1. A lakosság hullámzásának oka. | TARTALOM | 3. A népesség száma. |
Közép-Szolnok vármegye 1719-diki jegyzőkönyvében olvassuk: A Szilágyság Nagy-Várad megvétele után pusztíttatott el a törökök által.* 1753-ban Bél Mátyás följegyezte, hogy Közép-Szolnok vármegye lakosai régtől fogva magyarok. A török pusztítások alatt megritkúlt számukat gyarapítandó, hoztak be oláhokat.* Hunfalvy Pál a folyók neveiről, hogy t. i. a rómaiak idejében ismeretesek (Tisza, Körös, Maros, stb.) ma is megvannak s az új nevek vagy szlávok (Kraszna), vagy magyarok (Szilágy, Berekjó), azt következteti, hogy a rómaiak után szláv élet, majd a magyar honosodott meg s a mai rumunság «új jövevény». Ezt következteti a helynevekből is, mint Szolnok stb.* Valóban Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék népessége a török világ utolsó évtizedeiben fogyott meg rendkívűli módon, a lakosság legnagyobb részben elpusztúlt vagy elvándorolt. 1715 és 1720 körűl kezd a népesség szaporodni. 1715-ben Kraszna vármegyében a pestis vitt véghez nagy pusztításokat.*
{152.} Ugyancsak Bél irja 1753-ban, hogy Kraszna vármegyében görög szertartású oláhság csak elszórva lakik s hogy itt, ebben az időben, túlnyomó a magyar lakosság.*
Kraszna vármegyében, már ennek keletkezésekor értesűlünk mindjárt, hogy «idegen vendégek» közűl Krasznában oroszok telepedtek le.* Egy puszta is megőrizte emléköket. 1486-ban Kraszna vármegyében Orozthelek nevű praediumot (előfordúl Alsó-Sereden és Gombatelek után) zálogosít el Szele Márton.* A Váradi Regestrum egyik adata szerint Kraszna várának Bán helységből való jobbágyai följelentésére végbe ment peres eljárás igazolja, hogy vármegyénk lakói között már ruthének is voltak, mert ruthén nemzetségbelieknek s szabad embereknek, mondták magukat a vádlottak, a kiket várszolgáknak tartottak. Ugyancsak már a Váradi Regestrumban van nyoma horvát és német telepűléseknek. Horvátra való Zavida vádolja Dömötört ökrének elsikkasztásával.* Ezen Zavida névből kiindúlva, Kandra Kabos valószínűnek tartja, hogy Horvát lakosai akkor még horvátok voltak.* A helynevekből következtetve úgy Közép-Szolnok, mint Kraszna vármegyében voltak horvát telepek.* Ippi Perman pedig lopással vádolja két kaznacsi jobbágy szolgáját.* Kandra Kabos szerint Perman = Bärmann, vagy még inkább: Bergmann, a mi német telepítvényre vall.*
1226-ban itt vannak már a telepűlő oláhok a Kraszna vidékén, az ekkor kelt okiratban pedig szó van egy még előbb, Kálmán idejében történt első telepűlésről. Zilah és a meszesi kapu környékén azonban még egy század multával sem mutatkoznak, «mert – irja Szikszai – a mojgrádi és zsákfalvi határon levő római Porolissum coloniának, mely az egykori Dacia porolensis székhelye volt, még emlékét sem őrizték {153.} meg s a benedictinusoknak Szent-Margitról czimzett meszesi monostorát, melyet 1113-ban a szerencsétlen, később megvakított Álmos királyi herczeg neje, Erzsébet alapított, mely a tatárjárást nem sokkal élte túl, nem látták, nem ismerték s az ezek által a Porolissum amphiteatrum romjain épített kálváriát beszerikuczának nevezték s azt a kősziklából vésett templomromot a karikai határban, mely búcsújáróhely volt s melynek bejáratánál egy óriási, de kezdetlegesen kifaragott Szent Margit-szobor állott, Piatre látenak s a szobrot, a melyet én (Szikszai) még ott értem, Ilánának». A mit a római continuitás vitatása ellen említ.*
Anonymus Erdély lakosságát jobbára oláhnak mondja. Ez az itélete onnan származhatott, mert a királyi sóval kereskedő oláhokat ismerte leginkább, illetve róluk vett tudomást első sorban. Mindamellett tény az, hogy az oláhok Erdélyben már ekkor nagyon el voltak szaporodva.* Szent István idejében kezdtek gyarapodni s a honfoglaláskor államalkotó, önálló elem egyáltalán nem voltak. Mint türelmes, engedelmes nép Erdély névtelen vidékein, az írtásra váró őserdők rengetegeiben, szivesen látott vendégek valának és kiváltságokban is részesűltek. Így valamennyien a királynő vagy az erdélyi püspök jobbágyai voltak; s főkép e hatalmas pártfogásnak tulajdonítható oly gyors és rohamos elszaporodásuk, hogy Anonymus idejében Erdély lakosságának már valóban túlnyomó részét képezték.
