Társadalmi szokások – jogszokások

A népi jogszokások, társadalmi szokások kiterjedtek mindazokra a területekre, amelyeket az állami és egyházi törvények nem szabályoztak, és ezen túl a közösség erkölcsi felfogását is kifejezték. A családi jog elsősorban a házasodás és öröklés rendjét szabályozta, de kiterjedt a rokoni kapcsolatokra, a törvénytelen gyermekek jogi helyzetére is.

Jogszokások szabályozták az adás-vétel módját, és emberemlékezet óta hozzátartozott az áldomás is, mely egyike a régen ismert magyar szavaknak (1150: magnum aldamas fecerunt). Szokások szabályozták a falusi bíróválasztás formáit, a tűzrendészetet és általában a közösség minden ügyes-bajos dolgát; a közös legeltetést, pásztorfogadást, csőszfogadást, szőlőőrzést stb. Szokások szabályozták a kalákában végzett munkák rendjét is. – Szinte napjainkig fennmaradt a megcsapás szokása is. A határjelek kijelölésekor egy gyermeket a határdombra fektettek, s jól megcsapták, hogy később is gondoljon rá, és a határjelet ne felejtse el.

Meghatározott szokások vették körül a gazdasági élet, a munka minden részletét, így a házépítést is. A régi építőáldozat emléke úgy maradt fenn, hogy helyenként tojást kevernek a mészhabarcsba. Szerepen (Hajdú-Bihar m.) tanúja voltam, amikor az épülő ház alapzatába levelet helyeztek. Ez tartalmazta az építtető nevét, az építőmester nevét, az építés idejét, és pontosan felsorolta a költségeket.

Szokások szabályozták a családtagok jogait és kötelességét, az étkezés rendjét. A mátraalji palócok igen sokáig nagycsalád-szervezetben éltek: a had feje, a gazda volt a családfő, ő osztotta ki naponta a munkát, az ő kezében volt az egész család vagyona. Minden családtag feladatát a szokásjog szabályozta, mert csak a közös erőfeszítés biztosította a család fennmaradását.

Elsősorban az öröklés kérdése állt a jogszokások középpontjában. Régen a fiági öröklés volt szokásos, a lányok része kisebb értékű volt. A legfiatalabb fiúnak előjoga volt az apai házban maradni. Tárkány Szücs Ernő egy sor XVIII. századi testamentumot adott közzé Hódmezővásárhelyről, amelyek rendkívül érdekes módon dokumentálják az öröklés módját.

A nép erkölcsi ítélkezése is megszabott formák közt zajlott le. A népi erkölcs ellen vétőket megcsúfolták, helyenként pedig nyilvánosan kikiáltották a bűnöket, főként valamely ünnepi alkalomkor, például Szent György-napon vagy farsangkor.

A büntető szokások közül csak helyileg elterjedt, de annál látványosabb a Biharugrán zángózásnak nevezett szokás; Körösnagyharsányban csatrangolásnak nevezik, Geszten pedig kikolompolásnak. Ez az Európa sok népénél ismert, charivarinak nevezett szokás magyar megjelenési formája.

Ezzel a szokással azokat leckéztetik meg, akik a közösség erkölcsi érzéke ellen vétenek: a fiatal házaspárokat, amelyek nem tudnak békében élni, vagy a házastársi hűség ellen vétőket. A büntetés módja a vétkek hangos kikiabálása, a megszégyenítés.

Biharugrán és Körösnagyharsányban a szokás elsősorban az összeveszett és újra kibékülő házastársak ellen irányul, mégpedig különösen azok ellen az asszonyok ellen, akik elhagyják férjüket, és újra visszatérnek hozzá. De kiválthatja a megszégyenítő zángózást az is, ha valahol egy pár vadházasságban él. Annak ellenére, hogy a szokás lefolyása megbélyegző, és félnek tőle (Körösnagyharsányban egy ízben megvakult egy ember a csatrangolást követő csetepatéban), mégis gyakran előfordult a házastársak ideiglenes szétválása, melynek oka többnyire az volt, hogy a férje otthonába költöző fiatalasszony az anyósával nem fért meg. A szokás éle nagyobb mértékben irányult az asszony, mint a férfi ellen, bár a szomszédok általában jól ismerték az összeveszések részleteit, és a macskazene alkalmából ezeket részletesen kitálalták, úgy, hogy mindkét fél megkapja a magáét.

A sárréti falvak macskazenéje tehát kényszerítő eszköz a közösség részéről, mellyel a fiatalasszonyokat arra tanítja, hogy alkalmazkodjanak férjük családjához, és velük egyetértésben éljenek. Maga a szokás gúnyos lakodalom keretében játszódik le. A zángózás aznap este kezdődik, mikor híre megy, hogy a haragos felek kibékülnek, s a fiatalasszony visszatért férjéhez. A három estét a valódi esküvő egyes mozzanatai után kézfogónak, csigacsinálónak és lakodalomnak nevezik. A főszerepet a „pap” viszi, aki nyomdafestéket nem tűrő versikékkel adja össze az „új párt”. A szöveg hagyományos, de alkalomszerűen változó is, és a három estén sem ugyanaz. A papot kíséri a falu egész legénysége dudával, ostorral, mozsárral, haranggal, gulyakolomppal. Egy sort vagy kettőt mond a pap, akkor ráhúzza a banda.

A házaspár különböző úton-módon igyekszik elkerülni a ricsajt, előfordul például, hogy egy ideig máshova költöznek, elrejtőznek, vagy egyenesen elhagyják szülőfalujukat. A háziak persze felkészülnek a macskazenére, szennyes levet öntenek a zajongók közé, s a verekedés szinte elkerülhetetlen. A csatrangolásban, zángózásban az egész falu részt vesz. Biharugrán így mondták: „Sár volt az utcán, mikor kergették a zángózókat, a tisztelettevőket. Ki hun tudott, menekült, egyiknek a kalapja maradt le, másiknak a csizmája. Másnap reggel nem tudott érte menni. De ha jött egy másik zángózás, ugyancsak megjelentek, mert ez benne volt a vérben, ez szokás, erről lemondani nem lehet.”

Mint a biharugrai születésű Szabó Pál írta Őszi vetés című regényében:

„A ricsajban, a disznóságok özönében áll a fiatal házaspár a pitvar közepén, egymást átölelve, és sírnak, mint a gyerekek.” – „Úgy szakadt le rájuk a zángózás, mint mikor kidőlt egy fal, vagy kettéroppan egy gerenda. Pedig tudhatták volna, hogy ez a szokás, szinte törvény, ez alól nem lehet kitérni senkinek.”




Hátra Kezdőlap Előre