Aloysius de Crieva, better known under his humanistic name Ludovicus Cervarius Tubero, was a Ragusian historiographer from the turn of 16th century, considered to be the founder of the modern historiography of Dubrovnik. After finishing his studies in Paris, he returned home, but having met a lack of understanding on the part of his townsmen, he decided to take holy orders and became a monk of the order of Saint Benedict. The rest of his life he spent living in complete solitude in two nearby monasteries, where he died in 1527. During his monastic life he was so engrossed in writing that, as we learn from Seraphinus Maria Cerva, the author of a comprehensive biography of Tubero, totum diei ac noctis tempus, praeter necessariam corporis curam in pietatis officiis litterarumque studiis collocabat; res illi cum Musis erat assidua*. There is evidence that he wrote also poetry*, but the work he achieved immortality with was his historical masterpiece entitled Commentaria de temporibus suis. It is a comprehensive survey of a time determined by the awakened spirit of newborn Europe on the one hand, and the irresistible invasion of the Turks and Islam on the other. Analyzing the motivation of the political and war occurrences, Tubero often refers to some general civilization values, the denial of which causes all the calamities of his time. He is deeply disappointed with the Christian Church and the Christian rulers, especially those of Western Europe, seeing their impotence to overcome human weaknesses that neutralize their ability to resist the ongoing Turkish invasion. Tubero’s brilliant observations of the events result in numerous judgments shaped in everlasting gnomic sentences. His writings irrefutably testify to have been written by a person who is well aware that the mistakes of humankind that he analyses both historically and philosophically, inevitably recur. Therefore, concerned with the seriousness of this crucial moment for the Christian world, he often cries out for civilian concord and in the Sallustian manner warns about the tragical fact that ubi discordia immigrauit, regna collabuntur, ac veluti ingentia in montibus robora, quae nulla vis ventorum convellere potest, carie ipsa proprio vitio imis radicibus innata, nullo impellente ad terram concidunt*. He also notices the division that religion produces between people. In accordance with the spirit of religious tolerance, he often states with bitterness that nihil magis humanos disiungit animos, quam sacrorum et religionis diuersitas*, and concludes: sicut eadem religio hominum animos valde coniungit, ita plerisque mortalibus, qui inter se sacris differunt, perinde ac inter diuersi generis bruta animalia mutuum solet esse odium*. We must also bear in mind that Tubero writes at a time of a strongly expressed tendency for the restoration of the Catholic Church. This explains where his ardent criticism of corruptness in the Catholic Church, and especially his criticism of the high Catholic clergy and popes Alexander VI, Julius II and Leon X, comes from. Because of such an attitude, for which he is primarily remembered today, the Commentaria were finally put on the Index librorum prohibitorum in the year 1734.
However, all these circumstances didn’t prevent this remarkable work from being printed four times, in Frankfurt (1603, 1627), Vienna (1746) and Dubrovnik (1784). Scriptor scitus et gravis*, amoenitatum historicarum sectator studiosissimus*, il Sallustio Raguseo*, are just a few of the many flattering epithets applied to Tubero by the eminent scholars from the past who read his history. And since the Commentaria pay special attention to events in Hungary which was being shaken by a power struggle after the death of Mathias Corvinus, the Hungarians considered Tubero nulli scriptorum Hungaricorum secundus*. His writing is in a full sense of the word humanistic. Proof of it is not only his brilliant style which reaches the elegance of Cicero, or the way he sets forth the subject matter on the model of Sallust or Livy, but also the common humanistic pose of stylizing the contemporary world in an antique way. Ferenc Forgách, a great Hungarian historian, was particularly delighted with Tubero’s Commentaria. He was in Dubrovnik in 1570 and there he read Tubero’s history, which, as Horányi says, made him continue and finish his own work, also entitled Commentaria*. Tubero’s Commentaria, still in manuscript, were also highly respected at the Transylvanian court of prince István Báthory at the end of the 16th century*. And when, in the middle of the 17th century a well known debate between the College and the Chapter of Saint Jerome in Rome took place at the high ecclesiastic court Sancta Rota, a debate which indirectly had great importance for the definition of the Croatian nation and language, it was parts of Tubero’s Commentaria that were, among other things, presented as proof that the controversial concept natio Illyrica stood exclusively for the Croatian nation.
