Harmadik fejezet

Háromnapi fegyverszünet a pákozd-velence-sukorói ütközet után – Vásárhelyi – Az ellenségeskedések kiújulása – Perczel lesz a főparancsnokom – A népfölkelés – A Roth vezérőrnagy elleni hadjárat kezdete – Csetepaté Tácnál – Egy horvát csapat lefegyverzése – Philippovich Perczel főhadiszállásán – Roth vezérőrnagy visszavonul – Összetűzésem Perczellel – Roth hadtestének lefegyverzése Ozoránál

 

Az első nevezetesebb ütközetre, melyben a magyar hadsereg 1848. szeptember 29-én Pákozdnál, Velencénél és Sukorónál megmérkőzött a horváttal, háromnapi fegyvernyugvás következett.* Ezt a magyar hadak fővezére, Móga osztrák cs. kir. tábornok arra használta fel, hogy haditanácsot tartson a legközelebbi hadműveletekről. Még ez előtt olyan parancs érkezett hozzám a fővezérségtől, hogy őrseimet Soponyától vonjam vissza, és különcsapatomnak egy részével október 1-jén Ercsiben legyek (Adony fölött a Duna jobb partján). A két gróf felett szeptember 30-án ítélkező haditörvényszéki tárgyalás után azonnal eleget tettem a vett parancsnak.

Október 2-án Szigetújfaluban, Csepel szigetén, Ercsivel átellenben egy Vásárhelyi nevű hadnagy a Hunyadi-csapatból azzal a jelentéssel termett nálam, miszerint kevéssel azután, hogy a két Zichy grófot Soponyáról Adonyba útnak indították, az őrsvonalon Soponya közelében egy újabb gyanús egyént állítottak meg, aki – mikor az őrszem rákiáltott – hirtelen futásnak eredt, és futás közben egy összegyűrt papírszeletet hajított el; a szökevényt üldözőbe vevő cirkáló ezt a papírt megtalálván, neki (Vásárhelyinek) meghozta; e papírszelet tartalma, olvasható címirat és aláírás nélkül, kevés sorban egy, a kálozi grófi kastélyban lévő rejtekhelyre utalt, „ahol (így szólt az írás) megtalálható, amit keresnek”. Mivel e jelzés nyomán ő (Vásárhelyi) azt remélte, hogy nagy fegyverkészletre lel, azonnal Kálozra sietett. Odaérve a grófi tiszttartót előállította, és a kérdéses rejtekhely megmutatására kényszerítette, de a remélt fegyverek helyett csupán két jól elzárt vasládát talált, amelyet a közeledő horvát hadak elől biztonságba akarván helyezni, magával is hozott. Hogy mi van a vasládákban, nem tudja, mert nem nyitotta ki őket.

Én mindenekelőtt a kérdéses papírszeletet kívántam látni, de ő azt felelte, hogy miután a rejtekhelyre ráakadt, és ennek azonossága a papírszeleten megjelölttel kétséget nem szenvedett, ő bizony az írással többet nem gondolt, a rejtekhely kikutatására fordította minden figyelmét, s eközben a papírszelet elveszett. Egyébiránt, jegyezte meg Vásárhelyi, az elhozott két vasláda elég bizonyság jelentésének hitelessége mellett.

Miután nem láttam okot rá, hogy előadásában kételkedjem, és meggyőződtem róla, hogy a két vasláda még valóban feltöretlen, meghagytam Vásárhelyinek, hagy haladék nélkül szállítsa őket Pestre, s ott a kormánynak adja át. Egyúttal vele az egész esetről írott jelentést küldtem a kormányhoz,* melyben őt (Vásárhelyit) közvetlen följebbvalóinak különös ajánlására rendkívüli előléptetésre hoztam javaslatba.

Időközben Jellačić bán az említett fegyvernyugvással visszaélve, szeptember 29-i hadállásából alattomban hirtelen oldalmenettel elvonult Győr felé. Ezt olyan sietséggel tette meg, hogy Roth tábornok és horvát segédhada többé nem érhetett a nyomába, s így abba a veszélybe került, hogy magyar hadak őt mind a horvát főerőtől, mind a horvát-szlavón határszéltől elvágják, és néhány nap alatt tönkretegyék.

