Miközben végigkísértük Mószét ifjúságának útján addig a pillanatig, amikor teljesen fölkészülve kilépett a világba Aton anui templomának kapuján, s elmondhatta magáról, amit Írásaink mondanak róla: "Beavatást nyert az egyiptomiak minden tudományába", lásd, a kertünkkel szomszédos földön learatták a gabonát. Olajfánk régen elhullatta virágait. Forró nyárban érlelődik a szőlő, a fákon alma pirosodik - együnk belőle, mielőtt hozzáfognánk Mósze élete ama rejtett oldalának feltárásához, amely benne van ugyan az Írásokban s a hagyományokban, de olyan módon, hogy csak az elfogulatlanul látó szem hatolhat bele.

Abban az időben Negyedik Amenhotep, vagyis végleges néven Eknaton, udvarát áthelyezte a Látóhatár Városába. Fölépültek az új paloták, az előkelőségek elfoglalták őket, s velük együtt egyre több nép vonult a városba: munkások, akik a folyton gyarapodó építkezéseken dolgoztak, mesteremberek, akik bőséges foglalkozást találtak a máshol általános pangásban, kereskedők, akik remélték, hogy a világ minden részéről összehordott áruikat elhelyezhetik az új hatalmasságok házaiban, kertészek, akik buzgón szorgoskodtak a sivatag homokjából támadt város szépítésén, papok, akik Aton oltárainál áldoztak, mindenféle művészek, akik festményekkel, domborművekkel, szobrokkal kívánták szolgálni istenüket és királyukat. Az élet napról napra pezsgőbb lett, az új főváros heves életvágya mohón feszegette a szűknek bizonyuló határokat. Úgy látszott, Eknatonnak sikerül éltető erővel besugároznia a Birodalmat. Ha valaki olyan érkezett a városba, aki tíz éve nem járt ezen a vidéken, nem ismert rá. Gondosan megtervezett, pálmákkal szegett, mindenféle nagy fákkal árnyékolt, tiszta, kövezett utcákat látott, s ha nem tudta, hogy a fákat többnyire teljesen kifejlett állapotukban szállították ide, s helyezték gondosan megtrágyázott, bőven öntözött földbe, csodának vélhette gyors növekedésüket. A paloták, sőt a kisebb házak is művészi ízléssel épültek. Színes oszlopok, könnyed teraszok, szellős verandák, rácsos ablakok gyönyörködtették a szemet, a sok szín és forma ragyogott a tüzes napfényben. Csak annál kápráztatóbb volt ez a ragyogás, mert mindenütt kertek, parkok, csillogó tavak, ápolt virágcsoportok, öntözött pázsitszőnyegek árasztottak hűvös illatot, s keltették föl az ámuló szemlélőben a mennyei Aaru emlékét. Itt olyan királyi pár lakott, amely ifjonti lelkesedéssel s vallásos áhítattal akarta megvalósítani az emberhez méltó világot. Ebből a ragyogó, harmonikus, csaknem zenei szépségből kellett újjáalakulnia az egész világnak, a Birodalom minden egyes lakójának.

Milyen élet folyt a gyönyörű fővárosban?

Amint fölbukkant a szent Nap piros korongja a keleti hegyláncok mögül, megszólaltak Aton templomának harsogó kürtjei. Mint másvilági kakasok, adták hírül, hogy új nap kezdődik teljes szépségben, dicsőségben, örömben, áhítatban. A kisebb templomok pilonjain és erkélyein kisebb-nagyobb kürtök zengték örömittas kiáltásukat a világ minden tája felé. Színes ruháikban, virággal koszorúzva, ékszereiket csillogtatva-villogtatva vonultak az előkelőségek az Aton-templom oszlopos udvarára reggeli áldozathoz. De vonult az egyszerű nép is meg a katonaság, mert a hajnali áldozaton részt venni nemcsak kötelesség volt, hanem hasznos is. Nem remélhetett érvényesülést, anyagi-erkölcsi boldogulást, aki elhanyagolta. És bár az úri nép késő éjszakáig mulatozott, mégis legyőzte álmosságát, nyűgösségét, lelkes áhítatot mutatott, hiszen nem lehetett tudni, nem súgja-e be valaki lanyhaságát a király környezetének. A nép, persze, szívesen ment, mert szilárdan hitt Eknaton istenségében, meg aztán munka végeztével korán álomra tért, s kialudta magát.

Maga a király is megjelent a hajnali áldozáson Nefertiti királynéval együtt. Személyesen helyezték el virágaikat az oltáron, együtt imádkoztak a főpappal - Meryre, a vén anui főpap fiával -, s énekelték a himnuszt, amit a király költött a Naphoz. Fölemelő pillanat volt ez! A hatalmas oltár mögött a főpap fehérben, bíborkék köpenyeggel a vállán, kopasz fején virágkoszorú, mellén rubintáblákon az Állatöv aranyos jelei s a füles kereszt, kezében illatfüstölő, szemben vele a királyi pár, ugyancsak koszorúsan, s az előkelőségek meg az alacsonyabb rangú úri nép, hátul és körös-körül a katonák, a mesteremberek, a munkások s néhány csoport paraszt, akinek éppen dolga van a városban. A vaskos pilonok ormán zászlók csattognak, az oszlopcsarnokok színei égnek a kora reggeli fényben, az égboltozat magas és kék, galambok keringenek az óriásépületek fölött, hűvös levegő áramlik a keleti hegylánc felől, kertek és fák illatától terhesen. Zeng az ének, a zenekar szívemelő melódiákat játszik, előbb lassú, majd egyre gyorsabb ütemben forognak-keringenek a táncosnők, kéken kanyarog a füstölők nehéz füstje, virágok, virágok borítják az oltárt, minden reggel friss virágok, amiket részben a templom kertészei válogatnak gondosan, részben maga a hivő sereg hoz.

Ezután megkezdődik a napi munka a nép s a napi henyélés, szórakozás, ármánykodás az urak számára. Kerteket, teraszokat és verandákat vidáman fecsegő, nevetgélő, ételben-italban válogató, zenélő-daloló szépségek s előkelőségek lepnek el. Az utcákon nyüzsögnek a csikorgó taligák, szamarak, tevék taszigálják egymást, árusok üvöltik dallamosan áruik dicséretét, vándor iparosok ajánlkoznak mindenféle munkára, játszó gyermekek zsivajognak, bevásárló szakácsnék igyekeznek a bazárba, s tárgyalják az árakat, katonák vonulnak gyakorlatra... A Nílus partján hajók indulnak, bálákat, hordókat, zsákokat, ládákat cipelnek a rakodómunkások, meztelen testük ércként ragyog a fényben. Rabszolgák ütemes lépésekkel gyaloghintókat visznek. Hajcsárok marhacsordát terelnek a vágóhidak felé, négerek roskadoznak gyümölcsöskosarak alatt, szíriaiak cipelnek rudakra akasztott borostömlőket, evezősök egyhangú dala hangzik egy nagy hajó felől... Forr, zsibong, lüktet az élet mindenfelé.

Ilyenkor intézi a király is az állam ügyeit. Követségeket fogad, tárgyal, elrendel és megtilt, bírósági ítéleteket vizsgál felül, építési terveket beszél meg a mérnökökkel, fogadja főszobrászait: Tutmószét meg Antét, számvetéseket ellenőriz, jelentéseket hallgat. Társaságában mindig ott van a világ legszebb asszonya, Nefertiti hallgatagon, finoman, fején magas, széles, kék fejdísz. Mindent lát, mindent tud, nélküle a király semmilyen kérdésben nem dönt, nélküle nem készül épület, szobor, festmény, ünnepség. Halk és nyugodt a királyné, ha pedig észreveszi, hogy urát fölizgatta valami, gyöngéden ráteszi vékony kezét a karjára, karcsú, piros körmű ujjaival megfogja a könyökét, nagy, sötét szeme csillapítóan tekint a gyermekes, érzékeny arcba.

A déli órák forró petyhüdtségében pihen az egész város. Munkásnép és előkelőségek az árnyékba húzódnak, azok a pálmák, szikomorfák hűvösébe, ezek szellős teraszokra. Elcsendesül a nyüzsgés. A hajók lebocsátják a vitorlákat, mint madarak a szárnyukat, a parton tevék kérődznek, szamarak álldogálnak, hajcsáraik, szétvetve karjukat, a fűben alszanak. Délután azonban varázsütésre ismét pezsegni, forrni kezd az élet. S folyik a munkálkodás alkonyatig, amikor ismét áldozat és istentisztelet következik. A kürtök harsognak, a zenekar zeng, a táncosnők forognak, a tömeg énekel. És míg fárasztó munkáját befejezve lassan rágcsálja estebédjét a munkás, az előkelőségek kertjei megtelnek vidám csevegőkkel, csónakázókkal, labdázókkal, szerelmesekkel. Kigyúlnak a lámpák a teraszokon, hárfák pengenek, dobok dobognak, fuvolák sikonganak, a rabszolgák pecsétes korsókkal loholnak lépcsőn föl, lépcsőn le, rakott tálakat emelnek fejük fölé a mezítelen szolgálók... Az új főváros, Aketaton, a Napisten Látóhatára, gondtalanul vigad, szeretkezik, mint az isteni Kert halhatatlan lakói.

És Théba, a thébai Fehér Ház?

Annak semmi köze Aketatonhoz s a királyi párhoz. Tiy, az öregedő isteni Anya visszavonult a politikai tevékenységtől, csupán besúgóit fogadja esténként. Mert szemmel kell tartania a romlásba rohanó királyt s elvakult törtetőit, hízelgőit. Eye, a főpap-férj szintén úgy tett, mint aki halálos sértettségében tökéletesen visszavonult, miután bekövetkezett a teljes szakítás Ámun és Aton között, s az ő tökéletes egyensúlyozó művészetére, úgy látszik, semmi szüksége már senkinek. Várja idejének elkövetkezését, mert hogy elkövetkezik, mégpedig teljes összeomlás, feneketlen zűrzavar, kétségbeesés közepette, amikor is a csalódott emberek milliói az ő nevét kiáltozzák, az ő segítségét kérik, abban bizonyos. Éppen ezért fegyvereit és embereit kéznél tartja. Sűrűn megfordul a Deltában, erőszakolja katonai építkezéseit, tárgyalgat Horemhabbal, Alsó-Egyiptom katonai parancsnokával, aki mindent megtesz a király őrült rendeleteinek kijátszására, mert nem akarja, hogy ez a szegény álmodozó egyszer minden védelem nélkül maradjon. Eye mint előkelő "magán"-ember tartózkodott Alsó-Egyiptomban, de lehet-e magánember a királynő férje, a király mostohaapja, végrendeletileg kinevezett főtanácsadó, Ámun főpapja? Nem lesik-e arca minden rezdülését, minden óhaját, figyelmeztetését, akik tudják, hogy a világ forgandó, a király beteg, hívei alattomos haszonlesők, s Ámun egyháza fogcsikorgatva várja az alkalmat a végső leszámolásra? Ne legyünk elvakultak. Gondoljunk a jövőre. Az előrelátás az igazi bölcsesség. Szép, szép, hogy Eknaton olyan világbirodalomban akarja egyesíteni a népeket, amelyben Aton szeretete uralkodik, s a tiszta értelem kormányoz, szép, szép, hogy össze akar békíteni oroszlánt a zebrával, tigrist az antiloppal, farkast a báránnyal, krokodilt a csecsemővel, marhát a rózsával, fehéret a feketével, hogy egyetlen istenbe akarja olvasztani a kisebb-nagyobb istenek ádázul gyűlölködő seregét... Eknaton tervei csodálatosak. De várjuk meg a végüket. Mi történik, ha a beteg király egy napon elbúcsúzik a világtól, s visszatér a Napba? Vagy ha a Birodalomban ugrásra kész, acsarkodó erők nekiugranak Egyiptomnak? Tehát türelem. Tiszteljük Eyében a leendő hatalmasságot. Úgysem kell tenni semmit, hagyjuk a dolgokat a maguk folyására, nem szükséges föllázadni, fejünket kockáztatni, úgyis összedől minden magától... s milyen jó lesz akkor fölülkerekedni, s behajtani a jutalmat a csendes kitartásért.

Lám, éppen akkoriban, mikor Mósze kilépett a világba, lázadtak Arábia déli csücskében, Saábában Egyiptom ellen. Saába, a híres aranytermő ország, az aranynál is drágább opobalzsam egyetlen szállítója etiópiai hódításnak esett áldozatául, s megtagadta az adófizetést Egyiptomnak. Íme, máris kezdődik! Ha a lázadás elharapódzik, ha maga a vazallus Etiópia hivatalosan is megtagadja függőségét, s fegyverre kél, csatlakozik hozzá Núbia meg a többi néger állam, Arábiából pedig a Vörös-tenger mentén egy másik lázadó hadsereg nyomul föl a parton, magával sodorja a többé-kevésbé rokon népeket, átcsap Palesztinára, Szíriára, a foinik városokra, Mitannira, szövetkezik Hattival, az asszírokkal, Babilóniával, harapófogó kapja el Egyiptomot dél felől s a Delta felől egyszerre, mi következik akkor? Összeroppan a Birodalom, mint a dió. Hiszen a bolond álmodozó évek óta mindent elkövet a hadsereg fölbomlasztására! Nincs is más megbízható sereg, csak Horemhabé, de azt lekötik a Deltánál... S igazán csekély ügyesség kell hozzá, hogy Horemhabot Eye meg az Ámun-egyház mellé hajlítsák a Birodalom érdekében... hát még ha Eknaton éppen akkor, a kellő pillanatban meg is halna?

A vén vezír azonban, Ramósze - akinek egyetlen célja az volt, hogy sírjára vésethesse (mégpedig hazugság nélkül): "Egész életemben éjjel-nappal hűségesen szolgáltam a királyt" - azonnal munkához látott. Gyorsposta útján a fővárosba rendelte Horemhabot. Mósze ugyanekkor először Thébába ment, hogy találkozzék kétségbeesett anyjával, aki már azt hitte, sohasem látja többé, akárcsak a Legkedvesebbet. Onnan Aketatonba utazott, a királyhoz. Éppen a kellő időben érkezett, hogy részt vegyen a tanácskozáson.

A király olyan szelíd, olyan lelkes volt, mintha minden a legjobb rendben folynék. Mósze elé sietett, megölelte, megcsókolta kétfelől, örvendezett, hogy látja, maga mellé ültette, nyomban föl akarta neki olvasni legújabb himnuszát. Horemhab szintén örvendezett Mószénak, de a király gyermeteg kívánsága fölháborította. Le s fel rohangált a kihallgatás termében, kiabált, meg-megállt Eknaton előtt, s lemondással fenyegette.

- Föl akarják gyújtani a Birodalmat - kiáltotta dühtől vörösen -, s te, király, himnuszt akarsz mondani nekünk? Saába máris ég, rövidesen füstölni fog maga Etiópia, lándzsáikat köszörülik a feketék, Edom, Jerusálim, Kádes meg a többi szennyes barbár ugrásra készen lesi az alkalmas pillanatot, hogy széttépjen bennünket. És te, te himnuszokon töröd a fejed? Mióta kormányozol, egyetlen törekvésed, hogy lezülleszd a hadsereget, katonáim röhögnek rajtam... és te himnuszokat mondasz? Itt a parancsnoki korbácsom! Nesze! Egy pillanatig sem tartom tovább a kezemben, nem vagyok kutyapecér!

A király, mint mindig, megrettent, az öreg, pohos Ramósze pedig köhécselve csitította Horemhabot. De a dühös katona illetlenül kiabált tovább.

- Kit küldesz Saábába? Engem? Persze, azt hiszed, majd megy Horemhab, ő az egyetlen katona talpnyaló díszkatonáid között. De ha én Saábába hajózom, ki marad a Deltánál? Míg a büdös arabokkal vesződöm, ki véd meg a feketéktől? S ha a feketéktől megvédelek, ki védelmezi a Deltát? Talán Aton papjai a te himnuszaiddal?

- Ne haragudj, barátom és testvérem - kérlelte a király csüggedten. És faragott székébe ereszkedve, tenyerébe hajtotta homlokát.

Ekkor nyílt az ajtó, Nefertiti lebegett be rózsaszínben, kékben, könnyedén, mosolygó-komolyan. A hódolattal köszöntőknek csak intett a kezével, a királyhoz sietett, gyöngéden átkarolta meztelen vállát. Horemhabra szemrehányó tekintetet vetett.

- Miért nyugtalanítjátok az én isteni uramat? - kérdezte halkan. - Ő tudja, mit kell tennetek. A saábai lázadás leveréséről vitáztok?

- Arról, isteni asszony - készségeskedett az öreg Ramósze. - Éppen jókor jöttél, hogy szelídséged harmatjával hűsítsd indulatainkat, okosságod borotvaéle elválassza tévedéseinket az igazságtól.

- De hiszen olyan egyszerű, isteni testvérem! - kiáltott föl kedvesen a királyné. Könnyedén megsimogatta Eknaton fölsugárzó arcát, és a tehetetlenül bosszankodó katonára, majd Mószéra nyájas pillantást vetett. - Vedd föl a földről korbácsodat, Horemhab. - S mikor a parancsnok fölemelte korbácsát, Mószéhoz fordult: - Nem gondolja az én testvérem, hogy jó lesz, ha Horemhab a Deltában marad, s ő megy Saábába a lázadás leverésére?

Mósze meghajolt.

Egyszeriben mindnyájan fölragyogtak. A király gyermekes örömmel tapsolt, szeme odaadóan tapadt felesége virágarcára, mint egy másvilági lényre. Ramósze mélyen meghajolt, amennyire csak pohos hasa engedte, vékony, száraz karját kitárta. Horemhab megsuhogtatta korbácsát, nevetett.

- Ha Mósze vállalja a Vörös Föld toprongyos csürhéjét, azt a szedett-vedett rablóbandát, rajta! Szedje rendbe, ha tudja, s menjen Saábába. A thébaiak pedig vonuljanak Etiópia határához, nehogy, miközben ő Saábában vesződik, kedve legyen a négerekkel együtt ránk törni dél felől.

Mósze elgondolkodott. Miért küldi a királyné Arábiába?! Talán hogy távol legyen tőle, idegen földön? Kudarcot valljon a hitvány sereggel, így tegye magát veszélytelenné? Vagy éppen azt kívánná, ha a nehéz feladatot dicsőséggel oldaná meg? Diadallal térne vissza? Még most is szereti, még most is fáj neki, ami történt? Önmaga érzéseitől fél, vagy romlásba akarja dönteni? De hiszen szemmel látható, hogy állapotos. Már van egy kisleánya, most bizonyosan reméli, hogy fiút szül, trónörököst. Még ennek ellenére is veszélyesnek érzi magára Mószét? Ó, ezen csak mosolygott. Ha tudná, milyen távol van tőle, nem akarná eltávolítani!

Gyorsan megegyeztek mindenben. Eknaton mindenbe örömmel beleegyezett, mint aki boldog, hogy lerázhatja magáról ezt a bosszantó, érthetetlen, ostoba ügyet. Sehogy sem fért a fejébe, mit akarhatnak a saábaiak meg az etiópiaiak. Miért lázadoznak? Miért bontják meg a gyönyörű békességet? Miért nem férnek meg boldogan Aton békéjének ölében? A nagy testvéri közösségben? Hiszen Egyiptom s ő, a Nap Fia Isten szépségét akarja megvalósítani ezen a világon! Hát nem bolond mindenki, aki ahelyett hogy virágokat, illatos fűszereket áldozna Atonnak, himnuszokat énekelne, táncolna, gyönyörködve jóságában, fegyvert ragad, ordít, vérben gázol, sebeket kap és ad, falvakat éget, nőket hurcol el, férfiakat tesz rabbá? - Ostobák és értelmetlenek - dünnyögte szomorúan, félkarral átölelve könnyedén hozzásimuló feleségének vastagocska derekát. - Milyen gyönyörűen lehetne élni, ha megértenék, amit akarok... De kérlek, nagyon kérlek, testvérem, Mósze, kíméletesen harcolj. Igyekezz tárgyalásokat kezdeni, meggyőzni őket szándékuk ostobaságáról. Magyarázd meg nekik, milyen szép, boldog élet várakozik rájuk, ha szívükben győz a szeretet. Hiszen emberek ők is, lehetetlen, hogy meg ne értsék: minden ember Isten gyermeke. Szeressék egymást, hogy Istent szerethessék. Szeressék Istent, hogy egymást szerethessék. - Hevesen beszélt, a szavak torlódva törtek elő gyermekes, duzzadt ajkán, szép, barna szeme ragyogott. - Kérlek, Mósze, kíméld, szeresd őket, hiszen testvéreink. Úgy harcolj, hogy ne haljon meg senki. Házaikat ne gyújtsd fel, ne rombold le. Ha ostromra kerül sor, csak a falaikat törd, otthonaikat ne. Vigyázz, katonáid ne raboljanak, ne erőszakoskodjanak. Rabokat ne ejts, Mósze, testvérem, én nem akarok rabszolgákat látni. Szeretettel győzd meg őket, Mósze. Világosítsd meg elméjüket. Mondd meg, szeretném, ha egyetlen katona sem volna a világon...

A vezír meghatottan itta a király szavait, köhécselt, ujja hegyével a szemét tapogatta. Horemhab alig tudta elrejteni dühös jókedvét. Nefertiti odaadóan simult a királyhoz, szeretettel, de némi sajnálkozással nézett le rá, amint ott ült a széles székben, véznán, kisfiúsan, s félkarjával átölelve tartotta a derekát.

Mósze pedig meghajolt, karját széttárta, s így szólt:

- Isteni testvérem, mindent úgy fogok cselekedni, ahogy Isten s a lelkiismeretem parancsolja. Semmi mást nem keresek, mint Isten akaratának betöltését.

Ezek a szavak tökéletesen megnyugtatták a királyt.

Hagyományaink nem sokat tudnak Mósze arábiai hadjáratáról, azok pedig, akik életével foglalkoznak, meg sem szokták említeni. Még a legkiválóbb, alexandriai Philo, héber nevén Jedidjá, sem mond róla semmit Mósze-életrajzában. De számottevő Talmud-följegyzések kétségtelenné teszik, hogy igenis megbízatást kapott a lázadó Saába megfékezésére, s feladatának embere is volt.

Először galambpostát küldött Anuba, magához hívta Hort, testvérét és tanulótársát, akivel együtt készült az utolsó beavatásra. Hor gyorsan megérkezett, és azonnal tanácskozásra ült össze Mószéval. Nem kímélték az időt, éjjelt nappallá tettek, hol a szoba csendjében, hol a Palota kertjének holdvilágos útjain sétálgatva, hol egy teraszon heverve a nap tikkasztó óráiban, töprengtek, jegyezgettek, tanácskoztak. Hor, a fürge, mindig vidám, paraszti származású legény, aki egész életét a haditudományoknak szentelte, s kapásból mondta a világ minden országának hadseregéről a titkolt adatokat, most elemében volt. Nem győzte köszönni, hogy Mósze éppen őt választotta első munkatársául.

Indultak-érkeztek a futárok, tisztek mindenféle fajtája sürgött-forgott Mósze lakosztályában. Parancsok repültek, jelentések érkeztek. Hajók sorakoztak a félig-meddig kiépült rakparthoz, vonták föl vitorláikat, s indultak fölfelé a Níluson. Mit szállítottak a hajók Kobtiba, a Nílus-parti kikötőbe, ahonnét a Vörös-tenger Szauu nevű kikötőjéhez szárazföldi út vezetett? Nos, harcikocsikat, lovakat a harcikocsikhoz. Szamarakat a málhák hordozására. Hatalmas mennyiségű lisztet, sózott húst, szárított halat nemcsak a sereg élelmezésére, hanem hogy kiosszák a netán nélkülöző ellenséges lakosság között. Bálákba csomagolva rengeteg ruhát, sarut, mindenféle tarisznyát. Rakományszám kőkorsókat meg bőrtömlőket ivóvíz raktározása végett. Ugyancsak szénát, abrakot a lovaknak, szamaraknak, töméntelen préselt datolyát, fügét embernek-tevéknek. Thébában a hajók csapatokat is vettek fedélzetükre: íjászokat, parittyásokat, fejszéseket, lándzsásokat. Gyakorlott kocsihajtókat meg vívókat, akik harcikocsikról tudtak hadakozni. Bámész nép sereglett a hajókhoz, gyorsan híre terjedt, hogy lázadás tört ki Arábiában, veszélyben az arany, de félő, hogy föllázad maga Etiópia is, és a négerekkel szövetkezve megtámadja Felső-Egyiptomot. Mozgósítás állapotába került a fél ország, abba a látszólag zűrzavaros, áttekinthetetlen, olykor tébolyodott állapotba, ami valójában maga a legnagyobb rend, a legtisztább célszerűség.

Míg Mósze Aketatonban intézte a katonai ügyeket, főhadsegéde, Hor hol mellette volt, hol Thébába rohant, hol Kobtiban sürgött-forgott, hol még följebb nyargalt, a núbiai-etiópiai határ mellé, s éjjel-nappal intézkedett, ellenőrzött, szemlélt, rendelt, tiltott vitatkozott, szállított, visszaküldött, elkobzott, lefoglalt... Ha száz keze lett volna, akkor is alig győzi vala. Tiszteket nevezett ki, tiszteket csapott el. Gyakorlatoztatta a kiszemelt csapatokat. Tolvajokat, sikkasztókat korbácsoltatott meg, küldött kényszermunkára a kőbányákba. Utakat javíttatott, szállítmányokat továbbított, hajókat rendelt, hajóparancsnokokat leckéztetett. Igyekezett kemény fegyelmet tartani az Eknaton uralkodása óta rohamosan züllő katonaság között. Réme volt az egész Felső-Egyiptomnak.

Nemcsak a hadsereg, a tisztviselők, iparosok lomha fegyelmezetlensége, nemtörődömsége okozott nehézségeket, hanem egy merőben szokatlan esemény is. Az aszuáni nagy kőbányák munkásai abbahagyták a munkát, magyarán mondva: föllázadtak. Sztrájkoltak. Most, ebben a bonyolult helyzetben látták elérkezettnek az időt, hogy nyomorult helyzetükre fölhívják a király figyelmét. Miután híre terjedt a bizalmas tanácskozáson mondott szavainak, a munkások kijelentették: "Hát szeretettel akarja legyőzni az ellenségeit? Kíméletet parancsol? Ne törjék a házaikat, ne gyújtsák föl, ne rabolják ki? Ne öljenek, ne tegyenek rabszolgává senkit? Szeretet, szeretet Aton nevében? De mi tizennyolc napja éhezünk! Nincs kenyerünk, nincs halunk, nincs hagymánk! Pedig mi nem vagyunk ellenség, mi egyiptomiak vagyunk! Dolgozunk! Mi adunk követ a templomokhoz, a palotákhoz, a laktanyákhoz, a mi köveinkből faragnak szobrokat a királynak meg az isteneknek!" Így beszélt Mósze előtt a munkások bizalmiférfiainak egy csoportja, amikor Mósze Kobtiba utazott, s Hor tágas, de rendetlen sátrában fogadta a küldöttséget.

- Nagy szót kell mondanunk! - kiáltotta egy elszánt kőfaragó, s fölemelte kérges, összevagdalt tenyerét. - Igazán, a Palota birodalmának ezen a helyén rosszat cselekszenek a mi uraink! És ha az Isten nem árasztja reánk is annak a szeretetnek egy kis sugarát, amit olyan bőségesen akar kiárasztani ellenségeire, inkább meghalunk, de nem dolgozunk tovább. Elszéledünk a birodalomba, megmagyarázzuk másoknak is, hogy ne dolgozzanak. Bizony, akár fejjel lefelé a falakra akasztathatsz bennünket, kegyelmes urunk, de követ, követ nem kaptok tőlünk, egy darabot sem.

A kőbányák felügyelője, okos, nyájas úr, halkan és előzékenyen magyarázta a szótlanul hallgató Mószénak meg Hornak, hogy a munkások hazudnak, néhány lázító, akit rablógyilkosságért ítéltek kényszermunkára, ravaszul visszaél a háborús állapottal, s ezen a módon akar kereket oldani. Mósze azonban a felügyelő ápolt ábrázatára, majd a nehézkesen topogó munkások marcona, sápadt, elkeseredett arcára pillantott, s nyomban tudta, hol az igazság. Tapsolt, belépő testőrtisztjének megparancsolta, azonnal kötöztesse meg a felügyelőt munkásai szeme láttára, a bányászoknak pedig Hor szállítson a hadsereg készleteiből lisztet, sót, szárított halat, főzeléket. Új felügyelőt nevezett ki, s megparancsolta, csökkentse a kiszabott munkát két tizeddel. Így sikerült helyreállítani a rendet s a munkásokat munkájuk folytatására bírni. A történtekről maga tett jelentést a királynak, mikor visszatért Aketatonba.

De bár a nyugtalanságot lecsillapította, mindenfelé zengett a keserű dal, Horemhab kedves dala, amit részegen szokott énekelni:

Az ország nem lelkesedett túlságosan a háborúért. Elmúltak a nagy hadvezér-királyok napjai, amikor Egyiptom belekóstolt a terjeszkedésbe, a háborúskodás mámorába, s ujjongva dúskált a csatákon szerzett gazdagságban. A derék Nebmaare uralkodásának végső évei áporodott nyugalomban s jólétben teltek, a világ tökéletesen megszilárdult, mi sem volt természetesebb, mint hogy az uralkodó népnek megvan a bőséges eledele, jó ruhája, tisztességes otthona, elegendő ékszere, ipar, kereskedelem egészségesen lüktet, semmi gond, semmi aggodalom, az utak biztosak, a hajók olcsók és gyorsak, ki-ki gondoskodhat méltó sírhelyéről s árnyéklelke számára áldozatokról. Most meg háború van? A király Aton nevében szeretetet hirdet, de háborút akar viselni? Méghozzá Arábiában, Saába földjén? Mi közünk hozzá? Ezt a "mi közünk hozzá"-t természetesen elsősorban Ámun egyháza terjesztette, kajánul kidomborítván az ellentmondást, ami Aton virágos oltárai, szeretettől lángoló himnuszai s a hadikészülődés között a csecsemőnek is szembetűnik.

No, de a gyatrán élelmezett, zsoldjuktól elütött, elül-hátul megcsalt, becsapott, rosszul öltözött, silányul fegyverzett katonaságot, amely tetves-bolhás, pókhálós laktanyáiban a saját rondaságától bűzlött, s hovatovább rablóbandának kezdte tekinteni magát, a csaló, tolvaj, sikkasztó tisztek és felügyelők, lelkiismeretlen szállítók kisöprése után sikerült hadakozásra alkalmas szervezetté formálni. Már hallgattak a vezényszóra, teljesítették a parancsokat, tűrhetően meneteltek, ruhájuk jó volt, fegyverük használható, gyomrukat naponta háromszor meg tudták tömni, laktanyáikat kimeszelték... így hát elindulhatott az egész tábor Szauu felé, a Vörös-tenger kikötőjébe. Ott már várták a hajók, hogy átszállítsák a tengeren, s partra tegyék Saába földjén. Minthogy azonban a kémjelentések szerint Saába királya, akit forrásaink Kikanosznak neveznek (de ez bizonyára görögösített alakja egy ma már kideríthetetlen névnek), védekezni szándékozott a partra szállás ellen, gondosan ki kellett dolgozni az invázió többféle tervét. Saábának szerződése volt Egyiptommal, hogy kikötőjét nyitva tartja minden idegen hajó számára, ez pedig gyakorlatilag kiszolgáltatta Egyiptomnak, mert hiszen olyan hatalom, amely vele versenyezhetett volna, nem hajózott a Vörös-tengeren. És éppen az volt Kikanosz szemtelensége, hogy Etiópia éveken át folytatott uszítására megtagadta az egyiptomi hajók bebocsátását, ugyanakkor pedig megszüntette a szerződésekben vállalt áruk és nemesfémek kiszolgáltatását, valamint az adók és ajándékok megfizetését is. Kikötőjében etiópiai hajók állomásoztak. A két állam - Saába meg Etiópia - úgy gondolkozott, hogy könnyű lesz elbánni a vallási gyűlölködés által megosztott, katonailag, gazdaságilag hanyatló Birodalommal, amelynek trónján egy rajongó, tehetetlen, talán őrült király ül. Arra számítottak, hogy Ámun egyháza is megragadja a kínálkozó pillanatot, s elbánik Aton egyházával, akár a király elkergetése vagy megölése árán is. Tudták, hányféle érdek, sérelem, bosszúvágy feszeng a látszólag csendes felszín alatt, hányan várják az alkalmat, hogy megszabaduljanak Eknatontól és körétől, hányan fenik a fogukat, miközben hajlonganak előtte, s himnuszait éneklik. Tudták, milyen titkos terveket sző Eye, milyen keserű duzzogás emészti a Thébában maradt királyi Anya szívét, arról is meg voltak győződve, hogy Horemhab, Alsó-Egyiptom parancsnoka Eye mellett s a király ellen foglal állást a döntő pillanatban, s megint hatalomra segíti Ámun papságát, mert hallottak dühös kifakadásairól, amiket a király előtt sem fékezett. Ugyancsak nem volt titok előttük, hogy a világ sokféle istenei, köztük az övéik is, féltékenyen fenekednek Aton ellen, s prófétáikat, papjaikat irántuk tartozó kötelességeikre figyelmeztetik. No és ott volt még a sok kisebb-nagyobb ázsiai állam és király, ők fogcsikorgatva tűrték Egyiptom fennhatóságát, sóvárogva emlékeztek azokra a szép időkre, amikor tetszésük szerint szövetkeztek, hadakoztak egymás ellen, s mindegyikük a saját világhatalmára törekedett.

Kikanosz tehát megerősítette kikötőjét, rendbe szedte fővárosának, Szanáának magas, sziklás hegyen épült várát, katonaságot gyűjtött, élelmet halmozott, s elszánta magát a védelemre.

Ezalatt az egyiptomi csapatok átvonultak a Vörös-Földön. A hadjárat bázisa Szauu kikötője volt, ott rendezték be a csapatok szállását, raktározták be a fegyvereket, az élelmet, állították föl a sebesültek kórházát, onnan továbbították a híreket a fővárosba, a király parancsait a harctérre. A világ e legforróbb kikötőjének poklában zsúfoltak össze mintegy harmincezer katonát, több száz harcikocsit, több ezer lovat, szamarat, tevét, marhát, itt gyűlt össze a sok segédszolgálatos lézengő, orvosok, hajcsárok, raktárosok, pékek, szakácsok, fegyverkovácsok, szíjgyártók, uzsorások, varázslók, kereskedők, tolvajok tömege, a minden hadsereget minden időben körülrajzó italmérők, zenészek, szajhák éhes raja. A köves, árnyéktalan vályogvárosban mozogni sem lehetett.

Hajóra szálltak a csapatok, a vitéz, parókás tisztek harci vágytól ittasan tüzelték katonáikat, a hadjárat megkezdődött.

A partra szállás a sekély kikötőben nem került sok erőfeszítésébe az egyiptomi hadseregnek. Hajói könnyedén uralkodtak a tengeren. Némi csetepaté után Mósze megvetette lábát a parton, hajóival elzárta a kikötőt, s miközben lépésről lépésre előnyomult a városban, az ellenség visszavonult Szanáa magas várába, vastag, kőből rakott falak közé. Etiópia megígért segítsége elmaradt: nem tudott beférkőzni a bezárt kikötőbe. De meg az etiópiaiak úgy számítottak, hogy csak húzza a harcot védekező állásban Saába, Egyiptomban majd kirobbannak a belső ellentétek, s a többit megteszik a föllázadó vazallusállamok.

Alig múlt el néhány hét, s Mósze meg hadsegéde, Hor körülzárta Szanáát. Ezt a hadműveletet tökéletesen hajtották végre. Mósze örömmel jelenthette a királynak, hogy vesztesége jelentéktelen, a harcikocsikat be sem kellett fognia, akár visszaküldheti valamennyit, katonáinak harci kedve jó, járványos betegség nincs, csupán rövid idő kérdése, hogy a világtól teljesen elzárt várost megszállja s királyát tárgyalásra kényszerítse.

Eknaton örvendező levelet küldött Mószénak. Biztosította testvéri szeretetéről, megnyugtatta, hogy naponként imádkozik érte. Ismét figyelmébe ajánlotta a szeretet parancsát: kímélje ellenségeit, ne pusztítsa el a lakóházakat, ne ejtsen rabokat, ne zárja el a vizet, sőt helyesnek vélte, ha Mósze hajítógépeivel lisztet, sót, olajat, szárított húst dobáltat a városba kövek meg tűzcsóvák helyett, hadd lássa a nép, milyen őszinte szeretettel viseltetik iránta. Mellékelten küldött még egy himnuszt is a Naphoz, igen szép himnuszt, s elrendelte, a tábori istentiszteleteken énekeltesse csapataival, sőt kusita nyelvre fordítva s agyagtáblára írva nagy tömegben hajigáltassa be az ellenséghez.

- Miképpen vélekedel ezekről a parancsokról? - kérdezte Mósze hadsegédét, Hort, mikor korán reggel sátorába lépett az aketatoni királyi postával.

Hor éppen hajnali testgyakorlatait végezte egy színes gyékényen. Tetőtől talpig mezítelen volt, paraszti teste gőzölt a hajnali hűvösségben. Hanyatt feküdt a földön, lábszárát lassan maga fölé emelte, hátrahajtotta, amíg lábujjai el nem érték a feje fölött a talajt. Így maradt egy pillanatig, majd ismét visszahelyezkedett természetes helyzetébe, felült, s miközben rabszolgája illatos olajjal kente vörösesbarna bőrét, a királyi levél olvasásába merült.

- Mindent meg kell tennünk, testvérem - mondta meghatottan -, hogy ezt az isteni embert föl ne falják a vadállatok. Parancsait pedig teljesíteni fogjuk.

Mósze bólintott. Letelepedett egy könnyű székre, hangosan olvasta a himnuszt. Hor öltözködött, de látszott rajta, hogy nem tudja, mit művel, annyira elmerült a költemény hallgatásában.

- Ezért nem hagynám cserben isteni testvéremet - mondta lelkesen Mósze. - Ezért adnám érte habozás nélkül az életemet is, ha kell. Mert volt-e valaha király a földön, aki Isten fiainak nevezte volna ellenségeit, testvéreinek Atonban? És ismer-e a világ története olyan királyt, aki az ostromlott városba élelmet hajigáltat, megtiltja az ölést, a gyújtogatást, aki nem akar hadifoglyokat, s imádságokat szórat az ellenség nyelvén? Volt-e valaha uralkodó, aki merőben az ellenkezőjét tette annak, ami szokás, sőt ami törvény?

- Gondold meg, testvérem - figyelmeztette Hor, nekiülvén sajtból, tejből álló reggelijének, amit rabszolgája helyezett az asztalkára -, gondold meg, milyen fájdalmas lesz az ő bukása!

- Bukni fog, de olyan dicsőségesen, ahogy még senki - felelte Mósze. - Bukásának fénye beragyogja az eljövendő évezredeket. És nem lesz hiábavaló.

Elrendelte hát, hogy a hajítógépek lisztet, sót, szárított húst dobáljanak a városba zsákokban, olajat kecskebőr-tömlőkben. A gyönyörű naphimnuszt lefordíttatta, gondosan agyagtáblákra vésette folyamközi ékírással, kiszáríttatta a tüzes napfényen, s aztán százával hajigáltatta a körülzárt városba, a falakon öklüket rázó, üvöltöző, rontó varázslatokat végző, nyilazó, köveket dobáló ellenség közé.

De hát azért liszttel, hússal, olajjal meg imádsággal mégsem vehették be a várost. Egyebet is hajigáltatott tehát kitűnő hadigépeivel: óriási köveket, lándzsákat. Íjászai is derekasan dolgoztak: szüntelenül lőtték a falak védelmezőit. És bizony itt is, ott is halálüvöltéssel zuhant a mélybe néhány ellenséges katona, kitárt karral, fejjel lefelé, mint a béka. A kövek sem mindig a vastag falban tettek kárt, hanem átlendülve céljukon, a város házainak tetejét törték be, otthonokat döntöttek romba, ártatlan utcai népeket, asszonyt, gyermeket, öregembert ütöttek agyon. Hiába, másféle módját a várak megvételének még nem találta ki a katonai tudomány!

Hanem azért a bedobált élelemnek meg az imádságnak is megvolt a maga csodálatos hatása. Saába népe ugyanis nem egy akarattal, nem általános lelkesedéssel szegült szembe Egyiptomnak. Ott is voltak, akik nemcsak tűrhető, de természetes állapotnak tartották az Egyiptomtól való függést, akiket érdekeik a Fehér Ház barátságának ápolására késztettek, s anyagi hasznuk lévén, korántsem érezték magukat Egyiptom által kizsákmányoltaknak. Eddig rémülten hallgattak, féltették a fejüket, de most a különös ellenséges lövedékek fölbátorították őket. Itt voltak a kézzelfogható érvek: liszt, olaj, hús, só... Kell-e világosabb bizonyíték igazuk mellett? A nép eleinte ámuldozott, nem hitt a szemének, de aztán, látva, hogy a liszteszsákok, olajostömlők nem bántanak, a só igazi só, nem méreg, a hús ízletes és tápláló, a városban pedig csak szűken kiszabott élelemhez lehet jutni, megrohant minden áthajított adományt, s ujjongva kapkodta széjjel.

Mások meg nem akartak fejjel menni a falnak. Úgy gondolkodtak, hogy Egyiptom hatalmának vége még korántsem következett el. Óvatosnak kell hát lenni. Ne építsünk vaktában a távoli Hatti alamuszi terveire, Assur hatalmi törekvéseire, a palesztinai városok királyainak seregeire, Szíria cselszövényeire, Núbia, Szudán sokszor megalázott néger hercegeinek bosszúvágyára... Ne számítsunk vaktában Ámun elnémított papjaira, Aton hamaros bukására. Az sem olyan bizonyos, hogy Egyiptom királya a halálán van, hogy őrült, s hívei máris cserbenhagyták, ellenségei fogságba vetették... talán már meg is halt, de halálát titkolják... Mi lesz aztán, ha mégis Egyiptom győz?

Ismét mások régóta fenekedtek Etiópia vagy a saját királyuk s uralkodó köreik ellen. Ők a bizonyos vereség után hatalomra kívántak jutni. Ezért már jó előre érdemekre törtek: titkon leveleket lőttek ki nyíllal a városból, elárulták a védelem gyenge pontjait, beszámoltak a nép barátságáról Egyiptom iránt, és saját hódolatukról biztosították az isteni Palotát. Elmondották, hogy naponta háromszor titkon áldoznak Atonnak, az egyetlen, igaz Istennek, megszerezték a csodálatos imádságot, száz meg száz példányban lemásolták, terjesztik, buzgón éneklik.

Ezeket a híreket, jelentéseket Mósze meg Hor este a sátorban gondosan mérlegelték, boncolták, s úgy vélekedtek, minden a legjobb úton halad. Papírra rajzolt térképeiken megjelölték a gyenge szakaszokat, eszerint adták ki a hadművelet parancsait. Eddig a csapatok vesztesége nagyon kevés volt, egy nagyobbfajta hadgyakorlaton több halál, sokkal több sebesülés esik. A csapatok jól tűrték az éghajlatot is, itt, a hegyek erdős-ligetes magasságában nem izzott úgy a levegő, mint odalent a mélyben. Víz volt bőven, nemcsak ivásra, de mosakodásra is. Az utánpótlás jól működött, volt hús, sajt, datolya, füge, olaj, hal, kenyér. Helyükön álltak az orvosok is, a betegeket nyomban kezelésbe vették, ha pedig súlyosabb volt az eset, hátraküldték a kikötőbe vagy éppenséggel haza, Szauu jól berendezett kórházába. A tábori rendőrség Mósze szigorú parancsára kíméletlenül távoltartott minden nőszemélyt, így a nemibetegségek sem ütötték föl fejüket a csapatok között.

Csak türelem tehát, s Szanáa vára könnyen az ostromlók ölébe hull.

Egy éjjel Mósze dolga végeztével sátrába tért. Szép, csillagos, hűvös, holdfényes éjszaka volt, a hegyek erdőségei némán pihentek. Csak itt-ott hallatszott kiáltás, mozgolódás, csörömpölés, katonák vontatott éneke, őrszemek jelszava. Tűz nem égett sehol, nehogy az istentelen ostromlottak kilődözzenek a henyélő katonák közé, mert bizony megtették az elvetemültek, mit sem törődve Sálem csillagával s az embernek-állatnak olyan szent nyugalommal.

Mósze még el akarta végezni esti mosakodását, imádságát, majd kiadni az éjszakai őrségek új jelszavait, aztán nyugovóra kívánt térni, nyugovóra, mert igen fáradt volt. Néhány jelentés megvizsgálását is kora reggelre hagyta.

Rabszolgája, az öreg Tutu körülményesen becipelte fakádját, a vállára vetett törlőkendőket sorra elhullatva, s félszemmel urára pillantott, észrevette-e ügyetlenségét. Majd kifelé cammogott, hogy egy korsó hideg meg egy korsó meleg vizet hozzon, ám a sátorajtóban megállt, fülelve előrehajolt, aztán titokzatosan integetett Mószénak.

- Őrség jön fáklyával... - suttogta. - Valakit kísér. Nem látom jól...

- Eredj, hagyj magamra, aludj jól - utasította Mósze. - Isten áldása legyen rajtad.

Tutu öregesen meghajolt, kitárta karját, s hátrálva lépkedett a sátornyílás felé. Csaknem összeütközött az őrséggel. Egy fiatal, parókás, hetyke százados lépett be öt komor, félmeztelen katona kíséretében. De lám, a katonák között egy nő lépkedett. Magas, dús termetű szépség, amilyeneket ajándékba szoktak válogatni a Fehér Ház számára. Egyszerű öltözetet viselt: négyszögletű, sarkig érő vászoninget, vállán széles, fehér gyolcskendőt, olyan volt, mint akármelyik idevaló fiatalasszony öltözete. Ámde ápolt, sötétbarna, selymes bőre, kerek arca, festett, duzzadt ajka, ecsettel rajzolt, hosszú szemöldöke, a fülében, orrában, nyakán, karján villogó drága aranyékszerek szépsége, szurokfekete hajában csillogó babnagyságú gyöngyei előkelő nőre vallottak. És a viselkedése még inkább. Lassan, testét lustán himbálva, csípőjét ringatva lépett be, kidomborodó nagy fekete szeméből hideg pillantást vetett a sátor belsejére s Mószéra, egyetlen villanással áthatolt rajta, megmérte, megítélte. Nagyon biztos volt önmagában, mint azok a nők, akik tudják, hogy bájaik ellenállhatatlanok. S hozzászoktak, hogy gyermekkoruk óta mindenki lesi kívánságaikat. Hány éves lehetett? Tizenötnél semmivel sem több. Termetét forrásaink "hatalmasnak" és "kövérnek" mondják, egész megjelenését elbűvölőnek.

Mósze csodálkozva fordult a kapitányhoz. Bosszús volt, mert nem foghatott esti imádságához. Egyébként sem szerette harctéren a nőket. Ez a nő azonban, bár öltözete egyszerű volt, mégsem látszott közönséges szajhának, aki belopakodott a férfiak e fülledt, veszedelmes, izgató gyülekezetébe, hanem céltudatos, fölényes, parancsoló személynek.

- Kegyelmes herceg - mondta a nyalka, fiatal kapitány feszesen -, ez a nő, amint mondja, Saába királyának leánya, Tarbisz. Titkos utakon szökött hozzánk, az őrség elfogta. A legrosszabb történhetett volna vele, ha nem viselkedik olyan parancsoló módon, hogy katonáink féltek hozzányúlni. Mindenáron veled kívánt találkozni, herceg, így átadták nekem, hogy vezessem eléd.

Miközben a kapitány szépen kihúzta magát, s drága parókáját kényesen megsimítva, kardját hegyével a földnek támasztva a legkápráztatóbb pózban megtette jelentését, a hölgy természetes mozdulattal helyet foglalt Mósze tábori ágyán, könyökére támaszkodott, kövérkés arcát félrebillentette, s bár szemlátomást nem kívánt elkápráztatni senkit, durva, fehér ruhája megfeszült dús combján, csípője pedig könnyedén kidomborodott. A félelemnek nyoma sem mutatkozott szokatlanul nagy, szép metszésű, bársonyosan fekete szemében, inkább kíváncsiság s nyugodt, mosolygó fölény. Egyenesen, de nem kihívóan nézett Mósze arcába, mint aki mérlegeli, jó lesz-e ezzel a férfiúval összesimulni ajaktól térdig, s élvezni a szerelem gyönyörét. Gondolatait azonban csak egy kis akaratlan jel árulta el: nyelve piros hegyével megnedvesítette duzzadt ajkát, kissé hajlott orrának mozgékony cimpája pedig kitágult, mint a nemes paripáé.

Mósze azonnal tisztában volt vele. Nemcsak őt látta, hanem a várost, a királyi házat, a környezetet, az aggódó, heves, szorongó, dühös arcok seregét is. A meghasonlást, amiből jött. Szinte hallotta, amint a jövőért aggódó fejedelem gyors el-elnyelt szavakkal magyarázza lányának négyszemközt egy sötét szobában, hogy menjen az egyiptomi főparancsnok házába, asszonyi alázattal kínálja föl magát neki, hátha harc nélkül megegyezhetnek a leány segítségével, s feleségül menvén Mószéhoz, megmenti nemcsak az országot, hanem a kelepcébe került családot is. Mósze előtt azonban az is megvilágosodott, hogy férfiúi s hadvezéri tekintélyét örökre tönkre kívánják tenni a csábítással. Hagyományaink szerint ebben a pillanatban Száraira gondolt, aki szolgáló volt, Rebekára meg Ráchelre, akik pásztorlányok voltak, s nem kívánta megnyerni a király leányát. Még inkább emlékezett anyja, Jozabét méla dalaira, amik döntő pillanatokban mindig visszakísértettek a múltból, mint egy másik, igazibb világ üzenetei.

- Mit kíván a hercegnő? - kérdezte a testőrkapitányt.

A fiatal tiszt udvariasan fordult a heverőn várakozó leányhoz, hogy tört arabra fordítsa a herceg kérdését, de Tarbisz elmosolyodott, s ügyetlen, ám annál elbűvölőbb egyiptomi szavakkal egyenesen Mószénak felelt.

- Hallottam kiválóságodról - mondta könnyedén, szépen zengő, meleg hangon, sötét szeme pillantás nélkül merült Mósze tekintetébe, kövérkés, ápolt kezével a durva katonai pokrócot simogatta, amivel az ágyat letakarták, s ami éppenséggel nem volt hercegi holmi. - Mondták... kedves vagy... okos vagy... - Ujjai ügyesen összecsavarták a takaró csücskét, játszottak vele - nem akarod ellenségeid pusztulását... nekem fáj látnom a háborút. Áldoztam Sálemnek, Terhi isteni fiának, imádkoztam hozzá... És aggódó szívemben sugallat támadt... Bocsáss meg, szolgálód csak nehezen beszél a te anyád nyelvén... - Elmélázott, szemét még tágabbra nyitotta, gyűrűs ujjai még hevesebb izgalommal babrálták a takaró összecsavart végét. - Szeretet lopódzott szívembe irántad... Itt vagyok, Tarbisz, a király leánya, szolgálód. - Fölegyenesedett, kidomborította telt mellét, jobb keze görcsösen szorongatta a csücsköt, baljával a haját simította meg, szurokfekete, fényes, gyöngyökkel fonott haját, s bátran nézett a hercegre, mint aki tudja, hogy ajánlata nem megalázó önmagára, ellenkezőleg, a herceg tekintse kitüntetésnek. Bizonyos is volt benne, hogy pillanatnyi habozás nélkül igent mond, azonnal elküldi testőrét, s reggelig élvezi vele a szerelmet. - Uram - folytatta akadozva bár, de könnyedén, s a hangja zengőbb lett forró érzéseitől. - Uram, azt kívánja Sálem isten, akinek csillaga most fönt ragyog, s békességet áraszt a hadakozókra... hogy a tied legyek, végy feleségül, én pedig kiszolgáltatom neked a várost... harc nélkül... vér nélkül... És legyen örök békesség köztünk s a Fehér Ház között. Uram, szüljek trónörököst neked...

Mikor ezt mondta, lehunyta hosszú szempilláját, ahogy illik, fejét meghajtotta, de ujjai még szaporábban simogatták a takaró csücskét.

- Kérlek - suttogta alázatosan -, küldd el szolgáidat, hogy zavartalanul beszélhessünk, s megmutathassam neked szépségemet.

Mósze azonban másként döntött. Igaz, hogy vér nélkül, megegyezéssel keríthetné hatalmába a várost, ahogy a király kívánja - de ilyen szégyenletes módon? Nem, nem, Mósze csak legyintett erre. Le tudott mondani arról a nőről, akit vad szenvedéllyel kívánt, akit egész lelkével csodált és szeretett, aki mintha az örökkévalóságban együtt bolyongott volna vele a lét térségein, akit elválaszthatatlan, neki rendelt, boldog testvérének érzett... ez az először látott hercegnő pedig egyszerre hajlandó elárulni saját országát, ölelésével megvásárolni apja, családja biztonságát, testére ráadásul adni a várost...

Mósze mosolygott.

- Mondd meg a hercegnőnek - utasította a kapitányt - hogy ajánlata nagyon megtisztel. Azonban a várost mint katona kívánom elfoglalni, s nem mint királyának veje. Vezesd a hercegnőt biztonságban egy külön sátorba, gondoskodj kényelméről, állíttass ajtaja elé őröket, bánj vele származásához, rangjához, szépségéhez méltón. Amikor pedig kívánja, kísértesd a legelső vonalig, bocsásd útjára, kikiáltókkal adasd tudtára a város védőinek, hogy királyuk leánya indul hozzájuk, küldjenek elé kíséretet.

A hercegnő egyre sápadtabban, egyre szikrázóbb szemmel hallgatta Mósze kimért szavait. Szerette volna a pillantását elkapni, de a herceg, tábori asztala mellett állva, kezét aranyos tőrén nyugtatva, csak a testőrkapitányhoz beszélt.

Mikor befejezte, a kapitány fölemelte kardját, tisztelgett. Ám tétovázott még, mert el sem tudta képzelni, hogy az ilyen csábító ajánlatra így lehessen válaszolni. Ilyen izgalmas történetet, hogy az ostromlott város királyának leánya közönséges öltözékben, egyedül kiszökik a várból, ellenséges csapatok közt keresi meg a fővezért, fölajánlja neki magát feleségül, kezére akarja adni fővárosát, s még mindennek tetejébe szép is, fiatal is, szűz is, sohasem olvasott azokban az írásokban, amelyek elképesztő kalandokat mesélnek.

Nemcsak ő tétovázott, hanem a hercegnő is. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy akarata ne valósuljon meg. Széles, alacsony homlokát lassan elborította a harag pírja, kezét ökölbe szorította, ajka azonban mosolygott. De a herceg nyugodt, udvarias elutasítása tiszteletet is ébresztett benne a fiatal férfi iránt. Most már odaadta volna magát neki csupán magáért az érzéseiért, nem mint királyleány, nem mint atyjának, családjának, városának megmentője, hanem mint nő, mint akármelyik nő.

Mósze intett a századosnak, s a döntő pillanat elmúlt. Tarbisz ekkor hideg gyűlölettel biccentett Mósze felé, s gyorsan megfordult. Fejét fölvetve, arányos testét kiegyenesítve lépett ki a sátorból. A parókás százados peckesen lépdelt utána. Eltűntek a sötétben.

Mósze pedig behívta öreg rabszolgáját, Tutut, elkészíttette fürdőjét, majd tetőtől talpig tiszta ruhában a földre borult, s elvégezte imádságát. Mikor azonban ágyára heveredett, megcsapta a királyleány bódító, édes illatszerének, a ritka opobalzsamnak illata. Mósze mélyen beszívta az illatot, s Nefertitire gondolt. Olyan messze volt tőle az a különös éjszaka, az a csodálatos szépség, mint egy eltűnt világ emléke.

Másnap kora reggel talpon volt, elvégezte testgyakorlatait, imádkozott, megreggelizett, s nyomban tanácskozásra hívta tábornokait.

Hor érkezett elsőnek. Mósze tudatta vele szándékát: holnap napkeltekor rohamot rendel a város ellen, mert a király leányának titkos látogatása érettnek mutatja a helyzetet. Részletesen beszámolt a látogatásról, a leány ajánlatáról, s Hor maga is Mósze véleményén volt. Mikor a parókás, méltóságteljes tábornokok sorra beléptek, s elfoglalták helyüket Mósze egyszerű asztala körül, Hor szólalt meg. Röviden elmondta a királyleány jövetelét, kifejtette annak hátterét, megmagyarázta, hogy magában a királyi családban s a hadvezetésben is súlyos ellentétek támadtak, mindez a kémek jelentéseivel s a városban levő, Egyiptomhoz hű emberek leveleivel is összevág.

A tábornokok hallottak már a leány éjszakai látogatásáról, Mósze viselkedéséről. Némely öreg tábornok helytelenítette az elutasítást. Olyan buzgó hívei voltak Eknaton elveinek, annyira ragaszkodtak utasításaihoz, hogy nyíltan kárhoztatták a kitűnő alkalom elutasítását. Hiszen minden úgy történhetett volna, ahogy Őistensége kívánja! Ostrom, vér, pusztítás nélkül be lehetett volna sétálni a városba házasság árán, egy nem is csúnya, nem is vén, nem is alacsony származású nővel, sőt éppen a király lányával, irigylésre méltó ifjú szűzzel! Hogy is viselkedhetett a kegyelmes herceg olyan meggondolatlanul? Hát nem vallja Őistensége csodálatos elveit? Nem hordja szívén intését, hogy tárgyalások útján hódítsa meg a várost, nem is a várost, hanem az ország szívét? A dörmögő, mérgüket nyelő öreg tábornokok dühödten képzelték magukat Mósze helyébe, megfeledkeztek reumájukról, nehéz légzésükről, nem haboztak volna a szép hölgy ölelését elfogadni. Aztán mennél hamarabb hazautazni a szép fővárosba, élvezni fürdőszobájuk gyönyöreit, a libasültet, a mártásos halat, a szíriai bort s a zenével, tánccal lelkesített vidám társaságot. Mit rontana dicsőségükön, hogy öleléssel foglalták el a várost, s nem karddal! Bizony, egyetlen levelecskét sem szakítana le koszorúikból ez az ölelés. A város elfoglalása a cél, méghozzá mennél kevesebb pusztítás, veszteség árán... s ha a város elesett, egy szava sem lehet senkinek.

A fiatalabbak azonban csodálták Mósze szilárdságát. Ők nem titkolták, mint az öregek, hogy a király hadvezetési elveit bárgyúságnak tartják. Katonai tettekre vágytak, meg akarták mutatni, hogy oroszlánfészekben születtek, s vérben akarnak gázolni, félelmet kelteni a népekben, kitartani a nagy királyok, Negyedik Tutmósze meg Harmadik Amenhotep hagyományai mellett. Olyan dicsőség fényét kívánták parókás fejük köré, amilyen Ahmószét, a hikszoszok rémét meg Első Tutmószét, a hajóskapitányból lett királyt övezte. Szégyellték volna magukat, ha vezérük együtt hál az arab hercegnővel, s szerelmi gyönyöreit vele fizetteti meg. Lehet, hogy Őistensége aranyláncot, birtokot adományozott volna a győztesnek, költeményt írt volna a szeretetről, hálaéneket a Naphoz, mert gyermekei közül nem harapott fűbe senki, de hát a király őrült, nem is igazi király. (Ezt nem mondták!)

Mósze nem sokat körülményeskedett. Ismertette a városban uralkodó állapotokat, kifejtette terveit. A hozzászólások végeérhetetlen áradata megindult. Mósze többször megfigyelte, hogy ezeken a tanácskozásokon sok szó szokott esni a király istenségéről, magasztos elveiről, a boldogságról, amit a Birodalom népeire áraszt, a saját tántoríthatatlan hűségükről a király iránt, valamint arról a meghitt viszonyról, ami az öreg méltóságos meg kegyelmes urakat már a régi királyhoz, de még inkább a mostanihoz fűzte és fűzi. Gyakran hivatkoztak saját tapasztalataikra, hajdani hadjáratokat, csatákat boncolgattak, s makacsul igyekeztek párhuzamot vonni az események között. Legfőbb igyekezetük arra irányult, hogy helyzetüket biztosítsák, a felelősséget egymásra hárítsák. És határtalanul megkönnyebbültek, valahányszor Mósze a felelősséget vállalta. Érthetetlennek tartották, hogy ilyen fiatalon föléjük kerekedhetett, meg voltak róla győződve, ha nem Szetamon az anyja, semmire sem viszi. Mindent tekintélyük megóvása érdekében mondtak, tettek.

A fiatalabbak értettek is valamit ezekből a szavakból, őket még az ügy is érdekelte, mert ezen a réven remélték megvalósítani álmaikat. Ők meg külön utakon igyekeztek járni, egyéni érdemeket kívántak szerezni, magukra akarták vonni a Palota figyelmét. Ezért vakon kardoskodtak merész terveik mellett, amikkel nem állt arányban a tudásuk. Az meg valóban gyötrelmes volt, hogy folyton védekeztek az öregek fitymálásai ellen. Mindez az elkeseredett harc, persze, a legtökéletesebb udvariasság formái között zajlott, bókokkal, fellengző címzésekkel, egymás érdemeinek magasztalásával, nyájassággal, előzékenyen. De Mósze csaknem a szemével látta szívük vonaglását, májuk fehéredését, veséjük zsugorodását, epéjük csordulását.

Mósze tapasztalhatta, milyen nehéz parancsolni. Hányféle érdek, indulat húzódik meg a tekintély, az alázat, a nyájasság, a lelkesedés, a hűség álarca alatt. Hányféle titkos törekvés alakítja a szavakat, rendezi az érveket. Hányféle még a tudatlanság is. Hányféle a konokság. Természete szerint indulatos férfiú volt, gyakran nehezére esett legyűrni az ajkára tolongó goromba szavakat. Hamarosan kiderült, hogy Horon kívül senkire sem támaszkodhat. Most is, ezen a kora reggeli tanácskozáson, szemét behunyva ült alacsony tábori székén, úgy hallgatta a szakszerű locsogást. Lelkében kirajzolódtak az arcok, amilyenek valóban voltak. Belelátott a szívük belsejébe, ahogy önmagukba nem láthattak soha, figyelte, milyen buzgón iparkodnak betömni a lelkükben tátongó ürességet nagy szavakkal, tetszetős érvekkel, egyéniségük kidomborításával, méltóságuk fitogtatásával. Olykor fölpillantott, s tekintete találkozott a mellette ülő Hor megértő pillantásával. Hor is lehajtotta csontos, sötétbarna parasztarcát, ajkán mosoly lebegett, erős ujjai könnyedén forgatták a szénrudacskát, amivel egy papírlapra látszólag hadműveletek tervét rajzolgatta, de Mósze észrevette, hogy a rajzoknak semmi értelmük, akárcsak az egész hosszadalmas tanácskozásnak.

Végre Mósze fölállt, meghajolt, s így szólt:

- Köszönöm, kegyelmes és méltóságos uraim, bölcs tanácsaitokat. Végtelen tapasztalatotok könnyűvé teszi számomra a döntést. Valóban nem fukarkodtatok, hogy tudásotok legjavával szolgáljátok Őistenségét. Parancsaimat testvérem, Hor útján délig meg fogjátok kapni, a támadás végrehajtásának módjairól este kaptok bizalmas utasítást. Méltóztassatok addig riadókészültségbe helyezni a csapatokat. Aton áldása kísérje lépteiteket.

A vezérek udvarias hajlongások közepette szétoszlottak.

Mósze szívében sajnálkozás támadt az egész vezérkar iránt. Kedvetlenül járt le s föl a sátorban, hallgatott. Micsoda zűrzavar, micsoda tehetetlenség, milyen félelem a gondolkodástól - s rájuk bízták ezrek és ezrek sorsát, életét! Micsoda konokság a hiú törtetésben, milyen kényelmes korlátoltság! Mint megannyi víziló, minden pillanatban elfeküsznek a szabályok, szokások, hagyományok, üres szavak meleg posványában. És milyen dühödten védekeznek minden kényszer ellen, ami kizavarja őket békés pocsolyájukból. Milyen vakok, s milyen jól érzik magukat a vakságban! Szerencsétlen király, velük kívánja fölépíteni Aton birodalmát, a népek testvériségét...

Hor egy ideig még rajzolta hadállásait a széndarabkával, majd hirtelen fölismervén azokat az öntudatlan képzelgéseket, amiknek a rajz csak jelképük volt, fölkelt, s elnevette magát.

- Mondják, hogy Szanáa királya a várfal déli részét kígyók ezreinek odatelepítésével akarja megvédeni. Nos, testvérem, a kígyókat nem oda hordatta, hanem ide, a mi táborunkba. Ide, mégpedig Őistensége révén. Ezt kell gondolnom, valahányszor tanácskozásban veszek részt. Jobban megvédik Szanáát a mi vitézeink, mint az ő kígyói.

- Ha ők kígyók, nekünk kígyóbűvölőknek kell lennünk, testvérem - mosolygott Mósze. Az asztalra támaszkodott, Hor rajzát nézegette. Elgondolkozott, majd fölkapta a papírt. - Mi ez? Hiszen itt a holnapi támadás tökéletes terve!

Hor is a rajz fölé hajlott... és csakugyan, a város bevételének olyan egyszerű módja világosodott meg előttük, mintha isteni kéz írta volna. A kusza vonalak, firkálmányok, elkent szénfoltok között tisztán fölismerhető volt a város falainak minden részlete, a védők helyzete, saját csapataiknak szinte önként adódó feladata. A két vezér egymásra nézett.

- Ezt láttam, miközben a sok hosszadalmas beszédet kellett hallgatnom! - kiáltotta Mósze vidáman.

- Azt rajzoltam, amit mind a ketten láttunk! - örvendezett Hor.

Nyomban munkához láttak. Hol leültek az asztal mellé, hogy egy-egy vonást papírra vessenek, hol járkáltak a sátorban, vagy még le is telepedtek a gyékényre. Rövid idő múltán tökéletesen elkészült a hadművelet tervének minden részlete. Beosztották a csapatokat is, ide íjászokat, oda lándzsásokat, amoda hajítógépeket, emide létrás rohamcsapatokat helyeztek. Számokat írtak, rendelkezéseket foglaltak rövid, tömör szavakba, s papírdarabokra írták. Minden olyan világos, olyan teljes, olyan egységes volt, mint egy láthatatlan, mégis szilárd épület.

Ezzel meglévén, szokásos szemleútjukra indultak. Naponta legalább kétszer, néha háromszor is bejárták a tábor egy-egy részét, külön-külön, Mósze erre járt, Hor arra. Testőrt vagy más kíséretet sohasem vittek magukkal, egyedül jártak, hogy föltűnést ne keltsenek. Persze, a szemfüles katonák kitalálták a módját, miképpen adjanak jelt jövetelükről, megvolt a maguk titkos hírtovábbító módszerük, mégis érezték a vezérek könyörtelen kezét. Hiszen kisebb-nagyobb gyalázatosságokat, rendetlenséget, csalást, lopást, szökést, fegyelmetlenséget úgyis el kell tűrni ekkora sokadalomban, de szükséges, hogy a katonák érezzék a parancsnok igazságos szemét, súlyos kezét.

Mindennek megvolt a maga, évezredek óta kialakult rendje. Ez önként adódott az együttlét törvényeiből, a feladatokból, a helyzetből, s annyira beleszívódott az emberekbe, hogy maguk vigyáztak rá a saját érdekükben meg örökölt megszokásból is. Voltak azonban újítások, amiket szitkozódva fogadtak, igyekeztek elgáncsolni, kijátszani, botrányba fullasztani. Aztán megszokták, mint a tinó a jármot, a hajcsár kiáltásait. Voltak kényszerű intézkedések is, amiket nem értettek, merő bakafántoskodást, hatalmaskodást, hiú ostobaságot, sőt egyenest ellenük irányuló komiszságot láttak bennük. Efféle szokatlan rendelkezések nemritkán lázadásba kergették a katonákat, akkor aztán következtek a vizsgálatok, a megtorlások keserves napjai.

Mószénak s persze Hornak is megvolt a maga érthetetlen rigolyája. Ezzel már Kobtiban, a hadjárat kezdetén gyötörni kezdték a katonaságot. De akkor voltak igazán elemükben, amikor elfoglalták a kikötőt, s berendezték a végleges tábort. Például mindenkinek az erre a célra készített helyen kellett leraknia anyagcseréje salakját. Röviden: pervátákat kellett ásni gondosan kiválasztott helyen, oda kellett járni, minden megkönnyebbülés után egy lapát földet kellett rávetni. Erre a célra minden katonát rövid nyelű ásóval láttak el, úgy kellett rá vigyáznia, mint a fegyverére. Ki hallott már ilyen ostobaságot? Egy lapát elvesztéséért korbácsolás! Hát nem saját ügye mindenkinek, hol talál alkalmas helyet a félremenésre? Bizony, nem volt saját ügye. Nem választhatta ki tetszése szerint a bokrot, a gödröt, árnyékos ligetet, a főparancsnok meg hadsegéde kíméletlenül megkövetelte nevetséges rendszabályai végrehajtását, keményen büntetett tisztet is, közkatonát is a mulasztásokért. Még azt is megparancsolták, hogy a táboron kívül jövő-menők, hírvivők, a kikötőbe járók, ha útközben szükségüket kell végezniök, ásójukkal vájjanak egy kis gödröt, azután gondosan temessék be.

Mósze meg Hor sohasem fáradtak bele intézkedésük céljának magyarázatába. Tisztaság, tisztaság - mondták -, nem akarom, hogy ártalmas lelkek seregeit szabadítsa hadseregünkre a gondatlanul elhagyott rondaság. Inkább pervátákat akarunk, mint orvosokat, temetéseket. Legyetek tiszták testben, ahogy tisztáknak kell lennetek lélekben.

Azt is megszabták, mikor s hányszor kell mosakodni, fürödni. Ki hallott már ilyet? Vajon Amósze, a Tutmószék s más nagy hadvezérek mosakodással nyerték meg csatáikat? Nem lesz-e a katona akarva-akaratlanul mocskos? Vajon fényes padlózaton zenére táncolunk-e vagy menetelünk? Hát még a harcok! Arra ügyeljünk-e, hogy ne legyünk véresek, nyálasok, vagy arra, hogy beverjük az ellenség fejét? Tisztaságunkat óvjuk-e vagy életünket? Ha pedig pihenőhöz jutunk, mosakodással, fürdéssel lopjuk az időt, ne inkább aludjunk, zabáljunk, kockázzunk, nők után nézzünk? Valóságos bolondság. Nemhiába kölyök a fővezér, kölyök a hadsegéde, nem tanulta még meg, mi az igazi katonaélet.

A Folyam mentéről származó katonák még csak hagyján. Ők bátran belegázoltak a tengerbe, szívesen fürödtek, úszni is tudtak. De a Vörös-Föld forró pusztaságainak szülöttei, akik homokkal szoktak tisztálkodni, s minden csepp vizet drága kincsnek tekintettek, iszonyodtak a tengertől. Nem függőlegesen, hanem vízszintesen mérték a víz nagyságát, s elborzasztotta őket, hogy a látóhatárig ér. Rettegtek a belefulladástól. Szorongva kuporogtak a parton, üvöltöttek félelmükben, bottal, korbáccsal kellett vízbe terelni őket. Sírtak, mint a gyermekek. Imádságokat rebegtek, mint a halálraítéltek. A tisztek, altisztek káromkodtak, másfajta katonatársaik csúfolták, vízbe nyomták őket. Mélabúsak lettek, étvágyuk elveszett, álmukban tengeri szörnyekkel viaskodtak, vagy egyáltalában nem tudtak aludni. Mósze tehetetlen volt, nem használt sem jó szó, sem okos magyarázat, sem rideg parancs. Mikor aztán a hegyvidék patakjai mentén táboroztak, az egész tébolyodott népség megváltozott. Ujjongtak, hálaéneket énekeltek, hasra feküdtek a csörgedező erek mentén, tenyerükkel locsolták arcukat, belegázoltak a hideg vízbe, úgy viselkedtek, mint a részegek. Ezután nem hajtották őket a tengerhez. Hanem a víz közelében tanyázó csapatok a patakra mentek tisztálkodni, a távolabb levőknek pedig szamárháton, öszvéren tömlőben hordták a szükséges vízadagot.

És lám, Mósze elérte, hogy járvány nem mutatkozott a hadseregben. A katonák egészségesek voltak, a legkényesebb orr sem érezte rajtuk az átható szagot, ami nélkül katona akkoriban el sem volt képzelhető. A magas rangú, előkelő tiszteknek megvolt a hordozható kádjuk, illatszereket, kenőcsöket hordtak magukkal, szolgáik közül nem hiányzott a dögönyöző, hogy fürdés után testüket felüdítse, ruházatuk tiszta volt, parókájuk ápolt és divatos, de íme, Mósze csodát tett: a tisztaság elhatott a legbárgyúbb katonák közé, s egészségesen szidták Mósze meg Hor rigolyáit, csúfolták rendszabályait.

- Nem bánom, ha szidalmaznak, azt sem, ha csúfolnak - mondta Mósze, mikor tisztjei kajánul tudtára adták, hogy vélekedik róla a legénység. - Csak legyenek tiszták.

S újra meg újra hangoztatta, hogy csak testben-lélekben tiszta hadsereg nyerheti el az igaz ügy győzelmének koszorúját Vezérei udvariasan lelkesedtek, maguk közt meg gúnyosan mondogatták:

- A herceg istentiszteletet akar csinálni a háborúból. Úgy mosdatja, fürdeti katonáit, mintha áldozásra akarná vezetni őket. Már igazán csak a böjt hiányzik, hogy hasonlók legyünk a négerekhez... De lám, ők is hiába mosdanak, böjtölnek, imádkoznak és táncolnak csata előtt, eddig mindig a mi mocskos csapataink győzték le őket. No és minek katonának a fürdés? - mondták mások csodálkozva. - Még megérjük, hogy naponta tiszta ruhát, parókát is kapnak, mint az úriemberek. Mire hazamegyünk, jól sem érzik magukat vályogházaikban fürdés, paróka, illatszer nélkül. Hoj, így kell ám megvetni Aton világtestvériségének alapjait!

De pöcegödröknél, kisásóknál, mosdásnál-fürdésnél is sokkal több gondot okozott Mószénak az a szigorú parancsa, hogy minden nőszemélyt távol kell tartani a hadseregtől. Ez volt a leglázítóbb minden újfajta rendelkezése között. És a legértelmetlenebb. Mert miért harcol a katona? Tán a kimért élelemért? A csekély zsoldért? A hiúságért, hogy lám, fegyvert visel, hatalmaskodhat, különb ember másnál? Avagy a győzelem dicsőségéért? Kitüntetésért, előléptetésért? Lehetséges, hogy ezekért is - az igazi cél mégis a zsákmány meg a nő. A nő is zsákmány. Csodálatos érzés, ha válogathatunk benne, dirigálhatjuk, rémíthetjük, kiszolgáltathatjuk szeszélyeinknek. Ez ám a szabadság! Távol az otthontól, a sastekintetű felügyelőktől, a családtól, a falu ellenőrzésétől, a napi gondok nyűgétől, korlátlanul tehetjük a nőkkel, amit akarunk. Ellenállnak? Sírnak? Annál vérforralóbb. Remegnek, lábunk elé borulnak? Annál izgatóbb. Menekülnek, visítoznak, karmolnak, köpködnek? Annál mulatságosabb. Ha kövér kell, itt a kövér. Ha sovány, itt a sovány. Ha szűz, van az is. Ha férjes asszony? Tessék, vidd. Nagy szemű, kis termetű? Válogasd. Jól megtermett, fekete bőrű? Van az is. Szegény, buta gyámoltalan? Ezrével, ezrével, csak rajta. Gazdag, művelt, illatos, kényes? Ez is a tiéd, csak légy szemfüles. Zsákmány még az ajánlkozó szajha is, úgy iszik, táncol, nevet, énekel, ölel, ahogy akarod. Jóformán semmibe sem kerül, elél a tábor morzsáin, boldog, ha egy-egy karkötőt, gyűrűt, láncot, egy-két göngyöleg fátylat, új sarut, kendőt dobsz neki. Nincs szebb, lélekemelőbb, mint este a tűz mellett dorbézolni néhány rátermett kurvával, feledni múltat és jövőt, élvezni a jelent, kiröhögni bút-bánatot. Ebben tiszt meg közlegény mindig egyetért.

Csakhogy Mósze nem így vélekedett. Azt mondta: a háború férfidolog. Semmi keresnivalójuk benne az asszonyoknak. Ne aljasítsuk le a nőt a nem neki való élettel, amit magunk is csak kényszerből tűrünk. Kerüljünk ki tisztán a mocsokból. Ha ölni kell, öljünk, ha halni kell, haljunk, de emeljük szívünket Istenhez, legyünk méltók igaz ügyünkhöz. Ha a nőt meghempergetjük a durva férfiélet sarában, tönkreteszünk mindent, ami szent. A szerelmet, az anyaságot, a testvériséget. Aláássuk mimagunk becsületét, arcul verjük minnenmagunkat, elpusztítjuk a szép együttélés, az áldott munka, a tiszta öröm, a magasztos isteni rend alapjait. Nézzétek, milyen borzalmas a letaposott nő! Milyen jóvátehetetlen kár! Itt meggyalázott lányok hevernek félholtan, akiken egész század gázolt keresztül, ott asszonyok tépik a hajukat zokogva, ártatlan gyermekeik körülállják őket, szívük dermedt, szemük üres, tüdejük zihál. Emitt olyanok haldokolnak, akiknek mellét levágták, ölükbe dárdanyelet taszítottak, mert hűek akartak maradni tisztaságukhoz. Amott vénasszonyok siratják halott leányaikat, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. És nézzétek azokat, akik sátraitokban szorgoskodnak. Kenyeret, húst tesznek elétek, de míg alázatosan mosolyognak, szívükben sziszeg a kígyó: mérgezd meg! Öld meg! Szúrd hátba, mikor ölel! És nemcsak kívánságaitokat lesik, hanem az alkalmat is, hogy megszökhessenek. Vagy nézzétek a szajhákat, akik a tábor körül rajzanak, festett képük, nadragulyával tágított égő szemük, csörgő ékszereik, magakelletésük milyen üres. Milyen dühödten táncolnak, milyen visítozva kacagnak, úgy bontják le a hajukat, mint a gyászolók. Szívük, mint a szivacs, csak kapni akarnak, mert semmijük sincs, amit pedig ti elvesztek tőlük, keserű és mérges. Nem akarok hát nőt látni a táborban, sem szajhát, sem megerőszakoltat, sem szegényt, sem gazdagot. Még tiszti feleséget, még menyasszonyt, még nőtestvért sem, aki elkísérte szerettét.

Azt is megmagyarázta, hogy nem nyavalyás, lomhán csámborgó, férfiasságukban megmételyezett katonákkal kíván harcolni, akik dülöngélnek meneteléskor, mintha hajón tántorognának, nyögve ülnek le az útfélen, lázasan hevernek a sátrakban, mocskosak és büdösek. Az ilyen katona szégyene Istennek, a királynak, saját népének, önnönmagának.

De bizony a nők kíméletlen eltiltása dühöt, nemritkán lázadást támasztott, s még a tisztek is zúgolódtak. Naponként ádáz verekedés tört ki a kikötőben, az ott szolgáló katonák még életük kockáztatásával is el-elkaptak néhány nőt, s összevesztek rajtuk. A városka utcáin nappal is gyakran hallatszott a megtámadott nők vad segélykiáltása. Kolompot, gongot, rézedényt vertek, mintha tűz tört volna ki, az emberek otthagyták munkájukat, s rohantak segíteni. Éjszakánként pedig szörnyű lárma hallatszott a tengerpart felől, a várból éktelen gyalázkodás, fenyegetőzés, zúgó kőzápor, jégesőként recsegő nyílverés válaszolt rá. Őrjáratok futottak a kavarodás színhelyére, ám még őket is megtámadták a dühös katonák. A legtöbb büntetés ilyen esetek miatt adódott, mégpedig kegyetlen büntetés.

Mósze is, Hor is ernyedetlenül vigyáztak a rendre. Apró-cseprő kihágásokkal, hanyagságokkal nem sokat törődtek. Ha egy katona pokrócát ellopta valaki, lopott helyébe mást egy másik katonától. Ha a gyakorlatozás nem folyt úgy, ahogy kellett volna, megelégedtek a dorgálással. De az élelem elegendő voltára, jóságára, a tisztaságra, a nőzési tilalomra igen vigyáztak. Nemritkán szemük láttára korbácsoltatták meg a bűnösöket.

No, de végre is az annyiszor kigúnyolt liszteszsákok, olajostömlők, húscsomagok és halashordók meg a tisztaság, az önmegtartóztatás mégis megérlelték gyümölcsüket. Este Hor személyesen osztotta ki a papírra írt rendelkezéseket a másnapi rohamra. A csapatok rendben elfoglalták helyüket, a hajítógépek mind egy gyenge pontra irányozva készen álltak a rejtegető fák között. Mikor az esti csillag föltündökölt az Égen, az egész táborban istentiszteletet tartottak Aton vallásának rendje szerint: virággal, zászlókkal, himnuszokkal, tánccal, noha táncosnők nélkül. Elénekelték a béke énekét. Azután bő estebéd következett, s a tábor álomra tért. Csak az őrök meg az éjszakai madarak kiáltozása hallatszott a végtelen erdők csendjében. Éppen Újhold volt, derengő fény lebegett a sötét tájak s a komor, csorba falú város felett.

Mikor pirkadt a hajnal, vadul fölrikoltottak a kürtök, megperdültek a dobok, érces torkok vezényszavakat ordítoztak... Megkezdődött a véres roham.

A hajítógépek fáradhatatlanul dolgoztak. Óriási kövek hasogatták a levegőt, csattantak a falon, vertek port, freccsentettek kőesőt. Zúgtak a kövek innen oda, onnan ide. Nyílfelhő borította el az ostromlókat is, az ostromlottakat is. Recsegés, üvöltözés, ujjongás, jajgatás, zúgás, süvöltés tombolt mindenütt. Dúlt arcú, verejtékes, piszkos emberek rohangáltak összevissza, mégis rend volt mindenütt, a szakértő láthatta, tökéletes rend. Itt egy hatalmas hajítógép gúzskötelei feszítettek meg karvastagságú, ruganyos husángokat, vezényszó, csattanás, harsogó zúgás... a katonák mereven figyelték lövedékük útját, fölordítottak, mikor a várfalon omlottak a megbomlott kövek. Fiatal tisztek ugráltak a gép körül, mint a táncosok, parókájukat lobogtatta a hideg hajnali szél. Ott egy sor íjász térdelt, vette célba a kibukkanó védőket. Vezényszó, pendültek a húrok, száz nyíl süvöltött a távolba. Megint vad ujjongás: néhányan lebukfenceztek a falról a mélybe. Emitt lajtorjákat cipeltek félmeztelen férfiak, barna testük gőzölgött, tátott szájukból dühös kiáltás rikoltott. Kapcsokkal illesztették össze a létrákat... s máris rohantak a falak egy kiszögellő, alkalmas része felé. Amott csökönyös szamarakat püföltek a hajcsárok, a roskadásig rakott állatok, Isten tudja, honnan, Isten tudja, hová és mit szállítottak. Az erdő egy sarkában rohamcsapatok gyülekeztek, unalmukban, ami szinte elviselhetetlen izgalmat leplezett, kardjuk, szekercéjük élét vizsgálgatták, pajzsukat döngették, levették sisakjukat, törölték homlokukat, igazgatták a saru szíját, vagy csak ácsorogtak, vidám megjegyzéseket kiáltoztak és röhögtek.

Mikor a Nap jócskán fölemelkedett a vakító kék Égen, egyszer csak létrák százai nyúltak a megbontott falakra, imbolyogtak, ledőltek, újra fölemelkedtek... mint megannyi majom, kúsztak föl rajtuk a rohamcsapatok. Pajzsukat fejük fölé tartva, kardjukat, szekercéjüket megmarkolva szökdeltek fölfelé, föl, egyre följebb... Jaj, most egy létra ledőlt a szédítő magasból, hullottak az emberek, üvöltés rázta meg a szorongó nézők szívét... Mit üvöltöttek? Aton nevét, a Hajnalcsillagét, Usziréét, Horét, a kegyelmes Háthorét? Vagy anyjukét, feleségükét, szeretőjükét, gyermekeikét? Tán Szet, a gonosz isten neve rikácsolt elkékülő ajkukon? És hányan, hányszor kiáltottak még isteni, emberi neveket görcsös rémülettel, dühös átkozódással, reménytelen sóhajjal, imádkozón vagy káromlón, a halál szakadékába hullva? Hányan búcsúztak, hányan röhögtek, hányan sírtak, hányan nevettek hetykén? S hányféle nyelven? Egyiptomin, arabul, foinikon, amharául vagy éppenséggel núbiai, kusi törzsek csacsogó nyelvén? Forró víz gőzfellege, forró szurok füstje szállt föl utánuk.

Mósze, Hor meg a vezérkar néhány magas rangú öreg tisztje egy domboldalból kiugró lapos sziklán állt. Figyelték az ostromot. Hírvivők ácsorogtak a közelben. Meg egy csapat szamár, öszvér, ha távolabbra kell parancsot vinni. Néha egy-egy kő zúgott el fölöttük, recsegve csapott a bozótba, fákat tört ki. Fáradt nyilak is zúgtak olykor, de erőtlenek voltak, mint a fullánkjukat vesztett darázs. A domboldalon azonban mégis hevert két halott, négy döglött állat, egy parókás öreg tábornokot pedig éppen kötözött az orvos a bozót tisztásán. Akik a harc menetét figyelték, mit sem törődtek kővel, nyíllal, halottal, sebesülttel, szamárhullával. Csendesen álltak, olykor-olykor halk megjegyzést tettek. Mósze parancsot adott, egyik tábornok intett hírvivőjének, papírra firkantott néhány szót, de élőszóval is elmondta, meg is ismételte háromszor. Aztán a hírvivő elrohant, vagy öszvérre kapott s elvágtatott. Eltűnt a zűrzavarban. Más hírhozók éppen megérkeztek, porosan, izzadtan, lihegve a sietéstől. A látszólagos zűrzavar egyre nőtt, de Mósze és társai elégedettek voltak. Rendben folyt minden.

Alkonyatkor elzúgott az utolsó kő, elsivított az utolsó nyíl, amit a városból lőttek. A falak déli oldalán akkora rés tátongott, mintha földrengés rázta volna szét a köveket. Itt-ott még gőzölt a lezúdított forró víz, füstölt a szurok, keserű illatát szertevitte a szél a környéken. Elcsendesült a romboló ordítozás, csak a falak mögül verődött még lárma. Elszigetelt házcsoportokban, pincékben, vermekben folyt még harc, elvakult kis csapatok leverése, kipiszkálása, embereké, akik halálraszántan, az öngyilkosság vad mámorában küzdöttek reménytelenül. Asszonyok, akik elvesztették urukat, atyjukat, gyermeküket, s most a legrosszabbtól féltek, a kényre-kedvre való kiszolgáltatottságtól, zúdítottak még itt-ott egy dézsa forró vizet, lobogó szurkot a szűk utcákban rohangáló ellenségre.

A harc eldőlt, méghozzá nem nagy áldozatok árán. Mert a bedobált liszteszsákok, olajtömlők, halashordók megtették a magukét: a nép föllázadt uralkodója ellen, s megbénította a védelmet. Enélkül hónapokig ülhettek volna Mósze csapatai a jól megépített vár körül, amíg Etiópia össze nem szedi magát, s a hátukba nem támad Felső-Egyiptom határán. Mósze a siker dicsőségét átengedte Eknatonnak, az ő szokatlan ötletének. De Hor azt mondta:

- A szeretet a király iránt ne tegyen igazságtalanná bennünket, testvérem. Őistenségének csodálatos gondolata támadt, de ezt csak egyszer művelhetjük, ha most meghazudtoljuk jóindulatunkat. Mert ha elvadult katonáink úgy dúlnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak, gyújtogatnak, féktelenkednek, ahogy ilyenkor szokás, dobáltathat a király azután annyi lisztet, húst, halat, olajat vagy akár mézes süteményt, amennyi a Birodalomban összeszedhető, az ellenség jóllakik vele, de eszeágában sem lesz hinni nekünk. Ez hát olyan fegyver, amit könnyen ellenünk fordíthatnak ellenségeink. És egymagában itt sem volt elegendő. Erős fegyelem, jó fegyverek, kellőképpen gyakorolt csapatok nélkül ezt a sziklafészket sem foglalhattuk volna el. Én azt hiszem, a győzelemben a mosakodásnak, a pöcegödröknek s a nők távoltartásának legalább olyan nagy része volt, mint az adományoknak. Ez pedig a te érdemed, testvérem, ne hárítsd el magadtól.

Igen, igaza volt Hornak: ha most ez a tiszta, jól megfegyelmezett, nőktől keményen megtartóztatott hadsereg elhány magáról minden féket, s kétszeresen akarja pótolni, amitől a könyörtelen fegyelem eltiltotta, kárba vész az egész hadjárat erkölcsi értéke. A kerek világ egyik szélétől a másikig azt fogják mesélni, dalolni az egyiptomiakról, hogy aljas módon becsapták Szanáa népét, meghazudtolták önmagukat, lábbal taposták a legalapvetőbb isteni törvényeket, alávaló módon küzdöttek... S lesz-e ezután joga Egyiptomnak felsőbbrendűségére hivatkozni más népekkel szemben? Vajon az Isten, bármilyen isten, nem köpi-e ki az ilyen hitvány, hazug uralmat?

A vár elestének pillanatában Mósze azonnal összehívta a hadsereg magas rangú tisztjeit, hogy a sürgős teendőket megbeszéljék. A diadalittas öreg tábornokok - ott feküdt köztük hordozható ágyán a megsebesült öregúr is - nehezen akarták megérteni, hogy a csapatokat meg kell fosztaniuk harcuk gyümölcsétől. Eltekintve attól, hogy merőben szokatlan és igazságtalan, egyáltalában végrehajtható-e? Hiszen vért, verejtéket áldoztak a győzelemért, fáradoztak, nélkülöztek, tűrtek, virrasztottak... sebeket kaptak, halottaik vannak... Dühük fékezhetetlen, örömük az Eget veri! Ki lehet-e ütni a zsákmányt, mikor már a markukban van? Szelídségre lehet-e fordítani izzó gyűlöletüket? Megbocsátásra-e a feneketlen bosszúvágyat? Nem, nem - csóválták a fejüket a tábornokok -, hiszen még lázadás üt ki, saját életünket kockáztatjuk. No és, amiről nem beszéltek: maguk is elképzelték már, milyen kincsekkel megrakodva térnek majd haza, hány és hányféle rabszolgával gyarapítják gazdaságukat, palotájukat. Véleményük szerint ki kell ugyan adni a király intencióit követő parancsokat és szigorú tilalmakat, de végrehajtásukat nem kell, mert nem is lehet megkövetelni.

Mósze látta, hogy hiába foglalta el Szanáát a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legcsekélyebb áldozattal, valójában elvesztette a csatát. A dúlást-rablást, kegyetlenkedést képtelen megakadályozni. Még tábornokai számára is elképzelhetetlen a hadviselésnek ez a merőben szokatlan, csaknem őrült módja. Hát még a fiatal, alantas tisztek, győzelemittas, mohó altisztek s a katonák számára! Összefonta karját, komoran nézett önmagába. Úgy érezte, feneketlen szakadék előtt áll. Tisztán látta, hogy szokatlan rendszabályai csak egy körömnyivel emelték magasabbra a hadsereg erkölcsi színvonalát, de ez korántsem elegendő olyan magasztos elvek megvalósításához, amilyeneket a király szolgál, amilyeneket nekik is szolgálniok kell. És még ez a csekély eredmény is semmivé válik, ha nem tudja megakadályozni a féktelenkedést. Nem szépítette a dolgot. Keserűen látta, hogy tehetetlen.

Mi kellett volna, hogy a diadal valóban dicsőséges, emberhez-istenhez méltó legyen? Jól megválogatott, testben-lélekben tiszta, Isten szolgálatára elszánt, tántoríthatatlan külön hadsereg. Amely most ott állhatna a csőcselék mögött, lefogná a kezét, szájára tapasztaná a tenyerét, ha kell, még fegyverrel is megakadályozná a gyalázatosságokat. De ilyen csapata Mószénak nem volt. Nem is lehetett. Hiszen erre a súlyos feladatra éveken, tán évtizedeken át szigorúan nevelt férfiakra lett volna szükség.

Egyelőre nem tehetett mást, mint Hor társaságában megfogalmazta parancsait, tilalmait, kiadta tábornokainak, utasította őket, hogy továbbítsák tisztjeikhez, azok pedig hajtsák végre altisztjeik útján. De hatékony megtorlások kiszabása helyett meg kellett elégedni néhány tömör, súlyos utalással Atonra, a háború igazságosságára, Őistensége hadseregének törvénytiszteletére, a legyőzött ellenség megalázásának förtelmességére, saját becsületükre. Ez nem az volt, amit Mósze szeretett volna, de hát a semminél mégis több.

Valami csekély eredménye is volt, mert azok a tisztek, akik bíztak Mószéban meg Horban, s bizalmukat igazoltnak látták a meglepően könnyű győzelemmel, még a saját biztonságuk árán is igyekeztek megállítani a bősz rohamot. Itt-ott verekedés támadt, nem egy tisztet megöltek a fölháborodott katonák, mikor ki akart menteni karmaik közül egy-egy sikoltozó nőt, szakállánál fogva vonszolt öregembert... De a rend mégis fölbomlott. Eszeveszett, borzalmas ortályozás kezdődött a reszkető városban. Csak ezt a pillanatot várták. Elég volt a pöcegödrökből, mosakodásokból, elég a nőtlenségből! Katonák vagyunk, véreztünk, megérdemeljük a győzelmet! Ki meri elvenni? Tán a tiszt urak még a morzsát is sajnálják tőlünk? Vagy az az átkozott Mósze meg az alvezére mindent magának akar megtartani? Hogy gazdagabb legyen a királynál is? És végül a nyakunkra üljön egészen?

Szanáa szerencsétlen lakói küldöttséget menesztettek az egyiptomi főhadiszállásra. Azok a kusita urak, akik kezdettől fogva ellenezték a lázadást, kendővel takart fejjel, condrákba öltözve, vállukat lemeztelenítve, szakállukat megtépve borultak Mósze elé, s ékes, jajongó szóval könyörögtek, teljesítse ígéreteit, mutasson olyan kegyességet, amilyenről a király himnuszai énekelnek, hiszen a nép ártatlan, ők maguk pedig mindent megtettek barátságuk bizonyítására... Az ostrom alatt élelmet kapott a nép, most meg el akarják pusztítani az utolsó lábig?

Igazuk volt. Mósze szégyellte magát. Okádni tudott volna az utálattól, sírni a szomorúságtól. Őszintén megmondta a véleményét.

- Veletek szomorkodom, testvéreim. Ami a városban történik, gyalázat és alávalóság. Ha csak egy maroknyi tisztességes csapatom volna, alvezérem és testvérem parancsnoksága alatt ott őrködne most a városban, hogy semmi gyalázat ne essék rajtatok. Felelősnek érzem magam, mert jót akartam ugyan, de rosszul cselekedtem. Most itt állok, gyalázat borítja fejemet, s csaknem tehetetlen vagyok. Azonban mindent megteszek, amit tudok. Menjetek békével, mondjátok el ezt a népnek.

Ha Mósze nem bocsátotta volna el érintetlenül a királyleányt, s ennek nem terjedt volna híre a városban, most nem hittek volna neki. Aljas képmutatónak, minden egyiptominál ravaszabb gazembernek tartották volna. De így, ha nehezen is, hittek benne, s némi reménnyel távoztak.

Mósze pedig így szólt Horhoz:

- Testvérem, nem nézhetjük tétlenül a gyalázatosságot, amit a városban művelnek. Nem tűrhetjük, hogy a világ minden népe mocskolódva beszéljen rólunk. Isten törvényeinek megcsúfolását nem vehetjük magunkra. Szedjük hát össze a jóravaló tiszteket, s menjünk magunk a városba, inkább haljunk meg saját katonáink kezétől, mint Isten ítéletétől.

Hor egyetértett Mószéval. Egy-egy kikiáltót vettek maguk mellé, bejárták az egész tábort, kihirdették, hogy minden tiszt és katona, aki hűséges Atonhoz s a királyhoz, csatlakozzék hozzájuk. Nem volt könnyű dolguk. Az egész tábor részeg volt a győzelemtől, a bosszúvágytól, a bortól. Mószét meg Hort csúfondáros röhögés, átkozódás, fölemelt ököl, dühös tekintet fogadta. Miután testőreiket nem hozták magukkal, a katonák azt hitték, mondhatnak, tehetnek, amit akarnak. Némelyek még követ is ragadtak, hogy megdobálják vezéreiket, mások leköpdösték őket, fegyvert fogtak rájuk. Mégis akadtak fiatal tisztek, okosabb altisztek, akik akár hűségből, akár érdekből csatlakoztak hozzájuk. S körútjuk végén, bár nem nagy, de megbízható csapat tömörült körülöttük. Azonnal szakaszokra osztották, s megindultak a városba.

Romba dőlt házak, égő utcasorok, áthatolhatatlan törmelék, keresztül-kasul hányt gerendák, meztelenre vetkőztetett, megcsonkított hullák, kidobált bútorok, tépett szövetgöngyölegek, szanaszét szórt edények, cserepek alvilági képe fogadta őket. Mocskos, véres, nyálas katonák ordítoztak mindenfelé. Itt egy nőt tepert le nyolc-tíz röhögő vitéz, egyikük kockát vetett, milyen sorrendben gyalázzák meg, mások kibontották övüket tettre készen. Ott gúzsba kötött embereket hajszoltak lándzsa-döfésekkel, szidalmakkal rabságba. Emitt egy vénasszony emelte égre száraz karját, szikkadt melle, mint a zacskó csüngött pucér hasára, ősz haja keverve porral, korommal, szeméttel. Amott egy halom arany- meg ezüstholmit cipeltek roskadozó katonák valami kiszemelt gyűjtőhelyre, ahol osztozkodhatnak. Másutt egy csapat íjász doronggal szórta szét a romokat: gyűrűk, láncok, karkötők bányászata folyt csaknem szótlanul. Ismét máshol egymásba akaszkodtak, dülöngéltek, torkuk rekedtéig ordítoztak, visító leányokat cipeltek magukkal.

Mósze meg Hor szembefordult a csürhével. Tisztjeik, katonáik parancsokat üvöltöttek, káromkodtak, szitkozódtak, fenyegetőztek. Mósze a város egyik felében, Hor a másikban igyekezett úrrá válni a háborgó indulatok bősz hullámain. Kezükben karddal, köveken, hullákon, szeméten törve át, mennydörgő hangon ordítozva, itt lépésről lépésre hatolva, ott futva, emitt romokra kapaszkodva, amott gödörbe hágva hadakoztak a tömeggel. Egyik-másik tiszt reménytelennek látva az ügyet, elkullogott. Vagy agyonverték őket. Netán olyan is akadt, aki jobbnak látta, ha maga is azt cselekszi, amit mindenki? Sem Mósze, sem Hor nem tudta, mi történik embereivel. Tették, kiáltották, amit tenniök, kiáltaniok kellett. Nyugalmukat nem veszítették ugyan el, de ez nem a sátorbeli tanácskozások, tervezgetések vagy éppenséggel az elmélkedések nyugalma volt. Hanem feszült, égő nyugalom, egy más világ vakító nyugalma.

Mikor aztán találkoztak, kiderült, hogy egyikük mellett sem maradt senki. Ruhájuk leszakadozott, testük véres volt s teli sebekkel. Hor kezében fogta parókáját, kopasz feje verejtékesen izzott a lenyugvó Nap vörös fényében. Mósze fején sem volt paróka, megfeledkezett róla, koponyáján ökölnyi daganat piroslott. Kődobástól vagy bunkócsapástól származhatott, csak akkor tapogatta meg, mikor alvezére figyelmeztette rá.

Körülötte tombolt a győzelem gyalázatos vihara.

- Mósze, testvérem - sóhajtotta Hor, szakadt kendőjével megtörölgette arcát, fáradtan egy gerendára rogyott, piszkos sarujával odább rúgott egy horpadt aranyserleget. - Mósze, testvérem - ismételte szomorúan -, könnyű volt meghódítani a várost, de nehéz meghódítani a győzelmet!

Mósze mellé ült, vérző térdét nyomogatta két ujjával. Nem szólt. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen tisztességesen viselkedtek ezek a katonák, amíg harcolniok, éhezniök, szomjúhozniok kellett, s milyen vadállatiak most, mikor méltónak kellene mutatkozniok a győzelemre.

- A hiba bennünk van, testvérem - dünnyögte halkan, s átkarolta Hor vállát. - Bennünk, de főképpen bennem. Most látom, hogy nem elég Istent ismernünk, vagy talán... talán nem ismertük meg még eléggé Őt, azért kerültünk ebbe a bűnös állapotba?

- Van egyéb baj is - toldotta meg Hor. - A király tudja, mit kell tennie, de nem tudja, miképpen. Féltem őt, féltem egész Egyiptomot. Még jobban féltem a szent ügyet. Nem elegendő magasztos himnuszokat, gyönyörű imádságokat írni, nem elég templomokat építeni Atonnak a Birodalom minden sarkában, nem elég oltárokat állítani, énekelni, virágot áldozni, illatszereket füstölni, táncolni... idegen uralkodókat a testvéri szeretetre figyelmeztetni. Nem elég - rázta meg tépett parókáját keserűen. - Kell egy életre-halálra kész fegyveres csapat is, amely kikényszeríti a szent törvények megtartását. De hát ez ellentmond a király elveinek, ellentmond magának Atonnak is. A kérdés ez: össze lehet-e párosítani a szeretetet az erőszakkal vagy sem. Ha össze akarjuk egyeztetni a kettőt, ugyanazt tesszük, amit Ámun. Ha pedig nem, akkor Aton ügye elveszett.

A két vezér elhagyatva ült a gerendán, s bámult a mélybe, a villogó tengerre. Olyanok voltak, mint akármelyik megtépett, mocskos közkatona - csak éppen szomorúak. Vesztesek, kifosztottak.

Eknatont nagyon leverte Mósze jelentése. Csüggedten ült karszékében, vézna alakja csaknem elveszett benne. Válla előregörnyedt, nagy fejét lelógatta, kinyúló álla nagyobbnak látszott, mint egyébként.

- Nyolcszáz halott, ellenségnek mondott testvéreink meg annyit vesztettek, hogy nem is tudják - dünnyögte keserűen. - Hoj, Nap, megöltük, s megölettük gyermekeidet s miért? Csupa merő ostobaságból. Gyűlölöm ezt a diadalt, gyűlölöm!

Hátravetette magát székében, összekulcsolta s kifordította tenyerét, a tarkója alá tette. Nagy szemét behunyta, arca a mennyezetre meredt.

- Ők meghaltak, mert meg kellett halniok - csillapította Mósze. - Egyik sem halt meg ok nélkül. De a győzelem minket is lesújt, isteni testvérem, engem meg Hort. Mert gyalázatosságot műveltek a katonáink. Nincs nép a földkerekségen, amely ezután hinne nekünk!

- Mósze testvérem mindent megtett, hogy megakadályozza a szégyent - magyarázta Hor hevesen. - Maga válogatta ki a tiszteket, katonákat, személyesen szállt szembe élükön a megvadult csőcselékkel. Sajnos, hiába. Mert az egész sereg csőcselékké változott.

- Hor testvérem megfeledkezik arról, hogy ő még nálam is derekasabban igyekezett megmenteni a győzelem tisztaságát - hárította el magától a dicsőséget Mósze csaknem bosszúsan. - De hát gyengék voltunk. Engedd meg, uram, hogy kifejtsem véleményünket, az enyémet meg Hor testvéremét, ebben az ügyben.

A király letörten bólintott, s megint előregörnyedt a székben.

- Üljetek le ide mellém - kérte őket.

Mind a ketten letelepedtek egy-egy kisebb székre.

Mósze nyugodtan, alig-alig mozdítva kezét, hangját föl nem emelve, szinte hidegen kifejtette a következőket:

- Az események megmutatták, hogy a baj gyökerei igen mélyre nyúlnak. Őistensége utasításai helyesek voltak ugyan, mert az ellenségnek jóindulattal, szelídséggel való legyőzése, helyesebben meggyőzése az egyetlen mód, ahogy embertársainkkal bánnunk kell. Mindnyájan egyek vagyunk Atonban, lehetetlen tehát úgy bánnunk másokkal, ahogy magunkkal nem bánnánk! Hogy egy erős várost másként, mint fegyverekkel, ostromgépekkel, vérrel és vitézséggel nem lehet elfoglalni, abban még nincs semmi meggyalázó. De hogy a győzelem után meghazudtoltuk minnenmagunkat, az már igen súlyos bűn, rettenetes következményekkel jár. Lisztet, húst, olajat, halat hajigáltunk az ostromlottaknak, utána pedig vérlázító módon kifosztottuk őket. Otthonaik kímélését hirdettük, utána meg szétromboltuk családi fészkeiket, kiforgattuk őket a legszegényebb odújukból, ahol meghúzhatták volna magukat. Uram, isteni testvérem, még a kutyának is megvan a maga vacka, ahol akkor sem verik őt, amikor a büntetést megérdemli! És mi gonoszabbul bántunk Szanáa lakóival, mint a kutyákkal. Ékes himnuszaidat, szépséges imádságaidat írtuk agyagtáblákra, s dobáltuk a falakon át. Mikor pedig a falakat leromboltuk, ocsmányul leköpdöstük a himnuszokat, s az imádságokat sarkunk alá tapostuk. Aton nevében közeledtünk Szanáa népéhez, majd arculvertük, meggyaláztuk a népet, mely hitt nekünk. Asszonyaikat megbecstelenítettük, lányaikat megszeplősítettük, véneiket a szakálluknál fogva vonszoltuk, gyermekeiket megkínoztuk, fejüket köveken törtük össze. Miért? Mert a győzelem mámorában nem volt megbízható, válogatott csapatunk, amely a törvény megtartására kényszerítette volna diadalittas, bosszúért, zsákmányért lihegő katonáinkat. Röviden szólva: nem gondoltuk végig Isten és ember kapcsolatát, így nem is vonhattuk le a következményeket. Megalapoztuk, jól megalapoztuk a háborút, de nem alapoztuk meg a győzelmet. Most elmondhatjuk, hogy a háborút megnyertük, de méltatlanoknak bizonyultunk a győzelemre. Így hát valójában vesztesek vagyunk. Fegyvereink elpusztították az ellenség hatalmát, de szavaink ellenünk fordultak, s elpusztították saját erkölcsi hatalmunkat. Ezzel a siralmas valósággal bátran szembe kell néznünk, ha nem akarunk még mélyebbre csúszni a lejtőn.

Míg Mósze mindezt kifejtette, a király mozdulatlanul, hunyt szemmel ült, s megfeszített figyelemmel hallgatta.

- Mit tegyünk tehát? - kérdezte végül halkan. Nagy, izzó szemét előbb Mószéra, majd Horra vetette.

- Mindaz, amit Atonról tudunk - felelte Mósze szintén csendesen - tiltja, hogy másféle eszközökkel éljünk, mint a szeretet, a szelídség, a tisztelet és a jóság eszközeivel. Másféle hatalmat, mint tisztán szellemit, nem szabad alkalmaznunk embertársainkkal szemben. Ezt sem velük szemben, hanem érettük, az ő fölemelkedésükért. Így viszont hovatovább széthull a Birodalom egysége, elvész a tér, ahol munkánkat el kell végeznünk. A nyájak szétszaladnak, szakadékba hullanak, egymást tapossák, farkasok, oroszlánok, keselyűk áldozatai lesznek, mire való akkor kezedben a pásztorbot?

- Ha megengeded, isteni király - szólt közbe Hor, s csontos, barna parasztarca megkeményedett, derekát kihúzta elszántságában -, én is eléd tárnám véleményemet.

- Kérlek, szólj, testvérem - bólintott felé Eknaton.

- Már Mósze testvéremnek is alkalma volt kifejteni, hogy szükségünk van egy gondosan kiválogatott, éveken át oktatott, gyakorolt, Aton ismeretére megtanított seregre, amely semmi másra nem szolgálna, mint az alapvető isteni törvények megtartásának ellenőrzésére. Mósze meg én ebben tökéletesen egyetértünk. Tanácsolnám azonban, hogy ennek a seregnek a magvát elsősorban a legalább négy fokozatot elnyert Aton-papságból válogassuk, lehetőleg minden tagja, tehát a rang nélküli katonája is olyan ember legyen, aki legalább két próbán átesett. Mert, isteni uram, én sok esztendőt szántam az országok haderejének és igazgatásának tanulmányozására, s észrevettem, hogy ott van rend, ott uralkodnak a törvények, következésképpen ott van erkölcsi erő is, ahol nem születés, szerencse, megvesztegetés, rokoni támogatás, hatalomvágy, törtetés juttatja a felelős férfiakat rangjukhoz, hanem a beavatások sikeres megállása. Ez hosszú időt kíván, gondos válogatást, szigorú nevelést, kemény ellenőrzést, isteni uram, de hidd el, valaha, időtlen időkkel ezelőtt, így volt ez a társadalmakban, s a Bűnök Földje, Am-uru éppen azért pusztult el, mert beavatott parancsolói elárulták szent céljaikat, továbbá, mert olyanok lettek a nép urai, akik nem nyertek beavatást az égi titkokba.

Mósze ezzel teljesen egyetértett. Azonban Eknatont kínosan érintette Hor előadása, hiszen neki a legnagyobb beavatás kulcsát, a karikás keresztet úgy akasztották a nyakába, hogy semmilyen próbát nem kellett tennie. Igaz, betegségét a Nappal való egyesülés szent révületének tartotta, azonban a maga akaratából, a maga erejéből semmit sem tett érte. Arról sem sokat tudott, miképp vezették az ős társadalmakat, hisz nem tanulta. Hosszasan, kínlódva gondolkozott. A kis teremben csend volt, semmi sem zavarta bizalmas beszélgetésüket. Végre Eknaton megrázta nagy, öblös fejét, s így szólt:

- Nem lehet, testvéreim. Értsétek meg, milyen veszélyes útra lépnénk. Előttetek Ámun egyházának példája. Neki mindig megvolt a harcias, mindenre elszánt papi serege, megvoltak a fegyverei is, titkos robbanóporok, anyagok, gépek, mindenféle ősi ismeretek, amiket sohasem adott ki a kezéből, s mindig a saját uralmának érdekében használt. És mi lett a vége? Tudjátok, már atyám, éljen boldogan örökké Usziréban, kénytelen volt megnyirbálni hatalmát, ha azt nem akarta, hogy maga az istenkirályság dőljön romlásba. Csalás, hazugság, vesztegetés, gyilkosság, alattomos ármánykodás, az isteni tanok kiforgatása, fekete varázslat, gazdagság egyfelől, siralmas nyomorúság, koldusszegénység másfelől voltak az eredményei Ámun uralmának s uralmát védelmező halálra kész seregének. Hol láttunk fegyveres papokat, hol, testvéreim? Ámun egyházában. Aton ereje pedig éppen fegyvertelensége, szelídsége, alázatossága. Fegyverezzük fel Atont, az én jóságos Atyámat? Istent, aki egyképpen megáldja minden gyermekét, a füvecskét éppúgy, mint a szikomorfát, a galambot éppúgy, mint a keselyűt, a halat csakúgy, mint a halászt, a követ, mint a kőtörőt? Áldott sugarainak kezeibe lándzsát adjunk, szekercét, bunkót, tőrt, tűzcsóvát? - Hevesen rázta a fejét. - Nem, nem, nem, testvéreim, nem! Ilyent nem tehetünk. Nem ránthatjuk gonoszságunk szintjére az ő jóságát, nem fordíthatjuk lángoló orcáját a mi silány harcaink felé, hogy csak nekünk világítson, de sötétbe borítsa azokat, akik minket nem tudnak még megérteni. A hatalom, testvéreim, óhatatlanul gonosszá tesz. Gonosszá, ha nem szellemi, ezt ti is tudjátok.

