XXIII. A Postaréten elhantolt vértanuk emléke.

Szorosan véve már bevégeztük Maros-Vásárhely ismertetését, s mégsem veszünk végbúcsút e kedves várostól; nem, mert még egy kegyeletes kötelességet kell teljesitenünk, midőn a Sz.-György-utcza végénél levő Postaréten felkeresünk egy emlékkő nélkül domboruló sirhantot. Dísztelen e hant, s mégis meghatott, bánatos lélekkel s fellázadt kebellel közelg oda minden hazafi; igen, mert a szabadságnak három legdicsőbb vértanuja, az eszményitett haza- és szabadságszeretetnek legnemesebb áldozatai nyugosznak ott a minden honfi által megáldott hantok alatt. Elvándorolunk mi is oda, hogy a dicsőültek sirjánál megedzzük honszerelmünk, s megerősitsük a zsarnokság elleni gyülöletünk; elvándorolunk mi is oda a haza nemes halottainak ékesitetlen, de nem feledett hamvaihoz, oly szent áhitattal, oly ihletett lélekkel, mint a minővel a zarándok messze útra elvándorol a Megváltó sirjához; hisz a kik itt az anafölddel egybeelegyednek, épp azon nagy eszmeért – a szent szabadságért – éltek-haltak, melyért a Megváltó a kereszten s utána annyi nemes a vérpadon és az akasztófán kiszenvedett; de hisz minden kornak megvoltak Pilátusai, Kaifásai, Albai, Castaldoi, Muravieffjei, Bastai, Karaffái, Haynaui, Schwarzenbergjei, s míg a zsarnokság ily véres bérenczeitől az emberiség undorral fordul el, addig tiszteli, áldja azon nemes áldozatokat, kik eszmeért, az emberiség előhaladásaért, a haza javáért haltak el.

Ilyen, akasztófa tövénél ásott, s mégis teljes tiszteletünket, teljes csodálatunkat, teljes áldásunkat kiérdemlő sirhoz járulunk mi a hazának áhitatos búcsújáróiként; hisz e sir alatt a dicsően, a magasztosan elhalt Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály van eltemetve.

Hiányzik e siron az emlékkő*De soká nem fog hiányozni, mert aláirás utján szép összeg gyült egybe, egy oda állitandó emlékoszlopra., hiányzik a sirirat, azt elkészitem én, vagy legalább adatokat szolgáltatok arra, hogy a történelem nevezett vértanuknak szomorú jelentését megirhassa, midőn itt haláluknak, eddig tilalom zárja alatt volt, történetét előbeszélem.

A magyar fegyvereknek 1848–9-ki birodalmat renditő győzelmeire, a szabadság napja fényesen áradoztatá dicsteljes sugárözönét a nemes vértől áztatott Pannonia fölött. A százados bilincseit széttört s küzdelme korszakában teljesen elzárt nemzet széttekintve keresett egy szabad népet, melynek kezét testvériesen megszorithassa, melyet, ha kell, szövetsége által támogasson; de ilyet nem, hanem ahelyett talált kormányokat, melyek az emberiség szabadabb lélekzetét elfojtani, az ébredő népeket szuronyszegeikkel megfesziteni iparkodtak, s melyek a szabadság kivívásában nagygyá lett nemzetünket európai egyensúlyról rég alkotott, s éppen azért korunkba nem illő szűk keretbe beilleszteni nem tudták. Kimondotta azért a kormányok rosz szelleme – a diplomatia – leverettetésünket, s ennek végrehajtását eszközlendő, a kormányok legzsarnokiabbja el is küldé lenyügözésünkre több százezer poroszlóját. Az egyenetlen küzdelemnek árulás által lankasztott hősies harczaiban elbukott nemzetünk. A hazában vérpadok, akasztófák emelkedtek mindenfelé, irgalmat nem ismerő katonák itéltek a szabad polgárok felett, börtönné alakultak a templomok, kolostorok és laktanyák, isten és ember irgalma elfordult tőlünk. A haza egészen börtönné változott át, melynek börtönőre s végrehajtó szolgájává egy egész hadsereg lett, mely gőyzni gyáva volt, de a gyáva szokásaként, a más által legyőzött és lelánczolt erősök felett kegyetlenkedni igen is jól értett. A hősök bujdostak vadként üldözve, míg a gyáva futók a telt börtönöket őrizték s a vérpadok sötét, vértől festett díszletezését rendezék.

A magyar nemzet – mely életképességéről és hatalmáról csak most ada legfényesebb bizonyitványt – nem létezőnek nyilvánittatott; a magyar alkotmány – mely ezredév viharjaival daczola – egy tollvonással megsemmisitettnek mondatott, az édes anyanyelv – melyen Petőfi világraszólólag beszélt – kitiltatott a hazából, mely a legkegyetlenebbül leigáztatott, a nemzet közül, mely azért élt-halt, s folyt hazaszerte a legiszonyubb politikai orgia s azzal kapcsolatban oly kormányzat, minőt Európa – mióta a középkor vadságából kiemelkedett – még nem látott. A győzők nyomában kullogók szabad prédájára dobatott oda ugy a nemzeti, mint a magánvagyon; a hivatalok mindenfelől szedett-vedett sehonaiakkal, Németország kaputos proletár sergének söpredékével töltettek be, kik közül sok még pár hóval azelőtt mint „armer Reisender” koldulta össze azon vidéket, mely felett mindenható – élet és vagyon felett szeszélye szerint rendelkező – satrapává lett. Ezek bűnbarlanggá aljasiták a hivatalos helyiségeket és a törvénytermeket; betolakodtak a családok szentélyébe, lemetéltették a férfiaknak szakálát, letépték a falakról az áldozatok vérével szentesitett ereklyéket, a nemzet által tiszteltek képeit; elvitték a családi ős fegyvereket, kitépték az árvák és özvegyek kezéből az imakönyveket, melyekbe ezek a nemzet szentjeinek képeit, vagy martyr-övéiknak valamely emlékét rejtegették.

A cselédeket megvesztegetve kémekké tették, a gyanusitást és árulkodást jutalmazták, s igy egy kémrendszer iszonyatos hálózatát boriták az országra. Alaptalan vádaskodás, személyes haragból eredő feljelentések nyomán, vagy néha csak azért is, mert valakinek arcza nem tetszett, vagy mert valaki ezen honfosztókat elég alázatosan nem süvegelte, börtönbe hurczolták, kínozták, gyötörték a honpolgárokat, e mellett az igazságot a többet igérőnek árulták, mi által sok családot tönkrejuttattak, s a mi legboszantóbb volt, ők ezen – minden török pashai gazdálkodást felülmuló – állapotot közigazgatásnak és törvénytételnek gúnyolták. E mellett a magyar alkotmány megszüntetése, a magyar nemzet németesitése nyiltan bevallott terv volt, az édes anyanyelv kitiltatott nemcsak a közigazgatás teréről, hanem még az iskolákból is. Ily törekvésekkel a tömött börtönök és vértől piros vesztőhelyekkel szemben csoda-e, ha a nemzet elégületlen volt, csoda-e, ha a legdicsőbb harczokra következett ily megalázása a nemzetnek, a kedélyeket izgatottságban tartotta. De igy volt ez nem csak nálunk, hanem Európa minden országában; hisz a népek – melyek 1848-ban mintegy szent ihlettől érintve szabadságuk kivívására mindenütt megmozdultak – mindenhol lenyomattak, leigázott népek is átérték a solidaritás, az együttműködés szükségességének nagy elvét, Olaszországban – az összeesküvések hazájában – titkos forradalmi liga alakult, mely elterjeszté láthatatlan hatalmát Európának elnyomott, tehát szabadulásra vágyó s a kormányok vad üldözései miatt elkeseredett népei között.

