a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
23. zsoltár
Sík Sándor: Fáklya
Templom csendes mélyén
Himnusz – reggeli ima
Himnusz – esti ima
Sántha Károly: Imádkozzál
Revitzky Gyula: Imakönyvem
Ima
Öregen
Betegségben
Közelebb tehozzád!
Miért?
Mélységből
Osváth Tibor: Sötétségben
Czóbel Minka: Keresztek
a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
23. zsoltár
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.
Ülök az országúton, az árva útfelen,
Fáklyát lobogtat jobbkezem,
És mindeneknek, akik általmennek,
Szólok csendesen:
Testvéreim, megálljatok és üljetek le mellém.
Mert íme, mondom néktek:
Erre fog jönni, akit ti kerestek,
Erre fog jönni, akire
Oly igen nagyon nagy a ti szükségtek.
Engemet ő küld a vak idegenbe,
Hol szél sóhajt és úttalanok járnak,
És ő adta a fáklyát a kezembe,
És fényét ő gyújtotta meg,
Hogy mindnyájatokat, kiknek hajában harmat didereg,
És arcán reszkető, fázó cseppek verődnek:
A fáklya köré ide gyűjtselek,
Mert itt egy kicsi körben száraz van és meleg.
Jertek, üljünk le békén s várjuk a mi időnket,
Míg eljön, akit várnak mindenek.
S aki elküldött fáklyafénynek lennem,
Imádkozom, hogy adja:
Amíg el nem jön az ígéret napja,
Füstöt ne vessen és el ne aludjon
S meg ne hűljön az élő fáklya bennem.
1916.
Kapossy – Harangi: Templom csendes mélyén
Templom csendes mélyén, oltár rejtekén
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt,
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.
Fénye által járja a hideg falat,
Szürke utca mentén titkosan halad.
Pillantása áthat minden zárakon,
Fenn virrasztva jár az alvó falvakon.
Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt,
Szétsugároz vígaszt, enyhülést, reményt.
Tekintete balzsam, ha a szív sebes,
A magányos éjben szíveket keres.
Látja, aki árva, aki elhagyott,
Börtönében látja a szegény rabot.
S ha a fáradt ember kínjában elmerül,
Azt suttogja neki: Nem vagy egyedül!
Ragyogva fénylik már a nap
Az Úrhoz szálljon énekünk,
Hogy minden ártót űzzön el
Járjon ma mindenütt velünk.
Nyelvünket fogja fékre ma
Ne szóljon rút perek szava,
Szemünket védőn óvja meg
A hívságot ne lássa meg.
Lakjék szívünkben tisztaság,
Távozzék minden dőreség
A testnek dölyfét törje meg
Étel s italban hősi fék.
Hogy majd a nap ha távozott,
S az óra újra éjt hozott,
Lemondásunk szent éneke
Legyen az Úr dicsérete.
Dicsérjük az örök Atyát,
Dicsérjük egyszülött Fiát,
S a Szentlelket, vigasztalót
Most és örök időkön át.
Himnusz
(Esti imádság – 2 változatban)
A napvilág leáldozott.
Kérünk Teremtőnk, Tégedet,
Maradj velünk kegyelmesen,
Őrízzed, óvjad népedet.
A rossz álmok távozzanak
És minden éji képzelet
Ellenségünket űzzed el,
Hogy testünket ne rontsa meg.
Add meg mindenható Atyánk
És Jézus Krisztus, mi Urunk,
Ki Veled és a Lélekkel
Uralkodik mindenkoron.
* * *
Immár a nap leáldozott,
Teremtőnk, kérünk Tégedet,
légy kegyes, és maradj velünk,
őrízzed, óvjad népedet.
Álmodjék Rólad szívünk,
álmunkban is Te légy velünk;
Téged dicsérjen énekünk,
midőn új napra ébredünk!
Adj nékünk üdvös életet,
szítsd fel a szív fáradt tüzét;
a ránktörő rút éjhomályt
világosságod rontsa szét!
Kérünk, mindenható Atyánk,
Úr Jézus Krisztus érdemén,
ki Szent Lélekkel és Veled
uralkodik s örökkön él.
Imádkozzál, ha Istened megáldott,
S vidáman folynak élted napjai;
Ha szépnek tartod ezt a szép világot,
Érte légy kész Istent áldani.
