a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
Beszélgetés Istennel
Az erő
Ember vagyok
Életem
Bűnbánat
Te vagy
Régi dicséret
Közös múltunk
A lét és nemlét határán
Téli szürkület
Elfáradtam, Istenem!
Karácsony, egyedül
Zsoltár
Gyermekgyászban
Virrasztás
Uram, Te látod Őt!
Feledés
Tépett sorok
FEKETE NAPOK
Nincs bocsánat
A Szent Kör
Kérdések Istenhez
Megállt egy élet
Kedvesemhez
a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
Fáradt vagyok, Uram,
mert szívet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a szív
nem arra való, hogy szeressek,
hanem hogy a testemet éltesse.
Fáradt vagyok, Uram,
mert szemet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a szem
nem arra való, hogy meglássam a szépet,
hanem, hogy tájékozódjak a világban.
Fáradt vagyok, Uram,
mert kezeket adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a kezek
nem arra valók, hogy simogassak velük,
hanem, hogy megfogjam a tárgyakat.
Fáradt vagyok, Uram,
mert testet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a test
nem arra való, hogy az öröm forrása legyen,
hanem, hogy meg tudjanak különböztetni
más emberektől.
Fáradt vagyok, Uram,
mert embereket adtál körém,
és nem mondtad, hogy az emberek
nem arra valók, hogy szeressem őket,
s hogy ők is szeressenek,
hanem, hogy kitöltsék az üres teret a világban.
Fáradt vagyok, Uram,
mert van testem
van lelkem
vannak vágyaim
mert van életem
Engedj el, Uram...
A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást
bűneid bocsánatát
egyszóval
elmesélted lelked minden bánatát -
úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál,
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet.
Úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg
kiabáltak, lökdösődtek
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek -
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.
Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú,
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.
Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hiszen én is voltam magányos.
Amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak,
megtagadtak,
s amikor úgy éreztem,
hogy még az én Atyám is elhagyott.
Mint most te.
A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál,
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák a többiek,
hogy mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a panel-szomszédod
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
"Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!"
Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.
Út közben
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
semmibe néző arcok.
Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
és rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad,
a házak rád akartak omlani,
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak -
éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább,
kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.
Amikor már úgy érezted,
hogy lépni sem tudsz,
hogy ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin száguldott szerte testedben
valaki megfogta a kezed,
erő áramlott fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál.
Ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat
teremtett az idegsejtjeidben,
ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad,
mi van veled
megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
melyet nem te mondtál magadnak
s nem is a melletted néha-néha
elsiető, megkésett arcok.
A hang máshonnan jött,
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.
Én szóltam hozzád, a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.
Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül!
Csak fordulj felém,
nyisd ki lelked kapuját,
bocsáss be házadba,
és meglátod, egész más lesz
benned és körülötted a világ!
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos?
ugye oszladozik a homály?
az emberek maszkja arcokká változik
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak,
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?
Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel,
szinte fizikailag átalakulsz.
Boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára -
igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
mostmár tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss egyre feljebb.
Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni támasz nélkül,
magányosan.
Ember vagyok,
kit nap mint nap keresztre feszít a gond
súlyos a teher, s néha-néha
lelkem ágai között a kétkedés
szúrós virágot bont:
bírom még, mit rám mértél, Uram,
vagy leroskadok?
arcom sárba hull,
vagy még szárnyalhatok?
Mindenkinek van keresztje, jól tudom
s azt is, hogy a keresztért
Téged kell áldanom.
Adj hát erőt Jézusom, mint ígérted vala
hogy földi terhem hordozva
nemesebb legyek általa.
Adj erőt, hogy arcom Hozzád emeljem
adj erőt, hogy könnyen hordozzam keresztem
s ha időm kitelt, ha már nincs sok hátra,
Neveddel ajkamon lépjek
a Mennyország kapujába.
Életem
szüntelen
küzdelem
napjaim folyása
sohasem bűntelen
ha nem segítesz,
elveszem,
Istenem,
Kit meghalad
az értelem
Ki maga
a szeretet
Ki fenséges
és végtelen.
Adj erőt
nekem!
