1. JÓKAI HÍRLAPJAI ÉS A BALKÖZÉP

A balközép a korszak legfontosabb közjogi problémáját, a kiegyezést illetően nem elvi, hanem elsősorban gyakorlati-politikai fenntartásokat hangoztatott. Ebben a tekintetben tábora egységesnek tekinthető, a közjogi rendszer továbbfejleszthetőségéről szólva viszont több csoportra bomlott. Mindez meghatározta politikai sajtóját is.

A csoportosulás első és legtekintélyesebb napilapja A Hon volt, amely alapítása (1863) óta Tisza Kálmán pártjának politikai irányvonalát követte. A Hon erősen gazdasági-kereskedelmi orientációjú lapként kezdte pályafutását, hivatását is ennek megfelelően határozta meg: „a kereskedésre vonatkozó adatokat gondosan összeszedni…, a kereskedő könnyű és világos tájékoztatásául összeillesztvén, közzé tenni” – olvasható a beköszöntőjében. És valóban, igyekezett is megfelelni ennek – a korszakban általánosan hangoztatott – követelménynek; a fejléc alatt közvetlenül a gabonaárak következtek. A kiegyezés előestéjén aztán a politikai cikkek száma egyre növekedett; az ismertetett kiegyezési vitában pedig már a korszak legkedveltebb politikai napilapjaként vett részt.

Ennek ellenére A Hon hosszú ideig magán viselte a kezdő sajtóvállalkozások csaknem valamennyi hibáját: az olvasó a „lepedő” nagyságú nagyívnyi oldalakat nehezen forgathatta, össze sem tudta hajtani, mert ahhoz a rovatbeosztás nem volt megfelelő; a mondanivaló megértése sem lehetett túl könnyű, hiszen a közérthető (alkalmanként populáris) stílus még nem szilárdult meg az újságokban. Hírneves szerkesztője (és 1868-ig kiadója), Jókai Mór azonban népszerű írásaival átsegítette a kezdeti nehézségeken, így A Hon a korszak legnagyobb példányszámban megjelenő hírlapja lett. A kiegyezés táján 4078 előfizetővel rendelkezett, és ez volt a lap, sőt az időszak legmagasabb előfizetői létszáma. (A főlaphoz kapcsolódott 1867-ben a friss híreket hozó A Hon Estilapja, amely 1869-ig negyed íven, utóbb a reggeli laphoz hasonlóan fél íven nagy formátumban jelent meg.)

Jókai jelentős hírlapírói múlttal rendelkezett már, midőn publicisztikai ismereteit és hírnevét az ellenzék szolgálatába állította. 1848–49-ben előbb az Életképek című szépirodalmi lapot vezette. Ez idő tájt született cikkei lelkesedéssel köszöntötték és bátorították a forradalmat, később egyre inkább belebonyolódott a napi politikába, és 1849-ben már az azonnali békére törekvők oldalán Debrecenben Esti Lapok címmel szerkesztett sajtóorgánumot. {II-2-93.} Rövid politikai hírlapírói pályája az ötvenes évekre megszakadt, jelentős sikert hozott viszont ekkortájt számára első élclapja, az Üstökös, majd utóbb az Igazmondó című néplap. A hatvanas években sajtóvállalkozásainak száma tovább gyarapodott. Sikeres kiadónak bizonyult. Érezte és értette az olvasóközönség különféle rétegeinek egymástól eltérő igényeit, ízlését. Gyulai Pál észrevette ezt: „A Honban kissé tartózkodó volt, az Igazmondóban már többet mert, ezt úgysem olvasták a műveltebb körök, az Üstökösben kedvére ferdített, torzított és képzelgett.” (Budapesti Szemle. 1875).

Jókai 1861-ben csatlakozott a Határozati Párthoz. Aligha csupán taktikai okokból, hiszen politikai lapjával, A Honnal, eléggé következetesen, 1875-ig kitartott az ellenzéki elvek mellett. Persze a sajtóvállalkozásokhoz a remélt anyagi haszon és a rendkívül széles publicitás is csábította; lényegében helytálló lehet tehát, amit Gyulai így fogalmazott meg: „… különböző ízléseket, sőt néha irányokat igyekezvén kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis népszerűséget”, ezzel együtt viszont kár lenne tagadni politikai alapállásának őszinteségét.