Even this concise review of Tubero’s work points out his importance as for Croatian, so for Hungarian, and European historiography in general. But it is quite surprising that in this century there have been no serious attempts in Croatia to write anything on Tubero more extensive than an encyclopedic unit. However, the Hungarians have done much more, and there are several works, like those of Szőke and Vajda,* which discuss the value of the Commentaria in general, analyzing them from the historic, literary, legal and other aspects. Finally, there is a recent Hungarian partial translation of the Commentaria made by Blazovich and Galántai.* But, although it is obvious that the past hasn’t left us much information about Tubero, it seems that both Croatian and Hungarian authors did not put enough effort to check out some old, deeply rooted, but at the same time often incorrect biographical data about him. Namely, nobody has yet tried to collect all relevant items from the past, known or which have hitherto been hidden, in order to create a more complete picture of Tubero and his life. Proof that something like this is necessary is the fact that it is still doubtful what his proper name was, whom he was engaged to or which courts he stayed at. Nobody has even checked whether he was really born in 1459, as it has been traditionally accepted since the 18th century. Boni viri et boni vini non est quaerenda origo – those are the words which Mathias Belius, the writer of the preface to the Commentaria’s third edition used to excuse elegantly his predecessors and himself for being completely unsuccessful in finding out anything about Tubero and his life.* This saying may have a general deeper meaning, but it should by no means keep us from trying to get to know Tubero much better than we have known him so far.
And let us give only one example to prove that a lot of things still wait to be told about the historiographer. An opportunity to collect and compare a number of older documents about Tubero enabled the author of these lines to study more thoroughly some documents that have so far been examined only individually. It was thus made possible, among other things, to presume that one of the existing manuscripts of the Commentaria could be a Tubero autograph. The first trace that leads to such presumption is a remark made by Seraphinus Maria Cerva in his biography of Tubero: Illud (sc. Tubero’s Commentaria) vero manu descriptum in plerisque privatis bibliothecis Ragusii reperitur, sed autographum e patritii viri Seraphini Bonae bibliotheca pridem furto sublatum, a nauta quodam Venetias delatum fait ibique vaeniit et, ut fama est, paucis obolis emptum ab Apostolo Zeno viro clarissimo, in eius musaeo, ut magni momenti res, servatur et diligenter custoditur.* Thisinteresting information is at first sight of a questionable reliability and applicability. But in the moment when it becomes completed with the fact that the Biblioteca Marciana possesses an exemplar of Tubero’s Commentaria written in the 16th century and obtained from the same Apostolo Zeno, the possibility that we really have the autograph preserved suddenly increases.* The list of visitors in the Marciana shows us a surprising fact that only two persons have had this manuscript in their hands in at least the last forty years. Furthermore, the manuscript has not yet been microfilmed. All of this proves that previous researchers of Tubero’s work did not find this manuscript interesting, either because they hadn’t read the biography we mentioned, or because they didn’t consider it credible. We can presume that speculation about an autograph stored in Italy might have been dampened by Jireček’s statement that still at the end of the 19th century Tubero’s autograph was kept in Dubrovnik.* That manuscript unfortunately vanished without trace in the first half of the 20th century, but the existence of this alleged autograph still does not exclude the possibility of the existence of another one. Namely, it is very likely that originally there were two autographs, a first version of the text and a fair copy of the final version. In our opinion, Jireček mentioned the first one, while the second one is the one that Cerva speaks about, the one stolen from Dubrovnik in the 17th century.
As it has already been said, it is currently kept at the Biblioteca Marciana, under call number 3620, Classe X, Manoscritti Latini Classici 155. It has been very well preserved, with only slightly damaged parts that do not make essential reading difficulties. There are 347 pages of text, and about 20 pages left empty. A massive ex libris with the name of Apostolo Zeno is printed on the front page, which is followed by Tubero’s famous (but never published in any of printed editions of Commentaria!) letterof dedication to the Archbishop of Kalocsa and Bács, Gregorius Frangepanus. The text is divided into 11 books, without division into chapters, although there is sometimes more interspace between sentences which later became chapter limits in printed edition. Except some rare abbreviations, the words are mainly written in their full form. The handwriting is clear and easily legible, showing the characteristics of the beginning of the 16th century. Namely, some letters, like v, for example, sometimes retain the shape of the Gothic letter which was used in Ragusian offices, but replaced by a humanistic letter at the turn of the centuries. Some emended parts of the text in which, for instance, at the end of a line a sentence continues senselessly with something that turns out to be a sentence written a few lines later, show out that this manuscript is a transcription, confirming our earlier presumption about the existence of two, or even more autographs.
