4. A FIATAL LIBERÁLNACIONALIZMUS SAJTÓJA

A Századunk beolvadásával újra időszerűvé vált a függetlenebb Deák-párti politikusok és a politikai életben is szerepelni óhajtó s már magyar nyelven is beszélő jómódú fővárosi polgárok előtt egy, pártjuktól és a kormánytól független lap kiadása. A szükséges tőkét „néhány független Deák-párti férfiú” adta össze, akik azután Ráth Mórt, a legnevesebb írók kiadóját, egy rangos, irodalmi szalon szerepét is betöltő könyvkereskedés tulajdonosát bízták meg a kiadással és a szerkesztő kiválasztásával. Ráth – Gyulai Pál ajánlatára – nem a kor valamely neves újságíróinak egyikét igyekezett magához csábítani, hanem a Pesti Naplótól éppen megvált, huszonhét éves Rákosi Jenővel kötött megállapodást. Rákosi a szerkesztésben kizárólag a fiatalokra, általa szervezett baráti körére kívánt támaszkodni. Ez a baráti társaság, amely korszakos változást idézett elő a sajtó történetében, s irodalomtörténetileg is jelentősnek mondható, gyülekezési helye, a Fürdő utcai Kávéforráshoz címzett kávéház után kapta a „Kávéforrás-társaság” elnevezést. Tagjai, akik valamennyien még Rákosinál is fiatalabbak voltak néhány esztendővel, „jobban öltözködtek, rendesebben éltek, jobb társaságba jártak, modernebbek voltak, liberálisoknak vallották magukat, nem játszták a radikálist”, vagyis nem kiküzdöttnek, hanem magától értetődőnek tartották a polgári életformát. (Rákosi Jenő: Emlékirataim. I. 143.) – Foglalkozásuk szerint valamennyien hivatásos újságírók, s a legtöbbjük szépirodalommal éppúgy próbálkozott, mint minisztériumi hivatalnokoskodással. A Kávéforrásban töltött órák alatt születtek meg a Borsszem Jankó következő számának tréfái, az ő cikkeik töltötték meg – egyelőre még név nélkül – a Napló esti kiadását és az Esti Lapot, s most előttük állott a nagy alkalom: saját orgánumukba, amely a Reform címet kapta, írhattak. Csaknem valamennyien éltek is e lehetőséggel: cikkezett a Reformban Berezik Árpád, az Esti Lap munkatársa, utóbb a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője; regényét itt közölte Csepreghy Ferenc, Rákosi sógora, utóbb a Népszínház titkára; ide {II-2-141.} írt Löw Tóbiás, a későbbi főügyészhelyettes; itt is feltűnik a mindenütt jelenlévő Toldy István. Emellett a lap belső munkatársi gárdájához tartozott a csoportosulás zöme: Beksics Gusztáv, korábban a Naplónál Kemény titkára, majd az Ellenőr külföldi rovatvezetője és vezércikkírója, aki később ideológiai formába is önti mindazt, amit a Reformról és gárdájáról elmondhatunk; Dux Lajos, a „nagy Dux”, Rákosi gyermekkori testi-lelki jó barátja és drámaíró kollégája, aki később Andrássy oldalán Bécsbe került, s Dóczy néven a báróságig vitte; Földy Géza, a lap közgazdasági rovatvezetője; Kaas Ivor báró, „a dánusba oltott szittya”, a különböző pártárnyalatokat és földrészeket megjárt mindenes-újságíró, „csupa ideg és csupa temperamentum, a legreálisabb magánember és a legfantasztikusabb politikus” (Rákosi Jenői. m. II. 28.), aki apósa, Lónyay Menyhért révén mégiscsak reális tényező, s utóbb a Napló és a Budapesti Hírlap fő vezércikkírója; Kőrösy József, korábban Hajduska József néven a Napló közgazdasági rovatvezetője, aki ugyancsak az 1869 végével onnan kilépő gárdához tartozik, s utóbb a Fővárosi Statisztikai Hivatal első igazgatójaként tesz szert mind maga, mind intézete európai hírnévre; Lánczy Gyula, Lazarsfeld kereskedő fia, jogász és történész; továbbá a két korán elhunyt, tehetséges költőnek ígérkező Márkus testvér, István és Miklós, de itt dolgozott magasabb kort és főpolgármesteri tisztet elért öccsük, József is, húguk pedig, a nem kevésbé tehetséges Emília, a színházi világon, Rákosi Jenő Szidi húgán keresztül kapcsolódott e társasághoz. S a fiatal gárda mellett ugyancsak névtelenül, de annál gyakrabban írogat a lapba az idősebb generáció néhány jelesebb képviselője, így Kecskeméthy Aurél; a legszorgalmasabb vezércikkíró pedig a sajtópörök ismert fővádlója, Kozma Sándor főügyész. A hivatalos lap szerkesztője, Salamon Ferenc is itt élhette ki névtelenül franciabarát beállítottságát; továbbá Szilágyi Dezső jogászprofesszor, a későbbi miniszter; sőt az Akadémiai Almanach tanúsága szerint Toldy Ferenc is írt néhány névtelen vezércikket. Nevével ellátott cikksorozatot jelentetett meg a Deák-pártról Szentkirályi Mór, továbbá a nemzetiségi mozgalmak „veszélyeiről” és a kormány evvel kapcsolatos „hanyagságairól” Felvidéki Levelek címmel Grünwald Béla Zólyom megyei alispán, a konzervatív beállítottságú politikus és történetíró. A tárcarovat cikkei mindig a szerző megjelölésével láttak napvilágot. Francia szerzők mellett a vonal alatt Horváth Mihály, Kecskeméthy Aurél, Rónay Jácint, Porzó (Ágai Adolf) neveivel találkozhatunk. A filozófiai ismeretterjesztést a még egyetemista Alexander Bernát tárcacikkei látták el. A Reform tárcái azonban elsősorban a színházi világ iránt árultak el különös érdeklődést. A Kávéforrás-körön belül ugyanis többen foglalkoztak színdarabírással, akik azután egymással még szorosabb szövetségre léptek, a rendelkezésükre álló hasábokon egymást dicsérték. Maga Gyulai Pál is nyíltan beszélt egy „drámaírói consortium” létéről és káros hatásáról. E fiatal gárda a „politikai” mellett az „irodalmi” Deák-párt gyámkodása alól is ki akarta vonni magát. Lapjuk, a Reform céljaik és eredményeik hű tükrének bizonyult. {II-2-142.} A Rákosi Jenő szerkesztette Reform 1870 elején jelent meg, s szándéka szerint „a gyakorlati haladás egyik tényezőjeként” kívánt működni. Mint a kiegyezést elfogadó, 67-es alapú orgánum, pártlapnak tekintette magát, de többször is hangsúlyozta, hogy nem pártközlöny, vagyis nincs alávetve a pártfegyelemnek, s így minden irányban függetlenül tud működni. Szerintük a hírlap feladata a függetlenség; ne legyen pártfórum, ne határozzon, hanem a különböző véleményeket szembesítse. Hogy a tekintélyelv ne gátolja a lap függetlenségének érvényesítését, a Reform a teljes névtelenségbe burkolózott, s a tárcacikkek kivételével cikkeinek szignálására még jelet sem alkalmazott. A Reform büszkén és többször is emlékeztette olvasóit arra, hogy ők az egyetlen olyan lap, amelynek sem szerkesztője, sem egyetlen munkatársa nem tagja a képviselőháznak, tehát még így, közvetve sincsenek alávetve a pártfegyelemnek. A lap „a Deák-párt több tagja által adatik ki” – közölte hirdetési felhívása –, de ezen pártcsoport egyetlen tagja sem nevezte meg magát.