- Akkor hát tétlenül nézzük, hogy Birodalmunk, népeink széthulljanak? - kiáltott a hazájáért, hazája küldetéséért aggódó Hor.

- Nézzük tétlenül, hogy még egy ilyen győzelem, amilyet Szanáán arattunk, s végképp elveszítjük jogunkat a népek kormányzására? Végleg méltatlanná válunk minden győzelemre? - tette hozzá Mósze.

A király kiegyenesedett ültében, szemét szokatlanul tágra nyitotta, finom rajzú, gyermekes ajkán csodálatos mosoly lebegett, nagy álla fölmeredt, de csúnya arca meglepően megszépült, sugárzott. Egy merész mozdulattal, mint a madár, ha repülni készül, vetett a fején, fehér kendője lágy redőkben fogta körül arcát, s hullott meztelen vállára. Finom, gyenge kezével a szék karjára csapott.

- Nem, nem, testvéreim! - kiáltotta érces hangon, mint akiben vakító fény gyúlt, s bizonyosan tudja, mit kell tennie, nem is ő teszi, hanem valaki más, aki a szívében lakik, s mindenkinél, nála is nagyobb. - Nem alakítunk fegyveres csapatokat Aton törvényeinek őrzésére, mert ezek a törvények bele vannak írva minden létező lény szívébe. Nem szervezünk világi hatalmat Atonnak, testvéreim! Nem vonjuk le Istent a sárba, nem. A hatalom gonosz, gonosz, ezt én nagyon jól tudom. Hanem bátran levonjuk a tanulságot szomorú szanáai győzelmünkből. Nem folytatunk többé háborút! - Jelentette ki boldogan, szinte mámorosan az elhatározás örömétől. - Soha, soha nem fogunk többé fegyvert embertársaink ellen.

- De mi történt volna, ha nem verjük le Szanáa és egész Saába lázadását? - kérdezte a meghökkent Hor.

- Semmi sem történt volna. Semmi. Csupán új szerződéseket kötöttünk volna vele, nem kaptuk volna ilyen olcsón az aranyat, az ébenfát, a mirrhát, a gyantát, az elektront, mint eddig, lemondanánk a finom kenőcsökről, a ritka illatszerekről... hát nem lehet opobalzsam nélkül élni? Alattvalóink milliói talán naponta opobalzsammal illatosítják magukat? Láttam, láttam, hoj, láttam őket, láttam parasztjaimat abban a nyomorult faluban, ahol... emlékszel, Mósze testvérem?

- Isteni uram, de mi történt volna, ha nem állnak csapataink Etiópia határán, míg Szanáát ostromoltuk, s az ellenség elárasztotta volna Felső-Egyiptomot? - firtatta illetlen következetességgel Hor, a konok paraszt.

- Ó, testvérem, Etiópia hamarosan belátta volna, hogy csak a felelőssége, a gondja lett volna több - torkolta le a király sugárzó makacssággal.

- És az ázsiai népek? A barbárok? Amelyek már megízlelték egyszer a hikszoszi uralom édességét, s akármikor szívesen elözönlenék a Deltát? - kérdezte Mósze.

- Nos, uralkodóikat meggyőzzük jóindulatunkról, szeretetünkről, s hidd el, testvérem, néhány év leforgása alatt mindenről meggyőződnének. Máris szép eredményeket értünk el. Nincs olyan ország, nincs olyan város, ahol ne igazi testvéreink uralkodnának. Még Aziru is éppen most biztosított újra gyönyörű levélben odaadó hűségéről. Csak egy mód van Aton boldog birodalmának megvalósítására: a szeretet, a megértés, a méltányosság. Atonnak nincs nagyobb ellensége a fegyvernél. A fegyver félelmet támaszt, a félelem védekezést, a védekezés: támadást. Igen, testvéreim, ha el akarjuk kerülni - s el kell kerülnünk - az olyan győzelem gyalázatát, amilyet Szanáában arattunk, nem szabad győznünk. Ha pedig nem akarunk győzni, nem szabad fegyvert emelnünk. Hiszen ez olyan világos, olyan tiszta, mint maga a Nap! Hiszen ez a Nap igazsága!

Mósze meg Hor látták, minden vitatkozás meddő volna. Szívük megtelt csodálattal s odaadó szeretettel a király iránt, érezték azt a tehetetlen bénultságot, ami annyiszor taszította esztelen dühbe Horemhabot, s annyiszor kényszerítette, hogy ismét fölemelje a király lába elé dobott parancsnoki korbácsot. Mélyen meghajoltak előtte, kitárták karjukat, s hátrálva lépdeltek az ajtó felé. A király lelépett székéből a három lépcsőfokon, testvériesen megölelte, megcsókolta előbb Mószét, majd Hort, s karját a vállukra téve, kikísérte őket a szobából a küszöbön túl. Ez is különös volt, ez a szinte szentségtörő közvetlenség, ez a gyermekes nyíltság és illetlenség. A Fehér Ház minden lakója szinte szakrális táncot lejtett a nap minden órájában, maga a király pedig viselkedésének minden mozzanatát szent szabályok szerint végezte. Jelkép volt itt minden, még az ékszer alakja, az illatszerek minősége is jelkép. Eknaton pedig minden pillanatban összezavarta, fölrúgta a jelképek e bonyolult, évezredes szövevényét, kitört belőlük, mint most is, mikor karját a herceg s Hor vállára téve együtt lépkedett velük az ajtóhoz, sőt azon túl is, majd megállt, és integetett az őrség szeme láttára. Már maga ez a kis jelenet megmutatta, milyen lényeges változás történt a Birodalom életében. Tiy elájult volna a Palota isteni rendjének fölforgatásán, ha látja.

Ha nem látta is, hallotta besúgóitól. Volt oka a keserűségre. Thébában meghúzódva, a királyi udvarral minden nyílt kapcsolatot megtagadva, ült az elcsendesedett Fehér Házban, figyelte, hogyan bomlik a Birodalom, hogyan morajlik a közeledő összeomlás földrengése, míg fia, a szerencsétlen, beteg király, akit maguk között "gyűlöletes álmodozó"-nak neveztek az Ámun-papok s mindazok, akiket vérig bántott Ámun-hitükben, süketen és vakon áll a fenyegető vészben, himnuszokat költ, imádságokat szövegez, s napról napra olyan törvényeket ad ki, amikkel csak gyorsítja a végső katasztrófát.

Mósze maga is látta a romlás megdöbbentő jeleit, mikor hosszú idő után ismét Thébába került. A város csak árnyéka volt önmagának. Mióta a király az új fővárosban élt, mintha napról napra elszívta volna a hatalmas város vérét. Előkelő, gazdag osztályait lecsapolta. Az utcákon jóformán csak szegényeket lehetett látni, félmeztelen férfiakat, nagy hasú, vékony lábszárú gyermekeket, lézengő asszonyokat. Az arcokon konok tespedtség ásítozott, céltalan, meddő kavargássá változott az egykor oly pezsgő, hangos élet. Mósze, miközben gyaloghintaján a Palota felé vitték, a termitákra gondolt. Azok kavarognak ilyen riadtan összevissza a bolyban, ha elpusztul a királynő. Ott bomlik föl így a termékeny rend. Kínos látvány volt ez Mószénak, szíve elfacsarodott. Érezte, rövid idő múltán nemcsak Théba, hanem az egész Birodalom a pusztuló termitaboly sorsára fog jutni. Nemcsak itt, hanem minden városban, hovatovább minden faluban megzavarodik az élet, összevissza futkosnak az emberek, végül tétován megállnak, átengedik magukat sorsuknak, éhség, nyomorúság, reménytelenség bénítja meg őket... A Birodalom pereme leszakadozik, majd kettészakad az ország maga is, szétrothad, szétmállik, részeire hull, mint egy óriáskígyó teteme, férgek ütnek benne tanyát... Ha csak még előbb lázadás nem tör ki, s a most még féken tartott erők egymást torkon nem ragadják. Honnét jöhetne a megújulás? Ámun egyházából? Ezt Eknaton minden vagyonától, hatalmától, még erkölcsi hitelétől is megfosztotta - legalább látszólag. A thébai Ámun-templom s a Birodalom valamennyi Ámun-temploma bezárva, lepecsételve meredez. Mósze látta a roppant épületet: pilonjain nem lobogtak zászlók, kapuján nem járt ki s be senki, téres udvarait fölverte a gyom, szentélyének ajtaja zárva volt, mindez messziről is látszott, nem kellett bejárni az udvarokat, oszlopcsarnokokat, olyan volt, mint egy óriási csigaház, amelyből kipusztult az élet. A templom környékén egy-két Ámun-pap társtalanul, szegényesen, komoran surrant az utcán, s igyekezett elvegyülni a nép között. Mósze lelki szeme látta a lepecsételt szentélyben álló Ámun-szobrot s a szent isteni Család másik két tagjának, Mut istenanyának s Khonszunak, a Gyermeknek elhagyott szobrait a süket félhomályban. A főpap reggelenként nem töri le hosszas szertartással szentélyük agyagpecsétjeit, nem díszíti őket zöld, fehér, rózsaszínű szalagokkal, nem áldoz nékik mézzel kevert olajat, nem éget tömjént, nem imádkozik, nem énekel előttük... Belepi őket a finom por, amit láthatatlanul hord a sivatag felől fújdogáló szél. Így állnak a búsongó istenek egész nap, híveik elhagyták, vagy titkon siratják őket, átkozzák azokat, akik ilyen sorsot szántak nekik, s bosszúvágytól eltelve várják föltámadásuk napját. Mósze nem sajnálkozott a haszontalan bálványok sorsán, nem szánta őket, hogy este senki sem "fekteti le", azaz helyezi drága szekrényükbe, nem lázadozott azért sem, hogy a nemrég még félelmetes hatalmú főpap eltűnt a nép szeme elől, s valahol titkon gyászolja a mérhetetlen vagyont, amit a király egyetlen rendelettel részben önmagának, részben Aton egyházának adományozott. Tudta, a hatalom csak eltűnt, de nem semmisült meg. A főpap nem hirdet ugyan törvényeket a templom lépcsőiről Opet ünnepén félelmes szertartások közepette, de szájról szájra suttogott parancsokat osztogat, s titkon büntet. Az egyházi naptárt hatályon kívül helyezték, de láthatatlanul, a föld alatti rejtett szobákban és kamrákban ugyanúgy megülik az ünnepeket, mint dicsőségük teljes századaiban. Kincseik szintén megszűntek, de ki tudná kikutatni a száz lakatnál erősebb eskükkel, átkokkal őrzött kincstárakat? Hiába próbált meg mindent Horemhab, a fajumi Lope-rohunt mérhetetlen kincseihez mégsem tudott hozzáférni. Mósze tisztán látta az elhagyott templom sötét mélyében a vicsorgó hatalomvágy fogait, nemcsak Thébában, hanem a Birodalom minden Ámun-templomában s Ámun terjedelmes isteni rokonságának templomaiban.

Annál hivalkodóbban mutatkozott Aton gyönyörű új templomának főpapja, a fiatal Meryre s az Aton-papság gyorsan növekedő hada. Bezzeg sürgött-forgott a nép Aton oltárai körül, hordta a virágot, énekelte a király naphimnuszait, táncolta táncait, harsogta imádságait. A sima kockakövek közül nem nőtt gyom, az oszlopcsarnokok fölött fellegekben szállt a tömjén súlyos füstje. Zászlók csattogtak a pilonok ormán. A papok pirosan, nyeglén, méltóságosan jöttek-mentek, ruhájukat lobogtatta a szél, mellükön aranykereszt csillogott, mintha valamennyien elnyerték volna a legmagasabb beavatási fokot. Siralmas látvány volt Mósze számára, hogy míg ő a háborúban élete kockáztatásával is érvényt akart szerezni a Törvénynek, itt tömegével akasztották méltatlanok nyakába a Kulcsot, s a tiszta szellem Istenének egyháza dúskál az Ámuntól elkobzott vagyonban, hatalomban. Mi változott hát? Csak annyi, hogy a főpapot Meryrének hívják, s nem Thébában, hanem Aketatonban székel, a papok nem kosszarvat, hanem keresztet viselnek, a mérhetetlen vagyon most nem Ámuné, hanem Atoné...

Az elhagyott Fehér Házban hideg csend uralkodott. A kapuőrző oroszlánok bolhászkodtak, ásítoztak. Az őrök mozdulatlanul álltak helyükön. A hivatalokban ugyanúgy fontoskodtak a tisztviselők, mint évszázadokon át. Ugyanaz a kínos szigor fogadta a látogatót, mint régen, az öreg Nebmaare idejében. A vén udvarmester, Huya szinte táncot tipegett, mikor Mósze elé sietett, mozdulatai tökéletesek voltak, arca szabályos nyájasságot mutatott, egy fokkal sem többet vagy kevesebbet, mint amennyi a herceget megillette. Parókája hatalmas remekmű volt. Rokkant csontjait alig-alig tudta mozgatni, hasa nagyobb volt a kelleténél, tüdeje fulladozott, alig tudta összeszorítani beesett ajkát, lihegnie kellett. Szinte hallani lehetett csigolyái csikorgását, mikor térdmagasságig meghajolt Mósze előtt, s karját kitárta. Halkan beszélt, ahogy a szent helyen illett, de még a suttogása is beteges volt.

Mintha sírjaikból visszajáró árnyéklelkek ütöttek volna tanyát a hatalmas épület tarka oszlopai, falai, árkádjai, teraszai, galériái között. Mintha nesztelenül lebegtek volna a megdermedt székeken, henyéltek volna a heverőkön. És mintha az ő síri illatuk vegyült volna a ritka illatszerek, válogatott virágok könnyű illatába.

Mósze Szetamonhoz sietett. A hercegnő ekkoriban mintegy harmincöt-harminchat éves lehetett, nem éppen fiatal, ha nem is vén. Szépségét nem rabolhatták el az évek: fürdők, kenetek, festékek, dögönyözők, parókakészítők, ékszermívesek, szabók gondoskodtak a nap minden pillanatában megőrzéséről. Könnyű, violaszínű fátyolruha lengett kissé meghízott, de büszke tartású alakján, arca olyan volt, mint egy művészi festmény, kezét-lábát mintha elefántcsontból faragták volna. Mozdulatain, mosolyán kemény, csiszolt merevség csillogott, s Baketatonra emlékeztette Mószét. Mi minden volt e keménység, e szikrázó élesség alatt! Milyen remegő élet, milyen elfojtott szenvedély, mennyi el nem sírt könny, mennyi meddő remény, hasztalan álom, el nem csókolt csók, forró emlék! Olyan volt a hercegnő, mint egy szivárványos, sima, fényes kagyló, amelyben gyöngéd, finom élet reszket. Mert a szeme, nagy, hosszúkás, kissé domború szeme a régi volt: ragyogó, mélyre néző, ártatlan, zöld szem. És most is azzal a büszke odaadással pillantott a Fiúra, mint hajdanán, mikor a Fiú az öreg király karján ült, s játszi meggondolatlansággal fejére tette a tiarát.

A sima, illatos karok olyan mozdulattal fonódtak Mósze nyakára, mintha istentiszteleti szertartást végeztek volna. Szertartásos volt a hercegnő minden mozdulata, még alázatos meghajlása is, amivel az ölelés után fiát üdvözölte mint herceget és főparancsnokot, mint az isteni Család tagját. Mósze is szertartásosan viszonozta a meghajlást, de meghatódott a kis remegésen, ami anyja szép, piros ajkát egyszerre sugárzóan meleggé, lányosan puhává tette.

Leültek, s egy fiatal szolgáló mézes süteményt, bort, aranypoharakat helyezett az asztalra. Sokáig szótlanul nézték egymást. Majd Mósze illőképpen megkérdezte anyját, hogy van, nincs-e valami panasza, nem kíván-e valamit, biztosította fiúi szeretetéről, szolgálatkészségéről. Anyja halkan, a találkozás megrendültségétől meg-megbicsakló hangon, a régi hangon, amiért halálba mentek volna a férfiak, ölni tudtak volna a nők, válaszolgatott. Majd az ő kérdései következtek, szabályos, illendő kérdések, de a Fiú feleleteit mohóbban hallgatta, mint ahogy ilyen szórul szóra megszabott mondatokat hallgatni szokás.

Ettek néhány süteményt, ittak egy-egy pohár bort, s most egyszerre levetette Szetamon a csillogó kagylóhéjat, elvesztette keménységét is, ami Baketatonra emlékeztetett. S bár kissé kimérten, hűvösen, de mégis remegőn kezdett beszélgetni azokról a dolgokról, amiket életbevágóan fontosaknak hitt.

Először is kifejtette, hogy a helyzet tarthatatlan. Minden téren teljes a szakadás. A király Aketatonban, a királyi Anya pedig itt, Uészetben, teljesen elkülönülve él egymástól már évek óta, a szakadék egyre mélyül köztük. Csupán annyi az érintkezés, hogy kölcsönösen kémkednek. Nem állítja ugyan, hogy a beteg, hibbant Álmodozó kémkedő természetű, nem, ennél sokkal ügyefogyottabb. Nem is él a való világban. Hanem a hívei annál inkább. Iszonyatosnál iszonytatóbb terveket, szándékokat tulajdonítanak egymásnak. Anya és fia között ma már olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy még a gyilkosság szándékával is gyanúsítgatják egymást. Nagy mester a bajkeverésben Nefertiti. Ez a gyönyörű, bájos, művelt asszony napról napra gonoszabb. Mondják, az az oka, hogy irtózik a beteg királytól, minden öleléskor fél, hogy meghal a karjai között - suttogta Szetamon egészen Mószéhoz hajolva. - Meg aztán az is elkeseríti, hogy harmadszor is leánya született. Most már alig remélhet fiút. Bizonyos, hogy az istenek haragja nehezedik erre a házasságra, a Gyűlöletes Álmodozó nem képes fiút nemzeni. Ezt rebesgetik az Ámun-jósok, ám Aton papjai, az égi rendszer ismerői hallgatnak. Borzasztó idők következnek - suttogta még titokzatosabban, szeme kitágult, finom kezét Mósze erős kezére tette. - Ki fogja megmenteni a világot? Ki teremt végre rendet? Ki üt szét az ármánykodók, hazugok, törtetők gonosz hada között? A thébai palota összeesküvések fészke, nem is csoda, csupa asszony lakja, Tiy, Baketaton, Mezemmut két törpéjével, Nezerurhut, ez az ostoba, csúf és álnok nőszemély, meg hát itt van ő is... - keserűen elmosolyodott. Szívesebben lenne akárhol, mint itt. Azonban a helyén kell lennie, arra szemelték ki az istenek, hogy a Fiú királyságának egyengetője legyen. S mikor ezt mondta, kerek arca kigyúlt, zöld szeme ragyogott, ajkán fölsugárzott a gyermekes, rajongó mosoly. Olyan volt, mint egy fiatal szerelmes.

Mósze figyelmesen hallgatta anyját. Persze, zavaros volt, amit hallott, a hercegnő szemmel láthatólag a kisemmizett Ámunhoz húzott, bizonyosan szoros kapcsolatot tartott papjaival, különösen csillagjósaival, talán titkon tárgyalt magával a főpappal, a Nap Nézőjével is.

Mósze figyelmes hallgatásától bátorítva szemrehányásokat tett, miért nem vette feleségül Nefertitit. A Fiú mosolygott.

- Akkor most az én feleségem volna olyan gonosz asszony, amilyen a királyé - mondta, mintha gyermekkel vitatkoznék.

- Ó, nem, nem - tiltakozott hevesen a hercegnő, s hátravetette magát öblös székében. - Nefertiti ebben a borzasztó házasságban romlott el. Képmutató lett, a nyilvánosság előtt gyöngéd a királyhoz, vidám is, igazi feleség s pompás királyné, de hálószobájában retteg, gyötrődik és utálkozik. Erről vallanak bizalmas szolgálói. Ezt mesélik az Ámun-papok is, akiknek füle, szeme, keze elér a Palotáig. Ha Mósze felesége volna, mindez nem alakult volna így. Fiút szült volna Mószénak, nem is egyet, s a trónust olyan méltó férfiú foglalhatná el, aki dinasztiát alapít, s aki mellett Nefertiti áldása lehetne a világnak. Ettől Szetamon nem tágít, ismeri az asszonyi lelket, különösen jól ismeri Nefertitit, a szívébe, a veséjébe, a májába lát, tudja, szerencsétlen, semmi más. Megérti s megbocsátja gonoszságát. Mi más legyen egy kétségbeesett asszony, mint gonosz? Mit tegyen mást, mint gyűlölje azokat a nőket - a királyi Anyát, Szetamont, Mezemmutot, Nezerurhutot, Baketatont -, akikről úgy véli, hogy boldogok a maguk módján, vagy akiknek boldogtalanságát köszönheti? Azonban még minden jóra fordítható - magyarázta, s megint kemény lett és hűvös, akár egy államférfi. - Ha a király meghal, márpedig ez minden pillanatban várható, s a zűrzavar lázadássá, polgárháborúvá fajul - ez is akármikor bekövetkezhet -, akkor elérkezik Mósze ideje. Csak ő fékezheti meg a háborgó erőket, senki más. Mikor a tenger hullámai összecsapnak, hogy elnyeljék a Birodalmat, csupán ő állhat meg a veszedelemben. Csak ő lehet méltó utóda a nagy királyoknak. Isteni származása, különös gyermekkora, neveltetése, tudása, ereje, teste-lelke-szelleme, mind erre a sorsdöntő hivatásra és küldetésre predesztinálják. Igen, ha a döntő pillanat elkövetkezik, a helyén kell lennie. És a király halála után azonnal feleségül kell vennie Nefertitit. Nemcsak mert ő az igazi, neki rendelt férfiú, nemcsak mert Nefertiti az igazi, hozzá illő asszony, nemcsak mert testvérek, hanem mert az isteni Anyának is, Eyének is tervei vannak vele, s ezeket a káros terveket meg kell akadályozni. Miért ne volnának tervei neki, Szetamonnak is, ha tudja, hogy egyedül ő ismeri a jövőt, ő akarja a jót, a helyeset, az istenek akarata szerint valót?

Mósze türelemmel hallgatta. Olykor elmosolyodott, olykor szelíden megsimogatta anyja puha, kövérkés kis kezét. Egy szót sem szólt, nem intett sem tagadólag, sem helyeslőleg. Olyan távol volt anyja gondolataitól és érzéseitől, mint egy nagyapa, aki nyájasan figyeli unokája meséjét.

Szetamon megérezte a Fiú igazi érzéseit, s egyre kézzelfoghatóbb érveket mondott. Hangja is egyre keményebb, szabatosabb lett, a kis, véletlen turbékolások eltűntek belőle. Horemhabbal kell szövetkeznie - magyarázta. - Horemhab igazi katona, tisztán lát, hűséges a királyhoz, egyet akar: megnövelni a Birodalmat. Célja érdekében bárkivel összefog, aki segítheti, Horemhab sohasem fordulna szembe a királlyal, nemegyszer odadobta ugyan főparancsnoki korbácsát, de aztán újra fölvette megint, tudja, ha ő nem szegül szembe a romlással, akkor senki. Szereti a Gyűlöletes Álmodozót, ez bizonyos, sajnálja, megesik rajta a szíve. Most Aton ügye mellé szegődött, mert ezt kívánja tőle Őistensége, de éppúgy csatlakozik Ámunhoz is, ha a Birodalom érdekében ezt látja szükségesnek. Neki mindegy, melyik isten, csak erős legyen. Csak ne bénítsa meg a fegyverforgató kart. Horemhab egy istent ismer csupán: Hor sólymát. Most kénytelen-kelletlen az alattomos Eyével működik együtt, mert Eye segíti a király őrült rendeleteinek kijátszásában. Horemhab tisztán lát, ő az egyetlen igazi férfi ebben a nyomorult, lealjasodott országban. Mószén kívül. Tudja, mindennek vége, ha a király a Napba száll, s nincs megbízható, erős hadsereg, amely tudja, mit akar, s meg nem tántorodik soha. Nem siralmas-e, hogy ez a nagyszerű férfiú olyan silány gazemberrel kénytelen szövetkezni, mint Eye? A képmutató, mindenre kapható, alattomos törtetővel, aki egyszemélyben volt évtizedeken át Ámun első prófétája s Aton híve? Aki Ámunnak is, Atonnak is azt súgta: türelem, majd mindent elrendezek érdekedben, ha itt az alkalmas pillanat, most csak ülj békén s hallgass. Bizony siralmas ez, kész siralom, híven mutatja, hova süllyedtünk Amenhotep, az isteni atya halála óta. Hát Horemhabot nem szabad Eye szövetségében hagynunk! Itt van Mósze, győzött a Saába ellen folytatott háborúban, megmutatta, hogy kell egy bevehetetlen várost, messze a tengeren túl, játszva elfoglalni. Erős, jól megszervezett, harcedzett sereggel tért vissza. Csapatai rajonganak érte, egy szaváért tűzbe-vízbe mennének...

Mósze keserűen mosolygott. A gyalázatos győzelemre gondolt.

- Nos, csak egyet lehet, egyet kell tenni - folytatta a hercegnő, s úgy ült székében, úgy beszélt, mint egy királynő. Zöld szeme összeszűkült, úgy fúródott Mósze szemébe, mint a tű. - Egyet kell tenni fiam. Meg kell állapodni Horemhabbal. Együtt kell működni vele. Bárhogy is, ki kell semmizni Eyét. A te királyságod érdekében meg kell nyerni támogatását, s ha Őistensége meghal, ti ketten meg tudjátok akadályozni a Birodalom összeomlását. Le tudjátok fogni a romboló kezeket. Végleges uralomra tudjátok juttatni akár Atont, akár Ámunt, ahogy szükséges. Új birodalmat alapítasz, fiam, új dinasztiát. Visszaadod a Birodalomnak a békét, a biztonságot, a nyugalmat, a jólétet...

Mikor látta, hogy Mósze sem igent nem mond, sem nemet, fölállt, mindkét karját Mósze vállára nyugtatta, szerető gyöngédséggel, sugárzó bizalommal, hódolattal tekintett arcába.

- Fiam, egyetlenegy fiam - suttogta kedvesen, szép zöld szemébe könnyek szöktek, most megint az a puha, odaadó, kerekded kis hercegnő volt, aki valamikor, nagyon régen, egy másik világban, egy másik életben talán, szívdobogva várta a Legkedvesebbet a rózsalugasban. Mószéban csakugyan a lugas képe révült föl, s rózsaillatot érzett. - Fiam, bizonyosan nem emlékszel már arra a különös napra, amikor nagyatyád karján ültél mint kisgyermek, s levetted fejéről a tiarát... Levetted, és a saját fejedre tetted.

Mósze mosolyogva bólintott. Igen, emlékszik, élete minden pillanatára emlékszik, arra az időre is, amikor még csak csúszkált a földön, s anyja, Jozabét ölébe kapaszkodott, hogy édes tejet szopjon tápláló emlőjéből. És arra is, hogy egy sötét félkörben ült, körös-körül pedig fényes körök ragyogtak: ő az asztal alatt, a szoba az asztalon égő lámpa fényében úszott. Tanulmányai során megtanulta, hogyan kell egész életének minden pillanatát a tudatában tartani - hogyne emlékezett volna hát arra a jelenetre? Hiszen akkor már futkározott, beszélt, megfigyelt, ítélt... nagyfiú volt! Igen, úgy látja most is, mint akkor, az öregedő, kissé hajlott nagyapát egészen közelről, gyönyörű ruhában, fején a kettős tiarával, a fölkunkorodó kígyóval, nyakán a napsugarakhoz hasonló, széles nyakékkel. Korbácsát, pásztorbotját odanyújtotta egy méltóságteljes bácsinak, akinek forradás húzódott a bal arcán, mintha összevarrták volna, őt meg a karjára emelte, s ekkor egészen közel volt a jól ismert, öreges, ráncos, jóindulatú archoz, a csillogó-villogó nyakékhez s a tiarához.

- Igen - mondta Mósze bólintva. - Emlékszem. A tiara olyan nagy volt, hogy a fülem sem látszott ki alóla. És mindenki megrémült, csak én nem, mert tudtam, hogy a király szeret.

- Hoj, fiam, fiam - hatódott meg e szavaktól Szetamon. - Így volt! Én is, Jozabét is leborultunk atyám előtt, de igazában előtted borultunk le... előtted, mert jelet láttunk az eseményben, megijedtünk a jeltől, s féltettünk téged. De most már nem féltelek, attól fogva tudom, királynak kell lenned, király leszel... Tedd fejedre a tiarát!

Mósze azonban megfogta anyja mindkét csuklóját, fölemelkedett székéből, lehajolt a nála alacsonyabb kis hercegnőhöz, s megcsókolta a homlokát. Szetamon boldogan simult a Fiú széles mellére, beleegyezésnek vélte ezt a gyöngédséget. Mósze azonban nevetett, s így szólt:

- Abban is jelet kell látnod, anyám, hogy a tiara nagy volt a fejemre, még a fülem is elmerült benne. Úgy érzem, a tiara nem az én fejemre való.

Szetamon zavartan nevetett, nem tudta, játszik-e a fia, vagy komolyan beszél. Vidámságából mégis arra következtetett, hogy egyelőre meg akarja fontolni a dolgot, nem utasítja el azonnal, visszavonhatatlanul.

Szinuhéval a kosfejű szfinxek útjának elején találkozott. Mósze gyaloghintaja meg az orvosé olyan közel került egymáshoz, hogy mind a ketten egyszerre kiáltották:

- Hó, megállj! Üdvözöllek, Szinuhe!

- Állj, állj, nézd csak, Mósze herceg!

A két férfiú örömmel nyújtotta egymás felé a karját. Kölcsönösen érdeklődtek egymás egészsége iránt. A királyi koponyalékelő azonban nem a szokásos formulával felelt, hanem ferdére húzta elnyúzottnak látszó képét s legyintett:

- Aligha bírom már soká ezt a halálos betegséget, mármint az életet - mondta csúfondárosan. - Az általános haldoklás engem is pusztít, hercegem. Utálat és unalom öldös. Tudok egy figyelemre méltó vendéglőt, nem volna kedved velem jönni?

Megint a megszokott tiszteletlenség. Mintha Mósze nem az lett volna, aki volt, mintha csak úgy be lehetett volna hívni egy kocsmába. Ferde, csúfondáros képe olyan nyájasan, saját örömét is kigúnyolva mosolygott Mószéra, mintha valami közönséges halásszal vagy sarukészítővel akadt volna össze. Láthatólag rossz bőrben volt, sokkal soványabb, mint legutóbb, ruházata még rendetlenebb, hitványabb, foltosabb, mint egyébként. Szeme vörös. Kaptah, a félszemű, ravasz képű rabszolga úgy ácsorgott mellette tiszteletlenül, mintha naponként együtt részegeskedtek volna.

Mósze bólintott, s megkérte a királyi koponyalékelőt, mutassa az utat a figyelemre méltó vendéglő felé. - Szinuhe azt mondta, csak meg kell fordulnia, mert ő maga éppen oda tartott. Így a két gyaloghintó egymás mellett haladt át a hatalmas Ámun-templom előtt elterülő téren, előbb széles, majd keskeny, kanyargós utcába fordult, a Nílus felé igyekezett. Nem messze a kikötőtől, jól kívül a városon, alacsony, ütött-kopott emeletes ház elé érkeztek. Szinuhe megálljt kiáltott, kiszállt gyaloghintójából.

- Hercegem - mondta s meghajolt. - Legjobb lesz, ha szolgáidat hazaküldöd, mert nem tudom, meddig maradunk itt. - Kapkodva turkált övében, hogy kifizesse a két csillogó bőrű, hófehér fogát mutogató négert, de nem talált semmit. A ravaszul hunyorgó félszeműhöz fordult. - Hé, adj csak egy utent a fickóknak - mondta előkelően. - Nem találom a pénzemet.

A rabszolga bosszúsan vájt elő egy rezet mocskos övéből s morgott.

- Már maholnap egészen az enyémből élsz. Mi lesz, ha én is kifogyok mindenből? Eladsz, ugye?

- Ne pimaszkodj - intette le az orvos. - Mintha nem az enyémből lopnál. Olykor-olykor visszaadsz belőle valamit. Eredj, amerre akarsz. De ha nem leszel otthon, mire hazamegyek, vagy ha leiszod magad, elpáhollak.

- Ezt érted, de nélkülem még gyaloghintóba sem szállhatnál - vetette oda a rabszolga. Meghajolt, vagy inkább csak jelezte a meghajlást.

Mósze nem küldte el gyaloghintóját és szolgáit. Megparancsolta, várjanak.

Szinuhe a herceg vállára fektette karját, úgy kalauzolta be a kapun. Eközben dohogott, nem haraggal, inkább magát mórikálva:

- Olyan szégyentelenül lop, mint egy hivatásos tolvaj. Mint egy királyi felügyelő. Azt hiszed, nincs nálam réz? Még ezüst is. De így visszaszerzek tőle valamicskét, mert fél, hogy őt páholják el a négerek, ha nem tudok fizetni, miután engem nem páholhatnak el. A botrány tökéletes lenne. No, erre jöjj, herceg, balra. Itt most ne ijedj meg, s ne utálkozz, ez sem rondább, mint akármelyik aketatoni előkelőség fogadóterme, csak piszkosabb meg büdösebb. A mi helyünk nem itt van, egészen csinos hely, majd meglátod.

Áthaladtak egy nagy ivón. Homályos volt a helyiség, padlója, falai koszosak, a levegő sör, bor, silány ruhák, izzadság szagától sűrű. A terem közepén terjedelmes nyitott tűzhely terpeszkedett, nagy tűz lobogott rajta, mindenféle fazekakban étel főtt, nyársakon liba, tyúk, marhahús pirult, keserű füst s ételszag kavargott a különös oltárról. Áhítatos alakok állták körül, buzgó pillantások figyelték a vendéglős szertartásait, az arcokon csodaváró buzgalom honolt, avatott megjegyzések hangzottak innen is, onnan is, mint valami révületben rebegett imádság töredékei. A vendéglős maga is olyan terjedelmes volt, mint a tűzhely, zsíros, barna képe éppúgy izzott, mint a parázs a nyársak alatt.

A vendégek: hajcsárok, halászok, hajósok, utcai árusok, rabszolgák. Java részt a földön, kicsiny, nehéz asztalkák körül ültek, s a világ mindenféle nyelvén vitatkoztak. A két új vendégre futó pillantást sem vesztegettek. Csupán a vendéglős hagyta el fazekait és nyársait, s a belépők elé loholva minden erejét összeszedte, hogy térdig hajoljon, de nagy hasa megakadályozta benne.

- Csak tessék, csak tessék beljebb - nyögte lihegve.

A kis szoba, ahová beléptek, csakugyan merőben elütött a nagy ivóteremtől. Gyönyörű festmények ragyogtak a fehér falakon - Tutmósze, a király szobrásza pingálta őket - magyarázta az orvos -, mert legszebb emlékei ehhez a szobához fűződnek. A padlózat színes kőkockákból készült, a bútorok kiváló mesteremberek kezét dicsérték. Széles heverők nyújtózkodtak az elefántcsonttal berakott asztal körül, válogatott szőttesekkel takarva, párnákkal borítva. A mennyezetről bronzlámpa függött, öt láng égett benne. A szobán nem volt ablak, csupán a mennyezet alatt egy keskeny szellőztető nyílás. A világ zaját, az ivószoba tülekedését, ricsaját vastag falak rekesztették ki, olyan volt a kicsiny, kedves, ízléses, csöndes szoba, mintha a tenger fenekére süllyesztették volna.

- No, hercegem, nem rossz, mi? - dicsekedett Szinuhe boldogan. Összedörzsölte kezét, mint egy házigazda, majd mélyen meghajolt, karját kitárta.

- Üdvözöllek, herceg, ebben a lebujban, ahol nem gyötörnek a világ nyomorúságai. Foglalj helyet.

Leheveredtek. Nyílt az ajtó, fiatal nő lépett be, kezében réztálca, a tálcán két kicsiny üvegpohár meg egy karcsú kis kőkorsó. Csinos, délceg nő volt, tisztességes, kék csíkos kendő a dereka körül csavarva, vállán ugyancsak kék csíkos vászonkendő, ékszer csak a fülében meg a jobb csuklóján, láthatólag igen régi. Nem volt éppen fiatal, szűznek sem lehetett volna mondani bizonyosan, de melle szép formájú volt, kerek, barna arca őszintén nyájas, szép, barna szeme nagy, bársonyos pillantású, a mozgása pedig nyugodt, finom, kerekded. Kezében a tálcával mélyen meghajolt, szó nélkül az asztalra helyezte, s azonnal két lépést hátrált. Mósze az első pillantásra észrevette, hogy a nőnek köze van az orvoshoz, s csak tőle kaphatta a szép, régi ékszereket is. Mert bármilyen szabatosan és személytelenül viselkedett a nő, valami finom sugárzás áradt belőle, a levegő megtelt bizsergő feszültséggel.

- Hát itt van az a csodálatos ital, hercegem, ami sehol másutt nem kapható az egész Birodalomban, s itt is csak megbízható emberek ihatják, ugyanis a papok legféltettebb titka. Íme, a papnő elénk helyezte az istenek italát. Számodra bizonyosan nem lesz meglepetés, herceg, hiszen a legtitkosabb titkok ismerője vagy - fontoskodott a királyi koponyalékelő, fölvette a poharat, forgatta, gyönyörködött a színes fénykarikákban, amiket az arcára vetett. Majd ünnepélyesen fölemelte, s egyetlen hörpintéssel leöntötte a torkán. Harákolt, szeméből könny buggyant ki.

Mósze is ivott. Torkát, gyomrát, egész testét tűz járta át, az ő könnye is kibuggyant. Csodálkozva tette le a poharat. Az ital ugyanaz volt, amit beavatásának legsúlyosabb pillanatában nyújtottak neki a kereszten. Egyszerre átfutott rajta annak a pillanatnak minden borzalma, minden kínja és gyötrelme, de gyönyöre is, a magamegadásnak az a csodálatos békéje, amit akkor tapasztalt. De meg is döbbent. Hogyan lehetséges, hogy ami a beavatás legféltettebb titkai közé tartozik, itt forog közkézen, egy csapszékben, akárki hozzáférhet, ha megbízhatónak látszik, meg tudja fizetni az isteni italt? Melyik hitvány pap árulta el, melyiknek a titkos üzlete?

Szinuhe újra töltött a kis kancsóból, s mohón fölhajtotta poharát, mint aki sürgősen meg akar szabadulni kínjaitól egy láthatatlan kereszten. Mósze azonban megrázta a fejét, eltolta poharát, nem ivott. Amúgy is kevés beszédű volt, most azonban magába merülten hallgatott.

- A szép istennő ezúttal hagyjon magunkra - kedélyeskedett az orvos, a szerény szolgálatkészséggel várakozó nő felé nyújtotta karját, megveregette formás farát. - Egyébként - folytatta barátságosan - előtte akármit beszélhetünk, mindent megért, s hallgat, mint a sír. Az egész Birodalomban nincs hozzá fogható okos asszony. No - fordult a nőhöz, kezét az engedelmes, kerek csípőn nyugtatva s fölnézve kissé szomorkás, anyás arcába -, ha úgy érzed, hogy italunk elfogyott, jöjj vissza, s majd meglátjuk a többit.

Ekkor a nő mélyen meghajolt, s kihátrált az ajtón.

- Sajnos - kezdte Szinuhe az asztalra könyökölve, vörös, gyulladt szemét a hercegre vetve - az istenek itala nem segít. - Keserűen elvigyorodott. - S még ettől az ideig-óráig tartó másvilági vigasztól is meg kell válnom, ugyancsak e szegény és alázatos istennőtől is, aki vigasztalásában részesít. Mert holnap indulok Horemhabhoz, az átkozott katonához, ott pedig részem lesz a világ minden nyomorúságában, hülyeségében, aljasságában és reménytelenségében. Éppen ezért a sors különös kegyét látom benne, herceg, hogy találkozhattunk.

- Mit keresel Horemhabnál? - kérdezte Mósze.

- Gondolhatod, hogy nem vitatkozni s énekelni akarok vele - nevetett Szinuhe. - Hanem írt, hogy azonnal menjek hozzá tábori orvosnak, kísérjem el Szíriába, kötözzem, vagdossam, varrjam a sebesültjeit...

- Szíriába? - csodálkozott Mósze. - Miért megy Horemhab Szíriába?

- Miért menne Horemhab Szíriába? - ismételte a kérdést az orvos. - Hát hadakozni. Miközben Aziru barátunk és testvérünk hódolatteljes levelet ír a Nap Fiának Aketatonba, szorgosan szövögeti egy ellenünk irányuló szövetség szálait. A szövögetés olyan sikeres volt, hogy a fenchiú városok föllázadtak Egyiptom ellen, Palesztinában habiru hordák szorongatják Jerusálimot... de Aziru, persze, még az eddigieknél is meghatóbb levelekben biztosítja a királyt testvéri szeretetéről.

- Aziru föllázadt? - csodálkozott Mósze.

- Herceg, te bizonyosan Kétszerszületett vagy, minden hódolatom a tied tudományodért, csodálatos lelki nagyságodért... - ültében meghajolt, orra az asztalt érte. - Azonban olyan ártatlan gyermek vagy, mint maga a király. Azirunak több esze van, semhogy föllázadjon. Nem, ő kegyesen hódol a király előtt, nem lázad föl, csak a fenchiúkat, a habirukat uszítja, ő csak édesgeti, fenyegeti Mitannit, ajánlatokat tesz Hattinak, kecsegteti Babilit... Majd csak akkor veti le álarcát, amikor a sokféle lázadásban, ellenállásban, hadakozásban kellőképp kifáradtunk. Hoj, herceg, Aziru okos ember. Ide-oda futtat bennünket a szíriai sivatagban, egyik kőfészektől a másikhoz, előre, hátra, szétmorzsolja csapatainkat, szétzilálja kötelékeinket, halálra untatja katonáinkat, éhezteti, szomjaztatja őket, aztán majd csak a végén, alkalmas pillanatban... Mitannival, Hattival, Babilival együtt, közös erővel, mikor már nem kell a kis királyocskákkal, mindenféle népecskékkel osztoznia... Addig pedig - kegyesen hangsúlyozta -, testvérem és barátom, Nap Fia, hódoló szeretettel hajlik előtted porba a te szolgád, egész országom s én magam... por vagyunk isteni lábod alatt... - Ahogy már szokta.

Hörpintett egyet, harákolt, keze fejével megtörölte gyulladt, könnyes szemhéját.

- Figyelj csak, herceg - folytatta csendesen. - Horemhab nem huny szemet, vannak útjai-módjai, amik megbízható értesülésekhez juttatják. Minek tagadnám? Én is egyike vagyok útjainak-módjainak. Ebben a romlott világban még nekem is kémkednem kell. Bizonyára tudod úgyis. No, hát miközben bizalmas hírhordója vagyok az isteni Anyának, lévén udvari orvos és királyi koponyalékelő, s feladatom lévén, hogy szemmel tartsam a Palotában meg az összes Palotákban élő szent személyek gyomrának, hasának, májának, veséjének s egyéb szerveinek állapotát... miért ne fordítsam jóra ezt az elaljasító mesterséget? Röviden: megtudtam, hogy a nemes Azirunak, meg a vele egyívású, hűséges testvéreknek itt is vannak ám szövetségesei, nők meg férfiak... akik jobban utálják a Gyűlöletes Álmodozót, mint amennyire a hazájukat szeretik... s úgy gondolkoznak, legyen csak mennél nagyobb a fölfordulás, keservesebb a nyomor, gyötrelmesebb az élet, reménytelenebb a jövő, majd annál hamarabb jönnek ők, annál előbb hatalomba ülnek ők... Érted?

Mósze bólintott.

- Kívánsz neveket is hallani, hercegem? - mondta az orvos csúfondárosan. - Nem, nem kívánsz, miért feketítsem be előtted olyan tisztelt személyek nevét, mint Tiy, a királyi Anya, Eye, a királyi főtanácsadó, Ámun első prófétája s Aton híve, Baketaton, a gyönyörűséges aggszűz, aki elsőnek ragasztotta nevéhez Aton nevét Ámuné helyett... A tiszteletre méltó uészeti Ámun-főpap nevét is ki kellene ejteni számon, de jobb, ha nem teszem, bár ez a hely tökéletesen biztonságos, én itt otthon vagyok. Nos, ne csűrjem-csavarjam, a sok nyögő beteg között vizsgálódván sikerült megtalálnom a járvány fészkét: Azirut. De eközben Horemhab sem ült süketen és vakon, már mondtam neked, herceg, megvannak az útjai-módjai. Most hát megérett a helyzet. Horemhab Palesztinába megy ugyan, hogy fölszabadítsa a szorongatott Jerusálimot, s keblére ölelje a segélykérő leveleket küldöző derék Abdchipát, de Jerusálim alól úgy fogja üldözni a szakállas habirukat, hogy belekössön Aziruba, s elvegye a kedvét hódolatteljes levelek írásától. Hát ebben a hadjáratban fogok részt venni én összes orvosi műszereimmel. Kész vagyok meglékelni Aziru koponyáját.

Mósze közbeszólás nélkül, igen figyelmesen hallgatta az orvost. Könyökére támaszkodva hevert az asztalnál, éles tekintetét nem vette le a királyi koponyalékelő hol fanyar, hol dühös, hol kétségbeesetten csúfondáros arcáról. Most nem gondolkozott, hagyta magára ömleni a szavak, a képek, a gondolatok áradatát s az érzéseket is, amik Szinuhe megkeseredett szívéből folytak.

A királyi koponyalékelő töltött, ivott és folytatta:

- Mondanom sem kell, herceg, hogy sem testem, sem lelkem nem kívánja ezt az utazást. Jobb volna olykor itt, olykor Aketatonban nagyképűsködnöm a betegek meg a mondva csinált betegek körül, olykor egy kis zamatos hírt vinni innen oda, onnan ide a saját jólétem érdekében... Ha meg nagyon gyötör a szentséges személyek sokféle bűze-mocska, eljönnöm ebbe a kedves, hűvös lebujba... Elvégre mi is az én bajom? Azon az egyen kívül, ami halálos baja minden embernek, semmi. Talán kívánkozom Szíriába, Palesztinába, meg a jóságos Szet tudja, hová? Harcikocsira termettem én? Üvöltésekre, ordításokra, hörgésekre vágyik a fülem csiklandó szíriai zene helyett, amit itt helyben megkaphatok? Szeretek kemény földön hálni, heteken-hónapokon át szárított halat enni, poshadt vizet inni? Nem vonz más látvány, csak a fölvágott hasú, törött lábú, átvert szügyű katonalovak vergődésének látványa? Buzgó tevékenység láza hevít, hogy bőrpoklos, pestises embereket válogassak, temetésükre parancsot adjak. Hát tán kíváncsiság emészt a vén kőfalakkal kerített városok iránt, amelyeknek lakói forró vizet, lobogó szurkot öntögetnek katonáink fejére? Nem, nem, én minderre nem vágyom, sohasem vágytam.

- Akkor miért mégy? - csodálkozott Mósze.

- Azért - suttogta előrehajolva az orvos, és kegyetlenül megkeményedtek arcvonásai, zavaros, vörös szeme összeszűkült, ajka csücskén kifröccsent a nyál -, azért, herceg, mert mindaz, amit néhány szegényes szóval megemlítettem most, gyönyörűséges zene, égi szűziesség, imádságos csend, harmatos béke, isteni rend ahhoz képest, amit idehaza látok, hallok, tapasztalok. Aminek bűze éjjel-nappal facsarja az én sokféle büdösséghez szokott orromat. Előtted nem titkolok semmit, kiöntöm a szívemet, herceg, mert kell valakinek lennie az életben, akinek az ember mindent elmond. Kinek mondjam másnak? Öreg szüleim, hála valamennyi istennek, meghaltak, szerencsére, mert tönkretettem őket, kiforgattam utolsó nyugvóhelyükből is, eladtam a sírjukat hamisított aláírásukkal egy szuka kedvéért, akinél szebb szukát s piszkosabban hideget sohasem ismertem... - Tenyerével végigtörölte kipirult arcát, mintha a bőrt akarná letörölni róla. - Gazdasszonyom szelíd nőszemély, de dühbe gurul, valahányszor a magam módján kezdek beszélni az emberekről meg az istenekről, s forró vizet loccsint félvak rabszolgám lábára az enyém helyett. Ez a derék nő - fejével az ajtó felé biccentett - mindig vigasztalni akar, nagy áldás, már arra is gondoltam, hogy eltöröm vele a korsót, de tiltakozik ellene... Mindegy, a vigasztalást én nem bírom elviselni... És a hercegnők? A hercegnők, az isteni hercegnők? Hoj, ők romlottabbak, mint valamennyi szajha együttvéve, aki Horemhab serege körül rajzik. No, de nem erről akarok beszélni - kapott észbe, s megint ivott. - Az igazság az, hercegem, hogy igen magas papi személy részéről kitüntető ajánlatot kaptam, vizsgáljam meg Őistenségét, hívjam össze a királyi orvosok kollégiumát, állapítsuk meg, hogy Őistenségének agyában gonosz lélek ütött tanyát, csak koponyalékeléssel lehet onnét eltávolítani. Ők, mármint a főpapok, ismerik csodálatos kezem biztosságát, művészetemben megbíznak... ám én is ismerhetem az ő kezüket s csodálatos művészetüket... és amennyiben nem lékelném meg Őistensége koponyáját a Birodalom érdekében, majd meggyőznek vonakodásom ostobaságáról.

- Arra akarnak kényszeríteni, hogy öld meg a királyt? - rettent meg Mósze.

- No, miért mondjuk így? Arra akarnak kényszeríteni, hogy gyógyítsam meg a királyt. Elveimet azonban ismered, herceg. - Arca komollyá vált, csaknem sötétté, fölemelte jobbját, mutatóujját fölmutatta. - Először: én gyógyíthatatlan betegnek tartok mindenkit, magamat is közéjük sorolva, herceg. Nem kezeskedhetem róla, hogy a király élete megrövidül, ahelyett hogy meghosszabbodnék. Másodszor: tudom ugyan, hogy az istenek és istennők az igazság ismerői számára nem egyes különálló isteni személyek, hanem ugyanannak az egy Istennek külön-külön megszemélyesített és imádott tevékenységei, tulajdonságai, működései és erői. Míg maga az Egy, a változhatatlan Isten nem ismerhető meg, ezek a részistenek megismerhetők, s tökéletesen megnyugtatják az élet nyomorúságaival küzdő embert... Miért mondom ezt? - tűnődött el egy pillanatra, s olyan lett a szeme, mint a főtt halé. - Igen, tudom. Nohát, azt akarom mondani, hogy ennélfogva nekem semmi közöm sem Aton, sem Ámun hatalmi viaskodásaihoz. Mint tanult ember - igaz, hogy orvos lévén, nem állok egy színvonalon sem az első, sem a második prófétákkal, de még az isteni könyvek íróival vagy az égi rendszer ismerőivel sem - annyit tudok, hogy Aton a Megismerhetetlen, a Meg Nem Nyilvánuló, míg Ámun nagyon is megismerhető s megnyilvánuló, csaknem kézzelfogható... legalábbis mostanában. Így hát attól tartok, a Megismerhetetlen nem fogja tudni megtartani hatalmát és javait, ez papjainak borzasztó tévedése... mert vagy lehúzzák őt Ámun szintjére, s megtartja hatalmát, kincseit, de akkor nem lesz többé Aton, s összeomlik az egész tiszta, csodálatos tudomány vagy... igen, igen... Ámun az alacsonyabb rendű, Ámun a silány, Ámun az emberi, Ámun az erős... ő fog győzni... és akkor jaj, jaj, ezerszer jaj minden igaz embernek, minden tiszta embernek, minden Istenhez vonzódó, értelmes, művelt embernek... Engem azonban ne vonszoljanak bele ocsmány harcokba, amiket Aton meg Ámun nevében vívnak minden elgondolható fegyverrel! - kiáltotta, s öklével az asztalra csapott, hogy a kis, kecses kőkancsó nagyot ugrott ijedtében. Gyulladt szemét rámeresztette Mószéra. - Én ugyan nem hatoltam be a végső titkokba, de jó orvos vagyok, nem akarok mást, mint hogy enyhítsem a halálos betegek kínjait arra a rövidebb-hosszabb időre, amíg úgyis meghalnak... a szegényekét ingyen, a gazdagokét meg úgy, hogy fizessenek a szegények helyett is. - Megint az asztalra csapott. - De hagyjanak. Engedjék meg, hogy becsületes legyek. - Hirtelen elszomorodott, fejét lehajtotta, arcát megint végigtörölte a tenyerével. - Csakhogy nem hagynak. Megmondom úgy, ahogy van: elszököm innen. El-szö-köm... Testem-lelkem utálja a háborút, de ott legalább kedvemre gyógyíthatok... a nyilaktól, a kövektől, a dárdáktól nem kell úgy félnem, mint... - hadarított a kezével, reszketve töltött, mohón ivott, lecsapta poharát. - Horemhab ostoba katona, káromkodik, saját kezűleg veri katonáit, lehetetlenre kényszeríti őket, ha kell... de szeretik, s én is szeretem, igaz ember, nem hazudik... Hát, herceg, ilyen a mi búcsútalálkozásunk - vigyorodott el keserűen. - Ne törődj velem többé. Remélem, valamely gazdátlan harci kocsi megvadult lovai szerencsésen agyongázolnak, vagy fejbe kólint egy kő, szíven talál egy nyíl. És lerágott csontjaimat eltemeti a homok örökre... mert homok, az aztán van, hercegem, homok, homok, elegendő az egész Birodalom betemetésére. - Megint legyintett, arca nyájasra változott, gyulladt szeme szeretettel pillantott Mószéra, nagy, keskeny ajka szelíd mosolyra húzódott. - Hoj, herceg, olyan vagy te, mint egy isteni gyermek - sóhajtotta megenyhülten. - Ha elnézem karcsú alakodat, szép, nyugodt, könnyű tartásodat, ahogy féloldalra dőlsz a vánkosokon, barna, tojásdad arcodat, nagy, sötét szemedet, szemedben a lenyűgöző sugárzást, homlokodat, amely tágas, domború és fényes, mint a Hold, ártatlan ajkadat... hogyan is kerülhettél te ebbe a világba? Honnan jöttél, ki küldött? Lám, meg sem látod a disznók tülekedését magad körül, törtető lármájuk nem ér el hozzád, olyan vagy, mint aki hegycsúcsról hegycsúcsra lépdel, nyugodtan, biztosan, szemét le nem véve a csillagról, amit mások nem látnak, révület és iszonytató öntudat fényében... Herceg, hallgasd meg egy szegény orvos tanácsát, aki nemcsak sebekben és belekben vájkál, nemcsak nyögéseket, jajgatásokat és zokogásokat hall, nemcsak a mélységből fölnyúló kezeket, a fölakadó szemeket látja, hanem... hanem itt háborog és kavarog előtte a tenger is, a tenger... Kétfelől föltornyosul, egymásnak szegül... - mindkét karját fölemelte, arca átszellemült, szemét behunyta. - Föltornyosul, herceg, mint egy-egy iszonytató fal... de meddig marad így? Mikor zúdul össze, mikor temet el mindent? - Ismét Mószéhez fordult, szemét sürgetően nyitotta felé. - Eredj, eredj innét. Akárhová, akárhogy. Menj, mondom neked, menj. Amíg lehet. Mit keresel itt? Mire vársz? El akarsz merülni velünk? De hát ez lehetetlen. A te dolgod más, talán magad sem tudod még, mi, de más. Hányan vannak a föld hátán olyanok, mint te? Talán hárman-négyen. Menj, keresd meg őket. Húzódjatok ki a pusztába, vagy bújjatok a sziklahegyek közé, hajózzatok, akár ússzatok egy távoli szigetre, őrizzétek meg magatokat arra az időre, mikor összeomlott minden, s újra kell kezdeni az életet... Válogassátok ki akkor a megmaradtakat, s fogjatok hozzá velük! Mit akarsz itt? A trónuson egy beteg rajongó ül, én mondom, az orvosa, beteg, beteg! Nem lát, nem hall, nem érez... Nézd meg öblös fazékfejét, előrenyúló állát, zavaros, rajongó szemét, idétlen ő, egy-két ezer évvel korábban született, mint kellett volna... Apját-anyját sem választotta meg jól, olyanok, amilyeneket éppen kapott ebben az ocsmány világban... s kik veszik körül? Züllött, mohó, mindenre elszánt emberek... alattomos, komisz nők... keresztes papok, akik Ámun hatalmára, vagyonára vágyakoznak, s most azt hiszik, övék a világ! Ugyanilyen silányok az ellenségei is, herceg, nézd meg őket, én ugyan nem tartozom az égi rendszer ismerőinek osztályába, csupán orvos vagyok, de kérdem: mi jogon viselik a kos szarvait, az aranyszarvakat? Haha, ugyanolyan jogon, mint Aton papjai a keresztet! Ez az igazság.

Rádőlt az asztalra, majd összeszedte minden erejét, kihúzta magát, hangja ércesen csengő volt, arckifejezése komor és sürgető:

- Mit keresel köztük? Akár a Gyűlöletes Álmodozó hívei, akár ellenségei között? Hadvezér vagy, jó, leverted a szakállas arabokat, jó... hazajöttél diadallal, jó... De mit segítettél ezzel? Segítettél valakin, valamin? A királyon, Egyiptomon, a népen? Nem, semmit sem segítettél. A világ zuhan tovább, egyre mélyebbre. Mi akarsz lenni? Főparancsnok? Horemhab? Bízd csak őrá. Hallom, te lisztet, húst, halat, olajat, mézes süteményt hajigáltattál az ostromlott városba. Horemhab ilyesmit nem művel, nem ám! Hanem azt mondja katonáinak: rajta, ti büdös disznók, ti mocskos kutyák, ti gyáva sakálok, másszatok a falra, üssétek, vágjátok, öljétek, tapossátok, aztán tietek a világ! Úgy ám, herceg, Horemhab nekünk való hadvezér, meg is jósolom, a te számodra nincs talpalatnyi hely, ő lesz egész Egyiptom hadvezére, főparancsnoka s egyszer, talán, a királya is, mert ő legyűri ellenségeit, azzal az istennel szövetkezik, aki segíti... Hát ki, mi akarsz te lenni ezen a földön? Király? Itt? Ebben a rothadó országban? Ebben a büdös juhakolban? Mondok neked valamit, herceg - előredőlt, egészen ráfeküdt az asztalra. - Itt csak olyan király lehetséges, aki legföljebb egy fokkal, egyetlenegy fokkal áll magasabban a népénél. Horemhab például. De már az a szegény, beteg rajongó sem, mert sokkal, sokkal magasabban áll. Te pedig? Te nála is magasabban, mindenkinél magasabban, az egész kornál magasabban... Téged, herceg, megölnének, megfojtanának királyságod első napján. Vagy, ami még borzasztóbb: lehúznának magukhoz. S hogy uralkodhass, lehúzatnád magadat... nem, nem, ne gondold komolyan, nem húzatnád le magad, inkább meghalnál... de miért kell meghalnod? Élned kell, herceg, csakhogy nem itt és nem úgy... Most egy kicsit összezavartam a gondolataimat, nem tudom... igen, igen, a tenger! Neked nem szabad belefulladnod a tengerbe, mikor a hullámok összecsapnak. Ne fájjon a szíved, tudnod kell, tudod is, jobban, mint én, hogy akik a nagy korszakok fordulóján a tengerbe fulladnak... No, hát fulladjanak. Te, herceg, ne sírj, és ne sajnálkozz, mint a vénasszonyok szoktak, te állj a világ fölött, és tekints előre. Izé, most eszembe jut Amenemhet intelme a fiához, ismered? Hát hogyne ismernéd?

Mindkét karjával az asztalra feküdt, merev, vörös szeme az üres kis kancsóra szegeződött, ajka dadogva, majdnem révületben dünnyögte a verset:

- Hogy is? Hogy is? Igen, figyeld csak, érdemes meggondolni, mit mond!

- Nincs, nincs, herceg, a balsors napjai ránk szakadtak máris, és nincs annak senkije, aki tökéletes. Az emberek olyanok, mint a házinyulak. A házinyulak a tehénistállóban. Meleg, büdös lyukakban laknak, összebújnak és boldogok. Ki-kimerészkednek a félelmes világba, fülüket hegyezve rágcsálják a szénát, amit az óriási marhák lehullatnak az alomra, játszanak és kamatyolnak, minden mozdulásra visszabújnak lyukaikba. Házinyulak! De mit is akartam mondani? Igen, folytatom Amenemhet intelmeit. Vajon kegyetlenség ez a magány, amire fiát figyelmezteti? Nem, herceg. Mert íme, ezt mondja tovább:

- No, mi az? Üres a korsó? És te nem is ittál? - Fölkapta a korsócskát, megrázta, gyanakodva tekintett Mószéra. - Ohó, herceg, az nem igazság! Míg én részegre iszom magamat, te józan maradsz, és hallgatod, amit fecsegek?

Ekkor csendesen nyílt az ajtó, s a nő belépett. Nyugodt volt, de nagy, barna szeme aggodalommal tekintett a királyi koponyalékelőre.

- Hol a feneketlen Alvilágban kujtorogtál, te asszony? - támadt rá bosszúsan Szinuhe. - Üres a kancsó! Hozz másikat!

- Részeg vagy, Szinuhe - mondta csendesen a nő. - Elég volt. Úgy látom, Őkegyelmessége nem is ivott, csak te. Hát most eredj haza. Gondoskodom gyaloghintóról.

- Ne gondoskodj te semmiről, csak arról, ami a kötelességed. Hozz krokodilvért, vagy mi ez a csodálatos lötty. Az Egekbe, az Egekbe akarok szállni, elég volt a Jeor partján... holnap nem látsz, elmegyek örökre, tudod.

- Hoj, Szinuhe, ne mondj ilyen szomorúkat - kérlelte a nő alázatosan. - Hozatok gyaloghintót, menj haza, aludd ki magad, s meglátod, ittmaradsz, miért mennél el?

- Mondtam már, elmegyek, de addig is az Egekbe akarok szállni ebből a sötét Alvilágból, ahová a kegyetlen istenek taszítottak - ágált Szinuhe. - Ez az úr is elmegy - mutatott reszkető ujjal Mószéra. - Tudod, ki ez az úr? Ez Mósze herceg, hadvezér és felső fokozatú pap. Az isteni Család tagja. Ő is elmegy.

A nő mélyen meghajolt, kitárta szép karját, de aztán megint az orvoshoz fordult. Szerette volna meggyőzni, hogy üljön gyaloghintóba, menjen haza, aludja ki magát, másnap pedig gondolja meg kétségbeesett tervét, s maradjon idehaza. Szinuhe nehéz fejét ingatva hallgatta, mintha méhek zúgtak volna a füle körül, de nem tágított. Inni akart, rá akarta beszélni Mószét, hogy ő is igyék, hallani sem akart gyaloghintóról. Majd meglepő fordulattal a rabszolgáját követelte, hozzon gyaloghintót, nem tűri, úgymond, hogy a világ legjobb, legszelídebb asszonya futkosson gyaloghintó után... Nem, nem, ő ezt az asszonyt feleségül fogja venni, kijelenti a herceg előtt, eltöri vele a korsót...

- Hoj, Szinuhe - sóhajtotta az asszony, szemét ellepte a könny, kezét szép mozdulattal a szívére tette -, hogy törhetném el veled a korsót, mikor te örökké futni akarsz? Hiszen most is háborúba kívánsz menni...

- Megyek is - hebegte az orvos makacsul. - De aztán, aztán, mikor visszajöttem, eltörjük a korsót. Beleegyezel? - hízelgett, mint egy gyermek, karját az asszony izmos derekára övezte, tenyerével megveregette a tomporát. - No jó, helyes, akkor hozz még egy kis kancsóval... most a herceg is iszik. Ugye, iszol? Gyaloghintó pedig nem kell, szerelmem, ma már nem megyek haza, itt alszom a te gyékényeden. Nem akarom tönkretenni utolsó napomat, attól félek, valamely sunnyogó, alázatos pap vár a lakásomon, s arra kényszerít, hogy találkozzam az Első Prófétával... egy titokzatos folyosó végén, sötét odúban... Én azonban józan vagyok, szerelmem, színjózan! Nem megyek haza, nálad alszom, holnap pedig hajóra szállok és hajrá! Vár a szíriai homok, hogy csontjaimat magába fogadja.

Hátradőlt a kereveten, úgy kiáltotta:

- Krokodilvért, istenbort, az Egekbe akarok szállni! Nem akarok lezuhanni a világba! A herceg is iszik!

Ekkor a nő mosolyogva a herceghez fordult, s kedvesen mondta:

- Uram, a jó Szinuhe részeg. Kérlek, tiltsd meg, hogy igyék. Ha én meg akarom tiltani, beárul a gazdánál, s a gazda kidob, mert rontom az üzletét. De rád bizonyosan hallgat, ki tudná megtagadni a te parancsodat? - Bájosan eltakarta szemét, de ez önkéntelen mozdulat volt, Mósze erős, sugárzó tekintete ellen védekezett. Majd Szinuhe vállára tette a karját, gyöngéden unszolta: - Nem bánom, aludj nálam, talán ha kijózanodsz, hallgatsz rám, s nem mégy el abba az átkozott barbár országba.

És fölvette a kis korsót, a poharakat a háta mögé dugta, szomorkásan mosolygott.

- Hát akkor engedelmeskedem ennek a derék asszonynak - adta meg magát Szinuhe. - Mindenre rávesz, nem tudok ellentmondani neki, olyan jó, s annyira szeret. - Támolyogva fölcihelődött a heverőről, mélyen meghajolt Mósze előtt, mindkét karját kitárta, de hirtelen az asztalba kellett kapaszkodnia, hogy el ne dűljön. Mégis ez a meghajlás, ez a hódolat ezúttal meghatóan őszinte volt, nem olyan csúfondáros, mint máskor. De utolsó intelmeit nem tudta lenyelni.

- Emlékezz rám, herceg, emlékezz arra, amit mondtam - Szepegett, könnyei végigcsordultak keserűen elfintorodó arcán. - Érzem, mi már nem találkozunk többet. Ne maradj ebben a pusztuló országban, herceg. Keményítsd meg a szívedet minden alattvalód iránt... Irántam is. Ne ismerj barátot, ne legyen bizalmasod senki, a tökéletesség magános, mint a szikla... mint az obeliszk, herceg. Nekem azért van bizalmasom, mert tökéletlen vagyok. Ne törődj velem. Hagyj el, hagyj a homokon, hagyj azokkal, akiket az összecsapó tengerár elborít... Szetre s minden seregére mondom, tisztességesen fogok elmerülni, becsülettel, ahogy illik olyan orvoshoz, aki semmit sem tud, csak azt az egyet... hogy mindnyájan halálos betegek vagyunk ezen a világon... kivéve téged meg tán négy-öt embert. Áldjon meg az az Isten, aki nekem nem akar megnyilatkozni... ha-ha, de hiszen ha megnyilatkoznék, már nem is volna Isten! Igaz?

Mószéhoz támolygott, megölelte, megcsókolta, sírt és nevetett.

- Ha ez az asszony nem volna, meg kellene innom leghatásosabb mérgeimet - motyogta még vigyorogva. - Ő megbocsátja minden bűnömet. Azt is, hogy hamisított aláírással eladtam öreg nevelőszüleim sírját annak a dermedt szívű szukának a kedvéért... meg a kémkedéseimet is, de azok csekélységek. Szegény anyám, apám holtteste... árnyéklelkük hazátlanul kóborol és zokog... Áldjanak az Istenek.

Búcsút intett, végigdőlt a vánkosokon, mint aki elájult.

Mósze egy aranygyűrűt dobott az asztalra. Az orvos a kereveten nehéz, kábult álomba merült. Úgy feküdt, mintha leütötték volna, hanyatt, félrebillent fejjel, szétgórált tagokkal; nyitott szájából nyál csurrant a vánkosra. Arca sápadt volt, halottnak látszott. Mintha mélységes tenger fenekére süllyedt volna.

- Majd elhelyezem szegényt - sóhajtotta a nő. - Most jöjj, herceg, kivezetlek innét.

Mósze a nesztelenül suhanó nő nyomában elhagyta a szobát.

Hajóra szállt, s Aketatonba utazott.

A király igen rossz hangulatban fogadta. Egy kis homályos szobában feküdt, bágyadt, gyenge volt, megint roham után. Senki sem volt mellette, csak Nefertiti. A szép, ifjú királyné fölállt székéből, mikor Mósze belépett, s szomorúan mondta:

- Kérlek, testvérem, kíméld az Isteni Sólymot. Nagyon nehéz éjszakája volt... pihennie kell. Megint találkozott atyjával, s ez nagyon megviselte.

- Jöjj csak, jöjj, testvérem - suttogta a király. Nagy nehezen félkönyökére támaszkodott. - Örülök, hogy látlak. Ülj mellém.

Nefertiti az ágy szélére telepedett, Mósze pedig elfoglalta az üres széket. Szíve elszorult a szánalomtól, főképp mert érezte a szegény álmodozó szörnyű társtalanságát. Nefertiti ugyan meghatóan aggódó, gyöngéd volt, megfogta a király kezét, lassan simogatta, nagy, fekete szeme aggódón pillantott rá, de Mósze átlátott rajta, tudta, hogy ez csak játék, színlelés, noha olyan tökéletes, hogy már majdnem igaz. Eknaton hálásan szorította meg felesége kezét, rajongva rámosolygott. Mószét azonban nem lehetett félrevezetni.

- Hallottál már a szörnyűségről? - motyogta a király. - Hogyan lehet ezt elviselni? Ezt az aljasságot, ezt az ostobaságot, ezt a gonosztettet?

- Csillapodj, testvérem - nyugtatta a királyné, könnyű kezét a király homlokára tette. - Az emberek olyanok, amilyenek. Magadhoz akarod ölelni őket, ők pedig eltaszítanak. Ne törődj velük.

- De hát miért nem értik meg... miért nem? - panaszkodott a király, mint egy kárvallott kisfiú. - Hiszen én mindent megteszek értük! Ők pedig... Most, ha nem akarom tétlenül nézni, hogy a Birodalmat tönkretegyék, eddigi munkám minden eredményét megsemmisítsék, megcsúfolják, kénytelen vagyok csapatokat küldeni rájuk... Már meg is engedtem Horemhabnak... Istenem, hogy kiabált Horemhab, hogy szidott, megint elém dobta korbácsát... mintha nem a Nap Fia, nem király volnék... De igaza volt. Nem hagyhatjuk a derék Abdchipát Jerusálimban magára, sem Ribaddit. Abdchipa kétségbeesett leveleket ír, könyörög, segítsünk rajta, mert Aziru bujtogatja a habirukat, s nagyon szorongatják... A habirukról pedig nem is hallottam, most kibújtak a föld alól, s el akarják pusztítani Aton jerusálimi oltárát... Rettenetes. Csak azt nem hiszem, hogy Aziru olyan kétszínű volna, hiszen legutóbb is hűségéről biztosított, ajándékot küldött, testvérének nevezett... Nem hihetem, ilyen nagy aljasság nem lehetséges, Abdchipa téved, Horemhab senkiben sem bízik. Megparancsoltam neki, hogy Aziruval egyetértésben járjon el, tekintse testvéremnek, aki éppúgy szolgálja Atont, mint én... meg is ígérte. Ez némileg megnyugtat. Lapaya pedig megtámadta Megiddót, szörnyűség, de nem csodálkozom rajta, Lapayában sohasem bíztam, azonban Aziru. Benne bizonyos vagyok.

Nefertiti gyöngéden simogatta az izgatott király remegő kezét. Mósze észrevette, hogy lelke távol van innen, merengő mosoly játszott finom, telt, festett ajkán, szemét behunyta.

- Ha Horemhab idejében érkezik, meg tudja menteni Jerusálimot is, Megiddót is, megerősíti Ribaddi helyzetét, s nagyobb háború nem következik, csírájában el fogja fojtani - vigasztalta Mósze a királyt. - Ha pedig úgy látja, hogy Aziru valóban hűtlen, alattomos bujtogató, meg fogja büntetni, bízd ezt reá. Horemhab sohasem vetemednék becstelenségre.

- Heves, heves és vad, türelmetlenül vad! - kiáltotta a király fakó hangon. - Nem hallgat rám! Ha pedig ellenkezem vele, lábamhoz veti korbácsát... De hát kit állíthatnék a helyébe? Téged? Gondoltam már rá, testvérem. Azonban őt sem akarom elveszíteni, ha elveszíteném, örökké fájna. - Hevesen rázogatta öblös fazékfejét, arca olyan szenvedést árult el, mintha nyúzták volna. - Hadd menjen hát, ha már mást nem tehetünk - folytatta fájdalmasan. - Ő is azt mondja, ha nem cselekszünk gyorsan és erélyesen, mérhetetlen baj következik, általános háború, vérfürdő, összeomlás... A Birodalom nem képes hosszú háborúra... Igen, így talán a kisebb bűnnel elejét vehetjük a nagyobbnak. A kisebb vérengzéssel a nagyobb vérfürdőnek, a csekélyebb kegyetlenséggel a megbocsáthatatlan kegyetlenségnek... De hát nem borzasztó ez, testvérem? - kiáltotta megint iszonyodva, s egészen fölült ágyán. - Csak bűnnel előzhetjük meg a nagyobb bűnt, csak vérrel a több vért, csak háborúval az általános öldöklést?

Mósze hallgatott, Nefertiti, mintha fölébredt volna, szaporábban simogatta a király kezét, gyöngéd erőszakkal visszanyomta vánkosára, anyásan csillapította:

- Ne keseregj, testvérem, ne gyötörd magad. Aton megbocsátja neked, ami történik, mert látja a szívedet...

- Igen, igen látja a szívemet - helyeselt a király. - Tudom, hogy látja. Ismét találkoztam vele, ezért vagyok ilyen rossz állapotban. Csak hát rettenetes elgondolni, hogy Aton jóságos, Aton minden gyermekét szereti, Aton szelídséget kíván tőlünk, mi pedig, miközben hirdetjük törvényeit, énekelünk és imádkozunk hozzá, nyomban meghazudtoljuk magunkat, megcsúfoljuk törvényeit... Azt mondod, ezzel a csekélyebb bűnnel elébe vágunk a nagy bűnöknek? Keserű vigasz, de mégis vigasz. Testvérem - fordult élénkebben Mószéhez - az állapotokat ugyanúgy ismered, mint én. Tudom, segítségemre kívánsz lenni, ahogy eddig is mellettem álltál. Ó, mindenki mellettem áll ebben a Palotában s máshol is, kivéve Ámun papjait, de senki sem úgy, mint te meg Horemhab. Bizony, ha testvérem, Nefertiti szerelme s a ti odaadó hűségetek nem erősítene... Mert Nefertitivel, szerelmes testvéremmel együtt éltük születésünk előtt örök életünket, s együtt fogjuk élni halálunk után is, te pedig, Mósze s Horemhab is, olyanok vagytok, mint Palotám alapkövei. - Könnyezett, ám uralkodni igyekezett magán, lenyelte könnyeit, sóhajtott, ércesebb hangon folytatta: - Hogy a súlyosabb bajokat elhárítsuk, testvérem, el kell menned Gósenbe. Ott most a helyzet kényes. Akármint titkolják előttem, a panaszok fülemhez jutnak. Nincs más, aki rendet tartson, érvényesítse a Birodalom s Aton törvényeit, csak te. Megbízlak hát, hogy mint kerületi kormányzó, mint testvérem, mint a királyi Család tagja uralkodj Gósenben. Utazz oda, foglald el az ezennel elbocsátott Men helyét, s uralkodj Aton nevében s az én nevemben, hogy rend legyen ott, békesség, jólét és nyugalom. Gósen ma minden más kerületnél fontosabb. Ott tartja fenn az összeköttetést Horemhab az országgal, ott halad át az utánpótlás, ott állnak az élelmiszerraktárak... Ezt te jobban tudod, mint akárki más. Nagy építkezések folynak ott már évtizedek óta, azokat sem szabad elhanyagolni. Gósen a köldökzsinór, azon kapja az életadó vért egész Ázsia. Most, a háború idején jobban kell rá vigyázni, mint bármikor. Nem akarok többé Gósenből panaszokat hallani. Ha már el kell követnünk a háború, az öldöklés, a pusztítás rettentő bűneit, legalább tegyünk jót Gósennel.

A sok szó kimerítette, visszadőlt vánkosára, behunyta szemét, arca fásulttá változott, előreugró álla leesett, lihegve lélegzett. Nefertiti aggódva hajolt hozzá, verejtékes homlokát simogatta.

- Jól van, jól van, aludj, testvérem - biztatta szelíden, s ugyanakkor Mószéra vetett gyors, óvatos pillantást, vajon mit lát az arcán, a szemében. A herceg azonban mozdulatlanul ült helyén, sötét szeme változatlan együttérzéssel pihent a király arcán, nagy homloka hűvös volt, mintha kőből faragták volna.

- Amit parancsolsz, megteszem - mondta egyszerűen és nyugodtan.

- Menj hát - suttogta a király, s rányitotta ártatlan, rajongó szemét. Gyermekesen elmosolyodott. - Neked az a föld, az a nép nem ismeretlen. Mindent tudsz. Nem is kell többet mondanom. Mihelyt kipihentem magam, remélem, még ma, kiadom a rendeletet, addig is készülj, válaszd ki embereidet, intézkedj, állj indulásra készen. Az idő sürget, a helyzet rossz. Mióta Horemhab átment Ázsiába, nem leszek nyugodt, amíg te el nem foglalod helyedet. Intézz mindent úgy, ahogy jónak látod, ahogy szükséges. Az én képemet viseled, s tudom, ha te vagy ott, éppen annyi, mintha magam volnék ott. Türelem, jóság, igazság járjon veled, testvérem. Légy azon a földön maga a jóságos Nap.

Ismét fölemelkedett, Nefertiti segített neki. Mósze az ágyhoz lépett, megölelték, megcsókolták egymást. Eközben óhatatlan volt, hogy Mósze egészen közel ne kerüljön a királynéhoz, ne érezze teste kisugárzását, illatát, ne érintse arcával a király vállát átfogó sima kart, s ne tekintsen mély, fekete szemébe. Csak egyetlen kicsiny mozdulatot kellett volna még tennie, hogy megérintse ajkával a kissé nyitott, szinte kínálkozó, puha ajkat. De Mósze olyan távol volt az asszonytól, mint azon a forró napon a nyomorúságos faluban, mikor a király görcsben vonagló teste fölött összehajoltak, s az asszony pillantása teli volt váddal és szemrehányással.

Ellépett a királytól, térdig meghajolt, kitárta karját, s nyugodtan, egyenesen lépdelt az ajtó felé.

Megbízatása örömmel töltötte el. Sorsszerűnek érezte, bár nem látta távolabbi következményeit. Csak annyit tudott, hogy olyan helyre került, ahová mindig vágyott, gyermekkora színhelyére, Jozabét meg Amram közelébe, igazi hazájába. Annyi jót tehet a szegény, idegen néppel, amennyit csak akar. Még arra is gondolt, hogy íme a tiara, ami éppen az ő fejére illik, ennél szebbet, nagyobbat nem kívánhatna magának, ha akarna sem. De hát nem vágyott királyságra soha, semmire sem vágyott, s hogy most mégis afféle király lett, ha kicsi is, ha csak egy kerületé is, kéretlen ajándéknak tekintette, alkalomnak a jótettre. Éppen ezért örült. Úgysem találta a helyét sehol. A saábai csúfos győzelem után tétlenül lézengett előbb az aketatoni, majd a thébai Palotában, nem talált feladatot, hazátlannak érezte magát. Az ellenséges viszonyban álló két udvar egyikében sem volt otthon, semmi köze sem volt a lebzselő, előkelő népséggel, úgy érezte, másról, mint ruhákról, mulatságról, szerelmi ügyekről, botrányos politikai eseményekről nem is beszélhetne velük, nem értik a szavát, ő sem az övékét. Magányos volt, de nem kívánkozott társ után. Nyugodt türelemmel várta sorsának azt a fordulatát, aminek közelebb kellett vinnie igazi helyéhez, hivatásához, tevékenységéhez.

Azonnal rajként rebbentek föl benne a tervek. S míg a Palota lépcsein, folyosóin, teraszain és galériáin végiglépdelt, már ott járt a csatornákkal át- meg átszelt termékeny Gósenben, a héber telepek között, hallotta gyermekkora édes nyelvét, látta pálmáit, legelőit, legelésző marhacsordáit és juhnyájait, a kis házak előtt kuporgó nőket, amint kézimalmot forgatnak, gyapjút fésülnek, lent gerebeneznek s dalolnak, dalolnak üde, pattogó vagy álmodozó dalokat. Már átélte azt a pillanatot, amikor Amram házába lép, mindenki elámul, a karjába öleli, megcsókolja, ruháját simogatja, meg sem tud szólalni az örömtől. Mikor fölragyog a Béke Csillaga, Amram meggyújtja a kis mécseseket, Jozabét asztalra teszi a kenyeret, a zöldséglevest, a nagy boroskupát, leülnek mellé, mint régen, s elhangzik az áhítatos áldás. Mindenki bizalommal tolong hozzá, körülveszik öregek és ifjak, férfiak és nők, kicsik-nagyok, elmondják panaszaikat, örömüket-bánatukat, ő pedig segíteni fog, mert segíteni tud rajtuk: Igazságot tesz, könnyeket töröl le, vigasztal és erősít, korhol és bátorít...

Ez a küldetése, ezért tanult, tapasztalt, gondolkodott, elmélkedett, ezért lépett át sértetlenül a Halál Kapuján is. Ezért lett erősebb, mint mások. Ó, hogy segítse őket a fölfelé vezető úton vissza, vissza a Hazába, ahonnét kiszakadtak.

Míg a Palotából kifelé haladt, azt sem tudta, hol van, arra sem gondolt, hova megy, csak a boldog érzés töltötte el egész valóját, hogy íme, ezt akarta mindig, gyermekkora óta, amikor azt hitte, nem akar semmit. Nem látta az őröket, a rábámuló udvari hölgyeket, az oszlopokat, a kerteket... Csak ment, ment nyugodt, könnyű járással, ragyogó, sötét szemét maga elé irányozva egyenesen, ajkán mosoly, homlokán hűvös fény... Boldog volt.

Egyszer csak a városon kívül találta magát. Körös-körül messzi pusztaság, gyér pálmák, a látóhatár alján vörösbarnán vonuló hegyek. Az ég vakított, a Nap forrón sugárzott, mint egy óriási halom parázs. Távolba veszett a folyam, madarak szálltak a víz fölött, néhány vitorla lebegett a tükrön. A herceg leborult a part csendes magányában, leborult, s szavak nélkül imádkozott.

Nem akart hibázni, mint Szanáában.

Mire a lángoló alkonyatban a Palota egyik kerti házában levő lakására érkezett, már jelentette a vén Tutu, hogy Őistensége küldöttje várakozik reá. A fogadócsarnokban Paatonemheb ült. Nemrégiben került a király hivatalainak élére, a levelek, a rendeletek, a törvények szövegének felügyelője volt, később, Eknaton halála után Ré-Horachte főpapja lett Anuban. Előkelő származású, tekintélyes, művelt ember, kissé zömök, kövérkés, nyájas, nyílt szívű, mindig mosolygó férfiú. Szokatlan halkan beszélt, olykor alig lehetett megérteni, s ez természetellenes volt nála. Éreztetni kívánta, mennyi titok tudója, milyen súlyos felelősség nehezedik rá, mennyire vigyáznia kell mindenre, amit mond, életek, sorsok, országok függnek egy-egy kimondott szavától. Pedig hoj, mennyire szeretne vidáman hangoskodni, hogy kitárná a szívét, ha lehetne!

A kötelező udvariaskodások, kérdezősködések után nyomban a díszes övén függő bőrtokhoz nyúlt, szertartásosan megnyitotta, s előhúzta a papírtekercset, amit a király küldött Mószénak. Áhítatosan megcsókolta, kibontotta, s olyan halk, alázatos hangon, mintha a király személyesen volna jelen, fölolvasta a szöveget. Mósze megtudta, hogy nem csupán kormányzója a huszadik kerületnek, hanem valamennyi szomszédos kerület felügyelője is, amelyekben héber lakosság található, így a tizennegyediknek, a tizenhatodiknak, a tizenegyediknek, a tizennyolcadiknak s a nyolcadiknak. Ezekben a kerületekben megföllebbezhetetlen intézkedési joga van a hébereket érintő minden ügyben, míg a huszadikban teljhatalmú kormányzó minden téren, a király képviselője, testvére. Hatalma korlátlan, egyedül a király Őistenségének tartozik felelősséggel.

Az irat teli volt a legszebb fordulatokkal, díszítő jelzőkkel, klasszikus mondatszerkezetek tündököltek benne, s Paatonemheb olyan sugárzó arccal olvasta, mint egy költő a legszebb költeményét.

Ezután Mószénak nyújtotta a tekercset. Ő is megcsókolta, kibontotta, hangosan elolvasta, ahogy szokás. A szöveg végén ott ékeskedett a király pecsétje.

Mósze másnap hajóra szállt, s elindult a Delta felé. Senkit sem vitt magával, csupán Tutut, a vén, rokkant rabszolgát. Tutu ezért elégedetlen volt. Jól érezte magát Aketaton langyos semmittevésében, bőségében. Csak ura személyes szolgálatával kellett törődnie, ez pedig alig volt több a semminél. Most el volt keseredve, hogy itt kell hagynia a gonosz, de kényelmes várost.

Mószénak rangjához illő kísérethez volt joga, de kereken megtiltotta, hogy bárki is vele tartson a Palotából. Úgy akart utazni, mint akármelyik közönséges szabad ember, akinek egyetlen értéktelen rabszolgája van csupán. Ezt Paneheszi, a Palota főtisztviselője valóságos szégyennek tekintette, alkudozott is Mószéval, de végül kénytelen volt belenyugodni a hatalmas herceg szokatlan kívánságába.

- Kegyelmes uram, bizonyára tudod, miért cselekszel így, én por vagyok a lábad alatt, nem bírálhatlak. Ha valakire, valamire mégis szükséged lesz akár útközben is, vagy személyedhez s méltóságodhoz illő fényt kívánsz kifejteni, méltóztassál üzenni postagalamb útján, én mindent elrendezek.

De hát Mószét tetszés szerint tartották egyiptominak vagy hébernek, ahogyan éppen tetszett, s az utazás e szokatlan, herceghez nem illő módja ezúttal a hébernek rovatott föl.

Gósen a sírás-jajgatás, a fogak csikorgatásának földe volt. A héberek egyre mélyebben süllyedtek a szolgaságba, már nem is voltak egyebek, mint rabszolgák. De míg a rabszolgákra úgy vigyáztak gazdáik, mint a háziállataikra, a héberek jólétével nem törődött senki. Ellenkezőleg: inkább azzal törődtek kegyetlen uraik, hogy mennél gyalázatosabb sorsban mennél rohamosabban pusztuljanak. Miért nem vonultak ki a hikszoszokkal? Mivel hódították meg őseik a hikszoszverő Amósze szívét s az utána következő királyokét, hogy megtűrték ezt az idegen, "bőrpoklos" csürhét? Milyen könnyeket sírtak, milyen szavakat mondtak, milyen ajándékokat adtak, milyen rettenetes varázslatokat végeztek, hogy a kemény királyi szívet meg tudták lágyítani? Milyen titkok ismerői, milyen erők állanak szolgálatukra? Nyelvük, minden szokásuk, életmódjuk, öltözködésük, vallásuk tökéletesen idegen. Bezárják magukat saját világukba, nem hajlandók feloldódni, keveredni, ma sem váltak egyiptomivá. Ha akad is köztük, aki egyiptomi szolgálatba lép, csak töredéke az egész népségnek. Nem titkolják megvetésüket Egyiptom istenei, istennői iránt, külön ünnepeket ülnek, más, tökéletesebb tudománnyal hivalkodnak, olyanok, mintha a világegyetem csúcsán ülnének...

Ha egy nép elindul a szolgaság lejtőjén, nincs többé megállása. Urai előbb csak kicsiny kínzásokkal, apróbb megaláztatásokkal gyötrik, majd rákapnak, egyre komiszabb, egyre hatalmaskodóbb, egyre kegyetlenebb urak ülnek a régiek helyébe, s már szinte kötelezővé válik a rabszolgának tekintett nép mennél fondorlatosabb gyötrése. Kibírtad? Nem dögöltél bele? Majd meglátjuk, kibírod-e ezt, beledöglesz-e ebbe! Térdig hajoltál? Hajolj földig. Földig hajoltál? Csússz a porban. Mássz hason. Nem vagy méltó másra... mert tegnap földig hajoltál, tegnapelőtt térdig. Valamikor magad válogattad ki fiaidat a szináji bányákba. Most nem válogathatsz többé, elhajtunk valamennyiteket, ha akarunk, ingyen, téglát vetni, csatornát ásni, falakat rakni, gerendákat faragni, s még enni sem kaptok. Valamikor kétszáz-négyszáz téglát kellett kivetnetek naponta, adtunk hozzá polyvát is... ma hatszázat-nyolcszázat vessetek, polyvát pedig nem kaptok... Rakjátok a téglát százasával, ezresével rendbe, hordjátok az épülő városokba, osszátok szét, szakadjatok meg. Ti a királyt kegyetlen vadállatnak nevezitek magatok között, Aton nevének hallatára kiköptök, hátrafelé kapartok a lábatokkal, fiaitokat inkább megölitek, semhogy tanulónak adjátok Aton iskoláiba, vagy nem szültök... nem is ölelkeztek... Azt mondjátok, Atonnak szánni az elsőszülöttet annyi, mint a Nílusba fojtani... Egyetlen Aton-templom sincs Gósenben, ahol virágokat áldoznának, tömjént égetnének, ahol énekelnétek Őistensége csodálatos himnuszát, elmondanátok imádságait... pedig szerte a világon, Núbiától az Eufrátig állanak templomai, oltárai, égnek illatszerei! Titeket még az sem győz meg, hogy aki héber hozzánk csatlakozott, íme, gazdag és hatalmas, családja tekintélynek örvend, jövendője biztos. Dolgozzatok, dolgozzatok hát rogyásig, és gebedjetek meg!

Egy szolgaságba taszított népet elnyomni, kínozni, megalázni mindenkinek kötelessége. Ha akarna, sem tehetne mást, elgáncsolná a közvélemény. De miért akarna más lenni? Jobb, igazságosabb, emberségesebb? Miért? Volna ebből valami haszna? Sőt kára volna. Elismerést aratna? Ellenkezőleg, megvetést, csúfságot, aljas gyanút. Jobbnak érezné magát, tisztábbnak, becsületesebbnek? Vallásosabbnak? Éppen nem, hiszen mennyivel jobb hatalmaskodni, erőszakoskodni, micsoda kéj ez, ilyen gyönyört a legszebb asszony sem adhat, ilyen mámort a birtok, az ékszerek garmadája sem. Összevonod a szemöldöködet, s a szolganép reszket. Fölemeled a kezed, és jajgat. Kinyújtod a kezed, s mindenét odaadja. Azt mondod: tízezer ember fusson ide, s fut, mint egy sereg juh. Megint azt mondod: fussatok amoda, s nyakát szegve rohan, akár a halálba is. Van-e részegítőbb ital a hatalomnál? Az állattal azt teheted, amit akarsz. Már ez is csodálatos érzés. De mennyivel csodálatosabb, ha az emberrel teheted?! Az emberrel, aki olyan, amilyen te vagy: beszél, imádkozik, énekel, sír, nevet, születése-halála ugyanaz, ami a tiéd... s mégis hatalmadban van. Istenét is megtagadtathatod vele, ha akarod! Kényszerítheted, hogy megcsókolja a kezedet, amivel ütöd. Mondathatod vele, hogy ez az ő igazi szabadsága. És mondja. Neveztetheted éhségét jóllakottságnak... még böfög is hozzá. S miközben megfojtod, utolsó nyögésével vallja, hogy jótevője vagy. Ezután még megvetéssel le is köpheted. Azt fogja mondani, megcsókoltad. Végül vallásos is vagy, mert istenednek tetszik, amit más nép istene ellen művelsz.

A héber férfiak késő este kábultan dőltek vackukra, nem akartak mást, csak aludni, elmerülve a sötét kábulat örvényébe. Asszonyaik kenyérdarabkával várták őket, tehetetlenül ültek mellettük a vackok szélén, kezükben a kenyérrel, s a sóval, de a férfi aludt, mint az állat, falni sem tudott. Már nem dicsérték a Lavju-törzs főpapját, Amramot, mert fölmutatta nekik az isteni törvényt: szaporodjatok és sokasodjatok... Elhallgattak a citerák, kihaltak a szerelmes dalok, elnéptelenedtek a ligetek. Már csak arra volt ereje a népnek, hogy egy-egy ünnepen sírva énekelje jajszavát az istenkép előtt, elimádkozza hasztalan könyörgéseit, szörnyű átkokat s varázslatokat mondjon rabtartói fejére, ezt is hiába. A fiatal nők még ravasz módszerekhez folyamodtak: este kedvesük mellé ültek, tükröt tartottak elébük s mondogatták: "Te szép vagy, de lásd, én még sokkalta szebb vagyok!" Így ébresztgették bennük a lusta vágyat, így izgatták őket és magukat, így csikarták ki a ritka ölelést, a bágyadt csókot. Így fogantak aztán, s szültek egyre újabb meg újabb rabszolgákat. Folyamodtak még ennél is keservesebb izgatószerekhez: mandragóra magvához, szárított s porrá tört bogarakhoz, italokhoz, bűbájoskodáshoz. A nép züllése végzetes volt már.

A héberek mindig szegények voltak más népekhez viszonyítva. Ám az a szegénység fölemelő, gazdag szegénység volt. Az elegendő kevés szegénysége. Nem voltak akkora nyájaik, csordáik, mint némely egyiptomi nagyúrnak vagy arab sejknek, de megéltek belőlük. Nem szüreteltek olyan jó szőlőt, mint a libanoniak, a szíriaiak, a ciprusiak, de minden este megáldhattak egy serleget, mindnyájan ihattak egy kortyot. Mézzel vegyítve bőven áldozhatták isteneiknek. Nem viseltek selymet, sem fátyolszövetet, de volt fehér vásznuk, nagy ünnepre bíbort öltöttek az istentiszteleten szolgálók. Nem csilingeltek rajtuk remekbe készült ékszerek, de minden család őrzött a ládájában néhány ősi, szent csecsebecsét, amivel méltóképpen léphetett istene elé. Gyűrűje, fülkarikája, karperece mindenkinek volt betegség, terméketlenség, csapások elhárítására. Egyszerű, nemes ékszerek. Nem laktak palotában, árnyas, hűvös kertek közepén, de vályogházaikat egy-egy vén szikomorfa, néhány pálma árnyékolta, s az árnyék éppen olyan kellemes volt, mint az előkelő kertek ritka fáinak, bokrainak hűvöse. Nem ettek mindennap sült libát, fácánt, antilopot, mártásos halat, de a sajt, a túró, a kenyér, a nádasban szedett madártojás, olykor egy-egy vadkacsa vagy jóízű hal nem hiányzott asztalukról. Volt szépség, tánc, dal, csók, játék... szegények voltak, de - néhány romlott kivételtől eltekintve - nem is akartak mások lenni. Bölcs szegénységüket megszentelte a tudat, hogy istenük gondoskodik róluk, s amit ad, jámbor hálával kell fogadniok. De most? Mindenki csalt, lopott, tülekedett, panaszkodott, míg a kevesek annál nagyobb fényűzésben éltek. Folyton emelt adókkal, folyton szaporított beszolgáltatásokkal szipolyozták őket, s jaj volt annak, aki elmaradt. Rendőrök járták a házakat, botoztak, szitkozódtak. Öregembereket a szakálluknál fogva vonszoltak. Ökrös kocsikra rakták a nyomorultak utolsó holmiját is és elszállították. Nem hogy nekik legyen, hanem hogy a hébereknek ne legyen. Kiürítették a pincéket, fölsöpörték a hombárokat. Aki dühében ki merte nyitni a száját, megkötözték, elhurcolták. Az egyiptomiak mindig görbe szemmel nézték az országukban élő idegeneket, a hikszoszok neve általánosan "dögvészes" volt, egyiptomi nyelven "aatu". A héberek neve közismerten "bőrpoklos" vagy "nyomorék". Könnyen elképzelhető, hogyan bántak azzal a néppel, amelyet saját tisztességes nevén sohasem említettek. Annál szomorúbb volt ez, mert a Birodalom egyedüli, igazi istene, Aton uralkodott hivatalosan minden nép fölött. A trónuson pedig a Nap Fia, a jámbor himnuszköltő és imádságíró Eknaton ült.

A nép Vénei éjjel-nappal tanakodtak, mit tudnának tenni. Szüntelenül kérdezgették isteneiket, jósoltattak urimmal és tummimmal, efóddal és olajjal, néztek kristályt, mint az egyiptomi "nézők" rendje, figyelték a leölt juhok máját, a madarak belét, lesték röpülésüket, számon tartottak minden szokatlan jelenséget: különös alakú fát, kétfejű borjút, furcsa követ, hangot. Soha ilyen tiszteletben nem részesítettek foggal, hat ujjal világra jött gyermeket, burokban születettet, eskórost, dadogót, révületben beszélőt, álmodót, félkegyelműt. Olykor villámszerűen ragyogott végig egész Gósenen valakinek a jóslata, hogy aztán hamarosan kialudjék, s még nagyobb legyen a sötétség. Biztató hírek pezsdítették meg a szíveket, messziről jött, rokonfajtájú emberek mondták, bomlik a Gyűlöletes Álmodozó birodalma, omlik a börtön, itt Baál Hadad kelt föl, ott Baál Aleyan, amott Baál Mót... Aziru herceg nevét imádságaikba foglalták, ünnepi táncot jártak, mikor meghallották, hogy Biblosz királya, a vén Ribaddi szorongatott helyzetbe került, a vele szomszédos város, Szidon királya, Zirunida meghódolt Azirunak, Tirá királya, Abumilki hasztalan könyörög segítségért a Gyűlöletes Álmodozónak, választ nem kap, Abdchipa bezárva ül Jerusálimban, a magát habirunak, azaz "testvérnek" nevező nép keményen ostromolja. És tomboltak örömükben, mikor híre terjedt, hogy Megiddót megtámadta egy Lapaya nevű csodálatos hős. Horemhab Gósenen átvonuló csapatait alázattal fogadták, ki is szolgálták, ahogy tudták, de a legerősebb átkokat mondták ki rájuk. Horemhabot mint vérivó kutyát, mint alávaló sakált, mint hullarabló hiénát emlegették, s ha varázslataikba nem esett volna hiba, száz halállal kellett volna már elvesznie, elevenen elrothadván, ízenként széttépetvén, megnyúzatván, belei ellenfeleinek derekára csavartatván, szemei kitolatván, hullája temetetlenül hagyatván, hogy még csontjait is leköpjék az elkövetkező tisztességes nemzedékek. De hát a széllel szállongó, kecsegtető híreket csüggesztők követték, s a reménység nyomban kétségbeesésre fordult.

Az öreg Amram ugyan szótlan férfiú volt egész életében, most azonban komor lett, mint egy fekete bálvány. Szavát sem lehetett venni. Dolgozgatott ugyan, de csak ímmel-ámmal, kedvetlenül. Tehenét, kecskéit, juhait régen elvitték adóba. Így a gyapjút, sajtot nem tudta beszolgáltatni. Az utolsó szemig összesöpörték csekélyke gabonáját, egy marék lisztje sem volt. Ráadásul konoksága miatt, büntetésből föl is emelték az adót kétszeresére, a gyapjút, a sajtot egyharmaddal megtoldották. Hívei adakoztak főpapjuknak némi csekélységet, de részint nem volt mit adniok, részint Amram visszautasította, mondván:

- Él Saddáj táplál, amíg jónak látja. Ha pedig éhen veszt, ő tudja, miért teszi. Adjátok a liszteteket, sajtotokat gyermekeiteknek vagy az egyiptomiaknak. A gyapjúval tömjétek be az ő szájukat, ne ordítsanak olyan éktelenül. Velem ne törődjetek.

A nép sírt. Leborult Amram lábához, megcsókolta hitvány ruhája szegélyét. Jozabét nem sírt. Dolgozgatott az átokverte házban, de a kézimalom tétlenül hevert, nem forgatta énekelve senki. Eledelül néhány vadlúdtojást, egy-egy szárazon pirított halat tudott csak az asztalra tenni. Amram megáldotta, kiosztotta azt is, imádkozott, énekelt, szótlanul ettek. Keserű volt szájukban a falat, inkább kiköpték volna. Hiszen még néhány évvel ezelőtt boldog szegénységben éltek! Bor? Bor a régi családi serlegben? Milyen kétségbeejtő még emlékezni is ama régi szegényes napokra, mikor kinek-kinek jutott néhány korty. Hogyan is lehet a Béke Napjának előestéjét megünnepelni kenyér meg bor nélkül?

Aharon is komor volt. Egész nap alig lehetett látni, elkerülte a házat, úgy tett, mintha sürgős dolgai volnának. Halászni ment a csónakkal, majd a csónakot is elvette egy rideg, hallgatag adófelügyelő - csak intett az írnoknak, írja: csónak, ilyen meg ilyen -, s az írnok már írta, a rendőrök már vitték. Földobták az ökröskocsira más holmi tetejébe. Azóta Aharon csak horoggal halászhat meg szigonnyal. Magános horgászatai közben egyre azon töpreng, nem kellene-e az egész családnak, az egész nemzetségnek kivándorolnia innét, csatlakozni valamelyik rokon néptörzshöz, amely a pusztában vándorol... De érzi, nem lehet itthagyni a nép többi részét, ha pedig mindnyájan, az egész héberség el akarna menni, az egyiptomiak inkább lemészárolnák őket egy lábig. Mert ez lázadás volna, s a mostani szorongatott pillanatban Horemhab rettentően megtorolná. A héberek nem lázadhatnak. Jákób-él olyan helyre telepítette őket, ahol mindig rendnek, békességnek, biztonságnak kell uralkodnia. Egyiptom és Ázsia között átjáró folyosó Gósen.

Meg hogyan is lehetne rábírni az egész népet a kivándorlásra? Az egyik törzs ezt akarja, a másik azt. Az egyik Ját imádja, a másik Asérát, a harmadik Aleyan Baált. Az egyik félreesőbb helyen lakik, csatornákkal jobban védett területen, sorsa valamivel könnyebb, a másik annyira kétségbeesett, hogy már mozdulni sem tud. Az egyik újra meg újra hisz a jelekben, a jóslatokban, föllelkesül a szállongó híreken, a másik nem hisz már semmiben. És hol a vezető? Efráim Jehósuahja bizonyosan magának követelné a vezéri pálcát, jóllehet egyszer már romlásba vitte törzsét, még a Já-képet is elvesztette. De hát az ő telephelyén áll az Ohel Moed, a Szövetség Sátra, valamennyi törzs testvériségének jelképe, szent helye. Miért ne kívánhatná magának a Lavju-törzs is a vezetést? Él Saddáj népe, Él Saddáj főpapja? Nem ő tartja-e fönn időtlen idők óta az igazi, az ábrázolhatatlan Isten nevét? Teráhtól a mai napig, sőt Teráh előtt is Nachorig, Szeruig, még azt megelőzve Reuig, de Pelegig is és vissza az új emberfaj őséig, Noahig? Igen, de itt van végül az egész nép Jákóbja, az ősapa utóda, azé, aki idevezette a népet az éhínséggel sújtott pusztaságból, ő ne kívánná a vezérség jogát most és mindörökké?...

Aharon csak magában évődött, nem akarta közölni kétségeit, megoldhatatlannak látszó kérdéseit atyjával, Amrammal. Töprengő, lassú gondolkodású fiatal férfiú volt, mindig bizonytalan a dolgában.

Mirjam viszont csodálatosan bizakodó maradt ebben a súlyos helyzetben is. Akármit kellett látnia maga körül, nyugodt volt és mosolygó. Mindig talált munkát, s közben dúdolgatott, mint gyermekkora óta folyton. Már ez magában vigasztaló volt, de Mirjam másképpen is vigasztalt. Elsősorban sohasem panaszkodott, sohasem elégedetlenkedett. Ha az egyiptomiak vinni akartak valamit, vigyék. Majd ha nem lesz mit, nem visznek többé. Akkor aztán megérkezik a Szabadító, éppen a kellő pillanatban. Elviselhetetlen rabszolgamunkát kell végezni a nagy építkezéseknél? Hát ha majd valóban elviselhetetlen lesz, bizonyosan megérkezik a Szabadító. Dehát addig is nyomorog, pusztul a nép... Igen, Él Saddáj megrostálja a népet, csak az erősek maradnak meg, a kiválasztottak. Akik mindennel szembenéznek, ha eljön a Szabadító, s kivezeti őket a Szolgaság Földjéről. Mert eljön, eljön, ez bizonyos.

Mirjam fehér alakja föltűnt a szegény viskókban, vitte a vigasztalást, a mosolyt, a szép énekeket és a segítséget. Osszátok meg, amitek van - mondta. - Akinek van egy marék lisztje, adjon félmarékkal annak, akinek semmije sincs. Aki egy kosár fügét szed, adjon egy fél kosárral annak, akinek nincs fügefája. Aki egy tömlő bort meg tudott menteni az írnokoktól, adjon néhány kupával annak, akitől mindent elvittek. Akinek két kendője van, adja az egyiket a mezítelennek, akinek pedig csak egy, hasítsa ketté, kösse derekán szorosabbra a maradékot, a másik részét pedig csavarja egy gyermek testére. Osszátok meg mindeneteket. És ne szomorkodjatok, a szomorúság beteggé tesz. Úgy rajzanak a szomorú emberek körül a gonosz lelkek, mint odvas fa körül a darazsak. Igyekezzetek jól aludni, az álom a szunnyadó világ újjáteremtő állapota. Szülessetek újjá minden reggel. Miért átkozódtok? A meg nem fogant átok fejetekre hull vissza, a megfogantért pedig felelni fogtok. Imádkozzatok, a Szabadító el fog jönni...

Így beszélt Mirjam. S ahol a reménytelenség kiszívta a lelkek erőit, ő takarította a házat, ellátta a marhát, megitatta a juhokat, levágta a gabonát, megőrölte a lisztet, megmosdatta a gyermekeket, leült a szövőszékhez, és szőtt egy-két araszt, pörgette az orsót, s font néhány könyöknyit. Beszélt Jákóbról, aki hét évig szolgálta keservesen Ráchelt, de csak Leát kapta meg, majd újra hét évig szolgált, míg csakugyan övé lett Ráchel. Elmondta, hogyan adták el Jószifot, hogyan dolgozott egy előkelő egyiptomi házban, hogyan őrizte meg tisztaságát, hogy szenvedett börtönben, s miképpen dicsőült meg. Tudott másféle történetet is. Gyakran elmesélte egy szép, hűséges fiatalasszony megpróbáltatásait. Az asszony ura távoli útra indult, bátyjára bízta feleségét, kérte, vigyázzon rá, míg visszatér. A gonosz testvér azonban szemet vetett rá, előbb hízelgéssel, majd fenyegetéssel üldözte, de hiába. Mikor pedig a férj visszatért, bosszúból beárulta hűtlenségért. A szegény asszonyt a férje kidobta a házból, ő pedig ment, mendegélt... Mi történt vele? Mikor Mirjam hallgatói a legkíváncsibbak voltak, abbahagyta, s azt mondta, másnap folytatja. És folytatta. Nagy hallgatóság gyűlt köréje, némán, szájtátva, ragyogó szemmel hallgatták, hogyan vándorolt az igazságtalanul elkergetett asszony idegen földön, hogyan szállt hajóra, hogy került a hajó tomboló viharba, hogyan akarták tengerbe dobni a hajósok a hűséges asszonyt, hogy megmeneküljenek a haragvó isten dühétől, hogyan kegyelmeztek meg neki, s tették aztán partra... Majd folytatja máskor - mosolygott Mirjam s fölkelt, továbbment, ahol szomorúak, éhezők, reménytelenek, betegek várták.

De haj, mégsem fogadták mindenütt szívesen. A baj komisszá teszi az embert. Ő is hiába viselt fehér ruhát, hiába maradt szűz, hiába volt a lévita főpap leánya s próféta, íme, ráripakodtak, elkergették, kicsúfolták, durván felelősségre vonták. No, itt a prófétalány - mondták dühösen. - Hirdeti már, hogy eljön a Szabadító. Mióta hirdeti? Húsz éve? A világ pedig egyre gyalázatosabb, sorsunk egyre tűrhetetlenebb. Volt-e már valaha nép reménytelenebb állapotban, mint mi, mióta a Szabadító eljövetelét hirdeted? A férfiúét, akinek nevét a világ végéig emlegetni fogják, s aki nagyobb lesz minden hébernél? Íme, az egyiptomiak bőrpoklosnak, nyomoréknak mondanak minden idegent, de mi már valóban bőrpoklosok vagyunk és nyomorékok, mint a kezetlen-lábatlan koldusok. Te pedig azt mondod, osszuk meg, amink van? Egy marék lisztből adjunk fél marékkal, egy kosár fügéből fél kosárral, még egyetlen kendőnket is hasítsuk ketté, adjuk másnak? Takarodj innét, nem akarjuk megszégyeníteni atyád, a főpap nevét!

Mások csak ültek, hallgattak vagy sírtak. Mirjam szavai úgy peregtek le róluk, mint olajos testről a víz.

Ismét mások úgy viselkedtek, mintha igazat adnának Mirjamnak, de titokban elásták, amijük volt, s könyörögtek a fél marékért, a fél kosárért, a kettészakítottért. Még jajveszékeltek is. A férfiak sok helyütt azt mondták, követni kell Efráim példáját, ki kell menni a sivatagba, aki jön, jön, aki marad, marad. Nem is dugva, hanem kiabálva mondták: embert kell áldozni Jának, embervérrel bekenni oltárát, arcát, ládáját, embervérrel meghinteni a népet, mert a veszedelem nagy. A mai nép azonban elsatnyult - kiáltozták -, kivetkezett ősi erényeiből, ma senki sem ajánlkozik áldozatra önként, nem úgy, mint valaha, amikor válogatni lehetett a hibátlan elsőszülöttekben, az anyák maguk hozták áldozatra fiukat. De ha már így van - s ezért nem segít rajtunk Já! -, válasszunk magunk, kötözzük meg, mint Ábrahám Jiszhakot, ontsuk vérét Já táplálására. Emeljük föl Ját, állítsuk az egész nép élére, aki pedig nem hajlandó követni, vágjuk le egy szálig, taszítsuk mindörökre a feneketlen Seolba!

