Egy ismerős kis szellő

Fázósan fogta össze a kabátját. Nem volt hideg, a nap melegen sütött. Tavaszban nyár volt és észre sem vette. Mint ahogy azt sem vette észre, hogy körülötte kibontotta a természet a legvarázslatosabb szépségét. A nap mosolyogva kelt fel a hegyek mögül, szikrázott sugara a tiszta zöld pázsit harmatcseppjein. Hideg volt az éjszaka, de egyre melegebb van és a harmatcseppek léggé válva tűnnek el. Nem nézett semmire, nem látta a tavaszi virágok szépségét, nem simogatott meg egy virágkelyhet sem. Nem hajolt le és nem vitt szobájába egy száll virágot sem, hogy örömét lelje benne. A konyhaasztal sarkában üresen tátongnak a virágvázák, szinte kérik, hogy tele rakja és elrendezze benne valaki a virágokat.

Elsötétített szobájában a csend honol. Unottan öltözködik, mérges, hogy ismét a zuhany alá kell állnia, és menni kell dolgozni. Nem frissítette fel a víz, nem élvezte a finom illatos sampont, és nem siklott a keze végig testén, hogy élvezettel kényeztesse magát. Szinte már semmi sem érdekelte. Ami eddig örömet okozott, az mind fölöslegessé vált. Létezett lélektelenül, álmok nélkül.

Egy éve történt, amikor hazaérve felfedezte, hogy megváltozott a lakás. Alaposan körülnézett, és ami feltűnt, hihetetlen volt. A férje ruhái, kedvenc dolgai mind eltűntek. Első gondolata - betörő járt náluk. Tárcsázta férje számát, a telefon néma volt... Kikapcsolták. Ekkor egy játszadozó fénysugár az asztalra vonta a figyelmét. Meglátott egy papírt. Az asztalhoz lépett és remegve olvasta: - Elmentem, ne keress. Véglegesen elköltöztem Tőled. Isten Veled! Abban a pillanatban szűnt meg számára a világ. Hihetetlennek tűnt az egész. Tudta, hogy férje nem a régi már. Sokszor érezte távol, nagyon távol magát ettől az embertől, aki az alkohol rabja, de nem vallotta be magának. Talán most jött el az a pillanat, amikor választott kettejük közül. És az alkoholt választotta.

Lassan indulnia is kell, gondolta megszakítva a visszaemlékezést. Rutinosan nyúlt a kabátjáért, fázósan lépett ki a lakás ajtaján. Észre sem vette, hogy a régi muskátlik nincsenek az ablakban; nem int nekik búcsút, mint tette ezelőtt, és nem önt alájuk hamar az utolsó pillanatban egy kis vizet, hogy ki ne száradjanak. A szomszéd házak ablakaiban és teraszain már tündököltek a virágok, az övé volt kopár csupán. Elmaradtak a beszélgetések, a virágcserék. Már nem volt fontos, hogy szép legyen az ablaka, mint ahogy nem volt fontos az sem, hogy Ő tetsszen magának. Nem érezte már nőnek magát. Ekkor hirtelen magára nézett, nem tudta, mit is vett fel. Ma elegánsnak kellene lennie, az irodában ünnepelnek. Elégedetten vette tudomásul, hogy alkalmas ez a ruha, bár véletlen volt csupán, hogy ezt vette fel. Útközben nem látta az embereket, a megállókat is csak futólag figyelte, szinte ösztönösen közlekedett, gondolataiba merült. Egy év. Az alatt az év alatt megöregedett, vagyis azt képzelte magáról. Kisemmizettnek, megalázottnak érezte magát, fölöslegesnek eddigi életét - romba dőlt várra emlékeztette, amelynek a falai közt most átfúj a szél. Romnak látta magát is, és a romok között nem nőtt ki a gaz sem, mert azt sem engedte. Kitépett mindent, ami reményt jelenthetett volna számára. Megvetette eddigi életét, csak magában keresete a hibát. Ha jobban odafigyelt volna...ha többet nyújtott volna...ha szebb lett volna...ha és ha... Önvád volt benne, és szánalom önmaga iránt.

Szinte alig vette észre, hogy megérkezett. A bejáratnál a portás kedvesen üdvözölte, beszélt volna hozzá, mint régen, várta, hogy kérdezze, hogy vannak a gyerekek, az asszony...de ő csak bólintott és bement. A portás fej csóválva nézett az asszony után, nagyot sóhajtott, majd bement kis zugába. Mindent tudott, mindenki élete előtte folyt. Tudta, kit mikor csalnak meg, kinek van szeretője, s azt is, ki él boldogan. Ezt a gyönyörű, kedves asszonyt nagyon sajnálta, de a sóhajon kívül semmit sem tehetett érte. Csak szemlélte, hogy az egykor igézően szép nő fénytelen szemmel jár-kel. Mint egy késő őszi fagy után a hegy, színtelen és kopár lett. Nem sugárzott már, nem viselt színeket.

