2. Települések.

Közép-Szolnok vármegye 1719-diki jegyzőkönyvében olvassuk: A Szilágyság Nagy-Várad megvétele után pusztíttatott el a törökök által.*Szvlt. P. G. 485. l. 1753-ban Bél Mátyás följegyezte, hogy Közép-Szolnok vármegye lakosai régtől fogva magyarok. A török pusztítások alatt megritkúlt számukat gyarapítandó, hoztak be oláhokat.*Bél Mátyás: Comp. 123. l. «Habitatores Comitatus dudum Hungari sunt, qui et Valachos admiserunt, ob sui, nupera Turcarum tumultuatione, diminutionem». Hunfalvy Pál a folyók neveiről, hogy t. i. a rómaiak idejében ismeretesek (Tisza, Körös, Maros, stb.) ma is megvannak s az új nevek vagy szlávok (Kraszna), vagy magyarok (Szilágy, Berekjó), azt következteti, hogy a rómaiak után szláv élet, majd a magyar honosodott meg s a mai rumunság «új jövevény». Ezt következteti a helynevekből is, mint Szolnok stb.*V. ö. Hunfalvy Pál: Bolla Márton és Éder Károly meg az oláh incolatus Erdélyben. Századok, 1879. VII. füz. 555–556. l. Valóban Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék népessége a török világ utolsó évtizedeiben fogyott meg rendkívűli módon, a lakosság legnagyobb részben elpusztúlt vagy elvándorolt. 1715 és 1720 körűl kezd a népesség szaporodni. 1715-ben Kraszna vármegyében a pestis vitt véghez nagy pusztításokat.*Magy. stat. közl., XII. k. 341. l.

{152.} Ugyancsak Bél irja 1753-ban, hogy Kraszna vármegyében görög szertartású oláhság csak elszórva lakik s hogy itt, ebben az időben, túlnyomó a magyar lakosság.*Bél M.: Comp. H. G. 119. l.

Kraszna vármegyében, már ennek keletkezésekor értesűlünk mindjárt, hogy «idegen vendégek» közűl Krasznában oroszok telepedtek le.*Pauler: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I. 443. Egy puszta is megőrizte emléköket. 1486-ban Kraszna vármegyében Orozthelek nevű praediumot (előfordúl Alsó-Sereden és Gombatelek után) zálogosít el Szele Márton.*Nemz. múz. Becsky-lt. A Váradi Regestrum egyik adata szerint Kraszna várának Bán helységből való jobbágyai följelentésére végbe ment peres eljárás igazolja, hogy vármegyénk lakói között már ruthének is voltak, mert ruthén nemzetségbelieknek s szabad embereknek, mondták magukat a vádlottak, a kiket várszolgáknak tartottak. Ugyancsak már a Váradi Regestrumban van nyoma horvát és német telepűléseknek. Horvátra való Zavida vádolja Dömötört ökrének elsikkasztásával.*Kandra K.: V. R. 222. l. Ezen Zavida névből kiindúlva, Kandra Kabos valószínűnek tartja, hogy Horvát lakosai akkor még horvátok voltak.*U. o. A helynevekből következtetve úgy Közép-Szolnok, mint Kraszna vármegyében voltak horvát telepek.*U. o. 3., 4. sz. j. és 386. l. 3. sz. j. Ippi Perman pedig lopással vádolja két kaznacsi jobbágy szolgáját.*U. o. 280. l. Kandra Kabos szerint Perman = Bärmann, vagy még inkább: Bergmann, a mi német telepítvényre vall.*U. o. 4. sz. j.

1226-ban itt vannak már a telepűlő oláhok a Kraszna vidékén, az ekkor kelt okiratban pedig szó van egy még előbb, Kálmán idejében történt első telepűlésről. Zilah és a meszesi kapu környékén azonban még egy század multával sem mutatkoznak, «mert – irja Szikszai – a mojgrádi és zsákfalvi határon levő római Porolissum coloniának, mely az egykori Dacia porolensis székhelye volt, még emlékét sem őrizték {153.} meg s a benedictinusoknak Szent-Margitról czimzett meszesi monostorát, melyet 1113-ban a szerencsétlen, később megvakított Álmos királyi herczeg neje, Erzsébet alapított, mely a tatárjárást nem sokkal élte túl, nem látták, nem ismerték s az ezek által a Porolissum amphiteatrum romjain épített kálváriát beszerikuczának nevezték s azt a kősziklából vésett templomromot a karikai határban, mely búcsújáróhely volt s melynek bejáratánál egy óriási, de kezdetlegesen kifaragott Szent Margit-szobor állott, Piatre látenak s a szobrot, a melyet én (Szikszai) még ott értem, Ilánának». A mit a római continuitás vitatása ellen említ.*Szikszai Lajos felolv.: Szilágy vm. mill. közgy. jegyzőkve, 16. lapon.