A teljes hírlapi névtelenség mellett a fiatal Rákosi Jenő további szerkesztési újításai erősítették a Reform egykorú „különlegességét”. A lap kerülni igyekezett minden idegen szót, erőltette a magyaros fogalmazást, új szavakat fabrikált, és nemcsak a stílusban törekedett magyarosításra, hanem a helyesírásban is. Nemcsak az idegen szavakat, hanem az idegen neveket is fonetikus átírásban tették közzé, gyakori tréfálkozásra adva okot laptársaiknak.

Rákosi Jenő komoly újítása volt, hogy az abszolutizmus kori cenzúraviszonyok folytán kényszerűen kialakult s kényelemszeretetből fennmaradt délutáni lapzártát megszüntette. Bevezette az éjféli lapzártát, s így a Reform hajnalban a legfrissebb távirati tudósításokkal jelenhetett meg. S erre nagy szükség is volt, mert a Reform az indulás évében a külpolitikát állította elemzéseinek középpontjába. Noha felismerte, hogy az 1870 nyarán éleződő európai politikai válságban „nem trónviszályról, hanem francia hatalomról és német nemzeti egységről van szó” (Reform. 1870. július 15.), mégis nyíltan franciabarát álláspontot foglalt el, s ennyiben valóban bizonyítékát adta, hogy a kormány politikájától független.

