A karácsony-ünnep történetéhez*

A vallástudomány a többi világvallásokhoz hasonlóan a kereszténységben is többször ismétlődő elegyülés, kölcsönös hatás és kiegyezés, megalkuvás eredményét látja. Módszere, amely a belátáshoz vezeti, természetesen nagyon eltérő már előfeltevéseinél fogva is a teológiáétól, amellyel éppen nem tévesztendő össze. Ez ugyanis azon vallást, amelynek tanai nemcsak tárgyilagos magyarázata, de egyúttal élő hite anyagát is alkotják, természetfölötti kinyilatkoztatás kész eredményének vallja. A vallástudomány ellenben a maga tárgyában sem lát egyebet, mint az emberi szellem törvényszerű fejlődése bizonyos fokának egy jelenségét, mely a többivel kapcsolatos és velük együtt az ezeket meghatározó körülményektől függ.

Ily alapról a kereszténység már legősibb alakjában, amellyel Palesztinából Görögországon és Alexandrián át Rómába vezető első nagy hódító útjára megindult, tehát életének már első századában is két nagyon eltérő, de a kényszerűség erejével egybeforrott elem ölelkezése szülöttének mutatkozik. Ezek egyfelől az antik pogányság keleti miszticizmusától elernyesztett végső fejleményei a bölcseletben éppúgy, mint a vallási és erkölcsi élet terén. Másrészről az ótestamentomi zsidó hit- és erkölcstan szintén idegen behatásokra megrendült belső egysége fokozatos szétmállásának termékei. Elsősorban a hanyatlásból újjászületést jósló Messiás-remény, s az ennek betelésére sóvárgó vágyakozás szülte megigazulási törekvések.

E különnemű elemek egyesüléséből való eredetét a kereszténységnek nemcsak tanai, hanem egész hitélete s ezt kifelé is tanúsítani és vallani hivatott ünnepei is igazolják. Az utóbbiak ama szemléletességük folytán, mely az ember érzéki félét is bölcsen számba veszi, természetesen még felötlőbben mutatják e keveredést és kiegyenlítődést, mint az elvontabb és szövevényesebb hitcikkelyek. Hisz ezeknek felfoghatóbb része is csak a reájuk vonatkozó szertartások drámai elevensége vagy a hozzájuk fűződő epikum érdekessége révén tesz mélyebb és maradandóbb hatást a hívek nagy tömegére.

Ebben rejlik mindjárt annak az oka is, hogy miért kell mindazon vallásoknak, amelyek az egyetemesség (a katolicitás) hivatását érzik mintegy már születésüktől fogva magukban s ennek érvényesítésére törekszenek is, miért kell, mondom, az ily hitrendszereknek épp ezen igyekezetüknél fogva minden lehető kapcsolatot a megtérítendő nép addigi vallásos meggyőződésével és gyakorlataival keresniük és saját mélyebb begyökeresedésük érdekében bölcsen felhasználniuk. Ezt tette minden más világvallásnál e részben nagyobb készséget és simulékonyságot, szerencsésebb alkalmazkodási képességet tanúsítva a kereszténység kezdetei óta; Ebben mutatkozik épp nem csekély része annak a felsőbbségnek, amely a többi világvallásokon aratott diadalát lehetővé tette: s ez egyúttal az emberiség haladásában tőle el nem vitatható érdemének is egyik, mégpedig a mi szemünkben becsesebb fele.

A kereszténység egyik ünnepe sem tanúskodik meggyőzőbben a fentiek mellett, mint a három ún. „sátoros” vagy fő-ünnep legfiatalabbja, a karácsony, mindazon szertartások és szokásokkal együtt, melyek az egyháztól szentesítettek szűkebb körén jóval túlterjeszkedve, a néphitben világszerte hozzá fűződnek. Már maga azon körülmény, hogy az egyház egyik ünnepe köré sem férkőzött annyi tőle megtűrt, sőt jóvá is hagyott, de részben el nem ismert, meg rosszallásával és tilalmával is sújtott, pogány kori elem és emlék, mint a karácsony-ünnephez meg az azt megelőző és követő napokhoz, már ez egymaga is arra vall, hogy ez valamennyinél mélyebben gyökerezik a kereszténységet megelőző vallásrendszerek etnikus talajában.

