Negyvenöt év előtt

A szemtmihályhegyi remete a költészetben és a valóságban – Bodor Jancsi története – A Csiri, a Biri és a Csiribiri – A magyar népmese

 

Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édestestvérei.

Negyvenöt év előtt, 1855-ben láttam először.

Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok közt. Találtam is valami Dús János nevűt. Erős, vaskos fiú volt Őcsényből, Tolna megyéből, bizonyosan rég el kellett múlnia, mert azóta hírét se hallottam.

Keszthelyről jókor indultunk el déltájban, estére Szigligetre akartunk jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szentmihályhegy kápolnája.

Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál, egészen a víz közelében van egy kis hegy. Talán húsz-harminc öl a hossza, tíz-húsz öl a szélessége, néhány öl a magassága, körös-körül lapály. Kisfaludy Sándor, a költő, félgombolyagnak nevezi.

Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A kápolna csak néhány ünnepnapon és csak búcsújáráskor van nyitva. Akkor szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van fölszentelve. Búcsúján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában, se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.

Mikor még élt a költő, s írta nemesi bájos regéit: a század elején még nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának faltöredékei álltak ott, s ezeket a költő egyszer-másszor meg is látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-leszállt kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Úgy látta, és úgy írja: „Mohos, mesés régiség.” Ifjú nejét is elvitte oda egyszer, s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének színterét. Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, aki az omladék mesés történetét elbeszélte előtte.

Jóval később, de még a költő életében a keszthelyi apát buzgólkodása az omladék köveiből annak helyére a mostani kápolnát emelte. Gróf Festetich László, a nagy György grófnak a fia segítette némi költséggel. Mikor én ott jártam, a kápolna falán olvasható volt irónnal írva e szó: „Itt halt meg szegény Bodor Imre, a remete, akinek emlékezetét megörökítette Kisfaludy Sándor.” Tele volt irkálva sok ismeretlen névvel is a fal. Legtöbb volt a nevek közt a pápai diák, de volt debreceni és pataki is. Ezek mind az 1848 előtti évekből.

A költő szerint a korábbi századokban a Gersei Pethő nemzetség volt e vidéknek ura. Ez igaz. E nemzetségé volt Tátika, Rezi, Keszthely vára és uradalma és sok más uradalom. Árpáddal jött be a nemzetség, s utolsó férfisarjadéka, Sigmond, a múlt században halt el. A Balatonból e családnak volt legnagyobb birodalma.

Azt mondja a költő, hogy a kápolnát Pethő Mihály építtette, aki a szigetvári Zrínyi Miklósnak barátja volt, s a török fogságba esett. Ez is igaz lehet. A költő tudhatja, honnan vette a történetet.

E Mihály egyik unokája Menyhárt volt, kit a csatában éppen le akart vágni egy nagy bolond török, midőn apródja, Bodor Imre odaugratott, a törököt agyoncsapta, s urát ekként megmentette. A csata után hazamentek. Menyhárt úr valamennyi fiát, lányát összehívta, beszólította Bodor Imrét is, s akkor így szólt gyerekeihez:

– Gyerekek, tudjátok meg, hogy ez az apród mentette meg életemet, e nélkül már hollók, farkasok ettek volna meg. Nosza, apródom, Bodor Imre, nem akarok hálátlan lenni, akármelyik falumat vagy pusztámat választod, válassz, neked adom, tiéd legyen!

De ott volt ám Menyhárt úrnak Lilla lánya is, akit szeretett az apród, s aki szerette az apródot. Az apród tehát elszánta magát, s hímezés-hámozás nélkül így felelt:

– Nem kell nekem, jó uram, se falud, se pusztád, se ökröd, se szamarad, se semmiféle jószágod, hanem itt van a Lilla lányod, az kell nekem, semmi más. Add nekem azt.

Az a düh, ami erre elfogta Menyhárt urat, leírhatatlan. Hiszen éppen a Lilla lányát odaígérte már Dersfy Lackónak, aki nagyon eltalálta kedvét egy fényes, ékes nyeregszerszámmal, melyet ajándékba kapott tőle. Ez már mégiscsak nagyobb dolog, mint Bodor Imre vitézkedése. És aztán igaz, hogy az apród is nemesember, de bizony csak koldus kutya, annak a Lilla lányát oda nem adhatja.

Nem is adta.

Hanem ehelyett összeszidta apródját is, leányát is, s elkergette szeme elől mind a kettőt.

Az apród lóra ült, elvágtatott, élő világ azt hitte: nekiment a Balatonnak.