Anonymus Erdély lakosságát jobbára oláhnak mondja. Ez az itélete onnan származhatott, mert a királyi sóval kereskedő oláhokat ismerte leginkább, illetve róluk vett tudomást első sorban. Mindamellett tény az, hogy az oláhok Erdélyben már ekkor nagyon el voltak szaporodva.*U. o. 12. l. Szent István idejében kezdtek gyarapodni s a honfoglaláskor államalkotó, önálló elem egyáltalán nem voltak. Mint türelmes, engedelmes nép Erdély névtelen vidékein, az írtásra váró őserdők rengetegeiben, szivesen látott vendégek valának és kiváltságokban is részesűltek. Így valamennyien a királynő vagy az erdélyi püspök jobbágyai voltak; s főkép e hatalmas pártfogásnak tulajdonítható oly gyors és rohamos elszaporodásuk, hogy Anonymus idejében Erdély lakosságának már valóban túlnyomó részét képezték.

Szilágy vármegye területén az Anjouk idejére esik a legtömegesebb oláh betelepűlés. Drág, Balk és Oláh János temérdek sok oláht telepítettek át Máramarosból s másunnan Közép-Szolnoknak a Szamos melletti részeire, a Bükk aljára. Az e korbeli nagymérvű oláh betelepedés egyik legfontosabb oka volt a török előnyomulása a Balkán-félszigeten. Előlük menekűlt a vallását féltő oláh népesség.*U. o. 16. l.

{154.} 1717–18-ban Erdélyből az ottani roppant inség és drágaság elől tömegesen vándoroltak át oláhok Kraszna és Közép-Szolnok vármegyébe, egy részüket földesuraik telepítették erdélyi birtokaikról ide; ezek voltak az ú. n. zsellérek, kiknek úgy sem volt semmijök s kik az inség megszűntével vissza is költöztek. Az oláhság általában zavarossá tette ebben az időben a népességi viszonyokat folytonos vándorlásaival. Az 1715. és 1720. években végzett összeirás alkalmával is sok nehézséget okoztak.*Stat. Közl. XII. 339. és 341. l.

Közép-Szolnok vármegye nemességének némely részét alkotják azok a nemesek, a kiket földesuraik, hű szolgálataik jutalmául, oláh parasztokból emeltek azzá. Így sokat nemesítettek Wesselényi Pál, a bújdosó magyarok generálisa, a ki főkép saját jobbágyaiból szervezett csapatokkal védelmezte a protestánsok személy- és vagyonbiztonságát Carafa ellen, nemkülönben a Gyulaffyak, Bánffyak, Báthoryak, Rákócziak.*Szikszai Lajos felolv.: Szilágy vm. mill. közgy. jegyzőkönyvében, 18. l.

