja tőlem az együtt töltött, gyorsan elröppent percek emlékére.
- Nem utasíthatom vissza az ajándékot, sőt, még csak nem is habozhatom elfogadni, nehogy udvariatlansággal feleljek az ön előzékenységére. Köszönöm, tábornok, teljes szívemből köszönöm.
És kezét szívére szorítva meghajolt.
- Mit jelenthetek tehát Mack tábornok úrnak?
- Amit látott és hallott. Még meg is toldhatja a következővel. Amikor elutazásom előtt búcsút vettem a Direktórium tagjaitól, Barras polgártárs vállamra tette a kezét, s azt mondta: "Ha mégis kitör a háború, ön lesz valamennyi francia tábornok közül az első, akit a Köztársaság azzal bíz meg, érdemei jutalmául, hogy egy királyt űzzön el trónjáról."
- És mit felelt rá, tábornok úr?
- Azt mondtam: "Becsületszavamra eleget teszek a Köztársaság megbízatásának." Én soha nem szegtem még meg a becsületszavamat, őrnagy úr, bátran megmondhatja Ferdinánd királynak, hogy jó lesz vigyáznia.
- Megmondom, uram - felelte a fiatalember -, mert olyan vezérrel, mint ön, s olyan emberekkel, mint az ön katonái, a lehetetlen is lehetségessé válik. Legyen szíves, tábornok úr, megmutatni, merre kell mennem.
- Martin őrmester - szólt Championnet -, vegyen maga mellé négy embert, és kísérje el Rieschach őrnagyot a San Giovanni-kapuhoz. Utána csatlakozzék hozzánk, a Stortába vezető úton.
Még egyszer kezet rázott a tábornok az őrnaggyal, aztán Rieschach a Babuino utcán elvágtatott. Martin őrmester mutatta elöl az utat, a négy dragonyos mögöttük vágtázott. Thiébaut ezredes ötszáz emberével a Ripettán át bevonult és bezárkózott az Angyalvárba. A helyőrség maradéka, Championnet tábornokkal és vezérkarával az élen, nagy dobpergés közepette, a porta del Popolón át kivonult Rómából.
Mint Mack tábornok jó előre megmondta, küldöttje valamivel Valmontonén innen talált rá a seregre.
A tábornokot a legkevésbé sem érdekelte Rieschach őrnagy részletes beszámolója, egyetlen dolog ért el a tudatáig: hogy a franciák kiürítették Rómát. Futott a királyhoz, jelenteni, hogy a franciák az ő felszólítására haladéktalanul megkezdték a visszavonulást, Ferdinánd már másnap megtarthatja bevonulását Rómába, és egy hét múlva övé az egész római állam.
A király parancsára megkettőzték az előrehaladás ütemét. Valmontonéban álltak meg először, éjjeli pihenőre.
Másnap újra felkerekedtek, s csak déltájban tartottak pihenőt, Albanóban. A domb tövében terült el Róma, tetejéről egészen Ostiáig elláttak. De az egész hadsereg semmiképp nem vonulhatott még aznap be Rómába. Megállapodtak, hogy a sereg délután három órakor indul tovább, feleúton letáborozik, s a király másnap reggel kilenc órakor vonul be a San Giovanni-kapun át ünnepélyesen Rómába, mégpedig egyenesen a San Carlo-templomba, hálaadó istentiszteletre.
Három órakor csakugyan elindultak Albanóból. Mack a sereg élén haladt, lovon, a király és Ascoli herceg hintóba ült, őfelsége saját külön szűkebb vezérkara kíséretében. Az albanói dombon túl, körülbelül ott, ahol ezernyolcszázötven évvel korábban Claudius és Milo megütközött, letértek jobb felé a via Appiáról - az útnak ezen a szakaszán ásatások folytak, a régiségkereskedők kizárólagos birodalma lett. Este hét órakor vert tábort a sereg, Rómától mintegy két mérföldnyire.
A király háromrészes, pompás sátrában költötte el a vacsorát Mack tábornok, Ascoli herceg, Malaspina márki és még néhány kegyeltje - a szűk körű udvartartás néhány tagja - társaságában. Vacsora közben jelentették, hogy megérkeztek a római küldöttek.
A küldöttség állt két bíborosból, akik nem esküdtek fel a köztársasági kormányra, néhány magisztrátusból, akiket ugyanez a kormányzat leváltott, s végül ott sündörögtek az elmaradhatatlan mártírok is, akik reakciós fordulatok esetén mindig megjelennek a színen.
A küldöttség azért jött, hogy megtudakolja a király parancsait a másnapi ünnepségre vonatkozóan.
A király ragyogott a boldogságtól. Lám, ő, Ferdinánd, diadalmenetben vonul majd végig Rómán, mint valaha Paulus Aemilianus, Pompeius vagy Caesar, akiknek emlékét alig három napja Championnet idézte Rieschach őrnagynak.
Egyszóval nem is olyan nehéz győztes hadvezérré válni, mint hitte.
Hogy elbámulnak majd Casertában a diadalmenet hírére! - Ej, mit Casertában - a mólón, a Régi Vásártéren, a Marinellán! Milyen büszkék lesznek a derék lazzaronék, ha megtudják: a királyuk győzött!
Mert úgy látszik, csakugyan győzött a legyőzhetetlennek hitt, félelmetes francia respublika felett, ráadásul úgy, hogy egy ágyúlövés el nem dördült! Mack tábornok mégis nagy ember, ő megmondta előre, hogy így lesz!
Ferdinánd arra az elhatározásra jutott, hogy még aznap este megírja az örömhírt a királynénak, és futárt meneszt hozzá a levéllel. Miután részletesen megbeszélték a másnapi ünnepség rendjét, a király őfelsége elbocsátotta a küldöttség tagjait, kegyesen búcsúcsókra nyújtva kezét, majd tollat ragadott, és saját kezűleg megírta a következő levelet:
Kedves tanítónőm!
Minden úgy történik, ahogy kívántuk. Öt nap sem telt belé - s én máris Róma kapui előtt állok, és mi több, még a holnapi nap folyamán ünnepélyesen bevonulok. Hanyatthomlok menekült az ellenség győzelmes fegyvereink elől. Holnap este a Farnese-palotából megírom a pápa őszentségének, hogy a szentestét már Rómában ünnepelheti, ha úgy óhajtja, velünk együtt.
Be kár, hogy nem hozathatom ide a betlehemet, és nem mutathatom meg neki!
Levelem vivője, az örömhír hozója állandó futárom, Ferrari. Jutalmul engedje meg neki, kérem, hogy Jupiterrel vacsorázzék, szegény pára bizonyára nagyon bánkódik utánam. Küldjön ugyanezen az úton választ, megnyugtatásomra írja meg, hogy áll drága egészsége, hogy vannak szeretett gyermekeim, trónom várományosai, akikre, úgy remélem, nemcsak virágzó, de dicsőség övezte hatalmat hagyhatok - hála érte Önnek és a kitűnő Mack tábornoknak!
A hadjárat fáradalmait jobban állom, mint hittem. Igaz, lóra csupán olykor-olykor, a magam kedvtelésére ültem, az út nagy részét hintóban tehettem meg.
Derült egünkön egyetlen folt sötétlik: a republikánus tábornok Róma kiürítésekor az Angyalvárban hagyta ötszáz emberét, egy ezredes vezényletével. Vajon mi célból? Nem nagyon értem, de nem sokat törődöm vele; kitűnő barátunk, Mack tábornok azt állítja, hogy a legelső felszólításra úgyis megadják magukat.
A mielőbbi viszontlátásra, drága tanítónőm! Vagy itt Rómában, ha megörvendeztet látogatásával szent karácsony ünnepén, vagy országomban, ha majd a rendteremtés befejeztével, tehát miután őszentségét visszahelyeztem trónjára, diadalmasan hazatérek.
Drága tanítónőm és hitvesem, fogadja gyengéd férji és atyai csókjaimat, és ossza meg hőn szeretett gyermekeimmel.
FERDINÁND
Ui. Remélem, kenguruimnak nem esett bajuk, ugyanolyan jó egészségben találom őket, mint ahogy otthagytam. Erről jut eszembe: adja át sir Williamnek és lady Hamiltonnak szívélyes üdvözletemet, s a Nílus hősével, aki valószínűleg vissza sem ért még Livornóból, tudassa, kérem, akárhol tartózkodik is jelenleg, győzelmünket.
Ferdinánd rég nem írt ilyen hosszú levelet; hiába, a nagy lelkesedés megoldotta a nyelvét. Átolvasta, amit írt és elégedetten állapította meg, hogy a fogalmazás jó. Kár, kár, hogy sir William és lady Hamilton a kenguruk után jutott eszébe, de annyi baj legyen. Emiatt csak nem ír át egy ilyen jól sikerült levelet! Következésképp lepecsételte a levelet, és hívatta Ferrarit. Ferrari teljesen kiheverte a múltkori balesetet. Szokása szerint menetkész állapotban jelentkezett, és megígérte, hogy a levél másnap délután öt óra előtt eljut a királyné kezeihez.
Aztán whistezni ült le a király, minthogy várta már a játékasztal, Ascoli herceggel, Malaspina márkival és Circello hercegével játszott, ezer dukátot nyert, boldogan feküdt le, és azt álmodta, hogy nem is Rómába, hanem Párizsba, nem is a római állam, hanem mindjárt Franciaország fővárosába vonul be, palástját a Direktórium öt tagja hordozza, s ő így lépi át az augusztus 10-e óta kihalt Tuileriák küszöbét. Fején, mint Caesarén, babérkoszorú, egyik kezében jogart tart, a másikban kardot, mint Nagy Károly.
A nappal eloszlatta az éjszaka ábrándképeit, de az a kevés, ami megmaradt belőle, bőven elég volt, hogy kielégítse Ferdinánd becsvágyát, aki most, ötvenévesen adta először hadvezérkedésre a fejét.
A párizsi bevonulásra egyelőre leshet Ferdinánd, hanem Rómába másnap csakugyan bevonult.
A bevonulás nagyszerűen indult. Ferdinánd király lóháton érkezett a San Giovanni-kapuhoz. Aranyhímes osztrák tábornagyi egyenruháját viselte, s nyakát, mellét teleaggatta családi és személyes kitüntetéseivel. A kapunál a volt szenátor és a város elöljárói várták; mögöttük a VI. Piushoz hű bíborosok, mind, ahányan csak voltak. A szenátor térden állva ezüsttálcán nyújtotta át Róma város kulcsait. A terv szerint a királynak ezután előre meghatározott útvonalon, virág- és lombfüzérdíszes utcákon kellett a San Carlo-templomba vonulnia Te Deum-ra, a templomból kijövet pedig a Farnese-palotába, amely, mint már említettük, a Tevere másik partján emelkedik, épp szemközt a Corsini-palotával, ahonnan csak az imént költözött ki Championnet.
Amikor a király átvette a kulcsokat, vidám énekszó zendült fel. A menet élén száz fehér ruhás lány haladt, karjukon aranyozott gyékénykosárka, a kosár színültig tele rózsaszirmokkal, s a fehér ruhás lánykák két kézzel szórták a szirmokat, mint úrnapkor. Ha egy-egy kosár kiürült, nyomban kicserélték egy másik, szirommal megrakott kosárra, hogy a jószagú eső egy pillanatra meg ne szakadjon. A fiatal lányok mögött gyerekek haladtak - templomi kardalosok. Ők tömjénfüstölőt lóbáltak. Így haladt előre a király, a Rómából és a környékről összesereglett, ünneplőbe öltözött nézők kettős sorfala között, virágesőben, balzsamos illatárban.
Legelöl a nagyszerű katonazenekar vonult, és vidámnál vidámabb dalokat játszott, Cimarosa, Pergolesi és Paesiello szerzeményeit. Katonazenekar dolgában verhetetlenek a nápolyiak! A zenészek mögött tisztes távolban léptetett a király - a nagy távolság a királyi felség megközelíthetetlenségét jelképezte. Mögötte Mack lovagolt meg a vezérkar, s csak őutánuk következett a sereg, összesen harmincezer ember, húszezer gyalog, tízezer lovon. Nagyszerűen festettek újdonatúj egyenruhájukban; otthoni szorgos hadgyakorlatok eredményeként példás rendben vonultak. Ötven ágyú dübörgött mögöttük, újonnan öntött csövekkel, frissen mázolt lőszereskocsikkal és muníciósládákkal. Csodálatos novemberi napfény áradt el mindenen. Itt délen az ősz mindig ajándékoz még néhány ilyen verőfényes napot, ködös, esős napok sora közé ékelve. Végső búcsú a nyártól, vagy a közeledő tél köszöntése? Ki tudja!
Mondottuk, hogy az útvonalat jó előre kijelölték. A menet előbb azon a térségen vágott át, amelyet lateráni Szent János pusztájának nevezhetnénk, majd a Santa Croce in Gerusalemme- és Santa Maria Maggiore-templomokhoz vezető elhagyott utakon és a mezőségen át ahhoz az ódon bazilikához tartott, amelynek IV. Henrik volt valaha jótevője, s ma Ferdinánd a kanonokja, azon a jogcímen, hogy ő IV. Henrik egyenes ági leszármazottja. A bazilika lépcsőin gyülekezett Laterán egész papsága. Himnuszokkal, hálaadó énekekkel fogadták, tömjénnel hintették be a királyt. Ferdinánd - még mindig lóháton - megállt a lépcső tövében. Amikor az ének elhallgatott, leugrott lováról, és saját lábán ment tovább, pompásnál pompásabb szőnyegeken, egész a scala sanctá-ig, azaz a szent lépcsőig, amelyet Jeruzsálemből, Pilátus házából szállítottak Rómába, s amelynek fokait egykor Jézus mezítelen, véres talpa érintette, amikor bírái elé vezették. Nem is illeti azt soha a hivők lába, hanem csakis a térde!
A király megcsókolta a legalsó fokot. Amikor ajka a szent márványt érte, felujjongtak a harsonák, eget rengető éljenzés tört fel százezer torokból.
A király térden állva elmondott egy imát, felállt, keresztet vetett, ismét felült a lovára, lépésben keresztülhaladt a nagy San Giovanni téren, végigmérte a nagyszerű obeliszket, amelyet valaha II. Thutmoszisz emelt Thébában, s amelynek még Kambüzesz is megkegyelmezett, amikor a többi obeliszket mind ledöntötte vagy megrongálta. Constantinus hozta el Rómába, a Circus Maximusba, s a cirkusz porondjából került nemrég elő. Ferdinánd végigkocogott a hosszú-hosszú, kolostorokkal szegélyezett San Giovanni utcán, amely szelíd lejtéssel tart a Colosseumnak, befordult a híres Carinae negyedbe, ahol Pompeius háza állt egykor, és kijutott Traianus terére. Traianus oszlopa mélyen a földbe süppedt, nemcsak az alapzatát, de az oszloptest egy részét is föld fedte. Itt derékszögben elkanyarodott a menet, s a Corsóra, azaz a Venezia térre lyukadt ki - erről a térről indul s a piazza del Popolóba torkollik a Corso utca -, keresztezte a Colonna teret, és most már mindvégig a Corsón haladva elért a hatalmas San Carlo-templomhoz. A gigantikus kapubolt alatt ott várta Ferdinándot Róma egész papsága. Ferdinánd megint leszállt a lóról, bement a templomba, s a díszhelyen, egy baldachin alatt végighallgatta a Te Deum-ot.
Te Deum után elhagyta a templomot, ismét lóra szállt, s továbbment a Corsón a piazza del Popolóig, párhuzamosan a Teverével, de éppen ellenkező irányban, mint Championnet, amikor kivonult Rómából. Előtte, mögötte, mellette még mindig ugyanaz a népes kíséret haladt. A menet keresztezte a Scroffa utcát - itt áll a San Lodovico dei Francesi -, a széles Navona teret, a rómaiak forum Agonaliumát, és néhány perc alatt eljutott a Campo dei Fiorira, maga mögött hagyva a Braschi-palota homlokzati, a Pasquinóval átellenes oldalát. Végül elért a hosszú menetelés céljához, a triumfus végállomásához, a Farnese-palotához.
Az egész vezérkart befogadta a palota csodálatos udvara, a világ legnagyobb építészeinek, San Gallónak, Vignolénak és Michelangelónak ez a remekműve. Inkább a tiszteletadás jeléül, semmint védelmi célokból négy ágyú sorakozott a palota homlokzati oldalán, a két szökőkút között. E két kút gránátkő medencéjének nagyságra nincs párja sehol a világon.
Kétszáz személyre terítettek a nagyteremben, amelynek falait a Carracci testvérek, Annibale és Agostino, valamint növendékeik freskói díszítik. A két fivér nyolc évig dolgozott a freskókon; munkájukért ötszáz aranyat, azaz mai értékben hárommillió frankot kaptak.
Mintha egész Róma ott tolongott volna a Farnese-palota előtti téren. Hiába álltak mindenütt őrök, a tömeg elárasztotta az udvart, a lépcsőházat, az előszobákat, és egészen a nagyterem ajtajáig nyomult. Szakadatlanul harsogott az "Éljen a király!" kiáltás, úgyhogy Ferdinánd kénytelen volt három ízben is az ablakhoz lépni, a vacsorát megszakítva.
Azt se tudta, hova legyen örömében. Már-már csakugyan hitte, hogy méltó vetélytársa a hősöknek, akiknek a nyomát tapodta az imént a via Sacrán. Elhatározta, hogy nem vár másnapig, hanem rögtön tudatja VI. Piusszal a római triumfus hírét. Eszébe se jutott, hogy a pápa korántsem ura cselekedeteinek, lévén a franciák foglya - kapta magát, a feketekávé után nyomban bevonult a dolgozószobába, és bortól felhevült aggyal, büszkeségtől dagadó kebellel nekiállt levelet írni.
VI. Pius pápa őszentségének, a Mi Urunk Jézus Krisztus
földi helytartójánakApostolok fejedelme, királyok királya!
Szentséged nyilván megelégedéssel veszi tudomásul, hogy a mai napon a Mi Urunk Jézus Krisztus segedelmével, valamint a boldogságos Szent Januárius legmagasabb kegyelme folytán seregeim élén ellenállás nélkül, diadalmenetben vonultam be a keresztény világ fővárosába. A franciák megfutottak előlünk, halálra rémítette őket a kereszt puszta látványa és fegyvereim visszfénye. Szentséged újra gyakorolhatja legfőbb atyai hatalmát, hadseregem védelme alatt. Hagyja el tehát jelenlegi, méltatlanul szerény lakhelyét, a Certosát, röpüljön angyalszárnyakon ide, mint a Lorettói Szent Szűz, és ereszkedjék le a Vatikánra, hogy megtisztítsa szentséges jelenlétével. Szentséged maga celebrálhatná már Üdvözítőnk születése napján a Szent Péter-bazilikában az ünnepi misét.
A király este hintóba ült, és végighajtatott Róma főbb utcáin, valamint a Navona, a Spagna és a Venezia tereken, a tömeg "Éljen Ferdinánd király!", "Éljen VI. Pius őszentsége!" kiáltásaitól kísérve. Kis időre megállt az Argentina-színház előtt, ahol egy kantátát énekeltek el a tiszteletére, majd megmászta a Pinciót, hogy a kivilágított Rómát odaföntről megszemlélje.
Nappali fényben úszott a város, a San Giovanni-kaputól a Vatikánig, a piazza del Popolótól Cestus piramisáig. Egyetlen hatalmas épület meredezett sötéten a sok ragyogás, némán a harsogó éljenzés közepette, csúcsán háromszínű zászló - mintha Franciaország ünnepélyes és baljós tiltakozása öltene benne testet Róma elfoglalása ellen: az Angyalvár.
Ahogy ott meredt némán, komoran, hatalmasan, nyomasztó volt és félelmetes. Nem hallatszott onnan más hang, mint a negyedóránként felhangzó kiáltás: "Őrség, vigyázz!" És nem szűrődött ki más fény, mint az ágyúk mellett posztoló tüzérek égő kanócának lángja.
Amikor a király a Pincióra igyekeztében keresztülvágott a piazza del Popolón, nagy csapat nőt és gyereket látott a tér közepén. Egy máglya körül táncoltak. A király láttán felhagytak az ugrabugrálással, és fülsiketítő kiáltozásba fogtak: "Éljen Ferdinánd király!" "Éljen VI. Pius!"
A király megállt, hogy megtudakolja, mit mívelnek ezek a derék emberek, miféle tűznél melegszenek.
Azt a választ kapta, hogy a máglyán az a szabadságfa lángol, amelyet a római köztársaság konzuljai ültettek itt el, éppen tizennyolc hónappal ennek előtte.
Ferdinándot meghatotta a helyes eszmék ilyetén odaadó szolgálata, kimarkolt a zsebéből egy halom aranypénzt, és a tömeg közé szórta.
- Csak így tovább - kiáltotta. - Jó mulatást, barátaim!
Lett erre haddelhadd! Az asszonyok, gyerekek, mind, ahányan voltak rávetették magukat Ferdinánd király carlinóira, dukátjaira és piasztereire... Az asszonyok agyba-főbe verték a gyerekeket, a gyerekek jól összekarmolták az asszonyokat, egyik visított, másik bőgött, de sok kárt végül is nem tettek egymásban.
A Navona téren is máglya lángolt.
A király újfent megkérdezte, mi történik, és ugyanazt a választ kapta, mint az előbb.
Megint csak kimarkolt egy csomó pénzt, ezúttal nem a saját zsebéből, hanem Ascoli hercegéből, s a tömeg közé szórta. Itt nem gyerekek és nők, hanem felnőtt férfiak és asszonyok ropták a táncot a máglya körül.
Megismétlődött az iménti jelenet, csakhogy férfiak és nők közreműködésével. Minthogy pedig az erősebb nem úgy vélte, a gyengébb nemnél nagyobb joga van a pénzre, az asszonyokat jól megverték. A sértett hölgyek udvarlói és férjei erre kést rántottak; végeredményként egy - kórházi ápolásra szoruló - sebesült maradt a porondon.
Ugyanez játszódott le a Colonna téren is, csakhogy itt más véget ért a dolog, a közerkölcs nagyobb dicsőségére. Már éppen előkerültek itt is a kések, amikor egy ember jött át a téren. Tetőtől talpig bő köpönyegébe burkolózott, kalapját mélyen a szemébe húzta. Egy kutya megugatta, egy gyerek rámondta: "Jakobinus!" Az ugatásra és a gyerek kiáltására felfigyeltek a verekedők, nosza, fogták, és együttes erővel a máglyára taszították a gyanús, köpönyeges-kalapos férfit, mit sem törődve magyarázkodásaival. A szerencsétlen ott pusztult nyomorultul a máglyán, a csőcselék örömujjongása közepette.
Hirtelen fény gyúlt valamelyikük agyában. A szabadságfák nem maguktól termettek itt, emberi kéz plántálta valamennyit - mire jó a fákat kivágni, és szénné-hamuvá égetni, amikor nem bűnösök szegények, sőt, talán-tán egyenesen akaratuk ellenére kerültek ide. Azok a bűnösök, akik a fákat ideültették, ha van igazság, velük kell elbánni, nem a fákkal.
Kik is állították fel a szabadságfákat?
Hát persze - a két római konzul, mint az imént már említettük is, Mattei és Zaccalone. Mattei Valmontonéból és Zaccalone Pipernóból.
Nevüket egy év óta áldotta és tisztelte a nép, mert igaz szabadelvű emberek módjára egész idejüket, erejüket és vagyonukat a nép szolgálatába állították. De a tömeg már olyan, hogy könnyebben bocsát meg elnyomóinak, mint jótevőinek, s amikor üt a reakció órája, rendszerint vértanúságra kárhoztatja saját érdekeinek védelmezőit. Megmondta azt már Vergniaud: "A forradalmak, mint Saturnus, felfalják tulajdon gyermekeiket."
Egy ember azzal a javaslattal állt elő, hogy jó lenne meghagyni az egyik szabadságfát: hadd legyen mire fellógatni a két konzult. Ezt az ifjú római polgárt az egyéni szabadság féltése tüzelte, Zaccalone ugyanis arra kényszerítette őt, hogy a fiát iskolába küldje. A javaslatot természetesen egyhangúlag megszavazták, s nyomban hozzáláttak megvalósításához. Mi sem egyszerűbb: csak meg kell hagyni az egyik fát bitónak, és előkeríteni a két konzult.
A Rotonda téren állt még egy szabadságfa, egy nyárfa, azt szemelték ki bitónak. A két konzul amúgy is a közelben lakott, az egyik a Maddalena, a másik a Pie di Marmo utcán. - Ez a Gondviselés ujjmutatása - mondogatták.
Rohantak a konzulok lakására. Szerencsére mindkét konzul elhagyta Rómát. Nyilván pontosan tudták, mit is várhat a hálás néptől az, aki a felszabadításán munkálkodott.
Előállt erre egy bádogosmester meg egy gyógynövénykereskedő - a bádogos műhelye szomszédos volt Mattei házával, és Mattei kétszáz aranyat kölcsönzött neki, hogy a csődtől megmentse; a kereskedő feleségéhez Zaccalone saját orvosát küldte el, amikor az asszony súlyosan megbetegedett. Ezek ketten kijelentették, hogy meglehetősen biztos értesülések alapján sejtik, hol bujkálhat a két gonosztevő, és felajánlották, hogy nyomukra vezetik az üldözőket.
A bejelentést lelkes üvöltés fogadta. Addig is nekiállt a tömeg a két házat kirabolni, hogy ha már idefáradt, ne vesszen kárba a fáradsága. A bútorokat egyszerűen az ablakon hajigálták ki.
Mindkét konzul bútorai között akadt egy-egy pompás, aranyozott bronz állóóra. Az egyik Ábrahám áldozatát, a másik a pusztában bolyongó Hágárt és Izmaelt ábrázolta, s mindkettőn ugyanaz a felírás állt: A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG KONZULJAINAK A HÁLÁS IZRAELITÁK. A két óra nyilvánvalóan egy helyről származott.
A két konzul ugyanis rendeletet bocsátott ki, amely kimondta, hogy a zsidó ugyanolyan ember, mint bárki más, tehát ugyanazok a jogok illetik meg, mint bármely más állampolgárt.
Az órákról mindenkinek eszébe jutottak a szerencsétlen zsidók. Eddig nem gondolt rájuk senki, s tán nem is gondolt volna, ha nem olyan könnyelműek, hogy a jótettet meghálálják.
- A gettóba! A gettóba! - hangzott az újabb csatakiáltás. A csőcselék máris rohant a zsidónegyedbe.
Amikor szegény zsidókat a rendelet a római köztársaság teljes jogú polgáraivá avatta, sietve eltávolították a kerítést, amely a gettót elzárta a külvilágtól, és kitódultak a városba. Sokan lakást vagy üzlethelyiséget is béreltek, de mihelyt Championnet kivonult, fejveszetten menekültek vissza, támaszukat vesztve, a gettóba. Nagy sebbel-lobbal helyreállították valahogy a kerítést és a kapukat is, nem azért, mintha el akartak volna különülni, hanem védelmül a fenyegető külvilág ellenében.
A tömeg ellenállásba ütközött... Ó, nem a gettó lakói álltak ellent, a holt anyag, a kerítés tartóztatta fel őket.
Egy ilyen tömegben mindig akadnak roppant találékony emberek, s ezek egykettőre rájöttek, mi a teendő; azt agyalták ki, hogy nem betörni kell a kaput meg a kerítést, hanem égő csóvákat hajigálni a gettóra. A csóvákat a közeli máglya tüzénél gyújtották meg.
Rövidesen egymást érték a csóvák, s mert mindig vannak kéznél feltalálók és tökéletesítők, előkerültek a szurokba és terpentinbe mártott csóvák is. A gettó nemsokára úgy festett, mint egy ostromlott vár. Fél óra sem telt belé, s az ostromlók nagy megelégedésére több ponton is magasra csaptak a lángok, annak jeléül, hogy öt-hat helyen tombol már a tűzvész.
Egyórás ostrom után az egész gettó lángokban állt.
Akkor aztán feltárultak maguktól a gettó kapui, s mint a gátját vesztett áradat, jajveszékelve kiözönlött rajtuk a gettó szerencsétlen lakossága, férfiak, asszonyok és gyerekek azon mód, ahogy az ágyukból kiugrasztották őket, félmeztelenül, fejveszetten igyekeztek a városba - azazhogy csak igyekeztek volna.
Mert kint már leste őket a csőcselék. Aki tehette, elcsípett egy zsidót, és kegyetlenül elszórakozott vele. Nincs az a kínzás, amit ki ne próbáltak volna a szerencsétleneken. Egyeseket arra kényszerítettek, hogy eleven parázson sétáljanak mezítláb, karjuk közt egy disznóval; másoknak kötelet vetettek a hónuk alá, úgy akasztották fel őket, két kutya közt, amelyeket a hátsó lábuknál fogva lógattak fel; a kutyák majd megvesztek dühükben, fájdalmukban, és összevissza harapdálták az áldozatokat. Az egyik nyomorultat övig lemeztelenítették, macskát kötöztek a hátára, és így hurcolták körül a városon, miközben megvesszőzték, mint Krisztust; a vessző egyszerre érte az embert meg az állatot, s az foggal-körömmel marcangolta az ember hátát. Voltak aztán olyanok is, akik valamivel jobban jártak, egyszerűen a Teverébe dobták és belefojtották őket.
Állt a bál egész éjszaka, sőt, még másnap és harmadnap is, olyan változatos és látványos formák közt, hogy végül a király is megsokallta, és megkérdezte, ugyan kiket kínoznak ilyen kegyetlenül.
A zsidókat - felelték neki -, amiért volt képük önmagukat a köztársaság rendelete alapján rendes, közönséges embernek tekinteni. Bizony, odáig mentek ezek a zsidók, hogy keresztényeket fogadtak be a házukba, hogy jószágot vásároltak, hogy kiköltöztek a gettóból a városba, hogy könyvekkel kereskedtek, katolikus orvosokkal gyógyíttatták magukat, és halottaikat fáklyafény mellett temették.
Ferdinánd király alig akarta hinni, hogy ilyen gyalázat megeshetett. Végre előhozták a köztársaság rendeletét, amely a zsidókat egyenjogúsította; Ferdinánd nem kételkedhetett többé.
Ugyan kik azok az istentől elrugaszkodott emberek, akik ezt a rendeletet kiadták, kérdezte a király. A két konzul, Mattei és Zaccalone, hangzott a válasz.
- De hiszen ez a kettő jobban rászolgált a büntetésre, mint a zsidók, akiket egyenjogúsítottak - kiáltott fel a király, szokott józanságával, mert az még előítéleteiben sem hagyta cserben.
Rájuk is gondoltak már, felelték Ferdinándnak. Folyik a nyomozás a bűnösök után, akadt két honpolgár, aki vállalkozott rá, hogy kézre keríti őket.
- Rendben van - mondta erre a király. - Ötszáz arany üti a két ember markát, ha csakugyan kézre kerítik a bűnösöket. A konzulokat fel kell kötni.
Híre futott a király nagylelkűségének. A tömeg lelkesedése nem ismert határt. Mit is adhatnának ajándékul a jó királynak, amiért így a szívén viseli alattvalói kívánságait? Meghányták-vetették a dolgot, és azt sütötték ki, hogy kivágják az utolsó szabadságfát, ha már egyszer a király úgyis úgy döntött, hogy annak rendje módja szerint hóhérral, valódi bitóra akasztatja fel a konzulokat; hiszen a fát csakis e célból kímélték eddig. Egyszóval kivágják a fát, és felhasogatják tűzifának, hadd melegedjék a király a forradalom fáinak tüzénél.
Hoztak is a királynak végül egy szekérderékra való hasábfát, s ő bőkezűen megfizette: ezer aranyat adott érte.
Ferdinándnak úgy megtetszett az ötlet, hogy mindjárt félrerakatta a két legnagyobb hasábot, és elküldette a következő levél kíséretében a királynénak:
Drága hitvesem!
Tudattam már, hogy szerencsésen bevonultam Rómába, senki és semmi nem állta utamat, a franciák úgy elillantak, mint a kámfor. Az Angyalvárban maradt ugyan vagy ötszáz jakobinus, de meg se mukkannak, leghőbb vágyuk, úgy hiszem az, hogy teljesen megfeledkezzünk róluk.
Mack holnap indul útnak huszonötezer emberrel, hogy a franciákkal megütközzön. Útközben csatlakozik hozzá Micheroux hadteste, egyszóval lesz vagy harmincnyolc-negyvenezer katonája. Csatába csak a biztos siker kilátásával bocsátkozik.
Róma szakadatlanul ünnepel. Hallott már ilyet, ezek a nyomorult jakobinusok emancipálták a zsidókat! A római nép három napja zsidókra vadászik Róma utcáin, hajszálra úgy, ahogy én szoktam dámvadra vadászni a persanói erdőben vagy vadkanra Asproni rengetegében. De most ennél is nagyobb vaddal kecsegtetnek: állítólag nyomára bukkantak az úgynevezett római köztársaság két konzuljának. Ötszáz-ötszáz aranyat tűztem ki a fejükre. Úgy hiszem, helyes elrettentésül mindkettőt felakasztatni, s ha csakugyan sor kerül az akasztásra, lesz rá gondom, hogy az Angyalvár helyőrsége is végignézze. Szép kis meglepetésben lesz részük!
Itt küldök két nagy fahasábot, karácsony estére: a Rotonda téri szabadságfából származnak. Melegedjenek mindnyájan meg a tüzénél, kedvesem, Ön is és gyermekeim is, és gondoljanak közben rám, a szerető férjre és apára.
Holnap majd egy kis rendet teremtek ezekben a zsidóügyekben. Megparancsolom, hogy térjenek vissza a gettóba, és egyáltalán megregulázom őket. Mihelyt a rendelet elkészült, megküldöm Önnek a másolatát.
Isten kegyelmes hozzám, elhalmoz jótéteményeivel. Tegye, kérem, mindezt közhírré Nápolyban, és mondasson hálaadó misét Capece Zurlo hercegérsekkel, úgyis az a gyanúm, hogy az érseket megfertőzték a jakobinus eszmék, ez legyen a büntetése. Rendeljen el nyilvános ünnepségeket Nápolyban, és szóljon Vanninak, hogy ne piszmogjon már olyan sokáig azzal az átkozott Nicolino Caracciolóval.
Mihelyt hírt veszek kitűnő tábornokunk valamely újabb sikeréről, azonnal értesítem.
Ügyeljen drága egészségére, erre kéri
sírig hű, szerető férje és tanítványa
B. FERDINÁNDUi. Adja át tiszteletteljes üdvözletemet a két királyi hercegnőnek. Lehet, hogy kissé nevetségesek, de mégiscsak XV. Lajos király tulajdon fenséges lányai. Igazán felhatalmazhatná Ariolát, hogy valami kis fizetséget folyósítson a hercegnők testőreinek, annak a hét korzikainak, akiket Narbonne gróf ajánlott - ha jól tudom, a gróf volt az Ön drága húgának, Marie Antoinette-nek egyik utolsó minisztere. A hercegnőknek örömet szerezne, nekünk meg nem kerül úgyszólván semmibe.
Másnap kibocsátotta Ferdinánd a rendeletet, úgy, ahogy ezt Karolinának megígérte. A rendelet lényegében azt a törvényt léptette újra életbe, minden változtatás nélkül, amelyet az "úgynevezett" római köztársaság eltörölt.
Krónikási minőségünkben közöljük a rendeletet, természetesen egyetlen szó változtatás nélkül, minthogy a hitelességre mindig is kényesen ügyeltünk és ügyelünk. A törvény egyébként ma is érvényben van Rómában.
Első cikkely. A Rómában vagy a római államban honos izraelitáknak az idevágó pápai rendelkezésekben megszabott büntetés terhe mellett tilos keresztényt a házukba befogadni, asztaluknál vendégül látni vagy alkalmazni.
Második cikkely. A Rómában és a pápai államban honos izraeliták kötelesek három hónapon belül minden ingó és ingatlan vagyonukat eladni. Amennyiben ezt elmulasztják, vagyonuk dobra kerül.
Harmadik cikkely. A kormány engedélye nélkül izraelita nem lakhat Rómában, sem a pápai állam többi városában. Aki a rendelkezést áthágja, visszatoloncoltatik az illetékes gettóba.
Negyedik cikkely. Az izraeliták nem hagyhatják el éjjel a gettó területét.
Ötödik cikkely. Izraelita nem barátkozhat keresztény emberrel.
Hatodik cikkely. Az izraelitáknak tilos kegytárgyakkal, valamint könyvekkel kereskedniök, száz arany pénzbírság és hét év börtönbüntetés terhe alatt.
Hetedik cikkely. Ha zsidó beteghez katolikus orvost hívatnak, az orvos köteles mindenekelőtt a beteget megtéríteni; amennyiben a beteg vonakodik megtérni, köteles megtagadni az orvosi segélyt. A szent törvényszék teljes szigorával sújt le arra az orvosra, aki e rendelkezést megszegi.
Nyolcadik és utolsó cikkely. Az izraelitáknak vagyonelkobzás terhe mellett tilos halottaikat gyászszertartással, fáklyafény mellett temetni.
Jelen rendelet a gettókban közhírré teendő, s a zsinagógákban felolvasandó.
A rendelet megjelenése és kihirdetése másnapján Mack tábornok búcsút vett a királytól. Ötezer embert hagyott hátra Róma őrizetére, a többi élén kivonult a porta del Popolón, hogy - mint Ferdinánd leveléből már értesültünk - Championnet-t üldözőbe vegye, és üsse, ahol éri.
A sereg utóvédje még ki sem ért a kapun, amikor Róma ellenkező végén, a San Giovanni-kapun egy másik menet vonult be. Különös menet.
Az élen négy nápolyi lovascsendőr haladt, csákójukon a vörös-fehér kokárda. Mögöttük két egymáshoz kötözött kezű ember, gyapjúsipkában és gyanús színű, hosszú köpönyegben, amilyet a kórházi betegek viselnek. Szamáron ültek, csak úgy, szőrin. A két szamarat két vastag furkósbottal felszerelt ember vezette kötőféken; ez a két ember folyton fenyegette és gyalázta a foglyokat.
Mattei és Zaccalone, a római köztársaság két konzulja volt a két fogoly, az a két ember pedig, aki a szamarat vezette, a bádogos és a gyógynövény-kereskedő.
Megígérték, hogy kézre kerítik a konzulokat; mint látjuk, be is váltották a szavukat.
A két szerencsétlen szökevény biztonságban hitte magát abban a kórházban, amelyet Mattei alapított Valmontonéban, szülővárosában. Odamenekültek, és hogy senki ne ismerjen rájuk, betegruhát öltöttek. Csakhogy akadt egy ápoló, aki feljelentette őket - persze, ő is Matteinek köszönhette a kenyerét. A feljelentés nyomán a két konzult elfogták, és Rómába kísérték, hogy végrehajtsák rajtuk a halálos ítéletet.
Mihelyt beértek a San Giovanni-kapun túl a városba, mihelyt felismerték őket, működésbe lépett a tömeg ösztöne, amely fatálisan arra ingerli, hogy lerombolja, amit felépített, hogy megalázza, akit felmagasztalt. Előbb csak sértegették a foglyokat, aztán már sárral, végül pedig kövekkel dobálták. Előbb csak kiabáltak: - Halál rájuk! -, aztán megpróbálták a fenyegetést valóra is váltani. Ugyancsak a sarkára kellett állnia a négy nápolyi csendőrnek, hogy a tömeg tudomásul vegye: a konzulokat akasztani hozzák Rómába, s ezt a műveletet holnap, Ferdinánd király jelenlétében, a hóhér hajtja majd végre a rendes vesztőhelyen, az Angyalvár előtti téren, így legalább a francia helyőrség is kénytelen lesz az akasztást saját gyalázatára végignézni. Ez a kilátás valamelyest megnyugtatta a tömeget. Ferdinánd királyt nem akarták megbántani, ráálltak hát, hogy másnapig várnak, hanem a haladékért a két konzulon álltak bosszút: egész úton szidalmazták, sárral és kővel dobálták őket.
A két konzul némán, leverten, de nyugodtan tűrte sorsát. Nem igyekeztek haláluk óráját siettetni, de kitolni sem. Megértették, hogy nincs számukra menekvés; most megmenekültek az oroszlán - a nép - torkából, de csak azért, hogy majd a tigris - a király - tépje szét őket.
Lehajtott fővel várták, ami rájuk következik.
Kerülközött mindjárt egy alkalmi poéta is - nagy győzelmek és vereségek idején jóformán minden fűzfán ilyen poéták teremnek -, rögtönzött négysoros versezetét szétosztogatta a csőcselék közt, s az rögtönzött dallamra mindjárt el is énekelte:
Largo, o romano popolo! all'asinino ingresso,
Qual fecero non Cesare, non Scipione istesso
Di questo democratico e augusto onore e degno
Chi rese un di da console d'impi tiranni el regno.[17]
Próbáljuk meg a magunk részéről szerény prózafordításban visszaadni a vers szépségeit:
"Helyet, ó, római nép! annak, aki úgy vonul be, ahogy soha Caesar vagy maga Scipio: szamárháton. Ez a felemelő és demokratikus megtiszteltetés csakis azt illeti meg, aki konzulként kormányozta a gaz tirannusok birodalmát."
Így hurcolták végig a foglyokat a városon, a Carcere Nuove-börtönig, ahol egyenesen a siralomházba vezették őket.
Óriási csődület támadt a börtön kapuja előtt. A tömeg betörte volna az ajtót, ha meg nem ígérik neki, hogy holnap délben meglesz az akasztás, az Angyalvár előtti téren, s ez annyira igaz, hogy a bakó meg a segédei már kora hajnaltól ott láthatók a téren - a bitót fogják ácsolni.
Két órán belül az utcán is megjelentek a hirdetmények a másnap déli kivégzésről.
Kecsegtető kilátás! A rómaiak édesen aludtak aznap éjjel!
A bitó csakugyan ott meredezett már reggel hét órakor az Angyalvár előtti téren, úgy, ahogy azt a népnek megígérték, Gratianus és Valentinianus didalíve meg a Tevere között, épp szemközt a via Papaléval.
Mint már említettük, ez a tér szolgált rendes körülmények közt is vesztőhelyül. Egyszerűség okából a hóhér háza is itt állt, alig néhány lépéssel feljebb a rakparton, épp átellenben a Tordinonéval, a régi börtönnel.
Ekkoriban még megvolt a Tordinone - 1848-ban rombolták csak le, amikor Róma másodszor is kikiáltotta a köztársaságot. Ez a második köztársaság annyi ideig sem állt fönn, mint az első, az 1798-as.
Mialatt a halál napszámosai a vérpadot ácsolták, s az akasztófákat állították fel, és a tömeg tréfálkozott, mert ilyen és hasonló alkalmakkor rendesen csak úgy ontja az elmésnél elmésebb megjegyzéseket, serény munka kezdődött az egyik erkélyen; gazdagon feldíszítették kárpitokkal. A tömeg legalább akkora áhítattal figyelte az erkélyen, mint a vesztőhelyen folyó munkálatokat, minthogy az erkélyt a király páholyául szánták. Innen nézi majd végig a látványosságot.
Óriási tömeg áramlott Róma két ellenkező végéből, a piazza del Popolo és a Trastevere irányából végig a Tevere bal partján. A többi kerület népessége a széles Papale utcán és a környező szűk utcácskákon át özönlött a térre. Meg is telt hamarosan a tér, de annyira, hogy ha nem vonnak a vesztőhely köré kordont, az ácsok nem tudták volna folytatni munkájukat.
Csak a jobb part, Hadrianus császár síremlékének a környéke volt kihalt. Az Angyalvár az Rómának, ami Párizsnak a Bastille volt, és ami Nápolynak a Sant'Elmo-erőd. Hiába állt némán és látszatra üresen a szörnyű vár, így is baljós érzéseket keltett. Teremtett lélek nem járt a várhoz vezető hídon, még kevésbé kockáztatta volna meg bárki, hogy gyalog menjen végig a falak tövében. A vár ormán lengő háromszínű zászló mintha arra intette volna a vérgőztől mámoros csőcseléket: "Jól gondold meg, mit teszel, rajtad Franciaország szeme!"
De mivel a vár minden nyílása zárva maradt, s a falakon nem tűnt fel egyetlen francia katona sem, a tömeg végül is megszokta a néma fenyegetést, mint játszó gyerekek az alvó oroszlánt.
Tizenegy órakor kivezették a két elítéltet börtönéből, felültették a szamárra, és a nyakukba akasztottak egy-egy kötelet. A hóhér két segéde megragadta a kötél végét. Legelöl lépkedett a hóhér, utána következtek az elítéltek s azok mögött egész csapat vezeklő barát - az ő tisztük, hogy az elítéltet a vesztőhelyre kísérjék. Óriási tömeg tolongott a nyomukban, így vonultak a foglyok, még mindig kórházi ruhában, a San Giovanni-templomig. Ott leszállították őket a szamárról, hogy a lépcsőn mezítláb, térden állva, nyilvános bűnbánatot tartsanak.
A király éppen akkor tűnt fel a via Giulián, útban a Farnese-palotából a vesztőhelyre, amikor a hóhér két segéde a kötél rángatásával térdre kényszerítette az elítélteket. Régente a király megjelenése ilyenkor és itt egyet jelentett volna a kegyelemmel, az élettel, de nagyot változtak az idők, a király jelenléte ma halált hoz az elítéltre.
A tömeg utat nyitott a királynak. Ferdinánd nyugtalanul pislogott az Angyalvárra, s ingerülten rázta a fejét, amikor a francia zászlót meglátta. A tömeg éljenzése közepette kiszállt hintajából, majd megjelent fönt, az erkélyen, és üdvözölte a sokaságot.
Közvetlenül ezután óriási üvöltés jelezte, hogy közelednek a foglyok.
Előttük is, mögöttük is egy-egy nápolyi lovascsendőr-különítmény haladt. Az újonnan érkezett és a téren várakozó csendőrök közös erővel visszaszorították a tömeget, s szabaddá tettek egy tágabb térséget, hogy a hóhér és segédei kényelmesen elvégezhessék munkájukat.
Az Angyalvár néma maradt és kihalt. Lassacskán mindenki megnyugodott, jóformán meg is feledkeztek róla. Néhányan - a legbátrabbak - előreóvakodtak, egészen az üres hídig, és szidalmakkal árasztották el az erődöt, pontosan úgy, ahogy a nápolyiak szokták a Vezúvot szidalmazni. Ferdinánd az oldalát fogta nevettében, eszébe jutottak derék nápolyi lazzaronéi, és magában megállapította, hogy a rómaiaknak is megvan ám a magukhoz való eszük, ha nem is annyi, mint a nápolyiaknak.
Öt perccel tizenkét óra előtt ért ki a gyászmenet a szabad térségre. Az elítéltek alig álltak már a lábukon, de nyugodtan, fegyelmezetten viselkedtek.
A vérpad tövében leszállították őket a szamárról, levették a nyakukból a kötelet, és a bitóra akasztották. A vezeklő barátok szoros gyűrűbe fogták mindkettejüket, a halálról papoltak, és csókra nyújtották a feszületet.
Mattei megcsókolta a feszületet, és így szólt:
- Krisztusom, te tudod, hogy ártatlanul halok meg az emberek üdvéért és szabadságáért, mint te.
Zaccalone pedig ezeket mondta:
- Te vagy a tanúm, Krisztusom, hogy megbocsátok a népnek, ahogy te is megbocsátottál hóhéraidnak.
Az első sorokban álló nézők meghallották a két áldozat szavait. Néhányan pfujoltak.
Majd egy erős hang csendült fel:
- Imádkozzatok a halálbamenők lelkéért.
A vezeklő barátok vezetője szólt a tömeghez.
Mindenki letérdelt, hogy elimádkozzék egy Ave Mariá-t, még a király is, odafönt az erkélyen, még a hóhér és a segédei is, odafönt a vérpadon.
Mély és ünnepélyes csend támadt.
Ebben a pillanatban ágyúlövés dördült. A vérpad darabokra hullt a hóhér és segédei alatt, megnyílt az Angyalvár nagykapuja, és kirohant rajta száz gránátos. Legelöl egy dobos verte a riadót. A katonák futólépésben átkeltek a hídon, s mit sem törődve a sokaság rémült kiáltozásával, a csendőrök fejvesztett menekülésével, az általános megrökönyödéssel és rémülettel, elragadták a két elítéltet, és magukkal vitték az Angyalvárba, amelynek kapuja bezárult mögöttük, mielőtt bárki - a nép, a hóhérok, a vezeklő barátok, a csendőrök vagy maga a király - magához tért volna döbbenetéből.
Az Angyalvár végre hallatta szavát. Egyetlen szót, nem többet, hanem az az egy jól volt mondva, az célt ért, mint láttuk.
Az akasztás ezúttal elmaradt, felkopott a rómaiak álla, kénytelenek voltak beérni a zsidók megtáncoltatásával.
Ferdinánd király kutya rossz kedvében tért haza a Farnese-palotába. Ez volt első kudarca a hadjárat kezdete óta, és - szerencsétlenségére - korántsem az utolsó.
Karolina megtette, amire Ferdinánd a levelében kérte. A királyi seregek győzelmének híre villámsebesen járta be egész Nápolyt, a Mergellinától a Maddalena-hídig, a San Martinó-i kolostortól a mólóig, majd különféle utakon-módokon továbbterjedt Nápolyból az ország minden zugába. Kalábriába futárokat menesztettek, Szicíliába és a Lipari-szigetekre könnyű, gyors járású hajókat. Még célhoz sem értek a hírvivők és a scorridorok, amikor már javában Te Deum-ra szólította Nápoly népét a háromszáz templom összes harangja, és eldördültek az első sortüzek. Az erődök ágyúinak bronzszava bömbölve hirdette a Hadak Istenének dicsőségét, pontosan úgy, ahogy azt a győztes király kívánta.
Harangszó, ágyúdörgés verte fel a nápolyi házak csendjét, lakóik örömére vagy kétségbeesésére, már aszerint, hogy ki milyen elven volt. A liberális párt hívei egytől egyig fájlalták Ferdinánd győzelmét a franciák felett, mert hiszen nem népek - eszmék csatája folyt itt, s a francia eszme a nápolyi liberálisok szemében egyet jelentett a humanizmussal, a közjó szeretetével, a haladással, a világossággal és a szabadsággal, aminthogy a nápolyi eszme, ugyanezeknek a liberálisoknak a szemében, maga volt a barbárság, az önzés, az elmaradottság, a sötétség és a zsarnokság.
A liberálisok, vereségük tudatában, bezárkóztak házaikba. Nagyon is jól tudták, hogy nem bátorságos most nyilvánosan mutatkozniuk, nem felejtették még el Torre hercegének és öccsének iszonyatos halálát. Nem csupán Rómát siratták, hanem Nápolyi is. Ferdinánd győzelme, vagy ami ugyanaz: a reakciós eszmék győzelme a forradalmi eszméken amott a pápa hatalmát állítja helyre, emitt a zsarnokságot szilárdítja meg.
Az abszolutizmus hívei tomboltak örömükben. Ők voltak többségben, hiszen ideszámított az egész udvar, mindenki, aki az udvarból élt vagy az udvartól függött, és maga a nép is: a halászok, kikötői munkások, lazzaronék. A csőcselék fel-alá rohangált az utcákon, és teli torokból üvöltözött: "Éljen IV. Ferdinánd! Éljen VI. Pius! Halál a franciákra! Halál a jakobinusokra!" De mindenkinél hangosabban üvöltözött Pacifico fráter, míg szamarát, Jacobinót hazaterelte a kolostorba. A szegény pára majd összeroskadt a mindenféle jóval tetésen rakott kosarak súlya alatt. Gazdája példáján felbuzdulva fülsiketítően iázott, amire a fráter nem éppen attikai szellemességgel megjegyezte, hogy társa nyilván fajtestvéreinek, a jakobinusoknak a vereségét siratja.
A lazzaronék nagyokat hahotáztak a barát elmésségén - hja, őkelmék nem túlságosan válogatósak tréfa dolgában.
A pálmás ház, illetve Fusco hercegnő háza messze esett ugyan a város központjától, de nem olyan messze, hogy a harangok zaja, az ágyúlövések visszhangja el ne hatolt volna odáig. Meghallotta Salvato is, és beleremegett, mint a csatamén, ha a trombita harsan.
A sebesült nem gyógyult teljesen meg, de sokkal jobban volt már, amint azt a legutolsó, névtelen levélke az igazságnak megfelelően közölte is Championnet tábornokkal. A levélkét - mondanunk sem kell - a derék Cirillo doktor írta. A beteg előbb csak az ágyból kelt fel, s a doktor engedélyével mindössze néhány lépést tett egy karosszékig, Luisa és a komorna támogatásával; majd odahagyta a karosszéket is, és Luisa karján kétszer-háromszor körüljárta a szobát. Egy alkalommal, úrnője távollétében, Giovannina felajánlotta, hogy, ha a beteg óhajtja, szíves örömest elkíséri körsétájára. Salvato megköszönte ugyan a felajánlott segítséget, de nem tartott rá igényt, egyedül vágott neki a sétának, amelyet addig mindig Luisa San Felice segítségével tett meg. Giovannina némán visszavonult, és sokáig zokogott a szobájában. Salvato nyilvánvalóan irtózott a komornától elfogadni olyan szolgálatokat, amelyek az úrnő részéről boldoggá tették. Giovannina az eszével tudta, hogy úriember nemigen tétovázhat, ha közte és úrnője közt kell választania, de ösztönös, mély fájdalmát ez a felismerés cseppet sem enyhítette, sőt egyenesen az elviselhetetlenségig fokozta.
Ha az ajtó üvegén át megleste, hogy röpül úrnője a lovag távozása után a betegszobába, foga összecsikordult fájdalmában, és feljajdult, de úgy, hogy ez a jaj fenyegetésnek is beillett volna. Akarata ellenére szerette meg a szép fiatalembert, azzal a heves, érzéki szenvedéllyel, amelyet a testi tökély ébreszt délszak asszonyaiban - s most azon kapta magát, hogy ugyanilyen ösztönösen, és félig-meddig akarata ellenére gyűlölet támad lelkében úrnője iránt.
- Ó - suttogta -, előbb-utóbb meggyógyul a fiatalember, és ha meggyógyult, elmegy, akkor pedig rajta a sor, ő fog szenvedni.
Erre a csúf gondolatra felnevetett, és elapadtak könnyei.
Cirillo doktor el-eljött olykor - bár egyre ritkábban. Giovannina mohón figyelte a doktor sugárzó, egyre sugárzóbb arckifejezését; a beteg állapota rohamosan javult. Kívánta is, félt is tőle, hogy a doktor egyszer csak kijelenti: meggyógyult a beteg.
Előtte való nap, hogy harangzúgás és ágyúdörgés verte fel a várost, ott járt Cirillo doktor. Meghallgatta Salvato lélegzését, megkopogtatta a mellkasát, megállapította, hogy szűnőben a tompa zörej, és széles mosollyal kijelentette:
- No, még tíz-tizenkét nap, nem több, és betegünk nyugodtan lóra ülhet; akár maga viheti meg Championnet tábornoknak a gyógyulása hírét.
A doktor szavai egy csapásra két szívet dúltak fel, ha ugyan nem hármat. Giovannina figyelmét nem kerülte el, hogy Luisa szeme sarkában két nagy könnycsepp jelenik meg ezekre a szavakra, és alig bírja a sírást visszafojtani. A fiatalember fehér lett, mint a fal. Ami Giovanninát illeti, megint az a kettős érzés: az öröm és a fájdalom különös vegyüléke nyilallt a szívébe, élesebben, mint valaha.
Cirillo távozott. Luisa is elhagyta a szobát, azzal az ürüggyel, hogy a doktort kíséri ki. Giovannina utánuk lesett, míg csak el nem tűntek a szeme elől, majd elfoglalta szokott megfigyelőhelyét az ablak mellett. Pár perc múlva látta, hogy a doktor kilép a kertkapun, a fiatalasszony azonban nem tért rögtön vissza a sebesült szobájába. Giovannina így szólt magában:
- Ahá, sír!
Tíz perc múlva belépett Luisa. Giovannina rögtön észrevette, hogy úrnője szeme kivörösödött, hiába próbálta öblítéssel eltüntetni a sírás nyomait.
- Sírt! - ujjongott magában Giovannina.
Salvato nem sírt, ó nem - az ő márványkemény arcát soha nem is szántották tán még könnyek. De mihelyt Luisa San Felice mögött bezárult az ajtó, tenyerébe hajtotta a fejét, s úgy maradt rezzenetlenül, vakon és süketen a külvilágra, mintha szoborrá dermedt volna. Egyébként rendszerint így tett, ha Luisa nem volt mellette.
Alighogy Luisa megjelent, illetve jóval mielőtt megjelent volna, már a léptei zajára felemelte Salvato a fejét, és elmosolyodott. A szobába belépő fiatalasszonyt most is, mint mindig, a szerető férfi mosolya fogadta.
A mosoly a lélek napfénye, egyetlen kis sugarától felszárad a szív harmata, a könny.
Luisa egyenesen a fiatalemberhez sietett, mindkét kezét felé nyújtotta, és rámosolygott:
- Ó, mennyire örülök - mondta -, hogy túl van a veszélyen!
Másnap Luisa éppen Salvato mellett tartózkodott, amikor úgy egy óra tájban felzúgtak a harangok, és eldördültek az első üdvlövések. A királyné délelőtt tizenegy órakor vette kézhez felséges férje levelét, mintegy két óra telt bele, mire sikerült az összes szükséges intézkedést megtennie a győzelem méltó megünneplésére.
Salvato, mint mondottuk, megremegett karosszékében, s összevont szemöldökkel, táguló orrlyukakkal ugrott talpra, mintha máris puskaporszagot érezne - a csatatér, nem a nyilvános ünnepségek puskaporának szagát.
- Mi ez? - kérdezte, hol Luisára, hol a komornára pillantva.
Válaszul mindkét nő ugyanazt a tanácstalan mozdulatot tette.
- Menj és tudd meg, Giovannina - szólt Luisa San Felice. - Nyilván valami ünnep, amiről megfeledkeztünk.
Giovannina kisietett.
- Ünnep? - kérdezte Salvato álmélkodva.
- Milyen nap is van ma? - kérdezte a fiatalasszony.
- Ó - mosolygott Salvato -, régóta nem tartom számon, milyen nap van.
Majd felsóhajtott, és hozzáfűzte:
- Mától fogva számolom a napokat.
Luisa a naptár után nyúlt.
- Lám - mondta megkönnyebbülten -, advent vasárnapja van.
- Nápolyban ágyúval szokás a Mi Urunk eljövetelét köszönteni? - hitetlenkedett Salvato. - Karácsonykor ágyúzni, ezt még érteném, de most?
Giovannina visszaérkezett.
- Nos? - kérdezte Luisa San Felice.
- Asszonyom - felelte Giovannina -, Michele van itt.
- És mit mond?
- Furcsa dolgokat, asszonyom! Azt mondja... De tán jobb lenne - folytatta -, ha ő maga mondaná el asszonyomnak. Asszonyom vegye Michele híreit úgy, ahogy akarja.
- Mindjárt jövök, barátom - mondta Luisa San Felice Salvatónak. - Meghallgatom bolondunk híreit.
Salvato mosolyogva bólintott. Luisa távozott.
Giovannina sokért nem adta volna, ha a fiatalember kifaggatja. De mihelyt Luisa kilépett az ajtón, Salvato megint csak lehunyta a szemét, és visszasüppedt szokott, mozdulatlan némaságába. Giovannina kérdezetlenül nem mert beszélni, akármekkora kedvet is érzett rá.
Luisa az ebédlőben találta tejtestvérét. Michele ünneplő ruhában feszített, kalapját felpántlikázta, az arca sugárzott a büszkeségtől.
- Győztünk! - kiáltotta, mihelyt Luisát megpillantotta.
- Győztünk, húgocskám! Nagy királyunk, Ferdinánd bevonult Rómába, Mack tábornok egyik győzelmet a másik után aratja, a franciák megsemmisültek, Rómában zsidókat égetnek, és jakobinusokat akasztanak. Evviva la Madonna!... De mi bajod?
Erre a kérdésre az adott okot, hogy Luisa az örömhír hallatán sápadtan, erőtlenül rogyott egy székre.
Tüstént átlátta, hogy francia győzelem esetén Salvato továbbra is mellette maradhatott volna, sőt, talán Nápolyban várhatta volna be a francia csapatokat, most ellenben, ha a franciákat vereség érte, azonnal el kell hagynia Nápolyt és őt, Luisát, hogy bajtársai balsorsában osztozzék.
- Azt kérdem, mi bajod? - szólt ismét Michele.
- Semmi, barátom, csak a meglepetés, váratlanul ért ez a hír. Biztos vagy benne, Michele?
- Hát nem hallod a harangzúgást? Az ágyúdörgést?
- Hogyne hallanám.
És mintegy magának, félhangosan hozzátette:
- És jaj nekem, ő is hallja.
- Ha nekem nem hiszel, majd elhiszed San Felice lovagnak - mondta Michele. - Ő udvari ember, ő csak tudja.
- A férjem! - riadt meg Luisa. - De hiszen ilyenkor nem szokott még hazajönni!
Gyors pillantást vetett a kertre.
Csakugyan a lovag jött meg, egy órával korábban, mint szokott. Hallatlan rendbontás! Nevezetes dolgok történhettek valóban!
- Fuss, Michele, fuss a sebesült szobájába! - kiáltotta Luisa. - De egy szót se mindarról, amit nekem elmondtál, megértetted? És ügyelj, hogy Giovannina se fecsegjen!
- Értem én, szegény fiú, fájna neki, ha tudná... De ha megkérdezi, miért zúgnak a harangok, és miért dörög az ágyú?...
- Mondd azt, hogy advent tiszteletére harangoznak és lőnek. Eredj!
Michele kilépett a folyosóra. Luisa sietve betette mögötte az ajtót. Épp jókor! A lovag feje ebben a pillanatban tűnt fel a lépcső tetején.
Luisa elébe futott, mosolyogva, de elszoruló szívvel.
- Hitemre! - szólt a lovag, miközben a szobába lépett. - Ez aztán a meglepetés: Ferdinánd király, mint hős hadvezér! A látszat valóban gyakran csal! A franciák visszavonulnak! Championnet feladta Rómát! És sajnos, máris gyilkosságok, kivégzések mocskolják be a Győzelmet! A görögök bezzeg nem így képzelték a győzelmet, ők Nikének nevezték, megtették az Erő és az Erény gyermekének és Jupiter kísérőjének, Themisszel, az Igazsággal egyetemben. Igaz, igaz, a rómaiak már csak azért nyomtak mérleget a kezébe, hogy a legyőzöttek sarcát méregesse, s ők azt mondották: Vae victis! - jaj a legyőzöttnek! Én pedig azt mondom: Vae victoribus! - jaj a győzőknek, ha a vérpadot és a bitót besorolják győzelmi jelvényeik közé. Rossz hódító lennék, szegény Luisám, szívesebben vonulok be saját barátságos otthonomba, mint egy síró-rívó városba.
- Hát csakugyan igaz, amit beszélnek, barátom? - kérdezte Luisa, még mindig nem akarván hinni a fülének.
- A lehető leghivatalosabb értesülés, drága Luisám, a kalábriai herceg őfelsége tulajdon szájából hallottam. Azért is küldött a herceg a szokottnál korábban haza, mert ebből az alkalomból nagy ebédet ad.
- Ön is részt vesz rajta? - kiáltotta Luisa San Felice, hevesebben, mint szerette volna.
- Sajnos, kénytelen vagyok részt venni rajta - felelte a lovag. - Csupa tudóst hívott meg a herceg, latin feliratokat kell készítenünk, és allegóriákat kiagyalnunk a király fogadására. Pazar ünnepségeket rendeznek majd a tiszteletére, gyermekem. Mellesleg megjegyezve: aligha kerülöd el, hogy részt vegyél rajtuk. Lásd be, nincs mód kitérni előle. Amikor a herceg ma ezzel a hírrel állított be a könyvtárterembe, úgy meglepődtem, hogy kis híján leestem a létráról. Ez persze nagy udvariatlanság lett volna, nyilvánvaló bizonyítéka annak, milyen kevésre tartottam eddig a herceg atyjának hadvezéri képességeit. Még most is úgy meg vagyok zavarodva, drágám, hogy azt sem tudom, bezártam-e a kertajtót, vagy sem. Segítesz átöltöznöm, ugye? Készítsd elő a ruháimat, udvarképesen kell öltöznöm... Akadémikusok lakomája! Betűrágó, vaskalapos társaság, megesz majd köztük az unalom! Jövök, mihelyt szabadulhatok, de kötve hiszem, hogy este tíz-tizenegy óra előtt sikerüljön elszöknöm. Uramisten! Ők tudatlannak tartanak engem, én őket tudálékosnak! Gyerünk, Luisa, gyerünk! Mindjárt két óra, és az ebéd háromkor kezdődik. Mit bámulsz úgy?
S a lovag félfordulatot tett, hogy maga is szemügyre vegye, mit lát felesége a kertben.
- Semmit, semmit, barátom - mondta Luisa. Férjét gyorsan betuszkolta a hálószobába. - Igazad van, sietnünk kell, különben elkésel.
Luisa elé a következő látvány tárult - nem csoda, ha megijedt, hogy a férje meglátja -: lassan nyílt a kertajtó, amelyet a lovag valóban elfelejtett kulcsra zárni, és belépett rajta Nanno, a boszorkány. Amióta azon a bizonyos éjszakán elsősegélyben részesítette a beteget, és átvirrasztotta ágya mellett az éjjelt, senki a színét sem látta többé a San Felice-házban. Most végighaladt szibillai járásával a kerten, fel a lépcsőn, eljutott az ebédlő ajtajáig, és mintha tudná, hogy Luisát egyedül találja, habozás nélkül benyitott. Lassan, nesztelenül átvonult a szobán, de egy szó nem sok, annyit sem szólt Luisához, aki reszketve, halotthalványan meredt rá, mintha kísértetet látna. Mindössze egyik ujját emelte Nanno, hallgatást parancsolóan a szája elé, majd eltűnt a Salvato szobájához vezető folyosón.
Luisa homlokát kiverte a verejték. Kendőjével gyorsan letörölte, s hogy a hihetetlen jelenéstől szabaduljon, befutott a férje szobájába. Biztonság okából az ajtót gondosan kulcsra zárta maga mögött.
Michele pontosan betartotta Luisa utasításait. Ez nem is került különösebb erőfeszítésébe; a fiatal tiszt barátságos fejbólintással üdvözölte ugyan Michelét, szóra azonban nem méltatta.
Michele és Giovannina visszavonult az ablakmélyedésbe. Csakhamar élénk beszélgetésbe merültek. A lazzarone halk hangon beszámolt Giovanninának a hírekről. Az imént mindössze egy-két szót válthattak, márpedig a komornának azt súgta ösztöne, hogy ezek az események döntő befolyással lesznek Salvato és Luisa, következésképp az ő sorsára is.
Salvato nem tudhatta, mi történt, de sejtette, hogy valamiféle, a nápolyiak számára kedvező, tehát a franciákra kedvezőtlen fordulatnak kellett bekövetkeznie. Minden jel erre vallott. A fiatalember azonban úgy érezte, tapintatlan eljárás lenne idegenektől, különösképpen cselédektől, Luisa alárendeltjeitől kérdezősködnie, ha Luisának van valami oka a tények eltitkolására. A titkot meg fogja tudni, de csakis szerelme szájából.
A fiatal tiszt gondolataiba merült, Nina és Michele tovább beszélgetett. Egyszerre megcsikordult az ajtó. Salvato a szemét sem nyitotta ki - ezek nem Luisa léptei.
A lazzaronét és a komornát korántsem kötötte le annyira a beszélgetés, mint Salvatót ábrándjai, ők tehát felnéztek - és nagyot kiáltottak meglepetésükben.
Nanno jelent meg a küszöbön.
Nina és Michele kiáltására megfordult Salvato is. Bár a boszorkányt mindössze egyszer látta, s akkor is félig az ájulat ködén át, rögvest ráismert. Kezét nyújtotta Nannónak.
- Jó napot, anyó! - mondta. - Köszönöm, hogy eljöttél a betegedet meglátogatni. Már attól féltem, úgy megyek el Nápolyból, hogy nem látlak viszont.
Nanno a fejét rázta.
- Nem a betegemhez jöttem - mondta -, mert a betegnek nincs többé szüksége a tudományomra. És nem is azért jöttem, hogy megköszönd, amit tettem; nincs rajta mit köszönni, pusztán a kötelességemet teljesítettem, mint a hegyek hű lánya s a füvek titkának ismerője. Azért jöttem, hogy egy történetet beszéljek el a sebesültnek, akinek beforrott immár a sebe. Régi történet, háromezer éve száll szájról szájra. Fiának mondja az anya, ha azt kell látnia, hogy a fiú gyáván és tunyán meglapul a sutban, bár veszélyben a haza.
A fiatalember szeme felcsillant. Valami azt súgta neki, hogy ez az asszony kitalálta legrejtettebb gondolatait.
A boszorkány bal kezét Salvato karszékének támlájára helyezte, jobb kezével beárnyékolta tulajdon szemét és homlokát, és pár pillanatig némán, töprengve állt, mintha egy régen elfeledett legenda után kutatna az emlékezetében.
Michele és Giovannina döbbenten, csaknem rémülten bámulta Nannót. Nem is sejtették, mit akarhat. Salvato mohón figyelt; mint már mondottuk, érezte, hogy Nanno szava úgy világítja majd be gondolatainak örvénylő homályát, mindazt, amit az első harangkondulás, az első ágyúlövés lelkében felkavart, mint villám fénye a viharos éjszakát.
Nanno homlokára húzta köpenyét, s ugyanazzal a mozdulattal vállára ejtette a fejét borító csuklyát. Majd lassan, vontatottan, félig beszélve, félig énekelve rákezdte:
"Hallga, mit mesélnek a trójai sasok az albán keselyűknek.
Réges-régen, amikor az istenek még elvegyültek az emberekkel, Thétisz a tengeri istennő házasságában egyesült Thesszália királyával, Péleusszal.
Thétiszt előbb Neptunus és Jupiter kérte feleségül, de amikor megtudták, hogy fiat fog szülni, aki nagyobb lesz az apjánál, átengedték Aiakosz fiának.
Thétisznek sok gyermeke született a férjétől. Sorra tűzre vetette őket, hogy megtudja: halandók-e, s a gyermekek sorra odavesztek.
Végül született egy fia, Akhilleusz nevezetű. Már-már őt is a tűzbe vetette anyja, mint előtte minden testvérét, amikor Péleusz kiragadta a gyermeket Thétisz kezéből, s kicsikarta tőle az ígéretet, hogy nem öli meg, hanem ahelyett megmártja a Sztüx vizében. Halhatatlanná a gyermeket nem tehette a víz, de sebezhetetlenné igen.
Thétisznek megengedte Plutón, hogy egyszer, egyetlenegyszer leszálljon a holtak birodalmába, s a gyermeket megmártsa a Sztüx vizében. Thétisz letérdelt a víz partján, s a gyermekét sarkánál fogva a víz alá merítette.
A gyermek egész testében sebezhetetlenné vált, egyetlen pontot, a sarkát kivéve, hiszen anyja sarkánál fogta, míg megmártotta őt. Thétisz jóslatot kért.
A jóslat úgy hangzott, hogy a gyermek halhatatlan dicsőséget vív majd ki egy nagy város ostrománál, de dicsősége csúcsán utoléri őt a halál.
Anyja ekkor elvitte Szkürosz király udvarába, és Pürrha néven lányruhában a király lányaival együtt neveltette. A gyermek betöltötte tizenötödik évét, s nem tudta még, hogy férfi..."
Salvato félbeszakította a regét:
- Ismerem a történetet, Nanno. Hasonlatod megtisztelő: én lennék tehát Akhilleusz és Luisa Deidameia. De ne félj, nem kell a kardot sem felmutatnod, mint Ulüsszész tette, hogy férfi voltomra ráébressz. Folyik a harc, ugye? - folytatta a fiatal tiszt felvillanó szemmel. - A nápolyiak győzelmet arattak a franciákon, ezért a sortűz, ugye? Merre folyik a harc?
- Ferdinánd király bevonult Rómába, megkezdődött az öldöklés. Ezt adja hírül a harangszó és az ágyúdörgés - felelte Nanno.
- Köszönöm - mondta Salvato, és megszorította Nanno kezét. - De mi közöd neked, a kalábriainak, Ferdinánd király alattvalójának mindehhez? Miért jöttél engem figyelmeztetni?
Nanno büszkén kihúzta magát. Most látszott csak, milyen magas termetű.
- Nem vagyok kalábriai - mondta. - Albánia lánya vagyok, s az albánok inkább elhagyták őseik földjét, semhogy alattvalóként éljenek. Nekünk nem parancsolt és nem is fog soha parancsolni más, mint a nagy Szkander bég leszármazottai. Testvérünk minden nép, amely a szabadság nevében felkel. Nanno francia győzelemért fohászkodik isteneihez, mert a franciák a szabadságért harcolnak.
- Rendben van - szólt Salvato. Elhatározása készen állt.
Michele és Nina eddig némán figyelte a jelenetet. Salvato hozzájuk fordult:
- Amikor megkérdeztem Luisától, mit jelent a zaj, tudta ő már, mi történt?
- Nem - felelte Giovannina.
- Tőlem tudta meg - fűzte hozzá Michele.
- És most mit csinál? - kérdezte a fiatalember. - Miért nincs még itt?
- A lovag a szokottnál korábban érkezett haza, a nagy felfordulás miatt - felelte Michele. - Húgom nyilván nem mozdulhat a lovag mellől.
- Annál jobb - szólt Salvato. - Lesz időnk mindent előkészíteni.
- Istenem! Salvato úr - kiáltotta Giovannina -, csak nem hagy itt bennünket?
- Ma este indulok, Nina.
- És a sebe?
- Hallottad, mit mond Nanno: beforradt.
- De a doktor szerint még tíz napig kell feküdnie.
- Ezt tegnap mondta a doktor, ma nem mondaná.
Most a fiatal lazzaronéhoz fordult Salvato:
- Barátom, Michele, tennél-e nekem egy szívességet?
- Tudhatja, Salvato úr: akit Luisa szeret, azt én is szeretem.
Giovannina megremegett.
- Azt hiszed, szeret engem, jó fiú? - kérdezte izgatottan Salvato, kilépve megszokott nyugalmából.
- Kérdezze csak meg Giovanninát! - szólt a lazzarone.
Salvato a fiatal lány felé fordult, de az elébe vágott.
- Semmi közöm úrnőm titkaihoz - mondta nagyon sápadtan. - Különben is mennem kell, asszonyom szólít.
Csakugyan Nina nevétől visszhangzott a folyosó.
A lány az ajtóhoz futott.
Salvato csodálkozva és némi nyugtalansággal figyelte Ninát, míg csak be nem csukódott mögötte az ajtó. Baljós sejtelmei támadtak - de a pillanat nem volt alkalmas a töprengésre.
- Gyere ide, Michele - mondta. - Fogd ezt az erszényt, körülbelül száz arany van benne. Este kilenc órára keríts nekem egy lovat, de nem akármilyet ám! Idevalósi, szívós, erős állat legyen, olyan, amelyik egy szuszra megtesz húsz mérföldet, ha kell.
- Meglesz, Salvato úr.
- Szerezz továbbá egy parasztruhát.
- Meglesz.
- És a legeslegjobb kardot, Michele, amit csak fel tudsz hajtani. De jól a kezedre álljon ám, és csinos kard legyen, mert az lesz a te ezredesi kardod.
- Ó, Salvato úr - kiáltotta Michele ragyogva -, hát nem feledkezett meg az ígéretéről?