Szilágy vármegye területén az Anjouk idejére esik a legtömegesebb oláh betelepűlés. Drág, Balk és Oláh János temérdek sok oláht telepítettek át Máramarosból s másunnan Közép-Szolnoknak a Szamos melletti részeire, a Bükk aljára. Az e korbeli nagymérvű oláh betelepedés egyik legfontosabb oka volt a török előnyomulása a Balkán-félszigeten. Előlük menekűlt a vallását féltő oláh népesség.*
{154.} 1717–18-ban Erdélyből az ottani roppant inség és drágaság elől tömegesen vándoroltak át oláhok Kraszna és Közép-Szolnok vármegyébe, egy részüket földesuraik telepítették erdélyi birtokaikról ide; ezek voltak az ú. n. zsellérek, kiknek úgy sem volt semmijök s kik az inség megszűntével vissza is költöztek. Az oláhság általában zavarossá tette ebben az időben a népességi viszonyokat folytonos vándorlásaival. Az 1715. és 1720. években végzett összeirás alkalmával is sok nehézséget okoztak.*
Közép-Szolnok vármegye nemességének némely részét alkotják azok a nemesek, a kiket földesuraik, hű szolgálataik jutalmául, oláh parasztokból emeltek azzá. Így sokat nemesítettek Wesselényi Pál, a bújdosó magyarok generálisa, a ki főkép saját jobbágyaiból szervezett csapatokkal védelmezte a protestánsok személy- és vagyonbiztonságát Carafa ellen, nemkülönben a Gyulaffyak, Bánffyak, Báthoryak, Rákócziak.*
1733-ban a következő helységekben találtak oláh családokat: Almás-Balázsházán, Alsó-Bánban, Alsó-Berekszón, Alsó-Kaznacson, Alsó-Kékesnyárlón, Alsó-Szivágyon, Alsó-Várczán, Aranyoson, Ardón, Badacsonban, Bagolyfaluban, Ballaházán, Bábczán, Bádonban, Benedekfalván, Bikáczán, Bodján, Bogdánházán, Bojánban, Borzován, Böősházán, Bréden, Bükk-Tótfaluban, Csányban, Cseresén, Csiglenben, Csízéren, Csömörlőn, Czigányiban, Dabjonban, Dabjon-Ujfaluban, Debrenben, Derzsidán (Girókuta után), Detrehemben, Dohon, Egerbegyen, Egrespatakon, Elyüsön, Égerháton, Ér-Girolton, Ér-Hatvanban, Er-Káváson, Er-Kisfaluban, Ér-Kőrösön, Ér-Mindszenten, Ér-Szodorón, Farkasmezőn, Fel-Egregyen, Felső-Bánban, Felső-Berekszón, Felső-Kaznacson, Felső-Kékesnyárlón, Felső-Széken, Felső-Szivágyon, Felső-Várczán, Fürményesen, Füzesen, Galgón, Galponyán, Gardánfalván, Girókután, {155.} Go-Goroszlón (előfordúl Náprád után Aranyos és Horvát között), Görcsönben, Gurzófalván, Gyümölcsénesen, Hadadon, Hadad-Györteleken, Halmosdon, Haraklányban, Hídvégen, Hosszúmezőn, Hosszú-Újfaluban, Illésfalván, Inón, Jaázon, Karikán, Kecskésfalván, Kelenczén, Kendermezőn, Keresteleken, Kettősmezőn, Kémeren, Kirván, Kis-Debreczenben, Kis-Dobán, KisNyiresen, Korondon, Köődön, Közép-Várczán, Kraszna-Horváton, Kraszna-Tótfaluban, Kucsón, Lelében, Lompérton, Magyar-Egregyen, Magyar-Valkón, Márkaszéken? (Szikul; Kémer után Almás és Felső-Kaznacs között), Máronban, Meszes-Szent-Györgyön, Mojgrádon, Monóban, Mosóbányán, Mutoson, Nagy-Bajomban, Nagy-Dobán, Nagyszegen, Náprádon, Nyirmonban, Nyirsiden, Oláh-Baksán? (előfordúl Bádon és Hosszúmező között, Bokse-nek irva), Oláh-Csaholyban, Oláh-Horváton, Oláh-Keczelben? (előfordúl Sereden és Récse között Ketzelnek irva), Oláh-Nádasdon, Oláh-Valkón? (Valkó; Váralja és M.