V. Maros-Ludas és Hadrév környéke.

Maros-Ludas multja, jelene, jövője. A tóháti völgy, a Mezőség jellegzése. Szengyel néveredete. A polgárharcz gyászos emlékei Szengyelben. Mezőségi katholikusok. Kilátás a ludasi hegyről. Gezse, Kecze. A Maros és Aranyos összetalálkozása. Hadrév, néveredete, régi birtokosai, római út és hidfő. Sós-Szent-Márton, Borzás, Csucs, Tomori-kastély, templom. Maros-Koppánd. A Maros és Aranyos összeömlése. Vajdaszeg.

M.-Ludas a mezőségi tavak legjelentékenyebb csatornáját képező Tóháti patak torkolatjának völgyteknőjében fekszik, a hegyek mellé simuló Maros jobb partján.

Ezen falu multja nagyon igénytelen, a történelem semmi olyast róla fel nem jegyzett, mi megemlitést érdemelne; legfölebb egy gyászos emlék csatolódik hozzá az 1848/9-ki polgárháboruból, melynek szomorú emlékét néhány romban heverő vagy hamvaiból alig éledező udvarház jelöli. Ha pedig az itteni birtoklási viszonyokat tekintjük, ezen falu, mint a radnóthi uradalom egyik helysége, azzal együtt nagyon sok kézen ment át; neve legelőbb 1333-ban egy Szengyel és Bogáth közti határjárás alkalmával fordul elő*Lásd fennebb Bogáthnál.. 1439-ben Bogáthi Péter és János rendeletére a kolozsmonostori convent Bogáthi Pétert beiktatja a tordavármegyei Ludas határán levő Bydeth nevű halastó és Velleu Zunyogos (igy) nevű hely birtokába*Ered. kolozsm. conv. levélt. XII. 63, közli Kemény App. dipl. Tran. VI. 17..

1587-ben Kendi Ferenczé, 1596-ban Kornis Boldizsáré*Lásd fennebb Radnóth leirását., 1602-ben Báthori Gábor Brassóban kelt adománylevelével Ludast és Szent-Jakabot, mint néhai Kornis Gáspárról, a koronára szállt jószágokat, Balássy Ferencznek adományozza*Ez adománylevél gróf Lázár Miklósnál Kolozsvártt.. 1617-ben Péchy Simon kezére megy, ki 1630-ban Kornis Zsigmondnak adja el. 1650-ben Rákóczi György kiváltván, nejének, Báthori Zsófiának adományozza. 1662-ben Apafi kezén van, ki 1664-ben Ludast kir. jogával egyetemben Bethlen János és neje Fekete Klárának adja. Ennek defectusán Pekri Lőrincz és utódai nyerik el*A mint ez kitűnik Kemény Józsefnek az erd. muzeum levélt. levő gyüjt. Lib. I. Reg. Apaf. p. 906 és Trans. poss. com. Torda L. betü.. 1702-ben még Pekri notájakor a fiscus perelte; de mindkét ágra levén adva, Pekri-kézen marad; most nagyon sokfelé oszlott: nevezetesen Kendeffi, Radák, Bánffy, Dániel, Cserei s sok más családra.

A mily igénytelen Ludasnak multja, épp oly igénytelen és ronda oláh falucska volt maga is; türhetőbb küllemet szétszórt viskói közül kiemelkedő számos udvarházai adtak, melyeket – miként emlitém – romba döntött volt az oláhoknak nemcsak védtelen emberek, hanem ártalmatlan falak ellen is folytatott dühe. Azonban Ludas csakhamar phoenixként emelkedett ki hamvaiból, miután a Maroson való fa- és gabonaszállitás főkikötőjévé lett, s főleg mióta Egerbegy sokadalmai ide tétettek át. Ez idő óta emelkedése oly gyors, hogy ma postaállomása, gyógyszertára, olvasó-egylete s nőnöveldéje van; országos és hetivásárai nagyon keresettek, s ezért hovatovább több kereskedő és iparos telepedik oda; naponta csinosabb lakok és vendéglők emelkednek, ugy hogy maholnap a várossá emeltetés minden kellékeivel birni fog.

A mint emlitém, Ludasnál van torkolatja a Mezőség leghosszabb és legtekintélyesebb völgyületének; s bár ez a Maros-völgynek e tájt legjelentékenyebb mellék-völgyét alkotja, mégsem lehet feladatom annak részletezett kimeritő ismertetése; mindazonáltal mégsem tehetem, hogy oda egy futólagos betekintést ne tegyek, hogy legalább Ludashoz legközelebb eső részének egyik faluját – mintegy mutatványképen – le ne irjam, s leirva, ezen sajátságos vidéknek egy vázrajzát ne nyujtsam.

A Ludasnál keletirányú völgy jelentőség nélkül valónak tetszik; lapályán – mit ijesztőleg kopár hegyek keretelnek – csekély vizér tévedez a magasra nőtt nád között; csak itt-ott füstölög egyes szánalmat gerjesztő kunyhó, melynek föld alá mélyedő sötét üregeiből kisértetszerüen halvány alakok emelkednek ki, gyanus szemekkel kémlelve az útast, kit a kutyáknak szemtelenül merész serge vesz körül, ugatásukkal viszhangoztatva az elhagyatott kopárságukban baljóslatú hegyeket. A földmívelésnek itt csekély nyomai tünnek fel; az ember még csak a kényelmesebben megközelithető helyeket szántja fel, a többit legelőnek hagyja vad beduinok szokása szerint. S pedig ezen elhagyatottságában oly hallgatag s hallgatagságában oly visszariasztó völgy, a Mezőség legtekintélyesebb s leghosszabb völgyülete, mely Budatelkénél kezdődve, 7 mfd hosszan délnyugat-irányban szeli át a Mezőséget s mindenfelé elágazó számos mellékvölgyületeivel annak egész közepét elfoglalja. E völgyek tetszőleges kopárságuk mellett hazánk legtermékenyebb talaját adják, hol a föld trágyázás nélkül, könnyü mívelés mellett is, dúsan terem; azért e völgy roppant terjedelmű termékeny vidékével könnyen 50–60 ezer embert táplálhatna, mig most alig van ott 25 egymástól nagy távolra eső faluban 15,000-nyi lakos. A faluk ily távolsága azoknak nagy terjedelmű határaiktól származik; mert ott az egyszerű felszabadult urbéresnek néha száz holdra menő birtoka van, melyet alig kell feltúrni, hogy dúsan teremjen; s daczára ennek, mégis az ott lakó nép nyomorban, szegénységben tengődik, a falukat – a szórványosan levő udvarházak kivételével – nyomorult viskók alkotják; dolgozni rest népe, terjedelmes birtokai mellett, éhezve tölti el életét. A faluk közt semmi fa, semmi kerités, semmi gyümölcs vagy vetemény; a hegyekről a dús tenyészetű, hamar növő erdőket már rég kiirtották, a hegyoldalakon, bár – mint kisérletek bizonyitják – a legjobb minőségű bort adó szőlő megterem, ily ültetvényeket hiába keresünk; a zápornak megeredő özöne ott szabadon vés magának sötét árkokat, s ez teszi, aztán, hogy e vidék, mely hazánk Kanaánja lehetne, most nyomor fészke; ez okozza, hogy annak tekintete visszariasztóan kopár és kietlen. A természet e helyeket mindennel megáldá, de az ember azt, élhetetlen voltánál fogva, hasznositani nem tudja.

