Önts vizet a kezemre, fiam és tanítványom, nehogy mocskos kézzel nyúljak a régi szent dolgokhoz. Illő, hogy a tanítvány szolgálja mesterét, ezért ne vonakodj ettől a szolgálattól te sem. Mert írva van, hogy Élisa vizet öntött mesterének, Élijáhunak kezére, s ezzel példát mutatott minden tanítványának, hogyan kell szolgálnia mesterét. Én ugyan nem vagyok Élijáhu, csupán a nagyok tanítványainak egyike, s te nem vagy Élisa, fiam, de ki tudja, nem választ-e ki egyikőnket a Szent, áldott legyen, nagy és dicső szolgálatokra? Ha pedig engem nem, hanem téged, hiszen fiatal vagy még, s nem tudhatjuk, milyen út nyílik előtted, akkor is illő, hogy megtanuld: tiszteld a mestert, szolgáld őt, s így nevelődj alázatosságra, mert csak az tudja elhordozni akár a kicsi, akár a nagy terheket, aki alázatos. Éppen ezért mondják a Bölcsek, hogy fontosabb a mester szíves szolgálata még annál is, amit tőle tanul, mert a legnagyobbat tanulja meg, az alázatosságot, ami nélkül semmi egyéb tudomány meg nem tanulható.

Mondom, nem akarok mocskos kézzel nyúlni a régi szent dolgokhoz. És ez a kézmosás legyen jelképe a lélek megtisztálkodásának is. Mert mikor tiszta kézzel föllebbentem a nehéz függönyöket Mósze atyánk történetéről, nemcsak ő lesz előttetek láthatóvá az örök időtlenségben, hanem az Örökkévaló is, áldassék, valamint az a világ, amelyben nincs sem tér, sem idő, de amelyből tér is, idő is származik.

Különösen tisztán kell közelítenünk ahhoz a világhoz, fiam, mert Mósze atyánk ifjúságától kezdve késő vénségéig, amíg csak Isten csókja vissza nem vette a lelkét, nagy fáradalmak, megpróbáltatások, alázatos imádságok és Istennel folytatott szent pörlekedések között oda akarta vezetni népét, Izraélt s népével együtt az egész emberiséget.

Itt, az illatozó olajfa árnyékában csendesedjék el a lelked, fiam, s testben-lélekben tisztán figyelj. Én, Rabbi Jochanan ben Geula, öreg vagyok már, hajam, szakállam őszbe csavarodik, elmém gyengült, tudásom csekély, de alázattal szólalok meg, te pedig nyisd ki a füledet. Ne csupán a testi füledet, fiam, hanem azt a lelkit is, amely nemcsak a testi füllel nem hallható hangokat hallja meg, hanem még a fény hangjait is. Figyelj ezekre a hangokra, tán az én rekedtes, öreges hangom éreztet majd belőlük valamit. És nyisd tágra a szemedet, fiam, ne csak a testi szemedet, hanem a lelkit is, amely látja a láthatatlant, látja a hangot, a mennyeit. És ne gondolj semmi egyébbel, csak azzal, amit lelki füled hall, lelki szemed lát. Sőt a testi füleddel-szemeddel ne is érzékelj most semmit, feledd el, milyen rút, gyenge, görnyedt, öreg ember szól hozzád, ne vedd észre szavaim nyerseségét, mondataim ziláltságát, összekapkodott jelzőim, fakó jelképeim szegényességét, ne törődj vele, mikor eszünk, tűrd a szomjúságot is, amíg egy-egy szakasz elmondása után pihenőt tartok, amikor ihatsz. Lásd, jó itt a csendben, a virágzó olajfa mézes illatai között az árnyékban ülni, cirógattatni arcunkat a könnyű szellővel, s megfeledkezni minden nyomorúságról, nehéz kötelezettségről, ami a világban vár bennünket. Ha pedig elborul az Ég, dörög és villámlik, szakad a zápor, csattog a jégverés, majd födél alá megyünk, fiam, s a gyékényre ülve folytatjuk megfeledkezésünket a kívül tomboló-fenekedő világról. Lehetséges, fiam, hogy némely éjszaka le sem fekszünk, hanem a Hold fényénél vagy a lámpa barátságos világánál beszélgetésben töltjük az időt hajnalig. Bár tudod, mennyire szükséges már nekem az éjszakai alvás. Hiszen évről évre jobban kívánkozom a mihamar elkövetkező szunnyadás után, amikor őseimhez térek majd, s velük szunnyadok, ahogy az egész Kozmosz szunnyadni fog egyszer, hogy azután ismét új teremtés kezdődjék, új világ és új ember az újra elkövetkező szunnyadásig.

Így készülj föl, fiam és tanítványom, silány elbeszélésem meghallgatására. De annyira már ismersz, hogy tudod, minden erőmet, minden jó szándékomat össze fogom szedni, amire csak képes vagyok még, mert meg van írva, hogy a mester szeresse tanítványát, mint önmagát, én pedig szeretlek téged, mint enmagamat, még magamnál is jobban, ha lehetséges. És azt is megmondották Tanítóink, ha nincs meg tanítvány és mestere között a tökéletes bizalom, jobb, ha elválnak útjaik. Mert hiábavaló akkor a mester minden igyekezete, a tanítvány minden tudásvágya, semmi jó nem származik belőle, sőt inkább rossz. De hát erről, ugye, fiam, köztünk szó se essék.

Türelmetlen vagy, szeretnéd már hallani, ki volt, mi volt, milyen ember, milyen lélek, miféle szellem volt Mósze atyánk. Mert sokat hallottál, olvastál róla, de mindez zavaros, homályos. Nemhogy tisztábban látnád, amit látni kívánsz, hanem még kevésbé látod. Ha igazán őszinte vagy - s az vagy! -, még meg is vallhatod, több lett benned a kételkedés, mint a tudás, több a kérdés, mint a bizonyosság... Bele is fáradtál talán olyan régmúlt események vizsgálgatásába, amiknek, mint mondani szokták: nem veszed semmi hasznát... Jó, ne tiltakozz, de néha kételkedel Mósze atyánk történetiségében, azt gondolod, mondai, jobb esetben mitikus alak, benne testesítette meg egy nép a legjobb szándékait, legtisztább céljait, rejtett, szellemi történetét, egész sorsát. Hogy csupán merő szimbólum, mint annyi másféle hatalmasan megnövesztett félisteni alak.

De ha figyelmesen hallgatsz, a zavar, a homály fokról fokra elenyészik, a világosság egyre nő, a jelkép valóságos életté tüzesedik, s a történeti valóság valóságosabb lesz, mint ha valamelyik nemrég élt hadvezér, államférfi, művész levelezését, naplóját olvasod, múzeumban a kabátját, botját, kalapját, papucsát szemléled, fényképeit nézegeted. Ennek így kell lennie, fiam, mert én tudom, ki, mi volt ő, azt is tudom, hogy volt. Így tehát neked is hinned, tudnod kell végül, s meg kell győzetned magad általam. És le kell borulnod az élet és a halál e nagysága előtt, ha majd szavaimat befejezem. Mert én csak mélységes megrendüléssel tudok gondolni óriási alakjára, amihez foghatót nem mutathat föl nép.

Nép? Nem volt nép. Egy sereg törzs, nemzetség, család gyüledéke volt, amelyet csak lazán fogott össze a közös eredet tudata s emlékezés egy valamikor volt, valamikor megnyilatkozott Istenre, akinek ismeretét az ősatya, Ábrahám vitte magával a Folyamközből Kánaánba, s adta tovább fiának, fia fiának s a késői unokák némelyikének. Ábrahám Teráhtól származott, mi pedig tudjuk, hogy ez a Teráh maga a Hold volt, a Nap fia és férje, akivel először a Hajnalcsillagot, Hélal ben Elóhimot nemzette, azután, mérhetetlen termékenységében a többi csillagokat, még akkor, amikor nem volt idő, s nem volt látható világ. Az örök jelenben. Ez az örök jelen azonban fokonként múlttá változott, mert a világgal együtt süllyedő ember számára menthetetlenül múlttá változik az időtlen isteni világ, amelyet valaha közvetlenül szemlélt az időtlenségben. Múlttá válván, az ember csak a folyton egymásra hullámzó megnyilvánulásokat látja, magát az örök, időtlen, isteni valóságot nem. Így lépett a láthatatlan, érzékelhetetlen Isten helyébe a Holdnak, a megnyilvánulásnak, a tükröződésnek imádása, Teráh imádása. Nem az Atyáé, hanem az égitesté. Teráh isten volt, s tőle származott Ábrahám.

De lám, a teráhiták kicsinyke néptörzs az Eufrátész mentén, a tikkasztó sivatag, a félelmes pusztaság szomszédságában, ide s tova vándorolva nyájaival hasonló jámbor rokontörzsek között, amelyek valamennyien ugyanannak az Istennek gyermekei voltak, ha nem nevezték is éppen Teráhnak, hanem Szinnek, Nannarnak vagy egyébnek, elvitték időtlen emlékeiket Istenükről más tájakra, s igyekeztek nemzedékről nemzedékre átadni, kiválasztva ennek a tudásnak méltó hordozóit, a testben-lélekben-szellemben alkalmasakat. De jaj, az ember fokról fokra süllyed az anyagi világba, s vele együtt süllyed maga a világ. Hiába vigyáz az ajándékul kapott kincsre, hiába őrzi, takargatja, ássa el titkos helyre, óhatatlan, hogy egy-egy darabkát olcsó áron el ne vesztegessen belőle. A természet semmit sem ád ingyen. Hogy nyájaid jóllakhassanak, s belőlük jóllakhass te is, hogy a gyapjúból ruhát szőhess fázó testedre, bőrükből sarut varrhass forró homoktól égetett, kövektől hasogatott lábadra, őrizned, terelgetned, itatnod kell, s hogy megtehesd, cserébe odaadod nappali imádságaidat, éjszakai elmélkedéseidet. Hogy a földből gabonát csikarj ki, s legyen kenyered, oda kell adnod verejtékedet, izmaid fáradságát, a pihenésből pedig nem veheted el azt az időt, ami elmélkedésre szükséges. Lopnod kell és csalnod, hazudnod kell, sőt ölnöd is, ha más mód nincs életed megtartására. Ölnöd nyájaid legelőjéért, gabonaföldedért, ivóvizedért.

S valahányszor ezt teszed, odaadsz valamit az örök, isteni kincsből. Apránként vesztegeted el a tudást. Odaadod a mindennapi falatért, családod falatjáért, ivóvizéért, földedért, lisztedért cserébe az igazi kincseket, mert ha életed, gyerekeid, rokonaid, néped élete áldozatul esik a természet támadásainak, velük együtt áldozatul esik az alkalom, hogy te is, ők is, valamennyien továbbadják Isten ismeretét s a szent feladatot, amit be kell töltenetek: a visszatérést a Gan Édenbe, az Istennel való egységbe, amelyből az ember kiszakadt.

Minden erőnket össze kell szednünk, meg kell feszítenünk, hogy megállhassunk ezen a lejtőn, legalább megállhassunk, ha már gyengék vagyunk, hogy visszatérjünk az elveszett Paradicsomba. De hányan vannak, akik valóban érzik az egyre gyorsabb süllyedést, s meg akarják állítani? Kevesen, igen kevesen, s egyre kevesebben. Az emberek száma szaporodik, az Édenre emlékezőké fogy. Ábrahám még meg akart állni, s meg is állt. Izsák még meg akart állni, és meg is állt. Jákób küzdött az angyallal, s bár belerokkant a küzdelembe, hiszen kimarjult a csípője, de még megállt. Fiai azonban már meg akarták ölni testvérüket, aki az Ég csillagaival beszőtt, csodálatos ruhát viselte, s még jó, hogy csak egy kiszáradt kútba dobták, majd eladták rabszolgának Egyiptomba. Jákób az atyai áldást már csalással vette meg. És Izmaél, Ábrahám egyik fia nem Hágártól, a rabszolgától született-e, akit Szárai követelésére kitaszított a pusztába, éhség, szomjúság, forróság, éjszakai hideg s ólálkodó vadállatok veszedelmei közé? Uramisten, micsoda aljasságokat, hazudozásokat, csalásokat, versengéseket műveltek Jákób fiai is, nem szólván a tömeggyilkosságról, amit húgukért, Dinahért követtek el Szikhemben, csupán mert Szikhem fejedelme olthatatlan szerelemre lobbant Dinah iránt. Persze, mindez jelkép. Nem valóságos személyek története.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy már Ábrahámnak meg kellett semmisítenie Teráh, a Holdatya bálványát, s hogy hűségesen megállhasson a láthatatlan, az érzékelhetetlen, az anyaghoz nem köthető Isten mellett, ki kellett vándorolnia Szineár földjéről, a Hold tartományából, féltékenyen őrizve legnagyobb kincsét, Isten és az Éden emlékezetét? És ki ne értené meg Ráchelt, aki apjától, Lábántól való távozásakor ellopta a teráfokat, a csodatevő bálványkákat, s még hazudott is, csak hogy megmentse magának őket? Pedig ez a Ráchel Jákób felesége volt, kétszer hét évig szolgált érte, s ő szülte a kiválasztott fiút is, Jószifot, azt az egyet, aki az égboltozat képére szőtt csodálatos köntöst megkapta.

Ez a nép - a hikszosznak nevezett keveréknép - egyiptomi uralma idején, sőt tán e harcias népséggel együtt vonult Gósenbe, hogy éhen ne haljon a kiégett pusztában. Az okos Jákób fölismerte a történeti helyzetet, tudta, mennyit ér az Alsó Birodalom trónusán egy nagy katonai erővel rendelkező hódító király, aki könyörtelenül eltapossa a legyőzött ország városait, fejedelmeit, hivatalnokait és isteneit, a saját istenének épít templomot, s örömmel üdvözöl minden istent, aki nem tartozik Egyiptom istenei közé. Jákób megragadta ezt az alkalmat. Bevezette éhező, szomjazó, a leselkedő pusztai népektől körülólálkodott népét Gósenbe, s miután hálásan leborult az uzurpátor király lába előtt, hűséget fogadván a maga, egész népe nevében a győzőnek, berendezkedett a bőség tartományában, s nyugodtan hunyta örök álomra a szemét.

És következtek az egyre sokasodó nemzedékek. Gazdag földön éltek, pálmaligetek hűvös árnyékában, csillogó csatornák között, bőséges legelőkön legeltették nyájaikat, marháik elszaporodtak, csinos házakat építettek félig egyiptomi, félig héber módon, de sátrakban is laktak, ahogy legeltető népnek kényelmes és kellemes. Véneik és bölcseik még őrizték Jákób, Jiszhak, Ábrahám emlékét s az ő Istenük emlékét, azét az Istenét, aki nem égitest, nem is bálvány, mint Teráh bálványa volt, nem lakik és nem él teráfokban, mint Ráchel istene és istenei, kövekben, fákban sem él, meg nem nyilvánul.

Jól élt ez a nép, elfelejtette múltját, az éhséggel küzdő atyák szenvedéseit, Isten után sóvárgó vágyait. Citerákat pengetett, gabonát vitt az állami raktárakba, amiknek elseit Jószif építtette, gyapjút szállított Kemt, azaz Egyiptom híres takácsainak, hogy lenge fátylakat szőjenek illatszertől illatozó, kenetekkel kellemkedő, ékszerekkel ékeskedő, bűvös asszonyoknak, válogatott templomi táncosnőknek nemcsak a hikszosz uralom alatt álló Birodalomban, hanem Felső-Egyiptomban, Kusban, Szaábában, Ofirban, a tengerparti gazdag foinik városokban, a virágos-erdős Krétában. Az ő héber asszonyaik szépek voltak, szépek és szerelmesek. S mert sok volt köztük a gazdag, hamarosan eltanulták a hikszosz előkelő hölgyektől és papnőktől a finom fátylak, ritka illatszerek, bűvölő kenetek, gyönyörűséges ékszerek használatát. De kell az ilyesmit tanulni? Mestereink mondják, hogy: "sok lány, sok neveletlenség, sok asszony, sok varázslat", márpedig Egyiptomban sok volt a lány, sok az asszony, varázslat pedig annyi, mint a világ egyetlen országában sem. S annyi szajha, hogy a nagy városokban egész utcákat tartottak megszállva. A kánaáni, az edomita, az amalekita, a beduin s mindenféle arab népség asszonyai szintén ismerték az illatszereket, a keneteket, az ékszereket, a héber leányok, asszonyok tehát tanultak tőlük valamit, mielőtt Egyiptomnak ebbe a példátlan iskolájába kerültek. De ott aztán részük volt mindazokban a finomságokban, amikről pusztai életükben álmodni sem mertek. De hát valójában tehettek róla? Még dicséret illeti e jámbor hébereket, mert nem merültek el annyira a mágiába, mint a "fejlettség" oly "magas" fokán álló egyiptomiak, akiknek íme, meg kellett érniök, hogy szinte tökéletes kultúrájukat semmibe véve, egy mitanni keverékhad bátorkodott legyőzni őket, s befészkelvén magát a Deltába, egészen az Eufrátig terjedő birodalmat teremtett. Egyszerű, nyers katonai állam volt ez, noha nem annyira pásztorjellegű, mint azt a "hikszosz" névből félreértés alapján Manetho képzeli. Az elpuhult egyiptomihoz képest "barbár", de más, egyszerűbb népekhez viszonyítva erősen hajlamos a kifinomultságra. Egyiptomba kerülve pedig mohón szívta magába a Nílus-völgy cizellált, rafinált életformáját, mintha csak vesztére ment volna oda, mint lepke a lángba.

Kezdetben a megdöbbent egyiptomiak tehetetlenül, majdnem megbűvölve nézték a hihetetlent: gyorsan berendezkedtek, hatalmas várat és várost építettek a keleti deltaág mellett, megrakták katonasággal, adófizetésre kényszerítették a városokat, falvakat, s a lakosság nőit, gyermekeit rabszolgaságra hurcolták. De mikor az egyiptomiak fölocsúdtak sérelmük kábulatából, s támadni kezdték őket, teketória nélkül keményen megtorolták a támadásokat. Városok sorát rombolták le, kegyetlenkedtek, uralmukat egyre délebbre tolták, és semmi kétség, hogy a Thébába szorult királyok, mint például Szekenen-ré, adófizetői lettek a hikszosz királyoknak. Ők pedig mihamar fölvették Egyiptom királyainak címét, hatalmas templomot építettek istenüknek, Szutechnek, aki nem más, mint a későbbi Szeth néven ismeretes gonosz egyiptomi isten. Emlékműveket emeltek saját dicsőségükre, nem olyan tökéletes művészettel, mint az egyiptomiak, de mégis utánozva azokat. A lovat az egyiptomiak eladdig nem ismerték, arra meg gondolni sem mertek volna, hogy a hátára üljenek, csatába nyargalásszanak rajta. Most, vesztükre, megtanulták, mire lehet használni a lovat. A hikszosz-arab lovas katonaság gyors mozdulatait, rajtaütéseit rettegve tisztelték. A hikszosz király pedig minden nyáron megjelent Auan városában, katonai szemlét tartott népeinek rettegtetése végett, s gondosan kifizette katonái zsoldját. A hikszosz királyok csakhamar joggal nevezhették magukat a "Népek Urának". A görögösen Apofisznak nevezett Apap király pedig ezt vésette emlékművére: "Ő (azaz Apap) készítette ezt (az oltárt), emlékül Atyjának, Szutechnek, Auris Urának, amikor minden országot az ő (a király) lába alá vetett." Egy gránitból faragott oroszlán mellén pedig ez a felírás olvasható: "Az országok átölelője." Ez megszokott cím szkarabeuszokon, bélyegzőkön is, amiket Palesztina déli részében ástak ki a régészek.

Hogy maga Auan vagy Avarisz hol feküdt, milyen volt, csak sejtjük, mert kő kövön nem maradt belőle. Ugyancsak nyoma sem maradt Szutech hatalmas templomának sem, pedig, mint Hacsepszut királynő írja "... örökké tartó anyagból építették". Dehát, hogy mindennek ma már nyoma nincs, akármilyen "örökkétartó" volt valaha, szintén érthető. Mert a hikszoszok kiűzése után az egyiptomiak gondosan kitöröltek, kivakartak, leromboltak, megsemmisítettek minden nyomot, ami saját gyalázatukra emlékeztette őket.

A hikszoszokról beszélnünk kell, mert döntő módon hatottak Egyiptom s a héberek sorsára. Josephus Flavius hébernek tartja őket, de voltaképpen mitanniak voltak, egy Szubartuból eredő indogermán nép. Foinik, amurru, edomita, mindenféle arab, kánaánita s egyéb sémi népség csatlakozott hozzá. Életmód dolgában nagy különbségek voltak a hikszoszi népek között. Régi városlakók, tengerjárók, kereskedők, pusztázó rablók, sátorban tanyázó pásztorok, akik két-három napnál tovább nem ültek ugyanazon a helyen, ma itt raboltak ki egy gazdag karavánt, holnap már a nyomukat sem lehetett látni. A gazdag városiak, persze, éppen úgy gyűlölték a vad, szegény sivatagiakat, mint azok őket. Bizonyára annyi kellemetlenséget okoztak egymásnak, amennyit csak tudtak. Aligha hiányzottak a maró csúfnevek sem, amikkel a városiak a rettegett sivatagiakat, a sivatagiak az irigyelt városlakókat illették. Az óriási birodalom Auanban, majd Onban székelő királya bizonyosan nem tudta őket úgy szemmel tartani, hogy ez a kavargó néphalmaz időnként összeomlással ne fenyegette volna. De összefogta őket az indogermán lovas uralkodó osztály s a gyermekes hiúság, hogy íme, ők együtt a világ urai, országok kirablói, a Nílus deltájától Aranta-Orontesig, a Frát-Eufráteszig, lóháton, mindenütt otthon vannak.

Így kerültek a hikszoszokkal együtt a héberek Gósenbe, szívük szerint való király uralma alá, mint olyan rokonok, akiket nem az asztal végére ültettek, hanem éppen a háziúr mellé. Mert Gósen igen fontos tájéka volt a hikszosz birodalomnak: őrizte az Ázsia felé vezető utat, a birodalom népeivel való kapcsolat egyetlen útját. Ezen a termékeny, szelíd, vízben bővelkedő vidéken ütötték fel sátraikat a héberek a hikszosz királyok szeretetének melegében. Szaporodtak, gazdagodtak, elvetvén most már a jövendő minden gondját.

Hogy ennek a romlásnak előbb-utóbb keserű gyümölcsöket kellett teremnie, azon ne csodálkozzék senki. Mert az sem volt véletlen, hogy a hikszoszok olyan játszva, szinte egy rohammal rá tudtak ülni a művelt egyiptomiak nyakára. Hogy csak úgy előbukkanva az ismeretlenségből, lovaikon a Nílusig nyargalhattak, megitathatták a szent vízből, s néhány év leforgása alatt járomba törték a Kettős Birodalmat.

Az Amenemhet-család kétszáztizenhárom évig, egy hónapig s néhány napig uralkodott, aztán eltűnt örökre. Negyedik Amenemhet fiú hátrahagyása nélkül halt meg, utóda egy Szebek-nefru-Ré nevű hercegnő volt, négy évig ült a trónon, aztán nyomaveszett. Zűrzavar szakadt Egyiptomra. Senki sem volt, aki az Isten fiának címére méltó lett volna, aki nemes származását fel tudta volna vinni a mitikus korig, az Istenig. Új dinasztia alapítására nem volt remény. S ahogy zűrzavar, fejetlenség uralkodik a kaptárban, ha a méhkirálynő elpusztul, fejetlenség, dologtalanság, éhség, pusztulás, reménytelenség lett úrrá Egyiptomban is. A szegények igyekeztek kivonni magukat a munka alól, a gazdagok iparkodtak mennél többet kifacsarni a szegényekből, s csak saját jólétükkel, gyarapodásukkal, élvezetükkel törődtek. Hiszen ki tudja, mit hoz a jövendő! Bizonytalan időkben az okos ember gyűjt, gyűjt minden áron, minden módon igyekszik megszilárdítani hatalmát, letörni a gyengébbet, kifosztani a védtelent, s mert holnap még így is elvesztheti mindenét, élvezi a mát, ahogy csak tudja. Eszik, eszik, vadat, sült libát, új meg új módon elkészített halakat, mártásokat. Iszik, iszik lepecsételt korsóban tartott régi, drága bort, gondosan főzött sört, narancslevet, ha pedig minden bajt, gondot, félelmet egy csapásra tökéletesen el akar felejteni, hát iszik abból a titkos tüzes italból, amit Isten tudja, hol, kik, hogyan készítenek, s amitől lángot vet az ember torka, ég a bele, szikrázik a szeme, mintha eleven parazsat nyelt volna. Ez aztán ledönti az embert, ha mégoly erős is. Ha valamelyik óriási királyszobor inni tudna, még azt is ledöntené talapzatáról.

Ha a világ sorsa bizonytalan, a papok meg az asszonyok hatalma megnő. Gyarapodnak az áldozatok, az istenek szobra előtt szaporodnak a virágok, fényesebbek a körmenetek, pompásabbak a táncok, hatalmasabban zengenek az énekkarok, a hangszerek. A templomok oszlopos udvarai benépesülnek, szinte mozogni sem lehet a hömpölygő népáradattól, amely a szfinxekkel szegett szent utak medrében zúg. Szünet nélkül kanyarog a füst az oltárokról, s az istenek jóslatait közlő papok nem győznek mindenkinek igazat mondani.

A bottal behajtott adó, mindenféle javadalom, a kicsikart, csalással, hazugsággal, fondorlattal szerzett ékszer, finom ruha, cifra saru, messzi országokból hozott illatszer, arcfesték, szemfesték, szemöldökfesték, körömfesték, kenet, a drága óbor, gyümölcs meg egyéb jó és szép adománya a gazdag földnek s a szegény parasztnak hol találna méltóbb helyet, mint egy-egy bűbájos asszonynál? A nagy művészek falfestményei, mozaikjai, a kiváló mesteremberek cédrusból, elefántcsontból faragott bútorai, szekrénykéi kinél lelhetnének nagyobb méltánylást, mint a művelt nőknél? Mivel lehetne szebben fizetni mindezért, mint női szépséggel, kacagással, tánccal, zenével, csókkal, még több, még kábítóbb csók ígéretével?

Míg az előkelők, a gazdagok, a műveltek így úsztak a ma minden gyönyörében s a holnap lappangó félelmében, egy Szechemré-Chutaui nevű király ült a trónon, s uralkodott, fel, egészen a Nílus második kataraktájáig. Szechemré uralma igen rövid volt, alig tartott néhány évig. Négy király következett s mindegyiknek egy-egy fia. Dinasztiát egyik sem tudott alapítani.

A tartományok ama fejedelmei, akiket Harmadik Szeszosztrisz ki nem irtott, elérkezettnek látták az időt, hogy fölkeljenek egymás ellen, s élethalálharcot vívjanak a trónusért. Trónkövetelő trónkövetelőt követett. Mindegyikük a legnyakatekertebb módon hivatkozott családjának isteni eredetére, s a legerélyesebben támogatta jogcímeit fegyverrel. Harcaiktól vérszemet kaptak némely magánszemélyek is. Mindig akadnak ugyanis önzetlen férfiak, akik pillantásukat magasabb célok felé vetik, lemondanak a szórakozás, a testi örömök hívságairól, nemes buzgalom szállja meg őket hazájuk sorsáért, a szegények könnyeitől siralomra fakadnak, s mindent feláldoznak saját önzetlen hatalmuk érdekében. Viszont mindegyikük aljas jöttmentnek, harácsolónak, hazug csalónak, vakmerő törtetőnek jelentette ki a többit. Mind azzal kezdte, hogy rogyásig rakott rabszolgákat meg szamarakat, hajókat küldött a templomoknak, elhalmozta az isteneket ajándékokkal, áldozatokkal, óriási alapítványokat tett a papoknál, majd azzal folytatta, hogy megvesztegette az ellenfél vezéreit, katonáit - ezeket csak ígéretekkel -, fölemelte az adókat, újabb beszolgáltatásokat követelt, újabb meg újabb könyörtelen felügyelőket nevezett ki, egyre több és több parasztot, iparost veretett meg, köttetett fára, dobatott a folyóba... s egy szép sírfelirattal végezte, elmondván Usziré előtt, hogy sohasem hazudott, mindig védelmezte az özvegyet és az árvát, könnyített a nép terhén, elengedte az adót, lisztet ajándékozott az éhezőknek, letörölte a könnyeket.

Még idegen kalandoroknak is megfájdult a foguk a Kettős Birodalom trónusára. Egy ideig távolról, kaján örömmel figyelték az eseményeket, amikről szemfüles kémeik jelentéseket tettek. Majd maguk is széjjelnéztek a Birodalomban, mint közönséges utazók, nyájas kereskedők, tanulni vágyó papok, könnyűkezű orvosok, netán éppen mint tevehajcsárok. Némelyek tekintélyes szamárkaravánnal, szolgasereggel, pompás ruházatban látogatóba érkeztek valamely előkelőséghez, akit hirtelenében személyesen akartak testvéri érzésükről biztosítani. - Felajánlották önzetlen segítségüket ennek vagy annak, mert megbizonyosodtak ügyük igazságáról, ellenfeleik ügyének gyalázatosságáról. Volt köztük mitannibeli, foinik, arab. És éppen egy fekete núbiainak sikerült meghódítania a trónust, fejére tennie a kettős tiarát. Isten tudja, hogyan. Ezt azok maguk sem értették, akik uralomra juttatták. Talán néhány reménytelenül önzetlenkedő tartományi fejedelem úgy vélekedett, hogy ha már ő nem, hát inkább egy núbiai feketebőrű, hadd eméssze a düh ellenfeleiket. És szövetkezvén a núbiai érdekében, egy szép napon világra szóló ünnepségek között megkoronázták a feketét. Ellenfeleit azonban nem emésztette meg a düh, sőt inkább erőfeszítésre ösztönözte. Most a núbiai szövetségesei is csatlakoztak azokhoz a kisemmizettekhez, akik felháborodva keseregtek Egyiptom szégyenén. Napról napra bőszítőbb híreket terjesztettek a gyalázatos király udvaráról. A szemérmetlen szokásokról, szertartásokról, a vakmerő istentelenségekről, jogtiprásokról, a Palotát ellepő núbiai hercegek, hercegnők, katonák, varázslók, bűbájoskodó asszonyok arcpirító tetteiről, szerelmi kapcsolatairól, fenyegető varázslatairól... általában a végső pusztulásnak erről a messzebűzlő fészkéről. A saját vakmerőségeiket, jogtiprásaikat, gyilkosságaikat, szemérmetlenségüket, istentelenségüket, varázslataikat, szerelmi tobzódásaikat, a saját fészkük bűzlését, persze, csak afféle apró botlásoknak, emberi gyengeségeknek, ártatlan tévelygésnek tekintették, ha ugyan gondoltak rájuk. De nem is gondoltak. Hogy gondolhattak volna, mikor, jaj, szívük csordultig telt hazájuk sorsa felett érzett fájdalommal, a hajnaltól késő estig görnyedő parasztok sajnálatával, vérlázító igazságtalanság alatt nyögő népük ezernyi bajával-jajával.

Ilyen körülmények között a derék núbiai nem uralkodhatott sokáig. Egyedül lévén győztes, és egyedül ülvén a trónuson, most már mindenki ellensége lett, mondhatjuk: a puszta léte egyesítette ellene a Birodalmat. Papok, trónkövetelők, tartományi fejedelmek, katonai csapatvezérek, hajóparancsnokok, szobrászok, mesteremberek, teherhordók, parasztok, még a loncsos rabszolgák is öklüket rázták a Palota irányában, átkokat szórtak a "piszkos feketére" válogatott napokon, órákban, alkalmas csillagállások szerint. Füstöltek, olajat néztek, pálcikákat raktak keresztbe, maguk mögé pöktek, s hátrafelé kapartak a lábukkal, mindennél erősebb rontásokat végeztek éjszakánként olyan titkos helyeken, ahol a leggonoszabb lelkek gyülekeznek... Egyetlen hatalmas összeesküvés volt az egész ország. A templomok még jobban megteltek ájtatos néppel, mint eddigelé, a szfinxekkel szegett utakon még kevésbé lehetett mozdulni, istenek és papok meggazdagodtak, az áldozatok füstje szünet nélkül terjengett a városok fölött.

Egy nap, senki sem tudta, hogyan, miért, a Palotát ordítozó fegyveresek szállták meg, a szerencsétlen núbiait összes feleségével, gyermekével, tanácsadóival, udvari előkelőségeivel, a varázslókkal, vajákos asszonyokkal együtt részint agyonverték, részint fejjel lefelé a Palota falaira akasztották.

Megtisztítván így a Palotát, a tisztogatás buzgalma közepette az egyik trónkövetelő, ki az eddigi mozgalmakban több tapasztalatra tett szert, mint ellenfelei, nyakon ragadta a pillanatot, s még mielőtt mások összeszedték volna magukat, ő az Ámun-templom főpapja segítségével trónra ült. Ünnepélyes megkoronázásakor kiáltványt intézett forrón szeretett népéhez, nyájának nevezte, jó pásztorkodást ígért, s nem titkolta alacsony származását. Ő legalább nem akart hazudni. Emlékművein is szégyenkezés nélkül úgy emlegeti szüleit, mint akik névtelen, közönséges, cím nélkül való emberek voltak. Nefer-hotep volt ő, a Szebek-hotep család ivadéka, amely ellepte fél Egyiptomot.

Nos, de ez a király megállt a talpán, helyesebben: megült a trónján. Nem volt közönséges ember, már ami a képességeit illeti. Tizenegy évig uralkodott, rendet teremtett, ahol rendetlenség volt - s hol nem volt rendetlenség? De Egyiptom új ragyogása nem tartott sokáig. Ő maga nagy király volt, de a kora sötét.

Utána még nagyobb süllyedés következett, a Birodalom tartományokra hullott szét. És bár Théba a legtekintélyesebb volt valamennyi között, az ott sorra következő három király, akit mind Intefnek hívtak, keserves üggyel-bajjal tudta csak felszínen tartani összezsugorodott uralmának lyukas hajóját. Egy ebből az időből származó dekrétum keserűen megátkozza Egyiptom minden uralkodóját, aki kegyelmezett a bűnösöknek, mert ennek a következménye, hogy nincs igazi király, uralkodó, vagy bármiféle úr az egész Birodalom fölött. Hagyjuk ezt a rövid időt, ne szomorítsuk szívünket az elaljasodás látványával, fiam és tanítványom. Mert kell-e nagyobb süllyedés, mint mikor egy nyomorúságos tartomány királyai, mintegy a mélységből kiáltva, megátkoznak minden uralkodót, aki valaha megbocsátott a bűnösöknek? Ott látjuk most az "Ég Fiát", a valaha isteni eredetű királyok szánalmas utódait a dicső trónuson gazdag, önző, mindenre kapható "híveik" között, tiarájuk csupán jelkép már, egy Birodalom jelképe, amely nincs. S ezt a jelképet is a velejáró címekkel csak addig tarthatja meg, amíg támogatóik hasznot húznak belőle. Az utánuk következőknek a neveit sem jegyezhetjük föl. Volt, aki két-három évig "uralkodott", sőt olyan, aki csak két hónapig. Királyok száza, aki nem volt király, bár a koronát, a pásztorbotot s a korbácsot viselte. Királyok, akik szüntelen viaskodásban szerezték vagy próbálták megtartani trónusukat, amíg zsarolóik megtűrték őket a helyükön.

S miközben elvesztek a meghódított vagy vazallus területek, nőtt a zavar, a szegénység, fokozódott a pöffeszkedés, a zsarnokság, tombolt a marakodás, íme, fölbukkantak a hikszoszok, s megteremtették uralmukat a cifra, pompás, illatos romhalmazon.

Nagy csapások: pestis, szárazság, földrengés, vesztett háború, idegen megszállás idején az emberek töprengve, fölháborodva kérdezgetik egymástól is, maguktól is: mit vétettünk, mit vétettem, hogy ilyen súlyosan kell bűnhődnünk? Mert úgy érzik - s joggal -, hogy valamiképp, tudva-tudatlanul, áthágták a Világegyetem törvényeit, s erre felel a Világegyetem megtorlással.

Ezt kérdezgették hát az egyiptomiak is. Töprengve az alázatosak, fölháborodva a kevélyek. De, mert romlott időkben mindig az alázatosak vannak kevesebben s a kevélyek aránytalanul többen, csak néhányan értették meg, hogy bizony, a bűneik nagyok. Helyesebben: egyetlenegy igazi bűnt követtek el, a többi mind abból az egyből következett: elvesztették kapcsolatukat az isteni világgal. Lehorgasztott fővel jártak, és sírtak magányukban. De a kevélyek fölháborodva mondták: mi volt a bűnünk, hogy a barbárok szolgaságába kellett jutnunk, hogy városainkat, templomainkat lerombolták, gyermekeinket, nőinket rabszolgának hurcolták el, idegen zsarnoknak fizetjük javaink javát, s görnyedünk a kíméletlenül ránk rakott terhek súlya alatt? Mi nem loptunk, nem csaltunk, nem sanyargattuk a népet, nem káromoltuk az isteneket, nem vontuk meg tőlük az áldozatokat, ott voltunk minden körmeneten, mi nem tapostuk a jogot... miért hát a büntetésnek ez a rettenetes súlya rajtunk?!

Dehát a népek sorsát őseik szabják meg, ahogy mi is megszabjuk a jövendő népét. Egyiptom állapota megmutatta, miféle bűn szülte ezeknek a nemzedékeknek a sorsát, s milyen bűnben kell őket magukat is elmarasztalni. Ha akarod, megmondom, mi volt a nagy bűn jele. Az, hogy nem volt dinasztia. Mert nem volt olyan család, amely Istentől származónak vallhatta volna magát. Miért nem volt ilyen család? Mert nem volt férfiú, aki magát Isten fiának és szolgájának mondhatta volna. Trónusra, hatalomra, vagyonra, élvezetekre, korlátlan szabadságra törekedett, aki a trónusra vetette vágyó tekintetét, ha még oly tisztességes, jó szándékú, jól nevelt, vallásos, jogtisztelő volt is egyébként. Az Ég Fia, az Isten Fia cím csak puszta dekoráció volt, nem igazság. Ahogy a három thébai Intef fején üres jelképpé vált a kettős tiara, éppúgy üres dísszé, jelképpé lett az "isteni király" cím is.

Dehát volt az egyiptomiaknak vallásuk, hittek isteneikben, áldoztak nekik, a nap megszabott óráiban imádkoztak hozzájuk, megtartották az ünnepeket, nem maradtak távol templomaiktól, buzgón részt vettek a pompás körmenetekben! Voltak tanult, buzgó papjaik! Igen, mindez igaz. De elvesztették az egy Isten, a láthatatlan, a megnevezhetetlen Isten tudatát. Hittek a sokban, nem hittek az Egyben. Hittek a láthatóban, nem hittek abban, akit a látható szimbolizál. Hittek az erőkben, de nem hittek az Egyensúlyban. Hittek a részletekben, nem hittek az Egészben. Olyanok voltak, mint a mesebeli gyermek, aki eltévedt az erdőben, fától fához fut, keresi otthonát, de mert csak fákat lát, nem látja az Otthont. Ilyen erdő a Természet, a fák mind mások, mégis mind csak fák, bolyongunk köztük, tévelygünk az elvarázsolt erdőben, fülelünk a hangokra, összetévesztjük a visszhangokkal, megcsaljuk magunkat, rémületünkben énekelünk, imádkozunk, bánatunkban csüggedten sírunk, vigaszt keresve gyönyörködünk szépségeiben, varázslatosságában, toporzékolva kiáltozunk, fásultan leülünk, halálos kimerültségünkben tehetetlenül lefekszünk... de az Otthont nem látjuk, elvesztettük az egész erdő képét, nem tudjuk, hol keressük a boldog Házat. Az okos gyermek kavicsokat vitt magával, időnként elejtett egyet, s a kavicsok nyomán visszatalált otthonába. Bátran járt az erdőben, gond nélkül gyönyörködött szépségeiben, nem félt gonosz hatalmaitól, nem kiáltozott, nem csüggedt. Az ostoba gyermek azonban búzaszemeket szórt el, de mikor visszafelé indult, a búzaszemek nem voltak sehol. Fölszedték a madarak. Most hát kétségbeesik, szívét dermesztő rémület facsarja, riadtan fut fától fához, azt hiszi, ezt már látta, az majd nyomra vezeti, de hiába. Ilyen gyermekek voltak az egyiptomiak is. Hány okos dobált kavicsot az úton? Nagyon kevés. A papok néhány kiválósága, egy-egy, aki látta a köveket: a régi Birodalom köveit, a még azoknál is régibbeket, az Ember egész útján eldobáltakat föl, föl a végső Magasságig, Gan Édenig, az Otthonig, ahonnét az időtlenségből elindult. De az ostoba gyermekek sokkal-sokkal többen vannak, mint a kiválasztott okosak. Ők a búzaszemeket keresték, de régen megették a madarak.

Embertársait csak az szolgálhatja, aki minden erejéből szolgálja Istent. Istent csak az szolgálhatja, aki tudja, hogy Isten fia. Valaha a nagy isteni dinasztiák tudták ezt. A trónra ülő új királyt pedig nehéz próbáknak vetették alá, hogy megbizonyosodjanak, tudja-e, amit tudnia kell. Kezébe adták a hét kulcsot, amivel a világ titkos kapuit megnyithatta, a kulcsok legnagyobbját is, a kereszt alakút, az Égi Ember jelképét, aki az anyag, a tér-idő keresztjére feszítette magát, mikor elszakadt Istentől. De mit tudtak ezek az uralomra vágyó újabb királyok? Mit hittek? Tudták, hogy az istenek, istennők ezrei miféle varázslatokra reagálnak. Tudták, mire van szükségük, hogy hatalmukat biztosítsák, ellenfeleiket letörjék. Tudták, hogyan kell fenyegetőzni, pompázni, diplomáciai fondorkodásokban az istenekre hivatkozni, hajózni, vesztegetni, ígérgetni, ceremóniákon királyian viselkedni, érzelmeiket elrejteni, szavaikkal az igazságot kétértelművé tenni, az asszonyokat élvezni, áldozatot bemutatni, Usziré szobrát reggel megmosdatni, fölöltöztetni, este levetkőztetni, lefektetni... Mindent tudtak, amit királynak tudnia kell. De nem tudták, honnét jöttek, hová mennek, nem tudták, hogy Isten fiai. Nem voltak igazi királyok.

Ha az ember vétkezik, minden megromlik körülötte. Tudjuk, hogy a hikszosz uralom elején hét évig tartó szárazság uralkodott Egyiptomban. Jószif, a héber, ezt előre látta, ezért gyűjtötte a gabonát hét bő esztendőn át. Ebből is láthatod, fiam és tanítványom, hogy a barbár, nyers, erőszakos hikszosz nép nem volt annyira romlott, mint a művelt, elpuhult egyiptomi, hiszen királya, nem tudjuk melyik, de bizonyosan még a megszállás elején, megálmodta a jövendőt, s akadt egy tiszta ember, aki álmát meg tudta magyarázni. Az sem a romlottság jele, hogy ezt a férfiút a király a tömlöcből hozatta ki, maga elé bocsátotta, magyarázatait meghallgatta, hitt bennük, s korlátlan hatalmat adott neki a gabonával való gazdálkodásra. Nem volt kevély. Nem mondta: ki ez a rabszolga? Miért vetették tömlöcbe? Gazdája felesége ellen elkövetett parázna merényletért? Hanem így szólt: vezessétek elém, hadd magyarázza meg különös álmomat! És így szólt: felügyelővé teszlek, cselekedj mindent a saját szándékaid szerint.

De volt-e ilyen álomlátó Egyiptom szabad területén? Volt-e király, aki maga elé bocsátott volna egy rabszolgát, hogy álma értelmét megmagyaráztassa vele? Volt-e király, aki egy börtönbe vetett rabszolgát meg tudott volna bízni ekkora vagy akár félekkora, tizedrész ekkora hatalommal a népe javáért? Nem azt mondta volna-e az a király: rabszolgát nem engedek a színem elé, börtönviselt nyomorultat nem hallgatok meg, s óvjon Ámun, nem adok a kezébe hatalmat! Mert én, én, én király vagyok, az alacsony sorban élőt, a rabszolgát és a rabot észre sem vehetik isteni szemeim!

Ilyen kicsiny jelekben mutatkozik meg a sors.

Persze, nem szabad hinnünk, hogy az a néhány héber, aki Jákóbbal letelepedett a Delta mellett, s feleségekkel, gyerekekkel, szolgákkal együtt is alig tett ki néhány száz főt, egy-két évtized alatt hatszázezerre szaporodhatott. Még akkor sem, ha szép számmal csatlakoztak hozzá rokon nemzetségek, csoportok a pusztaságból.

Tanítóink és Mestereink tudják, hogy nem egy-egy személyről, egy mégolyan népes családról van szó, hanem egész törzsekről, amelyek Ásernek, Zabulonnak, Gádnak s így tovább nevezték magukat. Hiszen az egykori Ugaritban talált foinik ékiratos táblák olyan időkben említik Áser, Zabulon nevét, amikor a legendás héber hagyományok szerint a nevek viselőinek még egyes személyeknek kellett volna lenniök. Nem, a Jákób-fiak nevei egy-egy népet jelölnek, jellemvonásaik, viszonyuk egymáshoz s a világhoz egy-egy nép vonásai, viszonyai. Ha ez az igazság, akkor arra is gondolhatunk, hogy maga Ábrahám, az ősatya sem volt egyetlen személy, hanem egy egész törzs jelképe? Igen, gondolhatunk. Egy nem nagy, de egységes törzs Ábrahámnak nevezte magát, s Ábrahám alakjában látta önmagát, sorsát, céljait, testi-lelki vonásait, létének szellemi értelmét és tartalmát.

Ez a nép Teráhtól, a Holdistentől származott. Az Ábrahám-nép teráhita volt. De szakított a Hold bálványozó tiszteletével, kivonult a holdimádó Úr területéről, s Hauránba ment. Ott szabadon élhetett eszmei vallásának. Nemzedékeken át őrizhette belső világossága fényét, amely, ha csak egy szerény kis törzs népét fürdette is ragyogásában, az egész világ, az egész emberi faj fénye volt. Ez a kis népség főpapját, beavatott fejedelmét nevezte generációkon át Ábrahámnak. Ezért mondhatjuk, hogy Ábrahám százhetvenöt évig élt. Majd utána Jiszhaknak nevezték magukat a törzs főpap-fejedelmei néhány nemzedéken át, aztán Jákóbnak. Ennyi elegendő, hogy megértsük a hagyományok nyelvét. Nemhiába figyelmeztetnek bennünket Tanítóink és Mestereink, hogy három réteget keressünk az Írásokban, ne elégedjünk meg az első jelentéssel, amit a puszta szó a tudatlanok elé tár. Ugyancsak így érthetjük meg azt a hagyományt is, hogy Ábrahám Mamré tölgyligetében lakott, távol a világ tülekedésétől, s Isten arca előtt járt. Ha ugyanis a Mamré szó mássalhangzóit másként pontozzuk, Memrát kapunk, Memrá pedig a szó, az Ige, az isteni első Megnyilvánulás. E Memrá ősi, hatalmas "tölgyesében" élt tehát az ábrahámita nép, s ne csodáljuk, hogy Isten arca előtt járt. Mi volt ez a tölgyes? Az Él-imádók törzseinek ligete.

Jákób "fiai" tehát nem egyes fiúk voltak feleségeikkel, szolgáikkal, szolgálóikkal s a hozzájuk csapódott vándorló sémiek kisebb-nagyobb csoportjai, hanem egy sereg rokon törzs nagy családja a Jákóbnak nevezett főpap-fejedelem körül. Afféle szabad, patriarkális, jámbor szövetség, amilyen akkoriban seregestül élt a világban, legeltetve vagy éppen ősi városállamokban fészkelve, idővel mit sem törődve, félig-meddig még szent révületben istenekkel-istennőkkel, angyalokkal lépten-nyomon találkozva és társalogva a határtalan legelőkön, szabad pusztákon, nyájas dombokon, komor hegyek között, hol egyesülve, hol hadakozva más rokonokkal, más istenekkel, istennőkkel, főpap-fejedelmekkel a Vörös-tengertől a Folyamközig, Kisázsiáig, le Egyiptomig, amerre a harcias-vérszomjas Hajnalcsillag s testvére, a nyájas, békességes Esticsillag: Káin és Ábel mutatta az úttalan utat. Nem is tizenkét törzs volt, csak néhány.

Hogy pedig Jákób népe nem csupán egy maroknyi család volt, mindenestül alig kétszáz fő, hanem egész kis törzsszövetség, azt talán bizonyítják a hikszosz-korból ránk maradt nevek is. Csak néhány névről van szó, hiszen mondottam, hogy az egyiptomiak gondosan megsemmisítették, kivakarták, összetörték süllyedtségük minden bizonyítékát. De még az alig hat-hét név között is találunk Jákóbot, Jószifot, Chanant, Jochanant, s hányat találnánk még, ha minden hikszosz név megmaradt volna, amit annak idején kőbe véstek! Hátha még a papirusztekercseket is meglelnénk, amiket bőszen összetéptek, sárba tapostak, elégettek a megalázott egyiptomiak! Vannak szent szkarabeuszok Jákób, Jákób-Él fölírással is.

Bevonulván Gósenbe ez a nép, hamarosan szaporodásnak indult.

Arra nem szabad gondolnunk, hogy a hikszosz uralom alatt az egyiptomi előkelőségek: a hivatalnokok, felügyelők, írnokok, mérnökök, szobrászok, mesteremberek - sőt papok - egy lábig az ellenség áldozatává lettek volna. Hát persze, akik nagyon berzenkedtek az új uralkodó, az új rendszer, az új istenek vagy inkább isten, Szutech ellen, akik kiköptek a hikszosz urak előtt, öklüket rázták feléjük, lázadásokat szítottak, kárt tettek csatornákban, épületekben, templomokban, lesből öldökölték az idegen katonákat, varázspraktikákkal halált, betegséget, tűzvészt, mindenféle kellemetlenséget okoztak, keserű halállal lakoltak tetteikért. De akkoriban is voltak okos emberek, ők meggondolták a meggondolandókat, főként mikor látták, hogy az idegen uralom nem omlik össze a kitűzött határidőkre, a hikszosz királyok nem pusztulnak sorra leprában, pestisben, nem szakad rájuk az Ég, nem nyílik meg alattuk a föld, sőt uralmuk egyre szilárdabb, véglegesebb. A hikszoszoknak is szükségük volt mérnökökre, csatornaőrökre, tolmácsokra, számvevőkre, raktárosokra, kereskedőkre, hajósokra. Az élet nem állhatott meg, ellenkezőleg, gazdagodnia, pezsegnie kellett. A Nílus vízállását szemmel kellett tartani, az áradásról hírt adni, vetést-aratást idejében elrendelni, az állami raktárakat ellenőrizni, gabonát, gyapjút, húst, fát, aranyat, köveket szállítani... Ehhez a változatos tevékenységhez szakemberek kellettek. A szakemberek pedig csak egyiptomiak lehettek, hikszoszok, héber udvari emberek s más rokon méltóságok ellenőrzése alatt.

Az igazán okosok hikszosz úrhoz adták feleségül leányaikat. Igyekeztek nagyralátó fiaiknak egy-egy szerényebb hikszosz leányt szerezni feleségül. Sőt az igen-igen okos egyiptomiak azzal is eldicsekedtek, ha lányukat, húgukat, akár fiatal, feltűnően szép feleségüket is hikszosz előkelőség udvarába vitték mellékfeleségül. Hát még ha a királyi Palotába került valamelyikük!

S a másik oldalon mi történt?

Mihamar tőrülmetszett egyiptominak igyekezett látszani minden hikszosz, aki adott magára valamit. A királyi palotát Fáraónak, azaz Per-ó-nak nevezték, a király egyiptomi tiarát viselt, díszes egyiptomi ruhába, fejkötőbe öltözött, jelvénye a korbács és a pásztorbot volt, a ceremóniák egyiptomiak. Az épületek utánozták az egyiptomi építészetet. Divattá lett egyiptomi üvegedényeket használni, ékszereket viselni, szokásokat fitogtatni, egyiptomi módon finomkodni és előkelősködni. Mindez silány utánzat volt, de nekik mérhetetlenül tetszett. Hozzájárult az egyiptomi mágia félelmetessége is. Jól tették a hikszoszok, ha nem kicsinylették e varázstudomány erejét, hanem igyekeztek megtanulni a saját földi-másvilági életük érdekében. Szkarabeuszokat viseltek a nyakukban, helyeztek halottaik mellére. A papoktól megtanulták az egyiptomi istenek-istennők rangját, tevékenységét, beavattatták magukat a misztériumokba, Usziré elé kívántak járulni haláluk után. Uszirévé akartak válni, ahelyett hogy az Alvilágba tértek volna port enni, moslékot inni, dideregni. Holttestüket bebalzsamoztatták. Ezt a drága, előkelő temetkezési módot annyira helyeselték, hogy nemcsak az egyiptomivá vált Jószif, hanem még a héber Jákób is bebalzsamozva, egyiptomi sírboltba temetkezett. Jószif azonban a héberek szemében mindörökre megmaradt önfeláldozó, szelíd Alkonyati Csillagnak a testvérek másféle Csillagai között. Jákób pedig, az Atyák Istene, Él Saddáj főpapjának, a szigorú Úrénak.

Hogy a hikszoszok Szutech istent, Anta istennőt s más sémi isteneket valamiféle bálvány képében imádták, bizonyos. Az is bizonyos, hogy elfogadták egy sereg egyiptomi isten istenvoltát. Kérdés azonban, voltak-e a hébereknek bálványaik? Már az ábrahámiták is állítottak a szent helyeken nagy köveket, maccébákat, olajat öntvén rájuk. Ezek már bálványok. Ráchel ellopta atyja, Lábán teráfjait, s féltékenyen óvta őket. Jákób-Jiszraélnek semmi kifogása sem volt ellenük, többé-kevésbé megmaradtak hát a jákóbiták között. A nép egyes töredékeiben élő Jaó-Já vallása bálványimádással járt. Jának ötféle anyagból készítettek bálványt, s amíg vándorló életmódot folytattak, szent ládába zárva vitték magukkal, ez a láda volt a trónusa is. Mint istentrónust, finom, Sittimből való akácból, szent mértékekre, szent eljárásokkal, művészi szépségben készítették, arannyal verték ki, mélyértelmű jelképekkel borították: körrel, háromszöggel, négyzettel, ötágú csillaggal, kereszttel, egymásba ékelt háromszöggel, s e jelképek jelentését a láda hordozói, őrzői, áldozói bizonyosan tudták. Rajta állott bálványa, a Hold megszemélyesítője. De a ládát el kell választanunk a bálványtól, fiam, mert már szent mértékei, ősi jelképei vallják, hogy sokkal-sokkal régibb, mint a rajta álló bálvány. Első szimbolikus ábrázolása ugyanis a Térnek, a Világegyetemnek, Isten első megnyilvánulásának. De hát akkor miért nem gömb? Azért, mert a gömb köré rajzolt négyzetből származik, s jelenti a gömb alakú tér mellett a látható világot. Ha azt mondod, hogy ez a kör első négyszögesítése, igazad van. De a gömböt készíteni nehéz is. Vinni, trónusnak használni pedig lehetetlen. A gömb alakú Teret jobban ábrázolják a szent edények: kelyhek, tálak, bögrék. A kocka ősrégi jelkép. Ha síkjait kiteríted, megkapod a szent Hatost és a keresztet, a titkok végső Kulcsát. Ha átlósan metszed, megkapod a szent Hármast, az isteni hierarchia legfelsőbb számát, négy oldala pedig a Négyes, az anyagban megvalósuló világ szent száma. De még egy nagy titka van a kockának, fiam. Az, hogy benne van a Semmi és a Minden, mai nyelven szólva: egyensúlyban vannak benne az erők. Ez hát nagyjában a Kocka, s ne is időzzünk mellette tovább.

A szent Ládának nevezett kockát megtaláljuk más sémi népeknél is, nem valami szokatlan kuriózum tehát. Ott van az arabok Kaábája, ott van az étiópiai Szövetség ládája Zuqualában, a keresztény templomban, szent liget közepén. Azt mondják, még Salamon korában hozták Jeruzsálemből, amikor Saába arabjai összeköttetésben voltak a zsidó királysággal.

Erre a ládára állították később, de még igen régen Já bálványát, ezen a trónuson székelt a Világ Ura, ebben foglalt helyet, ha vándoroltak, vagy csatába rohantak. Szánalmas dolog! A Kockában ábrázolt anyagtalan Tér fölé odaállítottak egy aranybálványt, mert már alig értették meg, mi a Tér. Nekik kézzelfogható, látható istenalak kellett, kezdetben jelképül, később valóságos imádat tárgyául. Já nem az abszolút Isten, hanem a világteremtő Isten. Demiurg.

Mely törzs istene volt Já? A nyomok szerint Efráimé. Hogyan, miért? Ma még nem tudjuk. Já útja Mitanni egyik sarkától Egyiptomig, ismeretlen. Csak Jáhvéé ismeretes. Jáhvéé Egyiptomból Jeruzsálembe, onnét szerte a földközi-tengeri világba. Egészen a mai templomokig, prédikálószékekig.

Hol állt Já Ládája és bálványa? Hordozható sátorban állt, kívül a lakott helyeken, csendes, érintetlen ligetben, víz mellett, Efráim törzsének telephelyén. E sátor minden alkotó része szent mértékre, szent eljárások szerint, szent időkben készült remekbe. A vásznak, az oszlopok, a tartórudak, a karikák, a függönyök. Mert maga a Sátor is a Világegyetemet jelképezte, akár a kocka. Ezt jelképezték az udvarok kívül, a Sátor részei belül. Efráim válogatott férfiai, az 'is Elóhim vagy Kohanim gondozták, őrizték, bontották le, állították fel szükség esetén - mikor még vándoroltak -, ők végezték az áldozatokat, szolgáltak az istentiszteleten, rendezték az ünnepeket, tanulták, énekelték a könyörgő, hálaadó, dicsőítő imádságokat. Ők voltak birtokában az egész tudománynak, isten ismeretének. Ők értették a szent betűk sokféle jelentését a közönségestől a misztikusig. Ők ismerték a számok és a világegyetem kapcsolatait, törvényeit. A mértékeket, amelyek harmóniában voltak a számokkal és a betűkkel, valamint a formákkal. Az elemeket: tüzet, vizet, levegőt, földet s ezek értelmét a láthatatlan és a látható világban. Az esztendőket a Nap, a Hold, a Hajnalcsillag s minden egyéb bolygó - Él - járása szerint. Az isteni napokat, heteket, hónapokat és éveket, a "kerekeket", a világkorszakok tevékeny és szunnyadó állapotait, az örökkévalóságokat, amelyek hetes ciklusokban váltják egymást. Ők tudták, mit jelent Isten "pihenése" a hetedik "napon", s mikor kezdődik egy-egy "pihenés" a tevékeny korszak után. Ők ismerték az Ember titkát is, mennyei eredetét a Gan Édenben, leszállását a mélységbe s onnét vissza a magasságba. Ismerték a Kettes Szám gonoszságát, mert a Kettes az első bűn. És ismerték a Hetest, a négy anyagit s a három istenit, a világ rejtett alkotó erőit, pusztulásra ítélt, valamint halhatatlan elemeit. Akarod, hogy megmondjam, még mit ismertek? Ismerték a tűz, a víz, a levegő és a föld számait, mértékeit, színeit, fémeit és drágaköveit, napjaikat, óráikat, tulajdonságaikat, tevékenységüket. Még a ruhák anyagának, színének, alakjának jelentését is tudták. El sem tudom sorolni tudományuk szédületes sokaságát. Elég, ha röviden annyit mondok, hogy mindent tudtak, amit az Ember valaha tudott, amit a népek s a népek kiváló tudósai, szentjei, fejedelmei tudtak. Vagy majdnem mindent. Mert azt már ők sem tudták, hogy Já bálványa merő ostobaság.

Tudományukat gondosan őrizték, nem szórták disznók elé, nem hajigálták ebeknek. Kiválasztottak tehették csak magukévá, testben-lélekben épek, erős értelműek, különös képességekkel megáldottak. Tiszta, kiváltságos ősi családok sarjai, de csak az elsőszülöttek. Már kora gyermekségtől kezdve hosszú éveken át nevelődni kellett a tudományra. Szigorú életmódot folytatni. Tisztának lenni testben-lélekben. Bátornak, nyugodtnak, kitartónak minden helyzetben. Próbákat kellett tenni, hibátlanul megállni. Átesni hét beavatáson, hét fokozaton. Mert azt is tudták, amit mi nem tudunk már, fiam: a tudás hatalom s a hatalom veszélyes. Nem adható akárki kezébe. Csak azokéba, akik méltók rá, s nem a maguk, hanem Isten szolgálatában használják.

A sátrat Ohel Moednek nevezték, főpapja a legnagyobb tudós volt valamennyi között, a legősibb család ivadéka, a legtisztább testi-lelki életet élte, s a legtökéletesebben állta meg a próbákat, beavatásokat. Méltó volt mind a hét Kulcs birtokára. Teljes joggal nevezték őt Jehosuáhnak, azaz Megszabadítónak s Rab Kohanimnak, azaz Főpapnak.

Akarod tudni, voltak-e egyéb bálványok is Jáén kívül? Voltak. Némely törzsek például aranyból öntött bikaborjút imádtak, Él szimbólumát. Akár a foinikok vagy némely arab törzsek. Volt Anat-bálványuk, s egy emberarcú bikát Dán-élnek neveztek. Olyanok is voltak, akik haltestű embert imádtak, mint ugyancsak a foinikok meg a filiszteusok. Mi volt ez az ember-hal, ez a Dágon? Ha akarod, megmondom: az Égi Ember, Ádám Kadmon jelképe. A végtelen Tér erőinek tengerében lebegett, a szent Szellem tengerében, fiam, az ős Napéban, a Fényben, a meg nem nyilvánult Anyában. És amikor kilépett az Ős Napból, hasonlatos volt a halhoz, a Kígyóhalhoz. De a nép már csak a rejtelmes Halat látta s imádta benne, a tudósok tudták csupán, hogy hiú, otromba bálvány, mert az Égi Embernek nincs képe.

Ábrázoltak és imádtak bolygókat is. Ahány bolygó, annyi Él, Rafaél, Gemaél, Zadkiél, Chamaél... Az eredeti, egyetlen Él elrejtőzött az Élek seregében. Imádták Aserathot is, a "kedves, szép istennőt", a "mezők őrzőjét".

De hagyjuk most az Éleket, isteneket és bálványaikat. Ennyiből is érthető, milyen rövid a lépés tőlük az egyiptomi istenekhez, istennőkhöz.

És mégis azt kell mondanunk, hogy ez a nép nem romlott meg teljesen. Mert makacsul ragaszkodott hagyományaihoz, szerény életmódjához, tisztelte tudósait, s ha homályosan is, de szívében hordta még az egyetlen otthon, az Édenkert emlékét.

A bálványimádás kérdésében régi nagy rabbiink sem egységesek. Van, aki azt mondja, semmiféle emberi vagy állati alakot ábrázolni nem szabad, mert az már bálvány. Van, aki úgy vélekedik, hogy csak állatfejű alakot nem szabad ábrázolni, az egyiptomiak Sebekjére, Anubiszára s egyéb isteneire gondolva. Olyan engedékeny rabbi is akad, aki csupán "az ölében gyermeket tartó asszony" ábrázolását tiltja, vagyis Eszitét s a foinikok, szíriaiak, babiloniak s egyéb népek istenanya-istenfiú képeit. Még ezek a későbbi vélekedések is mutatják, milyen ingatag volt a héberség abban a régi korban, amikor Gósenben élt istenek és istennők beláthatatlan serege között.

A hikszoszoknak keserves adókat fizető jöttment thébai királyok tehetetlenek voltak több mint száz éven át. De az ellenséges uralom megalázó nyűgének csodálatos tisztító hatását látjuk éppen Egyiptomban. Legelőször a Delta-vidéki papság hívő, tudós elemei tértek magukhoz, s tartottak önvizsgálatot. Megismervén pedig bűneik döbbenetes nagyságát, s keserű bánattal megbánva őket, visszatértek igazi kötelességeikhez, már amennyire tudtak. A hikszosz uralom alatt szenvedő országban könnyen lemondhattak világi hatalmukról, politikai fondorkodásaikról, vagyonukról, javaik mohó növeléséről, mert a király mindjárt az elején megkönnyítette számukra a döntést: elsöpörte világi hatalmukat, vagyonukat a színtérről, politikai fondorkodásaikat kegyetlenül megtorolta, kereskedelmi tevékenységüket megfojtotta. Hiába hajlongtak széttárt karral a legelőkelőbb papi küldöttségek a "fáraó" előtt, hiába vetették magukat hasra is, hiábavalók voltak magasztaló szavaik, önmagukat becsmérlő jelzőik, akármilyen művelt, finom, irodalmi formába öntötték. Midőn könnyezve bizonygatták, hogy nélkülük nem teljesíti kötelességeit a nép, vetetlen maradnak a földek, elposványosodnak az öntözőcsatornák, terméketlenné válnak a pálmák, elpusztulnak a gyümölcsök, beköszönt az éhség, és nem hét évig tart, hanem hetvenhét évig, éhen vesznek maguk a hikszoszok is, a szakállas király csak nevetett, meglóbálta aranyfogós korbácsát, s trónusa elefántcsont karjára csapva így kiáltott:

- Majd hozunk magunknak gabonát, datolyát, zöldséget, bort Szíriából! Ti pedig dögöljetek éhen!

Hasztalan magyarázták azt is, hogy a templomok vagyona isteni vagyon, szent célokat szolgál, a király összevonta szemöldökét, s a szó máris a küldöttség torkába fagyott. Beszélhettek ők akár értelmes ésszel, akár ihletett lázban, mondhatták, hogy abbamaradnak az építkezések, összedőlnek a házak, sírnak, fenyegetőznek az istennők, istenek, a király egyetlen erős érvvel felelt az anyagi romlás ecsetelésére: fölemelem a thébaiak adóját. S egyetlen bősz ordítással az istenére hivatkozott: Szutech mindegyiknél erősebb! Az előkelő papok reszketve hátráltak a bejárat felé, rémülten pillantottak az őrálló oroszlánokra s a még fenyegetőbb testőrökre, boldogok voltak, mikor kívül kerültek az utolsó kapun.

Később, évek múltán mégis enyhült a helyzet. A papok beletörődtek óriási vagyonuk, sok ezernyi rabszolgájuk, adófizető parasztjuk, mesteremberük elvesztésébe, s hogy csak annyijuk legyen, amennyit a buzgó hívek önként adnak nekik. Titkos kincsestáraik mélyén őrzött aranyukra, drágaköveikre, ékszereikre pedig ráülhetnek, mint a kincsőrző kutya. Lassan-lassan rendbejött minden, mert hiszen előbb-utóbb rendbe szokott jönni. Már a halottak számára is érkeztek alapítványok, folytatni lehetett az áldozatok bemutatását, meg lehetett ülni az ünnepségeket, ha nem is olyan pompával, mint hajdan. Jószif a hét szűk esztendő elmúltával higgadtan, tapintatosan kormányzott, megteremtette a tökéletes állami gazdálkodást, gondoskodott a parasztok tisztességes megélhetéséről, a mesterembereket bő javadalmazással jutalmazta, őrködött a tisztviselők, felügyelők fölött, kitüntetésre ajánlotta a becsületeseket, megtorolta a zsarolásokat, visszaéléseket, jogtalanságokat. Alkirályi méltóságában hosszú időre kivívta minden értelmes egyiptomi tiszteletét, de még messze országok elismerését is.

Most már a papok maguk buzdították az egyiptomiakat, hogy dolgozzanak serényen. Még a királyért, az alkirályért, minden rokonukért, barátaikért is áldoztak, s a hikszosz ünnepek fényét megjelenésükkel, zenekaraikkal, táncosnőikkel, lobogóikkal emelték. A hikszoszok kezdtek egyiptomiak lenni, átalakulásuk egyre rohamosabb volt. Sznobok voltak. A király már nem bőgött oroszlán módjára, mikor egyiptomi küldöttség jelent meg előtte. Még le is ülhettek a trónteremben.

Odaát, a thébai oldalon, lényegében hasonló átalakulás történt, noha nem így. A papság szoros kapcsolatot tartott a hikszoszi terület papságával, tanácsokat kapott és adott, értesüléseket cserélt ki, támogatást nyújtott óriási vagyonából, de ugyanakkor szintén szigorú önvizsgálatot tartott. Meglátta, megértette bűneit, a porba ült, homokot szórt a fejére, könyörgő napokat, engesztelő ünnepeket rendezett, jámborságra intette nemcsak a parasztokat, hanem az előkelőségeket is. Afféle szokatlan gondolatai nem támadtak ugyan, hogy földjeit, gazdaságait, műhelyeit, raktárait oszlassa föl, de könnyített a nép nyomorult helyzetén, vigyázott tisztviselőire, a jogtiprásokat megtorolta, általában a tisztulás útjára lépett. Különös szigorral válogatta ki a papjelölteket, a vizsgákat megszigorította, boldog-boldogtalant nem avatott be a tudomány titkaiba, csak mert gazdag... Szívós munkával, kellő alázattal előkészítette azt az időt, amikor a vetélkedő, hitvány uralkodók sora kipusztul, s valóban nemes család kiváló sarját ültetheti trónra. Akkor ismét igazi dinasztia uralkodik Egyiptomon, a pártharcok megszűnnek, hozzá lehet látni az ázsiai barbárok kiűzéséhez. Valljuk meg, valahányszor egy tehetséges gazembernek el kellett tűnnie a trónról, a papság segített az eltűntetésben. Nemcsak hathatós mágiával, hanem méreggel, tőrrel, balesettel is. Kedves, bár ritkán alkalmazott módszere volt révületbe ejtett emberrel megöletni a királyt sétája, csónakázása, vadászgatása közben, netán éppen családi asztalánál vagy a hálószobájában. Ha pedig valamelyik király nagyon is vigyázott magára, orvosai betegséget állapítottak meg, hathatós gyógyszerekkel kúrálták, végül vagy meghalt orvosai körében, vagy koponyalékelést kellett végezniök rajta, s ez használt mindenképpen. A leszúrt király holttestét utóda a folyóba dobatta, híveit fejjel lefelé a Palota falaira akasztatta, a kisebbeket szétkergette. Akik pedig orvosaik, családtagjaik karjai között lehelték ki lelküket, gondos mumifikálás után nagy dísszel a Halottak Városába kerültek. De akár így, akár úgy múlt ki a király, hovatovább senki sem mert a Palota környékén mutatkozni, udvari előkelőségekkel szóba állni, pláne udvari hivatalt vállalni. A legerősebb király is mintha leprás lett volna pereputtyostul. Ki lehetett annyira erős, hogy elviselhette volna a szüntelen fenyegetettség átkozott légkörét? Fülük volt a falaknak! Gyanús volt minden arc, minden tekintet, minden pillantás. Gyilkost kellett sejteni a legalázatosabb rabszolgalányban is, az ágy, a bizalmas kettes sem nyújtott biztonságot. Méreg lappangott a halban, a húsban, a süteményben. Az illatszerekben, a kenőcsökben. A fésűben, a borotvában. Tőrt rejtegethetett akármelyik bizalmas írnok, a csónak evezőse, a Palotába halat szállító halász. Igen, halált rejtegetett a királyi tiara. Ebbe előbb-utóbb okvetlenül bele kellett őrülni. Még megkönnyebbült a király, mikor mellébe vágták a tőrt, vagy orvosai súlyos betegséget állapítottak meg rajta. Amilyen mohón vágyott a királyságra, olyan mohón kívánta a szabadulást akár a halál árán is. Ha meggyötört szívét Usziré mérlegére vetette, az isten bizonyosan megbocsátott minden bűnt a szerencsétlennek, s bevezette Amenti legistenibb üdvösségébe.

Ennek azonban így kellett lennie, hogy végül senki se sóvárogjon a hatalomért, inkább válassza a legnyomorultabb szolga csendes békéjét, mint ezt a pompázatos poklot.

Akkor aztán elérkezett az ideje, hogy méltó királyt ültessenek a trónra, s hosszú uralkodást biztosítsanak neki. A thébai Ámun-templom "prófétája", egyben a király mindenkori helyettese s a hadsereg főparancsnoka bizalmas beavatottjai körében megtanácskozta, melyik előkelő család az, amelynek múltja többé-kevésbé mítoszi mélységekben vész el. Van-e egészséges, értelmes, tisztességes fiúsarja? Tanult-e eleget, tanítható-e még, hogyan állta meg a helyét válságos pillanatokban? Milyen a jelleme? Hogyan bánik szolgáival, barátaival, ellenségeivel? Milyen a szerelmi élete? Nem volt sem testi, sem lelki, sem szellemi életének, állapotának olyan íze-porcikája, redője, nem lehetett olyan ismert vagy titkos szokása, családjának, baráti körének, tevékenységének olyan zege-zuga, amit a legnagyobb gonddal, a leghidegebb tárgyilagossággal meg ne vizsgáltak volna. Mikor aztán kihallgattak tanúkat, elolvastak feljegyzéseket, leveleket, számadásokat, bizalmas jelentéseket, névtelen üzeneteket, s a jelölt, aki királyságra nem is gondolt, megtaláltatott, még alkalmas feleséget kellett lelni számára. Olyan leányt, aki méltó az isteni királyhoz. Arra is méltó, hogy a király halála után betöltse isteni feladatát az új király megkoronázásáig. Ennek a ritka leánynak azonban már egy régi királyi családból kellett származnia. Mikor kiszemelték az isteni nőt, ugyanolyan hosszadalmas, tárgyilagos, részletes vizsgálat következett.

Segítségül hívták, persze a csillagászokat is. Gondosan mérlegelték a csillagok állását, milyen volt a kiszemeltek születésekor, mikorra kell kitűzni a döntő lépések megtételét. Homályos esetben tudós papot küldtek Anuba, hikszosz területre, vizsgálja meg az ott őrzött titkos följegyzéseket akár évtizedekre menően is, hogy a konstellációk természetéről, vagyis az Égi Világ jeleiről biztos értelmezéseket kapjanak. Ott aztán a Naptemplom föld alatti könyvtáraiban a főpap s a beavatott könyvtárosok segítségével kihüvelyezték a régi tekercsek titkait, megtanácskozták a dolgot. Szerencsére a hikszoszok nem nyúltak a hét pecséttel őrzött följegyzésekhez, áruló sem akadt, aki a mérhetetlen szellemi kincsek tárházába vezette volna őket. Érintetlenül hevertek a kőtáblák, bőr- meg papirusztekercsek a ládikákban, csupán a finom port kellett lefújni néhány ritkán használt írásról, mert időtlen időkön át a por ide is behatolt.

Anuban, a Naptemplom föld alatti részében együtt volt az Istenek Tanácstermének mind a negyvenkét istene, körben, ahogy az Első Birodalom kezdetén ide ültették őket. Thot, az isteni Tanító szelleme suttogott a halálos csendben a sakálfejű, bikafejű, tehénfejű, vércsefejű, krokodilfejű, majomfejű, emberfejű istenek kőajkáról, s a roppant faragott kőkockák tökéletesen kizárták a világot. Idegen láb sohasem lépett be ide az isteni királyok s a főpapok legdöntőbb tanácskozásainak színhelyére.

Szándékaik tisztességesek voltak, valóban választaniok kellett: továbbsüllyedjenek-e a piszkos kis egyéni érdekek fertőjébe, a zsarnoki hatalom hajszolásának őrületébe s ezzel együtt a nyomorúságba, fölbomlásba, vagy kénytelen-kelletlen rálépnek a becsületes útra, s mentik, ami menthető.

Ilyen lelki tusakodások, sóvárgások, ilyen politikai, gazdasági hányattatások között végre siker jutalmazta fáradozásaikat. Megkoronázták azt a királyt, aki, mikor közölték vele szándékaikat, rémülten kiáltotta:

- Engem? Éppen engem? Miért? Ó, jaj, kíméljetek meg ettől, irtózom a tróntól, nem vagyok alkalmas, boldogan szeretnék élni birtokomon, kedves szolgáim között!

Éppen ez volt a jel, hogy a férfiú trónra való. Hiába szabódott, hiába tiltakozott, könyörgött, gorombáskodott hát, a thébai Ámun-templom főpapja s a titkos tanács tagjai, akik csendes elvonultságában fölkeresték, nem tágítottak. Elébe tárták az istenek akaratát, a csillagok állását, az ország siralmas állapotát, a nép szenvedéseit, a végső pusztulás szörnyű képét, tapintatosan némi fenyegetést is alkalmaztak, s erőfeszítéseik végső jutalma olyan gyönyörű koronázási ünnepség lett, amilyent régóta nem látott Théba.

Amint Amósze trónra lépett, reménykedés, bizakodás forró árama töltötte el egész Egyiptomot. Nemcsak a Felső-, de az Alsó-Birodalom is megremegett ettől a tüzes áramlattól. Még a legtudatlanabb szegény vénasszonyok is úgy érezték, új élet, új világ következik most, megújul az egész Világegyetem. Mi tudjuk, hogy tévedtek, mert kellő távolságból szemléljük az eseményeket, de ők valóságnak vették az ábrándokat, azt hitték, egy csapásra, csodaképpen megváltozik minden. A sötétségből, íme, ragyogó világosságba léptek. S a világosságnak most már sohasem lesz vége, ez már örökké tartó, végleges állapot.

Pedig még azt a keveset is, amit tenni lehetett, milyen lassan, milyen sokára lehetett megtenni! Amósze kicsi dolgokon kezdte, s úgy haladt a nagyobbak felé. Kipróbált jó barátokat állított a hivatalok élére. Megrostálta a tisztviselőket. Tisztességes családokból új kormányzókat ültetett a tartományok élére. Őrködött az igazságszolgáltatás fölött. Megtorolta a hatalmaskodást. Gondoskodott az adók emberséges, de szigorú behajtásáról. Átszervezte a hadsereget, lovakat tenyésztett, harckocsikat készíttetett, gyakoroltatta a katonákat a hikszoszok hadviselésében. Hajókat építtetett, tataroztatott. Gondosan gazdálkodott a gabonával. Ő maga is példát mutatott a tisztességes, szorgos életre: kora reggeltől késő éjszakáig tanácskozott, intézkedett, szemlélt, elszámoltatott, terveket vizsgált, ítélkezett. S mert a papság lelkiismeretes része jó előre megmunkálta már a talajt, rendeleteit volt kivel végrehajtatnia. Lassan-lassan az erkölcsi tisztaság üdítő levegője áramlott szét az egész Birodalomban. Persze, a hikszoszoknak járó adókat pontosan fizette, mert még nem érkezett el a leszámolás napja.

Akik csodát vártak, nem láttak csodát. Akik rögtönös változást reméltek, csak némi jeleit látták a változásnak. Akik fenték a fogukat, hogy a hikszoszokat az őket szolgáló egyiptomiak minden rokonságával együtt fejjel lefelé a falra fogják akasztani, fogcsikorgatva dörmögték: "Mit ér az egész, ha nem köthetünk föl minden hikszosz gazembert a szolgáikkal együtt? Derék ember a király Őistensége, de nem tesz semmit!" Bizony, nemzedékeknek kellett elmúlniok, amíg az ország annyira megerősödött, hogy birokra tudott kelni a hikszosz uralommal.

Elkövetkezett az az idő is néhány jobb király uralkodása múltán. S miközben a thébai ország egyre erősödött, rendeződött, a hikszoszok egyre gyengültek, bomlottak. Elterpeszkedtek a hatalomban, beleposhadtak biztonságukba, kevélyekké váltak, semmit sem tartottak természetesebbnek, mint hogy egy óriási birodalom birtokosai, s hogy ez a birodalom csak úgy magától megáll. A király kényelmesen pöffeszkedett palotájában, udvari népe nyalta a talpát éjjel-nappal, hazudott, amennyit csak bírt, a valóságos helyzetet meghamisította, hazug jelentésekkel hajhászta dicséreteit, jutalmait. Ki-ki zabált, ivott, pompás új ruhában járt, csodálatos parókát viselt, nyakát-karját-kezét-fülét megrakta ékszerekkel. Varázslatos nőkkel kéjelgett, szebbnél szebb nyaralókat építtetett, buja kertekben hűsölt, illatfelhőben lebegett... Igyekezett boldog-boldogtalan mennél valódibb egyiptomi lenni. A katonaság zsoldja kézen-közön elfolyt, élelmük rosszabb volt a mosléknál, ruházatuk silány, szállásuk tetves, mocskos, húgyszagú. A jó fegyverzetet gorombasággal pótolták: a tisztek verték az altiszteket, az altisztek a katonákat. Harcokban megrokkant derék hősök koldultak az utcákon, s üvöltve mutogatták szörnyű sebhelyeiket, csonka tagjaikat. Családjuk éhezett, ha ugyan csinos feleségük, leányuk nem bocsátotta magát áruba a szörnyen elszaporodott foinik kocsmákban. Mindenki kockázott. Mindenki lopott. Mindenki csalt. Az Igazság pedig elfordította arcát és sírt.

Az egyiptomi papság azonban, megtisztulván a bűnbánat keserű könnyeiben, kitartott a meglelt úton, egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a thébai papsággal, s láthatatlan gerincévé vált az újra fölkelő egyiptomi hatalomnak.

Csak futtában említem a legfontosabb mozzanatokat, fiam és tanítványom. Át kell ugranunk néhány királyt, s rátérnünk a végső leszámolás eseményeire.

A harc kicsiben indult egy csordakút tulajdonjoga körül, majd évtizedekig tartó borzalmas küzdelemben folytatódott. Először az adókat tagadták meg a thébaiak. Vakmerőségüket megtorlás követte: büntető hadjárat Théba ellen. De a hikszoszok már érezték Théba fogait. Kudarc kudarcot ért, a kedvetlen csapatok elfutottak az első thébai harckocsi láttára. A határon itt is, ott is csetepaték tüze villogott, innen is, onnan is rémmeséket hadaró vert katonaság özönlött vissza. A Delta királya mozgósította távoli helyőrségeit. De hiába.

Végre nem volt mit tenni, ki kellett üríteni Alsó-Egyiptomot. Ekkor aztán Felső-Egyiptom seregei megkezdték az igazi háborút. Csapatai lépésről lépésre követték a visszavonuló ellenséget, miközben az országban megkezdődött a tisztogatás. Hogy ez milyen szigorú volt, láthatjuk a hikszoszi uralom emlékeinek csekély voltából. Föltúrták Egyiptom földjét, kiforgatták a sírokat, széthányták a halottakat is. A föld színén pedig kő kövön nem maradt. Az aprómunkát a kőfaragók végezték el: gondosan lekalapáltak minden betűt, ami a hikszoszokra emlékeztetett.

Fölkelt a nép is. Az utolsó hikszosz király nemhiába panaszkodott, hogy "éjjel-nappal nincs nyugta a nílusi vízilovak lármája miatt". A fölkelt nép mint vízilovak bősz tömege törte-gázolta a hikszoszi hatalmat, mint a nádat. Ölte-rabolta sanyargatóit. Se szeri, se száma a dicsérő feliratoknak ebből a korból. Egy férfi azzal büszkélkedik, hogy az auani Palota elfoglalásakor két királyi feleséget meg két leányt ejtett zsákmányul, s tett rabszolgájává, egy másik valamely kormányzói palota megszállásakor három előkelő nőt zsákmányolt. Így a bennszülött egyiptomiak. A hadsereg pedig szintén megmutatta, mit tud. Most már nem szedett-vedett népségből regrutálódott, hanem három jól fölszerelt, jól begyakorolt hadtestből állt: centrumból és két szárnyból. Ekkor lett az egyiptomi igazi katona.

De ahogy a hikszoszok hátrább-hátrább szorultak, ellenállásuk egyre nőtt. Az utolsó hikszosz király, Apapi, akit a görögös Apofisz néven említenek, összeszedte legjobb csapatait, mozgósította birodalmának rokonnépeit, kemény rendszabályokat alkalmazott, így aztán hosszú, dühöngő, elkeseredett háború alakult ki. Hol ellanyhult, hol újra fellángolt, sikerek váltakoztak balsikerekkel, s nem túlozunk, ha mintegy száz évre tesszük a makacs birkózásnak ezt a kavargó, könyörtelen korszakát. A viadal Hacsepszut királynő s férje, majd utóda: Harmadik Tutmósze alatt érte el tetőfokát. A harcias, igen okos királynő ezt írja: "Ismét helyreállítottam, amit leromboltak, befejeztem, ami félbemaradt, mióta az ázsiaiak az Alsó-Birodalomban, Auariszban laktak, és a barbárok az Alsó-Birodalom népe között éltek, s rombolták, amit teremtettünk, anélkül hogy Ré istenről valamit tudtak volna." Katonai jelentések tudósítanak, hogy Auant sikerült megszállni, még mielőtt a hikszoszokat kiűzhették volna Egyiptomból. Csak Hacsepszutnak sikerült hozzáfognia a romok eltakarításához, a régen abbamaradt épületek befejezéséhez.

Férje, Harmadik Tutmósze, nagy katona, erőskezű uralkodó volt, makacs, szívós, kitartó jellem, megpróbáltatásoktól, fáradalmaktól nem riadt vissza, legelöl rohant ütközetekbe harckocsiján, tűrt forróságot, éhséget, mint akármelyik katonája. Képzelőereje nem volt mindennapi. Képességei akkor mutatkoztak meg teljességükben, amikor felesége, Hacsepszut meghalt. Évekig tartó hadjáratban nyomorgatta a hikszoszokat, példátlan hadászati és harcászati tudással tépte alkotórészeire birodalmukat. De még ő is csaknem egy évtizeden át ostromolta az Aranta melletti Kadest, ezt a fontos hídfőállást.

De most már föllélegezhetünk, fiam és tanítványom, mert végre helyreállt Egyiptom egysége, a két Birodalom újra összeforrt, ellenségei messze futottak, kezdődhetett az új élet, az igazi, a ragyogó.

Soha ilyen gazdag, ilyen győztes, ilyen boldog nem volt Egyiptom. Ha a boldogságot jóléttel mérhetnők, minden ok meg is volt a boldogságra. Aranyban, drágakövekben vájkált. A nyert csaták ontották a zsákmányt. Egyiptom népe naponként gyönyörködhetett seregestül hajtott foglyokban, szakállasakban és csupaszokban, fehérekben és barnákban, kistermetűekben és tagbaszakadtakban, meztelenekben és köpönyegesekben. Válogathatott bennük. Mustrálhatta a rabnők tömegét is, volt köztük fiatal meg öreg, sovány meg kövér, fehér, kékszemű s barna, feketeszemű, közönséges meg előkelő, szakácsnőnek való meg ágyba... És bámulhatta a rogyásig rakott hajókat, amelyekből hordók, ládák, zsákok tömegét rakták ki, teli csupa drágasággal. Rabolt teheneket hajtottak a Nílus mentén csordákban, lovakat tereltek ménesekben, szamarakat, öszvéreket ezrével. Hát még szebbnél szebb aranyedények, karperecek, orrkarikák, nyakékek, hajdíszek, fülbevalók, gyűrűk! Mind remeke a művészetnek. Az egyiptomiak ez időben úgy öltözködtek, hogy alig lehetett megkülönböztetni a közönségest az előkelőtől. Ha csak a parókájáról nem.

Új templomok, paloták épültek, új meg új kertek támadtak, fák, virágok illatoztak a városokban, új mesterséges tavak ringattak nyíló lótuszokat, kecses csónakokat... Volt sör, bor fúlásig, a kocsmák éjjel-nappal nótaszótól, szíriai zenétől zengtek. Théba fényárban úszott éjszaka, még aludni sem akart senki, akár a gyermek, aki sajnálja otthagyni játékait éjszakára.

Miközben a harcias király valahol a világ végén elszánt barbárokkal harcolt, s barna arcát verejték és fölkavart homok fedte, sátrában osztogatta a parancsokat, vagy robogó harckocsiján állva a csaták forgatagába vetette magát, odahaza egyre újabb gyapjúfátylakba öltöztek a nők, egyre szebb parókát készíttettek az előkelők, ünnep ünnepet követett, kirándulás, táncmulatság, vadászat, csónakázás, játék egymás sarkára hágott... Még a parasztnak is kijutott a jóból. Hát még a mesterembereknek! Nem győztek bútort, vázákat, hajókat, fegyvereket készíteni, el sem sorolhatjuk a mesterségeket, a kőművesektől a parókakészítőkig, mind-mind virágzott. A művészek pedig? Nem győzték a szobrok faragását, domborművek vésését, gazdag sírhelyek festését, paloták mozaikpadlatának remekberakását, falak díszítését... Mondom, ha ettől függ egy nép boldogsága, ha az ember célja a jó étel-ital, szép ruha, kényelmes, gazdag lakás, boldogok lehettek... Boldogok halálukban is, mert gondosan készített múmiájukat drága ékszerekkel rakva helyezték el vagyont érő bútorok, vázák között, a falakra festett földművesek, rabszolgák, mesteremberek pedig hordták nekik a halotti áldozatot az idők végezetéig. Ha valamely törekvő ifjú nemes életcéljául azt a hármat tűzte ki, hogy tábornok lesz, zeneszó mellett ebédel, s naponta megiszik egy korsó szíriai bort, okvetlenül el is érte. Semmi sem állott útjában, hogy az egyiptomi nép megtalálja üdvösségét mind ezen, mind pedig a másvilágon.

Ha pedig egy paraszt a fiát kézen fogva végigvezette a hatalmas templomudvarok lenyűgöző oszlopsorán, s megmagyarázta neki a ragyogó színekben pompázó képeket, a kápráztató képírások vélt értelmét, így szólt hozzá: "Tanulj, fiam, tanuld meg az írás-olvasás, számolás tudományát, légy írnok. Mert ha írnok leszel, megnyílik előtted a boldog élet kapuja, nem kell izzadnod a tűző Napon, terhek alatt roskadoznod, hanem hűvös csarnokban üldögélsz, finom ruhát viselsz, válogatott ételeket, italokat élvezel... Rajta, fiam, térjünk be az iskolába, tanulj szorgalmasan!" A fiú pedig kimeresztette gyulladástól vörös, álmos szemét, keze fejével megdörzsölte taknyos orrát, s máris látta magát, amint méltóságteljesen lépked a lépcsőkön hóna alatt táblával, papirusztekerccsel.

A tisztviselők elé kitűzött legfőbb elv a szigorúság volt. A király isteni hatalma nemcsak tiszteletet, hanem félelmet is sugárzott. E roppant tekintély előtt megtört a Kadesben konokul ellenálló szíriai-kanaánita népek koalíciója. Hacsepszut meg Tutmósze az egész világ előtt bebizonyította istenvoltát. A győzelmes hadjáratokat kápráztató diadalmenetek követték végig a Nílus mentén Thébába, a folyó mindkét partján összezsúfolódott nép leborult a közelgő pompás bárka láttán, amely égi jelenségként úszott vörös vitorlái szárnyán, s bárkák végeláthatatlan sora követte. A győztes isteni király méltósága megkívánta a válogatott csapatokból álló, ragyogóan fölszerelt, díszruhában pompázó testőrséget. Valahányszor megjelent a nyilvánosság előtt, isteni alakját előkelő katonai hatalmasságok s külföldi királyfiak karéja vette körül. Hajthatatlan szigorúság, céltudatosság sugárzott a király alakjáról, a Fehér Ház olyan dicső volt, mintha maga a Nap lakott volna benne. A szigorúság azonban joggal párosult. Még a király ellen elkövetett merényletek bűnöseit sem végezték ki a legfelsőbb bíróság ítélete nélkül. Minden vádlottat ki kellett hallgatni, a tanúkat tüzetesen kikérdezni, megadni a szót a vádlottnak s védőinek, csak ezután ítélt a bíróság. Nem csoda, ha ilyenek láttán a kurta eljárásokhoz szokott nép "a törvény helyreállítójának" nevezte a királyt. A jog és az igazság hatalma alól nem bújhatott ki egyetlen korrupt tisztviselő sem, lett légyen kiskirály a maga tartományában. Következmények nélkül a legsilányabb rabszolgát sem lehetett agyonütni. E kor fiai joggal jegyezhették föl: "A törvény uralma alatt élünk". Harmadik Amenhotep pedig így jellemzi önmagát: "A törvény szilárd volt, nem ítéltem elhamarkodottan, hanem a tényekre figyeltem, s ezzel ujjongást és örömet szereztem népemnek". Figyelemre méltók azok a szavak is, amiket a király egy újonnan kinevezett helytartónak intézett: "Gyalázat Isten előtt, ha az ember pártoskodik. Ez olyan tanítás, amit követned kell. Nézd meg jól, mi az, ami ismeretlen előtted, és aki a királyhoz közel áll, miért van távol az országtól. Az ilyen vezér szilárdan megáll itt, a maga helyén... Ne légy igazságtalanul dühös egy emberre, hanem arra haragudj, ami miatt haragudni kell. Kelts félelmet magad iránt, hogy féljenek tőled. Mert csak az az igazi vezér, akitől félnek. Lásd, az a vezér dolga, hogy jogot szolgáltasson!"

Így lépett Egyiptom a világhatalom útjára. S ha egy népet boldoggá tehet a világhatalom, Egyiptom egész népe boldog lehetett.

Milyen állapotba kerültek a héberek e történelmi jelentőségű változások után?

Azt lehetne mondani: lecsapolták a mocsarat, kivesztek a békák. De szerencsére az egyiptomi államrezon nem törekedett egész népek kipusztítására, pláne nem olyanéra, amit nem is mondhatott népnek.

A seregek áthaladtak rajta oda-vissza, előbb a hikszoszok, majd az egyiptomiak, mindenféle vegyes népség. Ki amit tudott, elvitt. A rokonfajtákból álló hikszosz katonaságnak nem kellett túlságosan erőszakoskodnia a héber nőszemélyekkel, de az egyiptomiak, akik között szép számmal voltak núbiai feketék, lebui vörösök, kusi barnák s egyéb mocskos, idegen elemek, gyakran megölték vagy rútul megcsonkították az ellenszegülő héber nőket, mert irtóztak tőlük, mintha nem is emberek volnának. Kár, baj, emberhalál, pusztulás esett hát a héberek vagyonában is, személyében is. Az egyiptomiak általában gyűlölték őket, mert a hikszoszok rokonságát s támogatóit látták bennük. Némelyek dühükben olyasmit is kiáltoztak, hogy e nélkül a leprás népség nélkül a hikszosz uralom nem állhatott volna meg olyan sokáig. Nem Jószif, a héber szervezte-e meg a termelést, nem ő vetette-e meg az állami gazdálkodás alapjait, nem ő építtetett-e csatornákat, magtárakat-raktárakat országszerte? És nem buzgólkodott-e itt is, ott is héber tisztviselő, felügyelő, nem volt-e az egész héber csürhe megbízható támogatója a barbárok uralmának? És bár maga a szorongatott nép ott az átjáró szoroson Egyiptom és Ázsia között, két világ határán, éppen annyira volt bűnös, mint maga az egyiptomi, szótlanul tűrte helyzetének szomorú következményeit. De abban az időben a népek még megértették, hogy a történelem forgandósága, a hatalom változandósága hozzátartozik a bizonytalan világhoz. És hogy ma az egyik király, holnap a másik, ma az egyik isten, holnap a másik erősebb, de akár egyik, akár másik hadsereg vonul át a népen, a katonák természete mindig ugyanaz. Háborúban a rokonnép harcosa ugyanúgy erőszakoskodik, lop, rabol, gyújtogat, mint az idegené, Szutech istené csakúgy, mint Horé.

Az igazi nagy békák, az előkelők, a gazdagok, akiknek helye-feneke a hikszosz király palotája körül volt, nem várták meg a mocsár teljes lecsapolását, hanem fölszedelőzködtek, s eltávoztak a kiszoruló hadsereggel. Ott is megvolt a maguk fontos dolga: élelemről gondoskodtak, takarmányról a lovak számára, ügyeltek a szállítmányokra, ellenőrizték a gabonát, a húst, rendben tartották a királyi udvar, a főhadiszállás, a vezérek háztartását... Aranyukat, drágaköveiket, mindenféle értéktárgyukat a hadsereg szállítmányaival együtt vitték tovább-tovább, kellő biztonságba.

Az egyszerűbb tisztviselők, kereskedők meghúzódtak Gósen ligetei között, visszavedlettek szegény héberré, mocskos ruhában jártak, szorgalmasan dolgoztak. Miután tudtak az egyiptomiak nyelvén, még hasznukat is lehetett venni. Tolmácsok lettek, buzgón vezették az egyiptomiak egy-egy eltévedt csapatát a helyes útra, szép szóval gondoskodtak számukra mindenről, amit kívántak. Igyekeztek egy-egy finnyás héber nőt kioktatni az idők s a katonák természetéről.

Maga a nép reszketett, imádkozott, virrasztott. Vénei éjjel-nappal tanácskoztak. Mit volna jó tenni? Kivonulni mindenestül vagy maradni? Mind a két véleménynek megvoltak a meggyőződéses hívei. Megvoltak az érveik is. Szünet nélkül vitáztak, étlen-szomjan, rekedten és tüzesen, azzal a lázzal, ami a sorsdöntő pillanatban meg szokta szállni még a higgadt lelkeket is. Révületben dadogó próféták zavaros szavait hüvelyezték, olajat néztek, faggatták isteneiket, álmokat igyekeztek megfejteni, jeleket magyaráztak, értesüléseket cseréltek ki és mérlegeltek, jósoltattak efóddal, még egy-két hathatós egyiptomi varázsmódszerrel is megpróbálkoztak, így például a piramis alakú kristállyal, amelyből a "nézők" szokták megismerni a múltat s jövendőt. De lám, a mérleg serpenyői nem billentek határozottan egyik oldalra sem. Mert jó, maradunk, de mi lesz a sorsunk ebben az átjáróházban, Gósenben, minden veszély torkában? Hiszen úgy ülünk itt, mint egérfogóban az egerek! Helyes, igaz, de ha megyünk, hová menjünk? Vissza Kánaánba, ahol az ősatyák éltek? Teli van Kánaán mindenféle népekkel s istenekkel. Éllel, Baál Aleyannal, Móttal, Teráhval, Szinnel, Semessel-Samassal, Anattal, Astárral, Istárral... Egyiktől ez a törzs irtózott, a másiktól az, aszerint, hogy milyen istent imádott. Azt is meg kellett gondolni, hogy ők szépen elfértek Jákób atyai szárnya alatt, mint testvértörzsek, együtt vándoroltak Negeb térein, együtt vonultak Egyiptomba, együtt éltek békén a termékeny Gósenben, ha pedig volt is közöttük versengés, irigykedés isteneik különböző volta miatt, homályosan ott lebegett fölöttük Él Adón, Ábrahám, Jiszhak és Jákób Istene - de hátha azok a népek féltékenyen szembefordulnak velük, hontalan nyomorultakkal? Hátha országról országra űzik s eközben tökéletesen kifosztják őket? Avagy: a héberek némely törzseit befogadják ugyan, de a többit elűzik isteneik miatt? Szakadjanak el akkor egymástól, gyengüljenek egyre jobban, míg el nem vetődnek valamely sziklás pusztaságba, ahol aztán éhenhalnak? Hová, hová, hol az otthonuk? Nem, semmiképpen sem térhetnek már vissza oda, ahonnét jöttek!

Ha meg itt maradnak, betelik rajtuk a leigázott népek törvénye. Hiszen természetes, hogy a győztesek rabszolgaságra vetik őket. Szolgaságban élni a szabadság nyájas korszaka után irtóztató volna, bár ez a dolgok rendje.

Az akkori főpap-fejedelem, az akkori Jákób, vén, okos, szívós kis ember, szakállát tépte, port hintett a fejére, ruháit megszaggatta s zokogott. Kérte a Véneket, nyugodjanak bele a sors rendelésébe, vállalják a szolgaságot, bízzák magukat Él Adónra, az Atyák Istenére. És maradjanak. Maradjanak mindnyájan. Hivatalához, felelősségéhez tartozott a ritka képesség, hogy érvelni, meghatni, szakállt tépni, homokot szórni, ruhát megszaggatni, könnyeket ontani, isteni eredetű bölcs igéket kiáltozni egyaránt jól tudott. Végül beletörődtek a maradásba. Akiket az egyiptomiak megöltek, nyugodjanak békében a Világkorszak utolsó napjáig, amikor is elkövetkezik a bosszú. Akik elmenekültek, járjanak szerencsével, találjanak új otthont, bárhova veti őket a sorsuk. Némely családok könnyebben meglelik helyüket a világban, ha van elegendő aranyuk, ékszerük, tudnak nyelveket, jártasak a tudományban, helyén az eszük. Róluk pedig mindez elmondható. Hoi, Adón, kiváló férfiak, elvesztésük nagy gyász, de öröm, hogy élnek. Nos, mi pedig, akik maradunk, legyünk szerények, szegények, szorgalmasak, alázatosak... Mert mit mondanak a bölcsek? Ezt mondják: "Élj hét évig, mint a disznó, s bizonyosan meggazdagszol!" Éljünk hét évig, hetvenhét évig disznók módjára, s meg fogunk gazdagodni.

E határozatot az efráimiták Jehósuahja, Já főpapja és Sátrának őrzője megvetéssel hallgatta. Aránylag ifjú férfi lévén, nem volt hajlamos zokogásra, könnyezésre, porhintésre, ruhaszaggatásra. Harcias volt, mint istene, Já, aki haragjában üvölt, mint az oroszlán, vad felhőkön nyargal, égő dárdákat dobál az Égből, rettentő csatabunkójával népeket zúz össze. Megkérdezte Ját, kifaggatta az efódot, többször is meghallgatott egy szűzen maradt öregasszonyt, aki révületében csalhatatlan jóslatokat szokott dadogni. Mind e jelek, hangok, jóslatok azt kívánták, hogy a nép menjen vissza az Atyák földjére, elöl vigye a Szent Ládát s Já képét, szálljon szembe a megpróbáltatásokkal, ne ijedjen meg a veszélyektől, mert csak gyáva népnek nincs hazája.

Fanatikus beszéde megingatta a Vének egy részét, de Jákób újabb érveinek, könnyeinek, tisztes szakálla megtépésének sikerült őket visszahajlítani a helytelen útról. Legfőbb érve az volt, hogy Él Adón minden istennél hatalmasabb Isten, Já, Baál Aleyan meg a többi csupán fia, fiainak fia, szavuk tehát csak másodsorban mérlegelendő.

Ekkor Jehósuah szent lázban elhagyta a tanácskozást, törzse lakóhelyére sietett, összehívta saját Véneit, s kiadta a parancsot, Já parancsát: indulunk! Az Ohel Moed papjai lebontották a sátort, füstölések között Ládájába helyezték az istent, kiadták a szükséges utasításokat, a férfiakat fegyverük bátor forgatására buzdították, s egy alkalmas napon, amit a jóslatok, a jelek s a csillagok megjelöltek, kora hajnalban kivonultak Gósenből. Velük mentek az asszonyok, a kisdedek, minden holmijukkal, öszvéreikre rakván azokat. De maradtak otthon is sokan. Nemcsak a vének, nemcsak a betegek, nemcsak azok az ifjú lányok, akiknek szíve egy más törzsbeli ifjúhoz vonzódott, nemcsak az ifjak, akiket más törzs leányaihoz kötött a szerelem, hanem azok is, akik megszokták Gósen szépséges földjét, s hazájuknak tekintették, mert ide fűzte őket nemzedékek sorsa, őseik csontja, egy-egy megszokott, kedves egyiptomi istenség jelenléte. Ők keserves zokogások, ölelgetések, áldások, jótanácsok közepette kísérték ki a távozókat a törzs földjének határáig, leültek a dombokon, és hosszan tekintettek a kivonulók serege után, pedig könnyeiktől nem láttak semmit. Aztán úgy tértek vissza kicsiny falvaikba, mint akik eltemették kedveseiket. Ijesztő csend, kongó üresség fogadta őket.

Efráim elszakadt törzséről csakhamar leverő híreket hallottak átvonuló katonáktól: elvesztek a pusztában. Ellenséges népek támadták meg őket, hiába volt velük Já Ládája, csodatevő képe, hiába forgatták derekasan fegyvereiket a harcosok. A támadók harcikocsikkal, lovassággal rendelkeztek, s úgy legázolták őket, mint a nádat. Holttestük a legszörnyűbb elbánásban részesült, ami képzelhető: temetetlenül hevert a homokon, amíg a szelek jótékonyan el nem temették. De addig is sakálok, hiénák lakmároztak rajtuk. Néhányan visszamenekültek, magukkal hozták a Szent Ládát s Ját, aki cserbenhagyta bűnös népét. Jának mindig igaza volt.

Ne részletezzük, fiam és tanítványom, a gyász hosszú napjait, amikor az otthonmaradt efráimita töredék zsákba öltözött, szemétbe ült, fejére homokot, hamut szórt, haját lebontotta, emlőit lemeztelenítette, sípok jajongtak, siratóénekek zokogtak a ligetekben, s az emberekkel együtt sírtak az elhagyott kis házak, a gyomverte gyümölcsösök, a poshadó csatornák. Nemcsak a maradék Efráim sírt. Hanem az egész nép. Testvéreik pusztulása legyőzte a kaján diadalt, ami elfogja az embert, ha bekövetkezik az előre megmondott rossz. A Vének keserűen vádolták magukat, miért nem tartották vissza a vakmerőket erőszakkal? Szegény vén Jákób szemrehányást tett Él Adónnak, mért nem adott a szájába hathatósabb érveket, mért nem indította meggyőzőbb sírásra? De ha jól meggondolta, Él Adón nem tehetett mást, mint amit tett. Törvényei kettősek: elveszít egy törzset, hogy a maradék el ne vesszék, s a többi törzs is megmaradjon. Baál Aleyan legyőzte Ját, de Já azért él, s ezúttal azok közt, akik nem követték utasítását.

Az egyiptomiak is természetesnek tartották, hogy a legyőzött nép a szolgájuk legyen ezután.

Az elfoglalt országok élére megbízható királyokat állítottak, s rájuk bízták, kormányozzanak tetszésük, törvényeik, szokásaik szerint, csak az adókat küldjék pontosan, s ha katonákra van szükség, indítsanak csapatokat, ahová rendelik.

Meghagyták a hébereket is ott, ahol voltak. Az ő Véneik pedig mocskos ruhába öltöztek, siralmas képpel várakoztak a király fogadóterme előtt. Mikor bebocsátást nyertek, hasra feküdtek a trón előtt. A vén Jákób nem is gondolt saját papfejedelem voltára, szolgának, kutyának, semminek nevezte magát, a Véneket, az egész népet pornak az isteni király talpa alatt, szavukat hitványabbnak a légyzümmögésnél. Hűséget fogadott valamennyi héber örök időkre. Legnagyobb boldogságuknak mondta, ha a király Őistensége tetszése szerint tapos rajta. Mindenkit hathatós átokkal sújtott, aki nem úgy merészelne gondolkozni, érezni, mint ők itt, népük hitvány képviselői. Nyomatékul s engesztelésül néhány nyomorúságos ajándékot helyezett a trón lépcsőjére: nehéz aranyedényeket, amelyek ötvösremekléssel ábrázolták az egész Világegyetemet, oldalukon kacskaringós csigavonalakkal, a Világok ékes füzérével, serlegeket, amelyek úgy ragyogtatják a bort, mint a vért, nyakláncokat, amelyek a Nap villogó sugarait utánozzák, gyűrűket, amelyek rubinjába ősi, titkos jeleket vésett egy rég elporladt kéz, karpereceket, függőket... Mindez, mint a Vén mondta, magának Ábrahámnak a hagyatékából származott. És valóban nem hasonlítottak Egyiptom remekeihez. Azt is megjegyezte a Vén, hogy kinn az udvaron néhány lebui öszvér áll más csekély ajándékkal: szövetekkel, bőrmunkákkal s egyéb használati tárgyakkal megrakva, nemkülönben tizenkét szűz leány a legszebbek közül, bár a király Őistensége szemében rút vénasszonyok csupán. De azért találjanak tetszésre, mosogatni jók Őistensége legkisebb szolgájának konyháján. Holmi szegényesebb étkezések alkalmával táncolni, énekelni, zenélni is tudnak.

Míg mindezt elmondták, alig láttak valamit a Palota tróntermének szépségéből, a király körül álló előkelőségekből. A nagy termetű núbiai testőrök, pávalegyezőket lengető mezítelen szolgák, hűsítő italokkal jövő-menő válogatott, szintén mezítelen szolgálók seregére pedig akkor sem mertek volna pillantani szemérmességükben, ha történetesen nem takarták volna el arcukat a király vakító színe előtt.

Csak akkor tekintettek föl, mikor egy előkelő úr héberül megparancsolta. S látták a király barna arcát, mint egy oroszlánét, a fehér kendők redői közt, mintha sörény övezte volna. Egyiptomi nyelven szólt néhány mondatot, s bár a héberek értették, mégis megvárták, amíg az előkelő tolmács héberül megismétli. Ezt mondta a király:

- Pásztorbotot meg korbácsot tartok kezemben.

Ebből megtudták, hogy Egyiptom népeihez tartoznak, élhetnek földjükön, rabszolgaságra nem hurcolják őket, még kevésbé kell félniök a legszörnyűbbtől: tömeges kivégeztetésüktől. Amíg tehát buzgón szolgálják a királyt, a Pásztor nyájként bánik velük. De ha nyakaskodnak, rosszat táplálnak szívükben, meg fogják ismerni az aranyfogós korbácsot, azaz a törvény szigorát. Mondom, mindezt nyomban megértették, mert akkoriban az emberek tömören beszéltek, tömör volt a hallgatásuk is. A szavaknak pedig emeleteik és pincéik voltak. Elegendő lett volna a királynak csak fölemelni előbb a pásztorbotot, majd a korbácsot, éppígy megértették volna. Az a fölismerés is átvillámlott agyukon, hogy a kegyes bánásmódot csakis a katonáskodástól való irtózásuknak köszönhetik. De Él Adón, Astarót meg a többi isten visszatartotta őket a hadakozástól, még Já sem az egyiptomiak ellen vezette népét, hanem akarva-akaratlanul egy rokon nép dühös tábora ellen.

Haj, de azért ez a megjelenés a mostani király előtt Men-noferben, azaz Memfiszben, a régi fővárosban, mégis más volt, mint az a régi, amikor Első Jákób tisztelgett a hikszosz fáraónál. Az a király a saját kezével emelte föl a leborult küldöttséget, még meg is csókolta a sánta Jákóbot, barátjának és testvérének nevezte, foinik-héber nyelven szólt, nyájasan kitárta Gósen kapuját, minden isten és istennő gazdag áldását kérte rájuk.

Mindent összevéve, mégis elégedetten távoztak a Fehér Ház falai közül. Még méltóságos viselkedésüket is visszanyerték, mikor a Palota mellékudvarán a megrakott szamarak dolgában intézkedtek, az Udvar egyik írnokának lajstrom szerint átadták a rakományt, nemkülönben az iruló-piruló, aggodalomtól könnyező tízéves szüzeket. Vigasztalták őket, ne féljenek, jó sorsuk lesz, gyönyörű termekben élnek, válogatott ételeket esznek, hajukat a világ legügyesebb fodrásza készíti ki naponta, drága ékszerekben válogathatnak, fürdőszobában illatosíthatják testüket, noha, sajnos, mezítelenül kell szolgálniok, hacsak a király maga mellé nem emeli egyiküket-másikukat mellékfeleségül. Ők, a Vének, naponta imádkoznak majd, nem fukarkodnak áldozatokkal sem, hogy mind a tizenkettő ebben a szerencsében részesüljön. Végül megáldották a szüzeket, s elbúcsúztak tőlük. Ők pedig megvigasztalódtak valahogy attól a tudattól, hogy a héberek sorsát tartják puha kezükben, és minden pillantásuknak, mozdulatuknak, mosolyuknak-könnyüknek történelmi súlya van.

Ezzel a Vének, Jákóbjukkal együtt, szamarukra ültek, s hazaindultak az eredménnyel. Útközben egy fenchiu, azaz foinik kocsmában ruhát cseréltek, gondosan lemosták kezükről az idegenek mocskát, hajukat-szakállukat megfésülték, s étkezéshez telepedve, megbeszélték a helyzetet. Tanácskozásukba bevonták a kocsmárost is, mint aki majdnem héber. Ez az okos férfiú sokat látott-hallott, és semmit sem felejtett. Értesülvén a küldöttség dolgairól, jó reménységgel biztatta a hébereket. Jogi állapotuk tiszta volt - várhattak-e többet, mint amit kaptak? A nép él, s élni fog, élteti Melkart, áldassék mindörökké. (Ez a foinik ugyanis Melkartot imádta, akit bár a héberek semmibe vettek, most mégis áhítatosan simogatták szakállukat s bólintottak, minden istenre szükségük volt.) Azt is kijelentette a kocsmáros, hogy az ajándékokkal megváltották minden javaikat, a lányokkal pedig minden héber nő szabadságát s érintetlenségét. Mondom, okos ember volt a kocsmáros, amellett szép, szálas, barna arcú, fekete szemű, fekete szakállú. Öltözéke tekintélyre vallott, nyaklánca, karperece, gyűrűje jómódra, viselkedése műveltségre. Nem csoda, hogy majdnem boldognak érezték magukat, mikor szertartásosan elköszöntek tőle, s megint elfoglalták helyüket a szamarakon.

Odahaza összehívták az egész népet, s ki-ki beszámolt utazásáról. Ezúttal néma csendben hallgatták őket, csak akkor hozakodtak elő kíváncsi kérdésekkel, mikor mindent megtudtak töviről hegyire. Milyen volt a király? Milyen teremben fogadta őket? Leszállt-e trónusáról, hogy fölemelje a földön hasalókat, csókkal illesse orcájukat? Hány előkelőség tartózkodott a király körül s miféle? Milyen volt a ruhájuk? Megcsodálták-e a drága ajándékokat? Örvendeztek-e a gyönyörű szüzeknek? És így tovább, végeérhetetlenül. Jákóbjuk nem felelt e hívságos kérdésekre, de a többi követ némelyike éreztette, milyen tisztességgel bántak velük. Az emberek szeretik az illúziókat, az okos pedig óvakodik attól, hogy ábrándjaikat lerombolja. Majd elvégzi ezt az idő lépésről lépésre, avagy egy csapásra. Elvégzik az új ábrándokat, amik szünet nélkül kigyulladnak a nép lelkében.

A héberek örömünnepet ültek. Megtisztálkodtak, díszes ruhát öltöttek, áldozatokat mutattak be isteneiknek, ki-ki a maga módján, a maga hagyományai szerint. Az ünnep szertartásai alig különböztek, bár az istenek nem voltak azonosak. Bálványaikat körülhordozták a falvakban - még egy egyiptomit is, Eszit istennő bálványát, buzgón énekeltek, zenéltek, táncoltak, füstöltek, doboltak. A nők különösen szépek voltak ezen az ünnepen: koszorút tettek szépen fésült fejükre, kezükben pálmaágat s lótuszvirágot vittek, mint a tavaszi nagy ünnepen szokás. A bálványokat hordozó papok roskadoztak istenük súlya alatt, mert bár az istenképek eléggé kicsinyek voltak, a bennük lakozó erő súlya nagy. Még Eszit képmása alatt is csaknem összerogytak a hordozók, jelezvén, mekkora erő lakik benne.