Mindannyian Isten irgalmára szorulunk!
Bűnbánat
Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj
Nem vagyok méltó, hogy titkokat közölj
Nem vagyok méltó, hogy kegyelmed kérjem
Nem vagyok méltó, hogy szavam Hozzád érjen!
Nem vagyok méltó sem erre, sem arra
Igen nagy rajtam a bűnnek hatalma.
Nem vagyok méltó, hogy ennyire szeress
Inkább csak arra, hogy pokolra vess!
s mégis, kérlek
emelj magadhoz, irgalmas Istenem!
könnyíts szavaddal bűnbánó szívemen
nyújtsd felém, hadd fogjam szent kezed,
melynek
ereje hit
melege remény
érintése szeretet!
Te vagy a kezdet és a vég
vagy a mozgató kerék
Tőled függ a világ sora
az ember mégis büszke s ostoba.
Hiszi magáról, hogy örök és mindenható
szabad, hatalmas, bolygókat forgató
hiszi, hogy kezének nincsen határa
hiszi, hogy nem szorul senki oltalmára.
De ha kín tartja testét súlyos rabigába
ha szelleme kerül sötét, kaputlan csapdába,
fejét emeli, felfele, az égre
megtörten áhítoz Isten kegyelmére.
*
Ó képmutatás, romlott, gyarló szellem!
Tíz igazat sem sikerül itt a földön lelnem?!
*
Te vagy a kezdet és Te vagy a vég,
Te vagy a végső ok, a föld és az ég,
Tőled függ sorsom, s a világ sora
adj erőt minden gyermekednek,
hogy egy se legyen büszke,
egy se legyen ostoba!
Régi dicséret
Légy velem, Uram, ha közel az éjjel,
hogy megküzdhessek a sötéttel!
Elcsüggedt kezem égre emelem,
könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...
mind egy sírba hullunk
ez összeköt -
s örök emlékként
közös múltunk,
mi örökké csörgő lánc
mi nehéz vért
mi vállat sebző kereszt
mi szorító bilincs
mi torz púp
mi emésztő féreg
mi maró tűz
mitől meghal a lélek
s
mi ragyogó fény
mi könnyű suhanás
mi virágos mező
mi tarka csobogás
mi aranyló ív ég és föld között
mi szív, szeretet, ének
mi holdsugár a fellegek fölött
mitől kivirul a lélek
előle hiába futunk
a síron túl is összeköt
a sír,
s közös múltunk
Irgalmas Jézus! A Te kereszted nehezebb volt, mint az enyém, mégis úgy érzem, az a legnehezebb, amelyiket én hordozom. Uram, adj erőt nekem!
Amen
A lét és nemlét határán
Szememben fényszilánk villan
az éj fekete kődarab, a gondolat elillan,
üres vagyok és törött
agyam kiszáradt, rothadó szivacs,
benne a nemlét ága zörög.
De mintha valaki felrázott volna:
a szférák zenéjét hallom,
vagy csörög az óra?!
Lassan a létbe lendülök,
felszedem darabjaim innen-onnan
új nap kezdődik - azt hiszem,
felveszem keresztem
s viszem, viszem...
Téli szürkület
Dermedt kő koppanása
elveszett idő lassú csobbanása
szürke, fehér, ezüst a lét
a fény lehunyja hályogos szemét.
Tű-sugár végén ültem éppen
lábom a tétova semmi felett
apró sárgolyó tűnt elébem
s mire rávillantam, ércfénye lett.
A táj ez, vagy bensőm vad világa?
felhő takar mindent, vagy lelkem sötét átka?
kővé lettem teljesen magam is?,
vagy ha lobban a tábortűz röpke lángja,
nem marad belőlem más,
csupán szennyes pára?
A felhőkön túl pedig valami más van
s az átok sem az enyém! -
térj magadhoz, rázd le nyirkos kérgedet!
melletted áll, kezedet fogja a drága remény,
s elvezet egy kedves, meleg házba,
hol sok felolvadt csend ujjong, énekel,
s egyesül boldog társas-magányba
s hol kérdésedre maga Isten az, ki megfelel.