Ha a talaj míveletlensége és elhagyatottságáról a népélet mezejére visszük vizsgálódó tekintetünket, ott még nagyobb elhagyatottságot és dudvát találunk a míveltség arany kalászai helyett. A papság rendszerint családi örökség, ezek és a mellettök levő daszkalok (tanitók), kiknek a népnevelést vezetniök kellene, magok se sokkal birnak több míveltséggel; a templomi hokuszpokusz s liturgiák tudása tökéletesen elégséges a papi és tanitói tiszt elnyerésére. A népnevelés ily neveletlenek kezében levén, az csaknem a semmivel határos; innen van az, hogy nem csak egész faluk, hanem egész vidékek vannak, hol irni-olvasni s azt is nagyon roszul, csak a papok tudnak, homályban van tehát e szegény nép nem csak földalatti viskóiban, melynek lantornás kis ablakán soha egy napsugár sem hat be, hanem homály- és sötétben van szellemileg is, lakjaikban hallatlan piszok, ott állat és ember együtt tengődik, s az emberek mosakodni nem szoktak, azok mind viziszonyban szenvednek; de annál inkább szeretik a pálinkát, mi erkölcsi életüket tartja homályban, mi leginkább oka e nép közt felmerülő sok kihágás és bűnnek, s e mellett elszegényedésének is. Minden faluban van pár zsidó korcsmáros, az oláh többnyire ott dőzsöl, előbb elfecsérli földje termékét, s azután földjét issza be, ugy hogy néhány évtized mulva a Mezőség oláh kézen levő birtokainak igen jelentékeny része zsidó kezekben lesz.

De ezen általános jellemzés tágabb keretébe előtér gyanánt tűzzük oda e völgy legközelebb eső faluját, hogy vázrajzunkat élénkitse.

Ludastól jó óra távolra, a fővölgynek egyik igénytelen baloldali mellékvölgyében, találjuk Szengyelt (oláhul Szindcser), mely szőlőkoszorús hegyek alján, magaslaton fekvő két kőtemplomával, s fasorok közé helyezett csinos udvarházaival a Mezőség egyik legszebb faluját alkotja, s messziről tanuskodik arról, hogy itt magyarok is laknak. Nevét Szentjeltől származtatják, s ily nevét a keresztes vitézekkel hozzák kapcsolatba. A falu felett van egy kúpidomú magas hegy, melyet Kereszthegynek (Lakrucse) neveznek most is, s e néven találjuk fel a legrégibb conscriptiókban is. Homályos sejtelmek szerint, a kereszteseknek lett volna ott Szentkeresztnek tiszteletére emelt fényes temploma, s a lett volna a szent jel, mely emlékét a falu nevében örökitve fentartotta. Azonban mind ez csak monda, mely okadatolhatlan sejtelmek terén fakad fel. Valamint monda körébe tartozik az is, hogy a rómaiaknak itten telephelyük lett volna; e feltevés leginkább onnan származik, hogy a falun alól eső Kinyetyel nevű helyen 1845-ben nagyobb mennyiségű római érmet forgatott ki az eke*Ezen leletből 20 darab Torma Károly kezébe s általa a kolozsvári orsz. muzeum birtokába jutott., azonban érem-lelet még mit sem határoz, mert a római érmek mint forgalomban levő pénzek, oly helyekre is elvetődtek, hol római telephely nem volt, e szerint a régi classikus korral kaczérkodó e hagyományok felemlitése után, ha a történelmi kutatások csak biztos okmányokra támaszkodó komolyabb terére lépünk, ott Szengyelről legelső történeti tudatunk csak a XIV. század első feléig vihető fel, midőn a pápai dézmák regestrumában önálló egyházközségként Zengyel és Stengyel néven fordul elő*Az 1332. év rov. 663. lapon: „Paulus sac. de Zengyel solv. 12 den. et 9 lyli.” és az 1335. év rov. 706. lapon: „Paulus sac. de Stengyel solv. 11 den.” Különben a tordai archidiaconatusba van beosztva., még pedig ugy, mint katholikusok, tehát magyarok által lakott falu. Ezen egyháztörténelmi adattal egykorú az az 1333-ból való azon egyesség, mely egyfelől Miklós mester és Péter, dobokai Mikud bán fiai, másfelől Rechei Pál fia Lőrincz és István Zengyeli Konrád fia közt az erdélyi káptalan előtt ez év kereszt. szent János napján jött létre, elenyésztetve egy hosszas pert, mely a szengyeli és bogáthi határvonal meghatározása felett folytatódott. Ezen egyesség szerint a zengyeli határon levő Thúcsubuter vagy Bonszeg nevű helyet – mely az Ohajtóbércz, Bohusvölgy, ludasi völgy és Keménytelke közt esik – visszabocsátják István, Lőrincz és utódainak, akként, hogy nevezett Miklós és Péter (Mykud fiai) 100 ezüst marcha büntetés terhe alatt őket annak birtokában nyugtalanitani ne merjék stb.*A kolozsmon. conv. levélt. levő ered. kiirták 1726-ban Bethlen Sám. részére. Közli Kemény dipl. Tr. suppl. I. 274..

1450-ben Herepei Márkus és tarkői Rikalff György alvajdák rendeletére a kolozsm. conv. Kereszturi Antalt, Györgyöt és Lonai Györgyöt beiktatja Zengyel és Szakál birtokába*Ered. okl. u. ott, közli Kemény App. dipl. Tran. VI. 10.. 1462. nov. 30-án zentiványi Székely Mihály Beszterczevár kapitánya és Hederfáji István szebeni ispán veszik meg Szengyelt és Szakalt Kereszturi Györgytől*Közli Kemény ugyanott 131. lap.. 1473-ban pedig Szengyel és Szakálba vajdai rendelettel Bikali Gerg. és nővére iktattatik be*A beiktatás dengelegi Pongrácz ellenmondásával hajtatott végre. Közli Kemény ugyanott 265. 1513-ban Ulaszló Sárkány Miklós és nejének adományoz Szengyelben és Szakálon jószágot, mit következő évben csombordi Tompa Péterrel tett csere utján gyarapitnak*Másolatilag gubern. levéltár Trans. conv. IV. 633, 647..

1521-ben Zápolya János Szengyelen mulat, mert innen adja ki oct. 15-én (in profesto b. Galli conf.) azon rendeletet, hogy csucsi Thokus Istvánt Gese birtokába a kolozsm. conv. beiktassa*Másol. gub. levélt. Trans. conv. IV. 655.. 1599. jul. 4-én Báthori Zsigm. Kolozsvárról Szengyel egy részét Borbély György udvari emberének adományozza*Közli Kemény App. dipl. Trans. XIV. 240.. Ezeket, a mint a hagyomány tartja, Nyakazó Domokos követte*Mint mondják, Szengyel régibb birtokosa Nyakazó Domokos volt, ki Szakált és Keménytelkét is birta., kinek leányaival Szengyel sokfelé oszlott szét. Azonban a nemzeti fejedelmeknek itt érintett korszaka alatt Szengyelt mindig magyarok lakták.

Ugy látszik, hogy a magyarok megfogyatkozása itt is, mint az egykor teljesen magyar lakosságú Mezőségen, mindenhol Basta és Mihály vajda rémkorára esik; de daczára ennek, Szengyel népessége még forradalom előtt is túlnyomólag magyar volt, s mivel nagyon sok birtokos lakott ottan, s mivel termékeny és terjedelmes határának termékeit a főútvonalhoz közel való fekvése által könnyen hasznosithatá, ugy a birtokosság, mint a nép általános jóllétének örvendett. De a Basta-kor vandalismusának s vad kegyetlenségének 1848-ban való ismétlődése a rombolás és kegyetlen gyilkolásnak vérnyomait hagyá Szengyelben is, mert a gen.-commandó által rendezett népgyilkolási drámának előjátéka itt Szengyelben folyt le. A ravatalok gyászleplét mindig csak fájdalmas érzettel lehet fellebbenteni, jobb az oly ártatlan vértől ázott függönyt – mely rémjeleneteket rejt – fel sem huzni; azonban bármily szomoritó legyen is a látvány, melyet elrejt, s bár mily súlyos legyen is a vád, mit elfedez, ott hol egyúttal a történelmi igazság is el van takarva, ott az, ki a történelem számára adatokat fürkészni indult el, kénytelen e leplet – bár mennyire undoritó jelenetet fedjen is – felemelni, mert a gyáva gyilkosság ez áldozatai közt okmányokat – bár vérrel irottakat is – kell kikeresnie a meghamisitani tervelt történelmi igazság verificalása végett; ez okból Szengyel ismeretlenül gyászos sorsát is itt röviden elő kell adnom.

1848-ban márczius 15-ke békésen meghozván mind azt, mit Magyarország századok óta következetesen elnyirbált alkotmányából s megcsorbitott szabadságából jogszerüleg visszakövetelt, a magyar nép határtalan örömöknek és igazságot szolgáltatott királya iránti lelkesedésnek engedte át magát; őszintének hitte a trónról elhangzott esküt, s szentesitett törvényei által biztositottnak vélte állását. Ezen bizalmas önodaadásában korántsem gyanitotta a galád játékot, melyet a camarilla sötétben szabadsága, – sőt létele ellen szőtt.