A szertartásokat, imádságokat, szent táncokat, énekeket általános mulatság követte. Feledték a múltat, a szorongattatást, a jelen nehézségeit s a jövő bizonytalanságát, kivonultak a szabadba, pálmaligetek árnyékába telepedtek, ettek az áldozati állatok húsából, sört ittak rá, duhajkodtak, fogócskáztak, egyiptomi módra labdáztak, csónakáztak a szélesebb csatornákon, gyors táncdalokat daloltak, tapssal, kézidobbal verték a tüzes ritmust, kacagtak, bolondoztak, enyelegtek. Miért ne tették volna? Messze jártak már a hadak a pusztaságban, messze voltak a körülzárt vén kővárak. A harci szekerek robogása, a lovak vad nyerítése, a nyilak zúgása, a viaskodók üvöltése, az ostromlott városok éhező-szomjazó népének jajkiáltása nem hatolt idáig. És nem hallották a homokban fetrengő sebesültek nyögését, imádságait, átkait sem. Miért ne ünnepeltek, örvendeztek volna? Hiszen a királyi pásztorbot képe lebegett felettük. A korbács más népek hátán csattogott, azoknak a népeknek megvan a maguk istene, forduljanak ahhoz.

Mikor kialudták magukat, érezték, hogy Isten jó, s az élet szép. Békésen láttak munkához. Nem kellett megszakadniok benne, szabadok voltak, maguknak dolgoztak komótosan, játékosan, énekelve, ősi szertartásokat követve, magát a munkát is jámbor istentiszteletnek tartva. Most még inkább ügyeltek az imádkozás, a mosakodások, az áldozatok elvégzésére, a "szokásos" mozdulatokra és szertartásokra, hiszen az akaratlanul is elkövetett hibák végzetes következményekkel járhattak. Boldogulni akartak, szaporodni és sokasodni, nevetni, játszani, gyerekeket oktatni, fürödni, isteni titkok fölött elmélkedni, élni, élni! Úgy vélték, nem kell disznó módjára élniök, hogy meggazdagodjanak, sem hét évig, sem egy évig... A disznó módjára való életet letudták, amikor a háború keresztül-kasul kavargott rajtuk...

Ha sejtették volna, hogy nem hét, de hetvenhét évig kell majd disznók módjára élniök, s még meg sem gazdagodhatnak, nem ültek volna örömünnepet.

Harmadik Tutmósze több mint negyven évig tartó dicsőséges uralkodás után békén elhalálozott, hatalmas, viruló birodalmat hagyva kijelölt utódjára. Második Amenhotep, majd Negyedik Tutmósze alatt az ország hatalma megszilárdult, a Délen próbálkozó núbiaiak véres vereség után belátták, hogy Egyiptom testébe nem tanácsos beleharapni, a fegyverek zaja elült. Ekkor a király hozzálátott, hogy a megnövekedett Birodalom gazdasági kincseit tökéletesen kiaknázza. Puntból ugyan hoztak mirrhát, gumigyantát, ébenfát, elektront, illatszert, kenőcsöt rogyásig, Kusból elefántcsontot, Libanonból cédrusfát, Han-nebuból, azaz Mykénéből márványt, Lebuból erős, termetes szamarakat. Hatnubból, Ansama környékéről alabástromot, otthon is bányásztak aranyat, ezüstöt, de ha egy birodalom megindul a föllendülés útján, nem éri be semmivel. Itt volt például az olyannyira fontos réz. Réz nélkül lehetetlen bronzot önteni, bronz híján fegyvereket készíteni, fegyverek nélkül viszont a Birodalmat megvédelmezni, kiterjeszteni. Ezért munkába kellett fogni a Szináj-félsziget rézbányáit. Kék meg zöld malachit és zafír nélkül nem készíthetők némely fontos edények, valamint titkos, szent szövegeket tartalmazó táblák, főpapi jelvények, istenszobrok s egyéb vallási kegytárgyak. Ilyenek híján az istenek tisztelete csorbát szenved, márpedig az istenek kegyétől függ a Birodalom nagysága és jóléte. Bányászni, bányászni kellett tehát mennél előbb, mennél szorgalmasabban.

De a nagy állandó hadsereg sok dolgos férfit kényszerített munkátlanságra. Az óriási építkezések lekötöttek minden kezet. Még a rengeteg rabszolga sem volt elegendő. Mióta a bíróságok szigorúan a törvényekhez tartották magukat, nem lehetett bárkit akármiért kényszermunkára küldeni a Nílus menti kőbányákba. Márpedig a meggazdagodott úriemberek szebbnél szebb nyugvóhelyeket építtettek a Holtak Városában, hiszen minden egyiptomi legfőbb vágya a szép sír volt. Hát elvonhatták-e a kőfaragókat, a kőműveseket, a szállítómunkásokat ettől a mindennél fontosabb munkától? Nem, nem, a gondolat is irtóztató. Elvezényelhették-e a munkásokat a roppant királyi építkezésektől? Az új templomoktól, palotáktól, emlékművektől? Persze, hogy nem. Az istenek számára építeni kell, takarékoskodás, huzavona nélkül. Ember, ember kellett a gyönyörű kertek alkotásához, ápolásához is, a kertek az isteni világ láthatatlan szépségeit tükrözik a nyomorúságos földön. Ember, ember kellett a hajókra, a raktárakba, a rakpartokra, ember a szaporodó csordák, nyájak mellé, ember a fazekasok műhelyeibe, a kőfaragókéba, az asztalosokéba... És ember, minél több olcsó ember az elhagyott bányákba. Márpedig a földről nem hajthatták el a felláhot, hiszen akkor ki termelt volna gabonát. A paraszt munkája nélkül sivataggá vált volna az egész ország, pusztasággá a király, a kormányzók, a templomok, az alapítványok óriási birtokai. Egyiptomot szünet nélkül ostromolja a sivatag. - "Ha szólítasz Nyugat homokját hordani: jövök, jövök!" - mondja a szél. Elég nyomorúság származott abból, hogy a hikszosz betörés meg a pártharcok idején elhagyták a csatornákat, nem törődtek a Nílus áradásainak, apadásainak pontos mérésével, az egész vízgazdálkodás bonyolult szervezetét ebek harmincadjára hagyták.

Honnét vegyenek hát embert?

A kérdés megoldása igen egyszerű: ott voltak a héberek Gósenben. Hát szükséges, hogy gyapjút, vásznat szőjenek? Korántsem, kaphatunk máshol eleget. Finomabbat, mint az övék. Mykénében olyan vásznat szőnek, mint a selyem. Van selyem is, amennyi csak kell. És a mi finom gyapjúszöveteink? Ezek az átlátszó, színes fátyolok könnyűek, mint a pehely, puhák, mint a legszebb asszonyok bőre, ami úgy látszik át rajtuk, mint a pókhálón.

Kellenek a héberek agyagedényei? Erre a kérdésre egyetlen szót sem szabad vesztegetnünk. Meg sem szabad említenünk a kikötőben tízezrével sorakozó kőkorsókat, a tömegével készült vagy behozott rézedényeket, alabástrom kancsókat, illatszertartókat s egyéb tárgyakat.

Kell-e a sajtjuk? Ó, hiszen az egész Nílus-völgy bőven tejelő tehenektől, juhoktól nyüzsög. Hát még a kánaáni csordák; a szíriaiak? Egyék meg a sajtjukat maguk.

Ellenben van Gósenben elegendő erős férfi. Bányába velük.

Egy napon a héberek királyi felügyelője kihirdette: ennyi meg ennyi ép, egészséges férfiú gyülekezzék, s induljon a Szináj-félsziget bányáiba.

Ez volt a vészteljes jövendő első komor jele. Az egész nép megriadt. Ezúttal első ízben vált igazán egységessé. Vénei megértették, hogy ez csak a kezdet, súlyos idők következnek, hacsak a Birodalom össze nem omlik valamely erős isten haragjának súlya alatt. Meg is tettek mindent, hogy a saját isteneik valamelyike legyen ez a haragos, erős isten. Sokan fordultak akkor Já istenhez, az aranyból, ezüstből, rézből, malachitból, zafírból, türkizből és elektronból készült bálványhoz. Tizenkét bikát, tizenkét kecskebakot, tizenkét kost, tizenkét ürüt s tizenkét bárányt áldoztak neki. Az áldozatok egy részét teljesen elégették. Nem fukarkodtak illatos füstölőkkel, kenyérrel, borral sem. Karjukat az égre tárták, imádságokat énekeltek. Égi tüzet kértek egész Egyiptomra. Gondosan tisztálkodtak, böjtöltek, vigyáztak minden szóra, mozdulatra, hangra.

Egyformán búsultak minden házban. Egyformán várták könyörgéseik eredményét. S egyformán csalódtak. A kitűzött nap közelgett, de nem történt semmi. Ki kellett hát válogatni a bányák torkába, valósággal a sötét Seolba szánt férfiakat. Még az sem vigasztalhatta őket, hogy az egyik nemzetiségbelinek mennie kellett ugyan, de a másiknak nem. Mert valamennyiből menni kellett.

Hogy hány ezer erőteljes férfiút kívánt a héberek felügyelője, nem tudjuk. Talán négyet? Talán tízet? Annyit, amennyire szükség volt. Számuk nem lehetett túlságosan nagy, de gondoljuk meg, a nép kicsiny volt, ha úgy tudott is jajgatni, mint egy nagy. És hát nem fáj-e a négyezer éppen úgy, mint a négyszáz, a negyven vagy a négy? Nem fáj-e azoknak, akiknek adniok kell, s azoknak, akiknek menniök?

Bánya? Hiszen a bánya valóságos Alvilág! Nemcsak ércek vannak ott, hanem Kusor is, a sémi népek Héphaisztosza, aki összeolvasztotta-kalapálta. Nemcsak az alvilági óceán vizei fakadoznak föl benne gonoszul, hanem a megholt lelkek is ott senyvednek a mélyben, ott eszik a port, isszák a moslékot, dideregnek béna szárnyukba burkolózva, irigykednek a jóságos Nap fényében fürdő élőkre, s lesik az alkalmat, hogy árthassanak nekik. Ez a legborzasztóbb. Oda már csak az kívánkozhatik, akit a sors csapásai teljesen összetörtek, mint maga Jákób is, mikor fiai hírül hozták legkedvesebb fia, Jószif halálát.

A bányamunkások életéről sok riasztó hír járta. Örökké a mélységben kell dolgozniok, csak néhány pislogó mécses világít körülöttük az örök sötétségben. Nyaktörő létrákon ereszkednek le, kapaszkodnak föl az aknákban, tárnákban. Tüdejük fojtó levegőben zihál, verejtéktől lucskos mezítelen testük. Pihenés nélkül vágják, törik, ássák a köveket, s ha egy-egy járat dúcai összerogynak, seregestől lelik halálukat a szerencsétlenek. Lezúduló sziklák nyomorítják meg azokat is, akik életben maradnak az omláskor. Eledelük kenyér, hagyma, némi só, italuk alvilági poshadt víz. Imádkozásaikat sem végezhetik el, mert akik az Alvilágba kerülnek, hiába imádkoznak - de még időt sem engedélyeznek rá a könyörtelen munkavezetők. Aki a bányába leszállt, sohasem kerül vissza. A bánya torka nyeli, nyeli az élő embereket, mint a feneketlen lyuk a vizet, s többé nem ad vissza senkit. Akit bányába visznek, meggyászolhatja saját halálát, meggyászolhatja a családja, zsákba öltözve, haját lebontva, szemétbe ülve, fejére port szórva, sírhatnak a siratók, jajgathatnak a fuvolák. De amíg a valóságos halál elragadja az élőhalottat, hány korbácsütés csattog a hátán, mennyi szidalmat kell hallgatnia a kegyetlen felügyelőktől! Pedig a felügyelők éppen olyan rabszolgák, mint a munkások, bár nem törik a követ, s korbácsot viselnek. Mert ha nem halad a munka úgy, ahogy követelik tőlük, őket is megverik a még magasabb rangú felügyelők, azok, akik sohasem szállnak a mélybe.

A sémiek nem is kedvelték soha a bányamunkát. Rabszolgákat küldtek a tárnákba, ők meg kívül, a napfényen, elszámoltak, szállítottak, rendezkedtek, intézkedtek. Most a hébereknek kell a bánya torkába menniök, a hébereknek, holott nem rabszolgák, hanem a Birodalom szabad népeihez tartoznak.

De mit tehetnének? A törvény: törvény. A király: király, élet-halál korlátlan ura, hatalma isteni hatalom, hiszen Hor fia. Horé, a gyalázatos, átkozott istené, minden istenek között a legalávalóbbé. Egy pillanatra sem hal meg, hogy pihenni lehetne tőle, örök gyermek, felnőtt korában is gyermek...

A Véneknek már az a sorsuk, hogy követségbe járjanak népükért. Mielőtt tehát kiválasztották volna a bányába indulókat, Jákóbjukkal együtt mocskos ruhába öltöztek, megraktak tizenkét erős szamarat szövetekkel, vásznakkal, aranyedényekkel, ezüstserlegekkel, alabástromvázákkal, mindenféle régi drágasággal. Kiválasztottak tizenkét tízéves szüzet, fölcicomázták, kioktatták őket. S elindultak a tartomány székhelyére, ahol Gósen kiskirálya trónolt.

Királynak nevezték a héberek, nemcsak mert a tartományok kormányzói királyként uralkodtak, királyi módon éltek előkelőik körében, tisztviselőket tartottak saját különadóik behajtására, palotájuk kápráztató szépsége majdnem vetekedett a thébai Fehér Házéval, hanem hízelgésből is. Sohasem árt, ha a kormányzót királynak címezzük, az első felügyelőt kormányzónak, az ezredest fővezérnek, a tizedest tiszt úrnak. Ha a rangos embert többre tartjuk, hiszen ő maga is többre tartja magát. Ha alázatosan lealacsonyítjuk magunkat a nagyok előtt.

Mikor a Véneket bebocsátották a trónterembe, ugyanúgy vetették magukat hasra, mintha a király Őistensége elé jutottak volna. Engedélyt kapván a szólásra, elsírták népük panaszát. Ők eddig szabadon, békén végezték szorgos munkájukat, mert Amósze, áldassék az emléke az idők végéig, kegyesen kiterjesztette rájuk, hitványokra a törvény igazságát. Azóta is tapasztalta minden király, hogy odaadó, hűséges gyermekei, vágyuk, boldogságuk csak egy: éjjel-nappal szolgálni a király Őszentségét, az egész földkerekség jóságos urát. Érte áldoznak, imádkoznak mindennap, harmatozzék rá az istenek egész seregének bőséges áldása... Ugyancsak kívánják, hogy a király (mármint a kormányzó) fényes színe előtt tetszésre találjanak, akár életük árán is. De a rendelet, amit valamely ismeretlen főtisztviselő adott ki tévedésből, minden bölcsessége, jószándéka ellenére azokba a jogokba ütközik, amiket eddig élveztek.

- Mi az, hát vonakodtok a munkától? - szólalt meg rekedtes hangon a kormányzó, s csodálkozásában homlokára húzta szemöldökét.

Ezt látván, a körülötte álló előkelőségek is felhúzták a szemöldöküket, még dús parókájukat is megrázták csodálkozásukban.

- Ó, ó! - kiáltoztak erre a mozaikos padlón térdeplő Vének, marokra fogták kócos szakállukat, s úgy rázták, mintha ki akarnák tépni. - Távol legyen! Távol legyen tőlünk, király! Népünk minden erejét megfeszítve dolgozik éjjel-nappal, s énekel munkája közben, mert boldog, hogy a te vigyázó szemeid előtt dolgozhat neked és a Fehér Háznak! Hanem a bánya...

- Beszédetek csupán légyzümmögés a fülemben - szakította meg ismét a kormányzó a szegény Jákóbot.

- Tudjuk, magosságos urunk, mi pedig por és szemét vagyunk a lábad alatt - helyeselt az ekkori ősz Jákób buzgón. - Por és szemét a mi egész gazdagságunk, még inkább az a csekély bíborszövet háromféle színben, a vászon csak fehéren, az őseinktől örökölt aranyedények, alabástromkorsók s egyéb silány tárgyak, amiket lábad elé teszünk, hogy taposs rájuk. Ugyancsak szégyelljük a tizenkét tízéves szűz rútságát is, de szebbeket nem válogathattunk nyomorúságos népünk leányai közül...

Ekkor türelmetlenül intett a kormányzó, s Jákób majdnem elharapta a nyelvét, olyan gyorsan elhallgatott. Feszülten figyeltek az urak is, vállig érő parókájuk gazdag fodrai meg sem libbentek.

- Ajándékaitokat kegyesen elfogadjuk - nyugtatta meg a hébereket az alkirály némileg fejedelmi többesben. - Próbáljátok azonban megnyitni értelmeteket az egyszerű igazság előtt. Bányászni kell. Ki bányásszon? Ti fogtok bányászni. Nem valamennyien, csupán négyezren. Miért ne bányásznátok? A földkerekségen mindenütt vannak bányák.

- Igazságod ragyog, mint a fényes Nap, ó, király - hebegte Jákób. - De sehol sem bányásznak szabad héberek. Nem a munkától irtózunk, ó, király, hanem hogy férfiaink elszakadjanak családjuktól...

- Vihetik a családjukat is - nyugtatta meg a kormányzó.

A Vének csaknem fölüvöltöttek rémületükben, de a bölcs Jákób uralkodott érzelmein, ábrázatán és szavain, széttárta karját, homlokával érintette a kőkockát, s így rebegett:

- Köszönjük kegyességedet, ó, király! Sohasem feledjük, milyen atyai szeretettel gondolsz családjainkra. De hallgass meg mégis: hogyan áldozhatnak, hogyan ünnepelhetnek, imádkozhatnak fiaink a bányában, a pusztaságban, a föld alatt? Istenünk haragot táplál szívében irántatok a mi bűneinkért!

A kormányzó legyintett.

- Vihetitek isteneiteket, áldozhattok nekik, ünnepelhettek, imádkozhattok.

- A föld alatt? Az Alvilágban? A holtak lelkei között? - kiáltoztak a Vének, mert nincs annál szörnyűbb, mint halottak közelében tartózkodni, hát még elvinni az istent, ott áldozni, imádkozni, ünnepelni!

- Elmétek gyatrább a herélt szamárénál, értelmetek nehezebb a malomkőnél - türelmetlenkedett a kormányzó, de nevetett is a hallatlan ostobaságon. Erre harsány nevetésben törtek ki mind az előkelőségek, térdüket csapkodták, parókájukat rázták, elfordultak, úgy tettek, mintha könnyet törölnének a szemükből.

- Most azonban elég - fejezte be a kormányzó a Vének kihallgatását. - Menjetek békével. A kitűzött napon legyen mind a négyezer férfiú ott a családjával, ha követni akarja őket. Amit mondtam, megmondtam.

Búsan tértek haza a Vének. Íme, a kormányzó nem szereti a hébereket. El akarja őket pusztítani. Nemcsak a négyezer szerencsétlen férfiút, hanem a családjukat is. Ártatlan nőket, gyermekeket kényszerít a föld feneketlen mélyébe, hogy ottvesszenek. Mert melyik asszony ne követné az urát akár a Seolba, ha megteheti? Melyik gyermek hagyná cserben atyját? Melyik ne osztoznék sorsában?

De ez csak a kezdet. Ma négyezret követel, holnap ismét négyezret, mindaddig, amíg valamennyi férfi el nem vész. Bele akarja tömni a héberség minden épkézláb fiát a föld gyomrába. Csekély vigasz, hogy majd egyszer bosszút áll ezért Él Adón, az Úr. Vagy még inkább Já, az oroszlánképű, üvöltő, villámokat szóró, viharban száguldó isten.

Mire azonban hazatértek, meglelték a biztató szavakat is. Ajándékaikat a király kegyesen elfogadni méltóztatott, ugyancsak ott maradtak a szüzecskék is. Mindez nem maradhat jótékony hatás nélkül. Ruhának, szent edénynek, a rájuk vésett titkos ábráknak, jeleknek varázsuk van, de varázsuk a lányoknak is. Adja Isten, hogy mindnyájan a király Palotájába kerüljenek, vagy ha nem, a legelőkelőbbek ágyasházába. Tudják a dolgukat, a héber nőben bízni lehet. Lám, azok az első ajándékok, azok az első szüzek is megtették a magukét, mikor az első küldöttség járult a király elé.

Mindazáltal a nép korántsem ujjongott, mint akkoriban, hanem hallgatva, komoran törődött bele sorsába. Voltak, akik most éppúgy, mint hajdan, fölvetették a kivándorlás gondolatát, de alig hallgatta meg őket valaki. Hát nem intette-e őket Efráim romlása türelemre? Íme, akik maradtak, mindmostanig békében éltek, gyarapodtak. Az ő csontjaikat pedig örökre betemette a homok.

Most már csak arról volt szó, hogy kik menjenek. A Vének kihirdették, jelentkezzenek önként. Önként az Alvilágba? Hát akad ilyen őrült? Ilyen kétségbeesett? Ilyen boldogtalan, aki önként mondjon le a ragyogó napfényről? Senki sem jelentkezett.

Ekkor kijelöltek négyezer népes családot, hogy abból menjen egy-egy. A kijelölt családok tomboltak a dühtől. Miért ők? Miért nem más családok? Talán mert azok megvesztegették a Véneket? No, ők hajlandók kétszer annyit adni, csak válasszák amazokat, a titkon vesztegetőket.

Minden falu kavargott, minden család gyűlölködéstől izzott, minden szempár szikrázott. A békésebb természetűek sírtak. Sikoltoztak az asszonyok, öklüket rázták, köpdöstek.

Ekkor a papok megkérdezték a teráfokat s az efódot, mit tegyenek. Az isten tanácsa ez volt: vessetek sorsot, s akit én, az Isten, kijelölök, annak a száma jön ki. Összegyűltek tehát a tanácskozás terén a Vének, a papok s a nép felnőtt tagjai, egy megszentelt aranypohárba kockát tettek, s maga Jákób vetette ki mindenek szeme láttára, egy-egy számhoz egy-egy család nevét kapcsolva. Napkeltétől napnyugtáig folyt a kockavetés. A nép imádkozott, s ha egy-egy család neve kikerült a bajból, a szerencsés nyerők összeölelkeztek, táncoltak, énekeltek, hálaadó imádságot kiáltoztak. De akinek a nevét kivetették, kétségbeesett, átkozódott, szidta a szerencséseket, sírt, vagy némán hazament.

A kitűzött napon együtt volt batyujával a négyezer komor férfi s nagy tömeg a családjuk tagjaiból. Elindultak a Szináj-hegyek felé. Komoran, szótlanul, síró gyermekeiket csitítgatva, imádságokat suttogva. Batyuikat szamarak vitték, de volt, aki maga cipelte, mert félt, hogy kedves tárgyait ellopják az egyiptomi katonák, tisztviselők.

Hát a bánya nem a legkellemesebb munkahely, de a munkások helyzete jobb volt, mint amilyennek a vészhírek mondták - vagy manapság gondoljuk. Igaz, hogy a föld mélyében kellett dolgozniok, s munkájuk nem volt könnyű, de nem éjjel-nappal, csupán a nap egy-egy szakaszában. A csoportok négyóránként váltották egymást. Igaz, hogy a pusztában kellett lakniok, de voltak házaik egy-egy kicsiny kerttel, egyenes utcák keresztezték egymást a házak között. Tartottak kecskét, juhot, szamarat. Volt gabonáshombár, voltak sütőkemencék, volt ivóvíz. Fölállították oltáraikat, megülték ünnepeiket. Bálványaikat egy érintetlen pálmaligetben, kis tó partján, sátor alatt őrizték a szent edényekkel, füstölőkkel, ruhákkal, illatszerekkel, olajjal, borral együtt. Élelmezésük tűrhető volt, ettek kecskehúst, birkahúst, mindenféle madarat, madártojást, kenyeret, gyümölcsöt, főképp hagymát, datolyát. Ruhát is kaptak az állami raktárakban: vásznat, szövetet, sarut. Hogy a munkavezetők, a felügyelők, írnokok gorombák voltak? Hát ez akkoriban nem volt szokatlan.

Egészben véve a szináji hegység bányászainak, családjuknak nem volt rosszabb élete, mint Egyiptom egyéb népeinek. Ami igazán rossz volt, a pusztának köszönhették. Ettől már elszoktak. De rokonaik még ezt a kemény életet élték, mint például a már említett Áser-törzs, amely az egyiptomi határ mentén tanyázott, s némely nemzetségei bizonyára a Jákób papfejedelem népéhez csatlakoztak, meg a Negeb térein éldegélő Kemuer-törzs, ennek is csak a nevét ismerjük, Hasziszéval együtt.

Mikor így nagy vonásokban vázolom a héber nép helyzetét s állapotát Egyiptomban, nyomatékosan hangsúlyozom, hogy korántsem beszélhetünk rabszolgaságról. Csupán olyan munkakötelezettségről, ami minden más népet nyomott, egyiket jobban, a másikat kevésbé. Hogy a bányától irtóztak, érthető. De lassanként megszokták, bár meg nem szerették. Valami homályos szorongás mindig megmaradt bennük. A bánya: Alvilág. Sohasem tudhatja a bűnös ember, hogyan állnak bosszút a holtak a birodalmukba való betörésért, csendjük háborításáért. Mindig történtek kisebb-nagyobb balesetek. Ezek a holtak lelkeinek művei voltak.

Több férfiút már nem "hurcoltak" az egyiptomiak bányamunkára. A Szinájon dolgozók fiakat-leányokat nemzettek, a termékeny asszonyok bőségesen szültek, leányaikat bányamunkáshoz adták férjhez, s azok új munkásokat hoztak világra... A Gósenben maradt rokonok alkalomadtán üzeneteket küldtek a Szinájra, a munkások közül is jártak némelyek Gósenben. A bányák népének Vénje szoros kapcsolatot tartott Gósen Véneivel. Az összetartozás érzése sohasem csökkent. Ki-ki számon tartotta nemzetségét hetedíziglen, azt a tudatot pedig, hogy ők is Ábrahám népe, sohasem lehetett volna kitépni lelkükből. Tudjuk, hogy a régi népek emlékezete milyen elképesztően szívós. Ha megvizsgáljuk több ezredévet őrző hagyományaikat, kiderül, hogy tízezer, ötvenezer, gyakran ennél is több esztendő eseményeit burkolják. Nem úgy, ahogy a mi történelmi tudatunk őrzi a múltat, hanem tömör, összefoglaló képekben. Ők ezeket a képeket még értették. Ha nem is mindenki, de a Vének, a Bölcsek, a Tanítók. S a képek titkos tartalmát nemzedékről nemzedékre őrizték, magyarázták, továbbadták.

Hogy pedig a bányák népének élete csorbítatlan emberi élet volt, bizonyítja több óhéber betűkkel televésett szináj-hegyi kőemlék, amelynek szövegét máig nem sikerült elolvasni. Némely tudós hamisítványnak tartja. Pedig nem az. A rézbányák, a drágakőbányák népe állította örök emlékezetül. Voltak tehát kőfaragóik, akik maguknak dolgoztak, voltak tudósaik, akik történelmi távlatból szemlélték népük sorsát, voltak írástudóik, voltak titkos tudományt művelő Bölcseik, volt zavartalan kultuszuk... A kőemlék arról tanúskodik, hogy a bányák héber népe nem volt rabszolga. Rabszolgák sohasem állítottak maguknak emléket. Csak másoknak!

Hát vajon a kormányzónak ajándékozott tizenkét zsenge szűz betöltötte-e föladatát? Bizonyosan betöltötte. Ismerve a héber nőket, ebben nem szabad kételkednünk. Odaadó, okos, türelmes asszonyok lettek, de sohasem feledkeztek meg azokról, akik az egyiptomi előkelők palotáiba küldték őket. Szüleik, rokonaik meglátogatták az irigylendő életmódban pompázó leányaikat, vallásosságra, szelídségre, alázatosságra intették. Oktatták a tudnivalókban, gyermekeiket megtanították az ősi isten, Él Adón tiszteletére, apró bálványkákat állítottak szobájuk sarkába, áldoztak, még éjjel is fölkeltek, s leborultak előttük. Kétnyelvűek lettek, de maguk között héberül beszéltek. Megtanították anyanyelvükre kisdedeiket is. E kisdedek aztán felnőttek, iskolába kerültek, megismerkedtek az egyiptomi tudománnyal, magas rangra jutottak, jól házasodtak, meggazdagodtak. De még ők sem vesztek el a héberek számára. Az őshéber szokásjogban különös kiváltságok illették meg a nőt. E jogokra a félhéber ivadékokat a héber anyák gondosan oktatták. Tisztelték anyjukat, anyjuk nemzetségét, inkább érezték magukat hébereknek, mint egyiptomiaknak.

Így hát minden fontos őrhelyen ott állt egy héber asszony, egy félhéber férfi, s vigyázott népe sorsára. A Vének kívánságait, panaszait pártolólag terjesztette az alkirály elé. Az alkirály rendeleteit héber tisztviselő hajtotta végre. Héberek vetették ki az adót. Félszemüket behunyták, ha egy kissé silányabb volt a gyapjú, kevesebb a vászon, durvább a liszt, lassúbb a szállítás, vontatottabb a munka. De kinyitották mind a kettőt, ha sérelem esett valamelyik góseni családon, keményen megbüntették a hatalmaskodókat. Nagy héber ünnepek alkalmával a héber egyiptomi hazament nemzetsége szállására, együtt énekelt a többivel, gazdag áldozatot tett az oltárra, meghatottan borult le a bálvány előtt, boldogan táncolt a körmenetben... Szívét gyakran hagyta egy-egy barnaszemű, báránykaarcú héber leánynál, aki aztán eltörte a fazekat egyiptomivá lett szerelmesével, de otthoni módon is megülte a nászt, s bevonult egy kedves, szellős, nagy kertben álló házba úrnőnek, anyának.

Ilyen okosan rendezték el viszonyukat a héberek az egyiptomiakkal.

Haj, de Théba távol volt Gósentől, odáig nem nyúlhattak el a tapintatos kezek. Igaz, olykor-olykor Théba városába is elvetődött egy-egy héber kereskedő, aki tudós, államférfi s istenének kohanja volt egy személyben, ismeretséget kötött, tájékozódott, nyitva tartotta szemét-fülét a vendéglőkben, figyelte a rakparton kirakodó-berakodó hajókat, szót váltott mindenféle hajóskapitányokkal, még a templomok külső udvarán is elácsorgott a tömegben, borzongva bámulta az égnek meredő pilonokat, a cifra erdőként sorakozó oszlopcsarnokokat, a roppant nagyságú szobrokat, a félelmetes szfinxek sorát, ezer elképesztő csodáját a világ hatalmas fővárosának - de a Fehér Ház, az istenség lakóhelye zárva volt előtte. A szegény góseni hitt a lehetetlenben. Abban azonban nem hitt, hogy a Palota kapuja megnyílhat előtte. Régen, nagyon régen volt, hogy a héber Jákób a Vének társaságában leborult Amósze előtt, lábai elé rakta ajándékait, tizenkét válogatott szűzzel kedveskedett a királynak. Akkor más volt a történelmi helyzet. Most a király tán nem is gondolt a Delta sarkában éldegélő kis idegen népre, palotájában távoli nagy népek, tágas, gazdag tartományok követei, királyai fordultak meg, asszírok, babilóniaiak, görögök, mitanniak, hittiták... el sem lehet sorolni valamennyit. És mind egész karavánnal érkezett, kincsek, ritka fátylak, szövetek súlya alatt roskadozó tevék, szamarak, ökörfogatok végeláthatatlan sorai, fekete, barna szolgák tömege, rabszolgák egész hada, előkelő hölgyek, kövérek, ékszerrel rakottak, mint a bálványok, csillogó ruhába öltözött, ápolt szakállú férfiak... A Palota kapui előtt goromba őrök álltak, szelídített oroszlánok szundikáltak, bizony nem mehetett be akárki. Hány testőrparancsnok, hány írnok, felügyelő, udvarmester, ajtónálló szoros szűrőjén kellett átjutnia annak, aki a Palota belsejébe kívánkozott? Hány helyen kérdezték ki apróra, írták fel a nevét, jelentették tovább, amíg napok múltán megkapta a kerek elutasítást, vagy ügyét elintézte egy alacsonyabb rangú tisztviselő? Aki el akart adni valamit, a Palota gazdasági hivatalába küldték, ajánlatát megvizsgálták, áruját egész sor ellenőrzésnek vetették alá, aztán írást adtak róla, az írással elmehetett abba a hivatalba, ahol a csereértéket utalták ki, onnét valamelyik raktárba... Lányt hozni ide? Hiszen láthatta a jámbor góseni, hogy ez a város teli van szebbnél szebb nőkkel, talán hercegnők tolongtak az utcákon, nevetgéltek a verandákon, a kertekben, a templomudvarokon még éjszaka is, a lámpák ragyogó fényében! Hiszen itt a hűvös alkonyati órákban zene szólt minden házban, kacagás, ének zengett a tavakon, vidám nők sikongtak a Níluson ringó csónakokban, nők táncoltak a díszes hajókon... Mennyi szép nő, mennyi csodálatos ruha, mennyi ékszer, mennyi bodrozott paróka! Ide lányokat hozni Gósenből? Hát elképzelhető, hány szép királyi származású nő él a Fehér Ház számlálhatatlan termeiben? És hány válogatott rabszolganő?

A jámbor góseni szédülve, lesújtva hajózott haza a Deltához valamely büdös teherhajón, szótlanul tűrte a hajóslegények taszigálásait, a kapitány csúfolódását, a kábító napsütést a fedélzeten vagy a fojtó dohszagot a hajó mélyében. Szinte nem is hallotta a ketrecekbe zsúfolt ludak gágogását, a szomjazó marhák bőgését. Csak ült, ült a batyuján, száraz kenyeret majszolt, bámulta a lassan elvonuló tájékot, a földjükön dolgozók örökösen egyforma mozdulatait, az öntözővedrek mozgását le-föl, le-föl a csikorgó emelőgépen, a lomhán forgó nagy fakerekeket, a pálmák árnyékában villogó házacskákat, a partszélen lubickoló gyerekeket, a végtelen csapatokban szálló madarakat s a kék, örökké változatlanul kék eget. Agyában a látottak zavaros képei kavarogtak, szívében pedig ott kuporgott a bús igazság, hogy Théba messze van Gósentől, Théba félelmesen nagy, a király hatalma végtelen, a Palota az Égig ér. Ő pedig, aki itt ül fáradtan a hajó sarkában, sohasem tehet népe érdekében semmit, ha igazán nagy baj fenyegeti.

Pedig tudta - a héberek mindig tudtak mindent -, hogy a király, Harmadik Amenhotep, súlyos intézkedéseket tervez a héberek ellen. Maga a király talán nem is tudott a héberekről, csak annyit, hogy a Deltánál él egy nép, melyet föl lehetne használni egy-két tervezett város építésénél. Hol lesznek ezek a városok? A Delta keleti ágánál, a Nílus meg a Hercegfalnak nevezett erődítménysor között. Honnét lehetne oda munkásokat vezényelni? Gósenből. Talán ennyi az egész, amit a királynak a mérnökök s a munkavezetők mondtak. De ennyi is elég volt, hogy a minden kósza hírre érzékenyen figyelő góseniek mély aggodalomba essenek. Mindig mély aggodalomba estek, ha valahol róluk volt szó.

No, de a hírek kézen-közön, nem tudjuk, hogyan, elszivárogtak a Fehér Házból Gósenbe, s korántsem voltak annyira riasztók, mint eleinte. Várost ugyanis nem lehet máról holnapra építeni. Hány tervet készítenek addig, hányat dobnak el, hányszor veszik számba a szükséges anyagok sorát: ennyi követ innen, annyit onnan, ennyi fát eminnen, annyit amonnan... Ennyi téglát kell kivettetni, annyi árkot ásatni... Itt meg ott kell már jó előre fákat ültetni, hogy megnőjenek, mire a tervből város lesz... Mi minden történhetik addig!

Harmadik Amenhotep nagy uralkodó volt. S mint minden nagy uralkodó, ő is az örökkévalóságnak épített. Elsősorban templomokat, egész templomvárosokat. Azután két város építését határozta el katonai, nemkülönben gazdasági okból. E városok egyike, Pa-Tum, valójában nem lett volna új, de a tervek olyan nagyszabásúak voltak, hogy joggal lehetett újnak mondani. A másik azonban merőben vadonatúj volt. Igaz, nem tudta befejezni, majd csak évtizedek után folytatta Első Ramesszu, s fejezte be Második Ramesszu, amikor is nevét tőle nyerte. De mindegy, Amenhotep elhatározta, hogy két várost épít, s akarata olyan volt, mint az Istené.

De csalódtak a héberek, mikor arra számítottak, hogy két város építése nem történik máról holnapra. Mert bizony akárhány tervet dobtak is el, akárhányat változtattak meg, a mérnökök határidőre dolgoztak, s mire a király elfogadta a tervet, már gondoskodás történt a szállítandó anyagok dolgában is. Az Asszuánnál levő nagy gránitbányába egy sereg új munkást vezényeltek, a kőfejtést azonnal megindították. És megindultak a hajók lefelé a Níluson, kőtömbökkel rakva.

Intézkedés történt, hogy a foinik hajók mennél több fát szállítsanak Libanonból. Óriási rakományok érkeztek a Deltába, egész utcasorokat raktak fából. Fa meg fa volt mindenütt. A hajók egyre hordták, a munkások egyre rakták, mintha fával akarták volna elborítani egész Alsó-Egyiptomot.

Ugyanakkor a héberek felügyelője, azaz a tartomány alkirálya elrendelte, hogy a héber férfiak, akik betöltötték huszadik évüket, s nem haladták meg a negyvenediket, naponta vessenek ki négyszáz téglát és szállítsák Pa-Tumba. Még jobb, ha a Nílus keleti ágánál végzik a téglavetést, így megtakaríthatják a szállítást, s vizet is találnak, amennyi csak kell. A téglavetéshez szükséges szalmatöreket, polyvát az állam adja. Munkájuk idejére kapnak élelmet, ruhát. És persze napi munkabért is.

Hát ez a rendelet vajmi kellemetlen volt, de a héberek különösebb zúgolódás nélkül fogadták. Még örültek is, hogy nem hurcolják őket kőbányába, a Nílus felső folyásához. Négyszáz tégla nem sok. Ha nem lesz ki mind a négyszáz, majd szemet huny a félhéber felügyelő, a héber munkavezető, a héber lánnyal összeházasodott írnok, netán maga az alkirály is, hiszen palotájában szép számmal élnek héberek. Rajta tehát, vessünk téglát, eddig nem csináltuk, de semmi az. Míg mi dolgozunk, az öregebbek meg az asszonyok elvégzik odahaza a munkát. Hét végén hazamegyünk, ha fölkel Sálem csillaga, megtisztálkodunk, elvégezzük ájtatosságainkat, megáldjuk a kenyeret meg a bort, s Szabbat után visszatérünk a Nílus mellé téglát vetni. Majd csak vége lesz ennek is.

Okosan gondolkoztak, ezt elismerték a Véneik. A munka megkezdése előtt könyörgő áldozatot mutattak be minden bálvány előtt, fölkészültek, ahogy kell, az asszonyok hagymát, kenyeret, sót tarisznyáztak, mit lehet tudni, hátha nem adják ki pontosan az élelmet a raktárból... A férfiak megölelték anyjukat, feleségüket, megcsókolták gyermekeiket s elindultak. Családjuk szokás szerint elkísérte őket a kis faluk határáig, s egy-egy dombra telepedve sokáig nézett utánuk.

A héber téglavetők Pa-Tum külső peremén meg végig a Nílus-ág partján afféle ideiglenes épületekben laktak, tízes csoportokban dolgoztak. Csoportvezetőik felelősek voltak a munkáért, a rendért, ők vették föl az élelmet, s osztották ki igazságosan, tartották nyilván a munkásokat, vigyáztak, hogy mindnyájan dolgozzanak, ne csatangoljanak el mások rovására, s a fejenként megszabott téglamennyiséget kivessék. Héberek voltak, maguk választották őket. Tíz-tíz csoportvezető fölött ugyancsak egy-egy magasabb rangú vezető állt, az már egyiptomi vagy félegyiptomi. Ő a tizedeseket számoltatta el, kiadta a raktárból a polyvát, a szerszámokat meg az élelmet. Naponként pontos elszámolást készítettek, kijelölték a téglák rakóhelyét, általában egész nap futkostak, kiabáltak, sürgettek, hiányoltak, lajstromokat írtak, írnokokkal vitáztak, számon kértek, s botjukat méltóságosan emelgették. Igazi urak voltak, míg a csoportvezetők csak látszatra azok, valójában igen kellemetlen volt a helyzetük, mert szigorúságukat héber testvéreik megrótták, elnézésükért meg a fölötteseik büntették őket.

De azért a munka nem volt tűrhetetlen. Mikor megszokták a mocskos munkát, amitől tetőtől talpig olyanok voltak, mint a disznók, jókedvűen dolgoztak. Énekszó, tréfa, fecsegés járta. Csak esténként volt feszült a hangulat, mikor a kivetett téglát számolták... Akkor aztán kiabáltak, fenyegetőztek, átkozták egymást, s az egész életüket. Fogadkoztak, inkább kivándorolnak családostól, semmint itt túrják a sarat egész nap, s még igazságtalanságot is tűrjenek. A csoportvezetők lemondtak, követelték, válasszanak újakat helyettük. De mikor itt-ott választásra került sor, ismét csak őket választották.

Családjaik meg hordták az ajándékokat a kormányzó palotájába. Szentül hitték, hogy sokat könnyítenek ezzel a munkások sorsán. Még a munkások is hitték, hogy nem négyszáz, hanem öt- vagy hatszáz téglát kellene vetniök, ha az alkirály nem tekintene rájuk kegyesen az ajándékok miatt. Voltak aztán olyan elvetemült héber tisztviselők, akik rémhíreket koholtak a minden rosszra elkészült emberek között, bizalmas értesüléseket sugdostak az asszonyok fülébe, de nyomban meg is vigasztalták őket, mondván:

- Az én szívem azonban hozzátok húz, majd meglátom, mit tehetnék értetek... Igaz, hogy nehéz, talán az életemmel játszom, de megteszem, amit tudok...

S akkor garmadával érkeztek hozzá az ajándékok: libák, vásznak, bíborszövetek, sajt, gyümölcskenyér, gyenge bárány... Az alattomos gazemberek híztak, gazdagodtak. Mit tehetett a férjéért, fiáért élő-haló asszony, ha tudta is, hogy mindez merő zsarolás? Sohasem lehetett tudni, hátha csakugyan baj fenyeget, s akkor nem várhat védelmet mástól, csak ettől az elfajzott zsarolótól.

Mert a király messze van, Théba hatalmas, a Fehér Ház megközelíthetetlen. Amenhotep épít, ez a dolga, minden igazi királyé ez. Bele kell törődni, még jó, hogy így van és nem másként. Tudja is a király, hogy kik a héberek, hol élnek, milyen a sorsuk! Elég egy rosszindulatú szó valamelyik tanácsos ajkáról, aki gyűlöli a hébereket, s máris rájuk szakad a végzetes csapás valamilyen nem gyanított formában.

Történt pedig ebben az időben, hogy a Fehér Ház egyik hercegnője, Szetamon már nem titkolhatta áldott állapotát, s mert a születendő gyermek orvosi segédlettel történő elvetélésétől irtózott, elhatározta, hogy Alsó-Egyiptom régi fővárosába, Men-noferbe utazik, ott titkon meg tudja szülni gyermekét. Bizalmas szolgái, szolgálói társaságában hajóra szállt, és szerencsésen meg is érkezett az ősi Fehér Házba.

Volt oka félelemre. A király felesége, Tiy szigorú asszony volt, vigyázott a Palota erkölcseire. A saját szerelmi viszonyát a thébai Eye főpappal igazán csak államérdekből tartotta fenn, mert gondolnia kellett öregedő ura bármikor bekövetkezhető súlyos betegségére, talán halálára, s akkor neki kell helytállnia. Ez hát kényszerűség volt. De semmiféle állami érdek nem igazolta azokat a keresztül-kasul szövődő szerelmi kapcsolatokat, amik időnként botrányban robbantak ki, s amiket a királynénak kellett eligazítania a maga könyörtelen módján. Résen is volt éjjel-nappal. Besúgói esténként bizalmasan beszámoltak kis szobájában tapasztalataikról, elfogott, lemásolt leveleket nyújtottak át, titkos kézfogásokról, csókolózásokról, csónakázásokról tettek jelentést, a Palota faláról a Nílus nádasába bocsátott kosarakról, s a kosarakban nyivákoló gyermekekről hoztak hírt, gyanúokokra figyelmeztették félelmes úrnőjüket. Még az udvarban élő királyfiak, királylányok egészségi állapotáról; étvágyáról, étvágytalanságáról, szeszélyes kívánságairól is referáltak. A királyné kényelmes karosszékben ült, udvarhölgye némán vette le a hatalmas parókát az úrasszony kopasz fejéről, helyezte egy cédrusállványra, majd gyakorlott ujjakkal gyengéden megkente, megnyomogatta csillogó koponyáját. Míg az éjszakai előkészületek folytak, a besúgók sorra lekuporodtak a padlóra, és elsuttogták mondanivalóikat. Néger rabszolgák, rabszolgalányok, szíriai, foinik, mitannibeli szolgák, szolgálók, halk szavú orvosok, méltóságteljes konyhafőnökök, főszakácsok, udvari sarufelügyelők, parókakészítők, illatszergondozók, királyi, hercegi kocsihajtók, csónakosok, kertészek, katonák, testőrök váltakoztak a kis szobában. Tiy felséges asszony sovány, barna arcán megfeszült minden izom, széles, keskeny ajkát összeszorította, arccsontjai keményen kimeredtek az alabástromlámpa fényében. Fejét ide-oda forgatta az udvarhölgy szapora ujjai alatt, s olykor kéjesen nyögött. Nem lehetett tudni, attól-e, amit hallott, vagy a fejnyomogatástól. Véleményt sohasem mondott, nem sikoltott sem fölháborodásában sem örömében, nem vágott komor képet, csak figyelt feszülten és okosan, barna szemét olykor-olykor az előtte kuporgó arcába döfte, mint két éles tőrt.

A jelentések rövidek, tömörek voltak. Egy-egy halk kérdés hangzott csupán, aztán az utasítás. Ilyesféleképp:

- Figyeld tovább. Lesd meg a kertben. Nézz körül a szobájában. Kutasd ki az ágyát. Szólj az orvosának. Motozd meg a halárust, aki már kétszer hozott neki halat.

Vagy efféle:

- Mielőtt holnap hajnalban kikocsizik, rendbe kell hozni a kocsija tengelyét.

Azért ugyanis, hogy egy megrendezett pillanatban, mikor a lovai megvadulnak, eltörjön a kocsi tengelye.

Így tartotta szemét Tiy az egész palotán, annak minden zugán, de a városon, a templomokon, a tavakon, a gyakorlótéren, a folyóparton, sőt a legtávolabbi tartomány számottevő családjain is.

Míg ő szokásos kihallgatásait tartotta, a király éjszakai nyugalomra készítette Usziré szobrát. Gondosan megmosta illatos fürdőben, megtörölgette puha kendővel, felöltöztette éjjeli ruhájába, s ágyba fektette, mint egy gyermeket. Mire elvégezte esti szertartásait, imádságait és áldozatait, a királyné is végzett az utolsó besúgóval, magára adatta hálóruháját, beköttette kopasz fejét, s egy intéssel elbocsátotta szolgálóit. Ekkor ágyába feküdt, s várta a királyt.

Amenhotep király kényelmes háziöltözetben lépett a kis szobába, mint évtizedek óta mindennap. Kissé görnyedt volt, kopaszra borotvált fején ezüstösen csillogott a serkedő haj töve, sovány mellén látszottak a bordák árnyékai a lámpafényben. Nyaka körül villogott a zománcozott, széles aranylánc, csontos derekát finom öv, széles csat díszítette. Csupán egy puha, fehér kendőt viselt maga köré csavarva, inas lábán arannyal díszített bőrsarut.

Nesztelenül járt, de igen határozottan. Letelepedett abba a karszékbe, amin az asszony ült imént, kényelmesen hátradőlt, nagy, vaskos, szőrös kezét az elefántcsont-karra nyugtatta, kinyújtott lábát keresztbe vetette. És sóhajtott.

- Fáradt az én uram? - kérdezte Tiy halkan s olyan gyengéden, ahogy csak tudta. Bal karjára könyökölt, barna szeme hosszan nyugodott ura arcán.

A király bólintott és mosolygott.

Halkan beszélgettek néhány szót, aztán a király aludni tért. S a Palotában halk neszek, suttogások, surranások támadtak, mintha egerek motoznának. Árnyak suhantak a folyosókon, lépcsőkön, mint kóborló lelkek. Magányos sétálók andalogtak a kert mozdulatlan fái alatt a holdfényben, csobogott a tó ezüstös vize, csónak siklott a csörgő fodrokon. Ajtók nyíltak, csukódtak. Hárfa pengett, fuvola sírt. Kacagás gyöngyözött a távolban. A Palota sok-sok előkelő lakója gondtalanul örült a hűvös esti levegőnek, a holdfénynek, a víznek, az illatoknak, a szabadságnak és a szerelemnek.

Hogyan történt, hogy Szetamon, a kis hercegnő elkerülte Tiy besúgóinak figyelmét, az éjjel-nappal éber királyné sastekintetét? Ki volt ez az okos leány, aki túl tudott járni az Anya eszén? Ki volt a boldog egyiptomi ifjú, aki életét kockára vetve karjába zárhatta a remegő hölgyet? Hol és hogyan? Tán sikerült megvesztegetnie valamelyik kertészt, s egy kis kéjesen berendezett kertiházban vagy illatozó, sűrű lugasban ölelkezett az elvakult pár? Vagy talán a két szép fiatal szerelmes túláradó szíve hatotta meg a kertészt, s képtelen volt elárulni a titkos szerelmet a hatalmas úrasszonynak? Tán saját ifjúkorára, halott szerelmesére gondolt, s egy könnyet törölve ki öreg szeméből elfordult, hogy semmit se lásson? De arra is gondolhatott, hogy jobb bele nem avatkozni az isteni király leányának dolgába.

Ki volt az ifjú herceg? Melyik tartományi alkirály daliás fia? Nem tudjuk. Azt sem, hányszor találkoztak, hányszor élvezték a tökéletes gyönyört egymással. Hányszor sikerült elsuttogniuk egymás nevét, szerelmi vallomásaikat, hányszor sóhajtottak Eszit istennőhöz mámorukban.

Odafenn, a Fehér Ház királyi lakosztályában aranyosan csillogott az éjszakai lámpa fénye, király és királyné aludt - ha ugyan egyáltalán aludt valaha a kemény akaratú, céltudatos asszony -, s a kapuk előtt összeütötték kardjukat az egymást váltó őrök, s jelszót kiáltottak, a nagy folyóról hajók csikorgása hallatszott, vízimadarak kiáltoztak hangosan, a túlsó parton zúgott, morajlott a Város, lámpái vörös fényfelhőt vetettek az égre... S a Palota kertjében, elbújva a mulatozók szeme elől, mindent felejtett s mindent megtudott a két szerelmes.

Azt sem tudjuk, fiam és tanítványom, hogy a révült leány el tudta-e mondani halálos-boldog dadogással, miközben szerelmese mezítelen mellére hajtotta könnyű fejét, s a kedves szív dobogását hallgatta:

- Fiam lesz tőled... ó, ha meghalok is, nem bánom... Ha meghalok is, őneki élnie kell!

Nem tudjuk, hogyan hallgattak azután sokáig, hogyan bújt a leány a férfi óvó karjába, s hogyan tanakodtak a tennivalón, hogy megmeneküljenek a fölöttük lebegő veszélytől, s világra jöhessen a fiú... Mert hogy fiú, azt mind a ketten biztosan tudták.

Csak annyit tudunk, hogy az előkelő fiatal katonatisztet váratlanul a núbiai határra rendelték. A titkos anya sokat sírt magányában, sokat töprengett, de nagyon-nagyon boldog volt. Egy pillanatig sem érezte bűnösnek magát. Hát csak azoknak szabad szeretni, akiket érdekből, latolgatva a várható hasznot, egymásnak szánnak? Csak az isteni királyné számításai szerint doboghatnak a szívek? De el kell taposni az égi tüzet, ha a könyörtelen Asszony kioltásra ítéli? Nem, nem, nem! Az ember a földön meg akarja valósítani az égi Életet, a Nap s a Hold végtelen szerelmét, csillagokat akar szülni... Eszit és Usziré teremtő hevét kívánja újra meg újra megélni, s világra hozni Hort, az örök Gyermeket. Ebbe nem avatkozhat semmiféle földi érdek. Semmiféle királyi, birodalmi, katonai, meg a gonosz Szeth tudja, miféle cél! Inkább vesszünk, de nem tagadhatjuk meg az isteneket, az istenek belénk oltott akaratát!

A gyenge kis hercegnő, Szetamon, leborult Eszit szobra előtt, és sírt boldogságában. Várta, várta szerelmesét, és sírt kétségbeesésében. Figyelte a méhében növekedő magzat jeleit, s ujjongva énekelt. Figyelte a királyi Anya arcát, a leselkedő tekinteteket, s halálra vált rémületében. Álmában gyermeket szoptatott, egész testét mámor járta át, ébren pedig kínosan töprengett, hol szülje meg az álombeli királyfit, hogyan mentse meg Anyja karvalykarmaitól.

Így teltek-múltak a hónapok, míg egy reggel a fiatal anya fürdőszobája illatos csendjében megértette, hogy most már nem titkolózhat tovább. Vagy alázatosan a királyné lába elé borul, fejét a padlóba veri, átöleli a félelmes Anya csontos térdét, vezekel és meghal, vagy vakmerően kifut a világba drága terhével, megszüli titkon, fölneveli akár egy nyomorúságos vályogviskóban, de nem adja, nem adja meg magát soha.

Végre eldöntötte, mit tegyen.

Maga elé hívatta Huyát, a királyi Anya udvarmesterét, s megparancsolta, tegyen meg minden előkészületet, mert Men-noferbe kíván utazni. Az öreg udvarmester nem csodálkozott. Régen leszokott már erről. Legföljebb mímelte a csodálkozást, mikor ez volt a kötelessége. Mozdulatlan képpel fogadta a kis királylány gyermeteg hangon kiadott utasításait, mélyen meghajolt, karját széttárta, s így szólt:

- Amint parancsolod, isteni Szetamon.

Majd fölegyenesedett, s igen halkan, ahogy ebben a házban illett, megkérdezte:

- Ha az isteni Anya utazásod oka, célja felől érdeklődik, mit mondhatok neki?

Szetamon egy pillanatra meghökkent, mert erre nem gondolt. De Eszit, a kegyes istennő okos feleletet sugallt neki. Zöld szemét Huyára vetette, arcát szomorúság öntötte el, olyan ártatlan, olyan gyermeki volt, mint minden nő, amikor hazudik.

- Mondd neki, amit úgyis tud. Nemrégiben tért az Anya édesatyja, jóságos nagyatyám, Yuaa Usziréhoz, s csakhamar követte őt az Anya anyja, jóságos nagyanyám, Tuau is Amentibe. Ők az örökké tartó boldogság szigetén élnek, de mi ittmaradtunk nagy bánatban és gyászban. Temetésük nagyon megviselt engem is. Nappal szomorkodom, éjjel pedig hallom a búcsúztató énekeket s a zene szívszorító hangjait. Szeretnék más tájra, más helyre menni egy időre, hogy a fényes udvari életből elvonulva, zavartalanul imádkozhassam s vigasztalódhassam.

Fejét lehajtotta, s egy pillanatig némán, mozdulatlanul ült kényelmes székében. Aztán fölvetette megint, megrázta dús parókáját, s a mennyezetre pillantva folytatta:

- Gyötör és zavar a sok idegen, aki a Palotában él! Háborgat az idegenek közönye s a sok gyűlölködés, ami isteni Atyám másodfelesége, Kirgipa miatt eltölti ezt a házat. Lelkem békességéért jobb lesz, ha egyelőre elmegyek innét.

A kelleténél többet magyarázott, s ezt érezte is, de nem tehetett róla. Képtelen volt röviden hazudni. A félelem, hogy tervét megakadályozhatják, bőbeszédűvé tette. És valójában igaza is volt. Nem mintha elviselhetetlen lett volna számára a két öregszülő, Yuaa meg Tuau halála, a két öregé, akit már alig-alig látott, s akiknek eltemetése nagyon is egyszerű volt. Sokkal inkább gyászolta szerelmesének, az ifjú katonatisztnek váratlan távozását. A rászakadt magány elviselhetetlen volt ebben a házban, ahol éppen Kirgipa, a mitanni király leánya és óriási udvara, a viszálykodások, féltékenykedések, fondorlatok és besúgások már-már elviselhetetlenné tették az életet. Kereste most a zavartalan nyugalmat, kettesben akart lenni méhének gyermekével. Álmaiba akart merülni, s boldog suttogásokat, ölelkezéseket, esküket és mámorokat akart újra fölidézni. Képzeletben követni akarta titkos férjét távoli útján, áldásaival elhalmozni, szótlanul könyörögni az isteneknek, hozzák vissza, hogy örökké együtt legyenek.

Bánatos arca, könnyel lepett nagy zöld szeme, szomorú testtartása, lecsüggesztett kis keze meggyőzte az udvarmestert. Legalábbis a mély meghajlás, a kifogástalanul széttárt kar erre vallott. Huya nem szólt többet, hanem mintha méltóságteljesen táncolna, kihátrált a szobából.

Szetamont egy kissé fölizgatta a tökéletes hazugság, de elhatározta, kitart mellette. Még akkor is, ha az örökké gyanakvó Anya magához rendeli, s egész éjszaka gyötri kérdéseivel.

Az isteni Anya azonban ezúttal nem törődött vele, s nem rendelte magához. Túlságosan lekötötte mások megfigyelése, mások intrikájának meghiúsítása, nevezetesen Kirgipáé, Mitanni királyának leányáé s háromszáztizenhét szolgálójáé, akit magával hozott az Aranta mellől tanácsadóival, udvarmesterével s mindenféle kémeivel, isteneivel, istennőivel s azok szolgáival együtt. Tiynek ugyanis, a királynénak volt egy igen nagy bánata. Nem volt fia. Négy leánya született, egy meghalt. Született fia is, de néhány napos korában meghalt. Tiy fejéből senki sem tudta kiverni a gyanút, hogy fiát alattomosan megölték. Megölte az ázsiai királyok valamelyike, akinek keze mindenüvé elnyúlt. És ha bizonyíték kellett, hát volt az is. A hírhedten nagyravágyó, alattomosan fondorkodó, semmilyen eszköztől vissza nem riadó mitanni anyakirálynő, Mutemua fiatal leánya, Kirgipa, összes varázslóival, méregkeverőivel, kémeivel együtt. A gyámoltalan király, Amenhotep pedig orránál fogva vezettette magát, mert fiúra vágyott, trónörökösre, hogy az folytassa építkezéseinek nagy ügyét. Mert csak Tiy tudta igazán, milyen gyámoltalan a király. Csak ő látta bizalmas kettesben, meztelenül, kettős tiarája, fejedelmi kendői, korbácsa és pásztorbotja nélkül.

Szetamon gyorsan megnyugodott, látva, senki sem törődik vele. Ő sem törődött hát senkivel, csupán megszületendő gyermekével.

A kitűzött napon a királyi hajók egyikére szállt, szolgálói fürgén elhelyezték útipoggyászát, s a hajó elindult. Szetamon boldogan helyezkedett el az ékes sátor árnyékában, puha vánkosra dőlt, aranypohárból gyümölcslevet szürcsölt, nagy, zöld szeme ábrándosan legelt a távolodó óriási városon. De nem a várost látta, hanem álmait. Boldog emlékei fájtak, visszavágyott a Palota kertjébe, az illatos lugasba, a szellős, kedves kis kerti házba, ahol megsemmisült szerelmese karjaiban, s akkor találta meg igazán önmagát, amikor elvesztette. Tiszta levegő áramlott a folyó fölött, minden, ami volt, elmaradt, Théba templomainak vaskos pilonjai s a nyugati dombon álló Palota erkélyes, oszlopos épületei, a vastag falak, amelyek a Fehér Ház titkait elzárták a világtól, a rakodópartok raktárai, a hordóhegyek, bálahalmok, zsákormok s a mozdulatlan, nehéz teherhajók mind elvesztek a messzeségbe, s Szetamont csak a nagy víz fölött szálló madarak meg a csodálatos emlékek kísérték.

Teljes biztonságban úszott a tökéletesen épített királyi bárka lefelé a folyón. Vörös vitorláiba gyenge nyugati szellő kapaszkodott. Kipróbált parancsnok, válogatott hajósnép vezette. Olyan volt a hajó, mint az isteni Bárka, melyen Ámon-ré vitorlázik az Ég tengerén. Mennyei zene dudorászott a vitorlakötelek között, a partok nesztelenül úsztak hátrafelé, a mezítelen hajóslegények szótlanul jöttek-mentek, mint a lelkek, bőrük csillogott, mintha másvilági Nap árasztaná rá sugarait. A kék, rózsaszínű, fehér fátyolokba öltözött szolgálók csodálatosan mosolyogtak, egyikük hárfát pengetett, másikuk fuvolázott, harmadikuk csengő triangulumot ütögetett, kettő lágyan énekelt. Illatszerek édesítették meg a levegőt, de kéjesen át-átcsapott rajtuk a zamatos vízillat s a halszag. Szetamon már kissé kövérkés, nehezülő teste puhán pihent a vánkosokon. Arca átszellemült révületben mosolygott, hosszú, zöld szemét behunyta. Ujjai tétován játszottak a mozaikasztalkán álló aranypohárral.

A hajó, mintha a Palota egyik úszó darabja lett volna, csendesen vitte isteni terhét, s maga is boldog volt, hogy vihette.

Thébában senki sem törődött tovább Szetamonnal. Ha Tiy, a féltékenységtől, örökös félelemtől zaklatott Anya egy pillanatra fölhagyott kémkedéseivel, csak azért tette, hogy buzgón imádkozzék a gyalázatos mitanni szajha, minden pereputtya s valamennyi ázsiai barbár szörnyű pusztulásáért. Évek óta nem szűntek meg imádságai, de, sajnos, az egyiptomi istenek, élükön Ámon-rével, nem akarták meghallgatni. Sehonnét sem érkezett híre dögvésznek, tömeges bőrpoklosságnak, orgyilkosságnak, lázadásnak az idegen királyi udvarokból, Kirgipa pedig egészséges volt és szép, orvosai, vajákosai, hazulról hozott szolgálói vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Igen, vígan éltek, gazdagságban és gyönyörben, bizonyára ismerték a Fehér Ház ravasz módszereit, különös véletleneit, kiváló orvostudományát s félelmes mágiáit, de szinte semmibe vették. Az istenek? Az istenek tétlenek maradtak.

Tiy keserű kudarca láttán már-már elfordult Egyiptom isteneitől. Egy időre mellőzte őket, s egyedül Szethez, a Szutechből lett gonosz istenhez fordult buzgalommal. Áldozatokat juttatott neki, alapítványokat tett számára, papjait elhalmozta ajándékokkal, szívébe zárta egész gonosz isteni népét. Ó, Szet és minden alvilági serege! - sóhajtotta naponta többször is, és úgy megszokta ezt a fohászkodást, hogy olyankor is ellebbent ajkáról, amikor nem kellett volna. A keserűség teljesen áthatotta, mint spongyát a mérges folyadék. Minthogy azonban roppant erővel uralkodott magán, szíve mérgezettségét egyedül Usziré tudhatta, a szívek vizsgálója és ismerője.

Amenhotep pedig, a derék, jámbor, de gyámoltalan király, akinek csak a járása volt határozott (mert ilyenre szoktatták), s csak emlékművein dicsekedett vadászatokon elejtett vadbivalyok, vízilovak, oroszlánok százaival, néhány barátságos szó ejtése után Kirgipa lakosztályába vonult éjszakára. Ehhez elvégre joga volt. Annyi feleséget, szolgálót, szeretőt tarthatott, amennyit csak akart. De ő fiúra vágyott, s ez volt az igazi baj. Tiy nem szülhetett neki fiút, reménysége napról napra fogyott, hát még ha a király meg sem osztja vele többé ágyát... Eye, a főpap csak azért tartotta fenn viszonyát az Anyával, mert az államérdek megkívánta, az állam érdeke pedig szerencsés módon azonos volt a saját érdekével. Szerelmi vágyát Tiy kielégíthette vele, azonban gyermeket nem szülhetett, legalább addig, amíg a király él. Csak csekély vigaszt lelt hát benne Tiy, igazi vigasza az lett volna, ha fiút szülhetett volna Amenhotepnek, s ugyanakkor Kirgipa minden népségével együtt elhagyja Egyiptomot.

Bizalmas gondjairól gyakran tanácskozott az isteni Anya a király orvosainak egyikével, a kiváló Szinuhéval. A fiatalember eredete homályos volt, állítólag egy kosárkában halászták ki nevelőszülei a Nílusból, tehát gyaníthatólag királyi vérből származott, s ez javára szolgált. Értelme ugyanis királyi volt, ez kitűnik emlékirataiból is, amiket a kitűnő finn tudós, Mika Valtari tett közzé. Kiváló eredménnyel végezte tanulmányait a thébai Ámun-templom iskoláiban, orvosi tudományokat hallgatott Tam-ta-resiben, azaz Denderában, bölcseletet Anuban, a híre olyan nagy volt, hogy fölvették a Fehér Ház orvosainak kollégiumába. Különösen koponyalékelései tették hírnevessé. S mert a királyi koponyalékelő megöregedett, keze már reszketett, előkelő betegein végzett műtéteinek nagy része halállal végződött, éppen az ő javaslatára nevezték ki királyi koponyalékelővé. Cinizmusa megóvta attól, hogy higgyen az orvostudományban, de eléggé tanult volt, hogy gyógyításai sikerrel járjanak. Miután tehát Tiy mindenfelől kikémleltette, s bőséges tájékoztatást nyert családi körülményeiről, életmódjáról, szeretőiről, anyagi helyzetéről, kedves ételeiről-italairól, minden szokásáról, eléggé megbízhatónak látta, s föltárta előtte titkos szenvedéseit.

Tíz-húsznaponként magához rendelte szobájába, de ilyenkor bizalmas udvarhölgyét sem tűrte meg maga mellett. Az orvos sovány volt, gyors mozgású. Szabályosan hajolt földig, s úgy tárta szét mind a két karját, ahogy királyi személy előtt szokás, de látszott rajta, csupán azért viselkedik így, mert a világ minden szokásában járatos. Az emberben viszont, legyen királyné, vagy nyomorult rakodómunkás a Nílus-parton, szépséges hölgy vagy utcasarki koldusasszony, akinek orrát-fülét lerágta a lepra, csupán esendő, szenvedő testet látott... s bár minden gyógyítás haszontalan, hiszen a test sorsa, hogy sírba szálljon, mégis gyógyítania kell, mert az emberek sajnálnivalók. Hanyagul öltözködött, ruhájáról szinte érezni lehetett a szegények városrészének bűzét. Még akkor sem öltött mást, ha a Palotában volt dolga. Látszott azonban rajta, hogy naponta fürdik, kezét-lábát minden lehető alkalommal megmossa, szappant is használ, fejét, vállát olajjal keni, lábára vigyáz. Királyi koponyalékelői címével mit sem törődött. Csak arra volt jó, hogy előkelő betegeitől szemrebbenés nélkül kérjen meghökkentő tiszteletdíjat. Hanyagul, de biztosan járt-kelt, akaratlan büszkeségét az előkelő bölcsőnek - a szurkos kosárnak a Nílus nádasában - köszönhette, bár lehet, hogy ezzel sem törődött. Gyaloghintót csak akkor használt, ha küldtek.

Letelepedett a padlóra, összefonta lábszárait, bokáját megfogta, s kérdezés nélkül tette meg gyors jelentését a király, a Második Feleség, az udvari előkelőségek egészségi állapotáról. Elfogulatlanul jártatta barna szemeit a királyné arcán, mintha rejtett betegségeket kutatott volna. Némi sajnálkozás sugárzott a szeméből, részvevő lágyság, mintha mondta volna:

- Te is beteg vagy, mindenki beteg. Titkolod ugyan bajodat, de majd elpanaszolod egyszer, s akkor én nem tudok segíteni rajtad. Bár megteszek mindent, amit tudok.

Kirgipa nem jutott áldott állapotba. Ettől a hírtől Tiy mindig megkönnyebbült, s elhatározta, visszatér az istenekhez, kiszámította, melyiknek mit fog ajándékozni. De Szetnek is, a Gonosznak, mert neki köszönhette Kirgipa meddőségét, néhány ügyesen alkalmazott növény mellett, amit a mitannibeli "szajha" - így nevezte - eledelébe főzetett.

A király őisteni kegyelmessége gyengélkedik, fejfájások kínozzák, de férfiúi erejét nem vesztette el. Ennek Tiy örült. Még remélt. De el is keseredett, mert csak Kirgipa és "alávaló hordája" húz ebből hasznot, nem szólva a legborzasztóbbról: a fenyegető fiúról.

Mi volna jobb? Ha a király teljesen elvesztené nemzőképességét, vagy ha fokozni lehetne? Mind a kettő nagy szerencsétlenséggel járna. Mert az első esetben örökre le kellene mondania a fiúról, a másodikban meg jobban megerősödnék Kirgipa helyzete, s előbb-utóbb megszülné Amenhotepnek a várva várt fiút. Igaz, sok történhetik egy fiúval, amíg megnő, s koronát tesznek a fejére, de egy meg nem levő fiúgyermeket könnyebb kitudni a számításból, mint egy meglevőt, akire éjjel-nappal vigyáznak. Akinek épségéért mindenki a fejével felel. Még az orvosok is.

A legjobb az volna, ha az isteni férfiú megőrizné, sőt fokozná szerelmi képességeit, de nem a mitannibeli "döghöz" fordulna - mint nevezte -, hanem őfelé, Tiy felé... Ezt kellene valahogy elrendezni.

Hosszan eltűnődött a dolgon, mint már annyiszor. Érzelmeit nem árulta el. De ha nem tudott volna is annyira uralkodni rajtuk, mint ahogy tudott, eltakarta volna az arcára kent tökéletes festés. Meg az esti órákra kiválasztott ékszerek kápráztató ragyogása. Mert Tiy sohasem hanyagolta el magát. Ennyire még nem volt kétségbeesett. Makacsul küzdött az aggasztóan szálló évekkel, a gyötrő álmatlansággal, étvágytalansággal s a vénítő gondokkal, a hervasztó szomorúsággal. Jól tudta, milyen könnyű a férfiakat elvakítani, mennyire hajlamosak föllángolni egy különös gonddal megválasztott ruháért, egy szépen festett arcért, egy nadragulyacseppekkel ragyogóvá tett szempárért. Ezért a szépítés, az illatos fürdők, a bőrt bársonyossá tevő kenetek, a sokat sejtető ruhák, a tökéletes festékek minden bűvölő hatását igénybe vette. Gondolnia kellett Eye főpap vonzalmának megtartására is, hiszen a jövő ezen fordulhat meg. Ami Eyét illeti: nem volt oka aggodalomra. Eye nemcsak okos ember, hanem becsvágyó is, nem dobja el a királynét a legszebb, legfiatalabb szűzért sem, lévén egy királyné: királyné, aki mellett, ha egy kicsit szerencsés az ember, király is lehet. Dinasztiát alapíthat.

- Elmehetek, kegyelmes asszonyom? - riasztotta fel töprengéséből az orvos.

- Várj még - intett az isteni Anya s elmosolyodott. Éppen ebben a pillanatban szúrta szíven megalázó helyzetének minden kínja. Suttogva folytatta: - Szinuhe, az orvos mindenképpen bizalmas barát. Hadd kérdezzek tőled valamit bizalmasan. Tudom, ha valaki segíthet rajtam, az éppen te vagy.

Az orvos úgy pillantott rá, mintha ezt gondolta volna: ahá, itt a vallomások ideje! De az arca csak őszinte segíteniakarást fejezett ki.

- Mindnyájan halálos betegséget hurcolunk magunkban, kegyelmes asszonyom, csak néha nem tudjuk. Mondd el a tiédet. Segíteni szeretnék rajtad.

- Tudom. Tudom. Éppen azért... Figyelj rám. - Egészen előrehajolt, majdnem az orvos arcáig, sötét szemét az orvos engedékeny szemébe fúrta, gyötrötten mosolygott. Olyan közel volt a férfihoz, hogy az látta a bíborpirosra festett ajak finom redőit, a kitágult pupillát, formás keble pedig szédítő lótuszillatot árasztott rá. De semmit sem árult el izgalmas észrevételeiből, arca, tekintete alázatos maradt s engedékeny.

- Csak te, csak te tudnád megtenni, Szinuhe - suttogta a királyné fojtott izgalommal -, hogy uram, az isteni Amenhotep férfiúi ereje éppen akkor lángoljon föl, amikor nálam van jó éjszakát kívánni.

Hátravetette magát székében, félig lehunyt szemhéja alól éles pillantást vetett az orvosra.

Szinuhe elgondolkozott.

- Kegyelmes asszonyom, mindent értek. Ne vedd sértésnek, ha azt mondom: csodálom az isteni Úr közönyét. De lehetetlen őt nem bírálnom, amikor veled szemtől szemben ülök. Józan ésszel nem érthetem meg az ő tartózkodását irányodban, kegyelmes asszonyom. De, ha gyanúm helyes, Kirgipa udvarában van egy minden hájjal megkent tudós orvos, aki olyan gyógyszereket ad be alattomban ő isteni kegyelmességének, hogy a Második Királyné meglátogatásakor képtelen ellenállni.

- Mondd, mondd! - sürgette Tiy izgatottan, s megint közelhajolt az orvoshoz.

Ő azonban nem zavartatta magát, hosszan, gondolkozva beszélt. Arca szigorú volt, de megértő.

- Talán tehetnék valamit. Elsősorban orvosi kötelességem folytán megvizsgálom ő isteni kegyelmességét. Gondos vizsgálat után javasolni fogom, hogy változtasson az étkezésén. Másféle ételeket, másféle bort rendelek neki, s az étkezés idejét is korábbra szabom meg. Néhány napon át magam készítem el a fogásokat a konyhán. Azután majd meglátjuk. Mikor szokott nálad megjelenni esténként?

- Pontosan akkor, amikor a homokóra lejár, s új kettős óra következik - felelte Tiy, s szívére nyomta mind a két öklét. - Hej, Szinuhe! - sóhajtotta, mintha kiáltást fojtana el. - Ha sikerülne... csak egyszer... a többit már igazán rám bízhatnád!

Szinuhe kissé meghajolt ültében. Elismerés volt a mozdulat az isteni Asszony képességei iránt.

- Olyan régen élvezte már velem a gyönyört... haj, olyan régen, nem is tudom, mikor. Végtelen idő telt el azóta, Szinuhe, csodálom, hogy kibírtam. Tudom, most egészen új, egészen más lennék számára... Ő maga is meglepődnék, annyira új, annyira más!

- Tudom - bólintott az orvos. - És józan ésszel nem is magyarázhatom meg Őistensége hosszú tartózkodását tőled.

- Köszönöm, köszönöm, Szinuhe - rebegte Tiy, s talán először árulta el érzelmeit, mióta a Fehér Házba került. Annyira elárulta, hogy a hangja is megcsuklott, mint egy izgatott szűzé, s nem állhatta meg, hogy kezét könnyedén az orvos vállára ne tegye. Majd gondolt egyet, lecsatolta bal csuklójáról a zománcozott, cizellált aranykarkötőt, s az orvos kezébe nyomta.

Szinuhe egyetlen pillantást sem vetett az ékszerre, hanem mélyen meghajolt, s közönyösen eltette silány bőrerszényébe. Majd fölkelt a földről, mindkét karját kitárta, s gyorsan hátrált az ajtó felé. Ott még egy biztató-hízelgő pillantást vetett a királyné felé.

Így történt, hogy annyi év hiábavaló küzdelmei után Tiynek sikerült háttérbe szorítani Kirgipát, győzelmet aratnia fölötte s barbár udvara fölött. A gyámoltalan, de határozott járású király az említett beszélgetést követő napon igen nyugtalanul viselkedett, a szokottnál hosszabban üldögélt Tiy székében, sarujával egyre a padlót sikálgatta, föl-fölvillanó szeme vércseként lebegett a legszebb pózában fekvő királyné kebelén. Gyakran köszörülte a torkát s hallgatott. Tiy szívdobogva figyelte az ismerős jeleket, de közönyösséget mutatott. Vigyázott azonban, hogy éjszakai pompája s az ágy kívánatossága hódítóbb legyen, mint bármikor. A király egyszerre fölkelt, s rövid búcsúszót mondva, gyorsan, határozott lépésekkel kiment a szobából. Tiy azonban nem lázadozott. Tudta, most már csak rövid ideig kell várnia. És igaza volt. Mert másnap este a király képtelen volt uralkodni magán, vad szerelmi düh vetett lobbot benne, úgy tört a királynéra, mint egy vadállat... Ő pedig bebizonyította, hogy valóban egészen új és más.

Ezzel aztán egy csapásra tönkretette Kirgipa hatalmát. A többi már a maga megszokott útján folyt le. Amenhotep újraélte ifjúsága nászéjszakáit, a királyné pedig vérforraló gyöngédséggel suttogta a fülébe: - "Fiút akarok! Érzem, fiút fogok szülni neked!" És vágya olyan erős volt, hogy néhány heti türelmetlen várakozás után teljes győzelemmel kijelenthette:

- Áldott állapotban vagyok. Fogantam tőled, s most már tudom, hogy fiam lesz.

Nem csodálatos-e, kérded, fiam és tanítványom, hogy majdnem ugyanakkor, amikor a kis hercegnő messzi útján járt, s boldog félelemmel várta gyermekét, a Fehér Házban ugyanilyen boldog várakozással tekintett magzata elé az Anya? Mi történt az Egekben, hogy anya és leánya ugyanattól a láztól elragadtatva, ha nem is pontosan egy időben s egyféle módon, de fiú születését várták? És hogy a két fiú olyan végzetes szerepet játszott a történelemben - az Anyáé a Birodalom történetében, a Leányé az egész emberiségében?!

Különös csillagállásokra kell gondolnunk, fiam és tanítványom, ha eszünkben tartjuk, hogy a világ eseményei mindig a másvilág szándékait tükrözik. Mi már nem hiszünk az asztrológia babonává süllyedt mágiájában, mosolygunk a csillagvizsgálókon, akik az események bekövetkeztét csillagállásokból kívánják kitudni, mi már lenézzük a hasztalanul számítgatókat, mert tudjuk, hogy az Égi Jelképek értelme sokféle, akárcsak minden más jelképé... De lehetetlen meg nem állnunk e csodálatos események láttán, amelyek párhuzamosan folytak le itt is, ott is. Arra kell gondolnunk, hogy Szetamon ifjú szerelmese ugyanolyan eszköz volt a Végzet kezében, mint Szinuhe, s a két születendő gyermeknek egykor szembe kellett kerülnie egymással, akárhogy s akármint, de sorsdöntő módon. Ha pedig a királyné nem fiút, hanem leányt szül vala, vagy fordítva, akkor talán egy iszonytató, elemi erejű, végzetes és tragikus szerelemben kell vala összecsapniok, pusztító szerelemben, amely áldozatul kívánja a gyengébb felet, tehát okvetlenül az Anya gyermekét, mert hogy nála a leány erősebb volt hitben, tisztaságban s bátorságban, ahhoz szó sem férhet.

Kirgipa vállat vont, lebiggyesztette szépen festett ifjúi ajkát, s azt mondta:

- Majd eljön még az én időm, túlélem azt a vén ringyót, akiről csak a festéket kell lemosni, s nem marad más belőle, mint egy faggyúval kitömött zsák! Én várhatok. Fiút úgysem szül, hanem valami csipás, félcsípejű leányt... Én pedig fiút szülök, sok fiút, csak érkezzék el a kedvező csillagállások ideje...

Miután Kirgipának ezt a pökhendi kijelentését azonnal besúgták Tiynek, a királyi Anya, ha mégolyan beteg volt is, sokkal jobban vigyázott, mint eddig. Megrémült: hátha csakugyan nem fiút szül, hanem egy hitvány leányt? Az ázsiai barbárok varázstudománya némely téren fölülmúlja az egyiptomiakét. Hátha ebben bízik a nyegle, fiatal dög? Aggodalmában sűrűn folyamodott Szinuhe vigasztalásaihoz, valamint az istenek jóindulatához. A fiatal orvos gyakran jelent meg a kis szobában, türelmesen hallgatta a királyné szorongó kérdéseit, s felelt olyan tudós közönnyel, amiből leplezett sajnálat, meleg odaadás sugárzott a második ifjúkorát élő asszony felé. Tiy ételfogásokat rendeltetett magának, életmódot szabatott meg, elmondta álmait, beszámolt a különös jelekről, amelyek éjjel-nappal, minden órában mutatkoztak, gyógyszereket követelt, amik akkor is változtassák meg méhében a magzat nemét, ha már leánnyá alakult volna...

Szinuhe tudta, hogy a nő egyképpen bolond, ha boldog, ha boldogtalan. Sőt egyszerre tud boldog s boldogtalan lenni... És a Fehér Ház isteni királynéja semmiben sem különbözik a szegény parasztasszonytól. Megnyugtatóan mosolygott, készségesen rendelt mindenféle különös eledelt: madártojásokat, ecetben pácolt vadlibát, olajban főtt tengerihalat, meg afféle kagylót, amit a Vörös-tenger szikláin szednek, s azon mód elevenen kell bekapni, egy kis citromlevet csöppentve rá. Italul libanoni bort javasolt, de legalább ötéveset, ebből is csak egy-két pohárkával étkezés után, keveretlenül. Mindent megtett, amit a királyné kívánt. Még az alvás idejét, a fölkelés óráját, a fürdő hőmérsékletét, a séták hosszúságát, a déli forró órák pihenőidejét is gondosan papiruszra írta. Adott egy doboz sárgás port is, amit a királynénak vízbe kellett hintenie, s meginnia este lefekvés után. Ez a mágikus erejű por okvetlenül megváltoztatta volna a magzat nemét, ha netán leánynak indul vala. Úgy magyarázott a fiatal orvos, mint egy nagyapa az unokájának. S elégülten bólintott, mikor Tiy örömmel újságolta, hogy a csodálatos portól mélyen, álomtalanul alszik, megfiatalodva ébred, s érzi, hogy fia lesz. Ekkor megint nem tudta megállni, hogy kezét az orvos vállára ne tegye, bár undorodott nem kifogástalan vállkendőjétől. Szinuhe pedig földig hajolva tette erszényébe a karkötőt, gyűrűt, láncot, mint valami kavicsot. Tiy ilyenkor arra gondolt, hogy az orvos egy szíriai táncosnő ölébe dobja az ékszert, de nem bánta.

Ami az isteneket illeti: Eyével, a főpappal beszélte meg a tennivalókat. Eye pontosan tudta, melyik istennek, istennőnek mit, mikor és hogyan kell adni. Ugyancsak tisztában volt azzal is, mi jár ilyen fontos esetekben a papságnak, a templomoknak. Eye tanácsára rábírta a királyt, állítson új szfinxsort egy új templom elé, s a király azonnal ki is adta a parancsot a kőbányák felügyelőjének, a szobrászoknak, a kőfaragóknak, hogy rövid határidőre álljanak a szfinxek hosszú sorban a templomhoz vezető út két oldalán. A kertészek felügyelőjét is figyelmeztette, meg ne találjon feledkezni a pálmákról, amiket teljes nagyságukban kell odaszállíttatni, s gondosan elkészített gödrökben elültetni.

Tiy nem szólt Eyének, de titokban gazdag ajándékot küldött Szet-Szutech, a gonosz isten templomának is, mert megrontotta Kirgipát minden mágiájával együtt. A rontás folytatását kérte tőle.

A király bámulatos erőre kapott a felesége iránt kivirult új szerelemtől, a várva várt fiú jelentkezésétől. Nem ugyan testileg, hanem lelkileg. Kínzó fejfájásai ugyanis egyre gyötörték, reggelenként nehezére esett a talpra állás, a déli órákban hosszasan hevert ágyán, ablakrácsokkal, függönyökkel besötétített szobájában, alvás közben nehezen lélegzett. Testi állapotának gyengülése egyre jobban megmutatkozott arca megnyúlt vonásain, de a lelke új, nagy tervekért lobogott, mintha mindent, ami egész életében foglalkoztatta, egyszerre akart volna végbevinni. Talán érezte, hogy Egyiptom nagy föllendülése után hirtelen összeroppanás fog következni? Ezt az összeroppanást akarta megakadályozni? Ez ellen küzdött a csontjaiban is? Vagy nem tudott, nem látott semmit, csupán egy volt a Birodalommal, népével, korával, s vele, benne, általa élt?

Minthogy a fiúutód megszületése most már remélhető volt, a születendő gyermekre szilárd világot akart hagyni, nagy alkotásokat, amik kiállják az idők próbáját. Jól tudta azonban, hogy a Birodalom szilárdsága, nagysága nem annyira épületeinek monumentalitásában, mint inkább szellemi egységében rejlik. Nem egy silány kor épített nagyméretű templomokat, palotákat, csatornákat, de elég egy pillantást vetnünk az építmények stílusára, s rögtön látjuk, merő zagyva utánzatai régibb nagy korok formáinak. Amenhotep is szigorúan őrködött, hogy építményei, szobrai a régi klasszikus formában készüljenek, a régi nagy korok szellemét sugározzák, de volt annyira művelt ember, hogy megértse, mindez csak külsőség, hiányzik belőle a meggyőző tartalom.

Tartalomra törekedett tehát. Csakhogy lehet-e vallási tartalma egy kornak, amelyből hiányzik az izzó misztikus élmény? Lehet-e ezt az élményt mégoly okos "elgondolásokkal" pótolni?

Amenhotep uralkodásának végső éveit bizonytalan kapkodás jellemezte. Kevesebbet törődött a megkezdett építkezések folytatásával, ehelyett a vallási kérdések tisztázására vetette magát. Elődeitől egy nagy álmot örökölt: a Világbirodalom álmát. E Világbirodalom alapjait nagy hadvezéri képességekkel megáldott királyok - Amósze, Hacsepszut, Harmadik Tutmósze - sikerrel vetették meg, azonban annyiféle fajtából, népből, államalakulatból, életformából, vallási hagyományból, istenfogalomból tevődött össze, hogy inkább óriási mozaikhoz hasonlított, mint államhoz. E mozaik alkotórészeit nem foglalta össze semmiféle közös elv, eszme. Gerince a keskeny Egyiptom volt, de a gerinc szinte a test külső részén húzódott végig. A nagy tömb Ázsiára esett, föl egészen a Fratig, azaz Eufrátig. Ott éltek, kavarogtak, dolgoztak és gyűlölködtek az egymástól elütő legkülönbözőbb népek. Mindegyiküknek ősi időkbe nyúló hagyományai voltak. Ezeket mindegyik konok büszkeséggel őrizte. Mindegyik önállóságra, sőt, világuralomra vágyott. Elég volt hát egy erősebb lökés, hogy az építmény halomra dőljön, részei egymásnak rontsanak, s kialakítván valamelyes koalíciót, egy akarattal forduljanak Egyiptom ellen. S akkor megismétlődhet a hikszosz-uralom nyomorúságos kora.

A gerincet csupán egy keskeny földszoros kötötte össze a Birodalom testével. Ez jó is volt, meg nem is. Jó, mert elegendő volt ezt a keskeny részt védeni, s Egyiptom biztonságban élhetett. Rossz, mert elegendő volt elveszteni, s Egyiptom Ázsia igája alá kerülhetett.

De ha a Birodalom valamennyi népét olyan isten szellemi hatalma alá vetjük, amely istent mindegyikük elfogad, akkor valóban egy Akol lesz ennek az Istennek az akla s egy Pásztor az ő pásztora.

Csakhogy sem a sémi népek - kanaániták, foinikok, arabok, arámok, szíriaiak s rengeteg kisebb testvéreik -, sem a Kisázsiában egyre erősebben mozgolódó árják nem voltak hajlandók elfogadni Ámunt. Nem értették. Volt ugyan néhány egyiptomi isten meg istennő, akinek mását megtalálták saját isteneik körében, ezeket értették, de csak hasonmásnak, silány utánzatnak tartották s a sajátjukat az igazinak. Miért fogadják el tehát a hamisat a valódi helyett? Hogy pedig melyik a valódi, annak eldöntését mindig szívesen bízták magukra az istenekre, mégpedig nem csupán csudatételek alakjában, hanem fegyverrel, amikor is ők maguk szálltak csatába, s küzdöttek isteneik uralmáért. Vereségüket sohasem tekintették véglegesnek.

Mindez tökéletesen világos. Ők talán nem tudták ilyen világosan, mint mi, akik egyaránt távol vagyunk egyiktől is, másiktól is, de annál inkább tapasztalták. Látták. Hiszen az istenek sokféle ellentmondása valóságos zavarokban, nyomorúságokban, ezerféle bajban, keserűségben mutatkozott. Csak egyet mondjunk. Ámun szellemi, elvont isten volt ugyan, de olykor kiütköztek belőle valamely ősi törzsfő vérszomjas vonásai, s ilyenkor borzalmas volt. Gondolj csak Második Amenhotepre, a kíméletlen katonára. Irtózatos testi erejű férfi volt, íját hadseregének egyetlen katonája sem tudta megfeszíteni. A nyugtalan ázsiai népeket olyan kíméletlenül verte le, hogy emlékét évszázadok múltán is borzadva emlegették. Hét lázadó szíriai királyt fogságba hurcolt, közülük hatot sajátkezűleg akasztott fejjel lefelé a thébai Fehér Ház csarnokának oszlopaira, majd, mikor csaknem meghaltak, leszedte őket, s föláldozta Ámun oltárán. Éppen Ámunén! Az áldozást maga hajtotta végre. A hetediket Kus legnagyobb városába küldte, s elrettentő például fölakasztatta. Hogyan lehetett volna elvárni tehát, hogy Ámunt a népek szeretettel fogadják, ha sohasem tudhatták, mikor vicsorítja rájuk vérengző fogait? Tisztelték, de utálták.

Ámun papsága nagy hatalomra tett szert. Birtokai egyre növekedtek, kincstárait egyre szaporították az ajándékok, alapítványok, növelték a sikeres kereskedelmi vállalkozások, az áldozatok s a halottakért bemutatott istentiszteletek. Hovatovább ez a hatalom elviselhetetlen súllyal nehezedett magára az államra. A királyok tehát már Harmadik Amenhotep előtt kénytelenek voltak korlátozó intézkedéseket tenni. Elsősorban elvették Ámun főpapjától a hadvezéri tisztséget, méltóságát az egyházi tevékenységekre korlátozták. Az állam legelemibb érdeke kívánta ezt, hiszen a főpap-parancsnok csak akkor volt hajlandó háborúba menni, ha egyháza hasznot húzott belőle. Így vált el az egyházi hatalom a világitól.

De ez alig volt elegendő. Mert az egyházi hatalom még így is megakadályozhatott bármit, ami nem esett ínyére. A királyt a markában tarthatta. Például nem adott pénzt olyan célokra, amiket nem helyeselt. Propagandát folytatott a nép körében a neki nem tetsző királyi parancsok végrehajtása ellen. Papsága bejáratos volt minden házba, minden viskóba, azt mondhatott, amit akart. Ha úgy tetszett, az egyház bezárta, vagy megnyitotta raktárait, ínséget éppen úgy támaszthatott, mint bőséget. A parasztok nagy része az ő földjein dolgozott, a mesteremberek tömege az ő műhelyeiben. Emelte vagy csökkentette a munkabért, a különadót, a beszolgáltatást. Járatta, vagy megállította a hajók ezreit.

Az Ámun-egyház megnőtt szarvát csak egy másik isten uralomra segítségével lehetett letörni. De volt-e ilyen isten?

Volt. Ott székelt Onban, azaz Anuban. Első templomát bizonyosan még az ősi időben építették, amikor Alsó-Egyiptom külön állam volt. Papjai olyan tudományt őriztek, amit a Bűnök Földjén, a tengerbe merült földrészen tanultak, s hoztak ide a katasztrófa előtt. Ők készítették az első piramisok terveit. Ők írták s tanították a titkos történelmet. Ők őrizték a legrégibb s legfontosabb találmányok titkát s az írás, a zene, a titkos nyelv s a szent tánc törvényeit. Elődeik még Thot, az isteni Tanító vezetésével érkeztek ide, s telepedtek le a sok nyomorúságos faluállam közé. Akkor még a nép kőeszközöket használt, negyvenféle nyelven beszélt, csónakjai falutól faluig közlekedtek. Erről a koldusszintről emelték az országot Atum isten fényébe. Atum papjai voltak.

De világi hatalomra nem törekedtek. Megelégedtek tudományukkal, erkölcsi tisztaságukkal, a kovász szerepét vállalták, s szigorú beavatási módokkal rostálták ki soraik közül az oda nem valókat. Atum papjává lenni majdnem lehetetlen volt. Gyermekkortól nevelődni kellett rá, s a nevelést a papok végezték iskoláikban. Csak azt vették a szárnyuk alá, akit a csillagok kijelöltek. Gondosan megvizsgálták ugyanis a jelentkező gyermek horoszkópját, s ha úgy látták, hogy az Isten kiválasztotta, fogadták el ők is. Elsősorban erős jellem s nagy értelem kívántatott meg a növendéktől. Bátorság, hit, nyugodt vérmérséklet, hallgatagság, hűség, tökéletes önzetlenség. Olyan értelem, ami bele tud hatolni az elvont gondolkozás legmagasabb köreibe. Csak ha mind a hét tudományt tökéletesen magáévá tette az ifjú, azaz otthonos volt az írásban, a történelemben, a matematikában, a csillagászatban, az aritmetikában, a zenében és a haditudományban, juthatott el a végső beavatás küszöbére. Onnét pedig a halálba s vissza, az életbe vezetett a gyötrelmes út. Aki ezt az utat is megjárta, tökéletes, felnőtt ember volt, azaz ismerte a látható s a láthatatlan világok minden titkát, részesült a halál borzalmában s a föltámadás örömében, számára semmi sem volt sem kicsi, sem nagy, sem régi, sem új, sem félelmes, sem kedves, szabadon használhatta a tudomány minden fegyverét, a lelki erőket csakúgy, mint az anyagiakat, mert a folytonos éberség állapotában élt, és semmit sem fordított a maga hasznára. Joggal viselhette tehát aranyláncon a kis füles keresztet, az Élet Kulcsát.

Más népeknél, másutt is voltak titkos tanítások, többé-kevésbé szigorú beavatási fokozatok, de olyan eredeti tökéletességben és könyörtelenségben sehol, mint Onban. Aki ott elnyerte a Hetedik Beavatás jelvényét, már csaknem istennek számított. Szabadon mehetett akár a király elé is, bejelentés nélkül fogadták, legkeményebb bírálatát is tisztelettel hallgatták, soha kezet reá senki nem emelt.

Ők közönyösen nézték az Ámun-papság mohó törtetését, anyagiasságát, egyre növekedő világi hatalmát. Távol tartották magukat tőle, szótlan, zárt köreik, mint egy isteni testvériség, végezték csöndes munkájukat, az eredményt Istenre bízták. A hikszosz-uralom idején tanácsokat adtak a thébaiaknak, s ami jót Thébában műveltek, elsősorban Anu papjainak köszönhették. Persze nem köszönték. Kikapaszkodva a mélységből s helyreállítva Egyiptom egységét, az állam nagyságát és saját uralmukat, mit sem törődtek tovább Anu papjaival.

Atumot azonosították Rével, a hajnali istennel s Ré-Horachtéval, az alkonyati istennel. Némely tudósok szerint Atum is, Ré is, Ré-Horachte is egyképpen a Nap. A kétféle Ré a Nap hajnali meg esti alakja. Azonban tévednek, fiam és tanítványom. Atum valóban a Nap, de nem az égitest, hanem annak isteni ősképe. Az alaktalan fény. A Megnevezhetetlen, az Ismeretlen, a Kimondhatatlan Nap ő. Ugyanaz, akit az egyiptomiak népiesen Uszirének, a Fekete Istennek neveztek, nem azért, mintha valóban "fekete" volna - hiszen ki tudna elképzelni fekete Napot! -, hanem mert az emberi értelem számára fölfoghatatlan, áthatolhatatlan, megismerhetetlen. Az égi Nap látható és érezhető. De ki láthatná az égi Nap ősét? Ki pillanthatna fényébe? Ki érezhetné sugarainak hevét? Az a Nap, fiam és tanítványom, akit Onban Atumnak, másutt Uszirének neveztek, valóban sötét, láthatatlan. Olyan a Föld gyermekei számára, mint az éjszakai lepkék számára a lámpafény: sötét barlang, amibe ostobán belemenekülnek a környező világ látható, fenyegető jelenségei elől, de megégnek benne egy pillanat alatt.

Már Negyedik Tutmósze, majd Második Amenhotep foglalkozott a roppant jelentőségű gondolattal, hogy az Anuban székelő Istent, a Végső Istent, Atumot jelenti ki egyetlen és legfőbb Istennek. Nemcsak politikai kényszerűségek sugallták ezt a gondolatot, hanem a meghódított Kelet népei is. Mert a királyaikkal, tudósaikkal folytatott viták során kitűnt, hogy az ő Adónjuk, az Úr, maga sem más, mint Atum. Ha tehát Atumot egyetlen és legfőbb istennek deklarálják, nemcsak Ámun papságától szabadulnak meg, hanem egy csapásra az Atum-vallásban egyesíthetik a Birodalom minden népét.

Az öregedő Harmadik Amenhotep, életének tetteit vizsgálván, s megértvén a jót is, a rosszat is, elfordult haszontalan terveitől, s lelke föllobogó erejét ennek a nagy, ennek az alapvető tervnek a megvalósítása felé irányozta. Feledett minden mást: városépítést, nyilvános ceremóniákat, katonai ügyeket. Nem törődött Kirgipával, lemondott a testi gyönyörökről. Tiy iránt hálás hódolattal viseltetett ugyan, de a forró nászéjszakák elmúltak. Ezen még nem lehet csodálkozni, hiszen a királyi Anya állapota kíméletet kívánt, de Amenhotep a Fehér Ház más szépei között sem válogatott. Talán gyötrő fejfájásai vagy hanyatló férfiassága voltak ennek az okai? Ezek is, persze, hiszen napról napra érezte, milyen fáradt, itt is fáj, ott is szaggat az alattomosan jelentkező Halál, ideje sürgetni végső nyugvóhelyének építését a Halottak Városában. De mégsem ez fordította figyelmét a vallás kérdéseire. Hanem a nagy gondolat, amit elődeitől örökölt, s amit ők nem tudtak megvalósítani: Atum istenségének általános érvényű kinyilatkoztatása, törvénybe iktatása, Ámun egyházának háttérbe szorítása... Olyan egységes, szilárd Világállam hagyása a születendő gyermekre, ami összefogja a népeket mindörökké.

Szeme kigyúlt, sápadt arca kipirult, szíve a sovány bordák alatt láthatóan vert, mikor a tanácsban körülpillantott a hódolattal figyelő előkelőkön, egyiptomi méltóságokon s ázsiai hercegeken, papokon, tudósokon. És halkan mondta:

- Ha egy Istent ismernek és tisztelnek a Nílus kataraktáitól a távoli Eufrátig, milyen hatalom törhetné össze a Birodalmat?

Ez a gondolat oly mélyen vésődött nemcsak a király, hanem a királyi Anya s a Fehér Ház minden előkelőségének agyába, hogy többé nem lehetett kiirtani. És bár az öregedő Amenhotep nem rendelkezett már annyi erővel, hogy a vallási megújhodás ügyét végrehajthatta volna, szüntelenül töprengett, tanácskozott, kisebb-nagyobb intézkedéseket tett, az igazi, döntő cselekvést másnapra halogatva. Érezte, hogy az óriási feladattal képtelen megbirkózni. Forradalmi elszántság, nagy tetterő, könyörtelenség kellett volna hozzá, s ez már nem volt meg benne. Pedig az állam kincstára teli volt. A nép nemcsak a szájával, hanem a szívével is "ragyogó királynak" nevezte őt. A tartományok kiskirályait, az előkelő családokat a kezében tartotta. Az ázsiai fejedelmek Thébában élő rokonai, követei buzdították. Tanácsadói biztatták. S mégsem tett elhatározó lépést. Tartott Ámun hatalmas papságától, de félt az istenektől is. Hiába, ő már nem tudott gyökeresen szakítani velük.

A királyné pedig látva Amenhotep, bizalmas nevén Nebmaare bizonytalankodását, egyre romló testi állapotát, valamint a királyi férj szinte csodálatos hódolatát iránta, aki a fiúutódot méhében hordozza, s ezért egyre-másra rendeli tiszteletére a templomokat s óriási szobrokat, olyan gyorsan s erélyesen, ahogy csak asszonytól telik ki, magához ragadta a Birodalom kormányzását.

Hogyan történt az ilyesmi? Eleinte az asszony csak tanácsokat ad. Úgy tesz, mintha nem bánná, ha ura egyszer-másszor nem követi őket. Majd csakhamar duzzog, apró-cseprő eszközökkel bosszút áll. Levert, szomorú, kedvetlen, a feje is fáj, nem eszik, álmatlanságról panaszkodik. A derék, gyámoltalan Nebmaare megretten, orvosaihoz fordul, vádolja önmagát. Aggódik, szörnyen aggódik a fiúért. Kedvét keresi az asszonynak. A mindenre éberen figyelő udvari népség persze nyomban észreveszi, hogy a király kedvében ők is úgy járhatnak leginkább, ha az isteni Anya kívánságait lesik, óhajtásait teljesítik. Hiszen ez az ő érdekük. Gondolnak a jövőre: a király Őistensége nem él már sokáig. Utóda még gyermek lesz. Ki uralkodik utána? A királyné. Az isteni Anya. Okos ember tehát feléje fordítja arcát, mint a növények az éltető Nap felé, maguknak is, a Birodalomnak is használnak ezzel. És ha a "Sólyom az Égbe száll" - azaz a király Uszirévé válik, vagyis meghal -, itt lesznek ők, hűséges szolgái a királyi Anyának, körülveszik trónusát, hogy a "fészkében ülő Sólyom" erős, rendben levő birodalmat vehessen pásztorbotja alá.

Az arcok tehát jobban-jobban a királyné felé fordultak. A többi már az ő dolga volt. "Ne háborgassátok őisteni kegyelmességét ilyen haszontalansággal - mondta. - Elég, ha nagy dolgokkal terhelitek." A férje nyugalmáért aggódó asszony néhány rövid hónap leforgása alatt könnyedén kezébe kaparintja a hatalmat s kormányoz. A méltóságok, akik eddig csak tájékozódásért fordultak az Anyához, mielőtt tanácsaikat elmondták a királynak, most már nyíltan nála és vele tanácskoznak, a lenyugvó Napnak csupán kegyeletesen megadván a hódolat formáit.

A királyné pedig elsősorban Eyével tárgyal meg mindent, mert terve a jövőre már kész. Bizonyára kész volt régen. E terv egyszerű és világos: ha "a Sólyom az Égbe száll", ő itt marad özvegyen a Fiúval. Mihelyt letelik a gyász, feleségül megy Eyéhez. Férjét megnyeri Aton vallásának, s ezzel kihúzza az Ámun-papság méregfogát. Erélyes intézkedéssel kiiktatja a hatalomból, elveszi birtokait, kincseit, az alsóbb papokat bevonja Atum-Aton egyházába, egyesíti Aton papságával, s ezáltal új egyházat, világegyházat alapít. Bátran kiterjesztheti az egész Birodalomra, csak az istenek templomait kell némileg átalakítani, eltávolítva bálványaikat. Minden istenét! Baál Aleyanét és Baál Zebulét, Baál Mótét és Baál Hadadét. Astarótét s Istárét, Anatét és Antáét, az Élekét és az Asérákét... Törvénybe iktatni, hogy mindezek az istenek és istennők hamisak. Egy az igazi, a változatlan, az egyetemes: Aton. Mindez igen egyszerű! Ő majd végbeviszi, nem tétovázik annyit, mint isteni Ura. Miért is ragaszkodnék annyiféle istenhez? Miért keresse kedvüket, még a gonosz Szet kedvét is, ha ott az Egyetlen, a Legfőbb, a Leghatalmasabb? Mennyit szaladozott, hol ehhez, hol ahhoz, mennyi és hányféle áldozatot hozott, ajándékot adott, s mégsem volt benne bizonyos soha, hogy helyesen cselekszik-e? Nem szólván a költségekről. Hát nem sokkal helyesebb, hogy egy Istennek, az Istennek jár kedvében az ember, s mindig bizton várhatja áldásait?

Hogy az Ámun-papság inkább ragaszkodik vagyonához, mint istenéhez, hogy Szet, Ptáh, Szeb meg a többi papsága inkább hisz istene vagyonában, mint hathatós erejében, arról Tiy már lelkiismeretesen meggyőződött. Besúgói pontosan beszámoltak a papok magánéletéről, bizalmas nyilatkozatairól, a szentélyekben való viselkedéséről, az istenek iránt tanúsított közönyéről, sőt pimaszságáról, de azt is tudja, hogy Aton papjai valójában sohasem alakítottak egyházat, nem törekedtek hatalomra, megvetették a vagyont, őrizték, ápolták a tudományt, a hikszosz-uralmat rendületlenül élték át, s ami tisztulás bekövetkezett azokban az időkben, nekik köszönhető. Mi ennek a csodálatos, rendületlen erőnek a magyarázata?

Ha pedig itt lesz az isteni Fiú, a Sólyom a Fészekben, isteni Atyja pedig Amenti dicsőségét élvezi mindörökké, Aton ismeretében és tiszteletében fogja fölnevelni, nagy királlyá teszi, méltó feleséget választ számára... Fiai lesznek, a dinasztia nemzedékről nemzedékre új erőt merít Aton hitéből, valamennyi nép lázongás nélkül, békén él az egész világon... ó, és mindezt ő teremti meg, a nagy álom megvalósítója ő lesz! Nevét hódolattal fogják emlegetni a világ végezetéig!

Érthető, ha Kirgipa, a mitanni királyleány nevét többé sehol sem találjuk meg a kor emlékei között. Hová s hogyan tűnt el a névtelenségben? Sohasem tudjuk meg. Talán visszatért Mitanniba.

Így alakulván a dolgok, nem csodálhatjuk, ha a kis Szetamon hercegnő háborítatlanul élhetett Men-nofer ősi Palotájában. Sokkal nagyobb dolgokban fáradoztak Théba isteni személyei, semhogy törődtek volna egy leány szeszélyeivel, szórakozásaival, utazgatásaival. Tudomásul vették, hogy egyelőre nincs köztük. Bizonyosan jól érzi magát, csónakázik, sétál, zenét hallgat, táncol, és táncosnőkben gyönyörködik, labdázik, imádkozik... amíg meg nem unja, s egy nap megjelenik ismét a Fehér Házban. Az ő részéről nem fenyeget semmi baj. Ha a legsürgősebb tennivalókon túl lesznek, férjet választanak neki, boldogan él majd késő vénségéig nagy családja körében.

Szetamont nem háborgatta semmi. Napjai édes merengésben, éjszakái boldog álomban teltek. Valóban sokat sétált a hatalmas kertben, csónakázott is a királyi tavon, esténként egy teraszon üldögélt, zenét hallgatott, fecsegett, bámulta a piramisok merev, iszonyú háromszögeit, amint belevésődnek a vérvörös alkonyati égbe, sima, fehér oldalukon szikrázik a fény, tüzelnek a hatalmas titkos jelek. Vajon mi ezeknek a lángoló felírásoknak az értelme? Ismeri-e valaki? El tudja-e olvasni? Mikor írták oda és kik? Nem a csodálatos világ, a teremtés titkai rejlenek-e a varázsbetűkben a tükörfényes síkon?

Szetamon az alkonyati órákban dalokat költött, finom, halk kis dalokat az égi szerelemről, hogy az istenek szerelmének egy vakító sugara őt is betölthette.

Csakhogy isteni teste napról napra nehézkesebb lett, már nem titkolhatta tovább állapotát. Észrevette szolgálói egy-egy pillantásán is, hogy tudják, miért utazott el Thébából. De csak vállat vont, nem szólt. Csaknem kihívó bátorsággal állt fürdőszobájának zöld csempével burkolt medencéjében, nyugodtan pillantott a fürdetőasszony szemébe, fordult előtte jobbra-balra, locsolta magára az illatos vizet. Arra gondolt, hogy titkos férje, akinek a nevét nem volt szabad kimondani, valahol Kusban harcol, ahogy bátor katonához illik. Neki pedig méltónak kell lennie a sorsára, akármilyen nehéz, hogy egyszer mosolyogva mondhassa a kedves férfinak, ha győztesen hazatér: "Egyedül hagytál a nehéz órákban, de mindig éreztem, hogy velem, nálam vagy, és gondolataid őriznek. Nézd a fiút, akit neked szültem titokban, a te vonásaid és az enyémek együtt mutatkoznak rajta. Szép, mint Hor, szép, mint isteni Atyja és Anyja, Ptáh és Nut!"

A szolgák meg szolgálók pedig úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit. Maguk között suttogva tárgyalták állapotát, de előtte süketek voltak és vakok, ahogy a Fehér Ház isteni családjában kell. Reszkettek a félelemtől. Hiszen a királyi Anya mindnyájukat kínos halállal sújtja, ha a titok kiderül. Miért nem vigyáztak rá? Hogy lehettek ilyen bűnösen hanyagok? És jaj, a büntetést meg is érdemlik. Mert egy sem akadt köztük, aki még idejekorán besúgta volna a hercegnő vonzalmát valaki iránt... s hogy ki volt az a valaki! Melyik vakmerő férfi merte elcsábítani az isteni Szüzet, az ártatlan-tudatlan Gyermeket... Melyik élt vissza ostobaságával, lobbanékonyságával, kíváncsiságával... Melyik adott neki varázsitalt, s lepte meg aztán kábulatában... és hol, hol, hogyan? Hogy történhetett ilyesmi a mindenre vigyázó szemek előtt? Micsoda hatalom vezette orránál fogva ezt az ostoba libát, hogy ravaszul ki tudta vele játszatni az isteni Anya okosságát is?

Remegtek, suttogtak, tanakodtak, rémülten hallgatták egymás jóslatait, törték a fejüket, hogyan menekülhetnének végzetük elől. Szökést tervezett az egyik, öngyilkosságot a másik, tökéletes tudatlannak mutatta magát a harmadik, gondolván, ha úgy teszünk, mintha semmit sem tudnánk, elkerüljük a következményeket...

Csak a hercegnő nem törődött udvarának e rémült kapkodásával. Nyugodtan járt-kelt, evett-ivott, henyélt, sétált, ladikázott, zenélt és aludt... Úgy haladt át köztük a termeken, lépcsőkön, teraszokon, a cifra oszlopcsarnokok tükörfényes mozaikján, a nagy fák árnyékában, a nyíló lótuszokkal borított zöld vizű tavon, mint egy büszke égi jelenés, mint egy földre szállt csillag, mint egy kis istennő. Terhét könnyedén hordta, finoman festett arca sugárzott, ékszerei villogtak, zöld szeme olykor olyan révülten ragyogott, hogy majdnem félelmes volt.

Telt-múlt az idő, a távol harcoló katona egy sort sem küldött, nem is jött, hogy karjába zárja magános szerelmesét. Szetamon nem kutathatott utána. Várt, várt. Olykor elszomorodott, nem hallotta a hozzá intézett szavakat, nagy szeme elborult, a piramisok idegen tömbjeit nem is látta... Tekintete átfúrta a messzeséget, minden erejét összeszedve követni akarta a Férfit ismeretlen útján. Utánaküldte vágyait, gondolatait. Akarta, hogy lássa őt, mintha mellette volna. Akarta, hogy érezze égő csókját. Akarta, hogy csontja velejéig élvezze ölelése mámorát. Akarta, akarta, hogy minden porcikáját eltöltse folytonos jelenléte, a teste forrósága, a vére lüktetése, a szeme fénye, a hangja selyme, akarta, hogy beburkolózzék illatába, azt lélegezze be éjjel-nappal. Szetamon reggel és délben, este és éjszaka bizonyos órákban átadta magát a szándékos révületnek. Ilyenkor teljesen átalakult, majdnem testetlenné vált, arca átszellemült. És nem tudott semmit arról, ami körülötte történik. Az ijedt udvari nép úgy vélekedett, hogy az isteni Leány valamely égi Hatalomnak adja át magát ilyenkor. Óvatosan elsettenkedtek mellőle, meztelen lábuk alig érintette a padlót, ujjukat ajkukra tették s integettek. Az ajtónállók moccanás nélkül álltak, mint a szobrok, nehogy megzavarják az isten jelenlétét.

Óhatatlan volt azonban, hogy állapotának és viselkedésének híre ki ne szivárogjon a Palotából. Hiába a régi vastag falak, az óriási kertek, a királyi titkokat őrző félelem, a megközelíthetetlen távolság és magasság, a hír láthatatlan csermelyeken fut szerteszét. Igazán nem telt bele sok idő, s már a város, a környék minden asszonya tudta, mi történik a Palotában. Egyik értesülés a másikhoz tapadt, összeszerveződött, kerek történetté alakult. És bár az egyiptomiak óvakodtak attól, hogy nyíltan adják szájról szájra, bizalmas körben élénken tárgyalták az izgalmas botrányt. Botránynak, persze, nem minősítették, de az volt.

Azt se feledjük, hogy Alsó-Egyiptomnak ez a része teli volt héberekkel. Nemcsak jövő-menő kereskedők, iparosok, kocsmárosok, tisztviselők fordultak meg itt, hanem héber családok is éltek: földművesek, pásztorok. Végig a Nílus ágai mentén apró héber falvacskák, telepecskék tarkították az egyiptomi lakosság területét. Héber halászok húzták a hálót, madarászok járták föl tőreiket, vetették iszapból új meg új házakhoz a vályogot, fontak gyékényt, kötöttek kosarat, henyéltek az árnyékban, élték szegényes, de szívós életüket. Héber asszonyok mostak a folyóban. Héber lányok fürödtek rejtett zugokban, hogy megtisztuljanak. Héber gyermekek verték föl a környéket. A héber nők termékenysége új meg új rajokat bocsátott ki Gósen szűk fészkéből, s a rajok egyre tovább és távolabb vonultak a tiszta egyiptomi területek felé. De a hikszosz-uralom idejéből is szép számmal maradtak itt mindenféle kánaánita rokonnépek meg foinikok, főképp az olyan nagy város környékén, mint Memfisz.