A kövek virággá váltak most
az ablakon jégvirág ragyogott
létem könnyedén fölém emel
érzem, hogy hívsz magadhoz,
s viszel, Istenem...
Elfáradtam, Istenem!
elfáradt az életem,
elfáradtak a szavak,
lassan lépked a gondolat,
pedig nem éltem sok évet,
nem én tartottam az eget,
s a földet sem
vállam nem cipelt súlyos terheket
s mégis elfáradtam -
mondd Uram, ez hogy lehet?
és miért?
még annyi mindent akartam tenni,
annyi helyre sietve menni,
de nem mozdul a létem
csak aludni lenne jó
befejezni kevés-sok évem
aludni mélyen
semmit nem álmodó
álomtalan éjen -
elfáradtam, Istenem...
a sorok is egyre lassabban
tűnnek elő
tétova kezem szánalmasan
keres
az álom lassan lezárja szemem
milyen jó aludni!
engedd
sokáig
örökké
elfáradtam, Istenem...
Szív... lélek... élet...
mind üres szavak,
ha nem vagy itt, hogy mondhatnám:
"Szívem! Lelkem! Életem!
mennyire vártalak!",
s mind a semmibe hull,
ha nem vagy itt,
hogy mondd ugyan ezt nekem -
s a tarka forgatag,
a színek, a fények, a ragyogás
mind-mind tompa árny,
mert, ha nem vagy itt,
mindent megöl a magány.
nélküled semmi sincs,
nélküled hamu lesz a kincs,
hiába enyém...
de a hamu gyémánttá fényesül,
ha eljössz hozzám,
s a két boldog árnyalak
a csillogó szobában leül
egymás mellé,
csendesen,
s immár két szív dobogja
puhán, kedvesen:
"Boldog Karácsonyt, Életem!"
Zsoltár
Templomból kijövet gyakran gondolkodom:
milyen jó Hozzád menni, Istenem!
milyen kedves Téged hallanom,
szavaid megértenem.
S milyen jó, ha nem is értelek,
csak, mit mondasz, hallgatom
s, ha fáradt vagyok, vagy zaklatott,
Nálad béke, nyugalom.
S mikor hallani vélem lépteid,
elindulok Feléd,
hogy ne kelljen annyit jönnöd értem,
mert jó nekem, ha félúton találkozunk,
s az is, ha csak az út végén,
csak ott legyél...
Neked ajánlom életem,
bűneim mind Tiéd
nyomorúságom,
szenvedésem,
kételyeim,
vérem,
reményem...
tudom, elfogadod,
s hordozod könnyedén,
mert Te erős vagy
és végtelen,
mint a csillagok,
mik az idők kezdetén
születtek
Te szülted őket,
s engem is...
fogadj el,
emelj fel,
Élet.
Miért fekszel oly csendesen,
miért nézel oly rejtelmesen,
kedvesem, drága gyermekem?
miért csillog másképp a szemed,
miért lett kisebb sudár termeted?
Beteg vagy talán, vagy csak szomorú,
súlyos a baj, vagy múló bánat emészt,
keserű bú?
Ha beteg vagy, szólj, hadd segítsek rajtad,
hadd űzzem el rólad a gonosz hatalmat!
Kérdés kérdés után
mind porba hullt
napra nap jött, hétre hét borult
a szálló porszemek
csend-lovassá váltak
a sűrű éjszakában
ordító kétség ülte meg a házat.
Majd a végső nap
feltámadt a holt remény,
de magába is hullt legott -
az ágy felől mozdulat hallik,
s a szobában egy tiszta hang
fáradt fülemhez ballagott:
mmEljött az időm, de ne féljetek,
mmIsten szólít, Hozzá boldogan megyek!
mmNézzétek csak! Már itt is van...
mmVagy lehetséges, hogy ti nem látjátok
mmaz örök-fényes, boldog Mennyországot?!
Miért fekszel oly árván, drága gyermekem?
Miért mosolyogsz olyan rejtelmesen?
Miért van csukva szép szemed?
Merre jár boldog szellemed?
A világ elborul, lassan megfullaszt a bánat...
mmMég biztos félúton vagy, fiam!
mmVÁRJ MEG!!!
Megyek utánad!