Lilla a búnak adta a fejét, szívét. Nem volt kedve a világhoz. Hervadozott éjjel-nappal. Minden kérőt elkergetett, még Dersfyt is. Megbánta utóbb Menyhárt úr is keményszívűségét, kerestette is az apródot mindenütt, de hiába. Az apród remete lett, beleült a szentmihályhegyi odúba, s ott addig imádkozott, míg meg nem halt. Meghalt pedig két esztendő és két nap múlva. Négy halász és egy új remete temette el. Találtak azonban a keblén egy írást, melyet bevittek a keszthelyi apáthoz, olvassa el, ő tudott olvasni. Az írás búcsúzó levél volt Lillához. Menyhárt úr a családi sírboltba temettette az apródot, s néhány nap múlva Lillát is, akinek szíve bánatában megszakadt. A halálban kerültek össze.

Ezt a történetet írja meg a költő.

Ebből pedig egy szó se igaz.

A Gersei Pethő nemzetségben sohase kereszteltek Menyhárt névre senkit. Azután Lilla nem is Menyhártnak, hanem Pálnak volt a lánya, s nem is Lilla volt a neve, hanem Erzsi. Az apródnak se Bodor Imre volt a neve, hanem Bodor János. Nem is lett Bodor János remetévé, hanem szépen feleségül vette Erzsit, s lett tizenkét gyerekük, fiak és lányok egyenlő számban.

A szentmihályhegyi remete története egészen más.

Nagyon egyszerű ez a történet, amint nekünk a juhász elmesélte.

Ott üldögélt a juhász a kis hegy élén, a kápolna ajtajától tízlépésnyire. Kádi Vendel volt a neve, öreg legényre vallott szőke szőrös arca. Aprópénznek való durva bőrerszényt varrogatott csizmadiabőrből, árral, fonállal. Kutyája mellette vakaródzott. Nemigen ügyelt ránk se ő maga, se a kutyája. Se a nyája és szamara. Ránk se néztek, míg mi a kápolnát körüljártuk s a falon volt irkafirkákat olvasgattuk.

Odaálltam eléje, jó napot mondtam neki.

– Hát kend tud-e valamit a szegény remetéről?

– Hallottam valamit.

– Kitől?

– Az öregektől.