- Három óra - figyelmeztette a fiatalember. - Nem sok időd van a holmikat beszerezni. Pontosan kilenc órakor várj a lóval a kis sikátorban, amelyik a ház mögött, a legalsó ablaksor magasságában húzódik.
- Rendben van - mondta a lazzarone.
Odalépett Nannóhoz.
- Mondd, Nanno, nem intézhetnéd úgy a dolgot, hogy elháruljon a húgocskámat fenyegető veszély? Most egyedül maradsz vele.
- Ezért jöttem - felelte Nanno.
- Akkor, becsületszavamra, derék asszony vagy. Ami pedig engem illet - folytatta a lazzarone, kicsit mélabúsan -, tudod, Nanno, ha egyszer úgy áll a dolog, hogy a húgocskám boldogságáért valakinek fizetnie kell, vigyen inkább engem el az ördög, kössön föl Donato mester, nem bánom. Velem ne is törődj, csak ővele! A Posíllipótól a Maddalena-hídig akad Michele annyi, hogy több se kell, az aversaiakról nem is beszélve, bolondban sincs éppen hiány, Luisa San Felicének ellenben nincs párja a kerek világon. Salvato úr, legyen egész nyugodt, amivel megbízott, annak rendje-módja szerint elintézem.
Azzal ő is elhagyta a szobát.
Salvato Michele minden szavát hallotta. Mihelyt egyedül maradt Nannóval, megszólalt:
- Nanno, már nem először hallom emlegetni, hogy sötét sorsot jövendöltél Luisának. Mi igaz ebből?
- Fiatalember - felelte a boszorkány -, magad is tudhatod: az égi hatalmak szándékait sohasem értjük elég világosan, ezért is nehéz kivonnunk magunkat alóla. De a csillagzatok állása és a tenyér vonásai egyaránt erőszakos halállal fenyegetik azt, akit szeretsz, és én teljes bizonyossággal tudom, hogy irántad való szerelme okozza majd halálát.
- Az ő szerelme irántam vagy az enyém őiránta? - kérdezte Salvato.
- Az ő szerelme irántad. El kell őt hagynod mindörökre; ezt parancsolja neked a becsület, ha francia vagy, s ezt az emberség, ha igazán szereted őt. Váljatok el, váljatok el örökre... a válás elhárítja tán a balsorsot a feje fölül. Nincs több mondanivalóm.
Nanno fejére húzta a csuklyát és indult. Egyetlen szóval nem válaszolt többé a fiatalember kérdéseire, nem hajlott könyörgésére.
Az ajtóban összetalálkozott Luisával.
- Elmégy, Nanno? - kérdezte a fiatalasszony.
- Küldetésem betöltöttem - felelte a boszorkány. - Minek maradnék?
- Miért jöttél, Nanno? Én nem tudhatom? - kérdezte Luisa.
- Ő majd elmondja - felelte Nanno, s ujjával Salvatóra mutatott.
Azzal elment, ahogy jött, nesztelenül és méltóságteljesen.
Luisa úgy meredt utána, mintha álombéli jelenést látna. Nézte, csak nézte, hogy megy végig Nanno a folyosón, az ebédlőn, hogy megy le a lépcsőn, hogy nyitja ki és zárja be maga mögött a kertajtót.
Már régen eltűnt a boszorkány, de Luisa még mindig merően állt, mintha gyökeret vert volna a lába, akárcsak a mondabeli Daphnisz nimfának.
- Luisa!... - szólította meg Salvato halkan, lágyan.
A fiatalasszony összerezzent. Megtört a varázslat. Szerelmesére pillantott, s tüstént észrevette, hogy a szeme szokatlan tűzben ég - nem a láz, nem is a szerelem, hanem a harci kedv tüzében.
- Jaj! - kiáltotta Luisa. - Jaj nekem! Ugye mindent tud?
- Igen, drága Luisám - felelte Salvato.
- Ezért járt itt Nanno?
- Ezért.
- És... - a fiatalasszony összeszedte minden erejét -, és mikor szándékszik indulni? - kérdezte.
- Úgy határoztam, hogy ma este kilenc órakor indulok, Luisa... ó, de akkor még nem láttam kegyedet viszont.
- És most, hogy viszontlátott?...
- Nem megyek, míg el nem küld.
- Salvato, maga, a félelmes harcos egyszerre szelíd lett és engedelmes, mint egy gyermek! Induljon ma este, barátom, a mondott órában.
Salvato rácsodálkozott Luisára.
- Hogy hiheti rólam, hogy valaha is megkísérelném eltántorítani a becsület útjáról? Annál sokkal jobban szeretem, és magamat is többre tartom. Keserves könnyekkel fizetem majd meg a távozását, Salvato, szerencsétlenné tesz, mert magával együtt eltávozik új, ismeretlen lelkem, amely magával támadt, amelyet magától kaptam, és egyedül Isten a megmondhatója, micsoda bánat és magány szakad rám, milyen üres lesz eztán a szívem... Ó, szegény, elárvult szoba! - pillantott körül Luisa. Két nagy könnycsepp gördült végig az arcán, de a hangja ugyanolyan édes-bűvösen csengett, mint előbb. - Hányszor, de hányszor lopódzom majd éjjelenként ide, hogy a valóságért az álmokban keressek kárpótlást! Milyen drága lesz szívemnek a legközönségesebb tárgy is, hogy átszellemül majd mind, ha eltávozott! Az ágy, amelyen gyötrődött, a karosszék, amelyben lázálmait virrasztottam, a pohár, amelyből ivott, az asztal, amelyre rákönyökölt, a függöny, amelyet félrevontam, hogy arcára napfényt csaljak, minden, de minden magára emlékeztet majd itt, barátom, s magát nem emlékeztetheti semmi énrám...
- Hát a szívem, Luisa? Az csordultig van veled!
- Ha így van, szerencsésebb nálam, barátom. Bármikor maga elé képzelhet. Ismeri időbeosztásomat, tudja, mely órákban vagyok a magamé, azaz inkább: mikor voltam az öné. Itt nem változik semmi, ha el is távozik: ugyanabban az órában lépek majd be a szobába, és hagyom el, mint amikor ön még itt volt. És nem merülhet feledésbe együttlétünk egyetlen napja, egyetlen perce sem. De én, én hol keressem magát? Csatatereken, ágyútűzben, lőporfüstben, a sebesültek vagy a halottak között!... Ó, írjon nekem, Salvato, írjon! - A kérés úgy szakadt ki Luisából, mint a fájdalom sikolya.
- De hát megtehetem, csakugyan? - kérdezte a fiatalember.
- Miért ne tehetné?
- Ha elkallódik egy levél, csak egy is! Ha idegen kézbe kerül!...
- Az csakugyan nagy csapás lenne - mondta a fiatalasszony -, de nem rám, hanem őrá.
- Őrá? Kire?... Nem értem, Luisa.
- Nem érti, nem is értheti, honnan is tudná, milyen jóságos a férjem. Földre szállt angyal! Szerencsétlenné tenné, ha tudná, hogy nem vagyok boldog. Ó, ne aggódjon, Salvato, ügyelni fogok a férjem boldogságára.
- Ne írjak inkább más címre? Fusco hercegnőnek vagy Ninának?
- Felesleges, barátom. Felesleges, és ráadásul... csalás. Márpedig minek csaljunk, ha nem okvetlenül szükséges? Akkor sem szabad csalnunk, ha szükséges! Nem, írjon bátran az én címemre: "Luisa San Felicének, a Margellinán, a pálmás házban."
- És ha a levél véletlenül a férje kezébe kerül?
- Ha lezárt levél, felbontatlanul adja majd át nekem, ha nyitott, olvasatlanul.
- És ha mégis elolvassa? - kérdezte Salvato, elképedve ezen a vak bizalmon.
- Írhat-e nekem mást, mint amit a gyengéd fivér ír szeretett húgának?
- Azt fogom írni, hogy szeretem.
- Ha csak ez áll a levélben, Salvato, férjem szánni fogja és szánni fog engem magamat is.
- Luisa, ha a férje igazán olyan, mint állítja, szinte már nem is ember.
- Gondolja meg, barátom, hogy inkább apám ő nekem, mint hitvesem. Ötéves korom óta nevel, az ő szívén melegedtem egész életemben. Jószívű vagyok, művelt, értelmes, mondja maga: nos, a férjem a jószívű, ő a művelt, ő az értelmes, mindent neki köszönhetek, az értelmemet, a műveltségemet, a jó szívemet, mindent. Maga is jó ember, ugye Salvato? És igaz ember, és nagylelkű. S én a szerelmes asszony szemével látom, aszerint is becsülöm. Nos, ő jobb magánál, igazabb, nagylelkűbb... Isten ne adja, hogy valaha is kénytelen legyen ezt önnek bebizonyítani.
- De Luisa! Végül még féltékennyé tesz a férjére.
- Legyen féltékeny, barátom, ha féltékennyé teheti a szeretőt szerelmesének gyengéd szeretete az apa iránt. Szeretem magát, Salvato, annyira szeretem, hogy szerelmemet most, a válás pillanatában kérdezetlenül, önként megvallom; de ha azt kéne látnom, hogy mindketten veszélyben forognak, egyenlő, tényleges, végső veszélyben, s csak az egyiküket menthetem meg, őt menteném meg, Salvato... hogy aztán magával együtt haljak meg.
- Ó, Luisa, de boldog ember is a férje! Hogy szereti kegyed a lovagot!
- És maga mégsem kérne ebből a szeretetből, Salvato, mert így csupán a felsőbbrendű, a csak szellemi lényeket szeretjük, és mert ez a szeretet nem állhatta, lám, útját annak, hogy magát megszeressem. Őt jobban szeretem, mint magát, s magát forróbban, mint őt... ennyi az egész.
Utolsó szavai közben Luisa egy székre hanyatlott, mintha a kétféle érzés, a szív és a lélek szerelmének harca maradék erejétől is megfosztotta volna. Feje a támlára billent, két kezét összekulcsolta, szemét az égre emelte, és üdvözült mosollyal ajkán érthetetlen szavakat mormolt maga elé.
- Mit tesz, Luisa? - kérdezte Salvato.
- Imádkozom - felelte Luisa.
- Kihez?
- Őrangyalomhoz... Térdepeljen le, Salvato, és imádkozzék velem.
- Különös! Különös! - suttogta a fiatalember.
És térdre hullott, mintegy felsőbbrendű erőtől leigázva.
Pár pillanat telt így el. Ekkor Luisa lehajtotta a fejét, Salvato felemelte a magáét, és a tekintetük összetalálkozott. Mélységes bánat fogta el őket, de a szívükbe csodálatos nyugalom költözött.
Teltek-múltak az órák.
A bánat órái ugyanolyan gyorsan telnek, mint az öröm órái, sokszor annál is gyorsabban. A szerelmesek szót sem ejtettek a jövőről, kizárólag a múltról beszéltek. Nina jött-ment - ők észre sem vették; ezeket az órákat egy ismeretlen, ég és föld között lebegő világban élték. Csak akkor rezzentek össze és sóhajtottak nagyot, ha az ingaóra megkondult, jelezve, hogy ismét lejárt egy óra.
Nyolc órakor belépett Nina.
- Michele küldi - mondta.
S egy kendőbe bugyolált, át- meg átkötött csomagot helyezett a szerelmesek lábához.
Kinyitották. Michele beszerezte és elküldte a kért parasztgúnyát.
A két nő kiment a szobából.
Salvato pillanatok alatt felöltötte az álruhát, amelyet az úton visel majd. Sietett ajtót nyitni. Luisa felkiáltott meglepetésében: Salvato szinte szebb volt még és megnyerőbb a hegyilakó-öltözékben, mint városi ruhában.
Az utolsó óra olyan gyorsan elrepült, mintha a percek mind másodpercekké zsugorodtak volna.
Az óra kilencet ütött.
Luisa és Salvato egyenként számolta az ütéseket, mind a kilencet - pedig jól tudták, hogyne tudták volna, hogy éppen kilenc óra van.
Salvato Luisára nézett. Luisa felállt.
Belépett Nina.
Arca fehérebb volt az ingvállánál, szemöldöke görcsösen összerándult, elnyílt szájából elővillantak hegyes, fehér fogai, hangja tompán csengett, mintha csak nehezen törne át összeszorított fogainak sövényén.
- Michele kint vár - jelentette.
- Induljunk! - szólt a fiatalasszony, és kezét nyújtotta Salvatónak.
- Milyen nemes lelkű és bátor, Luisa - mondta Salvato. Felállt, de megtántorodott, hiába volt ő a férfi.
- Támaszkodjék rám, barátom! - mondta Luisa. - Még egyszer - és fájdalom!-, utoljára.
Beléptek a sikátorra nyíló szobába. Kint felnyerített a ló.
Michele ott állt már az őrhelyén.
- Nyisd ki az ablakot, Giovannina - mondta a fiatalasszony.
Giovannina engedelmeskedett.
Valamivel a párkány fölött egy ember és egy ló körvonalai rémlettek a homályban. Az ablak csaknem a padlóval egy vonalban kezdődött, s egy kis erkélyre szolgált.
Ők ketten lassan közeledtek. Nina kitárta az ablakot, majd félrehúzódott, a szerelmesek háta mögé. Onnan leste őket az árnyékból.
Luisa és Salvato sírt a sötétség leple alatt. Csendesen sírtak, elfojtva fel-feltörő zokogásukat, mert nem akarták, hogy a másik még jobban elérzékenyüljön.
Nina nem sírt. Szemhéja száraz volt, hogy szinte perzselt, s a levegő sípolva tört elő a tüdejéből.
- Luisa - mondta Salvato elcsukló hangon -, egy aranyláncot hagytam a szobában, darabka papírba göngyölve. Ninának szántam, adja át, kérem, a nevemben.
Luisa bólintott, és megszorította Salvato kezét, de szóval nem felelt.
Most a fiatal lazzaronéhoz fordult Salvato:
- Köszönöm, Michele. Míg él a szívemben az ő angyali emléke - s e szavaknál átölelte Luisa San Felice vállát -, egyszóval míg csak utolsót nem dobban a szívem, minden egyes dobbanása eszembe idézi majd a jó barátokat is, akikre őt hagyom. Vigyázzatok rá!
Giovannina görcsösen megragadta a fiatalember kezét, és félig önkívületben megcsókolta, olyan vadul, hogy harapásnak is beillett.
Salvato csodálkozva fordult felé, de Nina máris hátraugrott.
- Salvato úr - szólalt meg Michele -, itt a visszajáró pénz.
- Add oda öreg édesanyádnak, Michele, és kérd meg, hogy imádkozzék olykor Istenhez és a Madonnához Luisáért és énértem.
- Szép dolog! - dünnyögte Michele. - Most meg már sírok...
- Viszontlátásra, barátom! - szólt Luisa. - Isten és az ég angyalai vezéreljék!
- A viszontlátásra? - mormolta Salvato. - Hát nem tudja, Luisa, hogy a viszontlátás mindkettőnk fejére halált hozhat?
Luisa jóformán végig se hagyta mondani.
- Hallgasson, hallgasson! - kiáltott rá suttogva. A jövő titkainak egyedül Isten a tudója. De történjen bármi, én nem búcsúzom öntől istenhozzáddal.
- Ám legyen! - mondta Salvato, miközben átlépett az erkély korlátján, és felült a lóra. Luisa vállát még most sem engedte ki az ölelésből, s az asszony oly hajlékonyan simult hozzá, mint a nádszál. - Ám legyen! Szívem édes, egyetlen szerelme, a viszontlátásra!
Az utolsó, reményteli szó vége csókba fulladt: ajkuk most találkozott először.
Salvato felujjongott örömében, feljajdult fájdalmában, sarkantyúba kapta a lovat, kiszakította magát Luisa karjaiból, és elvágtatott. Hamarosan végleg elnyelte a homály.
- Ó! - szakadt ki ekkor a sóhajtás a fiatalasszony szívéből. - Téged viszontlátni... és meghalni!
Championnet ünnepélyes esküvéssel fogadta meg Thiébaut-nak és ötszáz emberének, mielőtt kivonult Rómából, hogy húsz napon belül felszabadítja őket. Ott voltunk, hallottuk az esküt.
Negyvennyolc óra alatt, egyetlen pihenővel ért a francia sereg Civita Castellanába.
A tábornok első dolga az volt, hogy bejárja a várost és környékét.
Civita Castellanát sokáig tévesen az ókori Veiivel azonosították. Championnet-t mindenekelőtt régészi minőségében érdekelte a város; mindjárt ki is számította, hogy a távolság, amely Civita Castellanát Rómától elválasztja, több mint harminc mérföld, és arra a belátásra jutott, hogy újabb bakot lőttek mindazok, akiket a tudós nevezet nyilván csakis azért illet meg, mert tévedést tévedésre halmoznak: a város határában található romok semmiképp sem Veii, hanem valószínűleg Falerii romjai.
A legújabb kutatások igazolták Championnet feltevését.
A tábornoknak volt rá gondja, hogy mindenekelőtt a fellegvárat hozassa rendbe, és kikeresse kis hadserege egyes csapattesteinek az alkalmas hadállásokat. A fellegvárat VI. Sándor pápa építtette valaha; ekkoriban kizárólag börtönnek használták.
A tábornok Macdonaldnak szánta az elkövetkezendő ütközet egész dicsőségét. Hétezer emberrel Borghettóba küldte, meghagyta neki, hogy fedezékül ügyesen használja fel a postaállomás épületét meg a környező rogyadozó viskókat, és támaszkodjék Civita Castellanára. A várban helyezkedett el ugyanis a francia hadsereg szélső jobbszárnya, vagy pontosabban szólva: a vár tövében ott volt az egész hadsereg. Lemoine tábornokot ötszáz emberrel a terni völgyszorosba irányította Championnet, a balszárnyra, s útravalóul idézte neki Leónidasz parancsát a spártaiakhoz: "Itt haljatok meg!" Hasonló parancsot kapott Casabianca és Rusca, akik a balszárny legszélén, az ascoli szorosban foglaltak embereikkel állást. Amíg ők hárman kitartanak, Championnet-t nem fenyegeti a hátba támadás veszélye, márpedig a tábornok erősen bízott benne, hogy az ellenség szemből jövő támadását el fogja tudni hárítani. Végezetül küldöncöket menesztett Pignatelli tábornokhoz, aki valahol Civita Ducale és Magliano között éppen a római légió újjászervezésével foglalatoskodott, azzal a paranccsal, hogy induljon útnak a légióval, mihelyt menetkész állapotba hozza, és csatlakozzék Kniazewicz lengyel tábornokhoz, aki a 30-as gyalogdandár második és harmadik zászlóalját, a 16-os dragonyosezred két svadronját és a 19-es vadászok egy lovasszázadát egyesítette vezénylete alatt, továbbá három tábori üteget. Azután pedig együtt igyekezzenek toronyiránt arra, amerről ágyúzás hallatszik.
Lahure dandárparancsnok parancsot kapott, hogy a 15. féldandárral foglaljon állást Regnanóban, Civita Castellana előtt. Maurice Mathieu tábornokot Vignanellóba küldte Championnet, azzal az utasítással, hogy vágja el a nápolyiakat az ortei állásoktól, és akadályozza meg átkelésüket a Teverén.
Egyidejűleg futárokat menesztett Spoletóba és Folignóba, hogy megsürgesse a Joubert-tól kért háromezer főnyi erősítés érkezését.
Miután megtett minden lehető intézkedést, nyugodt lélekkel várta az ellenség támadását. Ő maga Civita Castellanában maradt, a tartalék - mintegy ezer ember - élén, hogy ott vesse majd be embereit, ahol a legnagyobb a szükség. A magasan fekvő állásból könnyen szemmel tarthatta az ellenség minden hadmozdulatát.
Mack szerencsére három teljes napot elvesztegetett Rómában, ahelyett hogy rögtön Championnet nyomába eredt volna a nagy létszámú, kitűnően felszerelt nápolyi lovassággal. További három-négy nap azzal telt el, hogy egész haderejét, mind a negyvenezer embert, új hadirendbe, öt hadoszlopba állította fel.
Végül mégiscsak befejezte Mack tábornok sorai rendezését, és megindult Civita Castellana ellen.
Mack tábornoknak a következőképpen kellett volna eljárnia, mondják a stratégák:
Perugián át magához rendelni Naselli tábornok hadtestét, amelyet Nelson kísért és irányított Livornóba. A főerőkkel a Tevere bal partján előrenyomulni, Terninél letáborozni, és két oldalról harapófogóba venni Macdonald kis csapatát; Naselli hétezer emberével az egyik, s a Mack személyes vezetése alatt álló harminc-harmincötezerrel a másik irányból. A két tűz közé szorult Macdonald nem sokáig állhatott volna ellent a hatszoros túlerőnek.
Mack mindennek éppen az ellenkezőjét cselekedte. Teljesen szétforgácsolta erőit azáltal, hogy a hadsereget öt hadoszlopra osztotta, és szabadon hagyta az utat Perugia felé.
Mentségére szolgáljon, hogy Rieti, Otricoli és Viterbo, egyszóval a környék lakosságát felbátorították Ferdinánd király kiáltványai, olyannyira, hogy Mack tábornok bizton számíthatott hadmozdulatai közben a helybeliek támogatására.
Mack tábornok tehát nyomult-nyomulgatott előre. Közeledtének első hírét egy barbár kegyetlenségében már-már nevetséges kiáltvány hozta meg. Championnet kénytelen volt Róma kiürítésekor háromszáz beteg katonáját a kórházakban hátrahagyni. Az ellenséges tábornok oltalmába ajánlotta őket, apellálva a tábornok becsületére és emberszeretetére. Mack Ferdinánd király egyik leveléből értesült az angyalvári helyőrség kirohanásáról, arról, hogyan ragadták el a bitó tövéből az akasztásra váró két konzult. Válaszul kiáltványt bocsátott ki, amelyben megfenyegette Championnet-t, hogy ha nem adja fel Civita Castellanát, és védekezni merészel, a római kórházakban maradt háromszáz beteg felel minden egyes elesett nápolyi katonáért, és megtorlásul kiszolgáltattatik a római nép jogos dühének. Amit úgy kell érteni, hogy a betegeket a trasteverei csőcselékkel szándékoztak felkoncoltatni.
A kiáltványt parasztok vitték el a francia előőrsökhöz, annak a napnak előestéjén, amelyen a nápolyi hadsereg éle a francia állásoktól látótávolba került. Így jutott ez az okmány Macdonald kezébe.
Az egyenes lelkű katona felháborodása nem ismert határt.
Fogta a tollat, és levelet írt Mack tábornoknak:
Tábornok úr!
Megkaptam kiáltványát, és óva intem! Mi, republikánusok nem vagyunk gyilkosok, de ha a római kórházakban hátrahagyott betegeink közül csak egy is erőszakos halállal végzi, úgy ezt az egész nápolyi hadsereg halálos ítéletének tekintem, és parancsba adom katonáimnak, hogy ne ejtsenek hadifoglyot.
Egy órán belül egész hadseregünk ismerni fogja az ön levelét. Ám nem csaphat olyan magasra fenyegetései nyomán felháborodásunk és iszonyatunk, hogy el ne törpüljön a megvetés mellett, amelyet e fenyegetések szerzője iránt érzünk.
MACDONALD
Macdonald tüstént ki is osztatott vagy egy tucat példányt Mack kiáltványából a csapatparancsnokoknak, és meghagyta nekik, hogy olvassák fel embereiknek. Ő maga lóra ült, és Civita Castellanába vágtatott, hogy a kiáltványt Championnet tábornokhoz eljuttassa, és ez ügyben a tábornok utasítását kérje.
Könnyűszerrel rátalált a tábornokra. A Maggiore folyó gyönyörű, dupla ívű hídján álldogált éppen, amelyet Imperiali bíboros építtetett 1712-ben. Tábori látcsövén a városhoz vezető utakat vizsgálta, és észleleteit tollba mondta titkárának, aki azokat rendre bejegyezte egy katonai térképre.
Macdonald sebes vágtában közeledett. Sápadt, feldúlt arca láttán Championnet már messziről rákiáltott:
- Tábornok, azt hittem, az ellenségről hoz hírt, de látom, tévedtem, mert ez esetben nyugodt lenne az arca, nem ilyen feldúlt.
- Pedig mégiscsak az ellenségről hozok hírt - felelte Macdonald. Leugrott a nyeregből, és átnyújtotta a kiáltványt. - Íme.
Championnet az indulat legcsekélyebb jele nélkül végigolvasta, majd vállat vont.
- Hát nem tudta, kivel állunk szemben? - kérdezte. - Mit válaszolt rá?
- Először is elrendeltem, hogy a kiáltványt felolvassák a hadseregnek.
- Jól tette. Jó, ha a katona ismeri az ellenséget, s még jobb, ha megveti. De úgy sejtem, ez nem minden. Nemde levelet is írt Mack tábornoknak?
- Igen, megírtam, hogy minden nápolyi fogoly a fejével felel a Rómában maradt francia betegekért.
- Rosszul tette.
- Rosszul?
Championnet Macdonald vállára tette a kezét, és a szemébe nézett, végtelen gyengédséggel.
- Barátom, mi, republikánusok soha nem élhetünk a véres megtorlás eszközével, még legádázabb ellenségünkkel szemben sem. Ahány király, mind azt lesi, mivel feketíthet be bennünket, ügyelnünk kell, hogy a legcsekélyebb tápot se adjuk rágalmaiknak. Siessen vissza a katonáihoz, Macdonald, és olvassa fel előttük a következő napiparancsot.
Intésére közelebb lépett a titkár, és ceruzával lefirkantotta a napiparancsot úgy, ahogy Championnet tollba mondta:
Championnet tábornok napiparancsa a Civita Castellana-i ütközet előtt.
- Ezen a néven jegyzi majd fel a történelem az ütközetet, amelyet holnap ön nyer meg, Macdonald - jegyezte meg közbevetőleg Championnet.
Majd folytatta a diktálást:
A foglyul ejtett nápolyi katonákkal jól és emberségesen kell bánni. A republikánusok mindig is így bántak és bánnak legyőzött ellenfeleikkel.
Szigorú büntetésben részesül az a francia katona, aki arra vetemedne, hogy lefegyverzett hadifoglyot bántalmazzon.
A két rendelkezés végrehajtásáért a tábornokok felelnek...
Championnet éppen a ceruzáért nyúlt, hogy a parancsot aláírja, amikor egy vadász tűnt fel a híd végében, lovon. Tetőtől talpig sáros volt a vadász, homlokán vérző seb tátongott. Egyenesen Championnet-hoz tartott.
- Tábornokom - jelentette -, a nápolyiak rajtaütöttek Baccanóban egyik előőrsünkön. Ott helyben lemészárolták mind az ötven embert, s hogy egyetlen sebesült se menekülhessen, rájuk gyújtották az épületet. A ház beomlott, és maga alá temette a mieinket, a royalisták szidalmai és a lakosság örömujjongása közepette.
- Nos, tábornok - diadalmaskodott Macdonald -, mi a véleménye ellenségeink magatartásáról?
- Az, hogy annál szembeszökőbb lesz a különbség a mi javunkra, Macdonald.
És aláírta a napiparancsot.
Macdonald láthatóan rosszallta a tábornok nyugalmát.
- Higgyen nekem - szólt ekkor Championnet -, ez az egyetlen hozzánk méltó válasz a barbárságra. Induljon, Macdonald, és tegye haladéktalanul közhírré a napiparancsot. Erre kérem mint a barátja, de ha kell, ezt parancsolom mint a felettese.
Macdonald nem felelt rögtön, habozni látszott. Egyszer csak Championnet nyakába borult, megcsókolta, és így szólt:
- Az Isten is önnel lesz holnap, drága tábornokom, mert ön az igazság, a bátorság és a jóság.
Azzal felpattant a lóra, és visszavágtatott embereihez. Felsorakoztatta az egész csapatot, megállt velük szemben, és felolvasta Championnet tábornok napiparancsát. A parancsot a katonák ujjongó lelkesedéssel fogadták.
A köztársaság dicsőségének végóráit élte, katonáink lelkében élt még a nagy, humanista érzések egyike-másika, az 1789-es esztendő forradalmi viharának egy-egy utolsó fuvalma, gyengülő lehelete. Később ez elhalt, s helyébe egyetlen ember imádata lépett, a császár iránti hűség. A francia katona nagysága nem sínylette meg, de az embersége igen.
Championnet nyomban küldöncöket menesztett Lemoinehoz és Casabiancához. Megizente nekik, hogy holnap valószínűleg rájuk támad az ellenség, és megparancsolta, hogy azonnal tudassák vele küldöncök útján, ha állásaikat feladni kényszerülnek, hogy ő megtehesse a szükséges intézkedéseket. Lahure-nek az a vadász vitte meg a baccanói eset hírét, aki egymaga menekült meg a mészárlásból. Bár megsebesült az előző napi összecsapásban, az első sorokban akart harcolni, hogy megbosszulja bajtársait és önmagát.
Délután három óra tájban Championnet kilovagolt Civita Castellanából. Lahure dandárparancsnok előőrseit és Macdonald csapattestét látogatta meg. Hosszan elbeszélgetett a katonákkal. Ne feledjétek, mondta nekik, hogy ti vagytok az arcolei és rivoli győzők, emlékezzetek, hányszor harcoltatok már háromszoros túlerő ellen, nem olyan nagy újdonság a négyszeres túlerő, hogy okotok lenne megijedni tőle.
Aztán saját napiparancsára és Mack tábornok kiáltványára fordította a szót. A köztársaság minden katonája a forradalmi eszmék terjesztője, apostol fegyverben, a zsarnok katonái ellenben elvtelen zsoldosok. Nekik szegezte a kérdést: szeretitek-e a hazátokat? Tudjátok-e, hogy minden művelt nemzet küzdelmeinek nagy, közös célja a szabadság? Gondoljátok csak el: ha háromszáz haza- és szabadságszerető spártai kis híján legyőzte Xerxész hatalmas seregét, győzhet-e akár negyvenezer nápolyi katona is tízezer francia katona ellenében!
Championnet nem dobálózott nagy és cifra szavakkal, atyai szónoklatát mind megértették, mosolyogtak, és mindössze egy kérdésük volt: lesz-e elég lőszer?
Championnet megnyugtatta őket, hogy lesz, s erre egy emberként felelték:
- Akkor úgy megy majd minden, mint a karikacsapás.
Championnet parancsára este minden század kapott egy átalag montefiasconei bort - fél üveg jutott egy-egy katonára; kitűnő minőségű, friss kenyeret - a kenyér a tábornok személyes felügyelete mellett készült Civita Castellanában; és húst, fejenként fél fontot. Valóságos szibarita lakoma volt ez a három hónap óta koplaló katonáknak, akik hat teljes hónapja egy fillér nem sok, annyit sem láttak a zsoldjukból.
Végezetül a parancsnokoknak és a katonáknak egyaránt lelkére kötötte a tábornok, hogy legyenek éberek.
Este nagy tüzek lobogtak a francia táborban, s a tábori zenekarok a Marseillaise-t meg a Köztársasági induló-t játszották.
A - mondanunk sem kell - franciaellenes érzelmű helybeli lakosok álmélkodva figyelték hegyi falvaik rejtekéből, mint megannyi leshelyről a franciákat; másnap harc vár rájuk vagy talán halál, és mégis milyen vígan vannak, úgy készülnek a harcra és a halálra, mint a lakodalomba. Nem értették, de érezték, hogy van ebben valami nagyszerű.
Az éjjel nyugodtan telt el, de a felkelő nap első sugarai Mack tábornok három oszlopban közelgő hadseregét világították be. A Ternibe irányított negyedik hadoszlop maga nem látszott ugyan, de a láthatáron kavargó porfelhő elárulta közelségét. Az ötödik és egyelőre láthatatlan hadoszlop még előző este elindult Baccanóból Ascoliba.
Körülbelül harmincezer főre rúgott a három hadoszlop, amelynek hadmozdulatait Mack tábornok közvetlenül irányította. Hatezer ember azt a parancsot kapta, hogy a francia balszárny legszélén álló előőrsöket rohanja le, másik négyezer, hogy Vignanello falucskát foglalja el, amely egy a csatatér kellős közepén álló dombra épült. A fennmaradó húszezer ember, a derékhad, Mack személyes vezénylete alatt Macdonald hétezer emberét készült megtámadni.
Championnet lépcsőzetesen állította fel a tartalékot a hegyoldalban. Ő maga a hegy tetején tartózkodott, távcsővel a kezében. Közelében több ordonánctiszt várakozott, készen arra, hogy a tábornok parancsait a megfelelő helyre továbbítsa.
Lahure dandárparancsnok részlege került először tűzbe.
A parancsnok Regnanóban, a falu legvégén helyezkedett el embereivel. A szélső házakon lőréseket ütöttek.
Lahure támadói éppen azok a nápolyiak voltak, akik előző nap lemészárolták Baccanóban a foglyokat. Mack vérrel itatta őket, mint a tigrist szokás, nem hogy bátrabbá, csak hogy vadabbá váljék.
A nápolyiak heves támadást intéztek a francia állások ellen, de a franciák nem ijedtek meg, régi hagyomány alapján tudták, mit tartsanak a nápolyi csapatok bátorságáról. Lahure a nápolyiak nem kis megrökönyödésére könnyedén visszaverte a 15. féldandárral, azaz mintegy ezer emberrel ezt az első támadást. A nápolyiak elkeseredetten indultak másodszor is rohamra, de megint csak eredménytelenül.
Az ellenséges hadoszlop parancsnoka, Micheroux lovag erre tüzérséget hozatott, és szétlövette a falu szélső házait, a francia csatárok búvóhelyét. A néhány viskó hamarosan leomlott, katonáink fedezék nélkül maradtak. A nápolyi tábornok kiaknázta az első percek fejvesztettségét, gyorsan támadásra küldte háromezer emberét; a csapatok megrohanták és bevették a falut.
Csakhogy Lahure ezalatt új állást foglalt el dandárával a falun kívül, egy kis domb mögött. Mihelyt a nápolyiak kiértek a faluból, olyan heves pergőtűz fogadta őket, hogy ész nélkül futottak vissza.
Micheroux most három irányból indított támadást. Háromezer katonája a főutcán nyomult előre, ezerötszáz-ezerötszáz kétfelől megkerülte a falut.
Lahure bátran bevárta az ellenséget a természetes fedezékül szolgáló kis domb mögött. Katonáinak meghagyta, hogy csakis közvetlen közelről tüzeljenek. A katonák hajszálpontosan betartották a parancsot, ám a nápolyiak olyan sokan voltak, hogy előrehaladásukat nem sikerült megakasztani, a hátsó sorok akarva, akaratlanul előrenyomták az élt. Lahure látta, hogy nem tudja az állást tovább tartani. Megparancsolta embereinek, hogy kezdjék meg a visszavonulást Civita Castellana irányában, négyszög alakzatba fejlődve, lépésről lépésre hátrálva.
A három zászlóalj egy pillanat alatt négyszög alakzatot vett fel, a műveletet olyan fegyelmezetten hajtották végre, mintha díszszemlén lennének, nem pedig az ellenség pergőtüzében. A nápolyiak több nagyszabású lovas attakja lepergett róluk, anélkül, hogy a három négyszögből egy is felbomlott volna.
Championnet a szirt tetejéről nézte végig Lahure-ék hősies védekezését. Látta, hogy egészen a Civita Castellana-i hídig kénytelenek hátrálni, de azt is észrevette, hogy üldözés közben felbomlott a nápolyiak hadirendje. Egy ordonánctisztjét nyomban a 15. féldandár derék parancsnokához szalajtotta, azzal az üzenettel, hogy menjen át támadásba, a tábornok küld erősítésül ötszáz embert. Szájról szájra járt a dandárban a jó hír. "Éljen a köztársaság!" - kiáltották a katonák, s amikor futólépésben, szuronyt szegezve megérkezett az ígért erősítés, és megperdültek a dobok, olyan szilajon zúdultak a nápolyiakra, hogy azok előbb megdöbbentek - ellentámadásra igazán nem számítottak, hiszen szentül hitték, máris övék a győzelem -, majd pillanatnyi habozás után hanyatt-homlok futásnak eredtek.
Lahure utánuk. Ötszáz foglyot ejtett, hét- vagy nyolcszáz nápolyit megölt, elvette két zászlójukat meg azt a négy ágyút, amelyek szétlőtték Regnanóban a leállássá alakított házakat, és győztesként vonult be Regnanóba, ugyanoda, ahol a csata kezdetén állt.
A harmadik oszlop, a nápolyi fősereg jobbszárnya ezenközben elfoglalta Vignanellót. A parancsnok a falu előtt állította fel a rajtvonalt, meg egy négy ágyúból álló üteget. Mihelyt feltűnt Maurice Mathieu tábornok egy francia hadoszlop élén, amely harmadrész annyi embert számlált csak, mint a nápolyi csapat, elhangzott nápolyi oldalon a parancs a támadásra. A parancsot végre is hajtották. Hanem Maurice Mathieu tábornok úgy fellelkesítette saját csapatát, hogy sikerült a támadást visszavernie, noha emberei nem heverték még ki az előző napi erőltetett menetelés fáradalmait. Közvetlen ezután ellentámadásba mentek át Mathieu csapatai, s a heves roham Vignanellóba vetette vissza a nápolyiakat. A nápolyi tüzéreknek arra sem jutott idejük a fejvesztett menekülés közben, hogy a lovakat befogják az ágyúk elé, s az egész üteg lőszerkocsistul, mindenestül Maurice Mathieu tábornok legfeljebb félszáz dragonyosának zsákmánya lett. A csetepaté alatt a nápolyiak mindössze egyszer lőtték ki az ágyúikat. Mathieu tábornok parancsára az ágyúk csövét nyomban a falura irányították - a falu lakosai ugyanis a nápolyiak pártjára kelve tüzeltek a franciákra -, és felszólították a nápolyi csapatokat, hogy azonnal ürítsék ki a falut, mert ha nem, a föld színével teszik egyenlővé, és mindenkit, akit csak előtalálnak, parasztot, nápolyi katonát válogatás nélkül kardélre hánynak.
A rémült nápolyiak e fenyegetésre sietve kiürítették Vignanellót, és Borghettóig hátráltak a francia szuronyok elől.
A nápolyiak ötszáz halottat vesztettek, ezenkívül ötszáz hadifogoly, egy zászló és négy ágyú került francia kézre.
Középütt maga Mack tábornok vezette támadásra harmincezer emberét. Itt forró helyzet alakult ki.
Macdonald előőrsei Otricoli és Cantalupo között foglaltak állást. Parancsnokukat, Duhesme tábornokot, nemrégiben vezényelték át a rajnai hadseregtől Rómába. A rajnai és az olaszországi hadsereg vetélkedése az elsőbbségért közismert tény, az itáliai hadsereg nem győzött eleget kérkedni a fényesnél fényesebb győzelmekkel, amelyeket Bonaparte személyes vezénylete alatt aratott. Duhesme egy csapásra be akarta bizonyítani katonáinak, a ticinói és minciói győzőknek, hogy méltó parancsnokuk. Be sem várva a nápolyiak támadását, rohamra küldte a tizenötös könnyűlovas zászlóaljat és a tizenegyes huszárzászlóaljat, két könnyűtüzérségi üteggel tűz alá vette az ellenfél jobbszárnyát, és három svadron lovas vadász, a tizenkilencesek élén rajtaütött a nápolyiakon, abban a szent pillanatban, amikor azok támadni készültek. A nápolyi előőrsöket váratlanul érte a roham, visszahátráltak a derékhadig. Duhesme kis csapata egyszeriben a nápolyi sereg sűrűjében találta magát, s az ár már-már elnyeléssel fenyegette. Macdonald kétezer embert küldött a segítségükre. Erre az újabb rohamra végképp felbomlott a rend az élen haladó nápolyi hadoszlopban, hátraözönlöttek, neki a második hadoszlopnak, amely tíz-tizenkétezer embert számlált.
A hátráló hadoszlop két ágyút, hat láda lőszert, két zászlót és hatszáz foglyot hagyott a csatatéren; az ágyúkat éppen csak felállították, kilövésükre nem került már sor. Ezenkívül öt-hatszáz nápolyi katona hevert sebesülten vagy holtan azon a nagy, üres térségen, amely a francia előőrs eredeti állásai és előnyomulásának végpontja között terült el. A térség nem sokáig maradt üresen: Duhesme csapata lassan, lépésről lépésre, de hátrálni kényszerült a második nápolyi hadoszlop elől, annál is inkább, mert a szétvert nápolyi előőrsök kezdtek újra összeszedelőzködni, és kisebb-nagyobb orvlövész parasztosztagok támogatásával oldalba kapták Duhesme-éket.
Macdonald sietve megparancsolta egy ordonánctiszt útján Duhesme-nek, hogy foglalják el újra kiinduló hadállásaikat, fejlődjenek négyszög alakzatba, s szuronyt szegezve várják be az ellenség támadását. Egyidejűleg elrendelte, hogy az a négy ágyúból álló üteg, amely egy kisebb halmon, a nápolyiak oldalában helyezkedett el, kezdjen sürgősen tüzelni. Ő maga kétfelé osztotta csapatai maradékát, körülbelül ötezer embert, és jobbról-balról megkerülve Duhesme védőállásba rendezett csapatát, személyesen vezette rohamra, mintha nem is tábornok lenne, hanem egyszerű ezredes.
Championnet odafentről belátta az egész hatalmas sakktáblát. Most szinte megfeledkezett saját fővezéri felelősségéről, úgy magával ragadta Macdonald. Szerette őt, mint tulajdon fivérét, és hiába parancsolt nyugalmat magára, elszoruló szívvel látta, hogy irányítja és harcolja végig az ütközetet, mint tábornok és mint közkatona, a legteljesebb hidegvérrel. Mert Macdonald bátorságának legszembeszökőbb jegye éppen a hidegvér volt, bátorsága pedig annyira nem mindennapi, hogy tíz évvel később, a wagrami ütközetben még a császárt is elképesztette, holott ha valaki, ő aztán igazán tudta, mi fán terem a bátorság. Championnet legszívesebben Macdonald után rohant volna, hogy ráparancsoljon: álljon meg, kímélje jobban katonái és a saját életét, ugyanakkor mélységes tisztelet fogta el, és önkéntelenül tapsra lendült a keze ennyi merészség láttán. Mégis éppen azon volt már, hogy egy ordonánctisztet küld Macdonald után, azzal a paranccsal, hogy azonnal vonuljon hátrább, és kerüljön egy vonalba Lahure-rel és Maurice Mathieu-vel - azok majd kétfelől oldalba kapják a nápolyiakat -, amikor észrevette, hogy Macdonald magától hátrálni kezd. Duhesme Macdonald segítségére sietett. Átcsoportosította embereit támadó alakzatba, s olyan hirtelenül, olyan ellenállhatatlan lendülettel vert éket a nápolyiak tömegébe, hogy egy jó darabon vissza is vetette őket. Macdonald kiaknázta az így nyert haladékot, négyszög alakzatba rendezte át csapattestét. Rohamozhatta őket utána már közvetlen közelből, újra meg újra a nápolyi lovasság - Macdonald rendületlenül állta a sarat. Valóságos hegyet halmozott fel a négyszög két oldalán, amerről a támadás érkezett, lóhullákból és holttestekből. Mihelyt Duhesme elérte célját, azaz felszabadította Macdonaldot, újra felvétette csapatával a védekező négyszög alakzatot, s ettől fogva úgy alakult a csata képe, hogy harmincezer nápolyi katona ostromolt hat élő sáncot, amelyek mindegyike ezerkétszáz emberből állt, s csak úgy okádta a tüzet.
Mack belátta, hogy ellenfeleit így nem fogja soha kimozdítani állásaiból. Úgy határozott, hogy beveti nagyszámú tüzérségét. A csatatér két kiemelkedő pontján két-két, egyenként húsz ágyúból álló üteget állíttatott fel, hogy átlós irányban tűzzel árasszák el a négyszögeket, tíz másik ágyút pedig úgy, hogy tüzük szemtől szembe érje a francia arcvonal középső szakaszát, Duhesme-éket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ezt a középső szakaszt elsöpörje, óriási erőkkel betörjön a támadt résen, és kettészakítsa a republikánus hadsereget.
Ezek az előkészületek nyugtalansággal töltötték el Championnet-t. Ha a tüzérség beleszól, nem segít többé sem a bátorság, sem a lelemény. Éppen Mack óriási seregének fel-alá hullámzó tömegeit fürkészte, amikor észrevette, hogy a látóhatár legszélén, balfelől, Rieti irányából porfelhő száll kavarogva az égre, s a porból fegyverek csillannak elő. Gyors iramban közelgett Rieti felől egy újabb csapat. Nyilván Mack tartaléka jött meg, gondolta a tábornok. Talán éppen azok a csapatok, amelyeket előző este Ascoliba irányított. Hátrafordult, hogy kikérje egyik, sasszeméről híres parancsőrtisztje, Villeneuve véleményét, s ekkor meglátta, hogy ellenkező irányból, a viterbói országúton is közeledik ám szaporán egy, az előbbinél talán még nagyobb létszámú csapat. Úgy festett, mintha ez a két, ismeretlen rendeltetésű csapat jó előre összebeszélt volna, hogy egy órában, sőt, szinte egy és ugyanazon percben érkezik a csatatérre.
Naselli tábornok hadteste jött volna meg Firenzéből? Mack mégis jobb hadvezér lenne, mint hitte?
Villeneuve, a jó szemű ordonánctiszt egyszer csak nagyot kurjantott örömében, s odamutatott a porfelhő lepte viterbói országútra:
- Tábornokom - kiáltotta -, a háromszínű zászló!
A tekintélyes létszámú csapat ekkor már valahol Ronciglione és Monterosso között rúgta a port.
- Ó! - kiáltotta Championnet. - Akkor ezek a mieink, Joubert betartotta a szavát.
Egy pillantást vetett a másik csapatra, amelyik Rieti irányából közelgett, s azt mormolta:
- Teringettét! Nem lehet ekkora szerencsénk!
Most mintegy vezényszóra, minden fej arra fordult, amerre a tábornok ujja mutatott, s egy emberként kiáltották:
- A háromszínű zászló! A háromszínű zászló!
- Jön Pignatelli a római légióval, Kniazewicz a lengyelekkel, a dragonyosokkal és a lovas vadászokkal! Egyszóval: győztünk!
Championnet utánozhatatlanul fenséges kézmozdulattal intett Róma irányába:
- Ferdinánd király - kiáltotta -, most aztán elmondhatod III. Richárddal: országomat egy lóért!
Championnet Villeneuve-höz fordult:
- Látja innen Macdonaldot? - kérdezte.
- Látom, tábornok - felelte a parancsőrtiszt. - Látom és csodálom.
- Jól teszi. Tanulságos példa ez minden fiatalnak. Így kell a harctéren viselkedni.
- Ön csak tudja, tábornok - mondta Villeneuve.
- Nos, siessen Macdonaldhoz, mondja meg neki, hogy tartson ki még vagy egy fél óráig. A csatát megnyertük.
- Ez minden?
- Igen. Legfeljebb annyit mondjon még, hogy nemsokára zavart fog észlelni a nápolyi sorokban. Ne törődjön vele, miért, öltsön nyomban támadó alakzatot, veressen riadót és rohamozzon. Villeneuve, válasszon magának két kísérőt - intett Championnet a körülötte álldogáló fiatal tisztekre, akik alig várták már, hogy szolgálataikat igénybe vegye -, ha baja esnék, a helyére állnak, ha nem, és én ezt remélem, akkor egyikük Duhesme-hez, másikuk a balszárnyon álló négyszöghöz nyargal, s ugyanezt az üzenetet adja át. Csak annyit tegyenek hozzá: "A tábornok vállalja mindenért a felelősséget."
A három tiszt, akire a tábornok választása esett, büszkén elvágtatott a feladatot teljesíteni.
Championnet utánuk nézett, látta, amint a fiatalemberek belevetik magukat a csata vad forgatagába, és hamarosan célba is érnek mindhárman.
- Bátor fiúk! - mormolta. - Ilyen emberekkel megveretni magunkat, ehhez csakugyan nem mindennapi ügyefogyottság kéne.
A két újonnan jött francia csapat gyorsan közeledett. A gyalogság futólépésben követte a lovasságot. A nápolyiak nem is sejtették jöttüket, nyilvánvaló volt, hogy merőben váratlanul éri őket a rajtaütés.
Egyszer csak felharsantak a köztársasági csapatok trombitái a királyi hadak két szárnyán, s a két lovascsapat úgy zúdult rájuk kétfelől, mint a mindent elsöprő lavina. Könnyűszerrel utat törtek a nápolyiak sűrű tömegében a gyalogságnak. Három gyorsan mozgó, könnyű tüzérségi ütegük mennydörögve ontotta kartácsait a királyiakra.
Bekövetkezett, amit Championnet megjósolt. A nápolyiak megriadtak az új ellenség láttán, amely mintha a földből bújt volna elő, fejvesztettség lett úrrá rajtuk. Macdonald és Duhesme mindjárt felfigyelt az ellenség megingására. A nápolyiak csapásai elbizonytalanodtak, nyilvánvaló: valami rendkívüli és váratlan megy végbe Mack tábornok hadseregében, valószínűleg éppen az, amire Championnet üzenete célzott. Következésképp ideje végrehajtani a tábornok parancsát. Macdonald és Duhesme vezényszavára megbomlottak a négyszögek. A többi francia parancsnok is követte példájukat. A négyszögek egyszeribe megnyúltak, menetoszloppá formálódtak, majd összeforrtak, mint valami hatalmas kígyó testének ízei, feldübörgött a roham rettentő csizmadobaja, fenyegetően meredtek előre a szuronyok, zengett-zúgott a csatakiáltás: "Éljen a köztársaság!" s a furia francese, a francia düh ellenállhatatlan lendülete valósággal elsöpörte a nápolyiakat.
- Előre, barátaim! - kiáltott oda Championnet annak az öt-hatszáz embernek, akik tartalékként hátul várakoztak. - Ne mondják rólunk, hogy testvéreink a szemünk láttára győztek - nélkülünk. Utánam, aki lelke!
Azzal belevetette magát emberei élén az iszonyú kavargásba, és tátongó rést ütött az eleven falon.
Tombolt a csata. Lett olyan zűrzavar, hogy nem ismerte ki magát abban már senki, hacsak az Úristen nem, aki mintha kézen fogva vezette volna addig is a francia csapatokat. A kavarodás kis híján szörnyű szerencsétlenséget okozott. Kellermann lovasai eminnen, a Rieti felől érkező csapat, Pignatelli dragonyosai és Kniazewicz lengyelei pedig túlfelől vágták-aprították a nápolyi sereget, mint balta a tölgyet. Feltartóztathatatlanul nyomultak előre, míg a középen össze nem találkoztak. És ott ellenségnek nézték egymást. A dragonyosok már döfésre emelték kardjukat, a lengyelek dzsidáikat, amikor hirtelen két fiatalember ugrott elő innen is, onnan is a két csapatot elválasztó szabad térségre, és harsány "Éljen a köztársaság!" kiáltással összeölelkeztek. Ettore Carafa volt az egyik fiatalember, őt, mint tudjuk, Championnet Joubert-hoz küldte, és Kellermann lovasaival együtt érkezett vissza; Salvato Palmieri volt a másik, ő ugyanis Nápolyból jövet rábukkant a lengyelekre és a római légióra, mialatt tábornokához igyekezett, s most Kniazewicz és Pignatelli csapataival került ide. Mindketten torkig voltak már a hosszúra nyúlt semmittevéssel, bátorságuk és gyűlöletük a harcosok első soraiba ragadta őket, az osztag élére álltak, egyforma lendülettel vetették magukat a harcba, s mint a búzamező ellenkező végeiről elindult két kaszás, éppen a mező, azaz a nápolyi hadsereg kellős közepén találkoztak össze és csodálkoztak egymásra. A legjobbkor. Ők akadályozták meg, hogy a franciák és a lengyelek egymásnak menjenek.
Reméljük, olvasóink az eddig mondottak alapján kellően megismerték már a két fiatalember jellemét, nem esik tehát nehezükre elképzelni, milyen felhőtlen és igaz boldogsággal borultak egymás karjába kéthónapi távollét után, míg körülöttük tízezer torokból szállt égnek a bűvös kiáltás: "Győztünk! Győztünk!"
Fényes győzelem volt. Kellermann és Kniazewicz csapatai után most Duhesme és Macdonald három osztaga is odaért a harcmező kellős közepére, minden ellenállást elsöpörve, legázolva.
Championnet érkezése aztán feltette a koronát a győzelemre. A nápolyiak iszonyú vereséget szenvedtek, hihetetlen, hallatlan vereséget. A harmincezer nápolyi szétszórva, legyőzve, hanyatt-homlok menekült, amerre látott, a francia katonák elől, akik mindössze tizenkétezren voltak, de könyörtelen hidegvérrel hangolták össze hadmozdulataikat, úgyhogy egyetlen csapással sikerült szétverniük a háromszoros túlerőben lévő ellenséget.
Még tombolt az iszonyú csata, amikor máris tanácskozásra gyűltek össze a francia parancsnokok. Körülöttük, ameddig a szem ellát, holttestek, sebesültek, elhagyott ágyúk, tárva-nyitva maradt lőszereskocsik, elhányt fegyverek halmai és hadifoglyok, ezerszám. Championnet megölelte Salvato Palmierit és Ettore Carafát, s mindkettőt ott helyben, a csatatéren dandárparancsnokká léptette elő. Nekik, valamint Macdonaldnak és Duhesme-nek engedte át a győzelem egész dicsőségét, holott ezt a győzelmet az ő irányításával vívták ki. Kezet rázott Kellermann-nal, Kniazewiczcsel és Pignatellivel. - A ti érdemetek - mondta -, hogy Róma felszabadult, de ezzel nem érhetjük be, Nápolyt is meg kell hódítanunk. Haladéktalanul a nápolyiak nyomába kell szegődnünk, lélegzetfogytáig űznünk-hajszolnunk az ellenséget, s ha lehet, el kell állnunk a nápolyi király és a hadsereg visszaútját az Abruzzók lábánál.
A tisztek elfogadták a haditervet. Championnet elrendelte, hogy a legpihentebb csapatok kezdjék meg azonnal az ellenség üldözését, és ha egy mód van rá, vágjanak elébük. Salvato Palmieri és Ettore Carafa felajánlotta, hogy elkalauzolják azokat a csapatokat, amelyek Civita Ducalén, Tagliacozzón és Során át készültek a Szicíliai Királyság területére betörni. Championnet beleegyezett. Maurice Mathieu-t és Duhesme-et állította a két előhad élére - az egyik Albanón és Terracinán át hatol majd előre, a másik Tagliacozzón és Során át. Alájuk rendelte Kniazewiczet, Pignatellit, Lemoine-t, Ruscát és Casabiancát - az utóbbiaknak értesítés ment, hogy hagyják el állásaikat. Championnet és Kellermann pedig a többi, szétszórt csapattesteket egyesíti, Regnanóban csatlakoztatja Lahure-t, visszatér Rómába, és helyreállítja a köztársaságot. Mihelyt ez megtörtént, felkerekedik az egész sereg, és amilyen gyorsan csak tud, Nápolyba igyekszik, az előhad nyomában.
Így zajlott le a haditanács, lóháton, szabad ég alatt, térdig gázolva a vérben. Utána számba vették a győzelmi trófeákat.
Háromezer halott és ugyanannyi sebesült maradt a csatatéren. Ötezer hadifoglyot fegyvereztek le és kísértek Civita Castellanába. Nyolcezer puska hevert szanaszét, harminc ágyút és hatvan lőszereskocsit felejtett ott a nápolyi tüzérség - a tüzérek lovastul eliszkoltak. Fényesen beigazolódott Championnet profetikus mondása: "Tízezer francia katona kétmillió puskagolyó birtokában okvetlenül kerít magának ágyút." Rengeteg egyéb holmit, tábori felszerelést zsákmányolt ezenkívül is a republikánus hadsereg, többek között két arannyal rakott málháskocsit.
A királyi hadsereg hadikincstára került kézre, összesen mintegy hétmillió frank.
A Bank of Englandre szóló váltónak egy része, amelyet sir William bocsátott ki, Nelson zsirált és a Backerok leszámítoltak, végül is a francia hadsereg zsoldjának a folyósítására szolgált.
Fejenként száz frankot kapott minden egyes katona. Ez összesen egymillió-kétszázezer frankot emésztett fel. A halottak járandóságát is kiszámolták, és szétosztották az élők között. A káplároknak százhúsz frank jutott, az őrmestereknek százötven, az alhadnagyoknak négyszáz, a hadnagyoknak hatszáz, a kapitányoknak ezer, az ezredeseknek ezerötszáz, a dandárparancsnokoknak kétezer-ötszáz, a tábornokoknak négyezer.
Még aznap este ki is osztotta fáklyavilág mellett a pénzt a számvivő altiszt, aki a hadjárat kezdete, azaz 1792 óta nem dúskált soha úgy a pénzben, mint most. A zsákmány szétosztása magán a csatatéren folyt.
Úgy határoztak, hogy másfél millió frankot félretesznek a katonák felruházására, a fennmaradó összeget - kis híján négymillió frankot - pedig elküldik Franciaországba.
Championnet jelentést írt a Direktóriumnak. Beszámolt a győzelemről, név szerint felsorolta mindazokat, akik kitüntették magukat, elszámolt a felosztásra került vagy egyéb célokra szánt hárommillió-öt- vagy hatszázezer frankkal, s végezetül a Direktórium hozzájárulását kérte, hogy felvehesse a négyezer frankot, amelyet a többi tábornoknak már kiosztatott, a maga részéről azonban nem tartotta volna ildomosnak igénybe venni.
Egész éjjel folyt a dínomdánom. A sebesültek pisszenés nélkül tűrték fájdalmaikat, hogy meg ne zavarják bajtársaik örömét; a halottakról megfeledkeztek. Elvégre győzelmes csatában estek el, kell-e ennél több?
Ferdinánd király ezenközben Rómában élte világát, pontosan úgy, mint odahaza szokta. A csata napján háromszázadmagával vadkanvadászatra ruccant ki Cornetóba. Kutyákat egyenesen Nápolyból hozatott erre a célra, külön ketrecekben, postakocsin, minthogy Rómában nem sikerült megfelelő kutyafalkát felhajtania.
Előző este levelet kapott Macktól, Baccanóból. A levél délután két órakor kelt, s a következőképpen hangzott:
Sire!
Van szerencsém Felségednek jelenteni, hogy ma délután megrohantam és heves küzdelem után megsemmisítettem a francia előőrsöt. Az ellenség vesztesége ötven fő, a mienk, hála a Gondviselés kegyelmének, mindössze egy halott és két sebesült.
Championnet, úgy hírlik, esztelen vakmerőségében bevár Civita Castellanában. Holnap hajnalban rátörök, s ha nem hátrál meg, szétzúzom. Ha Felséged holnap reggel nyolc órakor meghallja ágyúim, helyesebben saját ágyúi dörgését, elmondhatja: "Megkezdődött a tánc!"
Ma este négyezer emberünk indult el Ascoliba, a szorost elfoglalni, holnap hajnalban másik négyezret Ternibe menesztünk, hogy a helységet elfoglalva az ellenség hátába kerüljenek. Én frontálisan támadok.
Ha Isten is úgy akarja, holnap már Civita Castellanából kapja Felséged az örömhírt, talán éppen a színházban, két felvonás közt, hogy a franciák eltakarodtak a római állam területéről.
Maradok mély hódolattal
Felséged stb...
Mack báró
A levél kellemesen érintette a királyt. A vacsora végén vette kézhez, hangosan felolvasta, leült whistezni, elnyert száz aranyat Malaspina márkitól, aminek módfelett megörült, minthogy a márki szegény volt, majd mint aki a dolgát jól végezte, lefeküdt aludni. Reggel hatkor keltették, fél hétkor elindult Cornetóba, tíz órára ért oda, útközben leste az ágyúszót, s amikor csakugyan meghallotta, azt mondta:
- Most zúzza szét Mack Championnet-t. Megkezdődött a tánc.
Azzal nekiállt vadászni, tulajdon királyi kezével elejtett három vaddisznót, elégedetten hazatért, sanda pillantást vetett az Angyalvárra - hiába, az a háromszínű zászló csak bántotta a szemét! -, megjutalmazta és megvendégelte kísérőit, s megüzente, hogy jelenlétével óhajtja megtisztelni az Argentína-színház esti előadását. A színházban aznap Cimarosa Titkos házasság című operáját és egy alkalmi balettet adtak, Nagy Sándor bevonulása Alexandriába címen.
Mondanunk sem kell, hogy Nagy Sándor nem volt más, mint Ferdinánd király.
A király kényelmesen megvacsorázott bizalmas emberei körében. Jelen volt a vacsorán Ascoli herceg, Malaspina márki, Salandra herceg, a fővadász, akit a kutyákkal együtt hozatott el Ferdinánd Nápolyból, a király főlovásza, Migliano herceg, a két szolgálatos udvaronc, Sora hercege és Borghese herceg, valamint a király gyóntatója, monsignore Rossi, Nicosia érseke. Az érsek minden áldott reggel csendes misét mondott a király kedvéért, továbbá hetente feloldozta.
Pontban nyolc órakor hintóba ült őfelsége, s az Argentina-színházba hajtatott. Fényárban úszott a színház. A királyt pazar páholy várta, s a páholy mögött, egy kis teremben terített asztal, hogy a felség az opera és a balett közti szünetben kedvére elfogyaszthassa a tál makarónit, épp mint Nápolyban szokta. A műsoron kívüli látványosságnak híre futott, a nézőtér zsúfolásig megtelt.
Tomboló tapsvihar köszöntötte őfelsége megjelenését.
Őfelsége nem felejtette el meghagyni, hogy Mack tábornok futárait, ha azok időközben a Farnese-palotába befutnának, okvetlen küldjék át az Argentína-színházba. A színház igazgatója a kapott utasításoknak megfelelően gálába vágta magát, és ugrásra készen várta, hogy adott jelre felhúzhassa a függönyt, és a színpadról jelentse be: a franciák kiürítették a római állam területét.
Ferdinánd nem sokat hallott egész este Cimarosa remekművéből. Tűkön ült. A zene varázsa mindig is hidegen hagyta a királyt, de aznap a szokottnál is közönyösebben hallgatta. Egyre csak a reggeli ágyúszó csengett a fülében, összehasonlíthatatlanul éberebben leste a folyosóról, mint a zenekarból meg a színpadról jövő hangokat.
Végre befejeződött a Titkos házasság, összecsapódott a függöny. A nézők lelkesen tapsoltak. Újra meg újra kihívták Velutit, a kasztrált énekest, aki a negyven éve meg a csupa ránc képe ellenére óriási sikerrel alakította a szerelmetes lánykát. Veluti nagy szemérmesen, lesütött szemmel tipegett elő, kezében az elmaradhatatlan legyező; úgy tett, mintha elpirulna, és pukedlizve köszönte meg a tapsot. A királyi páholyba ugyanekkor két lakáj lépett be, díszes livrében; hozták a vacsoraasztalt. Az asztal közepén két húsz-húsz karú gyertyatartó között ott díszelgett a hatalmas tál makaróni, étvágygerjesztő paradicsomszósszal nyakon öntve.
A királyon volt a sor. Mindenki az ő jelenésére várt.
Őfelsége a páholy mellvédjéhez lépett. Heves arcfintorok és taglejtések kíséretében bejelentette a római publikumnak: ezennel kegyeskedik bemutatni, hogyan kell makarónit enni Pulcinella módjára.
A római közönség tartózkodóbb a nápolyinál, csekély lelkesedéssel fogadta a mimikai mutatványt, amelyet a király beszédes kézmozdulattal zárt. "Nem tudjátok ti, miben lesz részetek. Majd akkor beszéljetek, ha láttátok" - mondta ez a mozdulat.
Ferdinánd Ascoli herceghez fordult:
- Úgy fest, mintha itt ma este összeesküdtek volna ellenem.
- Eggyel több ellenség, eggyel több diadal - felelte az udvaronc -, mi az felségednek!
A király hálásan rámosolygott, s odalépve a páholy mellvédjéhez, egyik kezébe fogta a tálat, a másik kezével beletúrt, összekeverte a makarónit a paradicsomszósszal, majd továbbra is fumigálva a villát, belemarkolt, istenesen eltátotta a száját, és valóságos makarónizuhatagot eresztett le a torkán, de olyat ám, hogy méltóképpen nem is hasonlíthatjuk máshoz, mint a híres terni zuhataghoz, amelyet Championnet parancsára Lemoine tábornok védett a nápolyi csapatokkal szemben.
Erre a látványra a máskor oly komoly rómaiak, akik nagyra tartották a királyi méltóságot, harsogó nevetésre fakadtak. Király ez az alak, aki előttük ágál? Dehogy király! Pasquino, Marforio vagy még az sem: Osque Pulcinella, a bohóc.
A király felbátorodott. A hahotát a tetszés jelének vette. Gyorsan elnyelt még egy rakás makarónit, úgyhogy a tál jócskán kiürült, s éppen azon volt, hogy egy harmadik falással a maradékot is eltüntesse, amikor hirtelen nagy zajjal belökte valaki a páholy ajtaját. A király úgy, amint volt, tátott szájjal, felemelt kézzel sarkon perdült, hogy jól megnézze magának azt a faragatlan frátert, aki nem átall fittyet hányni az etikett elemi szabályainak, és így rátör e fontos művelet kellős közepén.
A faragatlan fráter nem volt más, mint Mack tábornok. Feldúlt, halottsápadt arca, porlepett csizmája, köpönyege minden szónál világosabban árulkodott a történtekről. Láttára a tál kihullt Ferdinánd kezéből, gyorsan előrántotta batisztkendőjét, s mialatt az ujjait törölgette, megkérdezte:
- Csak nem?...
- Sajnos igen, felség!... - felelte Mack.
Értették egymást.
A király kirohant a kis terembe. A páholy ajtaját bezárta.
- Sire - szólt a tábornok -, egyenesen a csatatérről jövök, sorsára hagytam a hadsereget is, hogy felségedet figyelmeztessem: egy percet se késlekedjék.
- Nem értem! - mondta a király.
- Meneküljön Rómából.
- Meneküljek Rómából?
- Különben megeshet, hogy a franciák felséged előtt érik el az abruzzói szorost.
- Hogy a franciák előttem érnek oda? Managgio san Gennaro! Ascoli! Ascoli!
A herceg belépett.
- Mondd meg a többieknek, hogy várják be az előadás végét, hallod? Okvetlenül végig kell ülniük, jól látható helyen, a páholyokban, hogy a rómaiak meg ne neszeljék az igazságot. Te velem jössz.
Ascoli herceg továbbította a király parancsát. Az udvaroncok megriadtak, pedig hát hol voltak egyelőre attól, hogy sejtsék a katasztrófa valóságos méreteit! Ascoli herceg a folyosón érte utol a királyt. Ferdinánd futtában kiáltozott:
- Ascoli! Ascoli! Gyere már, te tökkelütött! Hallod, mit mond kiváló tábornokunk, Mack báró? Ebben a szempillantásban indulnunk kell, nehogy ezek a k.... franciák előbb találjanak Sorába érni, mint mi!
Nemhiába tartott Mack a francia hadsereg gyors élőnyomulásától, a két előőrs már a csata éjjelén útban volt Civita Ducale felé. Az egyiket Salvato Palmieri vezette, a másikat Ettore Carafa, s mindketten erősen remélték, hogy ha idejében célhoz érnek, sikerül az Abruzzók lábainál elvágniuk a nápolyi hadsereg útját. Az egyik előőrs Sora irányában haladt, Tagliacozzón és Capistrellón át, a másik Ceperanóba igyekezett Tivolin, Palestrinán, Valmontonén és Ferentinón keresztül.
Championnet majd a velletri-ferracinói útvonalon, a pontini mocsárvidéken nyomul utánuk, miután Rómában rendet teremtett.
A tábornok másnap kora hajnalban útnak eredt hatezer emberével Rómába. Előzőleg értesítette Lemoine-t és Casabiancát a történtekről, és utasította őket, hogy induljanak azonnal Civita Ducaléba, egyesüljenek Macdonald és Duhesme csapataival, majd haladéktalanul kezdjék meg az előnyomulást Nápoly irányába. Ő maga huszonöt mérföldet tett meg egyetlen nap alatt, Stortánál éjszakázott, s másnap reggel nyolc órakor már ott állt Róma kapui előtt. Az Angyalvár üdvlövéseinek dörgése közepette vonult be a városba, átkelt a Tevere bal partjára, és egyenesen a Corsini-palotába tartott, ahol minden holmiját érintetlenül találta. Rieschach őrnagy, mint látjuk, szavának állt.
Championnat még aznap kiragasztatta Róma különböző pontjain a következő kiáltványt:
Rómaiak!
Azt ígértem nektek, hogy húsz napon belül visszatérek Rómába; íme beváltottam a szavamat, a tizenhetedik napon itt vagyok.
A nápolyi zsarnok hadserege arra vetemedett, hogy megtámadja a francia hadsereget.
A legelső ütközetben megsemmisült. Álljatok ki a bástyafokra, és saját szemetekkel láthatjátok, hogy menekül a vert sereg Nápoly felé. De győzedelmes hadaink ott is megelőzik.
Civita Castellanánál tegnap háromezer halott és ötezer sebesült maradt a csatatéren. A halottaknak megadjuk a csatában elesett katonákat megillető végtisztességet, azaz magán a csatamezőn temetjük el őket. A sebesültekkel úgy bánunk majd, mint testvéreinkkel; hisz minden ember testvér az Örökkévalónak, mindnyájunk teremtőjének színe előtt!
Győzelmes seregünk ötezer hadifoglyot ejtett, nyolc zászlót, negyvenkét ágyút és nyolcezer puskát zsákmányolt; a nápolyi hadsereg teljes lőszerkészlete, minden poggyásza, tábori felszerelése és egész hadikincstára a kezünk közé került.
A nápolyi király futva fut haza, országa fővárosába. Nyomában a gyalázat jár, népének átkai és a világ megvetése.
A Hadak Istene ismét megsegítette nagy ügyünket. - Éljen a köztársaság!
Championnet
Még aznap helyreállították a római köztársaságot. Mattei és Zaccalone, a két konzul, aki olyan csoda mód menekült meg a halál torkából, újra elfoglalta hivatalát. Duphot sírját a római csőcselék az emberiség gyalázatára feldúlta, nemes porhüvelyének maradványai ebek harmincadjára kerültek; most emlékművet emeltek a sír helyén és rávésték dicső nevét.
Championnet kiáltványából már értesültünk a király futásáról; mi azonban nem érhetjük be, az ő példájára, a puszta tény közlésével. Olvasóink engedelmével a király nyomába szegődünk, hogy fény derüljön sajátos jellemének újabb vonásaira.
Ferdinánd Mackkal együtt felugrott az Argentina-színház bejáratánál várakozó hintóba, s rárivallt Ascolira, hogy ő is szálljon be.
Mack tisztelettudóan az elülső ülésen foglalt helyet.
- Üljön csak mellém, tábornok! - szólt rá a király. Még ebben a helyzetben sem állta meg, hogy ne gúnyolódjék; az ostor végeredményben őrajta csattant, de ez fel sem ötlött benne. - Lesz még jócskán alkalma hátrálni, minek kezdené meg, amíg nem muszáj!
Mack nagyot sóhajtott, és átült a király mellé.
Ascoli herceg foglalta el az elülső ülést.
Megérkeztek a Farnese-palotához. Időközben befutott Bécsből egy küldönc az osztrák császár levelével. A király sietve feltörte a pecsétet, s a következőket olvasta:
"Szeretett testvérem és unokafivérem, nagybátyám és apósom, barátom és szövetségesem,
Mindenekelőtt fogadja legőszintébb szerencsekívánataimat hadainak győzelme és diadalmas római bevonulása alkalmából..."
A király nem olvasta tovább.
- Na, ez is jókor jött - mondta. És zsebre vágta a levelet.
Kutatóan pillantott körül:
- Hol a futár, aki a levelet hozta?
- Itt vagyok, felség - lépett elő a futár.
- Á, te vagy az, barátom? Fogd a fáradságodért - mondta a király, és átnyújtott egy zacskó aranyat.
- Felség, esedezem, kegyeskedjék válaszolni felséges uralkodómnak.
- Hogyne, hogyne. De csak szóban. Nincs időm írni. Ugye, Mack, nincs rá idő?
Mack lehorgasztotta a fejét.
- Nem tesz semmit - mondta a futár. - Híven megjegyzem, felség, arról kezeskedem.
- Egyszóval azt állítod, hogy pontosan átadod a felséges császárnak izenetemet?
- Szó szerint átadom.
- No, akkor mondd azt, hogy én üzenem, megértetted, én üzenem...
- Értettem, felség.
- Mondd meg neki, hogy Ferdinánd király, az ő testvére és unokafivére, nagybátyja és apósa, barátja és szövetségese közönséges szamár.
A futár hátrahőkölt ijedtében.
- De szó szerint így mondd ám - folytatta a király. - Mert nagyobb igazságot sohasem mondtál még életedben.
A futár elképedve távozott.
- Indulhatunk - szólt a király. - Mindent elmondtam az osztrák császári felségnek, amit mondani akartam.
- Bátorkodom megjegyezni, felség - szólalt meg Mack -, hogy nem tanácsos hintóval kelni át a római síkságon.
- Hát hogy menjek? Gyalog?
- Nem gyalog, lóháton.
- Lóháton! És miért éppen lóháton?
- Mert ha hintón megy felséged, kénytelen az utakon haladni, lovon ellenben átvághat akár a földeken is, ha a szükség úgy hozza. Felséged kitűnő lovas, jó lovon nincs mit félnie nem kívánatos találkozásoktól.
- Ó, malora! A nemjóját! - jajdult fel a király. - Egyszóval ki vagyok téve nem kívánatos találkozásoknak?
- Nem valószínű. De kénytelen vagyok felséged tudomására hozni, hogy ezek az átkozott jakobinusok arcátlanul azzal fenyegetőztek: ha a kezük közé kapják a királyt...
- Mit csinálnak?
- Városon felakasztják az első lámpaoszlopra, falun az első fára.
- Fuimmo! Ascoli! Fuimmo! Meneküljünk!... Mit piszmogtok, semmirekellők? Két lovat! Hozzatok két lovat! A legjobb lovakat! Kitelik a zsiványoktól, hogy felakasztanak! De végtére is: nem mehetünk Nápolyig lovon!
- Nem is kell, felség - mondta Mack. - Albanóban nyugodtan felszállhat a legelső postakocsira.
- Igazsága van! A csizmámat! Nem lovagolhatok selyemharisnyában! A csizmámat! Hallod, gazházi?
Az egyik inas felrohant a lépcsőn; kisvártatva egy hosszú szárú csizmával tért vissza.
Ferdinánd ott a hintóban húzta fel a csizmát. Hogy kedves barátjával, Ascolival mi lesz, arra fütyült.
Mire a második csizmát is felhúzta, elővezették a két lovat.
- Lóra, Ascoli! Lóra! - kiabált Ferdinánd. - Mit kucorogsz ott a kocsi mélyén? Uram bocsá', azt hinné az ember, alszol.
- Tíz testőrt és egy köpönyeget őfelségének! - vezényelt Mack.
- Úgy is van - szólt a király, miközben nyeregbe szállt -, tíz testőrt meg egy köpenyt nekem.
Máris hozták a sötét színű köpenyt. Ferdinánd beleburkolódzott.
Mack is lóra szállt.
- Engedelmével, elkísérném felségedet a San Giovanni-kapuig: könnyebb lesz a lelkem, ha a királyt a falakon kívül tudom.
- Úgy gondolja, tábornok, hogy a városban veszély fenyeget?
- Tegyük fel... bár kizárt dolog...