1733-ban a következő helységekben találtak oláh családokat: Almás-Balázsházán, Alsó-Bánban, Alsó-Berekszón, Alsó-Kaznacson, Alsó-Kékesnyárlón, Alsó-Szivágyon, Alsó-Várczán, Aranyoson, Ardón, Badacsonban, Bagolyfaluban, Ballaházán, Bábczán, Bádonban, Benedekfalván, Bikáczán, Bodján, Bogdánházán, Bojánban, Borzován, Böősházán, Bréden, Bükk-Tótfaluban, Csányban, Cseresén, Csiglenben, Csízéren, Csömörlőn, Czigányiban, Dabjonban, Dabjon-Ujfaluban, Debrenben, Derzsidán (Girókuta után), Detrehemben, Dohon, Egerbegyen, Egrespatakon, Elyüsön, Égerháton, Ér-Girolton, Ér-Hatvanban, Er-Káváson, Er-Kisfaluban, Ér-Kőrösön, Ér-Mindszenten, Ér-Szodorón, Farkasmezőn, Fel-Egregyen, Felső-Bánban, Felső-Berekszón, Felső-Kaznacson, Felső-Kékesnyárlón, Felső-Széken, Felső-Szivágyon, Felső-Várczán, Fürményesen, Füzesen, Galgón, Galponyán, Gardánfalván, Girókután, {155.} Go-Goroszlón (előfordúl Náprád után Aranyos és Horvát között), Görcsönben, Gurzófalván, Gyümölcsénesen, Hadadon, Hadad-Györteleken, Halmosdon, Haraklányban, Hídvégen, Hosszúmezőn, Hosszú-Újfaluban, Illésfalván, Inón, Jaázon, Karikán, Kecskésfalván, Kelenczén, Kendermezőn, Keresteleken, Kettősmezőn, Kémeren, Kirván, Kis-Debreczenben, Kis-Dobán, KisNyiresen, Korondon, Köődön, Közép-Várczán, Kraszna-Horváton, Kraszna-Tótfaluban, Kucsón, Lelében, Lompérton, Magyar-Egregyen, Magyar-Valkón, Márkaszéken? (Szikul; Kémer után Almás és Felső-Kaznacs között), Máronban, Meszes-Szent-Györgyön, Mojgrádon, Monóban, Mosóbányán, Mutoson, Nagy-Bajomban, Nagy-Dobán, Nagyszegen, Náprádon, Nyirmonban, Nyirsiden, Oláh-Baksán? (előfordúl Bádon és Hosszúmező között, Bokse-nek irva), Oláh-Csaholyban, Oláh-Horváton, Oláh-Keczelben? (előfordúl Sereden és Récse között Ketzelnek irva), Oláh-Nádasdon, Oláh-Valkón? (Valkó; Váralja és M.-Valkó közt), Ököritón, Ördögkúton, Őrmezőn, Papteleken, Paptelkén, Pecselyben, Pele-Szarvadon, Perecsenben, Perjén, Poósán, Prodánfalván, Rákoson, Récsén, Romlotton, Rónán, Seredenben, Solymoson, Somályban, Somlyó-Csehiben, Somlyó-Györteleken, Somró-Újfaluban, Sülelmeden, Szamos-Széplakon, Szamos-Udvarhelyen, Szamos-Ujlakon, Szent-Péterfalván, Szeődemeteren, Szécsen, Szélszegen, Szilágy-Csehben, Szilágy-Kövesden, Szilágy-Somlyón, Szilágy-Szigeten, Tasnád-Balázsházán, Tasnád-Szarvadon, Tasnád-Szántón, Tasnád-Szilváson, Tihón, Tóháton, Turbuczán, Úsztatón, Új-Németen, Új-Vágáson, Vadafalván, Váralján, Vármezőn? (Butsumi), Várteleken, Vicsán, Völcsökön, Vrazsitorijban (Varasitó), Zálnokon, Zsákfalván és Zsibón. Összeirtak ez alkalommal e falvakban összesen 3637 oláh családot, a mely összeg azonban nem foglalja magában Csiglen és Prodánfalva családjait, mert ezek számát – úgy látszik – nem állapíthatták meg.