A főpap, a lévita Amram mindenről tudott, mindent hallott, látott, de nem nyilatkoztatott ki semmit. Mit vártak volna tőle az emberek? Azt, hogy hamarosan szabadulást hirdessen. Valami világra szóló ünnepet, amelyen mindenki táncol, énekel, eszik-iszik, örökre elveti minden gondját. Hogy ez a várva várt ünnep hogyan s miképp fog beköszönteni, azt kellett volna megmagyarázni Amramnak. Ám ő tudta, hogy ilyen ünnep sohasem lesz a világ végezetéig, amíg el nem jön az Istenember, az Égi Ember, teljes fényben és dicsőségben, s fölmenti a vezeklés terhe alól magát Ádámot a bűnért, amit elkövetett. Az lesz az igazi Szabadító, megszabadítója az egész világegyetemnek. Ezt azonban többé-kevésbé minden tanult ember tudta, homályos fogalmai az egyszerű népnek is voltak róla, de nem őt akarták, hanem azt a hőst, aki már most, azonnal megszabadítja őket szolgaságuktól.

Ilyet azonban Amram nem adhatott nekik. Már Mirjam prófétaságában is kételkedett. Nincsenek-e hamis próféták? Nem viselik-e magukon az igazi próféta vonásait, nem úgy viselkednek-e, mint a szellemtől igazán megszállottak? Nem szokott-e beteljesedni egyik-másik jóslatuk, míg a fődologban siralmasan tévednek? S mikor derül ki tévedésük? Csak a végén, mikor a nép már fejjel ment a falnak. Itt van, például éppen az efráimiták esete. Istenük, Já arra buzdította őket, hogy menjenek ki a sivatagba, hagyják el Gósent. Fölszedték tehát az Ohel Moedet, kivonultak. Mégis ottveszett csaknem az egész törzs Já képével s a Sátorral együtt. Alig tudták magukat összeszedni. Azután vitázhatott róla évekig mindenki, hol követtek el hibát. A prófétálás hamisnak bizonyult, következménye végzetesnek. Mostanában pedig annyi a próféta, jóslat, jel, hogy senki sem ismeri ki magát bennük. Lehet, maga Mirjam is ilyen próféta, tudtán, hibáján kívül. Mósze nevét azonban sohasem említette a leány, csak a Szabadítóról beszélt, aki nemsokára megérkezik. Amram eléldelgett a szép emléken, mikor megtalálták a kosárban a gyermeket, Jozabét a saját fia mellé fektette. Mirjam pedig révületben jósolt: "Nevét az idők végezetéig emlegetni fogják, nagyobb lesz minden héber férfiúnál, ő lesz a legnagyobb héber." Csüggedező szívében újra meg újra megszólalt a hang, a leányos, kedves hang, de már régóta kételkedett benne. Mósze messze járt, a király mellett élt, fegyverét forgatta, győzelmet aratott, anyját, aki szoptatta, atyját, aki oktatta, bátyját, akivel játszott és tanult, nénjét, aki vigyázott rá, s régi héber történeteket mesélt neki, régen elfelejtette. Ó, elfelejtette már királyi jólétében a kis vályogházat, a fügefát, a tehenet, a néhai kiskutyát, a csónakot s a békés estebédeket, mikor anyja elébe tette a zöldséglevest a csorba kőedényben. Már igazi anyanyelvén sem tud talán.

Aztán meg azt is kívánták volna Amramtól az emberek, hogy erősítse meg őket féktelen bosszúvágyukban. Lángokban és romokban akarták látni a Birodalmat, elnyomóikat fejjel lefelé lógni a várfalakon, míg a bujkálókat és futamodókat úgy vadásszák ellenségeik, mint a nádasok vadjait. Ilyesféle elképzeléseikben nem erősíthette meg őket Amram. Ezért olykor-máskor még azzal is meggyanúsították, hogy az egyiptomiakhoz húz, tán titokban el is adta magát nekik.

Amram tiszte szerint tanította a Tízeket, de ez hovatovább csak formaság volt már, hallgatták magyarázatait, tovább is adták csoportjaiknak, csakhogy igazi hit nélkül. El is maradoztak, nem értek rá, megbetegedtek, utazniok kellett... Csak a heti pihenő napján gyülekeztek össze az áldozaton, énekeltek, imádkoztak, még a szent táncokat is eljárták, noha sokan nem lehettek ott, mert az egyiptomiak nem tűrték a hetedik nap megünneplését, akkor is dolgoztattak. A főpap mégis mindent elkövetett ezeknek a napoknak szép megülésére, magasztosan végezte szolgálatát, mint régen. Ilyenkor lelke megtisztult aggodalmaitól, fölemelkedett a sivár világ fölé, s igyekezett fölemelni ezt a szerencsétlen, kiszolgáltatott népet is. Ebben, csak ebben az egyben látott Amram mentséget, nem a prófétálásokban, jelekben, jóslatokban, kósza hírekben.

Egy nap fegyveres matszai, azaz rendőr jelent meg Amram házánál, s megparancsolta, hogy Aharon is vonuljon be munkára. Aharon hát komoran elment. Csók, könny, áldás, imádság búcsúztatta. Anyja egy darab kenyeret adott az útra, s mindnyájan elkísérték a falucska határáig. Szorongva néztek távolodó alakja után: vajon milyen sorsa lesz, kibírja-e, látják-e még valaha, s ha igen, milyen állapotban? Ha elképzelték, hogyan fog görnyedezni a hajszolt munkában, éhezni a kevésen, ami a héber asszonyok, lányok által hordott közös ételből jut, hogy verik a felügyelők, hogy alázzák meg a porig a hajcsárok, s neki hallgatnia kell, szívük összefacsarodott. De nem szóltak. Hazabandukoltak hallgatagon, s a kis ház még szomorúbb lett, még csendesebb, még üresebb... Íme, az egyik fiú elment a királyi Palotába, fény, pompa, szolgasereg veszi körül, nem is ad hírt magáról, a másik pedig lesüllyedt azok közé, akiken Mósze előkelő társai hidegen uralkodnak. Az egyik éppen úgy nem tér vissza a kis vályogházba, mint a másik.

Gósen városait és falvait ekkoriban egy különös idegen kezdte járni. Szép, délceg, karcsú, fiatal férfi, barna arcú, nagy szemű, komoly, szűkszavú ember. Ruházata egyszerű volt, barna csíkos derékkendőt, fején, vállán közönséges, fehér vászonkendőt viselt, dísztelen bőröv a derekán, olcsó, erős, vastag talpú saru a lábán. Csupán egy vén, madárfejű, gyulladt szemű, kis, vézna rabszolga kísérte, talán nem is volt többje ennél az egy szál silány rabszolgánál. Ékszerek alig díszítették, mindössze arany fülkarikák, csuklóin egy-egy sima aranyabroncs, nyakában vékony aranyláncon szívszkarabeusz, semmi más. Rabszolgája tiszta volt ugyan, de nagyon szegényes. Mindössze a bal fülében viselt egy kis aranygombot szemfájás ellen.

A fiatal férfi maga hordozta útra való iszákját, holott szolgájának kellett volna vinnie, különös, nyugodt, biztos viselkedésén, lenyűgöző tekintetén kívül ez volt a legszokatlanabb. Mert hogyan is hurcolhatja valaki maga a poggyászát, ha szolgája van?

Uszirszafinak nevezte magát, s azt mondta, kereskedő. Ám az okos, gyanakodó emberek hamar észrevették, hogy nem ad el, s nem vásárol semmit, csupán érdeklődik, nézelődik, kíváncsiskodik. Jobban érdeklik az emberek, mint a gyapjú, a szarvasmarha, a szövet, az ékszer vagy a rabszolgák. Nem, a világ egyetlen kereskedője sem utazik gyalog, hanem vagy tevén vagy szamáron, kísérete nem egyetlen rabszolga, hanem egész sereg, már csak a hitele érdekében is, övében pedig elegendő drágakövet, aranyat, rezet hordoz, hogy legyen mivel vásárolnia. Írnokot is visz magával, aki a szerződéseket, nyugtákat, kötelezvényeket megírja. Kihirdeti, milyen áruban utazik, elsősorban az előkelő, gazdag házakat keresi föl, ahol ritka, értékes, de potom olcsón kínált áruit bemutathatja, elmondja, hol járt, hova készül, hol vannak raktárai, merre járnak hajói, kivel áll évtizedek óta bizalmas lábon, kinek milyen csodálatos holmit szállított, mekkora a családja, hány szép ágyasa van, s milyen tekintélynek örvend széles e világon. Uszirszafi azonban semmiféle kereskedőhöz sem hasonlít. A gazdag palotákat elkerüli. Járókelőket szólít meg az utcán, különösen a héberekkel áll szóba szívesen. Jó szeme van, messziről megismeri őket, még ha egyiptomi módon öltöznek is. Sohasem érdeklődik eladó áruk iránt. Inkább azt kérdezi, hová valósi, mit dolgozik, mennyi a bére, mekkora a családja, van-e valami panasza, mik a reménységei.

Vajon nem kém ez az ember? Nem valamelyik ázsiai barbár fejedelem, hadvezér küldte, hogy Egyiptom viszonyait kitudja? Hihetetlen volna, hiszen igazi szabad egyiptominak látszik, noha ruhája nem illik előkelő külsejéhez. Szeme szelíd, de lenyűgöző, átlát a vesén és a májon, a szív belsejébe néz, ki tudna előtte hazudni. Nagy tudósnak kell lennie, elejtett szavai Ég és Föld ismeretére vallanak. Vajon nem ama titokzatos férfiak egyike, akiket az istenek küldenek a világba, hogy sorsokat intézzenek, eszméket szórjanak el, a történelem titkos erőit mozgassák? Bizonyára csodákat is tud tenni, nagyobbakat, mint a varázslók akármelyike. A csillagokból pedig úgy olvas, mint a Szent Írók rendjének papjai. Mindez a szeméből látszik. Hatalom sugárzik belőle.

Híre futott a különös kereskedőnek, neve elszállingózott egész Gósenben, szájról szájra adták, s egyre burjánzóbb történeteket költöttek köré. Miután Uszirszafi szívesen időzött útmenti, olcsó vendégfogadókban, ahol egy korsó sör, darab sajt mellett hallgatta a jövő-menő szegény utasok, munkások, rabszolgák beszélgetését, híre hamarabb elterjedt, mintsem gondolni lehetne. Magukat a kocsmai iszogatókat az lepte meg legjobban, hogy jelenlétében megszűnik minden ortályozás, a leghírhedtebb verekedők békén ülnek a földön, a hamis kockával játszók abbahagyják az ostobák kifosztását, csak neki, Uszirszafinak beszélnek, s méghozzá olyan nyíltan, hogy nyomban börtönbe lehetne őket hurcolni.

Nem bizalmaskodtak. Nem vertek a vállára, nem ugratták vad tréfáikkal, nem csúfolták öreg rabszolgáját sem, de szívesen fizettek egy korsó vékony sört, egy falat sajtot, ő pedig elfogadta, s beszéltette őket. Körülülték a nagy, füstös szoba nyitott tűzhelyét, maguk elé helyezték korsóikat, ételüket s beszéltek, beszéltek, hadonászva, lelkesen, keserűen, dühvel, szomorúan, bizakodva, ki hogy akart és tudott. A vendéglős abbahagyta a nyársak forgatását, a parázs fújását, a cselédek szidalmazását, a tűzhely peremére támaszkodott, vagy maga is a földre ült, s mire észbe kapott volna, már beszélt. Ott ácsorogtak, üldögéltek a vendéglő szolgái, szolgálói is. Elszegényedett héberek, akik eladták magukat öt-tíz évre vagy éppenséggel halálukig. Avagy szüleik adták el őket gyermekkorukban, hiszen jobb fogadóban dolgozni, mint téglát vetni, sást, nádat irtani, földet talicskázni, követ hordani és faragni, gerendákat emelni hajnaltól késő estig, tűrni a munkavezetők szidalmait, botütéseit. Legalább enni lehet. Inni is, ha ügyes az ember, vagy valamelyik berúgott vendég odalöki maradék sörét. A nő meg, ha csinos és kedves, még a szerencséjét is megcsinálhatja.

Uszirszafi figyelt, kérdezett. Úgy ült az emberek között, mint egy magukfajta. Keveset evett, alig ivott. Mégis olyasfélét éreztek ezek a durva, szegény, tudatlan emberek, mintha a fiatal férfiú fejjel magasabban ült volna, láthatatlan trónusfélén, viselkedése olyan méltóságteljes volt, arca minden nyájassága mellett félelmetes, a szeme pedig nagy, hosszúkás, sötét, ellenállhatatlan. Gyakran megismétlődött, amit egy thébai vendéglő különszobájában tett a kiszolgálónő: asszonyok, lányok a tenyerükkel mintegy elhárították a szeméből sugárzó erőt. És zavartan mosolyogtak.

Ha nem találtad volna ki, fiam és tanítványom, ki volt ez a különös kereskedő, tudd meg: Mósze volt. Rabszolgája pedig Tutu.

Forrásaink meghatóan írják le, miképpen hagyta el gyaloghintaját, tette le méltóságának jelvényeit, ékszereit, drága, szépséges ruháit, bocsátotta el szolgáit és testőreit, szállt le Gósen népének mélységeibe, hajolt meg a rabszolgák népe előtt, élte életét, vette magára sorsát. Menthot, az utolsó valódi egyiptomi főpap s az őt idéző Josephus Flavius révén azt is tudjuk, hogy másik neve Uszirszafi volt. És hogy a "bőrpoklosok", a "nyomorékok" között járt-kelt, tevékenykedett, vigasztalta, bátorította, erősítette őket.

De hát miért nem tartózkodott Zo'an Palotájában, ahol a királyi rendelet értelmében készen várta díszes széke? Hiszen a kerület alkirálya, Men szintén megkapta a szentséges papírt, s napról napra várta utóda ünnepélyes bevonulását.

Látni akarta a népet, amelynek kormányzását vállalta. Ezért utazott el Aketatonból mint egyszerű ember, egyetlen rabszolga kíséretében, közönséges hajón, szinte eltűnt nyomtalanul, el sem búcsúzva senkitől. És elmerült Gósen csatornákkal keresztül-kasul szeldelt, zöldellő, ligetes földjén, kisebb-nagyobb városokban, falvakban, elszórt telepeken, míg Zo'an Palotájában hiába várta Men, az eddigi alkirály. Pedig Mósze az ő városában is megfordult, a hajdani hikszosz fővárosban. Bejárta kertes, zegzugos utcáit, ácsorgott építkezéseknél, figyelte a héber munkások sorsát, jól megjegyezte magának, hogyan gyötrik a hajcsárok és felügyelők, szóba ereszkedett a lakossággal s a téglavetőkkel, még egy-egy felügyelő mellé is letelepedett a kőre, amelyen a szigorú úr ült, botját a lába közé fogva s keserűen szidalmazva lusta munkásait.

Megfordult Pitomban, azaz Pa-Tumban is, az épülőfélben levő városban, amelynek eddig egyetlen híressége Tumnak, a lenyugvó Napnak régi, szép temploma volt. Most valóságos magtárvárossá építették ki, 'ára miszkenóth-tá, mint a héberek mondták, Csűrök Városává. Hosszú, alacsony, vastag falú épületeket raktak itt a kényszermunkára parancsolt héberek, az épületek cellákra voltak osztva, s csak felülről volt rajtuk nyílás. Ott öntik be egész Gósen termését a cellákba. A város polgári részén, melynek neve Theku vagy Thuku - ezt a héber lakók Szukkóthra ferdítették -, ölnyi vastag várfalakat építettek részben kövekből, részben téglából. Zo'anban is, Pa-Tumban is hemzsegtek a munkások ezrei. De nyüzsgött a sok felügyelő, hajcsár, írnok is meg a fegyveres matszai, a lebuk közül válogatott rendőr. A felügyelők jó árnyékos helyen, kövön üldögéltek, botjukat nemcsak mint jelvényt, hanem mint fenyítőeszközt is kézügyben tartották. A hajcsárok rohangáltak, ordítoztak, káromkodtak, kezük szaporán sújtott, akár kellett, akár nem. Elég volt, ha valakinek a szeme nem úgy állt, ahogy kívánták. A fegyelmet még szigorúbbá tették a rendőrök. E szálas, szótlan, fegyveres férfiak méltóságteljesen járkáltak nemcsak az építkezések területén, hanem a városban is, naplopót, szökevényt, lázítót szimatoltak mindenkiben, s jaj volt annak, akit elhurcoltak. E sok lótó-futó, görnyedező, cipekedő, ellenőrző, felügyelő népség között minduntalan feltűnt egy-egy loholó írnok, hóna alatt cipelve tábláját, papírtekercseit, övére akasztva írószerszámait, fontoskodó képpel, tudománya és szerepe gőgjében. Mósze minden talpalatnyi helyet bejárt, mindenkitől kérdezősködött. Itt rákiabáltak, ott kicsúfolták, emitt nyíltszívűen szóba álltak vele, amott rendőrök kezére adták, s kénytelen volt felmutatni a királyi levelet, hogy megmentse a bőrét. Ekkor alázatos hajlongás, hebegés következett, Mósze azonban megparancsolta, ne merjen szólni az esetről senki. Ő Uszirszafi kereskedő, ha valaki mást mond, készüljön el a legrosszabbra. S mert ezek után a rendőrök azt hitték, a nagyhatalmú herceg saját titkos megfigyelőivel ellenőrizteti őket, örültek, hogy szárazon kerültek ki a bajból.

Elkerült Mósze a tartomány legtávolabbi, keleti peremére is, a sós tavak, mocsarak, végtelen nádasok vidékére, amelyen túl már az arab sivatag következik. Nehézkesen cammogó, zúgolódó rabszolgája, Tutu kíséretében bejárta a hosszú erődítményfal, a Chetem vagy Chetam vidékét, amit az itt lakó héberek Sur-nak neveztek. Itt még nagyobb építkezések folytak, mint beljebb, a Delta felé. Már az öreg Amenhotep elégedetlen volt a falak, laktanyák állapotával, s elrendelte a rendbe hozatalukat, de csak ímmel-ámmal folyt a munka, nem volt, aki erős kézzel irányította volna. De mióta Eye s még inkább Horemhab, a Delta főparancsnoka vette kezébe az építkezések ügyét, hangyabollyá változott az egész Arab Kerület. Eknaton ugyan a fegyverkezés csökkentését rendelte el Aton szeretetére apelláló irataiban, azt nem tiltotta meg, hogy téglát vessenek, követ faragjanak, gerendát ácsoljanak, falakat rakjanak. Mind Eye, mind Horemhab sürgősnek ítélte a munkát. Hiszen a saját terhei alatt roskadozó országot bármikor megtámadhatták ellenségei. Olyan gátat kellett építeni, hogy az egész egyesült Ázsia hadai se tudjanak áthatolni rajta. Szerencsére itt volt a héber nép, adott elegendő munkáskezet. Másrészt meg szerencsétlenségre volt itt, mert akármikor szövetkezhetett fajtarokonaival, s megnyithatta előttük a keskeny utat. Nos, Eye éppen ezért bánt vele olyan könyörtelenül. Két legyet ütött egy csapásra: volt munkás, meg a nép is gyengült. Ebben a kerületek minden kormányzója egyetértett vele. Meg aztán Eye és hívei arra az időre is készültek, amikor a Gyűlöletes Álmodozó meghal, s ők veszik kezükbe a hatalmat. Sietni kellett, ez az idő bármikor bekövetkezhetett.

A Nagy Fal, a Chetam, héberül: Sur tehát rohamosan épült. Mószénak alkalma nyílt látni a sürgés-forgás óriási méreteit Pihachirotnál, ahol az Egyiptomba vezető karavánút bekanyarodik a tavak, mocsarak, csatornák zegzugai között a Delta felé.

Itt határőrség állomásozott. Tisztjei, hivatalnokai a szünet nélkül jövő-menő karavánokat ellenőrizték, vizsgálták, vámolták, izzadva, porosan, folytonos ordítozás, szitkozódás közepette. Minden utazóban kémet gyanítottak, minden rakományban dugárut. Egy-egy karaván ellenőrzése a végtelenségig tartott. Míg egy csoporttal végeztek, s a határsorompót fölemelték, a várakozók csaknem tusára keltek az elsőségért. Mindenfelé tevék, szamarak ácsorogtak, bőgtek, ordítottak, gazdáik azonban úgy aludtak állataik árnyékában, mint a holtak. Csak ha a sorompó megnyílt, támadtak életre, akkor aztán hajrá! A karavánszerájokban, fogadókban nem fértek el az utasok, kiszorította őket a katonaság. Ahol pedig katonaság van, bőven esik rablás, verekedés, duhajkodás.

Pihachirotnál vonultak át Horemhab csapatai is. Mindenféle népség: lándzsások, parittyások, íjászok. A karavánok összetorlódtak a katonasággal, a kötélre fűzött állatok közé emberek gabalyodtak. A hajcsárok botjai zuhogtak a megvadult állatok oldalán s éppen nem véletlenül a katonák fején. Kard ki, szekerce elő... s máris ordítottak a vámőrség tisztjei, rohanvást jöttek katonáik, hogy válogatás nélkül mindenkit szétverjenek a közelből.

Ugyancsak itt igyekeztek a fősereg mögött az utánpótlás roskadásig rakott karavánjai is. Vitték a fegyvert, a ruhát, a sátrakat, a lisztet, az olajat, a szárított húst... ki tudná fölsorolni rakományukat? Persze, ők is elsőséget követeltek, nélkülük megbénult volna a hadsereg. Elsőségüket ugyanúgy csikarták ki, mint a katonák meg a kereskedők a magukét.

De érkeztek harci kocsik is nagy csörömpöléssel, hahózással, óriási porfelhőt verve. A torlódástól megvadult lovaik ágaskodtak, a hajtók bömböltek, verték lovaikat, mintha csatába sodródtak volna. A lovakról cafatokban szakadt a tajték, mint megannyi gyapjúcsomó. Ki hogy tudott, menekült előlük; aki nem tudott, a kerekek vagy a paták alá került.

Lárma, kavargó por, rondaság, rendetlenség mindenütt. Dehát ennek így kellett lennie.

Mószét mindez nemigen érdekelte, csak a héber munkásokra volt kíváncsi. Itt, az épülő Migdol, egyiptomiasan: Makhtel, azaz Torony környékén annyi héber dolgozott, mint másutt sehol. Egy tágas síkságon hevenyészett barakktábor terült el, Mósze Tutu társaságában ott keresett szállást éjszakára. De alig látott embert, az is öreg, rokkant vagy beteg volt, s nem kívánt mást, csak megtérni atyáihoz. Egy nagy épületben - deszkákból, gerendákból tákolták azt is, akár a többit - óriási, nyitott tűzhelyen, roppant kondérokban asszonyok főztek. A Gósen lakosai által gyűjtött szegényes adományokból készítettek estebédet a munkásoknak. Fáradt, rongyos némberek voltak, annyira fásultak, hogy a szájuk sem járt. Mószéra rá sem hederítettek. Ő pedig nem állt velük szóba, eleget tudott így is. Nem is tartózkodhatott sokáig a sivár nyomortelepen, egy rendőr rászólt, hordja el magát, amíg jódolga van. Ha kereskedő, amint mondja, menjen a gazdagokhoz, ezek sem eladni, sem venni nem tudnak, bőrpoklosok, nyomorékok.

Egy kivájt agyagoldalban téglagyár működött. A munkások egyik része agyagot lapátolt, másik része rúdra akasztott kosarakban cipelte a keverőhelyre. Itt vagy háromszáz, tetőtől talpig meztelen ember öntözte, szalmával hintette, taposta a dagadó keveréket, mint valami kolosszális kenyértésztát. Barna, sovány testükről csurgott a verejték, arcuk izzott a forró napfényben, legyek légiói zúgták őket körül, de csak járták, járták a cammogó táncot megállás, pihenés nélkül. Csak akkor kaptak gyulladt szemükhöz, ha a legyek már elviselhetetlenül csípték. Többnyire nem beszéltek, vagy halk, dünnyögő hangon váltottak néhány szót. A felügyelők egy-egy pálma gyér árnyékában üldögéltek, ahogy szoktak: térdüket álluk alá húzva, botjukra támaszkodva, látszólag bóbiskolva. Ám annál élesebben csattant a hangjuk, ha valahol tétlenkedést láttak. Akkor is láttak, ha véletlenül elbóbiskoltak: hadd tudják a piszkos nyomorékok, hogy rajtuk a szemük. És hogy a megszabott napi téglamennyiségnek meg kell lennie, ha beledöglenek is.

Máshol a már jól megdolgozott agyagot vetették a földön kuporogva százával, ezrével, gépiesen, minden mozdulatot kiszámítva, minden mozzanattal takarékoskodva. A kész téglákat egy csoport férfi vállrúdon függő deszkára rakta, s szaporán vitte a szárítóhelyre. Egész téglaváros szikkadt a tűző Napon. Innét vitték aztán szamarakon, ökröskocsikon az épülő falakhoz, majd az állványokra, föl a magasba, ahol ugyancsak mezítelen, szakállas héberek munkálkodtak megállás nélkül mérőeszközeikkel, zsinórjaikkal, kalapácsukkal, kanalukkal. A Migdol épült, nőtt, mintha húzták volna. Nemcsak itt, hanem végig a fal mentén egyik tengertől a másikig.

Mósze meg a vén rabszolga éjszakára többnyire a szabadban húzta meg magát. Dideregtek vékony kendőjük alatt. Faluban, városon mindig került födél a fejük fölé, valamelyik szegény héber házban meg egy-egy falat kenyér, sajt, egy marék datolya, füge is. Bár a gyanakvó lakosok féltek a héberül csak rosszul beszélő idegentől, föllélegzettek, mikor kitűnt, milyen egyszerű, szíves, nyájas ember, milyen szokatlan fény ragyog a szemében. Itt azonban, a határ mentén nem volt falu, nem akadt vendégszerető ház. Mósze jól tűrte a hideget, de Tutu öreg tagjai meggémberedtek, csontja hasogatott. Bizony százszor is visszasírta az aketatoni szép napokat, amikor puha ágyon aludt, meleg vízben fürdött, teraszon hűsölt, csak urának saruival, ruháival, parókájával, borotválásával s hasonló apróságokkal törődött.

Dehát erről a siralmas helyről is továbbmentek, el a Krokodil-tó vidékére, ahol a régen bedőlt, begyöpösödött, eliszaposodott csatornát hozták rendbe ugyancsak héber kényszermunkások. Ez a csatorna a Vörös-tengert kötötte össze a Krokodil-tavon s egyéb kisebb-nagyobb tavakon át a Nílus főágával. Az öreg Amenhotep uralkodása alatt csak tessék-lássék dolgoztak rajta. Most azonban ismét munkába vették, ha már úgyis van elegendő ingyenmunkás. Nemcsak a csatorna medrét állították helyre, hanem sást is itt szedtek a téglavetéshez. Mióta a szalmát is megtagadták a héber téglavetőktől, maguknak kellett gondoskodni róla. Szalma azonban nem volt, hát sással pótolták. Inkább öregemberek, nők foglalkoztak ezzel a munkával, hogy megkönnyítsék férfiaik dolgát, hiszen a megszabott téglamennyiséget mindenképpen ki kellett vetniök. Sarlóval vágták, szétszórva szárították, majd kévékbe kötötték, aztán a téglavető-helyen apróra taposták, s így keverték az agyag közé. Pihachirot környékén bőven volt sás, nád, ezért is nevezték ezt a várost Sásasnak. De vágták, gyűjtötték máshol is, végig minden csatorna mentén. Fennakadásnak nem volt szabad lennie.

Nos, a nagy csatorna mentén Mósze láthatta, hogyan s hányféleképpen lehet egy népet halálra gyötörni. Hiszen építettek a királyok ennél a műnél sokkal-sokkal nagyobb szabásúakat is. Harmadik Amenemhet alkotta például a Miri-tó óriási víztárolóját meg a fajumi Lope-rohuntot, a föld alatti kincstárat. Még régebben, sokkal régebben, évezredekkel korábban a piramisépítő istenkirályok munkások százezreit mozgósították példátlan építkezéseikhez. E megdöbbentő kőhegyek, amelyek egyszerre szolgáltak az emberiség tudományának kőbe fogalmazott rendszeréül, a királyok legmagasabb fokon való beavatásának színhelyéül, roppant mágikus erők edényeiül, sírhelyül, a világ minden tája felé sugárzó figyelmeztetőül, mérnökök, bányászok, csatornaépítők, felügyelők, írnokok, szállítómunkások, cementkeverők tömegét mozgatták évtizedeken át s olyan korban, amikor a kicsiny városkirályságok, falufejedelemségek még alig tömörültek egységes állammá. Hát a szédületes nagyságú templomok, csarnokok, amelyeknek faragott oszlopait hét ember karja sem foghatja át, s amelyek mellett a világ legnagyobb épületei is eltörpülnek? A hegyorom-nagyságú pilonok? És a csatornák szövevényes hálózata, amely évezredek óta védelmezi a keskeny tápláló folyam-völgyet a sivatag halálos ölelése ellen? A felső folyamvölgy sziklák közé robbantott hajózható medrei, a víztároló medencék sora? Az egész mérhetetlen munka, aminek elvégzéséhez, fenntartásához, fejlesztéséhez elképesztően kevés a Mósze koráig eltelt három-négyezer esztendő s a lakosság milliónyi munkáskeze? Hiszen e hatalmas építkezés mellett még vetettek, arattak, állatot tenyésztettek, sarut készítettek, szőttek-fontak, vizet hordtak, gyümölcsöt termesztettek, szobrokat faragtak, lakóházakat építettek, kerteket ültettek, virágokat ápoltak, aludtak, táncoltak, ünnepeltek, temettek, áldoztak, imádkoztak, kereskedtek, hajóztak, domborműveket véstek... Mi volt mindehhez képest a Nílus-Vörös-tengeri csatorna rendbe hozatala, a Földközi-tengertől a Vörös-tengerig nyúló erődítményfal, a magtárak, várfalak, tornyok építése?

Azok a hajdani építtetők, de még a jámbor Nebmaare is, nem rabszolgákkal vitték végbe műveiket, legalábbis nemcsak azokkal. Honnét vették volna a rabszolgák százezreit csupán építkezéseikhez? Vagy talán rabszolgaságba döntötték egész népüket, s kegyetlen konoksággal munkára kényszeríttették? Nem, e monumentális munkák végrehajtásán maga az egész nép fáradozott, s ha a királyok alkalmaztak is kényszerítő eszközöket, inkább a belőlük sugárzó mágikus erő lelkesítette, s nem korbács hajtotta, nem hajcsárok kergették. Megkapta eledelét, födelét, ruháját, pihenését, mulatságát, áldozatait, istentiszteleteit, gondoskodtak róla, mint pásztorok a nyájról. A munkások, mesteremberek önként sereglettek munkára a rabszolgák és kényszermunkások mellé. Isteni erő hatotta át őket, csak így épülhettek művek az örökkévalóság számára olyan korban, amikor a két birodalom, Alsó- meg Felső-Egyiptom még nem egyesült.

Ám Gósenben a rabszolgaságnál is könyörtelenebb módszerek uralkodtak. Munkára hajszoltak mindenkit, aki mozogni tudott, a gazdag termőföldek pedig parlagon maradtak. Napról napra emelték az elvégzendő munka mértékét. Újabb meg újabb adókkal tetézték a nép terheit, s a gazdag nyájak, csordák megcsappantak. Rogyásig kellett dolgozni, de még élelmet sem kaptak cserébe, sem ruhát, sem pihenőt, sem ünnepet, sem mulatságot, sem dalt, sem egy jó szót. Itt nem volt öröm, szerelem, itt már az áldozatok füstje is a földre csapódott. A király magasztos himnuszokat írt, imádságot szerzett, szíve csordulásig telt a jóságos Nap szeretetével, az emberiség iránt érzett odaadással, de Gósenben vad gyűlölet uralkodott. Eye és társai csak saját céljaikat nézték, saját hatalmukat szolgálták... Horemhab pedig katona volt, csak katona.

Uszirszafi egyetlen vén rabszolgája kíséretében bejárta az egész tartományt Ethamtól Pa-Tumon keresztül a Nagy Falig, fölkanyarodott Auan felé, visszatért a Szichor nevű Nílus-ág mentén. Utazott gyalog, szamáron, ökröskocsin, hált szegényes vályogházban, szabad ég alatt, egyszer-másszor valamely tiszt jóvoltából laktanyában, katonák között, avagy füstös-lármás vendégfogadó szobasarkában. Megismerkedett mindenféle törzshöz tartozó emberekkel, áldást mondott efráimita, lévita, benjáminita meg mindenféle egyéb szokások szerint, karjára emelt szegény, beteg gyermekeket, vitázott vénekkel, szívébe fogadta a siralmakat, mosolygott az örvendezőkkel, elhallgattatta a káromkodókat... Mint talmudi forrásaink mondják, mindenütt vigasztalt, biztatott, bátorított, megnyugtatott, de keserűségében nemegyszer hagyta el ajkát a kiáltás:

- Jaj, jaj, testvéreim, jaj nektek és jaj nekem! Miért nem halhatok meg, hogy ezáltal megszabadítsalak titeket?

Megtörtént, hogy valamelyik munkafelügyelő vagy hajcsár hébernek nézte, aki egyiptomi módra borotválkozik, öltözik, viselkedik, de valójában lézengő "bőrpoklos". És ráripakodván munkára kényszerítette. Mósze nem szólt, levetette ruháit, beállt a téglavetők közé. Együtt izzadt, fáradt a munkásokkal, ette silány eledelüket, tűrte a hajcsárok szidalmait, hallgatta társai keserű sóhajait, kifakadásait: "Miért nem halunk meg inkább? Vagy miért nem küldi el már istenünk a Szabadítót?" És ő is felsóhajtott, ő is kifakadt: "Miért nem küldi el Isten a Szabadítót?" Tutu meg egész nap tétlenül siránkozott Mósze méltatlan helyzetén, s a röhögő felügyelőknek zokogva magyarázta, hogy ura előkelő férfiú, herceg, a király testvére, mindenkinél nagyobb hatalom, a világ legtanultabb tudósa. Este álomra dőlvén a vackon, kifakadásaival zaklatta Mószét. Őbenne azonban Jozabét dalai visszhangzottak a távolból, Amram szava zengett, Mirjam meséi csilingeltek. A fáradt emberek pedig mint az állatok aludtak a földön, hortyogtak és motyogtak, sóhajtoztak és nyögtek, vakaróztak, köhögtek, bebüdösítették verejtékük savanyú szagával a fülledt deszkaházat, egyik-másik dünnyögő-éneklő hangon halkan imádkozott, előre-hátra himbálva törzsét ültében.

- Uram, uram - panaszkodott Tutu. - Mire való ez? Hát nem gyalázat, hogy herceg létedre ilyen barmoknak való helyen töltöd az éjszakát? Király vagy ezen a földön, s téglát vetsz, sarat taposol, egész tested csupa mocsok, tűröd a gaz hajcsárok szidalmait?

Mósze egy dalra gondolt, igyekezett kiásni a gyermekkor éveiből, s most tűnődött, hogyan is hangzott... Halkan dúdolgatta magában, de egy helyen újra meg újra elakadt.

- Uram, mire való ez? - siránkozott Tutu tovább. - Hát nem szégyen, hogy egy gyékényen alszol velem, a rabszolgáddal?

Mósze végre megtalálta a dallamot, s most elejétől végig sikerült eldúdolnia.

- Uram, kegyelmes uram - folytatta Tutu a korholást. - Nekünk aranyos kocsin, teljes királyi díszben, kezünkben korbáccsal, fejünkön koronával, testőrök, szolgák, titkárok, hintóvivők, fuvolások és dobosok között kellene bevonulnunk székhelyünkre, előttünk térdig kellett volna hajolniok az előkelőségeknek, méltóságoknak... ünnepi lakomával, sült libával, mártásos halakkal, lepecsételt borokkal, tánccal, zenével kellett volna fogadni minket, s így fekszünk ezen a tetves-bolhás vackon, halálra csípnek a szúnyogok, lélegzeni sem tudunk a büdösségben...

Mósze arra a képre gondolt, mikor mindnyájan körülülték az asztalt, a nyitott ajtón beragyogott a Békecsillag, a folyam felől illatos szellő áradt a házba, hét lámpa világocskája lebegett a kedves arcokon, csillogott a szelíd szemekben. Amram megtörte, kiosztotta a kenyeret, Jozabét elébük helyezte a csorba kőedényt a zöldséglevessel, a kis fekete kutya pedig a küszöbön feküdt, s hűségesen figyelte minden mozdulatukat.

- Kegyelmes uram, isteni herceg - zúgolódott Tutu, nem kapván feleletet szavaira -, ha már ott hagytuk a Látóhatár Városát... nem sajnálom, mert becstelen népek lakják, hivalkodók, hazugok, paráznák, halhólyagot húznak a hímtagjukra, hogy az asszony ne foganjon, még olyant is hallottam becstelen nőikről, hogy elpusztítják magukban a magzatot... Kegyelmes herceg, ha már ott hagytuk őket, jó, de miért nem lakunk akár Zo'anban, akár Pa-Tumban, vagy ahol akarunk? És ha már be akartad járni ezt a nyomorúságos földet, miért nem járjuk gyaloghintón, tisztességes módon?

Mósze olyan tisztán látta újra a jelenetet, mikor Amrammal s Aharonnal a csónakban ültek, s atyja mintha az égboltozat bíborkék palástját borította volna magára, hogy csak félfüllel hallotta Tutu sirámait. A komor deszkaházat, a pókhálós gerendákat nem is látta az árva mécsesfényben.

- Kegyelmes uram - fakadt ki Tutu olyan hangosan, hogy egy munkás rájuk szólt, fogják be a szájukat -, hiszen csak meg kellene mutatnod a leveledet, s a felügyelők meghalnának rémületükben! - Kissé halkabbra fogta reszelős hangját, de nagyot csapott sovány, szőrös combjára, nem is a szúnyogok miatt, hanem inkább konokul hallgató urának szánva a csapást. - Uram, kegyelmes uram, én már vén vagyok ehhez a mulatsághoz. - Sajnáltatta magát, hogy meginduljon rajta a herceg szíve. - Könnyű neked, fiatal vagy, erős, izmos... Sokat vívtál, birkóztál, labdáztál, futottál, nyilaztál, vadásztál... ahogy igazi herceghez, Őistensége testvéréhez illő. De én? Engem eladtak a szidoni vásáron, azóta törtem követ, hajtottam tevét, húztam evezőlapátot, arattam, csépeltem egy gazdag úr birtokán, forgattam malomkövet, voltam szakács... Minden voltam, mindenféle munkában törődtem... És bár én is herceg voltam Szíriában, nemegyszer megkorbácsoltak, gonosz gazdasszonyok forró vizet öntöttek a lábamra... - Egyre lelkesebben sajnáltatta magát, majd ismét hangosan kifakadt, látván, hogy nem tudja szóra bírni urát: - Én már életem végén járok, kegyelmes uram, én már belefáradtam, én összeesek, meghalok... nemcsak gyöngeségem, de lelkem szomorúsága miatt is!

Mósze legyintett, hogy elhallgattassa Tutut, s így szólt:

- Itt egy egész nép pusztul, s te a magad siralmait hajtod?

Igen, egy nép pusztult, nem hősiesen odadobva magát egy szép eszmének, egy magasztos célnak, hanem részenként, némán, elaljasodva, ahogy a lelketlen test rothad... Feledve származását, nem bízva isteneiben, csak a mindennapi falatot keresve és védelmezve, mint az állat, szemét alig-alig vetve a magasba, ahol a Fény sugárzik... Nem nyílik ajka a régi dalokra, az ősi imádságokra, csak nyög, panaszkodik vagy átkozódik, bosszúért liheg. Semmitől, senkitől nem vár semmit, legkevésbé önmagától. Szabadítót vár, de nem tudja, honnét, hogyan. Mindent rábíz a sorsára, s éppen ezért hovatovább odajut, hogy nem lesz sorsa, csupán végzete. Akinek pedig sikerült magát megmentenie, mindenét elássa, hazudik, elveti nyelvét, ruháját, eldobja tudományát, fél nevetni, nehogy gyanút keltsen, alávaló módon hízeleg a hatalmasoknak, képes egy komisz felügyelőt isteni úrnak nevezni, a saját fajtáját szidni, megvetni. Mósze találkozott jómódú héberekkel is: túlzottan gondos egyiptomi nyelven beszéltek, egyiptomi módon borotválkoztak, öltözködtek, még az orrukat is megváltoztatták volna, ha lehetséges. Saját szegényeiktől iszonyodtak, úgy tettek, mintha szavaikat meg sem értenék. Ó, Mósze mindent látott, mindent megértett, mindent megismert... s ez a nép, ez a hitványul züllő nép Amram, Jozabét, Mirjam, Aharon népe volt, akiktől mindenét kapta. A tápláló tejet, az isteni tudomány magvát, a testvéri szeretetet.

- Most már elég - zúgolódott Tutu álmatlanul, egyre a szúnyogokat csapkodva s ide-oda forogva fekvőhelyén. - Most már szabaduljunk innét mennél előbb, ebből az átkozott tartományból. Írj Őfelségének, hogy fordítsa tekintetét erre a trágyadombra, tegyen igazságot, hiszen eleget láttunk. Kergesse ki innét ezt a csürhét, telepítsen helyébe más, tisztességes népet. Csapja el felügyelőit, írnokait, tisztjeit... csapd el magad! Megteheted, de nem is érdemli meg ez a hitvány népség, hogy törődj vele. Úgy tűr, mint a rabszolga. Pedig nem is rabszolga, szabad nép, jogai vannak. Milyen nép az ilyen? Olyat is hallottam, hogy valami Jának vagy Jáhunak embert áldoztak. Rajtaütöttek valakin, lefogták, megkötözték, az elé a Já vagy Jáhu elé hurcolták, megölték, vérével bekenték az istenük képét. Igaz ez? Hát persze hogy igaz, ilyenek ezek, az áldozat héber volt, nem ám egyiptomi vagy valamely matszai! Legalább lett volna annyi becsület bennük, hogy ellenségük közül áldoztak volna föl valakit.

Mósze hallgatott. Elhatározta, hogy mielőtt teljes méltóságában Zo'anba tér, s elfoglalja székét, elmegy szüleihez, mint egyszerű kereskedő, mint Uszirszafi, csupán ennek a vén, zúgolódó rabszolgának a kíséretében. Mert ott kell végződnie ennek az útnak, ahol bölcsőjét ringatták. Fáradt, szomorú fejét ott akarta lehajtani, ahol első álmait aludta.

- Holnap elmegyünk innét - mondta halkan. De Tutu már elszunnyadt. Kopasz madárfeje félrebillent, vékony ajka megnyílt, kilátszott néhány gyér foga. Mósze elmosolyodott a szegény rabszolga láttán, aki úgy aludt mellette, mint egy gyámoltalan gyermek.

Jozabét az ajtó küszöbén ült, mozdulatlanul bámult az alkonyatba. Az Ég vörös volt. A Sivatag finom homokja lebegett ott, az vöröslött, mint a parázs. Az égi tűz visszaverődött az alacsonyan elnyúló domboldalakról, így a küszöbön ülő asszony egyik oldalát a lángoló Nap világította meg, másikat a visszatükröződő gyengébb, sejtelmesebb világosság.

Fejéről vállára omlott a hosszú, fehér kendő, arca égett az alkonyatban, szemét olykor be-behunyta, mintha elvakult volna, erős, barna kezét lecsüggesztette térdéről. Mozdulatlan volt, mozdulatlan az egész táj, semmilyen nesz sem zavarta meg a csendet. Még a kis vályogház mellett álló hatalmas fügefa levelei sem moccantak. Néhány gólya szállt hosszú szárnycsapásokkal a távoli folyam felé. S a sötét, görcsös fügefa olajosan csillogó levelei között ugrált egy kicsiny, szürke madár.

Egy feketén fölmeredő pálmacsoport felől két férfi közeledett a ház felé. Hirtelen bukkantak föl, mikor Jozabét ismét kinyitotta a szemét, s révülten maga elé bámult. Először úgy érezte, saját lelke titkos mélyéből tűnt elő a két emberi alak, olyan váratlan, olyan meglepő volt, mint valami jelenés. Elcsodálkozott, a szíve boldogan megdobbant. Még félig álmodozott, s az Ég olyan tüzesen vörös volt, a fényküllők olyan magasztosan fényesek, hogy nem tudott különbséget tenni látomás meg valóság között.

De aztán jobban megnézte őket, s boldogan megdobbanó szíve összefacsarodott a félelemtől. Vajon mi jó jöhet a világból? Minden idegentől megfélemedett, minden férfiban a fenyegető világ gonosz követét látta.

Az egyik férfi karcsú volt, egyenesen lépkedett a sok-sok éven át kitaposott, kanyargó gyalogösvényen. Fején fehér kendő, vállán fehér átalvető ruha, mellkasa mezítelen, combja körül csíkos, redőkbe szedett rövid ruha, lábszára egyenes és könnyed. Barna arca fölragyogott a fényben, s a szeme távolról is úgy csillogott, mint a drágakő. Vállán kicsiny iszákot vitt, jobbjában hosszú botot, nyilván méltóságának jelét. Jozabét a közeledő férfiú egyszerű ruházata ellenére is megérezte, hogy előkelő ember, s félelme még csak nőtt.

A fiatal férfi mögött görnyedt öregember battyogott nehézkesen, szemmel láthatóan fáradtan. Kopasz fejéről vállára csúsztatta a kendőt, nagy orra előrehorgadt, mint egy csőr. Sovány mellkasa izzott a vörös világosságban, mint a réz. Vékony lábszárát rosszul megkötött, barna ruha verte, térde előrecsuklott minden lépésnél, görbén járt, maga volt az élő kedvetlenség. Botjával úgy araszolt, mintha dühösen beleszúrta volna a kemény földbe, s csak nehézkesen tudta volna kirántani. Jozabét azonnal látta, hogy ez a rosszkedvű, fáradt öreg a büszke fiatalnak rabszolgája, de érthetetlen volt, miért nem viszi ő az iszákot, miért az előtte haladó úr. Ez még jobban megzavarta Jozabétet.

Mikor néhány lépésnyire voltak a háztól, megálltak, s az úr könnyed intéssel előrebocsátotta a szolgát. Maga botjára támaszkodva nyugodtan várt. A szolga pedig az asszonyhoz cammogott, hódolatteljes mosolyt erőltetett szíjas arcára, térdig hajolt, kitárta mindkét karját, mintha hercegnőt üdvözölt volna. Rekedtes hangon mondta:

- Köszöntelek, úrasszony, békesség legyen veled és egész házadon.

Jozabét fölállt, már korántsem a régi, egyetlen mozdulattal, ahogy a szarvasünő kel föl pihenéséből, hanem öregesen, nehézkesen. A hódolatteljes köszönés megdobogtatta szorongó szívét, jobbját restelkedve a homlokához emelte, barna arca könnyedén elpirult, mint egy leánykáé.

A rabszolga folytatta:

- Uram, Uszirszafi, a kereskedő tisztelettel kérdeztet, úrasszony, megengeded-e, hogy eléd járuljon, köszöntsön, hódolatát bemutassa?

Jozabét még magához sem térhetett e tökéletes udvariasság láttán, mikor a fiatal férfi elébe járult, leborult a földre, botját elvetette, ahogy királyi személy előtt szokás.

- Kelj föl! Kelj föl! - kiáltotta Jozabét ijedten, s akaratlanul lehajolt, megfogta a férfi vállát, hogy azonnal fölsegítse méltatlan helyzetéből. Hiszen ő csak asszony, méghozzá héber asszony, úrnő ugyan ebben a szegény házban, maroknyi népe előtt is a főpap tisztelt felesége, de egy szemmel láthatóan előkelő egyiptomi úr előtt mégis senki és semmi. Jó szeme volt Jozabétnek, most már bizonyos volt benne, hogy az egyszerűen öltözött, egyetlen rabszolgával utazó Uszirszafi kereskedő, akinek különös járását-kelését titokzatos mesékkel magyarázták az emberek, valójában nagyon előkelő személy. Talán az Isten angyala, malaák Élohim kereskedő alakjában, égi követ, a Láthatatlan Birodalom látható hírnöke.

A férfi fölemelkedett, s ekkor a csodálkozva félreálló rabszolga különös jelenetnek volt szemtanúja. Már az is merőben szokatlan volt, hogy ura előreküldte az egyszerű héber asszonyhoz, megparancsolván, a legillendőbb hódolattal kérjen engedélyt közeledésére. Hát még amikor látta, hogy ura ölelésre tárja karját, mosolyog, Tutu kővé meredt a bámulattól.

- Fiam - leheli az asszony, s ráborul a herceg vállára.

- Anyám - mondja ő, s magához öleli, megcsókolja az asszony arcát kétfelől, szelíden simogatja a fejét... s az asszony sír, könnyei elöntik a herceg vállkendőjét.

Így álltak, összeölelkezve, hosszasan. Mósze egyre simogatta anyja fejét, a kendő leomlott Jozabét hajáról. Őszes volt már bizony, őszes a sűrű, fekete haj, feje úgy feküdt a vállán, mint madár a fészkében, szemét behunyta, hogy ne lásson, csak érezzen, vagy jobban lásson, mint ahogy testi szemmel lehet. Barna karja szorosan fonódott Mósze erős válla köré, alakja meg-megrándult a boldog zokogástól.

- Fiam! Fiam! - mondta el-elfúló hangon. - Tudtam! Én tudtam! Mindig tudtam!

- Jól tudtad, anyám - dicsérte Mósze halkan, mint egy gyermeket. - Itt vagyok, hazajöttem. - S kibontakozva az ölelésből, már ismét szokott nyugodt hangján kérdezte: - Hol van atyám? Hol van a bátyám? Hol van a néném?

És leült a küszöbre, mint egy fáradt utas, aki hazaérkezett.

Tutu is letelepedett a hatalmas fügefa alá a senyvedt fűbe. Ámulva nézte őket, nem tudta megfejteni a különös jelenet titkát.

Jozabét kigyönyörködte magát a fiában, maga is leült Mósze mellé, mintha már nem bírta volna tovább a váratlan boldogság terhét. Majd fölugrott, évekkel fiatalodva, a házba ment, fölszította a tüzet, korsókkal, fazekakkal zörgött, megint kiperdült, újra meg újra elnézte a fiát, megsimogatta, nevetve törölte le kibuggyanó örömkönnyeit, szava elakadt. De Mósze azért megtudta, hogy Amram a Tízek társaságában tanít, napnyugtakor hazajön, Mirjam a környékbeli házakat járja, mert ma van a kényszermunkások számára folyó élelmigyűjtés napja, Aharon pedig... jaj, Aharon szintén ott görnyed valahol a téglavetők között, tűri a hajcsárok szidalmait, talán botütéseit is, vagy már nem is él, hiszen őt jobban gyötrik, főpap fia... S megint eleredtek Jozabét könnyei, de most már keserű bánatában.

Aztán kikérdezte Mószét, miért jár-kel a tartományban, miért adja ki magát kereskedőnek, mi kényszerítette erre a fárasztó, nem is veszélytelen életmódra. Mósze mindössze annyit mondott, hogy meg kell ismernie a nép életét, amely gyermekkorában testét-lelkét táplálta. A fügefa alatt pihenő Tutu megint nem érte föl ésszel, miért nem szól a herceg mérhetetlen hatalmáról.

Megérkezett Amram. Méltóságteljesen, hallgatagon szemlélte a küszöbön ülő idegent s a távolabb heverésző öreg rabszolgát. Tétovázott egy kicsit, szokása szerint marokra fogta már szürkülő, nagy szakállát, bozontos szemöldökét összevonta, de aztán fölragyogott öreg arca, szeme kigyúlt, s halk, vastag hangon fölkiáltott:

- Csak nem a Fiú ül atyja házának küszöbén? Ekkor Mósze fölpattant, mélyen meghajolt atyja előtt.

- Fogadd házadban a Fiút - mondta alázatosan - olyan szívvel, amilyennel valamikor térdedre ültetted.

A két férfi erősen összeölelkezett, megcsókolta egymást. Amram nem szólt, restellte volna, ha elcsuklik a hangja. Erős keze remegett, fejét elfordította, szemét fia vállához törölgette, titkolta kibuggyanó könnyeit. És a Fiú vállkendője már nedves volt anyja könnyeitől.

Hirtelen bukott alá a Nap, a vörös lángolás még fönn villódzott az Égen, de már halványan remegett Sálem csillaga. Ekkor tetőtől talpig fehérben, dúdolgatva megérkezett Mirjam is, mint egy jelenés az alkonyati homályban. Egy pillanatra megtorpant, majd hirtelen fölragyogott az ő sötét, bársonyos szeme is, elkacagta magát, s egyenesen Mószéhoz futott. Olyan könnyed volt most a futása, mint tizenöt éves korában, mikor a folyampartról hazafelé szaladt, hogy elhívja anyját a vízből kiemelt kosárkához.

- Öcsém! Öcsém! - kiáltotta csengő hangon. Leborult a küszöbön ülő Fiúhoz, átölelte lábszárát, fejét a térdére nyugtatta, pihegett az örömtől.

Együtt voltak hát mindnyájan, csak Aharon hiányzott. A kényszermunkás, aki valahol idegenben, tán egy város épülő falain, tán egy távoli határerődítmény mellett nyögve dől a puszta földre, sajgó vállát simogatja, feltört lábát kenegeti nyálával, miközben elsuttogja estéli imádságait káromkodás, szitkozódás, panasz, jajszó, kétségbeesett röhögés lármájában. Mósze talán látta is, de nem ismerte meg a sok ezer között.

Az utasok megmosdottak a fügefa alatt, Mirjam öntötte a vizet Mószéra is, a rabszolgára is. Jozabét mind a kettejük vállát, lábát bekente olajjal. Az estebéd időközben megfőtt, az a fajta zöldséges leves, amit Mósze gyermekkora óta szeretett. Amram meggyújtotta a mécseseket, mindnyájan körülállták az asztalt, a kevéske kenyér, a csorba kőedényben párolgó étel olyan volt a libegő lángocskák fényében, mint áldozat az oltáron. Tutu az ajtó mellett állt, mint rabszolgát nem illette meg más hely, meg aztán idegen volt, más isteneket imádott, másféle módon. De azért nem küldték ki a házból, Amram ugyanis így vélekedett:

- Akárhogy nevezi isteneit, istennőit, akármilyen szánalmas képekben ábrázolja is őket, Él Saddáj, istenünk, mindenekfölött való egyetlen Isten, az ő alkotásai az összes istenek, az ő gyermekei, akik faragták, festették, imádták őket... A szolga tehát legyen a házban. Kiddus után pedig üljön velünk az asztalhoz.

Kiddus után valóban közéjük ült Tutu is. Éppen Aharon szokott helyére, Aharonéra, aki éppen olyan rabszolga, mint Tutu, de szigorúbb úr hatalma alatt senyved.

Együtt eszegették a régi otthonban az Amram által megtört s kiosztott savanykás kenyeret, hörpölték a zöldséglevest a csorba kőedényből. De bor nem volt a serlegben. Amit a hatóság meghagyott, a kényszermunkásoknak kellett. Újra meg újra kérdezgették Mószét, hogy került Gósenbe, miért hagyta el a Palotát, mik a tervei. A Fiú elütötte a kérdéseket, mosolygott, mindössze ennyit ismételgetett egyre:

- Látni akartam a népet s a nép nyomorúságát, amely keblére ölelt, testemet-lelkemet táplálta. És íme, egy kanál levest akartam enni anyám főztjéből.

Hát beszéltek ők. Amram a nép sorsáról, elnéptelenedő istentiszteletekről. Jozabét arról, hogy már régóta nem tartanak állatot sem, még kutyájuk sincs. Mirjam meg elmondta, hogyan adakoznak a kényszermunkások ellátására, s milyen sok a beteg asszony, gyermek. Tutu, jóllakván, módját ejtette, hogy a Látóhatár Városának fényéről, lakóinak becstelenségéről ejtsen néhány szót, közbeiktatván, hogy neki mint egykori szíriai hercegnek milyen nehéz látnia ezt a megdöbbentő rothadtságot Egyiptomban. Azt is megemlítette, hogy a kegyelmes herceg, mármint az ő gazdája, mindig úgy bánt vele, mint igazi herceggel, még az iszákot is ő viszi helyette. Ám most, ebben az átkozott tartományban nem tud méltó ellátásáról gondoskodni.

Mósze rápillantott, s ez elég volt, hogy elhallgattassa.

Az esti imádság elmondása után a nők visszavonultak kicsiny szobájukba, a rabszolga fáradtan álomra dőlt a fészerben, ahol azelőtt a tehén szokott állni, Amram meg Mósze pedig elballagott a folyam partjára a holdfényben. A két férfiúnak bizalmas megbeszélnivalója volt.

Ott, ahol egykor a csónak ringatózott kikötve a csacsogó vízfodrokon, s Amram feledhetetlen beszélgetése történt a két fiúval, letelepedtek a magas fűbe. A Hold mögöttük ragyogott, ezüstfátyollal vonta be a bokrokat, s hosszan csillogott a Nílus tükrén. Hideg, nedves esti szél lengedezett, a két férfi beburkolódzott kendőibe. Máris hullott a harmat, lucskossá tette a füvet, s a vén fűzfák halkan hullatták leveleikről a vízcseppeket. Távol úgy ragyogtak a piramisok, mint a jégkristályok.

Sokáig üldögéltek szótlanul az ezüstös fényben. Végre Amram megkérdezte:

- Hol jártál, mit láttál, s mit akarsz tenni?

Mósze összehajtott lábszárral ült, bokáját megmarkolta, mozdulatlan volt. Csak kendője lebegett a szellőben, arca árnyékba került, de nagy szeme égett, mint a drágakő. Csendesen beszélt, olyan nyugodt volt, mint aki magasan ül a világ fölött. Akadozva kereste a szavakat.

- Gósen alkirálya vagyok. Hogy miért, nem firtatom. Ha ellenségeim így akartak eltávolítani a király mellől, csak köszönetet mondhatok nekik, Isten eszközei, jót tettek. Ha pedig valóban elhatott valami ennek a tartománynak a jajszavából az ő füléig, mikor már az Egekre kiált, s engem mint félig-meddig hébert e jajszó csillapítása végett küldött ide, akkor még jobban kell szeretnem őt, mint eddig szerettem. Azonban lehet, hogy ellenségeim is küldtek s a király is. Mindegy, itt kell lennem, itt kell dolgoznom. De hogy becsülettel dolgozhassam, saját szememmel kell látnom a nép állapotát. És láttam.

- Hoj, hát alkirály vagy! - örvendezett Amram, marokra fogta szakállát, arcát az Égre fordította, nagy sóhaj szakadt ki melléből. - Micsoda áldás! Micsoda kegyelem! Az én szegény házamból került alkirálya ennek a szerencsétlen népnek!

- Sohasem felejtettem el azt a házat - mondta Mósze.

- És hogy mertél, hogy tudtál... mint Uszirszafi, mint kereskedő... - lelkendezett Amram. Ekkora csoda láttán elvesztette méltóságteljes nyugalmát. Még a kezét is Mósze vállára tette izgalmában.

Mósze ügyet sem vetett apja csodálkozására, hanem folytatta:

- Kérded, atyám, mit láttam. Mondhatnék neked valami újat? Íme, mindent megmondanak a csillagok! - jobbját fölemelte, az Égre mutatott. - Új korszakban élünk, de a régi még itt van, s gonosszá változott benne minden, ami azelőtt jó volt. A világ lesüllyedett, de még távol van a süllyedés legmélyebb fokától. És amilyen süllyedést látok a héberek ellenségeinél, ugyanolyant maguknál a hébereknél is. Nem állanak egyenesen, Ég és Föld között, ahogy embernek állnia kell, meggörnyednek, mint az állat, négykézláb másznak, szemüket a földre vetik, az Ég emléke is elhomályosul már bennük. A szolgaságban nemcsak az úr bűnös, hanem a szolga is. A szolgaság, atyám, nem oka a bajnak, hanem következménye. Ha az úr megtagadja istenfiúságát, zsarnokká válik. Ha a szolga elfelejti istenfiúságát, elaljasodik, és rabszolgává válik. Akik tudják, hogy Isten gyermekei, azt is tudják, hogy a szolga szintúgy Isten gyermeke. És akkor lehetetlenné kell válnia minden zsarnokságnak s minden szolgaságnak.

Amram mélyen elgondolkozott, majd így szólt: - Lassan, fokról fokra süllyedtünk a szolgaságba, fiam. Tegnap jobb volt, mint ma, tegnapelőtt jobb, mint tegnap. Lépésről lépésre ereszkedtünk le a lépcsőn, fiam, mindig csak egyet-egyet léptünk, egyet-egyet taszítottak rajtunk, s azt hittük, itt majd megállunk, holnap majd följebb hágunk eggyel. De hát ezen a lépcsőn megállás nincsen. Jobb lett volna, sokkal jobb, ha egyszerre, egyetlen durva taszítással löktek volna a mélybe, mert a zuhanásban éreztük volna, milyen magasról esünk, mi az, amit elhagyunk. És akkor kiáltottunk, kapaszkodtunk, védekeztünk volna...

- Igen, akkor a nép belekapaszkodott volna istenébe, s ha összetört volna is, szolgaságba mégsem süllyedt volna - helyeselt Mósze. - De, ahogy urai, mint mondod, fokról fokra süllyedtek lefelé, úgy kellett süllyedniük nekik is. Egymást taszították, egymást vonszolták a mélybe. Jól tudod, atyám, hogy azt nézték, ami tegnap volt s tegnap azt, ami tegnapelőtt, a különbség olyan csekélynek látszott, hogy nem riadt föl bennük a kétségbeesés hangja. Pedig bizony, ha állapotukat Istenhez való közelségükkel mérik, észre kellett volna venniök, hova vezet az út, milyen végtelen a legcsekélyebb eltávolodás is Istentől. Csak látszólag hajszálnyi, igazában mérhetetlen. Aki egy tapodtat tágít, a semmibe vész. És ha csak egy tágít is, magával sodorja valamennyit. Ezt látom én a saját szememmel.

Ahogy kisfiú korában föllázadt és toporzékolt minden igazságtalanság ellen, most is kigyúlt a szeme, kezét önkéntelenül ökölbe fogta, megfeszítette derekát.

- Gondolod, hogy mi is bűnösek vagyunk, nemcsak zsarnokaink, akik idáig juttattak bennünket? - töprengett Amram.

- Atyám - mondta halkan, szenvedélyesen Mósze. - Kit lehet szolgaságba törni? Aki gyenge. Ki gyenge? Aki nem hisz önmagában. Ki nem hisz önmagában? Aki nem hisz Istenben. Ki nem hisz Istenben? Aki nem ismeri őt. Ki nem ismeri őt? Aki nem keresi. Ki nem keresi? Aki nem törekszik visszatérni hozzá, hanem megelégszik a süllyedtség állapotával. Aki pedig ezzel megelégszik, atyám, az maga okozza saját szolgaságát.

- Dehát... dehát... - kapta föl a fejét Amram, s marokra fogta ezüstösen csillogó szakállát, kerek szemmel bámult a Fiúra. - De hát csak nem azt akarod mondani, hogy ez a nép jól érzi magát a kényszermunkában? Hogy önként adta oda a hetedik napot is, a szent napot, a nyugalom napját? Hogy szívesen hordja mindenét urainak, jómaga pedig boldog, ha könyöradományból élhet? Hogy akar sarat taposni, téglát vetni, falat rakni, földet ásni... miközben gazdag földjei parlagon hevernek, csordái, nyájai pusztulnak, szőlői elvadulnak, ruhája leszakad a testéről?

- Nem, nem - rázta a fejét Mósze. - De a szolgaságban nem az a rossz, hogy sarat kell taposni, téglát vetni, falat rakni, a földet parlagon hagyni, kifogyni marhából, juhból, húsból, tejből, gyapjúból, rongyban meztelenkedni... úgy enni meg a sovány ebédet, hogy a megtört kenyérhez egy korty bor sem jut! A szolgaságban az a rossz, atyám, hogy az ember négykézlábra ereszkedik, arcát elfordítja az Égtől, csak a földet nézi, a földet látja, túrja, nem keres mást. A szolgaságban az a rossz, hogy az ember olyasmiben keres mentséget, ami még mélyebbre taszítja. Azt hiszi, ha több kenyere, több olaja, lisztje, bora, gyapjúja, marhája, ruhája, ékszere volna, megszűnnék a szolgaság. Holott csak még borzasztóbb szolgaság lesz belőle: a jólét fennhéjázó szolgasága. Istent, Istent mutassátok meg a népnek, emeljétek föl a fejét akár erőszakkal is, hogy lássa az Eget, akkor nem lesz szolga a szegénységben sem.

- Hoj, ez nagyon nehéz, ha nincs mit enni. Ha az ember hátát iga és korbács görnyeszti a földre. Ha éjjel-nappal azt kell keresgélnie, amit a föld ad - sóhajtotta Amram. - Fiatal vagy te, fiam, fiatal és türelmetlen. Hol éltél? Amíg a házamban voltál, megvolt a mindennapi kenyér, s ha a népet elnyomták is, még nem jutott odáig, ahol most van. Fölemelhette a fejét, kereshette az Eget. Aztán a Palotába kerültél, arany, elefántcsont, lazúrkő... puha ágy, selyem, fátyol, ékszer... libasült, mártásos hal, mindenféle gyümölcs, ital... zene, tánc, ének, nevetés, szépség... festett, ragyogó asszonyok, csillagok még a szolgálók is... játék, szerelem, hatalom... Hoj, hogyan érthetnéd meg ezt a népet?

Csüggedten lehajtotta szakállas fejét, szemét behunyta, mintha látni sem kívánná azt az életet, ami Mószét, az ő fiát eltérítette az igazság tiszta látásától. Ebben a pillanatban idegenség férkőzött közéjük. Magány vette körül mind a kettőjüket, noha egymás mellett ültek, mint annyiszor, az elmúlt esztendők során. A Hold fenséges fénnyel árasztotta el őket, a folyó felől csípős szellő fújt, üres, néma volt a tájék, s ők mintha nem is látták volna egymást. Hallgattak egy ideig, nézték a végtelen, csillogó folyót, a hályogos vízen föl-fölcsapódó halak cuppanását hallgatták. Aztán Mósze megszólalt:

- Atyám, nem szólhatok arról, hogyan tanultam, s hogyan léptem át a Halál Kapuját. Ez titok, megérted, hogy hallgatnom kell róla. Csak arra kérlek, távoztasd el szívedből a szomorúságot, tépd ki a bizalmatlanságot, fordulj felém azzal az atyai szeretettel, ami most is forrón buzog benned irántam. Gondold meg, ha ez a nép valóban Isten gyermekének érezné magát, hagyta volna-e, hogy napról napra egy fokkal mélyebbre taszítsák? Nem, mert aki az első megaláztatást elutasítja, nem lehet szolgává. Gondold meg, egyszer el kellett érkeznie a lázadás pillanatának is. A támadásénak. Az élet föláldozásának az életért. Ez a nép nem lázadt. Még a pusztába sem ment ki, mint Efráim.

- Efráim csaknem elpusztult - vetette ellen Amram komoran.

- Elpusztult, mert egyedül volt. Magára hagyták, de megmentette hitét, a becsületét, az emberségét. És jóllehet, ottveszett istene, Já is, mégsem ingott meg a beléhelyezett hite. Új képet alkotott neki...

- Csak nem követhetjük? - csodálkozott Amram. - Él Saddáj, az egyetlen, igaz Isten, Ábrahám, Jiszhak, Jákób Istenének népe nem követhette a faragott bálványt, a véres Ját!

- Nem - bólintott Mósze. - Igazad van. Él Saddáj népe és Aleyan Baál népe és Mót népe és Aséra népe és a többi isten népe nem követhette Ját. De lásd, lenne-e ennyiféle isten, ha mindenki az Istent, az Egyetlent kereste, ismerte volna? Azt se feledd, atyám, hogy az embereknek éppen a lehetetlent kell tenni. Amikor éhsége földre görnyeszti, fölállnia, kiegyenesednie, az Égre néznie. Amikor maga az egész világ süllyed és sötétül, megállnia szilárdan, visszafordulnia, a Fény felé küzdenie magát. Ó, még a fák, a füvek is fölfelé törekszenek, a Nap fényében fürdetik fejüket, kitárják ágaikat, kibontják leveleiket, megnyitják virágaik kelyhét, noha gyökereik mélyen a földbe nyúlnak, és ki nem téphetik őket, ha pedig kiszakadnak, végük. Igen, lehetetlent kívánnak ettől a néptől, mert lehetetlent kíván tőle Isten! - Egyre hevesebben beszélt, egyre folyamatosabban, jól megfontolva, öklével a térdét ütögetve, égő szemmel, sugárzó arccal. - Azt kívánja, ne zuhanjon a világgal együtt, hanem emelje magához a világot. Azt kívánja, minden erővel, mindenáron, minden kétségbeesést legyűrve álljon meg, forduljon meg, térjen vissza, ha csetelve-botolva, éhezve, megsebezve, megszaggatva, mezítelenül, körmével kapaszkodva, törött csonttal is, a halálba is menjen, fusson Istenhez. Hordja le a hegyet, ha meghágni nem tudja, ússzék át a tengeren, ha csónakja nincs, törje be puszta öklével az Egek boltozatait, tudja, tudja, hogy Isten gyermeke, ott a helye Isten térdén, s vele együtt oda kell visszajutnia a világnak is. - Kitárta karját, a Hold az arcába világított. - Mindennek, mindennek, atyám, a csillagoknak is, minden világnak, valamennyinek, ami valaha volt, és valaha lesz... - Amramhoz fordult, kezére tette a kezét. De hiszen te tudod, tőled tanultam, mikor még alig nyiladozott az értelmem... és mindent, amit azóta megtanultam, erre a tudásra építettem... Miért borít el hát az öreges sajnálkozás, miért nem az értelmedre figyelsz, kemény, isteni értelmedre?

A főpap lehajtotta fejét, szakállát tépdeste. Nehezen lélegzett. Így ült sokáig szótlanul, önmagával tusakodva. Aztán föltekintett, arca bűnbánó volt, mint egy gyermeké.

- Fiam - mondta igen halkan, alázatosan. - Az atyák tanuljanak gyermeküktől. Szememet elhomályosították a könnyek, amiket népem sorsának láttán sírtam. A férfi dolga azonban nem a sírás, hanem a látás. Kinyitottad a szememet. Jobban ismered Istent, mint én, az Ő főpapja. Most mondd még meg, mit kívánsz tenni. Mósze elmondta.

- Miután látok, atyám, tennem kell. Azt teszem, ami a legkönnyebb, szégyellem magam miatta, de nincs más választásom. Könnyíteni fogok a nép sorsán, vigyázok az igazságra, védelmezem az emberi méltóságot. Kenyeret, ruhát, födelet akarok adni az embereknek. Vetéseket akarok látni, hallani akarom a cséphadarók csattogását. Dalt akarok hallani, atyám, nevetést... Amit egy király, akinek hatalma jóformán semmi, megtehet, én megteszem.

- Szüntesd meg a kényszermunkát! Szüntesd meg az elsőszülöttek elrablását! Tedd, hogy a szüzek méhe megnyíljék - kiáltotta Amram sürgetőleg.

- A kényszermunkát nem szüntethetem meg - felelte Mósze csaknem hidegen. - Az egész emberiség sorsa kényszermunka. Ez a királyok törvénye, ez volt Amenhotepé, ez Eknatoné, ez lesz a többié is. A kényszermunkától csak magatok szabadíthatjátok meg magatokat. Úgyszintén oda kell adnotok az elsőszülötteket is, mert ez ugyanolyan királyi törvény. Magatoknak kell megszabadítanotok elsőszülötteiteket, s bizony meg is szabadulnak, mihelyt megismeritek Istent, akinek odaszánhatjátok őket. Most Atoné ők vagy a Jeoré, ha Atonban nem tudjátok megismerni az egyetlen, igaz Istent. És szüzeitek méhét majd ugyanazon Isten nyitja meg, akinek önként, örömmel adjátok elsőszülötteiteket. Eledelt és igazságot adhatok nektek. Istent nem adhatok, ha magatoknak nincs. Amíg Játok, Aleyánotok, Mótotok, Asérátok, mindenféle bálványotok van, s annyi istenetek, ahány nemzetségetek, a szolgaság nyomorúsága nem szűnik meg rajtatok.

A Hold magasan lebegett, az Ég olyan áttetsző volt, hogy szinte túl lehetett látni rajta a végtelenségbe. A bokrok olyanok voltak, mintha mozdulatlan füst telepedett volna a síkságra, zöldes, néhol világosabb, könnyebb, néhol sötétebb, nehezebb füst. Egerek motoszkáltak a fűben. A távoli piramisok csúcsán fény sugárzott.

Sokáig hallgattak, nézték a Holdat.

- Kemény szavak ezek - mondta végül Amram.

Mósze mosolygott. Miért volnának kemények? Atyja annyira megfáradott, megöregedett már, hogy fél az igazságtól? Ez az egyszerű, tudós, hallgatag ember odaadta volna magát az érzelmeknek? Hát akkor ki kell ragadni belőlük. Férfiú dolga a tudás, asszonyoké a sírás.

- Csak kétféle módon lehet megmenteni ezt a népet - mondta kissé akadozva, a hosszú hallgatás után ugyanis keresgélnie kellett az alkalmas héber szavakat, s a hangsúlyozása is megint erősen egyiptomias volt. - Az egyik mód az, hogy az egész világot egyszerre emeljük ki a mélységből. Mindenestül és egyszerre, igen. Ezzel próbálkozik a király. Amit ő akar, csaknem kétségbeesett munka. És mennél tovább halad benne, annál kétségbeesettebb. Igazán reménytelennek kell mondanom. A láthatatlannak képzelt Nap istenségét akarja elfogadtatni az egész világgal, Atonét, az Egyét, az igaziét, akit az ember valaha színről színre látott, s akitől elszakadt. A király, mint maga mondja, az Igazság Megvalósítója, s annyira irtózik minden hazugságtól, hogy írásaiban nem használja Maatnak, az igazság istennőjének jelét sem, mert vallja, hogy csak egy Isten van, Aton, a többi pedig csupa silány hazugság. Meg akar szüntetni minden háborút. Még akkor sem akar kardhoz nyúlni, ha a Birodalom belepusztul. Mert Aton a jóság, a kegyelem, a szeretet, az áldás, minden, ami létezik, Aton édes gyermeke. Virágot, illatszert, tejet áldoz Atonnak. De hányan értik meg ezt az Istent? Megértik-e a népek, melyek az erő istenében hisznek, Ámunban, Baál Hadadban, Jában, Anatban, Istárban, a térdig vérben gázolókban, akik vállukat embervérben mossák? Azokban, akik vihar szárnyán repülnek, dörgésük megrettenti a szíveket, villámot csóválnak a világ fölött, hegyeket szakítanak szét, meghasogatják a földet, föltornyozzák a tenger vizét, s embert, embert kívánnak áldozatul? Haj, atyám, Aton túlságosan magasan lebeg az emberek fölött, túlságosan elérhetetlen, érthetetlen, megfoghatatlan. Aton nem fuvolázik a parti nádasokban, nem üldögél kutak peremén, nem lakik kőben, fában, vízben, nem tekint a templomok szentélyeiből híveinek sokaságára, nem mond jóslatokat... Hányan értik meg őt? Most, hogy a király Ámunt letaszította, templomait bezáratta, a nép elkeseredve várja a szörnyű büntetést, reszket félelmében, Gyűlöletes Álmodozónak nevezi a királyt. Aton oltárai állnak ugyan, folynak az áldozatok, az ünnepeket megülik, Ámunnak nincsenek már ünnepei, de kik vallják Aton hitét? A király néhány bizalmas híve, akiket a mélyből emelt föl, egyszerű származású emberek. Az előkelők közül azok, akik szent kötelességüknek tartják szolgálni a királyt, mert Isten ő s a Nap Fia. Meg akik hatalmukat hozzákötötték. Ázsiában pedig, Ázsiában is épültek templomok Atonnak, áldoznak is oltárain, megtartják ünnepeit, éneklik a király himnuszait, imádságait, de kik? Ó, atyám, csak az oda küldött papok, tisztviselők, a katonaság magasabb rangú tisztjei. Meg néhány egyiptomi kereskedő, aki hűségét fitogtatja a király iránt. A nép? Bizony a nép továbbra is saját véres isteneit, istennőit imádja a régi borzalmas szertartások szerint. És máris várja a pillanatot... az alkalmat - tette hozzá némi töprengés után, hogy jobb szót válasszon -, amikor majd ledöntheti azokat a templomokat, fölkoncolhatja papjait, fejjel lefelé a falra akaszthatja a tiszteket, elűzheti a katonákat... Katonáink ma is csak csúfolják Atont - tette hozzá s legyintett, visszagondolván a saábai ostromra. - A királynak tovább kell mennie az úton - folytatta ismét tárgyilagosan. - El kell törülnie Ámun után valamennyi isten tiszteletét. Be kell záratnia templomaikat. El kell űznie papjaikat. Össze kell törnie képeiket. S mi lesz ebből? Mi lesz? Mit tesz a nép, ha elveszik tőle Hápi-bikáját, Sebek-krokodilját, Ptáht, Hort, Chnumot, Maatot, Hathort? Bizony, atyám, össze fog omlani a Birodalom. A világ istenei máris szövetkeznek, hogy elpusztítsák az Egyet. Hát ha majd Egyiptom istenei is fölkelnek hatalmuk védelmében? Milyen pusztítás lesz abból? Jól mondta Szinuhe, a királyi koponyalékelő részegségében: össze fog csapni a tenger, s minden elmerül benne, ami most él és virágzik.

- S ebben a tengerben el fog merülni a héber nép is? - kérdezte Amram igen halkan. Fölhúzott térdére könyökölt, szakállát fogta, figyelmesen hallgatta a Fiú fejtegetéseit.

- Ebben a tengerben el fog merülni a héber nép is - mondta Mósze atyja szavait ismételve. - A világ nem emelkedik egy fokkal sem följebb, hanem még mélyebbre süllyed. Mert Aton ilyen silány módon nem győzhet, az istenek pedig helyreállítják ugyan hatalmukat, ürességük mégis nyilvánvalóvá lesz. Marad a puszta fegyver, az erőszak, a félelem, a nyers világi hatalom. A vad birok életre-halálra, könyörtelenül.

- Hát akkor te miért szolgálod mégis a királyt? - kiáltotta csodálkozva Amram.

- Atyám - felelte Mósze kissé szomorúan -, én Aton első rendbéli beavatott papja vagyok. Tudom, az ő ügye az egyetlen ügy az egész mindenségben. Amíg az ő ismeretére el nem jut minden ember, az élet üres, meddő, hiábavaló és gonosz. Ezt nem kell megmagyaráznom neked, atyám, Él Saddáj főpapjának. A király Aton fia, őt szolgálja minden gondolatával, tettével, egész valójával. Nekem tehát szolgálnom kell őt. Én tudom, hogy Aton ideje még nem érkezett el, a világ, az ember rohan a sötétségbe, zuhan a mélybe, az idők teljessége pedig, amikor mindennek meg kell fordulnia, hogy visszatérjen Atonba, még nem érkezett el. De a király nem tudja. Ha tudná, másképp cselekedne. Magam is kifejtettem előtte a tennivalót. Kicsiny, beavatott csoportból kell egyre nagyobb, egyre erősebb sereget alakítani, megingathatatlan sziklát, s arra építeni Aton Birodalmát. Hogy áldozatul ne essék az alantosoknak, az emberiség söpredékének. De erre a munkára képtelen...

- Hát akkor... hát akkor mit lehet tenni? - töprengett Amram gondterhesen.

- A másik mód, atyám - folytatta Mósze ismét fölélénkülve -, az, hogy ki kell menekülni az összecsapó tengerből. A keskeny úton, az egyetlen úton.

- Kimenekülni? Hogyan? Hová?

- Össze kell szedni népedet. Össze kell szednie a népednek önmagát. Föl kell emelnie a fejét, ki kell egyenesednie. Meg kell látnia az Eget ismét. Haj, atyám, hányszor hallottam a keserű kiáltást utamon: elhagyott minket istenünk! De azt nem, hogy: elhagytuk Istent. Hányszor a siránkozást: istenünk elfordította rólunk az arcát! De azt nem, hogy: elfordítottuk arcunkat Istentől. Hányszor a csüggedt panaszt: istenünk nem tekint ránk? De azt nem, hogy: nem tekintünk Istenre. Hányszor a könyörgést: istenünk, bosszulj meg minket! De azt nem, hogy: Isten, szeretünk téged! Istenünk, törzsünk, nemzetségünk, családunk istene, istenasszonya, de soha: Isten, mindenek Istene. Vajon elhagyja-e Isten azt, aki nem hagyja el őt? Elfordítja-e arcát arról, aki nem fordítja el arcát Tőle? Nem tekint-e arra, aki őrá tekint? Hűtlen-e ahhoz, aki Hozzá hű? Távol van-e attól, aki a szívében hordja? Atyám, elveszítette ez a nép a józan eszét, mert elveszítette Isten igaz ismeretét. Azt hiszi, ha összeomlik a Birodalom, ő nem temetkezik a romok alá. Ha a tenger hullámai összecsapnak a romok fölött, ő nem vész el benne. Pedig az Isten tudata maga a lét, aki elveszti Isten tudatát, elveszti a létét.

- Ez igaz, fiam - helyeselt Amram. Szeme csillogott, nem tudta titkolni gyönyörűségét fia okosságában. - De láthattad azt is, hogy akkor, amikor lehet, ez a nép megüli ünnepeit, áldozik, imádságait buzgón énekli... az oltárok állanak, még száll róluk a füst, noha vékonyabban és keserűbben, mint régen.

- Igen, igen - bólintott Mósze, de a holdfényben látni lehetett, hogy ajka fanyarul megrándul, szemét pedig behunyja egy pillanatra. - Igen - ismételte -, ünnepek még vannak... Áldoznak is, imádkoznak is... Régi törvényeikhez, szokásaikhoz ragaszkodnak... De hát Isten ismerete ez? - kiáltott föl hirtelen. - Nem! Puszta, üres szokások ezek, atyám, vagy még inkább varázslatok, Aleyan Baál, Mót Baál, Já Baál meg a többi véres, mocskos, silány, parázna, gyűlölködő, bosszúvágyó isten varázslata. Hová lett Ábrahám, Jiszhak, Jákób istene? Hiszen Ábrahám azért vonult ki hazájából, hogy tisztán megőrizze istenének alaktalan alakját. Atyám, ha ez a nép meg akar menekülni, össze kell törnie isteneit! Újra meg kell ismernie atyái Istenét, akit a szívében hordoz.

- Él Saddáj már csak a mi szívünkben él, a Lavju-törzs maradékának szívében - helyeselt Amram büszkén, jól marokra fogva csillogó szakállát. - Örömkönnyek szöktek a szemembe, fiam, igaz szavaid hallatán.

- Van még egy töredék ebben a népben - folytatta Mósze -, amely nem lett hűtlenné az egy, igaz, láthatatlan, megfoghatatlan, ábrázolhatatlan Istenhez. Miért nem megy ki ez a nép a pusztaságba, mint Ábrahám?

- Hagyjuk itt hazánkat, ahová Jákób vezetett, áldott az emléke mindörökké? - döbbent meg Amram. - S vesszünk, mint Efráim népe?

- Hazátokat? - kérdezte Mósze csodálkozva. - Hát hol van hazája embernek e földön? Nem Isten-e a hazája? Nem benne és nála van-e a haza? Nem hozzá kell-e hazafutnia? Haza! A szolgaság földje, a nyomorúságé, az elaljasodásé, a siralomé, a félelemé, az átkozott rabszolgaságé és kényszermunkáé: haza! Csak mert Jákób vezetett ide az éhínség idején. A bálványok, a gyűlölet, a fegyver földje: haza! Atyám, ne zárkózzatok be házaitokba, rémüldözvén a szabad pusztaság veszedelmeitől. Ne korlátozzák lábaitokat a szűk földdarabok, amikért fogcsikorgatva küzdötök, bár javarészt parlagon hevernek, s nem legelésznek rajtuk a régi kövér csordák, nyájak. Igazi hazánk a szívünkben van, ott hordozzuk Istent s a láthatatlan országot, ahova haza kell mennünk. Az ígéretnek azt a földjét, amiben őseink laktak, Isten színe előtt járván. Memrá szépséges ligetét, ahol, mint gyermekkoromban mondtad nekem és Aharonnak, Ábrahám egész családjával élt. - Büszkén kiegyenesedett, karját fölemelte, arca ragyogott a tündöklő holdfényben, szeme olyan lenyűgözően égett, hogy Amram moccanni sem tudott előtte. - Atyám! Törje össze ez a nép isteneit és istennőit, szabaduljon meg tőlük és varázslataiktól, boruljon le az egy Isten előtt. Tisztuljon meg testében-lelkében. Legyen a népek előtt büszkén járó nép, ahelyett hogy velük együtt kullog a nyomorúságban és a sötétségben. Tudjon elszakadni a földtől, ahol idegenek igájában, kényszermunkában görnyed. Törölje le keserű könnyeit, gondolkozzék. Némuljanak el siralmas panaszai, fogadja el a sorsát, vágjon neki a pusztaságnak. Menjen, menjen ki az emberek, a házak, a templomok, az istenek, a mocsarak, a szitkozódó felügyelők korbácsai, a téglák, a félig épült falak, az erődítmények közül, menjen, menjen fölemelt kézzel, az Égre tekintve. Keresse meg azt az ősi földet, amire már alig-alig emlékszik, Isten földjét... s hazája lesz mindörökké.

Ez még keményebb beszéd volt, Amram le is csüggesztette fejét a súlya alatt. Hogyan? Törje össze bálványait... ó, bárcsak megtenné. Tisztuljon meg testében-lelkében, emelje föl a fejét? Jaj, ezt kellene, így kellene, ezt tanítják a legjobbak. És kövesse az egy Isten hívását? Él Saddájét, a láthatatlanét, ábrázolhatatlanét? De lám, kézzelfogható isten kell nekik, azt mondják: "valóságos" isten. Megtűrik Lavju törzsének istenét, mondják, mondogatják, hogy őseik istene ugyanilyen volt. Főpapjaik még tudják, ő az igazi Isten, de csak maguk között, titokban, suttogva beszélnek róla. A törzsek pedig egészen elmerültek bálványisteneik imádásába. És már csak gőgből sem csatlakoznának a Lavju-törzs istenéhez. Igaz, Jákób istene ez volt, de már csak jámbor hagyomány... Ami pedig a legnehezebb: vonuljon ki az egész nép Gósenből fölemelt kézzel a pusztaságba. A bizonytalanba, az idegenbe? Itthagyva házait, földjeit, aklait - a hazáját? És keresse azt a hazát, amit Isten megígért neki, vagyis magát az Édent?

- Nagyon... nagyon nehéz ez... - dünnyögte csüggedten. - Fiam, ez lehetetlen.

- Mondtam már, atyám, hogy az Isten az embertől lehetetlent kíván. Aki nem tud hinni a lehetetlenben, annyi, mintha önmagát vesztené a tengerbe. Annak a részeg orvosnak igaza volt: össze fognak csapni a tengerek, csak az menekül meg, aki hinni tud a lehetetlenben. Istent, Istent adjátok vissza a népnek, atyám! Ha pedig kudarcot vall ez az erőfeszítés, jobb, ezerszer jobb, ha az egész nép elmerül, nevét letörlik a népek tábláiról... emléke is elvész. - Fölkelt, járt néhány lépést, az Égre tekintett, egészen más hangon mondta: - Itt az utolsó imádkozás ideje, atyám. Te öregecske vagy, fáradt a munkától. Imádkozzunk.

Kissé távolabb ment, kitárta karját, majd leborult a fűbe. S mintha megszűnt volna számára a világ.

Amram ott helyben borult le imádkozni. Hol előre-hátra hajlongott, hol fölegyenesedett, a Hold felé emelte karjait. Mintha a Holdat imádta volna, pedig Él Saddájt imádta, akinek a Hold csupán tükre a végtelen Űrben.

A csendet csak egy-egy bagoly rikoltása törte meg. A folyam apró hullámainak csacsogása betöltötte a világot ringató zsongással.

Távol a Sivatagban tutulni kezdtek a hiénák, mintha a Holtak Városának lelkei jajgatnának.

Másnap Szabbat volt. Mindnyájan fölmentek a hegyre. Amram felöltötte főpapi ruházatát, ékszereit, homlokán az aranyabroncs ragyogott. A szokottnál is nagyobb méltósággal végezte teendőit. Hangja messze szárnyalt, imádsága könnyekre fakasztotta a megcsappant számú népet. A szolgálatot végző papok, a zenélő, táncoló leányok arca révülten ringott. Magasra szállt az illatszerek kék füstje a kora reggeli Égre. Az emberek nem tudták, miért, de ilyen szép áldozaton már régóta nem voltak.

Uszirszafit senki sem ismerte meg, bár néhányan erősen figyelték, s keresgélték emlékezetükben az arcot, amit már láttak valamikor.

Mósze félrevonult a néptől, nem kívánt szóba ereszkedni senkivel. Úgy látták, az egyiptomi szerényen félreáll, noha vonzódik a héberek istentisztelete iránt.

A nap beszélgetéssel, pihenéssel telt el. Amram a fűben ülve elmondta, hogyan vitázott Ábrahám az Úr követével, ne pusztítsa el a bűnös várost, ha talál benne néhány igazat. Lassan, megfontoltan beszélt. Jozabét meg Mirjam szórul szóra ismerték a történet minden szavát, még a szüneteket is, amiket Amram időnként tartott, hogy szép lassú folyást adjon a történetnek, mégis mozdulatlanul csüggtek az elbeszélő ajkán, lélegzeni sem mertek néha. Arcuk kipirult, szemük ragyogott. Lustán, mégis feszülten ültek a fűben, ujjaik öntudatlanul játszottak egy-egy letépett fűszállal. Mósze atyjával szemközt heveredett a fűbe, úgy itta a történet szavait, mint a mélyről fakadt forrásvizet. Gyermekkora könnyű boldogsága bizsergette a szívét, s a történetben elmerülve, csodálatos mélységek és magasságok tárultak föl előtte. Tutu, a vén rabszolga is ott ült velük, foghíjas száját kitátotta, szemét kerekre nyitotta, arcán mosoly játszott.

Békesség, nyugalom, tisztaság és csend harmatozott rájuk a felhőtlen Égből. Valóban úgy érezték, a világ befejeződött, visszatért az időtlen szunnyadás állapotába, s egy világkorszak elteltével fog majd ismét tevékenykedni. Most semmit sem tud önmagáról, csupán az Istenről, akinek ölében elpihent. De ebben az Isten-tudatban benne volt minden tudat, ami az idők kezdetétől fogva kigyúlt.

Majd néhány látogató szállingózott Amramékhoz. Jobb-rosszabb ünneplőbe öltözött, szépen fésült asszonyok, egy-két hallgatag férfi. Mósze azonban nem vegyült közéjük, messze elgyalogolt a folyam felé. Egyedül akart lenni, ahol kíváncsi kérdezősködések, haszontalan panaszok nem zaklatják. Maga helyett ott hagyta Tutut, de szigorúan intette, el ne árulja egy pillantással se, ki ő, mi volt utazásának igazi célja. Tutu állta is a parancsot, bár nehezére esett. Kalandjairól, különböző gazdáinak természetéről, a sokféle munkáról mesélt, amit végeznie kellett, gonosz úrasszonyokról, akik forró vizet loccsintottak a lábára, majd leszólta Egyiptom csodáit, a piramisokat, a templomokat, a palotákat, a szobrokat, hiszen ezeknél sokkal-sokkal szebbek, nagyobbak vannak az ő hazájában.

Mósze távol járt, a Nílus elhagyott partján, elmúlt évek nyomait kereste. A nagy fák, amelyek gyermekkorában boldog játékaikat látták, kidőlve korhadoztak a térdig érő sás között, a nagy kövek, amelyek mellett Aharonnal horgásztak, fürödtek, ugyanúgy feküdtek az iszapban, mint akkor. Bokrokat keresett, amelyek tövében hanyatt fekve az Eget bámulta, de most mintha odébb vándoroltak volna. Fészkeket, amelyekben csipogó fiókáit etette egy piros tollú madár. Messzire elcsatangolt, ráismert egy-egy képre, a tájak a régi fénnyel ragyogtak, s fölcsillantották a régi értelmet. Megkereste a helyet is, ahol hercegi anyja kiemelte kosárkáját a papírkáka bozótjából, s Jozabét először megszoptatta.

Mósze különös ember volt, fiam és tanítványom, mindig arra törekedett, hogy egész életét tudatosan lássa, egyetlen mozzanatát se hullassa el. Kitartó lelkigyakorlatai révén elérte, hogy földön csúszó csecsemő korából is voltak tiszta emlékei, képek, fények, árnyékok, alakok, ízek és érintések. Születésének homályos gyötrelmeit pedig visszahozta az időtlen múltból beavatásának ama szörnyű része, amikor lépcsőkön, sötét odúkon, folyosókon és kapukon haladt át, s egy-egy lélegzetért is keservesen küzdenie kellett. A teljes létet idézte tudatába Mósze, azt is, ami a halál után következik. Így kerekedett önmaga fölé, így látta, figyelte azt a Mószét, aki folytonos alakváltozáson haladt át az időben, s mégis mindig ugyanaz.

Magános kóborlásában, szemlélődésében mindent élesen látott, mégis mintha kívül lett volna a világon. Önnönmagán is. Látta, hogyan libegnek el a hajók vitorlái a messzeségben, hogyan úsznak a távoli, mozdulatlan piramisok, mint roppant háromszögű vitorlák, csúcsuk vörös, közepük fehér, aljuk fekete, élesek és sugárzók, az Égből vetődnek a földre, a földről ágaskodnak az Égbe, sima síkjukon izzó jelek. Látta a hajladozó pálmákat s a távoli város templomainak kapuormát. A virágsziromként csapongó flamingócsapatokat, a lomha gémeket, a cikázó fecskék nyilait s a ringatózó nádbugák tengerét. De úgy látott mindent, mint megfoghatatlan, testetlen fények rezgését s bennük önmagát, mint testetlenül lebegő-suhanó, tiszta tudatot.

Egyszer csak észrevette, hogy a Nap alkonyatra hajlik, a Sivatag finom porfellege vörösen izzik, mint a füst, az árnyékok megnyúlnak a földön. Ekkor mintegy visszatért a világba, s hazafelé indult. Szíve könnyű volt, minden porcikája megtelt erővel, mennyei nyugalom árasztotta el lelkét, szeme nyugodtan ragyogott.

Este a Béke csillagával együtt megint kigyúlt a hét kis láng, Amram megáldotta a kenyeret, asztalhoz ültek. Jozabét szemét egy-egy könnycsepp harmatozta be, azonban nem szólt, nehogy elárulja gyengeségét. Hiszen oly szép ez az este, s vége lesz ennek is mindjárt, a Fiú holnap ismét elmegy, ki tudja, hová. És mikor kerül újra a szerető fészekbe. A másik pedig, Aharon, Isten tudja, hol szenved, mikor, hogyan, milyen állapotban látják viszont, ha ugyan látják valaha. Amram töprengve hallgatott, lassan meregette kanalát az edénybe. Tutut magát is megérintette valamennyiök hangulata, szaporán csámcsogott, homlokán összefutottak a ráncok, tán a sok érthetetlen kérdésen törte a fejét, amivel találkozott.

Hajnalban fölszedelőzködtek. Mósze megint vállára vette az iszákot. Mikor indultak volna, Amram intett, s Mószéval együtt a házba ment. Kinyitotta a család kincsesládáját, a szent ruhák, ékszerek, régi aranytárgyak közül kikotort egy kis papírtekercset. Olyan tisztelettel fogta erős, barna ujjai közé, mint egy csodatevő gyűrűt vagy mint egy ritka pillangót. S így szólt a figyelmesen várakozó Mószéhoz:

- Fiam, ezt az írást egy öreg héber bábaasszony hozta éppen abban az időben, amikor születtél. Eltettem, mert, mint láttam, valamely régi imádság ez. Te jártas vagy a tudományban, előtted az írások kitárják minden rejtelmüket, a legvégsőket is. Szép, finom írás, könnyű kéz festette, a papír is finom, a festék drága, kiváló. Nem tudom, miért, de neked kell adnom az itt eltöltött nap emlékére. Valami már régen azt súgta nekem, hogy őrizzem meg, adjam neked, ha férfiúvá érsz. Tedd el.

Mósze csodálkozva vette el a kicsiny tekercset, kibontotta. Igen, könnyű kézzel írt sorok voltak, a festék nem fakult meg, olyan volt, mintha ebben a pillanatban írták volna. Népies írás, ügyesen, formásan összevont, folyamatos jelek. A papír kiváló, vékony, erős, sima, amilyent a Palotában használnak. Mósze különös meghatottságot érzett. Arcához emelte az írást: könnyű, távoli, édes illat szállt föl róla, kertek, virággal díszített asztal, áttetsző, rózsaszínű, halványzöld fátyolok, mosolygó, szelíd ajak, sugárzó szem, csillogó, sima csempék, oszlopok képét lebegtette föl a lelkében. Révedezve állt néhány pillanatig, arca komoly volt, de lágy.

Megköszönte az emléket, bőrövébe rejtette.

Megölelték, megcsókolták egymást, elindultak. Jozabét sírt. Istenem, az asszonyok sorsa! Mindig elbúcsúznak valakitől, aki a szívükhöz nőtt, mindig kísérnek egy kedves személyt, aki mintha meghalt volna. S mindig várják visszatérését, föltámadását, még akkor is, ha utolsó útjára indul.

Jozabét eltakarta arcát kendője sarkával, Mirjam sötét szeme hosszan tapadt a Fiú arcára. Mikor a kanyargó gyalogútra léptek, megállt, s határozott hangon így szólt:

- Te leszel a Szabadító.

Mósze megtorpant. Mindnyájan megálltak, Mirjamra tekintettek. A leány mosolygott. Nyugodtan állt, tetőtől talpig fehérben, barna arcán aranyos napfény s belső ragyogás. De legkülönösebb a szeme volt. Kitágult a sötét szem, mintha messze látott volna, túl az embereken, az egész világon, egy csodálatos alakot, aki itt van mellette, s mégis megfoghatatlan. Majd mintha közeledett volna az alak a messziből, s egyszerre azonossá vált volna Mószéval. Mirjam boldogan fölkacagott, megtapogatta Mósze karját, megfogta vállkendőjét, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy csakugyan itt áll, s igazán ő. Mindezt mintegy álomban cselekedte, éber álomban. A többiek pisszenés nélkül figyelték.

- Igen - ismételte Mirjam csengő hangon -, te leszel a Szabadító.

Még vártak egy-két pillanatig, de nem szólt többet. Arcának szokott kifejezése visszatért, szemében kihunyt a különös fény, tekintete mintegy visszafordult a világba, ajka úgy mosolygott, ahogy mindig. Gondtalannak, büszkének, igen nyugodtnak látszott.

Hogyan fogadták ezeket a meglepő szavakat?

Kigyúlt arccal, könnyel a szemükben. Amram is megrendült. Tutu úgy nézett hol Mirjamra, hol Mószéra, hol a héber házaspárra, mintha megőrült volna. Igen rosszul, egyiptomival, szírrel, foinikkal kevert nyelven beszélt, azt hitte, rosszul érti, amit hallott. De a Szabadító, a "masiakh" csak egyet jelenthetett, azt, hogy ez a herceg, az ő ura, a tartomány új alkirálya, akinek viselkedését eddig sem tudta fölérni ésszel, nem is ember, hanem égi követ, emberalakba öltözött isten. Olyan lény, aki, ha akar, fölemelkedhet a levegőbe, áthatolhat vastag falakon, vihart, földrengést támaszthat, megnyithatja a hegyek ormát, s tüzes folyamot áraszthat a földre, kettéválaszthatja a tengert, hullámait a hegyekre torlaszthatja... Egyetlen intéssel halálra sújthat minden gonoszt, megdicsőíthet minden tiszta szívet... És ennek az isteni férfiúnak ő, éppen ő a szolgája.

Mósze pedig komoran összevonta szemöldökét, elfordult, arca megmerevedett, fejét megrázta, s mint aki lehetetlen kívánság ellen szabadkozik, így szólt:

- Ne mondj ilyent, Mirjam. Senki sem szabadíthat meg senkit, csak önnönmagát. Igaz akarok lenni, de megszabadítani csak magatok tudjátok magatokat. - S Amramhoz fordulva nyomatékosan mondta, az esti vitára célozva: - Találjátok meg Istent, hogy megtaláljátok magatokat, s meg fogjátok találni a Szabadítót is.

Nem tudta, hogy gyermekkorában Mirjam azt mondta róla: "Nevét ismerni fogják az egész világon az idők végezetéig, ő lesz a héber férfiak között a legnagyobb." Titkolták előtte ezt a jóslatot, nehogy megrontsa a szívét.

- Amit most nénémtől hallottatok, ne említsétek soha - figyelmeztette őket Mósze, s elindult a gyalogúton.

Men-hotep, röviden csak Men, ahogy általában emlegetni szokták, nem tudta mire vélni az új alkirály eltűnését. Hetek múltak, mióta megkapta a Fehér Ház értesítését s a parancsot, hogy adja át hivatalainak azt a részét, ami a góseni kerület s a héberek ügyeit érinti, de Mósze nem jelentkezett.

Men-hotep eddig abban a megnyugtató tudatban élte ragyogó életét, hogy személye "urának szívében trónol", amint korábbi urának, Harmadik Amenhotepnek is a szívében trónolt. E kedvező helyzetért akkora hálát érzett a derék Nebmaare iránt, hogy elsőnek épített templomot székvárosában, Zo'an-ban az istenné lett király emlékére, mikor pedig másutt is épültek templomok, elhatározta, hogy Pa-Tumban s Pakuszban is épít egyet-egyet. De a váratlanul érkezett parancs elvette a kedvét. Némileg takarékoskodnia kell ezután. Mindamellett díszes fogadtatást készített elő Mósze hercegnek. Zenekarok gyakorolták a játékot, katonák a díszfelvonulást, leányok a táncot. A hajósok a Nílus keleti ágán a mulatságos hajócsatát, amit gyapjúval burkolt, ártatlan lándzsákkal fognak vívni. A legjobb akrobaták fáradhatatlanul dolgoztak kápráztató mutatványaik tökéletesítésén, edzették, gyakorolták magukat a birkózók is. Men kiterjedt birtokairól, amelyek egészen a középső Nílus vidékéig szóródtak szét, a falvak felügyelői maguk elé rendelték a parasztokat, akiknek az adóval, ajándékokkal el kellett számolniok, hajókon hordták Men szigorú írnokai elé a föld minden kincsét, a mesteremberek minden remekét, hogy Mósze herceg fogadásának egy hétig tartó ünnepén bőségesen legyen minden.

Minden megtörtént, aminek történnie kellett. Ám a napok múltak, és semmi hír. Men egyre nyugtalanabb lett. Felesége, Neferhotep, a királyi család távoli tagja, egyre kínzóbb kérdésekkel zaklatta urát. Szükség volt ezekre a kérdésekre? Hiszen ott tekeregtek magának Mennek a lelkében is, mint ágaskodó kígyók. Az alkirály már két postagalambot is menesztett a Fehér Házban levő előkelő rokonához, de csak annyi felelet érkezett, hogy a herceg eltávozott Aketatonból, már Zo'anban kellene lennie. Ez még jobban nyugtalanította a király szívében trónoló Ment. Nem talált magyarázatot. Csak nem ölték meg útközben Mószét? Csak nem süllyedt el a hajója? De hiszen egy herceg, a király testvére és barátja, a saábai hadsereg volt főparancsnoka, első rendbéli pap, a Kereszt tulajdonosa, s ki tudja, még mi, nem veszhet el, akár egy varrótű. És Men hosszasan tanácskozva feleségével, parancsot adott a készülődések folytatására. A vadászok felügyelője éppen a rendezendő vadászatok tervét terjesztette elé, az alkirály tehát elfogadta a terveket, s az agarak felügyelője megkapta a vadászatok felügyelőjének utasításait, hogy valamennyi kutyapecér tartsa jó állapotban a kutyákat, oktatásukat el ne hanyagolja. Azonban Mósze herceg nem mutatkozott.

Az alkirály valóban nem tudta, mit tegyen. Homályos szorongás fogta el, szíve olyan lett, mint a szivacs: üres és száraz. Mohón szívott be mindent, jót-rosszat egyaránt. Mi a helyes, mi a helytelen ilyen körülmények között? Egyik írnoka, Kanisár, aki a Krokodil-tó mellett folyó csatornamunkáknál tevékenykedett, már két levélben sürgette, küldjön élelmet a héber munkások számára, s Men nem értette, miért e szokatlan kérés. Hiszen a héberek maguk élelmezik a munkásokat időtlen idők óta, ez már csaknem törvénnyé vált, miért zaklatja hát Kanisár. Az alkirály magyarázatot kívánt, azonban az írnok csak annyit írt, hogy az élelemre sürgős szükség van, küldje azonnal. Nyomatékul mellékelt egy lajstromot, amelyen a legfontosabb élelmiszereket szedte számba. Az alkirály elképedt. Mikor azonban másik írnokától, a Chetem építkezéseinél tartózkodó Keniamontól is hasonló levelet kapott, elképedése megdöbbenéssé nőtt. Felesége tanácsára mégis úgy látta jónak, ha az élelem elküldéséről értesíti írnokait, kiadja a parancsot összegyűjtésére, de az útnak indítással még vár. Mert minden lehetséges manapság. Meghalhatott a Gyűlöletes Álmodozó, a gonosztevő, csak a híre nem érkezett el még idáig. Talán egyelőre titkolják a halálát, de már más ül a hatalomban, bizonyára Eye vagy Szenkaré, az előkelő ifjú, akit a király fiúutód hiányában éppen ekkoriban fogadott fiává. Avagy Ámun papjai lázadtak föl, s megölték a királyt? Tán már nem is Aketatonban tartózkodik az udvar, hanem Uészetben? Miért nem kap részletes utasítást a Fehér Házból? Mit csinálnak ott azok a léhűtők?

Men-hotep meg a felesége megállapodtak abban, hogy ha a nyugtalanító jelek csalnának, s baj nélkül múlnának el ezek a napok, mind a ketten Szokariba zarándokolnak, saját kezükkel építenek egy kis cellát a Hápi-bikák múmiáinak sírhelyénél, vezekelnek, megtisztulnak bűneiktől, s jámbor életet élnek azután.

Egy nap az alkirály éppen ügyes-bajos emberekkel foglalkozott fogadótermében, mikor rendőrfőnöke térdig hajolt előtte, és halkan jelentette:

- Uszirszafi kereskedő, akiről már szóltam egyszer, miután bejárta egész Koszemet, tegnap este megérkezett Zo'anba, s rabszolgájával együtt a Fehér Hal elnevezésű fogadóban aludt. A fogadó tulajdonosa egy Kaftból való fenchiú, nekem bizalmas emberem.

- No és? - csodálkozott az alkirály.

- Mit tegyek vele?

- Mit tett ő?

- Kegyelmes uram, bejárta egész Koszemet, kérdezősködött, firtatott, vizslatott, lázította a munkásokat. Megfordult a falvakban is. Végül meglátogatta a héberek törzsének egyik főpapját, Amramot. Mindenütt kereskedőnek mondta magát, de semmit sem vett, semmit sem kínált, raktárai nincsenek sehol, áruszállítmányairól senki sem tud. Egyszer éppen itt fogta el egy matszai, de csodálatosképpen elbocsátotta. Mikor kikérdeztem, ötölt-hatolt, végül kijelentette, inkább meghal, de nem beszél. Megkorbácsoltattam, hallgatott. Végül eleresztettem. Mit parancsolsz, kegyelmes uram?

Men-hotep húsos ajkát rágta. Elfeküdt székében, összevonta őszes szemöldökét, maga elé bámult. Kövérkés, húsos arcú, alacsony férfi volt, kissé nehezen lélegzett, különösen mostanában.

- Hagyd - döntött végül. - Hagyd és figyeld. Manapság nem tudhatjuk, ki kihez, hová tartozik. Kit milyen paranccsal, miért, hová küldenek! Hagyd és várj.

- Ahogy parancsolni méltóztatol, kegyelmes uram - vette tudomásul a rendőrparancsnok, maga is szálas, széles vállú, barna bőrű matszai.

Ezután néhány felügyelő következett, majd egy harmadik rendbéli pap, aki azon siránkozott, hogy hallomása szerint Őistensége minden isten, minden istennő templomát bezáratja, vagyonát elkobozza, papjait elkergeti, mi lesz Ptáh papjainak sorsa. Sovány, csontos, kopasz öregember volt a pap, vörös szemhéja reszketett, torkából alig tudta kiszorongatni a hangokat, teljesen össze volt törve. Men megnyugtatta, hogy ilyen törvényről nem tud, de azt hiszi, aligha kerül rá sor. Az öreg pap elgondolkozott, szaporán vakargatta fényes koponyáját, végre földerült az arca. Hálásan hajlongott, elment. Az alkirály töprengett, nem mondott-e valamit, amit nem kellett volna, de végre megnyugodott. Ő csupán hiszi, ilyen borzalmas törvényre nem kerül sor.

Ebben a pillanatban jelentette a főudvarmester, hogy Uszirszafi kereskedő kíván Őkegyelmessége lába elé borulni. Az alkirály szinte fölugrott székéből meglepetésében. Szíve megdobbant. Különös, bizonytalan érzés lepte meg, mintha hajón ült volna.

Uszirszafi belépett. Karcsú, nyugodt, fiatal férfi, egyszerű ruhában, ékszere jóformán semmi. Azonban tetőtől talpig olyan tiszta, mint egy előkelőség. Men először ezt látta szokatlannak. Aztán megijedt. Uszirszafi arca, különösen a szeme megdöbbentő volt. Men nem tudta, mi döbbentette meg, a nyugalma, a biztonsága, az átható ereje-e vagy megmagyarázhatatlan fénye. Olyan fény áradt az állítólagos kereskedő barna, ránctalan arcáról, olyan ragyogás sötét, nagy szeméből, amilyet az alkirály sohasem látott senkinél. Az az érzése támadt, hogy le kellene lépnie székéből, s a jövevény elé borulnia.

Uszirszafi lassan az alkirály elé lépkedett, könnyedén meghajolt, de nem szólt. Övéből tekercset húzott elő, homlokához, ajkához érintette, kibontotta, s egyenletes, csaknem halk hangon olvasni kezdte. Az alkirály már a tekercs megcsókolásakor elsápadt, szívében megcsendült egy kellemetlen, visító hang, nyomban rá felesége megtört hangját hallotta. "Ha baj nélkül múlnak el ezek a napok, elzarándokolunk a szent Bikák temetőjébe, megtisztítjuk lelkünket." Csüggedten érezte, hogy a baj nem múlt el, hanem éppen itt van. Akárhogy uralkodott magán, térde, állkapcsa gyengén remegni kezdett.