Örömünnepeket ültek országszerte; igy volt ez Erdélyben is, mert a nemzet százados óhajtása, az Unio kimondásával teljesült, mig a jobbágyfelszabadulás szabad polgárrá tett mindenkit. Azonban, mig a nemzet önfeledettem vigadott, azalatt a reactio itt is megkezdette titkos ármányának hálóját szőni, s még ekkor is – bár jelek mutatkoztak – nemzetünk ily hitszegést, országgal és uralkodóval való ily galád játékot lehetetlennek tartva, minden védelmi előkészület nélkül volt.

Pedig a reactio, melynek főügynöke Erdélyben a general-commandó volt, ármányába bevonta a nemzetiségeket is, melyeknek ha valaha panaszra volt is, de most nem lehete okuk. – Hisz a magyar megosztá velük földjét, szabadságát, alkotmányának jótékonyságát, s a közös szabadságban testvéresült velök. Mind ez a mi elismerést, hálát, egybesimulást és együttérzést kell vala hogy előidézzen: ellenkezőleg – a zsarnokság megosztás általi uralkodásának elve szerint – meghasonlást, ellenségeskedést eredményezett; a hon fiait usziták egymás és közös érdekük ellen. A Királyhágón túl a horváthok és szerbek, itt az oláhok apagyilkos fegyvert fentek a haza, testvérgyilkos fegyvert a magyar ellen; de mert ily hálátlanság, a jónak ily gonoszszal való viszonzása emberileg lehetetlennek tetszett, a magyar most sem hitt a közelgő vészben, s most is az igaznak bizalmával tekintett a jövőbe. Pedig, mig ő a szabadság napjának életadó sugarainál melengeté százados zsarnokság hidegében dermedt tagjait, addig a zsarnokság sötét bűnodujában lánczait gyártani kezdék, s mi legfájdalmasabb, a munkások, kik azon dolgoztak, édes hazánk hálátlan fiai, horvát, szerb, oláh testvéreink voltak.

Erdélyben a magyarnak még nem volt semmi szervezett hadereje, midőn Balázsfalván (okt. 12.) a camarilla szolgálatában állott oláhok kimondák a harczot nemcsak a magyar nemzet, hanem az alkotmányos szabadság ellen is, mi ugy a magyar, mint az ők közös kincsök volt. Az ezen gyülésről szétoszlók azonnal elkezdék a mit sem sejtő s védtelen vármegyei magyarság elleni fellépésüket. Kezdetét vette azon tusa, melyet örökre szégyenelhetnek, mivel az nem az elnyomottnak volt harcza – mely esetben becsülendő lesz vala – mert hisz szabadok és egyenlők voltak; az nem volt a bátraknak bátrak elleni harcza, mely esetben legalább lovagias lett volna, mert 50 magyar harczos előtt 20,000 mindig megfutott; az nem is volt harcz, hanem védtelen nők, gyermekek és aggok könyörtelen legyilkolása, oly cannibalismus, minőt korunkban csak az egészen vad néptörzsek közt láthatunk előfordulni.

Az oláhok első – a későbbi vérengzésekhez mérve szelidnek mondható – föllépésüket a Mezőségen Szengyelben kezdették meg.

Ugyanis a Balázsfalváról haza oszló mezőségi oláhok okt. 18-án Szengyelre ütöttek. – A szándékukról előre értesült birtokosság és magyarság – elmenekülésük már lehetetlen levén – az erős kőkeritésbe fogott b. Radák udvarba huzódott; hogy ez elővigyázat nem volt felesleges, csakhamar meggyőzte a megérkezett tábornak vad gazdálkodása: mert első dolguk volt a pusztán maradt udvarok kirablása, feldúlása és hogy vad dühök nemcsak zsákmányra, hanem vérre is szomjuhozott, mutatja a künn rekedt Száva Ferencz gyászesete, kit a legkegyetlenebbül legyilkoltak, s ártatlan kisdedeit a kútba dobták*Hol csudaszerüleg életben maradtak.. Nem sokára a felgyujtott udvarházak rémes világitásánál a magyarság menhelye is megrohantatott; de mivel a behuzódottaknál nehány vadászfegyver is volt, az ezekkel tett – bár ártalmatlan lődözés – annyira megfélemlitette a 6000-ret meghaladó oláh tábort, hogy az ostrom, vagy inkább az ostromzárolás három napig huzódott el. Elvégre is támadni nem mervén, egyezkedést kezdeményeztek, s miután a bennszorultak irásban a császárhoz hűségüket nyilvániták, s miután fegyvereik kiadását igérték, az ostromlók is prefectusok, tribunjaik és lelkészeik által aláirt, s esküvel megerősitett biztositó levelet adtak, hogy sem személyüknek, sem vagyonuknak semmi bántódása nem lesz.

Azonban, eskü és biztositék azonnal meg lett szegve, a hogy ezek fegyvereiket kiszolgáltatták; mert az addig gyáván távoltartózkodók rögtön megrohanták a már most védtelen menhelyet, s az ott levők vagyonát mindenekelőtt felprédálva*Az ezüstpénzt és ékszereket marokkal mérték és osztották fel egymásközt., az odaszorultakat egybekötözték és Balázsfalvára inditották*Ily eljárás után természetes volt, hogy a szengyeliek megmentésére siető, de megkésett marosszéki nemzetőrök a visszatorlás terére léptek s Szengyelen az oláhok lakjait felgyujtották s lakóiból is sokat egybevagdaltak..

Ezen útaztatás, vagy inkább elvonczoltatás a legiszonyteljesebb volt. Bogáthnál a foglyokat már bántalmazták; Forrónál pedig a helybeli oláh pap, s most is élő testvérei, Kandin és Gligor vezetése alatt megrohanta a nép; többeket helyben összekonczolt, mindeniket rémletesen összevagdalta*A Szengyelről elhurczoltak közt volt id. Betegh Sándor, Tordavármegye főbirája, Sándor és Ferencz fiával, Kovács Sándor szolgabiró, Thury György vejével Kovács Lajossal, Rácz Mózes, Murvay, Boer Sándor, Száva Mihály több gyermekével, Miklósiak s végre több iparos, cseléd, sőt magyar jobbágy is. Ez utóbbiakról csak nem állithatták, hogy a szegény népet régen gyötrött birtokosok voltak. A forrói megrohanáskor id. Betegh Sándor 25, fiai három-három sebet kaptak s mégis csudálatosképen abból kigyógyultak s jelenleg is élnek. (Id. Beregh Sándor mult évben halt el Tordán.), s életben csak azok maradtak, kik halottnak tettették magukat. Minden – Krisztus igéjének hirdetője által – felfedezett lélegzet, kérlelhetlenül halált okozott.

Ott voltak halomra hányva az iszonyúan összemarczangoltak a kiszenvedettekkel; a holtakat a félholtakkal minden öltözéktől fosztottan szekerekre halmazták, s egy tribun vezetése alatt megindultak, hogy eltemessék. Iszonyú gondolat: élve eltemettetni; s az mégis megtörténik, ha a kisérő tribuntól 300 frt váltságdíj igérete mellett meg nem vásárolják azon kegyelmet, hogy Balázsfalvára a comité elibe vigye őket. Igy érkezett meg az életben maradt 36 szerencsétlen, öltözve rájuk fagyott vér leplébe, mely miatt egymásra sem ismertek.

A comité börtönőre a subregens volt. Ez reverendájára sárga-fekete tiszti öven csüngő kardot akasztott, fején köcsög-kalap volt, elég comikus alak, hogy más körülmények közt kaczajra fakaszsza a szemlélőt; de akkor eléggé hatalmas volt a szerencsétlen vértanuknak tovább kínzására; mert a kövér disznóknak nevezgetett szegény ártatlan áldozatokat, a 36-ot a szeminarium egy kis szobájába bezsufolta*A többi szobákba még 300 más magyar fogoly volt beszoritva, azok nagy része martyr halált szenvedett., s naponta a halál rémletes képeit elibök festve, gyötörte, eledelül adva megehetetlen dolgokat.