A XVII. században még virágzó protestáns egyházak voltak a vármegye területén: Szamos-Udvarhelyen, Inón, Széplakon, {156.} Benedekfalván, Vicsán, Horváthon, Nyírmonban, Bőnyén, Sándorházán, Szamos-Ujlakon, Debrenben, Czigányiban, Vaján, Magyar-Baksán, Kövesden, Korondon, Szécsen, Nagy-Derzsidán, Zálnokon, Dohon, Domoszlón, Égerháton, Girolton, Hidvégen s ma ezek valamennyien oláh eklézsiák. Ha magyarázatát keressük e dolognak, több más indító ok mellett részben egy históriai tapasztalatban találjuk fel azt. Abban ugyanis, hogy e vármegyét ért számtalan megpróbáltatások alatt, kivált a Váradon tanyát ütött török pusztításai idejében a magyar védte a házi tűzhelyt utolsó csepp véréig, vérzett és szenvedett, de el nem hagyta azt. Az oláh ellenben összegyüjtvén nyájait, elindúlt a vészszel terhelt vidékről csendesebb tájak felé, egész a Dobrudzsáig, negyven falut is pusztán hagyva Közép-Szolnokban, ép a török pusztítások alatt; a vész elmúltával pedig visszatért betelepíteni a néptelenné vált falvakat.*Szikszai Lajos felolv.: Szilágy vm. mill. közgy. jegyzőkönye, 18. és 19. lap. Szikszai ezt a kérdést behatóan tanulmányozta s az oláh kérdésről való történeti búvárkodása eredményeűl hadd álljanak itt e sorai: «A Szilágyot az oláh tudósok egyik ős hazájuknak tartják s én ki tudom mutatni nekik, hogy még a XVIII-dik század közepe felé is Közép-Szolnok vármegye, a mikor a kuruczvilág leveretése után katonasággal megrakva s annak tartásával s élelmezésével terhelve volt, megyegyűlésben mondta ki határozatképpen, hogy az oláhokra adót ne vessenek, mert nem állandó lakói a vármegyének, hanem nyájaikkal folytonos költözködésben s vándorlásban vannak. Még mielőtt II. József az örökös jobbágyságot eltörölte volna, a szilágyságbeli oláh jobbágyok 70–80%-a az úrbéri összeirásokban is mint «liberae migrationis» volt összeirva, mely szerint a mikor tetszett neki, akkor hagyta ott házas telkét s állott tovább s nemcsak saját marháját vitte magával, hanem sok esetben – mint megbizható pásztornép – egyes földbirtokosok s nemesek is reá bízták barmaik teleltetését, melyekkel ők, a mint erre adataim vannak, őszszel a Fekete-tenger mellékeig a Dobrudzsa- és Besszarábiába elbarangoltak s – mint 1707-ben irja Wesselényi István a naplójában – ha egy borjú eldöglött a kezök alatt, annak is beszámoltak az árával az őket felkereső gazdatiszteknek. Hogy mindannyiszor, ha az idők járása megnehezült a szilágysági mezők felett, az oláh atyafiak az «eripe natae fugum» elvét alkalmazták, történelmi adatok bizonyítják. Nagyvárad 1660-ban jutott török kézre s azon időtől kezdve török portyázó csapatok folytonosan rabolták, pusztították a Szilágyot egész 1692. junius 7-dikéig, a midőn Nagy-Várad visszafoglaltatott. 1682. január 30-dikán Ököritón tartott közgyűlésben Közép-Szolnok vármegye 3 szolgabírója hitök, hivatalos pecsétök alatt kiadott okmányban igazolja, hogy 60 község pusztúlt el addig a török foglalástól, tehát 22 év alatt s ezen 60 község között magyar csak az egy Sarmaság volt s ez is csak a Töklen nevű erdőrészbe bujt el, a míg az oláhok Besszarábiáig meg sem állottak». (Szilágy, 1897. évf. 41. sz.)

{157.} Nem hagyhatom figyelmen kívűl Moldován Gergely fejtegetéseit a román településekről. A hódító nép – úgymond – a lapályokon helyezkedik el, a síkságokat, folyómenti völgyeket foglalja el, a talált helyneveket elfogadja, s saját hangtani törvényei szerint nyelvébe átviszi. «Azt is tapasztaljuk, hogy a románság azt a helységnévtárt hozta el magával, a melyet az alsóbb vidékeken szedett föl. Az általa alapított községeket úgy nevezte el, a mint már megszokta részint a Balkánban, részint felvonulása közben a Duna és a Kárpátok közt».*Moldován Gergely: Alsó-Fehér vármegye román népe. Alsó-Fehér várm. monografiája, I. k. 742–743. l.

Itt a Szilágyban is találunk elég helynevet, mely a románok lakta vidékeken nagy szerepet játszik. Igy Bucsum (Bucium) helynév. Romániában a havasi községeket általában így hivják. A román királyságban – mint Moldován megszámította – tizennégy Buciumeni és kilencz Bucium helynév fordúl elő. Bucin, bucium, buciume román alakok, latinul bucina kürt. Bucium jelent fatörzset, gyököt is s a kiirtott erdők fatörzsei után jöttek létre a Bucium helynevek.*U. o. 744. l. – Nálunk Vármezőnek román neve Bucium s van egy ily pusztánk (1491-ben Bwchyn) Alsó-Karnacs s Halmosd táján. Korna (Corna) Romániában hetvenszer fordúl elő, mint helynév, mely voltakép Somfalut jelent. A középszolnoki Somfalut is románok lakják. Pojána román jelentése: «tisztás az erdőben, melyben fű terem és virág díszlik»; «erdőtől környezett kis mező» a szlávban mokra poljana: nedves föld. Kerpenyes, latinul carpinus, gyertyánfa, Carpinis, gyertyános. Csóra (Nagymonújfalu) Romániában épen harminczöt helység neve; varjú, csóka: corvus cornix, albán eredetű. Ponor (vadon, sziklás {158.} hely) nevű helység Romániában négy van. Nálunk hegy neve, mely egyébiránt ismeretes valamennyi szláv nyelvben.*Moldován Gergely: Alsó-Fehér vármegye román népe. Alsó-Fehér vármegye monografiája. I. k. 742–743. l.