A politikai sajtóról alkotott felfogása 1848 liberalizmusából és demokratizmusából számos elemet megőrzött a kiegyezés után is. A közvéleményről 1869-ben is liberális szellemű meghatározást adott: úgy látta, hogy a „közvélemény ítélőszék, amely előtt a kor eszméinek meg kell jelenni, s csak a közvélemény helyeslő ítélete teszi azokat életképesekké”. (Igazmondó. 1869. december 26.) A közvélemény valóságát azonban nem tekintette sem teljesen liberálisnak, sem teljesen autonómnak, ezért a politikai pártok irányítása alá helyezte volna azt. Ennek a felfogásnak jegyében a közvélemény különféle megnyilvánulási fórumait sem tartotta egymással egyenrangúaknak: megítélése szerint a sajtó és a népgyűlések csak részben tudják biztosítani a vitatkozás szabadságát. „Az eszmecserék, az eszmék fölötti vitatkozások, azokban való megállapodás a sajtóban és a népgyűlések terén csak nehezen eldönthetők, azért, mert ott a vitatkozó felek két külön hírlapban, két külön olvasó közönség előtt mondják el érveiket, a népgyűlésen pedig azért, mert az idő és a tér nem alkalmas.” Ezzel szemben a pártok irányítása alatt álló népkörök biztosíthatják a „nyugodt, higgadt eszmecserét”, a reformok számára előkészíthetik a talajt. (Igazmondó. 1869. december 26.).

Jókai hírlapírói-szerkesztői tevékenysége két korszak (a politikai eszmék szolgálatába szegődő liberális-eszmehirdető és a közönségigényekre építő, haszonra törekvő üzleti sajtó) határán helyezkedett el; tevékenységében e két szakasz jellemzői keveredtek. Publicistaként következetesebben képviselt eszméket, politikai írásaiban sem vállalkozott a párttaktika elvtelen kiszolgálásra, miként ez a Csernátony szerkesztette Ellenőrben majd megfigyelhető (erre mutat a sajtóban is megmutatkozó politikai nézetkülönbsége Tiszával), viszont szerkesztőként már gyakran tett engedményeket.

1867 után sajtóvállalkozásaival már kevesebbet törődött. Ő volt azonban továbbra is elbeszélései és regényei révén a tárcarovat legszorgalmasabb szerzője, A Honban jelent meg először folytatásokban A szerelem bolondjai, {II-2-94.} A kőszívű ember fiai és a Fekete gyémántok című regénye. Sajtóvállalkozásainak szerkesztését már egyre inkább csupán névlegesen látta el, ezért is gyakran kényszerült annak utólagos kijelentésére, hogy egy-egy lapjában megjelent cikk mondanivalójával nem azonosítja magát. Politikai elveiben 1867 után egyelőre következetesebbnek bizonyult a Tisza-csoportnál. Szabadulni kívánván a kiadói gondoktól 1868-ban A Hont átadta az alakuló és a fontosabb politikai lapok kiadását megszerző Athenaeumnak (amelynek persze ennek folytán ő is egyik főrészvényese lett), s a tényleges helyzetnek megfelelően 1869 januárjában kérte a Társaságot, hogy lemondhasson szerkesztői tisztéről Csernátony Lajos javára. Kérését azonban elutasították, azzal az indoklással, hogy „A Hon jelen virágzó állapota egyedül Jókainak köszönhető”

Jókai kiadói kedve továbbra sem csökkent; közreműködött a balközép német nyelvű lapjának, a Neuer Freier Lloydnak alapításában, melynek szerkesztője az emigrációból hazatért Horn Ede lett. A Neuer Freier Lloyd elsősorban a német nyelvű városi polgárságra kívánt ellenzéki hatást gyakorolni a kormányt támogató pesti nagypolgárság lapjával, a félhivatalosnak számító Pester Lloyddal szemben.