But, what makes us so sure that this manuscript is really an autograph? In the first place, it is the large number of corrections and interpolations which are of such character that they exclude the possibility of being made by anyone else but by the author himself. Some of these corrections were made along the line of writing, while others were written in superscript above certain words that needed to be changed or corrected. Interpolated sentences are mainly written in the margins, although some were written between the lines of the text. Some of these additions seem to have been written in slightly different handwriting, but with all the graphic characteristics of the early 16th century. It is also important to mention that most of the changes and additions were taken into consideration and inserted in later printed editions.
Although it can always be claimed that the additions written in the margins, especially those written in a slightly different handwriting, were made later by some other person, the originality of those made along the line of writing cannot be doubted. They are of such a nature that it is hardly imaginable that anyone but the author himself would have dared to do such modifications. Namely, there are many examples of words being crossed out and replaced with others of more or less identical meaning, but of a completely different phonemic constitution. These are obviously pure stylistic interventions, changes which simply couldn’t have been caused by mistake of a tired scriba. On the contrary, they are undoubtedly the result of the writer’s momentaneous change of mood which he manifested through the insertion of a new, in his opinion more beautiful or more convenient word.
Let us mention here only a few representative examples of the corrections done along the line of writing. On page 33 of the Marciana manuscript in sentence …si famae libet credere, quae saepius ficta pro veris simalat… the word simulat is crossed out and the word nuntiat is written instead. On page 47 in the syntagma Hungariae proceres the word proceres is crossed out and substituted by the synonym principes. On page 131 in the sentence …Ascrivienses quos nunc Catharenos vocant… vocant is crossed out and replaced with dicunt, asit was done in several other places. On page 139 in the syntagma Hunchariorum familia, the word familia is substituted by the word proles, and on page 155 arbitrandum est is crossed out and replaced with credendum est. On page 255 the word appellant is replaced with the synonym vocant, and on the next page pietas is substituted by charitas. On page 268 in the syntagma rei gerendae the gerundive gerendae is crossed out and replaced with agendae, and on page 280 in the syntagma oppidum positum, positum is replaced with conditum.In many places the word antistes is replaced with episcopus, the adverb igitur with itaque, and Augustus was crossed out almost everywhere in the text and Caesar was written above.
Examples of this kind are too abundant to list them all. But should we have to single out the most convincing one, we would have to mention the writer’s correction on page 116 of the Marciana manuscript. It seems that this correction was obviously misunderstood by the person whose transcription of this particular manuscript became a pattern for all other transcriptions and printed editions of the Commentaria. Namely, no other manuscript or printed edition of Commentaria interprets this place correctly, since the lection they all contain conveys a completely false meaning. This refers to the description of the battle on the Krbava field where the sentence …pedestribus copiis nostris, ad primum statim proelium ineuntium clamore perterritis ac perturbatis, haudquaquam ad duodecim fere millia peditum Slauenorum in acie tunc fuerunt… doesn’t make any sense.* But in the Marciana manuscript originally written haudquaquam is changed into quamquam: hand is crossed out with hardly visible line and the mark of contraction on the vowel a is added to suggest that it represents am. With such a lection the proper, concessive grammatical sense is established, and the meaning of this important place explained. There are many other corrupt places in the printed editions of the Commentaria, especially concerning the toponomastic material, which the Marciana manuscript explains almost entirely. So it will, therefore, become the pattern for the new edition containing the original and translated text of the Commentaria, which the author of these lines has been working on.
Finally, here is another one, probably the most interesting detail concerning the manuscript from Marciana which, just as the above mentioned examples do, confirms our presumption that we are dealing with an autograph. Even more, it definitely provides undeniable evidence for it. Namely, the interior side of the front cover of the manuscript contains this particular note written by the same hand that wrote the whole text of the Commentaria: CX CCCC LVIII die XVII octobris inter decimam nonam et vigesimam horam sole in quinto gradu Scorpii, Luna vero in nono gradu existente. I think that there is no other explanation but that this note represents the exact data of Tubero’s birth, which has up to now, obviously incorrectly, been located in the year 1459. S. M. Cerva was the first to mention 1459, but it seems that it was only his calculation based on some documents where Tubero was mentioned. But there are also some other documents which allow us to presume that he was born in the second half of the year 1458, which presumption, as the mentioned note shows, now gets its final confirmation.*
And one final point. I think that this note does not simply represent just the date of someone’s birth. What we have here are data for Tubero’s horoscope. And while, at first sight, it seems that in this manuscript he didn’t leave us any personal mark, like a signature or something else of a more intimate character, it turns out that through this humanistic paignion he has left us, indeed, much more: a whole book of his life which just needs to be open, a book bequeathed to the next generations to speak of him more than anything else. So it is beyond doubt that with such an intimate disclosure he has once again confirmed himself as a true and unrepeatable representative of Humanism in the full sense of the word.
