9. Közviszonyok a XIV. század első felében

Az egység és erő tudatának megcsökkenését minden más fölött a két nagy világhatalom elgyengülésének lehet tulajdonítani. A római császárság olasz földön névleges felsőbbséggé lett. Ha megjelentek a német királyok Rómában, rendesen beérték a koronázással és a vele járó pompa kifejtésével, s nyomban ismét kitakarodtak, keserű csalódást hagyva maguk után azokban a hazafiakban, kik tőlök várták a dolgok jobbra fordulását. (Petrarca levele IV. Károlyhoz.) A pápák Avignonban székeltek idegen területen, a nagyravágyó franczia királyok hatalmi szférájában, az olasz közügyekre való csekély befolyással. Magában Olaszországban mindenütt végletes partikularizmus, széjjeldaraboltság, pártoskodás: a guelfek és ghibellinek, ha nem is ezen a néven, most is engesztelhetetlen gyűlölettel állanak egymással szemben: Rómában a Colonnák és Orsiniak, Genuában a Grimaldiak és Doriák, Parmában a Correggiók és Rossik, Milanóban a Viscontiak és Della Torre hívei, Firenzében a fehérek és feketék. E visszavonások közt hálás versenypályája nyílt a hatalomért tülekedő zsarnoki erőszaknak, mely rendszerint felül is kerekedett és állandósult, nem ritkán megtévesztően rokonszenves demokratikus kormányformák leple alá rejtőzve. Cselszövény, számkivetés, bebörtönzés, vagyonelkobzás, jogfosztás, orgyilkosság napirenden azok részéről, akik éppen a hatalom birtokában voltak. E rútságok ott is halmozódtak, ahol – mint a nápolyi királyságban – fényes múltú uralkodó családok ivadékai legitim alapon bírták a trónt: a nápolyi udvar ez idétt állandó színhelye a hitszegésnek, pártütésnek, rablásnak, öldöklésnek. Ha nem így lett volna, nem árasztotta volna el Nagy Lajos királyunk dicsőséges hadaival két ízben is az Apenni félszigetet. A polgárháborúkhoz járultak az örökös rabló és hódító hadjáratok szomszédos állami területek elbirtokolásáért, aminek példáját Velencze mutatja, mely ebben az időszakban folytatta a szomszédos dynastiákkal kemény tusáit s igyekezett minden módon magához ragadni a világkereskedelmet. Azt a sok nyomort, mely mindezeknek a zűrzavaros állapotoknak nyomába lépett, tetézte a század közepén egész Európát megrettegtető fekete halál, melynek borzalmait Itália is átszenvedte. Egyedül Firenzében 60.000 emberre becsülték a pestis áldozatainak a számát.

S mégis Firenze lett a renaissance szülőhelyévé. Dante, Petrarca és Boccaccio Firenzét vallották hazájoknak, ezt a szabadságszerető és gazdag városi államot, melynek felvirágozását még az örökös pártharczok és hadakozások sem tudták megakasztani. A középkor vége felé Brügge, Antwerpen és Velencze mellett Firenze volt a világkereskedelem fő góczpontja (bankházaival még Kisázsiában és Afrikában is találkozunk), egyike Európa leggazdagabb városainak, a művészi ipar legkiválóbb színhelye. Villaninak az 1300-ik évre vonatkoztatott, untig ismeretes leírása minderről bőségesen tanúskodik. A gazdasági élet fellendülése a művelődési szükségleteket is megsokszorozta, és kielégítéseik lehetőségét biztosította. A polgárok jómódja erő- és időfelesleget teremthetett meg, mely javára vált a finomabb szellemi életnek is.

Szem előtt tartva a vázolt jelenségeket, az olasz renaissanceot a XIV. század közepétől keltezhetjük, s körülbelül a XVI. század harmadik évtizedének lejártával végeztethetjük. Mintegy két évszázad kellett az új idők teljes megéréséig. Mint minden nagyarányú szellemi mozgalom, a renaissance is szembeötlő fejlődésmenetet tüntet föl, melynek megvannak, ha nem is pontos évszámok közé szorítható, de nagyjában elég jól elhatárolható időszakai.




Hátra Kezdőlap Előre