- Az ördögbe! - káromkodott a király. - Mindegy, tegyük csak föl.
- Tegyük föl, hogy Championnet-nak sikerült valami módon értesítenie az Angyalvár parancsnokát, és a jakobinusok lezárják a kapukat.
- Nem lehetetlen - kiáltotta- Ferdinánd -, egyáltalán nem lehetetlen. Induljunk!
- Induljunk - bólintott Mack.
- Hé, merre megy, tábornok?
- Mutatom az utat felségednek. A városnak egyetlen olyan kapuja van, ahol senkinek nem juthat eszébe a királyt keresni, s ez a Nápollyal ellenkező irányban fekvő kapu. Oda vezetem felségedet, a porta del Popolóhoz. Egyébként is ez esik hozzánk a legközelebb, márpedig most csak egy a fontos: hogy Rómából kijussunk. Ha ez sikerült, egy negyedóra alatt megkerüljük a falak mentén a várost, és egykettőre ott termünk a San Giovanni-kapunál.
- Agyafúrt fickó maga, tábornok! Ördögien ravaszok lehetnek azok a csirkefogó franciák, hogy mégis megverték.
Beszélgetés közben jócskán haladtak előre. Már a Ripetta végén jártak.
A király egyszer csak egy gyeplőrándítással megállította Mack lovát.
- Hé, tábornok, mit akar az a sok ember ott a porta del Popolónál? - kérdezte.
- Ha nem lenne képtelenség feltételezni, hogy harminc mérföldet tettek meg öt óra alatt, azt mondanám, ezek felséged menekülő katonái.
- Ők azok, tábornok! Ők azok! Hohó! Ön nem is sejti, mire képesek ezek a fickók! Ha menekülésről van szó, valósággal szárnyuk nő.
A király fején találta a szöget. Csakugyan a menekülő katonák első csoportja tódult be a kapun. Az utat Rómáig óránként majd hatmérföldes sebességgel tették meg. A király arcára vonta köpenyét, és átfurakodott a tömegen. Senki sem ismerte föl.
A kapun túl a kis csapat jobbra kanyarodott, végignyargalt az Aurelianus-körfal mentén, maga mögött hagyta a San Lorenzo-, majd a Maggiore-kaput, és végül eljutott a sokat emlegetett San Giovanni-kapuhoz. Itt vette át Ferdinánd tizenhat nappal ennek előtte fényes külsőségek között Róma kulcsait.
- Íme az országút, sire - szólt Mack. - Egy óra múlva Albanóban lehet felséged, Albanón túl pedig már biztonságban van.
- Elválunk, tábornok?
- Sire, az imént még az volt a kötelességem, hogy a királlyal törődjem, jelenleg az a kötelességem, hogy a hadsereggel törődjem.
- Akkor hát menjen, és tegye, amit tehet. De akárhogy fordul is a kocka, emlékezzék rá: nem én akartam ezt a háborút, nem én rángattam önt ki bokros teendői közül, hogy Bécsből Nápolyba hívassam.
- Mi tagadás, így van, sire. Ha kell, készséggel tanúsítom, hogy mindez egyes-egyedül a királyné műve. Most pedig Isten óvja felségedet!
Mack tisztelgett, megsarkantyúzta a lovát, és visszavágtatott ugyanazon az úton, amelyen ide jutottak.
A király maga is mélyen lova véknyába vágta sarkantyúját, s nagy iramban megindult Albano felé, miközben azt mormogta a foga közt:
- Téged pedig, te fajankó, vigyen el az ördög!
Látni való, hogy a király véleménye serege fővezéréről mit sem változott az államtanács napja óta.
Hiába erőlködött a tíz ember, hogy lépést tartson a királlyal és Ascoli herceggel, hamarosan lemaradtak. Hja, a két illusztris lovas kitűnő lovon ült, s az iramot a beijedt Ferdinánd diktálta! Mellesleg megjegyezve, Ferdinánd, aki általában kevéssé bízott alattvalóiban, bizonyosra vette, hogy ha útközben veszélybe kerülnének, a kíséret amúgy sem jelent hathatós segítséget. Mire Ferdinánd és a herceg eljutott az albanói domb lábához, a tíz testőr réges-régen visszafordult.
A királyt egész úton rémlátások gyötörték. Róma környéke csakugyan kísérteties látványt nyújt, különösen éjjel: a római vízvezetékek törött ívei úgy festenek a sötétben, mint a menetelő óriások; az utazó lépten-nyomon sírokba botlik, és rejtelmes zajok hatolnak a fülébe, mintha a holtak szellemei nyöszörögnének. Ferdinánd pillanatonként odakormányozta lovát Ascoli mellé, s miközben rövidebbre fogta a gyeplőszárat, hogy ha árok kerülne elébe, átugrassa, azt suttogta: "Látod, Ascoli?" - vagy: "Hallod, Ascoli?" Ascoli nem vesztette el a fejét, lévén sokkal bátrabb, mint a király. Körülkémlelt vagy hallgatózott egy kicsit, s aztán megnyugtatta a királyt: "Nem látok semmit, sire" - mondta, vagy: "Nem hallok semmit, sire." Ferdinánd szokott cinizmusával azt felelte rá:
- Mondtam én mindjárt Macknak, hogy nem tudom, bátor vagyok-e, vagy sem, no, most legalább eloszlott minden kétségem: nem vagyok az, és kész.
A két szökevény gyorsan eljutott Albanóba; az út alig egy órát vett igénybe. Éjféltájban érkeztek, s minden kaput zárva találtak, a postaállomásét csakúgy, mint a többi házét.
Ascoli herceg a kapu fölött díszelgő feliratról ráismert a posta épületére. Leszállt a lováról, és dörömbölni kezdett a kapun.
A postamester jó három órával ennek előtte tért nyugovóra. Rosszkedvűen, zsörtölődve jött kaput nyitni, de Ascoli hercege sietett kimondani a varázsigét, amely minden ajtózárat felpattant:
- Ne aggódjék, jól megfizetjük a fáradságát.
A postamester képe felderült.
- Mit parancsolnak kegyelmes uraimék? - kérdezte.
- Egy hintót, három lovat és egy ügyes postakocsist - szólt a király.
- Kis negyedóra alatt minden meglesz, uraim - mondta a postamester.
Majd hozzátette, minthogy közben eleredt az eső:
- Addig is nem óhajtanak kegyelmes uraimék a szobámba fáradni?
- Óhajtunk bizony - kapott a szón a király, csak ő tudta, miért. - Nyiss szobát, de rögtön.
- Mi történjék, kegyelmes uraim, a lovakkal?
- Vezesd az istállóba őket. Majd érte küldök én, Ascoli herceg. Megértetted?
- Igenis, kegyelmes uram.
A herceg kérdően pillantott a királyra.
- Tudom, mit beszélek - szólt Ferdinánd. - Menjünk csak, ne vesztegessük a drága időt.
A postamester bevezette őket egy szobába. Két szál gyertyát gyújtott meg.
- Csak az a bökkenő - mondta közben -, hogy mindössze egy homokfutóm van.
- Sebaj, ha erős a kocsi.
- Erős az, de még mennyire hogy erős! Excellenciád a pokolba is elmehet rajta.
- Akkor jó, egészen odáig el se megyek.
- Kegyelmes uraimék megveszik a homokfutót?
- Nem, de itt hagyunk cserébe két ezerötszáz dukátot érő lovat, tökfilkó!
- Egyszóval enyém a két ló?
- Ha nem küldünk érte, a tied. Ha mégis érte küldünk, megfizetjük a homokfutó árát. Siess már, hallod-e!
- Már itt sem vagyok, kegyelmes uram.
A postamester hátrálva, földig hajlongva távozott; megpillantotta a királyt köpönyeg nélkül, teljes díszben.
- Végre! - szólt Ascoli herceg. - Egykettőre megkapjuk a kocsit, felséged rendjelei megtették a magukét.
- Azt hiszed, Ascoli?
- Felséged maga is láthatta: emberünk kis híján négykézláb távozott.
- Kedves jó Ascolim - mondta a király behízelgő hangon -, ugye nem is sejted, mire szeretnélek kérni?
- Engem, sire?
- Nem, mégse - szólt a király -, bizonyára nem akarnád...
- Sire - felelte Ascoli herceg ünnepélyesen -, nem akarhatok mást, mint felséged.
- Jól tudom én, hogy te hűséges vagy, hogy te vagy az egyetlen, igaz barátom, senki mástól nem is kérném, amit tőled szeretnék.
- Nehéz feladat?
- De nehéz ám! Ha te lennél az én helyemben és én a tiédben, nem tudom, megtenném-e a kedvedért!
- Ó, felség, ezen igazán kár a fejét törnie - felelte Ascoli hercege, futó mosollyal ajkán.
- Úgy látom, nem bízol a barátságomban - mondta a király. - Ez nem szép tőled.
- Pillanatnyilag ez tán nem is fontos - felelte nagy méltósággal a herceg. - Fontos csak az, hogy felséged bízzék az én barátságomban.
- Becsületszavamra, soha többé nem kételkedem benne, ha most az egyszer tanúbizonyságát adod.
- Miféle bizonyságot vár, sire? Bátorkodom megjegyezni, hogy felséged túlságosan sok időt fecsérel egy alapjában véve nyilván igen egyszerű ügyre.
- Egyszerű, egyszerű - dünnyögte a király. - Ám legyen. Ugye tudod, mivel fenyegetnek ezek a pimasz, jakobinus útonállók?
- Tudom. Hogy felakasztják felségedet, ha a kezük közé kerül.
- Nos, drága barátom, drága Ascolim, arról volna szó, hogy ruhát cseréljünk.
- Értem - mondta a herceg. - Ha a jakobinusok mégis rajtunk ütnének...
- Érted már? Ha rajtunk találnak ütni, azt hiszik majd, hogy te vagy a király, tehát csakis veled törődnek. Én szép csendesen továbbállok, és akkor te megmondod az igazi nevedet. Nem is olyan veszedelmes, ugye? Viszont micsoda megtiszteltetés, királyod életét megmenteni! Érted már?
- Sire, nem szokásom a veszélyt méricskélni, ha felségednek tehetek szolgálatot.
Ascoli herceg máris levetette a kabátját, s átnyújtotta a királynak.
Az öné, sire - szólt nemes egyszerűséggel.
Akármennyire önző volt is a király, a herceg önfeláldozása megrendítette. Átölelte és a szívére szorította barátját, majd ledobta saját kabátját, és felsegítette a hercegre, olyan ügyesen és gyorsan, hogy egy gyakorlott lakáj is megirigyelhette volna. Hiába szabódott Ascoli, Ferdinánd ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg gombolja be a kabátot, az első gombtól az utolsóig.
- Úgy! - mondta a király. - Már csak a rendjelek vannak hátra. - Elsőül a Konstantinoszi Szent György-rend nagykeresztjét akasztotta a herceg nyakába.
- Ugye, te a Szent György-rend parancsnoka vagy? - kérdezte közben.
- Igen, sire, de alapítvány nélküli parancsnok. Felséged régóta ígéri, hogy alapítványt létesít javamra és családom elsőszülöttei javára.
- Megteszem, Ascoli, megteszem, négyezer dukátot javadalmazó alapítványt teszek, hallod-e?
- Köszönöm, sire.
- Okvetlen emlékeztess rá később, mert kitelik tőlem, hogy megfeledkezem róla.
- Bizony - sóhajtotta a herceg, némi keserűséggel -, felséged meglehetősen feledékeny, ezt tapasztalatból tudom.
- Csitt! Ne emlegesd a hibáimat éppen most, légy nagylelkű! De a Mária Terézia-rend szalagját csak megkaptad?
- Nem volt szerencsém ebben a megtiszteltetésben részesülni, sire.
- Lesz rá gondom, hogy vőm neked adományozza, légy nyugodt. Egyszóval mindössze a Szent Januárius-érdemrendet kaptad meg, szegény Ascoli barátom?
- Nem én! Éppoly kevéssé, mint a Mária Terézia-rendet, sire.
- Nem kaptad meg a Szent Januárius-érdemrendet?
- Nem, sire.
- Nem? Cospetto! Szégyen, gyalázat! Neked adományozom, Ascoli, azt is, a nagykereszttel együtt, ami a kabáton lóg. Igazán kiérdemelted. Milyen jól áll rajtad a kabátom! Mintha rád öntötték volna.
- Felséged figyelmét talán elkerülte, hogy ez a nagykereszt gyémántból van.
- Nem, nem.
- Hogy legalább hatezer dukátot ér.
- Bár érne tízezret, szívből kívánom.
A király most magára öltötte a herceg kabátját, és fürge kézzel begombolta. A kabáton mindössze a Szent György-rend ezüst keresztje ékeskedett.
- Különös - szólt a király -, milyen jól érzem magam a te kabátodban, Ascoli. Nem tudom, miért, de az enyémben majd megfúltam már. Á...
És Ferdinánd tele tüdőből fellélegzett.
Léptek zaja hangzott. A postamester közeledett.
A király felkapta a köpenyt, és a herceg vállára akarta teríteni.
- Mit tesz felséged? - kiáltotta Ascoli.
- Felségedre terítem a köpenyt.
- De én nem tűrhetem, hogy felséged...
- Igenis eltűröd, a nemjóját!
- De felség...
- Hallgass!
A postamester belépett a szobába.
- Kegyelmes uraim, a kocsi előállt - jelentette.
Megrökönyödve meredt a két utasra; rémlett neki, hogy valami nagy változás esett rajtuk, de nem tudta pontosan, miféle - mintha a hímzett kabát és a rendjelek gazdát cseréltek volna.
A király közben a köpenyt rendezgette Ascoli vállán.
- A kegyelmes úrnak az az óhaja, hogy ne zaklassák út közben - mondta a király. - Szeretné a váltásokat Terracináig kifizetni.
- Mi sem egyszerűbb - felelte a postamester. - Nyolc és egynegyed posta az út, az lovanként két frankkal számolva tizenhárom dukát; a két tartalék ló, ugyancsak két frankjával számolva, egy dukát, összesen tizennégy dukát. Mennyit szánnak kegyelmes uraimék a kocsisoknak?
- Ha jól hajtanak, fejenként egy dukátot, de őket nem fizetjük előre, mert ha a zsebükben érzik a pénzt, nem hajtanak rendesen.
- Ha excellenciád egy dukát viteldíjat fizet - szólt a postamester, és földig hajolt Ascoli előtt -, úgy utazik majd, mint a király.
- Ez már beszéd! - rikkantott Ferdinánd. - A kegyelmes úr úgy óhajt utazni, mint a király.
- Ha kegyelmes uramnak ennyire sürgetős az útja - mondta a postamester, még mindig Ascolihoz intézve a szót -, úgy vélem, előreküldhetnénk egy lovas futárt azzal az izenettel, hogy a váltás útra készen várja a kocsit.
- Küldjünk csak, küldjünk - kiáltotta a király. - A kegyelmes úrnak ez a lehetőség nem jutott eszébe. Egy dukátot kap a küldönc, egy fél dukát a ló ára, összesen még négy dukát jár tehát a lóért. Tizennégy meg négy az tizennyolc, itt van húsz dukát. A fennmaradó két dukát legyen a magáé postamester uram, amiért megzavartuk a ház éjjeli nyugalmát.
A király előkotorta a herceg mellényzsebéből a herceg pénzét, és azzal fizette ki a postamestert, jót nevetve a csínyen.
A postamester felragadta az egyik gyertyatartót, hogy kimenet világítson Ascolinak. Ferdinánd maga volt a megtestesült figyelem.
- Kegyelmes uram, méltóztassék ügyelni - mondogatta -, itt nagyot kell lépni, kegyelmes uram, méltóztassék ügyelni, itt hiányzik egy lépcsőfok, kegyelmes uram, méltóztassék ügyelni, egy darab fa fekszik a lába előtt.
Kiértek a kocsihoz. Ascoli félreállt, hogy szokása szerint a királyt engedje előre.
A király lekapta kalpagját, mélyen meghajolt, és harsányan kiáltotta:
- Szó sem lehet róla! Csak ön után, excellenciás uram.
Ascoli elsőnek szállt fel, és leült a bal oldali ülésre.
- A másik ülésen foglaljon helyet, excellenciás uram, a jobb oldalon. Túlságos megtiszteltetés számomra már az is, hogy excellenciáddal egy kocsiban utazhatom.
Azzal ő is fellépett, a herceg nyomában, és leült a herceg bal oldalán.
Egy postakocsis lóra pattant, s a kocsi nagy iramban megindult Velletri felé.
- Terracináig minden ki van fizetve, a kocsis és a küldönc bérétől eltekintve - kiáltott utánuk a postamester.
- A kegyelmes úr dupla viteldíjat fizet - mondta a király.
A csábító ígéret hallatára a kocsis megsuhintotta ostorát, s a homokfutó villámsebesen haladt előre. Az útfélen rendkívüli gyorsasággal árnyak suhantak.
Az árnyak megriasztották a királyt.
- Barátom - szólította meg a kocsist -, kiféle, miféle emberek ezek? Ugyanarra tartanak, mint mi, és futnak, akár az őrültek.
- Excellenciás uram - felelte a kocsis -, azt beszélik, nagy csata volt ma a franciák és a nápolyiak között, és a nápolyiak vereséget szenvedtek. Ezek az emberek mind a csatából menekülnek.
- Szavamra! - fordult a király Ascolihoz. - Azt hittem, mindenkit megelőztünk, s lám, elibünk vágtak! Szégyen, gyalázat! Szó, ami szó, futni jól tudnak a fickók! Hat frank üti a markát, kocsis, ha sikerül őket magunk mögött hagyni.
Mialatt Ferdinánd az Albanóból Velletribe vezető úton versenyt futott tulajdon alattvalóival, Karolina királyné Te Deum-ot mondatott Nápoly összes templomában és ünnepi ódákat szavaltatott a színházakban, felséges férje utasításainak megfelelően, minthogy egyelőre csupán győzelmeinek híre jutott el hozzá. Minden nagyvárosban akadnak alkalmi poéták, Párizsban csakúgy, mint Bécsben, Londonban csakúgy, mint Berlinben, de mondjuk ki bátran az olasz múzsák nagyobb dicsőségére, hogy ünnepi rigmusok tekintetében egyetlen ország sem kelhet versenyre Nápollyal. Amióta a király elindult Nápolyból, s még inkább, amióta győzelmeinek híre kelt, legalább két-háromezer ember ébredt hirtelen költői elhivatottságának tudatára. Csak úgy záporoztak az ódák, himnuszok, szonettek, akrosztikhonok, dalocskák és disztikhonok, a rímáradat folyvást nőtt, s már-már azzal fenyegetett, hogy vízözönné dagad. Olyannyira, hogy a királyné sürgősen Casertába hívatta signore Vaccát, a hivatalos udvari költőt, s úgy ítélve, hogy felesleges Vacca úrnak olyan munkával bíbelődnie, amire akad untig elég önkéntes jelentkező, azzal bízta meg, hogy a Nápoly legkülönbözőbb pontjairól naponta beérkező két-háromszáz versezetből válassza ki azt a tíz-tizenkét elmeművet, amelyeket méltónak ítél nyilvános felolvasásra a színház- vagy a fogadóteremben, aszerint hogy nagy gálaestet tartottak éppen a palotában, vagy szűkkörű összejövetelt. Őfelsége méltányos rendelkezése értelmében signore Vacca fizetését megduplázták arra az időre, amíg a költészet ilyetén túlburjánzása tart, tehát amíg szükség van az ő válogató munkájára, nehogy meg találjon szökni előle. Köztudott dolog ugyanis, hogy sokkalta fárasztóbb naponta tíz-tizenkétezer verssort elolvasni, mint ötvenet vagy akár százat faragni, márpedig éppen ennyi - legalább ötven és legfeljebb száz verssor - volt a napi penzuma IV. Ferdinánd király őfelsége szabadalmazott bárdjának. Azért ilyen sok, mert az olasz nyelv különösen alkalmas a versgyártásra.
1798. december havának 9. napja messze kimagaslott az előző, munkás napok hosszú sorából is. Signore Vacca ezen a napon összesen mintegy kilencszáz verset böngészett át, közte százötven ódát, száz himnuszt, háromszázhúsz szonettet, kétszáztizenöt akrosztikhont, negyvennyolc dalt és hetvenöt disztikhont. Meghallgatásra érdemesnek találtatott egy himnusz - ezt Cimarosa karnagy úr azon nyomban meg is zenésítette -, négy szonett, három akrosztikhon, egy dal és két disztikhon. Valamennyit a palota nagy előadótermében, a december 9-én estére meghirdetett rendkívüli díszelőadás keretében szándékoztak felolvasni. Az előadás műsorán ezenkívül Domenico Cimarosa Horatiusok című operája és ama háromszáz balett egyike szerepelt, amelyeket Olaszországban Armida kertje címen írtak.
Elénekelték a himnuszt, elszavalták a két ódát, felolvasták a négy szonettet, a három akrosztikhont, a kis dalt és a két disztikhont, egyszóval lezajlott az est teljes költői műsora, hatszáz hallgató előtt - ennyien fértek ugyanis a terembe -, amikor egyszer csak bejelentették a közönségnek, hogy futár érkezett, a királynénak hozott felséges férjétől levelet, minthogy pedig a levél friss híreket tartalmaz a hadszíntérről, fel fogják olvasni az egybegyűlteknek.
Lett erre nagy taps, kiabálás! A hallgatóság követelte a levél azonnali felolvasását. Végül is előszólították a bölcs Ubaldo lovagot, aki ott állt már tettre készen, hogy az adott pillanatban varázspálcája egyetlen suhintásával elűzze az Armida palotájának bejáratát őrző szörnyetegeket; őrá hárult a feladat, hogy a királyi levél tartalmát a közönséggel megismertesse.
A lovag kilépett a színpadra, tetőtől talpig páncélban. Sisakja forgóján a vörös-fehér - nemzetiszín - tollbokréta lengett. Háromszor meghajolt, hódolattal megcsókolta a levélen az aláírást, majd hangosan és tagoltan olvasni kezdte, amint következik:
Hőn szeretett hitvesem!
Ma reggel Cornetóba indultam vadászni. Ide holmi ásatások miatt hívtak meg, valamiféle etruszk sírokat találtak, állítólag nagyon-nagyon régiek. Bezzeg örült volna sir William lelke, ha nem rest kimozdulni Nápolyból! Nekem azonban van untig elég saját sírom Cumaeban, Sant'Agatadei-Gotiban és Nolában, méghozzá sokkal régibbek, mint az ő híres etruszk sírjaik; gondoltam, hadd túrják csak a tudósok a földet kedvükre, én meg inkább vadászni mentem.
A vadászat sokkal fárasztóbb volt és sokkal kevésbé eredményes is, mint persanói vagy asproni vadászataim, mert összesen három vadkant ejtettem el, igaz, hogy az egyik több mint kétszáz rottoli-t nyomott - éppen az, amelyik a legjobb három kutyámat felnyársalta. Viszont egész idő alatt hallottuk Civita Vecchia irányából az ágyúk dörgését: Mack porolta éppen a franciák irháját, pontosan ott és úgy, ahogy jó előre megmondta, a haditudomány nagyobb dicsőségére. Az ágyúdörgés folyvást tartott, egészen fél négyig, amikor is befejeztem a vadászatot és visszatértem Rómába. A franciák, úgy látszik, keményen védekeznek, de nem tesz semmit, minthogy ők csak nyolcezren vannak, Macknak ellenben negyvenezer ember áll rendelkezésére.
Vacsora előtt írok Önnek, drága hitvesem és tanítónőm. Hét órára vártak, fél hétre befutottam, nincs még készen a vacsora. Most kénytelen-kelletlen ülök és várok, bár kopog a szemem az éhségtől, és mint látja, Önnek írok, hogy ezt a félórát mégis kellemesen és hasznosan töltsem el.
Vacsora után az Argentína-színházba megyek, a Titkos házasság-ot meghallgatni és egy balettot végignézni, amelyet az én tiszteletemre szereztek. A balett címe: Nagy Sándor bevonulása Alexandriába. Mondanom sem kell Önnek, amilyen művelt, hogy ez finom célzás az én római bevonulásomra. Ha a balett csakugyan olyan jó, mint mondják, elküldöm a szerzőjét Nápolyba, hadd tanítsa be művét a San Carlo-színház együttesének.
Még az este folyamán hírt várok nagy győzelmünkről, s mihelyt megkaptam, futárt menesztek Önhöz.
Nem lévén egyéb közlendőm, ezennel az enyémhez hasonló jó egészséget kívánok Önnek és drága gyermekeimnek, s valamennyiöket Isten szent és kegyes oltalmába ajánlom.
B. Ferdinánd
Mint látjuk, a levél lényegét teljesen elfedte a mellékes elem, sokkal több szó esett benne arról, hogyan vadászott a király vaddisznóra, mint arról, hogy csatázott Mack. XIV. Lajos mondta ki elsőül a zsarnok gőgjével: "Az állam én vagyok!", de jóval annak előtte már, hogy ő megfogalmazta, ez volt és ez maradt mindmáig minden önkényuralkodó alapelve.
Ferdinánd levele kiáltó önzése ellenére pontosan úgy hatott, ahogy a királyné elvárta. Hogy is merészelte volna bárki nem osztani őfelsége jó reményeit a csata kimenetelét illetően!
Lezajlott a balett, kiürült a színház, kialudtak a lámpák, s a vendégek kocsiba szálltak, hogy hazatérjenek Caserta és Santa Maria környékén szanaszét fekvő nyaralóikba. A királyné is visszatért saját lakosztályába, bizalmas hívei kíséretében, akik valamennyien a palotában laktak, s vele maradtak vacsorára, vacsora utánra. A szűk körű társaság tagjai voltak: mindenekelőtt Emma, azután a szolgálatos udvarhölgyek, sir William, lord Nelson, aki alig három-négy napja tért vissza Livornóból, ahová Naselli tábornok nyolcezer emberét elkísérte és Castelcicala herceg, akit címe és állása szinte egyenrangúvá avatott nagynevű vendéglátó házigazdáival és a fényes vendégkoszorúval, vállalt mestersége ellenben erkölcsileg a körülötte sündörgő cselédeknél is alacsonyabb szintre süllyesztett. Jelen volt továbbá Acton, aki néhány nap óta kettőzött figyelemmel és hódolattal vette körül a királynét, mert jól tudta, micsoda felelősség nyugszik vállain, és sejtette, hogy egyedül a királynéban találhat támaszra, ha az ügy rosszra fordul. Végül megjelent aznap este kivételesen a két öreg hercegnő is. A királyné megszívlelte férje intését, hogy madame Victoire és Adélaide mégiscsak XV. Lajos király lánya, és meghívta őket egy hétre Casertába, hét testőrükkel egyetemben. A hét fiatalembert nem vették ugyan föl a nápolyi hadsereg kötelékébe, de a király javaslatára Ariola hadügyminisztertől hadnagyi rangot és fizetést kaptak. Itt Casertában a testőrtisztekkel együtt laktak és étkeztek mint nagyra becsült vendégeik; a két öreg hercegnő azalatt a királyné kitüntető vendégszeretetét élvezte. Hogy a személyüknek szóló megbecsülés még nyilvánvalóbb legyen, a királyné arra is felhatalmazta a két öreg hölgyet, hogy minden este meghívhatják a vacsoraasztalhoz egyik testőrüket, aki aznap udvari tisztként teljesít majd körülöttük szolgálatot.
A hercegnők előző este érkeztek Casertába. Elsőül Bocchechiampe urat hívták meg asztalukhoz, a következő estén Gianbattista de Cesare úrra került sor. Előadás után a hercegnők rövid időre lakosztályukba vonultak vissza; Cesare úr, aki a földszintről, a tisztek helyéről nézte végig az előadást, értük ment, hogy együtt induljanak a királynéhoz, ahol a hercegnők fogják majd őfelségének és fényes vendégeinek bemutatni.
Mint már említettük, Bocchechiampe úr korzikai nemes volt, Cesare viszont ősi caporale családból származott, azaz egyik őse valaha egy katonai körzet parancsnokának a tisztségét viselte. Mindketten jóvágású fiatalemberek voltak. Cesare alkalmasint tudatában lehetett előnyös külsejének, mert aznap este a szokottnál is nagyobb gondot fordított öltözékére, hogy megjelenése fényét emelje, a hadnagyi egyenruha tudvalevőleg jól fest egy jóképű, jó kiállású huszonhárom éves fiatalemberen.
De akármilyen csinos és üde volt az arca, elegáns a termete, mindez nemigen indokolta, hogy láttára a királyné kiáltásba törjön ki, sőt, nemcsak ő, hanem Emma, Acton, sir William és jóformán minden jelenlevő.
A királyné és a többiek ugyanis meglepetésükben kiáltottak fel: Gianbattista de Cesare megdöbbentően hasonlított Ferenc kalábriai hercegre. Ugyanaz a rózsás bőr, világoskék szem, szőke haj, ugyanolyan termet, legfeljebb a haj volt egy árnyalattal sötétebb s a termet egy gondolattal karcsúbb.
Cesarét előbb zavarba ejtette a váratlan és viharos fogadtatás; sohasem találkozott még a trónörökössel, s így nem is sejthette, hogy a véletlen kegye folytán olyannyira hasonlít a király egyik fiára. De mint talpraesett emberhez illik, ügyesen kivágta magát. A herceg nyilván elnézi - mondta -, hogy rá merészel hasonlítani, hiszen nem akarattal történt, ami pedig a királynét illeti, neki amúgy is gyermeke minden alattvalója, nem neheztelhet tehát közülük arra, aki nemcsak érzéseiben, de külsőleg is egyik fiára üt.
A társaság asztalhoz ült. A vacsora roppant vidám hangulatban folyt le; a két öreg hercegnő, most, hogy a versailles-i udvarhoz olyannyira hasonló környezetben találta magát, jóformán teljesen feledte feledhetetlen nővére elvesztésén érzett bánatát. Hja, a királyi személyek privilégiuma egyebek közt az, hogy az udvari gyász színe lila s tartama mindössze három hét.
Hogyne telt volna vidáman az este, amikor a jelenlevők mind rendületlenül hitték, akárcsak a király, és mert a király hitte, hogy az a bizonyos ágyúszó csakugyan a franciák vesztét hirdette. Ha akadtak is néhányan, akik kételkedtek, vagy legalább jobban aggódtak a többinél, azok is erőt vettek magukon, s csakúgy nevetgéltek és sugároztak, mint a társaság legvidorabb tagjai.
Egyedül Nelson ült gondterhelten - bár Emma tüzesnél tüzesebb pillantásokkal árasztotta el -, és egyedül ő nem vett részt az általános örömujjongásban, amellyel a meghívottak a királyné gyűlöletét és hiúságát legyezgették. Karolinának végtére feltűnt az abukiri győző komor ábrázata, s minthogy azt semmiképpen nem tulajdoníthatta Emma ridegségének, megtudakolta Nelsontól, miért hallgat és miért nem lelkesedik.
- Felséged tudni óhajtja, mi a bajom? - szólt Nelson. - Nos, még ha őszinteségem nem is nyerné meg a királyné tetszését, mint afféle faragatlan tengerész, csak azt mondhatom, amit gondolok: felség, nyugtalan vagyok.
- Nyugtalan! Ugyan miért, mylord?
- Mert mindig nyugtalanság fog el, amikor az ágyúké a szó.
- Mylord meg látszik feledkezni arról - mondta a királyné -, mekkora szerepe volt személy szerint abban, hogy jelenleg az ágyúké a szó.
- Asszonyom, éppen azért oly nagy a nyugtalanságom, mert élénken emlékezetemben van a levél, amelyre céloz. És ha felségedet baj találná érni, nyugtalanságom lelkiismeretfurdalássá változna.
- Ha így érez, miért írta meg a levelet? - kérdezte a királyné.
- Mert felséged azt állította, hogy veje, az osztrák császár őfelsége Nápollyal egyidejűleg hadba lép.
- Miből gondolja, mylord, hogy nem tette vagy teszi meg?
- Ha megtette volna, asszonyom, már hallottuk volna hírét. A német cézár nem indulhat úgy el kétszázezer főnyi hadserege élén, hogy a föld belé ne remegjen. Márpedig ha mostanáig nem szánta rá magát, április előtt nem is fogja.
- De hiszen azt írta a királynak - avatkozott közbe Emma -, hogy indítsa meg nyugodtan a háborút, sőt, kijelentette, hogy mihelyt a király Rómába ér, ő maga is hadba vonul, vagy nem?
- Igen, úgy hiszem - dadogta a királyné.
- Saját szemével látta a levelet, felséges asszony? - kérdezte Nelson, szürke szemét olyan tiszteletlen közvetlenséggel szegezve a királynéra, mintha közönséges asszonyszemély lenne.
- Nem, a király mondta így Acton úrnak - tördelte a királyné a szavakat. - De még ha fel is tenném, hogy tévedtünk vagy hogy az osztrák császár becsapott bennünket, ok-e ez a kétségbeesésre?
- Azt éppen nem mondanám, de tartok tőle, hogy a nápolyi hadsereg egymagában nem elég erős a franciák csapásait elhárítani.
- Micsoda? Csak nem gondolja, hogy Championnet tízezer francia katonával legyőzhet hatvanezer nápolyi katonát, akiknek élén Európa elismerten legkitűnőbb hadvezére, Mack tábornok áll?
- Asszonyom, én amondó vagyok, hogy a csaták kimenetele mindig bizonytalan; Nápoly sorsa attól a csatától függ, amelyet tegnap vívtak, s ha Mackot isten ments meg találnák verni, állítom, hogy a franciák két hét alatt Nápolyban teremnek.
- Ó, Istenem uram! Miket beszél! - motyogta madame Adélaide elsápadva. - Csak nem leszünk kénytelenek újra szedni a sátorfánkat? Nővérem, hallja, mit mond lord Nelson?
- Hallom - felelte madame Victoire lemondó sóhajjal -, és ügyünket Isten oltalmába ajánlom.
- Isten oltalmába! Isten oltalmába! Ez vallásos szempontból rendkívül helyes, de úgy látszik, Isten oltalmába manapság annyi hasonló ügyet ajánlanak, hogy nem győz minddel törődni.
A királyné jobban a szívére vette Nelson szavait, mint mutatni akarta.
- Mylord - fordult újra az admirálishoz -, mondhatom, szomorú véleménye lehet katonáinkról, ha feltételezi, hogy a hatszoros túlerő ellenére sem képesek elbánni a republikánusokkal. Bezzeg önök, angolok, sokszor ember ember ellen bocsátkoznak velük harcba, sőt az is megesik, hogy ellenségeik vannak többségben.
- Tengeren, asszonyom, tengeren, mert a tenger életelemünk nekünk, angoloknak. Szülőhazánk sziget, ami ugyanaz, mintha lehorgonyzott hajón jöttünk volna a világra. A tengeren egy angol tengerész felér két franciával, ezt bátran elmondhatjuk. De a szárazföldön másként áll a dolog! Ami az angoloknak a tenger, az a franciáknak a szárazföld, asszonyom. Isten a tanúm, hogy gyűlölöm a franciákat, Isten a tanúm, hogy felesküdtem elpusztításukra, és Isten a tanúm, hogy azt kívánom, bár gyűjtenék össze mind egy szálig egyetlen hajó fedélzetére az egész istentelen nációt, amelyik megtagadta az Úristent és levágta tulajdon királyai fejét, és én kész örömest szállnék egymagam szembe vele a szegény, keresztül-kasul megrongált Vanguard hátán! De ha még úgy gyűlöli is az ember az ellenségét, igazságtalan ne legyen iránta. A gyűlölet nem egyértelmű a megvetéssel. Ha megvetném a franciákat, nem méltatnám őket gyűlöletemre.
- Ugyan, drága lordom - vetette közbe Emma utánozhatatlan, elbűvölően kecses fejmozdulattal -, minek játssza itt a vészmadarat? Mack tábornok ugyanúgy le fogja győzni a franciákat a szárazföldön, ahogy Nelson admirális legyőzte őket a tengeren... Egyébként máris ostorpattogást hallok, nyilván tüstént friss híreket kapunk. Hallja, asszonyom? Hallja, mylord?... Lám, a király levele igazat beszélt, itt a futár!
Csakugyan gyorsan közeledő ostorpattogás hallatszott. Az ostorpattogás átható muzsikája nyilvánvalóan hírvivő közeledtét jelezte, a küldöncök szokása szerint; az ellenben már kevésbé volt világos a hallgatók számára, miért kíséri kocsidübörgés az ostor zaját. Az egész társaság önkéntelenül felpattant a helyéről, és kifelé hallgatózott.
Acton láthatóan mindenkinél izgatottabb volt, ő nemcsak hogy felállt, de Karolina felé fordulva így szólt:
- Felséged engedelmével megnézném, mi történt.
A királyné beleegyezőleg bólintott.
Acton kirohant az ajtón. Merően figyelte a folyosónak azt a végét, amelyről a hírnök maga vagy a hírnököt jelentő lakáj megjelenése várható volt.
Bent a teremben ezalatt mindannyian tisztán hallották, hogy egy kocsi áll meg a főlépcső boltozata alatt.
Egyszer csak újra megjelent a teremben Acton, sietős léptekkel, riadtan hátrált, mint aki kísértetet lát.
- A király! - kiáltotta. - A király jött meg! Mit jelentsen ez?
Nyomban őutána belépett a király, Ascoli herceg kíséretében. Ferdinánd lépte át elsőnek a küszöböt; most, hogy szerencsésen megérkeztek, s nem volt többé oka félni, visszavedlett királlyá.
Őfelsége egészen rendkívüli kedélyállapotban volt. A legellentmondóbb érzések viaskodtak benne; a vereség haraggal, szerencsés megmenekülése viszont jó érzéssel töltötte el. Heves ingert érzett a gúnyolódásra, mint rendesen, illetve az adott körülmények között a szokottnál is epésebb gúnyra hajlott.
Ráadásul elcsigázott és törődött volt, mint lett volna a helyében bárki, aki egy rozoga homokfutón, étlen-szomjan, nappal decemberi hidegben, éjjel decemberi esőben hatvan mérföldet kényszerül megtenni, azazhogy még annál is elcsigázottabb és törődöttebb, hiszen ő király volt, nem akárki!
- Brrr! - mormogta, miközben kezét dörzsölgetve a szobába lépett. A jelenlevőket mintha észre sem vette volna. - Errefelé barátságosabb idő járja, mint az albanói országúton, ugye, Ascoli?
A királyné vendégei földig bókolva, versengve siettek az üdvözlésére. Ő így folytatta:
- Jó estét, jó estét! Igazán örülök, hogy terített asztallal várnak. Amióta Rómából eljöttünk, egy falat hús nem sok, annyit sem láttunk. Száraz kenyér, sajt, azon melegiben vagy inkább hidegiben - mondhatom, tápláló kosztban volt részünk! Phű! Országom vendégfogadói csapnivalóak, s én szánom a szegény ördögöket, akik ezekre a vendégfogadókra szorulnak! Fogjunk hozzá, Ascoli, együnk! Pokolian megéheztem.
S a király leült az asztalhoz, az első útjába kerülő székre. Maga mellé tessékelte Ascolit.
- Sire, legyen olyan kegyes, oszlassa el aggodalmaimat - szólt a királyné, közelebb lépve felséges férjéhez. A többiek csupán tisztes távolból figyelték Ferdinándot. - Árulja el, kérem, minek köszönhetem a váratlan örömet, hogy körünkben láthatom?
- Asszonyom, úgy hiszem, öntől hallottam I. Ferenc király történetét - hogy nem San Nicandrótól, annyi bizonyos. Ugyebár, I. Ferenc írta, nem tudom, miféle csata után, nem tudom, melyik császár fogságából anyjának azt a hosszú levelet, amelyiket ezzel a szép mondással zárt: "Minden oda, csak a becsület maradt meg." Nos, képzelje, asszonyom, hogy Paviából érkezem - itt esett az a bizonyos csata, most már eszembe jutott -, tehát tételezze fel, hogy Paviából érkezem, s minthogy több a sütnivalóm, mint I. Ferencnek, és nem hagytam magam elcsípni, nem levelet írok, hanem élőszóval mondom...
- Hogy minden oda, csak a becsület maradt meg! - sikoltotta rémülten a királyné.
- Ó, nem, asszonyom - felelte a király éles gúnykacajjal -, nem egészen, a szöveg némileg módosul, így ni: Minden oda - a becsület is!
- De felség! - szólt halkan Ascoli, szégyenkezve s nápolyi önérzetében megbántva a király cinizmusa miatt.
- Ha nem lenne oda a becsület is, Ascoli - mondta a király összevont szemöldökkel és csikorgó fogakkal, annak jeléül, hogy megalázó helyzetét jobban átérzi, mint mutatja -, ugyan hová futott volna az a sok ember? S miért futottak olyan gyorsan, hogy másfél dukát árán is alig-alig bírtam megelőzni őket? Bizony, mind a gyalázatba futottak.
Mindenki hallgatott. Jeges csend ült a termen; ha nem is tudták, valamennyien sejtették, mi történhetett. A király, mint már említettük, leült és maga mellé ültette Ascolit. A néma csendben felemelte a villáját, az előtte álló tálról leemelt egy sült fácánt, kettévágta, egyik felét a saját tányérjára helyezte, a másikat Ascolinak adta.
Utána felpillantott: most vette csak észre, hogy mindenki áll, a királynét is beleértve.
- Ugyan üljenek le - mondta -, kár lenne félbehagyniuk a vacsorát, a dolgok állásán ez már igazán nem változtat semmit.
Töltött magának egy pohár bordóit, az üveget továbbadta Ascolinak, majd újra megszólalt:
- Championnet egészségére! Rászolgált! Az ám a szótartó ember! Megígérte a republikánusoknak, hogy húsz napon belül visszatér Rómába, és a tizenhetediken csakugyan Rómában lett. Mondhatom, megérdemelné, hogy ő igya ezt a kitűnő bordói bort, én meg megérdemelném, hogy a legrosszabb lőrével traktáljanak.
- Micsoda? Mit hallok, uram? - kiáltotta a királyné. - Championnet Rómában?
- Olyan igaz, mint hogy én itt ülök Casertában. Meglehet egyébként, hogy őt sem fogadják Rómában különbül, mint engem idehaza.
- Sire, ha a fogadtatás nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, és mint amilyet joggal elvárhat, azt írja meglepetésünk számlájára; nagy, de nem remélt öröm, hogy amikor a legkevésbé vártuk, egyszerre köztünk termett. Alig három órája vettem kézhez levelét, amelyben azt ígéri, hogy hamarosan újabb küldönc útján tudósít a csata kimeneteléről.
- Íme a küldönc, asszonyom - szólt a király, önmagára mutatva. - Ami pedig a tudósítást illeti, az így hangzik: tönkrevertek bennünket. Mit szól ehhez lord Nelson, aki legyőzte a győzőket?
- Alig fél órával felséged megérkezése előtt voltam bátor említeni, hogy vereségtől tartok.
- De senki nem hitte, sire - fűzte hozzá a királyné.
- Így járnak legtöbbször a próféták. Bár lord Nelson még csak nem is próféta a saját hazájában. Mindenesetre neki volt igaza, és a többiek tévedtek.
- De sire, mi történt a negyvenezer emberrel? Mack tábornok azt állította, hogy ekkora sereggel pozdorjává zúzza Championnet tízezer katonáját...
- Úgy látszik, Mack rosszabb próféta lord Nelsonnál. Jövendölésével szöges ellentétben Championnet tízezer katonája zúzta pozdorjává az ő negyvenezer emberét. Tyű, Ascoli, most jut eszembe, én meg azt írtam a pápa őszentségének, hogy angyalszárnyakon szálljon Rómába és ünnepeljen a mi társaságunkban! Remélem, nem sietett túlságosan a meghívásnak eleget tenni. Adja már közelebb azt a vadkancombot, Castelcicala, egy fél fácán meg se kottyan, ha az ember huszonnégy órája böjtöl.
Majd ismét a királynéhoz fordult:
- Óhajt még valamit tudni, asszonyom?
- Egyetlen kérdésem lenne, sire.
- Halljuk.
- Azt szeretném tudni, felség, mire szolgál ez a maskara?
Karolina Ascoli hímzett ruhájára, keresztjeire, rendjeleire, csillagjaira mutatott.
- Miféle maskara?
- Ascoli herceg mint király!
- Vagy úgy! És a király mint Ascoli herceg! Mindenekelőtt foglaljon helyet, feszélyez, hogy én ülve eszem, mialatt mindenki más áll és engem bámul. Különösen az feszélyez, hogy ő királyi fenségeik is állnak - szólt a király, és félig felemelkedve meghajolt a hercegnők előtt.
- Sire! - szólt madame Victoire. - Higgye meg felséged, boldogok vagyunk, hogy láthatjuk, tekintet nélkül a körülményeire, amelyek közepette találkoznunk kell.
- Köszönöm, köszönöm. És ki ez a csinos fiatal hadnagy itt, aki hasonlítani merészel fiamra?
- Egy a hét testőr közül, akiket ön engedélyezett a királyi fenségeknek - felelte a királyné. - Cesare úr jó családból származik, s a tiszti vállrojt egyébként is megnemesít.
- Ha ugyan a viselője le nem alacsonyítja. Feltéve, hogy Mack igazat beszélt, jócskán akad hadseregemben olyan vállrojt, amelyik sürgősen új vállra kívánkozik. Szolgálja becsülettel unokanővéreimet, Cesare úr, s önnek juttatjuk az egyik gazdátlanná vált vállrojtot.
A király intett, hogy mindenki üljön le. Le is ültek, de senki nem nyúlt az ételhez.
- Lássuk csak - szólt Ferdinánd a királynéhoz. - Azt kérdezte, ugye, miért öltözött Ascoli királynak és én Ascoli hercegnek? Ascoli majd megmagyarázza. Meséld el, herceg, meséld csak el.
- Nem illő, sire, hogy eldicsekedjem a megtiszteltetéssel, amelyben felséged részesített.
- Ezt ő megtiszteltetésnek nevezi! Szegény Ascoli!... Jó, akkor hát elmondom én, miféle megtiszteltetésben részesítettem a herceget. Képzeljék, megtudtam, hogy ezek a nyomorult jakobinusok kijelentették: felkötnek, ha a kezük közé kaparintanak.
- Kitellett volna tőlük!
- Látja, asszonyom, ön is így véli... Nos, minthogy nem jutott időnk álruhát ölteni, s kénytelenek voltunk azon mód útra kelni, azt mondtam Ascolinak: "Add nekem a te ruhádat, és vedd fel az enyémet, hogy ha ezek a csavargó jakobinusok elfognának bennünket, téged higgyenek a királynak, s engem futni engedjenek. Amikor én már biztonságban leszek, te elmagyarázod nekik, hogy nem te vagy a király." Szegény jó Ascolinak, persze, eszébe se jutott, hogy ha elfogják, nem hagynak neki időt a magyarázkodásra, hanem nyomban felkötik. Utána aztán magyarázhatott volna, amennyi jólesik.
- Sire, igenis eszembe jutott - felelte egyszerűen a herceg. - Ezért álltam rá a ruhacserére.
- Eszedbe jutott?
- Igenis, sire.
- És ennek ellenére ráálltál?
- Ezért álltam rá, mint már voltam bátor felségednek említeni - felelte Ascoli mély meghajlással.
A királyt újra meghatotta Ascoli egyszerű és nemes önfeláldozása. Ascoli volt az a kivételes udvaronc, aki jóformán soha nem kért semmit, következésképp Ferdinánd a kisujját sem mozdította soha érte.
- Ascoli - szólt a király -, már mondtam, de megismétlem: a ruha a tied, így, amint van, összes szalagjaival és keresztjeivel, annak a napnak emlékezetére, amelyen saját életed kockáztatásával megmentetted királyod életét. Én is megőrzöm a te ruhádat, ugyanennek a napnak az emlékezetére. Ha valaha úgy fordulna, hogy valami kegyet szándékozol kérni, Ascoli, vagy panaszt tenni, ezt a ruhát vedd föl, s így járulj elém.
- Bravó, felség! - kiáltotta Cesare. - Ezt nevezem királyi jutalomnak!
- De uram - intette le madame Adélaide -, ne feledje, hogy királyával beszél!
- Engedelmével, felség, soha nem voltam még ennyire a tudatában, mint éppen most, mert soha nem láttam még a királyt ilyen nagynak.
- Nini - szólt Ferdinánd -, a fiatalember nem ostoba! Gyere csak ide! Hogy hívnak?
- Cesarénak, sire.
- Cesare, az imént azt mondtam, hogy még kijuthat neked egy tiszti vállrojt, amelyet egy gyáva válláról tépünk le. Nos, addig sem kell várnod, s nem kell pirulnod elődöd miatt: ezennel kinevezlek kapitánynak. Acton úr, gondoskodjék róla, hogy a fiatalember holnap kézhez vegye a kinevezési okmányt s mellé ezer dukát jutalmat.
- Ha felséged nem ellenzi, a jutalmat megosztanám társaimmal.
- Tégy, amit akarsz, de holnap okvetlenül jelentkezzél nálam, újonnan nyert rangjelzéseiddel, saját szememmel óhajtok meggyőződni parancsom végrehajtásáról.
A fiatalember meghajolt, majd hátrálva visszatért korábbi helyére.
- Sire - szólalt meg Nelson -, fogadja hódolatomat. Ma este igazán király volt, két ízben is.
- Kárpótlásul más alkalmakért, amikor teljesen megfeledkezem király voltomról, mylord - felelte Ferdinánd a rá oly jellemző hangon, amelyről nem lehetett tudni, finom öngúny vagy vaskos együgyűség sugallja-e. Ezért is volt olyan nehéz a királyról véleményt alkotni.
Ferdinánd ismét a herceghez fordult:
- Nos, Ascoli, térjünk a tárgyra: megegyeztünk?
- Meg, sire, s felséged a legmélyebb hálára kötelezett - válaszolta Ascoli. - Csak arra kérem felségedet, legyen olyan jó, és adja vissza azt a kis gyöngyházszelencét, amelyet lányom arcmása díszít, ott találja a mellényzsebben -, én meg átnyújtom cserébe az osztrák császár őfelsége levelét, melyet felséged jóformán olvasatlanul vágott zsebre, mindössze az első sorát futotta át.
- Igaz, már emlékszem. Add ide, hercegem.
- Tessék, sire.
A király kivette a levelet Ascoli kezéből, és gépiesen olvasni kezdte.
- Jól van kedves vőurunk? - kérdezte a királyné, alig palástolt izgalommal.
- Remélem. Egyébként mindjárt megmondom. Hallhatta, mit mondott Ascoli, a levelet abban a pillanatban vettem kézhez, amikor éppen lóra szálltam.
- Egyszóval még csak az első sorát olvasta?
- Igen, és minthogy ez az első sor a császár szerencsekívánatait tartalmazta abból az alkalomból, hogy diadalmasan bevonultam Rómába, nem a legjobbkor érkezett; pontosan abban a percben, amikor sokkal kevésbé diadalmasan kivonulni készültem ugyanonnan. Ezért véltem úgy, hogy fölösleges időtöltés lenne a levelet elolvasnom. Most azonban másként áll a dolog, s szíves engedelmével végigolvasnám.
- Parancsoljon, sire - bókolt a királyné.
A király a levél olvasásába merült. A második vagy a harmadik sornál egyszer csak megrángott és elsötétült az arca.
A királyné sokatmondó pillantást váltott Actonnal, majd mindketten sóváran meredtek a levélre. A király izgalma nőttön-nőtt, ahogy az olvasásban előrehaladt.
- Nohát! - szólt végül a király. - Szent Januáriusra mondom, ez különös. Ha ugyan nem a szemem káprázik az ijedelemtől.
- Mi a baj, felség? - kérdezte a királyné.
- Semmi, semmi... A császár őfelsége váratlan hírrel szolgált, ennyi az egész.
- Felséged arckifejezése kedvezőtlen hírre enged következtetni.
- Kedvezőtlen bizony! Fején találta a szöget, asszonyom. Hiába, ez a mai nap már ilyen. Van is egy közmondás, amelyik azt mondja: "A baj ritkán jár egyedül." A rossz hírekkel sincs ez másképp.
Most egy lakáj lépett oda a királyhoz, és suttogva jelentette:
- Sire, az a személy, akit felséged a kocsiról leszállva hívatott, véletlenül éppen San Leucióban tartózkodott, s jelenleg fönt a szobában várja felségedet.
- Rendben van - mondta a király. - Máris megyek. Várjon csak. Tudja meg, hogy Ferrari... Ugye, ő hozta a legújabb levelet?
- Igenis, sire.
- Nos, tudja meg, hogy itt van-e még Ferrari.
- Itt van, sire, éppen indulni készült, amikor hírét vette, hogy felséged megérkezett.
- Jó. Mondja meg neki, hogy tapodtat se mozduljon. Tizenöt-húsz percen belül szükségem lesz rá.
A lakáj kisietett.
- Asszonyom - szólt a király -, remélem, megbocsátja, ha visszavonulok. Nem szorul, ugyebár, magyarázatra, hogy egy ilyen, meglehetősen kimerítő út után pihenésre van szükségem.
A királyné bólintott.
Ferdinánd a két öreg hercegnőhöz fordult. Azok megállás nélkül, nyugtalanul sugdolództak azóta, hogy a legújabb fordulatról értesültek.
- Hölgyeim - mondta -, őszintén fájlalom, hogy nem sikerült biztosabb és főleg tartósabb menedéket nyújtanom királyi fenségeiteknek. Ám ha úgy fordul is, hogy elkényszerülnének hagyni országomat, s nem óhajtanának velünk tartani oda, ahová meglehet, kénytelen-kelletlen elutazunk majd, mindenesetre megnyugvással tölt el a tudat, hogy biztonságukon olyan testőrök őrködnek, mint Cesare úr és társai.
Majd így folytatta, Nelsonhoz intézve a szót:
- Mylord, remélem találkozunk holnap, vagy talán inkább még ma. Az adott helyzetben tudnom kell, számíthatok-e és milyen mértékben a barátaimra.
Nelson meghajolt.
- Sire - felelte -, remélem, hogy felséged nem kételkedett és soha nem is fog kételkedni felséges uralkodóm ragaszkodásában és szeretetében, sem pedig abban, hogy minden körülmények között számíthat az angol nemzet támogatására.
A király válaszul némán biccentett. "Köszönöm, és számítok az ígéretére" - mondta ez a mozdulat.
Aztán odalépett Ascolihoz.
- Barátom, neked meg se köszönöm, amit értem tettél - mondta -, szerinted úgyis csekélység, nincs mit köszönni rajta.
Végül az angol követhez fordult:
- Sir William Hamilton, emlékszik-e még, mit tettem, amikor elhatároztuk ezt a szerencsétlen háborút? Mint Pilátus, előre mostam a kezem, nemde?
- Világosan emlékszem rá, sire. Ruffo kardinális tartotta hozzá a mosdótálat - felelte sir William.
- No, hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell, semmi közöm hozzá. Főjön miatta azoknak a feje, akik megkérdezésem nélkül tettek jóformán mindent, s ha olykor mégis kikérték a véleményemet, azt semmibe vették.
Egy utolsó, szemrehányó pillantást vetett a királynéra és Actonra, majd távozott.
A királyné odasietett Actonhoz.
- Hallotta, Acton? - kérdezte. - A király Ferrarit emlegette, miután végigolvasta a császár levelét.
- Igen, asszonyom, hallottam, de Ferrari nem sejt semmit. Eszméletlen volt, mély kábulatban feküdt, mialatt a dolog megtörtént.
- Mégis tanácsos lenne tőle megszabadulnunk.
- Ahogy óhajtja - szólt Acton. - Akkor hát megszabadulunk tőle.
59 ŐFELSÉGE AZZAL KEZDI ÉS AZZAL IS VÉGZI,
HOGY EGY SZÓT SEM ÉRT A DOLOGBÓL
Az a személy, aki véletlenül éppen San Leucióban tartózkodott, amikor a király hívatta, és aki a lakosztályában várt a királyra, nem volt más, mint Ruffo kardinális. Nehéz helyzetben Ferdinánd rendszerint hozzá folyamodott segítségért.
A király már érkezése pillanatában nehéz helyzetben tudta magát, az új és váratlan bonyodalom felmerülése óta fokozott türelmetlenséggel várta, hogy meghitt tanácsadójával tanácskozhassék.
Kiáltozva rontott be a szobába:
- Hol van Ruffo? Hol van?
- Itt vagyok, sire - szólt a kardinális, a király elé sietve.
- Mindenekelőtt bocsássa meg, kedves kardinálisom, hogy éjjeli két órakor legédesebb álmából verem fel.
- Felséged tetszése szerint rendelkezik az életemmel, az éjszakáimmal csakúgy, mint a nappalaimmal.
- Tudja, eminentissime, soha nem volt még nagyobb szükségem hű barátokra, mint ebben a pillanatban.
- Örömömre és büszkeségemre szolgál, hogy királyom hű emberei között tart számon.
- Nemde, sejti, mi történhetett, ha ilyen váratlanul toppanok be?
- Gondolom, Mack tábornok nyilván vereséget szenvedett.
- Simán és könnyen, mondhatom! Ment az, mint a karikacsapás. Negyvenezer emberünk jóformán mostanáig nem tért magához ijedtségéből.
- Kell-e mondanom, felség, hogy a hír nem ér váratlanul?
- Miért tanácsolta mégis, hogy megüzenjem a háborút?
- Felség, ne feledje, hogy én ezt kizárólag egy feltétellel tanácsoltam.
- Miféle feltétellel?
- Ha az osztrák császár kezességet vállal, hogy átlépi a Minciót, mihelyt felséged megindul Róma ellen. De a császár nem mozdult.
- Jó helyen tapogatózik, eminentissime. Ekörül valami rejtély lappang.
- Miféle rejtély?
- Emlékszik még, kardinális uram, a császár levelére? Az állt benne, ugye, hogy a császár nyomban hadba száll, mihelyt én bevonulok Rómába?
- Hogyne emlékeznék. Együtt olvastuk, forgattuk a levelet, és együtt tanakodtunk fölötte.
- Úgy hiszem, kéznél is van éppen, ebben a tárcában őrzöm.
- Egyszóval, sire? - kérdezte a kardinális.
- Olvassa el a császár legújabb levelét. Itt van, ni. Még Rómában vettem kézhez, de éppen abban a pillanatban, amikor a lábam már a kengyelben volt, így aztán csak most este olvastam végig. Ha ért belőle egy kukkot is, nemcsak azt ismerem el készséggel, hogy okosabb nálam, ami nem nagy dolog, de azt is, hogy az ördöggel cimborál.
- Sire, arra kérem, ilyesmit ne mondjon rólam fennhangon. A pápai udvarban amúgy sem áll túlságosan jól a szénám.
- Olvassa már a levelet.
A kardinális átvette a levelet és olvasni kezdte:
Szeretett testvérem és unokafivérem, nagybátyám és apósom, barátom és szövetségesem...
- Nini - mondta a kardinális, félbeszakítva az olvasást. - A császár ezúttal saját kezűleg írta a levelet, eleitől végig.
- Olvassa tovább - sürgette a király.
A kardinális olvasta tovább:
Mindenekelőtt fogadja legőszintébb szerencsekívánataimat hadainak győzelme és diadalmas római bevonulása alkalmából. A Hadak Istene oltalmába fogadta Felségedet, és én hálát adok neki segedelméért. Annál is inkább, mert úgy látszik, súlyos félreértés támadt közöttünk...
A kardinális felpillantott.
- Türelem, bíboros uram! Biztosíthatom: még hátra van a java.
A kardinális folytatta a felolvasást.
Felséged azt írja abban a levelében, amelyet győzelmeiről tudósítandó kegyeskedett hozzám intézni, hogy most rajtam a sor, álljak a szavamnak, miképpen Ön is a szavának állt, s egyenesen azt állítja: megígértem, hogy hadba szállok, mihelyt Ön bevonul Rómába...
- Nemde, emlékszik rá, eminentissime, hogy császári unokafivérem csakugyan erre kötelezte magát?
- Ha nem csalódom, szó szerint ezt írta előző levelében.
- Különben mindjárt meglátjuk - mondta a király. Mialatt a kardinális olvasott, ő kinyitotta a tárcát, s kihalászta belőle a kérdéses levelet. - Itt van kedves unokafivérem levele. Egybevetjük a másikkal, így majd csak kiderül, ki mond igazat, ő vagy én. Folytassa, kérem, folytassa.
A kardinális csakugyan folytatta az olvasást.
Én ezt nemcsak nem ígértem Önnek, de félreérthetetlenül megírtam, hogy mindaddig nem mozdulhatok, míg Szuvorov tábornok meg nem érkezik negyvenezer orosz katona élén, tehát előreláthatóan jövő áprilisig...
- Beláthatja, eminentissime, hogy kettőnk közül valakinek elment az esze - szólt közbe a király.
- Sőt, hármunk közül valakinek - mondta a kardinális -, mert én is úgy értelmeztem a császár előző levelét, amint felséged.
- Nos, folytassa.
Ruffo visszatért a levélhez.
Ezt teljes bizonyossággal állíthatom, kedves nagybátyám és apósom, mert a levelet, amelyet volt szerencsém Felségedhez intézni, óhaja értelmében az első betűtől az utolsóig saját kezűleg írtam...
- Hallja, kardinális uram? Saját kezűleg írta!
- Hallom, de kénytelen vagyok azt mondani rá, amit felséged: egy szó nem sok, annyit sem értek belőle.
- Eminenciád mindjárt saját szemével győződhet meg róla, hogy éppen ellenkezőleg, csakis a címzés, a megszólítás és a befejező mondat származik unokafivérem felséges kezétől.
- Világosan emlékszem rá, hogy így van.
- Akkor folytassa.
A kardinális olvasta tovább.
Nehogy hajszálnyira is eltérjek attól, amit volt szerencsém Felségeddel közölni, a levelet lemásoltattam titkárommal. Csatoltan küldöm a másolatot; vesse egybe az eredetivel Felséged, és de visu győződjék meg arról a tényről, hogy levelem fogalmazása mentes volt mindennemű homálytól, ami tévedésbe ejthette volna Felségedet...
A kardinális a királyra tekintett.
- Ért belőle egy kukkot is? - kérdezte Ferdinánd.
- Éppoly kevéssé, mint felséged. De hadd fejezzem be.
- Fejezze csak be! Mondhatom, nyakig ülünk a pácban, kedves kardinálisom!
Ezért is volt kétszeres öröm számomra, mint már volt szerencsém fentebb említeni Felségednek, hogy a Gondviselés megáldotta Felséged fegyvereit, mert ha történetesen mégsem győzni, hanem veszteni talál Felséged, a szövetséges hatalmak irányában vállalt kötelezettségeim lehetetlenné tették volna, hogy a segítségére siessek, és így legmélyebb sajnálatomra kénytelen lettem volna Felségedet sorsára hagyni; a Gondviselés szerencsére megkímélt ettől a nagy szívfájdalomtól, amennyiben diadalra segítette Felségedet...
- Még hogy diadalra! - fakadt ki a király. - Mondhatom, szép kis diadal!
Fogadja tehát kedves fivérem és unokafivérem, nagybátyám és apósom...
- És a többi, és a többi! - szakította félbe a felolvasást Ferdinánd. - Phű!... Most tehát lássuk, kedves kardinális uram, az állítólagos másolatot. Szerencsére megőriztem a levél eredetijét.
A másolat ott lapult a borítékban. Ruffo kiemelte és felolvasta. Csakugyan annak a levélnek a pontos másolata volt, amelyet a királyné és Acton felbontott, s mindjárt meg is hamisított, minthogy rosszul szolgálta terveiket. Közben a király már ott lobogtatta kezében a hamisított levelet, hogy egybevesse a II. Ferenc küldte másolattal.
Ezennel újra olvasóink elé tárjuk az igazi levél hiteles szövegét, úgy hisszük, erre kötelez bennünket az elbeszélés követhetőségének és világosságának igénye. Képzelhetik, kedves olvasóink, hogy megdöbbentette a királyt ez a levél.
Schönbrunn, 1798. szeptember 28.
Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!
Saját kezemmel írok Felségednek, mint Felséged nekem.
Úgy vélem, a birodalmi tanáccsal egyetértésben, hogy mindaddig nem szabad háborút indítanunk a franciák ellen, amíg nincs együtt a siker minden záloga. Ezek közül az egyik, amelyre bizton számíthatok, a cár 40 000 katonája, élükön Szuvorov tábornaggyal, akit egész seregünk fővezéréül szántam. Nos, ez a 40 000 ember március vége előtt nem áll rendelkezésünkre. Odázza tehát el, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, a nyílt viszály kitörését, késleltesse, ahogy bírja. Úgy hiszem, Franciaország sem akar inkább háborút, mint mi, használja ki tehát Felséged az ellenség békés hajlandóságait, mentse ki magát, jól-rosszul, a történtekért; áprilisban majd együtt szállunk hadba, teljes készülettel.
Jelen levelemnek nem lévén más tárgya, ezennel végzem, Isten szent és dicső oltalmába ajánlva kegyelmes fivéremet, unokaöcsémet és nagybátyámat, barátomat és szövetségesemet.
Ferenc
- Most, hogy eminenciád is ismeri már az állítólagos másolatot, olvassa el, kérem, újra az eredetit. Győződjön meg róla, hogy abban mindennek az ellenkezője áll.
Ferdinánd átnyújtotta a kardinálisnak a hamisítványt, Acton és a királyné művét. Ruffo hangosan olvasta fel ezt a levelet is, akárcsak az előbbit.
Kénytelenek vagyunk ezt a levelet is teljes terjedelemben idézni, akárcsak a másikat; a tartalmára talán emlékeznek olvasóink, de azt bizonyára régen elfelejtették már, hogyan is hangzott a levél szövege:
Schönbrunn, 1798. szeptember 28.
Kegyelmes fivérem, unokaöcsém és nagybátyám, barátom és szövetségesem!
El sem mondhatom, mennyire jólesett Felséged levele s a levélben foglalt ígérete, hogy mindenben az én véleményemhez szándékozik igazodni. Rómából szerzett értesüléseim alapján úgy tudom, az ottani francia hadsereg a mélypontra süllyedt, és nem áll jobban az észak-olaszországi hadsereg sem.
Intézze el az egyiket, kegyelmes fivérem, unokaöcsém és bátyám, s én majd elintézem a másikat. Mihelyt meghallom, hogy Felséged Rómába ért, magam is elindulok a 140 000 katonámmal. Felségednek 60 000 embere van, nos, ezenkívül várok még 40 000 orosz katonát; kevesebb is elég lenne, hogy a következő békeszerződést ne úgy hívják, Campoformiói béke, hanem így - Párizsi béke.
Jelen levelemnek nem lévén más tárgya, ezennel végzem, Isten szent és dicső oltalmába ajánlva kegyelmes fivéremet, unokaöcsémet és nagybátyámat, barátomat és szövetségesemet.
Ferenc
A kardinális elhallgatott. Töprengve nézett maga elé.
- Nos, mi eminenciád véleménye? - kérdezte a király.
- Hogy a császárnak igaza van, de felséged sem téved.
- Hogy értsem ezt?
- Úgy, hogy itt valami szörnyű rejtély lappang, mint már felséged is megállapította, sőt, talán annál is több: árulás.
- Árulás? Kinek állt volna érdekében?
- Erre a kérdésre nem válaszolhatok, sire, nem ismerem a vétkesek kilétét.
- És nincs mód megtudni?
- Kíséreljük meg, felséged kedvéért kész örömest vállalom akár a kopó szerepét is. Jupiter, lám megtalálta Ferrarit... Erről jut eszembe, csakugyan: mindenekelőtt Ferrarit kéne kihallgatnunk, sire.
- Nekem is ez volt a legelső gondolatom. Meg is izentem neki, hogy álljon készenlétben.
- Akkor hát hívassa felséged.
A király csengetett. Belépett a lakáj, ugyanaz, aki Ferdinándot az ebédlőben felkereste.
- Ferrarit kerítsd elő! - mondta a király.
- Az előszobában várakozik, sire.
- Küldd be.
Mihelyt a lakáj kiment, megszólalt Ruffo:
- Felséged azt mondta, hogy tökéletesen megbízik Ferrariban.
- Helyesebben azt mondtam eminenciádnak, hogy úgy hiszem, megbízhatom benne.
- Nos, én ennél is többet mondok; én tökéletesen megbízom benne.
Ferrari megjelent az ajtóban, csizmásan, sarkantyúsan, menetkészen.
- Lépj közelebb, fiam - intett a király.
- Felséged szolgálatjára. A levelek, sire?
- Ezúttal nem ezért hívattalak, barátom - mondta a király. - Mindössze néhány kérdésre kell felelned.
- Parancsára, sire.
- Kezdje meg, kardinális uram.
- Barátom - fordult Ruffo a küldönchöz -, a király tökéletesen megbízik benned.
- Merem hinni, eminenciás uram, hogy bizalmát tizenöt esztendei hűséges és állhatatos szolgálattal ki is érdemeltem.
- A király tehát arra kér, szedd össze az emlékezőtehetségedet, s egyben figyelmeztet általam, hogy a szóban forgó ügy rendkívül nagy horderejű.
- Parancsoljon velem, nagy jó uram.
- Nemde pontosan emlékszel bécsi utadnak minden részletére? - kérdezte a kardinális.
- Mintha csak ebben a percben tértem volna vissza.
- A császár személyesen adta a kezedbe a királynak szóló levelet?
- Igenis, ő maga adta ide, mint ezt voltam már bátor a király őfelségének említeni.
- Őfelsége másodszor is hallani óhajtja, tulajdon szádból, a tény megerősítését.
- Az imént voltam bátor megtenni.
- Hová tetted a császár levelét?
- Ide, a zsebembe - szólt Ferrari, kitárva mellényét.
- Megálltál valahol útközben?
- Sehol. Mindössze lovat váltottam.
- Hol háltál?
- Sehol. Nem aludtam az úton.
A kardinális hümmögött.
- De úgy hallottam, baleset ért, sőt, mintha ezt te magad mondtad volna nekünk! - nézett Ferrarira szigorúan Ruffo.
- A kastély udvarán túlságosan hirtelen fordultam a lóval, az állat a földre zuhant, én fejjel egy sarokkőnek estem és elájultam.
- Hol tértél magadhoz?
- A házi patikában.
- Meddig tartott az ájulásod?
- Könnyű kiszámítani, nagyuram. Éjjeli egy óra, de legfeljebb fél kettő lehetett, amikor a lovam felbukott, s mire magamhoz tértem, már virradt.
- Október elején fél hat-hat óra tájban virrad. Tehát körülbelül négy óra hosszat feküdtél eszméletlenül?
- Körülbelül négy óra hosszat, uram.
- Ki volt melletted, amikor feleszméltél?
- Richard úr, Acton főkapitány őexcellenciája titkára meg a Santa Maria-beli seborvos.
- Támadt-e olyan gyanúd, hogy közben a levelet kivehette valaki a zsebedből?
- Mihelyt magamhoz tértem, megtapogattam a zsebet. A levél változatlanul ott volt, a pecsét és a boríték sértetlennek látszott.
- Tehát mégis gyanakodtál?
- Nem, uram, ösztönszerűen tettem, amit tettem.
- Mi történt azután?
- Azután megitattak velem valami főzetet, s minthogy a seborvos bekötötte a fejemet, mialatt ájultan feküdtem, rögtön útnak is indulhattam. Elhoztam és rendben átadtam a levelet a király őfelségének. Egyébként eminenciás uram is jelen volt, amikor a levelet átadtam.
- Csakugyan. Kedves Ferrari, úgy hiszem, bátran kijelenthetem a király nevében, hogy mindvégig úgy jártál el, ahogy hű és derék szolgához illik. Mindössze ennyit akartunk tudni, nemde, sire?
- Igen - bólintott Ferdinánd.
- Nos, barátom, akkor őfelsége engedelmével a szobádba térhetsz pihenni. Úgy nézem, jócskán rád fér a pihenés.
- Ha nem veszi zokon, felség, volna előbb egy kérdésem: nem bizonyultam érdemtelennek a jóindulatára?
- Ellenkezőleg, kedves Ferrarim, éppen ellenkezőleg mondta a király -, jobban bízom benned, mint valaha.
- Ezt szerettem volna hallani, sire, különb jutalomra nem is vágyom.
És Ferrari örömtől ragyogva távozott; a király szavai tökéletesen megnyugtatták.
- Nos? - fordult Ferdinánd a bíboroshoz.
- Nos, sire, ha valóban kicserélték vagy meghamisították a levelet, azt csakis a szerencsétlen flótás ájulása alatt tehették.
- De ő maga is azt állítja, eminentissime, hogy a pecsét és a boríték sértetlen volt.
- Sire, egy pecsét lenyomatát gyerekjáték utánozni.
- És a császár aláírása? Azt is utánozta volna valaki? Ha igen, meg kell hagyni, nagyon érti az illető a dolgát.
- A császár aláírását nem kellett okvetlenül hamisítani, sire.
- Ugyan! Mi mást tehettek?
- Hangsúlyozni szeretném, sire, hogy én nem azt készülök elmondani, ami tényleg történt.
- Hanem mit?
- Azt, felség, ami megtörténhetett.
- Halljam.
- Tételezzük fel, sire, hogy valakik szereztek vagy csináltattak egy Marcus Aurelius fejét ábrázoló pecsétnyomót.
- Rendben van. Hát aztán?
- Tételezzük fel, hogy egy gyertya lángjánál megolvasztották a levelet lezáró viaszpecsétet, kinyitották a levelet, összehajtották, így ni...
És Ruffo behajtotta a levelet, pontosan úgy és ott, ahogy Acton.
- Minek kellett a levelet összehajtani?
- Hogy a kezdő sorokat és az aláírást megóvják. Az írást magát ugyanis könnyűszerrel eltávolíthatták valamiféle savval, utána pedig odaírhatták az eltávolított szöveg helyére azt, ami jelenleg is ott áll.
- Eminenciád ezt keresztülvihetőnek tartja?
- Minden további nélkül. Sőt többet mondok: ennél jobb magyarázatot keresve sem találhatunk arra a tényre, hogy az első bekezdés és az aláírás a császár kezétől származik, a levél teste ellenben más kézre vall, nemde, felség?
A király tüzetesen megvizsgálta a levelet.
- Kardinális! Kardinális! - mondta aztán -, Ön páratlanul leleményes.
Ruffo meghajolt.
- Most mi a teendő? Mit tanácsol? - kérdezte a király.
- Hadd gondolkozzam rajta reggelig, felség - válaszolta a kardinális. - Holnap visszatérünk rá.
- Kedves Ruffóm - mondta Ferdinánd -, higgye meg, csakis azért nem neveztem ki már régen miniszterelnökömnek, mert nincs hozzá hatalmam.
- Olyannyira hiszem, sire, hogy hálám felséged iránt semmivel sem kisebb, mintha az lennék, ami nem vagyok: miniszterelnök.
Azzal elköszönt - roppant tisztelettudóan, mint mindig - és távozott, őfelsége határtalan bámulatától kísérve.
60 VANNI ELÉRI RÉG ÁHÍTOTT CÉLJÁT
Olvasóink nyilván emlékeznek még Ferdinánd királynak arra a levelére, amelyben figyelmeztette a királynét: ne hagyja Nicolinót túl sokáig a börtönben rostokolni, hanem utasítsa a főügyészt, Vanni márkit a vizsgálat mielőbbi lefolytatására. Reméljük, olvasóink átláttak a szitán, eszükbe sem jutott a király eme lépésének emberbaráti jelleget tulajdonítani. Ó, nem! A királynak éppúgy megvolt az oka rá, hogy gyűlölje Nicolinót, mint a királynénak. Ferdinánd korántsem felejtette még el, hogy ez a ficsúr, ez a Nicolino Caracciolo annak idején nem volt rest a Posíllipóról a nápolyi öbölbe lefáradni, Latouche-Tréville tengernagy és tengerészei üdvözlésére; hogy azok közé tartozott, akik - az ő legnagyobb bosszúságára - bevezették a rizsporozatlan haj divatát, és varkocsukat feláldozták az új eszmék oltárán; végezetül, hogy ez az elvetemült fickó mindenki mást megelőzve kihívóan hosszúnadrággal cserélte fel a bugyogót.