Igen természetes, hogy e titkos törekvések a vérbe fürösztött Magyarországon is viszhangra találtak, mert itt is a zsarnokság sötét éjében voltak sokan, kik világosságot kerestek, kik „megtörve bár, de elgyőzve nem” hazájuknak a szégyenletes rabiga alól való felszabaditására törtek.

Azért, midőn a népek titkos szervezkedésének szálai az emigratio kezén át ide is bejutottak, bár a komolyabb emberek, főleg a honvédséget viseltek, nemzetünk nyilt jelleménél fogva, visszatartózkodtak; mindazonáltal voltak a rajongóbb és tettkészebb fiatalok között sokan, kik résztvettek a titkos forradalmi szervezkedésekben.

Azonban a népek solidaris törekvésével szemben a kormányok is összetartók, egymás felett őrködők voltak, s minden oda mutat, hogy a muszkák gőyzelmi babérain – melyeknek elhullott magvai nálunk szerb törvist termének – nyugvó osztrák kormány 1851 őszén Párisból lett figyelmeztetve, hogy Magyarországon az ő lételét és Európa nyugalmát veszélyeztető összeesküvés van.

Mielőtt elbeszélésemben tovább haladnék, pár szóval érintenem kell az összeesküvés szervezetét és annak vezetőit. A mozgalom élén a fanatikus Mack ezredes*Ki később a szervezkedés sikertelensége után elég aljas volt a rábizott irományokat előbb Kossuthnak, azután ellenségeinek áruba bocsátani, de vevőre nem találván, nyomor és közmegvetés közt halt el Ángolországban., mint a magyar emigratio közvetitője, s Kossuth felhatalmazottja alatt, több vállalkozó fiatal, nevezetesen Ruzicska, Figyelmesi, Várady József és egy Horváth nevű derék izraelita vitték a veszélyes emissariusi szerepet, kik az osztrákok szervezett kémrendszere daczára is, ki- s bejártak a hazába, s érintkeztek a forradalmi mozgalomra szövetkezettekkel. Ez úton jutott be az európai forradalom „tervvázlata” és a titkos összeesküvés „Évszaki rendszer” nevet viselt előrajza. A titkos társulat élén a „láthatlan kormány” állott, melynek mindenki engedelmeskedni esküvel kötelezte magát.

A szervezet időszakok szerint történt; a magyar birodalom egy „esztendő” név alatt volt jelképesen kifejezve, „az esztendő” e mellett jelölte a legfőbb polgári és katonai parancsnokot is – ki közhiedelem szerint Kossuth, mások szerint Napoleon herczeg volt.

Az esztendő – tehát Magyarország – 12 hónapra oszlott, miből 9 Magyarhonra, 3 Erdélyre jött. Mindenik hónapnak volt egy polgári, egy katonai parancsnoka, hol kivihető volt, a kettő ugyanazon személyben egyesitve. A Székelyföld által képzett egyik „hónap” 4 hétre: Maros, Udvarhely, Háromszék és Csíkszékre oszlott; mindenik „hét” saját főnökkel birt. A hetek napokra, a napok 10–12 órára oszlottak, az „órák” századost jelentettek, kiknek 60, vagy több perczeik, s szaporodtával másodperczei, vagy közlegényei voltak.

A kinevezések az „esztendő” által történtek, de a tagoknak nem szabadott egymást ismerni. Három embernek együtt soha sem szabadott a tárgyról beszélni, az iratokat a holnapok s hetek olvashatták, a perczek és másodperczeknek csak annyit szabadott tudni, hogy mikor, s hol legyenek felfegyverkezve készen.

E szervezet ügyes és gyakorlati lehetett a titoktartó olaszok, vagy lengyelek között, de nem nálunk, mert bár a szervezet szerint sokan egymast nem ismerhették, s minden működésnek a legnagyobb titokban kellett folyni, ennek daczára 1851 őszén már a nép is mindenfelé a láthatatlan kormányról, s tavaszszal Európa minden országaiban kiütendő forradalomról beszélt.

Az osztrák kormány – miként emlitém – előre értesitve levén, miután polgári hivatalnokai által semminek nyomára nem jöhetett, b. Heydtét, a – székelyek előtt forradalom alatt annyit futott s azért – boszús katonát nevezte ki teljhatalmú biztosul, rendelkezése alá egy egész kémlegiót helyezvén. De a kormány értesüléséről az „esztendőnek” is tudomása levén, rendelet jött, hogy ujabb intézkedésig mindenki nyugton legyen, s igy Heydte semmi látszatnak nyomára nem jöhetett, bár a gr. Hallerektől elkobzott fehéregyházi kastélyba nagyon sok mebert idézett és hallgatott ki, mely alkalmakkal fényes igéretekkel, ijesztgetésekkel mindent elpróbált, anélkül azonban, hogy biztos nyomra akadhatott volna, bár – mint a következmény meg fogja mutatni – az ügynek már ekkor is volt Judása. Ez pedig kis-görgényi Biró Mihály volt, ki véreivel szemben a kém és agent-provocateur undok szerepét részint kislelküségből*Biró Mihályt 1849-ben Bem a marosszéki hármas comité tagjává nevezte ki, miért forradalom után bezáratott, azonban mindenki bámulatára, míg társai hosszasan raboskodtak, ő Heydte által azonnal szabadon bocsáttatott; ugy kell lenni azért, hogy már ekkor elvállalta az akkor nagyon is jövedelmező kém szerepét., részint igért jutalomért ugy látszik, hogy már ekkor elvállalta volt; de beszéljenek a tények.

Biró a marosszéki szervezkedés élén álló Török János tanárnál és a Háromszéken működő Horváth Károlynál behizelegvén magát, ezek bizalmát kinyerte, s igy a tervrajz és Évszakirendszer több példányához jutván, azzal elindult mindenfelé proselitákat csinálni, s minél több embert bevonni. Igy ment el Agárdra Nagy Samuhoz, a vitéz honvéd századoshoz, s azt ezredességgel kinálva, a titkos társulatba való részvételre akarta rábirni; de Nagy Samu már ekkor bizalmatlan levén iránta, ki nem hallgatta, sőt az akkor Ny.-Andrásfalván lakó Földvári Károly honvéd ezredest, Dézsi testvéreket, Filepéket s más rokonait s honvéd bajtársait is ovatosságra inté. Ezek nem is mentek be a kivetett hálóba, s bár elfogattak, miután a részvételt bebizonyitani nem lehetett, szabadon is bocsáttattak.