Amikor virrasztasz valaki mellett, akit nagyon szerettél és elment, ha tudsz, imádkozzál, vagy csendesedj el, ha a fájdalmadra nincsen gondolat. Isten meghallgatja és megérti ezt is, azt is. Szólítsd Őt vagy vond felelősségre, Ő akkor is ugyan úgy fog vigyázni rád, mint eddig.
Ha virrasztasz valaki mellett, akit nagyon szerettél, szaggasson a keserűség, könyörögj neki, próbáld életre szólítani, de ne lepődjél meg, ha visszamosolyog rád, és nem-et int a visszatérésre.
Ha virrasztasz valaki mellett, aki kedves volt neked, akit nagyon szerettél, vigasztaljon az a tudat, hogy ő már jobb helyen van, mint te.
Ha virrasztasz valaki mellett, akit nagyon szerettél, vigyázz, hogy meg ne szakadjon a szíved, mert nem biztos, hogy találkozol vele.
Ha virrasztasz valaki mellett, akit nagyon szerettél, sírjál bátran, ordíts, átkozz mindent és mindenkit, hiszen ember vagy. De tudd: az élet csak egy röpke pillanat, és meglátod őt egy olyan világban, amilyet itt a földön el sem tudsz képzelni.
Ha virrasztasz valaki mellett, akit nagyon szerettél és elment, tudd azt is, hogy van egy kéz, amely több a közönséges emberi kézénél. Ez a Kéz Isten keze, amely enni ad, ha éhes vagy, inni ad, ha szomjazol. Ez az a Kéz, amely megsimogat, amikor nem is várod, amely felemel és hordoz, ha bukdácsolsz a kövek között. Ez a Kéz, amely mindent ad és mindent elvesz, hogy utána kétszer annyit adjon helyette. A Kéz elenged, ha makacs vagy és a magad útját akarod járni, de ne feledd: az Úr akkor is kísér utadon, és ha a szakadék szélére érsz, nem enged tovább menni.
Isten Keze nekem is adott enni, amikor éhes voltam, adott inni, amikor szomjas voltam, felemelt, amikor el akartam esni. És elengedett, amikor el akartam menni Tőle, járván a világban tétován, a poklok kínjait szenvedve. De tudom, akkor is és most is ott van felettem, és ha közel a mélység, nem enged beleesnem.
Uram, Te látod Őt!
Uram, Te látod Őt!
s ti is, hegyek
mikor szép szemével kitekint ablakán
s rátok néz, néha mosollyal, néha tétován
s te szép fényes nap
mikor a nap végén aludni térsz
te is látod Őt, mert Ő téged néz
messze jár, túl földön, túl az egeken
túl rajtad is
s talán szól is hozzád...
s ti kedves madarak
s ti zöld borostyánok
a lépcsőn, hol nap mint nap
felmegy és le
ti minden nap látjátok Őt
s talán meg is érint titeket
szent kezével megszenteli
a leveleket
s ha rátok néz, tündér-szeme nevet...
Te is, kedves mókusfi
ablaka előtt
mikor kis kezeddel
próbálod a gyümölcsöt
többször is
és ha puha, selymes és piros,
elviszed fészkedbe...
ugye ránézel gyakran
ugye látod bűvös tekintetét
ugye látod, 'mint bátorítón int feléd
ugye látod karcsú, szép kezét...
Ti mind, kik látjátok Őt
meséljetek
Róla
mi történt vele azóta,
hogy én nem láthatom?
mondjatok el mindent
mert minden fontos, ami Ő...
Vagy lehet, hogy mondjátok
csak nem értem szavatok?
nem tudom...
Ti látjátok Őt és éltek általa
én nem láthatom
csak emlékét
mely messze tűnt való
semmibe markoló
s lassan vele halok.
Könyörgöm, Uram,
fogod meg a kezem
és irgalmazz!
ne gyötörj, adj feledést
múlasd el a rosszat tőlem
békét adj,
s valamit, ami más
vedd el tőlem őt,
a kínt, a vágyódást,
mert egyedül nem megy
a feledés...
könyörülj rajtam, Uram!
könyörülj rajtam, élet!
könyörülj rajtam, fény!
könyörülj, sötét...