Mert szép az élet s édes élni ebben,
Ha szeretet s békesség van szívedben,
S ha utadon szedhetsz öröm-virágot:
Imádkozzál, ha Istened megáldott!
Imádkozzál, ha szíved bú szorítja,
S könnyhullatással sózod kenyered,
Ha napodat sötét felhő borítja,
S kiket szerettél, mind eltemeted.
Atyád Ő, ki bút küld rád az égbül,
Oh, boldog az, ki sorsával kibékül;
Isten a mennyet néked is kinyitja:
Imádkozzál, ha szíved bú szorítja!
Imádkozzál és áldás száll fejedre,
Áldás örömben s szenvedésben is.
Imádkozzál és gondolj Istenedre
S öröm nem szédít, nem sért a tövis
Hidd el, az a boldogság titka itten:
Ha mindened mind sírodig az Isten,
Ha Őhozzá köt a hit mindörökre,
Imádkozzál és áldás száll fejedre!
Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám.
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarkába
Beírta jó anyám nevét;
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy felidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer,
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt éppen, a kedves akác
Virágzott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén,
Apám ott állt a ravatalnál,
És velem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk!
Mily sárgák, kopottak a lapok.
Rég volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt a hajamból egy kevés.
Arany fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy halvány, régi Mária.
Elnézem... Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni,
Hogyha nem szégyellném a könnyeket.
Az Úr imádságát ütöm fel.
(Kísérőm a nehéz úton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A Te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen meg a Te akaratod.
Föl nem panaszolom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt le rám.
Tűrtem, reméltem megalázva,
Idegenek közt éltem én,
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.
Urunk!
Te érintsd meg szívünket, amikor megállunk Előtted
ne engedd, hogy túl sokat imádkozzunk magunkért.
Amíg még van cipő a lábunkon, engedj imádkozni azokért, akiknek lábuk sincs.
Amíg van fedél a fejünk felett, engedj imádkozni azokért, akik keserves verítékkel fáradoznak a fészek megteremtésén.
Munkáld bennünk a hajlandóságot, hogy osztozni tudjunk azokkal, akiknek semmijük sincs.
Légy kenyere a nincsteleneknek!
Légy azokkal, akiket fojtogat az igazságtalanság!
S Te légy azokkal is, akiknek mindenük megvan: autójuk, otthonuk, pénzük, s mégis folyton panaszkodnak, mégis elégedetlenek.
Légy az éhezőkkel,
S légy azokkal is, akik teli tálakat tolnak félre.
Urunk!
Mi mindnyájan gyermekeid vagyunk, s szükségünk van Atyára, hogy gyermeki életünk ne legyen fogyatékos és elhagyatott.
Szükségünk van a szeretetedre, hogy szerethessük egymást bensőségesen.
Szükségünk van a kegyelmedre, hogy az új élet jegyében élhessünk.
Áldott légy, hogy ehhez a nemzedékhez tartozunk.
Áldj meg bennünket és testvéreinket az egész világon!
Amen
Jézusom!
Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket öregnek neveznek.
Bennem, körülöttem mindenütt beesteledett, nemsokára éjszaka lesz.
Életemnek egykor értéke, súlya és értelme volt:
Dolgoztam, szerettem, segítettem, adtam, szenvedtem.
Immár minden a múlté.
Kérlek, kímélj meg a megkeseredéstől!
Tarts vissza annak kimondásától, hogy mindaz, ami volt, csak úgy volt jó, tökéletes és rendjén való.
Nem arra szeretnék hagyatkozni, ami volt, hanem ami van: Reád, Uram!
Erőm fogytán van, s még azt is, ami van, öregkori betegségek aprózzák fel.
Előttem áll az óra készületlenül
Add, hogy meg ne keményedjen az én szívem
Add, hogy ne meneküljek ábrándok világába
Add, hogy ne meneküljek hamis reménységekbe
Add, hogy készen álljak, mihelyt szólítasz, s ráléphessek a Hozzád vezető útra.
Valamikor emberek között éltem.
Most magamra maradok.
Barátaim meghaltak.
Uram, jöjj segítségemre!
légy segítségemre, hogy ne zárkózzam el senki elől
légy segítségemre, abban is, hogy ne szóljak bele mindenbe
légy segítségemre, hogy így a magam csendességéből
észrevétlenül segíthessek,
másokért közbenjárjak Tenálad
adj hozzá szavakat!