Biró azonban folytatta pokoli terveit. Horváth Károlylyal szüretkor Balavásárán találkozván, a titkos terv kivitele iránt tanácskoztak; onnan Biró nov. vége felé Vásárhelyre menvén, történt, hogy a beavatottak egyike egy sötét éjszakán az „Arany kereszt” vendéglőben levő szállására mentében Heydte lakásáról a köpenybe burkolt Biró Mihályt látta kijönni. A rendőr-biztosnál tett ily éjjeli látogatásait már mások is vették észre, s az emberek rebesgették, hogy Biró az egész tervezetet elárulta Heydtének. Az illető közölte Horváth Károlylyal és társaival észleletét, s többen alkalmazandónak vélték a titkos társulat azon szabványát, hogy az áruló éltével lakoljon. De Horváth Károly becsületes lelke ily gazságot lehetőnek nem hivén, minden tettlegességet feltartóztatott, miért később ő lakolt éltével.

Azonban Biró ez időszerint csak általánosságban a személyek és résztvevők megjelölése, s minden commentár nélkül fedezte fel az összeesküvést, ugy látszik, hogy árulásában sem tudott őszinte lenni, vagy inkább a kémek azon ügyesebb, s azért mélyebb megvetést érdemlő fajához tartozott, kik minden oldalról biztositani igyekeznek magukat; körülbelül ugy okoskodhatott, hogy ily előleges feljelentés is elégséges arra, hogy az osztrák rendőrséggel szemben magát biztositsa, míg más oldalról, ha a mozgalom sikerülne, ottani szereplése és emelkedése szintén biztositva lesz; akadályok előgördülése esetében majd a részletesebb leleplezés az osztrák rendőrség részéről is nagyobb jutalmat fog hozni. Ő tehát azon rafinirtabb fajtájú árulók közé tartozott, kik áldozataikért minél nagyobb díjt akarnak szerezni.

Ezalatt Napoleon megcsinálta államcsinját, a reactio nemcsak a Szajnánál, hanem Európaszerte mindenütt felemelte fejét. Biró eljöttnek hitte a forradalmi törekvések akadályait, s megérkezettnek az időt, hogy az osztrák rendőrségnél személyét, ugy mint az igért jutalmat biztositsa, s minden arra mutat, hogy az államcsint követett napokban Biró Heydtének bemutatta a tervezet és évszaki rendszer egy-egy példányát, s kapcsolatosan azzal a titkos társulatban résztvettek névsorát is átszolgáltatta a rendőrségnek.

Míg ezek Bécsbe feljelentettek, s míg hosszabban tartó tanácskozás után végre a teendők iránt Heydte és az erdélyi kormányzó, herczeg Schwarzenberg Károly utasitást kapott, azalatt egy hónap telt el, de más részről, miután a titkos társulat szálai a rendőrség kezében voltak, nem is siettek a közbeszólással azért, hogy az illetőket szemmel kisérhessék, s Birónak alaklmat nyujtsanak arra, hogy minél több hazafit bevonhasson a véráldozat ez iszonyú kelepczéjébe.

Igy érkezett el 1852. jan. 24-ke, melynek éjjelén az ország minden részében tömeges befogatások történtek.

Marosszéken és Vásárhelyt elfogták Török János ref. tanárt, Topler Simon és Dobolyi Sándor volt képviselőket, Andrássy Rafael ferenczrendű guardiant, Albert János ref. lelkészt, Demjén Lajost, Nagy Sámuel és Bereczky László honvéd századosokat; Udvarhelyszéken Gálfi Mihályt, Török sógorát, Bányai antal ügyvédet, Dáné Károlyt és Bereczky Sándort; Csikban pater Verest, a somlyói kolostor guardianját; Háromszéken Cseh Sándort, Küküllőben Beregszászi Imrét, Kolozsvártt Minorich Károlyt és Lugossy Józsefet, Magos Ernőt Pesten, Simon Eleket Bécsben, s sok másokat.

Horváth Károlyt Háromszéken hitték, s oda ment elfogatási parancsa, ő azonban Vásárhelyt volt, s önként ment be a kelepczébe, mert szeretett tanárának elfogatását hallván, felszaladt Schobel tábornokhoz, Vásárhely akkori térparancsnokához*Ki különben nem gyülölte, sőt kedvelte a székelyeket, s a foglyoknak is, hol lehetett, apró kedvezményeket tett, s egyáltalában lovagias, művelt ember volt, miért hamar kegyvesztésbe is jött s nyugalmaztatott. az elfogatás okát megtudandó, hol ő is le lett tartóztatva; legnagyobb gyalázat pedig az volt, hogy a foglyokat – Török és Horváth kivételével, kik a várban voltak – a székház undok börtöneibe rablók és gyilkosok közé zárták, s ezt nem szükségből, – mert a várban elég helyiség volt – hanem igazolhatlanúl alacsony boszúból tették.

A foglyok első szállitmányát Horváth Károly, Nagy Samu, Dobolyi Sánd. és Damjén Lajos képezték. Ezeket jan. 25-én külön szekereken fegyveres katonák közt egy tiszt vezetése alatt 100–100 lépés közzel inditották el. Igy kellett volna az egész útat megtenniök; de a művelt lelkületű tiszt már mindjárt Csergednél megigazittatta a foglyoknak – apró gyötörtetésük czéljából roszul készitett – zsup üléseit, s azután az egész úton együtt étkezni, s együtt hálni engedte. Szelindeken végre felszólitá, hogy egymástól búcsúzzanak, mert valószinüleg sokáig nem fogják egymást látni. 27-én értek Szebenbe, hová következő napon a többi foglyok is megjöttek; a terhesebben vádoltak a kolostor épületébe, a csak gyanura elfogottakat a Mészáros-utcza azon házába vitték, mely most érseki lak; de ugy itt, mint a kolostorban minden fogoly külön záratott, oly szobákba, hol az ablakok el voltak puttonozva; e szobából kilépniök, egymást látni, egymással érintkezniök nem szabadott, minden olvasmány, vagy irószer bevitele el volt tiltva, élelmére mindenki 10 krt, reggel egyszeri fütésre egy kis adag fát kapott; saját pénzéből azonban azt pótolni meg volt engedve. Ily szigorú magán-börtön valójában az inquisitio torturájával volt határos, s ha a profoszok és őrök megvesztegetésével egymásközti levelezést, a falakon való kopogtatás és kürtőkön át beszélgetést nem folytatnak, a foglyok nagy része az őrülésnek lett volna kitéve.

Az elfogatások az egész országban nagy izgatottságot okoztak, de nem kis zavart a kormánykörökben is, mert a feladó forradalmi tervezetet adott, neveket mondott, de bizonyitványokat nem szolgáltatott volt; miért a szebeni auditorok azt véleményezték, hogy bizonyitani ellenök nem lehetvén – a kormány nagyobb compromittálása kikerüléseért – legtanácsosabb a foglyokat szabadon bocsátani.