Ráadásul Nicolino a szép Rocca Romana herceg fivére volt, mint tudjuk, s okkal vagy ok nélkül, de úgy hírlett: a királynét egy időben gyengéd szálak fűzték a herceghez. A történelem nem jegyezte fel Karolinának ezt a kalandját, aminthogy számos hasonló szeszélyét sem, mivel az ilyesfajta epizódok kívül esnek érdeklődési körén. Bezzeg nem úgy az udvari botránykrónika, annak éppen ez az éltető eleme! Mármost: Rocca Romana herceg ellen a király semmit nem tehetett, a herceg őrizkedett jottányit is változtatni öltözékén vagy szőrzetén, nem vágatott le, de nem is növesztett ő egy felesleges hajszálat sem, s a lehető legszigorúbban ügyelt az etikett előírásainak betartására. Alkalmas ürügy híján semmiképp nem köthetett bele a király, kapva kapott tehát az alkalmon, amikor módja nyílt a báty helyett az öcsbe belekötni. Mert akármilyen pipogya férj volt is őfelsége, a felesége szeretőit sehogyan sem szenvedhette. Egyébként, ha Nicolino Caracciolo lelkét történetesen nem terheli semmi más, mint az az eredendő bűne, hogy francia anyja révén félig francia, Ferdinándnak ez is elég ok lett volna a gyűlöletre; hát még így, hogy Nicolino a francia származás bűnét egy másik, súlyosabbal tetézte: nézeteit tekintve egészen francia volt.
A király ösztönös, homályos gyanúja különben, mint láttuk, nem is volt egészen alaptalan. Nicolino valóban részt vett a nagy összeesküvésben, amelynek szálai egészen Rómáig nyúltak, s célja nem volt kevesebb, mint a franciák behívása, hogy általuk Nápolyban is diadalra jusson a felvilágosodás, a haladás és a szabadság.
Hadd idézzük röviden olvasóink emlékezetébe az előzményeket. Váratlan körülmények összjátéka folytán Nicolino odakölcsönözte ruháját és pisztolyait a tengerből kimentett Salvatónak; Pasquale Simone megtalálta és eljuttatta a királyné kezéhez a szerelmes levelet, amelyet Nicolino a felöltő zsebében felejtett; jóformán a szemünk láttára zajlott le az a kémiai kísérlet, amelynek eredményeként sikerült a levélről eltávolítani a vérfoltokat, az írás megóvása mellett; és a szemünk láttára zajlott le egy másik, irodalmi kísérlet, amely felfedte a levél írójának kilétét, s ezáltal lehetővé tette a hölgy szeretőjének letartóztatását; végezetül pedig kiderült, hogy a szerető, akit a pribékek lefogtak, s mint emlékszünk, a Sant'Elmo-erődbe kísértek, nem más, mint könnyelmű és vakmerő barátunk, Nicolino Caracciolo.
Olvasóink elnézését kérjük a gyakori ismételgetésért, de nemigen kerülhetjük el, hogy az elbeszélés áttekinthetősége kedvéért itt-ott néhány sort be ne iktassunk. Inkább vállaljuk a felesleges ismétlés kockázatát, semhogy kitegyük olvasóinkat annak, hogy a fonalat elveszítsék, hiszen a felvonultatott szereplők száma igen nagy, s egyik-másik hősünk olykor egész fejezetekre, sőt, több fejezetre eltűnik, hogy más szereplőknek adjon helyet.
Arra kérjük tehát kedves olvasóinkat, nézzék el e kitérőket a jószándék kedvéért. És nehogy most azt vágják fejünkhöz, hogy a pokol útjai is jószándékkal vannak kikövezve!
Nicolino börtöne, a Sant'Elmo-erőd az volt a nápolyiaknak, ami nekünk, franciáknak, a Bastille. De ezt talán már említettük is.
Az erőd fontos szerepet játszik történetünkben, aminthogy mindig is fontos szerepet játszott a nápolyi forradalmak során. Magas dombra épült; a domb tövében terült el az ókorban Parthenopé. Nincs szándékunkban sir William Hamilton, a tudós régész példáját követve azt kutatni, vajon az erőd legkorábbi elnevezése: Ermo föníciai eredetű-e és jelentése: magas, magasztos, vagy mégis inkább a latin terminus szóból alakult ki, tekintettel arra, hogy Nicopolia lakói ezen a néven tisztelték a szántóföldeik és házhelyeik határát jelző Priapus szobrocskákat. Bennünket, sajna, nem áldott meg az ég azzal a rendkívüli éleslátással, amely az etimológia vaksötét éjjelén is képes áthatolni, miért is beérjük szerényen azzal, hogy az erőd nevét az Erazmusz névre vezessük vissza. A dombon valaha egy szent Erazmusznak szentelt kápolna állt, s ekkoriban a dombot is Sant'Erasmo hegyének nevezték. Az Erasmo szó idővel Ermóvá egyszerűsödött, s végül Elmóvá alakult. A domb közel fekszik a tengerhez, s a város fölé magasodik. A kápolna helyére idővel egy őrtornyot emeltek, a Belforte-tornyot. II. Anjou Károly, akit Sántának is neveznek, képezte ki erőddé a tornyot, majd amikor Lautrec megostromolta Nápolyt - 1528-ban, nem pedig 1518-ban, mint azt signor Giuseppe Gallanti, a Nápoly és környéke szerzője tévesen állítja -, V. Károly rendeletére további védőművekkel egészítették ki, úgyhogy szabályos várrá fejlődött. Kezdetben minden erődnek az a rendeltetése, hogy a körülötte vagy alatta lakó népet védelmezze, később pedig mind átalakul az oltalom eszközéből a rombolás és fenyegetés eszközévé. Erre a sorsra jutott a Sant'Elmo-erőd is. A komor vár mind a mai napig rettegésben tartja a várost. Nem csináltak soha úgy forradalmat a nápolyiak, illetve pontosabban szólva: nem zajlott még úgy le forradalom Nápolyban, hogy a nép mindenekelőtt azt ne követelte volna a régit felváltó új kormányzattól: romboltassa le az erődöt. Az újdonsült, népszerűségre törekvő kormány ilyenkor el is rendelte az erőd lerombolását, de óvakodott saját rendeletét foganatosítani. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg - hiszen a köveknek éppúgy igazságot kell szolgáltatni, mint az embereknek -, hogy a Sant'Elmo-erőd, Nápoly mumusa alapjában derék, békés vár, soha nem bántotta még a várost, ellenben volt már példa rá, hogy megvédelmezte.
Az imént azt mondottuk: a köveknek éppúgy igazságot kell szolgáltatni, mint az embereknek. Fordítsuk meg e bölcs mondást, s akkor így hangzik: az embereknek éppúgy igazságot kell szolgáltatni, mint a köveknek.
Kezdjük az igazságszolgáltatást Vanni márkin. A márki nem lustaságból vagy hanyagságból húzta-halasztotta Nicolino ügyének kivizsgálását, Isten őrizz, dehogy! Igazán nem szolgált ő rá hasonló szemrehányásra, vérbeli ügyész lévén mindig is azt vallotta, hogy "mindenki gyanús, aki él", és ott is bűnösökre bukkant, ahol bűnnek se híre, se hamva. Csakhogy Vanni márki, a maga módján, roppantul lelkiismeretes ember volt ám. Hét álló esztendejébe került Tarsia herceg ügyének tisztázása, három teljes évig nyomozott Medici lovag és társai - vagy ahogy ő szokta mondani: Medici lovag és cinkosai - ügyében. Ezúttal a markában tartotta a bűnöst, a bűn tárgyi bizonyítékaival egyetemben, s mi több, tudta, hogy áldozata semmiképpen nem oldhat kereket, hiszen zárkáját hármas vasajtó és három várfal zárja el a külvilágtól, joggal gondolta hát, hogy egy nap, egy hét vagy akár egy hónap ide vagy oda, igazán nem határoz, fő az eredmény. Ösztöneiben, magatartásában egyébként is a macskafélékre ütött, mint talán már említettük, márpedig a tigris köztudomásúlag ugyanolyan kedvtelve játszadozik áldozatával, mielőtt széttépné, mint a macska az egérrel, mielőtt felfalná.
Vanni márki is kedvtelve játszadozott Nicolino Caracciolóval, mielőtt a bárd alá küldte volna.
Egyenlőtlen esélyekkel folyt a gyilkos játszma. Vanni latba vethette a törvény egész hatalmát, sőt, a kínvallatást és a vérpadot is, Nicolinónak ellenben az ész volt minden fegyvere. Mi tagadás, mégis többnyire úgy esett, hogy az esélyesebb küzdőfél maradt alul. Vanni négy ízben hallgatta már ki a vádlottat, minden alkalommal órákig faggatta, de egy tapodtat sem jutott előbbre. Ő semmivel sem tudott meg többet, s a vádlott ügye nem állt semmivel rosszabbul, mint a legelső napon. A négyszeri kihallgatás mindössze annyi eredménnyel járt, hogy fény derült Nicolino Caracciolo nevére, keresztnevére, címére, rangjára, korára és vagyoni állapotára, egyszóval csupa olyan dologra, amit egész Nápoly tudott, s aminek a felderítéséhez igazán nem volt szükség Nicolinót egy hónapig börtönben tartani és három héten át faggatni. A Kettős Királyság egész területén nem akadt Vanninál buzgóbb vizsgálóbíró, de hiába erőlködött, harapófogóval sem sikerült a vádlottból vallomást kicsikarnia.
Nicolino Caracciolo így okoskodott: "Vagy bűnös vagyok, vagy ártatlan. Ha bűnös vagyok, őrültség lenne vallani, hiszen a vallomás megpecsételné a sorsomat; ha viszont ártatlan vagyok, nincs mit vallanom, következésképp nem is ismerhetek be semmit." Ez a gondolatmenet szabta meg a fogoly védelmi taktikáját. Felelni csakis akkor felelt, ha Vanni köztudott dolgokat firtatott, úgymint vezetéknevét, keresztnevét, címét-rangját, életkorát, lakcímét vagy vagyoni állapotát; egyébként rendszeresen kérdéssel viszonozta Vanni kérdéseit. A legmélyebb érdeklődés hangján tudakolta meg, nős-e Vanni, csinos-e a felesége, szereti-e a feleségét, vannak-e gyermekei, ha igen, milyen korúak, van-e fivére, nővére, él-e a kedves édesapja, édesanyja, jól megfizeti-e a királyné ezt a piszkos munkát, átszáll-e a márki cím Vanni elsőszülött fiára, hisz-e Vanni Istenben, a pokolban, a mennyországban. Megállás nélkül kérdezett, azzal az indoklással, hogy őt legalább annyira érdeklik Vanni ügyei, mint Vannit az ő ügyei, mi sem természetesebb tehát, mint hogy ő is kérdésekkel ostromolja Vannit - ó, nem ugyanolyanokkal, mint a márki őt, ezt tapintata tiltja, de legalább hasonló természetűekkel. A taktika bevált. Vanni márki nemhogy újabb adatokat nem tudott meg kihallgatásai során, de jóformán azt is elfelejtette, amit kezdetben tudott. Szegény feje még csak jegyzőkönyvbe se merte vétetni a sok badarságot, amit Nicolino összehordott. A legutolsó kihallgatáson Vanni, türelme fogytán, azzal fenyegette a foglyot, hogy kínvallatásnak veti alá, ha továbbra is gúnyt merészel űzni a tiszteletreméltó Justitia istennőből.
A főügyész pontosan megjelent az erődben a kitűzött napon, december 9-én reggel - pár órával azután, hogy a király megérkezett Casertába, amit Nápolyban egyelőre senki nem sejtett, nem is sejthetett, minthogy őfelsége megérkezéséről kizárólag azok értesültek, akik elég szerencsések voltak őt személyesen láthatni. Egyszóval, mint mondottuk, 9-én reggel Vanni megjelent az erődben. Szilárdan eltökélte, hogy ha Nicolino arcátlanul tovább űzi kisded játékait, ő beváltja múltkori fenyegetését, nem riad vissza a sokat emlegetett kínvallatás alkalmazásától: sicut in cadaver, amelytől annak idején, többségi határozattal, elütötte az állami junta, de amelyet most jogában áll kénye-kedve szerint alkalmazni.
A szokottnál is komorabb ábrázattal állított be, ami nagy szó, mert a főügyész úr amúgy sem szokott túlságosan barátságos képet vágni.
Mindjárt magával hozta Donato mestert is, a nápolyi hóhért, két segédjével egyetemben. Vonják kínpadra a foglyot, ha a megátalkodott fickó továbbra sem hajlandó felhagyni az igazságszolgáltatás történetében páratlan magatartásával, hiszen még csak nem is tagad, hanem pimaszul és sületlenül fecseg összevissza.
Mondanunk sem kell, hogy az írnok is ott lézengett Vanni kíséretében, ő ugyanis olyan állhatatosan járt a főnöke sarkában, és határtalan tisztelete jeléül olyan tökéletes némaságba burkolódzott, hogy Nicolino egyenesen azt állította, nem is eleven ember ő, hanem csupán Vanni árnyéka. Vanni nem azért álcázta írnoknak tulajdon árnyékát - így Nicolino -, hogy az államnak megtakarítsa egy kishivatalnok csekély fizetését, hanem hogy a nap bármely pillanatában rendelkezésére álljon, kihallgatás esetén, egy alkalmatos jegyzőkönyvvezető.
Vanni utasította a várbörtön parancsnokát, don Roberto Brandit, hogy az ünnepélyes alkalomra hozassa rendbe a Sant'Elmo-erőd kínzókamráját. Hja, a kínvallatás hovatovább teljesen kiment a divatból! Don Carlos trónralépte óta, tehát már vagy hatvanöt esztendeje nem alkalmazták Nápolyban, sőt, mi több, a Kettős Királyság egész területén sem. Vanni márkira várt a megtisztelő feladat, hogy a kínvallatás szokását feltámassza haló poraiból. A kísérlet alanya ráadásul nem is akárki lesz, hanem mindjárt az egyik legelőkelőbb nápolyi család egy sarja.
A király buzgó szolgáját, don Roberto Brandit két évvel ezelőtt súlyos kellemetlenség érte: Ettore Caraffa megszökött a parancsnoksága alatt álló erődből. Don Roberto érezte: itt az alkalom kiköszörülni a csorbát, most végre tanúbizonyságát adhatja alattvalói hűségének és ügyszeretetének; igyekezett is a főügyész utasításait messzemenő körültekintéssel végrehajtani. Amikor Vannit bejelentették, a parancsnok elébe sietett, s magabiztos mosollyal unszolta:
- Nézzen jól körül, uram, remélem, keresve sem talál hibát.
Nyomban a kínzókamrába vezette Vannit. A helyiséget tökéletesen rendbe hozták, s beszerezték az összes kínzóeszközöket. Nicolino Caracciolo aligha gondolta volna, micsoda hallatlan költségbe veri magát a nápolyi állam az ő szép szeméért: hétszáz kemény dukátot utaltak ki kínzóeszközökre - bár az összegnek mintegy fele, jó nápolyi szokás szerint, a parancsnok zsebébe vándorolt.
Vanni követte don Robertót a kínok múzeumába. Nyomában ott tolongott egész kísérete: a hóhér, a hóhér két segédje és az írnok. A főügyész egyenként végigvizitálta a kínzóeszközöket, ahogy a gondos tábornok utoljára még végigjárja az ütközet előestéjén a csatamezőt, hogy a győzelem érdekében számba vegye minden dombját-gödrét. A kínzóeszközök többsége a katolikus egyház fegyvertárából származott. Nem véletlenül. Az inkvizícióról fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint az önmegtartóztatás és önsanyargatás páratlanul fogékonnyá teszi az elmét olyan gépezetek kiagyalására, amelyeknek már a puszta látása is rettegéssel tölti el az ember szívét-lelkét.
Mindegyik kínzóeszköz a maga helyén állt, rendben, működőképes állapotban.
Donato mester és a két segéd mindjárt ott is maradt a helyiségben, amelyet komor fénybe vont a falra erősített vaskarokban lobogó fáklyák lángja, Vanni ellenben továbbment a szomszédos terembe, amelyet a kínzókamrától mindössze egy vasrács választott el, no meg a rács elé akasztott, földig érő fekete zsávolyfüggöny. A sötét függönyön sejtelmesen, hátborzongatóan szűrődött át a fáklyák fénye.
Ez a helyiség volt valaha a titkos bíróság ülésterme. Üresen állt, amióta a kínzókamrát sem használták. Don Robertónak volt rá gondja, hogy megfelelően kiadjusztálja a termet, amelyen egyébként nem volt semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy teljesen el volt zárva a napfénytől. Gyér bútorzatának legfőbb darabja egy zöld térítővel borított asztal volt, rajta két ötágú gyertyatartó, papír, tinta és pennák.
Előtte egy karosszék állt, s a karosszékkel szemközt, az asztal túloldalán a vádlott padkája. A nagy asztalt nyilvánvalóan a bírónak szánták, a mellette álló kisebbet pedig az írnoknak.
A bíró karszéke fölött, a falon hatalmas tölgyfa feszület függött. A Krisztus-figura komor arcvonásait akár Michelangelo zord vésője is formálhatta volna. A néző törhette a fejét, mire szánták vajon a szobrot: az ártatlanok bátorítására vagy a bűnösök elrettentésére.
A mennyezetről lámpa csüngött hosszan alá. Amint fénye a szoborra esett, úgy rémlett, ez a szörnyű halálkínokban vergődő alak nem is lehet Jézus, akinek utolsó szava is a megbocsátásé volt, hanem inkább a gonosz lator, aki utolsó leheletével is Istent káromolta.
A főügyész a szemle egész ideje alatt hallgatásba burkolódzott. Don Roberto egyre fokozódó aggodalommal fürkészte Vanni arcán a megelégedés jeleit. Csak nem marad el a méltán remélt és megérdemelt elismerés jó munkájáért? Nem maradt el. Váratott magára, de aztán annál hízelgőbben csengett. Vanni agyba-főbe dicsérte a derék parancsnokot a stílszerű rendezésért, és kilátásba helyezte, hogy a királyné figyelmét fel fogja hívni a parancsnok ügybuzgalmára.
Don Robertót fellelkesítette a legilletékesebb személytől, Vannitól jövő dicséret, nekidurálta magát és előadta abbeli óhaját, hogy a királyné eljöhetne a Sant'Elmo-erődbe, legalább saját szemével látná ezt a pompás kínzókamrát, amihez fogható érdekességgel nem szolgál a capedimontei múzeum sem. Vanni leintette. A királyi kegynek ilyen rendkívüli megnyilvánulását - mondta -, nem ígérheti, jóllehet, bírja őfelsége teljes bizalmát. A derék parancsnok sóhajtozott, de kénytelen volt beérni a megismételt ígérettel, hogy a királyné okvetlenül értesül nemcsak arról, micsoda igyekezettel végezte ő el a dolgát, hanem arról is, hogy igyekezetét teljes siker koronázta.
- Most pedig, kedves parancsnokom, menjen és küldje a foglyot - szólt Vanni. - Megvasalni nem szükséges, de megfelelő őrizetéről gondoskodjék. Remélem, a terem látványa észhez téríti a fickót, felhagy hóbortjaival. Mondanom sem kell, ugye - tette hozzá Vanni könnyed modorban -, hogy személyesen is felvezetheti a foglyot, amennyiben érdekli a vallatás. Ön elvégre pallérozott elméjű ember, nem árt tán, ha tanulmányozza vallatási módszereimet.
Don Roberto hálásan köszönte a főügyész engedélyét, és kijelentette, hogy élni kíván vele. Majd hajlongva távozott, a kapott parancsot teljesíteni.
Az ebédlő ajtaja jóformán még be sem csukódott a király mögött, aki, mint láttuk, nyomban a lakáj jelentésének meghallgatása után felkerekedett, hogy lakosztályába térjen az ott várakozó Ruffo kardinálissal tanácskozni, amikor az izgatott, felhevült vendégek már szét is széledtek, olyan sietősen, mintha addig is csupán a király személyes jelenléte tartotta volna együtt őket. Ki-ki lakosztályába vonult. Cesare kapitány hazakísérte a hercegnőket. A két öreg teremtést a kétségbeesés kerülgette: hát nem volt elég kétszer menekülni? Párizs és Róma után most Nápolyt is el kell hagyniuk? Ellenségük, a Forradalom, megint itt van a sarkukban.
A királyné közölte sir Williammel, hogy férje ma esti hírei után nem nélkülözheti drága barátnője, Emma Lyonna társaságát, kénytelen őt maga mellett tartani. Acton a titkárát, Richardot hívatta, és meghagyta neki, tudja meg, miért vagy kiért sietett a király lakosztályába. Ascoli herceg visszavedlett kamarássá, s úgy, amint volt, kitüntetésekkel teleaggatott ruhájában a király után sietett, megtudakolni, igényt tart-e őfelsége még az éjjel szerény szolgálataira. Castelcicala herceg a hintaját kérte. Minél előbb Nápolyba akart jutni, hogy megtegye a szükséges lépéseket tulajdon biztonsága és a barátai biztonsága érdekében, hiszen a francia jakobinusok győzelme, amelyet előreláthatóan követ a nápolyi jakobinusoké, súlyos veszélyt jelent mindnyájuk számára. Sir William Hamilton szobájába tért, jelentést írni az angol kormánynak. Nelson is a szobájába vonult, csüggedten, zaklatottan, balsejtelmektől gyötörve. A királyné gyengéd figyelme folytán Nelson szobája nem esett túlságosan távol attól a szobától, amelyet Karolina Emmának tartott fönn, amikor éjszakára is maga mellett tartotta, kivéve persze azokat az éjszakákat, amelyeket a két kebelbarátnő egy szobában, sőt, egy ágyban töltött.
Nelson is írni szándékozott, akárcsak sir William Hamilton, de nem jelentést, hanem levelet.
A földközi-tengeri flotta parancsnoka nem ő volt, hanem Saint-Vincent gróf lordadmirális. Nelsont nem bántotta különösebben alárendelt helyzete, minthogy az admirális sokkal inkább barátként, semmint alárendeltként bánt vele; a világraszóló abukiri győzelem egyébként is egy sorba helyezte Nelsont az angol haditengerészet legfényesebb neveivel.
Nelson és Saint-Vincent lord meghitt barátságának legjobb bizonyítéka kettejük levelezése. A levelezés nyomtatásban is megjelent, Londonban, a Nelson levelei és jelentései című kiadvány ötödik kötetében. Ha egyik-másik olvasónk kíváncsi az eredeti dokumentumokra, nézze át nyugodtan a jelzett kötetben az abukiri győzőnek szeptember 22-e, tehát elbeszélésünk kezdete, és december 9-e, azaz a jelen pillanat között kelt leveleit. A levelekből világosan kitetszik, hogyan hatalmasodott el Nelsonon mindjobban az esztelen, ellenállhatatlan szerelem lady Hamilton iránt, annyira, hogy végül sutba dobta miatta tengernagyi és emberi kötelességeit, sőt, a becsületét is. A levelek híven tükrözik elméje zavarát, szíve háborgását, s tán mentségéül is szolgálhatnának a történelem ítélőszéke előtt, ha a történelem nem mondta volna már ki idestova kétezer éve megfellebbezhetetlen ítéletét hasonló ügyben. Kleopátra szeretőjének perében.
Nelsont súlyos aggodalmak gyötörték. Attól tartott, hogy a küszöbönálló katasztrófa nemcsak a nápolyi királyság ügyeit kuszálja össze, hanem az ő személyes ügyeit is. A megváltozott helyzetben az angol tengernagyi hivatal nyilván új utasításokat ad a földközi-tengeri flottának. Szobájába érve tehát nyomban az íróasztalához ült, és a következő levelet írta parancsnokának a király beszámolójának közvetlen hatása alatt - ha ugyan beszámolónak minősíthetjük Ferdinánd néhány elejtett megjegyzését.
Saint-Vincent gróf vezénylő admirálisnak
Kedves Lordom!
Utolsó, Livornóból kelt levelem óta a helyzet gyökeresen megváltozott. Félő, hogy a Kettős Királyság felséges uralkodója hamarosan elveszti egyik királyságát, ha ugyan nem mind a kettőt.
Sajnos, bebizonyosodott, amitől tartottam - s amit úgy hiszem, Önnek is említettem -, hogy tudniillik Mack tábornok közönséges szájhős. Nem tudom, hol tett szert hadvezéri hírnevére, de bizonyára nem a csatatéren. Mentségére szolgáljon, hogy szánalmas sereg élén harcolt. De ki hinné mégis, hogy hatvanezer ember képes alulmaradni tízezerrel szemben!
Sok veszíteni valójuk nem volt éppen a nápolyi tiszteknek becsület dolgában, de ami volt, mind eljátszották.[18]
Nelson idáig jutott a levélírásban. Látni való, hogy az abukiri győző nem kímélte a Civita Castellana-i csata veszteseit. De ha valakinek, neki tán csakugyan jogában állt szigorúan elítélni a gyávaságot, hiszen ez a keménykötésű tengerész azt sem tudta, mi fán terem a félelem - nemcsak felnőtt korában nem tudta, de gyerekkorában sem -, és minden ütközetért testének egy-egy darabjával fizetett, úgyhogy félember volt már, eleven roncs, mire Trafalgarnál eltalálta az utolsó, gyilkos golyó.
Nelson tehát idáig jutott a levélírásban, amikor halk neszre figyelt fel; olyan volt az, mint a virágról virágra csapongó lepke vagy tündér szárnyának bátortalan suhogása. Megfordult. Lady Hamilton állt az ajtóban. Nelson felujjongott.
Emma Lyonna elragadó mosollyal ajkához emelte egyik ujját, hogy csendre intse. Olyan volt így, mint a boldog hallgatás kecses és derűs szobra (mert, mint tudjuk, többféle hallgatás létezik). Majd lábujjhegyen odasurrant Nelson karosszéke mellé, a támla fölé hajolt és úgy suttogta:
- Kövessen, Horace. Drága királynénk vár bennünket, beszélni kíván önnel, mielőtt a királlyal találkozna.
Nelson nagyot sóhajtott. Szívébe nyilallt a gondolat, hogy London egyetlen szavával elszakíthatja ettől a varázslatos teremtéstől, aki rabul ejtette, és aki minden egyes mozdulatával, hangjával, simogatásával napról napra szorosabbra fűzi rabláncait. Tántorogva, Emma káprázatos szépségétől bódultan állt fel: mindig beleszédült, ha rövid távollét után újra elébe toppant a kedves.
- Vezessen - mondta -, hiszen tudja jól, hogy ha önt láthatom, mást nem is látok.
Emma leoldotta a habkönnyű fátyolkendőt, amelyet pontosan úgy csavart a feje köré, mint Isabey miniatűr arcképein a hölgyek. A kendő egyik végét Nelsonnak dobta, az elkapta és lázasan ajkára szorította a kendő csücskét.
- Jöjjön, kedves Thészeuszom - szólt Emma -, íme a fonál, indulhatunk a labirintusba, szíves örömest leszek Ariadnéja, még ha a végén elhagy is, mint Thészeusz azt a másik Ariadnét. De jól vigyázzon: ha engem érne ez a csapás, még egy isten sem vigasztalna meg!
Megindultak, elöl Emma, Nelson engedelmesen követte. Követte volna ő Emmát akár a pokolba is!
- Szeretett királyném - szólt Emma -, íme, itt hozom azt, aki egy személyben királyom és rabszolgám.
A királyné egy pamlagon ült a kis szalonban, amely Emma Lyonna szobáját választotta el az ő hálószobájától. Szemében fojtott tűz lángolt, a harag tüze.
- Lépjen közelebb, Nelson, védelmezőm - szólalt meg Karolina. - Üljön ide mellém, a hős látása és közelsége tán vigaszt önt megalázott szívembe... Látta, ugye látta - s e szavakat megvető fejbiccentés kísérte -, hogy kürtölte világgá ez a koronás pojáca saját gyalázatát? Hallotta, hogy csúfolódott önnön gyávaságán? Ó, Nelson, Nelson, be nyomorú is az én sorsom! Becsvágyó királyné, bátor asszony létemre olyan férj oldalán kell élnem, aki sem a kormánypálcát, sem a kardot nem bírja el!
Nelsont a királyné maga mellé ültette a pamlagra. Emma a földön helyezkedett el, néhány párnán, s míg eljátszogatott Nelson érdemrendjeinek keresztjeivel és szalagjaival - mint Amy Robsart Leicester nyakékével -, delejes tekintetét merőn rászegezte, hogy egy pillanatra ki ne engedje bűvköréből.
- Felséges asszonyom - felelte Nelson -, a király igazi filozófus.
A királyné összevonta szép szemöldökét, és neheztelő pillantást vetett Nelsonra.
- Komolyan beszél? Bölcsességnek becézi a királyi méltóság semmibevevését? Hagyján, hogy Ferdinánd nem lángeszű uralkodó, elvégre lazzaronénak nevelték, s az ég egyébként sem tékozolja akárkire a lángész adományát; de ő gyáva! Igazán mondom, Nelson, ma este Ascoli volt a király - és nem a ruhája, a bátorsága tette azzá! A király lakájnak tűnt mellette. Elgondolni is rossz, mi történik, ha csakugyan a rettegett jakobinusok kezébe kerülnek. Ferdinánd képes lett volna szó nélkül eltűrni, hogy Ascolit felakasszák helyette!... És én, Mária Terézia lánya - Ferdinánd felesége vagyok! Kegyetlen tréfát űz velem a sors, ismerje el, olyan kegyetlent, hogy szinte megrendül hitem az isteni Gondviselésben!
- Ugyan! - szólt Emma. - Hát nem jobb így? Lássa be, királyném, hogy az isteni Gondviselés csodaszerűbben már meg sem nyilvánulhatott volna, így és ezért lett felséged egy személyben király és királyné! Jobb, sokkal jobb Szemiramisznak lenni, mint Artemiziának; Erzsébetnek, mint Medici Máriának.
A királyné oda sem hallgatott.
- Ó! - jajdult fel. - Mit nem adnék érte, ha férfi lehetnék, ha kardot köthetnék!
- Jobb kard igazán nem kell ennél - felelte Emma, Nelson kardján babrálva. - Ameddig felségedet ez a kard védi, Istennek hála, nem szorul senki másra.
Nelson megsimogatta Emma fejét. Szeméből határtalan imádat sütött.
- Haj, édes Emmám - sóhajtotta. - Isten a tanúm, hogy a szívem szakad belé, és mégis ki kell mondanom... Rettegek, Emma. Mi másért sóhajtottam volna az imént, amikor hirtelen megpillantottam?
- Ön retteg? - kérdezte Emma.
- Ó, sejtem én, mit kell hallanunk - kiáltotta a királyné. Zsebkendőjét a szeméhez emelte. - Sírok, igen, de haragomban...
- Én azonban nem sejtek semmit - szólt Emma -, és magyarázatot várok. Mitől retteg, Nelson? Beszéljen, parancsolom.
S mialatt ezt mondta, karját Nelson nyaka köré fonta, kecsesen felemelkedett, és csókot lehelt szerelmese sebesült homlokára.
- Higgye meg, Emma - szólt Nelson -, ha ajkainak érintésére csupán a büszkeség, s nem az öröm dicsfénye gyullad ki homlokomon, az azért van, mert attól tartok, hamarosan szörnyű csapás szakad ránk.
- Nem érhet más csapás, mint az, ha elszakítanának bennünket egymástól - felelte lady Hamilton.
- Látja, Emma, kitalálta, mitől rettegek!
- Hogy elszakítanak egymástól? - jajdult fel Emma, nagyszerűen megjátszott rémülettel. - Ugyan ki választhatna el bennünket?
- Istenem, Istenem, hát a Tengernagyi Hivatal parancsa, Pitt úr kénye-kedve. Ugyanazok, akik elküldtek Calviba, a Kanári-szigetekre, Abukirba, bármikor elküldhetnek a Martinique- vagy a Trinidad-szigetekre, azzal a paranccsal, hogy foglaljam el valamelyiket. Calvinál otthagytam a fél szememet, Teneriffánál a fél karomat, Abukirnál a fejem bőrét. Martinique-nál vagy Trinidadnál - ha csakugyan el kell mennem -, remélem, sikerül végleg otthagyni a fogamat, és megpihenhetek egyszer s mindenkorra.
- De, remélem, megtagadja az engedelmességet, ha ilyen parancsot kap?
- Hogyan tehetném, édes Emmám?
- Hát itt hagyna parancsra?
- Emma! Emma! Ne kényszerítsen választásra a kötelességem és a szerelmem közt!... Hiszen árulásba vagy őrülésbe kerget!
- Rendben van - szólt Emma. - Belátom, hogy III. György őfelségének csakugyan nem mondhatja: "Felség, nem akarok elmenni Nápolyból, mert eszeveszetten szeretem felséged nagykövetének a hitvesét, s ő is szeret, a bolondulásig." De azt talán csak mondhatja: "Királyom, nem hagyhatom sorsára a királynét, akinek én vagyok egyedüli támasza, reménye, oltalma. A koronás fők Isten kiválasztottai, kölcsönösen segíteni tartoznak egymást Isten és ember előtt." Vagy ha még ezt sem mondhatja, mert egyetlen alattvaló sem beszélhet így az uralkodóval, majd elmondja maga helyett is sir William, akinek többet szabad, mint másnak, mert ő a király tejtestvére.
- Nelson - szólt a királyné -, lehet, hogy az önzés beszél belőlem, de végünk, ha meg nem véd! S ha így tesszük fel a kérdést, ha a tét egy egész királyság léte vagy nemléte, nemde, van már miért vállalnia a kockázatot? S ön ne vállalná, éppen ön, a rettenthetetlen?
- Felséges asszonyom, meghajlok érvei előtt - felelte Nelson. - Előttem csak a saját szerelmem lebegett - hogyisne, hisz ez a szerelem lelkem vezérlő csillaga. Felséged kimondhatatlanul boldoggá tesz azáltal, hogy bebizonyította, az alattvalói hűség parancsolja azt tennem, amit eddigi hitem szerint a szenvedély sugallt. Még ma éjjel írok a barátomnak, Saint-Vincent lordnak, helyesebben szólva befejezem a már megkezdett levelet. Arra kérem majd, könyörögve kérem, intézze el, hogy ne vezényeljenek el Nápolyból, sőt, hogy felséged szolgálatával bízzanak meg. Ő igaz barátom, bizonyára hajlandó közbenjárni érdekemben a Tengernagyi Hivatalnál.
- Sir William pedig közvetlenül a királyhoz és Pitt úrhoz folyamodik majd ez ügyben - mondta Emma.
- Gondolja csak meg, Nelson - folytatta a királyné -, mennyire rá vagyunk utalva önre, micsoda hallatlan szolgálatokat tehet nekünk! Minden valószínűség szerint hamarosan el kell hagynunk Nápolyt, menekülnünk kell innen.
- Hát ennyire sötétnek látja a helyzetet, felséges asszony?
A királyné arcára bánatos mosoly ült ki. Bólintott.
- Úgy hiszem, ha a király elszánná magát... - folytatta Nelson.
- Az nagy csapás lenne, Nelson, szörnyű csapás, ami engem illet. A nép gyűlöl, ez a fajzat nem szenvedheti a tehetséget, a szépséget, a bátorságot. A nápolyiak történelmük során felváltva német, francia vagy spanyol járom alatt nyögtek, ezért bélyegzik idegennek, ezért gyűlölik és dobálják sárral mindazokat, akik nem Nápolyban látták meg a napvilágot. Gyűlölik Actont, mert Franciaországban született, Emmát, mert Angliában született, és gyűlölnek engem, mert én Ausztriában születtem. Tételezzük fel, hogy a király összeszedi minden bátorságát - amire egyébként úgysem képes -, s a hadsereg roncsaival sikerül a franciákat az Abruzzói-szorosban megállítania. A nápolyi jakobinusok nem szalaszthatják el ezt a kiváló alkalmat, okvetlenül kihasználják a hadsereg távollétét, fellázadnak, s akkor nálunk is megesnek mindazok a borzalmak, amelyeket Franciaország megélt 1792-ben és 1793-ban. Mi a biztosítéka, hogy nem jutunk, én meg Emma, Marie Antoinette és Lamballe hercegnő sorsára? A király alkalmasint megúszná ép bőrrel, a lazzaronék istenítik, őt védi az, hogy nápolyi. Bezzeg jaj lenne nekünk hármunknak, Actonnak, Emmának és nekem! Láthatja, kedves Nelson, milyen nagyszerű szerepet szánt önnek a Gondviselés: Mirabeau, de Bouillé, a svéd király, La Fayette, Barnave és a két fivérem, két valóságos császár próbálta a francia királynét megmenteni - hiába. Ön ellenben megmenthetne engem, ha akar.
- Ábrándozni sem mertem soha ekkora dicsőségről, felséges asszonyom - szólt Nelson. - Ez maga a halhatatlanság.
- Nyugodtan hivatkozhat, Nelson, arra a körülményre is, hogy kizárólag angol szövetségesünk iránt táplált hűségünk vitt bennünket a bajba. Ha a Kettős Királyság kormányzata tiszteletben akarta volna tartani a francia köztársasággal kötött békeszerződést, kénytelen lett volna elutasítani azt a kérését, kedves Nelson, hogy vizet és élelmet vételezhessen Syracusában, és kijavíthassa sérült hajóit, márpedig akkor csakugyan nem tehetett volna mást, mint hogy Gibraltárban egészítse ki készleteit, és végleg elszalasztotta volna a francia flottát; hiszen Abukirnál érte csak utol.
- Igaz, felséges asszonyom, s ez a vesztemet jelentette volna: a diadal helyett a megaláztatást, a hadbíróság ítéletét. És a bíróság előtt hiába hoztam volna fel mentségemre, hogy "Nápolyon csüggött a szemem", amikor a kötelesség azt parancsolta, hogy Tuniszon csüggjön.
- Nos, hogy befejezzem: mi volt a háború közvetlen kiváltó oka? Ugye az, hogy az ön győzelmét megünnepeltük? Nincs mit tenni, Nelson, közös a sorsunk, a Kettős Királyságé és az öné, az öné és a szicíliai uralkodó családé. Az utókor elmondhatja majd: "Mindenki cserbenhagyta őket, szövetségeseik, barátaik és minden rokonuk, mindenki ellenük fordult, csak Nelson állt mellettük, és Nelson megmentette őket."
Az utolsó szavaknál a királyné méltóságteljes mozdulattal Nelson felé nyújtotta a kezét. Nelson féltérdre ereszkedett, megragadta a királyné kezét és megcsókolta.
A királyné bókjai megtették a magukét. Nelson fellelkesült.
- Csak egyet ígérjen meg, felséges asszonyom - mondta.
- Kérjen, ami csak tetszik, mindent önnek köszönhetünk.
- Adja, asszonyom, királyi szavát, hogy ha csakugyan el kell hagynia Nápolyt, Nelson hajóján hagyja el; hogy magasztos személyét én viszem Szicíliába, én és senki más.
- Esküszöm, Nelson. És hadd tegyem hozzá: az én egyetlen, igaz, örök barátnőm, az én drága Emma Lyonnám is ott lesz velem.
És a királyné heves mozdulattal magához rántotta Emmát, s fölé hajolt, hogy szenvedélyes csókot nyomjon mindkét szemére. Egy gondolattal talán szenvedélyesebbet is, mint amit a barátság - a legeslegforróbb barátság - indokolhat.
- Szavamat adom, asszonyom - mondta Nelson. - Mától fogva barátai az én barátaim, ellenségei az én ellenségeim, és én megmentem önt, ha belepusztulok is.
- Ó! - kiáltotta Emma -, királyok lovagja, trónok bajnoka! Ilyennek láttam ábrándjaimban a férfit, aki bírja majd szívem egész szerelmét!
És Kirke másodszor is megcsókolta szerelmesét, csakhogy ezúttal nem a homlokára, a sebhelyre, hanem remegő ajkára nyomta ajkát.
Óvatos kaparászás hallatszott az ajtó felől.
- Szerelmes, drága barátaim, vonuljatok ide vissza - szólt a királyné, Emma hálószobájára mutatva. - Ez Acton, beszédem van vele.
Nelson feje szédült a sok hízelgéstől, a szerelemtől és a büszkeségtől. Karon ragadta Emmát és bevezette az illatos szobába, amelynek ajtaja mintegy magamagától csukódott be mögöttük.
A királyné arca egy csapásra úgy elváltozott, mintha álarcot öltött vagy álarcot dobott volna le. Tekintete megkeményedett, nyers hangon két kurta szót vetett oda Actonnak:
- Jöjjön be.
Csakugyan Acton lépett a szobába.
- Halljam, ki várta őfelségét? - kérdezte Karolina.
- Ruffo kardinális - sietett felelni Acton.
- Nem tudja, miről tárgyaltak?
- Nem, asszonyom, de tudom, mit csináltak.
- Nos?
- Ferrarit hívatták.
- Jól sejtettem. Egy okkal több, Acton, hogy elintézzük. Tudja, mire célzok.
- Meglesz, asszonyom, mihelyt alkalom kínálkozik rá. Parancsol még valamit felséged?
- Nem - mondta a királyné.
Acton köszönt és távozott.
A királyné egy pillanatig féltékenyen bámulta Emma ajtaját, majd hallgatagon visszavonult hálótermébe.
Míg don Roberto Brandi, a parancsnok odajárt, hogy a foglyot elővezesse, a főügyész szaporán magára öltötte, városi ruhái fölé, a bírói talárt, kiaszott, hosszú koponyájára hatalmas parókát illesztett, abban a boldogító tudatban, hogy a paróka méltóságteljesebb külsőt kölcsönöz neki, végezetül pedig a paróka tetejébe nyomta a négyszögletes bírói sapkát.
Az írnok sorban kirakta az asztalra a bűnjeleket, úgymint a két, N betűvel jelzett pisztolyt és San Clemente márkiné levelét, majd maga is hozzálátott az öltözködéshez, hajszálra úgy, mint a főnöke, de természetesen a rangkülönbség tiszteletben tartásával; az ő talárja korántsem volt olyan bő, a parókája olyan tekintélyes, a sapkája olyan magas, mint a főnökéé.
Utána leült a kis asztalhoz.
Vanni márki helyet foglalt a nagy asztal mögött, s mint a rend emberéhez illik, mindenekelőtt gondosan eligazgatta az előtte heverő papírcsomót úgy, hogy a lapok hajszálra fedjék egymást, aztán ellenőrizte, van-e tinta a kalamárisban, kipróbálta a penna hegyét, tollkésével kicsit megfaragta, s a két végét a körmén pontosan egyformára vágta, végül pedig előhúzta zsebéből a király képmásával díszített, színarany burnótszelencéjét, s úgy helyezte el az asztalon, hogy jól kézre essék. A szelencére nem is azért volt szüksége Vanninak, mintha tubákolni szándékozott volna, hanem inkább, hogy szórakozottan eljátszogathasson vele, annak az embernek az egykedvűségével, aki a szemben ülő vádlott életét semmivel sem becsüli többre, mint a szelencét, amellyel játszogat. Egyszóval Vanni felkészült Nicolino Caracciolo fogadására: a legmegfelelőbb s hite szerint a leghatásosabb pózban várta.
Vanni márki vesztére Nicolino Caracciolót nem olyan fából faragták, hogy sokat törődjön az ügyész pózaival. Tíz perccel a parancsnok távozása után nyílt az ajtó, s belépett Nicolino Caracciolo. Választékos öltözéke a legkevésbé sem vallott börtönlakóra, arcán derűs mosoly ült és a Titkos házasság egyik áriáját, a Pria che spunti l'aurorá-t dúdolta, aránylag tűrhetően.
Négy katona kísérte, meg a parancsnok.
Két katona megállt az ajtóban, a két másik közrefogta a foglyot. Nicolino egyenesen a neki szánt padkához tartott, de nem ült rögtön le. Jól szemügyre vette a termet, majd azt mormolta franciául: "Tiens! tiens! tiens!" ami, mint tudjuk, gunyoros meglepetést fejez ki. Végül roppant udvariasan megszólította a főügyészt:
- Nem olvasta véletlenül márki úr az Udolphe titkai-t?
- Miféle Udolpbe titkai-t? - kérdezte Vanni, önkéntelenül követve Nicolino példáját, aki az ő kérdéseire rendszerint kérdéssel válaszolt.
- Az Udolphe titkai regény, egy angol hölgynek, bizonyos Ann Radcliffe-nek a legújabb regénye.
- Vegye tudomásul, uram, hogy nem szokásom regényeket olvasni - intette le Vanni nagy méltósággal.
- Rosszul teszi, uram, nagyon rosszul teszi, vannak roppant szórakoztató regények, szíves örömest olvasgatnék magam is, ha szert tehetnék valami jó könyvre és ha nem lenne a zárkám olyan átkozottul sötét.
- Vésse eszébe, uram, azt az alapigazságot, hogy...
- Melyiket, márki úr?
- Nem azért vagyunk itt, hogy regényekről locsogjunk. Üljön le.
- Köszönöm, márki úr. Mindössze azt akartam mondani, hogy történetesen az Udolphe titkai-ban olvastam egy szoba leírását - pontosan olyan volt, mint ez itt, ni. A regényben ez a szoba a rablóvezér főhadiszállása.
Vanni igyekezett megőrizni méltóságát.
- Remélem, vádlott, hogy ezúttal...
Nicolino közbevágott.
- Először is: ne szólítson vádlottnak. Ismeri a rangomat és nevemet.
- A törvény nem ismer rangot. Ön vádlott.
- Ezt mint megszólítást visszautasítom, mint állítást elfogadom. Mivel vádolnak?
- Államellenes összeesküvéssel.
- Ejnye, ejnye, már megint a rögeszméjével jön?
- S maga megint gúnyt űz az igazságszolgáltatásból.
- Még hogy én gúnyt űzök az igazságszolgáltatásból? Márki úr, ön összetéveszt valakivel. Istennek hála, elmondhatom, hogy nálam jobban senki nem tiszteli az igazságszolgáltatást. Az igazság Isten igéje ezen a sártekén. Nem, én erre sose vetemedtem, Istentől elrugaszkodott ember az, aki az igazságszolgáltatásból gúnyt űz. Ami a bírákat illeti, az persze más lapra tartozik, nem tagadom.
Vanni ingerülten dobbantott.
- Hajlandó válaszolni a kérdéseimre, igen vagy nem?
- Attól függ, mit óhajt kérdezni.
- Vádlott!... - Vanni láthatóan kijött a sodrából.
- Már megint! - vonta meg a vállát Nicolino. - Ugyan, hát olyan nagy megerőltetésébe kerülne, ha hercegnek vagy excellenciás úrnak titulálna? Önre bízom, melyiket választja, nekem mindegy. Lám, én márki úrnak szólítom önt, pedig hát ha meggondoljuk, hiába sokkal idősebb nálam, az én rangom jóval régibb keletű, mint az öné.
- Elég legyen... Életkora?
Nicolino előhúzta a mellényzsebéből pompás zsebóráját.
- Huszonegy év, három hónap, nyolc nap, öt óra, hét perc és harminckét másodperc. Remélem, ezúttal nem vádol pontatlansággal.
- Neve?
- Változatlanul Nicolino Caracciolo.
- Lakhelye?
- Sant'Elmo-erőd, hármas számú zárka, második emelet, a földszinttől lefelé számítva.
- Nem azt kérdeztem, hol lakik jelenleg, hanem, hogy hol tartózkodott a letartóztatás időpontjában.
- Sehol, azazhogy éppen az utcán tartózkodtam.
- Nem hajlandó felelni? Úgy is jó. Ismerjük a lakcímét.
- Erre csak azt felelhetem, amit Agamemnon mond Akhilleusznak: "Minek kérded, király, ha tudtad már előbb."
- Részt vett-e azon a tanácskozáson, amelyet a szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszakán tartottak bizonyos összeesküvők Johanna királynő palotájában?
- Ilyen palotát nem ismerek Nápolyban.
- Nem ismeri Johanna királynő palotáját a Posíllipón? Ott van két lépésre a lakásától.
- Már megbocsásson, márki úr. Hagyján, ha egy egyszerű ember, teszem, egy bérkocsis, egy cicerone vagy akár a közoktatásügyi miniszter követ el hasonló baklövést - ördög tudja, mi fán teremnek manapság a miniszterek! De ha ön téved kétszázötven évet építészetben és ötszáz évet a történelemben, ön, az archeológus - az megbocsáthatatlan tévedés! Ön alkalmasint arra a palotára gondolt, amelyet Anna Carafa, IV. Fülöp kegyencének, Medina hercegének a felesége építtetett. Ellentétben I. Johannával, akit megfojtottak, és II. Johannával, akit megmérgeztek - megjegyzem, ez utóbbi tényt nem állítom határozottan, minthogy nem sikerült bebizonyítani -, Anna Carafát a tetvek falták fel, akárcsak valaha Sullát és II. Fülöpöt... Vanni úr, ekkorát nem szabad tévedni! Ha valahogy híre fut a dolognak, végül még valódi márkinak találják nézni.
- Nem vitatkozom. Ha így jobban tetszik, legyen: Anna Carafa rompalotájában.
- Igenis jobban tetszik, mert így igaz. Én a genfi filozófus követője vagyok, jelszavam: Vitam impendere vero, vagyis életemet az igazságnak szentelem! Ejha, szépen vagyunk! Már meg latinul beszélek, ki hiszi így el, hogy igazi herceg vagyok?
- Ott volt vagy nem volt ott Anna Carafa rompalotájában, a szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszakán? Feleljen igennel vagy nemmel! - ismételte meg Vanni a kérdést, magából kikelve.
- Mi a csodát kerestem volna ott? Hát nem emlékszik, márki úr, micsoda ítéletidő volt aznap éjjel?
- Hogy mit keresett éjjel a palotában? Majd én megmondom: összeesküvést szőtt.
- Ugyan, ugyan! Esős napokon sohasem szoktam összeesküvést szőni, bajos dolog az még derült időben is.
- Kölcsönadott aznap éjjel valakinek egy felöltőt?
- Nem ettem bolondgombát, hogy épp ilyenkor adjam kölcsön a felöltőmet, zuhogó esőben, éjnek évadján! Ha két felöltő lett volna nálam, mind a kettőt magamra vettem volna!
- Felismeri ezeket a pisztolyokat?
- Ha azt mondanám, felismerem, az enyémek, mindjárt azt is hozzátenném, hogy ellopták tőlem. Minthogy pedig a nápolyi rendőrség hajítófát sem ér, s ön nem tudná előkeríteni a tolvajt, ami rossz fényt vetne a rendőrségre, inkább megmaradok amellett, hogy nem ismerem a pisztolyokat. Életelvem ugyanis az, hogy óvakodnunk kell embertársainkat kellemetlen helyzetbe hozni.
- Figyelmeztetem, hogy a pisztolyokon monogram van. Egy N betű!
- És én lennék az egyetlen ember Nápolyban, akinek a neve N-nel kezdődik?
- Ismeri ezt a levelet?
Vanni felmutatta San Clemente márkiné levelét.
- Bocsánat, márki úr, de közelebbről kéne látnom.
- Lépjen közelebb.
Nicolino kérdő pillantást vetett előbb a jobb, majd a bal oldalán álló katonára:
- E permesso? Szabad? - kérdezte.
A katonák utat engedtek. Nicolino odalépett az asztalhoz, kézbe vette, és figyelmesen megnézte a levelet.
- Piha! Hát hogy szabad úriembertől ilyet kérdezni! Hogy ismeri-e egy hölgy levelét! No de, márki úr!
Azzal fogta magát, a legnagyobb léleknyugalommal odasétált a gyertyatartóhoz, és egy gyertya lángjánál meggyújtotta a levelet.
Vanni dühödten pattant fel.
- Mit csinál? - förmedt Nicolinóra.
- Láthatja, uram, elégetem a levelet. Úri hölgyek leveleit általában helyes elégetni, nehogy csorba essék a szegény teremtések jó hírén.
- Őrség!... - üvöltötte Vanni.
- Kár a fáradságért, uram - szólt Nicolino, s a hamut Vanni szeme közé fújta. - Máris végeztem.
Nyugodtan a helyére ment és leült.
- Így is jó - szólt Vanni. - Aki utoljára nevet, az nevet legjobban.
- Uram, én eddig sem nevettem, nincs is szándékomban nevetni - felelte Nicolino fensőbbségesen. - Mindössze úgy beszélek és aszerint cselekszem, ahogyan azt a becsületem diktálja.
Vanni felhördült, de - nyilván mert nem jutott még a kérdései végére - erőt vett magán. Úgy-ahogy le is csillapodott, ám a burnótszelence vad táncot járt jobb kezében.
- Ön Francesco Caracciolo unokaöccse? - kérdezte aztán.
- Az vagyok, márki úr - felelte Nicolino udvarias meghajlással.
- Gyakran találkozik nagybátyjával?
- Amikor csak lehet.
- Van-e tudomása arról, hogy nagybátyja káros nézeteket vall?
- Csakis arról van tudomásom, hogy egész Nápolyban nincs hozzá fogható derék ember, s a király őfelségének nincs nálánál hívebb alattvalója, önt is beleértve, márki úr.
- Kapcsolatban állt vagy áll nagybátyja a republikánusokkal?
- Igenis állt, Toulonnál, ahol olyan vitézül harcolt ellenük, s úgy kitüntette magát több ütközetben, hogy jutalmul tengernaggyá léptették elő.
- Nos, látom, ma sem jutunk semmire, nem óhajt beszélni - mondta Vanni, olyan hangon, mint aki hirtelen elhatározásra jutott.
- Komolyan gondolja, hogy nem beszélek eleget? De hiszen jóformán mást sem teszek.
- Látom, hogy szépszerivel nem megyünk semmire. Nem hajlandó vallani.
- Erőszakkal sem megy semmire, figyelmeztetem.
- Nicolino Caracciolo, bírói tisztem korlátlanabb hatalommal ruház fel, semmint hiszi.
- Meglehet. Lehet, hogy a királyi önkény korlátlanabb, mint hiszem.
- Figyelmeztetem, Nicolino Caracciolo, hogy elrendelem a kínvallatást, ha másképp nem boldogulunk.
- Rendelje el, márki, rendelje el. Legalább gyorsabban telik az idő, úgyis olyan unalmas az élet itt a börtönben.
Nicolino Caracciolo ásított és nagyot nyújtózkodott.
- Donato mester! - kiáltotta a főügyész magánkívül - Mutassa meg a vádlottnak a kínzókamrát.
Donato mester megrántott egy zsinórt, a függöny szétnyílt, és Nicolino megpillantotta a hóhért, a két hóhérsegédet meg a szörnyű kínzóeszközöket.
Ám Nicolino eltökélte, hogy semmi áron nem hátrál meg.
- Ez igen - mondta vidáman -, szavamra, érdekes gyűjtemény. Szabad közelebbről megtekintenem?
- Lesz rá mindjárt alkalma, hogy arról koldul, elvetemült, megátalkodott bűnös! Hanem akkor már késő lesz sopánkodni.
- Csalatkozik, márki úr - felelte Nicolino, büszkén megrázva szép fejét -, nem szokásom sopánkodni. Beérem a megvetéssel.
- Donato, Donato, vegye kezelésbe a vádlottat! - tombolt a főügyész.
Sarkig tárult a rács, megnyílt az út a kínzókamrába. Donato mester a fogoly mellett termett.
- Ön a tárlatvezető? - kérdezte a fiatalember.
- Én a hóhér vagyok - felelte Donato mester.
- Vanni márki, legyen szíves ennek az úrnak bemutatni - szólt Nicolino kissé elsápadva, de mosolygós arccal. Tökéletesen nyugodtnak látszott. - Az angol etikett szabályai szerint addig nem szólhat hozzám, és egy ujjal sem érinthet, míg be nem mutattak egymásnak bennünket, márpedig, mint tudja, angol uralom alatt élünk, amióta az angol nagykövet felesége betette a lábát a királyi udvarba.
- Kínpadra vele! Kínpadra! - üvöltötte Vanni.
- Márki - szólt Nicolino -, úgy hiszem, nagy gyönyörűségtől fosztja meg magát, ha elhamarkodja a dolgot.
- Miféle gyönyörűségtől? - kérdezte Vanni zihálva.
- Attól, hogy elmagyarázza nekem töviről hegyire, mire szolgálnak ezek a szellemes gépezetek. Hátha ez is elég, hogy megtörje makacs ellenállásomat, ahogy ön szokta mondani.
- Igazat beszélsz, bár csak azért mondod, hogy kitold a rettegett pillanatot.
- Ha parancsolja, máris kezdhetjük - mondta kihívóan Nicolino, és Vanni szeme közé nézett. - Nekem igazán mindegy.
Vanni lesütötte a szemét.
- Nem - felelte -, ne mondja rólam senki, hogy megtagadtam a kért haladékot egy vádlottól, akármi volt is a vétke.
Időközben Vanni is átlátta, hogy a kínzóeszközök bemutatásával csakugyan pokoli élvezetet szerez magának, és egyben kegyetlen bosszút áll Nicolinón, mert ez a fajta lelki kínzás talán még a rákövetkező testi kínzásnál is szörnyűbb.
- Ahá! - szólt Nicolino nevetve -, tudtam én, hogy logikus érveléssel bármit el lehet önnél érni. No, lássunk neki, főügyész úr. Kezdjük talán ezzel a hosszú kötéllel. Mire szolgál a kötél és miért van csigával a mennyezetre erősítve?
- Csakugyan ezzel szokás kezdeni.
- Lám, micsoda véletlen! Egyszóval ez a kötél...
- Ez a kötél a delikvens csigázására szolgál, fiatal barátom.
Nicolino bólintott.
- A delikvens kezét hátrakötik, a lábára több-kevesebb súlyt akasztanak, majd a kötél segítségével a mennyezetig felvonják, és onnan ejtik hirtelen lejjebb, egyre lejjebb, míg egy lábnyi távolságba nem ér a padlótól.
- Nyilvánvalóan csalhatatlan módszer a testhossz növelésére... Hát ez a sisakszerű holmi itt a falon micsoda?
- Ez a cuffia de silenzio. A név találó: minél jobban szenved a delikvens, annál kevésbé kiabálhat. Ebbe a vaskazettába kerül ugyanis a feje; a kazetta összébb szűkül, ha ezt a csavart itt megszorítják. A harmadik csavarásra kidülled az áldozat szeme és kilóg a nyelve.
- A hatodik csavarásról jobb nem is beszélni, gondolom! - mondta Nicolino, változatlanul gunyoros hangon. - Hát ez a vasszegekkel kivert bádogkarosszék mire jó? Ni, még valami serpenyőféle is van alatta.
- Majd kitapasztalja. A delikvenst anyaszült meztelenül beleültetik a karosszékbe, jó erősen odakötözik mindkét karját a karfához, és tüzet gyújtanak a serpenyőben.
- Szent Lőrinc rácsa ügyesebb szerszám volt, ezt itt nem lehet a tűz fölött forgatni. Hát ezek az ékek, deszkák meg ez a pöröly?
- Ez a spanyolcsizma. A vádlott lábára ráillesztik a négy deszkát, kötéllel jó erősen összekötözik, majd az elülső deszkák közé pöröllyel beverik az ékeket.
- Egyszerűbb lenne mindjárt a sípcsont és a szárkapocscsont közé verni. Egyszerűbb és célirányosabb!... Hát ez az edényekkel körülrakott állvány?
- Ez a létra, a vízpróbához. A delikvenst úgy fektetik az állványra, hogy a feje és a lába magasabban legyen a gyomránál, s aztán öt-hat pint vizet erőltetnek bele.
- Tartok tőle, márki, hogy azok, akiket így lát vendégül, nem az ön egészségére ürítik poharukat.
- Kívánja látni a többi eszközt is?
- Hitemre, nem! Máris az undor kerülget, a legmélyebb megvetést érzem e gépezetek feltalálói, s még inkább azok iránt, akik nem átallják használni őket. Becsületszavamra, inkább vagyok vádlott, mint bíró, áldozat, mint hóhér.
- Továbbra sem hajlandó vallani?
- Még kevésbé, mint eddig.
- Gondolja meg! Nem packázunk tovább.
- Mivel óhajtja kezdeni a kínvallatást uraságod?
- A csigával - felelte Vanni. Nicolino hidegvére teljesen kihozta sodrából. - Hóhér, vetkőztesse le az urat.
- Bocsánat, de magam vetkőznék, ha nincs ellenére, módfelett csiklandós vagyok.
Nicolino bámulatos nyugalommal sorra levette a kabátját, a mellényét és az ingét. Hamarosan félmeztelenül állt ott. Kicsit sovány, de hibátlan vonalú teste vakítóan fehér volt.
- Utoljára kérdem: hajlandó vallani vagy sem? - rikácsolta Vanni, eszeveszetten lóbálva burnótszelencéjét.
- Hova gondol! - felelte Nicolino. - Úriember sohasem másítja meg a szavát. Igaz is, honnan tudná ezt ön? - tette hozzá megvetően.
- Kössétek hátra a kezét, kössétek hátra - őrjöngött Vanni -, akasszatok mindkét lábára egy-egy ötvenkilós súlyt, és húzzátok föl a mennyezetig.
A hóhér két segéde nekiugrott Nicolinónak a főügyész parancsára.
- Lassabban a testtel! - kiáltotta Donato mester. - Kíméletesen csináljátok, kellő vigyázattal, máskülönben egykettőre vége. Ficamítsátok ki a karját, de ne törjétek el, ez arisztokrata roba.
Saját kezűleg kötötte hátra Nicolino karját, kíméletesen, kellő vigyázattal, persze csak a saját mércéje szerint. Két segédje ezalatt a súlyokat kötözte a fiatalember lábára.
Vanni közelebb lépett Nicolinóhoz.
- Fogsz vallani? Fogsz rögtön vallani? - hörögte.
- Fogok, ha közelebb jön - mondta Nicolino.
Vanni egészen közel hajolt. Nicolino arcul köpte.
- A krisztusát! - káromkodott Vanni. - Húzzátok föl, húzzátok már!
A hóhér és a két segéd épp nekifeszült a kötélnek, amikor don Roberto Brandi hirtelen odasietett a főügyészhez és félrevonta:
- Izenet érkezett Castelcicala hercegtől. Nagyon sürgős.
Vanni a levélke után kapott. Intett a pribékeknek, hogy várjanak, amíg elolvassa.
Alighogy felbontotta a levelet és belepillantott, halálos sápadtság lepte el az arcát.
Másodszor is végigfutotta a levelet, s ha lehet, még jobban elsápadt.
- Oldozzátok fel a vádlottat - mondta -, és vezessétek vissza börtönébe.
- Nem folytatjuk a vallatást? - kérdezte Donato mester.
- Majd máskor - felelte Vanni.
Azzal kirohant a kínzókamrából. Még az írnokot is ott felejtette.
- Hé, főügyész úr, az árnyékával mi lesz? - kiáltotta utána Nicolino. - Itt ne felejtse az árnyékát!
Nicolinót feloldozták, s ő ugyanolyan nyugodtan látott neki az öltözésnek, mint az imént a vetkőzésnek. Sorra magára szedte megint az inget, a mellényt, a kabátot.
- Átkozott szakma! - sopánkodott Donato mester. Az ember soha semmit nem vehet biztosra.
Nicolinót szemmel láthatóan meghatotta a hóhér bánata.
- Mennyi az évi fizetése, barátom? - kérdezte.
- Négyszáz dukát az alap, excellenciás uram, ezenfelül esetenként tíz dukát jár kivégzésért és négy dukát kínvallatásért. Csakhogy három esztendeje nem esett kivégzés, mert a bíróság megmakacsolta magát, ami pedig a kínvallatást illeti, láthatja: az utolsó percben leállították! Jobban járnék, ha leköszönnék a hóhérságról, és elmennék pribéknek, mint a barátom, Pasquale Simone.
Nicolino három aranyat kotort elő a zsebéből.
- Őszinte részvétem, jó ember - mondta -, itt van tizenkét dukát, fogja a fáradságáért, ne mondja, hogy ingyen háborgatták.
Donato mester és a két segéd földig hajolt.
Nicolino Roberto Brandihoz fordult. A parancsnok tanácstalanul álldogált, egy szót sem értett a történtekből. Nicolino rászólt:
- Nem hallotta, parancsnok úr? A főügyész meghagyta, hogy kísértessen vissza a zárkámba.
Utasításra se várva újra elfoglalta helyét a katonák között, velük együtt elhagyta a kihallgatótermet, és visszatért börtönébe.
Olvasóink nyilván elvárják - és teljes joggal, hogy megmagyarázzuk: miért torzult el olyan félelmetesen Vanni arca, miközben Castelcicala herceg izenetét olvasta, s miért napolta sürgősen el a kínvallatást.
Mi sem könnyebb ennél. Elég, ha olvasóink elé tárjuk a kérdéses levélkét. Íme:
A király ma éjjel visszaérkezett. A nápolyi hadsereg vereséget szenvedett. A franciák két héten belül Nápolyban lesznek.
C.
Vanni márki arra a belátásra jutott, hogy nem tanácsos kínvallatásnak alávetnie valakit, aki ellen a legfőbb vád az, hogy franciabarát, abban a szent pillanatban, amikor a franciák éppen bevonulni készülnek Nápolyba.
Ami Nicolinót illeti, megkönnyebbülten tért vissza börtönébe, vagy ahogy ő mondta Vanninak: a hármas számú zárkába, a földszinttől lefelé számított második emeletre, de még csak nem is sejtette, miféle szerencsés véletlennek köszönheti, hogy ilyen olcsón megúszta, hogy elhárult feje fölül a bátran vállalt, de nagyon is kemény próba fenyegetése.
Körülbelül az idő tájban, amikor Vanni főügyész visszavezettette Nicolinót a zárkába, Ruffo kardinális megjelent a királyi lakosztály bejáratánál, hogy beváltsa a királynak tett ígéretét.
Akadálytalanul bejutott a királyhoz, az ajtónállónak parancsa volt őt rögtön bebocsátani.
A király nem volt egyedül: egy negyven év körüli férfival társalgott. A férfi feje búbján a sűrű, fekete haj bozontjába veszve szerény tonzúra ékeskedett, annak jeléül, hogy abbé. Tagbaszakadt, izmos testére különben jobban illett volna a zsandáruniformis, mint a reverenda.
Ruffo az ajtóban hátrahőkölt.
- Bocsánat, sire - mentegetődzött -, azt hittem, egyedül találom felségedet.
- Jöjjön csak, jöjjön, kedves kardinálisom - biztatta a király. - Nem zavar, dehogy. Ez itt Pronio abbé.
- Bocsánat, sire - mosolygott Ruffo -, de mindeddig nem volt szerencsém Pronio abbéhoz.
- Nekem sem - felelte a király. - Csak az imént érkezett, egy perccel eminenciád előtt. Gyóntatóm, Rossi őeminenciája, a nicosiai püspök küldte. Az abbé úr éppen azt készült elmondani, mi járatban van. Így legalább nemcsak én hallom, hanem mindketten. Egyelőre mindössze annyit tudok, hogy az abbé úr - első mondatai alapján - ügyesen bánik a szóval, és tán egyéb is van még a tarsolyában. Adja elő a tervét, abbé, Ruffo kardinális jó barátom.
- Tudom, sire - felelte az abbé, és mélyen meghajolt a kardinális előtt -, kevés jobb barátja van felségednek.
- Lám, én nem ismerem Pronio abbé urat, Pronio abbé úr ellenben annál jobban ismer engem.
- Ki ne ismerné önt, kardinális uram! Akinek a nevéhez fűződik Ancona megerősítése és az ágyúgolyók izzítására szolgáló, új rendszerű kemence feltalálása!
- Á! Ezt megkapta, kardinális uram! Azt várta, ugye, hogy az abbé majd az ékesszólását meg a szent életét magasztalja, s ehelyett, lám, a haditetteit hánytorgatja.
- Azt, sire. Bár őeminenciájára bízta volna Isten segedelmével felséged a hadsereg vezényletét, s nem arra az osztrák szájhősre!
- Nagy igazságot mondott, abbé - szólt a király, vállon veregetve Proniót.
Ruffo könnyedén meghajolt.
- Gondolom, az abbé urat mégsem az a szándék hozta ide, hogy nagy igazságokat mondjon, amelyeket, ha megengedi, a magam részéről bóknak könyvelek el.
- Csakugyan nem, eminenciás uram - felelte Pronio abbé, a kardinális meghajlását viszonozva. - De nem árt, ha a király füle hallatára is elhangzik alkalomadtán egy-egy igazság. Már úgy értem, a királynak semmi esetre se árt; annak, aki elég vakmerő volt kimondani, esetleg árthat.
- Ön határozottan szellemes ember - jegyezte meg Ruffo.
- No ugye, mindjárt láttam én! - vélte a király. - S ha elgondolom, hogy egyszerű pap, miközben annyi a szamár országom püspökei között! Szégyellheti magát az egyházi ügyek minisztere, mondhatom!
- Eltértünk a tárgytól. Még mindig nem tudjuk, miért fordult az abbé felségedhez.
- Kezdjen hozzá, abbé! A kardinális eszembe juttatta, hogy sok még a dolgom! Halljuk.
- Rövidre fogom, sire. Tegnap este kilenc órakor unokaöcsémnél tartózkodtam. Unokaöcsém postamester.
- Aha, megvan - szólt a király. - Mostanáig azon töprengtem, miért olyan ismerős az arca. Végre az eszembe ötlött: a postamesternél láttam.
- Csakugyan, sire. Tíz perccel korábban, mint felséged, megérkezett egy lovas futár. Előfogatot rendelt, figyelmeztette a postamestert: "Nagyon nagy úr jön ám, meg ne várakoztassa!", majd nevetve elvágtatott. Furdalta az oldalamat, ki lehet az a nagyon nagy úr. Amikor a kocsi befutott, odakíváncsiskodtam, és nagy meglepetésemre kit látok? Felségedet.
- Felismert, és mégsem kért semmit! Szép tőle, ugye, eminentissime?
- Ma reggelre tartogattam a kérést, sire - felelte az abbé, mély meghajlással.
- Folytassa, folytassa! Lerí a kardinálisról, hogy alig várja már a folytatást.
- Valóban alig várom, sire.
- A király itt, egy közönséges homokfutóban! De hiszen mindenki úgy tudja, hogy Rómában van - folytatta Pronio. - Ráadásul egyetlen kísérője, egy nemes úr, a király ruháját viseli, a király ellenben a nemes úr ruháit. Nagy eseménynek kellett történnie!
- De még mekkorának! - szólt közbe a király.
- Kifaggattam a fondi postakocsisokat, majd postáról postára visszafelé haladtunk, egészen Albanóig, és így megtudtuk, hogy a nápolyiak nagy csatát vesztettek, és a király - hogy is mondjam, sire? - az abbé földig hajolt -, és a király...
- Otthagyott csapot, papot, és futott... Ó, bocsánat, elfelejtettem, hogy egyházi férfiúval beszélek.
- Attól fogva nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha a nápolyi hadsereg csakugyan megfutott, nyilván meg sem áll Nápolyig, s a franciák egykettőre a sarkukra lépnek, ha nem sikerül valahogy feltartóztatni őket. Márpedig a franciákat csak egy módon lehet feltartóztatni.
- Hogyan? Halljuk! - sürgette Ruffo.
- Népfelkelést kell szervezni az Abruzzókban és a casertai tartományban. A hadsereg nincs többé, a népet kell tehát a franciák ellen fordítanunk.
Ruffo jól megnézte magának Proniót.
- Abbé úr, nem lángész ön véletlenül? - kérdezte a kardinális.
- Ki tudja? - felelte az abbé.
- Igazán úgy fest a dolog, sire.
- Hagyja, kardinális uram, hadd mondja végig - intette a király.
- Ma reggel tehát kölcsönkértem egy lovat unokaöcsémtől, lóhalálában Capuába vágtattam, a capuai postán megtudtam, hogy felséged Casertában tartózkodik, erre egyenesen idejöttem, és nagy merészen jelentkeztem az ajtónállónál, mondván, hogy Rossi őeminenciája, Nicosia püspöke, felséged gyóntatója küldött.
- Abbé úr ismeri Rossi őeminenciáját? - kérdezte Ruffo.
- Látásból sem - felelte az abbé -, de reméltem, hogy a király megbocsátja a jószándékú hazugságot.
- Teringettét! Hogy megbocsátom-e? De még mennyire! - bólintott a király. - Eminenciás uram, oldozza fel az abbét a hazugság vétke alól.
- Sire, befejeztem - szólt Pronio. - Ha a király jóváhagyja a felkelés tervét, a futótűz sebességével terjed majd végig a lázadás a tartományon. Meghirdetem a szent háborút, és egy hét alatt fegyverbe állítom a nép apraját-nagyját, Aquilától Teanóig.
- Egymaga? - kérdezte Ruffo.
- Nem, eminenciás uram, két segítőtársammal.
- Kik a segítőtársai?
- Gaetano Mammone az egyik. Őt általában csak úgy ismerik: a sorai molnár.
- Mintha hallottam volna valahol már ezt a nevet - szólt a király. - Nem annak a két jakobinusnak, a két Torre fivérnek az esete kapcsán?
- Könnyen meglehet, felség - felelte Pronio abbé. - Tíz mérföldes körzetben nemigen esik gyilkosság Gaetano Mammone nélkül, messziről megérzi a vér szagát.
- Közeli ismerőse? - kérdezte Ruffo.
- A barátom, eminenciás uram.
- És ki a másik?
- Egy szép reményekre jogosító fiatal zsivány, sire. A neve eredetileg Michele Pezza, mostanában fra Diavolónak nevezteti magát, nyilván, mert ravasz, mint egy barát és gonosz, mint az ördög. Huszonegy éves sincs, de máris egy harminctagú banda feje. Bandája a Mignano környéki hegyekben tanyázik. Michele Pezza beleszeretett az itri kerékgyártó lányába, annak rendje-módja szerint feleségül kérte, de kosarat kapott. Becsülettel megmondta a vetélytársának, egy Peppino nevezetű legénynek, hogy megöli, ha nem mond le Francescáról - így hívják a lányt. Peppino nem engedett, Michele Pezza pedig szavának állt.
- Úgy értsem, hogy megölte a vetélytársát? - kérdezte Ruffo.
- Eminenciás uram, hozzám jár gyónni. Most vagy két hete megrohanta egy éjjel hat legbátrabb emberével Francesca apjának a házát, a kert felől, a kert ugyanis a hegyek lábáig nyúlik. Elrabolta a lányt, és magával vitte a hegyekbe. A fickó, úgy látszik, érti a módját, hogyan kell a nők fejét elcsavarni. Francesca korábban Peppinót szerette, de most él-hal fra Diavolóért, és olyan vígan rabol-fosztogat, mintha világéletében mást se tett volna.
- Egyszóval így festenek a segítőtársai? - kérdezte a király.
- Felség, jámbor papnövendékekkel nem lehet felkelést szervezni.
- Az abbénak igaza van, sire - jegyezte meg Ruffo.
- Ám legyen! Bizonyosra veszi a sikert?
- A fejemmel felelek érte.
- Képes az Abruzzók vidékének és a casertai tartománynak egész lakosságát fellázítani?
- Sire, ezen a vidéken a csecsszopóktól az aggastyánokig mindenkit ismerek, és ők is ismernek engem.
- Nagyon is biztos a dolgában, kedves abbém - mondta a kardinális.