Az írásból kitűnt, hogy ez az Uszirszafi kereskedő, aki bejárta egész Gósent, s akit kis híján elfogatott, maga az új alkirály, Őistensége testvére és barátja, volt főparancsnok, első rendbéli pap, Aton első prófétája... Hihetetlen. S egyszerre átfutott agyán minden kérdés, amire nehéz lett volna felelnie, minden várható és várhatatlan baj, ami fenyegette. Ha Mósze a királyi hajók valamelyikén jött volna, méltó kísérettel, rangjához illően, ha ünnepélyesen vonult volna be a Palotába, ha annak rendje-módja szerint történt volna a királyi parancs fölolvasása, az alkirályi szék átadása és elfoglalása, kölcsönös hajlongások, jókívánságok, baráti nyilatkozatok, szerencsekívánságok között, aztán istentisztelet, áldozás Aton templomában, lakoma valamennyi előkelőség jelenlétében, zene, tánc, vigalom... majd szórakoztató mutatványok sora, birkózók, tornászok, játékütközetek, végül vadászat az ősbozótban, a mocsarakban vízilóra, párducra... igen, akkor aggodalomra nem volna ok. Az ügyeket nyugodtan meg lehetne beszélni bor mellett, barátilag. Csakhogy ez a félelmes ember fölrúgott minden megszentelt szokást, még saját méltóságát is semmibe vette. Góseni csavargása arra vall, hogy nem utálja a hébereket. Nemhiába rebesgetik a Fehér Házban évek óta, hogy valójában héber vagy félhéber. Hát meghalt a király? Megölték? Men-hotep keserűen nevetett magában. Nem, sőt annyira él, hogy éppen ezt az embert küldte ide csaknem királyi hatalommal. Ezt a hébert vagy félhébert, aki nem átallotta egy szál rabszolga kíséretében bejárni kerületét, piszkos héber házakban enni, aludni, sőt itt-ott munkába is fogták némely ostoba barmok... Ó, jaj, igen, a rendőrfőnök egyszer olyasmit mondott, hogy Uszirszafit munkába fogták... sarat tapostattak vele, téglát hordattak, földet cipeltettek...

Vannak pillanatok, amikor az ember agyában a dolgok végtelen tömege zsúfolódik össze. Egyszerre kérdések és feleletek, aggasztó események, reményteljes mozzanatok, félelmes jelek, hírek, értesülések, biztató érvek, körülmények. Egyszerre remeg az ember a zuhanástól, s tágul ki tüdeje az emelkedéstől. Ilyen pillanata volt ez Men-hotepnek. S míg minden átkavargott elméjén, igyekezett előkelő úrhoz illően viselkedni. Nyugalmat erőszakolt magára, nyájasan tekintett a fiatal férfira, meghordozta sárgás szemét a terem ékes csempékkel díszített falain, bal keze önfeledten játszott a nyakában függő szkarabeusszal, jobbja könnyedén tartotta a királyi iratot. Jó volt most a mozdulatok, a viselkedés szertartásos formáiba kapaszkodnia, közben majd csak jóra fordulnak a dolgok. De azért a hangja is reszketett, meg a keze is, miközben ő is hangosan fölolvasta az írást.

Még van egy mentség - nyilallt át az agyán egy vakító gondolat. - Hátha Uszirszafi megölte Mószét, elvette a királyi levelet, s most vakmerően az alkirályi trónusra akar telepedni. Hátha ez a ravaszul kieszelt terv valamelyik ázsiai király fejében fogamzott meg, talán éppen Aziruéban? Igen, hátha így akarják áttörni az ország egyetlen bejáratát, megfészkelni magukat a Deltában, s romba dönteni az egész birodalmat?

Egy új hikszoszi hatalmat építeni a Gyűlöletes Álmodozó országának romjain?

Tisztelettel visszaadta az iratot, arcába visszatért az élet pirossága. Világosbarna oroszlánszemét összehúzta, lomhán hátradőlt székében, hosszan nézte Uszirszafit. Óvatosnak kell lennie, ha végzetes helyzetében meg akarja állni a helyét. Mósze arca, szeme, nyugodt viselkedése, félelmes fölénye azonban bizonytalanná tette. Ha mégis a herceg volna, ügyetlen gyanúsításával örökre tönkretenné a maga, családja, egész nemzetsége jósorsát, tán a puszta életét is.

- Uram - mondta halkan, csaknem tagolva a szavakat. - Te mint Uszirszafi kereskedő jártad be a kerületet. Nálam is úgy jelentetted be magadat, mint Uszirszafi kereskedő. Őistensége levelét alattvalói s gyermeki hódolattal fogadom, pecsétje előtt leborulok. De tudnom kell, Uszirszafi, a tiszteletre méltó kereskedő áll-e előttem, vagy a királyi herceg, az isteni Család kegyelmes tagja?

- Aki a levelet hozta, Uszirszafi kereskedő. De aki fölolvasta, s most a te kegyelmes szádból is hallgatta, Mósze herceg.

Ekkor övébe nyúlt, s elővette a gyűrűt, amit csak a király testvére és barátja viselhet, a korlátlan hatalmú úr.

Men-hotep már messziről látta, miféle gyűrű ez. Ám azért ujjai közé fogta, szeméhez emelte. Így némi időt nyert, összeszedte magát. Méltóságosan lelépdelt székéből a három lépcsőfokon, térdig hajolt Mósze előtt, karját kitárta, arcáról nyájas, alázatos, mégis önérzetes mosoly sugárzott. Szó nélkül visszaadta a gyűrűt, s így szólt:

- Por és szemét vagyok a lábad alatt, kegyelmes herceg!

Mósze pedig föllépdelt a három lépcsőfokon, a díszes székbe ült. Men-hotep engedelmet kért, hogy átadhassa hatalmi jelvényeit. Ezután tapsolt, előhívatta tisztviselőit, jelentést tett az ügyek állásáról. Méltóságos volt, arcizma sem rándult. Mósze mindent a legnagyobb rendben találhatott: a munkák folytak, adót, mindenfajta szolgáltatást pontosan teljesítettek, Aton áldozatait nagy fénnyel, áhítattal mutatták be a templomokban, a király által kiutalt élelmet éppen most fogják elszállítani a munkásoknak, fennakadások, hanyagságok voltak ugyan ezen a téren, de mihelyt a szigorú ellenőrzés, amit Men maga végzett, kiderítette, nemcsak kemény megtorlást alkalmazott, hanem a szállítmányok megtetézését is elrendelte. Bemutatta Mószénak írnokai levelét, lajstromait s a saját utasításait. A nép helyzete egy kissé nehéz, mondta sajnálkozva; ennek oka elsősorban a munkák sürgőssége, de maga a nép is. Konok, makacs, az intézkedésekben rosszindulatot keres, gyűlölködik... Men eközben egy-egy vizsla pillantást vetett Mósze arcára. Hanem a herceg arca nyugodt volt. Szinte közönyösen hallgatta a volt alkirály tüsténkedő szavait, nagy, sötét szeme mozdulatlanul figyelt. A felügyelők és írnokok megrettenve jöttek-mentek, hajlongtak, hozták jelentéseiket, elszámolásaikat, suttogva beszéltek, aggódó képet vágtak. Men-hotepet is éppen Mósze rendíthetetlen nyugalma, ráfüggesztett tekintete aggasztotta. Mire dolgának végére ért, tökéletesen összetört. Kiküldte embereit, s lelkes örömet mímelve, nyájasan hadart valamit a Palota életéről, vadászatokról, lakomákról, ünnepekről, érdeklődött a kegyelmes herceg kívánságai felől, biztosította, hogy nála odaadóbb szolgája nincs a kerek világon, boldog, ha por és szemét lehet Mósze lába alatt...

Ő azonban elhárította buzgólkodását.

- Köszönöm, kegyelmes uram, szolgálataidat. Mindent láttam, mindent megértettem. És mert bejártam az egész kerületet, alkalmam volt látni jóságod jeleit, szorgalmad eredményeit is. Most leveszem a gondokat, amiket a bőrpoklosok és nyomorékok igazgatása rakott a válladra, élvezd a nyugalmat. Mik a terveid?

Men-hotep szolgálatkész arccal, de szorongó szívvel válaszolta, hogy legelső dolga feleségével együtt elutazni Szokeriba, sajátkezűleg ragasztani egy kis vályogviskót a szent Bikák temetőjében, akkorácskát csak, mint egy fecskefészek, s ott meghúzódva vezekelni, megtisztítani lelküket, öreg korukhoz illőn elkészülni végső nyugvóhelyük elfoglalására, amit szintén a szent Bikák temetőjének egyik sarkában építtetett. A vezeklés után pedig kormányozni akarja még kiterjedt birtokait, jólétet, boldogságot akar árasztani szeretett parasztjaira mint igazi, jó pásztor. Engedelmet kért, hogy ő is érdeklődjék a kegyelmes herceg tervei iránt. Mert a környéken kitűnő vadászterületek vannak, a vízilovak azoknak az utódai, akik valaha álmatlanná tették az utolsó hikszosz király éjszakáit bömbölésükkel, madár pedig annyi van... Vadkacsa, vadliba, gólya, daru, gém, flamingó, sas, sólyom, kócsag... Napokig járhatja a mocsarakat, bozótot, égig érő nádast, fiatal férfiú számára jobbat-szebbet el sem tud képzelni. És hát a nők! A kegyelmes herceg, mint daliás, fiatal férfi, bizonyára nem egy szépséget látott ebben a tartományban. A lakosság nagy része a hikszoszok ivadéka, arányos, karcsú, fekete szemű, eleven nép... Vannak azután fenchiuk, őslakók is, később bevándoroltak is... Meg héber nők...

Eközben óvatosan leste Mósze arcát, tekintetét. Nem látja-e a mohóság jeleit, nem villan-e föl a szeme, nem nyalja-e meg akaratlanul az ajkát? Mósze azonban félbeszakította lelkes szavait:

- Tervem az, hogy nem ebben a csodálatos nagyvárosban tartom székhelyemet, hanem a kerület régi fővárosában, Pakuszban. Igaz, sokkal kisebb, nem is ékesítik szépséges paloták, de közelebb van a néphez. Most egyelőre itt maradok. Csakhogy nem a te palotádban, amit annyi barátsággal ajánlasz föl nekem, hanem a királyi palotában fogok lakni!

Fölkelt székéből, jelezve, a kihallgatásnak vége. Men-hotep ismét meghajolt, kitárta karját. Teljes reménytelenségében csupán annyit rebegett, hogy tisztelje meg asztalát jelenlétével, tegye örökre boldoggá őt, feleségét, egész családját. Mósze azonban ezt is visszautasította. Majd öreg rabszolgája gondoskodik arról a csekélységről, amire szüksége van. Most a királyi palotába megy, ott mindent megtalál. Ez a példátlan sértés végképp elnémította Men-hotepet. Arca hamuszürke lett, ajka reszketett. Most már méltóságát, címeit sem érezte biztosnak, még azt sem, amire legbüszkébb volt: a királyi titkok ismerője címét. Túlzott buzgalommal tapsolt, udvarmesterének megparancsolta, álljon gyaloghintó, katonai díszkíséret a herceg rendelkezésére. Mósze azonban megbiccentette a fejét, s egyedül távozott a palotából.

A kapu előtt Tutu várt rá. A földön üldögélve megjegyzésekkel bosszantotta a nyüzsgő népet. Éppen egy magas, fehér ruhás, kopasz férfival vitázott, s bölcs sajnálkozással kiáltotta:

- Te minden púpos állatról azt hiszed, hogy teve!

- Te meg szalmából csavarhatnál a fejedre sapkát! - vágott vissza a másik.

- Viszed te még a mi gyaloghintónkat! - mérgelődött Tutu, s a köréje csoportosuló nép harsányan röhögött.

Bevonult a régi királyi palotába, egykettőre összeállította udvarának személyzetét, a helybéli katonaságból testőrséget alakított. Elcsapta a rendőrfőnököt, mást állított a helyére. A királyi felügyelőket, írnokokat egyelőre megtartotta, mert ismerték a viszonyokat, a két írnokot pedig, akik Men-hoteptől élelem küldését sürgették, magasabb rangra emelte. És hozzáfogott, hogy a nép érdekében annyira érvényesítse az igazságot, amennyire csak lehet.

Sok tennivaló várta. Meg kellett vizsgálnia az építkezéseket, hogy a kirótt munkamennyiségeket csökkenthesse. Ugyancsak gondosan mérlegelnie kellett azt is, mennyi munkás szükséges, hogy a fölöslegeseket hazaküldhesse földet művelni, állatot tenyészteni, mesterséget folytatni. Látta, ellentétbe kell jutnia Eyével, a királyi főtanácsadóval, hiszen kíméletlenül hajszolta az építkezéseket. Horemhab főparancsnok nem fog lemondani az erődítmények, laktanyák, raktárak, városfalak építésének eddigi mértékéről. De még náluk is nehezebb feladat az egyiptomi előkelőségek, hatalmasságok, tisztviselők, az egész nem héber lakosság féktelen hatalmaskodásának megtörése. Persze - mondják - az új király héber vagy félig héber, gyékénykosárban találta egy hercegnő, valamelyik héber asszony tette ki... Hát most kebelére öleli bőrpoklosait, nyomorékjait, ő, akinek bőrpoklos volt az anyja. Nem kell ide új hikszosz megszállás, itt van már, maga az alkirály hajtja végre. Mósze felkészült erre a gyalázatos gyanúsításra, s elhatározta, hogy szelíden, csillapítótag, de, ha kell, erőszakkal is eltapossa.

A kényszermunkások egy részének elbocsátását szerencsére lehetővé tették azok a hadifoglyok s menekültek, akiket Horemhab serege küldött hátra. Megiddót elkeseredett harcok árán fölszabadította, a lázadó Lapaya herceget megölte, majd Jerusálim alá vonult, s egyetlen, hajnaltól késő estig tartó, véres ütközetben szétverte az ostromló habirukat. Nagy vérengzést vitt végbe köztük, istenüket, szent ládájukat elvette, igen sok harcost foglyul ejtett, táborukat bekerítette, a hadsereget távolról követő asszonyokat, gyermekeket ezrével fűzte rabszíjra, s indította útnak a Delta felé. Ezt a habiru népséget Mósze saját kerületében telepítette le, miután a héberekkel rokonfajta volt. Ját imádta. A csúfos kudarccal végződött hadjáratba pedig annyira beleunt, hogy örömmel vállalta a termékeny tartomány megművelését. Így a lakosság száma megduzzadt. Bizonyára ekkor került Gósenbe az Áser-, a Zabulon- s tán a Jehuda-törzsnek valamely töredéknépe is. Keserves kínhalálra, bányamunkára, mindenre elkészültek, azonban mikor látták a termékeny lankákat, gazdag legelőket, a csatornákkal öntözött szántóföldeket, a viruló gyümölcsösöket és pálmaligeteket, sírtak örömükben. Csatlakoztak a Já-imádó efráimitákhoz, hálaadó ünnepséget rendeztek, ökröket vágtak áldozatul, napokon át folyt a lakoma, tánc, vigasság, ének. Aztán munkára kellett őket fogni, egy részükkel fölváltani a héber kényszermunkások nagyon is kimerült részét, fegyelmezni őket, s ez nem volt csekélység. Ugyancsak sok bajt okozott a régi lakosság féltékenysége. Egyszerre nagyon értékesek lettek a parlagon heverő szántók, a műveletlen szőlők, az elhanyagolt kertek, a néptelen legelők. Versengés, irigység, gyűlölködés lángolt föl Gósenben, parázs verekedésekre került sor, megtorlás megtorlást, bosszú bosszút követett a fogat fogért, szemet szemért törvénye alapján. Mósze rendőrségének ugyancsak jól kellett állnia a talpán, hogy rendet tarthasson. Hanem az indulatok lassanként lecsillapodtak, főként mikor a habiruk meggyőződtek róla, hogy minden vitás ügyet pontosan elintéznek a bíróságok, hiszen csupán a helyi bíróságoknak hat fokozatuk van, s aki nem nyugszik meg az ítéletben, föllebbezhet, végső fokon az alkirály személyesen dönt. Még a bíróságok mellett is ott volt a nép Véneinek tanácsa, ahhoz is fordulhatott. Végre csendesség lett a tartományban, s a munka békésen folyhatott.

A királyi raktárakból eddig is kiutalták az élelmet, csupán kézen-közön eltüntették. Mintha fölszívta volna a homok. Bőven áradt a raktárakból, egyre sekélyebbé vált, egyre vékonyabbá, végül elenyészett. Mósze szigorú tisztviselői azonban nyomon követték a tápláló folyamot, medrében tartották, nem tűrték, hogy elfolyjék, beleömlesztették a munkahelyekre vezető egyre keskenyebb csatornákba, szétárasztották az emberek ezrei között, akár a Nílus iszapjának áldott televényét. Csökkentették a munkateljesítményt, a szent napokra pihenőt engedtek. Mintha Gósen népe fölött derengeni kezdett volna az Ég. A szívek bizakodóbbak lettek, a fejek fölemelkedtek, a gerincek kiegyenesedtek. Tisztább levegő áramlott az egész kerületben. Sokan hazakerültek a rabságból, így Aharon is. Az asszonyok sírva ölelték keblükre kedveseiket.

Mósze szilárdan, nyugodtan haladt a megkezdett úton. Legendás híre támadt a héber alkirálynak. Mert most már óhatatlanul és véglegesen héberré lett. Származásáról, gyermekkoráról kerek történetek alakultak a nép között. Szüntelen görgető-csiszoló munka volt ez, ahogy a folyam csacsogó hullámai kergetik, mossák, fényesítik a követ, míg olyan nem lesz, mint egy tökéletes tojás. Nevét Musehnek magyarázták és értelmezték, a "mu" gyermeket jelentett, a "seh" pedig tavat, de a Nílust is. Adtak neki más, héber neveket is, amiken atyja, anyja, nagyatyja, nagyanyja, testvérei, sőt állítólagos dajkája is becézte. Mind e nevek között általános maradt az Uszirszafi. Egyre többen dicsekedtek vele, hogy látták, vendégük volt, ölébe vette gyermekeiket, még olyanok is akadtak, akiket állítólag megajándékozott egy-egy drágakővel, gyűrűvel. Történeteket terjesztettek róla, hogyan taposta a sarat szótlanul, hogyan vetette a téglát zúgolódás nélkül, hogyan tűrte egy felügyelő büntetéseit. Mósze-Uszirszafi körülrajongott hőssé lett. Öreg, tekintélyes emberek csak azért keresték fel a Palotában, hogy a szemébe pillantsanak, meghatott szavakkal megáldják.

Csakhogy amilyen mértékben nőtt a nép szeretete Mósze iránt, olyan mértékben nőtt az előkelő egyiptomiak s általában a nem héber lakosság idegenkedése, majd gyűlölete. Az úri nép egy ideig remélte, hogy vidám élet kezdődik a Palotában. Az új alkirály, Őistenségének testvére és barátja, a győztes hadvezér, a nagytudományú, hatalmas férfiú számolatlanul szórja a kincseket, bontja a pecsétes boroskorsókat, szakácsok hadával sütteti-főzeti az ételeket, zene, tánc, vadászat, kirándulások, játékok, bajvívás, ünnep követi lépten-nyomon egymást. Hullanak a rangok, a herceg egy szemvillanása elegendő lesz, hogy a gazdag héber meg foinik bankházakkal, kereskedőcégekkel zsíros üzleteket lehessen kötnie, mi sem lesz könnyebb, mint meggazdagodni a hadseregnek fölajánlott szállításokon. Ugyancsak bővebben csordul haszon az építkezéseken is, lévén Eye Mószénak rokona. Ők ugyanis nem kételkedtek Mósze királyi származásában mindaddig, amíg nem csalódtak. Mósze nyájas és türelmes volt mindenki iránt, de ostobán tárgyilagos, botrányosan igazságos. Ünnepségekről, lakomákról, vadászatokról, táncvigalmakról, úriemberekhez illő és méltó magasztos életről szó sem volt. Egyre többen suttogták megdöbbent képpel, hogy Mósze héber származású, anyja Bithjáh volt, ami Isten Leányát jelent. Vagy Jochebed, mások szerint Jozabét. Héber fattyú, csupán befurakodott a királyi családba. Ott aztán mindent megkapott: keresztet, saábai fővezérséget, kincseket, hatalmat... Most meg beleült a nagykiterjedésű szántóföldek, szőlők, gulyák, nyájak, vadászterületek, papír- meg üveggyárak, mindenféle műhelyek birtokába... Hanem várjunk csak, innét fogja megdönteni hébereivel meg egyéb Delta-beli idegenekkel a királyi családot. Előbb Eyével bánik el, azután a királyi Anyával, végül Horemhabbal, s egyszer csak ott fog ülni az istenek székében.

A nők kezdetben rajongtak érte. Majd furcsállták. Végül meggyűlölték. Elhíresztelték róla, hogy herélt. Mert a Palota régi női lakosztályát feloszlatta, a hölgyeket hazaküldte, a felügyelőt elbocsátotta. Jómaga csupán néhány szobában lakott, a Palotát csaknem teljes egészében fönntartotta a király számára, ha netán ellátogatna egyszer ide. Napjai hajnaltól estig munkában teltek, maga ellenőrizte az írnokok munkáját. Falvai adóit, szolgáltatásait fokozatosan csökkentette, nem is csoda, hiszen a saját személyére alig fordított valamit. A város előkelő hölgyei sírtak, toporzékoltak, átkozódtak dühükben. (Mentségükre legyen mondva, akkor sem kellett volna nekik ez a gyanús héber vagy félhéber férfiú, ha egyedül lett volna a világon!)

Mósze nem zárkózott el a Palotába. Gyakran bejárta a tartomány egy-egy vidékét, megfordult városaiban, hogy lássa, teljesítik-e parancsait. Saját szemével akarta látni, milyen a nép sorsa. Nem gyaloghintón vitette magát, hanem két szamár közé alkalmazott hordszékben, amilyenben a felügyelők szokták bejárni a gondjukra bízott földeket. Mellette baktatott szamárháton írnoka, Tuan, egy hallgatag, finom mosolyú, fiatalos, de már koros férfiú, táblájával, papírjaival, írószerszámaival.

Naponta kisétált a városba is. Teljesen egyedül, még távolról sem követték őrök. A rendőrfőnöknek megtiltotta, hogy személyes biztonságával törődjék. Magánosan járkált a nagy város utcáin, be-betért a templomok oszlopos árkádjai alá, kisétált a város falain túl, ahol még megvoltak a hikszosz uralkodók erődítményei, sáncai. Messze elballagott a sekély, lassan folydogáló víz mellett, elgyönyörködött a papírkáka rengő-hullámzó tengerében, a magas sűrűben, amit így jellemez az egyiptomi mondás "Erdő ágak nélkül, bozót lombok nélkül, vizek aratása, mocsár ékessége". Kezét hátul összekulcsolva lépkedett, meg-megállt, elmerült gondolataiba. A nagy város templompilonjain színes lobogók röpködtek a szélben, az ég felhőtlen volt, mégis suhantak rajta felhők: vízimadarak seregei. A pálmaerdő karcsú törzsei olyanok voltak, mint egyformára faragott oszlopok, az alkonyati Nap ferdén tűzött át soraikon. Távolabb gondosan művelt szántóföldek zöldelltek, mintha merő smaragdból rakták volna össze. Jövő-menő parasztok haladtak el Mósze mellett, csupán egy kötényke takarta ágyékukat, testük barna volt, arcuk nyugodt, szemük feketén villogó. Fejet hajtottak a magános sétáló előtt, elhallgattak, úgy tekintettek rá, mint egy földre szállt istenre. Mikor pedig megkezdődött a napnyugta ragyogó színjátéka, Mósze megállt valamely halom tetején, mozdulatlanul merült el a csodálatos látványban. Vörösen lángolt az ég, majd hirtelen zöldre változott, mint egy óriási csiszolt üvegfal. Aztán lassan-lassan violába, végül sötétkékbe borult. S a mérhetetlen üvegfal fénylő hátterén óriásira nőttek a hazafelé tartó emberek, a nesztelenül lépkedő szamarak, a nagyváros felé közeledő karavánok tevéinek fölmeredő alakjai. Mikor a Nap utolsó szikrázó parazsa elérte a látóhatárt, a templomok pilonjain fölhangzott a papok éneklő imádsága. Mósze a fényeknek arra a másvilági lángolására emlékezett, ami a Halál Kapuján való átlépésekor tárult föl előtte. Arra a vörösre, arra a kékre, arra a fehérre, aminek ez csak halvány mása.

Hajnalonként, testgyakorlása, tisztálkodása, imádsága s igen egyszerű reggelije után - személyes kiszolgálását most is Tutu, a folyton dohogó vén rabszolga végezte - bejárta a várost. Szerette a pezsgő, vidám hajnali lármát, a kavargó színes ruhák, testek látványát, a szálas-vállas barna matszaikat, a kecses, könnyed szíriaiakat, a fürge, vöröses bőrű naámik, a fekete lassú nehaszik, a majdnem fehér temhik hangosan tülekedő csoportjait. A fekete szemek csillogó sokaságát. A kereplő szavú nőket. A halaskosarak körül lebzselők vitáit, harsány nevetését, kiáltásait, az árusok vontatott énekét, a pajzán kölykök fülsiketítő lármáit. Nagy tömeg kavargott Ptáh temploma előtt a tágas térségen, teherrel rakott szamarak tülekedtek, hajcsáraik hadonászva követeltek utat. Majd meg Szíriába induló karaván tevéi kanyarodtak el hosszú láncban, összefűzve, csengőik csilingeltek, gőgösen föltartott fejük, mint megannyi sémita fejedelemé, eltekintett a forgatag fölött. Púpjukon irdatlan málhát cipeltek, vagy fegyveres kísérők trónoltak rajtuk, meg szakállas, kendős, barna képű kereskedők. A hajcsárok most még frissen ballagtak mellettük, s ércesen ordítottak.

Szerette a halászokat. Kosaraikban a Nílus mindenféle állata nyüzsgött, hemzsegett, vonaglott, ficánkolt: szögletes fejű vagy tökhöz hasonló, puffadt halak, tüdővel lélegzők, amelyek vadul igyekeztek szabadulni haldokló testvéreik közül, karhosszúságú, ezüstfehér óriások, piros szeműek, nagy szárnyúak meg hosszú, tekergő kígyóhalak. Hínárzöld rákok meresztgették ollóikat. Hajnalban szedett kagylók feküdtek nagy halomban, ezeket a tengerpartról szállították gyorshajókon. A halak mellett mindenféle főzelék zöldellt, piroslott, kéklett, sárgállt kínálkozón. Meg ponyvára kirakott datolya-kolbász beláthatatlan sorai. A félmeztelen matszai rendőrök lomhán járkáltak közöttük, mint egy-egy alkirály. És a szagok, bűzök, illatok milyen fergetege hullámzott itt! Nők illatos kenőcsei, olajai, férfiak izzadságszaga, állatok bűze, halak, virágok, gyümölcsök zamatos szaga. Ó, hogy szerette Mósze a városnak ezt a kora reggeli nyüzsgését! A fékezhetetlen élet, a habzó vidámság, a törhetetlen, szívós akarat e vad lüktetését! A sokfajta embernek ezt a gyönyörű, színes, viharzó áradását. A napi munkának ezt az ellenállhatatlan, mindig új reményét, túláradó bizakodását! A kiabálást, fecsegést, veszekedést, kacagást, kötözködést, éneket, viháncolást, dühös üvöltést, szamárordítást, tevebőgést, targoncák nyikorgását, patakopogást, lábak ezreinek csoszogását, ezt a buja tenyészetet!

Az emberek, persze, azonnal megismerték uralkodójukat, s mély meghajtással tértek ki útjából. Akik történetesen háttal fordultak felé, riadtan hagyták abba az alkudozást, s ugrottak félre, barna arcuk gyermekien elpirult a restelkedéstől. Fogócskázó kölykök után úgy vetették magukat a fölpattanó asszonyok, mint a párducok. A villogó, sötét női szemek hódolattal tekintettek a magánosan járkáló hatalmas úr arcára, aztán szemérmesen elbújtak a sűrű szempillák függönye mögé. Fiatal nők gazellatekintete, borjúszeme, őzpillantása feledkezett a délceg, lassan lépkedő férfiún, a gyengéd ajkak áldó szavakat suttogtak. A kavargó-hullámzó tömeg némán állt, míg elvonult, mintha ama thébai csoda ismétlődött volna meg, amikor a Palota kertjének taván vízbe esett egy előkelő hölgy ékszere, s a játékos csónakcsatát csak úgy volt hajlandó folytatni, ha kedves ékszerét visszakapja... a király egyik mágusa tehát puszta szavával a tó vizét az egyik oldalra torlasztotta, a szárazon maradt fenéken aztán megtalálták a karkötőt. Így torlódott félre a nép tengere Mósze előtt. Nem kellett szólnia vagy intenie. Engedelmeskedtek nagy, sötét szeme pillantásának, az arcáról sugárzó erőnek. Mósze tudta, senki sem merne kezet emelni rá.

Olyan volt Mósze, mintha egy másik, idegen, igen-igen magasan levő világból szállt volna a földre. Magános, nyugodt, nyájas, de szigorú. Szemében lenyűgöző erő ragyogott, mintha a messzibe tekintett, s mégis meglátott volna mindent. Sőt jobban meglátott, mint azok a szemek, amelyek mindig a körülöttük levő világot fürkészik. Mintha láthatatlan, ám annál érezhetőbb burok vette volna körül, vonzó és taszító egyszerre. A tiszta, gyermeki lelkekben a rajongó szeretet érzéseit lobbantotta lángra, a bölcs, tapasztalt férfiakban hódolatot ébresztett, az irigyeket, gyűlölködőket, törtetőket, kapzsikat, a nyegléket, tudatlanokat megfélemlítette. A rajongók meghajoltak előtte, lába elé akartak borulni, kezüket a ruhája után nyújtották, mások meg visszahőköltek, elkotródtak, vagy sunyi alázattal hajlongtak, mintegy fölhíva magukra a hatalmas úr figyelmét.

- Ha a király - mert így nevezték egyszerűen - elköltözik innen Pakuszba, az egész város utánamegy. Zo'an kihal. Pakusz megnő - mondogatták az emberek.

Hanem hamarosan bekövetkezett, amit Mósze várt.

Éppenséggel nem lepődött meg, mikor egy kecses, díszes kis gyorshajón Zo'anba érkezett Eye küldötte Men-noferből. Eye a legjobb taniti papírra írt, legszebb sorokkal kérte tiszteletre méltó rokonát, Őistensége testvérét, neki magának is kegyelmes barátját, az isteni herceget, Aton első prófétáját, volt fővezért s így tovább, részesítse látogatásának mérhetetlen gyönyörében, mert Men-noferben tartózkodik, és semmire sem vágyik annyira, mint Mósze látására. Ettől eltekintve néhány fontos kérdésről is tanácskozni óhajtana vele, csodálatos elméjének, páratlan tudásának forrásából szeretne egy-két cseppet meríteni.

Mószét nem lepte meg a levél tartalma, sem tökéletes, klasszikus, tizenkettedik dinasztiabeli stílusa. Már régen úgy döntött, ha Eye hívná, azonnal elmenne hozzá, noha az ő rangja s méltósága nagyobb Eyéénél. Közelebbi rokona a királynak, hiszen anyja a király testvére, míg Eye csak férje a királyi Anyának, s nem isteni származású. Ámde meggondolta, hogy Eye sokkalta öregebb nála, így hát nem alázhatja meg azzal, hogy magához rendeli, neki kell hozzá utaznia.

Ezúttal mint alkirály indult útnak, tehát az őt megillető legdíszesebb hajót, legelőkelőbb kíséretet rendelte magának. Éreztetni akarta Eyével saját személyének fontosságát.

Bevonulása a hatalmas városba csakugyan királyi volt. Gyaloghintaját válogatott négerek vitték, egy szakasz díszruhás katona tisztította előtte az utat a bámészkodók tömegében, mögötte ugyancsak gyaloghintókon haladtak palotájának dologtalan előkelői: főudvarmester, a ruhák és parókák felügyelője, a testőrség főparancsnoka, a fürdők felügyelője, a konyhák, az ékszerek felügyelői meg a többi felügyelő. De valami botrányosat most is művelt. Gyaloghintaja mögött ugyanis rögtön Tutu két izmos szamár hátára szerelt kényelmes gyalogszéke következett, úgy ült benne, mint egy főpap. A menetet szálas testőrök követték, egész kis hadsereg. Az összegyűlt nép ujjongott. Zászlók lobogtak a város közepén álló hatalmas Ptáh-templom pilonjain, az oroszlántestű szfinxek talapzatán ember ember mellett szorongott, visító kölykek súlya alatt hajladoztak a pálmák, szikomorfák. A rendőrség alig tudta vissza szorítani a sokaságot, még a széles virágtáblákat is letaposták.

Eye leszállt a vén Fehér Ház komor várfalai közül, hogy feleúton fogadja vendégét, ahogy illik. A találkozás Ptáh temploma előtt történt. Eye nem csekélyebb fénnyel érkezett a várból, gyaloghintaját szintén válogatott négerek vitték, mellette pávatollat lengető szolgák ügettek, testőrsége csillogott-villogott díszruhájában, ékes fegyverzetében. Vezényszavak hangzottak, kürt riadt, a katonák félkört formáltak, Mósze katonáinak félköréhez csatlakoztak, a két gyaloghintó egymás mellé állt, az előkelő férfiak kiléptek belőle, néhány lépésnyire egymástól megálltak, fölemelték kezüket, térdig hajoltak, karjukat széttárták... Mindent pontosan egyszerre, mintha egymás tükörképei lettek volna. Kölcsönösen biztosították egymást örömükről, mindegyik kijelentette, hogy por és szemét a másiknak lába alatt. Eget verő ujjongás reszkettette meg a levegőt. Az óriáspilonokon kürtök zengtek.

Az első napon még nem történt semmi. Előbb Mósze kereste föl Eyét lakosztályában, nála evett, majd Eye adta vissza a látogatást Mósze lakosztályában, s evett nála. Este közös vacsora a város és a kerület előkelőinek jelenlétében. Ragyogó pompa, káprázatos parókák, ékszerek. A nőkön alig volt egyéb, mint egy-két átlátszó fátyol, aranyos-szalagos öv, nyakék, gyűrű, karkötő meg festék. Eye büszkélkedett a Birodalom legjobb zenekarainak egyikével. De volt egy énekkara is, amely hét vak énekesből állott, térdelve s egymás vállára téve kezüket olyan szépen énekeltek, hogy a vendégkoszorú szeméből kicsordult a könny. Táncosnők, akrobaták is szórakoztatták az előkelő társaságot.

Meg kellett látogatnia Mószénak Ptáh világhírű templomát is, együtt áldoznia vendéglátójával a világtojást kalapácsával széttörő, teremtő erőt árasztó istennek, akinek félszeme a Nap, félszeme a Hold. Az áldozat örökké emlékezetes fénnyel folyt le, akkora tömeg jelenlétében, hogy ezrek szorultak ki a tágas udvarból. Mósze saját szemével láthatta, mekkora hatalma van itt Eyének, s milyen forró ünneplésben részesíti a nép.

Ezután Eye kora reggel, fölkeléskor látogatta meg Mószét. Ez bizalmas, rokoni, bár nem kevésbé szertartásos látogatás volt. Mószét igen feszélyezte, mert gyermekkori héber környezetében sokkal nagyobb szemérmességre szoktatták, mint amilyen az egyiptomiaknál dívott. Meg aztán először testgyakorlatait szokta elvégezni, majd fürdött, s tisztába öltözve imádságait mondta el. Eye azonban, mihelyt udvarmestere hírt vitt Mósze fölkeléséről, nyomban átment hozzá udvari előkelőségeivel, s fölborította szokásai rendjét. Mószénak tűrnie kellett, hogy az öregúr a fürdőszobájában üljön, miközben lemosták, dögönyözték, olajjal kenték, keze-lába körmeit rendbe hozták, ruháját, parókáját, ékszereit ráadták. Egész nap kellemetlenül érezte magát emiatt. Ám a bizalmas látogatást viszonoznia kellett, így másnap hajnalban ő nézte végig, amint az öreg Eye hízott testét a fürdőben forgatták, majd dögönyözőpadon markolászták, dörzsölték, ő meg nyögött, sóhajtozott a kéjes gyötrelemben. Csak akkor tért magához, mikor öblös elefántcsontszékébe telepedett, egy-egy körömápoló nő fürgén munkába vette keze-lába körmeit. Hátradőlt székében, hájas testéről olajillat szállott, kopasz fején ezüstösen csillogott a serkedő haj, húsos arcán kéjes mosoly bágyadozott, mint egy óriási csecsemőén, kicsiny, barna szeme ravaszkásan csillogott. Vékony, fakó, vontatott hangon beszélt, mint egy öregasszony, s egy-egy nyájas bók közibe megjegyzéseket szúrt az építkezések sürgősségéről, a habiruk letelepítésének veszedelmeiről, a velük való kíméletes bánásmód helytelenségéről. Rajongva csodálta a király nem e világra való, magas röptű gondolkodását, meggyőződéssel hangsúlyozta, milyen csodálatosan egy égi atyjával, Atonnal, majd hirtelen megint a héberekről meg a habirukról kezdett beszélni: milyen makacs, konok, lusta, gyűlölködő nép, mennyire ráillik a bőrpoklos meg a nyomorék elnevezés. Ezután dicsérte a herceget, hogy csökkentette parasztjainak, mesterembereinek adóját, de figyelmeztette, intézkedései rossz vért szülnek, mert elkapatják a népet, a birtokosok pedig elszegényednek, ha követni akarják.

- Ám éppen most van szükség minden utenre, mikor a Birodalom súlyos megpróbáltatások előtt áll - kiáltotta fakón, még jobb kezét is elkapta a térdelő fiatal nő kezéből s fölemelte. - A kerületek nem bírják sokáig a háború költségeit, Őistensége pedig semmit sem hajlandó adni a királyi javak jövedelméből. Itt van még a kíméletlen elbánás is, amiben Ámunt részesíti. - Széttárta vastag karját, a két körömcsiszoló hölgy mozdulatlanul várt. - Hát nem lehetett volna másként? - kérdezte fájdalmasan, arca eltorzult, mint egy síró csecsemőé. - Azt kell hinnem, szándékosan akarja ellenségeivé tenni nemcsak Ámun papjait, hanem az egész népet, a Birodalom minden népét. Most meg mit hallok? - kérdezte előredőlve s kezét visszaadva a várakozó nőknek. - El akarja tiltani az összes istenek tiszteletét, be akarja záratni templomaikat, elkobozni vagyonukat, földönfutóvá tenni papjaikat... - Duzzadt ajkát összecsucsorította, megint kinyitotta, ide-oda forgatta a fejét, mint egy csecsemő, ha anyja emlője után kapkod. Táblás arca olyan elkínzott volt, mintha görcsök marnák a beleit. - Igaz ez?

Mósze mozdulatlanul ült a nagyúr előtt, teljes díszben, parókásan. Sötét szeme szinte pillantás nélkül pihent a gyötrődő arcon. Eyét láthatóan nyugtalanította ez a tekintet s a fiatal herceg szótlansága. Mósze tökéletesen tisztában volt vele. Eye félt tőle, de meg is fenyegette, ha tovább is emberségesen bánik a héberekkel, s nem hagy fel az adók és egyéb szolgáltatások leszállításával. Viszont szeretné megnyerni a maga oldalára, hogy könnyebben ellenőrizhesse, szembeállítsa a királlyal, s a remélhetőleg hamaros trónüresedés után elüsse a királyságtól. Mint minden ostoba ember, a királyi főtanácsadó is ravasz volt.

A körmök fényesítése után a szertartásosan lépkedő urak ráadták Eyére finom, kék csíkos ruháját, derekára csatolták aranyos övét, vállára terítették s elrendezték könnyű, sárga csíkos köpenyét, nyakába akasztották csillogó láncát, csuklóit zománcos karkötőkkel ékesítették, végezetül bíborvörös, gondosan bodorított, vállig érő parókát helyeztek a fejére. Egy sereg szép nő tükröket tartott körülötte, ő pedig, lassan forogva s magát elégedetten nézegetve, itt-ott igazíttatott öltözékén. Parancsai panaszosak voltak, mint aki képtelen megkapni környezetétől a legapróbb csekélységeket is. Eközben azért beszélt Mószéhoz. Dicsérte hadműveleteit, amikkel Saába lázadását leverte. Milyen hadsereg volt az! A történelem legragyogóbb hadserege, pedig volt már néhány tehetséges király ezen a földön. Mósze mindent megtehetett volna, amit csak akart. Miért adta vissza a hadvezéri korbácsot? Nem volna okosabb Felső-Egyiptomban tartózkodnia egy erős, fegyelmezett, jól felszerelt hadsereg élén?

- Nem, ez a hely itt sokkal fontosabb - rázta a parókáját Mósze. - Délről nem fenyeget veszély, itt, a Deltában kell tűrhető állapotokat teremteni, nehogy Horemhab veresége esetén betörjön az ázsiaiak szövetsége. Mert akié a Delta, azé a Birodalom.

Eye néhány lépést tett, hogy lássa, tökéletes-e a combja köré csavart ruha éle, hibátlan-e a redők esése. Ártatlanul nevetett.

- Horemhab veresége? Hát meg lehet verni Horemhabot? - Majd egyenesen Mószéhoz fordulva halkan, nyomatékosan mondta: - Kegyelmes rokonom, nagy baj származhatik abból, ha te helytelenül ítéled meg Horemhabot. Csodálkozom is rajtad, mert igen okos, tanult férfiúnak ismerlek, már sihederkorodban kész csoda voltál... - Hirtelen hamiskásra változó arccal tekintett Mószéra. Suttogott. - Még arról is szó volt köztünk, hogy feleségül veszed Nefertitit... bizony mondom, aligha lett volna kifogása ellene. Hiszen ez szinte magától kínálkozott! S mennyire másként volna most minden, mennyire másként!

Mósze csaknem undorodva nézte ezt az embert. Aztán inkább szánakozott rajta. Milyen serdületlen! Semmit sem szólt az elhangzott szavakra.

Eye egyetlen királyi intéssel elbocsátotta öltöztetőit, s mikor magukra maradtak a szobában, komoly képpel így szólt:

- Fiam, mert megengeded, ugye, hogy ezzel a bizalmas megszólítással illesselek, édes fiam, én nyílt ember vagyok. Megmondom, ami a szívemen fekszik. És, hidd el, hogy a királyi Anya sem gondolkozik másként, mint én. - Mósze vállára tette kövérkés, rövid ujjú kezét, kicsiny, barna szemét a szemébe fúrta. - Az a szép terv még most sem késő. Beszéljünk nyíltan: Őistensége nem e világra való, ezer évnek kell még elmúlnia, amíg magasztos eszméit megértik. S mert nem e világra való, nem sok idő múlva istené lesz. Akkor itt marad a fölforgatott, elszegényített, ellenségeitől megsarcolt Birodalom. Ki fog rajta segíteni? Őistenségének nincs fia, súlyos csapás ez, az istenek megtagadták tőle a fiúutódban való gyönyörködést, akár tőlem is, sajnos... - Lehorgasztotta fejét, szippantott egyet-kettőt, elfordult egy pillanatra. Majd visszaült Mósze mellé, mint aki nem tudja állva elhordozni a ránehezedő súlyt. Kezét nem vette le Mósze válláról. Meghatott szünetet tartott, míg összeszedte magát, s még vékonyabb hangon folytatta. - Ki tudja akkor megállni a helyét a zűrzavarban? Talán Szekaré, az örökbe fogadott fiú? - Szomorúan rázta a parókáját. - Nem, fiam, nem részesült olyan nevelésben, nem szerzett olyan tudást, hogy ekkora feladattal meg tudna birkózni. Hát talán egy másik örökbe fogadott fiú? Rebesgetik, hogy Őistensége fiává készül fogadni Tutanchatont is, minden eshetőségre. Tutanchatont! Hiszen az beteg, gyenge fiú, akárcsak ő maga. Vagy éppen azért vonzódik hozzá? De hát hol vannak, mit művelnek az égi rendszer ismerői s a nézők? Semmit sem mondanak az égi jelek mostanában, vagy nem lehet olvasni belőlük? Gondolkozz csak, hiszen nagyelméjű férfiú vagy, fiam. Én - bal tenyerét a szívére helyezte, kissé meghajolt ültében -, én nem kívánok beleülni az istenek székébe, fiam. Én - megint egy kis meghajlás - tudom, nem vagyok rá méltó, én szerényen megvallom képességeim csekély voltát. Isteni nagyatyád mellett megálltam ugyan a helyemet, de könnyű dolgom volt, mert az ő nagysága... az ő tudása... az ő tapintattal párosult erélye... Igen, nagyatyádnak bizalmasa voltam, ezenkívül Ámun első prófétája, megtanultam az óvatos kormányzás csínját-bínját, de Őistensége, az én mostohafiam és vőm halála után mégis meg kell hátrálnom, félre kell vonulnom, át kell adnom a helyemet nálam erélyesebbek, gyorsabbak, bátrabbak számára... Kitépném ezt a szívet - kiáltotta szenvedélyesen, s megmarkolta asszonyos mellét -, igen, kitépném gyökerestül, ha a nagyravágyásnak csak egy szikráját is találnám benne! De hát - folytatta megnyugodva -, ki tegye a fejére a kettős tiarát? Nefertiti? Ó, Nefertiti okos, tanult, szép, nemes... Nefertiti drágakő az egész világ asszonyai között. De elbírná-e az uralkodás roppant terheit? Nem túlságosan fiatal-e még, nem kell-e attól tartanunk, hogy érzelmei elragadják az értelem rovására? Hogy összeroppan a feladatok alatt, amelyek még rátermett férfiúnak is súlyosak? Tán fárasztanak aggódó fejtegetéseim, fiam? - kérdezte hirtelen, némileg bosszúsan.

- Folytasd, kérlek, minden szavadat figyelmesen hallgatom - nyugtatta meg Mósze.

- Nos, akkor hát itt volna a királyi Anya - sóhajtott Eye komoran. - Ő már csaknem igazi uralkodónak tekinthető, hiszen isteni jó nagyatyád életében sok bölcsességgel állt ura mellett. Okossága messze földön híres. Tapasztalatai beláthatatlanok. Önuralma a legkiválóbb férfiaknak is becsületére válnék. Mindenki szereti, nyájas, kedves, szerény, szívében végtelen szeretet lángol az emberek iránt. Mindenkit ismer, mindenkivel tud bánni, mindenkit magához tud láncolni. Valóban, méltó utóda volna a nagy királynőnek, Hacsepszutnak, az ő fején diadalmasan ragyogna a kettős tiara, fiam. Olykor szinte azt hiszem, a csodálatos Hacsepszut őbenne született újjá, mint némely vallások tanítják. Dehát... dehát... - fejét csüggedten lehajtotta, száját összecsucsorította, bal kezével töprengve vakargatta fehér szőrrel borított mellét. - Ő már belefáradt nehéz életébe, fiam. Az is lesújtja, hogy Őistenségén kívül egyetlen fia sincs. Most már nem remélhet fiút, méhe bezárult... ez nagyon elkeseríti. Végezetül, fiam, ahogy én kitépném a szívemet, ha a tiara után kívánkoznék, ugyanúgy ő is, mondhatom, hiszen nincs titka előttem. Hányszor mondja: haj, uram és testvérem, könnyeim patakban omlanak, ha meggondolom, mi lesz szerencsétlen isteni fiam halála után! Én, gyenge öregasszony, csak szomorkodni tudok már a Birodalom sorsán, csak imádkozni és áldozni Aton meg a többi istenek kegyéért, nem tudok egyebet semmit. Fiam új utakon jár, a romlás útjain, követni nem tudom, megállítani képtelen vagyok, a romlás elé magam nem állhatok... Ki tegye fejére a tiarát? Én? Soha. Hát így áll a dolog a királyi Anyánál, fiam.

- Ezen nem tudok segíteni - mondta Mósze csöndesen.

- De igen, tudsz! Tudsz, fiam, ha akarsz... s kötelességed akarni! - kiáltotta Eye, barna szeme ismét Mósze szemébe fúródott. Olyan közel hajolt hozzá, hogy savanykás lehelete megcsapta Mósze orrát. - Éppen erről akarok veled beszélni. Csak te tudsz... azaz tudunk mi mindnyájan együtt, akiknek vállára Isten a felelősséget tette a Birodalomért, az egész emberi faj jó sorsáért, boldogságáért. Tudunk segíteni, csak csatlakoznunk kell. Csatlakoznod hozzánk.

- Kikhez? - kérdezte egyenesen Mósze.

- Hát hozzám meg a királyi Anyához meg Horemhabhoz.

- És hogyan? - Mósze kérdései rövidek voltak.

- Elmondom. - Még közelebb húzta hozzá székét, suttogott. - Amint Őistensége visszatér a Napba, amint véget ér a keserves gyász, s bemutattuk a néki járó áldozatokat, Horemhab kezébe veszi Alsó-Egyiptom fővezérségét. Te pedig Felső-Egyiptomét. - Fürkészve figyelte Mószét.

- Folytasd, kérlek - unszolta ő nyugodtan, szempillája sem rebbent.

- Ezután Horemhab feleségül kapja...

- Sohasem megy hozzá - intette le Mósze, mert tudta, kiről van szó: a csillogó, hideg gyémántról, Baketatonról.

- Hozzámegy, ezt bízd ránk. Horemhab pedig boldog lesz, akárhogy megy hozzá Baketaton - mosolygott ravaszkásan. - A többi már az ő dolga. Te pedig fiam, megkapod a szépséges, okos, bájos, szerencsétlen Nefertitit.

Nem volt nehéz észrevenni, hogy Szetamonnak meg Eyének közös terveik vannak. Ez elvégre nem csodálnivaló, hiszen Eye a thébai palotában duzzogók feje volt, s középpontja mindazon tervek szövevényének, amiket a király közeli halálára alapoztak. És bár Szetamon utálta mostohaapját még abból az időből, mikor ez a thébai Ámun-templom első prófétája s királyi tanácsadó volt, mégsem lehetetlen, hogy fia trónra juttatása érdekében félretette érzéseit. A thébai Fehér Ház tétlenségre kárhoztatott lakói meg Ámun hatalmukat, vagyonukat vesztett előkelőségei bízvást egy úton haladhattak legalább addig, amíg a Gyűlöletes Álmodozó, a Gonosztevő eltakarodik előlük... a többi már későbbi időre tartozik.

Mósze mindent világosan látott. A szerencsétlen királyt előbb-utóbb meg fogják ölni, ha méreggel, tőrrel nem is, hát rábírják orvosait, hogy egészsége érdekében végezzenek rajta koponyalékelést. Aztán örökbe fogadott fiát távolítják el csakhamar, hogy őt, Mószét ültessék trónra. Eye azonban őt sem fogja sokáig tűrni, gondja lesz rá, hogy mint hébert vagy félhébert törvénytelen uralkodónak minősítsék, s elbánjanak vele. Majd talál az ő hébervoltára elegendő bizonyítékot. Tán a héberek nevében összeesküvést is sző némely ázsiai államokkal, s őt, Mószét mint az új hikszosz-uralom várományosát leplezi le. Ebben az egész ravasz, de átlátszó tervben a szépséges Nefertiti a csalétek. Íme, elfelejtette róla a sokatmondó szót: szerencsétlen. Tehát szabadulni szeretne a királyi rózsaágyból, amely csak gyötrelmet, könnyet, meghasonlást hozott számára. Igen, az egyik csábító csalétek a csodálatos szépségű, okos, elbájoló Nefertiti, akinek már neve is csengettyűszó. A másik a kettős tiara. Ha Mósze nem sóvárog a hatalom után, bizonyára kapva kap a világ legszebb asszonyán. Ha pedig olyan hideg szívű, amilyennek mutatja magát, annál elvakultabban tör a hatalomra, a minden szenvedélynél mámorítóbb kielégülésre. A kettőnek együtt lehet-e ellenállni? Mósze is ember. Fiatal férfiú. Ha valóban héber vagy félhéber fattyú, annál fékezhetetlenebb vágy hajtja az érvényesülésre. Hiszen alkirályi székéből csak egy lépés a királyi trón. Miért ne tenné meg ezt a lépést?

Eye tehát föladta Mószénak a leckét. Csak úgy mellékesen, barátilag, reggeli öltözködése közben. Az igazi tárgyalásnak erről kellett lefolynia, ha elérkezik az Eye által már bizonyosan kitűzött pillanat.

Most nem is beszéltek többet. Nyájasan elköszöntek egymástól, s ment ki-ki a maga dolgára. Eyét várták hivatali teendői.

Mósze egyedül járkált a Palotában. Minden folyosó, minden terasz, terem, oszlopgaléria gyermekkora emlékeit rebbentette föl lelkében. Itt volt a kicsiny szoba, melynek csempékből kirakott faliképei olyan varázslatosak voltak, hogy közeledni sem mert hozzájuk, hátha a vadlibák, a karcsú nyakú gémek, a lenge flamingók fölröppennek a sás közül. Itt álltak egykor az alabástromból faragott lótuszok, amelyekben anyja illatszereit tartotta. Emitt meg, ebben a teremben játszott a két anyával, Szetamonnal meg Jozabéttel a ragyogó padlón, dobálta labdáját, gurigázott elefántcsont golyóival, húzta-vonta játékait. Ott nyílik a fogadóterem, ahonnét nagyatyja, a nyájas, öreg király közéjük lépett királyi díszben, ölébe emelte őt, s akkor egészen közelről látta széles nyakékének napsugarakhoz hasonló díszeit, tiaráján az ágaskodó kígyót, s a király ráncokkal behálózott szelíd, barna szemét. Ekkor tette fejére a tiarát, ami olyan megdöbbenést okozott a jelenlevők között. Lám, itt a kerti tó is, benne talán a régi aranyhalak, csillogó tükrén a régi hattyúk, a régi, némán ringó, hatalmas, fehér meg rózsaszínű lótuszok úsznak. A fák is ugyanazok, a virágok között a régi szellő kotorász. A pompázó pávák is ugyanazok. Mósze összevissza kalandozott a sárga kerti utakon, igyekezett megismerni a hatalmas fákat s a buja díszbokrokat. Lám, amott vitázott mestereinek egyikével a derékszögű háromszög titkairól. A mester hosszú volt, sovány, s már őszült, egyik szemfoga fenyegetően kiállt, mintha vicsorgott volna, pedig maga volt a szelíd nyugalom és türelem. Mósze nagyon szerette ezt a kiálló szemfogat, sokszor rajta felejtette a szemét. Emitt meg az istállók negyede következik, egész kis város, teli a legszebb paripákkal. Mósze ismét érezte a csiklandó izgalmat, amit akkoriban érzett a robogó harcikocsin. Minden-minden a csodálatos gyermekkor emlékeivel volt teli, s a régi Mósze, a csacsogó, a nevető, a kíváncsi, a játékos, a vitázó, a birkózó, a kocsizó, a vívó s a vívódó lépten-nyomon előbukkant a hatalmas palotaváros zegzugaiból. Itt még vidáman lebegett az isteni fényözönben, amibe aztán csak szörnyű megpróbáltatások árán juthatott be ismét.

Fölhágott a várfal egyik lépcsőjén a magasba. Kitárult előtte az óriási város, az egész világ. Men-nofer buja kertjei, széles terei, a templomok zömök, roppant pilonjai, a karcsú, csillogó csúcsú obeliszkek, a kisebb-nagyobb paloták, az utcasorok kanyargó szalagjai s a végtelenbe nyúló, szikrázó, ködbe vesző folyam. Madárfelhők úsztak a vakító égboltozaton. A sötétzöld fák rengetege fölött kék, piros zászlók libegtek, mint virágok fölött lebegő lepkék. Az utcák medreiben szüntelenül folydogált a nép, gyalogosok, ökröskocsik, szamárkaravánok, idegenből jövő tevék hosszú sorai... mint a vér az erekben. És a folyón vitorlák lengedeztek, fehérek, barnák, pirosak... Olyan remegő-lebegő volt az óriási város, a világ legszebb városainak egyike, mint az álom.

Ez volt az ő otthona. De a másik otthon, a nem kevésbé kedves, nem kevésbé szép ott volt Keleten, a folyón túl, a Mokattam-hegyek alján, egy vén fügefa árnyékában. Mósze összehunyorított szemmel bámult a messzibe, át szerette volna fúrni a távolságot, ami közte és a kis héber tanya között tátongott. Hátha látná innen. Hiszen ez a távolság nem is olyan nagy, hányszor megtette gyalog Jozabét vagy Mirjam kezét fogva meg ladikon... s nemrég is megfordult ott, mielőtt elfoglalta alkirályi székét. De szeme előtt reggeli párába burkolózott a messzeség, a Mokattam-hegyek szakadékai vörösbarnán úsztak a távolban. A vén fa s a kis vályogház elbújt a kékségben, a viruló zöldben s a mészkőhegyek vörösében. Mósze mégis tisztán látott mindent, jobban, mintha ott lett volna. Annak a hajdani gyermeknek a szíve dobogott a mellében, aki Jozabét édes tejét szívta, édes szavát hallgatta, édes mosolyát nézte, édes simogatását érezte.

Most megfordult, s fölmeredtek előtte a piramisok, az elképesztő óriások, amiket egy életen át nem lehet megszokni. Mint valami ismeretlen s megismerhetetlen világ jövevényei álltak a sziklaparton, magasan, ahová a világ iszapja-hullámverése nem érhet el, s emelték vörös csúcsukat a vakító Égre. Kufu piramisa mint apa, Kafráé, mint nála valamivel kisebb anya, Menkaréé, mint gyermek. Fehér oldaluk síkosan ragyogott, tüzesen verte vissza a reggeli fényt, messzeszórta a hatalmas betűket, amiket egy óriás kéz festett rá. Menkaréé azonban egészen piros volt. S körülötte a kisebbek s még kisebbek, mintha a másvilági család egyre silányabb utódai lettek volna. Mintha egyre törpülve, isteni eredetüket csak alakjukban mutatva, a föld lakóinak méreteihez süllyedtek volna. Alsó részük fekete volt. Mósze ismét látta, mint régen annyiszor, a széles csatornákat, amelyeken a hajók egészen a sziklafennsíkig szállították a Mokattamból kivágott kőhasábokat. És megvoltak az ősi töltések is, amik hátukon hordozták az emberek százezreitől vontatott, emelt, feszített, taszított tömböket a csigákhoz és állványokhoz. Föltárult a Holtak Városának rengeteg épülete, oszlopsora, s odafönt, a legnagyobb óriás, a Kufu-piramis közelében Keletre fordította mozdulatlan emberarcát a Hormahu, az oroszlántestű szfinx. A királyi Ember képmása, aki szembenéz a Nappal, az Isten-emberé, aki a Napból szállt le, s a Napba tért vissza. Nyugodtan, rezzenés nélkül tekintett szét a világ terein.

Az óriások mögött pedig a vörös-sárga Sivatag, a Halál birodalma, a szünet nélkül permetező homoké, amely könyökről könyökre lepi el az óriásokat. Még a sárgán, pirosan, kéken csillogó hegyvonulat sem védi őket kellőképp. Nagy ívben magas kőfalakat raktak a régi királyok, hogy föltartóztassák a Sivatag fojtogató ölelését. Mósze látta, hogy most is munkásraj dolgozik ott, mint egy sereg apró hangya, ássa, hányja, takarítja a homokot. Lapátjaik nyomán kis felhőcskék gyúltak ki, mint sok-sok láthatatlan tűz füstje.

Mósze sohasem látta ezt a tájat, ezeket az óriásokat, ezt a várost, a várfalak előtt elterülő pálmaerdőt, a folyam széles síkságát ilyen szépnek. Égőzöld volt a völgy, isteni erdők, ligetek, legelők, szántóföldek, kertek viruló zöldje, amit a Halál birodalmának peremén álló isteni lények őriznek.

Hosszasan járkált, merengett a széles várfalon. De míg megfeledkezett önmagáról, lelke mélyén egy rekedtes, suttogó hang egyre azt mondogatta:

- Menekülj, menekülj innét, herceg. A tenger hullámai összecsapnak e fölött az ország fölött, menj innét a keskeny úton, ne temetkezz a mélybe. Itt mindenki halálos beteg...

Ekkor tisztán, érthetően hallotta a szavakat, s megjelent előtte az uészeti fogadó homályos kis szobája s a részeg orvos eltorzult arca.

Tutu, a vén rabszolga éppen olyan életet élt most, amilyent kívánt. Puha ágyban aludt, meleg vízben fürdött, a nap nagy részében szunyókált, ődöngött, vagy rabszolgák között forgolódott, s csodálatos történetekkel tartotta őket. A góseni utazás keserveit azonban nem feledte el. Ez abban a szemrehányó tekintetben nyilvánult meg, amit Mószéra vetett, ha reggel bevitte aznapi új saruját, ruháit, ékszereit, vagy ha a fürdőjét készítette el, s ott állt a törlőkendőkkel, hogy ura vállára borítsa. Nem szólt, lábujjhegyen járt-kelt körülötte, nesztelenül végezte dolgát, alázatosan ugyan, mégis gőgösen, mintha szabad akaratából szegődött volna ura mellé, félretéve saját hercegi rangját, azonban mégsem feledkezve meg róla.

A men-noferi Palota s a benne folyó királyi élet ínyére volt, de magát Eyét nem állhatta. Még az aketatoni előkelők társaságánál is romlottabbnak tartotta az itteni fényes személyeket, Eyét pedig a romlottak fejének. A Palotában lézengő sokféle rabszolga előtt, kivéve persze azokat, akiket uruk taníttatott, hivatalokkal bízott meg, s akik ennélfogva nem is vegyültek a közönségesek közé, ki is fejtette véleményét.

- Szép palota, szép város, meglátszik rajta, hogy régi nagy királyok építették, gazdagították, de mi nem valók vagyunk ide. A mi helyünk Zo'an, az még sokkal szebb, sokkal gazdagabb, bár valamivel kisebb.

Az istállófiúk, kocsisok, szakácsok röhögtek.

- Mit akarsz Zo'annal! Mi az? Tetűfészek. Mindenféle jöttment népség lakik benne. És olyan kicsi, hogy a fél markommal leboríthatnám. Mi van Zo'anban? Semmi. Valamennyi templomát betolhatnád a mi Ptáh-templomunkba, s még maradna is hely egy jóravaló népünnep számára. Vannak piramisaitok? Van szent Bikátok? Hiszen csupán a szent Bika istállójában elférne a ti alkirályi palotátok!

Tutu kényelmesen ült a földön, sovány, szőrös lábszárát maga alá szedte, kopasz madárfeje kihívóan billegett. Csak legyintett a kezével.

- A piramisok? - kérdezte gúnyosan. - Nálunk meg papírt gyártanak, a világ legfinomabb, legdrágább papírját. Arra írnak a világ összes királyai, főpapjai. Hallottatok már a taniti papírról? Hogy hallottatok volna, hiszen írást még nem is láttatok. Hát ez a papír a mi gyárunkban készül. De hát mi nektek a papír. Kitörlitek vele az ülepeteket, csak ennyi.

- Papírhoz hasonlítja a piramisokat! - ordítozták az emberek, s térdüket csapkodták jókedvükben.

- Nem hasonlítom piramishoz a papírt, ti hülyék - replikázott dühösen Tutu. - Ilyet csak ti tehetnétek, mert nem tudjátok, mi a papír, s mi a piramis. Hát tudjátok meg, sokkal nagyobb a papír, mint a piramis. A világ minden bölcsességét papírra írták, a szent tudományt, az isteni titkokat, a szebbnél szebb énekeket, imádságokat, történeteket, még a piramisok tervét is papírra tették először, anélkül hozzá sem tudtak volna fogni. Papír nélkül nincs piramis, nincsenek paloták, várak, csatornák, templomok, papír nélkül semmi sincs. De piramis nélkül van papír. Ez az igazság, ti hülyék.

Tutu érvei meghökkentették egy kicsit az embereket, nem röhögtek.

- Ha így áll a dolog, miért vagytok mégis itt? - kérdezte egy fiatal kocsis.

- Itt vagyunk, mert uratok hívott bennünket. Láttam a levelét, olyan ékes, díszes, alázatos levél volt, amilyen csak minket illet. Ha ti előkelők, hatalmasok vagytok, mennyivel előkelőbbek, hatalmasabbak vagyunk mi, hogy ilyen levelet kapunk éppen tőletek! De csak addig maradunk ebben a becstelen városban, amíg akarunk. Mi olyan előkelők vagyunk, hogy még én, a szolga is herceg vagyok. Ha csak annyi tisztesség volna bennetek, mint akármelyik szabad parasztban vagy kőfaragóban, leborulnátok előttem, ahogy igazi herceg előtt illik. De hát mik vagytok ti? Por és szemét a lábunk alatt, szavatok légyzümmögés a fülünknek.

Megint legyintett. Szavai fölháborodást keltettek az ácsorgók csoportjában. Tiltakozó kiáltások hallatszottak, fenyegető szavak, káromlások, gúnyolódás, szidalom. Tutut a lárma nem zavarta. Megmondta, hogy szavuk légyzümmögés a fülének, s úgy is viselkedett. Fennhéjázó gőgje akkor is díszére vált volna, ha nem a földön ül, rabszolgák között maga is rabszolga, hanem a hercegi székben, amit szüntelen emlegetett. Társai őszinte hódolattal nézték. Elvégre akármilyen szokatlan, mégis lehetséges, hogy igazán herceg, a világ forgandóságában néha még egy herceg is kerülhet méltatlan helyzetbe. Még majd kiváltják a rokonai, vagy ura fölszabadítja. Tán már holnap mint szabad előkelőség jelenik meg előttük, s számon kéri csúfolódásukat. Viselkednék-e így, ha közönséges származású volna? Hiszen az íráshoz is ért!

- De miért neveznek Tutunak? - gyanakodott egy tagbaszakadt néger. - Az én nevem M'bava, mindig is az volt, s az is marad. És csakugyan herceg voltam.

Tutu megint legyintgetett, mint akit légyzümmögés bosszant.

- Lehet, hogy te M'bava vagy, és herceg voltál. Néger herceg, fűkunyhóban laktál, meztelenül jártál, tárógyökeret ettél, tehéntrágyával kented a fejedet, parancsaidat tamtam-dobon tudattad a faluddal, amely öt kunyhóból állt, szanaszét az őserdőben. Ünnepnapon hizlalt kutyát ettél, feleségeidet pedig úgy szerezted, hogy bunkóval leütötted őket s hazacipelted. Mindez lehetséges, azonban így egészen mindegy, hogy a régi hercegi neveden szólítanak-e most is, vagy nem a régi neveden.

A társaság most a néger rovására röhögött görnyedezve, térdét csapkodva. M'bava pedig bőszülten bámult Tutura, szemefehérjét forgatta. Tutu rá sem hederített.

- Én azonban - folytatta bütykös kezét a mellére helyezve -, én igazi templomi herceg voltam, első pap, s az volt minden ősöm. Palotában éltem, olyanban, mint ez itt, rabszolgáim, szolgálóim voltak, feleségem négy, s mind ilyen kövérek! - Karjával mutatta, milyen kövérek voltak. - Minden reggel márványmedencében, meleg vízben fürödtem, hajamat valódi saábai balzsammal kenték, testemet a legfinomabb olajjal. Én selyemben jártam, mindennap s a nap minden órájában másféle ékszereket viseltem, csak az ékszereim, amiket rajtam talált, egész életére gazdaggá tették azt a húgyos egyiptomi katonát, aki elfogott. Én babiloni írással írtam parancsaimat agyagtáblákra, s azokat kiégették, hogy örökre megmaradjanak. Én kétszer akkora városban éltem, mint ez a Men-nofer, s nagyobb templom legfelső emeletén áldoztam, mint amekkora a Szokariban álló lépcsős piramis. Mindennap olyan bort ittam, amilyent ti csak szagolhattok, mikor kiürül a pecsétes korsó. Hogy pedig mit ettem, el sem tudom sorolni, mert azoknak az ételeknek a nevét sem hallottátok, még a leghíresebb szakácsok sem. Engem tizenkét hintóvivő vitt gyaloghintón, lábam sohasem tettem a puszta földre, szőnyeget terítettek elém. Nevem pedig, aminek hallatára fejet hajtottak az emberek, Ayu volt, de nem viselem, mert méltatlan helyzetemben nem akarom megszentségteleníteni. Engem az a húgyos katona, aki elfogott, annyi aranyért adott el első gazdámnak, amennyit a testem súlya nyomott. Igen, ha kíváncsiak vagytok rá, elmondom, az adásvétel úgy történt, hogy a mérleg egyik serpenyőjébe én álltam, a másikba meg az aranyat rakták, pedig akkor sokkal kövérebb voltam, mint most. Ebből megtudhatjátok azt is, hogy első gazdám mérhetetlenül gazdag udvari méltóság volt, én voltam birtokainak felügyelője, csak antilopja volt hétezer meg négyszáz meg ötven meg hat, agara pedig háromszáz meg negyven meg kettő. Valamennyi tökéletesen idomított. Majdnem úgy éltem, mint herceg koromban, de még ezt a jómódot is megalázónak tartottam, s nem használtam igazi nevemet. Hogy miként kerültem mostani uramhoz, a kegyelmes, nagyhatalmú herceghez, akiből király lesz, mihelyt meghal Őistensége, szintén megmondhatom. Gazdám neki ajándékozott, hogy kegyeit megnyerje, s barátságába fogadja. Uram pedig, elhihetitek, azóta is hálás neki értem, az ajándékozás minden évfordulóján díszes köszönőleveleket ír neki, s újra biztosítja hálájáról. Legutóbb is azt írta neki, olvastam ugyanis a levelet, mert én vittem az írnoknak, hogy remekbe lemásolja, azt írta neki - mutatóujját fölemelte, minden szót áhítatosan hangsúlyozott: - Testvérem és barátom, minden szolgálatra kész vagyok Ayuért, azaz Tutuért, akinek ideajándékozásával örökre lekötelezted szívemet. De hát mit tudtok ti, kocsisok, istállófiúk, mosogatók, hintóvivők, mindenféle néger hercegek, hiszen sohasem voltatok egyebek, mint akik most vagytok. Ti csak bámuljátok a piramisokat, de még annyit sem tudtok, hogy abban a kisebbik pirosban Menkaré király nyugszik szőke, gyönyörű feleségével, akinek papucsát messze földről sodorta szobájába a szél, s így szeretett belé. Hű, mekkorák a piramisok, mekkorák a templomok, meg az a Horma-hu is milyen óriási kőoroszlán, de hogy mennyivel nagyobb dolog a mi papírgyárunk, s mit írnak a mi papírunkra az egész világ főpapjai meg királyai, azt nem is sejtitek. Képesek vagytok az ülepeteket törölni egy olyan papírral, amire a legszebb himnuszt írták. Most pedig takarodjatok istállót söpörni, húst vagdalni, padlót fölmosni, kutyát kefélni, engem vár az uram. Sok fontos tennivalónk van még ma. Ti mamlaszok.

Nehézkesen föltápászkodott, s a rabszolgák néma sorfala közt elcammogott.

- Készítsd elő esti parókámat, esti sarumat, esti díszruhámat, ékszereimet, de legelőbb is a fürdőmet - utasította Mósze, mikor Tutu lábujjhegyen belépett a szobájába.

- Parancsodra, herceg - suttogta Tutu, s mélyen meghajolt - Nagy lakoma lesz ma is?

Mósze bólintott. Kedvetlen volt, a szokottnál is szótlanabb. Tutu fél szemmel rásandított, s rögtön tisztában volt vele. Mósze mozdulatlanul ült székében, könyökét a szék karjára támasztotta, fejét tenyerébe nyugtatta, jobb lábát előretolta, a balt hátrahúzta. Így szokott ülni, mikor valami kellemetlen dolgon töprengett. Tutu nagyot sóhajtott.

- Unjuk már ezt a sok lakomázást, herceg - dünnyögte óvatosan. - Örökösen eszünk, iszunk, vigadunk. Nem nekünk való ez a sok éjszakázás.

- Holnap reggel indulunk - mondta Mósze. - Már utasítottam az udvarmestert. Légy te is készen.

Tutut meglepte a váratlan parancs. Nagy orrát fölkapta, kiugró állát fölszegte, nyelvével megnyalta valamikor duzzadt, most ráncosan beesett ajkát, fekete szeme kigyúlt. Olyan volt, mint egy nagy madár, amint éppen repülésre készül.

- Hála legyen Atonnak, valamennyi Baálnak s minden isteneknek! - kiáltotta rekedten, alig tudva illendőre mérsékelni örömét. - Éppen torkig vagyunk ezzel az erkölcstelen élettel. Hiszen ez rosszabb, mint Aketaton. Micsoda hazug urak, milyen gyalázatos asszonyok! Ezek mindenre képesek, még arra is, hogy minket megöljenek. Hidd el, herceg, egy korty vizet sem ihatom nyugodtan, attól félek, megmérgeznek. Álmomban meg mindegyre fölriadok, hátha éppen most szúrnak szíven.

- Tedd, amit mondtam - figyelmeztette a herceg, arca azonban megenyhült.

És Tutu nagy tüsténkedve cammogott a parancs végrehajtására.

A tanácskozás, amire Eye meghívta szeretett rokonát, így folyt le.

Négyszemközt ültek egy kis szobában. Az asztalkán mézes csemege, sokféle kalács, pogácsa, fölszeletelt gyümölcskenyér, továbbá mindenfajta gyümölcs illatozott tálakon, kosárkákban. Volt még hűsítő is fölös mennyiségben: narancslé, mézzel kevert citromlé, hideg kőedényben sör arany szívópipákkal, egy lepecsételt korsóban libanoni, egyben szíriai, egyben pedig krétai bor. Késő délután lévén, az ablakokon kellemesen illatos, hűvös levegő áradt be. A csendet csupán a kert nagy fáinak susogása, egy-egy páva rikoltozása törte meg.

Eye végtelenül nyájas volt, kicsiny, barna szeme azonban komoly, néha csaknem komor. Viselkedése rokonra vallott, arca államférfira. Éreztette Mószével, hogy szívében őszinte rokoni szeretet él ugyan, de most le kell győznie érzelmeit, s döntő kérdésekről hideg értelemmel ítélnie. Továbbá azt is éreztette - főképp a szék karjára nyugtatott rövid ujjú, puha kezének ökölbe szorításával, asszonyos nyakának hátra-hátraszegésével -, hogy Mósze iránt érzett minden tisztelete sem tudja szándékaitól eltéríteni, ha kell, még rokonságuk, barátságuk árán is megvalósítja terveit. Most ugyanis magáról a Birodalomról van szó, az egész világ sorsáról, s emellett eltörpül minden személyes érdek, indulat, érzelem.

Mósze nyugodtan, előzékenyen ült a helyén. Egy falat gyümölcskenyeret rágcsált, ivott hozzá egy korty bort. Eye szolgálatkészen kínálgatta, a korsó pecsétjét maga törte le, mikor Mósze a libanoni felé nyúlt. Néhány pillanatig hallgattak. Eye is bekapott egy darab mézes süteményt, szaporán majszolta. Mósze most megértette, mi köti a királyi Anyát évtizedek óta ehhez a férfiúhoz. Nem főpapsága, nem királyi tanácsadó volta, nem óriási vagyona, nem hadseregnyi saját katonasága, nem műveltsége, önfegyelme, ravaszsága. Mindez csak Tiy nagyratörő terveit segíthette, de aligha bűvölhette el a szenvedélyes nőt. Annál inkább lenyűgözte azonban Eye könyörtelensége, a vallási, erkölcsi aggálynak tökéletes hiánya, akaratának korlátlan volta, félelmessége. Az, hogy mindig megvalósította szándékait, tehát az ellen is hiábavaló lett volna védekezni, hogy őt, Tiyt a szeretőjévé tegye, mikor ez a gondolat fölmerült Eyében. Ő volt az egyetlen férfiú, akitől Tiy félt, aki előtt akarata ellenére meg kellett hódolnia. Neki, aki a nagy Hacsepszutot tekintette példaképnek. Kapcsolatuk nem volt zavartalan, boldognak meg éppen nem volt mondható. Tiy néha megpróbált föllázadni. Ilyenkor rövidebb-hosszabb időre szakított vele. Gyűlölte. Mikor azonban megint megtört - s meg kellett törnie, mert Eye hidegen kivárta a megalázkodás pillanatát -, remegve omlott karjaiba, s úgy érezte, ezt a veszélyes kapcsolatot sohasem tépheti szét, ez kell neki, ez a remegés, ez a félelem, ez tudja valóban kielégíteni. Mindig úgy jelent meg lelki szeme előtt a főpap, mint aki romba döntené a Birodalmat, vérfürdőt rendezne legjobb hívei között, még őt vagy a gyermekeit is megölné, ha szükségesnek látná. Sötét varázserő sugárzott Eyéből, bizonyára titkos tudománya folytán. Ez az erő lenyűgözött mindenkit, de elsősorban Tiyt igázta le. Valahányszor meggyűlölte, és szabadulni kívánt tőle, tudta, hiábavaló. Megalázott gőgje, arcul vert hiúsága tombolt, őrjöngött, tajtékzott. De mikor elgyengülve, tehetetlenül, bénán, kiszolgáltatottan megadta magát, s mámorának gyötrő önkívületében lihegett, úgy érezte, csak ennek a férfiúnak érdemes megadnia magát kényre-kedvre, akitől mindenki fél. Tiy a maga módján, ravaszul, ámítón uralkodott a derék Nebmaare fölött, s e réven a Birodalom minden számottevő hatalma a kezében volt, de haj, milyen megalázó volt a gyámoltalan Nebmaarén való uralkodás... Milyen semmiség az ország előkelő családjainak, személyeinek rángatása... Tiy természetesnek tartotta, hogy mindenki féljen tőle, engedjen neki, óhajait lesse, kívánságait teljesítse, a maga fondorlatos módján fölöttük álljon. Ám Eye nem uralta meg őt, s éppen ez izgatta évtizedeken át, mióta csak megismerte az akkor még fiatal főpapot. Ádáz harc folyt közöttük, bár hangos kitörésre sohasem került sor, mert ha Tiy kiabálni, sikoltozni, átkozódni, zokogni, tombolni kezdett, Eye meghajolt s távozott, rábízva, hogy magányában cafatokra tépje ruháját, véresre karmolja testét, összetörje alabástromedényeit, dühe kielégítéséül megkorbácsoltasson néhány rabszolgát, saját kezével üssön-verjen szolgálókat, akik éppen haragja útjába kerültek. Tiy tehetetlen volt.

Tudta, Eye ravasz, de ő is az volt. Eye fölhasználja céljai érdekében, ő is ezt tette a főpappal. Ismerte hazug voltát, maga is hazug volt. Figyeltette minden lépését, ő is besúgókkal fonta körül Eyét, egyetlen szava, találkozása nem maradt előtte homályban. Számon tartotta szeretőit s a velük töltött éjszakákat. Folyton védekezett ellene, bizalmasait eltávolította, szeretőit eltakarította. Politikai terveit halomra döntötte, ha nem egyeztek az övéivel. Ismerte Eyét keresztül-kasul. Csak egyet nem tudott megismerni s legyőzni: sötét akaratának erejét.

Ahogy Mósze szemközt ült Eyével, mindezt megértette.

Jobbnak látta azonban meghallgatni.

Eye először nyájaskodott, kínálgatózott, bókokat mondott, kedélyeskedett. Gyors pillantásai azonban hidegen fürkészték Mósze arcát. Kezét hol ökölbe szorította, hol kinyitotta, a tenyerébe nézett, mintha a vonalakban fürkészett volna. Végre felöltötte kemény ábrázatát, s a tárgyra tért.

Röviden s tömören összefoglalta a Birodalom helyzetét. Beszélt Ámun egyházának állapotáról, s a módokról, amikkel ez az egyház védekezni kénytelen. Sajnálkozva szólt az erkölcsi romlásról, amibe Aton egyháza süllyedt, mióta hatalomra emelték, s az elkobzott javak egy részét neki adták. Rövidesen kihirdetik a törvényt, amely eltörli az összes egyházakat; bezárják a templomokat, kivéve Ptáh, a teremtő isten templomait s Esziréit, az isteni Anyáét. E sok isten s istennő vagyona mind a királyra száll, de jut belőle megint Atonnak is. Mindez nem segít a bajokon, a királyi kincstár jóformán csődbe került. Ámun volt birtokainak parasztjai, munkásai, mesteremberei nem akarnak dolgozni, ebben részes ugyan az Ámun-papság suttogása is, de még inkább a jogos félelem, hogy Ámun egyszer szörnyű bosszút áll a rajta elkövetett gyalázatért. Az Aton birtokain élő nép meg ezt mondja: "Miféle istent szolgálunk mi? Olyat, aki nincs! Hiszen nem látjuk, nem jelenik meg köztünk. Mit kezdjünk vele gondunkban-bajunkban? Ámunt meg a többi istent látjuk, törődnek velünk, áldozatainkat elfogadják. Ha nem végezzük kötelességünket, megbüntetnek. De Aton nincs, Aton: semmi. Hát akkor miért vannak mégis birtokai, s miért szakadjunk meg a munkában érte? Ha Aton semmi, ne akarjon tőlünk semmit." Mósze mindezt jól tudja, unalomig hallhatta, láthatta, s ő, Eye, nem is akarja részletezni a dolgot. A Birodalom ázsiai országai pedig, észrevévén a belső bomlást, tehetetlenséget, sorra fölkelnek. Mósze kiváló hadvezér, fegyelmezett, jól gyakorolt, jól felszerelt hadserege elbánt ugyan Saábával, de nem tudta megakadályozni a többi alávetett ország lázadását. Miután Őistensége tervszerűen elsorvasztotta a hadsereget, elkapatták magukat. Most a magára hagyott Horemhab úgy harcol, mint a dühödt oroszlán, még szerencse, hogy Őistensége káros parancsait igyekezett kijátszani. Ebben segítségére volt ő is, Eye, ezt nyíltan meg meri mondani, mert az események őt igazolják. Hanem ez a háború, ilyen nehéz körülmények között, igen költséges, hiszen most kellene talpra állítani azt a hadsereget, amely kézen-közön elsikkadt. Több mint két évtizedes mulasztást egyszerre kéne pótolni, s ez csaknem lehetetlen. Őistensége mindent új városába, Aketatonba ölt, s persze azt akarta, hogy a világ legnagyobb, legszebb, legtökéletesebb fővárosa legyen. Fia, sajnos, nincs. Tehát a leányaival próbál valamit kezdeni, ezekkel a gyenge, csúnya kislányokkal. A legidősebbiket hozzáadja Burnaburiás babiloni királyhoz, hogy rokonságba kerülvén vele, támasza legyen Hattival, Assurral meg Amuruval szemben. Rá is tudta kényszeríteni Azirut, hogy bűnbánólag Aketatonba menjen, most éppen ott van, s ajándékokkal, szép szavakkal szédíti a szerencsétlen beteg királyt. De azért bevonult az Arantánál fekvő Kádesbe. Kétszínűen magyarázza a hettitáknak, hogy az ő biztonságuk érdekében tette, Őistenségének meg, hogy a mi érdekünkben... Eye tudja, Őistensége boldog, mert íme, Aziruban mégsem csalódott. De aki nem vak, látja, mi lesz ennek a vége. Őistenségét csupa vak veszi körül. Az igazi, uralomra termett, tapasztalt, művelt családokat elriasztotta magától. Azok a kiváló férfiak, akik a Birodalmat kormányozni tudnák, félreálltak, vagy félrelökték őket, mint például Ámun papságának legnagyobbjait. Mindenféle jöttment hízelgők lepték el a Palotát. Közönséges, nemtelen származású emberek, amilyen például Paneheszi is, hogy csak egy nevet említsen, hiszen Mósze maga is jól ismeri őket. Parasztok, asztalosok, hajósok gyermekei. Tudatlan, bárdolatlan törtetők, hízelgők. Mert hát Őistensége szerint nincs különbség ember meg ember között. A helyzet már annyira megromlott, hogy ha gyors változás nem történik, a végső összeomlás elkerülhetetlen. A felelősség azokra hárul, akik mindezt tisztán látják már régóta. Akiket származásuk, múltjuk, műveltségük, tapasztalataik képessé tesznek a roppant munkára. Őistenségének félre kell állnia az útból. Eye mindent megtett a katasztrófa elhárítása végett, megpróbált egyensúlyt teremteni Aton meg Ámun között, vállalta e hálátlan szerepet, mondhatja, föl is őrlődött benne... (Mikor erről beszélt, arca elkomorodott, puha tenyerével megsimította homlokát.) De most már nem lehet az egyensúlyt tartani, határozottan kell cselekedni, még mielőtt az általános fölfordulás kitör. Ez pedig óhatatlan, mihelyt Őistensége megtiltja valamennyi isten tiszteletét Atonén kívül. Őistenségének valójában igaza van, nincs több isten, csak egy, s az az egy: Aton. Csakhogy a bárgyú emberiség ezt nem érti meg. Ezer évnek kell még eltelnie, amíg megérti, s akkor kell újraszületni Eknatonnak, akit ő, Eye, gyermekkora óta csodál és tisztel, de akit fájó szívvel, éppen a Birodalom s az éretlen emberiség érdekében, félre kell állítani az útból...

Hosszan, meg-megállva, a szavakat válogatva beszélt. Olykor bekapott egy-egy darab gyümölcskenyeret, falt egy-egy kalácsot, pogácsát, hörpintett egy korty bort. Hol a mozdulatlanul figyelő Mószéra, hol a tenyerébe vagy a mennyezetre pillantott.

Mósze egy szót sem vetett közbe. Csak mikor elhallgatott, jegyzett meg ennyit:

- Őistenségének ezer évvel korábban kellett volna születnie, hogy megértsék.

Eye bosszúsan szippantott húsos orrával, éles pillantást vetett Mószéra, de nem szólt semmit. Ehelyett közelebb hajolt hozzá, s halkan föltette a kérdést:

- Egyetértesz velem s azokkal, akik meg akarják menteni a Birodalmat?

Mósze még nem felelt. Igyekezett az események, az emberek, a terv mögé látni. Az értelmet kereste, az isteni értelmet, hogy minden világossá legyen. Döntenie nem kellett, mert már döntött. És most Mósze megtalálta ítéletének helyes indokolását. Lehet, hogy Eknatonnak el kell pusztulnia. Lehet, hogy a Birodalomnak is össze kell omlania. Mégiscsak egy ember, egy uralkodó van a világon ebben a pillanatban, aki Istent látja, szolgálja, egy, aki föl akarja emelni az emberiséget, egy, aki mindenáron, még a Birodalom árán is ragaszkodik Hozzá. Látja Őt. Ez a látás elpusztíthatja. De látás. És vajon nem a végsőkig kell-e süllyednie a világnak, hogy fölébredjen benne a vágy Isten után? Nem a mélyből kell-e fölkiáltania, a mélyből, aminél mélyebb mélység már nincs, ahol a lét merő borzalommá válik?

Eye meg a többiek pedig éppen a királyt akarják eltenni láb alól, az egyetlent, aki világosan lát!

Mósze úgy ült székén, kissé előrehajolva, kezét térdén nyugtatva, szemével a szoba falának egy kis ragyogó kék csempéjére tapadva, mintha teljesen érzéketlenné vált volna. Eye nem tudta mire vélni viselkedését, bosszúsan billegette ujjait a szék karján, arca komor volt a feszültségtől. Mósze aligha nyerhető meg a szent és nagy ügynek. Szinte hihetetlen: nem nyúl sem a tiara, sem a szép asszony után. Csak ül mozdulatlanul, s mintha távol volna mindentől. Eye érezte a fiatal herceg akaratának keménységét, s ez dühítette. Húsos ajkát rágva máris azon gondolkozott, miképpen tehetné ártalmatlanná.

- Nos, mit határoztál? - kérdezte végül olyan vékony hangon, mint egy öregasszony, s arcára nyájas mosoly terült. Kis, barna szeme igyekezett elkapni Mósze tekintetét s belefúródni... de csak a semmibe meredt.

- Amit mondtál, igaz - mondta lassan Mósze, s most az ő nagy szeme fúródott Eye tekintetébe. - De amit gondolsz, nem igaz. Ha ez a világ megérett az összeomlásra, omoljék össze mennél gyorsabban. Ha van valaki, aki tisztán áll az összeomlás közepette, s nem lát mást, csak Istent, akkor az az én testvérem és barátom, Eknaton. Kell hogy érezze, tudja, lássa, nincs teljesen egyedül. Én mellette állok.

Eye néhányszor kitátotta száját, mint a hal. Dereka egészen megmerevedett, keze görcsösen markolta a szék karját.

- Hát... hát... így döntöttél - sipította egészen elvékonyult hangon. - Jól megfontoltad?

- Könnyű volt megfontolnom. Régóta tudom.

- És... és... hagyod, hogy mindaz, amit királyaink évezredek során teremtettek, romba dőljön? - kapott most már erőre a királyi főtanácsadó. - Hogy az egész nép, amelynek sorsa a mi kezünkben van letéve, nyomorúságba merüljön? Hogy elveszítsen mindent, ami szent és szép és nagy? Hogy a Birodalom, amelynek hatalmát nehéz küzdelmek, nagy áldozatok árán tolták ki az egész emberi világ széléig, összeroppanjon? Hogy idegen bőrpoklosok s nyomorékok teremtsenek itt barbár uralmat? Hogy kialudjanak Aton oltárának tüzei? Hogy vérfolyam árassza el ezt a földet, tomboljon rajta a bosszú... hogy... hogy...

- Hogy akadályozhatnám meg? - mosolygott Mósze.

- Hiszen éppen azt mondtam el! - kiáltotta Eye a szék karjára csapva. Hirtelen ivott egyet, hogy belső hevét csillapítsa, nagy erővel vágta le a serleget az asztalkára. - Hát nem éppen erről beszéltem? Nem azt magyaráztam, hogy Őistensége halála küszöbön áll, talán már holnap vagy holnapután bekövetkezik... Hát kihez akarsz te akkor hű lenni?

- Úgy tudom, még él - felelte Mósze fölháborító nyugalommal, ami már sértés volt. - Ha pedig meghal, akkor is hűnek kell lennem hozzá, mert ő az Istent szolgálja, s arról nem tehet, hogy az emberek süketen és vakon állnak körülötte.

- Dehát... dehát... ha magad is tudod, hogy az emberek... - kapkodott önuralmát elvesztve Eye. - Akkor miért nem akarsz a helyébe lépni? Hiszen ezt kívánom én, ezt kívánja anyád, ezt kívánja a királyi Anya, Horemhab, az ország minden számottevő embere, rokonaid és idegenek...

- Én nem kívánom - mondta Mósze közönyösen. - Engem azért küldtek, s arra rendeltek, hogy az Istent szolgáljam! Ti azonban valamennyien azt akarnátok, hogy titeket szolgáljalak, akik nem szolgáljátok az Istent, hanem a saját hatalmatokat.

- Őrült! Eszeveszett! - kapkodott a fejéhez Eye csaknem fölugorva székéből. - Nem érted, nem tudod, nem akarod megérteni, hogy mi valamennyien Istent szolgáljuk?

- Ilyen eszközökkel? - kérdezte Mósze.

- Megvetsz minket? Engem, Ámun első prófétáját, királyi főtanácsadót, a királyi titkok ismerőjét? Megveted a királyi Anyát, a megistenült király özvegyét, az én feleségemet? Megveted saját anyádat? Megveted az ország legjobbjait?

Ez már vád volt. Mósze érezte, mint áramlik föl szívéből a vér az agyára, mint borul tűzbe az arca, mint reszketnek szempillái, hogyan szorul ökölbe a keze. Alig tudott uralkodni magán. Ajkát beharapta, nyugalmat erőltetett idegeire, igyekezett fékezni a hangját. Így szólt:

- Nem gondolhatod, hogy bárkit megvetnék, főképp anyámat, aki fölnevelt. Csupán eszközeiteket tartom rosszaknak. Ha te is meg a királyi Anya is valóban Atont imádjátok, látnotok kell, hogy rosszak. Anyámat pedig elvakítja az anyai szeretet, szeretné, ha annak látna, aminek ő kíván, s ami nem vagyok. Én azonban kétszer születtem, s nem köt többé semmilyen kötelék asszonyhoz.

A figyelmeztetés, hogy Mósze "kétszer született", némileg csillapítólag hatott Eyére. Nyakán viselte ugyan a szívszkarabeusz mellett a füles keresztet - amit Mósze nem tett -, csak kitüntetésképpen jutott hozzá, mint annyi más, akinek rangja e szinte divatossá vált dísz nélkül csonka lett volna. Aztán dühe még jobban fölforrt, sértésnek érezte, hogy Mósze fölébe meri helyezni önmagát... De nem tört ki, csak elsápadt, táblás arcán foltossá lett a bőr, húsos orra elfehéredett, fénylett, mint a papír.

- Ismétlem - folytatta fakó hangon -, hogy mindent a kezedbe adunk. Olyan eszközöket választasz, amilyeneket akarsz. Király leszel, megkapod leányomat, Nefertitit... a szerencsétlen Nefertitit... fiaid lesznek... Úgy szolgálhatod Atont, ahogy akarod... s mi is szolgáljuk...

- De hogyan akarjátok a kezembe adni a pásztorbotot meg a korbácsot? - kérdezte Mósze.

- Nos, Őistensége beteg, nagyon beteg - magyarázta életre kapva Eye. - Magad is tudod. Hamarosan meghal. Senki sem nyúl hozzá, nem is kell. Őistensége, ha akarod, téged rendel utódjának. Ez csak törvényes út? Ha már nem tűröd, hogy félreállítsuk. - Igyekezett visszaszívni, amit az imént hangoztatott.

- Nem, nem - rázta a parókáját Mósze. - Ha testvérem és barátom maga hív, saját kezembe teszi a tiarát, még életében megkoronáztat, akkor sem akarom. Értsd meg: nem akarom - ismételte nyomatékosan.

- De hát miért? Miért? - csodálkozott Eye az őrültön.

- Mert ezekkel az emberekkel, ezekkel a papokkal, ezekkel a méltóságokkal, ezekkel a romlott családokkal nem szolgálhatom Istent. Nekem is folytatnom kellene azt, amit Őistensége megkezdett. Az út ugyanoda vezetne. Kikkel folytassam? Hiszen ebben az országban nincs semmi hit.

- Bennünk nincs hit? - képedt el a főtanácsadó. S keserűen nevetett.

- Nincs - mondta Mósze. - Igaza volt annak a részeg orvosnak, akivel egyszer egy fogadóban beszélgettem: mindenki halálos beteg, csak arról lehet szó, hogy nyomorúságos életüket meghosszabbítsuk.

- Tehát... tehát... cserbenhagysz bennünket? - összegezte halkan Eye.

- Sohasem voltam veletek, hát nem is hagylak cserben.

- Elárulod a hazádat?

Hát persze, Mósze szerette a hazáját. Nem véletlen, hol születtünk, mely tájba, mely nép közé helyezett a végzetünk. Minden föld, minden tájék más, a Nap mindenütt másképpen süt, noha ugyanaz a Nap. Mások és mások a hegyek-völgyek, másfélék a növények, az állatok, mások a folyók, tavak, más a levegő s a csillagok sugara. Az ember ragaszkodik a néphez, melynek nyelvén az örökkévalóság szavai szólnak hozzá. Kenyere, itala, munkája, öröme-nyomorúsága egy szülőföldjével, népéével. Mószénak hazája volt ez a föld, vére együtt lüktetett a Nílus hullámaival, hogy olyan szót mondjunk, amiben minden együtt van. Egyformán volt egyiptomi és héber, de azonosítani tudta magát minden egyéb fajtával is, amely a nagy közösséghez tartozott. Munkájának elsősorban ez a közösség volt a műhelye, itt kellett megállnia a helyét. De nem szabad feledni, hogy Mósze "kétszer született" volt, második születése pedig nem asszonytól történt, hanem a Szellemtől, olyan világba, ahol nincsenek hegyek-völgyek, folyók és tavak, ahol nem ez a Nap süt, nem ezek a fények ragyognak. Második születése szerint nem ennek a világnak a polgára volt. És ha a világból nem szakadt is ki, hiszen neki szánta minden képességét, jóakaratát, legmagasztosabb szándékait, ha felelős volt is érte, mégis fölötte állt. Vándora volt ennek a földnek, biztos cél felé haladt, s igyekezett mindenkit magához vonni, ne vándoroljon egyedül. A magános vándorlás értelmetlen, hiábavaló lett volna. A "haza" szónak tehát egészen más tartalma volt Mósze számára, mint Eye s valamennyi eyék számára.

Nem akart azonban vitatkozni a királyi főtanácsadóval. Előbb meg kellett volna egyezniök legalább a lényeges szavak tartalmában, amilyen az Eye által hangoztatott "anya" meg "kötelesség" meg "romlás" meg "haza" s így tovább. Mindenek fölött azonban az "isten" szóban kellett volna egyetérteniök, s éppen ez volt a legreménytelenebb. Mósze tehát nem szólt, csupán egyetlen hosszú, átható pillantást vetett Eyére, s nyugodtan fölállt.

- De hát nem magad javasoltad Őistenségének - kapott újabb érv után a királyi főtanácsadó, képtelen lévén megérteni, hogy akadjon ember, akit olyan rosszul ismerne -, nem magad kívántad, hogy válogatott férfiakból meg kell teremteni egy leküzdhetetlen hadsereg magvát?... Hiszen itt van Horemhab, vele ezt a tervet megvalósíthatnád... Naggyá, tiszteltté, félelmessé és boldoggá tehetnéd hazádat!

Mósze azonban megrázta a fejét, indulni készült.

Fölállt Eye is, izgatottan szembenézett Mószéval. Ajka remegett, sápadt arcára könyörgő mosolyt erőltetett, kicsiny, barna szemében azonban hideg düh s félelem bujkált.

- Azt mondod, ugyanazt kellene tenned, amit a király tesz? - kiáltotta vékony, fojtott hangon. - De hát miért ne tennéd, amit neki ajánlottál, s amit jónak látsz?

- Kegyelmes uram, kedves rokonom - mondta Mósze nyugodtan -, mi nem érthetjük meg egymást. Mindent tisztán látok. Látom a folytatását is, a végét is annak az útnak, amit olyan kecsegtetően nyitsz meg előttem. Nem lépek rá.

- Látod az utat? - kiáltotta Eye egészen kikelve magából. - Hát ha jól tudsz látni, talán azt a másik utat is látod, amire most léptél!

Ez fenyegetés volt, s Eye maga sem értette, hogyan vetemedett rá. Nem szokott fenyegetőzni. Mint államférfi ezt tartotta a legnagyobb ostobaságnak. Ha valamit meg kell torolni, ha valakit félre kell állítani, tegyük fenyegetés nélkül. Csakhogy ez a beszélgetés egészen kiforgatta valójából. Most látta, milyen siralmasan belebonyolódott önmagába. Emberismerete csúfos kudarcot vallott. Ő, a nagy tárgyaló, az ellenállhatatlan meggyőző, az ellentétek kijátszója: megbukott. Ez annyira sértette hiúságát, hogy szinte izzott a dühtől. Éppen a legértékesebb szövetségest szalasztotta el! A király legjobb támaszát! Ezt a súlyos hibát sohasem teheti jóvá! Most meg ostobán meg is fenyegette. Miután elébe tárta összes terveit, szándékait, módszereit, kiszolgáltatta minden fegyverét, utoljára meg is fenyegette. Miféle gonosz lélek homályosította el így az agyát?

Tehetetlen volt. Kiszolgáltatva magát ennek az átkozott fiatal férfinak, akiről íme kiderült, hogy halálos ellensége, félelem fojtogatta, kábultan kapkodott mentő gondolat után. El kell pusztítania, még mielőtt őt el nem pusztítja ez a félelmes gazember. Aki olyan játszva szedte ki titkait. Olyan könnyedén vetkőztette pucérra, mint egy kölyköt.

Csakhogy ebben a pillanatban mindenáron meg kell őriznie méltóságát, úgy kell viselkednie, mintha nem történt volna semmi. Csupán két rokon beszélgetett a Birodalom súlyos helyzetéről, s nem értett egyet. Majd holnap talán egyetért. Hiszen magas rangú, művelt, jól nevelt férfiak mind a ketten. Ő jóval öregebb, tudhat türelmesen várni, a másik fiatal, merev és tapasztalatlan... Csakhogy mindebből egy szó sem igaz!

Szerencsére az udvariasság tökéletes formái, amikre rangjuk kötelezte őket, átsegítették a gyalázatos helyzeten.

- Nos, hát majd folytatjuk - mondta nyájasan, s Mósze vállára tette húsos, rövid ujjú kezét. - Alkalmasabb időben. Te is gondolkodol még, én is igyekszem jobban megformulázni a dolgot. Majd számot vetsz magaddal, milyen megnyugtatásra van szükséged, mik a saját különös kívánságaid, netán követeléseid. Bízom okosságodban, tanultságodban, legfőképpen a lelkiismeretedben. Senkit sem becsülök annyira, mint téged. És hidd el, sokan osztoznak velem ebben a véleményben. Most bizonyára szeretnél pihenni, gondolkodni... vagy talán kikocsizol?

- Nem, kedves rokon - felelte Mósze. - Hanem intézkedem, hogy holnap hajnalban elutazhassam.

- Ó, csak nem? Ilyen hamar? - kiáltotta Eye megbotránkozva, vékony, őszes szemöldökét foltos homlokára vonta, kitárta karját.

- Egy napot sem tölthetek itt tovább. Sürgős tennivalóim vannak - mondta Mósze.

Eye beharapta ajkát, de nem szólt. Mélyen meghajoltak egymás előtt, kitárták karjukat. Mószét az ajtóig kísérte udvarias rokona.

Zo'anba visszatérve, Mósze megtette az előkészületeket a költözködésre. Sok gondja, tennivalója közben pedig a következőket tapasztalta:

Az előkelő családok többé egyáltalán nem érintkeztek vele. Ha valakivel elintéznivalója akadt, rideg udvariasságot tapasztalt, egy szó sem esett másról, mint a hivatalos ügyről. Az arcok dermedtek voltak, a szemekből bűntudat villogott. Mósze rendőrségének főnöke naponta jelentette, kinél, hol, miféle bizalmas tanácskozást tartottak, s kik voltak jelen. Mószét e tanácskozásokon Héber Fattyúnak nevezték, titkos értesüléseket terjesztettek róla. Hogy fekete mágia útján teljesen hatalmában tartja a Gyűlöletes Álmodozót, kezdettől fogva ő tanácsolja szörnyűséges intézkedéseit, ő szakította el a királyi Anyától s más rokonaitól, most pedig rá akarja venni, hogy valamennyi isten, istennő templomát bezárassa, vagyonát elkobozza, papjait földönfutóvá tegye. Mindezt azért cselekszi, hogy trónra jusson. Mint kereskedő bejárta az egész kerületet, minden héber háznál megfordult, tanácskozott a héberek Véneivel, s megegyeztek, hogy Mószét, a nagyhatalmú Héber Fattyút használják föl a Birodalom tönkretételére, a hatalom megkaparintására s egy új hikszosz-uralom létrehozására. Ugyancsak a Héber Fattyú csalárd rábeszélése folytán telepíti Koszembe Horemhab, a derék, de ostoba katona a habirukat, ezt a mindenre kapható, hazug, gyűlölködő népséget. Igen, a Héber Fattyú barbár pásztornépet gyűjt, hadsereget szervez belőle, s mihelyt Horemhab valahol vereséget szenved a lázadók részéről, fölkelnek, hatalmukba kerítik a Chetam erődítményeit, elzárják az Ázsiába vezető utat, elvágják a hadsereg utánpótlását, leöldösik az egyiptomiakat egy szálig, elfoglalják a kerületeket, amelyekben héberek laknak, megszállják a Delta városait... eközben pedig a Héber Fattyú trónra kapaszkodik, megkoronáztatja magát... Az egyiptomi előkelőségeknek tehát védekezniök kell. Mozgósítaniok a felelős férfiakat, idejében meghiúsítaniuk a végromlást.

A rendőrség főnöke hasonló bizalmas tanácskozásokról tett jelentést a papság köréből. Mósze csakugyan észrevette, hogy már nemcsak Ámun kisemmizett papjai tekintenek rá alázatos gyűlölettel, ha a városban járkál, hanem valamennyi isten, istennő papjai is. Nem kereste föl közülük senki, pedig egy-két templom főpapjával baráti viszonyban volt. Eddig sem titkolta ugyan, hogy mint Aton elsőrendbéli papja, közönnyel tekint az istenekre, áldozataikon nem jelent meg, de emiatt sem gyűlölködés, sem gyanú nem vert tanyát a szívükben. Most azonban érezhetően gyűlölték, féltek tőle, még hivatalos ügyeiket is felügyelői útján, levélben intézték.

Az is különös volt, hogy a Pi-basztba induló szokásos búcsújáráson sokkal többen vettek részt, mint eddig. Igaz, óriási néptömeg indult évről évre Basztet, a macskafejű istennő városába innen is. Pi-baszt városát nemegyszer milliónyi nép szállta meg, énekelve, fuvolázva, táncolva, részegeskedve, zabálva, s a szent város ligeteiben, terein, utcáin orgiát ülve a paráznaság minden módján. Ámde most az előkelőségek is útra keltek gyaloghintókon, hajókon, szamárháton, olyanok, akiket hajlott koruk már távoltartott az efféle fáradalmaktól. Miután pedig Eye személyesen is hódolt a macskafejű istennőnek, könnyű volt kitalálni, miért szállta meg őket ekkora vallási buzgalom. Híre terjedt, hogy az istennő utoljára részesül ünneplésben, s a nép apraja-nagyja, különösen a nők tömege szívesebben zokogott volna a kötelező éjjel-nappali éneklés, kacagás, tánc, mesemondás helyett. Hogy Eye, korábban Ámun első prófétája, most Aton buzgó híve, mit keresett Pi-baszt ünnepein, könnyen ki lehetett találni.

Mósze fölügyelői egyszeriben hanyagokká váltak. Élelemszállítmányok elakadtak, a munkások éheztek, zúgolódtak, fenyegetőztek. Torlódások álltak be a munkáscsapatok váltásában is. Furcsa tévedések folytán egy helyütt ezrek zsúfolódtak össze, másutt meg nem volt senki, s a munka megállt. Rossz nyelvek ezt arra magyarázták, hogy már az új alkirály is lop, mint elődjei, dolgaival nem törődik, szembefordul a királlyal, halálos szerelemre gyulladt a királyné iránt, komorságba esett, rontás van rajta... kisebb gondja is nagyobb annál, mit esznek, egyáltalában esznek-e a héber munkások, s fölváltják-e őket! Az is előfordult néhányszor, hogy a Horemhab által hazaküldött mindenféle habiruk közé másfajtájúakat kevertek, s olyan helyre telepítették őket, ahol már korábban érkezettek laktak, vagy ahol évszázadok óta zavartalanul éltek hazai héberek. Mikor aztán megjelentek kecskéikkel, juhaikkal, szamaraikkal, féktelen kölykeikkel, siránkozó asszonyaikkal, botrány tört ki. Hontalan családok csavarogtak a tartományban, legeltettek, loptak, raboltak, öklükkel verték a papírt, melyen összecserélték a neveket az írnokok, átkoztak egyiptomit, hébert még az alkirályt is. Véneik Mószéhoz vándoroltak, körülülték a Palotát, erőszakkal vették el az árusok holmiját, hogy ehessenek. Napirenden volt a verekedés, a rendőrök képtelenek voltak megbirkózni a jogaikat követelő elkeseredett idegen férfiakkal. Mósze kénytelen volt élelmet osztani köztük a Palota készletéből s egész napját a tudatlan, izgatott emberek ügyeinek szentelni.

Az egyiptomi munkafelügyelők ismét vérszemet kaptak, a hébergyűlölet jobban lángolt, mint bármikor. A sok zavar őket is dühösítette, haszontalan dolguk megszaporodott, a munka megállt, vagy alig-alig haladt. Dühükben ütötték-verték, szidták, hajszolták a munkásokat, utálatuk elviselhetetlenné vált a héberek, habiruk iránt. Mindig megvetették ezt a konok, idegen népséget, de soha úgy, mint most, mikor egyre hallották, hogy föl akarnak lázadni Őistensége ellen, tönkre akarják tenni az országot, le akarnak mészárolni minden egyiptomit. Gyűlölet és félelem úgy elvette az eszüket, hogy már minden baj forrását a héberekben látták. Szentül meg voltak róla győződve, hogy az alkirály héber, s minden intézkedésében gyanújuk igazolását keresték. És mert keresték, meg is találták. Hovatovább bűnösöknek érezték magukat, hogy szolgálniok kell ezt az átkozott embert. Igyekeztek hát úgy szolgálni, hogy mentül kevesebb bűn háruljon a fejükre. Ha pedig mégsem bújhattak ki szigorú ellenőrzése alól, annyi kegyetlenséggel tették jóvá, amennyivel csak lehetett.

Mósze érezte, mennyi ellenséges indulat sűrűsödik körülötte. Nem sokat törődött ugyan a rágalmakkal, a gúnyolódásokkal, amikkel személyét beszórták, de észre kellett vennie, milyen konok ellenállásba ütközik minden jószándéka, s hogyan akadnak el legfontosabb rendeletei kézen-közön. Tehetetlensége napról napra nőtt. Csak itt-ott sikerült valamelyik gazembert rajtakapnia, megbüntetnie. Az emberek, mint valami titkos összeesküvés tagjai, szolgálatkész pofát vágtak, hajlongtak, fogadkoztak, szorgosan tevékenykedtek, de mintha összekacsintottak volna a háta mögött... Őt pedig jóformán nem értette meg senki.

Minden pillanatban várta, hogy leszúrják, ételét megmérgezik, vagy éppen nyíltan föllázadnak ellene, megrohanják palotáját, lemészárolják őreit, őt magát fejjel lefelé a falra akasztják, netán darabokra kaszabolják, hullájának részeit a folyóba dobják halak, krokodilok étkéül. Nem félt tőlük, még korántsem végezte el a művet, amiért a világra született, így hát semmilyen óvóintézkedést nem tett a maga védelmére, azonban mégsem vonhatta ki magát a folytonos fenyegetettség hatása alól. A feléje sugárzó gyűlölet lassanként izzóvá tette az ő lelkét is.

Teljesen társtalan volt. Nem bízhatott senkiben a vén rabszolgán kívül. Felügyelőiben, írnokaiban, titkáraiban, rendőreiben, katonáiban, az előkelő személyekben, mindenféle papban, még a palotabeli alantasabb munkát végző rabszolgákban is halálos ellenségeit vagy ellenségei által fölbérelteket gyanított. Ha szokásos sétáin valahol lárma, tülekedés támadt, akaratlanul arra kellett gondolnia, hogy egy elvakult fanatikust tettek ártalmatlanná, megszállott félőrültet, akit fekete mágiával uszítottak rá. Soha jobban nem vágyakozott hűséges társa és testvére, Hor után, mint most. Gyakran olyan erősen gondolt rá, hogy Hornak éreznie kellett - de Hor távol volt, Felső-Egyiptomban, a núbiai határon, s ha akart, sem tudott volna jönni. Ezekben a zavaros időkben ő gondoskodott a déli határok biztonságáról. Többi társáról, akit ugyanakkor avattak be, amikor őt, semmit sem tudott. Lelkében jelen voltak, tudta, ernyedetlenül végzik föladatukat, de nem látják szükségét, hogy hozzá siessenek, segítségére legyenek. Hát csak tűrte magánosságát, saját erejére hagyatkozott, s tudta, ez az erő éppen elegendő.

