A betlehemi csillag*

 

Kelet három bölcsei látták a csillagot.

Franciaország irodalmi és művészeti életének századvégi mozgalmaiban nagy része volt a Chat noirnak. Rudolf Salis, e híressé vált írói és művészi kör alapítója, szép vagyont szerzett magának a köréje tömörült tehetségek ügyes felhasználásával. A szellemes graubündeniben, minden cigányos hajlama mellett, jó adag svájci élelmesség lappanghatott már akkor, midőn az a szerencsés ötlete támadt, hogy az ecsetet és tollat a csapláros kancsójával cserélje fel. Kissé a zenéhez is értett, s így keresve se lehetett volna nálánál alkalmasabb embert találni annak kivitelére, amire, úgy látszik, éppen a legjobbkor vállalkozott. A félreismert vagy fel nem ismert igazi tehetségek, vagy a magukat ilyeneknek tartó titánok szívesen csatlakoztak hozzá, hogy a reklám egy új fajával próbáljanak szerencsét. S reményük nem volt hiú. A kis külvárosi csapszék nemsokára közelebb költözött Párizs szívéhez. A homályából kikerült néhány nagyobb név csakhamar hírt és elismerést szerzett a kisebbeknek is, kik amazok fényében sütkéreztek. Catulle Mendés, Verlaine, Rollinat, Xanrof versei és Caran d’Ache zseniális rajzónja meghódították a „Fekete macská”-nak az egész Szajnaváros irodalmi és művészi gourmet-it.

Egyik legnagyobb diadalát azonban akkor ülte a rue Laval nevezetessége, a most már fényesebb keretbe foglalt bohémtanya, mikor 1891 karácsony táján a legősibb drámai műfajnak, a misztériumnak feltámasztásával gyarapította műsorát. Frage-rolle és Rivière, a Marche à l’Étoile szerzői, szerencsés kézzel a hagyomány legmélyebb rétegéből vonták elő, a keresztény népdráma legősibb alakjából merítették annak a remek kis oratóriumnak a tárgyát és hangulatát, amelynek megcsodálására az egész hitetlen és kételkedő Párizs elzarándokolt.

A siker óriási volt, eszközei pedig a lehető legegyszerűbbek.

A néhány arasznyi marionetté-színpad díszlete a csillagos ég. Acélkék mezején a sok apró fénypont közt, a lágyan zsongó harmóniumzene áhítatos hangjaira egy ragyogóbb, a többinél nagyobb csillag támad. Fénye mind áthatóbb tündökléssel rezeg, s egy megcsendülő meleg baritonhang, énekére megindul a kis szín keleti szögletéből a csillag után haladók vándorlása. Pásztorok, halászok, rabszolgák, bénák, koldusok, mindenféle testi és lelki kór rabjai: majd bölcsek, vitézek, urak és királyok: az egész emberiség kor és nem, rang és mód különbsége nélkül felkerekedik. Sűrű, s mindig tömöttebb sorokban zarándokolnak a csillag után, míg el nem érnek a betlehemi jászolhoz, ahová a csodás égi jel fénye mindnyájukat vezérletté. Hódolatukra hirtelen változással egy egészen más kép - a golgotai jelenet következik. Az elborult égről letűnt a nap, elsápadt rajta a hold, s nem fénylik sötétjén egy árva csillag sem. A küldetésében kétségbeesett Messiás ott a kereszten, s a jelenet tolmácsa, az evangéliumi fönségű ének, e szívetrázó feljajdulással ér véget: Éli, Éli, lamma sabakthani! (Én Istenem, mért hagytál el engem!)

A coup [cselfogás] remekül beütött. A bélpoklosok, a céda Babilon elvetemedett fiai és leányai mind kéjes borzongással élvezték a gyönyörű misztérium áhítatos verseit és szeráfi zenéjét. Lelkükben egy pillanatra ők is odaborultak az együgyű pásztorok mellé, a jászolban fekvő kisded lábaihoz. De az aranyat Salis gazda és cinkostársai zsebelték be. A tömjén századunk végének önmagát istenítő, s magával mégis oly meghasonlott szelleme dicsőségére égett. A mirrha pedig csak a költészet halhatatlan lelkének illataként áradt a bűvös hatású műből, amely ily csodát tudott tenni a blagueur [hencegők] honában…

 