Világuk merőben különbözött Egyiptométól. Őket nem kötötte kultikus tisztelet a királyi Családhoz. Hidegen szemlélték az egyiptomi életet, szorgosan szaglásztak hírek után, számon tartották, ami botrányos volt a szemükben. Bűnös, mocskos, elvetemült, aljas, istentelen, hitvány, gyalázatos. Bár viselték az egyiptomi ruhát, szerették az egyiptomi ékszert, csodálták az óriási építményeket, a gyönyörű kerteket, a város rendjét, az éjszakai világítást, a hajókat és a katonaságot, féltek némely egyiptomi istentől, varázslattól, magát az egyiptomit idegennek tekintették, erkölcseit, életmódját istentelennek.

No és most neszét vették, hogy Men-nofer királyi Palotájában egy hercegnő tartózkodik, a királyi Anya vér szerinti leánya, a legkisebb és a legszebb. Hogyan került ide egyedül? Hogyan ám! Titokban kellett menekülnie, mert paráználkodott, s ezúttal nem sikerült eltüntetnie paráznaságának következményeit, noha ebben az egyiptomi előkelő szajhák szakavatottak. Akár tetszik, akár nem, világra kell hoznia titkos bűne gyümölcsét. De ahogy világra hozza, meg is fogja ölni. Ha csak kosárba nem teszi, s éjjel kötélen le nem bocsátja a Nílus nádasába. Hej, hogy ilyen förtelmes világban kell élnünk! Hej, hogy Él Adón vagy Baál Hadad, vagy Já el nem törli az egész nemzetséget a föld színéről! De meglátjátok, nagy csapás fogja érni őket... Nézheti-e az Ég ezt az undok kurválkodást? Nem is a saját fajtájával becstelenkedett, hanem valami fekete núbiaival. (Honnét sejtették, hogy a hercegnő szerelmese Kusban harcol a négerekkel?) Mindenre képesek. Sőt tudjuk, éppen az kell nekik. A néger. Az izgatja őket. Hej, hogy még az előkelőik, még az isteninek hazudott királyi sarjadékaik is ilyen elvetemültek! Még ha valami nyomorult felláh, koldus, halász nőszemély művel ilyent, hagyján. Vagy egy táncosnő, kocsmai kiszolgáló. De hogy a király leánya? Ez már sok, ez már égre kiáltó!

Nem is emlegették másként Szetamont, csak mint "bőrpoklost". Nem akartak bajba kerülni valami besúgó miatt, hát így beszéltek róla: "A Bőrpoklos elbújt az emberek elől... A Bőrpoklos nem mer mutatkozni saját családjában. A Bőrpoklos hiába fürdik, hiába sürög-forog körülötte tizenkét orvos, tizenkét válogatott vajákos asszony, nem gyógyul meg soha... A Bőrpoklos a végét járja..." S hamarosan csakugyan mintha bőrpoklos lett volna a királyi lány, látták sebhelyekkel, fehér varral borított átkozott testét, a drága kenetek alól kiütköző förtelmes bőrszakadásokat, orra-füle lerothadását, érezték az illatszereken átütő bűzt... Lám, hiábavalók a finom szövetek, a gyönyörű ékszerek, a remek parókák, a kenőcsök és az illatszerek, mert a gyógyíthatatlan betegség, amivel a bosszúálló isten, Szet megverte, titkolhatatlan. Úgy kell neki! Szakadjon cafatokra átkozott teste.

Mondanom sem kell, hogy a boldog várakozással, türelmetlen izgalommal, révült szerelemmel eltelt ártatlan szív mit sem tudott bőrpoklosságról, botrányról, félelemről. Figyelte magzatának egyre sűrűbb életjeleit, büszke volt anyaságára, s titkos vágyakat és gondolatokat küldött távoli szerelmese felé abban a biztos tudatban, hogy üzeneteit a Legkedvesebb meg is kapja.

Arról sem tudott, hogy eközben a thébai Fehér Ház erélyes intézkedéseket tett az Ámun-vallás visszaszorítására s az Aton-vallás diadalmas útjának előkészítésére. A király kihirdette ugyanis, hogy Aton Ámunnal egyenlő nagyságú isten, mindig az volt, csupán hűtlenül megfeledkeztek róla. A tudósok gyorsan megállapították, hogy több ezer esztendővel ezelőtt, az Ötödik Dinasztia idején már Atumnak nevezték az alkonyati Napot, s hogy a látóhatár közelében levő Nap, Ré-Horachte valóban nem más, mint a régi Atum, akit szerte Egyiptomon kívül is mint Adónt, Attiszt imádtak, és imádnak máig. Ugyancsak emlékeztette a király a Birodalmat arra, hogy Anu főpapját emberemlékezet óta "Atum Fiának" nevezik, maga Negyedik Tutmósze is így nevezte magát, hozzátévén, hogy "Horachte védelmezője", aki megtisztította Anut, s Rének ajándékokat adott. Sőt azt is elismerte a király, hogy az isteni Családban Aton sohasem volt idegen és ismeretlen, mert a királyi Anya megdicsőült szülei, Yuaa és Tuau Aton tiszteletét hozták őseik hazájából, Szíriából a Fehér Házba. A király tehát elrendeli, hogy az egész Birodalom népe ugyanolyan tisztelettel adózzék Atonnak, milyennel Ámunnak adózik, mert Aton mindig volt, mindig van, és mindig lesz, csupán az emberek bűnös feledékenysége szorította háttérbe méltatlanul. Az volt az érdekes, hogy a király ezt a törvényt nem a Palota erkélyéről hirdette ki, hanem az Ámun-templom előtt, óriási néptömeg jelenlétében, ünnepi díszbe öltözve, jobb kezében a korbáccsal, baljában a pásztorbottal, mellette pedig ott állt a királyi Anya, a Birodalom minden egyiptomi és ázsiai előkelősége s maga Eye, a thébai főpap. A nép ujjongott, földre borult, szíve úgy repesett, mint a szélben lobogó színes zászlók erdeje, s azonnal megértette, hogy minden istenek és istennők fölött ott trónol az igazi, az egyetlen, a legnagyobb isten, Aton.

A másik intézkedés egy rendelet volt: ezután minden egyiptomi nemes család köteles elsőszülöttjét az Aton-papság iskoláiba adni, Aton ismeretében kioktatni, tehetsége szerint a fokozatokba beavattatni, de legalább az első fokozatba, a legegyszerűbbe mindenképpen. Mert ezután csak olyan férfiak végezhetnek szolgálatot a köz érdekében, akik Aton istenvoltát nemcsak elismerik, hanem ismerik is. Az olyan népekből pedig, mint amilyen a góseni héberség, ahol nincsenek külön nemesi családok, hanem az egész nép nemesnek tekinti és tartja magát, kivétel nélkül minden elsőszülött Aton iskoláiba küldendő, hogy az igaz Isten ismeretében megszabaduljanak hamis isteneiktől, s az Egy tiszteletében békességre, alázatra neveljék a népet.

A kis hercegnő zavartalanul élte a maga gyönyörű áloméletét, s nem is tudta, hogy körös-körül Alsó-Egyiptomban s Gósenben, mindenütt, ahol csak egy héber is akad, bősz felháborodás füstölög. Hogy a Vének éjjel-nappal tanácskoznak, miképpen akadályozhatnák meg elsőszülötteik "pusztulását". Mert az pusztulás! Az elsőszülött fiú náluk mindig csaknem szent volt. Más a jogi helyzete, mások a kötelességei, mások a vagyoni viszonyai, mint a többieké. Az elsőszülött, "aki megnyitja anyjának méhét", Isten elrendelt szolgája. Az Istené testestől-lelkestől. "Isten Embere", helye ott van az istenkép mellett, a szent ligetben, ő szolgálja, védi az istent, rendezi ünnepeit, végzi áldozatait... Döntő vállalkozások előtt, katasztrófák idején az elsőszülött gyermeket áldozzák fel Jának, Anatnak... Az állatok, a termények eleje is az istené... És most adják oda a legdrágábbat, elsőszülött fiaikat Atonnak? Azt, aki egyedül az ő Istenüké?

Szívük jéggé dermedt, agyuk fölforrt erre a gondolatra. Szinte eszelősen jajgattak, tépték a szakállukat, dobálták ég felé karjukat, vitáztak, faggatták isteneiket, prófétáikat, kiáltozták szörnyű átkaikat, búsultak, emésztődtek. Az asszonyok lemeztelenítették hátsófelüket, s On vagy Théba irányába fordulva, átnéztek a térdük között. Kenyérrel, gabonával varázsoltak. Uszirét, az egyiptomi istent sűrűn emlegették átoknevén Mamuram-kakabnak és köptek. Sírva simogatták, csókolgatták elsőszülöttjüket, mint akit kivégzésre visznek. Rosszabb, ezerszer rosszabb volt ez a bányába hurcolásnál, hát még a téglavetésnél! Mert a bányát megszokták, ott a maguk módján élhettek, imádkozhattak, a téglavetés kényszermunkája lassanként elsorvadt, de az elsőszülöttek elvétele irgalmatlan fájdalmat okozott, s nem tudták, hogyan szabaduljanak tőle.

A Vének, Jákóbjukkal együtt a "király" elé járultak, ajándékok tömegét rakták a lába elé, nagy gonddal válogattak ki tizenkét szüzet, s ezúttal egészen gyengéket, akiknek a mellét féltenyérrel be lehetett takarni. És úgy fetrengtek a földön, ahogy még soha. Ruhájuk piszkosabb, rongyosabb volt, mint bármikor, fejük szeméttel borítva, szakálluk megtépve, bal vállukat lemeztelenítették. Üvöltve sírtak, rimánkodtak, mint a hadifoglyok, akiket kínos halálra visznek. Fenyegetőztek, valamennyien kimennek Egyiptomból, hadd veszítse el a Birodalom a legjobb munkásait, legbecsületesebb adófizetőit. Megölnek minden asszonyt, hogy ne szüljön többé. A Nílusba hányják elsőszülötteiket, hiszen ha Aton iskoláiba kell adniok, úgyis annyi, mintha a Nílusba fojtanák...

Jákóbjuk megmagyarázta, hogy a thébai Fehér Házban rosszindulatú tanácsadók ülnek, a héber nép régi gyűlölői, ki akarják irtani őket Él Adón miatt. Nyomorult fenchiúk ezek meg mitanniak, továbbá alávaló arámok, akik elől már Ábrahámnak távoznia kellett Ur Kasdimból. Jákób méltóságteljesen küzdött könnyeivel, szabatosan megfenyegette a "királyt", hogy ha Thébában őisteni kegyelmessége elé járulva trónusa elé borulnak, s leleplezik az elpusztításukra irányuló szándékokat, maga a "király" is súlyosan bűnhődik hajthatatlanságáért.

De, sajnos, semmi sem használt. Sem a rengeteg drága ajándék, sem a tízéves szüzek, sem a mocskos ruhák, tépett szakállak, mezítelen vállak látványa, de még a Napnál világosabb igazság sem. A kormányzó megrettent ugyan a példátlan jelenettől, gondolkodóba is esett, látszott rajta, hogy szíve megindul a szerencsétlen vénemberek panaszán, mégsem tehetett semmit. A király parancsa isteni parancs. Végre kell hajtani. Megpróbált értelmesen a lelkükre beszélni.

- Nézzétek, ti ostoba Vének - mondta jóindulatúan. - Miért emlegettek halált, Nílust, gyalázatot, pusztulást? Hiszen nem történik a fiaitokkal semmi baj. Magatok tudjátok legjobban, hogy tanulni kell. Ti is tanultatok, tanultok éjjel-nappal...

- De a mi tudományunk igaz tudomány! - üvöltötték a Vének fölháborodva, hogy az ő tudományukat másféle tudományhoz merészeli valaki hasonlítani.

- Nem akarom kétségbe vonni - folytatta a kormányzó türelmetlenül. - De amint nem árt egy egyiptominak, ha a ti tudományotokkal megismerkedik, éppen úgy nem árt a ti fiaitoknak sem, ha a mi tudományunkat megismerik. Aton ismerete fölemel benneteket...

A Vének Aton nevének hallatára tépni kezdték a szakállukat, fölüvöltöttek, azt kiabálták, hogy "a király mondta, nem mi!"

- Ostoba birkák! - dörrent rájuk a kormányzó, tenyerével széke karját csapkodta, s egészen előrehajolt. - Hát nem értitek, hogy a mi Atonunk ugyanaz, aki a ti Adónotok?!

Persze, hogy nem értették. Hevesen rázták a fejüket, égnek tárták a karjukat és sírtak. Erre a kormányzó intett az őrség parancsnokának, kergesse ki ezt a társaságot, s ne bocsássa többé a színe elé. Csakhogy nem mentek jószántukból. Úgy kellett őket végigvonszolni a padlón, sorra kilökdösni, kicibálni a teremből.

De még mielőtt újszülötteiket a Nílusba hányták, a fiatal asszonyokat leöldösték, végül Egyiptomot elhagyták volna, Jákóbjuk két különösen tekintélyes, tudós Vén társaságában megalkudott a legrozzantabb, legbüdösebb teherhajó kapitányával, hogy Thébába vigye őket egyenesen a király elé. Ruhájuk ezúttal még mocskosabb volt, mint amilyenben a kormányzónál megjelentek. Kócos hajuk szemetesebb, szakálluk tépettebb. Olyanok voltak, mint három válogatott koldus. A kapitánynak sehogy sem fért a fejébe, mi az a rengeteg súlyos holmi, amit málháikban a hajóra cipeltetnek. De a málhák tartalma bezzeg nem volt koldushoz illő. Értékes edények, ékszerek, fátyolszövetek s egyéb ritkaságok rejlettek bennük. Továbbá tizenkét tízéves szűz is pironkodott a társaságukban, s a vének minduntalan oktatták őket, legyenek szépek, kenekedjenek buzgón, illatosítsák magukat, fessék arcukat művészin, használják sűrűn a tükröt, ha pedig a Palotába indulnak, csöppentsenek a szemükbe nadragulyát, hadd ragyogjon, mint Sálem csillagának fénye. A hajósok végül tekintélyes leánykereskedőknek vélték, akik szüzeket szállítanak Thébába.

Jákób és két társa az egész utazás alatt alig evett, csak imádkozott. De eközben éberen ügyelt a rakományra meg a lányokra. Meg is érkeztek mindnyájan hiba nélkül, kifizették a kapitányt, s nyomban elindultak a Palota felé.

De bár a kisebb-nagyobb ajándékok gazdát leltek a tisztviselőknél, s a lányok is hamar elfogytak a legutoljára tartogatott legszebbig, a Sólyom tróntermébe mégsem jutottak el. Mindössze Huya, a királyi Anya udvarmestere fogadta őket. Értésükre adta, hogy őisteni kegyelmessége gyöngélkedik, a királyi Anya pedig gyermeket vár, pihennie kell. Merev képpel hallgatta meg a héberek panaszát, a szempillája sem rezzent. Az sem hatotta meg, hogy a héberek a fogadás egész ideje alatt föl sem merték emelni a fejüket a padlóról, karjukat meg úgy terjesztették ki, mint a haldokló madarak a szárnyukat. És mint a süket, úgy hallgatta ajándékaik fölajánlását s a legszebb szűzét, akit, mint hangsúlyozták, magának őisteni kegyelmességének szántak.

Huya csak intett. A kihallgatás befejeződött. S mikor Jákób halkan megkérdezte, mi a boldogító válasz, amit az őisteni kegyelmessége irgalmas szívéről, Napnál ragyogóbb igazságosságáról meggyőződött népnek vihetnek, csak ennyit mondott:

- A király szava: Aton szava.

Lesújtva támolygott ki a három öreg a Palotából. A szó szoros értelmében nem láttak, nem hallottak. A Fehér Ház csodái, a kapuőrző katonák díszes ruhája, fegyverzete, az oroszlánok félelmessége, a cifra oszlopok hatalmas galériái között elsuhanó mezítelen szolgálók, óriási néger szolgák, fenyegető testőrök, csevegő-kacagó előkelő hölgyek, méltóságosan lépegető parókás urak olyanok voltak számukra, mint az árnyékok. Az óriási falak mintha rájuk szakadtak volna. És bár nagy rakománnyal érkeztek, most pedig nem volt semmijük, a szívük olyan nehéz volt, hogy csaknem összeroskadtak alatta.

Mit művelhetett volna három héber bölcs az óriási, fényes idegen városban? Hát érdekelte őket a rakpartok kavargó forgalma, az utcák nyüzsgő népe, a gyaloghintókban trónoló parókás-ékszeres előkelőségek látványa, a teherrel baktató szamársorok, öszvércsapatok, ökröstaligák, tevekaravánok áradása? A szíriai zenétől hangos kocsmák, a kevély katonatisztek ficánkoló paripái, a robogó harcikocsik serege, kopasz papok nesztelen suhanása, rabszolgák kiáltozása? A templomok roppant pilonjain lobogó zászlók csattogása, a szfinxsorok ijesztő nyugalma, a sokféle testszín, a sokféle ruha, a sokféle nyelv zűrzavara? A pálmák, virágok, dísztavak ékessége?

Addig bandukoltak, amíg egy foinik kocsmára bukkantak. Ott üldögéltek, búsultak estig. A kocsmáros röptében meghallgatta égre kiáltó panaszaikat, s azzal vigasztalta őket, hogy hiszen ez így van most mindenütt, nemcsak az ő elsőszülöttjeiket kell az Aton-papok iskoláiba vinni, hanem a foinik fiúkat is... Aleyan Baál dolga, hogy mindent elrendezzen a világon.

Megutálták a hazug foinikot, de mégis az ő segítségével találtak egy hajóskapitányt, aki rokkant hajójára hajlandó volt fölvenni őket három utenért, vagyis rézért Men-noferig. Azonnal a hajóra vonultak, elhelyezkedtek a zsúfolt fedélzet egy sarkában. Miután elvégezték az esti Kiddust, fejükre húzták mocskos köpenyegüket, hogy ne lássák a csillagok fényét, akiknek útjait olyan rosszul rendezik az Ofanim, a csillagok Lelkei.

Gósenre halálos csend szállt a három Vén megérkezése után. Mert a tanácsban úgy döntöttek, hogy minden elsőszülött fiút a Nílusba kell dobni. Ők úgyis Él Emberei lennének, az Úré ők, hadd haljanak meg hát áldozatul az egész népért, hadd vesszenek valóságosan a Nílusba, jobb ez, mintha Usziré-papokká kellene lenniök.

Szívszakadva dobta újszülött csecsemőjét a héber anya a folyóba, de lelkét fölemelte a tudat, hogy Él Adón kedvéért teszi. Ő, az Úr, majd kárpótolja az első fiúért öttel-hattal, tán éppen tizenkettővel, nem szólván más ajándékairól: a bárányok, borjak szaporulatáról, gazdag aratásról, halzsákmányról s minden egyébről.

Persze, nem szabad azt hinned, fiam és tanítványom, hogy minden elsőszülött csecsemőt a vízbe fojtottak. Mert bár a bábaasszonyok számon tartottak minden születést, nem mindeniket jelentették a Véneknek. Sok anya inkább négyfelé vágatta volna magát, hogysem várva várt első fiúmagzatát a zavaros hullámokba dobta volna. Mondtam már, hogy a héberség nem volt egységes nép. Így sokan találtak mentséget fiuk megtartására. Az egyik titokban szült bábaasszony nélkül, gyermekét elrejtette. A másik leánykának mondta az újszülöttet, s várt, amíg megjavulnak az állapotok. A harmadik bejelentette újszülöttjét, aztán otthon nevelgette igazi istenfélelemben, gondolván, mire hatéves lesz, új király ül a trónra, s eltörli Atont mindenestül. A negyedik úgy tett, mintha vízbe ölné gyermekét, de kerülőúton hazavitte, szoptatta, titkolta. Meg a héber bábák sem voltak szigorúak, nem jelentettek be minden születést a kormányzói hivatal Aton-papjainál. Ha a tisztviselők felelősségre vonták őket, azt felelték:

- A héber asszonyok nem hívnak bennünket. Ők könnyen szülnek, nincs ránk szükségük. Mire mi megtudjuk, s oda megyünk, már szültek, s a gyermek nincs sehol.

Hogy is vehették volna lelkükre a héber bábák, akik ott serénykedtek a legnagyobb misztérium, a szülés-születés körül - amikor is a szülő asszony környezetében gonosz lelkek ólálkodnak, s tisztátalan minden, amihez nyúl -, hogy magukra vonják a halottak visszajáró lelkeinek átkát, a biztos romlást? És hogyan vállalhatták volna, hogy ők, a héber nők megsegítői, az újszülöttek első dédelgetői, fürdetői kiszolgáltassák a szegény gyermeket az idegeneknek, valósággal a Nílusba fojtsák őket?

A rendelet kijátszása, a nép dühe, elkeseredése nagy méreteket öltött. A kormányzó kénytelen volt katonákat küldeni a héber telepekre, hogy kikutassák az újszülött fiúkat, nyomozzanak a születés körülményei felől, ha kell: hallgassák ki titkon, melyik házban sír csecsemő, hatoljanak be, vegyék el a gyermeket erőszakkal, s vigyék a papok intézetébe, hogy még az anyatejjel se szívjanak magukba héber tanításokat. Azt a mindenüket, hát nem értik meg, amit minden józan ember megért? Hogy egy Isten kell minden népnek az egész Földön, amint egy Isten, Aton uralkodik az Égben, s az istenek és istennők seregei csupán másodrangúak vagy még kisebbek? A király Őkegyelmessége tudja, mit csinál, hiszen isteni eredetű... Csak azok a nyakas, ostoba héberek lázadoznak ellene. Haj, bár pusztították volna ki valamennyit, mikor a hikszoszokat kiverték, vagy kergették volna velük együtt a pusztába, ahová valók!

Mindez igen rövid idő alatt játszódott le. Mert amilyen rohamosan gyengült Amenhotep egészsége, olyan rohamosan erősödött Tiy meg Eye hatalma. S elvégre ők sem értek rá, gyorsan, erélyesen kellett munkálkodniok, ha azt akarták, hogy a "Sólyom" igazi, hozzá méltó fészekre találjon.

De vajon milyen lesz a fészke annak a másik gyermeknek, aki szintén isteni méhben fogant, s akinek megfoganását nem üdvözölték csekélyebb örömmel, mint a Sólyomét? Akit anyja titkon táplált forró vérével, óvott aggódó gondolataival, s akinek születéséért talán sokaknak lakolniok kell?

Az ilyen gyermekek ritkán szoktak életben maradni, tisztára a véletlennek mondott isteni akarattól függött, hogy a Nílusba eresztett gyékénykosárkát észrevette-e valaki, s ha észrevette, volt-e benne annyi szánalom, hogy kiemelje, bőtejű szegény asszony mellére helyezze, vállalja a fölnevelésével járó gondokat.

Ez döntötte el a sorsát Szetamon gyermekének is. Ő tudta, szilárdan tudta, nemcsak megleli valaki a fiúcskát, nemcsak megesik rajta a szíve, hanem ő maga fogja fölnevelni derék emberré, hőssé, isteni férfiúvá... Mert a szerelem, aminek a magzatot köszönhette, végtelen volt, végtelen, mint az Isteneké.

A Gyermek éjszaka jelezte jöttét. Szetamon boldog izgalommal készült a megpróbáltatásra. Elhatározta, hogy egyetlen jaj nem fogja elhagyni ajkát. Türelmetlen volt, alig várta a pillanatot, amikor gyermeke első sikolyát küldi a világba, s elbúcsúzik attól a másiktól, ahol eddig öntudatlan révületben ringott a Fény hullámain. Már látta arcát, szemét, haját, kezecskéit, érezte teste melegét - de milyen más, végleges lesz az a pillanat, mikor a karjában tarthatja, kebelére veheti, rámosolyoghat, megcirógathatja sziromarcát...

Hanem türtőztette magát és várt. Belebámult az éjszakai lámpa lángocskájába, mozdulatlanul feküdt és figyelt.

Végre tűrhetetlenné kezdtek válni fájdalmai. Fölkelt, le s föl járkált a szobában. Mindent megfigyelt, ami körülötte volt: a bútorok ékes cirádáit, egy mozaikos láda fényes zárját, a falakon körbefutó vadlibák sorát, a padló fényes, színes berakásait, mezítelen lábának jóleső hűvösségét... És mégsem tudott semmiről semmit. Csak később emlékezett a szoba minden részletére olyan pontosan, mintha semmi más gondja nem lett volna ezen az éjszakán.

Szürkült, a sápadt égboltozat bederengett az ablakon, hűvös szél áradt a szobába. Szetamon minden igyekezete arra irányult, hogy akkor szülje meg fiát, amikor a Nap éppen fölkel. Hajnali embert akart szülni, erőset, harciasat, ragyogót. Olyan fiút, akinek vérét a Nap első sugarai pezsdítik életre. Olyat, akit a Nap csókol meg először, Ré, az életadó Isten.

Most már türelmetlenül csengetett. A besiető álmos szolgálók arcán látta a hiába palástolt rémületet, de ő maga mosolygott, mint egy ártatlan szűz leány. Szeme tüzelt, arca égett, kopaszra nyírt feje ütemesen ringott előre-hátra, mintha csónakázna, finom, kicsiny ujjai öntudatlanul kaparásztak a vánkoson, mert most már le kellett ülnie az ágyra, érezte, a nehéz óra hamarosan közeleg.

- Itt az időm - mondta halkan, de szilárdan. - Készítsétek gyorsan a szobát, ahol szülni fogok. Mindent készítsetek el. Ó, ne féljetek, ti gyávák! Gyorsan, gyorsan!

- De honnét hozzunk bábát? - kérdezte Mami, az öreg fürdető asszony olyan ijedten, mint egy szegény parasztnő. - Hiszen sohasem szóltál semmit...

- Gyámoltalan! - szólt rá gőgösen a hercegnő. Fogát összeszorította, arca eltorzult egy pillanatra, ökölbe fogta a kezét. - Hát nem tudsz szülésnél segédkezni? Micsoda asszony vagy?

- Úrnőm, ne kívánd... - könyörgött térdre esve az öreg nő. - Mi lesz, ha az isteni Anya megtudja, hogy én... éppen én...

- És mi! Éppen mi! - sikoltozták a lányok, nem tudván tovább titkolni rémületüket. Karjukat az Ég felé emelték, mint halálos veszélyben szokás.

Szetamon megvetőleg pillantott rájuk, ajkát lebiggyesztette. Gondolkodott egy pillanatig, de eközben meg-megvonaglott a teste a fátyolszerű éjszakai ruha alatt.

- Az Isten fiút küld a földre, ti pedig rémüldöztök, karotokat emelgetitek, ahelyett hogy énekelnétek örömötökben - vetette oda gőgösen. - Jó, bújjatok el, szökjetek meg, tegyetek, amit akartok, majd megszülöm magam. Nincs szükségem rátok.

Ha lehetséges, ezektől a szavaktól még jobban megrémültek. Ebből az őrült lányból még királyné is lehet, hátha megemlékezik majd róluk, s rettentő bosszút áll? Mind a négyen térdre vetették magukat a türelmetlen, vadul, mégis átszellemülten mosolygó leány előtt, fürtös fejüket a padlózatba verték, úgy könyörögtek, szánja meg őket.

- Jól van - bólintott a kis hercegnő. - Menjen valaki, s hozzon bábát a város külső részéből, mindegy, hogy kit. De azonnal.

Erre fölugrottak, s ész nélkül rohantak az ajtó felé. Csak Mami, az öregasszony állt tétován, ujjaival ráncos ajkát gyűrte, homlokán összevonta a redőket, és így nyögött:

- Úrnőm, hogyan nyúlhatna hozzád akármilyen piszkos, ismeretlen nő?

- Talán a thébai Palota valamelyik udvari orvosát akarnád idehozni? - csúfolódott Szetamon. - Vagy tán az egész orvosi tanácsot? Hajón? A királyi hajók legszebbikén? Eredj, tedd, amit parancsoltam!

Mami belenyugodott sorsába. S miután belenyugodott, azonnal intézkedett is. Valamennyien kimentek, hogy elkészítsék a szülőszobát, s bábát keressenek a nagy város valamelyik zugában.

Szetamon járkált, leült, lefeküdt, fölkelt, türelmetlenül várta a végső pillanatot. Eközben szinte látta, hogyan futkosnak a szolgák, hogyan rendezik el a szobát, készítenek fürdőt, kendőt a gyermek fogadására... S hogyan fut valaki lélekszakadtan a város utcáin, kérdezősködik a katonáktól, hajnali munkára indulóktól bábaasszony után. Fájdalmai erősödtek, testében óriási terhet érzett, amely ki akart szakadni belőle. Homloka, tenyere verítékes volt, szeme piros karikákat hányt az alabástromlámpa gyengülő fényében. Mindegyre az ablakra vetette tekintetét, mert a hajnal egyre jobban derengett.

Hogy mennyi idő telt el, néhány perc csak vagy egy óra, nem tudta volna megmondani, a homokórát pedig nem figyelte. Nem törődött az idővel. Csak a hajnallal törődött, s azzal, hogy pontosan napkeltekor szülje meg fiát, mert ennek így kell lennie, ez a törvény. Az ő szerelmének gyümölcse nem születhet máskor.

Egyszer csak megjelent Mami szorgoskodó arccal. Szetamon boldogan tekintett rá, zöld szeme szinte kétszeresére tágult, s mámoros nedvességben úszott.

- Jöjj, úrnőm, a szoba kész, segítsen téged Nut s minden jóságos isten - suttogta az öregasszony. Gyöngéden karon fogta a hercegnőt, hogy támogassa.

De a lány kiszabadította karját, fejét felvetette, s büszkén, erélyesen megindult az öregasszony előtt.

A szobában már minden készen várta. Két lámpa égett egy asztalkán, a sarokban alabástrommedence állt, mellette ékes, öblös korsók. Egy másik asztalkán patyolatkendők fehérlettek. Kellemes, megnyugtató illat terjengett a kicsiny szobában, mintha a zöld, kék, piros virágok illatoznának a csillogó csempékről. A kicsiny ablak rácsait leeresztették, de azért a hűvös hajnali levegő beáramlott. Padlózata nem volt ennek a szobának, hogy a vajúdó nő a meztelen földre fekhessen. De egy díszes ágy mégis állott a fal mellett, fejtámlája tehénfejet ábrázolt, lábai tehénlábakat. Királyi ágynemű dagadozott az ágyon.

A hercegnő a földre ült, nyugtalanul tekingetett az ablakrácsokon beszűrődő világosságra. Testét láthatóan gyötörte a kín, de arca változatlanul mosolygott.

Alig vártak néhány pillanatnyit, zaj hallatszott, az ajtó kinyílt, s egy öreg héber asszony lépett be. Kicsiny, töpörödött anyóka, sovány testét fehér lenvászonba tekerte, fejét fátyolba burkolta, barna, csontos arcából azonban sötét, eleven tekintet sütött. Orra előreállt, mint a madáré. Orrcimpájából aranygyűrű fityegett keskeny ajka elé. Lába mezítelen volt, csak egy vékony aranykarika csillogott a bal bokáján. Csontos, barna csuklóján szintén aranykarikát viselt. Mindezt Szetamon élesen megfigyelte, s azonnal tudott mindent. Azt is észrevette, hogy az öregasszony kíváncsian firtat körül, s nem tudja, mit tegyen: leboruljon-e, vagy csak meghajoljon, s ha meghajol, térdig hajoljon-e vagy csak derékból. A hercegnő nyomban megállapította, hogy nem mondták meg neki, kihez hívják. De a vénasszony okos volt, apró jelekből is értett. Nyomban tudta, hogy a bőrpoklos királyleány ül előtte a földön. Ezért térdre vetette magát, mindkét karját szélesen kitárta, s héberül motyogott valamit.

Nem is tudott más nyelven. Utasításait Mami tolmácsolta a hercegnőnek, mert értett néhány szót. Egy királyi személy bizalmas szolgálójának mindent kell tudnia - mégsem szabad tudnia semmit.

Az első néhány rohamot Szetamon egyetlen jajkiáltás nélkül kibírta. Mikor a görcs engedett, átszellemült arcán fölsugárzott a mosoly, zöld szeme tágra nyílt, s egyre az ablakon csüggött. Keze vadul markolta a héber bába vállát, minden erejét össze kellett szednie, hogy pontosan hajnalra szüljön. Kopasz, kis kerek feje, homloka, felsőteste verejtékben fürdött. De mikor az egyre erősebb, a "jó" fájások következtek, már össze kellett szorítania a fogait, hogy vadul föl ne sikítson, ne kiabáljon eszeveszett szavakat.

Mikor ismét egy kis pihenőhöz jutott, a fürdetőasszonytól írótáblát, papírt, ecsetet kért. Mami ezúttal csodálkozott, bár nem lett volna szabad. Meg is ijedt. Azt hitte, az isteni leány halálának közeledtét érzi, s utolsó üzenetet, végrendeletet akar írni a királyi Anyának. Az istenek elvették az eszét - ezt a gondolatot árulták el húsos arcvonásai... Mindent megír... a csábító nevét, az egész átkozott történetet... jaj, ezerszer jaj mindnyájuknak, akik hagyták, hogy a halálba menjen!

De nem tagadhatta meg a halkan kimondott parancsot, az ajtóhoz ügetett, s meghagyta az ott lézengő nőknek, hozzanak gyorsan írótáblát, papírt, ecsetet. Szetamon türelmetlenül várt. Mikor beadták az ajtó résén az eszközöket, a hercegnő könyökére támaszkodott, maga elé tette a táblát, kisimította a papírlapot, egy pillantást vetett az ecsetre, megmártotta a tintában, s gyorsan, mintha valaki súgná, írni kezdett. Szaporán vetette a jeleket, egyik sort a másik után, mint akinek csak percei vannak az életből, aztán nem üzenhet már soha a sötétbe borult világba. Ezt írta:

Nem tudta folytatni, az írónád kihullott kezéből, hosszú fekete sávot húzva a papírra. Szetamon arca eltorzult, testét hátravetette, körmei belekapartak a kemény földbe, arcát forró verejték árasztotta el, csikorgó fehér fogai közül nehéz, vad sikoltás szakadt ki.

De már azonnal megkönnyebbült, a fenevad, amely eddig kegyetlenül rágta egész belsejét, kitört a testéből, jóleső, meleg, áradó nyugalom szállta meg, majd elképzelhetetlen öröm, gazdag, semmihez sem hasonlítható mámoros boldogság... és fény, fény csapott az agyába. Domború melle megrázkódott a zokogástól, arcán könnyek vegyültek el a halálos verejtékkel. Ugyanekkor a két asszony szorgoskodó, feszült arcán mosoly futott át, mintha a Fényből rájuk is esett volna valami. S fölsírt az egyik világtól búcsúzó, a másik világot üdvözlő síró hang, mint egy ismeretlen állat hangja, aki kikecmergett a partra a Vizek ősbirodalmából, s már most tudja, hogy ezen a parton előbb-utóbb meg kell halnia. Ám a halálnak ez a görcsös sikoltása az élet hangja volt.

Mikor Szetamon, tisztába téve, ékes, piros bíboringben, parókásan, fáradtan mellére vette a fiút, megérintette a ráncos kis arcot, s utána megcsókolta a keblén függő szívszkarabeusz betűit, olyan szép volt, olyan testetlen, hogy a két öregasszony elfeledkezett minden félelméről, aggodalmáról, szorongásáról, s önfeledten nézte a mosolygó fiatal anyát s a gyermeket.

- Húzzátok föl az ablakrácsot - suttogta a hercegnő.

Mami buzgón fölhúzta a rácsot. S íme, a nyitott ablakon beáradt a hajnali Nap vörösarany fénye, tűzben fürdette a piros ágyat, a piros ruhás anyát s a gyermek arcát. A csecsemő arca elfintorodott a vakító fénytől, nyöszörgött. Az anya odatartotta a fénybe, hadd fürödjék benne egész ráncos, mezítelen vörös kis teste, hadd járja át minden ízét-porcikáját, az agyát, a szívét, vére minden cseppjét. Majd magához szorította, emlőjére helyezte, s halkan imádkozott. A Nap dicsőségesen besugárzotta a két öregasszonyt, a szobát, a bútorokat, életre keltette a falak csempéin pompázó virágokat, s elhalványította a lobogó lámpák fényét.

- Mósze... fiam... - suttogta a hercegnő, s könnyei keble völgyecskéjébe peregtek, a két gömbölyű halom közé, melyek most teltek voltak az élet italától. Zöld szeme hosszan gyönyörködött a gyermekben, nem látta csúnya vörösségét, vén ráncait, vaksin hunyorgó szemét, gyámoltalan állatiságát, egész szánalmas, kiszolgáltatott kicsinységét - nem, az apa testének aranyos barnaságát látta, bőrének rugalmas feszességét, arca büszke fiatalságát a szerelem önkívületének időtlenségében, nagy, sötét szemét, férfiasságát, hatalmát. Mószét, a fiút látta olyannak, amilyen lesz. Kereste arcán a távolkerült titkos apa vonásait meg a magáét, s újra meg újra fölzokogott a gyönyörtől, mert mindent megtalált, amit keresett, a gyermek egészen az apja, de egészen az anyja is.

A bábának odaadta karkötőjét, s megparancsolta, hogy hét napig ne hagyja el a Palotát. Arra is figyelmeztette - s boldog arcán szigor ömlött el -, nehogy egy szót merjen szólni, csak annyit mondjon, hogy egy szolgálónak gyermeke született... De hiszen mi is vagyok én egyéb, mint szolgálója uramnak, gyermekemnek s Istennek? - tette hozzá elgondolkozva.

Hét napig ott lakott hát a héber asszony a Palotában. Nem járhatott kedve szerint akárhová, pedig, ha már ide került, látni szeretett volna minden csodát, ami egy ilyen palotát betölt (noha éppenséggel nem tartotta isteni háznak). Nem tudta elfojtani izgalmát a gyönyörűséges kert, a pazar oszlopcsarnokok, a csillogó-villogó falak, a tükörfényes padlózat, a másvilági képek, a teraszok, balkonok, galériák láttán. Él Adón különös rendelésének tartotta, hogy éppen őt hívták ide. Csak az fájt, kegyetlenül fájt, hogy nem mondhat el mindent odahaza. Talán mindnyájuknak meg kellene halniok, ha csak egy árva szó elhagyná az ajkát. Száraz kezét lapos mellére nyomva, el-elakadó lélegzettel bolyongott a Palota ama kis részében, amit kijelöltek tartózkodása helyéül. Majd meghalt a vágytól, hogy a többit is láthassa. Bizonyosan a legsilányabb szobák, a legegyszerűbb folyosók, a legkeskenyebb lépcsők, a legszegényesebb oszlopok ezek, ahol ő lakik, mégis olyanok, amilyeneket álmában sem látott. Az óriási kertnek csupán egy kis félreeső csücske, mégis valóságos Édenkert, sohasem sejtett fák, bokrok, virágok virulnak benne, kanyargós útjai sárga kaviccsal hintve, mintha aranyrögökön járna a láb, vízsugarak csobognak lépten-nyomon, tündökölnek, mint a szivárvány, locsogásuk-fecsegésük égi zene... A kis tavon rózsaszínű lótuszok ringanak, hatalmasak, mint egy-egy tál... és milyen illat, micsoda illat mindenütt! Hát még az egész! Az igazi előkelőségek lakosztályai, kertjei! A királyéi! A trónterem és a trón! Ó, ha mindezt láthatná...

De nem láthatta. Be kellett érnie egy szobával, a folyosóval, amely a titkos Anya lakosztályába vezetett, ám a héber asszony éjjel-nappal elképzelhetetlen gyönyörben úszott, s csak annál nagyobb lett a gyötrelme, mert minderről örökre hallgatnia kell.

Kiszolgálták, mint egy hercegnőt. Ismeretlen ételeket hordtak, s olyan pompás sört, ami olvadt a nyelvén. Soha ilyen edényekből nem evett. Mintha áldozati edények lettek volna, tele gyönyörű, titkos értelmű díszítésekkel. Ágya, mint egy királyi hajó. Visszaringatta őt hajdani nászéjszakájába. Fürdőjébe zöld, illatos víz csorgott egy rézcsövön. Uram bocsá', még az árnyékszéke is csoda volt! Sokat hallott már a nagyurak palotáiról, de nem hitte. Most látnia kellett, hogy mindez igaz... látnia és hallgatnia róla.

Munkája nem volt nehéz, soknak meg alig volt mondható. Ügyelt előkelő betegére, tanácsot adott, mit egyék-igyék, milyen bűvös jelekre ügyeljen, milyen varázslatokkal hárítson el betegséget, gonosz veszélyt. Mert ilyenkor az anya környezete teli van gonosz lelkekkel, meg akarják rontani a gyermeket, hasgörcsöt, hányást okoznak, még el is cserélik. Mosnia, fürdetnie nem kellett. Itt minden reggel nemcsak tiszta, de vadonatúj ruhát készítettek a szobába, új meg új drága medencében fürdették a kisdedet... Irtóztató fecsérlés folyt! Semmit sem használtak kétszer, csupán az aranyedényeket, alabástromholmikat.

Ami a kis anyát illeti, a héber nő sóhajtozva állapította meg, hogy gyönyörű. Nemcsak finom, arányos alakja, bársonyos bőre, nagy zöld szeme, gyermekes arca volt szép, mint egy isteni virág - mindezt bizonyára anyai nagyszülei hozták Egyiptomba valahonnét Szíriából. Hanem az anyaság is megszépítette. Mosolya, szelíd hangja, gyengéd mozdulata égivé tette. Sohasem látott a vén bába ilyen átszellemült, csaknem folytonos révületben úszó fiatal anyát, pedig sok nő ment már át a kezén. Persze, nem csudálta hangosan, a gyermekre is minden este-reggel ráköpdösött, rondának, hitványnak, kis szarosnak nevezte, nehogy megirigyelje a leselkedő gonosz lelkek valamelyike, de magában eldöntötte, s Mami előtt sem titkolta, hogy gyönyörű férfiú lesz a gyermekből, mert a hímtagja példátlanul fejlett. Ő is Mószénak, Fiúnak nevezte egyiptomiasan, mint az anya. Azon nem törte a fejét, milyen Mósze, Tutmósze, Ramósze, Ahmósze... úgysem ismerte volna ki magát benne.

Így telt el hét nap, s a bábát gazdagon megajándékozva, megdicsérve és megfenyegetve útjára bocsátották. Lelkére kötötte Mami, hogy pillanatig se áltassa magát, mihelyt egy szót szól a látottakról, s nem ragaszkodik következetesen ahhoz, hogy egy szolgáló szült, számoljon le az életével. Aztán kivezették egy mellékkapun.

Ezzel a héber bába örökre el is tűnik a szemünk elől. Éppen csak láttuk az alakját, egyikét a mindentudó héber bábaasszonyoknak, akik akkoriban világra segítették az újszülötteket, s az Írás szerint képesek voltak ujjat húzni még az isteni király rendeleteivel is. Hazudni pedig jól tudtak, ez kétségtelen, mert hazugságaikban mindig volt egy jó rész igazság. De tudtak hallgatni is. Hogy ez a bába a sírig hallgatott, ahhoz kétség nem fér. Azt is bizonyosra vehetjük, fiam és tanítványom, hogy együgyű elméje megértette, miért szült a kis hercegnő éppen napkeltekor, amikor a Nap letaszítja trónusáról a Hajnalcsillagot, a kegyetlen, harcias Helál ben Sahart, aki térdig gázol a vérben, mellére vért locsol, vállát vérrel mossa. Igen, és miközben hazafelé battyogott Men-nofer városán át, magas házak, előkelő nyaralók, gazdag kertek között, nemcsak azon gondolkodott, miképpen nyugtassa meg aggódó családját, hanem azon is, hogy olyan fiú született, akinek a csillagállások rendkívüli sorsot szabnak... S hogy lám, a hercegi anya nem bőrpoklos, sőt kiválasztott Asszony az asszonyok között. Azt meg már igen könnyű volt tudnia, hogy az újszülött gyermek még ma vagy holnap gyékénykosárba kerül, remegő kezek helyezik el a Jeor nádasában valamely jól látható helyen... Hiszen így szokták a Palota hölgyei, ha nem törvényes úton jutnak gyermekhez. Így szokták másutt is, mint a bábaasszony igen jól tudta a saját tapasztalataiból.

Azon meg nem győzött csodálkozni a sok csodálnivaló közepette sem, hogy a fiatal anya, a még jóformán gyermek, milyen hősiesen vállalta a szenvedést, milyen büszke volt anyaságára. Ruhája alatt görcsösen szorongatta a papírlapot, amire a hercegnő vajúdása közepette a gyors sorokat írta. Úgy vélekedett, elolvastatja egy írástudóval, odaadja a főpapnak, őrizze meg, adja nemzedékről nemzedékre a világ végezetéig.

Úgy is történt minden, ahogy a bába gondolta. Ahogy történnie kellett. A nyolcadik napon Mami, a bizalmas fürdető asszony, formás gyékénykosárkával jelent meg úrnője előtt. A kosárkát gondosan bekenték már szurokkal, így alkalmas volt a gyermek befogadására és vízbe helyezésére.

Szetamon megszoptatta kicsinyét, megcsókolgatta, s óvatosan elhelyezte a puhán kibélelt kosárban. Nem volt szomorú. Tudta, hamarosan visszakerül hozzá, s végül is ő neveli föl - hogyan is bízhatta volna másra?! Nem, az élete árán sem adta volna senkinek gyermekét, Mószét. Mindent tudott ez a tudatlan leány, mindent, ami a szerelmet s a szerelem óriási birodalmát illeti. Nem habozott, ha ezeknek a törvényei a világ ostoba törvényeinek kijátszását kívánták. Egyszerűen és természetesen élte a csillagok örök életét, az Égi Családét: Napét, Holdét, Csillagokét, anyáét, apáét, gyermekét. Nem aggódott tehát, nem nyugtalankodott, nem tördelte a kezét, és nem sírt. Mindent úgy cselekedett, ahogy kell.

Aztán, az alvó gyermekkel a kosárkában, Mami eltávozott. Szetamon pedig leült asztalkájához, állát tenyerére hajtotta, nagy, zöld szeme a fal egyik fényes csempéjére tapadt. Képzeletében nyomon követte a bizalmas öregasszonyt, amint kendőjével letakarva a kosarat, közönyt színlelve lépeget a hosszú folyosókon, végig a galériákon, le a lépcsőkön, ki a kapun, át a Nílus-part pálmaligetein a vörös alkonyatban, amikor Ré-Horachte éppen eléri a látóhatárt, s halvány, szelíd fénnyel megjelenik az alkonyati Csillag, a Béke Csillaga. És látta, amint óvatosan körülnéz, nincs-e valaki a közelben, nehogy akkor helyezze a kosarat a nád közé, amikor jár arra valaki. Föltekint a halványuló égre, figyeli a flamingók kecses repülését, s amikor látja, hogy a jelek biztatók, a parti nádasba teszi a kosárkát. Ezután sietve elindul visszafelé.

Pontosan akkor nyitott be a fürdető asszony s bizalmas barátnő, amikor Szetamon várta. Mosolyogva tárta ki mind a két karját, földig hajolt, s így suttogott:

- Készülj, úrnőm, most már jöhetsz.

Szetamon fölpattant székéről, magára terítette esti köpönyegét, fejére burkolta fátylát, s tetőtől talpig égszínkékben, ahogy a napnak ez az órája kívánta, nyakán, fülében, csuklóján, ujjain, bokáján a kiválasztott ékszerekkel, gyorsan, büszkén, de minden mozdulatával gyengédséget sugározva, kisietett az ajtón.

Odakint Mami tapsolt, s négy szolgáló sietett elő, ugyancsak esti öltözékben, ahogy a hűvösödő alkonyat kívánta. Kékben ők is és fátyolosan, mint egy-egy hercegnő, csak az tudta volna őket megkülönböztetni a királyi Család tagjaitól, aki nagyon járatos a szövetek és fátylak ismeretében. Meg aki tudta, hogy a szolgálók nem viselnek parókát.

Ilyenkor, alkonyattájt szokott Szetamon a Nílusban fürödni. Nem azért ugyan, hogy az életadó folyó lemossa testéről a bőrpoklosságot - mint a héberek mondták -, hanem hogy mennél hamarább megtisztuljon a szülés után. Mert a Nílus vizét az egyiptomiak és a héberek egyaránt szentnek tartották, sőt nemcsak a Nílusét, hanem minden folyóét. Tudod, fiam és tanítványom, hogy a víz, az "eleven" víz a Világóceán jelképe, az erőké, amelyek a végtelen Térben hullámzanak, és szülik a látható világot, a végtelen életet. A Nílusról meg úgy vélekedtek, hogy messze-messze, a látóhatár mögött, túl Szudánon és túl az óriási, erdővel borított hegyeken, magából az Égből ered, s belefolyván a tengerbe, ismét az Égi Tengerek fogadják magukba. Amint látjuk, az igazságtól éppen nem jártak messze.

A kis királyleány és szolgálói előkelő nyugalommal lépkedtek a part felé, bár Szetamon futni szeretett volna. Legelöl haladt, nemcsak rangja szerint, hanem izgatottságában is. Mami kissé lihegve követte, a lányok könnyedén lépkedtek a csikorgó kavicson s a térdig érő fűben. A közelben súlyosan emelkedett a Palota régi fala, távolabb Men-nofer nagy városa nyüzsgött, s bocsátott érthetetlen ködöt-füstöt az alkonyati Égre. Mögötte, a sivatag határán hegyesen nyúltak föl a piramisok, mint ősvilági rémek, tükörfényes háromszögeiken vakítóan csillogott a búcsúzó Nap. Az Ég alja vörös volt, mint a tűzvész, de följebb zöldesbe játszott, s a Békecsillag alig észrevehető fénye szelíden hunyorgott már a messzeségben. Mozdulatlanul álltak a pálmák, szél sem lebbent. Nehéz illat terjengett a folyó fölött. Ünnepi pillanat volt ez, a természet visszafojtotta lélegzetét, csak a szíve dobogott halkan, hatalmasan.

Szetamon ekkor megpillantotta a kosarat a nád között s benne az édesen alvó gyermeket. Megállt. A látvány olyan gyönyörűséges volt, hogy szívére kellett szorítania mind a két kezét, ajkába harapni, nehogy sikoltson. Arcát pír futotta el. Pedig hiszen alig múlt el egy kevés idő, mióta megszoptatta, pólyába csavarta, kosárba tette a kisfiút. Éppen annyi csupán, amennyi Maminak kellett, hogy a nádasba lopja a drága kincset, s visszatérjen a palotába. És még ezt az időt sem vesztegette el Szetamon, hiszen lépésről lépésre kísérte az öregasszonyt képzeletében, a partra meg vissza. Mégis, ahogy ott feküdt a kis kosár a lágyan ringó vízfodrokon, hajladozó, bugás nádszálak között, benne pedig a gyermek, homlokához emelve apró öklöcskéit, mély álomban, mintha annak a Tengernek a hullámain ringana, ami csupa-csupa fény, a Nap utolsó piros sugarai pedig ráömlöttek kerek arcára, hunyt szemére, s arannyá varázsolták körülötte a Nílust, szinte megfoghatatlanul csodálatos volt. Sírnivalóan gyenge, magános, esendő, de egyben nyugodt, mint aki az Isten tenyerén pihen. A fiatal anya mozdulatlanul nézte, nem tudott betelni a képpel. Bőségesen megfizetett ezért a csodáért, de ha ezerszer ennyit kellett volna fizetnie, azt is boldogan vállalta volna.

Az Égre pillantott, s íme, az alkonyati Csillag már tiszta fénnyel ragyogott Nyugat felől, ahol Amenti van, a holtak s a boldog üdvözültek országa, Aaru örök mezeje, a béke, a csend, az örök pihenés, a soha nem múló öröm isteni világa.

El kellett játszania szerepét, s örömmel játszotta. Csengő hangon fölkiáltott:

- Nézzétek, egy gyermek! Ott, a sekély vízben, a nád között!

Kinyújtotta kezét a kosárka felé. Mami nehézkesen lépkedett előre, mélyen lehajolt, talán mert őt is meghatotta ez a pillanat, s el akarta rejteni könnyeit. A négy leány azonban fölsikoltott, keblére nyomta kezét s megtorpant. Igen, igen, egy kis kosár s benne egy alvó gyermek! Milyen szép! Milyen édes! Ó, ha nekem ilyen aranyos kisfiam lehetne! Mert fiú, az bizonyos. Leányt sohasem tesznek ki a Nílusra, mindig fiút... s az ilyen fiúk sokra viszik az életben!...

Nézzük, nézzük, még ne nyúljunk hozzá, véssük szívünkbe a képet, hogy ha mi is gyermeket foganunk, ilyen szép legyen, mint ez!

A nádas mögött egy fiatal héber lány leselkedett. Kíváncsian nézte a szokatlan jelenetet. Első pillantásra megismerte a királyleányt, mert különbséget tudott tenni nő és nő, ruha meg ruha között. Tudjuk, ő maga sem volt közönséges leány, családja szent ősök emlékezetét őrizte, apja pedig Él Saddájnak, a Saddu-hegy Istenének, a Nagy Istennek főpapja volt. Mirjam különös képességekkel megáldott vagy megvert leány lévén, messze vidéken tiszteletben részesült, nemcsak a héberek, hanem némely egyiptomiak között is. Már a ruházata elárulta rendkívüliségét, nem volt ugyanis rajta semmi más, csak fehér, fehér, fehér. Finom fehér fátyol a fején, fehér ruha, vállán fehér kendő. De a neve is elárulta volna, ha a ruhája nem, mert lázadást jelentett, meg csillagot és tengert, a tenger csillagát jelentette, s a lázadó szellemet, amely áttör a korlátokon.

Fekete volt a haja, barna, szép formájú az arca, erős, kissé nagy a szája, ajkai csücskében finom, alig látható redő húzódott meg. Nagy szenvedések, nagy gyönyörök jele. Fülcimpáján aranyholdacskák rezegtek, mellén aranyláncon szintén a Hold képét viselte.

Ez a különös leány szeretett alkonyatkor egyedül kóborolni. Legszívesebben pedig éppen a Nílus partján üldögélt, bámulta a lassan hömpölygő vizet, a part homokjába redőket rajzoló apró hullámokat, a sütkérező kicsiny halak lebegését, a nádas hullámzó lengését s a nagy-nagy víz fölött kitáruló Eget. Ilyenkor megragadta az Isten ereje, azt sem tudta, hol van, hogyan került ide, révületében néha ijesztő, néha elbűvölő képet látott, ajka zavaros szavakat motyogott, amiket csak hozzáértő tudós fejthetett meg. Ha érintették, nem érezte, ha szóltak, nem hallotta... Ha pedig akadt volna lelketlen ember, aki durván fölrázta volna, Mirjam bizonyosan ájultan rogy vala össze, mint egy élőhalott.

Figyelte a jelenetet, mozdulatlanul hajolt előre, arca feszült volt, sötét szeme égett. Tudta, hogy szerepe lesz most, s azt is tudta, mi. De türelmesen várt. Ajka körül mélyen bevésődtek a finom árkok, mintha kimondhatatlanul szenvedett volna.

- Bizonyosan héber fiú ez! - kiáltott a hercegnő messzecsengő hangon. - Kitették, mert nem akarták a Jeorba dobni!

- Héber fiú! - sikoltották a lányok, s összecsapták a kezüket.

- Hogy milyen gyámoltalan, milyen szép, milyen gyenge! - szánakozott őszintén Szetamon, s Mirjam látta, hogy két nagy, ragyogó könnycsepp gördül végig a szép, fiatal hölgy művészien festett arcán.

- Emeljétek ki, és hozzátok ide! - parancsolta megcsukló hangon a hercegnő. Olyan volt a hangja, mint a szerelemtől ittas madáré.

A szolgálók versengve futottak, belegázoltak a sekély vízbe, óvatosan fölemelték a kosarat. Mindegyik vinni szerette volna. De Szetamon már egészen a víz szélén állt, bele is lépett, karját nyújtotta a gyermek felé. A feszülten figyelő Mirjam ebből a mozdulatból sokat megértett, s most már közelebb jött egy kissé a nőkhöz.

- Mósze! - szólt hangosan a hercegnő, magához ölelte a kosarat, kitakarta az alvó gyermeket, hosszan nézte mezítelen testét, majd megcsókolta a mellén. - Mósze, a vízből emeltelek ki. Most születtél meg másodszor.

Ekkor körülnézett, megpillantotta Mirjamot.

- Ki vagy, leány? - kérdezte komolyan.

- Amram leánya, Mirjam - suttogta a héber leány. Sötét szeme izzón nézte a hercegnőt, mintha a szívébe akart volna látni... s bizonyosan látott is, olyan leány volt. Majd a gyermeken pihentette meg tapadó tekintetét s megint a hercegnőn.

- Nem ismersz valakit a héber asszonyok között, aki éppen szült, és táplálná ezt a gyermeket? Bizonyosan héber anya tette ki.

Pontosan az történt, úgy történt, ahogy Mirjam előre látta. A végzet ujját csak a vak nem ismerte volna föl, mert anyja alig két hete szült, éspedig fiút, teje pedig olyan bőséges volt, hogy bízvást jóltarthatott két akármilyen erős gyermeket. Bólintott, s nyugodtan mondta:

- Anyám, Jozabét nemrégiben szült, ő majd táplálja a gyermeket.

- Ide tudnád hívni?

- Nyomban hívom, úrnőm.

Meghajolt, s már futott is, át a síkságon, végig a parton, pálmák alatt, bokrok között. Fehér alakját eltakarta a nádas hullámzó sűrűje.

Szetamon a fűbe telepedett, köréje ültek a szolgálók. Kebelén ringatta a gyermeket, dédelgette, ujjával cirógatta, gőgicsélt neki, nevetett megránduló arcocskáján, azt mondta: ni, alig több egyhetesnél, s már mosolyog! Szerette volna megszoptatni, mellét feszítette a tej, de nem szabad, most szerepet játszik, mesét és legendát, nem ronthat el semmit, mert mindennek jelképes értelme van. A lányok meg az öregasszony részt vesznek a titokban, mit szólnának, ha emlőjét a gyermeknek adná!

Akármint vágyott tehát az édes, csiklandozó érzésre, amikor a puha ajkak mohón szívják a csecset, uralkodott magán. Nem mutatott a gyermek iránt mást, csak szánalmat és irgalmat.

Mami elsorolta a kisded szépségeit, fölhívta rájuk a hercegnő figyelmét, a lányok pedig csodálták minden porcikáját, megcsókolgatták selymes bőrét, könyörögtek, adná nekik is oda egy pillanatra, hogy tarthassák. De Szetamon ezt mégsem engedte meg. Szorosan magához ölelte Mószét, zöld szeme a távolba merengett, talán az apát idézte ide a Nílus partjára az ismeretlen helyről, ahol tartózkodott, akár élve, akár halva.

Kis idő múltán - már teljesen leszállt az est, kigyúltak az óriási csillagok, a Béke csillaga úgy tüzelt, mint egy kék szikra, a bólogató fák feketére váltak, homályba vesztek a piramisok háromszögei, a folyó lustán csobogott a messzeségbe - ismét fölbukkant a fehér ruhás alak, mellette pedig szaporán lépkedett egy másik, nem tiszta fehérben, ruhájának színei elmosódtak a homályban.

Szép szál, derék, karcsú fiatalasszony állt meg a hercegnő előtt. Tétován nézett körül, mert Mirjam bizonyosan nem mondott neki többet, mint amennyit kellett. Majd ruhájáról, ékszereiről, parókájáról, finom viselkedéséről megértette, ki előtt áll, mélyen leborult, széttárta mindkét karját, ahogy jól nevelt asszonyhoz illik.

- Ülj mellém - parancsolta Szetamon.

Az asszony egyetlen mozdulattal a fűbe ült, ruhája alá vonta lábait, anélkül, hogy igazgató mozdulatot tett volna. Figyelmesen tekintett a hercegnő arcába. Kerek képű, nagy szemű, kissé hajlott orrú, barna nő volt, orrában karika csillogott, fejkendője alól kivillogtak aranyfüggői. Kezét összekulcsolva ölében nyugtatta.

- Ezt a kisfiút - kezdte halkan, megindultan Szetamon - a Jeorba tette valaki. Ott a kosár, amiben feküdt. Bizonyosan héber anya szülte, nem akarta sem a papoknak, sem a folyónak adni. Észrevettem és megszántam. Leányod, Mirjam éppen itt járt. Azt mondta, te fölnevelnéd a gyermeket. Igaz?

Jozabét nem szólt, csak bólintott.

- Fiút szültél? - kérdezte a hercegnő, s majdnem hozzámondta: "te is", de uralkodott magán. Csupán az alvó gyermeket cirógatta meg az ujja hegyével.

- Fiút szültem, úrnőm, éppen két hete - felelte Jozabét büszke, mély hangon. - Nem elsőszülöttem, hanem a második. Nem kell odaadnom, sem elpusztítanom. - Sóhajtott. - Kívánságod parancs, úrnőm. Szegényesen élünk, de Él Saddáj ölében erősek és elégedettek vagyunk. A gyermeket úgy fogom táplálni, mint a magamét, anyja leszek, a gyermekeim testvérei lesznek.

Ezt szép egyszerűen mondta, a hercegnő egy pillanatig sem kételkedett benne. Nemcsak mert az asszony tökéletesen őszintének s jámbornak látszott, arca, szeme jó volt, ruházata tiszta, egész viselkedése nyugodt és előkelő, hanem, mert sohasem kételkedett kívánságainak teljesítésében. Hogyan is lehetne valami másként, mint ahogy ő akarja? Továbbá azt is természetesnek gondolta, hogy aki egy gyermeket saját tejével táplál, majdnem annyi, mintha a vérével táplálná, joggal érezheti s vallhatja magát anyjának, többi gyermekét testvéreinek.

- Minden héten elhozod Mószét, hogy lássam, szépen fejlődik-e - utasította a héber asszonyt. - Mert gondom lesz rá s reád is.

Ekkor a csecsemő arca eltorzult, elvörösödött, kezét ökölbe szorította, és keservesen sírt. Szetamon aggódva hajolt föléje, s már nyúlt az emlője után, hogy megszoptassa az éhes kisfiút. De idejében észbe kapott. Ez a pillanat a szívébe nyilallt, a melle szinte fájt. De oda kellett adnia a visító, rugdalózó csecsemőt Jozabétnek. Ő már kapott is utána, mihelyt a sírását meghallotta, buzgón kiemelte duzzadt, barna emlőjét a ruhája alól, s ügyes mozdulattal a mohó szájba helyezte a szőlőszemhez hasonló csecset. Egy kis kapkodás, egy kis cuppogás, türelmetlen sírás... aztán szopott, szopott Mósze teljes erejéből. Új anyja megsimogatta a csapzott kis fejet, térdét föltámasztotta, hogy kényelmesen feküdjék, húsos arca szelíden mosolygott.

- El tudnád tartani? Elég lesz kettőnek? - aggodalmaskodott Szetamon, bár látta, hogy aggodalma fölösleges.

- Haj, akár hármat is! - nevetett halkan Jozabét, kivillantva gyönyörű, egyenletes fogait telt ajkai közül. - Ez az emlőm Mószéé lesz, a másik meg Aharoné.

Míg a szoptatás folyt, egyikük sem mozdult. Szetamon sóváran nézte a gyermeket, megsimogatta saját mellét. Mami, akár egy nagyanya, gyöngéden gyönyörködött a látványban, nem tudta megállni, hogy egy-egy elragadtatott szót ne sóhajtson el a nagy csendben. A szolgálók pedig, kecsesen ülve a fűben, előrehajoltak, hogy az izgalmas esemény minden mozzanatát lássák. A sötétség hirtelen szállt le, s jóformán csak a csillagok porzó fénye világította meg őket rejtelmes ezüstfénnyel. Mirjam mozdulatlanul állt, mint egy hófehér szobor. Nagy, sötét szeme kitágult, mint aki lát valamit, amit más nem láthat, s a látványról nem tudja levenni a tekintetét.

Mikor a gyermek jóllakott, fáradtan kiejtette szájából a csecset, s úgy maradt félrebillent fejjel, ahogy elaludt. Egy tejcsöpp villogott az ajkán. Jozabét eltakarta emlőjét, a gyermeket gondosan bepólyázta, majd visszahelyezte a kosárkába. Ezután az egészet magához ölelte, s megint egyetlen mozdulattal, könnyedén, támaszkodás nélkül, mint egy karcsú szarvas, fölállt.

- Este van, úrnőm, engedd meg, hogy most hazamenjünk. Közeleg a Kiddus ideje, sőt talán már el is mulasztottuk, ahogy a Csillag mutatja. De Él Saddáj megbocsát nekünk, mert az ő kedvét kerestük.

Így mentegetőzött a kedves asszony, zavartan mosolygott, lassan ringatta karcsú testét a kosárkával.

Szetamon vonakodva emelkedett föl a földről, megsimította a homlokát, mintha fájdalmas gondolatát akarná elhessegetni, aztán megrázta dús parókája fürtjeit, s halkan nevetett.

- Járjatok békével - mondta kedvesen, őszintén. És akaratlanul fejet hajtott az idegen asszony előtt. Bizonyára sohasem tett még ilyent. Ám ettől a pillanattól fogva, hogy ez a szép, délceg nő megszoptatta a fiát, testi közelségbe jutott hozzá, vérük-tejük együtt áramlott a gyenge kis test lüktető ereiben, dobogó szívében. Mintha együtt szülték volna a gyermeket, ő, Szetamon, a kihordását, a fájdalmakat vállalta, ez az asszony pedig a táplálást, a gondozást éveken át. Szerette volna megölelni, megcsókolni az idegen asszonyt, annyira nem volt számára idegen. Milyen különös! Valahonnét, a messze Ázsiából, a sivatagok, a Libanon, a Hermon hegyei közül származott ez az asszony, isteneit másként nevezte, másként imádta, más volt a nyelve, mások a törvényei, a szokásai, más az öltözete, másfélék az ékszerei - s mégis itt találkoztak a Nílus partján, egy kisgyermek gyámoltalan teste fölött, hogy vérük-tejük összeömöljék benne. Ő, Szetamon, akit a héber asszony rokonai bőrpoklosnak neveztek, akit lenéztek, megvetettek, s akitől féltek, meg Jozabét, aki sohasem merte volna hinni, hogy valaha egy egyiptomi úrnő gyermekét dédelgeti keblén. Talán ebben a végzetes találkozásban, eggyéforrásban része volt annak a néhány csepp szíriai vérnek, amit Szetamon homályos eredetű nagyszüleitől örökölt? Adónnak, akit a különös nevű Yuaa meg Tuau magával hozott Egyiptomba, s akit Atum néven a Birodalom kiválasztottjai is ismertek?

Mindegy, sötét este volt, nem lehetett töprengeni. Szetamon nem is töprengett, egyszerűen élte az életét, gondolta egyszerű, egyenes gondolatait, s főképp érezte sorsa nagyságát és szépségét.

Elindultak hát, Jozabét meg Mirjam a parton végig a város távoli, túlsó pereme felé, ahol egy kis házban, pálmák alatt, egy tehén, egy borjú, néhány kecske meg juh társaságában már türelmetlenül várta az ura, Amram, mert az otthon hagyott kisfiú ugyancsak ordított az éhségtől. A hercegnő és kísérete pedig a Palota irányában, meg-megállva, némán, meghatottan a történtektől. Szetamon egyre utánanézett a távolodó nőknek, amíg hamarosan elnyelte őket a sötétség.

Így történt, fiam és tanítványom, hogyan is történhetett volna másként?

Jozabét meg leánya, a tizenkét éves Mirjam szaporán haladt a kanyargó gyalogúton. Ők sem szóltak semmit. Jozabét türelmetlenkedett a saját csecsemője miatt. Bizonyosan érezte másik emlőjében a duzzadó tej feszességét, ebből tudta, milyen éhes lehet a kis Aharon. Olykor egy-egy pillantást vetett Sálem csillagára is, és látta, hogy az esti Kiddus ideje már jócskán elmúlt. Egyre szaporázta hát lépéseit, valóban úgy járt, mint egy szarvas, könnyed, hosszú lépésekkel, fejét fölemelve, derekát kifeszítve, ügyesen és hajladozva a gazdag kertekből kicsüngő ágak alatt, elkerülve köveket, bokrokat. Biztosan járt, mint aki pontosan ismeri az utat. Mirjam olykor el-elmaradozott, aztán észbe kapva, néhány szökkenéssel anyja után futott, mint egy hófehér, fiatal ünő.

Jó messzire mentek, ismét kiértek a Nílus messzenyúló partjára. Balról a végtelen folyó csillogott, jobbról néhány pálma bólogatott fekete, hosszú ujjaival. A kis ligetben egy csoport vályogház állott, talán öt vagy hat. Valahol kecske mekegett, álmos tehén bőgött. Állatok nehéz szaga terjengett az illatos levegőben. Most szaporán ugatott egy kiskutya is. Otthon voltak, a héber telepen. Már messziről hallották Aharon sírását.

A ház nyitott ajtaján kiaranylott a mécses fénye. Amram állt a küszöbön. Az ajtófélfához támaszkodott, feje fölért a szemöldökfáig. A kutya ugatására kilépett, a közeledők felé ment, nyomban megismerte őket járásukról s a kutya ugatásáról.

Jozabét meg Mirjam belépett a házba. Az anya azonnal a sarokban álló bölcsőhöz futott, letérdelt, s így, térdeltében nyújtotta Mirjamnak a kosárkát. Máris kiemelte síró gyermekét, ölébe kapta, csicsígatta, gügyögött, meleg, turbékoló hangon kérdéseket intézett a hunyorgó kisfiúhoz, amikre az föl-fölcsukló zokogással válaszolt. Egykettőre egy zsámolyra ült vele, kibontotta súlyos emlőjét, s a síró hang egyetlen félbehagyott sikoltással elnémult.

Amram csodálkozva nézte a Mirjam karjában fekvő másik gyermeket. Barna arca megfeszült a figyelemtől, fekete szakálla reszketett a mécses fényében. Magas, vállas alakja egészen előrehajolt, elgondolkozva vakargatta bozontos mellét. Övig mezítelen volt, testét csak egy egyiptomiasan körülcsavart kendő takarta.

- A Jeorban találtátok? - kérdezte halkan, s fejével a szurkos kosárkára intett.

Mirjam bólintott.

- Héber, vagy egyiptomi? - kérdezte tovább.

- Egyiptomi.

- Haj, haj... - dörmögte az apa, megfogta a szakállát s járt egy-két lépést a simára tapicskolt agyagpadlón. Majd megint megállt Mirjam előtt, jól megszemlélte az alvó gyermeket s a kosarat. - Sem apja, sem anyja - mondta egy kis szánakozással.

- Apja az apám, anyja az anyám - jelentette ki Mirjam egyszerűen. - Anyám már meg is szoptatta.

Ezzel mintegy pecsétet ütött a dologra: már nincs mit változtatni, Jozabét vállalta a gyermeket, anyjává lett. Amram a tény hallatára jobban megmarkolta dús szakállát, s megint járt néhány lépést. Ezúttal nem Mirjam elé került, hanem a kis Aharont szoptató felesége elé. Kissé szétvetette mezítelen lábszárát, jól megállt a talpán, mintha a talajba nőtt volna. Nézte, nézte szelíden mosolygó feleségét, a mellére tapadó gyermeket, barna arca, sötét szakálla csillogott. Fekete szeme égett, mint a szénparázs. Majd eleresztette szakállát, mindkét kezével megfogta felesége vállát, egy kicsit megszorította, lehajolt, arcul csókolta. Ezután pedig még mélyebbre hajolt, s megcsókolta a gyermek fejét is. Most megfordult, Mirjamhoz lépett, két ujjával megfogta a leány állát, őt is megcsókolta az arcán. Végül a gyermekhez hajolt, s homlokon csókolta. Ezzel a szótlan szertartással saját gyermekéül fogadta a jövevényt.

- Írás nem volt mellette? - kérdezte ezután.

- Nem, de mindent tudunk - felelte Mirjam. - Mósze a neve.

- Mósze... - mondta a fiatal apa ünnepélyesen. A név kimondásával visszavonhatatlanul elismerte saját fiának.

A kis házban csend volt s gyönyörű nyugalom. Jozabét vigyázva tette le melléről Aharont, gondosan bepólyázta, bölcsőjébe helyezte. Majd elvette Mirjamtól Mószét, megigazgatta a pólyáit, s odatette őt is a tágas bölcsőbe. Egymás mellett feküdt a két gyermek, meghatottan nézte őket.

- Egy fiút szültem? - kérdezte vidáman. - Egyet, de kettőt adott az Isten.

- Azt mondod, lányom, hogy mindent tudtok? - kíváncsiskodott Amram.

- Azt - erősítette hevesen Mirjam. - Ez királyi gyermek, s a világ végéig emlegetni fogják, hogy héber férfiú lett.

Mirjam, a különös leány szavát mindig úgy fogadták mint kinyilatkoztatást. Még ha egyszerű dolgot mondott, például azt kérdezte, hol a kenyér, vagy megfejje-e a tehenet, azon is elgondolkoztak egy pillanatig, hátha mást is jelent. Most azonban semmi kétértelműség sem volt a szavaiban, hát hallgattak és csodálkoztak. Mirjamnak bizonyosan látása volt, azért beszél így.

Mószén egyelőre nem látszott, hogy a világ végéig emlegetni fogják mint héber férfit. Öklét halántékára emelve aludt. Mellette, ugyancsak halántéka mellé emelt öklöcskékkel, mozdulatlanul aludt két héttel idősebb testvére, Aharon. Mit sem tudtak egymásról, egyiptomi neve volt az egyiknek, héber a másiknak, de rövid idővel ezelőtt ugyanannak az anyának tejét szopták, s azt szopta tizenkét évvel ezelőtt Mirjam is.

Apa, anya és leány asztalhoz ültek. Jozabét odakészítette a kenyeret, sót, sajtot, a serlegben a bort. Amram még hat agyagmécsest vett elő, sorra meggyújtotta az első lángjánál, s az asztal közepére helyezte. Betakarta fejét kendőjével, áhítatosan Kiddust mondott. Ezután eloltott a hét égitestet jelképező lángokból hatot, csak a legelsőt hagyta égve, megtörte a kenyeret, feleségének, lányának adta. Ugyancsak elosztotta a sajtot is. Szótlanul ettek, pedig a szívük tele volt hálával, örömmel. A nap eseményeinek értelmén elmélkedtek. Különös is volt! Jozabét, erős, friss, szép asszony létére majdnem tizenkét évig nem szült, s már nem tudott hová lenni a szomorúságtól. Attól félt, Isten örökre bezárta a méhét. Sokat imádkozott, elvégzett minden csalhatatlan varázsműveletet, hiába. Majd az a több mint két keserves év következett, amikor Amram nem közeledett hozzá a király rendelete következtében. De erről később. Most meg alig szülte meg Aharont, íme, még egy fiút adott neki az Isten. Pótolta azt, aki elmaradt! Megjutalmazta jámborságát. Megajándékozta türelméért. Kétszeresen teljesítette forró kívánságát. És milyen fiút adott? Haj, királyi vérből valót, idegent ugyan, mégsem idegent, mert íme, a saját tejével táplálja... És Mirjam szerint beszélni fognak róla a világ végezetéig... De hogyan beszélnek? Mint héber férfiúról!

Megvacsorázván, Amram még egy pillanatig állt a széles bölcső előtt, marokra fogta szakállát, bólogatott. Majd kiment, hogy megnézze az állatokat, bezárja az ajtót. Mert gonosz a világ, nem olyan szelíd és jóindulatú, amilyen a hajdani ősök idejében volt. Most már zárkózni kell... régen egyek voltak az emberek, szívük, ajtajuk nyitva...

Csakhamar mélyen aludtak valamennyien a kis vályogházban, a pislogó mécses világa mellett. A tűzhely felől hűvös éjszakai szellő áradt be a Nílusról, vízillatot hozva a fülledtségbe. Halaványan hunyorgott a parázs a hamu alatt, mint egy álmos fél szem, a meszelt falakon s a mennyezet silány gerendáin hosszú árnyékok lengtek, óriásivá növesztették a szegényes bútorokat: asztalt, néhány széket, egy ládát (rajta a család büszkeségét: az alabástromból faragott illatszertartót), a néhány deszkából eszkábált alacsony ágyat, amit ülőhelynek is használtak, sőt ettek is rajta, az ajtó mellett alvó hasas kőkorsókat.

Ebben az egyszerű héber házikóban álmodta első alaktalan álmait Mósze.

Mikor történtek ezek az események? Az esztendő melyik szakaszában, melyik napján?

Rabbi Chanina bar Papa szerint Niszan hó huszonegyedikén. A jámbor Rabbi azt mondja, ezen a napon a szolgáló angyalok az Örökkévaló elé állva így szóltak: - "Világnak Ura, aki egyszer a tengernél dicsőítő éneket fog zengeni ezen a napon, szabad-e annak a vízben elpusztulnia?"

Rabbi Acha bar Chanina szerint a fontos esemény Szivan hó hatodikán történt. E jámbor Rabbi azt mondja, ezen a napon a szolgáló angyalok így szóltak az Örökkévalóhoz: - "Világnak Királya, megengeded-e, hogy Szivan hónak ezen a napján, amikor majd a Törvényt fogod adni a Hegyen, elpusztuljon az, aki megkapja Tőled a Törvényt?"

Így kellett lennie, mert íme, a fiú, akit e napon kitettek a nádasba, nem veszett oda. Én azt hiszem, fiam és tanítványom, hogy Niszan hó huszonegyedikét kell elfogadnunk, mert a huszonegyes szám, mint a szent hármasnak önmagával való hétszeri szorzata, fontos szám. És ha meggondoljuk, milyen természetes módon élte Szetamon a mítoszt, csodálkoznunk kellene, ha nem ezen a jeles napon hajtotta volna végre nagy tettét.

Hogy a szolgáló angyalok csakugyan a helyükön voltak, s kellőképpen figyelmeztették az Örökkévalót végbeviendő nagy terveire, kitűnik a Mósze körül forgolódó asszonyok szívének tisztaságából, bátorságából, elméjük okosságából. Mert nem mondhatjuk puszta véletlennek, hogy éppen Szetamon szülte őt, mély szerelme gyümölcseként, a világ törvényeinek ellenére, s meg is tudta tartani. Az sem véletlen, hogy az egyébként nagyon ijedős Mami, Szetamon bizalmas szolgálója olyan szépen megállta a helyét. És véletlennek mondhatjuk-e, hogy a természetük szerint cserfes szolgálók ebben az esetben mélyebben hallgattak, mint a sír, s hogy az ártatlan gyermek láttán szűzi lelkükben csak rajongó csodálat, ártatlan öröm lobogott az irigység, a káröröm, a gonosz dac sárga tüze helyett? Mit mondjunk továbbá Mirjamról, aki megleste a jelenetet, s azonnal megértette, miről van szó? Hát Jozabétról, a gyermekágyból alig fölkelt fiatal anyáról, aki nyomban futott a hívásra, s odanyújtotta emlőjét az éhes gyermeknek? Aki nem hivatkozott fáradtságra, nem emlegette, hogy éppen neki is született fia, azzal kell törődnie, nem sajnálta tápláló tejét az idegentől? Sőt Él Saddáj különös ajándékának tekintette őt? Mit szóljunk a jószívű asszonyok e példátlan összeseregléséhez? Mit gondoljunk a csodáról, hogy ennyi igazi, tiszta lelkű nő találkozhatott Mósze kosárkája körül? Isteni rendelkezés nélkül nem buzgólkodtak volna az angyalok nők képében.

De lássuk, mit tudunk Amramról, az apáról meg Jozabétről, az anyáról. Mit tudunk erről a különös családról, amelynek ölében nagyra, óriásira kellett nőnie a gyermeknek.

Hagyományaink följegyzik, hogy Amram is, felesége is Lévi Házából származtak. Ez a Lévi jövevény törzstöredék volt, mint a neve is elárulja, mert Lévi, lavjú: jövevényt, csatlakozót jelent. Ma már tudjuk, hogy Lévin éppen úgy nem szabad egyetlen személyt, ősapát, pátriárkát értenünk, mint Ábrahámon, Jiszhakon vagy Jákób "fiain". Törzs volt ez is, mint a többi, mint a sémiek egyéb törzsei: Jiszmaél, Edom, Amalek s a kánaánita népek egyéb kavargó, hol ellenséges, hol testvéri társasága. Ezekből verődött össze a jákóbiták egy csoportja, töredékekből, talán itt-ott egész törzsekből, a Jákób-él tisztelői, ahogy egy fennmaradt hikszosz emlék nevezi Istenüket. Voltak köztük jelentékenyek is, mint Efráim, amelyet a maga külön harcias istene pásztorolt, s voltak olyanok, amelyeknek Gósenben való tartózkodásáról a próféták sem tudnak, így Jehuda, Simeon. Magam is említettem korábban, fiam és tanítványom, hogy Ásernek, Zabulonnak nyomát sem találjuk az egyiptomi héberek között, ugyanis Keret, Szidon "királya" hadba vonulása idején találkozik velük Palesztinában. József népét pedig, Jószifot, leverték "testvérei" csillagokkal beszőtt köpönyege, azaz a vallása miatt, eladták Jiszmaél népének rabszolgául, s az Egyiptomba hurcolta a hikszosz uralom idején. Törzse hamar elegyiptomiasodott, s csak "fiai" tértek vissza a héberek közösségébe a hikszoszok kiűzése után.

Ilyen, a jákóbitákhoz csatlakozott töredék, jövevény nép volt a Lavjú-Lévi törzs. Nem is törzs, hanem nemzetség. Neve nem istent jelöl, hanem helyzetet, viszonyt, állapotot.

E kis nemzetség, Lévi Háza, nem is nevezhette külön névvel istenét, mert az egyszerűen Él volt, nem szerepelt mellette még más, alacsonyabb rangú isten, istennő, valamely törzs, nemzetség külön istene, sem az eredeti, de már értelmét vesztett Isten deformálódott neve. Ők ugyan Él Saddájnak, a Hegy Istenének, jelképes értelemben Nagy Istennek nevezték, mert tudod, hogy saddu-szada "hegyet" jelent, azt a hegyet, ahol az Istent hajdanában, elmosódott évezredekben tisztelték. De akinek fülében Tanítóink figyelmeztetése, hogy a szavaknak, különösen a neveknek, több értelmük van, sőt igazi értelmük éppen a legmélyebb rétegben lappang, több puszta légyzümmögésnél, tudják, hogy ez a hegy azt az egyetlen, igazi, szellemi Hegyet jelenti, ahol az Isten trónol, másodsorban pedig azt a képzelt hegycsúcsot, ahová a Hold legmagasabb állása idején emelkedik. És azt is tudják, hogy Él látható képe maga a Hold, de korántsem azonos vele, csupán tükröződik benne. Mindezt jól megfontolva, mondhatjuk, hogy a léviták maroknyi nemzetsége Élt, a mennyei hegy Nagy Istenét imádta, az Ősnap "fiát" és "férjét", a világot teremtő férfias istent, akinek "fiai" a csillagok. Csakhogy bálványt nem állított neki, s magát a Holdat sem imádta, nem esett olyan zavarosságba, mint a teráhiták, akiket Ábrahám egy évezreddel előbb éppen emiatt hagyott el. A Lévi-törzset bizonyára zaklatták a többi népek szokatlan istentisztelete miatt, mert szent hegyein nem állított bálványt, nem ölt áldozatul sem embert, sem állatot, megelégedett az oltáron égő tűzzel, termények, illatszerek áldozásával... De van-e nagyobb gyönyör, fiam, mint lábbal taposni mások istenét, üldözni más istenek híveit?! Akik fegyverrel legyőzettek, rabszolgaként kerültek a győzők kezére. Akik okosan meghódoltak, bálványok előtt áldoztak ezután, s elvesztették eredeti nevüket. De akadt egy maroknyi kis töredék, éppen Él Saddáj főpapja körül, amely sem fegyver, sem hódolás által nem volt kényszeríthető a győzelmes nép isteneinek imádására. Ez a konok, hűséges kis nép bizonyára számkivetve barangolt a pusztaságban, amíg a jákóbitákhoz nem csatlakozott, fölismervén Jákób-élben, Jiszraél Istenében ugyanazt az Istent, akiért üldözést szenvedett. Így került aztán az éhség űzte jákóbitákkal Egyiptomba.

Könnyű lett volna a kedvező hikszosz-uralom idején elfelednie ősi Istenét, az Igazit, az Egyet, a Nagyot és az Urat, s a hatalom húsosfazekai mellett lezülleni akár a hikszoszok isteneihez - válogatni lehetett bennük! -, akár a többi héber törzs sokféle bálványainak imádásához, a véres áldozatokhoz, a vad táncokhoz, mámoros ünnepekhez, a kézzelfoghatóhoz, és a durvához, hiszen ezek az istenek többé-kevésbé szintén a Holdisten emlékét őrizték, mint például maga Já is, a lándzsát, bunkót forgató. Vagy imádni Asirat-Asera képében az Ősnapot, a megnevezhetetlent, akit imádni is merő káromlás. Imádhatták volna a véres Anatot vagy Antát, a térdig embervérben lubickoló, mellére vért locsoló, vállát vérrel mosó istennőt, a Hajnalcsillagot, imádhatták volna őt eredeti férfiúi alakjában is, mint Hélál ben Sahart. Imádhatták volna az ábeli szelídségű, odaadó, önfeláldozó esti Csillagot is, Sálemet, a Békét... De ők hallatlan konoksággal megmaradtak Él Saddáj mellett, akit sem a Hold képében, sem bálványokéban nem szabad imádni, csupán lélekben és igazságban. Mert ő a Világ Ura és Királya, minden, ami látható, hallható, fogható és érezhető, csupán a teremtménye, még a saját képe, a sötétség fölött lebegő Hold is.

A Lévi-törzs, éppen jövevény volta miatt, nem foglalhatta el a legelőkelőbb helyet a többi jákóbita népség között. Nem neki jutott Gósen legtermékenyebb része. Még csak Gósenben sem lakott a szó szoros értelmében. Hanem kicsiny, öt-hat vályogházból álló telepen éldegélt a Nílus mentén, közel Men-noferhez s eléggé távol a góseniektől. Csak így érthetjük meg, miért volt olyan közel a Palotához Amram házacskája is. Men-nofer alatt éldegéltek, a hegyvonulat nyugati csücskénél, amely dél felől határolja Gósent. A ma Mont Fort nevű csúcson tartották istentiszteleteiket, ünnepeiket. Az is lehetséges, hogy maguk választották ezt a helyet, miközben a többi törzs mohón osztozkodott a lapályos, vizes, csatornákkal át- meg átszőtt termékeny területen. A léviták elsősorban Istenükre gondoltak, hegyet kerestek, ahol "lakjék" közöttük, szerényen félrevonultak a tartomány peremére, jövevényekhez, csatlakozókhoz illőn.

Ebből a hajszolt kis népből származott hát Amram és felesége, Jozabét.

Hagyományaink megemlítik, hogy Amram Él "főpapja" volt s a Nagytanács tagja. Ami a főpapságot illeti: nem szabad valami előkelő, pompában élő, szolgákkal, szolgálókkal körüllebzselt hatalmas úrra gondolnod, fiam. Az akkori héber főpapok, bár tekintélyes férfiak voltak, korántsem hasonlítottak a főpap-királyokhoz vagy éppen a jeruzsálemi hatalmas Chananhoz. Nem laktak palotában, díszes kert közepén. Nem viseltek nehéz, drága ruhákat, csak akkor öltöztek ősi öltözékükbe, amikor Istenük előtt szolgáltak. Kincseik, szent edények, tálak, füstölők, lámpák, jelképes értelmű ékszerek voltak, senki sem tudta, mikor készültek, hogy hívták a remeklő mestert. Volt köztük jómódú, de a gazdagságtól tartózkodtak. Nem is főpapok voltak, hanem igazi rab kohanim, az Isten szolgáinak fejei. Éltek, mint más: földet műveltek, birkát nyírtak, szőttek, fából szerszámokat faragtak, bort szűrtek, ellenőrizték a csatornák állapotát, miközben maguk is izzadtak a vízhúzó gém súlya alatt, madarásztak, tojást szedtek, sásból szőnyeget fontak, végezték azt a munkát, amit a népük. De elsősorban tanultak. Erről már szóltam. És tanítottak. Erről nem szóltam. A hét három napján, alkonyat tájt, amikor a munka befejeződött, maguk köré gyűjtötték tíz-tíz "isten embere" kis társaságát, valamely árnyékos fa hűvösébe telepedtek, s magyarázták a tudnivalókat. A hallgatók kérdezték, ők feleltek. Juhbőrre írt időtlen régi írásokat olvastak, amelyekről vallották, hogy magának Ábrahámnak, Jiszhaknak, Jákóbnak a keze vonásai. Történeteket mondtak el, s kifejtették értelmüket. Türelmesen vitáztak egy-egy szó, kifejezés tartalma fölött, ahogy Keleten ma is szokás. A tízzel megbeszélték az ünnepek rendjét, a szolgálatot, a szertartásokat, az imádságokat és a táncokat. Ez a tíz azután ismét maga köré gyűjtött tízet a csekélyebb tudásúak közül, s egy-egy fa alá telepedve, tanított. Emezek megint a saját körükben tanítottak tízet-tízet, hogy végül is odahaza, a családban, ki-ki megtanítson mindenkit a tudományra. És papja legyen a háznak.

Nos, efféle rab kohanim, efféle főpap volt Amram is. Szegény, egyszerű ember, mint a többiek, feje a tíz tizedesnek, a maroknyi kis csoportnak. De tudta, hogy Istenről neki vannak a legtisztább fogalmai, ő ismeri a lényegét, s neki kell ezt a lényeget fönntartania, továbbadnia a világ végezetéig.

Szótlan, megfontolt, nyugodt férfiú volt, nyájas, de szigorú. Lassú mozdulatokkal végezte munkáját. Volt egy kis földje a Nílus mentén, nem nagyobb, mint a többieknek, s ugyanúgy maga vetette be Jozabét meg Mirjam segítségével, mikor az árvíz eltakarodott, mint a többi családok. Learatta, kicsépelgette maga. Gondozta a csatornákat, vigyázta a másokét. Borjat nevelt, eladta. Kecskét tartott, tejükből sajtot gyúrt a két nő. Miért részletezzem? Csendes, szorgos, de nem mohó élet volt az övék, mindenüket maguk termelték, készítették, megelégedtek azzal, amijük volt. Még egy kis szőlőt is műveltek a hegyoldalban, ahol a Léviek szőlői virultak. A bor nem vetekedett sem a libanonival, sem a szíriaival, sem a ciprusival, de vidáman itták esténként a közös serlegből, evés után.

Rabbiink szépen mondják el, hogyan szállt föl Isten Ádám, Káin, a Vízözön-nemzedék, Szodoma bűnei miatt fokról fokra a Hetedik Égbe, majd hogyan ereszkedett le a Hetedik Égből a hatodikba, az ötödikbe és így tovább, Ábrahám, Jiszhak, Jákób, Lévi, majd Kohat idejében, egészen a legalsó szféráig, s megült annak a peremén. Én azt hiszem, fiam és tanítványom, hogy Amram környezetében egészen a földre szállt, velük lakozott, társalkodott, tanácskozott, olyan szép rendben élt az egész ház, az egész Lévi-nemzetség mindenestül. Kezdve a bölcs aggokon, a tevékeny férfiakon, le a gyermekekig, végezve a szép, karcsú, délceg lányokon és jámbor asszonyokon. Sőt az állatokat se hagyjuk ki, fiam, mert ahol isteni rendben élnek az emberek, ott az állatok is boldogok. Ha még volna bátorságom hozzátenni a növényeket is - és miért ne volna? -, azt mondanám, a földek, a pálmaligetek, a szőlők is azért virultak olyan buján, mert gazdáik sohasem hullottak ki Isten közelségéből. Az édeni állapot valóban magától elkövetkezik, ha az emberek Isten kebelén élnek.

De a világ korántsem élt ám Isten kebelén. Ezt meg kellett szenvedniök nekik is. Mikor kihirdették a héberek kikiáltói, hogy minden elsőszülött fiút, aki megnyitja anyja méhét, ezután nem Istennek, hanem az egyiptomi királynak, azaz Atonnak kell szentelniök, Amram búskomorrá vált. Nem igaz ugyan, hogy a saját leendő fia sorsán aggódott, mint zavaros hagyományaink hiszik, mert neki már volt leánya, aki megnyitotta az asszony méhét, születhetett volna hát fia bízvást, nem lett volna elsőszülött. Olyan szigorúan kell értelmeznünk ezeket a törvényeket, fiam, amilyen szigorúan értelmezték ők. De sírt, sírt könyörtelenül, némán, magányosan, mert sírt az egész héber nép. Megszaggatta szakállát, nem fésülte hosszú, fekete haját ő sem, mint a többi héber férfiú a siralom e napjaiban. A Lévi-ház képviselőjeként ott ült a Nagytanácsban, a Vének között, s ő is hozzájárult az elkeseredett határozathoz: ha már a Nílusba kell fojtanunk fiainkat, odaadván őket a Nílus istenének, fojtsuk magunk a vízbe, semhogy megtagadjuk saját ősi törvényeinket.

Borzalom, siralom, gyász, keserűség volt ezután az életük. Az asszonynép hosszasan üvöltözött, mint a nőstény oroszlán, ha veszélyben a kölyke. Engesztelő áldozatok füstje kavargott az Égre egész Gósenben. Rakásra öltek bikát, kost, bakot, jerkét, bárányt, galambot. Adataink vannak szarap néven egy gyermekáldozatról, nem kétlem, hogy ezt a borzalmas áldozatot is bemutatták itt-ott, önként adva oda néhány kedveset, hogy a többit megmentsék. Alázatos imádságtól gyűlöletteli varázslatig mindent megpróbáltak, s mint hallottad, ajándékkal megrakva Jákóbjukat is elküldték tizenkét válogatott szűzzel, hogy meglágyítsa a király szívét.

Ekkor Amram, felöltve szent ruháit, magára borítva égszínkék bíborköpönyegét, amelyen háromszázhatvanöt kicsiny aranycsengettyű csilingelt, homlokára kötve a tenyérnyi széles aranylemezt, amelyen néhány rejtelmes betű ragyogott, fölékszerezve magát szent ékszereivel, ünnepélyes áldozatot mutatott be az egész nép apraja-nagyja előtt, s kihirdette, hogy mától fogva nemcsak tartózkodni fog feleségétől, hanem el is küldi, mintha sohasem ismerte volna. Könnyű neki, meddő a felesége, tíz év óta nem szült... - gondolták némelyek. Az összes felnőtt férfiak lázasan kiáltozták:

- Követjük példádat! Nem ismerünk asszonyt, inkább vesszen ki a magvunk, semhogy elsőszülötteinket idegen istennek adjuk!

És úgy is tőnek.

Több mint két esztendeig nem tekintett Amram a feleségére. Sőt hazaküldte a szüleihez. Pedig ölelhette volna bátran, tíz év óta nem volt gyermeke! Amram tettének híre terjedt mind az egész Gósenben, s a férfiak tömegesen követték példáját. Hogy milyen nehéz volt helytállniok elhatározásukban, gondolhatjuk a héber nők szépségének, tüzességének ismeretében. A férfinép indulatos, gyűlölködő, verekedő-fenekedő, az asszonynép fásult, lusta, perlekedő lett. Az egész héberség beteg.

Jozabét megcsókolta férjét, leányát, összeszedte cókmókját, s alázatosan lehajtva fejét hazament. Ugyanúgy ment haza sok más héber asszony is. Ez volt a Vének s az Isten akarata. Inkább sohase öleljenek férfiút, mintsem magzatukat Atonnak adják, a Nílusba fojtsák. Nem volt Gósenben vidám lagzi, elhallgattak a sípok, dobok és citerák, nem gyűjtöttek bort, hogy a leányok eljegyzésén megigyák. Jaj, nem éldelegtek ifjú szerelmesek a pálmák hűvösében alkonyatkor, s elfordították arcukat, hogy ne lássák szerelmesük vágytól hevült képét. Akik mégsem tudtak uralkodni magukon, kétségbeesve, fogcsikorgatva ölelkeztek, remegve a gondolattól, hogy nem leányt, hanem fiút fogan a szűz, akinek méhéről a pecsétet letépték.

Amram szótlanul végezte munkáját leánya, Mirjam társaságában. A gyermek tízéves volt, de erős, fejlett, mozgékony. Szép, sudár termetű, mint az anyja, de a szeme nagyobb és sötétebb. Majdnem olyan szép volt, hogy kiválaszthatták volna a tizenkét szűz közé, akiket Thébába küldtek. De a Vének, gondosan latolgatván s mindenfelől jól megforgatván a leányka kellemeit, úgy vélték, a bokája egy kissé vaskos, márpedig az egyiptomiak különösen kényesek a karcsú bokára, mert első pillantásuk a nő lábára esik, csak azután halad fölfelé a combokra, a csípőre, a derékra, kebelre, végül az arcra. Romlottságuk jele ez, azonban így van. Ha sikerre akarnak számítani, vigyázniok kell a bokára. Továbbá az emlőcskéjét sem lehetett félmarokkal letakarni. Héber férfiú csak örül ennek, azonban az egyiptomi a kicsiny mellet kedveli, mert romlottságában nem gondol a gyermekek szoptatására. Így hát Mirjam kimaradt a tizenkettőből. És otthon dolgozott az apjánál.

Följegyezték tanítóink, hogy Mirjam megáldatott - vagy megveretett - a bölcsesség s a látás képességével. Amram ugyan arra vélte leánya gyakran révedező természetét, magányos őgyelgéseit, szinte önkívületi állapotait, hogy bánkódik az anyja után, csak nem mer róla beszélni. Hát persze, bánkódott is, de mégsem az volt különös viselkedésének oka.

Egy este, mikor Mirjam asztalra készítette az ennivalót meg a borral telt serleget s a mécseseket, Amram pedig megmosakodva az öntözőcsatorna vizében, éppen fejére borította kendőjét, hogy a Kiddust elmondja, a leány megállt előtte, rávetette nagy, sötét szemét, s nyomatékosan így szólt:

- Meddig tartóztatod még meg magadat anyámtól? Meddig lesz még üres a ház, meddig eszünk ketten, iszunk csak ketten a pohárból? És meddig takarják még be a héber férfiak az élet forrását?

Amram megütközve nézte a leányt. Ő pedig bátran folytatta:

- Kegyetlenebb vagy te a királynál! Mert a király törvénye csak az elsőszülötteket sújtja, te azonban, s akik téged követnek, a fiúkat is, a lányokat is sújtod. Válogatás nélkül valamennyit, akik nem születnek erre a világra. Él Saddáj embere vagy te? Nem, rosszabb vagy, mint az idegen király!

- Mióta mer a leány... - kezdte Amram, s fölhúzta sűrű szemöldökét a homlokára. De hirtelen észbe kapott. Leánya nyugodtan, mozdulatlanul nézett reá, szeme égett, mint az eleven szén. Amram meghökkent. Gondolkodóba esett.

Így ült néhány percig az asztalnál, elfelejtette meggyújtani a mécseseket, megtörni a kenyeret. Olykor firtató-csodálkozó pillantást vetett Mirjamra. És csodálkozott a lányán, mert moccanás nélkül állott előtte, még a szempillája sem rezzent. Úgy nézte az apját, mint egy másvilági szempár.

Amram fölkelt, marokra fogta dús szakállát, járt néhány lépést a szobában. Mirjam nem mozdult. Csak a szemével követte apját.

Végre az apa megállt előtte, szétvetette mezítelen lábát, jól megnézte a leányt még egyszer, ezután a szeme sarkából egy pillantást vetett az ágyra, az asztalra, s néhány halk szót dünnyögött, aminek értelmét Mirjam nem tudta. Lehetett átok is, fohászkodás is, áldás is.

- Jól teszik az apák, ha tanulnak a gyermeküktől - mondta most már hangosan, érthetően Amram. - A te szádból az Úr szól, Mirjam, és szavaid nem puszta légyzümmögés a fülemnek.

Egy pillanatig sem habozott. Mert miről tudjuk, fiam és tanítványom, hogy Isten közöttünk tartózkodik? Arról, hogy nyomban észrevesszük, ha nincs közöttünk. Amram megértette, hogy Isten nem volt vele, mikor az áldozatot bemutatta, elhatározását kihirdette. Elhatározása istentelen volt. S ez nyomban világossá lett számára, amint a leányka, Isten szavát mondva, vagyis az Igazságét, megszólalt. Nagyobb bűn volt elfojtani az élet forrását, a szerelmet, mint odaadni az elsőszülöttet Atonnak.

Amram tehát egy pillanatig sem habozott, hanem ledobta kendőit, s bár a Béke csillaga már fönn ragyogott az Égen, elhalasztotta a Kiddust. Ehelyett határozott lépésekkel kiment a házból, eloldozta csónakját, a folyóra lökte, belehágott, megragadta az evezőt. Elindult Jozabétért.

Mirjam pedig kifutott utána, leült a homokra s énekelt.

Már jócskán besötétedett, mikor fülét megütötte a víz csobogása. A csónak hirtelen előbukkant a homályból. Ketten ültek benne.

Nem kívánom ecsetelni ennek az estének a szépségét. Nem akarom jellemezni a gyöngéd, de erős mozdulatot, amivel a férfi partra segítette az asszonyt, amivel az asszony, a férfi vállát átkarolva, partra lépett. Azokat a táncos mozdulatokat sem tudnám ábrázolni, amikkel Mirjam fölugrott a földről, s anyja-apja elé futott, mint egy szarvasünő. Így futottak az első emberek, akik még szinte szemtől szembe látták Istent az Éden bezárt kapuja mögött, amint reájuk néz, és szomorúan mosolyog.

Röviden szólva: Amram, Jozabét meg Mirjam hármasban hallgatták a Kiddust, gyönyörködtek az apa érces, meleg hangjában, kiterjesztett barna kezében, boldog arcvonásaiban. Hárman ették a megtört kenyeret, a sajtot, itták a közös serlegből a bort. És noha ez a bor nem mérkőzhetett sem színével, sem ízével, sem illatával a libanoni, a szíriai vagy a ciprusi bornak, zamatosabb volt azoknál, mámora pedig elbűvölőbb. A három szempár úgy ragyogott, mint a hat kis agyagmécses, a hetedik mécses pedig, mint a nyitott házajtón bevillogó Béke csillaga.

Amram még akkor este bement feleségéhez, Jozabéthez, s nála maradt hajnalig. Mirjam imádkozott, s édesen aludt. Reggel az apa, miután megették sózott kenyerüket, ittak rá egy-egy bögre frissen fejt tejet, marokra fogta szakállát, s így szólt:

- Ez a leány, Mirjam, mától fogva csak fehér ruhában járhat. Szőj neki új ruhákat, Jozabét. Mert őbenne a Bölcsesség és az Igazság szelleme lakik.

Ezután a hegyre ment, megfúvatta a kagylóhéj-kürtöket, az Úr ősi szent kürtjeit, összehívatta az egész népet. Főpapi díszbe öltözött, fölszította az oltár tüzét, a tüzet, amit az Égből lehulló láng gyújtott meg először, s azóta sem aludt ki soha. Áldozatot mutatott be, szebben énekelve a szertartásos imádságokat, mint bármikor. De csodák csodája, nem bűnbánó, nem engesztelő, nem könyörgő, hanem éppenséggel hálaadó imádságok voltak. Papjai pedig elrendelték, hogy énekeljenek és táncoljanak mindnyájan, mert ez a hálaadás napja.

Énekeltek, sípoltak, doboltak és táncoltak tehát, eleinte félénken, vonakodva, majd egyre bátrabban és boldogabban. Ujjongott, keringett, kacagott, dalolt, zenélt az egész nép. A bánat szörnyű súlya alól fölszabadult emberek sírtak örömükben.

Végezetül Amram kihirdette, hogy tegnap elment a feleségéért, hazavitte, fölkereste éjszaka... és föl fogja keresni ezután is. Mert az Úr megvilágosította elméjét egy gyermek szava által, e gyermek pedig a saját leánya, Mirjam. Mit mond az Úr? Ezt mondja:

- Ne légy kegyetlenebb a királynál! A király csak elsőszülött fiaidat követeli, de te minden fiút és minden leányt, akik meg sem születtek. Ne takard be az élet forrását. Ne fojtsd meg a szerelmet! Én adom fiaidat és leányaidat, én ismerem, mielőtt anyjuk méhébe fogadná őket, én tudom, kit mire szánok! Fogadjátok el, én adom. Akinek Atoné kell lennie, legyen Atoné. Aki a Jeoré, legyen a Jeoré. Mert valamennyien az enyémek azok is, akiket Atonnak, azok is, akiket a Jeornak s azok is, akiket nekem adtok. Enyémek a meggyilkoltak, enyémek a gyilkosok. Mindnyájan az enyémek vagytok, a magamét adom nektek. Fogadjátok el őket, ahogy adom. Én vagyok az Úr.

A nép elámult e szavak hallatára. Nem akart hinni a fülének. Két esztendővel ezelőtt ugyanez a főpap, ugyanez az Amram, ugyanitt, ugyanígy ünnepélyes áldozat s imádságok után, éppen az ellenkezőjét mondta annak, amit ma mond. Az ellenkezőjét cselekedte annak, amit ma cselekszik. Mi ez? Melyik szavának higgyünk? Nem az Úr nevében beszélt akkor is, mint most? Beszélhet az Úr egyszer így, másszor úgy, akarhat egyszerre kétfélét? Vita támadt, a férfiak hevesen lármáztak. Hát persze hogy beszélhet kétféleképpen az Úr! Persze, hogy akarhat kétfélét! Nem változik-e a világ pillanatról pillanatra? Nem lehet ma jó, ami tegnap rossz volt és fordítva? És nincs-e az emberi szavaknak egyszerre nem is két, hanem három értelmük? Nem áldás-e az átok, nem átok-e az áldás? Nem merő sötétség-e az Úr fénye az emberi szemnek, nem világosság-e ez, ami az Úrnak sötétség? Nincs-e bonyolult kettősség mindenben, s a kettősségben is nincs-e még bonyolultabb kettősség? Nem ez a kettősség-e az igazi, az egyetlen bűn? És végezetül: nem egy-e a kettősség a Végső Egyben?

Így vitáztak a férfiak, boncolgatva és hasogatva Amram szavait is, egymáséit is. Így vitáztak hevesen, kiabálva, töprengve, hadonászva, szakállukat babrálva, tépve, rázva, kinek milyen volt a természete. Az oltáron pedig magasra gomolygott a füst, szétterült a sötétkék alkonyati égen, fűszeres fa édes illata s tömjénszag lebegett a Hegy fölött. A nép, az ifjak mámoros serege énekelt, dobolt, zenélt és táncolt. Hatalmas körfüzért formálva kecsesen forogtak a táncosok, mint az égbolt csillagai, egy-egy dobbanással szétváltak, egymás körül keringtek, kezükkel integettek, egymás derekát ölelték. Koszorú virított a fejükön, ékszerek csilingeltek fülükben, csuklójukon, bokájukon. Repültek a bő ruhák, pihegtek a keblek, mámorosan megnyíltak a nedves ajkak, tüzeltek az egymásba kapcsolódó sötét szempárok. Táncoltak a legények, táncoltak a családapák. Táncoltak a leányok, táncoltak az anyák. Tipegve, kényesen, finoman táncoltak a lengő szakállú öregek s a ráncos anyókák. Sikongva táncoltak a gyermekek. A fűben mászkáló kisdedek ujjongva ütögették össze kezecskéjüket a zene, a dal, a tánc ütemére. Egy-egy anya kiugrott a füzérből, odafutott, kiemelte gömbölyű emlőjét, s megszoptatta őket. Aztán megcsókolta, s visszafutott a táncba. A főpap nem táncolt, mozdulatlanul állt a körben, mint a csillagok között a Nap. Arca sugárzott. Még két éve komor volt, mint egy bűnösé.

Ott ünnepelt a boldogok között a legboldogabb: Jozabét is. Ott táncolt tetőtől talpig tiszta fehérben Mirjam. Láthatta mindenki: fehérben volt, mint akiket meg szokott lepni a bölcsesség s a látomás szelleme. Lehetett-e vitázni, mikor Mirjamot látták? Nem a főpap leánya volt-e? Nem, nem, minden kétely eloszlott, hiszen Amram kijelentette, hogy egy gyermek szava mondta meg neki az igazságot. A gyermek itt volt. Tiszta fehérben, fején virágkoszorú.

Ettől fogva a héber férfiak nem tartóztatták meg többé magukat a héber nőktől. A ligetek, a csatornapartok, a dombhajlatok lankái, a szőlők sötétzöld csalitjai ismét vendégül látták az andalgó, csókolódzó szerelmeseket, messze-messze visszhangozták boldog dalaikat. Nemcsak a kis Lévi-ház vidékein, hanem szerte egész Gósenben. Az asszonyok szültek, elsőszülött fiukat Atonnak adták, szavuk jelképes járása szerint "a Nílusba dobták", megsiratták, meggyászolták, de ölelkeztek megint, s másikat szültek. Igyekeztek elrejteni elsőszülött fiaikat a kormányzó kopói elől. Voltak, akik megmakacsolták magukat, s vízbe dobták gyermeküket. És voltak, akik továbbra is megtartóztatták magukat az asszonytól. A héber nép viselkedése nem volt egységes.

De Amram s a Lévi-ház életébe békesség költözött. Nemhiába mondják Tanítóink, hogy "az egyetlen törzs, amely megőrizte szívében Jiszraél reménységeit, Lévi volt". És azt sem mondják hiába, hogy "Az igazak között is igaz volt Amram, Jozabét férje, Aharon és Mirjam atyja, s Amram igazságára épült a világ."

Ebbe a családba, ebbe a törzsbe, ebbe a világba került Mósze.

Figyeld csak, fiam és tanítványom, hányféle illat szálldos a levegőben ezen a hajnalon. A virágzó szőlő könnyű illata, a jázminbokrok fehér csillagainak zamata, a piros meg halványsárga rózsák dús illatának lehelete, a környező falvak tornyáig látszó lankák s szántóföldek búzavetésének lebegő virágpora - s mindenek fölött az olajfáé, amely alatt ülünk. A tó felől bizsergető vízpárát hoz a déli szél, a part vadvirágok szagával terhesül. És nézd, milyen kék a kora reggeli Ég, egyetlen felhő sem vet rá foltot. Nézd a fákat, hogy fürödnek a Nap aranyfényében. Hallgasd a rigók füttyét, van köztük egy, amely mintha szüntelenül számon kérné a világtól: "Hol a Biblia? Hol a Biblia?" Legyen ez a fuvolázó kiáltás intő szó nekünk is, fiam.

Szánkban van még a friss tej íze és a jó álom íze is, szívünkben békesség lakik, meg az Igazság keresésének gyönyöre. Folytassuk hát az események nyomon követését.

Láttuk, hogyan fogadta a világ Mósze megérkezését. Lássuk most, hogyan fogadta a királyi Anya s Amenhotep fiáét.

Bár Tiy nem először szült életében, s minden szülését nagy várakozás előzte meg országszerte, ezúttal az izgalom, az aggódás, a türelmetlen várakozás sokkal nagyobb volt, mint bármikor. A Fehér Ház csillagtudósai éjjel-nappal számításokba merültek, mikor kell megszületnie a Sólyomnak. Hízelgő véleményeikkel s jóslataikkal izgalomba ejtették nemcsak magát a Fehér Házat, hanem az egész Birodalmat. Biztos számításaik szerint egy sohasem volt, páratlan, a világ sorsát eldöntő nagy férfiúnak kellett születnie, valóságos Isten fiának, olyan egyéniségnek, aki örökre egyesíteni fogja a szétdarabolt, összezavarodott, szinte reménytelen különbözőségbe hullott emberiséget. Olyannak, aki végleg uralomra juttatja az Igazság napfényét az egész világon. Olyannak, aki megszüntet minden ellentétet, harcot, torzsalkodást, irigységet, fenekedést az emberek között, varázsigéivel, tetteivel, hatalmas szívének, elméjének, akaratának, jóságának tüzében összeolvasztja Egyiptomot Ázsiával, a foinikokat a szíriaiakkal, a hébereket az arabokkal, a núbiaiakat a szudániakkal, a krétaiakat a foinikokkal, a lebukat az egyiptomiakkal, Ámun egyházát Aton egyházával, a parasztokat az adóbehajtókkal, a kormányzókat egymással, a rabszolgákat gazdáikkal, a szegényeket a gazdagokkal, a férfiakat a nőkkel... Mindenki a maga reményeinek, vágyainak, érdekeinek, álmainak teljesülését várta, olyan hajnalhasadást, amilyen még sohasem volt.

Hatalmas áldozatok füstje szállt az Ég felé minden templomban. Énekkarok zengtek, zenekarok pengtek, lobogók lobogtak, adományok és alapítványok áramlottak az egyházi kincstárakba, imádságokat rebegtek a felláhok a földjükön, miközben a vízemelő gépek ostorfáját húzták, varázsigéket motyogtak a nők, varázsműveleteket végeztek éjjel és nappal, senkinek sem volt sürgősebb dolga, mint latolgatni, melyek a kedvező napok, s melyek a kedvezőtlenek, mit mutat a füst iránya, a madarak repülése és kiáltása, mit lehet kiolvasni a jelek tébolyító sokaságából. Néztek olajat, kristályt, állati beleket, májat. "Hiteles" horoszkópok kerengtek a Birodalomban a Fráttól Lebuig és Kusig, persze, csak a műveltek körében, de azért az aspektusok és konstellációk "megbízható" magyarázatai leszivárogtak a legalacsonyabb társadalmi rétegekbe is. Még a börtönökbe is behatoltak, ahol rettegve várták büntetésüket a rablók, gyilkosok, királygyalázók, istenkáromlók, tolvajok. Az igazi horoszkópok csak a legbeavatottabb férfiak kezében fordulhattak meg, csupán ők ismerhették azok valódi megfejtését, de még az sem volt bizonyos, hogy ők az igazat mondták-e. Mert Ámun főpapja másféle horoszkópot kapott a tudósoktól, mint Aton főpapja, mindegyik a maga érdekében magyarázta, magyaráztatta a jeleket... Hogy pedig mit jelentettek a királynak, azt senki sem tudta.

De hát akármi volt az igazi, a valóban hiteles horoszkóp, tény, hogy a várva várt Sólyom nem kilenc, hanem hét hónapra született. Ezt lehetett különös szerencsének is magyarázni, lévén a hetes szám, mint a világ összes folyamatainak kulcsa, szent. Régi tapasztalatok tanúsították, hogy a hét hónapra született egyének különös lelki képességgel léptek a világra. De a kilences szám mellett is sok súlyos érv szólt, lévén a szent Hármasnak, a legfőbb Szellemiség hármas aspektusának önmagával való szorzata. És emellett az élettani törvények is a Kilencest igazolják.