Móga tábornok és Jellačić bán csapatai közt csak október 4-én kezdődtek el újra az ellenségeskedések. Engem a legújabb parancs csapatommal a Roth vezérőrnagy horvát hada ellen küldött Perczel Mór akkori nemzetőr ezredes és az ún. Zrínyi-csapat parancsnoka oszlopába* osztott be. Nekem azonban ez csak október 3-án este Adonyban jutott tudomásomra, amikor Ercsiből oda visszatértem – és miután egy korábbi fővezéri parancs alapján, amely engem addigi önálló hatáskörömben meghagyván ugyancsak megbízott a Roth tábornok elleni hadműveletekkel, megfelelő intézkedéseimet másnapra már ki is adtam.

Perczel Mór 1848. október 3-án este átvette tőlem a Roth tábornok elleni hadjárat vezérletét, s rám az előcsapat vezetését bízta. Megtett intézkedéseimen nem változtatott.

A feladat ez volt: Roth cs. kir. tábornok útját egyelőre Székesfehérvár felé elvágni, s őt vagy déli irányban visszanyomni, vagy legalább mindaddig feltartóztatni, amíg erősítést kapván megverhetjük. Az utóbbi esetben a déli megyékből a Duna jobb partján szervezkedő népfölkelésnek kellett tőle telhetőleg a horvát tábor visszavonulását megnehezítenie.

A rövid utasítás, melyet én, mint a déli népfölkelés főparancsnoka, alparancsnokaimhoz intéztem, körülbelül ekként szólt:*

„A népfölkelést nyílt csatában, rendes katonaság ellen, kivált ha az tüzérséggel is rendelkezik, éppenséggel nem lehet használni. Ezért a nyílt csatát, amennyire lehet, kerülni kell. Ágyú lőtávolán kívül az ellenséget egyre váltakozó nagyobb tömegek feltünedezése által folyvást háborgatni; az ellenség mozdulatait egyre gátolni, a hadműködési körébe eső legfontosabb közlekedési eszközök, mélyutak, hidak, töltések stb. elrombolása, nemkülönben a keze ügyében lévő szállítóeszközök eltávolítása által; a legközelebbi vagy közeli élelmi készletek fölemésztése vagy eltakarítása által az ellenségre mindennemű nélkülözést, pusztító éhséget hozni; ezek azok a teendők, amelyekre a népfölkelés működésének szorítkoznia kell.”

Hogy ennél többet a népfölkeléstől nem lehetett elvárni, a következőkből is kiviláglik:

Mint a déli népfölkelés főparancsnoka sohasem voltam képes akár csak hozzávetőleg is meghatározni, hogy milyen számmal fog az egy bizonyos időben és helyen rendelkezésemre állani. A népfelkelés megjött vagy távozott aszerint, ahogy kedve tartotta. Többnyire olyankor érkezett meg, amikor az ellenség távol állt; mikor közelebb nyomult, a népfölkelés távozni szeretett. Szóval szívesen kerülte az ellenség tekintetét. Ha véletlenül – minden elővigyázatosság ellenére – olyan balszerencséje volt, hogy közelről hallhatta az ellenség lövéseit, árulást kiáltott, és futott, amerre látott, s ilyenkor nemritkán csak a testi kimerültség volt képes a kaszásokat megállásra bírni.

Fegyverzetük legnagyobbrészt kaszákból állt; csak kevés népfölkelőnek volt régi rozsdás puskája, amely csaknem oly nehezen sült el, mint a kasza.

Különös előszeretettel viseltettek a kaszások az ágyúk iránt. Ezeket, még mikor nem kellett is, lelkesedéssel követték. Attól, aki parancsnokukként elébük állt, mindjárt megkérdezték, van-e ágyúja. Ha azt felelte, hogy van, jókedvvel szedelőzködtek az induláshoz; ellenkező esetben nem nagy buzgalommal támogatták. Ezért a népfölkelés vezérei sokszor azzal a fogással éltek, hogy az ágyúkat „már előreküldték az ellenség ellen”. E cselfogás esetlen volt, de ahhoz elegendő, hogy a kaszásokat néhány napig talpon tartsa.

De a népfelkelés megható ragaszkodása az ágyúkhoz (a magunkéit értem) vajmi hamar elmúlt, mihelyt az ellenséggel szembekerült. Száz eset közül kilencvenkilencszer bizonyos lehetett benne az ember, hogy az ágyúkkal és kaszásokkal megindított komoly vállalkozásból a kaszások rövid időn belül kissé fáradtan ugyan, de egyébképp szerencsésen megkerülnek – ágyúk nélkül!