Ezalatt Betegh Gábor Kolozsvártt az emberséges Wardenernél lépéseket tett, a szerencsétlen szengyeli foglyok – kik közt családja is volt – kiszabaditására. Wardener a kért rendeletet néhány katonája által el is küldötte Balázsfalvára, melylyel a subregens-porkoláb daczolni nem mervén, a szengyeli 36 foglyot átadta a katonáknak, de mielőtt szabad lábra tette volna, előbb reversalist vett arról, hogy kezelése alatt a legemberségesebb és leggyöngédebb bánásmódban részesültek; s midőn végre buzában, borban, bárányban, kövér sertésekben magának gazdag remuneratiót igértetett*Mit később mint magas állásu császári hivatalnok pontosan felszedni el sem mulasztott., elbocsátotta őket. Igy értek aztán a katonák fedezete alatt Tordára, hol évekig szenvedtek, mig halálos sebeikből kigyógyultak. Mig ők itt szenvedtek, otthon vagyonuk annyira elpusztittatott, hogy csak az el nem vihető puszta talajt, s egykori lakjaiknak el nem éghető köveit találták. S még ezek a többiek között (Wardener áldásos jósága által) szerencséseknek mondhaták magokat szemben a többi elhurczoltakkal, kiknek még sirjait sem tudják felfedezni az utódok.

Nemde, visszadöbbentő e korrajz, s pedig ez valóságos csendéleti kép azon iszonyatos jelenetekhez képest, melyek Kis- és Nagy-Enyeden, Zalathnán, Abrudbányán, Nagy Lakon, Felvinczen, s egyáltalában a vármegyéken a legborzasztóbb egymásutánban következtek. A gyáva kegyetlenségnek oly szégyenletes tettei azok, melyeknek hasonlóját csak a középkor vad, kegyetlen, pogány népeinél; vagy napjainkban az emberevő vad néptörzseknél találhatjuk fel; de még ott sem, mert azoknál a kegyetlenség legalább bátorsággal párosul, mig itt a hitetlen gyávaságnak volt védteleneken elkövetett undok gyilkossága.

De lebocsátom a rémjeleneteknek e gyászos függönyét; mert a czél, mit kitüzék: a történelmi igazság kitisztázása, el van érve. Hisz ezen egyetlen esetből is kitünik, hogy ki kezdte el a polgárharczot, mely annyi véráldozat után, ugy az ők, mint a mi szabadságunk megbuktatásával végződött, s melynek folyama alatt oly jelenetek merültek fel, miket mi örökre fájlalhatunk; de a melyeket ők örökre szégyenelhetnek.

Visszatérve szemlélődésünk terére – Szengyelbe, ott kevés teendőnk marad; legfölebb felemlitem még azt, hogy itt katholikus egyházközség, s annak 1772-ben épült csinos kőtemploma van, melyhez Szengyel megfogyott magyar lakossága (250 lélek) mellett, 25 mezőségi faluban szétszórt vagy 500 katholikus tartozik.

Ezen elszórtságnak, de e mellett, részint katholikus papjaink kényelemszeretetének, részint a távolság miatt való bajos eljuthatásnak azon szomoru következménye van: hogy a távol eső filiákban többnyire az unitus oláh papok keresztelnek, esketnek és temetnek, mi a magyarság beolvasztásának egyik leghatalmasabb emeltyüjéül szolgál. Jól tudom, hogy ezen visszás helyzeten bajosan lehet segiteni; de mindenesetre elháritására nagyon sokat tenne, ha Szengyel szép jövedelmű lelkészi állomására*Mert az a Haynald Lajos 120 frt évi kamatot hozó nagylelkü alapitványával évenkint a 600 forintot meghaladja., nem hibáik miatt másutt is hasznavehetetleneknek bizonyult lelkészeket, hanem olyakat alkalmaznának, – kik nemes hivatásukat hitküldéri lelkesedéssel s önmegtagadással felfogni, azt bármily áldozatokkal, bármily fáradalommal is betölteni tudnák; s a felelősség terhének eleven átérzésére felemelkedni képesek és hajlandók is volnának.

Most pedig búcsút veszünk Szengyeltől, s búcsút a Mezőségtől is, mert ezen kitérés és mutatvány tájrajz után, visszatérünk a Maros völgyére, kiindulási pontunkhoz, Ludashoz.

A Maros, miként fennebb mondám, közvetlenül Ludas és a közeli hegyek alján folyván el, kényszeriti, hogy az út hegyre emelkedjék. – E hegyről oly pompás kilátás tárul fel, mely mindenkit egyaránt meglep és bámulásba ejt.

A Marosnak fényszalagja által átszelt szép, termékeny tér csakhamar az Aranyos völgyével olvad össze: valamint egybeömlenek a hömpölygő hullámok is, melyek kies honunk két ellentétes határán eredvén, életet adó nedvükkel paradicsommá teszik a különben is termékeny két legszebb völgyünket.

S mig e völgyeket ezüst hullámok teszik ragyogókká: a felséges térek lankás bérczei felett felhőkkel ölelkező havasok emelik fel fejüket a láthatár kékes távolában, melyek közül a Székelykő, Pilis, Csák-Szirtje és a Kecskekő érdemel kiemelést. Oly szépek ezen merész metszetü szikla ormok, hogy bármikor és bárkit is nemcsak kellemesen lepnének meg – hanem pompájukkal oly megdöbbentő bámulatot keltenek, mintha egy darab Svájcz állana előttünk; s szivünkben önkénytelenül kel fel a vágyó óhajtás: ott lenni, gyönyörködni, élvezni, s meghajolni a természet nagysága előtt! A gazdag szépség annál utólérhetetlenebbnek és egyszersmind kivánatosabbnak látszik előttünk, mennél sivárabb, pusztább és kietlenebb a Mezőség, melyet elhagyva, ugy érezzük magunkat: mint a pusztában útazó beduin a forrás felé vezető úton, hol enyhülést remél.

Ludason alól a Maros balpartján Maros-Gese, jobb partján a gerend-kereszturi patak beömlésénél Maros-Kecze fekszik; mindkettő jelentéktelen oláh falu; pedig mindkettő figyelmet érdemlő multtal bir. Igy Gesén és Gabodon 1501-ben Oláh István tordai kamaraispán vesz csúcsi Litterati Istvántól jószágot, melyet 1505-ben Oláh István Tótpronai Kerubinnak hagyományoz*Mibe Péter bozyni és szentgyörgyi gróf erdélyi vajdának Vásárhelyről kiadott rendeletére a kolozsm. conv. által beiktattatik. Másol. gub. levélt. Trans. conv. T. IV. p. 574.. 1589. márcz. 10-én Báthori Zsigmond Óh vagy Alsó, Uj vagy Felső-Gesét és Makótelke nevű praediumot, a gabodi területen levő Szálaserdőt, a marosi révet Gezsénél és a csúcsi határon levő Lakoserdejét Décse Mihálynak, ki addig is birta, uj donatióval biztositja*A fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Sig. Báthori II. 237. 242.. 1630. jan. 29-én Fehérvárról Brandenburgi Katalin ugyanezen birtokokat, melyeket előbb iklódi Toldalagi János kamaraispán, utána Décsei Mátyás (fennebbi Mihály fia) birt, de ennek kihaltával koronára szállott, boldogult férje hű korlátnokának az annyi érdemekkel díszlő Márkosfalvi Mártonnak és nejének Bögözi Borbálának adományozta mindkét nemre*Ezen adománylevélben a fejedelemnő elősorolja, hogy Márkosfalvi béke és had idején mily hűséggel szolgált, irományokat, egyezményeket, békekötéseket, összeirásokat mily hűn őrzött meg, miért az udvari titoknokság hivatalát is kiérdemelte. Az elrendelt beiktatásnak ellentmondottak a Mohaiak és ábránfalvi Ugron Pál fiai, minek következtében egészen 1638-ig huzódó per keletkezett; de ekkor az ellenmondás igazolhatatlannak bizonyulván, 1638. oct. 27-én Beszterczén nevezett birtokok véglegesen Márkosfalvinak itéltettek. Adománylevél és itélet fisc. levélt. Lib. I. Cott. Alb. Fasc. 79. Litt. A., közli Kemény József dipl. Tran. VII. 503–506.. Az itt kivonatilag ismertetett két okmányból láthatjuk, hogy régen két Gezse volt Ó- vagy Alsó-, Uj- vagy Felső-Gezse, s hogy közelükben Makotelke nevű praedium is feküdt, most mind a három egy helyre huzódott, alkotva azon terjedelmes falut, melynek szétszórt kunyhói közül a gr. Toldi és b. Splényiek kastélyszerű udvarházai emelkednek ki.

