Az ékesszólás

Hőseinek eszményeiben és tetteiben, olykor pedig szavaival az archaikus kor legdicsőbb eszményeit fogalmazta meg Homérosz: a hősi hírnevet s a hírhez segítő harci és szónoki tehetséget. A Homérosz utáni századokban is élt ez az ideál, a „testi-lelki kiválóság” (kalokagathia) filozofikusabb eszményének előkészítője. Az erény konkrét tartalmát különbözőképpen értelmezték ugyan, de a harci és retorikai kiválóság általánosabb értelemben pedig a cselekvés és a szó – egységét a klasszikus kor vezetőitől és polgáraitól is megkövetelték. Szolóntól kezdve, Themisztoklészen és Periklészen át öröklődött ez az eszmény, akiknek államférfiúi nagyságához a szónoki remeklés is hozzátartozott. Az i. e. V–IV. századi Athén közéletében különösen nagy jelentőségre tett szert az ékesszólás, hiszen egyének és politikai vállalkozások sorsát dönthette el, hogy a szónok miképpen tudja meggyőzni és megnyerni a népgyűlés vagy a törvényszék hallgatóságát.

Ezzel párhuzamosan fejlődött ki az a gondolat is, hogy a szó és tett egysége szép eszmény ugyan, de a valóság mást mutat: a tett a döntő, nem a szó – ez utóbbi tehát a félrevezetés fegyvere is lehet. Ezért javasolta már Theognisz is arisztokrata elvbarátainak, hogy szóval csak hízelegjenek ellenségeiknek, de tettel törjenek a demokráciára. A „szóval-tettel”, „állítólag-tényleg” szembeállítás – más antitézisek halmozásával együtt – köznapi fordulat lett. Természetes, hogy a véleményalkotásnak ezt az eszközét – vagyis a tények és tettek alapulvételét – a tapasztalásból kiinduló filozófia is alkalmazta – Démokritosz szavával élve: „A szó a tett árnyéka.” Természetes azonban az is, hogy a tényekkel cicázó okoskodás a látszatkeltésre törekvő, tehát az objektív igazság kutatásáról eleve lemondó szubjektivizmusban lelt folytatásra, „a silányabb ügyet jobbá tevő” szofisztikában; ezt fogalmazta meg Gorgiasz: „A beszéd megtéveszti a lelket, amikor meggyőzi.” Volt rá oka a platóni Szókratésznek, hogy a szofisztikát a „hízelgés művészetének” nevezze; mindenekelőtt Gorgiasz volt az, aki a „lélekzsongító” szónoklás elméletét és gyakorlatát kidolgozta – költői képek, szellemes poentírozás, ráolvasás jellegű és ritmikus ismétlések alkalmazásával –, azután pedig Thraszümakhosz, aki a prózaritmus dallamos finomságait fejlesztette tovább.

Az ékesszólás hatására bontakozott ki a teoretikus érdeklődés. A szofista Prodikosz e nyelvi elemek meghatározásával foglalkozott, Arisztotelész definíciói (Poétika, Retorika) számára készítve elő a tudományos terepet. Démokritosz külön értekezést szentelt Homérosz stílusának, másutt pedig a nyelv eredetéről vallott nézeteit fejtegette, azokhoz csatlakozva, akik – a nomosz–phüszisz vita kereteiben – a megszokás erejére hivatkoztak. Negatív példa is tanúsítja az elméleti vitalitást: a Hérakleitoszt vulgarizáló, Platón által is kicsúfolt Kratülosz esete, aki csak mutogatással akarta kifejezni gondolatait, mondván, hogy „minden folyik”, tehát szóban nem rögzíthető.

Tíz athéni szónok került be – igencsak alapos rostálás után – a hellenizmus kori kánonba:

A még i. e. V. századi, Thuküdidész által is sokra becsült Antiphón, a századfordulón tevékenykedő, friss és természetes érvelésű Andokidész, azután a ravaszul hatásos Iszaiosz, a rutinos és alattomos Aiszkhinész s a heves Deinarkhosz – mindkettő Démoszthenész ellenfele, sőt ellensége –, a lelkes patrióta és népszerű stílusú Hüpereidész, az athéni színház újjáépítésével is híressé lett, határozott és szókimondó Lükurgosz – továbbá az a három szónok, aki műfaji és stílustörténeti vonatkozásban a legjelentősebb: Lüsziasz, Iszokratész és Démoszthenész.