Eszerint egy nyolc-tízezernyi jól fegyelmezett hadtest elszánt vezérét az ilyen népfelkeléssel ellene intézhető támadásokkal aligha lehetett hadműveleteiben sikeresen akadályozni. De azok között a körülmények között, melyekben a Roth és Philippovich cs. kir. osztrák tábornokok vezérlete alatti horvát segédhad – Jellačić bántól hihetőleg fontosabb okokra való tekintetből cserbenhagyva – akkor forgott, még a népfelkelés ellenségeskedései is elegendők voltak rá, hogy a horvát hadoszlop vesztét előkészítsék, sőt utóbb elő is idézzék.

Perczel összes hadiereje, melyet az imént ecsetelt népfölkelésen kívül Roth ellen küldtek, alig volt 3000 ember, 200 ló és 8 ágyú. A lovasság kivételével csupa nyers újonc, új alakulat.

Az oszlop zöme október 4-én indult Adonyból, hogy Seregélyesnek tartván a legrövidebb idő alatt minden délről Székesfehérvárra vezető utat elvágjon, és mindenekelőtt azt derítse ki, milyen messzire haladt már előre Roth tábornok Székesfehérvár felé.

Egy század huszár, egy Hunyadi-gyalogszázad és négy ágyú alkotta elővédünket.

A kaszás nép egy részéből és két század Hunyadi-gyalogságból álló oldalvédet küldtünk ki Adonyból Sárosdon át Abára, hogy az aba-bogárdi úton keresse az összeköttetést a még délebbre álló népfölkelőkkel, és akadályozza meg, hogy az ellenség, amelyről azt hittük, hogy Kálozon van, innen keletnek fordulva a Duna és a Sárvíz csatornái közti kevésbé átszeldelt tájra kijusson, mert ebben az esetben mi, a kiadott intézkedéseink után – hiányos harcászati és hadászati gyakorlottságunkat ismerve –, bajosan tudtunk volna eligazodni.

Az erre a napra, október 4-re szóló intézkedés* a következő volt:

az elővéd Seregélyesre;

a déli oldalcsapat Sárosdra, előőrseivel Abáig és Sárkeresztúrig;

a zöm Szolgaegyházára.

Seregélyesre érve a felderítőktől megtudtam, hogy az ellenséget már délelőtt a Soponya és Tác közti úton Székesfehérvár felé látták vonulni; erre rögtön elhatároztam, hogy saját felelősségemre nyomban Tácig előrenyomulok, s az ellenséget megtámadom, ahol érem. Utamat Bárándpusztának és Fövénypusztának vettem, minderről jelentést küldtem Perczel ezredesnek, s arra kértem őt, nyomuljon azonnal utánam, nehogy az ellenséget elszalasszuk.

Estefelé, de még napvilágnál, már Tác előtt álltam.

A helység horvát gyalogsággal volt megrakva, mégpedig hírek szerint két zászlóaljjal. Minthogy nekem csak egy gyalogszázadom volt kéznél, ez pedig puskaport még nem szagolt: én a horvátoknak a huszárok iránti ismeretes mértéktelen respektusába vetettem reményemet, és minden harcászati szabály ellenére egy szakasz huszárral támadtam meg a gyalogsággal megrakott falut. A támadás, néhány ágyúlövéssel támogatva, oly elemi erővel ment végbe, hogy néhány perc múlva az ellenség vad futásban Soponya felé menekült, és ezzel Tác falu hatalmamba esett.

Az éjjel Fövénypusztán táboroztunk, előőrseinket pedig Tácon állítottuk föl.

Perczel engem egész éjjel bizonytalanságban hagyott holléte felől, s ezáltal arra kényszerített, hogy október 5-én virradatkor Seregélyes felé visszahúzódjam, nehogy egy, az aba-székesfehérvári töltésen Fehérvár felé nyomuló ellenséges csapat hadunk zömétől el találjon vágni.

Alighogy Fövénypusztát elhagytam, iménti aggodalmam máris igazolódott. Egyik őrjáratom ugyanis azt jelentette, hogy az ellenség Perczel és én köztem az említett úton Székesfehérvár felé halad.

Az ellenség tehát már közelebb járt Fehérvárhoz, mint én; és ha nem sikerül őt a tác-fehérvári úton újra megelőznöm, akkor véleményem szerint Roth tábornok és a bán egyesülését többé nem lehet meggátolni. Nekem tudniillik ekkor sejtelmem sem volt arról a gyorsaságról, mellyel a bán azt az ő híressé vált „oldalmozdulatát”* véghezvitte, és így föl sem tehettem, hogy Székesfehérvárt ekkor már magyar csapatok tartják megszállva.