Ez magyarázza meg mindjárt azt is, hogy miért lett a karácsony ünneplése egész három évszázaddal később s még ekkor is csak megközelítően oly általánossá, mint a tisztán zsidó eredetű húsvété és pünkösdé. Ezek ugyanis a kereszténység alapítása legdöntőbb körülményeiben és tanai legfontosabbjaiban, sőt azt mondhatni, valósággal a középpontjául szolgáló életelvben: a megváltás tanában bírják soha kétségbe sem vont igazolásukat. Holott a karácsony, eredetében is, tisztán azon engedmények egyikéül mutatkozik, melyeket az új vallás a régiekkel szemben fokozatosan tett, s ilyen még jó soká, helyről helyre és időről időre változó, időpontját illetőleg is ingadozó s csak a IV. század vége felé megszilárdulni kezdő alakjában.

A húsvét ideje és jelentése adva volt az evangéliumok egybehangzó tudósításában. Krisztust, a keresztény tanítás értelmében nemcsak a zsidók Messiását, hanem az egész emberiség istenemberi természetű megváltóját, a zsidó húsvét idején feszítették keresztre. Ezzel az újszövetség főünnepe és alaptanainak szemlélhető megvallása a hozzá fűződő szertartások által elég világosan és szabatosan meg volt időpontilag is határozva. Az eredetileg a zsidó húsvéttal teljesen egybeesett ünnep későbbi csekély eltolódása csak az ellentét kiélesbedésének egyfelől, másrészt meg az utóbbi naptárjavításnak az eredménye. Egészen így vagyunk a pünkösddel is. Az apostolok emlékiratai éppoly világosan szólnak ez ünnep eredetéről, jelentéséről és idejéről, mint a húsvétot illetőleg az evangélisták.

Már egészen másként van a dolog a karácsony tekintetében. Krisztus születésének időpontját az egyház szentesítésére érdemesült könyvek egyike sem jelöli meg elég szabatosan. Sem a napot, sem az évet egyéb, mint hozzávetőleges és többé-kevésbé önkényes feltevésekből kiinduló számítások útján megállapítani teljes lehetetlenség. E feladat már az egyház legelső életszakában, s az óta ismételten elég fejtörést okozott és számos vitára adott alkalmat s egyike a kronológia legbonyolultabb kérdéseinek. Biztosat még máig sem tudott megállapítani, s aligha is fog valaha ilyenhez jutni a tudomány. Az ennél kevésbé szigorú követelésű és bírálatú hagyomány azonban elég könnyen végezett ezzel a kemény dióval is. Kezdetleges bölcsességét követve itt is, mint rendesen, egyszerűen kettévágta a csomót, amelyet nem tudott feloldani. Az Augustus korabeli egyetemes népszámlálás, amellyel Jézus születésének Lukács evangéliuma (2. fej. l. és 2. v.) szerint egy időbe kell vala esnie, semmi egyéb emlék vagy feljegyzés tanúságával sem lévén igazolható, annál kevésbé valamely biztos dátumhoz köthető, ezen adat a kérdés megoldását egyáltalán nem segíti egy hajszálnyival sem előbbre. De meg ellentmondásban is áll egy másik evangéliumi feljegyzéssel (Máté 2.1.5. köv. Luk.1.5), amelynek értelmében Krisztus születése Nagy Heródes uralkodása végső éveire, tehát körülbelül a mi időszámításunk előtti 6-ik év tájára esik.

Feltehetjük ugyanis, hogy Lukács népszámlálási adata legalább az ő evangéliuma keletkezésének korában még élő hagyomány volt, s ekkor állítását el is fogadhatjuk, de csak úgy, ha egyetemes népszámlálás helyett Palesztinára korlátozottat értünk rajta, amire más forrásból is van tanulságunk. Ekkor aztán azzal a népösszeírással volna itt dolgunk, amelyet Augustus az actiumi ütközet után 37 évvel, tehát a mi időszámításunk 7. évében rendelt el Zsidóországra, nézve, s amely itt a Galileai Júdás vezérsége alatt támadt zendülésre adott okot s ebben csírája lett a későbbi zsidóháborúnak és Jeruzsálem elpusztulásával együtt az egész zsidóság hona vesztésének.

Csakhogy ezzel Krisztus születése idejét 14 évnyi határidőnél szűkebbre szorítanunk nem sikerült. S nem boldogultak a kereszténység eredetéhez közelebb eső korok kronológusai sem e homályos kérdéssel. A bonyolódott csomót a Dionysius Exiguus nevén közkeletűvé lett számítása a VI. században szintén csak a hagyományra és nem feltétlen megbízhatóságú adatokra támaszkodva metszette ketté akképpen, hogy e 14 évnyi időszak kellő közepére tette az Úr születésének évét. Holott ez alighanem mégis – Máté imént idézett helye (vö. 2. 22.) és Lukács önmagának is ellentmondó másik adata értelmében – ez időpontnál vagy öt évvel előbbre, ti. a Róma alapítása 750. évében elhalt idősebb Heródes végső napjaira teendő.

