Kettős törekvés jellemzi a korai keresztény kultúrát: egyfelől a mindenféle pogányság elleni harc, az egyedüli igazság és hatalom igénye, másfelől az a szándék, hogy a kereszténységet a korábbi műveltség magasabb rendű folytatásaként fogadtassa el. Az egyház helyzetének változásaitól, az írók személyes célkitűzéseitől és a közönség igényétől függött, hogy mikor melyik irányzat bizonyult erősebbnek. Azokban az alkotásokban és életművekben, melyeket a művelt – tehát a hagyományos kultúrában is járatos – olvasóknak szántak szerzőik, egyelőre még a szintetizáló törekvés uralkodott. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy a vallás és egyház erkölcsi fölényét a pogány Róma bukásával – mint Istentől jövő, jogos bűnhődéssel – illusztrálják. Az a szenvedély és gúny, amely a Symmachus-kör prózájában vagy Claudianusnál még Róma igazolásaként villámlott, az V. század megpróbáltatásai közepette ellenkező tartalmat nyer. A galliai Salvianus (V. század első fele) hasonló stílusban írja prédikációinak nyolc könyvét, de immár azt bizonygatva, hogy az elfajzott és elzüllött népeknek Isten rendelte büntetői a germán hódítók.
A VI. századi Itália irodalma számára még egy utolsó kedvező szakaszt jelentett, hogy a gót hódítók királya – Theodorik – megpróbálta egységbe kovácsolni a győzteseket és legyőzötteket, s tisztelettel pártolta e hatalmas múltú kultúrát. Ebben a történeti atmoszférában munkálkodott Boëthius (kb. 480–524), akit tisztelt, de később börtönbe záratott, majd kivégeztetett az uralkodó. Fogságban írta meg nagy művét, a Consolatio philosophiae-t (A filozófia vigasztalása); az ókori sztoikus bölcselet – főképp etika – minden értékét felölelő és egységbe foglaló, prózát verssel váltogató értekezés a kereszténység szintjéről tekint a múltra, enciklopédikus igénnyel és a folytonosságot szemléltetve. Tartalmi gazdagsága és stiláris különössége folytán szinte a középkor végéig az ókori műveltség tanulmányozásának vezérfonala lesz.
Ugyanennek a kornak és a következő évtizednek nagy egyénisége Cassiodorus (?–kb. 575), aki magas állami méltóságban, Theodorik minisztereként, uralkodója kívánságára írta meg tizenkét könyves – csak kivonatban ismert – gót történetét. Később visszavonult a közélettől, s miközben a longobárdok hadai pusztították végig Itáliát, a maga alapította bruttiumi kolostorban munkálkodott az egyházi és világi irodalom megmentésén. Kivonatok készítésével és a klasszikusok kéziratainak gondos másolásával teremtett iskolát: a középkor évszázadaiban, amikor az ókori kultúrának csak töredékei kerülhettek az iskolai tananyagba, a szerzetesi kolostorok mélyén folyt tovább a másolói tevékenység.
Cassiodorus írói példáját követte Gregorius (?–593) tours-i püspök, amikor a frankok történetét dolgozta fel terjedelmes, de botladozó latinságú művében. Más, ékesebb stílusú könyveiben a szentek életéről írt legendás történeteket. Ez az érdeklődési kettősség – a honi, nemzeti szempontok érvényesítése és a népek feletti vallásosság ápolása – s a latinnyelvűség marad a középkori irodalomnak is állandó vonása.
Isidorus (?–636) sevillai püspök szerteágazó, hatalmas olvasottságra valló életműve valóságos enciklopédia, amely az ókori műveltség ezer és ezer fontos vagy furcsa adalékát tartalmazza (kompendiumok alapján). Teológiai és történettudományi könyveit is a kompilációs módszer jellemzi. A régiségek iránti rajongása és gyűjtögetve kutató szellemének frissesége mégis tiszteletet ébreszt: azt az író- és tudóstípust képviseli, amely a középkor későbbi („sötét”) századaiban úgyszólván teljesen kivész.
Boëthius, Cassiodorus, Gregorius vagy Isidorus munkásságának sok olyan mozzanata van, amely az antikvitáshoz, a római irodalomhoz kapcsolja őket: akár az új szintézis igénye, akár a múlt iránti tisztelet vagy a szellemi, műfaji, stiláris példák követése. Folytathatnók a sort a Phaedrus-meséket prózába ültető Romulus (V. sz.?) vagy a Cassiodorus tevékenységéhez kapcsolódó, a gótok történetét megíró Jordanes (VI. sz.) említésével, ebben a sorban azonban mindinkább fellazulnak azok az ismérvek, amelyek alapján a római irodalomhoz tartozónak tekinthetünk egy-egy szerzőt.
A Róma bukását követő századok nyugat-európai műveltségéből valósággal kihullanak az ókori görögség irodalmi hagyományai. Az egyház szervezete és kultúrája elvileg fordul szembe a „pogány” örökséggel, s még a szigorúan megrostált és saját szempontjai szerint interpretált latin szerzők ismeretét is egy szűk réteg számára monopolizálja. A feudális rend és a kereszténység politikai-ideológiai győzelmének teljessé tétele után – elvi lényegét tekintve – Keleten is hasonló helyzet alakul ki: Baszileiosz még az ókori klasszikusok tanulmányozására biztatott, mintegy a kulturált vallásosság eszméjéből kiindulva, de Rhómanosz már szenvedélyes versben kelt ki Homérosz, Püthagorasz, Platón, Démoszthenész és Aratosz ellen, Hüpatia meggyilkolása pedig az új korszaknak nemcsak szellemére, hanem módszereire is jellemző fényt vet.
Bizánc „sötét századaiban” (kb. 680–850) teljesen elnémul a világi irodalom. A pogánysággal azonosított „hellének” tradícióit az archaizáló, tudós irodalom formai eszményeként magasztalják és követelik meg, de szellemi lényegét, evilági humánumát kíméletlen szigorral üldözik. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka (kb. 820–897) munkásságával kezdődik egy kedvezőbb időszak: az iskolai gyakorlat sivár, pusztán grammatizáló szempontok szerint kiválasztott anyagán kívül összegyűjti, rendszerezi és kivonatolja a fellelhető antik irodalmi emlékeket; neki köszönhető, hogy számos, később mégis elveszett ókori alkotásról legalább vázlatos kép maradt az utókorra. A gyűjtő, kivonatoló és kompilációs tevékenység átmenetileg fellendül, s olykor érdemes alkotásokat hoz létre (például a Szuda-szótár, az Anthologia Palatina, vagy a XII. századi Eusztathiosz Homérosz-kommentárja), de az élő kultúra egészét átható formalizmus értetlenséget támaszt a régi hagyományok igaz értékeivel szemben is.
Maga a bizánci irodalom – az etnikai, részben pedig nyelvi és állami kontinuitás ellenére is – egy új társadalom új műveltségének a része, s éppúgy tartozik immár a középkor kultúrájához, mint az egykorú Itália vagy más nyugat- és közép-európai országok akár latin, akár nemzeti nyelveken megszólaló irodalmai.