Jókai tekintélye és A Hon olvasottsága a politikailag aktív, fiatal értelmiség igen jelentős csoportját a balközépi ellenzéki sajtó mellé szegődtette. Ez személyes vonatkozásban nem jelentett feltétlenül politikai elkötelezettséget, de az ellenzéki szerkesztőségek szabadabb légköre is kétségkívül kifejtett bizonyos vonzerőt. A fiatal, származására és szerveződésére nézve egyre inkább polgári értelmiség számára a hírlapszerkesztőségek a polgári létfeltételek fontos láncszemét képezték. Az újságírás ebben az időszakban kezdett önálló szakmává válni. Maguk a szerkesztőségek is fokozatosan „üzemmé” alakultak (kezdetben nemegyszer a kiadás tőkés-vállalkozói részét is intézték), amelyek élén egyelőre még tekintélyes politikusok álltak, de a főszerkesztők mögött már alkalmazottak működtek. Az utóbbiak intézték a sajtó technikai ügyeit, és írták tele az egyre differenciáltabb rovatokra bomló lapokat.

A Hon aktív munkatársi gárdájához tartozott a későbbi Ellenőr híres szerkesztője, Csernátony Lajos, azután Ludvigh János, aki 1865 óta volt a lap brüsszeli tudósítója, továbbá– a Hazánk című orgánum beolvadása után – P. Szathmáry Károly, az Országgyűlési Napló szerkesztője, a népnevelés buzgó apostola. A rendszeresen publikálók sorában neves balközépi politikusokat is találunk, például Keglevich Béla grófot – aki az 1860-as években a lap 10 000 forintnyi kaucióját is letette! – vagy Horn Edét. Később a belső munkatársi gárdához csatlakozott Frecskay János „segédszerkesztő”, aki gyakorlatilag egyedül intézte A Hon technikai ügyeit. Hegedüs Sándor, Jókai rokona 1868 júliusában lépett be a laphoz, amelynek éveken keresztül legtermékenyebb vezércikkírója volt: 1874 novemberében már ezredik vezércikkének megjelenését ünnepelte. Későbbi politikai pályáján kétségkívül nagy előnyt biztosított számára, hogy már igen korán ismertté vált a hírlapok {II-2-95.} révén mint közgazdasági szakíró. Rövidesen tagja is lett a képviselőháznak, majd beválasztották a delegációba; 1885-ben az Akadémia levelező tagjai közé is bekerült. A lap másik fontos vezércikkírója, aki ugyancsak főként közgazdasági kérdésekkel foglalkozott, Mudrony Soma, az Iparegyesület titkára volt. Ő 1867–1868-ban a Magyar Újság, ezt követően pedig közel másfél évig a Hazánk nemzetgazdasági rovatát vezette. 1875-től lett a képviselőház tagja. Öccse, Mudrony Pál szintén balközépi szerkesztőségekben működött, később a miniszterelnökség sajtóosztályára került.

Saját értelmiségi pályája szempontjából is jelentős volt a szerep, amit a rendkívül fogékony művelődéstörténész, György Aladár játszott a sajtóban. Számára a hírlapok megélhetési lehetőséget, egyben értelmiségi tevékenysége, hatóköre kiteljesedését jelentették. 1871-től 1882-ig működött belmunkatársként A Hon szerkesztőségében. Cikkeit, értekezéseit, tárcáit szinte elapadhatatlan bőséggel ontotta a legkülönbözőbb tárgykörből. Írt a korai munkásmozgalomról, Mazziniról és Marxról, a kortársi angol alkotmányos berendezkedésről és teoretikusairól (például J. S. Millről), Európa új politikai irányzatairól: szocializmusról és konzervativizmusról. Nagy tájékozottságról és fogékonyságról valló cikkeit a hírlapok irányzatra való tekintet nélkül szívesen fogadták, ő maga pedig láthatóan nagy ambícióval igyekezett kihasználni a kínálkozó lehetőséget. Az Országos Statisztikai Hivatalba történő belépéséig belmunkatársa maradt A Honnak, de rendszeresen publikált a balközépi néplapokban (Igazmondó, Jónás Lapja) és irodalmi, művelődési lapokban (Hazánk és Külföld, Magyarország és a Nagy Világ, Figyelő).

