65. Morus Tamás Utópiája

Egy ilyen elmélet megírására vállalkozott Morus Tamás abban a világhírű könyvben, mely 1516-ban Löwenben jelent meg, e czímen: Az állam legjobb állapotáról és az Utópia nevű új szigetről.*

Mindenek előtt a fennálló társadalmi állapotokat veszi vizsgálat alá Morus. Ahova csak tekintünk (úgy látja), csupa visszásság ötlik szemünkbe. Egyik oldalon a nemesek, a semmittevők, a dologtalan herék; a másik oldalon a nem-nemesek milliói, akiknek verítékes munkájából élnek dúsan és telhetetlenül amazok. A munkátlanok hadát növelik béke idején a zsoldos katonák, akik rengeteg pénzökbe kerülnek az államoknak, anélkül, hogy hasznot hajtanának nekik, úgyszintén a nemesek árnyékát követő ezernyi renyhe szolganép, mely csak fogyaszt, de nem dolgozik. Az aránytalan munkamegosztásnak ezen európai átkához járult Angliában az a különleges baj, hogy a nemesek óriási területeket vontak el a földműveléstől az állattenyésztés számára, minek következtében, s kellő ipari tevékenység híján, tönkremegy, és földönfutóvá válik az államfenntartó parasztság. A juhtenyésztés monopóliumként néhány ember kezébe került, akiknek módjukban van hihetetlenül felhajtani a posztó árát s ekként ezreket (feldolgozókat és fogyasztókat) koldusbotra juttatni. Mindezeket a bajokat tetézi a határtalan fényűzés ételben, italban, ruházatban, lakásban, szórakozásban, s egyiket sem szüntetheti meg az angol földön dívó nevelés, mely a folytonos és rendszeres büntetéssel már a legzsengébb korban megrontja a gyermekek erkölcseit. Csoda-e, ha ily körülmények közt folyvást szaporodnak a tolvajok, annak daczára, hogy az államhatalom bitófára juttatja valamennyit?

Hol rejlik ennek a sok nyomorúságnak eredendő oka? Semmi másban, mint a magántulajdonban. Ez szüli meg az egyenlőtlenséget, s az egyenlőtlenség hozza létre az emberi nem összes bűneit és szenvedéseit. Egyenlően kell elosztani a javakat, a mi másként nem történhetik meg, mint a tulajdonjog eltörlésével. Nincs más lehetősége az emberiség boldogságának.*

Raphael Hythlodeus, portugál tengerész megtalálta a föld kerekségének azt a pontját (Utópia szigetét), ahol a tulajdonjogot nem ismerik. Öt évig időzött Utópiában s ezalatt az idő alatt meggyőződött róla, hogy a teljes vagyonközösség mellett mindenki egyenlő és boldog a szigeten. Még házát se vallhatja senki sem a magáénak: tíz évig lakhatja csak, s ez idő lejártával sorshúzás útján más ház jut osztályrészéül. A pénz ismeretlen. Aranynak és ezüstnek nincsen értéke: e nemes fémekből készülnek a rabszolgák bilincsei. Minden szükségletét ki-ki a közös vagyonból fedezi. A föld is közös tulajdon; mindenki a közjavára műveli. A népesség számszerűen korlátozva van. A lakosság fölöslege kivándorol s gyarmatot alapít. Mindenki szabad és szabadon születik; rabszolgaságba csak akkor süllyed, ha nagy bűnt (pl. házasságtörést) követ el. A rabszolgaság (mely megvetett teendők végzésével jár) büntetés tehát s nem társadalmi osztály. A rabszolga gyermeke ismét szabad.

A gyermekeket betöltött ötödik évökig édesanyjok gondozza; innentúl kezdődik tervszerű nyilvános neveltetésök. Először erkölcsi magatartásra szoktatják őket az állam papjai, akik egyszersmind tanítók.*

 

A gyermekeket és ifjakat ők tanítják, de mindaddig nem kerül a sor a tudományokra, míg erkölcsiségökről és erényességükről nem gondoskodtak. Legfőbb törekvésők az, hogy már a gyermekek zsenge és fogékony lelkébe belecsepegtessék az állam fenntartására szolgáló üdvös és helyes elveket, mert ha ezek az elvek mélyen gyökereznek, az illetők férfikorukban és egész életükön át követni fogják őket, s fölötte hasznos oltalomban fogják részesíteni az állami rendet, mely csakis a visszás nézetekből eredő bűnök miatt szokott fölbomlani.

 

A nevelés nélkülözhetetlen tényezője (az elemi ismereteken kívül) a földművelés (agricultura), melynek szabályait a gyermekek az iskolában, gyakorlatát pedig a várossal határos szántóföldeken sajátítják el, nemcsak azért, hogy megtanuljanak dolgozni s majdan a minden polgárt kötelező* földművelő munkában sikeresen részt vehessenek, hanem mert a szántóföldeken és réteken való foglalkozás egészségöket biztosítja, melyet Utópiában az igazi boldogság alapjának tekintenek. Ezen kívül minden ifjú embernek egy-egy mesterséget kell megtanulnia.