- Annyira, hogy ha mégis kudarcot vallanék, eminenciád bátran főbe lövethet. Vállalom a kockázatot.
- Hadnaggyá óhajtja kineveztetni a barátját, Gaetano Mammonét, meg a gyámolítottját, azt a fra Diavolót?
- Nem, felség, kapitánnyá, akárcsak saját magamat, ők sem rosszabbak nálam, én sem vagyok rosszabb náluk, őfelsége kegyeskedjék kiállíttatni és aláírni hármunk kinevezését. Egyebet nem kérek, de ez kell, a parasztok nem hinnék el máskülönben, hogy a király megbízásából cselekszünk. A többit bízza rám felséged.
A király hümmögött.
- Nem vagyok túlságosan finnyás - mondta aztán -, de mégiscsak sok, két ilyen fickót királyi kapitánnyá kinevezni! Tíz perc gondolkodási időt kérek, abbé!
- Parancsoljon, felség, tízet, húszat, harmincat, vagy amennyi tetszik. Én biztosra megyek. Felséged nem utasíthat el, mivel ajánlatom nagyon is előnyös, s ugyanez okból nem tanácsolhat mást őeminenciája, a királyság érdekeinek odaadó szolgája sem.
- Abbé úr, hagyjon pár percre magunkra, őeminenciája meg én megtanácskozzuk egymás közt a dolgot.
- Sire, én addig a breviáriumomat olvasgatom az előszobában. Felséged kegyeskedjék hívatni, ha megvan a döntés.
- Menjen csak, abbé, bátran.
Pronio köszönt, és kilépett az ajtón.
A király és a kardinális összenézett.
- Nos, eminentissime, mit szól az abbéhoz? - kérdezte a király.
- Férfi a talpán, sire, és ez manapság ritka erény.
- Egy új szent Bernát, amint éppen kereszteshadjáratot hirdet. Fura szent, ismerje el.
- Ej, sire, kiderülhet még, hogy jobban beválik, mint az eredeti.
- Egyszóval azt tanácsolja, hogy mondjak igent.
- Az adott helyzetben nincs vesztenivalónk, sire.
- Kardinális, én mégiscsak Bourbon Ferdinánd vagyok, XIV. Lajos unokája! Mondja, de igaz lelkére: hát odaírhatom ezt a nevet egy olyan okmány alá, amely tisztté üt egy haramiavezért meg egy szörnyeteget, aki úgy issza a vért, mint más a tiszta vizet? Mert hírből ismerem én ám az ő Gaetano Mammonéját.
- Tökéletesen megértem felséged viszolygását, írja alá, sire, az abbé kinevezését, és hatalmazza fel, hogy a két társáét ő írja alá.
- Ön igazán elragadó ember, kardinális. Már úgy értem, hogy a találékonyságával mindig kiragad a pácból. Hívjuk be az abbét?
- Ne hívjuk, felség, hadd olvasgassa csak a breviáriumát. Van más elintéznivalónk is, legalább olyan égető, mint az abbé úr dolga.
- Igaz, igaz.
- Felséged tegnap kegyeskedett a véleményemet kérni egy bizonyos levélhamisítási ügyben.
- Emlékszem, hogyne emlékeznék. Ön haladékot kért reggelig. Nos, gondolkozott az ügyön, eminentissime?
- Mást se tettem, felség.
- S az eredmény?
- Mindenekelőtt: tény és való - úgy hiszem, felséged sem tagadja -, hogy a királyné gyűlöletével tünteti ki szerény személyemet.
- Gyűlöli ő minden hű emberemet, minden igaz barátomat, kedves kardinálisom. Ha mi ketten, Isten ne adja, összevesznénk, a királyné nyomban a kegyeibe fogadná önt.
- Tekintettel arra, hogy a királyné máris éppen eléggé gyűlöl - nekem legalább ez is elég -, szeretném elkerülni, sire, ha lehet, hogy még jobban meggyűlöljön.
- Hogy kerül mindez ide?
- Az osztrák császár őfelsége levele kapcsán.
- Azt hiszi, hogy...?
- Nem hiszek semmit. Elmondom inkább, hogyan történt a dolog.
- Halljuk - szólt a király. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a beszámolóról.
- Hány órakor indult felséged Nápolyba Andrea Backerral, aznap, amikor a fiatal bankár felségednél ebédelt?
- Öt és hat óra között.
- Nos, egy órával rá, hat és hét óra között a capuai postamestert felkérték egy izenet átadására. Az izenet így hangzott: mondja meg Ferrarinak, ha jön a lováért, hogy ne menjen hiába Nápolyba, felséged Casertában várja.
- Ki intézkedett így?
- Sire, nem szeretnék senkit néven nevezni. Ha felséged magától kitalálja a neveket, arról nem tehetek.
- Folytassa, hallgatom.
- Ferrari Nápoly helyett Casertának vette az útját. Hogy miért csalták Casertába? Nem tudom. Valószínűleg azért, hogy megkörnyékezzék.
- Mondtam már, kedves kardinális uram, hogy Ferrarit képtelennek tartom az árulásra.
- Nos, ezúttal nem került rá sor, hogy Ferrari hűségét próbára tegyék. Szerencséjükre lezuhant a lóról, és eszméletét vesztette. Ájultan hozták fel a házigyógyszertárba.
- Acton úr titkára hozatta fel, ezt tudjuk.
- Elővigyázatosságból néhány csepp laudanummal meghosszabbították a kábulatát, nehogy alkalmatlan pillanatban találjon magához térni.
- Ezt kitől tudja?
- Senkit nem kellett kifaggatnom. Az ember járjon maga utána, ha lehet. Az a legbiztosabb módszer.
A kardinális egy kávéskanalat húzott elő a zsebéből.
- Íme - mondta -, ezzel a kanállal adták be Ferrarinak a laudanumot; a szer egy cseppje lerakódott a kanál alján. A sebesült nyilván nem maga itta ki a szert, mert ez esetben a nyelvével eltávolította volna ezt a cseppet is. Most, több mint egy hónappal az eset után még mindig jól érződik a kanálon az ópium csípős szaga, nem is kétséges, miféle anyag rakódott a kanálra.
A király gyerekes csodálattal nézett fel a kardinálisra. Mindig ez az érzés kerítette hatalmába, amikor elmagyaráztak neki valamit, amire magától sohasem jött volna rá, egyszerűen azért, mert meghaladta értelmi képességeit.
- Ki adta be a szert? - kérdezte.
- Sire - felelte a kardinális -, nem mondhatok nevet. Azt mondom: valaki beadta. Hogy kicsoda? Nem tudom. Valaki. Ennyit biztosan tudok.
- Folytassa.
- Felséged mindent tudni óhajt, nemde?
- Persze hogy mindent tudni akarok.
- Nos, felség, miután Ferrari az ütéstől eszméletét vesztette, és miután elővigyázatosságból még laudanummal is elbódították, valaki kivette a levelet a titkos zsebből, valaki megolvasztotta egy gyertya lángjánál a levélzáró pecsét viaszát, valaki elolvasta a levelet, és minthogy a levélben éppen az ellenkezője állt annak, amit az a valaki kívánt, valaki oxalátsavval eltávolította az írást.
- Honnan tudja, milyen savat használtak?
- Látja, sire, ezt az üvegcsét? Ebben volt, helyesebben van is még a sav, a felét sem használták el az említett művelet során.
A kardinális beszéd közben megint a zsebébe nyúlt, s a kávéskanál után most egy félig telt üvegcsét varázsolt elő. A benne lévő párlat tiszta volt és átlátszó, mint a forrásvíz.
- Eminenciád azt állítja, hogy ezzel a folyadékkal el lehet távolítani a papírról az írást?
- Kegyeskedjék, sire, idenyújtani egy levelet, amelyre nincs szüksége.
A király találomra felvett az asztalról egy folyamodványt és átnyújtotta. A kardinális meghintette a papírt a szer néhány cseppjével, ujja hegyével egyenletesen elmázolta a folyadékot négy-öt sornyi szélességben, majd várta a hatást.
Az írás hamarosan elsárgult, és fokról fokra teljesen elhalványodott.
A kardinális most rendes vízzel átmosta a papírt, megmutatta a királynak az írás kellős közepén előállt, tiszta fehér foltot, majd a kandalló tüzénél megszárította a papírlapot, és minden teketória nélkül két-három sort firkantott a fehér foltra.
A kísérlet tökéletes sikerrel zárult.
- Hej, San Nicandro, San Nicandro! - sopánkodott a király. - Ha elgondolom, hogy erre is megtaníthattál volna!
- Ő aligha, sire, mert nem is konyított hozzá, de arról csakugyan gondoskodhatott volna, hogy mások, nála tudósabbak megtanítsák rá felségedet.
- Térjünk vissza a levélhamisításra - mondta a király, és nagyot sóhajtott. - Mi történt azután?
- Az, sire, hogy az a valaki a császár elutasító válaszát igenlőre változtatta, s a levelet újra lepecsételtette ő császári felsége pecsétnyomójának egy másolatával. A műveletet éjjel végezték, gyertyafénynél, ezért nem vették a hamisítók észre, hogy a második pecsét viasza valamivel sötétebb árnyalatú, mint az eredetié.
S a kardinális a király szeme elé tartotta a levelet, a pecsétes oldalával.
- Tekintse meg, sire - mondta. - Határozott különbség van az alsó és a felső viaszréteg között. Első pillantásra azonosnak tetszik a színük, de ha jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy van különbség, ha csak árnyalatnyi is.
- Igaza van - kiáltotta a király -, istenemre, igaza van!
- Egyébként itt a kérdéses viaszrúd is. A hamisított pecsét nyilvánvalóan ezzel készült. Nézze csak meg, felség, ugyanaz a szín, mint emitt, a pecsét felső rétegén.
Ruffo szép sorban az asztalra helyezte a kanalat, az üvegcsét és a viaszrudat. A király döbbenten bámulta a bűnjeleket.
- De hogy tett szert a kanálra, az üvegcsére és a viaszra? - kérdezte a király. Egyre jobban elbűvölte a logikai teljesítmény, a nyomozás legapróbb részleteit sem akarta elszalasztani.
- Ó, sire, igazán gyerekjáték volt. A San Leució-i telepen jóformán magam vagyok orvos. Időnként beállítok a palotába, a házigyógyszertárba orvosságokért. Ma reggel megjelentem a gyógyszertárban, mint szoktam, de más céllal, mint egyébkor és meg is találtam ezt a kanalat az éjjeliszekrényen, ezt az üvegcsét az üvegesszekrényben és ezt a viaszrudat az asztalon.
- De hogy sikerült ilyen kevés jelből az egész ügyet kikövetkeztetnie?
- Richelieu bíborosnak elég volt három sornyi kézírás, hogy felakasztassa az íróját.
- No igen - mondta a király. - Sajnos vannak emberek, akiket nem lehet felakasztatni, ha még úgy rászolgáltak is.
- Mondja, sire - szólt most a kardinális, fürkészőn tekintve a király arcába. - Ragaszkodik felséged Ferrarihoz?
- Hogyne ragaszkodnék!
- Akkor jól tenné, sire, ha egy időre eltávolítaná innen. Úgy vélem, a nápolyi levegő e pillanatban nagyon-nagyon ártalmas Ferrari egészségére.
- Úgy hiszi?
- Nemcsak hiszem, felség. Bizonyosra veszem.
- Istenemre, ezt megtehetem. Visszaküldöm Bécsbe.
- Fárasztó út, sire, de a fáradság némelykor üdvös.
- Egyébként is szeretnék ebben az ügyben végre tisztán látni, s ez érthető, ugye, eminentissime. El akarom tehát küldeni a császárnak, vőmuramnak a levelet, amelyben megígérte, hogy hadba száll, mihelyt én bevonultam Rómába, s kikérem az ő véleményét.
- Hogy ne keltsünk gyanút, felséged még ma Nápolyba utazik, a többiekkel együtt, Ferrarinak pedig megmondja, hogy keressen fel az éjszaka folyamán San Leucióban, és utasításaimat úgy fogadja, mintha egyenesen felségedtől származnának.
- És mit tesz ön?
- Én megírom felséged nevében a császárnak a levelet, előadom felséged kételyeit és megkérem a császárt, hogy a választ az én címemre, San Leucióba küldje.
- Nagyszerű! De félő, hogy Ferrari egyenesen a franciák karjába fut, az utakat nyilván lezárták, ez természetes.
- Ferrari Beneventón és Foggián át Manfredoniába megy, ott hajóra száll, elhajózik Triesztig, onnan pedig lovon folytatja útját Bécsbe. Ha kedvező szelet fog ki, két napot megtakarít időben, huszonnégy órát fáradságban. Ugyanezen az úton vissza is térhet.
- Bámulom, kedves kardinális uram! Egyszerűen nem ismer lehetetlent.
- Egyetért felséged?
- Már hogy a csudába ne, a legteljesebb mértékben egyetértek.
- Akkor menjünk tovább, sire. Felséged jól tudja, hogy jelen helyzetünkben egy perc egy órával ér fel, egy óra egy teljes nappal s egy nap egy álló évvel.
- Hívassuk Pronio abbét, nemde? - kérdezte a király.
- Hívassuk, sire.
- Mit gondol, sikerült végigolvasnia mai penzumát? - kérdezte a király, jóízű nevetéssel.
- Ha nem olvasta végig, majd elolvassa holnap - felelte Ruffo. - Ezen a csekélységen igazán nem múlhat egy olyan ember lelkiüdve, mint amilyen az abbé!
Ruffo csengetett.
A lakáj megjelent a küszöbön.
- Szóljon Pronio abbénak, hogy várjuk - mondta a király.
64 MACHIAVELLI ÉRDEMES TANÍTVÁNYA
Pronio nyomban a szobában termett.
A király és a kardinális első gondolata az volt, hogy a kegyes olvasmány hatása nemigen látszik meg az abbén, most is csakolyan hetyke, mint az előbb.
Pronio megállt az ajtóban, mély meghajlással üdvözölte a királyt, a kardinálist, és máris megszólalt:
- Várom felséged parancsait.
- Íme a parancs, kedves abbé - remélem, nem esik nehezére engedelmeskednie - tegye, amit tenni ígért.
- Szolgálatjára, sire.
- No, akkor értsünk szót.
Pronio csodálkozva pillantott a királyra, nyilvánvalóan nem tudta mire vélni a felszólítást.
- Azt kérdezem, mik a feltételei - mondta a király.
- A feltételeim?
- Igen.
- Az én feltételeim? Nincsenek feltételeim, felség.
- Hát ha így jobban érti, azt kérdem, milyen kegyet vár tőlem?
- Hogy felséged ügyét szolgálhassam, életre-halálra.
- Ez minden?
- Igenis, sire.
- Nem akar érsek vagy püspök lenni? Nem kér legalább egy kisebb apátságot?
- Ha mindvégig híven és eredményesen szolgálom felségedet, ha sikerül a franciákat az országból kikergetnünk, felséged, gondolom, úgyis megjutalmaz. Ha rosszul szolgálom, főbe lövet.
- Hát ehhez mit szól, kardinális?
- Nem lep meg, felség.
- Köszönöm, eminenciás uram - szólt újabb meghajlással Pronio.
- Egyszóval abbé úr nem kér egyebet, mint a pátenst?
- A magamét, fra Diavolóét és Mammonéét, felség.
- Abbé úr az ő megbízásukból jött? - kérdezte a király.
- Nem volt alkalmam velük beszélni, sire.
- Nem volt alkalma? És látatlanban kezeskedik értük?
- Akár saját magamért.
- Állítsa ki az abbé pátensét, eminentissime.
Ruffo asztalhoz ült, papírra vetett néhány sort, majd fennhangon felolvasta fogalmazványát:
Én, Bourbon Ferdinánd, a Szicíliai Kettős Királyság valamint Jeruzsálem királya
Ezennel kijelentem,
Hogy Pronio abbét, akinek ékesszólásáról, hazafiságáról és katonai erényeiről személyesen meggyőződtem
KAPITÁNYOMMÁ
Nevezem ki az Abruzzók vidékére, a casertai tartományra, és szükség esetén egész birodalmamra kiterjedő érvénnyel;
Hogy hozzájárulásommal szentesítem
Mindazt, amit az ország területének védelme, valamint a franciák feltartóztatása érdekében tenni jónak lát; továbbá felhatalmazom, hogy jelen okmányhoz hasonló okiratot állítson ki két személy részére, akiket méltónak ítél arra, hogy magasztos feladata végrehajtásában segítségére legyenek; és ígérem, hogy az általa kiválasztott két személyt szabadcsapat-parancsnokomnak tekintem;
A fent mondottak igazolásául szolgáló jelen okirat
Kelt casertai palotánkban, 1798. december 10-én.
- Megfelel, uram? - kérdezte a király, miután a kardinális befejezte a pátens felolvasását.
- Meg, felség. Mindössze egyetlen észrevétel engedtessék meg nekem: felséged, úgy látszik, nem tartja kívánatosnak, hogy a két kapitány kinevezéséért, akiket voltam bátor figyelmébe ajánlani, a felelősséget vállalja.
- Önt hatalmaztam fel, hogy helyettem aláírja a pátensüket. Azt akarom, hogy személy szerint önnek legyenek lekötelezve.
- Hála és köszönet érte, sire. Kegyeskedjék az okmányt aláírásával és pecsétjével hitelesíteni, felség, s akkor nem marad más hátra, mint hogy legalázatosabb hálám kifejezése mellett máris induljak a király parancsait teljesíteni.
A király kapta a tollat, aláírta a pátenst, majd íróasztala egyik fiókjából előkotorta a pecsétet, és ráütötte.
A kardinális a királyhoz sietett, és néhány szót súgott a fülébe.
- Úgy hiszi? - kérdezte Ferdinánd.
- Ez a szerény véleményem, sire.
A király Pronio abbéhoz fordult.
- A kardinális úr azt állítja, hogy abbé úr a legalkalmasabb...
Pronio mély meghajlással félbeszakította a királyt:
- Bocsánat, felség, de öt egész perce van szerencsém felséged kapitányának lenni, szabadcsapat-parancsnoki minőségben.
A király nagyot nevetett.
- Már megbocsásson, kedves kapitány uram, de a feledékenység, helyesebben az emlékezés léprecsalt: a breviárium egy csücske kikandikál a zsebéből, az ejtett tévedésbe.
Pronio előhúzta zsebéből a kérdéses könyvet, és átnyújtotta őfelségének.
A király felütötte, s a címoldalon a következőket olvasta:
MACHIAVELLI:
A FEJEDELEM
- Hát ez mi? - kérdezte a király. Hírét sem hallotta soha sem a szerzőnek, sem művének.
- Sire - felelte az abbé -, ez a királyok breviáriuma.
- Ismeri ezt a könyvet? - fordult a király Ruffóhoz.
- Betéve fújom, sire.
A király megcsóválta a fejét.
- Hm! Soha életemben nem tudtam betéve egyebet, mint a Mária imádságoskönyvét, de tartok tőle, hogy azóta azt is jócskán elfeledtem. Hja, rég volt, amikor San Nicandro a fejembe verte. Mindegy!... nos, kapitány úr - mert csakugyan így dukál ez -, egyszóval azt készültem elmondani, kapitány úr, mit is súgott a kardinális a fülembe. A kardinális állítja, hogy keresve sem találni önnél alkalmasabb személyt egy kiáltvány megszerkesztésére, amelyet a parancsnoksága alá került két tartomány lakosságához intéznénk.
- Őeminenciája mindig fején találja a szöget, sire.
- Szóval egyetért vele?
- Maradéktalanul, sire.
- Akkor üljön neki, és fogalmazza meg a kiáltványt.
- Felséged nevében vagy a magaméban? - érdeklődött Pronio.
- A király nevében, uram, csakis a király nevében - avatkozott sietve közbe Ruffo.
- Nem bánom, a király nevében, ha a kardinális így látja jónak - bólintott Ferdinánd.
Pronio mély meghajlással köszönte meg a király kétszeres kegyét: a felhatalmazást, hogy az uralkodó nevében szóljon, s az engedélyt, hogy jelenlétében helyet foglaljon.
Egykettőre nekifogott, és egyetlen lendülettel, pillanatnyi habozás, javítás nélkül írta, amint következik:
Mialatt én a keresztény világ fővárosában éjt nappá téve azon fáradozom, hogy az Anyaszentegyházat helyreállítsam, a franciák támadást indítottak az Abruzzók ellen, noha minden lehetőt megtettem, hogy békében éljek velük. Én tehát megkockáztatom, a veszéllyel dacolva, hogy keresztülhatoljak a franciák sorain, a célból, hogy háború fenyegette fővárosomba siessek. Mihelyt Nápolyba értem, nyomban ellenük fordulok nagyszámú hadseregem élén, és megsemmisítő csapást mérek rájuk. Addig is fogjon minden ember fegyvert! Siessetek a vallás segítségére, védelmezzétek meg királyotokat, helyesebben szólva atyátokat, aki kész életét áldozni alattvalói üdvéért, azért, hogy megóvja oltáraitokat és javaitokat, asszonyaitok becsületét és mindnyájatok szabadságát! Szent ez a háború! Áruló, aki gyáván félreáll, lázadó, az egyház és az állam ellensége, aki elhagyja a zászlót, amelyre felesküdött, s mint ilyen, elveszi méltó büntetését.
Kelt Rómában, 1798. december 7-én.
Pronio átnyújtotta a királynak a kiáltványtervezetet. Ferdinánd átfutotta, és azzal adta tovább a kardinálisnak:
- Nem sokat értek belőle, eminentissime.
Ruffo a kiáltvány olvasásába merült.
Míg a király olvasott, Pronio szemmel látható közönnyel várt sorára. Annál feszültebben leste most, milyen arcot vág kiáltványához a kardinális.
Ruffo kétszer-háromszor is feltekintett olvasmányából; pillantása mindig találkozott az újdonsült kapitány állhatatosan rászegzett pillantásával.
- Nem csalódtam önben, uram - szólt a kardinális Pronióhoz, amikor végzett az olvasással. - Ön csakugyan ügyes ember.
Majd a király felé fordulva így folytatta:
- Sire, merem állítani, hogy felséged keresve sem találna egész birodalmában senkit, aki ezt a kiáltványt ügyesebben megfogalmazta volna. Felséged bátran aláírhatja.
- Ez a véleménye, eminentissime? Nem kéne itt-ott mégis valamit változtatni?
- Kérve kérem felségedet, jottányit se változtasson rajta.
A király fogta a pennát.
- Tekintse feltétlen bizalmam jelének, kardinális, ha aláírom.
- Mi a keresztneve, uram? - kérdezte Ruffo az abbétól, mialatt a király aláírta a kiáltványt.
- Giuseppe, bíbornok uram.
- Ne tegye még le a tollat, sire - mondta Ruffo -, írja felséges kézjegye alá a következő szöveget:
"Ezennel megbízom Giuseppe Pronio kapitányt, hogy nevemben és képviseletemben gondoskodjék fenti kiáltvány nyilvánosságra hozataláról és őrködjék benne kifejtett céljaim maradéktalan valóra váltásán."
- Nyugodtan odaírhatom? - kérdezte a király.
- Nyugodtan, sire.
A király ellenvetés nélkül leírta, szó szerint úgy, ahogy Ruffo tollba mondta.
- Megvan - szólt, amikor elkészült vele.
- Sire, mialatt Pronio úr másolatot készít a kiáltványról - érti, kapitány, a kiáltvány olyannyira megnyerte őfelsége tetszését, hogy a másolatát meg óhajtja tartani! -, felséged kiállít egy tízezer dukátos utalványt a kapitány rendeletére.
- De eminenciás uram - hökkent meg Pronio.
- Bízza csak rám, uram.
- Tízezer dukát!... Hm! Hm! - nyugtalankodott a király.
- Sire, könyörögve kérem felségedet...
- Rendben van - bólintott a király. - Corradinóra szóljon?
- Ne, ne, az Andrea Backer és Társa cégre, az biztosabb és főleg sokkal gyorsabb.
A király leült, engedelmesen megírta az utalványt és alákanyarította a nevét.
- Elkészült őfelsége kiáltványának a másolata - jelentette Pronio a kardinálisnak.
- Nos, akkor kettőnkön a sor, uram - szólt Ruffo. - Mint látja, a király tökéletesen megbízik önben. Fogja a tízezer dukátra szóló utalványt, keressen egy alkalmas nyomdát, és nyomassa ki a szöveget annyiszor ezer példányban, amennyit a nyomda huszonnégy óra alatt egyáltalán el bír készíteni. Az első tízezer példányt a mai nap folyamán, de lehetőleg még a király érkezése előtt ragasztassa ki Nápolyban. Nézzük csak, most tizenkét óra, ha igyekszik, félkettőre beér Nápolyba - egyszóval délután négyre elkészülhet az első tízezer példány. A nyomtatványból vigyen magával minél többet - tíz-, húsz- vagy akár harmincezer példányt, és szórja két marokkal, holnap estére legalább tízezer példányban el kell jutnia az érintett országrészek lakosságához.
- A fennmaradó összeget mire fordítsam, eminenciás uram?
- Vásároljon az egészért puskát, lőport, golyót.
Pronio örömmámorban úszott. Már rohant volna ki a szobából.
- Ejnye, kapitány! - csóválta a fejét Ruffo. - Hát nem látja?
- Mit, eminenciás uram?
- Hogy őfelsége csókra nyújtja a kezét.
Pronio sietett kezet csókolni.
- Ó, sire - lelkendezett közben. - Ha az életemet adhatnám felségedért, az is kevés lenne, hálámat méltóképpen leróni.
Pronio nem túlzott. Csakugyan azzal az érzéssel eltelve távozott, hogy boldogan adná életét királyáért.
Ferdinánd szemmel látható türelmetlenséggel várta, hogy Pronio elhagyja a szobát. Az iménti jelenet során jól-rosszul eljátszotta ugyan a neki szánt szerepet, de nemigen értette, mit miért tesz.
Mihelyt becsukódott az ajtó Pronio mögött, Ruffóhoz fordult:
- Bizonyára ez is San Nicandro lelkén szárad, de ördög vigyen el, ha értem, mi lelkendezni valót talál eminenciád ezen a kiáltványon! Az első szótól az utolsóig szemenszedett hazugság.
- Ó sire, hiszen éppen ezért olyan nagyszerű! Mert minden szava szemenszedett hazugság, mert felségednek vagy nekem soha nem lett volna merszünk ilyet kitalálni!
- Lenne szíves bővebben elmagyarázni? - szólt Ferdinánd. - Szeretném tudni, megér-e valóban tízezer dukátot.
- Felséged minden kincse együttvéve sem elég, hogy ezt a kiáltványt értékén fizesse meg.
Ferdinánd a homlokát ütögette:
- Ó, ez az én szamár fejem! - sopánkodott.
- Óhajtja, felség, hogy a másolatot kettesben átnézzük?
- Óhajtom - bólintott Ferdinánd. A másolatot mindjárt oda is nyújtotta a kardinálisnak.
Ruffo fennhangon kezdte olvasni:[19]
"Mialatt én a keresztény világ fővárosában éjt nappá téve azon fáradozom, hogy az Anyaszentegyházat helyreállítsam, a franciák támadást indítottak az Abruzzók ellen, noha minden lehetőt megtettem, hogy békében éljek velük..."
- Megvallom, egyelőre egy szikra csodálatot sem érzek.
- Nincs igaza, sire. Figyelje csak meg, mi mindenről van itt szó. Lássuk: felséged Rómában írja a kiáltványt, Rómában, ahol teljes a rend és a nyugalom. Felségedet egyetlen szándék vezérli: az Anyaszentegyház helyreállítása. Más szóval: felséged nem foglalkozik szabadságfák döntögetésével, nem akasztat konzulokat, nem tűri, hogy a csőcselék elevenen elégesse vagy a Teverébe hányja a zsidókat, ó, nem! Felséged senkit egy ujjal nem bánt, nem lebeg a szeme előtt semmi más, mint a szentatya érdeke.
- Aha! - dünnyögte a király. Valamit kapiskált már.
- Felséged korántsem azért tartózkodik Rómában, mintha háborút szándékozna viselni a köztársaság ellen - folytatta a kardinális -, hiszen minden lehetőt megtett, hogy békében éljen a franciákkal. És jóllehet, felséged mindent megtett, hogy békében éljen velük, hogy a jó viszonyt fenntartsa, ők támadást indítottak az Abruzzók vidéke ellen.
- Aha! - szólt a király. Egyre jobban értette.
- Mindazok szemében, akikhez a kiáltvány eljut, márpedig mindenüvé eljut, a franciákra háramlik a felelősség minden rosszért, ők bontották meg a békét, ők a hitszegők, nem felséged. Felséged a francia nagykövet, Garat fenyegetődzése ellenére tökéletesen megbízott bennük, szövetségeseinek tekintette őket, és mindent megtett, hogy a szövetséges jó viszonyt fenntartsa. Kizárólag azért utazott Rómába, mert vakon bízott a jóhiszeműségükben, s lám, mialatt nyugodtan, gyanútlanul ott üldögél, a franciák váratlanul rajtaütnek Mackon és megverik. Nem is csoda, hogy megverik, lássa be, sire, hiszen váratlanul ütöttek rajt a tábornokon és a hadseregen.
- Lám! - szólt a király. Percről percre tisztábban értette a dolgot. - Hitemre, ez csakugyan így van.
- Felséged a továbbiakban ezt mondja: "Én tehát megkockáztatom, a veszéllyel dacolva, hogy keresztülhatoljak a franciák sorain, a célból, hogy háború fenyegette fővárosomba siessek. Mihelyt Nápolyba értem, nyomban ellenük fordulok nagyszámú hadseregem élén, és megsemmisítő csapást mérek rájuk..." Látja, sire! Felséged a veszéllyel dacolva megkockáztatja, hogy keresztülhatoljon a franciák sorain, és háború fenyegette fővárosába siessen. Érti, sire? Felséged nem menekül a franciák elől, hanem bátran keresztülhatol a soraikon, felséged nem riad vissza a veszélytől, hanem ellenkezőleg, dacol vele. És miért teszi ki felséged tulajdon felszentelt személyét oly vakmerően a legnagyobb veszélynek? Csakis azért, hogy a fővárosba siessen, hogy megoltalmazza, megvédje Nápolyt, és mihelyt oda visszatért, nagyszámú hadserege élén szembeszálljon a franciákkal és megsemmisítő csapást mérjen rájuk...
A király felnevetett.
- Ne tovább! - kiáltotta. - Ne tovább, kedves kardinálisom! Értem már, értem. Igaza van eminenciádnak, a kiáltvány valóságos hőst farag belőlem. Az ördögbe, ezt se gondoltam volna ott Albanóban, amikor ruhát cseréltünk Ascolival. Igaza van, nagyon igaza, kedves kardinálisom, Pronio lángész. Lám, mit tesz, ha valaki tanulmányozza Machiavellit! Nini! Itt felejtette a könyvét.
- Ó! - legyintett Ruffo. - Felséged nyugodtan megtarthatja tanulmányozás céljából; az abbénak nincs már mit tanulnia Machiavellitől.
65 AMELYBEN A BOLOND MICHELE FELCSAP
EGYELŐRE KAPITÁNYNAK, ADDIG IS,
MÍG EGYSZER TÁN AZ EZREDESSÉGIG FELVISZI
Ugyanaznap délután négy-öt óra tájban felmorajlott Nápoly, tompán és fenyegetően, mint szokott vihar vagy földrengés előtt az anyaföld. A zúgás az óvárosból indult ezúttal is ki, és hamarosan átterjedt a város egészére. Azzal kezdődött, hogy signor Florio Giordani nyomdájából nagy csapat ember tódult ki az utcára, a largo Mercatellóra, bal hónuk alatt vaskos köteg nyomtatvány, jobb kezükben kefe és csirizes vödör. Az emberek szétszéledtek a városban. Amerre elhaladtak, itt is, ott is falragaszok tünedeztek fel, s a falragaszok előtt pillanatok alatt csoportokba verődött a kíváncsi nép. Ahány vödrös ember, annyifelé indultak; az egyik a meredek Infrascata utcán át a Vomerónak vette útját, a másik a Régi Vásártéren átvágva a Castel-Capuanóhoz ereszkedett le, a harmadik a szegényház irányában a largo delle Pignén haladt végig, a negyedik a hosszú Toledo utcát rótta, hogy az Óriás dombját megmászva Santa Luciába jusson, az ötödik a Chiaia folyó hídján át a Mergellinára igyekezett, és így tovább.
A falragaszok hamarosan ott virítottak a város legkülönbözőbb pontjain, óriási nyugtalanságot, zúgást támasztva. Pronio kapitány megfogadta a kardinális intelmét: valósággal kitapétáztatta a Kettős Királyság fővárosának falait Ferdinánd király kiáltványával, azazhogy a magáéval. S a kiáltvánnyal együtt terjedt a városban a nyugtalanság, percről percre nőtt, dagadt a tömeg izgalma.
Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a nápolyiakat a hír, hogy a király, akit ők Rómában tudtak, útban van hazafelé, s hogy a franciák, akik tudomásuk szerint mindeddig hátráltak, egyszerre elözönléssel fenyegetik az országot.
A kiáltvány azt sugallta, az események némileg homályos, ám ravaszul homályos előadásával, hogy az ország szorongatott helyzetében a király a mentőangyal, az ő személye az egyetlen reménysugár.
Lám, mondogatták a nápolyiak, sikerült átjutnia a franciák sorain - mert időközben híre futott a király tegnap esti megérkezésének. Lám, kockára tette a szabadságát, sőt az életét, hogy hű népéhez siessen, velünk együtt élni-halni!
Nem cselekedett különbül János király sem Poitiers-nál vagy Valois Fülöp Crécynél.
Ilyen önfeláldozásnak nem lehet árulás a bére! Jótett helyébe kijár a jótett!
Támadt is egykettőre olyan csődület minden falragasz előtt, hogy csak no. A jó nép izgatottan taglalta, magyarázta, boncolgatta a kiáltványban foglaltakat. Bezzeg megnőtt hirtelen a becsülete annak a néhány embernek, aki valamicskét konyított az olvasás tudományához, mert ez Nápolyban ritka adomány. Ők vitték a szót minden csoportban, úgy tettek, mintha kanállal ették volna a bölcsességet, s teljesen befolyásuk alá kerítették az írástudatlanokat, akik kimeredt szemmel, tátott szájjal, feszülten lesték minden szavukat.
A Régi Vásártéren, ahol a műveltség még ritkább tünemény, mint Nápoly egyéb kerületeiben, csak úgy feketéllett a tömeg a beccaio boltja előtt. A sokaság kellős közepén, a boltajtón virító kiáltvány tövében ott ágált, kivételes műveltsége előjogán, barátunk, a bolond Michele. Azon buzgólkodott, hogy az álmélkodó tömeggel megismertesse a kiáltvány tartalmát.
- Az egészből nem sokat értek - szólalt meg a beccaio, szokott, nyers józanságával, miközben Michelére szegezte nyugtalan tűzben égő fél szemét, a másiktól ugyanis örökre megfosztotta a szörnyű vágás, amelyet Salvato karja-kardja mért rá a Mergellinán. - Egy dolog azonban világos, mint a nap: ezek a tetves republikánusok, hogy a sistergős mennykő csapna beléjük, alaposan eltángálták Mack tábornokot.
- Úgy látom, erről nem szól a kiáltvány egy árva szót sem - felelte Michele -, de mi tagadás, valószínűnek látszik. Ezt hívják a magamfajta művelt emberek célzásnak.
- Célzás ide vagy oda - vágta rá a beccaio -, annyi szent, hogy a franciák - esne beléjük a pestis! - máris Nápolyt fenyegetik, és nem adok neki két hetet, itt is lesznek.
- Jól mondod - helyeselt Michele. - A kiáltványban azt olvasom, hogy az Abruzzókat támadják, márpedig az Abruzzókon át egyenesen Nápolyba visz az út. De hogy bevonulnak-e végül Nápolyba, vagy se, az már rajtunk áll.
- Ugyan mit tehetnénk mi ellene? - kérdezte a beccaio.
- Hogy mit? Igazán egyszerű - szólt Michele. - Te fogod a nagy késedet, Pagliuccella a mordályát, én a szablyámat, egyszóval mindnyájan szerzünk valami alkalmatos eszközt és usgyi, nekik megyünk.
- Nekik megyünk, nekik megyünk - morgott a beccaio. Michele kalandos ötlete nemigen nyerte meg a tetszését. - Könnyű azt mondani!
- Még könnyebb megtenni, beccaio komám! Egy dolog kell csak hozzá: mersz. Igaz persze, hogy ilyesmit hiába is keresel a kibelezett birkáid bőre alatt. Biztos forrásból tudom, hogy a franciák tízezren sincsenek, mi, nápolyi lazzaronék ellenben vagyunk vagy hatvanezren, mindnyájan jó erőben, egészségben. Erős kar, izmos láb, éles szem - ez kell ide, semmi más!
- Éles szem, éles szem - zsörtölődött a beccaio, mert úgy érezte, Michele a balesetére céloz. - Hencegni, azt tudsz.
Michele ügyet sem vetett a beccaio dörmögésére.
- Először is kerítsünk mindnyájan valami fegyvert - mondta. - Megteszi, jobb híján, egy darab kő meg egy parittya is, mint Dávid, a pásztor példája mutatja! Ha mindegyikünk csak egy hatodrész franciával bánik el, írmagjuk se marad, hiszen mi hatvanezren vagyunk, ők meg tízezren. Neked pláne meg se kottyan egy hatodrész francia, igaz-e, beccaio, elvégre magad mesélted, hogy hat orvtámadónak láttad el a baját...
- Hát hiszen aki franciát én a kezem közé kapok... - vélte a beccaio.
- No persze - bólogatott Michele. - Csakhogy, tudod, amondó vagyok, nem kéne megvárni, amíg maguktól a kezed közé futnak, mert addigra a nyakunkon a baj, hanem igenis elébük kéne mennünk, és ütni őket, ahol érjük. Egy ember az csak egy ember, az ördögbe is! Teszem, én nem félek tőled, nem félek Pagliuccellától, nem félek Basso Tomeo három fiától, pedig folyton jár a szájuk, hogy így meg úgy agyonütnek, ami persze csak üres szóbeszéd - hogy félnék akkor hatodmagamban egy szál franciától! Nem vagyok én gyáva!
- Jól mondja Michele, igazsága van! - kiáltották innen is, onnan is.
- No, ha igazam van, lássam, hány zsákkal telik - szólt Michele. - Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom. Aki maga is így gondolja, jelentkezzék.
- Én! Én is! Én is! Mind megyünk! - kiáltották ötvenen is egyszerre. - Leszel-e a vezérünk, Michele?
- Hogyne lennék, mindig is erre vágytam - lelkendezett Michele.
- Éljen Michele! Éljen! Éljen a kapitányunk! - zúgta kórusban a tömeg.
- No, a kapitányságig már felvittem volna - morfondírozott Michele. - Nanno jóslata kezd beteljesülni rajtam. Fölcsapsz-e hadnagyomnak, Pagliuccella?
- Föl én, örömest - felelte a kérdezett. - Derék fickó vagy te, Michele, ha egy kicsit a fejedbe szállt is a nagy tudomány. Vezér nélkül nem boldogulunk, ez már így igaz; akkor pedig jobb, ha az a vezér írni, olvasni, számolni tud, mint hogyha nem tud az égadta világon semmit.
- Jól van - bólintott Michele. - Aki vállal vezérének, menjen, kerítsen fegyvert, én is futok a kardomért. A Carbonara utcában találkozunk.
A tömeg mozgásba jött. Ki-ki sietett a dolga után. Mintegy százan kiváltak a csoportból, s készen arra, hogy Michelét kövessék, indultak máris valami fegyverfélét felhajtani, mert Michele kapitány enélkül senkit nem fogad be a századába.
Ilyesforma jelenet játszódott le a város másik végén, a Toledo és a Vomero között is, a Kapucinus-dombra vezető meredek Infrascata utcában.
Fra Pacifico éppen hazafelé ballagott szokásos körútjáról, barátja, a derék Jacobino társaságában, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy mindenfelé nagy papírkötegekkel meg ecsettel felszerelt emberek járják sietős léptekkel a várost, s ameddig a szem ellát, minden szabad falfelületet hirdetményekkel borítanak el. A kolduló barát közelebb lépett egy hirdetményhez, amely körül máris szájtátiak gyülekeztek, és nekiállt kisilabizálni a kiáltvány szövegét. Nagy üggyel-bajjal, mert a fráter tudománya nyomába se ért a Micheléének, de végül mégis kibetűzte valahogy a szöveget. Képzelhetjük, milyen magasra csapott harci kedve a váratlan hírek hatására. De hogyisne, amikor azt kellett hallania, hogy a gyűlölt jakobinusok az ország határait fenyegetik!
Fra Pacifico vadul megverte a földet babérfa husángjával, szót kért, felhágott egy útjelző kőre, s Jacobino kötőfékét szorongatva, templomi csend közepette elmagyarázta a tömegnek - mert népszerűsége temérdek hallgatót gyűjtött köré -, milyenek a franciák. Ahány francia csak van, az mind istentagadó és istenkáromló pogány - harsogta a fráter -, tolvaj, haramia, nőrabló és gyermekgyilkos. Amilyen istentelenek, tagadni merészelik, hogy a piedigrottai madonna a szemét mozgatja, és hogy a Madonna del Carmine-templom Krisztus-szobrának évente egyszer meg kell nyírni a haját, szakállát, mert olyan gyorsan nő. A franciák mind az ördög fattyai, mindnek ott a testén a bélyeg, egy karom nyoma, mivelhogy születésétől fogva valamennyi a sátán martaléka. Ha a nápolyi nép meg nem gátolja, hogy a franciák ide betegyék a lábukat, Nápoly porrá ég, nyomtalanul eltűnik a föld színéről, mint valaha Pompei és Herculanum a hamu- és lávaeső alatt.
Fra Pacifico szónoklata, de kivált a befejezés, óriási hatást tett a hallgatóságra. A tömeg lelkes éljenzésbe tört ki. Többen megkérdezték, hajlandó lenne-e fra Pacifico maga is fegyvert ragadni, amennyiben a nápolyi nép felkelne a franciák ellen. Fra Pacifico azt felelte, hogy a király és az egyház ügyéért bármikor kész síkraszállni a szamarával, Jacobinóval egyetemben, örömest áll tehát elébe annak, hogy mindazokat, akik a harcot vállalják, győzelemre vezesse, nem ugyan ló-, csak szamárháton, de az nem tesz semmit, elvégre Krisztus maga sem átallt szamárháton vonulni be Jeruzsálembe saját diadalünnepén.
- Én vállalom! Én is! - visszhangzott százfelől a kiáltás. Fra Pacifico erre öt percet kért, hogy gyorsan felfusson a Kapucinus-domb lejtőjén, és leadja a konyhán Jacobino terhét. Pontosan öt perc múlva vissza is érkezett; szamárháton vágtatott be, hogy csak úgy porzott, a rá várakozók karéja közepébe.
Délután hatra járhatott az idő. Nápoly forrongott, az izgalom a tetőpontjára hágott. Ferdinánd éppen ezekben a percekben érkezett meg fővárosába, a Capuai-kapu elé. Csüggedten találgatta, milyen fogadtatásra számíthat - nem sejtette még, mi folyik a városban. Mindenesetre volt olyan elővigyázatos, hogy a királynénak és kebelbarátnőjének más útvonalat írjon elő, mint saját magának. Okkal tartott a nép neheztelésétől, s nem akarta a bajt a két asszony népszerűtlenségének következményeivel tetézni. Karolina hintajának a Caminói-kapun, a Marinellán, a Piliero úton és a largo del Castellón át kellett a palotát megközelítenie, Ferdinánd viszont a Carbonara és a Foria utcákon, a largo delle Pignén és a Toledo utcán szándékozott végighajtatni.
A két királyi hintó útja a Capuai-kapunál végleg elvált. A királyné a mondott útvonalon indult el lady Hamilton, sir William és Nelson társaságában, a király egyenesen behajtatott a nevezetes kapun, hűséges Akhatésze, Ascoli kíséretében.
Mint az imént említettük, Michele véletlenül éppen azt a tágas teret jelölte ki csapata gyülekezőhelyéül, amelyik a Capuai-kapu tőszomszédságában, a San Giovanni-templom és a Carbonara utca között terül el, pontosan ott, ahol hatvan évvel később Agesilas Milanót kivégezték. Michele választása azért esett éppen erre a térre, mert a szegényebb negyedek középpontjában helyezkedik el.
Sebtében toborzott csapata a gyülekezőhelyig majdnem kétszeresére duzzadt; ki-ki hozta magával egy-egy útközben felszedett jó barátját, cimboráját. Mire a király hintaja begördült a térre, legalább kétszázötven ember várakozott már egy csomóban.
A király tudta jól, hogy kedves lazzaronéi körében nincs mitől tartania. Elcsodálkozott, de nem ijedt meg, amikor meglátta a csapatba verődött férfiakat, s észrevette, hogy a gyéren, százlépésenként felállított kandeláberek meg a madonnaszobrok előtt égő sok-sok gyertya fényében kardok és puskacsövek villannak. Kihajolt a hintóból, vállon veregette azt, akit a csapat vezetőjének nézett, és nápolyi dialektusban megkérdezte tőle:
- Mondd csak, barátom, mi történik itt?
Az megfordult. Egyenesen a királlyal találta magát szemközt.
Michelének - mert hiszen őt szólította meg a király -, Michelének szinte a szívverése is elállt az örömtől, hogy a királyt láthatja, a csodálkozástól, hogy itt látja és a büszkeségtől, hogy tulajdon felséges kezének érintésével tüntette ki.
- Ó, a király! Ferdinánd király őfelsége! - kiáltotta. - Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!
A csapat egy emberként visszhangozta:
- Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!
Ferdinánd sok mindenre elkészült, amikor Nápolynak vette útját, csak erre nem.
- Te érted, Ascoli? - fordult a herceghez. - Mi a csudát kiabálnak?
- Azt kiáltják: Éljen a király! - felelte a herceg szokott nyugodt méltóságával. - Felségedet atyjuknak nevezik és Nápoly megmentőjének.
- Nem tévedsz?
Az éljenzés erősödött.
- No, ha mindenáron ezt akarják... - szólt Ferdinánd.
Kitárta a hintó ajtaját és kihajolt:
- Bizony, fiaim - mondta -, bizony, én vagyok itt, a ti királyotok és atyátok. Jól mondjátok, csakugyan azért jöttem, hogy megmentsem Nápolyt, vagy itt essem el, veletek együtt.
Ez utóbbi kijelentés az őrjöngésig fokozta a tömeg lelkesedését.
- Pagliuccella - harsogta Michele -, fuss előre tíz-tizenkét emberrel. Elő a fáklyákkal, mécsekkel! Gyertyát az ablakokba!
A királynak sehogy sem volt ínyére ez a nagy nyilvánosság.
- Felesleges, fiaim - próbálta csillapítani őket -, felesleges! Ugyan mire jó az a nagy hűhó!
- Hadd lássa a nép, hogy Isten és szent Januárius épségben hazavezérelte királyát, hogy, hála az ő szent segedelmüknek, felséged bántatlanul jutott át a franciák sorain, hogy száz veszéllyel dacolva hazaérkezett hű városába, Nápolyba - kiáltotta Michele.
Pagliuccella meg a tíz ember máris ott rohant, mint a forgószél a Corbanara utcán, és mind a tizenegyen torkuk szakadtából üvöltöztek:
- Elő a fáklyákkal, mécsekkel, gyertyát az ablakokba! Megjött a király! Éljen a király! Éljen a mi atyánk! Éljen Nápoly megmentője!
- Hagyjuk rájuk - mondta a király Ascolinak. - Nem szabad elvennünk a kedvüket. Hadd csinálják! Hanem ez a Pronio abbé csakugyan ügyes fickó!
Pagliuccelláék nemhiába kiabáltak! Mintegy varázsütésre innen is, onnan is emberek tódultak elő fáklyákkal, gyertyákkal, az ablakok sorra kivilágosodtak, s mire a királyi hintó a Foria utcába ért, az utca vakítóbb fényárban úszott, mint Pisa a Luminara napján.
A király nápolyi bevonulása, amely az imént még vereségnek ígérkezett, szégyenteljes lopakodásnak, egy csapásra fényes győzelemmé, zajos diadalünneppé alakult.
A Borbonico-múzeum előtt a tömeg megelégelte, hogy a királyt lovak vontassák, magát fogta be a lovak helyére, és nekiállt hintót húzni.
A király hintaja a Toledo utcára ért. Ebben a pillanatban az Infrascata felől egy másik csapat tűnt fel, nem kevésbé népes és lármás, mint Michele kapitány hada. Az élen fra Pacifico szamaragolt, úgy hozta vállán fegyverét, a furkót, mint Herkules a buzogányát. Ez a csapat két-háromszáz embert számlált, ha ugyan nem többet.
Végigvonultak a Toledo utcán. Fent, az emeletek magasságában a szó szoros értelmében fényárban fürdött az utca, lent, a mélyben úgy hullámzott, foszforeszkált a szurokfáklyákat lobogtató sokaság, mint a tenger. A hintó el-elakadt a sűrű tömegben. Mióta a világ világ, nem volt tán még ehhez fogható diadalmenet; nem ért meg ilyet sem Paulus Aemilius, Perszeusz legyőzője, sem Pompeius, Mithridatész legyőzője, sem maga Caesar, Gallia meghódítója; az ókor legnagyobb hadvezérei sem részesültek soha olyan ünneplésben, mint ez a szökevény király.
A királyné elhagyott utcákon érkezett meg a néma, kihaltnak tűnő palotába. Kisvártatva szörnyű moraj hatolt fülébe, olyasféle, mint a távoli égzengés. Egy darabig az erkélyen leste, rettegve, az utcáról és a térről felhangzó zajokat, a forrongó tömeg lármáját, de csak nem bírta kitalálni, miért háborog a tömeg. Egyszerre felerősödött a kiáltozás, fáklyák ezreinek fénye áradt el hirtelen a Toledo utcán. A lárma és a fény közeledett, egyre közeledett a palota felé. Kitört a forradalom - gondolta Karolina. Egy csapásra eszébe ötlött mindaz, amit a húga, Marie Antoinette átélt, október 5-én és 6-án, június 21-én és augusztus 10-én. Holtra váltan már-már szökni készült - Nelson fel is ajánlotta menedékül fregattja fedélzetét -, amikor hírül hozták, hogy a nép a királyt kíséri diadalmenetben.
Hihetetlen, gondolta Karolina, sőt, lehetetlen. Kikérte sorra Emma, Nelson, sir William és Acton véleményét, de egyik sem tudott mit felelni. Egy egész nép erkölcsi érzéke csak nem mondhatja ennyire fel a szolgálatot - vélték mind, ahányan voltak, Actont, a megrögzött embergyűlölőt sem kivéve. Pronio abbé kiáltványáról nem tudtak, a királynak, azaz inkább a kardinálisnak sikerült úgy intéznie, az abbé közreműködésével a kiáltvány kinyomtatását és nyilvánosságra hozatalát, hogy a királyné környezetében senki nem értesült róla. Ahhoz viszont az említett fényes személyiségek egyike sem volt eléggé felvértezve bölcsességgel, hogy megsejtse, micsoda nyomorúságosan kisszerű véletleneken múlik gyakran egy megingott trónus ledőlte vagy megszilárdulása.
Nagy nehezen megnyugodott végre a királyné, és sietett ismét elfoglalni őrhelyét az erkélyen. Barátai követték, az egy Acton kivételével. A főminiszter korábban sem törekedett soha népszerűségre, jól tudta, hogy gyűlölik, mert idegen, tudta, hogy őt okolják az ország minden bajáért; kerülte hát a nyilvánosságot, annál is inkább, mert megjelenését rendszerint rosszalló morajjal fogadta a tömeg, s még örülhetett, ha nem kellett sértő közbekiáltásokat zsebre vágnia. Míg tartott a szerelem Karolinával, illetve amíg Acton úgy-ahogy bízott Karolina szerelmében, olykor, elvétve megkockáztatta a közvélemény ilyetén kihívását; amióta azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a királyné kizárólag becsvágya és gyűlölete eszközének tekinti, lehetőleg sosem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Pusztán okos elővigyázatból, mert - meg kell hagyni! - lelke mélyén fütyült a közvéleményre.
A királyné megjelenését senki nem látszott észrevenni, vagy ha mégis, senki nem törődött vele, jóllehet időközben zsúfolásig megtelt a palota előtti tér emberekkel. De minden tekintet a királyt kereste, minden kiáltás őt éltette, minden szív érte dobbant, a királyért, aki keresztülhatolt a franciák sorain, hogy népével együtt éljen-haljon.
A királyné megizente a kalábriai hercegnek, hogy apja közeleg - anyja megérkezésének híre mindeddig nem bírta rá a trónörököst, hogy előbújjon saját lakosztályából. Karolina kihozatta az erkélyre összes gyermekeit, felsorakoztatta őket a korlát mentén, s maga mögéjük rejtezett.
A királyi gyermekek megjelenése előcsalt néhány éljenkiáltást, de csak elvétve, a tömeg változatlanul egész figyelmével a királyon csüggött. A menet éle éppen most ért a térre.
Ferdinánd útközben ismételten belátta, hogy Ruffo kardinálisnál jobb tanácsadót kívánni sem lehet. Lám, megint igaza volt, tízezer dukát potom ár ezért a bevonulásért, különösen, ha meggondoljuk, milyen fogadtatást érdemelt volna a történtek után Ferdinánd saját, igazán elég tág királyi lelkiismeretének ítélete alapján is.
A király kilépett a hintóból. A tömeg nem érte be azzal, hogy idáig vontatta - a karján akarta hordozni. Felkapták, kézről kézre adták, így jutott fel a palota lépcsőjén, egészen a saját lakosztálya bejáratáig.
A nagy tolongásban elszakadt Ascoli hercegtől. Szegény Ascolit nyomban el is nyelte a tengerként viharzó, részvétlen tömeg.
A király megjelent az erkélyen, kezet szorított Ferenc trónörökössel, sorra csókolta gyermekeit a százezres tömeg őrjöngő éljenzése közepette, majd két karral magához ölelte a kis hercegeket és hercegnőket, s azt kiáltotta:
- Ők is, az én gyermekeim is, veletek élnek-halnak!
S a sokaság egy emberként harsogta:
- Életünket és vérünket felségedért és gyermekeiért!
A király előhúzta zsebkendőjét, s úgy tett, mintha egy könnyet morzsolna szét. A királyné halottsápadtan, egész testében reszketve húzódott vissza az erkélyről a szobába. Odasietett Actonhoz, aki a terem leghomályosabb zugában álldogált az asztalnak támaszkodva, és valódi ír hidegvérrel nézte a különös jelenetet.
- Végünk van! - mondta Karolina. - A király képes Nápolyban maradni.
- Ne aggódjék, felséges asszony - felelte Acton, mély meghajlással -, lesz rá gondom, hogy távozzék.
A király régen szobájába tért, a palota ablakai régen bezárultak, amikor a tömeg még mindig ott ácsorgott a Toledo utcán és az Óriás lejtőjén.
Ascolit eszméletlen állapotban, megtaposva, összetörve, félholtan szállították a lakására. A király teljesen megfeledkezett róla. Lakosztályába tért, anélkül hogy egy szóval is érdeklődött volna a herceg sorsa iránt.
Szolgáljon mentségére: alig várta, hogy kedvencét, Jupitert, hat hosszú hét után viszontlássa.
A közönséges lelkek hajlamosak a felszín után ítélni; bennük méltán kelthette az általános és kitörő lelkesedés e váratlan megnyilvánulása azt a balhiedelmet, hogy Ferdinánd trónja sziklaszilárdan, megingathatatlanul áll, mivel egész népe támogatja. Ám a gondolkodni tudó, művelt elméket egy pillanatra sem tévesztette meg a sok kongó szó, üres handabanda, ők meglátták a felszín - a nápolyi népre oly jellemző, vak lelkesedés - mögött a komor valóságot: a király futását, a hadsereg összeomlását, a franciák gyors előrenyomulását, s a tényekből le is vonták a megfelelő következtetést.
Kevés nápolyi házban keltett az események híre nagyobb izgalmat, mint abban, amelyet olvasóink a pálmás ház néven már olyan jól ismernek. Más-más forrásból, de a ház mindkét lakója pontosan értesült a történtekről, és más-más okokból, de mindketten szívszorongva lesték a fejleményeket; Luisát szerelme, a lovagot társadalmi kötelezettségei tették közvetlenül érdekeltté a helyzet alakulásában.
Amióta Salvato eltávozott, Luisa - ígéretéhez képest - minden szabad pillanatát, férje távollétének minden percét a megürült betegszobában töltötte. A szobában, ahol a halálra sebesült Salvato fölött virrasztott, ahol őt visszaperelte a haláltól.
Luisa egy könnyet, egy zokszót nem ejtett, még csak nem is említette soha Salvato nevét. Giovanninát módfelett meglepte az úrnő tartózkodása, többször meg is kísérelte, hogy Salvatóra terelje a szót, de hasztalan. Luisa úgy érezte, nem szabad távollevő szerelmese nevét könnyelműen ajkára vennie, s csakis Istennel társalgott róla.
A fiatalasszony egész lényén csendes, mélabús derű áradt el, hála a szívét-lelkét betöltő, mély és szűziesen tiszta szerelemnek. Fel-felkereste a szobát, szelíd biccentéssel üdvözölte a tárgyakat, gyengéd pillantása mosolyogva siklott végig a bútorokon, majd elfoglalta megszokott helyét az ágy fejénél, és átengedte magát az álmodozásnak.
Ilyenkor maradéktalanul boldog volt. Álmaiban életre kelt az elmúlt két hónap minden napja, órája, perce, az egész múlt - mert Luisa múltja egy csapásra két darabra hullott, s az elsőt nyomtalanul feledte, hogy szüntelenül a másodikat idézhesse. Emlékezetét sem kellett segítségül hívnia, mintegy magától elevenedett meg a múlt, az igazi. Olykor, ha az álom a válás perceit idézte, Luisa önkéntelenül ajkához kapta kezét - szinte tapinthatóan érezte újra Salvato egyetlen rövid csókjának, a búcsúcsóknak egész édességét. Korábban munkával vagy olvasással űzte el az egyedüllét unalmát, most napszám érintetlenül hevert asztalán a hímzőtű, az ecset, a kotta. Még férje vagy ismerősei társasága sem tudta teljesen kizökkenteni álomvilágából, félig a múltban időzött ő az ő körükben is, és mihelyt magára hagyták, egészen visszamenekült a múltba, a való életnél sokkalta boldogabb áloméletbe.
Salvato távozása óta mindössze négy nap telt el, de e négy kurta nap máris szinte örökkévalóságnak tetszett. Luisa képzeletében a válás magányos, mély vizű, csendes, végtelen kiterjedésű, kristálytiszta tó képét öltötte, amelyben kéken tükröződik az égbolt. Ha Salvato sokáig várat magára, a tó megnő majd - annál nagyobbra, minél tovább tart a válás. S ha soha nem találkoznak többé ők ketten, a tó parttalan tengerré dagad; elnyeli Luisa egész életét, múltját és jövőjét, a múltat az emlékezésbe, a jövőt a reménybe oldva.
Az álom egyre inkább eluralkodott Luisa mindennapjain. A valóság átlényegült, minden eseménye az ábrándképhez idomult Luisa tudatában, mint álmunkban szokott. A várva várt levél például fehér vitorla képében, parányi fehér pontként lebegett a horizonton, a kék vizű, mérhetetlen tó felszínén, és a tó partján merengő Luisa türelmesen leste, hogy nő lassacskán, amint közeleg.
Salvato azt mondta, visszatér, bizonyosra mondta, s a viszontlátás reményét azóta úgy rejtette Luisa szíve, mint kagyló az igazgyöngyöt. Ezért volt olyan szelíd és enyhe a válás fakasztotta bánat is, hogy elkerülhette a lovag, a határtalanul odaadó és gyengéd férj figyelmét. San Felice nem észlelt semmi rendelleneset, nem gyanított semmit. Luisa iránta táplált érzelmeit a legkevésbé sem csorbította szerelme egy másik férfi iránt; most is csak olyan mély és gyengéd gyermeki szeretettel és hálával csüggött ő a lovagon, mint annakelőtte. Most is úgy leste minden áldott nap a lovag hazatértét a lépcsőfeljáró tetején, mint régen - csak tán a mosolya sápadt meg valamicskét; most is éppen olyan kedvesen köszöntötte, mint mindig - csak tán a hangja volt cseppet fátyolos a könnyektől. A gyanútlan lovag igazán nem vehetett semmit észre; változatlanul boldog volt és derűs, mint mindig.
A király váratlan betoppanása Casertába mindkettejüket megriasztotta. Más-más okból.
San Felicét másnap reggel a trónörökös helyett a szárnysegéd fogadta a palotában azzal az izenettel, hogy ő királyi fensége sürgősen távozni kényszerült Casertába, apját köszönteni, mivel a király az éjszaka folyamán hazaérkezett Rómából.
A lovag pontosan felmérte az esemény súlyát, de nem látta okát, hogy akár csak egy perccel is korábban induljon haza, mint szokott. Álmában sem gondolta, hogy ez a hír közelebbről érintheti Luisát.
Rendes időben ért haza. A király megérkezéséről azonnal beszámolt a feleségének. Nem tagadta ugyan az esemény rendkívüli horderejét, de egyetlen szóval sem célzott aggodalmaira. Luisa Salvato révén tudott a készülő ütközetről, s így azonnal megsejtette az összefüggést a király váratlan hazatérte és az ütközet feltehető kimenetele között. Feltevését nyomban közölte is a lovaggal. A király hazatérésének legvalószínűbb magyarázata az, mondta Luisa, hogy a nápolyi hadsereg megütközött a francia hadsereggel és vereséget szenvedett. A lovag nem győzött csodálkozni felesége éleslátásán.
Luisának sikerült, hihetetlen önuralom árán, a beszélgetés egész időtartama alatt ellepleznie szörnyű nyugtalanságát. Amit az ütközetről a lovagnak mondott, az az ő szemében nem feltevés volt, hanem maga a bizonyosság. Igen, a franciák győztek, de milyen áron? Ki tudja, hány halottjuk, hány sebesültjük van! És ki tudja, nincs-e köztük Salvato is!
Amint tehette, kimentette magát és szobájába tért. A szoba falán ott függött az a feszület, amely a haldokló Caramanico hercegről szállt Luisára, s amelyre annak idején San Felice lovag megesküdött, hogy a herceg végakarata értelmében feleségül veszi és boldoggá teszi Luisát. A fiatalasszony térdre hullott a feszület előtt, és hosszan, elmerülten imádkozott. Nem mondta ő egy szóval sem, miért, kiért, Istenre bízta, hogy azt a lelkéből kiolvassa.
Öt óra tájban nagy lármára lett figyelmes San Felice. A zaj az utcáról jött. A lovag az ablakhoz sietett: csodálkozva látta, micsoda nyüzsgés támadt hirtelen odakint. Többen valami hirdetményt ragasztottak ki a falakra, s a falragaszok körül pillanatok alatt csődület támadt. A lovag lesietett az utcára. Egyenesen egy ilyen hirdetményhez tartott, és gondosan végigböngészte a fura kiáltványt. Arra a megállapításra jutott, hogy a szöveg legalábbis homályos, s mint afféle kutató elme, nyomban elhatározta, hogy megpróbál a dolog végére járni. El is indult a városba hírekért. Hívta volna Luisát, de a fiatalasszony nem mutatott kedvet a sétára, egyedül vágott hát neki az útnak.
Alig tette ki a lovag a lábát, beállított Cirillo. A doktor mindeddig nem értesült Salvato távozásáról. Luisa töviről hegyire elmondta, hogyan is történt: megjött Nanno, s az ő sajátos modorában egy ógörög legendát mesélt el, így adva, virágnyelven, Salvato tudtára, hogy a franciák sorsdöntő ütközet előtt állnak, s ilyenformán neki is köztük a helye. Cirillo éppoly kevéssé tudta, mi is történt valójában, mint San Felice, s ő is nagyon aggódott, de igyekezett Luisát megnyugtatni: Salvato okvetlen hírt ad valami úton-módon nekik, a barátainak, hacsak nem érte útközben baj, ő tehát szentül ígéri, hogy azonnal értesíti Luisát, mihelyt valamit megtud.
Luisa egy szóval nem árulta el a doktornak, hogy ami azt illeti, neki magának legalább olyan jó oka van sürgős híradást remélni Salvatótól, mint Cirillónak.
San Felice jóval Cirillo távozása után érkezett vissza. Fejcsóválva nézte végig a király diadalmas bevonulását, a nápolyiak őrjöngő lelkesedését. A kiáltvány zavaros és kusza szövegezése rögtön felkeltette gyanúját, és más, hiszékenyebb lelkekkel ellentétben megsejtette, hogy csalás rejlik a dolog mögött.
Sajnálta, hogy Cirillóval elkerülték egymást, őszintén szerette a doktort és nagyra tartotta tudását.
Tizenegy órakor aludni tért. Luisa is visszavonult a szobájába, helyesebben Salvato szobájába, mint rendesen, amíg Salvato itt volt, és azóta is, hogy eltávozott. Aggódott szerelmese életéért, s az aggodalom felfokozta szenvedélyét. Térdre borult az ágy előtt, s míg ajkát a párnára szorította, oda, ahol a sebesült feje feküdt, egész testét rázta a zokogás.
Halk motozást hallott a háta mögül. Megfordult; Giovanninával találta magát szemközt. Luisa pirulva felegyenesedett; restellte, hogy a lány szemtanúja lett gyengeségének. Giovannina szabadkozott:
- Sírni hallottam asszonyomat, azt hittem, szüksége van rám.
Luisa tagadólag rázta a fejét. Szóval nem mert felelni, tartott tőle, hogy elcsukló hangja többet elárul, mint szeretné.
Másnap reggelre kelve sápadt volt és meggyötört. A zaj miatt - magyarázta férjének -, ugyanis egész éjjel megállás nélkül durrogtak a petárdák és mozsarak az ablaka alatt.
A lovag a reggeliző asztalnál ült még, amikor hintó állt meg a kapu előtt. Giovannina kaput nyitott, és bevezette a trónörökös titkárát. A herceget elhívták az államtanács ülésére, de nagyon szeretne előtte még a lovaggal beszélni - jelentette a titkár. - Itt küldi a hintót, és arra kéri a lovagot, haladéktalanul keresse fel.
A lovag el is indult. A lépcsőfeljárón a postásba ütközött, aki a tárva-nyitva felejtett kapun észrevétlenül jött be a kertbe. Kezében levelet lobogtatott.
- Levelem érkezett? - kérdezte San Felice.
- Nem, excellenciás uram, az úrhölgynek hozom.
- Honnan jön?
- Porticiból.
- Adja gyorsan oda! Valószínűleg a dajkája írt neki. San Felice sietve végighaladt a kerten, hintóba szállt, és nagy iramban elhajtatott.
Luisa akaratlanul végighallgatta a rövid párbeszédet. Izgatottan sietett a postás elé, hogy a levelet átvegye.
A címzés ismeretlen kéztől eredt
Gépies mozdulattal tépte fel a borítékot, pillantása azonnal az aláírásra ugrott - és halk sikoly hagyta el az ajkát. Salvato levelét tartotta a kezében.
Önkéntelenül szívére szorította az írást, és máris futott szentélyébe.
Szentségtörésnek érezte volna, ha Salvato levelét másutt olvassa.
- Az ő levele - sóhajtotta elhaló hangon, és leroskadt az ágy mellett álló karszékbe. - Az ő levele!
Szíve vadul vert, agyát elborította a vér, tekintete elhomályosult, beletelt néhány perc, míg annyira lecsillapodott, hogy hozzáfoghatott az olvasáshoz.
Salvato a csatatérről írt:
Istennek legyen hála, szerelmem! Idejében érkeztem a csatatérre, kivehettem még a részem a győzelemből. A Kegyed szent és szűzi imái meghallgatásra találtak, legszebb angyala könyörgésére Isten megóvott és megóvta a becsületemet.
Teljes a győzelmünk, hőn szeretett Luisám! Drága tábornokom keblére ölelt, és ott, a csatatér kellős közepén őrnaggyá léptetett elő. Mack hadserege semmivé lett, elillant, mint a pára! Indulnom kell máris Civita Ducaléba, ott okvetlenül találok rá módot, hogy a levelet Kegyedhez eljuttassam. A postára nem számíthatok, győzelmünk, illetve a nápolyiak veresége következtében nagy a fejetlenség. A szívem csordultig telve szerelemmel és büszkeséggel, ó hogy szeretem, Luisa! szeretem! szeretem!...
Civita Ducale, hajnali két óra
Tíz egész mérfölddel máris közelebb kerültem Kegyedhez. Ettore Carafa meg én nagy nehezen kerítettünk végre egy parasztot, aki hajlandó azonnal elvinni kettőnk leveleit. Jó szerencse, hogy megvan a lovam, enélkül nem állt volna kötélnek. Tolmácsolja, kérem, Michelének legteljesebb elismerésemet! A paraszt megígérte, hogy lóhalálában viszi a levelet, s ha a ló kimerül, másikat kerít. Egyik Porticiban lakó barátunk címére küldtük a leveleket - nála rejtőzött korábban Ettore barátom. Ő újabb borítékba zárva továbbítja Kegyedhez.
Mindezt csak azért mondom el, hogy egy gondolatot se legyen kénytelen arra vesztegetni, miképpen jutott Kegyedhez a levél. Egyetlen pillanatra ne álljon közénk ez az idegen gondolat! Azt szeretném, ha Kegyed a levelet ugyanolyan zavartalan örömmel olvasná, mint amilyen boldogan én írom.
Megsemmisítő csapást mértünk az ellenségre, olyannyira, hogy hitem szerint második csatára nem is lesz szükség. Egyenesen Nápolyba tartunk, s ha nem ütközünk komolyabb ellenállásba - ami valószínű -, nyolc-tíz nap múlva viszontláthatjuk egymást.
Azt az ablakot nyissa majd ki, Luisa, amelyiken távoztam, hadd térjek ugyanazon az úton vissza a szobánkba, ahol életem legboldogabb napjait töltöttem. Ó, ott majd lábaihoz helyezem az életemet, Luisa - Kegyedet illeti, hisz Kegyedtől kaptam.
Minden alkalmat megragadok ezután is az írásra, de nagyon kérem, ne nyugtalankodjék, ha mégsem kapna több levelet. Gondolja meg, mi minden jöhet közbe; a küldönc szószegőnek bizonyulhat, útközben elfoghatják, sőt, életét vesztheti...
Édes hazám, Nápoly! szívem második, nagy szerelme! szabad leszel-e végre valahára!
Nem akarom a küldöncöt tovább várakoztatni, nem akarom a Kegyed örömét késleltetni. Boldog vagyok, boldog, a kettőnk nevében. A viszontlátásra, imádott, imádott Luisám! Szeretem! Ó hogy szeretem!...
Salvato
Luisa tízszer is végigolvasta a levelet, s olvasta volna tán az idők végezetéig, ha meg nem zavarják.
Giovannina kopogtatott az ajtón.
- A lovag hazatért - jelentette.
Luisa felsikoltott, csókjaival borította, szívére szorította a levelet, majd kisietett a szobából, egy utolsó búcsúpillantást vetve a másik szobára, arra az ablakra, amelyen Salvato távozott, s amelyen, úgy lehet, hamarosan vissza is tér.
- Igen, igen - suttogta, és rámosolygott az ablakra.
Túláradó szerelme életre varázsolta a holt, az érzéketlen tárgyakat is, amelyek őt és Salvatót körülvették.
A lovag abban a pillanatban nyitott be a szalonba, amikor Luisa a másik ajtón belépett.
Lerítt róla, hogy nagy gondban van. Luisa hozzásietett, ráemelte áttetszően tiszta tekintetét, s azt kérdezte:
- Mi bántja, barátom? Szomorúnak látszik.
- Nem, gyermekem - válaszolta a lovag -, nem szomorú vagyok, hanem nyugtalan.
- Beszélt a herceggel? - kérdezte a fiatalasszony.
- Beszéltem - bólintott a lovag.
- S ez a beszélgetés tette nyugtalanná?
A lovag ismét bólintott.
Luisa fürkésző, töprengő pillantást vetett rá.
A lovag leült, átkulcsolta Luisa mindkét kezét, és hosszan, hosszan nézte az asszonyt.
- Mondjon el mindent, kedves barátom. Hallgatom szólt Luisa, bár baljós sejtelem környékezte.
- A királyi család helyzete súlyos, súlyosabb tán még, mint tegnap este hittük - kezdte a lovag. - Nápoly az adott helyzetben védhetetlen, s a királyi felségek úgy döntöttek, hogy Szicíliába utaznak.
Luisa szíve elszorult, maga sem tudta, miért.
A lovag leolvasta Luisa arcáról a szívfájdalmat. Az asszony ajka remegett, szeme félig lecsukódott.
- Nos... ide hallgass, gyermekem - szólt a lovag azon a nyájas, apaian gyengéd hangon, amelyet olykor-olykor megütött. - A herceg így szólt hozzám: "Lovag, ön az én egyetlen igaz barátom, az egyetlen ember, akivel szívesen beszélgetek. Önnek köszönhetem azt a keveset, amit tudok, önnek köszönhetem, ha egyáltalán érek valamit; ön az egyetlen ember, lovag, akinek a társasága elviselhetővé tehetné a száműzetés keserveit. Kérem, könyörögve kérem, ha el kell hagynom Nápolyt, jöjjön velem."
Luisa összerezzent.
- És... mit felelt ön, barátom? - lehelte alig hallhatóan.
- Megesett rajta a szívem. Micsoda nyomorúság a korona árnyékában! Milyen szánalmasan gyenge ez a hatalmas úr, ez a száműzött herceg, akinek nincs egy igaz barátja, ez a trónörökös, akinek nincs egy hű szolgája, mert inog a fején a korona. Szavamat adtam, hogy elkísérem.
Luisa reszketett, mint a nyárfalevél. A lovag még mindig fogta a felesége kezét, megérezte, hogy reszket.
- Nyugodj meg, Luisa - tette sietve hozzá -, az ígéret csakis engem kötelez. Te mindig távol tartottad magad a királyi udvartól, soha nem voltál hajlandó a téged megillető helyet ott elfoglalni, te senkinek nem tartozol semmivel.
- Igazán így gondolja, barátom?
- Így, Luisa. Nápolyban maradhatsz, szívem szerelmes gyermeke, ha úgy óhajtod. Nem kell megválnod a háztól, amely otthonod, a kerttől, amelyben gyermekfővel futkároztál, játszadoztál, a földkerekségnek e kicsiny zugától, amelyhez tizenhét esztendő emléke köt. Igen, idestova tizenhét éve élsz már a házamban, Luisa, tizenhét éve vagy legfőbb örömöm, boldogságom! S úgy tűnik, látod, mintha csak tegnap érkeztél volna.
A lovag nagyot sóhajtott.
Hogy Luisa nem felelt, folytatta:
- Fusco hercegnőt a királyné száműzte; ő nyilván visszatér ide, mihelyt a királyné kitette Nápolyból a lábát. Ha őt melletted tudom, nem féltelek, jobban gondodat viseli majd, mintha anyád lenne. A franciák két héten belül Nápolyban lesznek, de neked nincs mit félned a franciáktól. Ismerem őket, sokáig éltem köztük. A szabadságot s az értelem fényét hozzák ők nekünk. Én mostanáig saját uralkodóinktól reméltem ezt a két nagy jótéteményt - fájdalom, hiába! Barátaim és így a te barátaid is mind hazafiak, nem kell a forradalomtól félned, téged nem érhet bántódás.
- Hát igazán azt hiszi, barátom, hogy öntől távol boldog lehetek?
San Felice keserveset sóhajtott.