Az újkori dráma bölcsőjétől, amely az antik színjátékhoz hasonlóan szintén az oltár mellett rengett a karácsonyi és vízkereszti játékok naiv, népies költészetétől e dekadens csemegéig mekkora távolsági Az emberi szellem ellentétek közt csapongva, mindig kész ma megtagadni azt, amit tegnap istenített, s holnap imádni a ma megtagadottat. Julianus Apostata még nemegyszer fogja a kétségbeesés hangján elismerni, hogy megint csak győzött a Galileus. S a szelíd varázs, amellyel minden fegyvernél jobban hódít még a legmakacsabb lelkek közül is, örökkön a felülmúlhatatlan fenségű dráma, a betlehemi jászol és a Golgota közt levő misztérium leszen.

E dráma első és utolsó felvonása köré csoportosulnak az egyház legfőbb ünnepei s a velük összefüggő népszokások. Ha ezekben a legkülönbözőbb népeknél annyi az egyezés, annak a katolikus vallás bámulatos beolvasztó és egységesítő erejében van az egyik oka. A másik pedig abban, hogy máris sok közös, vagy legalább hasonló népies, pogány elem alapján került a keresztény ünnepek újabb rétege.

Meglátszik az a karácsonytáji szokások valamennyijén. Meg a vízkeresztieken is. Ezeken annál érthetőbben, mert míg a karácsony ünneplésének népies módjaiba nem egy eltérő vonást vittek be az éghajlati különbségek, addig ilyenekre a vízkeresztieknél nemigen volt ok és alkalom. Közös alapjuk nagy részben az evangélium. (Máté 2. fej.) Ehhez csak kisebb járulékokkal elegyülnek itt, mint a karácsonyi szokásokban, régibb pogány emlékek. De hogy ilyenek itt sem hiányzanak teljesen, azt mindjárt látni fogjuk.

Franciaországban, Belgiumban, Németalföldön, kivált pedig Angliában, de Németország és Svájc francia hatás alatt álló, vagy volt vidékein nagyon el van terjedve a babkirály választásának vízkereszti szokása. Az ünnepi ebéd étkei során egy hagyományos alakú kalács kerül az asztalra, amelybe egy babszem van belésütve. A társaság legifjabb tagja, rendesen a család valamely kiválóan becézett kis lurkója, az asztal alá búvik, néhol meg éppenséggel az asztal tetejére áll s látatlanban odaítéli az egyes kalácsszeleteket az asztalkör tagjainak. A kalácsot a gazda vágja fel, s ő kérdi a kis ítélőmestert, kinek adja ezt vagy azt a darabot. Az első szelet azonban a „Jóisten része” néven szegényeké, kik a legtöbb helyütt, ahol e szokás dívik, kántálni, koledálni is járnak a házakhoz a részükért. Akire az a szelet jut, amely a babszemet magában foglalja, az a babkirály vagy babkirályné, már a szerint, amint hím-, vagy nőnemű személyre jutott a szerencse. Az így kijelöltetek első dolga, hogy más nembeli élettársat, királyt vagy királynét válasszon maga mellé. S aznap aztán korlátlan hatalommal rendelkezik az egész társasággal. Kivált az asztalnál lakoma közben. Mikor a király vagy a királyné iszik, mindenkinek innia kell, s aki ezt elmulasztja, arra valami bohókás büntetést mér a babkirály vagy királyné.

Angliában, Belgiumban és Németalföldön azonban e királyt némely helyütt úgy is választják, hogy külön e célra szolgáló kártyalapok közül húznak sorsot. Akire a király képét viselő kártya esik, az lesz a lakoma feje. E kártyákat királylapoknak hívják, s régies fametszeteken kívül az ünnepre vonatkozó, vagy egyéb tréfás versikék is vannak rajtuk.

E szokás igen régi eredetű és alighanem szintén a római Saturnaliák egyik emléke. Ilyenekül ismerszenek fel a karácsonytáji szokások jórészben, aminek a pogány és a keresztény ünneplés időbeli találkozásán kívül egy más fontos körülmény is lesz az oka. Sőt fontos helyett bátran azt is mondhattam volna, hogy a legfontosabb. Ősidők óta minden ünnep leglényegesebb része a lakoma, a tor. E nélkül az ősember egyáltalán nem tudott ünnepelni és későkori pallérozott utódja is híven őrzi meg az ünneplés e hagyomány szentelte főelemét. Torral ülték s ülik még ma is világszerte a családi élet főbb ünnepeit, legjelentősebb mozzanatait, a legjellemzőbb népszokások középpontjait. De valamint a születés, nász és a temetés legnagyobb családi ünnepei, úgy a vallás és állami élet vörös betűs napjai is lakmározási alkalmak valának mindenkoron. Hajdan még jóval nagyobb mértékben, mint ma, s mentül régibb időben, annál érthetőbb módon.