Kecze multja még több érdeket költhet, mert az praedium czímen már 1444-ben előfordult, mint olyan birtok, melyet Ulászló a Gerendi családnak adományoz, a Maroson engedélyezett átjárattal (révvel) egyetemben*Fisc. levélt. 20. Lib. 2. Cott. Torda. Litt. B. Kemény Trans. Poss. cott. Torda Kecze rov. Másolatja gyéresi levélt.. A Gerendiek ugyanazon évben, a Hadrévi család ellenmondása mellett be is iktattattak*Ugyanott.. 1574-ben Apafi György kezén van; – 1597-ben Apafi Miklós Zsigmond fejedelemmel (Báthori Zs.) Etédért (Udvarhelyszéken) cseréli el. Apafi Mihály fejedelem Apor Istvánnak engedi át*Kemény Józs. gyüjt. Trans. poss. Tom. 4 cott. Torda.. Ezen hatalmas, Erdély kincseiben turkáló főurnak itt fényes kastélya volt, melynek nagyszerüségét egész lelkesedéssel irja le Apor Péter*Metamorphosisában. és Cserey Mihály is*Emlékirataiban. Lásd Ujabb nemzeti könyvtár 267. lap.; sőt ezen utóbbi részletesen ismerteti saját lakadalmát is, melyet 1696-n kááli Kún Ilonával Apornak keczei kastélyában tartott*Apor Istvánné a Korda-utódoknak adja zálogba. Korda Györgytől Kemény Gergely és Farkas perelik ki, 1715-ben Kemény Simon Kemény Lászlónak zálogositja el. Lásd az erre vonatkozó adatokat Kemény Józs. gyüjt. Trans. poss. Tom.4 cott. Torda..

A kastély, melyben akkor Erdély főnemessége mesés pompát fejtett ki, ma nyomtalanul eltünt elannyira, – hogy fekhelyét (melyet mély gödrök jelölnek) csak öreg emberek útasitása után találtuk meg a falu délnyugati szögletében, mely helyet ma is (egykori birtokosa Kordáról) Kordajestnek neveznek.

Kecze még országos szerepet is játszott; a mennyiben itt országgyülés is tartatott 1663-ban jul. 20-án, midőn Apafi a Bécs ostromára siető török táborhoz (kénytelen-kelletlen) csatlakozandó, Szebenből elindulván, Keczén országgyülést tartott, s adót vetett ki*Lásd Törvénycz. Mike gyüjt. Art. Diet. III. 385.. 1664-ben jul. 17. ujból Keczén táboroz Apafi, s innen küld útasitást Szilvási Bálint portai követének*Ezen utasitás megvan a „Magyar nyelvmívelő társulat” gyüjteménye közt a gr. Bethlen Lászlónétól kapott levelek csomagában..

Keczén alól Hadrév (Hiderevu oláhul) következik, mely helység ily nevét onnan nyerte, hogy régen a hadak réve volt ottan; vagyis oly hely, hol a hadak a Maros és Aranyoson átszálltak. Sokan vannak, kik ezen hadátszállást még a magyarok bejötte idejére viszik fel, midőn Tuhutum vezér Erdélyt elfoglaló hadsergét itt szállitá át a két testvér-folyamon; mert Hadrév a Maros és Aranyos völgyének egybetalálkozásánál fekszik, még pedig igen regényesen.

Hajdan e falut a hirneves Hadrév család birta, mely család 1435-ben már előfordul*Lásd Szereday Not. cap. Alb. p. 84.. 1574-ben Apafi György birja, 1588. jul. 17-én a Décsei András curiája közelében Hadréven levő udvarházat, ugyanott egy ház jobbágyot és pisztráng fészek nevű halastót, valamint Kereszturon 2 és Keczén 2 ház jobbágyot Gerendi Pál kolozsvári Trausner Litteráti Lukácsnak engedte át Báthori Zsigmond beleegyezésével*Lásd az átengedési és a fejedelem megerősitő okmányát fehérv. kápt. levélt. prot. IV. 21.. 1597-ben Apafi Miklós hadrévi és keczei részét Báthori Zsigmondnak engedi át, ennek etédi jószágáért*Lásd Kemény Józs. gyüjt. Trans. poss. Tom. 4. Cottus Torda.. Jelenleg a Szilvási és Miksa család a főbirtokos ott.

Hadrévet unitárius hiten levő magyarok lakták még a 16. század végén*Lásd Hist. ecl. unitar. Trans. I. 187. lap és II. 355. lap. Ezen 6 ivrétü kötetet tevő igen jeles munkát Kénosi T. János kezdte, uzoni Fosztó István és Kozma Mihály folytatták, kéziratban megvan Kolozsvártt, az unit. collegium levélt., egy még jobb példány (melyet egészen Kozma Mihályt irt) Jakab Eleknél Kolozsvártt; én az utóbbit használtam s annak lapjaira hivatkozom, s ezután egyszerüen „Hist. Eccl. unitar. Trans.” teszem hivatkozásomat., ma már népe a birtokosok kivételével oláh. Hadrévnél olvad egybe az Aranyos tere a Maroséval; itt közeledik egymáshoz a két testvér-folyó egymással egyesülendő. Hadrév az egybeszögellő két völgy közti szőlőkoszorús hegyfoknak éppen aljában fekszik; szembe vele az Aranyos jobb oldali partmagaslatán, meglepő-szépen fekvő Gerend tünik fel: gyönyörű berkek, hullámzatos lombsátra felett lebegő ódon templomával és kastélyával; méltó előterét képezve azon tájnak, melynek hátteréül a tordai hasadék imposans sziklagerinczei szolgálnak. E valóban megragadóan szép tájt, az Aranyosnak vonzó vidékét mégis mellőzük jelenleg, mert az aranyos homokban hömpölygő folyó minden szépsége s nagyszerű tájkerete mellett csakis egyszerű mellékfolyója a Marosnak. Azért hadd vonuljon háttérbe a mellékfolyó az azt elnyelő főfolyam mellett; adjuk meg az illő tiszteletet honunk királyfolyamának a Marosnak, elkisérve azon pontig, hol Aranyosszék délkeleti határát mosva, a Székelyföldtől végbúcsút veszen. Ily gyöngéd figyelmünket már csak azért is kiérdemli, mert mióta kies völgyét útazzuk, nem csekély élvezethez juttatott; miért háládatosságunknak adunk kifejezést akkor, midőn, mig csak lehet, határsértéssel is követjük hullámzajlata által jelölt vonalát. Mielőtt azonban a Hadrévnél délnyugati irányt vevő folyamot tovább követnők, még visszatérünk megútazott völgyébe avégett, hogy a Bogáthnál elhagyott marosmenti római útat idáig elnyomozzuk.