Modernoj je književnoj historiografiji dosta podataka o dubrovačkom humanistu Ludoviku Crijeviću Tuberonu ostalo nepoznatim, a dobar dio onih koji su do našeg doba ipak stigli kroz stoljeća je netočno interpretiran. Autor ovoga članka na temelju sustavnijeg proučavanja postojećih pismenih spomena Tuberona, poglavito onih starijih, dolazi do zaključka da su novijim istraživanjima promakli i tako važni podaci kao što su oni koji omogućuju ulaženje u trag mogućem autografu Tuberonova djela. U prvi plan tako iznenada dolazi rukopis koji je znanosti poznat već duže vremena, no ipak dosad nije bio tretiran kao izvorna verzija Komentara. Ovaj članak donosi tek glavne crte detaljne analize rukopisa iz Marciane kojom autor pokušava uputiti na zaključak kako je uistinu riječ o Tuberonovu autografu.
Aloysius de Crieva, ismertebb humanista nevén Ludovicus Cervarius Tubero a 16. század fordulóján élt raguzai történetíró volt; őt tartják Dubrovnik modern történetírása megalapítójának. Párizsi tanulmányait befejezve hazatért, de mivel nem talált megértésre a város lakói között, úgy döntött, hogy pappá szentelteti magát, és belépett Szent Benedek rendjének szerzetesei közé. Élete fennmaradó részét teljes magányban töltötte két közeli rendházban, 1527. évi haláláig. Rendbéli élete alatt annyira magával ragadta az írás, hogy – amint azt Serafinus Maria Cervától, a Tubero átfogó életrajzát megalkotó történetírótól tudjuk – „res illi cum Musis erat assidua”. Bizonyítható, hogy Tubero költészettel is foglalkozott, de az őt halhatatlanná tevő írás a Commentaria de temporibus suis című történeti mű. Átfogó munka ez olyan időszakról, amelyet egyfelől az újjászületett Európa felélesztett szellemisége határozott meg, másrészt pedig az iszlám és a törökök megállíthatatlan terjeszkedése. A politikai és háborús fejlemények okainak elemzése során Tubero gyakran utal bizonyos általános érvényű civilizációs értékekre, amelyek megtagadása okozza korának összes felfordulását. Mélyen csalódott a keresztény egyházban és a keresztény uralkodókban, különösen a nyugat-európaiakban, miután látja: képtelenek felülkerekedni azokon az emberi gyengeségeken, amelyek korlátozzák az uralkodókat a folyamatos török terjeszkedés megállításában. Tubero elmés észrevételei az eseményekről számos, velős mondás formáját öltő ítéletet fogalmaznak meg. Írásai olyan személyiségről tanúskodnak, aki tisztán látja, hogy az emberiség hibái, amelyeket történeti és filozófiai szempontból egyaránt elemez, elkerülhetetlenül visszatérnek. Ezért, minthogy átérzi a keresztény világ döntő pillanatának komolyságát, gyakran sürgeti a polgári megegyezést, és Sallustius módjára figyelmeztet: „ubi discordia immigrauit, regna collabuntur” [ahol tanyát üt a széthúzás, országok omlanak össze]. Felismeri az emberek közötti megosztottságot is, amelyet a vallás okoz. A vallási türelem szellemében gyakran jegyzi meg keserűen: „nihil magis humanos disiungit animos, quam sacrorum et religionis diuersitas” [semmi sem választja el az emberi lelkeket inkább, mint a szent dolgokban és a vallásban való különbözőség], majd így összegez: „sicut eadem religio hominum animos valde coniungit, ita plerisque mortalibus, qui inter se sacris different, perinde ac inter diuersi generis bruta animalia mutuum solet esse odium” [miként ugyanaz a vallás nagyon is összefűzi az emberek lelkét, úgy a halandók legtöbbje számára, akik a szentségek miatt összekülönböznek, kölcsönös gyűlölet szokott lenni, éppúgy, mint a különböző fajú oktalan élőlények között]. Tubero a katolikus egyház megújítását erősen hangsúlyozó törekvések korában élt. Ez magyarázza, honnan ered lángoló kritikája a katolikus egyházon belüli romlottság ellen, és különösen a felsőpapság és VI. Sándor, II. Gyula illetve X. Leó pápa ellen. Ilyen beállítottsága miatt, ami mai emlékezetének elsődleges alapja, került végül a Commentaria pápai indexre 1734-ben.