A porosz államot és az általa képviselt német egységet „birodalombomlasztó” tényezőként értékelte, amely az Osztrák – Magyar Monarchiát szétdarabolja majd, s ezért a kirobbant háborúban a franciák győzelmét remélték. Sőt! Követelték a mozgósítást, a hadbalépést Franciaország oldalán, vagy legalább minimális programként a dinasztiájában német Románia megtámadását. Porosz győzelem esetén Ausztria létében van fenyegetve, ezért még az a kérdés is, hogy ki támad először – csak stratégiai kérdés! A franciabarát állásponthoz, amely mögött, mint említettük, túlnyomórészt Salamon Ferenc fáradhatatlan tevékenysége rejlett, a Monarchia bevallott féltése mellett szerepet játszhatott a Kávéforrás-körnek a francia kultúra iránti rajongása is. Álláspontjukat oly erősen kritizálta mind a bécsi, mind a pesti sajtó, hogy a lap magukat meg nem nevező„alapítói” július végén egy nyilatkozatban határolták el magukat ettől a koncepciótól! Rákosi Jenőék már másnap azt hirdették, hogy a semlegesség feladását csak egy esetleges {II-2-143.} orosz hadbalépés esetén tartanák kívánatosnak. A német győzelmek persze a poroszbarátság kérdésében a többi lapot is óvatosabb hangvételre késztették, s ők diadallal állapíthatták meg agresszíven németellenes álláspontjuk helyességét, amely – szerintük – egyben a közvélemény kifejlődése is volt. (A hírlapi polémia főleg a balközép lapjaival folyt.)

Továbbra is tiltakoztak – Andrássy közös külügyminiszteri kinevezése kapcsán – a porosz – osztrák – magyar szövetség gondolata ellen. Követelték a hadsereg megerősítését (inkább a közös hadseregét, mivel szerintük a honvédség csak másodlagos jelentőségű), a fegyverkezés és a fegyvergyártás fokozását, a keleti vasutak kiépítését, Budapest körül egy erődrendszer építését; s egyáltalán: harciasabbá kell tenni az „eltunyult népet” – s ez szerintük a napi sajtónak is feladata. „Iskoláinkban a fiatalság a katonai gyakorlatokra s különösen a céllövészetre szoríttassék” (Reform. 1870. december 24.), egyszóval: fel kell készülni a háborúra. 1870 novemberében a balkáni feszültség kihasználására, oroszellenes háborúra buzdítottak. A jellemző még 1871 első hónapjaiban is a poroszellenes hangulatkeltés volt. Szerintük a mostani politika „többé nem Deák-párti, hanem Andrássy-párti. A 67-ki kiegyezés logikája meg van hamisítva a poroszbarátság által.” (Reform. 1871. február 28.) Álláspontjuk figyelmen kívül hagyta a porosz – orosz közeledést, s így leegyszerűsítéstől nem volt mentes. 1871 őszén már nagy fenntartásokkal elfogadták az „új súlyegyent”, amely az „egyensúly” helyett már a „nemzeti elvre” épít. Álláspontjuk az, hogy „a főkérdés nekünk nem a haladás, hanem az önfenntartás.” (Reform. 1871. szeptember 4.) – A kettő egységet képezett a francia – porosz háború előtt, de azóta végérvényesen elvált. 1871 végétől azonban – talán a konszolidáltabb európai viszonyokkal is összefüggésben vagy a külpolitikai orientációjúújságírók kiválása folytán – teljesen megszűnt a lap külpolitikai érdeklődése.

Még az osztrák belügyek is csak kevéssé foglalkoztatták őket a későbbi években, jóllehet 1871 során nagy várakozással figyelték Hohenwart osztrák miniszterelnök egyezkedési kísérleteit a cseh politikusokkal. Törekvéseitől –jóllehet tudták, hogy az osztrák miniszterelnök „nem liberális, de radikális, nem jozefinista, de klerikális, nem modern, hanem feudális” – mégis sokat, „a Monarchia konszolidációját” várták. (Reform. 1871. április 8.) – S még a föderalisztikus tervek nyilvánosságra hozatala után is úgy ítéltek, hogy esetleges megvalósításuk a Monarchia egésze szempontjából közömbös, s ezért a magyar fél ne avatkozzék bele a válság megoldásába. (Mint tudjuk, ebben sem találtak meghallgatásra.)