Így tehát gyalogságomat hátrahagyva, lovasságommal és ágyúimmal tüstént Fövénypusztán át visszatértem megint a táci útra, és gyors menetben Székesfehérvár felé siettem, s egy onnan Perczel fölkeresésére kiküldött magyar huszárjárőrrel találkozván, jelentéséből megtudtam, hogy a közelemben vonuló ellenség Fehérvárott a bán helyett magyar csapatokra fog bukkanni. Erre én hirtelen megint az aba-székesfehérvári út felé fordulva, a rajta menetelő ellenség megtámadására készültem.

E szándékom kivitelében megakasztott a megtámadandó horvát csapat két hadikövete (a csapat parancsnoka* személyesen, segédtisztjével), aki azt jött kinyilatkoztatni, hogy a horvátok nem ellenséges szándékkal nyomultak be Magyarországra, és hogy cs. kir. katonaság ellen harcolni éppenséggel nem akarnak.

Én e kijelentésre feleletül a barna szűrt, melyet a reggeli hűvös szellő ellen nyakamba akasztottam, levetvén honvéd egyenruhámról, megkérdeztem:

– Hát ellenünk, akik nem cs. kir., hanem jó magyar királyi katonák vagyunk, sincsenek-e ellenséges szándékkal a hadikövet úr és csapatai?

Ő erre csak azt ismételte, hogy a horvátok nem ellenségként nyomultak be Magyarországra, ami közderültséget okozott közöttünk.

Kihúztam órámat, tizenöt percnyi időt engedtem a hadikövetnek a gondolkozásra, és kijelentettem, hogy ha ezalatt a horvát csapat nem rakja le a fegyvert, megtámadom.

Még le sem telt a tizenöt perc, mikor a horvát csapat kijelentette, hogy megadja magát. Ez az osztag 1000 főnyi gyalogságból állt.

A nem jelentéktelen siker könnyű volta eleinte gyanakodóvá tett, és a legnagyobb óvatossággal közeledtem a felé a hely felé, ahol a horvát zászlóalj a maga lefegyvereztetését várta. De csakhamar láttam, hogy azalatt, míg a horvát parancsnok velem értekezett, ennek Roth tábornok hadzöme felé szolgáló egyetlen hátrálási vonalán a mi hadzömünk bukkant elő.

Perczel ezredes ugyanis az elővéd után nyomulván, október 5-én hajnalban Seregélyesről elindult, és akkor ért fel az abai útra, melyen a horvát előcsapat Székesfehérvár felé húzódott, mikor ez Seregélyes vonalán gondtalanul elhaladt. E szerencsés véletlen nekünk harc nélkül számos hadifoglyot, és ami ennél sokkal becsesebb volt, ezek lőfegyvereit juttatta birtokunkba.

Azalatt, míg Perczel, aki a fegyvert lerakó horvát hadsorokat a túloldalról még nálam is hamarább elérte, a hadifoglyok iránti intézkedésekkel volt elfoglalva, egy ellenséges futárt kísértek elém, akit Roth cs. kir. tábornok „A cs. kir. seregek parancsnokának Székesfehérvárott” címzésű levéllel a nevezett városba indított, de akit az én előőrseim Tácon elfogtak.

A levélből* kiderült, hogy Roth tábornok minden utasítás nélkül bizonytalan sorsra hagyatva, valóban szánandó helyzetben van. S ez lehetett az oka, hogy az említett tábornok még ugyanaznap az alkudozás útjára lépett, melyen Perczellel félúton találkozott.

Ez utóbbi ugyanis mindjárt az elbeszélt események után hadának zömével Tácig nyomult; s néhány órával azután, hogy itt táborba szálltunk, előőrsvonalunk előtt Philippovich tábornok jelentkezett, mint Roth tábornok hadikövete, és menten Perczel ezredes hadiszállására kísértetett.

Itt a tábornok merő félreértésnek nyilvánított minden eddigi összeütközést a horvát és magyar seregek közt, és azt kívánta, hogy Roth tábornok oszlopa bántatlanul visszavonulhasson Horvátországba. Perczel viszont feltétlen megadást követelt. Így természetesen nem tudtak megegyezni, s estére megint beállt az ellenségeskedés.

Mi azonnal elő is nyomultunk Csőszig, és az október 5-ről 6-ra virradó éjjel a helység déli végén táboroztunk. Az ellenség még azon éjszakán Soponyáról odábbállt, hogy Láng, Káloz, Dég felé visszavonulva előnyt szerezzen a horvát határ felé.