Az i. e. IV. század prózájának minden pórusát átitatja a retorikai szellem. Xenophón a klasszikus kor utolsó történetírója, aki a szabatos, világos stílust kedvelte. A szónokokat egyébként lenéző filozófusok sem vetették meg szélesebb közönségnek szánt műveikben a hatáskeresés formai bravúrjait. Maga az ékesszólás azonban önálló műfajként is felvirágzott. A hősi halottak temetése alkalmából már korábban ünnepi szónoklat váltotta fel a siratódalt, s a népgyűlési és bírósági beszédeket is mind tetszetősebb köntösbe burkolták. Az i. e. IV. századi Athénban azonban, ahol a pereskedési járvány Arisztophanész fantáziáját is felülmúlta, s a politikai pártharcok vezérei minden eszközt latba vetettek a polgárok megnyerésének érdekében, az ékesszólás az érvényesülés, hatalom, csalás, vagyonszerzés fegyverévé csiszolódott. A tömeg valósággal megkövetelte, hogy a szónokok művészien kidolgozott és előadott beszédekben forduljanak hozzá, s szinte színészi alakítással lepjék meg. S mert mind a vádemelés, mind a védekezés személyes lehetőség, illetve kötelesség volt, a város legkeresettebb emberei közé tartoztak az ügyvédek, akik busás összegekért írták meg feleik számára a cirkalmasnál cirkalmasabb szónoklatokat.

Sok politikai szónok kezdte így pályafutását. Sőt, olyan is akadt (Lüsziasz), aki nem rendelkezvén teljes athéni polgársággal, magánjogi vád- és védőbeszédek írásával foglalkozott mindvégig, de személyesen csak saját ügyében szólalhatott fel. Egy terminológiai változás is jelzi a nyilvános szónoklat „műfaji” rangjának emelkedését: hajdan a történetírókat nevezték logographoszoknak (vagyis „beszédíróknak”), most viszont a beszédgyártó ügyvédeket tisztelték meg e névvel.

Az i. e. V–IV. század fordulójának legtehetségesebb logographosza Lüsziasz (kb. i. e. 445–380) volt. Az ő hivatásában nem az ünnepi fenség, hanem az aktuális ügyet – pört – eldöntő ügyesség szabta meg a fogalmazási módot. Rendkívül gazdag munkásságot fejtett ki, s minthogy megbízóinak érdekeihez és egyéniségéhez kellett alkalmazkodnia a beszédek írásában, demokratikus meggyőződésétől függetlenül – sőt, akár azzal szemben is – vállalta mások elveinek s érveinek erősítgetését. A szofisták utóda volt tehát, azzal a különbséggel, hogy ő nem másokat oktatott ügyük szónoki képviseletére, hanem maga vállalta a szöveg elkészítését. Szakmai-irodalmi felkészültségen kívül kitűnő emberismeretről tanúskodnak ezek a szövegek. Lüsziasz valóban művészi színvonalon dolgozott, olyan beszédeket írt, amelyeknek nemcsak a tartalma, de hangneme és érvelési módja is megfelelt az előadó helyzetének és egyéniségének. A stiláris egyénítésnek ilyen finomságait csak a komédiaköltészet alakította ki. (Platón, a nagy stílusművész természetesen más szférában alkotott – akiket ábrázolt, azokat kívülről-belülről megmutatta, de a hétköznapok poros-izzadságos valóságának képviselői csak egy-egy pillanatra tűnnek fel a dialógusokban.) Lüsziasz beszédeiből az ügyes-bajos Athén emberei lépnek elénk: a nagykereskedők érdekében fellépő s a gabonakereskedőket hazafiaskodó indulattal vádoló szónok, a járadékért ravasz humorral esdeklő rokkant vagy a szent olajfa megsértésével vádolt s méltóságteljesen védekező nagyúr.

A stiláris jellemérzékeltetés lüsziaszi ügyességét nemcsak a kortársak csodálták és honorálták, hanem az élet prózaiságát ábrázoló utódok is. A retorika egyszerű s világos stílusú (ún. atticista) irányzata is Lüsziaszt tekintette mintaképnek, a hellenisztikus vígjáték is az ő jellemfestő módszerét folytatta, sőt, a műfajjá csak később önállósuló novellisztika is talált olyan mozzanatokat Lüsziasz beszédeiben, amelyeket példának vehetett. Olykor ugyanis tudatos naivitással színes, erotikus részleteket szőtt ügyfelei szónoklataiba, melyekkel szemben a bírák sem maradhattak érzéketlenek. Az Eratoszthenész meggyilkolásáról szóló védőbeszéd előadója – az ügy vádlottja, bizonyos Euphilétosz – például „boccacciói” novellát kerekít a hűtlen asszonyról, aki a pásztoróra idejére a kamrába csukta az urát, majd a férj gondosan kitervelt bosszújáról s közben még a kerítő rabszolganőről is találó portrét fest… A hellenisztikus és római kori prózában és színpadon folytatódik majd ez a tematika. A mesélő vagy novellisztikus illusztrálás azonban, ami Homérosztól kezdve Hérodotoszon át az egész görög irodalom – s egyáltalán az ókori irodalom – kompozíciós közkincsei közé tartozott, Lüsziasznál még alárendelt funkciót tölt be.