Ha már az évet illetőleg is ekkora ingadozást látunk a hézagos hagyományban, még önkényesebb a Megváltó születése napjának december 25-ére való tétele. S épp ebben az időmeghatározásban nyilvánul a legszembetűnőbben a pogány eredetű karácsony-ünnep egyik legérdekesebb alkalmazkodási jelensége.

A görög-római pogányság talajára helyezkedő kereszténységnek ugyanis, még bevett államvallássá válta után is, jó sokáig ugyancsak kemény tusát kellett vívnia a mély gyökeret vert s az élet minden nyilvánulásával és annyi maradandó intézménnyel szorosan Összefüggő etnikus hitrendszer tanai, hagyományai, szokásai és erkölcsei ellen. Teljes kiirtásukra mindig csak elméletben törekedett s ennél tovább, az emberi természet ismerete és számbavétele mellett, nem is mehetett. Be is érte a gyakorlatban mindig és mindenütt a külső alkalmazkodás lassankint erősbödő mértéke mellett, a szellem fokozatos nevelés útján való becsepegtetésével. Csak oktalan vakbuzgóságú terjesztői ragadtatták magukat e részben oly túlzásokra, amelyek nem is termettek még erősebb ellenhatásnál egyéb gyümölcsöt. Ahol szívósabbnak találta az ellenállást, ott megelégedett azzal, hogy a maga tanai és hitélete tágítható keretében adott helyet a könnyed illeszkedésnek, benne már származása körülményeinél fogva is, meglévő bizonyos mértékével, amelynek csak alapelvei következetes megtartása szabott kérlelhetetlen határt.

Így tett az egyház a pogányság világszerte elterjedt s úgyszólván egyetemes emberieknek mondható azon ünnepeivel, amelyek a természetes évkor szabályos forgásának nevezetesebb szakait jelölik s ennyiben éppoly régi, amily maradandó alappal bírnak a természetélettel szorosabb és bensőbb rokonságban álló naiv néplélek legállandóbb és legszabályosabban meg-megújuló képzeteiben, így különösen a napfordulati ünnepekkel. Ezek közül is, a gazdasági év munkarendjének természete szerint, az egész éjszaki félgömbön le a szubtropikus övig a téli napfordulat ideje az, amely önként nagyobb pompával kényelmesebben megülhető, mélyebb vonatkozásokat kelteni alkalmas ünneplésre kínálkozik: A nyári ugyanis a legjava munkaidőre esik, tehát már ezért sem lehet neki, az e részben döntő szerepű gazdásági okoknál fogva, nagyobb dologtalansággal és dúslakodással áldozni. Ellenben a téli már az egész termés betakarítása és értékesítése, sőt részben feldolgozása után következik. Tehát azzal az idővel vág egybe, amikor a gazdaember éppen a legbővében van mindennek. Már ebben is egyik nem éppen kicsinylendő oka rejlik a nagyobb s könnyebben eső ünneplésnek, amelyre a betakarított javakért való hálaadásban mélyebb erkölcsi indíték is akad egyúttal. De meg az a körülmény, hogy a téli napfordulatnak a természetéletben a nyárinál jóval felötlőbb, s – hogy úgy mondjuk – szívhez szólóbb a válságos volta, mint a nyárinak, ez is egyik tényezője általánosabb és mélyebb jelentőségű, meg fényesebb és örvendezőbb, hálálkodóbb megülésének. Mert a nyári napfordulat a pályája tetőpontjára jutott áldásosztó istenséget állítja a természetimádó ember lelki szeme elé. A diadalmas fényforrás innentől fogva már csak fogyatkozást szenvedhet, nemhogy gyarapodhatnék erejében. Holott a téliben végső elgyengülése után nyomban való újjászületését, vele ellenséges hatalmakon aratott diadalát látja a vele együtt érző pogány lélek. E diadalom pedig a természetimádó naiv léleknek annál nagyobb oka van örvendeni, mentül közelebb férhetett, legalábbis ősidőkben, lelkéhez az a félelem, vagy legalább aggódó sejtés, hogy valamikor e győzelem még kétségessé, sőt vereséggé is válhatik a hőn tisztelt égi világosság és meleg személyesnek képzelt forrására nézve.

Ily felfogás mellett minden oly népnél, amely a gazdasági év-kör szerint rendezte be életét, könnyen érthetőleg igen fontos és nevezetes ünneppé kellett a téli napfordulat idejének válnia. Kivált olyan vidéken, ahol a téli és a nyári nap tartama végletes határok közt ingadozik, így tehát különösen a magas északon. De délibb vidéken is mindenütt, ahol ismét a kedvezőbb évszak hosszabb tartalma bizonyos termékeknek egészen a késő őszig tolja ki a betakarítása idejét, így Görög- és Olaszországban is, az ókori műveltség két gócpontjában.