Schwarzenberg hg e véleményt felterjeszté Bécsbe, hol az ezen ügyben egybehivott miniszteri tanácsban a másik Sehwarzenberg, Bódog, az akkori miniszterelnök nemcsak nem akart az elbocsátásról hallani, hanem minden emberi érzetet levetkőző dühbe jövén mindenkire, kinek csak tudomása volt is az összeesküvésről, s fel nem jelentette, kötél általi halált kívánt szabni; midőn pedig Gyulai, s más miniszter társai az ily eljárást túlszigorúnak véleményezték, a herczeg önkivüli állapotba jött, elájult s nem sokráa meghalt. Az embervérre szomjuhozó hiéna önmérgében fúlt meg.

Bécsben sokáig, hónapokig haboztak s azalatt a szegény foglyok végtelen gyötrelmeknek voltak kitéve. Márczius végével végre a birodalom legfurfangosabb auditorát, a Galicziában évtizedeken át gyakorlott működése által gyászor hirnevet szerzett Tapferner őrnagyot küldötték le auditornak, midőn Bartels ezredes elnöklete alatt megalakult a hadi törvényszék. Tapferner őrnagy, másik auditortársa Wottawa százados és a szokásos altiszti és közlegényi néma személyzetből, tolmácsul Herszényi százados szolgált.

Tapferner első ténye volt, hogy a mészáros-utczai foglyokat a józsefvárosi Bruckenthal-féle házba tétette át, s ugy itt, mint a kalstromban szigorubb felügyeletet s teljes elkülönitést rendelt. Nemsokára az általános vizsgálat kezdetét vette, mikor a ravasz Tapferner előbb szép móddal kérőleg, később a foglyokat becstelen szavakkal illetve, iszonyuan ijesztgetve akarta vallomásra birni, mi nem sikerülvén, a haditörvényszéknél azon javaslatot tette, hogy a feladó Biró Mihályt hozassák be Szebenbe avégett, hogy a vizsgálat sikeresebb vezetésére adatokat és utasitást szolgáltasson. Ennek következtében a vásárhelyi térparancsnokság rendeletet kapott Birónak beszállitására, ki nemsokára kényelmes kocsiban minden fedezet nélkül éjjel megérkezett Szebenbe, hol a sétatér melletti sörházba titkosan beszállásoltatott. Innen éjjeli 11 órakor a kémet jellegző bő köpenybe burkoltan ment a Heydte elnöklete alatt tartott haditörvényszéknek kolostori helyiségébe, hol 25 ivre terjedő vallomást tett, melyben a foglyok mindenikének megjelölte körülményeit, részvételét az összeesküvésben, találkozásaikat, beszélgetéseiket, s egyszersmind megjelölte Török vásárhelyi szállásán azon titkos rejtekhelyet, hol a forradalmi irományok, nyomtatványok, levelezések s névsorok elrejtve voltak. – Másnap bő jutalommal bocsáták el, még pedig titokban, miként jött.

De azért a foglyok nem csak ottlétéről, hanem vallomásairól si tudomással birtak, mert midőn Biró szállásáról éjjel a haditörvényszékhez ment, egy szebeni jóérzelmű magyar a sétatéren felismerte s a Szebenben tartózkodó Nagy Samunéval közölte; ez pénz által mindig nyitva tartott titkos úton tudatta férjével; más részről volt a törvényszéknek is egy megvesztegetett tagja, ki által Nagy Samu Biró vallomásairól is értesült; ő aztán a foglyok leleményes távsürgönye (falon való kopolás) segéylével tudatta szomszédjaival, ezek tovább adták, s igy a foglyok nagy része tudomásához jutott.

Tapferner Biró útbaigazitása nyomán erélyesen folytatta a vizsgálatot. Legelőbb Demjén Lajost kérdezték ki. Ez a fiatal a magánfogdában elvesztvén lelke törhetlenségét s különben is Heydte igérete alapján őszinte vallomás esetében rögtöni kiszabadulást várva, de főelg azért, mert Biró utasitása következtében az auditor oly részletes körülméyneket hozott fel, miből azt következtethette, hogy ugy is már mindent tudnak, terjedelmes vallomásokat tett; ugyanily okokból hasonlót tettek Bartha Gergely és Gál László is; mely vallomások s Biró nyomba-igazitása alapján, valamint a Török tanár szállásán felfedezett forradalmi irományokból nyert adatok folytán uj és számos elfogatás történt. Nevezetesen e tájt jun. 13-án hajnalban egy egész hadsereggel vették körül a vásárhelyi reform. collegiumot, s senkit fekhelyéről mozdulni sem engedvén, a tanodát ostromállapotban, a fiatalságot egész esti 11 óráig étlen ott tartották, mindent felmotoztak, széthánytak, a padlatokat felszaggatták, s végre elfogták Múzsnai Pált, Nagy Danit, Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Kár. (most kebelei ref. lelkész), Bodor Józs., László Ign. és Deák Farkast*Többeket csak azért, mert nagyobb tollkést vagy néhány játékszerül használt puskagolyót találtak.; mind fiatal gyermekeket, kiket néhány napig rablógyilkosok között tartva, szintén Szebenbe szállitottak.

Egykorulag elfogatott Földvári Kár., Filep Albert, Nagy Lajos, Orbán és Molnár József.

Udvarhelyszékről Dózsa Sándor, Bedő Sándor, Papp János, Dáne Mózes, Marosi János, Solymosi István ref. lelk., Árkosi Mózes unit. lelk. s számtalan mások, azok közt nők is, mint Török tanárné Gálfi Róza, Hajnal Róza, Kenderesiné Boér Emma, Czirjákné stb.*Bár az aristocratiából is többen voltak beavatva, azokat nem bántották, ugy akarva előtüntetni a mozgalmat, mint a melyet csak papok, tanárok inditottak.

Szebenben a kívánt czél elérve levén, a kevésbé terhelt foglyokra nézve azon könnyités következett be, hogy 2–3 egyén helyeztetett egy szobába. Történt, hogy egy alkalommal az alsó szobákban levők az emeleti foglyokkal, a beputtonozott ablakokra felmászva, hangosan beszélgettek; egy nagy hivatalban levő magyar főur ott elmentében ezt hallva, elég alacsony volt Schwarzenbergnél jelentést tenni; minek következtében investigáló bizottság szállt ki, s a foglyok más szobákba szállittattak. Pedig az ily változások a szegény foglyokra nézve mindig roppant hátránynyal jártak, a mennyiben az uj őrszemélyzet megnyerése mindig kétes volt, s nagy áldozatokba került.