- A magamfajta férjjel ugyan nem sokat veszít a te korodbéli fiatalasszony.
- Feltéve, de meg nem engedve, hogy én elviselem a válást - elviselné-e ön, barátom?
San Felice lesütötte a szemét.
- Attól tart, hogy nehezemre esne megválni a háztól, a kerttől, a földkerekségnek ettől a kis zugától? - folytatta Luisa. - Hát önnek nem esne nehezére tőlem megválnia? Ha egy csapásra megszakad a kettőnk közös - tizenhét esztendeje közös - élete, nem roppan-e majd belé, barátom? Nem olyasmiről mond vajon le, ami nemcsak megszokott, de nélkülözhetetlen eleme is életének?
San Felice hallgatott.
- Ön követni készül a herceget, aki önnek legfeljebb barátja - szólt Luisa ismét, elfúló hangon. - Énnekem ön egy személyben apám és barátom, ön plántálta agyamba a gondolkodás, szívembe a jóság, lelkembe az istenhit csíráit, s én elhagyjam önt? Ó, miért tanácsolja ezt nekem? Hát ilyen kevésre becsül?
San Felice feleletül keserveset sóhajtott.
- Amikor a hercegnek szavát adta, hogy elkíséri, barátom, jutott-e eszébe, hogy én esetleg nem kísérem el önt?
Válaszul nagy könnycsepp hullott a lovag szeméből Luisa keze fejére.
- Ha igen, igazságtalan volt hozzám - folytatta Luisa szelíden, mélabús fejmozdulattal -, atyám kötött bennünket össze a halálos ágyán, Isten megáldotta frigyünket, nem választhat el más, csak a halál. Követem önt, barátom.
San Felice felkapta a fejét. Arca sugárzott a boldogságtól. Most Luisa szeméből hullott egy könnycsepp az ő kezére.
- Hát mégis szeretsz? Istenem, atyám! Micsoda boldogság! Szeretsz? - kiáltotta a lovag.
- Apám, ez hálátlanság! - szólt Luisa. - Kérje szerető lánya bocsánatát!
San Felice térdre borult, és csókokkal borította lánya kezét. Luisa az égre emelte tekintetét, s azt susogta:
- Istenem, istenem, ugye ezt kellett tennem? Ugye mindkettejükre méltatlanná válnék, ha másképp cselekednék?
Ferenc trónörökös mint befejezett tényt közölte San Felicével, hogy a királyi család Szicíliába készül, abban a hiszemben, hogy apja és anyja közös elhatározását tolmácsolja. Az igazság azonban az volt, hogy egyelőre csupán a királyné döntött így. Neki valóban feltett szándéka volt mindenáron és azonnal elmenekülni. A királyt gondolkodóba ejtette az előző esti diadalmenet. Nem kéne mégis Nápolyban maradni, a fővárost megvédeni, nem kéne a szétzüllött hadsereg helyett a népre támaszkodni? Lám, a nép önként kínálkozik a harcra, százezer torokból hangzott fel tegnap az eskü: "Életünket és vérünket!" Igen, a nép hűséges, a nép vakon bízik a királyban - és mennél inkább vak a bizalma, annál inkább lehet rá építeni!
Így töprengett a király, december 11-én, a hihetetlen diadalmenetre virradó reggelen, amely diadalmenetről igyekeztünk olvasóinknak némi fogalmat adni. Még nem jutott végleg döntésre, de egyelőre nagyobb hajlandóságot érzett az ellenállásra, mint a menekülésre.
Az ajtónálló belépett és jelentette, hogy Francesco Caracciolo tengernagy jó félórája várja az előszobában őfelsége ébredését.
Karolina nem hiába áskálódott annyit Caracciolo ellen, teljes mértékben sikerült Ferdinánd ellenszenvét felkeltenie. De bármennyire nem kedvelte is a király Caracciolo admirálist, a becsülését nem tagadhatta meg tőle. Caracciolo kivételesen bátor volt, emellett szerencsés kezű és hidegvérű parancsnok; személyes bátorságát százszor is bebizonyította a berber hajókkal lezajlott összecsapásokban, parancsnoki rátermettségének pedig fényes tanújelét adta Toulonnál, ahol sikerült saját hajóját, a Minervá-t épségben kihoznia a kikötőből, miután a várost Bonaparte visszafoglalta az angoloktól, sőt ennél is többet tett Caracciolo; egyedül neki volt köszönhető, hogy a nápolyi flotta hazakerült, igaz, ágyúgolyóktól, vihartól megtépázva, de hiánytalanul. Ezzel a fegyverténnyel érdemelte ki annak idején Caracciolo a tengernagyi rangot.
A regény első fejezeteiben láthattuk, milyen vélt vagy valódi oka volt a királynénak a tengernagy ellen fordulni. De akármi volt az ok, Karolina kivételesen értett hozzá, hogy ellenfeleit a király előtt befeketítse.
Ferdinánd szentül hitte, hogy Caracciolo Nicolino ügyében jön, unokaöccsének szándékozik kegyelmet kérni. Ez a kilátás felvillanyozta. Egyszer végre istenigazában a markában tartja Caracciolót, hála az unokaöcs ballépésének! Kaján örömmel képzelte el, milyen jól megtáncoltatja mindjárt a tengernagyot. Kiadta tehát a rendelkezést: bocsássák be, de azonnal.
A tengernagy belépett. Erre az alkalomra legfényesebb egyenruháját vette fel. Egyébként nyugodt volt és méltóságteljes, mint mindig. A Caracciolo családban négyszáz év óta szállnak apáról fiúra a legmagasabb tisztségek, a család mindenkor meghitt kapcsolatban állt a nápolyi uralkodókkal, az Anjou-házbeliekkel csakúgy, mint az aragóniai vagy a spanyol királyokkal. Ez a négyszáz év meg is látszott a tengernagy modorán: nemcsak páratlanul méltóságteljes volt, hanem utolérhetetlenül udvarias is. Saját bőrén tapasztalhatta ezt a királyné, amikor a Nelson tiszteletére rendezett ünnepség reggelén a tengernagy kétszeres visszautasításban részesítette, amennyiben nemcsak a maga, de unokahúga nevében is elhárította a meghívását.
Ferdinándot rendesen zavarba ejtette az effajta udvariasság, minthogy a jó modor nem tartozott éppen erős oldalai közé. Most is ajtóstul rontott a házba. A tengernagy ugyanis tisztelettudóan megállt, a királytól néhány lépés távolságra, s megszólításra várt, az etikett előírásainak megfelelően. Ferdinánd szemrehányással kezdte:
- Hallom, tengernagy úr, mindenáron látni kívánt.
- Igen, sire - felelte Caracciolo, könnyed meghajlással -, sürgős ügyben járok, s reméltem, hogy felséged kegyeskedik fogadni.
- Sejtem én, miért jött - szólt sokatmondóan a király.
- Annál jobb, sire - biccentett Caracciolo -, ez esetben joggal tekinthetem felséged kegyét alattvalói hűségem méltánylásának.
- Nemde, mihaszna unokaöccse, Nicolino érdekében akar velem beszélni? Úgy hallom, csúnya ügybe keveredett a fickó, alkalmasint felségárulás bűne terheli. Figyelmeztetem, tengernagy úr, hogy hasztalan minden közbenjárás, még az öné is. Szabad folyást kell engednünk az igazságszolgáltatásnak.
A tengernagy szigorú arcán mosoly suhant át:
- Felséged téved - felelte. - Ki gondolna saját apró-cseprő családi bajaival az ország jelenlegi, súlyos helyzetében? Nem tudom, és nem is akarom tudni, mit követett el unokaöcsém. Ha ártatlan, a vizsgálat úgyis kideríti ártatlanságát, mint annak idején Medici lovagét, Canzano hercegét, Mario Paganóét és annyi más vádlottét - három év vizsgálati fogság árán ugyan, de valamennyien visszanyerték szabadságukat. Ha pedig bűnös, ám sújtson le rá a törvény keze. Nicolino fényes nemzetség sarja, megilleti a kiváltságosok halálneme, a fejvesztés. A kard nemes fegyver - s ezt senki nem tudhatja jobban, mint éppen felséged. Olyan nemes, hogy az marad a hóhér kezén is; aki kard által hal, nem ejt foltot a címer becsületén.
A tengernagy mindezt olyan magától értetődő, nyugodt méltósággal adta elő, hogy a király nem tudott hová lenni megdöbbenésében. Az ő természetétől, alkatától, jellemétől nagyon is távol állt ez a méltóságtudat.
- Szóval nem az unokaöccse ügyében kér kihallgatást, tengernagy úr? Mi járatban van hát?
- Felséged ügye, az ország ügye hozott ide, sire.
- Lám, lám! - szólt a király - Tanácsot óhajt adni nekem?
- Felséged boldoggá és büszkévé tenne, ha kegyeskedne meghallgatni - felelte Caracciolo tisztelettudó főhajtással. - Rendelkezzék velem sire, örömest szolgálok mindazzal, ami szerény tudásomtól kitelik, s ha mégsem óhajtana meghallgatni - nos, akkor rendelkezzék az életemmel s a parancsnokságom alatt álló, derék tengerészek életével.
A király ugrásra készen várta, mikor kínálkozik alkalom a sértődésre, de a tengernagy gáncstalanul szerény, tiszteletteljes hangja lefegyverezte.
Egyet-kettőt köhentett, majd némi töprengés után megszólalt:
- Beszéljen, admirális, adja elő a tanácsait.
Már éppen nekifohászkodott volna, hogy meghallgatja a tengernagyot, amikor nyílt az ajtó, besietett a lakáj, és suttogva, hogy Caracciolo ne értse, valamit jelentett a királynak. Caracciolo mozdulatlanul várt.
- Értem - bólintott a király. - Itt van?
- Igenis, felség. Azt állítja, hogy tegnapelőtt Casertában felséged maga jelentette ki: beszélni óhajt vele.
- Igazsága van.
Majd Caracciolóhoz fordult:
- Uram, tanúk előtt is elmondhatja, amit mondani kíván?
- Az egész világ előtt, sire.
- Akkor bocsássa be - utasította a király a lakájt. S megint Caracciolóhoz intézve a szót:
- Jó barát kér bebocsáttatást. Több is, mint barátunk: szövetségesünk. Nelson tengernagy.
Nyílt az ajtó, s a lakáj ünnepélyesen jelentette:
- Horace Nelson úr őkegyelmessége, a Nílus lordja, Bornhum Thorpes bárója, Bronte hercege!
A hosszú felsorolás hallatán Caracciolo önkéntelenül és kissé kesernyésen elmosolyodott.
Nelson belépett. Hallotta, hogy a király nincs egyedül, de nem tudta, ki van nála; szürke szemét kutatóan szögezte a vendégre, aki őt megelőzte. Nyomban felismerte Caracciolo admirálist.
- Nemde, mellőzhetjük a kölcsönös bemutatást, uraim? - kérdezte a király. - Önök ismerik egymást.
- Régóta, sire, még Toulonból - felelte Nelson.
- Uram, van szerencsém önt ennél is régebben ismerhetni - felelte Caracciolo udvariasan. - Akkor tanultam meg a nevét becsülni, amikor a kanadai partok mentén egyszerre négy francia fregatt támadt az ön kétárbocosára, s önnek sikerült a hajót megmentenie - egy mindaddig hajózhatatlannak tudott tengerszoroson át szerencsésen elmenekült üldözői elől. Ha jól tudom, ez 1786-ban történt, van már tehát vagy tizenkét esztendeje.
Nelson feleletül némán meghajolt. A választékos beszéd nemigen volt kenyere a nyers tengerésznek.
- Mylord - szólt a király -, Caracciolo admirális azért van itt, hogy meghallgassam tanácsait az adott helyzetben. A helyzetet mylord legalább úgy ismeri, mint mi magunk. Foglaljon tehát helyet, és hallgassa végig a tengernagy javaslatait. Utána előadhatja ellenvetéseit, ha ugyan lesznek ellenvetései. Mindenesetre előrebocsátom: nagy megelégedésemre szolgálna, ha egy véleményre jutna a két kiváló férfi és hadvezér.
- Minden okom megvan feltételezni, hogy mylord igaz barátja a királyságnak - szólt Caracciolo. - Nos, ha ez így van, véleményünk legfeljebb apró részletkérdések tekintetében üthet el, a lényegben könnyű lesz megegyeznünk.
- Add elő mondanivalódat, Caracciolo. - A király tegezésre fordította a szót, elődei, a spanyol és nápolyi királyok régi szokását követve.
- Tegnap az a hír járta a városban - kezdte a tengernagy -, hogy felséged Szicíliába készül, mivel reménytelennek ítéli szárazföldön kísérelni meg az ország védelmét. A magam részéről remélem, hogy ez rémhír.
- Egyszóval, ha jól értem, nem állsz a távozás pártján.
- Sire - felelte Caracciolo -, én mindig is a becsület pártján álltam és állok, nem pedig a gyalázatén. Az ország becsülete, s ami ettől elválaszthatatlan: felséged becsülete azt diktálja, hogy a fővárost utolsó leheletünkig védelmezzük.
- Tisztában vagy a helyzettel, igaz? - kérdezte a király.
- Igen, sire. A helyzet súlyos, de nem reménytelen. A hadsereg széthullott, de nem semmisült meg. Vesztesége mindössze három-négyezer halott és hat-nyolcezer hadifogoly. Ötvenkétezerből tizenkétezer annyi mint negyvenezer, felségednek tehát még mindig négyszer annyi katonája van, mint a francia hadseregnek. És a mi katonáink honi földön harcolnak, olyan szorosok és hágók védelmében, ahonnan egyszerűen lehetetlen őket kivetni; maguk mögött tudhatják húsz város és hatvan falu lakosságát, s hátvédül ott a három erőd, Civitella del Tronto, Gaeta és Pescara - megfelelő ostromfelszerelés híján mindhárom bevehetetlen. Nem is beszélve Capuáról; Capua Nápoly végvára, legerősebb védőbástyája, odáig el sem merészkedhetnek a franciák.
- De vállalnád-e, hogy a hadsereget újjászervezed?
- Vállalom, sire.
- Magyarázd el, hogyan, nagy örömet szereznél vele.
- Sire, négyezer tengerész áll a parancsnokságom alatt. Nem holmi zöldfülű újoncok, mint szárazföldi seregünk katonái, hanem csupa harcedzett veterán. Adjon rá parancsot felséged, s én nyomban harcba vetem őket. Ezres kötelékben kirendelem háromezer emberemet az Itriből Sessába, Sorából San Germanóba és Castel de Sangróból Iserniába vezető három hegyszoros védelmére. A fennmaradó ezret sáncmunkára fogom be, a hegyszorosokat megerősítendő, s ugyanők látnák el a tüzérségi szolgálatot is. Ó, az igazi tengerész mindenütt megállja ám a helyét - de ki tudná ezt lord Nelsonnál jobban, aki csodát mívelt saját embereivel! Mi felfogjuk a franciák első csapásait, sire, akármekkora erővel jönnek is ellenünk, mi visszaverjük őket, ha máshogy nem, hát a csáklyáinkkal! S a mi példánk, hősi halálunk bizonyára felrázza majd katonáinkat, ők is felzárkóznak mögénk. Különösen, ha felséged személyesen áll a hadsereg élére.
- És ki vigyázna ezalatt Nápolyra?
- A főherceg, sire, és Naselli tábornok a nyolcezer emberével. Ez a nyolcezer ember jelenleg is ott lebzsel Toscanában, ahová lord Nelson kísérte el őket. Úgy tudom, lord Nelson Livornóban hagyta saját flottája egy részét; ha hajlandó még ma Livornóba meneszteni egy gyorsjáratú hajót felséged olyan értelmű parancsával, hogy a nyolcezer pihent ember térjen haladék nélkül haza, Nápolyba, Isten segítségével egy héten belül itt lehetnek. Látja, sire, micsoda hatalmas erő van még most is felséged kezében: egy negyvenöt-ötvenezer főnyi hadsereg, harminc város és ötven falu hadrakelt lakossága és hozzá maga Nápoly, a százötvenezer lelket számláló főváros. Tengernyi sokaság! Ugyan mi ennyi embernek az a tízezer francia katona!
A király hümmögött és Nelsonra sandított. Nelson hallgatott, akár a sír.
- Ne siessen hajóra szállni, felség - folytatta Caracciolo. - Értse meg felséged: a franciáknak nincs egy fél hadihajójuk sem, felséged kikötőjében ezzel szemben három hadiflotta vesztegel: a nápolyi, a portugál és az angol királyi flotta.
- Mylord hogyan vélekedik az admirális javaslatairól?
Nelson nem térhetett többé ki a válasz elől, a király egyenesen nekiszegezte a kérdést.
Rákezdte hát, csak úgy ülve, miközben ákombákomokat firkált bal kézzel egy papírlapra:
- Az a véleményem, sire, hogy nincs rosszabb, mint egy döntést visszavonni.
- A király döntött volna? - kérdezte Caracciolo.
- Nem, mint látod. Egyelőre habozok, mérlegelem a dolgot.
- A királyné a távozás mellett döntött.
- A királyné? - kapott a szón Caracciolo, a király elébe vágva. - Nagyon helyes. A királyné távozzék. A veszély nagy, nincs abban semmi, ha a nők félreállnak, de aki férfi, annak itt a helye.
- Lord Nelson úgy véli, mint hallod, Caracciolo, hogy helyesebb távoznunk.
- Bocsánat, sire - felelte Caracciolo -, úgy hiszem, lord Nelson nem nyilatkozott még saját nevében.
- Nyilatkozzék, kérem, mylord.
- Sire, osztom a királyné véleményét. Más szóval, boldog lennék, ha felséged Szicíliában keresne menedéket. Nápolyban nincs biztonságban a király élete.
Caracciolo tudta, milyen sokat nyom a latban Nelson tekintélye és szava, egyenesen admirálistársához fordult hát:
- Esedezve kérem, lord Nelson, ne nyilatkozzék könnyelműen!
- Amit mondtam, megmondtam. Nem vonom vissza a szavam - fortyant fel Nelson.
- Sire, ne feledje - szólt erre Caracciolo -, hogy lord Nelson mégiscsak angol.
- Hogy érti ezt, uram? - kérdezte kihívóan Nelson.
- Úgy, mylord, hogy ha ön nem angol lenne, hanem nápolyi, mindjárt másként beszélne.
- Ugyan miért?
- Mert ez esetben nem Nagy-britannia érdeke diktálná szavait, hanem a haza becsülete.
- Mi köze Nagy-britannia érdekeinek az én tanácsomhoz, uram?
- Minél nagyobb a veszély, annál nagyobb a segítség ára. Tudjuk, mylord, hogy Anglia igényt tart Máltára.
- Anglia megkapta Máltát, uram, a király volt szíves átengedni.
- Ó, sire! - szólt Caracciolo szemrehányóan. - Hallottam hírét, de nem akartam hinni.
- Mi a csudát akartok mind Máltától! - bosszankodott a király. - Egy vacak, kopár, napégette szikla az egész, nem jó az semmire.
Caracciolo elhatározta, hogy nem törődik többé Nelsonnal.
- Könyörögve kérem, sire - próbálkozott újra -, s nemcsak a magam, hanem minden igaz nápolyi hazafi nevében: ne hallgasson idegenek tanácsára! Kis híján katasztrófába vitték máris a királyságot. Acton úr idegen, sir William Hamilton idegen, lord Nelson maga is idegen, honnan tudnák, mire képes a nápolyi becsület.
- Meglehet, uram, ellenben annál jobban tudjuk, mire képes a nápolyi gyávaság - vágta rá Nelson. - A Civita Castellanánál történtek után nem tanácsolhatok jó lélekkel egyebet a királynak, mint hogy ne bízzék többé azokban, akik gyáván és hitszegőn cserbenhagyták.
Caracciolo ijesztően elsápadt, s önkéntelenül a kardja markolatához kapott. De tüstént rádöbbent, hogy Nelson legfeljebb bal kézzel ránthatna kardot, mivelhogy ez az egy keze van mindössze. Beérte hát a csípős válasszal:
- Minden népnek lehetnek gyenge pillanatai. Ma a nápolyiak futottak meg a franciák elől, de a franciáknak is megvolt a maguk Civita Castellanája; nem is egyszer, háromszor vesztettek csatát: Poitiers-nál, Crécynél, Azincourt-nál. És egyetlen győzelem elég volt, hogy a csorbát kiköszörülje: Fontenoy.
Caracciolo kihívóan nézett ellenfele szeme közé. Nelson dühében véresre harapdálta az ajkát, ám Caracciolo máris elfordult tőle, és így folytatta:
- Ha a nép gyengének mutatkozik, sire, a szerető uralkodó elsőrendű kötelessége, hogy talpra segítse. Egy szavába, egyetlen intésébe kerül, felség, s a francia seregből hírmondó sem marad. Ott vesznek mind egy szálig, ha be merészelik tenni a lábukat az Abruzzók vidékére.
Caracciolo tanácsa találkozott a király rejtett óhajával. Ferdinánd önkéntelenül közelebb lépett a tengernagyhoz, és megkockáztatta:
- Kedves Caracciolóm, a te tanácsod hajszálra egyezik valaki máséval, akinek mindig is nagyra tartottam a véleményét: Ruffo kardinális ugyanazt tanácsolja, amit te.
- Még csak az hiányzik, hogy felséged egy bíborost állítson a hadsereg élére - jegyezte meg gúnyos mosollyal Nelson.
- Ezt megtette előttem már valamelyik ősöm, XIII. vagy XIV. Lajos, nem is tudom hirtelen, melyik, és nem járt éppen rosszul vele. Az a bíboros, bizonyos Richelieu nevezetű, elfoglalta La Rochelle-t és győzelmet aratott Suze-nél, a monarchia nem vallotta kárát hadvezéri kinevezésének.
- Nápoly jó szelleme szól felségedből - kiáltotta Caracciolo. Úgy kapaszkodott a kevéske reménybe, amellyel a király utolsó szavai kecsegtették, mint fuldokló a szalmaszálba. - Hallgasson Ruffo kardinálisra, sire, kövesse tanácsait, s én - mondhatok-e többet? - boldogan alávetem magam a bíboros parancsainak.
Nelson felpattant.
- Sire - mondta -, remélem, nem kell felségednek bizonygatnom, hogy ha egyes olasz tengernagyok hajlandók is egy kardinális parancsainak alávetni magukat, angol tengernagy ilyet soha nem tesz, ő csakis a saját kormánya parancsainak engedelmeskedik.
Meghajolt a király előtt, egy utolsó, engesztelhetetlen gyűlöletet sugárzó pillantást lövellt Caracciolóra és távozott, ugyanazon az ajtón, amelyen érkezett. Ez az ajtó a királyné lakosztályába nyílt.
A király utánapillantott, majd amikor az ajtó bezárult az angol tengernagy mögött, megszólalt, nagyot sóhajtva:
- Ez igen! Húszezer dukát évjáradékot húz tőlem, kineveztem Bronte hercegévé, a tetejébe nekiadtam V. Fülöp kardját és a San Ferdinando-rend nagy keresztjét - és ez a köszönet érte. Jól megadta nekem, mondhatom.
Közelebb hajolt Caracciolóhoz:
- Igazad van, szegény Francescóm, csak úgy nyüzsög körülöttünk a sok idegen, ezt nyögjük mind ahányan vagyunk! Idegen Acton, idegen sir William, Mack, lord Nelson, a királyné maga is, akad itt ír, német, angol, osztrák és amit akarsz, de nápolyi még véletlenül sem. Ez a Nelson is: igazi bulldog. No, mindegy, te jól az orrára koppintottál! Ha valaha háborúba találunk keveredni Angliával, és a keze közé kerülsz, véged...
- Sire - felelte Caracciolo nevetve -, boldogan vállalom felségedért ezt a kockázatot, sőt, sokkal nagyobb veszélyeket is. Mit bánom, ha ellenségemmé tettem az abukiri győzőt, feltéve, hogy felséged elismerését sikerült kiérdemelnem.
- Figyelted a képét, amikor a fejéhez vágtad azt a... Hogy is mondtad? Ugye azt mondtad: Fontenoy?
- Azt, sire.
- Gondolom, Fontenoy-nál jól elránthatták az angol uraságok nótáját.
- Meglehetősen.
- A szívem vérzik, ha elgondolom, hogy én is odamondogathatnék alkalomadtán ilyesmiket. Hogy az a San Nicandro miért is nevelt szamárnak! Hja, késő bánat ebgondolat.
- Sire - szólt Caracciolo -, kegyes engedelmével folytatnám.
- Felesleges, egy véleményen vagyunk. Még ma beszélek Ruffóval, a továbbiakat úgyis hármasban kell megtanácskoznunk. De mondd csak, mi a csudának haragítottad magadra a királynét? Magunk között vagyunk, nyugodtan bevallhatod. Ejnye, ejnye, pedig tudhatnád, hogy akit ő egyszer meggyűlölt, annak nincs többé pardon.
Caracciolo mindössze egy tétova fejmozdulattal jelezte, hogy nem tud és nem is akar válaszolni a király szemrehányó kérdésére.
- Hiába - bólogatott Ferdinánd -, úgy vagy te már ezzel, mint én San Nicandro nevelésével. Ami történt, megtörtént, ne is vesztegessünk több szót rá.
- Egyszóval abban a reményben távozhatom, felség kanyarodott vissza a tárgyhoz Caracciolo, tekintve hogy most sem volt még igazán nyugodt -, hogy felséged letesz a menekülés szégyenteljes tervéről, s hogy Nápolyt védeni fogjuk utolsó leheletünkig?
- Abban a reményben? Többet mondok: abban a biztos tudatban távozhatsz. Ma összeül az államtanács, ott én bejelentem, hogy Nápolyban akarok maradni, és punktum. Hidd meg, jól az eszembe véstem, amit a rendelkezésünkre álló erőkről mondtál. Nelsontól sem félek, tudom már, mit kell az arcába vágni, ha azt akarom, hogy az ajkát véresre harapdálja. Fontenoy, ugye? Megjegyzem, ne búsulj.
- Sire, megkockáztathatok még egy utolsó kérést?
- Halljam.
- Ha nem várt körülmények folytán felséged mégis távozni kényszerülne...
- De nem, ha mondom!
- Sire, ha véletlenül mégis úgy alakulna a helyzet, ha felséged mégis megváltoztatná valami okból a szándékait, engedje remélnem, hogy nem angol hajó fedélzetén hagyja el Nápolyt. Nagyon nagy szégyen lenne ez ránk, nápolyi tengerészekre.
- Ó, ami ezt illeti, kár nyugtalankodnod. A királyné persze más lapra tartozik, ő azt tesz, amit akar. De ami engem illet, ha a végszükség mégis úgy hozná, becsületszavamra csakis a te hajódon utazom, a Minervá-n. Most legalább tudod, mihez tartsd magad: ha rossz a szakácsod, sürgősen keressél másikat, élelmiszerkészleteidet pedig haladéktalanul egészítsd ki nagyobb kvantum makarónival és parmezánsajttal. A viszontlátásra... Fontenoy, ugye így mondtad, Fontenoy?
- Igenis, felség.
Caracciolo a kettős ígéret birtokában boldogan távozott. Minden oka megvolt, hogy a kihallgatás eredményével elégedett legyen.
A király látható rokonszenvvel pillantott a távozó tengernagy után.
- Rossz elgondolni is - dünnyögte -, micsoda ostobaságokba visznek sokszor bele. Még hogy én hajba kapjak egy ilyen emberrel, a drágalátos királyné meg a másik feslett nőszemély, lady Hamilton szép szemeiért!
68 AMELYBEN KIDERÜL: MI A KÜLÖNBSÉG
SZABADSÁG ÉS FÜGGETLENSÉG KÖZÖTT?
A király megtartotta, amit Caracciolónak ígért. Az államtanács ülésén ellentmondást nem tűrően kijelentette: a tegnap esti tüntetés hatására elhatározta, hogy Nápolyban marad és az ország határait mindenáron megvédelmezi a francia betöréstől.
A király kinyilvánította akaratát, ellenvetésnek nem volt helye. Egyedül a királyné kockáztathatta volna meg, hogy ellene mondjon, de ő sem tette. Elállt a nyílt harctól, egyfelől, mert bízott Actonban, aki határozottan megígérte neki, hogy a királyt valami úton-módon távozásra bírja, másfelől, mert ismerte Ferdinándot, s tudta, képes a vita során végleg megmakacsolni magát.
Ferdinánd a tanácskozás után rögtön lakosztályába vonult. Ruffo kardinális már várta. A bíbornok szokása szerint megbízhatóan és pontosan elintézett mindent, amiben közösen megállapodtak. Ferrari az éjjel jelentkezett nála; egy fél órával később már úton is volt Manfredonián át Bécsbe, tarsolyában a császár hamisított levele s az az utasítás, hogy a levelet csakis magának a császárnak adhatja át. Ferdinánd semmiképpen nem akarta a császár jóindulatát eljátszani; a franciák ellenében senki mástól nem remélhetett hathatós segítséget, mint az Itáliában oly nagy befolyású osztrák császártól. Ami a visszájáról is igaz: Ausztria ellenében viszont kizárólag Franciaországra támaszkodhatott volna.
A hamisított levélhez rövid magyarázatot mellékelt Ruffo, a király nevében, de Ruffo aláírással. Magyarázat híján a császár aligha igazodott volna el a rejtélyes ügy útvesztőjében.
A király elmesélte Ruffónak, hogy folyt le a beszélgetés közte és a két tengernagy között. Ruffo élénken helyeselte a király döntését, és kijelentette, hogy sürgősen sort kell keríteni egy újabb, hármas tanácskozásra, őfelsége, Caracciolo tengernagy és az ő részvételével. Abban állapodtak meg, hogy be kell várni, milyen hatást vált ki Pronio abbé kiáltványa az Abruzzókban, végleges döntés csak a hatás ismeretében születhet.
Még egy látogatója akadt aznap a királynak, Cesare, a fiatal korzikai tiszt személyében. Cesare, mint tán emlékszünk, a király egyenes parancsára jelentkezett kihallgatásra. Amikor Ferdinánd kapitánnyá nevezte ki, meghagyta neki, hogy okvetlenül keresse fel új egyenruhájában, ugyanis saját szemével akar meggyőződni parancsa végrehajtásáról, és Cesare szájából óhajtja hallani, átvette-e a pátenst a hadügyminisztertől. A király történetesen Actonra bízta Cesare ügyét, s mivel Acton ez idő tájt igazán nem engedhette meg magának, hogy hanyagul járjon el a király bármely megbízása tárgyában, a fiatalember annak rendje-módja szerint mindent időben megkapott: az egyenruhát is, a pátenst is. Sietett a királynál jelentkezni. Az ajtónállók kezdetben azt hitték, Ferenc trónörökös kér bebocsáttatást - őket is megtévesztette Cesare már említett, nagyfokú hasonlósága a trónörökössel.
Az ifjú kapitányt majd felvetette az öröm és a büszkeség. Azért jött - mondta -, hogy a király lábai elé helyezze hetük hódolatát. Mélyen fájlalják, hogy hódolatuknak és hűségüknek nem adhatják most rögtön kézzel fogható tanújelét, ám pillanatnyilag meggátolja őket ebben az a körülmény, hogy az öreg hercegnők mindaddig nem hajlandók feloldani őket adott szavuk alól és lemondani testőri szolgálataikról, míg bántatlanul el nem jutnak a Triesztbe induló hajó fedélzetére. Ők heten kénytelenek Manfredoniába kísérni a hercegnőket, de mihelyt őfenségeik hajóra szálltak, egy emberként sietnek vissza Nápolyba, hogy beálljanak a trón és az oltár védőinek soraiba.
Hamarosan hír jött Proniótól. A siker felülmúlt minden várakozást. A király szózata úgy hatott, mint az isteni kinyilatkoztatás, egy csapásra csatasorba állította a papokat, a nemeseket és a polgármestereket. "Fegyverbe! Fegyverbe!" harsant a kiáltás Isolettától Capuáig, Aquilától Itriig. Pronio beszélt fra Diavolóval és Mammonéval, elmondta nekik, milyen feladatra szemelte ki őket, s mindketten nagy örömmel vállalták. Kezükben a pátens, ajkukon a király neve, hatalmuk szinte korlátlan, amióta a törvény üldözőjükből pártfogójukká változott. Nagyban fogadkoznak, hogy ha kell, az egész országot fenekestül felforgatják - mi az nekik, most, hogy szabad kezet kaptak, hogy a politika védpajzsa alatt garázdálkodhatnak!
A délolasz tartományokban nemzeti hagyomány a banditizmus. Honi talajból fakadt gyümölcs, a hegyvidék sajátos terméke. Teljes joggal be lehetne sorolni az érintett országrész - az abruzzói, casertai, basilicatai és kalábriai tartományok jellegzetes terményei közé. Úgy is mondhatnók, hogy a völgyekben gabona, kukorica és füge terem, a dombhátakon olajbogyó, dió és szőlő, a hegyekben zsivány.
Az említett tartományokban az útonállás rendes mesterségnek számít. Van, aki a pék, a szabó vagy a csizmadiamesterséget választja, és van, aki zsiványnak áll. Nincs abban semmi különös, a zsivány apja, anyja, fivére, nővére cseppet sem szégyelli fia vagy testvére foglalkozását, hiszen őrá magára sem vet rossz fényt a mestersége. Nyolc-kilenc hónapon át űzi, tavasszal, nyáron és ősszel; amikor leesik a hó, visszahúzódik a hegyekből a faluba, ott keres a tél elől menedéket. A hazatérőt nagy örömmel fogadják, él, mint más, szabadon jár-kel, a bíró maga is visszaköszön neki az utcán, hogyne, hiszen a bíró a zsiványnak gyakran jó komája, olykor rokona.
Tavasszal aztán leakasztja a zsivány a szegről a puskát, a pisztolyt meg a tőrt, és visszatér a hegyekbe.
Ezért tartja a közmondás is, hogy: "Zöld erdőben terem a zsivány."
Átnéztem 1503-tól napjainkig a levéltárak egész anyagát. Amióta Nápolynak saját kormánya van, mindig voltak zsiványellenes rendeletek, és ami igazán furcsa, ezek a rendeletek hajszálra megegyeznek, tekintet nélkül arra, hogy ki bocsátotta ki: a spanyol alkirály-e vagy az itáliai kormányzó. Persze, mert a bűncselekmények sem változtak semmit a történelem során. Betörés, fegyveres útonállás, zsarolás - a zsaroló levelek mindig gyújtogatással, csonkítással vagy gyilkossággal fenyegetőznek, s ha nem érnek célt, tényleg sor is kerül a további bűncselekményekre, úgymint: gyújtogatás, csonkítás, gyilkosság.
Forradalmi időkben a banditizmus elképesztő méreteket ölt. A politikai elv ürüggyé, a zászló gaztettek leplévé silányul. A zsivány törvényszerűen a reakció, azaz a trón és az oltár pártján áll, minthogy kizárólag a trón és az oltár hajlandó vele szövetségre lépni, a szabadelvűek, a haladás hívei, a forradalmárok megvetéssel fordulnak el tőle. A banditizmus fellángolásának pillanatai mindig egybeestek a politikai reakció fellángolásának dátumaival: a banditizmus az 1799-es, 1809-es, 1821-es, 1848-as és 1862-es években élte fénykorát, tehát akkor, amikor a csőd szélére jutott önkényuralom a zsiványok segítségére fanyalodott.
Ilyenkor gáttalanul terjed a banditizmus, hiszen a hatóságok nyílt támogatását élvezi, holott leküzdése egyébként ugyanezeknek a hatóságoknak egyik fő feladata. Ilyenkor éppen nem megy ritkaságszámba az olyan polgármester, helyettes polgármester vagy nemzetőrparancsnok, aki manutengolo, azaz a zsiványok cinkosa, sőt, még az olyan sem, aki maga is zsivány.
A banditizmus lelke, legfőbb erkölcsi támasza a klérus, a papok és a szerzetesek. Ők buzdítják a népet felkelésre, és ők látják el a felkelő zsiványokat szentelt érmékkel, amelyek viselőjén állítólag nem fog a golyó; s ha netán mégis fog, ha az érme itt e földön csődöt talál mondani, ha a zsivány megsebesül, elesik vagy felkötik, a szentelt érme a legbiztosabb menlevél a mennyek országába, szent Péter tisztelegve enged utat az érme tulajdonosának. A lépre csalt, felesketett zsivány máris a mennyekbe ívelő Jákob-létra legalsó fokán tudja a lábát; áhítattal csókolgatja az érmét, és hősiesen hal meg, abban a boldogító meggyőződésben, hogy a lajtorja többi fokát immár akadálytalanul mássza meg.
De mi lehet a magyarázata egyén és tömeg elütő magatartásának? Miért old oly gyakran kereket a reguláris nápolyi katona az első ágyúlövésre, ha a zsivány hősiesen harcol és hősként hal meg? Megkíséreljük e jelenség magyarázatát adni, minthogy enélkül érthetetlenné válnának regényünk most követező fejezetei, és olvasóink hasztalan kutatnák a rejtély nyitját: vajon miért viselkednek ugyanazok az emberek fizikai és erkölcsi tekintetben is homlokegyenest ellenkező módon, aszerint hogy tömegben harcolnak vagy egyénileg.
Íme a magyarázat:
A kollektív bátorság a szabad népek erénye.
Az egyéni bátorság a nem szabad, csak független embereké.
A hegyvidékek lakói - svájciak, korzikaiak, skótok, szicíliaiak, montenegróiak, albánok, drúzok vagy cserkeszek - könnyűszerrel elnélkülözik a szabadságot, feltéve, hogy függetlenségükön nem esik csorba.
SZABADSÁG és FÜGGETLENSÉG: ez a két fogalom ég és föld. Lássuk, miért, hogyan.
A szabadság lemondást követel az egyes polgártól. Ki-ki feláldozza egyéni függetlensége egy részét a köz oltárán, s lesz belőle - törvény.
A függetlenség az egyén képességeinek gáttalan kiélése, vágyainak korlátlan kielégítése.
A szabad ember társadalmi lény. Rá van utalva társaira, s azok is őrá, megkövetelheti, hogy társai feláldozzák érte önérdeküket, mert maga is kész feláldozni önérdekét a többiért.
A független ember természeti lény. Önerejére utaltan él, nincs más szövetségese, mint a hegy meg az erdő, nincs más oltalma, mint a puska meg a tőr, nincs más segítőtársa, mint a tulajdon hallása és látása.
A szabad emberek hadseregbe, tömörülnek.
A független emberek bandába.
A szabad emberek vezényszava az, amit Napóleon adott ki a piramisok csatájában: Zárt sorokban előre!
A független embereké az, amit Charette, az ellenforradalmár adott ki a machecouli vérengzés előtt: "Töltsétek kedveteket, fiaim!"
A szabad ember királya vagy hona hívó szavára kel hadra.
A független ember önérdeke és indulata szavát követi.
A szabad ember harcol.
A független ember öl.
A szabad ember szava: a Mi.
A független emberé: az Én.
A szabad ember: a Testvériség.
A független ember: az Önzés.
1798-ban a nápolyi nép legfeljebb a függetlenségig jutott el, nem a szabadságig, és nem ismerte a testvériséget; ezért szenvedtek a nápolyiak vereséget szabályos harcban egy náluknál ötszörte kisebb hadseregtől.
A nápolyi tartományok parasztsága mindig is függetlenségben élt.
És itt a magyarázata a népfelkelés gyors terjedésének. A parasztok tömegesen követték a papok hívó szavát - Isten nevében, a királyét - a család nevében, és a gyűlöletét - a kapzsiság, a fosztogatás és a pusztítás nevében.
Ki-ki fogta a puskáját, fejszéjét vagy kését és beállt. Nem sarkallta őt más cél, mint a rombolásé, más remény, mint a zsákmányszerzésé. Vezérét követte, de nem engedelmeskedett neki, példáját megfogadta, de nem a parancsait. A nagy tömeg megfutott a franciák elől, az egyes ember felvette velük a harcot, a hadsereg semmivé lett, de előbújt helyette a föld alól a nép.
A legeslegutolsó pillanatban. Mert a nápolyi hadseregről továbbra is kétségbeejtő hírek érkeztek. A hadsereg egy csoportja Calviba vonult vissza, ahol is elsáncolta magát, valami Moesk nevezetű tábornok vezénylete alatt, akinek soha senki nem hallotta hírét, még Nelson sem - több levelében firtatja, ki lehet ez a Moesk. Macdonald Maurice Mathieu tábornokot küldte ki az ellenséges hadállás felszámolására. Mint már említettük, Championnet Macdonaldra ruházta a felelősséget a győzelem minél teljesebb kiaknázásáért, s a királyi csapatok üldözésének meggyorsításáért.
Maurice Mathieu megszállta a Calvi körüli dombokat, majd megadásra szólította fel Moesk tábornokot. Moesk hajlott a megadásra, de elfogadhatatlan feltételekhez kötötte. Maurice Mathieu válaszul tűz alá vette egy kolostor falát, hogy a támadt résen behatoljon a városba.
A tizedik lövésre megjelent Moeskék békekövete.
Maurice Mathieu szóhoz sem hagyta jutni. Rákiáltott:
- Feltétel nélküli megadás! Különben kardélre hányatok mindenkit.
S a királyiak feltétel nélkül letették a fegyvert.
Macdonald egyik csapást a másik után mérte a királyiakra. Gyors előnyomulásával sikerült is sok francia hadifogoly életét megmentenie, mindet azonban ő sem menthette meg.
Ascoliban háromszáz köztársasági katonát gyilkoltak le. Oszlop híján fákhoz kötözték és főbe lőtték mind a háromszázat.
Abricalliban a kötözőhelyen harminc beteget és sebesültet mészároltak le - köztük frissen operált rokkantakat.
A többi beteget elevenen égették el; meggyújtották a szalmazsákjaikat.
Championnet-t az ellenség legbarbárabb tettei sem bírhatták rá, hogy változtasson a humánus bánásmódon, állta, amit a kiáltványában ígért. A franciák embersége így annál kirívóbbá tette a király katonáinak kegyetlenségét.
Damas, az az emigráns tábornok, aki ilyen minőségében úgy vélte, köteles Ferdinándnak felajánlani szolgálatait, egymaga mentette meg a Civita Castellana-i szörnyű vereség másnapján a fehér királyi lobogó becsületét. Mack tábornokot annyira lekötötte a király elmenekítésének gondja, hogy tökéletesen megfeledkezett a Rómán túl állomásozó Damas tábornokról és hétezer katonájáról. Róma francia kézre került. Damas kénytelen volt Championnet-hoz folyamodni, hogy szabad elvonulást kérjen maga és hétezer katonája számára. Az volt ugyanis a terve, hogy a Teverone partján csatlakozik a királyi hadsereg ott lézengő maradványaihoz. Mint már említettük, a széthullt hadsereg létszáma még mindig ötszörösen múlta felül a győztes hadseregét.
Championnet előszeretettel vette magát körül tehetséges, fiatal tisztekkel. Damas követének meghallgatása után hívatta egyik ilyen fiatal tisztjét.
A tisztet Bonaminak hívták, s ő volt akkoriban a vezérkar főnöke.
Championnet megbízta, hogy derítse fel pontosan Damas-ék helyzetét, és jelentse az eredményt.
Bonami nyomban lóra ült és elvágtatott.
Nagy korszaka volt ez a francia köztársaságnak. A francia hadsereg minden egyes, regényünkben felbukkanó tisztje megérdemelné, hogy színre léptekor olyasféleképpen mutassuk be, mint Homérosz az Iliászban a görög vezéreket, vagy mint Tasso a Megszabadított Jeruzsálemben a kereszteshadjárat vezetőit.
Ehelyett csak annyit mondunk Bonamiról, hogy Thiébault-val együtt egyike volt azoknak a mélyen gondolkodó és bátran cselekvő férfiaknak, akiknek a tábornok nyugodt lélekkel adhatta a következő utasítást: "Nézzen körül, és cselekedjék belátása szerint."
Bonami a Solara-kapunál Rey tábornok lovasságával találkozott, éppen akkor vonultak be a lovasok Rómába. Bonami tájékoztatta Rey tábornokot a kérdéses ügyről, s minthogy parancsot nem volt joga adni, rábeszélte, hogy küldjön ki felderítőket Albano és Frascati irányában. Ő maga egy szakasz lovas élén átkelt a Molle-hídon, a régi rómaiak pons Milviusán, majd gyors vágtára ösztökélve lovát, megindult arra, amerre Damas tábornokot tudta. Rey tábornok lovaskülönítménye és Macdonald könnyű lovassága tisztes távolból kísérte.
Bonami a kelleténél gyorsabban ért célba, Macdonald és Rey gyalogságát legalább egy óra járásnyira hagyva maga mögött.
Hogy az időt húzza, parlamenterként jelentkezett az őrségnél.
Nyomban Damas tábornokhoz vezették.
- Tábornok, a francia hadsereg főparancsnokához intézett levele tárgyában jöttem - mondta Bonami. - Championnet tábornok általam kéri, szíveskedjék bővebben megmagyarázni, mit óhajt.
- Szabad elvonulást a hadosztályomnak - felelte Damas tábornok.
- S ha Championnet elutasítja?
- Akkor, nem lévén más választásom, karddal nyitunk utat magunknak.
Bonami elmosolyodott.
- Meg kell értenie, tábornok, hogy ez lehetetlen. Semmiképp nem engedhetjük önt hétezer emberrel szabadon elvonulni. És hadd figyelmeztessem: karddal nyitni utat, ez nem lesz éppen gyerekjáték.
- Mi tehát a javaslata, ezredes? - kérdezte az emigráns tábornok.
- Amit javasolni szoktak az ön helyzetében levő csapatparancsnokoknak: tegye le a fegyvert.
Most Damas tábornok mosolyodott el.
- Vezérkari főnök úr - felelte -, hétezer katonám van, és minden egyes katona patrontáskájában huszonnégy puskagolyó. Ilyen helyzetben az ember nem teszi le a fegyvert, hanem nekivág - és győz vagy meghal.
- Ám legyen! - szólt Bonami. - Ha harc kell, legyen harc, tábornok.
Az emigráns tábornok elgondolkodott.
- Hat óra haladékot kérek - mondta végül. - Azalatt haditanácsot hívok össze, és megvitatjuk az ön javaslatát.
Bonaminak sehogy sem volt ínyére a dolog.
- Minek ide hat óra? - felelte. - Egy órát adok, tábornok.
A vezérkari főnöknek éppen egy órára volt szüksége. Ezalatt odaér a gyalogság.
Damas tábornok kénytelen-kelletlen ráállt. Megígérte, hogy egy órán belül választ ad Bonaminak.
Bonami újra lóra pattant, Rey tábornok elé vágtatott, s arra kérte, gyorsítsa meg a csapat előrenyomulásának iramát.
Csakhogy Damas tábornok sem volt rest; alaposan kihasználta az egy órai haladékot. Mire Bonami visszatért a csapattal, Damas hadosztálya már jócskán megkezdte a visszavonulást, szép rendben, Orbitello irányában.
A franciák a nápolyiak nyomába eredtek, élükön Rey tábornokkal és Bonami vezérkari főnökkel.
Egyikük a 16. dragonyoskülönítményt, a másik a 7-es vadászokat vezette. Stortánál utolérték és megrohamozták az ellenséget.
A nápolyi hátvéd szembefordult a republikánusokkal.
Rey és Bonami most találkozott először komoly ellenállással nápolyi részről, de néhány roham árán végül is úrrá lettek rajta. Közben leszállt az este. A nápolyi hátvédek bátorsága, önfeláldozása nem veszett kárba, Damas hadserege megmenekült. A sereg zöme zavartalanul folytatta a visszavonulást az éj leple alatt, Damas tábornok ugyanis jól ismerte a vidéket.
A francia csapat nem aknázhatta jobban ki győzelmét, a katonák majd összeestek a fáradtságtól. Kénytelenek voltak Huetába vonulni, éjszakai pihenőre.
Bonamit a tárgyalás során tanúsított ügyessége és a csatában tanúsított bátorsága elismeréséül Championnet vezérőrnaggyá léptette elő.
Damas tábornok korántsem végzett a republikánus sereggel. Macdonald megizente egyik parancsőrtisztje útján a Borghettóban időző Kellermann-nak, merre keresse a nápolyi hadoszlopot. Kellermann emberei valamicskével pihentebbek voltak, mint a tegnapi ütközetbe bevetett katonák. Kellermann azonnal felkerekedett, s megindult csapata élén Ronciglionén át Toscanellibe. Utolérte és megtámadta a nápolyi hadoszlopot. A nápolyiak bátran védekeztek. Ugyanezek az emberek egy osztrák vagy nápolyi tábornok vezénylete alatt nyilván régen megfutottak volna, s lám a francia tábornok keze alatt jól megállták a helyüket. Damas kénytelen volt visszavonulót fújni. Hogy a sereget fedezze, maga állt a hátvéd élére, és oroszláni bátorsággal vetette magát a harcba.
Kellermann egyik attakja - így csak ő tudott rohamozni, senki más! - eldöntötte a csatát a franciák javára, annál is inkább, mert Damas tábornok megsebesült. A nápolyi hadoszlop zöme beért a csata alatt Orbitellóba, és megkezdődött a csapat behajózása a kikötőben veszteglő nápolyi hajókra. Damas-t és az utóvédet a város kapujáig üldözték a franciák, éppen csak annyi idejük maradt, hogy a kaput nagy hirtelen bezárják maguk mögött. Kellermann rövid tárgyalás után hozzájárult, hogy Damas és emberei bántatlanul hajóra szálljanak, ágyúik hátrahagyása ellenében. Damas tábornok bátor magatartása tette Kellermannt engedékennyé? Valószínűleg inkább az a meggondolás, hogy kár lenne idejét egy nyomorú sárfészek ostromára pazarolni.
Annyi bizonyos, hogy a kurta, de csúfos véget ért nápolyi hadjárat alatt mindössze egy tábornok akadt az egész királyi seregben, aki nem vallott szégyent - és ez az egy is francia volt.
Championnet elrendelte, hogy a francia hadsereg három oszlopban lépje haladéktalanul át a nápolyi királyság határát, mivel úgy ítélte, hogy a sorozatos győzelmek után senki és semmi nem állhatja többé útjukat.
A Macdonald vezette balszárny Aquilán át tört be az Abruzzók vidékére; a továbbjutáshoz el kellett foglalnia a sorai és capistrellói hegyszorosokat.
A jobbszárny parancsnoka, Rey tábornok Capua vidékére igyekezett hadtestével, a pontini mocsárvidéken, Terracinón és Fondin keresztül.
A derékhad, amelyet Championnet maga vezetett, a casertai tartományt özönlötte el, Valmontone, Ceperano és Ferentino elfoglalása után.
Az ország belsejébe vezető utat három, mondhatni bevehetetlen fellegvár állta el: Gaeta, Pescara és Civitella del Tronto.
Gaeta a Tirrén-tenger kijáratának a kulcsa, Pescara az Adriai-tengeré, a magasan fekvő Civitella del Tronto pedig a hegyvidéké.
Gaeta parancsnoka ekkoriban egy Tschudi nevezetű, vén svájci tábornok volt. Tschudi bőviben volt minden szükséges védelmi eszköznek szárazon és vízen egyaránt. Négyezer katona állt a rendelkezésére, tekintélyes mennyiségű fegyver - hetven ágyú, tizenkét mozsárágyú, húszezer puska - és egy évre elegendő élelem, nem is szólva a kikötőben veszteglő hajókról.
Rey tábornok megadásra szólította fel a várat.
Tschudi aggastyán létére nemrég vett el egy fiatal lányt. Hogy asszonyát féltette-e vagy inkább saját magát, nem tudni, elég az hozzá: nem utasította el a francia ultimátumot, hanem ehelyett nagy tanácskozást csődített egybe. Elhívta a püspököt, a város elöljáróit, és kikérte véleményüket. A püspök nagy hangon kijelentette, hogy neki elsőrendű kötelessége a béke megóvása, a tanácsnokok élénken helyeseltek, abban a reményben, hogy sikerül a várost az ostrom szenvedéseitől megkímélniük.
Még együtt ült a gyülekezet, amikor a francia tábornok kilövette az első - és egyetlen - ágyúgolyót a városra. Több se kellett Tschudinak. Lóhalálában követeket menesztett az ostromlókhoz, hogy megtudakolja békefeltételeiket.
- Feltétel nélküli megadás vagy kíméletlen harc - hangzott Rey tábornok válasza.
Két óra sem telt belé, Gaeta megadta magát.
Duhesme az Adriai-tenger partján nyomult előre, ezerötszáz ember élén. Követe útján megadásra szólította fel a pescarai erőd parancsnokát, valami Pricard nevezetű embert. A parancsnok úgy tett, mintha a vár romjai alá készülne temetkezni: körbevezette a francia követet az egész erődítményen, töviről hegyire megmutogatta neki a bástyákat, a fegyvereket, a lőszerrel és élelemmel tetésen telt raktárakat, s végül nagy hetykén azt üzente általa Duhesme-nek:
- A vár bevehetetlen. Megadásról szó sem lehet.
Ami egyébiránt nem gátolta őt meg abban, hogy az első ágyúlövésre meg ne nyissa a vár kapuit. A kitűnően felszerelt és megerősített vár hatvan ágyúval, négy mozsárágyúval és ezerötszáz emberrel megadta magát Duhesme-nek.
Civitella del Tronto volt talán a legerősebb a három erőd közül, részben hozzáférhetetlen fekvése, részben kitűnő erődítményrendszere folytán. Tíz nagy kaliberű ágyú, mindenféle szükséges hadianyag, temérdek élelem volt a várban felhalmozva. Parancsnoka egy Jean Lacombe nevezetű spanyol. Állhatta volna a vár az ostromot nyugodtan egy évig - állta is vagy egy napig. Kétórai lövöldözés után Civitella del Tronto is megadta magát - feltétel nélkül.
Egyszóval legfőbb ideje volt, mint az előző fejezet végén már leszögeztük, hogy a tábornokokat bandavezérek, a katonákat zsiványok váltsák fel.
Villámgyorsan megszerveződött a három banda Pronio vezénylete alatt. Az elsőt ő maga vezette, a másodikat Gaetano Mammone, a harmadikat fra Diavolo.
Pronio bandája esett át elsőnek a tűzkeresztségen. Lássuk, hogyan:
Pescara bevétele után Duhesme Chietinek vette az útját, hogy Championnet parancsa értelmében Capua előtt csatlakozzék a derékhadhoz. Toccóba érkezve heves lövöldözés zaja ütötte meg a fülét. A zaj Sulmona irányából jött. Duhesme gyorsabb menetre ösztökélte embereit.
A következő történt: egy francia csapat, élén Rusca tábornokkal, gyanútlanul, dobszóval bevonult Sulmona városába. Egyszerre valóságos golyóeső zúdult rájuk az ablakokból. A váratlan támadás némi zavart keltett a franciák soraiban.
Csak erre várt a San Pamfilo-templomban rejtőző Pronio. Száz ember élén kirohant a templomból, neki egyenesen a franciáknak. Egyidejűleg felerősödött a tüzelés az ablakokból. Rusca kétségbeesett erőfeszítései ellenére fejveszettség lett úrrá a francia katonákon, úgyhogy kénytelenek voltak hanyatt-homlok távozni Sulmonából, mintegy tizenkét halottat és sebesültet hagyva hátra.
Pronio emberei a város lakosaival karöltve azonnal nekiálltak a holttetemeket megcsonkítani, s a sebesülteket lemészárolni. A republikánusokat felrázta a rémlátvány, szégyenpírban égő arccal sorakoztak önként hadirendbe, és elszántan benyomultak újra a városba, az ablakokból és az utcáról rájuk irányuló tüzet viszonozva.
Pronio emberei azonban egyre gyilkosabb tüzet zúdítottak rájuk, a kapualjak és a kis sikátorok fedezékéből, és meglehet, másodszor is sor került volna a visszavonulásra, ha nem kezdődik hirtelen-váratlan heves lövöldözés a város másik végén.
Duhesme csapata érkezett meg a zaj nyomában. Megkerülték a várost és hátbatámadták Pronio bandáját.
Pronio ész nélkül futott saját hátvédje segítségére, mindkét kezében egy-egy pisztolyt szorongatva. Ott termett Duhesme előtt, rásütötte egyik pisztolyát, és meg is sebesítette a karján. Egy francia katona felemelt karddal rontott Pronióra. Pronio a másik pisztolyával leterítette a katonát, felkapta a kardját, és saját testével fedezte a banda visszavonulását, miután helyi tájszólásban - hogy a franciák ne értsék - parancsot adott rá. - A sikátorokon át meneküljetek, vissza a hegyekbe - üvöltötte Pronio. A zsiványok szempillantás alatt eltűntek a városból. A bandának azok a tagjai, akik a házakból lövöldöztek, a kerteken át oldottak kereket. Sulmona francia kézre került. Igen ám, csakhogy ezúttal a zsiványok harcoltak egy a tíz ellenében, s ha alulmaradtak is, súlyos veszteségeket okoztak a republikánusoknak. Nápolyban ezt az összecsapást éppen ezért valóságos diadalnak könyvelték el.
Gaeta csúfos eleste másnapján fra Diavolo mintegy százfőnyi csapata élén sikerrel megvédte a Garigliano folyó hídját ötven köztársasági katona ellenében. A katonákat Gourdel szárnysegéd vezényletével Rey tábornok küldte ki a híd elfoglalására. Rey mit sem tudott ekkor még a bandák létezéséről. A franciák számos sebesültet hagytak hátra a csatatéren, így mindenekelőtt magát Gourdel szárnysegédet, továbbá egy zászlóaljparancsnokukat, s több más tisztet és katonát. A félholt sebesülteket a zsiványok összeszedték, fákhoz kötözték és lassú tűzön megégették, Mignano, Sessa és Traetta lakosainak legnagyobb örömére. A férfiak vadul kurjongattak, az asszonyok őrjöngő táncot roptak a máglya körül. Ilyen alkalmakkor a nők rendesen túltesznek kegyetlenségben a férfiakon.
Fra Diavolo megpróbált ellene szegülni a barbár gaztettnek, a foglyok lassú halálra kínzásának. Kilőtte minden golyóját, hogy néhány fogolynak megadja a kegyelemlövést. De be kellett látnia, hogy a könyörületes cselekedettel népszerűségét teszi kockára; a férfiak komor arccal figyelték, a nők szidalmazták. Akkor hátat fordított a republikánus vértanúk máglyáinak, és megpróbálta Francescát is magával vonni. De Francesca a világért el nem szalasztotta volna a pompás mulatságot. Kitépte magát fra Diavolo szorításából, visszafutott, s olyan őrjöngő táncba és rikácsolásba fogott, hogy túltett még a többi asszonyon is.
Mammone Capistrellóban ütötte fel a tanyáját, Sora előtt, a Fucino-tó és a Liri folyó között.
A Liri torkolatvidékéről francia egyenruhás tiszt közeleg, egy vezető társaságában - jelentette az őrszem.
- Hozzátok elém mind a kettőt - parancsolta Mammone.
Öt perc múlva előtte állt mindkét ember.
A hitszegő kalauz egyenesen Gaetano Mammone karjaiba vezette a tisztet, akit Championnet Lemoine tábornokhoz irányított sürgős paranccsal.
A tábornok egyik szárnysegéde volt a tiszt, a neve Claie.
- Kapóra jössz - mondta neki Mammone -, éppen megszomjaztam.
Tudjuk, miféle folyadékkal szokta Mammone a szomját oltani.
Megparancsolta, hogy húzzák le a szárnysegédről a kabátot, a mellényt, a nyakkendőt és az inget, majd hátrakulcsolt kézzel egy fához köttette.
Odalépett, egyik ujját a tiszt nyakára nyomta, hogy pontosan kitapintsa a nyaki ütőér helyét, előrántotta a tőrét, és a megfelelő ponton belédöfte.
A szárnysegéd nem kért kegyelmet. Egész idő alatt egy hangot nem ejtett; még csak fel sem jajdult. Tudta, miféle szörnyeteg hatalmába került, s egyetlen gondolat töltötte be egész lényét, akárcsak az ókori gladiátorokét: bátran meghalni!
A halálos döfést is némán, rezzenetlenül fogadta. A sebből sugárban, lüktetve szökkent elő a vér, a szívverés ütemére.
Mammone rászorította száját a szárnysegéd nyakára, mint annak idején Filomarino herceg mellére, és kéjjel hörpölte a vért, a folyékony halmazállapotú emberhúst.
Addig ivott, míg el nem telt vele. A fogoly nem szenvedett még ki. Mammone elvágta a kötelet, amellyel az áldozatot a fához erősítették, majd egy fűrészt kért.
Megvolt a terve: kupát készíteni, kedvelt italához, a vérhez illő ivóedényt. A halott koponyáját átfűrészelte, a kisagy és a szemöldökcsont fölött, kirázta belőle az agyvelőt, a szörnyű kupát kiöblítette az áldozat vérével - a szúrt sebből még mindig patakzott a vér -, a hajat csomóra fogta s a koponya csúcsán egy kötéldarabbal jó erősen összekötötte, hogy legyen minél megragadnia a koponyából lett ivóedényt. A holttestet darabokra vágatta, s a kutyákkal falatta föl.
Kémei jelentették, hogy egy harminc-negyven főnyi, kisebb francia különítmény közeleg Tagliacozzo felől. A fegyvereket sürgősen el kell rejteni, rendelkezett erre Mammone. Ki-ki szedjen virágot, kerítsenek olajágakat, aztán indulás a különítmény elé. A nők virágcsokrokkal, a férfiak és gyermekek olajágakkal köszöntsék a franciákat, és hívják meg a parancsnokot, embereivel együtt, arra az ünnepségre, amelyet Capistrello község hazafias érzelmű lakossága az ő megérkezésük tiszteletére rendez.
A küldöttség vidám énekszóval távozott. A falu főterén ezalatt gyorsan megterítettek egy hosszú-hosszú asztalt, s megrakták borral, kenyérrel, sülttel, sonkával, sajttal. A lakosság apraja-nagyja részt vett a munkában.
A tiszteknek a községházán terítettek, amelynek ablakai a térre nyíltak.
Mammone küldöttei a községtől alig egy mérföldnyire bukkantak rá Trémeau kapitány[20] kis különítményére. A különítmény tolmácsa és kalauza - áruló ez is, mint a legtöbb - elmagyarázta a republikánus kapitánynak, mi járatban van ez a virágot és olajágat lengető nagy csapat férfi, asszony, gyerek. Nem gyanakodott, miért is gyanakodott volna a vitéz, nyíltszívű Trémeau kapitány! Sorra ölelgette a csinos, felbokrétázott lányokat, aztán megparancsolta a markotányosnőnek, hogy adja rögtön elő a pálinkás hordót. Ittak egy pohár pálinkát Championnet egészségére, egy másodikat a francia köztársaság győzelmére, s végezetül mind megindultak a legszebb egyetértésben, kart karba öltve, a Marseillaise-t énekelve, a község irányába.
Gaetano Mammone a község határában leste, a tömeg közé vegyülve, a francia különítmény érkezését. A helybeliek a katonákat harsányan megéljenezték, majd közrefogták és a községháza elé vezették.
A téren ott állt, mint mondottuk, a terített asztal. Ahány francia katona, annyi teríték. A tisztekkel közölték, hogy ők külön esznek, benn a községházán, ahol már várják őket a községi tanács tagjai, a polgármester helyettesei és maga a polgármester, azaz valójában Gaetano Mammone és haramia alvezérei.
A katonák megörültek a barátságos fogadtatásnak. Puskáikat gúlába rakták, az asztaltól tíz-tizenöt lépés távolságban; kardjukat a nők szedték el, illetve a gyerekek, akik mindjárt neki is láttak katonásdit játszani. A katonák asztalhoz ültek. Vendéglátóik szaporán töltögették a bort a poharukba.
Trémeau kapitány hadnagya és két őrmestere társaságában ugyancsak asztalhoz ült, a községháza nagytermében.
Trémeau kapitány indulás előtt élesre töltette a puskákat, jogos elővigyázatból. Mammone emberei siettek beszivárogni az asztal és a puskahalmaz közé. Bent, a teremben, eleve úgy ültették le a tiszteket, hogy minél távolabb kerüljenek egymástól. Három-négy bandita is jutott egy francia tisztre.
Jó előre megállapodtak a zsiványok, hogy a mészárlásra Mammone ad jelt, mégpedig úgy, hogy Claie szárnysegéd borral teli koponyájával az ablakhoz lép, s a bort Ferdinánd király egészségére üríti.
Minden úgy is történt, ahogy eltervezték. Mammone odalépett az ablakhoz, suttyomban megtöltötte a szerencsétlen tiszt koponyáját borral - a koponyán még meg sem alvadt a vér -, csomóra kötözött hajnál fogva felemelte, mint a talpas kupát, s az ablakon kihajolva a király egészségére ürítette.
- Halál a franciákra! - üvöltött fel a tömeg.
A zsiványok rávetették magukat a puskákra. Mindazok, akik odáig felszolgálás ürügyén a franciák körül sündörögtek, sietve hátrahúzódtak, s megkezdődött - tíz lépésről - a lövöldözés. A republikánusok saját fegyverüktől találva sorban elestek. De nem járt jobban az sem, aki csak megsebesült, vagy akit a golyó elkerült: őket a gyerekek és asszonyok mészárolták le, tulajdon kardjaikkal.
A tisztek futottak volna ki a térre, bajtársaik megmentésére, de nem moccanhattak: öt-hat zsivány rontott mindegyikükre.
Mammone dölyfösen eléjük dobbant, kezében a véres kupa, és kijelentette: aki közülük hajlandó Ferdinánd király egészségére kiinni honfitársa koponyájából a bort, annak megkegyelmez.
A négy tiszt iszonyodva intett nemet.
Mammone szögeket és kalapácsot hozatott. A francia tiszteket arra kényszerítette, hogy a kezüket maguk elé rakják, s aztán odaszögezte sorra a kezeket az asztallapra.
Mikor ez megtörtént, rőzse- és szalmakötegeket hánytak az ablakokon át a terembe, csóvát dobtak rá, és a franciákra zárták a terem ablakát ajtaját.
A republikánus tisztek mégsem haltak olyan hosszas és gyötrelmes kínhalált, mint hóhéraik remélték. Az egyik őrmesternek volt ereje és bátorsága feltépni a kezét bénító szögeket, s ő megtette bajtársainak azt a szörnyű szívességet, hogy Trémeau kapitány tőrének egy-egy döfésével sorra végezzen velük. Utoljára önmaga ellen fordította a tőrt.
Mind a négyen hősként haltak, utolsó szavukkal is a köztársaságot éltették.
Az esemény híre eljutott Nápolyba, s Ferdinánd királynak nagy örömére szolgált. Hű alattvalói buzgalmán fellelkesülve el is tökélte, szilárdabban, mint valaha, hogy nem hagyja el Nápolyt, nem, semmi áron.
Mi pedig, kedves olvasóink, ezennel búcsút veszünk a három zsiványtól, s mialatt Mammone, fra Diavolo és Pronio tovább űzi kisded játékait, visszatérünk a királynéhoz, megnézni, mit forral. Mert ő, a királlyal ellentétben, jobban eltökélte, mint valaha, hogy elmenekül Nápolyból, el, mindenáron.
Caracciolo tengernagy fején találta a szöget, Anglia politikai érdekei csakugyan azt kívánták, hogy Ferdinánd és Karolina elmeneküljön Nápolyból Szicíliába. Ha egyszer ott vannak, elvágva saját hadseregüktől és alattvalóiktól, nem remélhetnek többé segítséget mástól, mint az angol flottától.
Ezért ösztökélte Nelson, sir William és Emma Lyonna szüntelen menekülésre a királynét, akit enélkül is állandó rémlátások gyötörtek. Karolina tudta, mennyire gyűlölik őt a nápolyiak, és bizonyosra vette, hogy ha a férjét meg is mentené a nép egy köztársaságpárti megmozdulás esetén, őt nyugodt lélekkel sorsára hagynák; börtön várna rá vagy tán a vérpad.
Egy látomás kísértette éjjel-nappal. Húga, Marie Antoinette, amint két kézzel fogja saját levágott fejét, amelyről hosszan csüng alá a hófehér - egyetlen éjszakán megőszült - haj.
December 19-én, tíz nappal a király visszatérése után, ismét bizalmas megbeszélés folyt a királyné hálószobájában, Acton és Emma Lyonna részvételével.
Este nyolc óra volt. Kint vihar tombolt, szárnya bőszülten csapkodta a palota ablaktábláit, s idáig hallatszott a Castel Nuovo spanyol tornyait ostromló tenger dühödt moraja. A szobában egyetlen lámpás égett. Fénye a palota alaprajzára vetődött. A királyné és Acton lázasan, de eredménytelenül keresett a rajzon valamit, egy rejtett pontot.
A szoba egyik homályos zugában emberalak körvonalai rémlettek. Némán állt, mint az árnyék, szoborszerű mozdulatlanságban, és mégis mintegy parancsra lesve, ugrásra készen.
A királyné ingerülten toppantott.
- A rejtekútnak itt kell lennie - mondta. - Bizonyosan tudom, hogy létezik, bár emberemlékezet óta nem használta senki.
- És felséged azt hiszi, szüksége lehet a rejtekútra?
- Nem hiszem, tudom! - felelte a királyné. - A szájhagyomány úgy tartja, hogy ez a titkos folyosó egyenesen a katonai kikötőbe vezet. Más módot igazán nem látok rá, hogy titokban szállítsuk fel az angol hadihajókra ékszereinket, aranyainkat s a kiszemelt, nagyértékű műtárgyakat. A nép fellázad, ha megsejti, mi készül, márpedig megsejti, mihelyt egyetlen ládát is a szemük láttára vitetünk fel a Vanguard-ra. Akkor pedig befellegzett a szökésnek. Ha törik, ha szakad, meg kell találnunk a rejtekutat!
Karolina felkapta a nagyítót, újra a tervrajz fölé hajolt, és makacsul tovább fürkészte szövevényét: hátha előbukkan mégiscsak a titkos folyosó, a menekülés egyetlen útja!
Karolina növekvő nyugtalansága láttán Acton felegyenesedett, megkereste tekintetével azt a bizonyos árnyat a szoba szögletében, és nevén szólította:
- Dick!
A fiatalember összerezzent, mint akit váratlanul ér a hívás. Úgy látszik, lélekben mérhetetlen távol időzött a helytől, ahol anyagi-testi mivoltában leledzett.
- Mit parancsol excellenciád? - kérdezte felocsúdva.
- Hallotta, miről beszéltünk, Dick?
- Nem, excellenciás uram.
- Ugyan! Hát nem itt áll már több mint egy órája? - csattant fel a királyné ingerülten.
- De igen, felség.
- Nos, akkor hallania kellett, miről tárgyalunk, következésképp tudnia kell azt is, hogy mit keresünk.
- Felséges asszonyom, Acton őkegyelmessége nem hatalmazott fel rá, hogy a beszélgetést figyeljem. Egy árva szó nem sok, annyit sem hallottam.
- Sir John - szólt a királyné, némi gyanakvással -, titkára igazán becses embernek látszik.
- Nagy becsben is tartom, felséges asszony, mint voltam már bátor felségednek egyszer-kétszer említeni.
Olvasóink maguk is tapasztalhatták, a Ferrarit ért baleset éjjelén, hogy a szóban forgó fiatalember gazdája minden parancsát nagy buzgalommal, ellenvetés nélkül s amellett igen értelmesen hajtotta végre.
Acton ismét a titkárhoz fordult:
- Lépjen közelebb, Dick.
- Szolgálatjára, uram - felelte engedelmesen a fiatalember, közelebb sietve.
- Ha jól tudom, konyít valamit az építészethez, Dick.
- Igen, uram, két évig tanultam.
- No ugye. Hát akkor jöjjön, segítsen keresni, talán több szerencsével jár, mint mi. Itt valahol, a pincék táján lennie kell egy rejtekútnak, amely a palota belsejéből a katonai kikötőbe vezet.
Acton félreállt, hogy titkárának utat engedjen az asztalhoz. Az a tervrajz fölé hajolt, de nyomban újra felegyenesedett:
- Úgy hiszem, a tervrajzon hiába keressük - mondta.
- Ugyan miért?
- Ha csakugyan épült valahol a palota alatt egy titkos kijáró, azt az építész nyilván nem tüntette fel a tervrajzon.
- De miért? - kérdezte a királyné, ingerülten, mint rendesen.
- Azért, felséges asszony, mert ha feltünteti, a kijárat nem titkos többé, hiszen bárki rátalál a tervrajz ismeretében.
A királyné elnevette magát.
- Meglehetősen ésszerű, amit a titkára mond, főkapitány úr.
- Annyira az, hogy pirulnom kell, amiért nem jöttem rá magamtól - felelte Acton.
- Nos, Dick úr, segítsen megtalálni a rejtekutat - szólt Emma Lyonna. - Ha megtalálta, hajlandó vagyok magam is részt venni a felderítés munkálataiban, mint egy valódi Ann Radcliffe hősnő, hogy a királyné őfelségének utóbb beszámolhassak az eredményről.
Richard nem felelt rögtön. Actonra pillantott, mintegy beleegyezését várva.
- Mondja csak ki, Dick, bátran, ami a szívét nyomja - szólt Acton. - Őfelsége kész meghallgatni, s én tökéletesen megbízom a maga eszében és titoktartásában.
Dick könnyedén meghajolt.
- Mindenekelőtt át kellene vizsgálni, úgy hiszem, a palota alapzatát, végig a kikötőmedence mentén. Lehetetlen, hogy ne legyen valami nyoma a kijárati ajtónak, ha még olyan gondosan álcázták is.
- A mai éjszaka tehát már kárba veszett. Várnunk kell, míg megvirrad - sóhajtott a királyné.
Dick az ablakhoz lépett.
- Nem gondolnám, felséges asszonyom - mondta. - Az ég felhős, de telihold van. A hold gyakran kibukkan a felhők közül, s ilyenkor erős fényt ad. Ha úgy tetszik, azonnal hozzáfoghatok a kutatáshoz. Mindössze a jelszót kéne tudnom, hogy szabadon mozoghassak a katonai kikötő körzetében.
- Mi sem egyszerűbb - bólintott Acton. - Elkísérem a városparancsnokhoz, megkérdezzük a jelszót, sőt, arra is megkérhetjük a parancsnokot, a zavartalanabb munka érdekében, hogy utasítsa az őrszemeket: ne háborgassák magát dolga végeztéig.
- Induljunk, főkapitány úr. Őfelsége az imént kegyeskedett megjegyezni, hogy az idő sürget.
- Menjen csak, főkapitány - helyeselt a királyné. - Dick úr, tegyen ki magáért, ne okozzon csalódást. Mutatkozzék méltónak kedvező véleményünkre.
- Megteszem, ami tőlem telik - felelte a fiatalember mély meghajlással, és a főkapitány nyomában kisietett a szobából.
Acton tíz perc múltán egyedül tért vissza.
- Mi újság? - kérdezte a királyné.
- Hű kopónk máris munkához látott - felelte Acton. - Ugyancsak meglepne, ha nem ugratná ki a nyulat a bokorból, hogy a király őfelsége szavajárását idézzem.
Dick a jelszó birtokában valóban megkezdte a kutatást. Bántatlanul járt-kelt, a szolgálatos tiszt külön is az őrszemek jóindulatába ajánlotta. A fal egyik beszögellésében hamarosan felfedezett egy rozsdamarta, pókhálólepett keresztrácsozatot. Naponta száz meg száz ember haladt el a rács előtt, de hosszú évek óta úgy megszokták, hogy ügyet sem vetettek rá többé. Dick esküdni mert volna, hogy megtalálta a rejtekút kijáratát. Már csak a bejárat van hátra - gondolta.