Csoda-e tehát, ha a kereszténység világuralmi hivatása helyes felismerésében választott székhelyén, a még félig pogány, de már erős barbár és keresztény elemek keveredését a legszembetűnőbben? S nem természetes-e, hogy e keveredés egyik legjellemzőbb példája karácsony keresztény és a téli napfordulat pogány ünnepének legbensőbb összeforradása épp az örök városban ment végbe? E példából különben még többet is tanulhatunk. Világosan kitetszik ugyanis belőle az a rendkívül tanulságos és más hasonló esetekre is magyarázatul szolgáló eljárásmód is, amellyel az egyház ott, ahol csak veszthetett volna a pogányság elleni meddő harcban, ilyen helyett az okos megalkuvás és kiegyezés útjára lépett. Elfogadta a pogány ünnep külsőségeit, de azokat saját tanaiból vett tartalommal és jelentéssel látta el és ifjította meg. Mégpedig rendesen úgy, hogy saját hittitkaira való vonatkozásokat magyarázott bele a pogány természetimádási jelentésű szertartások és szokások közül mindazokba, amelyek ily értelemcserére alkalmasak valának.

Így lett eszközeiben ugyan igen naiv, de célzatában már nagy bölcsességre való számítás útján a Dies natalis Solis irwicti (a legyőzhetetlen Nap születése, ill. újjászületése napja) a világ lelki napjának, az emberiség Üdvözítőjének születése ünnepévé Rómában. Abban a Rómában, amely ősidők óta nagy vigassággal és az aranykori mesés boldogságra való visszaemlékezéssel ülte meg a téli napfordulat ideje táján a Saturnaliákat, később pedig az említett néven a Mithrász-tisztelet egyik főünnepét, s pár nappal utána az év kezdetét is. Ha Ianus (régebben Dianus) csak Diana hímnemű alakja s így a hold- vagy éjistennő ikertestvére (épp úgy, mint a görög Artemisz s a népisten Phoibosz Apollón), akkor könnyen érthető, mért esik a keletről bevándorolt Mithrász születésének és a nemzeti napistenség, a kétarcú (eredetileg férfi és nő) Janus megújhodásának az ünneplése körülbelül ugyanegy időre. Valamint éppen ebből az újjászületésből az is jól megmagyarázható, miért lépett Janus kétarcú ábrázolása eredeti elkallódott hermafrodita értelme helyébe az öreg és ifjú, vagyis elvénhedése után nyomban megifjuló nap és idő jelentése.

Saturnusnak, ezen eredetileg nyilván a földmívelés számos óitáliai istenségei egyik kiválóbbjának, már az előbbi kettő előtt is megillető főhelyet jelölt ki a téli napfordulat ünnepében egynél több körülmény. Ezek közt, ha nem is legelsősorban, de a későbbi okok egyikéül mindenesetre az is, hogy a görög Kronosszal való egyeztetése révén oly mítosz is fűződött nevéhez, amely a gyermekeit felfaló, tehát örökkön magamagát emésztő s önmagából újjászülető idő jelképévé tette őt. Miután Kronosz nevében népetimológiával a kronos = „idő” szót sejtették, a vele egynek vett Saturnus is az idő istenségévé lett, s mint ilyen is közelebbi vonatkozásba került Janusszal.

E három istenség – úgymint Saturnus, Mithrász (Solinvictus) és Janus – körülbelül egy időre eső és a köztük lévő közeli rokonság folytán is sok hasonló vonást mutató ünnepei helyébe kellett a kereszténységnek valami olyat állítania, ami amellett, hogy a saját tanaival és ezek szerzőjének élete történetével szoros kapcsolatban áll, egyúttal alkalmas legyen a pogányság ez ünnepekhez kötött felfogásának kiszorítására. E célját pedig csak úgy érhette el az egyház, hogy e pogány ünnepek jelképes járulékait és egyéb, a nép lelkére legmélyebb hatású kíséretét nagyjában megtartván, e külsőségek takarója alatt, azok keresztény szellemben való értelmezése útján lassankint a saját tanainak eszmei és erkölcsi tartalmát igyekezett érvényre juttatni.