A Reform már fenti, külpolitikai nézeteivel is disszonáns hangot képezett a kormánypárti sajtó kórusában. Az igazi koncepcionális különbségek azonban belpolitikai elemzéseiknél nyilvánultak meg a legerőteljesebben. Kezdettől fogva hangoztatták, hogy megítélésük szerint a hazafiság csökkenőben, a magyarság lankadóban van, s a „nemzetek szabad versenyében” mindinkább hátramarad. Ugyanakkor követelményrendszerük nem volt a fiatal liberálisokéhoz mérhető: „Meg kell elégednünk azzal, ha a világtól el nem {II-2-144.} maradunk…, ha az idegen polgárosodást és a külföldi vívmányokat nemzeti szellemünk és országunk természetéhez átidomítani bírjuk.” (Reform. 1871. augusztus 29.) – A darwinizmus társadalmi alkalmazását azonban – alább látjuk, miért – elutasították. Az csak látszat – szögezték le –, hogy az emberiség haladása a fajok harcán alapul, s csak az önzés, a létharc mozgatná a népeket. Valójában a szellem uralma az elérendő cél. S ez a szellem az államban manifesztálódik, míg a nemzetiségek az államot szétrombolni akaró törekvéseikkel a fajok harcát, a durva ösztönöknek a szellem, az állam elleni harcát vívják. Tehát jóllehet ismerték, sőt ismertették Darwin nézeteit (a tárcarovatban például Alexander Bernát, Dapsy László), de megítélésük szerint „Magyarország közéletében nem a fajbeliség elve, hanem az államjogi és politikai momentumok a meghatározók”. (Reform. 1871. november 25.)

A darwini tanok elutasítása mögött tehát az államhatalmat birtokló magyar nacionalizmus pozícióelőnye és ennek védelme rejtezett. Elveiknek megfelelően a nemzet szellemiségének, erkölcsének alakulását bírálták, s a szaporodó„bűnök” helyett az „erények” gyarapítását szorgalmazták, amelyhez a mintát Szent István ma is érvényes alapelveiben („ő az első, aki inaugurálta Magyarországon a Deák-párti politikát, midőn a nyugattal összeköttetésbe lépett”) és Széchenyi eszméiben (akinek művét szerintük 1867 után nem folytatta senki) találták meg. (Reform. 1872. május 19.; 1873. augusztus 20.)

Az utóbbi gondolat jegyében magát a kormányt is élesen bírálták, amiért „a magyar faj, a magyar nyelv állami uralmának megállapítása nem foglalt helyet a vezetőállamférfiak politikai tervezetének pontozatai között”. (Reform. 1872. november 16.) A „magyar faj erősítése” ugyanis nemcsak nemzeti, hanem egyben állami érdek is, mivel az országot a magyarság tartja fenn. (Reform. 1873. szeptember 7.) – Mindennek jegyében s a soviniszta hangvételt szinte hónapról hónapra fokozva követelték Budapest magyarosodását [„a magyar nemzet el fog veszni, ha fővárosa nem lesz magyar” (Reform. 1872. november 9.)], s e tárgyban még Táncsics Mihálytól is készséggel közöltek cikksorozatot; továbbá követelték a községi és megyei autonómia további megszorítását, a német nyelv kötelező iskolai tanításának eltörlését. Élesen polemizáltak a nemzetiségi sajtóval, különösen Miletics Szvetozár lapjával, az újvidéki Zasztavával; sőt a fúzió után már azt követelték, hogy a nemzetiségi törvényt, „törvénykönyvünk ez elhibázott lapját, e nemzeti botlást… meg kell semmisíteni”. (Reform. 1875. március 1.) – Pártállásra való tekintet nélkül nemcsak a nemzetiségi és a bécsi sajtó, hanem valamennyi pesti napilap is elutasította szélsőséges nézeteiket. (A leggyakrabban A Hon említi fel a Reform „chauvinizmusát”.)