A Hetesnek mámorosan örvendett nemcsak a Fehér Ház, hanem az egész Birodalom. Rendkívüli gyermek! Igazi Istenember, már a születésével is tanúsítja isteni voltát. Közönséges halandók, de még a királyok is kilenc hónapra születnek, ő a királyok között is Király. Óriási ünneplés lángolt végig Egyiptomon. Istentiszteletek, áldozatok, szemkápráztató tömegtáncok, elbűvölő zene, csattogó zászlók az égbe nyúló templom-pilonokon. Théba egész népe az utcákon, tereken kavargott. Táncolt, ujjongott, tapsolt. Gyalogszékeikben fontoskodó képpel ülő méltóságok alig tudtak áttörtetni a tolongó népen, mindenki úgy bámulta őket, mintha ők szülték volna a megváltó királyfit. A munka abbamaradt. Tétlenül pihentek a hajók a partokon, a kapitányok a kocsmákban ittak, verekedtek, táncosnőknek tették a szépet. Henyéltek a rabszolgák, már akiknek nem kellett fontos ügyekben lótó-futó gazdáikkal ügetniök a gyalogszékek rúdja alatt. Meggazdagodtak a koldusok, mindenki adományt szórt. Ezer meg ezer boroskorsó szájáról törték le a pecsétet, a sok sörrel öntözni lehetett volna. Rengeteg szarvasmarhát, juhot vágtak, a sült liba illatától szinte elkábult Egyiptom. A kavargás, ünneplés éjszaka sem lankadt, sőt tán fokozódott. Akkora volt a zenebona, hogy úgysem lehetett volna aludni. Új ruhák, új ékszerek, új parókák tették még szebbé az észbontó nőket. Általános bűnbocsánatban részesültek a börtönök lakói, hogy nyomban kocsmába siessenek, leigyák magukat, összeverekedjenek a nőkön, mellékutcákban rabolják össze a költségeket, örömittas ünneplőket üssenek agyon, s megint a rendőrség kezére, majd a börtönbe kerüljenek.

Kisebb-nagyobb mértékben ugyanezek történtek a többi városban is. Még a kicsiny, szegény falvak sem akartak kimaradni az ünneplésből, összegyűlt a nép a községháza előtt, ünnepelte a kiszabaduló rabokat, énekelt, táncolt, libát evett, sört ivott, kihúzta hivatalából az írnokot, az adóvégrehajtót, a bírót, s megtanította őket könyörögni annyi parancsolgatás után.

A Palotában orvosok serege állta körül a királyi Anyát, és segédkezett a szülésnél. Félmeztelen s meztelen szolgálók, bábák, ápolónők futkostak a folyosókon, rohangáltak a lépcsőkön, mintha mindegyiküktől a Birodalom sorsa függött volna. Topogtak őrhelyükön az őrök, tisztjeiket mohón sürgették, mi újság. Fejükben országos mulatság terveit forgatták, csak szabaduljanak a szolgálatból. Rendőrparancsnokok loholtak a Palotába fontoskodó képpel jelentést tenni, parancsokat venni. Még a kapuban lebzselő oroszlánok is izgatottan bőgtek, csapdosták farkukkal az oldalukat.

A király elnyűve ült egy teraszon, fejét vizes kendővel hűsítette, tenyerével szorongatta fájó homlokát, behunyta fáradt szemét. Szíve szabálytalanul zakatolt, füle zúgott, mint a vízesés. Legöregebb orvosa, egy hasas, izzadó férfiú állt mellette. Csaknem összeroskadt az ácsorgásban, de a király nem adott engedélyt a leülésre. Percenként futott valaki a jelentéssel, hogyan érzi magát a királyi Anya, szerencsésen folyik-e a szülés, mikorra várható a gyermek. Ilyenkor fölkapta nehéz fejét, s újra meg újra megtudakolta, nem feledkeztek-e meg valami hathatós varázslatról: füstölésről, talizmánok és amulettek használatáról, mágikus erejű ételek etetéséről, italok itatásáról, hathatós igék pontos elmondásáról... Aztán visszasüllyedt izgatott tétlenségébe, fejfájásába, káprázataiba. Az orvos pedig megmártotta egy alabástrommedencében a borogatóruhákat, s olyan gonddal helyezte a király fejére, mintha élet-halál fordulna meg a mozdulatán.

Megálltak az állam kerekei, egyébként is Huya, a királyi Anya udvarmestere intézett mindent már hónapok óta.

A Sólyom abban a pillanatban született meg, amikor a Nap vörös korongja elérte a látóhatár peremét. Akkor nyöszörgött először, amikor az Esti Csillag zöldes fénye fölragyogott a homályosuló Égen. A királyné fürdőinek felügyelője azonnal rohant a király lakosztályába a hírrel, térdig hajolt, mindkét karját kitárta, s ünnepélyesen jelentette:

- A Sólyom leszállt a Fészekbe, isteni király!

Amenhotep fölemelkedett kényelmes székében, ledobta a vizes kendőket, sovány arca kipirult az örömhírtől. Már a következő pillanatban a teraszra sereglettek a Palota összes előkelői: a király udvarmestere, a Palota őrségének főparancsnoka, a hadsereg főparancsnoka, a hajóhad főparancsnoka, a királyné udvarmestere, a Palota tisztviselőinek felügyelője, a királyi szandálok felügyelője... a királyi illatszerek felügyelője, a királyi parókák felügyelője... rengeteg felügyelő és főparancsnok. Méltóságos, de némileg rokoni léptekkel közeledett Eye, a Nap Árnyéka templom főpapja, mögötte Meryre, Anu Naptemplomának fiatal főpapja... És Khon isteni főpapja Men-noferből meg más istenek főpapjai... Mahu, a rendőrfőnök... Majd a Palotában tartózkodó idegen követek talpig díszben... Jethro, a mitanni király állandó követe, Reguél főpapja, Hiob, Uz és Uziél főpapja, Baálám, akit méltósága nevével emlegettek csupán, s Edom prófétája volt. Jöttek már a vazallus országok képviselői is: Szíriáé, a foinik városoké, a kánaáni városfejedelmeké, az araboké, az amalekitáké... Mind igyekezett egyszerre lázasan buzgó s rendíthetetlenül méltóságos lenni. Széles karéjban sereglettek a király elé, földig hajoltak, karjukat kitárták. Pentu, a Palota szertartásmestere, kissé félrébb állt, nyájas, de könyörtelen pillantással ügyelt, hogy ki-ki az őt megillető helyen álljon. Napok óta dolgozott ennek az ünnepi pillanatnak a megrendezésén, s most figyelte, ki sértődött meg halálosan a számára kijelölt hely miatt.

Pedig ez csak olyan bizalmas örömnyilvánítás volt, az igazi nagy fogadás majd a trónteremben fog lefolyni. De azért a külföld képviselői már ott szorongatták kezükben a királyuktól kapott szerencsekívánatok papírtekercseit és égetett agyagtábláit. Hódolattal nyújtották át az ékesen megfogalmazott ékírásos szövegeket. Bizonyára jó előre elkészítették, mégpedig két alakban: egyben fiú s egyben leány születése alkalmára. Minden üdvözlő levélben ott sorakoztak a szívbéli ajándékok listái, ezeket szintén hosszas tárgyalások, latolgatások előzték meg.

A király boldog volt. Kegyesen megengedte, hogy valamennyien fölegyenesedjenek, megköszönte a jókívánságokat, elvette, s Pentunak adta az írásokat.

Hanem milyen volt a Sólyom?

Noha minden pontosan akkor és úgy folyt le, ahogy a csillagtudósok kiszámították, a gyermek éppenséggel nem hasonlított sólyomhoz. Ványadt, könnyű, ráncos kis állatka volt, alig tudott nyöszörögni a gyengeségtől. Az orvosok, köztük Szinuhe, a királyi Anya bizalmasa, minden tudományukat összeszedték, hogy életben maradjon. Minduntalan a sarokba vonultak tanácskozni, állukat két ujjuk közé fogták, bal karjukat vállkendőjük alatt a hátuk mögé dugták, ügyeltek minden mozdulatra, arcvonásukra, pillantásukra, ahogy ilyen alkalommal, ilyen helyen illik. Csupán Szinuhe viselkedett botrányosan. Arca egy csöpp lelkesedést sem mutatott, mikor a csecsemőre nézett, sőt inkább mintha arra gondolt volna: megint egy gyógyíthatatlan ember. A többiek úgy tettek, mintha ilyen, sólyomhoz hasonlóan erős, eleven csecsemőt még sohasem láttak volna. Különösen a koponyáját csudálták nagy cuppogások között. Lehetett is, mert az újszülött koponyája szokatlanul nagy, főképpen hátul igen öblös volt. Hirdette, milyen hatalmas lélek, mekkora tüzes szellem lakozik benne.

Mindenféle nagyerejű füvekből kevertek fürdőt a gyermeknek, óvatosan fürdették, mint egy tojást, gyöngéden bepólyázták a Palotában található legpuhább patyolatba, melegített vánkosok közé helyezték, a vánkosokat sűrűn váltogatták. Eközben két másik orvos a királyi Anyát látta el. Mikor aztán az anyát és gyermekét szerencsésen áttelepítették az agyagpadlójú földszinti szülőszobából lakosztálya szobájába, meg kellett kísérelni a gyermek szoptatását. Ez azonban nem volt könnyű, az orvosok megizzadtak aggodalmukban. A gyermek nem tudott szopni. Nem akart, mondták az orvosok tapintatosan, mintha annyira feszült volna az isteni életerő a gyermekben, hogy tejre szüksége sem lett volna. Tiy hasztalanul noszogatta a gyámoltalan kisbabát, hiába erőltette bágyadt ajkai közé csecsét... a gyermek nem szopott.

Az orvosok ekkor már egy másik szobába vonultak tanácskozni, mert bár mindent előre láttak, s így volt rendjén, ahogy a kis Sólyom viselkedett, a horoszkópokat össze kellett egyeztetniök, hogy az egyetlen helyes módszert alkalmazhassák. Hamarosan megfeledkeztek az udvariasság törvényeiről, s egymást kegyelmes uramnak, méltóságodnak, csodálatos tudósnak szólítgatva gorombaságokat kiabáltak... Az idősebbek általában olyan csodafüvekkel készült főzettel akarták itatni a csecsemőt, amik belülről, a gyomor s a bélcsatorna útján erősítik, tisztítják, gazdagítják a vért, s ennek következtében az egész testi állapot gyors fejlődésnek indul. De még ők sem értettek egyet az alkalmazandó füvekben. Két fiatalabb orvos - egyikük Szinuhe volt - fürdőket javasolt, a teákat elvetette, s kitartott az anyatej erőltetése mellett. Hosszú vitatkozás után Szinuhe véleménye győzött. Ugyan mind a négy másik orvos mereven szembefordult vele, de egyszer csak észbe kaptak: nem tanácsos a királyi Anya bizalmasával ellenkezniök. Még valamennyiöknek kitöri a nyakát. Szinuhe viselkedése is óvatosságra intette őket. A hanyagul öltözött fiatalember kijelentette, hogy az új halálraítéltet, aki ott bágyadozik anyja mellett, úgysem lehet meggyógyítani, de hát mindnyájan halálos betegséggel születünk, csupán arról van szó, hogy a halált hosszabb-rövidebb időre elodázzuk. Ha a királyi orvosok kollégiumának úgy tetszik, hogy az elodázást megrövidítse, ám tessék, vállalják érte a felelősséget. Ő diólevél-főzetből készült fürdőket javasol, a szoptatás folytonos megkísérlését, attól pedig nem fél, hogy a gyermek éhen fog halni.

Hát csak haljon meg Szinuhe szabályai s ne az ő módszereik szerint, gondolták az orvosok. Bevonultak tehát a királyné szobájába, s egyhangúlag elrendelték, hogy diólevélből készítsenek főzetet, abban fürdessék a Sólymot, őisteni Anyasága pedig gyakran kísérletezzék a szoptatással.

- De ha a szopás elmaradása miatt elapad a teje? - kérdezte egy bábaasszony.

- Akkor keresek egy bő tejű fiatal anyát, aki szoptassa - felelte Szinuhe. - Van a külvárosban elég!

Amint látod, fiam és tanítványom, minden a maga módján történt.

A Fiú születését azonban nem fogadták olyan egyöntetű ujjongással, ahogy az országos ünneplés mutatta. Rejtelmes úton híre futott, hogy a kis Sólyom idétlen. Talán meg sem éri születésének egyhónapos fordulóját. Ennek Ámun egyháza igen örült, de Anu egyháza aggodalomba esett. Azok a körök, amelyek az egységes Birodalomért s a Birodalom egyetlen, mindenütt érvényes Istenéért rajongtak, szorongva lesték a királyfi állapotáról szóló híreket. Azok meg, akik gyűlölettel gondoltak Egyiptomra, az egyházi hatalomra, s tűrhetetlennek találták vazallusi helyzetüket, mohón várták a gyermek halálhírét...

Haj, az ő isteneik és istennőik nem hagyják cserben népüket! Bosszút állanak Egyiptomon! Eltakarítják az útból a fenyegető új istent! Győzni fog Baál Hadad, Baál Aleyan, Baál Mot, győzni fog Él, győzni fog Asirat, Moloch, Adón, Attisz... a Sólyom meghal, fia, az újszülött Sólyom szintén, azután zűrzavar következik, a kormányzók megkezdik a harcot egymás ellen, kerület kerülettel viaskodik...

Ám a vad remények lassanként lelohadtak. Vagy teljesedésük ideje távolodott. Mert Negyedik Amenhotep, a Sólyom a Fészekben, buzgó fürdetések folytán erőre kapott, megtanult szopni is. Ráncos teste kigömbölyödött. Sokat sírt ugyan, kivörösödve, ordítva, ökölbe szorított kézzel hadonászva sírt, rikácsolt órákig, főképpen éjjel. De ez is természetes volt: részint mondani akart valamit, s a nyelv nem állván még rendelkezésére, dühödten viaskodott mondanivalóival, részint a gonosz lelkek ármányait győzte le nagy erőfeszítéssel. Aki arra hívatott, hogy véglegesen egyesítse az emberiséget, nem alhat szünet nélkül már a pólyában sem. Romboló erőkkel veszi föl a harcot, s mire tipegni, beszélni kezd, föladata lényegét már el is végezte. Aztán rohamos fejlődésnek indul, magasra nő, mint a pálma, izmai megacélozódnak, elméje kitárul, természetes módon ragad meg minden tennivalót, tanulnia is alig kell.

Aton papjai most már erősen bizakodtak. Ámun papjai várakozó állást foglaltak el. Az előbbiek mérhetetlen tudásukra támaszkodtak, az utóbbiak közvetlen tapasztalataikra. Aton papjai tudták, hogy korforduló előtt áll a világ, döntő eseményeknek kell következniök döntő egyéniségek munkája nyomán. Optimisták voltak: hitték, hogy néhány kiválasztott az Istenhez tudja vezetni a világot. Ezt a döntő egyéniséget a Fiúban látták. Ámun papjai meg úgy gondolkodtak, hogy a trón várományosa gyenge, idétlen, szánalmas gyermek, eltengődik egy ideig az orvosok kezei között, de előbb-utóbb visszaszáll a Napba, ahonnét jött. Várjunk tehát türelmesen, attól pedig ne féljünk, hogy a gyámoltalan kis király fölforgatja az isteni Rendet, aminek Egyiptom a nagyságát köszönhette évezredek óta máig. Ők pesszimisták voltak: azt hitték, az egyház nélkül senki sem juthat el Istenhez.

Csak annyit mondjunk még, hogy a király, a gyámoltalan Nebmaare fia születése után új életre pendült. Kínzó fejfájásai csökkentek, jobban tudott aludni, étvágya megjavult. Ismét visszanyerte mozdulatainak határozottságát. Kedve támadt az államügyekhez is, tanácskozott, leveleket diktált, követségeket fogadott, terveket vitatott meg. Valóban Hor szolgája akart lenni, ahogy ifjú korában tanulta s elképzelte. Hozzájárult ehhez a királyi Anya visszavonulása is. A Sólyom a Fészekben teljesen lekötötte figyelmét. Akármit mondhattak a tudósok, aggódott a fiáért. Óvta, vigyázta, gondozta, éjjel-nappal vele, csak vele törődött. Órákig el tudta nézegetni a gyenge gyermek arcát, s elgondolkozott, milyen óriási súlyt kell majd hordoznia, ha atyja visszatér Amentibe Usziréhez. Hány évnek kell addig eltelnie, amíg a világ sorsát bátran a kezébe veheti! S ezekben az években neki, az Anyának kell helytállnia.

Anyai s királynői felelősségének tudatában még szorosabbra fűzte szerelmi kapcsolatát Eyével. Másra nem támaszkodhat. Eye az egyetlen Ámun-főpap, aki megértette, hogy egy istennek, Atonnak kell uralkodnia az egész Birodalomban, s hogy bár Ámun hatalmas isten, a világ fenntartója és kormányzója, akit imádni kell, ha azt akarjuk, hogy evilági dolgaink rendben haladjanak, de van egy még nagyobb, egy végleges, egy megfoghatatlan Isten, akinek Ámun is csupán teremtménye. Eye okos ember, csodálatosan érti, hogyan kell békés egyensúlyban tartania Ámun egyházát Atonéval. Ez a legnagyobb érdeme. Hogyan csinálja, hogyan sem, hogy Ámun papjai nem gyűlölik? Hanem ellenkezőleg, tisztelik, tanácsára hallgatnak, rendelkezéseit habozás nélkül végrehajtják? Ez az ő titka.

Amenhotep pedig, visszatérvén egészsége, Huya, a királyné udvarmesterének tanácsára elhatározta, hogy egy időre Men-noferbe telepszik. Ott ugyanis, mint Eye, Tiy s Huya meggyőződtek róla, okvetlenül tanácskoznia kell Alsó-Egyiptom s a határszél csapatainak főparancsnokával, megszemlélnie a hadgyakorlatokat, az erődítményeket, megvizsgálnia az építkezéseket, mert Ázsia népei között nyugtalanság támadt a király betegeskedésének s fia gyenge állapotának hírére.

Nagy kísérettel hajóra szállt, elutazott Men-noferbe. Nehéz szívvel hagyta el feleségét s kisfiát, de megértette, hogy királyi kötelességeit nem hanyagolhatja el. Öreg orvosát, Ahmószét azonban magával vitte, mintha mégsem bízott volna annyira magában, ahogy mutatta.

Így érthető, fiam és tanítványom, hogy a királynak alkalma volt megismerkednie Mószéval, így vágnak össze a dolgok. Mert tudjuk, hogy a király megszemlélte a gyermeket, akit Jozabét, a héber asszony időnként elvitt a palotába. Csodálkozó kérdésére így magyarázta meg neki Szetamon kedvesen, okosan, hogy a Nílusban fürödvén, egy kitett héber gyermekre bukkant, megszánta, kiemeltette a sás közül, anyát keresett neki, most pedig csupa szánalomból s irgalomból, amit a konok héberek névtelen fiúgyermeke iránt érez, de puszta mulatságból is, gondoskodik róla, mint a magáéról. Meg a királyfi születésekor született fiúkat úgyis a Palota nevelteti.

Amenhotep intett a földre borult Jozabétnek, mire az fölkelt, átnyújtotta neki a pólyába csavart csecsemőt. A király ügyetlenül tartotta egy pillanatig, kíváncsian nézegette a csík módjára fürge, sötét szempárt, a finom orrocskát, a gőgicsélő ajkat s elmosolyodott. Fiára gondolt, akit ott kellett hagynia Thébában. Éppen mert a fiára gondolt, észre sem vette a hasonlóságot a kisfiú s a leánya között, vagy ha észrevette, ebben a pillanatban természetesnek tartotta. Egy kicsit fájt is a szíve, hogy ez a gyermek olyan erős, kövér, az övé meg annyira gyengécske. Mély szánalom fogta el, sóhajtott, arra gondolt, bár a Fészek Sólyma is ilyen lenne, mint ez a vaktában kitett héber kisfiú. Ez, akinek neve sincs, anyja az az asszony, aki éppen szoptatja, apja ismeretlen. Mósze... Fiú... ennyi és semmi több.

Leányára tekintett, látta, milyen fürkészve pihen arcán a jól ismert, nagy zöld szempár, s hogy lesi érzéseit. Ellágyult, megcirógatta leányát, gyöngéden kezébe adta a kisdedet. És újra elmosolyodott. Olyan volt, mint egy nagyapa.

Számítása szerint tanácskozásait, katonai szemléit, határvidéki vizsgálatait, az építkezések ellenőrzését néhány hónap alatt be kellett volna fejeznie. De kiderült, hogy sokkal több a dolga, mint képzelte. A csapatok rossz állapotban voltak. Ruhájuk, élelmezésük silány. Laktanyáik rondák, rozogák, büdösek, fegyvereik elavultak. Kiképzésük olyan csapnivaló, hogy a király rémülettel gondolt a hettiták, az asszírok félelmes hadaira. Harcikocsi sem készült olyan mennyiségben s minőségben, mint kellett volna. A lóállomány leromlott. Baj, baj és gond mindenütt. Mindezért önmagát okolta.

Meghökkentő volt az építkezések állapota is. A héberek otthagyták munkahelyüket, nem vetettek téglát. Felügyelőik úgy igyekeztek elvenni kedvüket a hanyagságtól, hogy bizalmi férfiaikat suttyomban elfogták, börtönbe csukták, agyonkorbácsolták. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a legjobb gazda a rémület. De a héberek annál rosszabbul dolgoztak, mennél jobban úrrá lett rajtuk a félelem. Megszöktek, elbujdostak. Végre a kormányzó úgy vélte, ezzel a komisz csordával nem megy semmire, Théba messze van, a király beteg, a trónörökös életképtelen, de ha olyan volna is, mint egy kocsihajtó, mikor lesz még belőle férfi. Férfi és király? Hát nem törődött tovább a téglavetéssel, felügyelői tessék-lássék maszatoltattak az építkezésen, vagy teljesen abba is hagyták. A munkások élelmére, bérére fordítandó javakat jobb helyre tették. A kormányzó annyit fordított a maga hasznára, amennyit csak bírt. Thébába küldött jelentései azonban gyönyörűek voltak. A tiszta klasszikus stílus remekei.

A király bejárta a keleti fal vonalát is, megszemlélte az erődítményeket, a határőrségeket. Érkezésének híre messze megelőzte, a parancsnokok éjjel-nappal takaríttattak, javíttattak, szépíttettek. Kihordatták a raktárból a jó ruhákat, díszbe öltöztették csapataikat. Válogatott fegyvereket osztottak ki, javítottak az élelmen, sört is adtak naponta. Lótás-futás, rendezkedés folyt az egész határ mentén. De egy királynak nehezebb hazudni, mint sokan képzelik. A gyámoltalan Nebmaare elég időt töltött életében katonák között, laktanyákban, erődítményekben, korántsem felejtett el mindent. Amit nem vett észre, könyörtelenül észrevette Ramósze, a Vezír. Ennek az embernek az volt az egyetlen törekvése, hogy királyi nyugvóhelyet építtessen magának, s a rávésendő öndicsőítések szórul szóra igazak legyenek. Ettől nyögtek alantasai. Mert kíméletlenül körmére nézett mindenkinek, s szigorúan megtartotta a törvényeket. Ennél nagyobb csapást a félreeső vidékek felügyelői, írnokai, parancsnokai el sem tudtak volna képzelni.

Ámde a nagy csatorna gyalázatos állapotát semmiféle javítgatással, szépítéssel sem lehetett titkolni. A tények ordítottak. A csatornát néhol egész iszaptenger tette járhatatlanná, vize zöld, hínáros, penészes volt, benőtte a sás. A töltések hiányosságait talán sohasem pótolták. Néhol a nyomuk is elenyészett. Ha beállt a dagály, a Földközi-tenger vize bezúdult a latyakos csatornába, eláradt szabadon, összevegyült a sós Maru limányaival, tavaival, a Vörös-tenger vize meg fölkígyózott a földszoros közepéig, a kétféle víz szabadon ölelkezett, mint két erőszakkal elválasztott testvér. Aztán ami visszavonult, az visszavonult. A víz nagy része azonban ott poshadt tovább is a lapályon.

Amenhotep eleinte udvarias volt, szelíden figyelmeztető, számonkérő, korholó. Türelmesen akart végére járni föladatának. Buzgólkodott is, örült, hogy tevékenykedhetik. De a megszámoltatott, kérdőre vont személyek már ettől is irtóztak. A király arcának egy-egy rándulása, szemének egy-egy villanása, kezének egy-egy mozdulata börtönt, halált hozhatott a fejükre. Hát még mikor egyre gyakrabban elvesztette türelmét, s megmarkolva széke karját, előredőlt, ordított, szeme sárgára változott, mint egy oroszláné.

- Szavatok olyan a fülemben, mint a légyzümmögés! Por és szemét vagytok a talpam alatt! Pusztuljatok előlem! - üvöltötte.

Csakhogy hamar belefáradt a tennivalókba, úgy érezte, erői képtelenek szembeszállni ennyi hanyagsággal, közönnyel, önzéssel, ostobasággal. Feje ismét fájt, borogatnia kellett. Émelygett a gyomra, gyakran hányt. Szédelgett. Tüdeje zihált. Órákig hevert a teraszon. Hűsítette arcát a tengerről áramló szellővel. Öreg orvosa aggodalmasan topogott körülötte, majdnem összeesett a fáradtságtól, de a király nem engedte, hogy üljön. Erről tudta az orvos, hogy ura igen rosszul érzi magát.

De azért nem engedett kötelességeiből. Makacsul végére akart járni dolgainak, ép, szép, erős birodalmat akart hagyni a fiára. Harcikocsin már nem tudott utazni, ehhez túlságosan törődött volt. Gyalogszéken vitette hát magát végig Gósenen, a Hercegfal mentén, erődítménytől erődítményig, laktanyától laktanyáig, csatornától csatornáig. Míg a szálas rabszolgák egyenletes léptekkel vitték, elterült a kényelmes ülésen a napernyő alatt, szemét behunyta, s nagyon fáradtnak érezte magát.

Csak az nyugtatta meg, hogy a Thébából galambpostán érkező levelek jó híreket hoztak. Fia napról napra erősödött. Ha a leveleknek hinni lehetett, máris valóságos isteni értelem lakozott benne. És minden szokása istenfira vallott. Ugyancsak jól érezte magát a királyi Anya is. Thébában minden rendben volt, a legnagyobb rendben, ki-ki lelkiismeretesen végezte dolgát, az emberek boldogok voltak, hogy reggeltől estig dolgozhattak. De nemcsak a levelek, hanem a Thébából Men-noferbe érkező tisztviselők is csupa jót mondtak. Ez kibékítette a gyámoltalan, derék Nebmaarét, s föltette magában, addig nem tér vissza a fővárosba, amíg Alsó-Egyiptomban is mindent olyan jó rendbe nem tesz, amilyen Felső-Egyiptomban uralkodik.

A levelek, amiket ő küldött csaknem naponta a thébai Fehér Házba, nem árulták el sem rossz egészségi állapotát, sem a tapasztalt gyalázatosságokat, sem aggodalmait, hanem nagy rendről, jólétről, elégedettségről számoltak be. Bőségesen esett még szó az isteni Sólyomról a Fészekben meg nagy vadászatokról a Nílus mocsarai között és a sivatagban, amikor is őisteni kegyelmességének méltóztatott elejteni huszonkét vízilovat, háromszáznál több antilopot s harminchat oroszlánt. (Ezek a számok folyton emelkedtek.) A valóság pedig az volt, hogy a király csak nehezen tűrte a forróságot, a fáradalmakat, fejfájásai, dührohamai szaporodtak, kegyetlen megtorlásai rémületbe ejtették alárendeltjeit. Ramósze, a Vezír minden intését pontosan végrehajtotta, mert igazat akart mondani a sírja falán: "Uralkodóját hűségesen szolgálta éjjel-nappal". Persze mindenki igyekezett "jól feküdni" a királynál, a szó szoros értelmében. Ezért eleinte egymásra tolták a felelősséget a kormányzók, a katonák, az előkelőbb tisztviselők, de ebből annyi veszedelmes gyűlölség fakadt, annyi méreganyag halmozódott fel a jövőre, hogy észretértek, s valamennyien a góseni héberekre igyekeztek hárítani a bajok okát. Viselkedésük gyümölcsözőnek bizonyult. A király haragja a héberek ellen fordult, azok pedig megfoghatatlanok voltak, hiszen nem játszottak fontos szerepet az állam kormányzásában. Egész tömegük megbízhatatlan, lusta, rosszindulatú, alattomos, közönyös volt. Minden, ami csak tetszik. Bizonyítékot találtak ezret. Itt volt például az építkezések megakadása. Nem vetettek téglát. Megszöktek a munkából. Aztán meg az elsőszülött fiúk bejelentése. Eltitkolták, lányoknak hazudták, vagy egyenesen a Nílusba dobták őket. Igyekeztek zűrzavart támasztani. Összejátszottak a határ mentén kóborló rokonaikkal, átszökdöstek hozzájuk, majd azokból telepedett egy-egy család a góseniek közé. A Szinájon dolgozó héber bányászok egész csoportjai el-eltűntek, fölbukkantak Gósenben, vagy nyomuk veszett a pusztaság rokonnépei között. Fölitta őket a homok, elnyelték a sziklák. Az adót csak vonakodva hordták be. Örökké sérelmeket hangoztattak. Földjük nem terem, állataik elpusztulnak, juhuk nem ad gyapjút, erről jajgatnak örökké. Bizonyos, hogy összeesküvéseket is szőnek rejtelmes zugaikban, gyalázatos bálványaik körül, s fenékig vájkálnak a legsötétebb mágiában. Hát a héberek, igen, tőlük származik Alsó-Egyiptom minden baja. Ha ők nem volnának...

Minden nép szívesen keni bűneit más népekre, fiam. Most láthatjuk, hogy a hébereket egyenest azért helyezte sorsuk Egyiptomba, hogy az egyiptomiak minden hitványságát ők hordozzák. Ha nem éltek volna itt, mondhatjuk, be kellett volna őket hívni. Mint ahogy a héber engesztelőünnep napján egy bakkecskét felelőssé tesznek minden meg nem vallott bűnért, s kiűzik a pusztaságba, úgy tették Azazéllé a héber népet az egyiptomiak saját meg nem vallott bűneikért. De abban az időben Azazél még nem kecske, hanem egy sorsvetéssel kiválasztott férfiú volt, büntetése pedig nem egyszerű kiűzés, hanem halál valamennyi bűnösért. Az egyiptomi urak is a halált szerették volna kimondani a héberek fejére.

Ez azonban lehetetlen volt. A király dühében felakasztatott ugyan egy-egy nagyon bűnös tisztviselőt valamely nagy épület falára intő jelül, de hogy kiirtson egy népet, arra mégsem vetemedett volna. Gyanút sem akartak ébreszteni benne önmaguk iránt efféle vakmerő kívánsággal. Men-nofer Palotájában egyre több thébai udvari előkelőség lebzselt. Elsősorban azért, hogy megkönnyítsék a király munkáját, és csak másodsorban avégből, hogy szemmel kísérjék intézkedéseit, s a thébai hatalmakat tájékoztassák. Itt volt Pentu, aki nélkül nem lehetett volna illő rendet tartani a Palotában. Itt volt Ani, egy nélkülözhetetlen főtisztviselő. Ugyancsak ide telepedett Paneheszi feleségével, három kisleányával, szintén nélkülözhetetlen tisztviselő. Havonként egyszer-kétszer lehajózott Huya, a királyi Anya udvarmestere. Többnyire vele érkezett jelentéstételre Mahu, a rendőrfőnök. Eye, a Nap Árnyéka templom főpapja szintén gyakran fölkereste a Palotát, hogy a királlyal valláspolitikai kérdésekről tanácskozzék, ilyenkor ott volt Anu városának Aton-főpapja, Meryre is. Majdnem naponta látható volt a Delta-vidék katonai főparancsnoka meg a hajóhad fővezére, a nevüket nem tudjuk. És említettem már a legnagyobb hatalmasságot, a Vezírt, Ramószét, ezt a hűséges embert, aki mindnyájuknál "jobban feküdt" a király előtt. Közülük többen folyton a király sarkában voltak, gyalogszékeik körülsereglették az övét, vele utaztak mocsarakon, úttalan utakon, sivatagokon keresztül, igyekeztek fölhívni figyelmét rejtett galádságokra, titkolt hanyagságokra, hogy még jobban "feküdjenek" a királynál. Már az alsó-egyiptomiak dolga volt aztán, hogy a király haragját magukról a héberekre fordítsák.

Alig telt el néhány hét, s szegény Nebmaare olyan szövevény kellős közepében vergődött, amiből nem volt szabadulás. A szövögető pókok igen alkalmas zugot találtak a Delta távoleső vidékén, itt nem rontotta össze hálóikat az okos Tiy. Szabadon dolgozhattak céljaikért. Céljuk pedig az volt, hogy itt tartsák a királyt remélhetőleg hamarosan bekövetkező haláláig, s mint külön csoport, jól szervezetten nézzenek szembe Tiy és Eye uralmával, a kellő oldalra álljanak a pártharcokban, olyan viselkedésre kényszerítsék a thébai Ámun-egyházat, ami az ő érdekeiknek kedvez.

A beteg, holtra fáradt, dührohamokba hajszolt, majd meg fásultságba merült Amenhotep a maga gyámoltalanságában, feleségétől távol mit sem tudott a cselszövényekről. Csak annyit látott, hogy sohasem ér végére a munkájának, napról napra új nehézségek, új sürgős tennivalók bukkannak elé, s hazautazását folyton halasztania kell.

Űzött-hajszolt öreg napjaiban csak legkisebb leánya, Szetamon s a fogadott gyermek, Mósze nyújtott vigasztalást. Szetamon sajnálta apját, nagy gyöngédséggel vette körül. Látta, mennyire hiányzik a királynak a thébai családi kör, az étkezéseket úgy rendeztette hát, hogy ő is jelen legyen. Mikor pedig látta, hogy apja milyen nyájasan mosolyog a kisfiúra, sűrűn a Palotába hozatta, ott tartotta néha napokig szoptatóanyjával együtt, az asztalnál ölében ringatta, fölhívta apja figyelmét a gyermek új meg új szépségére, szemének okosságára, súlyának gyarapodására, jó természetére, sugárzó mosolyára. A király szeretettel pihentette fáradt szemét a fiatal anyán, a valóban erős, szép gyermeken, elnézegette a barna arcú, nagy szemű héber asszonyt, aki egyetlen mozdulattal telepedett a mozaikpadlóra, hogy szoptassa a kisfiút. S mosolygott. Mindenki mosolygott ebben a belső szobában: a király, a hercegnő, Jozabét, az asztalnál ülő előkelőségek, a szolgálók, az ajtónállók. Mosolygott a nyitott ablakon beragyogó alkonyati Nap, mosolyogtak a falakat díszítő gyönyörű csempék. Az asztali aranyedények is mosolyogtak, melegen, hangtalanul.

Szetamon szebb volt, mint amilyennek apja valaha el tudta volna képzelni. Alakja egy kicsit megtelt, asszonyosan puha volt, mégis rugalmas, könnyed. A nap s az óra minéműsége szerint választott ruháján átsütött ápolt teste aranyos fénye s pirosra festett csecsbimbóinak színe, tüze. Ékszerei ragyogtak, csörögtek minden mozdulatára. Hasonlíthatatlan bájjal nyúlt egy-egy kancsóért, tányérért, abban a mozdulatban pedig, ahogy atyjának töltött, vagy odanyújtott valamit, annyi melegség volt, hogy a király öreg szeme elhomályosult. Ha a gyermeket ölében tartotta, megcsókolgatta, kisujjával cirógatta gömbölyded arcát, s halkan gügyögött, nevetgélt, a derék Nebmaare letette a gyümölcsöt, s önfeledten pihentette szemét rajtuk. Külön gyönyörűségére szolgált, ahogy Jozabét, a szegény héber asszony, szoptatta a kicsit, ahogy eközben Szetamon nézte őket, s puhán fodros ajka önkéntelenül összecsucsorodott, mintha együtt élvezné a tejet a kisfiúval. Nebmaare itt valóban nem volt Amenhotep, a Sólyom a Palotán, Hor Szolgája, nem volt isten, és nem volt oroszlán. Gyönyörűségében, csodálkozásában meg-megrázta fejkendője méltóságos redőit, mikor Jozabét természetes mozdulattal a padlóra ült, vagy könnyedén fölállt, mint vackáról a fiatal szarvastehén. Már többször eszébe jutott, hogy zsámolyt hozat a héber asszonynak, de ezért a mozdulatért mégsem tette. Apró finomságok, kicsiny gyönyörűségek, játszi kellemességek tették számára kedvessé az alkonyati étkezéseket, elfeledte gondjait és aggodalmait. Mindenét szét tudta volna szórni ilyenkor boldognak-boldogtalannak, mindenkit szeretett.

A kis hercegnő teljesen beleringatta atyját a családi hangulatokba. Ne érezze Théba hiányát, Mószéban a saját fiacskáját lássa. Volt egy nagy-nagy terve is a hercegnőnek. Meg akarta tudni, mi lett a sorsa a férfiúnak, aki láthatatlanul itt lebegett köztük, s meg-megsimogatta Szetamont. A férfiét, akinek sohasem mondta ki a nevét. Él-e, hal-e? Hová lett, mi történt vele? Ha él, szerette volna visszahozni az ismeretlen helyről. Ha pedig meghalt, szerette volna tudni, eltemették-e tisztességesen, tett-e valaki alapítványt halotti áldozataira. Ki is lesett egy alkalmas pillanatot, amikor kettesben voltak, s a király ügyetlenül tartotta ölében a kis Mószét. És míg révedezve mosolygott a gyermekre, miközben bizonyára a sajátja, a Sólyom járt elméjében, Szetamon, nehezen színlelve a közönyösséget s csaknem fuldokolva az őszinte vallomás kényszere alatt, odavetette a kérdést:

- Atyám, volt egy héber tiszted, a Palotában szolgált, de egy nap váratlanul eltűnt. Hol van?

- Lehetséges - dünnyögte a király. Egészen lefoglalta figyelmét a mereven rábámuló sötét gyermekszem. - Nézd, ez a gyermek lát, ez a gyermek néz!

- Haj, igen, lát és néz... - sóhajtotta a hercegnő, s olyanformán bicsaklott meg a hangja, mint a vadgalambé. Ezt a kicsiny megbicsaklást senki sem tudta közönyösen hallgatni, a férfiak halálba mentek volna érte, a nők ölni tudtak volna miatta. - Nem tudod, miért rendelték őt máshová? És hogy hová... talán Kusba?

Nebmaare leányára fordította szelíd, bágyadt tekintetét, hosszasan nézte. Szetamon egyszerre megmerevült. De nem történt semmi, apja csak emlékei között turkált.

- Mi volt a neve? - kérdezte egykedvűen.

- A neve... a neve... - Szetamon lehajtotta a fejét, majd fölvetette, nagy zöld szeme nyíltan, ártatlanul, de bánatosan ragyogott apjára. - A neve... - s megint az a bizsergető halk kis megcsuklás - a nevét nem tudom már... - fejezte be suttogva.

A király elnevette magát, ujja hegyével megcsiklandozta a csecsemő puha állát, mire a kis Mósze ajka megrándult.

- Mosolyog! Látod, mosolyog! - örvendezett öregesen. - Már az enyém is így mosolyog, már ő is mosolyog, a te kisöcséd.

Ekkor halkan belépett Jozabét, mélyen meghajolt a király előtt, s elvette tőle a gyermeket.

Szetamon kísérlete kudarcot vallott. Azon az estén nem engedte haza Jozabétet, ott ültek, játszottak a kis Mószéval a hercegnő szobájában. Mikor a gyermek s a dajka aludni tért, a magányos anya párnáiba fúrta kopasz fejét, és keservesen sírt.

Így éltek, fiam és tanítványom, a men-noferi Palotában, valahányszor a király visszatért nehéz körútjairól, s fájó fejét, zakatoló szívét, ziháló tüdejét, fölkavart lelkét gyógyítgatta, pihentette a kis családi körben. Szetamont jobban szerette mindenkinél, legalább annyira, mint a Fiút, hiszen több kapcsolat fűzte hozzá, mint a tehetetlen kis trónörököshöz. Mindig is jobban szerette nénjénél, a hideg, merev, könyörtelen szépségnél, Baketamonnál. Pedig nem volt olyan szép. Sőt egyiptomi fogalmak szerint éppenséggel nem. De míg őt mintha lágy aranyból formálták volna forrón, Baketamon olyan volt, mint a csiszolt gyémánt. Így ebben a kis körben nyerte vissza újra meg újra lelke üdvösségét, így pihent meg az érzelmek e finom áramlásában.

Nagyon is érthető, hogy a király egyre szívesebben tért meg a kedves fészekbe gyötrelmes útjáról. És egyre nehezebben szánta rá magát, hogy a Palotán, leánya nyájas körén kívül hurcoltassa magát a zavaros, fenekedő, aljas világban. Csak itt látott kedves arcokat, őszinte szemeket, szíves mosolyt, röviden: csak itt érzett igazi szeretetet. Márpedig egyre nagyobb szüksége volt a szeretetre. Ahogy vénült, ahogy hanyatlottak testi erői, ahogy megértette a világ javíthatatlan gonoszságát, úgy sóvárgott egyre több és több szeretet után. Mondhatnánk, isten voltával már végleg betelt. Valamikor önként értetődőnek tartotta, hogy az ő isteni személye előtt mindenki leborul, mindenki csak jót kíván neki, mindenki csak magasztalja. Hogy előtte erejét veszti a képmutatás, az önzés, a gonosz indulat. De hát nem hazudnak, gonoszkodnak, ármánykodnak-e az emberek Isten előtt is, miközben leborulnak trónusánál, magasztalják, dicsőítik, és kegyeiért imádkoznak? Nem igyekeznek-e képmutató jámborságukkal javukra fordítani jóindulatát, s ellenségeik vagy riválisaik megrontására kérni őt? A szegény, gyámoltalan Nebmaare nem vallotta ugyan meg magának sem, hogy unja saját istenségét az emberek alázatával, magasztalásával, dicsőítésével együtt. De érezte, csak apa és nagyapa szeretne lenni, mint akármelyik közönséges öregember. Itt pedig, az ősi Men-nofer biztos falai között, leánya, a héber asszony meg a kisgyermek meleg otthonában apa is, nagyapa is lehetett háborítatlanul.

Mikor végre Thébába kellett látogatnia, észrevette, hogy nem indul szívesen. Bánat szállta meg öreg szívét, mikor elbúcsúzott leányától. Tétovázva csókolta meg a kis Mószét, s kegyesen intett a leboruló Jozabétnek meg a meghatott Maminak, aki az érzékeny jelenet szemtanúja volt. S amint a hajó kifeszítette vörös vitorláit, a Palota, a város pedig távolodni kezdett, a király két legördülő könnycseppet törölt le arcáról, maga is csodálkozva, mert talán sohasem sírt még, mióta isteni lelke testet öltött.

Thébában nem kis keserűséggel tapasztalta, hogy minden a legnagyobb rendben folyik az ő távollétében is. Tiy igazi uralkodó lett, s Huya meg néhány más főtisztviselő, de elsősorban Eye segítségével pontosan s erélyesen kormányoz. Kisfia, Negyedik Amenhotep, szépen megerősödött ugyan, de mikor mohón a karjába vette, s magasra emelte, csalódást érzett. Már annyira hozzászokott Mósze izmosságához, barna szeme fényéhez, hangtalan mosolyához, üde gőgicséléséhez, hogy ezt a könnyű testet, ezt a révedező szempárt, ezt a rémült sírást tökéletesen idegennek, majdnem ijesztőnek látta. Gyorsan a dajka kezébe adta a kisfiút, szomorúan elmosolyodott, s kiment a szobából. Ó, Aton és Usziré, Ámun és Hor, ti istenek és istennők valamennyien, hogyan is lehetséges, hogy azt a másik, azt a folyóból kivett héber kisfiút egy idegen, szegény asszony táplálja, neveli a maga módján, s mégis olyan, mint egy isteni fiú, ezt pedig, az orvosok gondos felügyelete alatt királyi ágyból született, minden módon óvott és ápolt, az isteni Anya tejével táplált gyermeket, csak szánalommal lehet nézni? Ott a gyermek, aki csak terhére volt ismeretlen szüleinek, olyan, mint egy királyfi. Itt a várva várt Fiú, szüleinek reménye és szeme fénye, már a bölcsőjében király, olyan, hogy megesik rajta az ember szíve!

A Fehér Ház hideg szertartásai között sehogy sem találta a helyét. Régi szokása szerint esténként bement a királyi Anya szobájába, helyet foglalt a nagy székben, ahol az imént készítette elő feleségét bizalmas szolgálója éjszakai pihenésre, de csak nézte az asszonyt, s csodálkozott, mennyire idegen a művészien festett arc, a hidegen okos, mindig fürkésző sötét szempár. Sajnálkozva megsimogatta felesége homlokát, jó éjszakát kívánt, de a tekintete messze járt, maga sem tudta, hol. Még itt is, ebben a bizalmas szobában az Állam érdekei szabtak meg minden mozdulatot, minden érzelmet.

Étkezései magánosak voltak, noha az előkelőségek körülállták kicsiny asztalánál. A királyi konyha felügyelője szertartásosan hozta a fogásokat, a királyi kertek felügyelője a gyümölcsöt, a királyi boroké ünnepélyesen törte le a korsó pecsétjét, a királyi pohárnok lassan töltött... A hatalmas teremben ünnepélyes, hideg csend honolt, az ajtónálló őrök meg sem moccantak. Csupán a nagy pávafarok legyezőket lengető néger óriások mozogtak ütemesen, mint két gépezet.

S mert úgy látta, hogy az államügyeket is készen, elintézve terjesztik elé, tökéletesen fölöslegesnek érezte magát. Már csak egy helyen volt rá szükség: Men-noferben, a leánya, a héber asszony meg a szívet-lelket vidító kisgyermek körében, Gósen szomszédságában, ahol annyi a baj, annyi a reá váró elintézetlen ügy. Mintha a thébai udvar szándékosan hagyta volna magára a Delta vidékét, hogy legyen egy távoli sarka a világnak, ahol halálra zaklathatja s boldogan kifújhatja magát.

Rövid ottlét után Amenhotep elhagyta Thébát, hajóra szállt s visszatért Men-noferbe. Szomorúan, de megkönnyebbülten foglalta el nagyapai helyét a Palotában, megnyugodva sétálgatott kedves kertjében. Étvágya visszatért a bizalmas asztalnál, fejfájásai enyhültek, szíve nyugodtabban dobogott, álma édesebb volt. Olyasformán állott a dolog, mintha ismét két birodalom alakult volna ki, az Alsóban ő kormányozott, a Felsőben Tiy meg Eye. Hát, ha így van, legyen így. Csak legyintett. Mikor pedig újra megcsodálta a héber asszony könnyed mozdulatát, amellyel a padlóra ült, szíve megtelt örömmel. A kis Mósze kacagásait már ő is hangos nevetéssel kísérte, mikor fölemelte a gyermeket, s harapdálta erős mellecskéjét, mintha meg akarná enni.

Mintegy három esztendeig folyt így az élet.

Mósze felcseperedett, erős, eleven kisfiúvá nőtt. Hosszú, barna haja a vállát verte, nagy szeme sötét fénnyel, tűzzel, vidámsággal ragyogott. Egy kicsit különös, hosszúkás metszésű volt ez a szempár, erősen egyiptomi, de a góseniek között nem volt ritka. Sok egyiptomias szempár villogott ekkoriban a héber nép között, különösen a Deltához közeleső vidékeken.

Egyébként két ikerfiú között alig lehetett volna nagyobb különbséget elképzelni, mint amilyen Mósze és Aharon között mutatkozott. Mósze már karcsú volt, csontjai hosszúak, Aharon inkább zömök, húsos, rövidebb csontú. Mósze arccsontjai kissé kiálltak, Aharon arca hosszúkás volt. Mósze homloka széles, öblös, Aharoné magas, keskenyebb. Mósze orrocskája egyenes volt, Aharoné gyengéden hajlott, a cimpáknál kissé lapos. Mósze ajka húsos, de nagyocska, Aharoné is húsos, de kicsiny, némileg kifelé forduló. Mósze füle kerek volt, a koponyájához simuló, Aharoné parányi hegyben végződött, mint valami fülelő állaté, s nem lapult a koponyájához. Hát még a természetük! Mósze eleven volt, fürge, csintalan, Aharon lassú, merengő. Mósze erőszakos volt, Aharon engedékeny. Ha veszekedés támadt köztük, mindig kiderült, hogy Mósze kezdte. És az is, hogy igazságtalannak, jogtalannak érzett valamit. Aharon meg engedett, csakhogy ki ne kelljen állnia a testvérkéjével civakodni.

Mósze úgy szerepelt a kis héber telep ismerős családjai előtt, mint Amram és Jozabét édes gyermeke, mint Aharon ikertestvére. Azonban ezt nem firtatta senki. Olyan természetes volt, hogy testvérek! Hiszen egy anya szoptatta őket. Hogy is nevezhette volna Mósze másként Jozabétet, mint anyámnak, Amramot, mint atyámnak, Mirjamot, mint nénémnek? És hogyan nevezhette volna másként Mószét Jozabét, mint fiacskámnak, Amram, mint fiamnak? Nem azért adta-e őt Él Saddáj, mert hűségesek voltak, bizakodók és erősek? Nem kárpótlás volt-e az elmaradt fiúért?

Otthon igen vígan élte világát Mósze. Játszott Aharonnal, játszott velük Mirjam is, ha ráért. Hempergett a fűben, vájkált a folyó lágy iszapjában, gyűjtött sima kavicsot, színes kagylókat. Visítozott a többi gyerekkel. Mezítelen testét barnára sütötte az erős napfény, sáros volt és maszatos.

A két gyermeket ugyanazok a csodák vették körül. A szelíd, bús tekintetű tehén. A vadóc, olykor nevetségesen ugrabugráló borjú. Ez mindig volt, noha Amram évről évre eladta. Olykor üsző, olykor meg bikaborjú. A kis fekete kutya, a jó játszótárs, amelynek pompásan lehetett huzogálni a farkát, s bár megharagudott érte, nem harapott. Kóborlásaikon elkísérte őket a sűrű nádasba, amikor madártojást kerestek. Csoda volt a sok madár is, kicsi meg nagy, fütyülő, krúgató, kelepelő, csicsergő. Fekete, fehér, rózsaszínű. Rövid orrú, hosszú orrú. A tojásaik meg pláne csodálatosak voltak. Azután a pálmák, e magas, karcsú, méltóságosan lengedező csokrok s a másféle fák, olajfák, fügefák, amiken mászkálni lehetett. Mert Mósze már hároméves korában fölmászkált a vastagabb, alacsonyabb törzsekre, ügyetlenül, izzadva-küszködve, de szívós kitartással. Csoda volt a munka is, amit Mirjam meg a szüleik végeztek, el lehetett bámulni órákig, még segíteni is szabad volt. Mindennél nagyobb csoda volt a csónak, de ezt gondosan megkötve tartották, a bogot gyönge ujjuk nem tudta kibontani, s ez volt a szerencse, mert Mósze bizonyosan kievickélt volna Aharonnal a nagy vízre, s akkor... Ó, a végtelen csodák ott kezdődtek igazán, a vízen, s a vízen túl, a messziben, ahová csak kívánkozhattak, de egyelőre nem juthattak el. Viszont anyjuk kézen fogta őket, s elvitte a hegyre, az oltárhoz, amikor rengeteg nép gyűlt össze, atyjuk másvilági díszben jelent meg előttük, talpig kék bíborköpönyegben, homlokán aranykoronával, kezében aranyfüstölő, s abból édes, részegítő füst áradt az Ég felé. Minden mozdulatára csilingeltek az aranycsengők. Atyjuk valóságos isten volt, alig ismertek rá. Gyönyörűen énekelt s vele az egész sokaság. Mindenki leborult előtte, ő pedig kiterjesztette erős, barna karját, s Él Saddáj áldását kérte mindnyájukra. Egész sereg cifra ruhás férfiú segédkezett körülötte, válogatott lányok táncoltak, válogatott férfiak jöttek-mentek szertartásosan, sípok ujjongtak, citerák zengtek, kézidobok peregtek. Mikor kábultan a sok látnivalótól, a sok énektől-zenétől anyjuk meg Mirjam ölében hazatértek, s Amram is megjelent a háznál félmeztelenül, dereka körül csavart vászonban, vállán hosszú, fehér kendő, fején is kendő, a kisfiúk némán nézték, szólni sem mertek hozzá, arra meg nem is gondoltak, hogy megérintsék. Sőt mikor egyenként fölemelte s megcsókolta őket, áhítatukban mosolyogni sem tudtak, csak bámulták szakállas arcát, nagy sötét szemét, s érezték, titokzatos erő árad belőle.

Mirjam maga mellé ültette őket a fűbe, ha gabonát őrölt, gyékényt font, gyapjút gerebenezett, ruhát varrogatott. Mirjamot is tisztelték, nemcsak mert sokkal nagyobb volt náluk s kész, érett nő, hanem mert mindig fehérben járt, más nők meg nem. És volt benne valami különös, amit a kisfiúk nem értettek, csak éreztek, ami tökéletesen illett fehér ruhájához. Észrevették, hogy Mirjam néha messze elbámul, szeme tágra nyílik, teste mozdulatlan. Ha szólnak hozzá, nem hallja. Ha megérintik, nem érzi. Ha rákiabálnak, megrázzák: fölriad, elsápad, reszket. Hamar megtanulták, hogy csendben üldögéljenek, amíg magához nem tér. Mirjam szépen tudott mesélni. Lélegzetüket visszafojtva hallgatták történeteit. Ábrahámról, mindnyájuk ősapjáról mesélt, hogyan vándorolt ki szülőföldjéről, hogyan élt egy óriási tölgyesben, hogyan társalgott az angyalokkal, vitázott Él Saddájjal magával. És két gonosz városról is mesélt, amelyeket Él tűzzel pusztított el egy borzalmas napon. Mesélt az áldozatra vitt Jiszhakról, Jákób nyájairól és Lábán lányairól, a cifrára faragott fűzfavesszőkről, amiket Jákób az itatóvályúkhoz szurkált... A vörös testű Ésauról... Vége-hossza nem volt történeteinek, s egyik szebb volt a másiknál.

Bizonyos napokon anyjuk szépen megfürdette, megfésülte, tiszta gyolcsba öltöztette Mószét, nyakába akasztotta az aranyláncon függő szkarabeuszt, maga is ünneplőbe öltözött, azután csónakba ült, s elevezett egy óriási épülethez. Ennek az épületnek magas, félelmetes, sötét kőfalai voltak. Hogy miért nevezték Fehér Háznak, Mósze nem tudta. Mindig nagyon izgatott lett, valahányszor anyja megfürdette, megfésülte. Kíváncsian érdeklődött, megint a Fehér Házba mennek-e... s türelmetlenül sürgette anyját, induljanak már. Olykor Mirjam is velük tartott, de Aharon soha. Ezért Mósze kiváltságosnak érezte magát Aharonnal szemben, szegény kis bátyja pedig szomorúan vonult félre, hogy magánosan játszadozzék, még inkább ábrándozzék Mósze távolléte alatt. Olyan árva volt ilyenkor, hogy még sírdogált is.

Ott aztán, a Fehér Házban kitárultak előtte a csodák, amiket csak ő láthatott. A félelmes, szigorú katonák rámosolyodtak a kapuban, néha meg is csiklandozták. Az oroszlánok behúzták farkukat, eloldalogtak előlük. A kertben szinte csilingeltek a szökőkutak, s neki szabad volt a vízsugarak alá tartania kezecskéjét, hogy megfogja a szivárványló fényt. Kenyérdarabokat dobált a tavon úszkáló nagy fehér madaraknak. Kiabált az ismerős szolgák, szolgálók után. Végül egy széles, ragyogó lépcsőn elébe futott az a kedves asszony, aki áttetsző fátylaiban, csillogó ékszereinek díszében, bodros parókájában nem is földi nőnek, hanem égi jelenésnek látszott, olyannak, amilyenek Mirjam történeteiben ereszkedtek le az Égből. De az ölelése, a hangja, a csókja meleg volt, a teste sima és illatos, nagy zöld szeme könnyben úszott. Úgy ragadta magához Mószét, mintha meg akarná enni, fölfalni szemével-szájával-karjával, egész testével-lelkével. Mósze boldogan simult hozzá, s azonnal megmutatta legújabb kincseit, amiket a markában szorongatott. Beszélt neki Aharonról, Amram apáról, a tehénről meg a borjúról, a kutyáról s a madarakról, a papírkáka között rejtőző tojásokról, a szomszédos gyerekek hőstetteiről. Szetamon pedig mohón csüggött a gyermek arcán, egyetlen szavát, mozdulatát, pillantását el nem szalajtotta volna. Nagy, zöld szeme ilyenkor nemcsak a kisfiút látta, hanem az örökre eltűnt férfiút is, akinek drága vonásai, mozdulatai elő-elősejlettek Mószéból.

Belépett a király is, kissé görnyedten, fáradtan, de elmosolyodott. Mósze csodálkozott rajta, miért borul le előtte mindenki, mint apja, Amram előtt. Hiszen nem visel bíborkék köpönyeget, csilingelő aranycsengőket, a homlokán sincs aranyabroncs, arca sem olyan bátor és nyugodt, mint Amramé, arról meg ne is beszéljünk, hogy teljesen csupasz; nincs olyan fényes, dús fekete szakálla, mint Amramnak. Mindig fehér vászonkendőt visel a dereka körül, felsőteste mezítelen, csak a vállán van kendő. De ilyen akárkinek lehet, nem kellene leborulni előtte. Mósze nem félt az öregembertől, apámnak szólította, mint Szetamont anyámnak. A térdére mászott, babrált ékszereivel, kendője redőivel. Különösen a nyaka körül ragyogó zománcos aranyékességet szerette. A király mindig szelíden szólt hozzá, kedvesen mosolygott, játékokat adott neki. S Mósze, ledobálva magáról a szokatlan ruhákat, mezítelenül futkosott, mászkált, játszott a nagy szobában. Fakockákból várat, piramist, laktanyát, templomot épített, golyókkal gurigázott, sikongott, tapsolt. Kényszerítette anyját, Szetamont, s anyját Jozabétet, sőt néha a királyt is, hogy játsszék vele. Együtt evett velük a mozaikos kis asztalnál aranytányérból, aranypohárból, aranykosárból... s miket evett! Milyen mézes süteményeket, fűszeres apró kalácsokat! Milyen gyümölcsöket! És mit ivott! Narancslevet, mézzel édesített citromlevet, szőlőlevet! De azért olykor-olykor játék közben szopni is kívánt. Jozabét anyához szaladt, kibontotta emlőjét, térdére támaszkodott és szopott. Ekkoriban három-négy-, sőt ötéves korukig is szoptak a gyerekek.

Volt azonban a Palotában három férfiú, akiktől Mósze félt. Bizonyára megérezte, hogy két anyja sem szereti őket. Három magas, hallgatag, barna képű, szakállas ember. Nehéz, hímzett ruhákat viseltek, sarujuk sem olyan volt, amilyent Mósze megszokott, hasonlított a katonák bocskorához. Hosszú hajukba gyöngyfüzéreket fontak, gyöngyöt viseltek befont szakállukban is. Fejükről derékig érő kék, zöld meg piros kendő csüngött. Így is különböztette meg őket: a Kékkendős, a Zöldkendős, a Piroskendős. Tudta, hogy idegenek, hiszen semmiben sem hasonlítottak másokhoz. Egymás között érthetetlen nyelven szóltak, hangjuk kemény volt, olykor mélyen a torkukból kahintották föl, olykor meg az orrukon bocsátották ki.

A gyermek olyan, mint a kutya: lelki szemével látja a fénykört, ami egy-egy embert körülvesz, és eszerint ítéli meg őket. Az egyiktől bújik, akármilyen nyájasan közeledik hozzá, a másikhoz bizalmasan odasimul, még ha nem nyájaskodik is. Az egyiket néma rémülettel nézi, a másikat mosolyogva. Az egyik elől visítva elfut, a másikhoz odaszalad, térdére mászik, átkarolja a nyakát, szépnek mondja és nevet. Nos, ez a három férfiú "csúnya ember" volt Mósze szemében, bár a ruhájuk, a szakálluk, az ékszereik különös színei, szépségei ámulatba ejtették. Az öreg "királyapa" pedig szép volt, noha csak egyszerű vászonruhát, vászonkendőt viselt, olykor még saru sem volt a lábán. Ki volt ez a három férfiú?

Ugyanazok, akikkel már Thébában is találkoztunk az ifjú Sólyom születésekor, a "spontán" örömnyilvánítás alkalmával. A piros kendős férfiú Baálám, Edom prófétája, a zöld kendős Hiob, Uz állandó képviselője és papja, a kék kendős pedig Jethro, Mitanni követe s Reguél főpapja. Közülük kettő, Baálám meg Hiob, konok szívóssággal gyűlölte a hébereket, mindent elkövetett ellenük. A harmadikat, Jethrót Mósze csak azért utálta, mert ruhája, szakálla hasonlított a másik kettőhöz. Később azonban ellenszenve csökkent, maga sem tudta miért. S akkor így beszélt, szétvetve izmos lábacskáját, kidüllesztve barna, domború mellecskéjét, félve-kihívón:

- A zöldkendős csúnya! Utálom! Haragszom rá! A piroskendős csúnya! Utálom, phi, phi! - és köpködött, hátrafelé kapart meztelen lábával, mint a kutya. - A kékkendős sem szép, de nem mondom, hogy phi, phi. Legszebb a királyapa.

A három ázsiai egy-egy prófétája volt népének, mert jól mondják Tanítóink, hogy Isten minden népnek rendel prófétákat, akik az ő szavait a maguk módján tolmácsolják. Hiob meg Baálám neve nem is személyi név, hanem olyanforma hivatásnév, mint Ábrahám, Jiszhak, Jákób. Hiobot jámbor írásmagyarázóink azonosítják azzal a Hiobbal, akit annyira megvert az Úr, noha hűséges volt hozzá. Bűnét állítólag itt követte el, a királyi udvarban, mégpedig azzal, hogy a héberség vesztére tört. Ezért kellett bűnhődnie gyermekei, állatai elvesztésével, vagyona pusztulásával, bőrpoklossággal, míg csak tanúságot nem tett türelméről, s minden megbocsáttatván neki, mindent visszanyert. Ez így, persze, puszta legenda. Szép szövögetése jellemző motívumoknak. De igazság, mély igazság rejlik benne, csak ismernünk kell a jelképek nyelvét. Ez a Hiob a királyi udvarban csakugyan ősi fenekedést táplált a héberek ellenében, még a hikszosz időkből származó vagy annál is régibb okok alapján. Mint főpap és tudós tisztában volt Jákób-él meg az ő Teráhja között levő őseredetű ellenségességgel. Az ilyen évszázadokon, sőt évezredeken át tartó makacs gyűlölségek gyökere mindig az istenek különbségében rejlik. Ebben rejlett Hiob gyűlöletének oka is. A népekben azonban elhomályosodnak a gyökerek. Ők csak azt tudják, ami éppen előttük van. De tudattalan emlékezésük végtelen időkbe nyúl vissza, érzelmek, indulatok tapadnak hozzá, s ezek időszerű magyarázatokat kívánnak. Így lesz a gyűlölet eredeti okából mindenféle erőszakolt, naiv, helyt nem álló magyarázat: gyűlöljük, mert büdös, mert görbe az orra, mert másként énekel, mást eszik, másképp köszön... A sokkal későbbi Hiob bűne tehát ezé a Hiobé volt: gyűlölte a héberek istenét. Egy reinkarnálódott Jób bűnhődött bűneiért, mint már a neve is tanúsítja. Nem szokatlan jelenség akkoriban.

Baálám neve pedig nyíltan jelenti próféta voltát. Hogy melyik Baálnak: Hadadnak, Motnak, Aleyannak vagy egyébnek volt a prófétája? A földrajzi, vallástörténeti s bibliai adatok Baál Peorra vallanak. Gyűlölete a héberek iránt, mint edomitáé, feneketlen volt. Egyetlen küldetésének tekintette, hogy végképp megsemmisítse őket. Okokat immár nem szükséges kutatnunk. Érdekes, hogy Baálám próféta, akinek később meg kellett volna átkoznia a honfoglaló héberséget, akarata ellenére csak áldani tudta, így tévén jóvá a királyi udvarban elkövetett bűneit.

A harmadik ázsiai "barbár", a kék kendős Jethro jóindulatú férfiú volt, amint ez mihamar kiderült. Mert tudta és akarata nélkül a kis Mósze volt e három férfiú érzéseinek, még bölcsességének is a próbaköve. De most el ne feledjük, hogy mind a három tudós éppúgy otthonos volt a csillagok ismeretében, mint akár az egyiptomi beavatottak. Csakhogy mily különbség mégis tudós és tudós között, fiam! Az egyiptomiaknak eszükbe sem jutott, hogy máshol is kereshetnék a világraszóló Fiú apját-anyját, bölcsőjét, mint a Fehér Házban. Mert hiszen mily más családban születhetik sorsdöntő nagyság, történetformáló egyéniség, mint az isteni családban? És születhetik-e másként, mint törvényesen? Születhetik-e, például, titkon, senkitől sem sejtve, egy szerelmes leánytól s egy névtelen katonatiszttől? Nem, ez olyan vakmerő föltevés volna, mintha holmi külvárosi koldustanyán, mesterembernél, halásznál, ó, jaj, netán éppen egy kocsmai kiszolgálólány ágyában keresnők a Kiválasztottat! Isteni Szellem csak isteni családban ölthet testet, nem szoptathatja közönséges anya, nem alhat gyékényvackon, mindez beszennyezné s megzavarná az égi-földi törvények harmóniáját. Így aztán az egyiptomi csillagtudósok azonnal tudták, hogy a hét hónapra született Sólyom a várva várt Fiú, ő fogja egyesíteni a világ minden népét, hogy Isten dicsőségébe vezesse.

Ámde az ázsiai tudósok szemét nem vakította el a király iránt érzett hódolat. Ellenkezőleg, nagyon is nyitva volt a szemük, annál jobban kinyitották, mennél több látnivaló akadt a Fehér Házban. Pontos számításaikat nemcsak Egyiptom papjaitól szerezték, hanem a saját hazájukból is, azon az érthetetlen nyelven, azzal a titkos jelírással, amit csak ők ismertek. Az egyiptomi jelkép-megfejtéseket összevetették a hazaiakkal. És figyeltek, firtattak, nyomoztak, kémkedtek, gyanútlan emberektől híreket szereztek, ahogy már a követek szokták mindmáig. Isteneik szolgálatában tették, mert isteneik szemében az egyiptomi istenek és istennők ellenséges hatalmak voltak. Mindent a saját isteneik érdekei szerint néztek, ítéltek meg. Most pedig, hogy Aton végső előretöréssel fenyegette államocskáik, városaik, népeik isteneit, még inkább résen voltak.

Tudták-e vajon, hogy a királyi családban más fiú is született, nemcsak a Sólyom? Tudtak-e Szetamon titkos szerelméről, amit maga Tiy sem gyanított? Figyelték-e a kerti lugasban éldelgő leányt? Nyomon követték-e Men-noferbe, ott ődöngött-e valamelyik besúgójuk a hajón Szetamon körül tán mint hajós? Tudtak-e a Palotában történtekről? S mikor a Fiú megszületett, kaptak-e róla jelentést valamelyik előkelő szolgálótól? Összeegyeztették-e az eseményeket számításaikkal? Szakállukba markoltak-e fölkiáltva: ez az? Késő volna e kérdésekre választ keresnünk. De az idők, az események, az emberek s a csillagállások ismeretében nem csodálkozhatunk, hogy a három ázsiai többet tudott Mószéról, mint maga a királyi család, mint maguk a legtanultabb egyiptomi papok. Lehet, hogy így gondolkodtak: a Sólyom születése összevág a csillagok állásával, de ez nem elég, meg kell keresnünk a Fehér Házban született Fiú ellentétét, mását, párját. És éles szemük így fedezte föl Mószét. Figyelmüket egy kis esemény igen felajzotta.

Hagyományaink följegyzik a kedves kis jelenetet, hogy Mósze egy alkalommal éppen akkor tartózkodott mindkét anyjával együtt a király társaságában, mikor királyi funkcióját teljesítve, visszatért a trónteremből. Amenhotep ezúttal teljes díszben jelent meg a kisfiú előtt, életében először. Mósze elejtette játékait, száját nyitva felejtette, tüzes, sötét szeme kitágult. Úgy nézte "királyapát", mint egy csodát. Ezúttal először gyanította, miért borulnak le előtte a legnagyobb méltóságok is, ahogy a nép leborul Amram apa előtt a hegyen. Mert a királyon díszes, sárga ruha volt, piros csíkos, fehér szoknyáját nehéz aranyöv fogta össze, csípejéről hosszú lepel hullott a földig, bíborpiros-bíborkék lepel, gondosan elrendezett redőkben. Vállát halványsárga fátyolkendő takarta, nyaka körül vállig érő aranyék ragyogott, drágakövek kék, vörös, zöld szivárványa sugározta körül fáradt, de szokatlanul méltóságteljes arcát. Fején hatalmas bíborkék tiarát viselt, homloka fölött aranykígyó kunkorodott, nyakszirtjéről bíborvörös szalag lengett. És ahogy Mósze ámuló szeme jobban megnézte az isteni jelenséget, egy-egy széles karkötőt is megpillantott a király felsőkarján. Ez is csupa arany, csupa piros, zöld, kék drágakő.

Ez nem a "királyapa" volt, akit Mósze olyan jól ismert, akit annyira szeretett, akitől sohasem félt. Arca, ajka, szeme is csak hasonlított hozzá. Ismeretlen szigorúság áradt róla, szeme, mint az oroszláné, mozgása kimért, olyasféle, mint Amram-apáé az oltár mellett. Mósze lába a padlóba gyökerezett, moccanni sem tudott.

A szobában levők mind leborultak a király előtt, csak a kis Mósze maradt úgy, ahogy állt: mozdulatlanul, szinte kábultan a csodálattól.

A Vezír, néhány előkelőség meg palotabéli főtisztviselő haladt a király nyomában. Ott volt köztük a három ázsiai követ is, teljes nehéz díszben.

Amenhotep szertartásosan, de fáradtan intett, a két asszony fölemelkedett. Most egy díszesen öltözött főember a királyhoz lépett, hogy elvegye tőle s elzárja a tiarát. De a király szeme megakadt az ámuldozó Mószén, szigorú ajka elmosolyodott.

- Mit bámulsz, kisfiam? - kérdezte a jól ismert, nyájas hangon.

- Azt... azt, ott a fejeden... - dadogta Mósze nekibátorodva, ujjával a tiarára mutatott. - Meg azt, ott a nyakadon... Olyan szép!

A király Mószéhoz lépett, fölemelte, karjába vette. Bizony, nehéz volt beteg, fáradt karjának az izmos kisfiú, de Mósze iparkodott segíteni neki egy kis ugrással.

- No, nézd meg hát közelről - biztatta a "királyapa". És Mósze megnézhette egészen közelről. A bíborkék, magas tiarát, a fölkunkorodó kobrakígyót, a vállig érő, színes, csillogó nyakéket... Hosszan bámulhatta mindezt, s csodálkozhatott a kígyón, a nyakdísz csaknem érthetetlen tökéletességén. - Tetszik? Tapogasd meg. Szabad - unszolta a király. Mósze pedig óvatosan megérintette ujjával a tiarát, a nyaklánc egybeillő szemeit, a csiszolt köveket. De a kígyóhoz nem mert nyúlni. - Mi az? Félsz tőle? - kérdezte a király, s fölnevetett a karján ülő Mószéra. - Nem bánt! Érintsd meg. - S ekkor Mósze óvatosan, csiklandozó izgalommal megérintette a kígyót is.

Mindnyájan mosolyogva gyönyörködtek a kisfiú gyönyörűségében, már csak azért is, mert a király mosolygott.

Ekkor hirtelen nekibátorodott Mósze. Vakmerően két kézre fogta a tiarát, vigyázva, de biztosan leemelte a király kopasz fejéről, belenézett, jól megszemlélte belülről is, kívülről is... aztán a saját fejére tette.

A bíborkék tiara úgy elfödte a fejét, mint egy fazék. De sötét szeme kivillogott a kígyó alól, barna arca büszkén sugárzott, diadalittas volt, szinte részeg. Ajkát összeszorította, jobbját fölemelte.

Amenhotep hangosan nevetett. Nyomában harsány nevetésre fakadtak az előkelőségek is. Csupán a három ázsiai arca nem moccant. Ajkuk még csak mosolyra sem enyhült, sőt elkomorodtak mind a hárman, s jelentősen összenéztek. Nem nevetett a két anya sem. Jozabét elfehéredett, kinyújtott keze rémülten kapott a kisfiú felé, de nem érhette el, közel lépni pedig nem mert. Egy pillanatig dermedten állt a helyén, ajkát beharapva, remegve, sápadtan. Akkor idegei, inai elernyedtek, térde összecsuklott. Megtántorodott, a földre omlott, a király lába elé.

Szetamon sem nevetett, még csak nem is mosolygott. Lélegzete elakadt, nagy szeme kitágult, arcát lángoló pirosság öntötte el. Szinte merő tűzben állt tetőtől talpig. Különös, zavart érzések árasztották el, megállt a szíve, majd kettőzött erővel dobogott. Ujjongott ez a szív, ujjongott és repesett, mint madár a kalitkában, mikor megpillantotta fiókáját, fiókáját magasan, egy hatalmas fa ágán, teljes díszben és szépségben. Ő is kinyújtotta karját a kisfiú felé, ő is feszülten állt a helyén, egy lépést sem tudva tenni, majd őt is elhagyta minden ereje, leroskadt, leborult a héber asszony mellé.

Az öreg Amenhotepet meglepte a három ázsiai, de különösen a két nő viselkedése. Csodálkozva tekintett körül.

- Keljetek föl - mondta bosszúsan leányának s a héber asszonynak. - Hiszen nem történt semmi baj! Ez az ártatlan gyermek csak játszik.

- Bocsáss meg neki, isteni király - nyögte Jozabét.

- Keljetek föl, mondom! - türelmetlenkedett a király.

Mósze úgy nézegetett körül, mint egy igazi király. Nevetséges és csodálatos volt egyszerre.

A két nő fölkelt, mind a kettőnek könnyes volt a szeme. Mind a kettő egyszerre nyúlt a gyermek felé. A király már ismét mosolygott, Mósze pedig komolyan nézte őt.

- Most vegyük le, mert a helyére kell vinni - kérlelte Amenhotep Mószét. Maga is sajnálta, hogy el kell venni a királyi játékot a kisfiútól.

- Nem, nem! Még nem! - kiabált Mósze türelmetlenül.

Hát a fején hagyták még egy pillanatig, de aztán elvették, s a főtisztviselőnek adták. Mósze csüggedten nézett utána.

Ekkor a király végre leült, ölébe vette a kisfiút. Zavart, feszült csend támadt, nem tudták, min gondolkodik a király. S mi lesz a különös esemény következménye rájuk.

- Ó, uram, kegyelmes király - dünnyögte a szakállában levő gyöngyszemeket morzsolgatva Baálám. - Engedd meg a te alázatos szolgádnak, hogy szóljon.

- Szólj - bólintott a király.

A fojtó csendben halkan dongott Baálám hangja, mint a darázs dongása.

- Ez a fiú tudta, mit cselekszik. Ez a fiú el fogja venni koronádat. Ez a fiú el fogja venni a Birodalom koronáját.

- Mit mondasz? - hökkent meg a király. Arca kínosan elsötétült, szemét összehúzta.

- Én is azt mondom, amit szolgatársam mondott - tette hozzá a maga véleményét Hiob, Uz és Uziél prófétája. Hangja szilárd volt és éles. Mindenki elsápadt a hallatára. - És figyelmeztetlek, öld meg. Öld meg, népét pedig, a héber népet, pusztítsd el. Mert ez a fiú szövetkezni fog néped ellenségeivel, megtámadja Egyiptom kapuit, koronádat pedig örökre elveszi. Ölesd meg tehát, s pusztítsd el a hébereket is, kegyelmes úr.

Micsoda? Megölni egy ártatlan, játszó kisgyermeket? Ezt a kisfiút, aki most is itt ül a térdén, nyakékét babrálja, s mit sem törődik az elhangzó gyilkos szavakkal? A kisfiút, leánya örömét, az ő gyönyörűségét, legbékésebb óráinak kedves társát? És kipusztítani e gyermek szüleinek népét, ennek a szép asszonynak a népét, aki tejével táplálja a gyermeket? Hát lehetséges ilyent még csak ki is gondolni?

- Őrült vagy! Őrültek vagytok! - kiáltotta rekedten. - Hogyan pusztítanám el azt a népet? No, halljam, ti őrültek!

Rémület lebegett a nagy szobában. Látnivaló volt, hogy a királyt gyilkos fejfájás gyötri, arca vonaglott, szempillája repdesett, homlokán kidagadtak a kéklő erek, veríték gyöngyözött az arcán. Melle nehezen zihált, mintha ki akart volna szakadni a lelke. És remegett a keze.

Ó, csak elszökni valahová ez elől a gyalázatos, alattomos, kegyetlen népség elől - ezt a tehetetlen vágyat mutatta minden arcvonása. - Csak nem látni többé az undorító pofákat, nem hallani az alattomos sakálok hangját... Élni közönséges öregként egy csendes zugban együtt a két kedves asszonnyal s az okos, villogó szemű kisfiúval, hiszen mintha a saját fia volna... vagy az édes leányáé! Belerúgni, belerúgni az előtte fetrengőkbe, ne szólítsák többé királynak, istennek, kegyelmesnek, ne lessék a szeme rebbenését, a hangja rezzenését, a keze moccanását... Levetni minden terhet! Csak szerető arcokat látni, csak kedves hangokat hallani...

De Baálám bátor volt. Hideg alázattal nézte a királyt, mintha a szívébe, májába, veséjébe látna. Várná a dühkitörés pillanatát, utána a rögtönös halálét.

- Pusztítsd el őket tűzzel, ezt tanácsolja a szolga - szólt élesen.

A király csúfondárosan nevetett. Olyan volt a nevetése, mintha késsel metélték volna az arcát.

- Ostoba vagy - kiáltotta rekedten. - Mikor tűz által pusztult el két város, istenük megmentette őket, azóta nem fog rajtuk a tűz. Te mit tanácsolsz, Hiob?

Bősz kíváncsisággal fordult a próféta felé. Hiob fölpillantott a mennyezetre, azután letekintett a földre, mert vak ravaszságában segítségül akarta hívni mind az égi, mind a föld alatti hatalmakat, hogy megküzdhessen a földi hatalommal, amely szorongatta, s így szólt:

- Pusztítsd el őket vízzel, uram. Ezt a gyermeket pedig dobasd a vízbe.

A király most már nem nevetett, hanem félelmesen elkomorodott.

- Lám, és még mit tegyek? - kérdezte fenyegetően. - Nem tudod-e, hogy ősüket, Noaht istenük kimentette a vízözönből, s megesküdött neki, hogy többé nem bocsát vízözönt a földre? Azóta nem fog rajtuk a víz. Te ostoba!

- Akkor karddal pusztítsd el őket! - kiáltotta Baálám.

- Igen? Karddal? Te meg nem tudod, hogy ősüket, Jiszhakot megmentette istene a kardtól, mikor atyja föl akarta áldozni? Mit árthat nekik a kard? - folytatta a csúfondáros, hideg vitát a király. - Hát ilyen ostobák vagytok, ti, népek prófétái?

- Óvakodj ettől a gyermektől, óvakodj! - kiáltotta ismét Baálám. - Óvd fejedet koronád elrablójától!

- Ez az ártatlan gyermek rabolná el a koronádat! - suttogta Szetamon.

Jozabét azonban hallgatott és remegett. Arra a jóslatra gondolt, amit Mirjam mondott, mikor a gyermeket hazavitte Amram házába.

A helyzet félelmes volt, feszültségét alig lehetett már elviselni. Az egyiptomi előkelőségek sohasem látták még uralkodójukat ilyen földúlt állapotban. Mindegyikük féltette a bőrét. Mert amilyen kiszámíthatatlan egy dühös oroszlán, olyan kiszámíthatatlan egy dühös isteni király. Hogy mi késztetheti borzasztó parancsra, sohasem lehet tudni. Látták, mennyire komor, s mennyire szenved. Pentu titokban integetett a három ázsiainak: térjenek észre, csillapítsák le valahogy a királyt. De integetését csak Baálám értette meg. El is szánta magát egy javaslatra, ami tökéletesen tisztázhat mindent. Vastag, dongó hangon így szólt:

- Isteni uram, hallgasd meg ismét a te szolgádat. Döntsön Isten a kérdésben. Hozass be két lapátot, legyen az egyiken egy halom izzó parázs, a másikon egy halom tiszta arany. Amelyikhez nyúl a gyermek, az döntse el a sorsát.

Úgy gondolkodott ugyanis, hogy Mósze nem nyúl majd a parázshoz, nehogy megégesse az ujjait. De annál inkább nyúl az aranyhoz!

- Úgy legyen! - szólt a király némi dühös örömmel, hogy végleg elintézheti ezt az ügyet.

Pentu nyomban intézkedett, hogy a királyi konyháról hozzanak egy lapát parazsat, a királyi kincstárból pedig egy halom aranyat a próbára. Míg ezekre várakoztak, Amenhotep a dühkitörés után mély apátiába esett. Fájó homlokát tenyerébe hajtotta, szemét behunyta. Arca most sápadt volt, szinte sárga. Láthatólag nem is tudta, hol van, kik állnak körülötte. A teremben olyan volt a csend, mint egy piramis méhében. Még a pávatoll-legyezők sem suhogtak a két néger rabszolga kezében. Ki-ki dermedten várta az eseményeket. Csak a kis Mósze nem hederített semmire és senkire. Bátran játszadozott a király nyakékének piros, kék, zöld kövecskéivel. Olyan biztonságban érezte magát, mint Ábrahám kebelében.

Egy szolga behozta a két lapátot. Izzó szén az egyiken, tiszta arany a másikon. Letérdelt, a két lapátot a király elé helyezte.

Amenhotep fölriadt fásultságából, körülhordozta idegen tekintetét a teremben, s így szólt:

- Szetamon, vedd a gyermeket, s állítsd a két lapát elé. Mondd, hogy válasszon.

A hercegnő biztos lépésekkel sietett atyjához, elvette tőle Mószét, s a két lapát elé állította. Bizonyos volt a dolgában. De Jozabét aggódott. Hátha valóban az arany után nyúl a kisfiú, s meg kell halnia? Sőt el kell pusztulnia az egész héber népnek is? Aggodalmából látszott, hogy nem igazi anyja a gyermeknek. Mert lám, az igazi anya jobban ismerte.

- Melyiket akarod a két csecse játék közül? - kérdezte Szetamon a kisfiút kedvesen. És mellé kuporodott, bal karjával magához ölelte, jobb kezével előbb a parázsra, aztán az aranyra mutatott. - Nézd, milyen szép! Melyiket akarod?

Hagyományaink azt mondják, ebben a pillanatban Gábriél főangyal lépett Mósze mellé, s unszolta, nyúljon a parázsért. Lehet benne valami igazság, ha értjük a jelképet, fiam. Mert Mószénak természetében volt a vonzódás a tűz iránt, akárcsak a víz iránt is. Hajnalban született, mikor a Nap korongja éppen fölbukkant a látóhatáron, s aranyvörös fénybe borította az Eget. Hajnalban született, amikor még fönn ragyogott Sahar csillagának tüzes fénye, a harci csillagé, amíg néhány pillanat múlva ura, a Nap, le nem taszította a mélybe. És vízbe helyezték Mósze kosárkáját, a hatalmas Nílus hullámai ringatták a papírsás között. Alkonyatkor emelték ki a vizek világából, amikor a Nap utolsó sugarai borították vörösaranyba a világot, és Sálem szelíd csillaga feltűnt az Égen.

Mósze tehát rámeredt a parázsra. Megbűvölték a gyönyörűen sajgó-ragyogó széndarabkák, s habozás nélkül beléjük markolt. Ránevetett anyjára, Szetamonra. A hercegnő ijedten fölsikoltott, megragadta Mósze meztelen karját, odaugrott Jozabét is. De hiába, az eleven szén már megégette ujjacskáit, s a kisfiú rémülten fölsikoltva a királyhoz menekült. Kezét a szájába dugta, féllábon táncolt, visított, visított torkaszakadtából.

- Isten döntött, a gyermek valóban ártatlan - jelentette ki a király, s ezúttal ismét mosolygott. Térdére emelte a gyermeket, magához szorította, hagyta, hogy a két anya vigasztalgassa, csókolgassa hólyagos ujjait. Sőt bal karjával a két asszony vállát is átölelte, mert egyek voltak ők most a szeretetben és az igazságban.

Hagyományaink azt mondják, Mósze szájába is vette a parazsat, ezért dadogott egész életében. Nos, lehetséges, hogy a szájba vett parázstól dadogóvá válik az ember. Mósze úgynevezett dadogása, nehézbeszédűsége azonban másként magyarázható, mint majd az események során látni fogod. Mert nem vette szájába a parazsat, nem volt már annyira kicsi, hogy mindent a szájába gyömöszöljön. Akkor sem tehette volna meg, ha akarja, hiszen ujjai egy pillanat alatt megégtek. Annyira megégtek, hogy Szetamonnak meg Jozabétnek gyógyító kenőccsel kellett bekenniök, lágy patyolattal bekötözniök. És csak hosszas dédelgetés, vigasztalás, a király nyakékének a nyakába akasztása után csillapodott a fájdalma. Bekötött kezével még fogni sem tudott, csak tartogatta maga elé. Arca könnyes volt, de már mosolygott, melle még zihált, de már el-elcsukló hangon kérdezgette királyapát, hogyan csinálták ezt a nyakéket, hogyan rakták össze ilyen pontosan a színes köveket... Mondom, még sokáig tartott, amíg megnyugodott.

A két ázsiai próféta pedig megszégyenülten távozott a teremből. Megkönnyebbülten láttak dolguk után a többi méltóságok. De a király szomorú volt, mélységesen szomorú. Elgondolta, ha őt állították volna kicsiny korában ilyen kegyetlen választás elé, ha ő nyúlt volna a parázsba, ha neki kellett volna így szenvednie az emberek gyanakvása, irigysége, gonoszsága miatt, nem utálta volna-e meg az egész világot? És viselni tudta volna-e a tiarát évtizedeken át?

Másnap Hiob meg Baálám a király elé járulva, bemutatta királyuk visszahívó levelét. Az agyagtáblára égetett ékírásos szöveg bizonyosan készen volt már ideérkezésük óta, csak elő kellett venni s bemutatni. Rajtuk voltak a királyok pecsétjei is. Amenhotep intett - s küldetésük befejeződött. Megszégyenülve utaztak haza, az egyik Uzba, szülőföldjére, a másik Edomba. Jethro maradt.

Harmadik Amenhotep egészségi állapota rohamosan gyengült. Voltak napok, amikor föl sem tudott kelni. Besötétített szobában feküdt mozdulatlanul. Fején borogatás, asztalkáján gyógyszerek... de sem a borogatás, sem a gyógyszerek nem segítettek rajta. Fejfájásai annyira gyötörték, hogy belekábult. Alig látott, alig hallott, alig érzett. Enni nem tudott, hiába készített öreg orvosa, Ahmósze válogatott ételeket válogatott állatok válogatott szerveiből, csodahatású növényekből, fűszerekből. Hiába volt az ételek készítésénél ő maga is jelen. A király kelletlenül ízlelte a gyógyító eledelt, aztán öklendezni, hányni kezdett, egész testét kiverte a hideg verejték. Zihált, mint egy halálra sebzett oroszlán. Arccsontjai kiálltak, bordáit meg lehetett volna számlálni. Olyan gyenge volt, hogy a kanalat is kiejtette a kezéből.

Nem törődött semmivel, nem érdekelte semmi. Úgy tett ugyan, mintha meghallgatná a jelentéseket, bólintott is, de talán azt sem tudta, miről van szó.

- Nem kívánok mást - suttogta leányának, Szetamonnak, mikor az leült az ágya mellé, s megfogta apja csontos, nyirkos kezét -, nem kívánok mást, csak még egyszer látni szeretném a fiamat. Aztán elmegyek Amentibe, leányom... szívesen megyek.

A hercegnő mosolygott, bátorította. Majd meggyógyul. Hiszen ma sokkal jobban van, mint tegnap volt. Intézkedett, hogy jöjjön el a királyi orvosok egész kollégiuma. Nagy tudósok, mindent tudnak, hamarosan meggyógyítják az apját. De a király csak sóhajtott, behunyta a szemét, s tagadólag ingatta fejét a vánkoson.

A királyi fürdők felügyelője gondoskodott a gyógyító fürdők elkészítéséről. A királyi kenetek felügyelője naponként háromszor, éjjel kétszer füstölte a szobáját mágikus füstölőkkel, amelyek okvetlenül elűzik a gonosz lelkeket. A királyi parókakészítő minden reggel új, szebbnél szebb parókát helyezett a fáradt fejre, s két lépést hátrálva kijelentette, őisteni kegyelmessége alig látszik többnek harmincévesnél. A királyi saruk felügyelője aranyos sarut húzott csontváz-lábára, s bizonyosan tudta, hogy a járás sokkal könnyebb bennük, mint a tegnapiakban. A királyi ruhák felügyelője önmagát múlta fölül a könnyű patyolatkendők, szoknyák, palástok kiválogatásában. Sürgős levelet is írtak Mitanni királyának, küldje azonnal a csodatevő Istár-szobrot. Szegény Nebmaare mindezt tűrte, tudomásul vette. Hagyta, hogy két főtisztviselője, Ramósze meg Pentu lábra támogassa, a fogadóterembe vezesse, trónusára ültesse, fejére tegye a tiaráját, kezébe adja a pásztorbotot meg a korbácsot a hivatali ceremóniákra: adót hozó követek fogadására, tanácskozásra s más efféle fárasztó haszontalanságra kényszerítse. Aztán visszaroskadt ágyába, az öreg Ahmósze lábujjhegyen belépett, megtapintotta ütőerét, borogatást tett a fejére, megnézegette, meglötyögtette a gyógyszereket, s eközben olyan mosolygó ábrázatot vágott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez is hazudik, mindenki hazudik... - gondolta a király, de a vén orvos kérdésére, jobban érzi-e magát, ráhagyta: jobban... sokkal jobban. A kedvéért még evett is néhány falatot, ivott egy-két kortyot.

Ha fejfájása enyhült, megkérte leányát, hívja el Jozabétet s a kis Mószét. Vánkosai között üldögélve elnézegette a kisfiút, amint ott játszott tetőtől talpig meztelenül a szobában, kockáit rakosgatta, golyóit gurítgatta, ide-oda futkosott, az ő ágyához is odament, csacska kérdéseivel zaklatta. A gyermek nem érti, ha valaki beteg. Egy-két pillanatig úgy viselkedett, amint anyja, a hercegnő, anyja, a héber asszony parancsolta: suttogva beszélt, lábujjhegyen lépkedett. De ha összedőlt a vár, ha valamelyik bútor alá gurult a golyó, megfeledkezett az intelmekről, s vígan kiabált. Majd meg hirtelen abbahagyta a játékot, királyapa ágyára ült, s kíváncsian firtatta, mi van ebben a tégelyben, mi abban a másikban, mi ez a sárga az üvegben, hát az a piros mi... És ugye, jó betegnek lenni? De most már elég volt, keljen föl királyapa, vegye föl a szép ruháját, tegye fejére azt a nagy kéket... Az asszonyok csitították, ki akarták vinni, de Mósze nagyon jól érezte magát királyapa közelében, s a király is intett: csak hagyják.

Mósze ekkor már elmúlt négyéves. Olyan eleven volt, mintha megette volna a parazsat.

Szetamon lassan-lassan beletörődött különös özvegységébe. Látta, hogy apja távozóban van, talán egy-két hónap vagy hét, talán annyi sem, és nem kaphat többé választ a kínzó kérdésekre: hová lett a szeretett férfiú, miért tűnt el olyan váratlanul, él-e, hal-e, hol nyugszik a holtteste, eltemették-e tisztességesen, áldoznak-e a sírján... De mégsem kérdezett semmit. Talán a király már nem is tud róla. Lehet, akkor sem tudott. Ha megmondaná a nevét, tán csak a fejét csóválná... De miért, miért sem, azt a nevet Szetamon nem akarta kimondani. Őrizte, mint legnagyobb titkát, őrizte, ahogy egy beavatott őrzi a rábízott tudást. Hovatovább már nem is emberi név volt, hanem egy isteni érzés, egy isteni akarat, egy mindennél hatalmasabb törvény jelképe. Az, aki hordozta, és Szetamon szívébe véste ezt a nevet, egyre szépült, egyre távolodott, de azért mindig ott volt vele és benne. Ő pedig, az akkori kis révült hercegnő, egyre jobban megtanult hallgatni. Most is olyan, kissé gyermekes, lányos, gyöngéd, puha nő volt, mint akkoriban, de a hangja keményebben csengett, akarata erősebb volt, mozgása határozottabb. Tömörebb lett, ha lehet így mondani. Csak nagy zöld szeme révedezett el most is, mikor a kisfiút nézte, vagy apja ágyánál üldögélt.

Egy napon a király a tükrét kérte Szetamontól. Mikor megkapta, hosszasan nézegette magát benne. Csak ketten voltak a szobában, a nyitott ablakon erős reggeli napfény tűzött a király arcára, ijesztően kirajzolta megnyúlt vonásait, sárga színét, sötét szemének beesettségét, széles ajkának bágyadt, fanyar fintorát, a halálravált és halnivágyó öreg arcot, kopasz fejet. A csiszolt ezüstlap kerek fényfoltot vetett a falra, mintha valamely ismeretlen csillag lebegett volna a szobában.

Aztán a csontos kéz fáradtan lebocsátotta a tükröt, s a fénykorong eltűnt.

Itt az ideje, valóban itt az ideje, hogy elmenjek, leányom - mondta színtelen hangon a király, visszafekve vánkosaira. - Miért jönnek az orvosok? Mit tudnak ők? Semmit. De én, én tudok már mindent. Tudom, hogy ami volt, s ami van, és ami lesz, mind csak álom. Álom volt a születésem, álom az életem, álom a halálom is. Valamikor, nem is régen, örökkévaló dolgokat akartam alkotni, leányom. Örökkévalót? Ez is csak álom volt. Az is álom, hogy egyszer valaki mégis megteremti az örök Birodalmat, egyesíti benne az egész emberiséget... Mit is építettem hatalmam teljességében, erőm birtokában? Palotákat és templomokat. Templomot Théba mind a három templomnegyedében. Falakkal kerítettem őket. Oszlopcsarnokokkal díszítettem. Hatalmas szobrokat állítottam a kapuk elé. Hosszú-hosszú sorokban emberfejű szfinxeket állítottam és kosfejű szfinxeket egy másik hosszú-hosszú úton. Templomokat építettem más városokban is, Men-noferben, Anuban, Abidvában... Uszirének és Ptáhnak és Szetnek és Ámonnak... Templomot építettem anyád emlékének is, fölállíttattam a szobrát a tieddel s nénédével együtt. Építettem csatornákat. Megépítettem a síromat, anyádét s a tiedet is meg a többi gyermekekét. Álom, álom. Hány gyermekem volt? Hány halt meg? Jöttek, megjelentek egy pillanatra, aztán elmentek. Mint az álmok. Istennek neveztek? Most már tudom, minden ember isten. A király is, a felláh is, a halász is, a koldus is, mind-mind, a négerek, a héberek, a fenchiúk, a mitanniak... Ez az egyetlen valóság. A többi álom. Adj innom.

Szetamon föltámasztotta apja fejét, megitatta mézes citromlével. A király letörülte ajkáról a kicsordult cseppet, visszafeküdt, hallgatott. Mintha aludt volna. De nem aludt, mert egyszer csak tovább beszélt, behunyt szemmel, kezét összekulcsolva süppedt mellén.

- Az volt a sorsom, hogy ezt az áloméletet mint király éljem végig. Jobb lett volna, sokkal jobb, ha nem királyi ágyban látom meg a világ tünékeny fényét, leányom, hanem egy szegény paraszt, egy nyomorult halász viskójában. Mert akkor nem hajszoltam volna annyi meddő álmot. Nem építettem volna az örökkévalóság számára haszontalan épületeket.

- Ne mondj ilyent - tiltakozott halkan Szetamon. Gyöngéden megtörölte egy kendővel a király arcát. - Minden nagy király épített. Nézz csak ki az ablakon.

Ujjával az odalátszó piramisok éles, fényes háromszögeire mutatott. Mint a tükrök verték vissza a délelőtti napfényt, a rejtelmes betűk villogtak fehér síkjaikon. Ott meredezett a királyi kert nagy fái mögött a három legnagyobb, kissé balra a lépcsős, távolabb, alig láthatóan, mint nagy szülei mellett a kis gyermek, egy csapott élű kisebb. Valamennyi a legfőbb igazságot hirdette, a legnagyobbat, az örökkévalót: az Isten hármas szellemi megnyilvánulását, Mennyben és Földön a szent Hármasságét.

- Igen, ők még hittek. Mena hitt. Kufu hitt. Kefren hitt. Ők hittek, mert láttak. De mi már nem hiszünk. Mi már nem látunk. A mi szemünk elől végtelen messzibe tűnt az isteni világ, hosszú volt az utunk idáig, most ködben tévelygünk, sötétben botorkálunk. Mi már csak utánozzuk azokat, akik hittek, mert láttak. De én tudom, leányom, még ők sem hitték, hogy művük az örökkévalóságnak szól. Tudták: hasztalan, amit építenek. Csak éppen nem állhatták meg, hogy el ne mondják az embereknek, meg ne mutassák nekik évezredeken át, amit hittek, láttak. Hogy ők is higgyenek, lássanak. Majd eljő az idő, nincs is messze, amikor az emberek értetlenül bámulják ezeket az óriási építményeket, nem tudják, milyen isteni igazságot vernek vissza róluk a napsugarak... el sem tudják olvasni többé. Már nem érnek föl odáig. Tetvekké válnak, az óriási képeket, amiket Mena, Kufu meg a többiek mutatnak nekik, meg sem látják. Iszonytató elgondolni, hogy az emberek számára hiábavalók még ezek a mérhetetlen világos jelek is... Hányszor tapasztaltam, hogy mindent megtesznek, mindent vállalnak, mindent eltűrnek, elviselnek, csak látniok ne kelljen! Gondolkozniok ne kelljen. Tudniok ne kelljen. Ettől irtóznak legjobban. A szegény befúrja magát nyomorúságába, csak hogy ne tudjon. A gazdag befúrja magát hatalmába, élvezeteibe, csak hogy ne lásson, ne tudjon. A király belefúrja magát birodalmába, háborúiba, építkezéseibe, ünnepségeibe, csak hogy ne lásson, ne tudjon. Haj, hányszor tapasztaltam, hogy az emberek milyen dühödten utasítják el maguktól a tudást. Mennyi aljasságot, gaztettet, bűnt vállalnak, csak látniok ne kelljen! Hát mondd, nem volt akkor álom Kufu, Kefren, Mena meg a többi nagyok hite is!? Nem álom a roppant építmények sora, amit teremtettek?

Megint elhallgatott, csak bágyadt szeme bámult mereven a piramisok háromszögeire. A hercegnő is hallgatott. Gyötrelmes volt hallania búcsúzó apja végrendeletszerű szavait. Nem látta-e ő is saját életének, érzéseinek, tetteinek álomszerű voltát? Hová lett a karcsú férfi, akinek karjaiban a másvilággal egyesült? Hová a révületek és mámorok, testnek-léleknek-szellemnek forró egyesülése?

Szetamon zöld szeme elhomályosult.

A király csodálatosképpen mintha felelni akart volna gondolataira, halkan így folytatta:

- Amíg még szólni tudok, s amíg agyamat használni tudom, leányom, hadd mondjam meg neked és csak neked, hogy mindent haszontalannak tartok, amit láttam, hallottam, tettem. Minden szándékomat meddőnek. Minden lelkesedésemet hiúnak. Minden alkotásomat szánalmasnak. Minden szavamat hazugságnak. Hazugságnak még imádságaimat is, mert azok is, az istenek, akiknek áldoztam, akikhez imádkoztam, akiket öltöztettem-vetkőztettem, merő üres bábok. De azért mégsem éltem hiába. Nem. Mert akartam tanulni, látni, mertem tudni. S ki merem mondani is, amit tudni merek. Igaz - keserűn elmosolyodott -, csak most, mikor már elszállni készülök, s annak, amit mondok, már semmi következménye nem lesz! De megmondom. Én nem vagyok király. Utánam már nem következnek királyok, amilyenek a régiek voltak. Ők istenek és királyok voltak egyszerre - kimutatott a piramisok felé. - Én isten vagyok, de király nem tudtam lenni... ehhez nem volt bennem elég alázat. S mert nem voltam olyan alázatos, amilyenek az istenkirályok voltak, csak mímeltem a királyságot. Magamra akasztottam az oroszlán farkát, de nem lettem oroszlán, sőt tudtam, csak egy döglött oroszlán farkát viselem. Ez az igazság. A döglött oroszlán farkát magára fogja akasztani a fiam, az unokám s minden utódom, amíg utódaim lesznek, de már nem lesznek oroszlánok. Hagyjuk... Bátornak kellett volna lennem, elvetni ezt a kétszínű játékot, eldobni oroszlánfarkat, tiarát, korbácsot és pásztorbotot, eldobni az Élet Keresztjét is, mert mindez már az én számomra nem volt semmi. Viseltem, mert kívánták, viseltem, mert ez volt a sorsom. Csakhogy - mélyet sóhajtott - jobb lett volna elvonulnom egy kis vályogviskóba, legeltetni ökreimet, húzni az öntözőgémet, enni a kenyeret, hagymát sóval, inni a folyó vizét, nézni a csillagokat, szeretni egy asszonyt, aki magamért szeret, gondoskodni a névtelen családról, nevetgélni gyermekeimmel, megtanítani őket vetni... vagy halászni... vagy hajózni... Megtanítani őket a legnagyobb igazságra, az egyetlenre: minden ember isten, isten öléből származik, mint a csillagok, élete csalóka álom, de a léte örökkévaló... Ó, jaj, de jó lett volna erre megtanítani őket, téged, a nénédet, anyádat, öcsédet... És együtt üldögélve az esti Csillag ragyogása alatt, összeforrni végtelen örömmel, kimondhatatlan boldogsággal az Egyben, az Istenben...

Szetamon torka elszorult, megragadta atyja kezét. Ajka megnyílt, de szólni nem tudott. Csak nézte-nézte az öreg arcot s a fáradt vonásokon legördülő két nehéz könnycseppet.

Ültél már halálra készülő öregember ágya szélén? Figyelted hol rémülten kitáguló, hol gyanakvón összeszűkülő szembogarát, olykor gyermekesen gyámoltalan, segélykérő, olykor petyhüdt, reménytelen arcvonásait? Láttad elferdülő ajkát, amint halkan beszélt, szinte akaratán kívül? Fogtad forró vagy hideg nyirkos kezét? Tapintottad ki-kihagyó, majd hirtelen meggyorsuló érverését? Amely olyan, mint a hegynek futó ember lélegzése: ki-kifullad, megáll, aztán nekiiramodik, mintha a csúcsra akarna elérkezni? Visszafojtottad lélegzésedet, ha lihegő melle hirtelen megállt, bordái besüppedtek, és sóhajtottál mélyet, mintha helyette akarnál szívni életadó levegőt?

Így ült Szetamon apja ágya mellett, így figyelte, hallgatta, így fogta a kezét. Az öregember néha mereven nézett rá, mintha gyanakodnék, hogy ott akarja hagyni, majd meg gyengéd szeretettel, mint aki könyörög, hogy hallgassák meg, csak egyszer az életben, most, utoljára. Néha a minden mindegy lemondásával hunyta be a szemét, magába fordult, hiszen már csak ott, legbelül van keresnivalója. Néha meg rátapadt a tekintete, föl akarta szívni leánya képét s a szoba ismerős tárgyainak, fényeinek-árnyékainak marasztaló világát. Még nem jutott odáig, hogy tökéletes közönyt érzett volna az élet dolgai iránt, szerette volna, ha leánya, minden élők között a legkedvesebb, egészen közel férkőzhetett volna hozzá, akit többnyire csak szertartásos tevékenységek közepette látott, s akinek minden mozdulatát, szavát, arcrezzenését, pillantását megszabta a súlyos szerep. Mert most már letette tiaráját, levetkőzte szerepéhez tartozó ruháit, letette királyi álarcát, csupán ember volt, mezítelen, közönséges ember. Isten volt, aki ledobni készült magára vett alakját. És el akarta mondani, suttogó, rekedtes, kapkodó szavakkal, amit a hosszú szereplés során senkinek sem mondhatott el.

Csakhogy amit mondott, merőben értelmetlen volt Szetamon számára. Szíve teli volt ugyan szerető szánalommal, de érezte a magány hideg leheletét is, amely rá fog szakadni, ha apja elmegy, hiszen már nem lesz senkije, akire föltekinthet. Szerette volna visszatartani az életben, maga mellett, mert ő még itt áll a világ kellős közepén. Figyelte szavait, tudta, sohasem fogja elfelejteni, mint azokat sem, amiket a kerti lugasban suttogott ugyanilyen halkan, szaggatottan, lihegve a Legkedvesebb. Azonban nem értette őket. Mert a búcsú szavai voltak. Azután meg neki fia volt, s mikor a gyermek fején megpillantotta atyja tiaráját, tudatossá vált benne, hogy igen, királynak akarja látni, isteni királynak, népeken uralkodó Hatalomnak, dicsőnek, ragyogónak! Aki előtt leborul mindenki, ő maga is, nem lehet másként! Az istenek tudják, miképpen lesz király, hogyan teszi fejére a tiarát, s hogyan hordozza. Mint ahogy tudták, miképpen kell a világra érkeznie, megmaradnia a fenyegető veszedelmek közepette. Ha Szetamon tudott valamit, akkor éppen azt tudta kétkedés nélkül, hogy szerelme isteni szerelem, a férfi, akinek odaadta magát, isteni férfiú, a gyermek isteni gyermek csakugyan. A Fiúnak, minden egyéb név nélkül, királynak kell lennie, neki és csak neki, senki másnak.

Hogyan érthette volna meg hát a távozni készülő királyt, midőn élete haszontalanságáról vallott, s magasztalta a paraszt, halász, hajós jeltelen életét?

Arra gondolt, itt az utolsó alkalom, amikor ő is elmondhatja titkát. Mintegy viszonzásul az őszinte szavakért. Hogy megossza valakivel, aki most az életét osztja meg vele, rábízza örökre, vigye magával Amentibe, Aaru ragyogó mezeire, tegye mérlegre Usziré előtt, mint saját szívének egy részét... Mikor a király fáradtan elhallgatott, már-már letérdelt elé, már-már megnyitotta ajkát. De nem tudott szólni mégsem. Miért halmozza el saját ügyeivel-bajaival, érzéseivel, emlékeivel, összes titkával ezt a szegény beteget, akinek már a rászálló légy is teher? Fölegyenesedett hát, összezárta ajkát, mély sóhajtással merített erőt hallgatásra - és figyelt tovább. Nagy magánosságát, amiben felnőtt, s amit életében egyszer tört meg csak a szerelem, tovább kellett hordoznia. Akire az istenek rábízzák teremtő titkaikat, annak egyedül kell lennie a sírig.

- Mit is mondtam? - suttogta a király, tekintetét lányára fordította, s ferdén elmosolyodott. - Nem tudom már... Csak azt tudom, és azt akarom mondani, hogy könnyen válok meg a világtól. Terhemre van, már régóta terhemre van, s én is terhére vagyok. Az emberek boldogok, mikor megkoronázzák a királyt, s boldogok, mikor eltemetik. Én hát boldoggá fogom tenni őket, noha ők engem sohasem tettek boldoggá. Hadd higgyék, utánam az igazi következik, reményeik megvalósítója. Én már régóta csak mímelem, hogy meg akarom valósítani reményeiket, tudtam, hogy lehetetlen. Éppen ezért könnyen hagyom itt őket. Botorkáljanak tovább egyre sötétebb útjukon, segíteni nem lehet rajtuk, mert amit keresnek, bennük van, csak meg kellene találniok. És hiába mondod nekik, hogy lássák meg, bolondnak tartanak... De mindegy, sokan mondták már ezt, megmondta Imhotep is több, mint ezer évvel ezelőtt, az emberek ismételgetik szavait, de nem tudják, nem tudják... - Legyintett, széles ajka megrándult. - Csak azt akarom mondani, igen, hogy könnyen megyek el. Majdnem olyan könnyen, mint az első emberek, akik élet és halál között nem láttak szakadást. Igaz, engem nem vetettek alá a beavatás próbáinak, kezembe adták ugyan a kulcsokat, de nem kényszerítettek a kapuk kinyitására... Azt hazudták, a király nem tehető próbára... Hazudtak. Hazudtak, mert féltek, hátha nem állom meg, s akkor mit tegyenek? Hol keressenek olyant, aki valódi... igazi király... amilyen Mena volt, Kefren meg Kufu... a hétszeres beavatottak... Silány kornak a királyai is silányak. Én még silány voltomban is nagy voltam nekik... túlságosan nagy... Ó, jaj, nevetnem kell!

Petyhüdt ajka valóban megrándult, mintha nevetne, de sírásnak is beillett.

- Majd akkor... majd egyszer... ha mégis eljön egy valódi király. Egy igazi király. Egy oroszlánnak született oroszlán. Aki maga ragadja kezébe a kulcsokat, bátran belép mind a hét kapun. És akinek a suttogása is oroszlánüvöltés lesz az ő fülüknek. És aki megrázza majd őket, megfordítja és hajszolja, viszi az úton mind a süketeket, bárgyúkat, vakokat, lomhákat. És panaszaikon csak nevet, nyögéseiket meg sem hallja, kiáltásuk elől befogja a fülét! Aki használja majd a korbácsot és a pásztorbotot, nem puszta díszképpen tartja az ünnepek szertartásain... Ó, ha eljön az erős ember, leányom, a Kiválasztott! Majd ő, majd ő nem kíván viskóban lakni, mert előtte viskó és Palota semmi lesz! Nem kíván vetni és aratni, mert előtte vetés-aratás mind semmi lesz! Nem kíván halászni, hajót kormányozni, mert előtte halászat és hajó semmi lesz! És nem vágyik névtelenségre a névtelenek között, mert előtte név és névtelenség semmi lesz! Majd ő, majd ő...

Lihegve beszélt, föl-fölemelte csontos kezét, arca ragyogott, szeme égett. Szetamon ijedten hajolt fölé, gyöngéden nézte a rámeredő sötét szempárt, mindkét csuklóját megragadta, attól félt, ez a végső pillanat.

- Nyugodj meg, nyugodj meg - csitította csengő hangon. - Nem szabad! Feküdj csendesen. Hívatom Ahmószét. Pihenj, pihenj...

- Ne félj - suttogta megint a király megnyugodva. - Most láttam valakit, róla beszéltem. Nyugodt vagyok. Ne aggódj, nem szólok már többet. Jó pihenni, jó csendben lenni. Több mondanivalóm nincs. Megteszem utolsó királyi kötelességemet, ahogy illik - tette még hozzá csúfondárosan, széles ajka megint fintorra rándult. - Jó haldokló leszek s jó halott. Ezt az utolsó játékot még tisztességesen eljátszom.

Ezután csakugyan nyugodtan feküdt, behunyt szemmel, szótlanul. Szetamon meg sem mozdult mellette. Zöld szemét újra meg újra végigjártatta atyja arcán, sovány, majdnem kisfiús alakján, ahogy a vörös bíbortakaró alatt keményen, de súlytalanul kirajzolódott. A Nap elhaladt a kert fái fölött, távol szikrázva csillogtak a piramisok síkjai. Itt benn a szobában pedig tompa fényben zöldelltek, piroslottak, sárgállottak a falat burkoló csempék, a padló mozaikkövei, az asztalkán heverő tükör s a gyógyszeres tégelyek és üvegek.

Szetamon elrévedezett. Atyjának arra az arcára gondolt, amit még ifjúkorában mintázott és faragott róla Bek, a királyi főszobrász. Lágy, sima, ártatlan és tiszta volt az az arc, nagy szeme nyugodtan nézett a világba, mintha semmit sem látott volna belőle, s mégis, mint aki mindent lát. Kissé széles arccsontjai simák voltak, kerekdedek, mint egy szűzé, akinek arcára még nem véstek nyomot a szenvedélyek. Finoman faragott ajka is olyan, hogy Szetamon vágyat érzett a megcsókolására, valahányszor látta a szobrot. De azt is tudta, hogy ez a száj, akár csókolják, akár csókol, nem érez semmi vágyat. Testetlen, súlytalan volt a kőarc, fehér, mint egy jelenés. A könnyedén elrendezett, simán megfaragott fejdísz majdnem remegett, akár az igazi vászon. Homlokán úgy kunkorodott föl a kígyó, mintha isteni titkok medencéjéből innék. Kissé hanyag, könnyed, de nyugodt, végtelenül engedékeny volt az alak testtartása is. Egy isteni ifjú nyugalma, aki természetes jóindulattal odaengedi magát a világnak. Szetamon nagyon szerette ezt a szobrot. Órákig tudta nézni, ha alkalma volt megállni előtte, nem érzett fáradtságot, szempillája sem rezzent, mikor bámulta. Szeretett volna az ölébe telepedni, simogatni, csókolgatni, lesni, mikor villan meg a fény a mozdulatlan szempárban. Így simogatta, csókolgatta a Legkedvesebb arcát, ajkát is, így leste a szemében fölvillanó mámoros-mámorító fényt.

Egy másik, gyémántkemény, sötét, erezett dioritból faragott szobor jutott most eszébe Szetamonnak. Ezt Bek atyja, Men, ugyancsak királyi főszobrász faragta, de az ő elnagyolt, összefoglaló módján, biztos vésővel, biztos kalapáccsal. Ezen a szobron hosszú, sovány arca volt a királynak, vonásai erőteljesek, mint aki minden szenvedést, örömet ismer, és semmit sem felejt. Szeme nagy itt is, nyugodt, de nem odaadó, nem engedékeny. Ajka erőteljesen széles, de összeszorított, mint aki mindhalálig hallgat. Fejtartása határozott és szertartásos, így szokta tartani a fejét, mikor az általa épített nagy Ámun-templom előtt megjelent magasra emelt trónusán, kezében korbáccsal, pásztorbottal, vállán bíborpalásttal, fején magas fejdísszel. Így nézett el a szfinxek hosszú során, a tomboló embertömeg, a zászlók és jelképek hullámzó tengerén. Az az Amenhotep volt ő, akit Szetamon gyermekkora óta legtöbbször látott: a király. De még ezen a nagy formákban összefoglalt arcon is ott játszott valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, rejtelmes lágyság, mintha a kő alatt bújna meg. Ugyanaz, amit Tiy, a királyi Anya "gyámoltalanságnak" nevezett, s ami miatt némi elnézéssel Nebmaarénak szólította bizalmas körökben.

