Ha tele a lelkem...

Csak lehunyom a szemem, s nincs bennem félelem. Szárnyal a lelkem, és átélem mindazt, mit ember elképzel. Én csak lehunyom a szemem. Újra gyermek vagyok, aki járni tanul. Lépkednék de lábam erőtlen, oly picike.

Csak lehunyom a szemem, és már növögetek. Pillangót kergetek. Virágot kötök csokorba, hogy aztán boldogan szaladjak. Mutassam, mit tudok - ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, és már tanulok. Olvasok, írok, okosabb vagyok. Forgatom a könyvek lapjait... Képei elbűvölnek és mesélnek. Ha lehunyom a szemem, még többet olvasok, és járom be az elvarázsolt utakat. Voltam Hófehérke és gonosz mostoha. Tévedtem el az erdőben, mint Jancsi és Juliska. Ha lehunyom a szemem, voltam indián, szívtam békepipát Winnetou oldalán. Ha lehunyom a szemem, vagyok Péntek - Crusoe szigetén és víz alatt utazok - Nemo tengerén.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok ifjú lány. Hattyúk tavában szárnyalok tovább.

Csak lehunyom a szemem, régészként ébredek. Tárok fel sírokat, fáraókat nézek.

Fejtek régi írást, ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok - Anteus. Rabszolga, ki földeket művel. Csak este száll énekem, a szabadság felé. Korbács ütése alatt dolgozok, fekete bőrömre szállnak fehér gyapottok. Ha lehunyom a szemem, szabad vagyok, dalomat már szabadon dalolom kunyhóimból, hogy hallják fájdalmam az emberek, kik gyaláztak és megvertek.

Csak lehunyom a szemem, és vagyok óriás, ki Attila nyomában menetel, hogy népem megvédjem, s nem érdekel a horda, aki ellenem kel.

Csak le kell hunynom a szemem. Mert látnom kell, mindent mi érdekel. Látnom kell a lágerek lakóit, hogy aztán ne feledjem el. Emberként élnem kell. Látnom kell minden nyomort s szenvedést, amit emberek viseltek el. Hát le kell hunynom a szemem. Hogy lássak éhen halni gyermeket, s fetrengni mámorban dúsgazdag fiatalembert.

Csak le kell hunynom a szemem, hogy legyek festő ki remekel, vagy szobrász, író és énekes. Makrancos Kata vagy Orpheus. Lucifer vagy Augustus. Vagyok Rómeónak - Júlia és Trisztánnak - Izolda. Vagyok Csongornak - Tündéje és Petőfinek szerelme, ha lehunyom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok szenvedély - szenvedés - szerelem - senyvedés. Zöldellő fának levele, őszülő erdő búcsúüzenete. Vagyok avar, mire rátapodsz, avar, mi meleget adok télen millió életnek, mert anyaföld vagyok.

Csak lehunyom a szemem, és én vagyok az éjszaka csillaga. Hogy felnézhess rám, hogy boldoggá tehesselek. Hogy álmod szép legyen, én fenn vagyok, vigyázok rád, mint az angyalok, ha lehunyom a szemem - ezt teszem.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok reggeli fűnek harmata. Kis életek itala. Sétáló emberek lábának párnája.

Csak lehunyom a szemem, s vagyok Tenger meg Óceán. Föld meg Lég vagyok - mert akarok, s mert a mindenséget keresem, ezért le kell lehunynom a szemem.

Csak lehunyom a szemem, mert a lelkem tele. Adhatok belőle gazdagnak - szegénynek, csakhogy szeressenek. Szeressenek... ne... ó, ne engemet! Egymást szeressék az emberek! Gyűlölet helyett vigaszt, ölelést bántás helyett. Adjanak szót a szótlannak, világot a világtalannak.

Csak ezért hunyom le a szemem... hogy álmaimban adhassak! Nem félek, lelkem nem lesz üres soha. A lélek, amely egyszer már megtelt, a bőség kosara marad.

Csak lehunyom a szemem, és lelkem szárnyakra kel, ott van veled, s veled, mindenütt ott van ha kell. Csak elfogadd... Tanulj meg szárnyalni velem. Minden ember szárnyakra lel. Csak annyi kell:

Hogy hunyd le a szemed!