E célra semmi sem látszott alkalmasabbnak, mint az új világvallás alapítója születésének, tehát az üdv tanai anyagi és így az emberi érzésre közvetetlenebb hatású forrásának megdicsőítése és ünneplése. Hisz erre már a „Dies natalis Solis” [a Nap-isten születésnapja] egymaga is önként rávezethette az egyházat, mely a helyébe keresztény szellemű emléknapot törekedett állítani. De meg az is, hogy a húsvétban az Úr önáldozó halála és feltámadása s így a megváltás ténye, a pünkösdben meg az egyház látható megalapítása és térítő útjára való isteni kiküldetése már meg lévén örökítve, harmadik főünnepül amúgy sem kínálkozott alkalmasabbul és nevezetesebbül más körülmény a Megváltó születésénél, s ebben az istenségnek emberré tételénél, szóval, az „igének testté válásá”-nál.

Ez ünnepek a téli napfordulat idejére való tételes egészen külső körülményekben lévén adva, annak belső, vagyis a keresztény vallás alapítása történetéről szóló hagyományokból merített igazolása már nem volt valami nagyon nehéz feladat. Az Úr nyilvános fellépésének egy ez időhöz elég közel eső ünnepe már úgyis régebben szokásos volt s mind nevezetesebbé vált, kivált a keleti egyházban. Ez a Krisztus megkeresztelkedése és ebben első maga-megvallása emlékére tartott vízkereszt ünnepe (görögül Epifánia, a. m. „megjelenés”, ti. az Úr nyilvános megjelenése), amelyhez utóbb a napkeleti három bölcs (v. király) hódolatának, sőt a kánai menyegzőnek ugyanily vonatkozású emlékezete is hozzájárult. Az Úrnak az emberek közé jövetének és első mutatkozásának ünnepét egyúttal a pogány újév ellenében az üdv tanával kezdődő új korszak hajnalául is, kívánta az egyház feltüntetni, innen e nap „nagy-újév” neve. S valóban ettől számították több századon át az egyházi év kezdetét, amíg az a később nagyobb nevezetességűvé vált karácsonyra, majd erről is az Üdvözítő születésére előkészítő nagy (régebben hat) heti ádvent-idő elejére nem tolódott vissza.

Az Epifánia v. vízkereszt ünnepének hat nappal a pogány újév után való megülésére még egy másik körülménynek is volt némi határozó szerepe. Krisztust ugyanis már az ősegyházban is (1. pl. Szt. Pál leveleit) nagyon kedvelt és közkeletű hasonlattal „második Ádámnak” nevezték, s így semmi sem tetszhetett természetesebbnek annál a jámbor feltevésnél, hogy valamint az első Ádámot, aki vétkével az emberiség üdvösségét eljátszotta, a teremtés hatodik napján alkotta az Isten, úgy a második Ádám, aki önmaga feláldozásával nemünket megváltotta, szintén az év hatodik napján nyilatkoztatta ki magát a világnak. Ne feledjük itt ugyanis azt a régi zsidó-keresztény felfogást, amely szerint valamint a régi tavaszi, úgy a későbbi téli évkezdet is a világ teremtésének első napjával esnék egybe.

A Krisztusról szóló legenda mind teljesebbé való kialakulása és színeződése útján érthető, hogy a tanait követők mind melegebb vonzódással viseltettek a legenda általános. emberi mozzanatai iránt, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a kereszténység gyors és nagy elterjedésének egyik nagy oka éppen alapítójának oly igazán emberi és mégis isteni fenségű alakjában, és egyszerű élete történetének szerénysége mellett mégis oly megható és magasztos drámájában rejlik. Nem csoda tehát, ha a vízkeresztben ünnepelt, inkább elvi vonatkozású megjelenés mellett a hívek mindjobban vágyódtak az Úr testi születésének emlékét is mentül szemléltetőbb elevenséggel, évről évre fel-felújítva látni. Ennek az óhajtásnak is megfelelt tehát, mintegy az egyház, mikor a Saturnáliák pogány ünnepeiben ujjongó örömmel üdvözölt „győztes nap” ellenébe a maga világosságának forrását helyezte dicsőítendőképpen.

Krisztus születése napjának ez időre tétele nem okozott a fenti évmeghatározásnál nagyobb nehézséget az egyháznak, amely itt tökéletesen ugyanazon módszert követte, mint ott, és mint sok más hasonló esetben. Alapul vette ugyanis, a Megváltó születéséről aránylag még legbővebben szóló Lukács evangélista elbeszélését. Eszerint Keresztelő Szent János fogadtatása után hat hónappal később kellett az Istenfiának Mária méhében testet öltenie, aminek emlékét az egyház csakugyan éppen hat hóval a fenti nap után ünnepli Gyümölcsoltó Boldogasszony (márc. 25.) napján. Ettől számított kilencedik hónapra kellett tehát mindezen feltevések alapján Jézusnak születnie, ami december 25-ét adta az Úr első megjelenése ünnepéül. S ebben igen szépen meg volt lelve a Saturnáliák meg Dies natalis Solis invicti, sőt megközelítően a Janus-ünnep s egyúttal polgári újév idejével való összetalálkozás is, amely az ellenkező látszat dacára az egész fönti substructio kiindulópontjául és indítékául szolgált.