S most itt feküdt előtte a szunnyadó, nagybeteg apa. Arca fáradtan pihent a vánkoson, homloka felleges volt, barázdái kétszerte nagyobbnak mutatták, mint amilyennek Szetamon ismerte. Arcának csontjai jobban kiálltak, mint Bek szobrán, nem takarta lágy, meleg hús, sima bőr. Serkedő ősz szakálla kiütközött sárga bőrén, mint kiégett földön a tarló. Nyaka ráncos volt, izzadság lepte. Kezét összekulcsolta pihegő mellén, mint egy halott. Szetamon önkínzó fájdalommal vizsgált meg minden vonást a kegyetlen fényben. Kényszerítette magát, hogy nézze, nézze, mert nem akarta elfelejteni. Föl is kelt, bemártott egy kendőt az alabástrommedencébe, s apja fejére borította. Amenhotep hálásan pillantott rá, mosolygott. A hercegnő pedig úgy rendezte el a borogató kendőt apja csapzott homlokán, hogy hasonlítson Men szobrának fejdíszéhez. Mikor elkészült, visszaült a helyére. Szívét fájdalom facsarta össze. Olyan szánalmas, olyan rettenetes volt a vizes kendőből utánzott fejdísz a csaknem élettelen arc fölött, hogy Szetamon eltakarta a szemét. És így vaktában nyúlt ismét a kendőhöz, zilálta szét, ne hasonlítson a királyi fejékhez. Bűnösnek érezte magát a kegyetlen játékért, amiről atyja semmit sem tudott. Engesztelésül fölé hajolt, lágyan megcsókolta.

De hát a három arc közül, amit a hercegnő maga elé idézett, s maga előtt látott a valóságban is, melyik az igazi? Melyik az egyetlen, a megmásíthatatlan Amenhotep? Az, akit Bek ábrázolt ifjúnak, szelídnek, gyengédnek? De hiszen elmúlt. Nincs többé. Hát az-e, akit Men faragott ki biztos ütésekkel a szikrázó dioritból? Az sem, az sem. Elmúlt, nincs többé. Csak ez maradt, ez a kusza, szenvedő, összerombolt arc, ez a verejtékes, széles homlok, ez a remegő orrcimpa, ez a sárgás arccsont, ez a lefittyedt nagy száj. Ó, hát ez az igazi Amenhotep? Nem, nem. Ez sem marad meg soká. Mert még a múmia is megváltozik, olyanná lesz, mint egy kiszáradt, megfeketedett fadarab.

És melyik az igazi Szetamon? Az a kislány-e, aki anyja, Tiy szobrán Baketamon mellett áll? Az-e, aki vígan csónakázott a Palota kertjében, utazott bíborhajón a Níluson, csevegve csipegette az unott ételeket a királyi terem asztalkája mellett? Az-e, aki atyja-anyja és a Birodalom méltóságainak társaságában megjelent a nép előtt, szertartásosan viselte ruháit, ékszereit és mosolygott? Vagy az, aki nesztelenül suhant a kert kavicsos útjain, el-elbújó holdfényben, szívdobogva várta titkos szerelmesét, a mellére dobta magát, s odaadta ajkát, testét csókjainak? Az-e, aki mámorának szédületében úgy érezte, meghal, de ugyanakkor halhatatlan életre is támad? Az, akinek arcát kínba és gyönyörbe torzította a másvilági szenvedély? Az, aki fogcsikorgatva viselte a szülés állati fájdalmait, vagy az, aki mennyei szépségben ölelte kebelére a csecsemőt? Végül ez-e az igazi Szetamon, aki megkeményedett szívvel hordozza örökre bezárt emlékeit, tudja, mit akar, tudja, mi a küldetése... s most itt ül halálosan fáradt apja ágyánál? Nem múlik-e el holnapra már ez az arca is, nem változik-e meg rajta talán most egy vonás, egy redő, egy ráncocska... s akkor már nem lesz az soha, ami eddig volt?

Melyik hát az igazi Amenhotep, s melyik az igazi, az egyetlen Szetamon?

Hirtelen megértette, melyik. Az az Amenhotep, aki valamennyi elmúló arcát nézi. Az a Szetamon, aki minden emlékezetes arcát figyeli. Az arcok elmúlnak, a figyelő ugyanaz marad. A figyelő: az én.

Aki Amenhotep sokféle arcát figyeli, ugyanaz, mint aki az én arcomat figyeli. És, aki a Legkedvesebb arcát figyelte, ugyanaz, mint aki Amenhotepét s az enyémet. Ez a figyelő nem sír, és nem nevet, nem akar, és nem ítél. Csak figyel. Csak van. Nem született, és nem múlik el. Sohasem változik, mindig ugyanaz. Kit figyel, kit néz valójában? Önnönmagát. Nem is figyel: szemlél, önmagát szemléli.

Szetamon nem részesült mélyebb oktatásban. Annyit tudott az istenekről, amennyit egy hercegnőnek tudnia kell. Elfogadta őket úgy, ahogy tanulta. Részt vett az áldozatokon, az ünnepeken, imádkozott, táncolt és énekelt. Cselekedte, élte az istenek akaratát úgy, ahogy minden jámbor nő. Korán meggyőzték, hogy isteni család gyermeke, más, mint a közönséges emberek. Neki Amentiben is királyi életmód jár, a másvilági parasztok neki vetnek és aratnak, neki fejik a másvilági teheneket, számára öntözik a másvilági kerteket, neki hordják a másvilági gyümölcsöket... Mindez igen egyszerű volt és természetes. Most azonban, mikor váratlanul megértett valamit, amiről persze, azt hitte, soha, senki sem értette még meg, egyszerre belenyilallt az igazság: mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben ugyanaz a rejtelmes, örökkévaló, változatlan Szellem ragyog, ég, szemlél. Mindenkiben, a parasztban, s a királyban, a rabszolgában s a főpapban, a koldusban s a dúsgazdagban, az egyiptomiban, s a négerben, a foinikban s a héberben, az öntudatlan csecsemőben s a vén bölcsben, a szerelem mámorát élvezőben s a haldoklóban, az éberben s az alvóban... Ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz!

Ez a gondolat annyira izgatta, hogy akaratlanul fölpattant a helyéről, s ide-oda járkált a szobában. Kiáltozni szeretett volna: figyeljetek, mindnyájunkban az örök, a halhatatlan Isten él, értsétek meg, ne szomorkodjatok, és ne gyűlölködjetek, hiszen magatokban hordozzátok a halhatatlanságot!

De nem kiabált, haldokló atyja fölriadt volna... Visszaült tehát székébe az ágy mellé, nézte a hunyt szemű, fáradt arcot, szeméből könnyek peregtek... Azonban nem a siratás könnyei, hanem a magasztos megértésé.

Amenhotep valóban jó beteg volt, jó haldokló s később jó halott. Bármilyen csekélyre becsülte királyságát, igazi király volt, úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle, s ahogy illett. Szavának állt.

Szelíden tűrte, hogy a Thébából érkezett orvosok kara gondosan megvizsgálja, még segített is nekik, ahogy tudott. Szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy állapota éppen olyan, amilyennek lennie kell. Mikor az udvari méltóságok újra meg újra örvendeztek, mennyivel jobb az arcszíne, mennyivel frissebb, erőteljesebb, mint tegnap volt, hálásan bólintott. Ha fölöltöztették, s a tanácsterembe támogatták, igyekezett határozott lépésekkel járni, uralkodott arcvonásain, méltóságteljesen ült trónusán, fejét fölemelte. Ha levetkőztették, s ágyba fektették, csendesen pihent. Bevette a gyógyszereket, megitta a bűvös italokat. Orvosait minden alkalommal megvigasztalta, hogy érzi a gyógyszerek jó hatásait, már csaknem egészséges. Ha fürdették, fürdött. Ha kenték, hagyta. Csak Szetamon tudta, hogy mindez gyötrelmes és haszontalan játék, s legszívesebben elbújna s meghalna, mint egy állat.

Az orvosok reggeltől estig tanácskoztak, vitatkoztak, udvariasan sértegették egymást. Valamennyien úgy tettek, mintha legfőbb gondjuk a király életének megmentése volna, de tudták, semmi sem okosabb, mint mennél előbb bebalzsamozni, és örök nyugvóhelyére kísérni. Ideje lejárt. Alig várták már, hogy lerázhassák ezt a terhet, ezt az akadályt, a beteg királyt. De úgy kellett tenniök, mintha mindent elkövetnének meggyógyítása érdekében.

Valósággal kővé meredtek, mikor Szinuhe, a királyi koponyalékelő egy hosszú tanácskozás után legyintett, s így szólt:

- Azt hiszem, megírhatjuk a királyi Anyának, hogy a Sólyom rövidesen a Napba száll. Készüljenek a temetésre, s arra, ami a temetés után következik.

Ahmósze megbotránkozva bámult rá, a többiek fölháborodva tiltakoztak. De százszor is meggondolták, hogy gorombaságot mondjanak neki, hiszen Tiy bizalmasa volt, s ezután még többet árthatott nekik, mint eddig. Gorombaság helyett javasolták, hogy lékelje meg a király koponyáját, ilyen esetekben használni szokott. Agyát valamely gonosz lélek tartja megszállva, az gyötri, sorvasztja halálra. Ki kell onnét bocsátani a gonosz lelket. Magukban pedig úgy okoskodtak, hadd haljon meg a király a koponyalékelő gazember szerszámai alatt.

Szinuhe azonban okos volt, bár ebben az időben élte nagy szerelme legőrültebb korszakát, aminek során minden vagyonát egy hideg, előkelő szépség ölébe szórta, mint erről életrajzírója, Mika Valtari tudósít. Most éppen azon törte a fejét, miképpen adhatná el haszontalan, de egyetlen rabszolgáját is. Hát volt bátorsága kereken megtagadni a koponyalékelést. Ehelyett kijelentette: a király menthetetlen, csomagolják hajóra, s vigyék Thébába, hogy a Fehér Házban halhasson meg. Fontos, hogy minden szabályosan történjék, a kormányzásban bekövetkező változás éppúgy, mint a bebalzsamozás, a temetés, az áldozatok...

Miután nem tudták rábírni a műtétre, kénytelen-kelletlen elfogadták indítványait. Az udvari nép tehát fölkészült királyának utolsó utazására.

Pompázatos, ünnepélyes utazás volt. Mintha Amenhotep máris Usziré bárkáján hajózott volna. Amerre a királyi hajók elhaladtak, végig a hosszú, kacskaringós folyamon, sorfalat állt a nép a parton.

Szetamon, persze, szintén elkísérte atyját az utolsó utazásra. Éjjel-nappal mellette volt, gondoskodott róla, kiszolgálta, ápolta. Kíséretében volt az öreg Mami is, de nem vehette sok hasznát, mert folyton sírt. Egyre azt hajtogatta, érzi, valami rettenetes fog történni, s nem éli túl. Sőt a hercegnő szolgálói közül senki sem. Nem mondta, mi lesz az a rettenetes, de Szetamon úgyis értette. Azonban mit sem hederített rá. Nemcsak hitte, de tudta is, hogy minden ármánykodás, ami ellene s Mósze ellen irányulhat, meg fog törni az isteni Hatalmak akaratán... Mósze király lesz, mert királynak kell lennie.

A kis Mószét, persze, nem vitte magával Thébába. Túlságosan veszélyes lett volna. A királyi Anya, meg Eye s az egész Fehér Ház tudomásul vette, hogy a hercegnő szeszélyből, szánalomból magához vett, fiaként nevel egy héber gyermeket, akit a Nílusból emelt ki, de Szet s az Alvilág minden gonosz hatalma föl fog kavarodni, ha az éles szemű, karvalyszívű Anya észreveszi a gyermek és Szetamon között a hasonlóságot. Ebben az esetben már könnyű a többit kitalálnia. Hirtelen utazás Men-noferba, magános, zárkózott élet a Palotában, lemondás a legjobb családokkal való érintkezésről, szurokkal bekent kosár, héber anya... Könnyű lett volna azután vallomásra kényszeríteni a cinkostársakat. Mami már a vallatás puszta gondolatára is csaknem meghalt. Igen, Mószét ott kellett hagyni Jozabét gondjaiban, amíg az események lezajlanak, s anyja visszatérhet Men-noferba.

Amenhotepet pedig a kikötőben kényelmes gyaloghintóba emelték, s nagy dísszel-pompával a Fehér Házba vitték. Szegény Nebmaare békésen tűrte ezt is. Noha már erősen megtört, az orvosi tudomány életben tartotta a még reáváró kötelességek elvégzésére. Igazán királyian és atyaian viselkedett, mikor jókívánságaik kifejezésére elébe járultak a Fehér Ház előkelőségei, Théba s más felső-egyiptomi városok méltóságai, ágya mellé pedig leült a királyi Anya az alkalomhoz illően kifestve, öltözködve, fölékszerezve. Finom ujjai közé vette a nagybeteg király aszott kezét, és fölé hajolt, hogy pillantásából a kívánságait lesse. Ott volt Baketamon is, a karcsú szépség, ragyogón, de hidegen, mint egy gyémántkristály. Ő annyira a saját külön életét élte, hogy csak rendkívüli alkalommal lehetett látni atyja környezetében. Festett arca komoly volt, de távoli, nagy barna szeme nyugodtan pihent atyja arcán. Szetamont mintha észre sem vette volna. Mindig lenézte a húgát, fitymálón beszélt róla. Pedig sokkal-sokkal szebb volt nála, igazi egyiptomi szépség, karcsú, izmos, fölényes, nagy szemű, szép ajkú, arca szívhez hasonlított, keze-lába olyan, mint Mut istenasszonyé. Az emberek elkábultak szépségétől, ha megjelent a tömeg előtt királyi díszben, mint egy jelenés. Szetamon maga is csodálta ezt a különös szépséget, mellette szánalmasnak látta önmagát. Baketamon mégis irigyelte kicsi kora óta. Miért? Mert ő volt a legkisebbik? Bántotta, hogy jobban féltik, dédelgetik, mint őt? Ez is. De még inkább az, amiért Szetamont lenézte: vonzódtak hozzá a férfiak, ő pedig megvetette a férfinépet. Mocskosnak érezte még a férfiúi pillantásokat is. Érintésüktől iszonyodott. Minden testi közelségtől borzadt. Hideg, távoli csillagnak érezte magát, a húgát pedig földi, érzéki, piszkos lénynek tekintette. Aljasnak látta a mosolyát, nem bírta elviselni zengő-csengő hangját, különösen az akaratlan kis megbicsaklást a hangjában. Bőszítette a kacagása. Undorodott kövérkés, puha alakjától, mert olyan volt, mint egy meleg fészek, ölelésre kész. Járását, mozdulatát nem tudta látni sem.

Baketamon könnyedén, nyugodtan lépett be violaszín fátylaiban, villogó ékszerei tüzében, utánozhatatlan mozdulattal térdelt atyja ágya mellé, megérintette hideg, iszamos kezét, mosolygott, ahogy kell. Valóban királyi leány volt tetőtől talpig, minden mozdulatában királyi. Szetamon torka elszorult, mikor látta, mennyire királyi ebben a pillanatban az atyja is, mennyire uralkodik fájdalmain, hogy erőt vesz gyengeségén. Szerette volna kikergetni a szobában levőket, elvinni apját egy titkos helyre, ahol nincs más, csak ők ketten, hadd haljon meg békén, csendesen.

Harmadik Amenhotep tehát tisztességesen végigjátszotta egy haldokló istenkirály és családapa szerepét. Mindent meg akart adni az embereknek, amit vártak tőle. Éppen ezért az alázatért mondta őt a királyi Anya gyámoltalannak, s nevezte némi finom megvetéssel Nebmaarénak. De élete utolsó napjaiban kitűnt, hogy éppen ez a gyámoltalanság volt a legnagyobb ereje.

Szabályosan halt meg, a legcsekélyebb hiba nélkül. Temetése felől rendelkezett, a kormányzással a király gyermekkorára a királyi Anyát bízta meg, első tanácsosául Eyét nevezte ki. Az összes szükséges okiratokra rányomta pecsétjét, bár kezét már Tiy fogta. A gyermekre, Negyedik Amenhotepre nyájasan mosolygott. De Szetamon tudta, hogy már folytonos révületben él, ébrenlét és álom küszöbén. Lát és hall, de mindent valami mással zavar össze. Így aligha figyelte meg a kisfiú félénk mosolyát, riadt, nagy szemét, meglepően öblös, fazékszerű koponyáját, vézna alakját. Csak megrándult az arca, szeme a távolba révedezett, gyönge keze tétovázva simított végig a gyermek fején. A kis Sólyom riadtan elfordult, és sírva fakadt. Nevelője kézen fogta, és kivezette a szobából.

Ezután már csak néhány óráig élt. Pedig megérkezett Istár csodatevő szobra is Mitanniból egy megható levéllel együtt. Éjszaka orvosai körében, Tiy karjaiban, Eye s két lánya társaságában megszűnt lélegzeni. A Sólyom visszaszállt a Napba.

Nem akarlak a balzsamozás részleteivel, a múmia becsavarásával, aranyburokba való behelyezésével, ravatalozásával, majd a temetés lefolyásával untatni, fiam és tanítványom. Nem vagyok regényíró, még kevésbé kultúrtörténész, egyszerű rabbi vagyok csak, Rabbi Jochanan ben Geula. Tanulmányaid alapján el tudod képzelni az ünnepélyeket és a szertartásokat. Van róla némi fogalmad, hogyan helyezték el a királyi holttestet Usziré szent bárkáján, hogyan füstöltek, énekeltek a papok százai, hogyan zengett a zene, hogyan hangzottak a megrendítő siratók, hogyan zúgott a nép, lengtek a zászlók. És hogyan hajózott át a szent tetem a Níluson, sziklás hegyek, mély szakadékok, nyaktörő meredélyek közé, a hatalmas síremlékkel, áldozati templomokkal, régi-régi oszlopcsarnokokkal, istenképekkel beépített és benépesített, komor birodalomba. Elég, ha annyit mondok, hogy a Nap utolsó sugarai ragyogták be a kietlen hegyek éles ormait, a mély völgyeket hosszú, sötét árnyékok borították, mikor Harmadik Amenhotep elfoglalta helyét a hármas szarkofágban, rázárták és lepecsételték az ajtókat, elhelyezték a korsót, amely a belső szerveit őrizte, a mellékhelyiségekben fölhalmozták a legszükségesebb bútorait és használati tárgyait. Majd kivonultak a papok a keskeny folyosókból is, kővel zárták el a bejáratot, ezt is lepecsételték és bevakolták. Ekkor tűnt el a Nap a látóhatár szélén, messze-messze a sivatagon túl, hogy itt lenyugodjék, Amentiben pedig fölkeljen.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy a derék Nebmaare jó halott volt, ahogy ígérte. Isteni Szelleme akadály nélkül átesett az istenek tanácsának vizsgálatain, szívét megmérték, majd Usziré intézkedésére belépett az Utolsó Kapun, s elfoglalta örök helyét a másvilági Birodalomban. Árnyéklelke meg türelmesen üldögélt a sírkamrában múmiája fejénél, elégülten szemlélte a falakon sorakozó képeket, amelyek a számára hordott áldozati ajándékokat és adókat ábrázolták: töméntelen gabonát, szarvasmarhák végeláthatatlan sorát, rabszolgákat, rabnőket a világ minden tájáról, gazdag ételeket és italokat az idők végezetéig. Egészen bizonyos, nemcsak azért ült meg türelmesen sírjában, mert mumifikált teste ide kötötte, nemcsak azért várta megnyugvással árnyéklelke végső föloszlását, mert a sír kijárata többszörösen el volt zárva. Nem. Hanem, mert tudta, hogy a Nap csodálatos sugárzása, amire pedig az árnyéklelkek annyira vágynak, merő haszontalanság a földi szépségekkel: Nílussal, szántóföldekkel, palotákkal és viskókkal és templomokkal együtt. Mindettől már régen tökéletesen elszakadt. Csakugyan, fiam, semmi jelét sem láttuk, hogy bosszúval sújtott volna bárkit is a halála után következett időkben, mint annyi más egyiptomi király tette.

No, de itt maradt utána a Birodalom s annak ezer érdeke, gondja-baja, problémája. Itt maradtak a Birodalom népei, e népek vezetői. Itt maradt elsősorban Tiy meg Eye, roppant felelősséggel a vállán. Itt az ötévesnél alig több Negyedik Amenhotep, ez a csenevész, hallgatag, sajnálatra méltó kisfiú. És az ő gyönge vállára várt a sors, hogy elhordozza az óriási Birodalom terhét.

Egyelőre senki sem hitte, hogy ez lehetséges. De mindenki úgy viselkedett, mintha nem volna méltóbb, rátermettebb a kis Amenhotepnél. Király volt máris, hatalom és erő. Isteni lénye még alig-alig nyilatkozott meg ugyan, de leborultak előtte, parancsait lesték, arcvonásait, pillantását, mozdulatait figyelték. Az óriási közösség, Egyiptom rejtelmes múltban gyökerező közössége felé fordult mágikus erejével, s mágikus viszonzást kívánt. Csak ez tarthatja össze a birodalomnak sok-sok elágazó részletét, emberfajtáját, tevékenységét, ez egyenlíti ki a szöges ellentéteket, a széthúzó erők hatásait, ez teszi ellenállóvá, ez ragadja a láthatatlan cél felé. A mágikusan dobogó, sugárzó nagy Szív tartja ébren a munkálkodók munkakedvét, a szenvedők bizakodását, ez ragyogja be a boldogok örömét, az alvók éjszakáját. Azonban a Szívnek együtt kell dobognia Isten szívével, hogy erőt áraszthasson a közösségbe. Átadja azt, ami felülről áramlik lefelé, átadja, ami alulról áramlik fölfelé.

De, fiam és tanítványom, a vak is láthatja, hogy Egyiptom ebben az időben szétbomló közösség volt.

Akár tudatosan, akár ösztönösen, mindenki a mágikus nagy Szívre vágyott, hogy benne eggyé legyenek a százezrek. Egyiptomiak és sémiek. Nagyok és kicsinyek. Gazdagok és szegények. Ifjak és vének. Kinek a keblében dobog az a nagy Szív?

Mikor a thébai Ámun-templom előtt bemutatták a népnek Negyedik Amenhotepet, a kisfiú riadtan nézte a félelmes tömeget. Emberrajok csüngtek a fákon, tolongtak a templomkerületet - az Opelt - övező vastag falakon, a házak ablakaiban is, mindenütt, ahol kapaszkodni lehetett, ahol egy talpalatnyi hely volt. A kavargó sokaság némán borult a földre, s ez a némaság, amelyben hallani lehetett a kék-vörös zászlók suhogását, olyan ijesztő volt, hogy a szegény gyermek csaknem elájult. De aztán még ijesztőbb pillanat következett: a nép fölemelkedett, hullámzott, zúgott, majd eget verő üvöltésben tört ki. Galambok tömege riadt föl az üvöltésre, madarak csapongtak rémülten, s Amenhotep maga is halálraválva keresett menedéket. Nem bújhatott sehová. Jobb felől a királyi Anya állott teljes díszben, bal felől Eye főpapi ruhában, mögötte Baketamon, mint egy hideg istennő, meg Szetamon. És az előkelőségek. Körös-körül mozdulatlan fekete testőrök álltak díszruhában, díszfegyverzettel, távolabb, a Templom pilonjai előtt a roppant sötét kőkolosszusok ültek. És falak, végtelen oszlopcsarnokok meg az emberarcú szfinxek kettős sora egészen a középső Templomváros kapujáig. Nem, innen nem volt menekülés. A kis Amenhotep dermedten ült magas trónusán, szinte elveszve az öblös elefántcsontszékben. Félrebillent fején súlyosan emelkedett a kettős tiara, vékonyka nyakán egészen a melléig csüngött a széles nyakék, vézna karját keresztbe fogta a mellén, egyik kezében a korbácsot, másikban a pásztorbotot szorongatta, de félő volt, hogy elejti mind a kettőt. Huya, a királyi Anya öreg udvarmestere integetett neki, álljon föl, de a sok oktatás ellenére is vagy nem értette az intést, vagy nem mert fölállni a zsámolyra, félt, hogy lezuhan, s elnyeli a nép félelmesen hullámzó, dörgő tengere. A közelebb állók észrevették a kisfiú gyámoltalanságát, és sírva fakadtak a meghatottságtól. Egyszerre karok erdeje tárult felé, hogy segítsen. Persze, ez csak önkéntelen mozdulat volt, segíteni úgysem tudtak volna, hiszen nem értek fel odáig, de a fiúcska még jobban megrettent tőlük. Hogy a pillanat szertartásossága csorbát ne szenvedjen, Eye fölhágott a lépcsőre, szelíden, de erősen hóna alá nyúlt a kis királynak, és lábra állította. Ekkor láthatóvá vált teljes nagyságában, helyesebben kicsinységében az isteni Fiú. Egy kissé támolygott, minduntalan a lába elé nézegetett, fején a magas tiara előrecsúszott. Eye halk biztatására mégis fölemelte soványka, sápadt arcát, nagy szemét az Égre vetette. Vakítóan tűzött a Nap, izzott az Ég kékje, izzottak körös-körül az épületek falai s a színes oszlopok. Mintha minden csupa merő drágakőből készült volna. Egy kissé nekibátorodva, minden erejét összeszedve így állt a kis király, talpig díszben, aranyosan, ékkövesen, tiarásan, kezében az aranyfogós korbáccsal s a pásztorbottal. Csípejéről hosszan lecsüngött a bojtos oroszlánfarok.

Csak néhány percig állt így az oroszlánfarkú, gyámoltalan kisfiú, aztán elfehérült az arca, szemét behunyta, fogát összecsikorította, ujjai görcsösen szorongatták a királyi jelképeket. Hátrahanyatlott az öblös trónusba.

A nép semmit sem vett észre, tombolt, ujjongott, üvöltött, táncolt. De Tiy meg Eye egyszerre ugrott a gyermekhez, a főudvarmester pedig intézkedett, tegyék a királyt gyalogszékébe, s a diadalmenet azonnal induljon vele a Palotába. Így csak néhány bennfentes előkelőség meg a papok egy része tudott a történtekről. A nép tombolva kísérte a Fehér Ház kapujáig, s folytatta az örömünnepséget egész nap és egész éjszaka.

De mi is történt a kis királlyal?

Nagy sebbel-lobbal vitték hűvös, csendes szobájába, leemelték a gyalogszékről, s ágyára fektették. Szorongva állták körül az ágyat. Nem tudták, mihez fogjanak. Senki sem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy súlyos, talán végzetes idők jelei mutatkoztak meg előttük - de hogyan magyarázzák?

A királyi Anya azonnal intézkedett, hogy hívják az orvosokat, elsősorban Szinuhét. Nem kapkodott, nem látszott rémültnek, inkább elszántnak. Most megérlelődött benne az elhatározás, hogy mennél gyorsabban feleségül kell mennie Eyéhez, s fiút szülnie, fiút, fiút mindenáron. Megvetéssel gondolt halott férjére, a gyámoltalan Nebmaaréra, íme, még csak egy erőteljes fiút sem tudott nemzeni. Két lánya egészséges, egy fia volt, meghalt, ez a másik meg aligha éri el a férfikort, lehet, hogy már most meghal. Eye is ilyesfélét gondolhatott, mert jelentős pillantást vetett a királynéra. Itt az idő, mondta sötét szemének pillantása, itt az idő, hogy feleségem légy, nyíltan uralkodjam veled, s dinasztiát alapítsak! A szép Baketamon hidegen figyelte a kisfiút, arcán némi undor látszott, mint mindig, ha betegséggel, rútsággal, szegénységgel, testtel állott szemben. Ezt mondta az arca: szegény kis béka, halj meg mennél előbb, undorító ölelésből származtál, mocsokból és állatiasságból... Szetamon igyekezett tárgyilagosan szemlélni a dolgot, de képtelen volt rá. A kisfiú szenvedése megrendítette. Nemcsak őt, hanem a saját fiát is látta, Mószét, ilyen rettenetes állapotban. Mindkét öklét a szívére nyomta, forró fohászt küldött az istenekhez, valamennyihez, kicsikhez és nagyokhoz s a Legnagyobbhoz. Akinek létéről apja betegágya mellett győződött meg, hogy ilyen csapást ne engedjenek az ő édes, egyetlen, titkos kisfiára zúdulni soha. Ugyanebben a pillanatban ijesztő öröm is nyilallt át egész testén, majdnem a szerelmi kéjhez hasonló erővel: ez a gyermek nem királynak termett, az Alvilág hatalmában van, meg fog halni, talán most rögtön... s akkor Mósze következik, mindegy, hogyan!

Huya intézkedett, az orvosok egyike már jött is sebbel-lobbal, amelyik örökké a Palotában szokott tartózkodni, vagyis Ahmósze. A kisfiú állapota nem változott. Eszméletlenül feküdt, egész testét görcs rángatta, fogai csikorogtak, szája habzott, szeme hol kinyílt, s kimutatta ijesztő fehérjét, mint a vicsorgás, hol becsukódott. Öklét úgy összeszorította, hogy piros körmei vérig vájtak a tenyerébe. Oroszlánfarka lecsüngött az ágyról.

- Ó, ez az isteni betegség, a szentek és a kiválasztottak betegsége! - kiáltotta halkan Ahmósze. Ezzel mindnyájukat fölszabadította a szorongás fojtogatása alól. Megkönnyebbülten sóhajtottak, arcuk fölragyogott: megvan a helyes szó! Isteni betegség!

- De ilyen fiatal korban? Hiszen még gyermek! - csodálkozott Eye.

- A fiú: isteni fiú. Semmi csodálnivaló nincs benne, kegyelmes uram, hogy a szent betegség ilyen korán jelentkezik.

Hanyatt fektette a gyermeket, feje alá vánkost tett, fogait szétfeszítette, puha kendőt dugott közéjük, merev ujjait kinyitogatta. S utasítást adott, hozzanak melegített kendőt. Nyomban meg is kapta a száguldó szolgáktól. Az orvos beburkolta a kis Amenhotep vézna mellecskéjét, s most már minden megtörtént, amit tehetett.

Mire két-három orvos előkerült még, csak helyeselni tudták az öreg Ahmósze intézkedéseit. Szinuhe ezúttal sem jelent meg. Háziasszonya s rabszolgája nem tudták megmondani, merre jár, napok óta nem látták.

Ez volt Negyedik Amenhotep első rohama. Ettől fogva néha-néha ismét megszállta a szent betegség, különösen egy-egy váratlan izgalom után. Vigyáztak rá, óvták minden hangos szótól, zajtól, sokadalomtól, forróságtól, éjszakai hidegtől, fáradalomtól. Úgy viselkedtek, mintha Aton különös kegyelmébe fogadta volna, a kegy jelei a rohamok. Hanem szívük mélyén ott nyújtogatta kígyófejét a gondolat: nem él soká, nem lesz belőle igazi király.

Néhány heti illedelmes várakozás után Tiy eltörte a korsót Eyével, s most már mindent elkövettek, hogy házasságuk fiút gyümölcsözzék. A királyi Anya végre erélyesen hozzálátott, hogy két lányát is férjhez adja. Rendet akart teremteni a családban. Elhatározását egy este közölte a leányaival, abban a székben ülve, amelyikben a gyámoltalan Nebmaare szokott üldögélni, miközben felesége, éjszakára kikészítve, öltöztetve az ágyán könyökölt. Nebmaaréval azonban könnyebb volt boldogulnia, mint ezzel a két semmi lánnyal.

- Soha - jelentette ki röviden Baketamon, s olyan megvetően nézte anyját, mint egy tehenet.

- Soha! - mondta halk, de elszánt hangon Szetamon is. És nagy zöld szeme, kerek arca éppen olyan kemény volt, mint a hideg Baketamoné.

Tiy elkészült nagyobbik leánya ellenkezésére, de Szetamonéra nem. Ugyancsak meglepetve bámult Szetamonra Baketamon is. Mi ez? Ő, a kis lotyó, akiből csak úgy süt a vágy már kicsi kora óta, hogy öleljen, s öleljék, azt mondja: soha?

A királyi Anya felbőszült. Ám igyekezett elrejteni indulatait, ahogy uralkodóasszonyhoz illik. Egy pillanatig nézte Baketamont, egy pillanatig Szetamont, aztán közölte velük megmásíthatatlan akaratát:

- Férjhez fogtok menni. A leánynak kötelessége a férjhez menés. Ez törvény. Ez az Isten akarata. Nem tűröm, hogy megszegjétek Isten törvényét. Keresek számotokra férfiút, olyat, akit a Birodalom érdekei kívánnak. És eltöritek a korsót velük, fiút szültök, aztán tehettek, amit akartok. Most gondolkodjatok a dolgon.

Hogy mit gondoltak, könnyen ki lehet találni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a királyi Anya tudatta velük szándékát, Baketamon egyetlen férfit sem engedett a közelébe. Sem tisztviselőt, sem orvost, sem rabszolgát. A Palotának abban a részében, ahol lakott, csak nőket tűrt meg. Még a kertben sem tartózkodhatott férfi. A virágokat nők gondozták, a kerti utakat nők tartották rendben, még a csónakban is, ha sétacsónakázásra ment, csak nők evezhettek. Nyilvános istentiszteleten nem vett részt, papot sem akart látni. Viselkedése fölforgatta a Palota egész rendjét. Tiy hiába tanácskozott Eyével, majd más okos előkelőkkel, hiába adott ki kemény parancsokat, a makacs hercegnő fittyet hányt neki. Egyszerűen megtagadta az engedelmességet. Botrány.

Szetamon pedig mit tett? Már másnap elrendelte, hogy a hajók egyike álljon készenlétben, mert utazik. Mire Tiy megtudta, mit forgat a fejében Szetamon, hajója már messze vitorlázott Men-nofer felé. Gyorshajót menesztett utána, magát Pentut küldte rajta, szigorúan meghagyván, vissza ne merjen jönni Szetamon nélkül. De nélküle tért vissza. Leborult a királyi Anya lába elé, s jelentette: az isteni hercegnő kereken megtagadta a hazajövetelt, utasította hajója parancsnokát, még nagyobb sebességgel haladjon, ha pedig a királyi Anya erőszakot kívánna alkalmazni, készüljön el a legrosszabbra. Mert ő, Szetamon, tőrt fog döfni a szívébe, de élve nem látja a Fehér Házat. Csak akkor, ha maga is látni kívánja.

Lázadás volt ez, palotaforradalom, s méghozzá két királyi leány lázadt fel nemcsak Tiy, hanem a törvények ellen is. A hatalmas Anyakirálynő, a Birodalom ura, nem tudott ellenük tenni semmit. Baketamont még csak megértette valahogy, különösen mikor besúgói estéről estére nyomozásuk eredménytelenségéről számoltak be, de Szetamon különös viselkedése sehogy sem fért a fejébe. Megbízta a rendőrfőnököt, nyomoztasson utána, ugyanakkor megbízta Huyát is, nyomoztasson a rendőrfőnök után. A kapott bizalmas hírek még jobban megzavarták. Szetamon magánosan él a men-noferi Palotában, társaságot nem hív, társaságba nem jár, egész napját a vízből kimentett héber fiú meg annak szoptatóanyjával tölti, nyugodt, jókedvű, egészséges, étvágya kitűnő, mélyen alszik, pontosan részt vesz az istentiszteleteken, imádkozik és áldoz, játszik a kisfiúval, sétál, csónakázik... Egyszóval tökéletesen elégedett. Férfiú pedig nem mutatkozik körülötte. Ezen Tiy nem győzött álmélkodni. Bizonyosnak hitte, hogy Szetamon közelében van egy férfi, akivel titkon szerelmeskedik, aki, ha másként nem, éjjel mászik be hozzá a falon, vagy surran csónakon, hogy rejtett helyükön találkozzék vele... De a nyomozók sem falon mászó férfit - ha ilyesmi lehetséges lett volna! -, sem surranó csónakot, sem titkos bejárást, rejtett zugot nem találtak. A tehetetlen Anya kénytelen volt várni, várni, amíg a rejtélyre fény derül. Fogcsikorgatva várt, eszményképe kicsinykorától fogva a nagy Hacsepszut királynő volt, s el sem tudta képzelni, hogy valami akarata ellenére történjék.

Bezzeg a kis Mósze nem volt sem ványadt, sem nyavalyatörős, mint a szerencsétlen király. Mikor a hercegnő, folyvást siettetve, meg is fenyegetve a hajó kapitányát, végre a Palotába érkezett, s a sürgősen magához rendelt Jozabét kézen fogva elébe vezette drága kisfiát, Szetamon könnyekre fakadva ölelte magához, halmozta el csókjaival, és máris érezte, milyen izmos, hajlékony, milyen kemény a teste, milyen barnapozsgás, kicsattanó az arca.

Mósze örömrikkantással futott hozzá, ölébe ugrott, szorosan átkarolta a nyakát, összevissza csókolta a hercegnőt, mélyen beszívta illatát, alig fért a bőrébe boldogságában. Majd hirtelen észbe kapott, kibontakozott az ölelésből, s egy-két lépést hátrálva megállt, mélyen meghajolt, mindkét karját kitárta, ahogy illik. Mert már csaknem hatéves volt, valóságos férfiú, nem viselkedhetett úgy, mint egy csúszkáló kisgyermek, aki sír anyja ölelése után.

Szetamon szelíden fölemelte a leboruló Jozabétet, megcsókolta kétfelől, aztán újra a kisfiához fordult. Zöld szeme lángolt a gyönyörűségtől. Igen, ez fiú! Délceg, izmos, karcsú, igazi kis férfi. Melle domború, lábán, karján játszanak az izmok, olajos bőre olyan, mint az elefántcsont. Fejét fennhordja, dús haja a vállára omlik. Szeme, amelynek metszése az anyáéra vall, színe az apáéra, tüzel, mint a fiatal csikóé. Orrcimpái érzékenyen rezegnek. Mikor az udvarias üdvözlésen is átesett, nyomban kíváncsiskodni kezdett, játszani akart. Ledobta egyiptomi szoknyáját, könnyű vállkendőit, s megmutatta a hercegnőnek, hogyan vívott meg bottal egy nála sokkal-sokkal nagyobb fiúval. Támadóállásba helyezkedett, előreugrott, hátraszökött, ütött és vágott, s végül hangosan kacagott.

Vége-hossza nem volt a beszámolónak. Jozabét arról beszélt, hogy ura Amram már tudományra fogta a fiúkat, szent szövegeket tanultat velük, ugyancsak oktatja őket Isten igazi ismeretére is, már ahogy gyermeki értelmük megbírja. Egyszersmind könnyű munkára szorítja őket. Segítenek datolyát szedni, halászni, aratáskor markot szedni, szőlőt kacsozni-kötözni, a veteményeskertben gyomlálni, kis kapával kapálni. Ezek a tevékenységek azonban nem akadályozták Mószét, hogy hadsereget alakítson a fiúkból, fővezérnek jelentse ki magát, Aharont pedig kinevezte főpapnak, olyannak, amilyen Amram. Mósze mindig kezdeményező, Aharon pedig a jobb keze. Mirjam békíti őket, ha összevesznek, ez pedig naponta megtörténik, mert Aharon csendes ugyan, de szívósan őrzi az idősebb testvér tekintélyét. Azt is elmondta Jozabét, hogy Mósze a végletekig igazságos, nemcsak pajtásai perpatvaraiban ítél igazságosan, hanem a fölnőtteket is gyakran megleckézteti. Nem ismer félelmet, nekimenne még a szent Hápi-bikának is. Amram meg is mondta - pedig nagy szó, amit Amram mond! -, hogy immár két próféta van a családban, Mirjam meg Mósze. Amram bölcs férfiú, szívesen tanul a gyermekeitől. Így abban sem kételkedik, amit Mirjam Aharonról mond: ő is próféta lesz, de másként, mint Mósze. Hogy hogyan, nem lehet tudni, de Mirjam bizonyosan tudja azt is.

Mósze elmerülten nézegette Szetamon hófehér alabástromból faragott illatszertartóját, de mikor igazságosságáról beszélt az anyja, odavetette:

- Él Saddáj az igazság Istene. De ezt az emberek csak mondják. Ha az igazságra figyelmeztetik őket, mindenre képesek. Hát féljek tőlük?

- Látod, úrnőm? Hallod? - suttogta Jozabét mosolyogva. - Ezt szokta mondani mindig. Hej, bárcsak látná, hallaná az igazi anyja!

A hercegnő álmélkodva hallgatta a kisfiú szavait, zöld szemébe könnyek szöktek. Egy nagy lélek, egy bátor szív jelenléte csapta meg. Mósze pedig hirtelen Jozabéthez futott, átölelte, megcsókolta, s azt mondta:

- Te vagy az igazi anyám!

Majd gyorsan Szetamonhoz fordult, megölelte, megsimogatta arcát, megcsókolta, s így szólt:

- Meg te!

Jozabétet meghatotta Mósze viselkedése, sóhajtott, ragyogó szemét a fiúra vetette, azonban nem tudta elnyomni bánatát sem.

- Isten őt adta nekem az elmaradt fiúért. De bár szülnék még ilyen fiúkat, mint Mósze meg Aharon! Lehetséges volna? Azt hiszem, nem. Isten bezárta méhemet, mióta Aharont szültem. Mirjam vigasztal, hogy Isten nem akar a két csodálatos gyermek után silányabbat adni, ilyent meg úgysem adhat többé... Leányra pedig mi szükség Mirjam mellett? Hogy fiúkat adjanak Atonnak vagy a Jeornak, szolgákat a királynak?

Egy kis szomorú csend támadt. Csendes volt Mósze is, a padlón ült, figyelmesen nézte a két asszonyt, a két anyát, a gyönyörű illatosat, ékszereset s a kedves szegényet. Szetamon meg Mószét s Jozabétet nézegette töprengve, mint aki mondani akar valamit, de halogatja.

Végre elszánta magát, s halkan, kedvesen, némi sajnálkozással, meg-megbicsakló meleg hangján, nagy zöld szemét hol Jozabétra, hol a gyermekre vetve, hol meg behunyva, mintha valamit figyelne önmagában, így szólt:

- Jozabét, kedvesem, most már Mósze nagy fiú, itt az ideje, hogy tudós mesterek oktassák. Ezért elhatároztam, egészen magam nevelem tovább. Itt fog élni a Palotában vagy a thébai Fehér Házban, mint herceg a hercegek és hercegnők között, mert itt az ő helye. Ne bánkódj, Jozabét, ne sírj - hajolt hozzá gyöngéden, s megérintette ujjával a héber nő tiltakozóan fölemelt kezét. - Tudom, valósággal anyja vagy Mószénak, nem akarsz megválni tőle. Nem is akarom. Ahogy Mósze eddig gyakran fölkeresett engem, ugyanúgy ezután gyakran föl fog keresni téged. Nem az a célom, hogy elszakítsam tőled, tőletek, igazi otthonától, testvéreitől. Hanem az, hogy tökéletes nevelést kapjon, betöltse a maga helyét... az legyen belőle, aminek lennie kell. Nagy férfiú, hatalmas és erős... uralkodó férfiú...

Jozabét mindig érezte, hogy Mósze nem marad örökké a Nílus-parti szegényes kis házban. Egyszer ki kell repülnie, mint a Sólyomnak a fészekből, ki kell repülnie a másik fiúnak, Aharonnak is. Mirjam már az első napon megmondta: híres férfiú lesz, nevét úgy fogják emlegetni a világ végezetéig, mint a legnagyobb héberét. Az is természetes, hogy az anyák nem kötözhetik szoknyájukhoz a fiúkat, nem maguknak nevelik, hanem másoknak, még közönséges esetben is az unokáiknak. Míg kicsiny a gyermek, ott ugrándozik mellettük, mint egy kis borjú, nyalja az anyját, nyalja az anyja, szoptatja bőséges édes tejével, óvja alattomos támadások ellen... ez az élet rendje. Azután pedig, mikor bikává fejlődik, hatalmas, erős, büszke, fehér bikává vagy vörös bikává, csak bámulhat utána, csak csodálhatja, csak mondogathatja magában: én hordoztam őt a méhemben, én szültem kínnal, vérben és könnyben, én tápláltam tejemmel, én óvtam, dédelgettem... eredj hát most, gyönyörű, fiatal mennyei Bikám, legeltesd népedet, védd farkastól, oroszlántól... Isten veled.

Mikor most hallania kellett, hogy a válás pillanata elérkezett, mégis összefacsarodott a szíve, fejét lehajtotta, arcát kendőjébe takarta, barna orcáján könnyek harmatoztak. Így ült a fényes padlón szótlanul, körmével a mozaikkövek szegélyét rajzolgatta, szíve úgy dobogott, hogy lüktetéseit látni lehetett feszülő vászoninge rezzenésein.

A nagy csendet Mósze sem törte meg. Lassan Jozabéthez lépdelt, hozzásimult, megölelte a nyakát, simogatta könnyes arcát. Szetamon némán nézte őket.

- Tudod, Fiú, miért sír Jozabét anyád? - kérdezte aztán a hercegnő csendesen.

- Tudom, anyám - bólintott a fiú. - Mert el akarsz tőle venni. De nem kell sírnia. Megígérted neki, hogy gyakran hazamehetek innét. Haza is megyek. Ha megtiltanád, akkor is hazamennék, mert Él Saddáj igazságos, és nekünk is igazságosaknak kell lennünk. Ha megtiltanád, anyám, akkor is elmennék, átmásznék a falon vagy kiásnám, elvennék egy csónakot, ha nem lehetne, úszva mennék haza. De te nem tiltod, sőt magad küldesz majd. Ne sírj, anyám - vigasztalta Jozabétet, simogatta, csókolgatta könnyes arcát, a kedves, egyszerű, barna arcot, amely annyiszor hajolt fölé, mikor szoptatta, mikor aludt, mikor sírt, mikor lázas volt, vagy megütötte magát... Lecsókolta hosszú, sötét szempillájáról a gyöngyöző könnyeket, amely szempillák annyiszor tárultak ki az ő mosolygó nézésében, s annyiszor csukódtak le fáradtan, mikor reá dolgozott meg a bátyjára. Érezte a könnyek sós ízét, s a megsózott kenyérre emlékezett, amit apja, Amram adott neki esténként, a hét lángocska s a Békecsillag fényében. Aztán még ezt mondta: - Ne félj, anyám, Él Saddáj a mi istenünk, atyám az Ő szolgája, én is az leszek. Majd meglátod, nevedet az enyémmel együtt fogják emlegetni, noha asszony vagy, s nem élhet a neved unokáidban. Mégis él, nemcsak unokáidban, hanem azok unokáiban is, a világ végéig. Elhiszed?

Jozabét mosolygott is, sírdogált is, de meg is rettent a gyermek felnőttes szavaitól. A hercegnő büszke volt és csudálkozott. Mindig csodálkoznak az anyák, ha gyermekeik valami okosat mondanak. Miért? Talán bárgyúknak, tökkelütötteknek kéne lenniök? Hát nem az-e a természetes, hogy a gyermek még tud gondolkodni, még ismeri az egyszerű igazságokat, s ki is meri mondani? Majd csak később fásul el a társadalom beteg kényszerei között, a gyáva, irigy, romlott felnőttek társaságában. Mikor a földhözragadt emberek erővel lehúzzák, s a földhöz ragasztják őket.

Ha visszagondolunk hajdani játszótársainkra, testvéreinkre, gyermekkorunk részeseire, föltűnik, mennyire azok voltak már akkor, akik később lettek. Ha megvizsgáljuk a nagy emberek, a szentek, a nagy gonosztevők, a nagy szerencsétlenek, a nagy halálraszántak gyermekkori alakját, bámulunk, mennyire ugyanazok voltak kicsiny korukban, mint haláluk pillanatában. És csak akkor, a halálukban értjük meg minden korábbi tettüket, szavukat, szokásaikat, még a járásukat, a pillantásukat, a nevetésüket is. Így ne csodálkozzunk Mószén sem, hogy kisfiú korában lényegében ugyanazt mondta, amit öreg korában mondott, sőt azon se, hogy egész sorsát ismerte. Mondtam már, mennyire éber gyermek volt.

De hát akkor, mondhatnád, fiam és tanítványom, teljesen fölösleges volt elszakítani héber otthonától, egyiptomi otthonába emelni, egyiptomi tudósokat fogadni mellé mesterekül, hiszen ugyanaz maradt volna Amram meg Jozabét mellett is. Jól mondod, fiam, ugyanaz maradt volna. De aligha ragadhat vala annyi eszközt a kezébe, mint amennyit az egyiptomi tudósok adtak. Nem tehet vala szert annyi ismeretre. Nem okulhat vala a két világ, héberség meg egyiptomi összevetéséből. A gyermek hatéves korában már befejezett egyéniség. De éppen hatéves korában érett eléggé arra, hogy a szükséges ismereteket megragadja, megértse, használatukat megtanulja.

Tudjuk, Mószéból Szetamon királyt akart nevelni. Helyesebben: abba a királyi méltóságba akarta ültetni, amibe született. Amire hivatott. Ezért okosan cselekedett, amikor magához vette, a királyi méltósághoz szükséges eszközöket a kezébe adta: megnyitotta előtte az utat, amelyen járnia kellett.

Jozabét is megértette ezt, inkább ösztönösen, mint értelemmel. Belenyugodott hát a hercegnő akaratába. Nemcsak mert egy királyi hercegnővel aligha lehetett volna ellenkeznie, hanem mert Mirjam megmondta Mószéról, amit mondott, s Mirjam azt foglalta szavakba, amit a saját szíve éjjel-nappal dobogott.

Letörölte hát könnyeit, alázatosan elmosolyodott, s így szólt:

- Legyen, ahogy úrnőm s az Isten akarja.

Szetamon határtalanul boldog volt. Nem tudta, mit tegyen. Szerette volna szétosztani mindenét, önmagát is. Mindent helyesnek, igaznak, jónak látott. Jozabétet megölelte, megcsókolta. Leakasztotta gyönyörű nyakláncát, s Jozabét nyakára csatolta, a vékony ezüstláncon függő szívszkarabeusz mellé, amelyen Jákób-él rejtelmes neve csillogott. Lecsatolta tenyérnyi széles karpereceit, a zománcozott aranyból remekelt, drágakövekkel rakott nehéz abroncsokat, s Jozabét karjára helyezte. Ugyancsak levette bokaékszereit is, sajátkezűleg kapcsolta Jozabét erős, barna bokájára. Mindezt lelkes örömmel, kacagva, unszolva tette, nagy zöld szeme sohasem volt ilyen izzó, kerekded arca ilyen gyermekesen sugárzó. Jozabét pirulva szabódott, restellte, hogy ilyen gazdag ékszereket viseljen, de még inkább, hogy megjutalmazzák Mósze neveléséért. Hiszen fiaként szerette, Isten különös ajándékának tartotta, összeforrott vele teste-lelke, az ő vére áramlott a gyermek szívében!

- Emlékül adom, Jozabét - nyugtatta meg Szetamon, mert finoman megérezte a héber asszony tiltakozásának igazi okát. - Jóságodat megjutalmazzák az istenek, én nem jutalmazlak. De méltó, hogy a királyi fiú anyja királyi ékszereket viseljen, akárcsak én, a másik anyja. Ezért fogadd el, tégy engem egészen boldoggá.

Így hát megegyeztek. Mami, a már erősen megvénült, de változatlanul kövér és szorgos, bizalmas szolgáló asztalkát, ételeket, italokat, virágokat hozatott be a lányokkal. Megilletődve foglaltak helyet, s olyan áhítattal ettek-ittak, mintha áldozati lakománál ülnének. Jozabét torkán mindegyre elakadt a falat, mikor a jó étvágyú, vidám Mószéra tekintett, Szetamon torkán is, mikor a barnapozsgás, villogó szemű fiúra pillantott, Jozabét el-elszomorodott, könny rezgett hosszú pilláján. Szetamon szemében is könny csillogott boldogságában.

Másnap Mósze még hazament Jozabéttel. Kora reggel együtt vonultak a Hegyre, részt vettek az áldozat bemutatásán, énekelve imádkoztak, karjukat az Égre tárták, szinte elszakadtak a nyomorúsággal teli földtől. Mósze anyjával s Aharonnal állt az asszonyok csoportjában, mert még nem töltötte be teljesen a hatodik évét. Soha ilyen fölemelőnek, elragadónak, lenyűgözően hatalmasnak nem érezte az istentiszteletet, mint most. Az áldozati füst révületbe ejtette, a válogatott leányok, köztük Mirjam, előbb lassú, majd egyre szédítőbb körtánca annyira elragadta, hogy minden porcikája együtt táncolt a táncolókkal. Tapsolt és kiáltozott. Biztatta Aharont, tapsoljon, kiáltozzon ő is.

- Anyám! - mondta kipirulva, el-elakadó hangon, toporzékolva. - Anyám! Nézd, úgy táncolnak, mint a csillagok! Mindegyik egy-egy csillag! És mi is csillagok vagyunk, de csak nézzük őket!

Jozabét csodálkozott, s mikor hazafelé mentek, elmondta Amramnak. A főpap Mósze fejére tette jobb kezét, Aharonéra bal kezét s hallgatott. Mirjam megjegyezte:

- Bizony semmi sem rejtőzik el Mósze elől. Ő nemcsak látja a csillagokat, de meg is tudja mutatni nekünk.

Jozabét meg Mirjam ezután Mósze csekély holmiját készítették el. Nevetséges! Hát kellett Mószénak a Palotában az otthon szőtt vászon? Kellett az öreg héber varga által készített saru? Kellett az egyszerű öv? A világ legszebb vásznaiban, patyolataiban, fátylaiban válogathatott, naponta újat ölthetett. Aranyozott sarut viselhetett, mindennap mást. Zománcos arannyal, drágakövekkel díszített övet szoríthatott a derekára. De Jozabét meg Mirjam úgy érezte, tisztesség dolga, hogy fölkészítsék Mószét, meg aztán a szívük vágyát is teljesítették, mikor vele adták egyszerű holmijait.

Amram ezt a napot arra szánta, hogy atyai oktatásban részesítse új útra induló fiát. Mószéval meg Aharonnal kiballagott a Nílushoz, csónakba ültek, s kievezett velük az elhagyatott, árnyékos helyre, ahol óriási fűzfákról csepegett a víz a vízbe, félig a folyóba dőlt régi tönkök hevertek, mint alvó krokodilok, a nedves árteret selymes fű s rengeteg virág borította. Itt, a csónakban ülve beszélt Amram, mégpedig ekképpen:

- Fiam, Mósze, ez az a hely, ahol anyád először megszoptatott, először tisztába tett, és először megcsókolt. Mert ezen a helyen talált meg a hercegnő a szurkos kosárban. Meg kell mondanom, fiam, hogy nem Jozabét anyád szült, hanem talán egy másik, ismeretlen héber asszony, akinek első fia voltál, s nem akart sem Atonnak adni, sem a folyóba fojtani. Nem egy méhből születtél tehát Aharonnal, fiam, s nem én nemzettelek. Azonban mégis én vagyok az atyád s Jozabét az anyád, Aharon meg Mirjam a testvéreid, mert Isten ajándékul adott nekünk, mikor ismét az ő igazságára tértünk. Ezért szívtad Jozabét tejét, s lettél nekünk fiunkká, testvéreidnek testvéreivé. Sohase feledd el, fiam, s te sem, Aharon, hogy minden ember ugyanabból az anyaméhből születik, ezért mindenki mindenkinek testvére, atyja és anyja.

A két fiú most olyasmit tudott meg, amiről eddig sejtelme sem volt. Mósze éles tekintettel figyelte atyját, ahogy a csónak orrában ült, s dús, fekete szakállát simogatta. Aharon meg csodálkozva szemlélte Mószét, mintha most látná először, s így szólt:

- Hát akkor miért parancsolgatsz te nekem? Miért vagyok mindig csak alvezér, te meg mindig fővezér?

- Éppen mert én kosárban születtem, egy napon a királlyal, nem úgy, mint te! - kiáltotta Mósze.

- Csend legyen! - torkolta le őket szigorúan az atya. - Mósze úgy született, mint egy titkos királyfi. Mósze kosárkája s a víz, ahova helyezték, megannyi jel. Ha most nem értitek, majd megértitek később. Mindennek megvan a maga három értelme, fiaim, ezt ne feledjétek.

Aztán tovább folytatta oktatásait, miközben a két fiú csendesen ült a csónak hátsó padján és figyelt.

- Mósze, fiam, sohase feledd, hogy egy szegény, egyszerű héber asszony emlőjét szoptad. Sohase feledd, hogy az az asszony Istentől rendelt anyád. Azt se feledd, hogy az én fiam vagy, én pedig Él Saddáj fia és szolgája vagyok. Ne feledd nénédet, Mirjamot, mert ő talált meg téged, ő hívta ide anyádat, s ő mondta, hogy neved a világ végezetéig élni fog mint a legnagyobb héber férfiúé. Végül ne feledd, hogy egy tejet szoptál bátyáddal Aharonnal. Akárhol légy, akármerre járj, gondolj rá mint testvéredre. Ő itt él majd ennek a szegény, sanyargatott, idegenbe szakadt népnek a körében, te pedig a királyi Palotában, gazdagság és hatalom fénye vesz körül. De te ott leszel idegen, s akkor is sanyargatni fognak, amikor tetőtől talpig arany meg drágakő borít, ha selyemben jársz, gyaloghintón visznek, korbács lesz a kezedben. Igen, ott leszel idegen. Fiaim, folyók és sivatagok, hegyek és völgyek, városok és mocsarak választhatnak el titeket egymástól, de a két kéz, amely összefonódott az én házamban, mikor egymás mellett feküdtetek a bölcsőben, ne bocsássa el egymást soha. Ez az igazság törvénye, ez Él Saddáj törvénye, ezt véssétek a szívetekbe mindörökre.

Hogy értették-e atyjuk intelmeit, nem tudjuk. De azt igen, hogy meghatott figyelemmel hallgatták. Amram arca a szokottnál is komolyabb volt, barna szeme a szokottnál is nyájasabb szigorral fordult feléjük, mozdulatai a szokottnál is nyomatékosabbak, kimértebbek voltak. A fiúk érezték, különös jelentősége van annak, hogy erre a helyre hozta őket, bizalmas hármasban úgy szól hozzájuk, mint fölnőttekhez. Igyekeztek hát minden szót a szívükbe vésni, hogy halálukig el ne felejtsék.

- Gondoljatok a népre, amelyből származtok - folytatta Amram. - De ne igyekezzetek mindenáron a kegyeit keresni. A ti dolgotok az, fiam, hogy Isten szavát mondjátok a népnek még akkor is, ha bedugja a fülét s berzenkedik, sőt borzad Isten szavának hallásától. Lelke lusta, mint a vadbivaly, szeret elheverni a meleg pocsolyában, szereti megtölteni a bendőjét, kérődzni... De ti suttogjátok, kiáltsátok szőrös fülébe az igazságot, verjétek fejbe, szurkáljátok, űzzétek az igazság botjával, zaklassátok és verjétek, verjétek ki mocsaraiból, a csendes sűrűből, űzzétek és vezessétek, mikor hogy kell, Istenhez, az örök hazába. Vigyázzatok, hogy egy se vesszen el közülük, de azért, hogy egyet kíméljetek, el ne veszítsétek az egészet. Ezt tudnod kell, Mósze, a Palotában is, tudnod kell Aharon, a Lévi nép vályogházában. Mert mi az igaz férfiú dolga ezen a világon? Az, hogy az igazságot keresse, az igazságot hirdesse, az igazságot szolgálja, s ne csak megállítsa a népet folytonos süllyedésében, hanem fölemelje, Istenhez vezérelje, hazájába, ahonnét kivettetett, visszatérítse. Légy te ilyen férfiú a Palotában, Mósze, légy te ilyen férfiú a vályogházban, Aharon. Testvérek vagytok, ugyanazt cselekedjétek.

Szünetet tartott, megmarkolta szakállát, gondolkodott. Mikor látta, hogy a két fiú moccanás nélkül csüng szavain, lassan meggondoltan folytatta:

- Ha még nem értenétek is szavaimat, jól a szívetekbe véssétek, mert később visszatérnek azok álmotokban is, és érteni fogjátok. Hallgassatok rám, atyátokra. Ne tévesszen meg benneteket senki, mondván: az Isten ilyen, az Isten olyan, az Isten itt van, amott van. Mert Él Saddáj, az Úr nem ilyen és nem olyan, nincs itt vagy amott. Isten megfoghatatlan, Isten ábrázolhatatlan, Isten leírhatatlan, Isten megformálhatatlan. Amint megfogja, ábrázolja, leírja, megformálja valaki, már nem Isten, hanem teremtmény. Ezért ne higgyetek a bálványokban sem. Még Efráim Baál Jáhujában, Dán emberfejű bikájában, Jehuda emberfejű oroszlánjában, Aleyan Baálban, Mót Baálban, még Molochban se higgyetek. Erő és hatalom lakik ugyan bennük, de csak teremtett erő, korlátolt hatalom. Egy erő és egy hatalom van csak, valamennyi világ fölött, a tevékeny világok és a szunnyadó világ fölött, az Úré, Él Saddájé, áldassék mindörökre.

Megsimogatta kékesfekete szakállát, szemét behunyta, bólintott. A fiúk is bólintottak.

- Hazudik mindenki, fiaim - folytatta aztán erélyesen -, aki azt mondja, a sokaságban és a különbözőségben mutatkozik meg Isten nagysága. Nem, hanem az egyben és az azonosságban. A sokaság és a különbözőség bűn, fiaim, a bűn következménye. Szátánáh ez a világban, az Elhajlás és a Széthullás. A Látszat és a Káprázat. A Hazugság és a Hamisság. Aki valóban tudja, ki és mi az Isten, nem a sokaságban, nem a különbözőségben gyönyörködik, hanem az Egyben és az Egyezésben. Hazudik, aki azt mondja, tiéd a világ, ember, tiéd a föld, tiéd a kincs. Mert a föld Istené, a kincsek Istené. Minden Istené. Istené vagy magad is, mindenestül. A Gonosz szabta ki a földeket, a tengerpartokat, a Gonosz mérte ki a birtokokat, rekesztette el a folyókat, kerítette be a városokat, vonta meg ember és ember állapota között a határokat. Aki azt mondja, ez az én földem, az én erdőm, az én folyóm, az én hegyem, az én határom, Szátánáh szolgája, és maga is gonosz. Ezért, fiaim, véssétek a szívetekbe: egy az ember, egy az örökkévalóságban, s egy a hazája, a Gan Éden, ahol Isten orcáját szemléli. Oda térjetek vissza, oda vezessétek, űzzétek-verjétek, vigyétek a népet.

A héber gyerekek mindig híresek voltak arról, hogy különös tiszteletben részesítették az öregeket. Atyjukban Isten megbízottját látták, anyjukban az életet adó örök Anyát, a Napot. Ezért tudott és mert Amram is két kisfiának ilyen magasztos Igazságokat mondani. Jól tudta a saját tapasztalataiból, atyja, nagyatyja tapasztalatából és tanításából, hogy szükségtelen a többértelmű szavakat töviről hegyire megmagyarázni, a tisztelet, amivel szavaira figyelnek, eltörölhetetlenül beléjük vési azokat. A lényeget értik, amit pedig nem értenek, majd évek során megtelik tartalommal. A két fiú mozdulatlanul ült, s hallgatta a jól megválasztott helyen atyja ünnepélyes szavait.

De mégiscsak elfáradtak, s ezt Amram észre is vette. Hát néhány szót vetett még az elmondottak végére, s azzal be is fejezte legfontosabb mondanivalóit.

- Ti holnap elváltok, fiaim, de ez ne legyen elválás. Nem a közelség, nem a látás, a hallás, a tapintás, nem a közös fedél, a közös asztal, az egy kenyér köti össze az embereket, hanem Isten. Aki ismeri Istent, lehet bárhol, bármilyen messze, beszélhet bármilyen nyelven, imádkozhat, énekelhet, táncolhat akármilyen módon, lehet a bőre ilyen vagy olyan színű, élhet akármiféle szokások szerint, járhat mezítelenül vagy talpig ruhában, lehet vén vagy fiatal, férfi vagy asszony: összetartozik, testvére egymásnak... Még az is semmi, hogy az egyik még él, a másik már meghalt. Az igazi világban, fiaim, a valóságban, nincsenek nyelvek, testszínek, ruházatok, szokások, nincs életkor, nincs élet, és nincs halál, nincs távolság és nincs közelség, nincs férfiú meg nő, nincs idő és nincs hely, fiaim, az igazi, a valóságos világban nincs sokaság és nincs különbözőség, nincsenek kijelölt földek, elhatárolt erdők, folyók, nincs szegénység, nincs gazdagság... az igazi, a valóságos világban nincs rész, ott csak egész van. Most nem mondok többet. Hanem imádkozzunk.

Biztos mozdulattal fölállt a csónak orrában, fejére húzta kendőjét, kitárta karját. A két fiú is fölállt, vállkendőjét a fejére borította, ég felé tárta karját. Nagyon megilletődöttek voltak mind a ketten. Amram pedig behunyta a szemét, hangja ércesen szállt a Nílus nesztelenül hömpölygő, napsütötte síkja s a part suhogó papírbozótja, füves terei fölött.

- Isten, atyáink, Ábrahám, Jiszhak, Jákób Istene, Él Saddáj, a Hegy Istene, egyedüli Úr és Hatalom, igazság Istene! Mióta elhagytuk hazánkat, ahol ártatlan gyermekek voltunk, s Veled együtt laktunk, tétován botorkálunk a sötétben, és keressük a Hozzád vezető utat. Érezzük és tudjuk, hogy együtt süllyedünk a világgal, s a világ együtt süllyed velünk. Együtt romlunk a világgal, s a világ együtt romlik velünk. De évezredek távolán, világok távolán is látjuk még Arcodat, feléje fordulunk, minden erőnket összeszedjük, hogy el ne veszítsük soha. Meg akarunk állni a végzetes úton, amelyre első Atyánk, Ádám, első Anyánk, Hevah lépett, leborulunk már csak sejtett Arcod előtt, mindent megteszünk, hogy akár egyetlen lépéssel is közelebb jussunk Hozzád. De nemcsak magunk akarunk megállni, nemcsak mi igyekszünk egy-egy lépéssel közelebb jutni Hozzád, hanem segítjük az embereket is, unszoljuk, noszogatjuk, kényszerítjük őket, hogy ugyanezt tegyék. Mert mit ér a magunk üdvössége, ha mások kimaradnak belőle? Mit ér minden erőfeszítésünk, ha mások elmaradnak tőlünk? Lehetséges-e eljutnunk Hozzád egyedül? Nem vagyunk-e mi, szegény emberek, valamennyien egyek? És ha elhull közülünk akár egy is, nem vele hull-e az egész? Hoj, Urunk, Él Saddáj, a Hegy Istene, itt áll most Előtted szolgád és fiad két ártatlan fiával. Ők még gyermekek, de éppen ezért közelebb vannak Hozzád, nem homályosította még el bennük Arcod ragyogását a világ csalóka fátyola. Az ő szavaikat mondom én a magaméival együtt. Kérlek, áldj meg bennünket. Adj erőt az útra, amin ez a két gyerek elindul. Igazságod ragyogjon a szívükben, akárhová vesse őket a sorsuk. Ragaszkodjanak igazságodhoz jobban, mint életükhöz. Önts beléjük bátorságot, ne rettentse meg őket sem hatalom, sem halálfélelem, sem magányosság. Uram, Él Saddáj, életben-halálban, hatalomban-rabságban, gazdagságban-nyomorúságban, vigalomban-bánatban vallják, amit most vallunk együtt: egy az Isten, egy az Úr, egy a Hatalom, az Ország és a Dicsőség, egy a három legfőbb Erő, Te, a Szent. Minden világok világán keresztül, minden örökkévalóságok fölött. Te. Úgy van, úgy legyen.

Még egy pillanatig így állt, kitárt karral, behunyt szemmel a szikrázó, forró égbolt alatt, s így állt a két megrendült kisfiú is. Amram talán nem is tudta, hol van, mit mond. Csaknem lebegett a ladik orrában. Olyan volt, mintha válláról bíborkék köpönyeg omlott volna le egészen a szikrázó víztükörig, mind a háromszázhatvanöt apró aranycsengő rezgett, csilingelt volna a lába körül, homlokán pedig a széles aranyabroncs ragyogott volna, belevésve a rejtelmes betűk: Az Úr Szentje. A két fiúcska megilletődve látta a főpap fordított képét a víztükörben, a kék mélységben, amint lefelé tárja karját, lefelé fordul aranyabroncsos feje, mintha lefelé nyúlna az Égből, hogy magához emelje a mélység lakóit.

Ezután visszaültek a helyükre, de nem indultak még, hanem néhány percig csendesen nézelődtek. A hely minden részlete, minden vízfodor, fa, nádszál, virág, illat s a forró levegő áramlása, Men-nofer idelátszó épületei, a piramisok csillogó tükörlapjai olyan tisztán megmaradtak emlékezetükben, hogy bizonyára sem az idő, sem a halál nem törülhette le többé. Túlságosan valóságos volt minden, semhogy elmúlhatott volna.

Azután Amram izmos keze megragadta az evezőt, inas combja megfeszült, s a csendet megtörte az evező loccsanása, a víz csörgése.

Ez a nap olyan ünnepélyesen telt el, ahogy hajnalban az áldozással kezdődött. Mirjam már előző este megfőzte a vacsorát, ezúttal Mósze legkedvesebb ételét. Mikor a Csillag ragyogni kezdett s Amram meggyújtotta a lángocskákat, maga elé tette a kenyeret meg a bort, mindnyájuk torkát elszorította valami csendes fájdalom. Az esti áldás, a megtört kenyér szétosztása után a szokottnál is szertartásosabban fogták kanalukat, s merítették az öblös fazékba. Mósze szeme fölcsillant, látva kedves ételét, a sokféle zöldségből készült levest, amelyben káposzta, kelkáposzta, zöldbab, borsó, apróra vágott répa, egy-két apró hagymafej kínálgatózott illatos levében, de szemébe könny szökött. Arra gondolt, talán utoljára eszik e jól ismert, kedves, kissé kicsorbult öreg edényből, utoljára merít az Amram által faragott fakanállal. Keze az asztalra hanyatlott, szíve elszorult, szólni nem tudott, csak körülnézett a kedves arcokon. Apja lehajtott fejjel hörpölte a levest, sötét szakálla rezgett, homloka széles volt és barna, mint a kő. Anyja meghatottan mosolygott, kicsiny kortyokban nyelte a levest, hosszú szempilláját lebocsátotta sötétbarna szemére. Nyugodt volt az arca, de egy kissé szomorú. Mósze fölfedezte rajta a munka, az álmatlan éjszakák, az örömök és csalódások vonásait, de csodálatosan szépnek látta szelíd alázatában, anyai nyugalmában. Mirjamra tekintett ezután: nénje már öreglánynak számított, bár szép volt, délceg, izmos. Ebben a pillanatban, mintha nem tudott volna magáról, a fölemelt kanál megállt kissé nyitva hagyott húsos ajka előtt, tág szeme a falra meredt, ahol a hét láng árnyékai kergetőztek. Mósze tudta, abban a különös állapotban van, amiből nem szabad fölriasztani. Aharon apja jobbja felől ült, Mósze mellett, így éppen az arcélét látta. Dús, barna haja a vállára göndörödött, homloka kissé kidudorodott, orra alig észrevehetően hajlott volt, szája húsos, eléggé mohó. Szertartásosan merítette-emelgette kanalát, buzgón evett, gondosan rágott. Mósze nagy szeretetet érzett mindnyájuk iránt, soha még ekkorát, mint most. Szinte alig tudta elviselni, mikor odakint lustán elbődült a tehén. A nyitott ajtón beáramlott a nagy Folyó hűvös illata, könnyű szélben suhogtak a pálmák, a vén fügefa koronája szinte zenélt.

Mósze meghatott tekintetét különös erővel ragadta meg a küszöbön fekvő fekete kutya képe. Első lábát elnyújtva, hogy legalább félig lehessen a szobában, orrát az illatok felé emelve, hegyes fülét figyelmesen föltartva, sárgán parázsló szemmel figyelte az asztalnál ülők minden mozdulatát. Mósze most tökéletesen megértette, amit atyja mondott: minden egy. Egyek ők valamennyien, de egy velük ez a kis ház, ezek az egyszerű bútorok, ez a régi kőfazék, a benne párolgó leves, a mécsesek, az árnyékok, a nyitott ajtó, a levegő, a tehén bőgése, a küszöbön figyelmező kutya... Mind-mind egy. Ugyanannak a rejtelmes Egynek a részei.

Így telt el az utolsó este. Másnap Amram megáldotta Mószét, fölemelte arcával egymagasságba, a szemébe nézett, jobbról-balról megcsókolta. De nem szólt semmit. Mirjam forrón magához ölelte, megcsókolgatta, megsimogatta hosszú haját, mosolygott, s ezt mondta:

- Láttam az életedet, Mósze. Nem búcsúzom el tőled, mert nemcsak látogatóba jössz haza, hanem teljesen... teljesen... és sohasem mégy el közülünk.

Aharon azonban sírva fakadt. Elkísérte anyját meg Mószét Men-nofer határáig, egész úton bőgött. Egyre rimánkodott anyjának, forduljanak vissza. Jozabét alig tudta meggyőzni Mirjam szavaival. No és csak tanulni megy Mósze a Palotába. Ez a hercegnő akarata. Teljesíteni kell, mert hercegnő, mindenkinél hatalmasabb, meg Mósze az ő fia is. Ekkor aztán hüppögve megcsókolta Mószét, leült a fűbe tehetetlenül és búsult.

Ők pedig továbbmentek a folyóparton a Palota felé.

Talmudi hagyományaink nem sok szót vesztegetnek Mósze neveltetésére, tanulmányaira. Csak a lényeget mondják el. De mi ismerjük a körülményeket, s könnyen kiegészíthetjük a nagy általánosságban vázolt képet egészen pontos részletekkel.

Mósze végleges lakosztályt kapott a Palotában. Voltak fényes szobái, volt gyönyörű fürdőszobája. Árkádos galériái, hűsölő teraszai, oszlopos folyosói. Külön lépcsői külön kertre szolgáltak. Voltak szolgái és szolgálói. Testőrei és ajtónállói. Mindaz, amit eddig csak látott és csodált, most az övé lett.

Hazulról hozott ruháit Mami gondosan összehajtogatta és eltette. Kapott helyettük finom, ékes egyiptomi ruhákat. Minden reggel másikat. Napközben is mást meg mást. Sávos bíborkendőt csavart olajjal gondosan kent teste köré, aranyos övvel szorította össze a derekán. Naponta új meg új sarut kötött a lábára egy térdelő szolgáló. Fején patyolatkendő lengett. Minden napnak, a nap minden órájának megvoltak a maga öltözékei, színei, ékszerei. Csak tapsolnia, intenie kellett, mindent megkapott. Bámulatosan kitalálták, mire van szüksége.

Mósze mindezt eddig is látta, ismerte, de különös volt, hogy most teljes jogú úr a sok csoda közepette. Úgy érezte, egész lénye kitágul, hatalma korlátlan, szabadsága teljes. Meg is riadt ettől az érzéstől, lehetetlennek, álomszerűnek látszott, attól félt, egy váratlan pillanatban rárohannak az óriási szolgák, a fekete katonák, megragadják, letépik ruháit, leszaggatják ékszereit, s mezítelenül kilökik a Palota valamelyik kapuján: mehet világgá. Avagy - ilyesmire éjszakánként gondolt, mikor álmatlanul hevert ágyán, s még álomszerűbbnek látszott minden - föld alatti börtönbe hurcolják, sötét, dohos verembe zárják, ahol hiába ordít és tombol, hiába sír és rimánkodik, az öles kőfalak elnyelik a hangját. Nem volt mellette Jozabét anya, a szilárd biztonság, a védelmező szív. És amit eddig gyönyörű játéknak látott, most egyszerre ijesztően idegen lett és fenyegető.

Érzéseiből semmit sem árult el. Reggel bement anyja, Szetamon lakosztályába, udvariasan üdvözölte, aztán hozzásimult, megcsókolgatta, mélyen beszívta másvilági illatát. Gyönyörködött új meg új ékszereiben, simogatta hatalmas parókáját. Együtt ettek, de a hercegnő kérdéseire, hogy aludt, mit álmodott, nem árulta el az igazat. Csak megnyúlt arca, lázasan ragyogó szeme mutatta, hogy titkokat rejt magában. Szokatlan neki ez a hely - gondolta Szetamon, s mindent elkövetett, hogy jól érezze magát.

Vele volt reggeltől estig, még éjszaka is besurrant hozzá, figyelte, alszik-e, elnézegette a halvány lámpafényben fia arcát, hullámos haját, egyenletesen lélegző domború mellét, s lehajolva, gyöngéden megcsókolta. Mósze eleinte nem aludt, de úgy tett, mintha aludnék. Szerette volna átölelni anyja illatos, meleg nyakát, a keblére bújva csókolgatni, ott aludni el az ölében... De már nagyfiú volt, valóságos férfi, restellte az efféle vágyakat. Nyugodtan feküdt tehát, meg sem moccant.

Napközben labdáztak anyjával meg vidám, szépséges szolgálóival. Kergetőztek a homokos utakon. Bújócskáztak a sűrű bokrok mögött. Csónakáztak a tó rengő lótuszai között, morzsával, kölessel etették a tátogó, piros, aranyfényű halakat. Csónakjukhoz csalták a hattyúkat, olyanok voltak, mintha alabástromból faragták volna őket. Kettesben étkeztek a mozaikos asztalkánál, libasültet, fiatal vadkacsát, halat, mártásokat és süteményeket. Ittak narancslevet, mézzel ízesített citromlevet, sűrű szőlőlevet. Mindig válogatott, ritka virágok díszítették az asztalt, Mósze nem tudta megérteni, honnét hozzák, hiszen a kertben mindig megvolt valamennyi virág. Csak a hervadtakat metszették le a hallgatag kertészek.

Lovai is voltak Mószénak, meg ragyogó fegyverei. Volt könnyű harcikocsija, ezüsttel kivert küllőkkel, elefántcsont-mellvéddel. Fiatal, szótlan, izmos hajtók álltak rendelkezésére. Elakadt a lélegzete, kipirult az arca, tüzelt a szeme, lobogott a haja, mikor a tüzes lovak toporzékolva engedelmeskedtek a hajtó markának, megfeszítették a gyeplőt, nyihogtak, fújtak, sörényüket rázták, farkukkal oroszlán módjára csapkodtak. Robogott a kétkerekű könnyű kocsi, porfelleget kavart, de a hajtó mozdulatlanul állt a száguldó pallón, félkézzel fogta a gyeplőt, a másikkal ostorát suhogtatta, s éles kiáltásokat hallatott, mint egy vad madár. Mószénak is meg kellett tanulnia, hogyan vesse meg lábát a kocsin, kissé behajlítva a térdét, hogy váratlan zökkenőknél, vakmerő fordulóknál egyensúlyban tudjon maradni. Ha megbillent egy katona, aki mögötte állt, varázslatos ügyességgel kapta derékon. Ez tetszett Mószénak. A száguldás a kocsin. A lovak vadsága, a hajtók keménysége, biztonsága. A veszélyes kanyarulatok és fordulók, a lelket rázó zökkenések egész testét mámoros csiklandozással tüzelték. Nem tudta elfojtani boldog életkedvét, akaratlanul rikoltotta: még, még! És kipirult a gyönyörűségtől.

Fegyverei használatára is kioktatták. Egy kiöregedett katona, aki virágjában egy ezredet vezényelt, tanította tőrforgatásra, kardvívásra, a hosszú pajzs használatára, a harci szekerce alkalmazására. Kicsinyek voltak a fegyverei, s inkább ékszerek, annyi arany, ezüst, drágakő borította őket, de Mósze büszke volt rájuk, igazi katonának érezte magát. Különösen annak örült, ha a vén hadfi mélyen meghajolt előtte, kitárta sebhelyekkel borított karját, s figyelmeztette, hogy egyszer valóban harcolnia kell, igazi csaták forgatagában egész hadseregeket kell győzelemre vinnie.

Forrásaink elmondják, hogy anyja tudósokat fogadott mellé, akik herceghez méltó tudásra oktatták. A mesterek Anuból jöttek, a közeli Napvárosból, s Aton legkiválóbb papjai voltak. Hosszú, fehér ruhát viseltek, mellükön aranyláncon füles kereszt függött, fejük kopasz volt, arcuk csupasz. Soványak, hallgatagok, komolyak voltak, járásuk is lassú és nesztelen. Halkan, csaknem suttogva szóltak, türelmüket lehetetlen volt megingatni. Mósze azonnal elnémult, méltóságteljesen viselkedett, szavait megválogatta, érzéseit fékezte, amint a mesterek valamelyike földig hajolt, s közölte, hogy ma a rejtett írás tanulását folytatják, vagy a közönséges írásét, avagy a matematika elemeit tanulmányozzák. Hét mester járt Mószéhoz, minden tudományág egy-egy beavatottja. Hogy melyikük volt öreg, melyikük fiatal, azt csak gyanítani lehetett, mert mintha egyiküknek sem lett volna kora. A sovány, fiatalosról kitűnt, hogy már hatvanéves, a hatvannak látszóról, hogy csupán harminc. Valamennyinek könnyed mosoly játszott az ajka körül, de ugyanakkor mind oly végtelenül komoly volt, mintha az egész Földet kellene hordoznia, s jaj volna, ha elejtené.

A tudomány akkoriban még teljes egészében isteni tudomány volt. Ha ezeknek a tudósoknak azt mondta volna valaki, hogy más a tudomány, s más a vallás, őrültnek vagy gonosztevőnek tekintették volna.

Éppen ezért a matematika nem a számok mennyiségével, hanem isteni értelmével foglalkozott. Kozmológia és kozmogónia volt egyben. A zene? Nos, a zene matematika és aritmetika is volt. Ugyanaz, ami ezek, csak más jelképrendszer. Építészetet mondasz? Hát ez nem matematika, aritmetika és zene? Vagy a történelmet említed? Mi más ez, mint az ember viszonya Istenhez és önmagához? Ha pedig az orvostudományt kérdezed, hát az ember testében, a test folyamataiban nem az egész Kozmosz jelentkezik? Nincs-e ott a láthatatlan, tapinthatatlan isteni Szellem, a test-kozmosz értelme, szervezője, tevékenysége? Végezetül a teológiát ne is említsd, fiam. Benne együtt van valamennyi tudomány, együtt Isten, ember és Kozmosz. A maga legfelsőbb nyelvének szimbólumaira fordítja az összes egyéb tudományok jelképeit, s összefoglalja végérvényesen, a hogy a piramis élei és lapjai foglalják össze a köveket, járatokat, kamrákat, aknákat. Csúcsa az Égre mutat, ahol minden Egy. Abban az Egyben egyesül matematika és aritmetika, zene és építészet, orvostudomány és történelem, nyelv és tánc, test, lélek és Szellem... Ott egy az ember Istennel.

Ha pedig azt gondolod, hogy ilyenformán úgynevezett profán tudományok, tevékenységek akkoriban nem voltak, helyesen gondolod. A világteremtések végtelen sorozatában, tevékeny és szunnyadó világokban mindennek megvan a maga helye, célja, sorsa, értelme. Éppen ezért az ember minden tevékenységének, mozdulatának szentnek kell lennie. Minden napjának ünnepnek. Minden szavának költészetnek, minden hangjának zenének, minden mozdulatának táncnak. Szívéből csordulnia kell a csodálkozásnak és az örömnek. Egész lényének és létének dalolnia kell az angyalokkal: szent, szent az Isten, szent a lét, szent az ember! Valamikor így volt, fiam. Ami szépség és igazság van még a tudományban, a munkában, a nyelvben, a táncban, a zenében, az építményekben, az egész világban, mind-mind emlékezés a szent életre, amit az ember valaha élt. Így nem lehet, s nem is szabad elválasztani a szentséget a tudománytól sem.

Mósze mesterei ezt nagyon jól tudták. Mikor tanítványukat a kezükbe vették, azzal a buzgó elhatározással fogtak munkához, hogy remekművet formálnak ebből a kiválasztott anyagból. Gyöngéd türelemmel, kitartással, áhítattal, felelősséggel és lelkesedéssel tanítják meg, hogyan kell szabadon szállni a végtelenség felé. S mert Mószéban megvolt a mohó kíváncsiság s a bátorság, munkájukat siker kecsegtette. A fiú az első napok riadtsága után megnyugodott, biztonságban érezte magát, s ekkor határtalan erők szabadultak föl benne. A mesterek feje, Menhotep hízelgés nélkül jelenthette Szetamonnak, akit már mindenki Mósze anyjának tekintett, hogy a gyermek kíváncsisága lankadatlan, munkakedve határtalan, értelme csodálatos, jóakarata szilárd, csak a konoksága aggasztó egy kissé, mert mindent azonnal tudni vél, s makacsul kitart mellette. Szetamon örült a kíváncsiságnak, a munkakedvnek, az értelemnek, a jóakaratnak, még a konokságnak is örült, sőt ennek örült igazán, konok kitartás nélkül ugyanis nem lehetne király a beláthatatlanul zavaros körülmények között.

Persze, a mesterek csak lépésről lépésre tárták föl Mósze előtt a tudományok birodalmát. Fejlettségéhez, képességéhez szabták a föladatokat. Ahogy a kivénült ezredes csak gyermekhez illő fegyvereket adott a kezébe, ahogy a robogó harcikocsin biztos kézzel fogta mellette a gyeplőt a kocsihajtó, mögötte pedig ott állt a katona, hogy derékon kapja a veszélyes fordulóknál, ugyanúgy csak gyermeki értelemhez illő oktatásban részesítették a tudományok mesterei is. És mindig készen álltak, hogy a veszélyes fordulóknál elkapják, a talpára állítsák. Kiváló nevelői rátermettségüket tanúsítja azonban, hogy nem rágták szájába a tudományt, mint dajka a csócsát, nem óvták szolgai módon sem fáradozástól, sem erőfeszítésektől, sem csalódásoktól. Büntetéseket is alkalmaztak: kavicsra térdeltették, eltiltották a csónakázástól, a labdázástól, a narancslétől - ezt nagyon szerette! -, hogy a saját bőrén érezze ostobasága vagy hanyagsága következményeit. De tartózkodtak attól, hogy eltiltsák például a vívástól, a kocsizástól, a birkózástól, mert csak kárt okoztak volna neki. Legfőbb törekvésük az volt, hogy Mósze ismerje meg önmagát, hiszen ez mindennek az alapja. Erre épül a világ s az Isten ismerete. Próbálja ki testi-lelki erőit, maga tapasztalja, miben gyönge, miben biztos. Üsse meg magát, ha ügyetlen. Lássa következményeit a henye szónak, a végig nem gondolt gondolatnak, a vaktában művelt cselekedetnek, csapjon rá vissza a természet, a világ, mihelyt nem cselekszik okosan. De sohase panaszkodjék, ne siránkozzék, ne vádaskodjék, ne hazudjon, ne féljen, ne fusson segítségért másokhoz. Hanem bízzék önmagában.

Nem titkolták előtte, hogy hét beavatáson kell átjutnia, amíg eléri a számára lehetséges legnagyobb tökéletességet. Azt is értésére adták, hogy a beavatások egyre súlyosabbak lesznek, míg végül elérkezik a legfőbbhöz, az utolsóhoz: a halálba való beavattatáshoz. Ha azon is hiba nélkül átesik, többé nem győzheti le sem evilági, sem másvilági erő, nem lesz fölötte hatalma a halálnak sem, mindent megtehet, amit csak akar. De soha semmit sem szabad a maga érdekében, a saját dicsőségéért, nagyságáért, hasznáért tennie, csupán másokért, mások fölemeléséért. Egyedül Istenért. Apránként azt is megértették vele, mi ennek az oka s a célja. Oka, hogy az emberi faj fokról fokra süllyed a vak anyagiság mélyeibe, s vele együtt süllyed maga a világ. Ezt a süllyedést megakadályozni elsősorban bennünk magunkban kell, ez kötelességünk. Meg kell tennünk az utat visszafelé, amelyen az emberi faj s a világegyetem a mostani alacsony fokra süllyedt. Célja pedig az, hogy magunkkal együtt fölemeljük az emberi fajt, fölemeljük a világegyetemet, visszaállítsuk a kezdeti harmónia állapotába, egyszóval: tökéletessé tegyük.

Kicsi példákon szemléltették ezt Mószével a mesterek. A kertben sétálgatva és beszélgetve megkérdezték tőle: nem arculcsapása-e az igazságnak, hogy míg ők ebben a csodálatos királyi kertben, virágok, bokrok, fák, patakok, tavak, szökőkutak, fények és árnyékok, színek és illatok gyönyöreit élvezik, a felláh izzadva öntözi földecskéjét, a tevehajcsár a sivatag forró poklában gyalogol, a hajós inaszakadtából feszíti a lapátot, a kőfejtő roskadásig forgatja kalapácsát, s boldog, ha este gyékényvackán megpihenhet? Mósze azonnal fölháborodott, s rávágta: igen, ez arculcsapása az igazságnak! Miért? Hogyan? S Mósze bátran, egyre hevesebben magyarázta, miért és hogyan. De a pap szelíden ingatta fejét s mosolygott. Nem, nem érti helyesen Mósze a dolgot. Királyi kertek, királyi szépségek kellenek, hogy emlékeztessék az embert az örök szépségekre, a másvilági kertekre, amelyeknek ezek a királyi kertek a tükrei. Hogy lássa, mi az emberhez méltó és illő környezet, milyen szépségekre és gyönyörökre van szüksége, joga, mi az, amit vak anyagiságában elveszített. Hogy sóváran, irigykedve, sajgó szívvel lássa, ilyennek kell lennie az ember, minden ember kertjének, ilyennek a gabonaföldeknek, a pálmaligeteknek... Ilyen fények és árnyékok, színek és illatok közt élhetne az egész emberi faj, ha isteni módon élne. Így lenne ünnep minden napja.

És a figyelő Mósze előtt fölragyogott egy csodálatos kert képe. Hatalmas kerté, amely kiterjed az egész Földre, magába fogadja az egész emberiséget. Most már látta, nem az az igazság arculcsapása, hogy ők gyönyörű kertben sétálnak, hanem az, hogy mások, ezrek, százezrek nem sétálnak gyönyörű kertben.

Ugyancsak megkérdezték tőle, nem bűn-e, hogy ő, Mósze meg királyi Anyja, az egész isteni Család, a nagyok és előkelők ékes, finom ruhákat viselnek, minden nap minden szakában más-más színűt, s más meg más ékszerekkel díszítik magukat, ugyanakkor pedig a parasztok durva kendőnél vagy a csupasz bőrüknél egyebet nem viselhetnek, a csupasz bőrüknél, amibe Isten öltöztette az embert. Ékszert alig látnak, legföljebb egy-egy ezüstkarikát csuklójuk, bokájuk védelmére a gonosz lelkek ellen, nyakukon egy silány szkarabeuszt, fülükben körömnyi aranygombot, hogy meg ne vakuljanak. Igen, igen, ez gyalázat, égre kiáltó bűn - fakadt ki pirosra gyúlva Mósze. De lám, megint kiderült, hogy a ruhák s az ékszerek a csodálatos isteni világ jelképei, s kell hogy legyenek. Égre kiáltó bűn csupán az, hogy az emberek ezrei, százezrei nem ölthetnek pompás ruhákat, nem gyönyörködhetnek piros, zöld, kék, sárga kövekben, nem használhatják testük-lelkük erősítésére.

És a gondolataiba merült Mósze előtt fölragyogott egy hatalmas kép: az egész emberi faj képe, fehéreké, sárgáké, vöröseké és feketéké, akik mind királyi ruhában járnak, szebbnél szebb ékszereket viselnek embervoltukhoz méltón. Gyalázat, hogy vannak mezítelenek, vannak rongyosak, mocskosak, büdösök, vannak, akik silány rézholmival pótolják a Nap, a Hold nemes fémeit, a csillagok köveit. Szelíd mestere pedig figyelmeztette, hogy minden állam, minden társadalom, minden közösség gyalázata és szégyene, vádlója és leleplezője a benne jajgató szegények, vonszolódó rongyosok, rimánkodó éhezők, sanyargó mezítelenek, néma kivetettek tömege.

Azt sem mulasztották el megmagyarázni Mószénak, a mesterek, hogy lám, Ámun egyháza milyen mérhetetlenül gazdag, birtokain, hajóin, templomudvarain mégis nyüzsögnek a szegények. Miért? Mert Ámun papsága csak önmagára, a saját hatalmára, jólétére gondol, mondván: így szolgálhatjuk Ámunt s a népet. Ha mi nem volnánk gazdagok és hatalmasak, a népet senki sem tudná fölemelni Ámunhoz. Valójában pedig egyre mélyebbre nyomják, egyre inkább rabszolgáikká teszik, s ők maguk is szolgaságba süllyednek.

Hát az nem borzasztó-e, kérdezték Mószétól, hogy ő s az Isteni Család meg az előkelő méltóságok sült libát, mártásban úszó halakat, gránátalmát, narancsot, szőlőt esznek, gyümölcslevet, libanoni, szíriai bort, aranyszínű sört isznak, mindig kialusszák magukat, testüket vadászattal, vívással, birkózással, evezéssel, labdázással edzik, rózsaolajjal kenik, illatszerekkel illatosítják, míg ugyanakkor csipásokkal, sántákkal, bőrpoklosokkal, görbevállúakkal, ferdecsípejűekkel, lázasokkal, köhögőkkel van teli a világ? Mósze fölháborodott, toporzékolt, ő maga tetőtől talpig ép, egészséges, erős, maga körül csak épeket, szépeket lát, de hány beteget s nyomorultat látott már, aki alig vonszolja magát, s mégis dolgoznia kell. A szelíd pap azonban nyájasan megmagyarázta neki, hogy minden ember tökéletesen ép, egészséges lehetne, ha emberhez méltó életet élne. Mert a betegség Isten és ember viszonyának megzavarodásából támad, a betegség a harmónia hiánya. Íme, az isteni törvényeknek fittyet hányó ember magára szabadítja a természet rontó erőit, a gonosz isteneket, az alvilági hatalmakat, a pusztító démonokat, pedig ezek önmagukban sem nem rontók, sem nem gonoszak, sem nem pusztítók, csupán olyanok, amilyenekké az ember teszi őket. Borzasztó, hogy így van, noha nem kellene így lennie. Tökéletessé kell tehát lennünk testben-lélekben, Isten törvényei szerint kell élnünk, s tökéletessé kell tennünk másokat, mindenkit. Akkor megszépül az emberiség, nem lesznek többé csipásak, bőrpoklosok, sánták, ferdecsípejűek, köhögősek és béna vánszorgók...

Mósze szeme előtt pedig fölragyogott a hatalmas kép: az egész Földet gyönyörű, illatozó kertek, ringó búzavetések, viruló szőlők, gyümölccsel rakott pálmák borítják, királyi ruhákban, kékben, zöldben, sárgában, pirosban, fehérben járnak az emberek, ékszereik villognak, mint a csillagok, testük erős és délceg, szemük mosolygó, arcuk sugárzó. Mindnyájan tudják, hogy Isten Fiai, a csillagok nemzették őket. Mozgásuk tánc, nyelvük költészet, hangjuk zene.

Elálmélkodott ezen a képen, nagy szeme tágra nyílt, moccanás nélkül ült a lágy fűben, szíve izzott. Igen, igen, tökéletesnek kell lennie mindenben. Erősnek és bátornak. Tudnia kell mindent. Le kell győznie a hatalmasságokat és a kapzsiságot, amik az embert megfosztják isteni méltóságától, s a nyomorúság sötétjébe taszítják. Le kell győznie a halált is, mint mesterei mondták, hogy mások is legyőzhessék. Isten, Isten! Él Saddáj, a Hegy Istene! De hatalmas, de gyönyörű vagy te, s de jó, hogy engem választottál ki a Te nagyságod megismerésére!

Mósze szemében könny ragyogott, tüdejét teleszívta friss levegővel, úgy érezte, hogy szíve szét akar pattanni a gyönyörűségtől.

Ilyenformán nevelték Mószét mesterei. Így értették meg vele, hogy kiválasztott gyermek, de kiválasztottsága súlyos felelősséget, szüntelen, éber szolgálatot ró rá, s mindezt örömmel kell hordoznia.

A papok boldogan jelentették a hercegnőnek, hogy neveltjük fejlődése példátlan. Szetamon ezt maga is látta, s hajnalban meg este áhítattal borult le Hor szobra előtt, hálát adott csodálatos segítségéért, kérte, vigyázzon a Fiúra ezután is, tegye dicsőséges szolgájává... És sírt, mikor emlékezetében újra meg újra átélte a thébai királyi kert holdfényes éjszakáit, a lugasban megismert égi gyönyört, a csókokat s a mámorokat, önmaga teljes elvesztését s újjászületését. Suttogva kimondta a nevet, amit nem hallott tőle soha senki.

Mósze gyorsan haladt az írásjelek ismeretében, a számok világában, a mértékek jelentőségének fölfedezésében is. Mesterei először csak az alakot magyarázták meg s az első, a fölszínen levő tartalmat. Majd fokról fokra mélyebbre szálltak, s megmagyarázták a második s a harmadik értelmet is. Persze, az igazi titkokat s a titkok kapcsolódásait még nem magyarázhatták meg. De sokra magától rátalált. Így tanult és okult, így bomlott-virágzott ki, így erősödött testben-lélekben, így telt meg egyre jobban és jobban a tökéletesség vágyával, így nyújtogatta ki kezét egyre újabb meg újabb tudás után. Szép szál fiú volt, mindenben ügyes. Bátorságát a szolgák, katonák is őszintén dicsérték, éles eszét félelmesnek tartották, udvariasságát, nyájasságát, őszinteségét az anyja bámulta.

Hanem mikor lefeküdt elefántcsont-ágyába, s beborította végtelen szárnyával a csend, szívében föltámadt Jozabét simogatása, csókja, szelíd, türelmes hangja. És arra a kis házra gondolt, amelyben most ők alusznak, akik szegénységükben elhalmozták végtelen gazdagságukkal.

Ha leszállt az éjszaka, elméjében fölsugároztak a Nílus-parti ház fái, a gyér pálmák, s a terebélyes fügefa. Látta a súlyosan fekvő tehenet, amint a végtelenbe bámul, kérődzve jár széles állkapcsa, fülét meg-megbillenti a legyek zaklatásai miatt, bojtos farkával legyint egyet-egyet az oldalán. A kecskéket is látta, meg a juhokat, amint türelmesen térdelnek Mirjam ollója alatt, gyapjuk, mint a forgács, hull a földre. És a kis fekete kutyát, amely nem hasonlított az előkelők gondosan tenyésztett karcsú agaraihoz, bátor szelindekjeihez, de hűségesen hajtotta fejét a küszöbre, barna szeme a háziak minden mozdulatát követte, értelmes pofája szinte mosolygott. A csónakot is látta, amint egy kőhöz kötve ütemesen ring a folyó fodrain, apró halak sereglik körül, olyan, mint egy bölcső, amelyben láthatatlan csecsemő alszik. Látta, igen, tisztán látta a vizet hullató vén fűzfákat, a vízbe dőlt korhatag tönköket, mint megannyi lomha krokodilt. Mindent látott, mindent. Ott járt-kelt előtte Amram derékig meztelenül, dereka körül az olcsó vászonkendőt régi, megfeketedett bőröv fogta össze, fejéről széles vállára omlott fehér kendője. Így lépett a csónakba, hogy halászni menjen. Fölötte bíborkék égbolt, alatta bíborkék mélység. Látta őket este a hét láng fényében, ott ültek a durván ácsolt asztal körül, Amram fölemelte szakállas arcát, barna kezét kiterjesztette a kenyér meg a bor fölött, Jozabét, Mirjam meg Aharon azonban lehajtották a fejüket, mozdulatlanul hallgatták az áldást. Mósze elrévedezve a nyájas képeken, végül vánkosába fúrta arcát, mert szívét késként hasogatta a fájdalom. Arra gondolt, hogy Amram meg Jozabét, Mirjam meg Aharon s az ő népe végig egész Gósenben milyen gyötrelmes megaláztatásokat szenved. Hogy napi négy-ötszáz téglát meggyúrni, kivetni, halomba rakni ötvenesével, eközben semmit sem enni, csak izzadni, szó nélkül tűrni a felügyelők szidalmait, csúfolódásait és ütlegeit, micsoda megpróbáltatás, azt Mósze nem tudta, mert nem tapasztalta. Csak hallotta. De azt már igenis megértette, mi az, ha egy anya a saját szülöttét a Nílusba dobja, képtelen lévén odaadni az egyiptomiaknak. Tudta, mert meg tudta mérni ezt a gyötrelmes szenvedést Jozabét, Amram, Mirjam meg Aharon szeretetén.

Mikor anyja, Szetamon imádkozni ment vele valamelyik templomba, ő nem imádkozott, hanem Amramra gondolt s a Hegyen füstölgő oltár körül éneklő-táncoló népre. Amikor a hercegnő az istenek, istennők neveire, természetére, tevékenységeire, hatalmára oktatta, megtanulta ugyan, de nem sokat hederített rájuk, mert Él Saddájra s Amram oktatásaira gondolt. Amikor mesterei a régi királyok tetteire, uralkodásuk korára, mikéntjére tanították, megjegyezte a nevüket, korukat, cselekedeteiket, de Ábrahámra, Jiszhakra, Jákóbra gondolt, meg Jószifra s Jószif csodálatos történetére. Amikor Atonról beszélt a mester, Mósze elmerült Él Saddáj megfoghatatlan lényében, s ezt annál könnyebben tehette, mert Aton valójában ugyanolyannak látszott, amilyennek Él Saddájt jellemezte Amram apa: kimondhatatlannak, ábrázolhatatlannak. Így élt Mósze a Palotában egy másik életet.

Időnként hazament Jozabéthez látogatóba. Gyaloghintón vitte négy nagytermetű néger. Mögötte két katona lépdelt teljes fegyverzetben, karddal, szekercével, sisakosan. Oldalán egy fiatal szolga haladt, hogy kéznél legyen, ha valamit kíván a herceg. Így utazott Mósze már csak a rangja miatt is, pedig szívesebben bandukolt volna gyalog, vagy evezett volna csónakban, egyedül. Szívesebben toppant volna be régi otthonába úgy, mint régen, mezítláb, félmeztelenül, de vígan, mintsem hercegi öltözetben, ékszeresen, illatosan lépjen ki gyaloghintójából, lássa az elébe siető háziakat mélyen meghajolni, intsen, hogy egyenesedjenek föl bátran, majd a rabszolgák, a katonák, a szolga jelenlétében üdvözölje anyját, apját, testvéreit, megölelje, megcsókolja őket... Azok meg fitymálva nézegessék a szegényes házat, az udvaron kérődző tehenet, a kecskéket s a juhokat, s a kis fekete kutya felé rúgjanak, mikor a lábikrájuk körül csahol. Szégyellte talán gyermekkori otthonát? Szégyellte Él Saddáj főpapját, a főpap feleségét, prófétaleányát s Aharont, a leendő prófétát? Szégyellte szegény, szolgává süllyesztett népét? Igen, szégyellte, de nem a Palota tányérnyalói, hanem önnönmaga előtt. Él Saddáj előtt, Aton előtt, mindegy, hogyan nevezik. Szégyellte, hogy nem élnek olyan kertben, mint ő, nem esznek olyan ételeket, nem isznak olyan italokat, mint ő, nem viselnek válogatott, finom ruhákat, kápráztató ékszereket, nem alszanak elefántcsont-ágyban, mint ő. Nem élnek királyi életet, mint ő. És szégyellte, hogy ezen nem tud változtatni.

Szüleit minden méltóságuk ellenére is feszélyezte Mósze hercegi életmódja. Testvérei inkább csodálták, mint örültek neki. Ők ugyan nem kívántak palotát, kertet, hattyúkat, bíborszövetet, aranyövet, illatos kenőcsöt, szikrázó-villogó ékszert, elefántcsont-ágyat, libasültet, vadat és halat, narancslevet, szíriai bort. Jól tudták, Isten ölében éldegélnek, ha szegényesen is. Azt meg nem bánták, hogy Mósze valóságos herceg, úgy kell lennie mindennek, ahogy van. De a különbségek túlságosan nagyok voltak, semhogy szemet hunyhattak volna. Attól tartottak, terhére vannak Mószénak. Jaj, mert a kis ház siralmas volt ám a Fehér Házhoz képest, az udvar nyomorúságos a királyi kert mellett, a szelíd tehénke valóságos nevetség, ha a kapuőrző oroszlánhoz hasonlítja az ember, kecskék, juhok igazi csúfság, ha a Palota válogatott, tüzes ménjeire gondolunk... S hát még mindennek a szaga! Tehénszag, kecskeszag, juhok húgyának csípős szaga, gyapjúszag, halszag... Mósze most csak szépséget lát maga körül, gyönyörű, karcsú, könnyed járású fiatal nőket, szobornak beillő férfiakat... Akármilyen jó fiú, akármennyi szeretet töltötte be a szívét, akármilyen boldog volt ebben az otthonban, lehetetlen, hogy a tátongó szakadék, Palota meg viskó, egyiptomi meg héber, illatszer meg trágyaszag, paripa, oroszlán meg juhok, kecskék, tehén, virágok meg letaposott fű között föl ne táruljon előtte. És ölelhette, csókolhatta őket Mósze akármilyen hévvel az előkelő üdvözlés szertartása után, beszélhetett akármilyen nyájasan, ülhetett akármilyen boldogan a kicsorbult kőfazék mellett, meríthette kanalát akármilyen mohón kedves zöldséglevesébe, bizonyosan csak őket akarta megvigasztalni. Hiszen a nyelve is más volt, mint régen. Hónapról hónapra, évről évre figyelték, hogy mond szokatlan, egyiptomias szavakat, hogy borítja föl a héber szórendet, téveszti el a szavak értelmét. Hogy kell néha gondolkoznia, hogy a helyes kifejezést megtalálja. Ahogy egyetlen intéssel elküldi közeléből a fekete rabszolgákat, a katonákat, az is idegen, szokatlan. Csak nézték, gyönyörködtek benne, nem akartak hinni a szemüknek. Megtapintották ruháját, megcsodálták nyakékét, fülbevalóit, karpereceit, gyűrűit... Egyre hosszabb időnek kellett eltelnie, míg megszokták ezt a Mószét, s megtalálták a másikat, a régit. Míg kifakadt belőlük a régi kacagás, kimondták a régi szavakat, bátran cselekedték a régi szokásokat. Ó, ha tudták volna, mennyire fáj ez Mószénak! S milyen boldog, mikor visszatalálnak a hajdani hangra!

Akkor találta meg önmagát, ha mindnyájan éppen olyanok voltak, mint azelőtt. Pedig Jozabét arra is gondolt, hogy Mósze látogatásakor illendően öltözzenek. Még azokat az ékszereket is magára vette, amiket a hercegnőtől kapott. Akaratlan versengés volt ez a másik anyával, aki most teljesen magáénak akarta a Fiút! Így szerette volna, még idegen ékességekkel is, idekötni? Nem csodálkozhatnánk rajta, hiszen a nők kisebb-nagyobb mértékben mindig versengnek egymással. A forró szeretet, ami Jozabétben Mósze iránt élt, kellőképp indokolná ezt. Megmutatni a másiknak: szegénység ide, héberség oda, mégis ő kerekedik fölül. De meg kell hagyni, józan asszony volt, s azonnal elrestellte magát. Lám, Mirjam azonnal megmondta, hogy örökre összekapcsolódott a héber nép sorsával... nem volt hát nevetséges, ha nyakéket, karperecet, fülönfüggőt akaszt magára? Bizony nemcsak nevetséges, de szégyenletes is. Így nem nyúlt az ékszerekhez, nem is beszélt róluk. Hanem visszatért eredeti tervéhez: majd Mósze feleségének ajándékozza őket, sorstársának, a kiválasztott asszonynak. Nála lesznek méltó helyen. Királyi férfiú királyi nejének szépségét ragyogtatják majd.

Jegyezzük meg, hogy az ékszereket Amram gondosan megvizsgálta, aztán egy erős ládába zárta, egyéb szent értékei közé. Helyeselte, hogy Jozabét nem kívánja viselni, hanem a menyüknek szánta. Volt a ládában még egyéb is, erről nem szólt: egy darabka finom papirusz, rajta piros festékkel írt egyiptomi sorok. Amram egy men-noferi héber bábaasszonytól kapta, aki nagy titokzatossággal semmit sem volt hajlandó elárulni eredetéről, sőt nyomatékosan kijelentette, halál fia, ha csak egy szót mond is. Amram nagy nehezen kibetűzte az írást, de nem tudta eldönteni, vajon istenekről szóló misztikus költemény-e, vagy egyszerű dal csupán. A költemény néhány sora misztikus értelemre utalt: "Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve, távol vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán, mégis mellettem állasz, boldogan fogom a kezed..." Amram a "gyermeket ölében tartó Asszony" bálványára gondolt, s úgy vélekedett, az ő szavai ezek, mikor az istenfiút szülte. Voltak azonban részei a költeménynek, amelyek valóságos, földi szerelemre és szülésre vallottak: "...tán halálod kínjában rágod az idegen földet, mint én harapom és rágom az ittenit, életadómat..." De hát a pogányok gyakran beszélnek úgy az istenek dolgairól, mintha durva földi világban történnének. Meg aztán Amram nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő írni tudjon, s méghozzá ilyesmit! Nem tudott hát dönteni a kérdésben, noha sokszor eszébe jutottak a költemény különös szavai, hát eltette a ládába aranyserlegei, tányérjai, mécsesei, füstölői, ősi ékszerei s Jozabét kincsei közé. Rábízta a jövőre, derítse ki az írás igazi értelmét.

Amit most elmondtam neked, fiam és tanítványom, persze nem egy hét, nem egy hónap, nem is egy év leforgása alatt történt. Csupán összefoglalom az eseményeket. Hiszen Mósze oktatása is éveken át tartott, nem töltötték a fejébe tölcsérrel az emberiség óriási tudáshalmazát már gyermekkorában. Hanem fokról fokra adagolták képességei, rátermettsége szerint. És látogatásai is éveken át tartottak hosszabb-rövidebb időközökben, ahogy a körülmények engedték. Az évek gyorsan repültek, azok, akik mindig együtt voltak, szinte észre sem vették, mennyire megváltoztak eközben. Szetamon már nem volt többé az a kerekded, bájos, gyermekes leányka, aki titokban szült. Erős, kemény, hallgatag, méltóságteljes, de mosolygásra kész, érett asszonnyá fejlődött. Mami, a bizalmas, öreg szolgáló megvénült, arca elrejtette ugyan érzéseit és gondolatait, de éppen ezért különös méltatlankodás telepedett rá, mintha akaratán kívül valami halálos titok birtokába került volna, amiért még életével lakolhat. Szetamon biztos fölénnyel mosolygott rajta, de csak ők tudták, milyen rejtély kapcsolja őket össze. A szolgálók sohasem öregedtek, mert évről évre változtak. Mind fiatalok, mind szépek, mind üdék, illatosak, ékesek, kedvesek voltak, mind gyönyörűen táncoltak, elbűvölően zenéltek, értettek koszorúk, csokrok kötéséhez, vázákban való elrendezéséhez, mind tudósai voltak öltözésnek-vetkezésnek. A Birodalom legelőkelőbb lányai közül válogatták őket. Ezért valami avatatlan, aki néhány év múltán lépett volna a Palotába, örökéletű tündéreknek vélte volna őket. Ugyancsak változatlanok voltak a katonák, a testőrök, a Palota belső szolgái, a kemény, szótlan, figyelmes néger meg egyéb óriások. Ők sem változtak, sem külsejükben, sem viselkedésükben. Mintha mindnyájan az örökélet italát itták volna. Hanem a tisztviselők, a fölügyelők, írnokok bizony öregedtek a lefolyt évek során. Fejüket finom paróka födte ugyan, testüket változatlan szabású és minőségű ruha, ékszereik a méltóságukkal együtt sokasodtak, ha azonban valaki véletlenül paróka nélkül látta volna kopasz fejüket, észrevehette volna, hogy ezüstösen csillog. Arcvonásaik is megnyúltabbak, inaik is fásultabbak lettek.

Hát Amram, Jozabét meg Mirjam? Haj, öregedtek ők is. Amram szénfekete hajába, szakállába fénylő ezüstszálak keveredtek, csontos karjai nehézkesen mozogtak, ajkát jobban összeszorította, mint régen, s még kevesebbet szólt. Jozabét és Mirjam pedig? Nos, a keleti nők gyorsan fejlődnek, tíz-tizenkét esztendős korukban anyányiak, medencéjük szülésre kész, mellük szoptatásra alkalmas. De harmincadik évük felé öregasszonyok. Öregasszonnyá kezdett válni Jozabét is. Akkor sem számított fiatalnak, mikor Aharont szülte, Mószét szoptatta, hiszen tíz évnél tovább nem szült Mirjam születése után. Aztán szálltak a munkás esztendők, minden év egy-egy arcvonást tett keménnyé Jozabét arcán, egy-egy mozdulatot nehézkesebbé. Öregasszony lett, szép öregasszony. Teli csöndes méltósággal, bölcs nyugalommal, nyájas alázattal, szívós türelemmel. Voltak bánatai. Nemcsak, amik mindenkit nyomtak, hanem sajátjai is. Három volt a legnagyobb. Az egyik, hogy Aharon után nem következett több gyermek. Elszorult a szíve, könnybe lábadt a szeme, ha anyákat látott, akiket tíz-tizenkét, sőt tizenöt gyermek rajzott körül, az egyik még szopó, a másik már férjhez menő leány vagy izmos legény. Belőlük hatalmasan, szinte megállíthatatlanul áradt az élet folyama. Az ő forrása bezáródott. Restellte, bűnösnek érezte magát, titokban gyakran sírt. Félt, hogy Amram fiatal szolgálót vesz majd, s ez szül neki gyermekeket. Amram azonban szelíden ostobának nevezte s megnyugtatta:

- Virágos kert vagy te, Jozabét, teli vagy rózsával. Lótuszok nyílnak benned. Nem gyönyörűség a virágoskert? Gyümölcsöt csak hármat termettél ugyan, de van-e hozzájuk hasonló? A fügefa kosárszám termi a fügét, a pálma a datolyát, de semmiben sem különböznek egymástól. A te gyümölcseid mindenkiétől különböznek, Jozabét.

- Hoj, de nagyon jó vagy, uram - hálálkodott az asszony s arcához szorította az ura kezét. - Úgy beszélsz, mintha három csodálatos gyümölcsöt termettem volna!

- Tied a harmadik is - erősítette meg a főpap. - Nem az én magomból támadt ugyan, de a te véreddel táplálkozott. Bűnös pedig nem vagy, hiszen az Úr ajándékul adta a másik kettő mellé!

- De nem nemzetted... és nem én szültem...

