Magyarok és horvátok egymásról alkotott képét meghatározóan befolyásolta a sok évszázados együttélés, a magyar-horvát államközösség léte, a közős történelmi sors, melyben a két nép a 11–12. század fordulójától osztozott. Kevés példa akad Európa történelmében arra, hogy két, nyelvében ennyire különböző nemzet kultúrájában ilyen sok szállal kötődjön egymáshoz. Ez a kapcsolat olyannyira szorossá vált, hogy éppen a reneszánsz, illetve a barokk idején számos olyan kiemelkedő személyiség akadt, akiket mind a magyar, mind a horvát kultúrtörténet és nemzeti emlékezet joggal vallhat és érezhet magáénak. A két nép kulturális közeledését természetesen elősegítették a közös államiság adta politikai keretek, a közös ellenséggel szemben folytatott küzdelem, a magyar és a horvát nemesség sokszor azonos érdekei, de nem szabad megfeledkeznünk a kultúra szempontjából talán legfontosabb tényezőről sem. Mindkét nép a kereszténység felvételétől számítva a nyugati kultúrkör részévé vált, s noha tudunk róla, hogy voltak magyarok és horvátok, akik megtanulták egymás anyanyelvét, állandó közvetítő nyelvként a kor művelt emberei számára a latin szolgált, amely egyben kapcsolatot jelentett Itália és a Nyugat felé.
A horvátságnak ebben a sajátos magyar-horvát kulturális együttélésben különösen fontos szerep jutott éppen a reneszánsz idején. A horvát etnikai terület a középkortól fogva hagyományosan kettős irányultságú. Az északi rész, Szlavónia a közép-európai kultúrkörhöz tartozik, míg az egykori Horvát Királyság a dalmát városokkal együtt a Mediterráneumhoz, elsősorban Itáliához kötődik. Ez a kötödés a 15. század elejétől kezdve, Dubrovnikot leszámítva, a dalmát városok esetében közvetlen politikai kapcsolatot is jelentett, hiszen az Adria keleti partvidékének nagy részét Velence elragadta és elcsatolta a magyar-horvát államtól. Ennek következtében viszont a dalmáciai horvátok körében nagyon gyorsan és könnyen lejátszódott az itáliai reneszánsz és humanizmus recepciója és Hunyadi Mátyás udvarában a nagyszámú olasz humanista és művész mellett már dalmát horvát mesterek is fontos szerepet játszottak a reneszánsz meghonosításában. Kiemelkedő fontosságúak voltak mindebben Magyarország és a Dubrovniki (Raguzai) Köztársaság kapcsolatai. Az említett szoros kapcsolatoknak köszönhetően Mátyás alakja meghatározó helyet foglalt el a 16., de még a 17. század horvát történetírásában és szépirodalmában is.
A másik nagy témakór, amelyben a reneszánsz és a barokk korszak horvát nyelvű irodalmában a legtöbb szó esik a magyarokról, a közős törökellenes küzdelmeké*. Mind a horvátok, mind a magyarok évszázadokon át frontnemzetként, vállvetve küzdöttek az oszmán hódítók ellen, s nincs még két olyan nép Európának e táján, amely éppen e helyzetéből adódban olyan nagy vérveszteséget szenvedett volna. E közös küzdelem képe átszövi a 16. század horvát irodalmát, megjelenik természetesen a horvát humanisták műveiben, de a törökellenes harc magyar hősei jelentős szerepet játszanak a horvát és általában délszláv népi epikában is. A részben 15–16. századi eredetű, illetve későbbi átköltésben fennmaradt hősi énekek sora zengi Hunyadi János, Mátyás, Magyar Balázs vagy Kinizsi Pál dicsőségét. A magyar hősök szinte kivétel nélkül pozitív alakokként szerepelnek a horvát, illetve délszláv népi epikában, talán az egyetlen kivétel Filip Magjarin néven Zsigmond király egykori hadvezére, az egyébként olasz származású Ozorai Pippo, Filippo Scolari. A hősi énekek közül egyről külön említést tennék, mert érdekes példája a közös haza a korszak horvátsága körében élő hungarus tudatának. A hősi ének a horvátok 1493-as korbáviai csatavesztéséről szól. Az ütközetben a kortársak tanúsága szerint elesett vagy fogságba került a horvát nemesség színe-virága, s a törökök rabul ejtették a horvát bánt, a magyar nemesi családból származó Derencsényi Imrét is.