Ezen útat ott hagytuk el, hol Bogáthnál a Maroson átszáll; mely onnan a gezsei határnak Dosz nevű*B. Splényi szántója. düllőjén huzódik a Moréhoz*Malomhely., onnan a Gezse déli részén levő Ritu-Janku*Jankó rétje. nevű kaszálón egyenesen a Marosnak irányul. A Berek nevű kis sziget felső részénél mutatják helyét azon hidnak, melyen ez út a Maros jobb partjára átvonult*Gezsei öreg emberek még emlékeznek arra, hogy a hidfőből is darab téglafal fennállott, most azonban ennek semmi nyoma.. Átmennie pedig mulhatatlanul kellett, mert Gezsén alól a Maros közvetlenül a meredek hegyek alját mossa, miáltal az útnak balparton való vezetése teljes lehetetlen volt. A Maroson való ezen átkelés után a keczei határon át*A Maros jobb partján csak homályosan látszik vonala, mivel az egész terület áradásoknak ki van téve. egyenesen Hadrévnek irányul, mig végre az ugynevezett Csókaberken alól átkel az Aranyoson. Hadrév határa egyaránt ki levén téve a Maros és Aranyos áradatainak, útunk nyoma csak homályosan és szakadozottan maradt meg itt-ott; de az Aranyos jobb partján, hol áradatment magaslatra kap fel, határozottan kivehető s a Nagy-Irim nevű helyen 1000 ölnél hosszabb területen követhető, egészen a Kocsárdba vivő országútig, honnan kezdve az uj út a régi római útra fektettetett, s nagyrészt azon halad egész Kocsárdig, sőt Földvárig*Ez út látszik Vajdaszegen alól a Határpatak felső végénél, onnan mindig a jeleni út által fedve a Kocsárd melletti Fennyenforróhoz, hol a Vajkostónál beszáll a Maros terére, hol darabig a Földvárra vezető országút rajta megy, azután jobbra maradva, a Kemények szőlője alján halad Földvárra, a falu déli végén levő castrumhoz., hol a Salineból (Torda) Apulumba (Fehérvár) vezetett*Ezt majd alább Harasztos és Földvárnál fogjuk nyomozni. főútvonallal egyesült. Majd a maga helyén lesz alkalmunk a nevezett főútvonalt, valamint a két útvonal egyesülésénél (Földvárnál) feküdt álló tábort vizsgálatunk tárgyává tenni: itt mindenekelőtt a marosmenti útvonal Aranyoson való átvonulásának pontját kell meghatároznunk.

Ha útunkat a Nagy-Irimnél figyelmesen nyomozzuk, azt nemcsak a fennebb jelölt irányban követhetjük, hanem feltaláljuk közvetlenül az Aranyos-part magaslatában is, hol ragacs (cement) által egybetartott stratumenje határozottan felismerhető; de mivel ezen stratumen délnek tart, arra kell következtetnünk, hogy a római útnak Aranyoson való átkelése az ezer lépéssel alább fekvő Sós-Szent-Márton déli végénél volt. Az itt állhatott hidat ugyan nyomtalanul elsodorták a rakonczátlan folyó ezredéves áradatai; hanem a hidfőknek, vagy jobban mondva, az átjáratot fedezett álló táboroknak mindkét parton felfedezhetjük homályos, de azért mégis útbaigazitó nyomait, a mennyiben a balparton egy 300 lépés hosszu, 150 lépés széles önálló dombocskát találunk, mely 5–6 ölnyire emelkedik a tér szinvonala fölé. E dombot a magyarok egyszerüen Halomnak, az oláhok Furmikár-nak nevezik. A néprege e halomra óriások várát helyezi, a követelt óriások pedig nem mások voltak, mint a rómaiak, kiknek e halmot elfoglalt épitkezéseikről elvitázhatlan bizonyitékot nyujtanak azon nagymennyiségü párkányzatos fedél-cserepek (tegulae) és ezeket egybekötött kupás cserepek (Imbrices) töredékei, melyek a Halom talaját a szó teljes értelmében elboritják. – A Halom szántás alatt levén, az eke átidomitá annak felületét; igen valószinű azonban, hogy rendszeres ásatások érdekes fölfedezésekre vezetnének; de igy csak felületes vizsgálódásra is kiderül, hogy ott oly római épitkezések voltak, melyek az Aranyoson átszállott római úttal összeköttetésben állottak. Hogy pedig az hidvéd volt, leginkább abból következtethetjük, miszerint az Aranyos túlpartján – Sós-Szent-Márton déli végénél – kiszökellő előfokon ismét előfordulnak a római fedélcserepek roppant mennyiségű töredékei. A hagyomány e romtöredékekről azt tartja, hogy azok egy azon helyen feküdt fényes városnak maradványai; valószinübb azonban, hogy a követelt város nem más volt, mint az Aranyoson való átszállást biztositó álló tábor; sőt ugy látszik, hogy e hont elfoglalt őseink is hadútul használták az akkor még jó karban lehetett római útat és révet, honnan a Hadrév elnevezés is eredhetett. De nem csak használták, hanem annak biztositására is gondoltak, mivel ők is – az ekkortájt romba dült római hidfők helyett – emeltek a maguk modorukban oly erődöt, a mely ezen hadi révet biztositá. Legalább ily erőditvények maradványainak hiszem én azon hatalmas gátonyt, mely a szentmártoni egyház mellett kiszögellő hegyfokot félkörben öleli körül. Ezen gátony még most is három öl magas, alapjánál szintén ily széles, s az valószinüleg csak felerészét alkotá egy köridomú erődnek, melynek túlsó fele a folyam által aláásott parttal együtt alásülyedt. E gátonyt felásva, meggyőződhettem, hogy az nem elomlott falból keletkezett, hanem eredetileg is kavicsból volt felhalmozva, s igy az csak alkalmi erőditvény volt, melyet köridomáról itélve, vagy az avarok, vagy pedig Tuhutumnak Erdélyt megszállott népe épithetett az Aranyoson levő hadi révnek biztositására.

Azonban mindezek nem egyebek, mint a homályos nyomokból kiokoskodott homályos sejtelmek; biztosabb tudatra csak rendszeres ásatások vezethetnek el, mit – az én útjelölésem nyomán – megtenni az utókor feladata.

Miután útnyomozásunk elvezetett Sós-Sz.-Mártonba, helyén lesz annak multját is nyomoznunk. Találunk is a pápai dézmák regestrumában egy igen érdekes adatot, hol a tordai esperesség szakaszában az 1332. év rovatában az 599. lapon ezt találjuk: „Petrus sac. de Aranas S. Martino solv. 40 den.”*Még előfordul e község ugyanazon néven az 1333, 1334, 1335, 1336. évi rovatban is, azon különbséggel, hogy a két utolsó tétel alatt „Petrus” helyett „Lumbasius” van bejegyezve.. Pár szó az egész, s abból mégis fontos következtetéseket vonhatunk ki, mert abból kitünik, hogy Szent-Márton már a 14. század elején önálló, még pedig katholikusok, tehát magyarok által lakott egyházközség volt; továbbá tanuljuk azt is, hogy akkor Aranyos-Sz.-Márton nevet viselt. Sőt későbbi okmányokban, nevezetesen egy 1590-ki okmányban „Káposztás-Szent-Márton” néven*Midőn Kecze, Lóna-Keresztur s más birtokokkal az Apafiak kezére megy, minek Gerendi György ellenmond, közli Kemény dipl. Trans. VI. 119–120., – egy 1598-ki*Midőn Báthori Zsigm. az Apafitól megcserélt gerend-sz.-mártoni praediumot sok más jószágokkal Jósika Istvánnak adományozza. Kemény ugyanott 213. és egy 1650-ki másik okmányban „Gerend Sz.-Márton” néven praediumként fordul elő*Midőn Rákóczi György a Gerendi Márton defectusával koronára szállt Gerendet, gerend-szentmártoni praediumot s sok más jószágot Kemény Jánosnak adományoz. Fehérvári kápt. Lib. Reg. Georg. Rákóczi XI. 243.. Hogy „Aranyos”, „Káposztás” és „Gerend” előnevei miként változtak át Sós-ra*Annyival inkább értelmezhetlen, mert itt semminemű sóskút vagy sóshely nincsen, hacsak nem volt ottan régi időben valami sórakhelye a tordai sóaknáknak., s hogy hajdani magyar lakói hogyan váltattak fel oláhok által, arra vonatkozó adattal nem birunk. E falu a gerendi kastélyhoz tartozván, többnyire e kastély és uradalom gyakran váltakozott birtokosai kezén forgott, s igy majd lennebb Gerend leirásánál lesz alkalmunk tüzetesebb tárgyalására.