- fogadj magadba -
kevés az élet
kevés a levegő
s mégis élnem kell
de hogyan?
amikor nincs ő -
amikor nincs ő,
akkor nincs semmi
mert ő minden
még most is,
és félek: örökké
minden lesz
nekem
Uram, Te tudod:
a félelem nagyon rossz,
s a léptek minden nap,
és a játék, hogy élek,
az emberszavak,
hogy "örüljek, mert szép az élet
s majd elmúlik, meglásd,
csak erő, türelem, idő..."
de hol van ő?
s hol lesz?
elmúlik?
nehéz a levegő
pedig tiszta és illattal teli
valahogy mégis elromlik,
amikor lélegzem -
minek?
nem tudom
remény
biztos ezért
Uram, segits!!!
irgalmazz!,
mert minden kevés
széttép a létezés
a van
a nincs
a holnap
hol vagy...
Uram?
Uram, már csak Te maradtál...
Ugye így akartad?
Hát persze!
Hiszen mindig mondtad:
Embert ne keress!
s én hülye! - mégis kerestem
én hülye! - én ember...
szüntelen embereket kerestem,
s némelyikben Téged láttalak -
és Benned őt,
aki több volt, mint Te
s hittem:
ő teremtette a világot
ő teremtett Téged
ő teremtett mindent -
nekem -
igen
a világ csak ő volt
és - emlékszel, Uram,
hogy szerettelek!
akkor
Feléd nyújtottam a szívem,
mert Te - ő voltál
akkor
őt Nálad is jobban szerettem
minden perc mosoly volt,
mert ha nem is állt előttem,
akkor is láttam,
mert ő volt mindenben
az ő mosolya volt a napfény,
a holdsugár,
a levelek tánca -
és Te is ő voltál
szerettelek,
mert szerettem őt! -
és szeretem ma is
nem lehet nem szeretni!
mint ahogy Téged sem
soha
állandóan kell!!!
őrült kényszer
miért?
miért őt?
miért Téged?
mert VAN!
mert VAGY!
"Békességet hagyok rátok..."
rám is?
keresem a békédet, Uram...
megmondtad: Ne embereket... -
a béke Te vagy?
okosnak hittem magam
s Téged bölcsnek,
hogy megengeded
néha
embernek is lenni -
nehéz a teher
nehéz a szolgálat
s tudom:
mégsem veszed le a vállamról
Te tudod, miért?
Te mindent tudsz
én csak egyet:
fáradt vagyok, pihenni vágyom
távol az emberektől
távol tőle
csak Veled,
mert Te nem bántasz,
csupán
elveszel mellőlem mindenkit,
ahogy elvetted őt is,
hogy a végén csak Veled legyek -
ezt akarom
- megkaptam -
mégsem tetszik,
mert a test magába zár
követel
emlékezik
fáj...
és felelnem kell
a más testek által feltett kérdésekre,
játszanom kell!
embert kell játszanom!
- nem akarom!!! -
néha majd bele szakadok,
mégsem fogadnak el
nem vagyok jó színész,
bárhogy erőltetem,
hamisan cseng a hang,
darabos a mozdulat,
szokatlan a szó
emberarcom távoli -
félnek tőlem
s én is félek,
mert idegen a testek világa -
nehezen tájékozódom
hibázok
sokszor
sokat -
egész életemben,
mintha egy nagy tévedés lenne a létem -
a Te tévedésed, Uram?
a teremtés megcsúfolása? -
kapálózás,
erőszak,
mocsár, amely magába szív
s hiába van még kint a kezem,
senki nem látja
senki nem akarja látni!...
Embert ne keress!
nem keresek
csak Őt
FEKETE NAPOK
2007. február 5 - ?
Nincs bocsánat
Uram, miért nincs a földön bocsánat?
miért löknek sírba, ha vétkezünk?
azt mondják,
sárból teremtettél,
és nekünk adtad a lelkedet,
hogy éljünk
talán szennyezett volt a sár,
beszivárgott a lélekbe
s a lélek is sárrá lett?
ez a bűn?
ez a halál?
ez az akarat!!!
ami nem enged,
erősen fog,
megfolyt,
soha meg nem bocsát -
ezt akartad, Uram?!
mellényúltál a teremtésnél?
erről nem szól az Írás
hol itt a tévedés? -
a lélek ugyan olyan,
mint a test?
mocsokkal teli?
