2. AZ EGYETEMES PHILOLOGIAI KÖZLÖNY

A humán tudományok másik új lapja nem volt oly széles olvasottságú, sem oly heves vitát kiváltó, mint a Nyelvőr, de jelentősége a magyar tudományosság, művelődéstörténet és sajtó területén semmivel sem kisebb. Elsősorban a tanárság színe-javát gyűjtötte maga köré az egész országból, adott képviselőinek magas szellemi célt és öntudatot, s irányította figyelmüket részint az európai tudományosság módszereire, részint a múlt magyar irodalmának történeti folytonosságára és állandó európai kapcsolódására.

Kétszeri nekifutással indították meg. Előbb 1872-ben a mosoni eredetű Hóman Ottó, a kolozsvári egyetem későbbi tanára vágott neki. Ő azonban, láthatólag, sem a hazai szükségleteket, sem a hazai lehetőségeket nem mérte fel kellőképp, s lapja egy esztendő után megszűnt. 1876-ban kezdett újra a lap, de immár P. Thewrewk Emil és Heinrich Gusztáv szerkesztésében. Valójában az előbbi, egy Erdélyből elszármazott nemesi család fia, aki kissé még a régi vágású műkedvelő polihisztor típusához tartozott, inkább csak a létrehozásnál segédkezett hivatali kapcsolataival – a szerkesztés munkájában nemigen vett részt. Annál tevékenyebben Heinrich, akinek szemben Hómannal éppen a rendkívül gyors és biztos helyzetérzékelés és -fölismerés volt egyik legfőbb emberi tulajdonsága. Kitűnően érzékelte, hogy az 1875-ös fúzióval azok a polgári liberális értelmiségi törekvések, amelyek 1867 után {II-2-494.} az oly típusú litteratus fiatal közéleti, művelődés-közéleti egyéniségekben öltöttek testet, mint Arany László, Toldy István, György Aladár vagy a Pulszky testvérek, jórészt talajukat vesztették. Amint a bismarcki Németországban is, Magyarországon is az adminisztráció és a szakemberség lett ezután a polgári értelmiség legfőbb érvényesülési tere.

Heinrich pesti német lutheránus polgárcsaládból, tehát a főváros legműveltebb rétegéből származott. A 70-es évek elején maga is György Aladár s Endrődi Sándor liberális Figyelőjének irányába tájékozódott s élete végéig szabadkőműves szellemiségű ember maradt. A pozitivista irodalomtudomány legjava módszereit tette sajátjává, anélkül, hogy Taine miliőtanát dogmaszerűen elfogadta volna. Az ún. komparatisztikus tárgytörténeti irány magyar változatát teremtette meg. Azt igyekezett a hazai jelentősebb irodalmi művek főbb tárgyaival kapcsolatban kimutatni, hogy ezek a tárgyak valamilyen változatban az európai irodalom egészében is megtalálhatók, s ez részint azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom s a magyar művelődés folytonosan bekapcsolódott, szervesen jelen volt az európai szellemi élet vérkeringésében, részint azt, hogy az európai nemzeti kultúrák, bármily nagy egyedi különbségekkel is, ugyanannak a szellemi-társadalmi fejlődésnek a részei és eredményei. E felfogás tekintetében különösen Hermann Hettner és később Georg Brandes volt rá hatással.

Lapja indulásakor elsősorban az ókori irodalmakkal foglalkozókat gyűjtötte maga köré, hogy a klasszikus-filológia nemzetközi diszciplínáján korszerű iskolázottságú magyar kutatógárdát neveljen föl. Előbb a latin litteratúrával foglalkozó tanulmányok, közlemények domináltak a folyóiratban, majd fokozatosan a hazai latinság emlékeit vizsgálók kerültek előtérbe, hogy végül, a nyolcvanas évek derekára már a magyar nyelvű irodalom búvárlása jusson az élre, úgy azonban, hogy az előbbi két tárgykört is szorgosan művelték benne továbbra is.

Szintetizálásra nemigen törekedett Heinrich; történetfilozófiai rendszerezésekkel szemben, a maga szkeptikus egyéniségével, pozitivista iskolázottságával, eleve gyanúperrel élt. Az ismeretlen művek feltárása, rokonságuk földerítése, európai irányzatokba sorolása, keletkezéskörülményeik, áthagyományozásuk, sorsuk búvárlása, az írói életutak megrajzolása: ilyen célkitűzések vezették s ezek felé terelte munkatársait is.

Középiskolák értesítőiben vagy bárhol figyelemre méltó cikket látott, szerzőjét meghívta munkatársnak. Gyűlölte mind a patetizáló szónoklást, mind a szép szavú üres lelkendezést. Nemcsak abban szerzett nagy érdemeket, hogy egy tárgyszerűen gondolkodó, korszerű iskolázottságú kutatógárdát nevelt föl, hanem abban is, hogy az egyre jobban előretörő nemzeti önközpontúsággal, „magyar glóbus”-féle gondolkodásmóddal szemben a nemzetek összetartozásának tudatát állította.

Módszere a századelőre jócskán avulttá vált, eszméihez és eszményeihez azonban ragaszkodott, s nem véletlen, hogy az 1919-es forradalmak bukása után, a kurzus elsők között buktatta ki vezető tisztségéből. Babitscsal, a fiatal {II-2-495.} Szabó Lőrinccel, Schöpflinnel s a Nyugat körével az öregek közül elsők közt találta meg a kapcsolatot s alakított ki szívélyes viszonyt. Nem csoda; hisz ő a Beöthy-féle nemzetkarakterológiára alapozó restaurációs soviniszta szemlélet uralomra jutása idején is megmaradt a polgári liberalizmus hívének. Lapjának nemcsak a tudományos szakszerűség követelményeinek meggyökereztetésében, de a liberális szellem s a nemzetközi összetartozás ébrentartásában is nagy szerepe volt.