A késő-archaikus és a klasszikus korban csak néhány halvány kísérletet tettek a „hősi költészet” folytatására, de a következő évszázadokban kicsírázott e műfaj modernizált formája. A Platón által is nagyra becsült, kolophóni születésű Antimakhosz nyitja meg azoknak az eposzköltőknek a sorát, akik a homéroszi művészet tudós tanulmányozásával és a hagyományos ábrázolóeszközök aprólékos megújításával törekedtek a formai újszerűségre. Thébaisz című eposzának anyagát elődeitől vette át, sőt, szemléletében is a mitologikus világfelfogás híve maradt – csakhogy már nem azzal a természetes naivitással, mint a hajdaniak, hanem a szándékos archaizálás érdekében. A kiválasztott keveseknek szánta művét, s ritkán használt szavak és homályos fordulatok zsúfolásával csillogtatta szellemi fölényét. Ez az újszerűség tehát a klasszikus kor életteljes költészetével való szakítást jelentett, formalista visszakanyarodást az immár időszerűtlen archaikus tradíciókhoz, hiszen éppen az hiányzott belőle, ami a homéroszi epikát szülte és éltette: a közösségi problematika, a természetes naivitású hit, a formálóerő és a közvetlenség.
Másik nagy költeményében, a disztichon formájú Lüdében tragikus szerelmi mítoszokat énekelt meg, részint a régi katalógusköltészet eszközeivel, részint Mimnermosz elégiáinak stílusában fonva füzérbe őket. Maguknál a töredékeknél többet sejtet Antimakhosz hatásáról, hogy a hellenisztikus kisepika hívei – főképp Kallimakhosz – milyen hevesen támadták a Thébaisz kompozícióját, a Lüdében viszont követendő példát láttak az elbeszélő elégia művelői.
Miközben az elégiaköltészetben az elbeszélő jelleg került előtérbe, a kiseposz (epüllion) is nyerhetett lírai színezetet, mint például a késő-klasszikus kor talán legemberibb s kétségkívül legbájosabb művészének, az i. e. IV. század végén élt Érinna költőnőnek Orsó című, 300 soros versében. A hexameterforma, egyes epikai stíluselemek és az elmúlt élmények elbeszélő felelevenítése őrzik a „hősi költészet” nyomait, de szapphói forróság s bánat, szívből szakadt líra dalol a költeményben: Érinna ifjan elhunyt barátnőjének, az epigrammákban is megörökített Baukisznak emléke idézi fel a gyermekkor, a közös munka, a közös örömök és bánatok képeit. Érinna verseiben még tartalmi igazsága van annak, ami mások – főképp az epigrammaköltők – számára már csak fikció.
Az i. e. VII–V. századból fennmaradt epigrammák – csekély kivétellel – még valóságos feliratoknak készültek, sírokra, szobrokra. Gyakorlati funkciójukból fakadt hangulati rokonságuk a siratódalokkal, elégiákkal. A szükségszerűen tömör, általában disztichon mértékű kis versek tematikája azonban már a klasszikus korban kibővült: maga a forma csábította a költőket arra, hogy a röpke gondolatokat vagy könnyű fodrozású érzelmeket „epigrammatikus” sűrítéssel örökítsék meg. Platónt, de még Arisztotelészt is – egyáltalán az i. e. IV. század irodalmárait – megejtette a formában rejlő játéklehetőség, s csak természetes, hogy a hellenizmus és a késő antikvitás művi bravúrokat kedvelő költői különös gyönyörűséggel gazdagították tovább az epigrammairodalmat.