Tapferner véres művéhez ujból szükségelte Biró Mihályt, ez ujból hivatott; de mivel első Szebenben létét, s ottan viselt dolgait nemcsak a fogdában tudták, hanem Marosszékre is kiszivárogván, az árulása iránti gyanú mind biztosabb alapot nyert; azért az eszélyes gazember, midőn ujból Szebenbe idézték, azt mondá: „Fogassatok el s ugy szállitsatok Szebenbe, hogy a foglyok és a közönség is üldözöttnek higyjen.” Ez a szebeni haditörvényszéken tárgyaltatva, látszólagos elfogatása elrendeltetett, mit a törvényszék megvesztegetett tagja tudatott Nagy Samuval, ki átkopolta szomszédjainak, s így a hir végig futotta a fogdák bús lakóit.

Ez irányban a foglyok még más értesülést is nyertek, mert mindenki, s főleg a katonaféle ember fel szokta ugyan használni a kémet, de azért aziránt ellenszenvvel és gyülölettel viseltetik, s igy a profosz jó előre tudatta a bizalmasabb foglyokkal, hogy nemsokára az áruló Biró Mihály fog beékrezni, kinek számára a 13. számú fogdát készité el. Megvan ugyan neki – mint mondá – hagyva, hogy ő vele a legnagyobb kimélettel bánjon, kést, villát s bármit kivánjon, adjon, s valahányszor a szabadba kivánkozik, ereszsze ki; de ő éppen ellenkezőleg vele lesz legszigorubb és gorombább, mert a kémeket gyülöli stb.

Ahogy Biró Mihály megjött, a vizsgálatok gyorsabban haladtak; ő gyakran lett szembesitve a terhesebben vádoltakkal s azoknak nyiltan szemébe mondotta vádjait; máskor egy mellékszobába elrejtve hallgatta a foglyok feleleteit, s onnan időnkint beküldött jegyzékek által utasitotta az auditort a teendő kérdések és a foglyoknak kelepczékbe vonása iránt.

Volt is sikere a Biró ügyvédeskedése alatt vezetett vizsgálatoknak, mert a vádlottak elé meglepő kérdések tétetvén, többen – látva, hogy az egész összeesküvés tudva van, s abban való részvétük elleplezhetetlenül ismeretes – terjedelmes vallomásokat tettek, melyek nem a megigért kiszabadulást, hanem hovatovább többek bevonását eredményezték, ugy hogy juliusban már kilenczvenötre ment az elfogottak száma.

Nagy Samu a magyar nagy úr feljelentés folytán kényelmes szobájától megfosztatva, egészségtelen kis zugba helyeztetett át, s mivel a forradalom alatt egy golyó tüdőjét átjárta, az egészségére rosz hatással levén, a fogdai orvos által más jobb börtönbe való áthelyezését szorgalmazta. Ezt meg is nyerte, de nem volt köszönet benne, mert becsületes társaitól elkülönitve Biró Mihály szobájába helyezték. Bárkire is kellemetlen társaság leende egy ily elvetemült egyénne lvaló együttlakás, de az volt főleg Nagy Samura, kinek biztos tudomása volt arról, hogy valamint fogoly társai mindenike, ugy az ő szenvedéseinek is egyedül kizárólagos okozója nem más, mint laktársa. Ily föltevésre a szebeni haditörvényszékben történteken kívűl, miről értesülve volt, előzetes okai is voltak; mert Nagy Samu az összeesküvésről soha mással nem beszélt, mint éppen az őtet bevonni s részvételre birni törekedett Biró Mihálylyal; ezt még kétségtelenebbé tette azon körülmény, hogy egy alkalommal még elfogatását megelőzőleg Nagy Samu Frankfurtból levelet kapott, melyben bizonyos lotteriában való részvétre hivatott fel. Akkortájt a bizalmasabb levelezések – a rendőrség gyanuja elvonásaért – még benn az országban is bizonyos mystikus nyelven folytak, annál inkább minden külföldről jövő levélnek elburkolt jelentést kölcsönöztek, s igy midőn Nagy Samu egykor e levelet Biró Mihály előtt családjának előmutatta, éppen ő volt, ki annak mystikus értelmét fölfedezni hitte, s a lotteriában való részvétet a titkos összeesküvéssel hozta kapcsolatba. Ezen frankfurti levél azután Nagy Samu vallatásában nagy szerepet játszott, pedig azt csakis egyedül Biró Mihály tudta, s igy más be sem jelenthette.

De mind ezen előzmények nem tudása esetében is együtt lakásuk körülményei felfedezhették Biró árulását, mert őt minden reggel fél 9 órakor elvitték a törvényszékez, s ott volt délután 1 óráig és ismét délutáni 3-tól 9 óráig, mialatt – miként a törvényszék megnyert tagjától értesültek – a hadi törvényszék mellékszobájában volt – az auditor utasitása végett – elhelyezve. A börtönben komoly, mogorva és szótalan volt. Egyszer azonban visszatértekor szokása ellen vidámon érkezve tudatta, hogy Nagy Samu, Bartha Gergely, Gál László, Zeyk László és Uzoni nemsokára ki fognak szabadulni.

Nagy Samu a szomszédjában levő Barthának átkiáltá a kürtőn a kedvező hirt, Bartha azt felelte: hogy de jó kinek oly hatalmas társa van, ki ily titkok nyomába jöhet, midőn nekik még azt sem szabad tudniok, hogy kik vannak elfogva: erre Biró átlátva, hogy kártyájába engedett pillantani, dühbe jött, raportra akart menni, miről lemondott ugyan, de többé laktársaival egy szót sem váltott.

Biró értesülése ugyancsak biztos volt, mert nevezettek pár nap mulva felvitettek a hadi törvényszék eleibe. Tapferner – az áldozatait kiszalasztó hyena dühével – még egyszer megrohanta, mondván, hogy hiába tagadnak, mert az összeesküvésben való részvétükről tiszta adatai vannak a törvényszéknek stb., de mivel ekkor is mindent tagadtak, végre hosszas himezés hámozás után kimondá, hogy reversális mellett elbocsáttatnak, de ugy, hogy a per teljes lefolytáig lakhelyüket el nem hagyják. Ekkor elbocsáttatott Nagy Samu, Uzoni, Zeyk László, pár hét mulva Gál László, Bartha Gergely és Kocsis*De azután otthon voltak bebörtönözve, mert egy némely évekig nem ment ki falujából, például a szigoruan felügyelt Nagy Samu 2 évig nem lépett ki Agárdról..

A többiek, kik csak gyanura fogattak is be, még két évig szenvedték a börtönt, hanem kik a tagadásban kitartóak voltak, mint Földváry Károly, Filep Albert, Bereczky László, később szintén szabad lábra helyeztettek. Ellenben, kik részvétüket bevallották, azok könyörtelenül el lettek itélve. Ezek közt legnagyobb bámulatot és dicsőséget a fiatal Horváth Károly érdemel, mert az ő vallomásában mások megmentéseért való legmagasztosabb önfeláldozása nyilvánult; igen, mert ő félt, hogy az ügy tovább huzódásával hovatovább többen fognak bevonatni, főleg Háromszékről, melynek lelkes szabadságszerető népe közt legtöbb részese volt az összeesküvésnek, s azért ő mindent magára vett. Nagylelküségének vesztőhely lett bére, melynek dicsőségét megoszták vele a szintén emelkedett lelkületű Török János és Gálfi Mihály.