Nagyon szerette volna, ha a király elődei példájára ellátogat a Deltába, fölkeresi városait, személyesen vizsgálja meg az állapotokat, megnyugtatja a háborgó indulatokat. Eknaton azonban sohasem mozdult ki kedves új fővárosából, mintha félt volna kitenni lábát az ellenséges külvilágba. Irtózott a nyomorúság, az elégedetlenség látványától, mindentől, ami nem tökéletesen harmonikus és művészi. Az elhagyatott tájaktól, a folyam fenyegető csendjétől, a mocskos vályogfalvaktól, a nép konok hallgatásától vagy állati üvöltésétől, a bezárt templomok komor kihaltságától, a fenekedő gyűlölettől, ami Aketatonon kívül ólálkodott körülötte. Minden város elvárta volna, hogy ünnepi áldozatot mutasson be annak az istennek, istennőnek a templomában, aki ősidők óta védelmezte, Eknaton azonban más istennek, mint Atonnak, a Napnak, nem áldozott. Sőt minden istent meg akart fosztani áldozataitól, vagyonától. Beteg is volt. Gyötrő fejfájások kínozták, gyakran esett önkívületbe, s utána napokig mozdulni sem tudott. A gondok, háborúk elkeserítették, legszebb álmaiban napról napra csalódnia kellett... Híveiben egyre kevésbé bízott, legodaadóbb emberei meghaltak - mint az öreg Ramósze, a vezír is -, hát bezárkózva gyönyörű városának falai, kertjei, tavai, virágcsodái közé, csak családja gyöngéd szeretetében akart fürödni, megújulni. Nefertiti aggódó figyelemmel vette körül, leánykái rajongva csüngtek rajta. Eknaton teljesen elmerült himnuszainak írásában, imádságai csiszolásában, Aton tiszteletének mennél szebb, mennél magasztosabb kialakításában, új templomok tervezésében, új oltárok fölállításában, a kedves szobrászával, Tutmószéval folytatott tervezgetésben, a maga meg családtagjai sírhelyének építésében. Hallani sem akart háborúról, csapatokról, fegyverekről, erődítésekről, kényszermunkáról, törvénytelenségekről, gyűlöletről, éhségről, rágalmakról, összeesküvésről... mindarról a mocsokról, ami különösen Gósen felől árasztotta dögletes leheletét. Ösztönösen érezte, ami rossz, alantas, fenyegető, gyalázatos e kerek világon, mind ott tombol a távoli Gósenben. Horemhab hadijelentéseit meg sem akarta hallgatni. Rábízta, tegyen, amit tud, a saját lelkiismerete, felelőssége szerint. Ha már hadakozni kellett, Eknaton inkább nem akart tudni róla. A kétségbeesett leveleket, amik ellenségtől szorongatott városokból érkeztek hozzá, el sem olvasta, nem válaszolt rájuk. Beteg volt, mikor a képmutató Aziru megjelent Aketatonban, s trónusa elé borulva hűségéről biztosította. Lám, Aziru sokkal jobb, mint amilyennek mindenkiben kételkedő hívei hitték... Ezzel igen nagy kő esett le a szívéről, s folytathatta háborítatlan életmódját: a zenében, szobrokban, himnuszokban való gyönyörködést, a családja, udvari népe között töltött békés csevegéseket, az Aton-papokkal folytatott vitákat, az emberi faj szépséges jövőjének ábrándos rajzolgatását. Maga is érezte, mennyire elkülönül a világtól, s Aton ügyének győzelme csak látszat. Mindegy, mindent Atonra bízott, görcsösen óvta hitét, s föloldódott a szent betegség rohamainak vakító ragyogásában. Hogy utána fásultan feküdjék a homályos szoba ringató csendjében, mialatt Nefertiti gyöngéd kézzel borította fájó fejére a vizes ruhát, aggódó arccal hajolt fölé, s mosolygott azzal a szépséges, biztató, megnyugtató mosollyal, amiben egyre több volt a keserű lemondás. De a szenvedő király ezt nem látta.

Így hát Mósze magára hagyva tette, amit tennie kellett. Hogy mindez miként végződik, nem tudta, nem is törődött vele. A hatalmat megvetette, úgy élt, mint akármelyik katona. Gyűlölet, bosszúvágy nem bántotta. Igazságot akart, s ha be kellett is látnia, hogy egyre kevesebbet tud megvalósítani belőle, továbbhaladt a megkezdett úton.

Volt egy felügyelő, Maror nevezetű, aki a Zo'an környékén folyó építkezéseknél ellenőrizte a héberek munkáját, s különösképpen teli volt a szíve gyűlölettel irántuk. Gyönyörűségét lelte a hatalomban, mert hazáját szolgálta hatalmával, s úgy vélekedett, ha más állna az ő helyén, ilyen odaadóan nem szolgálná, mint ő. Boldog volt hát, hogy a bőrpoklosok és nyomorékok rettegnek tőle, egy szavára ugranak, fenyegető pillantásától megnémulnak, kívánságait lesik, s bár szívesen belefojtanák a Nílusba, vagy fölakasztanák a saját beleire, mégis bókokat mondanak, ajándékokkal igyekeznek meglágyítani kemény szívét.

Maror nemcsak azért tartotta vissza a munkások élelmét, hogy ő maga gazdagodjék, hanem elsősorban a haza s az istenek buzgó szeretetéből. Minden falat kenyér ugyanis, amit nem héberek esznek meg, az ő fajtáját erősíti, a gyalázatos népséget pedig gyengíti. Inkább zabáljanak az egyiptomi agarak, mint a héber disznók - szokta mondogatni okosan -, mert az agarak hűek gazdájukhoz, ezek a nyomorékok meg elvágnák torkunkat, ha tudnák... Maror tehát céltudatos buzgalomból nehezítette meg munkásai sorsát. Azonban nem elégedett meg a testi gyötréssel. Mint tanult ember, tudta, sokkal hatékonyabb a lelki gyötrés. Minden keserűség, minden elfojtott düh, ki nem fakadó bosszúvágy, minden sóhaj, minden átkozódás vagy keserű reménytelenséggel elsuttogott hiábavaló fohász jobban gyengíti az ellenséges fajtát, mint száz pióca, ami éjjel-nappal szívja a vérét. Maror tudta, hogy a lelki erők megrontása a leghatásosabb módszer ellenségeinek tönkretételére. Még az sem baj, ha a halálra gyötört idegen szembefordul kínzójával, mert akkor le lehet ütni, cimboráit ártalmatlanná tenni. Ha pedig, adják az istenek, föllázad az egész héberség meg a közéje telepített ronda habiru gyülevész, hát majd rájuk szabadítják a katonaságot s a matszaikat, kitakarítják az országnak ezt a piszkos sarkát, végre jóravaló hazai népet telepítenek le, amely nem kacsingat az ázsiai barbárok felé.

Az alkirály rendeleteivel nem sokat törődött Maror. Társaival egyetértett abban, hogy Mósze valójában héber fattyúkölyök, nevelőanyja csak azért fogadta magához, s részesítette hercegi nevelésben, mert egy napon született a királlyal. Mósze elérkezettnek látja az időt, hogy fajtájával szövetkezve aláássa a Birodalmat, saját kezébe kaparintsa a korbácsot-pásztorbotot, gonoszsággal fizessen a kapott jóért. Cinkosa a héberek minden papja és Véne, a habiruk minden nemzetségfője, legfőképpen pedig azok a bőrpoklos elsőszülöttek, akiket Aton papjai neveltek, s szabadítottak a tisztességes emberiségre. Mindent megtett hát, hogy akár ravasz fondorlattal, akár szemtelen erőszakkal meghiúsítsa Mósze szándékait. Maror lelkesedett Eyéért, gyűlölte a "gonosztevő" királyt, hirdette, hogy már nem sokáig tart Egyiptom e legsötétebb korszaka, mert Ámun s a megsértett istenek, istennők egész hada véres tisztogatást végez majd, s mindenki lógni fog, aki ellenük emelte a kezét.

Így hát Maror nem gonosz volt, hanem vallásos hazafi. Szívében dicsőn sugárzott a régi Egyiptom képe, Negyedik Tutmósze diadalmas, gazdag Egyiptomáé. Ahmószéé, aki fölszabadította a hikszosz-uralom alól. Szíriáig kergette, ütötte-verte őket... Maror eszményképe Ahmósze volt meg a nagy katona: Negyedik Tutmósze. De valahányszor a nagy piramisok vidékén megfordult, bámulattal adózott e hatalmas épületek építőinek is, akik már évezredekkel előbb romolhatatlan emlékeket állítottak.

Családja Zo'anban élt csinos kis házban, ápolt kert közepén. Ezt szótlan rabszolgák öntözték, gyomlálták, csinosították, fél szemüket mindig a ház erkélyén tartva, ahonnét uruk rájuk szokott ripakodni, ha csak egy percre is megpihentek. Maror felesége, ijedt, kis, lusta nő, leginkább heverészni szeretett, datolyát majszolni, gyönyörködni az élet szépségében. Számára ez volt az élet szépsége. Három gyermeke volt eleddig, a legkisebb egy hatéves leányka... de az asszony eldöntötte, hogy többet már nem szül, mert rontaná hízásra hajlamos alakját, márpedig Maror, mint minden egyiptomi úriember, csak a hosszú combú, karcsú nőket szerette. De eléggé fárasztotta a három gyermek is. Mindig kérdezősködtek, fecsegtek, kiabáltak, rendetlenkedtek, zavarták anyjukat a boldog révedezésben, a látogatók fogadásában.

Maror kistermetű, vékony, gyors mozgású, pattogó ember volt, szeme éles, majdnem koromfekete. Naponta tiszta ruhát öltött, mint a királyi család tagjai. Fejét, arcát gondosan borotváltatta, testét illatos olajjal kenette, szakadt vagy kitaposott sarut senki sem látott még a lábán. Parókája egy hajszálnyival nagyobb volt, mint amekkora rangja szerint megillette, bodorításai pedig vetekedtek akármelyik udvarbéli méltóság parókájának bodraival. Barna csíkos vállkendőjét a legnagyobb hőségben sem hagyta el, s olyan sokféleképpen tudta lengetni, redőzni, hányni-vetni, forgatni, ahány hangulata volt. Erről a kendőről alárendeltjei mindig tudják, mit várhatnak Marortól. Különösen büszke volt a régi szép aranyszkarabeuszra, amit aranyláncon viselt a nyakában. Ez a lánc, ez a talizmán királyi kitüntetésre emlékeztetett, bár maga a kitüntetés majd csak később kerül a nyakába, ha a Gyalázatos Álmodozó, az országot megrontó gonosztevő, a hamis király eltakarodik, s nevét örökre kivakarják az emlékművek föliratain. Maror addig nem várhatta sem méltó polcra való emelkedését, sem a szolgálataiért járó kitüntetést. Igen, igazi, gyönyörű lánc akkor kerül a nyakába, ha Mósze-Uszirszafit fejjel lefelé Zo'an Palotájának falára akasztják, s ebben a hőstettben ő is közreműködik.

Hogy Egyiptom minden nyomorúságának okai a héberek, kevesen látták olyan világosan, mint Maror. Véleménye szerint a hikszoszverő királyoknak nem lett volna szabad ezt az idegen pásztornépet megtűrniök Koszem területén, hanem barbár rokonságával együtt messze kellett volna űzniök, s persze, vágniok-irtaniok, szétszórniok a pusztaságban, ahová való. Csakhogy elámíttatták magukat a héberek ravaszkodásaitól, ajándékaitól, fogadkozásaitól. Ez az alamuszi nép hathatós varázslatokkal rendelkezik, s nem árulja el senkinek. Maror szentül hitte, hogy a héberek évszázadokkal ezelőtt összesúgtak a rokonnépekkel, s megállapodtak velük, hogy mint jámbor pásztorok s földművelők ittmaradnak az ország sarkában, s mindaddig meghunyászkodva várnak, amíg a Birodalom megrontásának ideje el nem érkezik. Az ázsiai barbár vazallusállamok fölkelése lesz a jel. Akkor a héberek előveszik rontó varázslataik leghatásosabbjait, s a Birodalomra belső meghasonlások, polgárháborúk, éhínség, döghalál, mindenféle csapások sorát zúdítják a pusztában lakó gonosz lelkek segítségével. Nos, aki nem vak, láthatja, milyen tökéletesen összevágnak az események! Aki nem tökkelütött hülye, megértheti, mindenben benne van a héber varázslók piszkos keze! Maror arról is tudott, hogy a vén héber rab kohanim alattomos társasága rendszeres kapcsolatot tart a Szinájon levő bányák munkásaival, a Deltában épült foinik templomok papjaival, a legfontosabb foinik kikötők fekete mágusaival, a pusztákon legeltető népek fejeivel, a távoli hettita, babiloni, szíriai területeken lappangó átkozott tudósokkal, minden gazfickóval, aki Egyiptom romlására tör. Titkosírással írt könyveik vannak, birkabőr tekercseik, amiket a föld mélyén ládákban őriznek, s csak azoknak mutatják meg, akik mindenféle hátborzongató próbákat kiálltak. E könyvekben sokkal hatásosabb tudományokat őriznek, mint amilyenek az egyiptomiak. Továbbá vannak jósló eszközeik és módszereik is, amik a kérdésekre csalhatatlan választ adnak. És olyan isteneik, akiknek iszonyú áldozatokat mutatnak be Újhold meg Holdtölte éjszakáján: gyermekeket ölnek, vérüket árpadarával keverik, kalácsot sütnek belőle, megétetik azokkal, akiket el akarnak pusztítani. Ölnek hibátlan fiatal férfiakat is, egyiptomiakat, persze. Meglesik, elfogják, megkötözik, lassú kínzással végzik ki, vérükkel megkenik borzalmas istenük képét, meghintik az egész gyülekezetet. Kémeik behálózzák az egész világot, még a királyok udvarában is ott ülnek, rossz tanácsokat adnak, összeesküvéseket sugalmaznak, gyilkosságokat hajtanak végre, leveleket hamisítanak, rágalmaznak... Az egész világot a markukban tartják, mint a pók a legyet. E hálózatot egy titkos tanács mozgatja, amely tizenkét válogatott Vénből áll, s évenként egyszer a Harma-hegy megközelíthetetlen barlangjában találkozik, Amurru területén, a gyalázatos Aziru védelme alatt. Ott valamennyien Szetnek, a hikszoszok Szutechjének áldoznak, aki megölte, földarabolta magát Uszirét is. Kígyóhúst esznek, sárkánytejet isznak, s megbeszélik Egyiptom elpusztításának módját. Parancsaikat titkos követek viszik a világ minden tája felé, nincs senki, aki meg merné szegni, ki merné játszani. Olyan hathatós átkokkal kísérik a parancsokat, hogy szörnyű halállal pusztul el, aki nem teljesíti, hullája temetetlenül marad, hiénák, sakálok, keselyűk rágják le róla a húst, csontjait szétszórják a szelek.

Maror mindezt tudta, ismerőseinek el is mondta. És sohasem felejtette el a lelkükre kötni: az istenek s a haza iránt való kötelességük úgy védekezni a héberek rontása ellen, ahogy csak lehet. Majd eljön az ideje annak is, hogy ezt a világpusztító népet egy lábig ki fogják irtani, addig úgysem lesz nyugalom a földön, amíg egy él belőle.

De hát miért nem panaszolták be a nyomorgatott héberek Marort meg a többi Marorokat, akik elszaporodtak a nyakukon?

Azért, mert a szolgaságban élő emberek mindig bátortalanok. Bátortalanok, mert félnek. Hiszen, míg panaszuk eljut az igazságtevők füléig, ezerszer is elbánhatnak velük. A felügyelők botja könnyen eléri a hátukat. Szolgáik köztük forgolódnak, kéznél van a rabszíj, mély a tömlöc, nem hallatszik ki a jajszó. Úgy el lehet tűnni a halál torkában, ahogy a néma halacska tűnik el a krokodiléban. Hát még hogy megkeserüli a család, ha kiderül, hogy valaki panaszkodott. Gyávaságuk tehát ostobákká tette őket. Hovatovább elhitték, hogy maga Uszirszafi-Mósze is elpártolt tőlük. Mert ha akarná, egy ilyen Maror nem maradhatna a helyén. Egy bot sem csattanhatna a hátukon, megkapnák élelmüket, ruházatukat, dolguk végeztével fölváltanák őket, nem kellene sokkal többet teljesíteniök, mint amennyit megszabtak számukra. Mósze mindenható úr, gondolták, megmutatta uralkodása elején. Miért nem mutatja meg most? Mert hűtlen lett szerencsétlen népéhez. Igen, a szolgaságban vergődő mindig azt hiszi, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik, aki maga nem olyan szolga, mint ő.

Maror nem vetette meg az édes élvezeteket, amikhez a félelem juttatta. Így, ha szemrevaló héber nő került elébe, magához rendelte, s abban a csinos faépületben, ahol hivatali ideje alatt tartózkodni szokott, kielégítette vágyait. Sok bája volt ennek. Élvezte a szemérmes nő rettegését. Gyönyörködött zokogásában. Csiklandozta a mindig más meg másféle veszély, amiben forgott. A nők között akadhatott ugyanis olyan vad személy, aki a mámor pillanatában tőrt verhetett Maror bordái közé, vagy italába mérget szórhatott. Örömére szolgált, ha a rimánkodó nőben fölülkerekedett az elszántság, s körömmel, foggal, rúgásokkal védekezett. Maror értette a fogásokat, amikkel ártalmatlanná lehet tenni az ilyen megvadult macskát, győzelme pedig fokozott gyönyörrel jutalmazta. Mikor munkahelyén tétlenül heverészett az árnyékban, eléldelgett a nő sorsának kiszínezésén. Hogyan támolyog haza, hogyan derül ki a dolog, hogyan veri kötéllel az apja vagy a férje, hogyan vádolja engedékenységgel, szidja cédának, szajhának, gyávának, hogyan okolja a bűnért. Hogy esküdözik a nő, hogy tépi a haját, mezteleníti le vállát, szór szemetet a fejére, hogyan kéri a tébolyodott férfiút, ölje meg nyomban. Hogy gyászol az egész család, hogy sírnak a vénasszonyok. Hogyan átkozzák őt, Marort meg az alkirályt, a királyt, valamennyi egyiptomi istent... Röviden: hogyan ássa alá ő, Maror egy héber család békességét, erejét.

Így élt s tevékenykedett Maror, s lett napról napra hatalmasabb az építkezésnél dolgozó kényszermunkások között. Egyiptomi társai tisztelték. Nagyrabecsülték tájékozottságát a héberek titkos ügyeiben, világos látását, amivel Egyiptom állapotát megítélte, következetességét, amivel éjt-napot összetéve gyengítette a bőrpoklosokat s nyomorékokat - a szent buzgalmat, amivel az isteneket s hazáját szolgálta. Maror tekintélye igen nagy volt. Attól pedig nem tartott, hogy valaki nem ért vele egyet, s följelenti az alkirálynál. Ki fogta volna pártját a bőrpoklosoknak, nyomorékoknak? Ki vállalta volna a vádat, hogy hozzájuk húz, éppenséggel eladta magát nekik? És ki vette volna a lelkére, hogy a héber alkirálynál beáruljon egy vérbeli, igazi, kiváló egyiptomit, aki a héberek gonoszságát keresztül-kasul ismeri, s egyetlen célja az istenek s a haza szolgálata? Maror biztonságban volt.

A munkások között dolgozott egy Dathan nevű nemes héber férfiú is. Időnként meglátogatta szép, fiatal felesége, Selomith. Kedves süteményeit hozta, legjobb falatjait tette félre számára, tiszta ruháról gondoskodott... Pihenő idején félrevonultak egy fa alá, a fűbe telepedtek, az asszony beszámolt otthonáról, munkájáról, gondjairól, férje hallgatta, s gyönyörködött benne. Selomith alig volt több tizenöt évesnél, mosolygó, barna arcából nagy, sötét szempár ragyogott. Buja szűziség, szemérmes kacérság, ártatlan tudás, gyermeki bizalom s odaadás bujkált benne, mint egy vidám tündér, aki mindig más-más alakban tekinget ki a gyönyörű fekete szempillákkal függönyözött ablakokon. Olyan súlyos, fekete haja volt Selomithnak, hogy fejét mindegyre meg kellett hajtania alatta, ezt a mozdulatot karcsú, gömbölyded nyaka öntudatlan végezte. Homloka nem volt magas, de sima, mint a csiszolt elefántcsont, s jó illatok áradtak róla. Orra egy kissé meghajlott, csak alig észrevehetően, éppen hogy izgató legyen s ne hidegen gőgös. Duzzadt száját remekbe metszették: finom volt, íves, felső ajka egy kicsit fölbiggyedt, mintha hetykén kérne valamit, csücske pedig puha arcának két kicsiny, mosolygó redőjébe bújt. Ha beszélt, kicsillantak apró, éles fogai. De jaj, a hangja, némileg mélyzöngésű, gazdag, játékos hangja talán szebb volt arcánál, szeménél, orránál, ajkánál is. Olyan gazdagon, zamatosan, telten folyt, mint fejéről a súlyos, csillogó hajzuhatag. Magas, telt idomú asszony volt Selomith, ha járt, ha ült, ha hevert, a bőséget, a kimeríthetetlen adakozó gazdagságot juttatta mindenki eszébe. Adakozó bőséggel meredt előre duzzadt mellpárja, sötétpiros bimbai elfordultak egymástól, mintha kétfelé akarnák szórni szépségüket, kétfelől vonzani a vágyakat. Egyszerű, egybeszabott vászoninge alatt szemérmesen bújt meg a combja, kereken s hosszan, mint a krétai alabástromváza. Ki-kibukkanó lábikrája izmos és telt volt, egyiptomi fogalmak szerint vaskos, a héberek azonban éppen ezt tartották tökéletesnek, tudták, hogy az ilyen nő odaadó és érzéki.

Gyönyörűen tudott a fűben ülni, félkönyökére támaszkodni, föltekinteni, beszélgetni, mosolyogni, de látnivaló volt, hogy nem szándékosan teszi. Egyszerű, barna csíkos vászonruhája, fehér vállkendője csodálatosan illett alakjához, barna bőréhez, mozdulatainak ártatlan szépségéhez. Ha elővette kerek ezüsttükrét, s hol férje elé tartotta, hol magát nézegette benne, s halkan mondogatni kezdte: "Szép vagy, uram, de én még sokkal szebb vagyok nálad" - Dathan ereiben fölforrott a vér, agya elborult, szeme tűzben égett, s remegve tette kérges kezét felesége gömbölyű térdére. A levegő pattanásig megtelt forró feszültséggel. Olyan illatosak lettek a fűben nyíló vadvirágok, hogy Dathan alig tudta elviselni.

Selomith, Ditri leánya mindössze fél éve ment feleségül Dathanhoz. Szerette ezt a hallgatag, lassú, elgondolkozó, izmos embert, aki olyan volt, mintha sötét keményfából nagyolták volna. Csak hát az volt a baj, hogy Dathannak nem sokkal a lakodalom után munkára kellett bevonulnia. Hogy legalább néha lássák egymást, s ébren tartsák a szívükben lobogó tüzet, Selomith minden alkalommal meglátogatta urát, kedveskedett neki, csevegett, mosolygott, jó falatokkal kínálta, rajta felejtette sokat mondó tekintetét, fölajzotta életkedvét ártatlanul buja mozdulataival, szelíd simogatásaival, kis tükrével, vissza-visszahúzódó magakelletésével. Boldogok voltak az együtt töltött pihenők a Szichor sekély vizének partján, bólogató, hűvös fák alatt, puha fűben, virágok között. A héber munkások tisztelték szerelmüket, s távolabb telepedtek le pihenni. De nem tudták megállni, hogy rájuk ne pillantgassanak, kedves szavakat ne kiáltsanak, ne integessenek nekik. Selomith szemérmesen lehajtotta piruló orcáját, s alulról tekingetett Dathan arcába sűrű, fekete hajfürtjei közül. Ez a mozdulat, ez a pillantás vérig forralta a férfiú vágyát. Munkája közben boldogan idézgette vissza, s úgy érezte, akármilyen keserves a sorsa, mégis ő a leggazdagabb ember a világon.

Ámde nemcsak Dathan vérét forralta föl a bájos fiatalasszony lehajtott, piruló arca, alulról fölfelé vetett, sötét pillantása, hanem Marorét is. Selomith azonnal föltűnt neki, mihelyt először meglátta. Ezúttal azonban nem rontott rá szokott erőszakos módján, hanem keringett körülötte, figyelte, vizsgálta, szinte ízeire szedte. Haj, Szét és minden seregei, ilyen elbűvölő bőrpoklos nőt még sohasem látott... Hogy éppen annak a mocskos nyomoréknak, annak a tuskónak legyen ilyen felesége! És hogy hallgatja, hogy bámul rá, hogy kívánja, szinte kicsordul a szeme. Hát még mikor a nőcske előveszi tükrét, az elé a barom elé tartja, majd maga nézeget bele, forgatja a fejét, mosolyog, ajkát csücsöríti, hajlong, mint hattyú a víztükör fölött. Fekete hattyú! Maror szívébe vadul vájta karmait az irigység, a mohóság, a gyűlölet. Azonnal tudta, övé lesz ez a fiatal héber nő... s ha megelégelte, majd visszalöki a nyomorék baromnak, rágja a maradék csontot, vagy messe el akár a szépséges nő nyakát, akár a magáét.

Egyik társa figyelmeztette a hébert:

- Vigyázz, Dathan testvér, a felügyelő szemet vetett asszonyodra. Még tán nem késő, mondd meg Selomithnak, ne jöjjön ide többé. Jobb, ha odahaza marad.

Dathan elkomorodott, összevonta sűrű, fekete szemöldökét, vaskos homlokát leszegte, majd fölvetette, s megrázta a fejét. Fojtott hangon mondta:

- Selomith inkább széttépeti magát, semhogy idegen férfi hozzányúljon.

Aztán egy kis gondolkozás után hozzátette:

- Jobb, ha eljön, s együtt látja velem az a gyalázatos hiéna. Legalább tudja, mennyire szeretjük egymást. És jól észbe veszi, hogy Selomith olyan férfiúhoz tartozik, akinek ökle is van.

Társai sajnálkozva bólogattak, nem szóltak semmit. Ki tudja, hátha csakugyan jobb, ha Maror együtt látja őket. Tán ezúttal meggondolja, hogy életével fizethet aljasságaiért.

Selomith alakja körül tehát összesűrűsödött mindaz az indulat, ami Maror szívét a héberek iránt eltöltötte. Szinte az volt Selomith rendeltetése, hogy báván áthaladva a világnak ezen a csücskén, érzéseket kavarjon, izzásig hevítsen, bűnre indítson olyanokat, akikben a bűn erény alakjában lappangott. Maror szinte reszketett a vágytól. Selomithban mindent megtalált. A kívánatos, fiatal nőt, az idegent, az ellenséget, az életveszélyt, a lerombolásra kínálkozó, kihívó szépséget. Érezte, ha őt sikerül megkapnia, szinte beláthatatlan kárt okoz a bőrpoklos népségnek, s tetejébe olyan gyönyörben lesz része, amihez foghatót még sohasem ízlelt.

Csak a módját kellett kieszelnie a dolognak. Ugyanis hiába hívatta magához fenyegető ürüggyel, a szép héber nő azt felelte a matszainak: ha a fölügyelő akar valamit, jöjjön ide, s mondja meg az ura jelenlétében. Maror hallgatott, ajkát rágta. Fekete szeme szikrázott. Nem szokott hozzá, hogy egy nyomorék nőszemély ilyen kihívóan üzengessen neki.

Ekkor a férfit, Dathant vette elő. Jaj volt neki! Önkényesen fölemelte a kivetendő téglák számát, a készek közül egész tömeget selejtesnek minősített, mindenki füle hallatára piszkos naplopónak nevezte, szidta anyja-atyja istenit. Lehordta a héber munkavezetőt, botozással, tömlöccel fenyegette meg, Dathannak pedig odavetette, hogy nyomtalanul fog eltűnni, mint egy koszos kutya, ha ismét hanyagul dolgozik. Ugyanakkor mintegy véletlenül zavar támadt az élelmezésben is: az a csoport, amelyben Dathan dolgozott, nem kapott enni.

A munkások zúgolódtak, de haragjuk egy része akarva akaratlanul Dathan ellen fordult, mert miatta kerültek ilyen gyalázatos helyzetbe. Gyomruk korgása elkeserítette őket, ugyanakkor félelmük is nőtt. Megmondták ők előre, ne mászkáljon ide Selomith. Átkozott ostobaság! Mit negédeskedett itt? Minek mutogatta magát, miért irult-pirult, tekingetett fölfelé sűrű, fekete hajfürtjei közül? Hiszen éppen ez az, amitől minden egyiptomi megvész, különösen Maror. Talán szándékosan is ugratta, ingerkedett vele, mint gyermek a kutyával, harap-e. Nos, harap, akkor aztán sivalkodhat, nincs menekülés. Ha pedig Dathan nekimegy a sérthetetlen felügyelőnek, valamennyien elkészülhetnek a legrosszabbra.

Selomith maga is meghökkent, de csak azért is eljárt férjéhez. Vigasztalgatta, bátorította. Jó falatokat hordott neki, s kérte, adjon másnak is, ne éhezzen annyira a csoport. Selomith érezte, hogy miatta kell tűrniök, s igyekezett jóvátenni akaratlan hibáját, amennyire tudta.

Most már nem viselkedett olyan ártatlan-kihívóan, vigyázott mozdulataira, arcára rosszkedvet erőltetett, olyan akart lenni, mint egy öregasszony. Elhatározta, megküzd a vadállattal, s példát mutat másoknak is. De hát tehetett róla, hogy a szépséget, az ifjú bájt nem lehet elrejteni? Hogy átüt, átsüt a szándékolt otrombaságon, a megjátszott fásultságon? Hiszen maga ez a titkos harc is tüzelte, ingerelte, szépítette. Óhatatlan volt, hogy szép teste itt-ott ki ne domborodjék az egyszerű ruha alól, hogy kendőjét ne úgy redőzze, ahogy szív alakú arcához illik, s fejét lehajtva sötét hajfürtjei közül ne pillantson alulról fölfelé az urára, bizalmas egyetértéssel. A megszokott kőkockáján üldögélő, s őt figyelő Maror pedig féltékeny dühvel ordított Dathanra, ne henyéljen tovább, a pihenésnek vége, takarodjék munkára... hiszen háromszáz téglával elmaradt! És fölzavarta a többi kilencet is rövid, de velős káromkodással.

Maror elhatározta, hogy nem tűr tovább. Vágyát kielégíti. Mégpedig olyan módon, amilyet ez az elbizakodott, nyelves nőszemély meg fatuskó ura megérdemel. Bosszút áll a kihívó üzenetért. Olyat, hogy sohasem felejti el nemcsak ez a bőrpoklos házaspár, de az egész munkásgyülevész sem.

Amit hagyományaink mondanak, nem szabad szó szerint értenünk. Maror nem Dathan "szeme előtt" becstelenítette meg Selomithot, bár ezt is szívesen megtette volna. Hanem úgy, hogy Dathannak mégis a szeme előtt, lelki szeme előtt játszódott le a gyalázat.

Egy héber meg egy egyiptomi ünnep ugyanarra a három napra esett, és a munkások hazatértek otthonukba. A zo'ani építkezések színhelye elnéptelenedett. Ezt az ünnepet tűzte ki Maror tette végrehajtására.

Két matszait vett maga mellé, s fölkereste Dathannak a várostól északra fekvő házát. Csendes kis vályogtanya volt ez, nem messze a Szichor-ág partjától, a termékeny lapály szélén, csekély kis halom tetején, pálmaliget közepette. Eléggé elhagyott hely, de ide látszottak Zo'an templomainak pilonjai, a Palota magas, szürke falai s a hajdani hikszosz erődítmények. A kis ház környékén nem mutatkozott senki, csupán két szarvatlan tehén meg egy borjú legelészett békésen a legelőn. Egy mandulafa árnyékában barna kutya heverészett. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a sás sziszegését, a papír bóbitatengerének hullámzó susogását, a szinte mozdulatlan víz csobbanásait, ha egy-egy hal fölszökkent belőle. Maror izgatott, pattogó lépésekkel haladt a gyalogúton, s széttekintve a reszkető alkonyati fényben, érezte, hogy a pillanat különösen alkalmas terve megvalósítására. Mindenre elkészülve görcsösen markolta botját. Szíve hevesen dobogott, homlokát kiverte a verejték. A két szálas matszai közönyösen beszélgetve lépkedett mögötte.

Minden úgy zajlott le, ahogy Maror elgondolta. Dathan éppen kilépett az ajtón, mikor a házhoz érkeztek. Csaknem mezítelen volt, csupán dereka körül viselt egy kis kötényszerű ruhát egyiptomiasan. Vállas, zömök, barna alakja egy pillanatra megtorpant a három ember láttára, jobb kezét szeme fölé emelte, mintha rosszul látna. Barna, fiatalos szakálla remegett a szélben vagy az izgalomtól. Aztán fölvetette fejét, nyugodtan, szinte cammogva lépett a felügyelő elé. Mélyen meghajolt, karját széttárta.

- Békesség nektek - köszönt egy kissé rekedten, héberesen, rosszul hangsúlyozva az egyiptomi szavakat. - Minek köszönhetem, hogy silány házamat megtiszteled látogatásoddal?

Maror nem viszonozta a köszöntést, hanem Dathan elé állt, s rövid, pattogó szavakkal így szólt:

- Azonnal menj a városba. Siess. Mozogj.

- Miért? - csodálkozott Dathan, arca elszürkült, ajka rángott. - Hiszen ma... ma... ünnep van... nektek is, nekünk is!

- Ne pofázz! - figyelmeztette Maror fojtott hangon. - Nem tudod, ki vagyok? Indulj!

- Tedd, amit nagyságos urunk parancsolt - intette komoran az egyik matszai, s Dathanhoz lépett, karon fogta. Marka olyan volt, mint a krokodil állkapcsa, ujjai mélyen benyomódtak Dathan izmaiba. - Fogd, testvér, s gyerünk - szólt a másik matszainak.

Az egy pillanat alatt hozzáugrott, s megragadta Dathan másik karját.

- Ne ellenkezz - sziszegte Maror. - Indulj. Megvizsgáltam munkádat, mocskos bőrpoklos. Engem nem játszol ki. Ismét adós maradtál kétezer téglával. Takarodj, csináld.

- Kétezer... ünnepen... - hörögte Dathan, s igyekezett lerázni magáról a két matszai markát. Tudta, miről van szó. Olyan szürkére sápadt az arca, mint a hamu. Széles állkapcsát összecsikorította, fehér, nagy fogai kimeredtek elhúzott ajkából. Izmai, idegei megfeszültek, bordái kidagadtak, térde csaknem ropogott. Vére hirtelen a fejébe tódult, arca izzott, halántékán szinte kicsattantak az erek.

- Micsoda? Ellenszegülsz? - ripakodott rá Maror. - Lázadsz? Megtagadod urad parancsát? Te senki, te mocskos héber, te bőrpoklos nyomorék? Az én parancsomat?

Két lépést hátrált, hidegen vezényelt: - Vigyétek.

Ekkor megjelent a ház sötét hátterében Selomith. Barna csíkos, bokáig érő vászonruhában, fekete haján fehér kendővel. Fekete szeme vadul villogott, arca fehér volt, fülében, remegő orrcimpájában, csuklóin parázsként ragyogtak egyszerű ékszerei.

- Ne menj! - sikoltotta remegő hangon. - Ne hagyj itt! Öld meg őket! Tépd ki a szívét ennek a gyalázatos hiénának!

- No, nézd csak! - csúfolódott Maror. - Hát így állunk. Te lázítod a hébereidet, te alamuszi szuka. Hát ezért jársz az uradhoz, ezért hordasz ennivalót... hogy alattomosan lázítsd, uszítsd őket... ellenem... Őistensége ellen... az istenek ellen... te nyomorult lázító! Te bujtogatod őket, hogy henyéljenek, rossz téglát vessenek, te nyomorult cinkosa Egyiptom minden ellenségének, te nyomorék, rabszolgaságotok kémje! Ezért számolunk. Most minden kiderült. Mit bámészkodtok itt? - fordult a Dathant markolászó matszaikhoz. - Tán ehhez a lázadó csürhéhez húz a szívetek? Mondtam, fogjátok és vigyétek!

Karjával a város felé mutatott.

Dathan birkózott velük. Hányta-vetette magát, rúgott, könyökével dolgozott, fejével igyekezett a hasuknak menni. A matszaik egyre dühösebbek lettek. Ordítozva, káromkodva, fenyegetőzve védekeztek, egy pillanatra sem eresztették ki áldozatukat kemény fogásukból. Gyakorlottak voltak ebben a munkában. Dathant sikerült elvonszolniok az ajtóból, kissé távolabb gáncsot vetni neki, a földre dobni, karját hátracsavarni... Aztán előkerültek a szíjak, s Dathan hiába vergődött, rúgkapált, hiába feszítette meg minden erejét, a hurkok belevágódtak húsába, de nem engedtek. Testéről patakokban folyt a veríték. Szemhéja megdagadt, orra vérzett. Ám hamarosan ott feküdt mégis kínzói előtt, tehetetlenül. Sírt dühében, nyála a mellére csurgott.

Selomith szinte önkívületben figyelte a küzdelmet, tüzelte, biztatta, majd sikoltozva szidta az urát. Neki-neki akart menni a rendőröknek, de Maror erélyes mozdulattal visszasöpörte a házba. Selomith újra meg újra kiugrott, körmével támadt Marorra, összeszabdalta annak arcát. Éppen ez kellett Marornak. Ügyes fogással kettéhasította az asszony hosszú ruhájának elejét, s mikor a szemérmes nő önkéntelenül összefogta magán a cafatokat, úgy bependerítette a házba, hogy a földre roskadt s arcát lebomlott hajtömegébe temetve, bénultan zokogott.

Mindez megtörténvén, a két matszai erélyesen lábra állította Dathant, s jól belerúgva, tömlöcben való elrothadással, elevenen való megnyúzással, fejjel lefelé való fölakasztással fenyegetve útnak indította a város felé. Dathan megvetette a lábát, mint a csökönyös bika, de a két hajcsár kifogott rajta. Olyanokat rúgtak bele, lándzsájuk nyelével akkorát döftek a vékonyába, hogy nyögött. S mert már úgysem akadályozhatott meg semmit, csak a bajt növelhette, cammogó lépésekkel elindult őrei előtt. Ahogy nőtt a távolság közte meg a ház között, mintha láthatatlan gúzs feszült volna meg, gúzs, amely a szívére hurkolódott, s úgy összeszorította, hogy megbénult tőle. Dathan vaskos lába megtorpant, nyakát hátraszegte, fogát összecsikorította... azt hitte, itt helyben meghal. De hát nem halt meg.

Kínzói a folyó partjára vonszolták, ott megálltak, s egyikük így szólt:

- No, te piszkos héber, lásd, kik vagyunk. Nem vagyunk mi a gonosz Szet fiai. Emberek vagyunk, nem akarjuk sem megszegni, sem mással megszegetni az ünnepet.

Dathan már reményre kapott, hogy eleresztik, de a matszaik röhögtek.

- Ohó - kiáltotta a másik. - Azt nem. Lázadásodért meg feleséged bujtogatásáért egy kicsit bűnhődnöd kell. Ezt csak megérted? No, itt leülünk, s beszélünk avval a kőfejeddel, amit olyan komiszul a hasamba döftél. Ülj le! Hallod? Ülj le!

A meggyalázott Dathan fásultan leült. Hangtalanul zokogott, ide-oda lógázta poros fejét. Tudta, látta, mi történik a házában. Most már nem törődött semmivel, azt sem bánta, ha ezek a hóhérok újra megkínozzák. Arca, szakálla, melle csupa merő vér volt, térde megdagadt, karja, oldala vörös zúzódásokkal teli. Lerogyott a fűbe. Maga elé bámult, mint egy élőhalott.

A két matszai melléheveredett, s fölváltva ekképpen beszélt:

- Nem viszünk vissza a munkahelyedre, megmondtuk, mert mi vallásos emberek vagyunk. Szívünk is megesett a sorsodon. De hát miért voltál olyan ostoba? A fölügyelő csak kiabált, ijesztgetett, kár volt annyira a szívedre venni.

- Úgy tettünk volna, mintha elvinnénk, aztán mehettél volna a fenébe. Később adhattál volna valamit ennek a derék férfiúnak a szolgálat fejében - bökött a soványabbik a vastagabbik felé.

- Meg ennek a másik jóravaló embernek - mutatott emez a másikra. - Nem vagyunk mi gonosz emberek. Vallásosak vagyunk. A felügyelő kiabál, ugrál, fenyegetőzik, de végül is minden rajtunk áll.

- Neked van atyád, anyád, vannak testvéreid, sőt nagyatyád is van. Tudjuk, hol laknak. A felügyelő őnagysága mindent kinyomoztatott. Ha nem akarod romlásukat, szörnyű halálukat, befogod ám a szád, s egy szó se arról, ami történt. Mert mihelyt panaszkodni mersz, vagy éppenséggel följelentést teszel, olyan keserves kínnal lakolnak, amilyent még nem látott a világ. Megátkozzák az istent is, aki teremtette őket. Hát, ha az életük kedves, egy szót se. Mi jóravaló emberek vagyunk.

- Aztán ne feledd szolgálatainkat, te mocskos nyomorék. Háláld meg itt-ott, ahogy illik. Mert nekünk köszönheted, hogy nem töröd meg az ünnepedet. És hogy sem itt helyben meg nem ölünk, sem tömlöcbe nem hurcolunk a lázadásért. Mondom, ha kedves a feleséged, ipad-napad élete, feleséged testvéreinek élete, apádé, anyádé, testvéreidé, egész pereputtyodé meg a magadé, hát szépen befogod a szád. Értetted?

- Ne tátsd a szád, hanem legalább bólints. Mi emberséges emberek vagyunk, jót akarunk neked is meg az egész rokonságodnak. Munkára sem viszünk, majd pótolod azt a néhány téglát ünnep után, legföljebb kevesebbet alszol, s egyáltalán nem pihensz. Most csak húzd meg magad szépen, és fogd be a szád. Itt elüldögélsz egy kicsit, amíg eláll az orrod vére, s összeszeded magad. Aztán, ha a felügyelő őnagysága visszament a városba, eleresztünk.

- Arról azonban meg ne feledkezz, hogy ezt nekünk köszönheted. Mi a fejünkkel játszunk. De ember vagy te is, ámbátor héber, nem tehetsz róla. Hát csak köszönd meg szépen. És háláld meg.

- Adhatsz olykor-máskor egy kis húst, sajtot, de ha gyűrűt adnál, meg más efféle holmit, azt sem vetjük meg. Néha meglátogatunk, megnézzük, nincs-e valami baj...

Így beszélt a két matszai, a soványabbik meg a kövérebbik, fölváltva, megnyugtató hangon, emberséges szívvel, éles, sokatmondó szemük mereven szegeződött Dathan sötét arcára. A Nílus-ág zöldes vize lassan folydogált előttük, egy-egy gallyat, nádszálat, virágot ringatott-úsztatott a tenger felé, meg-megbuktatva láthatatlan örvényeiben.

Meg van írva: "Mósze megpillantott egy egyiptomit, amint egy hébert ütlegelt..." Bölcseink ennek kapcsán megjegyzik: "Íme, lássátok, a gonosz ösztön! Ő Isten akaratát követte, mégis akaratán kívül hajtotta azt végre."

Hogyan történhetett éppen Mószéval, hogy fölülkerekedett benne a gonosz ösztön? Hiszen annyira ismerte önmagát, annyira uralkodott ösztönein, annyira értette még igen burkolt álmait is, hogy aránylag könnyen állta meg a próbák sorozatát, amik elé az élet és mesterei állították. Élet és halál semmi volt számára, a hatalmat könnyen hárította el magától, asszonyi bűbáj nem csábította el, kincs, vagyon közönyösen hagyta, hazugság nem fogott rajta... s mégis fölülkerekedett benne egy pillanatra a gonosz ösztön. Miért? Mert, mint tudjuk, indulatos ember volt. Mindig nagy önuralomra volt szüksége, hogy megfékezhesse föllobbanó haragját.

Mikor Maror - mert ő volt, aki egy hébert ütlegelt - agyba-főbe verte áldozatát, Dathant - mert ő volt a nyomorult héber -, Mósze éppen a hikszosz sáncok mentén végezte alkonyati magános sétáját. Kezét szokása szerint összefogta a farán, lassan lépegetett a magas fűben, merengő tekintete a napszállat csodálatos színeiben gyönyörködött. Teljes nyugalom lebegett a világban s Mósze lelkében, mint valamely végtelen tó zöld tükrén, amit szellő érintése sem fodroz. Mósze annyira elmerült saját belső világának szemléletében, hogy semmit sem tudott a külső világról. Könnyedén lebegett abban a halálon túli létben, aminek sugárzásait villózva tükrözték az égboltozat fényei.

Hirtelen megállt, fölriadt. Mintha ököllel vágták volna arcul, mintha valamely láthatatlan, fekete kéz torkon ragadta, kitépte volna révületéből. Annyira erős volt ez a brutális támadás, hogy megtorpant, vére leszállt agyából, arca elsápadt. Szeme előtt tüzes karikákat hányt a fény, mintha a csapás a szemét érte volna.

De már látott. Látta az építkezések egyik részét, amit a munkások már elhagytak, hogy megegyék estebédjüket, s aludni térjenek, látta a téglák, földkupacok, gerendák, kőrakások tömkelegét. Látta, amint egy egyiptomi keményen ütlegel egy hébert. A bot szaporán csattogott a héber fején, vállán, hátán, még az arcán is, hiába görnyedt meg a szerencsétlen, hiába védekezett karjával, feje forgatásával. A bot zuhogott a kényszermunkásra, mint a jégverés. A héber egy szót sem szólt. Viselkedése nyilván fokozta az egyiptomi dühét, annál vadabbul csépelte, s még kiabált is. Keményen, röviden, pattogva, ahogy a bot dolgozott.

- Védekezel? Eltakarod a pofád? Forogsz a botom elől? Te nyomorék, te bőrpoklos! Nesze! Nesze! Annál többet kapsz!

Marornak ütni-verni kellett Dathant, mert a szegény férfiú, mióta az az eset történt, egy szót sem szólt, hanem átkokat rebegett magában Maror s egész Egyiptom ellen. Istenéhez imádkozott, álljon rettenetes bosszút a történtekért. És nem dolgozott, tégláinak száma egyre csökkent, adóssága rohamosan nőtt. Komoran őgyelgett munkahelyén, olyan volt, mint egy vak, mint egy süketnéma. Senkivel, semmivel sem törődött. Társait elkerülte. Ha szótlan, szomorú felesége eledelt hozott neki, némán eddegélt, látszott, csak azért nyeldesi az ízetlen falatokat, hogy jó erőben tartsa magát, s alkalomadtán úgy bánhasson el gonosz ellenségével, mint egy vadállat az áldozatával. Sötét szeme gyakran a messzibe révedt, arca olyan volt, mint a megkínzott oroszláné. Nemcsak ő kerülte az embereket, őt is kerülték. Féltek tőle. És sajnálták, csaknem megszakadt a szívük. Maguk is megfojtották volna a felügyelőt puszta kézzel, ha lehetett volna. Csakhogy egy ilyen egyiptomi úr személye szent volt, beláthatatlan következménnyel járt volna a megölése.

Marort vérig dühítette a nyomorult héber viselkedése. Nem tudta látni az arcát, nem tekinthetett a szemébe anélkül, hogy düh ne öntötte volna el. Talán történt valami, ami azóta is Dathan fölényét juttatta eszébe? Egy apró mozzanat, ami örökre megalázta? Selomith mondott vagy tett olyant, amit nem tudott elfelejteni? Tán sikerült bebizonyítania, hogy Maror összes isteneivel, egész Egyiptommal, a Birodalommal, a gúlákkal, óriás templomokkal, csatornákkal, hatalommal, csodákkal együtt semmi? Semmi Dathan iránt érzett szerelméhez képest?

Mindegy, az igazság az, hogy Maror dührohamot kapott, valahányszor Dathant látta. Dühét csak fokozta, hogy a héber azóta megtépett ruhát viselt, haját-szakállát nem gondozta, testét nem kente, még hamut is szórt magára. Maror tudta, hogy valamelyik héber isten bosszúját akarja kikényszeríteni, s ez tűrhetetlen volt. A többi héber munkás előtt is eleven képe volt valamennyiük nyomorúságának, szolgaságának. Maror attól is félt, hogy Dathan viselkedése előbb-utóbb szemet szúr az alkirály tisztviselőinek. Vagy lázadásra, szigorú vizsgálatra, megtorlásra vezet. Letartóztatni, eltüntetni már nem merte, sokkal többen ismerték Dathant s gyalázatos történetét, semhogy titokban maradhatott volna. Itt, Zo'anban akadtak olyan tisztviselők is, akik Mószéhoz húztak, elsősorban maga a rendőrfőnök. Maror tette jobban sikerült a kelleténél, már ami a megaláztatást illeti, mert a dolog másik része, a Selomithtal töltött szerelmi óra, inkább őt alázta meg.

Mósze, mikor a jelenetet meglátta, egy pillanatig sem habozott. Gyorsan, mint a vágtató bika, rohant a két emberhez. Arca rettenetes volt: izmai rángtak, szeme izzott, ajka lihegett. Tűz borította el, szinte kicsattantak halántéka erei.

Maror éppen csak megfordulhatott, hogy a rárohanó herceget megpillanthassa s megismerhesse. Arca máris halálra vált, botját elejtette. A következő pillanatban lezuhant rá Mósze iszonytató ökle, a kardforgatásban, birkózásban, evezésben, íjazásban, hajításban, mindennapi testgyakorlásban megkeményedett ököl. Lesújtott, mint a tagló, mint a bunkó, mint a terméskő. Az isteni magányból erőszakkal kitépett lélek, a vérforraló jelenettől elkábult agy minden indulata benne volt ebben a barna, csontos, nehéz ökölben. Egy baromnak is össze kellett volna rogynia csapása alatt. Hát még a vékony, elpuhult egyiptominak. Úgy esett össze ott helyben, mint egy halom rongycafat. Bizonyosan nem hallott, nem érzett mást, csak egy fülsiketítő reccsenést, nem látott egyebet, csak egy fölcsapó tűzlángot... s már el is nyelte az örök sötétség.

Mósze lepillantott a hanyatt fekvő hullára, lassan elszíntelenedő arcára, kiforduló szeme fehérjére, a fűbe markoló gyűrűs ujjaira, maga alól elrúgott s még remegő lábára. Néhány mély, hosszú lélegzetet szívott kitáguló orrcimpáin, mindkét karját lecsüggesztette. Még akaratlanul belerúgott a hullába, de ez már csak hirtelen elernyedő izmainak utolsó mozdulata volt. Talán észre sem vette.

Rögtön tudta, mit tett. Azonnal megvilágosodott előtte a történtek következménye. Csak Dathanra kellett tekintenie, hogy mindent lásson. A héber ugyanis leomlott elé, homlokát a földre hajtotta, majd fölemelte dúlt arcát, s hörögve így szólt:

- Já embere! Já követe! Mindnyájunk gyalázatának bosszulója!

- Hallgass - suttogta Mósze riadtan.

- Levetted lelkemről a bűnt - motyogta a héber csaknem eszelősen. - Ha te meg nem ölted volna Já szörnyű erejével, én öltem volna meg.

- Eredj innen - parancsolta Mósze most már nyugodtan. A héber mozdulni sem tudott. Könnyes arcát Mósze lábára fektette, csókolta, szakállával törölte róla a port. Összevissza szabdalt válla, háta vonaglott. Vérvörös kígyók tekeregtek barna bőrén. Rázta a zokogás.

- Hallottad? - kiáltott rá Mósze türelmetlenül. - Eredj innen. - S lehajlott, megragadta a munkás remegő vállát, talpra emelte, ujjaival félrefésülte szemébe omló, hamuval elkevert, kócos haját, majd erélyesen megfordította, s valamivel gyöngédebben ismételte a parancsot: - Eredj azonnal. Menj, és adj hálát Istennek, mert megszabadított a bűntől. Belepusztultál volna egész nemzetségeddel együtt. Menj, fuss.

Dathan tétovázva elindult. Sebhelyes válla parázslott az alkonyatban. Lábát nehezen vonszolta, mintha köveket kötöztek volna rá. Majd egyszer csak futni kezdett, lomhán, ügyetlenül, egyre gyorsabban a lapály felé. Eltűnt a pálmák között. Érces, vontatott kiáltása azonban visszhangzott a néma tájon, mint egy révült imádkozóé. Ezt kiáltozta:

- Nagy vagy, Já, erős a te kezed! Nagy a te hatalmad, Já! Legázolod az egyiptomi bikát, fölemeled a megalázottak fejét! Hallelu-já! Hallják mindenek, Já, Já, Já!

Mósze hosszan nézett utána. Már látta, amint ez a tébolyodott bejárja egész Gósent, táncol és énekel, Já nevét kiáltozza, lobog, mint egy égő fáklya, éjjel-nappal csak az egyiptomi bika legázolását, a megalázottak fölemelését hirdeti, s Já követének, malaák Já-nak nevezi őt...

A halott egyiptomi pedig ott hevert a fűben. Lassan-lassan merevedett a hűvös alkonyatban. Fagyott szeme fehéren bámult az Égre s az Ég ragyogó fényeire. De máris egy sereg zöld hasú légy érkezett a holttestre, s ellepte a homályos szemet. Ugyancsak előlebbent a távolból egy keselyű is, lomhán keringett, kopasz nyakát kinyújtotta, karmait kimeresztette s rikácsolt. Látván a remélt lakoma színhelyén az alkalmatlan élőt, aki talán tőrbe kívánja csalni, egy távoli vén mandulafa ágára lebbent.

Mi történt, s mi fog ezután történni? Mósze megértette, hogy nemcsak egy hatalmával visszaélő egyiptomi urat ütött le dühében, hanem sokkal-sokkal többet. Egész Egyiptomot semmisítette meg a saját lelkében. Egyetlen mozdulattal eltépett minden köteléket, ami ehhez a földhöz kötötte. Szakított gyermekkorával, anyjával, kevés barátjával, sok ellenségével, mindennel szakított, ami eddig lelkének egyik felét elfoglalta. S végképp ahhoz a másik néphez csatlakozott, amely egy szegény asszony tejével táplálta.

Mit tegyen most? A hullát hiába kaparná el a földben. Jól tudta, ez nem olyan holttest, amit el lehet takarni, amiről meg lehet feledkezni, ami nyomtalanul oszlik föl. Nemcsak egy jó nevű, jó származású nemes egyiptomi úr holtteste, hanem sokkal több, nagyobb annál: Egyiptom hullája ez. Az egész egyiptomi világé, évezredeké, egy meddő életformáé. Nem lehet hát eltemetni. Ez a holttest kiált.

Nem igaz, hogy Mósze félt tettének következményeitől. Mósze sohasem félt semmitől. Nem lapult meg gyáván a gondolattól, hogy a király, az ő testvére és barátja elé kell állnia, s ezt mondania: "Gyilkos, gyilkos vagyok, indulatomban megöltem Maror munkafelügyelőt, mert egy héber munkást ütlegelt". Mósze megtette volna ezt, noha a király bizonyosan szent betegsége rohamába esett, tán bele is pusztult volna... Viselte volna tette minden következményét: Eye és társai vádjait, rázúduló rágalmait, követelőzéseit, valamennyi előkelőség megvetését, Men-hotep diadalmas visszatérését a kormányzói székbe... még saját gyalázatos halálát is. Csakhogy nem erről volt szó. Hanem arról, hogy megölte önmagában Egyiptomot, királyostul, Eyéstül, minden hamis istenével, hazug igazságával, gőgjével, üres, istentelen hatalmával, egyházaival, papjaival, templomaival együtt... Ezek után semmi keresnivalója nem volt többé a királynál. S ugyanakkor tettével örökre hozzákapcsolta sorsát a héberek sorsához. Csakhogy éppen ez volt az a kérdés, amire nem tudott felelni. A hogyan kérdése.

Ebben a pillanatban törvényszegő, gyilkos egyiptomi, trónjafosztott alkirály, Aton elsőrendbéli papja, aki megölt egy egyiptomi nemest. Semmi több. Csak bujkálhatna Gósenben, házról házra futva s üldözőitől rettegve... Semmit sem tehetne a héberekért.

Valóban nem tehet mást, mint hogy itthagyja a holttestet a keselyűknek, a legyeknek s a hiénáknak. Vagy annak az egyiptominak, aki megtalálja s eltemetteti. Ő pedig úgy, ahogy van, egy szál ruhában, önként letéve méltóságát s lelépve trónusáról, földönfutó legyen. Hontalan vándor. Ezt nem fogadta különösebb keserűséggel. Egy kicsit fájt ugyan, hogy el kell hagynia a műhelyt, amit tevékenysége színhelyéül jelölt ki a sorsa, de érzéseit leküzdötte. Igaza volt hát Eyének, mikor hazája iránt közönyösséggel vádolta Mószét? Nem volt igaza. Mósze másként értette a "haza" szót, mint Eye - hiszen ha úgy értette volna, hasonlítania kellett volna Eyéhez, még Marorhoz is. Ámde aki kétszer született, félig-meddig idegen minden földön, többé-kevésbé hontalan mindenütt.

Mósze tehát nem sokat habozott, hanem megindult a város felé. A Nap izzó korongja éppen elérte a látóhatár peremét, mikor a Palotába érkezett. Nem hederítve senkire, nem törődve semmivel, lakosztályába sietett.

Amint szobájába lépett, nyomban megjelent Tutu. Mélyen meghajolva ura előtt, parancsai iránt érdeklődött.

- Semmi dolgod - jelentette ki Mósze halkan. - Sőt egyáltalán semmi dolgod többé körülöttem. Ebben a pillanatban fölszabadítalak. Adj papírt, írónádat, hogy megírhassam a fölszabadító levelet.

Tutu hol egyik, hol másik fülét fordította a herceg felé, hátha rosszul hall. Száját kitátotta, elképedt arca vonaglott. Mósze látta, hogy nyomban sírva fakad, lába elé veti magát, tehát szigorúan rászólt:

- Papírt, írónádat, festéket. Rosszul hallottál?

Tutu azonban csakugyan leborult ura lábához, s keservesen jajgatott.

- Uram, uram, kegyelmes jó uram! - kiáltotta eszelősen. - Verj meg, taposs el, vess tömlöcbe, csak ezt ne tedd velem! Mivel bántottalak meg? Miért dobsz el magadtól? Hiszen por és szemét vagyok a lábad alatt, leghitványabb hitványságom nem ér fel hozzád, hogy ennyire megharagítsalak, s így büntess!

- Ostoba vagy - intette Mósze meghatottan. - Visszaadom szabadságodat, mehetsz, ahová akarsz, senki sem teheti rád többé a kezét, nem érted? Hazamehetsz Szíriába, herceg lehetsz megint, áldozhatsz hétemeletes templomod csúcsán. Mit akarsz hát? Attól félsz, kilöklek a világba koldulni? Ne aggódj. Kapsz tőlem annyi aranyat, drágakövet, amennyivel új életet kezdhetsz.

De Tutu minden szóra hangosabban jajveszékelt.

- Inkább verj arcul, korbácsolj meg saját kezeddel! Uram, mesterem, inkább nevezz koszos kutyának, gonosz vadszamárnak, falánk sakálnak, lusta krokodilnak, Szet ivadékának, akárminek, úgyis tudom, hogy nem vagyok az. Csak ne lökj el magadtól, ne add ki az utamat! Emlékezz, uram, ki volt melletted a kusita hadjáratban? Én voltam. Ki készítette el fürdődet, ki tartotta a törlőkendőt? Én, uram. Ki tett eléd ételt-italt, ki ízlelte meg, mielőtt ettél, ittál, hogy nem mérgezték-e meg? Én, kegyelmes uram. Ki volt az egyetlen tisztességes ember körülötted Aketatonban a sok erkölcstelen asszony, hazug férfiú között? Én, kegyelmes uram. Ki adta lábadra a sarut, ki tette fejedre a parókát? Ki tudta, milyen alkalomra, milyen ruhát akarsz ölteni? Én, én, ó, csodálatos Mester! Ki vigyázott még álmaidra is? Ki feküdt melletted, mikor bejártuk ezt a gyalázatos tartományt, ki vigasztalt a barbár munkások között? Ki óvott minden bajtól? Én, én, uram! És most el akarsz kergetni?

Mósze bosszankodott is, csodálkozott is. Szándékát azonban nem másította meg. Türelmetlenül fölemelte a földről a zokogó vénembert, megrázta, könnytől lucskos arcába kiáltott:

- Ide hallgass, te gyámoltalan. Nem vagyok többé alkirály, nem vagyok többé Őistensége testvére és barátja. Senki és semmi vagyok, még csak hazám sincs, mint neked valahol a messzi Szíriában. Engem nem vár senki, mint téged. Még ebben a percben útnak indulok, azt sem tudom, hová. Nincs hol lehajtanom a fejemet, lehetséges, hogy a király már néhány nap múlva utánam küldi valamelyik főemberét, hogy elfogasson, mihelyt megkapja a galambpostát. Így hát egy percig sem tartózkodhatom tovább ebben a városban, ebben a házban. Téged azonban nem vihetlek magammal, egyedül kell mennem. Hát fölszabadítalak, utadra bocsátalak. Megértetted?

Nem, Tutu nem értette meg. Szomorú madárfejét ide-oda forgatta, hol egyik, hol másik fülével hallgatta Mószét, hol egyik, hol másik szemével pislogott rá. Nem tudta, Mósze őrült-e meg vagy ő maga. Ilyen képtelenséget lehetetlen volt fölmérni ésszel. Csakhogy ura arcán akkora keménységet, olyan szomorúsággal vegyes nyugalmat látott, hogy bele kellett nyugodnia határozatába. Elvégre ebben a pillanatban még a rabszolgája volt, engedelmeskednie kellett. Ó, ez volt az utolsó parancs, amit tőle kapott. Az utolsó alkalom, hogy mint rabszolga engedelmeskedett és zúgolódott egyszerre.

Lomhán elcammogott az ajtóig, megállt, s körülményesen megszólalt:

- Uram, ne hívjak titkárt? Csak nem írsz a saját kezeddel?

- Tedd végre, amit mondtam! - kiáltotta Mósze türelmetlenül. - Nem hallottad, hogy indulnom kell?

Most már elsietett Tutu, s hozta az írószereket. Olyan buzgón tüsténkedett ura körül, mint még soha. Eközben egyre szipogott, szőrös öklével törülgette a szemét, vékony ajka rángott, válla remegett, egyszer-másszor félre kellett fordulnia, hogy ura ne lássa rángó ábrázatát, kicsorduló könnyeit. Vagy hogy őneki ne kelljen látnia a karszékben ülő Mószét, amint a papír fölé hajlik, tenyerével kisimítja az írótáblán, gondosan megmártja, megvizsgálja vékony ecsetjét, majd szaporán veti a girbegörbe jeleket. Tutut annyira megrendítette ez a pillanat, hogy ura mögé kellett állnia, nehogy megszakadjon a szíve. Ekkor aztán előtte imbolygott a herceg borotvált koponyája, paróka nélkül, gömbölyűen, mint egy drága, öblös alabástrom, s Tutu kinyújtotta fölé remegő karját, mintha meg akarná áldani. Meg sem mozdult, még csorgó könnyeit sem törölte le, amíg Mósze be nem végezte az írást, s nagy pecsétgyűrűjével rá nem nyomta nevét s méltóságának jeleit.

Ekkor rábocsátotta csontos kezét Tutu a gazdája fejére s megsimogatta. Mósze meglepetten fordult hátra.

- Mit teszel? - kérdezte szigorúan.

- Most már nem tilthatod meg - vigyorgott Tutu alázatosan. - Most már nem vagyok többé szolgád. Azt teszem, amit akarok. Nem vagyok Tutu, Ayu vagyok, szabad szíriai nemes. És ha kívánom, megsimogathatom a fejedet, a vénség jogán. Tutu nincs, Ayu áll előtted, az öreg szíriai szabad nemes, akinek úgy tetszett, hogy megsimogassa a fejedet. Legalább egyszer életében, először és utoljára. Mósze mosolygott, Tutu vállára tette a kezét.

- Hát akkor szabad vagy. Köszönöm szolgálataidat. Sokat tűrtél, fáradtál, virrasztottál mellettem. Bocsásd meg bántásaimat. Adjon neked Isten békességet és örömöt. Feledd el a rosszat, emlékezz a jóra.

Tutu ezeket a siralmas szavakat, mint mondta, nem bírta elviselni. Zokogott. Mósze azonban megkeményítette szívét, s egy zacskó aranygyűrűt meg apró drágakövet nyomva az öregember kezébe, az ajtó felé tuszkolta.

- Eredj, eredj békével!

De Tutu megmakacsolta magát, s öklével törölgetve könnyeit, a zacskót pedig széles bőrövébe gyömöszölve, reszketeg hangon szólt:

- Mondd meg, milyen ruhákat készítsek számodra. Melyik sarut, melyik parókát. És mire van szükséged. Mit csomagoljak útra. Kell-e gyaloghintó. Ne tiltakozz! - kiáltotta ijedten, s föltartotta a kezét. - Szabad ember vagyok, Ayu, szíriai nemes. Nincs fölöttem hatalmad! Nem vagyok rabszolgád! Nincs jogod megtiltani, hogy kiszolgáljalak.

Mósze belenyugodott, csak hogy átessék végre a huzavonán. Tutu, azaz Ayu előhozta Mósze legegyszerűbb vászonruháját, saruját, segített is az öltözésnél. Mósze a parókát, persze, elhárította. Ehelyett egyszerű vászonkendőt terített a fejére. Azt a közönséges bőrövet csatolta a derekára, amit mint utazó kereskedő használt. Gondosan beletette a füles aranykeresztet, amit az utolsó beavatáskor kapott, meg a kis papírtekercset, amivel atyja, Amram ajándékozta meg. Ékszereit mind leszedte, csupán fülbe való karikáit s a nyakában függő szkarabeuszt tartotta meg. Mindent itt kellett hagynia az említett csekély értékű tárgyakon kívül, azokat héber szüleitől kapta még gyermekkorában. A szkarabeuszt pedig még Szetamon akasztotta a nyakába. Tarisznyát, élelmet sem akart, úgy kívánt nekivágni a világnak, ahogy igazi, hontalan vándorhoz illik, aki teljesen Istenre és sorsára bízza magát. Tutu hiába akart ráerőszakolni legalább egy darab kenyeret, némi szárított datolyát, Mósze csak a fejét rázta: nem, nem, semmi sem kell!

Aztán körülpillantva még egyszer a kis szobában, szilárdan elindult az ajtó felé. Tutu most újra megeresztette könnyeinek zsilipjét. Hangosan jajgatott. Mindkét karját fölemelte, ahogy a sirató asszonyok szokták temetésen. Ó, micsoda szörnyűség! Haj, milyen iszonytató! A királyi Család sarja hazátlan földönfutó. A dúsgazdag herceg egy falat kenyér nélkül kóborol, mint a koldusok! Ó, jaj, nincs hol lehajtania a fejét, aki trónon ült, most a puszta földön fog pihenni, vadállatok ólálkodnak körülötte, keselyűk lesik útját, még egy rabszolga sincs, aki őrködjék élete s kényelme fölött. Ó, jaj, jaj, katonái, rendőrei, szolgái voltak, s most egyedül jár, mint egy apátlan-anyátlan árva. És aki drágaságokban dúskált, most éhséget fog szenvedni, mint a világ legnyomorultabbjai! Ó, milyen keserűség, milyen bánat, milyen elszomorító látvány! Milyen tanulsága a bölcsnek, hogy aki ma még felülkerekedik, kevélykedik a dicsőségben, holnap alul vánszorog a porban. Ó, jaj, haragvó istenek, enyhüljetek meg ennyi szomorúság láttán! Ó, gonosz istenek, elégeljétek meg a bosszút!

Így jajgatott, siránkozott Tutu. Mósze azonban búcsút intett neki, s kisietett a Palotából.

Már este volt, mikor kívül került a városon. A homály hirtelen szakadt a világra, amint Nyugaton kialudt a vörös lángolás. Kigyúltak a csillagok, olyan ragyogó tömegben, mintha egy isteni kéz tüzes parázzsal hintette volna be az Eget. Előragyogott a mélységből az egyharmados Hold is, ráterítette halvány ezüstfátylát a tájra, a Szichor, azaz Hor Vize nesztelenül sikló fodraira. Mósze a folyó mentén haladt, egyenletesen, nyugodtan, de gyorsan.

Hajnalig gyalogolt a folyamág mentén. Mikor az Ég szürkülni kezdett, alkalmas helyet keresett pihenésre. A szelíden lankás síkságon pálmák, mandulafák, terebélyes fügefák, akácok csoportosultak lépten-nyomon, fekete koronájukat a hideg Ég hátterére nyomva. Az utas egy vén szikomorfa alá telepedett. Lábszárait maga alá húzta a hideg, lucskos fűben, mellén összevonta a kendőt. Hátát a fa vastag törzsének támasztotta. Így nézett Kelet felé, figyelte, hogy az Ég alja hogy válik el boltozatától, hogyan dereng föl előbb egy keskeny, fehér csík, majd egy halvány, rózsaszínű, s hogyan halványulnak el a csillagok. Magasan egy pálma koronája fölött a Hajnalcsillag fénylett, de a Nap közeledtére egyre jobban sápadt... míg végre bekövetkezett a csodálatos pillanat, a Nap szikrázó pereme előbukkant a föld sötét szélén, tejszerű párákba öltözve áttört a fölszakadozó éjszakán, s vérvörös sugarai felküllőztek a hideg kékségbe. Igen, ez volt a sorsdöntő pillanat, amelyben a Hajnalcsillag megremegve, diadalától megfosztva lezuhant a mélységbe.

Mósze imádkozott. Karját fölemelte, hangos, éneklő szóval mondta a dicséretet, amit Eknaton költött a fölkelő Naphoz. Végigénekelte, érces hangon messzire zengett a néma tájban. Mikor elvégezte, leborult, s így maradt sokáig.

Újra visszaérve a mámoros lebegésből a földre, kényelmesen elhelyezkedett, s behunyta szemét. A Nap sugarai melegen simogatták, s ő mélyen, nyugodtan aludt.

Kipihenvén magát, lassan tovább mendegélt. A mezőkön dolgoztak. Lomha ökrök vonták a vaskos faekét, kiáltások hallatszottak, a jármok nyikorogtak. Egy távoli, kanyargós úton málhás szamarak ügettek. Máshol a pálmák törzsein meztelen, fiatal parasztok kapaszkodtak fölfelé, hogy elvégezzék a mesterséges beporzást. Élt, lélegzett, ragyogott a Föld körös-körül.

Mósze betért egy kis vályogházba a folyamág mellett. Ősz hajú öregasszony fogadta, abbahagyva a búza törését s nehézkesen föltápászkodva a földről. Kezét homlokához emelte, hogy jobban lásson. Szíveskedve hajlongott, kenyérrel, sajttal, tejjel kínálta Mószét. Szolgálatkészen, de némán állt mellette, csak fogatlan szája mozgott, mintha alig tudta volna fékezni a nyelvét. Vendége azonban nem beszélt, bár nyájasan tekintett a vénasszonyra. Ő pedig nem mert kérdezősködni, hiszen a különös férfiún látszott, hogy nem közönséges ember, nem valami felláh, hanem úr... s a jó Ég tudja, mit keres itt, hová igyekszik.

Végre is, hogy szóra bírja, maga kezdett beszélni azon a rekedtes, nyekergő hangon, ahogy tehetetlen vénasszonyok szoktak, s ami annyira hasonlít a döcögő kocsi tengelyének panaszos nyikorgásához. A különös idegen azonban alig hederített rá, hanem, befejezve falatozását, köszönetet mondott, s útnak indult megint.

Folytatta útját egyre Észak felé. Most már tudta, hová kell igyekeznie. Olyan világos volt előtte minden, hogy csak mennie kellett, gondolkozás, habozás nélkül. És Mósze ment nyugodtan, egyenletesen, mint aki parancsot kapott, s azt teljesíti.

A déli forró órákban megint megpihent egy alkalmas helyen. Ismét egy terebélyes fügefa alatt ült, fény és árnyék játszott körülötte, s ő, mintha magasan lebegett volna a világ fölött, imbolygó képekben látta ennek a földnek a sorsát. Tudta, a szegény rajongó király éppen most énekel a Naphoz a Palota egyik erkélyén, tetőtől talpig meztelenül a vakító fényben, karját magasra emeli, ékszerei szikráznak, szeme mámorban ragyog. Ugyanakkor az aketatoni nagy Aton-templom oltára előtt a fiatal Meryre szintén harsányan zengi a jóságos Nap dicséretét, s tömjént, illatos fát éget. Szerte a Birodalomban ugyanaz a himnusz zeng a kisebb-nagyobb Aton-templomok udvarán... mintha csakugyan hatalma és dicsősége csúcsán állana Aton vallása. De Mósze látta ezt a hatalmas, gazdag egyházat lezuhanni a mélységbe, éppen mert hatalmas és gazdag lett. S látta a másikat, Ámunét ismét fölemelkedni a hatalom csúcsára, miután elszenvedte a megaláztatást, és osztályrésze lett a tökéletes szegénység. Látnia kellett azt is, hogy a nyomorult héberséget még gyalázatosabban gyötrik, s nincs hová menekülnie, mert nem látja Istent. Még mást is látott Mósze. Marornak, a felügyelőnek megmerevült hulláját a fűben, s a keselyűket, amelyek lomhán táncolnak körülötte, vijjogva marakodnak a zsákmányon, s mohón tépik a húsát. Men-hotepet is látta, izgatottan diktálta írnokának a királyhoz küldendő levelet az ő szörnyű tettéről, s eltűnéséről, írnokainak felügyelője már kiválasztotta a galambot, amely ezt a levelet Aketatonba fogja vinni. Eye a men-noferi tanácskozóteremben ül, elégültségét megdöbbenéssel álcázza, vékony hangjában fölháborodottság reszket, ápolt kezét ökölbe szorítja. Boldog, mert megszabadult legfélelmetesebb ellenségétől. Parancsok futnak szerteszét Mósze elfogatására, most már nem az a hatalmas úr, akit érinteni sem szabad... A király bizonyosan jóváhagyja Eye intézkedéseit, aztán félrevonul szobájába és sír... Ő pedig, Mósze, szabad, könnyedén eléri a tengerpartot, hajóra száll, s elindul messze. Hogy miképpen száll hajóra üres kézzel, nem tudta. Mégis látta magát a foinik hajó fedélzetén. Észak felé haladt a hajó a tenger torlódó, zöld hullámain, Mitanni felé.

Mikor ismét hűvösebb lett, Mósze újra elindult. Sötét este érkezett a Delta legkeletibb ágának átkelőjéhez. Az óriási fák sötétben suhogtak az egyre hidegebbé váló szélben, borzongott a magas, fekete fű, jobbról-balról zúgva hullámzott a papírkáka. Széles volt itt a folyó, nád közé vágott, keskeny csatorna nyílott a szabad vízre, ezen jár ki s be a révész csónakja. Olyan volt a halványan derengő csonka Hold s a vadul égő csillagok fényében, mint egy alvilági út, amely a halálba vezet. Távolabb a széles víz csillogott-villogott, fekete tuskók lebegtek rajta, de lehet, hogy lustálkodó krokodilok. Távolról, nagyon távolról sakálüvöltés vonított, mint vad imádság a Holdhoz. Annyira elhagyott volt a táj, hogy Mósze megborzongott a magánytól.

Fáradtan töprengett, mit tegyen. Csónak nélkül lehetetlen volt átkerülnie a túlsó partra. Okvetlenül áldozatul esett volna a krokodiloknak. Viszont reggelig sem várhatott, mennél gyorsabban el kellett hagynia ezt a vidéket, már csak azért is, mert érezte, hajó vár rá a silány kikötőben, s ha el nem éri, talán heteket veszít. Márpedig csak el, el ebből az országból...

A papír végtelen tengerében vad csörtetés támadt. Vízilovak törték a bozótot. Ami a híres papírgyárat táplálja. Mósze elmosolyodott. Mennyi hazugságot írnak arra a finom papírra, ami az ő gyárából kerül ki.

A Hold felé fordult, fölemelte karjait, s hangosan énekelt. Dicsőítette Atont, a naponta lenyugvót és fölkelőt, zengő hangon mondta el, hogyan alusznak az emberek házuk békéjében, arcukra húzott köpönyegük alatt, hogyan dugják szárnyuk alá fejüket a madarak, hogy kóborol az oroszlán, a sakál, a hiéna az éjszaka sötétjében, s lappang áldozata után a párduc. Hangja messze elszállt a végtelen csendben. Ezután leborult, s elmondta azt az imádságot, aminek nem voltak szavai. Ezután tökéletesen frissnek, pihentnek, biztosnak érezte magát megint. Egészen a vízig lépdelt, tölcsért formált tenyeréből, s belekiáltott a homályba:

- Hoj! Hoooj! Ho-hoooj!

Csend. Majd fölhangzott a túlsó partról az erőteljes válasz:

- Hoj! Ho-hoooj!

Mósze leült a fűbe. Csakhamar csónak locsogása, evező csobogása ütötte meg a fülét. Mósze ismerte annyira a folyami életet, hogy rögtön megismerje a révész csónakjának, egy szál evezőjének hangjait. A csobogás-locsogás közeledett, már föl is bukkant a ladik az ezüstös fényben. Egyenesen nekivágott a nádasban nyíló csatornának, suhant a magas nád között, csillogott-villogott körülötte a víz. Most még egyet nyomott a csónak farán álló sötét, mezítelen emberalak, s máris csikorgott a partra sikló csónak orra.

Kissé távolabb állt meg egy hordaléknyelven, a folyam partja ugyanis mocsaras, süppedékes volt. Évezredek korhadt nádmaradványa tette kotússá.

A révész letette evezőjét, a vízbe lépett, kicammogott Mószéhoz. Sötét bőrű, kopasz fejű, széles arcú, tagbaszakadt ember volt. Egyszerűen hajolt meg Mósze előtt, minden különösebb csodálkozás nélkül. Csak az lepte meg egy kicsit, hogy magános embert talál itt, kísérő, rabszolga nélkül, nyoma sincs úti tarisznyának, még csak botot sem tart a kezében. Olyan, mintha valahonnan a szomszédból sétált volna ide, de hát hol van itt szomszéd? A folyamnak ezen a vidékén igen távol esnek egymástól az emberi lakóhelyek, s ha utasok megfordulnak is errefelé, nem ilyen késő este. De hát az ő dolga nem az, hogy az emberek zegzugos útjait firtassa, ez Uszirére tartozik, a szívek vizsgálójára, s majd csak a halál után következik el. Addig át kell vinnie ezt az embert a túlsó partra, menjen útjára, akár jó, akár gonosz az az út.

- Jöjj, uram, majd a csónakba viszlek - mondta a révész, s hátat fordított Mószénak, meghajolt, odakínálta a hátát, mint egy idomított állat. Arcát visszafordítva várta, hogy utasa rákapaszkodjék, s egy pillanatot sem vesztegelve, induljanak.

Mozdulata olyan természetes volt, hogy Mósze nem tétovázott. Karjával átkarolta a révész nyakát, lábát fölhúzta, s a termetes férfiú máris megindult a csónak felé, olyan könnyedén, mintha egy gyermeket vitt volna.

- Megállj! Megállj! - szólt Mósze, s a révész várakozón megállt. - Semmit sem tudok adni neked, amiért átviszel. Semmim sincs. Hacsak a fülkarikámat oda nem adom.

A révész gondolkodott egy csöppet, majd megrázta a fejét.

- Ha már átjöttem érted, s a hátamra is vettelek, nem hagylak itt - dörmögte jóakaratúlag. - Rólam ne mondják az ítélő istenek, hogy nem vittem át a vízen, aki át akart menni. Fülkarikáidat meg csak nem fogadom el.

S folytatta útját az iszapos, süppedő sárban. Könnyedén tette utasát a csónakba. Ladikját vízre lökte, belehágott, megragadta evezőjét, s ügyesen, fürgén nyomakodott kifelé a keskeny csatorna hajladozó nádbugái között. Mikor kiértek a folyóra, így beszélt egy-egy evezőnyomás között:

Mert az ember gondolja meg jól, mit tesz. Ha itt hagylak, mert nem tudsz fizetni, bűnt követek el. Szívem a mérleg serpenyőjében magasra emelkedik, én meg mélyre süllyedek a másvilági létben. Ha pedig átviszlek ugyan, de elfogadom fülkarikáidat, tán vakká, süketté teszlek, nem lévén, ami védje szemedet, füledet a rontástól. Így aztán még annál is nagyobb bűnt követnék el, mintha itt hagytalak volna.

Mósze mozdulatlanul ült a csónak végében, s a vizet nézte. Kitárult előttük, két vége mintha a végtelenbe nyúlna, az Égből folyna elő, s az Égbe torkollna. Síkos hullámain úgy csúszott a ladik, mint az olajon. Átható halszag terjengett, a partokról növények illata vegyült bele. Borzongató szellő járt, s hol közelebb hozta, hol távolsodorta az éjszaka kóbor állatainak hangját. A vízen lebegő sötét foltok némelyikéről kiderült, hogy valóban fatörzs, némelyike azonban lomhán mozdult el a csónak közeléből, dülledt szeme az utasokra meredt. Egyenletes ütemben csobogott a révész evezője, folyékony ezüstöt csorgatott a vízbe.

Mósze elnézte a barna testű, meztelen férfiút. Egy másik világba viszi ladikján, s még csak arra sem kíváncsi, ki az utasa, hogy került ide, hová igyekszik. Mindegy neki, gonosztevő-e vagy szent papja valamelyik istennek. Nem kérdi, hol az otthona, van-e családja, miért nem visz magával még egy darab kenyeret sem... s ha már utazik, miért nem látta el magát legalább néhány rézutennel. Éppen ennek az embernek kellett itt várnia őt, hogy átsegítse a nagy akadályon. Mósze ugyan sohasem csodálkozott, ha efféle véletlennek látszó segítségre bukkant, tudta, a dolgok rendje az örökkévalóságban gyökerezik, most mégis elgondolkozott a révész csodálatos viselkedésén. Milyen természetes módon vette a hátára. Milyen könnyedén vitte vállán, milyen sima a barna bőre, milyen jó olajszag áradt róla, miközben karjával átfogva tartotta kemény nyakát, s arca kopasz fejéhez simult. Hogy folytatta vigyázva az útját, mikor megmondta, hogy nem tud fizetni. S milyen ügyesen, majdnem gyöngéden tette a csónakba. Mósze szíve megtelt hálával s csodálattal az egyszerű ember iránt. Íme, ez a tanulatlan révész ismeri az igazi bölcsesség titkát. És anélkül hogy gondolna rá, egy beavatottat hordoz az örvények között.

A túlsó parton, kissé távol a víztől, egy dombocskán, cölöpökre aggatott hálók között állt a révész háza. Partra szállva, a révész meghívta Mószét éjszakára. Ezt is olyan egyszerűen tette, mintha dolgához tartozott volna. Mósze tehát itt töltötte éjszakáját. Fiatalos asszony parázson halat sütött, két nagyobbacska, fekete szemű, csaknem mezítelen kamasz fiú segített neki. A hal húsa olyan volt, mint a lemezekre hasadt üveg, illata, íze ínycsiklandó. Az asszony, lassú, álmatag, vaskos héber nő, nyájasan kínálgatta a vendéget. A fából épült kis ház olyan volt, mint egy meleg, sötét kis fészek, fekete gerendáiban szú percegett, falait a tűzhely lángja s egy durva kis agyagmécses világította meg. A nyitott ajtón be-bezúdult a hűvös szellő s a folyó illata.

A házigazda nehézkes szóval elmondta, milyen nagy események híre kering a vidéken. Zo'anból errefelé utazó kereskedők mondták, hogy Uszirszafi-Mósze, a kerület királya nyomtalanul eltűnt. Rabszolgáit fölszabadította, aztán a héberek közé szökött. Az a terve, hogy lázadást szít, maga áll a lázadók élére, s megdönti a király hatalmát. De a király el akarja fogatni, ki akarja végeztetni. Borzasztó időket élünk csóválta vaskos fejét a révész -, nem várhat senki semmi jót. Mondják, hogy a csillagok nagy pusztulást jeleznek, vért, tűzvészt, tengerrengést, éhínséget... A világ vége közeledik.

Az asszony meg a két fiú tágra nyitott, égő, fekete szemmel hallgatta az apa komoly szavait.

- Megromlottak az emberek, megromlik az egész világ is - sóhajtotta az asszony, összekulcsolva munkától kérges kezét az ölében.

Mósze jól nevelt vendéghez illőn nem szólt, de a család tagjai olyan tisztelettel néztek rá, mint aki mindent tud, titkait azonban nem mondhatja el senkinek.

Másnap hajnalban Mósze elvégezte tisztálkodását, testgyakorlatait, imádságát, s útra készülődött. A révész felesége még szégyenkezve tejjel, kenyérrel kínálta meg, a férfi pedig megparancsolta nagyobbik fiának, kísérje el a vendéget félnapi járásra. Mósze szabadkozott, ám végül engednie kellett. Ekkor megmondta, hogy a folyamág torkolatánál fekvő Anbu kikötőbe igyekszik, nem is tér vissza. A fiú tehát szolgálatkészen vele tartott.

Innen éppen félnapi járásra volt a kikötő. Délben föltűnt a halovány tenger csillogó csíkja, magasan a látóhatár fölött, mintha lebegne, a távolból könnyű füst szállongott a forró, kék Égre. Mósze megköszönte a fiú szolgálatait, s azon töprengett, mit adhatna neki. A gyűrűjét? Még bajt hozhat új birtokosára a királyi gyűrű. Végzetes bajt. Fülkarikáit a révész már visszautasította, ha odaadná, nem lenne nyugtuk. Igen, de a nyakában függő szkarabeuszt odaadhatná. Jaj, de azt meg anyja, Szetamon akasztotta a nyakába még gyermekkorában. Némi habozás után mégis úgy döntött, hogy nekiadja. Levette tehát a nyakából, s a fiúéba akasztotta. A gyönyörű talizmán láttán a kamasz lélegzete is elakadt, leborult Mósze elé, dadogó szóval rebegett köszönetet.

- Viseld szerencsével, béke kísérjen mindnyájatokat - mondta Mósze fölemelve s megölelve a fiút. - Utolsó emlékem erről a földről a jóság és a szeretet. Mondd el ezt otthon.

Azzal megfordult, s egyre gyorsabb léptekkel haladt lefelé a domboldalon a silány kis Anbu kikötője felé. Mögötte a buján termékeny, ligetes-csalitos tartomány, Koszem vagy héberesen Gósen, az ő hazája, előtte a lapos-homokos tengerpart, a szinte névtelen kis vályogfalu s a tenger, a végtelen tenger. Az Égtől csak éles, kardszerű fénycsík választja el, szinte az Égre lehet szállni, a korlátlan szabadság birodalma. Mószénak ebben a sötét öbölben kellett találnia azt a hajót, amely őrá vár, hogy idegen földre vigye, Mitanniba. Vajon várakozik-e az a hajó? Mósze bizonyos volt benne, hogy igen. A forró Nap vakító sugárzásában egy sereg halászhajó imbolygott, de állt ott egy nagyobb foinik vitorlás gálya meg két kisebb tengerjáró hajó is, távolabb a parttól a mélyebb vízen. A nagy gálya meg a part között két csónak jött-ment, bizonyára árut rakodva. Ez lesz az - gondolta Mósze, s nekivágott a kikötőnek.

A "város" afféle csempésztanya volt. Halászok éltek itt, a környék teli volt cölöpökre akasztott hálókkal. A gyéren elszórt házak előtt a déli órákban lustálkodó asszonyok, heverő férfiak tereferéltek, aludtak, kockáztak. Ásítozó kutyák, lézengő kecskék hadakoztak a legyekkel. Meztelen, barna testű gyerekek fogócskáztak, mit sem törődve a déli forrósággal. A homokos parton pedig úgy lubickoltak a tengerben, mint a delfinek.

Itt is, mint az egész Delta alsó részén, a kaft-nak nevezett foinik eredetű nép lakott már ősidők óta. Ennek a földnek első telepesei. Hitük szerint a vízisten ivadékai, a víz, a tenger, a hajók szerelmesei, mintha örökké visszavágytak volna a tengerbe, ahonnét származtak. Különös hajóik orra s tatja magasra ágaskodott, nem hasonlított semmiféle más hajókéhoz. A kaftim arra termettek, hogy már gyermekkorukban egész napjukat a vízben s a vízen töltsék, ússzanak, lubickoljanak, barátságot kössenek a vidám delfinekkel, meglovagolják őket. Mikor pedig fölnőttek, együtt halásztak velük, füttyszavukra bekerítették a vonuló halsereget, s a zsákmányból nekik is igazságosan adtak. Főistenüket, Dagant is halfarokkal ábrázolták. Még kőeszközöket használt az emberiség, mikor ők már bejárták a távoli partokat az óceánig, a Vörös-tenger vidéke pedig már akkor szűk otthonuk volt. Mósze mindenkinél jobban tudta, hogy a kaftim népe született csempész. Hiszen a saját rendőrsége is tehetetlen volt vele szemben. Nem volt olyan rendőrparancsnok, akit rövid idő alatt meg ne vesztegettek, üzleteikbe be ne vontak volna. Minden foinik fogadóban, lebujban, még a templomokban is üzletről alkudoztak: gyapjú itt meg itt, ennyi meg ennyi, ára ez meg ez, bőr, elefántcsont, rabszolga ilyen meg olyan minőségű, arany, mindenféle illatszer, füstölő kőolaj, festék, gyöngy, drágakő, tajték, ón, ólom, réz... Mindez, persze, a törvényes vám megfizetése nélkül, ha lehetséges. Titkon, dugva, letagadva, ha már fizetni muszáj. A nagy kereskedőházak hajói, a tekintélyes bankok karavánjai természetesen számot vetettek a vámokkal, fizették is, de ők sem idegenkedtek a saját szakállukra kereskedő hajóskapitányok dugott üzleteitől, s miközben gőgösen hivalkodtak cégük jó hírnevével, törvénytiszteletével, a legtöbb hasznot mégis a kis csempészek útján húzták. Maguk az egyiptomiak idegenkedtek a tengertől, saját hajóikon is foinikok szolgáltak, a tekintélyes vállalatokban pedig sehol sem hiányoztak a foinikok. Föl Felső-Egyiptomig minden boltban, kocsmában, rakparton ott szorgoskodtak, kezük kinyúlt egészen Babilonig, Mitanniig, belső Szíriáig, Puntig, föl Szardíniáig, ki az óceánig, sőt ebben az időben Afrika nyugati partjain is hajóztak. Abban sincs semmi csodálatos, hogy az egykori Aztlán-tengerbe merült földségei fölött elhajóztak olyan világokba, amikről senki sem tudott.

Mósze a néptelen parton megpillantott egy sötétbarna, sovány, viharvert képű, szigorú tekintetű férfiút, aki egy pálma törzsének dőlve a két jövő-menő csónakot s a négy, bálákat cipelő, lusta rabszolgát figyelte. Azonnal tudta, hogy a nagy gálya kapitánya. Mélyen meghajolt előtte, kitárta karját, s megkérdezte, vajon nem övé-e az a gyönyörű, hatalmas, ritka szép hajó. A sovány férfiú bételt rágcsált, hosszan kiköpött, fél szemmel végignézett az idegenen, s büszkén mondta:

- Az.

Mósze mindjárt gondolta. Mert soha még hajó és kapitány ennyire nem illett egymáshoz. Igazán vaknak kellett volna lennie, ha első pillantásra észre nem veszi. Őt, Mószét kedvelik az istenek, mert Mitanniba kíván utazni, s íme, megtalálta azt a kíváló hajóst, aki hajóján oda fogja vinni.

A kapitány ismét köpött, majd pofája másik oldalára nyomta a bételt, újra megvizsgálta a szép szavú utast, de most már tetőtől talpig, fekete szemöldökét fölvonta ráncos homlokán.

- Hányan vagytok? - kérdezte a tárgyra térve.

Mósze megvallotta, hogy egyedül van, szolgák, áru nélkül. Most a kapitány harmadszor is végigméregette. Szíjas arcán, okos, fekete pillantásán látszott, hogy mindent tudni vél. Ez a szép szál egyiptomi fickó valami előkelő család ivadéka, alkalmasint ujjat húzott egy bosszúálló méltósággal, forró lett talpa alatt a föld, de nem mer a karavánúton nekivágni a világnak, mert a határőrség lefülelné, s akkor tán fejjel lefelé akasztanák a Napra száradni. Efféle esetek nem tartoztak a ritkaságok közé. Hogy pedig Mósze igen-igen nagy úr és tanult férfiú lehetett, arra nemcsak finom modora, nyájas udvariassága vallott, hanem szokatlanul nagy, sötét, ragyogó szeme s arca lenyűgöző volta is. A kapitány töprengett.

- Mit fizetsz? Ugyanis holnap hajnalban Ugaritba indulok, de útközben van egy kis dolgom Aszduduban meg Gubalban is, hát ne gondold, hogy egyenesen Ugaritba hajózok sebbel-lobbal. Ha nem volna ez az átkozott háború, kikötnék Szurruban meg Szidunnuban is, de ott most az a kurafi Aziru az úr. Mit fizetsz, kérdem.

Mósze habozás nélkül elővette övéből szép, nehéz pecsétgyűrűjét, s fölmutatta a kapitánynak. Az fölcsillanó szemmel, de közönyt tettetve nyúlt utána, megforgatta, meglatolgatta s hümmögött. Az egyiptomi írás egyik fajtáját sem ismerte, de a gyűrű kidolgozásából azonnal látta, hogy ritka kincsről van szó, s aki előtte áll, előkelő személy. Újra meg újra az utas szeme közé nézett, mintha onnan akarta volna kiolvasni, milyen bűn nyomja a lelkét, miért kell olyan messzire távoznia. Végre döntött.

- Jól van. Nem kérdezek semmit. Hozd a málhádat, s a hajóra mehetsz. Hajnalban indulunk. - És kényelmesen leakasztott övéről egy bőrzacskót, belehullatta a gyűrűt, pofája másik oldalára tolta a bételt, hosszút, vöröset köpött, karját kinyújtotta a hajó felé.

- Málhám nincs, ahogy vagyok, úgy megyek - mondta Mósze, s meghajolt a kapitány előtt.

Ez harsányan odaordított az éppen indulóban levő csónakhoz, hogy vigye magával ezt a nagyságos úriembert, az ő testvérét és barátját, izét...

- Uszirszafi kereskedőt - segítette ki Mósze előzékenyen.

- ... Uszirszafit, s helyezzék el a hajón, kínálják meg étellel-itallal, gondoskodjanak kényelméről... - Ugyanis nem lehet tudni - gondolta a kapitány -, ki ez a kereskedő voltaképpen, nem tér-e vissza Egyiptomba nagy hadsereg élén, előkelő udvar közepette. De az sem lehetetlen, hogy éppen Mitanniban kívánja megalapozni hatalmát, nos, ott is jó lesz az ilyen barátság. Az egér is tehet szolgálatot a megkötözött oroszlánnak... ez pedig igazi oroszlánnak látszik. A rendőrségtől a kapitány nem tartott, régóta ismerték egymást, közös üzleteket bonyolítottak le valamennyiök javára.

Mósze a csónakba lépett, s hamarosan fölkapaszkodott a hajó oldalán.

Másnap hajnalban pedig, mikor a Nap aranyfénnyel öntötte el a tengert s a viruló, zöld partokat, az istenek és istennők egész sorának, de elsősorban a tenger istenének bemutatott áldozatok, buzgón elzengett imádságok után a kapitány bunkójával megütött egy gongot, s jelt adott az indulásra. Jól megválasztotta az alkalmas napot, minden jel kecsegtető volt. A hosszú evezők fölemelkedtek s lecsapódtak. A hajó lassan megmozdult. Fürge, meztelen foinik matrózok kapaszkodtak az árbocra, kibontották a hatalmas vitorlát. Mint a majmok, kúsztak-másztak a köteleken, a vitorlarúdon énekeltek, kiabáltak, röhögtek, szájukba dugott ujjukon sivítottak, szitkozódtak, parancsokat kiáltoztak. A könnyű hajnali szél belekapaszkodott a vitorlába, megduzzasztotta, csikorogtak, recsegtek, pattogtak a kötelek, sziszegtek és susogtak a szélben, egyenletesen gördülő, hosszú hullámok ringatták a hajót. A part sárga vonala, a vályogházak, a pálmák, a zöld dombhajlatok, a cölöpökre akasztott hálók sora, a ruháikat mosó asszonyok, a hullámokon bukdácsoló csónakok elmaradoztak. Már csak a két kisebb hajó árboca látszott, majd ez is eltűnt. Kint voltak a nyílt tengeren.

Mósze a hajó oldalánál állt, könyökével a széles peremre támaszkodott, szemét az eltűnő partra függesztette. Nem volt érzelgős ember, a múltat azonban mindig tudatában tartotta. Most egész Egyiptom a szeme előtt lebegett. A Nílus hosszú, kanyargós óriáskígyója, ez a zöld völgyben heverő kobra, amely széles taraját kifeszítve a tengerből iszik. A láthatatlan városok, az óriási templomok, az égig érő gúlák, a lassan forgó öntözőkerekek, a cammogó ökrök, a felláhok vályogfalvai, a megalázott, földönfutóvá tett papok s a góseni kényszermunkások és szomorú, szép nők... a vendéglők, a szíriai zenekarok, a gőgösek, a hatalmasok, a gazdagok... Az egész világ, amelyben született és felnőtt. Mósze egy kicsit elszomorodott. De boldogan, szabadon föl is lélegzett. Csak most tudta, mekkora terhet cipelt idáig, mikor nem volt semmije a ruháján kívül, ami Egyiptomból, ebből a ragyogó, gazdag, kétségektől gyötört országból elkísérte volna magános útján. Tiarája, hatalmi jelvényei jó helyen voltak Zo'anban, nem vágyódott utánuk, sohasem kívánta, nem szerette őket. Ékszereit ugyancsak otthagyta a rézzel kivert ládákban. Rabszolgáját fölszabadította. A szkarabeuszt, ami gyermekkora óta a nyakában függött, elajándékozta a derék révésznek. Gyűrűjét, amelybe a neve s a rangja volt vésve, útiköltségül adta a hajósnak, az nem fél ettől a ritka tárgytól, tudja, milyen hazugságokat költsön hozzá, s értékét a kelleténél magasabbra verje. Mije volt hát Mószénak ebben a pillanatban? Emlékei, csupán emlékei a földről, ami egyre jobban távolodik, süllyed a kápráztató vízfelület domború tükre fölött. És olyan megkönnyebbülést érzett, mint a sirály, midőn szabadon leng-csapong a hullámok fölött, s életörömét vad rikácsolásban kiáltja ki. Igen, sirálynak érezte magát, kedve lett volna kitárni karját, a magasba emelkedni, megfürödni a reggeli napfényben, elsuhanni a hajó körül torlódó hullámok fölött, s rikoltani, rikoltani egy hálaimádságot az Égre, ahol a hatalmas Nap aranysörénye lobog.

De lám, mégis volt valamije Mószénak, amiről megfeledkezett. Pedig amióta Amram megajándékozta vele, mindig magánál hordta. A kis papírszelet. Itt volt most is az övében, s melyik pillanat volna alkalmasabb az olvasására, a fölötte való elmélkedésre, mint ez, mikor a hajó ropogó-csattogó vitorlával törtet az új élet felé?

Övébe nyúlt, elővette a kis tekercset, lassan kibontotta, orrához emelte. Édes, távoli illat lengte körül arcát, mint egy szelíden simogató, puha, gyöngéd, ápolt női kéz. A fekete betűk formásan sorakoztak egymás mellé, meglepő rövidítések, vonalkapcsolások árulták el írójuk műveltségét, tökéletes szellemét. Mósze halkan olvasta a sorokat:

A költemény megszakadt, pedig láthatóan folytatni kívánta az ismeretlen kéz. Miért hagyta abba? Megzavarták? Meghalt? Vagy börtönben sínylődik most is? Ki volt, ki volt, aki írta? Kié volt a tökéletes kéz, a királyi illatszer, aminek illata most is itt szállong a távolból? Eszit istenasszony éneke ez fiának, Hornak a születéséről, amit valamely magas rangú, művelt papnő dalolt? Honnan, hogyan került Amramhoz, ki volt a héber öregasszony, aki hozzá vitte, hogyan jutott a birtokába?

Mósze elmerengett, s rózsalugast látott, holdfényes kerti utat, csillogó tavat illatozó, sötét fák között, s egy szépséges, szerelemtől remegő leánykát, aki kedvesét várja. Látta a puszta földön feküdni a vajúdás kínjában, eltorzuló arccal, de boldogan, büszkén gondolva a távoli, tán halott kedvesre. Szetamon alakja jelent meg Mósze előtt úgy, ahogy gyermekkorában látta: gyöngéd arca kipirult, nagy, zöld szeme sugárzik, leányos alakján halványzöld fátyolruha, fülében, nyakán, csuklóin csillogó ékszerek. Szetamon itt lebegett előtte a tenger zölden szikrázó hullámain, a napsütésben. S ugyanakkor nyájasan, szelíden fölbukkant mellette a másik anya is, a barna arcú, barna szemű héber asszony, akinek tejét szopta.

A hajó nyikorgó oldala mellett tajtékosan hömpölyögtek a hullámok, a közelben jókedvű delfinek lökték ki apró vízsugaraik szökőkútját, sirályok rikácsoltak az ingó-lengő árboc körül, a hajó belsejében kiabálás, lépések dobogása, vidám terefere, dal hangzott, de Mósze csak a két asszonyalakot nézte mozdulatlan szemmel, aki elkísérte őt az idegen világba, rámosolygott tenger és Nap fényözönében.

Mozdulatlanul állt a hajó pereménél, erős kezével megmarkolta a gerendát s mosolygott.

Ellent kell mondanunk annak a már elfogadott föltevésnek, hogy Mósze az egyiptomi felügyelő megölése után a Szináj-félszigetre menekült valami úgynevezett "madianita-kenita" arab törzshöz. Holott az Írás meg a talmudi hagyományok egyetlenegy szava sem utal a Szinájra, hanem határozottan mondja: Mósze Midiánba menekült. A fölöttébb problematikus "madiu" népet a kiváló tudós, Lévi is csak "alighanem azonos"-nak mondja a midianitákkal. De azonosítják a kenitákkal is. Ez csupa zűrzavar. De eltűnik, ha Mitannira gondolunk. Nos, hol volt Midián, vagyis Mitanni?

Az Aranta, görögösen Orontész torkolatvidékén, a kisázsiai tengerpart hóna alatt, s Keleten elhúzódott a Purattu, azaz Eufrát folyóig, sőt annak mentén Dél felé is. Hát ha ősi hagyományaink azt mondják, hogy Mósze Mitanniba ment - miért ment volna mégis a Szinájra?

Minden oka megvolt, hogy azt az országot válassza. Mitanni hosszú idő óta afféle protektorátusa volt Egyiptomnak, s a legnehezebb körülmények között is hű akart maradni hozzá. Családi kapcsolatok is alakultak ki Mitanni meg Egyiptom királyi udvara között. Harmadik Amenhotep, mármint a gyámoltalan Nebmaare, utolsó mellékfelesége, Kirgipa, mitanni királyleány volt. Ugyancsak mitanni királyi házból került Thébába Eknaton első felesége is. Csaknem bizonyos, hogy a királyi Anya, Tiy szülei szintén szoros rokonságban voltak Mitanni uralkodójával. Az ottani városokban egyiptomi helyőrség állomásozott, egyiptomi istenek templomaiban áldoztak nemcsak a Fehér Ház tisztjei, főrangú tisztviselői, a kereskedelem egyiptomi képviselői, hanem a barátság jeleként maguk a Mitanni-beli előkelőségek is. Jobb viszonyt hódító és meghódított között el sem lehetett volna képzelni, mint amilyen Mitanni meg Egyiptom között fennállt. Még mikor a kétszínű Aziru lerohant az Aranta menti Kádesbe, ezt a vakmerő lépést a szomszédos Hatti uralkodója előtt azzal indokolván, hogy az ő érdekében el akarja vágni az egyiptomi csapatokat északi bázisaiktól, Egyiptomban pedig azzal, hogy Hatti terjeszkedését kívánja megakadályozni Dél felé, a derék öreg Dusratta a végsőkig ellenállt, s kétségbeesett levelekben rimánkodott Eknatonnál segítő csapatokért. Azt is tudjuk, hogy a Fehér Házban követként működött egy bizonyos Jetro nevű pap, akinek méltóságneve, hasonlóan Jákóbéhoz, Ábraháméhoz: Reguél volt, szemita istennév, a bolygóistenek egyike. Hát miért ne ment volna Mósze Mitanniba, miért futott volna a Szináj-félszigetre? Hiszen Mitanniban nagyobb biztonságban lehetett, mint a Szináj vándortörzsei között, amelyeket Horemhab keresztül-kasul vonuló csapatai folyton zaklattak. S Mitanniban még az egyiptomi hatóságoktól sem kellett tartania, ártalmatlanná tételükről gondoskodott Aziru, az amorita herceg.

Hogy miként került Mósze a Szinájon állítólagos midianita törzsek közé, azt a körmönfont egyháztörténeti gondolkodás erőltetett elméletekkel próbálja támogatni. Azt mondja ugyanis, hogy Midián nem állam s nem nép volt, hanem vallási közösség. E közösség nem korlátozódott magára Mitannira, hanem hozzátartoztak mindenféle távoli, elszórt töredékek, így olyanok is, amelyek a Szinájon legeltették nyájaikat. Ezt az erőltetett elméletet azonban semmiféle bizonyítékkal nem lehet elfogadhatóvá tenni. Én csupán egyszerű, gondolkodó rabbi vagyok, fiam és tanítványom, tehát nem koholok elméleteket olyan nehézségek elhárítására, amiket a fondorlatosan gondolkodók eszelnek ki. Hanem azt mondom: írva vagyon, hogy Mósze Midiánba, azaz Mitanniba ment, tehát oda ment. Oda és nem máshová. Nemcsak ő ment oda, mások is. Részint hogy a szorongatott Dusrattának segítségére legyenek, részint, hogy Egyiptomból szabaduljanak.

Vannak továbbá betűrágók, fiam és tanítványom, akik ragaszkodnak az Írás szó szerint való értelmezéséhez olyankor, amikor értelmetlenség sül ki belőle. Ilyen szolgai értelmezés az, hogy Mósze negyvenéves volt, mikor Mitanniba ment, negyven évig maradt ott, majd negyven évig vezette népét a pusztaságban. Így szépen együtt van a háromszor negyven év s Mósze teljes életkora, a százhúsz esztendő. Nos, csak földhözragadt agyvelők kereshetnek a negyvenes számban akár naptári Nap-évet, akár akkoriban használt Hold-évet. Ez a szám ugyanis a szent Négyes, a tetraktys meg a szent kör, azaz a szférikus tér, a teljes istenség jele. A Négyes a látható világ négy dimenziója, a kör, a Nulla pedig a legfelsőbb isteni szféra. A kettő együtt azt mondja, hogy Mósze a látható világ s az isteni szféra összekapcsolásának pillanatában hagyta el Egyiptomot, ugyanakkor érkezett onnan vissza a héberekhez, s e világi-isteni idő teljességéig vezette népét, amikor is a háromszor negyven, a végső szent periódus végére érkezvén, meghalt. E számoknak azonban semmi naturalisztikus értelmük sincsen. Mondjuk a kört, a Nullát Tíznek is, az isteni teljesség számának, s akkor a negyvenes értelme és igazi tartalma még világosabb lesz. Mósze három negyvenéves életszakaszát tehát bízvást mellőzhetjük, életkorával együtt.

Csakugyan, mikor akaratlanul, rossz ösztönét követve leütötte Marort, maga is érezte, hogy az a világ véget ért számára. Nem habozott teljesen szakítani vele, lelépvén trónusáról, letévén hatalmi jelvényeit, levetvén fejedelmi ruházatát, félretévén minőségükben s alakjukban jelképes ékszereit, elbocsátván egyetlen rabszolgáját - mert a többi nem volt sajátja -, s elindulván gyalog kifelé abból a világból, amihez nem volt többé semmi köze, a saját isteni útjára lépett. Utolsó tárgyait, amik még ahhoz az élethez kötötték, elajándékozta. A szkarabeuszt a révésznek, aki, mint Heraklész a gyermek Dionüzoszt, vagy a későbbi legendás szent Krisztoforosz a kisded Jézust hátán vitte át a vízen, majd fiával elkísértette a kikötőig. Az értékes gyűrűt meg a foinik hajósnak adta viteldíjul, ahogy a halott adja utolsó pénzét az alvilági hajósnak, aki egy új, egészen más világba szállítja át. A Négyes és a Tízes vagy Nullás összekapcsolása tehát tökéletes volt.

Mósze tehát Észak felé hajózott a hosszan gördülő, sötétkék meg üvegzöld hullámokon, barna vitorla csattogó szárnya alatt, az orránál-tatjánál merészen fölmagasodó hajó fedélzetén, egyre a part vonalát követve, mégis távol attól, kint a tágas, szabad tengeren. A kapitány, miután kirakta értékes rakományát a hitvány kis kikötő homokjára, most egyelőre Aszduduba, vagyis Aszdódba iparkodott, ahol gyanús árucikkeket akart fedélzetére szedni, hogy Gubalba, vagyis a szíriai Bybloszba vigye. Onnét ismét más rejtelmes értékekkel kívánt továbbhajózni Ugaritba, a foinik gyarmatvárosba, amely Mitanni tengeri kereskedelmét a kezében tartotta, s valóságos kis Foinikia volt az országban. A kapitány szünet nélkül szidalmazta Azirut, sakálnak, hiénának, tetves kutyának, Astaróth meggyalázójának, az emberi nem szégyenének nevezte, mert megkaparintotta a két fontos kikötővárost: Szidunnut, meg Szurrut, s oda most Egyiptomba járó hajónak nem tanácsos betérnie. Emiatt a kapitány mogorvább volt, mint amennyire kapitányi voltához illett. Még ügyetlenkedő vagy hanyag hajósait is hitvány amorita kutyáknak nevezgette, s azt a sorsot jósolta nekik, amiben majd Aziru részesül. Szívvel-lélekkel egyiptomi párti volt, lelkesedett Horemhabért, a világ legnagyobb hadvezérének s egyben legokosabb emberének tartotta, bízott benne, hogy Aziru éppúgy elveszi méltó büntetését, ahogy a habiruk elvették, meg Lapaya, Azirunak ikertestvére a gyalázatban. Ellenben ő is Gyűlöletes Álmodozónak s gonosztevőnek szidta a királyt. Azzal vádolta, hogy tönkreteszi a Birodalmat, szétzülleszti a kereskedelmet, márpedig kereskedelem nélkül az emberiség állati szintre süllyed.

- Mi különbözteti meg az embert az állattól? - kérdezte Mószét a kapitány, hátát az ingó-lengő árbocnak vetve, bételdióját rágva s időnként ügyesen átköpve a hajókorláton a tengerbe. - Az, nagyságos uram és barátom, hogy kereskedik. Te, Uszirszafi, szintén kereskedő vagy, ámbár nem látom áruidat, szolgáidat, hajódról, karavánodról sem tudok, még egy ökölnyi zacskó sem duzzad az öveden. Mindegy, kereskedő vagy, ennélfogva tanult, bölcs, világlátott ember. De még te sem tudsz mondani olyan állatot, amely kereskedne.

Győztesen pillantott Mószéra. Mósze ugyanis nem tudott olyan állatról.

- Hát látod - folytatta a kapitány. - Senki sem tud. Hé, te ott a tatbaloldalon, mit ölelgeted a vitorlafát? - ordított föl a magasba egy meztelen matróznak. - Tán a szeretődnek nézed? Állj rá, te libanoni medve, mert utánad megyek, s lerúglak onnét, hogy Kittimbe repülsz! Hát van olyan állat, amely kereskedik? Nincs. Hallottál már elefántról, aki eladta agyarát egy vízilónak? Medvéről, aki áruba bocsátotta bundáját? Meztelen csigáról, aki házat vett a kagylótól? Fűrészfogú cápáról, aki fűrészét elcserélte volna a delfin tejéért? Mondhatom, uram és barátom, mi hajósnép és kereskedőnép vagyunk, sok földet bejártunk, de ilyen állatokkal még nem találkoztunk. Vannak némely mérhetetlen őserdők, ahol emberhez hasonló óriási majmok élnek. Éppen olyanok, mint az ember. De még ők, még ők sem kereskednek, uram és barátom!