Nem lehet meglepő, hogy Rákosi Jenő lapjának belpolitikai állásfoglalásai sem szabadelvűek: a felsőházat érintetlenül hagyná, a vallásügyi kérdést (a polgári házasságot, legalábbis annak fakultatív formában történő bevezetését nem számítva) nem bolygatná, a kataszteri felmérés tervét a főrendekkel együtt utasítja vissza („e javaslat éppen a nagybirtokosokat fogja sújtani, akik színe-javát képezik a hazának”) – Reform. 1874. február 1. –, ellenben {II-2-145.} új és a réginél szigorúbb sajtó- és választási törvény életbe léptetését szorgalmazza. Egyszóval: „Több demokrácia, több szabadság, több autonómia, több egyenlőség már nem kell, ha csak nem akarjuk, hogy …Magyarország nem ország, hanem geográfiai fogalom legyen.” (Reform. 1874. július 3.) –De nem csupán a liberalizmus megtorpanása, konzervatívvá válása, hanem a liberalizmus határozott elutasítása jellemzi a Reform gondolatvilágát. A liberalizmus, a szabad kereskedelem, a doktrínér elvek „kártevéseit” gyakran felemlítik, s egy új politika megvalósítását, társadalmi politikát követelnek, mivel a liberális politika nem tud megbirkózni nagy ellenfeleivel, a nemzetiségi törekvésekkel, az ultramontanizmussal és a szocializmussal.

A nemzetiségi törekvések elleni harcot, mint láttuk, egyik legfontosabb feladatuknak tekintették. Az ultramontanizmus elleni harcuk nem antiklerikális, hanem nacionalista indíttatású volt, s csak a pápai beavatkozás és a csalatkozhatatlansági dogma elítélésére korlátozódott. A szocialista munkásmozgalom európai eseményeit viszont rendre nyomon követték. Ismertették az I. Internacionálé valamennyi kongresszusát (magát a mozgalmat „nemzetközi összeesküvésnek” tekintették), a párizsi kommün eseményeit (és „rémtetteit”), sőt gyakran vezércikkben elmélkedtek a védekezés hazai feladatairól. A Commune Pesten címmel élesen munkásellenes hangnemben írtak a hazai munkásegyletek tevékenységéről, s 1871 során közölték a hazai munkásszervezkedés első lefogottjait (a „hűtlenségi per” későbbi vádlottjáit) „terhelő” dokumentumokat, amelyek „bizonyítják”, hogy az Internacionálé hazai exponensei Budavár és a Citadella elfoglalását, „Magyarország kézre-kerítését” tervezték. (A dokumentumokhoz csak Bittó István belügyminiszter segítségével juthattak hozzá, hiszen a vádirat még nem volt nyilvánosságra hozva.) A többi lap – részben talán rosszul értesültségüktől indíttatva –gúnyolódással fogadta ugyan e „leleplezéseket”, de a Reform a belügyminiszter későbbi nyilatkozataival igazolva látta állításait. A felmentőítéleteket (1872. május) közvetlenül nem merték bírálat tárgyává tenni, de vezércikkben elmélkedtek azon, hogyan lehetséges ártatlan embereket egy évig vizsgálati fogságban tartani.

A Reform különös, hol kormánypárti, hol ellenzéki, hol türelmes, hol éles, szenvedélyes hangnemét, sokban ezért a későbbi, pártoktól közvetlenül már nem függő sajtóra emlékeztető megnyilatkozásait megütközéssel fogadták a laptársak. „Kétféle elem működik szerkesztőségében; s míg a lap elejét és vezércikkét józanul megfontoló tollal cirkalmazzák ki, addig beltartalmát hebehurgya tollak hordják össze” – vélte a Magyar Állam (1871. július 12.). Az Athenaeum lapjai közül A Hon kezdettől élesen támadta, kormányszubvencióval vádolta, a Napló pedig másfél évig tudomást sem vett róla! A vádakat maga Ráth Mór utasította vissza, amikor közölte, hogy vállalata még némi áldozatokkal jár ugyan (1870 végén 2300 előfizetője van), de a lap megindításának idejét nem számítva (amikor is „néhány független Deákpárti férfiú” finanszírozta) senki sem adott pénzt lapjára, s joggal hivatkozhatott arra a közismert tényre, hogy többi reprezentatív kiadványa is ráfizetéses. {II-2-146.} Az előfizetők száma lassan a rentabilitás határára, háromezerre emelkedett, de a Rákosi vezette gárda – Rákosi emlékezéseinek tanúsága szerint – mindinkább arról győződött meg, hogy a kiegyezést annyi kül- és belpolitikai veszély fenyegeti, hogy a „pártfelettiség” álláspontja immár tarthatatlan. Nekik is „tömörülniük” kellett egy „erős férfiú” körül. Rákosiban nem voltak politikai ambíciók, így Kaas Ivor, rokoni kapcsolatai felhasználásával, mindinkább közvetítette lapjukat, közelítette irányukat Lónyay miniszterelnök felé. 1872-ben csendestársként, 1872 végén már egyedüli tulajdonosként Kaas Ivor szerzi meg a lapot. (A tranzakció anyagi hátterében is természetesen Lónyay állott.) Az új előfizetési felhívás továbbra is függetlenségüket hangsúlyozta: „Minden vélemény, hol az ellenkező mondva nincs, a szerkesztő véleménye.” S a bevallott cél: „Igazi magyar lapot szerkeszteni a mi feladatunk: magyart szellemben, magyart politikában és magyart nyelvben is.” (Reform. 1873. december 17.)