1854. mráczius 10-én Maros-Vásárhelyt a Postaréten három bitófa emelkedett; a város polgárai tekintélyes küldöttséget menesztettek akkori katonai parancsnok Nuppenau ezredeshez, kérve, hogy ha az elitélteknek már meg kell halniok, legalább a golyó általi kivégzsét alkalmazza; de civil adlátusa, akkori városbiró Lázár János – ki már az elfogatásoknál is szerepelt – felkiáltott, hogy: „elég fa van a város erdein az ily szép madarak számára.” Sőt azután kimenve a vesztőhelyre, sajátkezüleg mérte meg, hogy az akasztófák birnak-e a megrendelt három öl magassággal, s ott a végrehajtó biztos Gyurits őrnagygyal kedvtleve mosolygott az előkészitett vérlázitó látvány kannibáli örömében.

A rétet és a várost egy egész hadsereg özönölte el, s megindult a gyászmenet a nép könnyeitől áztatott utczában. Három hős Horváth Károly, Török János és Gálfi Mihály vitetett végig gyalog a városon, mindenik bátran, férfiasan viselte magát. Horváth, ki dísz magyar ruhában, glacé-keztyüsön könnyedén léptetett, mintha valamely ünnepélyre menne, éppen élczeskedett, midőn egy csapat varjú átrepült, felkiáltott: „Még igen korán jöttök, éhségtök még ma nem csillapithatom”; minden ismerőst köszöntött, a hóhérral nevetve váltott szót, szép szakállának kimélésére intve s szivarozva a hazát és szabadságot éltetve lépett a bitófára. Társai hozzá méltón bátran tették meg az utolsó lépést, előtüntetve, hogy miként kell az elv és szabadság embereinek élni, s ha kell, halni is meggyőződésükért, s azért, midőn nagyságuk kortársaik s az utókor bámulatát biztositja, emlékük szentesitést érdemel azoktól, kiknek lelkében gyász esetük örökké zajgó sebet ütött. Ők elhaltak, de éppen haláluk biztositá a halhatatlanságot számukra, s míg magyar él e földön, a – nem sokára dicső emlékkel jelölve leendő – postaréti halom áldva és szent tisztelettel lesz krönyezve!

Azok, kik e nemes életek fennlobogó fáklyáját elolták, nem elégedtek meg az élet megsemmisitésével, a szellem elnémításával; ők a testet, a dicső lelkek e porhüvelyét is megsemmisiteni akarták, s Lázár János, a minden emberi érzetből kivetkőzött bérencz, házról-házra járt oltatlan meszet keresni, hogy a kivégzettek testét azzal behintetve, megemésztesse; de az egész városban egyetlen polgárt sem talált, ki a vizslaként szaglászónak meszet adott volna; igy maradtak meg s adattak vissza az anyaföldnek a nemzet szent halottainak földi maradványai, melyeket honfikönyv áztatta hantok fedeznek, s melyeket annyiszor megujitott fris babér koszoruzott évtizedeken át.

Ezeket követték a dicsőitő vérpadra a Háromszéken ugyanez év ápril 19-én kivégzett Váradi József és Bartalis István*Lásd ezek martyr halálát e munka III. kötete IV. fejezetében..

Még más negyvennyolcz volt halálra itélve, kik kegyelmezés utján több-kevesebb ideig tartó – vasban töltendő – várfogságra itéltettek és pedig:

5 évre: Molnár József gazdatiszt, Palkó József r.l.*r. l. református lelkészt jelent., Papp János ügyvéd, Deák Farkas, Horváth Gáspár és Nagy Dani hittan-hallgatók.

6 évre: Soofalvi József unit. rector.

8 évre: Makkai And. ref. iskolamester, Solymosi István r. l., Pálfi Mózes kath. lelk., Benedek Mihály f. b.*f. b. földbirtokost jelent., Boér Ján. f. b., Donáth Pál f. b., Veress Józs. tordai főjegyző.

10 évre: Árkosi Mózes unit. lelk., Gáál Antal f. b., Szabó Lajos f. b., Beke Dénes r. l., Elekes József f. b., Dózsa Sándor f. b., Bedő Sándor f. b., Bányai Antal ügyvéd, Jakó Antal r. l., Muzsnai Pál hittanh., Albert János r. l., özv. Kenderesy Elekné, szül. Boér Nina, Boncza Imre f. b., Lugosi József kormányszéki hivatalnok, Tilcs János könyvkereskedő.

12 évre: Bereczki Sándor f. b., Dáné Károly nevelő, Varga Zsigmond f. b., Marosi Ján. f. b., Lőrinczi Mihály ügyvéd, Lengyel Ádám f. b., Bitai Mihály r. l., Finna János f. b., Minorics Károly kolozsvári polgár, Török Jánosné és Hajnal Róza.

15 évre: Andrási Rafael ferenczrendi guardián, Beregszászi Imre f. b., Tompa Lajos ügyvéd, Magoss Ernő ügyvéd, Kese Elek f. b., Nagy József bukaresti iparos.

18 évre: Boér Antal f. b., Dobolyi Sándor ügyvéd.

Bizonyitékok hiánya miatt felmentettek: Nagy Samu, Zeyk László, Gál László, Bereczki László, Filep Albert, Simon Elek, Cseh Sándor, b. Rauber Nándor, Földvári Károly, Semsey Tamásné, Orbán József, Czirják Antalné, Demjén Lajos. Ezeken kívűl hosszabb vagy rövidebb ideig vizsgálati fogságot még vagy negyvenen szenvedtek, mely fogság alatt többen megőrültek, néhányan öngyilkossá lettek. Az utóbb osztályzottak is azonban nagyrészt kiülték sa kétévi vizsgálati terhes fogságot, a fennebbiek pedig Csehország váraiba hurczoltatva, egészen 1857. májusáig*Mikor a máj. 13-án kiadott amnestia következtében mindnyájan szabadlábra helyeztettek. szenvedték a keserű várfogságot; de arra mindig büszkék lehetnek, mert azt a haza szent ügyének hozták áldozatul.

Im ez folyamata és vége azon véres néptragédiának, melyet a zsarnokság őrjöngő dühében rendezett dicső forradalmunk utójátékául; valóságos gyilkosság és tortura, mert az egész összeesküvés mint gyermeki túlhevülés szüleménye, semmiesetre vészt hozó nem volt, s az abban részt vevők nem hogy halált, de még pár havi börtönt sem érdemeltek volna meg*E korrajz egybe van állitva részint az abban résztvettek személyes előbeszélése alapján nyert adatok, részint Deák Farkas „Fogságom története” cízmű 1869-ben megjelent műve nyomán..