Elmondta, hogy szegény juhászbojtár volt a Bodor János. Olyan erős legény volt, hogy a Lesence folyó malmán fél kezével meg tudta állítani a vizes kereket, a farkast pedig agyon tudta ütni a kalapjával. Nem is félt ő se a számadótól, se az uraságtól, de még a dobosi kanászoktól se. Hanem egyszer az uraság lánya beleszeretett. Az uraság kegyetlen ember volt, s mikor ezt megtudta, a szegény Jancsi bojtárt el akarta emészteni. Maga azonban nem merte megtámadni, hanem úgy gondolta ki, hogy sok vadásszal, sok cseléddel, sok hajtóval meghajtja az erdőt, Jancsit bekeríti, s a hajtásban majd a vadászok valahogy elpusztítják. Vagy őt magát éri gerely, vagy a nyáját szétkergetik, ha pedig azzal beszámolni nem tud, akkor meg fölakasztják. El volt már határozva a vármegyével is. De az uraság lánya megizente neki kéz alatt, mi a szándék. Egyúttal megintette, hogy vigyázzon a bőrére is, de a nyájára is. Jancsinak se kellett több. Volt ám esze a bojtárgyereknek. Ott legeltetett a Sárkányerdőben Ederics fölött a vitai határon. Ott kezdték meg ellene a hajtást. Volt háromszáz juha és három szófogadó kutyája. Az egyiknek a neve volt Csiri, a másiké Biri, a harmadiké Csiribiri. A juhait háromfelé szakította, százat-százat egy nyájba kerített, s minden kutyájára rábízott egy-egy nyájat, s megmagyarázta nekik, ha őt nem látják is, csak őrizzék a nyájat, s ha valaki elhajtja a nyájat, utánamenjenek, neki arról hírt adjanak, ha pedig ő úgy parancsolja, a nyájat neki azonnal a lábához tereljék. Úgy is lett. A Jancsi csak menekült a vadászok elől. A Sárkányerdőből a Feketehegyre, onnan a györöki oldalra. De menekülése nem volt; nyomában voltak mindenütt. Utóbb is idejött a Szentmihályhegyre a remetéhez. A remete szerette a juhászembert, ótta a menekülőt, megvédte a Jancsit. Szőrzsákot adott a testére, szőrkötelet a derekára, fapapucsot a lábára s egy nagy keresztet a kezébe. Aztán fogott egy tégladarabot, köpött rá nagyot, s odadörzsölte a Jancsi fejéhez, orrához, képéhez, nyakához. Olyan vörös remete lett a Jancsiból, párját se lehetett találni. Mikor a kegyetlen uraság és a vadászok, cselédek, hajtók odaértek s a remetelakot körülvették: nyoma se volt a bojtárnak, hanem ahelyett ott találtak két remetét. „Hol a juhászbojtár, te remete?” „A nyomát se láttam, a hírét se hallottam.” „Hát ezt a vörös barátot hol vetted?” „Útban találtam, erdőn fogtam, kötelénél fogva idehoztam.” „Minek neked ez a vörös barát, te remete?” „Téli remetének. Én már öreg vagyok, gyönge vagyok, eb legyen tovább téli remete!” „Hazudsz, te remete, ez a vörös barát lesz a juhászbojtár.” „Hazudsz, nagy úr, magad; hol láttál te juhászbojtárt a kutyája nélkül?” Ez a szó már igaz szó volt. Erre megadta magát a kegyetlen uraság is. Remetének nincs kutyája, juhászbojtárnak meg van kutyája, aki a gazdáját el nem hagyja. Vissza is fordult az uraság sok csürhe* népével, s átadta az ügyet a főbírónak, vármegyének, pandúrok hadnagyának. Ők vegyék kezük ügyébe a juhászbojtárt. Arra azonban volt gondja, hogy az egyik nyájat elhajtsa az uzsai völgybe, a másikat az őrsi hegyre, a harmadikat a szigligeti ingoványba. Mégiscsak kötélre kerül a Jancsi bojtár, mert hát hogyan keríthetné ő vissza a nyájakat? Nosza jött is másnap a pandúrok hadnagya tizenkét pandúrral egyenesen a remetéhez. „Add elő, remete, a Bodor Jancsit, orv lett, tolvaj lett, útonállók cimborája lett, uraságnak háromszáz birkáját a kezükre adta, vármegye nevében kötélre keressük.” E szóra a vörös barát csak leteszi ám kezéből a hasábfa keresztet, csak eltépi ám szőrkötelét, csak földhöz vágja ám a kámzsát, ingujjával csak letörli ám arcáról a téglát, csak fejére teszi ám süvegét. Íme, ott áll egy szempillantás alatt Bodor Jancsi, a juhászbojtár. Odaszól a pandúrok hadnagyának. „Az se becsületes ember, hadnagy uram, aki rólam ilyet beszél. Itt a rovás. Tizenöt kos, húsz meddő, ötven ürü, nyolcvanöt anya, ötven toklyó, nyolcvan bárány: kerek háromszáz. Menjünk az akolhoz a Sárkányerdőbe, ott lesz valamennyi.” Nevetett a pandúrok hadnagya. Tudta ő jól, hogy nem lesznek ott a birkák. De azért nem tett bilincset a Jancsinak se kezére, se lábára. Tudta ő jól, nincs az a bilincs, amelyet a Jancsi össze nem szaggat, ha úgy akarja. Mentek, mendegéltek, míg a Sárkányerdőben az akolhoz nem értek. Odaértek, körülnéztek, hát egy birkát se láttak. „No, Jancsi, hol a háromszáz birka?” „Mindjárt, hadnagy uram, hadd fújjuk ki előbb egy kissé magunkat.” A Jancsi erre kiált egyet. „Csiri kutyám, ide ne!” Egy köhintés – két köhintés, csak jön ám a nyáj az uzsai völgyből. Mögötte a Csiri. Megolvassák: éppen száz. „No de Jancsi, hol a kétszáz birka?” – „Mindjárt, hadnagy uram, hadd gyújtsunk előbb pipára!” Erre kiált egyet. „Biri kutyám, ide ne !” Egy pipa dohány – két pipa dohány, csak jön ám a nyáj az őrsi hegyről. Mögötte a Biri. Megolvasták: ez is éppen száz. „Jól van, Jancsi, de most már hol a száz birka?” „Mindjárt, hadnagy uram, hadd aludjunk előbb egyet.” Erre nagyot kiált. „Csiribiri kutyám, ide ne!” Alig szundikálnak kis ideig, csak jön ám a nyáj a szigligeti ingoványból. Mögötte a Csiribiri. Megolvassák, a birka száztizennégy. „Hahó, Jancsi, több ez a birka száznál!” „Hogyne volna több? Tudja azt az én kutyám jól, hogy ilyen nagy munka után minden pandúrlegénynek jár egy birka, hadnagy uramnak pedig kettő. De azért az uraságéban fogyatkozásnak lenni nem szabad.” Vállára üt e szóra a hadnagy a juhászbojtárnak: „Emberséges ember vagy, fiam, de a kutyád se utolsó legény.” Úgy elment onnan a pandúrok hadnagya a tizenkét pandúrral, mintha itt se lett volna. De a tizennégy birkát sem hagyták ott. De Bodor Jancsit se hajszolták többé számadásra. Ilyen legény volt, úrfiak, ez a juhászbojtár. De össze is kelt utóbb az uraság leányával, csakhogy ennek megint más a története.