Mindezt igen tanulságos módon adja elő Aranyszájú Szt. János a Karácsony-ünnepről szóló homíliájában, amely 386-ban még csak tíz évesnek mondja e napnak a keleti egyházban való általánosabb ünneplését, holott Rómában már 354-ben biztos nyomára akadunk. Ez is amellett szól tehát, hogy éppen a Saturnáliák legelevenebb ünneplése középpontjában mutatkozott égető szükségnek az, hogy e pogány szertartások évezredes gyakorlata által s különösen e szertartásoknak a gazdasági, állami és családi élettel való szoros összefüggése révén nagyon is nevezetesekké vált napokba keresztény szellem költözzék. Ennek árán aztán bátran megmaradhatott a hozzájuk fűződő szokásokból mindaz, ami nem ellenkezett nagyon is kirívóan az új tannal, sőt idomítható vonatkozásában inkább arra volt alkalmas, hogy az új ünnep eszmei tartalmából merítsen további fönnmaradására nemcsak mentséget, de még jogot és biztosítékot is.

S majd mindjárt látni fogjuk, hogy a Saturnaliáknál és a Sol invictus születése napjánál jóformán egy római pogány ünnep sem látszhatott a Krisztus születése örömnapjával való felcserélésére alkalmasabbnak. Hála- és örömünnep volt mind a kettő s a szegények és elnyomottak, a társadalom kicsinyeinek és legsúlyosabban terheltjeinek megvigasztalására vonatkozó szokások jellemezték kiválóképpen az előbbit, melyen a rabszolgák is élvezhették pár rövid napig az aranykori szabadság boldogító álmát. A másik meg egészen világos természetéleti jelentésével úgyis mindenekben az újra nőni, erősbödni kezdő nap diadalán, a szebb évszak ez újra megnyert zálogán való örömet keltette fel, tehát már azért, de meg a Mithrász-tiszteletet keleti miszticizmussal teli voltánál fogva is nagyon jól beleilleszkedett az egyháznak azon irányzatába, mely Krisztus alakját mélyebb értelmű allegóriákban a pogány képzelethez közelebb vinni igyekezett.

Megmaradt tehát a Saturnaliákból és a Dies natalis Solis invicti ünnepéből a karácsonyi szertartásokban és szokásokban is mindaz, amit könnyen át lehetett az egész emberiségnek a bűn szolgaságából, a tévelygés sötétségéből kiszabadító Megváltójára, a megigazulásnak halottaiból feltámadt, tehát mintegy újjászületett Napjára, a szegények, elnyomottak és kisdedek barátjára magyarázni. Megmaradt elsősorban a Saturnaliákon dívott vendégeskedés, a szegények bővebb alamizsnában részeltetése, a közjótékonyság mélyebb értelemmel és költőibb színben való gyakorlása, a kölcsönös ajándékozás, különösen a cselédségnek és a gyermekeknek ajándékokkal való megörvendeztetése. De még sok egyéb is, amit elég bajjal bírt csak az egyház saját tanaival annyira-mennyire összhangzásba hozni. E reá nézve kellemetlen járulékoktól – az ünnepek e nagyon is pogányszellemű kísérőitől – egészen szabadulni nemigen bírván, úgy igyekezett opportunizmusával e bajon segíteni, hogy a Saturnáliák farsangi rakoncátlanságú vigalmait e szent idő tartamára legalább mérsékelni törekedett, sőt utóbb, miután már mélyebb gyökeret vert tanítása a szívekben, e napról előbb vízkeresztre, majd innen is továbbra, a karácsonyi ünnepkört bezáró farsang végére tolta ki. Itt ugyanis az orgiára nyomban következő böjt szigorú vezeklési ideje már az ellentét élességével is hozzájárult ahhoz, hogy a bacchikus, őrjöngésbe tántorodott lelkeket bűnbánó elmélkedésre serkentse.