Hogy pedig a kivégzettekre mindössze is mily kevés tényállással igazolható vád bizonyult be, hogy mindössze is pusztán előleges – semmi esetre sem veszélyes – szervezkedésben való részvétet tudtak csak kisütni, azt leginkább sa hadi törvényszéknek a kivégzés gyász-napján M.-Vásárhelyt több száz példányban – német és magyar nyelven – kifüggesztett falragasza bizonyitja, melylyel ők – a vérengzők – mintegy indokolni igyekeztek véres műveletöket; de abban minden erölködésük mellett is, alig tudtak annyi tényálladékot felállitani, mennyiért – egy bármily csekély jogfogalommal biró törvényszék – 2–3 évi börtönt itélhet vala.

Hogy ez állitásom be legyen bizonyitva, s hogy lássék, miszerint azon rideg – minden emberi jogokról és törvényekről legkisebb fogalommal sem biró – katonák, miként beszéltek a nemzethez, s miként itéltek a polgárok élete fölött, ide iktatom egész terjedelmében, betüről betüre az emlitett falragaszt. Ide iktatom mint egy történeti okmányt, mint legfényesebb bizonyitványát honfi-vértanuink ártatlan halálának, s mint legpraegnánsabb kinyomatát és tanuságát az indokolatlanul elkövetett politikai gyilkosságnak, mely oly szembeötlőleg mutatja, hogy a nemes vér csakis boszuból, s az eszmélni kezdő nemzet terrorizálása végett ontatott. Ide iktatom mint történeti adatot, mint a zsarnokság szégyen-krónikáját, mint az elvetemült bérenczek égre kiáltó bűn-okmányát.

A falragasz – egykori eredeti példányról másolva – következő:

Hirdetmény.

1. Török János Erdélyben Udvarhely kerületben keblezett bágyi születésű 47 éves, református, nős, gyermekei nincsenek, hittani tanár a maros-vásárhelyi reformatum collegiumban.

2. Nagyváradi Horváth Károly teleki háromszéki születésű, 25 éves, református, nőtelen, földbirtokos.

3. Gálfi Mihály, martonosi udvarhelykerületi születésű, 37 éves, unitárius, nős, három gyermek atyja országos ügyvéd, és volt szolgabiró.

Mind hármak ellen törvényesen megállapitott tényállás mellett törvény előtt tett vallomásoknál fogva bebizonyosodott, hogy ők az erdélyi nagyfejedelemségben felfedezett azon összeesküvésben, melyet szökött felségáruló Kossuth Lajos Londonból titkos ügynökök által ujabban felelevenitett, és a melynek főczélja volt a császári orzságlásnak Magyarországon és Erdélyben megbuktatásával, és ezen koronaországoknak az összes monarchia kötelékétőli elszaggatásával egy fennebb irt Kossuth Lajos alatt működendő szabad uralkodást állapitani meg, mint vezénylő társulati tagok részt vettek.

Ezen felségárulási czélzatból Török János még juliusban 1851-ben Kossuth ügynökével Ruziczkával Teleken összejöveteleket tartott, az utolsótól a társulati szabályokat és más erre vonatkozó iromáynoakt átvette, melyek szerint a fegyveres felkelésben helyhezendő koronaországok egyelőre tizenkét vidékre lettek volna felosztandók, és a melyek közül Török János egy vidéki főnöki álomást azon kötelezettséggel vett által, hogy a felkelés további szervezetét és vezetését ő igazitandja.

Ennek utána Török János a reá bizott vidéket egyuttal kerületekre felosztván, ezekbe a főnökeket kinevezte, ezeket a társulati munkásságra kötelezte, és ezenkivül rendelkezett ugy a forradalmi haderőnek képezése, mint a forradalom kivitelére szükségelt pénzösszegnek megszerzése aránt.

Megvallotta különösen Török János, hogy ő septemberben 1851-ben Kossuth elhiresztelt ügynökétől Makktól, ki akkoron Törökországban mulatott, tudósittatott, mikép a forradalom mindenik vidékben már elintéztetett, az ideiglenes kormány kineveztetett, Makk hadivezérnek tétetett; miképpen kellessék továbbá a Székelyföldnek katonai szervezését a katonai főnökök kinevezésével, és a fegyveres erőnek képzésével siettetni; miképpen kellessék végre a tárulati levelezéseket titkos levélhordók által fenntartani és minden kerületi főnökökhez eljuttatni; hogy továbbá ő ezen utasitásoknak megfelelt és ön álláspontja szerint működött; hogy ő october végén 1851-ben egy pesti küldött által értesittetett, miképpen fognak jövendőben a társulati rendeeltek Magyarország fővárossából Kolozsváron keresztül küldetni, hogy ő ez úton utasitást nyert, miképpen kelessék nékiek a Kolozsvárott létező társulati tagokkal az összeköttetést felállitandó titkos pósták utján fenntartani sé a társulati jelentéseket Pestre megtenni; hogy ő mint vidéki főnök alárendelt kerületi főnökeivel szóval és irásban érintkezett, a szervezést névszerint sa harmadik kerületben, ennek főnöke Gálfi Mihály különös tevékenysége által sikerrel előmozdiotta, Gálfitól működésének eredményéről forma szerinti tárgy kimutatásokat fogadott el, sőt saját előmeneteleiről is a pesti küldöttnek szóval, s miután a Magyarországon létező társulati comitee czímét megkapta, irásban is tudositásokat tett, hogy ő utoljára januáriusban 1852-ben a Tordán felállitandó titkos posta tárgyában az e végre kijelölt társulati taggal érintkezett; és hasonló irányban a társulati jellentéseknek Maros-Vásárhelyig leendő eljuttatása körül a szükséges intézkedéseket ön maga megtette.

Horváth Károlyra bebizonyult, hogy ő már 1851-ben emissarius Ruziczkát, kinek minősége és rendeltetése előtte ismeretes volt, saját lakába lappangtatta, és neki alkalmat szolgáltatott, nála t. i. Horváthnál a felkelés szervezésére szükséges irományokat megkészithetni; hogy ő maga is ezen munkálatokban részt vett, ezenkivül Kossuth megnevezett ügynöke forradalmi merényeit az által is előmozditotta, hogy annak t. i. Ruziczkának Törökkeli egybenjövetelét saját házánál eszközölte és ez utolsónak saját utialkalmatosságát rendelkezése alá adta; hogy ő Töröknek a Székelyföldön vidéki főnöknek lett kineveztetését egész bizonysággal tudta, s általa a társulati szabályok alapján három- és miklósvárszéki kerületi főnökké neveztetett, később Makk által Erdélyben küldött szervezési utasitásokat Töröktől megkapta, és ezek tartalma kivitele körül közremunkált.

Horváth Károly továbbá bevallotta, hogy a már felhozott pesti küldöttet magánál szállásoltatta, vele az összeesküvés érdekében érintkezett, ez úton a titkos posták felállitásáról és a levelezés módjáról tudomást szerzett, Török Jánosnak a pesti emissariustól átvett titkos kulcsot kézbesitette, saját társulati állomásában hét járást állitott fel, ezeket különféle községekre felosztotta, és elfogatásáig vidéki főnök, Törökkel szóval és irásban közlekedett, általánosan élénk buzgalmat és munkásságot fejtett ki társulati állásában.