- Annál csodálatosabb! Annál csodálatosabb! Isten az öledbe helyezte fájdalom és vér nélkül, én pedig fiamnak vallottam. Adj hálát érte, én hálát adok mindennap.

Jozabét megnyugodott, s még jobban szerette Amramot és a gyermekeket. De azért a szomorúság ott lebegett az arcán és nagy, sötétbarna szemében.

Másik bánata Mirjam volt. A prófétaság nagy teher, mondhatjuk: átok! Ezt a terhet, ezt az átkot mindennap, a nap minden percében érezte Jozabét. Uralkodott ugyan magán, de szíve összefacsarodott a félelemtől, valahányszor fölvillant Mirjam szemében a jól ismert, őrülethez hasonló fény. Ijedten figyelte a lány mámorban ragyogó arcát, meg-megvonagló, lihegő ajkát, önfeledt sikolyait, dadogó, érthetetlen szavait. Amramhoz futott, hívta, hallgassa, fejtse meg, amit mond. Ha az ura távol volt, lekuporodott Mirjam mellé, s feszülten figyelt, minden szót, minden hangot, hangsúlyt, lihegést, sikoltást, kiáltást megjegyzett magának, hogy pontosan el tudja mondani. De szenvedett, nagyon szenvedett. Jól látta, szenved Mirjam is, nem azzal a szenvedéssel ugyan, amivel ő, nem is úgy, ahogy más, közönséges emberek szoktak szenvedni, hanem egészen más módon. Ezt nem tudta megmagyarázni, de fölismerte nyomait leánya fájdalmas arcán, fáradt, vontatott mozgásán. Mirjam öregedett, öregedése azonban nem hasonlított más, férjhez nem ment lányokéhoz. Nyoma sem volt benne irigységnek, félszegségnek, duzzogásnak. Sohasem mondott éles szót. Nem volt elégedetlen. Sőt inkább nyájas, szelíd, szolgálatkész. A gyerekeket sem ajnározta azzal a beteg mohósággal, amivel a vénlányok szokták. Inkább tanítgatta őket. Munkáját nem végezte kelletlenül, szorgalmas volt, munka közben énekelt. Nem hanyagolta el a ruháját sem, nem volt mocskos, plengyuha, loncsos. Mindig makulátlanul ragyogott rajta a fehér ruha, szépen viselte, maga mosta a Nílusban, maga fehérítette a Napon, gondosan javította. Olyan volt, hogy Amramnak, a főpapnak sohasem kellett szégyenkeznie miatta. Mégis öregedett.

Aharon nőtt, erősödött, kezdett legénnyé serdülni. Kissé lassú volt, mint gyermekkorában, tűnődő, merengő. Hallgatag, mint az apja. Jószívű, csaknem puha, mint az anyja. Révedező, mint a nénje. De nem olyan kíváncsi s nem olyan heves, mint néhány héttel fiatalabb öccse. Amram a tudomány első, édes gyümölcsei után keményebb, rágósabb gyümölcsöket adott neki, kezdte beavatni a legelvontabb titkokba, s Aharon minden erejét megfeszítve igyekezett befogadni őket. De sajnos, a főpap nem titkolhatta sem maga, sem mások előtt, hogy Aharon egyelőre majdnem képtelen behatolni az örökkévaló világ birodalmába. Mindent tökéletesen megtanult ugyan, hiba nélkül tudta a szent történeteket, a szent énekeket, a szertartások, ruhák, ékszerek, tárgyak, díszek, ékességek értelmét, sohasem tévedett, amikor a világ teremtéséről, a teremtő erőkről, a csillagok rejtett dolgairól volt szó, de Amram tudta, hogy mindez nem válik a vérévé, nem abban a láthatatlan világban él. Ismerte a formákat, de nem tudta megismerni a lényegüket. Csak a tanítást értette, amit atyja elébe tárt, a tanítások szellemét nem. Ez volt Jozabét harmadik bánata.

Hát Mósze?

Vannak különös pillanatok, amikor a naponta látott személy változását ütéshez hasonlóan érzékeljük. Egyszerre elcsodálkozunk, ma más áll előttünk, mint tegnap. Így látta meg Szetamon is a fiában, hogy íme, csaknem felnőtt legény, nem az a gyermek többé, aki mintha még tegnap is lett volna. Alakja arányos, válla, melle széles, mozgása biztos, arca bátor, szeme villogó, hangja érces. Hirtelen az a férfi állt előtte döbbenetes valósággal, akinek a nevét még atyja halálos ágya mellett sem mondta ki. A hercegnő szívére szorította mind a két kezét, csaknem fölsikoltott a váratlan jelenéstől. Egyszerre mintha ott állt volna előtte a Legkedvesebb a Fiúban, a Fiú alakja, vonásai, hangja alatt és benne, egy volt vele s mégis ő. Ahogy anyjára nézett, ahogy egy kissé oldalvást fölvetette a fejét, ahogy megigazította lecsúszó vállkendőjét, ahogy intett, ahogy járt: ő volt, ő, mindenestül. A hercegnő szívét forró vérhullám lepte meg, összerezzent, szemét be kellett hunynia, mint régen, mikor a holdfényben először fölbukkant a sötét fák alatt. Mélyen teleszívta tüdejét, hogy megőrizze nyugalmát. Eddig is saját testéből, véréből szakadtnak érezte a Fiút, eddig is azonnal magához kívánta ölelni, megcsókolni, ha a közelében volt, de soha úgy, mint most. Fájdalmasan mosolyogva állt föl székéből, lépett Mószéhoz, vállára tette a karját, arcul csókolta, minden erejét össze kellett szednie, hogy forrón magához ne ölelje mind a két karjával, szájon ne csókolja, ahogy anyának nem szabad. Megszédült egy kissé, nevetett, s így szólt:

- Hiszen valóságos férfiú vagy! Hadd lássalak jobban. Már a szakállad is ütközik, te gyermek! Hoj, hogy múlik az idő, itt állsz előttem, fiatal férfi, anyád pedig öregasszony már, s elmarad tőled...

Mósze fegyverforgatásban, kocsihajtásban, birokban éppúgy kitűnt, mint a tudományban. Régi mestereit újabbak váltották föl, magasabb fokú beavatottak, nagyobb tekintélyek, birodalomszerte tisztelt személyek, olyanok, akiket messze, a határokon túl is ismertek. Kiváló orvos magyarázta neki az emberi test s a világegyetem kapcsolatait, a csillagok erejének hatását a bőrre, a vérre, a szívre s a mirigyekre, a füvek, magvak, virágok és ásványok titkait, a fémekét s a drágakövekét. Híres csillagász leplezte le előtte a titkot, amit a köznép nem tud, nem is tudhat: az égitestek gömb alakú voltát, egymáshoz való viszonyát, útjukat a Térben, sorrendjüket, ahogy a Tér rétegeiben elhelyeződnek. Tanította, hogy a Nap áll, s a bolygók körülötte keringenek. Olyan is van köztük, amit sohasem lát emberi szem, de az erők megfigyelése bizonyosan rávall. Ez a Titkos Főpap, a legtudósabb matematikus, aritmetikus avatta be a számok olyan rejtelmeibe, amiket föl sem foghat közönséges ész. Föltárta Mósze előtt az igazságot a piramisokról is, bebizonyította, milyen balgatag a tudatlanok állítása, hogy ezek a roppant építmények csupán sírhelyei hajdani nagy királyoknak, meddő emlékjelei a hasztalan küzdelemnek, amit az ember az elmúlás ellen folytat. Mósze megdöbbentő dolgokat tanult. Hozzászokott a legfőbb igazság tanításához: hidd, hogy semmi sem lehetetlen, tudd, hogy ember és kozmosz: egy, ismerd meg tennenmagadat. Tehát már tökéletesen alkalmas volt a végső igazságok befogadására. Arra, hogy megismerje az emberi faj és Egyiptom titkos történetét. Arra is, hogy Aton, a Kimondhatatlan, a Megnevezhetetlen, a Megismerhetetlen lényét megközelítse, amennyire lehetséges. A világ legnagyobb bölcse avatta be az ellentmondások bozótjába, s mutatta meg számára az egyetlen utat. Már olvasta Thot, az isteni Tanító titkos íratait, és megértette, hogy Isten a Semmi és a Minden, a Nulla és a Végtelen. A világ minden pontja középpont s egyszersmind gömbfelület is. Isten a Fény, de számunkra Sötétség, minden erő végső Egyensúlya, a Meg Nem Nyilatkozó, a jelképek végső, egyetlen Értelme.

Immár semmi sem gátolta meg Mószét abban, hogy megértse: az ember tudatán kívül nem létezik semmi, a világ kitágulása azonos a tudat kitágulásával, összehúzódása a tudatnak Istenbe való visszasűrűsödésével, s hogy ez a két folyamat nem folyik sem a térben, sem az időben, csak a nyelv kénytelen folyamatnak nevezni.

Mószénak mindezt nem lett volna szabad megtudnia, ha nem vallja felelősséggel: elárulni a rejtett tudományt annyi, mint pusztító fegyvereket nyomni a tudatlanok kezébe. Ennél százszor jobb a halál. Hallgatott. Udvarias, okos, nyájas, fegyelmezett legény lett belőle, csak annyit mondott, amennyit az emberek el tudtak viselni. Egy szóval sem többet.

Mindenki, aki megpillantotta, azonnal félelmet érzett iránta. Pedig korántsem volt félelmes. Inkább nagyon is szerény, kedves. De sugárzott belőle az erő. Akarata ellenére mindenkit lenyűgözött, engedelmességre indított. Mi volt ez az erő? A tudás. A tudás teljessége. És a hallgatás.

Ezt a lenyűgöző erőt érezték meg mind a Fehér Házban, mind a Nílus parti kis viskóban. Ez előtt hajolt meg anyja, Szetamon rajongó csodálattal, ez előtt anyja, Jozabét szeretet, bámulat vegyületével, amit csak azok az asszonyok érezhetnek, akik tejükkel tápláltak egy óriást. Amram megőrizte nyugodt méltóságát Mósze iránt, hiszen főpap volt s elvégre az apja. De nem tagadta meg elismerését. Sőt így szólt:

- A Fiú rövidesen többet tud, mint az apa. Hála legyen Istennek!

- De hiszen - csodálkozott Aharon -, a Fiú mást tanul és másként, mint mi! Hogyan tudhat többet nálad? Nem te őrzöd-e az igazi tudást?

- Fiam, gondolkozz - intette Amram szigorúan, mint már annyiszor. - Isten: egy, az emberi faj: egy, tehát a tudás is: egy. Csak a nevek, az arcok s az utak különbözők. Aki nem az Egyet tudja, semmit sem tud. Volt idő, mikor csak egy nyelv és egy tudás volt, a tanult ember abba az időbe száll le. Avagy nem mindegy, hogy létrán, lépcsőn vagy kötélen ereszkedik-e a kútba? És nem mindegy-e, hogy míg te létrán szállsz le, veled együtt - egy egyiptomi - lépcsőn? Voltak dolgok, amiket az ősi időkben csak barlangok falaira írtak. Nem mindegy-e, hogy melyik nyíláson mégy a barlangba, s melyiken az egyiptomi, az arab vagy a néger? Nem volt-e bűn, mikor a Vénekkel én is hirdettem: ne szüljön többé a szűz, ha pedig mégis szült, inkább fojtsa elsőszülöttjét a folyóba, semhogy Atonnak adja? Íme, Mószét Atonnak nevelik, s mégis Istené ő, téged Él Saddájnak nevellek, s mégis milyen nehezen akarsz Istené lenni!

Aharon sem titkolta, hogy Mósze ereje lenyűgöző. Valahányszor találkoztak, félelmet érzett. Bosszankodott emiatt. De beszélgetéseik során, ha fogas kérdés merült föl, hamar meghátrált Mósze érvei előtt. Tehetetlen volt vele szemben. A Fiú értelme vágott, mint a bárd, sütött, mint a parázs, gyors volt, mint a nyíl. Csak egy elégtétele maradt Aharonnak: Mósze nehézkesen beszélt. Nem "dadogott", mint hagyományaink mondják, inkább úgy kell érteni, hogy "nehézbeszédű" volt, azaz kereste a héber szavakat, összetörte a héber mondatokat. Márpedig arra igen ügyeltek ezek az emberek, hogy tökéletesen szóljanak, akárcsak a mai beduinok. Egy-egy hiba, egy-egy nehezen megfogalmazott mondat után Aharon nem is hallgatta el véleményét.

- Ha nem volnál herceg, ha nem volnál tizenöt esztendős, anyánk szájon verne, atyánk megvesszőzne most!

- Igazad van - hagyta helyben Mósze szégyenkezve -, megcsúfolom a szót, amivel Isten a világot teremti. De itt vagy te, hogy kijavítsd, amit mondok.

Amerre Mósze megfordult, az emberek lehajtották fejüket, sokan le is borultak előtte. Nemcsak a rangjának szólt a hódolat, hanem a személyének is. Mert jól mondja az írás: "Mószét Anu papjai megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére". A közönséges ember nem ismeri a bölcsesség mérhetetlen titkait, de érzi nagyságát, s meghajtja előtte fejét, elismervén ezzel, hogy a Föld gyermeke, s a porban, mindig csak a porban keresi az igazságot.

Mósze pedig nyájasan bólintott és hallgatott. Megtanulta a törvényt: "Csukd be a szádat, nehogy a Titokról beszélj, zárd be a szívedet, nehogy hangosan gondolkozzál, ha pedig a szíved megszökött tőled, hozd vissza a helyére, mert ez szövetségünk célja". Mósze szája hallgatott még álmában is, szíve pedig a helyén volt.

Szetamon semmit sem törődött a Birodalom ügyeivel. Egyetlen érzés volt benne, mint az izzó szén: szerelme - ehhez tartozott a Fiú iránt érzett szeretete is. Egyetlen gondolat, cél és meggyőződés: Mószéból királynak kell lennie. Sohasem kérdezte meg a csillagjósokat, milyen sors mutatkozik Mósze képletében, mik az istenek tervei. Tudta, hogy a tudósok még maguk közt sem mondják meg az igazat, legföljebb egy-kettő akad, aki tudja, de az hallgat. Szüksége sem volt rájuk. Mósze képlete a szívébe volt írva. És ha igaz - márpedig igaz! -, hogy "a csillagok, amelyek az égboltozaton láthatók, voltaképpen a lelkedben ragyognak", akkor Mósze csillagai, az övéivel együtt, szüntelen ott ragyogtak a lelke mélyén.

Elvonulva Men-nofer ősi Palotájában, csak akkor kezdett az előkelőségekkel sűrűbben érintkezni, mikor a Fiú már felserdült. Akkor is az ő érdekében, nem a saját szórakozására. Ó, szórakozásra nem volt szüksége! Nem élt üres életet, szíve nem volt szivacs, amit újra meg újra friss környezetbe kell mártani, hogy megteljék, súlya legyen, kitáguljon. Teli volt vágyakkal, indulatokkal, elképzelhetetlen örömökkel, sajgó, titkos bánatokkal, anélkül is izzott ez a szív, forrt és lüktetett, mint az eleven tűz. Agya sem volt tapló, amibe új meg új szikrát kell vetni, s akkor is csak füstölög. Agyvelő volt a javából, igazi emberi agyvelő, csodálatos hangszere a lélek és a Szellem láthatatlan ujjainak, érzékeny, finom, minden égi érintésre teljes erővel zengő.

Így hát Szetamon talán nem is tudta, hogy a Birodalom élete milyen válságok között hányódik. Istenek és emberek harcával mit sem törődött. A Fehér Ház magas kőfallal kerített kertjeiben talán a világ kezdetétől fogva ugyanúgy csörgedeztek a patakok, rezgett a tó, csobogtak a szökőkutak, illatoztak a fák, pompáztak a virágok, csicseregtek, fütyültek, csacsogtak a madarak, lebegtek a hattyúk, sürögtek a halacskák. A teraszokon, árkádokon, erkélyeken ugyanúgy jöttek-mentek a halk léptű, szépséges szolgálók, álltak a siketnémáknak látszó őrök, forgolódtak az okos tisztviselők. A termek és szobák mozaikos padlói, csillogó falai mindig egyformán tükörfényesek voltak, mint egy mennyei házban, ahol ismeretlen a Föld pora-szemete. Ugyanúgy füstölögtek a jó illatú füstölők, nyíltak az alabástromedényekben művészien elrendezett virágok. Pengett a citera, pattogott a kisdob, csilingelt a triangulum, lelkendezett a síp. Pergett a tánc, duruzsolt az imádság. Csicsergett vagy brummogott a vigyázva ejtett emberi szó. Zengtek a tekercsekről vagy amúgy, könyv nélkül szavalt elbájoló költemények, történetek. Az istállókban ugyanúgy toporzékoltak a csillogó szőrű lovak. A gyakorlóhelyen csattogtak a kardok, robogtak az arannyal-ezüsttel kivert kocsik, vijjogtak a küzdők kiáltásai. A kapukban ugyanolyan változatlan lustán hevertek, ődöngtek az oroszlánok. Váltották egymást, kardjukat keményen összecsattantva, a sisakos katonák. Örökkévaló élet folyt itt, s hogy a világban mi kavarog, fenekedik, lappang, gyűlik, csap föl, arról Szetamon nem tudott, de nem is akart tudni.

Híreket kapott ugyan rendszeresen, így értesült a királyi Anya szüléseiről, de csalódásairól is, mert egyik lány a másikat követte: Nezerurhut, Nefertiti, Mezemmut. Szetamon el tudta képzelni a királyi Anya s Eye keserűségét. A gyámoltalan "Nebmaare" mégis nemzett két fiút, az első meghalt ugyan, de a második él, Eye azonban csak leányokat nemzett... Hogyan alapítanak tehát új dinasztiát? Szetamon édeskeveset törődött a thébai Fehér Házzal, a királyi Anyával meg Eyével, de határtalan örömét szerette volna világgá kiabálni. Mert ahogy távolodott a várva várt új fiú megszületésének reménye, úgy közeledett Mósze királyságának ideje.

A hercegnő azt is hallotta, hogy a leányok igen szépek. Nem hitt ugyan a szokásos lelkendezéseknek (a szemtelenséggel voltak határosak, ha mégoly ronda volt is a királyi Család valamelyik gyermeke), azonban szavahihető szemtanú hozta a hírt: Szinuhe, az orvos. Maga a királyi Anya küldte, értesítse leányát a király közeli házasságáról, nézzen jól körül, tegyen jelentést a Men-noferben folyó életről, lehetőleg a hercegnő bűneiről, titokban tartott dorbézolásokról, paráznaságról és politikai cselszövésekről, de Szetamon csak gyanította ezt. Nem törődött vele.

Szinuhe egy kissé megöregedett, és mérhetetlenül meggazdagodott. Minden hájjal megkent rabszolgája ugyanis gabonaüzleteket kötött, majd meg üres kőkorsókat vásárolt ezrével, s beraktározta a kikötőben Théba alatt, mert úgy spekulált, hogy Ámun papsága ki akarja éheztetni a népet. Egy szép napon csakugyan eltűnt minden gabona, lázongások ütötték fel a fejüket, s a ravasz rabszolga akkor aztán aratott, anélkül, hogy vetett volna. De ugyan miért vásárolt éveken át kőkorsókat? Mert Ámun papsága a nép és az istenek érdekében telitömte raktárait olajjal, hogy az ínséget s következményét, a lázadást jobban megalapozza. Az olaj azonban csak korsókban tartható. A papok tehát vásárolni kezdték a korsót minden mennyiségben. Mondanom sem kell, hogy a rabszolga busás haszonnal vált meg korsóitól. A nyereség a gazdájáé lett.

Szinuhén azonban nem látszott meg a nagy gazdagság. Ugyanolyan hanyagul öltözött, mint régen. Csak a testi állapota vallott jómódra. Kövér volt, ugyanis mindennap libasültet evett, jó bort ivott.

Miközben beszámolt Szetamonnak a thébai Fehér Ház eseményeiről, a földön ült, közönyös, okos szemét nem vette le a hercegnőről. Figyelmét semmi sem kerülte el. A simulékony gyermeklány helyett hűvös, hallgatag, érett asszonyt talált, aki tökéletesen magába zárta érzéseit s gondolatait, bár nagy zöld szeme nyájasan pillantott az orvosra. Gyanított valamit Szinuhe, mikor a szobába belépett Mósze, meghajolt anyja, majd az orvos előtt, s egy székbe telepedett. Megfigyelte, hogy a nyájas közönyösséggel nézegető szempár fölragyogott, forró szeretet s csodálat tüzelt benne. Csak nem szeretője a hercegnőnek ez a délceg, izmos, szép arcú, férfiasan viselkedő fiú? Nem, nem, hiszen már az első szavával anyjának nevezi. Akkor hát nem más, mint Mósze. Na, hogy megváltozott, hogy megnőtt, megszépült! És milyen szokatlan erő sugárzik nyugodt, sötét szeméből! Milyen királyian mozog, ül, beszél! Csak tán nem igazi fia a hercegnőnek?!

Szinuhe úgy elgondolkozott, hogy még az udvariasság legelemibb törvényeiről is megfeledkezett. Azaz nem kelt föl ültéből, nem hajolt meg térdig a herceg előtt, nem tárta ki karját. Csak ült és figyelt. Hogyan tudhatná meg, hogy Szetamon szült-e már, s ha igen, ezt a fiút szülte-e? A szurokkal bekent kosárka, a gyermek megtalálása, fiává fogadása, előkelő nevelése még nem bizonyíték. Hiszen őt magát is a Nílusba helyezett kosárkában találták szülei, éppen a Fehér Ház egyik fala alatt. Szinuhe gyanította, hogy a szurkos kosár Men-noferben is ugyanolyan eredetű, mint az övé volt Thébában, de éppen úgy tehette ki egy héber asszony a gyermekét, mint Szetamon. A fiú is lehetett egyiptomi-héber keverék vagy tiszta egyiptomi, de héber is, Szet és minden serege sem tudta volna kiismerni magát ezen a téren. Valóságos, kézzelfogható, látható orvosi bizonyíték kellett volna, például a hercegnő csecsbimbóinak megbarnult színe vagy a köldökétől lefelé húzódó barnás sáv. Csakhogy a melle gombját bíborpirosra festették, a hasát meg, sajnos, nem láthatta. Így hát legyintett, pedig érdekes lett volna tudni, miféle tervei vannak Szetamonnak a fiúval.

No, mindegy, tegyenek, amit akarnak. Szinuhe néhány közönyös szóval rajongó túlzás, árjongás nélkül elmondta, hogy a királyi Anya leányai szépek, különösen Nefertiti valóságos csoda. Ha a kegyelmes hercegnő elfogadná a királyi Anya és Eye őméltósága legszívélyesebb meghívását, saját szemével csodálhatná. Szetamon fejében fölvillant egy gondolat: hátha a csodálatos szépségű Nefertitit feleségül vétethetné Mószéval? Egyetlen lépés - de döntő lépés! - volna ez a trónus felé. Csak ezt az egy lépést kellene megtennie Mószénak! Hátha olthatatlan szerelemre gyulladnak egymás iránt? A sudár Mósze meg a gyönyörűnek mondott hercegnő! Minden összevág! A sors intése ez! Hiszen Nefertiti csaknem testvére a fiúnak! Igaz, csak ő tudja ezt, az anyja, de valamikor megtudhatja mindenki. A nagy napon, királlyá koronázása napján, ő maga jelentheti ki magát igazi, valóságos anyjának. Akkor végre kiderítheti azt is, hová, hogyan, miért tűnt el Mósze atyja.

Rögtön úgy döntött tehát, hogy Mószéval együtt hosszabb tartózkodásra visszatér Thébába. Ott lesz Amenhotep esküvőjén.

Szinuhe láthatóan őszintén örült elhatározásának. Thébában majd csak nyílik alkalma a hercegnő mellének megvizsgálására, valami orvosi ürüggyel még a hasát is megnézheti. Ha gyanúja igazolódik, mérhetetlen változások várhatók Egyiptom történetében. Szinuhe ugyan nem sokat hederített sem a múltbéli, sem a jövő változásokra, de szerette az emberek, e halálos betegek ügyes-bajos dolgait szemlélni, akár érdekelve volt bennük, akár sem.

Mósze tehát kivitette magát gyalogszékén a viskóba, s hosszabb időre elköszönt szüleitől, testvéreitől. Jozabéttel zöldséglevest főzetett, jóízűen kanalazta a többiekkel együtt. Anyja meg Aharon szólni sem tudtak mit a sors csodálatos intézkedésére, amivel mintha egykettőre megvalósítaná Mirjam régi jóslatát. A Fiú Thébába megy! Megteszi az első lépést a hatalom felé! Maga sem tudja még, maga sem akarja, de úgy lesz. Mikor pedig Mirjam megrázta a fejét, s kijelentette, hogy Mósze utazása fontos, de nagysága nem az lesz, aminek gondolják, Amram maga torkolta le, mondván:

- Ezúttal helytelenül szól a leány. Mert a Szellem nincs vele. Én jobban látok, jobban ítélek ebben a dologban. Mósze király lesz Thébában, ura az egész Birodalomnak, ő lesz a Fölszabadító, aki a rabságból kiemel, a Megváltó, aki szenvedéseinktől megment. Küldetését csak Uészetben viheti végbe, ugyan hol másutt? Talán ebben a nyomorult Gósenben?

Amram ezúttal is bölcsen szólott, nem tudtak ellene vetni semmit. Mirjam elhallgatott és mosolygott.

A hébereknek egész történetük során mindig elkelt volna egy Szabadító, egy Megváltó, de soha annyira, mint ezekben az időkben. A Birodalom kettős tiaráját a fiatal Amenhotep viselte, azonban Tiy kormányzott Eyével. Az okos házaspár szemét nem lehetett hízelgéssel bekötni. Rajonghattak a fiatal király istenségéről, erejéről, kiválóságáról akárhogy, anyja meg Eye tisztán látták, mennyire nem való a trónusra. Ámun magasrangú papjai, akik mindig tudtak mindent, szintén elterjesztették, hogy Amenhotep "nem igazi király". Először is beteg. Időnként borzasztó görcs lepi meg, eszméletét veszti, szája habzik, szeme kifordul, alig tud lélegzeni... Ez szent betegség ugyan, de nem élhet vele sokáig. Amúgy is gyenge. Olyan, mint egy szűz leány. Vékony csontú, széles csípőjű. Szeme szokatlanul nagy, s olyan ijesztő fényben ég, mintha mindig várná a gyötrelmes rohamot. Hangja vékony, nem férfihang. Nagy feje is betegségre vall, vajon születhetik-e benne ép gondolat? Másodszor: ha nem fogná a korbácsot-pásztorbotot a királyi Anya, ha nem állna mellette tanácsaival az előrelátó Eye, Amenhotep felől régen összeomlott volna az egész Birodalom. Tehát csak várni kell, várni türelmesen, ehhez a papok mindig értettek. Ám nem tétlenül várni. Növeljük a nehézségeket. Jó, az égbe szállt király Aton egyházát akarta hatalomra juttatni, mert már Negyedik Tutmósze így kívánta, de a gyámoltalan Nebmaarétól nem kellett félni. Egész életében elfoglalták a rámaradt óriási birodalom gondjai, az építkezések, a déli határon fel-felvillanó lázadások, kisebb-nagyobb háborúk. Csak utolsó éveiben gondolhatott igazi terveire: a vallási megújulásra. Ehhez azonban egy hosszú élet sem lett volna elegendő. Nem is igazi meggyőződésből akarta, csupán politikai okokból. Veszélytelenségéről az okos Eyének könnyű volt meggyőzni őket. Nebmaare csekély erejét végül sikerült belefojtaniok Alsó-Egyiptom zavaraiba. Hitvány kormányzókkal, rongy felügyelőkkel, naplopó katonatisztekkel, népnyúzó írnokokkal vesződött, ki akarta takarítani Alsó-Egyiptomot... no, bele is halt. Hát a fia sem veszedelmes. Csak várjunk. Az a fő, hogy a nép saját bőrén tapasztalja, nincs élet a régi Ámun nélkül. Éhezve, sírva vallja meg: kenyerünket, olajunkat, ruhánkat, békességünket, múltunkat-jövőnket Ámunnak köszönhettük, lám, amint elfordul tőle a király, máris el kell vesznünk! Ámun papjai ezt a nagy leckét Istenért s a népért akarták Egyiptom fejébe verni. Oktatási módjuk érthető volt: fölemelni a kötelező beszolgáltatásokat, adókat, hivatkozván a nehéz időkre, amik Ámun papságára szakadtak. Kíméletlenül behajtani minden szem búzát, kölest, datolyát, minden marék gyapjút, sajtot, húst... és a templomok mélységes raktáraiba süllyeszteni. Majd jó lesz, ha a király meghal, Aton hatalma ismét lehanyatlik, jó lesz érvnek: íme, Ámun máris elhalmoz benneteket jótéteményeivel, mihelyt visszatértek hozzá. Ugyanezért vásárolták össze az olajat is. A népet a gyomrán kell megfogni, kormányozni. Aton papjai hihették, hogy az emberiséget csak az értelem útján szabad vezetni, az ő dolguk. Ámun papjai a saját módszerükben hittek. És eddig sohasem csalódtak.

Továbbá egyre-másra csökkentették a munkabért s az élelmet. Hogy is adhattak volna többet, mikor a király elvette birtokaik nagy részét, kizárta őket a hajózásból, kiüldözte a világ kereskedelméből? Lám, hiszen rengeteg templomot, iskolát, kórházat, miegymást kell fenntartaniok, maguknak is élnük kell... miből? Miből?

Még tovább: bővebb adakozásra, nagyobb áldozatokra noszogatták a népet. Megrémítették, hogy a halottakért nem tudják már bemutatni az áldozatokat, a lelkek tehát bosszút lihegve járnak majd vissza, ellepik egész Egyiptomot, szörnyű csapások tömegét zúdítják rá: bőrpoklosságot, meddőséget, gyermekhalált, véres belháborút, földrengést, csillaghullást, békát, sáskát, hangyát, legyeket, mérges kígyókat, szúnyogokat... Nem hangosan hirdették ezt, nem a templomudvarokon, a városok terein, hanem szűk körben, halottjukat gyászolók, gyermekükért remegők, betegükért aggódók, nyomortól irtózók előtt mondogatták. Ha pedig a Nílus áradása néhány hüvelykkel sekélyebb volt, máris mondogatták: persze, Ámun s a holtak lelkeinek bosszúja. Ha egy-egy nagyobb területet elleptek a sáskák, nyomban diadalmaskodtak: ugye megmondtuk, többet kell adnotok az áldozatokra? Ha elhullott a marha, figyelmeztetniök sem kellett senkit, tudták, ez is a holtak éhező-szomjazó, kóborló lelkeinek munkája.

És végezetül: az évezredek óta fölhalmozott mérhetetlen kincsekből semmit sem bocsátottak a királyi pénztár rendelkezésére. Bezárták a templomkamarákat, eldugták az aranyat, a drágaköveket, széthordták megbízható előkelőségek pincéibe, és panaszkodtak: semmink sincsen. Ott volt aztán Piomban a Loper-rohunt, a "labirint", ez az óriási kincstár, patkó alakú folyosója ezer lépés hosszú, építményei hatszáz lépés szélesek, föld alatti, föld feletti emeleteiben egyenként ezerötszáz helyiség, a helyiségekben arany, drágakő, ősi edények, ékszerek mérhetetlen tömege, az egész a papság szigorú, titkos őrizete alatt, oda hordták, amit nem bízhattak senkire, s aminek őrizésére nem volt sem kamra, sem pince, sem zár a templomokban. Így aztán csakhamar recsegni-ropogni kezdett a Birodalom egész épülete. Elsorvadt a kereskedés, egyre nagyobb hiány támadt fontos árukban. Tétlenül hevertek a hajók, munka nélkül lézengtek a hajósok, éheztek a rakodómunkások, hitelbe ittak, dorbézoltak a dühös hajóparancsnokok. Az iparosok munkája egyre fogyott, de úgysem jutottak elegendő nyersanyaghoz. Emiatt adót sem tudtak fizetni. Az építkezés pangott. Annál jobban szaporodtak a verekedések, rablások, lázongások. És miután a bajok gyökeréig senki sem látott, Ámun mellőzésében, Aton fölemelkedésében kereste mindenki az igazi okot. Ebben kétségtelenül volt is igazság. Mert ha Ámun főpapsága nem bénította volna meg a gazdasági életet, ha nem talált volna akaratlan szövetségesekre a folyamközi, a szíriai kereskedőkben, pénzemberekben, s ha ilyen módon nem alakult volna ki egy hatalmas, fojtogató láncolat, akkor a Birodalom élete nem bénult volna meg.

A fiatal Amenhotep, mint mondtam, semmit sem tudott minderről. Hiába is tudott volna: nem értette volna meg. Hiába is értette volna meg, úgysem tehetett volna semmit. A királyi Anya, meg Eye annyira kezében tartotta a kormányzást, hogy Amenhotepnek a saját kisded ügyein: fogadásokon, Hor szobrának megmosdatásán, felöltöztetésén, esti lefektetésén, sétán, csónakázásokon, ünnepségeken kívül semmi tennivalója sem maradt. Még a királyi pecsétjét is tudta nélkül nyomták a rendeletekre.

Tiy meg Eye kormányzását pedig tétovázás jellemezte.

A királyi Anya folytatni kívánta a vallási reform megvalósítását. Szellemileg egységes birodalmat akart fia kezébe tenni. Akármilyen erősnek érezte magát, hasonlónak eszményképéhez, Hacsepszuthoz, egyszer neki is meg kellett vénülnie, s eltávoznia Amentibe. Erre az időre borzadva gondolt. Tudta, hogy fia nem lesz hosszú életű, s nem tud megbirkózni ekkora birodalom vezetésének föladatával. Mi következik azután? Az újabb fiú nem született meg. Háromszor esett teherbe, háromszor bizakodott, háromszor csalódott. Haszontalan leányok születtek, pedig volt már két haszontalan, akivel semmit sem tudott kezdeni. Elkeseredésében mindenáron erőszakolta tehát Aton tiszteletét, sorvasztotta Ámunét, hogy mennél hamarabb az Egy Isten hatalma alá terelje sokféle népét. Így még volt némi remény, hogy Amenhotep az ő halála után együtt tudja tartani a Birodalom népeit és ezerfelé ágazó érdekeit. Mindent megtett, amit tehetett: menyasszonyt keresett a fiának. Mennél előbb egészséges trónörököst akart látni a Palotában.

Eye, persze, támogatta a királyi Anyát terveiben. Célja egy volt: hatalmon maradni, aztán egyedül uralkodni. Ámun-főpap létére már a derék Nebmaare idejében Aton ügye mellé állt, ez volt a járható út. De ugyanakkor csendre intette Ámun egyházát és türelemre, mert szakítást, kultúrharcot nem akart. Nyílt harcban őszintén állást kellett volna foglalnia, s a nyakával fizethetett, nem szólva távoltekintő terveinek bukásáról. Majd egyszer elkövetkezik az az idő, amikor Ámun mindent busásan visszakap, amit most elveszít. Csak bízzák az ő bölcsességére. Hát rábízták, nem szálltak szembe, csupán titokban.

Eye nem bánta, ha a király megnősül, ez a rendje, azonban Tiyjel szemben egy pillanatig sem hitte, hogy fiút fog nemzeni. Ha meg mégis, olyan beteg lesz az is, mint az apja, nem éri meg az uralkodás idejét. Ellenben bízott benne, hogy Tiynek fia fog születni tőle. Mikor három leány született, elkeseredése tán még nagyobb volt a királyi Anyáénál is. Most már elszánta magát mindenre. Még arra is, hogy feleségét jóval korábban küldje Amentibe, mintsem az akarta volna.

Hosszas tanakodás után úgy határoztak, hogy Amenhotep számára megkérik Mitanni királyának, Dusrattának Taduchipa nevű leányát. Tiy akarata volt ez, döntését sok erős érvre alapozta. Először is a saját származására. Félig-meddig szíriai volt, szülei: Yuaa meg Tuau anyai ágon mitanniak, apain szíriaiak. Tiy tehát erősen vonzódott Szíriához, Mitannihoz. Aton már azért is tetszetős volt számára, mert emlékeztette ősei Adonjára. Másodszor: akárhogy gyűlölte a Mitanniból való Kirgipát, a gyámoltalan Nebmaare legutolsó mellékfeleségét, el kellett ismernie, nagyon szép, nagyon életerős, nagyon öntudatos nő volt, s éppen ezért gyűlölte. De hát más, ha egy mitannibeli királylány az ő férjének a felesége, s megint más, ha a fiának. Hír szerint a fiatal Taduchipa nemcsak igen szép, kívánatos, eleven leányka, hanem okos is, királyi feleségnek való. Harmadszor pedig: nagyon megkönnyíti majd a király s a távollevő országok szoros kapcsolatát. Ha a Folyamköz, Hatti meg Szíria közt fekvő Mitanni királya apósa lesz Egyiptom királyának, számíthat hűségére. De számíthat Szíria hűségére, a Folyamköz meg Hatti féken tartására is.

Így hát szép levelet küldtek Dusrattának, s ünnepélyesen megkérték Taduchipa kezét Amenhotep számára.

A válasz kedvező volt. Dusratta igazi államférfiúnak bizonyult. Egy szóval sem említette Kirgipa esetét, hanem "igen örült a követségnek s az új kapcsolat létesülésének a két ország között". Csakhamar újabb levél érkezett Mitanniból: a király tudatta, hogy leánya elindult Egyiptomba az Amenhoteppel tervezett házasság megkötésére.

Feszült várakozással tekintett az egész Palota a hercegnő érkezése elé. Tiy áldozatokkal, adományokkal, alapítványokkal halmozta el mind Aton, mind Ámun egyházait, az előbbieket nyíltan, az utóbbiakat titokban. Minden lehetséges isten, istennő jóindulatát biztosítani akarta. Még Szetről és seregeiről sem feledkezett meg. Fiút akart, erős, uralomra termett fiút, aki majd átveheti Amenhotep örökét. Eye is áldozatokkal, ajándékokkal és alapítványokkal kedveskedett mind Atonnak, mind Ámunnak. Atonnak nyíltan, Ámunnak titkon, de ő sem feledkezett meg a hatalmas, gonosz Szetről és népéről. Hogy ne szülessen fiú a királyi ágyban, ha pedig mégis születnék, távozzék mennél gyorsabban Aaru mezeire.

No, a királyi leányka szerencsésen megérkezett a Nílushoz teveháton, óriási, fényes karaván kíséretében. Ott mindnyájan hajóra szálltak, s Thébába utaztak. Egész hajóhad volt, bíborvitorlás, hatalmas hajók serege. Díszőrség vigyázott a királylányra és udvarára. A hajókon zene szólt, táncoló leányok szórakoztatták a vendégeket, étel-ital a Fehér Ház főszakácsának kezéből került asztalukra, bor Libanonból, Szíriából - s mind lepecsételt korsókban! -, gyümölcs minden elérhető országból. A nép tombolva ünnepelte a látványt, ezrek meg ezrek tolongtak a partokon. Egyiptomban új reménység támadt, mint mindig, ha pompás királyi, egyházi esemény történt.

Thébából ugyanakkor egy másik királyi hajóraj is indult, fedélzetén Tiyjel, hogy félúton elébe menjen a menyasszonynak. A két hajórajnak Chmunuban kellett találkoznia. Találkoztak is pontosan, egyforma távolságra Chmunutól, mintha a rendezők meg a hajóparancsnokok zsinórral mérték volna ki az utat. Meg is izzadt mindenki a legutolsó hajóslegényig, hogy a találkozás ilyen kitűnően sikerüljön. Most aztán előbb a királyleányt kísérték előkelői a királyi Anya hajójára, majd a királyi Anyát a menyasszonyéra. Nyájasan összecsókolóztak, Tiy leányának nevezte Taduchipát, Taduchipa leborult Tiy előtt, s anyjának nevezte, minden úgy történt, ahogy illett. A két hajóraj ezután együtt vonult Uészet-Théba felé. A partok népe mennyei boldogságban úszott.

Ünnepség ünnepséget követett a Fehér Házban. Hódoló, szerencsét kívánó, ajándékokkal kedveskedő küldöttségek tapostak egymás sarkára. Végeérhetetlen sorban vonultak a megrakott tevék, szamarak a Palotába. Rabszolgák, rabszolgálók ezrei érkeztek a Birodalom minden sarkából. De ezzel nem akarlak fárasztani. Gondolhatod, milyen átkozott versengés folyt országok, királyok, családok között. Milyen mértéket öltött a kémkedés, hogy megtudják, ki mit ajándékoz az új királyi párnak. S milyen könyörtelen módon akarták elgáncsolni egymást az ajándékozásban.

A korsó eltörésének ünnepére érkezett hát Thébába Szetamon is Mószéval.

Mondtam, fiam és tanítványom, hogy éppen ezekben az időkben jobban sóvárogtak a héberek a Megváltó után, mint bármikor. Oka ennek az volt, hogy míg a Birodalom külső-belső ügyei egyre riasztóbb mértékben zilálódtak, Eye jónak látta katonailag mennél szilárdabbá tenni. Ő a jövőbe tekintett, abba az okvetlenül elkövetkező időbe, amikor az ázsiai népek föllázadnak a meggyengült ország ellen, szövetséget kötnek egymással s megtámadják, mint annak idején a hikszoszok. Nos, a katasztrófának nem volt szabad megismétlődnie. Ezért Eye a király nevében elrendelte a már régen megkezdett, de hanyagul abbahagyott építkezések folytatását. Ímmel-ámmal építettek ugyan, de alig volt látszata. Pedig a Delta-vidék városait meg kellett erősíteni, új meg új épületekkel alkalmassá tenni nagyszámú katonaság meg egyéb lakosság befogadására. A hajdani Auan, most Hatu'art építése alig haladt, pedig a felügyelők rengeteg téglát készíttettek a héberekkel, tömegével hordattak követ, fát is, de mindez a drága anyag fölhasználatlanul hevert, kallódott, pusztult. Gyors lendületet parancsolt Eye Qesem építkezéseire is. Munkába kellett venni Zo'an építését, bár nem volt a megholt király terveiben. Új laktanyák, falak rakását rendelte el mindenütt. Sok ezer munkást küldetett a Hercegfal erődítményeinek helyreállítására, valamint folytatni kívánta a sós tavakat összekötő, eliszaposodott, sok helyütt bedőlt, eldugult Nagy Csatorna rendbe hozatalát. Hatalmas méretű építkezések voltak ezek, az idő pedig sürgetett. Eye könyörtelenül hajszolta felügyelőit, rettentő megtorlásokkal fenyegette őket. Tervező mérnökeivel kiszámíttatta, hogyan lehetne mindent a legrövidebb idő alatt elvégezni, a határidőket azután ő maga még jobban megkurtította, ezekhez kellett szabniok a munkát a felügyelőknek.

Hogy szokott történni az efféle a gyakorlatban? A felügyelők, le akarván rázni magukról a felelősséget, még keményebb megtorlással fenyegették meg alárendeltjeiket. Az alantasabb tisztviselők, miután még jobban féltek, mint a felügyelők, botozással, börtönnel, elevenen való elrothadással, fölakasztással rémítették a munkavezetőket. Ők meg irgalmatlanul botozták a tizedeseket, s a tizedesek még irgalmatlanabbul továbbították a botozást a munkásokra. Ne feledjük azt sem, hogy akármilyen szigorú rendben folyt a munka, a lopás, a sikkasztás nem lanyhulhatott. A tizedesek lopták a polyvát, a munkások kenyerét. A munkavezetők lopták a téglát, a követ, a fát kicsinyben. A felügyelők ugyanezt cselekedték nagyban. Ez a láncolat a kormányzóig terjedt, aki hatalmas tételekben használta el az épületanyagokat saját építkezéseire, s ami nem kellett, eladta vállalkozóknak, kereskedőknek. Egyre nagyobb hiányosságok támadtak. Kiadták tehát a parancsot, hogy emeljék föl a fejenként kivetendő mennyiséget. Miért részletezzem? A bot végül a héberek hátán csattogott, a munka egyre több lett, ijesztően több, az élelem egyre kevesebb, végül egészen el is tűnt. De eltűnt a téglavetéshez szükséges polyva is. Ehelyett parancsot kaptak - a parancsok úgy szaporodtak, ahogy fogyott az élelem s a polyva -, hogy ezután a munkások kötelesek maguk gondoskodni polyváról, s maguknak kell élelmezniök magukat.

Most aztán a héberek megismerték az igazi zsarnokságot egész vicsorgó, könyörtelen voltában. Eleinte zúgolódtak, aztán lázadoztak. Megtagadták a munkát. Hogyan dolgozzunk, ha polyva után is nekünk kell szaladgálnunk? Hogyan dolgozzunk, ha nem adnak enni? Hogyan dolgozzunk, ha nem kapjuk meg a munkabért? Mi ez? Gyalázat! Gazság! Lábbal taposása a törvényeknek, lábbal taposása embervoltunknak!

És nem dolgoztak.

Ekkor a munkavezetők elfogattak néhány tizedest és eltüntették. Korábban is műveltek olykor ilyesmit, hasznos és egyszerű módszer volt a munkások féken tartására, de most rendszert csináltak belőle. Aztán megindult a munka, roham a téglák ezreiért fizetés, élelem, polyva nélkül.

A héberek tisztes, jámbor szegénységét éhes, mocskos, lázadó szegénység váltotta föl. Visszasírták a boldog időket, mikor még maguk válogathatták ki a bányába menőket, szabadon érintkezhettek velük, tisztességes munkahelyeken lakhattak, bért kaptak, volt élelmük, istenüket is imádhatták, pihenőjüket megtarthatták. Visszajajgatták a boldog éveket, mikor csupán három-négyszáz téglát kellett vetniök naponta. Visszarimánkodták a tűrhető napokat, mikor csak egy-egy tizedest vertek a felügyelők, csak egy-két bizalmi emberüket tüntették el, csak a felét lopták el élelmüknek.

Visszasírták a múlt minden gyalázatát, igazságtalanságát. Visszakívánták az időket, amikor azt hitték, rosszabb már nem lehet. Visszasóvárogták Harmadik Amenhotep csaló, komisz kormányzóit, tisztviselőit. Igazi jótevők voltak ezekhez képest.

S mindehhez járult még, hogy elsőszülötteiket vagy Atonnak adták, vagy rettegve titkolták, vagy a vízbe fojtották, vagy életre sem csókolták.

Hogyne áhítoztak volna a Szabadító, a Megváltó után! Hogyne reménykedtek volna, mikor Amram révén híre terjedt, hogy Mósze, a hercegnő fogadott fia Thébába utazott. Hogyne adták volna szájról szájra Mirjam jóslatát, amit a gyermek születésekor mondott: "Emlegetni fogják őt a világ végezetéig, mint a legnagyobb héber férfiút!" És hogyne suttogták volna a nevét, mondván: "Mósze vissza fog térni mint király, s leveszi vállunkról a szenvedést!"

Amenhoteptől, a királytól ők sem vártak már semmit, akárcsak egész Egyiptom. Inkább abban bizakodtak, hogy hamarosan meghal, utána pedig Mósze lép a trónra teljes dicsőségben, mint hajdan Jószif, a héberből lett "fáraó". Csak így tudták elképzelni Mószét, csak így a szabadulást. Mósze lesz a Második Jószif!

Már történeteket tudtak Mósze tetteiről. Legendákat beszéltek róla, milyen erős, milyen tanult, milyen jó vívó, kocsizó, nyilazó. Azt is tudták, hogy feleségül fogja venni a legszebb hercegnőt, kettős házasság lesz Thébában, Amenhotepé meg Mószéé. Sőt némely jól értesültek olyasmit is mondogattak, hogy a király betegsége miatt lemond, s Mószét jelöli ki utódául. Nemcsak a korsót fogja tehát eltörni egy hercegnővel, hanem ünnepélyesen meg is koronázzák.

Már senki sem mondta, hogy anyja, Szetamon bőrpoklos. Ha az volt is, régen megtisztult. Megtisztította Mósze szeretete. Ekkor kezdték gyanítani azt is, hogy a hercegnő a valódi anyja, ő tétette ki a sás közé szurkos kosárban. Ezért Szetamon nevét héberesítették, Bitjáhnak nevezték, ami annyit jelent, mint Jáh leánya, de gondolhatunk Béthjáhra, azaz Jáh Házára is, hiszen az igaz ember az Isten Háza, benne lakik az Isten. Akár így, akár úgy értelmezzük azonban a nevét, mindenképpen kitűnik, hogy Szetamon valódi szerepe nem maradt teljes titokban.

Az általános hiedelem mégis az volt, hogy Mósze héber. Mennél többet vártak tőle, mennél több tanúságát adta kiválóságának, annál héberebb lett.

Egyre nagyobb nehézségekkel küzdő Birodalom, egyre több elégedetlenség, növekvő nyomor, egyre komiszabb állapotok Gósenben... Ugrásra készen álló, ma még előzékenykedő ellenfelek, a Fehér Házban pedig ünnepségek, fogadások, zene, tánc, evés-ivás, lakodalom... A Níluson királyi hajók... A hatalmas városban kivilágítás, zenebona, verekedés, gyilkosságok, istentiszteletek, körmenetek, áldozati füst...

A héberek Szabadítójukért imádkoztak mindennap.

Mósze megismerkedése a királyi Családdal a legünnepélyesebb rendben történt. A vén Huya mindent tökéletesen intézett, Pentu, mint mindig, most is a helyén volt, baj tehát nem történhetett. Amúgy sem történt volna, hisz Mósze kitűnő nevelésben részesült. Szertartásos lépésekkel haladt anyja, Szetamon baloldalán, a teljes díszben pompázó Tiy, a kissé alacsonyabb széken mellette ülő Eye s az elefántcsont-trónusán félénken helyet foglaló Amenhotep felé. A hercegnők rang szerint távolabb ültek. Először a király előtt borult le, csak akkor emelkedett talpra, mikor a király, ugyancsak szertartásosan, megengedte neki. Ezután a királyi Anya elé borult, s bár nem kellett volna, széttárta a karját, így akart hódolni az anyakirályné előtt. A hódolatnak ez a túlzott formája szemmel láthatóan meglepte s meghatotta az Anyát, mert festett szemöldökét a homlokára húzta s bólintott. Most Baketamon felé fordult a Fiú, s kifogástalanul meghajolt. A jeges szépség szintén bólintott, de csak úgy, mint valamely idegen herceg előtt, akiben a megvetett férfit látja. Mósze azonban mit sem vett észre, vagy úgy tett, mint akit nem érint semmiféle érzelem, s a három fiatal hercegnő felé fordult. Ott ültek anyjuk mellett, de egy lépcsőfokkal alacsonyabban Baketamonnál. Nezerurhut, a legidősebb megrázta hatalmas parókáját, s kíváncsian tekintett Mószéra. Mezemmut, a legkisebb alig tudta türtőztetni gyerekes vihogását, száját eltakarva ékszeres kezével. Nefertiti azonban, a középső, nyájasan, királyian fordult Mósze felé. Valóban gyönyörű volt. Karcsú, magas, tökéletes alakú, a nyaka szórul szóra hattyúi, arca finom, bájos, okos szeme óriási, s olyan sötét, mint a feneketlen kút. Gyermeki ártatlanság és királyi gőg vegyült össze benne, fiús karcsúság és asszonyi kerekdedség, mozdulataiban, testtartásában közvetlen természetesség és csiszolt fegyelem. Bizonyosan tudta, milyen szép, hiszen hallotta eleget, szeme is volt hozzá, hogy a tükréből lássa, de úgy viselkedett, mintha szépsége a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem csoda! Abban az időben a lányokat egyetlenegy célra, föladatra, hivatásra nevelték: szerelemre. A királyi palotában csakúgy, mint a felláh viskójában, vagy akár a külvárosok nyomortanyáin. Egyiptomban éppúgy, mint Arábiában, Foinikiában, Krétában, Mitanniban, Szíriában, Núbiában vagy bárhol. Mint minden igazi életcél, föladat és hivatás, ez is művészet, mégpedig nagy. Tökéletesnek lenni benne: kötelesség. És a sírig tanulni kell, mert az öreg nagymama bölcs viselkedése csak betetőzi, megkoronázza az egész hosszú élet kemény próbájában kifinomult szerelmi tudományt.

Már a három-négyéves kislány tudja, mi a szépség, mi a varázsa, bűvölete, hatalma, szerepe a világban. Hogyne tudták volna ezek a korlátlan gazdagságban és hatalomban nőtt, oktatott leányok? És hogyne tudta volna Nefertiti, az ekkoriban mintegy tízéves leány, akinek arcát, szemét, ajkát, fogait, nyakát, mellét, teste minden ízét remekbe alkották az istenek, s emellett még okos is volt? Hogyne tudta volna, hogy szépségét úgy kell hordoznia, mintha nem tudna róla, vagy mintha közömbös volna hatásai iránt? Hiszen ez is hozzátartozik a bájak leplezéséhez. A nő szépsége - még csúnyasága is! - mágia, tudják ezt a nők gyermekkoruktól vénségükig, tudta Nefertiti is, és tökéletes volt e mágiában. Lenyűgöző szépsége sugárzott, mint a drágakő, mint a csillag. De nem hideg volt, hanem forró, biztató, ígéretes. Baketamon lázító szépsége mellett az övé megnyugtató volt. Baketamon sötét indulatokat, elsősorban romboló bosszúvágyat keltett férfiban-nőben egyaránt, Nefertiti elringatott, szelídített. Nefertitinek azonnal mindenki kiszolgáltatta magát. Még akkor is, ha tudta, hogy vesztét akarja. Aligha volt férfi Egyiptomban, aki ne fogadta volna el kezéből a mérget is, ha csókra nyújtotta a száját.

Mószét egy pillanatra megütötte a hercegnő csodálatos szépsége. Majd elmosolyodott, szemében kedves, testvéri szelídség csillant meg. Két éles szempár figyelte őket ebben a pillanatban: Szetamoné meg Eyéé. Szetamon nyomban észrevette a hatást, amit Nefertiti Mószéra tett, s úgy megdobbant a szíve, hogy kezét a keblére kellett nyomnia. Titkos látomása megvalósult! Itt állt a Fiú, férfiban éppen olyan tökéletes, mint nőben Nefertiti. Itt állt a leány, nőben éppen olyan tökéletes, mint férfiúban Mósze. Fiatal, erőtől ragyogó sötét szemükben fölvillant az a fény, ami jelzi, hogy mind a ketten egyszerre emlékeznek a másvilágon együtt töltött örökkévalóságra, testben-lélekben egyek, rögtön megfoghatnák egymás kezét, s hívás nélkül elindulhatnának együtt életük útjára.

A másik szempár, Eyéé, szintén észrevette azt, amit Szetamon. De méltóságteljes arca elborult egy pillanatra. Eye nem esett a feje lágyára. Azonnal tudta, milyen veszélyek származhatnak ebből az egymásra ragyogó két szempárból. Látomásszerűen megnyílt előtte a jövő: Mósze, a jöttment héber fattyú, Szetamon fogadott fia, Egyiptom trónusán ül, fején a kettős tiara, kezében a korbács meg a pásztorbot, mellette teljes királynői díszben a gyönyörű Nefertiti, saját leánya, a trónus lépcsein pedig három-négy fiú üldögél, egyik erősebb, életrevalóbb a másiknál.

No, de Mósze máris a mitannibeli hercegnőhöz, Taduchipához fordult, térdig hajolt előtte, széttárta karját. Az idegen leány még hazai viseletében ült Amenhotep mellett, egy lépcsőfokkal alacsonyabban. Hosszúkás, gondosan festett arca elpirult, meghajtotta a fejét. Parókát nem viselt, dús, fekete haját magasra tornyozták, gyöngyfüzérekkel, drágakövekkel, aranycsillagocskákkal ékesítették. Szép volt, mint egy festett kép, de ügyetlen, gyámoltalan, éppen ezért félénk. Nem győzte bámulni a Fehér Ház különlegességeit, az embereket, a ruhákat, a szertartásokat, a szokásokat. Mióta Egyiptom földjére tette a lábát, szünet nélkül ámult-bámult, csodálkozott. Igaz, hogy otthon kioktatták mindenre, látott elég egyiptomi embert, szobrot, vázát, edényt, mindabból azonban valami elképesztő látomás alakult ki benne Egyiptomról. Mikor a valóságot megpillantotta, egészen más volt, mint az álom. Hol rajongásba esett, például a királyi hajón, hol megrémült, például az óriási város házainak, roppant pilonjainak, szfinxalléinak, megrendítő királyszobrainak, erdőhöz hasonló oszlopsorainak láttán. Mikor pedig az első piramisokat megpillantotta, remegett, szemét behunyta, csaknem összerogyott. Még most is, itt a fogadóteremben, a rokoni találkozás, ismerkedés színhelyén egyre forgatta a fejét, egyre rajta felejtette a szemét valami érdekességen. Örömében gyakran tapsolni szeretett volna. Elbűvölték a szép szál ajtónállók, a néger rabszolgák, a tündér szolgálók, még a folyton áramló, kellemesen hűvös, illatos levegő is. Egyelőre mindent összezavart, eltévesztett. Gyakran hitte, hogy egy-egy rabszolga magasrangú előkelőség, valamelyik előkelőség csak rabszolga. Csakugyan, némelyik rabszolgának nemcsak a hivatala volt magas, hanem a viselkedése, a ruházata is finom. Némely előkelőség meg olyan hanyagul öltözött, mintha rabszolga lett volna. Az arcokat is összecserélte. Eye arcát Huyáéval, vagy Huyáét Pentuéval.

A kinek-kinek rangjához, családi helyzetéhez illő üdvözlés, a nevek ünnepélyes kikiáltása, a megszabott mozdulatok, lépések megtörténte után a király leszállt trónusáról, jelezvén, most már csak rokon és semmi más. Ekkor rokoni csókváltás következett. És szabad terefere, vidám nevetgélés. Étkezés, zene, tánc.

Amenhotep kissé zavart, félénk, de nagyon nyájas volt. Megölelte, megcsókolta Mószét, barátjának és testvérének nevezte. Mósze megmagyarázhatatlan szánalmat érzett a király iránt. Gyenge, nőies alakja, ártatlan nagy szeme, szelíd ajka mélyen meghatotta. Rögtön kijelentette, hogy segíteni, szolgálni akarja őt, s ez nem volt puszta udvariasság, hanem igaz baráti szó. Amenhotep így is értette, mert Mósze vállára tette könnyű karját, s így szólt:

- Régóta hallottam már rólad, régóta szerettelek volna látni. Nem is engedem, hogy visszamenj a Deltához. Itt kell maradnod mellettem.

Mikor ezt mondta, akaratlanul körülpillantott a teremben. Némi riadtság látszott az arcán. De szelíd, húsos ajka gyermekien mosolygott.

Még a korsó eltörésének ünnepe előtt alkalma volt Mószénak bizalmasan beszélgetnie a királlyal. S megismernie titkát, amiről a Birodalomban csak suttogni lehetett, azt sem mindenütt.

Egy este megjelent Mósze lakosztályában Amenhotep udvarmestere, Ani, s közölte, hogy az isteni Sólyom azonnal látni kívánja.

Mósze egy kis szobában találta meg a királyt. Tehénfejekkel díszített, arannyal, elefántcsonttal kirakott ágyán feküdt, könyökére támaszkodott, arca sápadt volt, szeme szokatlan tűzben ragyogott. Csaknem teljesen mezítelen volt, mindössze a derekán hevert egy könnyű kis takaró. Fáradtnak, de izgatottnak látszott.

Még meg sem hajolt Mósze, máris megszólalt:

- Jöjj, ülj ide az ágyam szélére. Látni akartalak, azonnal látni. És kérlek, ha ezután belépsz hozzám, ne hajlongj. Jöhetsz bármikor, éjjel-nappal, kivéve, ha a feleségemnél leszek. Légy igazi barátom és testvérem.

Mikor Mósze leült, megfogta a mellén csüngő arany füles keresztet s folytatta:

- Köztünk akkor sem volna szabad titoknak lenni, ha nem lennénk rokonok és barátok.

- Mikor avattak be? - kérdezte Mósze csodálkozva, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez a vézna, gyenge, bizonytalan fiú ki tudta állni akár a legalsóbb beavatások megpróbáltatásait is.

- Engem mestereim beavatottnak jelentettek ki, s nyakamba akasztották a keresztet - magyarázta a király csaknem kisfiús hangon.

Ahá, tehát így vagyunk - gondolta Mósze. - Beavatottnak jelentették ki, mert király, s mert a királynak beavatottnak kell lennie, akár megvan benne a testi-lelki rátermettség, akár nincs. Mit bánják ők, hogy ez a hason csúszó hízelgés a Birodalom vesztére vezet?

- Vannak, akik beavatottak lesznek, anélkül, hogy megállnák a próbákat - mondta a király túlságosan gyorsan. Szavait majdnem hadarta, mint egy izgatott gyermek, vagy egy nő. - Mert nekem kivételes betegségem van, Mósze, szent betegségem, bizonyosan hallottál már róla. Valahányszor meglep, mindig beavatást nyerek egy-egy magasabb titokba. Tudásom közvetlen tudás, magától atyámtól, Atontól származik. Mert őseim Aton gyermekei voltak, s én az ő ivadékuk, Aton gyermeke vagyok. Atyám, a Nap egyenesen szól hozzám, azért vesztem el öntudatomat, s azért gyötörnek halálos görcsök.

Mósze egy pillanat alatt megértette Amenhotepet. Most már tudta, miért sajnálja.

- Csak nekem, egyedül csak nekem nyilatkozik meg a Nap, senkinek másnak - hadarta Amenhotep. Láthatólag feszült állapotában beszélni, beszélni kívánt, szabadon, nyíltan egy bátor jó barát jelenlétében. - Ebben különbözöm az emberektől, még az isteni Család tagjaitól is. Téged éveken át tanítottak, nos, engem is megtanítottak a szükséges tudnivalókra. De téged nem taníthattak meg arra, amit én tudok. Amire engem nem kellett tanítani, mert magammal hoztam születésem előtti időkből, a Napból. Téged beavattak a tudományok fokozataiba, talán a legutolsóba is...

- Nem, abba még nem - rázta a fejét Mósze. - Az utolsó próbákat még nem álltam ki. A halál legyőzésének próbáját még nem ismerem.

- Nos, nos, Mósze, én azt is ismerem. Kicsiny korom óta ismerem. Mikor megkoronáztak, akkor szállt meg először atyám, a Nap, akkor ismertem meg a halált. Ezt senki sem tanulhatja meg, ezt csak én tudom. Mondd meg, mondd meg nekem, Mósze, hiszen testvérbarátok vagyunk, nem lehet hát köztünk titok, mondd meg - hevesen megragadta Mósze kezét finom, nőies ujjaival, amelyek aligha tudták volna megfeszíteni egy közönséges íj húrját -, hogyan történik a halálba való beavatás?

Előredőlt, nagy izzó szemét Mószéra tapasztotta, húsos ajka gyermekesen megnyílt a kíváncsiságtól.

- Nem tudom, testvérem, nem tudom - felelte Mósze sajnálattal. - Ezt a titkot még nem közölték velem, én sem mondhatom meg neked.

- Látod? Még te sem tudod. Hát nekem nincs is rá szükségem. Nincs... rá... szüksé... gem...

Ezt már csak nyögte, dadogta. Szeme szinte a kétszeresére tágult, vad, lázas fény parázslott föl benne. Nyitott ajkán hörgés szakadt föl. Hátradőlt ágyán, fogait összecsikorította, szemfehérjét kifordította, kezét ökölbe facsarta. Vézna, széles csípejű, gyenge teste rángott. S elvesztette eszméletét.

Mósze szíve megállt egy pillanatra. Életében most látott először a szent betegségben szenvedőt. Tudta, hogy a rohamot szokatlan izgatottság előzi meg, ösztönösen féltette a királyt, mikor olyan feszülten, hadarva beszélt. S most itt vergődött, gyötrődött előtte, sápadt arca eltorzult, ajka habzott, melle zihált, torka hörgött, ujjai a tenyerébe vésődtek...

Nem kiáltott segítségért, nem csengetett, nem is tapsolt, hogy hívjanak azonnal orvost, nem. Tudta, mit kell tennie. Kinyújtóztatta a rángatózó testet, gyengéden szájába nyúlt az eszméletlen királynak, kihúzta a nyelvét, nehogy visszaforduljon a torkába s megfojtsa, puha vállkendője csücskét a szájába dugta, mert a nyelvét is elharapta volna... aztán nyugodtan, végtelen gonddal simogatni kezdte a királyt. Erős ujjai végigjárták öblös koponyáját, sima homlokát, feszült arcizmait, sovány nyakát, csontos mellkasát, végig a karját, a hasát, a combját, le, egészen a lábujja hegyéig. Ekkor visszafelé megismételte a simogatást. Mikor ismét a fejéhez ért, óvatosan fölemelte, alátette a tenyerét. Így pihentette, mint atya a fuldokló gyermekét. Mosolygott rá, pillantása szinte átfúrta a haldokló szemhéját. Halkan szólt hozzá. Duruzsoló, egyenletes hangon, indulat nélkül. De erő volt a hangjában. Tudta, hogy hangja áthatol az eszméletlenség kemény kérgén, betör a szunnyadó lélekbe, ahol a titkos Én lappang, aki sohasem szunnyad, sohasem kábult, sohasem öntudatlan.

- Figyelj, figyelj! Ne félj, ne fuss, ne menekülj! Légy nyugodt. Isten tenyerén nyugszol, nem árthat baj, nem közelíthet fájdalom, nem sírsz, és nem kiáltasz. Nem halsz meg, soha-soha nem halsz meg, ezt tudod. Mindig tudtad. Aludj most, pihenj. Nem kínoz már görcs, nem csikorognak a fogaid, nyugodtan lélegzel... Aludj...

Elégülten látta, hogy a görcsbe rántott test megnyugszik, tagjai kiengednek, a süppedt mell egyre folyamatosabban lélegzik, a vadul verő, el-elakadó szív kezd ütemesen dobogni, a szempillák csendesen lebocsátkoznak, s alig remegnek, az ujjak kioldódnak a tenyérből.

Még egy kis simogatás, még egy kis csendes suttogás, egy kis türelem, az akaratnak még egy kis megfeszítése... és a király csendesen aludt.

Mósze ekkor hosszasan elnézte a nyugodt arcot. Sápadt volt még, de a vér gyengéd pirossága már kezdett elömleni rajta. Az ajak nem volt már nyitva, s össze sem szorult, mint az imént. Olyan volt a király, mint egy megvert kisfiú, aki szepegve, de boldogan elpihen megbocsátó atyja karjai között.

Mikor Mósze meggyőződött róla, hogy a roham véget ért, a király alszik, visszaült helyére s elgondolkozott. A díszes falak kitágultak körülötte, eltűntek a Fehér Ház óriási falai, de megjelent az egész világ is sokféleségében és egységében, mint egy látomás. Mószénak igen erős képessége volt arra, hogy részletet és egészet egyben lásson. Ezt a képességét mesterei éveken át gondosan fejlesztették. Türelmes gyakorlatokkal alkalmassá tették, hogy tudatában tartsa, amit lát, még ha önkívülethez hasonló állapotban látná is. Most pedig látni, látni akart a kimerülten alvó király mellett. S amit látott, megrendítette, pedig hozzászoktatták, hogy semmitől se rendüljön meg, hiszen minden természetes és törvényszerű, ami akár az anyagi, akár a lelki vagy a szellemi világban történik, csupán van. A van-nal szembenézni megrendülés nélkül, ez volt Mósze neveltetésének egyik igen fontos célja.

Mit látott Mósze, ami annyira váratlan volt, hogy majdnem megdöbbent tőle?

Vakító, örvénylő fénygömböt, olyan óriásit, hogy befödte az egész égboltozatot. Alatta mélyen, mint megannyi hangyabolyt, országok, városok, kisebb-nagyobb falvak parányi halmazait. Ezüstszalagok, apró tükrök, zöld meg sárga selyemdarabok mellett. Hangyák milliói nyüzsögtek a parányi bolyok között, néhol hosszan vándorolva egyik bolyból a másikba. Még jól meg sem figyelhette a vakító fényben ezt a különös képet, mikor a Naphoz hasonló óriásgömb mellett föltűnt egy sápadtabb, ezüstös fényben ragyogó óriási gömb. Egymás mellett örvénylettek csodálatos izzásban, hevük sütötte Mósze arcát, szemét be kellett hunynia. Így ült mozdulatlanul, hunyt szemmel, nem tudta, meddig. Hirtelen a sápadtabb, ezüstös fénygömbből kivált egy aranyosan fénylő kicsi gömb, egyre távolodott tőle, egyre lejjebb szállt a hangyabolyokkal telt világ felé, míg egyszer csak megállt, remegve világított, aztán hirtelen lezuhant, olyan gyorsasággal, hogy Mósze szívverése elállt, s csaknem fölkiáltott ijedtében. De megerősítette szívét, elnyomta fölsajduló bánatát, s tovább figyelt. Mit látott akkor? Egy másik ragyogó gömböt, amely, mintha Keleten emelkedett volna föl kékesen, majd egyre följebb szállt az égboltozaton, egyre jobban megközelítette az ezüst színű fényörvényt, mintha oda törekedett volna. Ugyanekkor látta, hogy a bolyok népei összevissza futkosnak, megütköznek, egymásba kapaszkodnak, a legnagyobb zűrzavarban kavarognak, üldözik egymást, menekülnek. Mikor azonban a kékes fénygömb egészen az ezüstös csillagörvény közelébe érkezett, minden mozgás megszűnt, a bolyok népe mintha megdermedt volna. Ebben a pillanatban a kékes csillag - mert az volt! - beleolvadt, belefolyt az ezüstfényűbe, elviselhetetlen fény sugárzott szét, s az ezüstcsillag is félelmes robbanással belezuhant a mérhetetlen aranyözönbe. Most olyan nagy sugárzás ömlött szét az egész űrben, hogy Mósze semmit sem látott, eltűntek a hangyabolyok, a kék szalagocskák, a tükrök, a színes selyemszalagok, csak fény volt, fény, fény, s elborította az egész világot. Mósze valahogy sejteni kezdte, hogy nemcsak a másodikul fölemelkedett csillag egyesült viharzó szerelemben az ezüstfényű csillaggal, hanem az is, amely olyan fájdalmasan zuhant a látóhatár alá, de hogy miképpen, ezt Mósze nem tudta, ebből nem látott semmit.

Ezután a vakító fényözön hirtelen kialudt, s Mósze nem látott semmit. Kezével eltakarva arcát, mozdulatlanul ült, kissé nehezen lélegzett. A sötétség körülvette, úgy pihent a sötétségben, mint valami fészekben.

Ekkor levette kezét arcáról, fejét hevesen megrázta, szemét kinyitotta. Egyszeriben megjelent előtte a mozaikkal díszített fal, a tehénfejű ágy s rajta a fáradtan szendergő király. Úgy feküdt az ágyon, mint egy halott, fiús arca, lányos ajka mozdulatlan volt, homloka sima, de szinte élettelen. Vékony karja kinyújtva hevert teste hosszában, a derekán átvetett kék takaró meg sem mozdult. Lábujjai fölmeredtek.

Mósze szívét fájdalom facsarta össze.

Fölkelt, járt néhány lépést a szobában, hogy megnyugodjék. Újra meg újra megállt a pihenő király mellett, újra meg újra emlékezetébe idézte a különös képeket, próbálta megmagyarázni őket. Tudta, hogy az elviselhetetlenül fénylő első örvény a Nap, de nem az égitest, hanem az Ősnap, amelynek a Nap csupán látható képe. Az ezüstfényű óriási csillag a Hold, nem az égitest, hanem az az Őshold, a Nap fia és szeretője, aki a Holdban csak megmutatkozik. És azt is tudta, hogy a szelíd, aranyfényben csillogó csillag, amely a Holdból kivált, aztán alászállt az Alvilágba, a Béke Csillaga, a Sálem. Ugyancsak megértette, hogy a kék fényű csillag maga a Hélál ben Elohim vagy Sahar, a hajnali csillag...

Mindez igen egyszerű volt. De az igazi kérdések ezután következtek. Miért mutatkozott meg előtte váratlanul az Égi Család? Miért egyesült a Sahar a Holddal - Szinnel -, holott le kellett volna buknia, mert ő a Szátánáh, az Elhajlító, a Vádló, a Romboló, a Gyilkos? Amram tanításai s az anui csillagászok szerint az, ami történt, lehetetlen. Ugyancsak lehetetlen, hogy a Sálem úgy bukjék alá az Alvilágba, ahogy Saharnak kellene alábuknia.

Mósze tehetetlen volt.

Azt azonban hiába akarta elhessegetni, ami az egész idő alatt a lelke mélyén kígyóként sziszegett: a király hamarosan meghal, te pedig király leszel, király leszel, ez a sorsod, ez a jövőd.

Mikor végre szembenézett ezzel a gondolattal, és sziszegését bátran a tudatába engedte, nyomban megjelent a szépséges Nefertiti alakja. Karcsún, gyöngéden, hívogatón, szelíden és ékesen. Nagy szeme bársonyosan tapadt Mószéra, egyenes, finom, felemelkedő orra kissé incselkedő volt, keskeny, tökéletes rajzú ajka mosoly és komolyság között lebegett, nagy, okos homloka szinte világított.

Mósze ismét behunyta a szemét, hogy ne lássa, majd meg kinyitotta, hogy a szegény király látványa megszabadítsa minden hiú képzelgéstől.

Valóban és igazán csak őt akarta szolgálni. Korholta önmagát, vádolta és restellte, meg is ijedt, mert úgy érezte, valamiféle fekete mágia bűvöletébe esett. Hiszen ez a roppant város teli sötét erőket sugárzó ősi épületekkel, tanult papokkal, hát még a Halottak Városa, ahol rosszul eltemetett, áldozatokkal meg nem nyugtatott, szerencsétlenül járt, megölt holtak lelkei kóborolnak!

Míg így tűnődött s viaskodott érzéseivel, a király kinyitotta megtört szemét, s Mószéra mosolygott.

- Hol vagyok? - suttogta.

- Itthon vagy, testvérem - felelte Mósze boldogan, hogy nincs egyedül, s törődnie kell ezzel a szerencsétlen fiúval.

- Ó, jaj, te láttad... te láttál... - nyögdécselte Amenhotep. - Senkinek sem szabad beszélned róla. Úgyis többen sejtik, mint szabad lenne. Most fáradt, nagyon fáradt vagyok... jobb volna örökre aludni. Örökre, örökre aludni a fényben, amit láttam. Minden olyan üres, olyan elviselhetetlenül üres! Minden olyan nyomorúságos és szánalmas! Minden olyan reménytelenül zavaros! Miért kell királynak lennem? Hiszen tudom, hogy sohasem valósíthatom meg, amit akarok... mert senki sem érti!

Bágyadtan legyintett, fejét elfordította.

- Majd én segítek - bátorította Mósze. - Azért kellett idejönnöm, hogy segítsek neked.

- Segítesz? Ugye segítesz? - lelkendezett a király, megint Mósze felé fordult, megtört szemét rávetette, kezét gyöngén megfogta. - Tudom én, kértelek is. Mert mit kell nekem megvalósítanom, testvérem? A szeretet uralmát. Az örökkévaló békéét. Atyám, a Nap egyformán árasztja éltető erejét a világra, behatol a föld alá is, nélküle még a férgek sem volnának a földben, még ásványok sem a mélységekben. Ő nemzette az aranyat is. Fákat, virágokat, állatokat, vízben, levegőben úszó állatok millióit nemzette, s élteti szeretetének soha nem lankadó sugaraival. Erre kell tanítanom a népeket, testvérem. A csillagokat is ő nemzette, atyám, a Nap, erre kell tanítanom az embereket. Csakhogy egyedül gyenge vagyok. Testem nem bírja el a Nap látványát, összeroskadok alatta, lihegek a súlya alatt. És nem bírom a magam erejéből az óriási tennivalókat, testvérem. Királynak kell lennem, háborút viselnem, békéért alkudoznom, építkeznem, megbirkóznom lomhasággal, ostobasággal, ravaszsággal, fekete mágiával... És néhány nap múlva férj is leszek, gyermekeim lesznek... Hoj, milyen ostobaság! Milyen üresség! Holott az volna a dolgom, hogy éjjel-nappal hirdessem a Nap dicsőségét, jóságát, szeretetét, a Nap egyetlen hatalmát!

Mósze megpróbálta megnyugtatni a királyt.

- Titkaidat nem fecsegheted szét a világba, testvérem - magyarázta. - Az emberek tömege nem bírja el a te titkaidat. Szétkapkodja, fölfalja, kiokádja, összetapossa, végül röhög vagy átkozódik. Még ennél is nagyobb baj, ha ellened fordítja, s mindazok ellen, akik hisznek a szeretet Napjában.

- De én elhatároztam, hogy mihelyt kezembe veszem a kormányzást a maga egészében, semmi mást nem teszek, csak hirdetem az igazságot - erősködött a király. - Inkább fogadjon vissza szerető ölébe atyám, a Nap már ebben a pillanatban, semhogy mást tegyek, mint ami hozzám, a Nap fiához méltó. Ebben segíts, mert én, látod, nem bírom el magam a terheket.

- Engem arra tanítottak, hogy lehetetlen mindenkit visszavezetni a Gan Édenbe - vitázott vele Mósze. - Csak a kiválókat. Csak a megmérteket. Csak akik jók, bölcsek és értelmesek. Csak aki tud hinni a lehetetlenben.

- Engem a tanítások nem érdekelnek - legyintett megint a király. - Csak egyet tudok: atyám a Nap, az ő dicsőségét kell hirdetnem, megvalósítanom. Mondd, mit ér az üdvösség, ha csak én részesülök benne? Mit ér, ha csak néhányan, a kiválasztottak? Mit ér, ha akár egy is kimarad belőle? Van-e, lehet-e számomra üdvösség... egyedül?

- Nem, nincs ilyen üdvösség - helyeselt Mósze.

- Látod. Akkor hát mint királynak arra kell törekednem, hogy mindenki, érted min-den-ki üdvözüljön. Sohase lássam többé a Napot, ne érezzem éltető sugarainak simogatását arcomon, térjek az Alvilágba, szunnyadjak az örökkévalóságon át, ne térjek vissza soha atyámhoz, ha küldetésemet nem tudom elvégezni.

Kimerülten hátradőlt, sóhajtott, behunyta a szemét.

- Ámun papjai azt mondják - folytatta suttogó hangon, a szemét sem nyitva ki s meg sem mozdulva, csak húsos ajka körül játszott szomorú mosoly -, hogy célunk a népért dolgozni, a nép nélkül. Aton papjai meg azt tanítják, célunk Istenért dolgozni a néppel. Ámun papjai hazudnak, semmi kétség. A népért a nép nélkül dolgozni nem lehet. Mert ha a nép nem vesz részt az üdvösség közös munkájában, mit ér minden? Aton papjainak igazuk van abban, hogy Istenért kell dolgozni, de gyakran bizony a nép ellenére kell dolgozni Istenért, ezt már észrevettem, ámbár alig engedett beleszólást az ügyekbe anyám meg a tanácsadója. De erről ne beszéljünk, testvérem... - megint legyintett ajka fanyar mosolyra rándult. - Majd, majd másképpen lesz - folytatta a király. - Te most tanúja voltál atyámmal, a Nappal való találkozásomnak. Jól tudod, mi történt. De akik óhatatlanul tanúi ennek, azt mondják, nem vagyok igazi király. Nem engedik, hogy teljes királyi hatalommal uralkodjam, megakadályozzák, hogy Istenről, csak Istenről beszéljek. Ó, igen, ők is azt akarják, hogy egyedül Aton uralkodjék a Birodalomban, a hamis istenek tűnjenek el örökre! De szándékuk nem őszinte, tudatlanok és vakok. Ha ismernék Atont, nem akarnának hadsereget és háborúkat, nem tűrnének semmilyen igazságtalanságot, nyomorúságot, kegyetlenkedést. Nem tennének különbséget egyiptomi meg nem egyiptomi között. Sohasem felejtenék, hogy minden élőt és élettelent a Nap nemzett, mindnyájan az ő gyermekei vagyunk, azok is, akik megfeledkeztek róla, s azok is, mint én, akik szemtől szemben láthatják...

Hosszasan hallgatott. Nagyon fáradt volt. Mósze már azt hitte, ismét szunnyad. Az ő gondolatai is zavarosak voltak. Amit az imént látomásában tapasztalt, majdnem azonos volt Amenhotepével, szinte ugyanezekkel a szavakkal beszélhetett volna róla ő is.

Amit a király Istenről mondott, tökéletesen egyezett Amram tanításaival. Most az előtt a döntés előtt állt, hogy támogasson egy királyt, aki atyjának nevezi Atont, s egész népét válogatás nélkül Istenhez kívánja vezetni. Lehetséges ez? Minden ember, minden faj egyesítése, az egész világé, növényeivel, állataival, az egész természettel együtt, mert hiszen az emberek egyesítése az egész Világegyetem egyesítését vonja magával.

A terv óriási, a vállalkozó gyenge, beteg. Igen, támogatnia kell minden erejéből! Még akkor is, ha mindez merő lázálom.

Amenhotep olyan magányosnak látszott, hogy Mósze csak azt érezte, mellette kell állnia, segítenie, támogatnia, ne legyen annyira egyedül.

Míg így elmerült gondolataiban, a király csendesen elaludt. Mósze még egy gyengéd pillantást vetett rá, elrendezte takaróját, aztán kiment. Az ajtónállót figyelmeztette, ne zavarják a királyt, alszik. Arról senkinek sem szólt, hogy rohama volt. És arról sem beszélt senkinek, mit mondott terveiről, álmairól a király.

Úgysem érti meg senki, csupán ő.

Megtartották a korsó eltörésének ünnepét. Mondhatom, fényes ünnep volt, senki sem gyaníthatta volna, milyen súlyos válság dúl a Birodalom lelkében. A nép ismét örülhetett és gyönyörködhetett, ismét bizakodhatott. Théba előkelői újra kitehettek magukért. Ámun papsága versenyre kelt Aton papságával a királyi pár dicsőítésében, az áldozatok bőségében, magasztosságában.

Napokig tartott az ünnep.

Mikor eltörték az alabástromból készült korsót, s baj nélkül elmúlt a nászéjszaka is, Aton és a király híveit a legjobb reménységek töltötték el. Mintha csodálatos égi erő szállta volna meg őket, bizakodva tekintettek a jövő felé.

Ekkor a király törvényt bocsátott ki, hogy ezután Aton az egész Birodalom egyedülvaló Istene, elrendelte kötelező tiszteletét, Aton-templomok építését minden városban, áldozatok bemutatását, megszabott imádságok mondását, énekek éneklését, s megbízta Meryre fiát, akit főpapnak nevezett ki, gondoskodjék rendeleteinek szigorú végrehajtásáról.

Ezeket nem vitatta meg sem a királyi Anyával, sem Eyével, tudtuk, beleegyezésük nélkül cselekedett. Bár mind a ketten Aton hívei voltak, mégis vérig sértette őket Amenhotep eljárása. Érezték, korlátlan hatalmuk megingott. Tiy ebbe nem tudott belenyugodni, hiszen Hacsepszut volt az eszményképe, aki zsarnoki módon uralkodott férje mellett, mintha az nem is lett volna király. Eye pedig megrettent: ha így kezdődik a dolog, még rosszabbul folytatódhatik. A beteg király utóbb is egészséges fiúgyermeket nemz, s az ő tervei dugába dőlnek.

Tapintatosan és okosan uszítani kezdte Tiyt, vessen gátat a király szertelen intézkedéseinek, mert jaj lesz, ha Ámun papsága nyílt harcot kezd Aton egyháza s a király ellen. Ebbe mindnyájan belebukhatnak. Így hát ketten magyarázták a királynak, hogy nem szabad ilyen rohanvást haladnia. Ám Amenhotep, amilyen szelíd, csaknem nőies ifjú volt, olyan hajthatatlannak mutatkozott.

- Atyám és tanácsadóm - mondta Eyének -, nemcsak király vagyok, hanem a Nap gyermeke is. Intézkedéseimet a Nap sugallja. Őt kell szolgálnom. Kérlek, ne szólj bele a dologba.

- De ha erőszakosan szolgálod Atont, föllázad Ámun - érvelt Eye.

- Ámun nincs. Papjait pedig meg fogja semmisíteni Aton. Vagy előbb-utóbb megértik, hogy Aton az Egy, igaz Isten, és szolgálják őt. Ámun egyháza meg fog szűnni. Én mindenkit az egyetlen útra vezetek.

Ekkor afféle családi lázadás tört ki a Fehér Házban. Tiy meg Eye tűrhetetlennek érezték, hogy Amenhotep valóban király legyen, ne csupán dicsőséges báb. Tiy kijelentette, hogy teljesen magára hagyja, tegyen, amit akar, s viselje érte a felelősséget maga. Soha többé nem szól bele semmibe. Ezúttal még sírt is, megható mozdulattal kente szét erősen öregedő arcán a festéket, a legtragikusabb hangon sikoltozott, egykori férje lelkét idézte tanúul, rábízta, ítélje meg maga, mi lesz a Birodalomból, aminek boldogulásáért élete minden percét áldozta. Eye ugyanekkor államférfiúi érvekkel támogatta felesége könnyeit. De Amenhotep csodálatosképpen nem ingott meg. Szokott szelíd módján kijelentette, tudja, mit akar, s egy tapodtat sem tágít. Elérkezett az ő ideje, saját felelősségére kell cselekednie. Be fogja bizonyítani, hogy az emberek jók, értelmesek. Meg fogja mutatni, hogy visszavezethetők a helyes útra. A szeretet, amit a Nap oltott a szívükbe, összeölelkezik az ő szívében lobogó nagy szeretettel, s nincs messze az idő, mikor nem lesz többé szükség hadseregre, hajóhadra, még törvényekre sem, békében élnek, dolgoznak, imádkoznak, énekelnek egymás mellett a legkülönbözőbb népek, a legellentétesebb érdekek és társadalmi osztályok, s Aton dicsőséges nevétől visszhangzik a világ.

Szavai mélyen lesújtották a királyi Anyát, elkeserítették Eyét. Kijelentették, járjon akkor a saját veszedelmes útján, ők nem tartanak vele.

Amenhotep elszomorodott, már-már attól lehetett tartani, hogy végzetes roham lepi meg. De hajthatatlan maradt. Behívatta írnokát, s ott a fülük hallatára diktált egy új törvényt. Ebben elrendelte, hogy minden nevet, amely Ámunéval kapcsolatos, meg kell változtatni. A saját nevét ezennel Eknatonra változtatja, jobban mondva fölveszi igazi, valódi nevét, a hamisat, hazugot pedig örökre leteszi. Elvárja, cselekedjék mindenki így önként, tiszta belátásból, mert Ámun nincs többé.

Az emberek pedig, akiknek nevében Ámun szerepelt, azonnal megváltoztatták nevüket. Még a gőgös, hideg Baketamon is Baketatonra változtatta a nevét. Igen, bosszúból-e, gyűlöletből, irigységből vagy puszta megvetésből, Baketamon nyomban Baketatonná lett, mihelyt az új törvényt a király ellátta pecsétjével. Példája nyomán versengés indult meg az előkelőségek között a névváltoztatásban. Mindenki igyekezett "jól feküdni" Eknaton, vagyis Aton Elégedett lábai előtt.

A törvényt néhány nap múlva újabb követte. Eknaton elrendelte, hogy építsenek számára új fővárost, messze Théba alatt, a Szikomor kerületben, mintegy félúton Théba s Men-nofer között. Vadonatúj várost a puszta homokon. És nevezzék el Aketatonnak, azaz Aton Szemhatárának, mert ezután ott fog lakni, távol Uészet Ámun templomaitól s mindenféle egyéb, Ámunnak szentelt, Ámunra emlékeztető épülettől. Új korszak következik, új élet, új birodalom, illő tehát, hogy új fővárosa is legyen.

Mérnököket rendelt magához, elkészíttette új fővárosa terveit. Építőmestereket bízott meg a királyi palota, az udvari előkelőségek házai, a dísztavak s a templomok tervezésével, építésével. Azt is elhatározta, hogy új Holtak Városát nyit meg a Nílus balpartján, ahol a halottak Aton nevében pihenjenek, s az áldozatok az ő új szertartásai szerint folyjanak. Elhívatta Tutmószét, a hivatalos szobrászok által semmibe vett, lenézett, részeges szobrászt, s megbízta új szobrok faragásával, domborművek vésésével az épülő főváros számára. Még azt is megmagyarázta neki, milyen stílusban dolgozzék. Új, szabad szellemet kívánt a művészetben, nem akart többé semmiféle megszokottat, megmerevedettet látni. Eleven, friss életet akart, a Nap éltető sugaraiban boldog, könnyed, vidám, szabad alakokat, ahogy a régi művészek eddig csak az állatokat ábrázolták. Tutmószénak nem kellett sokat magyaráznia, tudta, miről van szó. Éppen túlságos művészi szabadsága miatt közösítették ki az előkelő udvari szobrászok, rásütvén a káromlás bélyegét. Végre boldog volt. Hatalmas műtermet kapott az új város építkezései mellett, olyan követ válogathatott, amilyet akart, annyi segédet fogadhatott, amennyire csak szüksége volt, igazi király lett a maga birodalmában. És ezúttal féktelen boldogságában ihatott, míg eddig nyomorában ivott. Még gúnyrajzokat is firkanthatott az ideiglenes kocsmák népének röhögtetésére a királyról, nem szimatolt utána a rendőrség.

Hihetetlen fölszabadulás, pezsgés, elevenség támadt az újra szomjazó lelkekben. Naponta megdörzsölték szemüket az emberek: vajon igaz mindez? Jól látnak? Nem valami csalékony álom játszik velük, hogy aztán annál borzalmasabb legyen az ébredés? Ámun nevét csak a legnagyobb hódolattal, megszabott mozdulatok közepette volt szabad kiejteni, még Aton fölemelkedése óta is, papok, rendőrök, besúgók, kopók, buzgó polgárok őrködtek fölötte, s törték ki a nyakát, aki másként merészelte emlegetni. Most meg a király maga jelenti ki, hogy nincs többé, templomait nem akarja látni sem, a régi fővárost elhagyja, s újat építtet... hát lehetséges ez? Mint mikor a termeszállam királynője meghal, s fölbomlik minden rend, megáll minden munka, azonképpen, akik eddig is üresnek érezték már Ámun vallását, most egyszerre kedvük szerint tehettek Ámunnal, amit akartak: megtagadhatták az istentiszteleten való részvételt, bolondoknak nevezhették, akik ajándékokat, alapítványokat hordtak oltáraira. Ha akartak, ki is köphettek papjai előtt, nem történt semmi. Még a nép is örült, remélte, ezután a teljes uralomra emelt Aton, maga az életadó, tápláló Nap elárasztja áldásaival. Tódultak a munkások is Aketatonba, szorgosan ásták a falak alapjait, rakták a téglákat, ácsolták a gerendákat, ültették a fákat, faragták a köveket. Haj, másként folyt most a munka, mint azelőtt. A felügyelők nem botozhatták meg őket, a király fölemelte bérüket, megjavíttatta élelmüket. Ezrével áradtak tehát Aketatonba az ország minden részéből. Eddig munka nélkül lézengtek, mert az Ámun-egyház elszegényedésére hivatkozva sem tisztességes bért, sem elegendő élelmet nem adott.

És íme, ahol eddig sivatagi homok kavargott a szélben, most szorgos emberhad nyüzsgött. Állványok meredeztek, falak támadtak, pilonok törtek az égre, kordék nyikorogtak, tevekaravánok bőgtek, szamarak, öszvérek poroszkáltak rogyásig rakva, kalapácsok csengtek, gerendák döngtek, szekercék csattogtak, munka végeztével pedig megteltek a rögtönzött kocsmák, zengett a szíriai zene, forogtak a táncosnők, kurjongattak a részegek.

Mindez kétségbeesésbe döntötte a királyi Anyát meg Eyét. Tiy passzív ellenállásba vonult, megsértve, méltóságában megalázva, álmaiban csalódva. Eye újabb meg újabb terveket forralt. Még hevesebb iramot diktált a Deltában folyó építkezéseknek, mintha végső leszámolásra készülne, amikor is ott fogja meghúzni magát pártos csapataival, előkelő híveivel, mint megvívhatatlan várban. Terveit előmozdította, hogy a király magához rendelte a Delta katonai parancsnokát, Horemhabot, s meghagyta, csökkentse haderejét a lehető legkisebbre, nehogy fenyegetést lássanak benne az ázsiai népek. A megbeszélés a fiatal, nagyratörő Horemhab meg a király között igen heves volt. Horemhab először érvekkel hadakozott a király esztelen kívánsága ellen, majd mikor tapasztalta, hogy ez a szelíd, halk szavú, ártalmatlan tekintetű, nőies, vézna ifjú hajszálnyit sem enged, ordítozni kezdett, mintha egy laktanya udvarán ostoba katonákat agyusztált volna. Korbácsával az asztalt verte az isteni Eknaton orra előtt, képe kivörösödött, mintha gutaütés fenyegetné. Eknaton szelíden rendreutasította, de hiába. Végül Horemhab átkozódva a földre hajította méltósága jelvényét, az aranynyelű korbácsot, s odakiáltotta a királynak, keressen más hülyét, aki hajlandó tétlenül nézni a Birodalom összeomlását, egy pillanatig sem marad parancsnok. Már-már ki akart rohanni a szobából, mikor Eknaton szenvedő, szomorú tekintete meglágyította a szívét, ura elé borult, s így szólt:

- Amíg én melletted vagyok, király, egy becsületes embered bizonyosan lesz. Egy, aki nem hazudik neked, nem csal meg, s nem akar építeni a te ostobaságodra. Visszamegyek tehát a Deltához, s megpróbálom végrehajtani parancsodat, de úgy, hogy Ázsia átkozott barbárai se növesszék meg túlságosan a szarvukat.

Eknaton mosolygott, megölelte Horemhabot, kezébe nyomta elhajított korbácsát.

A jelenetnek azonban - a hallgatózók révén - híre futott a Fehér Házban, majd csakhamar az egész Birodalomban. És akik tudtak olvasni a jelekből, most már nem kételkedtek sem abban, hogy a király "nem igazi" király, sem abban, hogy Egyiptom fölött átok lebeg.

Eye tűzzel-vassal rendelkezett Alsó-Egyiptomban. Tiy valósággal betegen húzódott vissza a Palota egyik részébe. Horemhab nehéz szívvel visszautazott a Deltába, szélnek eresztette csapatai alját, de rávetette magát a harckocsik gyártására, a lovak beszerzésére s a megmaradt elitcsapatok következetes gyakorlására. Eye építkezéseit pedig támogatta. A király odaadóbb hívei még mohóbban teljesítették az új törvényeket a saját érvényesülésük meg a családjuk érdekében. Az új város rohamosan épült óriási költséggel, elképzelhetetlen pazarlással. Szaporodtak Aton templomai az egész birodalomban, oltárok ezrei emelkedtek, imádságok, himnuszok születtek... Ámun papjai pedig szótlanul, lesütött szemmel jártak, alázatosak és nyájasak voltak. Vártak. Persze, nem tétlenül. Még buzgóbban terjesztették gyilkos híreiket a király súlyos betegségéről, már őrültnek is mondták, búsan emlegették orvosai aggodalmát, s a királyi Anya bizalmasának, Szinuhe udvari koponyalékelőnek azt a szándékát, hogy a Birodalom érdekében megfúrja a király fejét.

Eknaton naponta többször is találkozott Mószéval. Mindig testvérien nyájas volt hozzá, megölelte, megcsókolta, egy asztalnál evett-ivott vele, lelkesen magyarázta terveit, új meg új bíztató sikerekről számolt be. Mósze napról napra jobban sajnálta ezt a szerencsétlen, magányos ifjút. Egy pillanatig sem kételkedett benne. Ám aggódott módszerei, eszközei miatt. Aggodalmait nem hallgatta el. Jaj neki, ha fegyvertelenül akar szembeszállni a könyörtelen erőkkel. Biztatta, embereit válogassa meg jól, ne bízzék meg állítólagos értelmükben, szavaikban meg mégúgy se, vesse őket szigorú vizsgálat alá, mert könnyen lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra ellenségeihez csatlakoznak. Horemhab véleményét támogatta: legyen olyan hadserege, hogy senkinek még csak eszébe se jusson a lázadás. Ámde hiába beszélt. Eknaton egy ideig figyelmesen hallgatta, majd szeme kitágult, révedezni kezdett. Húsos, gyermekes ajkán megjelent az az ártatlan, álmodó mosoly, amit Mósze - s bizonyára még sok más - nem tudott meghatottság nélkül nézni.

- Barátom és testvérem - mondta a király szelíden. - Én tudom, hogy atyám, a Nap mindenkit egyformán eláraszt forró szeretetének sugaraival. Ember, állat, növény, még a kövek is tudják ezt, szeretettel fordulnak felé. Csak meg kell magyarázni, hogy minden szeretet a Napból árad felénk, s megértik. Egymást szeretettel kell támogatniok. Hiszen mindnyájan egyek a Napban. Milyen egyszerű ez, testvérem! Milyen egyszerű! Látják, hogy úgy cselekszem, ahogy beszélek, úgy beszélek, ahogy imádkozom, úgy imádkozom, ahogy atyám, a Nap kívánja tőlem, mindnyájan szeretettel fordulnak felém, bíznak bennem, követnek. Hiszen nincs magasztosabb és boldogabb út, mint amely Isten felé vezet. Boldog út ez, teli van örömmel, szépséggel. Fény önti el, vakító fény. Hát miért ne értenék meg, hogy fegyvertelenül, őszintén, szeretettől eltelve fordulok feléjük, s hívom őket a Nap dicsőségébe?

Mósze néha elhatározta, nem marad a thébai Fehér Házban, de mikor ilyesmit mondott a király, s látta nagy, barna szemében a rajongás lobogását, mégis maradt. Érezte, előbb-utóbb szörnyű szerencsétlenség történik: leszakad a Palota mennyezete, tűzvész tör ki az óriási városban, fegyveres csőcselék dönti be a kapukat, hajigálja ki a sikoltozó emberek ezreit az ablakokon, vér festi vörösre a Nílus hullámait... Ilyen meg efféle szörnyű látomások gyötörték, s éjszaka nemegyszer ugrott talpra riadtan, futott valamelyik teraszra, s bámult a város felé, nem tűzvész vöröse villódzik-e a sötét égboltozaton? Ebben az óhatatlanul elkövetkező pillanatban ott akart lenni a király mellett.

Az élet azonban látszólag a maga biztos medrében folyt, sem lázadás, sem tűzvész, sem a Palota összedőlése nem következett. Eknaton pedig egyre bámulatosabb tervekkel foglalkozott. És mintha minden igazolta volna az emberek tiszta értelmébe vetett hitét.

Egy reggel azonban ijesztő hír futott végig a Palotán. A fiatal királyné, Taduchipa, aki eddig még mindenen ámult-bámult, s akinek gyermekes csodálkozása egy pillanatra sem hagyott alább, meghalt. Arcán ugyanazzal a csodálkozó kifejezéssel találták szobájában, az ágyon fekve, ahogy megérkezése óta mindig látták. Mintha ezen az utolsó pillanaton csodálkozott volna legjobban, ami olyan váratlanul elragadta a szokatlanságok, különösségek, furcsaságok és csodálatosságok világából. Este még nem volt semmi baja, reggelre halott volt. Hogyan, miképpen? Senki sem tudta. Az orvosok valamely ismeretlen rontást gyanítottak a hirtelen halálban. De hiába gyanakodtak és tanakodtak, hiába végeztek mindenféle varázsműveleteket, hogy az ártó személy kilétét, tettének okát megtudják, fáradozásuk meddőnek bizonyult.

Gyász szakadt hát a Fehér Házra, a király szinte megdermedt a csapástól. Sápadtan, remegve nézte a halottat, szeme kitágult, ajka reszketett. Orvosai készen álltak, hogy az okvetlenül bekövetkező rohamnál segítségére legyenek, azonban a roham elmaradt. Eknaton szótlanul állt, mintha nem e világban lett volna. Talán végigfutottak lelkén a rövid idő emlékei, amit ezzel a csodálkozó gyermekkel töltött, talán éppen az utolsó éjszakára gondolt, amikor karjában tartotta, csókolta, becézte őt? Aztán lassan megfordult, s gépies léptekkel kiment. Visszavonult lakosztályába, a temetésig jóformán senkivel sem érintkezett, semmivel sem törődött, csak gondolkozott és hallgatott.

Tiy magánkívül volt a keserűségtől, a dühtől, a tehetetlen bosszúvágytól. Már-már úgy látszott, hogy a csodálkozó asszonyka teljesíti leghőbb vágyait, megvalósítja nagy terveit, fiút adván a Birodalomnak, s most, íme, egyik napról a másikra, mintha meg akarta volna csúfolni őt, meghalt. Tiynek ez sehogy sem fért a fejébe. Mindenáron tudni akarta, ki rombolta össze álmait, amikor minden a legszebb rendben haladt a megvalósulás felé. Nem sírt, hanem dühöngött, átkozódott, fenyegetőzött. Ő is lakosztályába zárkózott, s éjjel-nappal a legsötétebb varázslatokba merült. A Birodalom leghíresebb olajnézőit, kristálynézőit, horoszkópusait hívatta a Palotába: mondják meg, miért kellett Taduchipának ilyen váratlanul meghalnia. Hiszen még aznap este táncolt, mitanni éneket énekelt, maga kísérte citerazenével énekét, jó étvággyal evett, sokat kacagott, s pirulva próbálkozott néhány nehéz egyiptomi mondat hibátlan elmondásával. Most meg, tessék, halott, drága, fiatal testét a Holtak Városának balzsamozói lúgos medencében úsztatják, nemrég forrón dobogó szívét kivették, a koporsókészítők már kalapálják, vésik, zománcozzák utolsó lakhelyét, az aranyburkolatot... Ó, jaj, rágondolni is rossz! Ki tette, ki az alattomosan lappangó ellenség, aki ilyen kegyetlen tőrt döfött belé? Ezt azonban sem a nézők, sem az asztrológusok, sem az orvosok nem tudták megmondani, még azok a néger varázslók sem, akiket Núbiából, Kusból hozatott a Palotába.

A történettudomány sem tud mit kezdeni ezzel az esettel, fiam. Taduchipa egyik napról a másikra eltűnik a szemünk elől, még a múmiáját sem találták meg eddig. A szerencsétlen kis hercegnő nevetve, csodálkozva, táncolva bukkant föl Mitanniból, egy-két évig ámuldozott Egyiptom csodáin, királyné volt, ruháit egyiptomi ruhákkal cserélte föl, úgy-ahogy megtanulta férje anyanyelvét, megjelent az ünnepségeken, áldozott új istenének, énekelte és imádkozta himnuszait, imádságait, labdázott, csónakázott, ékszerekben gyönyörködött, aztán lemerült az Alvilágba, sohasem kerül elő többé.

Míg a balzsamozáshoz szükséges hetven nap eltelt, míg a Fehér Ház gyászolt és készülődött, Tiy varázslókat, tudósokat, besúgókat mozgósított, míg az orvosok a király talán végzetes rohamára vártak, Eye pedig fölkészült minden eshetőségre, Mósze sok órát és napot töltött együtt a királlyal. Azt hitte, támaszra lesz szüksége, de kiderült, hogy Eknaton megdöbbentő nyugalommal viselte el a csapást. Egyiptomi számára hátborzongató volt a mosolya, amivel Taduchipát emlegette, s arról a soha meg nem szűnő, tiszta boldogságról beszélt, amiben része van, amióta felesége a Nap szerelmébe visszatért.

- Aton sohasem akar és sohasem tesz rosszat gyermekeinek - mondta csendesen. - Miért siratnám Taduchipát, testvérem? Boldog volt, amíg élt, még boldogabb most, hogy az igazi létbe átkerült. Lobog a Fényben, mint maga is tiszta fény, mi pedig sírva tekintsünk utána a sötétségnek ebből az alacsony világából? Vajon nem arról tennénk-e ezzel bizonyságot, hogy magunk is a sötétség fiai vagyunk? És nem ismerjük istenünket, a Napot?

Mósze csodálkozott és örült. Elméjében megfordult a gondolat, hogy a fiatal királynét megmérgezték, mert halálos döfést akartak adni a királynak, meg akarták semmisíteni a királyi Anya terveit s végső soron magának Aton egyházának a hatalmát is. Éppen ezért örült, hogy a király szinte eszelős nyugalommal fogadta a veszteséget, s ezzel súlyos csapást mért a gyilkosság kitervezőire. Csodálkozása annál nagyobb volt, mert ezt a gyenge, nőies, beteg fiút voltaképpen senki sem avatta be az isteni titkokba, a füles keresztet csupán hízelgésből ajándékozták neki, s mégsem roppant össze sorsának súlya alatt.

Miközben Ámun papsága buzgón terjesztette a hírt, hogy a királyné hirtelen halála a megsértett, letaszított Ámun bosszúja, s még több is fogja követni, Eknaton, visszavonulva magányába, himnuszt írt a Naphoz, s elrendelte, hogy minden Aton-templomban énekeljék. Lelkes elragadtatás könnyei között mondta el a himnuszt Mószénak egy sötét este, mikor álmatlanul üldögéltek a hűvös teraszok egyikén, s bámulták Théba városának vörösen reszkető fényeit. Nem is elmondta, hanem elénekelte. Testét előre-hátra himbálva a hosszú hullámok görgéséhez hasonló verssorok ütemére, egyenletes hangon, néha kissé nőies, néha meg szinte lázasan izzó szemében a város fényének lobogásával, fiús karját kinyújtva mondta:

Így énekelt a fölkelő Napról, a forró szeretet sugarairól és a fényről, mikor Taduchipa örökre lehunyta őztekintetű szemét, s a sötétség házába, a sírba készült távozni. Így görgette a hosszú, lángoló himnusz ragyogó sorait elragadtatott hangon, amihez hasonlón kevesen énekeltek. Talán csak azok az első emberek ujjonghattak így, akik még félrévületben éltek és haltak, a mítoszi kor mélyén. Azok az emberek, akik nem hasonlítottak még a mi majomszabású alakunkhoz, járásuk lebegés volt, létük tánc, hangjuk és nyelvük zene.

Úgy folytak lázas szavai, mint a csillogó hullámok az éjszakában, és Mósze teljesen átadta magát nekik. Mintha a különös ifjú könnyű keze kőtáblákba karcolta volna himnuszát, Mósze lelkében minden szó, minden hangsúly, minden mondat megmaradt, elmondhatta volna elejétől végig - s el is mondta, elmondta gyakran élete során, elannyira, hogy mások is megtanulták, soha el nem felejtették.

A temetés után nem következett sem lázadás, sem katasztrófa, a király nem halt meg, sőt nagyobb lelkesedéssel vágott neki az álmaiban látott meredek útnak. Elment a Látóhatár Városába, megszemlélte az építkezéseket. Ünnepélyes alapító nyilatkozatot tett, kőbe vésette, s elhelyezte a királyi palota alapozásába. Ebben a nyilatkozatban így nevezte önmagát: "Ré-Horachte főpapja, aki ujjongva üdvözli a Látóhatárt, az ő nevében: parázs Atonban!" Négy határkövet is állított a város mellett, minden égtáj felé egyet, s rávésette: "Eskümet, amit atyámnak, Atonnak tettem, sohasem fogom megszegni, soha és mindörökké. Nem, hanem álljon kőoszlopon a délkeleti határon ugyanúgy, mint a Látóhatár Városának északkeleti határán, valamint az északnyugatin is. Ne verjék le soha, ne mossák le soha, ne dobják ki soha, és kővel ne dobálják meg soha, darabjait ne hordják el sehova. Ha pedig veszendőbe menne, ha összetörne, ha a kőoszlop, amelyen írva van, összeomlanék, ugyanazon a helyen, ahol volt, ismét meg fogom újítani."

Majd meg visszatért Thébába, hogy befejezze a nagy Aton-templomot, amit atyja, Amenhotep-Nebmaare kezdett építeni, s amit vontatva épített tovább Tiy meg Eye. Amíg ez a templom véglegesen el nem készült, s az Aton-szertartások meg nem kezdődtek benne, Ámun papsága a lassan emésztő parázs izzó türelmével várakozott, bízva az okos Eyében, de még inkább az égi Hatalmakban, akiket biztos módszerekkel szoktak beavatkozásra bírni az egyház érdekében. Mikor azonban a templom elkészült, s Eknaton maga tartotta meg benne a fölszentelő ünnepséget mint Aton főpapja, az Ámun-egyház elérkezettnek látta a nyílt harc idejét. Herhor, a Nap Árnyékának főpapja, díszbe öltözve, fején a kis arany kosszarvakkal, fülében, nyakán, csuklóján, valamennyi ujján megrakva értékes mágikus erejű ékszerekkel, gyaloghintajába szállt, utat nyitó fullajtárokat futtatott maga előtt, templomi őrséget rendelt maga mögé, elment a Palotába, hogy még egyszer megkísérelje jó útra terelni a királyt.

Fogadtatása a trónteremben folyt le. Eknaton királyi jelvényeibe öltözve, trónusán ülve fogadta, így is jelezvén, hogy nem mint jó barát vagy vitatkozó fél, hanem mint uralkodó kíván találkozni látogatójával, tehát amit mond, kötelező törvény. Társaságában tartózkodott az öreg Ramósze, a király néhai atyjának vezíre, most is vezír, mert egyetlen törekvése az volt, hogy a királyt - bármelyiket - halálig híven szolgálja. Jelen volt még az ugyancsak megöregedett Pentu szertartásmester is. Meg Mósze. Őt Eknaton külön megkérte, legyen ott a fontos találkozásnál.

Herhor térdig meghajolt, s kitárta karját. Eknaton sokáig hagyta ebben a helyzetben az öregurat, mintha elmerült volna gondolataiban, s észre sem venné. Pentu halk figyelmeztetésére adott csak engedélyt, hogy fölemelkedjék, de nem ültette le. Ez a gyalázatos bánásmód vérig bőszítette a hatalmasságot. Úgy is viselkedett, ahogy nem akart. Nyomban a legháborgóbb hangon, szemrehányásokkal kezdte. Orrán át eregette a hangokat, fújt és harákolt, mint egy harci mén.

- Isteni király - kezdte. - Ámun nevében, áldott legyen mindörökké, az ő szent ügyében járulunk eléd. Isten indíttatására szükségesnek látom, hogy alázatosan figyelmeztesselek: szörnyű csapások várnak reád s a Birodalomra, ha...

Eknaton fölemelte keskeny jobbját, amiben a korbácsot tartotta, s halkan így szólt:

- Ha nem jöttél volna, izennem kellett volna érted. Mert közölni akarom veled, hogy új fővárosom, Aton Látóhatára áll. Most már hamarosan oda kell költöznöm. Ezzel örökre megszakítok minden kapcsolatot Ámun városával, Uészettel, átengedem sorsának, amit megérdemel. Ámun tette naggyá, s Ámun megsemmisülésével kell visszasüllyednie minden bűnével, hazugságával, erőszakosságával, alattomosságával, kegyetlen uralomvágyával arra a színvonalra, ami megilleti. Inkább élek sátorban, ha kell, mintsem ezt a hazug várost, ennek hazug templomait, hazug Palotáját lássam. És majd csak akkor keresem föl ismét, ha üres istenképei, népnyúzó áldozatai, véres ünnepei, istenkáromló énekei egészen a múlté lesznek. Ez szándékom és akaratom, eddig sem titkoltam, most halljad a saját számból.

A főpap mélyen meghajolt, ahogy a király szavát illik fogadni, de ráncos homloka lángolt, nagy aranykarikákkal terhelt füle égett, vékony ajka remegett. Ujjai tétován kaptak a mellén függő kereszthez, vadul babrálták. Lélegzete elakadt.

- Isteni király - nyögte, mint akit taglóval leütöttek. - Isten indítására jöttem, hogy borzasztó tévelygésedet alázattal megmagyarázzam, fényes elmédet megnyissam az igazság számára. - Szétvetette karjait, fölkiáltott: - Mi lesz a Birodalomból, mi lesz a nyomorult nép sorsa, ha te, isteni király, megbénítod s megnémítod Isten szavának közvetítőit, ha...

- Ré szavait hallottad az imént - figyelmeztette Eknaton előredőlve trónusán, s mereven nézte a főpapot. - Az én atyám, az én hódolatra méltó atyám megtanított engem az ő valódi lényének ismeretére, s eltöltött igazságával. Szavai ismeretesek szívemnek, s arcom előtt megnyilatkozott ő. Megértettem őt, ő pedig megértett engem.

Ezek a szavak halkan, de határozottan csengtek a hatalmas teremben. Falak, oszlopok visszaverték, mintha az egész teremtett világ ismételte volna. A trónus mögött szoborszerű nyugalommal álló néger szolgák ütemesen lengették pávatoll-legyezőiket, de a királynak nem volt szüksége hűsítő szellőre, hűvös volt és nyugodt, bár szavai forrók. E megrendítő pillanatban Ramósze, a vén, kövér, mindig szolgálatkész vezír nem fojthatta vissza rajongását, s így kiáltott:

- Te vagy Aton egyetlen gyermeke, az ő törvényeinek birtokában élsz! Te vezetted a hegyormokat, félelem lakozik mélyeik titkos kamráiban, ahogy a népek szíve is teli félelemmel... És a hegyek úgy sóhajtanak feléd, ahogy a népek!

- Mit is mondhatnék hát? - gyötrődött a főpap, s megint keresztjéhez kapott, fején az aranyszarvacskák előremeredtek, mintha döfni akarna. - Éjjel-nappal, szünet nélkül imádkozunk és áldozunk érted, isteni király, hogy fogadd szívedbe a mi égő fájdalmunkat...

Eknaton intett Pentunak, az pedig kicirkalmazott léptekkel a főpaphoz ment, udvariasan a fülébe súgta:

- Az isteni kegyelmű úr most egyéb sürgős állami üggyel kénytelen foglalkozni.

Tehát Herhort kidobták. Korához, tudományához és rangjához illő módon, de kidobták. Húsos, laza arcát elöntötte a vér, nyakán kitágultak, szinte pattogva vertek az ütőerek, halántékán verejték gyöngyözött. Majd nyomban elsápadt, fehér lett, mint a mész. Egy pillanatig tétován tekingetett hol a királyra, hol a vezírre, hol Mószéra, majd Pentura, mintha most látná őket életében először. Mintha nem étkezett volna szép estéken zeneszó mellett saját hajlékában Ramószéval, s nem értettek volna mindig egyet mindenben, mintha nem fitymálta volna bizalmas körben Mószét, a gyanús származású herceget, mintha nem Pentu szolgált volna neki évtizedeken át olyan hírekkel, amiket hasznosítani lehetett a kereskedelemben az egyház s a nép szent javára. Lám, most kimértek és közönyösek, arcuk sem rándul, szemük egyetlenegy megértő, együttérző pillantást nem vet reá... A Palotából, ahol hosszú időn át egyike volt a legfélelmesebb hatalmaknak, úgy lökik ki, mint egy mocskos kutyát, mint egy silány rabszolgát... mint egy...