Én október 6-án reggel Perczel oszlopának lovasságával (két század Miklós-huszárral) ugyanazon úton utána siettem. Perczelnek a gyalogsággal és az ágyúkkal a lehető leggyorsabban követnie kellett engem.

Csak Lángon szerezhettem bizonyosságot róla, hogy az ellenség Kálozon át Dégnek tart. Egyúttal mutattak nekem egy rövidebb utat Lángról Dégre, mely Kálozt elkerüli. Én a huszárokkal a hosszabb úton indultam el Káloz felé. Perczel ezredesnek azonban, ki akkor még alig bontakozott ki csőszi táborából, a rövidebb utat ajánlottam, hogy az elveszett időt behozhassa. Későbbi tudakozódásom során más helybeli lakosoktól olyan adatokat hallottam, melyek kételyt támasztottak bennem az iránt, hogy ágyúkkal is járható-e az a rövidebb út Lángról Dégre. Ezt a körülményt is rögtön megírtam Perczel ezredesnek, és még jókor intettem, óvakodjék az ajánlott lángi útra rátérni, mielőtt ennek tüzérséggel is járható voltáról meggyőződik.

Perczel azonban mit sem hajlott figyelmeztetésemre, Lángról nem Káloznak, hanem egyenesen Dégnek fordult, útján tetemes akadályokra bukkant, s a kifáradt és kiéhezett sereggel csak késő este ért Dégre, ahol én a huszárokkal az ellenséget már délben utolértem, de megtámadni és rendszeres visszavonulásában feltartóztatni nem tudtam.

Újabb időveszteségünk miatt az ellenség újabb tetemes előnyt szerzett, és ennek kitűnően hasznát tudta venni. A mi csapataink pedig minden igaz ok nélkül halálosan ki voltak fáradva.

Természetes volt az aggodalom, hogy hasonló ügyetlenségek, ha gyakran ismétlődnek, egészen meghiúsíthatják szándékunkat, amely pedig Roth tábornok hadtestének teljes megsemmisítésére irányult.

Aggodalmaimmal sajátos ellentétben állt a Honvédelmi Bizottmány hozzám intézett levele,* melyet aznap reggel vettem kézhez, és amelyben meghagyták nekem, mint a Roth tábornok elleni hadjárat önálló parancsnokának, hogy Roth hadtestének megsemmisítése után egy másik ellenséges portyázónak – nem tudom már, hogy melyiknek – hasonló véget készítsek.

Ezt a levelet Perczellel – még mielőtt ez oszlopunk zömével a kálozi útról letér – eredetiben közöltem, s eleinte rá akartam bízni a válasz megírását. A délután folyamán azonban - hadzömünk hosszas késlekedésén fölindulva – arra határoztam el magamat, hogy személyesen felelek a Honvédelmi Bizottmánynak, mégpedig a következő sorokban:*

 

7/1848

 

Tisztelt Képviselőház!

F. hó 3-án fővezérségemtől megfosztatván, nem csekély meglepetéssel vettem a f. hó 5-ről a Honvédelmi Bizottmánytól 671/e 1848. alatt költ rendeletet, miszerint nekem nemcsak Roth táborvezér hada megsemmisítése, de még a berohanással fenyegető szerbek visszaveretése meghagyatik. Úgy látszik, a tisztelt Honvédelmi Bizottmány nem is tudja, mi történik a magyar táborban, s én ezennel kijelenteni bátorkodom, hogy a jelen Roth elleni hadjárat eredményeirőli felelősséget semmiképpen el nem vállalhatom, jól tudván, hogy másnak hibáiért kérdőre vonni valakit a legnagyobb igazságtalanság.

Ügyünk sokkal szentebb, semhogy átallanám az igazságot akkor is nyíltan kijelenteni, mikor ezen kijelentés a legundokabb kajánság színét viselni látszik. – S ezt előrebocsátván, figyelmeztetem a tisztelt képviselőházat, hogy egy jó hadvezérhöz a szónoklati tehetségen meg tiszta akaraton kívül egy kis jártasság is kívántatik a haditudományok úgy elméleti, mint gyakorlati részeiben.

A f. hó 2-án rám ruházott fővezérséget már 3-án Perczel Mór ezredes úrnak kellett átadnom!

Dég, 1848. október 6.