Ha az egyháznak a Saturnaliákkal szemben foglalt állását akarjuk megítélni, ezen kívül még két dologra kell tekintettel lennünk. Először, hogy ez ünnep akkoriban, amidőn a kereszténység Rómában és a görög-római műveltség ekéjétől többé-kevésbé mélyen felszántott területeken meg kezdett honosodni, már maga is nem egy átalakuláson és sok olyan változáson ment volt keresztül, melyeket a hozzá keveredett másnemű elemek okoztak. A másik meg a napfordulati ünnepeknek a római birodalom határain túl, a barbárok eredeti etnikus hitében és szokásaiban úgyszólván világszerte hasonló vonásokat mutató jellege. Velük szemben utóbb ugyanazon eljárásnak ismétlése lett szükséges, amelyet Rómában már egyszer s elég jó sikerrel megkíséreltek. Sőt ha pontosabban szemügyre vesszük a dolgot, azt látjuk, hogy ez eljárásnak már a római Saturnaliák elkeresztelése előtt is vannak némi nyomai. Legalább kétségtelen, hogy ilyekre némi alkalmul már a kereszténység bölcsőjében is szolgált egy s más hasonló körülmény, így elsősorban és legközelebbről a zsidók ugyanez idővel, sőt éppen a későbbi keresztény karácsony nagy napjával találkozó templomszentelési emlékünnepe, amelyet Josephus Flavius, a zsidók történetírója, egyéb nevei mellett τά ψωτα (a tüzek, világosságok, gyertyák vagy fáklyák) címén is említ. De ily örömtüzek gyújtása és viaszgyertyák meg fáklyák hordozása a Saturnaliákon dívó szokások között is egyike a legjellemzőbbeknek. Természetes tehát, hogy a Rómába és a római hatás alatt álló egyéb helyekre került zsidók és zsidó-keresztények e december végén nagy ujjongással való kivilágításban és fáklyahordozásban saját népies és vallásos hagyományaik egy vonásának visszatükröződését látták, kivált az ilyen hasonlóságok kiérzésére az alexandriai újplatonizmus és gnoszticizmus révén nagyon jól előkészített korszellem vezérlete melletti.

Csoda-e aztán, ha az északi barbár népek, így különösen a germánok és szlávok közé is előrehatolt s ekkor már számos görög-római pogány elemmel telített kereszténység itt, e másfajta, de alapjában véve az antikkal egy eredetű pogánysággal szemben ugyanazon módon jár el a karácsonyt illetőleg, amelyet – már nem is első ízben – elég sikeresen követett volt, mikor a római Saturnaliákkal kellett megalkudnia? E későbbi időből való újabb megalkuvás eredményei mai karácsony-ünnepünk azon elemei, amelyek annak sem keresztény hitéleti, sem az ezekhez járult görög-római s talán némi részben zsidó etnikus jelentőségű vonzásaiból ki nem telnek.

Így mindenekelőtt az ünnep mai napság dívó alakjában oly nagyfontosságú karácsonyfa. E fenyőfácska ragyogó gyertyáit ugyan ott láttuk már a Kr. e. 164. év óta kimutatható zsidó Chanuka-ünnepen is, ott az ennél is régibb tanúságokkal igazolható (amivel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy csakugyan régibb) Saturnaliákon is. A fenyőág azonban északi eredetű s a germánok téli napfordulat-ünnepéből s annak legjellemzőbb hagyományos járulékaiból került a karácsonyi jelképek közé. A gyermekvilágnak ez az öröme, a gyertyácskákkal és aranyozott gyümölccsel meg mindenféle csecsebecsével teleaggatott fenyőfa, lassú előrehaladásában nem is jutott el csak a legutóbbi időkben azon országokba, amelyek közelebb esnek a görög-római késő-kori műveltség középpontjához. Ezek ugyanis keresztény szokásaikban is inkább az antik és legfeljebb némi részben a kelta pogányság meghonosodott idegen elemeit mutatják, mint a germán-szláv etnikus hitrendszerekéit. Holott emezek a túlnyomók Észak-Európa népeinél, amelyek már a római birodalom hanyatlása korában, sőt részben elbukása után kerültek az ókori műveltség meggyengült beolvasztó hatásának legszélső hullám fodraival rövidebb ideig tartó vagy csak futólagos érintkezésbe.

A kiegyenlítődésnek manapság már, rendkívül gyorsan haladó folyamata mellett természetes, hogy kevés idő múlva már ezek a különbségek is mindinkább el fognak mosódni, amint az egyre kozmopolitább egyöntetűség felé szürkülő műveltebb osztályoknál már, jóformán el is enyésztek. Itt ma már azt lehet mondani, hogy nemzeti és – ami több – még vallási különbség nélkül is közös világszerte a karácsony ünneplésének bizonyos középmértéke. És nagyon érdekes, mert az embernek minden spiritualista hajlamai mellett is alapjában materiális természetét fölötte jellemzi az, hogy e középmérték éppen azon karácsonyi szokások összetételéből áll, amelyek sokkal közelebbi vonatkozást mutatnak a napfordulat gazdasági és természetéleti ünnepéhez, mint a Megváltó születése emléknapjához. Hiába! Csak igaza van Horatiusnak:

Őrzi a szilke soká a szagát annak, mit először
Öntsz bele.
 