Ám ezek a körülmények sem akadályozták meg, hogy négyszer is kiadják a Commentariát nyomtatásban: Frankfurtban (1603, 1627), Bécsben (1746) és Dubrovnikban (1784). „Scriptor scitus et gravis” [okos és fontos író], „amoenitatum historicarum sectator studiosissimus” [a történelem gyönyörűségeinek legbuzgóbb kutatója], „il Sallustio Raguseo” [a raguzai Sallustius] – íme néhány a számos hízelgő jelzőből, amelyekkel Tuberót illették a múlt kiemelkedő tudósai, a Commentaria olvasói. És mivel a mű különös figyelmet szentel a Mátyás halála utáni hatalmi harcok által felkavart Magyarország eseményeinek, a magyarok „nulli scriptorum Hungaricorum secundus”-nak [egy magyar írónál sem alábbvalónak] tartották. Munkája a szó teljes értelmében humanista írás. Nem csupán káprázatos stílusa a bizonyíték erre, amely eléri Cicero választékosságát, vagy az a mód, ahogy Sallustius mintájára kifejti témáját, hanem az a közkeletű humanista tartás, amellyel a kortárs világot antikká stilizálja. Forgách Ferencet, a kiváló magyar történetírót különösen elbűvölte Tubero Commentariája. 1570-ben járt Dubrovnikban, ott olvasta a művet, ami – Horányi szerint – arra indította, hogy folytassa és végül befejezze saját munkáját, amely szintén a Commentaria címet kapta. Tubero Commentariáját még kéziratos formában nagyra becsülték Báthory István erdélyi fejedelem udvarában a 16. század végén. És amikor a 17. század közepén a Kollégium és a Szent Jeromos káptalan közötti ismeretes vita zajlott Rómában, amelynek közvetve nagy fontossága volt a horvát nemzet és nyelv meghatározásában, többek között Tubero Commentariája szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy a vitatott kifejezés, a „natio Illyrica” kizárólag a horvátnemzetre vonatkozott.
Tubero munkásságának még ez a nagy vonalakban történt összefoglalása is rámutat fontosságára a horvát, a magyar, de ugyanígy általában véve az európai történetírásban is. Ezért igencsak meglepő, hogy századunkban Horvátországban semmilyen komoly kísérlet nem történt arra, hogy Tuberóról egy szócikknél többet írjanak. A magyarok többet tettek ennél: számos munka lelhető fel – mint például Szőke Ilona vagy Vajda György írásai –, amelyek általában a Commentaria értékét tárgyalják, történelmi, irodalmi, jogelméleti vagy más további szempontok alapján elemzik azt. Létezik egy friss, Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet által készített részleges Commentaria-fordítás is. De, bár nyilvánvaló, hogy nem sok adat maradt fenn Tuberóról, úgy tűnik, sem a horvát, sem a magyar szerzők nem igyekeztek ellenőrizni néhány régi, mélyen gyökerező, ugyanakkor gyakran hibás életrajzi adatot. Nevezetesen senki nem próbálta még összegyűjteni a múltbéli – akár ismert, akár eddig rejtve maradt – információkat, hogy Tuberóról és életéről teljesebb képet adjon. Ennek szükségességét az a tény bizonyítja, hogy még mindig kételyek merülnek fel valódi nevével kapcsolatban; azt sem tudjuk, kinek volt elkötelezve, de azt sem, melyik udvarban tartózkodott. Senki még csak utána sem járt, hogy valóban 1459-ben született-e, ahogy azt a 18. század óta hagyományosan elfogadjuk. „Boni viri et boni vini non est quaerenda origo” [a jó ember és a jó bor eredetét ne firtassuk] – Bél Mátyás, aki a Commentaria harmadik kiadásához az előszót írta, e szavakkal kér bocsánatot saját maga és elődei nevében, amiért teljes mértékben képtelenek voltak Tuberóról és életéről bármit is fellelni. A szállóigének talán mélyebb, általánosabb jelentése van, de semmiképpen sem tarthat vissza bennünket attól, hogy többet próbáljunk Tuberóról megtudni, mint amennyi most áll rendelkezésünkre.