Jézusom! a Te szeretetedben születtem!
Abban szeretnék élni,
abban másokat szeretni és
abban hazatérni.
Amen
Uram!
A békesség Tenálad van,
nálam a nyugtalanság és a félelem.
Te vetted el bűneim terhét
jöjj, vedd el betegségemet is
Adj békességet! Szomjúhozom.
Nem ismerem a Te gondolataidat,
nem tudom, mi végre vagyok beteg.
Vajha látnám szenvedéseim fonalát
a Te terved világos rendjében!
Uram! Valaminek még történnie kell!
Valaminek még történnie kell, mielőtt a nap lehanyatlik
Az éhezők még éheznek
A szomjúhozók még szomjaznak
A sírók vígasztalanok
Valaminek még történnie kell, mielőtt a nap aláhanyatlik,
s a kapuk bezárulnak.
De az árnyak már növekednek...
Uram!
A békesség Tenálad van
nálam a nyugtalanság és a félelem.
Te vetted el bűneim terhét
jöjj, vedd el betegségemet is
Adj békességet! Szomjúhozom.
Amen
Közelebb, közelebb Uram, Tehozzád!
Boldogan ölelem keresztedet át
Édes lesz az nekem,
Hisz Te emelsz ezen,
Mind közelebb Hozzád, én Istenem.
Ha vándorutamon
A nap leszáll,
Nyugtot fáradt fejem
Kövön talál
Álmomban rebegem:
Ó, emeld a szívem
Mind közelebb Hozzád, én Istenem!
Lépcsővel álmodom,
Mely Hozzád vezet:
Kegyelmed felsegít
Ott engemet.
S angyali szózat hív
Repes Feléd e szív:
Mind közelebb Hozzád, én Istenem.
Bár nyughelyem kemény
A föld rögén,
Tenálad ébredek
Bethel hegyén.
Zeng vágyó énekem:
Ó, emeld a szívem
Mind közelebb Hozzád, én Istenem!
Repülő szárnyakon, felhőkön át,
Csillagok felett
Fel, fel Hozzád!
Kebleden a helyem;
Ó, emeld a szívem
Mind közelebb Hozzád, én Istenem!
Uram, bocsáss meg, hogy szellemem nyugtalan,
Hogy Téged keres, kutat minduntalan.
Tudom, hogy Hozzád puszta ész föl nem ér,
Kegyelmed nem homályosítja kor, ezredév.
Ne gondold, hogy istenségre vágyom magam...
Uram, bocsáss meg! Csak a lelkem nyugtalan.
Miért?
Uram! Mondd, miért van a fény mögött az árny?
És a kacagásunk miért fullad könnyekbe?
Mi az, ami bennünk mindíg rosszat vár,
Ami miatt soha nem jutunk előbbre?
Miért várjuk mindíg vissza a tavaszt,
Mikor éltünk már őszben bolyong?
Miért hallja fülünk a sok panaszt,
S az élet mellet miért áll őrt a gond?
Mi az a dal, mely szívünkben muzsikál?
Az emlékekre, Uram, miért könnyezünk?
A múlt és a dal zokogva visszajár...
Mi az a hatalom, mely játszik velünk?
Az összhangban, Uram, miért van értelem,
A többi élők között miért ember a nevem?
A sok "miért"-et miért is kérdezem?
Uram! Ha bűn ez, bocsásd meg nekem!
Ne félj, mert én veled vagyok,
ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened!
Megerősítelek, megsegítelek,
és felkarol győzedelmes jobbom.
(Iz. 41,19)
Mélységből
A mélységből kiáltok fel Hozzád, Uram!
Felhők fölött, Ki vagy tágas, örök szemekkel
még látsz-e engem, aki mélyre estem?
Sziklák fölöttem, irgalmatlanoké
Még látsz-e Uram, aki hallgatok?
Miért gördítetted e sziklát szivemre,
miért hagytad, hogy lelkem hasonl’jon sírveremre?
Ó miért rohant rám ím, megújulva a bánat,
vagy talán Te rendeltetésed e bánat, e könnyek?
vagy csak én érzem úgy: nincs bocsánat?
Ám jól van így! Jöjj legszentebb alázat.
Ó nézz le rám Uram okos szemeddel,
látsz-e még lelket, íly bűntelent?