A tótok településéről a mult század közepe s a jelen század elejéről vannak adataink. Közép-Szolnok jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy a főispán Giróth nevű faluját tót nemzetiségű állandó lakosokkal kivánta betelepíteni s azok a települést részben már meg is kezdették, elrendelte a vármegye, hogy e más hazából, messze földről ide telepedni akaró embereknek a megtelepedés idejétől számított öt esztendeig minden teherviseléstől való mentesség adassék. Hármaspatakot a Kertszegi-, Magyarpatakot a Bánffy-család telepítette. Mind a két község 1830-ban keletkezett. A lengyel forradalom alkalmával Zemplén vármegyéből jöttek lakosai, a hol a forradalom őket néplázadásba keverte földesuraik ellen. Ott a rögtönitélő biróság keményen bánt a lázadókkal, sokat kivégeztek s a többiek, a kik elmenekűltek, itt a Réz alatt húzták meg magukat s kerestek munkát, aztán a két család nyujtotta területeken meghonosodtak. Így újabb időre esik a németek, svábok települése. 1750-ben öt évi mentességet engedélyez Közép-Szolnok vármegye mind kvártélytartástól, mind mindenféle adótól a betelepülő németeknek, kiket br. Wesselényi Ferencz, főispán és Bánffy Farkas hozatnak Németországból hadadi és tasnádi jószágaik pusztás helyeire. Engedélyezi pedig ezt nemcsak e két jószágon, de bárhol a vármegyében, remélvén, hogy e messziről jött szegény nép inkább lesz állandó, mint a vándorlást már megszokott kóbor csapatok.*Közép-Szolnok vármegyének 1750-ben február 4-ikén Hadad várában tartott közgyűlésében adták elő báró Wesselényi Ferencz főispán és Bánffi Farkas «a hadadi és tasnádi jószágok pusztás helyeinek most Németországból jövő német nemzetű nép közül leendő megültetésére való szándékukat».

Id. Vai László Tasnádra 1757-ben, a kevés népesség miatt {159.} parlagon heverő földek miveltetésére Schwarzwaldból telepített be svábokat.

Közép-Szolnok vármegyének 1845. február 6-ikán tartott űlésén Hám János szatmári megyés püspök a Szamos-Nagygoroszlóra behivott 24 bajor családot, a kik közül 16 család meg is telepedett, hogy itten meghonosúlhassanak s mesterségök, gazdasági ismeretök, igyekezetök által a körűllevő tudatlan népnek is serkentésűl szolgálhassanak, a terhek hordozása alól nehány évig fölmentetni kéri. A vármegye a bajorokat három évre fölmenti minden megyei közteher alól, ide nem értvén a falu határán való útcsinálást, ép mint 1750. febr. 4-ikén tartott közgyűlésében «a hadadi s tasnádi svábok öt évig feloldoztattak volt». A királyi adónak is ez időre való elengedése iránt fölterjesztést intéztek a főkormányszékhez.*Közép-Szoln. közgy. jkönyv, 1845–1848. Szvlt.

Székely telepűlések nyomaira akadunk Diósadon s környékén, Kusaly, Erked, Szeér, Sámson, Mocsolya és Kirva helységekben, továbbá a Berettyó vidékén Zoványon, a mint a nyelvjárás adataiból következtetni lehet. Zovány lakosságán különösen megtetszik, hogy eredetére székely. Nemcsak a tájkiejtés, de a nép jelleme is hasonlít a székelyhez. Nyelvjárásuk szókincsében meg épen sok a közös a székelylyel. A székely telepítés voltakép visszatelepítés az eredeti székely hazába, mert a székelyek az ország nyugoti részéből Zala, Veszprém, Baranya és Vas vármegyék környékéről, a keleti részen pedig a Felső-Tisza mellékéről, Szilágy, Bihar, Szatmár s Arad vármegyékből húzódtak tovább.*V. ö. László G.: A Zilahvidéki Nyelvjárás, 3., 4. l. Palóczok 1888. táján Heves s Borsod vármegyékből Sarmaság, 1890 táján Szabolcs és Hajdú vármegyékből Alsó- és Felső-Szopor, Nagy-Derzsida, Kerestelek és Zálnok környékén kezdenek telepűlni, de még előbb is mutatkoznak imitt-amott, szórványosan; hatásuk s telepűlésök mellett a palócz családneveken kívül némely nyelvi sajátságok is bizonyítanak.*U. o. 4. l.