Görgey Artúr őrnagy

 

Egyúttal Perczelnek is írtam. Indokolt szemrehányást tettem neki a vigyázatlansága által okozott időveszteség miatt, és tudattam vele azt a szilárd elhatározásomat, hogy ellene egyelőre a föntebbi levél értelmében – de ha a hadjárat az ő hibája miatt a haza véghetetlen hátrányára hajótörést szenved, erélyesebben is fel fogok lépni.

Ezzel azt akartam elérni, hogy vagy Perczelt, akinek katonai tehetsége iránt a legkisebb bizalommal sem viseltethettem, a követendő hadműveletekre és a teendő intézkedésekre nézve tanácsaimra fogékonyabbá tegyem, vagy pedig hadtestéből való eltávolíttatásomat eszközöljem ki; mert azzal a szellemmel, mellyel Perczel a háborút intézte, és mely már hadjáratunk első napjaiban elég nyilvánvalóan mutatkozni kezdett, egyáltalán nem tudtam megbarátkozni.

A délutáni időt, amely az ellenség elleni komolyabb vállalkozásra már elveszett, egyrészt arra fordítottam, hogy a Dégről még aznap Ozora felé a Sió vizéhez hátráló horvát hadtestet néhány huszárral egész a nevezett két helység közötti erdő széléig megfigyeltessem és nyomon kísértessem; másrészt pedig arra, hogy az ellenség háta mögött összegyűlt Tolna megyei népfölkelés tevékenységéről mennél biztosabb híreket szerezzek.

Ezek a hírek meglehetősen kedvezők voltak. A Sió átkelőhelyei az ellenség hátrálási útvonala közelében már mind el vannak rontva – így szóltak a jelentések –, biztosan számíthatunk tehát rá, hogy az ekképp a Sió innenső partján feltartóztatott ellenséget másnap Ozora táján utolérjük. De (vélekedtek tovább a vidék lakosai) ágyúkkal az erdőn átvonulni nem tanácsos, mert a homokos útnak mély kátyúi vannak, és nehéz teherrel felettébb bajos haladni rajtuk. Azt is mondták, hogy céljaink elérésére az erdő megkerülhető, de csupán a keleti oldalán, ahol meglehetősen jó dűlőút visz Dégről Szilasbalhásnak Ozorára; ez azonban tetemes kerülő, s ennélfogva célszerű a bekerítő csapatot még alkonyat előtt elindítani Szilasbalhásra, nehogy másnap reggel fáradtan érjen az ütközet helyére.

Az említett erdő északi szegélye körülbelül egyórányira van Dég helységtől. Az erdő széléig az imént nyomon követtem az ellenséget. Továbbűzni veszélyes lett volna, de fölösleges is, mert a megkérdezett helybeliek egyhangúan azt állították, hogy az ellenség, ha szándéka a Sión átkelni, csak egyetlen irányba, ti. Ozora felé mehet. Én tehát az elővéddel visszatértem Dégre, és a Perczel hadzöméből elsőként beérkező tüzérséget, Perczel megjövetelét és jóváhagyását be sem várva, a lovassággal együtt mindjárt útnak indítottam Szilasbalhásra.

Ránk sötétedett, mire Perczel személyesen is Dégre ért. Levelemért, melyet neki aznap írtam, hevesen kérdőre vont, s eközben nem átallott gúnyt űzni belőlem ellene irányuló lépéseim hasztalan volta miatt.

– Ön talán nem tudja azt – kiáltott rám –, hogy nemcsak az országgyűlésen, hanem a Honvédelmi Bizottmányban is az én pártom van többségben, s hogy nekem egyetlen szavamba kerül csak, hogy önt egy perc alatt eltiporjam?!

Feleletem – hogy én nem az ő pártját, hanem a hazámat szolgálom, s hogy ez utóbbinak javáért, ha kell, még az ő pártja ellen is kész vagyok kiállni – még inkább felingerelte. Összehívta alparancsnokait valamiféle igazolási bizottságba, s engem eléjük állított. Ő maga foglalta el az elnöki széket.

– Ez az őrnagy úr – így kezdte, rám mutatva, a tárgyalást – bevallotta, amint önök tudják, hogy hibázott, mikor tegnapelőtt, mint elővédem vezetője, Tácig nyomult előre, midőn az oszlop zöme még Szolgaegyházánál állt, és egymaga mert az ellenségtől erősen megszállott helység ellen támadást intézni. Ez az őrnagy úr tegnap este az elővéddel újra önfejűleg Táctól Csőszig merészkedett előrenyomulni, anélkül hogy erről engem akár csak értesített volna is! És ez az őrnagy úr most az én lépéseimet becsmérelni meri, s engem az előtt a kormány előtt, mely az én pártom kebeléből és az én pártom által alakíttatott, denunciál!