Az ismeretlen horvát énekes a következőképpen írta le a törökök és a horvát bán levélváltását:
|
A horvát bán azonban a hősköltemény szerzője szerint határozottan visszautasította a török ajánlatot és kijelentette:
|
Bár e rövid tanulmány elsősorban a 16. századi horvát nyelvű irodalom magyarságképét vizsgálja, mégis a sor elején feltétlenül meg kell említeni két latin nyelven író dubrovniki (raguzai) szerzőt, Aelius Lampridius Cervát – a horvát szakirodalomban Ilija Crijevićként emlegetik –, aki Mátyás király halálakor írt és olvasott fel Dubrovnikban egy, az uralkodót dicsőítő nekrológot (Oratio funebris in regem Mathiam), s a szövegben külön kiemelte Mátyásnak a humanisták által nagyra értékelt művészetpártolói tevékenységét; valamint rokonát, Ludovicus Cervarius Tuberót (Ludovik Crijević), kinek latin nyelven írt történeti tárgyú munkája, a Commentaria de rebus, quae temporibus eius … gestae sunt, a magyar történelem, a Mátyás- és Jagelló-kor elsőrendű forrása. Tubero nagy elismeréssel szól Mátyás reneszánsz udvaráról, külön kiemeli építészetet és művészeteket pártoló tevékenységét. Vladimir Vratovic szerint* érezhető szláv, horvát nemzeti büszkeségből nagy figyelmet szentel a Corvin Mátyás udvarában tevékenykedő humanistáknak és képzőművészeknek, tágabb értelemben vett honfitársainak, így Janus Pannoniusnak (akinek hangsúlyozza szláv származását), vagy például a jeles szobrász Ivan Duknovicnak (Giovanni Dalmatának). Mátyás király Tuberónál bizony ellentmondásos személyiség, sajátos keveréke az uralkodói nagyságnak, hiúságnak, sőt, kicsinyességnek, hamisságnak. Ez utóbbit éppen Mátyás és Duknovic kapcsolatában véli felfedezni Tubero. Szerinte Majkovec várát a király pénztartozása fejében adományozza a szobrásznak, de úgy, hogy nagyon jól tudja, voltaképpen semmit sem ad, mert a váruradalom a vránai perjel jogos tulajdona. Ugyancsak nem sok jót szól a raguzai szerző a magyar urakról, akiket gőgösnek, irigykedőnek, sőt a parasztlázadásról szóló részben egyenesen embertelennek nevez. Negatív alakként tűnik fel nála Bakócz Tamás bíboros és Szapolyai János erdélyi vajda is. Ugyanakkor Dózsa György és a lázadó magyar parasztok iránti rokonszenvét alig titkolja, bár nem hallgatja el a felkelők kegyetlenségeit sem. Dózsa György Tubero által megkomponált beszéde, túl azon, hogy retorikai mestermű, számos érdekességet tartalmaz, így például utalást a középkori krónikák magyar eredetmondájára, az Attila-kultuszra*.
A 16. század horvát irodalmában a török veszély, az oszmánellenes harc központi helyet foglal el. Különösen igaz ez a spliti Marko Marulić költészetére. Érdekességként jegyzem meg, hogy Imádság a török ellen (Molitva suprotiva Turkom) című versében az oszmánok ellen küzdő nemzetek sorából kifelejti a magyarokat (de a Tuzenje grada Hjerozolima – Jeruzsálem városának panasza – című versében a potenciális törökellenes európai szövetségesek között már megemlíti a magyarokat is)*.
A 16. századi horvát költészetben megjelennek a korszak magyar történelmének sorsdöntő eseményei, így Belgrád eleste, a mohácsi vész, majd Buda török kézre kerülése. Külön meg kell említenünk egy horvát költeményt, amely Lajos magyar király panaszéneke és ismeretlen horvát szerző alkotta a Mohács utáni években (Pocinje razboj i tuzba kralja ugarskoga). Horvátul először Franjo Fancev,* magyarul Bajza József ismertette*. Érdekes a költeményben az átok motívuma: a haldokló király megátkozza a keresztény uralkodókat, amiért egymással hadakoznak és veszni hagyták őt és országát. A korszak latin nyelvű horvát irodalmában éppen ekkortájt vált közismertté Zvonimir király legendás halálának története (maga Marulić fordította latinra), amely egy kísértetiesen hasonló királyi átokkal zárul. Amúgy a költeményben korabeli pletyka is megjelenik, miszerint Lajos királyt megölték, mielőtt lovával együtt a patakba zuhant.