A kiegyezés, vagyis a „magyar érdekek” legfőbb belpolitikai veszélyeztetőinek a nemzetiségek mellett a baloldalt tartották. A szélsőbaloldallal, a Magyar Újsággal szóba sem álltak, szerintük a baloldal többségre jutása „megújítása lenne a nemzet küzdelmének lételéért”. (Reform. 1871. december 13.) – Az 1872. évi országgyűlési választások előtt még „Névtelen levelek Tisza Kálmán úrhoz” című cikksorozatban is élesen támadták a balközép politikáját és vezetőjét, kétségbe vonva Tisza Kálmán alkalmasságát bármiféle politikai vezérszerep betöltésére. Szerintük a polgári elem a Deák-párti s a balpárt választói a félművelt kisnemesség, a már hátramaradtak vagy a még alul levők köréből kerülnek ki.

A pártbomlás előrehaladása az 1872-es választások után megnövelte Tiszának és pártjának politikai súlyát, napirendre került egy koalíciós kormány gondolata, amely szükségszerűen Lónyay, a Reform nagypolgári-nagybirtokosi pártfogója háttérbe szorulásával, továbbá Tisza és híveinek előtérbe kerülésével lett volna egyenértékű. A Reform a koalíció gondolatát a fúzió akkor még megvalósíthatatlan vagy legalábbis Lónyay biztos fölényét jelentő elképzelésével próbálta megbuktatni. A választások után, 1872 nyarán ezért (mint Kaas Ivor báró utólag bevallotta, Csernátony elutazását kihasználva) hangnemet és taktikát változtattak, és nagy fúziókampányt indítottak. Ha nem lesz fúzió, Magyarország soha nem lesz konszolidálva – hangsúlyozták a Deák-párt irányában; „lapunk nem csak egyik munkatársunk privát nézeteit fejtegeti, midőn a fúzióról elmélkedik s azt pártolja” – adtak súlyt elképzeléseiknek a balközépi olvasók számára, mindkét pártnak megfogalmazva az egyesülés elvi alapjait: „A magyar állameszme összhangzatú valósítása a cél… a külső, a nemzetiségi és a szociális ellenségekkel szemben egy erős phalanxba tömörítni a nemzet színe-javát.” (Reform. 1872. augusztus 18.) – A Reform mellett ekkor a Pester Lloyd és a Szabad Sajtó a fúziópártiak, A Hon és a Pesti Napló nem foglal állást, s csak a Korunk és a Magyar Állam szól ellene. Csernátony visszatéréséig hallgat az Ellenőr is, amely gazdája megérkeztekor a koalíció elképzelésével buktatja a Reform fúziójavaslatát. Többé kezdeményezőként már nem lépnek fel, de továbbra is következetesen fúziópártiak, minden ilyen irányú közeledést ismertetnek, üdvözölnek, kommentálnak – ettől remélték ugyanis az 1872 végén megbukott miniszterelnök-pártfogó, Lónyay megerősödését. „A balközép táborában van a magyarság zöme képviselve”, hirdették, korábbi felfogásukkal ellentétesen, ezért az oppozíció léte „nemzeti szakadás”. (Reform. 1875. január 25.)