Az igazoló bizottság néhány tagja kimutatta élénk megbotránkozását.

– Igazolja magát, őrnagy úr! – rivallt rám Perczel, beszédét befejezve.

– Az a szigorú bírálat – feleltem –, melynek saját cselekedeteimet is alá szoktam vetni, feljogosít a mások tetteit is hasonló szigorral bírálni meg. Ön, ezredes úr, ma figyelmeztetésem ellenére hadzömünket oly útra vezette, melynek járhatóságáról semmiképp sem lehetett meggyőződve. Ön ennek következtében akadályokra talált, és ezek legyőzése felemésztette azt az időt, melyet ön, ha figyelmeztetésemre hallgat, arra használhatott volna, hogy a futó ellenséget utolérje és megtámadja. Ezt az időveszteséget ön már nem tudja behozni. Az ellenség az ön hibája miatt nyert egérutat, és ez, ha bölcsen használja föl, elégséges lehet rá, hogy üldözésünk elől végképp megmeneküljön. Csak a szerencsés véletlen ütheti helyre ezt a hibát. Ez a véletlen, ha ugyan bekövetkezik, nem az ön érdeme lesz. Az olyan hibának ismétlődése viszont, amelyet ön ma elkövetett, legjobb esélyeinket is tönkreteheti. Ez a részletes értelmezése annak a néhány szónak, amelyet ma délután írtam önnek, ezredes úr. Nem is merészkedtem volna tovább, ha nem kapok ma egy olyan levelet a Honvédelmi Bizottmánytól, melyben ez engem önálló parancsnoknak szólít, s e hadjárat végeredményéért engem tesz felelőssé. Tartozom vele önmagamnak, hogy a felelősséget az ön által elkövetett hibákért elhárítsam magamról. Ezt a képviselőháznak írt válaszomban megtettem, s egyúttal figyelmeztettem a Honvédelmi Bizottmányt, hogy a jövőben több óvatosságot tanúsítson az önálló csapatvezérek megválogatásában. És hogy ön is tudhassa, hányadán van velem, siettem erről az ön elleni lépésemről önt is azonnal értesíteni. Ön eljárásomat fegyelemellenesnek találhatja, és hatalmában áll miatta a törvény szabta büntetéssel sújtani engem. De aki nyílt eljárásom után engem denunciálással merészel vádolni, azt gazembernek nyilvánítom!

Mármost Perczel – úgy vélné az ember – csupán két dolog közül választhatott: vagy visszavonja az ellenem emelt vádat, vagy megverekszik velem.

Perczel azonban harmadik megoldást talált: beparancsolta az őrséget, és meghagyta, hogy tüstént lőjenek főbe.

Úgy látszott, alig marad időm felkészülni a halálra. A gyűlés néhány tagja azonban oly erélyesen lépett fel mellettem, hogy Perczel utóvégre jobbnak látta meghagyni az életemet – sőt az említett vádat is visszavonni.

Ezt a botrányos jelenetet sajnálatomra azért nem mellőzhettem most hallgatással, mert csak ennek ismeretében lehet megérteni azt az álláspontot, melyet Perczel ezek után mindenkor elfoglalt velem szemben.

Az imént elmondott jelenet után az igazolási bizottság – mégpedig velem, a volt vádlottal együtt – nyomban haditanáccsá alakult át, melynek mindenekelőtt én tettem jelentést az általam tapasztaltakról, nevezetesen az ellenség mozdulatairól, népfölkelésünk elhelyezkedéséről s a horvát hadtest háta mögött kifejtett tevékenységéről, és végül az általam már megtett intézkedésekről.

Ez utóbbiak Perczelt újból felbőszítették ellenem. Joggal vetette szememre, hogy ilyen intézkedésekre nem voltam feljogosítva; azt már kevesebb joggal, hogy oszlopa ezáltal tüzérségétől és lovasságától megfosztva másnap semmilyen célszerű hadműveletbe sem foghat.

– Ön ezzel az elhamarkodott, önkényes és rossz intézkedésével minden tervemet elrontotta! Én a Dég és Ozora közti erdőn en front* keresztül akartam vonulni, hogy ezzel az ellenségnek imponáljak. Ez most már lehetetlen, hiszen ön lovasságomat s ágyúimat Isten tudja, hová küldte!