Az Aranyoshoz tett ezen első, tehát illemszerüleg rövid látogatásunk után térjünk vissza a mi régi ismerősünkhez, a Maroshoz, melynek megszokott körében sokkal fesztelenebbül időzhetünk. Vonuljunk pedig át annak balpartjára, hogy vizsgálódásunk tárgyává tegyük a Hadrévvel szemben felmagasuló Borzást, vagyis azon Csúcs (falu) felett tömbösülő kopár előfokot, mely a Maros délnyugatra kanyarulatánál ikszerüleg szökellik elő a térbe; sőt ha ezen sajátságos hegyfoknak tájrajzi fektét figyelemmel vizsgáljuk, ha annak viz által elsodort merész metszetű szelvényét észleljük, azon következtetésre jövünk: hogy az egykor nem csak előszökellt a Maros terére, hanem azt egészen átgátolta. Ezen feltevésünk még inkább igazolva lesz, ha a túlparti Keczén felül azon száz lábnyi magasságú hegyhátot vizsgáljuk, mely a Borzással egy vonalban az egész tért áttorlaszolja, s melynek Kapucsel jellemzetes neve onnan eredhet, hogy annak déli száránál ez és a Borzás közt levő keskeny nyilaton, mint kapun, tör át a Maros; mig északi fokánál ismét másik nyilat mutatkozik, melyet az itt lesiető, Gerend-Kereszturról jövő Kordu pataka nyitott magának.

A Borzás alján levő falunak Csúcs nevét a hagyomány onnan hozza le, hogy azon falu eredetileg a Borzás tetőcsúcsán ellenség támadásai ellen biztositott helyen feküdt; ott, hol a Csorgó nevű dús forrás e hegy ormán felszökell, még most is vastag cseréptöredékek jelölik a falu egykori fekhelyét; sőt még ma is Királyútjának nevezik a helyre felvonuló azon útat, mely egykor a királyilag magasan trónoló faluhoz vezetett. Békésebb idők bekövetkeztével a falu szép, biztos, de bajosan megközelithető fekhelyéről lehuzódott a termékeny folyamtérre, de hegy-csúcsi fektére emlékeztető ős nevét lehozta magával a térre is.

Csúcsot régen a Tomori család birta. Tomori István Erdély alvajdájának székelyek grófjának Ulászló 1514-ben dec. 4-én*Apor Péter Lusus Mundi. Magy. tört. eml. II. k. 53. lap. uj donatiót ad Csúcsra, s más erdélyi birtokaira*Ezek Csucs, Gese, Gabod, Galacz és Kövesd., melyeket korábban is békésen birt; de a melyekről szóló okmányai a paraszt lázadások alkalmával megsemmisültek, egyszersmind a kolozsm. conventnél a beiktatást is elrendeli*A beiktató okmány másolatilag gub. levélt. Tr. Conv. IV. 649.. Hogy Tomori István leginkább itten lakott, azt számos Csúcsról kiadott rendelete tanusitja; itt bizonyitékul felemlitem azon parancsot, melyet Tomory István alvajda Csúcsról 1523-ban ad ki, Balássi István marosszéki jószágainak lefoglalása iránt*Ezen rendelet megvan eredetiben gr. Eszterházy Jánosnál Kolozsvártt., és 1529. Szentmihálynap utáni harmad napon, mint alvajda Csúcsról rendeli a szászsebesi birót és esküdteket a vajdai szék elibe, hogy a fehérv. káptalan elleni perben feleljenek*Lásd fehérvári kápt. levélt. cista capit. fasc. 3. Nr. 18.. Hogy Tomori a fejedelmi udvarnál nagyon kegyelt egyéniség volt, azt tanusitja az ezt követett számos adományozás, igy 1524-ben a Bánfi Lászlótól zálogba birt Válaszútba*Zápolya János rendeletét lásd ered. kolozsmon. conv. levélt., közli Kemény App. dipl. Trans. IX. 94. Ezt megelőzőleg 1521-ben János király Szengyelből csucsi Thokus Istvánnak, a kolozsmonostori apátság számtartójának a bagoi Miske Benedektől Gesén vásárolt jószágba való beiktatását elrendeli. Lásd másolatilag gub. levélt. Trans. Conv. IV. 655., 1527-ben a szilvási Cseszeliczky Andrástól zálogba adott tordavármegyei Remetébe iktattatik be*Perényi Péter vajdának erre vonatkozó Kolozsvárról 1527. jan. 25-én kiadott rendeletét lásd Kemény. Ugyanott 123.. 1529-ben János királytól Harit nyeri*Lásd gub. levélt. Trans. conv. T. IV. 673.. 1530-ban mint az erdélyi sóaknák kamaraispánja Vajdaszeget*Lásd ugyanott. kapja.

Istvánnak unokája volt az a Tomori Miklós, ki 1530-ban, midőn Zápolyát Buda várában Ferdinánd ostromolta, a vár védelmében bokros érdemeket szerzett, miért János királytól Fejérdet kapta*Apor Péter Metamorphosis.. Miklósnak fiai voltak Tomori Gy. és András, kik mivel Békés-pártiak voltak, az 1575. jul. 25-ki szigoru országgyülés rájok is, mint elmenekültekre kimondá a vagyonvesztést*Bethlen Farkas II. 374., a mikor a Tomori család kiveszett Erdélyből. A Tomoriak mellett Csúcson és a szomszédos Gabodon Geréb András is birt, kinek jószága testvérére Annára ábránfalvi Ugron Pálnéra szállt. Brandenburgi Katalin 1630. febr. 20-án Fehérvárról kiadott adománylevelével nevezett Ugron Pált boldogult férjének nagy szolgálatokat tett főasztalnokát, nejét, s ettől származó András, Tamás, István és Mihály fiait Csúcs és Gabod birtokában megerősiti*Lásd fehérv. kápt. prot. II. 165. Ezt helybenhagyja, sőt Hari Sz.-Jakab és Felekre is kiterjeszti Bethlen István 1630. nov. 17-én Kolozsvárról kiadott uj adománylevelével. Lásd ugyanott prot. Steph. Bárdi IV. 576. Valamint Rákóczi György is Fehérv. 1632. máj. 7-én kiadott confirmationalisában, ugyanott 579..

Régi dolgok ezek, s a Tomoriak csúcsi birtoklásának emléke mégis fenmaradt a néphagyományokban, mert az udvart, hol egykor a Tomoriak fényes kastélya állott*Mely Tomoriak notájával sok kezeken át: a Kordákra, azokról Bánffiakra szállt, most gr. Bánffi Miklós birja., még ma is Tomori kertnek nevezik; hogy pedig a néphagyomány itt is a valóság nyomában jár, azt okmány tanusitja, mely szerint 1614-ben a csúcsi kastélyba (castellum Csúcsy) Károlyi Susánna fejedelem asszony statuáltatott*Lásd Kemény Józs. Tran. Poss. Com. Alb. rov. és Apor Péter Metamor., azonban a 17. század elején még fennállott kastély ma már eltünt, bár nem egészen nyomtalanul, mert a mostani udvarház környékén, sőt a falu minden egyes házánál, részint beépitve, részint kapu előtti ülőlpadokul használva, nagy mennyiségű faragott kő és oszloptöredék van szétszórva; ezek nagyrészt azon fényes kastélyból és az azzal kapcsolatos régi templomból kerültek ki, mely, mint alapfalainak nyomai mutatják, az udvarkertjében feküdt, s melyet a hagyományok szerint, még a Tomoriak épitettek volt oly pazar fénynyel, hogy kevés párja volt. Onnan került ki egy (Bánffy-udvarnál levő) sirkőtöredék is, melynek elkopott feliratából csak ennyit lehet kiolvasni:

BARASAI KOME. HAE. 1635.

Csúcsnak fényes kastélya és temploma mellett egy kápolnája is volt a falutól délre eső erdő alján, miről az erdőt még ma is Kápolnának nevezik.

Midőn a nagyszerű templom állott, sőt még jóval később a 16. században is, Csúcsot kizárólag magyarok lakták, s az unitáriusoknak ottan virágzó egyházközsége volt*Lásd Hist. eccles. unit. Trans. I. k. 187. lap., ámbár magyar volt népe még a mult század utófelében is*A mint ez kitetszik egy 1776-beli esketésből, (megvan a ref. egyhk. levélt.), melyet egy Korda Gy. által a ref. ecclesiának ajándékozott erdő ügyében tartottak., azonban a földesurak oláh jobbágy telepitési dühe innen is sok magyar családot kitelepitett; ezért vegyes népességű ma Csúcs. A megmaradt magyarok mind reformátusok, szerény kis templomukban*A Mult században a csucsi ref. eccl. b. Korda Zsigmond adományokkal látta el, fia György pénzt és erdőt hagyományozott. van egy harang ezen körirattal:

„Sárpataki Rebeka öntette 1731 E. A. Eclesiának.”