útálandó?
lehet...
hiába a szó,
hiába a szándék,
a tett, az esküvés,
a földön mindez kevés,
itt meg kell halni,
hogy jók legyünk
- hol van a tévedés? -
meghalni értelmetlenül
az egyetlen szóért:
megbocsátok!,
a simogatásért,
a szeretetért -
megérinteni a koporsón
a nevet,
hullatni késő könnyeket
vagy azt sem,
mert a lélek kemény
Ez vétkezett! Ellenem!,
a Törvény ellen...
vétkeztem...
ellened...
halálosan...
- nem!!! -
a kezemet nyújtanám feléd,
de nem mozdul,
mert a láda le van szegezve
s itt bent sötét van,
a levegő fülledt és büdös
lassan elfogy a hang,
elfogy a gyászoló sereg,
elmész te is -
s én még mindig élek
- hol itt a tévedés? -
hátamon cipelve
a sár keresztjét
s ha leroskadok,
akkor se jön a szó,
mert bűnös vagyok! -
még élek,
mert gyáva vagyok
élek,
amíg lassan meghal a lélek
s én is vele halok.
2007. február 7.
Körbeálltuk a sírt
a monoton gyászbeszéd
elvegyült a város zajával
és a fák panaszos nyögésével.
Hozzád kiáltottunk, Uram,
hogy bele ne hulljunk mi is a gödörbe,
mert akkor a sírásóknak nem lesz dolguk
szétszaggatott testünk
gyönyörű sírhantként takarná,
akit szerettünk.
Hozzád kiáltottunk, Uram,
hogy gyere közénk,
szállj le a fényes, lakkozott dobozra
és beszélj nekünk -
nem hallatszott a hangunk,
s mégis reméltük:
Te meghallod
vonagló szívünk csikorgását
az egymásnak ütődő
hiányok csattanását,
mert elment ő a világból
tőlünk
Hozzád
jó helyre -
de mégis elment!
nincs itt!
itt van,
lent
alattunk
bezárva -
elment,
s ez nem lehet!!!
gyere, Uram, mert meghalunk!
most gyere!
ne akarj egy helyet
tömegsírt
ezen a délutánon
ugye hallod,
amit őrült hangon suttogunk?
ugye érted?
mi emberek vagyunk,
s tovább nem várhatunk! -
ugye érzed
fájdalmunk szagát,
és a félelmet,
hogy mégsem jössz,
s itt maradunk magunk
ugye látod, hogy a várakozás,
a feszítő akarás
sötét foltot festett ingünkre
a hónunk alatt? -
lassan lépünk a gödör felé
a mélység magához húz
s közös hangunk
sóváran leheli a kéjt:
"Jó ott lenni, ahol te vagy,
ott csend van és béke
már megyünk is,
itthagyjuk a világot cserébe
az élni akaróknak.
Megyünk hozzád
és majd együtt táncolunk
csontzenére.
Meglásd, nem leszel egyedül,
csak várj, azonnal indulunk."
Ne engedd, Uram!!!
gyere közénk,
hogy fogjuk kezed,
hallgassuk éneked,
hogy mi is
énekeljünk Veled
szent éneket az Életről - Rólad
tanítsd meg nekünk
Az átlépés dalát
hogy ha időnk lejárt,
könnyű legyen
menni a patakon át
Hozzád -
de most gyere közénk,
állj a kör közepére,
mit tépett szívünkből róttunk
ő köré
töltsd ki a helyet
legyél támaszték,
kibe kapaszkodni lehet,
s mi átölelünk Téged,
mert Te vagy a Szent Kör
közepe,
ahonnan kiindul minden,
ahonnan erőt kapunk
a holnapokhoz
és ahhoz, hogy ha a beszéd
véget ér,
s az utolsó rög is a gödörbe koppan,
ott tudjuk hagyni őt
lent - Nálad
vigyázz rá, Uram,
álld meg őt,
meg minket is
és minden szenvedőt
s ha elmegyünk,
akkor is maradj ott vele
itt hagyjuk szívünket Neked
formálj belőle selyem szárnyakat,
add neki, hogy tudjon repülni
egyre magasabbra
Hozzád.