A nap egyhangúan telt, végezte munkáját a megszokott pontossággal és rutinnal, de az ezt követő kis ünnepség nem vidította fel. Hamar eltűnt, igyekezett minél előbb elmenni, láthatatlanná válni. A társaság egy idő után már észre sem vette a szótlan, magányos nőt. Ő sem tudta, merre megy, csak el, távol az emberektől. Egyszer csak arra riadt föl, hogy a temető kertjében sétál. Szinte megbabonázta ez a csend. Leült egy padra, gondolataiban tovább keresgélt.

Megpróbálta kétségbeesésében ismét visszaszerezni az embert, kit valaha nagyon szeretett. Ez a találkozás élete újabb csalódása volt. Az ember részeg volt, már gátlástalanul ivott, és nem is akart más lenni, nem is nyújtotta kezét segítségért. Elveszett volt, mert az akart maradni. Nem volt ereje megérteni férjét, mert nem értette saját magát, nem értette egész életét. Csak ült és élvezte a csendet, mintha vonzotta volna. Nem látott és nem hallott, csak remegett. Nem hallotta, hogy a feje fölött a fán madarak dalolnak, hogy az elmúlás honában élet veszi körül.

Aztán hirtelen elhatározással felkelt és elindult haza. A remegés még mindig tartott, összevonta a kabátját, fázósan nyitotta ki a kaput. A lakásban még mindig sötét, áporodott szellőzetlen szag, és hideg, nagyon hideg. A lemezjátszót kapcsolta be, valami nagyon szomorú, lágy zene töltötte be a félhomályt. Leült a kanapéra, hátradőlt és csendben szótlanul remegett tovább. Aztán egy hirtelen mozdulattal levetette magáról az utcai ruhát, mert fojtogatta, feszengett benne. Remélte, hogy kényelmes köntösben remegése is alábbhagy. De nem, tovább remegett és félt, nagyon félt. Odakinn lassan este lett. A nap, mint minden este, a hegyek mögé bújt, hogy aztán másnap ismét beragyogja a földet - melegítse az emberek lelkét, életet adjon a növényeknek, állatoknak. A nap utolsó sugarai még visszatükröződtek a tiszta ablakok tábláin, majd végérvényesen nyugvóra tért. Az emberek siettek, vagy haza, vagy kellemesen eltölteni a napi munka utáni pihenő órákat - ha lehet, minél kellemesebben.

A világban, ugyanebben az órában gyermekek milliói születtek meg, és éppen ekkor múltak ki életek. Ebben az órában - egy asszony a fürdőszoba polcain kutatva az örök csendre készült. Dobozokat keresett és markába ürítette. Tudta, hogy mit tesz, ismerte a gyógyszerek hatását, hiszen ez volt a munkája. Tudta, hogy végleges elhatározását csak a néma csend követheti. A kezében megremegett a pohár, szorosan fogta a maroknyi gyógyszert. Ekkor egy fuvallat érte, a terasz ajtaját nem csukta be. Egy friss tavaszi szellő suhant be a résnyire kinyílt ajtón, és meg merte zavarni a legnagyobb lépést, amit eddigi életében el akart követni. Az égen ragyogott a hold, sokáig farkasszemet nézett vele, majd erőtlenül leejtette kezét. Gondolataiban az motoszkált, hogy a Hold, melynek sugarai beragyogják ma az eget, ugyanolyan hideg és kopár, mint amilyennek ő érzi most magát. De sugároz - meleg fényt a földre - kölcsönvett fényt csupán, de szépsége nem kétséges.

Elmúlt a remegése, a gyógyszereket beledobta a vécé kagylójába és hamar lehúzta, mintha soha sem akart volna emlékezni erre a pillanatra - tüntette el a nyomokat, egy kétségbeesett pillanat nyomait. Kitárta az ajtót, vele szemben a magas hegy csúcsa fölött teljes pompájában a telihold világított, és egyszerre, mintha csak kérte volna, a gyümölcsöskert felől madárdalt hallott. Leült a teraszon kint lévő karosszékbe és ott maradt, figyelte az éjszakai életet, magába szívta. Élni kezdett!

A reggeli napsugár ott találta karosszékben az asszonyt, aki élete folytatása mellett döntött. Hónapokkal később egy vidám társaságban, kinn a szabadban a lángokat bámulja. Nem győz betelni a csodával, szinte eggyé válik a lánggal, amint nézi, hogy hol magasba csap, hol kisebbé válik. Arca kipirosodott a melegtől, és boldog. Az esti levegő fenyőgyantával fűszerezett, békák brekegése tölti meg a csendet, és valahol messze egy madár hívja társát.

A fák között pedig óvatosan osont egy ismerős kis szellő...