(Urbán Eszter fordítása)

Ami a karácsonyt még a mi sivár, éppoly kevéssé keresztény, amint nem antik és nem saját tősgyökeres szellemű korunkban is fontos nemzetgazdasági tényező színében tünteti föl a manchesteri iskola legkonokabb hívei előtt is, az a Saturnaliákon dívott ajándékadás és tombolaféle ajándékkisorsolás szokása, amelynek Martialis epigrammái egy-egy kötetében (a két utolsóban: Xenis [Ajándékok] =XIII. és Apophoreta [Nyeremények] =XIV.) az ókori élet ismeretére nézve rendkívül becses emléket állított. Ez ajándékok és játékok pedig a Saturnaliák eredetileg vallásos értelmű vendégeskedésének járulékai egyfelől, míg másfelől ami karácsonyi és újévi ajándékaink és társas-meg szerencsejátékaink ősei. Ugyancsak Martialisnál már a diórajátszás ma is igen népszerű karácsonyi szokását is megtaláljuk (V, 85.). Persze, hogy a gazdagok már ekkor is sokkal értékesebb tételekért kockáztak.

A mai napig is fennmaradt karácsonyi szokásoknak és babonáknak számos hasonlóságát emelhetnők ki mind az antik, mind a kelta és germán-szláv pogányság napfordulat ünnepeinek hagyományos gyakorlataival, ha erre itt terünk lenne. Annyi azonban talán már az eddigiekből is kiviláglik, hogy a karácsonyünnep és bizonyos értelemben az egész karácsonyi idő, amely legtágabb határai közt advent elejétől a farsang végéig, tehát a téli napfordulatot majdnem egy hóval megelőző időtől egészen tavaszelőig tart, még a kereszténység, életének második ezredéve végén is tele van pogány kori emlékekkel, kivált, ha az ősi hagyományokhoz szívósabban ragaszkodó néposztályok ünneplési módját tekintjük. Megtaláljuk az emlékeket, a karácsonyt megelőző koleda-járásban, melynek franciaországi alakja minden másnál feltűnőbben vallja római eredetét, holott nálunk is dívó vallásosabb szokása már erősebb keresztény hatást mutat. Megvan a Saturnaliák és a velök érintkező Opaliák meg a Calendae (jan. I.) és Strenae (ugyanaz) római ünnepeinek egy-egy foszlánya a karácsonyi és újévi hagyományos étkek és ezekre is vonatkozásokkal lévő némely ajándékok (pl. bizonyos hagyományos alakú kalácsok és a szerencsét hozó malac) részleteiben is. Ugyanezek közt számos germán és szláv pogány kori maradvány is találkozik, sőt nálunk bizonyára elvétve egy-egy a magunk őskorából fennmaradt, de színehagyottságában alig felismerhető töredék is. Csak keresnünk kell őket, s a rokon népek még épebb pogány kori maradványai segítségével bízvást rájuk fogunk még akadni – ha el nem késünk felkutatásukkal. A késedelem avval a veszedelemmel van összekötve, hogy számos becses emlék örökre elkallódik! S talán sehol sem oly nagy kockázat, mint éppen nálunk, ahol annyi és oly sokféle idegen hatás érte a lehető legkíméletlenebb rohamossággal népünk tősgyökeres szellemét, még mielőtt ez tulajdonképpen egészen sajátszerűvé tudott volna jegesedni a népvándorlás viharának utolsó nagy hullámverése közben. Meg aztán ne feledjük azt sem, hogy eleink már nem abban a korban tértek meg az egyedül üdvözítő egyház kebelébe, amikor ez még egyet-mást elnéző s a saját eredetére is szerényebben emlékező anyagként fogadta ölébe a pogányság megtérő gyermekeit, hanem amikor már ezer éves uralmára büszkén s éppen hatalma tetőpontján állva, könyörtelenül irtotta és kárhoztatta mindazt, ami megszilárdult, sőt megmerevedett tanaival össze nem fért. Tehát nem tanúsította többé a megtérített néppel és ennek pogány kori emlékeivel szemben azt az engedékenységet, amelynek régebbi, az új tan üldöztetéséhez még elég közelálló időből oly jellemző példáját látjuk a karácsonyünnep eredetében s pogány szokásokhoz való alkalmazkodásában.




Hátra Kezdőlap Előre