18. A vallásos nevelés problémája

Közelfekvő gondolat, hogy az új iránynak az olasz renaissance paedagogiai elméleteiben leginkább ott kellett megnyilvánulnia, ahol vallásos nevelésről van szó. Ezen a területen került szembe legélesebben a pozitív keresztény tanítás az antik műveltség semleges szellemével, de egyúttal a tekintély hagyományos elve az egyéniség feltörekvő jogaival. Egyik oldalon a tételes hitigazságok, a másik oldalon a klasszikusokban tükröződő egyetemes erkölcs konczepcziója. Egyik részen a hívők óriási többsége, mely az egyháztól megállapított kereteken belül, az egyház parancsaiba való engedelmes beleérzéssel intézte hitéletét; a másik részen a felső ezrek, a tudomány és művészet felkentjei, kiknek már többet jelentett Platon eszmevilága, mint a földöntúli boldogság ígérete. Ezek az ellentétek nyilván szemökbe ötlöttek a nevelésről elmélkedő humanista íróknak is, de – mint műveik bizonyítják – lelki küzdelmeiket nem egyforma eredménynyel vívták meg. Vannak köztük, akik ezt a lelkiismereti kérdést a kiegyeztetésnek rég kipróbált módszerével vélték megoldhatónak; azzal a módszerrel, melyre már a görög egyházatyák példát adtak: teljes jóhiszeműséggel vallották, hogy lehet valaki igaz keresztény hivő és pogány aestheta, a dogma alázatos követője és a klasszikus irodalom élvezője egy személyben. Lehet képzelni keresztény vallásos nevelést, mely e mellett humanisztikus is; csak úgy kell intézni menetét, hogy összeütközésre ne kerüljön a sor. Mások szintén nagyra becsülik a vallásos nevelést, de nem színezik, nem értékelik sajátos keresztény zománczát, hanem az egyetemes emberiségnek, a humanitásnak álláspontjáról nyilatkoznak róla. Ezek közé az írók közé tartozik ítéletem szerint Vergerio is.*

 

Mindenek előtt azt kívánja az illendőség, hogy a jól nevelt ember gondos tiszteletben részesítse azt, ami a vallás (rei divinae) körébe tartozik s ez a szellem hassa át kora gyermekségétől (eaque opinione imbui ab ineunte aetate). Mert vajjon lehet-e valami szent annak a szemében, aki nem tiszteli az istenséget (cui divinitas despecta sit?) Nem kell azért vénasszonyok babonáihoz folyamodni (amit a gyermekekben leginkább szoktak hibáztatni és gúny tárgyává tenni), hanem bizonyos mértéket kell tartani; habár fölmerülhet az a kérdés, vajjon milyen mértéket alkalmazzunk olyan dologban, melyben minden tehetségünk a mértéken alul marad (quamquam quis modus adhiberi in ea ra potest: in qua omne quod possumus intra modum* est?). Különösen arra kell megtanítani a gyermekeket, hogy az istenkáromlástól tartózkodjanak (ami egyébiránt minden életkorban förtelmes dolog) és a szentek nevét gúny tárgyaivá ne tegyék, s a maguk akaratából egykönnyen ne esküdözzenek (monendi sunt non execrari divina neque sacra nomina irrisioni habera neque sponte facile iurare). Mert épp azok, a kik vaktában esküsznek, szoktak sokszor hamisan esküdni.

Semmi több e tárgyról az egész értekezésben. Pedig, amikor ez az irat keletkezett, még mindenütt élt a köznevelés hagyományos egyházias szelleme. Ugyanakkor, amidőn Vergerio beéri az istentisztelet általános követelményének puszta érintésével, egyik kortársa Dominici bíbornok a család vezetéséről írott könyvében* a nevelés egyetlen lehető feladatát a túlvilági életre való előkészületben látja. Milyen áthidalhatatlan űr választja el ezt a két hasonló tárgyú elmélkedést! Vergerio művében semmi szó az örök üdvösségről, vagy a lélek megigazulásának eszközeiről; semmi említés pozitív vallásos kötelmekről, hittételekről, evangéliumról; még Istenről sem esik szó, csak „istenség”-ről; s nem annyira a vallási, mint inkább az erkölcsi nevelés körébe vágnak azok az intelmek, melyek az Isten nevének hiába vételét, a kegyelet és tisztelet kívánalmainak elhanyagolását akarják meggátolni. Mindezt ugyanezekkel a szavakkal megírhatta volna a Kr. utáni II. vagy III. században a császári Rómának egy philosophus-írója, a ki már nem hitt a mythologia isteneiben s még nem tartozott a keresztény egyház kötelékébe.




Hátra Kezdőlap Előre