A Honnál hosszabb-rövidebb ideig belmunkatársként dolgozott Törs Kálmán, a társadalomnéprajzzal foglalkozó Beöthy Leó, Szatmári György, az irodalmi világban forgolódó Vadnay Károly. Lapjain gyakran találkozunk Erődi Béla nevével, aki egy időben a Hazánk törökországi levelezője volt. Visi Imre az „Apróságok” rovatot vezette. Csaknem valamennyien protestáns kisnemesi-értelmiségi családok gyermekei, sokan közülük erdélyiek vagy felvidékiek.

A Hon szerkesztősége már a kiegyezés vitájában mélyebbre látott, mint Tiszáék. Mocsáry Lajos, aki ez idő tájt gyakran volt A Hon vezércikkírója, írásaiban a kiegyezési rendszer antiliberális vonásait emelte ki: arra hívta fel a figyelmet például, hogy a kiegyezés megváltoztatta az országgyűlés alkotmányos állását, korlátozta jogait; észrevette a valóságos, de mélyebben rejlő összefüggéseket, így azt, hogy a közös ügyek bonyolításában a királyi hatalom alkotmányellenes szerephez juthat – „a quota küldöttségeknél, ha egyesség nem jön létre, a fejedelem fog határozni”. (A Hon. 1867. február 1.) A szerkesztő, Jókai írásai pedig nagy súlyt helyeztek az új államberendezkedés kialakításánál polgári-liberális tartalmának erősítésére; a bűnvádi eljárásokra nézve – nemcsak sajtóügyekben! – esküdtszékek felállítását szorgalmazták. (A Hon. 1867. március 10.)

Mocsáry kifogásolta, hogy a kiegyezés megkötésekor a sajtónyilvánosságot korlátozták: „az időszaki sajtóban leállíttatott a vitatkozás s azon eljárás lőn {II-2-96.} behozva, hogy semmi se tárgyaltassék a sajtóáltal, mielőtt a képviselőház elé kerülne. Felfordult a világ. A dolgok természeti rendjénél fogva a sajtónak előbb közvéleményt (kellene) formálni”, és csak utána jönne sora „a szónoklati vitatásnak”. (A Hon. 1867. február 5.) A Hon szerkesztősége következetesebb és liberálisabb ellenfele volt a kiegyezésnek, semhogy a Tisza Kálmán vezette csoport kormányzati politikához történő elvtelen közeledését szó nélkül tudomásul vehette volna.

A koronázás és az országgyűlési többségből alakult kormány hivatalba lépése után úgy látták, hogy az új körülmények között újfajta ellenzéki politika kimunkálásra van szükség: „a föltétlen ellenállás nem lenne többé igazolható”. (A Hon. 1867. június 26.) Mocsáry már februárban kifejtette, hogy „a közösügyi javaslat felnyitotta Pandora szelenczéjét, de a gyakorlat és az alkalmazás terén sokat lehet jóra fordítani… Ha a kormány (politikáján) meg fog látszani ezen irány, akkor nem kell factiosus ellenzéktől tartani”. (A Hon. 1867. február 21.) Ugy látszott, a balközép a polgári rendszerek kormányképes ellenzéki pártjaínak pozícióját követeli önmaga számára. A Hon 1867. nyár eleji vezércikkei hangsúlyozták is, hogy az általuk veszélyesnek tekintett kiegyezési rendszert csak alkotmányos eszközökkel lehet átalakítani. Az ellenzék előbb többségre akar tehát jutni, hogy azután „az ország függetlenségének és alkotmányos szabadságának mindenben szem előtt tartásával érvényre (juttassa) a demokratia elveit”. (A Hon. 1867. június 26.) Júliusban Jókai ezt azzal egészítette ki, hogy sem lapja, sem a balközép nem törekszik a kiegyezés által létrehozott alap „erőszakos megbolygatására”. (A Hon. 1867. július 14.)