Lónyay támogatása és követése Deák-párton belüli taktikázgatásában még áttekinthetetlenebbé tette a lap politikai irányvonalát. „Nincs pártálláspont, nincs politikai irány, amely mellett a Reform eddigi évfolyamaiból, mint dúsgazdag tárházból, a tarka-barka idézetek egyvelegével az állandó következetesség erénye mellett argumentálni nem lehetne” – fogalmazott ezúttal is frappánsan Kecskeméthy Aurél. (Magyar Politika. 1873. december 2.) – Lonkay Antal szerint nem lehet eldönteni, „vajon atheista tulajdonképp, vagy az igaz elvek leeresztett sisakú bajnoka?”; s volt amikor úgy találta, hogy a „Reform is szabadelvű lap, de legalább méltányos és igazságos”, egy hét múlva pedig a Magyar Állam kijelentette, hogy „a Reform egyike Magyarország legdestruktívabb irányú lapjainak”. (Magyar Allam. 1871. július 12.; 1873. július 24.; augusztus 2.)

A Deák-párti frakciók harcában különösen élesen támadták Lónyay riválisát, a további kormányokban is a pénzügyminiszteri tárcát magáénak megtartó Kerkapoly Károly minisztert, elsősorban az évről évre növekvő deficitért, a növekvőállamadósságokért, a hibás vasúti politikáért, sőt –tehetségtelenségéért. (A pénzügyminisztert érdekes módon az Ellenőr vette védelmébe.) A Reform szerint Lónyay bukása óta egy intrikus csoport, a „klikk” kezébe került a hatalom (Kerkapoly miniszter; Csengery, a párt szürke eminenciása; a Pulszkyak stb.), s a Deák-párti lapok közül a Napló és a Közérdek állanak az ő szolgálatukban.

A többi lap értesülése (vagy inkább gyanúja) szerint a Reform viszont a Lónyay frakció (a mintegy ötven képviselőből álló, a fúziót konzervatív alapon óhajtó Deák-párti töredék) orgánuma. A lap természetesen magát továbbra is minden pártárnyalattól függetlennek hirdette, de tény, hogy Lónyay Menyhért hatévi szünet után a Reformban jelentkezett újra mint cikkíró, s válaszolt egy hírlapi támadásra. Emellett a Deák-párton belüli éleződő frakcióharcok között mindinkább lelepleződött a Reform elkötelezettsége. A tényleges zászlóbontásra csak viszonylag későn, 1874 augusztusában került sor, amikor – ezúttal is névtelen vezércikk formájában – közölték a „Lónyay-párt” („vacsorálópárt”) elveit: 67-es alap (a balközéppel alkotandó koalíció ellenzése); a parlamentarizmus; erélyes és hatásos közigazgatás; szolid pénzügyi politika; „a magyar nemzetiség hegemóniájának biztosítása”; a „radikalizmus tagadása és helyettesítése érdekpolitikával”. (Reform. 1874. augusztus 20.)

A Reform „vezérlő elve a magyar nemzetiség vezérlőállása az országban”. 1874 nyarán délszláv-horvát, a Monarchia ellen irányuló „összeesküvést” vélt leleplezni a Reform; cáfolatok özöne követte cikkeiket a barátságos {II-2-147.} horvát – magyar viszonyról. Támadták a parlamentet is, lassúságáért, az ellenzék „tűrhetetlen” viselkedéséért. Szerintük a parlamentarizmus már lejáratta magát, s csak egy erélyes politikus hozhat megoldást. Lónyay Menyhértre gondoltak ugyan, de 1875 tavaszán nagy örömmel üdvözölték a fúzió létrejöttét és megvalósítóját, az erélyes Tisza Kálmánt. A közjogi ellentétek mérséklődésében nem a liberalizmus győzelmét ünnepelték: „A szabadelvű párt nem párt Magyarországon, hanem a nemzet… nem a szabadelvűség szülte, hanem a hazafiság.” (Reform. 1875. április 15.) –A szabadelvűség a párt zászlaján „csak szó, nem fogalom, a zászló maga a magyar államiság trikolorja”, s szerintük ezért pártolja és fogadja el a fúziót sok konzervatív politikus is. A fúzió utáni választások nyomán pedig az egypártrendszer mint a parlamentarizmus új fajtája jelentkezik Magyarországon, „és mi kénytelenek leszünk az egypártiságnak, melyet a praxis teremtett, theoriát állítani”. (Reform. 1875. május 20.) – Ennek az elméletnek a kifejtését azonban a Reform már nem valósíthatta meg, jóllehet a fúzió után a széthulló frakciók egyike helyett, amely eddig az újságot támogatta, maga a lap ad saját magának „program”-ot. Politikájuk nem liberális vagy konzervatív, hanem magyar és modern lesz – ígérik. E program beváltására azonban már csak hetek álltak rendelkezésükre.