2007. február 8.
Mondd, Uram,
Miért kell mindig fájdalomban élni?
Miért kell mindig zokogva félni?
Miért kell várni, hogy meghal szív?
Miért kell várni, hogy valaki hív?
Mi az, hogy öröm? Mi az, hogy jó?
Mi a boldogság? Mit rejt e szó?
Miért csak szenvedünk? Miért nincs hitünk?
Miért csak ábránd szerető Istenünk?
Miért nincs remény? Miért alszik a lélek?
Miért nem kapok, ha oly keveset kérek?
Miért van ember? Miért vagyok én?
Miért nem hiszem: van, még van remény!?
Miért nem fekszem sírba, csendben el?
Miért várok másra, ha senki sem felel?
Miért könyörgöm Hozzád mégis, Uram?
Miért nem tudom, hol van az utam?
Miért nem tudom, hol talállak téged?
Miért kívánom: éltem érne véget?
Miért könnyezem messzeségeden?
Miért nem élem könnyen életem?
Miért hiszem, a remény tova suhan?
Mondd, a miért-ekre mi a válasz, Uram?
2007. február 9.
Megállt egy élet a temető mellett, leparkolt, bezárta a kocsiját, besétált a kapun, és addig keresgélt, amíg talált egy frissen ásott üres sírgödröt. Belefeküdt, betakarta magát falevelekkel, meg némi földdel, hogy a temetésre jövők ne vegyék észre, és meghalt.
2007. február 9.
Ugye, Te küldted Őt, Uram?
milyen jó... köszönöm!
itt vagy...
megjöttél végre, Kedvesem!
gyere, kerülj beljebb!
hadd fogjam szép kezed
itt nálam meleg van,
vedd le köpenyed
nézzem sudár termeted -
milyen gyönyörű vagy! -
hogy eljöttél...
nézz körül,
itt lakom
itt vártam Rád
éjeken át
és fényes nappalon
nézz körül!
lásd, milyen egyszerűen élek,
de hogy eljöttél,
helyére került létem
Te megoldasz mindent
elrendezed a függő dolgokat -
ugye, hamar megteszed?
ugye, nem váratsz soká?
mert félek, Kedvesem,
pedig itt vagy velem...
de előbb várj! terítek neked!
addig foglalj helyet -
ugye majd melléd ülhetek?
s amikor eszünk,
egymást átkarolva,
hozzád szorosan bújva,
egy falat Neked, egy nekem
gyönyör lesz ez, Kedvesem!
és menjünk ki a kertbe is
érintsd meg a rózsák szirmait,
hogy énekeljenek Neked...
én neveltem őket,
s nap mint nap szóltam nekik:
"Ugye eljön Ő hamar?"
s ők buzgón bólogattak:
"Ne félj, eljön biztosan!"
s most itt vagy velem!
gyönyörű szerelmesem!...
amarra pedig, körbe
látod a komor bérceket?
mily sűrű a rengeteg!
onnan jöttél, Kedvesem?
s hoztál magaddal árnyakat,
őrülten kavargó, izzó vágyakat?
add nekem őket,
hogy jobban szerethesselek
s én visszaadom Neked -
ugye, elveszed?
azután táncoljunk,
végtelen sokat!
kifulladásig -
mert félek, Kedvesem,
pedig itt vagy velem...
nevess, énekelj, sikolts!
vedd el erőmet, zárd le szemem,
mert nem akarok gondolni
senki mással
nem törődni a vad világgal,
csak veled, Kedvesem -
és ha a táncban leroskadok,
s erős karodba kapaszkodok,
vigyél magaddal a szobába
öröké égő, gyönyörű nászra
öleljük egymást végtelen,
tépjük, szaggassuk könyörtelen
s a végén,
mint amikor a fáradt vándor
hazatalál,
fogadj magadba,
Kedvesem,
örök szerelmesem,
édes, jó Halál!
2007. február 16.
a[lap
tetejére]a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a