Bátor voltam e valóban sajátos terv kivihető volta ellen egy-két észrevételt tenni, és kijelentettem, hogy önkényes rendelkezéseim következményeiért magamra vállalom a felelősséget, ha gyalogságunkat is intézkedéseim szellemében fogjuk felhasználni. Előadtam, hogy meg kell szaporítani tetemes gyalogsággal a Szilasbalhásra előreküldött bekerítő csapatot, mert ennek kell reggel elsőnek támadnia, míg gyalogságunk többi része a Dég és Ozora közti erdőn keresztülnyomulva és annak déli szélét elfoglalván, az út nyergében (a cheval) tartalékban veszteg marad, és csak akkor ront elő az erdőből egész hosszában, és fogja oldalt és hátba az ellenséget, ha ez bekerítő csapatunk támadása ellenére megkísérli, hogy kitörjön a Siónak még járható távolabb hídjai irányába. Ha viszont éppen az erdőbe akar menekülni az ellenség, akkor az erdő birtokában lévő gyalogságunknak ezt kell megakadályoznia.

– Ha mégis a horvátok győznek – tettem hozzá –, nos hát akkor egyáltalán elégtelenek vagyunk rá, hogy hazavonulásukat lehetetlenné tegyük. De ha nem győznek, vagy ha éppen kerülik a harcot, akkor nyugat felé, a Balatonnak tereljük őket, és egyfelől a tó, másfelől a Sió vize s a mi csapataink által körülfogva, nem marad hátra számukra más, mint vagy megadni magukat, vagy megvívni életre-halálra!

Hosszas heves vitatkozás után javaslatomból határozat lett.

Én a bekerítő csapat vezetését vállaltam magamra, és vele másnap, 1848. október 7-én már korán délelőtt megérkeztem a kitűzött helyre, a megkerült erdőtől délre, ágyúlövésnyi távolságra az egy nagy négyszögben táborozó horvát hadtesttől északkeletre. A tőlem balra eső dombokat egészen le a Sióig már előző este óta megszállva tartotta a tolnai népfölkelés. E népfölkelési osztály parancsnokának* volt kétségkívül legtöbb érdeme hadjáratunk szerencsés végeredményében.

Egy huszárjárőr jelentésére, mely szerint Perczel ezredes gyalogságunk zömével már megérkezett az erdőben annak déli széléhez (az ellenségtől tehát északra), megadtam a jelt a támadásra. De mielőtt újonc tüzéreink az első lövést leadhatták volna: a lenti négyszögből egy horvát hadikövet vált ki fehér lobogóval – s ezzel fölöslegessé vált minden támadás.

Az ezután kezdődő alkudozásoknál nem voltam jelen. Csak ezek végeztével hívta meg Perczel a maga alparancsnokait a horvát négyszög közelébe, összejövetelre. Egyúttal az ellenséges tábornokokat és főtiszteket is maga elé rendelte.

Én csak akkor értem a kitűzött gyülekezőhelyre, mikor Perczel az utóbbiak sorsa felett már határozott. Kimondta pedig határozatul rájuk, hogy fegyvereiket ők is tartoznak letenni, úgy, mint a legénységük; a tábornokok és főtisztek fegyveres kísérettel Pestre, a legénység ellenben vissza Horvátországba indul; egyelőre azonban az egész hadtestnek mostani táborhelyén kell maradnia, hogy csapataink legjelesebbjei őket mintegy diadalmenetben körüljárják. Ezzel Perczel csak egynémely csapatunkat akarta kitüntetni; de többi gyalogságunk s a távolabb a dombokon elhelyezkedő népfölkelés a kitüntetettek szakadatlan harsány éljenzéséből fölismerte a megváltozott helyzetet, és azt, hogy az ellenség közelsége immár nem veszélyes: azonnal felbomlott minden rend és fegyelem; ők is odahagyták kijelölt táborhelyeiket, és mindenfelől odarohantak „a horvátokat közelről megszemlélni”.

Perczelnek, az egybegyűlt alparancsnokok komoly figyelmeztetése ellenére, eleinte tetszett ez a felfordulás. Csak mikor a népfelkelés ezrei nekiestek a horvátok halomra lerakott szuronyos puskáinak, hogy ki-ki e dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen – csak ekkor eszmélt rá Perczel is, de már későn, gyöngeségének sajnálatos következményeire.

Roth tábornok hadtestének fegyvereiből – a tizenkét ódon ágyún kívül – csak igen kis részt tudott Perczel beszolgáltatni* a Honvédelmi Bizottmánynak.




Hátra Kezdőlap Előre