Bocsánat

Ma 85 éves. Majdnem húsz esztendeje már, hogy szinte mozdulatlanul fekszik ágyában. Egy őszi éjszaka történt... Hirtelen rosszul érezte magát, másnapra már lebénult a fél oldala. Makacs volt mindig, még akkor is, amikor csak jelezni tudta, hogy mit akar. Hadonászott és kórházat emlegetni sem volt szabad. Ő oda nem megy! Aztán mégis csak az lett a vége. Jött a mentő és elvitte.

Ilyen kiszolgáltatott helyzetben soha sem volt, nem ismerte ezt a szót: kórház. Ő mindig csak a saját akaratát érvényesítette. És most itt van. Kacsa, pelenka, mind olyan dolgok, amelyeket ő soha el sem tudott képzelni. Nem hitte, hogy ez valaha vele megtörténhet.

Büszke ember volt világéletében. Annak nevelték. Nemes ember fiaként látta meg a napvilágot egy nagy kúriában. Mindent megkapott: jólétet, szeretetet. Egy nap azonban az édesapja meghalt. Ő és nagyobbik testvére az anyjukkal maradtak. Elkezdődött a harc a vagyonért. A kúriából kiköltöztek, eladták, az árát meg elosztották az örökösök között. Nekik megmaradt a föld és az erdő. Sok-sok föld. Nem gondoltak arra, hogy jön egy új világ, amelyben bűn, ha az embernek valamiből sok van. "Bűnösök" lettek ők is. A "kollektiv" mindent elvett, csak egy kis föld maradt és egy falusi ház.

De maradt még valami, a gőg. Szép fiatalemberré cseperedett. A háború nem kerülte el sem őt, sem a testvérét. Neki szerencséje volt, nem került fogságba - hazajött. Testvére ott maradt a fronton, valahol a messzi Oroszországban. Egyedül maradt édesanyjával, aki kényeztette és belenevelte, hogy Ő Valaki. Az is volt. Csak a kezébe vette az ecsetet, és festett. Nem tanulta, csak úgy magától ontotta a festményeket. Ha, valaki irányította volna ha olvasott volna, ha műveli magát, akkor talán... de ez most már nem fontos. A lányok mind szerelmesek voltak belé. Élt! A fiatalúr kegyeit kereste minden lány. Falusi bálok, mulatozások követték egymást és ő mindenütt ott volt, természetesen a "maga fajta" barátokkal. Még véletlenül sem keveredett parasztlányokkal. Aztán ki is választotta a falu legszebbikét. Feleségül vette és éltek boldogan. Ő - boldogan. Az asszony is úgy emlékezik vissza, hogy boldogok voltak. Közben a törékeny kis lény férje szoba-vécéjét emeli és tisztítja.

Pedig nem volt az olyan könnyű élet. Férje sokszor nézett a pohár fenekére. Megcsalta, és bizony a fehércseléd szoknyája sem hagyta hidegen. Hamar született is egy gyermeke - házasságon kívül. Elismerte, Úr volt. A megmaradt kis pénzből kifizette szeretőjét, földet adott neki, aztán többet tudomást sem vett róla. Sem az asszonyról, sem a fiáról.

Ennek ellenére tisztelte a falu. Minden rendezvényen ott volt. A rezesbanda alapító tagja, mert természetesen a zene sem állt távol tőle. Tehetséges ember, aki mindent csinál - félig. De csinálja. Közben nagygazdaságot vezet. Rengeteg marhát tart, viszi a piacra őket, korán kel és gyalog hajtja a vásárra az állatokat. A legtávolabbi városba is elmegy velük. Szereti az üzletet, jól is csinálja. Járja az erdőt, behozza a fát, de hajnalban a lovakat az asszony fogja be, ő csak felül a bakra, és megy.

Ekkor még jól érezte magát, ereje és büszkesége tudatában az övé volt a világ. Hamarosan azonban változott. Mindenét elvették. Nem maradt se szekér, se ló. Nem volt már erdő, sem kaszáló. Nem volt föld, és összetört benne valami. Lassan kezdett csak kilábalni ebből a válságból. Könyvelő lett a gazdaságban, majd mázsamester. Úgy számolt fejben, hogy senki sem kelt versenyre vele. Minden rendeződni látszott. Született két gyermeke, egy kislány meg egy fiú. Büszkesége és elveszett vagyona visszaszerzésének lehetőségét bennük látta. Folytatását életének, nevének. Gyermekei növögettek, közben dolgozott. Dolgozott és ivott. Számtalanszor vitték haza szekérderékban, ájultan a részegségtől. Úri virtus, nem szégyellte magát, nem kért bocsánatot. Sokszor hozott barátokat a házba, mulatott és a feleségnek egy szava sem volt.