Ez lévén a véleménye, a kapitány minden királyt gyűlölt, aki akadályozta a kereskedést. Mód nélkül haragudott a vámokra is, persze. Minden vámőrséget, vámszedőt meg tudott volna fojtani. A háborút annyira utálta, hogy belesápadt a gondolatába is. Bezárják a kikötőket, veszélyeztetik a karavánokat, földúlják a városokat, lerombolják a derék, jóravaló kereskedők házait, raktárait, elrabolják az árukat, hadifoglyok sokaságával rontják a rabszolgaárakat, általában visszasüllyesztik az emberiséget az állat színvonalára. Horemhabot ellenben tisztelte, mert tőle várta a lázadó királyok és királykák gyors leverését, a kereskedés biztonságának helyreállítását. Eknaton iránt érzett gyűlöletét még azzal indokolta, hogy Atont vagy a Napot akarja rákényszeríteni minden népre, holott miért ne kereskednének a világ istenei és istennői egymással békében, Baál Hadad Ámunnal, Baál Mot Horral, Baál Aleyan Ptáhval, Istár Eszittel s így tovább.

A kapitány vallásosságát is kereskedelmi törvényekre alapította. Erről is beszélt Mószénak, az egyetlen igazi művelt úriembernek, akivel a jóságos istenek e hosszú, unalmas úton megörvendeztetik lelkét, s akit barátjának merészel nevezni:

- Lásd, ha pontosan áldozom a tenger istenének, megadom neki, amit kíván, úgy veszi hátára hajómat, mint anya a gyermekét. Ugyanígy állunk a szelekkel is. Mi adunk, az istenek vesznek. Az istenek adnak, mi veszünk.

Ilyenformán a kereskedelem magasztos isteni és égi tevékenységgé, világalakító elvvé dicsőült a kapitány gondolkodásában. Ehhez képest a vallásos, művelt, előkelő úriember életcélját is így határozta meg:

- Az ember célja, uram és barátom, az, hogy jól egyék, jól igyék, szépen ruházkodjék, szép lakásban lakjon. Mert mit tesz az állat? Mindent megzabál, amit a gyomra bevesz, csak hogy éhségét elverje. Megissza a pocsolya vizét is, ha más nincsen, sört, libanoni bort nem iszik. Olyan ruhát visel, amit a maga bőréből növeszt, válogatás nélkül, neki minden ruha jó, ha megvédi a Nap hevétől, az éjszaka hidegétől, ellenségei harapásától... nem igaz? No, és milyen lakásban élnek az állatok? Nem tagadom, van néhány szép csigaház, kagyló, madárfészek, méhsonkoly, de még az is mindig egyforma, mindig ugyanaz. Semmi változatosság, uram és barátom. A legtöbb állat meg éppenséggel büdös, sötét, nedves lyukban, odúban, barlangban lakik, dísztelen vackokban, uram és barátom, siralom nézni is. Oszlopokról, mozaikpadlóról, ízléses faráccsal zárható ablakokról, faragott, bronzzal, éppenséggel arannyal kivert cédrusgerendákról, kapukról szó sincs. És lám, az igazi, művelt, vallásos ember mindent megkap az istenektől, ha maga is megad nekik mindent. Hoj, hahooj, vak vagy te odafönn? - üvöltött az árbockosárban lebzselő matrózsuhancra teljes dühvel. - Alszol? Hajó a tatbaloldalon! Vitorlát félbalra! Orrvitorlát föl! Vitorlamester a helyén, mindenki a köteleknél! A többiek csáklyát elő! Lobogójelzés: ki vagy, honnan jössz, hová mégy!

A meztelen, barna fickók összevissza futkostak a hajón, akik lent voltak a mélységben, fölmásztak, akik az árbocon dolgoztak, lefelé igyekeztek, csupán a vitorlamester meg a kötelek kezelői maradtak a helyükön. És persze a kormányos magasra ágaskodó helyén. A kapitány a fedélzet közepén állt, szétvetett lábbal, hadonászva és ordítozva. Az árbockosárban meglendült a piros-sárga, keskeny zászló. Jeleket adott, kérdéseket intézett a szemközt balról közeledő hajóhoz.

Már az első pillanatban kitűnt, hogy csáklyákra, kardra, bunkóra s más efféle gyilkoló szerszámra nincs szükség. A dagadó, barna vitorlával közeledő nagy, lomha tengerjáró hajó Kittimből, azaz Ciprusról igyekezett Egyiptom felé, a legbarátibb szándékok vezérelték, nem tartozott az Aziruhoz pártolt városok egyikéhez sem. Kapitánya kagylótölcsért illesztett ajkához, s mikor a két tengeri vándor egymás közelébe jutott, foinik-egyiptomi nyelven kiabált áldó szavakat, jókívánságokat az ugyancsak vidáman üvöltő kartársnak. Mindkét hajó legénysége hasonló módon örvendezett. Integettek, csípős megjegyzéseket kiabáltak, istenek és istennők neveit emlegették gyönyörű áldások közepette. Üzeneteket küldtek távoli rokonoknak, ismerősöknek, még halálos ellenségeknek is, összevissza zajongva, egymást túlordítva. Mindenki vadul vetette magát a váratlan meglepetésbe, mint valami ünnepbe.

Mikor az idegen hajó ellibegett a messzeségben, a kapitány először is keményen lehordta az árbockosárban üldögélő fickót, akinek hanyagságából éppúgy származhatott volna baj, hiszen az Aziruhoz pártolt városok hajói buzgón kalózkodtak az egyiptomi vagy másféle hajókra, aztán a külön üldögélő, hallgatag Uszirszafi kereskedőhöz fordulva magyarázta:

- Ismerem a vén tengeri lovat, régi barátom, sokat hajóztunk együtt, sok várost bejártunk. Cédrust szállít Egyiptomba, de fulladjak meg egy tál vízben, ha nincs a hajóján egyéb is. Lásd, uram és barátom, az istenek kedvelnek, mert mindig megadom nekik, ami jár. Hiszen éppúgy lehetett volna ez a hajó szidunnui is, akkor aztán elő a csáklyát, kardot, bunkót, s bizonyosan vér folyt volna. Ha a kereskedés megakad, mindig vérnek kell folynia, uram és barátom.

Mósze türelmesen hallgatta a kapitány rajongását a kereskedelemért. Amilyen rátarti és szűkszavú volt ez a férfiú hajózási dolgokban, olyan bőbeszédű, ha kereskedésről esett szó. És mindig esett, mert mintha meg akarta volna győzni hallgatag utasát valami súlyos tévedésről, minden alkalmat megragadott bölcseletének előadására. Szerinte a tökéletes világ imígyen festett volna: a magasságos istenek és istennők adnak-vesznek, csereberélnek, az emberek világa ugyanazt műveli az égi rend tükörképeként. Vámok nincsenek, ki-ki oda viszi áruját, ahová akarja, s úgy adja el, ahogy neki tetszik. A kereskedés isteni voltát a mértékek szent összekapcsolódása bizonyítja. Mert, íme, a hosszúságok, az űrtartalmak, súlyok, az idő, a csillagistenek mozgása, a hangok, a fények mind ugyanaz alá a szent törvény alá rendeltettek, pontosan egybevágnak, s kiegészítik egymást. Vannak azonban, sajnos, rosszindulatú, békétlen istenek meg istennők, akik nem férnek meg a többi istenekkel, ilyen például Anath, a véres kezű. Ők minduntalan zavart okoznak, háborút szítanak az Égben is, a Földön is. De majd elkövetkezik az az idő, mikor ezeket a nyughatatlan isteneket a többiek lelökik az Égből, a földön pedig bilincsbe verik hadakozó szolgáikat. Akkor elérkezik az örök békesség édeni kora, mindenki boldogan kereskedik, a városok megnőnek, meggazdagodnak, az utak biztonságosak lesznek, a tengeren nem kóborolnak gyalázatos kalózok, akik fegyverrel, ingyen ragadozzák el a becsületes kereskedők drága áruit, hajóikat pedig elsüllyesztik. Akkor távoli országok finom fátyla akadálytalanul eljut akárhova, opobalzsammal kenheti magát minden asszony, aranyban dúskálhatnak még a juhnyájaikat legeltető arabok is, a legfinomabb gyapjú olyan közönséges lesz, mint most a kóc. Ez lesz az istenektől származó emberi faj igazi boldog állapota.

Utazásairól is gyakran beszélt a kapitány. Meséiből kiviláglott, hogy milyen kiváló, vakmerő, egyben hidegvérű hajós ő, meg hogy honnét, milyen ritka kincseket szállított, s mekkora tiszteletben részesült a királyok részéről. Miután az utazás díjában, az értékes gyűrűben benne volt az étkezés is, a kapitány naponta háromszor vendégül látta Mószét asztalánál, amikor is a tagbaszakadt, bátortalan vitorlamester meg a vézna, mindig töprengő kormányos hódoló társaságában veszedelmes hajózásairól számolt be. E hajózások mind sikerrel végződtek. A kapitány egy-egy szorongatott helyzet ismertetésekor elhallgatott, szúrós, fekete szemét hallgatóságára vetette, s így szólt: "Igaz, kormányos? Így volt, vitorlamester?" - ők hevesen bólogattak, mert szájuk tömve volt kenyérrel, sajttal, datolyával, hallal. Mósze pedig hallgatott. Udvariasan, figyelmesen, bólogatva, itt-ott mosolyogva... s éppen ez kellett a kapitánynak. Utasától el volt ragadtatva. Egyre jobban meggyőződött róla, hogy nem kereskedő, tán nem is Uszirszafi, hanem a vitorlamesternek van igaza. A kapitány ugyanis bizalmasan megmutatta neki a viteldíjul kapott gyűrűt, mint az egyiptomi írásban járatos, művelt férfiúnak, s gondos megszemlélés után azt a fölvilágosítást kapta, hogy a gyűrűbe vésett jelek szerint a különös utas Ámun első prófétája, bizonyosan azért szökik Midiánba, hogy hadsereget gyűjtsön, leverje a királyt, visszahódítsa Ámun összes vagyonát, a királyi trónusra üljön, s halomra gyilkoltasson mindenkit, aki Ámun ellen emelte a kezét. A kapitány ezek után jónak látta még erősebben meggyőzni utasát a kereskedelem tökéletes szabadságának isteni rendeléséről.

Hébe-hóba másról is beszélt, hogy bemutassa sokoldalú tudását. Így például mikor Gáza magasságában jártak, a távoli part sárga csíkjára mutatva elmondta, hogy ott épített kunyhót az az egyiptomi erkölcsös nőszemély, akit férje ártatlanul elűzött a sógor vádaskodása következtében. Igen, ott élt egyedül, s páratlan jóstehetségével segített a hozzá folyamodókon. Ugyancsak Gáza egyik templomában állott az az oszlop, amelybe mint koporsóba zárták Usziré istent, s a templom mennyezetének megtámasztására használták. Ez nagyon régen történt, azóta Usziré váratlanul kibújt a fatörzsből s hazament. De az oszlop ma is csodálat tárgya.

Az úton egyébként nem történt semmi különös. A kapitány nemhiába áldozott naponta háromszor a hajó orrán levő oltárnál, az istenek kegyesek voltak. Jó délnyugati szél járt, az égboltozat csaknem felhőtlen volt, a tenger nyugodt. A hajón rend uralkodott, ki-ki tudta a dolgát, nem is lehetett másként az Aranylótusz kapitánya alatt. Mósze napjai szemlélődésben, imádkozásban s a kapitány társalkodásának figyelmes hallgatásában teltek. Naponta elvégezte tisztálkodását, testgyakorlatait, csak éppen nem borotválkozott, mióta elhagyta a Palotát. Szakálla kezdett bodrosodni, bajusza máris ráborult ajka csücskére. Napról napra jobban hasonlított az itteni népek külsejéhez. Mire Mitanniba érkezik, éppen olyan tiszteletre méltó szakálla lesz, mint akármelyik előkelőségnek. Ahogy a szakálla nőtt, arca is öregebbnek mutatkozott egy évtizeddel. Már-már alig látszott egyiptominak.

Aszduduba, vagyis Aszdodba, a peleset kikötőbe érkezve, a kapitány rábeszélte utasát, maradjon szépen a hajón, hátha baj éri. Mósze nem is kívánkozott a városba, nem volt semmi keresnivalója Dagon isten székhelyén. A kapitány tehát vízre parancsolta két csónakját, négy rabszolgáját, s egész nap rejtelmes bálákat, hordókat cipeltetett a partra, a partról a hajóba. Ő maga hol eltűnt a városban, hol megjelent három-négy szakállas, vadul hadonászó férfiú társaságában. Megrakott szamarak új meg új bálákat, hordókat cipeltek a rakpartra, s a kapitány ordítozott, káromkodott, köpködött. De ha kellett, úgy viselkedett, mint egy földre szállt isten: szótlanul, méltóságosan. A legénységet nem eresztette partra, félt, hogy eltűnnek a bor meg a templomi szajhák városában, vagy megszöknek az Aziruhoz pártolt városok valamelyikébe.

Aszduduból ragyogó reggel elindulván, egyre jobban közeledtek a veszélyes kikötőkhöz: Szurruhoz, vagyis Tyroszhoz meg Szidunnuhoz, vagyis Szidonhoz. A kapitány átkozódott, mert nem köthetett ki ebben a két nagy kikötőben, amit minden más kikötőnél jobban kedvelt. Gyalázat is volt, meg kell hagyni: foinik létére el kellett kerülnie a két legjobb, leggazdagabb foinik kikötőt, csupán mert az a tetves hiéna, az amorita Aziru magához pártoltatta s megszállta őket. Pedig micsoda üzletek kínálkoztak ott! Hajójára szedhetett volna egész tömeg olyan árut, amiért Egyiptomban nehéz aranyat fizetnek. Mind a két város tele volt jó ismerőseivel, híres kereskedőkkel. Most tán reszketve ülnek vagyonuk romjain vagy elmenekültek. A kapitány szíve majd meghasadt a dühtől és a bánattól, de nem tehetett mást, óvatosan ki kellett hajózni a messzi, nyílt tengerre. Elszánta magát, hogy éjjel is vitorlázik. Az éjszakai utazást a hajósok akkoriban nem szerették. Alkonyatkor ki szoktak kötni, elhagyták a hajót, nagy tüzet raktak, himnuszokat énekeltek, meséket mondtak, kalandjaikat beszélték, így várták meg a hajnalt. Ez a kapitány meg éjjel is hajózott, pláne nem a part közelében, hanem messze kint, s inkább találkozott a tengerek minden rémével, mint Aziru kalózaival. Inkább kockáztatta valamennyiök életét, lelki üdvösségét, mintsem áruit. Elvégre bizton érezhette magát: egyetlenegy áldozatot sem mulasztott el, megadta az isteneknek, ami járt nekik, elvárhatta hát cserébe a védelmet.

Lassan, óvatosan haladtak a villódzó tengeren. A hullámok fényesen gördültek elő a végtelenből, s rohantak tovább a végtelenbe. A hajón kioltottak minden világosságot, csupán az oltár parazsa pislákolt, azt is hamuba takarták. Az Ég teli volt csillaggal, s az Újhold keskeny sarlója is világított valamelyest. A kapitány le s föl járt a fedélzeten, ellenőrzött minden embert, szünet nélkül figyelte a látóhatárt. Utasításait fojtott hangon adta ki, még a káromkodások is suttogva hagyták el ajkát. A szokottnál gyorsabban rágta bételjét, s hosszabbakat köpött a tengerbe. Gyakran fölment a kormányos magas polcára is, tanácskozott a csillagok állásáról, a szélről, a hajó sebességéről, az út várható meglepetéseiről. Készenlétben tartatott csáklyát, kardot, pajzsot, bunkót meg szurokba mártott csóvát is, hogy azonnal meggyújthassák a szent tűzön, s a gaz ellenség hajójára vethessék, ha netán a közelbe merészkednék. Néha-néha fölkereste a hajó orrában mozdulatlanul üldögélő Uszirszafit s megnyugtatta:

- Ne félj, nagyságos uram és barátom. Jártam ennél veszélyesebb vizeken is. Az én kezem alatt a legborzasztóbb viharban sem veszett el még egy kötéldarab sem, nemhogy áru. A jelek kedvezők, az esti áldozat füstje szépen fölszállt, akár egy oszlop. No, én is tudok valamit. Nemcsak ilyen pocsolyában hajóztam, megkerültem Lebu-föld nyugati részét, messze elhatoltam Délre, vissza is jöttem épségben, amint uram és barátom látja. Bízd csak rám, nyugodtan alhatol.

Baj valóban nem történt. Napkeltekor hálaadó áldozatot mutattak be a hajó ágaskodó orrán, bár még vigyázva haladtak egész nap. Néhány távoli vitorla föltűnt ugyan a látóhatáron, de ellenség nem mutatkozott. A hajók Kittimből igyekeztek Dél felé, ezt a kapitány sastekintete azonnal fölismerte a vitorlák alakjáról és színéről.

Alkonyat tájt szépen behajóztak Gubalba, azaz Bybloszba. Itt az Egyiptomhoz hű vén Ribaddi, egy bátor, kemény katona volt az úr, s a jól őrzött, nagy kikötő baráti keblére fogadta az Aranylótusz-t.

Most azonban a kapitány nem tilthatta meg utasának, hogy partra szálljon, s meglátogassa a vastag, időtlen falakkal kerített városban testvérének és tanulótársának atyját, a híres fejedelem-katonát. Szavát adta az izgatott kapitánynak, hogy hajnalban visszatér, s nekivágott a szép, zsúfolt városnak. Meglátszott, hogy háború dühöng, a környékből menekült lakosság pukkadásig megtöltötte a várost. Az utcákon seregestül tanyáztak családok, láthatólag az éjszakát is fedél nélkül töltötték. Síró gyermekek ennivalóért rimánkodtak, komor, szakállas férfiak, hallgatag, béketűrő asszonyok biztatták őket, hogy holnap majd lesz. Állig fölfegyverzett katonák lépdeltek néma csapatokban, menekült előlük mindenki figyelmeztetés nélkül. Egyiptomiak is voltak köztük, kedvetlen, sovány fickók, tisztjeik azonban ékesen-fényesen lépkedtek, mint egy táncvigalomban. A legtöbb hadfi azonban idevalósi volt, úgy szedték össze, ahogy lehetett. Mósze egy utcasarkon tanúja volt két csapat találkozásának: egyik sem akart kitérni a másik elől, dühös szitkok, átkok csattantak föl mindkét részről, lándzsák, szekercék emelkedtek, többen pajzsukon dörömböltek a lándzsájuk nyelével vagy ököllel a meztelen mellükön. A tisztek foinik-egyiptomi keveréknyelven, a katonák meg a maguk szír szavaival vitáztak. Úgy látszott, a két csapat nyomban csatát vív a körülzárt városban. Ez a kép híven mutatta az állapotokat.

A fellegvár kapujában álló marcona őrök semmiképp sem akarták bebocsátani Ribaddi őkegyelmességéhez, de végül engedtek. Altisztjük kíséretében piszkos udvarokon, szűk kapukon haladt át, terméskőből rakott, vaskos tornyok, falak mentén botorkált, hajítógépek gerendái között bujkált. Ácsorgó katonák, szénával, gabonászsákokkal, hordókkal rakott szekerek állták el az utat, kérődző ökrök hevertek a ganéjjal borított földön. A legnagyobb rendetlenség uralkodott mindenütt, ahogy már ilyenkor szokott. Mószét még nyolcszor igazoltatták az őrség tisztjei, sehogy sem értvén, hogy Ribaddival kíván találkozni. Őkegyelmessége nem ér rá. Őkegyelmessége négy éjjel nem aludt, most pihen, kettévágat mindenkit, aki háborgatni merészeli. Őkegyelmessége vezéreivel tanácskozik. Őkegyelmessége éppen levelet diktál titkárának a király Őistenségéhez. Őkegyelmessége kémeket hallgat ki. Végül is kiderült, hogy Őkegyelmessége egy szűk, sötét szobában lámpavilágnál vacsorázott. Aranytálon egy darab sajt, egy marék olajbogyó meg egy kerek, inkább sárnak, mint kenyérnek látszó lepény feküdt előtte. Mikor Mószét bevezették, ráncos, vén szemét összehunyorította, szakállas arcán düh és kíváncsiság kergetőzött, széles orrát fölemelte, mint a harci ló, hatalmas, szőrös öklét türelmetlenül csapta a durván ácsolt asztalra.

- Hát még enni sem hagytok? - hörrent a belépőkre vastag hangon.

Az altiszt jelentette, hogy egy Uszirszafi nevű kereskedő kíván beszélni Őkegyelmességével, s annyira erősködött, hogy nem merték elutasítani. Az altiszt szíriai nyelven beszélt, a vén tábornok úgy hallgatta, mint egy gyilkost, aki védekezését adja elő. Őszbe vegyült szakálla remegett, vékony ajkát kinyitotta, kivillogtak nagy, sárga fogai.

De mikor Mószéra pillantott, s tekintete kardként átjárta az idegent, arca megenyhült, s valamivel udvariasabb hangon, egyiptomi nyelven mondta:

- Békesség neked, békesség. Mit kívánsz? - Az altisztre pedig ráripakodott: - Takarodj, ne tátsd itt a szád. Legyen rá gondotok, hogy legalább a vacsorámat megehessem. Az altiszt mélyen meghajolt, s riadtan eltávozott.

- Vacsora! - lökte odébb a gyönyörű aranytálat az öreg katona megvetéssel. - Ebből láthatod, hogyan él ez a város. Mit kívánsz? Ülj le. Kereskedő vagy? Tán gabonát hoztál, lisztet, olajat, húst, mi? Ha meg nem, akkor miért vagy itt? De hiszen nem is vagy te kereskedő - bökte ki bosszúsan, hátradőlt vaskos, durva székén, kinyújtotta otromba saruba bújtatott lábát, szíjakkal körültekert, szőrös lábszárát, arca megvonaglott, bizonyára hasogatott a térde. Jól megmarkolta a szék karját, merőn figyelte Mószét, vigyorgott, mint egy farkas. - Karóba húzatom magamat, ha te kereskedő vagy, barátom. No, hát ki vele. Mondd meg a nevedet s a méltóságodat. Meg hogy ki küldött. Milyen ügyben, mit akartok tőlem megint kicsikarni... mert azt értitek. Adni nem ad senki semmit.

Nehezen lélegzett, arca el-eltorzult, szúrós, barna szeme hol Mószét firtatta, hol fenyegető pillantást vetett saját térdére. Mósze nyugodtan ült vele szemközt egy támlátlan, alacsony széken. Mozdulatlan szeme fölszívta az öreg katona alakját. Látta, hogy ez a tömör, vállas, alacsony ember teli van betegségekkel: tüdeje, szíve rossz, ízületei dagadtak, s bizonyára hasogatnak, rossz alvó, külső-belső zaklatottságában pillanatnyi nyugta nincs, folytonos elkeseredésben él, s tehetetlennek érzi magát az elé ágaskodó akadályokkal szemben, de nem adja meg magát. Mint egy tollatépett, fáradt sas, ült fészkében, készen, hogy utolsó leheletéig vág, karmol, csapkod, amíg ízekre nem tépik. Horgas szeme olyan gyanakvón meredt Mószéra, mintha halálos ellenségét sejtette volna benne. Mósze megsajnálta az öreget. Ám nem azért jött, hogy vigasztalja, vagy tanácsot adjon neki, hanem volt tanulótársa hollétéről, tevékenységéről akart tudakozódni.

Udvariasan leleplezte önmagát. Azt sem titkolta, hogy megölt egy egyiptomi felügyelőt, s ez a bűn ráébresztette, hogy semmi dolga többé Egyiptomban. A vén sas figyelmesen hallgatta, előrehajolt székében, s önfeledten nyomogatta fájó térdét. Mikor Mósze elhallgatott, egy ideig még némi gyanakvással fúrta tekintetét Mósze arcába, aztán megnyugodott, hátradőlt, s rekedten mondta:

- Hát akkor semmit sem hoztál. Mindjárt láttam, hogy egyiptomi vagy, s már azt hittem, végre hozol valamit, levelet, segítséget, legalább egy zsák lisztet a katonáimnak. De hát semmit - őszes szakállát csavargatta bal keze ujjaival, jobb keze a térdét simogatta. Nyögött, zihált. A szokatlan egyiptomi szavak nehézkesen hagyták el ajkát. - No mindegy, legalább itt vagy, s igaz híreket hozol abból a nyomorúságos országból. Te nem vagy afféle piperkőc, aki csak a parókájával törődik. Parókád nincs, de van fejed. Hát mondj el mindent.

Mósze azonban csak néhány szót tudott mondani, mert Ribaddit azonnal keserű düh öntötte el. Kívánta az igazságot, de képtelen volt meghallgatni. Zihálva, meg-megakadva, szavakat keresgélve, öklével az asztalt csapkodva, föl-fölszisszenve fájdalmaitól, égő szemmel tálalta ki a magáét. Szidta a királyt, átkozott álmodozónak nevezte. Szidta Horemhabot, hogy a habirukkal vesződik, ide-oda rohangál a sivatag homokján, nagy port ver, őt meg itt hagyja a veszedelemben. Vagy tetves kis kánaáni városkákkal, királyocskákkal bíbelődik, ahelyett hogy fölszabadítaná őt, biztosítaná kiváló kikötőjét, majd innen délre kanyarodva, a tengerpart mentén, kifüstölné Azirut a két legfontosabb, legnagyobb kikötőből, azok birtokában csapatokat hozna, élelmet, fegyvereket, harcikocsikat, s aztán vele, Ribaddival együtt indítana támadást a szárazföld belseje felé. Északról meg elvágná Aziruékat Mitannitól, s óriási kerítőhálót alakítva, a két szárnyat bezárná, s az utolsó szál emberig megsemmisítené az Egyiptom-ellenes szövetség hadait. Végezetül dühödten fenyegetőzött, hogy átvágja magát az ostromzáron, Aketatonba megy, rátör a királyra, s megmondja neki a véleményét. Kész karóba húzatni önmagát - kiabálta -, ha nem hoz magával számottevő csapatokat, élelmet, fölszerelést, mindent, ami kell, s ha Horemhabot nem kényszeríti hathatós tervei elfogadására. Saját becsületes kezével ott a trónon fojtja meg Őistenségét, mint egy macskát. Igen, elmegy, és rendet teremt. A Palotában meg az egész Birodalomban.

Mósze nem vitázott vele. Látta, Ribaddi is, mint minden katona, rendületlenül hisz a csapatok, a fegyverek, a haditervek s a csaták egyedül hathatós voltában, arra pedig nem is gondol, mi a Birodalom igazi baja. Ribaddi bizonyára semmit sem tudott arról, hogy a Tavaszpont már évszázadok óta a Kos jegyében áll, s míg a világ lassan új korszakba fordult, Egyiptom megrögzött intézményei, egyházai, gondolkodásmódja makacsul megmerevedtek a Bikában. Papjai már régóta kosszarvakat viseltek, a városokban kosfejű szfinxek hirdették az új korszakot, mikor még a szent Hápi-bikát reszkető tisztelettel övezte az egész ország. S a Bika-korszak jelképeihez, formáihoz, törvényeihez ragaszkodott. Atonról s egyháza romlásáról Mósze nem is kívánt volna beszélni, ezt aztán a derék katona végképp nem érte volna föl ésszel. Azt sem mondhatta meg neki, hogy mindent, a szó szoros értelmében mindent elölről kell kezdeni, újraalakítani, rendezni, új, eddig nem járt úton kell elindulni. Mert milyen hatalom kényszeríthette volna akár Ribaddit, akár Horemhabot új útra? Őket, akik csak azt látták, hogy régen jobb volt.

Mikor a vén sas megnyugodott, s figyelmét megint fájó térdére tudta fordítani, Mósze megkérdezte, hol jár az ifjú Ribaddi, kedves tanulótársa, testvére és barátja. Ezzel azonban megint fájó pontján érintette az öreget. Arca eltorzult, fújt egy nagyot, ujjaival a szakállába túrt. Igen, a haszontalan fiú cserbenhagyta apját. Nem törődik vele. Valahol Szíriában jár, vagy Gázában, vagy éppenséggel Babilonban, nem lehet tudni. Nem lépett apja nyomdokaiba, meddőnek, haszontalannak látja a kemény harcokat, amiket vén apja vív gyalázatos körülmények között, magára hagyva, jóformán fegyverek és élelem nélkül. Hogy a fiú mennyire megtagadja atyját! Fia még egyre tanul valahol, ennél többet nem tud mondani. Azt hitte, jobb keze lesz a nehéz időkben s íme... Haj, nagyon elfordultak tőle az istenek...

Két nagy könnyet törölt ki szeméből szőrös keze fejével. Majd hirtelen észbe kapott, buzgón kínálgatni kezdte Mószét az alig megkezdett vacsora maradékával. Mósze nem utasította vissza. Ketten eszegették a sajtot, tördelték a kemény, savanyú kenyeret, szemezték az olajbogyót. Egy rossz kőedényben zavaros sör sárgállt a sarokban, Ribaddi azzal is megkínálta vendégét. Csak egy szipka volt az asztalon, így fölváltva használták. Evés, ivás közben a vén tábornok nyelve nyugodtabban mozgott. Mindenről beszámolt, ami eszébe jutott: az ostromzár erejéről, a kikötő állapotáról, pontosan részletezte, mennyi liszt, hús, olaj s más efféle van a raktárakban s így tovább. Mószénak szokása volt beszéltetni az embereket, míg ő figyelmesen hallgatott. Így haladtak be az éjszakába.

Lefekvés előtt Ribaddi elkísértette magát vendégével ellenőrző körútjára. Bejárták a falakat, az udvarokat, a kapukat, a kazamatákat, a laktanyákat, a raktárakat. Egy katona lámpát vitt előttük, s Ribaddi mindent apróra megvizsgált. Megtekintették a közeli alacsony hegyeken pislogó ellenséges őrtüzek karéját is, a bicegő öreg katona a sötétbe mutogatva magyarázta, hol, milyen csapatok táboroznak, honnét fenyegeti a várost veszély. Eközben kegyetlenül szitkozódott, fenyegetőzött. A fellegvár katonái rémülten álltak előtte, aki tudott, elbújt.

Végre éjféltájban magára hagyta Mószét egy szűk, kis, dohos szobában, ahol durván ácsolt faágy, egy korsó víz meg egy, a kőpadlóra helyezett agyagmécses várta. Mósze imádkozott, s pihenőre tért. De még a vastag falakon is áthatolt a várba hajigált kövek dübörgése, mert a gyalázatos szíriaiak az éjszakát sem tartották szentnek.

Másnap hajnalban a vén katona megölelgette, s dühösen rikácsolva kérte, írjon Őistenségének, ismertesse a város és az ő siralmas helyzetét... mert Mószéban, mondta, olyan erő lakik, ami még azt az átkozott Gyűlöletes Álmodozót is megindítja. Ribaddi már a szalmaszálba is kapaszkodott.

Ugaritot nem szállta meg az ellenség. Kadesnél egyelőre nem mozdult tovább. Nem is mozdulhatott, mert Horemhab egyik serege körülzárta, s keményen ostromolta. Ugarit azonban, a majdnem tisztára foinik lakosságú város, mit sem törődött a szomszédságában folyó háborúval. Igazi, vérbeli foinik gyarmat volt, semmi sem érdekelte, csak a kereskedés. Annak pedig módját lehet ejteni a legsanyarúbb körülmények között is. Sőt az Aranylótusz kapitányának elméletét meg is hazudtolta: a kereskedés némely ágának még kedvezett is a háború. A kereskedők értették a módját, hogyan jussanak ritka árukhoz olcsón, s hogyan adják el ötszörös-hatszoros áron. A kikötőben egyiptomi, foinik, szíriai, kittimi hajók sorakoztak, akár a legszebb békében. A hajók meg a rakpart között csónakok nyüzsögtek, mint fürge vízibogarak serege. A rakparton hosszú összevisszaságban raktárházak, bálahegyek, hordóormok meredeztek. Rabszolgák mindenféle fajtája cipekedett, gurított, vonszolt, emelt, rakott, számlált, nyitott-bontott és kötözött munkavezetők ordítozása közben, csónakból ki, csónakba be, szamár, teve hátára, nyikorgó taligára, korongkerekű szekérre szünet, megállás, pihenő nélkül. Itt egyhangúan énekeltek, ott röhögtek, amott kiabáltak, emitt veszekedtek, káromkodtak, fohászkodtak... A délutáni fényes napsütésben égett, feszült, zsongott, kavargott a forgalmas kikötő, már talán ezer év óta szünet nélkül, mint a szív lüktetése.

Mószétól derék kapitánya érzékenyen elbúcsúzott. Ötször is meghajolt előtte, s egyiptomi módon széttárta karjait. Lelkére kötötte, a jövőben is csak az Aranylótusz-t vegye igénybe, reméli, őkegyelmessége tetszését megnyerte ez a rozoga, ám egyébként szilárd hajó s a rajta uralkodó rend, tisztaság, fegyelem... Mósze megígérte. Ha szüksége lesz rá, okvetlenül üzen Benribnak, barátjának, hiszen bizonyosan mindenki ismeri kiválósága s becsületessége révén, nemcsak itt, hanem a messze Nyugat partjain is. Elváltak, s Mósze megindult a város közepén gyanított templom felé.

Zegzugos, szűk utcákon haladt, tolongó nép, baktató tevék, szamarak között. Rövidesen csakugyan egy fallal kerített, több épületből álló templomhoz érkezett. A templom tágas udvar mélyén állt; Mósze egyiptomi épületekhez szokott szeme kicsinynek látta. Olyan volt, mint minden foinik templom: lépcsős teraszon állt, homlokzatát két oszlopon nyugvó háromszögorom zárta, közepén az arany ötágú csillaggal. Mósze ismerte az effajta épületeket, volt elég a Deltában. Egyenesen átvágott a tágasabb külső, a szűkebb belső udvaron, s elhaladva a főépület mellett, a papi lakások felé tartott. Szent szajhák üldögéltek egy oszlopsor alatt, fecsegtek, nevetgéltek, ajkukat festették, szemöldöküket igazgatták, ékszereiket villogtatták, kellették magukat a férfiú láttán. Mósze azonban a kövezetet söprögető szakállas paptól a főpap iránt érdeklődött, s az készséggel vezette egy hátsó épületbe, fölkísérte a lépcsőkön, s átadta Mószét egy magasabb rangú papnak, kérve, jelentse be Őszentségénél.

Néhány perc múlva a főpap szobájában ült, öblös, díszes székben. A magas, szikár, vöröses szakállú férfiú aranytálon narancsot, fügét, kalácsot kínálva vendégének, szótlan figyelemmel hallgatta. Uszirszafi kereskedő aziránt érdeklődött, vajon Dusratta, az öreg király hol tartózkodik, s miképpen juthatna vele kapcsolatba. A főpap olyan óriási üzletet gyanított Uszirszafi látogatásában, hogy mindenképpen le akarta beszélni a királlyal való találkozásról. Az idők, sajnos, éppen most nem alkalmasak erre. A király tartózkodási helyét titkolják, az sem lehetetlen, hogy a hittiták elfogták, vagy Aziru egyik vezére túszként magával hurcolta Kadesbe, s most az egyiptomi sereg úgy bezárta, hogy még a madár sem közelítheti meg. Ámde ő, El-Melek, a papok feje, a pásztorok feje, rab kohanim, ennek a városnak szinte korlátlan hatalmú fejedelme, mindenben rendelkezésére áll Uszirszafinak, az előkelő egyiptomi kereskedőnek, Őistensége, Eknaton király testvérének és barátjának. Nem kételkedik benne ugyanis, hogy Őistenségének bizalmasa, és fontos ügyben utazott ilyen veszélyes időkben Mitanniba. Tehát kéri Uszirszafi őkegyelmességét, tárja föl szívét teljes bizalommal, ő, El-Melek, Aleyan Baál alázatos főpapja, Őistenségének s Uszirszafinak szolgája, mindenben teljesíti parancsait.

Mósze jól megnézte a főpapot. Persze, korántsem látszott ostoba fickónak, hiszen főpap volt, sokat tanult, szigorú nevelésben részesült, jó néhány kemény próbát kellett megállnia, hogy ebbe a magas méltóságba jusson. Merész sasorra, egyenesen tekintő, éles, fekete szeme tiszteletet parancsolt. Nyugtalan foinik vérmérséklete csak néha törte át kerek, nyugodt mozdulatait. Sovány testét egyenesen tartotta, kék bíborruhája, fehér kendője gyönyörű redőkben omlott róla, ékszerei finomak voltak, homlokát aranyszalag övezte, derekán remekművű, zománcos aranycsat fogta össze hosszú, ingszerű öltözékét. Sötétbarna, csontos melle szabad volt, illatos olajtól csillogott. Hangja úgy csengett, mint a gong. Jobb kezét az asztalon pihentette, ujjai hosszúak, egyenesek voltak, pillantása olykor-olykor tetszelegve állt meg rajtuk.

Részletesen és rendszeresen föltárta Mósze előtt a legfontosabb tudnivalókat. Hangsúlyozta, hogy Ugarit népe békés nép, egyetlen vágya, hogy szabadon kereskedhessék. Sajnálkozott a kereskedést gátló eseményeken. Az élet egyre szűkül, nem lehet tudni, meddig járhatnak a világ hajói a Fehér Kikötőbe, Ugarit gyönyörű kapujába, akár a hittiták, akár az amoriták egyik napról a másikra bezárhatják ezt a kaput. Egyiptomból hiába várnak segítséget, Horemhab meg Kadesnél tétlenkedik. Bizony, nagyon megnehezült az idők járása Ugarit s egész Mitanni fölött. A kereskedelem összezsugorodott, pedig Ugarit nemrégen föl Hattiba, el Babilonig, lefelé Szíriába, Nyugaton Krétába, Ciprusba, a távoli szigetekre, nemkülönben Afrika partjaiig küldte kereskedőit. Most meg már alig lélegzik. Elsorolta, hányféle nép él itt együtt a legnagyobb békességben: foinikok, kurriták, szubartuk (ezeket szokták mitanniaknak nevezni), ciprusiak, mykéneiek, akkádok... gyönyörű bizonyítékául, hogy a kereskedelem miként békíti össze a legkülönbözőbb fajtákat az istenek dicsőségére. Most éppen templomot építenek Baál Szefonnak, a templom ékítésére Egyiptomból is kaptak egy nagy művészettel faragott domborművet, amely Őistenségét, Eknatont ábrázolja Baál Szefon társaságában, csakhogy mikor kerül még ez a remekmű, Egyiptom barátságának e fölbecsülhetetlen bizonyítéka az őt megillető helyre? Kérte Uszirszafit, ha visszatér hazájába, szóljon erről a szomorú körülményről Őistenségének. És mondja meg, ha nem fordítja Mitanni, de elsősorban Ugarit felé isteni ábrázatát, a dombormű sohasem kerül a helyére. Ismételten hangoztatta, hogy a Fehér Kikötő biztosítása életbevágó érdeke Egyiptomnak meg az égi istenek ügyének is. Arca elsötétült, mikor megemlítette, hogy Hatti irgalmatlan katonái egyre sűrűbben zaklatják Mitanni határait, hol itt, hol ott törnek be, házakat rombolnak le, tüzeket támasztanak, elrabolják a lakosság élelmét, elhajtják csordáit, nyájait, megerőszakolják a nőket, rabszolgaságba hurcolják a fiatal lányokat, aztán udvariasan bocsánatot kérnek, ígérgetik a bűnösök megbüntetését. Aziruról s amoritáiról nem is kívánt szólni, attól félt, epeömlést kap, márpedig előkelő vendégét meg akarta kímélni ettől a látványtól. Ekkor a saját szemét is eltakarta gyűrűs kezével, jelezvén, hogy Aziru s amoritái még itt és most is annyira kísértik, mintha valósággal látná őket.

Elbeszélése közben az udvariasság határain belül erősen figyelte Mószét. Volt annyira művelt ember, hogy ne csupán közönséges kereskedőt lásson benne, hanem a beavatottság valamelyik magasabb fokán álló férfiút, tán első rendbéli papot, valamelyik isten első prófétáját. Előzékenysége egyre nőtt. Mihamar tapsolt, s egy rabszolgával friss ételeket hozatott, meghívta Mószét, lakjék nála, fölajánlotta valamelyik papját állandó kíséretül, gyaloghintót, szolgákat akart rendelni számára. Este, az áldozat elvégzése után, fölvezette vendégét a tetőteraszra, ahol hűsítő italok mellett kényelmes székben elnézegették Ugarit környékét, a zsúfolt várost, a messzi villogó tengert, a zöld dombokat, az egész gazdag vidéket, amelyen békés, szorgos nép keze nyoma látszott: kertek, vetések, szőlők... Az égboltozaton pedig Mószének szokatlan nehéz felhők hömpölyögtek, el-elborították a sápadtan guruló félholdat, s váratlan pásztás eső ezüstfátylát borították a tájra.

El-Melek főpap ezt az időt találta legalkalmasabbnak, hogy vendégét beavassa szellemi tevékenységébe. Évek óta egy nagy művön dolgozott, amely az istenek és istennők tetteit foglalta szépen zengő versekbe. A szöveget foinik nyelven, de babiloni ékírással véste agyagtáblákra, azonban elejétől végig könyv nélkül tudta, s gonghoz hasonló hangján méltóságteljesen görgette Mósze elé. Vendége csak nehezen értette meg a héberhez hasonló, gyakran mégis fölismerhetetlen szavakat. Házigazdája azonban türelmesen megmagyarázta egyiptomi nyelven, amit nem értett, bár ő meg így beszélt nehezen. Mindegy, az órák szép egyetértésben folytak, a teraszon halvány holdfény derengett, a nagy vázákba ültetett díszfák beszórták őket balzsamos illatukkal, egy asztalkán aranykancsóban narancslé, mézes citromlé állt, a távolból pedig ide látszott a tenger ezüstös fénye, a kikötőben sorakozó hajók tüskés árbocerdeje, a dombokon égő pásztortüzek csillogása. Sós tengeri levegő vegyült a buja növényzettel borított Aranta-völgy édes illatával, hűvös volt, s ők jólesően burkolóztak köpönyegükbe. El-Melek áhítatosan elmondott néhány sort, aztán fejtegették.

Két isteni asszony ez vagy egynek a kettős ábrázolása? El-Melek amellett érvelt, hogy két asszony, két csillagistennő, Mósze meg azt bizonyítgatta, hogy egyetlen csillagistennő két alakja. Mert íme, a következő versek, amiket kiváló barátja oly tökéletesen kicsiszolt, ezt mondják az isten szerelmi öleléséről:

De mintha El-Melek érve győzne, mert a következő versek két leányról szólnak s Istennek irántuk érzett határtalan szerelméről. A Hold-isten leányai, feleségei és szeretői ők, mint Lóth is feleségeivé tette két leányát a szörnyű pusztulás után. Most bő alkalma nyílt a két tudós papnak - noha Mósze változatlanul ragaszkodott kereskedő voltához -, hogy párhuzamot vonjon Lóth és leányainak, valamint a foinik istenszerelemnek története között. El-Melek zengő hangon, szinte révült lelkesedéssel mondta:

S máris szavalta a mérhetetlen, túláradó, minden emberi fogalmat meghaladó isteni szerelem eksztatikus jelzőit, a kozmikus mámor lobogásának viharát, a vakító tűzijátékot, amiből a csillagistenek serege született. S a frenetikus, időtlen ölelés után:

Majd megint két istennő szava szólalt meg El-Melek csiszolt verseiben:

Mert:

És szépen mondták a verssorok:

- Hát látod, tudós barátom, Uszirszafi - fordult fegyelmezett diadallal a főpap Mószéhoz a homályban. - Két isteni asszony és két szülés legalább egyelőre, mert figyelmen kívül hagyjuk a többi csillagistenek nemzésének dolgát. Sahar született az egyik, Sálem a másik istenanyától, a gonosz, harcias, véres hajnali meg a szelíd, odaadó, alázatos alkonyati csillagisten. Hogyan érvelsz most, tudós barátom, Lóth két leányának ismeretében? Halljam bölcs szavaidat.

Mósze azzal érvelt, hogy Sahar meg Sálem, a két csillagisten valójában egy, csak a tulajdonságaik miatt válnak kettővé. Ez a válás már annyira kialakult némely népek elméjében, például éppen a fenchiuéban, hogy a Hajnalcsillagot nőnek tekintik, az Esticsillagot pedig férfiúnak, sőt újabb kapcsolatokat keresnek közöttük. Aki azonban jártas a csillagászat tudományában, mint bizonyára a tudós El-Melek is, Mósze páratlanul művelt barátja, tudja, hogy e két istenalak ugyanannak az egy csillagnak a képe. El-Melek azonban nem rendelkezett olyan csillagászati ismeretekkel, mint Mósze, s erősen gondolkodóba esett barátja érve fölött. Későbbre halasztotta tehát a választ, s felsőtestét finoman ringatva, szemét behunyva tovább mondta a mennyei költeményt. Íme, itt megint egy istennőről van szó, az istenanyáról, sok-sok csillagisten Anyjáról, Asiratról. Ez a név megint ismerős volt Mószénak, hiszen a góseni héberek egy része imádta Asiratot.

Elmondta azután más istenek születését is, majd kegyetlen harcaikat, gyűlölködéseiket, Aleyan Baál halálát, Anat istennő, a kegyetlen szűz vérengzését, félelmes szavakkal jellemezte a vad gyönyört, amivel térdig gázol a vérben, vállára, mellére locsolja, kéjeleg benne... Ez már megint a véres Hajnalcsillag volt, amint bíborosan fürdik az Eget elborító vérben. Mósze figyelmesen hallgatta, s igen udvariasan csak annyit jegyzett meg, hogy ugyanazoknak az isteneknek és istennőknek több neve, többféle megfogalmazása keveredik tudós barátja költeményében, bizonyára az egész ősi isteni hagyományt össze kívánta foglalni egyetlen csodálatos egészben, valamennyi nép hagyományát az égi ismeretekről, amelyek valaha együtt, egy helyen éltek. El-Melek hálásan megköszönte Uszirszafi éleselméjű szavait, s megígérte, hogy mérlegelni fogja.

Így beszélgettek, vitáztak hajnalig, egymás tudását folyton magasztalva, míg csak föl nem ragyogott Anat vagy Sahar csillaga a keleti égbolton, fürödve és kéjelegve a vérben. Csakugyan fürödhetett és kéjeleghetett, locsolhatta szűzi keblére, sima vállára, megmoshatta benne bűvölő arcát, kerek kis hasára önthette, mert arra, Keleten, egyiptomi meg szíriai harcikocsik száguldoztak, emberek nyögtek a lópaták alatt, kifordult beleiket vonszolták nyerítő paripák, míg össze nem rogytak, utolsót hörögve kínjukban az Égre.

Miközben a két tudós leballagott a háztetőről, El-Melek átkarolta új barátja vállát, s némi aggodalommal mondta:

- Hoj, kiváló barátom, nem vagy te kereskedő. Félelmes a te tudásod, és ismereteid tárháza az enyémhez képest beláthatatlan. Nem a legmagasabb beavatásban részesültél?

Mósze szerényen mosolygott, s ujjával megadta a jelt, amit a legfelső fokon beavatottak szoktak cserélni egymással, ha személyesen még nem ismerték egymást. El-Melek azonban nem ismert a jelre, nem válaszolt rá.

A teremtő dialektika ugariti csillagmítosza ékírásos foinik szövegében máig fennmaradt.

Mósze megtudta, hogy Jethro, Mitanni egykori követe a Fehér Házban, él, egészséges, de visszavonult, elhagyta a királyi udvart, s már vagy tíz év óta az ország keleti részén, közel az Eufráteshez, főpapi tisztét tölti be. El-Melektől Mósze pontos útmutatásokat kapott, hogyan mehetne oda nagyobb életveszély nélkül. Elfogadott egy jól nevelt fehér szamarat is, de már a kíséretet elhárította magától. Így vágott neki az útnak, hogy megkeresse Jethrót, aki gyermekkorában ismerte őt, s akire emlékezve bizonyosan tudta, hogy menedéket ad neki. Nála akart letelepedni, s békés csendben, ismeretlenül élni napjait, egyszerű munka, imádság és tanulás között.

El-Melek nagy aggodalommal bocsátotta útnak. Ünnepélyesen megáldotta, tanácsokkal halmozta el, milyen irányban haladjon, mely falukat ejtsen útba s így tovább, a legnagyobb részletességgel. Megfogadtatta vele, hogy visszautaztában ismét betér hozzá.

Mósze tehát kiügetett a városból, elhagyta a kora reggeli fényben csillogó-villogó tengeröblöt. Megnyílt előtte a dimbes-dombos, buja tájék, a pattogva érő gabonaföldek, a narancsligetek, a mandulások, a vén fügefák illatozó világa, csobogó patakoké, a szálló fellegeké, a sávokban rohanó esőké.

Nem kell lépésről lépésre követnünk. Csak annyit említek meg, hogy az éjszakát egy csendes kurrita parasztcsalád tanyáján töltötte, szíves vendéglátó házban. Kapott friss tejet, ízes búzakenyeret, fügét, narancsot s kényelmes fekvőhelyet a lakószoba egyik sarkában. Tisztálkodását, imádságait egy csermely partján végezte el, s miközben fehér szamara mohón legelte a térdig érő füvet, Mósze még testgyakorlatait sem hanyagolta el. A fölkelő Napot egy kis dombon üdvözölte, messzezengő énekkel, kitárt karral. Gyorsan rendbe hozta szamarát, hálás köszönetet mondott házigazdáinak, s folytatta útját Keletnek. Itt-ott utasokkal találkozott, akik szamárháton kocogtak Ugarit felé, nyájasan fejet hajtottak a magános Mósze előtt, kérdeztek tőle valamit, de nyelvüket nem értette. A nép errefelé szokatlanul fehér bőrű, igen finom, csaknem törékeny testalkatú s nagyon szelíd, nyájas, a végtelenségig udvarias volt. A nők kék szeme megható bájjal pihent az idegenen, mint az ártatlan gyermekeké. Tudjuk azonban, hogy ez a nép már a kipusztulás útján haladt, mert iszonyodott a szenvedéstől. Asszonyaik egy, legföljebb két gyermeket hoztak világra, úgy rettegtek a szülés fájdalmaitól, a gyermekek gondozásának kényelmetlenségeitől. Meg a jövő bizonytalanságától is. Ahány szubartu tanyán, faluban Mósze hosszú útján megszállt, mindenütt kevés gyermeket látott. Az is föltűnt neki, hogy a nők milyen korlátlanul uralkodnak a férfiakon. Mósze ugyan megszokta, hogy az egyiptomi meg a héber nő "a ház úrnője", s a "szépség pálmája", egyenlő jogokat élvez a férfiúval, anyagi javainak korlátlan ura, éppúgy örököl, mint a férfi, gyermekeit nemritkán az ő családi nevén nevezik, szabadon elválhat, akár a férfi, neve a szerződéseken teljes értékű, bíróság előtt ugyanannyit nyom a szava, mint a férfié, viselheti akár a királyi jelvényeket is, de amit a szubartuk között tapasztalt, meghökkentette. Míg kicsiny volt a fiúgyermek, nyalták-falták, becézték az asszonyok, különösen a vének, mikor pedig férfiúvá érett, gyámoltalan puhaságában már önálló gondolatra sem mert vetemedni. Akkor aztán teljesen a nők uralma alá került. Az is meglepte Mószét, hogy sokkal több a leányka, mint a kisfiú. Ezek a fehér bőrű, kék szemű, világosbarna hajú, tömzsi kislányok máris olyan természetes felsőbbséggel viselkedtek, mint egy uralkodó osztály öntudatos tagjai. Óhajuk parancs volt, nyűgös panaszkodásuk riadalmat keltett a házban. Minden tettüket, szavukat dicsérték, szépségüktől el voltak ragadtatva. Mósze mihamar megtanult néhány gyakran hallott szót, s az csupa "virágom", "kedvesem", "édesem", "csillagom", "gyönyörűm", "szemem fénye" volt, csupa szépelgés, hízelgés, cirógatás, rajongás. Mint mindenütt, ahol kevés a gyermek, körülöttük forgott az egész élet. Még azt is határtalan szeretetükkel indokolták, hogy olyan kevés a gyermekük: aki szereti gyermekét, nem szül mellé testvért, hiszen ezáltal megrövidítené - mondták a nők.

Szerettek szépen öltözködni, bíborban, patyolatban jártak, az ugariti nagy bíborfesték-gyárak elsősorban a szubartu nők szemét kápráztatták ragyogó pirosukkal, kékjükkel. A férfiak teleaggatták asszonyaikat csilingelő ékszerekkel. Házaikban szebbnél szebb edényeket látott Mósze, az ugariti foinik kerámiaműhelyek remekeit. És amilyen szépek voltak ők maguk, amilyen szépen öltözködtek, laktak, úgy is viselkedtek. Nyájasan, mosolygósan, udvariasan, mintha az egész ország merő királyi-hercegi udvar lett volna. Minthogy kevés volt a férfi, s elpuhultságában nem tudta megművelni a földet, az asszonyok pedig féltették szépségüket a mezei munkától, minden házban volt egy-két rabszolga. Így hát mennél jobban fogyott a nép, annál inkább szaporodtak a rabszolgák. Gazdag földjük lehetővé tette rabszolgák tartását. Viszont ezekkel, szegényekkel, úgy bántak, mint a kutyákkal. Nem is vették emberszámba. És éppen ez árulta el, hogy olyan mélyre süllyedtek, amihez foghatót Mósze eddig el sem tudott volna képzelni. Pedig buzgón imádkoztak, áldoztak, lépten-nyomon isteneikhez fohászkodtak, rettegtek büntetéseiktől. A szép szavak, a szép ruhák leprát takartak, a tiszta, gazdag házakban förtelem lakott, az árnyas falvakban a pusztulás előkelő csendje tanyázott, a tökéletes udvariasság sápadt félelmet leplezett, s a méltóságos gőg alatt reszkető gyávaság szűkölt, az élet legcsekélyebb megpróbáltatásával, fáradalmával, szenvedésével szemben. Ha híre terjedt, hogy valahol amoriták vagy hittiták jelentek meg, s földúltak egy-két falut, rémülten bújtak össze, fogvacogva imádkoztak, varázslatokat műveltek, elásták gabonájukat, ékszereiket, s azt latolgatták, hogyan lágyíthatnák meg az ellenség szívét. Ahelyett hogy kardot, lándzsát ragadtak volna otthonaik védelmére. Sőt a nők még meg is tiltották a férfiaknak, hogy ilyesmire gondoljanak, ha netán gondoltak volna. A férfiak bezzeg nem mutogatták nemiszervüket az ellenségnek, hogy nosza, öljék csak a gyerekeket, majd nemzenek újakat!

Mósze útja során látta, hogy a szubartu falvak láncolatát meg-megszakították, a határokat széthasogatták másféle népek települései. Voltak faluk, amelyek mint elárasztással fenyegetett szigetek fuldokoltak idegen fajtájú és nyelvű népek között. Az egyik faluban még a legtisztább szubartu beszédet hallotta, a következőkben már foinik, arám, akkád, babili, arab, szír beszéd pergett, s egészen más világ tárult ki az utazó előtt. Harsogó lárma, kergetőző gyerekek, nagy szakállú, hallgatag férfiak, pergő szavú, loncsos asszonyok, bőgő tevék, ordító szamarak, tolongó tehéncsorda, kodácsoló tyúkok, dühös kutyák világa. Az asszonyok hátukon cipelték porontyukat, a másik a ruhájukba kapaszkodott, a harmadik a mellükön csüngött, a negyediket a méhükben hordozták... A szántóföldek dolgozó, éneklő, fecsegő, nevetgélő fehérnéptől hemzsegtek. Majd megint következett egy szép, tiszta, árnyas, néma falu, kék szemű, bíborruhás emberek, lézengő gyermekek, nyájas öregek, mogorva rabszolgák dermedt világa. Mósze megmerevedett, hazug országot hagyott el, s még hazugabb országba jutott. Könnyű volt elgondolni, hogy Mitanni eredeti népe mihamar elsüllyed a múltban, düledező léte csak addig tart, amíg ellenségeinek tetszik. A hittiták csak be-beütnek az országba, s félszemmel figyelik, hogyan viselkedik a babiloni Burraburjáh, az egyiptomi király veje, meddig tűr Eknaton, mikor hal meg, vagy mikor takarítják el a trónról. De a kellő pillanatban megindulnak a hittita harcikocsik, az országot elözönlik a csúcsos süvegű, hosszú kabátos, kunkori csizmában járó, vaskarddal, vaslándzsával hadakozó, könyörtelen hittita katonák, lesöprik gazdag földjeikről a gyáva, gyermektelen szubartukat, helyüket idegenek foglalják el, bátrak, a szenvedést vállalók, a szótlan tűrők, a jóra-rosszra egyként igent mondók, a teljes életet élők. Gazdáik birtokát ellepik a mai rabszolgák, akik nem öltöznek ugariti bíborba, nem tudnak gyönyörködni az ugariti kerámiában sem, mégis talpuk alá tapossák rabtartóikat. Beülnek házaikba, ágyukba kényszerítik a kék szemű, finnyás szépségeket, s harsányan zengik himnuszaikat.

Mósze úgy haladt ezen a rettegő, finom és szép földön, mintha mocsáron lábolt volna át. Jobbról az amoritáktól megszállt Kades meg Tunip áradata torlódott, s kergette hullámait fölfelé, balról Hatti rohamra kész hadai fenyegettek. Szerencsére az öreg Jethro a Burattu folyó vidékén, Raszappa táján lakott, mint El-Melek magyarázta. Itt valamiféle héber nép élt, legalábbis azzal rokon. Mósze csaknem úgy érezte magát, mintha váratlanul visszakerült volna Gósenbe.

Fehér szamarán türelmesen kocogva, egy-egy patak virágos partján megpihenve, elmélkedve, tapasztalatain gondolkodva, imádkozva, majd meg ismét jól idomított, szívós csacsijára ülve, így közeledett Mósze útjának céljához. Esténként vagy egy kiválasztott szép fa tövében heveredett álomra, vagy valamely útba eső faluban, magános tanyán kért bebocsátást, egy falat kenyeret, egy marék datolyát, egy kancsó tejet. Övében nem volt egyetlen rézuten, egy parányi drágakő, egy darabka arany, egy gyűrű sem, semmi, amivel fizethetett volna. Nem kísérte szolga, nem őrködött mellette katona. Gyakran olyan egyedül volt szamarával a zöld pusztaságon, a szálló felhőkkel ékes vagy tökéletesen tiszta Ég alatt, mintha kihalt volna az egész emberi faj, s az életet csupán a néma fák, a cirpelő szöcskék, a fölröppenő sáskák, a zsákmányra leső sasok, keselyűk tartották volna fönn. De Mósze félelem, nyugtalanság nélkül haladt útján, azzal a türelemmel, ami létformának tekinti az utazást, s nem kergetteti magát az idővel. Mósze tudta - s nemcsak ő, hanem az akkori világ nagyobbik része is -, hogy az embert készen várják az utak, mindenkinek azt kell bejárnia, amelyik elébe tárul, sorról sorra érintenie kell az állomásokat, tehát mindennek megvan a maga megszabott ideje, sem korán, sem későn nem érkezhetünk sehová. Ahogy egyetlen lélegzettel sem vehetünk többet vagy kevesebbet, mint amennyit életünk tartama megszab. Miért nyugtalankodott volna? Semmiféle lárma nem nyomta el belső csendjének szavát. Veszély nem fenyegette, hiszen semmije sem volt. Gyilkosok éppúgy nem foszthatták meg életétől, mint kincseitől sem, mert élete nem a magáé volt, hanem Istené. Éhséget, fáradalmat, hideget-forróságot tűrni derekasan megtanult, elég volt egy-egy marék datolya, füge, egy-két narancs, és máris erősnek érezte magát. Tudta a módját, hogyan kell fizikai erőkkel erősíteni lelkét, lelki erőkkel szívóssá tenni testét. Útmutatóra sem volt szüksége, hiszen könnyedén olvasott a csillagokból, az árnyékból, s valami benső biztonság is biztatta, hogy helyes irányban utazik. Ha meg emberlakta helyre érkezett, valahogy, gondosan válogatott héber szavakkal, meg tudta kérdezni, hol van, s merre forduljon. A Burattu a világ minden táján Burattu, Purattu vagy Prat volt, Arazikot legföljebb Éragizával tévesztették össze néhol, Raszappát Rezephnek mondták, de némi értelemmel mégis könnyű volt tájékozódni. Aztán meg útjának vége felé már a Burattu folyását követte, s majd csak a végső szakaszon kanyarodott Nyugatnak.

Mióta elhagyta palotáját, haja, szakálla megnőtt. Arcát göndör, fényes, tiszteletre méltó, sötétbarna szakáll díszítette. Barna bőrét előbb a sós tengeri levegő, a visszavert napfény s a szél cserzette meg, majd a szárazföldi út forró, kemény napsütése, az éjszakák hidege, a váratlanul meg-megeredő eső paskolása, a verejték csípős sava égette sötétre. Ha nem viselt volna még most is egyiptomi ruhát, beduinnak nézhették volna. Nagy, sötét szeme még szilárdabban tekintett a világba, mint Egyiptomban. Itt semmi sem zaklatta, mint otthon. Bármilyen kemény nevelésben részesült, bárhogyan uralkodott is érzésein, akármilyen következetességgel végezte is lelki meg testi gyakorlatait, Egyiptomban folyton védekeznie kellett az undor, a harag, a szánalom, a megvetés romboló indulatai ellen. Ez még az ő kemény arcára is rányomta bélyegét. Most a ráncok, kemény vonások eltűntek. Maga is érezte, mennyi mocskot mosott le magáról. Hangulata derűs volt, ajkán bizakodó mosoly lebegett, mozgása lassú és kimért, mégis fölszabadult. Hogy pedig mekkora erő sugárzott arcáról-szeméből, tapasztalhatta, valahányszor emberek közé került. Önkéntelenül meghajoltak előtte, nyájasan tekintettek rá, ügyetlen, akadozó szavait feszülten figyelték, fölajánlották fedelüket, ágyukat, élelmüket, a nők pedig némán sereglettek köré, s áhítattal nézték.

Így utazott és érkezett meg Mósze Jethróhoz.

A történet most következő része teli van jelképekkel s a jelképekkel összefonódó eseményekkel. Meg kell próbálnunk a jelképeket elválasztanunk az eseményektől, az eseményeket pedig úgy elmondanunk, hogy jelképi értelmüket láthassuk. Itt még ez a feladat meglehetősen könnyű. De majd elérkezünk a történet olyan szakaszaihoz is, ahol az események szinte kivétel nélkül jelképekké válnak, s akkor elő kell vennünk azt a képességünket, hogy a közönséges, egyszerű dolgokban fölismerjük az alattuk szivárványló második, harmadik, netán a negyedik értelmet.

Jethrót réges-régen láttuk, mikor Mitanni megbízott követe volt a Fehér Házban. Egy vita során, amely a góseni héberek megalázása fölött folyt, nagyon tisztességesen viselkedett. Látván, milyen rossz irányban haladnak a dolgok Egyiptomban, úgy érezte, semmi keresnivalója ott többé, s visszatért Mitanniba. Bölcs ember lévén, megértette, hogy a világ a maga teljes egészében romlott, visszavonult tehát, s birtokán telepedett le, Raszappában, közel a Burattuhoz, s a babiloni határhoz. Voltak földjei, pálmaligetei, legelői, nyájai, tevéi és szamarai, rabszolgákkal dolgoztatott. Egy ideig még főpapként működött hét kis gyülekezet fejeként. Mert meg van írva, hogy hét leánya volt Jethrónak, azonban már itt tudnunk kell, hogy nem hét valóságos leányról van szó, hanem hét vallási gyülekezetről, olyanról, amit ma is gyakran mondunk "leányegyháznak". Erre vall maga a szent hetes szám. A hét vallási gyülekezet úgy övezte hát Jethro alakját, mint hét lámpa, mint a hét bolygó. Jethro a hét kis ragyogó mécses fényével világított az általános sötétségben. Persze voltak valóságos leányai is, de hogy éppen heten lettek volna, nagyon kétséges. Lehet, hogy hatan, lehet, hogy nyolcan vagy akár tízen. A hetes szám éppen arra figyelmeztet, hogy nem test, hanem lélek és szellem szerint való "leányokról" van szó. Fia azonban nem volt, annak ellenére, hogy hosszú élete során többször házasodott. Ez időben csak egy leányt találunk otthonában, a tizenöt éves Szefórát, akit később Cippora, azaz Madárka néven becézett az ura. Harmadik feleségének gyermeke volt ez a leányka, a harmadiké s egyben utolsóé. Sajnos, a gyermek anyja nem sokkal Szefóra-Cippora születése után meghalt. Jethro többi leánya már régen férjhez ment, kit erre, kit arra röpített ki sorsa, egyik-másik bizonyára a hét gyülekezet valamelyikében élt, de sem személyükről, sem sorsukról, sem ivadékaikról nem szól a hagyomány. Mit is mondhatna? Olyanok voltak, mint más asszonyok: szorgalmasan dolgoztak, gyermekeket szültek, rendben tartották házukat, alázatosan szolgálták urukat, nem váltak jelentős személyekké, nem magasodtak jelképivé. Semmi dolgunk tehát velük.

Jethro afféle sejk volt, félig-meddig nemzetségfő, félig-meddig fejedelem és főpap. Hasonlított az ősatyákhoz, Ábrahámhoz, Jiszhakhoz, Jákóbhoz s sok más nép főpap-fejedelméhez, sejkjéhez. Tanultsága, bölcsessége, személyes jótulajdonságai révén messze földön tekintélyre tett szert. Imádkozott, dolgozott, tanácsokat adott, igazságot szolgáltatott, s mindeme szolgálatai közben nem folyamodott erőszakhoz. Kis gyülekezetei boldogok voltak, mikor a tekintélyes férfiú végleg közöttük telepedett meg, hátat fordítva a királyi udvarnak s a külföldi megbízatásoknak. Olyan öregember volt, aki nem ragaszkodott konokul címei és hatalmi jelvényei hívságos díszéhez, sem a vagyonát nem akarta növelni, sem a hatalom nem vonzotta. Olyan korban, mikor hetven-nyolcvanéves vénségek megnyert csatákról, megfélemlített népekről, ravasz fondorlatokról, mindenünnen összekapart kincsekről, a világ folyásának ilyen-olyan megváltoztatásáról álmodoztak, ő visszavonult a sarokba, hét gyülekezetének szelíden világló mécsesei közé, s nyájasan, türelmesen, a heves ifjúság tévedéseit megmosolyogva, a zsugori, mohó öregeket szerénységre intve kormányozta nyáját. Azazhogy hét nyájat, mert mindegyik fölé pásztort állított tanítványai közül, ő meg arra ügyelt, hogy kellőképp legeltessék, az Igazság kútjainál bőven megitassák, vadállatoktól bátran védelmezzék juhaikat.

Jethro másik neve, Reguél, mutatja, hogy ki volt az az Isten, akinek nevében a nyájas öreg pásztorkodott. Reguél nevével Hénochnál találkozunk, a talmudi hagyományok egy-két helye pedig mint a héber nép védőangyalát említi. (A Szentséges ugyanis, áldott legyen a neve, minden népnek védőangyalt rendelt.) Másféle sémi kiejtéssel Rejajélnek is emlegetik, és semmi kétség, hogy a két név ugyanazt az isteni személyt vagy csillagistent jelöli. Melyik csillagisten volt ez? Tulajdonságait mérlegelve bizonyára a Vénusz, mert Reguél vagy Rejajél a szeretet titkainak hordozója s kiárasztója. Nem a hajnali Vénusz azonban, nem a harcias, kegyetlen, véres csillag, a nővé változott Istár vagy Anat, hanem a szelíd, kedves, nyájas alkonyati, a béke, a nyugalom, a közös asztal s a hálaadó áldozat férfiistene. Nem Káin, hanem Ábel, akinek áldozati füstje az Égre száll. Az emberek közé ereszkedő, szerető isten. Ezt az istent szolgálta Jethro teljes odaadással és buzgalommal.

Ama ritka férfiak közé tartozott, akik nemzedékről nemzedékre vették s továbbadták az ősi istenismeretet, s képekben, bálványokban való ábrázolását elutasították. Jethróról följegyzi az Írás, hogy nem imádott bálványokat, sőt következetesen tanította, hogy Isten szellem, s ábrázolása nem egyéb káromlásnál. Miután pedig népe - mint minden nép! - konokul vonzódott istenének bálványban való ábrázolásához, a főpap éjjel-nappal résen volt, konoksággal konokságot szegezett szembe, még az ellen is kikelt, ha szavakkal kísérelték meg istenük megformálását. Ősei ráhagyományozták Ábrahám történetét, aki azért vándorolt ki Szineárból, azaz a Hold földjéről, mert teráhita rokonai a Holdat imádták. Jól észben tartotta, gyakran magyarázta is ezt a történetet. Ha lehetett volna, bizonyára ő is kivándorol vala az országból, de azok az idők elmúltak, amikor egy-egy jámbor főpap-fejedelem összegyűjthette népét, nyájait, s olyan tartományba telepedhetett, amilyent éppen kiválasztott magának. Így hát Jethro s hét gyülekezete megelégedett azzal, amit a körülmények nyújtottak: a karavánutaktól félreeső, füves, ligetes, termékeny Raszappa vidékén óvta népecskéjét vagy népcsoportját a környező világ erőszakosságától s a mindenfelé virágzó bálványimádástól. A szomszédságban Babilon terült el gazdagon és tiszteletet parancsolón, óriási toronytemploma s a borszippai kegyhelyek fénye messze földre sugárzott, tudománya elkápráztatta a népeket. Északon Hatti gyürkőzött a hatalomnak, s népesítette be földjét istenek és istennők ábrázolásaival. Nyugaton a foinikok templomai emelkedtek, bennük az ötféle meg hétféle nemes anyagból készített Baálokkal. Hatásuk vetélkedett Babilonéval, mert a gazdag Ugarit mindenfelé kinyújtotta kereskedelmének csápjait, bíborral, kerámiával, bútorokkal, ékszerekkel vakítván a népeket, a kereskedelem nyomában pedig az istenek is ott lépegettek. Ugyancsak a közelben terült el a dús földű Szíria az istenek és istennők seregeivel, köztük a népszerű Atargattal. S még Kánaán sokféle népe sem hagyható ki a fölsorolásból, végezetül az arabok, a beduinok, az amoriták... De hagyjuk. Csak Egyiptomot említsem még itt, hatása a távolban is vetekedett Babilonéval.

A Burattu vidékén egyre-másra emelkedtek az ősi lépcsős templomok, cikurratok, egyik Samasé, másik Sziné, a harmadik Istáré, a negyedik Nikkalé vagy Ningalé, az ötödik Marduké... Mind-mind az építészet megrendítő csodái, óriási istenhegyek, kékek, zöldek, pirosak, sárgák, feketék s a csúcson a roppant emeletek koronája: az Aranyház. E templomhegyeken viruló függőkertek, pálmák, narancsfák, virágok. Körülöttük egész templomvárosok. Papok, főpapok, tudósok ezrei. Gazdag könyvtárak, csillagvizsgálók. Az ünnepeken messze földről zarándokló százezrek, zászlók, díszes öltözékek, himnuszok, tömjénfüst, mirhaillat. S mindez csaknem szóról szóra ugyanígy a még közelebb fekvő Assurban, a bontakozó nagyvárosban: Ninuában s körös-körül az egész keleti földön. Nem messze Raszappa vidékétől is állt egy ilyen "hegyház", lépcsős templom a folyó partján, kisebb, szerényebb az igazi híreseknél, de az egyszerű nép szívében mégis rettegő tisztelet tárgya. Sokan vettek részt "megszokásból" az ünnepeken, bámulták a körmenetet, a zenekarok, énekkarok zengedezésében gyönyörködtek, mint "nézők" ott voltak az áldozatokon, ettek a húsból, ittak a borból, lerészegedtek, szent szajhákkal ölelkeztek, s titkolt emlékekkel tértek haza szegényesnek látszó körülményeik közé. Ilyen erőkkel viaskodott Jethro. Nemegyszer úgy érezte, hogy munkája hiábavaló, de mégsem volt az, mert népecskéjében sikerült ébren tartania a világ valóságának tudatát bálványok nélkül is.

Minthogy pedig a közeli csillogó lépcsős templom Szinnek, a Holdistennek lakóhelye volt, nevezték ezt a földet Szinájnak vagy Sinajnak is, hasonlóképpen Ábrahám lakóhelyéhez, Szineárhoz, meg a Szináj-félsziget nevéhez. Az ősidők óta vándorló semita népek mindenütt elszórták isteneik, így Szin vagy Sin emlékeit is a nevekkel, amikkel településüket megszentelték.

Így élt Jethro, a volt királyi főtanácsadó és egyiptomi követ, az olykor-máskor Reguélnek, Rehuélnek, Rejajélnek is nevezett főpap, ahogy atyját, nagyatyját, dédatyját, régi-régi őseit is nevezték, mint Jiszraélt az Él után, akinek főpapja volt, vagy Dániel egész törzsét Dán-élről.

Nagy kőházban lakott leányával, rabszolgáival, szolgálóival, elég távol minden várostól. Mintegy kétnapi járás körzetében feküdtek a kis gyülekezetek csendes falvai. A főpap rendszeresen látogatta őket, vigyázott tanítványaira s pásztoraira, táplálta a láthatatlan isten tüzét, hirdette a szeretet igéit, korholta a tévelygőket, a megalkuvókat, a földhöztapadtakat, meg azokat a kevélyelméjűeket, akik Babilon tudományából kézen-közön fölkaptak valamit, s máris csalhatatlanságukkal hivalkodtak. Mint afféle keleti ember, képes volt estétől hajnalig vitatkozni velük, de roppant tudása csak azokat ragadta el még jobban, akik úgyis hittek Reguélban, ellenfeleit pedig még vaskosabb konokságba, tüzesebb gyűlölködésbe kergette. Nagyon szomorkodott ezen, élete alkonyán bele is fáradt. Mikor Mósze megismerkedett vele, már letette főpapi tisztét, s miután fia nem volt, teljesen a gyülekezetek pásztoraira hagyatkozott. Már nem járta a környéket izmos szamarán, otthon ült, gazdaságával bíbelődött, bemutatta a háziáldozatot, elénekelte régi-régi himnuszait azon az avult nyelven, amit már csak ő értett tökéletesen, s amin még Ábrahám beszélhetett. Voltak birkabőrre írt szövegei, szent tekercsek, kopottak, elhomályosultak az időtlen használattól. Patyolatba burkolta, aranyzsinórral kötötte körül őket, kézmosás nélkül sohasem nyúlt hozzájuk, áhítattal megcsókolta kibontás, becsavarás előtt és után, s ha elmélyedt olvasásukba, senkinek sem volt szabad megzavarnia. Vaskos, meglehetősen kövér testét előre-hátra himbálva suttogta a szavakat, de olykor hallották, hogy hangosan beszél. Leányát s szolgáit szent félelem szállta meg ilyenkor, úgy vélték, a főpap magával Reguéllal vitázik szemtől szemben. Az isten szavát nem hallották, de az öregember szenvedélyes szavait igen. Lábujjhegyen osontak el szobája közeléből, s némán végezték dolgukat.

Jethro önmagát vádolta sikertelenségeiért, viszont sikereiért Reguélnek adott hálát. Jól tudta, nem áll a tudomány olyan magas fokán, amilyennel istene megelégedhet, noha az emberekhez mérve tudománya nagy volt. Ámde egy gondolat egész életében gyötörte: vajon Reguél, összezsugorodott népének istene, nem volt-e valaha minden népé? Az "elsőszülött népé", amely olyan siralmasan szétszóródott, s láthatólag tökéletesen elfelejtette istenét? Reguél csak egy csillag. Igaz, isten, de mégis hasonló a babilóniaiak Mardukjához, Nergáljához, Istárjához, Nabujához... Jethro hite nem volt egészen biztos és vitathatatlan. Igen, kellett lennie egy kornak, amikor az emberek egy mindenek fölött álló Istent ismertek, s ha jól megvizsgálta önmagát - márpedig enélkül nem múlt el nap -, meg kellett látnia, hogy Reguél mögött egy olyan istent keres, akinek a csillagistenek gyermekei és szolgái. Jó, jó, a Teremtő minden néphez rendelt egy isteni lényt, egy Vigyázót, akihez forduljon, s aki törődjék vele... De ki az az Isten, aki őket rendelte? Akinek parancsait teljesítik, akinek jelentést tesznek, aki előtt felelősek? Láthatod, fiam és tanítványom, Jethro nem jutott el a meg nem nyilvánuló Isten tudatáig, de sóvárgott utána, kereste, üldözte, s mert kisiklott elméjének karmai közül, elégedetlen volt önnönmaga gyengeségével.

A talmudi hagyomány egy botról beszél, drágakőből, cédrusfából faragott, gyönyörű botról, amibe egy nevet véstek valaha, de e név jeleit senki sem tudta elolvasni. Maga Jethro sem. Az a legenda járta róla, hogy Ábrahámé volt, mikor elhagyta Úr városát, Szineár földjét, s a Holdisten híres templomának környékéről a messze Hauranba távozott. Ez a bot volt vele, mikor feleségével, Száraival Egyiptomba ment. Ezt a botot hagyományozta fiára, Jiszhakra, majd Jiszhak továbbörökítette Jákóbra. Sok utat megtett a bot Jákóbbal, mígnem ismét Egyiptomba került, mint Jákób legkedvesebb fiának, Jószifnak tulajdona. Jákób ugyanis, mikor fiát megajándékozta a Ráchel halála után rámaradt gyönyörű palásttal, egyben neki ajándékozta az Ábrahámtól örökölt botot, főpapi jelvényét is, jeléül, hogy ráörökíti a főpapságot. Mikor pedig gyűlölködő testvérei elvették tőle az irigyelt palástot, s egy gödölye vérébe keverték, a botot meghagyták nála, nem értvén annak jelentőségét, vagy még inkább félvén tőle. Ezzel a bottal került Jószif az izmaelita kereskedőkhöz. Jószif halála, mumifikáltatása és ünnepélyes eltemetése után a régi, nemes anyagból készült bot a hikszosz király birtokába került kedves emlékként, ő pedig kincstárába helyezte fővárosában, Havaruban. Így maradt a bot Egyiptomban más emlékekkel együtt, amiket a hikszosz királyok hagytak elveszett fővárosuk falai között. A reászállott emlékek s legendák közt Jethro hallott valamit Ábrahám csodálatos botjáról is. Mikor a kincstárban megpillantotta, azonnal tudta, hogy csak ez lehet az. Íme, rajta volt az ismeretlen név is, az Isten ismeretlen neve, a feledésbe merült szent Név, amit a bot jogos tulajdonosán kívül senki sem tudhatott, s nem mondhatott ki. Jethro elkérte a botot, s leköszönvén követi méltóságáról, magával vitte Mitanniba. Így a bot nemzedékek múltán csodálatosképpen visszakerült újra a földre, ahonnét hosszú vándorútjára elindult. Vagy ha nem is pontosan oda, Úr városának közelébe, de mégis Északra, Babilon határa mellé, ahhoz az öreg főpap-fejedelemhez, aki megvetette a bálványimádást, egy szellemi isten létét hirdette, s egész életében gyötrő vággyal törekedett igazi ismeretére. A botba vésett jeleket sok tudósnak megmutatta, babilóniainak is, foiniknak is, ám egyik sem tudta megfejteni. Ez pedig arra vall, hogy az egy igaz Isten nevét egyikük sem ismerte. Elveszett az az atyákkal, akik sohasem mondták senkinek, csak évenként egyszer ejtették ki, suttogva, egyedül, titkos helyen, elzárkózva avatatlan fülektől. Jószif nem hagyta senkire, ő már egészen elegyiptomiasodott, nem volt népe, amelynek fejéül valamelyik fiát és tanítványát állíthatta volna. Jákób pedig, miután a Nevet kimondta Jószif előtt a köpönyeg s a bot átadásakor (a beavatáskor), többé senki előtt sem ejthette ki. Gondolhatjuk, mily rettenetes keserűség mardosta az öreg főpap szívét, mikor Jószif halálát hírül hozták neki. Nemcsak legkedvesebb fiát, tanítványát, hanem a szent Név örökösét is elvesztette. Joggal mondhatta könnyek között: "Sírva megyek fiamhoz az Alvilágba..." Mert nem volt senki, aki a Nevet továbbörökíthette volna.

Ilyen nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány s mély értelmű legenda fűződött a bothoz. És valóban, nincs benne semmi lehetetlen. Ha meggondoljuk, hány szép, értékes ékszer meg egyéb tárgy öröklődött apáról fiúra évszázadokon át, s milyen karizmatikus erők tapadnak hozzájuk, nem csodálkozhatunk a bot történetén. Figyeld meg, fiam, némely ritka gyémántok sorsát és útját. Gondolj gyűrűkre, amelyek szerencsét vagy szerencsétlenséget hoznak tulajdonosaikra. Emlékezz fejedelmi csatokra, násfákra, kardokra, kürtökre, emlékezz koronákra, jogarokra, palástokra, amelyek ugyanolyan végzetszerű sorsot revelálnak, mint ez a bot. S ugyanolyan mágikus-karizmatikus sugárzás árad belőlük, mint Jethro botjából. Hány ilyen csodálatos holmi kerül elő régi sumer, egyiptomi, kelta sírokból, akár véletlenül, akár ásatások folytán! Ábrahám botjának legendás történetében nincs tehát semmi elfogadhatatlan. Különösen ha megfontoljuk, hogy Keleten vagyunk, a talizmánok és mágikus tárgyak világában, egy még tisztán mágikus korban.

Hogy Jethro ezt a botot kertjében leszúrta, s onnét senki sem tudta kihúzni, már vérbeli jelkép. Értelmezése könnyű: azé lesz a bot s vele együtt a feledésbe merült Név ismerete a vele járó főpapi méltósággal s hatalommal együtt, aki ki tudja húzni a földből. Más szóval: aki el tudja olvasni a rejtelmes betűket. Semmi kétség, ez csak olyan ember lehet, aki beavatást nyert az ősi titokba, aki tehát jogos örököse s továbbörökítője a Név igazi értelmének. Mert a bot lelkét, hogy így mondjam, csakugyan magába zárta az anyagi világ, szilárdan tartotta bilincseiben, mint egy fává varázsolt királyleányt, s csak az tehette ismét élővé, királyivá, aki a varázsigét tudta.

Az öreg Jethro egyre vénült, közeledett távozásának napja. Hosszú haja, szépen fésült, olajjal kent, gyöngyökkel díszített szakálla napról napra fehérebb lett. Nagy, domború homlokán szaporodtak a haránti ráncok, mélyültek a függőleges árkok. Szemöldöke sűrű, ősz bozótja egyre mélyebbre bocsátkozott gyengülő, fekete szeme fölé, pillantása egyre távolabbi dolgokra irányult, nem a körülötte levőkre. Egykor izmos, karcsú teste elvastagodott, elnehezedett, bár még le tudott ülni, föl tudott kelni segítség nélkül. Éjszakái megrövidültek, két-három részletben aludt hajnalig, nappalai pedig meghosszabbodtak, mert a csendes révedezés időtlenné tette őket. A jelen elhomályosult, a múlt egyre fényesebben támadt föl körülötte. Szavai megfogyatkoztak, sok haszontalanságot meg sem hallott, hanem egyre tisztábban hallotta belső hangjait, s amit mondott, súlyban növekedett. Már olyan egyszerűen beszélt, hogy az egyszerűnek mondott emberek, miután mindent összezavarnak, és körmönfonttá tesznek, alig értették. Izzadság gyöngyözött homlokukon, mikor szólt hozzájuk, s csüggedt fáradtság lepte meg őket a fokozott figyelemtől. Tanítványai, a hét gyülekezet pásztorai, nemegyszer a fejüket rázták s összenéztek, mikor távoztak tőle. Mit mondott a mester? Isten sohasem nyilvánul meg, aki pedig megnyilvánul, nem Isten, hanem az istenek egyike? És ha azt mondjuk, Isten örökkévaló vagy kegyelmes, vagy igazságos, káromlást követünk el? Érthetetlen. Akkor hát hagyjunk mindent, bízzuk sorsára a világot, üljünk le tétlenül, ne is együnk, ne is igyunk, ne kérjük dolgainkra Reguél segítségét... hiszen Reguél nem az Isten, csupán az istenek egyike...

Szefóra, a leány nem kérdezősködött, nem csodálkozott, és nem töprengett. Amit a férfiak nem tudtak megérteni értelmükkel, ő megértette ösztöneivel. Hiszen olyan egyszerű volt minden! Az ember szívében él az Isten, engedelmesen hagyni kell, hogy ő éljen s ne én, az ember. Hogy ki, mi, milyen ez az Isten, azon hiábavalóság töprengeni, én magam, az én életem, egész mivoltom mutatja, ki, mi s milyen. Rá kell bíznom magamat aggodalom, vívódás, ellenállás nélkül, alázatosan, szelíden. Örülök az életnek, enmagamnak, mert ez jó. Szeretem az embereket, mert ez jó. Végzem a munkámat, mert ez is jó. Gondoskodom a házról, a kertről, a rabszolgákról, az állatokról, mert ez nagyon jó. Gondoskodom enmagamról, mert jó és szép vagyok, s ez igen-igen jó és szép. Lábujjhegyen osonok el atyám mellett, ha szent tekercseibe merül vagy révedez, mert ez elképzelhetetlenül jó és szép, hiszen Reguéllel, az istennel társalog. Elfogadom a jégesőt, a veszedelmet, a gondokat, még a halált is, mert ha tudom, hogy jó, javamra válik. Nem úgy válik javamra, ahogy az emberek képzelik, hanem úgy, ahogy az Isten akarja. Szívesen élek ezen a tanyán, ebben a régi kőházban, hiszen itt születtem, s mindez jó. És énekelek, imádkozom, táncolok, virágot tűzök a hajamba, ez jó, jó és csodálatosan szép. Addig maradok itt, ameddig végzetem akarja, ha pedig eljön az a férfiú, aki "ki tudja húzni" a földből a csodálatos botot, felesége leszek, szolgálom, örömét keresem, fiúkat s leányokat szülök néki, utódot és tanítványt, kinek a botot átadhatja, s ez gyönyörűségesen szép s olyan magasztosan jó, hogy az ember szíve megpattan az örömtől. Mert ez a férfiú méltó lesz a botra, nagy tudós lesz, és csodatevő erő lakozik benne, igen, maga lesz az erő és a hatalom. Öröm lesz térdre omlani előtte, átadnom magam neki, hiszen ez a rendelés, ez a törvény, ez a jó, ez a szép. Megmosnom a lábát, olajjal kennem, ételét és italát elébe tennem, ruháját megvarrnom, nyugalmát akarnom, fekvőhelyét elkészítenem, őt magát simogatással, csókkal üdítenem... Szamarát fölszerszámoznom, tarisznyáját megtöltenem kenyérrel, fügével, sajttal. Szamarát lenyergelnem, megsimogatnom, őt magát megölelnem, friss vízzel, zamatos borral kínálnom, válláról köpenyét levennem, saruját megoldanom... Vele szépen megvénülnöm, fáradt szemét utoljára lezárnom, kihűlt testét megmosnom, vászonba csavarnom, örök pihenőre helyeznem... Szefóra tudta, hogy az utolsó szolgálatot is neki kell majd elvégeznie, hiszen azért nő, hogy szolgáljon. S mikor mindent megtett, gyermekeit útjukra bocsátotta, ő is békességgel tér majd vissza az atyákhoz, mert ez is jó, ez is szép, mindennél jobb és szebb. Az Alvilágtól nem rettegett: nincs a világmindenségnek olyan rejtett zuga, ahol Isten ne volna. Majd visszatér onnan egy új, egy más világba, az pedig még jobb, még szebb lesz ennél is. A szeretett férfiúval ismét találkozik, a szent bot megint az övé lesz, de még jobban ismeri majd a titkát... Ó, élni-halni egyaránt jó és szép, s ezt Szefóra már gyermekkora óta tudta.

Milyen fajtájú leány volt? Hagyományaink hol midianitának, hol kusitának mondják. Az Írás meg egy helyütt kenitának. Lehetett kurrita is, nem kevésbé kusita - a kenitákról még lesz szó. Azon ne akadj fönn, fiam és tanítványom, hogy hiszen a kusiták Egyiptom déli határain éltek, meg Arábiának azon a szegélyén, amely szomszédos Etiópiával. S hogy Mósze éppenséggel kusitákkal harcolt Szanáában, meg hogy kusita volt a királyleány, aki fölajánlotta magát az ostromlott várral együtt. Mert nemcsak ott laktak kusiták, hanem magában Gósenben is, őslakói voltak, róluk nevezték a kerületet Koszemnek, fővárosát Pa-kusznak vagy Pi-kusznak. De messze Északon, Mitanni meg Hatti s Babilónia határának mentén, sőt határain belül is éltek kusiták. Ha nem tévesztjük szem elől a csaknem mérhetetlen távolságokat, amiket e vándorló népek olykor együtt, olykor különválva megtettek a történetelőtti időkben, sohasem feledve a közös ősatyát, aki végső soron, a kezdet kezdetén mindig maga az Isten volt, semmi különöset nem találunk e távolságokban s összetartozásokban. Sokkal nagyobb messzeségben élnek ma is testvérnépek egymástól, s rokoni összetartozásuk mégis bizonyos.

Külsejére Szefóra inkább kusita anyja vonásait örökölte. Egy kissé vaskos volt, ebben atyjára fajzott, de a haja világosbarna, a szeme pedig sötétkék. Olyan kék, mint a csiszolt lazúrkő. Némi zöldes fény szivárványlott benne, ám ez csak kékebbé tette. Nagy volt a szeme, nagyobb, mint e nagy szemű nép akármelyik lányáé, nem csoda hát, ha gyönyörűnek tartották - s az is volt. Arca kerekded, csaknem fehér, de piros is, ahol pirosnak kellett lennie. Nyaka szép hosszú, egyenes, nem büszke, nem is szolgai módon hajlott, csupán alázatos, alázatosságában diadalmas. Még arcánál, nyakánál is fehérebb volt párnás, sima bőre ott, ahol a napfény kevéssé érte, s olyan szeplőtelen, mint azoké a nőké, akikben nincsenek gonosz indulatok. Foltot, szemölcsöt, pláne szőrös bibircsókot nem fog találni rajta az ura, mikor teljes meztelenségében megismeri. Húsa izmosságában is lágy volt, vagy inkább a lágyság képzetét ébresztette a szemlélőben, mert korántsem volt puha leány, kitartóan tudott járni, lépései gyorsak, mégis kényelmesek voltak, ütemesek, mint a tánc. Akár egész nap, fáradtság nélkül, énekelve törte a búzát, könnyedén kuporogva a földön, s izmos, de puha karjával mozgatva a morzsolókövet, mintha súrolna. Kerek fara szemérmetes bájjal ingott-ringott ilyenkor, mintha íjnak való fából készültek volna a csontjai, inai pedig íjhúrhoz hasonlóan feszülnének-ernyednének. Kicsiny keze gyermeki lélekre vallott, tenyerének kevés vonala egyszerű, egyenes sorsot és természetet mutatott. Hüvelykujjának vánkosa azonban dús volt és duzzadó, nagy életerő, gazdag szerelmi tűz feszült benne. Amit pedig megfogott, az meg volt fogva. Tudott szorítani, tudott engedni, ahogy a munkája kívánta. Mozdulata gyors volt és biztos. Ha narancsot hámozott, úgy futkostak-röpködtek ujjai a gyümölcsön, mint a motolla, a héj pillanatok alatt levált, s virággá formálódva feküdt a tenyerén.

Szeretett énekelni. Zengőn, lágyan, kissé búgva. Mély volt a hangja, mint a lant negyedik húrjáé. Hangosan mégsem énekelt, mint akik hivalkodnak hangjuk erejével, hanem halkan, önmagának, befelé, szinte oda sem gondolva a dalra. És hogyan beszélt? A legtisztább, legtökéletesebb kusita nyelven. Anyja szigorúan tanította kicsiny korában, olykor-máskor szájon is legyintette gyengéd anyai kézzel, ha hibásan mondott valamit, vagy rossz szórendet használt. Nos, amennyire valaki szépen beszélheti anyanyelvét, Szefóra szépen beszélte, kellő rendben, könnyedén, dallamosan, a hangsúlyokra és melódiára finom füllel vigyázva - mert ez is jó volt s igen-igen szép. Mintha mezei virágokat hullatott volna duzzadt, ívelt ajkáról, nézni-hallani gyönyörűség volt. A keleti ember ma is el tud bűvölődni a szép beszédtől, hát még akkor, mikor a beszéd inkább zene és dal volt, mint ma.

A tudományokhoz hogyan is értett volna ez a vidám, merengő, daloló, szorgos leány? Tudott fonni-szőni, megvarrt mindenféle ruhát. Főzött-sütött, mert volt szíve, szerette, ha a háznép jóízűen eszik. Rendben tartotta a házat kívül-belül, miután akiben rend van, rendet teremt maga körül is. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik semmire sem érnek rá, mert tudta, mihez mennyi idő kell. Vannak nők, akik körül siralmasan összetorlódik minden, roskadoznak a fáradtságtól. Szefóra nem ilyen volt. Egyenletesen, gyorsan dolgozott, szinte játszva, mert kedvelte munkáját, megtanulta, hogy nincsenek kicsi meg nagy feladatok, a mérték Istennél van, ő tudja, mi kicsi s mi nagy, megszabott helye szerint. Értett a jószág gondozásához, tudta, mi kell a tevének, mi a szarvasmarhának, mi a juhnak, melyiknek milyen a természete. A rabszolgákat szemmel tartotta, ügyelt, melyik legelőre milyen állatokat hajtsanak, hogyan bánjanak a betegekkel, a terhesekkel, a szoptatókkal s a szopósokkal. Ismerte a varázslatokat, amelyek távoltartják a dögöt, a meddőséget, a ragadozókat. Persze, a szántás-vetés férfiak dolga volt, de a palántázás, a főzelékfélék elvetése a Hold állása szerint, a virágok gondozása, kapálás, gyomlálás, ritkítás, a len- meg a kenderföldön adódó munka, majd a tilolás, gerebenezés, a fonál megfestése őrá tekintett, s a szolgálókkal végezte is derekasan, dalolva, nevetve-bosszankodva, tréfálkozva, ahogy illett. Ő főzte a gyógyszereket is embernek, állatnak. Húsok, gyümölcsök szárítását szintén ügyesen végezte, sohasem feledkezve meg a munkához illő fohászok elmondásáról, mágikus formulák gondos végrehajtásáról. Tudta azt is, milyen helyzetben hogyan kell járni, fejet hajtani, kezet használni, ülni, állni, kuporogni, térdelni, hajolni. Mondhatnám, Szefóra minden mozdulatát jelentéssel bíró eszmei rendszer zárta be, mint borostyán a méhet. És mégis tökéletesen szabad volt ebben a szép rendszerben - amit a bezárt rovarról nem mondhatunk.

Minden nő, sőt minden ember így élt akkor, de senki sem tudta olyan tökéletesen a szépség szépségét, a jóság jóságát, mint ő. Elgondolom, fiam, ha mai nőink között megjelenne, milyen bámulattal néznénk.

Tudott minden imádságot, amit nőnek tudnia kellett. Tudott minden éneket, minden szerelmi dalt, minden munkadalt. Ismerte a táncokat, tudta a lépések, forgások, mozdulatok értelmét. Ha ő énekelt, az egész világ énekelt, ha ő táncolt, a csillagok táncoltak. És mert a nő legfőbb, legnehezebb tudománya a szerelem, s mindaz, ami a szerelemhez tartozik, megtanulta a tudnivalókat ezen a téren is. Nem tapasztalatból, persze, hiszen szűz volt, mint egy virágszál, amit méhek sem érintettek még, hanem gondos oktatásokból. Minden asszony erre tanította a leányokat, minden leány erre oktatta társát. A test ápolására, kenetek, olajok, illatszerek természetére és hatásaira, ruhák anyagára, színére, viseletére, a haj mosására, göndörítésére, fésülésére. Az ölelés, a csók tudományára. A foganás biztos módjára, az áldott állapot elviselésére, a magzat szépségének biztosítására, a szülésre, a szoptatásra, a gyermek ápolására, nevelésének ezer fogására... és a sok-sok örömre, szépségre, jóságra, ami ezekből a tudományokból a nőkre háramlik. Szefóra testestül-lelkestül a nő igazi hivatására termett. Ha ma élne, fiam, nem álmodna szorongató vizsgákról, bukástól reszketve, nem botlana el váratlan akadályban, s nem ébredne riadtan, vadul dobogó szívéhez kapva s fölsóhajtva: hiszen csak álom volt. Tudta, hogy nem vár rá olyan vizsga, amin elbukhatnék, nem mered elébe olyan akadály, amiben elbotlanék, nem menekül bősz bika elől szívszakadva, nem néz rá halott anyja vádlón. Boldog nyugalommal várta a férfiút, aki feleségül veszi. Az Ég küldötte lesz, valamikor, korábbi világkorszakokban és életekben együtt voltak már, s együtt fognak maradni mindörökké, újabb világkorszakokon és életeken át, az időtlenségben. Ki lesz az a férfiú? Pásztor, mesterember, földműves, tudós, pap, katona, fejedelem? Szefóra ezen nem törte a fejét. Az Ég küldötte lesz, ez bizonyos. A nagy világnak ebben a kis sarkában, Jethro népecskéjében nem méltósággal, vagyonnal, foglalkozással mérték az embert, nem ennyi meg ennyi iga földet, annyi meg annyi nyájat, csordát adtak egymáshoz házastársul, hanem leányt meg legényt, az örökkévalóság törvényei szerint. A férfiak nemzeni akartak, a nők szülni - s ezt Szefóra meg is teszi, mert mindenképpen alkalmas rá. Melle kicsi, de formás és kemény, bőségesen fogja táplálni gyermekeit. Csípője jól formált, majd szül ő könnyen. Lelke derűs, bizakodó, szilárd, majd megküzd a nehézségekkel.

Szép volt Szefóra? Fiatal volt, egészséges, kedves, örömmel teli és okos. Zene áradt belőle, zene és ritmus. A csendje is zene volt. A hallgatása is ritmus. Ha este szótlanul ült a mécses mellett, összekulcsolt kezét könnyedén az ölében tartotta, nagy, kék szeme atyján pihent, aki esti elmélkedésébe merülve lassan ringatta testét előre-hátra, ujja pedig ősz szakállában babrált, a ház megtelt zenével. A leány szeméből elégedett jóság sugárzott, elefántcsonthoz hasonló arca szelíd volt, mint az alkonyati csillag, ajkán néma dal lebegett, keze önfeledten simogatta az ölében doromboló nagy, szürke macskát, mezítelen lába a hűvös téglákon pihent. A nyitott ajtóban pedig két barna szőrű, nagy kutya hevert előrenyújtott lábbal, szemük meg-megvillant a fényben. Halk, lassú esti zene volt ez.

A közelben fekvő Éragiza városa nem volt nagy, de erős fal övezte. Védte ugyanis a Burattu átkelőhelyét, az erre vonuló karavánutat a Tigris felső folyása, Ninua-Ninive s Ugarit között. Ezért a babiloniak jól megrakták katonasággal e zavaros időkben, mikor ugrásra készen állt Hatti, s az egyiptomi csapatok Kadest rohamozták, Tunipban pedig Aziru hadai tanyáztak. Az élet azonban ennek ellenére úgy folyt, mint évezredekkel azelőtt, kerek, vesszőből font komphajók jöttek-mentek a Burattu két partja között, révészek hajóztak, utasok kiabáltak, lovak, tevék, szamarak tolongtak, hajcsárok futkostak, vámszedők veszekedtek, árusok kiáltoztak, halászok árulták halaikat bő kosarakban, gyaloghintók előtt üvöltöttek az útcsinálók, katonák meneteltek, fegyver csörgött, rabszolgák gerendát, zsákot cipeltek, ökrök taligát vonszoltak... A város négy kapujában meg ott ültek a bírák, kérdezgették a tanúkat, a vádlók mellüket verték, a vádlottak siránkoztak, a szájtáti nép unottan hallgatta a tárgyalást. Mikor Mósze a városba érkezett, gyalog, mert szép, fehér szamarát ellopták egy felhős éjjel, míg aludt - semmi meglepőt, szokatlant nem talált benne.

Ám annál meglepőbb, szokatlanabb volt számára a városon kívül emelkedő lépcsős templom. Egy sereg, ugyancsak fallal körülvett épület között meredezett büszkén és riasztóan, mint egy hegycsúcs. Mósze piramisokhoz szokott szeme nem a nagyságát bámulta meg - hiszen látott ennél sokkalta nagyobb épületeket -, hanem az alakját, színét, függőkertjeit. Hét emelete volt a templomnak, mindegyik más-más színű, villogó cseréppel burkolva. A legalsó fekete volt, a következő vörös, a harmadik narancsvörös, a negyedik zöld, az ötödik kék, a hatodik ezüstfehér, a hetedik arany. Ezek a bolygóistenek színei. Úgy ragyogtak, szikráztak az alkonyati napsütésben, mint egy hatalmas szivárvány. Vakított, mint egy drágakövekből összerakott tükör. Mósze lenyűgözve állt a füves síkságon, s hosszasan bámulta az építményt.

Kanyargó út vezetett föl az oromig, az aranyból alkotott kis templomig, az utat pálmák, fügefák szegélyezték, bizonyára üregekbe töltött földbe ültették őket. Sötétzöld lombcsíkok s színes virágok választották el egymástól a ragyogó emeleteket. Ámde középen egy másik, egy széles kőlépcső is meredt a magasba a csúcsig. Éppen most, mikor a Nap aranyfényben búcsúzott a látóhatáron, kék füst szállt föl az aranykápolnából, bizonyára az esti áldozás füstje. Álomszerű látvány volt.

Mósze visszatérvén a városkapuhoz addig üldögélt türelmesen, amíg besötétedett. A bírák fölcihelődtek nagy kockaköveikről, a pörösködők szétoszlottak, a jövő-menő népség, a teherhordó állatok eltisztultak, s lassanként csend szitált a városra. Ekkor egy fekete szakállas, kopott öltözetű férfiú udvariasan meghajolt az üldögélő Mósze előtt, homlokához emelte jobb kezét, s érthetetlen nyelven kérdezett valamit. Könnyű volt kitalálni, mit kérdez: van-e a tiszteletre méltó idegennek éjszakai szállása? Mósze bólintott - ebben az országban a bólintás tagadást jelentett, s a fejrázás igent -, mire a magas, sovány ember nyájasan intett, hogy kövesse. Mósze követte.

Szoros, zegzugos, durva kövekkel kirakott utcákon haladtak összevissza, emeletes házak között. Járókelő már alig mutatkozott, de a kutyák hozzáfogtak az éjszakai takarításhoz. Rá sem hederítettek a kongó léptű férfiakra. Míg Mósze meg vezetője a ház felé tartott, ahol éjszakai pihenő várja őket, kézzel, arccal jelzett kérdésére kiderült, hogy a fekete szakállas férfit Jáhubidnak hívják. Ez a név azonnal megütötte Mósze érzékeny fülét. Benne volt a Jáhu név, Mósze pedig mindent várt volna, csak azt nem, hogy a Burattu mentén, egy távoli, idegen városban Jáhu nevével találkozzék.

Sajnos azonban a beszélgetés csaknem reménytelen volt. Mósze alig értett valamit a gyakori torokhangokkal, szippantásokkal tarkított nyelvből, ő pedig hiába tagolta többféleképpen a góseni héber tájszólásokat meg a ráragadt foinik szavakat, társa nem értette meg. Lépten-nyomon megálltak, egymásra mosolyogtak a szürkületben, hadonásztak, mutogattak, figyelték egymás ajkát, arckifejezését, töprengtek, ismételtek, másként próbálkoztak, más szavakat kerestek - hiába. Végre Jáhubid legyintett, tehetetlenül elmosolyodott, s megindult vendége előtt. Úgy látszik, letett róla, hogy az estét társalgással töltsék el, híreket hallva a világ távoli részéből, ahonnét az idegen jött.

Keskeny, rozoga, emeletes ház meredek lépcsőjén kapaszkodtak föl. A lépcsőt agyagmécses világította meg a földszinten, egy magas kövön. Libegő, halvány fényében szűk udvart, dúcokkal megtámogatott tornácot lehetett gyanítani.

Följutván az emeletre, a férfi belökött egy deszkaajtót, udvariasan előrebocsátotta vendégét. Szűk, piszkos szobába léptek. Durván ácsolt asztalon olcsó mécses égett. Az asztalon, három alacsony széken meg két összecsavart s a sarokba támasztott gyékényszőnyegen kívül semmi sem volt a szobácskában.

Jáhubid mélyen meghajolt Mósze előtt, hellyel kínálta. Sűrű, fekete szakállal körített, barna arca, sötét szeme ragyogott. Öröm, szívesség, szerény szolgálatkészség sugárzott róla. A nyitott ajtóba állva erősen tapsolt. Csakhamar lépések csoszogtak a lépcsőn, öreg rabszolganő jelent meg a világosságban. Ráncos képe szintén ragyogó mosolyt sugároztatott a gazdára, aztán Mószéra. Hadarva beszélt. Ezután elcammogott, majd ismét megjelent egy kopott cserépedénnyel, egy bögre olajjal meg egy törlőkendővel. Jáhubid bizonyára figyelmeztette, hogy a vendég nem tud a nyelvükön, mert a vízzel telt edényt Mósze elé téve mutogatta, hogy lábát akarja megmosni. Kiabált is, mint valami süketnek. Majd lekuporodott Mósze elé, mint egy vadmadár, szaporán megmosta, megtörölgette, olajjal kente meg a lábát, eközben egyre vigyorgott, ahogy magatehetetlen kölyökre vigyorog az értelmes asszonynép. Biztatón, elnézőn, egy kicsit sajnálkozón.

Jáhubid lábát is megmosta, megkente, s boldogan elügetett. De csakhamar megjelent ismét, tálcán halat, kenyeret, datolyát hozott, az asztalra helyezte, s megállt félrebillentett fejjel, duzzadt hasán összefonott kézzel, mint aki gyönyörködni akar kedvencei étvágyában. Míg ettek, folyton karattyolt. Bizonyosan a ház életéről számolt be urának.

Evés, imádkozás után ketten maradva, szemközt ültek egymással a mécses mellett s mosolyogtak. Mósze bizonyosan tetszett Jáhubidnak, mert többször hevesen rázta a fejét, hosszú, barna kezét a szívére helyezte, s meghajlást jelzett. Ő meg Mószénak tetszett, Mósze is hasonlóképpen mosolygott, rázta a fejét, simogatta rövid szakállát, kezét a szívére nyomta s meghajolt. Így ültek hosszasan, mint két néma, aki hosszú távollét után találkozott.

A házban beszélgetés, nevetgélés, gyermeksírás-csacsogás, zörgés hallatszott. Mósze a zaj irányába, majd házigazdája szívére mutogatott. Válaszul Jáhubid olyan hevesen rázta a fejét, mintha darazsak elől kapkodná. Arcán még jobban sugárzott a mosoly, szeme büszkén ragyogott. Fölmutatta mind az öt ujját, nemzőszerve felé intett: öt gyermeke van. Mósze szívére tette a kezét s meghajolt.

Egyikük sem akart lefeküdni. Remélték, hogy csoda történik: megértik egymást, kérdéseket tehetnek, válaszokat adhatnak bőségesen és részletesen. Az egyik újabb meg újabb héber, habiru, foinik szavakat írt ujjával az asztalra, a másik mentegetőzve mosolygott: nem értette az írást. Ezt nem. Ő meg babiloni ékjeleket nyomkodott ujjával az asztalra. Mósze ismerte az ékírást, a nemzetközi levelezés már régen ezzel az írással folyt az egész világon, így levelezett Eknaton is. Hosszas és türelmes asztalnyomkodással, mozdulatokkal, arcjátékkal, ötször-hatszor ismételve a szavakat, közelebb kerültek egymáshoz. Mósze megtudta, hogy házigazdája sarukészítő; mégpedig saját büszke kijelentése szerint "igen nagy". Készítményeit csomóba kötve házról házra cipeli a hátán, s a vásárlók bizonyára az utcán próbálják lábukra. De vannak állandó vevői is, akikhez rendszeresen eljár, összeszedi a szakadt lábbelit, s itthon megjavítja. Mesterségét igen nagyra tartotta. Teljes joggal, mert jó saru nélkül nehéz végigjárni a földi vándorutat. Ha valakinek töri a lábát a saru, dühében még ölésre is vetemedhetik, életét is megunhatja. Tehát a rossz saru egyenesen bűnbe viszi az embert. Viszont a jó saru szárnyakat ad, jóvá, elégedetté teszi a szívet, vándorlásunkat örömmel végezzük, áldjuk az isteneket, szeretjük az embereket, imádságunk tiszta, pihenésünk üdítő. Az istenek áldása lebeg rajtunk. Jáhubid olyan lábbeliket készített, amiken láthatatlan szárnyak voltak, akár Nabu is viselhette volna. Miközben ezt magyarázta, ide-oda járt a szobában, hol cammogva, vonszolódva, hol táncosan, arca pedig királyi büszkeségtől ragyogott. Majd Mósze elé térdelt, lábát a kezébe vette, vizsgálta, tapogatta, megnézte saruját is. Jó egyiptomi munka volt, ezt erős fejrázással ismerte el, azonban mégis ajánlkozott, hogy csinál neki újat, pontos mértékre, s abban nem járni, hanem repülni fog.

Mószét az érdekelte inkább, hogy miért nevezik vendéglátóját Jáhubidnak? Sikerült is megértetni a kérdést. A hosszú, sovány, fekete férfiú kiegyenesedett, s átszellemült arccal olyasmit magyarázott, hogy ő Jáhunak egyenes ivadéka, ősei a Holdról ereszkedtek a Földre ezt atyái, nagyatyái, legrégibb ősei mind tudták, s nevükhöz hozzátették a Jáhu nevet. Nagyujjával ékjeleket nyomkodva az asztalra, a mellét ütögetve, szívére, homlokára mutogatva, az Ég felé tekintve, a mennyezetre emelve karját, majd meg buzgón hajlongva magyarázta, hogy őseit egyenesen a Holdig tudja visszavezetni, az első, a romlatlan, az egyedül tökéletes emberfajhoz tartozik. Három fia nevében is benne van Jáhu szent neve, elsőszülöttjét Bidjáhunak nevezik. Nemzetsége, rokonsága megszámlálhatatlan. Szin és Babbar templomát, amit Mósze csodálattal szemlélt, szemétrakásnak, sőt ennél is rosszabbnak nevezte, a rondaság jelét nyomkodva az asztalra, s kidomborított ülepét veregetve. Sovány arca bősz volt, fekete szeme szikrázott, szakálla reszketett. Háromszor kiköpött maga mögé, sarkával kapart, mint a kutya. Ezután ismét magasztos arckifejezést öltött, karját kitárva s maga körül forogva magyarázta, hogy az igazi nép sokasága Dél felé ellepi az egész földet, a Nagy Tengerig terjed, erős és hatalmas, fegyverei győzhetetlenek, egykor majd uralkodni fog az egész világon.