Besietett a palotába, és megtudakolta, ki a legöregebb a palota alsó emeletein élő-nyüzsgő szolgahadból. A kulcsár apja - felelték -, ő maga negyven évig volt kulcsár, és annak is van már vagy húsz éve, hogy a kulcsárságot fiára ruházta. Nyolcvankét esztendős az öreg, III. Károly király hozta őt trónra léptekor Spanyolországból magával, azóta szolgál a palotában.
Dick felkereste a kulcsárt.
Az egész családot vacsoránál találta. Tizenketten ülték körül az asztalt. Az asztalfőn a család törzse, az aggastyán, körülötte sarjai: két fia, két menye, hét unokája.
Két fia közül az idősebb lépett apja örökébe, ő lett a kulcsár, a fiatalabb lakatosként szolgált a palotában.
Szép arcú, egyenes tartású, szikár öregember volt a hajdani kulcsár, korához képest jó erőben, s úgy tetszett, szellemi képességei teljes birtokában.
Dick spanyolul szólította meg az aggastyánt.
- A királyné hívatja - mondta.
Az öreg összerezzent, III. Károly távozása óta, tehát már vagy negyven esztendeje soha nem szólt senki hozzá az anyanyelvén.
- A királyné hívat? - kérdezte meghökkenve, olaszul.
Mintegy vezényszóra, talpon termett az egész család.
- A királyné hívatja - ismételte meg Dick.
- Engem?
- Igen.
- Nem méltóztatik tévedni?
- Nem, ha mondom.
- Mikor kell megjelennem a királyné előtt?
- Most rögtön.
- De... ilyen ruhában nem állhatok őfelsége elé.
- Őfelsége úgy óhajtja látni, amint van.
- De excellenciás uram...
- A királyné vár.
Az aggastyán felemelkedett. Tétova pillantása nyugtalanul rebbent fiaira. Szemmel láthatóan nem annyira megtisztelőnek, mint inkább aggasztónak érezte a királyné parancsát.
- Mondja meg a lakatos fiának, hogy ne feküdjön le - folytatta Dick, változatlanul spanyol nyelven. - A királyné alkalmasint még ma éjjel igénybe óhajtja venni szolgálatait.
Az öreg elismételte olaszul a parancsot.
- Mehetünk? - kérdezte Dick.
- Excellenciád szolgálatjára - felelte az öreg.
Kissé vontatott, de szilárd léptekkel követte Dicket. Felmentek egy melléklépcsőn - Dick jobbnak látta a főlépcsőt elkerülni -, s két-három folyosón végighaladva célhoz értek. A titkár csak az imént hagyta el a királyné szobáját a főkapitány kíséretében. Az ajtónállók nyomban felismerték, s máris ugrottak volna bejelenteni, ám Dick leintette őket - maradjanak csak veszteg! -, odalépett az ajtóhoz és halkan megkocogtatta.
- Jöjjön be - hangzott fel tüstént a királyné hangja. Sejtette, hogy Dick vár kint, a tapintatos jelentkezés egészen őrá vallott.
Acton sietett ajtót nyitni, de Dick megelőzte. Benyitott, mielőtt Acton kettőt lépett volna. Az öreget az előszobában hagyta.
- Mi újság? - kérdezte a királyné. - Talált valamit?
- Remélem, felség, megtaláltam, amit keresünk.
- A rejtekutat?
- Egyelőre remélhetőleg a kijáratát. És talán azt az embert, aki a bejáratot ismeri.
- Azt az embert, aki a bejáratot ismeri?
- Igen, III. Károly volt kulcsárát. Nyolcvankét esztendős az öreg.
- Kifaggatta?
- Nem éreztem magam rá feljogosítva, felséges asszonyom, úgy hittem, ez csakis felségedet illeti meg.
- Hol az öreg?
- Itt - mutatott a titkár az ajtóra.
- Lépjen be.
Dick az ajtóhoz sietett, és kikiáltott:
- Jöjjön, öreg.
Az aggastyán megjelent a küszöbön.
- Á, hiszen ez Pacheco - szólt a királyné. Ismerte az öreget, aki vagy húsz esztendőn át szolgálta kulcsárként az uralkodópárt. - Hát él még? Nem is tudtam. Igazán örülök, Pacheco, hogy jó erőben, egészségben láthatom.
Az öreg földig hajolt.
- Figyeljen, Pacheco, nagy szolgálatot tehet nekem, éppen élemedett koránál fogva.
- Parancsoljon velem, felséges asszonyom.
- Bizonyára ismerte vagy ha nem ismerte, legalább hallotta hírét még a megboldogult III. Károly idején - Isten nyugosztalja! - annak a titkos folyosónak, amely a palota pincéjéből a katonai kikötőbe vezet.
Az aggastyán a homlokához kapott.
- Csakugyan - mondta -, mintha rémlene valami.
- Gondolkozzék, Pacheco, gondolkozzék! Okvetlenül meg kell találnunk a folyosót, lehetőleg még ma éjjel.
Az aggastyán tanácstalanul ingatta a fejét. A királyné ingerült mozdulatot tett.
- Hja, nem vagyok már mai gyerek - mentegetőzött Pacheco. - A nyolcvankettedik évemet taposom, ilyenkor rövid már az ember emlékezete. Talán a fiaim, ha velük megbeszélhetném...
- A fiai? Kik a fiai?
- Felséged engedelmével az idősebbik, az, aki most ötven éves, az utódom, azaz kulcsár. A másik, a negyvennyolc éves fiam, lakatos.
- Lakatos, azt mondta?
- Igenis, felséged szolgálatjára, rendelkezzék vele legjobb belátása szerint.
- Lakatos! Hallja, felséges asszony? - avatkozott közbe Richard. - Lakatos nélkül nem boldogulunk az ajtókkal.
- Legyen - bólintott a királyné. - Megtanácskozhatja, öreg, a fiaival a dolgot. De csakis a fiaival, az asszonyok előtt egy szót se!
- Isten áldása legyen felségeden - köszönt el az aggastyán, földig hajolva.
- Dick úr, kövesse ezt az embert - rendelkezett a királyné. - A családi tanácskozás eredményéről sürgős tájékoztatást kérek.
Dick meghajolt, és kisietett.
Amikor alig tizenöt perc múltán visszatért, ünnepélyesen jelentette:
- Megvan a rejtekút. A lakatos készenlétben, felségednek egyetlen szavába kerül, hogy megnyíljék az ajtó.
- Főkapitány - szólt a királyné -, Richard úr valóban igen becses ember, előbb-utóbb alkalmasint el is kérem öntől.
- Mindkettőnk leghőbb vágya teljesül azon a napon, felséges asszonyom. Addig is mit parancsol felséged?
- Gyere - fordult a királyné Emma Lyonnához -, ezt a saját szemünkkel kell látnunk.
Aznap, sőt, ugyanazon órában, amikor a titkos folyosó ajtaja feltárult a királyné előtt, és Emma Lyonna, ígéretéhez híven, bemerészkedett Richard nyomában, fáklyafény világánál a föld alá, szakasztott mint egy regényhősnő, egy fiatalember igyekezett felfelé a Monte Cassino meredek lejtőjén. Lóháton, holott ezt az utat csakis gyalogszerrel vagy öszvéren szokás megtenni.
A vakmerő fiatalember mégis lovon vágott neki a Monte Cassino legmagasabb csúcsának, a szent Benedek alapította kolostorba vezető köves útnak. Mondták neki eleget San Germanóban, hogy valóságos istenkísértés lovon mászni meg a hegyet, felfelé is az, de lefelé az őrülettel határos vállalkozás. Hiába, a fiatalember vagy a lovában, illetve saját lovaglótudományában bízott mértéktelenül, vagy a veszélyt szokta meg annyira, hogy fel sem veszi.
Szélesen terült el alatta a kanyargós Garigliano folyó csillogó szalagjával ékes völgy. A folyó egy darabon követi a völgyhajlatot, míg el nem tér végleg más irányba, hogy Gaetánál beletorkolljék a tengerbe. 1503-ban itt vert meg bennünket, franciákat, a Garigliano folyó partján Cordobai Gonzales; s lám, milyen forgandó a szerencse! A fiatalember most francia csapatok táborhelyeire láthatott le minden irányban a hegyoldalról. Háromszáz év múltán visszatért erre a tájra a francia hadsereg, hogy a spanyol monarchia szétzúzásával álljon bosszút a régi vereségért. Ámbár ez a vereség különb dicsőséggel övezte valaha Bayard lovagot, mint akárhány győzelem a győzőt.
A lovas csak haladt feljebb, egyre feljebb a körbefutó kövesúton. Hol jobbról, hol balról tárult a szeme elé a város, az ókori Cassinum helyére épült San Germano látképe s fölötte az ősrégi vár romjai. A vár s az alatta elterülő város egészen 844-ig a Cassinum nevet viselte, amikor is Lotár, Itália első királya, kiűzte Kalábriából és a beneventói nagyhercegség területéről a szaracénokat, és itt telepedett meg, ezen a vidéken.
Ő ajándékozta a Megváltó templomának a szentéletű capuai püspök, Germanus egyik ujját. Erről a csodatévő ereklyéről kapta a város mai nevét, akárcsak egy másik, nem olasz, hanem francia város, három francia király - II. Henrik, IX. Károly és XIV. Lajos - szülővárosa; Szent Germanus holtteste ugyanis Franciaországba került, egy benediktinus kolostorba, amely akkoriban a Ledia erdő kellős közepén állt.[21]
A Monte Cassino, amelyen vakmerő lovasunk makacsul törtet felfelé, csekély változtatással, olaszos formában megőrizte, mint látjuk, a régi római Cassinum nevet. A Monte Cassino a casertai tartomány szent hegye, s a nagy erkölcsi vagy politikai katasztrófák hajótöröttjeinek örökös menedéke. Itt nyugszik sírjában Carlomanus, Kis Pipin fivére, itt pihent meg, kevéssel a halála előtt, VII. Gergely pápa, útban Salerno felé. Monte Cassinóból nem kevesebb, mint három pápa került ki: IX. István, III. Viktor és X. Leó egyaránt a kolostor apátja volt, mielőtt pápává választották őket.
497-ben az akkor tizenhét esztendős Szent Benedek megundorodott a pogány Róma züllött erkölcseitől, és Sublaqueumba - a mai Subiacóba - vonult vissza. Erényes életének híre számos tanítványt gyűjtött köré, ám hamarosan fejére vonta a hatalmasok haragját is. 529-ben elbujdosott korábbi lakhelyéről. Cassinumba érve elhatározta, hogy itt telepszik meg, s a város uralta domb csúcsán építi fel a Benedek-rend klastromát. Közel az éghez, s ami ennél is fontosabb, tiszta, magaslati levegőn, mert a völgyet szinte egész évben fojtó ködtakaró borítja a Garagliano folyóból felszálló pára következtében.
A kolostor felépítéséről hallgat a krónika, e tárgyban kénytelenek vagyunk a legendához folyamodni.
Szent Benedek, akit akkoriban még csak Benedeknek neveztek, nekivágott a dombnak. A csúcsra érve belátta, hogy jóformán lehetetlen a szükséges építőanyagot ide felszállítani.
Nincs tehát más mód, a Sátánnal kell elvégeztetni a munkát!
Szent Benedeknek jócskán akadt dolga addig is a Sátánnal. Az ördög számtalanszor megkísértette a szentet, és mindig felsült. Csakhogy egészen más dolog ellenállni a Sátánnak, mint leigázni! Ezúttal pedig teljes győzelemre volt szükség, ha Benedek akarta a feltételeket diktálni. A Sátánt legyőzni nehéz, de nem lehetetlen, példa rá Szent Antal, aki nemegyszer úgy ellátta a Sátán baját, hogy az Úristen sem különbül.
Mindenesetre olyan helyzetet kell teremteni, hogy a Sátán feltétel nélkül kapituláljon.
Addig törte a fejét Szent Benedek, míg egy szép napon kisütötte, mit is kell tennie. Ámbár az is lehet, hogy isteni sugallatra cselekedett.
Benedek lesietett Cassinumba, és bekopogott egy jóravaló lakatosmester műhelyébe. Igaz keresztény volt a mester, s ezt senki nem tudhatta jobban Szent Benedeknél, mivel egy héttel annak előtte saját kezűleg keresztelte meg a lakatost.
A szent egy fogót rendelt. A mester mindjárt elő is hozott egy pompás, vadonatúj fogót. Szent Benedek nem kért belőle.
Neki, úgymond, különleges fogóra van szüksége, két vastüskével a végén. Azzal megszentelt egy rocska vizet, és megkérte a lakatosmestert, hogy csakis ebben a vízben eddze majd meg a fogó vasát. Szigorúan a lelkére kötötte azt is, hogy sose felejtsen el munkakezdéskor és -végzéskor keresztet vetni, míg csak a fogón dolgozik.
- Felvigyem a hegyre a kész fogót, atyám? - kérdezte a mester.
Szent Benedek ugyanis a domb tetején lakott egy barlangban, mindaddig, míg a kolostor fel nem épült. A barlang ma is megtekinthető a Monte Cassino csúcsán. A hivők nagy becsben tartják, lévén szerintük a néhai szent lakhelye.
- Nem - felelte Szent Benedek -, magam jövök érte. Mikorra készül el?
- Holnapután déltájban.
- Nos, a viszontlátásra, holnapután.
A mondott napon, a mondott órában beállított a lakatosműhelybe Szent Benedek. Tíz perccel később távozott, a fogót gondosan köpenye alá rejtve.
Az ördög éjjelről éjjelre meglátogatta a szentet. Honnan, honnan nem, de egyszer csak ott termett Benedek előtt, aki ilyenkor békésen üldögélt barlangjában, s az egyházatyák írásait olvasgatta, és száz- meg százféle alakban, százféleképpen próbálta kísértésbe ejteni Isten szolgáját.
Szent Benedek jó előre elkészítette a következő szerződést:
"Esküszöm a mindenható Istenre, mennynek és földnek teremtőjére, valamint a Jézus Krisztusra, ő egyszülött fiára,
Hogy én, a Sátán, a lázadó és elkárhozott arkangyal, erőmhöz mérten segítem Szent Benedeket, Isten szolgáját ama kolostor építésének munkálataiban, amelyet a mons Cassinum csúcsán szándékozik emelni; azaz felhordom a hegy csúcsára az összes követ, oszlopot, gerendát, tehát a fentebb nevezett kolostor építéséhez szükséges mindennemű anyagot, és álság nélkül, szó szerint engedelmeskedem Benedek bármely parancsának, amíg a kolostor fel nem épül.
Az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámen."
Benedek szépen összehajtotta az írást, kirakta az asztalra. Tintát, pennát is készített mellé.
Este megtette előkészületeit, majd türelmesen várta a Sátánt.
Az előkészület abból állt, hogy a szentelt fogó végét tűzbe tartotta, míg csak vörösizzásba nem jött a fogó vége, illetve inkább a feje.
Három nap, három éjjel várta hiába Benedek a Sátánt, mintha csak megorrontotta volna a veszélyt őkelme.
A negyedik nap éjjelén mégis megjelent. Rettenetes vihar kerekedett azon az éjszakán, úgy tombolt, rombolt, mintha a Teremtés egész művét fel akarná forgatni.
A pokoli égzengés, villámlás ellenére Szent Benedek alvást mímelt. Félig nyitott szemmel szunyókált a tűz közvetlen közelében, de volt rá gondja, hogy a fogó jól a keze ügyébe essék.
Meggyőzően mímelhette az alvást, mert lám, a Sátán léprement. Lábujjhegyen, azazhogy bocsánat, karomhegyen odasettenkedett a szent mögé, nagy hirtelen áthajolt a válla fölött és az arcába meredt.
Több se kellett Szent Benedeknek! Uccu, kapta a fogót, és jól orron csippentette az ördögöt.
Ha a fogó amolyan közönséges fogó, a Sátán nagyot nevet a markába. Mit neki az izzó vas, a tűz az ő igazi eleme! Csakhogy, mint tudjuk, különleges fogó szorította össze a Sátán orrát: ezt a fogót mestere szentelt vízben edzette, és sűrű keresztvetés közben készítette.
A kárvallott Sátán vadul hányta-vetette magát, kénköves lángot okádott Szent Benedek arcába, torka szakadtából bömbölt, és fenyegetően nyújtogatta felé a karmait. Benedek nem ijedt meg, a fogó szárát jó hosszúra csináltatta, őt nem érhette baj. Minél vadabbul fickándozott a Sátán, minél dühödtebben okádta a tüzet meg a lángot, minél kegyetlenebbül fenekedett Benedekre, annál erősebben markolta a szent a fogó szárát egyik kezével, s annál szaporábban hányta a keresztet a másikkal.
A Sátán kénytelen volt belátni, hogy ezúttal nálánál erősebb ellenféllel húzott ujjat. Nyilvánvaló, Isten maga állt a szent pártjára. Mit volt mit tenni, kegyelemért könyörgött.
- Jól van - szólt Szent Benedek -, bejöttél az én utcámba. Ott az a pergamen az asztalon, olvasd szépen el és írd alá!
- Hogyan olvasnám - siránkozott az ördög -, nem látok olvasni a fogótól!
- Olvasd fél szemmel.
A szent remete hajthatatlan maradt, a Sátán kénytelen-kelletlen nekifohászkodott és elolvasta, szörnyen kancsítva, a szerződést.
Szorult helyzetben rendesen jámbor ellenfél a Sátán, nem nehéz vele megegyezni, feltéve persze, hogy sikerül kelepcébe csalni.
Mihelyt végzett az olvasással, újból rákezdte:
- Hogy írjam alá? Nem is tudok írni.
- Ejnye, hát rajzold oda a keresztvonásodat - mondta a szent.
A "keresztvonásod" szóra akkorát ugrott a Sátán, hogy bizonyosan kitépte volna az orrát a fogóból, ha a szent nem olyan előrelátó. A fogó végén alkalmazott két vastüske azonban megtette a magáét.
- Úgy hiszem, csakugyan az a legokosabb, ha aláírom - nyöszörgött a Sátán.
És már fogta is a pennát, hogy aláírja a szerződést.
- Lassabban a testtel! Az okmányt szabályosan kell ám kiállítanunk! - intette a szent. - Mindenekelőtt írjuk oda az évszámot meg a mai nap dátumát. És ami a fő: írjunk olvashatóan, félreértések elkerülése végett - tette még hozzá.
A Sátán takaros verébfej betűkkel leírta: 529. július 24-e.
- Megvan - jelentette.
- Nem addig van, nem bizony! - szólt a szent. - Írjuk csak szépen, amint dukál: a Mi Urunk, Jézus Krisztus születésének 529-ik évében.
A Sátán engedelmesen leírta ezt is, s már kanyarította volna újra alá a nevét, amikor a szent ismét közbelépett:
- Megálljunk csak - mondta -, hátra van még a hitelesítés.
A Sátán nyögve-sóhajtozva alábiggyesztette - mi mást is tehetett volna? - "Fentiek hiteléül."
- Most aláírhatod, látod - bólintott a szent.
A Sátán újabb kibúvót keresett, hanem a szent sem volt rest, istenesen megszorította a fogót. Erre jobb belátásra tért a Sátán, gyorsan aláfirkantotta a nevét.
A szent betűről betűre átvizsgálta az okmányt. Elégedetten látta, hogy az aláírás szabályos, ott a papíron a név öt betűje, szépen kicirkalmazva. Megparancsolta a Sátánnak, hogy hajtsa négyrét a pergament, és helyezze az asztalra, majd nyomatékul ráhelyezte saját olvasóját, és végül szétnyitotta a fogót.
A Sátán egyetlen ugrással kinn termett a barlangból.
Szörnyű viharra virradtak másnap az Abruzzókban, s a vihar megállás nélkül tombolt három álló napon keresztül, de olyan vadul, hogy Nápolyban is jócskán megérezték. A Vezúv, a Stromboli, az Etna lángot, tüzet hányt. Lévén azonban a vihar a Sátán műve s nem Istené, se embernek, se állatnak nem esett a három nap alatt baja. Isten vigyázott az ő teremtményeire.
Negyednapra elült a vihar. Szent Benedek nyomban építészért izent. Benedeket ekkoriban nem avatták még szentté, de máris úgy tisztelték, becsülték országszerte, hogy az építész minden más dolgát félbe-szerbe hagyva sietett a hívásnak eleget tenni.
Szent Benedek elmondta, hogy kolostort szándékozik építeni, és megmutatta, hol.
A hegy legcsúcsán, mint már mondottuk.
A csúcsra akkoriban nem vezetett rendes út, csak egy nyomorú kecskecsapás.
Tisztelet ide, tisztelet oda, az építész nem állta meg nevetés nélkül.
- Mi van ezen nevetni való? - kérdezte Szent Benedek.
- Ugyan hogy kerülne fel az építőanyag a csúcsra? - tamáskodott az építész.
- Azt bízza rám - felelte a szent.
Az építész vállat vont. A szent világlátott ember - gondolta -, keleti útja során nyilván valami újfajta, ismeretlen s alkalmasint egyiptomi eredetű mechanikai módszerre bukkant; közismerten az egyiptomiak voltak az ókor legkiválóbb mechanikusai. A szent remete mindössze egy rajzot kért az építésztől, s az ott helyben el is készült.
Másnap felidézte Benedek a Sátánt, a szerződés erejénél fogva.
Egyszeriben ott termett az ördög, de uram bocsá', milyen állapotban! Szent Benedek maga is alig ismert rá! Sárgaságba esett őkelme a nagy méregtől, sárgán virított a képe, az orra ellenben vöröslött, mint az eleven parázs.
A Sátán rendesen betartja adott szavát, ezt ismerjük el.
A szent átnyújtotta a Sátánnak a szükséges építőanyagok lajstromát. A Sátán füttyentett, a füttyre ott termett húsz fürge ördög, s a Sátán vezetésével buzgón munkához láttak.
A kiszemelt hely közelében egy berek közepén állt Apolló temploma. A szent mindenekelőtt azt parancsolta, hogy a Sátán égesse fel a ligetet.
A Sátán egy gyantás fához dörzsölte az orrát, a fa lángra lobbant és felgyújtotta az erdőt.
Másodjára azt parancsolta a szent, hogy a Sátán tüntesse el íziben a pogány templomot a föld színéről, néhány szép oszlop kivételével, amelyekre szükség lesz a kolostor építésénél.
A Sátán maga szállította egyenként az oszlopokat a kijelölt helyre, nehogy valami bajuk essék. Amikor ezzel megvolt, ráfújt a templomra és - volt templom, nincs templom.
Szent Benedek közben kalapácsot ragadott, és saját kezűleg zúzta szét Apolló isten szobrát.
A Sátán segedelmével egykettőre felépült a kolostor. Akit pedig ez az elbeszélés sem győzött volna meg a történet igazáról, annak csak egyet tanácsolhatunk: ám győződjön meg róla - saját szemével! Giordano freskóin ott látható a pokol fejedelme, amint fő-fő szolgáival egyetemben a kolostor építésén buzgólkodik. Érdemes megtekinteni, annál is inkább, mert a freskó valóságos remekmű, Giordano spanyolországi útja után, művészi pályája csúcspontján festette.
Az első, csoda mód épült kolostor, amely annak köszönhette létét, hogy Szent Benedeknek sikerült hatalmat vennie a Sátánon, javában állt és virágzott, amikor Totila, a gótok királya elhatározta, hogy meglátogatja a kolostor nagyhírű alapítóját, az akkor hatvan esztendős Szent Benedeket, akiről olyan sok csodát hallott. A gótok nem voltak ekkor még keresztények, Totilát nem a hit, hanem a kíváncsiság hozta el a mons Cassinumra. Ezért is juthatott eszébe próbára tenni a szent éleslátását. Hadd lám, csakugyan olyan kegyelmes-e hozzá az ő istene, mint beszélik - szólt Totila, majd ruhát cserélt Rigával, egyik szolgájával, s így vonult be a kolostorba, álruhásan, a szolgák közé vegyülve, abban a reményben, hogy sikerül túljárnia a szent eszén.
A király közeledik - jelentették Szent Benedeknek, s ő vendége elé sietett.
A menet élén Riga haladt a király palástjában. A szent egyetlen pillantást vetett csak rá, és máris odakiáltott neki, nagy messziről:
- Vesd le, fiam, azt a palástot, nem téged illet az meg!
Az intelem hallatán egyszeriben térdre hullott Riga. Arca szégyenpírban égett, heves lelkifurdalás gyötörte: lám, Isten kegyelme nem hagyta cserben Ő szent szolgáját! Riga példáján felbuzdulva a gótok egy emberként vetették térdre magukat, a királyt sem kivéve.
Szent Benedek habozás, tétovázás nélkül Totilához lépett. Felsegítette a földről, jól megpirongatta, szemére hányta kicsapongó életét, intette, hogy szálljon magába, míg nem késő, s végezetül megjósolta neki, hogy rövidesen meghódítja Rómát, és a város meghódítását éppen kilenc évvel éli túl.
Totila töredelmesen beismerte vétkeit, és megfogadta, hogy eztán jó útra tér.
Nem sokkal Totila látogatása után - pontosan 543. február 12-én - történt, hogy meghalt Szent Skolasztika, szent Benedek ikertestvére. Benedek épp a házi kápolnában imádkozott. Egyszerre halk sóhaj ütötte meg a fülét. Két karját az ég felé tárta, mire megnyílt a mennyezet, s a nyíláson egy galamb röppent fel a mennyek országába.
- Imhol húgocskám lelke! - ujjongott Benedek. - Áldassék Isten szent neve!
Összehívta szerzetestársait, hogy nekik is elújságolja az örömhírt. Erre mind felkerekedtek, s vidám énekszó mellett, zöld ágakat, virágokat lengetve indultak nővérük holtteteméért, és - láss csodát! - mire odaértek, csakugyan elszállt Szent Skolasztika lelke. Az elhunytat a kettős sírba temették, amely készen várta már a szent apácát és fivérét.
A rákövetkező esztendőben - egyes krónikaírók szerint ugyanazon évben - március 21-én megvált Szent Benedek is e földi világtól. Szép csendesen ment el, sok év terhével a vállán, nagy dicsőségtől és csodatételeinek tündöklő koronájától övezve, hogy elfoglalja ama másik világban az őt megillető helyet az Úr jobbján.
Szent Skolasztika mellé temették, a kettős sírba.
Szent Benedek az umbriai Norciában született, előkelő családból, a Guardatiak nemzetségéből. Vele együtt szentté avatták a húgát és az édesanyját is, az utóbbit Szent Abundantia néven. Míg élt, nagy tiszteletnek örvendett ő is, könyörületessége és ájtatos szíve okán.
A római birodalom utolsó, hanyatló korszakában és a középkorban - egyszóval abban a korban, amelynek Homérosza Dante lett - így volt ez szokásban: a nagy szentek anyja, húga, nővére rendesen maga is szentté lett; a szent fiú vagy fivér életében híven megosztotta vele sorsát, halála után méltán osztozik tehát kultuszában.
Így került Szent Ágoston mellé Szent Mónika, Szent Ambrus mellé pedig Szent Marcellina.
Szent Benedek első kolostora 884-ben a lángok martaléka lett. A Sátán, úgy látszik, kamatostul fizette vissza a kölcsönt, a kolostorra uszítva cimboráit, a szaracénokat. A klastrom addigra elszenvedte egyszer már a lombardok dúlását - csakhogy jóval korábban, 589-ben -, s a normannok idején szabályos erőddé alakult át egy időre. Apátjait régóta megillette a püspöki cím, a normann időkben felvették mellé a "királyság első bárója" címet, s ez mind a mai napig kijár nekik.
A barbárok elvonultak, a kolostorra újabb csapások szakadtak. Két ízben sújtotta földrengés - 1349-ben és 1643-ban -, s másodjára csaknem a föld színével vált egyenlővé. De hamarosan feltámadt romjaiból, s ez elsősorban V. Orbán pápa érdeme. Guillaume de Grimoard, aki Avignonban lett pápa, ám Rómába helyezte át és vissza a pápaság székhelyét, kegyes szívű, művelt, tudós főpap volt, a művészetek nagy barátja, Petrarca pártfogója és - mielőtt a pápai tiarát elnyerte volna - egy Benedek-rendi kolostor lakója.
Tudjuk, mit köszönhet a francia történelem Szent Benedek szorgalmas tanítványainak. Nos, a Monte Cassinó-i benediktinusok érdeme talán még nagyobb: az ő szorgos munkájuk eredményeként maradtak ránk az ókor legnagyobb íróinak művei.
A capuai hercegi családból származó apát, Desiderio a IX. században Horatiust, Terentiust, Ovidius Fasti-ját és Theokritosz Idill-jeit másoltatta a kolostor lakóival. Ugyanő hozatta az első mozaikkészítő mestereket Konstantinápolyból Itáliába, miáltal előmozdította az itáliai művészetek újjászületését.
A kolostorhoz vezető szerpentin Ruggi apát műve. Nagy, egyenetlen kőlapok borítják, mint az ókori Róma útjait. Hajszálra ilyen a burkolata a via Appiának - vagy ahogy a régi rómaiak mondták: az utak királynőjének -, amely itt halad el a közelben, alig két óra járásra.
De elkalandoztunk az archeológia birodalmába! S mindezt csupán azért, mert ifjú lovasunk történetesen Ruggi apát útján kaptat felfelé a hegyen. Nagy felleghajtó köpenyébe burkolódzva fittyet hány a szél meg-megújuló, heves rohamainak. A szél erőlködik még egy darabig, aztán elcsendesül, de elered helyette az eső vastagon, mintha dézsából öntenék, s bár már december hónap közepén járunk, kerekedik nagy hirtelen olyan égzengés, villámlás, hogy azon a régmúlt éjszakán sem tombolhatott vadabb vihar, amelyen a Sátán, vesztére, bemerészkedett a szent barlangjába. Majd eláll megint az eső, éppolyan hirtelen, mint ahogy eleredt, és feltámad, újult erővel a szél, sötét fellegeket terelve maga előtt, olyan alacsonyan, hogy a lovas egy időre teljesen elvész közöttük. Amikor a felhők oszoltán végre előkerül, látni: nem fogott rajta semmi, sem eső, sem égiháború, sem a fellegek rohama, most is csak olyan nyugodtan léptet, mint előbb, a ló futása nem gyorsult, de nem is lassult, egyetlen pillanatra sem, amióta útnak indultak.
Háromnegyed órai út után felér végre lovasunk a hegy csúcsára. Még egyszer, utoljára eltűnik a szemünk elől; ezúttal nem a felhők nyelik el, hanem a barlang, Szent Benedek legendás barlangja. S mire a barlang túlsó végén előbukkan, célhoz is ért: ott áll a kolostor tövében. Hatalmasan rajzolódik ki a fekete foltos, szürke ég hátteréből az épület fekete tömbje, s az időtlen dolgok lenyűgöző méltóságával tekint alá a kései utasra.
Dél-Itáliában, és különösen a casertai, abruzzói és basilicatai tartományban minden kolostor úgy épült, hogy beillene fellegvárnak, még a legbékésebb szerzetesrendek klastromai is. A középkorban a barbár hordák támadásai kényszerítették a kolostorok lakóit, hogy erőddé képezzék ki lakhelyüket, s ezt a jellegüket mindmáig őrizni kénytelenek, hiszen manapság is gyakorta kell a semmivel sem kevésbé barbár ellenség - a zsiványok - támadását kiállniuk. Az épületek e kettős, egyházi és katonai rendeltetéséből következik, hogy általában nehezen megközelíthetőek, felvonóhíd vagy létra, s olykor kapurostély védi a kolostort a kéretlen vendégektől. Nem is igen jut be ide senki napszállta után, azaz este nyolc órán túl, nyomatékos ajánlás vagy az apát külön engedélye híján.
A fiatalember nyugodt külseje ellenére meglehetősen nyugtalan volt. Tartott tőle, hogy zárva találja a Monte Cassinó-i kolostort. Vaktában vágott neki az útnak, s csakis azért, mert a látogatást semmiképp nem halaszthatta másnapra, mindössze egy éjszaka állt a rendelkezésére. Fél nyolckor ért San Germanóba, Championnet tábornok törzskarával; arra sem szakított magának időt, hogy a nyeregből leszálljon, hanem csak úgy lóhátról tudakolta meg, ismer-e valaki a Monte Cassinó-i kolostor lakói között egy fra Giuseppe nevű barátot, aki egyszemélyben orvosa és kirurgusa a kolostornak. Fra Giuseppét, mint kiderült, mindnyájan ismerték, és nem győzték dicsérni. Tíz mérföldes körzetben mindenki szívből szereti, tiszteli és csodálja - mondták -, nálánál ügyesebb orvost és könyörületesebb szívű embert keresve sem találni.
Fra Giuseppe barátcsuhában járt, de nem volt szerzetes. Noha nem tette le a fogadalmat, s egyszerű segítő testvérként élt a klastromban, egyetlen szerzetes sem vetekedhetett vele a legkeresztényibb szolgálatban, embertársai testi-lelki gyötrelmeinek enyhítésében. Külön hangsúlyt szeretnénk itt adni, kedves olvasóink, a lelki gyötrelmek enyhítésének, mert ez nagy általánosságban a papok leggyengébb oldala; aki maga sohasem volt férj vagy apa, aki soha nem élte át egy imádott hitves, hőn szeretett gyermek elvesztésének fájdalmát, az a legjobb akarata mellett sem képes vigaszra váró felebarátaihoz azon az e világból való nyelven szólni, amelyre az elárvult szív szomjazik. Mélyebb az együttérzés, ha ismerős a fájdalom, mondatja Vergilius Didóval az Aeneis egyik csodálatos sorában. A lelki gyötrelmek legfőbb, istenáldotta gyógyszere a rokonszenvező együttérzés. Aki együtt sír a bánkódóval, meg is vigasztalja. A papok tarsolyában rendesen van ugyan egy-egy kegyes mondás a szenvedők vigasztalására, de mit ér az, ha a legnagyobb fájdalom látványa sem képes őket könnyre fakasztani!
Fra Giuseppét más fából faragták, mint társait. Múltját egyébként titok fedte; egy szép napon bekopogott a kolostorba, és menedéket kért, orvosi szolgálatai fejében.
Kérése meghallgatásra talált. A szerzetesek befogadták, s ő nemcsak tudását, de szívét, lelkét, egész valóját embertársai szolgálatába állította. A nap s az éjszaka bármely órájában kész volt vigaszt vagy enyhülést nyújtani a testi-lelki kínokban sínylődőknek. A lélek fájdalmainak enyhítésére olyan szavakat talált, amelyek a szív legmélyéről látszottak felbuzogni. A gyötrelmeket - mintha maga is átélte volna - könnyei csodatevő balzsamával orvosolta, mert Isten a gyilkos, lelket sorvasztó bajok írjául a könnyet rendelte, amiképpen gondoskodott a testet pusztító mérgek ellenszeréről is. Fra Giuseppét, úgy tűnt, Isten egyenesen a lelki kínok gyógyítására teremtette, a természet pedig a test bajainak orvoslására. Ha a betegséggel nem bírhatott, lebírta legalább a fájdalmat. Százféle szert ismert a testi fájdalom csillapítására, mintha az ásványi és növényi világnak nem lenne előtte titka. Igazán mégis akkor volt elemében, ha a beteget nem azoknak a hosszan tartó, szörnyű betegségeknek egyike támadta meg, amelyek a szervek lassú felőrlésével gyilkolnak, hanem olyasféle sérülés, baleset érte, amely hirtelen-váratlan tör a testre s az életet gyökerében fenyegeti. Páratlan sebész volt. A sebészkés mások kezében legtöbbször a csonkítás eszköze - az ő kezében mindig a gyógyítást, a test épségét szolgálta. Ismerte és alkalmazta mindazt, amit a modern tudomány egyáltalán feltalált a kés okozta fájdalom csillapítására, akár szegény volt a sebesült, akár gazdag. Hogy az ő ügyességének kell-e betudnunk, vagy a betegek önámításának, nem tudni; de tény, hogy minden beteg örömmel várta; s amikor végre megjelent a betegágy mellett és elővette félelmetes, titokzatos szerszámokkal teli orvosi táskáját, a szegény beteg nem félelmet érzett, hanem ellenkezőleg, megkönnyebbülést.
Messze vidéket bejárt fra Giuseppe híre. Mi sem mutatja jobban a parasztok együgyű háláját testi-lelki jótéteményeiért, mint, hogy úgy emlegették: a Bűbájos.
Fra Giuseppe cellája ajtaján sohasem kopogott hiába a fájdalom követe. Éjjel-nappal, a leghidegebb télben és a legforróbb nyárban egyaránt zokszó nélkül, mosolyogva vált meg karosszékétől vagy fekhelyétől - soha nem volt bosszús, soha nem rótta fel senkinek, hogy megzavarta tanulmányaiban, hogy legédesebb álmából verte fel. "Hová megyünk?" - kérdezte, és már ment is.
Ilyen volt fra Giuseppe. Hozzá igyekezett a fiatal republikánus - mert hogy az éjjeli látogató a francia hadsereg tisztje, azt a vállára vetett kék köpönyeg és a szép, nyugodt arcot beárnyékoló háromszögletű, nemzetiszín kokárdás föveg első pillantásra elárulta volna annak is, aki nem látta őt Championnet törzskarával együtt bevonulni San Germanóba.
A lovas meglepetésére nem az következett be, amitől tartott: hogy tudniillik a kaput zárva s a kolostort alva találja, hanem ellenkezőleg, a kapu tárva-nyitva állt, s az éjben panaszosan, zengőn szállt a harangnak, a kolostorok lelkének a szava.
A tiszt leugrott a nyeregből. Lovát egy vasgyűrűhöz kötötte, köpenyével gondosan betakargatta - a vérbeli lovas csaknem úgy szereti lovát, mint a tulajdon testvérét -, biztatta, hogy várjon nyugodtan, türelemmel - egészen úgy, mintha értelemmel bíró lényhez szólna -, majd belépett a kapun, s megindult befelé a kolostorba egy hosszú folyosón. Távolról fény és énekszó szűrődött ki, az vezette a látogatót el a kolostor templomába.
Ott gyászos látvány fogadta.
A szentély közepén koporsó állt felravatalozva, fekete-fehér lepellel letakarva. Körös-körül szerzetesek ültek, és hangosan imádkoztak. Az oltáron és a ravatalon száz meg száz gyertya lobogott, s időről időre megkondult a harang, panaszosan, mintha jajgatna.
A halál járt a kolostorban, ő hagyta nyitva a kaput.
A fiatal tiszt végighaladt a templomon. Már a szentély közepén járt, de mindeddig senki nem moccant, senki nem ütötte fel a fejét a sarkantyúpengésre. Tekintetét végigjártatta a koporsó körül imádkozó szerzetesek arcán, s mert nem találta közöttük, akit keresett, szörnyű aggodalom lett úrrá rajta. Homlokát kiverte a verejték, gyorsan odalépett egy szerzeteshez, s mivel az erre sem mozdult, hanem ült tovább rezzenetlenül, akárcsak a társai - úgy ültek ott körben, mint római szenátorok az elefántcsont széken, s mintha lélekben messze járnának, túl a föld körein, halott társuk lelkét kísérve át az ismeretlen másvilágra -, megérintette a vállát, és remegő hangon megkérdezte:
- Ki halt meg, atyám?
- Szent apátunk - felelte a barát.
A fiatalember fellélegzett.
S ő, aki úgy megtanult érzelmein uralkodni, hogy arca szinte soha nem árulta el, mi megy végbe a lelkében, most kénytelen volt kis ideig némán várni, míg felindulásán úgy-ahogy úrrá bírt lenni. Önkéntelenül hálatelt pillantást vetett az égre, majd azt kérdezte:
- Fra Giuseppe beteg vagy távol van talán? Nem látom őt itt a templomban.
- Fra Giuseppe nincs távol és nem is beteg. A cellájában virraszt és dolgozik, azaz a maga módján imádkozik.
A szerzetes odaintett egy novíciust.
- Vezesd a jövevényt fra Giuseppe cellájába - mondta. A barát a beszélgetés egész időtartama alatt nem nézett sem a tisztre, sem a novíciusra, s mihelyt befejezte, újra rázendített a zsolozsmára, és tökéletesen magába zárkózott. Mindezt anélkül, hogy akár csak a fejét is megmozdította volna.
A novícius intett a tisztnek, hogy kövesse. Egy darabig az iménti folyosón haladtak, majd a közepe tájára érve a novícius megindult egy lépcsőn felfelé. Lenyűgözően nagy volt a lépcső, s még inkább annak rémlett a gyertya reszketeg, pisla világánál, amellyel a novícius az utat mutatta, s amelynek fényében minden tárgy sejtelmes, bizonytalan körvonalat öltött. Megmásztak négy emeletet; minden emeleten jobbra-balra cellák sorakoztak. A negyedik és utolsó emeleten a gyerek balra kanyarodott, végighaladt a folyosón, s a legutolsó ajtók egyikére mutatva megszólalt:
- Íme, fra Giuseppe cellája.
Míg ezt mondta, gyertyát tartó kezét közelebb emelte az ajtóhoz, úgyhogy a fiatalembernek sikerült az ajtó feliratát kibetűznie:
A csendben Isten szól az emberhez
A magányból az ember fohászkodik Istenhez
- Köszönöm - bólintott a tiszt a gyermeknek.
A novícius szótlanul távozott. Máris fogott rajta a kolostori nevelés. A szerzetesek szemében fontos követelmény a szenvtelen magatartás, mint a világ hiúságairól való lemondás csalhatatlan jele - holott a valóságban nem egyéb az, mint közöny az emberek iránt.
A fiatalember egy pillanatig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Kezét szívére szorította, mintha vad dobbanásait akarná elfojtani, és tűnődve követte tekintetével a távolodó gyermek alakját. A gyertyaláng gyorsan zsugorodott apró pontocskává a végtelen folyosó vakhomályában.
A gyerek elérte a lépcsőt, s lassan megindult lefele, anélkül hogy egyetlenegyszer is visszanézett volna arra, akit felkísért. A gyertya visszfénye ott táncolt egy szempillantásig még a falon, egyre halványodva, majd végleg elnyelte a sötét; aztán már csak a fiú lépteinek csosszanása hallatszott egyre halkulóan a lépcső kövén, míg el nem halt az is.
A fiatalembert láthatóan lenyűgözte a futó bepillantás a kolostor lélektelen, egyhangú életébe. Nagy nehezen összeszedte magát és bekopogott az ajtón.
- Szabad - hangzott bentről válaszul a kopogtatásra. A hang elevenen, melegen csengett, éles ellentétben mindazzal, amit a fiatalember rövid ittléte óta a kolostorban látott és tapasztalt.
A látogató összerezzent és lenyomta a kilincset. A cellában egy magányos férfi ült. Ötvenéves lehetett, de negyvennek sem látszott. Sima homlokán egyetlen, mély ránc - a gondolkodás jegye, dús, fekete hajában sem csillant még ezüstszál, az öregkor előhírnöke, és nem látszott semmi nyoma tonzúrának. A férfi elmerülten olvasott. Jobb kezét egy koponyán nyugtatta, a ballal lapozott könyvében. A képet mintegy keretbe vonta a mellette égő lámpás fényköre. A cellára egyébként homály borult.
A fiatalember ölelésre tárt karokkal közeledett. A férfi felnézett olvasmányából, s ámultan nézte a csinos egyenruhát, mert a fiú arca homályban volt még. Nyilvánvalóan nem tudta mire vélni az elébe táruló látványt. Amikor azonban az egyenruha tulajdonosának arca is beért a lámpa fénykörébe, hirtelen nagyot kiáltott:
- Salvato!
Szinte egyazon másodpercben röppent el válaszul a kiáltás a fiatalember ajkáról:
- Atyám!
Igen, apa és fiú találkozásának lehettünk szemtanúi. Tíz esztendei távollét után most látták először viszont egymást, most estek először egymás karjaiba.
Olvasóink nyilván régen kitalálták már, hogy az éjjeli lovas nem más, mint Salvato, de az tán meglepőbb felfedezés, hogy fra Giuseppe nem más, mint - Salvato apja.
Leírhatatlan volt az apa öröme, az apáé, aki tíz esztendeje nélkülözte immár a családi élet boldogságát. Egyetlen pillanat alatt a legkülönfélébb érzelmek viharzottak át lelkén, a szülői szeretet leghevesebb és leggyengédebb indulatai; amikor megszólalt, hangjában ott rezgett a galamb bugása, és ott morajlott az oroszlán üvöltése, hogy megható és ijesztő is volt hallani.
Futott a fia elé - azaz dehogyis futott, száguldott, röpült! Százszor, ezerszer is megcsókolta, megölelte, de azzal sem érte be; felkapta, mint egy kisgyereket, és zokogva-kacagva szorította a szívére, mintha kifutni készülne drága terhével a világból, el, valahová messze, túl a földön, a mennyország közelébe.
Végezetül egy tölgyzsámolyra rogyott, úgy ölelve magához gyermekét, mint Michelangelo Madonnája megfeszített fiát, s elfulladt hangon újra meg újra elismételte:
- Hát te vagy az, fiam, fiacskám, Salvato! Hát te vagy az! Te!
- Jaj, apám, édesapám! - felelte a fiatalember, elszoruló szívvel. - Soha fiú nem szerette tán még nálam jobban az apját, és mégis pirulnom kell, látva, milyen hitvány érzés az enyém apáméhoz képest.
- Sose restelkedj, gyermekem - felelte Palmieri -, a természet rendelte ezt így, a sokemlőjű Ízisz. Az apák szeretete végtelen, mérhetetlen, a fiaké véges. A természet jóságos, bölcs és előrelátó, az ő parancsa, hogy a gyermek könnyen vigasztalódjék apja elvesztésén, hiszen úgy van az rendjén, hogy az apa elsőként távozzék az élők sorából; ha mégis túl kell élnie fiát, méltán vigasztalhatatlan. Nézz rám, Salvato, a válás tíz keserves éve egy csapásra semmivé lesz, ha a szemedbe tekinthetek!
A fiatalember apjára emelte nagy, szilaj, fekete szemét; szigorú arcvonásai ellágyultak, már amennyire ő képes volt ellágyulni.
- Igen - szólt Palmieri, fürkészőn tekintve fiára, a gyengédség és a büszkeség sajátos kifejezésével -, igen, én neveltelek ilyenné, én akartam, hogy tölgyfa légy, kemény és erős, s ne kecses, nádszálhajlékony pálma, délszak növénye. A tölgyfa kérge érdes - de ez így van jól. Én akartam, hogy katona légy, talpig férfi, s te azzá lettél, akinek szántalak. Hadd illesse ajkam az őrnagyi vállrojtot, bátorságod beszédes bizonyítékát. A válás percében rád parancsoltam: "Csak akkor írj, ha apai szeretetemre, gondviselésemre szorulsz" - s lám, volt erőd engedelmeskedni. Én a külvilág igézetétől féltem, és azt reméltem - ez a remény, fájdalom, már a múlté -, hogy buzgó igyekezetem célt ér, Isten megszólal lelkemben. Mert - szánjál gyermekem - a szív kész hinni, ám az elme konokul kételkedik. De ugye, azt mégsem álltad meg, én fiam, hogy ittjártodban fel ne keress, meg ne ölelj, hogy el ne mondd: "Atyám, van a világon egy szív, amely érted dobog, s ez a szív - a te fiadé." Köszönet érte, szerelmetes fiam, Salvato, köszönet!
- Habozás nélkül indultam ide, apám, lelkem sugallatára, sejtettem én, hogy nem várt, régóta nélkülözött örömet szerzek a látogatással. Útközben elfogott egy pillanatra a kétely, itt, a hegy lábánál, ahol tíz esztendővel ezelőtt elváltunk egymástól; mert rám a világ forgataga várt, apámra pedig Isten magánya. Mégis folytattam utamat, lovamra bízva magam - nem hajszoltam, de nem is fékeztem iramát. Hogy mennyire szeretem magát, apám, azt akkor éreztem igazán, amikor a templom küszöbét átlépve a szentély közepéig hatoltam, s hiába kerestem az apát úr ravatala körül, hiába fürkésztem végig a lehajtott fejek sorát. Egy futó pillanatra azt hittem akkor, hogy a szemfedő alatt maga fekszik, hőn szeretett apám. Amikor végre meg mertem kérdezni, hol találom, magam sem ismertem tulajdon hangomra. A válasz megnyugtatott, egy gyermek elvezetett ide. S az ajtó előtt újra elővett a kétség. Csak nem vált apám is kővé, mint azok a zengő bálványok, akikkel a szentélyben találkoztam - mert úgy ülnek ott sorban, mintha nem is eleven emberek lennének, hanem megannyi Memnon-szobor; az is szólt, s mégsem élt. De mihelyt a hangját meghallottam, apám, megnyugodtam. Annyi holt között apám élő maradt - hála legyen érte Istenemnek.
- Drága Salvatóm, hiszen én magam is tetszhalálra vágytam, amikor visszavonultam ide a kolostorba. A kolostori élet egyetlen előnye, hogy sikerrel küzdi le az öngyilkosság szándékát. Aki valami nagy fájdalom, pótolhatatlan veszteség elől a kolostorban keres menedéket, az erkölcsi értelemben leszámol magával, vagy mint az Egyház mondja: megöli a testét, de megóvja a lelkét. És éppen innen erednek kételyeim: az Egyház tanítása szögesen ellentétes a természettel. Ember voltunk megtagadása által jutunk el a tökélyhez - hirdeti az Egyház, de az én lelkem mást sugall: az ember annál többet ér, mennél inkább ember, mennél többet tesz az egész emberiségért, a tudomány, a könyörület, a lángész vagy a művészet hatalmánál fogva. Szerzetestársaim szerint az jut legközelebb Istenhez, aki a legjobban eltávolodik a földi élettől, tehát akinek a füléhez a legkevesebb földi zaj jut el itteni, kegyes visszavonultságában. Én megpróbáltam eszerint élni, elevenen holttestté válni, testemet-lelkemet engedelmességre kényszeríteni, de a lélek és a test egyaránt fellázadt az Egyház tanítása ellen. "Ha egyáltalán elérhető a tökély, ellenkező úton érhető el - felelték. - Élj magányosan, de csakis azért, hogy megkettőzd s az emberiség javára kamatoztasd tudásod kincsét; elmélkedj reggeltől napestig, de ne hiábavalóságokon, hanem gyümölcsözően; fájdalmadat szűrd bölcsességgé, könyörületté, s az együttérzés könnyeivel készíts belőle írt a mások fájdalmára." Nemde, az Iliász is azt mondja, hogy Akhilleusz lándzsájának rozsdája meggyógyította a lándzsa ütötte sebeket? Igaz, ha eleinte tétováztam is, nem sokáig tehettem, a szenvedő emberiség maga sietett segítségemre; nem én kerestem az embereket, hanem ők engem, s én kénytelen-kelletlen engedtem segélykérésüknek. Követtem az élet hívását a halál hívása ellenében. "Itt vagyok!" - feleltem a hozzám folyamodóknak. Tökéletesebb tán nem lettem, de hasznosabb igen. És, akármilyen különös, úgy lettem azzá, hogy hátat fordítottam a bevett elveknek, hogy hallgattam lelkiismeretem szavára, mert a lelkiismeretem igenis azt súgta: "Három ember halt meg miattad; nos, ahelyett hogy vezekelnél, koplalnál és imádkoznál - ami legfeljebb a te szempontodból hasznos, ha ugyan az, ha egyáltalán le lehet vezekelni a kiontott vért imával, böjttel, mea culpával -, enyhítsd erődhöz mérten a mások fájdalmát, ments meg az életnek annyi embert, amennyit bírsz, és hidd meg, sokkal többet nyom majd a latban azoknak a hálaimája, akiknek az életét megmentetted, vagy akiknek enyhülést nyújtottál szenvedéseik közepette, mint annak a néhány nyomorultnak a vádaskodása, akiket bűneik megtorlásaképpen időnap előtt a legfőbb bíró ítélőszéke elé küldtél."
- Járja tovább, apám, a könyörület és az önfeláldozás útját, így helyes ez... Hallottam, hogyan beszélnek az emberek magáról s hogyan a társairól; őket félik és tisztelik, de magát, apám, szeretik és áldják.
- És mégis boldogabbak nálam a társaim, legalább ami a vallást illeti, ők hisznek, alázatosan, feltétel nélkül, én kétségekkel viaskodom. Miért is plántálta Isten az édenkert közepébe a tudás fáját? Miért rendelte úgy, hogy aki hinni akar, annak eleve le kell mondania, legalább részben, a józan észről, a gondolkodás öröméről? Míg a tudomány épp ellenkezőleg könyörtelenül tiltja nemcsak azt, hogy bármit állítsunk, hanem azt is, hogy bármit elhiggyünk kellő bizonyítékok híján.
- Értem, édes jó apám. Maga jót tesz az ellenszolgáltatás reménye nélkül, becsületes ember módjára él, bár nem vár érte síron túli jutalmat. Egy szó, mint száz: nem hiszi, hogy van a mi világunkon túl egy másik világ is.
- Hát te? - kérdezte Palmieri. - Te hiszel a túlvilágban?
Salvato elmosolyodott.
- Az én koromban - felelte - nem szokás az élet és a halál nagy kérdésein töprengeni. Jóllehet mint katona szüntelenül az élet és a halál mezsgyéjén járok, gyakran közelebb a halálhoz, mint azok a reszketeg térdű aggastyánok, akiknek fél lába már a sírban.
Rövid gondolkodás után még hozzáfűzte:
- Legutóbb csakugyan ott jártam a halál küszöbén. Akkor sem firtattam én, mi vár a síron túl, de reméltem. Miért nem elégszik meg a reménnyel, apám? Miért bolygatja, Hamlet módjára, a sír éjjelét? Minek kutatni, milyen álmok látogatják majd agyunkat az örök nyugalom ágyán? Apám egész életében úgy élt, ahogy kell, miért riasztaná a halál réme?
- Nem attól félek, gyermekem, a teljes megsemmisülés gondolata riaszt. Hiába, nem visz rá a lélek, hogy mással elhitessem, amit magam nem hihetek. Tudásom véges, a beteg életéért vívott küzdelemben gyakran alulmaradok. Egyedül Herkulesnek adatott meg, hogy mindig győzzön a halálon. Nos, amikor egy-egy betegem, végét érezve, így szól: "Az orvos nem tehet immár semmit, atyám; nyújtson vigaszt, ha meg nem gyógyíthat" - akkor én elnémulok, holott tudom: a beteg homályosuló értelme könnyen befogadná a vigasztaló hitet. De nem merem a haldoklót hitetlenül hitegetni, nem merek a lelkébe kétes reményt csepegtetni. Nem tagadom én a természetfölötti létet, csak nem hiszek benne, ami különben majdnem egyre megy. Nem hiszek benne, tehát nem is kecsegtethetem vele azt, aki a halállal néz farkasszemet. Hogy is mondhatnám én a férjnek: "odaát viszontlátod hitvesedet", s az apának: "odaát viszontlátod gyermekedet", én, aki elszoruló szívvel gondolom el, hogy ha egyszer örökre lehunyom a szemem, soha nem látom többé viszont imádott asszonyomat és imádott gyermekemet.
- Ne feledje, apám, hogy én viszontláttam anyámat!
- Nem te, gyermekem. Egy asszony látta, egy egyszerű, tudatlan s a rémülettől félholt parasztasszony, ő mondta: "A bölcső mellett egy árnyalak állt. Dúdolva ringatta gyermekét", s én azt feleltem rá: "Meglehet", mert fiatal voltam még, és mohón kívántam a csodát. Annyira, hogy tán el is hittem: igazán úgy történhetett! Az öregkorral azonban együttjár a kétség - majd tapasztalod még te is, Salvatóm! -, mert a halál egyre közelibb, egyre kikerülhetetlenebb, egyre félelmesebb és egyre valóságosabb. Hányszor, de hányszor folyamodtam ehhez a szép legendához, gyermekkorod legendájához, itt a cella magányában, ahol annyit viaskodtam a semmi lélekemésztő gondolatával - mert ez a gondolat társunkká szegődik életünk egy pillanatában, s el sem hagy többé; láthatatlanul, de mindig jelenvalóan kísér, mint az árnyék -, s ilyenkor térdre borultam a feszület előtt, ó, hányszor borultam térdre azon az éjjeli órán, amely a néphit szerint a kísértetek órája, és könyörögve kértem az éjszaka sötétjében istenemet, szánjon meg, tegyen egyszer, egyetlenegyszer a kedvemért is csodát, ha érted megtette. Isten soha nem méltatott feleletre. Tudom, hogy porszem vagyok Őelőtte, tudom, hogy ő, a Mindenható nem köteles hatalmát előttem kinyilvánítani, de nagy jótétemény, kegyes és könyörületes cselekedet lett volna, ha meghallgatja imámat. Nem hallgatott meg.
- Még megteheti, apám.
- Nem. Az csoda lenne, márpedig a természet ésszerű rendje nem tűr csodát. Ugyan mik vagyunk mi, emberek, hogy Isten, a változatlan és örökkévaló, csorbítsa kedvünkért a teremtés maga alkotta rendjét? Mi az ember? A matéria futó fellobanása, egyfajta megnyilvánulása a sok közül annak a száz- meg százezer éve megkezdődött, bonyolult, megmagyarázhatatlan és múlékony folyamatnak, amely az örök anyagban megy végbe, s amelyet életnek nevezünk. A növényvilágban ez a jelenség a moszattól a cédrusig ível, az állatvilágban a véglénytől a masztodonig. A növényvilág legmagasabbrendű terméke a mimóza, az állatvilág legmagasabbrendű terméke az ember. Mi emeli Platón kétlábú, tollatlan állatát a többi állat fölé? Egy véletlen körülmény. Minden teremtett lény közül az ő rendszáma a legmagasabb; ennek köszönheti, hogy lénye teljesebb, mint alacsonyabbrendű rokonaié. Mi egyéb Homérosz, Pindarosz, Aiszkhülosz, Szókratész, Periklész, Pheidiasz, Démoszthenész, Caesar, Vergilius, Justinianus, Nagy Károly és mind a többi, hozzájuk hasonló nagy ember, mint néhány agyvelő, az elefánt agyvelejénél magasabban szervezett s a majom agyvelejénél tökéletesebb agy! És mit jelent egyáltalán az, hogy tökéletesebb? Mindössze annyit, hogy az értelem lép az ösztön helyébe. S mi bizonyítja, hogy magasabban szervezett? A beszéd tudománya. Az ember nem ugat, nem üvölt, hanem beszél. A halál beálltával azonban megszűnik a beszéd képessége, oda az értelem, s Nagy Károly, Justinianus, Vergilius, Caesar, Démoszthenész, Pheidiasz, Periklész, Szókratész, Aiszkhülosz, Pindarosz vagy Homérosz koponyája megtelik jó puha földdel, mint szegény Yorické. Egy csapásra véget ér az élet komédiája, örökre kialszik a gyertya, és megvakul a lámpás! Láttál már szivárványt ugye, gyermekem? Hatalmas íve átfogja az egész égboltot, az ív csúcsa a fellegekbe ér, de a két vége a földhöz hajlik. Nos, a szivárvány két vége a gyermekkor és az öregség. Figyeld meg a gyermeket, s tapasztalhatod: amilyen mértékben fejlődik, tökéletesedik, érik agya, úgy fejlődik, tökéletesedik, érik a gondolkodása, tehát a lelke is; figyeld meg az öreget, s tapasztalhatod, nála éppen az ellentétes folyamat zajlik le: amilyen mértékben zsugorodik, tompul, sorvad az agyveleje, olyan mértékben zavarodik meg, homályosul el a gondolkodása, tehát a lelke is, míg végképp ki nem alszik. A lélek tehát velünk születik, az ifjúkorban rohamosan fejlődik, az öregkorban együtt hanyatlik a testtel, s miképpen velünk született, velünk is hal meg. Hol voltál születésed előtt? Nem tudja senki. Mi voltál? Semmi. S mivé leszel halálod után? Semmivé, vagyis azzá, ami voltál, mielőtt megszülettél. Új alakban új életre támadunk, súgja a remény; örökké élünk, egy más és jobb világban, súgja az önhittség. De mit nekem az új meg új élet, ha útközben odavész az emlékezete, ha feledem, hogy éltem már valaha, s a bölcsőtől innen és a síron túl egyaránt sötétség ásít rám? Ha az ember emlékeznék metamorfózisaira, vándorlására az időben, halhatatlanná válna, s a halál halhatatlan léte futó mozzanatává zsugorodna. De Püthagorasz az egyetlen ember, aki emlékezni vélt korábbi életére. S ugyan mit számít egyetlen ember - egy mágus - emlékezete, ha az emberiség maga nem emlékezik semmire. Hanem ebből elég is ennyi! - rázta meg Palmieri a fejét. - Keserves kérdés! A magány sugallja ezeket a nyomasztó gondolatokat. Magamról ezennel el is mondtam mindent, most beszélj te a saját életedről. A te korodban ünnep még az élet. Aranyozd be életed hajnalfényének, reményeidnek egy sugarával alkonyodó életem s kételyeim szürkeségét, beszélj, Salvatóm, én szerelmes fiam! Hadd feledtesse a te szavad az enyémet, hadd enyésszen el az emléke is, hogy szóltam.
Salvato engedelmeskedett. Volt mit mesélnie apjának; most virradt igazán rá az élet napja. Beszélt harcairól, győzelmeiről, beszélt a kiállt veszélyekről és a szerelemről. Palmieri sírva-nevetve hallgatta. Saját szemével akarta látni a sebhelyet, meghallgatni a fiú szívverését. Nem győzött eleget kérdezni, Salvato nem győzött felelni, s így virradt rájuk a reggel. Hanem akkor egyszerre megperdült lent a völgyben a dob, és felharsant a kürtszó, jelezve, hogy ütött a válás órája.
Palmieri az utolsó pillanatig együtt akart maradni fiával. Elkísérte, ameddig kísérhette, a város határáig. A lovat kötőfékén vezetve, kart karba öltve mentek ők ketten, éppen mint tíz évvel annak előtte.
74 AZ OSZTRÁK CSÁSZÁR VÁLASZLEVELE
Telt az idő, kimérten, feltartóztathatatlanul. És feltartóztathatatlanul, akár az idő, nyomult előre az Abruzzókban, a casertai tartományban és Campaniában a Tirrén-tenger mentén a francia hadsereg három oszlopa, Pronio, Gaetano Mammone és fra Diavolo bandáinak garázdálkodása ellenére. A republikánusok minden hadmozdulatáról azonnal értesültek Nápolyban, december huszadikán tudták már, hogy a derékhad, amelyet Championnet maga vezetett, 18-án elérte San Germanót, és Mignanón, Calvin át Capua felé tart.
20-án reggel nyolc órakor Moliterno hercege és Rocca Romana herceg jelentkezett búcsúlátogatásra a királynénál. Mindketten aznap indultak, önkéntes ezredük élén, a franciákat fogadni. A két ezredet az arisztokrácia és pénzarisztokrácia fiaiból toborozták.
A veszély növekedésével egyenes arányban növekedett a két szemben álló tábor, a király és a királyné pártjának ellentéte.
A király tábora - Ruffo kardinális, Caracciolo tengernagy, Ariola hadügyminiszter és általában mindenki, akinek kedves volt a nápolyi becsület - az ellenállás, Nápoly védelme mellett szállt síkra.
A királyné tábora, úgymint sir William, Emma Lyonna, Nelson, Acton, Castelcicala, Vanni és Guidobaldi ezzel szemben azt hajtogatta, hogy Nápolyt puskalövés nélkül fel kell adni, és menekülni, minél előbb.
A királynét más gond is emésztette, nyomasztó gond. Rettegve várta egyik pillanatról a másikra Ferrari visszaérkezését. Mi lesz, ha kiderül a szemérmetlen csalás, ha a király megtudja, kinek köszönheti az országra zúduló bajokat? Hátha éppen a rémületből merít erőt, mint ez oly gyakran megesik gyenge akaratú emberekkel, hátha a sarkára áll? Ki tudja, nem rázza-e le egyszer s mindenkorra felesége és főminisztere húsz év óta tartó gyámkodásának nyűgét! Hiszen Actont sosem szívelte, feleségét pedig már rég nem szereti. Míg Karolina szép volt és fiatal, rendelkezésére állt egy bevált, csalhatatlan módszer arra, hogy a királyt levegye a lábáról, s ő sokszor folyamodott ehhez a módszerhez. Csakhogy azóta jócskán eljárt az idő a királyné felett - Shakespeare szavával: völgynek tartott már életútja -, s csábjainak a király könnyen ellenállt, annál könnyebben, mert hiszen dúskált a fiatalnál fiatalabb, csinosnál csinosabb nőkben.
20-án este újra összeült az államtanács. A király kertelés nélkül, ellentmondást nem tűrően kijelentette: Nápolyt meg kell védeni.
Éjfélkor ért véget a tanács ülése.
A királyné éjjeli egy óráig a sötét szobában tartózkodott, s utána behívta Pasquale Simonét saját lakosztályába, ahol már várta őket Acton, hogy személyesen közölje a pribékkel szigorúan titkos utasításait. Éjjeli fél kettőkor Dick Beneventóba indult. Két nap óta itt várakozott Acton lovásza és bizalmi embere, a főkapitány egyik legjobb lovával.
21-én nagy viharra virradt Nápoly. Az efféle viharok rendesen három napig is eltartanak, azért mondják Nápolyban: nasce, pasce, mori, azaz: támad, tombol, meghal.
Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, vad szél kavargott, mégis zsúfolásig teltek az utcák, terek, útkereszteződések izgatott emberekkel, akiket, úgy látszik, a fenyegető katasztrófa előérzete csalt elő.
Valami rendkívülinek kellett történnie; ezúttal ugyanis nem az Óvárosban gyülekezett a nép, mint szokott - s ha azt mondjuk: nép, úgy kell érteni: matrózok, halászok, lazzaronék, mert Nápolyban ők a nép. Vadul hadonászó, beszélgető, lármás, népes csoportokban álldogáltak az emberek végig a Molo úton és a Palota téren, tehát azon a largo Castellónak nevezett tág térségen, amelyet a San Carlo-színház meg a Chiaia utca határol. Láthatóan a palota körül tömörültek, mintha a Toledo utca és a Piliero út bejáratát őriznék. A tömeg kellős közepén három jólismert figura ágált, szájalt mindenkinél hangosabban és dühödtebben, a lázongások elmaradhatatlan szereplői: Pasquale Simone, a félszemű, forradásos arcú, rémítő külsejű beccaio, meg fra Pacifico. A frátert ugyan nem avatta be a másik kettő a titokba, de a féktelen, garázda természete idehajtotta. A szörnyű franciskánus valósággal őrjöngött. Dühödten csapkodott maga körül a babérhusánggal, hol a falat verte, hol a kövezetét, hol a nyomorú Jacobinót, a fráter veszett indulatainak örökös bűnbakját.
A tömeg mintha várt volna valakit, valamit, anélkül hogy tudta volna, mit. A király egy földszinti ablak zsalugátere mögül leste őket, gépiesen simogatva Jupiter fejét. Nyugtalan volt, sehogy sem értette, mit akar itt annyi ember. A tömeg időről időre felüvöltött, mint mikor a menny dörög vagy a tenger bömböl, "Éljen a király!" vagy "Halál a jakobinusokra!"
A királyné tudta, hol rejtőzik a király; a mellette lévő szobába húzódott Actonnal, hogy ha kell, azonnal a helyszínen teremjen. Emma a királyné hálószobájában tevékenykedett, lázas iramban rakta ládákba felséges barátnője bizalmas iratait és legdrágább ékszereit, San Marco grófné közreműködésével.
Tizenegy óra tájban pompás angol paripa hátán egy fiatalember vágtatott lóhalálában végig a Maddalena-hídon, a Marinellán, a Nuova úton, a Piliero úton, a largo Castellón és a San Carlo utcán. Arra mentében titkos jeleket váltott Pasquale Simonéval és a beccaió-val, majd befordult a palota főkapuján, az udvar közepén leugrott a nyeregből, lova gyeplőjét odavetette egy ott ácsorgó lovásznak, s mintha csak tudta volna, hol keresse a királynét, egyenesen a dolgozószobához sietett. Az ajtó, mintegy varázsütésre, magától feltárult előtte. Karolina és Acton már várta.
A királyné és Acton egyszerre kérdezte.
- Mi újság?
- Jön - felelte a fiatalember.
- Körülbelül mennyi idő múlva ér ide?
- Fél óra múlva.
- Tudnak róla, akiket illet?
- Igen.
- Helyes. Siessen a hálószobámba, és mondja meg lady Hamiltonnak, értesítse rögtön Nelsont.
A fiatalember a legrövidebb utat, a melléklépcsőt választotta - láthatóan úgy ismerte a palotát, mint a tenyerét -, villámgyorsan a szobában termett, és átadta Emma Lyonnának a királyné izenetét.
- Nincs kéznél egy megbízható embere? Lord Nelsonnak kell levelet küldenem.
- Elviszem én - felelte a fiatalember.
- Ugye tudja, hogy minden perc drága?
- Tudom.
- Akkor jó...
Emma tollat, tintát, papírt vett elő, a királyné íróasztalához ült, s egyetlen sort vetett sebtében papírra:
Ma este valószínűleg sor kerül rá; készüljön fel.
Emma
A fiatalember sarkon fordult, lesietett a lépcsőn, éppoly gyorsan, mint ahogy jött is, és átvágott az udvaron. Egyenesen a katonai kikötőbe tartott, bárkára szállt, s fittyet hányva szélnek, esőnek, a Vanguard-hoz vitette magát. A fregatt öt-hat kötélhossznyira a katonai kikötőn túl horgonyzott, bevont vitorlákkal, hogy a fergeteges szél kárt ne tegyen benne. Körülötte az angol és a portugál hadiflotta - ez utóbbit ugyancsak Nelson tengernagy parancsnoksága alá helyezték.
Olvasóink nyilván kitalálták már, hogy a fiatalember azonos Richarddal. Richard bejelentette magát az admirálisnál, könnyedén megmászta a kötélhágcsót, felkereste Nelsont fedélzeti kabinjában, és átadta neki a levélkét.
- Őfelsége parancsait az utolsó szóig végrehajtjuk mondta Nelson. - Továbbítsa, kérem, személyesen utasításaimat, hogy híven beszámolhasson a végrehajtásról.
- Henry - fordult a tengernagy a Vanguard kapitányához -, bocsáttasson vízre egy csónakot, és szállíttassa ezt az urat az Alkméné fedélzetére.
Kebelébe rejtette Emma levelét, s maga is papírra vetett néhány sort:[22]
Három bárka és a kis kutter, az Alkméné álljon pontban fél nyolc órakor szálfegyverekkel ellátva a Vittoriánál.
Egy bárka kiköt, a többi hajó addig kissé beljebb várakozik, vízre bocsátott evezőkkel. A Vanguard bárkája kössön ki elsőnek.
Mindhárom bárkát Hope parancsnok vezénylete alá helyezem.
Hét óra előtt gyülekezzenek az Alkméné körül.
A dereglyéket csáklyákkal kell ellátni.
A Vanguard és az Alkméné többi dereglyéje és bárkája a Vanguard körül gyülekezik. Parancsnok Hardy kapitány. A dereglyéket késekkel kell felfegyverezni, a bárkákat rövid ágyúval. A Vanguard pontban nyolc órakor kihajózik Molosiglio felé, és félúton megáll.
Minden dereglyén öt-hat katona tartózkodjék.
A segítségre szoruló hajók adjanak fényjeleket.
HORACE NELSON
Az Alkméné álljon menetkészen, hogy ha kell, még az éjszaka folyamán indulhasson.
Nelson parancsa eljutott rendeltetési helyére, ahol, mint mindig, illő tisztelettel fogadták, hogy a megadott időben hajszálpontosan hajtsák majd végre. Eközben egy másik futár tűnt fel a Maddalena-hídon, s pontosan az első lovas útját követve végigvágtatott a Marinella rakparton, a Nuova és a Piliero úton.
A Piliero úton akkora volt a tolongás, hogy a király futára - mert öltözéke annak mutatta - kénytelen volt lassúbbra fogni lova léptét. Egészen úgy tűnt, mintha szántszándékkal állnák útját. A ló minduntalan nekiütközött valakinek, s az illető nyomban felháborodott szitkokban tört ki. Ferrari - mert a futár ő volt, ki is lett volna más - megszokta, hogy öltözéke láttán tisztelettel utat nyitnak neki; a szitkokra erélyes ostorcsapásokkal válaszolt. A lazzaronékban felülkerekedett a megszokás, félrehúzódtak és elhallgattak. A futár nagy nehezen elvergődött a San Carlo-színházhoz. Itt egy ember át akart futni lova előtt, méghozzá olyan ügyetlenül, hogy a ló fellökte.
- Barátaim - kiáltotta az ember estében -, ez az ember nem a király futárja, mint az öltözéke után hihetnétek, hanem álruhás, szökevény jakobinus! Halál a jakobinusokra! Halál rá!
"Jakobinus! Jakobinus! Halál a jakobinusokra!" - visszhangozta a tömeg.
Pasquale Simone meglóbálta a kését, eldobta, s az markolatig szaladt a ló véknyába.
A beccaio a ló fejéhez ugrott. Szakavatott, birkák, bárányok ezrein begyakorlott mozdulattal elmetszette az állat nyaki ütőerét.
A ló fájdalmasan felnyerített, felágaskodott két hátsó lábára, s a mellsőkkel kirúgott. Vére vastag sugárban buggyant a körülötte állókra.
A vér látványa csodálatos hatással van a déli népekre. Mihelyt a lazzaronék megérezték a rájuk fröcskölő vörös folyadék langymelegét, mihelyt megcsapta orrukat a vér sajátos, fanyar szaga, vad üvöltéssel vetették rá magukat a lovasra és lovára.
Ferrari érezte, ütött az utolsó órája, ha a ló összerogy alatta. Ameddig tudta, fenn is tartotta az állatot combja szorításával és a kantárral, de a ló halálra sebesült. Pár pillanatig hányta-vetette még magát rogyadozó lábain, aztán előrebukott. Lovasa kétségbeesett erőfeszítéssel még egyszer, utoljára talpra kényszerítette. A ló nagyot ugrott előre, majd megállt inogva-támolyogva. Ferrari mindössze ötven lépésre lehetett ekkor a palota őrségétől. Segítségért kiáltott, de a hangja beleveszett a tömeg szüntelen üvöltözésébe: "Halál a jakobinusra!" - harsogták újra meg újra. A futár a nyeregtáskához kapott pisztolyáért, abban a reményben, hogy a pisztolylövéssel sikerül magára vonnia a kiáltásaira süket őrség figyelmét. Ebben a pillanatban végleg összerogyott alatta a ló. A zökkenéstől a pisztoly vaktában elsült, s a golyó egy nyolc-tíz éves fiút talált. A gyerek elzuhant.
- Gyermekgyilkos! - kiáltotta egy hang.
Fra Pacifico mindeddig viszonylag nyugodtan szemlélte az eseményeket. Erre a kiáltásra a tömeg közé vetette magát, s kíméletlenül utat tört magának kőkemény, ékhegyes könyökével. Éppen akkor ért a tetthelyre, amikor a szerencsétlen Ferrari, aki a lóval együtt maga is földre zuhant, nagy nehezen félig feltápászkodott. A barát bunkójának első csapása éppen a homloka közepén érte; úgy zuhant el, mint a letaglózott barom. Ferrarinak azonban nem itt, nem így kellett meghalnia, hanem a király szeme láttára. Az az öt-hat pribék, akit beavattak a titokba, hirtelen ott termett, s míg ők védelmezően közrefogták, a beccaio megragadta a futár lábát, és "Utat a jakobinusnak!" kiáltással előrevonszolta.