Moháccsal kapcsolatos egy, a horvátok 16. századi, korántsem mindig egyértelműen pozitív magyarságképét igazoló levélrészlet. Ez egyben figyelmeztet arra, hogy a horvát nemesség valóban meglévő hungarus tudata mellett már ekkor párhuzamosan létezett körében a különállóság tudata is*. A levél szerzője Frangepán Kristóf (Krsto Frankopan) horvát bán, aki politikus és hadvezér volt és nem tudós humanista, bár megjárta Itáliát. Leveleit is horvát nyelven, glagolita betűkkel írta. Az idézendő levelet Fran Jožefić (Jozsefics Ferenc) zenggi püspökhöz közvetlenül a mohácsi ütközet után intézte. Ebben Frangepán érdekes helyzetértékeléssel (amivel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem lehetett tisztában a csata valódi végzetes következményeivel, ráadásul azt hitte, hogy a királynak sikerült megmenekülnie) még talán hasznosnak is mondja a mohácsi vereséget, hiszen ez talán kijózanítja a gőgös magyar urakat, akik győzelem esetén olyan önhitté váltak volna, hogy nem lehetett volna elviselni őket: „amennyiben ugyanis a király megmenekült, akkor úgy véljük, az Úristen nem azért engedte meg a király és a magyarok vereségét, hogy baj és veszedelem legyen belőle, hanem hogy az az ország javára szolgáljon. Ugyanis ha most a magyarok megverték volna a császárt, mikor ért volna véget haszontalan szájjártatásuk, vagy ki tudott volna megmaradni alattuk?”* Persze Frangepán véleményének személyes indítéka is volt, hiszen a Mohács előtti időszakban volt egy kis szakálltépéssel végződő afférja Budán Szalkai érsekkel. Annál érdekesebb viszont Frangepán Mohács utáni politikai szereplése, hiszen a „nemzeti király”, Szapolyai mellé áll és a polgárháborúban veszíti el életét.
Még mindig Mohács témájánál maradva, meg kell említeni, hogy a csatáról szóló legismertebb mű az ugyancsak horvát származású magyar főpap, Brodarics István alkotása, bár ez a közismert történetírói munka a magyar latinitásnak is feltétlenül szerves része.
A horvát reneszánsz költői között Magyarország sorsával legtöbbet a dubrovniki Mavro Vetranović Čavčić foglalkozott. Már Ének a császár dicsőségéről című versében (Pjesanca o slavi carevoj) is elsiratta Nándorfehérvárnak, Magyarország védőbástyájának elestét, az „égtől küldött magyar korona” (értsd: maga az ország) vesztét*. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Szent Korona az előbb említett ismeretlen szerző által írt horvát költeményben is úgy szerepel, mint ami Lajos király számára „gyönyörű ajándék, melyet az angyal hozott”.
Vetranović legismertebb magyar témájú verse a Buda várának panasza.* Ez a hosszú költemény (492 tizenkettes sorból áll) Buda vára megszemélyesített alakjának szájába adva siratja Magyarország és részben a horvátok stb. keserű sorsát, akiket a keresztény nemzetek magukra hagytak az egyenlőtlen küzdelemben és a törökök leigáztak. A költemény elégikus panaszvers, de az események krónikáját is adja, a Hunyadiak dicső korától kezdve Mohácson át Buda elestéig. A versben Vetranović felidézi a régi dicsőséget, amikor magyarok és horvátok győzedelmesen harcoltak a török hódítók ellen, majd kesereg a régi nagyság tovatűntén. Buda vára Vetranovićnál a Székesfehérvárott nyugvó Mátyás királyhoz fohászkodik, kéri, hogy keljen fel márvány sírjából, mert a magyar dicsőség a (török) oroszlán fogai közt elveszett. Ugyanígy fohászkodik János vajdához (Hunyadi Jánoshoz) és más magyar urakhoz, hogy támadjanak fel halottaikból és „az átkozott sárkányt hatalmuk legyőzze”, hiszen dicső erejüktől és megszámlálhatatlan seregüktől régente minden császár rettegett. Ugyancsak elsiratja Lajos királyt és mártírtársait, majd magának a magyar székvárosnak elvesztét. Ez utóbbinál Vetranović érdekes politikai elmélkedésbe fog. Saját városa, Dubrovnik példájából kiindulva úgy vélekedik, ha a magyar urak elfogadják a török főséget és kitartanak János Zsigmond és Izabella mellett, talán Buda elkerüli a közvetlen török uralmat.
Más dalmáciai horvát íróknál is megjelennek a török témájú művekben magyar szereplők, így Hanibal Lucić Robinja (Rabnő)* című verses drámájának mindkét főhőse magyar származású (bár csak részben nevezhetők valódi történelmi személyiségnek). Az egyik, a főhősnő (Bajza József Magyar Balázs lányával, Magyar Benignával, Kinizsi Pál özvegyével azonosítja*) a műben unokája Magyar Balázs horvát bánnak, aki „a kereszténység védelmezője és őre”, aki Apuliából Mátyás parancsára a törököt kiűzte, míg apja a titokzatos Vlasko bán, akinek legendás nagy erejéről a dubrovniki követek Mátyás udvarában szemléletes képet kaptak (Lucićnál Magyar Balázs és Vlasko bán két külön személy, apa és fia). A másik főhős a korbáviai csata tragikus hősének, Derencsényi Imre bánnak unokaöccse (netjak).