Térdig hajolt, kitárta mind a két karját, s a legszabályosabb lépésekkel, amiket valaha láttak ezek a régi padlómozaikok, kihátrált a teremből.

- Tudod-e, testvérem, hogy ezután elkészülhetsz minden rosszra? - aggodalmaskodott Mósze a kihallgatás után.

Eknaton leszállt trónusáról, Pentunak nyújtotta jelvényeit, tiaráját s elmosolyodott. Szelíd volt a mosolya, mint egy gyermeké.

- Tudom. Elkészültem mindenre. Taduchipa halála óta semmi sem fog meglepni. Őt már odaadtam Atonért, odaadok mindent, magamat is. Ha kell, odaadom az egész Birodalmat. Csak egy célt, egy boldogságot ismerek: mindent odaadni Atonért.

S még aznap törvényt diktált írnokának, elrendelte Ámun minden, még oly csekély megmaradt vagyonának, összes földjeinek, bányáinak, hajóinak, épületeinek elkobzását, a templomi kincstárak megnyitását, leltározását, végezetül pedig a legrettentőbbet: magának a fajumi Lope-rohuntnak, e roppant, áttekinthetetlen kincstárnak a föltárását, leltározását, a papi őrök eltávolítását, helyükbe királyi katonaság kirendelését, megbízván e példátlan rendelet végrehajtásával Horemhabot, a Delta katonai parancsnokát teljes személyi felelősséggel.

Az írnok keresztbe tett lábbal ült, írótábláját a térdén tartva, mozdulatlan arccal hallgatta a király rövid, halkan kiejtett szavait, de mikor erre a végső pontra került a sor, az írónád megállt a kezében, elsápadt, szeme értetlenül meredt a királyra. Ő azonban nem törődött vele. Félig eldőlve heverőjén, térdét ütögetve formálta meg a szavakat a legszabatosabb stílusban.

- Most azonnal tisztázzák le, s hozd vissza, hogy rányomjam pecsétemet - utasította az írnokot, amikor az utolsó szót is leírta. - Még holnap ki kell hirdetni.

Mósze nem ringatta magát kétségekben a most meginduló harc könyörtelensége felől. Íme, már bizonyos, hogy Taduchipát Ámun egyháza ölte meg azzal az évezredes gyakorlattal, amit bőséges tapasztalatai művészetté csiszoltak ezen a téren. Az is bizonyos, hogy a küzdelem mindaddig nem fejeződik be, amíg egyik fél holtan nem marad a porondon. Melyik lesz ez a fél, azt Mósze máris tudta. Az, amelyik tisztább, felsőbbrendű eszméket vall, s becsületesebb módszerekkel küzd. Csakhogy Mósze azt is megtanulta mestereitől, hogy bár a világ sohasem nyugszik, amíg a sárba nem húz, el nem tapos mindent, ami szent, valami elpusztíthatatlanul megmarad. Lehet azután a vereség mégoly tökéletes, az Ember valahol, valamiképp újra kezdi a küzdelmet, s megint megment valami töredéket ebből az emlékezésből. És fölébresztve másokban is, továbbadja az idők végezetéig.

E különös, meglepetésekkel, súlyos veszélyekkel teli időkben Mószét is nagy veszély fenyegette.

Tizenhét esztendős volt, erős, egészséges, fiatal férfiú, s még az ő rendszeresen kifejlesztett akaratereje, magasrendű szellemi élete sem tudta megfékezni szerelmi vágyait. Életmódja csak erősítette ezeket a vágyakat: sok zenét, dalt hallott, szebbnél szebb táncokat látott, maga is táncolt. Szépség vette körül. A Palota minden része tökéletes művészetet sugárzott, tiszta művészet volt minden fala, oszlopa, bútora, használati tárgya, de elvégre ezt már megszokta, hiszen Men-noferben is csupa szépség volt minden, noha másfajta, mint itt. Hanem a nők szépségét nem lehetett ám megszokni. Sőt mennél válogatottabb szépségeket látott, annál jobban hajtotta feléjük a szinte elviselhetetlen vágy. Egyre inkább kinyílt a szeme, egyre nehezebb volt behunynia. Tökéletes termeteket, bájos arcokat, elbűvölő szemeket, izgató ajkakat, csalogató kebleket, tündéri mozgást látott minden pillanatban, részegítő szavak és mámorító kacagások, borzoló suttogások, elragadó énekhangok, csalfa tréfák gyönyörködtették. Orrát betöltötték a világ legdrágább illatszereinek illatai. Nemcsak a főúri családokból kiválasztott sok szolgáló volt szép, hanem a rabnő is, aki a legsilányabb munkákat végezte. És mennyi változat a szépségben! Fehér bőrű kékszemű, szőke feketeszemű, fekete barnaszemű... Bársonyos, sima, csillogó testek. Ahány fajta, annyi különös báj. Annyiféle járás, mozgás, testtartás. Annyiféle ruha, ékszer, illat. Csak intenie kellett volna, s megnyílik előtte a gyönyörök bódító kertje.

De mesterei fogadalmat tétettek vele, hogy mindaddig nem nyúl nőhöz, míg a beavatottság legmagasabb fokát el nem éri. Csak akkor lesz joga élni e szépségekkel, e gyönyörökkel, a szabadsággal, ha életnek-halálnak ura, ha csontja velejéig ismeri a világ csalékony voltát, a bűvöletek és varázslatok iránt pedig közönyös tud maradni.

De milyen nehéz volt Mószénak közönyösnek lennie ennyi asszonyi bűvölet iránt! A szüntelenül feléje áramló csábítás, a testek, hangok, ruhák, illatok kifinomult varázslata behatolt álmaiba is, és gyötrelmessé tette éjszakáit. Milyen könnyű lett volna mondania: mindez az enyém, válogathatok, parancsolhatok, uralkodhatok... nem von felelősségre senki! Mi rossz származhatik abból, ha örömöt szereznék másnak is, magamnak is? Nem azért adta-e Isten a világot az embernek, hogy a magáévá tegye? Miért tűrjem vágyaim gyötréseit, mikor könnyíthetnék magamon? Miért ne nyújtanám ki kezemet az édesnél édesebb gyümölcsök után, hogy leszakítsam, élvezzem?

Azonban újra meg újra legyőzte kívánságait, mert eszébe jutott a törvény: mindezzel a gyönyörrel csak akkor élhet, ha tudja, mennyire csalóka, s a káprázatok nem uralkodnak többé rajta. Ellenkezőleg, ő uralkodik minden káprázaton. Egyetlen meggondolatlan pillanatért, a kéj egy pohárnyi mámoráért nem dönthette romba annyi év fáradságos eredményeit. Hiszen mindezen a szépségen s gyönyörön túl ott várakozott rá a legnagyobb szépség, a legnagyobb gyönyör: Isten ismeretének szépsége és gyönyöre. Ő pedig erre vágyott, erre tette föl életét.

Mégis, valahányszor találkozott Nefertitivel, elveszettnek érezte magát. Mind az előkelő, mind a rab tündérekkel le tudott számolni, de a fiatal hercegnővel nem. Az a sok feszülő vágy, kínzó kíváncsiság, mohó falánkság, ami feléje sugárzott a Palotából, egyetlenegy tükörben gyűlt össze, s tűzött rá vakítón, forrón, csábítón. Hamarosan észrevette, hogy anyja, Szetamon örömmel látná, ha közte és Nefertiti között kigyúlna az isteni szerelem szenvedélye, s ez csak növelte érzéseit a hercegnő iránt. Mindig iparkodott kedvét keresni anyjának. Hogy most is a kedvében járjon, mindent elkövetett volna. Hát még éppen ilyen módon, ami számára is a legfőbb kívánság volt!

A hercegnőt mindennap látta, mindennap beszélgetett, énekelt, zenélt, mulatozott vele, mégis napról napra szebbnek látta, csábítóbbnak és finomabbnak, okosabbnak és kedvesebbnek. Ahogy járt, ahogy mozgott, ahogy nevetett, beszélt, hallgatott, ahogy nézett, ahogy behunyta a szemét, ahogy a labda után szökkent, ahogy táncolt vagy ült, hevert, evett-ivott, ahogy durcáskodott vagy szomorkodott, elviselhetetlenül szép volt. Könnyed alakja karcsú, mint a gazelláé, nagy barna szeme ártatlan, de fürkésző, mint az antilopé, nyaka, mint az alabástromedény, melle, mint az elefántcsontból faragott tökéletes félgömb, melle bimbaja, mint a kicsattanó szőlőszem, karja, keze, mint a lótusz szára s mint a lebbenő pillangó. Hangja tökéletes hangszer, amelyen egy érzékeny lélek hibátlanul játszik, hol melegen bársonyos, hol fojtottan forró, hol gondtalanul csengő, teli-teli árnyalatokkal. Éneke madárcsattogás, trillázás, zengő fény. Hangtalan zene a mozdulata is, fegyelmezett s mégis tökéletesen szabad. Ha meggondoljuk, hogy Nefertiti valóban egyike volt az emberi faj legszebb nőinek, akik valaha éltek a földön, nem csodálkozhatunk Mósze vad szenvedélyén s gyötrelmes kísérletein, hogy mennél illőbb hasonlatokkal rajzolja káprázó szeme elé a gyönyörű leány kifejezhetetlen szépségét.

Mósze gyakran úgy érezte, ezért a lányért hajlandó volna odadobni életét mindenestül. Még az Édenről is lemondana érte, hogy az övé legyen. Örökre, persze, mert Mósze kezdte már elveszteni ennek a szónak az értelmét.

A baj - s egyben a legfőbb gyönyörűség - az volt, hogy mintha Nefertiti is valami hasonlót érezne Mósze iránt. Mintha tánc közben felé-feléragyogtatná sötét, nagy szemét, nem a gyémánt hideg villódzásával, hanem az égő szén forró fényével. Mintha sima, illatos kis kezét hosszasabban nyugtatná olykor a vállán. Mintha dús fekete haját, amit sohasem nyírtak, s amit sohasem takart paróka, az ő gyönyörködtetésére fésültette volna magasra, s tűzdelte volna meg gyöngyökkel, rubinokkal, smaragdokkal. S úgy forgatná, emelgetné-hajtogatná hosszú, fehér nyakát, mintha az ő szájának kínálná csókra. Mósze gyakran üldögélt szobájában álmatlanul a lámpa mellett, s ékes szavakon töprengett, amiket papiruszra írjon, Nefertiti lakosztályába küldjön egy szótlan szolgával. E papír holdfényes kertről, csábító gránátalmákról, piros bélű fügékről, illatozó lótuszokról, kecses hattyúkról, rózsalugasról, örök isteni szerelemről, halálos gyönyörről szólt volna... de sohasem írta meg. Mert mikor már nyúlt volna az írónád, a festék, a papír után, egy hang így suttogott benne: - Ne add oda elsőszülöttségi jogodat egy pillanat gyönyöréért. Ne zuhanj vissza az úton, minek nagy részét már megtetted. Ne fuss káprázatok után. Légy úr. Uralkodj magadon. S a világon...

Ekkor hátradőlt székében, karját megfeszítette, öklét az asztalkára nyugtatta, szemét behunyta. S így maradt mindaddig, amíg szoba és lámpa, papír és asztal, Palota és a világ el nem tűnt előle Nefertiti alakjával együtt. S nem látott mást, csak a sugárzó fényt, ami betöltötte a lelkét.

Egy este vagy éjszaka, nem tudta, mikor, mert az idő megállt, csendesen nyílt az ajtó. Nefertiti lépett be nesztelenül, mint az illatos szellő. Egy pillanatig mosolyogva állt Mósze mögött, az ajtót könnyedén betette, karja azonban ottmaradt a kilincsen. Nagy, bársonyos szeme égett, rátapadt a székében mozdulatlanul ülő Mószéra, amint öklét az asztalkán nyugtatva, fejét hátravetve a lámpa lángocskájába meredt. Olyan volt, mintha kőbe faragták volna. Felsőteste mezítelen, derekán könnyű, körülcsavart kendőt fogott össze az öv. Ugyancsak mezítelen lábszárát maga alá húzta. Mit művelt vajon? Min gondolkozott olyan révülten, hogy az ajtó nyílását, a mögötte álló leányt sem vette észre?

Nefertiti könnyedén közelebb lépett, de mindkét karját kinyújtva tartotta, mint a vak. Éjszakai ruhát viselt, halvány, áttetsző, rózsaszínű fátyolt, de noha földig ért, tisztán átsütött rajta a teste bársonya. Lábán rubinszínű saru piroslott, mintha friss vérbe gázolt volna. Keze, lába körmei szintén pirosak voltak. Arca, ajka azonban festetlen s éppen ezért szokatlanul halvány, mintha szenvedélye a szívébe kergetett volna minden vért. Fekete hajában mindössze egy nagy rubin villogott, mint a csillag. Így állt, figyelt, meg akarta érinteni a mozdulatlan Mószét, meg nem is...

Végre elhatározta magát, kezét a herceg vállára tette.

Mósze fölriadt, hátrafordult. Szeme, mint a részegé, tétován tekintett a hercegnőre. Úgy bámult rá, mint aki jelenést lát, valamely évezredes halottat, aki előjött sziklasírjából, s a másvilág testetlen, mégis csábító fényében lebeg előtte. Nem tudott hinni a szemének. Vélte, látomásából lépett ki a csodálatos alak. Megdörzsölte szemét, megint Nefertitire vetette. Arcát vad vérhullám pirossága öntötte el.

De szólni nem tudott. Csak ült kábultan előredőlve, s nézte a leányt.

- Min gondolkoztál olyan elmerülve? - kérdezte Nefertiti halkan, de a hangja mégis fényes volt, mint a sötétben csillogó láng. Mosolygott.

- Nem... nem gondolkoztam - szólt rekedten Mósze.

- Ó, hercegem - suttogta most egészen erőtlenül Nefertiti, és mind a két karját Mósze vállára nyugtatta, kitágult szeme egészen közelről ragyogott hosszú szempillái közül. És sóhajtott. - Nem tudtam tovább várni. Azért jöttem ide, hogy megmondjam: nem tudok tovább várni. Lelkem lángol, testem ég, szívem repülni szeretne, mint a kalitkába zárt madár. Hiába vártalak minden éjszaka, most eljöttem hozzád. Itt vagyok, jöjj, élvezzük a gyönyört, simuljunk össze ajkunktól a térdünkig, miénk az éjszaka, miénk a gyönyör...

Ráborult Mószéra, mint a remegő rózsabokor, elárasztotta illatával, teste forró rózsáival. Mósze arca a keblére simult, s Nefertiti, vadul megragadva a herceg fejét, magához szorította, mintha bele akarná fojtani a testébe.

Váratlanul elérkezett a döntő pillanat. Amiről Mósze annyit ábrándozott, amire hiába keresett szavakat, amire sóvárgott, s amitől menekült, itt volt. Karja mohón ölelte át a leány hajló derekát, arcát a keblébe fúrta, érezte bőre forróságát és illatát, lebomló fekete haja ráhullt, mint a vízesés. Bágyadt gyengeségében is vad volt a leány, mohó a finomsága is, merész a tartózkodásban, félénk az elszántságban, odaadó és fegyelmezett... Szűz volt, aki egyetlen őrült pillanatban mindent el akart dobni, s mindent meg akart kapni. Lihegett, suttogott, hangja el-elakadt, szeme ragyogott, mint a megszállotté.

Mósze fölemelkedett, magához ölelte, s kábultan a szenvedélytől, ágyára ültette. Nefertiti alulról fölfelé nézett rá sűrű hajbozótja közül, mint az erdőben leselkedő tündér. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon, de kész volt engedelmesen végigdőlni az ágyon, s átadni magát az ölelésnek.

Így nézték egymást időtlen időkig. Akkor Mósze szeme előtt kezdett testetlenné válni a piruló leány, idő és tér eltűnt, Mósze mélyen magába merült, mintha feneketlen kútba ereszkedett volna. Érezte, hogy hűl le a vére, hogy ver egyre szabályosabban a szíve, hogy távolodik egyre jobban és jobban a leánytól.

Nefertiti észrevette, mi megy végbe a férfiban, de nem értette, nem is akarta érteni. Úgy érezte, Mósze csak nem tud hinni a valóságban, olyan váratlanul lepte meg. Odaadón mosolygott, jobb keze önkéntelenül simogatta Mósze mezítelen karját.

De jaj, a férfiú, akiért mindenre hajlandó volt, akinek lelkében már odaadta magát, akit testébe-lelkébe akart fogadni, egyre idegenebbül állott előtte. Mintha szakadék nyílt volna köztük, s egyre tágult volna. Keze még simogatta izmos, barna karját, itt állt, érezte lassú lélegzetét, mégis távolodott érthetetlenül. Karját csüggedten az ölébe eresztette, mosolya megfagyott, szemében a halálra sebzett antilop rémülete ragyogott.

Mósze egyszerre s együtt látott mindent. A szakadék ott tátongott az ő lába előtt is. Még át lehet lépni. Még át lehet ugrani. De már... már csak bele lehet zuhanni. És beletemetni mindent. Kiválasztottságát, hivatását, beavatottságát. Mi következik azután, ha ezt a szüzet a magáévá teszi? Forró ölelkezések, csókok, végeláthatatlan kéj, rabság, házasság, parancsnoki állás valamelyik hadseregben, talán fővezérség, talán királyság, ha a szerencsétlen álmodozó valóban meghal... Lassú, de óhatatlan belesüllyedés a földi nyomorúságba...

Hogyan álljon a főpap elé? Mit mondjon, mikor közli vele végső beavattatása napját, s kérdezi, tökéletesen tiszta-e testben-lélekben? Hogyan lépjen a halál kapuja elé, amin túl a világegyetem titkai föltárulhatnának előtte? Mondja: atyám, nem vagyok méltó a tudásra, csalódtatok bennem, csalódtam magamban, elcsábíttattam magamat egy szép szűz által, odadobtam öleléséért az isteni tudományt, elcseréltem a gyönyörért egész végtelen örök kincsemet? És bujdosson Isten szava elől a pusztaságban, mint Kain, akiről Amram beszélt? Zuhanjon le az Égből, mint azok az istenfiak, akik nyomorúságba döntik a népeket, ahelyett hogy visszavezetné az embereket Istenhez?

Világos volt előtte, hogy életének ez a nehéz pillanata a legnagyobb kísértés, a legszörnyűbb próba. Íme itt remeg, didereg és izzik előtted a leány, akit régóta kívánsz. Önként jött, hogy neked adja magát. Szépségéhez, kedvességéhez, okosságához, ügyességéhez nincs hasonló az egész Birodalomban, sem fehérek, sem barnák, sem feketék között. Szabad és szabad vagy te is. Mind a ketten szüzek vagytok, szívetekben ugyanaz a kívánság lobog. Ha megöleled, olyan gyönyörben részesülsz, amiben sohasem volt része emberi halandónak. Olyan gyönyört adsz, amilyent senkinek sem adhatsz többé életedben. Anyád kívánsága is az, hogy eltörjétek a korsót. A Birodalom java, ha elfoglalod a szegény Álmodozó helyét. Úgyis az Alvilágba ereszkedik, mert nem bírja el a Nap fényét. És néped, a kizsarolt, szolgaságba taposott, megalázott héber nép, atyád, Amram, anyád, Jozabét, testvéreid, Aharon meg Mirjam, a kis vályogház, valamennyi kis vályogház reszketve vár, szabadítsd meg a nyomorúságtól, adj neki emberi életet, békét, ételt és italt és szabadságot... Mindez az öledbe hull, csak ki kell nyújtanod a kezedet, magad felé fordítanod a szépséges leány arcát, karodba ölelned testét, kéjt adni és kéjt kapni...

De képtelen volt átnyúlni a szakadékon, moccanni is képtelen volt, karját összefonta széles mellén, szemét behunyta, ne lássa a leányt, el ne gyengüljön nyílt, alázatos odaadásától.

Mikor kinyitotta a szemét, Nefertiti gőgösen ült előtte, domború mellét kifeszítette, kezét ökölbe szorította, arca sápadt volt, szeme hidegen ragyogott. Ajka megvető, egyben halálosan megalázott és megalázó mosolyba rándult, keskeny volt, mint a késpenge.

Így nézett Mószéra dermedten és dermesztően, mintha meg akarta volna ölni.

- Ki vette el bűvöletével férfiúságodat? - suttogta a fogai közül sziszegőn. - Mondd meg, hogy bosszút álljak rajta. - S mert Mósze hallgatott, folytatta: - Jó, nem árulod el, de megtudom. Most pedig légy átkozott. Olyan átkozott, amilyen megalázott vagyok én.

Mósze megrémült. Eddig nem gondolt rá, milyen megalázó a viselkedése. Bántani, gyötörni, megsemmisíteni nem akarta Nefertitit, hogyan is akarta volna, hiszen szerette! Gyöngéden lehajolt, megsimogatta a hercegnő fejét, megfogta a kezét, mellé ült, átölelte a vállát. Nefertiti ekkor sírva fakadt. Mósze vállára borult, egész teste vonaglott a zokogástól. Elárasztotta Mósze vállát, mellét forró könnyeivel. Sűrű hajába markolt, beborította vele görcsösen rángó arcát, összeomlott, mintha eltaposták volna. Szólni sem tudott, csak fuldoklott, mint aki mélységben fetreng, s hiába nyújtja a kezét segítségért.

Ez volt az utolsó, a legnagyobb, a csaknem elviselhetetlen kísértés. Mint a legtöbb férfi, Mósze sem tudta elviselni nők s gyermekek zokogását. Nem bírta látni könnyeiket. És semmi sem csábítóbb, mint megvigasztalni egy összetört nőt, könnyes arcát addig csókolni, amíg fölragyog rajta a hálás mosoly, majd megistenül a kéj mámorában. A reménytelenség sötétjéből figyelni őt, megfürdetni az üdvösség sugaraiban - van-e ennél ellenállhatatlanabb vágy a férfiúban?

Mósze is megingott. Érezte, hogy forr a vére, hogy árasztja el a vágy, hogy feszülnek meg az izmai. De az utolsó pillanatban, amikor már a leány is ajkához közelítette ajkát, sikerült visszamerülnie önmagába. És a vére lehűlt, izmai elernyedtek. Nyugodt volt most már tökéletesen, végképpen nyugodt. Nefertiti áradó könnyei, fuldokló zokogása nem rendítették meg többé. Egyszerre végtelenül erősnek érezte magát, rendíthetetlennek, mint a szikla.

- Ne sírj, hercegnő, ne sírj - mondta csendesen, egyre a leány fejét simogatva. - Meg kell mondanom, hogy szeretlek, csak téged szeretlek, és férfiúságomat nem kötötte meg semmilyen bűvölet. Ne érezz sem bosszút, sem megalázottságot. Ugyanúgy szenvedek, mint te. Még jobban. De le kell mondanom a gyönyörről, amit kínálsz, mert vár rám a Halál Kapuja... Azon a kapun be kell lépnem. Találkoznom kell a rémekkel és a szörnyekkel, szembe kell velük néznem, meg kell ismernem a halált, le kell győznöm, s vissza kell térnem az emberek közé. Fogadalmaim sorát nem szeghetem meg, mint a király sem szegheti meg kőbe vésett esküjét, amit Atonnak tett. - Egyre folyamatosabban beszélt, látta, hogy a hercegnő zokogása csillapul, s figyeli szavait. Mikor pedig a fejét is fölemelte, sima homlokából elzilálta a sűrű hajat, s komolyan nézett Mósze szemébe, bátran folytatta: - Nefertiti, te édes, te szép, te egyetlen. Te, az istenek legtökéletesebb alkotása. Tudod, hogy elfacsarodik a szívem, mikor azt mondom, oda kell adnom téged, hogy cserébe megismerhessem a halált? Ha csak magamat fosztanám meg a gyönyörtől, nem fájna annyira, de téged is megfosztalak, szerelmem, s ez mindennél jobban fáj. Úgy éreztem az első pillanattól fogva, mikor megláttalak, hogy te értem születtél, én pedig érted. Mintha az örökkévalóságban együtt lettünk volna, s azért választottuk volna testünket, hogy így találkozzunk, így legyünk egymásé. De most már tudom, sohasem találkozunk. Én belépek a Halál Kapuján, te belépsz az Életén. Menj békével. Légy áldott. Gondolj rám szeretettel. Én a legnagyobb szeretettel gondolok rád, mert téged választott ki Aton, hogy próbára tegyen. Rólad mondok le Atonért. - Sóhajtott, lehajtotta a fejét. - Nagyon nehéz...

Nefertiti érezte, valami nagy, elképzelhetetlenül nagy dologról van szó, de nem értette. Most már meggyőződött róla, hogy Mósze szereti, kívánja, ahogy ő Mószét, s ez megnyugtatta hiúságát. Sőt a herceg még hihetetlenül meg is nőtt a szemében, mert viselkedése, homályos szavai olyan távoli, az egész világon túl levő célra mutattak, amit föl sem tudott érni ésszel. Mint mindenki, ő is hallott a beavatásokról, némely templom mélyén, titkos helyen, ennek vagy annak az ősi piramisnak a belsejében végbemenő félelmes szertartásokról, ijesztő próbákról, amikre a férfiak egyike-másika évekig készülődik. Azt is tudja, hogy a papok és tudósok rendekbe tartoznak, aszerint hogy milyen vizsgát tettek. Ez már öltözködésükben, címeikben, jelvényeikben is megnyilatkozik. De amit hallott, inkább zavaros mese volt, nem firtatta, nem is firtathatta, hiszen a titkokat nem árulta el senki. Végül megmaradt a mellett a gyermekes elképzelés mellett, hogy ünnepélyes vizsgákról, kikérdezésről van szó, s ha a jelölt meg tud felelni, az őt megillető rendbe sorozzák. Csakhogy akár igazak a rémítő mesék, akár nem, miért kell lemondani a szerelem gyönyörűségeiről? A férfiak sok érthetetlen ostobaságot követnek el. Képesek elhagyni otthonukat, szeretteiket, gazdaságukat, kényelmüket, mindazt, amit "boldogságnak" neveznek az asszonyok, hogy Ázsia homoksivatagaiban harcikocsin robogjanak, sebeket adjanak és kapjanak, megvadult lovak patáival tapostassák agyon magukat. Betegségek démonainak seregével viaskodnak Afrika őserdeiben, hogy néhány újfajta fát, követ, állatot hozzanak. Viharokkal szállnak szembe, hogy olyan tengereket lássanak, amiknek vize semmiben sem különbözik az ismert tengerekétől... De ha vannak is olyan bolondok, sohasem hitte volna, hogy Mósze, ez a minden tekintetben kiváló ifjú, visszautasítsa őt egy szertartás, egy vizsga kedvéért. Azonban, ha a nők nem is értik, miért fordult el tőlük valaki, az ilyen férfit csak még jobban csodálják. Nefertiti is olyan ámuló csodálattal vetette rá ártatlan szemét, mintha istent látott volna.

- Mósze, szerelmem - suttogta szolgálatkészen. - Ha fogadalmad tilt tőlem most, nem fog tiltani holnap vagy egy év múlva. Teljesítsd kötelességedet, aztán jöjj vissza hozzám. Én várlak. Akármikor, akárhol, éjjel vagy nappal, mikor teljesen szabad leszel, jöjj és ints. Szolgálód letérdel előtted, megcsókolja lábadat, hajával törli le sarud porát, mert a tied testestől-lelkestől. És örömében reszket, ha ölébe fogadhat.

Könnyedén a földre ereszkedett, szorosan átölelte Mósze térdét, arcát lába fejére fektette.

Mósze ismét gyengeséget érzett, de most már könnyebb volt győznie. Fölemelte a leányt, gyengéden visszaültette maga mellé, megsimogatta nehéz, dús haját, s így szólt:

- Nem, édes szerelmem. Amit most mondtam, örökre szól. Nem volna tökéletes a lemondásom, ha abban reménykedhetnék, hogy egyszer, akár holnap, akár egy vagy tíz év múlva, mégis megölelhetnélek. Elválásunk örök. Az én utam kifelé vezet a világból, de úgy, hogy másokat is kifelé vezessen. Te magad vagy az egész világ. Ha tőled el tudok válni, el tudok az egész világtól. Pedig minden szépségét, báját, kedvességét, gazdagságát, csodálatosságát, minden színét, édességét, illatát, minden forróságát és gyönyörét benned mutatta meg. Ez vagy te, Nefertiti. Neved aranycsengettyű csilingelése a fülemnek, de sohasem fogom úgy kimondani többé, ahogy eddig csendes éjszakákon kimondtam. Az alkonyati szellőben a te suttogásodat érzem, a lótuszok szirmai a te arcod tökéletességét idézték elém, a füge méze a te ajkad zamatát, a kertek illata a te testedét, a libanoni borban a te ölelésed mámorát ittam... És mennyivel több vagy te mindennél! De most menj békével.

Nefertiti szeme izzott, mikor Mósze szavait hallgatta, lágy karja egyre szorosabban fonódott a herceg nyaka köré, kissé nyílt ajkát egyre közelebb vitte az övéhez. Égi rajongás sugárzott finom, hosszúkás arcán.

- Szolgálód vagyok, boldog szolgálód, szerelmem - suttogta odaadón, mikor Mósze befejezte szavait. - Legyen úgy, ahogy az én uram akarja. De a szolgáló is kérhet valamit. Arra kérlek, arra az egyetlenegyre, hadd csókoljalak meg búcsúzóul. Csak egyszer hadd csókoljalak meg.

Szelíden meg akarta csókolni, de Mósze fölállt.

- Nem. Egyetlen csókot sem adhatsz. Én sem csókollak meg, Nefertiti. Mondtam, menj békével.

Ekkor felállt a hercegnő is, komoran tekintett Mószéra, mindkét kezével végigsimította duzzadó mellét, csípőjét, gömbölyű farát, megrázta fejét, sötét haja a vállára hengeredett.

- Istened egy őrült lázálma. Istened nem isten, mert ilyet nem kívánhat tőled. Istened nincs, és nem is volt soha. Majd megérted magad is, előbb vagy utóbb. Akkor olyan üres lesz az életed, mint a kagyló, amelyből kirothadt az élet. Mint az üres kagyló fogsz visszasüllyedni a tengerbe, elborít a homok, befon a hínár, senki és semmi sem marad utánad... Még emlékek sem, egy csók emléke, akár egy búcsúcsóké is... Egy szív emléke sem, amely a te szíveden dobogott... egy kézé sem, amely a te hajadat borzolta, egy hangé sem, amely a te nevedet mondta... Nem fogsz emlékezni egy ölelésre sem, amely igazi gyönyört adott neked... Mert te nem ember vagy, nem ember, hanem szörny, nincs benned szeretet, csak akarat... Maradj hát egyedül, örökre...

Az utolsó szavakat egyre szenvedélyesebben mondta, egyre vadabbul, egyre fájdalmasabban. Mindkét kezét ökölbe szorította, kerek vállán rántott egyet-egyet, fejét fölvetette, éjsötét szeme olyan nagyra tágult, hogy uralkodott egész sápadt arcán. Aztán gyors mozdulattal összecsavarta magán a rózsaszínű fátyolt, s kisietett a szobából. Nem vágta be az ajtót, nem, annál sokkal fegyelmezettebb volt még őrületében is, de olyan szorosan tette be maga után, mint egy sírkamra zárókövét.

Mósze halálosan fáradt volt. Ágyára dőlt, feje alá kulcsolta kezét, szemét a díszes mennyezeten jártatta. Mellette a lámpa lángocskája lobogott. Valóban, tengerparton heverő üres kagylónak érezte magát, amit lassan-lassan mosnak a hullámok, visszanyelnek a mélységbe, évezredeken át szitál majd rá a homok, befedi egészen, belepi a hínár nyálas, barna szövedéke. Feje zúgott. Hátha csakugyan nincs is az az Isten, akiért lemondott legégőbb kívánságáról? Akiért odadobta ezt a leányt? Hátha az egész csak a papok szemfényvesztése, akik a káprázatok után futó emberiségen így kívánnak uralkodni? Hátha maguk között ravaszul fölnevetnek, valahányszor Atonról van szó, dörzsölik a tenyerüket, s egyetértőleg bólintanak igen, igen, az egész óriási szellemi épületet csodálatosan raktuk össze évezredeken át, de így uralkodhatunk csak, uralkodni pedig kell, különben rajtunk uralkodnak a hitványak... Hátha ez az igazság? Az ember arra törekszik, hogy tudatába fogadja az egész világot. Világ a tudaton kívül nincs is, ahogy tágul a tudat, úgy tágul a világ... De mit ér annak a megismerése, amit tudatunkba fogadhatunk, ha éppen azt nem ismerhetjük meg, ami kívül van rajta? Ha Istent megismerem, már nem Isten, csupán az istenek egyike. Ha tudatomat Istenig tágítom, megszűnik Isten lenni, mert része lesz a világnak. Miért taszítottam el hát Nefertitit, vele együtt miért utasítottam el a világot, az életet, ha Istent, aki kívül és túl van a tudatomon, sohasem ismerhetem meg? Ha a végső beavatás, a Halál Kapuján való belépés csak tökéletes kieszelt csalás, káprázat, papok varázslata a hatalomért?

Ó jaj, Mósze ide-oda vetette magát ágyán, fetrengett, mint az eltaposott állat, nyögött, sóhajtozott, homlokát verejték lepte, ajkát véresre harapdálta, körmeivel belevájt arcába. És könnytelenül sírt.

A Palota zúgott, a város morajlott, a Nílus vize locsogva surrant, olyan volt mindez, mint az időtlen tenger morajlása. Hűvös éjszakai szél áramlott be az ablakon, meglobogtatta a lámpa lángját, a vén fák susogtak odakint. Valóban, máris üres kagyló volt Mósze, amiből az élet kirothadt. Nem emlékezett sem egy csókra, sem egy szívre, sem egy simogató kézre, sem egy hangra, amely a nevét suttogná... Nem emlékezett egyetlenegy ölelésre sem, amely igazi gyönyört adott volna... Nem volt benne szeretet, de most még akarat sem.

Nemhiába oktatták azonban mesterei meg Amram, hogy pusztaságon kell átvergődnie annak, aki Istent keresi, s az istentelen magányt kell megismernie annak, aki Isten felé tör, Mósze most ráismert a tikkasztó pusztaságra, az istentelen magányra. Amint ráismert, már meg is nyugodott. Csodálatos tisztán látta Amram vályogházát, a kérődző teheneket, a tehén tőgyét öklelő borjút, a néhai kiskutyát, a hullámokkal csókolódzó csónakot, a vén szikomorfát. Hirtelen megjelent Jozabét, lassan a malomkő mellé telepedett, egyenletes mozdulatokkal forgatta. Barna arcára mély árnyékot vetett a fehér fejkendő. Kilépett a házból Mirjam, kezét előrenyújtotta, mintha tapogatóznék, révült szeme nagy volt, ajka érthetetlen szavakat dadogott. Hirtelen felbukkant Amram, vállán földig érő bíborkék köpönyeg, nyakán, csuklóján ékszerek, homlokán aranyabroncs, karját az Égre tárta, magas alakja a bíborkék vízben fejjel lefelé mintha egy végtelen alsó Égbe nyúlna... És lábánál ott ült ő meg Aharon; visszafojtott lélegzettel hallgatta a főpap szavait, de a szavakat nem lehetett érteni, mert némán mozgott a szája... s mégis tudta Mósze, hogy mit mond. Ezt mondja: "Egy az Isten, az Úr, Él Saddáj..."

Mósze fölugrott ágyáról.

- Amram nem hazudik! Amram nem csal! Amram nem akar uralkodni! Amram sohasem gondol hatalomra! Amram igaz! Jozabét igaz! Mirjam igaz! Aharon igaz!

Minden mondatnál a levegőbe sújtott öklével, mintha láthatatlan ellenséget akarna lebunkózni.

Visszaült ágyára, arcához emelte a kezét, érezte Nefertiti hajának bódító-lázító illatát. Elrévedezett. Jaj, milyen csodálatosan szép, hogy emberek milliói élnek együtt a földön... Találkoznak reggel, meghajolnak egymás előtt, Isten áldását kérik egymásra, örvendeznek, hogy megint találkozhattak... megcsókolják gyermekeiket, kedveseiket... Gyönyörködnek a felkelő Napban, a frissen csillogó falevelekben, a hűvös szellőben, a hömpölygő vizekben... Megetetik az állatokat, halásznak, és gyönyörködnek a halakban... madarásznak, és gyönyörködnek a szálló madarakban... Vetnek, és bokáig süppednek a lágy, termékeny iszapba... Aratnak, és énekelve szedik a markot... Lisztet őrölnek, és csodálják a fehér, omló lisztet... Fölragyog a Béke Csillaga, és szívüket nyugalom szállja meg... Asztalhoz ülnek, meggyújtják a hét lángot, megáldják, kiosztják a kenyeret, megáldják, kézről kézre adják a bort... Ismét örvendeznek a csodán, hogy a láthatatlan világból, íme, testet öltve megismerhették egymást, láthatják egymás arcát...

Mósze megint sírt. De nem könnytelenül, hanem édes könnyeket ejtve. Szíve megtelt élettel, a zúgás hullámai egyre újabb meg újabb életekké váltak.

Most újra kimondta Nefertiti nevét, a név csilingelt, mint az aranycsengettyű, fájdalom hasított Mósze szívébe. De ez a fájdalom már nem üres lemondásból eredt, hanem szerelemből, mert most Nefertitit is úgy szerette, mint az egész világot. Nem másként, nem úgy, mint aki birtokolni kíván, hanem úgy, mint aki csak szemlél, de egy azzal, amit szemlél.

Kiment szobájából, végighaladt a folyosón, a csarnokokon, a teraszokon, lelépdelt a lépcsőkön. Az éjszakai nyugalomba merült Palota őrei mozdulatlanul álltak a lámpákkal megvilágított őrhelyeken. Mint akik sohasem alusznak, nyitva volt a szemük, testük meg-megrezzent, némelyikük halkan köhintett. Szabályosan fejet hajtottak a herceg előtt. Mósze szeretett volna mindegyikükhöz odalépni, vállon veregetni őket, egy-egy zacskó aranyat nyomni a kezükbe, s így szólni:

- Menjetek haza. Te fekete, indulj Núbiába, Kusba vagy Szomáliba, ahová akarsz. Bújj fűkunyhódba, csókold meg feleségedet, gyermekeidet, gyönyörködj bennük, érezd a csodát, hogy a semmiből jöttetek, most együtt vagytok, naponta láthatjátok egymás arcát. Te barnabőrű, eredj haza a Jordán mellé, bámuld vén városod durva falait, borulj le Baál Hadad előtt, énekelj és táncolj, csókold meg kedveseidet, gyönyörködjetek egymásban, csoda történt veletek, leszálltatok a semmiből, s most szerethetitek egymást, amíg vissza nem tértek a semmibe... Menjetek, fussatok mindnyájan, hiszen van-e annál nagyobb csoda, hogy a Nap minden reggel együtt lát benneteket, s együtt, mikor lenyugszik?

Lassan kóborolt a végeláthatatlan kertben, a fekete fák alatt. Holdfény nem volt, de a finom kaviccsal fedett utak csillogtak, mint a régi arany. Itt sűrű bokrok mélyén pittyegett egy madár, fölriasztották csikorgó lépései, ott a tó vize csillogott hályogosan, mint az ezüstlemez. Lugashoz érkezett, rózsák csüngtek a sötétben, csak nehéz illatuk árulta el őket. Bement a lugasba, leült egy fehér kőpadra. És hallgatott. Hallgatta a gallyak halk zizegését, a szellő suhogását. Mintha lelkek jártak volna, suttogtak, ölelkeztek volna az illatozó sötétben. Mintha egy hang megkérdezte volna:

- Itt vagy?

Mósze valósággal látta, hogy egy gyenge kis leány egy erős, fiatal férfi karjába omlik. Hallotta, hogyan csókolják egymást hangtalan, hosszú csókkal. Szívét meleg öröm árasztotta el. Gyönyörködjetek egymásban, mindennél nagyobb csoda, hogy alájöttetek a semmiből, mint a csillagok, megismertétek egymást, szépséget láttok egymás arcában.

Mósze nem volt egyedül. Szíve nem volt üres, mint a kagyló, amelyből kirohadt az élet, s amit a tenger görget céltalanul, míg be nem lepi az évezredeken át szitáló homok, a nyálkás hínár. Végtelen élet tengere zúgott körülötte, fölötte és alatta, új meg új életek rajzottak ki belőle, tértek vissza, s ringtak tovább az örökkévalóságban.

Hajnalig ült a lugasban, s mikor a Nap fölbukkant a keleti hegyek mögött, önfeledten imádkozott.

Szetamont nagyon elcsüggesztette Nefertiti és Mósze házasságára épített terveinek összedőlése. Mósze ugyan semmit sem szólt különös találkozásukról, a hercegnő úgyis megtudta volna a két fiatal viselkedéséből, ha nem lettek volna önkéntes besúgói. De voltak, elsősorban a vén Mami. Most is ő volt bizalmas szolgálója, s miközben tett-vett, nyögött, sóhajtozott, s minduntalan megállt, hogy fáradt csontjait pihentesse, folyton járt a szája. Hogy a Palota személyzetének tömegéből ki volt az a héjaszemű, rókafülű, aki fölfedezte Nefertiti titkos útját Mósze szobájába, majd Mósze magános éjszakai sétáját össze tudta kötni a hercegnő látogatásával, s ki tudta belőle hüvelyezni az egyetlen lehetséges igazságot, sohasem derült ki, de nem is derülhetett, hiszen mindenki kémkedett, leselkedett, suttogott, következtetett, mert sorsa, gyakran élete függött a helyzet ismeretétől. Egy röpke pillantás, egy véletlenül elejtett szó, egy mozdulat, egy szokatlan ruha, ékszer, fegyver, egy el nem fojtott indulat, megfigyeléséhez kiegészítő, magyarázó megfigyelések, gondosan megfogalmazott következtetések, olykor csupán fölvillanó sejtelmek csatlakoztak, s érthetetlen utakon elterjedtek az egész Palotában. A szolgákat, szolgálókat uraik dolgozó tárgyaknak tekintették. Csakhogy nem voltak tárgyak, hanem süketnémáknak látszó személyek, akik már szolgálatuk miatt is hozzászoktak a figyeléshez. Így aztán Szetamon egy-két nap múlva mindent tudott, ami a lényeget illeti. De, mondom, világosan beszélt a két ifjú lélek viselkedése is.

Az elkeseredett anya menteni akarta, ami menthető. Elhatározta, hogy a két testvér, Mezemmut meg Nezerurhut közül házasítja össze valamelyiket a fiával. De másként fogott hozzá: nem bízta föllobbanó érzésekre, hanem egy alkalommal elmondta tervét Mószénak, s egyenesen megkérdezte:

- Két testvéred, Mezemmut meg Nezerurhut közül melyikkel törnéd el szívesebben a korsót?

Mósze nyugodtan telepedett egy öblös székbe, anyja illatszeres tégelyével játszadozott, s mosolyogva mondta:

- Ha arról van szó, hogy valakivel eltörjem a korsót, csak Nefertitivel törném el, isteni anyám. De szó sincs ilyesmiről.

- Miért? Miért? - kérdezte Szetamon izgatottan. Elmúlt már harmincéves, hajdani érzései emlékekké ülepedtek, lassan-lassan átalakultak, tervekké formálódtak, amiket fia köré font. Hideg, nyugodt, céltudatos, hallgatag asszonnyá fejlődött, minden meddő szerelmi vágya abban a fáradhatatlan törekvésben lobbant újjá, hogy fiának feleséget keressen, az éppen úgy rajongjon Mószéért, ahogy ő rajongott a Legkedvesebbért, ahogy rajong a fiáért. Semmi sem döbbenthette volna meg jobban, mint ez a határozott elutasítás. - Talán nem reméled, hogy Nefertiti a tied lehet? És ha őt nem kaphatod meg, nem kell senki?

Mósze letette a tégelyt, anyjára fordította mosolygó, erős tekintetét, s rendíthetetlen nyugalommal mondta:

- Amíg át nem léptem a Halál Kapuját, nem gondolhatok nőre.

- Miért? Miért? - ismételte Szetamon a kérdést. - Hiszen Eknaton sem lépett át azon a Kapun, amit említesz, s mégis megkapta a Keresztet! Ha ő megkaphatta, miért ne kaphatnád meg te is? Nem vagy te éppen olyan herceg, mint ő volt? Meg merné tagadni a főpap a végső beavatás jelvényét, ha kérnéd tőle?

- Kereszt és kereszt között különbség van, anyám - magyarázta türelmesen Mósze. - Különbség abban, hogy ki hogyan kapja meg. Arra is gondolj, szeretett anyám, hogy ahány beavatott, annyiféleképpen lép be a Halál Kapuján.

- Nem értem, nem értem - rázta szép fejét a szigorú Szetamon. - Ha megkapod a Keresztet, eltöröd a korsót Nefertitivel, megnyílik előtted az út akár a trónusig is!

- Kérlek, ne vitázz erről - figyelmeztette Mósze gyöngéden. - Mindent összedöntenék, ha eltörném a korsót Nefertitivel. Mindent kockára vetnék, ha nővel hálnék. Mit érne számomra az olyan Kereszt, amit parancsra, hízelgésből kapnék?

- Ez rettenetes, ez hihetetlen! - kiáltotta a hercegnő, s összecsapta a kezét. - Hiszen így tönkreteszel mindent, ami...

- Hagyd, isteni anyám - intette megint Mósze. - A törvényeken nem vitatkozhatunk. Ha arra gondolsz, hogy tönkreteszem a te terveidet, igazad van. De bele kell nyugodnod.

- Nem, nem nyugszom bele! - tiltakozott szokatlanul hevesen, parókáját rázva a hercegnő. - Hiszen akkor vége az egész életemnek. Soha, sohasem tudod meg, fiam, mit tettem, mit adtam érted. Milyen örömmel mondtam le a saját életemről, hogy benned és általad éljek. Az istenek adtak téged nekem, mert én az isteneknek adtam magam, tökéletesen, őszintén, habozás, félelem, önző szándék nélkül. Átléptem minden korlátot, nem bántam meg soha, újra megtenném. Most azonban azt akarom, hogy te is lépd át a korlátokat, ne törődj semmilyen szabályokkal és törvényekkel, hadd az utolsó beavatást azoknak, akik enélkül nem tudnának magasra hágni, ne vedd el a keresztet sem, ha nem akarod, hogy önként adják... Te több vagy, nagyobb vagy mindenkinél, te kiválasztott vagy, téged földi asszony szült ugyan, de az Isten nemzett, neked nincs szükséged titkos próbákra, rejtelmes beavatásokra, papok ceremóniáira... Neked nem kell megtartóztatni magadat senkitől és semmitől, hozzád akkor is szól az Isten, ha nőt öleltél... Tiéd minden, tiéd a világ, a hatalom, a dicsőség, tiéd a tökéletes szabadság... Ne a halál, hanem az élet kapuján lépj be! Vajon van-e ennél tökéletesebb beavatás?

Hevesen, kapkodva beszélt, érzései el-elfojtották a hangját, az a kis turbékoló megbicsaklás, amiért halálba mentek volna a férfiak, ölni tudtak volna a nők, meg-megismétlődött. Szép, hosszúkás, zöld szeme szenvedélyesen tapadt Mósze arcára. Előrehajolt ültében, megérintette Mósze erős kezét, aztán megragadta forrón, mint egy szerelmes.

Fia azonban csak mosolygott. Nem ingott meg állhatatosságában. Most már, az után a nehéz éjszaka után, könnyű volt ellenállnia, bár sajnálta az anyját. Szelíden megsimogatta a kedves, okos, szépen kifestett arcot, ráhajolt, megcsókolta, és nevetve így szólt:

- Isteni anyám, ne okozz fájdalmat magadnak és nekem szavaiddal. Ha átléptem a Halál Kapuján, s nem pusztulok bele, visszatérek hozzád s a világba. Addig légy türelemmel. Talán eltöröm valakivel a korsót, talán nem. De Nefertitivel soha, pedig ő az egyetlen, akit feleségül kívánok. Nezerurhut? Ismered őt, magad sem gondoltad komolyan. Mezemmut? Hoj, hiszen félelem száll meg, valahányszor megjelenik két törpéjével, mint egy alvilági lélek, gonosz szolgái között! - Vidáman nevetett, hogy elüsse beszélgetésük élét, s nevetésre késztesse anyját.

Csakhogy Szetamon nem nevetett, hanem intett, távozott, s elfordult tőle. Nem akarta, hogy lássa keserű könnyeit. Mert bizony leborult ágyára, mikor egyedül maradt, arcát a vánkosba fúrta és zokogott, mint azon az éjszakán, mikor megtudta, hogy a Legkedvesebb messzire tűnt előle, hiába várja a kerti lugasban.

Mósze ezután tökéletesen megszilárdult elhatározásában. Nyájassága, kedvessége hideg volt, viselkedése zárkózott. A Palota hölgyei egyre jobban csodálták, s egyre dühödtebben kísérleteztek, hogy megtörjék. Ő mintha nem is vett volna észre semmit. Nefertitivel úgy érintkezett, mint akármelyik idegennel, testvére ugyan, de érinthetetlen. Nezerurhut, ez a mindig sértődöttnek látszó, fejletlen leányka sajnálatot ébresztett benne, különösen mikor észrevette, hogy kelleti magát előtte. Kopasz fejét óriási paróka födte, nagyon büszke volt rá, forgatta, mutogatta sűrű bodrait, s megsértődött, ha Mósze közönyösen tekintett rá. Mezemmut sovány, csontos, nagy szájú, széles arcú, erős állú leány volt, ő meg azzal a két törpével büszkélkedett, akit Afrika őserdeiből hozott ajándékul egy katonai büntetőcsapat parancsnoka. A két apró emberke csak a derekáig ért föl egy átlagosan fejlett egyiptomi férfinak, de úgy viselkedett, mintha óriás lett volna, valamely hatalmas ország királyi párja. Házaspár voltak, Reneheh férfi, Pare asszony. Fűből kötött szoknyát viseltek, fejük búbján csomóra kötötték a hajukat, bűvös erejű csontpálcikákat meg virágokat tűzdeltek bele. A büszke kis férfiú totemjelekkel borított, ráncos arcát szakáll díszítette, sűrű szemöldökei szigorúan árnyékolták kicsiny, ravasz, fekete szemét, nagy homlokát redők barázdálták, kezéből sohasem adta ki szép kis íját, arasznyi nyílvesszőit. Neje, a nálánál is kisebb Pare ugyancsak tetovált arcú, széles ajkú, bátor, fürge kis szörnyeteg, folyton érthetetlen szavakat kerepelt. Mezemmut sehol sem jelent meg két törpéje nélkül. Ünnepségeken mellette állt a marcona kis férfi hősi állásban, íjával és nyilával, akár egy fejedelem, apró felesége meg a hercegnő körül forgolódott, elvette és tartotta kendőjét, tükrét, illatszeres üvegecskéjét. A nép röhögött. Mezemmutnak tetszett ez a mulatság, gyakran megjelent Théba utcáin, terein, templomudvarain, s élvezte az emberek megrökönyödését, ugrató kiáltozását, harsány kacagását.

Miután Mósze tökéletesen lemondott Nefertitiről, az egész Fehér Ház minden művészetével, szépségével, bűvöletével, mulatságaival, ármánykodásaival, szerelmeivel és gyűlöleteivel együtt olyan közömbössé vált számára, mint egy naponként hallott, megunt hazugság. Tisztában volt azzal is, hogy a szépségnek ebben a csodálatos világában a tulajdon élete sem biztos, mert ha az Ámun-egyház valamelyik hatalmassága vagy egy féltékeny előkelőség végképp szabadulni akar tőle, nincs az a testőrség, nincs az az orvosi tudomány, nincs az a hathatós mágia, ami megmenthetné. De ezzel még kevesebbet törődött, mint Mezemmuttal és törpéivel.

Csupán két személyhez fűzték szoros érzelmi kapcsolatok: anyjához meg a királyhoz. De anyja is fárasztotta, minden alkalommal újra meg újra kezdte a szelíd vitát beavatásról, házasságról, hivatásról. Hol kedvesen, hol erőszakosan, hol ravasz célzásokkal, hol okos érvekkel vagy éppen könyörgéssel igyekezett rábírni, adassa meg magának a Keresztet, törje el a korsót Nefertitivel vagy valamelyik másik húgával, hiszen láthatja, hogy a király nem él sokáig, de ha élne, akkor is hamarosan beláthatatlan zűrzavar dönt halomba mindent... készüljön erre a rövidesen bekövetkező alkalomra.

Mósze hűségesen kitartott Eknaton mellett. A kora reggeli meg a késő esti órákat katonai tudománnyal töltötte, hogy a király mellett lehessen majdan elkövetkezendő szorongató időkben. Eknaton ugyanis, mint Mósze hamar megállapította, maga volt a katonai tehetetlenség. Nemcsak fogalma sem volt fegyvernemekről, stratégiáról, taktikáról, élelmezésről, a hadmozdulatok végrehajtására szükséges időről, utakról, erődítményekről, hegyekről, vizekről, szállításról, a katonai tudomány elemeiről, hanem még a kíváncsiság legcsekélyebb jelét sem mutatta irántuk. Annyira kívül estek a világán, mint azok a tengerek, amikre sohasem indul hajó. Akárki könnyedén becsaphatta, tisztára vezéreinek hűségén múlt, hogy ellene nem fordították csapataikat. És csaknem a véletlenen, hogy az ázsiai országok ki nem kergették az egyiptomiakat határaik közül. Valahányszor efféle kérdésekről esett szó, Mósze megdöbbent a király tökéletes közönyén.

Eknaton elégedetten hallotta Horemhab jelentését Szakkarából, hogy ennyi meg ennyi ezer katonát leszerelt, szélnek bocsátott. Gyermekes ajka ártatlanul mosolygott, szelíd arca sugárzott, nagy szemét boldogan vetette Mószéra.

- Látod, testvérem - mondta -, megint egy lépés a szeretet békéje felé. Húszezer férfi teszi le a gyilkoló fegyvert, hagyja ott a gyalázatos laktanyákat, s tér vissza boldogan otthonába. Ez a húszezer ember vet és arat, gyapjút nyír, sarut készít, marhákat legeltet, halászik és vadászik, körülveszik gyermekei s áldják Atont, a szeretet Istenét. Áldanak engem, Aton fiát.

Mikor Mitanni királya Mani egyiptomi követet szemtelenül letartóztatta, legyintett.

- Írjatok királyi testvéremnek, tudasson a letartóztatás okáról. Ha kíván valamit, teljesíteni kell. Mindig szeretettel volt irántunk, országában oltárok állnak Aton tiszteletére, himnuszaimat naponta éneklik, bizonyosan valami félreértés van a dologban.

Ramósze, a kivénült Vezír fölháborodottan jelentette, hogy Aziru, amalekita fejedelem kétszínűen viselkedik, csapatokat gyűjt, fegyverkezik, titkos tárgyalásokat folytat Mitannival, Szíriával s némely palesztinai város királyával koalíció létrehozására Egyiptom ellen. A király csak a fejét csóválta, elgondolkozva vakargatta előreugró állát, s így szólt:

- Levelet írtunk neki, közölje őszintén a szándékait. Ha szeretettel bánunk vele, elszégyelli magát. De nem is hiszem, hogy olyan aljas volna, amilyennek mondod, Ramósze.

Persze Aziru bókoktól, alázattól, lelkes szolgálatkészségtől csepegő levelet küldött, s a király diadalmaskodott.

- Látod, Ramósze? Látod, Mósze testvérem? Tudtam, hogy derék ember, szeret engem, sohasem lesz hűtlen. Aton szeretete az ő szívében is győz.

Horemhab gyakran megjelent a Palotában, mert unta a kenetteljes levelezést. Fölháborodott a parancsokon, aggódott a Birodalomért. Gyorshajón jött, a kikötőből egyenesen a Palotába rohant, gyalog, meg sem mosdva, át sem öltözve, mindössze két tiszt meg egy szakasz katona kíséretében, mint akármelyik alantas parancsnok. Szabad bejárása lévén, nem sokat ceremóniázott holmi szabályos bejelentéssel, hanem a király elé toppant. Mélyen meghajolt ugyan, karját széttárta, de alig hadarta el az előterjesztések szokásos bevezetőjét: "Mindenben Réhez hasonlítasz, amit szíved akar, megtörténik, ha éjszaka kívántál valamit, napkeltekor már itt is van, ha azt mondod a víznek, jöjj fel a hegyekre, óceán tör elő a hegyormokig" - máris így folytatta:

Keress magadnak más bolondot, isteni uram! Mert én lábad elé teszem rangomat, nem szolgállak tovább! Szétszednek bennünket, mint keselyűk a dögöt!

Eknaton sohasem haragudott meg Horemhabra, egyáltalán nem sértődött meg a királyi fülnek szokatlan, szentségtörésként hangzó szavaktól. Amilyen finom, gyengéd ember volt, annyira szerette a férfias viselkedést. Csillapítólag tette vékony kezét a jól megtermett, mintegy negyvenéves férfi vállára, mosolygott. És ezzel a mosollyal tüstént lefegyverezte. Horemhab hűségesen szolgálta tovább, káromkodva, öklével hadonászva, minden istenekhez fohászkodva, éjjelt is nappallá téve. Bár maga megvallotta, hogy sem Atonnal, se Ámunnal, sem az istenek, istennők légióival nem törődik, egyedül a fegyverben hisz, mert attól félnek leginkább az emberek. Az istenek teremtik ugyan a birodalmakat, de csak a fegyver tarthatja meg.

Kihallgatásain többnyire jelen volt Horemhab régi barátja Szinuhe orvos is, hogy kéznél legyen, ha vitájuk a szent rohammal végződnék. Szinuhe bizalmasa volt még a királyi Anyának, olykor-olykor ártatlan besúgásokkal kedveskedett neki, de Atonban, Ámunban, Szetben, Uszirében, Ptáhban meg a többi istenben ugyanúgy nem hitt, akár Horemhab. Csakhogy a fegyverekben sem. Az orvosi tudományban legkevésbé. Tisztán látott. És sajnálta azt a rajongó királyt Tiy, Eye, Herhor, Meryre meg az ázsiai királyok, fejedelmecskék, hercegek, sejkek lankadatlan cselszövényei között. Könnyekig meghatódott, ha Eknaton elmondta valamelyik himnuszát a Naphoz. Bámulattal csüngött lángoló arcán, tágra nyílt, ártatlan szemén, ezen a csodálatos csúnya, kisfiús arcon és szemen, amely így tudott lobogni a világ annyi fenyegetése, konok megnemértése, ármánykodása, fenekedése közepette.

Ilyen s efféle találkozások után Horemhab bosszankodva mondta Mószénak:

- Tiy Hacsepszut akar lenni, Eye dinasztiát akar alapítani, s lesi a király halálát. Ugrásra készen vár, hogy ismét jogaiba ültesse Ámunt, Aziru meghódoltatta Szidon királyát, Ziannidát, a hittita Szeplel rátámadt Mitannira, s kétséges, Dusratta meddig áll ellent zaklatásainak, ez az őrült meg oltárokat emeltet Atonnak, és himnuszokat költ! Ha pedig megmagyarázom neki, hogy harci kocsikra, lovakra, laktanyákra, fegyverekre van szükségem, a szeretetről beszél, ami minden fegyvernél jobban összekovácsolja a népeket. Pénzt követelek tőle kémeim fizetésére, ő meg azt mondja, nem kémekre, hanem nyílt szívre van szükség. Mindennap várom, mikor kezd háborút valami titokban szőtt szövetség ellenünk, ő meg azt az időt várja, amikor minden ember egymás keblére omlik, s együtt énekli az ő himnuszait a Nap dicsőségére. A legnagyobb baj pedig az, hogy szeretem, szeretem ezt a szegény őrültet, annyiszor csináltatok magamból bolondot, ahányszor akarja.

Horemhabnak nem sikerült megnyittatnia a fajumi Lope-rohunt kapuit, hiába tette személyesen felelőssé a király e szigorú parancs végrehajtásáért. Minden fáradozása meddő maradt. A kincstárt őrző papok nyomtalanul eltűntek. Horemhab megkísérelte mérnökök, munkások segítségével föltárni a bejáratokat, de a fölrobbantott kövek mögött üres barlangokba jutottak, s azokból nem nyílt járat semerre. Egy helyütt sikerült egy szépen épült ősrégi folyosóba jutniok, de az is vakon végződött. Ekkor cselhez folyamodott, gazdagon megfizetett néhány csellengő, alacsonyabb rendű papot. A papok fűt-fát ígértek, egyikük hozott is egy pergamenre rajzolt térképet, a jutalmat megkapták, ámde tájékoztatásaik használhatatlanok voltak, lévén a térkép merő hamisítvány. Így végül le kellett mondania a kincsesbánya megnyitásáról, hiába remélte, hogy talál ott magának is, amiből titokban harci kocsikat, fegyvereket vásárolhat, s annyi csapatot tarthat, amennyit jónak lát.

Sok keserűségét, a szép Baketaton iránt érzett dühös szerelmét bőségesen oltogatta borral Mósze lakosztályában. Kitartó vigasztalója volt Szinuhe, az orvos, hiszen neki is elegendő oka volt a vigasztalódásra. Mósze sohasem ivott a lerészegedésig, de szerette hallgatni ezt a két különös embert, aki nem hitt semmiben, mindent tudott, és érthetetlenül szerette a királyt. Az ivás első szakaszában búslakodtak a Birodalom állapotán, szidták Őistenségét, szidták a királyi Anyát, szidták Eyét, szidták mind Atont, mind Ámunt, de leginkább Szetet, mért nem pusztítja el valamennyit. A második szakaszban kölcsönösen csúfolták egymást: Horemhab Szinuhe áltudományát, Szinuhe Horemhab katonai korlátoltságát. A csúfolódás egymás szidalmazásával végződött, Horemhab kijelentette, hogy sajátkezűleg vágja ketté az orvost, Szinuhe szerényen megengedte ezt neki, legalább megszabadul ilyen erőszakos, tudatlan szamár zaklatásaitól. A főparancsnok ordított, korbácsával az asztalt verte, Szinuhe mosolygott, s fölajánlotta orvosi segítségét, miután őt is halálos betegnek tartotta. Ettől a katona gyorsan lecsillapodott, semmitől sem félt a világon, csupán a betegségektől. A részegség harmadik szakaszában Horemhab beleélte magát korai halálába, kérte Szinuhét, ne hagyja el soha, csak benne bízik. Elsorolta, milyen föladatok állnak előtte. Kifejtette politikai és katonai terveit. Borba mártott ujjával térképet rajzolt az asztalra, hadállásokat jelölt meg, tócsákból városokat, várakat, folyókat formált, részletesen kifejtette, mennyi és milyen hadserege van Azirunak, Dusrattának, a byblosi hűséges vén Ribaddinak, honnan várható támadás, milyen hadműveleteket fog ő folytatni minden elgondolható helyzetben... Ekkor már csak ő beszélt, vastag, szőrös öklére támasztotta nagy fejét, jobbjával rajzolt, parancsolt, hadonászott, Mósze meg Szinuhe pedig hallgatták. Az orvos nem titkolt megvető közönnyel, Mósze feszült kíváncsisággal. A lassan-lassan, már hajnal felé bekövetkező negyedik részegségi szakaszban Horemhab áttért a politikai helyzet magyarázatára. A bortócsák most embereket s érdekcsoportokat ábrázoltak, az iménti hadállások átalakultak cselszövésekké, szövetségekké. Két nagy, szemben levő arcvonal Aton meg Ámun egyházát jelentette, számtalan más, kívül-belül levő front egyéb isteneket, vallásokat ábrázolt. Nem felejtette ki a gazdasági erőket sem: kereskedelmet, ipart, mezőgazdaságot. Szótlanul hallgatták, ő meg beszélt rekedten, ki-kitörő dühvel, fenyegetőn vagy bánatosan. Végül - s ez volt az utolsó szakasz - Horemhab hozzáfogott önmaga igazolásához. Mit tehetne ilyen körülmények között? Éppen szeretett, de őrült királya érdekében kénytelen egy követ fújni Eyével, akinél aljasabb gazembert nem hordozott még a Nílus. Úgy rendelkezik Alsó-Egyiptomban, mintha ketté akarná szakítani a Birodalmat, hogy megalapítsa a saját, rothadt hikszoszi uralmát Thébával szemben. Lázasan építkezik, csatornákat ás, kezébe vette az élet minden ágát... s mindezt azzal az álnok pofával, mintha Aton híve volna, végre akarná hajtani Negyedik Tutmósze meg Nebmaare terveit, s mindhalálig szolgálná Eknatont. De eközben folyton csillapítja és kecsegteti Ámun egyházát, arra hivatkozik, hogy hiszen ő maga is Ámun főpapja... várjanak tehát türelemmel, majd elérkezik az ő ideje, s akkor visszacsinál mindent. Neki, Horemhabnak egyelőre hasznot kell húznia Eye fondorlataiból, hiszen állomása Szakkara, seregei a Deltában vannak, s miért ne hitegetné Eyét, ha segítséget kaphat tőle? Majd a végén minden elválik - suttogta fenyegetően Horemhab, részeg szeme vörös volt, állatian villogott. - A leszámolásnál ott lesz ő is. Sem Aton, sem Ámun nem érdekli, de szeretné látni, kire hallgatnak a csapatok: őrá-e vagy Eyére? Már most megjósolhatja, hogy őrá. S ha egyszer leszámol Eyével, azt tehet, amit akar. Majd megmutatja, lesz olyan hatalmas és szilárd, olyan gazdag és boldog Egyiptom, amilyen Negyedik Tutmósze idejében volt.

Részegségének ebben a prófétai szakaszában Horemhab földhöz akarta csapni a serleget, s következett a végső mozzanat, aminek bekövetkeztekor Szinuhe erélyesen távozásra bírta. Nem mintha a Palotában bárki akadályozhatta volna a dorbézolásban, hanem mert ismertek ők egy csapszéket a kikötőben, ahol olyan tüzes, méregerős titkos italt mértek, amitől egy vadbivaly is elterült volna. A kocsmát Szinuhe rabszolgája fedezte föl, a főparancsnok pedig igen kiváló helynek tartotta, ott aztán, a válogatott vendégeknek fönntartott belső szobában könnyen elfelejtette Atont meg Ámunt, az őrült királyt, Tiy és Eye cselszövényeit, az ázsiai kétszínűségeket, a tudományok hiábavalóságát, a nők észbontó varázslatait s minden egyebet, ami csak gyötri az embert. Miközben az orvos erélyesen rángatta a hadvezért, ő édes könnyek között tiszta gyönyörnek, szajhának, hideg kígyónak, a nők legaljasabbjának nevezte Baketatont, reménytelen szerelme tárgyát, botrányos módon részletezte, hogyan tanítja majd meg a gyönyör élvezésére, ha egyszer a karmai közé kaparinthatja. Most már nem tudta, hol van, mit beszél, csak sírt, átkozódott, nyögött. Végül belekezdett abba a csúfolódó dalba, amit jobban szeretett minden himnusznál és imádságnál, éppen ezért csak a részegségnek ebben a szakaszában énekelte. A dal valamelyik kikötőben vagy névtelen utcában keletkezett, s körülbelül így szólt a mi nyelvünk szerint:

Mindig hibátlanul énekelte végig, az utolsó szavaknál: "egy billenés... már vége van", maga is tántorgott, mint a megénekelt halász a tátogó krokodilok között.

Horemhab meg a vezír, Ramósze rábírták a királyt, hogy új fővárosába indulása előtt látogassa meg Alsó-Egyiptomot, vizsgálja meg az ott folyó építkezéseket, tartson kihallgatásokat, fontolja meg a panaszokat, szemlélje meg csapatait, tegye népszerűvé magát a lakosság előtt. Aton ügyének is használ ezzel, mert a nép, látván isteni személyét s tapasztalván pásztori gondoskodását, csak jobban lelkesedik a Nap s a Nap fia, a király iránt. Horemhab remélte, hogy ravaszul kinyitja a rajongó király szemét sürgetőbb látnivalókra is, mint amilyen az örökké sugárzó Nap.

Eknaton elfogadta a javaslatot. De miközben az utazás előkészületei folytak, váratlanul eltörte a korsót a szépséges Nefertitivel. Hogyan jött létre ez a gyors házasság? Tiy és Eye együttes szorgalmazására-e, akik előtt a király meghajolt, mintegy bizonyítani akarván, hogy elköltözése nem változtat irántuk érzett szeretetén? Vagy annyira magánosnak érezte magát özvegységében a sok idegen, megbízhatatlan, hízelgő, fenekedő ember között, hogy szomjazott egy igazi szívre, amely előtt a nap bármelyik órájában föltárhatja érzéseit? Egy figyelő lélekre sóvárgott, aki meghallgatja lángoló zsoltárait, ragyogó gondolatait, szárnyaló terveit?

Mósze szívét megütötte a hír, de csak egy pillanatra. Nefertiti már olyan volt a számára, mint akárki más. Igaz, szebb, tökéletesebb, de éppen olyan távoli vagy közeli, éppen olyan idegen vagy kedves. Izgalom nélkül vett részt az ünnepségeken, udvariasan hódolt az új királyné előtt, bár szépséghez szokott szeme nem győzött betelni a széles, magas, kék fejdíszében, válogatott ékszereiben tündöklő, gyönyörű leány képével. Az ünneplő sokaság tombolt, mikor a fiatal pár megjelent Aton templomában, s a széles úton, a hatalmas téren magasan a hullámzó fejek tengere fölött trónusuk elringott a Palota felé. Mindenki ujjongott, zászlók és virágok áradata pompázott a vakító napfényben, zengett a zene, szárnyalt az ének... Csak Szetamon volt szomorú. Ő a vézna kis beteg király helyén egy délceg, büszke, erős, fiatal férfit látott, Mószét s egy másikat, egy nem valóságosat és nem testit, aki összeolvadt a Fiúval: a Legkedvesebbet. Úgy érezte, minden hiábavaló volt, amit eddig tett, érzett, élt.

Nefertiti úgy viselkedett, mint igazi királynéhoz illik. Nyugodt volt, szép volt, okos és kedves volt, ajkán olyan csodálatos, rejtelmes mosoly játszott, mintha Eszit istennő csókja lebegett volna rajta. Eknaton pedig büszke volt s gyermekesen boldog. Úgy ült trónusán felesége mellett, mintha azonmód, tiarásan, kezében a korbáccsal meg a pásztorbottal, nyakán az arasznyi, drágakövekkel rakott ékességgel, egyenesen a Nap örök birodalmába tartaná bevonulását, ahol rend, nyugalom, szeretet, békesség honol, s minden ember boldog.

Így a tervezett alsó-egyiptomi utazásból nászút lett.

A királyi hajók serege földíszítve készen állt. Minden hajóskapitány, minden hajós, minden testőr, minden szolga és szolgáló a helyén. Eknaton közvetlen környezetéhez tartoztak: Eye, aki azért utazott a királlyal, hogy résen legyen, ha valami neki nem tetszőt akarnának a fülébe súgni, s hogy tájékoztassa az Alsó-Birodalom ügyeiről a helyszínen, Mósze, hogy elkísérje Anuig, ahol föl kellett készülnie utolsó beavatására, Ramósze, a Vezír, Horemhab, Szinuhe, az orvos, Ahmósze, a néhai király volt orvosa, ma már csak kegyeletből tartogatott vén emlék, továbbá a nélkülözhetetlen, már szintén vén Pentu főtisztviselő, végül Tutmósze szobrász, hogy vázlatokat készíthessen a királyi pár utazásáról tervezett domborműveihez. Valamint a szükséges szolgálattevő méltóságok: a király fürdőjének felügyelője, a királyi szandálok felügyelője, a királyi parókák gondozója, a király illatszereinek felügyelője... és így tovább. De ne feledjük el a királyné kíséretét sem, udvarmestertől, titkártól a fürdő, a kenetek, a ruhák, a saruk s minden elképzelhető meg elképzelhetetlen ruhadarab, ékszer, tárgy felügyelőiig. A hajókat még másféle nélkülözhetetlen nép is ellepte. Zenészek, táncosnők, akrobatanők. Az egyik hajón húsz válogatott nő tevékenykedett, akinek legtökéletesebb volt a melle és a háta, s aki még nem szült. Húsz evezőt forgattak, ébenfából készültet, az evezők fogója ezüst volt, arannyal kirakva. Mikor a hajók unalmas, elhagyatott vidéken haladtak, a királyi pár mulattatására a húsz válogatott nőt a vízbe ugratták, s vidám, előkelő halászok hálókkal fogták el őket, mint megannyi gyönyörű halat. Ám ilyen alkalmakkor a lélek hasznos magábaszállásáról sem feledkeztek meg: a rabszolgák egy fából faragott múmiát hordtak körül a hajókon koporsóban, egy rabszolga költő énekelt, mindenkit az örömök élvezésére figyelmeztetvén, mert: "Nyugatról még senki sem tért vissza, s aki a Sötétség Országába költözött, nem nyeri vissza többé az elveszített Napot". Voltak játékok is: labda, kocka, sakkféle figurás játék, ezt Eknaton igen szerette.

Így utazott a Nap Fia gyönyörű feleségével, s a partokon összegyűlt a nép, hogy lássa és ünnepelje.

Minden nagyobb városban megálltak, ünnepi istentiszteletet és áldozatot tartottak Aton oltáránál, zenéltek, énekeltek, táncoltak, együtt dicsőítették a lakossággal a Jóság Istenét, a világra áldást, szeretetet árasztó Napot. Az egyszerű emberek tízezrei áhítattal omlottak porba az isteni pár előtt, szívükben új remény kelt e mennyei társaság, e csodálatos pompa, e kápráztató felsőbbrendűség láttán. Ők mit sem vehettek észre a tündéri nők perverz mulatságaiból, cselszövényeiből, a jól álcázott irigységből, gyűlölködésből, a papok, politikusok, katonák fenekedéseiből. Isteneknek látták a méltóságteljes férfiakat, istennőknek a rafináltan öltözött, festett nőket.

Mindenütt, ahol a király partra szállt, készenlétben kellett lenniök a következő javaknak: tizenötezer jó kenyér ötféle formában, tizennégyezerkétszáz másfajta kenyér, kétezer kalács, hetven korsó bor, kétezer edény, száz kosár szárított hús, hatvan korsó tej, nyolcvan korsó tejszín, fa a konyha számára, kosarak fügével, szőlővel, virágok és koszorúk az asztal díszítésére. Mindezt előre kihirdették az összecsődített népnek, s a kellő időben minden megvolt, amit a szabályok a királyi asztal számára megkívánnak.

Egy napon a királynak megdöbbentő kívánsága támadt, ifjú felesége pedig lelkesen tapsolt az ötletnek. (Ő egyébként az első naptól kezdve ura minden kívánságának, ötletének, tervének lelkesen tapsolt.) Eknaton a fejébe vette, hogy a legközelebbi faluban kiszáll, akármelyikben, ami éppen útjába akad.

Az előkelőségek, mindenféle felügyelők és hölgyek elsápadtak, s alázatosan magyarázták, hogy a terv csodálatos, de helytelen. Miért helytelen? Volt érvük: a tisztátalan föld beszennyezné az isteni párt, az alantas élet gonosz erői megrontanák életerejüket, mindenféle sötét mágia hatásainak tennék ki magukat, tehát beláthatatlan következménye lenne meggondolatlan tettüknek. Ámde a király konokul megmaradt szándéka mellett, mondván:

- Erre az alantas életre is a jóságos Nap fénye árad, ezekre a szegény falvakra is kiterjed atyám, Aton áldása, ezek a tisztátalan emberek is az ő gyermekei, nem félek sem a földtől, sem a mocsoktól, sem a gonosz varázslatoktól. Sőt megparancsolom, hogy váratlanul szálljunk partra ott, ahol én mutatom, senki ne merészelje hírül adni senkinek, nehogy változtassanak valamit megszokott életükön.

A király: isten. Mindennek úgy kell történnie, ahogy akarja. Amit szíve kíván, megtörténik. Ha éjszaka támad valamilyen kívánsága, napkeltekor már itt van. Azt mondja a víznek: emelkedj a hegyekig, s máris óceán tör elő, elborítva a hegyormokat.

Így a Sakál-kerület egyik faluja mellett, alkalmas helyen parthoz siklottak a hajók, s a királyi pár Mószéval, a vezírrel, Eyével, Horemhabbal, a két orvossal meg a többi előkelőséggel, férfiak-nők pompázatos seregével partra csónakázott.

Amint a piros vitorlák közeledtek, a parton mosó asszonyok, halászgató férfiak, pancsoló gyerekek máris ordítva futottak a faluba, s fölverték a népet. Ki-ki otthagyta munkáját, izgatottan tódult a partra. Aki éppen borotválkozott, fél arcán szőrrel, fél arcán habbal igyekezett a ritka látvány megtekintésére. Kimásztak odvaikból a betegek, botjukra támaszkodva baktattak a vének. Állapotos asszonyok elsőnek törtettek a színhelyre, hogy jól megnézhessék az isteni társaságot, fölszívják a sok szépet, ragyogót, csodálatosat, és szép gyermeket szüljenek. Ott állt a falu bírája is, előkelőn, bár mocskosan, kezében a méltóságot jelentő bottal, ott sereglettek az elöljárók, ott szorongott a királyi magtárak számvevője, egyszóval, mindenki, aki mozdulni tudott.

Ahogy a királyi pár földre - jobban mondva: szőnyegre - tette a lábát, a nép leborult, homlokával érintette a kiszáradt földet, s halálos csendben várt. Eközben a faluban magukra hagyott nyomtató ökrök, zsákhordó szamarak rémülten bőgtek, a kutyák ugattak, a karonülő gyerekek visítottak.

Eknaton kegyesen így szólt:

- Emelkedjetek föl a porból, testvéreim, hiszen mindnyájan a Nap gyermekei vagytok. Hódolatotok nem nekem szól, hanem atyámnak, aki elküldött, hogy az ő áldását továbbítsam nektek s mindenkinek, aki a világon él.

Félve emelkedtek térdre, majd fölálltak, de mukkanni sem mertek megrendültségükben. Olyanok voltak, mint a révültek, nem tudták, valóság-e, amit látnak-hallanak, vagy kápráztató jelenés.

Ekkor a király kinyilvánította szándékát, hogy bemegy a faluba, s mindent megnéz a saját szemével. Nefertiti lelkesen tapsolt, mire örömujjongás tört ki az előkelő társaságból. És megindultak a parton fölfelé, elöl Eknaton Nefertitivel, Mósze, Eye, Ramósze meg Horemhab, mögöttük a fölügyelők, a többi kíséret. Persze, a szolgák szőnyegeket terítettek az isteni pár elé, hogy ne lépjen a tisztátalan földre.

Néhány bólogató pálmafa körül ablaktalan vályogházak kuporogtak, mintha azt a kevés árnyékot keresnék, ami megvédi őket a kigyulladástól. Egyszerre kitárta mindennapi életét a névtelenek sivár tanyája. A falu, ahol gyerekek, libák, szamarak, tevék, szarvasmarhák élnek együtt, egymás piszkában vájkálva, tülekedve, ordítva, bőgve, nevetve, énekelve. A nyitott rozoga ajtókon be lehetett pillantani a házacskák sötét belsejébe, ahol nem volt semmi más, csak néhány korsó meg temérdek szemét. Egy tekintélyesebb házban, ez nyilván a bíróé volt, trágyát égettek, maró füstje kitekergett az ajtón, s növelte a falu bűzét. Egy borbély ácsorgott rémülten az utca közepén, kezében villogó réztányér, meztelen karján gőzölgő vizes kendők, feketén a mocsoktól. Bizonyára kiáltozva járkált papucsában, csinosodásra csábítva az embereket, mikor a váratlan esemény kővé dermesztette. Szebbnél szebb fiatal nők ácsorognak mindenfelé, ruhájuk szinte semmi, de mindegyiken ékeskedik néhány ékszer, talizmán. Arcuk mint az ártatlan bárányoké. Sugárzik róluk, hogy életük egyetlen célja, rendeltetése, tartalma, minden vágya a szerelem, a szerelem meg a gyermek. Jó szemű, értelmes ember azonnal el tudja képzelni, milyen burjánzása van itt időtlen idők óta a szerelmi bűvöletnek, milyen ártatlanul gonosz kavargása féltékenységnek, irigységnek. Hány torkot metszettek el itt csendes éjszaka bosszúból, mert valaki más nővel ölelkezett, vagy éppen nem ölelkezett azzal, akivel kellett volna.

És ott álltak megbűvölten az alázatos, vizslatekintetű vénasszonyok is, hatalmasságai életnek-halálnak, születésnek-temetésnek. Vékony, száraz karjukat égnek emelték, mintha imádkoznának. A férfiak meg hallgatagon, lesütött fejjel, mozdulatlanul lecsüggesztve tétlen karjukat. Erős, széles, esetlen alakok, bőrük napszítta s vörös, mint a bronz. Egyikükön-másikukon kék ing, bő, rövid nadrág lobog, de a legtöbbjük teljesen mezítelen. Milyen megdöbbentő, ahogy moccanás nélkül állnak, kopasz koponyájukat legyek lepik, homlokuk hátracsapva, mintha szekercével nagyolták volna, pofacsontjuk kimered, orruk nyomott, álluk szögletes, csupasz. Hosszú, egyenes szemöldökük alól fekete szem szegeződik a királyi társaságra. Szájuk nagy, foguk hibátlan, mintha egész életük csak evésből, őrlésből állana, mint a malmoké.

Eknaton csodálkozva, ártatlan szemét tágra nyitva nézi őket. Nefertiti kíváncsian mosolyog, az a szép mosoly lebeg rajta, amit Eszit istennő lehelt rá születésekor. Hol őket, hol a királyt nézi, nem tudja, mit kell ilyenkor tenni.

Itt áll egymással szemközt a két nép: a mennyei meg a földi. Egyik nézi a másikat, de nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjék. A király szerint valamennyien a Nap gyermekei, valamennyit egyformán szereti az Atya, az ő szemében nincs különbség közöttük. És a bölcsek által tudott dolog, hogy mindegyikük lelkének mélyén ugyanaz az Isten ragyog. Mégis mi történnék, ha most egymáshoz futnának, megölelnék, megcsókolnák egymást? Ha a kényes előkelők belépnének a trágya-füstös házacskákba, ennének a csorbult edényekből, innák a Nílus vizét, ölükbe vonnák a maszatos gyerekeket, megcsókolgatnák vörös, csipás, gyulladt szemüket, finom ruhát adnának rájuk? Vagy a falu népe vonulna boldog ujjongással a királyi hajókra, vadat, halat, mártást, mézet, süteményt enne, bort inna, énekelne, táncolna a szépséges zenészlányok muzsikájára, s az előkelők kínálgatnák őket? Ugye, mindez nem nagy dolog, szinte semmi?

Csak állnak egymással szemben, kíváncsian, félénken, tehetetlenül.

Végre a király megerőlteti gyenge hangját, s így szól:

- Azért jöttünk közétek, testvéreim, hogy lássunk benneteket, s megtudjuk, hogyan éltek. Van-e teher, ami alatt túlontúl nyögtök, kívánság, amit gyakran foglaltok imádságaitokba, szomjaztok-e valami után, ami nélkül elepekedtek... Hallani akarom a szavatokat.

Állnak némán, konokul, mozdulatlanul. Szemüket lesütik, homlokukat leszegzik.

- Parancsolom, hogy szóljatok - türelmetlenkedik Eknaton. - Hallani akarlak benneteket. Parancsolom, igazat mondjatok. Parancsolom, ne féljetek. A Nap Fia vagyok, királyotok, ismerni akarom az igazságot.

Most óvatosan mocorognak, egymásra tekingetnek, lökdösik egymást. Végre előlép egy kék inges paraszt, szabályosan meghajlik térdmagasságig, kitárja karját. Borotvált koponyáján ragyog a napfény. Körös-körül pedig még nagyobb a feszült csend, elhallgatnak a gyermekek is, csak néhány szamár ordít valahol, mint akinek semmi sem jó. A pillanat ünnepélyessége megbénít mindent.

- Isteni úr - kezdi a kékinges rekedten, mintha a torkát szorongatnák. - Katonád voltam nyolc esztendeig, jártam Szíriában, harcoltam Megiddo alatt, meg is sebesültem a vállamon, meg a jobb bokámon, szembenéztem a halállal nemegyszer, tehát most is szembenézek. Ha meg kell halnom, haljak meg. Téged dicsőítlek, holtomban is, Istenünk, Engedelmességünk, minden örömünk forrása, kegyesség kútja.

- Miért halnál meg? - csodálkozik Eknaton. - Csak beszélj tovább.

- Amint parancsolod - buzdult neki a volt katona elszántan. - Nem mondhatok sokat, de te sokat megtudhatsz belőle, ha akarod. Élünk, ahogy tudunk. Ahogy istenséged élnünk enged. A féreg megette a gabona felét, a víziló a többit. Kérlek, értsd úgy, ahogy kell. Sok az egér a mezőn, a sáskák meg ránk csaptak. A barom tilosban jár, zabál, a verebek lopnak, urunk, s egyre szaporodnak. Ami maradt, a tolvajok kezébe esett. Annyi a tolvaj, mint a veréb, mint a sáska. A barom belepusztul a cséplésbe meg a szántásba. Ekkor jön csónakon az írnok, a királyi raktárak írnoka, s be akarja hajtani a termést. Jaj a felláhnak, isteni király! Jaj a szántó-vető népnek, kegyelmes királyné! A tisztviselők botot viselnek, a négereknek korbácsuk van, pálmakorbácsuk. Add ide a gabonát, mondják ők. Add ide a szemedet is, mondják ők. Ha pedig a szemünket nem vájják ki, csak azért nem, hogy láthassuk nyomorúságunkat. Mert ha nincs mit adni, isteni király, a felláhot megverik, összekötözik, a vízbe dobják, ahol elmerül. Hulláját senki sem temeti el, csak a krokodilok. Árnyéklelke átkozódva bolyong, s megrontja az élőket. De ez nem minden. A felláh asszonyát, uram, előtte kötözik meg, kicsinyeit szintén. A szomszédok menekülnek, akinek maradt valamije, a hátán viszi, hogy megmentse. - Fölemelve mindkét karját, hogy tanúul hívja az Eget, sóhajt, aztán hirtelen a király elé veti magát a porba. - Ölj meg, taposs meg, megérdemlem, mert megmondtam az igazat! - kiáltja rekedten. - Újabban az egyház nem sanyargat, mert elvettél tőle mindent, isteni király, de annál jobban sanyargatnak a megcsalt istenek. Üsd le a fejemet, uram, csak azért menekültem meg a háborúból, hogy te ölj meg isteni kezeddel.

Eknaton mozdulatlanul áll. Majd körülhordozza szomorú szemét a pisszenés nélkül álló, láthatólag halálát váró népen, mintha természetes volna, hogy ne csak ez a vakmerő kiszolgált katona haljon meg, hanem mindenki, akinek a nevében szólt.

- Jól van - mondja halkan a király, s int, hogy álljon föl. - Mindent hallottam, mindent megértettem, mindent tudok. Bajod nem történhetik, mert aki egy ujjal is nyúl hozzád, irgalmatlanul megbüntetem.

- Sohasem tudod meg, király! - sóhajtja a kékinges felláh, fölemelkedve.

- Mindent megtudok! - kiáltja türelmetlenül Eknaton. Az imént sápadt volt, arca egyre halálosabban elfehéredett, Mósze meg Szinuhe már aggodalmasan tekint össze, de most kipirul az arca, elöntötte a vér, homloka lángol.

Az a különös izgalom szállja meg, ami szent betegségének rohamát meg szokta előzni. Mósze megfogta a könyökét, a két orvos előrefúródik, Eye kövérkés arcán rosszul palástolt düh vonaglik, mintha mondaná: "Hát kellett a mocskos földre lépned, kitenned magadat a silány, alantas nép gonosz bűvöletének?" Nefertiti azonban semmit sem vesz észre, mosolyogva csodálkozik a látnivalókon, fürdik a szegény emberek bámulatában, kellemesen izgatja az a világ, amibe még sohasem tette a lábát.

- Ha isten vagy is - kiáltja vakmerőn, szorongó torokkal a kékinges -, akkor sem tudhatnád meg, mikor állnak rajtam bosszút a hivatalnokaid!

- Te nagy vagy, mi pedig kicsinyek! Hangyák vagyunk az elefánt lába alatt! - rikoltja a csoportból egy kétségbeesett hang.

- Mi vagyunk az emberek alja! Mi vagyunk a söpredék! - ordítja egy másik.

A királyon remegés fut végig, a hangulat elviselhetetlenül forró. Nefertiti belekarol a királyba, hozzásimul.

- Menjünk vissza, már elég volt - súgja.

- Nem, nem, várjatok, hadd mondjam meg ezeknek a szegény embereknek, hogy mindent megtudok, semmit sem lehet elrejteni arcom előtt, akár a Napé előtt sem! - kiáltja a király szokatlanul csengő hangon. - Hadd tudják meg, hogy ismerem az igazságot. - Vézna, fiús testét kihúzza, meglepően megnő, nagy szeme lángol. - Ámun papjai azt mondják, a népért a nép nélkül. Hazugság és csalás! Mert nélkületek nem lehet értetek alkotni semmit. Azt mondják Aton papjai: Istenért a nép nélkül. Ez tévedés, mert Istenért kell dolgoznunk, de nem nélkületek. Újabban vannak olyanok is, akik azt hirdetik: a néppel a népért. Ez meg hitvány, céltudatos lázítás. Én azt mondom, s ezt atyám, a Nap sugalmazta nekem: Istennel az Istenért. És ha megértenétek...

Hangja elcsuklott, térde megrogyott, feje előrebukott. Mósze résen volt s elkapta, az orvosok hozzáugrottak. Nefertiti meglepődve fordult felé, arca elfehéredett, élesen sikoltott, mint a héja. Ugyanekkor a nép torkából rémült kiáltás tört elő, a közelebb állók eltakarták arcukat tenyerükkel, s hátráltak, a hátrább állók előretódultak, hogy lássák, mi történt.

Mósze a királyt szőnyegre fektette, letérdelt, karját a feje alá tolta, hogy magasabban feküdjék. Nefertiti a király mellé omlott, arca fölé hajolt, magas, széles királynői fejéke érintette Mósze vállát. Látszólag nem törődött semmivel, mert először látta urát ilyen állapotban, eddig csak suttogásokat hallott szent betegségéről. Olyan váratlanul következett be a borzasztó esemény, hogy Nefertiti csaknem eszméletét vesztette rémületében. Könnyű kezét Eknaton ziháló mellkasára tette, talán önkéntelenül azt hívén, megállt a szívverése. Arca eltorzult, mikor látta a vonagló vézna testet, amit csak alig egy-két hét óta tartott karjában, most pedig szörnyű, ismeretlen erő rángatta-tekerte. Megborzongott, mikor az összecsikorított fogak élesen sikítottak, mint a fűrész. Ahogy a sokszor csókolgatott, duzzadt ajak elferdült a kíntól, ugyanúgy ferdült el az a finom, keskeny, mindig istennői mosolyban lebegő ajka is. Aztán tehetetlenül fölpillantott, éjsötét, hosszú szempillákkal árnyékolt szeme Mósze szemébe merült.

Csak egy pillanatig tartott ez a szembenézés, de Mósze meglátta benne, amit Nefertiti sohasem mondhatott ki: "Látod - mondta ez a sötét szempár. - Eldobtam magamat, mert nem nyújtottad felém a kezed. Királyné lettem egy halott király mellett. Miért nem te szóltál a néphez őhelyette, miért nem a te oldaladon álltam itt? Mit tettél velem?" És ekkor a nagy szemből, a világ legszebb szeméből, kigördült egy-egy könnycsepp. Nem fordult el, tovább nézett Mószéra, a könnyek leperegtek puha sziromarcán, megültek finom rajzú ajka csücskében, aztán a mellére hullottak.

Mósze szeme azonban kemény volt és elutasító. Csak a királlyal törődött. Ekkor a királyné feje ráborult Eknaton mellére, a vádoló szempár eltűnt Mósze elől.

Az orvosok intézkedtek, Eknatont Horemhab meg Szinuhe gyöngéden fölemelték, s a hajóra vitték. A nép némán követte őket. Hajóikra szálltak a kíséret tagjai is, a kapitányok fölvonatták a vitorlákat, a hajók méltóságosan kiúsztak a folyamra.

- Soha többé nem szabad megengedni - fakadt ki Eye izgalomtól vékony hangon, izzadt homlokát törölgette, ajka remegett, térde rángatózott -, hogy Őistensége ilyen helyzetbe kerüljön. Sőt azt is megkérdezem tőletek - körülhordozta szűk, ravasz szemét a jelenlevőkön, azaz Horemhabon, Mószén, Ramószén, Pentun -, megengedhető-e, hogy államügyekkel foglalkozzék? Nem volna-e jó ezeket a súlyos, fárasztó és számára izgalmas tevékenységeket valami tanácsra ruházni, őt pedig, az isteni királyt, meghagyni zavartalan vallási tevékenységében? Nem volna-e hasznosabb a Birodalomra, az egész emberiségre, ha inkább csodálatos himnuszait írná, énekelné, s Aton dicsőségére az istentiszteletekkel foglalkoznék?

A jelenlevők rosszkedvűen bólogattak, de nem mondtak semmit. Ki-ki megtartotta gondolatait magának. Tutmósze, a szobrász papiruszt feszített táblájára, térdére fektette, s egy darab szénnel villámsebesen rajzolt valamit. Korsó állt előtte, melynek pecsétjét az imént törte le, olykor húzott belőle egy hosszú kortyot, megfeledkezvén a serlegről. Hosszú haját erélyes mozdulatokkal vetette hátra nagy homlokából.

De két nap múlva a király ismét kedvesen, nyugodtan jelent meg hívei között Nefertitivel. És az Eye által felvetett kérdések elodázódtak, a nyomott hangulat fölengedett. Mikor Nefertiti találkozott Mószéval, szép szeme már bársonyosan nyugodt volt, ajkán ott lebegett az istennői mosoly.

Mósze elvált a királytól, s bevonult az anui Aton-templom egyik elkülönített épületébe, ahol az utolsó beavatásra kerülők készültek a döntő próbára.

Igen régi, eléggé komor, szép épület volt ez, nem nagy, de gondozott kertben. Mindössze hatan laktak itt kicsiny, magányos szobákban, végezték elmélkedéseiket, tartották lelkigyakorlataikat, böjtjeiket, merültek a tudomány legvégső kérdéseibe. Eledelüket naponta egyszer egy alsó rendbeli fiatal pap hozta szótlanul, nesztelenül, aztán eltűnt másnapig. Nem volt bőséges, csupán egy darab búzakenyér, egy csipet só, egy marék füge vagy datolya, egy korsó víz.

Este a hűvös idő beálltával mind átmentek egy másik, ugyancsak ősrégi, elhagyott épületbe, ott az öreg főpap, Meryre jelent meg köztük egy vastag falú, homályos teremben. Összehajtott lábszárral ültek az ütött-kopott padlókövezeten, Meryre egy fadobogóra telepedett, s halkan beszélt. Ők moccanás nélkül figyeltek. Jegyzetet nem volt szabad készíteniök, mert Thot, a félisten, aki az első embereket tudományra tanította, maga nem írt. De meg azért sem írhattak, mert egy-egy ilyen följegyzés, amely a legnagyobb titokról készült, óhatatlanul profán kézbe kerülhetett. Igaz, azt az írást, amit ők maguk között használtak, aligha értette volna meg valaki, mert csupa egyszerű jelből állott, egyáltalán nem hasonlított sem a levelezésben használt folyóíráshoz, sem a rejtett képíráshoz, de mégis kötelező volt a legszigorúbb óvatosság.

A vén Meryre egyike volt azoknak a tudósoknak, akiknek életkorát nem lehetett a külsejéről leolvasni. Kopasz feje, komoly, mozdulatlan, de mindig nyájas arca, a sok virrasztástól és olvasástól gyulladt fekete szeme, sovány, könnyed, rugalmas tagjai ugyanúgy vallhattak negyvenéves férfira, mint nyolcvanévesre. Hangja nyugodt volt és vastag, mint a dongó zummogása. Indulatok nem fojtották el, nem emelték, és nem süllyesztették, mindig tökéletes tisztasággal, hibátlan mondatokban, a legklasszikusabb szépséggel beszélt, s olyan egyenletesen, mint a hömpölygő folyam hullámai.

Most már nem tanultak külön-külön matematikát, aritmetikát, zenét, kozmogóniát, építészetet, orvostudományt, történelmet, haditudományt, hanem e részenként megismert tudományokat foglalták össze a legmagasabb egységbe. Olyan elvont világban kellett járniok, ahol csak metafizikai formák vannak, evilágiak, anyagiak nincsenek.

Kérdezhetnéd, fiam és tanítványom, hogy hol s hogyan keletkezett, és milyen volt a jelrendszer, amiben a legmagasztosabb tudást össze kellett foglalniok. Nos, csak annyit mondhatok, hogy ezt a jelrendszert az emberi faj a mítoszi korból hozta magával a nyelv, a tánc s minden egyéb kifejező módszerrel együtt. Nem "találta föl" tehát egyik nép sem, egyik nép fia sem. Igazuk volt az egyiptomiaknak: Thot, az isteni tudós egyenesen az Égből kapta, s adta tovább, ahogy a babiloniak szerint Hani, a halformájú isten, a sumerok szerint Enlil, a vizek istene, más népeknél mások, de mindig istenek, félistenek, titánok. Ez a jelírás nemzetközi volt, vagyis az egész emberi faj értette, használta, őrizte, továbbadta. Egy részük máig is használatos, gondolj csak a keresztre, a körre, az egyes szám függőleges vonalára, a két fekvő párhuzamosra, a fekvő nyolcasra, hogy többet ne is mondjak. Gondolj csak a skandináviai, a grönlandi, az észak-kanadai sziklákon fönnmaradt rovásokra, ősrunákra, gondolj a kínai-japáni írás némely jelére... Az egész Föld sziklái, barlangjai teli vannak ilyen általános, titkos értelmű, de nemegyszer számunkra is érthető, ma is használatos jelekkel. Nem szavakat, pláne nem szótagokat vagy éppen hangokat írtak így, hanem Ég, Föld, világ, ember, Isten, élet, halál, csillagok viszonylatait, lényegét, törvényét. Hadd figyelmeztesselek, fiam és tanítványom, hogy ma is mindenütt használatos a vörös ötágú csillag, a sarló és kalapács jele, egyik a tudás teljességét jelképezi, másik a Szaturnusz-korszakot, földmívesek és mesteremberek egykori korszakát, a latin irodalomból jól ismered ezt. A Szaturnusz jele csillagászati munkákban ma is a sarló-kalapács.

Nem foglak jelképek magyarázatával fárasztani, ez a tudománynak olyan területe, amin ma is csetlenek-botlanak a régészek meg a teológusok. A régészek, fiam, holmi díszítésnek, "ornamentikának" tartják ősrégi edényeken, fémtárgyakon, a teológusok meg figyelemre sem méltatják őket. Mi ne legyünk vakok, mint a régészek, ne legyünk tudatlanok, mint a teológusok, hanem csodálattal vegyük tudomásul, hogy az ember faj egy, kultúrája is egy, írása, nyelve is csak egy és nem több. A mítoszi kor legdrágább öröksége.

Mikor a hat beavatandó gyér sétáján megállt Anu főterén, éppen az Aton nagy temploma előtt álló karcsú obeliszk előtt, tudta, hogy a magas oszlop csúcsa a hármas isteni egységet jelenti, négyszögű oldalai, négyzetes alapja pedig az anyagi világ négy dimenzióját: a hosszúságot, szélességet, magasságot, mozgást (azaz időt), így hát az obeliszk a maga teljességében a látható és láthatatlan világot együtt, hetes számában ábrázolja s a teremtést is az isteni hármasságból az anyagi négyességbe. És azt is tudta ez a nagyrahivatott hat ifjú, hogy a világ minden táján ezt jelképezik a szent épületek építészeti elemei: a homlokzat négyszöge s az orom háromszöge. Tudta azt is, hogy a piramisok óriási háromszögei s alapjuk négyszöge ugyancsak a világ teljességét ábrázolják s magát az embert, ezt az egyszerre égi és földi lényt, Ég és Föld között ezt a csodálatos összekötő kapcsot. Ne legyünk földhözragadtak, mint a teológusok, fiam, vegyük tudomásul azt is, hogy a minden népnél ismeretes Teremtéstörténet nem a látható világ megszületését mondja el, hanem az egész világ ama metafizikai formáinak megteremtését, amik a térben-időben folyamatosan megvalósulnak, nemcsak az "idők kezdetén" és most, hanem még sokáig a jövőben.

A történelem, mint szigorú titkos tudomány, ugyancsak szolgált meglepetésekkel az avatásra készülőknek. De lásd előbb, miért volt titkos a történet, s még a sokkal későbbi zsidó királyoknak is miért volt szabad évenként csak négyszer olvasniok a történeti múltról szóló tekercseket. Azért, mert aki egy nép útját ismeri, kezében tartja egész sorsának kulcsát is. Gonosz hatalmi vágyból megnyerheti hát a népet, azt tehet vele, amit akar. Vagy tudatlanságból okozhat szörnyű károkat, talán végzetes katasztrófákat. Nos, ez megszívlelendő dolog. De mik voltak azok a rejtett ismeretek, amiket csak most, pályafutásuk végén ismerhettek meg? Íme, lelki szemük előtt láthatták az emberi faj beláthatatlan mélységek ködébe burkolt eredetét. Láthattak szárazföldeket, amiket ma már hiába keresnénk, tengereket, amik eltűntek. Látták a Földet olyan állapotban, amikor a jeges sarkok helyén még örökké zöldellő erdőségek terültek el, nem volt tél soha, és nem volt szárazság. Látták az óriási ázsiai beltenger partján viruló népeket, városokat, amelyek ma ismeretlenül szunnyadnak homoksivatagok alatt. Látták az Ember egymásra következő fajait és fajtáit, az Ember különböző alakjait, ahogy ma is megfigyelhetők az anyaméhben fejlődő magzaton. Végül látták a mai Embert, amint az isteni világra emlékezik, inkább révült, mint éber állapotban, félig-meddig áloméletet élve s ragyogó álmainak megvalósításán dolgozva. Látták a három fajtát, a jáfetitát ugyanazon a valaha volt földrészen együtt élni, elválni, szétrajzani, látták a sémit, amint átvonul egy még iszapos földnyelven Afrikából Ázsiába, a Vörös Tenger, a Vörös Föld tájaira, a Vörös Népet, amit ma is foiniknak nevezünk. És látták őket kisebb-nagyobb csoportokra bomlani, szétvándorolni, mert ahogy távolodtak az Őshazától, úgy váltak külön-külön el a nyelvek, s szaporodtak az istenek. De nemcsak a sémieket, kámitákat, jáfetitákat látták így a végtelen időben, hanem minden más népet is, tudományuk nem volt elfogult, egészében ismerkedtek meg az emberi faj sorsával, s ha szívük húzott is egyik vagy másik fajtához, elméjüknek nem volt szabad részrehajlónak lennie. Még a Bűnök Földje, titkos nevén Am-uru népét, az am-urit is elfogulatlanul nézték, a népet, melynek tudósai saját féktelen hatalmuk szolgálatába állították tudományukat, s ezért négy borzalmas katasztrófa során a tenger mélyébe kellett vesznie. Bármilyen sajnálatos sok-sok millió ember, egy évezredes kultúra, mérhetetlen anyagi és szellemi kincs pusztulása azoknak, akik itt ültek a tanterem kövén, mesterük meg minden mester tudománya tőlük származott át mindmostanáig. Rájuk emlékeztet a csillagok ismerete, az égi törvények leolvasásának tudománya, a titkos jelírás, a matematika és a kozmogónia, s még mindaz a tudomány, amit ma megnevezni nem tudunk, mert lelkünk tudatalatti rétegeibe süllyedt, ott hordozzuk magunkban mint őstudást. De rájuk emlékeztette a közönséges emberek millióit is a roppant piramisok sora, a beléjük épített sokféle ismeret s a rejtelmes írásjelek szikrázó képe a piramisok tükörsima háromszögein. Rájuk emlékeztették az olyan anyagok, mint az üveg, a prichalkum, az elektron s más ötvözetek, a rettenetes erejű robbanó por s egyebek. Mósze és társai látták az utolsó katasztrófából menekülő Thotot és társait, s megtanulták, hogy az akkori Deltába telepedett kivándoroltak hogyan építettek a folyamág mentén éldegélő, csónakázgató, kőeszközöket csiszolgató, zagyva népecskékre új országot évszázadokon át kitartó buzgalommal, türelemmel, tervszerűséggel, elannyira, hogy már az első egyiptomi uralkodók, az elsüllyedt Am-uru leszármazottai csodálatunkra méltó piramisokat tudtak építeni.

Nem akarom részletezni, fiam, miféle történelmet tanultak a tanítványok utolsó beavattatásuk előtt, s hogyan tették tökéletessé, végtelen időket, távolságokat, érzéseket, feladatokat áttekintővé a látásukat, ennyiből is láthatod, hogy roppant felelősséget vállaltak, hiszen a teljes tudás felelőssége óriási. De csak aki birtokában van, áll meg rendületlenül a talpán, néz szembe félelem nélkül az élettel és a léttel, tudja, mit mivel kell mérnie, látja célját, s mond biztos ítéletet önmaga s embertársai fölött. Csak az ilyen embert nem csalhatja meg a forgandó világ ezer csalékonysága. Csak az ilyen ember méltó és alkalmas az emberek vezetésére.

Csak még egyet. A titkok két olyan csoportját is megismerték, amik az emberiség történetében évszázadokon át csaknem napjainkig rejtve voltak, aki pedig ismerte őket, nem mondhatta ki halálveszedelem nélkül. Ismerték az égitestek gömbölyű voltát, tudták, hogy a planéták a Nap körül keringenek, a Nap viszont valamely más Nap körül, tudták, hogy a galaktikák egymástól rohanva távolodó világegyetemek, némelyikük a kitágulás, az anyagba ömlés, némelyikük az összehúzódás, fénybe oldódás állapotában van. Megértették, hogy a Nap csupán egy tükör, egy láthatatlan, Napfölötti Nap sugarait gyűjti magába, s árasztja szét a világba. Sugarait a "Nap szeretetének" nevezték s nem ok nélkül. Ez a láthatatlan, érzékeinkkel, műszereinkkel nem tapasztalható Nap: Aton. Tudták ezenkívül azt is, hogy nemcsak látható, de láthatatlan égitestek is vannak, ezek érzékszerveinkkel felfoghatatlan sugárzásokat bocsátanak ki, fekete sugarakat, szemünk tehát nem láthatja őket. De látták valaha azok az ősi emberek, akiknek érzékszervei merőben különböztek a mieinktől, sokkal szellemibbek lévén.

Ennyit a csillagászat körébe tartozó legtitkosabb titkokról.

A másik tudás, ami hosszú-hosszú időn át nem volt közönséges ember kezébe adható, az "át nem léphető kör" titka. Megtanulták s megértették, hogy a tudat mindig egy-egy szféra határain mozog, ez a szféra azonos a kitáguló világegyetem határaival, konkrét száma mindig változó, de a kulcs, amivel ki lehet számítani, az úgynevezett Nagy Istenek hét titkos száma és jele. Ez a hét Nagy Isten a "soha át nem léphető kör" őre. Számuk misztikus értelmezés szerint: 3, 1, 4, 1, 5, együtt olvasva 3,1415. Ma π-nek vagy Ludolf-féle számnak nevezzük, s a kör, a gömb méreteinek kiszámításánál használjuk. Hadd írjam ide a porba botommal, fiam, hogy lásd az egyetemes, rejtett jelképekben való ábrázolás formáját is: Amint megfigyelheted, az isteni háromszög után az anyagi világ négyszöge, majd az emberi teljesség ötszöge következik. Nem volt bolondság tehát, hogy a vén Meryre főpap így beszélt erről a tárgyról:

- A hét Nagy Isten feje Usziré, a fekete Isten, mindig azon a szférán kívül van, amit a hét Nagy Isten számaival számíthatunk. Ne süllyedjetek soha odáig, hogy Uszirét valamilyen alakban gondoljátok, mint a tudatlanok milliói. Nem más ő, mint valamennyi kör Köre. Ha tudatunkat a világ legvégső határáig tágítjuk - tovább nem tágíthatjuk -, Usziré mindig kívül marad a hét Nagy Isten által őrzött, át nem léphető körön. Ezért tanította az isteni Thot, hogy sötét isten, s hogy mindenütt gömbfelület s ugyanakkor mindenütt középpont. És figyeljetek, a szent kulcs által megadott kör sem hely, nem gyűrű, nem is létezik a látszatok világában, hanem csak a végtelen feltétlenségben. Mert ez a határ választja el a végeset a végtelentől, éppen ezért csak a hét Nagy Isten lépheti át, földi ember közönséges módon nem. Hogy hogyan, tapasztalni fogjátok a Halál Kapuján túl.

Tanulás előtt így imádkoztak: "Jöjj hozzánk, Nap! Maradj, pihenj velünk!" S ugyanezt kiáltották, mikor az öreg Meryre aznapi fejtegetéseit befejezte. Attól tartok, fiam és tanítványom, mai ember aligha értené meg azt a tudományt, amit akkoriban nemcsak Egyiptom, de az egész világ tudósai tanítottak titkos helyeken, templomok mélyének vastag falai között, vagy kint a pusztaságban, ahol nem háborgatta őket senki. Te azonban nem rázod hitetlenül a fejedet, fiam, új kor gyermeke vagy, te tudod, hogy Einstein óta a tudósok ismét megtanultak helyesen gondolkodni.

Mószénak és társainak éppen úgy tökéletes barátságot kellett érezniök egymás iránt, mint a beavatás bármelyik alacsonyabb fokán álló jelölteknek. Titkuk nem lehetett egymás előtt. Minden közös volt. Fogadalmak kötelezték őket tökéletes szüzességre, áldozatkészségre, a gyengék, elhagyottak, árvák, sorstól sújtottak megsegítésére, életmentésre még saját életük kockáztatásával is. Tudniok kellett - s tudták is -, hogy bárhová veti őket a forgandó szerencse, bárhová állítja a hivatás kötelessége, bármilyen anyagi helyzetbe jussanak is, egy, az egész világra kiterjedő tudós rend, az isteni tudásba beavatottak rendjének családjába tartoznak, s nem kerülhetnek a világnak olyan sarkába, ahol a beavatott tudós ajtajának tárva, asztalának terítve, karjának segítésre készen nem kell lennie, valahányszor egy tudós kopogtat. Nem szabad nézniök, milyen néphez tartozik, visel-e szakállt vagy sem, pompás öltözékben jár-e, avagy éppenséggel mezítelenül, dúskálkodik-e javakban vagy koldul, milyen néven tiszteli istenét, tisztel-e istent valamilyen módon, vagy némán a szívében hordja, nevét ki sem mondja.

Mósze társai közül hárman egyiptomiak voltak: Pinehasz, Hofni meg Hor. De azért ők sem álltak közelebb Mósze szívéhez, mint Szakkai, a héber, akit Manassze-törzsbeli szülei mint elsőszülöttjüket voltak kénytelenek a "Nílusba dobni", azaz Aton papságának nevelésére bízni. És semmivel sem állt távolabb tőle a foinik Ribaddi, Biblosz királyának, Ribaddinak fia, mint a másik négy. Valóban olyanok voltak, mint a testvérek. Anyjuk földi nő, atyjuk igazában Isten volt, mint a királyoké. Pinehasz magas, karcsú, finom csontú, csapott homlokú, hosszú fejű, fekete szemű férfi, szeretett énekelni, gyönyörűen hárfázott. Hofni viszont egyiptomi származása ellenére alacsony volt, erősen sárgás bőrű, hallgatag, ritkán mosolygó, minden figyelmét a matematika felé fordította. Hor fürge, ügyes, fiatal legény, arccsontja széles, paraszti eredetre vallott. Villámgyorsan, de nyugodtan vívott, biztosan lőtt célba, eldobott szekercéje hajszálra talált, lelkes tanulmányainak legfőbb tárgya a haditudomány volt. Gyakran vitatkozott Mószéval, mindent tudott nemcsak Egyiptom, hanem az ázsiai országok haderejéről, stratégiájáról, taktikájáról is. Szakkai zömök, álmosnak látszó, szakállas fiatalember, szelíd, mint a bárány, naponta többször imádkozott a szokásos imádságokon kívül is, szép, tiszta kendőt terített ilyenkor a vállára, hajlongva térdelt, arcra borult, a világgal semmit sem törődött. A fiatal Ribaddi sovány, de nem magas, igen heves ifjú volt, szaporán beszélt, egyiptomi mondataiba fenchiú szavakat kevert, mindig nevetett, csúfolódott, vitázott. Fő tudománya az asztrológia volt. Minden idejét számításokkal, képletek magyarázatával töltötte, gyakran fölkereste Pet-Uszirét, a király főasztrológusát, ősi följegyzéseket bújt vele. Dicsekedve mutatott egy elefántcsontból faragott szeksztánst, amit Pet-Uszirétől kapott kitüntetésül. De akárhogy elmerült számításaiban, mindig dúdolt. Istenek harcairól, szerelmeiről, haláláról, föltámadásáról.

Rossz jel, ha valakinek nincsenek barátai. Mósze barátairól eleddig nem szóltam, sok egyéb mondanivalóm volt. Bátyjáról, Aharonról tudsz, fiam, hallottad, hogy ezt a csendes, nehézkes, révedezésre hajlamos fiút már gyermekkorában elnyomta Mósze heves, olykor erőszakos természete, megbénította éles, gyors gondolkodása, engedelmességre szorította vakmerő céltudatossága. De forró szeretet fűzte őket egymáshoz s nem túlzok, ha azt mondom, hogy habozás nélkül életüket adták volna egymásért. A gyermekkor vidám éveiben rengeteg héber fiúval-lánnyal került barátságba Mósze, tudjuk, csapatot szervezett, ő volt a vezér, Aharon az alvezér. Kis katonái, akiket érdemük s képességeik szerint jutalmazott rangokkal, olykor lázadozva bár, de buzgón kitartottak mellette. Valahányszor Mósze hazatért látogatóba, odaszállingóztak, körülülték, csodálták és szerették. Mósze még akkor is a régi gyermeki módon bánt velük, mikor hercegként élt, gyaloghintón utazott, szolgák, katonák kísérték. Megölelte, megcsókolta őket, nem tűrte, hogy mást lássanak benne, mint a régi Mószét. Ellenben a Palotában nem talált barátra. A lézengő, vadászó, nőket hajhászó, örökké szerelmi ügyeiket tárgyaló, evő-ivó, pompás ruhákban feszítő idegen hercegek alattomosan kiszorították volna maguk közül Mószét, ha magától vissza nem vonul társaságukból. Az egyiptomi előkelő családok sarjaival sem volt alkalma barátságot kötni. Jöttek és mentek, voltak és eltűntek, egy ideig ragyogtak a Fehér Ház fényében, tanultak valamit, azután igyekeztek jó pozícióba helyezkedni, beléptek a hadseregbe, élére álltak vállalataiknak, gazdaságukba tértek vissza, s Mósze csak elvétve találkozott velük valami ünnepségen. Udvarias, kedves érintkezésük sohasem mélyült barátsággá. Mósze meglehetősen magányos ifjú volt, de zokszó s kár nélkül tűrte magányosságát, nem vált emberkerülővé, mogorvává, noha sokkal nagyobb tanultsága, mélyebb tudása gyakran türelmetlenné, sőt gőgössé tette. Ezeket a föl-fölbukkanó hibákat azonban esti elmélkedései során könyörtelenül ítélte meg, s minden erővel igyekezett kiirtani magából.