A polgárok kötelező munkaideje naponként 6 óra. Mivel senki sem tétlen, ez az idő elégséges az összes szükségletek előállítására. Az alvásnak 9 óra jut. A nap fennmaradó része (9 óra), a közös étkezések idejét leszámítva, üdülésre és szórakozásra, de különösen szabad tanulásra fordíttatik, mert Utópiában a fő czél az, hogy a polgárok – amennyire a közszükségletek megengedik – menekülhessenek a test rabságából és lehető sok időt szentelhessenek lelkök szabad kiművelésének*. Minden város (összesen 54 van, melyek teljesen egyformák), nyilvános tantermekkel rendelkezik, melyekben mindennemű tudományokat tanulhatnak a felnőttek. A leendő tudósok kötelesek ezeket az előadásokat látogatni; a többieknek joguk van tanulniok s ezzel a jogukkal bőségesen élnek is. Némelyek elvont tudományokkal (különösen csillagászattal) foglalkoznak, mások gyakorlati ismeretekre vágynak, melyek mesterségökhöz legközelebb állanak, vagy hajlamaiknak megfelelnek. Dialektikát is tanítanak Utópiában, de e tudomány területén elmaradtak tőlünk, mert – jegyzi meg* finom iróniával Morus –

 

még nem találták föl az éleselméjű megszorításoknak (restrictiones), bővítéseknek (amplificationes) és általánosításoknak (suppositiones)* ama szabályait, melyeket a mi gyermekeink a kis logikából széltében tanulnak. Továbbá a közvetett fogalmakat (secundas intentiones) annyira nem képesek fölkeresni, hogy az úgynevezett egyetemes embert, mely (mint tudjátok) mérhetetlenül nagy, sőt akármelyik óriásnál is nagyobb, még ha ujjal mutatunk is reá, senki közülök meglátni nem bírja.

 

Morus nem volna humanista, nem lehetne Erasmus benső barátja, ha a klasszikus irodalomról teljesen megfeledkeznék. Raphael második látogatásakor magával hozza a görög irodalom legjelesebb termékeit, a hozzá való nyelvtanokkal és szótárakkal, elhozza a szükséges könyvsajtókat s megtanítja Utópia lakóit az olvasásra és írásra, s így azután rövid idő múlva olvassák már a szigetlakók Homerost, Herodotost, Thukydidest, Herodianost, Sophoklest, Euripidest, Aristophanest, Platont, Aristotelest, Theophrastost, Lukianost, úgyszintén Hippokrates és Galenos orvosi műveit.*

A munkában járatos polgárok közül azokat, kik fölöttébb éles elméjűeknek és tudós hajlamúaknak bizonyultak (de akiknek száma mindig igen csekély) bizonyos korban titkos szavazás útján a kizáróan tudományos és szellemi életnek szánja a nép. Ha ezek nem váltják be a beléjök helyezett reményeket, visszahelyezik őket a munkások közé; viszont, ha egy munkás a szabad oktatás útján rendkívüli tudományra tesz szert, a tudósok sorába juthat. A tudósokból választják a követeket, a papokat, a tanítókat, a köztisztviselőket és a fejedelmeket.

Morus Tamás azt tartja, hogy ezzel a neveléssel valósulhatnak meg leginkább az élet czéljai: a nemes örömök és nemes élvezetek. Ezek a boldogító örömök pedig kétfélék lehetnek; vagy testiek, melyek természetes életfolyamataink okozta szükségleteink kielégítéséből, és teljes egészségünk érzéséből erednek; vagy lelkiek, melyek szellemünk kiművelésében és abban a tudatban rejlenek, hogy a természetnek megfelelő, észszerű, azaz erényes életet élünk. A lelki örömök az igazán értékesek, de azért az ember élvezze hálásan azokat a földi örömöket is, melyeket a természet ád s melyek életünket kellemessé tehetik.

Utópia államának törvénye kevés, de a meglevők egyszerűek és közérthetők. Ezért ott ügyvédekre nincsen szükség. Kiki maga adja elő panaszát a bírónak, aki a törvényt józan észszel és legjobb hite szerint alkalmazza. Fényűzést a sziget lakói nem ismernek; ruháját egyforma vászonból vagy posztóból mindenki maga készíti el. Kitüntetés, czím, rang ismeretlen, s így ismeretlen az irigység és gonosz áskálódás is. A fejedelmet csak az különbözteti meg, hogy nyilvános megjelenésekor búzakalászt tart a kezében, a főpapot pedig az, hogy egy szál gyertyát visznek előtte. Képmutatás és hazugság czéltalanok, tehát elő se fordulnak. Mivel senkinek sincsen semmije, amit magáénak mondhatna, s a köz minden életszükségletről egyenlően és bőven gondoskodik, semmi ok sincsen kapzsiságra, lopásra és rablásra. A háború megvetés tárgya. Ha mégis kényszerülnek Utópia lakói védő vagy megtorló háborút viselni, rendszerint zsoldosokra bízzák a hadakozást, nem gyávaságból, hanem mert a vérontás bármely nemétől irtóznak, s az emberek öldöklését bűnnek tartják; ha pedig teljességgel lehetetlen elkerülniök, hogy maguk is fegyvert fogjanak, az emberségességről és felebaráti szeretetről még hadviselés közben sem feledkeznek meg. A holtakat nem siratják meg, mert hisznek egy túlvilági élet „végtelen boldogságában,” mely a jókat haláluk után megjutalmazza. Vallási kényszer a szigeten nincsen; teljes gondolati és lelkiismereti szabadság uralkodik benne, s a legteljesebb türelem másnak hitbeli meggyőződése iránt. Mindazonáltal a legtöbben önként elfogadták Krisztus tanát, mint a legmagasztosabb erkölcsi eszménynek megfelelőt; abban a tekintetben pedig a sziget lakói közt nincs különbség, hogy valamennyien hisznek a lélek halhatatlanságában (a materialisták közhivatalt nem viselhetnek,)* s egy örökkévaló, egyetlen, mérhetetlen, ismeretlen, megmagyarázhatatlan, minden emberi képzeletet meghaladó Istenben, a kit atyának neveznek, s a kinek minden dolgok eredetét, növekedését, haladását, változását és végét tulajdonítják.




Hátra Kezdőlap Előre