De ekkor észbe kapott, kiszaladt a tornácra, s az Égre tekintett. A Hold félkaréja már fönn lebegett a világoskék Égen. Jáhubid egy másik szobába nyitott, fején fehér kendővel lépett ki ismét, a Hold felé indult, magasra emelte karját, énekelve imádkozott. Holdfénytől megvilágított arca másvilági boldogságban úszott, szemét behunyta. Ugyanakkor az egész városban mindenfelől, közel meg távol fölhangzott a Holdat imádó ének. Messziről vontatott kürtszó zengett, mintha az Egekből szólna egy másvilági lény. Mószénak könnyű volt kitalálnia, hogy a cikurrat csúcsáról hirdetik Szin papjai a Hold dicsőségét a világ négy tája felé. És íme, Jáhubid pontosan a cikurrat irányába fordulva énekelte himnuszát.

Abban nem szabad különös véletlent látnunk, fiam, hogy Jáhubid a város kapujában megszólította, s éjjeli szállásra hívta Mószét. Szokás volt a városkapuban üldögélő szállástalanokat meghívni éjszakára, akik valamely okból nem ütöttek tanyát a fogadók egyikében - nem volt pénzük, nem ismerték a járást, vagy bennrekedtek a városban kapuzárás után, és senkit sem ismertek. - Ilyen megszólításra várt Mósze is, jóllehet a barbár városok szokásait nem ismerte. Jobb híján eltöltötte volna az éjszakát a kapuboltozat védelmében is, köpönyegébe burkolózva, karját feje alá téve. A derék Jáhubid azonban fölszedte, s házába vezette őt.

Csakhamar a földre terítette gyékényszőnyegeit a nyájas házigazda, valahonnét, bizonyosan a felesége szobájából, két kecskeszőrrel tömött kis vánkost is hozott, meg két vastag, meleg pokrócot, s alvásra biztatta vendégét. Mósze tehát a gyékényre borult, imádkozott. Majd fölállt, s karját fölemelve hangosan énekelt. Végül ismét leborult, s elrebegte Aton öt alaptörvényét. Jáhubid mindezt moccanás nélkül, áhítattal szemlélte, bár némi engedékeny sajnálat mutatkozott az arcán. Ő már belecsavarta magát takarójába.

A lámpa egész éjjel égett, jeléül a lélek világosságának s a csillagok szellemfényének, aminek kialudnia sohasem szabad. Csend volt, csak egy-egy légy sírt a pókhálóban. A két férfi nyugodtan aludt.

Korán reggel fölkelt, a sovány, ráncos, kis rabnő behozta az ütött-vert cserépedényt mosakodáshoz, majd sűrű hajlongás, elragadtatott mosolygás közepette egy köcsög tejet, lapos kenyeret tett az asztalra. Megint az ajtó mellé állt, összefonta puffadt hasán száraz, csaknem fekete kezét, durva vászonkendőbe burkolt fejét meghatottan félrebillentette, s olyan szaporán karattyolt, mint egy madár. Megreggeliztek. Az egész házat zsivaj verte fel, gyerekek hancúroztak a lépcsőn, vágtattak végig-hosszat a tornácon, attól lehetett félni, leszakad a rozoga építmény. Az asszonyi fecsegés, csengő ének zengett a kéményszerű udvar visszhangzó falai között. De nem tudta elnyomni az ébredő város zsivaját, emberek, állatok kiáltozását. A kapun egy-egy utcai árus éneklő hangja üvöltött be.

Mósze többször szótagolva ismételte Jethro nevét, s Jáhubid arca fölragyogott. Nagyujjával ékjeleket nyomkodott az asztalra. Kiderült, hogy hallotta hírét, nagy ember, előkelő, bölcs férfiú, csak éppen tévelygő. Nem ismeri az igaz istent. Főpapja egy hamis istennek, igaz, csak egészen kicsi főpap, alig van népe, néhány szegény falu, ostoba emberek... Már nem is főpap, csak volt, szétzüllik az egész gyülekezet. Jáhubid majd megmutatja, merre menjen Mósze, elkíséri a déli kapuig. Raszappa nincs messze, de még sokkal közelébb lenne, ha a kiváló vendég, neki, Jáhubidnak testvére és barátja, választana remekbe készült sarui között. Éppen a Hegyház egyik főpapja számára készített egy párt, kiváló vendégét azonban annyira megszerette - s tenyerét szívére helyezve mélyen meghajolt -, hogy a főpap várhat még néhány napig. Igazán ingyen adná testvérének és barátjának, de nem teheti, sajnos, mert az istenek nem engedik, hogy szegénységét növelje. Azonban olcsón számítja, mélyen saját ára alatt.

Mósze azonban kifelé fordított tenyérrel, széttárt karral mutatta, hogy semmije sincs, saruja pedig még használható. Erre ingyen akarta rátukmálni, vagy úgy, hogy majd egyszer megfizeti, ha erre jár. Mósze nem fogadta el. Jáhubid tehát összekötözte egy halomba a széthordásra váró mindenféle sarukat és lábbeliket, vállára dobta, s megindultak. Mósze hajlongva mondott köszönetet a vendéglátásért, s megáldotta az egész házat az útra induló rokonok búcsúszavával.

Végighaladtak a szűk utcák hajnali pezsgésében a városon. Jáhubid elkísérte Mószét a kapun kívül is egy darabon. A folyó partján erős falak sötét karéja mögül színesen, hatalmasan ragyogott a cikurrat. Jáhubid köpött feléje hármat, hátat fordított a szivárványos épületnek, s kapart a lábával. Ezek után hajlongva végleg elköszöntek egymástól. Mósze útnak indult déli irányban, Jáhubid magas, vékony alakját pedig elnyelte a zömök fal keskeny kapunyílása.

Most az Írás meg a hagyományok olyan eseményekről számolnak be, amiket vigyázva kell értelmeznünk.

Esténként Jethro "midianita" pásztorai itatóra hajtották nyájaikat - mondja az Írás. Elsőnek szoktak érkezni a kúthoz. Más "midianita" pásztorok, gonoszak s irigyek, szintén megjelentek az itatónál, s erőszakosan elverték onnét Jethro leányait, akik nyájaikat a kútra terelték. Ebből a gyalázatos versengésből egyre nagyobb gyűlölködés fakadt, s az idegen nyájak pásztorai napról napra gonoszabbak lettek.

Egy alkalommal, itatás után, e gonosz pásztorok el akarták rabolni a lányokat. És, mert ellenálltak, egy szakadékba akarták őket dobni. Mósze pedig éppen akkor érkezett oda hosszú útján, látta a fölháborító eseményt s a szakadékot is, amibe a leányokat vetni akarták. Egyedül valamennyi támadóval szemben, fölvette a harcot, megvédelmezte a leányokat az erőszaktól.

Igazi keleti kép, igazi keleti történet. A széles, gazdag legelőkön vonuló nyájak, kemény, marcona pásztorok s egy öreg főpap hét leánya, aki nyájakat terelget. Alkonyat, vörösen lehajló Nap, tolongó-bégető juhok szürke tömege. Széles kőkávába foglalt kút, amelybe meneteles út vezet, odalent a mélyben sötéten csillogó víz... fent pedig vályúk egész rendszere, hosszan és párhuzamosan, mint megannyi csatorna. Egymás mellett sorakozó ágas fák, rajtuk le- s följáró gémek, vékony ostorfák, kővel egyensúlyozott egyszerű vízhúzó szerkezet. Csikorogva járnak le s föl, emelik a vizet, döntik a vályúkba. Barna, félmeztelen ifjú férfiak állnak a széles verem káváján, szétvetett lábbal, fütyörészve, kiabálva, röhögve nyomják-húzzák az ostorfákat, a víz ezüstösen zuhog, a juhok vadul törtetnek, mohón szürcsölnek. És hét szép, sudár, izmos leány, akik juhaikkal szintén a kúthoz igyekeznek, de a gonosz pusztai legények elkergetik őket, sőt buján erőszakoskodnak velük, s mert nem hajlandók megerőszakoltatni magukat a pásztorok szeme láttára s a juhok százainak ártatlan tekintete előtt, szakadékba akarják vetni a sikoltozó, foggal-körömmel védekező szüzeket.

De lám, a régi Mesterek finom talmudi megjegyzése figyelmeztet, hogy nem efféle alkonyati itatásról van szó! Nem közönséges pásztorokról, nem valóságos leányokról s nem szakadékba való vetésről megdühödött, mohó férfiak által. Mert a talmudi megjegyzés ezt mondja: "Íme, Isten törvényének vize, amely később Izraél fiainak szomját eloltotta, megitatta a világ maradékát." Tehát a Törvény vize. Tehát az a víz, amit később Izraél fiai ittak. Tehát itt és most Mósze ugyanazzal a vízzel oltotta a "világ maradékának", azaz Isten kis, jámbor népének szomját is, a világ romlásának közepette megmaradt tisztákét. Hogyan történt ez?

Raszappa városán kívül - kisváros volt, bár fallal kerítve, mint minden város ezekkel a támadásokkal, koncolásokkal, rablásokkal vemhes időkben - tágas dombtető emelkedett, afféle szent hely, ahol a lakosság alkonyatkor s hajnalban összegyűlt ünnepek tartására, imádságok, áldozatok végzésére, himnuszok éneklésére, szent táncok s egyéb cselekmények bemutatására, valamint az áldozati hús közös elköltésére. Hatalmas oltár állt itt faragatlan kövekből, rajta égették el a leölt állatok húsát-zsírját, amit isteneiknek szántak. Más, kisebb oltárok az illatszerek elfüstölésére szolgáltak. Bálvány állt itt, Atargat istenképe. Nem díszítették olyan gonddal, mint a nagyvárosok templomainak szentélyében lakozó isteneket, hanem jobb híján csak a szabad Ég alatt telepítették le valaha, régi időkben, ünnepélyes szertartások között. E szent helyen szokták megülni azokat a buja termékenységi ünnepeket, amikor minden férfi minden nővel párosodhatott, akivel akart, ha lefizette adományát. Itt folytak le a több napos részegeskedések, paráználkodások, vad táncok, kurjongató játékok, amikben minden különbség föloldódott ember és ember között, s egyetlen tömeggé, szinte egyetlen testté-lélekké forrt össze az egyének ezre.

Ha meggondoljuk, hogy az Írás "paráználkodásnak" mondja a bálványimádást, s a próféták "parázna nőnek" szidalmazzák Izraélt bálványok, Baálok imádása, áldozati húsuk elfogyasztása miatt, nyomban világos előttünk, mire akarták kényszeríteni azon az alkonyaton Jethro bálványimádástól iszonyodó "leányait". E leányok éppúgy a közös imádkozóhelyre terelték "nyájaikat", mint az idegen "pásztorok" a magukéit. Éppúgy megitatták a juhokat üdítő vízzel, mint amazok a sajátjukat. A víz ugyanabból a föld alatti tengerből fakadt, ezeknek is, azoknak is a Törvény vize volt, azé a Törvényé, hogy az ember, mert ember, nem élhet Isten nélkül. Naponta innia kell a Szellem újjászülő vizéből, az Élet Vizéből. Ezt a vizet issza a világ valamennyi népe, amióta emberi faj létezik, s ez a víz mindig ugyanaz, akármikor isszák akármilyen módon, akármilyen itatónál, bármilyen edényből. De lám, Jethro "leányai" jogot formáltak arra, hogy elsőnek jelenjenek meg az itatónál, mert úgy érezték, első kézből, romlatlanul, egyszerűen kapták az italt Istentől. Bizonyosan az volt az alkonyati imádságok rendje, hogy elsőnek Jethro gyülekezetei vonultak a közös térre, s a bálványtól távol, maguk között, a maguk módján imádkoztak. Mi csodálnivaló van abban, hogy a gőgös különválás, az elsőség jogának hangoztatása ingerelte mind a városban lakó amurru meg akkád népséget, mind a sivatagban kóborló, oázisokon tanyázó nomád arám, szuttu, s egyéb beduin törzseket. Az Amoriták nem felejtették el, mert nemzedékről nemzedékre hagyományozták, milyen előkelő szerepet játszottak ők évszázadokkal ezelőtt a nagy Hammurápi, a világnak törvényt adó uralkodó dicsőséges korszakában, amikor is legmegbízhatóbb támaszai voltak birodalomszervező munkájának, előkelő hivatalokban ültek, s még legegyszerűbb katonáik is dédelgetett kedvencei voltak a félisteni főpap-királynak. Most meg Aziru dicsőségében fürödtek, s máris egy új, egy amorita világbirodalom tagjainak érezték magukat. Az akkádok, kassuk s egyéb nemzetiségiek meg az egykor hatalmas babiloni birodalom kultúrájának hordozói voltak, nyelvük hivatalos nyelv, büszkén vallották, hogy a sumer isteni tudomány örökösei s letéteményesei. Hát hogyan tűrhették, hogy ilyen maroknyi, homályos eredetű nép, mint a félig-meddig kurrita, félig-meddig kusita, elsőnek tartsa magát? Egy Reguél-hitű gyülevész? A kisváros harmad-negyedrendű papjai, akik főpapoknak tituláltatták magukat, meg a nomádok sejkjei, pap-fejedelmei, nemzetségfői sohasem vették a begyükbe ezt a gőgöt, ezt az elkülönülést. Még egymás közt is örökös villongás folyt az istentiszteleti hely (az "itatókút") használata miatt, hát még Jethro kis gyülekezetei ellen mekkora gyűlöletet éreztek! Hiszen megvetették a bálványokat, nem ettek az áldozat húsából, egyszóval igazi szentségtörők, lázadók voltak, semmibe sem vették az istenek haragját. Istentiszteleteiket, ünnepeiket "paráznaságnak" bélyegezték. Hát hogyne fogtak volna össze mindnyájan, ha e - szerintük - gyalázatos, istentagadó népség derekas kitanításáról volt szó!

Ismeretes, hogy sokan úgy vélik elmélyítendőnek vallásos érzületüket, ha a másvallásúakat, másként imádkozókat, más szertartásnak hódolókat megvetik, üldözik, sanyargatják, minden adódó alkalommal megalázzák. Ha a zsidó szájába disznóhúst meg szalonnát tömnek, a mohamedánt borral itatják, a katolikus oltáriszentséget kutyával etetik meg, a hindu tehenét levágják, az indián Nagy Szellemét ördögnek csúfolják, a néger fétistiszteletét kiröhögik. Éppen így volt ez akkoriban is világszerte.

Jethro leányait tehát azon az alkonyaton, mikor Mósze gyalog, egyedül, még csak botot sem tartva kezében a város mellett elterülő áldozati helyre érkezett, éppen ilyen gyalázatosságra kényszerítették. Nagy tumultusnak volt szemtanúja. Mindenféle papok, atyák, nemzetségfők, sejkek és fejedelmecskék lármáztak, fenyegetőztek, rázták öklüket, botjukat, verték a mellüket, szakállukat tépve átkokat szórtak... a nép kavargott és üvöltözött. Majd verekedésre került a sor. Mósze látta, hogy a többség megrohanja a gyenge kisebbséget, öregeket, asszonyokat vonszolnak izmos férfiak a bálvány körébe, térdre kényszerítik őket, földre teperik, rugdalják, szidalmazzák, ruhájukat tépik, arcukat leköpdösik. A kisebbség férfiai dühödten védekeznek, ütnek-rúgnak, méltatlankodnak, bizonykodnak, átkozódnak, harci kiáltást üvöltöznek. Sorsuk azonban nem kétséges. A nagy tömeg hamarosan legázolja őket, s valamennyit kényszeríti, hogy a bálvány előtt hódoljanak, a nők átengedjék magukat a becstelenségnek vagy elmeneküljenek. Hiába lobog bennük hitük szent tüze, a nagyobb erővel képtelenek megbirkózni.

Az indulatos Mósze egy pillanatig sem nézhette tétlenül ezt a gyalázatot. Ő, aki egyetlen csapással agyonütötte az egyiptomi felügyelőt, máris lángoló arccal, égő szemmel, fölemelt ököllel rontott a kavarodás közepébe. Csapásokat osztott jobbra-balra, biztos, kemény csapásokat. A fölmeredő, suhogó fütykösöket meg sem látta. Itt egy markolással szálas papot hajított félre, ott egy fenyegető csuklót ragadott meg, s csavart hátra, emitt vállon csapott egy férfit, s az elterült a földön, amott kettőt-hármat sodort félre karja lendületével, mint a kévét. Egy földre taszított, sikoltozó asszony elé ugrott, támadóját fejbe sújtotta, majd meg a tigris gyorsaságával szökött egy vállas, széles mellű, nagy szakállú férfinak, s átkapva derekát, ellódította, hogy a gyöpre terült. Egy szót sem szólt, még csak nem is lihegett. Száját összeszorítva, fogát összecsikorítva küzdött, halántékán ujjnyira kidagadtak az erek, forró teste gőzölgött. Olyan volt, mint Adad vagy Rammán, a vihar istene.

Egyszer csak nagy csend támadt, s Mósze leeresztette karját. Tüdejét mélyen teleszívta, megrázta fejét s körültekintett. Némán álltak előtte a támadók s a megtámadottak. Sápadtan, véresen, fejüket, karjukat, oldalukat tapogatva, lábukat emelgetve, szakadt ruhájukat huzigálva, hajukat-szakállukat fésülgetve reszkető ujjaikkal, véres nyálat köpködve bámulták az idegent, aki ilyen váratlanul termett köztük, s oly rútul elgyalázta őket. Az idegen pedig szétvetett lábbal állt, s lobogó, sötét tekintetét körülhordozta rajtuk. Arca vonaglott, szakálla reszketett. Övig mezítelen volt, mert köpönyegét lesodorták válláról, vagy maga dobta le a küzdelem kezdetén egy önkéntelen mozdulattal. Barna, olajos bőre alatt vonaglottak kígyózó izmai. Boltozatos melle szent haragtól zihált. Karja megrándult, mintha ütni akarna, noha már semmi célja.

Megtámadottak és támadók egyformán csodálkozva s lenyűgözve nézték. Az erő, a bátorság tisztelete hódolásra kényszerítette őket. Hogyne! Ők, a nomádok, a harcias idők férfiai, a puszták fiai, a személyes bátorság neveltjei ne hajoltak volna meg a bátorság és erő e hatalmas jelensége előtt? A férfiú előtt, aki habozás nélkül vetette magát a küzdelembe, társ nélkül, félig meztelenül, tisztára a szívében izzó tűztől hajtva s annak engedelmeskedve? Ők, az arcok ismerői, a szemek kutatói, a szívek értői, a csontok, az izmok és inak megbecsülői, a helytállás bámulói ne értették volna meg, hogy itt egy talpig férfi áll előttük, akinek istene erős, és aki mágikus hatalom hordozója? A "pásztorok" gonoszok voltak, mert erőszakkal akarták meggyalázni egy kis nép vallásos hitét, valóban a "szakadékba", a bálvány s a véres oltár színhelyére akarták taszítani. De tárgyilagosan elismerték a bátorságot és az erőt. Annyira mégsem voltak gonoszok, hogy meg ne hajoltak volna a nagyság előtt. Annyira nem vetették meg mások isteneit, hogy istenvoltukat el ne ismerték volna. Itt pedig egy isten működött, látták és érezték ökle súlyát, szemüket lesütötték szolgájának szigorú tekintete, arcukat lehajtották félelmes arca előtt.

A tömegben hátrább állók közül még kiabáltak, fenyegetőztek néhányan, de az emberek szótlanul rést nyitottak, hogy azok is lássák a félelmes idegent, s akkor elnémultak ők is. Csend volt, a szél suhogása is hallatszott.

- Most ki-ki menjen békességgel a dolgára - szólalt meg Mósze nyugodtan, tört akkád nyelven, amibe héber meg foinik szót is vegyített. És karját kinyújtva a szabad mezőség felé mutatott.

A támadók szótlanul, mintha katonák volnának, engedelmeskedtek. A nép nagy része csatlakozott az áldozóhelyen közönyösen várakozó asszonyokhoz, öregekhez és gyermekekhez. Semmi sem volt természetesebb, mint hogy a győzőnek engedelmeskedniök kellett. A megtámadottak pedig gyorsan lépkedtek a maguk helyére, fölszedték a rémült nőket, csitították a síró-rívó gyerekeket, támogatták a zokogó véneket. Mindez rendben, hangos szó nélkül ment végbe.

Ezután Mósze a kis csoporthoz ment, letelepítette a földre, s fejét befedve kendőjével, karját az Ég felé tárva énekelt. Énekelt és imádkozott. A nyugovóra térő Aton egyik himnuszát énekelte a vörös fényben állva, a tüzes napkorongba tekintve, zengőn és hatalmasan. Hangja messze szállt, elhullámzott a síkságon a végtelenbe. Akkádul mondta Eknaton szavait, héberrel, foinikkal keverte. A nép csodálkozva, lenyűgözve, sugárzó arccal hallgatta. A sok-sok szemből könnyek peregtek. Ma este csodának voltak részesei. Egy ismeretlen férfiú, isten küldötte, szinte az Égből szállt alá, megvédelmezte őket, becsületre tanította ellenségeiket a puszta öklével, majd a legüdítőbb forrásvízzel itatja a szegény, lenézett, megalázott juhokat. Igen, isten küldötte ő, Reguélé, védelmezőjüké. Szívük csordultig megtelt hálával, magasztos áhítattal és szeretettel.

Így énekelt Mósze hosszan, minden szót azonnal megtalálva s a maga helyére téve, jól tagolva, szépen megformálva, karját kitárta, ujjait lazán lebegtette, mintha a Nap sugarait fogta volna föl, fonta-szőtte volna varázslatos módon.

Mikor pedig a fölkelő Nap dicséretét zengte, a nép tétován, el-elmaradozva már vele énekelt. A dallam idegen volt fülének, de ez a romlatlan fül azonnal magáénak érezte a szavakkal együtt. Ezután Mósze egy-két pillanatig úgy maradt némán, kitárt karral, mozdulatlanul, s a nép annyira elrévült, hogy nem is hallotta a bálvány karéjában zengő éneket s az imádság mormolását.

Most térdre omlott Mósze, aztán egészen leborult a földre, homlokával érintette, karját ráfektette, némán imádkozott. És lám, a népet nem kellett noszogatni, figyelmeztetni, leborult mindenki teljes alázattal és odaadással, s elmerült szótlan imádságába, az Istennel való boldog egyesülésbe.

Boldogan, újjászületve emelkedett föl azután, meghatottan a magasztos pillanat szépségétől. Egymásra mosolyogtak, szemük, arcuk könnyben úszott. Íme az idegen jövevény nemcsak védelmezte őket az erőszaktételtől, nemcsak megmentette őket a szakadékba való vettetéstől, hanem meg is itatta bőven az Élet Vizével.

Mósze ezt az éjszakát valóban egy pásztor sátrában töltötte. Mindnyájan hívták, tisztelje meg házukat, egyék náluk, de ő találomra egy csendes, szótlanul mosolygó pásztorra mutatott. Koromfekete, fényes haja, szakálla, bársonyos, sötét szeme volt az embernek, s annyi nyájasság sugárzott arcáról, hogy Mósze nem tudta, miért, szívből megsajnálta. Vállára téve karját, vele tartott a legelőjére, betért a sátrába.

Ez a fiatal férfiú tanítványa volt Jethrónak, s az egyik gyülekezet feje.

Szefóra is ott volt a tömegben. Kezét szívére nyomva, hol elszoruló torokkal, hol ujjongva nézte végig az eseményeket. Az ének alatt nem tudta levenni sötétkék, zöldesen erezett szemét az idegenről. Szíve kitárult, könnyei kigördültek, az áhítat révületében is látta a sugárzó férfiarcot, az elviselhetetlen tűzben ragyogó, sötét szempárt. Soha így meg nem telt magasztos érzésekkel, mint ezen a csodálatos alkonyaton. Mintha égi fény áramlott volna az idegenre, mintha a fény kiáradt volna az egész népre, őrá is. Táncolni szeretett volna boldogságában, futni és énekelni, tapsolni, kacagni, megölelni mindenkit, azokat a gonoszokat is, akik olyan durván bántak velük, s gyalázatosságra akarták kényszeríteni... Mert nélkülük nem történt volna, ami történt, ez a férfiú nem mutatta volna meg hatalmát, s nem fürdette volna meg őket az égi ragyogás sugaraiban. Énekelni, táncolni, kacagni, tapsolni, mindenkit megölelni... vagy elbújni a szobája sarkában, leborulni a földre, és sírni, sírni boldogan.

Még ott álldogált a tömegben, hogy mennél tovább lehessen az idegen férfiú közelében - no, meg a nép sem mozdult. Sok asszony szerette volna megsimogatni az ismeretlen ruháját, néhány állapotos nő merőn bámulta, mások ölbeli gyermeküket emelték magasra, hogy ő is lássa. Szefóra minden szóra figyelt. Hallotta a fekete pásztor kérdését, amit az idegenhez intézett:

- Ki vagy, és honnan jöttél, uram?

- Egyiptomi vagyok - felelte az idegen igen halkan. - De most menjünk.

Elindultak, sokan kísérték őket. Szefóra utánuk nézett, sóhajtott, majd két szolgája s néhány nő kíséretében szamárra ült, ő is hazafelé indult. Végtelenül sajnálta, hogy nem az ő fedelük alatt pihen meg az egyiptomi, nem ő teszi elébe a kenyeret, a gyümölcsöt meg a sört. Legutóbb különösen kitűnő sört főzött, igen szép narancsokat válogatott. Elképzelte, hogyan ülne az egyiptomi a lámpa fényében, hogyan tördelné erős, barna ujjaival a kenyeret, enné a húst - mert levágatna egy gödölyét a kedvéért! -, s ő, Szefóra adná a kezébe a hámozott narancsot. Azt is látta képzeletében, milyen nyájas, csendes szóval beszélgetne atyjával az idegen, azokkal a meghatóan gyámoltalan, mégis oly eleven szavakkal, amiket zengőn énekelt ma este. S hogy simogatná rövid, puha szakállát, hogy pihentetné nagy, különös szemét hol egyikükön, hol másikukon, s mosolyogna szelíden... pedig oly vad és félelmes volt, hogy Szefóra egész teste megborzongott bele.

A két szolga lelkesen részletezte az egyiptomi viselkedését a küzdelemben. Meg-megálltak, mutogatták fogásait, ütéseit, hajladozásait. Ölre kapták egymást, vitatkoztak. Az asszonyok lassanként elváltak tőlük, másfelé, más tanyákra vezetett az útjuk, végül Szefóra mellett csak a két hangos szolga meg az öregasszony maradt, aki a házban félig cseléd, félig zsarnok módjára éldegélt Szefóra mellett. A néni elmerengett, két ujjával gyakran megfogta ráncos ajkát, széles arca gyermeki mosolyban fürdött. Szefóra el-elmaradozott tőlük, bámulta a látóhatár peremén vörösen kelő Holdat. Vajon az egyiptomi is a Holdat nézi? Talán megint énekel és imádkozik, mint napnyugtakor? Kinek a képét hordozza szívében? Kit hagyott Egyiptomban? Miért jött ide, hová megy? Ó, már érett férfiú, régóta házas, tán öt-hat asszonya is van... És Szefóra szíve úgy elfacsarodott erre a gondolatra, hogy alig tudott lélegzeni.

Az eseménynek azonnal híre futott az egész környéken. Akik jelen voltak - márpedig sokan voltak -, egyébről sem beszéltek, mint az egyiptomi idegenről, aki ellenállhatatlan erővel védelmezte meg a maroknyi kis nép jogait. De a rendreutasítottak is elismeréssel szóltak róla, mondván: "Hogyan is szálltunk volna szembe vele, hiszen isteni erő lakik a szívében!" Egyszersmind tisztelet támadt bennük a megvetett Reguél-nép iránt, tisztelet meg irigység is, hogy éppen az ő oldalán avatkozott be a rettenthetetlen férfiú, s nem a dicsőséges Atargat fiait tüntette ki pártfogásával. Hanem azért mégsem nehezteltek rá, inkább azon töprengtek, miként hódíthatnák meg a maguk számára. A főpap, Atargat papjainak feje, maga is úgy nyilatkozott, hogy az idegen nagy nyeresége volna a városnak, tán rabiánunak, azaz polgármesternek is megválasztanák, ha pedig nimgir, azaz várnagy lehetne belőle, a lehető legjobb kapcsolatot teremthetnék e réven a babili királyi Palotával mindnyájuk hasznára. De ezek álmok voltak, a "jó lenne" jegyében fogantak, az idegenről egyelőre nem tudtak semmit, csak amit láttak: egyiptomi öltözetét, félelmes erejét, s hogy szabad ember, tán éppen előkelő egyiptomi. Nagy tudományára csak következtettek: nem lehet valaki ilyen hatalmas, ha nem rendelkezik nagy tudománnyal.

Jethrónak a két szolga azonnal beszámolt, majd Seriktu, az öregasszony, végül maga Szefóra is. De ő csak akkor, mikor atyja már mindent megtudott a három zavarosan beszélő, előadását lelkes felkiáltásokkal s fohászokkal tarkító személytől. Szefóra nem szokott beszélni, ha atyja nem kérdezte, mégis meglepő volt, hogy ilyen fontos eseményről hallgat. Atyja lábánál ülve a tarka babiloni szőnyegen, olykor föl-fölpillantva rá, akadozva, szűkszavúan mondta el, hogyan támadtak rájuk a bálványisten imádói, hogyan hurcolták erőszakkal bálványaik elé az asszonyokat, öregeket - bizonyosan rá is sor került volna, mert saját férfiaik gyengéknek bizonyultak a védekezésben -, s hogyan termett köztük az idegen, mintha az Égből szállt volna alá. Néhány kurta szóval jellemezte bátorságát s erejét, de énekéről, imádságáról egyáltalán nem szólt. Csak lehajtotta a fejét, atyja térdét simogatta, torka elszorult. Jethro hiába várta az elbeszélés folytatását, ujjával megfogta a leány állát, arcát maga felé fordította, s hosszan a nagy, tág, kék szempárba nézett.

- Megitatta az idegen a nyájat az Élet Vizével? - kérdezte csöndesen.

Szefóra bólintott. Szemét elöntötte a könny. Szemérmesen lehajtotta fejét, s megint hallgatott. Mikor azonban munkájába fogott, hallgatásával szemben feltűnő volt a szokottnál is vidámabb éneke. Azt az altatódalt énekelte többször is, amit dajkája - s az anyja is - énekelt fölötte gyermekkorában. A dajka nem volt más, mint Seriktu, vagyis Ajándék, az öregasszony, akit Jethro ajándékba kapott Dusratta királytól, mikor még előkelő hivatalt töltött be palotájában. Az öregasszony reszelős hangon énekelt a leánnyal együtt. Gyakran énekeltek így munka közben, ha különösen emelkedett hangulatban volt az öreg dajka is.

Aznap, vagyis a Mósze megjelenését követő napon, Jethrót éppen fölkeresték tanítványai és "pásztorai", hogy beszámoljanak a történtekről, s tanácsait meghallgassák. Az ilyen megbeszélések ünnepélyesen szoktak lefolyni. Jethro felöltötte legszebb ruháját, saruját, fejére fehér kendőt borított, homlokát ezüstzsinórral kötötte körül. Szakállába néhány nagy szemű gyöngyöt font. Nyakába akasztotta vékony aranyláncon függő pecséthengerét, amit két ágaskodó kecskebak s középütt az Élet Fájának finoman cizellált képe díszített, ujjaira gyűrűket húzott. Fülét két nagy aranykarika ékesítette. Legszebb, legméltóságosabb azonban a babiloni köpönyeg volt, bíborkék, bíborvörös, arany-, ezüstszövéssel, nehéz brokátból. Ezt a drága, ritka köpönyeget is királyától kapta Jethro, ebben díszelgett az egyiptomi palotában is mint követ. Az öreg, ősz Jethro olyan volt, mint egy fejedelem. Háza előtt ült szépen faragott székében, egy vén fügefa alatt, mert a bölcsek és a királyok szívesen ültek az élet s a szellemi termékenység e gyönyörű jelképének árnyékában.

Tanítványai a fűbe telepedtek körülötte, maguk alá húzták lábszárukat, térdüket átkulcsolták, s türelemmel vártak sorukra, mikor életkoruk vagy a kérdezés rendjében szólhattak. Voltak köztük finoman öltözöttek meg szegényesek, fiatalok meg élemedettek, fekete- meg barnaszakállúak, soványak meg vaskosak. Ott ült Dugazida, Ur-Szammu fia is, a koromfekete, sovány pásztor, aki vendégül látta sátrában Mószét.

Sorra elmondták tapasztalataikat, véleményüket. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy az idegen sokat kockáztatott, mert emberhalál is eshetett volna, s azt a törvény kegyetlenül bünteti. Isten, szerencsére, megóvta az idegent ettől, de a maga ügyessége is, mert úgy küzdött, hogy senkinek sem tört ki még a foga sem, az ütések nyomai pedig néhány nap múlva eltűnnek. Ezután előadták, hogyan s mit énekelt az idegen, s mennyire megragadta az egész népet az eddig sohasem hallott ének. Bizony, szem nem maradt szárazon. Többen pedig azt is látták, hogy a nemes férfiú szinte ujjaival ragadta meg, gyűjtötte össze a Nap sugarait, s árasztotta szét az egész gyülekezetre. Ezt leginkább a nők, az öregek meg a gyermekek látták saját szemükkel, azonban nincs benne semmi lehetetlen, hiszen az idegen varázserejében s tudományában nem lehet kételkedni. Már az maga, hogy teljesen egyedül, gyalog, fegyvertelenül járja be a világot, mutatja, senkitől, semmitől sem kell félnie, még az oroszlán is meghátrál előle.

Miután mindezt megbeszélték, Dugazidára került sor. Halk beszédű, nyájas, zengő szavú ember volt a pásztor. Jól megformálta mondatait, nem szólt semmi fölöslegeset. Az idegen, mondta, megtisztelte silány sátorát látogatásával. Nála evett, mégpedig juhsajtot, datolyát. Tejet ivott rá. Ő le akart vágni egy bárányt, hogy felesége elkészítse a vendég számára, de Uszirszafi nem engedte. Uszirszafinak hívják ugyanis az egyiptomit. Elmondta, hogy megfordult Ugaritban, társalkodott El-Melek főpappal, a kiváló tudóssal, útjának célja pedig olyan békés helyet találni e világban, ahol csendesen meghúzódva tökéletesítheti magát Isten ismeretében, hasznára lehet embertársainak, munkájával megszolgálhatja élelmét. Azt is mondta az idegen, hogy Jethro őnagyságáról hallott már régebben mint ifjú legényke otthon, Egyiptomban. Az iránta táplált tisztelet sohasem hunyt ki szívében, éppen ezért igyekezett oda, ahol a Mester igazsága és bölcsessége öntözi a földet e sivár, egyre jobban kiszikkadó, egyre meddőbbé váló korban. Élete legfőbb vágya, hogy személyesen is leborulhasson a tiszteletre méltó Mester előtt, bemutathassa hódolatát, sőt, ha megengedné, lábához ülve hallgassa tanításait, mint tanítványai közt a legszerényebb. Ámde, mondotta Uszirszafi, nem kíván tolakodni, inkább a sorsra s Isten akaratára bízza a találkozást. A Mester saját akaratából szólítsa őt, ha kívánja, de fiúi alázattal megnyugszik abban is, ha nem fordítja felé orcáját, mert akkor az úgy lesz jó. Étkezés után az idegen távolabb ment a sátortól, s egy dombocskán kitárt karral, énekelve imádkozott. Majd a földre borult, s olyan volt, mintha meghalt volna. Végezvén ájtatosságával, lefeküdtek. Ő, Dugazida restellte, hogy csak egy gyékényszőnyeget meg egy durva takarót adhatott neki éjszakára - egyáltalán restellte rossz bőrből tákolt sátrát és szegényes berendezését -, Uszirszafi azonban mosolygott, békén lefeküdt, s egész éjjel mozdulatlanul aludt. Hajnalban különös testgyakorlatokat végzett: karját-lábát a legmeglepőbb hajlékonysággal mozgatta, áthajlította a feje fölött, míg lábujjai a talajt érintették, előrehajolt ültében, s homlokával érintette a lábát, meg más efféléket művelt. Még a feje tetejére is állt, magasra nyújtva összetett lábait. De nem mondhat el mindent részletesen, mert összekeverné. Csak azt említi még meg, hogy maga alá szedve lábszárát, hosszan, egyenletesen szívta be, s bocsátotta ki orrán a levegőt, bizonyára mágikus erőkkel töltekezett. Fürdött is, mikor a nyájat legelőre terelték - mert szívesen segített neki, Dugazidának, noha tiltakozott, s megint nagyon restellte magát. Olyan nyájas volt, hogy még a feleségével is szóba állt, a hitvány asszonnyal, kikérdezte minden elképzelhető módon, a gyerekeket maga elé állította, megsimogatta, sajnálta, hogy nem adhat semmit. Ugyanis, hogy el ne feledje, a szó szoros értelmében semmije, még egy pecséthengere sincs, a legolcsóbb fajtából. Így jár a világban...

Dugazida elbeszélését egy szó, egy pisszenés nélkül hallgatták. Jethro előrehajolva figyelt, szemét be-behunyta, gyűrűs ujjai gyöngyöktől ékes, ősz szakállában játszottak. Nemcsak testi fülével figyelt Dugazida szavaira, hanem a lelkivel is. És mikor behunyta a szemét, lelki szemével akarta látni a különös férfiút, mégpedig a szívét, a máját, a veséjét.

A ház küszöbén Szefóra ült, magasra húzott térddel, lábszárára vont ruhában. Félrehajtotta fejét, szemét ő is behunyta, keze ölében pihent. Mellette a vén cseléd és dajka: Seriktu állt terjedelmesen, összefonva kezét a hasán, ahogy illett. A nők nem vehettek részt a férfiak megbeszélésein, de azt nem tilthatta meg nekik senki, hogy távolabbról hallgassák őket, s némi tudományt böngésszenek össze, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Úgyis elmennek dolgukra, ha unják, mert nem értik.

Ezt azonban, amiről most szó volt, értették, s nagyon is nem unták. A leány szíve repesve kitárult, mikor hallotta, hogy az idegen kívánkozik atyja társasága után, tanítványává szeretne szegődni. Ujjongott örömében, mikor Dugazida arról beszélt, milyen nyájas, jámbor, szíves ember az idegen, szóba állt az asszonnyal is, pedig Szefóra ismerte azt az asszonyt, tudta, milyen plengyuha, rendetlen, lompos nő s milyen tűrhetetlenül ostoba. Az is megragadta Szefóra figyelmét, hogy Uszirszafi segített Dugazidának a nyáj terelésében. Hát még mikor hallotta, hogy ifjúkora óta tisztelettel gondol atyjára, éppen a világnak ebben a zugában szeretne élni! Hoj, hiszen akkor itt akar lenni mindörökre! Nem vágyik sem magas hivatalba, sem hadvezéri céljai nincsenek, vagyont sem hajhász... Az Ég küldötte ő, azonnal látta, fölismerte! Most már atyjától függ minden. Hiszen Dugazida egy szót sem szólt olyasmiről, hogy Uszirszafinak már van felesége, családja. Sőt nyomatékosan hangoztatta teljes magánosságát.

Ekkor Jethro kiegyenesedett székén, kezét levette szakálláról, szemét körülhordozta a férfiakon, s némileg csodálkozva kérdezte:

- De hát miért nem hívtátok azonnal ide? Dugazida, Ur-Szummu fia, még ma vezesd hozzám.

Szefóra csaknem hangosan fölkiáltott. Mindkét kezét a szívére nyomta, fölugrott a küszöbről, s gyorsan szobájába menekült. Ott ágyára vetette magát, nevetett és sírt, anyját emlegette suttogó szóval, majd hirtelen megragadta a nyakában függő Labartu-érmet, e gonosz démon agyagba vésett s kiégetett képét, megcsókolta, ujja hegyével simogatta, hangosan fohászkodott:

- Légy kegyes, el ne rontsd! Légy kegyes, drága, kedves, jóságos Labartu, el ne rontsd! Naponta háromszor megcsókollak, reggel, délben meg este, szeretettel gondolok rád, csak el ne rontsd. Ugye, nem rontod el? - újra meg újra ajkához emelte az érmet.

Mikor megnyugodott, lázasan fogott munkájához. Kecskegödölyét öletett. Gerincét, fejét mártásban készítette el. Narancsot, datolyát válogatott egy szépen font kosárba, fügelevelekkel ékesítette. Almás lepényt sütött, meg édes mézes pépet datolya, szárított szőlő, mandula, méz, tejszín keverékéből. Sört merített a ház legszebb edényébe, gondosan megszűrte. Ezüstből való szívópipákat vett elő, ragyogóra fényesítette. Minden edényt, tálat, serleget kiválogatott, amire szükség lesz az első vendégeléskor, olyanokat, amiket anyja halála óta nehéz ládákban őriztek mint családi kincseket. Szolgákkal, szolgálókkal szigorú takarítást rendezett, tekintetét nem kerülte el egyetlen pókháló sem. A pókokat ujja közé fogva kivitte a szabadba. A legszebb, legdrágább babiloni szőnyegeket terítette le, a falakat is teleaggatta velük. Régi arany- meg alabástrom-vázákat helyezett el a szobákban. Elkészítette a vendég szobáját is, ágyát megvetette, szép szőnyeggel letakarta. Az asztalra virágot tett, mellé vizeskorsót s egy aranytálacskát csemegék számára, ha éjszaka megkívánná az idegen. Végezetül ruhái között válogatott nagy gonddal. Ékszereit bírálta. De aztán úgy döntött vakmerően és izgatottan, hogy egészen egyszerű, piros csíkos, hosszú ruháját ölti magára, ezüstövvel övezi, az ékszerek közül pedig megelégszik egy-egy kettős fülkarikával, egy karkötővel meg egy bokapereccel. Világosbarna haját azonban megmosta esővízben nátronszappannal, s vadonatúj sárga sarut emelt ki a cipők és szandálok közül.

Jethro mindezt elégedetten látta. Maga is nagyra becsülte ismeretlen vendégét, s úgy akarta fogadni, ahogy ilyen rendkívüli férfiút illik. Szokatlanul nyugtalan volt ő is. Minduntalan megkérdezte leányát, rendben van-e minden. Még arra is parancsot adott, hogy egy korsó lepecsételt bort hozzanak a pincéből. Ő maga többször elővette legrégibb, legféltettebb tekercseit, rakosgatta őket, s azon töprengett, milyen tárgyakat válasszon a beszélgetésre, hogy mennél hamarabb a lényeges kérdésekhez jussanak.

Alkonyat felé aztán megjelent a távolban egy szamárháton léptető férfiú, fehér kendővel a fején meg a vállán. Maga Dugazida haladt mellette gyalog, bottal a kezében, mintha szolgája lett volna. Uszirszafi egyenesen, könnyedén ült a jól megtermett, szürke szamár farán, kendője lobogott a szellőben, arca nyájasan, de komolyan tekintett a ház felé. Semmisem volt nála, még egy vessző sem, amivel uralkodhatott volna a puszták állatán, pedig baráti viszonyt tart fönn a gonosz lelkekkel.

Ekkor ünnepélyes jelenet következett: a vendég fogadásának jelenete. Nem azért vésődött feledhetetlenül mindnyájuk lelkébe, mintha nem mindig így történt volna ősidők óta. Hanem mert vannak apró események, amiknek jelentősége egyszeriben megnő, jelképessé válik. A vörös alkonyatban, az ütött-vert, de előkelő ház udvarán, a vén szikomorfa alatt történelmi súlya volt minden mozzanatnak. Először a két nagy kutya rohant nagy csaholással az idegen felé, nyúlánk, sárga szőrű kutyák, a fajtájukat nem tudom megmondani, hasonlítottak a mi angol vizslánkhoz, bár erősebbek voltak. Bátran törtek a betolakodóra, mert ismerték határaikat. A szamár megállt, előrebillentette figyelmező, hosszú fülét, s a kutyák felé fújt. Ekkor azok megismerték őt meg a gazdáját, Dugazidát is, az ugatást tehát abbahagyták.

- Ej, ti kutya kutyák, nem szégyenlitek magatokat? - dorgálta a két házőrzőt Dugazida.

Ő pedig, a vendég, leszállt a szamárról, hogy gyalog közeledjék a házhoz, ahogy illik. Ugyanekkor Jethro méltóságteljesen kilépett a ház ajtaján, s öt lépést tett a jövevény felé. Ugyancsak ötlépésnyire közelítette meg őt Uszirszafi is, akkor egyiptomi módon mélyen meghajolt, kitárta mindkét karját. Ilyen helyzetben maradt, míg Jethro is meghajolt előtte, nem kitárt karral ugyan, hanem itteni szokás szerint, jobbjával érintve mellét, ajkát és homlokát. Most az idegen is megtette ezt a három szép mozdulatot, s nehézkes akkád-héber-foinik keveréknyelven így szólt:

- Tisztelettel és alázattal közeledik hozzád a Fiú, mint atyjához, akinek nevét már gyermekkorában ismerte, s azóta őrizte szívében.

- Jöjj, testvérem és barátom - mondta kedvesen az öreg. - Házam a házad, kenyerem a kenyered, italom az italod. Hallottam, milyen bátorsággal védelmezted leányaimat s nyájaimat, s hogy itattad meg az Élet Vizével.

Megölelte, kétfelől megcsókolta Uszirszafit.

Mikor ez a jelenet történt, a tágas udvaron körben álltak a ház bizalmas szolgái, elsősorban egy udvarmesterféle, testes, öreg, tiszteletre méltó férfi, a gazdaság vezetésével megbízott fiatal, nyúlánk ember meg a pásztorok felügyelője s számoltatója. De mások is. Az ajtóban szerényen meghúzódott a leány, Szefóra s az öregasszony, Seriktu. Nem lehet tudni, melyikük volt kíváncsibb, bizonyos azonban, hogy Szefóra végtelen boldogságot érzett, mikor teljesülni látta titkos óhaját, méghozzá ilyen hamar. A vendég érkezése szinte másvilágian hihetetlennek, álomszerűnek tetszett: az alkonyati Ég hátterén fölmagasodó férfiú fehér kendőinek fényében s a vörös sugarak ragyogásában, mellette Dugazida sovány, fekete alakja, ugyancsak fehér kendővel a fején, térdig érő, barna pásztorruhában, kezében hosszú botjával. A fényben fürdő szamár, a farkukat csóváló, de gyanakvó kutyák... Majd Uszirszafi egyszerű, biztos mozdulatai, tökéletes viselkedése, szépen zengő, bár hibás beszéde... s végezetül a díszes szövésű babiloni köpönyegben lépkedő atya méltóságteljes nyájassága. S ki hinné, megöleli, s meg is csókolja a jövevényt! Szefóra lélegzete elakadt. Úgy érezte, el van veszve, noha éppen most találta meg önmagát.

Nem illett, hogy ő is a jövevény elé álljon, szóba ereszkedjék vele, szemérmetlenül mutogassa magát. Csupán az ajtóból nézhette, s jó volt így, mert aligha tudott volna uralkodni lángoló csodálatán, pirulásán, szívének boldog dobogásán. Az ő dolga az volt, hogy minden tökéletes rendben, szertartásosan folyjék le ezután. Dugazida váltott néhány szót Mesterével, elköszönt tőle meg az idegentől. Ezután az örvendező kutyák kíséretében szamarához ment, s elindult, mert hosszú út állt előtte. Jethro s a vendég pedig a házba lépett. Szefóra az ajtó résén figyelte, hogyan áll meg a lámpa fényében, tekint körül, s csodálkozik a szoba szépségén, a vázákban illatozó virágokon. Arca milyen nyugodt, milyen kedves, milyen bűvölő nagy, sötét szeme, milyen tökéletesek a mozdulatai. Seriktu lábmosóvizet, kendőt, olajat vitt a szobába, s a jövevény elé térdelve olyan remegő kézzel mosta meg a lábát, olyan gyöngéden kente meg olajjal nemcsak a lábát, hanem a vállát-mellét-hátát is, mintha az élete függött volna minden mozdulatától. Az idegen nyájasan megköszönte a buzgó szolgálatot, Seriktu pedig mélyen meghajolt, s úgy hátrált ki a szobából, mint egy alvajáró. Szefóra visszafojtott lélegzettel leste, vajon nem követ-e el valami ügyetlenséget. Mert királyi személyt látott a jövevényben. Szerette volna, ha a kedves, régi ház egy csapásra fényes palotává bővülne, márványos, mozaikos, oszlopos, emeletes palotává, vízvezetékkel, rácsos ablakokkal, a kapu két oldalán szárnyas, emberarcú, bikatestű kerubokkal. Vajon Uszirszafi jól fogja-e magát érezni ebben az egyszerű házban?

Jól érezte magát, ezt a leány megnyugvással látta. Nem is látta, mert olyan tanult, jól nevelt, fegyelmezett férfi, mint Uszirszafi, egy ajakrándítással sem árulta volna el kelletlenségét, hanem érezte. Nyugalom, elégedettség sugárzott a vendégből még a falakon keresztül is. Az egész ház megtelt jelenlétének megnyugtató örömével. Mintha valaki hazaérkezett volna, aki mindig a házhoz tartozott.

A leány izgatottan rendelkezett. Míg a konyha nyitott tűzhelyénél szigorúan állt őrt az ételek mellett, dirigálta a szolgálókat - négyen voltak -, ízlelt meg mindent, s helyezett gondosan tálra, Seriktu kézmosóvizet vitt, leste, mikor végeznek a férfiak imádságukkal, telepednek asztal mellé a szőnyegre. Mikor átestek az első kérdéseken, feleleteken, amiket a szertartás megkíván, apró sózott halat vitt első fogásként, majd tojást savanykás lében, utána a gyönyörűen sütött, mártással leöntött báránygerincet-fejet ajánlotta föl, de mint Egyiptomban járt ember, tartózkodott attól, hogy a bárányszemeket, az itteni csemegét, odanyújtsa neki a tenyerén. (Ettől az egyiptomiak iszonyodtak.) Rendben folyt le tehát minden. A vendég jóízűen, bár keveset evett, ujjait úgy használta, hogy alig lettek zsírosak, szakállára egy morzsát sem ejtett. Némi bort is ivott. Inkább sörrel oltotta szomjúságát. Az ezüstpipát nem úgy dugta a tálba, hogy előbb elkavarta volna a sör felületét, tudta, ebben a házban gondosan megszűrik a sört. Ellenben annál buzgóbban fogyasztotta Szefóra remekét, az almás lepényt meg a mirszut, a tejszínes gyümölcspépet, majd az ugyancsak Szefóra által hámozott narancsot. A sárga, illatos héj mint virágszirom övezte a gyümölcsöt, s ez szemlátomást tetszett a vendégnek. Szefóra a konyhán részletesen kikérdezte dajkáját mindenről, s az öregasszony mondta is kérdezés nélkül, suttogva, ajkát ujjaival törölgetve. Még arról is beszámolt, hogy a vendég udvariasan, de halkan böfögött, jelezvén, mennyire kedvére volt a lakoma.

A Hold a széles látóhatár fölött lebegett. Sakálüvöltés, bagolyvijjogás hallatszott a tájon. A ház téres udvarán terefere, vitatkozás, kutyaugatás közben érkeztek a megrakott szamarak, tevék, a raktáros számba vette a beszállított gyapjút, húst, datolyát, fügét, mindenféle terméket. Jethro meg Uszirszafi pedig a háztetőre ment, hogy élvezze az esti hűvös levegőt s a Hold szépségét. Ekkor már megjelenhetett a leány is a vendég előtt. Uszirszafi a holdfényben egy nem magas, könnyed mozgású, izmos nőalakot látott, lábikráig csíkos ruhával fedett, hajlékony leányt, akinek arca különösen ragyogott a Hold fényében, szeme pedig feketének látszott, s úgy égett, mint a parázs. Lebontott haját ezüstszalag kötötte körül, fülében kettős kis aranykarikák rezegtek, csuklóján, bokáján egy-egy karkötő csillogott, lábán könnyű sarut viselt. Némán hajolt meg a leány a vendég előtt csaknem a földig, mélyebben, mint szokás, mindkét kezét keresztbe tette domború mellén, majd szerényen félrevonult a tető egyik sarkába, s ruháját a lábára húzva figyelmesen üldögélt. A férfiak előtt sörösedény állt, körülöttük néhány nagy cserépbe ültetett fiatal pálma meg virágtő illatozott. A Hold felhőfoszlányok között bujkált, hol erős ezüstfénybe borította Jethro s a leány arcát, hol homályba vonta. Öröm, békesség, elégedettség lebegett az egész házon.

Jethro meg vendége túl voltak az első fontos kérdéseken. Étkezés után a házigazda már futólag megmutatta néhány értékes tekercsét, gyöngéden emelve ki a ládából, bontva ki burkolatukból, megcsókolva, majd lecsavarva az ezüstpálcáról, ami a rongálódástól óvta őket. Persze, szó sem lehetett róla, hogy most rögtön tanulmányozásukba bocsátkozzanak, ez majd az elkövetkező napok, hónapok élvezete lesz. De Jethro máris jelezte, hogy egyiptomi tartózkodásának hosszú évei során nem egy kiváló tudóssal, beavatott pappal kötött barátságot. Különös tisztelettel szólt az egyiptomi tudományról, főképp a matematikáról, aritmetikáról, orvostudományról, csillagászatról. Megértette s viszonozta Mósze titkos jelét, amivel beavatottsága foka után érdeklődött, s áthajolt az asztalon, melegen megölelte a fiatal férfiút, most már valóságos és igazi testvérének nevezte a Szellemben fogant, meghamisíthatatlan, örökké tartó testvériség jegyében. Keze, ajka remegett, torka elszorult. Meghatottan mondogatta, sok jót várt Uszirszafitól a hallottak s történtek alapján, de, hogy éppen az, aki, álmodni sem merte.

- Tudom, testvérem és barátom - mondta fojtott hangon -, hogy útjaidat, tetteidet nem magad szabod meg, s nem a saját kedved szerint, hanem a feladatok, amire küldettél. Belenyugszom, ha holnap vagy akár ma este elbúcsúzol tőlem. Mert úgy kell lennie, ahogy jónak látod. Mégis örülnék, ha otthonodnak tekintenéd szegényes házamat, s mindig itt maradnál. Hallottam, szeretnél elvonulni a világ nyomorúságai, gonoszságai elől ebben a csendes sarokban, s csak Isten s az istenek ismeretével foglalkozni. Ha ez a kis zug alkalmas neked, maradj itt, amíg jólesik.

Ezeket a szavakat a szótlanul álldogáló Seriktu elmondta Szefórának, többször is elmondta, nehogy félreértés legyen. Hogy miért nevezte Jethro igazi és valódi testvérének, miért hajolt át az asztalkán, s ölelte meg vendégét, miért lett hirtelen olyan zavart, meghatott és alázatos, azt persze, nem mondhatta meg. És a leány sem tudhatta. Ám azt tudta, miért ad ő maga mélyről fakadt fohásszal hálát Reguélnak, a szeretet istenének, s miért simogatja, csókolgatja meg többször is a nyakában függő Labartu-érmet.

Késő éjszakáig ült a tetőn, hallgatta a férfiak beszélgetését, bámulta az illendőség határain belül az idegent. Mint égi tűz járta át egész testét-lelkét Uszirszafi egy-egy nyugodt pillantása, a sötét szempár lenyűgöző, mégis megnyugtató ereje. Hogy miről beszélgettek, Szefóra alig hallotta. Egyiptom katonai, gazdasági helyzetéről, Horemhab hadműveleteiről, Aziru terveiről, Hattiról meg Babilonról, Eknaton szomorú kudarcairól, betegségéről, Eyéről s a királyi Anyáról... Uszirszafi önmagáról nem mondott semmit. Sem arról, kik az atyái, milyen hivatalt töltött be Egyiptomban, miért hagyta el hazáját, mik a tervei. Szefórát bántotta is, hogy atyja semmit sem kérdez, viszont jólesett neki a vendég szerénysége. De, bár semmit sem tudott meg személyéről, azt bizonyosan tudta, hogy egyetlen intésére akárhová követné egy szál ruhában, ahogy most van, habozás, aggodalom nélkül. És végtelenül hálás volt atyja, sorsa, istene iránt, hogy mindeddig nem adták férjhez, pedig előkelő férfiak kérték már, s kitűnő szerződéseket ajánlottak. Nem, neki várnia kellett erre a mai napra... s ha vágyai nem teljesülhetnének, úgy is jó volna, hiszen testestül-lelkestül az övé, az Ég küldöttéé. Tudta azonban, hogy teljesülni fognak.

Késő este boldogan aludt el szobájában, mert egy másik szobában Uszirszafi alszik a szép kis bronzlámpa fényében, mellette mirszu illatozik aranytányéron, s egy kancsó narancslé, ha megkívánná. Ő készítette, s dajkája szerint különösen ízlett neki. Szefóra hunyt szemmel álmodozott az utóbbi két nap eseményeiről, kereste bennük a sors ujjmutatásait, újra meg újra maga elé idézte a vendég alakját, s így aludt el, észre sem véve a különbséget valóság meg álom között.

A sötétszürke macska a könyöke puha hajtásában feküdt és dorombolt.

Mi az ünnep?

Amikor az anyagi világ sűrű szövevénye megnyílik, s átragyog rajta a másvilág fénye, mint felhők közül a Nap. Gondoljunk a hajnalra. Még ködös szürkületben pihen a táj, a fák mozdulatlanok, a harmatos fű borzong, ember-állat nem mutatkozik, kihaltnak látszik az élet. De már várakozás feszül a levegőben. Hangtalan zengés jelzi az elkövetkező eseményt. Hosszú, keskeny felhők úsznak a látóhatár fölött, acélszürkék, halottak, de már sejteni lehet peremükön a közelgő fény érintését. Akkor piros sugárzás tűnik föl a távolban, a felhők lebegővé válnak, a fák kinyújtóztatják dermedt ágaikat, leveleik remegnek. Mikor pedig fölbukkan a Nap óriási korongja, s forogva száll föl a sötét föld peremén, ragyogása egyszerre elönti az egész természetet, a felhők átlátszó piros fátyolokként szakadoznak szét. Majd a hosszan zengő, vörös sugarak egyre élesednek, tisztulnak, vörösarannyá válnak, később, szinte pillanatok alatt, vakító arannyá, aztán megzendül a fény minden ereje, a ragyogás teljessé lesz - ez ünnepi pillanat. A világ kibontakozik ólomszerű anyagiságából, s vakító, sugárzó fénnyé változik.

Ünnep, mikor a lenyugvó Nap utoljára pillant végig a földön, sugarait szétküllőzi az égboltozat közepéig, vörösbe, aranyba, zöldbe, sötétviolába meríti a felhőket, fényének zengése egyre halkul, egyre szelídül, míg egyszer csak elnémul teljesen, s az esti szürkületben fölcsillannak az első csillagok.

Ünnep, mikor egy bezárt szobában a földi kín jajgatása elhallgat, s fölsír az újszülött gyermek első szava. Ünnep, mikor az anya, túl lévén a szenvedéseken, révült boldogságban emeli keblére a csecsemőt, arca gyönyörűségtől sugárzik, ujja gyengéden simítja meg a kopasz kis fejet, a ráncos arcocskát, miközben a gyámoltalan kis lény a szopás első cuppogó mozdulatait végzi. Ünnep, mikor két egymást szerető ember, legény meg leány, először öleli, csókolja meg egymást. Amikor legszebb ruhájába öltözve örök hűséget esküszik egymásnak. Amikor, elszakadva az emberektől s a mindennapok gondjától, a fiatal asszony először oldja meg ruháit, mint aki bűvölő fürdőbe lép, hogy újjászülessen benne, s más emberként szálljon ki belőle. Ünnep, mikor az ember búcsút int fáradt szeme pillantásával az életnek, s örökre behunyja, ágya szélén pedig egy asszony ül, fogja hidegülő kezét, pillantása megrendülten pihen a távozó arcán, biztatja is, siratja is, majd gyengéden lezárja a kialvó szemet, amilyen gyöngéden újszülött gyermekét simogatta. Ünnep, mikor a sír szélén utolsó köszöntést mondunk a lassan lemerülő koporsó után, s fölhangzik a monoton imádság, a komor ének.

Ünnep, mikor a paraszt a kaszáját első ízben vágja a zizegő gabonába. Mikor az érett szőlő első fürtjét metszi le a gazda az őszi fényben fürdő hegyoldalon. Mikor az első új kenyér, az első korsó bor megjelenik a fehérrel terített asztalon. Mikor az első vadat ejti el a vadász az esztendőben. Mikor váratlanul megérkezik a régen látott jó barát, rokon, házastárs. Mikor a zenekar befejezi a hangszerek hangolását, csend támad, s fölzendül egy Istenben elmerült lélek szava. Mikor a templomban megcsendülnek a csengettyűk, megkondulnak a harangok, s a tömeg felujjong: "Föltámadt Krisztus e napon!" Mikor zászlók, kürtök és riadó "éljenek" köszöntenek egy győzelmet, ami megmentette a várost az ellenség pusztításától. Mikor a rab, hosszú sanyargattatás után, először lép ki a szabadba. Mikor a fogságba hurcolt katona ismét átlépi hazája határát, faluja templomtornyát megpillantja, megzörgeti az ablakot, s mint a figyelő vad, füleli az ajtóhoz siető lépéseket. Mikor a hajó megérkezik a kikötőbe, s az utas előtt egyszerre kibontakozik a város, amit először lát életében. Mikor a hajó elszakad a parttól, életünk egy része a semmibe merül, s csobogva siklunk a végtelenségbe valami új, valami rejtelmes felé. Mikor egy rég óhajtott könyvet a kezünkbe veszünk, kinyitjuk, megtapogatjuk, meg is szagoljuk, s mohó szemünk kapásból fogdossa össze az első magasztos szavakat...

És még mi minden ünnep!

Valaha, a paradicsomi létben, ünnep volt az ember minden napja, minden perce, hiszen az örökkévalóságban élt, együtt az Istennel. Ahogy süllyedt az ember, váltak ünnepei egyre ritkábbakká, egyre üresebbekké.

Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből - a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás. Az ünnep: a szabadság. Megszabadulás minden nyűgtől. S ha ebből szabadulunk, éppen az az ünnep. Nem vigasság, zabálás, ivás, tombolás az ünnep, nem csinnadratta, nem. Hiszen ha így volna, nem volnának komor, szomorú, de mégis fölemelő ünnepek. Az ünnep: csend. Megállás. Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás, néma zokogás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban. Ahogy a fölkelő, a lenyugvó Nap ragyog át a felhők résén. Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan.

Ilyenféle ünnep volt az az este, mikor Mósze-Uszirszafi megérkezett Jethro-Reguél házába, először evett asztalánál, először aludt a födele alatt. S mert mindnyájan készek s képesek voltak ünnepelni, az élet mozzanataiban a lét ragyogását látni, mert nyitott volt a szívük és tiszta, s mindig kitárva várta az anyagin átsugárzó Nap fényét, ünnepük teljes volt. Kiáradt az egész házra, az egész környékre. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a régi ház megújult, a háznép szebben járt, könnyebben végezte dolgát, nyájasabban mosolygott, a szemek tisztábban ragyogtak. Még az állatok, a fák is teljesebben éltek, a virágok is illatozóbbak voltak, az Ég tágasabb, a Hold s a csillagok fényesebbek.

Jethro is ünnepnek érezte Uszirszafi megjelenését. Nemcsak mert minden vendég Isten küldötte, hanem mert ez a vendég különös, rendkívüli követ volt, valóságos angyal emberi alakban. Már a fölbukkanása is ezt mutatta. És vaknak kellett volna lennie, ha nem látja meg az idegen minden mozdulatában, pillantásában, szavában a legmagasabb fokú beavatottság jeleit. Mikor aztán Mósze később elmondta, hogy kicsoda, egyáltalában nem lepődött meg. Most már emlékezett arra a régi eseményre, mikor egy kisfiú nagyatyjának, a királynak karján ülve önfeledten játszott az aranynyakékkel, majd ártatlan mozdulattal fejére tette a kettős tiarát. Igen, emlékezett a gyermekre, hogyan süllyedt füléig a kettős korona, hogyan tekintett körül büszkén, s hogy omlottak térdre a nők rémületükben. Arra is emlékezett, milyen gonosz jóslatokat mondtak az udvari méltóságok, hogy megölessék a gyermeket. Minderre tisztán emlékezett, fiatal férfi volt még akkor, jól elméjébe vésett mindent, ez a jelenet pedig különösen ünnepi volt. Feledhetetlen. Gyakran eszébe jutott azóta is, és elgondolkozott, vajon mi lett az akkori ártatlanul vakmerő, szép kisfiúból.

Most a házában tartózkodott mint meglett, erős férfiú, mint tudós és beavatott, mint hazátlan szegény, akinek semmije sincs. Mint királyi személy, aki egy szál ruhában, kitaposott saruban gyalog járja a világot, s ide is egy pásztor szamarán érkezett, mert amit ajándékba kapott, azt is ellopták tőle a puszta kóbor zsiványai.

Ünnepelte az idegent Seriktu, az öreg dajka is mindennap újra meg újra. Minden alkalommal bámulta a férfiú szépségét, s aztán rajongva beszélt róla Szefórának. Úgy mosta meg a lábát, kente meg olajjal, mintha egy istent ápolna. Mintha papnő volna, s Uszirszafi bálvány. Úgy is szolgálta ki az asztalnál. Figyelte a pillantását, a szeméből olvasott. Így viselkedtek a többi szolgák, szolgálók is. A kutyák nyomon követték, a macska az ölébe telepedett s dorombolt. Igen, a macska. Egyiptomi szerzemény volt, Jethro hozta az őseit ajándékba, el is szaporodtak, ez a nagy, szürke kancamacska volt Szefóra kedvence.

A mindennapok rendje azonban helyreállt hamar. Uszirszafi sem ült tétlenül. Anélkül hogy megbeszélték volna, már másnap reggel szamárra ült, s nekivágott a szétszórt kis gyülekezetek meglátogatásának. Jethro bátran rábízta "leányait" és "nyájait", vajon kire bízhatta volna bátrabban. A puszták legeltető népe, a sátrak jámbor, de kemény fiai hódolattal s örömmel fogadták. Köréje gyülekeztek, kérdezték és hallgatták. Büszke volt, akit megtisztelt látogatásával. Az asszonyok elébe hordták gyermekeiket, hogy dicsekedjenek velük, s rájuk tegye a kezét. Betegek tódultak hozzá, gyógyulást reméltek még ruhája érintésétől is. A férfiak mindenről megfeledkezve ültek körülötte, szakállukat simogatták, figyelték minden szavát. Vitáikban, peres ügyeikben ítéletét kérték, döntésében megnyugodtak. Vallási hagyományaikat vele értelmeztették, végeérhetetlen ősi verseket mondtak, kifejtették kétségeiket. Csillagászati tudományukat vele gyarapíttatták. Emlékezetből citálták a törvényeket, amiket még az isteni Hammurápi vett az istenektől, s terjesztett el a földkerekségen. Istenek, istennők tevékenységét, természetét boncoltatták vele. Megható volt, hogyan törték konok fejüket azon a fogas kérdésen, vajon a Nap, a Hold meg a többi csillagok maguk az istenek-e vagy csupán megnyilvánulásaik. A fiatalok a bátorságát, erejét csodálták - már egész legendák keringtek az emlékezetes harc nagyságáról s Uszirszafi elképesztő küzdelméről! -, az öregek pedig, akik már túl voltak életük harcain, csalódásain, veszteségein, s napról napra, a nap minden órájában távolodtak az élettől, elméjének átható élességét bámulták, a finom és biztos megkülönböztetéseket, amikkel összekevert fogalmakat el tudott választani, szavak rejtett értelmét ki tudta hüvelyezni, a magvat föl tudta mutatni. Mindnyájan csodálták orvostudományát, nem gyógyszereinek tulajdonították a gyógyulást, hanem hathatós szavainak, az isteni erők ismeretének. És valljuk meg, igazuk is volt. Hiszen nem rejtett erők lappanganak-e a növényekben, ásványokban, nem azokat szabadítja-e föl az orvos? Ugyanakkor pedig nem a lélek titkos erőit is, hogy együttműködjenek a gyógyszerekével?

Így járt szamarával sátorról sátorra, nyájtól nyájra Uszirszafi, s tanított, amennyit e kíváncsi embereknek taníthatott, amennyit elméjük és rátermettségük megbírt. Amennyit javukra fordíthattak a tulajdon káruk nélkül. Óvatos volt és szűkszavú, ismerte a határokat, sohasem mondott semmit, amivel a maga hiúságát szolgálta volna. Nem, nem kérkedett. Kicsi akart lenni a kicsik között, s éppen ezért ismerték el nagyságát. Ezért bíztak benne.

Járt harmatos hajnalon, tikkasztó délben, hűvös alkonyaton. Aludt rossz bőrből készült sátrakban, ahol a nőket s gyermekeket csak egy szakadozott ponyva választotta el a férfiaktól, gyereksírás, kutyaugatás, sakálüvöltés, hollókárogás zavarta a csendet, a szél maró füstöt fújt a tető alá. A takarókban, gyékényekben bolha, tetű hemzsegett. Utazott szélviharban, mikor fellegekben szállt a fölkavart homok, s csikorgott a fogai közt, köpönyegét tépte a szél, szamara megvetette a lábát, s nem akart továbbmenni. Verte eső a téli évszakban, s le kellett szállnia szamaráról, hogy el ne kínozza a szegény állatot. Néha didergett a hidegtől - hiszen nem messze innen még a hó sem volt ismeretlen! -, máskor szédelgett a hőségtől, a Nap égő lávát zúdított rá. Táplálkozott juhsajttal, tejjel, rossz kenyérrel, hagymával - ennél többel-jobbal nem tudtak szolgálni a puszták gyermekei. Ivott zavaros sört, poshadt vizet. Gyakran beérte egy marék datolyával, néhány naranccsal. Végezte dolgát: ha csak egy hajszálnyival is, de föl akarta emelni az embereket földhözragadt állapotukból. Hiszen úgy vágytak erre, olyan áhítozva nyitották szemüket a magasabb valóságokra... s olyan nehéz volt elszakadniok a test makacs követelményeitől.

Mindig nyugodt volt, mindig ráért, mindig mosolygott. Mégis féltek tőle. Szeméből erő sugárzott, arca parancsoló volt, noha nem szokott parancsolni. Engedelmeskedtek parancs nélkül. Amit ő akart, kívánt: isteni szó volt, ő csak kimondta.

Így vándorolt, utazott néha napokig anélkül, hogy Jethro házában mutatkozott volna. Ám azért a jelenlétét mégis folyton érezték. Mikor pedig hazavetődött, s a lámpa fényében együtt üldögélt Jethróval, vagy a háztetőn hűsöltek csendes beszélgetés közben, mintha teljes lett volna a család. Szefóra is ott üldögélt a sarokban, lábára húzva ruháját, nagy, kék szemét meg-megpihentetve hol atyján, hol Uszirszafin. Éjjel-nappal el tudott volna üldögélni így merengve, el-elkapva a férfiak beszélgetéséből egy-két szót s beleszőve saját gondolataiba. Nemhogy megunta volna ezeket a csendes, szótlan merengéseket, hanem egyre csodálatosabbaknak érezte. Már úgy hozzá tartoztak életéhez, hogy csodálkozott: volt idő, mikor Uszirszafi nem élt köztük, mikor nem várta haza, nem gondoskodott ételéről, italáról, kényelméről... Hiszen mintha mindig a szívében hordta volna alakját, hangját, szemének ragyogását, járását-kelését, szokásait, onnan lépett volna ki, mint egy mindig volt kapcsolat megvalósulása. Igaz, a tudományát nem értette, de érezte. S ha valamitől rettegett, az az volt, hogy egy nap fölébred, s Uszirszafi nem lesz itt többé. Hogy egy nap leszáll az este, s Uszirszafi nem jön haza. Ez a félelem néha úgy a szívébe szorult, hogy zsibbadni érezte minden tagját, szeme előtt sötétbe borult a világ. Olykor fölriadt legmélyebb éjszakai álmából, s szinte megdermedt: Uszirszafi elment. Nincs a házban. Üres a szobája, érintetlen az ágya, érintetlen a mézes sütemény, a narancslé. Eltűnt, ahogy jött, semmit sem vive magával, hiszen semmije sem volt. Máskor, ha útravalót tarisznyázott neki, s Uszirszafi udvariasan megköszönve szamarára ült, elgondolta, hogy utoljára látja, elnyeli a pusztaság. Vagy valamelyik fényes város: Szippara, Babili, hiszen ott volna méltó helyen, a nagy tudósok, előkelő férfiak között. Lehetetlennek tartotta, hogy Uszirszafi nem vágyik el a régi házból, a tekercseit böngésző, magyarázó öregember s a tudatlan leány társaságából. Lehetetlennek, hogy akármelyik király ne fogadná szívesen udvarában, s ne bízna rá magas hivatalt. Ne ajándékozná meg a legszebb ruhákkal, ékszerekkel, s ne ültetné asztalához. Aztán mikor ismét megjött fáradtan, esőtől verve, homokkal borítva, szamarát a fügefa alá kormányozva, s leszállt, meghajolt, mintha hercegnő elé lépett volna, szívére futott a vér, majd arcába csapott, elöntötte a hőség, torka elfulladt. Mert ilyenkor újra megismétlődött az első este gyönyörű ünnepe, mikor Uszirszafi még idegen volt itt. Szefóra tudta, olyan ember ő, aki mindig úton van, hazája a széles, kerek föld, s éppen ezért nincs hazája. Nem köti semmi, senki.

Talán közönyös volt Uszirszafi Szefóra iránt? Ó, ha közönyös lett volna! A közöny ellen küzdeni lehet. A közönyt le lehet győzni. Uszirszafi azonban nem volt közönyös. Nagyon is kedves, nyájas, tapintatos, udvarias volt, olyan udvarias, ahogy nők iránt nem szoktak viseltetni a férfiak, hacsak nem magas rangú hölgyről van szó. Úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. És úgy, mint a testvérével. Jaj, de nem úgy tekintette testvérének, ahogy Ábrahám Szárait, az egyiptomi király a feleségét, ahogy általában testvérüknek nevezik a férfiak asszonyukat. Uszirszafi testvéri érzéseiben nyomát sem lehetett találni a férfiúi vágynak. Szeme nyugodtan, szelíden pihent meg Szefórán, a vér tüze sohasem lobbant föl benne. Arcának, mozdulatának, hangjának egyetlen jelével sem árulta el, hogy "meg akarja ismerni" Szefórát. Legbiztosabb együttlétük alatt is volt benne valami távoli, valami megközelíthetetlen, mintha egy kissé mindig a saját élete fölött lebegne, s akármikor el tudna szakadni mindentől. Pedig nagyon is valóságosan élt köztük, s végezte pásztori munkáját. Nem, ezt a testvéri jelenlétet s ezt a távolságot nem lehet legyőzni.

Seriktu, az egykori dajka és házizsarnok gyakran korholta Széfórát:

- Miért nem fordulsz tanácsért Raszappa valamelyik papjához? Miért nem kérsz tőle bűvölőszert, italt vagy amulétet? Nincs abban semmi. Sokan megteszik. Csak fizess érte, szívesen segítenek rajtad. Hiszen látom én, hogy akár mezítláb, térden csúszva is követnéd Uszirszafit. Nem csodálom, gyermek, de akkor hódítsd meg! Lehetetlen, hogy ha egy nő igazán akar valamit, el ne érje. Mi lett volna belőlem, ha mindent a férfiakra bíztam volna? Kicsi híja, hogy papnő nem lettem Ninuában, amilyen szép voltam, ahogy én tudtam táncolni, énekelni, forogni. De akkor nem szülhettem volna, ezt jól meggondoltam, így meg itt-ott mégis világra hoztam egy-egy gyermeket, csupa fiút, s nagy becsben álltam a gazdáimnál. Akarod, hogy én magam törjem meg a csodálatos ember hidegségét? Gondolhatod, mi mindent tudok, Szefórám. Ismerek néhány hathatós bűvöletet, szavakat meg ételt, italt, módszert... Akarod?

Szefóra csak rázta a fejét, visszautasította Seriktu segítségét. Ha akarta volna, neki is voltak bűvölő szavai, ételei-italai, módszerei, mindent felszedett a tudománynak ezen a tág terén az asszonyok, leányok között, hiszen másról alig is folyt a szó, mint a férfiak meghódításáról, megtartásáról, szerelmük fölszításáról. Szefóra azonban, Isten tudja, miért, nem akarta, nem merte, nem tudta alkalmazni egyiket sem. Mi lenne, ha Uszirszafi megtudná, milyen praktikákkal igyekezett meghódítani a szívét? Ó, hogy szégyellné magát, mennyire semmivé válna... Teljesen Isten akaratára kell bíznia a dolgát. Ha ők ketten, Uszirszafi meg ő, már az idők kezdete óta ismerik egymást, s az idők végezetéig egy az útjuk - márpedig ebben bizonyos volt -, ő is a maga helyére kerül a maga idejében... mert az a hely, az az idő megvan az idők kezdete óta, csak meg kell várni türelmesen, amíg megvalósul.

De aztán csendes, magányos éjszakán, a pislogó olajmécses fényében, a macskát simogatva, szemét a mécses lángjába meresztve, megint érezte Uszirszafi társtalanságát, távoliságát, a félelmet, hogy talán nincs is már a házban. S maga elé idézve sugárzó, sötét szemét, mosolygó ajkát, puha szakállal körített, barna arcát, így beszélt hozzá hangtalanul:

- Messze születtél tőlem, ismeretlen apától-anyától, nem is tudom, ki vagy. Délről jöttél, s én Északról vártalak, ismeretlenül. Tengeren jöttél, a tenger választott el minket, te legyőzted a végtelen tengert. Mégis oly távol vagy tőlem, mintha a tenger volna köztünk. Egy nap megint elvisz a tenger, és sohasem látlak többé. Én pedig itt maradok, ezen a parton, hiába nézek utánad, hiába kiáltok, nem jössz vissza. Nem is integetsz. Ki vagy? Mi az anyanyelved? Mi az istened neve? Mi a titkod? Mit keresel, hová tartasz? Egyedül akarsz menni vagy társsal? Miért nem velem? Miért nem viszel magaddal a tengerre, miért nem tudod, hogy mi együtt hajóztunk már születésünk előtt, s együtt fogunk hajózni halálunk után az öröklét tengerén? Lásd, csak néhány lépés, néhány fal választ el bennünket egymástól. Az ajtók nincsenek zárva. Miért nem teszed meg azt a néhány lépést, miért nem nyitod ki az ajtókat? Én nem mehetek hozzád, leány vagyok, várnom kell türelmesen, reménykedve... és várlak. Ha csak egyet intenél, ha csak egyet szólnál, nem, ha csak a szemeddel kívánnád, lebontanám a ruhámat, lábad elé borulnék, uramnak vallanálak, szolgálnálak téged és istenedet.

És figyelt, hallgatózott. Elképzelte, hogy Uszirszafi csendesen belép a szobájába, megáll előtte, nem szól, csak ránéz azzal a sugárzó, rettenetes erejű, mégis szelíd szemével, s ő, igen... ő elébe omlik, lecsúsztatja magáról a ruhát, térdét átöleli, arcát a lábára fekteti. De csend volt, csak a kutyák ugattak, a távolból sakálok felelgettek nekik, a macska pedig halkan dorombolt a karján.

Uszirszafi ezekről az álmodozásokról nem tudott semmit. Jethróval szemközt ülve, olykor-olykor kortyintgatva egy kis sört, szokása szerint gondosan keresve a szavakat, egyenletesen vitázott a volt főpappal. Mindig hamar átestek a nyájak s a pásztorok állapotának megbeszélésén, a tennivalók megvitatásán, aztán folytatták ott, ahol legutóbb abbahagyták. Sok olyan kérdés is szóba került, ami érdekelte Szefórát. Így az, hogy a Gan Édennek, e másvilági állapotnak volt-e földi tükörképe, azaz: a földön is volt-e Paradicsom? Uszirszafi úgy vélekedett, hogy akkor, ha egyáltalában beszélhetünk akkorról, tehát időről, nem volt föld, nem volt világ, mert minden együtt volt Istenben, a meg nem nyilvánultban. Így hát földi Paradicsom sem lehetett. Jethro azonban nem tudott a földtől, a világtól, az időtől elvonatkozva gondolkodni. Hangoztatta, ha emberről beszélünk, noha nem a földi emberről, ahogy ma ismerjük, már megnyilvánulásról van szó, tehát különbözőségről, ezért már világról, földről is szólnunk kell. Ha pedig szólunk, akkor az Édenkertnek is helye és ideje kellett hogy legyen. Elfogadta azt a hagyományt, hogy az Éden itt volt a Purattu vagy Práth mellett, a tartományban, amit ma is Bit Aidinnek, tehát az Éden Házának neveznek akkádul. Még a folyó nevét is keresgélte, melyik az a négy, ami átfolyt az Édenen. Ábrahám éppen azért élt ezen a tájon, mert az Éden közelében akart maradni, mikor pedig távoznia kellett, mindig ide vágyott vissza még Egyiptomból is. Az volt a kívánsága, hogy ivadékai ide térjenek vissza, az Édenbe, ezt a földet ígérte meg neki Isten. Uszirszafi viszont azt fejtegette, hogy az Éden sohasem volt földi kert, lakói nem voltak földi emberek, hiszen csak kiűzetésük után öltöztette őket Isten "bőrruhába", azaz emberi alakba. Az emberek csak az eredeti állapot emlékét örökítették meg a földi Éden elképzelésében. Ábrahám nem ide akart visszatérni, nem ide akarta visszaküldeni ivadékait, hanem a valóságos Édenbe, az Istennel való egységbe. Oda kell visszatérnie az egész emberi fajnak s vele együtt magának a világnak.

Türelmesen boncolgatta a kérdést, Szefóra pedig visszafojtott lélegzettel figyelt. Szerette volna, ha Uszirszafi ezt a földet, Bit Aidint tekintette volna a földi Édennek, s itt akart volna élni, vele együtt megteremteni az igazi Édenkertet, őt pedig, Szefórát, eljövendő édeni nemzedékek ősanyjává avatni. De ha úgy véli, hogy a földön sohasem volt Éden, akkor nem is kíván itt maradni, nem kívánja őt ősanyává tenni, az édeni élet munkálásában társául fogadni. Szefóra szíve összefacsarodott, szemét behunyta. Érezte, hogy zsibbad el minden tagja, hogy hull a semmibe. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy akárhová követheti Uszirszafit, hiszen az Édennek nincs földi helye, állapot az, s mindenütt megteremthető! Ábrahám csak jelképesen választotta ezt a helyet! Akkor van remény, hogy Uszirszafi nem hagyja el... Jaj, de csak akkor, ha az lesz a kívánsága, hogy kövesse, akárhová megy vándorútján!

Majd meg az édenkerti emberpár került szóba. Mi volt a bűn? Jethro szerint az, hogy tudásra vágyakoztak, ismerni akarták a megismerhetetlen Istent. Uszirszafi másként vélekedett. Abban kívántak hasonlók lenni Istenhez, hogy ők is nemzeni és szülni akartak. Isten, a Nap és Isten, a Hold isteni szerelemmel, határtalan egyszeri ölelkezéssel nemzették fiaikat, a csillagisteneket. Ezt nem volt szabad utánozni az embereknek. A nemzés, a teremtés Istennek volt fenntartva, ez az ő át nem léphető köre, ezt őrzik lángfegyvereikkel a Szefirotok. Szent számukat nem akarja megmondani Uszirszafi, ez titok, csak annyit hangsúlyoz, hogy az első emberpár, Ádám meg Hevah nem ölelkeztek, nem nemzettek és nem szültek mindaddig, amíg hasonlók nem akartak lenni Istenhez s az ő hármasságához, az Anyához, az Atyához, s a Gyermekhez. Rettenetes bűnük az volt, hogy áttörték a soha át nem léphető kört, megismerték egymást, ahogy csak az istennek szabad önmagát ismernie, nemzettek és teremtettek, megszegték a tilalmat. Egyáltalán, Uszirszafi igyekezett mindent kivonni a látható világ köréből, s az időtlenségbe emelni. Szefóra szédült. Elképzelte az isteni szerelemnek azt a mérhetetlen forróságát, lobogó kiáradását, amivel a Nap meg a Hold, az Istenanya meg az Atya egymásba olvadtak, s a csillagistenek seregeit nemzették. Szívszorító, hogy az ember számára ezt tilosnak mondotta Uszirszafi. Az egész emberi faj ősbűnének a tilalom megszegését. Szeretett volna közbeszólni: hát nem azt mondta-e Isten az első emberpárnak, hogy szaporodjék, sokasodjék, hajtsa uralma alá a földet? Ezt mindenki tudja, még a nők is, a szubartuk iszonyú bűne pedig éppen az, hogy nem szaporodnak, nem sokasodnak, nem kívánják uralmuk alá hajtani, csupán élvezni a földet. Ám a nőnek hallgatnia kell a férfiak társaságában, főképp ha tudományos vitát folytatnak. Hát hallgatott, puha ajkát rágcsálva, égő szemét rátapasztva a félelmes Uszirszafira. S lám, már felelt is az ő titkos közbekiáltására: Isten a szaporodás parancsát csak az Édenből való kiűzetés után adta az embernek, mintha azt mondta volna, jó, legyetek hasonlók hozzám, ölelkezzetek, szüljetek, tágítsátok, szaporítsátok a világot s tinnenmagatokat, de éppen ezért meg kell halnotok. Létetek új meg új alakban, testben, fiakban és unokákban folytatódhat csak tovább, egyre többen lesztek, s egyre jobban elvész rajtatok az egyetlen, az Istenarc.

Tehát mi már kivettettünk az Édenből, s akárhogy törekszünk is vissza, szaporodnunk és sokasodnunk kell, meg is kell halnunk, hogy a halálokon átlépve tartsuk meg a létet - gondolta Szefóra ismét föllélegezve. Uszirszafi pedig mintha rámosolygott volna.

Így beszélgettek, vitatkoztak, elmélkedtek a férfiak esténként a háztetőn vagy esős időben a szőnyegekkel borított szobában, lámpa meg sör mellett, gyakran hajnalig. Így ült mellettük szerényen, ruháját a lábára húzva, macskáját simogatva, figyelő, kék szemét a beszélgetők kedves arcára fordítva, hol sápadtan, hol kigyúló arccal a leány. Így hallgatta bánkódva, hogy az első emberpár, ha már megszegte a tilalmat, nem ízlelte meg az Élet Fájának gyümölcsét is, hogy örökké éljen.

Adódtak alkalmak, amikor Uszirszafi meg Szefóra kettesben volt. Például mikor Jethro szamárra ült, s elutazott Éragiza városába valamelyik tudós barátjához, aki a Hold Házában működött. Vagy a forró déli órákban, mikor az öreg hűvös szobájában szundított, Mósze azonban bírta a hőséget, s a fügefa alatt szerszámnyelet faragott, saruját javította, vagy csak ült az árnyékban s elmélkedett. Szeme ilyenkor meg-megakadt a leányon. De, hogy pontosabb legyek: megakadt már az első pillantásra, mikor Dugazida kíséretében ideérkezett, Szefóra pedig az ajtóban állt, könnyedén nekidőlt az ajtófélfának, bal kezével rátámaszkodott, jobbját arcához emelte, jobb lábát pedig keresztben tartva a bal előtt, mintha egy éppen bevégzett vagy kezdő táncoló lépést tenne ebben a szép, könnyed helyzetben. Aztán pedig gyakran szemébe tűnt egy szép, megadó, élettel és érzéssel teli mozdulata. Ha odanyújtotta neki a megrakott tarisznyát indulásakor, vagy félrevonulva ült színes ruhájában, fejét félrehajtva figyelt, csak sötétkék szeme, meg-megrebbenő mosolya, ölében nyugvó keze beszélt. Mozdulataiban nem volt semmi kiszámítottság, belülről formálódtak azok a hangulata, lelkiállapota szerint, s éppen ezért voltak olyan meghatóan szépek. Gyakran szíven ütötték vagy halkan érintették Szefóra dalai, nevetése, nyugodt, telt szavai is. Csakhogy nem adta jelét érdeklődésének. Hónapok múltak el anélkül, hogy Szefóra észrevette volna Uszirszafi vonzalmát. Annál meglepőbb volt hát, mikor hosszan, egyenesen Szefóra arcába nézett, leeresztette azt a tárgyat, amit éppen nagy gonddal faragott, s csak nézte, nézte Szefórát, amíg annak elefántcsonthoz hasonló, sima arca kigyúlt, forróság öntötte el a homlokáig. Fejét lehajtotta, fülében kedvesen megrezdültek az aranykarikák. Ujjai önkéntelenül a nyakában függő Labartu-érmet simogatták. Gyenge szomorúság volt a testtartásában, ahogy a földön ült, kék csíkos ruhája alá húzta lábát, egy pillanatra megszakítva az árpa morzsolását a lapos kövön. Talán úgy érezte, hogy Uszirszafi éppen hamaros távozásáról akar szólni, azért néz rá olyan különösen és hosszan? Amit a férfi faragcsált, ivóedény volt, kemény fabütyökből formálta, csillagokkal ékesítette, simára csiszolta... holott volt a házban elegendő, aranyból, ezüstből meg cserépből való... miért faragta volna, ha nem akar elmenni, nem akar más forrásokból inni?

Uszirszafi halkan megszólalt. Nem távozásáról beszélt, hanem egészen másról. Ezt mondta gyengéden, de határozottan:

- Húgom, szeretném eltörni veled a korsót, ha te is akarnád.

A leány első pillanatra nem értette, mégis elsápadt, még mélyebben hajtotta le a fejét, keze remegett. Aztán eszébe jutott, hogy a férfiak házasságot értenek a korsó eltörésén, s most megint elöntötte a pír, egész teste föllobbant, mint a fáklya. Fölemelte sötétkék szemét, Uszirszafira pillantott. Ekkor látta a férfi, hogy mennyire hasonlít a leány szeme anyjának, Szetamonnak tiszta, zöld szeméhez, de másik anyjának, Jozabétnek sötét szeméhez is. Ahogy a földön ült, olyan volt, mint Jozabét, s mert valami különös révület sugárzott egész lényéből, olyan is, mint Mirjam.

Hosszan hallgattak mind a ketten. Végre Uszirszafi megszólalt. Olyan nyugodt volt a hangja, mint mindig, de sokkal melegebb:

- Szefóra testvérem, hát nem felelsz?

Mély lélegzetet vett a leány, kiegyenesedett ültében, ruhája alatt megfeszült telt, duzzadó melle. Piros arca visszanyerte természetes színét, szeme odaadón pillantott Uszirszafi szemébe. Ajkához emelte az amulétet s megcsókolta.

- Testvérem - mondta olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. - Megértettem, amit mondtál. Alázatosan meghajtom előtted fejemet, Reguél áldjon meg azért, amit mondtál. Ha velem akarod eltörni a korsót, ahogy hazádban szokás, testvéred, asszonyod, gyermekeid anyja s társad leszek, Isten akaratából együtt vénülök meg veled... szolgállak téged, s szolgálom Istenedet, ahogy te szolgálod őt. - Egy kicsit megpihent, mintha futott volna, megint Uszirszafira pillantott. - De atyám csak annak ad, aki ki tudja húzni a kertjében levő különös fát. Menj hozzá azért, s mondd meg neki kívánságodat. Én tudom, hogy te megteszed, amit senki sem tud megtenni.

Ekkor egyetlen mozdulattal, mint egykor Jozabét, fölkelt, s lassan a házba ment. Tudta, hogy a férfi utánanéz, figyeli mozdulatait, járását, s ez megint tűzbe borította. Mégsem sietett.

Este Jethro előhozta a régi botot, amiről már említést tettem. Mielőtt Uszirszafinak nyújtotta volna, köntöse szegélyével gondosan végigtörülgette, kezével is megsimogatta, hosszú pillantást vetett rá, majd így szólt:

- Itt a bot, ami a hagyomány szerint Ábrahámtól, az igaz népek ősatyjától származik, s kézről kézre került Jiszhakhoz, Jákóbhoz, majd Jószif halála után az egyiptomi király kincsesházába helyezték, mikor pedig végleg elhagytam a Fehér Házat, ezt a botot kértem a királytól emlékül. Ismertem ugyanis a bot történetét, fiam, hallottam nagyatyámtól, atyámtól, s íme, most hallod te is tőlem. - Fölemelte a botot, megragyogtatta a lámpafényben, meghatottan beszélt: - Ez a bot, fiam, bejárta Szineár földjét, vagy Ur-Kasdimét, mint akkád nyelven mondjuk, végighaladt Kánaánon, eljutott Egyiptomba, amíg meg nem pihent a királyi kincstárban. De lám, onnét megint elindult eredeti hazájába, most Bit Aidin földjén van, az én birtokomban, bár, sajnos, méltatlan örököse vagyok, mert nem tudom már, mi az a szent Név, amit készítője rávésett, s amit viselői tudtak, de nem mondtak. Ábrahám, Jiszhak, Jákób és Jószif istenének neve, Jákób-él meg Jószif-él igazi, titkos neve ez, fiam, azé, akit némely népek Él Saddájnak mondanak, így Gósenben is. És vallom, mert a szent hagyományhoz tartozik, hogy ez a bot az Élet Fája, ebből árad ki minden termékenység és minden tudás, mert annak a Neve van rajta, Aki a látható s a láthatatlan világot teremtette. Néha öreges fővel úgy gondolom, fiam, ez maga az a fa, amely az Édenben állott. S ha a szó közönséges értelmében nincs is igazam, igazam van jelképi értelmében, mert a Név a dolgok lényege, a Név, ami valósággá teszi őket.

Átnyújtotta a botot, s Uszirszafi megilletődve vette a kezébe. Cédrusfából készült, felső része malachitból, a fogója pedig zafírból. Sötétbarna, zöld, piros fények játszottak rajta. Nem volt könnyű bot, a nemes keményfa s a faragott kő súlyossá tette, s földre állítva Uszirszafinak éppen a feje búbjáig ért, jó erős fogás esett rajta. És lám, rajta volt a Név, négy jel mindössze, a négy közül kettő azonos. A zafírba süllyesztve simán, finoman kidomborodott a négy jel, nem éppen pontos sorban, inkább egy kissé ügyetlenül. Hosszában sorakoztak a betűk, ha valaki helyesen fogta a botot, négy ujja éppen egy-egy betűt takart.

- Meg tudod fejteni a jelek értelmét? - kérdezte izgatottan Jethro. Ujjai remegve babráltak a szakállában, sötét szeme szorongva pihent Uszirszafi arcán. - Aggódom is, meg reménykedem is, fiam. Nézd meg jól, magyarázd meg, ketten vagyunk, nem hallja senki. Én sokat töprengtem rajta, a jeleket talán ismerem, hiszen sokféle írást láttam, s megkérdeztem nagy tudósokat is, egyiptomiakat, kaftiakat meg ittenieket, akik Éragiza templomában élnek, de csak a fejüket csóválták, s nem válaszoltak. Olvasd el, magyarázd meg te, fiam! - kérte meghatóan. - És legyen feleséged az én együgyű, silány, de szívemnek oly kedves leányom, légy te igazi fiam, akit eddig megtagadott tőlem az Ég.

Uszirszafi nem szólt. A szőnyegre telepedett, az asztalka sarkára húzta a lámpát, s elmerült a betűk tanulmányozásába. Már az első pillantásra könnyű volt felismernie őket. Az első jel olyan volt, mint egy hátradőlt zegzug, egy kicsi szárral a felső ága alatt. Hangértéke: jó vagy já. A második háromfogú fésűhöz hasonlított, fogai balra néztek, s ugyancsak balra dőlt egy kissé. Kiejtve: há vagy hé. A harmadik jel hasonlított egy kitárt karú emberkéhez, akinek nincs feje, testét-lábát is csak egy vonalka jelzi. Avagy a kinyitott mutató- meg középsőujj alakjához. Hangban kimondva: vé vagy vav. És a negyedik jel megint ugyanaz, ami a második.

Jethro türelmetlenül magyarázni kezdett:

- A jelek mivoltát még csak ki lehet találni, fiam, de az értelmüket...

Elhallgatott, mert Uszirszafi intett az ujjával, ne zavarja. A jelekre hajolva, szemét összehúzva, alsó ajkát beharapva vizsgálta az írást, még a lélegzetét is visszafojtotta, majd meg nagyokat sóhajtott. Jethro is visszafojtotta lélegzetét, ő is sóhajtott, mint Uszirszafi. Olyan feszült volt a csend, amilyen vihar előtt szokott lenni, ha villámcsapás dördült volna, az sem lett volna meglepő.

Uszirszafi azonban föltekintett a botról, s halkan megszólalt:

- A jeleket ismerem és értem. Hadd ássam ki a múltból, a föld alól, ahová évszázadok során süllyedt. Hadd fújjam le róluk a múlt porát, atyám. Az első jel az Égi Férfi jele, az örökkévalóé, akinek nincs alakja, csupán erő és szellem. Férfiú ő, de nem földi értelemben, hanem mint végtelen, kiáradó erő, hatalom és tett. A másik három jel az Égi Nő, de nem földi értelemben, hanem mint végtelen befogadó erő, termékeny, teremtő hatalom és nyugalom. Az örök, a végtelen isteni Anya, a szűz és a szerető... Atyám, ha két fénysugarat képzelsz el, nevezd az egyiket Jának, a másikat Hevahnak, nevezd az egyiket Hevahnak, a másikat Jának, nevezd az egyiket Napnak, a másikat Holdnak, nevezd az egyiket Holdnak, a másikat Napnak, nevezd az egyiket Cselekvőnek, a másikat Nyugalomnak... nevezd a kettőt együtt teljes nevén... mert a két név adja az Egyet...

Föltekintett, sötét szeme kitágult, a botot ölébe eresztette, mozdulatlanul ült, arca sápadt volt.

- Nem, nem mondhatom ki - suttogta. - Ha ezt a nevet kimondom, a világ teremtőjének nevét mondanám ki. És ehhez az ő engedelme nélkül nincs jogom. Csak ő maga hatalmazhat föl rá, atyám, mert ez a név rettenetes, ez a név mérhetetlenül hatalmas, ez a név halálra sújt, vagy a Mennyekbe emel, ez a név teremt és megsemmisít...

- A világok Urának neve? - hebegte Jethro remegő ajakkal.

Uszirszafi bólintott.

- A világoké, igen. A világok teremtőjéé. Azé, akinek van neve. Az első fényé, az első kettősségé, ha bölcs elmével meg tudod érteni, amit zavaros szavaim mondanak. Ha kívánod, megmagyarázom neked a jelek titkos számait s e számok értelmét is, kezedbe adom a kulcsokat, amikkel a Név titkát megnyithatod, atyám. De ki nem mondhatom. Ezt a nevet ő maga mondta Ábrahámnak, Ábrahám Jiszhaknak, Jiszhak Jákóbnak, Jákób Jószifnak, Jószif pedig nem mondta meg senkinek. Ő akarta így, a Név. Ő rejtőzött el az emberek elől... hadd legyen rejtve mindaddig, amíg ő maga ismét meg nem mondja valakinek, akit kiválaszt.

- De hátha te vagy a kiválasztott? - kiáltott föl Jethro szinte lázasan. - Vajon nem azért jöttél-e ide, mert Ő küldött? Nem azért adtam-e kezedbe ezt a botot, mert Ő szerelmet ébresztett szívedben leányom iránt s leányoméban teirántad? Nem azért kellett-e így történnie mindennek, mert te vagy a kiválasztott, aki a Nevet kimondhatod? Hiszen hogy tudod a Név értelmét, elegendő bizonyság!

Izgalmában fölkelt a szőnyegről, néhányszor végigmérte a szobát puha saruiban, majd megállt Uszirszafi előtt, letekintett rá, kinyújtotta remegő kezét.

- Mondd meg! Mondd meg, kérlek!

- Én nem mondhatom meg neked - rázta a fejét Uszirszafi. - Ha te meg tudtad volna mondani nekem, továbbadhatnám fiamnak, vagy akit fiamnak nevezhetnék. Ahogy Ábrahámok, Jiszhakok, Jákóbok adták tovább nemzedékről nemzedékre fiaiknak, tanítványaiknak mindaddig, amíg Jósziffal a sor meg nem szakadt. Most az új választottnak csak Ő, a szentséges Név mondhatja ki a nevet, az, aki mindig lesz... mindig megvalósul, megnyilvánul, kibontakozik... S azután mondhatja ki egyszer a kiválasztott az előtt, akit fiának tekint.

Jethro elgondolkozott. Állát tenyerébe támasztotta, könyökét keresztbe font karjára, szemét behunyta, mozdulatlan volt.

- Te igazi férfiú vagy, fiam - kezdte azután csendesen, s barna szeme úgy belefúródott Uszirszafi állhatatos szemébe, hogy a szívéig hatolt. - Te Aton legfőbb rendjének titkaiba nyertél beavattatást, s én, tudatlan öregember, valóban nem kívánhatom tőled, hogy olyant tégy, ami tilos. Ahogy nem mondod ki Usziré titkos, igazi nevét, éppúgy nem mondhatod ki ezt sem. De megnyugszom, mert bizonyos vagyok igazadban, fiam. Te a jelek értelmét tudod, kihúztad a földből a fát, letörölted róla évszázadok porát, legyen a bot a tiéd. Titkába nem avathattalak be, sajnos, annál sokkal tudatlanabb vagyok. A titkot ismered nélkülem is, hála legyen a Név viselőjének, aki értelmedet oly vakító fénnyel megvilágosította. Legyen tiéd a bot, mert azt illeti, aki ismeri a Nevet, legyen tiéd a leányom, mert azt illeti, akié a bot.

Úgy mondta ezeket a szavakat, mint egy kinyilatkoztatást. Lassan, méltóságosan, komoly, mozdulatlan arccal, atyai-fejedelmi tekintettel. Valóban főpap volt, díszes babiloni köpenyében, ünnepi sarujában, hosszú haján ezüstkötővel, szakállában gyöngyökkel, nyakában a pecséttel, ujján szép, nehéz gyűrűkkel...

Mert erre a szép alkalomra, mikor elővette a botot, teljes díszbe öltözött. Uszirszafi is megilletődve térdelt előtte, kezében a bottal, s lehajtotta fejét, mikor Jethro atyai kezét ráhelyezte.

- Fiam vagy, fiamnak éreztelek, mióta nálam vagy. Öreg szememben boldog könnyek remegnek, fiam, szívem dagadoz, májam és vesém reszket. Nem győzöm beszívni az életadó levegőt, Isten kegyelme árad el bennem. Nagyobb vagy te nálam, tudom, kiválasztott vagy, az az isten, akinek neve a botra van vésve, neked fogja kinyilatkoztatni magát. Te azért jöttél erre a földre, fiam, hogy kivond magad a világ gyalázatosságaiból, mert odáig süllyedt az emberiség, hogy fegyverrel, álnoksággal, vesztegetéssel, árulással, alattomos méreggel, hízelgéssel, rettegtetéssel, minden elképzelhető móddal és eszközzel hajszolja a hatalmat, részekre, csoportokra szakadozik... mint a vadállatok, még a vadállatoknál is borzasztóbban... te pedig itt akartál megvonulni, fiam, ahol négy hatalom tartja szemmel egymást, Bit Aidiben, e csendes zugban, az én kis népem között, csupán csak Istent keresvén... És lám, éppen itt találkoztál a Névvel. Abban bizonyos vagyok immár, hogy a Név neked, éppen neked fog megnyilatkozni, az pedig parancs lesz számodra: eredj, és add tovább a titkot. Boldog az atya, mikor látja, hogy a fiú nagyobb nála! Boldog vagyok én is, mert nagyobb vagy nálam, és a fiam vagy! Nem vér szerint, mert én ama Reguél fia vagyok, akit Ézsau egyik felesége, Boszmáh szült, mikor pedig Ézsau népei Edomban telepedtek meg, az én népem, Reguél népe, itt maradt származása ősi helyén. Te pedig a még távolabbi Egyiptom szülötte vagy. De éppen az bizonyítja fiúságodat a Szellem szerint, hogy ide kellett jönnöd, s meg kellett kapnod a botot és a leányt. Vedd hát mind a kettőt, és hadd öleljelek meg mint fiamat.

Fölemelte Mószét térdeltéből, mellére ölelte, megcsókolta kétfelől, szeméből könnyek peregtek szakállára, s együtt csillogtak a gyöngyökkel.

Uszirszafi-Mósze szintén megölelte Jethrót, megcsókolta jobbról-balról. Nem szólt, nem talált szavakat érzéseire, s a csodára, ami vele történt. Hiszen csodálatos is, hogy bár indulatában elkövette a gyilkosság bűnét, ennek folyományaként megtalálta Jethrót, rálelt a botra s a jelképben a teljes Névre, amit már senki sem adott tovább senkinek, megismerte a leányt is, akit élettársnak jelölt ki számára az Isten, s most megkapta őt is, a botot is, Ábrahámnak s Ábrahám utódainak szent jelvényét. Íme, így változott a bűn Isten eszközévé, a gonosz indulat így nemzett áldásos eredményeket.

Megrendülve a sors ilyetén fordulatán s az események meglepő láncolatán, Uszirszafi szótlanul ült a szőnyegen, térdén tartva a botot. Figyelmesen hallgatta Jethro elbeszélését származásáról, őseiről, vándorlásaikról, a nevek sorát, amelyekről mind a ketten tudták, hogy nem egyes személyeket, hanem néptörzseket, fajtákat, isteneket és beavatási formákat jelölnek. Jethro lépten-nyomon elérzékenyült örömében, szinte remegett a csodálatos események súlya alatt, újra meg újra megerősítette, hogy Uszirszafi-Mósze kiválasztott, neki kell továbbadnia a Nevet. Az öreg szem a messzi jövőbe látott, s megdöbbent a látványtól. Új népet pillantott meg, az új népben új meg új férfiakat, akik, mint Uszirszafi, Isten eszközei, s egyre továbbadják a Nevet az idők végezetéig. E nagy események során pedig ott volt ő is, mint kicsiny láncszem, összekötő kapocs a régmúlt s a jövendő között, igénytelen láncszem ugyan, mégis eltéphetetlen. Tudva-tudatlanul ő tartotta meg a Nevet.

A leányról, Szefóráról s atyjáról-anyjáról, származásáról is beszélt Jethro. Abból a hajdan nagy népből eredt, amely a hikszosz birodalom magvát alkotta, s fajtájára nézvést idegen volt, nyelve is merőben elütő a környező népek nyelvétől. Istenei, istennői más nevűek. De magához tudta vonzani a népeket, s lehatolva a Nílus deltájáig, fél évezreden át uralkodott egy világbirodalom népein. Ma már a nagy múltnak csupán emlékei maradtak, töredékek, cserepek, amilyen töredék, cserép maga a mitanni nép is, birodalmának ebben a csekély maradványában. Romló, süllyedő, széthulló nép csupán, emlékezni sem szeret egykori nagyságára, hiszen minden emléke maró vád. Szefóra külsejére nézvést, mint Uszirszafi láthatja, mitanni fajta, ám ereiben anyai nagyatyja révén kusita vér is csörgedez, márpedig Kus népe nemcsak itt, Északon ismeretes erejéről, hanem erős országot tart fönn Egyiptom déli határánál s a Vörös-tenger keleti partjain is, beékelve az arabok közé...

Így beszélt Jethro. Eközben azonban tapsolt, és Seriktu behozta a kézmosóvizet, majd az ételt is asztalra helyezte. Bár Mósze az öreg minden szavára figyelt, mégis csak egy gondolat parázslott a lelke mélyén. Az, hogy kiválasztott. Ezt mondta Mirjam is, ezzel búcsúzott el tőle. Most meg Jethro hangoztatja, s egy világot járt, tanult, nem közönséges öreg férfiú szava, aki főpap is, nem játék. Nem hízelgés, nem szóvirág. Mósze tudta, Jethro akár az életét tenné meggyőződésére. A jelek is meggondolandók. És mégsem, mégsem tudta elhinni. Igaz, elnyerte a beavatottság legmagasabb fokát, átlépett a Halál Kapuján, de éppen ezért látszott hihetetlennek, amit Jethro mondott. Érezte, milyen szegény, esendő, gyenge ember ő, milyen gyámoltalanul, szinte tudatlanul botorkál bizonytalan útjain. Még ő is, a beavatott, hányszor követ el ballépést, hányszor tapogat sötétben. Megtanult, megismert mindent, ami tudható, ismerhető. De milyen keveset lehet tudni! Alázatosan és szerényen csak azt mondogatta magában: nem, nem, amit Mirjam mondott, s amit ez az öregember mond, lehetetlen. Miért én? Miért éppen én? Hát ki vagyok, mi vagyok én, apátlan-anyátlan árva, aki még a saját származásomat sem ismerem, aki éppúgy voltam királyi személy, mint egy sanyargatott, megvetett, bőrpoklosnak, nyomoréknak nevezett nép fia, hazátlan és hajléktalan senki, én, én, ki vagyok én, hogy választottnak tekintsem magam? A fejét rázogatta, nevetnie kellett e vakmerő, gyermekes gondolatra. Isten, Aton, a Sötét Isten, a Nevetlen, a Kimondhatatlan nem szól senkinek. Őhozzá sem. Első megnyilvánulása, első tevékenysége, az Egy, akinek neve van, akitől értelmünkkel fogalmat alkothattunk, miért éppen Mószét választaná a Hang, az Ige hordozójául?

Elgondolkozott, ugyan kívánná-e. Nem kívánta. Szeretett volna élete végéig megmaradni Uszirszafinak, a ház egyszerű lakójának, tanácsadójának, szolgájának, Szefóra férjének, gyermekek atyjának, beavatottnak, aki tudja, milyen kicsiny.

Megkérte Jethrót, hogy a botot zárja ismét ládájába, ahol egyéb értékeit őrzi. Csak annak van joga hozzá, aki fölhatalmazással kapja, méltóságának jeléül hordozza. Ő pedig ebben a pillanatban pásztor a pásztorok között, hazátlan férfi, most lett otthona mint Jethro fiának. És megmosva kezét a Seriktu által elébe tartott tálban, elmondva étkezés után szokásos imádságát, föllépdelt a háztetőre Jethróval együtt.

Újhold volt éppen, a tájék homályban úszott, kora nyári felhők lebegtek a sötét égboltozaton, a csillagok nagyok voltak, mint a drágakövek. Szefóra nem mutatkozott. Úgy illett, hogy visszavonuljon, ha a kezét kérik. Majd csak atyja hívására kerülhet elő, s akkor meghallhatja a döntést. Dolgait végezte a házban, azután szobájába vonult, úgy viselkedett, mintha sorsában nem készülne változás. De alig bírt a szívével. Ha szólt, hangja megcsuklott, ha nyúlt valamiért, keze reszketett. Nagy, kék szeme sohasem égett még ilyen izzón. Hol elrévedezett, s elfutották a ragyogó könnyek, hol ijedten hunyta be, s karját lebocsátva olyannak látszott, mint aki elájul. Egy falatot sem tudott enni, hiába erőltette Seriktu. Kérdezni sem merte öreg dajkáját, mit hallott a férfiaknál, miről beszélnek, hátha rossz hírt hall, rossz jelekről számol be Seriktu. Csakhogy az öregasszony beszélt kérdezés nélkül is. A főpap egy botot mutogat, magyaráz, Uszirszafi a szőnyegen ül, alig szól, a botot nézegeti. A főpap őseiről meg Szefóra származásáról beszél... Jó ez vagy rossz? Uszirszafi csak hallgat, hallgat. Szefóra félelme elviselhetetlenné vált. Nem tudta megfejteni a bot titkát? Ó, ez lehetetlen! Hát akkor mi történhetett? Miért nem hívja már az atyja? Jaj, most hívja! De nem, nem hívta. Seriktu pergő nyelvvel, ajkát két ujja közé fogva, suttogó hangon mégis beszámolt valami biztatóról: a főpap kiválasztottnak nevezte Uszirszafit, de az csak a fejét rázogatta. Ó, Reguél meg Labartu, segítsetek. Ez már elviselhetetlen. Hiszen akkor mégis Uszirszafi felesége lesz... Háttal a falnak támaszkodott, leeresztette mindkét karját - éppen narancsot hámozott -, szemét behunyta, térde megrogyott. Hamar, hamar, hiszen akármelyik pillanatban hívhatják! Kezében a naranccsal meg a késsel a hajához kapott, tapogatta a homlokát övező ezüstszalagot, nem kócos, nem rendetlen-e... Végignézett magán, piros csíkos ruháján, sárga cipőjén, övén, tiszta-e, csinos-e, szerény s mégis finom-e... Lélegzete elakadt, szíve megállt, aztán olyan vadul vert, hogy a torkában érezte. Elgondolta hamarjában, hogyan megy be, hogyan áll meg, hogyan néznek rá, szólnak hozzá... s akkor ő mit mondjon. Hogy viselkedjék? Bárcsak élne az anyja, idegentől ilyent nem lehet megtanulni. És átölelve Seriktu húsos vállát, könnyekre fakadt.