Itt, Aton templomának csendes, eldugott épületében könnyen összeforrott társaival, úgy érezte, valamennyien testvérek, összetartoznak, mint egy fészek madarai. Csendes, vidám hangulat uralkodott köztük, vitáik elképzelhetetlen gyönyörrel árasztották el szívüket, mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy késő vénségükig együtt fognak tevékenykedni az emberek üdvéért, Istennek tetsző szorgalommal, örömmel.

Mósze sokkal-sokkal jobban érezte magát itt, az egyszerű vén házban, mint akár Men-nofer, akár Théba Palotájában. A szűkös kenyér, az egy-két marék datolya, füge, a korsó víz jobban ízlett neki, mint a mártásokban illatozó fácán, az aranysárga zsírban úszó sült liba, a halak minden fajtája, a vadak sokféle zamata, a drága bor. Egyszerű életmódjuk olyannyira kedvére volt, mint Amram házának szerény rendje. Ha este gyékénnyel takart szalmazsákján lepihent, olyan édesen merült álomba, mint odahaza a kis héber viskóban. Itt ugyan nem gyújtottak este hét lámpát, nem áldották meg s osztották szét a kenyeret, a bort, de közös vacsoráikon fölváltva imádkozott közülük egy-egy, s a kevéske egyszerű ételt olyan boldogan költötték el, mint valaha abban a héber házikóban.

Együtt mentek Aton templomának ősrégi, föld alatti termébe, ahol a bolygók kövei, amelyek az Égből hullottak, s azonmód álltak itt körben, ahogy találták őket, komoran feküdtek a vásott kőpadlón. Mindegyiken egy-egy régi jel volt, ami a titkait adta tudtul. Itt állták körül a halk szavú, magas, sovány Pet-Uszirét, a csillagászt, mikor az Ég titkait magyarázta, haladtak kőtől kőhöz lábujjhegyen, nehogy fölverjék a síri csendet. Valóban, mint egy raj testvérmadár tárták ki lelkük szárnyát, hogy a mélységbe szálljanak, a magasságba repüljenek. Mind egyet gondoltak, egyet éreztek, egyre vágytak, egyet akartak.

Lelkesedésük egyforma volt, mikor Pet-Usziré bevezette őket az avatatlanok előtt soha meg nem nyíló óriási terembe, ahol a bolygók gömbjei hosszú, láthatatlan karokon forogtak a Napot ábrázoló nagy fehér üveggömb körül, aranyos volt az egyik, bíborvörös a másik, bíborkék a harmadik, ezüst a negyedik, zöld az ötödik, fekete a hatodik, narancsszínű a hetedik... de íme, a Föld is ott forgott és keringett közöttük, világoskék gömb, kisebb a gyűrűs Szaturnusznál, az óriás Jupiternél - persze ők nem így nevezték őket! -, csaknem jelentéktelen labda, mégis közepe a világegyetemnek, mert rajta él az Ember, aki a Teremtés valamennyi szféráját magában hordozza. A kis csoport mindegyik tagjának szíve ugyanúgy dobogott, szeme ugyanúgy tágult kerekre, ugyanúgy sóhajtottak valamennyien, s emelkedett bátor lelkük az Ég csodái közé. Némán álltak, figyelték a forgó-futó színes testeket, a csillagász halk szavait, hallgatták az egyenletes duruzsolást, amit rejtett gép okozott a vastag fal mögött. Folyton áramló víz mozgatta az egész látványt éjjel-nappal olyan pontosan, hogy akármikor meg lehetett tudni a csillagok állását az arányok átszámításának ismeretében. A kör alakú terem koromfekete falán világító festékkel ábrázolták a csillagképeket: a Kozmikus Embert, a Halakat, a Kost s így tovább. Fölemelő, elbűvölő volt ez a tág, kör alakú terem, a fekete falon foszforeszkáló csillagképek, a mennyezeten zümmögve forgó-keringő színes gömbök csillogó járása - mindegyik égitestben lámpa égett -, ez a kicsinyített, mégis hatalmas Kozmosz. Csendben álltak, figyeltek, Pet-Usziré pedig a helyhez illő suttogó hangon beszélt:

- Fiaim, amit eddig értelmetekkel tudtatok és megértettetek, itt láthatjátok most szemetekkel is. Íme a világnak az a részecskéje, amelyben élünk. Gondoljátok hozzá még a Láthatatlan Főpapot is, akit nem lehet ábrázolni, s a fekete csillagokat, amiket mai szemünk már nem láthat, mert mélyen belesüllyedtünk a létnek olyan alsó szférájába, amelyben durva érzékeink nélkül nem igazodhatnánk el, de a magasabbakhoz illő érzékeket már elvesztettük. Ti azonban megtanultátok, hogy belső érzékeiteket hogyan fejlesszétek, s hogyan emelkedjetek ismét a magas, elvesztett szférákba. Rövidesen elérkezik az a pillanat is, amikor valósággal látni fogjátok a Láthatatlant. Vigyázzatok, hogy el ne veszítsétek, amit látni fogtok a Halál Kapuján túl, tapasztalataitokat hiány nélkül, a maguk teljességében hozzátok vissza az életbe. De erről Meryre őszentsége tájékoztat benneteket. Én csupán arra akarlak figyelmeztetni, fiaim, hogy amit itt láttok, a valóságnak egyik oldala. Közönséges ember ezt sohasem láthatja. Éppen ezért nem hirdethetitek meggondolatlanul, ami a ti számotokra olyan természetes, hogy az égitestek gömbölyűek, hogy így forognak és keringenek, ahogy látjátok, mert a vak tömeg ragaszkodik érzékcsalódásaihoz, s bár hiszi, hogy a csillagok istenek és istennők, azt már nem hiszi, hogy alakjuk ilyen, amilyennek látjátok, s hogy így mozognak. Vigyázzatok, végtelen kárt okoztok magatoknak is, az embereknek is, ha erről beszéltek. Meg fognak ölni benneteket, fejjel lefelé akasztanak a várfalakra, máglyákra visznek, hogy lelketek is megsemmisüljön, kövekkel vernek agyon, hogy árnyéklelketek vissza ne járjon. Most a Sötétség Korát éljük, fiaim, mint tudjátok. Mindaddig, amíg a világ s benne az ember ismét visszafelé nem térül a Fény felé, képtelen megérteni azt, ami durva érzékeivel nem igazolható. Mint mondtam, ez a kép a valóságnak csupán egyik oldala. Földi életünk színhelye. De sohase feledjétek, hogy az embert nem zárhatjuk a világegyetemnek csupán ebbe a kicsiny sarkába, fiaim, mint rabot a tömlöcébe, mert az ember az egész világegyetem lakója, mindenütt ott van, mondhatnám, a világ az ember burka. Élete véges, de léte végtelen. A világegyetem alkotója egy, a világ egy, az ember egy, de nem külön-külön, hanem együtt: egy.

Ilyenformán oktatta a kis csoportot a csillagász. Mindent megértettek, szemükkel látták a világ egyik csücskét. Milyen világos volt most számukra az is, hogy amit itt látnak, csupa merő jelkép, láthatatlan, isteni teremtő erő működésének, felsőbb rendű értelmének jelképe, s hogy talán nem is olyan nehéz e jelképeket alkalmas módon más jelképekre lefordítani, mint ahogy a régi eredetű írásjeleket, a kört, a háromszöget, a keresztet, az ötszöget s így tovább, le lehet fordítani ugyancsak égi eredetű képekre vagy hangokat jelző folyamatos jelekre. Így, aki az égi jelek kulcsát ismeri, mindent leolvashat róluk, ami a Földön volt, van és lesz, azt is, amit az emberi lélek, ez a végtelen égboltozat, magában rejt. Ugyanígy a matematika, a geometria is égi viszonylatok alkalmazása és jelképrendszere, amit Thot ugyanúgy az Égből kapott, mint az írást.

A vén Meryre bevezette őket az Istenek Csarnokába. Ez a sohasem látott nagyságú terem, amelynek mennyezetét körben elhelyezett vaskos, egy darabból faragott kőoszlopok tartották, falai pedig a legkisebb csücsökig borítva voltak ragyogón festett ábrázolásokkal, a király s a kormányzók ünnepélyes tanácskozásainak színhelye volt. A mennyezeten csodába illő módon sorakoztak az égi csillagképek, csupa félelmetes alak, csupa másvilági szörnyeteg. És csupa szín. De nem is a falak meg a mennyezet pompája volt annyira lenyűgöző, mint a széles körben elhelyezett, sötét dioritból faragott istenképek, a negyvenkét főisten félelmetes alakjai. Itt meredt maga elé rejtelmes gőggel Mot, a keselyűfejű istennő, amott állt, hegyes sakálorrát, figyelő sakálfülét fölmeresztve Anubisz, ott meg karcsún, fátyollal fedett arccal Eszit... Emitt a bájos fiú, Hor lépett elő könnyedén, ujját ajkára téve, rejtelmesen mosolyogva, örök ifjúságában, álszakállasan, bájosan. És a többi isten, istennő egymás mellett, bikafejű és tehénfejű, oroszlánfejű és krokodilfejű, macskafejű és keselyű... meg emberfejű is. Egyik aranykorongot tartott szarvai között, másik keresztet a kezében... mindenféle jelvényeket, jogarokat, virágokat... Mind a negyvenkettő, aki a Birodalom negyvenkét kerületéből érkezett ide, itt gyülekezett, a nagy Tanácsban, hogy segítse a királyt meg a kerületek kiskirályait fontos döntéseikben. Magas kőemelvényen állt a királyi trónus, fekete erezett dioritból, minden része szent mértékekre készült, minden formája szent ábrázolása titkoknak. Körülötte, minden istenalak előtt, egy-egy alacsonyabb kőszék, annak az alkirálynak a helye, akinek kerületében az isten, istennő temploma áll. Ezek a székek is a hozzájuk tartozó isten szent mértékei szerint készültek. Továbbá itt álltak azok a nagy kövek is, amelyekre a legfontosabb alaptörvényeket vésték.

A templomi épületeknek ez a része igen-igen régi volt, abból az időből való, amikor először egyesítették az Alsó- meg a Felső-Birodalmat, s valamennyi istent összegyűjtötték Usziré vezetése alatt a közös tanácsterembe.

Itt megértették a tanítványok, hogy amiként egy isten főhatósága alá sorolták a valamikor egymástól elkülönülten élő tartományok isteneit, ugyanígy akarják végül egyesíteni a világ valamennyi országát és istenét egy még főbb isten, Aton uralma alatt. Már tudták, hány évezred múlt el türelmes, titkos munkában addig, amíg a sok külön istent és istennőt sikerült összebékíteni ebben a teremben, de most a munka meggyorsult, itt álltak már az új korszak küszöbén, amikor a nagy terv megvalósul, s a világ minden istene Aton uralma alá sereglik, hogy aztán puszta formává, emlékké váljék. Ilyen céltudatos, lassú, türelmes, lankadatlan, titkos munkával kell a szétszóródott, egymással szembekerült emberi csoportokat, az egész, széthullott istenvilágot újra egyesíteni.

- Hallottátok és megértettétek - magyarázta a visszhangtól kongó teremben a vén Meryre körülötte csoportosuló figyelmes tanítványainak -, hogy az Égen látható ködvilágok egyre távolodnak egymástól, a világ tágul, ahogy az emberi tudat tágul. Olyan ez, ó, tanítványaim, mint egy irtóztató robbanás. Valamikor, amikor sem idő, sem tér nem volt még, csak az az állapot, amit az Aranytojás képében képzeltünk el, amikor tehát Minden Semmi volt, a Semmi pedig Minden, megindult egy robbanás, ó, tanítványaim. És ami addig egy volt, részekre kezdett szakadni. Végtelen serege a részecskéknek, mint megannyi szikra, pattant ki, s megvalósította a teret. Indult végeláthatatlan messziségbe, s megvalósította az időt. Mióta tart a robbanás és meddig? A számokat tudjátok. Ilyen szikrák az emberi fajok és fajták is, ilyen szikrák az egyes emberek, ó, tanítványaim. Mire kell törekednünk? Arra, hogy a robbanás megszűnjék, a szikrák száguldása megálljon, s minden, ember és világ együtt visszafelé húzódjék az örök Egybe. Ezen a munkán kell fáradoznotok, ó, tanítványaim. Nézzétek - s ujjával körülmutatott a mozdulatlan, sötét dioritszobrokra -, ezek az istenek és istennők, akik valamikor a maguk világában uralkodtak, vetélkedtek, birokra keltek a teljes uralomért egymás rovására, íme, szégyenletesen megcsúfolták az istenség eszméjének igazi tartalmát. Hoj, tanítványaim, mennyi időre, munkára, türelemre, mennyi áldozatra volt szükség, amíg elérkezett a pillanat, hogy a Birodalom valamennyi istene, istennője összegyűljön ezen a helyen! És mennyi, amíg Usziré minden isten fölé emelkedett! De még ma is szívósan ragaszkodik uralmához Ámun, ez a kegyetlen, önző, véres, zavaros isten... nem is ő már, hiszen ki hisz benne igazán? Hanem egyháza, mert neki köszönheti zsarnoki hatalmát. Nos, kedves tanítványaim, mi már magunk között kimondhatjuk, hogy a töredékistenek, a részistennők, e szétpattant kis szikrák sorra kialszanak. Nincs messze a nap, mikor idekerül Baál Hadad, Baál Mot, Baál Aleyan, Baál Já, Baál Molok, Astarót, Attisz, Istár, Dumuzi meg a többi-többi mind, egyelőre, hogy békés tanácsban segítsenek igazgatni az emberiséget. Majd megüresednek, tiszteletre méltó "emlékekké" válnak, mérföldkövekké, amelyek jelzik az ember útját visszafelé, az Egyhez. Ó, tanítványaim, mennyit vesztett már ez a negyvenkét isten is régi uralmából! Ámde olyanok is vannak, akik megőrizték eredeti értelmüket, mint például Eszit. - A fátyolos arcú istennő szobrához lépett, tenyerével letörölgette a finom port, s hangosan olvasta a rejtett jeleket tanítványai előtt: - Az Isten Anyja vagy te, úrnő, az Ég királynője. Ugye, ugye? Íme, az Ősnap, aki a Holdat szülte, férjét, fiát és szeretőjét, együtt a Hajnalcsillagot nemzették, majd az Ég minden csillagát mérhetetlen szerelmi kiáradásban. Tisztelet hát neki, tanítványaim, mert ő a Nap, ő Aton, ha a neve nem is az. De helytelenítjük, hogy szobrát tizenkét pap cipeli roskadozva, mintha összeroppanna az isteni súly alatt, bárha a szobor csupán arasznyi olykor. A kép már üres, ó, tanítványaim, a név is üressé válik lassanként, de Aton dicsősége egyre nő, világossága egyre terjed.

- Szabad-e szólnom, isteni ember? - kérdezte ez alkalommal Mósze a főpaptól.

- Szólj, tanítványom - intett Meryre kegyesen.

- Isteni királyunk, Eknaton számtalanszor említette előttem s mások előtt is a Napot mint atyját, tehát mint férfiút. Nem tévedés ez?

- Tévedés, ó, tanítványom, s ti is megjegyezhetitek magatoknak a király tévedését - bólintott a főpap. - Fiam, Meryre, az uészeti Aton-templom főpapja, nemegyszer figyelmeztette a királyt tévedésére. Miután a Nap szült mindent, nem lehet férfiúi erő, hanem csak női. Ezt bizonyítják a nyelvek is, mármint azok a nyelvek, amelyek még tisztán őrzik az ősi tudást. De őistensége, a király nem akar tanításokat hallani, azt mondja, hozzá minden emberi tanítás nélkül közvetlenül szól atyja, a Nap, valahányszor szent betegsége megszállja. Hoj, tanítványaim, pedig semmi sem olyan fontos, mint Isten lényének igazi ismerete! Szörnyű csapások származnak abból, ha valaki Isten lényének ismerete nélkül vállalkozik az emberek vezetésére! Mi, akiken a felelősség nyugszik, nem is titkoljuk egymás előtt a fenyegető veszedelmet, azonban támogatnunk kell a király törekvéseit, mert jók. Hanem résen vagyunk, tanítványaim, legyetek résen ti is. Legyetek éjjel-nappal éberek. A király el fogja vezetni az embereket egy határkőig, ahol tovább nem mehet, ha pedig menni akarna, mi gondosan megakadályozzuk ebben. Ha valóban ismerné Aton lényét, nem mondaná, hogy "Istennel az Istenért". Ez szépen hangzik ugyan, de merő zavarosság. Mert íme, aki Istennel munkálkodik, annak már nem kell Istenért fáradoznia, hiszen célját elérte. Na de hagyján. Mi azt valljuk, hogy Istenért a nép által, ebben benne van minden.

Egy álló évig tanultak, elmélkedtek így a tanítványok. Most már nem tartottak titokban előttük semmit, minden szféra minden kulcsát a kezükbe adták. Bátran tehették, hiszen válogatott fiatal férfiak voltak, végighaladtak eddig hat, fokról fokra nehezebb próbán, fogadalmakat tettek, esküdtek, életüket adták zálogul a titkok megőrzéséért. Egyikük sem leledzett a százhatvanhárom testi hiba egyikében sem, lelkük is tiszta volt, szüzességük tökéletes, igazságérzetük szilárd, alázatuk teljes, felelősségük nagy, bátorságuk rettenthetetlen. A világ csalóka szépségei, csalóka félelmei nem tudták megtéveszteni őket, egyéni hatalomra nem vágytak, anyagi javakra nem törekedtek. Méltók voltak hát a legvégsőbb igazságok ismeretére is. Haj, sokan indultak a Birodalomban a legmagasabb csúcsok felé, de némelyek már az alsó régiókban elmaradtak, lett belőlük munkafelügyelő, számtartó, pallér, ácsmester, hajós vagy valami egyéb alacsony rangú vezetőember. Mások a következő fokozatok egyikén-másikán rekedtek meg, ők magasabb pozícióba kerültek. Sokan alsóbb rendű papok lettek valamelyik kisebb templomban. Ismét mások már-már a cél előtt buktak meg, legtöbbjüket nő ejtette csapdájába, nem tudtak megbirkózni kínzó vágyaikkal. De némelyek maguk hátráltak meg a növekvő nehézségek előtt. Voltak, akik megrémültek a végső próba rettenetességétől, mert hallották, hogy meg kell halniok, újra vissza kell térniök az életbe, s bizony megtörténhetik, hogy örökre holtan vesznek a borzalmak színhelyén, ha öntudatuk nem eléggé erős. Így maradtak mindössze hatan. Közülük öt itt végezte tanulmányait Anuban, csak Mószét oktatták királyi anyja által meghívott mesterek a saját otthonában. Most azonban neki is el kellett szakadnia anyjától, ott kellett hagynia a Fehér Ház pompáját s kényelmét, a legegyszerűbb szegénységet kellett vállalnia társaival együtt - s amint tudjuk, könnyen vállalta, hála Amram házának, a kis héber viskónak, boldog gyermekkorának. Hála az anyatejnek, amit Jozabét emlőjéből szívott.

Így tanulta meg Mósze az egyiptomiak minden tudományát Onban, azaz Anuban, mint írásaink mondják.

Most már csak az utolsó próba volt hátra, az utolsó beavatás, a legszörnyűbb, a legfélelmesebb, a Halál Kapuján való belépés.

Ne áltasd magad, fiam és tanítványom, tudatlan, érzelmes leírások által, amelyek valami gyöngéd költői jelképek sorozatát vélik beavatásnak. Nem szabad holmi angol magániskola tanári karára gondolnod, amely a kérdésben megadja a feleletet úri tanítványának, diadalmasan kérkedik a csemete elképesztő tudásával, s ragyogó bizonyítványt állít ki neki, a képviselő papa, a jótékonysági elnök-mama iskolatámogató buzgalmára spekulálva. Azt se hidd, fiam, hogy nők valaha is részesülhettek igazi beavatásban. Ezt csak érzelgős nőírók képzelik, akiknek szépelgő lelkében tudatlanság sűrű sötétje honol. A nő másféle szervezete, másféle lelki alkata mindig alkalmatlan volt és marad a megpróbáltatások elviselésére, amiken a beavatottnak át kell esnie. Már a havonként bekövetkező tisztulás is lehetetlenné teszi beavatásukat. Hát még szerelmi életük sok egyéb zűrzavara, a foganás, a szülés, a szoptatás feladatai, az ezerféle baj, betegség, aminek egyetlen nő sincs híjával. Az érzelmi élet különösségei, a sokféle finom mellékút, amin ez az élet kanyarog, s amit ellenőrizni majdnem lehetetlen. Igen, abban a beavatássorozatban, amin az életút buktatói, állomásai, megpróbáltatásai minden embert végighajszolnak, részesül a nő is, több-kevesebb tanulsággal. A nő is születik, ez már beavatás a lét egyik szférájából egy másik szférájába. Beavatás az első szerelmi ölelés, mert ismét más szférát nyit meg. Megint másféle beavatás a szülés, az anyaság új szférája. És végezetül, kihagyva most más efféle mozzanatokat, beavatás a halál, egy olyan merőben új szféra megnyílása, ahol a tér-idő világ dimenziói tökéletesen hiányoznak. A tudatos, rendszeres beavatás azonban más. A jelölt néhány évbe, hónapba, majd órába sűrítve szándékosan, teljes tudattal végigjárja nemcsak az emberi élet valamennyi állomását, hanem az egész emberi fajét is a maga teljességében, időtlen örökkévalóságában. Ahogy a méhben fejlődő magzat végighalad az egész törzsfejlődés minden szakaszán, évmilliókat sűrít kilenc hónapba, hogy végül a faj jelenébe lépjen, jövőjére pedig csupán a be nem forrt koponyavarratok utalnak, ugyanúgy, a jelölt végighalad az emberi faj egész létén, nem csupán az életén. Ezt a próbát kiállni, ezt az elképzelhetetlen sűrítést elviselni csak a hibátlan férfiak egynéhánya képes.

Hogy a végső beavatás mily borzalmas, mennyire nem fogható hozzá sem az ismert misztériumvallások enyhe formája, sem a keresztyénség puszta formasággá süllyedt keresztelése, szerzetesi, papi fölkenése, azt ma is példázzák a természeti népek beavatási szertartásai. Véresnél véresebb, kínosnál kínosabb, szörnyűnél szörnyűbb próbákon kell átesnie a férfiasság sorába lépő ifjúnak jajszó nélkül, gyakran eszméletlenül, halálos sebekben vergődve, vérében úszva. Mellének bőrét fölhasítják, szíjat fűznek bele, körben futtatják, amíg a kíntól, vérveszteségtől össze nem esik. Meghasogatják hátán a bőrt, vérével kenik be. Fölmetszik nemiszervét, kitördelik a fogát, orrába pálcikát szúrnak. Mindez sivár emléke egy valaha volt hatalmas beavatási szertartásnak, züllött, üres forma, meddő próba... de aki átesik rajta, méltó népének felelős vezetésére, mert az élet feladatai előtt nem hátrál meg. Mondjanak a körülmetélés szokásáról is a tudósok akármit, fiam, kereshetik higiénikus okait, magyarázhatják jelképes kasztrálásnak, amit az atyák saját féltett hatalmuknak érdekében hajtanak végre fiaikon, én azt mondom, ez is maradványa egy beavatási módnak. Hajdanában bizonyára csak valami hosszadalmas ceremóniának része volt, s nem is gyermekeken, hanem férfikorban levő ifjakon hajtották végre, valami jele a szövetségnek, amit az ifjú az atyákkal s az Istennel kötött. Csak annál súlyosabb volt a bűn, amit Jákób fiai a szikhemi királyon és népén elkövettek, mikor a körülmetélés szertartása után megtámadták és leöldösték.

Némely népnél, például a trákoknál szokásban volt a királyt keresztre feszíteni, kicsúfolni, leköpdösni, majd a keresztről levéve életre téríteni, s ekkor megkoronázni. Csak ez a módszer nyújtott némi biztosítékot, hogy az uralkodó nem fog megfeledkezni sem istenvoltának magasztosságáról, sem embervoltának nyomorúságáról, s a hatalmat, amit a kezébe adnak, embertársai s Isten céljai érdekében fogja használni, nem saját, személyes dicsőségére, hatalmára. Igen sajnálatos, hogy őseink e hasznos szokásai kimentek a divatból.

De ne merüljünk el túlságosan a kérdésben, fiam, elégedjünk meg puszta utalásokkal. Óriási terület ez, felöleli a világ minden népének, a történelem minden korának változatos beavatási szokásait. Hát még milyen szövevényes a szertartások szimbolikája!

Az egyiptomiaknál is sok és sokféle beavatás volt. Az istenek, istennők mindegyikének más és más. Mert az istenek valaha egy-egy kicsiny közösségé voltak, noha egyetemes érvénnyel, s e közösségek, amennyire a nyomok mutatják, a csiszolt kőkorszakban alakították ki kultuszukat. A kultuszok megmaradtak a kialakult Birodalom tartományaiban is. Az Eszit - ma elterjedt görög nevén Izisz - istennő titkaiba való beavatás például nagyjából úgy történt, hogy a jelöltet előbb egy nyitott, majd egy zárt ajtón bocsátották be az avatás helyére. Itt aztán három próbán kellett átesnie, akár népmeséink hőseinek: tűzpróbán, vízpróbán, levegőpróbán. E próbák alatt természetesen révült állapotban volt. Ezután szemtől szembe megjelent előtte Eszit istennő, fátyol nélkül, arcát a beavatott látta. De látta a világot igazgató szellemeket is, nemkülönben az éjféli Napot, miután mindez az Alvilágban történt. A jelenségek a "csillagok nyelvén" szóltak hozzá, s amit mondtak, nem volt szabad elfelejtenie. Állapota hasonló volt a mitikus kor embereinek közönséges állapotához, tehát tudatos révület, s ahogy azok látták belső érzékeikkel a kozmikus eseményeket, úgy látta ő is. A mindennapi életbe visszatérve a beavatott most már ugyancsak a "csillagok nyelvén" adta tovább tudását a népnek, tehát képekben, szimbolikusan, rejtetten. A valóságot a nép nem bírta volna elviselni.

Ebből az egy példából is láthatod, fiam és tanítványom, hogy a beavatások egyetlen igazi célja és tartalma az volt, hogy a romlott embert visszahelyezzék az ősi mitikus állapotba, megtapasztaltassák vele ember és Isten közösségét, bebizonyítsák előtte élet és halál viszonylagos voltát. És ezek után visszabocsássák őt a mindennapi életbe, ahol semmit sem szabad igaznak tartania, csupán ember és Isten kapcsolatát, semmit sem komolyan vennie, csak az embert.

A szó szoros értelmében át kellett tehát lépnie a tudat körét, a világegyetem körét, az "át nem léphető kört", amit a hét Nagy Isten, a Fölügyelők csoportja őrzött, s akiknek titkos száma, mint mondtam: 3,1415.

Amit most futólag vázoltam, Mósze meg társai sokkal jobban tudták, mint én. Így tisztában voltak a rájuk váró roppant megpróbáltatással, élettel-halállal leszámoltak, féltek ugyan, de bátran vállaltak mindent. Hogy az esemény miképpen fog lefolyni, természetesen nem tudhatták, mert ez a titkok halálos titka volt. Még abban sem voltak bizonyosak, hogy mindnyájan ugyanazon módon nyerik-e el a beavatást.

Erről még később sem beszéltek. Ki-ki megőrizte a saját titkát.

Mószéval pedig ez történt:

Meryre főpap a kiszolgáló alsóbb rendű pap útján megparancsolta, hogy tartson háromnapi teljes böjtöt, szavakkal ne imádkozzék, hanem meditáljon, szigorúan vizsgálja meg lelkiismeretét, vajon nem terheli-e bűn, azaz hűségesen megtartotta-e fogadalmait, továbbá nem leledzik-e akár a gőg, akár a nagyravágyás, akár a vagyonszerzés, akár a hazugság, a meggondolatlan fecsegés vagy más ilynemű silányság hibájában? Mindezt meg még más egyebet a hallgatag papocska nem sorolta föl, Mósze úgyis tudta.

Teljesen elkülönült tehát kedves társaitól, s kicsiny, homályos szobájában tartózkodva szigorúan böjtölt, még egy korty vizet sem nyelt, noha ételét-italát megkapta. Könyörtelenül vizsgálta önmagát. Elmélkedett, s ha valamely imádság, fohász, himnusz jutott eszébe, kirázta magából. Szavak nélkül imádkozott, egész állapotával, amely hasonlított a félálomhoz. Mósze számára ez nem volt szokatlan, sőt akkoriban még a közönséges emberek számára sem az egész kerek világon. Csakhogy ő tudatában volt állapotának, s hosszú tanulmányai során el is sajátította megszerzésének módját. Világosan szólva: alkalmassá tette magát személyes énjének elvesztésére.

A három nap leteltével ismét megjelent a nesztelen papocska, s elmondta a főpap üzenetét:

- Tisztálkodj meg, öltözz fehérbe, légy mindenre készen.

Mósze fejet hajtott. Nem mondhatjuk, hogy nem szorult össze egy kicsit a szíve, nem sápadt el némileg, s nem remegett meg a súlyos szavak hallatára. Most még visszaléphetett. Megmondhatta a papnak, hogy nincs készen, s akkor újabb várakozási időt engedélyeztek volna neki. Három ízben adhatott ilyen választ, a harmadik esetben végleg kizárták volna az avatásból. Nem büntetésből, nem megalázásból, nem is megvetéssel, hanem teljes megértő tisztelettel, hiszen az eddig megállt kisebb-nagyobb próbák máris a Láthatatlan Világ közelébe emelték. De érezte, hogy mindenre kész, s nem üzent a főpapnak semmit.

Kiment tehát a kert vízmedencéjéhez, a tisztálkodási szabályok szerint megfürdött. Ez nem afféle mindennapi fürdés volt, hanem minden mozzanatának megvolt a maga mély jelentősége. Durva, fehér vászonruhába öltözött, s megint szobácskájába térve, a padlóra ült. Még most sem evett, nem ivott.

Félig révülten ült a kőpadlón, mozdulatlanul, ölébe ejtett kézzel. Semmire sem gondolt. Csak akkor riadt föl, mikor belépett a pap, megérintette vállát, s intett, hogy kövesse. Mósze nem kérdezett semmit. Mint valami alvajáró lépdelt a pap nyomában, keresztül a kerten, át egy kis ajtón, megint végig egy kőkockákkal kirakott, magas fallal kerített udvaron, megint ajtón lépett be... s most sötét, szűk folyosóban találta magát. Érzékei finomak voltak, megfigyelése éber, mint a vadállaté.

Észrevette, hogy a szótlan pap hirtelen eltűnt egy láthatatlan oldalajtón. Követni akarta, de csak puszta fal volt előtte. A keskeny ajtócska olyan pontosan illett e kőfalba, hogy körmével is hiába kaparta, sehol sem talált rést. Mit tegyen? Talán valamilyen ismeretlen okból így vetik vissza, így zárják ki? Forduljon vissza szégyenszemre? De hát miért? Mit vétett? Mit találtak benne? Miféle tévedés vagy igazságtalanság ez? És miért nem mondták meg világosan?

Így töprengett, s már-már vissza akart fordulni, mikor indulatai lecsillapodtak, s úgy döntött, hogy tovább kell mennie.

Folytatta útját. Kezével tapogatózott a hideg falakon, mert alig látott. A folyosót csak az ajtó nyílása világította meg úgy-ahogy, de most az is becsukódott, teljes sötétség szakadt rá. Itt ugyan már elveszhetett volna. Figyelmét megfeszítve hallgatózott, nem hall-e valami neszt. Síri csend volt, süket, hullámzó csend és sötétség. El kellett indulnia. Megértette ugyanis a folyosó, a bezárt ajtók, a sötétség értelmét, s most már nem habozott tovább.

Akár a nyakát szeghette volna valami láthatatlan gödörben, helyéről elmozdult kőkockában. Nekimehetett volna egy éles saroknak. Beverhette volna a fejét holmi láthatatlan szemöldök-gerendába. Le is üthették volna. Mindez megfordult a fejében, de nem tágított. Lassú, egyenletes, óvatos lépésekkel ment tovább. Jobbra fordult, balra fordult, egyenest haladt, mikor hogy kényszerítették a falak. Ujjai könnyedén érintgették a köveket. Mélyen, nyugodtan lélegzett. Hiszen ez sem tart örökké. A folyosónak eleje volt, végének is kell tehát lennie.

Csakugyan, vége volt. Keze körben tapogatódzott, de nem talált kiutat. Most hát gondosan megvizsgálta a falat, türelmesen végigtapogatta, el is képzelte, mi lehet ott. Az volt, amit keresett. Egy kis ajtó széles kőkerete, csupasz, egyszerű deszkalapja. Kilincs, zár után kutatott. Nem talált semmit. Nyomta az ajtót, előbb csak a kezével, majd a térdével, vállával, végül minden erejét pattanásig feszítve dőlt neki... Lehetetlen, hogy akár a sarkaiból is ki ne tudná vetni. Ha ajtó, nyílnia kell. Nyílnia vagy szakadnia. Most már nem fordulhat vissza, bezárult mögötte a folyosó, ha megnyitnák is, hogyan lépjen ki rajta. Milyen arccal, milyen szégyennel?

Homlokáról sós verejték csorgott a szájába, izmai ropogtak, tüdeje zihált. Újra meg újra nekirugaszkodott a láthatatlan ajtónak. Majd kimerülten leült, a falnak vetette hátát, pihent, gondolkozott. Ne tudná a főpap, hogy ő itt van? Tévedett a vezetője? Valami zavar támadt, elfelejtették kinyitni az ajtót? Aminek zárát csak ők ismerik? Elromlott a zár?

Fény villant agyában. Fölkelt, szabályosan dörömbölni kezdett. Öklével hármat ütött, várt. Ötöt ütött, figyelt. A vastag fa tompa dörömbölése úgy verődött vissza a zegzugos falakon, mintha nem egy, hanem tíz Mósze dörömbölt volna. S ahogy elült a zaj, megint mély, síri csend borult Mószéra.

De lám, milyen meglepetés! Mikor ismét dörömbölni akart, az ajtó csikorogva, lassan kitárult. Kicsiny, silány szobába lehetett látni, nem volt benne más, csupán egy fából tákolt heverő, egy asztal meg egy szék. Az asztalon agyaglámpa fénye reszketett, s egy nagy serleget világított meg. Csakhogy egyebet is látott a szobában: fiatal nőt, amint éppen a székhez lépett, leült, és kíváncsian tekintett a belépőre. Bizonyosan ő nyitott ajtót. Nem volt szép, hosszú fejű, sárgás bőrű, vézna egyiptomi nő, tetőtől talpig mezítelen. Pirosra festett nagy szája nem mosolygott, de nem is volt elutasító vagy zárkózott. Ékszerek díszítették, fülén, nyakán, csuklóján, bokáján arany, mindenféle drágakő ragyogott. Szeme hosszú volt és fekete, festéssel is meghosszabbította. Első pillantásra látszott, hogy papnő, talán táncos, talán zenész Aton templomában. S itt lakik a kopár, kicsiny szobában... vagy éppen azért küldték ide, hogy őt útba igazítsa. De akkor miért nem hagyta nyitva az ajtót?

Mósze mélyen lehajolt, mert az alacsony ajtón csak meggörnyedve léphetett be. Az asztalhoz ment. Nézték egymást és hallgattak.

A nő tökéletes közönnyel ült a széken, állát tenyerébe támasztotta, egykedvűen nézte Mószét. Ő pedig teli volt feszültséggel, bizonytalansággal s aggodalommal: tudta, minden, ami történik, a beavatásnak része, de azt nem, hogyan, mit kell tennie. Szilárdan eltökélte azonban, hogy történjék bármi, nem hátrál.

Most észrevett a mezítelen nő nyakékszerén egy jelet, ami elárulta, hogy táncos, mégpedig a halotti táncokat szokta táncolni. Egyike azoknak a hajlékony testű, szinte súlytalan, majomügyességgel mozgó nőknek, akik gondosan redőzött, hosszú ruhában, a fejükön sarkig érő, fonott parókával, melynek vastag varkocsát labdaszerű csomóba kötik, szertartásos mozdulatokkal emelgetik ég felé hosszú lábszárukat, döntik hátra felsőtestüket, nyújtják földig kezüket, suhogtatják, redőzik, lengetik átlátszó fátyolruhájukat a fuvolák és kézidobok vontatott, síró zenéjére. A nő ezekre a torkot szorongató halotti ünnepekre emlékeztette Mószét.

- Bizonyosan azért vagy itt, hogy útba igazíts engem - mondta nyugodtan. - Mondd meg hát, kérlek, merre menjek innét?

- Nem tudom, merre akarsz menni - felelt a nő kissé nyávogó, vékony hangon. - Csak annyit tudok, hogy dörömböltél, s beeresztettelek.

- Egy pap vezetett, de a sötét folyosóban eltűnt. A főpaphoz kell mennem - magyarázta Mósze. - Hová nyílik innen az ajtó?

- Az az ajtó ott egy kertre nyílik - intett maga mögé fejével a táncosnő. - Ezen az ajtón meg, amin beléptél, nem láttam még belépni senkit. Nem tudom, ki vagy, honnan jössz, mit akarsz. De aki a szobámba jön, választania kell. Mit választasz? Engem - s vékony, vörös körmű ujjával a mellére mutatott - vagy ezt a serleg bort?

- Nem sértő szándékkal mondom, mert szép vagy és kedves - felelte Mósze udvariasan -, azt is tudom, amilyen közönyösnek mutatod magad, annyira gyönyörűséges az ölelésed, én azonban fogadalmat tettem, hogy nem érintek nőt. Bocsáss meg tehát, ha a bort választom.

- Legyen, ahogy akarod - vont vállat a nő. Fölállt, megfogta a serleget, Mószénak nyújtotta. - Idd ki fenékig.

Olyan volt a mozdulata, testtartása, az arckifejezése, a tekintete, mint azoké a nőké, akik a halálraítéltnek nyújtják az utolsó poharat. Mószét megborzasztotta ez a különös egyezés, de azért ajkához emelte a bort, s lassú, egyforma kortyokkal kiitta. Erős vörösbor volt, valami kesernyés mellékízt, ismeretlen illatot is érzett benne. A hűvös folyadék mintha egész testében szétömlött volna, jóleső bizsergést okozott, feje azonnal elkábult. Már megbánta, amit tett. Bizonyára vissza kellett volna utasítania a bort is, csakhogy nem éppen ezzel követett volna-e el hibát?

Miután napok óta nem evett, nem ivott, az erős ital annyira megszédítette, mintha fejbe verték volna.

- Akkor hát menj utadra - figyelmeztette a nő, könnyedén megfogta Mósze könyökét, s az ajtó felé vezette. - Magad választottad ezt az utat.

Kinyitotta az ajtót, lábujjhegyre ágaskodott, könnyedén megcsókolta Mósze homlokát.

Mósze kilépett a kertbe. Már erősen alkonyodott. Néhány öreg szikomorfa állt a kis kertben mozdulatlanul a szélcsendben. Mósze körülnézett. De csak egy magas kőfalat látott, rajta egyetlen kis ajtót. Nem tehetett hát mást, arrafelé tartott, lépései könnyűek voltak, de eléggé bizonytalanok. Tétován lépegetett a homokon, nem tudta, hová jut, mi vár rá. Az ajtó előtt töprengve megállt. Igazán különös! Hát ajtóról ajtóra kell haladnia, anélkül, hogy végre eljuthatna a beavatás színhelyére? Hány ajtó lesz még és hány folyosó? Mert hogy megint folyosó következik, abban bizonyos volt. De hátha ez már maga a beavatás színhelye? Hátha ezek az ajtók, folyosók nem egyebek, mint a beavatás formái? Hogy ez a nő bort itatott vele, bizonyára hozzátartozik a dologhoz. Csakhogy nem lett volna szabad meginnia... Mert jaj, hátha ő maga választotta a halált? És sohasem kerül vissza a világba? Talán le kellett volna ülnie az ágyra, megpihenni egy kicsit, összeszedni gondolatait... aztán a nőt, az életet választania, mert bizonyosan ennek is megvolt a maga súlyos jelentősége!

Most már azonban nem fordulhatott vissza, a nő talán nincs is már ott, eltűnt, mint a pap. Hogyan találjon ki akkor innét?

Mélyet sóhajtott, Isten kezébe ajánlotta magát, nem bánja, ha megölik is, mert a bort választotta az ölelés helyett...

És benyomva az ajtót, belépett rajta.

Szűk, sötét, veremszerű helyiségbe került. A kőfalak nyers hideget árasztottak. A levegőnek penészszaga volt. Lába csupasz földre lépett, ez a különös helyiség nem volt kőlapokkal kirakva. Ugyan mit kereshetett itt?

Visszalépett a szabadba, jól körülnézett. De a magas falon, ami a kertet kerítette, sehol sem látott ajtót azon kívül, amin idejött, meg ami most itt tátongott előtte. Csak nem részeg? Hátha megcsalják érzékei?

Gondosan körüljárta a falat, jól megnézte minden kövét. Nem, nem volt nyílás vagy ajtó sehol. Nos, nincs mit tennie, be kell lépnie mégis az odúba. Talán le fog ülni és vár. Igen, hátha ebben a szűk, nyirkos, rossz illatú helyiségben részesül a végső tudásban? Hátha türelmes várakozás után itt terem a főpap, s fölvilágosítja az egésznek az értelméről?

Ismét belépett hát, nem húzta be az ajtót, hogy legalább lásson a homályban. A sarokba ült, maga alá húzta lábszárát, kezét ölébe nyugtatta, várt. Nehéz, sűrű csend súlyosodott rá, feje kavargott a részegítő italtól, a szigorú böjttől, a szorongató izgalomtól. De mindennek ellenére csodálatosan élesek voltak az érzékei, agyában pattogó, fényes gondolatok cikáztak. Alig ült egy-két percig, észrevette, hogy a helyiség túlsó falánál nyílás tátong a földben. Mósze gondolkodás nélkül fölugrott, odalépett. Csakugyan, szűk nyílás volt, lépcsők vezettek bele.

Tovább! Tovább! - gondolta Mósze. - Inkább tévedjek, mint megálljak, inkább haljak meg egy mély verem fenekén, senkitől sem tudva, mintsem meghátráljak, vagy ölbe tett kézzel üljek!

Lassan lefelé ereszkedett a lépcsőn. Magas, keskeny, nyaktörő lépcső volt, durva kövekből rakták. Jó mélyre ereszkedett, fölötte a szűk nyílás szürkén derengett már csak, mikor tapogató keze mindenütt puszta földet érzett, s lába előtt elfogytak a kőfokok. Mósze vakon, óvatosan haladt tovább a meredeken lejtő, hepehupás, göröngyös úton, fejét lehúzta, vállát mélyen meggörnyesztette, mert alig fért el a gyalázatos lyukban. Úgy érezte, valósággal tudva és akarva botorkál végső vesztébe, de nem tudott meghátrálni. Isten kezében van, lássuk, mi lesz a vége. Valahol ott, a láthatatlan mélységben kell lennie a helynek, ahol mindent megtud.

A levegő egyre fogyott, Mósze feje kavargott a bortól meg attól az ismeretlen fűszertől, amit belekavartak. Lába olyan könnyű volt, hogy erővel kellett visszatartania lépéseit, nehogy valami alattomos gödörben összetörje magát menthetetlenül. Keze szüntelenül tapogatott, de mást, mint nyirkos, durván ásott földet sehol sem érzett. Vakon törtetett előre, mint egy vakondok, amelynek sötét, föld alatti folyosója éppen akkora, amekkora ő maga. És csakugyan, néhány lépés után annyira megszűkült a járat, hogy Mószénak előbb kétrét görnyedve, majd térden csúszva, végül hason mászva kellett előrefurakodnia. Helyzete azonban egyre kétségbeejtőbb volt. Mert végül is olyan szoros lyukba kellett beerőszakolnia magát, hogy megfordulásról többé szó sem lehetett. A levegő is fogytán volt, ziháló tüdeje merő büdösséget szívott minden lélegzetvételnél, csaknem megfulladt. Egész testét kiverte a verejték. Bő ruhája a testére ragadt, karja, lába köré csavarodott. Arca lucsokban ázott. Feje zúgott. Íme, ez a sorsa, ez a gyalázatos vég, mert megitta a halált jelentő bort. Mert a pusztulást választotta. Önként, meggondolatlanul, csupán fogadalmához ragaszkodva, pedig a kérdés az volt: vakon kitartasz-e szüzességi fogadalmad mellett, követed-e a merev szabályokat, vagy van bátorságod fölrúgni őket, ha az élet forog kockán? Nem volt bátorsága! Ragaszkodott a korlátokhoz. Nem törte át őket. Ó, jaj, most már hiába érti, hiába, innen csakugyan nincs visszatérés többé! Itt fullad meg nyomorultan, mint egy patkány...

Nagy nehezen lecibálta magáról ruháját. A ruhát, amit egyetlen könnyed mozdulattal le lehetett dobni, órákig tartó keserves fáradozással tudta csak lehántani magáról. Szakadt, hasadt, foszlott. Egyre türelmetlenebbül tépte-gyűrte magáról, hol hason, hol hanyatt fekve, minden mozdulat után pihenve egy kicsit. Ó, csak már lehántotta volna! Végre azonban sikerült. Mezítelen volt, teste hideg földön feküdt, mindenfelől hidegen szorongatta a nehéz föld. Mintha féregként a föld gyomrában kecmergett volna. De milyen megkönnyebbülést érzett mégis, mikor ruhája nyűgétől sikerült megszabadulnia!

Némileg erőre kapván, folytatta kapaszkodását a lyukban. Könyökére támaszkodva húzta magát előre egy-egy arasznyira. Most már mennie kellett tovább, tovább, mert azt még remélhette vad kétségbeesésében, hogy a lyuk egy gyönyörű terembe torkollik, de azt nem, hogy megfordulhat, s visszatérhet oda, honnét jött.

Hány óráig tartott ez a halálos vergődés? Bizony nem tudta, nem is gondolkozott rajta. Csupán egyetlenegy makacs, konok erő uralkodott benne: az akarat, hogy továbbjusson, ki ebből a koromsötét, büdös, nedves odúból, amíg ismét szabadon lélegezhet, vagy amíg feje eléri a lyuk végét, s nincs tovább semerre. Sem előre, sem hátra.

Talán nem is igaz, ami történik vele? Ilyen föld alatti vájat nincs is? Tán csak attól a részegítő keveréktől álmodja mindezt? Ott fekszik a fából faragott egyszerű ágyon eszméletlenül, a nő már elment, otthagyta őt, s amit most elszenved, csupán borzalmas látomás? Vagy így kell elpusztulnia nyomtalanul annak, aki abból a borból iszik?

No, de egyszer csak hirtelen kitágult az üreg, Mósze remegő ujjai nem tapintottak földet sehol. Fejét is fölemelhette, majd a derekát, térdre tudott emelkedni, végül rendesen ülhetett is. Több levegőhöz jutott. Néhány üdítő lélegzet után figyelni kezdett, hátha hall valamit. Csak megerőltetett szíve döngő dobogását hallotta, mintha katonák vonultak volna a feje fölött, vagy mintha láthatatlan öklök vernék a barlang oldalait.

Tovább. Mósze fölállt, s most már lábon haladt előre, óvatosan, kinyújtott karral, minden pillanatban várva, hogy fejét beleüti valamibe, vagy hogy ismét olyan borzalmas lyukba kell másznia, amilyenből kivergődött. De nem mutatkozott semmi közvetlen veszély. A levegő ugyan fojtó és büdös volt, a sötétség, a csend elviselhetetlen, ámde sem szakadék, sem szűk lyuk nem nyílt Mósze előtt. Apránként csúsztatva mezítelen lábát, a földön lépkedett türelmesen. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy csak a legnagyobb akaraterővel tudta mozdítani tagjait. Érezte, testén sárrá mázolódott szét a verejtékben ázott por.

Igen, de ismét nyaktörő meredély következett. Mósze térdre ereszkedett, úgy mászott lefelé, farral előre. Már éppen leszámolt a legrosszabbal: egy feneketlen kúttal vagy más efféle alattomosan tátongó vesztőhellyel, mikor a talaj ismét vízszintesre fordult, s az Alvilágnak ez a mindenre kész vándora szinte könnyedén léphetett tovább. Amíg csak falba nem ütközött, téglafalba... nem is téglafalba, hanem simára faragott kőfalba. Mósze óvatosan végigjárta a falat. Minden arasznyit gondosan megtapogatott a földtől addig, amíg csak fölért a keze. Igen, faragott, hatalmas kövekből rakott fal ez, semmi kétség, ha csak nem álom az egész. Mert ugyan miképpen, kik, miért építettek ide falat? Ilyen magasat, erőset, mintha valami több ezer éves vár alapja volna?

Amint tapogatózott, szívbe nyilalló örömmel vette észre egy alacsony ajtó ugyancsak kőből faragott keretét.

Nos, ha ajtó, akkor zörgetni kell rajta. Lehetséges ugyan, hogy nincs mögötte semmi. Ősidőktől elhagyott, földdel behányt épületmaradék lehet, az ajtó itt maradt a fallal... De hát miért vezet hozzá ez a borzalmas hosszú, szűk, meredek út, miért van az egésznek kőbe foglalt nyílása, kőből rakott lépcsője odafönt?

Mósze sokáig üldögélt a nyomasztó sötétben s gondolkodott. Most már remény pislákolt benne, most már kezdte helyeselni, hogy nem a nő, hanem a bor, a halál után nyúlt. Hiszen az élet csupán tűnő káprázat, halál pedig nincs... Isten, bocsásd meg, hogy egy pillanatig kételkedtem igazságodban!

Fölkelt, dörömbölt az ajtócskán. Vastag volt, arasznyi is talán, hangja úgy pufogott a mélységben, mintha sziklák zuhantak volna egy kútba.

Várt, figyelt, újra dörömbölt. Egyre erősebben, egyre szaporábban. Nem kímélte erős öklét, nem érezte, hogy leveri róla a bőrt.

Ekkor recsegve-csikorogva megnyílt az ajtó, s Mósze tétovázva belépett az ismeretlenségbe.

Mi volt ez az ismeretlenség? Kicsiny, alacsony kamara. Vörösbarna kőkockákból épült, padozata is régi, dísztelen kőkockákkal kirakva. Mennyezete két ékalakban összeillesztett, roppant súlyú faragott kő. A kamra közepén egy darabból faragott üres szarkofág állt. Mindez pedig azért volt látható, mert agyagmécses égett a szarkofág peremén, libegő lángocskája megvilágította az érthetetlen, rejtelmes helyiséget s a mozdíthatatlanul súlyos kőalkotmányt.

Senki sem volt a kamrában. Ki nyitott ajtót?

Mósze csodálkozva állt a kamrában. Nem értett semmit. Míg kábult gondolkodása ismét működni kezdett, a halavány világosságban végignézett önmagán. Mezítelen teste mocskos volt, verejtékpatakok ágaztak rajta végig, mellén összeragadt a szőr. Ökle, könyöke, térde sebes volt, vérzett. Bal csípeje úgy fájt, mintha eltörött volna. Erre is csak most eszüdött rá, amikor végre egyenesen állhatott, s tagadhatatlan szorongása engedett. Agya azonban most is olyan furcsán kábult volt, mint az előbb. Csodálatosan idegennek érezte a testét, érzéketlennek, lebegőnek. Nem volt részeg, ellenkezőleg, öntudata talán sohasem volt ilyen éber, mint most, de álomszerűnek, hihetetlennek látszott minden. Mennyire megsérülhetett, ha még ebben az állapotban is érezte a fájdalmat.

Még lihegett, de gyorsan összeszedte magát. Félelme elmúlt. Gondolkozott. Mindenképpen meg akarta érteni, hogyan került ide. Csakhogy ez lehetetlennek látszott. Tervszerűen kényszerítették a borzalmas útra? Ha megfulladt volna, hogyan ássák vala elő a mélyből? Ott rothadt volna el a szűk odúban? Tán ezt is akarták? Vagy tudták, hogy keresztülvergődik az akadályokon? Talán figyelték is egész föld alatti útján? De hogyan? És kik? A főpap? Tán most is látják, amint itt áll a sziklakamrában? Csakugyan, miképpen nyílt meg az ajtó, ki tette ide az égő mécsest? Hol jött be és mikor, aki meggyújtotta?

Egyre inkább érezte, hogy láthatatlan szemek figyelik. Idegei pattanásig feszültek, nyugtalanul jártatta tekintetét a szarkofág talapzatán, hátha oda bújt el valaki, a finoman összeillesztett kőhasábok szélein hátha rést fedezhet föl valahol, csak egy kisujjnyit. Sehol sem mutatkozott semmi jel. A talapzat tömör volt, a kövek közé késpengét sem lehetett volna dugni. Nem, nem volt magyarázat semmire.

Megpróbálta jelképesen értelmezni, ami vele történt. Az egymásra következő zárt ajtókat, a lépcsőket, a meredek alagutat, a szoros, fullasztó vájatot, amelyben csak hason csúszva, könyökére támaszkodva, fulladozva-izzadva, ruháját letépve tudott továbbvergődni, végül ezt a kőkamrát, szarkofágot, mécsest... A kamra alakját, méreteit... Mindez valamiképp összetartozott, lelke mélyén értette is... Akaratlanul az ember születésére gondolt, útjára más-más szférákon át, végső küzdelmére a levegőért, a világosságért...

Annyira elmerült önmagában, hogy észre sem vette, mikor a kamra túlsó falán lassan megfordult egy kockakő, nyílás támadt, s a nyíláson belépett Meryre, a vén főpap. Csak akkor riadt föl, mikor a betóduló levegő megremegtette a lámpa lángját. A kő ekkor fordult éppen a helyére. Nem látszott a falon semmi.

A főpap azonban nem hétköznapi ruháját viselte. Ilyen ruházatban sohasem látta őt Mósze. Vállán hosszú, bíborvörös kendő virított, csücskei a földig értek. Combját ugyancsak bíborvörös, körülcsavart kendő takarta, széles, zománcozott arannyal díszített öv szorította össze a derekán. Fején különös, szegletes, magas, ugyancsak vörös fejék tornyosult. Mellén két, tenyérnyi rubintábla függött aranyláncon, a táblákon a tizenkét csillagkép jele aranyból kirakva. Olyan volt, mint egy jelenés. Mósze szentül hitte, hogy nem a főpap valóságos alakja, akit évek óta személyesen ismert, akiben legfőbb mesterét tisztelte, hanem csak az árnyéklelke, a Ká-ja, s mágikus úton küldte ide, miközben ő maga bizonyára alszik. Megint olyan kísérteties érzése támadt, hogy mindez nem igaz. Ott fekszik az első szobában, ahol a táncosnő megitatta, révületbe került a kevert bortól, s amit azóta tapasztal, csupán látomás. Egy másik világ jelképeinek nyomasztó sorozata.

Ekkor a főpap lassan fölemelte jobb kezét. Olyan gyűrűk csillogtak ujjain, amilyeneket Mósze nem látott, pedig jól ismerte Meryre gyűrűit. Aranykeresztet tartott a karikájánál fogva, alsó szárát Mószéra szegezte, s halkan így szólt:

- Ki vagy te, s hogy kerülsz ide?

Mószét meglepte a kérdés. Annál inkább, mert a hang Meryre hangjára emlékeztetett ugyan, de nem volt egészen az. Suttogó hang volt s mégis kemény.

- Mósze vagyok, atyám, Szetamon hercegnő fogadott fia - felelte tétován, mert arra gondolt, hogy Amramot és Jozabétet kellett volna mondania, de bizonyára gőgből említette csak Szetamont. - Nem tudom, hogy kerültem ide - folytatta szintén. - Udvarokon, kerteken mentem át, ajtókon dörömböltem, föld alatti barlangokban és odvakban csúsztam a hasamon... és most nem tudom, hol vagyok.

- Amram és Jozabét fia, Mósze - szólt megint suttogó, de rideg hangon a főpap -, tudod-e, miért vagy itt?

- Tudom, atyám - felelte Mósze ezúttal szilárdan. - Meg akarom ismerni Istent s az okok világát.

- Ez a hely a Halál Szobája - folytatta Meryre árnyéklelke. - Tudod-e, mi a halál?

Tudom, atyám, káprázat, akár az élet. A mi számunkra a szunnyadás állapota, amiképpen a holtak számára a mi életünk nem más, mint szunnyadás.

- Tudod-e hát, mi az igazság?

- Tudom, atyám - válaszolta Mósze egyre nyugodtabban. - Az, hogy az Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: világosság és minden világosság.

- Azonos ez a világosság a fénnyel, amit a szem lát?

- Nem, nem azonos, atyám. Az a világosság, amit a szem lát, csupán hasonlat. Mert az isteni világosság a szem számára áthatolhatatlan sötétség.

A főpap vagy árnyéklelke bólintott. Leeresztette kinyújtott karját, s hirtelen fölcsattanó, félelmes hangon kiáltotta:

- Mi tehát a te kötelességed?

Mósze alázatosan lehajtotta fejét, s így felelt:

- Kötelességem az embereket a világosság felé vezetni. Velük s az egész világegyetemmel együtt a világosságba jutni.

- Mi tilos számodra?

- Tilos a gyűlölet, az irigység, tilos a bosszúállás. Tilos a szegények, az elhagyottak, a nyomorultak, a rabszolgák, az eladottak, gyengék, gyámoltalanok állapotával való visszaélés. Tilos az emberek megkülönböztetése, mert az ember: egy, mint Isten is egy.

A főpap bólintott. Arca ennek ellenére hirtelen kegyetlen és ijesztő lett, sovány vonásai megkeményedtek, vékony száját összeszorította, kezét, amelyben a kereszt volt, ökölbe fogta, s Mószéhez lépve fenyegetően kiáltotta:

- Menj innen!

- Hova menjek, atyám? - kérdezte Mósze, s riadtan körülnézett. - Vissza azon az úton, amin ide jöttem?

- Nem, azon már nem mehetsz vissza - kiáltotta Meryre még ijesztőbben. Hangja túl akart áradni a szűk kőkamra falain, de megtorlódott, mint zuhatag a keskeny folyamágyban. Félelmes volt. Arca pedig még fenyegetőbb, hidegebb, mint az imént. A kulccsal a puszta falra mutatott. - Oda menj! Ott menj át, és ismerd meg a halált!

Mósze kábultan lépegetett a külső falhoz, megkerülve a szarkofágot. Most az ellenkező oldalon tehetetlenül megállt s hol a szemközt álló főpapot, hol a kőalkotmány peremén libegő lámpát nézte.

- Ott, ott lépj be! - mennydörögte a főpap.

- Hogyan lépjek be, mikor faragott, nehéz köveknél egyéb nincs?

Ó, szörnyű látomás ez, most már bizonyos, hogy nincs is itt, az első szobában fekszik tehetetlenül, minden, ami történik vele, csupa merő káprázat.

Az is olyan volt, mint a káprázat, hogy a lámpa egyszerre kialudt, s olyan nehéz sötétség borult Mószéra, mintha minden rászakadt volna. A sötétből fenyegetőleg dörgött a főpap követelő hangja:

- Lépj be! Lépj be! A Halál Csarnokába!

Mósze szédülten forgott, tapogatózott... s lám, megnyílt a fal. Tétovázva lépett egyet a nyílásban. Ekkor azonban összekavarodott minden. Mószét láthatatlan, durva kezek ragadták meg. Karját, derekát, vállát, nyakát, lábszárát, bokáját. Egész sereg könyörtelen kéz. Zűrzavaros, dühös ordítozás támadt. Fogd meg! Kapd el! Húzd inkább! Vigyázz, kösd meg! Mintha rablók csalták volna kelepcébe, vagy gyilkosok, talán valamelyik előkelőség bérelt pribékjei. El fognak vele bánni ebben a föld alatti, ravaszul megépített barlangban. Megölik, eltüntetik örökre.

Mószéban hirtelen lobbot vetett az ártatlan ember féktelen dühe. Mint a tűz járta át minden porcikáját. Noha kábult volt, s mindaz, ami vele történt, inkább látszott rémálomnak, mint józan elmével magyarázható valóságnak, s a hosszú böjtöléstől eléggé el is gyengült, nem adta meg magát. Egy őrült ereje ömlött izmaiba. Rúgott, kezet-lábat csavart, ököllel csontokat zúzott. De mintha árnyékkal viaskodott volna, érezte, vasmarkok szorítják gúzsba, csuklójára, bokájára kötelek csavarodtak, nyakába hurkot vetettek, majdnem megfojtották. Az ordítozás pokoli volt. Mósze Meryre nevét kiáltozta. Hiába. Végül már csak nyöszörögni tudott. Nyöszörögni és imádkozni. Összeroskadva feküdt a kőpadlón a vak sötétségben.

Ebben a pillanatban lámpák fénylettek fel, öt-hat lámpa... egy hetedik is... Mósze káprázó szemmel tekintett körül. Sós verejték csípte a szemét, letörölni nem tudta, mert mind a két kezét hátracsavarták s megkötözték. Így, mint valami forgó szivárványon át, látta, hogy vaskos kőoszlopokkal díszített teremben van. A falakról rikító színekkel festett borzalmas jelenetek vicsorogtak: kínpadra vont meztelen emberek, szorgos hóhérok, ugató kutyák, gubbasztó keselyűk, ólálkodó sakálok. Mósze most már tudta, hogy alattomos ellenségei kezébe került, nem fognak irgalmazni neki.

Egész sereg félmeztelen férfi futkosott, kiabált, hadonászott körülötte. Ugyanolyan rémséges alakok, mint akik a képeken szurkálták, nyúzták, pörkölték, fogókkal gyötörték a megkötözött halálraítélteket.

Mósze indulatos, erőszakos férfiú volt, mindig nagy önuralommal tudta csak megfékezni haragját. Hosszú, fegyelmezett gyakorlatokkal mégis ránevelte magát a szelíd, türelmes viselkedésre. Most megkötözve feküdt, mint egy tehetetlen barom, s emberölésben gyakorlott vad fickók vették körül, a falakról is válogatott gyötrelmek meredeztek rá, miközben odafönt, messze, emberek milliói ettek-ittak, aludtak, nevetgéltek, ölelkeztek, nyugodtan hömpölygött a folyam, suhogtak a nádasok, szálltak a madarak, ficánkoltak a halak, baktattak a tevék, ügettek a lovak, úsztak a hajók, sütött a Nap... itt feküdt könyörtelen hóhérai kezében, s nem tudott róla senki, nem kereste senki, nem siratta senki... Minden erejét megfeszítve tépte, húzta a kötelékeket. A pálmarostból font gúzs a húsába vágott. Összecsikorított foga csaknem kitört. Egész teste savanyú verejtékben ázott, mocskos volt és véres. Vad indulatok doboltak halántékán. Pusztítás, emberölés eszeveszett vágya öntötte el dagadó szívét. Agyát percről percre tűz árasztotta el, szédült. Vad szeme kidagadt üregéből. De látta, látnia kellett, hogy innét nincs menekülés.

Kimerülten megadta magát sorsának, csupán egyet akart tudni: miért történik vele mindez. Ki félti tőle oktalanul a hatalmát. Ki lát benne veszélyes ellenséget. Melyik főpap, melyik templom, melyik államférfi, melyik hadvezér, melyik uralomra vágyó főember. Ó, hiszen még az is lehetséges, hogy egy nő pusztíttatja el ilyen gyalázatos módon, egy nő, akit visszautasított, s ezáltal halálra sértett. Valamelyik hazai vagy idegen hercegnő, tán egyik előkelő hölgy, aki a Palotában szolgál, s hasztalan vetett rá szemet... ő észre sem vette. Vagy a kegyetlen, férfigyűlölő, szép Baketaton. Lehet, hogy valamelyik oszlop mögött titokban gyönyörködik kínjaiban, nyomorult állapotában. Vagy... Nefertiti? Nefertiti, aki fölajánlotta magát egész életére, s ő elutasította? Most, most mindjárt be is lép, teljes királynéi díszben, istennői szépségben, mosolyogva, szelíden, halkan, s így szól:

- Eldobtam magam miattad, egy halott felesége lettem... légy te is halott.

De mindez vad lázálom. Káprázat, őrület. Legyen, ahogy akarják. Haljon meg ártatlanul, ok és cél nélkül. Az imént azt mondta a főpap (vagy az álpap) kérdésére, hogy tilos gyűlölnie, bosszút állnia... Mindegy, akárki hozta rá ezt a borzalmas véget, éljen, vigadjon, dúskálkodjék, tudjon nyugodtan aludni, gyönyörködni asszonyban, gyermekben...

S ekkor megcsendesedett, mozdulatlanul feküdt a kőpadlón, szemét behunyta, igyekezett lassan, mélyen lélegzeni. Annyira kábult volt, mintha elvesztette volna eszméletét.

Tökéletesen megnyugodva s beletörődve sorsába, fölpillantott.

Négy mezítelen, izmos ember a terem hátsó sötét sarkából nehéz, durván ácsolt keresztet cipelt elő. Az oszlopok között lefektették a padlóra.

- Gyerünk, keresztre vele! - kiáltotta egy mocskos ruhájú, sovány férfi, aki afféle felügyelőnek látszott, mert bot volt a kezében. - Hozzátok és rajta!

Mósze moccanás nélkül tűrte, hogy a kereszthez hurcolják, tagjait egyenként eloldozzák, s nyomban a keresztre kötözzék. Karját végignyújtották a gerendán, visszafordították, úgy kötözték rá, hogy könyökével mintegy támaszkodott. Hosszú szenvedést, lassú haldoklást szánnak hát neki. Legyen, ahogy akarják. Éljenek boldogan. Ő is él, rákötözve a keresztre, megadja magát nekik, mint Isten, akit szétdaraboltak, szanaszét elszórtak a földön. Megadja magát, mint az isteni Szellem, aki önként száll az anyag keresztjére, hogy kiárassza áldásait a világon. Eddig nem tudott róla, hogy Egyiptomban is keresztre feszítik az embert, bizonyosan csak ezek csinálják itt, titokban, ezek az ázsiaiak...

Úgy kell meghalnia, ahogy a Nap hal meg, mikor útjának tetőpontjára hág, s lefelé hanyatlik az Alvilágba. A Nap a világ keresztjén ragyog... Nem is igaz, hogy meghal, nem, nem, ez csupán látszat. Ostoba emberek milliói hiszik csak. Mennyit tanult ő, mennyit, s milyen gyönyörűséges volt tanulni! Tudni! Jaj, kimarjul a válla... és a lábszára zsibbad a gúzs szorításában. Már teljesen megadta magát sorsának, nem hánykolódott, tűrte, kötözzék, ahogy akarják. Mélyen elmerült a megaláztatás e feneketlen szakadékában. Úgy érezte, tökéletesen egyedül van a félelmes világban, mindenki elhagyta, hiába kiáltana, sírna, könyörögne vagy átkozódnék, hiszen mestere, a főpap is éppen olyan kegyetlen, mint ezek a hóhérok, hasztalan kiáltozta a nevét. Sőt kegyetlenebb, ha ugyan valóban ő s nem valami gyalázatos hasonmása volt. Igen, kegyetlenebb kínzóinál, bizonyos, hogy ő intézi mindezt, ő adta ki a parancsot ilyen nyomorult módon való elpusztítására. Vagy mégis maga Meryre, s akkor két ábrázata van: egy szelíd, bölcs meg egy aljas, kegyetlen ábrázata. Most leleplezte magát, ez ő, az igazi Meryre, aki nem ismer más célt, mint a hatalmat...

Halálosan fáradt volt, már nem kívánt mást, csak meghalni. Nem is annyira a testi megpróbáltatás fárasztotta ki, hiszen erős férfi volt, testi hibája, szervi baja sem volt, kibírhatta volna akár napokig is ezt a sanyarú helyzetet, ámde a keserű csalódás azokban, akiknek tudását köszönhette, akikben szentül hitt, akiket szeretett és tisztelt, fölemésztette erőit. A borban is kellett valami lassan ható méregnek lennie.

Szomorú, gyalázatos káprázat az élet valóban, jobb túllenni rajta, s bemenni abba a másik világba, ahol nem uralkodik a szenvedélyek, érdekek, hazugságok, kegyetlenségek őrülete.

Mikor Mószét derekasan a keresztre kötözték, a felügyelő rekedtes hangja új parancsot recsegett:

- Jól van, állítsátok a helyére!

S a félmeztelen férfiak megragadták a keresztet, fölállították, végét a kőkockák közt tátongó üregbe eresztették. Most vastag faékeket kapkodtak elő, fejszével a gerenda tövébe verték.

Mósze felnyögött, mikor függőleges helyzetbe emelték. Nyikorogtak a gúzskötelek, teste súlya meghúzta izmait, kifeszítette inait. Rekeszizma megfeszült, bordái csak a legnagyobb megerőltetéssel tudták végezni a lélegzés munkáját. Agyában tüzes karikák kergetőztek, szíve vonaglott. Irtózatosan nehéznek érezte magát, a föld lehúzta, teste úgy csüngött, mint egy vízzel teli tömlő. Ó, a test, most megmutatta, mennyire vonzódik a földhöz!

- No, most gyere le onnét! - kiáltotta csúfondárosan a felügyelő. Karját összefonta a mellén, inas lábszárát szétvetette, hegyesen köpött. A köpés pontosan Mósze jobb arcát érte.

Erre a többiek is a kereszt elé csoportosultak, izzadó homlokukat törölgették, némelyikük a sebeket vizsgálta, amiket Mószétól szerzett a verekedésben. Nehéz munkájukat befejezvén, a kapott rúgásoktól, ütésektől, facsaró fogásoktól még jobban megvadulva kajánul csúfolták a szerencsétlent, aki a kereszten függve közönyösen nézett le rájuk, majd el messzire, a falra, ahonnét egy megkínzott ember vicsorgó arca bámult rá.

- Gyere le! Szállj le! No, te nagy legény, te herceg! Király szerettél volna lenni, mi? Uralkodni akartál? Adót kivetni, embereket hurcolni, katonákat halálba kergetni? Asszonyokat rabszíjra fűzni, ágyadba hurcolni, meggyalázni? Gyermekeket falhoz vagdosni, öregeket fejjel lefelé a falra akasztani? Aranyágyban henteregni, disznólkodni, falni, vedelni cimboráiddal, a hozzád hasonló hitvány urakkal? Röhögni az emberek szenvedésein kurváid között? Ezt akartad? Mi? Felelj! Hallgatsz? Gyere le! Állj bosszút rajtunk! Nesze! Nesze!

Versengve köpdösték, orrukból húzták le a nyálat, megcélozták Mósze arcát, szemét, száját. A köpések záporként zúdultak rá. Átkozódtak, rágalmazták, szidták, gyalázták, röhögtek rajta. Bókoltak előtte, térdig hajoltak, széttárták karjukat, isteni felségnek címezték, majmolták az udvari népet. Mósze pedig félrebillent fejjel, lefittyedt ajakkal, meg-megremegő tagokkal függött előttük tehetetlenül, sorsába belenyugodva, szemét le nem véve arról a borzasztó képről, ami éppen szembevigyorgott vele a túlsó falról. Kiszáradt nyelve a szájpadlásához tapadt, torka égett.

Ekkor a főpap halk, vastag hangját hallotta, de olyan távolról, mintha a Nílus hömpölygött volna köztük:

- Adjatok neki inni.

Mósze szívében meleg hála hullámai áradtak el. Hát mégis van benne valami csekély morzsája az emberi érzésnek! Szemét behunyta, ajkát akaratlanul kinyitotta. Csöcsös korsó hideg érintését érezte száján, mint egy halott csókját. Mohón nyelte az italt. Keserű volt s erős, mint az eleven tűz. Lángok kígyóztak végig a torkán, összeszorították a gyomrát, égették a beleit, lobogó hévvel töltötték el minden porcikáját. Fejét elfordította, még tudta, hogy halálos mérget itattak vele, de nem fájt már ez sem, a forró tűz jólesett... Teste csodálatosan megkönnyebbült, mintha lebegett volna, vagy mintha sikerült volna megszabadulnia tőle. Anyagtalanul lebegett, a kereszt andalítóan ringott vele jobbra-balra, mint gyermekkorában a pálma, amelyre datolyáért mászott. Könnyű szél lengette, fény áradt rá, mint ugyanakkor, régen, tízéves korában. Egyszerre minden nevetségessé vált. Sírnivalóan nevetségessé. Az élet rohamosan összezsugorodott, mint a kígyó bőre vedléskor, érezte, csak egy mozdulat, s kibújik belőle. Otthagyja a porban megüresedve. Csak arra kell vigyáznia, hogy el ne veszítse öntudatát. Görcsösen kapaszkodott emlékeibe. Emberek, jelenetek és helyzetek, hangulatok, suhogó szavak kavarogtak előtte a fényben, illatok is meg ízek meg testek, szakállak, arcok, kezek tapintása... igyekezett kiválasztani, megrögzíteni valamelyiket, hogy hozzátapadjon a tudata. Jozabét kézimalmot forgatott... Mirjam gyapjút gerebenezett és mesélt... Akkor lépcső ereszkedett le az Égből, Isten angyalai le és föl jártak rajta... Jákób viaskodott az angyallal... Malaák Elohim... és a birokban kimarjult a csípője... Szent a hely, ahol állasz! Aharon ballag lassacskán, horogvesszőt húz maga mögött a porban... Nevet. Nevet, nevet minden. Óriási férfialak bíborkékben, bíborkék az Ég, lent a mélység, lebeg a vizek fölött... Nevet. Minden, minden nevet. Hát nem gyönyörű ez a kékség, ez az arany, ez a zöld fény? Nefertiti, szerelmem, fogadalmam tilt tőled, most itt vagy, látod, milyen szép így! Hogyan ideillesz ebbe a fénybe! Mily sötét a hajad, befödi a világot, mily karcsú a nyakad, nincs olyan alabástrom a földön, nincs művész, aki így ki tudta volna faragni... Puha és illatos a bőröd, Nefertiti, mint a lótusz szirma, a neved aranycsengettyűk csilingelése... hallod az aranycsengőket? Ó, átölelni téged, anyámmal, Szetamonnal, anyámmal, Jozabéttel, atyámmal, Amrammal, nénémmel, Mirjammal, öcsémmel, Aharonnal... a szegény héberekkel, a szegény egyiptomiakkal, a szegény szíriaiakkal, a szegény négerekkel együtt... a fákkal, az állatokkal együtt... az egész világgal együtt!

Mósze csodálatosképpen mindent tud most. Tudja, hogy be kellett lépnie a bezárt ajtókon, végig kellett vergődnie a sötét alagúton, ahogy a születő gyermek vergődik végig anyja testének csatornáján, be kellett lépnie a kőkamrába... Meryre nem hazudik. Meryre nem kegyetlen. Meryre nem gonosz. Szereti őt. Azok sem gonoszok, akik megkötözték, leköpdösték, kicsúfolták... Nem, azok is szeretik őt. A felügyelő sem akarta megölni. Nem akart ártani neki senki. Nincs, aki bosszút akart volna állni rajta. Senki, senki sincs, aki el akarná pusztítani... minden, ami történt, nevetséges, nevetséges játék... Minden játék. Minden csak elsuhanó képek káprázata.

Mósze szíve könnyű, boldogan mosolyog. Hogyan is nem értette ezt eddig?

- Isten, miért dicsőítettél meg engem! - kiáltja elragadtatva. S nem tudja, hogy ugyanakkor az ajka is mozog, ziháló tüdejéből sóhaj száll, halk szavak suttogják lelke mámoros kiáltását.

Nem tudja, mi történik vele, s mégis tudja. Mintha nagyon magasan lebegne, látja idegenné vált testét ernyedten csüggni a kereszten, mintha semmi köze sem volna hozzá. Szánalmasan nevetséges ez a test, kitekert karja, fölhúzott térde, besüppedt bordái, lapos hasa, félrebillent, lógó feje, nyitott szája olyan sírnivalóan nevetséges, hogy Mósze nem győz csodálkozni rajta. Figyelmét mégis ráfordítja, kíváncsi, mi történik vele? Most nem hatol tovább a fénybe, nem keresi a gyönyörű alakokat, nem szól hozzájuk, csak azt szeretné tudni, mi következik most, mihez kezdenek ezek a nevetséges bolondok, akik azt hitték, meg tudják ölni.

És látta, hogy óvatosan kiemelik a kereszt végét a gödörből, mindenestül a földre fektetik. Serényen megoldozzák a kötelékeket. A felügyelő pálcájával hadonászva sürgeti őket gyors munkára. A gúzsoktól megszabdalt testet a kőpadlóra fektetik, kinyújtóztatják, tapogatják, mint gyermekek a bábut, mikor halottasdit játszanak.

Ekkor a terem végén belép Meryre, a főpap, a testhez siet. Olyan, amilyen mindig lenni szokott: fehér kendő a combja körül, hosszú, fehér kendő a vállán, kopasz feje szinte világít a lámpák fényében. Homlokán kék-arany szalag. Mozdulatai nyugodtak, mint mindig. A felügyelő térdig hajlik előtte, pálcáját a földre veti, kitárja mind a két karját.

- Elvégeztük, isteni mester - mondja alázatosan. És a többiek is mind alázatosan meghajolnak előtte.

Lám, milyen mulatságos. Meryre a test mellé térdel, tapogatja, kezébe veszi csuklóját, feszülten figyel. Majd fülét a mellére tapasztja, hallgatózik, arca olyan, mintha távoli lépések neszét vigyázná, s találgatná, azé-e, akit vár. Fölemelkedik s int.

Három fehér ruhás, hosszú hajú fiatal nő siet nesztelenül a testhez. Ceremóniás mozdulattal letérdelnek, gyengéden megmossák, majd alabástromedényből olajat öntenek a testre, könnyedén kenegetik mellét, vállát, combját, hasát, karját, minden ujját. Vigyázva hasra fordítják, gyöngéden kenik a hátát, a farát, a combja belsejét, a lábujjait ízről ízre, izomról izomra, tagról tagra. Eközben énekelnek. Halkan, fájdalmasan, vontatottan, ahogy a halott megkenésekor szokás. A főpap mozdulatlanul áll, a félmeztelen férfiak, akik hóhéroknak képzelték magukat, körben csoportosulnak, s némák, mint a gyászolók.

Mire a pontosan megszabott mozdulatok végigjárják az egész testet, ismét három nő tűnik fel az oszlopok között. De ezek öregek, nagyon öregek. Sovány, sötétsárga tagjaikon élesen játszik a lámpák fénye, fehér ruhájuk lobog, széles orruk kimered fejkendőjük árnyékából. Összetekert gyolcsot hoznak, mindegyikük egyet-egyet. Amint a holttestet megpillantják, jajgatásban törnek ki. Vonító siratóénekekbe kezdenek. A fiatal nők, akik az imént végeztek kegyes munkájukkal, átadják helyüket az öregasszonyoknak. De együtt énekelnek velük, a hat női hang gyászosan keveredik össze a nagy teremben. Mi történik most? Fuvolák siralmas jajgatása szólal meg az oszlopok mögött a sötétben, kis dobok pufognak és peregnek lassú ütemben. A három öregasszony azonban nem térdel tétlenül. Serényen kibontják a vásznakat, s olyan gyengéden, mint egy csecsemőt, bepólyázzák a tehetetlen testet. Szabályosan úgy, ahogy a múmiát szokás. Tetőtől talpig pólyában fekszik csakhamar, olyan, mint valamely óriási lepke bábja.

Mikor ez is megtörtént, táncosnők lebbennek elő a homályból. Lám, hiszen köztük van az is, aki az üres szobában serleggel s önmagával kínálta Mószét. Violaszínű, hosszú, elöl hasított fátyolruhában rajzanak ki a fényre, mint a pillangók. Vastag varkocsuk földig ér, vége labdaszerű csomóba kötve lengi körül karcsú alakjukat. Lassan lépkednek, karjukat keresztbe teszik mellükön, fejüket lehajtják. Festett arcuk fájdalmat mutat. Nem földi, hanem egyetemes fájdalmat, a világ, a létezés fájdalmát. Előbb füzérben, majd körben táncolnak a nagy lepkebáb körül. Hosszú lábszáruk ütemesen leng, hol az égre dobják, hol karikát vágnak, majd hátrahajlanak, könnyű ruhájuk szabályos redőkben omlik, kavarog körülöttük. A fuvolák sírnak, a dobok tompán pufognak. A tánc üteme egyre gyorsul, csakhamar örvényben forognak a fejek, a fátylak, a lábak, a hajfonatok. Szédítő e tánc. Így lejtik másvilági táncukat az elköltözött lelkek, így örvénylenek Usziré ítélőszéke előtt, így fogadják azokat, akik az ítéleten átestek, s ezután már örök létezés várja őket.

Mósze tudta, hogy minden annak rendje-módja szerint, egész nevetségességében, játékosságában és komorságában megy majd végbe. Csakugyan, fehér ruhás papok lépkedtek elő, megragadták a bepólyált testet, ezt a különös, nagy bábot. Fölemelték. Megindultak vele a kőfal felé. A főpap megnyomott egy rudacskát, s íme a kőhasábok egyike lassan kifordult helyéből. A négy halottvivő pap belépett a szűk kis kamrába, ahol Mószét a vörös ruhás főpap kérdezgette. Hét táncosnő fölkapta a lámpákat, körülállta a szarkofágot. Most a testet a kőládába fektették, éneklő hangon imádkoztak, örök nyugodalmat kívántak neki, könyörögtek árnyéklelkének, ne kóboroljon, ne gyötörjön senkit, nyugodjék meg örökre. Mikor pedig ez is megvolt, a lámpákkal együtt kivonultak mindnyájan, a kőhasáb visszafordult a helyére... És Mósze látta, hogy a siket csendben, a templom alá épített kis kamra sűrű sötétjében senkitől sem sejtve, mereven fekszik a halott... Mozdíthatatlan kőkockák őrzik nyugalmát. Kiürül az oszlopos terem is, férfiak-nők halotti lakomára lépdelnek szótlanul a közös étkezőszobába. A gyolcsba burkolt test pedig pihen kőágyában. Mósze pillantása áthatol a vászonburkolaton: arca, mint a lárva, merev, kisimult, csak ajka bal csücske fittyed le még most is, mintha megvetné az életet, a halált, önmagát, az egész mindenséget.

Mósze elfordul ettől a silány látványtól, de persze nem lehet ezt "fordulásnak" mondani, mert csak annyi történik, hogy amint kíváncsisága megszűnik, azonnal egészen más világ tárul föl előtte.

Ez az "elfordulás" elszakadásnak is mondható, de nem a gyolcsba burkolt tehetetlen alaktól - azt már akkor teljesen idegennek érezte, mikor a padlóra fektették! -, hanem attól, aki nézte.

Ebben a pillanatban, ha szabad "pillanatnak" mondanunk, rémület és szorongás fogta el. Mert különös lángok lobogták körül, óriási, kígyó alakú lángok, vörösek, tekergők, fejüket, testüket feléje nyújtogatták, sziszegésük harsogás volt, harsogásuk sziszegés. Betöltötték az egész teret, mintha az óceán vihartól korbácsolt tajtékzó hullámai kígyókká változnának. Mint a sziklákon megtörő hullámok, csaptak föl s zúdultak vissza a mélységbe. Mindez, persze, hasonlat. Hasonlat a láng, hasonlat a kígyó, a sziszegés meg a harsogás, hasonlat az óceán és a hullám, hasonlat a tajték, a hullámtörés, még az is csak hasonlat, hogy vörösek voltak a lángok. Sőt hasonlat a rémület, a szorongás. A valóságban nem volt sem mélység, sem magasság, csupán végtelen tér. És a térben ez a rémület, ez a szorongás.

Mósze lebegett a lángokban. Iszonytatóan félt, hogy megsemmisül. Félelme világméretűvé lett. Éppen ezért görcsösen ragaszkodott tudatához, mármint ahhoz a különös tudathoz, ami kemény volt és tűszerű, s abban az egyetlen igében testesült meg, hogy "vagyok". Mósze "van", s nem lehet, hogy ne legyen! Mószénak lennie kell! Ha nem volna, örökre megszűnne minden. Megszűnnék a tér, amiben lebeg.

S amint ezt a görcsös félelmet, a nemlét félelmét legyőzte, eltűntek a lángkígyók, eltűnt az egész vonagló óceán, s íme, most szelíden remegő kék fény vette körül. Kékség, kék űr, a végtelenségig kék. Az egész tér csupa kék. Odaadó, kéjes vágyat érzett, hogy föloldódjék a Kékben, de nyomban félelem fogta el, hátha vágya teljesül, s akkor nem tud, nem lát többé... elvész mindörökre. Tudatát még vadabb erővel irányította saját létének megfoghatatlan vágyára, s ekkor a Kék eloszlott, s megjelent a Fehér. Fehér, mint a hó, mint a sohasem sejtett tisztaság, fehér, mint a tökéletes könnyűség. Fehér volt a tér a végtelenségig, de a "fehér" is hasonlat, ahogy hasonlat a "hó". És ha azt mondom, hogy Mósze, pontosabban az a tudat, ami Mószének nevezte magát, s ami ezt a nevet az örökkévalóság óta viselte, most könnyű, az is csak otromba hasonlat, mert súlyról, vonzásról, anyagról, tehetetlenségről már szó sem lehet. Fény vette körül, maga is fény már, a teljes tudat fénye, nincs különbség Mósze-fény meg Világ-fény között. Most mérhetetlen ujjongással tudja, hogy van, van a Fényben, s a Fény betölti őt is, az egész világegyetemet is. Most már nem fél többé. Szabadon kiárasztja magát, szétömlik a Fényben, fénnyé válik, tudatának az a görcsös kapaszkodása, összeszűkülése, éles tűszerűsége megszűnik, érzi, hogy rohan ez a tudat minden irányban, s hogy válik egyre teljesebbé.

Mi mérhető s hasonlítható ehhez a kiáradó szabadsághoz, ehhez a boldog kitáguláshoz, ehhez a fényhez, ehhez a végtelen örömhöz? Még hasonlatok sincsenek rá. Mósze már nem hasonlatokban lát, s nem viszonylagosan. Ragyog a teljes lét fényében, azonos vele. Tudata egy a Tér tudatával. Egy, és nem oszthatja meg semmi.

A tiszta sugárzás hullámokra hasad, fénynyalábokra, lebegésekre, olyan ez, mint a zene hullámzása. Ámde pontosabban kell szólnom: nem a fényhullámzás olyan, mint a zene, hanem fordítva: a tökéletes tiszta zene olyan, mint ez a remegő hullámzás. Mósze azonban nem alulról látja a létet, mint mi, nem is felülről, ahogy el lehetne gondolni, hanem belülről. Egyszerre és minden irányban a végtelenségig.

A tiszta fénynek ezt a remegését a nagy próféták és látnokok szárnyakhoz hasonlították. Alaktalan Létezők szárnyaihoz, egy párhoz, két párhoz, több párhoz... s ezt a hasonlatot faragták durva szárnyas alakokká a szobrászok, festették a festők, írták le a költők. De hát "szárnyakról" szólni éppen olyan lompos anyagiasság, mint "alakokról": emberi vagy állati formába dermedt angyalokról. Mósze magát a rezgést látja, az egyetemes, szétáradó rezgést s fényt. Ha azt mondjuk, hogy zenét hall: hárfák zengését vagy trombiták harsogását, az is csupa merő ostobaság és tehetetlenség. Mert ez nem zene, hanem maga az ujjongás, a határtalan öröm. Szüntelen ujjongása erőknek, amik visszafelé áradnak, de ugyanakkor ki is tágulnak, rejtélyes folyamatokban hatnak, de ugyanakkor tétlenek... Ó, jaj, csak ellentéteket lehet mondani erről az állapotról, amiben Mósze tudata lebeg.

Ha erőltetni akarjuk az ellentéteket, amiket Mósze érez és lát egyszerre, azt mondhatnám, pontnyi kicsiség és lenyűgöző nagyság, nevetségesség és fölemelő magasztosság, odaadó alázat és világ fölött trónoló, isteni biztonság, tökéletes kiszolgáltatottság s teljes, tiszta akarat, megnyugvás és mozdulatlan, időtlen tett... Fölhagyok a reménytelen kísérlettel, fiam és tanítványom. Azokra a szent írókra és nagy tanítókra utallak, akik első, második, harmadik s még távolabbi Égbe ragadtattak, azokra, akik tanítják, hogy az ember végső célja, hogy fénnyé váljék, azokra, akik fénykörökről, szakadékokról, lángokról, szárnyakról, égi állatokról, trónusról, kardról, harsonák zengéséről, hárfákról beszélnek, azokra, akik porfírból, rubinból, lazúrkőből való palotát írnak le, s azokhoz, akik számba veszik az isteni Követeket, Fölügyelőket, Trónállókat, s mindazoknak az erőknek seregeit, hierarchiáit rendre elsorolják, akik a Térben tevékenykednek. Olvasgattad, de olvasd újra Hénochot, Jezsajást, Ezékielt, Dánielt, János apostolt, olvasd álmélkodva a gnosztikusok nagyjait, a szférák és teremtő aiónok ismerőit, s akkor némi sejtelmed lesz arról, amit Mósze látott. De ne ragaszkodj Teológusok módjára az alakokhoz, a szárnyakhoz, a zenékhez, a harsonákhoz és az angyalok karénekének dicsőítő szavaihoz, fiam... Ezek csak durva hasonlatok.

Tehetetlenül elhallgatok hát, fiam, hallgassunk mind a ketten, míg Mósze, távol minden anyagi régiótól, a tiszta fényben lebeg, egyre táguló tudata magába fogadja a világ érzékelhetetlen erőit, lényegeit, s olyan isteni öröm részese, amire nincs emberi szó, nincs zengő ritmus, csengő rím, pengő zeneszerszám. Kacagásé, amire nincs mérték, nincsen hasonlat, nincs a nyelvnek ritmusa és ríme, nincsenek fuvolák és húrok...

Lásd, öreg szemem könnytől csillog, nem röstellem, mert az a szívből jövő kívánság buggyantotta ki, hogy te is részese légy annak a tiszta örömnek, teljes tudásnak, anyagtalan lebegésnek, amibe Mósze emelkedett. Részese légy, fiam, velem együtt, minden emberrel együtt, még evilági életünk során. Hogy így legyünk tökéletesek, amennyire lehetséges, így váljunk méltóvá az Ember elnevezésre.

Mószét az elmondott események után harmadnapra négy pap kiemelte a szarkofágból, s a nagy Aton-templom elé vitte. Már szürkült a hajnal, de a csillagok még ragyogtak.

Ott letették a keleti kapu küszöbére, s némán körülállták. Némi várakozás után magasabb rendbéli papok jöttek fehérben, éppen heten. Buzgó munkához láttak. Óvatosan, könnyeden megbontották a gyolcstekercset, amibe a három vénasszony burkolta Mószét. Gyorsan lecsavarták a múmia lepleit. És összehajtogatva letették a kőalapzatra a test mellé.

Mire végeztek, három harmadik rendbeli pap lépkedett ki a templomból. Orvosok voltak. A már ottlevők feszült figyelmétől kísérve ők is a test mellé kuporodtak, nézték, tapogatták, forgatták, hallgatták Mószét. Fölemelgették, visszaeresztették fásult karját, mozgatták a lábszárát, hajtogatták a térdét. Gyöngéden mutató- meg hüvelykujjuk közé vették lezárt szemhéját, egy pap égő lámpát adott, annak a fényénél vizsgálták szeme fehérjét, a szemgolyó állapotát. Gondosan számba vették teste sérüléseit: a kisebb-nagyobb karcolásokat, véraláfutásokat, a szoros kötelékek nyomait, bal csípőjén a zúzódást. Tégelyeket vettek elő az övükön csüngő orvosi tarsolyból, gondosan bekenték előbb a sérüléseket, majd másféle kenőccsel az egész testet kopasz koponyájától a sarkáig. Egyetlen foltot sem hagytak ki.

Mire munkájukkal végeztek, Keleten vörös csík jelezte a Nap jövetelét. De a Hajnalcsillag még harcias fényben ragyogott.

Ebben a pillanatban kilépett a templomból Meryre, a vén főpap. Tetőtől talpig fehér díszben. Homlokán kék-arany szalag ékeskedett, mellén a drágakőtáblákra arannyal írt állatövi képek jelei. Karcsú derekán bíborkék öv szorította össze a combja köré csavart patyolatkendőt. Lábán vörös saru virított, ugyancsak vörös szíjai körülfonták inas lábikráját.

Mindnyájan térdig hajoltak előtte, széttárták karjukat. Majd hátrább léptek, helyet adtak a szótlan, méltóságteljes, igen komoly, csaknem komor főpapnak a test mellett.

Meryre ég felé tárta karját, imádkozott. Ezután az egyik orvospap karcsú nyakú alabástromkorsót nyújtott neki szertartásos mozdulattal. Minden lépésnek, minden mozdulatnak, arckifejezésnek szigorú szabályok szerint kellett történnie, olyan volt mindez, mint egy lassú tánc.

A főpap tetőtől talpig meglocsolta a korsóból Mósze testét valami átható illatú, vízhez hasonló folyadékkal. Bőven öntött minden testrészére, de leginkább a mellére, a hasára. A kinyújtóztatott test úgy feküdt a puszta földön, mint egy hulla. Színe szürkéssárga volt, tagjai merevek, bár nem annyira, hogy ne lehetett volna hajlítani. Csontos mellkasa sem mozdult. Kidomborodó, nagy szeme bezáródott, mikor az orvosok kinyitották a szemhéját. Arca sima volt, kissé széles orra erősen fölágaskodott, ajkának bal csücske most is lefittyedt egy kissé, mintha gúnyos megvetéssel mosolyogna a világon.

A három orvospap ismét mellé kuporodott, s dörzsölni kezdte a testet. Szabályos mozdulataik könnyedén, mégis erélyesen siklottak végig a mellkasán, a hasán, a combján, a karján. Míg egyikük a bordáit dörzsölte, másikuk a karján dolgozott, harmadikuk hosszú, izmos, elfásult combján. A többiek pedig szótlanul figyelték Mósze testét s az orvosok munkáját. Meryre fejtül állt, éppen Mósze mozdulatlan arcába nézett.

És íme, láss csodát: a test egyre hajlékonyabbá lett, a feszes bőr lassanként elvesztette szürkés árnyalatát, sárgásbarna színe megtisztult. Könnyű, alig észrevehető rángások cikáztak végig karizmain, lábikráján. Egyik pap pelyhet tartott Mósze orra elé: a fehér pehely mintha reszketett volna.

- Mósze, Amram fia, térj vissza! - suttogta a főpap egészen a merev arc fölé hajolva. Szelíd volt a hangja, de unszoló, mint az apáé, aki mélyen alvó gyermekét nem akarja hirtelen fölriasztani. Hosszú, gyűrűs ujjaival könnyedén végig-végigsimogatta Mósze domború homlokát, szemhéjait, s újra meg újra ismételte, de egyre erősbödő hangon: - Mósze, Amram fia, térj vissza! Mósze, fiacskám, térj vissza! Térj vissza! Térj vissza!

Ezt már csaknem kiáltotta, éppolyan szelíden, sürgetően, hívogatólag, mint az előbb.

Remegés rángott végig a kinyújtóztatott testen, a bordák alig-alig, mégis észrevehetően, görcsösen emelkedtek, süllyedtek, a laza hasizmok megremegtek. És reszketett a szempillák sűrű, finom függönye, mintha valaki nyitotta volna, de nem tudott megbirkózni a kőnehéz súllyal.

- Mósze, fiam, térj vissza! Térj vissza! - kiáltotta a főpap, ezúttal oly erős hangon, hogy a nyitott templomajtón bekondult a hang az épület belsejébe, s megint visszaverődött a vastag falakról.

Ekkor Mósze kinyitotta nagy, barna szemét. Ittasan nézett az Égre. Melle nehézkesen szívta a hajnali hűvös levegőt. A földön fekvő ujjai megmozdultak, mintha húrokat pengetnének. Ajkáról eltűnt a fitymáló mosoly, nyelve megmozdult, megnedvesítette száját.

Most másik alabástromkorsót nyújtott a főpapnak az egyik orvospap, s ő mélyen előrehajolva Mósze feje fölött, ügyesen ajkához illesztette a korsó száját. Néhány cseppet öntött a remegő ajkak közé, várt, ismét öntött, ezúttal többet, harmadszorra már maga az eleven száj szívta az italt, mint csecsemőé az anyatejet.

Most már csaknem szabályosan lélegzett. Szeme nyitva volt, eltűnt belőle az az érzéketlen pillantás, ami az imént hasonlóvá tette az őrülthöz. Arcát pirosság öntötte el, kezét nehézkesen a mellére fektette.

Ebben a pillanatban kibukkant a Nap bíborvörös korongja a látóhatár mögül. Vörös lángok gyúltak ki a templom festett oszlopfőin, a tető élein. A magas, karcsú obeliszk aranycsúcsa ragyogott, mint a láng. A Hajnalcsillag elsápadt, s lehullott a mélységbe. Vörösben ragyogott a távoli dombok gerince, a kertek fáinak csúcsa, izzottak a hosszú, sávos felhők, mint egy diadalmas tábor zászlai. Könnyű szellő lebbent végig a világon, megsimogatta Mósze rebegő szempilláit, tiszta életerőt támasztott feszülő orrcimpáiba, behatolt táguló-összehúzódó tüdőszárnyaiba, szétfutott millió vékony erecskéibe. Legyezgette kenetek és gyógyító folyadékok hűvösében párálló bőrét.

Mikor végül teljesen eszméletre tért, már nem feküdt a templom előtt a szabadban - erről talán nem is tudott -, hanem bent, a templom belsejében, a kőpadlóra vetett puha gyékényen. Első tudatos pillantása a festett oszlopok gyönyörű sorára esett, a képekkel díszített sima kőfalakra, az aranyból kovácsolt függőlámpákra, a tetőzet alatt beragyogó Égre s a turbékoló galambokra, amint magukat kelletve forgolódtak az ablakpárkányokon.

Mósze nyugodtan feküdt. Nézelődött, mint a bölcsőben ringó gyermek s mosolygott. Még most is az a csodálatos boldogság, az a lebegő könnyűség, az a soha nem hallott zene, az az alázat és magasztos dicsőség uralkodott rajta, amiben az Egek részesítették. Oda vágyott vissza, annak emlékeit éldelte félig-meddig révülten, annak mérhetetlen békéjét, nyugalmát ízlelgette még most is. Olyan különös volt itt minden! Mintha a templom oszlopai, falának gazdag szépsége, az ablakpárkányok, a galambok, az Ég - mind-mind álomszerűen anyagtalanok lettek volna. Érezte, ha kinyújtaná a kezét, elérné a legmagasabb oszlop faragott lótuszleveleit, kinyúlna az ablakon, áthatolna a falakon. És ha akarná, lebegni tudna a föld felett, lépés nélkül járni, korlátlanul szállni, hegyeken, falakon át, ahová csak tetszik.

Mosolyogva kinyújtotta jobb kezét, a levegőbe tapogatott, mintha pókhálóba nyúlkálna. Csakugyan, olyannak tetszett most a világ, mint a pókháló. Foszlékonynak, tünékenynek. Ahhoz a valósághoz képest, amit téren és időn kívül megtapasztalt, semminek. De szép volt, mert mögötte ott világított az igazi.

Mósze igen gyorsan lábra kapott. Az élet árama sokszoros hevességgel járta át testét-lelkét, s mint ahogy a mesében halljuk a halottaiból föltámasztott hősről, erősebb, szebb volt, mint valaha. Csendes pihenése, magános elmélkedései, a biztos tudás, hogy valóban nincs halál, s hogy az ember valóban az örökkévalóság lakója, és csupán tőle függ, az Örökkévaló hazában akar-e élni vagy a hamis látszatok gyötrelmeiben hányódni, a szilárd valóság tisztaságától akar-e megittasodni, vagy silány mámorokkal feledtetni kétségeit - emberfölötti erővel töltötte el. Még félig-meddig szendergőnek látszott, pedig tökéletesen éber volt, éber mindörökre.

Ezután már egyszerű dolgok következtek.

Mindennapi fehér ruhájában megjelent a főpap. Arca olyan nyájasan mosolygott, mint egy kedves ifjúé. Tiszta, barna szeme végtelen barátsággal sugárzott Mószéra. Kimért mozdulatait közvetlen vidámság hatotta át, jobbjával intett, mintha jelezné, hogy erre, erre jöjjön... s Mósze csakugyan repesve futott felé a messziből, bár mozdulatlanul feküdt a gyékényen.

- Kelj föl és járj! - biztatta a főpap, mint kisgyermeket az apja.

Mósze boldogan fölemelkedett fekvőhelyén. Szeme ártatlan tudástól ragyogott. Arca olyan boldog volt, mint még soha. Boldogságában nem volt semmi testi, semmi érzéki. Mérhetetlenül csodálkozott, hogy íme, föl tud ülni, egy könnyű mozdulattal lábra is áll, nevetségesen imbolyog egy kissé a talpán, mintha vízen lebegne, s nem a templom kemény kőkockáin állna. S lépni tud, lépni, mindez olyan könnyű és meglepő... A főpap felé közeledett, mélyen meg akart hajolni, ki akarta tárni mindkét karját, de ebben a pillanatban Meryre is kitárta karját, s Mósze a mellére borult. Átölelték egymást, mint két régi jó barát, akik egy faluból származnak, együtt töltötték gyermekkorukat, közös volt ételük-italuk, örömük-bánatuk, de el kellett válniok, külön utakon jártak, most pedig, lám, többé sohasem szakadnak el egymástól. Nem kell szólniok, nem kell kérdezősködniök, mindent tudnak, elég, ha egymás szemébe pillantanak, ha látják egymás boldog mosolyát. Látszatra Meryre sok-sok évvel idősebb Mószénál, csak látszatra, mert valójában pontosan egyidősek. Látszatra Meryre arcvonásai több tapasztalatról beszélnek, mint Mósze sima ifjonti arca, csak látszatra, mert minden lényegesről ugyanazok a tapasztalataik, ugyanaz a tudásuk. Látszatra Meryre magasabb fokozatán áll a világi hatalomnak, de csak látszatra, mert Mósze hatalmát éppúgy nem veheti el senki, mint a főpapét. Mondom, ami különbség van köztük: életkor, testi vonások, társadalmi helyzet, gyakorlati téren több vagy másféle ismeret, csak látszat. Nem több ez a különbség, mint ami kettejük ruházata között van. Meryre az Aton-templom papjainak ruházatát viseli, homlokán arany-kék szalag ékeskedik, ujján főpapi gyűrű, lábán piros saru, Mósze pedig azt a "bőrruhát", amit az Isten az ember testbe szállásakor adott rá, azaz mezítelen.

A főpap jobbját Mósze vállán tartva s könnyed gyöngédséggel támogatva őt, ha netán megtántorodnék még egyelőre szokatlan helyzetében, átvezeti a templom tágas szentélyén, egy mellékszobába nyit. Ott hét magasrangú pap álldogál csendes beszélgetésben. Mikor belépnek, térdig hajolnak a két jó barát előtt, karjukat kitárják. E tiszteletteljes üdvözlés után szerényen oldalt lépnek. A főpap Mószéval egy régi-régi cédrusfából készült, elefántcsont faragásokkal díszített láda elé áll, lassan fölemeli a tetejét. Semmi különös nincs a ládában, csupán mindenféle ruha, öv, saru.

- Öltöztessétek föl testvérünket - int a főpap a papoknak.

Ők sorra a ládához járulnak. Egyikük egyszerű, piros-kék sávokkal díszített kendőt bont szét, Mósze dereka köré csavarja, ügyesen elrendezi redőit. Másikuk aranycsatos selyemövet kanyarít a dereka köré, rácsatolja, ujjával próbálja, eléggé szoros-e. Harmadikuk finom, de nem különleges bőrsarut választ, miközben félszemmel méregeti Mósze lábát, térdre ereszkedik, lábára húzza a sarut, megköti szíjait. Negyedikük meglobogtat egy könnyű gyolcskendőt, Mósze vállára teríti. Ötödikük fejkendőt borít a fejére. Hatodikuk egy másik, kisebb, rézveretű ládához lép, turkál benne, fülbe való aranykarikákkal tér vissza. Könnyedén Mósze kifúrt fülcimpájába illeszti az ékszert. A hetedik pedig tenyérnyi széles, nem hivalkodó, de igen régi s igen szép zománcarany abroncsokat hoz, Mósze karját, csuklóját, bokáját ékesíti velük.

Mósze mindezt mozdulatlanul tűrte. Megértette a jelképes öltöztetés értelmét, tudta, melyik ruhadarab, ékszer mit jelent. Örök isteni szelleme most már a lélek és a test új, végleges és tiszta burkait vette magára, azaz testben-lélekben másodszor megszületett. A címe is ez: kétszerszületett.

Mikor fölöltözve állt előttük, a papok ismét mélyen meghajoltak, kitárták karjukat. Meryre pedig az egyik puszta falhoz lépdelt, megnyomott valamit, s íme, egy kockakő lassan elbillent a helyéből. A főpap remekművű aranyládikát emelt ki az üregből, szertartásosan Mószéhoz fordult, mindkét kezében finoman tartva a ládikát. Egy pillanatig hallgatott, szemét behunyta. Mindnyájan moccanás nélkül álltak. Teljes csend uralkodott a kis homályos szobában.

- Íme, fiam és testvérem, barátom és társam Isten szolgálatában, fölékesítelek téged a tökéletesség jelével. Átadom neked a szent kulcsot, a hét kulcs legnagyobbikát és legszentebbikét. Amit meg akarsz nyitni, nyisd meg, amit be akarsz zárni, zárd be. Hatalmad és szabadságod teljes. Senki el nem veheti, senki meg nem csorbíthatja. Tetteidért, szavaidért nem tartozol többé felelősséggel senkinek, csupán tennenmagadnak. Vezesd embertársaidat. Isten szegény elkóborolt gyermekeit a Fénybe. Minden titok birtokában vagy. Közölj belőlük kivel-kivel annyit, amennyit elbír.

Áhítattal megcsókolta a keresztet, s aranyláncra fűzve Mósze nyakába akasztotta. Mósze vállára tette kezét, hangját fölemelte, s kinyilatkoztatásként mondta:

- Tudod, amit tudunk, tanítsd, amit tanítunk!

Ekkor megölelte Mószét, megcsókolta jobbról-balról. A papok ismét térdig hajoltak Mósze előtt, kitárták karjukat, majd sorra hozzáléptek, megilletődötten megölelték, megcsókolták ők is.

Mósze szemében könnyek ragyogtak. Szíve csordultig telt magasztos szeretettel. De egyszersmind restellte is magát. Úgy, hogy mikor az utolsó ölelést, csókot is elvégezte a hetedik pap, egy kövérkés, kerek arcú, barátságos tekintetű férfiú, önkéntelenül mélyen meghajolt valamennyiök előtt, karját széttárta, s így szólt elszoruló torokkal:

- Szolgátok vagyok, szolgátok és mindenki szolgája. Hálát adok ezért Istennek.

Most hát Mósze fönn állt a meredek hegy ormán, teljes dicsőségben, hatalomban. És miután mindnyájan hódoltak előtte, a főpap így szólt:

- Szállj le, barátom és testvérem, vegyülj el a világ forgatagában, végezd kötelességeidet, légy hasonló a legszegényebbekhez... Kössön össze velük s minden létezővel az isteni szeretet.

Mósze pedig leszállt élete hegyéről, aminek meredek oldalain, szűk hasadékain, keskeny ösvényein fölhágott a legmagasabbra.

Ezután mindnyájan a templom legdíszesebb étkezőhelyiségébe vonultak. Terített, virágkoszorúkkal díszített asztalok várták őket, a festett oszlopok mellett papok s papnők álltak kézmosó medencékkel, törlőkendőkkel, olajjal. Elvégezvén kezük megmosását, fejüket, vállukat és felsőtestüket olajjal kenték meg a könnyűkezű, mosolygó leányok, ők pedig helyet foglaltak az asztalkáknál. Alacsonyrendű fiatal papok sora lépdelt ezután elő, nehéz, régi aranytálakon válogatott ételeket, karcsú korsókban mindenféle italokat hozott. Mósze külön asztalkánál ült, szemben a főpappal. De még nem volt szabad nehéz ételekhez nyúlnia, neki külön edényekben szolgáltak tejben főtt gyenge galambbal, zöldséggel, naranccsal, italul tiszta vizet kapott.

Halk, vidám beszélgetés, kínálgatózás, nevetgélés zsongott a színes csempékkel kirakott, oszlopos teremben. Friss alkonyati szellő ömlött be a nyitott ablakon, amelynek párkányain esti fecsegésüket tartották a fecskék. Edények, tányérok, serlegek andalító csörgésébe hamarosan zene hangjai vegyültek: szép leányok kuporodtak a padlóra, fuvolák ujjongásával, kis kézidobok pergésével, hárfák és citerák zengésével-pengésével tették magasztossá a lakomát. Majd táncosnők szökdeltek a terembe, kék, zöld, piros fátylaik kavarogtak, mint a forgószél, vékony testük hajlott-lebbent, hosszú lábszáruk villogott a ruhák sziromfelhői között. Hol füzérben kanyarogtak, aprókat lépve meztelen lábukkal, hol párokra szakadtak s pörögtek, hol vakmerő ugrásokkal fordultak meg a levegőben, hol maguk körül forogtak, hol meg hátravetették magukat, csupán lábujjukra meg kezük könnyedén kifeszített ujjaira támaszkodva, s a habos ruhák úgy omlottak le barna testükről, mint a vízesés hullámai. Értelme volt a táncuknak: mindazt a bájt, bűvöletet, varázslatot, édességet, káprázatot eltáncolták, ami a világban mámorossá teheti az embert. Virágok nyílását, lepkék kergetőzését, pálmák hajlongását, felhők szállását, vizek omlását, madarak násztáncát, majmok furcsaságát, bor részegségét, asszonyok csábítását, csók és ölelés révületét.

De nem akarom fárasztani figyelmedet, fiam és tanítványom.

Mósze másnap virradatkor frissen, dagadó szívvel, tettekre, megpróbáltatásokra, szenvedésekre és örömökre egyaránt fölkészülten lépett ki a templomépületek egyikének kapuján. Mellette volt a főpap s a templom hét magas rangú papja, ugyanazok, akik felöltöztették.

Az Ég ezúttal nem volt olyan tiszta, mint amilyen szokott lenni. Ritka esemény készülődött: esőfelhők vonultak az északi látóhatár alól, nehéz, bodros, sötétkék felhők. A réseken kiragyogó Nap sugaraiban szivárványos függöny lengett, s a magasból lehullva végigsöpörte a tájat. Gyönyörködtek a ritka látványban, az eső ezüstös redőiben, az átragyogó napsugarak izzó aranyában, a felhők hömpölygésében, s az aranyszalagokban, amikkel a Nap díszítette őket. Ég, föld, eső és napfény egybeolvadtak, egybemosódtak, puhán reszkető fény áradt el a mindenségben, a pálmák koronái reszkettek az illatos szellő simogatásától. A kis csoport mélyen elmerült a látványban. Hasonlított annak a világnak a fényeihez, ahol Mósze is, a főpap is járt, s ahol képzeletükben járni szoktak a teljes beavatásban nem részesült, de annak határáig el-eljutó papok. Mindnyájuk elméjében ugyanaz a gondolat fogamzott meg, le lehetett olvasni derűs arcukról:

Ez jó jel... Mósze különös jó jel alatt lép ki a világba!

Ezzel az érzéssel köszöntek el tőle. Testvéri ölelés, csókok közepette mondtak egymásnak búcsút, kölcsönösen Isten áldását kérték egymásra.

Mószénak ezúttal nem volt szabad - helyesebben: nem volt illő! - szolgasereg kíséretében, díszőrök védelme alatt, gyaloghintón távoznia Anuból. Egyedül, bot, élelem, ivóvíz nélkül vágott neki az útnak a Nílus felé. Olyan volt, mint más jómódú, jó családból való férfiú. Semmi más nem különböztette meg tőlük, csak ruhájának egyszerű finomsága, tisztasága meg a nyakában függő kis füles kereszt. Ezt azonban nem fitogtatta, inkább eltakarta fehér vállkendőjével.

Lassú, egyenletes lépésekkel haladt a házak, kertek között. Tizenkilencedik évében járt ekkor, termete karcsú volt, csaknem sovány, mellkasa domború, mozgása könnyed, de minden részében szabályos, kidolgozott, fegyelmezett. Kendővel takart fejét egyenesen tartotta, nagy, hosszú vágású, sötét szeme ártatlanul, de tudással telve ragyogott ki kendője redői közül. Arca férfias volt, nyugodt, mintha barna kőből faragták volna, telt ajkán halvány mosoly lebegett, a megértés, a biztos akarat mosolya. Gyermek volt, de tökéletesen felnőtt gyermek, olyan, aki nem tartozik sem apához, sem anyához, akit érzelmei nem kötnek sem házhoz, sem tájhoz, gyermek, aki mindenkiben apját-anyját, testvéreit látja, akinek minden táj hazája, minden ház otthona, minden nyelv anyanyelve.

Észre sem vette a munkába sietőket, a teherrel rakott tevék csilingelő sorát, a hamiskás egykedvűséggel baktató szamarakat, a rabszolgák kiáltásait, a házaló mesteremberek éneklő kínálkozását, reggeli fecsegésre összeállt asszonyok hadonászását, fiatal nők bámész elcsodálkozását. Egyenletesen, nyugodtan haladt a Nílus felé.

Mire a jó távol levő folyamot elérte, a sötétkék felhők elborították az eget. Szemerkélni kezdett az eső. Most éppen ideért a lengő függöny, erős, illatos szél hajtotta dél felé. Hirtelen zuhogni kezdett a zápor. Mohón verte a gyér pálmák lecsüngő leveleit, a part sásrengetegén dagadó hullámokat vágott, paskolta a füvet, suhogott a folyam elhomályosodó, végtelen tükrén. A felhőréseken áttűző Nap fölvillanó vitorlákat bukkantott elő a sűrű esőfüggöny közül, föllobbantotta őket, mint a lángokat.

- Jöjj közénk, ó, Nap, maradj velünk, pihenj nálunk... - sóhajtotta Mósze. Lekapta fejéről, válláról a kendőket, hóna alá fogta, kopasz fejét, olajos testét átengedte a hűvös eső kemény paskolásának.

Lelépkedvén a folyópart fövenyére, kikötött csónakot talált egy nagy kő mellett. Ebben kellett föleveznie egy darabon, ahonnét már gyaloghintón folytathatja útját szolgálóival. A csónak kéjesen fürdött a hullámokban, s az esőben, Mósze nem tudta megállni mosolygás nélkül.