Így mesélgetett nekünk az öreg juhász azalatt, míg erszényét varrogatta.

Hogy kelt össze utóbb a bojtár az uraság leányával: nem írom le. Aki a népmeséket ismeri, úgyis tudja.

A népmese költészete csak szegény ember költészete. Rokon a hitregével s a nemzetek gyermekkorának hősi költeményeivel. Homér Iliásza sok tekintetben csak az, ami a szentmihályhegyi juhász, Bodor Jancsi története. Ez a Jancsi bojtár volt, szolgalegény volt, de erős és eszes legény volt. Testi ereje volt a magasabb hatalom, mely az ésszel kezet fogva végre az uraság lányának édes birtokához s ezzel együtt urasághoz juttatá. Bizonyára vagy az apát, vagy a lányát farkastól vagy töröktől vagy egyéb halálos veszedelemtől mentette meg, s így nyerte el a lány kezét. Százszor megírt, ezerszer elmesélt történet.

A népmese költészete nemesebb, mint a korszerű regényeké. Hősének jellemében sohase engedi meg se a bűnt, se a számító szerelmet, se a gyűlölködő bosszút, se a szennyes szenvedélyeket, se a puszta vagyon, kincs, uralom után való vágyat. De nem engedi meg a nemi ösztönök uralmát se.

A népmese hőse mindig szegény vagy üldözött, még akkor is, ha királyfi vagy királylány. Ha férfi: szépsége, alakjának kellemessége sohase szerepel. A szegény embernek is feltűnik ez másban, de nem enged neki szerepet az életsors alakításában. Csak lánynál enged, ha a lány a népmese hőse.

A férfit vagy nagy testi ereje, vagy különös eszessége s mind a két esetben szívbéli jósága segíti diadalra. E jóságnak meg kell lenni a lánynál is.

A népmesében a fiatal mindig jó, valamint az öreg ember is. Még akkor is, ha király. De a vén asszony s a hatalmas úr, akár király, akár uraság, mindig rossz, gőgös, hatalmaskodó vagy kegyetlen.

Van végzet is a népmesében. Vagy tündér, vagy táltos ló, vagy egy elváltozott jó ember alakját ölti föl a végzet, ha jót akar. Ha rosszat akar: boszorkány vagy vasorrú bába. Ördöggel, angyallal, szentekkel, papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar. Jött-ment idegen minden meséje, melyben ezek szerepelnek.

Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény ember, cselédember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak, hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.

Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában a délszlávnak népmeséi egyúttal népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az elnyomás ellen, s hőssé tettek mindenkit, aki egy ellenséget agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ezáltal.

A magyar népdalok és népmesék a nemzettel s annak történelmével nem foglalkoznak. Még Toldi alakjával sem. De nem foglalkoznak istennel, vallással, vallásalapítással sem. A héber, arab, ó-iráni és hellén ős népmesék vallási és nemzettörténelmi hősköltemények. A magyar csak az egyént rajzolja dalában és meséjében. Ölés, gyilkolás, háború, fosztogatás, emberirtás, országpusztítás, valláshirdetés a magyar dalban és mesében ismeretlen. Az életről a magyarnak van a legtökéletesebb felfogása. Nem sokat törődik se a másvilággal, se a jövendővel. Minden órájának leszakasztja virágát. Évekre terjedő tervekbe nem öli se erejét; se kedvét, se vagyonát. A magyar nemzet igen messze áll a világ első nemzetei mögött, de a tökéletes magyar ember a legtökéletesebb ember a világon. Korlátlan világhelyzetben a magyar nemzet volna a legboldogabb s szomszédnak minden országra nézve a legkellemesebb.




Hátra Kezdőlap Előre