Gyermekei felnőttek. Férjhez adta a lányát - nem úgy, ahogy szerette volna. De a lány, az csak lány, minek abból akkora dolgot csinálni. A fiában volt minden reménysége. Ő fogja vezetni a gazdaságot. Majd ő vesz feleségül egy gazdag lányt, ő viszi tovább a nevét. A jelölt már meg is volt. Szerették is nagyon. Csakhogy másképp döntött a sors. Valaki más is felbukkant fiuk szívében. Nagyon nem tetszett a szülőknek, és harcoltak is kegyetlenül ellene. Bevonták a falut, az egész család harcba szállt. A nagynénik hozták-vitték a híreket. Két pártra szakadt a falu. Nem volt pardon, nem akarták azt a lányt és kész. Ennyi volt, és ez nem változott akkor sem, amikor a fiú oltár elé vezette azt a másik lányt. Áldását nem adta a házasságra sem az apa, sem az anya. Sok idő telt el, amíg megszerették menyüket. Unokák születtek, és lassan melegedni kezdett a szívük.

A fiatalasszony lelkéből nem múlt el nyomtalanul a sok megaláztatás. Elfogadta az öregeket, de szeretetet nem érzett irántuk. Irányítani akarták az életét, és ő ezt határozottan elutasította. Az öregember veszni látta a hajót, a diktatúra éveiben nem találta helyét. Ivott, szeretőt tartott, megtagadott embert, Istent - nem ismert hatalmat maga fölött.

Ekkor egy végzetes éjszakán egy ártatlan ki vérrög elindult az ereiben, és megváltoztatta az életét. Beteggé tette és mozdulatlanságra ítélte.

Húsz éve már, hogy fekszik ágyában. Húsz éve már, hogy a nemes úr nem parancsol, nem küzd, csak hagyja magával megtörténni a dolgokat. Közben a fia messzire költözött. A földeket, meg az erdőket visszakapta, és ragaszkodik hozzájuk, bár ereje semmire sincs. Az időközben megözvegyült és hazakerült lánya, és annak fia gondozzák, és lesik minden óhaját.

Még egyszer, utoljára az életben szerette volna látni a földjeit. Ekkor a család kocsiba ültette és kivitték a kaszálóra. Onnan ellátni a hegy felé, melynek sűrű erdejében valamikor oly gyakran megfordult. Kiszállt a kocsiból, körülnézett. Kemény szíve valami meleget érzett. Szeméből lassan hullottak könnyei, szólni nem tudott, karja is nehéz volt, a lepergő kristálycseppeket lánya gyöngéd szeretettel törölte le.

Egy napon a fia is hazaérkezett, családjával. A gyermekek nem sokat tudtak a múltbeli eseményekről. A nagyapát és a nagyanyát nagy szeretettel ölelték át. Minden új volt nekik. Minden mesébe illő, az udvar tele kis csibével, a csűr tele szénával . A nyulak, a bárányok, mind-mind örömmel töltötték el lelküket. Nagymama hamar nekifogott és finom friss házi kenyeret sütött a régi kemencében.

Csak a menye lépett be meghatottan a lakásba. A magatehetetlen férfi ágya mellé ült, és megfogta annak fehér kezét. Ránézett. Haja fehér, arca megnyúlt, Tiszta kék szemei kitágultan meredtek az asszonyra. Mondani szeretett volna valamit. Nem tudott - az amúgy is nehezen engedelmeskedő nyelve nem mozdult, csak habogott, érthető szavakat nem tudott kimondani. - Értem Tata - szólt a meny, megsimogatta homlokát, és úgy érezte, hogy többé már sem harag, sem megbántás nincs a lelkében. Csupán egy pillanat volt, és minden ellene elkövetett rossz elszállt, el, messzire, ki a hegyek mögé. Az öregember nem válaszolt, szeméből megállás nélkül patakzottak a könnyek. Megmaradt erejével szorította menye kezét, megbékélt szíve immár érez. Születésnapja van. Hogy meddig tart harca az élettel, nem lehet tudni. Lehet, hogy még másokkal is békét kell kötnie. Magával... Istennel...