Az őskori kezdetleges gazdálkodást a csekély előrelátás, és így a nagy koplalások, a ritka jóllakás, de aztán annál bőségesebb dőzsölés jellemzik. Ebbe némi mértéket visz be a haladó felvilágosodás és a jövőről való mind takarékosabb gondoskodás. Ott azonban, ahol az ősi hagyományok még teljesebb erőben élnek, elég alkalma kerül napjainkban is az atavisztikus ünneplésnek. Ilyenek a nép téli ünnepei általában. Legkivált pedig a karácsonytájiak, tehát az újévi és vízkereszti lakomaszokások, valamint a hozzájuk elég közel eső farsangiak. Hisz a Vízkereszt, amint egyfelől a karácsonyi szent idő záradéka, úgy más oldalon a farsang kezdete. Tehát ki- és bemenő ajtaja egy valaha véget érni nem akaró dínom-dánomos időszaknak.

Az egészséges, erős gyomrok és a szinte korlátlan vendégszeretet századaiban, a középkorban, elképzelhetjük, milyen arányokat öltött e téli dőzsölés ott, ahol a nyár és ősz termékeinek, az egész gazdasági haszonnak helyben kellett elfogynia. Inkább a gyomrukat rontották el a jó emberek, hogysem a sok istenáldása elemésztetlenül romoljon meg.

Ekkor volt tehát csak a babkirály uralkodásának az igazi fénykora.

Ugyanily kezdetleges gazdasági állapotok emléke volt a római Saturnalia-ünnep is, amelynek a nevében a földművelés legnépszerűbb itáliai istenét látjuk a tisztelés középpontjában. Hozzá a később mind több napra kinyúlt ünneplésben más földművelési istenségek is csatlakoznak: így Ops, akinek tiszteletére ugyanakkor az Opaliákat ülték. E szintén a téli napfordulat tájára eső ünnepeken is szokásban volt, mégpedig ugyancsak babbal való sorsolás útján, lakomakirályt választani. Ilyent különben, az úgynevezett szümposziarchoszt, a görögök lakomáin is látunk.

A pogány eredetű szokás a középkorban úgy belevetette magát a néptudatba, hogy az egyház még a templomaiban sem zárkózhatott el teljesen előle. Nyugat-Európa legtöbb székesegyházában ugyanis Vízkereszt előtti napon a káptalan tagjai is választottak maguk közül egy ünnepkirályt. Ezt a főoltár előtti trónra ültették, ahová mindannyian hódolattal járultak eléje Franciaországban 1793-ban, a nagy forradalom legvéresebb és legfanatikusabb évében, egyrészt keresztény vonatkozásai, másrészt a benne szereplő „király” miatt, a köztársasági kormány erőszakkal ki akarta irtani e szokást. De valamint a naptár reformjára, úgy ez ártatlan kedélyes játék eltörlésére irányult törekvésük is hiábavaló volt a rémuralom férfiainak.

Szegények, korlátolt eszű felvilágosodottak! Ha tudták volna, hogy ami ellen oly nevetséges nagyképűsködéssel küzdenek, abban a szemernyi kereszténység mellett jóval nagyobb résznyi pogányság, legnagyobb részben pedig a kiirthatatlan ősemberi természet rejlik! De hisz a rövidlátók ennek is a felforgatására törekedtek. Hogy minő sikerrel, azt csakhamar megmutatta a nyomukba került napóleoni legenda. Ennek csodálatos kultusza pedig napjainkban megint szépen megfér azzal a szomjas vággyal, amely a betlehemi csillag elhomályosult fényére sóvárog a század végének nyugtalan lelkeiben.

„Kelet három bölcsei látták a csillagot”… Meglátjuk-e mi, vagy megpillantják-e boldogabb utódaink valaha?…




Hátra Kezdőlap Előre