-Valkó közt), Ököritón, Ördögkúton, Őrmezőn, Papteleken, Paptelkén, Pecselyben, Pele-Szarvadon, Perecsenben, Perjén, Poósán, Prodánfalván, Rákoson, Récsén, Romlotton, Rónán, Seredenben, Solymoson, Somályban, Somlyó-Csehiben, Somlyó-Györteleken, Somró-Újfaluban, Sülelmeden, Szamos-Széplakon, Szamos-Udvarhelyen, Szamos-Ujlakon, Szent-Péterfalván, Szeődemeteren, Szécsen, Szélszegen, Szilágy-Csehben, Szilágy-Kövesden, Szilágy-Somlyón, Szilágy-Szigeten, Tasnád-Balázsházán, Tasnád-Szarvadon, Tasnád-Szántón, Tasnád-Szilváson, Tihón, Tóháton, Turbuczán, Úsztatón, Új-Németen, Új-Vágáson, Vadafalván, Váralján, Vármezőn? (Butsumi), Várteleken, Vicsán, Völcsökön, Vrazsitorijban (Varasitó), Zálnokon, Zsákfalván és Zsibón. Összeirtak ez alkalommal e falvakban összesen 3637 oláh családot, a mely összeg azonban nem foglalja magában Csiglen és Prodánfalva családjait, mert ezek számát – úgy látszik – nem állapíthatták meg.
A XVII. században még virágzó protestáns egyházak voltak a vármegye területén: Szamos-Udvarhelyen, Inón, Széplakon, {156.} Benedekfalván, Vicsán, Horváthon, Nyírmonban, Bőnyén, Sándorházán, Szamos-Ujlakon, Debrenben, Czigányiban, Vaján, Magyar-Baksán, Kövesden, Korondon, Szécsen, Nagy-Derzsidán, Zálnokon, Dohon, Domoszlón, Égerháton, Girolton, Hidvégen s ma ezek valamennyien oláh eklézsiák. Ha magyarázatát keressük e dolognak, több más indító ok mellett részben egy históriai tapasztalatban találjuk fel azt. Abban ugyanis, hogy e vármegyét ért számtalan megpróbáltatások alatt, kivált a Váradon tanyát ütött török pusztításai idejében a magyar védte a házi tűzhelyt utolsó csepp véréig, vérzett és szenvedett, de el nem hagyta azt. Az oláh ellenben összegyüjtvén nyájait, elindúlt a vészszel terhelt vidékről csendesebb tájak felé, egész a Dobrudzsáig, negyven falut is pusztán hagyva Közép-Szolnokban, ép a török pusztítások alatt; a vész elmúltával pedig visszatért betelepíteni a néptelenné vált falvakat.*
{157.} Nem hagyhatom figyelmen kívűl Moldován Gergely fejtegetéseit a román településekről. A hódító nép – úgymond – a lapályokon helyezkedik el, a síkságokat, folyómenti völgyeket foglalja el, a talált helyneveket elfogadja, s saját hangtani törvényei szerint nyelvébe átviszi. «Azt is tapasztaljuk, hogy a románság azt a helységnévtárt hozta el magával, a melyet az alsóbb vidékeken szedett föl. Az általa alapított községeket úgy nevezte el, a mint már megszokta részint a Balkánban, részint felvonulása közben a Duna és a Kárpátok közt».*
Itt a Szilágyban is találunk elég helynevet, mely a románok lakta vidékeken nagy szerepet játszik. Igy Bucsum (Bucium) helynév. Romániában a havasi községeket általában így hivják. A román királyságban – mint Moldován megszámította – tizennégy Buciumeni és kilencz Bucium helynév fordúl elő. Bucin, bucium, buciume román alakok, latinul bucina kürt. Bucium jelent fatörzset, gyököt is s a kiirtott erdők fatörzsei után jöttek létre a Bucium helynevek.* – Nálunk Vármezőnek román neve Bucium s van egy ily pusztánk (1491-ben Bwchyn) Alsó-Karnacs s Halmosd táján. Korna (Corna) Romániában hetvenszer fordúl elő, mint helynév, mely voltakép Somfalut jelent. A középszolnoki Somfalut is románok lakják. Pojána román jelentése: «tisztás az erdőben, melyben fű terem és virág díszlik»; «erdőtől környezett kis mező» a szlávban mokra poljana: nedves föld. Kerpenyes, latinul carpinus, gyertyánfa, Carpinis, gyertyános. Csóra (Nagymonújfalu) Romániában épen harminczöt helység neve; varjú, csóka: corvus cornix, albán eredetű. Ponor (vadon, sziklás {158.} hely) nevű helység Romániában négy van. Nálunk hegy neve, mely egyébiránt ismeretes valamennyi szláv nyelvben.*