Hadd szolgáljunk csak egy példával, bizonyságul arra, mi mindent mondhatunk el még a történetíróról. E sorok szerzőjének alkalma nyílt arra, hogy összegyűjtsön és összehasonlítson számos régebbi anyagot Tuberóról, így átfogóbban tanulmányozhatta az eddig elkülönülten használt forrásokat. Így vált lehetségessé többek között annak feltételezése, hogy a Commentaria egyik létező kéziratos változata Tubero sajátkezű írása. Az első, erre a feltételezésre utaló nyom egy Serafinus Maria Cerva Tubero-életrajzában elejtett megjegyzés: „Illud (ti. a Commentaria) vero manu descriptum in plerisque privatis bibliothecis Ragusii reperitur, sed autographum e patritii viri Seraphini Bonae bibliotheca pridem furto sublatum, a nauta quodam Venetias delatum fuit ibique vaeniit et, ut fama est, paucis obolis emptum ab Apostolo Zeno, viro clarissimo, in eius musaeo, ut magni momenti res, servatur et diligenter custoditur.” [Kéziratos formában pedig a legtöbb raguzai magánkönyvtárban megtalálható; a sajátkezű kéziratot azonban, amelyet Serafino Bona patrícius könyvtárából egykor elloptak, egy tengerész elvitte Velencébe, és itt eladta, és a hír szerint miután pár fityingért megvette a kiemelkedő férfiú, Apostolo Zeno, az ő múzeumában őrzik és gondosan vigyázzák, mint nagy értékű tárgyat.] Első pillantásra kérdéses ennek a különös információnak a megbízhatósága és felhasználhatósága. De abban a pillanatban, ahogy kiegészül azzal a ténnyel, hogy a Bibliotheca Marciana rendelkezik a Commentaria egy a 16. században készült példányával, amely Apostolo Zenótól származik, hirtelen felerősödik annak esélye, hogy talán egy megőrzött sajátkezű kézirat van birtokunkban. A Marciana nyilvántartása meglepően azt mutatja, hogy az utolsó több mint negyven évben csak ketten vették kezükbe az írást. Ráadásul a kéziratot nem vitték mikrofilmre. Minden azt erősíti, hogy Tubero munkásságának eddigi kutatói nem találták ezt a kéziratot érdekesnek. Akár azért, mert nem olvasták az általunk említett életrajzot, akár azért, mert nem tartották hihetőnek. Az az elgondolás, hogy létezik egy sajátkezű szöveg Itáliában, Jireček határozott véleménye miatt vált lehetetlenné. Szerinte még a 19. század végén is Dubrovnikban tartották Tubero sajátkezű kéziratát. Sajnos ez a példány a 20. század elején nyomtalanul eltűnt, de ennek a feltételezetten sajátkezű példánynak a létezése nem zárja ki egy másik példány létezését. Vagyis nagyon is valószínű, hogy eredetileg két sajátkezű példány létezett, a szöveg első változata és a végleges változat rendes másolata. Véleményünk szerint Jireček az első változatot látta, míg Cerva a másodikról ír, arról, amelyet a 17. században loptak el Dubrovnikból.