Tivornyák szennye csaphat át felettem,
de lelkemben őrzöm a Végtelent.
Ó láss meg, szánj meg, nézz le rám, Uram!
felhők között, Ki vagy - tágas arany szemekkel,
s emeld fel sorsomat erős, örök kezeddel!
Ne félj, csak higgy!
(Mk. 5,36.)
Osváth Tibor: Sötétségben
Testvér, jártál már elhagyott, sötét, fagyos éjszakán?
Eltévedve, kétségbeesve, egyedül, árván?
Tapogatóztál-e vakon
Pokolba hullottan, testvér?
Emlékszel-e még, mit éreztél?
Ugye, amikor elmerültél, nem is volt ijesztő a sötétség,
Ugye a hátadon még gyengén bizsergett
Elhagyott otthonod melege,
Amit úgy vittél magaddal,
Hogy kitart végig, útnélküli utakon,
Dacolva jéggel, faggyal?
Ugye hamar kirázta belőled a göröngy a langyot?
Ugye hamar megálltál dermedten pislogva
És szerettél volna tüzes szemeddel lyukat égetni
A koromfeketeségbe, hogy hátha megvillan benne
Valami fény, csöpp kis derengés.
Ugye jéggé vált alattad a föld
Hó sehol sem volt, a talpad megfagyott a földtől,
A talpadtól megfagyott a lábad,
S a vér felvitte a szívedbe a jégdarabokat.
Ugye jó lett volna egy emberi hang társnak?
Ugye vártad minden topogásnál,
Hogy valahol tán mégis megszólal a sötétség.
Valahonnan tán felhangzik, ha más nem, egy "Hé!"
És megindulhatsz valamerre felé.
Ugye azt hitted, megszakad a füled
A nagy várakozásban?
Ugye a szemed minden vibrálását - melybe
Csak a fájdalom szúrt bele egy kis fehérséget -,
Ugye testvér, mindíg útmutatónak vélted?
El is indultál tétován, egyszer jobbra, egyszer balra.
Bántad volna is te, honnan jön a fény!
Bántad volna is, fáklya lángol-e vagy csak gyönge gyufaszál
Bántad volna is, ki szólít,
Nevedet honnan süvölti szaggató füledbe a szél,
Magas hegyoromról vagy a föld fenekéből-e.
Csak egyszer elindulhass valamerre.
Testvér, ugye szólni sem tudtál?
Csak halálra váltan álltál,
Figyeltél - vártál -,
Hogy majd fejed felett
A nagy sötét tömeg
Hirtelen megreped.
Hogy a szurok,
Amely már-már megfullasztott,
Ragyogó kékségbe bomlik,
S belőle arany hull le rád.
Ugye a küszködésben rongyossá lett ruhád?
Megvakultál, agyonfáztál,
S már vártad, hogy fejedre száll a halálmadár.
...És ugye testvér... emlékszel?
Egyszer csak
Valaki nagyot kiáltott: "Ki jár itt?"
Valaki jött a sötétségből,
Megfogta a kezed
És egy meleg szobában
Leültetett maga mellett.
Világító, párás kora reggel,
Fényes napsugár küzd a fellegekkel.
Zöld, hosszú selymes füvek hajlanak
Szivárványszínű harmatcsepp alatt.
Az illatos, friss földön tova széled
Álomból ébredő, mosolygó élet.
De ím, a házak lassan nyílanak,
Kilép belőlük egy, két, száz alak.
Remélkedik mind, áhítja a célt
Mi célt? Hogy ismét egy új napra ért?
Mit ér örömtelen, fanyar remény,
Ha zöld hajtás nincs aszott gyökerén?
Borulni kezd, hogy nyílik mind a ház.
És minden egyes arcon ott a láz,
A kérdés ott van mindegyik szemén:
"Uram, teremtőm, miért csak éppen én?
Oh, miért csak én, csak éppen én vagyok
E szép, viruló földön elhagyott?"
És járnak-kelnek, mosolyognak egymásra,
Csakhogy a többi fájdalmát ne lássa,
Mind külön úton, külön cél után.
A cél az est, vagy a holnap talán?
És minden, minden egyes fej felett
Egy nagy, nehéz, sötét kereszt lebeg.
Homályosulni kezd a nap világa,
Homályt vet rá a sok keresztnek árnya.
a[lap
tetejére]a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a