A tótok településéről a mult század közepe s a jelen század elejéről vannak adataink. Közép-Szolnok jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy a főispán Giróth nevű faluját tót nemzetiségű állandó lakosokkal kivánta betelepíteni s azok a települést részben már meg is kezdették, elrendelte a vármegye, hogy e más hazából, messze földről ide telepedni akaró embereknek a megtelepedés idejétől számított öt esztendeig minden teherviseléstől való mentesség adassék. Hármaspatakot a Kertszegi-, Magyarpatakot a Bánffy-család telepítette. Mind a két község 1830-ban keletkezett. A lengyel forradalom alkalmával Zemplén vármegyéből jöttek lakosai, a hol a forradalom őket néplázadásba keverte földesuraik ellen. Ott a rögtönitélő biróság keményen bánt a lázadókkal, sokat kivégeztek s a többiek, a kik elmenekűltek, itt a Réz alatt húzták meg magukat s kerestek munkát, aztán a két család nyujtotta területeken meghonosodtak. Így újabb időre esik a németek, svábok települése. 1750-ben öt évi mentességet engedélyez Közép-Szolnok vármegye mind kvártélytartástól, mind mindenféle adótól a betelepülő németeknek, kiket br. Wesselényi Ferencz, főispán és Bánffy Farkas hozatnak Németországból hadadi és tasnádi jószágaik pusztás helyeire. Engedélyezi pedig ezt nemcsak e két jószágon, de bárhol a vármegyében, remélvén, hogy e messziről jött szegény nép inkább lesz állandó, mint a vándorlást már megszokott kóbor csapatok.*
Id. Vai László Tasnádra 1757-ben, a kevés népesség miatt {159.} parlagon heverő földek miveltetésére Schwarzwaldból telepített be svábokat.
Közép-Szolnok vármegyének 1845. február 6-ikán tartott űlésén Hám János szatmári megyés püspök a Szamos-Nagygoroszlóra behivott 24 bajor családot, a kik közül 16 család meg is telepedett, hogy itten meghonosúlhassanak s mesterségök, gazdasági ismeretök, igyekezetök által a körűllevő tudatlan népnek is serkentésűl szolgálhassanak, a terhek hordozása alól nehány évig fölmentetni kéri. A vármegye a bajorokat három évre fölmenti minden megyei közteher alól, ide nem értvén a falu határán való útcsinálást, ép mint 1750. febr. 4-ikén tartott közgyűlésében «a hadadi s tasnádi svábok öt évig feloldoztattak volt». A királyi adónak is ez időre való elengedése iránt fölterjesztést intéztek a főkormányszékhez.*
Székely telepűlések nyomaira akadunk Diósadon s környékén, Kusaly, Erked, Szeér, Sámson, Mocsolya és Kirva helységekben, továbbá a Berettyó vidékén Zoványon, a mint a nyelvjárás adataiból következtetni lehet. Zovány lakosságán különösen megtetszik, hogy eredetére székely. Nemcsak a tájkiejtés, de a nép jelleme is hasonlít a székelyhez. Nyelvjárásuk szókincsében meg épen sok a közös a székelylyel. A székely telepítés voltakép visszatelepítés az eredeti székely hazába, mert a székelyek az ország nyugoti részéből Zala, Veszprém, Baranya és Vas vármegyék környékéről, a keleti részen pedig a Felső-Tisza mellékéről, Szilágy, Bihar, Szatmár s Arad vármegyékből húzódtak tovább.* Palóczok 1888. táján Heves s Borsod vármegyékből Sarmaság, 1890 táján Szabolcs és Hajdú vármegyékből Alsó- és Felső-Szopor, Nagy-Derzsida, Kerestelek és Zálnok környékén kezdenek telepűlni, de még előbb is mutatkoznak imitt-amott, szórványosan; hatásuk s telepűlésök mellett a palócz családneveken kívül némely nyelvi sajátságok is bizonyítanak.*
1. A lakosság hullámzásának oka. | TARTALOM | 3. A népesség száma. |