Ahogy azt már megállapítottuk, a Bibliotheca Marciana tulajdonában jelenleg is megtalálható a szöveg, a Manoscritti Latini Classici 155, Classe X, 3620 jelzeten. Jó állapotban van, enyhén rongált részekkel, amelyek az olvasást lényegileg nem nehezítik. 347 szöveges és 20 üresen hagyott oldalt tartalmaz. Nagymérete, Apostolo Zeno nevét feltüntető ex libris található a címlapon, amelyet Tubero híres és soha nem közölt, Frangepán György kalocsa-bácsi érsekhez címzett ajánlólevele követ. A szöveg 11 könyvre van osztva, fejezetekre osztás nélkül, bár gyakran van nagyobb mondatközi távolság, amelyeket a nyomtatott kiadásokban később fejezethatároknak tettek meg. Néhány elszórt rövidítéstől eltekintve, a szavak többnyire teljes alakjukban szerepelnek. A kézírás tiszta és könnyen olvasható, kora- 16. századi jellegzetességeket mutat. Nevezetesen, néhány betű, mint például a v néha megtartja a raguzai hivatalokban használatos, gót betűs formáját, amelyet a századfordulón kezdtek felcserélni humanista betűvel. Néhány emendált rész, például azok, amelyek esetén a sorvégen a mondat értelmetlenül folytatódik olyasvalamivel, amiről kiderül, hogy valójában egy későbbi sorban szereplő mondat – azt mutatja, hogy a kézirat másolat; ez azt a feltételezésünket igazolja, hogy két, esetleg több sajátkezű példány létezik.
De mitől lehetünk olyan bizonyosak abban, hogy ez a kézirat sajátkezű? Először is a gyakori javítások és beékelések miatt, amelyek természetüknél fogva kizárják, hogy a szerzőn kívül bárki más elkövethette volna őket. Néhány javítás a sorokba van beillesztve, míg néhány a javítandó vagy kicserélendő szavak fölé került. A beékelt mondatok inkább a margón találhatók, de néhányat a sorok közé írtak. Néhány kiegészítést, úgy tűnik, más kéz írt, de még mindig 16. századi betűformálással. Szintén fontos megjegyezni, hogy a legtöbb változtatást és kiegészítést figyelembe vették a későbbi nyomtatott kiadásokban.
Bár mindig felmerülhet, hogy a margóra írt változtatásokat – főleg az enyhén eltérő kézírásúakat – más jegyezte le később, a soron belül elhelyezett kiegészítések eredetisége felől nincs kétség. Olyan természetűek, hogy aligha feltételezhető, hogy a szerzőn kívül bárki más ilyen módosításokat mert volna elvégezni. Számtalan példa van arra, hogy a szavakat kihúzták, és többé-kevésbé azonos jelentésű, de teljesen más hangzású szavakra cserélték fel. Ezek nyilvánvalóan pusztán stilisztikai beavatkozások, olyan változtatások, amelyeket semmiképpen sem okozhatott egy fáradt scriba. Ellenkezőleg, kétségtelenül az író pillanatnyi véleményváltozásának eredményei, amelyet egy új, saját belátása szerint szebb és megfelelőbb szó beillesztésével tett nyilvánvalóvá.
Hadd említsünk itt néhány jellemző soron belüli javítási példát. A 33. oldalon a Marciana kéziratában a „si famae libet credere, quae saepius ficta pro veris simulat” [ha hinni lehet a híresztelésnek, amely gyakran színleli a koholmányról, hogy igaz] tagmondatban a simulat” szót kihúzták, és „nuntiat” [adja hírül] áll helyette. A 47. oldalon a „Hungariae proceres” [Magyarország főurai] szókapcsolatban a „proceres”-t húzták ki, és a rokonértelmű „principes”-re [elöljárói] cserélték. A 131. oldalon az „Ascrivienses quos nunc Catharenos vocant” [az Ascrivium-beliek, akiket most cattaróiaknak hívnak] mondatban a „vocant” szót helyettesítették a „dicunt”-tal [mondanak], ahogy az más szöveghelyeknél is megtörtént. A 139. oldalon a „Hunchariorum familia” [a magyarok nemzetsége] szókapcsolatban a „familia” szót „proles”-re [utódai] cserélték. A 155. oldalon kihúzták az „arbitrandum est” [meg kell ítélni] részt, és „credendum est” [el kell hinni] került a helyére. A 225. oldalon „vocant”-ra [hívják] cserélték az „appellant” [szólítják] szót, és a következő oldalon „pietas” [kegyesség] helyett „charitas” [szeretet] áll. A 268. oldalon szereplő „rei gerendae” [a viselendő dolgok …-a] szókapcsolatban a „gerendae” helyett „agendae” [megteendő] áll, és a 280. oldalon az „oppidum positum” [felépített város] „positum” szavát „conditum”-ra [megalapított] cserélték. Az „antistes” [főpap] szó sok helyen „episcopus”-ra [püspök] változott, az „igitur” [tehát] „itaque”-nek [így hát] adta át a helyét, az Augustus pedig szinte mindenhol ki van húzva, és Caesar áll fölötte.