A fúzió utáni megváltozott helyzetben a Reform elvesztette eddigi támogatóit, s újakat – hiába kezdett például alig mérsékelt Tisza-kultuszba – nem tudott találni. Így 1875 áprilisától terjedelem csökkentéssel, a legkisebb (berlini) formátumra való áttéréssel tudta csak biztosítani fennmaradását – még néhány hónapig. 1875. június közepén a lap átkerült az Athenaeum tulajdonába, s különösebb elvi indoklás nélkül, csak az anyagi viszonyokra való hivatkozással bejelentette megszűnését, pontosabban „egyesülését” a Pesti Naplóval.

Szétoszlott a Kávéforrás is, amelynek tagjai lassan harmincadik életévük felé közeledtek. Néhányan, akik inkább Andrássyhoz kötődtek, Bécsbe kerültek, mások budapesti minisztériumokban találtak alkalmazást. A legtöbben továbbra is a hírlapírói pályán működtek, zömük az 1875-ben alapított, Toldy István által szerkesztett Nemzeti Hírlapban dolgozott. Rákosi maga, némileg elkeseredve, egyelőre visszavonult a hírlapírástól, s a Népszínház szervezése körül ügyködött. (Alapítására még a Reform indította és vezette az adományok gyűjtését.)

Az új, származásában is polgári, fiatal erőknek a közjogi alap elfogadásán, a „realitások számbavételén” alapuló kísérlete, amellyel önálló politikai irányt akartak létrehozni, kudarccal végződött. Kezdetben következetes liberális elveik hangsúlyozásával próbáltak önálló politikai programot formálni, de ezt társadalmi erejük gyengesége éppúgy nem tehette gyakorlatilag sikeressé, mint az az eszmei végiggondolatlanság, amely sem a közjogi alapot (azt magától értetődő adottságként kezelve), sem létrejöttét és létrehozóit nem tehette következetes kritika tárgyává.

A Reform és köre már a polgárias nacionalizmus programjával lépett fel. {II-2-149.} Nacionalizmusa nem a régi, nemesi nacionalizmus valamely válfajának újraéledését, hanem új és türelmetlen nézetek, tehát egy új eszmei irányzat megjelenését jelzi, amely csak a nemzetiségek feletti hegemónia igényében közös a korábbi, nemesi nacionalizmus uralomra jutott irányzatával. E program tehát polgári jellegű, s önállósodási igényt takar, de karaktere nem eléggé határozott (ezért is tud összefonódni néhány év múltán a nacionalizmus polgári és nemesi irányzata), politikai alapnak sem lehet eléggé következetes. S végül a biztosnak tűnő, magától értetődőnek tartott alapot, a kiegyezési művet ítélve veszélyeztetettnek, kénytelenek alárendelni politikájukat, igaz, a számukra legelfogadhatóbb, mert a legtöbb nagypolgári vonást felmutató– de bukott – nemesi politikusnak, Lónyay Menyhértnek.

A fiatal polgári erők méltánylandó kísérlete, emancipálódási törekvése nem járt tehát teljes sikerrel, mert az a kiegyezés utáni eszmei-politikai mobilitás illúzióján alapult.

Mégis, ha alkalmazkodás árán is, a társadalmi életben és a művelődési szférában sikerült megtörniük a nemesi származásúak hegemóniáját. Beilleszkedésük pedig már újabb, a hagyományos rétegekkel történő együttműködésen alapuló politika, és az ezt tükröző új típusú politikai sajtó előfeltételét teremtette meg.

IRODALOM

Toldy István: Öt év története 1867–72. Bp. 1872. – Rákosi Jenő: Emlékezések. I – III. Bp. 1927. – Papp Ferenc: Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. – Sikabonyi Antal: Rákosi Jenő, a publicista. Bp. 1930. – Zsoldos Jenő: Bródy Zsigmond pályakezdése. Bp. 1946. – Halász Imre: Kaas Ivor. = Nyug 1911. I. 298–300. – Pethő Sándor: Ugron és Kaas. In: Politikai arcképek. Bp. 1911. 93–112. – Kecskeméthy Aurél: Napló. (Kiad. Rózsa Miklós.) Bp. 1909. – Krammer Marianne: Toldy István. Bp. 1933. – Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp. 1976. – Uő.: Küllő és kerék. Bp. 1981.