A közös magyar-horvát törökellenes küzdelmek irodalmi utóéletét tekintve legjelesebb eseménye Zrínyi Miklós hősies szigetvári harca. Az első irodalmi mű e témában a – Ferenac Črnko leírásán alapuló – Vaze je Sigeta grada (Sziget várának elfoglalása) című alkotás, Brne Krnarutić zadari költő epikus költeménye, amelyben a Zrínyivel együtt küzdő magyar hősökről is pozitívan emlékezik meg, bár meg kell jegyezni, hogy inkább horvát öntudat cseng ki soraiból. A barokk korban azután a Zrínyi testvérek munkáiban irodalomtörténeti szempontból egyedülálló alakot ölt ez a téma, de ez már nem tartozik tárgyalt korszakunkba.
Még feltétlenül szólnunk kell a 16. század második felében az északnyugati horvát vidéken (az akkori Slavonia Superiorban) felvirágzó kaj nyelvjárású irodalomról, amelynek első jelesebb alkotása egy fordítás, Ivanus Pergošić tollából. E jeles alkotó horvátra fordította Werbőczy István Tripartitumát Decretum címmel 1573-ban, s a munkát Zrínyi Györgynek ajánlotta. Az előszóban érdekes módon emlékezik meg a magyar-horvát együttélésről, a magyarok jogalkotó tevékenységéről (bár feltételezi, hogy voltaképpen e törvénykezés Nagy Károlytól eredhet), Werbőczy Istvánról, Ulászló királyról, a Mohácsnál elesett Lajos királyról és tekintettel a patrónus személyére, a szigeti várvédelemről és Zrínyi Miklósról. A 17. századi kaj nyelvű költészet egyébként gyakrabban szól magyar témákról, bár Zrínyi szigeti harcát megénekli egy – Lőkös István szerint 1593 előtt keletkezett-verses krónika is*.
Végül feltétlenül meg kell emlékeznünk a két Verancsicsról, akiket ugyancsak mind a horvát, mind a magyar irodalomtörténet magáénak érez. Verancsics Antal esztergomi érsek magyar történeti vonatkozású művei közül különösen érdekesek a Szapolyai János király, valamint Fráter György életét tárgyaló munkák*. Verancsics Szapolyairól igen összetett képet rajzol, nem hallgatja el sem rossz, sem jó tulajdonságait. Témánk szempontjából érdemes megemlítenünk Verancsics Antal Maddalena Millaversihez írt levelét*, amelyben elpanaszolja, hogy e Szulejmán győzelmei következtében tönkrement országban (Magyarországon, pontosabban Erdélyben) a keményfejű hegylakók között már maga is félig barbárrá, paraszttá vált, olyanná, mint Odüsszeusz emberei, akiket Kirké átváltoztatott – vagyis disznóvá. Persze itt nemcsak arról van szó, hogy a művelt humanista civilizált délszaki tájak (Itália és szülőföldje, Dalmácia) iránti honvágya miatt festi még sötétebbre jelenlegi lakóhelyének viszonyait, hanem tény, hogy a „barbár észak” ilyen leírása általánosan használt reneszánsz toposz. Antal unokaöccse, a szintén jeles humanista Verancsics Faustus ötnyelvű szótárához utólag írt függeléke a magyar nyelv szláv (horvát) jövevényszavairól igen sajátos munka: címében arra utal, hogy ezeket a szavakat a magyarok bitorolják (Vocabula dalmatica quae Hungari sibi usurparunt), de a valóban szláv szavak mellett számos, a horvátba magyarból bekerült szót is horvát eredetűnek minősít, így például a horvátban egyértelműen magyar jövevényszónak tekinthető várost és országot (varoš, rusag). E szócsatának persze Verancsics korában még nem volt nagy jelentősége, annál inkább a 19. század magyar-szláv politikai-kulturális küzdelmeiben*.
A törökellenes küzdelmek magyar hősei továbbélnek a barokk korszak horvát irodalmában, Mátyás és más magyarok dicsőségéről megemlékezik Ivan Gundulić is az Oszmánban, de megjelennek e történelmi alakok Džore Palmotićnál is, sőt még a 18. században, Andrija Kačić Miošić Razgovor ugodni naroda slovinskoga című művében is. A barokk korszakban a horvátok magyarságképe általában pozitív, bár például a Tuberónál jelzett nem túl hízelgő Mátyás-kép Johannes Luciusnál is felbukkan. A horvátság magyarokról alkotott képe gyökeres változáson csak a 19. század nemzeti küzdelmei során megy majd át.