Túlságosan bőséges az ilyen példák tára ahhoz, hogy mindet fel tudjuk sorolni. De ha ki kellene választanunk a legmeggyőzőbbet, a Marciana-kézirat 116. oldalán szereplő szerzői javítást kellene megemlítenünk. Úgy tűnik, a másoló, akinek az átiratát alapul vették a Commentaria összes többi másolatához és nyomtatott kiadásaihoz, egyértelműen félreértette ezt a javítást. Hiszen egyetlen nyomtatott kiadás sem értelmezi helyesen ezt a szöveghelyet, mivel mindegyikük olyan szót hoz, amely teljesen hibásjelentést tartalmaz. A Krbava mezei csata leírásáról van szó (a Schwandtner-féle kiadás V. könyvének 8. fejezete ez), ahol a következő mondat teljesen értelmetlen: „pedestribus copiis nostris, ad primum statim proelium ineuntium clamore perterritis ac perturbatis, haudquaquam ad duodecim fere millia peditum Slauenorum in acie tunc fuerunt”. Eredetileg viszont a kéziratban a „haudquaquam” [semmiképpen sem] „quamquam”-ra [noha] van cserélve, a „haud” szótag egy alig észrevehető vonallal át van húzva, és az „a” fölötti ligatúrajel azt mutatja, hogy „am” helyett áll. Egy ilyen szóalakkal egy helyes, megengedő nyelvtani értelem alakult ki, és jelentést nyert ez a fontos szövegrész [a helyes értelemben: gyalogos hadainkkal, akiket megrettentett és megzavart azoknak a rivallása, akik rögtön az elején harcba elegyedtek, noha majdnem tizenkétezer gyalogos szlavón volt akkor csatasorban]. További romlott szöveghelyek is találhatók a Commentaria nyomtatott kiadásaiban, különösen a helyneveket illetően, amelyeket a Marciana-kézirat szinte teljesen megmagyaráz. Ezért ez a példány lesz az alapja egy új kiadásnak, amely tartalmazni fogja a Commentaria eredeti szövegét és fordítását, amely kiadáson e sorok szerzője dolgozik.
És végül egy további, talán a legérdekesebb részlet a Martian-kézirattal kapcsolatban, amely a fenti példákhoz hasonlóan megerősíti azt a feltevést, hogy egy sajátkezű példánnyal van dolgunk. Sőt, ez az információ kétségbevonhatatlan bizonyítékát adja ennek. A kézirat fedőlapjának belső oldalán található ez a nevezetes bejegyzés, amely ugyanattól a kéztől származik, mint a Commentaria teljes szövege: „CX CCCC LVIII die XVII octobris inter decimam nonam et vigesimam horam sole in quinto gradu Scorpii, Luna vero in nono gradu existente.” [1458-ban, október 17-én, 19. és 20. óra között, amikor a nap a Skorpió ötödik fokában, a hold pedig a kilencedik fokban tartózkodott.] Úgy vélem, ez a szöveg nem értelmezhető másként, mint Tubero születésének pontos dátumaként, amelyet eddig nyilvánvalóan helytelenül 1459-re tettek. S. M. Cerva említ először 1459-et, ám ez feltehetően saját számításainak felelt meg, amelyeket néhány olyan dokumentumra alapozott, amelyekben megemlítik Tuberót. De vannak más források is, amelyek alapján feltételezhetjük, hogy Tubero az 1458-as év vége felé született; ez a feltételezés – amint azt az idézett feljegyzés tanúsítja – most végleges bizonyítást nyer.
És egy utolsó megjegyzés. Ez a bejegyzés nem egyszerűen születési dátumot rögzít. Amit közöl, az Tubero horoszkópja. És míg első pillantásra úgy tűnik, ebben a kéziratban semmilyen személyes utalást nem helyezett el – semmilyen aláírást, semmilyen bensőséges jellegű jelzést –, kiderül, hogy ezzel a hátrahagyott humanista paignionnal valójában sokkal többet hagyott ránk: egy teljes könyvet életéről, amelyet csak fel kell nyitni, az utókoma hagyott könyvet, hogy minden másnál többet mondjon el magáról. Ily módon személyes feltárulkozása révén ismét megerősítette: a humanizmus igazi és megismételhetetlen képviselője, a szó teljes értelmében.