- Te bolond leány - szidta Seriktu bosszúsan. - Hiszen olyan vagy, mint akit vesztőhelyre hurcolnak! Nem szégyelled magad? Elfordul tőled, aki rád néz!

Szefóra összeszedte magát, mosolygott, meg szipogott is. Karjával a könnyeit törölgette. A négy szolgáló hangosan nevetett rajta, viháncoló megjegyzéseket kiabált. No hiszen! Csak engem kívánna meg Uszirszafi! Bezzeg táncolnék, nevetnék! Már ruha sem volna rajtam. Megmutatnám, hogyan kell összesimulni térdtől szájig! Nem felejtené el a drágaságom, Istár adná! Úrnőnk meg fél? Nem akarja?

Olyan lárma volt a konyhában, hogy Szefóra pirosra gyúlva kiszaladt, s a szobájába vonult. Oda vitte a híreket Seriktu: Uszirszafi a főpap előtt térdel, ő meg a fejére tette a kezét, fiának nevezte... könnyezett. Hát most már csakugyan hívják, készen kell lenni mindenre, nyugodtan várni, lassan lépegetni, szótlanul mosolyogni... kibírhatatlan! Egyszerre hideg rémület fagyasztotta meg a szívét: eszébe jutott, hogy a szerződésbe nem foglalhatnak vételárat, hiszen Uszirszafinak semmije sincsen... még hazája sem... Ez a gondolat olyan rémületes volt, hogy Szefóra ágyára vetette magát, s arcát tenyerébe rejtve vak sötétségbe zuhant. De aztán lassan-lassan reménység gyulladt ki megint a sötétségben: hisz ők ketten az idők kezdete óta számtalan életen át együtt voltak már, s együtt is kell lenniök az idők végezetéig, ez örök törvény, atyja meg Uszirszafi megtalálják a módját, hogy olyan szerződést írjanak, amilyent kell. Mi egy szerződés az örökkévalósághoz képest?! Hirtelen fölült, megtörölgette szemét, ostobának nevezte magát, szégyenében nevetett.

Azonban elmúlt az este, hallotta, amint a férfiak a háztetőről levonulnak, csend lett a házban. Seriktu bejött Szefóra szobájába, s a szőnyegre telepedve beszélt, beszélt, hogy elterelje a leány gondolatait kínzó kérdéseiről. Elmondta, milyen világszép leány volt ő, milyen gyönyörűen táncolt, énekelt, hárfázott, papnő lehetett volna. Szefóra ismerte az öregasszony hányatott életét, elmesélte már ezerszer, hát alig hallgatott oda. Csak ült az ágyán fásultan, reménytelenül, Labartu-érmét simogatta-csókolgatta, fohászokat mondott valamennyi istenhez, istennőhöz, akinek nevét valaha hallotta. Macskája hiába törleszkedett hozzá, hiába dorombolt, Szefóra rá sem hederített. Seriktu aztán el-elbóbiskolt ültében, végre hortyogni kezdett, szája lefittyedt, öreg arcának vonásai elpetyhüdtek. Föl-fölkapta a fejét, úgy tett, mintha gondolkodott volna. Az asztalkán sercegve égett a lámpa, libegett-pislogott, fanyar illatot árasztott a szűk szobában. Szefóra betegnek érezte magát, szeretett volna meghalni.

Odafönt, a hűvös háztetőn a két férfi megint egymással szemközt ült a sörösedény mellett, s a szívópipát meg-megmerítette a sörben... Hallgatott, meg megint beszélt. Miről vitáztak ebben a késői órában, mi volt olyan fontos és halaszthatatlan, amit éppen most kellett megbeszélniök? Tán a házassági szerződés pontozatait, a lakodalom napját, a levágandó borjak, bárányok számát, a vásárolandó bor mennyiségét, a meghívandó vendégek sorát, a zenekar nagyságát vitatták meg?

Nem. Arról volt szó, hogy nyolcszáz esztendő óta a Kos korszakában forog a világ, a Kossal szemközt áll a Mérleg - s kinyújtott karral mutogatták a ragyogó csillagokat -, a Mérleg a Törvény jele. Törvényt vár az emberiség. Törvények vannak is már, Hammurápi hatalmas törvényei, a hittita törvények, Assur törvényei... De mindezek híjával vannak valaminek: nem tükrözik híven ember és világegyetem szoros kapcsolatát. Vagyis: inkább a romlott hagyományok s a mindennapi érdekek szüleményei, mint isteni sugallat és akarat eredményei. Jethro nagy törvénytudó volt, pontosan idézte mind a babiloni, mind a hittita, mind pedig az assuri törvényeket. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy csak a hajnal derengésére kaptak észbe. Ekkor lementek a háztetőről s elváltak.

Jethro leánya szobájába sietett. Az ajtóban megállt, fülelt. Csend volt. Az atya halkan belépett. S íme, ott feküdt a leány az ágyon, felöltözve, összekuporodva, kezébe rejtett arccal s aludt. Mellette a macska. A sarokban Seriktu ült a falnak támaszkodva, állát leejtve horkolt. Az asztalkán meg vastagon füstölt a lámpa, olaja kifogyott. Teli volt a szoba keserűséggel.

Jethro vigyázva az alvó leányhoz lépett, hosszasan nézegette. Nagyon hasonlított az anyjához. Nyugodt, kerek arcát körülfolyta hosszú, világosbarna haja, szép nyakán finoman lüktetett egy ér, duzzadt, kerek emlői lassan emelkedtek-süllyedtek az alvás hosszú lélegzetére. Csípője kidomborodott, egyik lábszára térdig kilátszott a ruha alól. Cipője leesett. Jethro meghatottan állt előtte, s a leány anyjára gondolt, aki csak ezt a gyermeket hozta a világra, aztán meghalt fiatalon. Vajon milyen sors vár rá Uszirszafi mellett? Haj, nehéz, sokkal nehezebb, mint testvérei sorsa, akik erre-arra derék férfiakhoz mentek feleségül, derék, de mindennapi férfiakhoz... Ő meg egy átkozott ember felesége lesz. Mert átkozott, akit Isten kiválaszt, átkozott és áldott. Követni tudja-e nyaktörő útjain? Ha nem tudja, egyedül marad, amilyen egyedül sohasem volt még asszony a földön.

Elfújta a mécses kapkodó lángocskáját, ujjával elnyomta a vastag kanócot. És a szürkületben éppen olyan halkan, ahogy jött, kiment a szobából.

Uszirszafi-Mósze meg Szefóra férj-feleség lettek annak rendje-módja szerint. A lakodalomra összegyűlt a környék minden ismerőse, megjelent Szefóra testvérnénjei közül is néhány, mindenki hozott nászajándékot, volt bor elegendő. Vágtak juhot, borjat, sütöttek katát, ami tyúkféle madár, nagyobb a mi foglyunknál, s igen ízletes a húsa. Volt almás lepény, tejszínes gyümölcspép s mindenféle gyümölcs rogyásig. Fuvolásokat, citerásokat, dobosokat pedig Raszappából fogadtak. Éppen egy hétig tartott a lagzi. Mindenki derekasan lerészegedett, hiszen azzal az elhatározott szándékkal jött, hogy az első naptól az utolsóig nem lesz józan. Bőven kaptak sört a rabszolgák meg a szolgálók is, mert Jethro házában az enyhébb hittita törvények voltak érvényben - mármint a rabszolgák iránt enyhébbek, mert egyébként kíméletlenül kemények voltak. Sikongtak a sípok, zengtek a citerák, dobogtak a dobok, rengett a föld a táncolók lába alatt egész éjjel. Nappal ugyanis aludtak.

A házassági szerződésben benne volt, hogy Uszirszafi-Mósze teljes jogú férfiú Jethro teljes jogú férfiúnak mint atyának kifizette Szefóra leányzóért az egész vételárat, viszont ennyi meg ennyi hozományt kapott, s válás esetében tartozik teljes egészében azonnal visszaszolgáltatni. Tanúk ezek meg ezek. De hát ki gondolt válásra? A férfiú meg a leány ott álltak díszes ruhájukban az óriási, virágokból font korona alatt, ami jelképezte, hogy ebben a pillanatban király az egyik, királynő a másik, ha azután rabszolgái lesznek is a mindennapok kényszereinek. Uszirszafi ez alkalommal először öltözött tetőtől talpig mitanni ruhába, vállán gyönyörű babiloni köpönyeg ékeskedett, csupa piros, kék, zöld, arany- és ezüsthímzés, csupa zsinór meg paszománt. Szemkápráztató volt. Szefóra anyja esküvői ruháját viselte. Szép volt és királynőien méltóságos. Majd végigcsinálták az összes szokásokat, amik a boldog házasság, a gyermekáldás, a jó egészség, a hosszú élet biztosításához szükségesek, megannyi mágikus szertartást és formulát. Végre magukra hagyták őket a virágokkal díszített szobában, s csakugyan hasonlatosak voltak a csillagistenekhez, mert szerelmi ölelkezéseik megnyitották az egek boltozatát. A férfi teljes buzgalommal örömet kívánt szerezni a kedves nőnek, a nő szíve egész buzgalmával a szeretett férfiúnak, így mind a ketten tökéletes gyönyörben részesültek. Tudták, most olyan ünnepet ülnek, ami halálukig tart, s erősen megfogadták magukban, hogy ünneppé teszik egymás számára az életet. Uszirszafi először érintett nőt, s ha avatásakor átlépett a Halál Kapuján, most az Éden Kapuján lépett át. Szefóra szűz volt, s mikor megmerült a szerelem hullámos tengerében, mint új lény bukkant föl, beavatást nyert valamibe, ami testét-lelkét megváltoztatta.

És mikor a hejehuja, lakodalom bevégződött, a vendégek szamárra, tevére ültek, szolgáik nagy kurjongatással útnak indították állataikat, a zenészek fölmálházták szolgálataikért kapott jutalmukat, a ház elcsendesedett, a tágas udvar kiürült, akkor köszöntött be az igazi, áldott ünnep: két ember, egy férfi meg egy nő csendes, meghitt, bizalmas együttlétének csodálatos ünnepe. Szefóra apránként elmondta egész életét, beszélt még egykori kedves kutyáiról, macskáiról is, akik azóta búcsút intettek a világnak. Beszélt arról is, hogy kilenc hónap múlva okvetlenül megszüli urának az első fiút, olyan lesz, amilyen Uszirszafi. Egy ideig még így nevezte, csak később szokott rá a Mósze névre, mikor férje halk, nyugodt, tömör szavakkal szintén elmondta élete történetét az éjszaka csendjében. A pislákoló lámpa világánál, Szefóra kócos fejét válla mélyedésébe fektetve, vállát átkarolva, meleg, puha, szerelemtől sugárzó, illatos testét magához szorítva. Az asszonyka lélegzetfojtva hallgatta, nagy, sötét szeme az elbeszélő arcán pihent, hol csodálat, hol rémület, hol öröm csillogott benne, ha pedig olyasmit mesélt Mósze, amit nehéz volt elviselnie, megcsókolta arcát lágy érintéssel, ahogy az anya nyugtatja meg riadozó gyermekét. Mósze ugyan nem riadozott, ugyanolyan egyszerűen mondta el az egyiptomi felügyelő agyonverését is, ahogy gyermekkora boldog játékairól, a men-noferi Palota hattyúiról, Amram szegényes házának sok apró kedvességéről beszélt, mégis érezte, milyen csodálatos, ha egy nő nemcsak felesége, szeretője, hanem testvére, sőt anyja is az embernek. Meghatottan nevetett, mikor Szefóra pontosan megmutattatta magának Mósze vállán, hátán a helyeket, ahol egy munkafelügyelő botütései érték góseni kóborlásai alatt. És aztán sorra megcsókolgatta az ütések régmúlt nyomait.

Szefórában volt valami kedves madárszerűség. Fejét félrebillentve hallgatta Mószét, fürgén jött-ment, kis, erős keze úgy repesett munka közben, mint a madár szárnya. Madárszerű volt a hangja, a nevetése, az éneke is. Tükrében nézegetve magát ide-oda forgatta, hajtogatta a fejét, féloldalt tekintett saját képére, mint a madár, ha az edény peremén ülve iszik. Abban is madárhoz hasonlított, hogy nem gondolt a holnappal, mindig elégedett volt a mával, szinte szállt a létbe, mint madár a felhők között, a napsugárban. Könnyű volt, vidám, bizakodó, bármelyik pillanatban röppenésre kész. Ha Mósze azt mondta volna: gyere, induljunk rögtön, így, ahogy vagyunk - Szefóra nem kérdezte volna, hová, nem futott volna a házba másik ruháért, saruért, hanem rámosolygott volna urára, s azonnal indult volna. Mósze nem beszélt ugyan feleségének ezekről a vonásairól, de elnevezte Cipporának. Madárkának, héber nyelven. S ebbe a becéző névbe sűrítette mindazt a gyöngédséget, amit Szefóra iránt érzett.

Most, ha útjairól hazaérkezett, Cippora boldogan röppent elé, szamara kantárját fogta, meg sem várta, míg ura leszáll, hanem fölágaskodott, megölelte félkarjával, megcsókolta előbb az arcát kétfelől, majd a száját is. Egyetlen mindenlátó pillantással megtudta, fáradt-e az ura, nehéz útja-dolga volt-e, nem érte-e baj. Aztán megölelte a szamarat is, megveregette a vastag pofáját. Maga hozott lábmosóvizet, ura elé kuporodott, lábát gyöngéden megmosta, fejét, vállát, hátát olajjal kente, tiszta ruhát készített neki. Ételét-italát elébe tette, maga meg leült kissé távolabb, figyelte evését, hallgatta szűkszavú elbeszélését. Sohasem engedte meg, hogy Seriktu szolgálja ki. A mellőzött öregasszony dohogott is ezért, de Cippora megölelte, s azzal vigasztalta, hogy majd neki kell kiszolgálnia Mószét, ha ő gyermekágyban fekszik, még a kisfiút is megfürdetheti, elringathatja olykor.

Mósze úgy érezte, gyökeret vert ezen a földön. Ha odahaza volt, gyöngéd szeretet gondoskodott róla, vidámság, figyelem, alázatos, mégis öntudatos szerelem ragyogta be forrón sugárzó, egyenletes fényével. Cippora valóságos tulajdona volt testestül-lelkestül, nem is akart más lenni, boldog volt ebben az állapotban, csodálkozott volna, ha valaki megkérdi: nincs-e valami saját vágya, kívánsága, akarata, célja... Mi volna? Vágya, kívánsága, akarata és célja: Mósze tulajdonának lenni. Az ő vágyait, akaratát, kívánságát, célját megvalósítani. Szolgálni Mószét, hogy Mósze tökéletesen szolgálhassa Istent.

Mikor a téli évszakban Jethróval a lámpa mellett ültek, Cippora ott pihent, s figyelmesen hallgatta beszélgetésüket. Ruháját lábára húzva, fejét kissé féloldalra hajtva nézte apját s Mószét, míg ujjai fürgén forgatták az orsót, mintha két madárka kergetőzött volna az orsó körül. Ha Mósze valami erős érvet mondott, s atyja elismerően bólintott, Cippora lelkes pillantást vetett Mószéra s mosolygott. Ha az öreg Jethro gondolkoztatta meg Mószét, Cippora előrehajolt izgalmában, ujjai megálltak, együtt töprengett az urával. De az illedelmet sohasem hágta át: nem szólt bele a férfiak beszélgetésébe, ha valamit nem értett, megkérdezte Mószét, mikor ketten voltak a csendben, s egymást átölelve beszélgettek.

Mósze olykor három-négy napig is elmaradt. Cippora ugyanúgy végezte dolgát, mint máskor, énekelt is, de gondolatai nyomon követték a távoli barangolót, együtt utazott vele, tudta, igen, tudta, hol jár, melyik sátorban ül a tűz mellett, hogyan beszél, imádkozik, énekel, hogy ítél vitás ügyekben. Látta Mószét, igen, látta, mikor a pusztán süvöltő északkeleti szél esőt vagy homokot szórt arcába, tépte-cibálta ruháját, megállásra kényszerítette a szamarat. Érezte, igen, érezte, mikor a nyári évszak lángoló Napja elborította hevével, a száraz fűből sáskák raja röppent, keselyű keringett a feje fölött, s az eltikkadt csacsi keservesen elbődült a szomjúságtól. Ha Cippora szíve hirtelen megállt, keze lehanyatlott, szava megszakadt, tudta, látta, hogy veszély ólálkodik az ura körül: rabló pásztornép vonul át az útján, fegyveres férfiak fojtott hangon rajtaütés terveit tárgyalják, határok, telepek, falvak nevét emlegetik, s jaj, hátha rosszat terveznek az ő ura ellen is, ha másként nem, hát hogy meg ne akadályozza szándékukat. És íme, mikor Mósze hazaérkezett, kiderült, hogy csakugyan rendeztek afféle mulatságot ezek vagy azok a beduinok, csetepaté volt, ám Mósze csak a hírét hallotta, nem akadt össze velük. Cippora oldalvást, gyanakodva nézte őt, s igaza is volt, ugyanis Mósze irányította a védelmet a parasztok között.

Valaha az egyiptomi király hadserege fölött parancsnokolt, erős várat ostromolt, hadigépeket irányított, rohamot fúvatott, most meg ötven-százfőnyi kis csapat gyermekes, noha vad kis csatáit vezette, juhnyájakat, sikongató asszonyokat, rémült gyermekeket, hitvány házakat védett meg, s a lármás ütközet után birkabőrre ülve tanácskozott támadókkal és megtámadottakkal a békekötésről. Minden hetedik napon összegyűjtötte kis népét, "Jethro leányait" s "pásztorait" a város mellett levő tágas dombon, imádkozott, énekelt, ünnepélyesen meggyújtotta az illatáldozat tüzét a szent edényben hozott parázson, de olyanféle erőszakoskodás, amilyen eddig gyakran háborgatta a jámbor népet, nem történt többé.

Az istentisztelet estéi Szefóra legszebb órái voltak. Szamáron ülve léptetett ünnepi ruhában, haját asszonyosan föltornyozva, ura pedig mellette ballagott, a szamár kantárját fogta. Mindenfelől gyülekezett a nép, szamáron, gyalog, ismerősök, rokonok köszöntötték egymást, csoportok alakultak, Szefórát mindenki tisztelettel üdvözölte mint Uszirszafi asszonyát. Lépten-nyomon emlékek zsongtak Szefóra körül, az első alkonyat emlékei. Mert ő az időt attól az alkonyattól számította: az volt az "első" nap. - Lám, éppen ezzel az asszonnyal találkozott akkor. Azzal a két leánnyal egy ismerős férfi házasságáról beszélt. Két szolga éppen olyan hevesen vitatkozik a tömegtől távol, mint az ő két szolgája, mikor hazafelé mentek a nagy esemény után. A felhők is vagy hasonlítottak az "első" est felhőihez, vagy különböztek tőlük, mindegy, ez is arra emlékezteti őt. Még a levegő is, a holdfény, a csillagok ragyogása. No és nem éppúgy ennek a férfinak tulajdona volt-e már akkor életre-halálra, aki most ugyanúgy, mint akkor, fölmagasodik a nép között a dombtetőn, égre tárja karját, arcát a leáldozó Nap fényébe emeli, s messze zengő hangon énekel? Igen, az övé, mindig az övé, mióta a világ világ, csak addig nem tudta... most pedig testébe fogadta a magvát, élet csírázik méhében, parányi lény, akiből erős fiú lesz rövidesen, ha elérkezik az ideje. S akkor... akkor térdére veszi, keblére szorítja, s azt mondja: "Fiút szültem, olyat, amilyen az Isten!" Ahogy az első asszony szólt az első gyermek születésekor.

Így élt Mósze, Szefóra meg a tekercseit böngésző öreg Jethro nagy békességben, nyugalomban, elégedettségben. Messze, körös-körül pedig tombolt a háború, hadak robogtak az országokon át, harcikocsik kavarták föl a puszta homokját, városok égtek, haldoklók hörögtek, sebesültek jajgattak, királyok, hercegek, fejedelmek, sejkek acsarkodtak egymásra, de Bit Aidin tartományában nem törődött ezzel senki.

Míg Mósze Mitanniban családot alapított, s felesége, Cippora két fiúgyermekkel ajándékozta meg, míg szorgosan járta a pusztákat, pásztorolta Reguél népét, igazságot és békét vitt a sátrakba, elvitatkozgatott ipával a törvényekről, a csillagokról, a másvilág dolgairól, testvércsillaga, Eknaton rohamosan hanyatlott a végső kilobbanás felé. Egészsége napról napra romlott, ereje gyengült. Trónra lépésének harmincadik évfordulóját - ugyanis már születésekor királynak jelentették ki - nagy fénnyel ünnepelte ugyan, de aki látta sovány alakját, amint görnyedten, lecsüggesztett fejjel, mintha a tiara súlya nyomná, állt fővárosának Aton-temploma előtt, királyi ruhában, ékszeresen, kezében a hatalom jelvényeivel, asszonyos faráról bágyadtan lecsüngő oroszlánfarokkal, örülhetett szánalmas állapotának, gúnyolódhatott korántsem oroszláni megjelenésén - vagy búsulhatott, aggódhatott, szoronghatott a király meg a Birodalom sorsán, ahogy éppen a szíve vagy az érdeke kívánta. Mikor pedig leborult, mint annyiszor, a virágokkal díszített hatalmas oltár előtt, s nem tudott fölkelni, a vak is láthatta, hogy a vég elközelgett. Mint gyermekkorában, koronázásakor, most is gyaloghintójába emelték, s huszonnégy izmos szolga vitte Palotájába, a papok és udvari előkelőségek alig tudták leplezni a zűrzavart.

Bizony volt is oka aggodalomra mindenkinek, aki sorsát az ő uralkodásához kötötte. Amilyen gyenge, szelíd férfi volt, olyan kitartó konoksággal haladt a romlás útján. Még az csak hagyján, hogy megsemmisítette Ámun hatalmát, nevét mindenünnen kitiltotta, papságát kiszórta, vagyonát elvette, Aton egyházát emelte a helyébe, bár tudjuk, ez is vakmerő cselekedet volt. De ugyanígy járt el valamennyi istennel, istennővel, valamennyi templommal s templomi vagyonnal, alapítvánnyal, valamennyi istenség papjával is. Így aztán maga ellen lázította az egész Birodalmat. Nyílt forrongás lángolt mindenütt. Ha nem tört ki általános, véres fölkelés, annak csupán két oka volt: Horemhab kezében tartotta a hadsereget, s a király halála oly közelinek látszott, hogy már nem volt érdemes fölvenni vele a harcot.

Ázsiában a rendcsinálás nehéz műveletét szinte teljesen megbénította a király makacs háborúellenes viselkedése. "Szeretettel és jószándékkal" akarta megtartani és kormányozni népeit, azok pedig fütyültek szeretetre és jóakaratra. Miután szerteszét a városok Aton-templomaiban Eknaton himnuszait és imádságait zengték, a maroknyi egyiptomi helyőrségek fülébe egészen más hangok harsogtak: a fölkelő, lázadó népek katonáinak rivalgása, lerombolt falak dübörgése, amoriták, habiruk csataordítása és röhögése. Az egyiptomiak meg a hozzájuk hű fejedelmek könnyen elképzelhették, mi lesz a sorsuk, ha sikerül mindenütt lerázni az egyiptomi igát. Sürgető, könyörgő, kétségbeesett levelek, üzenetek, követségek rajzottak Aketaton felé, s zaklatták a szegény királyt.

Ribaddinak, Byblosz vén uralkodójának csupán két-háromszáz katonára lett volna szüksége, ennyit igazán könnyűszerrel eljuttathattak volna tengeri úton, de még válaszra sem méltatták. Ekkor betegen kiszökött városából, s útnak indult Egyiptom felé, hogy személyesen győzze meg a királyt a veszedelem nagyságáról. Míg úton volt, fölkelés tört ki ellene. Összeszedve némi segítséget a környékbeli hűséges népekből, visszafordult, ismét hatalmába kerítette a várost, de most aztán végképp bezárták szűk ketrecébe, mozdulni sem tudott. Fia útján még egy utolsó levelet küldött királyának - fia ugyanis segítségére sietett szorongattatásában. Lehetetlen az öreg, hűséges katona levelét meghatottság nélkül olvasnunk, fiam. Így írt: "Gubal istenei dühösek és bosszúsak reám. Mert vétkeztem az istenek ellen, ezért nem tudok az én uram, a király elé járulni". Mi volt a bűn, amit szegény Ribaddi az istenek ellen elkövetett? Nyilvánvalóan az, hogy fölvette Aton vallását. Erre a levélre a király nem felelt.

Jebuszban, azaz Jerusálimban a derék Abdchipa tartotta magát vitézül, de az újra meg újra rátámadó habirukkal szemben egyre súlyosabb helyzetben. Levelet írt a királynak, s ezt a levelet is érdemes elolvasnunk: "A király egész országa, amely háborúskodást indított ellenem, el fog veszni. Lásd, a Szeirtől Karmelig elterülő vidék s annak valamennyi vezére teljesen elveszett, az ellenem föltámadt ellenség túlszárnyalja erőmet... Amíg a hajók a tengeren jártak, erős kéz uralkodott Naharin meg Kás között, most azonban a habiruk megszállták a király városait. Egyetlen fejedelem sem maradt már uram, a király mellett, mindet elűzték... törődjék hát a király az ő országával... küldjön csapatokat... mert ha ebben az esztendőben nem érkezik többé csapat, uram, a király egész területe el fog veszni... Ha ebben az évben nem érkeznek csapatok, küldje el a király tisztjeit, engem és testvéreimet vigyenek el innen, hogy urunkkal, királyunkkal együtt halhassunk meg..." Érdekes az az utóirat, amit a levél leírója intéz Eknaton titkárához, akit bizonyára személyesen ismert: "Magyarázd meg ezeket a szavakat világosan uram, a király előtt, mert uram és királyom egész országa a pusztulás felé halad." A habiruk által ostromolt kánaáni városok urainak egész sora könyörgött segítségért a királynak: Addudaian - egy júdeai városból -, Dagantalaka egy másikból, Ninur királynő egy harmadikból és így tovább. Mindegyik az egyiptomi ügyek rossz állását panaszolja, mindegyik keservesen siránkozik, milyen áldozatokat kell vállalnia egy királyért, aki alkalmatlan időben, alkalmatlan eszközökkel akar megvalósítani egy magasztos eszmét: "Városunk zokog, könnyei folynak" - olvasható az egyik könyörgő levélben. De a sovány, görnyedt fiatal király semmiről sem akart hallani, csak istenségéről. Egész megjelenése, egyszerű ruhái, az ékszerek teljes hiánya: tagadása volt minden harciasságnak, s míg városaiban panaszok, sürgetések, keserű könyörgések áradtak felé, ő Istenéről beszélgetett a hangszerek csilingelése és búgása közben, a béke szavait formulázgatta... A követek pedig reszkettek dühükben. A legjobb katonák, akik a Birodalom dicsőségére még emlékeztek, hiába ostromolták gyakran kemény szavakkal ezt a könyörtelen királyt, aki birodalma könnyeit közönyösen tudta nézni.

Mi minden veszett el Horemhab erőfeszítései ellenére? A ragyogó Libanon, Askalon és Asdod, Tyrusz és Szidon, Szymira és Byblosz, Jerusálim dombvidéke, Kades és a nagy Aranta folyó, a szép Jordán, Tunip, Aleppo, a távoli Eufrát-part... Mit lehetett e súlyos veszteségekkel szembeszögezni? Istent? Az igazságot? Az egyetlen isten az volt, aki Egyiptom seregeit csatákról csatákra vezette, az egyetlen igazság a kard igazsága, amely Szíriában sok-sok éven át uralkodott. Kinek volt igaza? Eknatonnak-e, aki új szellemi korszakot akart nyitni az emberiség számára, vagy a katonáknak, akik a világbirodalom nyomorúságai, összeomlása fölött keseregtek?

A király maga is látta, megértette a dolgok ilyetén állapotát. Ám inkább vesszen a világi hatalom, akár az egész Birodalom, mondta, mintsem meghazudtolja Atonról vallott hitét. Semmivé tegye az Igazság, a Szeretet szent kötelességeit. Romba döntse a fölállított oltárokat, elnémítsa a himnuszokat és imádságokat, kioltsa az illatozó áldozatok tüzét, az emberiségre szabadítsa a harcias, véres isteneket, tűzbe-vérbe borítsa Aton gyermekeit. Annál jobban ragaszkodott megtalált, megölelt istenéhez, mennél vészesebb ábrázatot mutatott az élet. És mennél gyöngébb lett testi állapota, annál hatalmasabban nőttek lelki erői. Csapás is érte: meghalt egyik kedves leánykája. Reményei szétfoszlottak: Nefertiti nem szült fiút. A király előbb örökbe fogadta Szekarét, majd mikor látta, milyen nyegle, erőszakos, hivalkodó fiatalemberre pazarolja szeretetét, a szelíd, beteges Tutanchatont. Egyre többet törődött sírhelyével, terveket készíttetett, építőmestereket, szobrászokat, iparművészeket mozgósított, siessenek, dolgozzanak, hogy esendő testét készen várja a sír. Szemközt a sivataggal, amelynek finoman szitáló homokját egészen a fényes fővárosig hordta a forró szél, egy hegyoldal szikláiba vágatta a folyosókat és kamrákat, odahallatszott a sakálok és hiénák üvöltése, a pusztaság vigasztalan üzenete. Pénze pedig nem volt. Az istenek és istennők kincseskamrái bezáródtak, a kincsek a föld alá bújtak, varázslat, furfang, eskü, bosszúvágy s titkos robbantószer őrizte őket.

Álmatlan éjszakáin, mikor a gyötrő gondok, csalódások nem hagyták aludni, bizonyosan nemegyszer eszébe jutott Mósze, igazi testvére és barátja. Bizonyosan keserű bánattal gondolt rá, aki elhagyta, s méghozzá ilyen rútul: megölt egy felügyelőt, s utána nyoma veszett. A gyöngéd, finom, okos Nefertiti, a történelem legszebb asszonyainak egyike, sem tudta már megvigasztalni. Anyja mereven elzárkózott a thébai Palotába. Testvérei a maguk gőgös életét élték, nem érintkeztek vele. Udvari előkelői, akiket többször alacsony sorból emelt magához, hízelegtek ugyan, de szemükben félelem bujkált, tudta, ha meghal, szertefutnak a saját érdekeik után. Hűséges, goromba főparancsnoka, Horemhab csak lármázni, követelőzni, vádaskodni, fenyegetőzni s végül sajnálkozni tudott, majd el is kerülte, vesződött a szíriai háborúval, amire a király nem akart, de nem is tudott pénzt adni. Eknatont egyre gyakrabban lepték meg szent rohamai, s már napokig fölkelni sem tudott egy-egy roham után. Nagyképű, alattomos orvosok állták körül, kotyvalékokkal traktálták, fürdették, borogatták, tanakodtak, nem kéne-e a koponyáját meglékelni. A szegény fiatalember irtózott tőlük, nem hagyta, hogy meggyőzzék. Az az orvos meg, az a részeges, mindig nőügyekbe bonyolódó Szinuhe valahol Ázsiában kóborolt mint Horemhab tábori orvosa. Ezek itt mind gyilkosok voltak! Megparancsolta, azonnal hívják haza Szinuhét.

Ám annál buzgóbban, forróbban ragaszkodott Istenéhez, a jóságoshoz, az éltetőhöz, a mindent és mindenkit egyaránt szeretőhöz. Ha járni nem tudott, gyaloghintón vitette magát templomába, leborult oltára előtt, gyenge hangon énekelte himnuszát.

Mósze is gyakran gondolt testvérére és barátjára, csillagtársára, mikor magányos útjait járta szamarán. Boldog ember volt, szerető, kedves asszony, két vaskos, erős kisfiú s nyájas, bölcs após meleg szíve sugározta be életét. A háborúról csak elvétve hallott, véres borzalmai nem hatottak otthonáig, bár füstjét-pernyéjét elhordta ide is a szél. Szíve nemegyszer elfacsarodott a gondolatra, vajon él-e, hal-e a király, a testvér, aki himnuszait szavalta neki, s karját a vállára téve kísérte az ajtóig. Szerette volna látni, szerette volna titkait ismerni. A végtelen pusztaság magányában előtte lebegett a fiatal, szenvedő arc, a sugárzó, nagy szempár. Mikor pedig felesége mellett feküdt az éjszaka meleg csendjében, s alvó kisfiai szuszogását hallgatta, Cipporának el-elsuttogta emlékeit a királyról. Hajnalonként, mikor Cippora a kisebbik gyermeket szoptatta - ez az az óra, mondja a Talmud, mikor az asszonyok urukkal csevegnek, és Isten minden kívánságot meghallgat, még a rosszat is -, erős vágyat érzett, hogy útnak induljon Aketaton felé, egyedül, keresztül a háborgó világon, ellenséges csapatokon, kémeken és őrökön... hadd lássa egy órára, egy percre csak a rajongó királyt, a Gyűlöletes Álmodozót, a gonosztevőt, s megfogva a kezét, sugárzó, lázas szemébe nézzen, s így szóljon: én értelek, én szeretlek, amit tettél, szenvedtél, gondoltál, akartál, nem volt hiábavaló.

Egy év múlt el így megint.

Mósze egy alkalommal bement Raszappa városába. Az adó ügyében kellett intézkednie, mert az éragizai adófelügyelő levelet intézett Jethróhoz, s ezt írta: "Négy hónap múlt el, de te nem küldted meg a gyapjút, amivel tartozol. Miért késlekedel? Ne várj tovább, hanem azonnal küldd a gyapjút!" Nos, a gyapjút Raszappába kellett szállítani, s Mósze az adófelügyelő hivatalnokával alkudni akart egyhónapi haladékért.

Amint szamarán a városfalon kívül levő fogadóhoz közeledett, két gyalogos utast pillantott meg, amint bottal a kezükben, viharvert ruházatban ballagtak vele egyirányban. Mind a kettő ismerősnek látszott. Az egyik testes volt, lomhán mozgott, a másik sovány, nyurga rabszolga. Mósze szíve megdobbant. Mikor elhaladt az utasok mellett, hátrafordult nyergében... de ekkor már a testes úriember fölkiáltott:

- Hohohóój! Megállj! Mósze herceg! Szinuhe volt, meg régi rabszolgája, Kaptah.

Mósze megfordította szamarát, leugrott, az orvoshoz sietett. Az tárt karral várta, ámde nem feledkezett meg az udvari illendőségről, öt lépésre tőle térdig meghajolt.

- Üdvözöllek, herceg! Béke, béke, mint itt mondják! Hát csakugyan te vagy s nem afféle bolygó lélek? Most már hadd öleljelek meg.

Összeölelkeztek. A rabszolga leborult, s csaknem sírva fakadt örömében. Úgy tartották egymást átölelve sokáig.

- Hogy kerülsz ide? - csodálkozott Szinuhe.

- Hol jársz, hová mégy? - bámuldozott Mósze.

Az orvos azonban nem helyeselte, hogy a forró ég alatt ácsorogva számoljanak be sorsukról. Javasolta tehát, térjenek be a fogadóba, igyanak egy korty sört - abból a csodálatos papi italból, amit együtt ittak Thébában, itt, sajnos, sehol sem hörpinthetnek, pedig az volna ám az igazi. Betértek hát a fogadóba, s a füstös kemence oldalánál sör mellé telepedtek Csak kevesen ődöngtek a szobában, néhány pásztor, egy kereskedőféle, akinek állatai odakinn ácsorogtak az udvaron, meg vagy öt rabszolga. A nyitott tűzön nyársra húzott birkahús pirult. Ők pedig szívták a langyos, zavaros sört, s szótlanul nézték egymást. Kaptah, a rabszolga szintén velük iddogált, mióta ugyanis Szinuhéval ebben a zűrzavaros országban vándoroltak, az orvos megszüntetett minden különbséget maga meg a rabszolgája között.

- Okosan tetted, hercegem, hogy hallgattál a tanácsomra, s elmentél a keskeny úton, mielőtt a tenger hullámai összecsaptak - kezdte az orvos, mikor kifújta magát. Naptól cserzett arca elszomorodott, elmerült tenyere vizsgálatába, aztán legyintett, sóhajtott, ivott egy kortyot. - Szegény Nafururia a Napba szállt, Uszirévé lett, ahogy mondani szokták.

Legalább annyi sajnálkozó gúnyt megengedett magának, hogy babilóniaiasan Nafururiának nevezte Nefer-hepru-Rát, azaz Eknatont a családi nevén. Mósze nem értette meg azonnal.

- Elmondhatom, herceg, hogy a karjaim közt halt meg, igen, utoljára még ebben a megtiszteltetésben részesített. A koponyalékelés szerencsére elmaradt, pedig orvosai és tanácsadói nyomós érvekkel igyekeztek meggyőzni szegényt, bizonyára félvén, hogy atyja, Aton új erőt önt belé, s megint lábra áll. Pedig hiszen éppen ezelől menekültem békésebb viszonyok közé, a csatatérre, mint tudod. Elég az hozzá, hogy üzent értem, azonnal térjek vissza a Palotába. Harcikocsira, majd tevére, aztán hajóra ültem, az ember siessen, ha valamelyik halálos betege hívja, bár a halált csak halogatni lehet, ez régi meggyőződésem. A Palotában már ott találtam Horemhabot, neki is üzent, de úgy tudom, mások már korábban értesítették Őistensége állapotáról.

Elhallgatott, s Mósze sem szólt. Fejét lehajtva, némán gyászolta testvérét és barátját. Föltámadt benne egy emlék: a beteg király mellett ült, s három ragyogó égitestet látott. Az egyik magasan lobogott, a másik fölemelkedőben volt, s közeledett hozzá, a harmadik előbb lassan, majd egyre gyorsabb zuhanással lehanyatlott a sötétségbe. Mósze szemébe könnyek szöktek. A Csillag lezuhant a mélységbe. Így ültek elgondolkozva, a fogadóban jövő-menők zaját, az udvaron kiáltozó hajcsárok lármáját, a tevék, szamarak bőgését nem is hallották.

- Uram - szólalt meg a rabszolga. - Ezen már nem segíthetünk. Megígérted, hogy a legközelebbi fogadóban annyit eszünk, amennyi belénk fér. Éppen ez a legközelebbi fogadó. Úgy látom, a birkacomb meg is pirult a nyárson.

- Hallgass, te disznó - förmedt rá az orvos. - Még ilyenkor is a hasadra gondolsz?

- Nem nevezhetsz disznónak, nem vagy gazdám. Szabad ember vagyok, útitársad, gondozód, nélkülem már elvesztél volna - vágott vissza a rabszolga. - A fölszabadító levelet ugyan nem adtad ki még, de azt mondtad, ezután egyenlők vagyunk, ne tekintsem magam a szolgádnak. Igaz, megígérted a vacsorát is a legközelebbi fogadóban, s azt sem tartod meg.

Szinuhe legyintett, majd szólt a fogadósnak, tegyen egy darabot a birkahúsból Kaptah elé. És miközben a rabszolga elmerülten falt, ő folytatta elbeszélését.

- Képzelheted, a királyi Anyát mennyire lesújtotta fia halála. Három napig a besúgóit sem fogadta. Eye már hosszabb ideje az uészeti Fehér Házban tartózkodott, s mikor bekövetkezett a szomorú vég, nyomban Aketatonban termett. Szerencsére voltak vigasztalói. Az utolsó időben mindig mellette tartózkodott Ámun első prófétája meg más istenek első prófétái is, ők készítették elő a csapásra, s megvallom, emberül ki is bírta. A királynét is lesújtotta a haláleset, kénytelen volt egészen másként öltözködni, másként festeni magát, másféle ékszerekről gondoskodni, s úgy viselkedni, ahogy özvegyhez illik. A szegény halott Álmodozó testvérei is porig sújtva gyászolnak, Mezemmut törpéit olyan gyászos ábrákkal mázoltatta be, amilyet otthon viseltek őserdeikben, Baketaton meg, az a szép szajha, akit még sohasem érintett férfi, bánatában elhatározta, hogy feleségül megy Horemhabhoz. Azzal vigasztalódik, hogy hátha király lesz Horemhabból, hiszen kezében a hadsereg. Mit mondjak még az általános gyászról? Én nem vártam meg Őistensége temetését, most aztán igazán nem ott a helyem. Fogadott fia, mármint egyik fia, uralkodótársa, a szép reményekkel teljes Szekaré már a halál pillanatában kiadta a parancsot Eknaton híveinek üldözésére. Így hát mikor szegény Álmodozó holttestét a lúgos medencébe vitték, azonnal elbúcsúztam a Palotától, a lesújtott családtól, a zokogó hívektől, és visszatértem Ázsiába. Hidd el, itt sokkal nyugalmasabb az élet.

- Hát senki sem siratta meg szívből? - kiáltotta Mósze keserűen.

- Dehogynem, herceg - nevetett az orvos fogcsikorgatva, arcán minden vonás összehúzódott és rángott, mintha kőbe harapott volna. - Sokan megsiratták, és siratják azóta is. Zokogva gyászolják azok, akiket a semmiből emelt magasra, most félnek, hogy fejjel lefelé fognak fennakadni. Azok, akik az istenek elkobzott vagyonából meggazdagodtak, s most mindent vissza kell adniok. Azok, akik keresztet hordtak a nyakukban, s megkívánták, hogy mindenki utat engedjen nekik az utcán. Egyszóval mindenki, aki vele együtt ragyogott, s most vele együtt merült sötétbe. Akadt azonban három ember, aki másért is megsiratta. Horemhab, noha mindig gorombáskodott vele, te, noha elhagytad őt, s én, noha kezdettől fogva menthetetlennek láttam.

- Hát a nép? Hogyan viselkedett a nép? - kérdezte Mósze bizakodva.

- A nép, hercegem? Hát hogyan viselkedhetnék a nép? Boldog, ha királyt koronáznak, boldog, ha királyt temetnek. Régóta tudjuk. Most meg különösen boldog, mert visszatérhet Ámunhoz, földjei visszakerültek Ámun birtokába, a parasztot tehát nem a király vagy Aton felügyelői, adótisztviselői, írnokai és rendőrei nyúzzák, hanem Ámuné meg a többi istené. Hát nem elég ok ez a boldogságra? Van aztán ennél nagyobb boldogsága is a népnek, herceg. Elérkezett az ő ideje. Vallási buzgalomból üldözhet mindenkit, akit csak akar. Rabolhat, rombolhat, gyilkolhat kedvére Ámunért, Ptáhért, Konszuért meg a többiért. Gyilkolhat, herceg, s van-e annál magasztosabb öröm, mint istenünk nevében, az ő érdekében gyilkolni? Mondom, ez az ő ideje. Ihat-ehet, ordítozhat, erőszakoskodhat, s mindezek ellenére, sőt mindezek által lehet vallásos. Merem mondani, hercegem, soha még halál ekkora boldogságot nem támasztott, mióta emberi faj van a világon. Pedig sok halált láttam.

- Jobb is volt otthagyni őket, uram - szólt közbe a rabszolga a birkahús fölött. - Nem szeretem a zavaros időket.

Mósze komoran meredt a sörösedényre. A zavaros lé gyűrűző tükrében iszonyú képek kavarogtak: tülekedő emberek, menekülők, hullák, falra akasztott, fejjel lefelé rángatódzó testek, Aton-papok, akik kereszteket taposnak a porba, égő házak, hullákat zabáló krokodilok, üvöltő, karddal, bunkóval rohanó csőcselék, arany kosszarvval ékesített papok, vörös hullámok hátán vörös lángok, vörös arcok, vörös kezek... A képek nesztelenül siklottak egymásba, Mósze mégis hallotta a hangokat is, valóságos hangorkán tombolt benne.

Örült, mikor az orvos gúnnyal leplezett szomorúsággal folytatta:

- Még ott voltam a Fehér Házban, mikor a királyi Anya meg Eye, a főtanácsadó, zokogó szívvel megfogalmazta az Uszirévé lett király koporsójának feliratát. Bizonyosan rá is vésték, miután elkészültek a balzsamozással, az aranyművesek pedig a múmiát tartalmazó burkokra remekelték mindazt a sok szent alakot meg szöveget, ami a halott örök békességét biztosítja. Az írás szórul szóra így szól. - És irodalmias hangon, fojtottan, méltósággal szavalta:

- "A szép herceg, Ré egyetlen választottja, Alsó- meg Felső-Egyiptom királya, az igazságban élő mindkét ország ura, Eknaton, az élő Aton szép gyermeke, akinek neve mindig és örökké éljen."

- Ezt mondja az írás. Jellemző, hercegem, hogy még ebben a szövegben sem használták az "igazság" szó kifejezésére Maat istennő nevének jelét, annyira tisztelték elveit. Vagy annyira féltek visszajáró, bosszúálló lelkétől? Mégis csodálkoznunk kellene, herceg, az emberek szívének megváltozásán, ha a temetés után azonnal el nem rendelték volna nevének minden szoborról, templomföliratról, minden domborműről, kőről, fáról, aranyról, rézről való kivakarását, eltüntetését, lefaragását... Hiszen ez csak természetes! - Farkasmosollyal tekintett a néma, mozdulatlan Mószéra. - Hát szerencsés volt s még sokáig szerencsés lesz Egyiptomban minden kőfaragó. Végre van munkája rogyásig. Házról házra járnak szerszámaikkal, s kérdezgetik, nincs-e eltávolítandó név a házban. De hát sokan óvatosak. Inkább maguk vakarják le az átkozott nevet, semhogy gyanúba keveredjenek mint a Gyűlöletes Álmodozó hívei vagy Aton imádói. Még jó, hogy a sírokba nem törnek be, s ott is le nem vakarják Eknaton meg Aton neveit, jeleit. De hát az átkokkal lepecsételt köveket mégsem merik kinyitni. Mert mégsem bizonyos, hátha, hátha...

- Mi történik Aton oltáraival? - kérdezte megint Mósze.

- Gondolhatod, herceg, hogy ugyanolyan sorsra jutottak most, amilyenre Ámun meg a többi isten oltárai annak idején - legyintett Szinuhe. - A fiatal Meryre eltűnt, valahol biztonságba helyezte magát. A többi papok is igyekeztek megfoghatatlanná válni, ebben a papoknak, mindenféle papoknak nagy gyakorlatuk s régi módszerük van. Persze, önmagukkal együtt mentik, ami menthető. Nekik is vannak föld alatti kamráik, hathatós varázslataik, veszedelmes robbantószereik, nyithatatlan záraik, mióta anyagi javakkal oly bőven ellátta őket a király. Aton ide, Aton oda: nem vetik meg a régi jó mágiákat, ha rászorulnak. Annyi azonban igaz, hogy Aton virágkoszorúi elhervadtak, illatos füstjei nem szállnak az Égre, himnuszai, imádságai elnémultak, hívei... nos, hívei cserbenhagyták őt, az Egyetlent. Hanem, herceg, hiába vakarják ki, törlik le, semmisítik meg az átkozott jeleket. Eknaton neve élni fog, Aton eszméje megmarad, amíg a hattyú fekete, a holló fehér nem lesz, amíg a hegyek lábra nem állnak és járnak, amíg a tenger a folyókba nem árad, ahogy mondani szokás.

Sóhajtott, mereven babrált ivópipájával. Kaptah befejezte az evést, s jót húzott a sörből.

- Enni sincs kedvem - dünnyögte Szinuhe szomorúan. - Pedig már kezdett visszatérni az étvágyam, kezdtem túltenni magamat a történteken. De most, hogy röviden beszámoltam neked, herceg, az eseményekről, fölfordult a gyomrom megint, s a szívem, májam és vesém összefacsarodott.

Nem szóltak a dologról többet. Mósze hívta az orvost, látogassa meg, pihenjen nála, Szinuhe azonban a fejét rázta. Sürgős az útja, Babiliba igyekszik. Elbeszélgetett még apró-cseprő ügyekről, de kedvetlenül. Szinuhe végre fölkerekedett, hogy a révnél átkeljen a folyón, vagy hajón utazzék Babilonba, ahogy éppen adódik. Fölcihelődtek tehát, melegen megölelték egymást. És elváltak.

Mósze sokáig nézett utána, amíg el nem tűnt egykedvűen baktató rabszolgájával a város kapujában. Még azután is önfeledten álldogált. Lelkében fölmerültek az emlékek: Eknaton, Szetamon, Eye, Hor, Ramósze, Huya... a Palota lakói... Az esték, amiket beszélgetésben töltött Eknatonnal, himnuszainak magasztos szavai, rajongó szeme, gyermekes mosolya... És látta a zűrzavarba merült, ellentétektől, gyűlöletektől, érdekektől, hatalmi törekvésektől tépett országot is, mint az imént, töredezett képekben szétfolyó-egybeomló jelenetek kavargásában.

Aztán nyugalmat parancsolt szívének, s dolgára indult.

Ugyanúgy folytak napjai, ugyanúgy járta útjait, végezte dolgát, mint eddig. Ugyanolyan nyugodt volt, nyájas, kedves, szelíd. Apósával szokott tárgyilagos módján beszélte meg a bekövetkezett vagy várható eseményeket, s röviden végezve velük, szokott beszédtárgyaikhoz tért vissza. Feleségéhez még gyöngédebb lett, kisfiát többször ültette térdére, örült, ha a gyermek egy-egy szót tisztábban mondott ki, mint előző nap, új szót is tanult, vagy valami kedves furcsaságot művelt. Többször is hosszasabban simogatta meg buksi fejecskéjét, mikor kezével a szakállát cibálgatta és visongott. A kisebbiket is gyakrabban emelte karjára, arcán pedig egy kis borongó bánat felhőzött, ha hajnalonként Cippora az ágyon ülve szoptatta a gyermeket, s asszonyi szokás szerint csevegett hallgatag urának. Kint már kukorékoltak a kakasok, idebent égett a lámpa, a nagyobbik fiú, Gersom, mélyen aludt, lerúgva takaróját s kövér, barna lábszárát szétvetve. A csendes szoba falán árnyékképeket kergetett a libegő lámpafény, s Cippora olyan szép volt, olyan dúsak voltak tejjel teli emlői, olyan álmosan s mégis vidáman ült vékony ingében, hogy Mósze magához ölelte a csecsemővel együtt, s megcsókolta előbb az asszony, majd a kicsi arcát. Ő pedig, Cippora, ráhajtotta kócos fejét ura vállára, így maradt szótlanul néhány pillanatig. Egyek voltak ők négyen, csontjuk, húsuk, lelkük egy, s jó volt ez így, távol az életre-halálra küzdő istenektől s az emberektől, akik az ő nevüket üvöltözve törtek egymásra.

Voltak azonban különös álmai, amiket nemcsak megfejteni nem tudott, de emlékezetéből is elmosódtak reggelre. Homályos, zavaros képek villantak fel olykor-olykor, csakhogy nem alakultak képekké. Szorongó hangulatok lepték meg, de hiába kutatta a gyökerüket, nem tudta föltépni őket. Gyakran teljesen a hatalmukba kerítették, majd meg úgy elfeledkezett róluk, hogy szinte könnyebbnek érezte magát. Megszokta s megtanulta, hogyan kell kiemelnie valamit lelke sötét mélyéből s megmagyarázni, de mióta Szinuhéval találkozott, csak mint alaktalan felhők kóvályogtak az álmai, s nyugtalanították a legváratlanabb pillanatban. Végül is elhatározta: vár, míg fölbukkan s világossá válik egyszer valamennyi egyben, s akkor tudni fogja, mit kíván tőle, mire készíti elő, mire noszogatja a lelkében működő isteni hatalom.

Mindig szeretett egyedül lenni. Szívesen barangolt szamáron a pusztaságban, megfeledkezve forró napfényről, füvet borzongató szélről, nem véve észre sem a magasban kerengő sasokat, sem a szamara előtt fölröppenő sáskarajokat. Izmai feszültségét elernyesztve, alig fogta a kantárt, útja irányát is állatára bízva, baktatott az óriási Ég alatt az óriási Földön. Sem közel, sem távol egyetlenegy ember sem mutatkozott. Az idővel sem törődött, benne állt az időtlenségben, ahogy a végtelen térben. Úgy érezte, rejtett életet él, mintha a világmindenségnek az a korszaka következett volna el, amikor megszűnik minden terjeszkedés, bomlás, tágulás, részekre oszlás, minden tevékenység elpihen, az élet titkossá válik, álommá, a Hetedik Nap tétlen szunnyadásává.

Szép volt, jó volt az ünnep, amiben évek óta élt, de érezte, nagy erők forrnak lelke mélyén, intések, unszolások neszeznek benne, mint föld alatti vizek keresik az utat, ahol kitörhetnének, zúgó áradatuk medret vájhatna magának. Nem töprengett a saját életén, csak emlékezett, merengett. A pusztában járt nemcsak testileg, hanem lelkileg is, szamarán a föld elhagyatottságában, belül pedig a lélek mérhetetlen sivatagában. Beavatott volt, tudta, ha el akarunk érni végső célunkhoz, pusztán kell kóborolnunk, magányosan a némaságban, az ürességben. De még nem volt próféta, mondják bölcseink, így nem tudta, nem is kívánta megmondani, hogyan, hova fog megérkezni.

Persze, minthogy itt a lélek állapotáról van szó, aminek csak jelképe a "puszta", Mósze akkor is egyedül barangolt úttalan útjain, mikor a feladatait végezte, vagy éppen odahaza volt szerettei között. Hívei észrevették, milyen merengő a tekintete. Sugárzó szeme néha meg-megakad valami apró tárgyon, vagy a tűzbe bámul, s mintha nem tudná ilyenkor, hol van. Szava is elnémul, mintha nyelve fölmondaná a szolgálatot. Nagy csend támadt, az emberek nem zavarták merengésében. Jó emberismerők voltak, tudták, milyen mélységei tárulnak fel néha a léleknek. Azt mondták, ilyenkor Isten szól szótlanul a szívben. Amilyen tevékeny, vad férfiak voltak, annyira hajlottak ők is a révedezésre. Semmit sem tartottak szentebb állapotnak a révületnél. Vártak hát szótlanul, türelmesen, ahogy a puszták fiai tudnak várni, míg Uszirszafi ismét megszólalt, s folytatta mondanivalóját. Amit ilyenkor mondott, nemcsak ellenvetés, vonakodás nélkül elfogadták, hanem mint sugalmazott igazságot, ítéletet, döntést, szórul szóra adták tovább, s jobban emlékeztek rá, mintha kőbe vésték volna.

Jethro, mint különösen bölcs ember, hamarosan megértette, hogy Mósze lelkét valami titkos erő feszegeti, s ha beszélgetéseik közben észrevette szemében az elrévedezés jeleit (mintha Mósze valahol messze járna, s abból, ami körülötte történik, semmit sem venne észre), elhallgatott, mozdulatlanul várt. Azt is megtette néha, hogy lábujjhegyen kiment a házból, olyan halkan téve be az ajtót, mint a szellő lebbenése. Ábrahám, az ősatya szelleme lebeg a fia fölött, gondolta, az az áldás árad ki reá, ami Ábrahámra áradt, hagyni kell, legyen egyedül, hogy az áldás tovább áradhasson belőle az emberekre, az egész világra. Cipporával találkozva ujját ajkához emelte. És a ház elcsendesedett. Cippora abbahagyta a dalolást vagy a gyermekekkel való zsörtölődést, nesztelenül járt, csendet parancsolt a szolgáknak, szolgálóknak is. Seriktu úgy járt-kelt, mintha tojásokon lépkedne. Ha ajtót nyitott vagy csukott, nyelve hegyét fogai közé harapta, mintha bizony így nem csikorogtak volna az ajtósarkok. Ha egy tehén, szamár, teve elbődült, kirohant, s lehordta a szolgát, miért nem ügyel jobban. A kutyákat is elnémította szigorú magyarázatokkal.

Mószét nem faggatta-kérdezgette senki. Nem firtatták, mire gondol, mit tervez, miről ábrándozik, mi bántja, mi a kívánsága. Ez különösen Cipporának esett nehezére. Félt ura meg-megismétlődő révedezésétől, nem értette, miért oly távoli a tekintete, hol jár még akkor is, amikor beszélget, vagy gyermekeivel játszik. Figyelte az arcát, s szíve megállt, ha azt a vonást fölfedezte rajta. Leste a mozdulatait, s megrémült, ha ura keze tétlenül pihent a térdén, vagy mozdulat közben megállt egy pillanatra, s úgy maradt mozdulatlanul. Olyan megdöbbentő volt ez, mintha egy lehulló falevél megállt volna estében. Leste az ura álmát is. Fölébredt éjszaka, s a lámpa világosságában figyelte, hogyan emelkedik, süllyed bozontos melle, hogyan rándul meg nyugodt arcán egy vonás, hogyan húzza le szemöldökét, mintha valamin töprengene, hogyan szorítja össze ajkát. A kedves alvó fölé hajolva, dús haját ráhullatva, puha mellét távol tartva arcától, nehogy érintse, így nézte-figyelte urát, olvasni szeretett volna álmaiban, amikben Mósze maga sem tudott olvasni, hiszen ébredéskor szertefoszlottak, csak különös hangulatokat hagytak hátra, mint valami illatot. Cippora attól félt, hogy Mósze elvágyik innen, vissza hazájába, amiről Cipporának a hallott elbeszélések nyomán csodálatos elképzelései voltak. Gyanakodott, hogy Mósze már nem vonzódik hozzá úgy, ahogy eleinte. Pedig erre rácáfolt gyengédsége, türelme, szelíd mosolya, szenvedélyes ölelése. Arra is gondolt, hogy terhére vált a folytonos egyhangú bolyongás sátorról sátorra, az apró ügyek fárasztó tömege. Olyan hevesen tudnak vitatkozni a bolond férfiak egy-egy szó jelentésén, mintha életre-halálra szólna. Csakhogy Mósze közönynek, untságnak, türelmetlenségnek nyomát sem mutatta. Ugyanolyan buzgalommal ügetett el útjaira, ugyanúgy törődött kis népével, mint kezdetben. Még az is megfordult Cippora töprengő asszonyi fejecskéjében, hogy a gyermekek lármája fárasztja Mószét, holott ez igazán ostoba gyanú volt, mert Mósze kedvtelve lovagoltatta kicsinyeit a térdén, hordozta a vállán, talált ki játékokat, amikben a kicsi gyermekujjak voltak a szereplők, este pedig megáldotta őket, s hosszan elgyönyörködött pufók arcukban. Ilyenkor olyan meghatóan nyájas volt, hogy Cippora szemébe könny szökött, átölelte ura vállát, hozzásimult, ajkával érintette szakállas arcát, mint egy pilleszárny. Avagy talán Mósze el-elcsatangol a városba, megakad a szeme a kapukban várakozó szajhák valamelyikén? Ó, ez rettenetes volna, de el kéne viselnie zokszó nélkül, asszonysors, a férfi szabad, ki vonhatná felelősségre. A hibát önmagában kellene kutatnia. De hát Seriktu ostobának nevezte, s csakugyan nevetnie kellett. Volt-e asszony a kerek földön, akit úgy szerettek volna, mint őt?

S az alaktalan félelem mégsem hagyott nyugtot Cipporának. Azonban várt és hallgatott. Az ő jó, erős ura egyszer majd mindent elmond, mikor elérkezettnek látja az időt. Akkor mellé kuporodik, válla mélyedésébe fekteti fejét, s valami csodálatosat hall.

Cipporát egyébként megnyugtatta egy kis esemény.

Dugazida egyre gyakrabban fordult meg Raszappa városában. Megesett, hogy Mósze két-három napig is hiába várt rá sátorában, a sovány, fekete pásztor nem mutatkozott. Sem felesége, sem rokonai, ismerősei nem tudták megmagyarázni ezt a gyakori távollétet. Hivatali ügyei voltak? Szajhák után járt? Üzleteket kötött? Vagy éppenséggel valamiféle rablótámadásban sántikált nagy titokban, ő, a csendes férfiú, aki sohasem csatlakozott a pásztorságnak efféle vállalkozásaihoz? Akiben nyoma sem volt a szinte örök gyűlöletnek, amit a puszta népe érzett a földmívesek s a városlakók iránt? Nem, minderről szó sem volt.

Mósze egyszer sarokba szorította Dugazidát, s testvérének, barátjának nevezve unszolta, mondja el titkait. Dugazida szófukar ember volt, fekete szemöldökét összevonva hosszasan bámult a földre, konokul hallgatott. Végre óvatosan körülnézett, majd suttogva megszólalt:

- Az igazság az, hogy... - Elakadt, nyelt egyet, majd elszánta magát, s csaknem kiáltotta: - Istent keresek magamnak!

Mósze nem háborodott föl, meg sem lepődött. Istent keresni nemcsak szabad, de kell is. Jól megfontolta, amit hallott. Azután nyugodt hangon biztatni kezdte Dugazidát, miért keresi éppen Raszappában az Istent, mikor itt van helyben, itt a szívében, eddig is követte parancsait. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. A fekete pásztor megvallotta, hogy már hosszabb ideje nyugtalan. Mintha tikkasztó szomjúság gyötörné. Hiába figyelte Uszirszafi fejtegetéseit, hiába helyeselte magyarázatait, hiába vett részt buzgón az istentiszteleteken, hiába tevékenykedett gyülekezetében is, egy szép napon nem tudott tovább hazudni önmagának. Meg kellett vallani, hogy Reguél nem az Isten, hanem az isteneknek csupán egyike. Ez neki nem elég. A nagyobbat, a legnagyobbat, az egyetlen Istent akarja, őt keresi, őt akarja megismerni. Ha pedig ez lehetetlen, inkább haljon meg, haljon meg akár örökre. De hazudni nem tud, nem is akar.

Teljesen földúlva ült Mósze előtt, körmével a birkabőrt kaparta, ajka rángott, fejét hol leszegte, hol fölkapta, s olyan sötéten nézte Mószét, mintha kész volna azonnal megölni.

Mósze azonban nem korholta. Megkérdezte, miért jár éppen Raszappába. Talán ott lakik az a legfőbb isten, akit keres? Hát ott lakik, igen, felelte Dugazida mereven Mósze szeme közé nézve. Ha nem is éppen ő, de a szolgái. Valóságos háza Éragizában van, akárki láthatja, ott lakik az Éghez közel, ragyogó aranyházában... De még ez a gyönyörű ház is kicsiség ahhoz képest, ami Babiliban áll, s csillogó-villogó oldalai messze ragyognak. Marduk háza méltó Mardukhoz, mert ő az egyetlen, a legfőbb Isten, a többi istenek és istennők csak szolgái. Most már megoldódott Dugazida nyelve, s mindent elmondott folyamatosan, hevesen, rajongva, ami hosszú időn át gyötörte.

Hát Marduk. Marduk, azaz Mulu babbar, a mi Jupiterünk, akit fölkeltekor Sulpá'é, két kettős óra magasságban Szagmagar, ha pedig az Ég közepén áll: Nébiru néven tisztelnek. Hanem akár így áll, akár úgy, akár emígy nevezik, akár amúgy, éppúgy nem az egyetlen Isten, mint Dilbat, Jethro népének Reguélja vagy akármelyik Bibbu, azaz bolygócsillag. Mindegyik csak fia és követe a Megnevezhetetlennek, a Sötétnek, az Ismeretlennek. Dugazida Reguélt akarja fölcserélni Mardukkal? Hát azt hiszi, hogy benne megtalálja az igazit, akit Egynek sem mondhatunk, mert nincs neve?

Hosszasan hallgatott. Szemében fölborongott a távoli fény, arcára a jelen nem levés Dugazida által is jól ismert révülete. Ez megnyugtató volt, hiszen Dugazida is tudta, hogy Uszirszafi ilyenkor a lelke mélyén szótlanul jelentkező Isten szavára figyel. Amit most mond, megmásíthatatlan.

Uszirszafi pedig föleszmélt merengéséből, sötét szemét Dugazidára szegezte, s így szólt:

- Testvérem és barátom, a nyugtalanság, ami téged Raszappába, Marduk szolgáihoz hajt, ami arra ösztönöz, hogy eredj még Babiliba is, és ismerd meg Mardukot, engem is gyötör. Te úgy véled, hogy az a legfőbb és legnagyobb isten, akinek a legszebb, legnagyobb házat építik. Téged elkápráztattak ezek az emberkéz alkotta, ragyogó hegyek, az óriási ünnepek, a tömeges áldozatok, a tömjén, a mirha illata, a virágok, zászlók pompája, százezernyi nép éneke, zenekarok zengése, válogatott leányok tánca... De hát én hazámban éppen ilyen nagy, bár másféle templomokat, még szebb istenképeket, még nagyobb körmeneteket láttam, még zengőbb zenét hallottam, s mégis azt mondom, mindez hiúság, cifraság, üres pompa, szemkápráztató káromlás, semmi egyéb. Mert mihelyt kimondod a nevét, már nem az igazi Isten! Mihelyt házat építesz neki, nem ő... Csak más nevet, más templomot, más alakot kapsz, de nem őt. Mert ő megnevezhetetlen. Kimondhatatlan. Megfoghatatlan. Ábrázolhatatlan. Elgondolhatatlan. S éppen ezért gyötör engem is nyugtalanság, mint mondtam.

- Hiszen ilyenformán Reguél sem az igazi isten? - szögezte szembe Dugazida.

- Nem, testvérem - bólintott Uszirszafi. - Igazad van ebben. Reguél egy az istenek közül. Ennek a népnek a védelmezője, gyámolítója. De maga is szolga és követ. A nagyobbnak szolgája és követe, mint a többi. A legnagyobbnak nincs neve. Őt azonban nem tudjuk megközelíteni, testvérem és barátom, mert sohasem nyilatkozik meg. Ő van, maga a létezés, de bennefoglaltatik a nemlétezés is. Mihelyt megnyilatkoznék, már alakja volna. Mihelyt alakja volna, tulajdonságai volnának. Ha pedig tulajdonságai volnának, nem volna a Semmi és a Minden. Korlátozott Isten volna. Az egyetlen, a végső Isten: korlátozhatatlan.

- Mit tegyek hát? - kérdezte csüggedten Dugazida. Valóban sajnálni való volt, görnyedten ült, barna arcán sápadtság ömlött el, szeme égett, mintha láz hevítette volna, teste szinte borzongott. - Hiszen te is hazudsz, mert hirdeted Reguélt.

- Nem hazudok - tiltakozott Mósze szokatlanul hevesen. - Hogyan hirdessem azt, akit nem tudok megnevezni? Akit nem tudok szavakba foglalni? Aki megfoghatatlan, elképzelhetetlen? Aki sohasem nyilvánul meg? Őt hirdetem tehát, Reguélt, de hogy szívem vágyakozása mégis a legfőbbhöz száll, annak az a jele, hogy nem állítok neki képet. Nem ábrázolom, nem írom le, nem foglalom szavakba sem. Megelégszem az illatáldozattal, hogy mint a jószagú füst, szálljanak imáink hozzá, Reguélhoz, ő pedig terjessze tovább, még följebb, ahhoz, akihez nem tudunk fölemelkedni... mert túl van minden időn s minden tereken, túl az örökkévalóságokon, túl minden életen és halálon, túl a léten és a nemléten. Hogyan hirdessem azt, aki a világ számára nincs, mégis belőle árad ki a világ, s őbelé tér vissza? Titkait nem mondhatom el, mert ha elmondhatnám, nem lennének titkok. Hirdetem hát Reguélt, a jóságosat, a védelmezőt, a szeretet forrását, hirdetem benne a megközelíthetőt s a megnevezhetőt. Ha Mardukot meg a többit is így hirdetnék, nem bánnám, testvérem, eredj hozzá. Hiszen az igazi bölcsek így is gondolják. De bálványképeket állítanak nekik, hozzájuk kötözik az ember érzékeit... s ez hitvány ostobaság, káromlás.

Így magyarázta Dugazidának, amit megmagyarázhatott, s a pásztor kezdett megérteni annyit, hogy valami végtelenbe nyúló lépcsőzetről van szó, amelynek alsóbb fokait látjuk, fölhághatunk rájuk, de a felsőbbeket s a legfelsőbbet nem tudjuk megközelíteni sem értelemmel, sem érzékekkel. Reguél vagy Dilbat, Sulpa'é vagy Bibbu, Marduk, Szin vagy Samas: mind csak alsó lépcsőfokok, megközelíthetők, megnevezhetők. De egyikük sem a végső Isten, miután "végső" Isten nem is lehetséges. Mósze csaknem gyermekesen beszélt a pásztorhoz. Nem tárhatta föl előtte matematikai, csillagászati s egyéb tudományát, ez tilos volt, beláthatatlan károkat okozott volna. Hiszen Dugazida még az olyan egyszerű dolgokat sem tudta volna megérteni, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, a csillagok gömb alakúak. Hogy rendszerek, örvények, úgynevezett "kerekek", külön-külön világok vannak a világon belül is. Vagy hogy az emberi tudat azonos a világtudattal, együtt tágul-szűkül a világgal... meg hogy a csillagok meg világok mind az ember lelkében vannak... Ez a szegény ember bele van zárva érzékeibe, s amit nem tud érzékeivel megközelíteni, számára nincs is. Úgy szólt hát hozzá, mint egy gyámoltalan gyermekhez, s miután az úgynevezett "egyszerű ember" éppen az, aki az egyszerű igazságokat képtelen megérteni, sőt mindent összevissza komplikál, mert gondolkodását szüntelen félelem bénítja meg, neki is zavarosnak, homályosnak kellett lennie. Annyit azonban mégis elért, hogy némi sejtelmet ébresztett benne a lehetetlenről, vagyis arról a világról, ami érzékelhetetlen s változatlan. Ez elég is volt. Dugazida gondolkodóba esett, végül megnyugodott, s nagyot sóhajtva így szólt:

- Uram és Mesterem, amit te mondasz, bizonyosan Isten vagy valamelyik isten sugalmazására mondod. Nem tudom ugyan megérteni, hogyan van az, ami nincs, s hogyan nincs az, ami van, de alázatosan meghajtom előtted fejemet, s Reguélra bízom magam, emeljen fel odáig, ahová a magam erejéből nem tudok fölemelkedni. Most már én is nevetségesnek tartom, hogy olyan istenek után fussak, akik semmivel sem nagyobbak Reguélnál, sőt rosszabbak is, mert nincs szeretet és jóság bennük, hanem némelyik éppenséggel iszonytató. Ha pedig meggondolom, milyen utálatos ostobaság bálványt állítani azoknak, akik alaktalanok, s mennyire szörnyűséges ábrázolni azt, aki minden alakot magában foglal alaktalanságában, szégyenlem magam. Por és szemét vagyok a lábad alatt, uram, kicsivé lettem szánalmas elvakultságomban, rosszabb a féregnél, amely földet eszik, földben él, földben hal, mert ő földből való, én azonban ember volnék, s magasra kéne tekintenem. Bocsásd meg ostobaságomat, uram, engedd, hogy tanítványod maradhassak, s őrizhessem a nyájat, amit Mesterünk, Jethro rám bízott.

Háromszor meghajolt ültében, homlokával a földet érintette, szakállára peregtek könnyei, de mosolygott, mint egy gyermek.

Ez a kis esemény nagyon megnyugtatta Cipporát, mint mondtam. Mósze ugyanis néhány rövid szóval elmondta, hogyan kóborolt el nyájától a bárány, s hogyan ment utána, hogy visszahozza. Cippora nem sokat értett Mósze szűk szavaiból, nem is érthetett, hiszen sohasem jutott eszébe, hogy "istent keressen magának", mint Dugazida - ez egyébként sem természetük az asszonyoknak -, azt azonban nagyon is látta s értette, milyen szerető gonddal törődik ura az emberekkel. Márpedig nem kell féltenünk, aki másokkal törődik.

És mégis, mégis... Mószét nyugtalanította valami. Egy-egy pillanatra Cippora szívét megdermesztette a félelem. Ostobának nevezte magát, nevetett. Mégis félt, hogy ösztöne végül nem csalja-e meg.

Mósze nemsokára ezután a pusztaságban kocogott szamarán. A Nap eleven tűzzel öntötte el a világot, s Mósze arcán verejték csurgott. Szamara lusta volt, bizonyosan szomjas is, mert száját időnként kitátotta, fogait kimeresztette, nyakát előrenyújtotta, így akart szabadulni a szomjúság okozta görcstől, ami állkapcsát kínozta. Az égen egyetlen felhőcske sem volt, tikkasztó délnyugati szél fújt, nem erős, inkább alattomos, fojtogató. A látóhatár fölött úgy remegett a levegő, mint egy ezüstös fátyol. A szamár patái előtt sáskák, kabócák keltek szárnyra, de néhány lépésnyire ismét leszálltak a száraz fűbe. Közel s távol egyetlen fa sem mutatkozott. Óriási legelő volt ez, most teljesen kisült, a nyájakat a folyó közelébe hajtották, ahol még lehetett némi friss füvet találni.

Azt sem mondhatjuk, hogy Mószét csak az árnyéka követte, mert árnyéka sem volt. Az állatok is elbújtak, Isten tudja, hová: föld alá, bozótok árnyékába. Mószénak azonban egy távoli sátorfaluban volt dolga, alkonyatkor ott akart lenni. Ha akadt volna is árnyékos hely a közelben, nem szakíthatta meg útját.

Nem gondolkodott, az állat lassú ringása félig-meddig kábult állapotba merítette. Mintha forró hullámok sodorták volna lassan, kéjesen, testetlenül. Egy-egy homályos kép vonult át tudatán, mint távoli felhő: arcok, alakok, tájak, hangulatok. Nem nyúlt utánuk, nem állította meg őket, hagyta. Érzékei azért mégsem tompultak el, sőt sokkalta finomabbak voltak, mint máskor. Látott, hallott mindent, érezte az izzadó szamár kesernyés illatát is meg a saját fejkendőjének szagát. Szomjas volt tűrhetetlenül.

Egyszer csak a látóhatár peremén ködbe vesző hegyet pillantott meg. Hirtelenében nem is furcsállotta. Éragiza lépcsős templomára gondolt, bizonyosan az merült föl a messziség remegő fényében. Aztán jobban megnézte. Csakugyan olyan volt, látszottak egyre kisebbedő emeletei s rajtuk a tükröző színsávok: fekete, vörös, narancsszín, zöld, kék, ezüst, arany... Mind a hét, akár a szivárvány. Mintha az aranyból sugárzottak volna szét, akár egy óriási legyező. És remegtek, vibráltak, villogtak, el-eltűntek a fényfátyolok mögött. A tünemény nagyon szép volt, olyan, mint egy drágakövekből épült, mégis súlytalan hegy.

Mósze csodálkozva nézte. Micsoda káprázat játszik vele? Igen, a pusztában, forró déli időben, nem ritkaság az ilyen káprázat. Csakhogy ez a ragyogó hegy hamarosan közeledett, nagyobb gyorsasággal, mintsem várni lehetett volna. Mósze visszafogta szamarát, hogy lássa, mi történik. Ha káprázat, akkor most is közelednie kell, mint az imént. Csakhogy lám, nem közeledett, hanem megállt. Szilárdan ragyogott, kéken-zölden, vörösen-sárgán, ezüstösen-aranyosan. Szikrázott, csillogott-villogott. Mósze megütötte botja végével a szamarat, ismét haladt egy darabot. A hegy pedig közeledett megint. Egyre tisztábban látszott, egyre nagyobbra nőtt. Mósze megállt. Megállt a hegy is. Állt hatalmasan, szélesen és csúcsosan, színesen, szikrázón, mint egy drágakőből rakott, súlytalan építmény. Ez már valóban csodálatos volt.

Ha feléje haladt, a hegy is közeledett. Ha megállt, a hegy is megállt. A gránitból, zafírból, türkizből, malachitból, ezüstből, aranyból való hegy.

Mósze megállt a roppant hegy lábánál, s a hegy is megállt. Ebben a pillanatban bokrot pillantott meg. A bokor kigyúlt, lángba borult, égett, lobogott, de csodák csodája, akárhogy égett is, sértetlen maradt. Mósze leszállt szamaráról, s az égő bokor felé sietett.

Mósze ebben a pillanatban még nem volt próféta. Nem értette meg a bokor lángolásának értelmét. Látni akarta, megfigyelni közelről ezt a különös tüzet a csodálatos hegy lábánál. Úgy lobogott, izzott a hegy legalsó rétegének fekete hátterén, hogy a szeme belekáprázott. Megdöbbenve, remegő térddel lépett egyet-egyet, s mikor megközelítette, a lángok heve oly forrón csapott arcába, hogy először a kezét tapasztotta rá, majd még a fejkendőjét is maga elé vonta. Hanem eltakart, behunyt szeme is látta a tüzet, tenyerén, kendőjén is áthatolt, sőt vakítóbban ragyogott, hevesebben sütött, mint az imént. Mósze térdre rogyott, leborult, még jobban arcára húzta kendőjét... s ekkor olyan közelről lobogott a tűz, hogy elborította az egész világot. Óriási máglya volt, égig érő, az egész égboltozatot eltakaró, mérhetetlen őstűz, nesztelen lobogás. Vörös meg aranysárga lángok kígyózó tébolya, áradó izzás, amelyben szédítő szakadékok nyíltak. Hullámzó tűzörvény, amelynek sötét redői is vakítók voltak. Feneketlen tölcsérek tátogása, amelyek mélyéből lángokat okádott a telhetetlenül feszengő, izzó erő. Őrült forgása, kiáradása, tomboló féktelensége, hánytorgása, forrongása valami korlátlan adakozásnak, pazar szétszórása mérhetetlen erőknek, ölelkezése iszonyú vágyaknak. Most már Mósze tudta, hogy nem holmi tűzről van szó. Szédült. Moccanni sem tudott. Kétségbeesetten igyekezett a földön elrejteni arcát, úgy betakarni egész fejét, olyan szorosan behunyni a szemét, ahogy csak lehetett. Érezte, egy pillanat alatt megsemmisül, mint a lángba repülő lepke, ha csak egy résen is megcsapja az élő tűz.

Így feküdt tehetetlenül és mozdulatlanul, megbénulva a rémülettől, nem tudva: hol, nem tudva: meddig.

A nesztelenül lángoló tűzből ekkor néma szó sugárzott felé:

- Mósze! Mósze!

Olyan volt a hang, mint a szellőben susogó falevelek zizegése, mégis úgy betöltötte Mósze egész valóját, mint az orkán zúgása, mint százezer ember kiáltása.

- Íme, itt vagyok - rebegte Mósze, de nem érezte, hogy ajka mozgott volna. Mert egész lelkével mondta ezt, hang, szó nélkül. - Mit akar az én atyám? - Atyámat mondott, maga sem tudta, miért, hiszen a tűznek nem volt neme, sem atyai, sem anyai alakja. Talán emlékei szólaltak meg ebben az "atyám"-ban? S úgy érezte, szemtől szembe beszél valakivel, akinek nincs arca, mégis egy arc képét kell használnia hasonlatul?

- Ne jöjj közel - sugárzott a Hang. - Oldd le sarudat, mert szent ez a hely.

Mósze pedig, bár feküdt, és tehetetlen volt, mégis mintha levetette volna saruit... Lelkében oldotta le... És hogyan is közelített volna, mikor tudta, hogy az a tűz megközelíthetetlen? De eltávozni sem lehet tőle, benne ég az egész világban, az ő lelkében is. Benne ég az egész világ, ő is testestül-lelkestül.

A Hang folytatta:

- Látván láttam népemnek nyomorúságát, és meghallgattam sanyargatóik miatt támadt kiáltásukat. Ismerem szenvedéseiket. Le is szállok, hogy megszabadítsam arról a földről. Most eredj, elküldelek téged, hozd ki az én népemet a nyomorúság földjéről. És vezesd be abba az országba, amit atyáiknak ígértem volt.

Mindent inkább várt volna Mósze, mint ezeket a szavakat. Szívében kételkedés támadt: jól értette-e. Ellenkezés is: miért ő, éppen ő... Hol az a nép, hogyan vezesse ki, hová vezesse, hogy menjen ellenségei közé, hogyan forduljon vissza az úton, amin elindult, s amin haladni akart...

Még meg sem szólalt, s máris fölsírt lelkéből a szűkölő félelem: hogyan, hogyan? Kicsoda vagyok én? Mi vagyok én? Egyetlen pillanat alatt megértette, hogy amit eddig akart, kívánt, tett, amiben eddig örömét lelte, ami eddig szükséges vagy szép és kedves volt életében, elveszett. Megsemmisült. Akkora kétségbeesés szállta meg, hogy üvöltött kínjában. Csak ezt ne! Irgalom, kegyelem, csak ki ne jelölj, ki ne válassz, el ne hívj, meg ne áldj, meg ne átkozz...

- Én veled leszek - suttogott a Hang a lángokból. - Én, az atyák Istene...

Mósze már hallotta is a neveket, ahogy őt nevezték ősi időktől fogva itt és máshol, de a nevek csupán jelzők voltak, s nem a Név.

- Nevem számtalan - felelte a Hang Mósze gondolatára. - Amikor erőmet árasztom ki, nevem Zebaoth. Mikor türelmemet, nevem Saddáj, mikor igazságomat, nevem Élohim. Mikor megbocsátó kegyelmemet, nevem Adonáj.

- Ki vagy hát? Mi a neved? Mit mondjak, ha a nevedet kérdik? - sürgette Mósze, miután egy reménysége volt csupán a pusztulás ellen: a Név, a hatalmas, varázslatos Név, amelynek birtokában akár kikényszerítheti segítségét, támogatását. Amíg valaminek nincs neve: nincsen. Amikor valakinek neve van: attól fogva van.

Egyszerre olyan feszültség támadt, mintha az egész világmindenség szét akart volna robbanni. Mósze azonban ezúttal csodálatosképpen nem félt. Inkább magasztos várakozást érzett: most megtud valamit, amit senki sem mondhat ki, csak maga az Örökkévaló. De még szorosabbra vonta arca előtt a kendőt mélységes hódolatában és semmiségében. A nesztelen Hang pedig így szólt:

- Tudni akarod a Nevet, amit az ősöknek mondtam. De lásd a botot s azt a négy jelet, amit belevéstem a zafírba, azok tartalmazzák valamennyi nevemet s valamennyi hatalmamat. - S héberül hangzottak az isteni szavak:

- Eheje, áser, eheje!

Ez pedig annyit tesz: "Én leszek, aki leszek". Pontosan értelmezve: "Én megvalósulok, és azzá leszek, aki leszek". Időtlenségben létezik, mindig megvalósul, s mindig az marad, aki.

- Ha kérdik, ki küldött, mondd: a Jáhevah küldött. A "leszek, aki leszek" küldött - mondta a Hang olyan erővel, hogy Mósze lihegett a súlya alatt. - Tedd, hogy az én népem jöjjön hegyemhez, és ismerjen meg engem.

Mósze azonban, birtokában lévén a Névnek, ismét vonakodott a parancs elfogadásától. Gyámoltalanságában konokul ragaszkodott emberi elképzeléseihez, vágyaihoz, békességéhez, családjához, biztonságához. Szívéből gyermeki siránkozás fakadt, s ekképpen formálódott szavakba:

- Én, a te szolgád, tétován engedelmeskedem, hogyan engedelmeskedne énnekem más? Nyelvem béna, ajkam dadogó. Hogy találhatnám meg a szavakat, amikkel szólhatnék?

Félelmes nyugalommal felelt a Hang:

- Tudott-e beszélni Ádám, mikor nevet adott a föld minden állatának? Ki tette őt beszélővé? Megnyitom a szemüket azoknak, akik látnak. És bezárom azoknak a szemét, akik semmiképp sem látnak. Fület adok azoknak, akik hallanak, akik pedig nem hallanak, elveszem a fülüket. Szájat alkotok annak, aki szavakat alkot. Beszélni fogsz, ha az én szavam lesz a te szádban.

Ezzel Mósze nem tudott szembeszögezni semmit. Konok vágyában, hogy szabaduljon a küldetéstől, a kiválasztottságtól s annak minden szörnyűségétől, mégis alázatosan így vitázott tovább:

- Te megesküdtél atyáiknak, hogy megszabadítod fiaikat, most pedig azt akarod, hogy én szabadítsam meg őket! Lóth megmentésére, aki csupán ember volt, angyalt küldtél. Hágár megmentésére, aki csupán asszony volt, angyalt küldtél. Jiszhak megmentésére, aki csupán gyermek volt, angyalt küldtél. És engem, aki csak ember vagyok, gyámoltalanabb az asszonynál, a gyermeknél, engem akarsz elküldeni, hogy megmentsek egy népet? Szabadítsd meg, Uram, te magad, vagy küldj angyalt, vagy ha embert kívánsz, küldd el Szabadítódat, a béke és az igazság Masiakhját!

A Hang felelt:

- Ez csak akkor jön el, amikor mindennek vége. Te az ő kezdete vagy. Bizony, te fogod megszabadítani népemet égi kocsim négy kerekén. Te vagy, akit várnak, te vagy, akit várok. Az ügy a te kezedben van, ha nem teszed meg, sohasem lesz megtéve. Akarom, hogy akard. De nem erőltetlek: kell, hogy az ember Istennel munkálkodjék, hogy Isten műve megvalósuljon.

- Uram, Uram - makacskodott Mósze keserűen -, hát méltók ők a te dicsőségedre?

- Dugd kezedet a kebeledbe - parancsolta a Hang. Mósze kebelébe dugta a kezét.

- Vond ki most.

Mósze kihúzta, s íme, borítva volt a bőrpoklosság jeleivel.

- Dugd ismét vissza - utasította a Hang. - És húzd ki megint.

Mósze visszadugta s kivonta, s lám, keze tiszta volt. A Hang pedig újra megszólalt:

- Ahogy kezedet meg tudtam tisztítani a leprától, ugyanúgy meg tudom tisztítani az ő lelküket a bűnöktől is.

A jelkép e világos értelmezése után Mósze már alig mondhatott valamit. Csakhogy mibe kapaszkodik az ember, ha Isten művét kellene végeznie? Íme, Mószénak is súlyos aggodalma támadt, s ahogy a nehézségekre gondolt, azonnal szavakba is formálódott. Így szabadkozott:

- De hogyan tápláljam őket a hozzád vezető hosszú úton? Hol találok egy egész népnek enni- meg innivalót? Nincs egyebük, csak nyomorúság és könnyek, a hozzád vezető út pedig pusztaságon vezet át.

- Volt-e táplálék, mikor a Föld még nem volt? Mikor még Ég sem volt, fakadt-e valahol víz? Aki a földet s az egeket kihozta a semmiből, ki tudja hozni a vizet s a kenyeret a pusztából is.

Mószének egy szava sem maradt többé. Tehetetlenül feküdt a lobogó tűz előtt, arcát tenyerébe s kendőjébe rejtve. Megadta magát a Hang akaratának.

Történetünk ama pontjában, hogy Mósze eltakarta arcát, nagy tekintély, Rabbi Josué ben Karcha meg Rabbi Hoseah nem ért egyet. Az előbbi azt mondja:

"Mósze rosszul tette, hogy eltakarta arcát, mert ha nem takarta volna el, Isten ott a mezőn megmutatta volna neki, ami a magasságban s a mélységben van, ami volt, s ami lesz". Az utóbbi pedig így vélekedik: "Mósze jól tette, hogy eltakarta arcát, mert Isten így gondolkozott: miután arcodat eltakarva hallgattál rám, életemre s a te minden életedre megérdemled, hogy szemtül szembe szóljak hozzád". És valóban, míg más prófétáihoz fátyolon át és tükrök útján szólt bizonyos órákban, ettől az órától fogva Mószéval maradt minden pillanatban, és szemtül szembe szólt hozzá.

Mósze sokáig feküdt a kiszáradt fűben, míg a lobogó lángok kialudtak, a hangtalan hangok vitázása elcsitult. Ekkor, mintha eszméletlenségből révedezne, fölemelte arcát, keze lehanyatlott. Kendőjét könnyű, forró szél lobogtatta. Így térdelt a földön kábultan, káprázó szemmel, s nem látott mást, csak a végtelen, fátlan, üres pusztaságot meg a hőségtől eltikkadt szamarat, amint mozdulatlanul állt, a semmibe bámult, fülét billegette a legyek zaklatásai miatt, s farkával legyintett egyet-egyet. Sem a lángoló csipkebokor, sem a hatalmas, ragyogó hegy nem volt sehol. Csupán a messzeség fátyolos, remegő fényhullámaiban lebegett valami hegyszerű folt, bizonyára Éragiza lépcsős templomának halovány képe.

Mósze föláll, körülnéz. Támolyog, mint egy részeg. Sehol senki, semmi. Körös-körül csak a déli Nap heves ragyogása. Mégis olyan különös minden. Mintha álom volna, lebegő, fátyolos, megfoghatatlan, elfolyó. Az imént még verejték csurgott Mósze homlokán, s nyelve a szájpadlásához tapadt a szomjúságtól, most meg mintha hűvös volna. Pedig a szél iránya sem változott, a Nap is ugyanazon a helyen áll, mintha egy ujjnyit sem haladt volna tovább. És a szamár sötétszürke oldalán, combján is sötét csíkokat vág a verejték. Mi történt? Ha itt valóban csipkebokor lett volna, a szamár letépdeste volna a leveleit. Ha tűz, láng, tomboló fényesség lett volna, a szamár megvadulva vágtatott volna el, s most kereshetné. Ami történt, csak ő látta, ő hallotta, ő érezte. A szamár nem.

Annyira lesújtotta s fölemelte az esemény, hogy tétován állt egyhelyben. Nem tudta, mit tegyen, arról is elfeledkezett, hova indult, mi volt útjának a célja. Még most is szinte látta a hatalmas tűz vakító fényét, hallotta a Hangot, minden szó úgy égett a lelkében, mintha lángokkal írták volna bele. Úgy hallatszott, mintha most is szólna hozzá, nem tűnt, nem némult volna el. Levált róla, külön életté lett, személlyé, akinek nincs teste, nincs semminemű alakja, nincs hangja. Ott volt benne, mégis különvaló, magával viszi, szól éjjel és nappal, nem is ő viszi, hanem az őt, eluralkodott rajta, nincs többé szabadulás, menekülés, nyugalom, nincs saját élete már... Mennie kell habozás, késlekedés nélkül tüstént, azonnal, nyomban...

S mégis olyan fölemelő ez a teher, ez a föltétlen szolgaság, hogy Mósze kitárja karját az Ég felé, mélyet sóhajt, arcát megfürdeti a Nap most szinte hűvös sugaraiban. Szavakat keres e magasztos pillanatban mámoros érzéseinek, de akaratlanul is csak azt kiáltja, amit Men-noferben, Ptáh templomában hallott gyermekkorában: "Egyetlen nem teremtett teremtője Égnek és földnek, Isten, ki önmagától lett istenné, s önmagától létezik!" És tehetetlen kapkodásában, mert nem talált olyan szavakat, amik az övé, egyedül az övé volnának, így kiált még a néma pusztaságba, teljes erejéből, egy Atont dicsőítő himnusz szavaival: "Ó, te egyetlen Isten, aki mellett nincsen más Isten!" Hangja széthullámzik a messziségben, csak ő maga hallja, meg az a róla levált, külön személyiséggé alakult valaki, aki Jahvehnek nevezte magát, s akinek nevében együtt van a férfiúi teremtő erő s a női odaadás, a tevékeny tűz s a befogadó hév, a pazarló kiáradás és az ölelő szeretet. A titkos Nevet, amit értelmével ismert, most teljes szívvel, harsányan belekiáltja a világ ürességébe, háromszor, mert szabad kimondania már:

"Jahevah, Jahevah! Jahevah!"

Ezután buzgó erőre kapva szamarához lépett, hátára ült, megfordította az állat lomha fejét, s akárhogy csodálkozott is, visszafelé indította, ahonnét jött. Olykor türelmetlenségében botjával ütögette az izzadó állatot, olykor meg gondolataiba merülve s elfeledkezve magáról, hagyta, cammogjon. Csakhogy a szamár is megértette, hogy hazafelé igyekeznek, s szorgalmasabban ügetett, mint ahogy várni lehetett volna tőle.

Alkonyatkor érkezett haza. Éppen lebukott a Nap, az öreg fügefa levelei aranyban fürödtek. Mintha arannyá vált volna még a régi ház is. Cippora, karján a kisebbik fiúval, Eleázárral - Mósze héber neveket adott gyermekeinek - meglepetten lépett ki a házból. Nem várta még haza. Mint minden asszony, először ő is megijedt, csak azután öntötte el kedves arcát a váratlan viszontlátás öröme. Másik fia, Gersom ugrálva futott apja elé. Az volt a legnagyobb öröme, ha apja a szamárra ültette, s megfuttatta egy kicsit. Most is nyújtotta már a karját, hogy Mósze a jámbor állat hátára emelje. Cippora a kantárt fogta, fölágaskodott, megcsókolta urát, majd hozzá emelte a gyermeket is.

Azonban Mósze arcán különös, sohasem látott vonást vett észre. A mindig oly vidáman komoly arc komor volt, mégis sugárzó. Szelíd, mégis félelmetes. Szeme mintha megpihent volna felesége, gyermekei alakján, de mégis túlnézett rajtuk. Karja magához ölelte az asszonyt, szakállát odatartotta a kisgyermek maszatos ajkához, mégis mintha álmában ölelt, csókolt volna. Cippora rémülten látta, hogy amit eddig csak sejtett, ami eddig csak lappangott az urában, most megjelent, itt van, nem lehet többé tudatlanba venni. Mintha az alakja is megnőtt volna. Cippora ehhez a férfiúhoz ment feleségül, ezt szerette, ennek a vállába fúrta a fejét éjszaka, ennek szülte két gyermekét, ezt várta haza, ezt gondozta, ennek álmát figyelte... s mégis más volt, merőben más, csaknem idegen. Az asszony csüggedten s megsemmisülten állt a kedves férfi s a szamár mellett, gyermekével a karján, a másikat védelmezőn magához vonva s a fejét simogatva. Szeme tágra nyílt, aztán megtelt könnyel. Lám, Mósze ezúttal nem vette észre elcsüggedését, ijedelmét, szemébe szökő könnyeit, hanem egyenesen a házba ment.

Jethro éppen szemközt jött, hogy megtudja, miért érkezett haza Mósze ilyen váratlanul. Egyszerű mitanni köpenyében, otthoni sarujában, fehér fejkendőjével olyan volt, mint akármelyik vidéki apa, aki a nap forró óráit heveréssel, szundikálással, elmélkedéssel töltötte, majd megivott egy serleg narancslevet, s fölüdülve, öreges érdeklődéssel siet megtudni, mi történt a házban. Elég volt azonban egy pillantást vetnie fia arcára, hogy tapasztalt elméje valami különösre következtessen. Nem az a férfi érkezett haza, aki reggel elindult! A változás ugyanúgy megdöbbentette, mint Cipporát, de ő már tudta, hogy nem e világról való erő változtatta meg, hanem isteni hatalom, tán angyal vagy valamiféle csoda. Mósze arcáról, szeméről, egész alakjáról mintha különös fény sugárzott volna, amit szemmel nem lehet ugyan látni, de a lélek annál inkább észreveszi, ha nem egészen tompa.

- Mi történt, fiam? - kérdezte halkan.

- Atyám - mondta Mósze valamivel gyorsabban, mint ahogy beszélni szokott. Még a szokásos, tiszteletteljes meghajlásról, üdvözlésről is megfeledkezett. - Atyám - ismételte hevesen, szilárdan. - Jöjj, fontos dolgot szeretnék mondani.

Jethro megfordult, s ő is szokatlanul gyors léptekkel indult a házba. Mósze követte.

A már csaknem sötét szobában szembefordultak egymással. Hallgattak egy pillanatig.

- Szólj, fiam - biztatta az öreg.

Mósze most már teljesen nyugodt volt. Jóvátette mulasztását, mélyen meghajolt ipa előtt háromszor is, majd így szólt:

- Atyám, kérlek, add ide a botot.

Ebben a néhány szóban minden benne volt. Ha Mósze sötét szeme nem ragyogott volna olyan hatalmasan, ha arcán nem ömlött volna el fölmagasztosult komolyság, ha hangjában nem lett volna annyi elhatározott, biztos nyugalom, Jethro akkor is megértette volna, hogy döntő esemény történt. Az Isten, akinek neve a régi bot zafírmarkolatán ékeskedik érthetetlen jelekben, megnyilatkozott, kimondta Nevét, s most már Mószénak joga van a bothoz, hordhatja mint kiválasztottságának jelvényét.

Szótlanul megfordult, kinyitotta rézveretes, nagy ládáját, kiemelte belőle a botot. Elgondolkozva simította végig, megcsókolta, odaadta Mószénak.

Ő elvette, szintén végigsimította, fölemelte, alázatosan megcsókolta zafírmarkolatát, majd óvatosan többször is rátámaszkodott. Rajongó mosollyal nézte Jethrót. Szólni akart, torka azonban elszorult. Lihegett. Végül két nagy könnycsepp buggyant ki szeméből, szántotta végig barna arcát, pergett le a szakállán.

Leült a szőnyegre, intett, hogy ipa is üljön mellé. A botot keresztbe tette térdén, sokáig hallgatott. Kereste a szavakat. Jethro türelmesen várt, míg sikerül megszólalnia. Meg is szólalt rekedten, halkan és nyugodtan:

- Atyám, azonnal el kell indulnom. Még ma este.

- Hová? - csodálkozott Jethro.

- Vissza, a hazámba - suttogta Mósze. Némi várakozás után folytatta: - Találkoztam az Úrral, kimondta a Nevet. Eddig is tudtam, hogy ő az egyetlen nem teremtett teremtője Égnek és Földnek, Isten, ki önmagától lett istenné, s önnönmagától létezik... de most, atyám, találkoztam vele szemtül szembe, és eltakartam előtte arcomat. Hallottam a szavát, s nem tudom nem hallani többé. Ó, te egyetlen Isten, aki mellett nincsen más Isten! Eddig is mondtam, énekeltem ezt, de most találkoztam vele, s nem vagyok többé én, csak Ő. Parancsolja, hogy szabadítsam meg népét, vezessem hozzá a pusztaságban, a hegy alá, amelyen lejön s megnyilatkozik. Atyám, nem várhatok egy pillanatot sem. Indulnom kell.

- Éjjel akarsz utazni? - figyelmeztette Jethro.

- Éjjel és nappal, esőben és napsütésben, viharban és nyugalomban. Mindig és megállás nélkül. Eddig is tudtam, hogy az én dolgom elvezetni az embereket Istenhez, visszatéríteni oda, ahonnét jöttek. De most már azt is tudom, hol keressem, s hogyan vezessem haza, ősi otthonukba. Mennem kell.

- Hát itthagyod ezt a népet? Ezt a szegény kis népet? Miért nem ezt akarod tovább vezetni, ahogy eddig tetted?

- Atyám - felelte szilárdan Mósze. - Ez a nép a te néped, - békén, nyugalomban, szabadságban él. Mióta itt vagyok, csupán eggyel találkoztam, aki érezte nyomorúságát, tehetetlen szegénységét. Nekem azt a népet kell megszabadítanom, amely nyomorúságban, sötét szolgaságban, bűnben, gyalázatban senyved, s Istenhez kiált nagy bajában. Az a nép süllyedt legmélyebbre. Az sóvárog hasztalanul ősei Istene után, az vágyik legjobban régi, boldog hazájába, a tejjel-mézzel folyó országba, ahol valaha az élet tejét s a halál mézét ízlelte. Hozzá kell mennem. Ott ittam az élet tejét, ott ettem a halál mézét én is. Az én népem. Atyám, ne tartóztass, elmegyek.

- Nem tartóztatlak - intett gyűrűs kezével Jethro. - Menj, ahová Isten küld. Én, atyád, csak a világ érveivel tudnálak tartóztatni, ezt pedig nem akarom.

Mósze sóhajtott.

- Kérlek hát, hadd vigyem magammal feleségemet, Cipporát s gyermekeimet, Gersomot meg Eleázárt - folytatta Mósze most már teljesen tárgyilagosan. - Csupán két szamarat kérek tőled, azt, amin útjaimat szoktam járni, s azt, amelyiken Cippora szokott menni a közös áldozatokra. Gyermekeinket ölünkbe ültetjük.

- Hoj, fiam - tiltakozott szelíden Jethro. - Miért vinnéd őket? Az út hosszú, nehéz és veszedelmes. Ha tengeren utaztok, vihar pusztítja el hajótokat, kalózok támadhatnak rátok. Ha szárazföldön, akkor meg idegen városokban kellene megfordulnotok, éhséget, szomjúságot, éjszakai hideget, nappali forróságot tűrnötök, rablók fenekednének utatokon. De meg miért szaporítanád a rabszolgák számát még három gyámoltalannal? Gondold meg, fiam, hallgass a tanácsomra. Eredj egyedül. Isten téged küld, menj magad. Feleségedre, gyermekeidre vigyázok, amíg küldetésedet végre nem hajtottad. Amíg biztonságban nem leszel. Akkor üzenj, magam viszem el őket hozzád szolgáim védelme alatt.

Ez bölcs tanács volt, erkölcsös is. Úgy illett valóban, hogy Mósze egyedül vállalja küldetését, asszony, gyermek ne akadályozza semmiben. Mósze lehajtotta fejét, halkan, nagyon halkan, szomorúan mondta:

- Jól van, atyám... egyedül fogok menni.

Hogy Cippora milyen aggodalmakat állt ki, míg ura az apjával bezárkózva beszélgetett, milyen rettegve-örvendezve tekintett rá, hogy csüggesztette le alázatos fejét, hallván a megmásíthatatlan döntés szavait, hogy nyelte vissza könnyeit, hogy igyekezett mosolyogni, hogy biztatta urát, adott neki tanácsokat az útra, hogy készített útravalót, hogy ölelte-csókolta meg utoljára, s búcsúztatta el gyermekeit is... Nem, nem, ne szóljunk erről. A férfiak azt teszik, amit akarnak. Hol üzlet, harc, játék, asszony, bosszú, hol Isten kergeti őket végeérhetetlen útjaikra, bírálni, korholni nem szabad őket. Sírni is csak akkor lehet, mikor a sötétség elnyelte már a szamarán ügető, kedves alakot, utolsót integettek egymásnak, s akik elkísérték, visszafordulnak szótlanul, elhagyottan. Akkor lehet sírni, mikor a gyermek megkérdezi: atyánk mikor jön haza? Mikor a lámpa gyenge fényében csendesen alszanak, s álmukban atyjuk nevét motyogják. Mikor a falat kifordul az asszony szájából, arcát leszegi, torka ég a fájdalom fojtogatásától. Mikor csend van, éjszaka, a hű kutyák megnyugtatóan ugatnak a ház körül, valahol egy tehén, egy teve bőg, csillagokkal teli az égboltozat, Hold nincs, az a férfi pedig, aki magával vitte az asszony szívét, de a magáét teljesen Istenének adta, magányosan utazik a pusztaságban, sakálok, hiénák üvöltése, kóbor lelkek árnyai kísérik, senki sem tudja, visszatér-e valaha, nem hever-e holtteste valamely szakadékban temetetlenül, nem kísért-e a lelke máris zokogva az elhagyott, kedves ház körül!

Mószét Jethro ünnepélyes áldása, felesége sóhajtásai, óvó bűvöletei kísérték útján. Úgy ment el, ahogy jött: váratlanul, egy szál ruhában, fegyver, kincsek nélkül. Csupán ellopott fehér szamara helyett kapott egy derék szürkét.

Mert, fiam és tanítványom, ahogy nem hiszek azokban az állítólagos madianitákban, akik a Szináj-félszigeten kóboroltak, s akik között éppen Jethrónál ismerkedett meg Mósze Jahveh nevével és lényével, abban sem hiszek, hogy Mósze - a gyilkos - nagy kísérettel menekült Jethróhoz, Reguél főpapjához, ugyancsak díszes kísérettel tért vissza szülőföldjére, s ebből a kíséretből lett volna a Lévi-törzs. Nem, nem, fiam, Mósze egyedül ment, és egyedül jött, Jahveh ismeretét sem kapta a Reguél-imádó főpaptól, Mitanni egykori követétől a Palotában. Egyedül ment, mint mindenki, aki Isten szavát követi, az ő művének megvalósítására övezi föl derekát. Így illett hozzá, így illik minden szolgájához. Csak magára az Istenre hagyatkozva, a pusztában, sakálok, hiénák üvöltése, kóbor lelkek árnyékalakjai között, fegyvertelenül, egy darab kenyérrel, sajttal, egy marék datolyával tarisznyájában, szürke, kitartó szamár hátán, szeretteinek áldásától kísérve, az ő szomorú arcukra, fájdalmas könnyeikre emlékezve...

S annak a népnek nyomorúságára, könnyeire gondolva, amely várja, vagy nem is várja talán, oly reménytelenül belesüllyedt szolgaságába.

Vége a nyárnak, fiam, hideg már a Nap fénye is, ha pedig lenyugszik, dermesztő lehelet árad a földből. Elköltöztek a fecskék, elnémultak az őszikék, avarillatú a levegő, kinyíltak a temető virágai, a krizantémumok. Szőlőnk leve hordókban forr a pincében, a gyümölcs mind megérett. Nem tehetünk róla, hogy az emberek nem kapnak rajta... Nappal a világoskék égen kiáltozó vadludak vonulnak, mint egy-egy óriási ostor, végigkanyarogva a messzeségen, s eltűnnek a tó felé. Este meg, ha a csillagok kihunyorognak a tépett felhők közül, úgy kiáltoznak a láthatatlan vadludak, hogy megfájdul a szívünk. Északról vonulnak Délre, s mintha nekünk kiáltanának, menjünk velük jobb hazába. Mert bizony néha már didergünk, csak a bor vigasztal, ami lent zümmög a hordóban.

Pihenjünk meg egy kicsit, fiam és tanítványom, gyújtsuk meg a lámpát, tegyünk be ajtót-ablakot. Itt, a könyvek között némileg biztonságban érezhetjük magunkat. Bár tudjuk, ez csak ábránd. Sem a négy fal, sem a bezárt ajtó nem véd meg bennünket a rettenetes világ fenyegetéseitől. Védelmünket csak úgy kereshetjük, ha kiemelkedünk a világból, s olyan világba helyezkedünk át, amely sohasem változik. Ha, mint a vadludak, fölkerekedünk, s egymást hívogatva elszárnyalunk a hideg északi szelek, a karmait mutogató tél, az ínség, a sötét felhők elől oda, ahol mindig ragyog a Nap.

Mert az ember szívében ott él az igazi haza emléke. Oda vágyik vissza egész életében, oda akarja vezetni testvéreit, ellenségeit, barátait, egész népét. Mindenkit, aki csak él a Földön. Folyton kiáltozunk, hívjuk egymást, lám még itt is, a szobánkban. És milyen fájdalmas, ha hívásunkra nem felel senki. Ha egyedül szállunk, társtalanul a sötét egek alatt.

Látod, Mósze is fölkerekedett, visszatért népéhez, sok-sok mérföldet utazva idegen földön, pusztaságban, hegyek között, völgyek mélyén, folyók, patakok mentén, hogy kiáltson a rabságban sínylődő nyomorultaknak, szárnyra kapassa őket, az igazi hazába vezesse. Éjszaka didergett, nappal verejtékezett. Tömör falakkal körülvett városokon haladt át, ahol tegnap ilyen, ma olyan fejedelmecskék, királykák, hercegecskék uralkodtak nagy garral, tegnap még ilyen, ma olyan, holnap amolyan hatalmasságokkal szövetkeztek, hízelegtek és fenyegetőztek... Tegnap még Eknatonnak írtak rimánkodó leveleket, s biztosították rendíthetetlen hűségükről, ma meg Amurru, Hatti, Assur vagy Babilon nagysága előtt borultak le ugyanolyan őszintén. Tegnap még így lelkendeztek a Gyűlöletes Álmodozó előtt: a király kutyája vagyok... a nagyúr lóvakarója... lábaid zsámolya... por a lábad alatt... az én uram, királyom lábához borulok, aki Nap az égboltozaton... hétszer s megint hétszer vetem magam előtte hasra és hanyatt... Ma meg Aziru orcáját nevezik ragyogónak, a Naphoz hasonlónak. A városok egyik kapuján bement, a másikon ki, hallott amurru, jebuszi, foinik, kánaáni, habiru, mitanni, árja, arab, beduin, kenita, edomi s más efféle beszédet, látott fehér, fekete, barna, vörös, szakállas meg szakálltalan arcot, díszes ruhát, koszlott köpönyeget, aranycsatos sarut, meztelen, kérges lábat, gyaloghintót, teve hátán ringó, kényelmes nyerget, szamárra vetett, durva pokrócot. Látott bénákat, sántákat, bőrpoklosokat, szembajosokat, s látott délceg istenfiakat, akik fényes fegyvert csörtettek. Ha megéhezett, szedett egy marék datolyát, ha megszomjazott, azzal a kis ivócsanakkal merített vizet, amit Jethro fügefája alatt faragott azon a nevezetes napon. Nem törődött sem a városokkal, sem a pusztasággal, áthaladt az emberek sokaságán, életük sokféle formáján, ment, ment egyre Dél felé, hogy megtalálja népét, s magával hívja a szolgaság földjéről az örök Nap szabadságába.

Sietett, mert nem volt nyugta. Az idő sürgette. Csillagászati tudománya révén nem maradt előtte rejtve a közeljövő. Tudta, hogy a szerencsétlen Eknaton halála után hosszú zűrzavar, tehetetlenség következik, amíg csak föl nem kel Horemhab csillaga, s egy időre megnyugszanak a háborgó hatalmak. Azután megint erős uralom tartja kezében a fegyvereket, a Delta-beli Ramesszida-család uralma, Ramósze, az egykori vezír családjának sarjáé. Ez volt a keskeny út, amin a rabságban sínylődő nép kimenekülhetett a háborgó hullámok közül. Ezt az időt kellett javukra fordítania. Most hát mennél hamarabb oda, közéjük, azután el-el a Szolgaság Házából a szabadságba. Az őshaza édeni nyugalmába, tisztaságába, fényébe. Hogy hol van ez az őshaza, Mósze nem tudta még. Helyesebben: tudta, de nem mondhatta volna meg. A szíve mélyén sugárzott, nem a földön. Az az Isten, aki elküldte a munka végrehajtására, megnyitja országának kapuját a kellő pillanatban. Mósze nem töprengett, nem habozott, nem tétovázott. Minden ellentmondását a Név elé tárta már, többé egy szava sem volt. Kitartóan igyekezett célja felé. A magány s a bot, rajta a négy jel, megóvta minden bajtól.

Egyszer majd fölkerekednek valamennyien, ő meg a népe, s mint a mi vadludaink, egymást hívogatva, egymásnak kiáltozva elindulnak a Nap országa felé.