A könyvkészítés és könyvforgalom fellendülése is kedvezett a retorikának: a politikai röpiratokkal – amelyeket legtöbbször beszéd, máskor levél formájában fogalmaztak meg – a publicisztika alapjait teremtették meg. A kiadott szöveg természetesen nem szó szerint egyezett meg azzal, amely ténylegesen elhangzott, hanem kisimítva, átdolgozva, kiegészítve jelent meg. (Ezt a megoldást választotta később például Cicero is.) Sőt, megesett az is, hogy a beszédforma puszta fikció maradt: Iszokratész például tíz esztendeig dolgozott egy ilyen publikációján, a módosult körülményekhez igazítva mondanivalóját, s a legapróbb részletekig csiszolgatva a formát. Az évtizedek során bizonyos meghatározott gyakorlat alakult ki a beszédek megszerkesztésében, tagolásában; a voltaképpeni tárgyalást (bizonyítást) keretező bevezetésekben és befejezésekben olykor azonos motívumok is ismétlődtek.

Jellemző a kor politikai közérzetére, hogy minden párt szónokai közhelyeket iktattak beszédeik – akár élőben előadott, akár röpiratként kiadott szónoklataik – tartalmi gerincébe is: a múlt dicsőítését, a győzelmes ősök példáinak tettre buzdító emlegetését. Ennek a fogásnak is régi hagyományai voltak, de milyen sokat mond az az egy mozzanat, hogy ezekkel a szónokokkal szemben – akiknek makedónbarát képviselői között Philipposz őseinek istenítése is divattá vált – Periklész még a dicső ősökkel is büszkén hasonlíthatta össze saját nemzedékét (Thuküdidész, II. 36.)!

Bármilyen nagy hatalma volt is a szónak, a döntő szót a szükségszerű fejlődés tényei mondták ki, ez pedig a poliszdemokrácia – s egyáltalán: a poliszforma – halálos ítélete volt.

Két párt csatázott Athénban a század közepén: a makedón orientáció és a poliszfüggetlenség híveinek a pártja. Iszokratész és Démoszthenész volt a hosszú és elkeseredett csata két vezéralakja.

Iszokratész (i. e. 436–338) a Gorgiasz vonalán haladó retorika legkiválóbb és legnagyobb hatású mestere, egyúttal a pánhellén összefogást hirdető politika, majd a makedónbarát irányzat vezető ideológusa. Ahhoz nem voltak adottságai, hogy személyesen lépjen fel mint szónok, mások számára írt beszédei és szónoklat formájú röpiratai viszont igen nagy sikereket arattak. I. e. 390 táján nyitotta meg Athénban szónokképző iskoláját, felvértezve immár azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket logographoszként szerzett. A széles kompozíciójú, lendületes ünnepi szónoklatokban érvényesült igazán tehetsége. Tudatos mérséklettel alkalmazza a gorgiaszi próza „lélekzsongító” eszközeit: ritmikusan kezdődő és záruló körmondataiba szinte mértani pontossággal építi be az alárendelt funkciójú részeket, s az értelmi hangsúly szolgálatába állítja a szép hangzás esztétikai hatását. A szofisták ellen nyolcvanesztendős korában írt röpirata programszerűen fogalmazza meg stiláris és tartalmi elveit: egyaránt elhatárolja magát a bírósági beszédek íróitól, akik csak bombasztikus hatásra törnek és kevésbé törődnek a tartalmi igazsággal, s a filozófusoktól, akik az igazságot ígérgetik hallgatóiknak és a rögtönzött, hevenyészett formát kedvelik.

Maga Iszokratész a költészet egyenrangú társának tekinti az ékesszólást, főképp a buzdító és dicsőítő szónoklatot. Az Euagorasz küproszi király emlékére írt beszédében gyakorlatilag teremti meg a magasztaló szónoklat új típusát, amely számos követőre talált: az ősök magasztalásával kezdődő és a halottat mitologikus érvekkel istenítő formát. A szofisták elleni nyilatkozatai ellenére megmarad a szofisztika világnézeti talaján: az objektív igazság feltárásában nem hisz, az ékesszólást tartja minden tudomány alapjának és tárházának. A filozófiai sekélyesség méltóságteljes tartás és tetszetős stílus mögé bújt, mint ahogy Iszokratész reálisnak bizonyuló politikai programjában is szokványos ékesítésül szolgált Athén múltjának s eszményeinek magasztalása.