Gálfi Mihályt illetőleg saját vallomsából bizonyos, hogy ő sógora Török János által a megirt forradalmi törekvésekről és sógorának a Székelyföldön vidéki főnökké lett kineveztetéséről tudomást nyervén, az összeesküvésbeni részvétre magát kséznek nyilvánitotta; a harmadik kerületi főnökségre, mely Udvarhely és Bardocz-széket foglalja magában, lett kineveztetését elfogadta, ezen minőségében tovább működött, kerületét 8 járásra osztotta, ezeket községekre különböztette, a járási főnököket megkivántató számban kinevezte és beállitotta, magát a kezéhez vett társulati szabályokhoz alkalmazta, a szervezést siettette és erre az alárendelt társulati tagokat is ösztönözte.

Nyomozott bevallotta továbbá, hogy ő az alájra rendelt járási és községi főnökök működése eredményéről az elsőbbek által irásban tárgykimutatásokat fogadott el és az összeesküvés előmeneteléről, mely a 4. járásban tetemes eredményű volt, saját körében vidéki főnök Török Jánosnak jelentéseket tett, általán pedig bekövetkezett letartóztatásaig mind az alárendelt organumaival, mind a vidéki főnökkel az egyesülés czéljára szóbeli és irásbeli értekezést folytatott.

A dolog ezen állásában a törvényesen lejártatott haditörvényszéki nyomozás alapján 1853-ban october 11-én hozott egyhangú ítélet által Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály felségárulási bűnért az V. haditörvényczikk alapján, és ennek a katonai büntető törvénykönyv 61. czikkével kapcsolatában, valamint az 1849. évi julius 1-ső napján az országban közönségesen kihirdetett proclamatio 1. §. értelmében kötél általi halálra itéltettek, mely büntetés folyó évi februarius 18-ról kelt legfelsőbb leirat és folyó évi márczius 3-ról kelt birói felsőbbségi megerősités következésében az itéletnek szabályszerű kihirdetése után a megnevezett három törvényesen nyomozott egyénen a mai napon végrehajtatott.

Közhirré tétetett Maros-Vásárhelyt márcz. 10-kén 1854.

A nagyszebeni cs. kir. hadi
törvényszék nevében a M.-Vá-
sárhelyt létező cs. kir. katonai
vidéki parancsnokság által.

Be lenne végezve e gyászos korszaknak szomorú rajza, azonban mielőtt elhagynám a nemesen kiszenvedettek tisztelt sirhantját, még pár szóval érintenem kell árulójuk és hóhérjaiknak végzetszerű, de igazságos bünhödését is.

herczeg Schwarzenberg Bódog – mint fennebb látók – dühkórban halt el; testvére Károly herczeg, Erdély akkori kormányzója – ki nem annyira tényező, mint inkább a bécsi urak akaratának szolgai végrehajtója volt*Schwarzenberg, hol s mikor tehette, könnyitett a foglyok sorsán, s különben is humanus ember volt, s mint szenvedélyes vadász sokat forogván a birtokosok közt, emlékzete itt-ott kegyeletben maradt fenn. – nemsokára élte delén hirtelen meghalt.

Tapferner major-auditor vérbére sopronyi törvényszéki elnökség volt, hol, míg közmegvetéssel fordult el mindenki tőle, lelksmeretének kimaradhatlan furdalásai üldözték s rabolták el álmait. 1860 egyik sötét éjjelén Sopron utczáján egy gyászos férfiak által képezett menet fáklyák közt koporsót emelve, vonult Tapferner szállására, hol a gazdát hon nem találva, hálószobájába ágya helyére tették le a körülrakott gyertyákkal megvilágitott koporsót s azután szótlanul távoztak. Tapferner, ki lelkismeretének szemrehányásait a bor mámorába igyekezett már régóta fojtani, hevült fővel lépett szobájába, hol megpillantván a végzetes koporsót, iszonyatos rémület fogta el, egész testében remegve s „kegyelmet” kiáltva rogyott össze. Másnap az őrület előjeleivel futott el Sopronból s nemsokára elhalt; sirjára egy köny sem hullott, csakis átok és szidalom.

Lázár Jáos is közmegvetés tárgya volt s nemsokára élte férfikorában hirtelen halt el, míg emlékétől és sirjától mindenki undorral fordul el.

A legnagyobb vétkes, Biró Mihály, a hazafiságnak ez elvetemült Judása – ki ennyi ártatlan vér kiontásának, ki ennyi kiállott szenvedésnek fő okozója volt – ugylátszik pénzben kapta ki vérbérét, miből kis-görgényi birtokán fényes palotát épitett, azt nagyszerű műkerttel környezte s az élet minden kényelmeit megszerzé magának; de ott egyedül, megvetve, mindenkitől kerülve folytatta és folytatja életét; ha valahol megjelent, mindenki távozott, ha valahol szólott, senki sem felelt, ha a városban fényes fogatán megjelent, nem volt egy vendéglős is, ki szállásra befogadja, nem egy étterem, hol vértől piszkos pénzeért ételt kaphatott volna. 1861-ben pedig, midőn – mint 1848-ki bizottmányi tagnak – neve felolvastatott, az egész gyülekezet rákiáltotta, hogy: „meghalt!” S valójában az ilyen élet egyenlő a legiszonyubb halállal, mert az ily ember élve van eltemetve, az ily életnek hordozása a legnagyobb gyötrelem, főleg, midőn az egyén nem bir az üdvözitőt elárult Judás Iscariotes azon bátorságával, hogy a vérbért visszavive, felakaszsza magát.

E szerint a fő tényezők mind bünhödtek, csak az a nagy úr, ki a foglyok beszélgetését elárulta, él kényelemben s huzza a haza- és fogolyárulásért a nagy nyugdijt; de Isten igaz itélete nem marad el, ha néha késik is.

Hiányos lenne előadásom, ha ezen vérpadokkal, ha ezen sötét börtönökkel környezett utójelenetnek előzményeit fel nem hoznám; elszomorodnék az emberi sziv, kétségbe esnék a hazafias lelkesedés, ha a zsarnokság e van – e semmi, még politikai érdek által sem kívánt – gyáva boszúja s vérengző visszatorlása mellé oda nem állitanám azt megelőzött szabadságharczunknak, bár nagy véráldozatokba került, de azért mindig megragadó, folyton fölemelő nagyszerű jeleneteit, s azért a következő fejezetben legyenek vázolva a vérboszúk művét megelőzött dicső harczok és győzelmek; legyen előtüntetve a szerep, melyet Marosszék a forradalomban játszott, hogy ezáltal ismerjük meg a népet, mely közül e nemes áldozatokat kiszemelte a zsarnokságnak vérrel táplálkozó hydrája. Ezáltal egyrészt a nemzet homlokára illesztjük a méltán kiérdemelt hősiesség cserkoszoruját, másrészt az ellenre sütjük rá a gyávaság bélyegét. Ez a történész kötelessége, s mi csak kötelességünket teljesitjük, midőn jutalmazzuk az érdemet s büntetjük a gyávaságot és aljasságot.