Csúcson alól rövid negyedóra távolra van Maros-Koppánd, melyet Ivánkatelkével együtt*Coppan és Ivanteluknak irva. – Az adománylevélben emlitve van egy Koppándon levő malom és halastó is. 1285-ben Imre mester a fehérvári káptalannak ajándékoz*Ez adománylevelet lásd Szereday Not. cap. Alb. 12. lap., következő 1286-ban márczius 19-én János mester fennebbi Imre fia, testvére Mikud bán beleegyezésével atyja végakaratát tiszteletben tartandó, helybenhagyja. Ez okmányban a nevek már változnak, a mennyiben Coppanteluk és Ivánteluk néven fordulnak*Lásd Fejér Cod. dipl. V. 3, 332 és Katona Hist. T. IV. p. 926. elő, sőt egy 17. század kezdetéről való okmányban nevének más módositásával is találkozunk, a mennyiben ott Kenyértelen Koppántnak neveztetik*1607. jun. 24-én Rákóczi Zsigm. a Margai Istv. defectusával koronára szállott „Kenyeretlen-Koppánt” csapó-sz.-györgyi Somlyai Mihály és utódainak adományozza. Lásd fehérvári kápt. Lib. Reg. Sig. Rákóczi. III. 339..

1301. oct. 6-án Koppándot és Nagylakot Kilián mester telegdi esperes a fehérvári káptalannak adományozza*Péter püspök ezt megerősiti. Lásd fehérv. kápt. levélt. cista capit. Fasc. 9. Nr. 39, közli Fejér Cod. dipl. VIII. 1. 70.. 1336-ban pedig Róbert Károly a fehérvári Sz.-Mihály egyháznak adományozza Koppándot*Fejér Cod. dipl. VIII. 4. 165.. 1519. Tomori István egy Tótpronai Kerubintól vásárolt, s a káptalan részére Veged Imre tordai esperes által lefoglalt koppándi malomért perel, még pedig kedvező eredménynyel*Lásd az ez évben Segesvárt Zápolya János által kimondott itéltetet fehérvári kápt. levélt. cist. capit. Fasc. 1. Nr. 26. Kivonatban közli Szeredai Not. cap. Alb. 133.. A protestantismusnak Erdélyben való elterjedtével Koppándtól elesett a káptalan, a mint ez kitetszik Báthori Istvánnak Fehérvárról 1573. apr. 12-én kiadott adományleveléből, mely szerint az előbb fehérvári káptalanhoz tartozott, de secularizáltatásával fiscusra szállt fehérmegyei Koppánt-ot Margai Menyhért udvarmesterének adományozza mindkét nemre azon érdemeiért, melyeket Isabella királyné és fiának ugy Lengyelországba való menekülésük, mint azután országlásuk ideje alatt is szerzett, továbbá azon terhes és veszélyes követségekben való szolgálataiért is, melyeket az elhunyt fejedelmek és mi irántunk is tanusitott, nem különben azon érdemeiért, hogy jelenleg is az öregsége által kivánt nyugalomról lemondva, udvarunkban őrködik a mi és az ország igazsága és érdekei felett stb. Ezen adománylevelét ujból megerősitette ez év jun. 3-án*A Fehérváron Báthori István és Forgács Ferencz aláirásával kelt confirmationalis megvan másol. a gub. levélt. Trans. Conv. IV. 559.. 1607-ben csapó-szentgyörgyi Somlyai Mihály nyeri el*Lásd fennebb a 68. lapon 7) alatti jegyzetben., később a Bánfiak kezére megy.

Koppánd magyar lakossága Csúcshoz tart xxx, s bár az anyaközség nagyon közel esik; de azért Koppándnak is van ref. egyháza, mely kapuzatának tanusitása szerint a renaissance kor műve.

Ezen egyház padlatában igen díszes sirkő van elhelyezve; közepén domborművű czímerrel, hol egy szarvas szájában csákányforma eszközt tart. Körirata ez:

IN MONVMENTV… EGR. ELIS… (Elisei)
SOMLIAI DE KOPPAN DEFVNTI ANNO
DM. CXXII. XVII AVG. AETATIS SVAE LVI
UXOR SVA CHARISSIMA SOPHIA SZÖCZY
POSUIT.

A czímer alatt pedig ezen verseket találjuk:

Spectate Maritum
… Etatis adeptus
Charus eram summis
Principibusque viris
At mora haud pietas haud
Clarus sanquinis ordo
Ex voto morti contulit indomitae
Lustra N…
Superna potestas dejiciunt nigrae
Tristia iura Deae.

Ezen siremléknek évszáma a laicust könnyen tévútra vezethetné, t. i. azon hiedelemre, hogy siremlékünk 1122-ből származik, ennyit is mutat az, ha az M előtti D-et Domininek olvasnók; azonban az nem azt, hanem öt százat jelent, melyet vagy vétségből, vagy akarattal mistificalási szándékkal helyeztek az M elibe. Hogy ez igy van, s hogy sirkövünk 1622-ből való, tanusitja már az is, miszerint a D közepén kis o-val van jelölve, hogy az quingentesimo-t akar jelezni; de még e nélkül is az egymással egybefoglalt, az egymásba belevésett latin betükről is azonnal ráismerhet egy régész a 17. század kezdetétől származó feliratra.

A Maros Csúcstól Koppándig egyenes déli irányban halad, távozva folyton az Aranyostól, melyről megfeledkezni látszik; Koppándnál azonban mint kellemes visszaemlékezéstől meglepetve, hirtelen irányt változtat, s egy félkör kanyarulattal nemcsak hogy átcsap a völgy túl felén epekedve sohajtozó Aranyoshoz, hanem egy második kanyarulattal, udvarias vőlegényként, visszirányba folyva, elibe megy a Vajdaszegnél szemérmesen, berkek titokteljes árnyában rejtőzködő arany diademes menyasszonynak, s egyesülésre unszolva, hévvel öleli keblére. Azután pedig együtt enyelegve, a legkiesebb völgynek sötét berkei közt, szerelmes párkint bujdokolva, elégült csevegés közt folytatják közös pályájukat.

Hol a két folyam egyesül, ott fekszik – a jobb part-magaslat egy hajlatában – regényesen Vajdaszeg, utolsó helysége ez oldalról Tordavármegyének. Vajdaszeg helyén keresi Lenk*Geogr. lexic. IV. köt. 374. lap. a rómaiak Patavisáját, mit azonban sem ő nem okadatol, sem semmiféle maradvány nem igazol, de hogy Vajdaszeg nagyon régi telep, azt mutatja azon szép bronz kard, melyet b. Splényi Sámuel innen küldött az erdélyi muzeumnak. Vajdaszeget a Gerendiek birták régen. 1529-ben Gerendi Péter és Chartinus Miklós notájával koronára szállván, János király szentgyörgyi Tóth Jánosnak adományozza*A kolozsm. conventet rendelve a beiktatásra. Ered. Budán a kamarai levélt., közli Fejér Cod. dipl. VII. 4, 211., de Tóth vagy nem vehette birtokába, vagy rövid ideig birhatta, mert következő 1530-ban sept. 13-án Báthori István vajda csúcsi Tomori Istvánnak adományozza, s a beiktatást akként rendeli el, hogy Tóth János és Gerendi Péter lehető ellenmondására nem tekintve, azonnal végrehajtsák*Ered. a kolozsm. conv. levélt. a registrálatlan levelek közt. Közli Kemény App. dipl. Tran. IX. 165.. 1647. máj. 30-án Rákóczi György Fehérvárról Gerendi Saul mindkét nemen való defectusával koronára szállt Vajdaszeget és a szentmártoni praediumot (fennebbi Sós-Sz.-Márton) Kemény János és nejének előbb fi- azután nőágra 2000 tallérba inscribálta*Fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Georg. Rákóczi X. 638.. – Ez idő óta a Kemény család kezén volt, mignem 1848 felszabaditá oláh nemzetiségű lakóit.