Az egész tömeg utánuk lódult, a kifosztott lótetemet sorsára hagyva. Húsz lépést tehettek így, míg a király ablakai alá értek. Ferdinánd ablakot tárt, és kíváncsian kihajolt, tudni óhajtva a szörnyű tumultus okát. A király láttán égzengéssé fajult a tömeg ordítása. Ferdinánd az ordításból arra következtetett, hogy csakugyan egy jakobinust gyötörnek halálra, s mert a gyilkosságnak ezt a módját, feltéve, hogy ellenségei estek áldozatául, a maga részéről sosem ellenezte, mosolyogva kiintett a tömegnek. A fellelkesült nép meg akarta mutatni királyának, hogy méltó hozzá. Felkapták és a magasba emelték a szerencsétlen, több sebből vérző, megtépett, agyongyötört embert. Ferrari alig élt már. Hullamereven lebegett a karok erdején. Egyszerre mégis eszméletre tért, felnyílt a szeme, megismerte királyát, s karját felé tárva, felkiáltott:
- Segítség! Segítség! Sire, én vagyok az! Én, Ferrari!
A király hátrahőkölt a váratlan, szörnyű, érthetetlen látványra. A szoba legtávolabbi sarkába menekült előle, és félájultan egy székre rogyott. Jupiternek azonban nem volt oka hűtlenné válni, nem lévén sem ember, sem király; ő fájdalmas üvöltéssel, vérben forgó szemmel, habzó szájjal vetette át magát az ablakpárkányon, hogy barátja segítségére siessen.
Nyílt az ajtó, besuhogott a királyné, megragadta a király kezét, erőnek erejével talpra állította, odavonszolta az ablakhoz, s kimutatva az őrjöngő tömegre, amely most szedte darabokra Ferrarit, így szólt:
- Sire, csakugyan erre a csőcselékre akarja bízni Nápoly védelmét? Rájuk bízna mindannyiunkat? Ma még csak a király szolgáit gyilkolják halomra, holnap talán már a gyermekeit, és holnapután bennünket magunkat is. Felséged a történtek után is fenntartja, hogy maradni szándékozik?
- Tegye meg a szükséges előkészületeket! - hörögte a király. - Még ma este elutazom.
Arcát kezébe temette, szemét görcsösen lehunyta, fülét betapasztotta, hogy szabaduljon Ferrari meggyilkoltatásának szörnyű látomásától, hogy ne hallja többé a haldokló segélykiáltását, amely egyre a fülébe csengett, és futva futott lakosztálya legeldugottabb, az utcától legtávolabb eső szobájába.
Amikor két hosszú óra múltán végre előmerészkedett, a küszöbön Jupiterbe botlott. A kutya csapzottan, véresen kuporgott egy rongydarabon. Prémmaradványok, sujtáscafrangok mutatták, hogy a rongy alighanem a szerencsétlen futár mellényének egy foszlánya.
A király odatérdelt Jupiter mellé. Végigtapogatta kedvencét, s miután megállapította, hogy sérülései nem súlyosak, kihúzta alóla, panaszos vinnyogása ellenére, a rongyot. Kíváncsi volt, mi lehet az, amit a bátor, hű állat olyan féltve őriz. S lám: Ferrari mellényének egy darabját tartotta a kezében, amelyet Jupiter nem kis harc árán ragadott el a futár hóhéraitól.
És mit tesz a véletlen - vagy talán a sors! Jupiter a mellénynek éppen azt a darabkáját szerezte meg, amelyben a titkos bőrzseb volt. A király kigombolta, belenyúlt és ott találta, sértetlen állapotban a császár válaszlevelét, amelyért Ferrarit Bécsbe küldte.
A király visszaadta Jupiternek a rongyot, s mialatt a kutya fájdalmas nyüszítéssel újra rákuporodott, ő szobájába sietett, magára zárta az ajtót, feltörte a levél pecsétjét és olvasta, amint következik:
Drága fivéremnek, hőn szeretett unokafivéremnek, nagybátyámnak, apósomnak, barátomnak és szövetségesemnek.
A levél, amelyet Felséged futára, Ferrari útján juttatott el hozzám, nem tőlem származik. Az első szótól az utolsóig közönséges hamisítvány.
Azt a levelet, amelyet csakugyan volt szerencsém Felségedhez intézni, eleitől végig saját kezemmel írtam, s nemcsak nem biztattam benne Felségedet a háborúskodás megkezdésére, hanem éppen ellenkezőleg arra kértem, hogy tapodtat ne mozduljon, ha teheti, a jövő év április hava előtt, minthogy erre az időpontra várom hű és igaz szövetségeseim, az orosz hadak érkezését.
Nem tagadom, szeretném, ha Felséged a megérdemelt büntetéssel sújtaná a bűnösöket, amennyiben ez hatalmában áll.
Egyebekben maradok Felséged tisztelő, szerető fivére, unokafivére, öccse, veje, barátja és szövetségese
FERENC
Egyszóval a királyné és Acton hiába vette volna lelkére az újabb bűnt?
Nem bizony! A bűnnek megvolt a maga haszna; ez bírta rá Ferdinándot, hogy Nápolyt sorsára hagyva Szicíliába meneküljön.
Ettől a perctől kezdve eldőlt, mint mondottuk, a vita. A menekülés időpontját december 21-ére, tehát aznap estére tűzték ki.
Megegyeztek, hogy a király, a királyné és az egész család - a trónörökös, a trónörökös felesége és a kislányuk kivételével - a Vanguard-on hajózik Szicíliába, sir William, Emma Lyonna, Acton és a királyi család legbizalmasabb hívei kíséretében.
Mint emlékszünk, a király szavát adta Caracciolónak: ha elhagyja Nápolyt, okvetlen az ő hajóját veszi igénybe. De Ferdinándon úgy eluralkodott a rémület, hogy ismét teljesen a királyné befolyása alá került. Megszegte Caracciolónak tett ígéretét. Két okból.
Az első belőle fakadt. Szégyellte megvallani Caracciolónak, hogy minden korábbi fogadkozása, bizonykodása ellenére sorsára hagyja Nápolyt.
A másodikat a királyné sugallta. Caracciolo tengernagy hazafi, mint a legtöbb nápolyi nemes - így Karolina. Kitelik tőle, hogy adandó alkalommal nem Szicíliába viszi a királyt, hanem átjátssza, mint túszt, a jakobinusok kezére. Akkor pedig a jakobinusok óhatatlanul arra kényszerítik Ferdinándot, hogy egy nekik tetsző kormányt nevezzen ki, ha ugyan nem állítják bíróság elé, mint az angolok I Károlyt s a franciák XVI. Lajost.
A tengernagy ily módon elesett a várt és megígért királyi kegytől. Úgy döntöttek hát, hogy kárpótlásul és fájdalomdíjul vigye ő a kalábriai herceget, valamint a herceg családját és udvartartását Szicíliába.
Az agg francia hercegnőknek megizenték a király legújabb döntését. Az izenet mellé ezerötszáz dukátot küldtek, meg egy jó tanácsot: gondoskodjanak saját biztonságukról, ahogy bírnak, ott a hét testőr, az ő segítségükkel meneküljenek, amíg lehet.
Ezzel el is vetették egyszer s mindenkorra a hercegnők gondját. A nap egyebekben azzal telt el, hogy lehordták a pincébe a temérdek holmit, amit a királyi pár magával óhajtott vinni Szicíliába. A titkos folyosón halomban állt az ékszer, a drága bútor, az arany, a különféle műtárgyak, szobrok.
A király sokért nem adta volna, ha kenguruit is magával viheti, de mert erről, sajnos, le kellett tennie, legalább saját kezűleg írt az érdekükben a casertai főkertésznek.
A királyt letörte a királyné és Acton napnál világosabban bebizonyosodott árulása. Egész napra bezárkózott lakosztályába, és kiizent, hogy senkit nem óhajt fogadni. Utasítását az ajtónállók szigorúan betartották. Kívül rekedt Caracciolo tengernagy, akit a nyugtalanság hajtott ide, minthogy az angol hajók buzgó jövése-menése, a fényjelek sűrű váltogatása láttán gyanút fogott. Hasztalan kért bebocsáttatást Vanni márki is, aki Castelcicala herceg révén értesült a tervezett menekülésről, s végső kétségbeesésében megpróbált a királyhoz folyamodni.
A király fejében megfordult a gondolat, hogy tulajdonképpen hívatnia kéne Ruffót, és magával vinni útitársul, tanácsadóul. De mindjárt visszariadt az ötlettől. Volt alkalma nemegyszer tapasztalni Nelson és Ruffo kölcsönös ellenszenvét, nem is szólva a királyné leplezetlen gyűlöletéről Ruffo iránt. Ferdinánd ismét feláldozta - ó, nem először és nem is utoljára! - saját kényelmének az olyasfajta érzelmi fényűzést, mint a barátság és a hála.
Azzal vigasztalta magát, hogy a kardinális, amilyen ügyes, majd csak kikecmereg valahogy a pácból.
Este tíz órára tűzték ki a találkozó időpontját. A megbeszélés értelmében mindazon személyek, akik őfelségeik kíséretében a Vanguard-on készültek távozni, a királyné szobájában gyülekeztek.
Pontban tíz órakor belépett a szobába a király. Jupitert pórázon vezette, ez az egy igazán hű barátja maradt, mást nem vitt magával az útra, csak őt.
Ascoli és Malaspina is eszébe ötlött, de a terhes gondolatot megint csak azzal hárította el, amivel Ruffo esetében: istenem, majd csak megússzák!
A hatalmas fogadóteremben mindössze néhány gyertya pislákolt, elővigyázatosságból nem merték jobban kivilágítani, nehogy Nápoly megsejtse, mi készül. A király körülnézett; az egész menekülő társaság együtt volt már, azazhogy kisebb csoportokra szakadozva várakozott.
Mindenekelőtt ott volt a királyné csoportja: ő maga, kedvenc fia, Lipót herceg, a négy kis hercegnő, a kis Albert herceg és Emma Lyonna.
A királyné Emma Lyonna mellett ült egy kereveten. Lipót herceg anyja ölében fészkelt s a vállára hajtotta fejecskéjét. Emma Lyonna ölében kuporgott kedvence, a kis Albert herceg. A négy kis hercegnő anyja körül a szőnyegen helyezkedett el, ki ülve, ki fekve.
Egy beugróban, az ablak mellett társalgott Acton, sir William és Castelcicala herceg, fél füllel a szél fütyölését s az ablak üvegén kopogó eső zaját lesve.
Távolabb, egy asztal körül, néhány udvarhölgy üldögélt, köztük a királyné bizalmasa, San Marco grófné.
Végül leghátul, a terem egy zugában magányosan, félig a homályba veszve álldogált Dick, aki aznap ismét kitett magáért, olyan ügyesen és pontosan hajtotta végre gazdája és a királyné parancsait, hogy félig-meddig máris a királyné emberének számított.
Amikor a király belépett, mindenki felállt, és az ajtó felé fordult. Ferdinánd egy kézmozdulattal adta tudtukra, hogy leülhetnek.
- Ne zavartassák magukat, igazán ne, nincs miért - mondta.
Belevetette magát az ajtó mellett álló karosszékbe, és két térde közé szorította Jupiter fejét.
A kis Albert herceg, akit a királyné soha nem szívelt, s aki éppen ezért másutt kereste a minden gyermeknek oly nélkülözhetetlen és drága szeretetet, rögtön lecsúszott Emma öléből, amint az apja hangját meghallotta, odafutott hozzá, és csókra nyújtotta betegesen sápadt, szőke fürtjei tengerébe vesző homlokát.
A király félresimította a gyermek fürtjeit, homlokon csókolta, szórakozottan magához ölelte, majd visszaküldte Emma Lyonnához, a kismamá-hoz, ahogy a gyerek szokta mondani.
Gyászos csend borult a homályos teremre, suttogóra fogták a szót a beszélgetők is.
A társaság Thurn grófra, a nápolyi szolgálatba szegődött német tengerésztisztre várt. Thurn grófot Nizza márkival, a portugál flotta parancsnokával egyetemben Nelson vezénylete alá helyezték. A grófnak fél tizenegykor kellett a palotában jelentkeznie; a megállapodás úgy szólt, hogy a termet a palota kikötői bejáratán és a csigalépcsőn közelíti meg, mivel a királyné lakosztályát egy nagy és masszív átjáróajtó közvetlenül összekötötte az említett bejárattal. Thurn gróf megkapta az átjáróajtó kulcsát.
A terem nyomasztó csendjét a falióra kondulása törte meg. Felet ütött.
Ugyanebben a pillanatban megzörgette valaki kívülről az átjáróajtót.
Miért kopogtat Thurn gróf, ha egyszer nála a kulcs?
Más körülmények között ez az apró incidens legfeljebb futó nyugtalanságra, némi kapkodásra szolgáltatott volna okot, a pillanatnyi, végsőkig feszült helyzetben azonban a vér is megfagyott a kopogtatás hallatán a jelenlevők ereiben.
A királyné felemelkedett, egész testében reszketve.
- Mi az már megint? - kérdezte.
A király éppen csak felpillantott, őt nem avatták be az ügy részleteibe.
- Nyilván Thurn gróf, ki más lehetne - felelte megnyugtatóan Acton. Ő aztán nem vesztette el soha a fejét!
- Miért kopogtat? Odaadtam neki az ajtó kulcsát!
- Felséged engedelmével utánanéznék - szólt Acton.
- Menjen - felelte a királyné.
Acton felkapott egy gyertyatartót, meggyújtotta a gyertyát, és kilépett a folyosóra. A királyné szorongva figyelte. A csend, ha lehet, még mélyebbé s fojtogatóbbá vált, mint előbb. Pár pillanat múlva visszatért Acton.
- Mi van? - kérdezte a királyné.
- Az ajtót régóta nem használhatták, a kulcs beletört a zárba. Ezért kopogtatott Thurn gróf; remélte, hogy belülről ki lehet nyitni az ajtót. Megpróbáltam, nem megy.
- Mitévők legyünk?
- Be kell törni az ajtót.
- Adott rá parancsot?
- Igen, a gróf már hozzá is látott.
Ebben a szempillantásban megdöndült az ajtó, többször egymás után, majd éles reccsenés jelezte, hogy sikerült betörni.
Vészjóslóan hasított a csendbe a kinti zaj.
Az ajtó előtt léptek koppantak, felpattant a terem ajtaja, és Thurn gróf megjelent a küszöbön.
- Felséges királyom és királyném - szólt a gróf -, esedezem, ne vegyék zokon a lármát s a barbár módszert, előre nem látott akadály miatt voltam kénytelen ehhez folyamodni, a kulcs beletört a zárba.
- Baljós előjel - mondta a királyné.
- Ha csakugyan az - szólt a király, önkéntelenül is fején találva a szöget -, ha előjel, nyilván arra int, hogy ne utazzunk sehova, maradjunk Nápolyban.
A királyné megriadt; felséges hitvesétől kitelik, hogy az utolsó percben meggondolja magát.
- Induljunk - sürgette a grófot.
- Minden előkészület megtörtént, felséges asszonyom, máris mehetünk - felelte a gróf. - Felségtek engedelmével mindössze azt a parancsot szeretném előbb a királynak bemutatni, amelyet ma este küldött Nelson tengernagy.
A király felkelt a helyéről, és közelebb ment a karos gyertyatartóhoz, hogy annak fényénél vegye szemügyre a papírlapot, amelyet Thurn gróf lobogtatott.
- Nézze, felség - nyújtotta a papírt a gróf.
- A parancs angol nyelven íródott - válaszolta a király. - Nem értek angolul.
- Lefordítom felségednek.
Gróf Thurn admirálisnak
Kelt a nápolyi öbölben, december 21-én.
Tegye meg a szükséges előkészületeket a nápolyi fregattok és korvettek felgyújtására.
- Micsoda? - hördült fel a király.
- Tegye meg a szükséges előkészületeket a nápolyi fregattok és korvettek felgyújtására - ismételte meg a gróf.
- Nincs itt valami tévedés? - kérdezte a király.
- Tévedés kizárva, felség.
- De az istenért, miért kéne felégetni fregattjainkat és korvettjeinket? Tízévi munka és egy halom pénz fekszik bennük.
- Hogy ne kerüljenek francia kézre, sire.
- Miért ne vihetnők a hajókat magunkkal Szicíliába?
- Lord Nelson parancsa mást mond, sire. Ezért tartottam szükségesnek felségednek bemutatni, mielőtt továbbítanám Nizza márkihoz, akire a végrehajtás hárul.
- Sire, sire - lépett közelebb a királyné -, minden perc drága, ne fecsérelje, kérem, az idejét lappáliákra!
- De az ördögbe is, asszonyom! - fortyant fel a király. - Ez magának lappália? Legalább százhatvanmilliónkba került! Ha nem hiszi, nézze csak át a tengerészet költségvetését tíz évre visszamenően.
- Sire, most üti az óra a tizenegyet, lord Nelson vár bennünket - próbálkozott újra a királyné.
- Meghajlok az igaza előtt, asszonyom - gúnyolódott a király. - Elvégre Nelson lordot csakugyan nem lehet megváratni, hiába király vagy királyné az ember. Gróf úr, hajtsa végre lord Nelson parancsát: gyújtsa fel a flottámat. El nem vehette tőlem Anglia, hát elégeti. Ó, szegény jó Caracciolóm, mennyire igazad volt! Miért is nem hallgattam rád! Induljunk uraim, induljunk, hölgyeim, ne várassuk, az istenért, lord Nelsont.
Kikapta Acton kezéből a gyertyatartót, s megindult elsőnek kifelé a teremből. A többiek utánatódultak.
Így és ekkor írta alá Ferdinánd a nápolyi flotta halálos ítéletét, s mi több, szabad folyást engedett az ítélet végrehajtásának.
1798. december 21-e óta annyi menekülő királyt láttunk, hogy igazán kárba veszett fáradság lenne leírni egyikük-másikuk szökését. 1815. március 20-án végignéztük XVIII. Lajos futását, 1830. július 29-én X. Károlyét, 1848. február 24-én Lajos Fülöpét, egyszóval háromféle változatban is tanulmányozhattuk királyaink kényszerű távozását a Tuileriákból. S csak a minap történt Nápolyban, hogy Ferdinánd unokája végiglopakodott ugyanazon a folyosón és lépcsőn, amelyen valaha a nagyapja, s hőn szeretett honának búcsút mondva, ráfanyalodott a száműzetés keserű kenyerére. Azzal a különbséggel, hogy a nagyatya hamarosan visszakerült Nápolyba, az unoka ellenben alighanem száműzött marad egész életében.
Egészen másként állt az ügy abban a korban, amelyről elbeszélésünk szól. Ferdinánd volt az első király, aki éjnek évadján, szökve távozott tulajdon palotájából. Ami nem csekélység! Félt is, de még mennyire! Macskaléptekkel óvakodott előre, és feszülten, szívdobogva fülelt minden neszre. Félúton járhatott a lépcsőn, amikor úgy rémlett, zajt hall az Óriás irányából; a lépcsőház ablaka ugyanis éppen arra a meredek lejtőre nyílt, amely a Palota térről a Chiatamonte utcához vezet. Ferdinánd rémülten megállt, hallgatózott, s mert másodszor is hallani vélte a zajt, ijedtében elfújta a gyertyát. Az egész díszes társaság sötétben maradt.
Tapogatózva, botorkálva folytatták útjukat lefelé a keskeny, nehezen járható, meredek lépcsőn, ami nem is volt egészen veszélytelen vállalkozás, tekintettel arra, hogy a lépcsőhöz nem tartozott korlát. Sikerült mégis baj nélkül lejutniuk. A lépcső alján hirtelen megcsapta őket a szabad levegő nedves, hűvös fuvalma.
A rakpart közvetlen közelében álltak.
Itt, a katonai és a kereskedelmi kikötő kőgátja között a tenger aránylag nyugodt volt, de erős szél fújt, s távolabb a hullámok dühödten rohamozták a partot.
A társaság a palota és a tenger közötti partsávon haladt. Thurn gróf lopva felpillantott: az eget kémlelte. Az égen, alacsonyan és sebesen, súlyos felhők szálltak. Úgy festett, mintha a lenti, igazi tenger felett egy másik tenger háborogna, merő levegőégből; a két tenger hullámai össze-összeölelkeztek, magasra-mélyre csapva. A tenger és a felhők közötti keskeny, szabad sávon száguldozott a félelmes, hajótörést és pusztulást hozó délkeleti szél, rossz hónapokban a nápolyi öböl állandó vendége.
A király figyelmét nem kerülte el Thurn gróf aggódó pillantása.
- Ha úgy gondolja, hogy nem tanácsos ilyen időben tengerre szállnunk, talán el is halaszthatnók az utat - mondta Ferdinánd.
- A lord parancsa értelmében mennünk kell - felelte a gróf -, de persze amennyiben felséged határozottan ellenzi...
- A lord! A lord! - vágott ingerülten szavába a király. - És ha az életünk forog kockán? Kezeskedik a biztonságunkért, gróf úr?
- Mindent megteszek, ami emberileg lehetséges, hogy a szél és a tenger ellenállását lebírva eljuttassam felségedet a Vanguard-ra.
- A teremtésit! - Ez nem válasz a kérdésemre. Ön hajlandó lenne ilyen időben hajóra szállni, gróf úr?
- Természetesen, sire, hiszen csakis felséged parancsát várom, hogy ha úgy tetszik, máris induljunk a vezérhajóhoz.
- Úgy értem: az én helyemben hajlandó lenne hajóra szállni?
- Mivel a király csak Istennek és a körülményeknek tartozik engedelmességgel, felséged helyében kétszer is meggondolnám.
- Mi lesz? Mire várunk? - avatkozott közbe a királyné. Alig bírt már a türelmetlenségével, de azt mégsem merte megkockáztatni, hogy a férje előtt lépjen a csónakba. Hja, a mindenható etikett!
- Még hogy mire! - tajtékzott a király. - Nem hallja, asszonyom, mit mond Thurn gróf? Az idő rossz, nem kezeskedhet az életünkért. Vissza kéne fordulnunk! Minden, de minden erre int, még Jupiter is. Látja, hogy rángatna vissza a palotába?
- Hát térjünk vissza, uram. Legfeljebb ízekre szaggatnak bennünket is, ahogy ma ízekre szaggatták, felséged szeme láttára, a leghívebb szolgáját. Mit nekem a tenger! Ha a nápolyi nép és a háborgó tenger között kell választanom, százszor inkább a tengert választom.
- A szívem vérzik hű szolgámért, meghiheti, asszonyom, különösen most, hogy tudom, mint vélekedjem a halála felől. De ami a nápolyi népet illeti: nekem nincs okom félni tőle.
- Tudom, tudom. A nép bálványozza, mert önben magára ismer. Én azonban megyek, nem lévén szerencsém hasonló közkedveltségnek örvendeni.
Azzal kapta magát, és fittyet hányva az etikettnek, elsőnek szállt mégis be a csónakba.
A kis hercegnők és Lipót herceg engedelmesen követték, mint kis hattyúk az anyahattyút. Rég megszokták, hogy anyjuk az úr a háznál, nem a király.
A kis Albert herceg azonban kitépte magát Emma Lyonna karjaiból, odafutott apjához, megragadta a kezét, és erőnek erejével a bárka felé húzta:
- Gyere velünk, apám! - kérlelte.
A király érezte, hogy megfelelő támasz híján máris gyengülőben az ellenállása. Segélytkérően pillantott körül. Tekintete inkább könyörgő volt, semmint fenyegető, mégis kitért előle mindenki. Ki félelemből, ki számításból, de mind a királynéhoz húztak. A király magára maradt, elbizonytalankodott. Feje lehorgadt, tehetetlenül tűrte, hogy a kis herceg felvezesse a bárkára. Egyetlen lény volt nyilvánvalóan egy véleményen Ferdinánddal, a kutya. Jupiter erélyesen ellenezte a szárazföld elhagyását, a király alig bírta őt a bárkára felvonszolni. Ferdinánd leroskadt a bárkán egy félreeső padra, s tétován elmotyogta:
- Hát ha mindenki úgy akarja... Gyere, Jupiter, gyere már ide!
A király bárkáján a fedélzetmester is úr a javából. Ezúttal egy sorhajóhadnagyra hárultak a fedélzetmesteri teendők. Mihelyt a király leült, a hadnagy kiadta a parancsot:
- Indulás!
Két csáklyákkal felfegyverzett matróz ellökte a bárkát a parttól, az evezők vízbe merültek, s a bárka megindult utasaival a kikötő bejárata felé.
A többi utast is behajózták - egymás után álltak be a csónakok a kikötőbe, felvették a nagy értékű rakományt, s a királyi bárka nyomába szegődtek.
Bezzeg más érzések közepette vágtak neki az utasok most nagy titokban, éji sötétben, süvöltő szélben, vad hullámverésben ugyanannak az útnak, amelyet nem is olyan régen, szeptember 22-én megtettek már egyszer. Az abukiri győző örömünnepén ragyogó verőfényben, tükörsima tengeren ringott a királyi gálya Cimarosa zenéjének ütemére, harangok zúgtak, ágyúk díszsortüze dörgött, s ők francia vereséget ünnepeltek - igaz, kissé elhamarkodva -, és diadalittasan siettek a Vanguard elé. Mindössze három hónap telt el azóta, s lám, ma a király éjnek évadján, vaksötétben és viharban kénytelen tengerre szállni, hogy kétségbeesetten keressen menedéket a franciák elől - ugyanazon a Vanguard-on.
S még jó, ha egyáltalán eljut odáig.
Nelson partközelbe jött, amennyire csak jöhetett a hajó épségének veszélyeztetése nélkül; így is jó negyedmérföldet kellett a bárkának a kikötő végétől a vezérhajóig megtennie, s azalatt tízszer is elsüllyedhetett.
A királyi bárka - mert e vészterhes pillanatban, olvasóink engedelmével, a király bárkájára szeretnők irányítani egész figyelmünket - lassan közeledett a kikötőmedence kijáratához. Minél kijjebb ért, annál fenyegetőbbnek és közvetlenebbnek tűnt a veszély. A délkeleti szél, amely Afrika és Spanyolország partjain támad, s szabadon száguld végig a tengeren Szicília és Szardínia, Ischia és Capri mentén, a Baleároktól a Vezúv lábáig, kegyetlenül felkorbácsolta a tengert. Óriási hullámok ostromolták a partot, s a gátról visszazúdulva elnyeléssel fenyegették a törékeny vízi járműveket; a sötétben úgy tornyosult fölébük a hullámok íve, mint megannyi szörnyeteg harapásra tátott, óriás szája.
A bárka lassan közeledett a viszonylag csendesebb parti tengersáv határához. Még a királynénak is inába szállt a bátorsága, s legszívesebben visszafordult volna, amikor a vadul tomboló nyílt tengert megpillantotta. A király dermedten, némán ült a helyén. Görcsösen szorongatta térdével a kutya nyakát, és megbűvölten, rémülettől kimeredt szemmel bámulta az óriási hullámokat, amelyek úgy rohamozták a mólót, mint dühödt rozmárfalka, hogy a kőgáton megtörve, vészjósló nyögéssel hulljanak vissza, a homályban ezüstösen csillogó, finom szemű, sűrű permetesőt zúdítva át a gát falán. Thurn grófot nem riasztotta vissza a viharos tenger látványa. Megszokta, hogy a kapott parancsot törik-szakad teljesíteni kell. Megpróbált dacolni a veszéllyel, megpróbálta legyűrni a tenger ellenállását. Hajadonfőtt, tajtékkal borítva, a széllel s a zajgó tengerrel szemközt állt, mint a cövek, a bárka orrában - csak tapasztalt, sokat próbált tengerész képes ilyen szilárdan megvetni a lábát a hánykolódó hajón. Időről időre odaszólt bátorításul az evezősöknek. Mindig ugyanazt a két szót mondta, nyugodt, határozott hangon:
- Húzd meg! Húzd meg!
A bárka haladt előre.
A kikötőmedence határán túl azonban reménytelenné vált a harc a tengerrel. Három hullámot szerencsésen megnyargalt a bárka, teret nyert, de a három következő hullám előbbi helyére vetette vissza.
Thurn gróf belátta: esztelenség volna tovább küzdeni ezzel az ellenféllel. Hátrafordult, hogy a királytól megtudakolja:
- Mi a parancs, felség?
De nem jutott a mondat végére. Egyetlen pillanatra engedte csak könnyelműen ki a kezéből a bárka irányítását, arra az egy pillanatra, míg a király felé fordult, de ez is elég volt ahhoz, hogy egy minden eddiginél hatalmasabb hullám dühödten lecsapjon a hajóra, s vízzel árassza el. A bárka megingott, és nagyot reccsent. A királyné és a gyermekek felsikoltottak, azt hitték, ütött utolsó órájuk, a kutya panaszosan felvonított.
- Vissza! - kiáltotta a gróf. - Istenkísértés ilyen időben tengerre szállni! Hajnali öt órára tán lecsendesül a tenger.
Több se kellett az evezősöknek! Ezt a parancsot lesték már jóideje. Villámgyors csapásokkal visszafordították a bárkát, s a legrövidebb úton egykettőre partot is értek.
76 MICHELE HAJBA KAP A BECCAIÓVAL
Ezen a szörnyű éjszakán másnak is meggyűlt a baja a széllel és a tengerrel, nemcsak a királyi bárka fényes utasainak.
San Felice lovag szokás szerint fél háromkor tért haza ebédelni, de szokatlan izgalomban.
- Luisa! - kiáltotta már messziről. És megint: - Luisa!
Luisa kifutott a feljáróra. Azonnal megsejtette az izgatott hangból, hogy valami nagy dolog történhetett a férjével. Sejtése bizonyossággá vált, amint a lovagot megpillantotta.
San Felice arca falfehér volt.
A könyvtár ablakából a San Carlo utcára látni, a lovag akarva-akaratlan végignézte a szerencsétlen Ferrari felkoncoltatását.
A nyájas, szelíd modorú San Felice szívében rendkívüli bátorság lakozott, az a fajta bátorság, amelyre csak a nagylelkű, ízig-vérig emberséges emberek képesek. Mihelyt felismerte a futárt, felugrott helyéről, hogy a segítségére siessen. A könyvtár ajtajában azonban útját állta a trónörökös.
- Hová igyekszik, San Felice? - kérdezte hideg csengésű hangján, de a lehető legszívélyesebben.
- Hová?... Hová?... - hüledezett San Felice. - Hát fenséged nem tudja, mi folyik kint?
- Dehogynem, emberölés... Ugyan, mit törődik vele? Nem olyan nagy dolog manapság Nápolyban egy gyilkosság.
- De a király szolgáját ölik!
- Tudom.
- Ferrarit, a futárt!
- Ráismertem.
- De hogyan, miért? Azt üvöltik: "Halál a jakobinusra", és megölik a szerencsétlent, holott soha életében nem volt jakobinus, ellenkezőleg, a lehető leghívebben szolgálta a királyt.
- Hogyan? Miért? Ismeri a dicsőséges firenzei respublika bolognai követének, Machiavellinek a levelezését?
- Természetesen, fenség.
- Akkor bizonyára emlékszik, mit válaszolt Machiavelli a firenzei magisztrátusnak Ramiro d'Orco ügyében, akit, mint ismeretes, felnégyeltek, s testének négy darabját karóra tűzve az Imola tér négy sarkán helyezték közszemlére.
- Ramiro d'Orco firenzei volt?
- Igen, ezért is hihette a firenzei szenátus, hogy joga van követétől magyarázatot kérni e különös haláleset dolgában.
San Felice az emlékezetében kutatott.
- Machiavelli azt felelte: "Nagy jó uraim, nincs mit jelentenem Ramiro d'Orco haláláról. Legfeljebb annyit mondhatok: Cesare Borgia herceg mindenki másnál jobban tudja, kiből kell érdeme szerint embert s kiből hullát csinálnia."
- No ugye! - felelte a kalábriai herceg fakó mosollyal. - Okosabban teszi, kedves lovagom, ha visszamászik a létrájára, és eltöpreng Machiavelli válaszán.
A lovag visszamászott a létrára; még fel sem ért a harmadik fokra, amikor fény gyúlt agyában. Felfogta a célzás értelmét: Ferrari pusztulását szántszándékkal rendezte meg valaki, akinek érdekében állt a futár halála.
Negyedóra múlva a király hívatta a herceget.
- Várjon meg, sietek vissza - szólt föl a kalábriai herceg a lovagnak. - Valószínűleg fontos közlendőim lesznek.
A herceg nem egész egy óra múlva vissza is tért.
- San Felice, emlékszik még arra az ígéretére, hogy elkísér Szicíliába? - kérdezte.
- Igen, fenség.
- Állja a szavát?
- Természetesen, csakhogy...
- Mit, csakhogy?
- Elmondtam a feleségemnek a fenséges úr megtisztelő kívánságát...
- És?
- És ő is szeretne velem tartani.
A herceg megörült.
- Ez aztán az örömhír! Köszönöm, lovag, köszönöm. Végre lesz a hercegnének hozzá méltó társasága! San Felice asszony maga a testet öltött erény, ezt mindig is tudtam, nemhiába kértem önt annyiszor, hozza el feleségét az udvarba, vállaltassa el vele az udvarhölgy tisztét a hercegné mellett. Udvarunk dísze lehetett volna! Sajnos, mindig kosarat kaptam. S lám, most önként velünk tart! Mondja meg neki, kedves lovagom, hogy tárt karokkal várjuk!
- Megmondom.
- Hová siet? Még nem fejeztem be.
- Igaz, igaz.
- Ma éjjel indulunk.
A lovag nagy szemeket meresztett.
- Legjobb tudomásom szerint a király úgy döntött - mondta csodálkozva -, hogy csakis végveszély esetén hagyja el Nápolyt.
- Igen, de Ferrari halála mindent felborított, őfelsége fél tizenegykor elhagyja a palotát, és hajóra száll a királyné, a kis hercegnők, két öcsém, valamint a követek és a miniszterek társaságában. Nelson lord hajóján utaznak Szicíliába.
- Miért nem nápolyi hajón? Ha a király angol hajót részesít előnyben, alighanem vérig sérti a nápolyi tengerészeket.
- A királyné hallani sem akart másról. Nyilván kárpótlásnak szánták, hogy én viszont Caracciolo tengernagy hajóján utazom. Következésképp ön is, lovag.
- Hány órakor indulunk?
- Még nem tudom, de majd megizenem. Mindenesetre készüljön fel az útra, előreláthatólag tíz és tizenkét óra között kerül rá sor.
- Úgy lesz.
A herceg megszorította San Felice kezét, s mélyen a szemébe nézett.
- Számítok önre, ezt ugye, tudja?
- Szavamat adtam a fenséges úrnak - válaszolta San Felice, könnyed meghajlással. - Nagy kitüntetésnek tekintem, hogy elkísérhetem fenségedet; nem habozhattam elfogadni.
Azzal fogta a kalapját, az esernyőjét és távozott.
Az utcákon még mindig nagy tömeg hullámzott, morajlott. A Palota téren tüzet raktak - nem is egy, hanem három helyen -, s parázson sütögették Ferrari lovának a húsát.
A szerencsétlen futárt ízekre szedték. Ki a lábát, ki a kezét ragadta magához, s a szörnyű trófeákat körülhurcolták az utcákon, karóvégre tűzve - a lazzaronék nem ismerték ekkoriban sem a pikát, sem a szuronyt -, miközben torkuk szakadtából üvöltöztek: "Éljen a király! Halál a jakobinusokra!"
Az Óriás lejtőjén a lovag a beccaió-val találkozott össze. A beccaio Ferrari fejét kaparintotta meg. Egy narancsot dugott a foga közé, hosszú póznára tűzte, és így hordozta körbe a városon.
Nápolyban a jó ruha ekkortájt a liberalizmus jelének számított. A beccaió-nak a jól öltözött lovag láttán az az ötlete támadt, hogy megcsókoltatja vele Ferrari fejét. San Felice, mondtuk már, nem ismert félelmet. Undorral elutasította a véres csók gondolatát is, és erélyesen ellódította az aljas gyilkost.
- Nem úgy, nyomorult jakobinus! - dühöngött a beccaio. - Ha én azt mondom, csókold meg a hulla fejét, managgio la Madonna! megcsókolod, de rögtön.
Azzal nekiugrott a lovagnak.
A lovag maga elé kapta egyetlen fegyverét, az esernyőt.
"Jakobinus! Jakobinus!" - ordította a beccaio. A csatakiáltás hatására odatódult a csőcselék, s már éppen közrefogták fenyegetően a lovagot, amikor egy férfi furakodott villámsebesen át az embergyűrűn, egyetlen jól irányzott rúgással tíz lépésre röpítette a beccaió-t, és kivont karddal a lovag elé ugrott:
- Szép kis jakobinus, mondhatom! - förmedt a tömegre. - Hiszen ő San Felice lovag, a kalábriai herceg őfelsége könyvtárosa! No, halljam, mit akartok San Felice lovagtól? - mondta kihívóan, kardját sebesen pörgetve.
- Michele kapitány. Éljen Michele kapitány! Ő a mi emberünk! - kiáltották a lazzaronék.
- Ne azt kiáltsátok: "Éljen Michele kapitány", hanem azt: "Éljen San Felice lovag" -, de tüstént!
Bánja is a tömeg, halál reá-t üvölt-e vagy éljen-t, feltéve, hogy üvölthet.
- Éljen San Felice! - bömbölték mind kórusban.
Csak a beccaio hallgatott konokul.
- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét Michele. - Tudom én, hogy a lovag kertkapuja előtt látták el a bajodat, de attól még nyugodtan kiálthatod együtt a többivel: "Éljen a lovag!"
- Nincs ínyemre - felelte a beccaio.
- Ha van, ha nincs, kiabálsz, punktum, mert úgy parancsolom! De szaporán mondd ám, hogy éljen San Felice lovag - förmedt Michele a beccaió-ra -, vagy a másik szemed bánja!
S szavai nyomatékául megpörgette kardját a beccaio feje fölött. A beccaio holtra sápadt, sokkal inkább félelmében, mint dühében.
- Derék jó Michele barátom, ugyan hagyd el - szólt a lovag. - Légy belátással: ez az ember azt se tudja, ki vagyok.
- És ha nem tudja? Akkor sem volt joga önt arra kényszeríteni, hogy megcsókolja annak a szerencsétlennek a fejét, akit olyan galádul meggyilkolt. Ezerszer jobb persze ezt a fejet - egy tisztességes ember fejét - megcsókolni, mint a beccaió-ét, aki aljas, utolsó csirkefogó.
- Hallottátok! - üvöltötte a beccaio - Ez az alak azt mondja, hogy a jakobinusok tisztességes emberek!
- Hallgass, nyomorult! Te tudod a legjobban, hogy az áldozatod soha életében nem volt jakobinus! Antonio Ferrarinak hívták, amíg élt, királyi futár volt és őfelsége leghűbb szolgája. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg a lovagot. Lovag, mondja meg nekik - nem gonoszak ezek, csak elámította őket, vesztükre, ez a gazember -, mondja meg nekik, ki volt Antonio!
- Barátaim - szólt a lovag -, Antonio Ferrari csakugyan végzetes tévedés áldozata lett, mert hű szolgája volt ő jó királyotoknak, s a király keserű könnyeket hullat érte.
A tömeg döbbenten hallgatta a lovagot.
- Mered tagadni, hogy a fej Ferrari feje, s hogy Ferrari tisztességes ember volt? Beszélj már! Beszélj! Hadd cifrázom ki a pofád másik felét!
Michele felemelt karddal rontott a beccaió-ra.
- Kegyelem! - nyögte az, térdre hullva. - Bevallok mindent, ha úgy parancsolod.
- Nincs több szavam hozzád, gyáva kutya! Hordd el az irhádat, de rögvest, s ha legközelebb utamba hoz a sors, ügyelj, hogy idejében tisztulj előlem!
A beccaio eliszkolt. A tömeg, amely az imént még lelkesen éltette, most viszont annál dühödtebben pfujolta a beccaió-t, két részre szakadt. A többség a beccaio nyomába szegődött, őt pocskondiázta hazáig, a másik csoport ellenben Michelét és San Felicét fogta közre, lelkesen kiáltozva:
- Éljen Michele! Éljen San Felice lovag!
Michele a kertkapuban megállt, hogy kegyelemben elbocsássa a díszkíséretét, a lovag besietett a kertbe, s mint említettük, Luisáért kiáltott.
Most, hogy elbeszéltük, mit látott a lovag a könyvtár ablakából, s mi történt vele az Óriás lejtőjén, úgy hisszük, nem szorul magyarázatra halotti sápadtsága.
Luisa még nála is jobban elsápadt, amikor értesült a hazajövetel okáról, de egy szó nem sok, annyit sem szólt a terv ellen. Egyetlen kérdése volt mindössze:
- Mikor indulunk?
- Éjjel tíz és tizenkét óra között - felelte a lovag.
- Ne aggódjék, barátom - mondta Luisa -, mindent előkészítek.
S az úti készület ürügyén nyomban vissza is vonult szobájába. Giovanninának meghagyta, hogy az ebédet, szokás szerint, három órakor tálalja.
Luisa nem maradt a saját szobájában, hanem azonmód továbbment Salvatóéba.
A kötelesség és a szenvedély párharca eldőlt. Győzött a kötelesség, s most, hogy végképp feláldozta neki szerelmét, Luisa úgy érezte, jogot nyert forró könnyekkel elsiratni.
Sokat, sokat sírt Luisa, amióta azt felelte férjének: "Követem önt."
Maga nem írhatott Salvatónak, hisz nem tudta, hová címezze leveleit, de két levelet is kapott azóta tőle.
Salvato levelének minden sorából úgy sütött a szerelem, úgy ujjongott a viszontlátás reményének öröme, hogy Luisának majd a szíve szakadt belé. Istenem, de keserves csalódás éri majd Salvatót! Megérkezik ide, abban a biztos tudatban, hogy várja a nyitott ablak, a régi szoba, és ő maga, Luisa, aki itt zokog ebben a szobában - s ehelyett zárt ablakra talál, és Luisa - sehol.
Mégsem bánta meg ígéretét, jobban mondva a felkínált áldozatot. Érezte, tudta: most, az indulás pillanatában sem döntene másképp.
Behívta Giovanninát.
A komorna nagy sietve jött. Kint a konyhában összeakadt Michelével; megsejtette, hogy nagy dolgok vannak készülőben.
- Nina - szólt az úrnő -, ma éjjel elhagyjuk Nápolyt. Nyugodtan rád bízhatom, ugye, hogy a holmijaimat összeszedd és becsomagold, legalább olyan jól tudod, mire van szükségem, mint én magam.
- Valóban tudom - felelte a komorna -, és mindent meg is teszek, amit asszonyom óhajt, feltéve, hogy szíveskedik egy pontra nézve bővebb felvilágosítást adni.
- Ugyan mire vagy kíváncsi, Nina? - kérdezte Luisa, kicsit meghökkenve. Meglepte a komorna válaszának elszánt hangja.
- Asszonyom úgy mondta az imént, hogy "elhagyjuk Nápolyt".
- Igen, azt mondtam.
- Ez rám is vonatkozik?
- Ha te is úgy akarod, igen. Persze, ha a dolog nincs ínyedre...
Nina érezte, hogy túlságosan sokat engedett meg magának.
- A legnagyobb örömmel követném asszonyomat a világ végére is, ha a dolog csak tőlem függne. Sajnos, itt a családom.
- Nincs abban semmi sajnálatos, ha az embernek családja van, gyermekem - mondta Luisa szelíden.
- Bocsásson meg, asszonyom, úgy mondtam, ahogy a számra jött...
- Nem kell mentegetőznöd. Itt a családod, mondtad, s a család nem ereszt el Nápolyból, akartad mondani.
- Nem eresztenek el, asszonyom, semmiképpen - vágta rá gyorsan Giovannina.
Luisának Salvato jutott az eszébe. Talán könnyebben viseli el az ő távollétét, ha nem zárt kapu, üres ház fogadja, és ha akad valaki, akivel róla beszélhet. Ezért így folytatta:
- Azt tán csak megengedi a családod, hogy itt maradj a házat őrizni? Szívesen rád bíznám mindenünket.
- Megengedi, meg, de még mennyire! - kiáltotta Nina, magánkívül izgalmában. Ha Luisa nem olyan gyanútlan, ez az izgalom végképp felnyitotta volna a szemét.
- A legnagyobb örömmel vállalom, mert igen nagy megtiszteltetés számomra, ha asszonyom érdekein őrködhetem - tette még hozzá a komorna, nyugodtabb hangon.
- Akkor itt maradsz, Nina - szólt a fiatalasszony -, bár nehéz szívvel mondok le szolgálataidról. Remélem, nem maradunk sokáig távol. Ha valaki a távollétemben keresne, mondd meg neki, Nina - de jól figyelj, pontosan így mondd ám: férjem kötelességének tartotta, hogy elkísérje a herceget, s én kötelességemnek tartottam, hogy elkísérjem a férjemet. És tedd hozzá - ki tudná, ha nem te, aki mindenáron maradni akarsz, milyen nehéz szívvel válok meg Nápolytól - tedd hozzá, hogy könnyes szemmel mondtam búcsút a ház minden egyes szobájának és minden egyes bútordarabnak, külön-külön, és könnyezve mondok majd végső búcsút, az indulás pillanatában. Bátran beszélhetsz a könnyeimről, Nina, nem üres szó - magad is láthatod, hogy sírok.
Luisa szavai zokogásba fúltak.
Nina kárörömmel figyelte zsebkendője mögül, amelyet úgy emelt szeméhez, hogy eltakarja asszonya elől az arcán felvillanó kaján mosolyt.
- És, és - nem merte rögtön kimondani -, mit üzen, asszonyom, Salvato úrnak?
Luisa emelt fővel, átszellemült arckifejezéssel felelte:
- Mondd azt, hogy szeretem, szeretem mindhalálig. Most pedig eredj, szólj Michelének, hogy maradjon a közelemben. Okvetlenül beszélnem kell vele, mielőtt elutazunk, meg egyébként is szeretném, ha ő kísérne el a hajóhoz.
Nina kifordult az ajtón.
Luisa magára maradt. Ráborult az ágyra, arcát egy pillanatra a párnára fektette, majd egy utolsó csókot nyomva a párnára, maga is távozott.
A falióra hármat ütött. Az utolsó ütésre nyílt a dolgozószoba ajtaja, s a lovag, akit úgy látszik, semmi nem zökkenthetett ki megszokott életrendjéből, belépett az ebédlőbe, pontosan egyidőben a szemközti ajtón, saját hálószobája felől érkező Luisával.
Michele a lépcsőfeljárón álldogált, az ebédlő ajtaja előtt.
A lovag kutatóan pillantott körül.
- Hol van Michele? - kérdezte. - Remélem, nem ment el!
- Nem, dehogy, itt van! - felelte Luisa. - Gyere csak, Michele, a lovag hív. Én is szeretnék veled beszélni.
Michele belépett.
- Tudod-e, mit tett ma ez a fiú! - szólt a lovag, átölelve Michele vállát.
- Nem - rázta tagadólag a fejét Luisa -, de bizonyára valami jót.
És szomorkás mosollyal fűzte hozzá:
- A Marinellán bolond Michelének nevezik, de hű szíve többet ér minden okosságnál, legalább az én szememben.
- Nagy dolog, mondhatom! - szabódott Michele.
- Csakugyan szóra sem érdemes - mondta San Felice, nyájas mosollyal -, amilyen szórakozott vagyok, el is felejtettem hazajövet mondani: alkalmasint az életemet mentette meg.
- Ugyan, ugyan! - szólt ismét közbe Michele.
- Az életét! Hogyan? - kérdezte Luisa, izgalomtól elfúló hangon.
- Képzeld, egy gazfickó mindenáron arra akart kényszeríteni, hogy a szerencsétlen Ferrari fejét megcsókoljam, s mert nem tettem, jakobinusnak titulált. Ez a manapság nem éppen ártalmatlan szó megtette a magáét. Michele kivont karddal ugrott elém, úgy védett meg a tömeg dühétől. A fickó végül is elkotródott, ha jól értettem, engem fenyegetve. Mi baja lehet velem?
- Önnel nincs baja, annál inkább a házával. Itt, az ön ablakai alatt zajlott le szeptember 22-ről 23-ra virradóan egy merénylet - emlékezzék csak, mit mesélt akkor Cirillo doktor! Nos, ez a fráter egyike annak az öt-hat gazembernek, akiket a megtámadott olyan alaposan helybenhagyott.
- Aha! Egyszóval az én ablakaim alatt szerezte a szeme alatti forradást?
- Az ám.
- Hogy a házamtól irtózik, azt most már értem, de mi közöm ehhez nekem?
- Semmi, éppenséggel semmi; mégis azt mondanám, ha az Ópiac táján akadna dolga: "Lovag úr, ha meg nem sértem, nélkülem oda ne menjen."
- Ígérem, nem megyek. Most pedig öleld meg a húgocskádat, fiam, és ebédelj velünk.
Ez a megtiszteltetés nem először érte Michelét a lovag és Luisa részéről. Minden teketória nélkül asztalhoz ült, annál is inkább, mert amióta kapitánnyá rukkolt elő, úgy érezte, lényegesen csökkent a távolság közte és előkelő barátai között.
Négy óra tájban hintó állt meg az utcai kapu előtt. Nina kisvártatva betessékelte a kalábriai herceg titkárát. A titkár visszavonult a lovaggal a dolgozószobába, de mindössze néhány percre.
Michele úgy tett, mintha nem venne észre semmit.
A lovag kikísérte a herceg titkárát. A dolgozószoba ajtaján kilépve lopva Michelére intett, mintegy azt kérdve Luisától, beszélhet-e előtte.
Luisa bólintott. Tudta, hogy Michele bármikor kész az életét adni érte, sokkal inkább még, mint a lovagért.
A lovag megállt Michele előtt.
- Kedves Michelém - mondta némi töprengés után -, ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz egy árva szót sem arról, amit most hallasz. Nagy titkot bízunk rád.
- Hm, te tudod, miről lesz szó, húgocskám?
- Tudom.
- És csakugyan titok?
- Nem hallottad, mit mondott a lovag?
Michele két ujját keresztbe rakta a szája előtt.
- Mondja csak bátran, lovag, inkább kivágatom a nyelvem a beccaió-val, semhogy eljárjon a szám.
- Ma este mind elutazunk, Michele.
- Nem értem. Ki az a mind?
- A király, a királyné, a királyi család és mi magunk.
Luisa szeme könnybe lábadt. Michele lopva rápillantott, s meglátta a könnyeket.
- Hová utaznak? - kérdezte Michele.
- Szicíliába.
A lazzarone rosszallóan csóválta a fejét.
- Mi a baj? - kérdezte a lovag.
- Nincs szerencsém a királyi tanács tagjának lenni - mondta Michele -, de ha az volnék, istenuccse a király szemébe mondanám: "Felség, rosszul teszi!"
- Hiszen, ha olyan őszinte tanácsadói lennének, mint te vagy, Michele!
- Megmondták neki - vette vissza a szót a lovag -, megmondta Caracciolo tengernagy, megmondta Ruffo bíboros, de a királyné reszket, de Acton úr reszket, s a mai gyilkosság után a király úgy határozott, hogy mégis utazik.
- Aha! - bólintott Michele. - Sejtem már, mit keresett a gyilkosok között Pasquale Simone és a beccaio. Az a szerencsétlen, ostoba fra Pacifico viszont nyilván véletlenül cseppent bele, és annyit sem értett az egészből, mint a szamara.
- Egyszóval azt gondolod, Michele, hogy a királyné... - kérdezte Luisa.
- Pszt, húgocskám, Nápolyban gondolni sem tanácsos ilyet, nemhogy mondani. Üsse kő, a király mégis rosszul teszi, hogy elutazik. Ha Nápolyban marad, inkább odaveszünk mind egy szálig, de nem engedjük be a franciát! Hej, ha a nép tudná, mire készül a király!
- Úgy, úgy, de nem szabad megtudnia, Michele. Ne feledd, az imént fogadtál titoktartást. Egy szó, mint száz: ma este utazunk.
- Húgocskám is? - kérdezte Michele, rosszul leplezett megdöbbenéssel.
- Igen, Michele, ő maga akarta így, velem jön az én imádott gyermekem - szólt a lovag, s átnyúlt az asztal fölött, hogy megszorítsa Luisa kezét.
- Elmondhatja, lovag úr, hogy a felesége szent asszony! - mondta Michele.
- De Michele! - szólt Luisa figyelmeztetően.
- Hagyd csak, tudom, mit beszélek. Egyszóval utaznak ma este! Madonna! Be kár, hogy nem vagyok nagyúr, szívesen elmennék magam is.
- Gyere, Michele! Gyere velünk! - kiáltotta Luisa. Egészen felvillanyozta a gondolat, hogy lenne kivel Salvatóról beszélnie.
- Fájdalom, nem tehetem, húgocskám. A kötelesség kinek-kinek mást parancsol. Neked azt, hogy utazzál, nekem azt, hogy maradjak. Kapitány vagyok, a felkelt nép vezére, nem azért kötöttem kardot, hogy a beccaió-t riogassam vele, hanem hogy megvédjem Nápolyt, és hogy annyi franciát hányjak kardélre, amennyit csak bírok.
Luisa önkéntelenül riadt mozdulatot tett.
- Ne aggódj, húgocskám - nevetett Michele -, jut is, marad is.
- Hadd fejezzem be - szólt a lovag. - Tehát ma este a Vittoriánál csónakba ülünk, és kivitetjük magunkat Caracciolo tengernagy fregattjára. A fregatt a Tojáserődön túl vár. Szeretnélek megkérni, Michele, hogy maradj kishúgod mellett a beszállás pillanatáig, és vedd őt védelmedbe, ha kell, ahogy két órával ezelőtt engem megvédtél.
- Ó, ami ezt illeti, legyen egész nyugodt, lovag. Önért az életemet adnám, érette azonban bármikor darabokra tépetném magam. Üsse kő, de ha a nép tudná, mi készül, lenne itt olyan felfordulás, amilyen még soha!
- Egyszóval a szavadat adod, Michele - szólt a lovag, felállva az asztaltól -, hogy tapodtat nem mozdulsz Luisa mellől, míg bent nem ül a csónakban.
- Egyet se aggódjék, lovag, olyan híven kísérem én Luisát, mint az árnyéka, no persze úgy értem, mint az árnyéka verőfényes napokon, mert ma például hiába keresné bárki az árnyékát.
A lovag sietve dolgozószobájába tért. Nagy munka várt rá: rendet rakni a különféle iratok között, becsomagolni a temérdek könyvet, összekészíteni a sok, félbemaradt kéziratot.
Annál kevesebb dolga akadt Michelének. Ott téblábolt Luisa körül. Egyszerre észrevette, hogy húgocskája szép szeméből két nagy könnycsepp csordul ki. Ráemelte hűséges tekintetét, és azt mondta:
- Üsse kő, milyen szerencséje van némely embernek. A lovag, istenuccse, burokban született, Mannaggio la Madonna! Assunta ugyan meg nem tenné értem, amit te őérte.
Luisa felpattant, beszaladt a szobájába, és magára csapta az ajtót. Sebesen, de nem olyan sebesen, hogy Michele meg ne hallja felcsukló zokogását. Ellenállhatatlan erővel tört Luisára ma a sírhatnék, valahányszor egyedül maradt.
Egyszer már figyeltük, hasonló helyzetben, a falióra mutatójának lassú, egyenetlen futását. Akkor Salvato készült Nápolyból elutazni, nem Luisa; akkor két szív leste, velünk együtt, az óramutatót, kétségbeesetten, de mégsem annyira kétségbeesetten, mint most Luisa szegény, magányos szíve. Két szerető szív vigaszt lel egymásban, de miben lelhetett vigaszt Luisa? Egyedül a kötelességteljesítés tudatában.
A fiatalasszony szokása szerint átsuhant saját szobáján, s rögtön továbbment lábujjhegyen Salvato szobájába. A folyosón csodálkozva torpant meg: egy vidám nápolyi dal néhány taktusa ütötte meg a fülét. Giovannina énekelt, önfeledt jókedvvel. Luisa nagyot sóhajtott, de azt mondta magában:
- Szegény kislány! Lám, mennyire örül, hogy Nápolyban maradhat. Hiszen, ha én itt maradhatnék, ha a magam ura lennék, bezzeg vígan dalolnék én is!
Nina szilaj jókedve mégis olyan kirívó ellentétben állt az ő fájdalmával, hogy a szíve még jobban elszorult.
Beért a szobába, szerelme szentélyébe, s ott egyszeriben megrohanták gondolatai. Olvasóink sejtik már, miféle gondolatok. Egész élete elvonult előtte. Egész élete, mondjuk, mert Luisa emlékeiben egész élete arra a hat hétre korlátozódott, amelyet Salvato e szobában töltött.
Felelevenedett ismét a hat hét minden bánata és öröme, nyomasztó és derűs emléke, napról napra, sőt, óráról órára, azon a pillanaton kezdve, amikor a sebesültet ide hozták, s a betegágyra fektették, egészen addig a napig, amikor a lábadozó Salvato kilépett az ablakon a kis sikátorra, s kettejük ajka és lelke az első és egyetlen csók tüzében forrt össze.
Luisa hunyt szemmel, éber lélekkel követte, mint szokta, véget nem érő, szűziesen tiszta álma folyását. Egyszerre felriadt: motozást hallott az ajtón, majd a kulcslyukon át beszólt Michele. A tőle telhető leglágyabb hangon suttogta:
- Én vagyok itt, húgocskám.
- Bejöhetsz, Michele - felelte Luisa -, tudhatod, neked szabad.
Michele belépett. Levelet hozott Luisának.
A fiatalasszonynak a lélegzete is elállt. Megbűvölten nézte a levelet, a karja öntudatlanul mozdult érte.
Salvatótól jött volna? Hát megadatott mégis ez a végső vigasz? Az ő levele, az utolsó, itt és most?
- Porticiból érkezett - mondta Michele. - Kikaptam a postás kezéből, és futottam hozzád.
- Add ide, ó add ide! - kiáltotta Luisa. - Ő küldte!
Michele átadta a levelet, s a tárva maradt ajtóhoz lépett.
De még mielőtt becsukta volna, tétován visszafordult:
- Menjek? Maradjak? - kérdezte.
- Maradj, maradj! Előtted nincs titkom.
Michele ott maradt az ajtó mellett.
Luisa heves mozdulattal feltörte a pecsétet, s olvasni próbált. Hasztalan. Tekintete elködösült a könnyektől s az izgalomtól. Beletelt jó néhány perc, mire a köd eloszlott.
Végre nekifoghatott az olvasásnak:
Kelt San Germanóban, december 19-én reggel.
- San Germanóban van már, illetve ott volt, amikor a levelet írta - fordult Luisa Micheléhez.
- Olvasd csak, húgocskám, olvasd - biztatta Michele -, az jót fog tenni.
Luisa újrakezdte - mert az imént félbeszakította az olvasást, hogy lélegzethez jusson, s úgy maradt egy pillanatig, hátraszegett fejjel, a levelet szívéhez szorítva -, egyszóval Luisa újrakezdte:
Kelt San Germanóban, december 19-én reggel.
Édes Luisám!
Nagy öröm ért, sietek Kegyeddel megosztani. Viszontláttam az egyetlen embert, akit ugyanolyan forrón szeretek, mint Kegyedet, ámbár nagyonis másképp - viszontláttam apámat!
Hogy ki ő most és hol él, az titok, nem árulhatom el senkinek, még Kegyednek sem, bár ha a Kegyed közelében lehetnék, bizonyára elmondanám. Hogy is titkolnék bármit el Kegyed elől! Nevetnem kell a gondolatra is. Mert lehet-e az embernek titka saját jobbik énje előtt?
Egy egész éjszakát töltöttem tíz éve nem látott apám társaságában, egy egész hosszú éjszakát, este kilenctől hajnali hatig. Ő egész éjjel a halálról és Istenről beszélt, s én egész éjszaka a szerelemről és Kegyedről.
Fennkölt lélek az én apám, és - ami ritkaság! - mégis gyengéd, melegszívű. Forrón szeretett, sokat szenvedett és - ó, szánja kérem! - nem hisz Istenben.
Imádkozzék apámért, én védangyalom, a Kegyed imája bizonyára meghallgatásra talál, s Isten megadja neki a hit vigaszát.
Más nő zokon venné, hogy nem írtam le eddig is hússzor már: "Szeretem!" De Kegyed tudja, ugye tudja, Luisa, hogy levelem minden sora, minden szava eddig is erről vallott. Tudja, ugye, hogy ha apámról szólok, akiről Kegyeden kívül senkinek nem beszélhetek, ha megosztom Kegyeddel a viszontlátás örömét, az annyi, mintha a szívemet raknám a lába elé, mintha térden állva, szüntelenül azt hajtogatnám: szeretem, én egyetlenem, szeretem! Luisa!
Szépséges tündérem, pálmatündér, húsz mérföldnyire vagyok Kegyedtől, s mire jelen levelemet kézhez veszi, annál is közelebb leszek. A bandák le-lecsapnak ránk, gyilkolnak, kegyetlenkednek, de meg nem állíthatnak bennünket. Mert mi nem hadsereg vagyunk, nem katonák, akik egy királyságot készülnek elfoglalni, s fővárosába bevonulni; mi egy eszme vagyunk, világot rengető, világot hódító eszme.
Mi üt belém, most meg már politizálok!
Fogadok, tudom, hol olvassa a levelemet. A mi szobánkban, az ágyam szélén ülve. A mi szobánkban, ahol rövidesen újra találkozunk. Akkor, ó, akkor egyszeriben semmivé foszlanak majd a válás hosszú, hosszú napjai...
Luisa nem bírta folytatni. Szemét elfátyolozták a kitörő könnyek, hangja elcsuklott.
Michele odafutott hozzá, mellé térdepelt.
- Bátorság, kishúgom, bátorság! - mondta. - Nagyszerű dolog, amire készülsz, nem maradhat el érte a Jóisten jutalma. És - édes Istenem! - hisz olyan fiatalok vagytok mindketten, egyszer tán egymásra is találtok.
De Luisa búsan rázta meg a fejét.
- Nem, nem - s e mozdulatra úgy hulltak lehunyt szeméből a könnyek, mint a záporeső -, nem látjuk mi egymást soha-soha többé. De jobb is így, túlságosan szeretem őt, Michele, most tudom csak, mennyire, amióta úgy határoztam, hogy elutazom.
- Bármennyire fájdalmas, hogy nem láthatod viszont - felelte Michele -, az igazat szólva van ebben jó is. Nanno szörnyű véget jósolt szerelmeteknek.
- Mit bánnám én Nannót, mit a világ összes jóslatait, ha szabadon, büntetlenül átengedhetném magam szerelmünknek - kiáltotta Luisa.
- Olvasd tovább a levelet, jobb, ha olvasol.
- Nem, nem - szólt Luisa, és félig olvasatlanul keblébe rejtette a levelet -, nem lesz erőm elutazni, ha tovább ecseteli, milyen boldoggá teszi a viszontlátás.
Hirtelen meghallották, hogy San Felice Luisáért kiált.
A fiatalasszony kifutott a folyosóra. Michele betette a szoba ajtaját, és utána indult.
Luisa Cirillo doktort pillantotta meg az ebédlő nyitott ajtaján át. A doktor a szalonban várakozott.
A fiatalasszony fülig pirult. Cirillo doktor ismerte titkát. Annál is inkább, mert Salvato levelei, Luisa tudomása szerint, a liberális csoport közvetítésével érkeztek, s a doktor tagja a csoportnak.
- Drága barátnőm - szólt a lovag Luisához -, jó doktorunk, akit oly rég nem láttunk, egészséged felől tudakozódik. Remélem, kielégítő lesz a vizsgálat eredménye.
A doktor meghajolt a fiatalasszony előtt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa: Luisa feldúlt, elgyötört.
- Betegünk jobban van - jelentette ki -, de nem teljesen gyógyult. Örülök, hogy éppen ma jöttem.
A doktor megnyomta a ma szót. Luisa lesütötte a szemét.
- Egyszóval szedhetem a sátorfámat - mosolygott San Felice. - Be jó is az orvosoknak, joguk van olyasmihez, amihez a férjnek sincs. Ezer a szerencsétek, hogy azt se tudom, hol áll a fejem a sok dologtól, máskülönben okvetlenül a kulcslyuknál hallgatóznék.
- Azt bizony rosszul tenné, kedves lovagom - tréfálkozott Cirillo -, mert mi ketten főbenjáró politikai titkokat készülünk megtanácskozni, ugye, gyermekem?
Luisa szája kényszeredett, torz mosolyra rándult. Önkéntelenül nagyot sóhajtott.
- Menjen, lovag, hagyjon magunkra, az ügy komolyabb, mint hittem - mondta erre Cirillo.
Nevetve kituszkolta San Felicét a szobából, és gondosan becsukta mögötte az ajtót. Majd odasietett Luisához, s kezét kezébe fogta.
- Magunk vagyunk, édes lányom. Vallja be: sírt.
- Ó, igen! Sírtam, sokat sírtam! - felelte Luisa elhaló hangon.
- Amióta megkapta a levelet? Vagy előtte?
- Előtte is, utána is.
- Csak nem érte baj Salvatót?
- Istennek hála, nem!
- Akkor jó. Salvato nemes, erős jellem. Kevés hozzá fogható fia van szegény nápolyi hazánknak, pedig ha valaha, most nagy szükség lesz rájuk! Egyszóval nem miatta sírt. Mi bántja?
Luisa nem felelt, csak a szeme lábadt újból könnybe.
- San Felice ríkatta volna meg? Nem hinném.
- Hogy gondol ilyet! Ő, az én drága apám, ő, a megtestesült jóság! - csapta össze a kezét Luisa.
- Értem már. Ő utazik, s ön marad.
- Ő utazik, s én elkísérem.
Cirillo ámulva tekintett Luisára. Nézte, nézte, s egyszerre kicsordult a könnye.
- Luisa, Luisa, micsoda jóság lakozik önben. Angyal, valóságos angyal, nincs, nem lehet párja a mennyekben sem!
- Hogy lennék angyal, hisz sírok! Az angyalok teljesítik a kötelességüket, és nem sírnak.
- Tegye, amit tenni szándékozik, Luisa, és sírjon nyugodtan, mennél jobban fáj, annál nagyobb az érdem. Teljesítse, kérem, a kötelességét, s én is teljesítem a magamét, elmondom Salvatónak, mit szenvedett. Menjen csak, Luisa! És imádkozzon, kérem, olykor-olykor értem is. Az önéhez hasonló lelkek imája mindenekfelett kedves az Úr fülének.
Cirillo erőnek erejével Luisa kezét akarta megcsókolni, de Luisa a doktor nyakába borult.
- Csókoljon meg, mint apa a lányát - rebegte.
A kitűnő doktor tisztelettel, sőt, imádattal csókolta homlokon Luisát, aki azt súgta közben:
- Ó, ugye elmondja neki, ugye elmondja!
Cirillo néma kézszorítással felelt.
Ebben a pillanatban nyitott be San Felice; feleségét barátja karjaiban találta.
- Ejnye, doktor, hát így kúráljuk a betegeinket? Csókkal?
- Nem, de csókkal szoktam búcsúzni azoktól, akiket szeretek, becsülök, akiket csodálok. Ó, lovag, lovag, beh boldog ember is ön!
- Meg is érdemli, jobban, mint akárki - szólt Luisa, és a keze után nyúlt.
- Az érdem nem minden - felelte Cirillo. - Nos, a viszontlátásra, lovag - mert erősen remélem, hogy egyszer még viszontlátjuk egymást. Menjen csak, szolgálja a herceget! Én maradok, és igyekszem a hazámat szolgálni.
Összefogta a lovag és Luisa kezét, jó erősen megszorította, majd így folytatta:
- Sokért nem adnám, ha Szent Januáriussal cserélhetnék - no nem éppen azért, hogy évente kétszer csodát míveljek, bár az sem csekélység a mi korunkban, amikor a csoda ritkább, mint a fehér holló - hanem, hogy méltóképpen megáldhassalak benneteket. Isten veletek!
Sarkon fordult, és szinte futva távozott.
San Felice a feljáróig kísérte, utána integetett, aztán visszatért feleségéhez.
- Tíz órakor értünk jön a herceg kocsija - mondta.
- Tíz órára készen állok - felelte Luisa.
És úgy is tett. Elbúcsúzott a szívének oly kedves szoba minden zugától, bútorától, levágott egy fürtöt szőke hajából, s a szőke fürttel a feszület lábához kötözött egy cédulácskát, amelyre mindössze két szót írt: "Fivérem, szeretlek!", majd felszállt férje karján a herceg hintajába, könnyben úszva, mint Mária Magdolna, de tisztán, mint a szent szűz.
Michele kiült a bakra.
Nina búcsúzóul kezet csókolt úrnőjének. A komorna reszketett örömében.
A hintó ajtaja becsapódott. Elindultak.
Mondottuk már, hogy aznap este nagy vihar volt Nápolyban. Szél rázta, eső és jégeső verte a hintó üvegablakát. Jól látszott az éjszakai homály ellenére, hogy forr, tajtékzik a tágas öböl egész felszíne, hogy csapkod a hullám. San Felice rémülten nézte a dühöngő tengert. Luisa észre sem vette: az ő lelkében a kintinél sokkalta rémítőbb vihar tombolt. A lovag elszörnyedt a gondolatra, hogy ilyen veszélynek tegye ki a szívének legdrágább teremtést. Luisa felé fordult. A fiatalasszony sápadtan, mozdulatlanul, lehunyt szemmel, könnyáztatta arccal ült a hintó sarkában - azt hitte, a sötétség jótékonyan eltakarja könnyeit. A lovag hirtelen rádöbbent, hogy a felesége, úgy látszik, súlyos áldozatot készül érte hozni. Ajkához emelte Luisa kezét, s egy csókot nyomott rá. Luisa kinyitotta a szemét, és könnyein át férjére mosolygott:
- Milyen jóságos is ön, barátom - mondta. - Mennyire szeretem!
A lovag átkarolta Luisát, fejecskéjét a mellére vonta, félrehajtotta a selyemköpeny csuklyáját, s reszkető ajakkal egy forró, apainak semmiképp nem nevezhető csókot nyomott Luisa hajára.
Luisa önkéntelenül felnyögött.
A lovag úgy tett, mintha nem hallaná.
Elérkeztek a Vittoriához.
Egy hatevezős csónak várt a parton. A hajósok alig-alig bírtak a csónakot elsodrással fenyegető hullámokkal.
A hintó megállt. Mihelyt a hajósok észrevették, hogy megjöttek az utasok, torkuk szakadtából kiáltották:
- Siessenek, siessenek! A tenger viharos, alig bírunk a csónakkal.
Igazat beszéltek, San Felice egyetlen szempillantással felmérte a veszély nagyságát: a csónak utasai életükkel játszanak.
A lovag súgott valamit a kocsisnak, súgott valamit Michelének, belekarolt Luisába, és levezette a partra.
Még oda sem értek, amikor egy a fövenynek csapódó hullám valóságos tajtékesővel borította el őket.
Luisa felsikoltott.
A lovag magához ölelte, és egy pillanatig a szívére szorította.
Aztán odaintette Michelét.
- Várj itt - fordult Luisához -, én beszállok elsőnek. Utána Michele meg én egyesült erővel besegítünk téged is a csónakba.
Luisát a fájdalom teljesen elcsigázta, s a testi-lelki összeroppanás küszöbére taszította, úgyhogy jóformán megbénult az akaratereje. Félig öntudatlanul tűrte, hogy a lovag átadja tejtestvérének.
San Felice lovag elszántan a bárkához lépett. A hosszú csáklyákkal felfegyverzett két embernek nagy nehezen sikerült a folyton mozgó csónakot egy pillanatra a part közelébe lökni. A lovag beugrott, és rákiáltott a hajósokra:
- Indulás!
- Mi legyen a hölggyel? - kérdezte a gazda.
- Ő marad - felelte San Felice.
- Ami igaz, az igaz - helyeselt az ember -, nem csónakázásra való idő ez, különösen nem asszonyoknak. Nyomjátok meg; fiaim, nyomjátok, rajta, mind egyszerre!
A bárka egy szempillantás alatt tíz ölnyire távolodott el a parttól.
Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy Luisa jóformán fel sem fogta a férje szándékát, nemhogy perbe szállhatott volna vele.
Amikor a bárkát hirtelen eltávolodni látta a parttól, rémült kiáltásban tört ki. Megpróbálta kitépni magát Michele karjaiból, hogy a férje után fusson.
- Hát én! Hát én! Itt hagy, magamra hagy?
- Megfogadtam apádnak, hogy úgy vigyázok rád, mint a szemem fényére. Mit szólna hozzá, ha ilyen veszélynek tennélek ki? - kiáltotta vissza San Felice.
- De én nem maradhatok Nápolyban! - sikoltott Luisa, kezét tördelve. - El akarok menni, veled akarok menni! Segíts, Luciano! Ha maradok, végem!
A lovag messze járt már. Egyetlen mondata ért el még a partra, a szél szárnyain:
- Rád bízom őt, Michele!
- Nem, nem akarom! - Luisa kétségbeesése nem ismert határt. - Csak te segíthetsz, Luciano! Hát nem érted! Szeretem őt!
Ez a kétségbeesett kiáltás - a végső izenet - felemésztette Luisa maradék erejét. Élettelenül, ájultan csuklott össze.
- Luisa! Luisa! - élesztgette Michele tejtestvérét.
- Ananké! - mormolta egy hang Michele mögött.
A lazzarone odafordult.
Egy asszonyi alak állt mozdulatlanul a parton. Nanno - ismerte fel hirtelen Michele egy villám fényénél az albán jósnőt. Nanno végignézte a lovag elindulását Szicíliába, látta, mint reked Luisa végleg Nápolyban, s ez a látvány csalta ajkára - görög nyelven - a titokzatos, félelmetes szót, amelyet utolsó fejezetünk címéül választottunk: végzet.
A bárka ebben a pillanatban a lovaggal együtt végleg eltűnt a Tojáserőd komor, súlyos tömbje mögött.
Jegyzetek
Nelson levelét egyetlen betű változtatás nélkül közöljük, mivel fontos történelmi dokumentum; ez bírta rá IV. Ferdinándot, hogy Franciaország ellen háborút indítson. [VISSZA] Miközben a szerző e sorokat papírra veti, előtte van egy korabeli metszet, amely a két szerencsétlen bevonulását örökíti meg. Szinte mondanunk is felesleges, hogy a legutóbbi négy-öt fejezetben hajszálnyira sem tértünk el a történelmi tényektől. [VISSZA]18. Szó szerint idézzük Nelson levelét: "The napolitan officers have no lost much honour for God knows they had but little to lose; but they lost all they." Nelson levelei és jelentései. V. kötet, 195. l. Eg
yébként nemsokára bővebben is kifejtjük véleményünket a nápolyiak bátorságáról, éspedig abban a fejezetben, ahol a kollektív és egyéni bátorság kérdéséről esik szó. [VISSZA]19. Egyetlen szó változtatás nélkül közöljük a kiáltvány hiteles szövegét Ehhez foghatóan hazug, arcátlan dokumentum nem íródott tán még soha, mióta a világ világ. [VISSZA]
Reméljük, olvasóink helyeslésével találkozik az az elgondolásunk, hogy a történelmi epizódok szereplőit valódi nevükön említjük, így jártunk el Gourdel ezredes és Claie szárnysegéd esetében, s így jártunk el jelenleg Trémeau kapitány esetében is. Bizonyságául annak, hogy amit elmondunk, történelmi tény, nem mi találtuk ki, nem mi halmozzuk önkényesen a borzalmakat. [VISSZA]21. Saint-Germain en Laye: Sanctus Germanus in Ledia. [VISSZA]
l, hogy az idézett levélkék eredetije a szerző birtokában van. [VISSZA]