A perzsa despotizmust vádoló és hagyományos görög ideálokra emlékeztető röpiratai – mint például egy ünnepi gyülekezethez (panégüriszhez) intézett fiktív szónoklata, a Panégürikosz – széles körű hatást váltottak ki. A görög kultúrközösség s erkölcsi magasabbrendűség eszméje nemcsak hatásos fogás volt: tényleges igazságot is foglalt magába. Az Iszokratész által lelkesen hangoztatott – az etnikai összetartozás helyett szellemi egységet hangsúlyozó és szorgalmazó – pánhellenizmus gondolatát Nagy Sándor uralma váltotta valóra.

Hasonló szellemben és hasonló stílusban írta meg leveleit is, amelyeket – az athéni hegemónia meghiúsulását látva – külországi uralkodókhoz intézett, a perzsa-ellenes hadjárat vezérletére buzdítva őket. Végül is II. Philipposz (Fülöp) makedón királyban vélte megtalálni az alkalmas egyéniséget, s a monarchista-birodalmi gondolat szolgálatába szegődött.

Stílusát az utódok is mintának tekintették: nemcsak a szónokok igyekeztek hasonlóan jó hangzású, egységes érzelmi és értelmi hatású stílusban írni és beszélni, hanem a többi prózai műfaj (történetírás, novellisztika) művelői is.

Lüsziasz és Iszokratész neve alatt számos olyan mű maradt fenn, amelynek a szerzői hitelessége legalábbis kétes: tanítványaikat utánzásra s hamisításra késztette a művészetük iránti bámulat, mint ahogyan Homérosz vagy Anakreón költészetét is ily módon „gazdagították”.

Démoszthenész (i. e. 384–322) módos athéni családban született. Apját – egy fegyverkovácsműhely tulajdonosát – hamarosan elvesztette, s a hűtlen gyámjai elleni perben már felkészült szónokként védte meg igazát, vagyis vagyonát. Legendás akarattal küzdötte le beszédhibáját és gátlásait, melyek a szónoklásban akadályozták, s nemsokára Athén egyik legtehetségesebb logographoszaként és közéleti szónokaként tartották számon. A politikai életbe az i. e. 350-es évek közepétől kapcsolódott be, amikor a tengeri szövetség felbomlása s a háromesztendős háborúban elszenvedett vereség bajba és gyászba döntötte Athént. S immár új veszedelem is fenyegetett: a makedón király terjeszkedése előbb az északi partvidéken, majd Közép-Görögországban. Iszokratészhez hasonlóan sok athéni politikus hajlott az egyezkedésre, akár súlyos anyagi veszteségek (életbevágóan fontos gyarmatvárosokról való lemondás) és megalázkodás árán is. Nem így Démoszthenész. Lobogó szenvedéllyel vetette magát a küzdelembe. Az Iszaiosztól tanult pátoszt még forróbbra hevítve tüzelte polgártársait az ellenállásra, az athéni szabadság és demokrácia védelmére. Nehéz és tragikus feladatra vállalkozott. Egyszerre kellett harcolnia az egyezkedésre hajló politikusok tehetetlensége, a Philipposz aranyaival megvásárolt árulók demagógiája s a tömeg báva közönye ellen. Sokan még akkor sem tudták felmérni a helyzetet, amikor a makedón király az északi parton fekvő Olünthosz és a thesszáliai Pherai városát elfoglalta. Ez indította Démoszthenészt az Olünthoszi beszédek, majd a Philipposz elleni beszédek elmondására és publikálására.

Nem tévedett: a makedónbarát párt a béke jelszavával igyekezett szétzilálni minden ellenállást, Démoszthenészt pedig elszigetelni. Közéjük tartozott Aiszkhinész is, akit ő A hűtlen követség ügyében tartott beszédében vádolt be, s akivel még hosszú időn át tartott ellenségeskedése. Ezekben a beszédeiben már nem csupán a tartalom (az eszmei-politikai irányzatosság) egységes, hanem a stílus is: minden részletet a személyes meggyőződés fűt át; többszörösen tagolt körmondatokban és az érzelmi hatást is fokozó megoldások – a mondatokat keretező ritmizálás, hirtelen felkiáltások, tömör tényfelsorolások, gúnyos, indulatos, megható kitérők és kérdések – hullámain zúdul előre a más-más vonatkozású és hangulatú epizódokkal duzzasztott beszéd.

A makedón királyt támadó szónoklatai, melyekben egy megszállott indulatával és fanatizmusával mennydörgött és villámlott, mind erőteljesebb visszhangot váltottak ki, az utókor szemében pedig műfaji példákká váltak. (Cicero Antonius elleni beszédeit is „philippikáknak” nevezték.)

Maguk a körülmények kényszerítették az athéniakat, hogy Démoszthenész politikáját támogassák, hiszen Philipposz – a közép-görögországi városállamok ügyeibe beavatkozva, s a katonai intervenciót ügyes diplomáciával készítve elő – már Attika tőszomszédságáig nyomult előre. I. e. 340-ben és 339-ben aranykoszorúval jutalmazta a nép Démoszthenészt, elismert vezérét. A vég azonban megállíthatatlanul közelgett. Kitört Athén és Makedónia nyílt háborúja, s i. e. 338-ban, a khairóneiai síkon vívott ütközetben elbukott Athén, vele együtt pedig a városállam és az ókori demokrácia is.

Bármily szép indulatok fűtötték is Démoszthenészt, reálpolitikusként tévesen ítélte meg a helyzetet és a fejlődés irányát.

Rohamos kavargásban teltek el a következő évek. Philipposz halála után újból fellobbant a szabadság eszméje, de az új makedón király, Nagy Sándor vaskézzel fojtotta el az ellenállást. Ezután már kíméletesnek mutatkozott a görög városok iránt, és Kelet ellen indult támadásra. Démoni erővel tombolt benne a vágy, hogy a makedón fegyverekkel egységes világbirodalmat teremtsen, s a barbár országokban is meghonosítsa a görög civilizációt és kultúrát – lehetőleg úgy, hogy a megszállott országok gazdasági, közigazgatási hagyományaival és vallásával egyeztesse. Végigszáguldott Elő-Ázsián, Szírián, Egyiptomon, Líbián, s az Indus folyóig terjesztette ázsiai birodalma határait. Rettegés és csodálat fogta el a lelkeket e világméretű földrengés láttán, amely egy évtized alatt tökéletesen megváltoztatta három kontinens politikai térképét.

A makedónbarát politikusok a maguk igazolását látták Nagy Sándor pusztítva civilizáló hadjáratában. Ktésziphón lett ekkoriban Aiszkhinész céltáblája: ő ugyanis hat esztendővel előbb (!) azt a javaslatot terjesztette elő, hogy az athéni falak újjáépítéséért ismét aranykoszorúval tüntessék ki Démoszthenészt. Aiszkhinész ellenezte a javaslatot, jogtalannak tartotta a kitüntetést. Nagy Sándor a fél világot meghódította e hat év alatt, s Athénban – az árnyékba borult Athénban – jogászi formaságok miatt húzták-halasztották a politikai pert. Jogról, eszmékről és eszményekről csűrték-csavarták a szót akkor is, amikor a fegyverek és a pénz már régen „megoldottak” minden problémát… Valóban, a szó csak árnyéka volt a tettnek.

Komédia volt ez, de tragédia is, hiszen Démoszthenész, s egyáltalán: a demokratikus Athén még hitt saját múltjában – abban a múltban, amely az egész emberiség számára termett halhatatlan értékeket. Hellasz és a világ sorsa azonban nem az athéni népgyűlésen dőlt el. A Ktésziphón-perben még Démoszthenész diadalmaskodott – de mit ért e győzelem? Szánalmas kísérlet volt már minden erőfeszítése, s egy sikkasztási rágalom miatt i. e. 324-ben Athénból is el kellett menekülnie. Egyetlen pillanatra ragyogott még fel a csillaga: a Nagy Sándor halálát (i. e. 323) követő függetlenségi megmozdulásban. Ezt azonban a makedón Antipatrosz – Nagy Sándor egyik utóda – leverte, s az ismét menekülésre kényszerített Démoszthenész Kalaureia sziget Poszeidón-templomában méreggel vetett véget életének.

Bukásra ítélt, de hősi harc vezére volt. A hajdani szabadságharcok tüzét akarta felszítani szavaival és tetteivel. Ami az ő műveiben még tartalmi lényeg – a függetlenség és hellén öntudat –, az makedónbarát ellenfelei ajkán üres konvenció, a hellenizmus századában pedig csak szóvirágos fordulatokban él tovább.




Hátra Kezdőlap Előre